Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: L. J. Shen
A mű eredeti címe: Vicious (Sinners of Saint 1.)
 
Copyright © 2016. Vicious by L. J. Shen.
The moral rights of the author have been asserted.
 
Cover model: Andrea Denver
 
Fordította: Harcsa Henrietta
A szöveget gondozta: Késmárki Anikó
 
ISSN 2416-1195
ISBN EPUB 978-963-373-164-2
ISBN MOBI 978-963-373-258-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóra, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 „Úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.” 1

– Pablo Neruda: 100 Szerelmes szonett

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

1 Somlyó György fordítása

  

Karen O'Harának és Josephine McDonellnek

 
  

Betétdalok
 
„Bad Things” – Machine Gun Kelly X Camila Cabello
„With or Without You” – U2
„Unsteady” – X Ambassadors
„Fell In Love With a Girl” – The White Stripes
„Baby It’s You” – Smith
„Nightcall” – Kravinsky
„Last Nite” – The Strokes
„Teardrop” – Massive Attack
„Superstar” – Sonic Youth
„Vienna” – Billy Joel
„Stop Crying Your Heart Out” – Oasis
  

A  japán kultúrában a cseresznyefák jelentősége sok

évszázados múltra tekint vissza. A  cseresznyevirág az élet
törékenységét és magasztosságát jelképezi. Emlékeztet,
hogy az élet szinte elviselhetetlenül csodálatos, ugyanakkor
szívszaggatóan rövid.
 
Ugyanez a helyzet a kapcsolatokkal is.
 
Légy bölcs! Engedd, hogy a szíved mutassa az irányt! És ha
sikerül találnod valakit, aki méltó hozzád – soha ne engedd
el!
 
 Első fejezet
 
 
Emilia
 
A nagymamám egyszer azt mondta nekem, hogy a szerelem és a
gyűlölet ugyanarról a tőről fakad, és a körülmények miatt válik
egyikké vagy másikká. Ugyanaz a szenvedély. Ugyanaz a
fájdalom. Az a furcsa szorító nyomás a mellkasodban? Dettó! Én
egészen addig nem hittem neki, amíg össze nem hozott a sors
Baron Spencerrel, aki a rémálmommá vált.
Aztán a rémálmomból valóság lett.
Azt hittem, hogy sikerült elmenekülnöm előle. Ostoba módon
úgy gondoltam, hogy még a létezésemről is megfeledkezett.
De aztán visszatért, és sokkal keményebben csapott le rám,
mint azt valaha is lehetségesnek tartottam volna.
Én pedig, mint valami dominó, elbuktam.
 
Tíz évvel ezelőtt
 
Eddig mindössze egyszer jártam a Spencer-ház belsejében,
amikor a családom Todos Santosba költözött. Ennek két
hónapja. Aznap valósággal a földbe gyökerezett a lábam, ahogy
ott álltam ugyanezen a vasfából készült padlón, ami sosem
nyikorgott.
Akkor a mama oldalba bökött a könyökével.
– Tudtad, hogy ez a legkeményebb padló a világon?
Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a világ legkeményebb
szívű embere a tulajdonosa.
Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes
megérteni, miért költi valaki, aki ilyen gazdag, a pénzét egy
ennyire nyomasztó házra. Tíz hálószoba. Tizenhárom
fürdőszoba. Egy saját edzőterem és egy hatásvadász, ívelt
lépcső. A  kényelem legmagasabb foka, ami pénzen
megvásárolható… És a teniszpálya, valamint a húszméteres
medence kivételével minden fekete benne.
Ez a fekete minden maradék kellemes érzést kiszorított az
emberből, amint besétált a hatalmas, szegecselt ajtókon.
A belsőépítész minden bizonnyal egy középkori vámpír lehetett,
legalábbis a hideg, élettelen színek és a plafonról lelógó,
hatalmas, vascsillárok erre engedtek következtetni. Még a padló
is olyan sötét volt, hogy azt az érzést keltette bennem, mintha
egy szakadék fölött lebegnék. Mintha csupán a másodperc
egyetlen töredéke választana el attól, hogy lezuhanjak a
semmibe.
Egy tízszobás ház, amiben mindössze három ember élt –
ketten közülük szinte sosem voltak otthon –, ennek ellenére
Spencerék úgy döntöttek, hogy a szolgálati lakásban szállásolják
el a családomat, ami a garázs közelében állt.
Nagyobb volt, mint az olcsó odú, amit a virginiai
Richmondban béreltünk, mégis, egészen eddig a pillanatig rossz
érzéseket keltett bennem a dolog.
Többé már nem bánom.
A  Spencer-rezidencián minden a megfélemlítést szolgálta.
Gazdagságról és jólétről árulkodott, mégis hiányzott valami.
Ezek az emberek nem boldogok – futott át az agyamon.
A  cipőmre meredtem – az ütött-kopott, fehér teniszcipőmre,
amire virágokat rajzoltam, így próbáltam leplezni a tényt, hogy
csupán egy olcsó Vans-utánzat –, és nyeltem egy nagyot. Már
akkor is jelentéktelennek éreztem magam, pedig Vicious még
nem is viselkedett velem lekezelően. Még nem is ismertem őt.
– Vajon merre lehet? – suttogta anya.
Ahogy ott álltunk az előcsarnokban, a hang visszaverődött a
kopár falakról, én pedig megborzongtam. A  mama szerette
volna megkérdezni, hogy megkaphatnánk-e két nappal
korábban a pénzünket, mert gyógyszert kellett vennünk a
húgomnak, Rosie-nak.
–  Mintha abból a szobából hallatszana valami zaj. – Anya a
boltíves mennyezetű előcsarnok másik végében lévő ajtó felé
intett. – Menj, kopogj be! Én visszamegyek a konyhába, és
várok.
– Én? Miért én?
–  Mert – felelte a mama, és olyan szúrós tekintettel meredt
rám, amitől azonnal lelkiismeret-furdalásom támadt – Rosie
beteg, és a fiú szülei éppen nincsenek a városban. Te vele
egykorú vagy. Hallgatni fog rád.
Tettem, amit mondtak – nem anyámért, hanem Rosie-ért –,
anélkül, hogy tisztában lettem volna a következményekkel.
A  következő néhány percért a középiskolai tanulmányaim
utolsó évével fizettem, és ez lett az oka annak is, hogy
tizennyolc évesen elszakítottak a családomtól.
Vicious azt hitte, hogy tudom a titkát.
Nem tudtam.
Azt gondolta, hogy rájöttem, miről vitatkozott aznap abban a
szobában. Pedig fogalmam sem volt róla.
Mindössze annyira emlékszem, hogy kelletlenül vonszoltam
magam egy újabb fekete ajtó felé, és az öklöm csupán néhány
centiméternyire volt tőle, amikor meghallottam egy öregember
rekedt, mély hangját.
– Ismered a dörgést, Baron.
Egy férfi. Nagy valószínűséggel láncdohányos.
– A húgom azt mondta, hogy már megint csak a baj van veled.
– A  férfi szavai elmosódtak, aztán felemelte a hangját, és a
tenyerével valami kemény felületre csapott. – Elegem van
abból, hogy tiszteletlenül viselkedsz vele.
–  Baszódj meg! – Egy fiatalabb férfi nyugodt hangját
hallottam. Úgy tűnt, mintha… szórakoztatná a helyzet? – És
baszódjon meg a húgod is! Várj, ezért vagy itt, Daryl? Te is
akarsz egy darabot a húgodból? A  jó hír az, hogy nyitott a
dologra, már amennyiben hajlandó vagy érte elég mélyen a
zsebedbe nyúlni.
–  Milyen mocskos a szád, te kis faszfej! – Csattanás. –
Az anyád büszke lenne rád.
Néma csend, aztán:
–  Ha még egy szót mersz mondani az anyámról,
gondoskodom róla, hogy legyen okod megcsináltatni azokat a
fogbeültetéseket, amikről apámmal beszélgettél. – A  fiatalabb
férfi gyűlölettől csöpögő hangja hallatán felmerült bennem,
hogy talán mégsem olyan fiatal, mint anya hitte.
–  Tartsd magad távol tőlem! – csendült fel a figyelmeztetés a
fiatalabb férfi hangján. – Most már képes vagyok még a szart is
kiverni belőled. Voltaképpen elég nagy a kísértés, hogy meg is
tegyem. Méghozzá minden egyes kibaszott pillanatban. Elegem
van a hülyeségeidből!
–  És mégis, honnan veszed, hogy van választásod? –
Az idősebb férfi komoran felnevetett.
A  hangja a csontjaimig hatolt. Olyan volt, mintha valami
méreg rágná a csontvázamat.
–  Nem hallottad? – sziszegte összeszorított fogakkal a
fiatalabb férfi. – Szeretek verekedni. Szeretem a fájdalmat.
Talán azért van így, mert ennek köszönhetően sokkal könnyebb
elfogadnom a tényt, hogy egy nap majd megöllek. És meg fogom
tenni, Daryl. Egy nap tényleg ki foglak nyírni.
Elakadt a lélegzetem. Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy
képes legyek megmozdulni. Hangos csattanást hallottam, aztán
valaki elesett, néhány dolog pedig, amit magával rántott
közben, a padlóra zuhant.
Éppen készültem elfutni – mert ezt a beszélgetést
nyilvánvalóan nem az én fülemnek szánták –, de ami ezután
következett, az teljesen készületlenül ért. Mielőtt még
felfoghattam volna, mi is történik, az ajtó kivágódott, én pedig
szemközt találtam magam egy nagyjából velem egykorú fiúval.
Azt mondom, hogy fiú, de nem volt semmi fiús benne.
Az  idősebb férfi mögötte állt, zihálva kapkodott levegő után,
és görnyedt tartással hajolt az asztal fölé, amire a tenyerével
támaszkodott. A  lába körül szétszóródva könyvek hevertek, a
szája pedig felhasadt és vérzett.
A  szoba könyvtár volt. A  padlótól a plafonig nyújtózkodó
diófa polcok, amik a falakat borították, tele voltak kemény
kötésű könyvekkel. A  mellkasom fájdalmasan összeszorult,
mert a lelkem mélyén valahogy tudtam, esélyem sincs arra,
hogy bármikor betehessem ide a lábam.
– Mi a franc? – sziszegte a srác. Elkeskenyedett a szeme. Olyan
érzés volt, mintha egy vadászpuska célkeresztjébe kerültem
volna.
Tizenhét? Tizennyolc? A  tény, hogy nagyjából egyidősek
lehetünk, csak tovább rontott a helyzeten. Lehajtottam a fejem.
Valósággal égett az arcom. Úgy áradt belőle a forróság, hogy
akár az egész ház leéghetett volna tőle.
– Hallgatóztál? – A fiú állán rángatózni kezdett egy izom.
Én hevesen rázni kezdtem a fejem. Nem! De ez hazugság volt.
És nekem mindig is rettenetesen ment a hazudozás.
–  Nem hallottam semmit, esküszöm! – A  szavaim valósággal
fojtogattak. – Anyukám itt dolgozik. Őt kerestem. – Újabb
hazugság.
Nem az a típus vagyok, aki a saját árnyékától is megijed.
Mindig is én voltam a bátor. De abban a pillanatban nem
éreztem különösebben bátornak magam. Hiszen végső soron
semmi keresnivalóm nem volt a házában, és nyilvánvalóan
nem lett volna szabad kihallgatnom a vitájukat.
A fiú tett felém egy lépést, én pedig hátráltam egyet. A szeme
halott volt, de az ajka vörös, telt, és nagyon is élettel teli. Ez a
srác össze fogja törni a szívemet, ha hagyom. A  hang
valahonnan a fejemből jött, és a gondolat teljesen elképesztett,
mivel nem volt semmi értelme. Korábban még sosem voltam
szerelmes, és ahhoz is túl ideges voltam, hogy eljusson a
tudatomig a fiú szemének a színe vagy a frizurája, a
felismerésről, hogy valaha is érezhetnék iránta bármit is, már
nem is beszélve.
–  Mi a neved? – szegezte nekem a kérdést. Csodálatos illata
volt – fiús, mégis férfiasan fűszeres, édes izzadságszag, fanyar
hormonok és egy leheletnyi frissen mosott ruha, egyike anyám
számtalan feladatának.
–  Emilia. – Megköszörültem a torkomat, és kezet nyújtottam
neki. – A barátaim Millie-nek hívnak. Te is szólíthatsz így.
A fiú arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.
– Kibaszottul véged van, Emilia. – Hosszan elnyújtva ejtette ki
a nevemet, kigúnyolta délies akcentusomat, és még csak egy
pillantásra sem méltatta a felé kinyújtott kezemet.
Gyorsan visszahúztam, és az arcom ismét lángba borult,
ezúttal a megalázottságtól.
–  Kurvára rossz helyen bukkantál fel, és kurvára rossz
időben. Ha még egyszer meglátlak bárhol a házon belül, legyen
nálad hullazsák is, mert nem kerülsz ki innen élve. – Ezzel
elviharzott mellettem. Izmos karja a vállamat súrolta.
Elakadt a lélegzetem. Vetettem egy pillantást az idősebb férfi
felé, a tekintetünk összeakadt. Ő  megcsóválta a fejét, és
elvigyorodott, de úgy, hogy attól a legszívesebben parányira
zsugorodtam és levegővé váltam volna.
Az  ajkáról lecsepegő vér a bőrcsizmáján landolt, ami
ugyanolyan fekete volt, mint kopott motorosdzsekije. Vajon mit
kereshet egyáltalán egy ilyen helyen? Csak bámult rám, meg
sem próbálta feltakarítani a vért.
Sarkon fordultam, és futásnak eredtem. Éreztem, hogy epe
árasztja el a torkomat, közel jártam hozzá, hogy elhányjam
magam.
Mondanom sem kell, Rosie kénytelen volt orvosság nélkül
kihúzni a hetet, és a szüleim egy pillanattal sem juthattak hozzá
korábban a fizetésükhöz az előre kitűzött időpontnál.
Ennek két hónapja.
Ma, amikor átvágtam a konyhán, és felkapaszkodtam a
lépcsőn, nem volt más választásom.
Bekopogtam Vicious hálószobájának az ajtaján, a második
emeleten, egy szélesen ívelt folyosó legvégén. Az  ajtó a
barlangszerű épület lebegő kőlépcsője felé nyílott.
Sosem jártam még a szobája közelében, és azt kívántam,
bárcsak ez így is maradt volna. Ám sajnos ellopták a
matekkönyvemet. Bárki törte is fel a szekrényemet, minden
holmimat eltüntette, és szemetet hagyott a helyén. Üres
kólásdobozok, takarítószerek és óvszerek hullottak ki belőle
abban a pillanatban, amint kinyitottam az ajtaját.
Egy újabb, nem túl elmés, bár igen hatásos emlékeztető az All
Saints High diákjai részéről, hogy nem vagyok más, mint egy
olcsó háztartási alkalmazott errefelé. Mostanra már annyira
hozzászoktam a dologhoz, hogy alig pirultam el. Amikor a
folyosón minden szempár rám szegeződött, majd mindenki
nevetni kezdett rajtam, én felszegtem az államat, és elindultam
a következő órámra.
Az All Saints High az elkényeztetett, túlságosan is kiváltságos
gazemberek iskolája volt. Egy olyan hely, ahol ha nem egy
bizonyos módon öltözködtél vagy viselkedtél, kiközösítettek.
Rosie hál’ istennek jobban be tudott illeszkedni, mint én. Délies
akcentusommal és szokatlan stílusommal nem igazán illettem
ide, ráadásul a suli egyik legnépszerűbb diákja – nevezetesen
Vicious Spencer – ki nem állhatott.
Tovább rontott a helyzeten, hogy nem is akartam
beilleszkedni. Ezek a fiatalok nem igazán nyűgöztek le. Nem
voltak kedvesek, sem szívélyesek, még csak kifejezetten okosak
sem. Egyetlen olyan tulajdonsággal sem rendelkeztek, amit én
egy barátban fontosnak tartottam.
De égetően nagy szükségem volt a tankönyvemre, ha ki
akarok jutni erről a helyről.
Háromszor kopogtattam Vicious hálószobájának
mahagóniból készült ajtaján. Az  alsó ajkamat az ujjaim között
gyűrögetve próbáltam a lehető legtöbb oxigént juttatni a
szervezetembe, de ez sem használt. Nem lüktetett tőle kevésbé
hevesen az ér a nyakamon.
Kérlek, ne legyél itt…
Kérlek, ne legyél seggfej…
Kérlek…
 Amikor az ajtó alatti résen át halk hang szüremlett ki,
megfeszült a testem.
Kuncogás.
Vicious sosem kuncogott. A fenébe is, szinte alig nevetett. Még
a mosolyai is olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. Nem.
A hang egyértelműen egy nőnemű személytől származott.
Hallottam, amint Vicious rekedtes hangon súgott valami
kivehetetlent, amitől a lány nyögdécselni kezdett. Nekem
valósággal égett a fülem, és idegesen törölgettem a tenyeremet a
combomra simuló, sárga, levágott szárú farmersortomba. Ez
volt a lehető legrosszabb forgatókönyv, amit csak el tudtam
képzelni.
Vicious.
Egy másik lánnyal.
Akit máris gyűlöltem, pedig még a nevét sem tudtam.
Az  egésznek nem volt semmi értelme, nevetséges módon
mégis dühösnek éreztem magam.
De egyértelmű volt, hogy Vicious odabent van, nekem pedig
küldetésem volt.
– Vicious? – kiáltottam, és igyekeztem gátat szabni a hangom
remegésének. Kihúztam magam, bár a srác nem láthatott. –
Millie vagyok. Elnézést a zavarásért. Csak szeretném
kölcsönkérni a matekkönyvedet. Az enyém elveszett, és muszáj
készülnöm a holnapi vizsgánkra. – Isten őrizzen attól, hogy te
magad is készülni akarj a vizsgánkra! – mormoltam magamban
némán.
Vicious nem válaszolt, de hallottam, hogy valaki élesen
beszívja a levegőt – a lány –, majd ruhaanyag suhogása és egy
cipzár hangja ütötte meg a fülemet. Ez utóbbit kétségtelenül
éppen ekkor húzták le.
Szorosan lehunytam a szemem, és a hűvös faajtóhoz
szorítottam a homlokomat.
Szorítsd össze a fogadat! Nyeld le a büszkeségedet! Néhány év
múlva ennek az egésznek már nem lesz semmi jelentősége.
Vicious és az ostoba bohóckodása távoli emlék lesz csupán.
A sznobok városa, Todos Santos, pedig a múltam poros része.
A  szüleim két kézzel kaptak a lehetőség után, amikor
Josephine Spencer állást ajánlott nekik. Áthurcoltak bennünket
az egész országon Kaliforniába, mert az egészségügyi ellátás itt
jobb volt, és még bérleti díjat sem kellett fizetnünk. Anya volt a
Spencer család szakácsa/házvezetőnője, apa pedig kertészként
és mindenesként dolgozott. Az  előző itt élő házaspár
felmondott. Ez nem is csoda. Meglehetősen biztos voltam
benne, hogy a szüleim sem imádják túlzottan a munkájukat. De
az ehhez hasonló lehetőségek ritkák voltak, és Josephine
Spencer anyukája és a nagynéném barátok voltak, így kapták
meg a szüleim az állást.
Azt terveztem, hogy hamarosan eltűnök innen. Egészen
pontosan abban a pillanatban, amint felvételt nyerek az első
egyetemre, ahová jelentkeztem, és ami nem ebben az államban
van. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessem, ösztöndíjra volt
szükségem.
Egy ösztöndíjhoz viszont jó jegyek kellettek.
És a jó jegyekhez elengedhetetlen volt számomra ez a
tankönyv.
– Vicious! – Összeszorított fogakkal préseltem ki magamból a
hülye becenevét. Tudtam, hogy gyűlöli az igazi nevét, és valami
számomra is érthetetlen oknál fogva nem akartam
felbosszantani. – Csak fogom a könyvet, és gyorsan kimásolom
belőle a szükséges képleteket. Nem viszem el túl hosszú időre.
Kérlek! – A  frusztrációtól úgy elszorult a torkom, hogy
kénytelen voltam nyelni egy nagyot. Épp elég rossz volt már az
is, hogy ellopták a dolgaimat – már megint! –, nem hiányzott,
hogy mindennek tetejébe még szívességet is kelljen kérnem.
A  kuncogás egyre hangosabb lett. A  magas, rikácsoló hang
sértette a fülemet. Valósággal viszkettek az ujjaim.
A  legszívesebben kivágtam volna az ajtót, hogy ököllel
mehessek neki Viciousnek.
Hallottam gyönyörteli nyögését, és tisztában voltam vele,
hogy a dolognak semmi köze a lányhoz, akivel éppen van.
Imádott szórakozni velem. Azóta, hogy először egymásba
botlottunk, a könyvtára előtt, két hónappal ezelőtt, mindent
bevetett, hogy emlékeztessen: nem vagyok elég jó.
Nem vagyok elég jó a puccos házába.
Nem vagyok elég jó az iskolájába.
Nem vagyok elég jó a városába.
És a legrosszabb az egészben az volt, hogy ez nem csak afféle
szófordulat volt. Ez itt tényleg az ő városa volt. Baron Spencer
Jr. – akit mindenki csak Viciousnek hívott ádáz természete és
barátságtalan viselkedése miatt – Kalifornia egyik legnagyobb
magánkézen lévő vagyonának a várományosa volt.
Spenceréknek volt egy olajvállalatuk, hozzájuk tartozott Todos
Santos belvárosának a fele – beleértve a bevásárlóközpontot is
–, és három ipari parkkal is rendelkeztek. Viciousnek annyi
pénze volt, ami a családja következő tíz generációja számára is
bőven elegendő lett volna.
Nekem viszont nem volt semmim.
A  szüleim háztartási alkalmazottak voltak. Minden egyes
fillérünkért keményen meg kellett dolgoznunk. Nem vártam el
Vicioustől, hogy megértse. A  befektetési alappal rendelkező
gyerekek sosem értették. De azt hittem, hogy legalább úgy tesz
majd, mintha megértené, mint a többiek a fajtájából.
A  tanulás fontos volt számomra, és jelen pillanatban úgy
éreztem, el vagyok zárva tőle.
Mert gazdag emberek ellopták a tankönyveimet.
Mert ez a gazdag fiú itt még a szobája ajtaját sem volt
hajlandó kinyitni, hogy gyorsan kölcsönkérhessem a
matekkönyvét.
–  Vicious! – Az  ingerültségem felülkerekedett rajtam, és
tenyérrel az ajtajára csaptam. Tudomást sem vettem a
lüktetésről, ami ennek hatására támadt a csuklómban,
kétségbeesetten folytattam:
– Gyerünk már!
Közel jártam hozzá, hogy sarkon forduljak, és távozzak. Még
akkor is, ha ez azt jelentette volna, hogy kénytelen vagyok
felpattanni a biciklimre, és áttekerni az egész városon, csak
hogy kölcsönvehessem Sydney könyveit. Sydney volt az
egyetlen barátnőm az All Saints High-ban és az egyetlen ember,
akit kedveltem az osztályomból.
De aztán meghallottam Vicious kuncogását, és tudtam, hogy
én leszek a gúnyolódása céltáblája.
–  Szeretném látni, ahogy megalázkodsz. Könyörögj, bébi, és
akkor odaadom! – csendült fel a hangja.
Nem a szobában lévő lányhoz beszélt.
Hanem hozzám.
Kiakadtam. Annak ellenére, hogy tudtam, rosszul teszem.
Hogy ezzel ő nyer.
Kivágtam az ajtót, és berontottam a szobájába. A  kezem
fojtogató erővel fonódott a kilincs köré, az ujjperceim
kifehéredtek, és valósággal égtek.
A  kétszemélyes ágyat bámultam, szinte egyetlen pillantást
sem vesztegettem a fölötte lévő gyönyörű freskóra – rajta négy
hófehér lóval, amelyek a sötétség felé vágtattak – vagy az
elegáns, sötét bútorokra. Az ágya olyan volt, mint valami trón, a
szoba közepén terpeszkedett. Hatalmas volt és magas, lágy,
fekete szatén borította. Ő  maga az ágy szélén ült. Az  ölében
kuporgó lánnyal együtt jártam tesiórára. Georgia volt a neve, és
a nagyszülei kezében volt az állam északi részében található
Carmel Valley borászatainak a fele. Georgia hosszú, szőke haja
beterítette Vicious széles vállát, selymes bőrének a Karib-
tengeren szerzett barnasága tökéletes kontrasztot alkotott a
srác fehér bőrével.
Kék szeme – ami annyira sötét volt, hogy szinte már fekete –
fogva tartotta a tekintetemet, miközben olyan mohón falta a
lányt – a nyelve többször is felbukkant –, mintha vattacukorból
lenne. Másfelé kellett volna néznem, de képtelen voltam rá.
Vicious pillantása rabul ejtett, teljesen megbénított, így csupán
felvontam a szemöldökömet, hogy ezzel jelezzem, nem érdekel
a dolog.
Csakhogy ez nem volt igaz. Mert nagyon is érdekelt.
Olyannyira, hogy továbbra is szégyentelenül bámultam őket.
Vicious arca szinte homorúvá vált, ahogy egyre mélyebbre
hatolt a nyelvével Georgia szájába, de közben egy pillanatra
sem vette le rólam égető, kihívó tekintetét, figyelte a
reakciómat. Éreztem, hogy a testemet korábban ismeretlen
bizsergés keríti a hatalmába, teljesen a hatása alá kerültem.
Édes, mindent átható köd telepedett rám. Szexuális töltetű volt,
nem örültem neki, mégsem volt menekvés előle. Szerettem
volna szabadulni tőle, de ha az életem múlik rajta, akkor se
lettem volna rá képes.
A  szorításom a kilincsen tovább erősödött, és nyeltem egy
nagyot. A  tekintetem Vicious kezére vándorolt, ő pedig
megragadta Georgia derekát, és játékosan megszorította. Én a
saját derekamat markoltam a sárga-fehér, napraforgós felsőm
anyagán keresztül.
Mi a fene ütött belém? Elviselhetetlen volt látni, ahogy
Vicious egy másik lánnyal csókolózik, ugyanakkor különös
módon mégis lenyűgöző.
Látni akartam.
Nem akartam látni.
Mindenesetre esély sem volt rá, hogy valaha is képes legyek
elfelejteni a látványt.
 A  vereségemet beismerve pislogni kezdtem, majd a Vicious
íróasztala mellett álló szék fejtámlájára akasztott fekete,
Raiders baseballsapkára összpontosítottam a figyelmemet.
–  A  tankönyved, Vicious, szükségem van rá – ismételtem. –
Nem megyek ki a szobádból nélküle.
– Takarodj innen, Csicska! – mordult fel Vicious, egyenesen a
kuncogó Georgia szájába.
Olyan volt, mintha egy hatalmas tüske fúródott volna a
szívembe, féltékenység feszítette a mellkasomat. Egyszerűen
nem fért a fejembe ez a fizikai reakció. A fájdalom. A szégyen.
A vágy. Gyűlöltem Vicioust. Kegyetlen volt, szívtelen és utálatos.
Azt hallottam, hogy az anyukája kilencéves korában meghalt, de
már majdnem betöltötte a tizennyolcat, és volt egy kedves
mostohaanyja, aki mellett azt csinálhatott, amit csak akart.
Josephine édesnek és gondoskodónak tűnt.
Semmi oka nem volt kegyetlenkedni, mégis ezt tette
mindenkivel. Különösen velem.
–  Nem! – Belül majd felrobbantam a dühtől, de látszólag
megőriztem a hidegvéremet. – Matematika. Tankönyv. – Lassan
beszéltem, úgy beszéltem vele, mintha olyan idióta lenne, mint
amilyennek engem tartott. – Csak áruld el, hol van! Majd az
ajtód előtt hagyom, miután végeztem. Ez a legkönnyebb módja
annak, hogy megszabadulhass tőlem, és visszatérhess…
a szórakozásodhoz.
Georgia, aki éppen Vicious cipzárját babrálta – az ő fehér,
egyenes szabású, szűk ruhájának cipzárja már nyitva állt a
hátán –, ennek hallatán felmordult, egy pillanatra eltolta magát
Vicious mellkasától, és a szemét forgatta.
Helytelenítően csücsörített az ajkával.
–  Ez most komoly, Mindy? – Tökéletesen tisztában volt azzal,
hogy Millie a nevem. – Nincs jobb dolgod? Vicious nem igazán a
te ligádban játszik, nem gondolod?
Vicious fölényes mosollyal az arcán alaposan végigmért.
Olyan átkozottul jóképű volt. Legnagyobb sajnálatomra.
Csillogó, divatosan vágott fekete haj – oldalt felnyírva, felül
hosszabbra hagyva. Indigókék tekintet, feneketlen mélységű,
csillogó és kemény. Arról fogalmam sem volt, mi keményíthette
meg. A  bőre olyan fehér volt, hogy leginkább egy lenyűgözően
jóképű kísértetre emlékeztetett.
Festőként gyakran megcsodáltam Vicious testét. Szögletes
arcát, erős csontozatát. A  finoman metszett vonalait.
Határozott, éles vonásait. Festővászonért kiáltott. A  természet
remekműve volt.
Ezt Georgia is nagyon jól tudta. Nem is olyan régen véletlenül
meghallottam, amikor Viciousről beszélt az öltözőben tornaóra
után. A barátnője így szólt:
– Gyönyörű a srác.
–  Viszont elviselhetetlen a természete – vágta rá Georgia
habozás nélkül. Rövid csend következett, majd mindketten
nevetésben törtek ki.
– Kit érdekel? – vonta le a következtetést Georgia barátnője. –
Akkor is lefeküdnék vele.
A  legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtam
hibáztatni őket.
 Vicious nagyon menő volt, ráadásul piszkosul gazdag – egy
népszerű srác, aki megfelelően öltözködött és beszélt. Az  All
Saints koronázatlan királyának számított. A  megfelelő kocsit
vezette – egy Mercedest –, és egy igazi alfahím titokzatos
aurájával rendelkezett. Mindig ő volt a középpontban. Még
akkor is, amikor éppen hallgatásba burkolózott.
Unalmat színleltem. Keresztbe tettem a karomat, aztán az
ajtófélfának támaszkodtam a csípőmmel. Kibámultam a szoba
ablakán, mivel tudtam, hogy könnybe lábadna a szemem, ha
egyenesen rá vagy Georgiára néznék.
–  Nem az én ligámban? – vágtam vissza gúnyosan. – Nem is
ugyanazt a sportot űzzük. Nekem nem szokásom piszkosan
játszani.
–  Még megtörténhet, ha eléggé felpiszkállak – csattant fel
Vicious színtelen, minden érzelmet nélkülöző hangon. Úgy
éreztem, mintha kitépte volna a zsigereimet, és a makulátlan,
keményfa padlóra hajította volna.
Lassan pislogtam egyet, és igyekeztem közönyt tettetni.
– Tankönyv? – kérdeztem, legalább századjára.
Vicious a jelek szerint arra a következtetésre juthatott, hogy
eleget gyötört mára, mert félrehajtotta a fejét, és az íróasztala
alatt heverő hátizsákja felé intett. Az  ablak, ami előtt az asztal
állt, közvetlenül a szolgálati lakásra nézett, és tökéletes kilátás
nyílt belőle a szobámra. Eddig már kétszer is rajtakaptam
Vicioust, amint éppen engem bámult az ablakából, és mindig is
kíváncsi voltam, hogy vajon miért.
Miért? Miért? Miért?
 Annyira gyűlölt engem. Izzó tekintete valósággal
megperzselte az arcomat, valahányszor rám nézett, ami sajnos
közel sem történt meg olyan gyakran, mint szerettem volna.
Mivel azonban gyakorlatias lány voltam, sosem engedtem meg
magamnak, hogy túl sokat töprengjek a dolgon.
Odamasíroztam a gumírozott Givenchy hátizsákhoz, amivel
iskolába járt, hangosan kifújtam a levegőt, kinyitottam, és nagy
dérrel-dúrral kotorászni kezdtem a holmijai között. Örültem,
hogy háttal lehetek nekik, és próbáltam kizárni a tudatomból a
nyögéseket és a cuppogó hangokat.
Abban a pillanatban, amint az ismerős, kék-fehér borítójú
matekkönyv köré zárult a kezem, mozdulatlanná dermedtem.
Elképedten meredtem a cseresznyevirágokra, amiket én
rajzoltam a könyv gerincére. A haragtól borzongás futott végig a
gerincem mentén, és valósággal felforrt a vérem. Ökölbe
szorítottam, majd elernyesztettem a kezemet. A vér a fülemben
dübörgött, a légzésem felgyorsult.
Vicious törte fel az átkozott szekrényemet.
Reszkető kézzel húztam elő a könyvemet a hátizsákból.
–  Te loptad el a matekkönyvemet? – Megfordultam, hogy
szembenézzek vele. Az arcom minden izma megfeszült.
Ez hadüzenet volt. Nyílt agresszió. Vicious mindig kötekedett
velem, de korábban még sosem alázott meg így. Hiszen elvette a
holmimat, és teletömte a szekrényemet óvszerekkel meg
használt vécépapírral, az ég szerelmére!
A tekintetünk egymásba fúródott. Vicious lelökte Georgiát az
öléből, mintha csak valami lelkes kiskutya lett volna, amivel
már nem akar tovább játszani, és felállt. Tettem egy lépést
előre. Most már szemtől szemben álltunk egymással.
–  Miért csinálod ezt velem? – sziszegtem, és közben
kifejezéstelen, megkövült arcát fürkésztem.
– Mert megtehetem – felelte önelégült vigyorral. Így próbálta
elrejteni a tekintetében villogó fájdalmat.
Mi emészt, Baron Spencer?
–  Mert jó szórakozás? – tette még hozzá egy kuncogás
kíséretében, és közben Georgiához vágta a dzsekijét. Anélkül,
hogy akár csak egyetlen pillantást is vetett volna rá, intett neki,
hogy tűnjön el.
A  lány nyilvánvalóan nem volt több a számára egyszerű
kelléknél. Egy eszköz, amit szentesített a cél. Vicious engem
akart bántani vele.
És sikerült is neki.
Nem lett volna szabad érdekelnie, hogy miért viselkedik így.
Nem volt semmi jelentősége. A  lényeg az volt, hogy gyűlölöm.
Ám a gyűlöletem ellenére mégis imádtam, ahogy kinézett, a
pályán éppúgy, mint a pályán kívül, és ettől szó szerint a
hányinger kerülgetett. Gyűlöltem magam a felszínességemért és
az ostobaságomért. Amiért annyira tetszett, ahogy egyenes,
kemény álla megremegett, valahányszor megpróbált elfojtani
egy mosolyt. Gyűlöltem, hogy nagyra tartom az okos és
szellemes megjegyzésekért, amelyek elhagyták a száját az
órákon. Gyűlöltem, hogy ő cinikus realistaként tekint a világra
az én reménytelen idealizmusommal szemben, ennek ellenére
imádtam minden egyes gondolatot, amit hangosan is
kimondott. Gyűlöltem, hogy hetente legalább egyszer a szívem
őrült dolgokat művelt a mellkasomban, mert gyanítottam, hogy
számomra ő az igazi.
Gyűlöltem őt, és egyértelmű volt, hogy ő is gyűlöl engem.
Gyűlöltem őt, de Georgiát még nála is jobban, hiszen Vicious
őt csókolta meg.
Mivel tudtam, hogy nem szállhatok szembe vele – hiszen a
szüleim itt dolgoztak –, a nyelvembe haraptam, és az ajtóhoz
viharzottam. Csak a küszöbig jutottam, amikor
bőrkeményedéses tenyerével megmarkolta a könyökömet,
megpördített, és acélos keménységű mellkasához szorított.
Elfojtottam egy nyöszörgést.
–  Küzdj ellenem, Csicska! – sziszegte az arcomba remegő
orrcimpával, amitől egy vadállatra emlékeztetett. A szája közel
volt hozzám, annyira közel. Még mindig duzzadt volt attól, hogy
egy másik lánnyal csókolózott, csak úgy vöröslött, fehér bőrével
a háttérben. – Egyszer az életben állj ki magadért!
Kiszabadítottam magam a szorításából, és úgy tartottam
magam elé a tankönyvemet, mint valami pajzsot. Kirohantam a
szobájából, és még levegőt venni sem álltam meg, egészen
addig, amíg el nem jutottam a lakásunkig. Kivágtam a bejárati
ajtót, berohantam a szobámba, aztán magamra zártam az ajtót,
és egy hatalmas sóhajjal levetettem magam az ágyra.
Nem sírtam. Vicious nem érdemelte meg a könnyeimet. De
dühös voltam, zaklatott és igen, egy kicsit összetört.
A  távolból is hallottam a szobájából kiszüremlő zenét, ami
minden egyes eltelt pillanattal egyre hangosabb lett, ahogy a
maximumig feltekerte a hangerőt. Beletelt néhány
másodpercbe, hogy felismerjem a dalt. Stop Crying Your Heart
Out, az Oasistől.
Néhány perccel később hallottam, ahogy Georgia automata
váltós Camarója – az, amelyiken Vicious állandóan gúnyolódott,
mert ki a fasz vesz meg egy automata váltós Camarót? –
végigszáguldott a birtok fákkal szegélyezett kocsifelhajtóján.
Úgy tűnt, hogy ő is dühös.
Vicious kegyetlen volt. Nagy kár, hogy az iránta érzett
gyűlöletemet valami vékony réteg borította, ami nagyon
hasonlított a szerelemre. De megesküdtem magamnak, hogy le
fogom bontani, meg fogom semmisíteni, és hagyom, hogy
színtiszta gyűlölet vegye át a helyét, még mielőtt Viciousnek
sikerülne túl közel férkőznie hozzám. Megfogadtam, hogy
sosem fog megtörni.
 
 
 Második fejezet
 
 
Vicious
 
Tíz évvel ezelőtt
 
Már megint ugyanaz a szarság, csak egy másik hétvége a
házamban. Ismét hatalmas buli volt nálam, de arra sem vettem
a fáradságot, hogy kivonszoljam magam a média-/játékszobából
jópofizni a seggfejekkel, akiket meghívtam.
Tisztában voltam vele, mekkora káosz uralkodik az ajtón túl.
A  vese alakú medencében a ház mögött csajok röhögcséltek és
visítoztak. A  görög stílusú boltívekről aláhulló, mesterséges
vízesés zubogva csapódott a medencébe, a felfújt
gumimatracokon csak úgy csikorgott a meztelen, nedves bőr.
A  közeli szobákban kefélő párok hangosan nyögdécseltek.
A puha kárpittal borított, kétszemélyes kanapékon és hatalmas
szófákon különféle klikkek bandáztak, gonosz pletykákkal
szórakoztatták magukat.
Zenét hallottam. Limp Bizkit. Ki a fasz merészelt az idióta
Limp Bizkittől betenni valamit a bulimon?
Ennél többet is hallhattam volna, ha akarom, de eszem
ágában sem volt odafigyelni. Füles fotelemben kiterülve ültem a
tévé előtt szélesre tárt lábbal, egy bluntot2 szívtam, és valami
japán animés pornót néztem.
Jobb kéz felől mellettem egy sör, de hozzá sem értem.
A  fotelem előtt egy csaj térdepelt a szőnyegen, a combomat
masszírozta, de őt sem érintettem meg.
–  Vicious – dorombolta, és egyre közelebb araszolt az
ágyékomhoz. Aztán lassan felkapaszkodott rám, és lovagló
ülésben az ölembe telepedett.
Egy napbarnított, névtelen, barna hajú lány, egy gyere-bassz-
meg ruhában. Úgy nézett ki, mint egy Alicia vagy talán Lucia.
Megpróbált bekerülni a pomponlányok csapatába tavaly
tavasszal, de nem jött össze neki. Azt hiszem, ez a buli volt
számára az első ízelítő a népszerűségből. Ha összejön velem
vagy bárki mással a helyiségből, azzal garantáltan egy csapásra
híresség lett volna belőle az iskolában.
Már csak ezért sem érdekelt.
– A médiaszobád nagyon menő, de nem mehetnénk át valami
csendesebb helyre?
Megpöcköltem a bluntom végét, aminek hatására a hamu a
fotel karfáján heverő hamutartóba hullott, mint valami koszos
hópehely. Az államon rángatózni kezdett egy izom.
– Nem.
– De én kedvellek.
Micsoda hülyeség! Engem senki sem kedvelt, méghozzá jó
okkal.
–  Nem bocsátkozom kapcsolatokba – közöltem
automatikusan.
 –  Hé, hahó! Ez világos, te buta. Egy kis szórakozás attól még
nem árthat. – Felhorkant. Taszító volt a nevetése, én pedig
gyűlöltem, amiért ilyen erőlködve próbálkozik.
Mindig is nagyra értékeltem, ha valakinek volt önbecsülése.
Elkeskenyedett a szemem, miközben átgondoltam magamban
az ajánlatát. Persze hagyhatnám neki, hogy leszopjon, de nem
most jöttem le a falvédőről. Tudtam, hogy csak megjátssza a
közömböst. Mindegyik többet akart.
–  Jobb lenne, ha eltűnnél innen – mondtam neki, először és
utoljára. Nem az apja voltam. Nem az én felelősségem volt, hogy
eltanácsoljam a hozzám hasonló fickóktól.
Duzzogva átkarolta a nyakamat, és feljebb csúszott a
combomon. Lecsupaszított dekoltázsa a mellkasomnak feszült,
a tekintetében elszántság csillogott.
– Nem megyek el innen a Szívtiprók egyike nélkül.
Felvontam a szemöldökömet, kifújtam a füstöt az orromon
keresztül, és a szemhéjam megereszkedett az unalomtól.
–  Akkor jobban teszed, ha inkább Trentnél vagy Deannél
próbálkozol, mert én ma este nem baszlak meg, szivi.
Alicia-Lucia végre vette a lapot, és elhúzódott tőlem. Hamis
mosollyal az arcán, amely minden egyes megtett lépéssel
elgyötörtebbé vált, a bárhoz vonaglott a magas sarkújában, és
kevert magának egy hülye koktélt, anélkül, hogy alaposabban
megnézte volna, milyen italokat is önt a magas pohárba.
Csillogó szemmel nézett körül a szobában, és próbálta felmérni,
hogy melyik barátom lenne hajlandó megváltani a jegyét a
népszerűségbe. Mi voltunk ugyanis az All Saints High Négy
Féktelen Szívtiprója.
Trent a jobb oldalamon álló kanapén hevert, félig ülő, félig
fekvő helyzetben, és egy csaj lovagolt a farkán, akinek a blúza le
volt húzva egészen a derekáig, meztelen melle pedig csaknem
komikusan pattogott összevissza. Trent az ajkához emelte a
sörösüvegét, és kiégetten basztatta a telefonját. Dean és Jaime
egy kétszemélyes kanapén ücsörögtek a másik oldalon, és
éppen a jövő heti focimeccsről vitatkoztak. Egyikük sem ért
hozzá a csajokhoz, akiket behívtunk magunkkal a szobába.
Jaimet megértettem. Megszállottan rajongott az
angoltanárunkért, Ms. Greene-ért. Nem helyeseltem új keletű,
teljesen elcseszett vonzalmát, de ezt sosem tettem volna szóvá
előtte. Ami viszont Deant illeti, fogalmam sem volt róla, hogy őt
mi lelhette. Miért nem választotta ki magának az egyik picsát,
és lendült akcióba a tőle megszokott módon?
–  Dean, haver, hol van a ma estére kiszemelt puncid? –
visszhangozta a gondolataimat Trent. Közben az iPodja
navigációs korongját piszkálgatta a hüvelykujjával, a lejátszási
listáját böngészgette, és látszott, hogy rettenetesen untatja a
csaj, akivel éppen kefélt.
Mielőtt Dean válaszolhatott volna, Trent egy lökés kellős
közepén le is tolta magáról a csajt, majd mikor a kanapéra
bukfencezett, gyengéden megpaskolgatta a fejét. A  csaj szája
még mindig enyhén nyitva volt, részben a gyönyör, részben
pedig a sokk miatt.
– Sajnálom. Ez ma este nem fog menni. A gipsz az oka. – Trent
a törött bokája felé intett a sörösüvegével, és bocsánatkérő
mosolyt villantott alkalmi szexpartnerére.
Négyünk közül Trent volt a legrendesebb.
Ez mindent elárult, amit a Szívtiprókról tudni kellett.
A  legironikusabb az volt az egészben, hogy Trentnek lett
volna a legtöbb oka kellemetlenkedni. Neki lőttek, és ezzel ő is
tisztában volt. Esélye sem volt teljes ösztöndíjat kapni az
egyetemre a foci nélkül. A  jegyei szörnyűek voltak, és a szülei
még az albérletüket is alig tudták kifizetni, nemhogy Trent
tandíját. A  sérülése azt jelentette, hogy marad Dél-
Kaliforniában, kerít magának valami kétkezi munkát, ha
szerencsés, és visszatér a nyomornegyedbe, ahonnan
származott, miután négy évet töltött velünk Todos Santos
gazdag srácai között.
–  Jól vagyok, haver. – Dean mosolya könnyed volt, a lábával
mégis folyamatosan dobolt a padlón. – Igazából van valami,
amin nem szeretném, ha meglepődnétek. Figyeltek rám? –
Idegesen elvigyorodott, és kihúzta magát.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó mögöttem. Bárki érkezett
is, nem bajlódott a kopogással. Mindenki tisztában volt azzal,
hogy ez a szoba tabu. Ez volt a Szívtiprók privát
szórakozóhelye. A  szabályok egyértelműek voltak. Senki sem
léphetett be hívatlanul.
A helyiségben lévő összes lány az ajtót bámulta, de én tovább
pöfékeltem a marihuánás cigimet, és közben azt kívántam,
bárcsak Lucia-Alicia elhúzna végre a bár közeléből. Szükségem
volt egy másik sörre, de semmi hangulatom nem volt egy
beszélgetéshez.
 –  Azta! Helló! – Dean intett az ajtónál álló illetőnek, és
esküszöm, hogy testének minden egyes ostoba sejtje mosolyogni
kezdett.
Jaime kurtán bólintott, és megfeszült ültében, majd küldött
felém egy pillantást, aminek a megfejtéséhez túlságosan be
voltam állva. Trent odakapta a fejét, és köszönésképpen ő is
morgott valamit.
–  Bárki van is az ajtónál, nagyon remélem, hogy van nála
pizza, és aranyból van a puncija, amennyiben maradni szeretne
– sziszegtem összeszorított fogakkal, és végre hátrapillantottam
a vállam fölött.
– Helló, sziasztok!
Amikor meghallottam a hangját, valami furcsa dolog történt a
mellkasommal.
Emilia. A  háztartási alkalmazottunk lánya. Mit keres itt?
Sosem lépett ki a szolgálati lakásból, amikor bulit rendeztem.
Ráadásul még csak felém sem nézett, mióta két héttel ezelőtt a
matektankönyvét szorongatva kirohant a szobámból.
– Ki adott engedélyt rá, hogy idegyere, Csicska? – Szívtam egy
nagyot a bluntomból, aztán letüdőztem, majd kifújtam az
áporodott, édes füstöt a levegőbe, és megpördültem a
fotelemmel, hogy szembenézhessek vele.
Emilia azúrkék tekintete röviden végigsiklott rajtam, de aztán
megállapodott valakin a hátam mögött. Az  illető láttán félénk
vigyor jelent meg az ajkán. A buli zaja elhalványult, és már csak
az ő arcát láttam.
– Szia, Dean! – Emilia a Vans cipőjére szegezte a tekintetét.
 Hosszú, karamellszínű haját befonta, és a copfja előrelógott
az egyik válla fölött. Laza, kényelmes farmerben volt, egy Daria-
blúzzal, ami fölött a többi darabtól teljesen elütő, narancsszínű
gyapjúdzsekit viselt. Ez tudatos választás volt a részéről.
Rettenetes volt a stílusa, kislányos, ráadásul a kézfején még
mindig ott éktelenkedett a cseresznyevirág, amit
angolirodalom-órán rajzolt rá, szóval mitől volt mégis olyan
kurvára szexi? Nem számított. Így is, úgy is gyűlöltem. De attól,
hogy olyan elszántan próbált nem szexinek tűnni, kiegészülve a
ténnyel, hogy valójában nagyon is szexi volt, mindig kőkemény
lettem.
Elszakítottam tőle a tekintetemet, és Dean felé fordultam.
Ő viszonozta Emilia mosolyát. Esetlen, önelégült vigyora láttán
a legszívesebben kiütöttem volna a fogait.
Mi. A. Fasz?
–  Ti dugtok egymással? – Jaime felfújta és kipukkasztotta a
rágóját, miután megkérdezte azt, amit én sosem kérdeztem
volna meg, és az öklével összeborzolta hosszú, szőke, szörfösök
körében divatos fazonú haját. Kurvára nem volt kíváncsi a
válaszra, de tisztában volt vele, hogy engem érdekel a dolog.
– Jézusom, haver! – Dean felpattant a helyéről, tarkón csapta
Jaimet, és hirtelen elkezdett úgy viselkedni, mintha valami
rendes fickó lenne.
Túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, egyáltalán nem
az. Olyan sok csajt kefélt meg a kanapén, amin pár pillanattal
korábban még ült, hogy a kárpit valószínűleg örökké magán
hordozza majd a DNS-e lenyomatát.
 Mi nem voltunk jó fiúk. Nem voltunk barátnak valók, bármit
jelentsen is ez. És még csak nem is próbáltuk leplezni, a pokolba
is! Ráadásul Jaime kivételével – aki őrültségeket beszélt, és úgy
mesterkedett, mint valami cselszövő pomponlány, aki épp most
került be az egyetemre, csak hogy összejöhessen Ms. Greene-nel
–, egyikünk sem volt monogám.
Emiatt – és kizárólag emiatt – nem tetszett nekem ez az egész
dolog Dean és Csicska között. Már így is éppen elég kibaszott
drámával kellett megbirkóznom. Nem szerettem volna jelen
lenni, amikor összetörik Emilia szívét, ráadásul a saját
házamban. Nem akartam, hogy az én padlómon hulljon ezernyi
apró darabra. Amúgy is, bármennyire gyűlöltem is Csicskát…
Nem érdemelte meg, hogy tönkretegyük. Csak egy egyszerű
vidéki lány volt Virginiából, hatalmas mosollyal és idegesítő
akcentussal. A  személyisége olyan volt, mint egy kibaszott
Michael Bublé-dal. Olyan könnyed és olyan kibaszottul szerény.
De komolyan, a csaj még akkor is mosolygott, amikor
rajtakapott, hogy őt bámulom a szolgálati lakásban lévő
hálószobájában az ablakomon keresztül.
Mennyire lehet ostoba valaki?
Nem az ő hibája volt, hogy gyűlöltem, amiért kihallgatott
engem és Darylt néhány héttel ezelőtt, és amiért pontosan úgy
nézett ki, sőt úgy is beszélt, mint a mostohaanyám, Jo.
– Örülök, hogy el tudtál szabadulni. Sajnálom, hogy ide kellett
jönnöd. Nem is vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő.
Ezen a helyen semmi keresnivalója egy hölgynek – viccelődött
Dean, majd felkapta a dzsekijét a bőrkanapé támlájáról, és
gyors léptekkel megindult az ajtó felé.
Átkarolta Emilia vállát, nekem pedig tikkelni kezdett a bal
szemhéjam.
Emilia füle mögé igazított egy hajtincset, ami kiszabadult a
hajfonatából, nekem pedig megfeszült az állkapcsom.
–  Remélem, éhes vagy. Ismerek egy igazán jó helyet a kikötő
közelében, ahol tenger gyümölcseit szolgálnak fel.
Emilia elvigyorodott.
– Szuper! Benne vagyok.
Dean felnevetett, nekem pedig remegni kezdett az
orrcimpám.
Aztán már ott sem voltak.
Elmentek, a kurva életbe!
A  szám sarkába kaptam a bluntomat, és visszapördültem a
tévé felé. Az  egész helyiségre néma csend borult, és minden
tekintet rám szegeződött, mintha további utasításokat várnának
tőlem. Mégis mi a francért volt mindenki ennyire zaklatott?
–  Hé, te! – mutattam a csajra, akit Trent a numerájuk kellős
közepén taszított el magától. Éppen a haját igazgatta a játékra
használt asztali gépem mellett lógó tükör előtt. Kétszer
megpaskoltam az ölemet. – Gyere ide, és hozd a barátnődet is! –
A  másik csajra szegeztem a tekintetemet. Ő  volt az, akit
mindössze néhány perccel korábban elutasítottam. Még jó, hogy
a maradás mellett döntött.
Egy-egy kuncogó csajjal mindkét lábamon szívtam egy nagyot
a bluntomból, majd megragadtam az első csaj haját, magam felé
fordítottam a fejét, és az ajkára szorítottam a számat.
Kilélegeztem, és a szájába fújtam a füstöt. Ő  egy izgatott kis
sikkantással magába szívta az egészet.
–  Add tovább! – Megcirógattam az orrnyergét az orrom
hegyével, a szemhéjam megereszkedett. Ő  csukott szájjal
elmosolyodott, aztán az ölemben ülő másik lány felé fordult,
majd megcsókolta, és hagyta átáramlani a füstöt az ő szájába.
Trent és Jaime közben egy pillanatra sem vették le rólam a
tekintetüket.
– Nagy valószínűséggel csak dugnak egymással – jegyezte meg
Trent, és végigsimított az egyik kezével kopaszra borotvált
fején. – Egészen ma estig semmit sem hallottam erről a
szarságról, és Dean kábé annyira tud titkot tartani, mint
amennyire én képes vagyok magamon tartani a nadrágomat
egy Playboy Mansion-partin.
– Ja – kapcsolódott be a beszélgetésbe Jaime is. – Most Deanről
beszélünk, haver. Sosem volt komoly barátnője. Sosem volt
semmije, ami komoly lett volna. – Jaime felállt, és belebújt
tengerészkék baseballdzsekijébe. – Mindegy is, nekem most
mennem kell.
Hát persze. Hogy valami lúzernek adhassa ki magát egy
randioldalon, és egész este pucér képeket küldözgethessen
üzenetben magáról Ms. Greene-nek. Esküszöm, ha nem látom a
farkát az öltözőben, meg mertem volna esküdni rá, hogy
Jaimenek puncija van.
–  De én mondom neked – tette még hozzá –, nincs értelme
túlanalizálni a dolgot. Kurvára semmi esély arra, hogy Dean
megállapodjon. New Yorkban fog egyetemre járni. Te viszont itt
maradsz Emiliával. Őt nem vették fel sehová, igaz?
Igaz.
Ráadásul Csicskának egyelőre nem sikerült elnyernie
egyetlen ösztöndíjat sem. Ezt onnan tudtam, hogy ugyanaz volt
a postaládánk, én pedig mindig átnéztem a borítékokat, hogy
kideríthessem, mi is a következő állomás a kis Emilia LeBlanc
számára. Egyelőre úgy nézett ki, hogy nem megy sehová,
legnagyobb sajnálatára.
Nekem egy huszadrangú egyetemre vezetett az utam, alig
néhány órányira innen, Los Angelesben, ő pedig továbbra is itt
lakik majd. Ha kéthetente hazajövök a hétvégére, itt lesz, hogy
gondoskodjon a szükségleteimről.
Hogy kiszolgáljon.
És irigyeljen.
Továbbra is apró és jelentéktelen marad. Műveletlen, híján
minden lehetőségnek. És ami mindennél fontosabb – az enyém
lesz.
–  Kurvára nem érdekel, de tényleg! – Felkuncogtam, majd
megragadtam mindkét lány seggét, és puha húsukba mélyesztve
az ujjaimat egymás felé noszogattam őket. – Nyalogassátok
egymás csöcsét a kedvemért! – A  hangom színtelen volt. Ők
tették, amit kértem tőlük. Annyira könnyen rá lehetett venni
őket a dologra, kurvára lehangoló volt.
– Szóval, hol is tartottunk? – kérdeztem a barátaimtól.
A  lányok csatázni kezdtek egymással, és a nyelvük is. Úgy
könyörögtek a figyelmemért, mint két, valami törvénytelen
viadal során az életéért küzdő kutya. Semmilyen hatással nem
voltak rám, és természetesen gyűlöltem őket miatta.
–  Te a jelek szerint éppen mély tagadásban vagy. Jézusom! –
Jaime megcsóválta a fejét, majd azt ajtóhoz vonult. Kifelé menet
megszorította Trent vállát. – Ügyelj rá, hogy a lányok ne
műveljenek semmi nagyobb ostobaságot!
– Például ne szűrjék össze a levet vele? – intett felém Trent a
hüvelykujjával.
Komoran meredtem rá, de ő nem törődött vele. A  srác a
gettóban nőtt fel. Semmitől sem félt, az én gazdag fehér
seggemtől pláne nem.
Fortyogott bennem az indulat. Éreztem, hogy hamarosan
kirobban belőlem.
Annyira biztosak voltak benne, hogy ismernek. Teljesen meg
voltak győződve róla, hogy akarom Emilia LeBlanc-t.
–  Bassza meg, lemegyek a medencéhez! – Hirtelen
felpattantam, a csajok pedig eldőltek, mindketten a fotelem
karfáján landoltak egy-egy tompa puffanással.
Az  egyikük feljajdult tiltakozásul, a másik viszont rikácsolni
kezdett:
– Mi a franc?
–  Betéptem, és most rosszul vagyok – közöltem, bár ez egy
eléggé idióta mentség volt.
–  Előfordul. – A  csaj, aki néhány perccel korábban még
Trenttel kefélt, megértően mosolygott.
A  legszívesebben még a szart is kivertem volna az apjukból.
Majdnem annyira erős volt a késztetés, mint az, hogy
kicsináljam Darylt. Undorítónak találtam, hogy ennyire
könnyen kaphatóak.
–  Felhívsz majd? – Alicia-Lucia megrángatta az ingemet.
Remény csillogott a tekintetében.
Lassan végigmértem. Jól nézett ki, de nem annyira, mint
képzelte. Másfelől viszont nagyon szeretett volna a kedvemre
tenni, szóval valószínűleg nem lenne túl rossz numera.
Én figyelmeztettem.
Ő nem hallgatott rám.
És nem voltam jó fiú.
–  Hagyd meg a számodat Trent telefonján! – Ezzel sarkon
fordultam, és távoztam.
A folyosón az emberek a hátukat a falhoz préselve adtak utat
nekem. Mosolyogva emelték felém piros műanyag poharaikat,
és úgy csúsztak-másztak előttem, mintha a kibaszott pápa
lettem volna. És az ő szemükben az is voltam. Ez az én
birodalmam volt. Az  emberek odáig voltak az általam
megtestesített gonoszért. Ez volt a legjobb Kaliforniában, és
éppen ezért fel sem merült bennem, hogy valaha is elköltözzek
innen. Mindent imádtam benne, amit mások gyűlöltek.
A  hazugokat, a kétszínű alakokat, az álarcokat és a sok
műanyagot. Imádtam, hogy az embereket jobban érdekelte, mi
van a zsebedben, mint az, hogy mi lakozik a szívedben.
Imádtam, hogy lenyűgözték őket a drága kocsik és az olcsó
szellemességek. A  fenébe is, még a földrengéseket és a szar
zöldségturmixokat is imádtam!
Ezek az emberek, akiket gyűlöltem, jelentették számomra az
otthont. Ez volt az én játszóterem.
 A  folyosó minden szögletéből izgatott mormolást hallottam.
Általában nem vegyültem el ezek között az emberek között, de
amikor ebben a kegyben részesítettem őket, mindig tudták,
hogy miért teszem. Valami nagy dolog volt készülőben.
Izgatottság töltötte be a levegőt.
A Fell in Love With a Girl visszhangzott a sötét falak között, a
The White Stripestól.
Senkivel sem teremtettem szemkontaktust. Egyszerűen csak
utat vágtam magamnak a tömegen keresztül, amíg el nem
értem a konyha alatt lévő pince lejáratáig. Amint átléptem a
küszöbön, becsuktam magam mögött az ajtót. Sötét volt, és
csendes, épp, mint én. Az  ajtónak feszítettem a hátamat,
szorosan lehunytam a szemem, majd mélyen beszívtam a
nedves levegőt.
A pokolba! Ez a szar, amit Dean hozott, tényleg erős volt. Nem
is volt akkora hazugság, amikor azt állítottam, hogy rosszul
vagyok tőle.
Beljebb léptem a helyiségbe, és lélekben erősen becsaptam az
ajtót, ami elválasztott a világ többi részétől. Daryl Rylertől.
Josephine-től. És még azoktól is, akik csak félig-meddig voltak az
ellenségeim, mint Emilia és az apám. Végigfuttattam az ujjaimat
a falra aggatott fegyvereken, amiket az elmúlt évek során
gyűjtöttem össze. Megérintettem a pajszeremet, a tőrömet, a
baseballütőmet és a bőrkorbácsomat. Átfutott az agyamon, hogy
hamarosan, remélhetőleg a nem túl távoli jövőben,
felszámolhatom a kollekciót, amit sosem használtam, mégis ott
volt nekem, mert nagyobb biztonságban éreztem magam tőle.
Főleg mivel a birtoklásuk egyben azt jelentette, hogy Daryl nem
szarakodott többé velem.
Fizikai küzdelemre vágytam, egy olyanra, aminek szép lassan
fokozódik az intenzitása. Kirobbanó, a semmiből lecsapó
fájdalmat akartam. Más szóval, kerestem a bajt.
Amikor felmásztam a lépcsőn, ami a kinti medencéhez
vezetett, és megálltam a medence szélénél, üres volt a kezem.
A  holdfényben láttam önmagam tükörképét a tiszta víz
felszínén. A medence tele volt úszónadrágos és egyedi tervezésű
bikinikben feszítő emberekkel. Végigjárattam rajtuk a
tekintetemet, Deant kerestem. Ő  volt az, akivel verekedni
akartam. Az  ő önelégült, csak-egy-fiú-vagyok-a-szomszédból
képét akartam beverni. De tisztában voltam vele, hogy elment
Csicskával, és különben is: okkal léteztek a szabályok. Még én
sem szeghettem meg őket. Abban a pillanatban, amikor a pólóm
ujját a vállamig felhajtva kiléptem ide, felhívást intéztem az
egybegyűltekhez. Azt üzentem vele, hogy az, aki ki akar hívni,
lépjen elő. De nem mutathattam rá csak úgy valakire. Önként
kellett jelentkeznie az illetőnek. Ez volt a veszélyes játék, amit
játszottunk az All Saints High-ban, hogy jobban teljen az idő: a
Kihívás.
A Kihívás fair volt.
A Kihívás brutális volt.
De, ami ennél is fontosabb, a Kihívás tompította a
fájdalmamat, és remek magyarázatot szolgáltatott a
sebhelyeimre is.
Nem lepett meg, amikor meghallottam magam mögött Trent
gipszének a dübbenéseit. Tisztában volt vele, mennyire
elcseszett vagyok, és szerette volna megmenteni az estét.
– Mondd meg Deannek, hogy rúgja ki a csajt, vagy megteszem
én! – szólalt meg a hátam mögött.
Én megcsóváltam a fejem.
– Dean azt csinál, amit akar – sziszegtem gúnyosan. – Ha meg
akarja döngetni azt a vidéki bunkót, az az ő problémája.
– Vicious – mordult fel Trent figyelmeztetően.
Megpördültem, és tetőtől talpig végigmértem. Makulátlan,
mokkaszínű bőre valósággal ragyogott a telihold fényében, én
pedig gyűlöltem őt, amiért képes olyan gondtalanul élvezni a
szexet a másik nem képviselőivel. Én magam kezdtem
megcsömörleni attól, hogy találomra kiválasztott csajokat
dugjak meg. És még nem is töltöttem be a tizennyolcat.
–  Ez a szarság ezzel a csajjal mindannyiunkat nagyon sötét
útra fog téríteni. – Trent levette a pólóját, megmutatta hatalmas,
izmos felsőtestét. Egy igazi tagbaszakadt állat volt.
Én szokás szerint most is magamon tartottam a felsőmet.
Az  emberek mohó érdeklődéssel meredtek ránk, de sosem
törődtem ezekkel a seggfejekkel. Szükségük volt valami
beszédtémára, hogy megtölthessék vele az értelmetlen
létezésüket, én pedig boldogan elláttam őket vele.
Ökölbe szorítottam a kezemet, és oldalra biccentettem a
fejemet.
–  Óóó, te törődsz velem. Ez kibaszottul megható, T-rex. –
Megragadtam fekete pólóm bal oldalát a szívem fölött, és
álságos mosolyt villantottam felé, hogy hecceljem.
 Georgia és üresfejű barátnői árgus szemekkel figyeltek
bennünket. Várták, hogy a bennem élő szörnyeteg előbújjon, és
rávesse magát az egyik legjobb barátomra. Elmasíroztam Trent
mellett, a vállam közben súrolta az övét, és öles léptekkel
megindultam a teniszpálya felé, ahol majdnem minden
hétvégén megküzdöttünk. Hatalmas volt, félreeső és elég tágas
ahhoz, hogy az összeeszkábált nyolcszögünk egyik oldalán
kényelmesen leülhessen a tömeg.
–  Adj bele mindent, Rexroth! – mordultam fel, és közben
próbáltam lehűteni az indulataimat. Igyekeztem észben tartani,
hogy Trentnek és Jaimenek igaza van. Ami Dean és Csicska
között van, az nem több futó viszonynál. A  hónap végére már
szakítanak is. Dean dobni fogja őt – remélhetőleg érintetlenül
hagyva a szüzességét –, ő pedig sebzett lesz, dühös, és
vigasztalásra vágyik majd. Törékeny lesz, sebezhető és
bosszúszomjas.
Én pedig abban a pillanatban fogok lecsapni rá.
Akkor majd megmutatom neki, hogy nem egyéb, mint a
tulajdonom.
–  Gyerünk, T! Vonszold a sérült segged a teniszpályára! De
próbáld meg nem összevérezni a kibaszott füvemet, miután
végeztünk egymással!
 
 

2 Dohánylevélbe tekert marihuánás cigaretta

 Harmadik fejezet
 
 
Emilia
 
A jelen
 
– Vigyázz, hogy merre mész, te pöcs! – ordítottam fel.
Egy elegáns sarki irodaépület előtt várakoztam az Upper East
Side-on. A-vonalú, apró mosolygós arcokkal díszített
matrózruhámon a sáros folt egyre nagyobb lett, gyorsan
terjeszkedett. A  fülem és a vállam közé szorítottam a
mobiltelefonomat, és magamba fojtottam egy ingerült sikolyt.
Pocsolyavíz terített be, éhes voltam, és fáradt, ráadásul
kétségbeesetten szerettem volna, ha a gyalogos-átkelőhely
jelzőlámpája végre zöldre vált. Mindennek tetejébe máris
késésben voltam a műszakomból a McCoy’sban.
A péntek esti csúcsforgalom dudálásokkal tarkított morajlása
betöltötte a fülemet. Ha tilosban keltél át az úton New York
Cityben, azzal mindössze egyetlen probléma volt: a kocsikban
ülők is New York-iak voltak, szóval minden szívfájdalom nélkül
képesek voltak áthajtani rajtad, ha úgy hozta a szükség.
Vagy eláztatni a ruhádat, ha már itt tartunk.
–  Mi a pokol történik, Millie? – Rosie a fülembe köhögött a
vonal túloldalán. Olyan volt a hangja, mint egy asztmás kutyáé.
A húgom egész nap ki sem bújt az ágyból. Irigykedtem volna,
ha nem tudom az okát.
–  Egy taxis épp most fröcskölt le, méghozzá szándékosan –
magyarázkodtam.
– Nyugi, tigris! – csillapított Rosie a maga különleges módján,
és hallottam, ahogy nyögdécselve átfordul az ágyban. – Most
ismételd el szépen, hogy mit mondtak neked!
A  jelzés zöldre váltott. A  féktelen csorda, ami New York
gyalogosaiból állt, majdnem legázolt, amikor sietősen
megindultunk az utca másik oldala felé, méghozzá lehajtott
fejjel, hogy kikerülhessük a fölöttünk magasodó állványzatot.
A  lábam valósággal sikított a fájdalomtól a magas sarkú
cipőmben, ahogy elsiettem az utcai kajákat árusító standok és a
szövetkabátokba öltözött férfiak mellett. Közben azon
imádkoztam, hogy még azelőtt odaérjek a munkahelyemre,
mielőtt a személyzeti vacsora véget érne a konyhában, nehogy
elszalasszam az esélyemet arra, hogy bekapjak pár falatot.
–  Azt mondták, hogy örömmel vették ugyan az
érdeklődésemet a reklámiparban, de azért kaptam a
fizetésemet, hogy kávét főzzek és iktassak, nem pedig azért,
hogy javaslatokat tegyek a kreatív megbeszéléseken, vagy
megosszam az ötleteimet a tervezőcsapattal az
ebédszünetekben. Közölték, hogy asszisztensnek túlképzett
vagyok, de nincs egyetlen nyitott művészeti gyakornoki
pozíciójuk sem. Ráadásul igyekeznek megszabadulni a
felesleges súlyoktól, hogy versenyképesek maradhassanak, és a
jelek szerint én egy ilyen felesleges súly vagyok. – Nem bírtam
uralkodni magamon, keserűen felnevettem. Hiszen még
életemben nem voltam soványabb, mint most, és nem azért,
mert így akartam. – Szóval elbocsátottak.
Kifújtam a levegőt, ami azonnal fehér felhővé változott.
A  telek New Yorkban olyan hidegek voltak, hogy az ember azt
kívánta, bárcsak megjelenhetne a munkahelyén abban a
takaróban, amibe előző este burkolózott. Vissza kellett volna
költöznünk délre. Még úgy is elég messze lettünk volna
Kaliforniától. Ráadásul a bérleti díjak is sokkal kedvezőbbek
voltak.
–  Szóval már csak a McCoy’s-beli állásod maradt? – Ezúttal
Rosie volt az, aki felsóhajtott, és a tüdeje fura hangokat adott ki
magából közben. Aggodalom bujkált a hangjában.
Nem hibáztattam. Jelenleg mindkettőnket én tartottam el.
Nem sokat kerestem ugyan asszisztensként, de a fenébe is,
mindkét állásra szükségem volt. Rosie gyógyszerei miatt még
úgyis alig volt elég a fizetésem mindkettőnknek.
–  Ne aggódj! – nyugtattam meg, miközben sietős léptekkel
haladtam végig a zsúfolt utcán. – Ez New York. Rengeteg a
nyitott pozíció. Szó szerint nem tudhatja az ember, hogy
honnan érkezik a következő lehetőség. Könnyen találok majd
valami mást. – Egy nagy francokat! – Nézd, most mennem kell,
ha nem akarom elveszíteni az esti műszakomat is. Máris
háromperces késésben vagyok. Szeretlek! Szia!
Kinyomtam a telefont, majd megálltam a következő
kereszteződésnél. Nyugtalanul toporogtam. Komoly tömeg
várakozott előttem, hogy átkelhessen az úttesten. Nem
veszíthettem el az állásomat a McCoy’sban, ami egy bár volt
Midtownban. Nem engedhetem meg magamnak. Vetettem egy
pillantást oldalra, és a tekintetem megállapodott egy hosszú,
sötét sikátoron két hatalmas épület között. Arra levághatnám az
utat. Nem éri meg! – suttogta egy halk hang a fejemben.
De késésben voltam.
És épp most bocsátottak el a főállásomból.
És Rosie már megint beteg volt.
És ki kellett fizetni a bérleti díjat.
A francba, majd gyors leszek!
Futni kezdtem. A  gerincem beleremegett, valahányszor a
cipőm sarka koppant egyet a kövezeten. A jeges szél valósággal
csapkodta az arcomat, úgy égetett, mint egy ostorcsapás. Olyan
sebességgel száguldottam, hogy beletelt egy pillanatba, mire
felfogtam, valaki visszarántott a vállamon átvetett táskámnál
fogva. Seggre estem. A  talaj nedves volt és hideg, ráadásul a
farokcsontomon landoltam.
Nem érdekelt. Nem volt időm megijedni vagy dühbe gurulni.
A  mellkasomhoz szorítottam a táskámat, és felnéztem a
támadómra. Egy gyerek volt az. Pontosabban egy tinédzser,
kinyomkodott pattanásokkal teli arccal. Magas volt, és sovány,
és nagy valószínűséggel ugyanolyan éhes, mint én. De ez az én
táskám volt. Az  én holmim. New York egy igazi betondzsungel
volt. Tisztában voltam vele, hogy az embernek a túlélés
érdekében néha muszáj gonosznak lennie. Gonoszabbnak, mint
azoknak, akik gonoszok voltak vele.
 A táskámba nyúltam, és elkezdtem kotorászni a paprikaspray
után. Csak meg akartam ijeszteni a támadómat – muszáj volt
megleckéztetni egy kicsit. A  srác újra megrántotta a táskámat,
én pedig még erősebben szorítottam magamhoz. Az  ujjaim
végre a paprikaspray hideg flakonja köré zárultak. Elővettem,
és egyenesen a srác szemére céloztam vele.
–  Hátrébb, vagy megvakulsz! – figyelmeztettem remegő
hangon. – Szerintem nem ér annyit a dolog, de te tudod.
A  srác felém lendítette a karját, és keményen megcsavarta a
csuklómat, én pedig ezt a pillanatot választottam a szórófej
lenyomására. A  permet néhány centivel hibázta el csupán.
Ekkor visszakézből homlokon vágott, és eltaszított magától.
Forogni kezdett velem a világ az ütése erejétől. Minden
elsötétült körülöttem, és elveszítettem az eszméletemet.
A  lelkem mélyén nem töltött el túláradó boldogsággal a
magamhoz térés gondolata.
Különösen, amikor kitisztult a látásom, és rádöbbentem, hogy
üres a kezem. A  mobilom, a pénztárcám, a jogosítványom, a
pénzem – a főbérlőnek szánt kétszáz dollár, a fene essen bele! –,
minden eltűnt.
Talpra kecmeregtem, közben a koszos kövezet a tenyerembe
mélyedt. Olcsó cipőm sarka letörött, amikor elestem. Mielőtt
felegyenesedtem volna, megmarkoltam. Amikor észrevettem a
támadóm távolodó alakját kezében a táskámmal, elkezdtem
lengetni utána az öklömet a benne szorongatott, fából készült
cipősarokkal együtt, és valami olyasmire ragadtattam magam,
ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Hosszú évek óta most
először hangosan szitkozódni kezdtem.
– Nos, tudod, mit? Baszódj meg te is!
A torkom valósággal égett a kiabálástól, miközben sántikálva
vánszorogtam a McCoy’s felé. Nem volt értelme sírni, bár eléggé
sajnáltam magam. Kiraboltak és elbocsátottak, méghozzá
egyetlen nap leforgása alatt. Igen, egyértelműen fel fogok
hajtani pár adag töményet, amikor a főnököm, Greg éppen nem
néz majd oda.
Húszperces késéssel érkeztem meg a McCoy’sba. Mindössze az
vigasztalt, hogy a házsártos tulajdonos éppen nem volt ott, így
aztán nem állt fenn a veszélye annak, hogy aznap másodjára is
elbocsássanak.
Rachelle, a menedzser a barátom volt. Tisztában volt az
anyagi nehézségeimmel. Tudott Rosie-ról és minden másról is.
Abban a pillanatban, amint besétáltam a hátsó ajtón
keresztül, és összefutottam vele a konyha melletti folyosón,
összerezzent, és kisimította levendulaszínű hajamat a
homlokomból.
–  A  perverz szex kizárva, szóval inkább ügyetlenségre
tippelnék – jelentette ki, és együttérző fintort villantott felém.
Hangosan kifújtam a levegőt, és szorosan lehunytam a
szemem. Aztán lassan kinyitottam, és pislogva igyekeztem
visszatartani a könnyeimet.
– Kiraboltak idefelé jövet. A srác elvette a táskámat.
– Ó, édesem! – Rachelle szorosan magához ölelt.
A  vállának támasztottam a homlokomat, és felsóhajtottam.
Még mindig zaklatott voltam, de jólesett az emberi érintés.
Megnyugtató volt. És megkönnyebbüléssel töltött el a tudat,
hogy Greg nincs bent. Ez azt jelentette, hogy csendben
nyalogathatom a sebeimet, anélkül, hogy őt kéne hallgatnom,
amint habzó szájjal üvöltözik a pincérnőkkel.
– Van ennél jobb is, Rach. Elbocsátottak az R/BS Advertisingtól
is – suttogtam cseresznyevörös hajába.
Éreztem, hogy megmerevedik a teste. Amikor elhúzódott
tőlem, nem aggodalom, hanem egyenesen elszörnyedés
tükröződött az arcán.
–  Millie… – Rachelle az ajkába harapott. – Mihez kezdesz
most?
Ez egy nagyon jó kérdés volt.
–  Több műszakot vállalok itt, amíg helyre nem jövök egy
kicsit, és nem tudok keríteni magamnak egy másik főállást?
Ideiglenes munkát vállalok? Eladom az egyik vesémet?
Ez utóbbi lehetőség természetesen csak vicc volt, bár
elraktároztam az agyamban, hogy később, amikor visszatérek a
lakásomba, utánajárhassak a dolognak. Csak kíváncsiságból.
Na, persze!
Rachelle megdörzsölte a tenyerével a homlokát, és közben
végigjáratta a tekintetét a testemen. Mivel jól tudtam, hogy
nézhetek ki, magam köré fontam a karomat, és halvány mosolyt
villantottam felé. Sovány voltam. Soványabb, mint akkor,
amikor elkezdtem itt dolgozni. És a levendulaszínű hajam
kezdett egyre jobban lenőni, de az eredeti hajszínem
világosbarna volt, szóval nem nézett ki túl rosszul. A  külső
megjelenésem viszont, különösen a törött cipősarok és az
elkoszolódott ruha, csak még jobban kihangsúlyozta, hogy
mekkora bajban vagyok.
Rachelle tekintete megállapodott ökölbe szorított kezemen.
Szétfeszegette az ujjaimat, és elvette tőlem a cipősarkot, amit
szorongattam, majd vett egy mély lélegzetet, és lehunyta a
szemét.
– Ezt megragasztom neked. Vedd ki a cipőt a szekrényemből,
aztán menj dolgozni! És vesd be a legszélesebb mosolyodat! A jó
ég a megmondhatója, hogy most nagy szükséged van a
borravalóra.
Bólintottam, és nedves puszit nyomtam az arcára. Egy igazi
életmentő volt. Még az sem érdekelt, hogy olyan nyolc centivel
alacsonyabb nálam, apró és cuki, mindenki legjobb cimborája,
és két mérettel kisebb cipőt hord, mint én. Odarohantam az
öltözőszekrényeinkhez, és belebújtam az egyenruhámba – egy
rövid derekú, testhezálló, vörös blúzba, amiből kilátszott a
hasam, egy fekete miniszoknyába és egy fekete-vörös köténybe,
amin a McCoy’s felirat díszelgett. Elég ízléstelenül nézett ki, de a
bárba sok Wall Street-i fazon járt, és a borravaló igazán jónak
számított.
Kinyitottam a fa lengőajtót, és határozott léptekkel
odavonultam a sötét, bárszékekkel körülvett pulthoz. Közben
tudomást sem vettem a felém küldözgetett sóvárgó
pillantásokról. Az  engem bámulók közül senki sem alkoholra
szomjazott. Huszonhét éves voltam. A  jelek szerint ez volt a
legtökéletesebb kor, amit a New York-i húspiac kínálni tudott.
De túlságosan lefoglalt a túlélésért folytatott küzdelem ahhoz,
hogy barátom legyen. Kedves voltam a vendégekkel, anélkül,
hogy hamis reményeket ébresztettem volna bennük. Ez volt az
irányelvem.
–  Szia, Millie! – üdvözölt Kyle a pult mögül. Szőke haját
hátrazselézve viselte, filmkészítést tanult az NYU-n,
Williamsburgben élt, és úgy öltözködött, mint Woody Allen.
Bármire kész volt, hogy leplezze, valójában Dél-Karolinából
származik.
Rámosolyogtam, miközben az asztaloknál a törzsvendégek –
kosztümös nők és öltönyös férfiak – az üzeneteiket
böngészgették a telefonjaikon, valamint a napjukról szóló
történeteket osztottak meg egymással.
– Nagy a forgalom?
–  Eddig elment. Ne ijedj meg – figyelmeztetett Kyle –, de Dee
ki van akadva rád, amiért már megint elkéstél! Jobban teszed,
ha mész, és gondoskodsz az asztalaidról! – Ezzel Kyle az étterem
jobb oldala felé intett a fejével.
Dee volt azoknak a pincérnőknek az egyike, akikkel együtt
dolgoztam péntekenként. Nem vettem rossz néven tőle, hogy
haragszik rám. Nem tehetett arról, hogy személyes problémáim
voltak. Biccentettem Kyle-nak, és feltartottam a hüvelykujjamat,
hogy jelezzem, minden oké, de ő addigra már ismét elmélyedt a
könyvben, amit a pult alatt olvasott.
Nem volt annyira szörnyű a McCoy’sban dolgozni.
A  vendégeink csendesek voltak, drága italokat rendeltek, és
mindig legalább tizenöt százaléknyi borravalót adtak, vagy
annál is többet. Elkezdtem rázni a fenekemet Smith Baby It’s
You című számára, és megindultam a sarokban lévő asztal felé.
Sötét volt, és félreeső, távol a többitől – a kedvenc helyem, mert
valamiért mindig ez vonzotta magához a legjobb borravalót adó
vendégeket.
Magamban csak szerencsés saroknak hívtam.
Két férfi ült ott görnyedt háttal, halk beszélgetésbe mélyedtek.
Kivettem a hónom alól az étlapokat, majd küldtem egy mosolyt
a lehajtott fejük felé, és próbáltam felhívni magamra a
figyelmüket.
–  Jó estét, uraim! Millie vagyok, és ma este én leszek a
pincérnőjük. Hozhatok esetleg valamit, amíg…
Ő. Ez volt az a pont, amikor elnémultam. Mert abban a
pillanatban, amikor a kócos, fekete hajú férfi felnézett, nagyot
dobbant a szívem, és mozdulatlanná dermedt az ajkam.
Vicious.
Pislogtam, és igyekeztem feldolgozni az elém táruló látványt.
Baron Spencer volt az, és legnagyobb sajnálatomra
nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint én.
Magas volt, bőven száznyolcvan centi fölött. Hosszú lábát
egyik oldalt kinyújtotta. A  tekintete olyan sötét volt, mint a
lelke, és vadul göndörödő hollófekete tincsei elfedték
nevetségesen tökéletes fülét a feje mindkét oldalán.
A járomcsontja magas volt – és mindig rózsás, amikor megcsípte
a hideg –, az álla szögletes, az orra egyenes. Az  arca minden
egyes vonása nyugodt és fagyos volt.
Csak a porcelánfinomságú bőrét bevonó pír emlékeztetett
arra, hogy ő is hús-vér ember, akinek van szíve, nem pedig egy,
az életem tönkretételére programozott robot. Az  üde szín még
fenyegető, komor vonásainak is kisfiús ragyogást kölcsönzött.
Egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy még mindig ott virít
az arcán az a fogadjunk-hogy-nem-mersz-packázni-velem
kifejezés. Olyan volt, mint valami régi dal, amit kívülről tudtam.
Abban sem találtam semmi meghökkentőt, hogy az enyémmel
ellentétben a stílusérzéke is kifinomultabbá vált a korral.
Makulátlan volt, mégsem hivalkodó. Sötétkék farmert, barna
Oxford cipőt, fehér inget és jól szabott zakót viselt.
Lezser volt. Visszafogott. És drága.
Semmi kirívó, de ahhoz mégis elég, hogy emlékeztessen:
gazdagabb a népesség 99,9 százalékánál. Valahányszor a
szüleim megpróbáltak szóba hozni előttem valakit Todos Santos
lakói közül, mindig témát váltottam. Vicioust viszont sosem
említették. Az  utóbbi években legalábbis semmiképp.
Amennyire én tudtam, még az is lehetséges volt, hogy Vicious
álló nap nem csinált semmi egyebet, mint felkelt, és belebújt a
gazdag nagyágyúkra jellemző ruháiba.
Képtelen voltam ránézni, még csak felé sem bírtam fordulni.
A  vele szemben ülő férfira szegeztem a tekintetemet.
Ő  valamivel idősebbnek tűnt – talán a harmincas évei elején
járhatott –, keménykötésű, homokszőke hajú, és a kapzsi Wall
Street-i brókerek jól szabott öltönyét viselte.
–  Hozhatok valamit inni? – ismételtem elszoruló torokkal.
Már nem mosolyogtam. Vettem levegőt egyáltalán?
– Egy Black Russiant kérek. – Elegáns Öltönyös végigjáratta a
tekintetét a domborulataimon, majd megállapodott a
mellemnél.
–  És önnek? – fordultam csicseregve Vicious felé, és közben
úgy tettem, mintha lejegyezném az italneveket, amiket enélkül
is képes lettem volna észben tartani. Reszkető kézzel, vakon
firkáltam, mellé is nyúltam apró blokktömbömnek.
–  Bourbont kérek, tisztán. – Vicious hangja közömbös volt, a
tekintete pedig üres, amikor megállapodott a tollamon. Nem
rajtam.
Tartózkodó volt. Fagyos. Érzéketlen.
Semmi sem változott.
Sarkon fordultam, és túlságosan szűk cipőmben
visszaimbolyogtam a bárpulthoz, hogy leadjam a rendelést
Kyle-nak.
Talán Vicious nem is ismert fel. Mi oka lett volna rá? Tíz év
telt el azóta. Én pedig csupán a középiskola utolsó évében éltem
a Spencer-birtokon.
Megkocogtattam összerágott végű tollammal a bárpult
oldalát. Kyle felnyögött, amikor meghallotta, hogy Elegáns
Öltönyös egy Black Russiant rendelt. Gyűlölt koktélokat keverni.
Én elidőztem, és Kyle válla fölött átlesve vetettem még egy
pillantást a pasasra, aki egykor úgy megdobogtatta a szívemet.
Jól nézett ki. Izmos, mégis karcsú, és nagyon férfias. Az elmúlt
tíz év kegyesebb volt hozzá, mint hozzám. Kíváncsi lettem
volna, hogy csak átutazóban van-e Manhattanben, egy üzleti
ügy kedvéért, vagy itt is lakik. Valamiért úgy gondoltam, hogy
tudnám, ha New Yorkban élne. Másfelől viszont Rosie és a
szüleim tisztában voltak vele, hogy jobban teszik, ha
semmilyen, a Szívtiprókkal kapcsolatos információt nem
osztanak meg velem.
Nem, Vicious bizonyára csak üzleti ügyben van itt –
döntöttem el magamban.
Helyes. Annyira gyűlöltem őt, hogy még a levegővétel is fájt,
amikor ránéztem.
– Az italok elkészültek – csendült fel mögöttem Kyle hangja.
Megpördültem. Tálcára tettem a poharakat, vettem egy mély
lélegzetet, és elindultam Vicious asztala felé. Reszketni kezdett a
térdem, amikor belegondoltam, hogyan is nézhetek ki
meglehetősen lenge öltözékemben. A  felsőmön látszott, hogy
egy olcsó darab, a cipőm két számmal kisebb volt a lábamnál.
Elöntött a szégyen, ami arra inspirált, hogy kihúzzam magam,
és széles mosolyt varázsoljak az arcomra. Talán jobb is, hogy
nem emlékszik rám. Semmi szükség arra, hogy megtudja,
hogyan lett belőlem egy nincstelen pincérnő, aki müzlin és
sajtos makarónin él.
– Black Russian, bourbon. – Vörös szalvétákat raktam a kerek,
fekete asztallapra, majd letettem rájuk az italokat. Közben
vetettem egy lopott pillantást Vicious bal kezére, hogy lássam,
van-e rajta arany karikagyűrű. Nem volt.
–  Hozhatok még valamit? – A  hasam aljához szorítottam a
tálcát, és előástam a munkához rendszeresített mosolyomat.
–  Nem, köszönöm. – Elegáns Öltönyös türelmetlenül
felsóhajtott, Vicious pedig még arra sem vette a fáradságot,
hogy tudomást vegyen rólam. Ismét összedugták a fejüket, hogy
folytassák csendes beszélgetésüket.
 Otthagytam őket, de a vállam fölött vissza-visszatekingettem
Viciousre. A  pulzusom összevissza lüktetett. Éreztem a
nyakamban, de még a szemhéjamban is. A  találkozásunk nagy
csalódás volt, de így volt a legjobb. Nem voltunk régi jó barátok,
még csak ismerősök sem.
Igazából olyan keveset jelentettem a számára, hogy ezen a
ponton még ellenségeknek sem tekinthettem magunkat.
A  többi asztalomnak szenteltem a figyelmemet. Nevettem a
vendégek kicsit sem mulatságos viccein, és felhajtottam a két
felest, amit Kyle csúsztatott oda nekem a bárpulton, amikor a
vendégeim nem figyeltek oda. Áruló tekintetem viszont folyton
Vicious asztala felé vándorolt, aki megfeszült állal beszélgetett
az asztaltársával. Nem tűnt túl boldognak.
A  bárpultra támaszkodtam a könyökömmel, és alaposan
megnéztem őket magamnak.
Baron „Vicious” Spencer. Mindig ő szolgáltatta a legjobb
műsort a városban.
Figyeltem, amikor egy vastag köteg papírt csúsztatott az
asztal túlfelére, majd az első oldalra bökött a mutatóujjával,
aztán hátradőlt, és diadalittas tekintettel végigmérte a vele
szemben ülő férfit. Elegáns Öltönyös elvörösödött, az asztalra
csapott az öklével, majd felkapta és a markába szorította a
papírköteget. Hevesen hadonászott vele, valósággal fojtogatta,
és közben fröcsögve mondta a magáét. A lapok összegyűrődtek
az ujjai között, Vicious nyugalma viszont töretlen maradt.
Bizony. Összeszedett volt, és fegyelmezett. Előrehajolt, aztán
mondott valamit, amit nem tudtam kivenni, és minél
izgatottabbá és ingerültebbé vált a szőke férfi, Vicious annál
közönyösebbnek tűnt. Láthatóan jól szórakozott.
Egy ponton túl Elegáns Öltönyös az égnek emelte a kezét, és
céklavörös arccal mondott valamit, amitől Vicious arca
felragyogott, majd az asztalra könyökölt, és végigfuttatta az
egyik ujját valamin, ami a szöveg egy meghatározott része
lehetett a dokumentum első oldalán. Aztán elkeskenyedő
ajakkal odavetett valamit a vele szemközt ülő Elegáns
Öltönyösnek, aki úgy nézett ki, mintha az ájulás kerülgetné.
A  szívem túl hevesen dobogott, és a szám is kiszáradt.
Jézusom! Vicious fenyegette őt, és nem is volt szívbajos a
dologgal kapcsolatban, ami számomra természetesen
egyáltalán nem volt meglepő.
–  Millie, tarts öt perc szünetet! – Dee megpaskolta a
fenekemet hátulról, én pedig meglepetten ugrottam egyet.
A  kolléganőm most tért vissza a cigiszünetéről, és én
következtem.
Én nem dohányoztam ugyan, de rendszerint arra használtam
ezt az időt, hogy Rosie-val beszéljek a mobilomon. Ugyan ma
este erre nem lesz lehetőségem, mégis örültem, mert a jelek
szerint Dee túltette magát a késésemen.
–  Köszi – mondtam neki, és megindultam a mosdó felé.
Muszáj volt megmosnom az arcomat, és emlékeztetni magam
arra, hogy a nap hamarosan véget ér. Elsiettem a mosdókagylók
mellett, és eltűntem az egyik fülkében, ahol az ajtónak
támaszkodva vettem pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak.
Nem is tudtam, mitől érezném jobban magam. Ha
visszakapnám az asszisztensi állásomat? Nem. Sosem
rajongtam érte különösebben. A  könyvelő, akinek dolgoztam a
reklámügynökségnél, egy két lábon járó, potenciális szexuális
zaklatási per volt. Ha Vicious felismerne? Attól csak még
zaklatottabbá válnék, ráadásul feszélyezne is a dolog. És ha
elmenne? Annyira lebilincselőnek találtam, hogy nem kívántam
a távozását.
Kiléptem a fülkéből, és éppen készültem vizet fröcskölni az
arcomba a mosdókagylónál, amikor besétált.
Igen. Besétált.
Nem ijesztett meg. Még a történtek után is tisztában voltam
azzal, hogy sosem bántana. Testileg legalábbis semmiképp.
Viszont idegessé tett a jelenléte, és gyűlöltem, hogy úgy nézek
ki, mint aki nem volt elég jó a Hootersbe, miközben ő…
Különleges aura vette körül. Amint belépett egy helyiségbe,
függetlenül attól, mennyire ütött-kopott vagy kicsi volt, azonnal
érezhetővé vált a gazdagság. A státusz. A hatalom.
A  tekintete végigsiklott a mögöttem lévő, cseresznyevirágot
ábrázoló falfestményen, majd megállapodott az arcomon,
nekem pedig egymást kergették a fejemben a gondolatok.
Láttam a szemén, hogy pontosan tudja, ki vagyok, és azzal is
tökéletesen tisztában van, hogy én készítettem a falon látható
alkotást.
Emlékezett rám.
Arra, amit tett velem.
Mindenre emlékezett.
A  tekintete az enyémbe fúródott, nekem pedig görcsbe
rándult a gyomrom. A  szívem vadul zakatolt a mellkasomban,
és hirtelen leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy kitöltsem
valamivel a kínos csendet.
–  Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – A  szavak még azelőtt
elhagyták a számat, hogy esélyem lett volna visszatartani őket.
Vicious komoran felkuncogott, mintha az elképzelés teljesen
abszurd lenne. Meg sem moccant, én mégis úgy éreztem,
mintha ott lenne rajtam a keze mindenütt.
–  Szörnyen nézel ki – közölte tárgyilagosan, a hajamra
szegezve a tekintetét. Levendulaszínű fürtjeim az arcomba
hullottak, és csúnya zúzódás éktelenkedett a homlokomon.
–  Én is örülök, hogy látlak. – A  falnak támasztottam a
hátamat, a kezemmel pedig megérintettem a falfestmény alatti
hideg csempéket, abban a reményben, hogy az majd enyhít a
tűzön, amit Vicious gyújtott bennem, abban a pillanatban,
amint besétált az ajtón. – Látom, az utóbbi egy évtized alatt
sikerült előrébb lépned: a srácból, aki előszeretettel félemlítette
meg a diáktársait, zsarnok lett.
Nevetni kezdett, olyan mélyről jövő nevetéssel, ami
visszhangot vert a csontjaimban. Lehunytam a szemem, majd
ismét kinyitottam, hogy magamba ihassam a látványát. Annak
az egyetlen együtt töltött évnek köszönhetően, mialatt végig
utálatosan viselkedett velem, igazán jól idomított voltam. Már
régóta nem érdekelt, hogy én vagyok a gúnyolódása céltáblája.
A  mosolya viszont hirtelen eltűnt, és egy grimasz vette át a
helyét.
– Mit keresel itt, Csicska?
 Tett egy lépést előre, de mozdulatlanná dermedt, amikor
felemeltem a kezem, hogy megállítsam. Nem igazán tudom,
miért tettem. Talán mert annyira fájt, hogy ilyen állapotban kell
látnia engem. Tehetetlenül. Félig meztelenül. Szegényen és
elveszetten és aprón ebben a hatalmas városban, ami megrágta
az embert, és kiköpte, ami megmaradt belőle, miután a
reményei és az álmai semmivé foszlottak. Végül tényleg olyan
apró és jelentéktelen lettem, amilyenné tenni akart oly sok
évvel ezelőtt. Én lettem a csicska.
– Itt dolgozom – feleltem végül. Talán nem volt nyilvánvaló?
Vicious ismét megindult felém. A  tartása lezser volt, és laza.
Ezúttal kihúztam magam, és felszegtem az államat. Az  illata –
fűszeres, szexi, tiszta és férfias – betöltötte az érzékeimet.
Mélyen belélegeztem, és megborzongtam. Mindig is ilyen
hatással volt rám. És mindig is gyűlöltem magam miatta.
– Amikor legutóbb hallottam felőled, éppen a képzőművészeti
diplomád megszerzésén fáradoztál. – Vicious felvonta sűrű,
ördögi szemöldökét, mintha azt kérdezné: Mi ment félre?
Minden – gondoltam magamban keserűen. – Minden
félrement.
–  Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de megszereztem a
diplomámat. – Ellöktem magam a faltól, és elléptem mellette,
hogy megmossam a kezem. Ő  követett a tekintetével. – De egy
dolog, amit életnek nevezünk, összekuszálta a terveimet, én
pedig nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy
felküzdjem magam egy művészeti gyakornok fizetésén
tengődve, szóval asszisztensként helyezkedtem el. Az is voltam
körülbelül három órával ezelőttig, de elbocsátottak. Amikor
besétáltam ide, úgy gondoltam, hogy már épp elég rossz a
napom, de – tetőtől talpig végigmértem – egyértelmű, hogy az
univerzum úgy döntött, teljes katasztrófánál nem adja alább.
Fogalmam sem volt róla, miért mondtam el neki mindezt. Azt
sem tudtam, miért állok vele szóba egyáltalán. Ordítoznom
kellett volna, vagy kiviharzanom a mosdóból azok után, amiket
velem művelt oly sok évvel ezelőtt. Hívnom kellett volna a
kidobónkat, hogy kihajíttassam a McCoy’sból. De bármennyire
vonakodtam is beismerni, nem gyűlöltem annyira, mint
amennyire minden valószínűség szerint kellett volna. A lelkem
egy apró és szomorú része jól tudta, hogy nem ő a felelős a
jelenlegi állapotomért. A saját döntéseim vezettek ide.
Megvetettem az ágyamat, és most bele is kellett feküdnöm,
bár tele volt bolhákkal.
Vicious zsebre vágta az egyik kezét, a másikkal pedig
megzabolázhatatlan hajába túrt – most, hogy férfivá érett,
minden eddiginél tökéletesebb volt. Elfordítottam róla a
tekintetemet, és azon töprengtem, vajon mivel tölthette az
elmúlt évtizedet. Milyen hivatást választott? Volt-e barátnője
vagy felesége, sőt akár gyerekei? Mindig is nagy hangsúlyt
fektettem arra, hogy ne tegyek fel vele kapcsolatos kérdéseket,
és ne figyeljek oda a róla szóló beszámolókra, de most, hogy itt
állt velem szemben, elöntött a kíváncsiság, és a legszívesebben
kérdésekkel bombáztam volna.
De nem tettem.
–  Legyen szép az életed, Vicious! – Elzártam a csapot, és
magabiztos léptekkel az ajtóhoz vonultam.
Ő megragadta a könyökömet, és maga felé fordított. Pánik és
izgatottság cikázott végig rajtam. Nem volt értelme megpróbálni
lerázni magamról a kezét, hiszen kétszer akkora volt, mint én.
–  Netán segítségre van szükséged, Csicska? – suttogta az
arcomba. Gyűlöltem, amiért így hívott.
És magamat is gyűlöltem, amiért még ennyi év után is úgy
reagáltam rekedtes hangjára, ahogy. Libabőrös lett a testem, és
forróság hullámzott végig a mellkasomon.
Nehezen kapkodtam a levegőt, de ez rá is igaz volt.
– Bármire lenne is szükségem – feleltem sziszegve –, azt nem
tőled akarom megkapni.
Vicious kihívó mosolya valósággal a helyemhez szegezett.
– Ezt az én tisztem eldönteni – közölte, majd úgy engedte el a
karomat, mintha koszos lenne, és elkezdett noszogatni az ajtó
felé. – És egyelőre még nem hoztam meg a döntésemet.
Sarkon fordultam, és kimenekültem a mosdóból, faképnél
hagytam középiskolai szerelmemből lett ősellenségemet.
Átfutott az agyamon, hogy megkérem Deet, vegye át tőlem az
asztalukat – tudtam, hogy valószínűleg teljesítené is a
kérésemet, mivel Viciousékről lerítt, hogy jól el vannak eresztve
pénz dolgában –, de az ostoba büszkeségem miatt úgy
döntöttem, hogy átvészelem valahogy az este hátralévő részét.
Valamiért fontosnak tűnt, hogy megmutassam Viciousnek és
magamnak is, mennyire közömbös a számomra, bár ez egy
oltári nagy hazugság volt.
Nagyjából három kör itallal és egy órával később Elegáns
Öltönyös felállt. Frusztráltnak tűnt, idegesnek és legyőzöttnek.
Ezek az érzések számomra is rendkívül ismerősek voltak még a
Todos Santosban töltött évemből. A férfi kezet nyújtott az asztal
fölött, de Vicious nem rázott kezet vele, és fel sem állt.
Egyszerűen csak némán meredt a kettejük között heverő
papírkötegre, így sürgetve Elegáns Öltönyöst, hogy vegye fel.
A férfi engedelmeskedett is, majd sietősen távozott.
Gyorsan az asztalukhoz léptem, és letettem rá a számlát, majd
elvonultam, mielőtt Vicious ismét szóba elegyedhetett volna
velem. Ő  bankkártyával fizetett, majd eltűnt az asztaltól, ami
egykor a szerencsés sarkomnak számított. Amikor odamentem,
és felvettem az aláírt nyugtát, reszketett a kezem. Féltem
megnézni, hogy mennyi borravalót hagyott. Szánalmas, tudom.
Nem kellett volna, hogy számítson. Mégis számított. Egyfelől,
nem akartam úgy érezni magam, mint aki rászorul a
jótékonykodására, másfelől viszont szerettem volna…
A pokolba! Mégis mit szerettem volna?
Bármi volt is az, amikor kézbe vettem a nyugtát, azonnal
tudtam, hogy nem ez az. Amint megláttam, mit írt az aljára,
fellángolt a tekintetem:
 
A  borravalódért menj az 52. utca 125E szám alá, a
huszonharmadik emeletre!
– Black
 
Őrült nevetés csiklandozta a torkomat. Ökölbe szorítottam a
kezemet, apró labdává gyűrtem a cetlit, aztán a Kyle mögötti
kukába hajítottam.
– Szar borravaló? – nézett fel a könyvéből Kyle zavarodottan.
–  Nem hagyott egy fillért sem. – Intettem neki, hogy öntsön
egy adag töményet.
Ő megragadta a vodkásüveg nyakát.
– Seggfej.
Ó, Kyle! – mondtam volna a legszívesebben. – Fogalmad sincs
róla, hogy mekkora.
 
 
 Negyedik fejezet
 
 
Vicious
 
Meglepő fordulatok. Azt hiszem, ezeknek köszönhetően volt az
életnek nevezett szarság érdekes.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy elfelejtettem Emilia
LeBlanc-t. De nem gondoltam volna, hogy valaha is újra
találkozom vele. Persze tudtam, hogy New Yorkban lakik.
Abban a kibaszott New Yorkban, amit nyolcmillió ember
mondhatott az otthonának, akik közül egyik sem Emilia LeBlanc
volt.
Egy héttel ezelőtt érkeztem a városba, és mindössze egyetlen
cél lebegett a szemem előtt, egyetlenegy – elérni, hogy a seggfej,
akivel a McCoy’sban találkoztam, megszüntesse a pert a
vállalatom ellen. És meg is tette.
Élveztem, hogy megfélemlíthetem? Igen.
Ettől rossz ember vagyok? Valószínűleg.
Érdekel? Egyáltalán nem.
Sergio végül beadta a derekát, de nem azért, mert –
képletesen szólva – olyan erősen megszorongattam a golyóit,
hogy még a leendő gyermekei is üvöltöttek kínjukban. Azért
tette, mert megmutattam neki az általam fontolgatott ellenper
tervezetét, azt, amit a repülőn írtam L. A.-ből New Yorkba jövet,
és ami kibaszottul mesteri lett.
Az  ügyvédekben minden megvan, hogy rendkívül jó bűnöző
váljék belőlük. Ez tény. Egyetlen dolog választott el attól, hogy
törvényen kívüli legyek, ez pedig a lehetőség volt. És abból
bőven kijutott nekem a törvény adta kereteken belül.
De Csicska nem tévedett olyan nagyot. Rossz ember voltam, jó
ügyvéd és igen, bizonyos mértékig még mindig ugyanaz a
seggfej, aki pokollá tette számára a középiskola utolsó évét.
Sergio ejteni fogja a pert, és megengedi, hogy megtartsuk az
ügyfelet, amelyet állítólag „elloptunk” a cégétől, és minden
rendben lesz. Partner voltam egy vállalkozásban, ami magas
kockázatú befektetésekre és fúziókra specializálódott. A  Next-
level Financial Servicest négyen alapítottuk – Trent, Jaime,
Dean és én – három évvel ezelőtt. Ők a pénzügyi oldalt vitték,
én voltam a cég vezető ügyvédje.
Persze szerettem a számokat. Biztonságosak voltak. Kurvára
nem pofáztak vissza. Mit nem lehetett szeretni rajtuk? De még
ennél is jobban imádtam vitatkozni, és kiakasztani az
embereket.
És most rátaláltam Csicskára.
Ő  nem volt része a tervnek, de ettől csak még édesebb lett a
meglepetés. Ő  volt a hiányzó láncszem. Egy biztosíték arra az
esetre, ha rosszul alakulnának a dolgok odahaza Todos
Santosban. Egy fúziós ügylet miatt érkeztem ide, de emellett
szükségem volt valakire, aki elvégezte helyettem a piszkos
munkát. Eredetileg a volt pszichiáteremet akartam rávenni,
hogy segítsen elérni a célomat. A  fickó ismerte a teljes
történetet, így tanúskodhatott volna a mostohaanyám ellen. De
bassza meg, Csicskával sokkal szórakoztatóbb lesz az egész.
Valószínűleg összetöri majd azt az ártatlan kis lelkét. Ő  nem
egy bosszúálló alkat. Soha nem volt kegyetlen vagy önző, vagy
bármi egyéb, ami az én lényemnek szerves részét képezte.
Kedvesen viselkedett. Udvarias volt, és szeretetre méltó.
Rámosolygott az utcán sétáló idegenekre – fogadni mernék,
hogy még mindig ezt műveli itt, New Yorkban is –, és továbbra
is enyhe déli akcentussal beszélt, ami éppolyan hívogató és lágy
volt, mint ő maga.
Reméltem, hogy nincs barátja. Nem magam miatt, hanem a
fickó miatt. Hogy létezett-e vagy sem, annak nem volt semmi
jelentősége. Ami engem illet, abban a pillanatban kikerült a
képből – képletesen szólva legalábbis –, amint beléptem a
McCoy’sba, majd felnéztem, és megpillantottam magam előtt
Csicskát, aki engem bámult azzal a pávakék szemével.
Tökéletes volt.
Tökéletes a terveim szempontjából, és egyben időtöltésnek is
tökéletes a megvalósulásukig.
Egy szellem a múltamból, aki majd segít levadászni a jelenem
démonjait. Képes volt segíteni nekem, és nyilvánvalóan anyagi
nehézségekkel küszködött. Egy fekete lyukban vergődött, de én
egészségesen és egy darabban ki tudtam volna rángatni belőle,
csak az elveit kellett volna feladnia érte.
Kész voltam komoly forrásokat mozgósítani, hogy rávegyem
az együttműködésre. Ismét az enyém volt abban a pillanatban,
amint megláttam lenge öltözékében.
Csak ő még nem tudott a dologról.
 

 
Emilia
 
A  szívem volt a legnagyobb ellenségem. Ezzel tizenhét éves
korom óta tisztában voltam. Ezért is nem bírtam kiverni őt a
fejemből – az új keletű munkanélküliségem ellenére sem –,
pedig hatalmas vihar tombolt fölöttem.
Huszonnégy óra telt el azóta, hogy újra találkoztam vele.
Három azóta, hogy legutóbb gondoltam rá. És pontosan egy óra
és tizenöt perc azóta, hogy azon morfondíroztam, vajon szóljak-
e róla Rosie-nak.
Amikor hazaértem, kibújtam átázott ruháimból, szárazakat
vettem fel, majd ismét leszaladtam a Duane Reade-be, mert
elfelejtettem elhozni Rosie gyógyszereit. Mire visszatértem,
megint bőrig áztam.
Kinyitottam a nejlontáskát, és mindent kirakosgattam a pultra
apró stúdiólakásunkban. Gyógyszereket a hurutos váladék
feloldására. Vitaminokat. Antibiotikumokat. Mindegyikről
lecsavartam a kupakot, mert Rosie túl gyenge volt ahhoz, hogy
egyedül képes legyen megoldani.
A húgom cisztás fibrózisban szenvedett. Bizonyos betegségek
csendben támadnak. De a cisztás fibrózis? Az  láthatatlan is.
Kicsi Rose egyáltalán nem tűnt betegnek. Igazából még szebb is
volt, mint én. Ugyanolyan volt a szemünk. Kék, örvénylő
türkizkék, zöld pöttyökkel a szegélyeknél. Az  ajkunk lágy volt,
és dús, és a hajunk is ugyanolyan karamellárnyalatú. Míg
azonban nekem kerek és szív alakú volt az arcom, ő egy
szupermodell formás járomcsontjával rendelkezett.
Ahhoz viszont, hogy szupermodell lehessen, Rosie-nak
képesnek kellett volna lennie arra, hogy végigvonuljon a
kifutón. Csakhogy mostanában ahhoz sem volt elég ereje, hogy
a harmadik emeleti lakásunkból lemenjen az utcára.
Nem volt állandóan beteg. Normális körülmények között
szinte ugyanolyan jól elboldogult, mint bárki más. De amikor
megbetegedett, akkor igazán beteg volt. Fáradt, gyenge és
törékeny.
Három héttel ezelőtt tüdőgyulladás döntötte le a lábáról.
Az  elmúlt hat hónap során már másodjára. Az  volt a
szerencsénk, hogy halasztott egy félévet az egyetemen, hogy egy
kis pénzt keressek, különben kicsapták volna.
–  Hoztam neked egy kis erőlevest. – Kivettem a dobozt a
táskából, amikor mocorgást hallottam az ágyunk felől.
Leraktam az ételt a gyógyszerek mellé, és bekapcsoltam a
főzőlapot. – Hogy érzed magad, te kis ördög?
–  Mint egy pióca, aki kiszipolyozza tőled az utolsó filléreidet
is. Annyira sajnálom, Millie! – Rosie hangja rekedt volt az
alvástól.
Az  ősrégi tévében éppen a Jóbarátok ment. A  dobozba zárt
nevetés visszaverődött a hiányos bútorzatról, a vékony falakról,
és a Sunnyside-on lévő lakásunk valamivel elviselhetőbbé vált
tőle. Kíváncsi lettem volna rá, vajon hányszor bírja végignézni
Rosie az egészet, mielőtt belebolondulna. Már most is fejből
tudta az összes epizódot.
Legördült a matracról, felállt, és megindult felém.
–  Hogy ment az állásvadászat? – Körkörös mozdulatokkal
simogatni kezdte a hátamat, majd nekilátott, hogy
megmasszírozza a vállamat.
Felsóhajtottam, hátrahajtottam a fejem, és szorosan
lehunytam a szemem. Annyira jólesett. Már alig vártam, hogy
bebújhassak az ágyunkba, és takarókba bugyolálva együtt
tévézhessek a húgommal.
–  Az  ideiglenes munkaerőt közvetítő ügynökségek tele
vannak, és senki sem keres bolti eladót ennyire közel a
karácsonyhoz. Azok az állások már elkeltek. De nézzük az élet
napos oldalát! A  heroin sikk3 kezd ismét divatba jönni, ez
legalább a mi malmunkra hajtja a vizet. – Kifújtam a levegőt. –
Azt hiszem, azt próbálom kinyögni, hogy ebben a hónapban
még a szokásosnál is kevesebb lesz a pénzünk.
Minden elcsendesült, csak Rosie erőlködő lélegzetvételeit
hallottam. Aztán a szája elé kapta a kezét, és összerezzent.
– Ó, bassza meg!
Ja. Rosie nem valami finomlelkű déli hölgy volt.
–  Túlélhetjük valahogy a decembert? Biztos vagyok benne,
hogy hamarosan talpra állok. Januárra már mindketten
dolgozhatunk.
–  Januárra nagy valószínűséggel hajléktalanok leszünk –
motyogtam, miközben feltettem a tűzhelyre egy edényt, és
elkezdtem kevergetni az erőlevest. Azt kívántam, bárcsak
tudnék még beletenni valamit. Zöldségeket, csirkét, bármit,
amitől Rosie jobban érezhette volna magát. Amitől
otthonosabban érezhette volna magát nálam.
–  Szépen visszavisszük az összes dolgot, amit most hoztál, és
visszakérjük az árát. Nincs szükségem orvosságokra. Sokkal
jobban érzem magam.
A  szívem ezernyi apró darabra hasadt szét a mellkasomban.
Mert Rosie-nak igenis szüksége volt a gyógyszerekre. Méghozzá
égetően nagy szüksége. Az antibiotikumok megakadályozták az
alsó és felső légúti fertőzéseket, az inhalálókészülékek pedig
segítettek szabadon tartani a légutakat. A  húgomnak nem
csupán szüksége volt a gyógyszereire, szó szerint levegőt sem
kapott volna nélkülük.
– Eldobtam a blokkot – hazudtam. – Különben is, még mindig
megemeltethetem a limitet a hitelkártyámon. – Újabb hazugság.
Senki, akibe szorult egy szemernyi józan ész, nem adott volna
nekem még több hitelt. Már anélkül is nyakig ültem az
adósságokban.
–  Nem! – szakított félbe Rosie ismét, és megpördített, hogy
szembenézzek vele. Megragadta a kezem. Az övé annyira hideg
volt, hogy a legszívesebben sírva fakadtam volna. Valószínűleg
összerezzenhettem, mert gyorsan elengedett. – Csak rossz a
keringésem. Igazán jól érzem magam, esküszöm! Ide hallgass,
Millie! Már éppen eleget tettél értem. Túl sok áldozatot hoztál
menet közben. Talán ideje, hogy hazaköltözzek anyához és
apához.
Rosie-nak könnybe lábadt a szeme, de ennek ellenére
mosolygott. Én megcsóváltam a fejem, aztán megragadtam és
dörzsölgetni kezdtem a kezét, hogy felmelegítsem.
–  Már csak két éved van hátra, hogy megszerezhesd a
diplomádat. Kaliforniában mindent elölről kellene kezdened,
még akkor is, ha találnál olyan programot, amit megengedhetsz
magadnak. Maradj! Todos Santosban semmilyen lehetőség nem
akad a magunk fajták számára.
Különben is, a szüleink még mindig teljesen le voltak égve.
Épp, mint mi, de én sokkal jobban tudtam kezelni az anyagi
nehézségeket. Fiatal voltam, és még lobogott bennem a tűz.
A  szüleink öregek voltak, és kiégettek. Két hatvan fölötti
háztartási alkalmazott Kaliforniában, akik még mindig abban a
hülye szolgálati lakásban éltek a Spencer-birtokon.
Az  idő nagy részében nem ment annyira rosszul a sorunk.
Rosie is dolgozott, egészen addig, amíg a tüdőgyulladás le nem
verte a lábáról. A  nedves, hideg ősz csak súlyosbította az
állapotát, ráadásul korán beköszöntött a tél, mi pedig el voltunk
maradva a fűtésszámlával. De előbb vagy utóbb eljön majd a
tavasz. A  cseresznyefák virágba borulnak, és a mi sorsunk is
jobbra fordul. Tudtam, hogy így lesz.
Ennek ellenére szóba sem jöhetett, hogy beszéljek a
húgomnak a találkozásomról Viciousszel. Az csak egy újabb ok
lett volna számára az aggodalomra, amire nem volt semmi
szüksége.
Megdörzsöltem az arcomat, és témát váltottam.
 – Figyelemelterelésre van szükségem.
–  Teljesen egyetértek! – Rosie az alsó ajkába harapott, aztán
sarkon fordult, és megindult a festőállványom felé, ami az apró
szoba sarkában állt.
A  festőállványon ott volt a félig befejezett festmény, amin
éppen dolgoztam – egy feltámadóban lévő homokvihar az
éjsötét égbolttal a háttérben. Egy Sarah nevű williamsburgi
műgyűjtő rendelte tőlem a képet, aki valamikor a Saatchi
Artnak dolgozott, és még mindig nagyon jó kapcsolatokat ápolt
a város galériatulajdonosaival. Szerettem volna jó benyomást
tenni rá. Azt akartam, hogy felfigyeljenek rám a köreiben. És a
pénzre is szükségem volt.
Rosie tisztában volt vele, hogy a festés megnyugtatja a
lelkemet.
Előszedte a félig kinyomott olajfestékes tubusokat, az
ecseteimet és a fából készült festőpalettámat. Mindent úgy
csinált, ahogy én szoktam, amikor festeni készültem. Aztán
ringó csípővel odament a régi hifitornyunkhoz, elindította a
Teardrop című számot a Massive Attacktől, majd félrehúzta a
főzőlapról az erőlevest, és csendben készített nekem egy kávét.
Annyira imádtam a kishúgomat ebben a pillanatban.
Emlékeztetett rá, hogy érdemes volt annyi áldozatot hoznom
érte.
Miközben a hideg decemberi eső hangosan verte az
ablakunkat, én festettem. Rosie leült a matracunkra, és beszélt
hozzám, éppen úgy, mint amikor még mindketten
középiskolások voltunk, és az iskolatársainkról szóló
beszámolókkal szórakoztattuk egymást.
– Ha valóra válthatnád egy álmodat, mi lenne az? – kérdezte
elgondolkozva, és a hideg falnak támasztotta pizsamába
bújtatott lábát.
– Saját galériám lenne – feleltem gondolkodás nélkül, bugyuta
vigyorral az arcomon. – És te, mit csinálnál?
Rosie a mellkasához szorított párna rojtjait kezdte babrálni.
– Megszerezném azt az átkozott diplomát, és ápolónő lennék –
felelte. – Várj! Felejtsd el! Jared Leto. Az  az álmom, hogy
feleségül mehessek Jared Letóhoz. Levenném a lábáról Jared
Letót. És most nem holmi gyengéd csábításról beszélek, hanem
teljes offenzíváról. Még az is lehet, hogy a végén a sürgősségin
kötne ki, de persze megengedhetnénk magunknak az ellátását.
Elég jól el van eresztve anyagilag.
Megcsóváltam a fejem. Ő  csak nevetett, amivel engem is
megnevettetett.
Jóságos ég, Rosie!
Tisztában voltam vele, mennyire fontos megőrizni az
emlékezetemben az ehhez hasonló pillanatokat, mélyen a
szívembe zárni őket, hogy előhívhassam, amikor rosszra
fordulnak a dolgok. Mert az ehhez hasonló pillanatok
emlékeztettek arra, hogy az élet kemény, de nem rossz.
Különbség van a kettő között.
A  kemény élet egyenlő volt egy akadályokkal és kihívást
jelentő pillanatokkal teli léttel, ugyanakkor tele volt emberekkel
is, akiket szerettél, és akik fontosak voltak a számodra.
A rossz élet viszont egyenlő volt egy üres élettel. Egy olyannal,
ami nem volt feltétlenül kemény vagy kihívásokkal teli, de
hiányoztak belőle az emberek is, akiket szerettél, és akik
fontosak voltak a számodra.
Mire végeztem a festéssel, az ujjaim teljesen elzsibbadtak, és
a derekam is sajgott attól, hogy órákon keresztül álltam furcsa
pozíciókban. Rosie-val megosztoztunk egy kis sajtos makarónin
és a csirkés erőlevesen, aztán pedig hatmilliomodik alkalommal
is megnéztük a Jóbarátok „Lottóőrület” című részét. Rosie
némán tátogta az összes poént, egy pillanatra sem vette le a
szemét a tévé képernyőjéről, és végül a karomban aludt el.
Halkan horkolt, minden egyes lélegzetvételkor sípolt a tüdeje.
Én zavarodott voltam. Fáradt. És egy kicsit éhes.
De mindenekfelett: áldott.
 

 
Négy nap telt el, mire végül beadtam a derekam, és vettem egy
új telefont. Nem akartam ilyesmire költeni a pénzt, de enélkül
hogyan lettek volna képesek a reménybeli munkaadók felvenni
velem a kapcsolatot? Nem volt benne semmi extra. Egy Nokia,
még az okostelefonos korszak előtti időkből. De üzenetküldésre
és telefonálásra tökéletes volt, ráadásul néhány régimódi
játékot is lehetett játszani rajta, például snake-ezni.
Azzal töltöttem a hetemet, hogy nappal állásközvetítő
ügynökségek ajtajain kopogtattam, esténként pedig a
McCoy’sban dolgoztam. Rachelle könyörgött a többi
pincérnőnek, hogy adják át nekem a műszakjaikat, hogy ki
tudjam fizetni az albérletemet, és bár kínosan érintett a dolog,
többnyire egyszerűen csak hálás voltam érte.
Rosie szedte a gyógyszereit, ennek ellenére egyre csak romlott
az állapota, engem pedig majd elemésztett az aggodalom.
A lakás volt az oka.
Az  apró, Sunnyside-on lévő stúdióban nem működött
megfelelően a fűtés, és néha hidegebb volt odabent, mint kint a
szabadban. Gyakran kényszerültem arra, hogy helyben futással
és tornagyakorlatokkal melegítsem fel magam. Kicsi Rose
számára viszont ez nem volt opció, mivel állandóan légszomjjal
küszködött.
Fogalmam sem volt róla, hogyan tudnám megoldani az
anyagi nehézségeket, amelyek egyre súlyosabbá váltak, amióta
felajánlottam Rosie-nak, hogy költözzön hozzám. New Yorkban
szeretett volna tanulni, szóval átmenetileg lemondtam a
gyakornoki pozíciómról egy művészeti galériában, és
elvállaltam az asszisztensi állást, hogy gondoskodni tudjak
magunkról.
Ez két évvel ezelőtt történt.
Mivel most szakmailag teljesen meg voltam rekedve, egy
valóságos csoda kellett volna ahhoz, hogy képesek legyünk
túlélni, míg Rosie ismét talpra nem áll.
A  gondolataim Viciousre terelődtek, és a tényre, hogy azóta
egyszer sem tért vissza a McCoy’sba. Nos, legalább vannak még
apróbb csodák, amelyekért hálás lehetek.
Többnyire örömmel töltött el a dolog, de néha-néha fájdalom
hasított a szívembe, amikor Vicious az eszembe jutott. Nem
tudtam elhinni, hogy nem hagyott borravalót. Egy igazi,
szívtelen szörnyeteg volt.
A  mai egy újabb hideg éjszaka volt, és éppen hazafelé
tartottam egy dupla műszak után. A  korlátba kapaszkodva
bukdácsoltam felfelé az olaszos stílusú, barna téglás ház
lépcsőjén. A  fenti folyosó túl sötét volt, mert a főbérlő nem
bajlódott a kiégett izzók cseréjével, én pedig nem
reklamálhattam, mivel szinte minden hónapban késtem a
lakbérfizetéssel.
Kinyújtottam magam előtt a karomat, és tapogatózva
haladtam végig a folyosón. Amikor a hold fénye bevilágított a
lakásom közelében lévő magas ablakon, sikoly szakadt ki a
torkomból. Egy hatalmas árnyék vetült rám.
A  paprikaspray, amit a turkálóban szerzett válltáskámból
kaptam elő, már a kezemben volt, amikor felvillant az árnyalak
kezében tartott okostelefon kijelzője, és kékes fény borította be
Vicious arcának szögletes vonásait.
Az  ajtómnak támaszkodva állt, egy elegáns szabású,
tengerészkék pulóver volt rajta, aminek az ujját könyékig
felhajtotta, valamint egy fekete szövetnadrág és egy divatos
bőrcipő, amelyen még egyetlen gyűrődést sem lehetett látni.
Úgy nézett ki, mint egy Ralph Lauren-reklám, én pedig úgy,
mint a felvétel helyszínét takarító lány. Már a puszta elképzelés
elég volt ahhoz, hogy komoran ráncolni kezdjem a homlokomat,
még mielőtt kinyithatta volna a száját.
– Megleptél, Csicska.
 A  levakarhatatlan gúnynevem újabb ok volt a
homlokráncolásra. Csicska.
Vicious tekintete a gázspray-re tévedt, de nem látszott
különösebben idegesnek.
– Azt hittem, eljössz majd a borravalódért.
– Valóban? – A feszültség egy része elhagyta a testemet, mivel
a félelmem is enyhült valamelyest, de a szívem továbbra is
hevesen dobogott, bár most már egy teljesen más okból. – Nos,
itt egy tipp, tőlem neked: ha minden külső segítség nélkül
tönkreteszed valakinek az életét, akkor a szóban forgó illető
nem fogja kezét-lábát törni, hogy kapcsolatba léphessen veled.
Különösen akkor nem, ha pénzről van szó.
Viciousre a jelek szerint semmilyen hatást nem gyakorolt a
hangomban bujkáló keserűség. Ellökte magát az ajtómtól, és
öles léptekkel megindult felém. Céltudatos volt, és magabiztos.
Eszembe juttatta, hogy ő sokkal kényelmesebben érzi magát a
saját bőrében, mint én az enyémben. Amikor végre megállt, a
mellkasa az enyémhez ért, amitől borzongás futott végig az
egész testemen.
Kitértem előle, keresztbe tettem a karomat a mellkasomon, és
felvont szemöldökkel végigmértem.
– Akarom tudni, hogyan találtál rám?
–  A  kis barátnőd, Rachelle azt hiszi, hogy meglepetésrandira
akarlak vinni. Nem ő a legélesebb kés a fiókban, de mindig is a
gyengéid voltak a hozzá hasonló együgyű teremtések.
Elfordítottam róla a tekintetemet, helyette inkább a pattogzó
festékre összpontosítottam a cipősdoboz méretű lakásomba
vezető ütött-kopott ajtón.
– Mit keresel itt, Vicious?
–  Azt mondtad, hogy asszisztens vagy – felelte egy apró
vállvonás kíséretében.
– És?
– És nekem szükségem van egyre.
Hátravetettem a fejem, és felkacagtam, de humornak nyoma
sem volt a hangomban. Viciousnek aztán tényleg volt bőr a
képén. A nevetésem gyorsan elhalt.
– Tűnj innen!
Kihalásztam a táskámból a kulcscsomómat, és a zár felé
böktem a kulcsomat. Vicious megragadta a derekamat, és
minden erőfeszítés nélkül maga felé fordított. Teljesen
váratlanul ért az érintése. Hirtelen szédülni kezdtem.
Elhátráltam tőle, és visszafordultam az ajtó felé, a rám törő
hisztériától pedig elszorult a torkom. Elejtettem a kulcsomat, de
gyorsan fel is kaptam. Egyáltalán nem tetszett a mód, ahogy a
testem reagált erre a férfira. Sosem volt – még ma sem –
összhangban azzal, amit valójában éreztem iránta.
–  Mondj egy árat! – mordult fel Vicious, a szükségesnél jóval
közelebb a fülemhez.
–  Világbéke, gyógyír a tüdőbetegségekre, álljon össze újra a
The White Stripes – vetettem oda neki.
Ő még csak nem is pislogott.
–  Százezer dollár egy évre. – A  hangja édes méregként
szivárgott be a fülembe, én pedig megdermedtem. – Tudom,
hogy a húgod beteg. Dolgozz nekem, Csicska, és nem kell soha
többé azon aggodalmaskodnod, hogyan fizeted ki Rosie
gyógyszereit!
Vajon milyen hosszasan beszélgethetett Vicious Rachcsel, és
ami még ennél is fontosabb: miért?
Egy ilyen fizetés csodálatos lenne, különösen asszisztensként.
Otthagyhatnám az esti műszakot a McCoy’sban, arról már nem
is beszélve, hogy képes lennék eltartani belőle a húgomat és
magamat. De a büszkeségem – az ostoba büszkeségem, amely
csak olyankor követelt magának táplálékot, amikor Vicious is
ott ült a vacsoraasztalnál – magához ragadta a képzeletbeli
mikrofont, és átvette tőlem a szót.
– Nem – sziszegtem összeszorított fogakkal.
–  Nem? – Vicious oldalra biccentette a fejét, mint aki nem
hallotta jól a válaszomat, és a pokolba is, nagyon jól állt neki a
mozdulat.
–  Talán nem ismered ezt a szót? – Kihúztam magam. –
Semennyi pénz nem teheti semmissé a tényt, hogy tiszta
szívemből gyűlöllek.
–  Százötvenezer elég lehet hozzá – felelte Vicious
rezzenéstelen arccal.
Lehet, hogy hallókészülékre van szüksége?
A szeme olyan sötétkék volt, úgy ragyogott, mint valami ritka
zafír. Azt hitte, hogy ez egy tárgyalás. Tévedett.
–  Ez nem a pénzről szól, Vicious. – Éreztem, hogy
összecsikordulnak a fogaim. – Szeretnéd, ha más nyelven is
elmondanám? Le is írhatom neked, vagy akár tánc formájában
is előadhatom.
 Vicious arcán megjelent egy kifejezés, ami leginkább egy
önelégült vigyorra hasonlított, de nem tartott sokáig.
– Már el is felejtettem, milyen kibaszottul jó szórakozás húzni
az agyadat. Felajánlok még egy lakást is sétatávolságra a
munkahelytől. Teljesen bútorozott, és én fizetem a fenntartását,
amíg az alkalmazásomban állsz.
Éreztem, hogy valósággal zubog a vér a fülemben.
– Vicious! – Túlzás lenne behúzni neki egyet?
– És egy nővért, aki folyamatosan Rosie rendelkezésére állna.
A nap huszonnégy kibaszott órájában. Ez az utolsó ajánlatom. –
Viciousnek megfeszült az álla.
Úgy álltunk egymással szemben, mint két csatára készülő
harcos, nekem pedig zokogás fojtogatta a torkomat, mert a
pokolba is, szerettem volna elfogadni az ajánlatát. Mit árult el
ez rólam? Hogy gyenge és erkölcstelen vagyok? Vagy
egyszerűen csak elmeháborodott? Sokkal valószínűbb volt,
hogy mindhárom egyszerre.
Ez a férfi üldözött el Kaliforniából, valósággal az őrületbe
kergetett. Most pedig mindenáron alkalmazni akart. Szerette
volna visszaerőszakolni magát az életembe. Ennek így nem volt
semmi értelme. Nem volt a barátom. Nem akart segíteni nekem.
Az  ajánlata hallatán azonnal megszólaltak az agyamban a
vészcsengők.
Ismét megpróbáltam bedugni a zárba a kulcsomat, de nem
találtam a sötétben a kulcslyukat. Ami eszembe juttatta, hogy
még a villanyszámlát is be kell fizetnem. Hármat is,
tulajdonképpen. Csodás. Csodás. Csodás.
 Szembefordultam Viciousszel, és ingerülten megdörzsöltem a
homlokomat.
– Mi a csel? – nyögtem ki rekedten.
Ő  lazán behajlított ujjaival végigsimított magasan ívelt
járomcsontján, a szemében vidámság csillogott.
–  Ó, Csicska, miért gondolod, hogy mindig lennie kell
valamiféle cselnek?
–  Mert rólad van szó. – Tudtam, hogy keserűen cseng a
hangom, de nem érdekelt.
–  Együtt járhat néhány feladattal, amiket nem fogunk
belevenni a szerződésedbe. De semmi, ami túlságosan mocskos
lenne.
Felvontam az egyik szemöldökömet. Ez nem hangzott valami
megnyugtatóan.
Vicious gyorsan vette a lapot.
–  És nem is szexuális jellegű. Örömmel tudatom veled, hogy
még mindig több segget látok, mint egy proktológus. Méghozzá
teljesen ingyen.
Valami ostoba oknál fogva nagyot dobbant a szívem. Tudtam
olvasni a sorok között. Vicious szingli. Nem lehet barátnője, ha
még mindig felszínes kalandokban éli ki magát. Túl büszke
ahhoz, hogy megcsaljon bárkit is. Igazi seggfej, de lojális seggfej.
– És miért éppen én?
– Mi a francot számít az?
– Nekem igenis számít – nyögtem ki nagy nehezen. Ez volt az
utolsó kétségbeesett próbálkozásom arra, hogy elutasítsam
Vicious ajánlatát. – Amúgy is rettenetes asszisztens vagyok.
Rettenetes. Egyszer a könyvelőt, akinek dolgoztam, egy másik
cég aktájával küldtem be egy megbeszélésre, és a feleségének
majdnem lefoglaltam egy jegyet az oroszországi St.
Petersburgbe4 tartó repülőre a floridai St. Petersburg helyett.
Hála legyen az égnek a repülőtérkódokért! – motyogtam.
–  Azzal nagy szívességet tettél volna a nőnek. Florida
kibaszottul lehangoló – jegyezte meg Vicious, majd még
hozzátette: – És talán a sztriptíztáncos-szerelésed egy hangyányi
bűntudatot ébresztett bennem.
Hazug – gondoltam magamban keserűen. Mégis, annyira
sorsszerű volt, hogy itt talált rám. Mindössze egyetlen
kilakoltatási végzés választott el attól, hogy teljesen lecsússzak.
Ő pedig olyasmit ajánlott nekem, amit nem utasíthattam vissza.
Meglebegtette előttem a lehetőséget, aminek köszönhetően
gondoskodhatnék a saját, valamint a családom egészségéről és
biztonságáról.
– Nem akarok neked dolgozni. – Kezdtem úgy hangzani, mint
valami elakadt lemez.
– Legnagyobb szerencsémre nincs más választásod. Amikor a
való élet kiveszi a kezedből a döntést, könnyebb elfogadni a
sorsodat. A  borravalód – Vicious a nadrágja zsebébe nyúlt, és
előhúzott belőle egy összehajtogatott lapot – ott várt rád. Ha
legközelebb kérek tőled valamit, akkor késlekedés nélkül
cselekedj! A türelem nem tartozik az erényeim közé.
–  Miért, vannak erényeid? – kérdeztem rezzenéstelen arccal.
Továbbra is gyanakvóan méregettem, de azért kivettem a
papírdarabot hosszú ujjai közül, majd hevesen zakatoló szívvel
vetettem rá egy pillantást.
Egy csekk.
Tízezer dollár.
Szentséges atyaúristen!
–  Tekints rá előlegként! – Vicious lenézett a csekkre, és
összevonta a szemöldökét, miközben velem együtt méregette.
A válla horzsolta az enyémet, és ettől különös melegség támadt
a mellkasomban. – Mivel évi százötvenezerben állapodtunk
meg, adózás után körülbelül ennyit kapsz majd havonta,
amikor munkába állsz nálam.
–  Nem emlékszem, hogy beleegyeztem volna bármibe is –
szálltam vitába vele, de ezen a ponton már én sem igazán
hittem magamnak.
Olyan sok adósságot halmoztam fel, és napi egy étkezéssel
kellett kihúznom. Az  sem volt különösebben kiadós.
Hadakoztam magammal, de a lelkem mélyén tisztában voltam
azzal, hogy ezúttal a pénz fog győzni. Ez nem a kapzsiságról
szólt. Hanem a túlélésről. Nem engedhettem meg magamnak,
hogy a büszkeségem vezéreljen. És a büszkeségemből, a pénzzel
ellentétben, nem vehettem magamnak ételt, nem fizethettem ki
vele Rosie gyógyszereit, és nem biztosíthattam a segítségével,
hogy még a jövő hónapban is legyen áram a lakásunkban.
Vicious kinyújtotta a kezét az arcom felé, majd kisimított egy
tincset a homlokomból. A teste annyira közel volt az enyémhez,
hogy éreztem a belőle áradó forróságot. Ez visszarepített a
múltba, és hirtelen ismét ott találtam magam azon a sok évvel
ezelőtti éjszakán, amikor megcsókolt. Az  a pillanat nem
tartozott a kedvenc emlékeim közé.
– Rám mernéd bízni az életedet? – Vicious hangja olyan volt,
mint a fekete bársony, olyan helyeken is végigcirógatott, ahol
semmi keresnivalója nem lett volna.
– Nem – feleltem az igazságnak megfelelően, majd lehunytam
a szemem, és azt kívántam, bárcsak valaki más váltaná ki
belőlem ezeket az érzéseket.
Izzott bennem a szenvedély.
Vágyakoztam.
Kívánatosnak éreztem magam.
Bárki más, csak ne ő!
– Rám mernéd bízni a sajátomat? – kérdezte ekkor Vicious.
A pasas okos volt. Nem, az okos az túlságosan enyhe kifejezés.
Sokkal inkább zseni. Agyafúrt és intelligens, mindig egy lépéssel
előrébb járt mindenkinél. Bebiztosította magát. Ezt jól tudtam,
annak ellenére, hogy csupán egy rövid ideig éltünk egymás
közelében a középiskola utolsó éve alatt. Azok során a hónapok
során szemtanúja lehettem, hogyan ússza meg a legkülönfélébb
zűrös ügyeket. Ott volt például az eset, amikor feltörte a tanárok
laptopjait, és letöltötte, majd nevetségesen drágán árulta
kétségbeesett diákoknak a vizsgák feladatsorait, vagy amikor
felgyújtott egy éttermet Todos Santos kikötőjében.
De már nem voltunk gyerekek. Felnőttünk, és a
következmények is súlyosabbak lettek.
Bólintottam.
–  Akkor jelenj meg munkára készen holnap reggel, pontban
nyolc harminckor, Csicska! A  cím megegyezik azzal, amit a
bárban adtam neked. És ne akard, hogy megbánjam a
nagylelkűségemet!
Éreztem a Vicious mozdulatai által keltett légmozgást
magamon, amikor befordult a sarkon, és csendesen, mint
valami szellem, elhagyta a folyosót. Hallottam, amint az épület
főbejárata becsapódik odalent, csak ekkor nyitottam ki a
szemem.
Még jó, hogy emlékeztem a címre, amit az úgynevezett
„borravalóm” helyett firkantott oda nekem. Valahogy
bevésődött a memóriámba, mint minden más Viciousszel
kapcsolatban. Mindig így reagáltam rá: összegyűjtöttem minden
őt érintő információt.
És most nagyon úgy tűnt, hogy van egy új állásom mellette.
Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy Rosie alszik.
Megkönnyebbültem a tudattól, hogy a gyógyszereinek
köszönhetően sikerült átaludnia a folyosói hangzavart. Ekkor
tudatosult bennem, hogy jó döntést hoztam.
Ez csak egy újabb ellopott tankönyv pillanat volt.
Meg kellett alázkodnom, alá kellett vetnem magam a Nagy
Gonosz Farkas akaratának, hogy aztán úgy sétálhassak ki a
szituációból, hogy megszereztem magamnak azt, amire
szükségem volt. Csakhogy ezúttal a saját feltételeim szerint
távozok majd, nem az ő feltételei szerint.
Erre megesküdtem magamnak.
És tiszta szívből reméltem, hogy tartani is tudom magam az
eskümhöz.
 
  

3 Az  1990-es években népszerű divatirányzat, amelynek jellemzője a sápadt bőr, a

karikás szem, a rendkívül sovány test és a csatakos, ápolatlan haj. Elterjedését egy
1993-as Calvin Klein-fehérneműreklámnak köszönheti.
4 Magyarul Szentpétervár
 Ötödik fejezet
 
 
Vicious
 
– Kurvára tönkre fogom tenni. – Egy tollat forgattam az ujjaim
között, Csicska tollát, azt, mit a McCoy’sban emeltem el tőle.
Ő  észre sem vette, hogy eltűnt – túl zaklatott volt, hogy
rájöjjön, mi is történik –, és pontosan ilyen állapotban szerettem
látni. A  toll vége össze volt rágva, és ez annyira kibaszottul
tipikusan Emilia volt. Valamikor régen minden áldott matekóra
után összerágott végű ceruzákat hagyott a teremben az
asztalán.
Lehetséges, hogy eltettem őket.
Lehetséges, hogy megőriztem őket.
Az is lehet, hogy még mindig ott vannak a fiókomban valahol a
régi szobámban.
Az efféle szarság megesik, amikor az ember nem más, mint egy
kanos tinédzser.
Hátrébb toltam a főnöki székemet, ellöktem magam az
asztalomtól, és a padlótól plafonig érő ablakok felé fordultam,
amik Manhattanre néztek.
Az  emberek gyakran mondogatták, hogy New Yorkban
parányinak érzik magukat.
 Én viszont kibaszottul hatalmasnak éreztem magam tőle.
Egy felhőkarcoló huszonharmadik emeletén ültem, és az
egész kibaszott emelet az enyém volt. Harminckét ember
dolgozott itt, a létszám pedig hamarosan harmincháromra nő,
amikor Miss LeBlanc is csatlakozik hozzánk. És mindegyikük
nekem tartozott engedelmességgel. Tőlem függtek. Mosolyogva
üdvözöltek a folyosón, pedig egy rossz modorú seggfej voltam.
Úgy értem, hogyan érezhettem volna parányinak magam New
Yorkban, amikor képes voltam a golyóinál fogva megragadni,
ráadásul sikerült az utolsó pillanatban asztalt foglalnom ma
estére a Fourteen Madison Park nevű étterembe?
Egyes embereket New York birtokolt, mások viszont New
Yorkot tartották a markukban. Én ez utóbbiak táborát
erősítettem. Pedig normál körülmények között még csak nem is
ebben a kibaszott városban éltem.
– Nem fogod tönkretenni a mostohaanyádat – hessegette el az
ötletet Dean nevetve. Ki volt hangosítva, én pedig még mindig a
manhattani kilátást csodáltam. – Túl sok Bunkó és Vészt néztél.
Annyi a különbség, hogy te nem világuralomra törsz, hanem
egyszerűen csak tönkre akarod tenni mások életét.
–  Tegnap este küldött egy SMS-t, amiben közölte, hogy ma
délután száll le New Yorkban, és elvárja, hogy elérhetővé
tegyem magam a számára – füstölögtem. – Mégis, mit képzel, ki
ő?
–  Azt, hogy a mostohaanyád? – Dean hangja könnyed volt,
hallhatóan jól szórakozott.
A nyugati parton hajnali negyed öt volt, ami egy fájdalmasan
korai időpontnak számított. Nem mintha érdekelt volna. Dean
még nem szokta meg az időeltolódást. Élete legutóbbi tíz évében
New Yorkban élt, és természeténél fogva nagyon laza volt a kis
faszkalap.
–  És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mostanra már
vissza kellett volna térned Kaliforniába. Mégis mi tart ilyen
sokáig? – kérdezte. – Mikor vehetem végre vissza a kibaszott
irodámat?
Hallottam, hogy a nő mellette az ágyban – az én Los Angeles-i
ágyamban, kurvára undorító – felnyög, tiltakozásul a hangos
beszéd miatt. Megnyaltam a szám szélét, és forgatni kezdtem
Csicska tollát az ujjaim között. Még közölnöm kellett Deannel,
hogy alkalmaztam őt, de úgy döntöttem, hogy azzal várhatok a
jövő hétig. Deannek fogalma sem volt róla, hogy Csicska az
elmúlt tíz év során végig New Yorkban élt, és nem is akartam,
hogy megtudja.
Egyszerre egy katasztrófa bőven elég volt. Ma a
mostohaanyámra kellett összpontosítanom.
–  Nem a közeljövőben. A  beosztottaid el vannak
kényelmesedve, de én majd gatyába rázom őket.
–  Vicious – mordult fel Dean. Úgy hangzott, mintha az
összeszorított fogai között szűrné a szavakat.
A  három éve alapított vállalkozásunk, a Next-level Financial
Services annyira sikeres volt, hogy négy irodát is
fenntartottunk: egyet New Yorkban, egyet Los Angelesben,
egyet Chicagóban és egyet Londonban. Normális körülmények
között Dean New Yorkban dolgozott, én pedig Los Angelesben.
Sergio és a hülye pere miatt azonban kénytelen voltam
idejönni. Én voltam az, aki nem csak hízelgésre és a
seggnyalásra használta a száját. Ha olyasvalakire volt
szükségünk, aki képes volt megpuhítani egy ügyfelet, akkor
Trentet küldtük. De amennyiben a helyzet elmérgesedett, és
olyasvalakit igényelt, aki értett a megfélemlítéshez, és nem
ismert kegyelmet jogi kérdésekben, akkor nálam volt a labda.
Ezalatt Dean megragadta a lehetőséget, hogy ellenőrizze a
dolgok állását a Los Angeles-i irodánkban. Időről időre
megtettük, méghozzá mind a négyen. Jót tett a
környezetváltozás, és fel is kavartuk vele az állóvizet.
A  barátságunk jeleként egymás lakását használtuk. Mi négyen
az összes ingatlanunkban társtulajdonosok voltunk. Egy
családot alkottunk, és a felső tízezer tagjainak a körében semmi
sem szimbolizálta úgy a családi kötelékeket, mint a közös
tulajdon és vagyon.
Általában nem zavart a dolog, bár tisztában voltam vele, hogy
Trent és Dean az apartmanom húszmérföldes körzetében
minden egyes mézesbödönbe belelógatja a kolbászát. Azok az
anyaszomorítók valószínűleg fél Los Angelest megdugták már
az ágyamban, de erre volt jó a takarítónőm.
És az asszisztensem, aki gondoskodott róla, hogy az általuk
használt ágyneműket kidobják – vagy ami még jobb, elégessék
–, mielőtt visszacseréltük volna a lakásainkat.
Ezúttal kifejezetten nem bántam, hogy Dean az
apartmanomban lakik. És egyelőre még nem álltam készen
arra, hogy kivonszoljam a seggemet az övéből.
 A  New York-i irodánkban tényleg nagy volt a fejetlenség, és
valóban szükségem volt egy személyi asszisztensre, hogy
rendbe tehessem a dolgokat. Amint azonban végeztem,
Csicskának azonnal mennie kell majd, bármennyire sajnálatos
is ez az ő szemszögéből nézve. Egyszerűen nem engedhettem,
hogy együtt dolgozzon Deannel.
Nem mintha Dean valaha is újra látni akarta volna a
kibaszott képét.
Csicska halott volt a számára. Méghozzá, amennyire ő tudta,
jól megérdemelten. Mindegy is, ez Csicska gondja, nem az
enyém.
–  Csipkedd magad, Vic! – Dean a becenevemen szólított.
Az  utóbbi években nyilvánosan senki sem hívott Viciousnek,
mert az üzletileg kényelmetlen lett volna, szóval mára már
mindenki azt feltételezte, hogy a Vic egyszerűen a Victor
rövidített verziója. – Vissza akarom kapni a lakásomat. Vissza
akarom kapni az irodámat. Vissza akarom kapni a kibaszott
életemet.
–  Én pedig egy olyan helyen szeretnék élni, ahol nem kell
megadnod a taxisnak a teljes kibaszott útvonalat, mintha te
dolgoznál neki, nem pedig fordítva. De ne aggódj, nem fogok
visszaélni a vendégszereteteddel!
– Van egy rossz hírem, seggfej. – Dean ismét felnevetett. – Már
vissza is éltél vele.
Hallottam, hogy a nő mellette hangosan ásítozik.
– Hé, bébi, nem mehetnénk vissza aludni?
–  Hajlandó lennél az arcomra ülni, miközben megtesszük? –
vágta rá Dean.
Én csak a szememet forgattam.
– Szép napot, baromarc!
–  Ja, menj, és nyalj ki valami lottyadt segget, de ne az
ágyamban! – vágott vissza Dean, aztán megszakadt a vonal.
Épp időben, mert látogatóm érkezett.
– Jó reggelt, Mr. Spencer! Meghoztam a kávéját és a reggelijét.
Omlett három tojásfehérjéből, egy szelet teljes kiőrlésű
pirítóson, friss eperrel.
Alig figyeltem oda a csicsergő hangra, de azért megfordultam
a székemmel.
– Maga pedig? – Végigmértem az előttem álló nőt. Szőke haja
majdnem olyan fehér volt, mint széles mosolya. Magasabb és
vékonyabb is volt a nemzeti átlagnál. És a kosztümje. St. John.
Egy nemrég bemutatott kollekció.
Talán mégsem lőttem annyira mellé a felháborítóan magas
fizetéssel, amit Csicskának kínáltam. Hé, hiszen ez végül is New
York!
– Sue vagyok, Dean személyi asszisztense. – A nő még mindig
kedélyes volt. Az  arcán továbbra is ott virított az a
hátborzongató mosoly. – Már majdnem két hete dolgozom
együtt magával.
Igaz is. Most, hogy alaposabban megnéztem magamnak,
valamennyire ismerősnek tűnt.
–  Örülök a találkozásnak, Sue. El van bocsátva, Sue. Szedje
össze a kibaszott holmiját, és tűnjön el, Sue!
Sue hirtelen elszontyolodott. Elsápadt a vastag sminkréteg
alatt, és eltátotta a száját. Igazából ez megkönnyebbüléssel
töltött el. Egészen mostanáig úgy nézett ki ugyanis, mintha
valami rossz plasztikai sebész varrta volna fel az arcára azt a
kísérteties mosolyt.
– Uram, nem bocsáthat el.
– Nem tehetem? – Felvontam a szemöldökömet, és úgy tettem,
mintha érdekelne.
Életet leheltem a Dell laptopomba – baszódjon meg a
MacBook, és baszódjon meg az összes alakoskodó hipszter, aki a
Macet részesíti előnyben, Deant is beleértve –, és duplán
rákattintottam a tervezetre, amin dolgoztam. Egy ellenséges
átvételt készítettem elő éppen, egy meglepetéstámadást egy cég
ellen, amelyik az egyik holdingunk vetélytársa volt, és Sue
kurvára gátolt abban, hogy elvégezhessem rajta az utolsó
simításokat. Még mindig ott szorongatta a reggelimet
manikűrözött ujjai között, és reméltem, hogy az asztalomon
hagyja, mielőtt távozna.
A  Word-dokumentumban található megjegyzésekre
kattintottam, amiket még tegnap este adtam a szöveghez,
miután eljöttem Csicskától, mert meg akartam győződni arról,
hogy a tervezetem bombabiztos. Egy pillanatra sem vettem le a
szemem a képernyőről.
– Mondjon egy okot, hogy miért nem!
– Mert már két éve dolgozom Deannek. Júniusban én voltam
a hónap dolgozója, és van egy szerződésem. Ha valami rosszat
tettem, akkor először írásbeli figyelmeztetést kell adnia nekem.
Ez így a munkaviszonyom jogtalan megszüntetése.
 Rémült hangja legalább annyira idegesítő volt, mint egy
rosszulléttel végződő hétvégi betépés.
Felnéztem rá. Ha tekintettel ölni lehetett volna, Sue nem
jelent többé problémát.
– Mutassa meg nekem a szerződését! – mordultam rá.
Ő  nagy dérrel-dúrral kiviharzott az üvegkalitkából, amit
ideiglenesen az irodámnak hívtam. Eredetileg Deané volt, és az
anyaszomorító imádta az üveget és a tükröket, nagy
valószínűséggel azért, mert annyira odáig volt saját magáért,
hogy két másodpercig sem bírt meglenni anélkül, hogy ne
ellenőrizte volna a tükörképét. Sue néhány perccel később
visszatért a szerződése másolatával. Még mindig meleg volt,
frissen nyomtatta.
A pokolba! Nem hazudott.
Sue-nak joga volt a harmincnapos felmondási időhöz és
mindenféle hangzatos szarsághoz. Ez nem egy szabványos NFS-
szerződés volt. Az eredetit saját kezűleg írtam, és minden ismert
kiskaput felhasználtam, ezzel biztosítva, hogy a lehető
legkevesebb jogi kötelezettségünk legyen a dolgozóink felé
felmondás esetén. Ez az asszisztens olyan szerződést írt alá, ami
nem volt ismerős a számomra.
Csak nem dug Dean a csajjal?
Ismét végigjárattam a tekintetemet kórószerű, alultáplált
testén.
De, valószínűleg.
– Járt valaha L. A.-ben, Sonia?
–  Sue – javított ki sértődötten, bár teljesen feleslegesen. – És
igen, jártam. Egyszer – tette még hozzá. – Négyéves koromban.
–  Mit szólna hozzá, ha oda kellene repülnie, hogy segítsen
Deannek, miközben L. A.-ben van dolga?
Sue arcán egymást váltották az érzelmek. A  bosszúság és
szomorúság előbb zavarodottságnak, végül elragadtatásnak
adta át a helyét.
Egyértelmű. Dean dugja.
– Ez komoly? De a maga asszisztense nincs ott, hogy segítsen
Mr. Cole-nak?
Lassan megráztam a fejem. Továbbra sem vettem le róla a
tekintetemet. Széles mosolyra húzódott az ajka, aztán
összecsapta a kezét. Alig bírt uralkodni magán, annyira izgatott
volt. Valósággal repesett. Milyen egyszerű teremtés volt a mi kis
Sue-nk. Épp Dean zsánere. És elég ostoba volt ahhoz, hogy
tévesen azt higgye, Csicska is ebbe a kategóriába tartozik.
Jobban ismertem az exbarátnőjét, mint ő maga.
–  Szóval megtarthatom az állásomat? – kérdezte Sue elfúló
hangon.
–  Benne van a szerződésben. – Megpaskoltam az általa
kinyomtatott papírokat, mert alig vártam, hogy véget vethessek
a beszélgetésünknek, mielőtt még a csajnak sikerült volna
elpusztítania az összes megmaradt agysejtemet. – Na, mozgás!
Nem lenne jó, ha lekésné a repülőjét!
Amint Sue elhagyta az irodámat, azonnal felkaptam a
telefont, és felhívtam a Los Angeles-i asszisztensemet.
Az  emberek eldobhatóak voltak. Ezt már nagyon fiatalon
megtanultam. Az  anyám mindenképpen az volt, amikor az
apám egyszerűen helyettesítette őt Josephine-nel. És
természetesen sosem viselkedett igazi szülőként, szóval könnyű
volt azt hinnem, hogy én is eldobható vagyok. Ezért gyökerezett
annyira mélyen bennem a hit, hogy a környezetemben senki
sem igazán nélkülözhetetlen.
Se a barátaim.
Se a kollégáim.
Se az asszisztensem.
– Tiffany? Igen, szedje össze a holmiját, és vegye fel az utolsó
fizetését! Ki van rúgva. Ma este odarepítek valakit, hogy átvegye
a helyét.
Nem dugtam vele.
Szabványos szerződése volt.
Viszlát!
 

 
Abban a percben észrevettem a laptopom mellett lévő
biztonsági monitoron, amint besétált az NFS recepciójának
gravírozott üvegajtaján.
Az  új asszisztensem pontosan reggel nyolc harminckor
érkezett, de ha azt mondanám, hogy ezzel nem sikerült
lenyűgöznie, az kurva nagy eufemizmus lenne. Elvártam volna
tőle ugyanis, hogy legalább tizenöt perccel korábban
megjelenjen. Sue-val reggel hét harminckor beszéltem, és jobb
dolgom is akadt, mint Csicskára várni. Persze számítanom
kellett volna valami ilyesmire. Ezzel a csajjal mindig csak a
gond volt.
Nem tudtam levegőnek nézni, amikor megpillantottam őt
abban a lecsúszott bárban, a McCoy’sban. Először is: lenge
öltözékében úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy az ölembe
másszon, és egy húszdolláros vetkőzőszámot adjon elő nekem.
Másodszor: a cipője túl kicsi volt, a melltartója pedig, ami
előkandikált az egyenruhája alól, kétszer nagyobb a mellénél.
Ami azt jelentette, hogy valaki másnak a cipőjét viselte, a
melltartója pedig azért nem illett rá, mert olyan sokat veszített
a súlyából.
Nem tehettem róla, de némiképp felelősnek éreztem magam a
helyzete miatt.
Oké, nagyon felelősnek éreztem magam a helyzete miatt.
Én űztem el Todos Santosból. Másfelől viszont, senki sem
mondta neki, hogy az egész kibaszott ország legdrágább
városában kössön ki azzal a formás kis seggével. Mit keresett itt
egyébként is? Miért élt New Yorkban? Nem volt időm tovább
morfondírozni ezen. Helyette megnyomtam egy gombot a házi
telefonon.
– Recepciós – csattantam fel. Fogalmam sem volt a nő nevéről,
és kibaszottul nem is érdekelt. – Küldje Miss LeBlanc-t az
irodámba, és gondoskodjon róla, hogy megkapja Sylvia iPadjét
vagy egy laptopot!
– Elnézést, uram, talán Sue-re gondolt? – kérdezte az idős nő
udvariasan. Az  üvegfalon át láttam, hogy már fel is állt, hogy
kezet rázzon Csicskával.
 –  Arra a csajra céloztam, aki reggelit hozott nekem, bárki
legyen is az – mordultam fel.
Ismét a képernyőmre szegeztem a tekintetemet, amikor
Csicska bekopogott az ajtómon.
Egy Mississippi.
Két Mississippi.
Három Mississippi.
Tíz másodperc elteltével hátradőltem a székemben, és
egymásba fűztem az ujjaimat.
– Tessék!
Csicska belépett. Egy vörös és fehér katicabogár ruha volt
rajta – kurvára nem viccelek! –, sárga harisnyával. Az is feltűnt,
hogy az egyik cipőjének a sarka ferdén lett visszaragasztva. De
legalább ezúttal a méret megfelelő volt.
A  haja még mindig halványlila volt. Helyes, örültem, hogy
már nem emlékeztet Jóra. És nem látszott semmiféle lenövés.
Remek. Ez azt jelentette, hogy tett bizonyos erőfeszítéseket a
kedvemért a tegnap esti látogatásom óta. A  haját most laza
francia kontyba tűzve viselte. Dacosan meredt rám, még csak
egy hellót sem vetett oda.
–  Ülj le! – utasítottam. Nem esett nehezemre ridegen
viselkedni az emberekkel. Hiszen nekem is kizárólag
ridegségben volt részem.
Gyerekkoromban öleltek meg igazán utoljára. Méghozzá az
anyukám. Nem sokkal a baleset előtt, ami megfosztotta a
szabadságától. A  mostohaanyám, Jo egyszer úgy tett, mintha
megölelne. Egy jótékonysági rendezvényen. A  reakcióm után
soha többé nem próbálkozott vele.
Csicska leült, nekem pedig futólag végigsiklott a lábán a
tekintetem. Még mindig tetszetős volt a teste, bár úgy nézett ki,
mint akire ráférne néhány kiadós étkezés. Egy iPadet
szorongatott a kezében. Mereven nézett rám. A szeme tele volt
gyanakvással és megvetéssel.
–  Tudod, hogyan kell használni az iPadet? – kérdeztem tőle
lassan.
–  Tudod, hogyan kell úgy beszélni az emberekkel, hogy ne
váltsd ki az öklendezési reflexüket? – felelte az enyémhez
hasonló hangnemben, és oldalra biccentette a fejét.
Visszafojtottam feltörni készülő nevetésemet.
–  Látom, sikerül felborzolnom az idegeidet. Nos, rendben.
Kezdj jegyzetelni! Egyeztess nekem egy időpontot Jasper
Stephensszel! A  számát megtalálod az e-mailjeim között.
Mostanra már elvileg lennie kell hozzáférésednek. Aztán egy
megbeszélést Irene Clarke-kal. A  nő az irodán kívül akar majd
találkozni velem. Ne hagyd, hogy ez megtörténjen! Azt akarom,
hogy idejöjjön, és hozza magával a vállalata másik
vezérigazgatóját is, Chance Clementet. Aztán küldj egy sofőrt a
JFK-re! A  mostohaanyám gépe elvileg fél ötkor száll le. És
rendelj nekem egy taxit a Fourteen Madison Parkhoz este hétre!
Ott fogunk vacsorázni.
Tovább daráltam az utasításaimat.
–  Azt akarom, hogy küldess egy csokor virágot Trent
anyukájának az ötvennyolcadik születésnapja alkalmából, és
gondoskodj arról is, hogy tegyenek mellé egy személyre szabott
üdvözlőkártyát rajta a nevemmel! Derítsd ki a címét! Még
mindig San Diego környékén él, de gőzöm sincs róla, hogy
pontosan hol. Kérdezd meg a recepcióstól, hogy mit
reggeliztem! Elvárom, hogy mostantól fogva minden reggel fél
kilenckor vagy korábban az asztalomon legyen! A  kávéval
együtt. Gondoskodj róla, hogy kávé is legyen! Készíts
másolatokat minden egyes dokumentumról ebben a mappában!
– Felé lendítettem a vastag, sárga dossziét.
Ő  röptében kapta el, anélkül, hogy felnézett volna. Még
mindig gépelt az iPadjén.
–  Tanulmányozd a tartalmát! A  játékosokat. Azt, hogy mit
szeretnek, és mit nem szeretnek. A gyengeségeiket. Egy fúzióra
készülünk az American Labs Inc., valamint a Martinez
Healthcare között. Nem akarom, hogy bármi elcseszhesse.
Ideértve az új asszisztensemet is. – Megdörzsöltem az államat,
aztán szégyentelenül végigjárattam a testén a tekintetemet. –
Azt hiszem, végeztünk. Ó, és Emilia?
Felegyenesedett, és a szemembe nézett az asztal fölött.
Arrogánsan elvigyorodtam, és oldalra biccentettem a fejem.
– Nem érzed úgy, hogy a kör bezárult? A mindenes lánya… –
végigfuttattam a nyelvemet az alsó ajkamon – maga is mindenes
lett.
Fogalmam sem volt, hogyan reagál majd, csak annyit tudtam,
hogy szeretnék gúnyolódni rajta még egy kicsit, mielőtt
elhagyná az irodámat. Ez a nő képes volt elérni, hogy
feszengeni kezdjek, és sebezhetőnek érezzem magam. Bassza
meg, még azt sem tudom, miért alkalmaztam! Nos, talán mégis.
Ennek ellenére az idő nagy részében – neki köszönhetően –
közel jártam hozzá, hogy felrobbanjak a dühtől, és a
legszívesebben darabokra szedtem volna az egész helyet.
Csicska büszkén felszegte az állát, és felállt, de nem lépett
közelebb hozzám. Egyszerűen csak bámult engem, mintha
valami kibaszott torzszülött lennék. Tisztában voltam vele, hogy
az ingem makulátlan és élére vasalt. Fekete, elegáns és
extravagáns. Hogy elfogadhatóan nézek ki. Sőt, jóképű vagyok.
Akkor mégis mi a faszt bámulhat rajtam?
–  Még mindig itt vagy – vetettem oda neki, és a laptopom
képernyőjére szegeztem a tekintetemet, majd céltalanul
kattintottam néhányat az egérrel. Muszáj volt mennie. Azt
akartam, hogy eltűnjön.
–  Csak elgondolkoztatott valami… – Emilia tétovázott.
A  recepciót tanulmányozta üvegfalú irodám nyitott árnyékoló
lamelláinak a résein át.
Követtem a tekintete irányát, és láttam, hogy mit néz olyan
figyelmesen – az arany NFS feliratot, egy bronz körön belül.
Telt, rózsaszín ajka enyhe grimaszba torzult, és bár nem
kedveltem őt, nem bántam volna, ha valamikor a közeljövőben
a farkam köré fonódva láthatom azt az ajkat az asztalom alatt.
–  NFS? – fintorította el az orrát Emilia, méghozzá olyan
módon, amit a gyanúm szerint a legtöbb férfi imádni valónak
talált volna.
–  Next-level Financial Services – feleltem kurtán és
formálisan.
–  Négy Féktelen Szívtipró – vágott vissza. – Ti vagytok Todos
Santos Négy Féktelen Szívtiprója. Te, Trent, Jaime és Dean.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Már attól is a legszívesebben az asztalba öklöztem volna,
ahogy kimondta Dean nevét. A  vállalkozásunk nevének
kezdőbetűi. Ez a mi kis titkunk volt, de néha, különösen mikor
havonta egyszer összeültünk, hogy egy sör mellett megvitassuk
az üzleti ügyeinket, szóba került, mennyire átvertünk
mindenkit a palánkon. Hogy hogyan bízták az emberek a
nehezen megkeresett millióikat egy olyan vállalkozás gondjaira,
aminek a neve négy idióta focistára utalt, akik közül háromnak
a gazdag apukája egyengette a siker felé vezető útját.
De Csicskát nem csaphattuk be. Ő  tudta. Átlátott a
halandzsánkon. Azt hiszem, mindig is ez vonzott benne a
leginkább. A  lányban, aki olcsó szénhidrátokon tengődött, és
négyéves cipőket hordott, de aki sosem ájuldozott a hatalmas
házam és a luxusautóm láttán.
Több okom is volt arra, hogy gyűlöljem. Az  első és
legfontosabb az volt, hogy sejtésem szerint tudta, miről
beszélgettem Daryllel a családom könyvtárában. Ismerte a
titkomat. Ettől szánalmasnak és gyengének éreztem magam.
A  második az volt, hogy pontosan úgy nézett ki, mint Jo
fiatalkorában. Ugyanaz a szempár. Ugyanaz a száj. Neki is
ugyanúgy enyhén fedték egymást az elülső fogai, mint Jónak, és
éppolyan lolitás volt a kisugárzása, mint neki.
A pokolba is, még beszélni is ugyanazzal a délies akcentussal
beszélt, mint Jo, bár ahogy hallottam, az szinte már teljesen
megkopott így tíz év után.
 Őt gyűlölni olyan volt, mint valami vezeklés az anyám, Marie
felé egy olyan bűnért, amit nem is én követtem el.
A  harmadik viszont egy olyan ok volt, ami miatt nemcsak
gyűlöltem, hanem tiszteltem is Csicskát. A  hatalmam iránti
közönye bizonyos szinten lefegyverzett.
A  legtöbb ember tehetetlennek érezte magát a közelemben.
Emilia LeBlanc viszont soha.
Kigomboltam az ingem mandzsettagombjait, majd ráérősen
feltűrtem az ingujjamat. Örömmel töltött el a tudat, hogy Emilia
közben végig rajtam tartotta a tekintetét.
–  Most már vonszold ki a segged az irodámból, Csicska!
Dolgom van.
 

 
–  Ó, szegény drágám, esküszöm, jobban nézel ki a kelleténél! –
Jo két hideg, túlságosan is sima tapintású tenyere közé fogta az
arcomat. Manikűrözött körmeinek hegye kissé erősebben
mélyedt a bőrömbe a kelleténél, és ez egyáltalán nem volt
véletlen.
Jeges mosolyt villantottam felé, és megengedtem neki, hogy
lehúzza magához a fejemet, és homlokon csókoljon még egyszer
utoljára, mielőtt a kapcsolatunknak végérvényesen befellegzett
volna. Ez volt a legtöbb fizikai kontaktus, amit engedélyeztem
neki az évek során, és tisztában volt vele, hogy jobban teszi, ha
nem feszíti túl a húrt. Csokoládé és drága parfüm illata lengte
körül. Az  émelyítő kombináció bántotta az orromat, bár
tisztában voltam vele, hogy a legtöbben édesnek találták volna.
Végre kieresztett a markából, és fürkész tekintettel méregette
az arcomat. A  kékes árnyékok a szeme alatt arról árulkodtak,
hogy valószínűleg egy újabb plasztikai műtét után lábadozik
éppen. Jo jól szemléltette, mi történik egy Bond-lánnyal
huszonöt évvel később. Valaha kísértetiesen hasonlított Brigitte
Bardot-ra. Csakhogy Bardot-tól eltérően Jo sosem volt képes
megbékélni azzal a valamivel, aminek természet volt a neve.
Küzdött ellene, a természet pedig visszavágott, és ennek
eredményeként a végén több műanyag lett az arcában, mint egy
Tupperware tárolóedényben.
Ez volt az ő baja. A  világ összes hidrogénszőke haja, műtéti
beavatkozása, sminkje, arcpakolása és egyéb felszínes szarsága
– az egyedi tervezésű ruhák és cipők, valamint az Hermès
táskák – sem tudta elleplezni a tényt, hogy kezd megöregedni.
Megöregedett, miközben az anyám örökre fiatal maradt.
Az  anyám, Marie, aki a halálakor harmincöt éves volt csupán.
A  haja olyan fekete volt, mint az éj, a bőre pedig galambfehér.
A  szépsége majdnem annyira erőszakos volt, mint a baleset,
amely végül kioltotta az életét.
Úgy nézett ki, mint Hófehérke.
Csakhogy Hófehérkével ellentétben őt nem mentette meg a
herceg.
Épp ellenkezőleg! A  herceg volt az az ember, aki hozzájárult
az alma megmérgezéséhez.
Az  előttem álló boszorkány pedig gondoskodott a célba
juttatásáról.
Sajnálatos módon nem jöttem rá az igazságra, csak amikor
már késő volt.
– Imádom ezt az éttermet! – Jo megigazgatta túlondolált haját,
majd követte a főpincért az asztalunkhoz. Közben drága
szarságokról áradozott, és tévesen azt képzelte, hogy így néz ki
egy könnyed társalgás.
Eleresztettem a fülem mellett a mondókáját. Egy szürke
Alexander Wang-ruha volt rajta, amit én vettem a
születésnapjára – egy örökkévalóságba telt, mire sikerült
rábukkannom egy olcsó utánzatra, aminek köszönhetően a
gazdag barátai kinevették őt a háta mögött –, és tökéletesen
felvitt rúzs virított az ajkán, ami egy árnyalattal sötétebb volt a
kedvenc vörösboránál, mert így biztos lehetett abban, hogy még
az étkezés után is kifogástalan lesz a külseje.
A  lelkem mélyén haragudtam Csicskára, amiért egyetlen
feladatot sem cseszett el azok közül, amiket mára adtam neki.
Nem azt mondta, hogy rettenetes asszisztens? Bárcsak elfelejtett
volna sofőrt küldeni Jóért, akkor most nem lennék itt!
Átvonszoltam magam az avantgárd stílusban berendezett
exkluzív éttermen. Élő növényekből, franciaajtókból, hátulról
megvilágított, fekete szekrényekből és díszes panelekből álló
falak mellett haladtam el. Néhány másodperc erejéig úgy
éreztem magam, mint egy kisgyerek, mielőtt kiszabnák rá a
rettegett büntetést, és valamelyest az is voltam.
Leültünk.
Csendesen kortyolgattuk a vizünket a talpas
kristálypoharakból, amelyek éppolyan használhatatlanok
voltak, mint amilyen nevetségesek.
Végigböngésztük a menüt, anélkül, hogy akár csak egyetlen
pillantást is vetettünk volna egymásra, közben mormoltunk az
orrunk alatt valamit a shiraz és a merlot közötti
különbségekről.
De nem beszélgettünk. Nem igazán. Vártam, hogyan közelíti
meg Jo a témát. Nem mintha bármi jelentősége lett volna.
A sorsa meg volt pecsételve.
Egyetlen szóval sem említette, hogy miért utazott ide, egészen
addig, amíg a pincérnő fel nem szolgálta az előételeinket. Akkor
viszont végre belevágott.
–  Az  apád állapota rosszabbodik. Attól tartok, hogy
hamarosan távozik az élők sorából. – A tányérjára meredt, csak
piszkálta az ételét, mint akinek nincs étvágya. – Szegény drága
férjem.
Úgy tesz, mintha szeretné.
A  steakembe döftem a villámat, levágtam belőle egy falatot,
majd rezzenéstelen arccal rágni kezdtem a szaftos húsdarabot.
De a gyűlölet, amit én érzek az apám iránt, őszinte és valódi.
– Milyen kár – feleltem érzelemmentes hangon.
Jo tekintete az enyémbe kapcsolódott. Megborzongott az
egyedi tervezésű kreációt utánzó ruhájában.
–  Nem tudom, meddig bírja még. – Elrendezgette az
evőeszközöket a szalvétán, amit nem terített az ölébe, egyenes
vonalban sorakoztatta fel őket.
– Miért nem bököd ki végre, Jo? – Udvariasan elmosolyodtam,
ittam egy jókora kortyot a skót whiskymből – szarok én a borra
–, aztán hátradőltem, és kényelembe helyeztem magam. Ez jó
mókának ígérkezett.
Kezdj siránkozni, anyám! Siránkozz csak!
Jo elővett egy zsebkendőt a táskájából, és leitatgatta vele az
izzadságcseppeket fénylő, botoxszal telenyomott homlokáról.
Pedig az étteremben nem is volt meleg.
Ideges volt.
Ez jó érzéssel töltött el.
–  Baron… – Jo felsóhajtott, én pedig szorosan lehunytam a
szemem, és remegni kezdett az orrcimpám.
Gyűlöltem azt a nevet. Az  apámé volt. Már évekkel ezelőtt
hivatalosan is megváltoztattam volna, de nem akartam, hogy
bárki megtudja, milyen kibaszottul zavar a dolog.
–  Neked nincs szükséged a teljes vagyonára – folytatta Jo
újabb sóhaj kíséretében. – Egy több millió dollárt élő
vállalkozást építettél fel a magad erejéből. És nekem
természetesen nincsenek konkrét elvárásaim az örökségem
méretével kapcsolatban. Egyszerűen csak szükségem van egy
otthonra. Ez az egész annyira váratlanul ért…
Még csak tízéves voltam, amikor Dean apja, Eli Cole, egy
családjogász, aki jó néhányat képviselt Hollywood legnagyobb
színészei közül, bezárkózott apámmal az apám irodájába egy
kétórás konzultációra, hogy egyeztessenek a vagyoni
helyzetéről. Bár apám megőrült Jóért – de talán éppen azért,
mert megőrült érte, és sosem bízott igazán magában őt illetően
–, ragaszkodott hozzá, hogy házassági vagyonjogi szerződést
kössenek, ami az utolsó fillérig bebiztosította őt, és aminek
alapján Jónak egy fitying sem jár abban az esetben, ha valaha is
benyújtaná a válókeresetet.
A  halál nem válás ugyan, Jo mégis aggódott a végrendelet
miatt.
Egyikünk sem tudta, mi áll a végrendeletben, de azért volt
némi sejtésünk. Az  apám egy hiú vénember volt, és az egykori
szeretőjét vette el feleségül, aki az üzleti birodalma mellett
mindig csak másodhegedűs lehetett. Ami pedig engem illet, én
alig léteztem az apám számára. Csak egy nevet látott bennem,
ami a hagyatékát szimbolizálta, de Jóval ellentétben én
segíthettem abban, hogy ez a hagyaték továbbra is
fennmaradjon.
Nagy valószínűséggel hamarosan az én kezembe kerül majd a
teljes üzleti birodalmának az irányítása. Akkor a vagyona felett
is én rendelkezem majd, éppen ezért Jo aggódott, hogy a legfőbb
jellemhibám – a bosszúszomj – miatt hamarosan búcsút inthet
kényelmes életmódjának. És, szánalmas életében most először,
igaza is volt.
Kifújtam a levegőt, felvontam a szemöldökömet, aztán
elkaptam róla a tekintetemet, mintha sikerült volna meglepnie.
Egyetlen árva szót sem szóltam – túl jó szórakozás volt figyelni,
ahogy Jo reménykedő pillantása találkozott a közönyöm
páncéljával –, helyette lassan ittam még egy kortyot a skót
whiskymből.
– Ha kiderül, hogy az apád… – Jo elnémult.
– Egy fillért sem hagyott rád? – fejeztem be helyette.
 –  Add nekem a Spencer-rezidenciát! – A  mostohaanyám
hangja feszült volt, és – milyen meglepő! – már meg sem próbált
melegséget csempészni bele, kicsit sem volt anyáskodó. – Nem
kérek semmi egyebet.
– Sajnálom, Jo. Más terveim vannak a házzal.
–  Tervek? – A  mostohaanyám valósággal fortyogott a dühtől,
fehérített fogai nyáltól csillogtak. – Az  az otthonom. Te már tíz
éve nem élsz Todos Santosban.
–  Nem is szeretnék ott élni – feleltem egyszerűen, majd
megigazítottam a nyakkendőmet. – Porig akarom égetni.
Jo kék szeme dühösen szikrázott, a szája grimaszba torzult.
–  Szóval, ha arra kerülne a sor, még ezt az egyetlen dolgot
sem adnád nekem, mi? Még a házat sem?
– Még a konyhapulton lévő gyümölcsöstálat sem. Gyümölcsök
nélkül – erősítettem meg a sejtését bólogatva. – Ezt máskor is
meg kellene ismételnünk, Jo. Több időt tölthetnénk együtt.
Vacsorázhatnánk. Megosztozhatnánk egy finom boron. Nagyon
jól szórakoztam ma este.
A  pincérnő lerakta a számlát az asztalunkra. Az  időzítés
tökéletes volt, éppen ahogy elterveztem. Elmosolyodtam, és
ezúttal – egyetlen kibaszottul szánalmas alkalom erejéig –
teljesen őszinte volt a mosolyom. Kirántottam a tárcámat a
zakóm mellzsebéből, és átnyújtottam a fekete American Express
kártyámat. A pincérnő azonnal elvette tőlem, és eltűnt vele egy
fekete ajtó mögött a zsúfolt helyiség másik végében.
– Ne feledd, Baron, nem tudjuk, mi áll a végrendeletben! – Jo
lassan megcsóválta a fejét, és kemény tekintettel végigmért. –
Az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot.
Szóval Jo már a Bibliából idéz.
Ügyes húzás. Bár határozottan emlékszem, hogy abban a Ne
ölj! is benne van valahol.
–  Ez nagyon úgy hangzik, mint egy kihívás. És tudod, hogy
valósággal megőrülök a kihívásokért, Jo. – Kacsintottam egyet,
és meglazítottam a galléromat a hüvelykujjammal. Már
túlságosan is sok időt töltöttem ebben az öltönyben. Szerettem
volna végre megszabadulni tőle, és vele együtt ennek a szar
napnak is búcsút inteni. Ennek ellenére az arckifejezésem
továbbra is vidám maradt.
–  Mondd, Baron, szükségem lesz jogi képviseletre ebben az
ügyben? – Jo előrehajolt, és az asztalra támaszkodott a
könyökével.
Könyök a kibaszott asztalon? Josephine meg is pofozott volna,
ha meglátja bárhol az asztal közelében a könyökömet, amikor
még gyerek voltam. A  bátyja pedig a derékszíjával tette volna
fel az i-re a pontot a könyvtárban.
Kiroppantottam a nyakamat, és összeszorítottam az ajkamat.
Úgy tettem, mintha gondolkoznék a dolgon. Az  biztos, hogy
nekem van jogi képviseletem. A  legkomiszabb anyaszomorító,
aki valaha jogi egyetemet végzett, személy szerint én. Meglehet,
hogy hideg voltam, szívtelen és érzelmileg sérült, de Jónak egy
szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy én vagyok a legjobb
a szakmámban.
Eli Cole-lal is beszéltem. Beleegyezett, hogy képvisel, abban az
esetben, ha az apám tényleg hagyna Jóra valamit, és rá kellene
ijesztenem. Tönkre akartam tenni a mostohaanyámat. Ez nem a
pénzről szólt. Igazságot akartam szolgáltatni.
A  pincérnő visszatért a hitelkártyámmal. Százszázalékos
borravalót adtam neki, és felálltam. Egyedül hagytam a
mostohaanyámat az asztalnál a félig megevett ételével együtt.
Az én tányérom tiszta volt. Ahogy a lelkiismeretem is.
–  Kérlek, mindenképp fogadj ügyvédet, anyám! – feleltem,
miközben belebújtam rövid kasmírkabátomba. – Őszintén
szólva, évek óta nem pattant ki ilyen ragyogó ötlet a fejedből.
 
 
 Hatodik fejezet
 
 
Emilia
 
Tíz évvel ezelőtt
 
– Biztos nem akarsz visszamenni a buliba? – kérdeztem Deantől
levegő után kapkodva két csók között.
Ő  a kulcscsontomhoz dörgölte az orrát. Mindkettőnk ajka
duzzadt volt az elmúlt fél óra után. Addig csókolóztunk, amíg ki
nem fogytunk a nyálból, és el nem zsibbadt az ajkunk.
Szerettem a csókjait. Jók voltak. Nedvesek. Talán egy kicsit
túlságosan is nedvesek, de határozottan élvezetesek. Különben
is, még mindig csak kísérletezgettünk, hogy melyikünk mit
szeret. Idővel ennél is jobbak lesznek majd a dolgok, ebben
biztos voltam.
–  Buli? Milyen buli? – Dean megdörzsölte a nyakát, és
összevonta a szemöldökét. – Ne hülyéskedj, Millie! Nekem fel
sem tűnt. Túlságosan lekötött, hogy együtt lehessek a lánnyal,
akinek olyan az íze, mint a jégkrémnek, és úgy fest, mint
Picasso – folytatta érzéki, rekedtes hangon.
Eleresztettem a fülem mellett a Picassóval kapcsolatos
megjegyzést, mert a stílusom kicsit sem hasonlított hozzá, de
nagyra értékeltem a bókot. Azt hiszem. Oké, bosszantott egy
kicsit. Mert tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Dean
egyetlen Picasso-festményt sem ismer.
Úristen, mi a fene bajom van?
Nagyon kedveltem Deant. Jóképű volt gesztenyebarna
férfikontyával és zöld szemével. Végigfuttattam a tenyeremet
duzzadó tricepszén, és felnyögtem a vágytól, amikor
belegondoltam, mi mindent művelhetne velem, ha úgy
döntenénk, hogy a csókolózásainkat a következő szinten
folytatjuk.
Mindent tudtam a Négy Féktelen Szívtipróról, és Dean is
közéjük tartozott.
Hamarosan megkér majd, hogy feküdjek le vele.
Hamarosan igent fogok mondani neki.
Szívesen neki adnám a szüzességemet, ha nem gyötörne a
balsejtelem, hogy ez is csak egy Vicious kegyetlen tréfái közül.
De Dean biztosan nem csak azért randizik velem, hogy aztán
később Vicious gúnyt űzhessen belőlem miatta, annyira nem
lehet undok, vagy mégis? Nem, Dean őszintének tűnt. Az  édes
üzenetek. A  kávé, amit minden reggel hozott nekem, amikor
találkoztunk a suliban. A  késő éjszakai telefonhívások.
A csókok.
Amikor hónapokkal ezelőtt először randira hívott, udvariasan
visszautasítottam. Ő azonban nem adta fel. Heteken át várt rám
a szekrényem mellett, a biciklim közelében és a családom által
használt szolgálati lakás előtt a birtokon. Hajthatatlan volt, és
céltudatos, de ugyanakkor kedves és cuki is. Biztosított, hogy
hozzám sem ér addig, amíg készen nem állok a dologra. Arra
kért, hogy ne a híre alapján ítéljem meg. És azt állította, hogy
huszonöt centis a farka, ami ennek a szűznek az égvilágon
semmit sem jelentett. Lehetséges, hogy ez utóbbiért játékosan a
karjába is bokszoltam.
Viszont magányos voltam, ő pedig aranyosan és kedvesen
viselkedett velem. Jobb volt együtt lenni vele, mint ha nem lett
volna senkim.
Néha még mindig beszivárogtak a kételyek a gondolataim
közé. A  Négy Féktelen Szívtiprónak nem volt túl jó a híre. De,
ami még ennél is rosszabb volt, éreztem valamit Dean egyik
barátja iránt. Persze ezeknek az érzéseknek a legtöbbje negatív
volt, de akkor is.
Mintha megérezte volna, hogy emelkedni kezdenek a
védőfalaim, Dean közelebb hajolt hozzám keskeny,
egyszemélyes ágyamon, és a halántékomra szorította az ajkát.
– Igazán kedvellek, Millie.
–  Én is igazán kedvellek téged – sóhajtottam, és a
hüvelykujjammal megcirógattam az arcát. Igazat mondtam.
Az érzések, amiket Dean ébresztett bennem, kellemesek voltak.
Biztonságosak. De nem volt bennük semmi vadság. Nem
kergettek az őrületbe, nem akartam a hatásukra irracionálisan
viselkedni és olyan dolgokat művelni, amik nem voltak
jellemzőek rám.
Ami jó volt. Legalábbis azt hiszem.
–  Az  összes barátod odakint van. Biztosan szeretnél együtt
lógni velük. – Gyengéden oldalba böktem. – Nem kell
választanod köztem és a bulizás között.
De ez nem volt teljesen igaz, és ezzel mindketten tisztában
voltunk.
– Inkább itt maradnék veled – közölte Dean, és összefűzte az
ujjait az enyémekkel.
Mindketten összekulcsolódó kezünkre meredtünk, és azon
töprengtünk, hogyan tovább. A  légkör hirtelen elnehezült, és
furcsa nyomást éreztem a mellkasomban, amitől alig kaptam
levegőt.
–  Akkor veled megyek. – Sikerült mosolyt varázsolnom az
arcomra.
Nem szerettem Vicious bulijait, de Dean kedvéért hajlandó
voltam megmutatni magam. Bár senki sem volt kíváncsi a
képemre.
A  srácok a suliban még mindig valami tősgyökeres vidéki
bunkónak tartottak, de többé már senki sem bántott. Miután
elterjedt a híre, hogy összejöttem Dean Cole-lal, senki sem
merte szarságokkal teletömni a szekrényemet, vagy gonosz
dolgokat motyogni az orra alatt, amikor elhaladtam mellette.
Elég nehéz volt beismerni, de ez is nagy szerepet játszott abban,
hogy annyira szerettem együtt lenni az új fiúmmal.
Megkönnyítette az életemet. Jobbá tette. Biztonságosabbá.
Nem használtam ki őt. Egyáltalán nem. Fontos volt a számomra.
Segítettem neki megcsinálni a házi feladatát, tavaly ősszel
„szerencsehozó” rajzokat hagytam a szekrényén a focimeccsek
előtt, idén télen pedig úgy vigyorogtam, mint valami holdkóros,
valahányszor elsétált mellettem a folyosón.
 –  Megtennéd értem, bébi? – Dean arcán könnyed mosoly
terült szét. Négyük közül valószínűleg ő volt a leglazább. Úgy
tűnt, mindent könnyedén vesz. Beleértve a kapcsolatunkat is. –
Tudtam, hogy tökéletes vagy. – Máris felpattant, és a kezemnél
fogva húzni kezdett. – Gyerünk, bébi! Majd meghalok egy
sörért, és van nálam egy kis marihuána, ami igazán ütős. Trent
és Vicious össze fogják szarni magukat tőle.
Halovány mosolyt villantottam rá a falon lógó tükrön át,
miközben megigazítottam a hajamat. Szerettem, amikor kicsit
kusza volt, de bármennyire próbáltam is elhitetni magammal,
hogy nem ez a helyzet, érdekelt az emberek véleménye.
Érdekelt, és éppúgy, mint bárki más, én is azt akartam, hogy
kedveljenek.
Egy krémszínű, túlméretezett pulóver volt rajtam, aminek az
alja a köldökömig ért, és szabadon hagyta az egyik vállamat,
valamint egy levágott szárú farmer rövidnadrág. Lábamra
húztam fekete és rózsaszín virágokkal díszített bakancsomat,
majd felkuncogtam, amikor Dean magához szorított, és ismét
keményen megcsókolt.
Néhány másodperc után elhúzódtam tőle, és letöröltem a
nyálunkat a számról.
– Csak utánad – mormoltam.
Dean megállt, és összevonta a szemöldökét. Komoly kifejezés
jelent meg az arcán.
–  Imádom, hogy boldoggá akarsz tenni. Bárhová megyünk is
jövőre, együtt megyünk. Vágod? – Úgy nézett rám, mintha én
lennék számára a kelő nap.
 Jóleső érzés volt.
Annyira jóleső.
Engedélyeztem magamnak, hogy megmártózzak Dean
melegségében, bár nem volt igazán az enyém.
–  Igen, Mr. Ősember. Vágom! – Forgattam a szemem, de
közben mosolyogtam.
Dean ismét megcsókolt.
Annyira biztonságos volt.
Könnyedén a hátsómra csapott.
– Helyes. És most mozgás!
Készen álltam rá, hogy boldog legyek vele. Komolyan!
 

 
Átverekedtük magunkat a részeg tömegen. A  hangszórókból a
Last Nite szólt a The Strokestól. Az  emberek úgy ácsorogtak,
táncoltak és csókolóztak Vicious nappalijában, mintha az övék
lenne a hely. Amikor a családom munkába állt itt, először nem
értettem, hogyan engedhetik meg neki a szülei, hogy minden
áldott hétvégén ilyen vad bulikat rendezzen. Kiderült, hogy
egyszerűen csak nem törődnek vele. A  bulikkal sem, a fiukkal
meg aztán pláne nem.
Az  idősebb Baron és a felesége, Jo sosem volt otthon,
különösen a hétvégéken nem. Gyanítottam, hogy Vicious
legalább az ideje hetven százalékában egyedül él. Már négy
hónapja itt voltam, de egy kezemen meg tudtam volna
számolni, hogy ez alatt hányszor láttam együtt az apjával.
Ahhoz pedig egyetlen ujjamra sem volt szükségem, hogy
megszámoljam, hányszor beszélt a mostohaanyjával.
Ezt szomorúnak találtam.
De Vicious pontosan ezt gondolta az én életemről.
Dean és én eltöltöttünk egy kis időt a hatalmas konyhában.
Ő  mindvégig töményet nyakalt – legalább öt vagy hat felest
bedobott –, aztán intett nekem, hogy menjek fel vele az
emeletre. Engedelmesen követtem, főleg mert fura lett volna a
konyhában maradni, ahol anya dolgozott, és amúgy sem láttam
Rosie-t sehol a földszinten. Reménykedtem benne, hogy odafent
van valahol. Egy kis szerencsével nem éppen a számtalan
hálószoba egyikében, valakinek a nyelvével a torkában. Nem
lett volna annyira nagy dolog – és határozottan nem ez lett
volna az első alkalom, hogy rajtakapom, amint valami sráccal
csókolózik –, de mindig úgy éreztem magam tőle, mint valami
bocsát védelmező anyamedve.
Amikor felértünk, Dean egyenesen a médiaszobába ment. Én
tétován megálltam az ajtó előtt, és végigjárattam a tekintetemet
a lépcső környékén, valamint a folyosókon jobb és bal kéz felől,
hogy lássam, nincs-e ott valahol a kishúgom.
Az igazat megvallva nem csak őt kerestem – szerettem volna
elkerülni a találkozást a többi Féktelen Szívtipróval. Ha azt
állítom, hogy nem kedvelnek, az legalább akkora eufemizmus
lett volna, mint azt mondani, hogy a Csendes-óceán enyhén
nedves.
Gyűlöltek, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy miért.
 –  Jaime, haver! – Dean hátba veregette a barátját, amikor
belépett a belső körbe.
Mindannyian álltak, sörrel a kezükben, és élénk
beszélgetésbe merültek, nagy valószínűséggel a sportról. Én
közben a folyosón ácsorogtam, a többi kitaszítottal együtt. Nem
akartam bemenni, és ezzel alkalmat szolgáltatni Vicious
számára, hogy komoran meredjen rám, vagy durva
megjegyzésekkel bombázzon.
Néhány perc elteltével Dean az ajtó felé kapta a fejét, és
észrevette, hogy még mindig odakint álldogálok. Nem érdekelt
különösebben, ha teljesen őszinte akarok lenni. Éppen egy
Madison nevű lánnyal beszélgettem, aki szintén mindennap
biciklivel járt iskolába. De ő azért tette, hogy fitt és karcsú
legyen, én viszont azért, mert szegény voltam, és nem volt
kocsim. Épp a biciklikről cseréltünk eszmét, amikor Dean
odaintett magához.
–  Bébi, mit művelsz ott kint? – kérdezte egy csuklás
kíséretében. Egymásba folytak a szavai. – Vonszold be ide azt a
formás kis segged, mielőtt megharapom!
Madison elhallgatott, és úgy meredt rám, mintha éppen most
szólítottak volna fel a színpadra, hogy átvegyem a Nobel-díjat.
Ebben a pillanatban egyáltalán nem kedveltem.
Megráztam a fejem.
–  Jól érzem magam idekint, köszi. – Belemosolyogtam a
kezemben tartott vizespalackba, és közben azt kívántam,
bárcsak eltűnhetnék. Nem akartam, hogy Vicious észrevegyen.
–  Mi a szar folyik itt? – hallottam meg Trent mordulását a
belső körből. Azét a csodálatos, elbűvölő Trent Rexrothét, aki
mindenkivel kedves volt, engem kivéve. Amikor felemelte a
fejét, és megpillantott, teljesen ledöbbent. – Jézusom, Cole!
Akkora idióta vagy.
Miért idióta Dean?
Amikor Jaime észrevette, hogy ott vagyok, az ujjai közé
csippentette az orrnyergét, és helytelenítően végigmérte Deant.
– Muszáj volt megtenned, mi? Faszfej.
A  kör felbomlott, én pedig megpillantottam Vicioust, aki az
íróasztalának támaszkodott a csípőjével, és egy gyönyörű lány
állt mellette, akit nem ismertem.
Fájdalom hasított a mellkasomba, amikor észrevettem,
milyen közel van Vicious a lányhoz. Ennek ellenére nem
érintette meg, még csak rá sem nézett.
Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy mit bámult helyette.
Egyenesen rám meredt.
–  Ő  a kibaszott barátnőm, haver! – mondta kissé nehezen
érthetően Dean Trentnek, tudomást sem véve Jaimeről. –
Jobban teszed, ha befogod a szádat, amennyiben nem akarod,
hogy átrendezzem a csinos pofikádat. – Dean ingatag,
egyenetlen léptekkel megfordult, aztán rám villantotta egyik
legelbűvölőbb mosolyát, de a tekintete elnehezült az
álmosságtól és az alkoholtól. – Millie, kérlek! – Összekulcsolta a
kezét, színpadiasan térdre ereszkedett, és úgy tette meg a
fennmaradó utat az ajtóig. A gödröcskéi jól láthatóak voltak, de
ez semmit sem enyhített a feszengésemen.
A  tenyerembe temettem az arcomat, ami szép,
paradicsomvörös árnyalatot öltött, és a magamra erőltetett
mosoly olyan széles volt, hogy az már fájt.
–  Dean – nyögtem fel, és szorosan lehunytam a szemem. –
Kérlek, állj fel!
–  Húsz perccel ezelőtt még nem ezt mondtad, bébi. Igazából,
ha jól emlékszem, inkább valahogy úgy hangzott, hogy: Dean,
lelankad ez valaha? – Horkantva felnevetett.
Már nem mosolyogtam.
Amikor elvettem a kezem az arcom elől, az letörölte a vigyort
a képéről. A  háta mögül Vicious gyilkos tekintettel méregetett,
az állán a szívdobbanásaim ütemére rángatózott egy izom.
Tikk, tikk, tikk, tikk.
Az  ajka annyira elkeskenyedett, hogy szinte láthatatlanná
vált. Amikor megindult felém, összerezzentem.
Öles léptekkel vágott át a médiaszobában tartózkodó
embertömegen a folyosó irányába, majd a grabancánál fogva
felrángatta Deant a padlóról. Dean a döbbenettől vöröslő arccal
egy helyben megpördült. Vicious ebben a pillanatban
megragadta, és háttal a legközelebbi falnak szorította, majd az
ökle köré csavarta egyedi tervezésű, kerek nyakú pólóját.
–  Megmondtam, hogy ne hozd őt ide, Dean! – suttogta
fenyegetően, és az ajka szinte meg sem mozdult közben.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban.
– Mi a fasz bajod van? – Dean ellökte magától Vicioust, és tett
egy lépést előre. Minden mozdulatát adrenalin itatta át.
Túlságosan hosszú ideig néztek farkasszemet egymással.
Kezdtem azt gondolni, hogy verekedésbe torkollik a dolog, de
Jaime és Trent közbeavatkozott. Trent az ajtó felé rángatta
Deant, Jaime pedig ezalatt beljebb taszigálta Vicioust a
médiaszobába.
– Elég legyen! – ordított rájuk Trent.
Jaime megragadta és a háta mögé csavarta Vicious karját.
A belőlük áradó indulat fojtogató füstként ülte meg a levegőt.
–  Teniszpálya! – Vicious kiszabadította magát Jaime
szorításából, és dühtől fortyogva Deanre szegezte az ujját. –
Ezúttal ne siránkozz, amikor majd szétverem a képedet, Cole!
Nem akartam, hogy verekedjenek. Viciousnek rossz volt a
híre. Addig küzdött, amíg ájultan össze nem esett. Ezt
bizonyították a karján lévő sebhelyek is.
Trent megfordult, és öles léptekkel odamasírozott hozzám.
Szürke szeme elkeskenyedett.
–  Takarodj innen! – adta ki az utasítást. Hatalmas teste
betöltötte az ajtókeretet. Egyértelmű volt, hogy rettenetesen ki
van akadva.
Nem láttam sem Deant, sem Vicioust. Bármi zajlott is éppen,
az magántermészetű volt, és én nem voltam a része. Dean és én
egypár hónapja együtt voltunk már, de tudtam, hogy a többi
Féktelen Szívtipró nem segítene megakadályozni a verekedést.
Hiába is próbálkoznék.
–  Meddig akartok még úgy kezelni, mintha leprás lennék? –
kérdeztem fojtott hangon, és keresztbe tettem a karomat a
mellkasomon. – Dean a barátom, de ti, többiek soha egyetlen
kedves szóra sem méltattok. Miért gyűlöltök ennyire?
Trent megcsóválta a fejét, és keserű nevetés szakadt fel a
torkából.
– Jézusom! Te tényleg nem tudod?
– Tényleg nem. – Az arcom ismét felforrósodott. Vajon ennyire
nyilvánvaló lett volna? Valami olyasmi kerülte el a figyelmemet,
aminek teljesen egyértelműnek kellett volna lennie a
számomra?
Amikor Trent lehajolt hozzám, és az arca egy vonalba került
az enyémmel, megborzongtam.
–  Ha azt hiszed, hogy éket verhetsz közénk, tévedsz. Hagyd
békén Vicioust!
Hagyjam békén Vicioust?
A  vérem egyetlen másodperc alatt forrni kezdett a dühtől,
majd felrobbantam. Baron Spencer mindenütt ott volt. Ahol
éltem, ahol lógtam, ahol aludtam és ahol tanultam. Ezzel nem is
volt gond, nem az ő hibája volt. De nem kellett volna úgy néznie
rám, ahogy nézett, és úgy beszélnie rólam, ahogy beszélt. Nem
kellett volna gorombáskodnia velem, és gúnyolódnia rajtam,
valahányszor csak alkalma adódott rá.
Hagyjam őt békén? Nem! Elegem volt.
Vicious nem csak az életembe férkőzött be a beleegyezésem
nélkül. Az  ereimben is ott volt. Mindig a közelemben, mint
valami árnyék, hajszolt, anélkül, hogy valójában megérintett
volna, valahányszor elég közel került hozzám ahhoz, hogy
megragadhassa a torkomat.
– Boldogan. Amúgy sem szeretném, hogy bármi közöm legyen
a sráchoz.
Közömbösen végigmértem Trentet, majd sarkon fordultam, és
levonultam a lépcsőn, át a konyhán, aztán ki az alkalmazottak
által használt ajtón. Muszáj volt megtalálnom Rosie-t, hogy
beszámolhassak neki a történtekről. Ő  majd segít értelmet
találni ebben az egészben.
Kicsit haragudtam Deanre a durva tréfa miatt.
Viciousre, Jaimere és Trentre viszont rettenetesen
haragudtam, amiért úgy viselkedtek, mintha valami észak-
koreai diktátor lettem volna. Nyilvánvalóan allergiásak voltak
rám, és bár sosem állt szándékomban valamiféle modern kori
Yoko Onóvá avanzsálni, kezdtem azt hinni, hogy a szakításom
Deannel elkerülhetetlen.
A  Féktelen Szívtiprók annyira szerves részét képezték az
életének. Együtt küzdöttek, együtt fociztak és együtt buliztak.
Ha nem kedvelték Dean barátnőjét – vagyis engem –, az komoly
problémát jelentett. Elegem volt abból, hogy úgy kelljen
éreznem magam, mintha valami nemi betegség lennék, aminek
az elkapását bármi áron szeretnék elkerülni, valahányszor csak
a közelükben voltam.
Többet érdemeltem.
Több tiszteletet.
Több türelmet.
Több elfogadást.
Egyszerűen csak többet.
A  lakásunkhoz masíroztam, és kivágtam az ajtaját. Az  apró
nappali, akárcsak a hangulatom, sötét volt, és hideg. Anya és
apa már lefeküdt aludni, és amikor benyitottam Rosie-hoz, a
szobája lehangolóan üres volt. Nagy valószínűséggel a medence
mellett bandázott a barátaival. Velem ellentétben neki sikerült
szereznie néhányat az All Saints High-ban. A  többségük a
környező, kevésbé gazdag városokból származott.
A  szobámba mentem, és becsaptam magam mögött az ajtót.
A  fejemre húztam a takarómat, lehunytam a szemem, és
imádkoztam, hogy el tudjak aludni. Még azzal sem bajlódtam,
hogy pizsamába bújjak, egyszerűen csak lerúgtam a
bakancsomat. Azt akartam, hogy véget érjen ez az éjszaka, és
holnapra még az emléke is nyomtalanul eltűnjön.
De csak hánykolódtam. Tökéletesen tisztában voltam azzal,
hogy képtelen leszek álomba merülni a kívülről behallatszó
zenének és ordítozásnak köszönhetően. Csak a jó ég a
megmondhatója, hogyan voltak képesek olyan békésen átaludni
a szüleim ezeket a bulikat. Bámultam a plafont, az pedig
visszabámult rám. Elkezdtem gondolkozni Deanen, de a
gondolataim gyorsan Viciousre terelődtek.
Vicious. Mindig mindent tönkretett. Sarokba szorított,
kirúgott, érzelmi zűrzavarba taszított. Pislogni kezdtem a
sötétben, aztán felsóhajtottam.
Az ajtó résnyire nyílt. A szívem kihagyott egy ütemet. Tudtam,
ki az. Rosie megkérdezte volna, hogy bejöhet-e, ahogy Dean is.
Nem. Mindössze egyetlen ember volt, aki sosem vette volna a
fáradságot a kopogásra, bár jól tudta, hogy nem látom szívesen
a közelemben. Úgy sétált be a szüleim otthonába, mintha a
tulajdona lett volna, mert az is volt. Kétségtelenül azt képzelte,
hogy én is a tulajdona vagyok.
– Ez a szarság itt ér véget. – Vicious hangja visszhangzott apró
szobámban, tele volt indulattal.
Átfordultam az ágyamban, hogy az arcom szemben legyen az
ajtóval. Éreztem, hogy a pulzusom vadul száguld a torkomban.
Némán ittam magamba Vicious látványát, teste minden egyes
porcikáját bejárta a tekintetem. Ő a falnak támaszkodva meredt
rám, mialatt én az ágyamban hevertem. A  szívem őrült
dolgokat művelt a mellkasomban. Cigánykerekezett vagy
bukfencezett – nem tudtam volna eldönteni.
Mert Vicious még soha nem jött ennyire közel hozzám.
Egyszer sem járt az én birodalmamban.
Ez volt az első alkalom, hogy szándékosan kereste a
társaságomat, és ez nem ébresztett kellemes érzéseket, nem
tűnt biztonságosnak.
Isteni volt, de veszélyes.
Bár tetszett a gondolat, hogy bámul, miközben az ágyamban
fekszem, megdörzsöltem a combomat, ülő helyzetbe tornásztam
magam, és a fejtámlának döntöttem a hátamat. Az ablakon át a
Superstar szűrődött be hozzám a Sonic Youth előadásában, és
valósággal megrészegültem ettől a tökéletes pillanattól.
Úgy éreztem, mintha elnyertem volna valami fődíjat, és
gyűlöltem, hogy ennyire hízelgőnek találom a helyzetet. Vicious
mindig olyan közönyösnek tűnt a másik nem képviselőivel
szemben. Ritkán láttam őt kétszer ugyanazzal a lánnyal, és
egyik alkalmi szexpartnerét sem kereste fel soha az otthonában.
Ez egyike volt azoknak a tényeknek, amelyekkel mindenki
tisztában volt a suliban. A  csajok jöttek el hozzá, és nem
fordítva.
 Ennek ellenére most mégis itt volt. A  házunkban.
A  szobámban. Az  ágyam közelében. Még ha csak azért jött is,
hogy tovább fenyegessen, akkor is megtette az ide vezető utat.
Hatással voltam rá.
Ott volt a véremben.
De nekem is sikerült felkeltenem az ő érdeklődését.
–  Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést, Vicious? –
gúnyolódtam vele. A  szavak keserűnek érződtek a nyelvemen.
Nem voltam gonosz. Mielőtt ideköltöztünk, barátságosan
viselkedtem az emberekkel. Kedves voltam. Manapság már
kevésbé, de továbbra sem lettem volna képes szándékosan
fájdalmat okozni senkinek.
A  szobában nem égett a lámpa, de a kinti buli fényei
beáradtak, és kis birodalmam minden egyes szegletét a
magukénak követelték.
Persze valójában itt minden Viciousé volt, és nem is hagyta,
hogy erről megfeledkezzek.
Még csak nem is nézett rám. A  cseresznyefát ábrázoló
festményre meredt, amit én készítettem a falamra – az ő falára.
Üres volt a tekintete. Fénytelen. A legszívesebben megragadtam
és megráztam volna a vállát. Szerettem volna felkapcsolni a
belső fényét. Meg akartam győződni róla, hogy van otthon
valaki.
Vicious megdörzsölte az állát, és berúgta maga mögött az
ajtót.
–  Ha fel akartad hívni magadra a figyelmemet, akkor
gratulálok: sikerült! Most pedig vess véget ennek a szarságnak
Deannel!
A  padlóra rúgtam a takarómat, és talpra ugrottam.
A  pulóverem lecsúszott a vállamról az egyik oldalon, és
egyszerű fehér melltartóm kikandikált alóla, de túl zaklatott
voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Teljes erőből meglöktem
Vicioust, és kicsit sem aggódtam a következmények miatt. Széles
háta a falnak csapódott, de az arckifejezése továbbra is jeges
maradt.
Hátráltam egy lépést, és csípőre vágtam a kezem.
– Mi a fene bajod van velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Be sem teszem a lábam a házadba. Nem nézek a szemedbe,
amikor összefutok veled az iskolában. Nem szólok hozzád, nem
beszélek rólad. De neked ez sem elég. Nézd, én sem akarok itt
lenni, oké? Sosem akartam Todos Santosba költözni. Ez a
szüleim döntése volt. Szükségük van a pénzre. Szükségünk van
a pénzre. Rosie beteg, és itt jobb az egészségügyi ellátás, arról
nem is beszélve, hogy nem kell bérleti díjat fizetnünk. Mondd
meg, mit akarsz, mit tegyek, és én megteszem, feltéve, hogy a
családom nem válik hajléktalanná miatta, de az isten
szerelmére, Vicious, hagyj végre békén!
Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el sírni, de hatalmas,
forró könnycseppek gördültek végig az arcomon. Azt hiszem,
túl nagy lett rajtam a nyomás. Nem örültem, hogy Vicious így
lát, sebezhetően és megtörten, de reméltem, hogy ennek
hatására kevésbé gyűlölködően viselkedik majd velem.
Lassan elfordult a falfestménytől, és rám meredt. A tekintete
továbbra is üres volt.
 Ingerülten a hajamba túrtam az ujjaimmal.
–  Ne akard, hogy gonoszkodjak! – motyogtam. – Nem
szeretnélek bántani.
– Szakíts vele! – ismételte kurtán. – Vess véget neki!
– Minek vessek véget? – kérdeztem fintorogva.
Vicious szorosan lehunyta a szemét.
– Emilia! – szólt rám figyelmeztetően.
Fogalmam sem volt, mire akar figyelmeztetni, de életében
most először nem Csicskaként szólított.
– Dean boldoggá tesz. – Nem hátráltam meg, mert mégis ki az
ördögnek képzeli magát Vicious, hogy megpróbálja megszabni
nekem, kivel járjak együtt?
–  Nem ő az egyetlen, aki képes boldoggá tenni. – Vicious
kinyitotta a szemét, ellökte magát a faltól, és tett egy lépést
felém.
A  bőröm valósággal tüzelt, és tudtam, mi lenne képes
enyhíteni az égető érzést, mint az aloe vera balzsam, de az
helytelen lett volna. Annyira helytelen. Éppen úgy, mint Vicious
parancsa, hogy szakítsak Deannel.
De akkor a lelkem mélyén miért tölt el mégis ekkora
elégedettséggel a dolog?
–  Kérdezd meg még egyszer, hogy mit akarok! – csattant fel
Vicious. A  hangja jeges érintés volt a bőrömön, a borzongás,
ami végigfutott rajtam a hatására, egyszerre volt gyönyörteli és
kellemetlen.
–  Nem! – Elkezdtem hátrálni, továbbra is szembefordulva
vele. Ő  követett. Mint valami prédáját becserkészni készülő
ragadozó. Fizikai és pszichológiai szempontból is fölényben volt
velem szemben.
Úgy tűnt, én leszek a következő falat a tányérján, és
szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy teljesen meg fog
semmisíteni.
– Kérdezd meg! – zihálta, amikor a hátam a szemközti falnak
ütközött, ő pedig felemelt karja börtönébe zárt mindkét
oldalról. Csapdába estem, és nem csak fizikai értelemben.
Tisztában voltam azzal, hogy nincs számomra kiút, még akkor
sem lenne, ha Vicious ellépne mellőlem.
–  Mit akarsz? – kérdeztem nyeldekelve. Én is azt akartam,
hogy véget vessen neki, bár magam sem voltam biztos abban,
hogy minek is kellene véget vetni. De ott volt. Én is éreztem.
–  Meg akarlak baszni, és figyelni az arcodat, miközben
megteszem. Látni akarom, ahogy teljesen a hatásom alá kerülsz,
miközben fájdalmat okozok neked, éppen úgy, ahogy te is
fájdalmat okozol nekem azzal, hogy kénytelen vagyok nézni az
istenverte képedet nap nap után.
Élesen beszívtam a levegőt. Mivel magam sem tudtam
eldönteni, hogyan reagáljak, felemeltem a kezem, hogy pofon
vágjam. Ő  elkapta a csuklómat, és megállított, még mielőtt a
tenyerem csattanhatott volna az arcán, aztán lassan
megcsóválta a fejét.
– Ki kell érdemelned a jogot, hogy megpofozhass, Pink. És még
nem tartasz ott.
Pink. A szívem kihagyott egy ütemet.
Megrémített, hogy Vicious ilyen nagy hatással van rám. Úgy
tűnt, hogy a szavai mindig megérintenek, bármit mondjon is.
Hatnak az agyamra. A  gondolataimra. Arra késztetnek, hogy
boncolgassam őt. De azzal, hogy itt volt, és elismerte, hogy le
akar feküdni velem… Valami megváltozott.
Egymásnak feszült a testünk, engem pedig megrészegített az
illata, és repesett a szívem az arca látványától. Édes istenem!
Tudtam, hogy semmit sem tettünk, mégis úgy éreztem, mintha
megcsalnám Deant. Annyira undorodtam magamtól, hogy
felkavarodott a gyomrom. Próbáltam kiszabadítani a
csuklómat, és elmenni Vicious közeléből, de ő nem engedte.
–  Kérdezd meg, hogy mit akarok! – parancsolt rám ismét.
A  pupillája úgy ki volt tágulva, hogy a szeme szinte teljesen
feketének tűnt.
Már megint követett, hozzám igazította a lépteit. Még mindig
szorosan fogta a csuklómat, és a lelkem mélyén szerettem volna
megtapasztalni, milyen lenne megadni magam neki. De tudtam,
hogy a hajsza hamarosan amúgy is véget ér.
A  térdhajlatom az ágyam szélének ütközött, és a vadászat
befejeződött.
–  Mit akarsz? – Engedelmeskedtem neki, és feltettem a
kérdést, nem azért, mert muszáj volt, hanem azért, mert tudni
akartam, miféle rettenetes dolgot fog mondani ezúttal.
Helytelen volt. Erkölcstelen. És ebben a pillanatban tudatosult
bennem, hogy szakítanom kellene Deannel. Eleve sosem lett
volna szabad elkezdenem járni vele.
–  Azt akarom, hogy viszonozd a csókomat – suttogta Vicious
az arcomba, és közben a lélegzete a bőrömet csiklandozta.
Annyira közel volt hozzám.
– De te…
Vicious szája lecsapott az enyémre, hogy elhallgattasson.
Meleg volt, édes és tökéletes. Se nem túl nedves, se nem túl
száraz. A  csókja érzéki volt, mély, kétségbeesett, én pedig
szédültem, és alig kaptam levegőt. Izmos teste az ágyam
széléhez szögezett, csupán pillanatok választották el attól, hogy
a matracra döntsön.
De bármit éreztem is, nem állt szándékomban megcsalni
Deant. Az  egyszerűen nem én lettem volna. Szóval, bár jóleső
borzongás futott végig a gerincemen, le egészen a lábujjam
hegyéig, elfordítottam a fejem, a padlóra szegeztem a
tekintetemet, és összeszorítottam az ajkamat. Az  egyik
kezemmel még a számat is eltakartam, hogy biztosan ne
próbálkozhasson nálam ismét.
–  Tűnj el a szobámból, Vicious! – közöltem vele reszkető
ujjaim között szűrve a szavakat. Ami a parancsolgatást illeti,
most én következtem.
Néhány szívdobbanás erejéig figyelmesen méregetett. Láttam
őt a szemem sarkából. Dühös volt és… legyőzött? Ez volt az első
alkalom, hogy visszavágtam és fájdalmat okoztam neki, és még
ez is csak azért történt, mert feltétlenül szükséges volt.
Nem voltam hajlandó megcsalni a barátomat.
De attól még, hogy nem okoztam fájdalmat Deannek,
rettenetesen éreztem magam, mert helyette Vicioust sebeztem
meg.
Mindössze néhány másodpercbe vagy talán annál is
kevesebbe telt neki összeszedni magát.
Aztán előrehajolt.
– Kérdezd meg ismét! – utasított negyedszerre is, csúfondáros
mosollyal az arcán.
Behunytam a szemem, és tiltakozóan megráztam a fejem.
Nem voltam hajlandó tovább folytatni ezt a perverz játékot.
–  Kérdezd meg, milyen volt az íze, amikor megcsókoltam őt
ma este, miután téged kihajítottunk a médiaszobából!
A  húgodnak, Rosie-nak. – Vicious hangja bársonyos volt, de a
szavaiból méreg csöpögött, én pedig teljesen összetörtem
legbelül.
Sokkal jobban fájt, mint ahogy azt valaha is képes lettem
volna szavakba önteni, mert biztos voltam benne, hogy igaz.
Vicious a húsomba vágott, éles fájdalmat hagyott maga után
képzeletbeli kése minden egyes döfésével.
–  Hadd válaszoljam meg a kérdésedet, Csicska! Ugyanolyan
íze volt, mint neked…… Csak édesebb.
 
 
 
 Hetedik fejezet
 
 
Vicious
 
A jelen
 
– Nyitva van!
Csicska belibegett, és szentséges atyaúristen, mi a franc volt
ez rajta?
Úgy nézett ki, mint aki eltévedt Keith Richards gardróbjában,
és csak egy hajszálon múlott, hogy élve megúszta a dolgot.
Leopárdmintás leggingset viselt, ami a térdénél ki volt
szakadva, egy fekete Justice-pólót (A  bandára gondolj, ne a
filozófiai elméletre!5), egy kockás esőkabátot és cowboycsizmát.
Levendulaszínű haját nagyrészt elfedte a sísapkája, és két
Starbucks kávé volt a kezében. Az egyikből ivott is egy kortyot.
Csak annyira hasonlított egy sok millió dollárt érő pénzügyi
vállalat ügyvezető igazgatójának az asszisztensére, mint
amennyire én egy prímabalerinára. Ha ez egy újabb mód volt
arra, hogy megmutassa nekem, szarik az egészbe, akkor nagyon
hatásos volt.
–  Helló! – Felém csúsztatta az egyik Starbucks-poharat az
asztalomon. Nekiütközött az alkaromnak.
 Lenéztem rá, de nem nyúltam hozzá, helyette ismét a
laptopom képernyőjére szegeztem a tekintetemet.
–  Mi a fasz ez? – Magam sem voltam teljesen biztos benne,
hogy ezzel a Starbucksra vagy Csicska öltözékére célzok-e. Csak
nem halloween van? A  biztonság kedvéért ellenőriztem a
naptáramat. Nem. Nyilvánvalóan jócskán benne jártunk már a
decemberben.
– A kávéd. A reggelid a konyhában vár. – Csicska fogta Harley
Quinn-oldaltáskáját, és az irodám sarkában álló bőrkanapéra
hajította.
Minden önuralmamat össze kellett szednem, hogy ne vágjam
a falhoz a kávét, őt pedig ne kergessem vissza a
munkanélküliségbe. Emlékeztettem magam, hogy nem a
csodálatos asszisztensi képességeiért és nem is a stílusérzékéért
alkalmaztam. Szükségem volt rá. Egy nagyobb terv része volt,
amit épp most készültem megvalósítani. Hamarosan kifizetődik
a pénz és az elegáns lakás, amit kap tőlem.
És hatalmas, ártatlan szemével sokkal jobb tanú lesz, mint a
volt pszichiáterem lett volna.
Bassza meg! A lakás. Mivel mindenáron meg akartam győzni,
hogy fogadja el az állásajánlatomat, sokféle szarságot ígértem
neki, amit most szállítanom kellett.
Beszívtam az arcomat, és éreztem, hogy megfeszül az állam.
– Hozd be a reggelimet! – sziszegtem oda neki.
– Nem! – jött a higgadt felelet, majd megköszörülte a torkát, és
felszegte az állát. – Fenség, arra kérem, hogy fáradjon ki a
konyhába, és reggelizzen együtt hűséges alattvalóival!
Szerintem fontos, hogy közelebbről is megismerd a kollégáidat.
Tudtad, hogy a fél emelet ott van éppen? Francia pirítóst
esznek, mint minden pénteken.
Csicska még jobban felszegte az állát, úgy méregetett.
Természetesen fogalmam sem volt róla. A puszta gondolattól,
hogy kimenjek az irodámból, és együtt legyek azokkal az
emberekkel, akiket nem ismertem, és akik semmit sem
jelentettek a számomra, a rosszullét kerülgetett.
Csicska kihívóan meredt rám, én pedig azon töprengtem,
vajon mi járhat abban a kis lila fejecskéjében. Igazából az is
érdekelt volna, honnan jön ez a lila haj. Nem utáltam. Illett
kerek arcához és különc stílusához. Tudta – Emilia LeBlanc
kibaszottul tisztában volt vele –, hogy képes lenne térdre
kényszeríteni egy férfit, szóval nem is vesztegette az idejét
csinos ruhákra és sminkre. Nem volt benne semmi fiús –
igazából ma még a maga furcsa módján ki is öltözött. A  haja
viszont mindig összevissza állt, és úgy nézett ki, mint azok a
New York-i nőcik, akik profi fényképezőgéppel a kezükben
járták a várost, a Pret A Manger-ban vett reggelijükről készített
fotókkal szórták tele a Pinterestet, és őszintén hittek abban,
hogy ettől igazi fotósnak számítanak.
Ennek ellenére elég jól ismertem Csicskát ahhoz, hogy meg
tudjam állapítani, nem hatásvadász. Ő  igazi művész volt. Nem
ismertem nála jobb festőt.
– Vicious? – kérdezte.
Nagy csattanással összecsuktam a laptopomat, és rászegeztem
a tekintetemet.
 –  Hozd be a reggelimet, hacsak nem szeretnél visszamenni
asztalokat törölgetni a francia szobalány jelmezedben! –
A hangom jeges volt. Egy kicsit sikerült lenyugodnom tőle.
Csicska hunyorogva végigmért, de nem hátrált meg.
Már el is felejtettem, milyen nehéz volt megzabolázni.
Arra pedig egyáltalán nem emlékeztem, hogy ez mennyire be
tudott indítani.
–  Nem fogsz kirúgni. Akarsz tőlem valamit. Átkozott legyek,
ha tudom, hogy mit, de ha annyira kétségbeesetten szeretnéd
megszerezni, hogy munkát ajánlottál nekem, akkor érzésem
szerint feszegethetem egy kicsit a határaidat. – Csicska
sokatmondóan billegetni kezdte a szemöldökét, és torokhangon
felnevetett. – Gyerünk! Jó móka lesz találkozni azokkal, akikkel
együtt dolgozol!
Gyűlöltem, hogy hatalma van fölöttem, azt pedig még inkább,
hogy ez ennyire egyértelmű a számára. Természetesen igaza
volt. Szükségünk volt egymásra. Neki kellett a pénzem, nekem
pedig az együttműködése. Mérlegeltem a helyzetet, és úgy
döntöttem, jobb okosan megválogatni a csatáimat.
–  Egy dolgot a jövőbeni félreértések elkerülése végett
tisztázzunk! Nem szívesen rúgnálak ki a második
munkanapodon, de nem is haboznék megtenni.
Az  alkalmazottam vagy. Így én írom a szabályokat. Abban a
pillanatban, hogy aláírtad azt a szerződést, a tulajdonom lettél.
Szolgálni fogsz engem. Engedelmeskedni fogsz nekem. A.
Csicskám. Leszel. Világos?
Egymásba fúródott a tekintetünk, én pedig pontosan két
másodpercre engedélyeztem magamnak, hogy beszippantson
az a kék szempár. Ma törpe-kéknek tűnt. Ez valószínűleg nem a
legjobb hasonlat volt, mégis kurvára találó. Csicska szemének
színe állandóan változott a hangulata függvényében.
Most felvonta a szemöldökét.
– Esküszöl, hogy az, amit kérsz tőlem, nem törvénytelen?
– Nem törvénytelen – vágtam rá. Még szép, hogy törvénytelen
volt!
– Nem is szexuális természetű? – folytatta.
Leereszkedően végigmértem, mintha még a puszta ötlet is
nevetséges lenne.
Ó, le fog feküdni velem, de a saját akaratából teszi majd meg.
Pislogott, és megköszörülte a torkát. Aztán megrázta a fejét.
Szóval, Csicskának kell egy kis segítség, hogy képes legyen
megtörni a pillanat varázsát.
–  Rendben. Áll az alku. Menjünk! De figyelmeztetlek, hogy
kibaszottul utálom a francia pirítóst.
 

 
A beosztottaim társaságában töltött idő eszembe juttatta, miért
is az embereket utálom a legjobban isten teremtményei közül.
Mindannyian egy fehér, kerek asztal körül ültünk, és nem túl
nagy étvággyal meredtem jéghideg pirítósomra és
fehérjeomlettemre. Csicska jóízűen nevetett – ilyen nevetést
sosem hallottam senkitől, mielőtt ő Kaliforniába költözött volna
–, és mutatott valamit az iPadjén az idős recepciósnak. Vidáman
sutyorogtak és lelkesen vigyorogtak, én pedig szerettem volna
tudni, miről beszélgetnek, de nem kérdeztem meg tőlük. Aztán
a recepciós közölte, hogy január végén nyugdíjba vonul, Csicska
pedig kapott az alkalmon, és felajánlotta, hogy megszervezi a
búcsúbuliját. Mintha olyan sokáig itt maradhatna.
Mindegy. Egyelőre nem akartam megfosztani az illúzióitól.
Az  emberek könnyedén csevegtek egymással, de rólam alig
vettek tudomást.
Az alkalmazottaim ebben a New York-i irodában félénken és
óvatosan viselkedtek velem szemben, valahányszor
személyesen is ellátogattam ide, ami nem fordult elő túl
gyakran. Deanhez voltak szokva, aki elég nagy szemétláda volt
ugyan, de főnökként egészen normális. Én fagyos voltam, sokkal
távolságtartóbb, és amikor dühbe gurultam, olyan hangosan
üvöltöztem az illetővel, aki elcseszett valamit, hogy az iroda
üvegfalai is beleremegtek.
Úgy kezeltek, mintha egy kibiztosított kézigránát lennék, és a
legidiótább, legunalmasabb kérdésekkel hozakodtak elő.
–  Szóval, hogy tetszik New York? Nagyon különbözik
Kaliforniától?
Á, dehogy, Sherlock!
–  Kipróbálta valamelyiket az ünnepi programok közül?
Korcsolyázás a Central Parkban? Karácsonyi műsorok a
Rockefeller Centernél?
Persze, bassza meg! Még szelfiztem is a Szabadság-szoborral a
tenyeremen, aztán egy I <3 New York feliratú hűtőmágnessel ki is
tűztem a hűtőmre a képet.
– Milyen nagy a Los Angeles-i iroda?
Elég nagy ahhoz, hogy elkerülhessem az ott dolgozó embereket.
Mindig is magamnak való voltam. A  középiskolában az
engem körülvevő embereknek köszönhettem a
népszerűségemet. Extrovertált barátaim voltak. Trentet, Jaimet
és Deant valósággal éltette a tömeg. Én viszont még mindig
szerettem a csendet. A  drága elektronikai berendezések
zümmögését a Los Feliz-i penthouse lakásomban, és semmi
mást. Nos, ezen kívül talán még valami névtelen nő
szörcsögését, miközben éppen leszopta a farkamat. Főleg akkor,
ha olyan színű volt a haja, mint Csicskáé. Ettől a fantázia csak
még életszerűbbé vált. Minden más értelmetlen zajnak
számított, amit ki akartam rekeszteni a tudatomból.
–  Végeztem – közöltem Csicskával tizenöt perccel később, és
felálltam a helyemről.
Ő  még mindig elmélyülten beszélgetett, ebben a pillanatban
éppen a New York-i iroda főkönyvelőjével. A fickó meglehetősen
fiatal volt ahhoz, hogy ilyen magas pozíciót töltsön be, egy
gazdag New England-i, aki nagy valószínűséggel a Borostyán
Ligába tartozó egyetemek valamelyikén szerezte a diplomáját.
Lerítt róla, hogy a kiváltságosok közé tartozik. Olyan volt, mint
én.
– Emilia… – Kétszer csettintettem az ujjaimmal, mintha csak a
kutyám lenne.
Csicska felém kapta a fejét, és végigmért – a tekintetén
látszott, hogy nincs lenyűgözve –, aztán folytatta a beszélgetést.
Ettől kezdve a fickó megnémult, és folyton felém tekingetett,
mintha én lennék a Nagy Kaszás személyesen. A  markomban
volt. Ott bizony.
Fiatal voltam. Kibaszottul fiatal ahhoz, hogy ügyvezető
igazgató legyek. Az  emberek általában nem kaptak a kezükbe
ekkora hatalmat huszonnyolc évesen. De a Féktelen Szívtiprók
és én elég sok helyen levághattuk a kanyart, és már a legelső
évtől kezdve képesek voltunk milliókat befektetni a családi
vagyonból a vállalkozásunkba. A  pénz pedig még több pénzt
vonzott. Jaime, Dean és én tízmillió dollárral szálltunk be az
NFS-be, amikor megalapítottuk a vállalatot, így sokkal gyorsabb
megtérüléssel is számolhattunk, mint egy átlagos idióta
vállalkozó.
Egy szörnyeteget hoztunk létre.
És a mi kezünkben volt az irányítás.
Ennek köszönhetően sokkal nagyobb hatalommal
rendelkeztem, mint egy átlagos ügyvezető igazgató, és ezzel a
fiatal könyvelő is tisztában volt.
– Ha nem vagy az irodámban hatvan másodpercen belül, úgy
veszem, hogy benyújtottad a felmondásodat – vetettem oda
Csicskának könnyedén, aztán sarkon fordultam, és távoztam.
Az  irodámba menet berúgtam a HR-vezető ajtaját, és anélkül,
hogy az asztal mögött ülő személyre néztem volna, már
mondtam is:
– A könyvelő srác mennyire jó?
–  Floyd? Igazán jó. Már három éve itt dolgozik. Mr. Cole
sosem panaszkodott. – Az  asztal mögött ülő középkorú nő úgy
nézett rám, mint aki jobban szeretné, ha máshol lennék. Így
már ketten voltunk.
– Küldje be az irodámba, most azonnal!
– Valami gond van?
Becsuktam az ajtót, anélkül, hogy válaszoltam volna neki,
aztán beviharzottam a saját irodámba. Csicska már ott várt
rám. Helyes. Legalább megértette, hogy a nagyvonalúságomnak
vannak határai, éppen úgy, mint a hajlandóságomnak, hogy
működőképessé tegyem ezt az egészet. Az  iPadjére
összpontosított, és úgy tűnt, magasról leszarja a
minidührohamomat.
–  Foglalj helyet a ma délutáni járatra San Diegóba! –
mordultam rá. – És intézkedj, hogy az apám limuzinja vigyen
bennünket Todos Santosba! – Anélkül, hogy akár csak egyetlen
pillantásra is méltattam volna, levetettem magam a főnöki
székembe, odagördültem a laptopom elé, és felgyűrtem az
ingujjamat.
–  Bennünket? Szükségem lesz a másik személy nevére a
repülőjegy miatt. – Csicska pötyögött valamit az iPadjén, és az
ajka körül még mindig halvány mosoly játszadozott.
– A másik személy te vagy – feleltem színtelen hangon.
Ő felnézett a képernyőjéről, és elkeskenyedett a szeme.
– Nem hagyhatom magára a húgomat.
–  Világosan emlékszem, hogy beleegyeztél, nem vitatkozol
velem, Csicska. Ne akarj háborúzni ellenem! Széles az
arzenálom.
–  De ez még azelőtt történt, hogy kiderült volna, a húgom
egészsége is veszélybe kerülhet…
Belefojtottam a szót.
–  Rosie-ról egy magánápoló gondoskodik majd a távolléted
alatt. Utasítsd az embereimet, hogy költöztessék be még ma az
új lakásotokba! – Lefirkantottam annak az épületnek a címét,
ahol én is laktam.
Nem voltam ostoba, ezért nem árultam el neki, hogy éppen
Dean lakásában élek. A  Féktelen Szívtiprók befektetésként
néhány kisebb apartmant is megvettek az épületben. Az  egyik
egy céges lakás volt, amit vésztartalékként használtunk arra az
esetre, amikor mindannyian egyszerre tartózkodtunk a
városban. Kényelmes volt alkalmi szexre is. Most éppen üresen
állt, minimális bútorzattal. Ennek a kettőnek éppen megfelelt.
– És csak hogy tudd, ebben a lakásban van fűtés – tettem még
hozzá, mert eszembe jutott, mennyire hideg és huzatos volt a
folyosó az ősöreg barna téglás házban, ahol lakott.
Csicska rózsaszínes-lilás hajába túrt az egyik kezével, és
idegesen masszírozni kezdte a fejbőrét. Sikerült
megizzasztanom, nekem pedig a látvány hatására életre kelt a
farkam. Még szerencse, hogy az asztal mögött ültem.
Csicska számára nem volt menekvés. Az  események
mozgásba lendültek.
–  Felhívom Rosie-t, és meglátom, mit tehetek – motyogta, és
vasvillaszemekkel meredt rám.
Kék írisz, halványlila haj. És az a Harley Quinn-válltáska.
Hogy is ne akarnám megbaszni ezt a csajt? Hiszen úgy néz ki,
mint egy szivárvány. Természetesen kőkemény voltam.
 –  Egy barátságos figyelmeztetés. A húgod nem a főnököd. Én
vagyok az. Szóval melegen ajánlom, hogy a megfelelő válasszal
térj vissza! – Ismét a laptopom felé fordultam, de ekkor valaki
kopogott az ajtómon.
–  Jöjjön be! – kiáltottam fel, és Floyd lépett be az irodámba.
Látszott rajta, hogy a Brooks Brotherstől szerzi be a ruháit.
–  Látni akart, Mr. Spencer? – dadogta, és lesimította
kikeményített ingét. Úgy nézett ki, mint aki a nadrágjába
csinált.
Reméltem, hogy tényleg ez a helyzet, mert akkor aztán a
világon semmi esély nem lett volna arra, hogy ő és Csicska
valaha is összejöjjenek egymással. Odabiccentettem neki. Emilia
közben mindkettőnket végigmért félig leeresztett szemhája alól,
és apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában.
–  Akkor én most megyek, hogy ne legyek útban – közölte, és
már fordult is, hogy távozzon.
–  Maradj! – parancsoltam rá élesen, majd hátradőltem, és
elterpeszkedtem a székemben. Sosem feszélyezett mások
védtelensége. – Zárja be az ajtót, és foglaljon helyet, Floyd!
Maga is Ms. LeBlanc!
Tették, amire utasítottam őket, én pedig vettem egy mély
lélegzetet. Körültekintően kellett kezelnem ezt a helyzetet.
–  Ki vagyok én? – kérdeztem Floydtól, még mielőtt
kényelembe helyezhette volna magát az asztalom előtt álló
székben.
Fészkelődni kezdett ültében, megdörzsölte a nyakát, és vetett
egy pillantást Csicska felé, mielőtt megállapodott volna rajtam a
tekintete.
–  A  Next-level Financial Services ügyvezető igazgatója –
felelte.
–  Fusson neki még egyszer! – Egymásba kulcsoltam az
ujjaimat, hátradőltem, és dobolni kezdtem az ajkamon a
mutatóujjaimmal. – Ms. LeBlanc, ki vagyok én?
–  Egy szadista seggfej? – kérdezte Csicska a körmeit
vizsgálgatva.
És kibaszottul felforrt tőle a vérem. Éreztem, hogy valósággal
bugyborékol az ereimben, miközben a vigyorom lassan átvette
a dühöm helyét. A dühét, ami gyorsan elragadtatássá változott.
Imádtam, amikor Emilia pimaszkodott velem. Floyd viszont
elszörnyedve szisszent fel.
–  Helytelen válasz. Próbáld újra! – Floyd felé fordultam. –
Maga következik.
– Baron Spencer – felelte Floyd.
–  Ms. LeBlanc? – kérdeztem, bár tisztában voltam vele, hogy
ismét valami durva dolgot mond majd. Ez nem veszekedés volt.
Hanem előjáték. Csak ő még nem tudott róla.
–  A  világ legrosszabb szomszédja? Azt hiszem, kezdem
élvezni ezt a játékot.
–  Floyd? – Ismét a könyvelőn állapodott meg a tekintetem. –
Utolsó esély, hogy eltalálja.
A  fickó szánalmasan nézett ki. Izzadt volt, tehetetlen és
zavarodott. Tisztában voltam vele, hogy ha ez kiszivárog, a
következő évszázad folyamán nem lesz nyugtom Jaimetől,
Deantől és Trenttől. Négyünk közül egyedül én voltam hajlamos
kissé túl messzire menni a beosztottakkal szemben.
–  Maga a főnököm – dadogta Floyd, és végre sikerült
eltalálnia. Kibaszottul ideje volt már! – Maga a főnököm, Mr.
Spencer – ismételte meg, ezúttal hangosabban, miután
észrevette helyeslő arckifejezésemet.
–  Igen, így van – feleltem egyetértően, és az üvegasztalomra
csaptam a tenyeremmel. – Én vagyok a főnök.
Floyd meglepetten ugrott egyet, Csicska viszont meg sem
rezzent.
–  És hadd emlékeztessem – folytattam –, hogy szívemet-
lelkemet beleadtam ennek a vállalatnak a felépítésébe. Éppen
ezért átkozott legyek, ha hagyom, hogy egy olyan ostoba és
meggondolatlan dolog, mint egy irodai románc, foltot ejtsen az
NFS jó hírén.
Floyd arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy kezdi érteni. Jól
tudta, hova akarok kilyukadni. Sosem tűrtem az irodai
románcokat. Még Trentet is csesztettem miattuk, pedig
gyerekkori jó barátom volt, és a vállalat huszonöt százalékának
a tulajdonosa. Három év alatt három szexuális zaklatási pert
sikerült kifeküdnie magának. Esküszöm, néha úgy éreztem, a
bevételünknek legalább a tizenöt százaléka arra megy el, hogy
biztosítsuk azoknak az alkalmazottaknak a hallgatását, akiket
megbaszott, aztán faképnél hagyott.
Még hogy szexuális zaklatás! Azok a nők, akik beperelték,
jobban vágytak Trent faszára, mint én arra, hogy az ostoba,
teniszimádó, hipszter szemüveget viselő, petyhüdt testű Floyd
eltűnjön végre a közelemből.
 Eszem ágában sem volt hagyni, hogy ez a Justin Timberlake
Junior a másodkézből vett Brooks Brothers öltönyével elcsessze
a dolgokat nekem Csicskával.
–  Értjük egymást? – kérdeztem, és a tekintetem ide-oda járt
kettejük között. – A továbbiakban semmi flörtölés.
–  Jaj, uram! – Úgy tűnt, Floydot elborzasztja a gondolat. –
Hiszen csak beszélgettünk! Ez egy hatalmas félreértés. Millie
elmondta nekem, hogy régebben egy könyvelőnek dolgozott. Én
soha… Olyan keményen megdolgoztam azért, hogy eljussak oda,
ahol ma tartok. Csak egy ártalmatlan csevej volt, semmi más.
Igazából épp azt meséltem Millie-nek, hogy nemrég kezdtem el
nézni egy sorozatot, aminek A  zöld íjász a címe. Ő  azt felelte,
hogy majd belenéz. Egyébként is, nekem barátnőm van.
Még szép, hogy volt barátnője. És ezzel most már Csicska is
tisztában volt.
Láttam rajta, hogy sikerült feldühítenem. Az  ajka kemény
vonallá keskenyedett. Apró keze ökölbe szorult, végül már
kénytelen volt a combja közé rejteni. Úgy nézett ki, mint akit
csupán egy hajszál választ el attól, hogy behúzzon egyet-egyet
mindkettőnknek. A  dühe beindított, és igyekeztem az
emlékezetembe vésni, hogy alkalomadtán figyelmeztessem:
tartsa meg magának az érzéseit, ha nem akarja, hogy a
vállamra dobjam, és az irodám üvegfalának szorítva
megkeféljem.
– Ezek szerint értjük egymást – vetettem oda Floydnak, majd
úgy döntöttem, hogy eleget gyötörtem mára. Az  asztal
üveglapjára hajítottam a mobilomat, és vállat vontam. – Most
elmehet, Mister…?
–  Hanningham – felelte Floyd, és olyan lelkesen bólogatott,
mint valami frissen beidomított kutya. – Tökéletesen értek
mindent, uram. Soha többé nem fog előfordulni. – Az  ajtóhoz
sietett, nehogy meggondoljam magam, és elbocsássam.
Miután távozott, visszafordultam a számítógépem felé, és
ismét munkához láttam. Közben tudomást sem vettem a
tényről, hogy Csicska még mindig ott van, és úgy mered rám,
mint aki a legszívesebben a mellkasomba állítana egy
tűzőgépet. Vigyor csiklandozta a számat, de nem engedtem,
hogy elszabaduljon. Csicska itt van, fortyog a dühtől, és velem
fogja tölteni a hétvégét Todos Santosban.
Ez volt a helyzet.
És valamikor az elkövetkező néhány nap során meg fogom
dugni.
Ez persze csak egy feltételezés volt, de én ritkán tévedtem.
–  Kiakadok tőled – jegyezte meg Csicska csendesen, és még
mindig az arcomat fürkészte.
–  Amitől viszont én teljesen beindulok – jelentettem ki
színtelen hangon. – Szóval lehet, hogy jobban tennéd, ha nem
küldözgetnél annyi gyűlölködő pillantást felém, hacsak nem
akarod azon kapni magad, hogy az asztalomra döntelek és
megbaszlak, méghozzá mindenki szeme láttára.
Továbbra is a képernyőmre meredtem, és a fúziós tervezeten
dolgoztam, abban a reményben, hogy még karácsony előtt
aláírhatjuk a szerződést, de a szemem sarkából láttam, hogy
Csicska elsápadt. Tetszett, hogy megint sikerült
felbosszantanom. Méghozzá gyorsan.
– Undorító vagy – motyogta, és még mindig engem bámult, de
nem úgy nézett ki, mint aki viszolyog.
Kiroppantottam a nyakamat, megnyitottam egy böngészőt, és
ellenőriztem a részvényárfolyamokat a kijelzőn, végigfuttattam
a tekintetemet a piros és a zöld tartományokon.
–  Az  meglehet, de tövig benne vagyok a kibaszott agyadban,
Csicska, és te semmit sem tehetsz ellene.
Csicska szeme szikrázott a dühtől, és a kurva életbe, én ettől
még jobban megkeményedtem, olyan kibaszottul gyönyörű volt.
Ezzel el is dőlt a dolog! Meg fogom dugni Dean excsaját,
felhasználom a személyes szükségleteimre, és amint végeztem
vele, egyszerűen félredobom.
És azok után, hogy egykor a rossz srácot választotta,
szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy nem is érdemel ennél
jobbat.
– Éppen most oktattad ki Floydot az irodán belüli viszonyokra
vonatkozó irányelvekkel kapcsolatban. Tilos keverni az üzletet
és az élvezetet. – Csicska előrehajolt. A  könyöke véletlenül az
ujjamhoz ért, ő pedig azonnal elhúzódott tőlem.
Félúton találkoztam vele, az asztal fölött áthajolva
megszüntettem a kettőnk közötti távolságot.
– Helyesbítés: egy Floydhoz hasonló pasastól nem remélhetsz
élvezetet, a magamfajtától viszont igen. Különben is, az a fickó
szereti A  zöld íjászt! – mordultam fel, mintha már ez
önmagában elég ok lett volna az elbocsátására.
És a szememben az is volt.
 –  Tudod, mi a te bajod, Vicious? Még mindig nem sikerült
eldöntened, hogy gyűlölsz-e vagy inkább kedvelsz. Ezért
viselkedsz így mindig, valahányszor egy másik férfi
társaságában vagyok. – Csicska hangjában egy szemernyi
szégyenkezés sem volt. Felvállalta a helyzetet.
Amit viszont nem tudott, az az volt, hogy tökéletesen
tisztában voltam a vele kapcsolatos érzéseimmel.
Gyűlöltem, mégis vonzódtam hozzá. Igazából ennyire
egyszerű volt az egész.
–  Tudod, mit érzek ebben a pillanatban, Ms. LeBlanc? Úgy
érzem, hogy kibaszottul ideje lenne elkezdened végre
csomagolni, és megtenni a szükséges előkészületeket. Velem
tartasz Kaliforniába, akár tetszik, akár nem.
 
 

5 Utalás John Rawls: A Theory of Justice (Az igazságosság elmélete) című művére

 Nyolcadik fejezet
 
 
Emilia
 
– Ugye tudod, hogy ez pokolian gyanúsan hangzik – jegyezte
meg Rosie két köhögőroham között, miközben én minden földi
javunkat összeszedtem, és műanyag szemeteszsákokba
gyömöszöltem apró stúdiólakásunkban.
Hiányozni fog ez a hely. Bár a matracunk alig
harminccentinyi távolságra volt a tűzhelytől, ráadásul egy
akkora lyuk tátongott benne, mint a fejem, és csak ugrálva
érhettük el a felső konyhaszekrényeket, ahol a ruháinkat
tároltuk, mégis keserédes volt elengedni.
Emlékek kötöttek ide bennünket. Boldog, vicces, szomorú és
érzelmes emlékek. Itt táncoltunk különféle zenékre, itt sírtunk
különféle szar, B kategóriás filmeket nézve, és itt ettünk
mindenféle egészségtelen kajákat, amíg bele nem fájdult a
gyomrunk. Ez volt az a hely, ahol festettem, és ahonnan sikerült
eladnom a műveimet, méghozzá igazi pénzért. Ahol segítettem
Rosie-nak az ápolónői tanulmányaiban, méghozzá azzal, hogy
ajtótámasz vastagságú könyvekből kérdeztem ki éjszakákon át.
Most pedig azon voltunk, hogy beköltözzünk Manhattan egyik
legexkluzívabb luxusépületébe, én azonban egyáltalán nem
repestem az örömtől emiatt. Meg voltam rémülve. Tisztában
voltam azzal, hogy Viciousnek tervei vannak velem, és teljesen
biztos voltam benne, hogy bármit szándékozik is tenni, tetemes
összegű fizetésem ellenére komoly hasznot húz majd a
jelenlétemből.
De nem akartam, hogy Rosie-nak aggódnia kelljen emiatt.
– Nos, biztosított róla, hogy nem szexuális természetű a dolog,
és nem is törvénytelen, így annyit legalább már tudunk, hogy
nem fog eladni a határon túlra, és azt sem kéri majd tőlem,
hogy öljek meg valakit. – Hamis mosolyt villantottam Rosie-ra,
majd összetekertem egy újabb darabot a ruháim közül, hogy az
utazótáskámba gyömöszöljem.
Olyan gyorsan pakoltam össze a holminkat, amilyen gyorsan
csak bírtam. Át is öltöztem munka után. A  fekete, műbőr
leggingsemet, valamint egy rózsaszín, pomponokkal díszített
pulóvert kaptam magamra, és jól tudtam, hogy már nem lesz
időm ismét átöltözni, mielőtt megérkezne a limuzin, hogy
felvegyen és kivigyen a JFK-re. De igyekeztem meggyőzni
magam arról, hogy az a legjobb stratégia, ha egyszerű és
rendezetlen a külsőm. Nem lenne szerencsés, ha Vicious
félreértené a helyzetet. Bár továbbra is fagyosan és gorombán
viselkedett velem, nem kerülte el a figyelmemet, hogyan néz
rám. Én is pontosan ugyanígy néztem rá, amikor beszöktem a
középiskolai focipályára, hogy bámulhassam játék közben, oly
sok évvel ezelőtt.
Mindkettőnknek tetszett, amit láttunk.
De emlékeztettem magam, hogy ez a pasas sosem bocsátkozik
kapcsolatokba. Az  ő specialitása a rombolás. És az egyik
múltbeli projektje éppen az én életem tönkretétele volt.
Becipzáraztam az utazótáskát, előszedtem még néhány
szemeteszsákot az egyik fiókból, és elkezdtem beléjük dobálni a
konzerveket, a kávét, a cukrot és minden egyéb nem romlandó
dolgot, amink még volt otthon. Magunkkal fogjuk vinni az
összes ételünket. Meglehet ugyan, hogy Vicious előlegként
odaadta nekem az obszcén módon magas fizetésem egy részét,
de továbbra is oda kellett figyelnünk a pénzre. Méghozzá
nagyon is. A  szerződés ellenére, amit aláíratott velem,
fogalmam sem volt róla, meddig állok még az alkalmazásában.
És annak ellenére, amit gondolt rólam, nem voltam ostoba.
Továbbra is szándékomban állt másik állást keresni magamnak,
még akkor is, ha azzal a jelenlegi fizetésemnek a töredékét
kereshetném meg csupán. Ennek a férfinak a könyörületére
bízni magam olyan lett volna, mint kényelembe helyezkedni
egy aranyketrecben egy éhes tigris társaságában.
Rosie követett a tekintetével. Még mindig a matracunkon
hevert, és egy darab összegyűrt vécépapírba köhögött.
–  Merész egy ribi vagy, nővérkém. El sem tudom hinni, hogy
munkát vállaltál az Undertakernél6 azok után, amiket művelt
veled. Másodszor is hagytad, hogy megvásároljon. – Kicsi Rose
volt az egyetlen, aki tudta, mi történt a tizennyolcadik
születésnapomon.
De nem hagytam, hogy fájdalmat okozzanak a szavai. Ő volt a
legfőbb oka annak, hogy egyáltalán igent mondtam erre az
állásajánlatra.
 – Az emberek a legkülönfélébb okokból tesznek meg dolgokat.
Vagy neked talán lenne jobb ötleted arra, hogyan éljünk meg
máskülönben New Yorkban? – motyogtam.
–  Nem érdekel az anyagi helyzetünk. Akkor sem dolgoznék
Baron Spencernek – szegte fel dacosan az állát Rosie.
–  De az biztos, hogy megcsókolnád. – Hátat fordítottam neki,
hogy beledobjak egy üveg eperdzsemet és egy doboz kekszet a
gyorskajákkal teli zsákba. Ez eléggé övön aluli ütés volt, de nem
bírtam uralkodni magamon.
Rosie ismét köhögni kezdett.
–  Az  már egy ősrégi történet. Tedd végre túl magad rajta!
Tizenöt voltam, ő pedig piszkosul jóképű.
Még mindig az – állapítottam meg magamban keserűen. És az
enyém volt.
Nem. Nem volt az. Dean volt az enyém. Rosie csak azért
csókolózott Viciousszel, mert fogalma sem volt róla, hogy
valamit érzek iránta. És az után az éjszaka után úgy loholt a
sarkában, mint valami lelkes kölyökkutya, amíg Vicious azt
nem mondta neki, hogy részeg volt, amikor megcsókolta, ezért
tegye végre túl magát a dolgon.
Úgy emlékeztem arra az éjszakára, mintha tegnap történt
volna. Vicious egyáltalán nem volt berúgva. Színjózan volt.
Azután történt, hogy látott engem és Deant. Miután megtudta,
hogy mi ketten csókolóztunk. Fájdalmat okoztam neki, ezért ő is
fájdalmat akart okozni nekem. Ezért csókolózott a húgommal.
Szembefordultam Rosie-val, és egy pillanat erejéig sokkal
kisebb volt a bűntudatom, amiért egy ápolónőre bízom egész
hétvégére. Aztán köhögni kezdett, és ismét feltámadt bennem
az ismerős védelmező ösztön.
– Biztos vagy benne, hogy megleszel nélkülem? – kérdeztem.
Rosie vetett rám egy sokatmondó pillantást, majd forgatni
kezdte a szemét.
– Igen, anya.
Nem igazán hittem neki. Sápadtnak tűnt. A  szeme ki volt
vörösödve, az orrán és a felső ajka fölött pedig hámlott a bőr.
Mégis mit képzeltem? Itt hagyni New Yorkban egy ápolónővel,
akit még csak nem is ismerek? Tisztában voltam azzal, hogy
már huszonöt éves és nagyon talpraesett, de tüdőgyulladása
volt, ráadásul a modorával háborút is képes lett volna
kirobbantani, vagy legalábbis komoly bajba kerülhetett miatta.
–  Köszi, hogy összepakoltál helyettem, tesó! – Rosie a
szemeteszsákok és dobozok felé intett a kezével, amelyek
gyakorlatilag az egész szobát beterítették.
Lezuttyantam mellé a matracra, és szorosan magamhoz
öleltem. Ő a vállgödrömbe temette az arcát.
– Hé, Millie?
– Igen?
–  Ne szeress bele újra! Láttam, hogyan reagáltál, amikor
megtudtad, hogy csókolóztunk. Tudom, min mentél keresztül,
miután elhagytad Todos Santost. Dolgozhatsz neki, de nem
engedheted, hogy újra olyan fontossá váljon a számodra! Te túl
jó vagy ehhez. Túl jó vagy neki.
Már éppen azon voltam, hogy válaszoljak, amikor megszólalt
a kaputelefon. A  szívem a torkomban dobogott, ami igazán
nevetséges volt, mert jól tudtam, hogy nem ő vár rám odalent.
–  Azonnal lent leszek – mondtam a mikrofonba. De amikor
kinéztem az ablakon, és megpillantottam a hatalmas, csillogó,
fekete kocsi mellett ácsorgó, sofőregyenruhát viselő férfit,
mozdulatlanná dermedtem. Minden túl gyorsan történt. Úgy
éreztem, nem volt elég időm összeszedni magam. Felkészülni.
Bámultam a sofőrt, aki kézzelfogható emlékeztető volt arra
nézve, hogy mennyire különbözünk egymástól, a főnököm és
én. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy kiszolgáljanak.
Mindig én voltam a szolga. Én és a szüleim…
Vicious joggal hívott Csicskának. Nem mintha nem lett volna
durva dolog, de akkor is ez volt az igazság.
Felkaptam az utazótáskámat, és Rosie felé fordultam.
–  A  költöztetőknek hamarosan meg kell érkezniük. Egy
raktárba fogják szállítani a bútorokat. – Ez is egy mód volt arra,
hogy bebiztosítsam magunkat. – Az ápolónő az új lakásban vár
majd rád. Rendeltem neked egy taxit, egy óra múlva itt is lesz
érted. Ó, és a gyógyszereid a hátizsákodban vannak. – A  táska
felé böktem az állammal, amit összekészítettem neki.
Rosie erre megint csak a szemét forgatta, és egy párnát dobott
felém. Kitértem előle.
– Próbáld nem kiakasztani az ápolónőt! – kértem tőle komoly
arccal.
–  Bocsi. Én mindenkit kiakasztok. Így vagyok összerakva –
vont vállat tehetetlenül.
–  Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet! És van egy lista a
hátizsákodban azoknak az éttermeknek a nevével, amelyek
vállalnak házhoz szállítást. Némi készpénzt is tettem a
pénztárcádba.
–  Jézusom, tesó! Hálát adok az égnek, hogy a seggemet még
nem próbáltad meg kitörölni.
Rosie gúnyolódhatott velem, amennyit csak akart. Nem
érdekelt, hogy bosszantónak tart.
De tudtam, hogy minden rendben lesz vele.
Én pedig láthatom a szüleimet. Erre utoljára két évvel ezelőtt
volt lehetőségem. Szent isten, mennyire hiányoztak!
–  Kérlek, mondd meg anyának, hogy meghíztam, és egy
negyvenéves motorossal járok, akinek Patkány a beceneve! –
szipogta Rosie, és közben egy köteg vécépapírral törölgette az
orrát.
– Rendben. Úgy majd könnyebben viseli, amikor közlöm vele,
hogy ikreket várok, és fogalmam sincs, ki az apa.
Rosie kuncogni kezdett, köhögött párat, aztán a szája elé
kapta a kezét, és úgy tett, mintha azt mormolná, hogy hopszika.
– Azt hiszem, anya tulajdonképpen örülne a dolognak. – Rosie
kifújta egyik karamellszínű hajtincsét az arcából. – Érezd jól
magad, oké?
–  Hé, mi most Viciousről beszélünk. Róla lehetne mintázni a
móka és kacagás szobrát.
– Nem, édesem. Inkább a seggfejség szobrát lehetne mintázni
róla.
Mindketten nagyot nevettünk.
Megragadtam az utazótáskám fülét, és csendesen mosolyogva
lesiettem a lépcsőn. Képes vagyok végigcsinálni. Túl tudok élni
egy üzleti utat Vicious társaságában, anélkül, hogy hagynám
neki, hogy beférkőzzön a bugyimba – és ami még ennél is
fontosabb, a szívembe. Csak szem előtt kell tartanom a célomat.
A pénzt. Az eszközöket. A pénzügyi szabadság kulcsát.
Mennyire lehet vajon nehéz?
 

 
A repülőtéren találkoztam Viciousszel.
Egy hosszú, sötétszürke szövetkabátot viselt, grafitszürke
szövetnadrággal, valamint egy kasmírpulóvert és a tőle
megszokott mogorva arckifejezést. A  szabadban álldogált, a
fagyos New York-i levegő sötét rózsaszín árnyalatúra színezte a
járomcsontját, és egy bluntot pöfékelt.
A repülőtér előtti járdán.
Egy kissé meglepett, hogy még mindig marihuánás cigit szív.
Tinédzserkorában rendszeresen megtette, de már betöltötte a
huszonnyolcat, és egy a munkájának élő kontrollmániás volt.
Persze mindig is szerette, ha az ő kezében volt az irányítás, csak
gyerekkorunkban még kevesebb dolog felett volt hatalma.
Sietős léptekkel szeltem át a közte és a limuzin között lévő
rövid távolságot, közben a karomat dörzsölgettem a hideg ellen.
Magamra kaptam ugyan egy bomberdzsekit vékony rózsaszín
pulóverem fölé, de a turkálóban szerzett ruhadarabnak esélye
sem volt a keleti partra jellemző decemberi időjárás ellen.
Vicioustől egy-két méternyire megálltam, és toporogva
próbáltam felmelegedni kissé. Észrevette, de nem kínálta fel a
kabátját.
– Kezdesz kissé öreg lenni ehhez – jegyeztem meg, és vetettem
egy pillantást a füves cigijére a szemem sarkából.
–  Ezt igyekszem észben tartani arra az időre, amikor majd
nem fogom magasról leszarni a véleményedet. – Vicious kifújt
egy adag füstöt a levegőbe.
Tisztában voltam azzal, hogy a Féktelen Szívtiprók mindig
amolyan naiv jótét lelket láttak bennem, a déli lányban. Nem
tévedtek. Még New York sem tudott teljesen megkeményíteni.
A mai napig nem szívtam füves cigit, és másfajta drogokat sem
próbáltam ki. Továbbra sem használtam olyan szavakat, mint a
„bassza meg”. Még mindig elpirultam, és elfordítottam a
tekintetemet, amikor az emberek nyíltan beszéltek a szexről.
– Akár le is tartóztathatnak – folytattam Vicious nyaggatását.
Nem mintha különösebben érdekelt volna. Egyszerűen csak
tudtam, hogy bosszantja a dolog, én pedig imádtam hergelni.
Valamiért azt a hamis illúziót keltette bennem, hogy legalább
némi hatalmam van fölötte.
– Ahogy téged is – vágott vissza.
–  Letartóztatni? Engem? – kérdeztem. – És miért? Mert egy
seggfej mellett állok?
Vicious egy kuka oldalán elnyomta a bluntot – az ujjai
annyira fehérek voltak, hogy szinte kéknek látszottak –, aztán a
járdára hajította a csikket. Egy poggyászkocsit gurítottak el
mellettünk, aminek a kerekei a maradék füvet a betonba
passzírozták. Vicious közelebb hajolt hozzám, én pedig
visszafojtottam a lélegzetemet, bár égett a tüdőm, de bármire
hajlandó lettem volna, hogy védjem magam függőséget okozó
illata ellen.
–  Ha válaszolok a kérdésedre – mormolta –, akkor megint
felhúzod magad. Valahányszor közvetlenül az arcomba nézel,
elpirulsz, szóval nem tanácsolom, hogy megkérdezd, mi jár a
fejemben. Ne kísérts, Csicska! Örömmel segítenék színesebbé
tenni a makulátlan előéletedet egy közszemérem-sértési váddal.
Jóságos. Isten!
– Ügyvéd létedre mintha könyörögnél egy szexuális zaklatási
perért. Miért? – A  combomhoz dörzsöltem a kezem. Kezdtem
emlékezni, miért is volt sokszor olyan erős a késztetés, hogy
felpofozzam őt, amikor még a közelében éltem.
– Nem is tudom. – Vicious összevonta sűrű, sötét szemöldökét.
Megindult a terminál bejárata felé. Követtem. – Talán mert
tisztában vagyok azzal, hogy sosem leszel elég tökös ahhoz,
hogy szembeszállj velem. Hogy harcolj ellenem, Csicska.
Olyan volt, mintha megint középiskolások lennénk.
Tudhattam volna.
Miután túljutottunk a biztonsági ellenőrzésen, a légitársaság
VIP-várója felé vettük az irányt. Én vittem a saját
utazótáskámat, Viciousnél viszont nem volt semmiféle csomag a
laptoptáskája kivételével. Igyekeztem lépést tartani vele, de ő
magasabb volt, és gyorsabb is, ráadásul a táskám súlya
lelassított. Viciousnek ez egyáltalán nem tetszett.
Vetett egy pillantást az utazótáskámra, majd felmordult, és
kikapta a kezemből.
 Nem lovagiasságból cselekedett. Egyszerűen csak nem akarta,
hogy lekéssük a járatunkat.
A JFK tele volt emberekkel. A kifutópályákat kezdte belepni a
hó, és egyes járatok késtek. Körülöttünk a kék monitorokon
fehér betűk villogtak. Hatalmas volt a tömeg, a biztonságiak
pedig fáradtak és ingerültek voltak, de ennek ellenére kellemes
és reményteli volt a hangulat, így a karácsony közeledtével.
Jó lesz találkozni a szüleimmel az évnek ebben a szakában,
még akkor is, ha nem fogjuk együtt tölteni az ünnepeket.
Vetettem egy pillantást Viciousre.
–  Úgy érzem, le kell fektetnünk néhány alapszabályt. Nem
fogok összejönni veled, és elvárom, hogy a jövőben ne fenyegess
meg egyetlen férfit sem, csak mert szóba állok vele. Például
Floydot.
–  Először is, senki sem akar összejönni veled, Csicska. Csak
meg akarlak baszni, és abból, ahogy nézel rám, tudom, hogy az
érzés kölcsönös. Másodszor, ez az én cégem, szóval úgy vélem,
fontos tudnom, amennyiben az alkalmazottaim dugnak a
mosdóban.
Ekkor bevonultunk a VIP-váróba, én pedig olyan erősen
irultam-pirultam, hogy úgy éreztem, mintha lángolna az arcom.
Vicious már megint közönséges volt, méghozzá szándékosan.
– Harmadszor: hatalmas szívességet tettem neked. Az a fickó
egy szar alak, méghozzá a legrosszabb fajtából. – Vicious két
párnázott, állítható támlájú fotelhez terelgetett, amik szemben
álltak egymással.
Mindketten leültünk. Bőségesen akadt ennivaló és kávé, sőt
még alkohol is körülöttünk – sosem voltam még ilyen reptéri
váróban, és első osztályon sem repültem, szóval mindez
meglehetősen új volt nekem –, de egyikünk sem vett semmiből.
Feltételeztem, hogy Vicious számára szokványos az efféle luxus.
Ami viszont engem illet, én túlságosan döbbent voltam ahhoz,
hogy képes legyek megmoccanni. Úgy éreztem magam, mint aki
egy olyan univerzumba került, aminek nem beszéli a nyelvét, és
amiben nem ismeri a társas viselkedés szabályait.
–  Negyedszer: nem akarod, hogy Hanningham legyen a
vezetékneved – fejezte be Vicious.
Az  egész annyira röhejes volt, hogy rám tört a nevetés. Jó,
valójában talán azért is nevettem, mert annyira ideges voltam a
tudattól, hogy nemsokára felszállok egy repülőgépre, ami
visszavisz Todos Santosba. Szerettem volna találkozni a
szüleimmel, de rettegtem attól, hogy másokkal is összefuthatok.
Egy nyugtalanító gondolat hasított belém.
– Dean is ott lesz? Még mindig Todos Santosban lakik?
Vicious állán rángatózni kezdett egy izom, éppen úgy, ahogy
olyankor szokott, amikor nem tetszett neki valami. A szorítása a
fotel karfáján erősebbé vált.
– Dean Los Angelesben van – felelte, és vetett egy pillantást a
Rolexére.
Örültem, hogy nem kell találkoznom a volt fiúmmal a
történtek után. Még jobban elfészkeltem magam kényelmes
fotelemben, aztán lehunytam a szemem. Azon töprengtem,
hogy behozhatom-e majd a lemaradásomat az alvás terén a
repülőgépen. Tegnap este ugyanis egy teljes műszakot
végigcsináltam a McCoy’sban – több vasat is tartottam egyszerre
a tűzben, egyelőre nem akartam benyújtani a felmondásomat.
Éreztem magamon Vicious tekintetét, de nem szólt egyetlen
szót sem.
Szerettem, amikor nézett, és ez nyugtalanított.
Ami pedig a szexet illeti, abban igaza volt, és ez még jobban
nyugtalanított.
Tényleg le akartam feküdni vele. Amikor az ember először
néz rajongása tárgyának a szemébe, a mellkasában finoman
megrezegtetik a szárnyaikat a pillangók. Na, ez sokkal rosszabb
volt. Amikor Vicious közelében voltam, a pillangók
folyamatosan összevissza repkedtek. De azzal is tisztában
voltam, hogy én nem egy tipikus egyéjszakás kalandos lány
vagyok. És bár erkölcsi szempontból semmi kifogásom nem volt
az alkalmi szex ellen, szó sem lehetett arról, hogy
belebonyolódjak bármibe is Viciousszel.
Közös múltunk volt.
Érzéseket tápláltam iránta.
Rossz érzéseket, jó érzéseket…… Röviden, túl sok érzést.
– Merre vannak a többiek? – mormoltam továbbra is lehunyt
szemmel.
Tegnap elvégeztem a házi feladatomat. Tudtam, hogy
mindannyian partnerek az NFS-ben, ahogy azt is, hogy a
vállalkozásuk irodái a világ különböző pontjain találhatóak, de
fogalmam sem volt róla, hogy hol élnek. És igazán meglepett,
hogy Dean éppen Los Angelesben kötött ki. Imádta ugyanis New
Yorkot. Már akkor is folyton arról beszélt, hogy ott akar majd
lakni, amikor tinédzserek voltunk. Vicious volt az, aki mindig is
jobban szerette Los Angeles hamis csillogását, az álarcokat és a
képmutatást. Vérbeli cinikus létére a jelek szerint igazán
gyűlölte az olyan városok kendőzetlen, meztelen igazságát, mint
például Manhattan. L. A.-ben ő is csak egy embernek tűnő,
gyönyörű, üres maszk volt.
– Dean körülbelül két héttel ezelőttig New Yorkban volt, aztán
én vettem át a helyét. Nem tudom pontosan, mikor cserélünk
ismét, de amikor megtörténik, én visszamegyek L. A.-be. Trent
Chicagóban van, Jaime pedig Londonban.
– Gyakran cseréltek irodát? – néztem fel.
Vicious vállat vont.
– Kábé évente kétszer.
–  Ez elég zavarosan hangzik. És nagy hülyeségnek tűnik –
motyogtam.
–  Nos, nagyra értékelem ezt a mélyenszántó megjegyzést,
különösen olyasvalakitől, aki söröket szolgál fel azért, hogy
legyen mit ennie.
Csend telepedett közénk, én pedig elfordultam Vicioustől, és
az elegáns nőket, valamint az öltönyös férfiakat kezdtem
figyelni magam körül. Részemről a társalgásnak vége szakadt
abban a pillanatban, amint Vicious úgy döntött, hogy ismét
seggfejként viselkedik.
– Általában egy hétnél hosszabb időre sosem cserélünk helyet
– bökte ki váratlanul összeszorított fogakkal. – Különleges
körülmények tartottak New Yorkban.
A  maga módján így kért bocsánatot, de én továbbra sem
voltam elégedett, szóval csak egy vállrándítással feleltem.
–  Mióta gondoskodsz a húgodról? – Vicious végigfuttatta a
tekintetét a testemen. A  sajnálkozás elvette a hangja élét,
enyhítette a szarkazmusát. Nem volt hozzászokva, hogy kedves
legyen az emberekkel. Igazából sosem viselkedett civilizáltan.
Bár úgy tűnt, hogy most próbálkozik.
Megnyaltam a szám szélét, de nem voltam hajlandó
szemkontaktust teremteni.
–  Túl régóta – ismertem el. – Jaime még mindig…? –
Elhallgattam, amikor rádöbbentem, hogy semmi közöm a
dologhoz.
Vicious legjobb barátja az angoltanárunkkal, Ms. Greene-nel
randizott a középiskola utolsó évében. A  viszonyukra nem
sokkal az érettségi előtt derült fény, és eléggé felkavarta az
állóvizet Todos Santosban, az iskolánkban pedig valóságos
cunamit indított az útjára. Aztán Jaime és ő eltűnt a városból,
amint a tanév véget ért.
Vicious ingerülten szusszant egyet, és bár még mindig nem
néztem rá, tudtam, hogy bólintott.
–  Összeházasodtak. Van egy kislányuk, Daria. Az  anyjára
ütött, hála legyen az égnek.
Ez megmosolyogtatott.
–  Hogy boldogul? – érdeklődtem, mert tudtam, hogy ez egy
olyan terep, ami nem feszélyezi Vicioust.
–  Négyünk közül Jaime vállalta magára a felelősségteljes
felnőtt szerepét. Valahányszor Trent, Dean vagy én hülyén
viselkedünk, ő az, aki beszél a fejünkkel.
 Kendőzetlen őszintesége hallatán Vicious felé fordultam.
– Ti négyen mindig is jók voltatok együtt.
Ő  erre komoran, mégis önelégülten elvigyorodott, majd
fáradtan vállat vont.
– Amíg te fel nem bukkantál.
Nem úgy hangzott, mintha sértegetni akarna. Tárgyilagosan
beszélt. Olyan sok kérdésem lett volna hozzá – Miért én? Miért
voltál annyira a megszállottam? Miért érdekelt, hogy együtt
vagyok Deannel? Az  All Saints High-ba járó lányok körében
Vicious valóságos istennek számított. Jóképű volt, gazdag, és
ráadásul még sportoló is. Sosem kellett volna észrevennie. Dean
sokkal lazább és játékosabb volt. Meg tudtam érteni, miért akart
együtt lenni egy hozzám hasonlóval. De Vicious… Ő  gyűlölt
engem.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor bejelentették,
hogy a beszállás a járatunkra megkezdődött. Mindenki mást
megelőzve szálltunk be a gépbe. Az  úti célunk San Diego volt,
egy rövid, félórás kocsiútra Todos Santostól, és az
időeltolódásnak köszönhetően kora este száll majd le a gépünk.
Miután azonban a napom nagy részét azzal töltöttem, hogy
mindent elmagyaráztam Rosie-nak, és becsomagoltam a
lakásunkban lévő összes holmit, egyre jobban úrrá lett rajtam a
kimerültség, és olyan álmosság tört rám, ami ellen lehetetlen
volt küzdeni. Amúgy sem vonzott különösebben a gondolat,
hogy ébren maradjak és társalogjak Viciousszel. Abban a
pillanatban, amint letettem a fenekemet az első osztályú
ülésembe, kényelembe helyeztem magam, és lehunytam a
szemem.
Nem sokkal a felszállás után leeresztett szemhéjam alól lopva
végigmértem Vicioust. Ő a laptopjára szegezte a tekintetét, nem
is nézett rám, de tudtam, érzi, hogy figyelem.
– Köszönöm, hogy Rosie-nak van hol laknia – suttogtam.
Vicious álla megfeszült, de nem nézett fel a jogi
dokumentumból, amelyen dolgozott.
– Inkább aludj, Csicska!
És én így is tettem.
 
 

6 Utalás egy nagyon sikeres amerikai pankrátorra

 Kilencedik fejezet
 
 
Vicious
 
Van két dolog, amit soha senkinek nem árultam el magamról.
Az  első: álmatlanságban szenvedek, méghozzá körülbelül
tizenhárom éves korom óta.
Huszonkét évesen felkerestem egy pszichiátert, abban a
reményben, hogy segíthet megszabadulni tőle. A  fickó azt
mondta, múltbéli események felelősek azért, hogy nem vagyok
képes aludni – még akkor sem lennék rá képes, ha a kibaszott
életem múlna rajta –, és azt javasolta, hogy hetente kétszer
találkozzunk. Ez egy hónapig tartott.
Azóta az alváshiány a mindennapjaim részévé vált. Néhány
napig elvagyok alvás nélkül, aztán egy vagy két napra teljesen
kibukok, hogy behozzam a lemaradásomat. Már megtanultam
kezelni ezt az idegtépő körforgást. Amikor este elhagyom az
irodámat, ahelyett, hogy forgolódnék az ágyban, mint valami
drogos a következő adagja után sóvárogva, egyenesen a napi
huszonnégy órában nyitva tartó edzőterem felé veszem az
irányt, és edzek. Aztán visszamegyek az üres lakásomba, és
elolvasom a legújabb thrillert – az éppen aktuális bestseller
szarságot, amiről mindenki áradozik –, vagy valami közszereplő
önéletrajzát, akinek nem utálom túlságosan a képét.
Néha áthívok egy-egy nőt. Néha kefélünk. A  pokolba, néha
még beszélgetünk is. Soha nem idegenkedtem attól, hogy
beszélgessek a nőkkel, akikkel megosztottam az ágyamat. De
igazából sosem erőltettem meg magam túlzottan annak
érdekében, hogy ott kössenek ki.
Vannak szabályaim, és sosem szegem meg őket.
Nincsenek vacsorák. Nincsenek randevúk. Nem látogatom
meg őket az otthonukban. És kurvára nincs cseverészés az
ágyban szex után.
Vagy úgy csinálunk mindent, ahogy én akarom, vagy
mehetnek isten hírével.
Ha meg szeretnének kapni, tudják, hol találnak. Reggelente
felkelek, és bemegyek az irodába dolgozni, méghozzá frissen
borotváltan és látszólag kipihenten. Tudom, hogy végül
elérkezik az a szakasz, amiben eszméletlenül esek össze, de
képes vagyok egyre nagyobb pontossággal megjósolni, hogy
mikor következik be. Ez kicsit sem könnyíti meg az életemet, de
elviselhetőbbé teszi az álmatlan éjszakákat.
A  második: a közhiedelemmel ellentétben képes vagyok
szeretni.
Szentimentális, banális szarság? Ó, igen. De a lelkem mélyén
tudom, hogy igaz. Nem valami szörny vagy pszichopata vagyok,
nem is szociopata, mint a mostohaanyám. Szeretek. Mindig is
szerettem. Szeretem a barátaimat, szeretem a Raiderst.
Szeretem a jogot, és szeretek kezet rázni egy jövedelmező üzleti
megállapodás megpecsételéseként. Szeretek utazni és edzeni,
na meg kefélni.
Bassza meg, imádok kefélni!
Vetettem egy pillantást Csicskára. Nem volt könnyű tudomást
sem venni róla, hogy ott alszik mellettem. Annyira közel volt
hozzám. Az arca olyan kaotikus érzelmeket ébresztett bennem,
mint amiket egykor afféle szarságokkal próbáltam
megzabolázni, mint a Kihívás. Az  ajka valósággal könyörgött,
hogy tegyem a magamévá, méghozzá többféle módon is. A teste
szintén. De nem tehettem. Kizárólag a saját kibaszott feltételeim
szerint lehetett volna róla szó.
Próbáltam a gyógyszeripari üzleten dolgozni. Igyekeztem a
munkába temetkezni, de észrevettem, hogy borzong alvás
közben az ülésében, a finom bőr a nyaka és kulcscsontja
környékén tisztára libabőrös volt.
Elszakítottam tőle a tekintetemet, és újra a képernyőre
összpontosítottam. Megpróbáltam dolgozni.
De időről időre lopott pillantásokat vetettem felé.
És igyekeztem lehűteni magam, mert a vérem valósággal
felforrt, valahányszor a közelében voltam.
Végül egy takarót borítottam a testére. Aztán negyvenöt
percen keresztül néztem, ahogy alszik. Negyvenöt kibaszott
percen keresztül. Ezzel valamilyen szinten megkerültem a
szabályokat. A  legrosszabb viszont az volt az egészben, hogy a
legszívesebben az összeset megszegtem volna. Vele.
Igyekeztem észérvekkel meggyőzni a farkamat. Semmi
garancia nem volt rá, hogy Csicska hajlandó lesz ágyba bújni
velem. Elhozhattad a lányt a virginiai templomból, de attól a
lány továbbra is vallásos maradt. Gyanítottam, hogy a New
Yorkban töltött évei ellenére még mindig nem valami nagy
Tinder-felhasználó, aki futó viszonyokkal vigasztalódik két
összetört szív között.
Ráadásul úgy tűnt, hogy legalább annyira gyűlöl engem, mint
amennyire én gyűlölöm őt.
És végül, de nem utolsósorban – tisztában voltam vele, hogy
hamarosan fejest fogok ugrani némi piszkos, mocskos
szarságba a családommal.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is elterelje a
figyelmemet. Csicskától mindössze annyit akartam, hogy
segítsen, amikor szükséges, és talán szívesen meg is basztam
volna néhányszor, hogy aztán kiadhassam az útját.
Vess véget neki!
Naplementekor szálltunk le, átszelve az aranyló
árnyalatokkal átszőtt lila égboltot, ami éppolyan színben
pompázott, mint Csicska haja. Ígéretes új kaland illata töltötte
be az orromat, amikor végre elhagytam a repteret, azzal a
lánnyal felfegyverkezve, akit tíz évvel ezelőtt én magam űztem
el innen.
Cliff, a család sofőrje a fekete limuzin oldalának támaszkodva
várt ránk a San Diego International csomagkiadója előtt a
járdaszegélynél. Elénk sietett, és elvette Csicskától az
utazótáskáját – én futárszolgálattal küldtem a bőröndömet
egyenesen Todos Santosba –, majd bedobta a limuzin
csomagtartójába. Az  udvarias társalgásra tett kísérleteiről
tudomást sem vettem. Emilia követett, ide-oda cikázott a
tekintete, valósággal itta magába a látványt, amiben oly régóta
nem lehetett része.
Tudtam, hogy néhány évvel ezelőtt meglátogatta a szüleit,
amikor én már L. A.-ben éltem, de információim szerint
ennyiben ki is merült a dolog.
Csendben tettük meg az utat az apám házáig. Így volt időm
gondolkozni, és lecsillapítani hevesen dobogó szívemet. Cliff
befogta a száját. Valószínűleg eszébe jutott, hogy én nem a locsi-
fecsi mostohaanyám vagyok. Nem bajlódtam az elválasztó üveg
felhúzásával. Csicska kibámult az oldalsó ablakon, és úgy tett,
mintha én ott sem lennék.
Ez a hétvége fontos volt számomra. Mert ez volt az a hétvége,
amikor végre be akartam avatni az apámat a terveimbe.
Csicska nem hozta szóba a takarót, én pedig egy szóval sem
említettem, milyen kurva közel jártam hozzá, hogy eldurranjon
az agyam, amikor rádöbbenten, mit is művelek. Annyira apró
gesztus volt. Mégis olyan nagy hatással volt a hangulatomra.
A  ház mögött álló nyolcállásos garázs előtt Cliff előszedte
Csicska utazótáskáját a csomagtartóból.
–  Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most meglátogatom a
szüleimet. – Csicska a szolgálati lakás felé intett a
hüvelykujjával. – Jó ideje nem jártam erre. – Vádló volt a
hangja, azt sugallta, hogy ezért én vagyok a hibás. – Remélem,
anyukám nem a konyhádban van. Vagy most már én is
bemehetek?
Újabb vád. Hé! Nem én kényszerítettem őket arra, hogy a
szolgálati lakásban rendezkedjenek be. Igazság szerint a
legszívesebben a házban ajánlottam volna fel nekik egy helyet,
tekintve, hogy az egész üresen állt. Josephine volt az, aki mindig
is egy kibaszott, fennhéjázó sznobként viselkedett, de ezt senki
sem hitte volna el nekem. Jo álarca áthatolhatatlan volt.
– Nyolckor érted jövök.
– Holnap reggel?
– Ma este. Van egy sürgős megbeszélésem az ügyvédemmel, és
neked is jelen kell lenned, hogy jegyzeteket készíthess. – Nem
azért kellett velem jönnie, hogy jegyzeteket készítsen. Eredetileg
azt reméltem, hogy lesz alkalmunk átbeszélni a vele
kapcsolatos terveimet a repülőgépen, de végigaludta az utat.
Néha megfeledkeztem arról, hogy az emberek alszanak is.
Egy átlagos személy huszonöt évet tölt alvással az élete során.
Na, én nem. Én kurvára le sem tudtam hunyni a szemem.
Komoly kísértést éreztem, hogy felébresszem Csicskát a
gépen, de annyira kimerültnek tűnt. Biztos voltam benne, hogy
a felét sem értené a szarságoknak, amiket mondanom kellett
neki. Pedig mindegyik fontos volt.
Mindenesetre az útra adott magyarázatommal a jelek szerint
sikerült megbékítenem, mert udvarias mosolyt küldött felém.
Kezdte kényelmesen érezni magát a társaságomban. Szántam
érte.
– Elmegyek vacsorázni a szüleimmel. Utána találkozunk.
Csicska ezek után a mellkasához szorította az utazótáskáját,
és megindult a járdán, a garázs mellett álló épület felé, ami
régen az otthona volt, én pedig a hatalmas ház kovácsolt vassal
díszített dupla ajtaja felé vettem az irányt, ahol egykor éltem.
Mielőtt azonban befordultam volna a sarkon, még egyszer
hátrapillantottam a vállam fölött.
Csicska a szülei lakrészébe vezető ajtó előtt állt. Amikor az
ajtó kinyílt, ő boldog felkiáltással az édesanyja kitárt karjába
ugrott, és a lábát az asszony vastag dereka köré kulcsolta.
Az  apja tapsolt és nevetett. Néhány pillanat múlva már
mindhárman sírtak és nevettek örömükben.
Amikor én benyitottam a házunk ajtaját, senki sem volt ott.
Nem várt rám senki. Persze ebben nem volt semmi újdonság.
A  mostohaanyám nagy valószínűséggel már vissza is tért
Cabóba a barátaihoz, amiért kibaszottul hálás voltam. Az apám
pedig minden bizonnyal odafent volt az ágyában, és szép lassan
menetelt a sír felé a szívrohamát követően, ami az elmúlt öt
éven belül már a harmadik volt.
Csakhogy ezúttal a rideg, kegyetlen szíve vesztésre állt a
csatában.
Halál. Olyan mindennapos dolog volt. Mindenki meghalt.
Előbb vagy utóbb. De szinte mindenki harcolt ellene. Sajnálatos
módon az apámnak voltak néma ellenségei is, akik ott
ólálkodtak a sötétben.
Ezek egyike a fia volt.
Annyira szeretett volna megszabadulni az anyámtól – és
annyira megkönnyebbült, amikor végül meghalt –, hogy
valamiről megfeledkezett: egyszer neki is eljön majd az ideje. És
így is történt, egy kis segítséggel az anyatermészettől.
A karmának különösen keményen meg kellett dolgoznia ezzel
a szemétládával. Hatvannyolc éves létére az apám kifejezetten
jó formában volt. Egészségesen táplálkozott, teniszezett és
golfozott, sőt még a szivarozás terén is visszafogta magát.
De a szentek másokat hívtak segítségül a munkájuk
elvégzéséhez.
Ideje volt, hogy mindenki megkapja, amit megérdemelt Marie
Spencer haláláért.
Daryl Ryler rég halott volt.
Idősebb Baron Spencer szintén hamarosan távozik majd az
élők sorából.
És ami Josephine Ryler Spencert illeti, neki nem lesz semmije,
amiért érdemes lenne élni. Egyáltalán semmi.
–  Apa? – kiáltottam, legyökerezve az előcsarnokban. Nem
felelt. Tudtam, hogy nem fog. A  harmadik szívrohama után
gyengébb volt, mint valaha. Gyengébb, mint az agyvérzés után,
amit a kettes számú infarktus és a mostani között kapott.
Manapság két ápoló tologatta a székében mindenhová, és alig
volt képes bármiféle kommunikációra. Észnél volt, de beszélni
egyáltalán nem tudott. A végtagjait sem bírta mozgatni. Az ujját
is alig volt képes felemelni, hogy rámutasson arra, amit
szeretett volna, vagy amire szüksége volt.
Egykor teherként tekintett a mozgássérült anyámra, egy
kötelezettség volt a szemében, ami rontotta az egyenlegét…
Most belőle lett teher Josephine számára.
Ki mint vet, úgy arat.
Leraktam a laptoptáskámat a hatalmas, sötét előcsarnok
kellős közepén – a házunkban mindig be voltak húzva a
függönyök –, és elindultam fel a lépcsőn.
 – Apa, hazajöttem!
Tudtam, hogy most fogok beszélni vele utoljára.
Ez lesz az utolsó alkalom, amikor úgy teszek majd, mintha
érdekelne.
Egyenesen a szobájához mentem, de nem volt ott. Apám
szinte sosem mozdult ki onnan, amikor otthon tartózkodott.
Az ápolói néha levitték a könyvtárba, és ha nincs éppen ott Josh
vagy Slade társaságában, akkor valószínűleg kórházban van.
Már megint.
Lementem a könyvtárba, ami természetesen üres volt.
Megálltam a tölgyfából készült íróasztal mellett, és
végigsimítottam a felszínén a tenyeremmel. Valamikor régen ez
volt anyám kedvenc helye. Olyan sok időt töltöttünk itt együtt.
Kényelembe helyeztük magunkat a kanapé két végében,
csendben olvasgattunk, közben néha-néha felpillantottunk, és
egymásra vigyorogtunk. Mindössze hatéves voltam, amikor
útjára indítottuk ezt a hagyományt.
Osztoztunk a csenden. Az írott szó szeretetén.
Még a balesete után is, amikor nyaktól lefelé lebénult,
ragaszkodtunk hozzá. Csak többé már nem a kanapén ült. De
igyekeztem a kedvében járni. A  Kisasszonyokból és az Üvöltő
szelekből olvastam fel neki. Mondanom sem kell, hogy egyikért
sem voltam oda. De az a mosoly… Anyám mosolya kétségtelenül
megérte a fáradozást.
Amikor meghalt, Jo és apa elhanyagolta a helyiséget. De aztán
Daryl Ryler, Jo ikertestvére egy teljesen más célra kezdte
használni.
 Engem bántalmazott benne.
Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene ezt a helyet azok után,
amiket Daryl művelt velem, de valami mindig visszahúzott ide.
Mert valahányszor beléptem a könyvtárba, az anyám
gondoskodó mosolya jutott eszembe, ami balzsam volt éhező
lelkemnek.
Nem az, amikor Jo bezárt ide, Daryl pedig addig ütött-vert
gyűrűkkel teli kezével, amíg a mellkasom tele nem lett
vágásokkal és zúzódásokkal. Nem is az, amikor Jo összevissza
hazudozott arról, hogy mi történt velem, miután Daryl addig
csapkodott az övével, amíg a lábam tele nem lett
véraláfutásokkal, és vérezni nem kezdtem.
Lehajtott fejjel meredtem az asztalnak feszülő tenyeremre.
Túlságosan is ismerős volt számomra ez a testhelyzet. Így
álltam, miközben kiszabták rám a büntetésemet.
Az  ujjaim reszkettek a fán, és tisztában voltam vele, hogy ez
mit jelent. Hamarosan ismét össze fogok omlani. Az alvás, ami
eddig elkerült, be fogja szedni rajtam a vámját. De először még
muszáj rávennem Csicskát, hogy segítsen a végrendelettel
kapcsolatos terveim megvalósításában, és Deannek is szólnom
kell róla, hogy itt van, mielőtt az apjától értesülne róla.
Előhalásztam a mobilomat a szövetnadrágom zsebéből,
tárcsáztam Dean számát, majd miután kihangosítottam, az
asztalra dobtam a telefont. Dean a harmadik csörgés után vette
fel.
–  Ideküldted nekem Sue-t! – csattant fel köszönés helyett
meglehetősen frusztrált hangon.
 Hátradőltem.
–  Mi a baj? Az  volt a benyomásom, hogy dugsz vele. Azt
hittem, örülni fogsz.
–  Ami azt illeti, tényleg dugok vele. Éppen ezért nem igazán
repesett a boldogságtól, amikor az irodádba belépve azon
kapott, hogy éppen valaki másnak a puncijából lakmározom az
asztalodon.
Ráncolni kezdtem a homlokomat. Az  ehhez hasonló
dolgoknak köszönhetően nem is volt olyan erős a bűntudatom
amiatt, hogy elszakítottam egymástól őt és Csicskát. Mi szüksége
volt egyáltalán egy olyan faszkalapra, mint Dean? Vagy mint
Trent? Vagy én? Ugyanabból a fából faragtak mindannyiunkat.
Meglehetősen arrogánsak voltunk.
Elkezdtem gyűrögetni az ajkamat az ujjaim között, és
igyekeztem megakadályozni, hogy rángatózni kezdjen az a
bizonyos izom az államon.
–  Nem szabványos szerződést kötöttél a nővel, anélkül, hogy
konzultáltál volna velem a dologról. Mégis mi járt a fejedben, te
faszkalap?
–  Nem sok minden, de azt meg tudom mondani, hogy mi
zajlott a gatyámban, amikor megtettem.
Gyakorlatilag hallottam a hangjában az önelégült vigyort.
Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.
– Ezért még számolok veled a következő havi találkozónkon.
–  Annyira félek, hogy mindjárt összehugyozom magam –
horkant fel Dean továbbra is lazán. – Szóval ki segít neked New
Yorkban? Azt a nagyszájú nőstény ördögöt, aki itt dolgozott,
elbocsátottad. Láttam, amikor tegnap összepakolta a holmiját.
Tiffanyvel, az előző asszisztensemmel pokoli volt együtt
dolgozni. Természetesen velem sosem viselkedett rosszul, de az
irodában mindenki más utálta. Majdnem annyira, mint
amennyire engem gyűlöltek. És ez sok mindent elárult róla.
– Kerítettem egy másik asszisztenst.
–  Azt nem is kétlem. – Dean felnevetett. – Hadd találjam ki:
öreg és tapasztalt, ősz a haja, és tele van az íróasztala az
unokáiról készült fényképekkel.
Egy fürdőszoba visszhangját hallottam, valaki lehúzta a
cipzárját, és vizelni kezdett. Ez annyira kibaszottul jellemző volt
Deanre.
–  Igazából az új asszisztensem Emilia LeBlanc – jelentettem
be, és vártam a reakcióját.
De nem történt semmi.
Nem akartam belemenni a játékba. Tényleg nem. Viszont
húsz másodpercnyi hallgatás után egyszerűen muszáj volt
mondanom valamit. Bármit. Szóval megtettem.
– Halló?
A vonal megszakadt. Dean letette.
A kurva életbe!
 
 
 Tizedik fejezet
 
 
Emilia
 
Felvettem valami csinosabbat, és elvittem vacsorázni a
szüleimet egy, a kikötőben lévő étterembe. Rendeltünk egy üveg
bort, amit az új fizetésemnek köszönhetően könnyedén
megengedhettem magamnak, valamint néhány étvágygerjesztő
falatot is az előétel előtt. Meséltek nekem az életükről. Meglepő
módon azt állították, hogy sokkal csendesebb és szebb
mostanában. Az idősebb Baron Spencerről elsősorban az ápolói
gondoskodtak – sokkal betegebb volt, mint gondoltam –, és
Josephine Spencer csak ritkán tartózkodott a házban, gyakran
volt úton.
Az étterem egy La Belle nevű hajón volt, és az én ízlésemhez
képest kissé túl hivalkodó. A  szüleim választották. Én magam
sosem döntöttem volna mellette. A  városban mindenki
tisztában volt azzal, hogy Vicious és a barátai felgyújtották a
középiskola utolsó évében, de azt senki sem tudta, hogy miért.
Az étel kitűnő volt, az asztalterítők pedig olyan fehérek, mint
valami mosószerreklámban. Nem panaszkodhattam. Étel és ital
töltötte meg a gyomromat, és mosoly virított az arcomon.
A  vacsora azonban csak arra volt jó, hogy elterelje a
figyelmemet. Az ittlétem valódi oka Vicious volt.
Ő pedig igazán veszélyes tudott lenni.
– Szóval az ifjabb Baronnek dolgozol? – Egyáltalán nem
tetszett a célzatos mosoly, amit anyám villantott felém. Jó
húsban volt, annak köszönhetően, hogy éveken át túlhajszolta
magát, és házi készítésű, zsíros, déli ételeket evett, csupa
olyasmit, amit a munkaadóinak sosem szolgált volna fel, de
ennek ellenére gyönyörű volt. – Mesélj róla!
–  Igazán nincs semmi mesélnivaló. Asszisztensre volt
szüksége, nekem pedig állásra. Mivel együtt jártunk
középiskolába, eszébe jutottam – magyaráztam óvatosan. „Régi
barátnak” nevezni a főnökömet szemérmetlen hazugság lett
volna.
Azt a részt is kihagytam, amikor Vicious azt mondta, hogy
valami gyanús dolgot kellene tennem érte.
Hogy elismerte, kicsit sem tiszteletre méltó tervei vannak
velem kapcsolatban.
Hogy már kétszer is fenyegetőzött az elbocsátásommal.
És természetesen nem említettem azt az alkalmat sem,
amikor azt mondta, hogy az irodája üvegből készült asztalán
fog megbaszni mindenki szeme láttára.
–  Igazán helyes fiú. – Az  anyám jóváhagyóan csettintgetett a
nyelvével, és ismét nagyot kortyolt a borából. – Meglepő, hogy
még nem állapodott meg senki mellett. De gondolom, így megy
ez, ha az ember fiatal és gazdag. A legjobbak közül válogathat.
Titokban megborzongtam. Anyánk csodálta a gazdagokat. Ez
olyasmi volt, amivel Rosie és én sosem tudtunk azonosulni.
Talán azért, mert legnagyobb szerencsétlenségünkre
kénytelenek voltunk az All Saints High-ba járni, ahol
megtapasztalhattuk a gazdag diákok megvetését és
sznobizmusát. Ez pedig keserű ízt hagyott a szánkban, ami jóval
azután is megmaradt, hogy elkerültünk Todos Santosból.
– Sosem állhattam a fiút – jelentette ki apa váratlanul.
Odakaptam a fejem. Az  apám volt Spencerék mindenese.
Ő tisztította a medencéjüket, ő tartotta rendben a kertjüket, és ő
volt a karbantartó, amikor meg kellett javítani vagy ki kellett
cserélni valamit. Többnyire a szabadban dolgozott, a haja
őszült, az arca ráncos volt a sok napfénytől, a teste pedig szikár,
izmos volt, ahogy egy kétkezi munkásnak általában. Ez volt az
első alkalom, hogy így beszélt Viciousről.
– Miért? – kérdeztem óvatosan, és úgy tettem, mintha nem is
érdekelne a dolog, miközben töltöttem magamnak egy újabb
pohár bort. Mire hazaérünk, be leszek csiccsentve, de nem
érdekelt.
–  Nagy bajkeverő. A  dolgok, amiket művelt, amikor még itt
élt… Sosem fogom elfelejteni őket. – Apa olyan elítélően húzta el
a száját, hogy azonnal rosszkedvem lett tőle.
Ismertem az apámat. Ritkán mondott rosszat az emberekre.
Ha nem kedvelte Vicioust, az azt jelentette, hogy Vicious vele is
durván viselkedett. Szerettem volna tovább feszegetni a témát,
de jól tudtam, hogy szinte esélyem sincs válaszokat kapni.
Apának nem volt szokása pletykálkodni.
Kifizettem a számlát, bár a szüleim próbáltak tiltakozni, aztán
apa hazavitt bennünket a kocsiján.
 A szobám ugyanúgy nézett ki, mint ahogy tíz évvel ezelőtt itt
hagytam. Interpol- és Donnie Darko-poszterek mindenütt.
Az enyhén megfakult, cseresznyevirágot ábrázoló falfestmény is
megvolt – ezt szerettem az olajfestékben, veled együtt öregedett.
Elszórtan akadt néhány fénykép rólam és Rosie-ról is. A  szoba
elég jól tükrözte a kamaszéveimet. Egy dolog maradt ki: egy kép
Viciousről, amelyen addig szorongatja a szívemet, amíg
lélekben teljesen ki nem vérzek.
Levetettem magam az ágyra – rajta a rózsaszín, virágos
takaróval, amit még a nagyim varrt nekem –, és a bornak
köszönhetően álomba is szenderültem…
A  szunyókálásomnak Vicious vetett véget, aki a homlokát
ráncolva állt az ajtómban elegáns öltönyében, és pokolian
félelmetesnek tűnt. Még mindig nem sikerült elsajátítania a
kopogás művészetét.
Ez tökéletes metaforája volt a kapcsolatunknak. Tőlem
elvárta, hogy engedélyt kérjek, mielőtt belépnék a területére, de
ő mindig bejelentés nélkül rontott be hozzám. Nagyjából úgy,
mint amikor rám talált a McCoy’sban.
–  Ideje menni – közölte zsebre vágott kézzel, a profilját
fordítva felém. Még a tőle megszokottnál is feszültebbnek tűnt.
Felültem az ágyban, és felkaptam a táskámat az
éjjeliszekrényről. Még mindig kábult voltam az alvástól. A szám
is ki volt száradva attól, hogy túl sok bort ittam, és túl keveset
ettem. Amikor odaértem az ajtóhoz, Vicious meg sem moccant.
Csak bámult engem, mint valami pszichopata – még mindig
ugyanaz a rideg, gazdag seggfej volt, aki úgy meredt rám,
mintha nem igazán tudná eldönteni, vajon elég jó vagyok-e
ahhoz, hogy én legyek a következő fogás a menüjében.
Én pedig továbbra is az alkalmazottak lánya voltam, aki
mindössze annyit akart, hogy Vicious szeresse, vagy hagyja
békén, csak szabadítsa meg végre a szenvedésétől.
Félrehajtottam a fejem, és nem voltam hajlandó elsétálni
mellette, mert nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg
hozzáérek.
– Átengednél? – sziszegtem ingerülten.
Vicious lustán, mégis nyugtalanítóan végigmért, méghozzá
tetőtől talpig, aztán mélyen a szemembe nézett. Halvány mosoly
jelent meg az ajkán, ami azt üzente: Kényszeríts, hogy
megtegyem, Csicska!
Tök mindegy. Eszem ágában sem volt megmoccanni, amíg
szabaddá nem tette előttem az utat.
– Emlékszel Eli Cole-ra? – kérdezte.
Még szép, hogy emlékeztem rá. Ő  volt Dean apukája. Egy
válóperes ügyvéd nagy kaliberű ügyekkel, egy férfi, aki mindig
meleg tekintettel nézett rám, mialatt együtt jártam Deannel.
Kedves volt. Édes. Pont olyan, mint amilyen emlékeim szerint a
fia is.
Bólintottam.
– Miért?
–  Mert őt fogjuk meglátogatni. Muszáj észnél lenned. Részeg
vagy?
Ez fájt, de egyszerűen csak felvontam a szemöldökömet, és
kimértem elmosolyodtam.
 – Vicious, kérlek! Külső segítség nélkül is meg tudjuk oldani a
problémáinkat. Gondolj a gyerekekre! – gúnyolódtam vele.
Vicious nem igazán értékelte a tréfámat. Összevonta a
szemöldökét, és félreállt az utamból, hogy elaraszolhassak
mellette, és kisétálhassak az ajtón. Közben végig a hátamon
éreztem perzselő tekintetét.
–  Baszódjanak meg a gyerekek! A  seggedért maradok –
motyogta az orra alatt.
 

 
A  kocsiban egy vastag, átláthatatlan üvegfal választott el
bennünket a sofőrtől, aki így semmit sem láthatott vagy
hallhatott a hátsó traktusból. Kibámultam az ablakon. Teljes
karácsonyi díszbe öltöztetett butikok, művészeti galériák és
szépségszalonok suhantak el mellettünk egyetlen összefüggő,
színes masszaként az ünnepi megvilágításban pompázó Main
Streeten. Ez volt Todos Santos belvárosa, ahol úgy gyűjtöttem az
üres emlékeket, mint a régi számlákat. Az  ujjaim hegyével egy
szomorú női arcot rajzoltam a kocsi ablakán lecsapódott
párába. Az  üveg külső oldalán végiggördülő esőcseppek
hatására úgy nézett ki, mintha könnyezne.
A  csend valósággal fojtogatott, és a forgalom is nagyobb lett
az egyre sűrűsödő esőben, ahogy áthaladtunk a belvároson.
Emberek cikáztak a járdákon, hogy elviteles ennivalót
szerezzenek maguknak, ajándékokat vegyenek, vagy időben
odaérjenek egy karácsonyi koncertre.
–  El akarsz válni valakitől? – tettem fel a kérdést végül.
Vicious felé fordítottam a fejem, és rászegeztem a tekintetem.
Minden porcikájában úgy nézett ki, mint a gazdag pénzügyi
jogász, aki volt. Én mindeközben egy retró ruhát viseltem –
királykék bársonyból – ezüstszínű leggingsszel és
cowboycsizmával.
–  Bizonyos értelemben – felelte Vicious elmélázva, de
továbbra is mereven bámult kifelé az ablakon. Zárkózott volt a
tekintete. Gyűlölte ezt a várost. Én is gyűlöltem. Viszont amíg
nekem minden okom meg is volt erre – terrorizáltak,
kigúnyoltak és kiközösítettek –, addig ő gyakorlatilag királyként
élhetett. Az egésznek nem volt semmi értelme.
A  szívem hevesebben kezdett verni a szavai hallatán. Lehet,
hogy tényleg házas?
– Akarsz beszélni róla? – kérdeztem csendesen.
Vicious erre kuncogni kezdett, és megrázta a fejét, én pedig
behunytam a szemem, és igyekeztem megakadályozni, hogy
elálljon a szívverésem a hangjától. Semmi keresnivalója nem
volt ott.
–  Ő  egy sétáló hulla. Josephine-től akarok elválni. Az  apám
most már bármelyik nap meghalhat. Nekem pedig meg kell
védenem a vagyontárgyaimat és a pénzemet a haszonleső
feleségétől.
Ennek hallatán leesett az állam, Vicious pedig pont ezt a
pillanatot választotta, hogy felém fordítsa a fejét, így a
tekintetünk egymásba kapcsolódott.
 – Miért? – kérdeztem halkan. Valami azt súgta nekem, hogy ez
nem a teljes történet. Ráadásul az a baljós előérzetem támadt,
hogy Vicious valamilyen formában engem is be akar vonni a
háborújába. Én viszont nem engedhettem meg magamnak a
pártoskodást. A  szüleim Josephine Spencer alkalmazásában
álltak.
–  Az  apám egyikünknek sem árulta el, hogy mi áll a
végrendeletében. Jo azt gondolja, hogy keresztbe tehet nekem,
és a magáénak követelheti a Spencer-vagyon egy részét. De
bármi legyen is a végrendeletben, az rohadtul nem számít. Jóra
keserű csalódás vár.
– Mit akar a mostohaanyád? – kérdeztem.
Vicious vállat vont.
– Gondolom, mindent, amire csak rá tudja tenni a kezét. Itt a
ház. Van néhány másik ingatlan New Yorkban, és a tengerparti
ház Cabóban. Pár befektetési számla, amivel az apám
játszadozott az évek során.
Olyan közönyösen adta ezt elő, mintha semmit sem jelentene.
Ami engem illet, nagyon is sokat jelentett. Többet, mint amit én
valaha láttam.
– Nincs elég pénzed enélkül is? Tényleg olyan lényeges, hogy
harminc- vagy ötvenmillió van-e a bankszámládon? – Őszintén
kíváncsi voltam, és nem ismertem a választ a kérdésemre.
Vicious leereszkedően végigmért, aztán pislogott egyet.
A  jelek szerint igyekezett úrrá lenni a jelenlétem miatt érzett
bosszúságán.
–  Sokkal többről van szó ötvenmilliónál, de még ha csupán
ötven centről beszélnénk is, Jo azt sem érdemelné meg. És ezzel
el is jutottunk ahhoz, hogy miért vagy itt.
Amint ezt kimondta, a limuzin megállt egy ház előtt, ami
túlságosan is ismerős volt a számomra.
Mint a legtöbb épület Todos Santosban, Dean gyerekkori
otthona is jobban hasonlított egy kúriához, de valamivel kisebb
volt, és nem annyira ízléstelenül feltűnő, mint Spencerék
palotája. Valóban volt karaktere. Tudjátok, az a valami, ami
képes igazi otthonná varázsolni egy házat. Tele volt színekkel,
műalkotásokkal és fénnyel. Mindenhol fények voltak. A  házon
kívül és belül egyaránt. És karácsonyi dekorációk. Volt egy
fenyőfa, és voltak rénszarvasok meg hópelyhek is. Mindegyiket
égősorok díszítették, és varázslatosan szépek voltak.
Az  első néhány pillanatban egyikünk sem mondott semmit,
meg sem moccantunk.
Dean. Már csak ritkán gondoltam rá, de amikor megtettem, jó
szívvel emlékeztem rá. Rendes srác volt. Kissé bohókás, de
valami több rejtőzött a hatalmas mosolya mögött. Ő  volt az
udvari bolond, a vicces fiú, a bohóc. Sosem tudtam eldönteni,
hogy éppen szomorú-e vagy boldog. Okos vagy ostoba.
Ambiciózus vagy munkakerülő. Sosem fedte fel a lapjait. Még
azután sem voltam képes teljesen kiismerni, hogy majdnem egy
egész tanévet töltöttünk együtt.
Szerencsére, ahogy Vicioustől megtudtam, Dean éppen L. A.-
ben tartózkodott, szóval ezt most megúsztam. Ezen az estén
nem kellett attól tartanom, hogy összefutok a volt barátommal.
Ennek ellenére volt valami sürgető Vicious tekintetében,
ahogy bámult engem, én pedig erre keresztbe tettem a lábamat
és megfeszítettem a combomat, mert fájdalmasan jólesett az
alapos mustra.
–  Amennyiben arra kerülne a sor, azt kell majd mondanod
Josephine-nek, kész vagy tanúsítani a bíróságon, hogy neki
köszönhetően romlott meg a kapcsolatom az apámmal. Hogy
egy virginiai bentlakásos iskolába küldött, mert így akart
megszabadulni tőlem, és lefizette az egyik tanáromat, hogy azt
állítsa, erőszakos és kezelhetetlen vagyok. És amikor
bepanaszoltam, elküldte hozzám a bátyját, Darylt, hogy
megverjen. Miután pedig kicsaptak, a bátyja ideköltözött, és
folytatta azokat a veréseket, Jo pedig úgy állította be az egészet,
mintha magamnak próbálnék ártani. És ez éveken keresztül így
ment.
Éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból, és Vicious felé
kaptam a tekintetemet.
– Ez mind igaz? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Nem értem, mi közöd hozzá.
Az  évek során sokszor eszembe jutott az a beszélgetés, amit
véletlenül kihallgattam a könyvtár előtt állva. Valamint a férfi,
aki odabent volt Viciousszel. Daryl. Legalább vagy ezerszer
játszottam le magamban a jelenetet, de egészen mostanáig
mindig ugyanarra a következtetésre jutottam. Úgy tűnt, Vicious
kezében volt az irányítás. Erős volt, és magabiztos.
Szinte elképzelhetetlen volt a számomra, hogy egy hozzá
hasonló srác bántalmazás áldozatává válhatott. Lehet, hogy
tényleg megtörtént? Volt bármi igazság abban, amit mondott?
 – Senki sem hinné el, hogy beszéltél róla nekem – feleltem. –
Sosem álltunk közel egymáshoz.
–  De Pink és Black igen. – Vicious keményen végigmért. –
Followhill igazgatónőnek mindenről van feljegyzése, még a
legutolsó szellentésről is, amit eleresztettek a folyosókon az All
Saints Highban az uralkodásának évei alatt. Bizonyítékokkal
tudja alátámasztani.
Pink és Black. Vicious évek óta most először ismerte el a
létezésüket, a létezésünket, nekem pedig keserű lett a torkom.
Mindig is úgy képzeltem, hogy ha egyszer színt vallunk
egymásnak, arra nem ilyen körülmények között kerül majd sor.
Nem lesz ennyire… mocskos.
–  Azt állítottad, hogy semmi illegálist nem kell tennem.
A hamis tanúzás illegális, Vicious. Nagyon is.
– Mit tudsz te a hamis tanúzásról?
–  Rosie és én imádjuk az Esküdt ellenségek című sorozatot.
Eleget tudok – mormoltam halkan.
Ennek hatására Vicious hangosan felsóhajtott.
–  Nos, azért a pénzért, amit tőlem kapsz, felfoghatsz egy-két
nekem szánt golyót – motyogta.
Mióta összefutottunk egymással a McCoy’sban, most először
nem tetszett, ahogy nézett rám. Nem azért, mert megijesztett,
hanem mert szomorúnak tűnt. Ez elviselhetetlen volt a
számomra. Fizikai gyötrelmet okozott látni, hogy az a sötétkék
szempár ezúttal valami olyasmitől csillog, ami kísértetiesen
hasonlított a fájdalomra.
– Mellesleg – folytatta Vicious –, nem szeretnék eljutni odáig,
hogy valaha is a bíróságon kössön ki ez az ügy. Nem állnál eskü
alatt, kivéve, ha tanúskodnod kellene. Mindössze arról kell
meggyőznöd Jót, hogy hajlandó lennél tanúskodni. Soha nem
fogja megtámadni a végrendeletet, ha elmondod neki, hogy mit
tudsz. Higgy nekem!
Szóval ezért alkalmazott engem az asszisztensi pozícióra, és
nem mást. Szüksége volt valakire, akiről Josephine elhinné, volt
alkalma elég közeli ismeretséget kötni vele ahhoz, hogy
meggyőzően hangozzon a sztorija.
Csakhogy én valójában semmiről sem tudtam. Vicious azt
kérte tőlem, hogy hazudjak.
Megráztam a fejem, és a felém közelebb eső ajtókilincs után
kezdtem tapogatózni.
–  Miből gondolod, hogy hazudnék érted? Hogy megtenném,
még ha a történeted igaz lenne is?
Ő pislogott egyet, majd elmosolyodott, mielőtt kinyitotta volna
a mellette lévő ajtót, hogy kiszálljon. A  szemében már nyoma
sem volt szomorúságnak. Csak egy szép, üres burok maradt a
helyén, ami éppolyan volt, mint Vicious minden porcikája.
– Mert én azt mondom, Csicska.
 
 
 Tizenegyedik fejezet
 
 
Emilia
 
Deanék háza semmit sem változott. Még mindig nagy volt, és
melegséget sugárzott. Hívogató volt. Tökéletes képet festett
arról a kiváltságos srácról, aki valaha itt élt. Miután elhaladtunk
egy karácsonyfa mellett, ami akkora volt, mint a lakásom New
Yorkban, és egy virágfüzér mellett az előcsarnokban,
megálltunk egy hatalmas tölgyfa ajtó előtt a folyosó végében.
Most először léptem be Eli Cole irodájába. Fogalmam sem volt
róla, mennyit tudhat a szakításomról a fiával, de ha ismerte is a
teljes történetet, nem tette kényelmetlenné számomra a
helyzetet. Eli idősebb volt, nadrágtartót és csokornyakkendőt
hordott, igazi régi vágású úriembernek tűnt, aki úgy nézett ki,
mint valami professzor vagy valamelyik tanár az egyik Harry
Potter-filmből. Mindig mindenkivel kedves volt, sosem
gorombáskodott, és nem is viselkedett leereszkedően, mint a
város többi lakója.
Ezek olyan tulajdonságok voltak, amelyeknek köszönhetően
azonnal megkedveltem.
Vicious és én egy mélyfekete fából faragott íróasztal előtt,
elegáns bőrfotelekben foglaltunk helyet – antiknak tűntek, de
frissen voltak párnázva. Eli asztalán nem volt számítógép vagy
laptop. Csak egy takarosan elrendezett papírhalom az egyik
oldalon és egy hatalmas könyvtárnyi családjogi szakkönyv a
háta mögötti polcokon.
Izzadt a tenyerem, és az ujjaimat egymásba fűzve azon
merengtem, amit Vicious mondott nekem, mielőtt kiszálltunk a
limuzinból.
Mert én azt mondom, Csicska.
Jól tudta, hogy teljesen elgyengülök, ha róla van szó.
Tisztában volt azzal, hogy a közelében állandó harcot kell
vívnom az elveimmel.
Mert akkor régen igenis meg akartam csókolni, annak
ellenére, hogy Dean barátnője voltam.
Ma pedig hazudni akartam érte, csak hogy mosolyt
varázsolhassak arra a kegyetlen, gyönyörű arcára.
Alig figyeltem oda, miközben Vicious és Eli házassági
vagyonjogi szerződésekről és fenyegetésről, végrendeletekről és
a megtámadásukkal kapcsolatos precedensekről társalogtak. Eli
levett egy vastag jogi könyvet a polcról, és Jóról, valamint az
idősebb Baronről beszélgettek, majd mindketten az asztal fölé
hajoltak, hogy együtt olvassák át az egyik döntést. Úgy tűnt,
Vicious túlságosan elmerült abban, amit éppen csinált, hogy
érdekelje: a teljes összeomlással küzdök mellette. Olyan sok
minden kavargott az agyamban, hogy a fejem is belefájdult.
Nehezemre esett választani Vicious kétféle igazsága között.
Aközött, amit nekem mondott, és aközött, amit a világ többi
része felé mutatott. És az én igazságom? Az  nagyon egyszerű
volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.
Csak annyit tudtam, hogy Vicious esetében eléggé elmosódott a
határvonal a kettő között.
– Millie? – Eli hangja férkőzött be a gondolataim közé.
Pislogtam, aztán kihúztam magam, és udvarias mosollyal
ajándékoztam meg.
– Igen, Mr. Cole?
–  Van bármi kérdésed az eddig megbeszéltekkel
kapcsolatban? – Eli egymásba fonta az ujjait, és bátorítóan
mosolygott rám.
Megráztam a fejem. Egyelőre senki sem kért tőlem semmit,
ami jó is volt, mert tudtam, hogy az elveim állnak nyerésre. Már
megint.
– Minden világos?
Megnedvesítettem az ajkamat.
– Igen – feleltem.
– Remek. Ha mégsem lenne az, akkor az egyik legjobb ügyvéd
mellett ülsz, akivel volt szerencsém találkozni. Biztos vagyok
benne, hogy ő sokkal hatékonyabban el tudja magyarázni, mire
számíts, ha ez az ügy valaha is bíróságra kerülne – folytatta Eli.
– A  vallomásod Baron legjobb esélye. Az  elévülés miatt már
nem emelhetünk vádat ellene, de ettől még megbüntetheti azt a
nőt. Gyanítom, hogy Josephine számára a nincstelenség
legalább annyira rettenetesnek tűnik majd, mint egy
börtönbüntetés. Tökéletlen igazságszolgáltatás, de a tény, hogy
alá tudod támasztani a dolgokat, amiket Vicious mondott neked,
rendkívüli jelentőséggel bír. Annyira örülök, amiért
felajánlottad, hogy tanúskodsz, Millie.
Felajánlottam? Vicious közölte vele, hogy segítek nekik, és
még csak az engedélyemet sem kérte ki előtte. Ó, még mit nem!
Próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy ha Eli ennyire
hisz abban, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek, akkor
talán mégsem lenne annyira helytelen hazudni róluk. Lehet,
hogy Jo megérdemelte ezt az egészet, amiért bántalmazta a
mostohafiát. De aztán eszembe jutott, hogy bármennyire kedves
ember is Eli, azért mindenekelőtt mégiscsak ügyvéd.
Egy ügyvéd, aki számtalan csúnya válóperért felelt
Hollywoodban. Esetekért, amelyek csak és kizárólag a pénzről
szóltak.
Nem lehetett megbízni benne, ahogy Viciousben sem.
Eli egészen a főbejáratig kísért bennünket, és Dean anyukája,
Helen nyomott egy puszit Vicious arcára, engem viszont teljesen
levegőnek nézett. Talán ő többet tudott a szakításomról a fiával,
mint Eli. Vagy egyszerűen csak nem volt annyira nagylelkű,
mint a férje, hogy megbocsásson azért, amit állítólag
elkövettem.
Már a kocsi felé sétáltunk, jókora távolságot tartva egymástól,
amikor Vicious megszólalt:
–  Szinte hihetetlen, hogy egykor azt gondolta, egy nap talán
majd te leszel a menye.
Könnyed, udvarias hangnemben beszélt, de a szavaiból ismét
csak úgy csöpögött a rosszindulat.
–  Büszke vagy magadra, amiért elszakítottál minket
egymástól? – feleltem összeszorított fogakkal, és reméltem,
hogy ugyanolyan higgadtnak tűnök, mint amilyen ő volt.
Vicious megállt a kocsi mellett, és a szitáló dél-kaliforniai
esőről tudomást sem véve kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam,
és a legtávolabbi sarokba húzódtam. Igyekeztem minél nagyobb
távolságot teremteni kettőnk között. Ő  követett, de ezúttal
sokkal közelebb ült hozzám, mint korábban. A  combunk
egymásnak feszült.
Már éppen kezdtem volna megszokni a közelségét, amikor
felém fordult, megragadta a csuklómat, és az ajkához emelte a
kezemet. Éreztem a csuklóm érzékeny bőrén a forró leheletét.
–  Deannek sikerült valaha is elérnie, hogy úgy érezd magad,
mint ebben a pillanatban?
Vicious mélyen a szemembe nézett, mintha keresne valamit.
Fogalmam sem volt róla, mi lehet az, de azt akartam, hogy
megtalálja. A  tekintetem az ajkára tévedt, és nyeltem egy
nagyot. Szinte éreztem az ízét, mint azon a sok évvel ezelőtti
éjszakán. Minden várakozásom ellenére lágy volt, és meleg. És
tökéletes. Annyira tökéletes.
–  Deannek sikerült valaha elérnie, hogy úgy reszkess, mint
most, legalább miközben megbaszott? Képes volt elérni, hogy
ennyire kilépj a komfortzónádból? Hogy így eltávolodj az
otthonodtól? A drágalátos elveidtől? – Vicious mosolygott, és az
ajkát csupán egy hajszál választotta el a csuklómtól, hevesen
lüktető pulzusomtól.
Borzongás futott végig a gerincemen, elektromos
impulzusokat küldött a testem többi részébe, és valóságos
robbanást idézett elő a hasam aljában.
 Hirtelen úgy éreztem, a kocsiban túl forró lett a levegő ahhoz,
hogy belélegezzem.
–  Ne hazudj nekem, Csicska! Kilométerekről megérzem, ha
hazudsz. Persze többnyire alapból ilyen a szagod, mert ebben a
kérdésben mindig hazudsz magadnak. Nekünk. Kibaszottul
hatalmas szívességet tettem neked, amikor elértem, hogy
szakíts Deannel. Később majd megköszönheted. Meztelenül.
Most viszont… – Vicious megnyomta a távbeszélő gombját,
aztán szexi suttogás helyett rideg, parancsoló hangon folytatta,
és ezzel megtörte a varázst. – Cliff, vigyen haza bennünket!
Ezzel véget is ért a beszélgetésünk, de a vitának még messze
nem volt vége.
 
 
 Tizenkettedik fejezet
 
 
Vicious
 
Tíz évvel ezelőtt
 
Csicska szakított Deannel, és hónapok óta most először úgy
éreztem, hogy végre ismét rendesen kapok levegőt. Teljesen
irracionális módon és éretlenül reagáltam a kapcsolatukra, a
viselkedésem elfogadhatatlan volt, mégis… Ha én nem
kaphattam meg Csicskát, akkor senki másé sem lehetett. Pláne
nem az egyik barátomé.
Deant szemmel láthatóan kissé lehangolta a dolog, de nem
tört össze tőle igazán, és valahányszor Csicska felé tévedt a
tekintete az iskolában, Trent és Jaime gyorsan hátba veregette,
és emlékeztették, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. És
valóban ez volt a helyzet. Ha Csicska szerelmes lett volna belé,
akkor nem szakít vele. De nem volt szerelmes. Azt mondta neki,
hogy nem akarja hitegetni, meg hogy igazán rendes srác. Azt is
mondta, hogy a helyzet túlságosan bonyolult, és nem akar a
Négy Féktelen Szívtipró közé állni.
Ezzel elkéstél, édesem. Méghozzá kibaszottul.
Összességében véve azonban ez egy jó hónap volt. Trent
lábáról levették a gipszet, és elkezdte a rehabilitációt. Piacra
dobtak egy új Gears of War-játékot. Az apám és Jo külföldön volt
– Ausztriában? Ausztráliában? –, nem érdekelt, merre, amíg
nem voltak otthon. Emilia újra magányos volt, és komor. Dean
pedig ismét az a vicces és elbűvölő füvezős fickó lett, akit
mindenki megtanult szeretni, mert kibaszottul nem volt más
választásuk. Azt gondoltam, ez azt jelenti, hogy túltette magát
Csicskán, és továbblépett valaki más felé.
Tévedtem.
Hogy mekkorát, arra az egyik fociedzésen döbbentem rá,
méghozzá egy keddi napon, délután négykor, tanítás után.
Az  All Saints-ben a focicsapat egész évben edzett. Végzősök
voltunk, csupán néhány hónap volt hátra az érettségiig, de
valakinek gatyába kellett ráznia a következő csapatot. Éppen
statikus nyújtó gyakorlatokat csináltam masszázshengeren egy
tucatnyi nyögdécselő, nagydarab elsőssel, és némán figyeltem a
felém tartó Deant.
Az óta a buli óta alig beszéltünk egymással. Elmondtam neki,
hogy megcsókoltam Csicskát. Még szép, hogy elmondtam. De
kihagytam a beszámolómból a tényt, hogy Csicska nem
viszonozta a csókomat, mert rohadtul nem volt semmi
jelentősége.
Ja, nem viszonozta a csókomat, de szerette volna. És még
mindig ez volt a helyzet. Az, ahogy megfeszült a combja, az,
ahogy a teste forróságot sugárzott az enyém felé, ahogy elnyílt
az ajka, és az apró nyögés, ami kiszakadt belőle. Ahogy
mellének lágy halma kemény mellkasomnak feszült.
 Csicskának rettenetesen ment a hazudozás. Akart engem.
És meg is fog kapni. Hamarosan.
Dean fogott egy fekete habhengert, majd levetette magát
mellém a fűbe, és ostoba vigyorral az arcán elkezdte utánozni a
mozdulataimat. Nem vettem róla tudomást. Nem örültem, hogy
csatlakozott a csoportomhoz. Mostanában csak olyankor nem
feszengtünk egymás társaságában, amikor Trent és Jaime is
jelen volt.
– Hola, Mr. Seggfej! Mi a dörgés? – Deannek ragyogott az arca,
mint valami hülye bohócnak. Persze az is volt. Mindannyian
füveztünk, de könnyed mosolyával és laza kontyával egyedül
Dean nézett ki úgy, mintha tényleg valami Woody Harrelson-
film kiselejtezett szereplője lett volna.
Válaszul komoran végigmértem, majd vállat vontam.
– Gondolod, hogy ér majd valamit a csapat jövőre nélkülünk?
– Dean könyöke a szükségesnél nagyobb erővel landolt a
bordáim között.
–  Mi az, baszd meg? Cseverészni akarsz? Mert az kurvára
nem az én stílusom. – Hunyorogva meredtem a horizontra, és
letéptem néhány fűszálat, mert nem találtam a helyem.
Vess véget neki!
Pozíciót változtattam a habhengeren, és mélyítettem a
nyújtáson. Nyilvánvaló volt, hogy Deannek mondanivalója van
a számomra. Egyre egyértelműbbnek tűnt, hogy kárörvendeni
jött, és bármi volt is az, jól szórakozik majd a hír megosztása
közben.
– Igazad van, haver – felelte. – Valószínűleg az lesz a legjobb,
ha rögtön a tárgyra térünk. Szóval, elmentem hozzád tegnap.
Trent megkért, hogy adjam vissza a focifelszerelésedet.
Pár hónappal ezelőtt valóban kölcsönadtam Trentnek egy
felszerelést, még a sérülése előtt. Már teljesen meg is
feledkeztem a dologról. Hiszen amúgy sem volt többé
szükségem rá. Nem valami focisztár voltam, akire várt egy
egyetemi csapat, és a sérült lábának köszönhetően Trent sem
lesz az, hacsak nem történik valami csoda.
– Nem voltál otthon – folytatta Dean –, szóval arra gondoltam,
hogy a garázs mellett hagyom a cuccot. De aztán véletlenül
összefutottam Millie-vel. Éppen a biciklijét próbálta megjavítani
a szolgálati lakás előtt. Köszönt. Én visszaköszöntem. Lehet,
hogy kicsit be voltam állva. Azt hiszem, közöltem vele, hogy egy
kurva, amiért engedte neked, hogy megcsókold a bulin…
Megfeszült az állam, és éreztem, hogy csikorognak a fogaim.
Emilia még azelőtt szakított Deannel, hogy beszéltem volna neki
a csókunkról. Dean sosem vonta felelősségre a dolog miatt, mert
mire értesült róla, Emilia addigra már kitette a szűrét.
Dean most diadalmas vigyort villantott felém, és mintha
odatapadt fűszálakat akarna lesöpörni rólam, megpaskolta a
vállamat. Leráztam magamról a kezét.
–  Haver, helyetted is szégyellem magam egy kicsit. Millie
sosem viszonozta a csókodat, ugye? Azért szakított velem, hogy
téged megbékítsen, te óriási, nyafka csecsemő…
A türelmem itt véget ért.
Deannek nem volt esélye befejezni a mondatot, mert
villámgyorsan rávetettem magam, és ököllel estem neki az
arcának. Elvakított a harag, teljesen felemésztett a düh, az egész
testem tűzben égett. Nem akartam többet hallani.
A  következő, ami eljutott a tudatomig, az volt, amikor Jaime
megragadott és elrángatott Deantől, de akkor már túl késő volt.
Deannek addigra hasadás éktelenkedett az ajkán, valamint a
homlokán, és nagyon úgy nézett ki, hogy helyre kell majd tenni
az orrát. Ismét rávetettem magam, annak ellenére, hogy Jaime
és a tartalék irányító, Matt próbált leszorítani a füvön.
Megragadtam Dean ingét, és az orrához nyomtam a sajátomat.
–  Újra összejöttél vele? – követeltem választ tőle dühtől
fortyogva.
Dean a fájdalmai ellenére elmosolyodott, a kézfejével
letörölte a vért a szájáról, és bólintott.
–  Meglepő módon nem volt túl boldog, amiért hazudtál
nekem, és azt állítottad, hogy ő csókolt meg téged. Szóval, a
helyzet a következő, Vicious… – Dean kiköpte a szájából a vért a
fűre, és felállt, de nem is próbált visszaütni. – Millie a barátnőm.
Jobban teszed, ha belenyugszol a dologba. Megvolt az esélyed
nála, amikor ideköltözött, de te úgy viselkedtél vele, mint
valami kibaszott seggfej. Mit gondoltál, mi lesz? Millie szexi.
Aranyos. És kibaszottul kedves. Még szép, hogy ez a srácoknak
is feltűnt. Nekem sem kerülte el a figyelmemet. Tudtam, hogy
teljesen begőzölsz majd, és nekem esel, de hagytam, mert a
barátom vagy. Remélem, sikerült kitombolni magad. – Dean
rám kacsintott. – Mert az én orrom rendbe jön holnapra, te
viszont minden egyes alkalommal kikészülsz majd,
valahányszor csókolózni látsz bennünket az iskola folyosóin.
 Automatikusan nekimentem, harmadjára is.
–  Mi a faszt művelsz, Dean? – Jaime lehámozott róla, és a
pálya fölé magasodó, fedetlen, kék lelátó felé kezdett vonszolni.
Ezúttal nem ellenkeztem. Nem volt semmi értelme. Dean
nyert, én veszítettem.
–  Tűnj innen a francba, mielőtt befejezem, amit Vicious
elkezdett! – üvöltött Jaime, és hallottam, hogy Dean felnevet a
hátunk mögött.
Azon a hétvégén megint kurva nagy bulit rendeztem a
házunkban. Dean nem merte odadugni a képét, és feltételeztem,
hogy Csicska is vele van. Amikor feltűrt ingujjal megjelentem a
medencénél, az egyik másodikos srác, aki nagyon szerette volna
lenyűgözni Georgia pomponlányainak egyikét, elfogadta a
kihívásomat, és találkozott velem a teniszpályán.
A Kihívás fair volt.
A Kihívás brutális volt.
De ezúttal még a Kihívás sem volt képes enyhíteni a
fájdalmamat.
 

 
Onnantól kezdve minden megváltozott négyünk között. Dean és
én nem beszéltünk egymással. Egyáltalán.
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy teljesen kitiltom a
birtokomról – simán megoldható lett volna –, de úgy döntöttem,
hogy nem szeretném, ha Eli Cole egy menthetetlen idiótának
tartana. Különben is, ha Dean nem látogathatta volna meg
Csicskát, akkor Csicska megy el hozzá, ami legalább annyira
rossz lett volna, ha nem még rosszabb. A  szolgálati lakás
nagyságrendekkel kisebb volt, mint Deanék háza, és Emilia
szülei folyton a közelben voltak. Sokkal kevesebb esélyük volt
kefélni egymással, ha itt találkoztak.
De megint együtt voltak, és kurvára őket láttam mindenütt.
Az  iskolában, a parkokban, az apám tulajdonában lévő
bevásárlóközpontban, sőt, néha még a szolgálati lakás előtt is.
Csicska javára kell írnom, hogy sosem csókolózott vele
nyilvánosan. Még egy ártatlan puszit sem adott neki. Néha
fogták egymás kezét, és ez már önmagában is elég volt ahhoz,
hogy ámokfutásba akarjak kezdeni. Nem értettem az izzó
gyűlöletet, ami fellángolt bennem, valahányszor
megpillantottam Deant. Azt, hogy hogyan szállt át Csicskáról rá
ilyen hirtelen.
Trent és Jaime kétségbeesetten próbált összetartani
bennünket. Mi voltunk a Négy Féktelen Szívtipró. Mi uraltuk az
egész kibaszott iskolát. Együtt legyőzhetetlenek voltunk. Külön-
külön csak egy-egy beképzelt focista. Megértettem, hogy mi
mozgatja őket, komolyan. Szóval továbbra is mindannyian
együtt lógtunk. Egy asztalnál ültünk a kantinban. Biccentéssel
üdvözöltük egymást a folyosókon.
De nem nagyon beszéltünk egymással, és Emilia LeBlanc
hallgatólagos megállapodás alapján tabutémának számított.
Olyan volt, mint Voldemort. Senkinek nem volt szabad
kimondania a nevét, Dean pedig úgy tett, mintha nem is létezne,
amikor a közelemben volt. Én is próbáltam úgy tenni, mintha
nem létezne, természetesen sikertelenül.
Mert Csicska kibaszottul ott volt mindenütt.
Még akkor is rá gondoltam, amikor technikailag nem
gondoltam rá. Ő  járt a fejemben edzés közben és akkor is,
amikor a nem-barátaimmal lógtam, vagy amikor számítógépes
játékokat játszottam. Amikor tanultam, és amikor lányokkal
keféltem – atyaúristen, különösen olyankor, amikor lányokkal
keféltem –, egészen addig, amíg teljesen abba nem hagytam a
kefélést, mert arra emlékeztetett, hogy egy nap, méghozzá a
nagyon közeli jövőben – ha eddig még nem történt volna meg –
Csicska le fog feküdni a faszkalap Deannel.
Nem engedhettem, hogy ez bekövetkezzen. Még én magam
sem értettem az okát, de egyszerűen nem tehettem. Csicska az
enyém volt. Ez irracionálisan hangzott, de ettől még nagyon is
igaz volt. Nem kellett a seggére ragasztanom a nevemet, amikor
a legelső napon besétált az osztályterembe. Épp elég árulkodó
volt az, ahogy kötekedtem vele, ahogy gúnyolódtam rajta.
Általában túlságosan lefoglalt, hogy megbirkózzak a sok
szarsággal, amiből az életem állt, így nem volt időm terrorizálni
másokat, ezért mindenki tisztában volt azzal, hogy az új lány
hozzám tartozik.
Eszembe sem jutott volna összejönni vele, vagy elhívni
valahová. Nem érte meg a fáradozást. Egyetlen lány sem érte
meg, ő viszont különösen nem. Mégis az enyém volt, hogy
kedvemre játszadozhassak vele. Ezt mi sem bizonyította jobban,
mint az, hogy attól a pillanattól fogva, amikor először elidőzött
rajtam a tekintete, úgy nézett rám, mintha hozzám tartozna.
Nagyokat nyeldekelt. Pislogott. Sóhajtozott. Elpirult. Elkapta
rólam a tekintetét. Ez volt a bevett rutinja, valahányszor
elhaladtam mellette. Még mindig ez volt.
De Deant nem érdekelte a dolog.
Az a barom egyszerűen nem törődött vele.
Talán ezért szántam rá magam a cselekvésre a tanév vége
felé. Már csak egy hét volt hátra Csicska tizennyolcadik
születésnapjáig, és bár Dean, a görény (a névnek igazán jó
csengése volt) sosem hozta szóba előttem, tisztában voltam vele,
hogy valami elegáns helyre akarja vinni őt a part közelében egy
wellnesshétvégére. Akkora hülyeség volt az egész. Csicska nem
is szeretett wellnessezni. Deannek ezt tudnia kellett volna.
Ha én lettem volna a barátja, akkor elviszem, hogy
megnézhesse a virágzó cseresznyefákat. Vagy festékeket és
ecseteket vettem volna neki, mert a csaj igazi művész akart
lenni, és galériát nyitni, vagy valami hasonló szarságot. Nem
mintha titokban megfigyeltem volna őt, vagy ilyesmi, mint
Jaime tette Ms. Greene-nel, mielőtt elkezdtek egymással kefélni.
Emilia úgy viselte furcsa személyiségét, mint valami
hirdetőtáblát, büszkén és hangosan. Először is ott volt az
öltözéke, ráadásul mindig festékfoltok borították, és folyton
cseresznyevirágokat rajzolt mindenhová.
Deannek egyszerűen csak tetszett a személyisége. Tiszta volt
és ártatlan, az édes déli akcentusával, a cuki gödröcskéivel és a
hippis stílusával.
De nálam jobban senki sem ismerte.
 Éppen a súlyemelésre használt helyiségben voltam, amikor
Dean és én sort kerítettünk a vele kapcsolatos második
beszélgetésünkre. Hetek teltek el azóta, hogy átrendeztem Dean
arcát az öklömmel, de még mindig viszkettek az ujjaim,
valahányszor a közelembe került. Ezúttal az edzőteremben
voltunk – egy emelt szintű súlyzós órán, amit csak végzősök
látogathattak. Együtt kellett fekve nyomnunk, mert mindketten
késtünk, és már az összes többi eszköz foglalt volt. Én
felügyeltem, miközben Dean a nyolcvankilós súlyokkal
dolgozott. Ez több volt a tőle megszokottnál, és meg mertem
volna esküdni rá, hogy be van tépve egy kicsit.
Állatias morgás hagyta el a torkát, valahányszor a magasba
emelte a súlyzót, nekem pedig a rúd alatt lebegett a kezem, arra
az esetre, ha cserben hagyná a teste. Kíváncsi lettem volna,
vajon tudja-e, hogy Csicska egyáltalán nincs odáig az erezett,
izomagyú barmokért.
–  Szóval wellnessezni viszed – jegyeztem meg. Egyenesen a
tárgyra tértem. Kibaszottul nem volt időm cseverészni.
Dean a szemét forgatta, és vöröslő, izzadt arccal felsóhajtott.
–  Most lesz a születésnapja. Jobban szeretnéd, ha tudomást
sem vennék róla?
– Jobban szeretném, ha szakítanál vele – vágtam rá színtelen
hangon, üres tekintettel. Nem volt értelme szépítgetni ezt a
szarságot. Dean tisztában volt vele, hogy gyűlölöm a
kapcsolatukat. És bár már hónapok óta együtt voltak, tudtam,
hogy ez nem szerelem. Láttam, hogyan nézett rá Csicska.
Kedvelte, de nem volt közöttük semmiféle szikra.
 Csicska tekintete csak nekem izzott fel. Kizárólag nekem.
–  Viselkedj már észszerűen! – motyogta Dean. Már nem a
fekve nyomásra összpontosított. Még mindig vörös volt az arca,
de a karja már reszketett, és éreztem, hogy a súly jelentette
terhelés, valamint a beszélgetésünk hatással van a testére.
Halványszürke melegítőnadrágom zsebébe süllyesztettem a
kezem.
– Nem igazán jellemző rám az észszerűség. Vess véget ennek a
szarságnak, Dean! Te New Yorkba mész egyetemre. Ő itt marad.
Tedd meg, mielőtt még … – Elnémultam.
Mielőtt még megszabadítanád az átkozott szüzességétől.
Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én akartam elsőként
megkapni Csicskát. Úgy értem, persze. Természetesen ez volt a
vágyam. De akkor is kellett volna nekem, ha már minden
sráccal összefeküdt az All Saints High-ban. Egyszerűen csak
aggódtam érte. Tudtam, hogy meg fogja bánni a dolgot.
Oké, rendben. Nem Csicskáért aggódtam. Hanem magamért.
Mi a fene üthetett belém? A legjobb úton haladtam afelé, hogy
becsavarodjak. Úgy tűnt, Csicska puncija uralkodik fölöttem,
pedig még csak meg sem ízlelhettem. Mindössze annyit tudtam,
hogy magamnak akarom. Milyen kár, hogy ahhoz a bosszantó,
ostoba kis bolondhoz tartozott.
–  Mielőtt még mi? – Dean felnyögött, és a karja egyre
erősebben remegett. – Mielőtt még lefeküdnék vele? Honnan a
francból veszed, hogy még nem tettem meg?
Dean keze már teljesen elfehéredett, de önelégült vigyora az
idegeimre ment, rettenetesen bosszantott. Próbálta teljesen
kinyomni a rudat, és visszatenni a tartójába. A  homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek. Kezdte elveszíteni ezt a csatát.
Ezért is volt szükség arra, hogy valaki felügyelje az embert.
Csakhogy én már nem felügyeltem őt.
Helyette megragadtam a rudat, és finoman elkezdtem nyomni
le, a torka felé. Elkerekedett a szeme.
–  A  helyedben én nem szarakodnék velem, Cole –
figyelmeztettem halkan. Lusta volt a tekintetem, de megfeszült
az állam. Nem bírtam uralkodni magamon. – Jó okkal neveznek
Viciousnek.
–  Oda fogok menni egyetemre, ahová ő, baromarc. Ha kell,
akkor itt maradok vele. Ő az enyém.
Fokoztam a nyomást. Mi a francot értett Dean az alatt, hogy itt
marad? Nem maradhatott. De persze nem voltam abban a
helyzetben, hogy rávehessem a távozásra, nem igaz?
–  Hazug! – feleltem dühösen. Átkozott Dean! – Ne hazudj
nekem, Cole!
– Csak várd ki a végét! – Deannek már lilult a nyaka, de ennek
láttán sem bírtam lenyugodni.
Még erősebben nyomtam a rudat, rá pedig rátört az
öklendezés. Az emberek lassan kezdtek felfigyelni a dologra, de
nem érdekelt. Figyelmeztetően végigmértem.
– Dean…
Mindenki abbahagyta, amit csinált, hogy minket bámuljon.
Mindenki. A  szemem sarkából észrevettem Trentet és Jaimet.
Az  embereket félrelökve közeledtek felénk, és tudtam, hogy
lassan kifutok az időből.
 – Vicious… – hergelt tovább Dean mosollyal az arcán.
Amikor Jaime végül odaért hozzánk, sarkon fordultam, és
elsétáltam. Otthagytam Deant, aki a hátán hevert, a rúddal a
torkán. Valaki más majd segít neki.
Én végeztem a szemétládával.
Igen, nagyon is végeztem.
 

 
Dean elvette a szüzességét.
És élvezte.
Fogadni mernék, hogy Emilia is élvezte.
A  wellnesshétvégéjük alatt történt, éppen Emilia
tizennyolcadik születésnapja előtt. Annyira jellemző volt
Emiliára, hogy képes volt egy nappal azelőtt elveszíteni a
szüzességét, mielőtt törvényesen is megtehette volna. Voltak
gyertyák, és volt csoki is, meg mindenféle extra szarság, ami
semmit sem jelentett Emilia számára. Minden részletről tudtam,
mert gyakorlatilag rákényszerítettem Jaimet, hogy beszámoljon
róla, miután megtörtént. Dean telefonon mesélte el Trentnek és
Jaimenek, mint valami csaj, aztán megeskette őket, hogy nem
árulják el nekem.
De amíg Dean Rexroth kebelbarátja volt, addig nekem Jaime
volt a legjobb barátom.
Amikor megfenyegettem, hogy elmondom az anyjának –
Followhill igazgatónőnek –, hogy kamatyol az
irodalomtanárunkkal, amennyiben nem beszél, énekelni
kezdett, mint egy kibaszott kanári.
Ekkor döntöttem el magamban, hogy Csicska nem maradhat
Todos Santosban. Muszáj volt eltűnnie, és távol maradnia
mindentől és mindenkitől, amit és akit ismertem.
Nem voltam hülye. Tisztában voltam azzal, hogy így
megakadályozom, hogy együtt lehessen a húgával és a szüleivel.
A barátjával. Megfosztom mindentől, amit ismer.
Egy kényelmes jövőtől.
A pénztől és a lehetőségektől.
A családi karácsonyoktól és a kék szemű gyerekektől Deannel,
aki még mindig kibaszottul el volt varázsolódva tőle.
A szerelemtől.
Tönkreteszem az életét.
Mert féltékeny vagyok.
A  féltékenység egy olyan gyengeség volt, amire semmi
szükségem nem volt, és nem is voltam büszke rá. De felül kellett
kerekednem rajta, mielőtt az kerekedett volna felül rajtam.
Éppen ezért aznap, amikor hazatértek a kis
wellnesshétvégéjükről, én már a szobájában vártam Csicskára.
Az  ágyán ücsörögtem, a térdemre támasztott könyökkel, és
próbáltam tudomást sem venni a tényről, hogy mindennek
olyan illata volt, mint neki. A fahéj, a krémes vaj és a kizárólag
rá jellemző édes illat furcsa, mámorító kombinációja volt. Azt
akartam, hogy eltűnjön az orromból, a birtokomról, a kibaszott
életemből.
Igen, Csicska teljesen az őrületbe kergetett.
 Amikor besétált a szobájába, és ott talált engem, elakadt a
lélegzete. Sejtelme sem volt róla, hogy mindent tudok. Azt, hogy
lefeküdt az egyik legjobb barátommal. Emilia külsőre semmit
sem változott, mégis másnak tűnt.
Úgy éreztem, hogy elérhetetlenné vált a számomra, méghozzá
minden eddiginél jobban.
–  Jól áll neked a rózsaszín – jegyezte meg szárazon, és a
rózsaszín, virágmintás ágytakaró felé biccentett a fejével. – Ki
engedett be, Vic, és mi a francot keresel a szobámban?
Senki sem engedett be. A  szülei és Rosie a termelői piacon
volt, vagy valami hasonló szarságon.
Csicska ledobta a hátizsákját az ajtó közelében, majd a
komódhoz lépett, hogy néhány tiszta ruhát vegyen elő belőle.
Imádtam, hogy a rajta lévő haspólón egy olyan zenekar neve
virít, amit egyedül ő ismer, ahogy azt is, hogy hozzá egy nagyon
rövid, testhez álló, levágott szárú farmer rövidnadrágot vett fel.
Napbarnítottnak tűnt, és egy aranylánc csillogott selymes,
barna bőrén.
Az is tetszett, hogy Vicnek hívott.
De az már egyáltalán nem, hogy még csak rám sem nézett,
miközben megtette.
– El kell tűnnöd – közöltem vele.
– Azt hiszem, ez az én szövegem – sóhajtotta Csicska. – Muszáj
lezuhanyoznom, és készítenem kell magamnak egy szendvicset.
Bármit szeretnél is tőlem, kénytelen leszel várni vele addig,
amíg végzek. Vagy mondjuk addig, amíg el nem kezdek
engedelmeskedni a parancsaidnak.
 – Nem azt kérem, hogy tűnj el a házból. Hanem azt, hogy tűnj
el a városból, az államból, a bolygóról.
Nos, a bolygóról azért talán mégsem. Nem kívántam a halálát.
Csak azt akartam, hogy tűnjön el az életemből.
Csicska belökte a fiókot a csípőjével, majd leguggolt, hogy
előhalássza a fogkeféjét a hátizsákjából.
–  Hadd kérdezzek tőled valamit! Tisztában vagy azzal, hogy
megőrültél, vagy épeszű emberként tekintesz magadra?
Őszintén szeretném tudni.
Csicska rám szegezte a fogkeféje nyelét, majd egyetlen kusza
halomban a szennyeskosárba gyömöszölte a hátizsákjából
kiszedett holmikat.
– Adok tízezer dollárt, ha köddé válsz.
Csicska a szemét forgatta. Azt hitte, hogy csak viccelek.
–  Bármennyire is nagy a kísértés, hogy egy-két állammal
távolabb kerüljek tőled, nincs hová mennem.
–  Húszezer dollár – vágtam vissza, és elkeskenyedő szemmel
meredtem rá. A  saját számlámról terveztem leemelni az
összeget. Kételkedtem benne, hogy apámnak valaha is feltűnne,
de ha mégis, akkor is megérné a dolog.
Kezdtem elveszíteni a józan eszemet Csicska miatt, méghozzá
gyorsan.
–  Nem – felelte nevetve, de elszántan. – Mégis mi a francért
hiszed, hogy hajlandó lennék teljesíteni a kérésedet?
Sejtettem, hogy nem fog elmenni csak azért, mert én azt
mondom neki, ezért vállat vontam, előkaptam a
mobiltelefonomat, és unott képpel végigmértem.
 –  Mert máskülönben elbocsátom a szüleidet, és akkor
visszaköltözhettek valami virginiai nyomortanyára, szegény
Rosie-nak – szegény kibaszott Rosie-nak – pedig nem lesz
hozzáférése ahhoz a remek egészségbiztosításhoz, amit jelenleg
az apám fizet. Ezért gondolom azt, hogy meg fogod tenni, amit
követelek. – Önelégülten elvigyorodtam.
Csicska szeme résnyire szűkült, az ajka elkeskenyedett.
Gyűlöl. Én is gyűlöltem magam. Mindkettőnk helyett is. De nem
voltam képes ennél többet elviselni. Túl sok volt. Csicska volt túl
sok. Talán azért, mert pontosan úgy nézett ki, mint Jo fiatalabb
korában. És talán mert ennek ellenére továbbra is meg akartam
dugni őt. Emiatt pedig igazán gyűlöltem magam.
–  Azt nem teheted – suttogta Emilia, és reszkető kézzel
szorította magához a tiszta ruháit és a fogkeféjét. Annyira
szerette a családját. Különösen Rosie-t. – A  szüleidnek
dolgoznak. Nem neked. Ők pedig nem hallgatnának egy
szeszélyes kamaszra. – Inkább önmagát próbálta meggyőzni,
mint engem.
–  Nem tennék? – Meglepettséget színlelve vontam fel a
szemöldökömet. – Mikor vették legutóbb a fáradságot, hogy
idejöjjenek? Teszteljük az elméletedet! Most azonnal felhívom
az apámat.
Minden külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy az
idősebb Baron úgy táncol, ahogy én fütyülök. Mert bár túlzottan
lefoglalta az ingázás New York, Cabo és a franc-se-tudja-Jo-
éppen-hol-akar-napozni között, hogy eleget tudjon tenni szülői
kötelezettségeinek, csak ritkán tagadott meg tőlem bármit is.
 Sejtésem szerint ez azért volt, mert gyötörte a bűntudat
amiatt, amit az anyukámmal tett.
– Szia, apa, én vagyok az – szóltam bele a telefonba, és közben
fellendítettem a lábamat Emilia ágyára, majd keresztbe tettem.
Továbbra is rajtam volt a sáros edzőcipőm, a telefonomat pedig
kihangosítottam.
–  Mit akarsz, Baron? – Nem lehetett nem észrevenni a
türelmetlenséget apám hangjában.
Csicska enyhén eltátotta a száját.
Unottan pukkasztgatni kezdtem a mentolos rágómat, majd
felsóhajtottam.
–  Csak a félreértések elkerülése végett: mivel ti már alig
vagytok itt a házban, jól gondolom, hogy a személyzet az én
felügyeletem alá tartozik? Vagyis felvehetek embereket, és
elbocsáthatok bárkit, aki nem felel meg a szükségleteimnek?
Hallottam az apám jachtjának csapódó hullámokat – Marie
volt a neve, az anyukám után –, és a jégkockák csilingelését egy
pohárban. Sejtésem szerint skót whisky lehetett benne.
–  Igen – felelte apám. – A  feltételezésed helyes. Miért? Mi a
baj? Gondjaid vannak valakivel?
Diadalittas mosollyal bólintottam, bár apám nem láthatott.
Csicska viszont igen.
El is fehéredett az arca aranyló barnasága ellenére.
Zaklatottság és elszörnyedés tükröződött rajta. Azt mondtam
neki, hogy csomagoljon tizennyolc évesen, pedig nem voltak
lehetőségei, és nem volt hová mennie, ráadásul azzal
fenyegettem, hogy elbocsátom a családját, ha nem távozik.
 –  Nem, minden rendben – nyugtattam meg az apámat, de
közben egy pillanatra sem vettem le Csicskáról a tekintetemet. –
Hamarosan beszélünk, apa. – Ezzel bontottam is a vonalat. Ő, Jo
és Daryl egyszer majd megfizet mindenért, de annak egyelőre
még nem érkezett el az ideje. Csicska felé fordultam, és mélyen
a szemébe néztem.
Ő  felszegte az állát. Merev tartással állt ott, és hullámokban
áradt belőle felém a megvetés.
Fojtogató volt a csend. Na meg persze a gondolat is, hogy
gyakorlatilag tönkreteszem az életét.
Önmagamat választottam Emiliával szemben, a saját
érzéseimet az övéi ellenében, és ebben nem volt semmi nemes
vagy tiszteletre méltó, de ez voltam én.
–  Legalább befejezhetném a tanévet? – kérdezte, de annyira
halkan, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült
felfognom a kérését. Tökéletesen higgadt volt, ura az
érzelmeinek. Büszke.
Bassza meg, gyönyörű volt, amikor erőt sugárzott! Helyesen
cselekedtem, mikor úgy döntöttem, hogy megszabadulok tőle.
Bólintottam.
– Tűnj el az évzáró utáni héten! – utasítottam, aztán felálltam
az ágyáról. Már most is hiányzott. – És remélem, kibaszottul
egyértelmű, hogy közted és Dean között mindennek vége. Most
másodjára mondom neked – és ez nem egy kérés –, hogy vess
véget ennek a szarságnak! Közöld vele, hogy azért mész el, mert
megismerkedtél valakivel a neten! Ragaszkodj hozzá, hogy soha
többé ne vegye fel veled a kapcsolatot! Egyetlen apró botlás,
Emilia, és esküszöm neked, hogy a szüleid nem csak az itteni
állásukat fogják elveszíteni. Gondoskodni fogok arról is, hogy
ne találjanak másikat.
Emilia nem válaszolt, de tudtam, hogy vette az adást. Nem az
a fajta lány volt, aki gyáván megfutamodott volna, amikor a
szeretteiről volt szó. A családja volt a mindene.
Miközben kisétáltam a szolgálati lakásból, azon töprengtem,
vajon van-e bármi esély arra, hogy Emilia egyszer majd
megbocsásson nekem.
Kíváncsi lettem volna, mennyit kellene csúsznom-másznom,
ha valaha is szeretném újra az életem részévé tenni.
Nem. Túl magas lett volna az ár. Mi ketten végeztünk
egymással.
De legalább közte és Dean között is vége volt mindennek.
 
 
 Tizenharmadik fejezet
 
 
Emilia
 
A jelen
 
Nem állt szándékomban megtenni.
Eljutottam arra a pontra, hogy már a pénz sem érdekelt.
Amúgy sem volt különösebben fontos a számomra soha.
Természetesen túl akartam élni, talán egy szusszanásnyi időre
megpihenni a hitelkeret-túllépések elleni harcban, de milyen
áron?
Nem! Nem fogom tönkretenni senkinek az életét egy
hazugsággal. Soha. Én nem Vicious vagyok.
Az  éjszaka folyamán csak hevertem az ágyamban, és az
elmúlt néhány óra eseményein töprengtem, azokat
elemezgettem. Sok mindent kellett megemésztenem. Vicious azt
várta tőlem, hazudjak Jónak, és mondjam azt, hogy amennyiben
arra kerülne a sor, tanúskodni fogok ellene a bíróságon, és azt
állítom majd, hogy Vicious olyasmiket mondott el nekem,
amiket valójában soha.
Nagyon bénán hazudok. De egy apró hang a fejemben egyre
csak azt kérdezgette: és mi van, ha igaz? És a válasz mindig
ugyanaz volt – még ha tényleg igaz is, akkor sem az én
igazságom. Van más módja is annak, hogy Vicious megkapja,
amit akar, anélkül, hogy engem belekeverne ebbe a háborúba.
Hajnali négykor végül lerúgtam magamról a takarót, és
papucsot húztam. Tudtam, esélyem sincs elaludni most, hogy
eldöntöttem, nem segítek Viciousnek, szóval akár olvasgathatok
is egy kicsit. Eszembe jutott a könyvtár, amit olyan sokszor meg
szerettem volna nézni magamnak az évek során.
Valószínűleg ez az utolsó esélyem, hogy láthassam, mielőtt
kihajítana engem és a családomat. És ez volt az a hely, amit tíz
éven át elkerültem. Ezalatt folyton gyötört a kíváncsiság és a
fájdalmas sóvárgás, és próbáltam bekukucskálni azokon az
ajtókon. De ideje volt véget vetni a dolognak. Látni akartam, mi
van mögöttük.
Nem voltam hajlandó tűrni, hogy Vicious tovább zsaroljon.
Hogy ismét megvásároljon.
Ezúttal a pénze el fogja veszíteni a csatát.
A  konyhán keresztül mentem be a házba, anya biztonsági
kódját használtam. Még most, tíz év elteltével is ugyanaz volt.
Lábujjhegyen osontam be az előcsarnokba az XL-es méretű
Libertines7-pólómban, amit pizsamaként használtam, és a
keményfa padlón lépkedve ugyanazt az útvonalat jártam be,
mint a legelső alkalommal, amikor elindultam, hogy bekopogjak
a könyvtár ajtaján. Vicious nagy valószínűséggel mélyen alszik
az emeleten. Egyszerűen olvasok egy kicsit, belélegzem a régi
könyvek illatát, és miután megnyugodtam, visszamegyek a
szüleim házába.
 Nagyon csendes voltam. Éppen ezért szinte a falak is
beleremegtek a sikolyomba, amikor kinyitottam a könyvtár
ajtaját, és ott találtam Vicioust. Az egyik sarokban egy díszesen
faragott asztal mellett üldögélt, ami körül négy kárpitozott,
füles fotel állt. Úgy nézett ki, mint a tanulásra használt asztalok
egyike a közkönyvtárakban, csak sokkal elegánsabb volt.
Kiáltásom hallatán Vicious felnézett a laptopja képernyőjéről,
és néhány hosszú pillanatig zord tekintettel méregetett. Ezalatt
hevesen dobogó szívem is megnyugodott egy kissé. Aztán
Vicious egyetlen szó nélkül hátrébb tolta a vele szemközt álló
fotelt a lábával, mintegy néma meghívásként, hogy
csatlakozzam hozzá, én azonban meg sem moccantam.
–  Miért vagy ébren ezen a kései órán? – kérdeztem remegő
hangon.
–  Miért követsz el birtokháborítást a kibaszott éjszaka kellős
közepén? – vágott vissza Vicious, de a hangja higgadt volt,
kimerült.
Időközben átöltözött. Most egy fehér, V nyakú, egyedi
tervezésű póló volt rajta, és egy fekete farmer. Nem kellett
odanéznem, hogy tudjam, a nadrág mélyen ül a csípőjén.
–  Nem tudtam aludni, szóval arra gondoltam, hogy olvasok
egy kicsit. Mindegy, nem fontos. – Sarkon fordultam, és
elindultam az előcsarnok felé, Vicious azonban határozott
hangon megállított.
–  Csicska! – Megtorpantam, de nem fordultam vissza. –
Válassz egy könyvet! Ígérem, hogy nem fogok beszélgetést
kezdeményezni.
 Megdörzsöltem a combomat, és magamban még a gondolatát
is nevetségesnek tartottam, hogy csatlakozzak hozzá. Különösen
azok után, ahogy a kocsiban viselkedett velem.
– Benyújtom a felmondásomat – közöltem, továbbra is háttal
neki. Így könnyebb volt. Mindig elgyengültem, valahányszor a
tekintetünk egymásba kapcsolódott. – Nem tudom megtenni azt,
amit vársz tőlem. Kérlek, ne próbálj a szüleimmel vagy Rosie-
val fenyegetni, vagy azzal, hogy kirobbantod a harmadik
világháborút! A döntésem végleges. Nem vagyok képes hazudni
érted.
Hallottam a széklábak csikorgását, ahogy Vicious felállt, és
lehunytam a szemem. Tisztában voltam azzal, hogy az
elhatározásom egyre jobban meginog majd minden egyes
lépéssel, amit tesz felém. Mert ostoba módon még mindig
éreztem valamit iránta. Valamit, amit nem lett volna szabad
éreznem.
Amikor szembekerült velem, megállt. Éreztem a testéből
felém áradó melegséget. Éreztem, hogy a testem befogadja ezt a
melegséget, szomjasan beissza, és élvezi, mindannak ellenére,
amit Vicious művelt velem.
– Nyisd ki a szemed! – parancsolt rám.
Megtettem. Néhány másodpercig némán meredtünk
egymásra. A  tekintete továbbra is az enyémbe kapcsolódott,
amikor lassan elkezdte lehámozni izmos testéről a pólóját. Én
még mindig fekete pupillájára összpontosítottam, mert
túlságosan féltem lejjebb kalandozni. Nem ez lett volna az első
alkalom, hogy ennyire közelről láthatom egy férfi felsőtestét.
 De határozottan ez lett volna az első alkalom, hogy láthatom
Viciousét.
Fehér pólója szinte hangtalanul landolt a padlón. Minden
sejtemmel érzékeltem az anyagot meztelen, papucsba bújtatott
lábam közelében.
– Nézz le! – utasított halkan.
A  szemem megindult dél felé, lassan és óvatosan.
Végigjárattam a tekintetemet porcelánfinomságú bőrén, le a
nyakán és a vállán, egészen addig, amíg el nem jutottam a
mellkasáig. Kemény volt, izmos, és… tele volt sebhelyekkel.
Némelyik rózsaszín volt. Mások fehérek. Mindegyik régi és
halvány. Hosszú sebhelyek. Rövid sebhelyek. Mély sebhelyek.
Sekély sebhelyek. Rengeteg volt belőlük, túl sok, mint egy
metrószerelvény ablakán a repedés a sokéves rongálás után.
Vicious úgy nézett ki, mintha valaki egy svájci bicskával firkálta
volna össze a hasát és a mellkasát.
Epe árasztotta el a torkomat, és összeszorítottam az ajkamat.
Éreztem, hogy az állam megremeg.
–  Emlékszel azokra a viadalokra, amiket a teniszpályán
rendeztem? – kérdezte Vicious csendesen. – Nem fogok hazudni.
Részben a szórakozás kedvéért csináltam, hogy kiereszthessem
a fáradt gőzt. Részben viszont azért, mert nem akartam, hogy az
emberek kérdéseket tegyenek fel a sebhelyeimmel
kapcsolatban, Csicska. – Felemelte mindkét karját, és elém
tartotta a csuklóját, valamint az alkarját.
Azokat még több sebhely borította.
Természetesen korábban is feltűntek már nekem, de
bevettem a hazugságot. Azt hittem, hogy a viadalok a felelősek
értük.
Próbáltam nyelni egyet, de nem bírtam. Valahogy olyan érzés
volt, mintha Vicious sebhelyei az enyémek lettek volna.
Valósággal égett a bőröm miattuk.
– Ezt Jo művelte veled?
–  Nem. – Vicious végigfuttatta a nyelvét az elülső fogain. –
Hanem a bátyja, Daryl Ryler, a fickó, akit azon az első napon
láttál itt a könyvtárban. Jo egyszer sem vágott meg. Miután
feleségül ment az apámhoz, először csak nyakleveseket
osztogatott. Gyakran. Aztán amikor tizenkét éves lettem, Ryler
is ideköltözött… – Vicious habozott egy kicsit, de nem úgy nézett
ki, mintha nagyon nehezére esne kipréselni magából a
szavakat. Az  arca továbbra sem tükrözött semmiféle érzelmet,
halkan és határozottan beszélt, mint mindig. – Jo rendszerint
bezárta az ajtót kívülről, és a bátyjára bízta, hogy
„megbüntessen”.
Élesen beszívtam a levegőt. A legszívesebben megöltem volna
azt a nőt. Még azok után is, amiket Vicious művelt velem, azt
akartam, hogy a mostohaanyja meghaljon. Aztán hirtelen
eszembe jutott még valami.
– Az apád tudott róla?
–  Elmondtam neki, de nem sokat volt itthon. Mindig is az
üzlet volt számára a legfontosabb. Aztán amikor kicsaptak a
bentlakásos iskolából, és visszakerültem ide, Jo elhitette vele,
hogy én magam okoztam a sérüléseimet. Azt mondta neki, hogy
a vágás nagyon divatos a hozzám hasonló, „zavart” gyerekek
körében. Még egy pszichiátert is felfogadott, hogy felmérjen.
Természetesen ő maga választotta ki az illetőt. Szóba került,
hogy elküldenek valahová kezeltetni, szóval megtanultam
befogni a számat egészen addig, amíg elég nagy és erős nem
lettem ahhoz, hogy képes legyek megvédeni magam. Tizenhat
éves voltam.
A  szemem kétségbeesetten cikázott Vicious felsőtestén.
Szégyen árasztott el, amikor rádöbbentem, hogy nem kizárólag
sajnálatot érzek iránta. Pillangók kezdték rezegtetni apró
szárnyaikat a gyomromban, a mellbimbóm pedig
megkeményedett. Tetszett, amit láttam. Vicious
tökéletlenségében is tökéletes volt. Hibátlanul hibás. De ami
ennél is fontosabb: ő volt Vicious.
–  Soha nem beszéltél róla senkinek? A  rendőrségnek? Egy
tanárnak?
Vicious üres tekintettel pislogott egyet, aztán megvonta a
vállát.
–  Akkor már nem lett volna sok értelme. Jo és az apám
rengeteget utazott, Daryl pedig szinte alig volt itt. Drogozott.
Nem sokkal azután halt meg, hogy elhagytad a várost.
Túladagolta magát, és belefulladt a saját jakuzzijába. – Vicious
oldalra biccentette a fejét. – Kár érte.
Jeges borzongás futott végig a gerincemen. Minden egyes
szóra emlékeztem a beszélgetésükből azon az első napon a
könyvtárban. Nem! Vicious nem lett volna képes megölni senkit.
De vajon tényleg nem…? Nem akartam feltenni neki a kérdést.
Egyrészt azért, mert nem voltam kész hallani a választ,
másrészt pedig azért, mert újabb morális dilemmát jelentett
volna a számomra, és már anélkül is éppen eléggé lüktetett a
fejem.
–  Vicious… – Alig kaptam levegőt. Ő  valósággal fölém
tornyosult. A  testünk egymáshoz ért. Szerettem volna
hozzásimulni, de több eszem volt annál, mint hogy engedjek a
kísértésnek. Annyira űzött volt, és zavarodott. Ráadásul
továbbra is gyűlölt engem.
Az ég szerelmére, a pasas még mindig „Csicskának” szólított!
Ennek ellenére, amikor a teste az enyémnek feszült, melegen
és vigasztalóan – kicsit sem emlékeztetett a férfira, akihez
tartozott –, képtelen voltam elhúzódni tőle. Szorosan
egymáshoz simultunk, de Vicious az oldala mellett tartotta a
karját. Mindketten hazugok voltunk, azzal hitegettük magunkat,
hogy amíg nem használjuk a kezünket, az egész nem jelent
semmit. Csakhogy ez nem volt igaz. A lelkem mélyén tisztában
voltam vele, hogy igenis jelent valamit.
–  Problémás a dolog, de ez az én gondom – szólalt meg
Vicious. – Nem áll szándékomban bíróság elé rángatni téged e
miatt a szarság miatt. Jo egyetlen fillért sem érdemel, de bármi
történjen is a végrendelettel, ez közte és közöttem fog maradni.
– Viciousnek az ajkamra vándorolt a tekintete. Annyira közel
volt hozzám, hogy éreztem meleg, meztelen bőre sós ízét és a
szájából áradó forróságot. – Te sértetlenül elsétálhatsz. Tudom,
azt gondolod, hogy egy szarházi vagyok, és erre jó okod is van,
de nem kérem tőled, hogy eskü alatt valótlanságot állíts. Soha
nem bonyolítanám meg ilyesmivel az életedet. Soha! Mindössze
annyit kérek tőled, segíts ráijeszteni Jóra annyira, hogy
visszavonulót fújjon, amennyiben bármi gond lenne a
végrendelet körül.
Vívódtam. Megcsóváltam a fejem.
– Biztos vagyok benne, hogy a barátaid ugyanúgy megfelelnek
a célnak, mint én, ha nem még jobban.
–  Ők nem tudják – közölte Vicious. – Nem mondtam nekik
semmit. Se Daryl Rylerről, se Jóról. Nem vagyok büszke a
dologra, Csicska. Engedtem, hogy ezt műveljék velem. Éveken
át. Kizárólag te tudsz róla Eli Cole-on és a pszichiáteren kívül,
akit magam fogadtam fel néhány évvel ezelőtt.
Sok mindent mondhattam volna neki. Hogy nem az ő hibája
volt. Hogy semmi oka szégyenkezni. Hogy nincs egyedül. De
elég jól ismertem Vicioust ahhoz, hogy világos legyen a
számomra, ő nem ezt akarja hallani. Túl büszke volt ahhoz,
hogy elfogadja a vigasztalást. Csak az együttműködésem kellett
neki.
– Akkor kérj segítséget a pszichiáteredtől! – javasoltam.
–  Az  nagyon problémás lenne, rendkívül drága és szörnyen
nyilvános. Nem. Ez egy személyes ügy. Nem tartozik másra.
Csendben akarom elintézni Jót, és mindketten tisztában
vagyunk vele, hogy te tudsz titkot tartani.
Pink.
Black.
–  Hogyan lehetnék biztos benne, hogy nem hazudsz? –
Gondoskodtam róla, hogy jéghideg legyen a hangom, tudomást
sem vettem a bókról. De volt értelme a dolognak. Tudtam, mit
hallottam a könyvtárban oly sok évvel ezelőtt. Viszont azok
után, ahogy Vicious viselkedett velem, úgy döntöttem
magamban, hogy az egész csak valami csúnya családi vita
lehetett.
– Nem lehetsz biztos. Meg kell bíznod bennem.
–  Tettél valaha bármi olyasmit, amivel azt a benyomást
kelthetted volna bennem, hogy megbízható lennél? –
Elfintorítottam az orromat, és hátráltam egy lépést. Nem
segített rajtam, hogy ennyire közel voltam hozzá.
Vicious megcirógatta az arcomat a kézfejével, nekem pedig
majd kiugrott a szívem a helyéről. Folytattam a visszavonulást.
–  Igazi seggfejként viselkedtem, de soha nem hazudtam
neked. Egyetlenegyszer sem. Josephine a családom pénzére
utazott a bátyjával együtt, és néhány igazán rettenetes dolgot
művelt, hogy megkaphassa, amire vágyott. Elérkezett az
elszámolás ideje. De nem úgy, ahogy ő reméli.
Lehunytam a szemem, és megcsóváltam a fejem.
Amikor nem válaszoltam, Vicious megragadta a kezem, és
elkezdett terelgetni az egyik fotel felé. Hajnali öt óra volt,
nekem pedig mostanra minden kedvem elment az írott szótól.
– Maradj!
– Miért? – akartam tudni.
– Mert megparancsolom.
– Nem.
Vicious lehajtotta a fejét, aztán megcsóválta, és élesen kifújta
a levegőt.
–  A  francba, akkor tedd meg azért, mert azt szeretném!
Nagyon hosszú volt ez nap. Ne hozd meg most azonnal a
döntésedet! Csak üldögélj itt, mialatt én dolgozom, és próbálj
ismét hozzászokni a savanyú képemhez! Nem teszek újabb
kísérletet a megvesztegetésedre. Helyette csupán annyit kérek
tőled, gondolkozz el azon, hogy te, Emilia mit tartasz
igazságosnak! Mert tisztában vagyok vele, hogy te jó vagy,
ahogy azzal is, hogy én meg rossz, de mindent tekintetbe véve is
erős a gyanúm, hogy teljesen egyforma becsületkódex szerint
élünk.
Leereszkedtem a fotel szélére vele szemben, de csak azért,
mert túl hatalmas sokk ért ahhoz, hogy képes legyek talpon
maradni. Vicious vallomása, kombinálva a ténnyel, hogy
gyanítottam, Ryler nem igazán természetes halállal halt meg,
szinte teljesen megbénított.
Lassan kinyújtottam a kezem, és felemeltem egy bőrkötéses
könyvet az asztal sarkáról. Amikor megláttam a gerincén a
címet, felvont szemöldökkel végigmértem Vicioust.
– Kisasszonyok?
Ő egyszerűen csak vállat vont.
Kinyitottam a könyvet, de nem igazán voltam képes olvasni.
Néhány másodpercenként visszatért a tekintetem Viciousre.
Ő  továbbra is a laptopja képernyőjét nézte, amikor
megszólalt:
– Van még valami, ami foglalkoztat, Csicska?
Gyűlöltem, hogy már megint ugyanott tartottunk, mint a
vallomása előtt.
–  Egy idióta vagyok, amiért még mindig itt ülök veled
szemben? – kérdeztem, és őszintén kíváncsi voltam, mi a
véleménye erről az egész helyzetről.
Vicious arcán halovány mosoly suhant át.
– Sok mindent lehet mondani rád, de idióta sosem voltál.
– Akkor mi vagyok?
–  Te… – Vicious felnézett, és tanulmányozni kezdett.
Az  emberek néha a puszta tekintetükkel is képesek voltak
kommunikálni, az ő szeméből pedig valósággal sütött, hogy „az
enyém vagy”, a szájával viszont ezt mondta:
– Bonyolult vagy. Összetett. Ez nem rossz dolog.
A  fejéhez akartam vágni, hogy nem érdemli meg a
segítségemet, hogy gyűlölöm, de az nem lett volna igaz.
Az  utóbbi legalábbis semmiképp. Bár azt fontolgattam, hogy
hazudni fogok érte, nem akartam rendszert csinálni belőle,
ezért inkább befogtam a számat.
Szándékosan a lábam köré fonta a lábát az asztal alatt,
kétségkívül azért, hogy lássa, elhúzódok-e. Nem tettem. Jólesett
a melege. Tetszett, hogy hosszú, izmos lába összefonódik az
enyémmel. Tetszett, hogy miután néhány percen át erősebben
szorította a lábát a vádlimhoz, a térdével finoman szétfeszítette
a lábamat. Felsóhajtottam.
Vicious viszont egész idő alatt egyszer sem nézett rám.
Egyetlenegyszer sem. Úgy tettem, mintha olvasnék, ő pedig egy
összerágott végű tollal dobolt az asztalon. Erősebben kezdtem
markolni a könyvet, amikor felismertem a toll oldalára
nyomtatott nevet. Rádöbbentem, hogy az én tollam van a
kezében. Az, amit azon az estén használtam, amikor felbukkant
a McCoy’sban.
Ekkor Vicious rám emelte a tekintetét, és lustán
elmosolyodott.
–  Egyébként vettem a bátorságot, és közöltem a kis
barátnőddel, Rachelle-lel, hogy nem vállalsz több műszakot a
bárban. Biztos vagyok benne, hogy meg tudtok élni Rosie-val a
jelenlegi fizetésedből. Most már teljesen az enyém vagy,
LeBlanc. És nagyon szívesen.
 
 

7 A The Libertines egy 1997-ben alapított angol indie rockegyüttes Londonból.

 Tizennegyedik fejezet
 
 
Vicious
 
Megtörtént. Összeomlottam.
Miután egyhuzamban ébren voltam nyolcvannégy órán
keresztül, a testem végül megadta magát, és teljesen kikapcsolt.
A  régi hálószobámban történt, és alig sikerült eljutnom az
ágyamig, de valahogy megoldottam. Nem volt rajtam póló –
főleg azért, mert tetszett, ahogy Csicska nézett rám, miközben
dolgoztam, ő pedig olvasott. De már reggel volt, és tudtam, hogy
sokáig fogok aludni, ő pedig előbb vagy utóbb rájön majd, hogy
nincs rendben valami. Hogy az emberek nem tűnnek el csak
úgy egyszerűen ennyi időre a nap közepén.
Tizenhárom órával később tértem magamhoz, és ismét este
volt. A  szobám előtti széles folyosóról hangok szüremlettek be
hozzám, és reméltem, hogy Csicska az, bár tudtam, hogy nem
lehet ő. Természetesen nem is tévedtem. Az  apám ápolói, Josh
és Slade voltak azok. A  Raidersről és a Patriotsről vitatkoztak
éppen, én pedig nem voltam túl boldog tőle. A  két baromnak
sikerült felébresztenie.
Magamra kaptam egy pólót, aztán elsétáltam a tagbaszakadt
fickók mellett, és egyenesen az apám szobája felé vettem az
irányt. Minden bizonnyal kiengedték a kórházból, és hazajött,
mialatt én aludtam. És micsoda meglepetés! Jónak továbbra
sem láttam semmi nyomát. Gondolom, Cabo fontosabb volt,
mint hogy a férje mellett legyen élete utolsó heteiben. Vagy
napjaiban.
A  helyzet komolysága nehéz súlyként ült a vállamon, de
éppen erre vártam, méghozzá már nagyon régóta. Egészen
pontosan tizenkét éves korom óta.
És most elérkezett az én időm.
Daryl halott volt.
Az apám haldoklott.
És hamarosan Josephine élete is véget ér.
Nyitva hagytam az ajtót. Az  ápolók odakapták a fejüket, de
folytatták a civakodást a folyosón, és nagy gesztikulálás
közepette tovább társalogtak a fociról.
–  Szia, apa! – Mosolyogtam, és zsebre vágott kézzel a falnak
támaszkodtam a vállammal. Egy Charles-Edouard Dubois-
festmény közelében pihentettem a fejem – szép volt, de Emilia
szarságai jobban tetszettek –, és élveztem a látványt.
A férfi, aki tönkretette az életemet, úgy nézett ki, mint egykori
önmaga olcsó másolata. Teljesen megkopaszodott, sápadt volt,
és olyan volt a nyaka, mint egy gyíké, az erek pedig
kidudorodtak löttyedt, pergamenvékony bőre alól. Egyáltalán
nem hasonlítottam rá. Pontosan úgy néztem ki, mint az anyám.
Azt hiszem, Jo ezért is gyűlölt annyira.
–  Ne hazudj, fiam! Jo és Daryl sosem tenne ilyet – mondta
nekem az apám, amikor felfedtem előtte a hegeimet.
A sebhelyeimet. A fájdalmamat.
–  Bezár engem oda Daryllel – ismételtem el neki legalább
ezredszerre.
– Jo szerint te magad okozod a sérüléseidet. A figyelemről szól
a dolog, Baron? Ez az, amit akarsz?
Nem figyelemre volt szükségem. Hanem egy másik apára,
bassza meg!
–  Nem adod fel, mi? – Önelégült vigyorral fordultam az
idősebb Baron felé, de közben fájdalmasan tudatában voltam a
mögöttem lévő ápolóknak.
Apám csak pislogott, de nem mondott semmit, mert képtelen
volt rá. Nekem viszont, vele ellentétben, rengeteg
mondanivalóm akadt. Tisztában voltam azzal, hogy a szavaim
akár meg is ölhetik, de nem érdekelt.
–  Elnézést, hogy bejelentés nélkül törtem rád. Beszélnem
kellett Eli Cole-lal a végrendeletedről.
Az  apám eddig úgy tudta, hogy mi ketten jó viszonyban
vagyunk egymással. Amikor legutóbb találkoztam vele, még úgy
tettem, mintha érdeklődnék az üzleti ügyei és az egészsége
iránt, de most fordult a kocka. Elérkezett a bosszú ideje. Lassú
léptekkel beljebb vonultam a szobájába, majd leültem mellé az
ágya szélére. A  szemétláda soha egyetlen szót sem ejtett a
végakarata tartalmáról.
Vajon én voltam az első számú kedvezményezett?
Netán Jo?
Kibaszottul sok millió volt a tét. Az  apám ereje a pénzében
rejlett. Azzal tartotta sakkban a feleségeit, és meg volt győződve
róla, hogy azzal sikerült kiérdemelnie az én tiszteletemet is. El
volt tájolva. Szokás szerint.
–  Tudod, érdekes lesz látni, mennyit hagytál Jóra. Sosem
fedted fel a lapjaidat. Mindig a vagyonod segítségével
uralkodtál. Fogadni mernék, még azelőtt rávetted, hogy
belemenjen abba a drákói szigorú házassági vagyonjogi
szerződésbe, mielőtt a szádba vetted volna a mellét. Így volt? –
Játékosan rákacsintottam, és halvány, önelégült mosolyra
görbült a szám.
Apám nem válaszolt, de nehezen kapkodta a levegőt. Igen, a
Spencer család férfi tagjai a foglalkozásukat tekintve ügyvédek
voltak, és szerették a nőket… Viszont kibaszottul imádták a
pénzt.
– Á, biztos vagyok benne, hogy korrektül viselkedtél vele. A te
nézőpontodból legalábbis. Nem az enyémből. A  tény, hogy
meggyilkoltad anyát, nagyjából mindent megváltoztat. –
Csücsörítettem az ajkammal, és figyeltem a reakcióit.
Egészen eddig a pillanatig apámnak fogalma sem volt róla,
hogy tudom. Nem is sejtette, hogy kihallgattam őt és Jót a
könyvtárban, mielőtt megtörtént volna a dolog.
Most elkerekedett a szeme, megdöbbenés tükröződött benne,
majd segélykérően tekingetett a folyosó felé, de hiábavaló volt a
próbálkozása. Onnan, ahol az ápolók álldogáltak, a helyzet
teljesen ártalmatlannak tűnt. Egy fiú, aki halkan beszélget a
beteg apjával.
– Biztos vagy benne, hogy a bátyád tartja majd a száját? Nem
kockáztathatom meg, hogy bárki megtudja. A  gyanú
leghalványabb árnyéka is tönkreteheti a vállalkozásomat.
–  Bébi, az nem fog megtörténni. Akár meg is esküszöm rá
neked.
–  Nem vagyok rossz ember, Josephine. De nem szeretnék egy
ilyen terhet cipelni magammal életem hátralévő részében.
Ez egy évvel azután történt, hogy az anyukám súlyosan
megsérült egy autóbalesetben, és nyaktól lefelé teljesen
lebénult. Kilencéves voltam. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy
felfoghassam, mit is jelent a dolog.
Akkor még nem tudtam, mire véljem az egészet, szóval
minden egyes szót összegyűjtöttem, amit hallgatózás közben
sikerült elcsípnem a könyvtár ajtaja mögött, és végül a kirakós
minden egyes darabkája a helyére került. Mire betöltöttem a
tizedik életévemet, már fejből tudtam az egész beszélgetést.
Tizenkét éves koromra pedig pontosan tisztában voltam a
jelentésével is.
– Bízz bennem! Daryl majd segít. Higgy nekem, kedvesem, soha
senki nem fog rájönni! Különben is, az embereknek nincs joguk
ítélkezni. Ennyi erővel akár egy zöldség is lehetne a feleséged.
– Nem is tudom, Jo. Komolyan nem tudom.
–  Bébi – dorombolta Jo. – Édesem, ilyen körülmények között
nem válhatsz el tőle. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az
a hajó a baleset pillanatában elment. Mit kell annyit gondolkozni
rajta? Amúgy is csak szívességet tennél vele neki, ha engem
kérdezel. Hiszen még az orrát sem képes megvakarni.
– Mi lesz Baronnel? Mi lesz a fiammal?
– Mi lenne vele? – csattant fel Jo. – Én nem vagyok elég jó neki?
Higgy nekem, alig fog emlékezni az anyjára, mire felnő.
Figyeltem azt, ami az apámból megmaradt, mióta Jo és a
bátyja belépett az életünkbe. Nem is lett volna szabad ott
lennem, amikor először megláttam Daryl Rylert a házunkban.
Csakhogy megbetegedtem, és az akkori házvezetőnőnk
hazahozott az iskolából…
Felvonszoltam magam a lépcsőn, a szobámba érve ledobtam
a padlóra az iskolatáskámat, de ahelyett, hogy bebújtam volna
az ágyba, látni akartam az anyukámat.
A vendégszoba, ahol elhelyezték, a folyosó másik oldalán volt,
és sokkal inkább hasonlított egy kórteremre, mint egy
hálószobára. Szerettem volna felolvasni neki a verset, amit
irodalomórán írtam, utána pedig felragasztani a falára. Már
egész gyűjteménye volt belőlük.
Az  idegen férfi nem vett észre engem. Éppen kijött az
anyukám szobájából, és már majdnem megkérdeztem tőle,
hogy ő-e az aznapra beosztott ápoló.
–  Ágyban kellene lenned, Baron – kiáltott oda nekem a
házvezetőnő a lépcső aljából. – Lázas vagy. Semmiképp ne
zavard az anyukádat! Te sem szeretnéd, hogy elkapjon tőled
valamit.
Soha nem volt alkalmam felolvasni a versemet az
anyukámnak. Húsz perccel később az ápolója – egy nő, és nem a
férfi, akit láttam – mentőt hívott hozzá, mert eldugult a
lélegeztetőgépe.
Véletlen lett volna? Nem hinném.
–  Így van, apa. Tudok Daryl Rylerről. Őt küldted el hozzá,
hogy meggyilkolja. – Elvigyorodtam, és megveregettem apám
merev vállát. Figyeltem ide-oda cikázó tekintetét. A  férfi, akit
láttam kijönni anyukám szobájából? Daryl Ryler volt.
Az  apámon látszott, hogy nagyon fél, de mozdulni sem bírt.
Az  arca arról árulkodott, hogy kezdi felfogni a helyzetet, és
elérkezett az idő, hogy még keményebben odacsapjak neki.
Magamba fojtottam egy mosolyt, és kisimítottam az ágyát
borító, hófehér, egyiptomi pamutból készült ágynemű
gyűrődéseit.
–  Igen, ami őt illeti. Valósággal repestem az örömtől, amikor
holtan találták. Arra a következtetésre jutottam, hogy a kapzsi
feleségeden kívül senkinek sem fog hiányozni, és igazság
szerint, ha jobban belegondolsz, a halála voltaképpen a köz
érdekeit szolgálta. Hány embert károsíthatott meg vajon Daryl
Ryler? Hány bűncselekményt követhetett el? Hány Marie-t
ölhetett meg?
Az  apám még mindig észnél volt. Biztos vagyok benne, hogy
képes volt összeadni, mennyi kettő meg kettő, és
kikövetkeztette, hogy én öltem meg Darylt. Mint mindig, most is
a legrosszabbat feltételezte a saját fiáról.
Tulajdonképpen sikerült megmozdítania egy kicsit a kezét, és
egész testében remegni kezdett. Kiguvadt a szeme, és hörgött,
de én halkan beszéltem, az ápolói pedig még mindig
elmélyülten vitatkoztak a fociról távolabb a folyosón.
–  Már túl késő megváltoztatni a végrendeletedet, és mindent
Jóra hagyni. Hiszen az orvosok kétségbe vonják a
cselekvőképességedet. Ki tudná megállapítani, hogy mi
működik az agyadban, és mi nem? Már kurvára senkit sem
érdekel a mondanivalód. Úgy értem, az orvosaid valóságos
csodának tartják, hogy még élsz. És az igazat megvallva, engem
is elképeszt a dolog. Miért kapaszkodsz ennyire az életbe?
Semmid sincs a pénzeden kívül. Az égvilágon semmi. A munkád
az életed. Feleségül vettél egy nőt, aki gyűlöli a képedet, és
semmit sem tudsz a saját fiadról, azon kívül, hogy milyen színű
a szeme.
Az  ápolók elhallgattak, de amikor megfordultam, és
mesterkélt mosolyt villantottam feléjük, folytatták a
beszélgetésüket. Ismét a vergődő apám felé fordítottam a fejem.
Olyan erősen reszketett, hogy biztos voltam benne, ott helyben
kileheli a lelkét.
–  Nem számít, ki örököl utánad. A  halálodat követően senki
sem lesz képes megvédeni Jót. Egyedül marad, és teljesen
védtelen lesz. Nem lesz ott neki a bátyja, hogy segítsen az
ármánykodásaiban. Darylnek már vége. – Kuncogni kezdtem,
de aztán eszembe jutott, milyen képet vágott Csicska, amikor
elmeséltem neki, hogyan halt meg Daryl. A  történtek ellenére
nem akartam, hogy szörnyetegként gondoljon rám. Gyilkosként.
–  És ami téged illet… Tönkre fogok tenni mindent, amiért
dolgoztál. A  vállalatodat. A  hírnevedet. A  vagyontárgyaidat.
A nevedet.
Apám szeme erre annyira elkerekedett, hogy majdnem
kiugrott a helyéről. Az orrából és a csuklójából csövek lógtak ki.
Mondani akart valamit, de mindössze értelmetlen hörgések
törtek elő a torkából. Olyan volt, mint valami primitív vadállat,
egy zombi, ami nem is állt annyira távol a kibaszott igazságtól.
Hiszen miféle ember az, aki képes megszabadulni a feleségétől,
a kilencéves gyermeke anyjától?
–  Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled, apa – közöltem vele,
és előrébb csúsztam az ágyán, aminek köszönhetően a testem
szorosan az övéhez simult. Megszorítottam mozgásra képtelen
lábát.
A tekintetéből valósággal üvöltött a borzadály. Annyi mindent
szeretett volna mondani. Kiáltani akart. Nekem. Az  ápolóknak.
De a saját teste csapdájában vergődött.
– Visszamegyek New Yorkba. Van ennél fontosabb dolgom is.
Azt akarom, hogy tudd, gyerekkoromban szerettelek. Nem
voltam mindig ilyen. De esküszöm neked… – A  füléhez
szorítottam az ajkamat.
Ő  megborzongott, és próbálta megmozdítani a karját, de le
volt bénulva. Odakintről – Josh és Slade szemszögéből nézve –
valószínűleg úgy nézett ki az egész, mint egy meghitt pillanat.
–  Esküszöm neked, hogy megsemmisítek mindent, ami része
az örökségnek, amelynek a megteremtéséért annyit fáradoztál.
Ezzel a rideg kúriával fogom kezdeni. Amúgy sem szerettem
soha. Aztán felszámolom a vállalatot, amit a puszta kezeddel
hoztál létre, és valami másba fektetem az érte kapott pénzt. Azt
kívánom, bárcsak végignézhetnéd, amint felégetek mindent,
ami fontos volt a számodra, de ez nem lehetséges. Szóval
valószínűleg jobb is, hogy akkor már halott leszel.
Ezzel felegyenesedtem, és játékosan rákacsintottam. Annyira
erőlködött, hogy az arca teljesen be volt lilulva. Így akartam
emlékezni rá. Gyengén. Legyőzötten. Megsemmisülten.
Megfordultam, és a folyosón álldogáló ápolókra vigyorogtam.
– Viszlát, apa!
 

 
Csicska és én hétfőn reggel szálltunk le New Yorkban. Mondtam
neki, hogy menjen, és rendezkedjen be az új lakásában, mert jól
tudtam, mennyire kétségbeesetten szeretné látni a kishúgát, és
életemben először nem akartam seggfejként viselkedni a nővel,
akinek a támogatására voltaképpen szükségem volt.
Természetesen azt nem hoztam szóba, hogy a lakás, amiben
pár emelettel feljebb laktam éppen, igazából Deané, mert
kurvára nem volt semmi jelentősége, és mert nem akartam
Deanről beszélni Csicskával. Soha.
Nekem viszont rengeteg volt az elintéznivalóm a fúzió
kapcsán. Az NFS közel járt hozzá, hogy egybeolvassza Amerika
két leghatalmasabb gyógyszeripari vállalatát. Igen, az egyik az
volt, amit igazság szerint tényleg elloptam Sergiótól és a cégétől.
Ez nem volt fair, de engem kicsit sem érdekelt. Csak az
számított, hogy megszerezhessem az ügyfeleim számára azt,
amire szükségük volt. És azt, amire nekünk szükségünk volt.
Különben is, Sergiót, valamint a nem létező gyermekeit és
családját nem fenyegette az éhezés veszélye. Mi csupán gazdag
seggfejek voltunk, akik ügyfeleket loptak más gazdag
seggfejektől. Ez volt a játszóterünk, és mindannyian imádtunk
terrorizálni másokat.
Néhányan egyszerűen jobbak voltunk benne az átlagosnál.
Attól, hogy egy ilyen hatalmas tranzakció kötődik majd a
nevünkhöz, teljesen meg fog változni az életünk, nemcsak
pénzügyi szempontból, hanem a hírnevünket illetően is. Nem
hagyhattuk, hogy bármi elcsesződjön.
Bár az utolsó beszélgetésünk során szó nélkül bontotta a
vonalat, Dean mindennap próbált elérni, mint valami
kétségbeesett exbarátnő, én pedig folyton kinyomtam, mint
valami seggfej, aki éppen azon fáradozik, hogy ellopja a volt
csaját. Csakhogy Csicska sosem volt igazán az övé. Mindig is
hozzám tartozott.
Részben azért viselkedtem így, mert meg akartam leckéztetni
Deant, részben pedig azért, mert túlságosan is élveztem a New
York-i irodát ahhoz, hogy készen álljak a visszaadására. Végül
természetesen megteszem majd, de még nem érkezett el az
ideje. Közelgett a karácsony, és a karácsony Kaliforniában igazi
szívás volt.
Különben is, nem volt hol töltenem az ünnepeket, és New
Yorkban legalább én is egyike lehettem a rengeteg magányos
léleknek. Dean amúgy is azt tervezte, hogy a családjával
karácsonyozik Todos Santosban, szóval valójában még
szívességet is tettem neki.
A  változatosság kedvéért jókedvűen érkeztem az irodába.
Senkivel sem ordítoztam. Semmit sem törtem össze. Kedves
voltam a titkárnőkkel és a recepciósokkal, és még akkor sem
veszítettem el a türelmemet, amikor egy fickó megpróbált
bevágni elém, miután leintettem magamnak egy taxit.
Egyszerűen csak közönyösen megkerültem, bár az igaz, hogy a
lábára léptem, mielőtt beszálltam volna a kocsiba. Azt hiszem, a
régi szokásokat nem könnyű levetkőzni.
Amikor az épület elé értem, amiben az én lakásom is volt, a
telefonom pityegni kezdett. Kaptam egy e-mailt a szerződéssel,
amit mindkét vállalat alá is írt. A  fúzió sikeresen lezárult. Egy
órán belül Észak-Amerika összes pénzügyekkel foglalkozó
hírportálja ezzel a szarsággal lesz tele. És mi hoztuk össze.
Képtelen voltam uralkodni magamon. Diadalmámorban
úsztam.
Nem volt lehetőségem túl sokáig bámulni az aláírásokat a
képernyőn, mert bejövő hívásom volt Jaimetől. Felvettem.
– A kurva életbe, haver! Gazdagok vagyunk! – mondta Jaime
nevetve.
–  Gazdagabbak – helyesbítettem szárazon. – És nagyon
szívesen.
– Gazdagabbak – kiabálta egyetértően –, te pedig egy kibaszott
seggfej vagy, öregem.
–  Ebben nincs semmi újdonság a számomra – vágtam rá, és
együtt nevettem vele. Közben hallottam, hogy Mel és Jaime
kislánya, Daria énekel a háttérben.
– Most megyek ünnepelni a családommal. Holnap beszélünk,
seggfej! – Jaime ezzel le is tette.
Néhány másodperccel később hívott Trent.
– A kibaszott életbe! Ugye igaz? – ordított fel, aztán kuncogni
kezdett.
 Nem lohasztottam le a lelkesedését, magam is felnevettem.
– Nagyon úgy tűnik.
–  Figyelj, Vic, most éppen a szüleimnél vagyok! Hamarosan
indulunk egy előkarácsonyi vacsorára Dean szüleivel, de
holnap majd felhívlak, hogy tovább hízelegjek neked az üzlet
tető alá hozása miatt. Remélem, csinálsz ma este valami jót.
Viszlát!
– Viszlát! – Letettem.
Persze semmi ilyesmi nem volt tervben.
A barátaim a családjukkal ünnepelnek, én pedig ott ülök majd
az üres lakásban, ami még csak nem is az enyém, és rendelek
magamnak valami kaját, vagy megdugok egy nőt, akinek nincs
vezetékneve, csak hogy néhány órával később már el is
felejtsem.
Lehangoló kilátások.
Ez legalább annyira nem volt fair, mint az üzleti életben
alkalmazott módszereim, csak teljesen másként. És kibaszottul
elfogadhatatlan volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy
valami, amire viszont nagyon vágytam, igenis elérhető
közelségben volt.
Talán ennek köszönhetően kötöttem ki végül Csicska ajtaja
előtt. A logika felől nézvést semmi jogom nem volt megkeresni.
Az  asszisztensem volt, és egy nő, akivel elfogadhatatlanul
viselkedtem. A változatosság kedvéért egyszerűen békén kellett
volna hagynom.
De nem akartam. Csak arra vágytam, hogy megbaszhassam,
és megszabadulhassak végre ettől a fura fixációtól vele
kapcsolatban, lehetőleg egyszer s mindenkorra.
Bekopogtam az ajtaján, és kibaszottul reméltem, hogy nem
Rosie nyit ajtót.
Ismét dörömbölni kezdtem, méghozzá ököllel, és ezúttal
lépéseket is hallottam. Amikor Csicska kinyitotta az ajtót, a
legszívesebben magamhoz rántottam volna, hogy addig
csókoljam, amíg ki nem sebesedik az ajka, de természetesen
semmi ilyesmit nem tehettem, így csak mosolyogtam, és
megráncigáltam a nyakkendőmet, hogy meglazítsam.
Csicskának csupa festék volt az arca, barna, és sárga és zöld.
Földszínek. A halántékán izzadságcseppek gyöngyöztek, és őrült
levendulaszínű fürtjei a fejéhez tapadtak. Szexi leggingset és
egy óriási, festékfoltos, fehér pólót viselt.
Mezítláb állt velem szemben.
Természetesen.
Gyönyörűen.
– Szia! – mormolta. A fülhallgatói még mindig a vállán lógtak
vékony zsinórjuknál fogva. – Bocs, zenét hallgattam.
Megkaptam az e-mailt a fúzióról. Gratulálok! Tehetek érted
valamit?
Igen. Vedd az ajkaid közé a farkamat, és kezdd szopni! Erősen!
–  Gyere el velem vacsorázni! – feleltem helyette. Annyi
szabályomat szegtem meg egyszerre, hogy kurvára kóvályogni
kezdett a fejem tőle.
(1) Nem randizok.
(2) Nem randizok Csicskával.
(3) Nem kockáztatom meg, hogy kötődni kezdjek.
 (4) Nem hozom magam szándékosan olyan helyzetbe,
amelyben sebezhetővé válnék.
De kétségbeesetten meg akartam baszni őt, csak hogy
elmondhassam magamról, megtettem végre, ennyi év után,
mielőtt visszatértem volna L. A.-be.
Csicska pislogott párat, majd kibökte:
– Nem. – Nem volt benne semmi ridegség vagy kegyetlenség.
Inkább meglepettnek tűnt, és kicsit zavarodottnak. Még mindig
az üveggyapot ajtó peremét markolta, teljesen össze is
festékezte. – Az nem lenne jó ötlet, és ezzel te is tisztában vagy –
fejtette ki bővebben.
– Mégis mi a francért nem?
–  Nos, kapásból legalább ötszáz okot fel tudnék sorolni a
magam részéről, de kezdjük a legnyilvánvalóbbakkal: a
főnököm vagy, és Csicskának hívsz.
–  Az  csak afféle kedveskedés – vágtam vissza. – Ami
elhagyható, ha nem szereted. Folytasd!
Csicska élesen felnevetett.
–  Amikor alkalmaztál, megesküdtél rá, hogy csak
munkatársként kellek neked, semmi több.
–  Valóban? – horkantam fel. Kezdett elfogyni a türelmem.
Vajon van fogalma Csicskának arról, hogy olyasmit utasít
vissza, amit korábban még senkinek sem ajánlottam fel? – Most
pedig szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni. Azt tervezem,
hogy steaket eszem, nem a puncidra pályázok.
Ezt talán sikerült egy kissé túltolnom, mert Csicska – bassza
meg, Emilia – megpróbálta a képembe vágni az ajtót, méghozzá
éppen abban a pillanatban, amikor a nyílásba csúsztattam a
lábamat. Rá is zárta az ajtót, de nem törődtem vele.
–  Rendben. Akkor rendelünk valamit. Mi a fene bajod van?
Enned csak kell. Különben is, Rosie is itt van, vagy nincs? Nem
gondolod, hogy megpróbállak megdugni a húgod szeme láttára,
ugye?
Igen, Emilia arckifejezése arról árulkodott, hogy úgy véli,
egészen biztosan megpróbálnám megdugni a húga szeme
láttára.
Nos, ezt talán megérdemeltem.
Három ujjamat a magasba emeltem, és felszegtem az államat.
– Cserkészbecsszó!
Emilia tétovázott egy kicsit, aztán kinyitotta az ajtót, de nem
teljesen.
–  Rendelhetünk valamit, de másról szó sem lehet. – Elállt az
utamból, és engedte, hogy belépjek a kis univerzumába.
Buldózerként vonultam be a lakásába, az életébe.
A  konyhabútor és a falak fehérek voltak, a minimalista
stílusirányzatnak megfelelően. A  padló világos fából készült, a
belső tér nyitott volt, nagyon kevés bútorral, azok is mind
fehérek voltak. Úgy nézett ki az egész, mint valami eszement
bolondokháza. A nappali egyik sarkában, a városra néző ablak
közelében egy festőállvány állt, rajta egy hatalmas kifeszített
vászonnal, azon egy készülő festménnyel. Egy tó partján álló
cseresznyefáról. Élénk volt, és élettel teli, mintha a természet
csupán egy karnyújtásnyira lenne a szemlélőtől. Ami
természetesen csak egy gyönyörű hazugság volt. Egy
betondzsungelben voltunk, felhőkarcolók börtönében. Füst és
tükrök, ipari kivitelben.
Érdekes. Szóval Csicskából mégiscsak művész lett. Ez
egyáltalán nem lepett meg. Tényleg tehetséges volt. A  cuccai
nem voltak csiricsárék vagy általános, mainstream értelemben
vetten jók. A  művészete gondolatokat ébresztett. De nem az
őrülettel határos módon. Igazság szerint tökéletesen tükrözte a
személyiségét.
Háttal állt nekem. Mindketten a festményre meredtünk.
– Miért éppen cseresznyevirágok? – tettem fel neki a kérdést,
tíz évvel azután, hogy időszerű lett volna. Mindig is szerette ezt
a fát. Másféle szarságokat is festett, minden holmiját
telerajzolta: tankönyveket, hátizsákokat, ruhákat, még a karját
is. De mindig visszatért a cseresznyevirágokhoz. Még a hajának
is hasonló volt az árnyalata, mint a kedvenc fája virágának.
–  Mert gyönyörűek és… Nem is tudom, a szirmaik olyan
gyorsan lehullanak. – Hallottam a mosolyt a hangjában. –
Amikor kislány voltam, a nagymamám minden tavasszal elvitt
D. C.-be, a cseresznyevirág-fesztiválra. Egyedül engem. Egész
évben csak erre vártam. Soha nem vetett fel bennünket a pénz,
szóval eltölteni ott egy napot, aztán beülni egy barbecue-
étterembe… Számomra ez elég nagy dolog volt. Hatalmas. Aztán
mikor hétéves lettem, a nagymamám megbetegedett. Rák.
Eltartott egy darabig. Nem igazán voltam képes felfogni, mit is
jelent valójában, hogy haldoklik, hogy hamarosan elmegy, és
soha többé nem tér vissza, szóval mesélt nekem a japán
szakuráról. Az  emberek Japán minden szegletéből útra kelnek,
hogy láthassák a fákat teljes pompájukban.
A  cseresznyevirágzás szezonja rövid, de lélegzetelállító, és
miután a virágok elhervadnak, a szirmaik lehullanak a földre, a
szél és az eső pedig széthordja őket. Nagymama azt mondta,
hogy a cseresznyevirág olyan, mint az élet. Édes és csodálatos,
de ugyanakkor pokolian rövid ideig tart. Túlságosan rövid
ahhoz, hogy ne azt csináld, amit szeretsz. Túlságosan rövid
ahhoz, hogy ne töltsd együtt azokkal az emberekkel… akiket
szeretsz. – Emilia lassan lehunyta a szemét, és vett egy mély
lélegzetet.
Elhallgatott, nekem pedig kurvára elakadt a lélegzetem, mert
tisztában voltam azzal, hogy mi késztette megállásra. Én.
Mindaz, amit tettem.
Megakadályoztam abban, hogy együtt lehessen ezek közül az
emberek közül néhánnyal – a szüleivel, a húgával –, méghozzá a
saját önző indokaim miatt, amikor még csak tizennyolc éves
volt.
–  Szent ég, micsoda hangulatgyilkos vagyok. – Emilia
reszketeg hangon felnevetett. – Sajnálom.
–  Ne sajnáld! – Nyeltem egy nagyot, és tettem egy jókora
lépést előre, aminek köszönhetően most már szorosan egymás
mellett álltunk, és továbbra is a festményt tanulmányoztuk. –
A  rossz dolgokat nem lehet elkerülni. Még csak kilenc voltam,
amikor meghalt az anyukám.
–  Tudom. – Emilia hangja komor volt, de nem
aggodalmaskodó. Általában az embereknek nem tetszett, ha
szóba hoztam a halott anyámat. A gyász kellemetlen érzés volt,
a legtöbben nehezen birkóztak meg vele. – Az nehéz lehetett.
–  Nos, azt állítottad, hogy hangulatgyilkos vagy. Mivel a
versengés a véremben van, nagyot akartam domborítani. –
Vállat vontam, és ügyeltem rá, hogy egyenletes maradjon a
hangom.
– Vicious. – Emilia ismét nevetett. Ezúttal felém fordult, és úgy
mért végig, mint a tanárok szokták a diákokat, amikor azok
valamivel csalódást okoznak nekik.
Elvigyorodtam.
–  A  halott anya minden esetben rosszabb a halott
nagymamánál, és ezzel te is kurvára tisztában vagy.
Emilia meglegyintette a vállamat, de nem volt képes elrejteni
a mosolyát.
– Rettenetes vagy.
– Rettenetesen szexi. Valóban.
Vietnámit rendeltünk, én pedig elmeséltem neki, hogyan
sérült meg az anyukám egy autóbalesetben, aztán hogyan halt
meg, amikor még csak kilencéves voltam. A  szokásos történet,
kivéve az igazán mocskos részt azzal kapcsolatban, hogy ki
idézte elő a halálát. Emilia tetőtől talpig festékes volt, ezért a
festőállvány elé leterített rongyra telepedtünk le. Nem igazán az
én stílusom volt, mégsem bántam.
Egészen egyszerű oka volt annak, hogy beszéltem neki az
anyukámról. Nem akartam, hogy cserben hagyjon, amikor a
legnagyobb szükségem lenne rá. Ahhoz, hogy
korrumpálhassam erkölcsileg, be kellett vetnem a
nehéztüzérséget.
 Elsírta magát, amikor elmondtam neki, hogyan értesültem az
anyukám haláláról. Az  apám sürgős üzleti ügyben volt úton
éppen, szóval a csuklásaim és a szipogásom közepette a
házvezetőnőnk közölte velem a hírt.
Sok oka volt annak, hogy nem árultam el Emiliának a teljes
igazságot. Azt, amit ennyi éven keresztül megtartottam
magamnak. És ezek az okok nem olyan sokban különböztek
azoktól, amik miatt akkor régen néma maradtam.
Még mindig szégyenkeztem, amiért kilencéves kisfiúként nem
jöttem rá a beszélgetésük hallatán, hogy mit is tervez valójában
az apám és Jo. Az  azóta eltelt években folyamatosan gyötört a
bűntudat, és egyre csak azon töprengtem, hogy vajon
megmenthettem volna-e az anyukámat. Talán ha
figyelmeztetem, ha szóltam volna a dologról valakinek.
Ami nagy valószínűséggel hülyeség volt, mert ugyan ki hitt
volna egy kilencévesnek?
És miután megtörtént a dolog, mi lett volna, ha valaki mégis
hisz nekem? Az  anyukámat az sem hozza vissza a halálból, és
az én helyzetem talán még rosszabbá vált volna. A  szégyen, a
szánakozás, a pletyka, amennyiben bíróság elé kerül az ügy.
Amikor a saját apád a szeretője bátyjával megöleti az anyádat?
Na igen, szem nem maradt volna szárazon, és többé nem lett
volna visszaút. Örökre megbélyegeznek, én lettem volna „az a
szegény gyerek”.
Én azonban nem voltam senki „szegény gyereke”. Gazdag
voltam. Az  emberek befolyásosnak tartottak, és szerettem
volna, ha ez így is marad.
 Megbíztam Emiliában. Tudtam, hogy a bizalmamba
avathatom. A  középiskolában sem árulta el senkinek a
titkunkat. Meg voltam győződve arról, hogy a sebeimmel
kapcsolatos titkot is meg fogja tartani magának.
És ahogy ott üldögéltünk a festőállvány elé leterített rongyon
– kibaszottul biztos voltam benne, hogy a kilencszáz dolláros
nadrágom tele lesz festékfoltokkal –, Emilia úgy nézett rám,
hogy a legszívesebben a történet fennmaradó részét is
megosztottam volna vele. De nem akartam, hogy azt gondolja
rólam, amit egykor én gondoltam magamról. Hogy hibát
követtem el, amikor a hallgatást választottam. Hogy az egész
nem történt volna meg, ha elmondom valakinek. Hogy
megállíthattam volna, még mielőtt elkezdődött. Hogy ostoba
voltam. Gyenge.
–  Bárcsak több esélyt adtál volna nekem, hogy melletted
állhassak, amikor még ott éltem! – mormolta Emilia. Közben a
combjára szegezte a tekintetét, és ismét a könnyeivel
küszködött.
Szerettem volna megérinteni, de nem ölelést akartam.
Igazából arra volt szükségem, hogy addig baszhassam, amíg
minden egyes porcikája sajogni nem kezd tőle.
Udvariasan elmosolyodtam.
–  Látod? Mindannyiunknak megvan a maga cseresznyevirág
sztorija. – Körülnéztem, és hirtelen sürgető kényszert éreztem
arra, hogy véget vessek ennek a beszélgetésnek. – Egyébként hol
a francban van Rosie?
Kezdtem megint úgy érezni magam, mint régen, amikor
Emilia még olyan közel lakott hozzám, hogy benézhettem a
hálószobájába az ablakán át. Nem tudtam pontosabban
meghatározni ezt az érzést. Sem akkor, sem most. Egy dologban
viszont biztos voltam, méghozzá abban, hogy elfogadhatatlan.
Éppen elég sürgősen megoldandó probléma várt rám a
magánéletemben, nem volt szükségem még több drámára.
Emilia motyogott valamit az orra alatt arról, hogy megy,
felhívja a húgát, és kideríti, merre jár. Abban a pillanatban,
ahogy felállt, megszólalt a csengő. Emilia felém kapta a fejét, és
felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: mennyi volt
ennek az esélye, aztán ringó csípővel és magabiztos léptekkel az
ajtóhoz vonult, hogy átvegye az ételünket.
Tényleg a futár volt az. Még ott is éreztem a forró, fűszeres
ennivaló illatát, ahol ültem, mialatt Emilia a fickóval csevegett.
Annyira jellemző volt rá, az égvilágon mindenkivel kedvesen
viselkedett.
Aztán lerakott néhány tányért a rögtönzött pikniktakarónkra,
és kinyitott egy üveg bort, amit valószínűleg a Dollar Treeben8
vásárolt, ennek ellenére ez volt a legeslegjobb vacsora, amiben
részem volt az elmúlt évek során. Némán falatoztunk, és ez jó is
volt így, Emilia ugyanis nem az a fajta lány volt, aki sietett
megtölteni a levegőt semmitmondó csacsogással. Szerette a
csendet.
Épp úgy, mint én.
Épp úgy, mint az anyukám.
De persze elég régen fordult elő velem utoljára, hogy a
Féktelen Szívtiprókon és a mostohaanyámon kívül bárkivel is
együtt vacsoráztam volna.
– Mondj valami rosszat magadról! – szólaltam meg hirtelen.
–  Valami rosszat? – Emilia ivott egy kortyot egyenesen az
üvegből, aztán visszatette a padlóra a combja mellé. Végül
elkezdte ide-oda mozgatni összecsücsörített ajkát. Gondolkozott.
–  Aha. Valamit, ami nem olyan nemes, mint a húgát eltartó,
egyszerre két helyen robotoló kis Miss Tökéletes.
Emilia a szemét forgatta, de mosolygott. Próbált előállni
valamivel, és amikor sikerült neki, már-már eksztatikusnak
tűnt.
– Olajfestékkel festek!
–  A  kurva életbe! Ez igazán menő. – Az  alsó ajkamba
haraptam, és megcsóváltam a fejem.
Ő nevetve meglegyintette a vállamat – ismét –, és igen, Emilia
LeBlanc legalább annyira kívánt engem, mint amennyire én
kívántam őt. Ez valósággal ordított a testbeszédéből.
–  Engedd meg, hogy befejezzem! Óvatos vagyok. Nem
hamarkodok el semmit. Az  olajképek száradása egy
örökkévalóságig tart. Ki kell nyitni az ablakokat, aztán hagyni,
hogy a levegő szárítsa meg őket, de tetszik, hogy a színek olyan
vibrálóak, a festmény maga pedig annyira élethűnek tűnik.
Az  olajfesték igazából eléggé mérgező. Nagyon ártalmas Rosie
tüdejének, ennek ellenére én továbbra is ezt használom, mert
gyűlölöm az akrilt. – Emilia felsóhajtott, és kissé elpirult.
Micsoda fordulat! Csicska épp most ismerte be, hogy valami
önző dolgot csinált. Egyértelműen kezdett megborulni.
A  halántékomra szorítottam a kezem jobbról is, balról is, és
döbbenetet tettetve megcsóváltam a fejem.
–  Megáll az ész, LeBlanc! Mivel állsz elő legközelebb? Hogy
április tizenötödike után fizeted csak be az adódat?
– Szeretek veszélyesen élni. – Emilia vállat vont, és a pálcikák
segítségével az ajkai közé szippantott egy kis tésztát.
Majdnem félresöpörtem a papírdobozokat, amikben a
vacsoránk érkezett, hogy leteperjem az alánk terített rongyra.
Majdnem.
De egyre világosabbá vált a számomra, hogy már nem leszek
képes sokáig visszafogni magam. Kellett nekem ez a punci, és
meg is érdemeltem. Az enyém volt.
–  Nem vagyok tökéletes – mondta, és még több ételt
szippantott a szájába. Imádtam, hogy úgy evett, mint akit
kurvára nem érdekel, hogy nézem.
–  Senki sem tökéletes, ahogy senki sem eredendően rossz. –
Megnyaltam az alsó ajkamat, és Emilia követte a példámat.
Letette a pálcikáit, és megkockáztatott egy újabb pillantást az
irányomba. Én folytattam az evést, és úgy tettem, mintha
kurvára nem törődnék a dologgal.
–  Néha úgy gondolom, hogy te eredendően rossz vagy –
jegyezte meg Emilia, de tisztában voltam vele, hogy nem
gondolja komolyan. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ő
mindenkiben meglátja a jót. Még az olyan seggfejekben is, mint
én.
–  Szeretnéd tesztelni ezt az elméletet? – Zajosan a számba
szippantottam egy kis tésztát, és rákacsintottam. – El tudom
érni, hogy kibaszottul jól érezd magad. Csak egy szavadba
kerül. – Emilia felnevetett, nekem pedig kellemes érzés áradt
szét a mellkasomban. Melegség, vagy valami hasonló.
– Ezzel a szöveggel szoktad megpróbálni felcsípni a csajokat?
Ha igen, akkor gyanítom, hogy még mindig szűz vagy –
fintorította el az orrát Emilia.
Igen, a csata elkezdődött. Kurvára elkezdődött. Sikerült
elbűvölnöm Emiliát. Mindig felismertem, amikor hatással
voltam egy nőre. Mérföldekről képes voltam megérezni, mint
egy vért szimatoló cápa.
Félredobtam a kiürült ételesdobozt, és közelebb húzódtam
Emiliához. Ő  nem fújt visszavonulót, mert nem akart. Szerette
volna a sajátján érezni az ajkamat. Szerette volna, ha
cseresznyevirág árnyalatú hajába mélyesztem az ujjaimat, a
testem pedig az övének feszül. Tudtam, hogy meg fog történni.
Végre!
Közelebb hajoltam. Emiliának elakadt a lélegzete, és lesütötte
a szemét. Várakozott… Reménykedett… Sóvárgott.
Az  önuralmam utolsó kibaszott szikrájára is szükségem volt
hozzá, de egyszerűen csak felemeltem a kezem, és
megcirógattam finom ívű nyakát, ahelyett, hogy vadul a padlóra
tepertem volna, és letépem róla azt a hülye leggingset.
Ő felsóhajtott, és ernyedten oldalra döntötte a fejét.
–  Ezt még meg fogom bánni. – Remegő hangja csak
kihangsúlyozta a törékenységét.
– Valószínűleg – értettem egyet vele. – De meg fogja érni.
Az ajkam a nyakáról szép lassan a végső céljához vándorolt –
oda, ahová tartozott, méghozzá az első kibaszott pillanattól
fogva. Emilia meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, és arra
vágytam, hogy megfojtson a csókjával. Ellenálltam a
késztetésnek, hogy ökölbe szorítsam a kezem, és nem várt
módon aggódni kezdtem a végkifejlet miatt. Ki voltam éhezve
rá. Tudtam, hogy a következő megmozdulásomban nem lesz
semmiféle kiszámítottság, és hosszú idő óta most először
éreztem így valamivel kapcsolatban.
Annyira közel voltam Emiliához, hogy éreztem egymáson a
bőrünket, a vörös ajkán lévő apró vonalak cirógatását a
számon, amikor kulcs fordult a zárban, kinyílt a bejárati ajtó, és
besétált rajta Rosie. A kurva életbe!
Emilia azonnal elhúzódott tőlem, mielőtt még esélyem lett
volna befejezni, amit elkezdtem, és nekilátott, hogy összeszedje
a körülöttünk szétszórva heverő papírdobozokat.
–  Rosie! – kiáltott fel elvékonyodó hangon. – Mi tartott ilyen
sokáig? Rendeltem neked egy kis tésztalevest. Az  majd jól
felmelegít.
Emilia ezután gyorsan el is tűnt a konyhában egy hosszú,
fehér fal mögött, én pedig az alkaromra támaszkodva
hátradőltem a festőállvány elé terített rongyon, és úgy néztem
fel Rosie felnőtt verziójára, mintha beleköpött volna a
levesembe. Ő  válaszul kihívóan meredt rám. Különös módon
ettől hirtelen úgy éreztem magam, mintha megint tinédzser
lennék.
–  Ha fájdalmat okozol neki, megöllek. – Rosie a nyomaték
kedvéért az ujját is rám szegezte.
Tökéletesen mozdulatlan maradtam, és kibaszottul nem
érdekelt ennek a százhatvankét centis törpének a véleménye,
aki úgy fenyegetőzött, mintha ő lenne Rambo.
–  Megzavarod az enyelgésemet a nővéreddel, és még van
képed fenyegetőzni? Muszáj emlékeztetnem rá, hogy kizárólag
az én nagylelkűségemnek köszönhetően nem kötöttél ki a
csatornában, ahol az a patkány tanítgatja a Tini Nindzsa
Teknőcöket? – Oldalra biccentettem a fejem, és önelégült
mosolyt villantottam felé. Azt a fajtát, ami feldühítette a
férfiakat, és aminek hatására a nők valósággal megőrültek a
vágytól.
Rosie-ra természetesen egyáltalán nem hatott a vonzerőm.
Amikor tíz évvel ezelőtt arra használtam, hogy felhívjam
magamra a nővére figyelmét, sikerült kiölnöm belőle minden
jóérzést, amit esetleg táplált irántam. Persze, valószínűleg már a
csókunk előtt sem lehettem túl szimpatikus neki. Az  igazat
megvallva, meglehetősen biztos voltam benne, hogy kizárólag
azért találkozhatott egymással az ajkunk, mert idegesítette,
hogy semmilyen figyelmet nem szenteltem neki azelőtt. Én
voltam az egyetlen hímnemű kamasz az All Saintsben, aki nem
törte kezét-lábát, hogy megpróbálja lenyűgözni őt. Teljesen
lefoglalt ugyanis a nővére iránt érzett megszállott rajongásom.
–  Nagylelkűség? Egy nagy büdös francot! – Rosie beljebb
lépett a helyiségbe. Az  igazat megvallva, ahhoz képest, hogy
veleszületett tüdőbetegségben szenvedett, meglehetősen
elevennek tűnt nekem. – Fogalmam sincs, mit eszeltél ki a
számára, de ha olyan gonosz dolog, mint amilyen te vagy, nem
fogom hagyni, hogy büntetlenül megúszd.
 Muszáj volt véget vetnem ennek a szóváltásnak, mielőtt még
Emilia visszatért volna a nappaliba, nehogy Rosie teljesen
hazavágja a haladást, amit eddig elértem nála. Mindkét lány
eleven volt, és élettel teli, de amíg Emilia amolyan jó-ember-
vagyok-de-szeretek-viccelődni módon volt pimasz, addig Rosie
inkább a leszúrlak-álmodban-ha-feldühítesz iskolához tartozott.
Természetesen nem ez volt az egyetlen ok, ami miatt inkább
Emilia jött be nekem a testvérével szemben, de ez is szerepet
játszott a dologban. Egyformán néztek ki, de nem érződtek
egyformának. Méghozzá kurvára nem.
– A szándékaim tisztességesek – hazudtam.
– Nem hiszek neked – csattant fel Rosie.
– Az szar ügy, mert nem megyek sehova, szóval jobban teszed,
ha hozzám szoksz! – Felálltam. Kicsit szédült a fejem az olcsó
bortól és az alváshiánytól, de kibaszottul mámorosnak éreztem
magam minden mástól, ami az este folyamán történt.
Középiskolai megszállottságom tárgya, kezében egy tányér
levessel, az arcán pedig bocsánatkérő mosollyal, öles léptekkel
bevonult a nappaliba.
–  Vic már éppen menni készült. A  vállalatunk egy hatalmas
üzletet hozott ma tető alá. Muszáj volt megbeszélnünk a holnap
reggeli teendőket – mentegetőzött.
Gyűlöltem, hogy úgy érzi, tartozik valamiféle magyarázattal a
testvérének.
–  Holnap az irodában találkozunk! – Kisimítottam az ingem
gyűrődéseit a tenyeremmel.
Emilia bólintott, de úgy tűnt, mintha sok millió mérföldnyi
távolságban járna attól a helytől, ahol néhány perccel ezelőtt
voltunk. Az  a kibaszott szikra teljesen kihunyt a szeméből.
A  húga arca minden bizonnyal emlékeztette arra, mekkora
seggfej vagyok.
– Még egyszer… – Emilia megköszörülte a torkát, a hangneme
távolságtartóvá vált. – Gratulálok a fúzióhoz!
Távozáskor valósággal lüktetett a farkam. Olyan volt, mintha
próbálna kiszabadulni a nadrágomból, hogy eljuthasson a
környék legközelebbi első osztályú prostijához. Nem ismertem
elég jól New Yorkot ahhoz, hogy legyen itt egy bevált alkalmi
szexpartnerem. Persze, nem mintha számított volna. A bennem
tomboló vihar úgyis kizárólag akkor csillapulhat majd, amikor
a farkam mélyen Emilia LeBlanc testébe hatol, egy pillanattal
sem előbb.
Amikor megnyomtam a lift hívógombját, és a hajamba túrtam
a kezemmel, hirtelen egy különös felismerésem támadt, és évek
óta most először kristálytisztán láttam, mit akarok az élettől, de
a dolognak semmi köze nem volt a karrieremhez, a pénzhez
vagy Jo és az apám tönkretételéhez.
Emiliát akartam.
Azt akartam, hogy megcsókolhassam, valahányszor csak
kedvem szottyan rá.
Szerettem volna milliónyi különféle módon megjelölni.
Igazat mondtam Rosie-nak. Eszem ágában sem volt távozni.
Itt akartam maradni New Yorkban, amíg az apám ki nem
lehelte a lelkét, amíg Jo nincstelenné nem vált, és amíg meg
nem döngettem Emiliát úgy, ahogy tizennyolc éves koromban
szerettem volna.
Már a liftben álltam, és felfelé tartottam a penthouse lakásba,
amikor a telefonom pityegni kezdett. Üzenetem érkezett
Deantől.
 
Csak egy barátságos emlékeztető: hamarosan visszatérek New Yorkba. Jobban
tennéd, ha menekülőre fognád, mielőtt odaérek.

 
Még csak válaszra sem méltattam a szarságát. Egyszerűen
besétáltam az elsötétített üvegű, padlótól plafonig érő
ablakokkal teli lakásába, és elkezdtem összepakolni a cuccait.
Egymás után hajigáltam bele a drága öltönyeit az egyedi
tervezésű ruhazsákjaiba.
A  közeljövőben nem fogjuk visszacserélni az irodáinkat.
Addig semmiképp, amíg meg nem kapom, amit akarok.
Deannek L. A.-ben kell maradnia.
Akár tetszik neki, akár nem.
 
 

8 Amerikai üzletlánc, amiben minden termék egy dollárba vagy annál kevesebbe
kerül.
 Tizenötödik fejezet
 
 
Emilia
 
Rosie a fejét csóválta, minden mozdulatomat követte a
tekintetével. Nem kellett tennie semmit. Tudtam, mit akar
mondani.
–  Ne szólj egy szót se! – figyelmeztettem, majd nekiláttam a
festőállvány körüli terület rendbetételének, háttal neki. Ő  az
étkezőasztalnál üldögélt, és engem figyelt a festősarkomban.
Egyre csak bámult, a leveséhez hozzá sem nyúlt.
Nem bántam meg, hogy majdnem megcsókoltam Vicioust.
Életemben először sutba dobtam az óvatosságot. Nem voltam
elővigyázatos. Nem olajfestékkel festettem az életemet.
A gyorsan száradó akril után nyúltam, és kitartottam mellette –
bár még nem tudtam pontosan, mihez is akarok kezdeni
Viciousszel.
–  Rendben – vágta rá Rosie összeszorított fogakkal. – De a
miheztartás végett: én figyelmeztettelek.
Egy barna színű borítékot csúsztatott felém a fehér
étkezőasztalon. Kinyitottam, és a pénzre meredtem, majd Rosie-
ról tudomást sem véve megszámoltam. Ahelyett, hogy örültem
volna, amiért sikerült eladnom egy festményt, tele voltam
nyugtalansággal.
Olyan nagy melléfogás lenne viszonyba bonyolódni
Viciousszel? Valószínűleg igen. De nem voltam képes
megtagadni magamtól azt, amire vágytam, és már nem voltunk
gyerekek.
Meg fog történni a dolog.
Vicious használni fog engem, én pedig cserébe használni
fogom őt.
Tudtam, hogy ez egy epikus méretű baklövés.
És mint minden epikus méretű baklövés esetén, ezúttal is
fájdalmasan meglakolok majd érte.
Sajnálatos módon azonban ez egy olyan ár volt, amit kész
voltam megfizetni.
 

 
Másnap reggel korán érkeztem az irodába. Magam sem tudtam
volna megmondani, miért, de azt akartam, hogy minden
tökéletes legyen.
Ez volt az első alkalom, hogy Vicioust az asztalán várta a
kávéja és a reggelije.
Én bezárkóztam az irodámba – kétajtónyira az övétől –, és
foglaltam egy repülőjegyet Rosie-nak San Diegóba. Azt akartam,
hogy a szüleinkkel töltse a karácsonyt. Igazság szerint semmire
sem vágytam jobban, mint hogy magam is vele tarthassak, és
egy fantasztikus hét erejéig együtt lehessen az egész család, de
egy last minute jegy is éppen elég drága mulatság volt, nekem
pedig óvatosnak kellett lennem a pénzügyek terén. Különben is,
biztos voltam benne, hogy Vicious amúgy sem engedne el
szabadságra.
Annak, hogy az ország másik végébe küldtem Rosie-t, semmi
köze nem volt a tegnapi figyelmeztetéséhez. Ja, persze!
Miután küldtem neki egy üzenetet a meglepetésnek szánt
jeggyel, átnéztem Vicious e-mailjeit. Válaszoltam a jótékonysági
rendezvényekkel kapcsolatos megkeresésekre, kiürítettem a
levélszemét mappát, és megjelöltem azokat a befektetőktől
kapott leveleket, amikkel személyesen kellett foglalkoznia.
A  bejövő e-mailjei annyira munkaközpontúak voltak, hogy az
szinte már szomorú volt. Semmi személyes nem akadt bennük,
eltekintve néhány vicces levélváltástól Trenttel és Jaimevel,
valamint egy, a fúzióval kapcsolatos feszült hangvételű
kérdéstől, ami Deantől érkezett. Nem kutakodtam. A levelezése
rendben tartása is része volt a munkaköri leírásomnak.
Az  viszont egyáltalán nem képezte részét a munkaköri
leírásomnak, hogy átnyálazzam a Facebook-posztjait és
-üzeneteit, és elolvassak minden egyes beszélgetést, amit
különféle nőkkel folytatott az elmúlt hat hónap során. Én mégis
vettem magamnak a bátorságot, és azt is megtettem, mert…
Nos, mert ennyire elkötelezett munkaerő voltam.
Felsikkantottam, és talpra ugrottam, amikor észrevettem,
hogy ott áll az ajtómban, és úgy mered rám, mintha engem
akarna felfalni reggelire.
– Már megint pornót próbálsz nézni az irodában? – kérdezte,
amikor feltűnt neki, hogy elpirultam. – Biztonsági
intézkedéseink vannak ennek megakadályozására. Az  efféle
website-ok le vannak tiltva.
Idegesen felnevettem, és kisimítottam a hajamat a
homlokomból. Vicious egyszerűen túl jól nézett ki ahhoz, hogy
ennyire gonosz legyen. Ismét sötét öltönyei egyikét viselte, de a
zakójától időközben megszabadult, sőt az ingujját is feltűrte.
Ezzel láthatóvá tette izmos alkarját, amit a L. A.-beli
napsütésnek köszönhetően itt-ott szeplők pettyeztek, és tele volt
azokkal a sebhelyekkel, amiktől összevissza kezdett dobogni a
szívem.
Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy tegnap este majdnem
megcsókoltuk egymást, valamint arra, hogyan átkoztam el
magamban Rosie-t, miközben megmelegítettem neki a levest a
konyhában, miután kénytelen voltam elhúzódni Vicioustől.
Felvont szemöldökkel végigmértem a főnökömet, majd
visszaültem a helyemre, és hátradőltem.
–  Az  IT-részleged rettenetes munkát végez. Egész délelőtt
ilyen szemetet néztem.
Vicious felnevetett, és úgy tűnt, hogy őszintén jól szórakozik.
Ami legalább olyan ritka és rövid életű volt, mint a
cseresznyevirágok tavasszal. És a virágokhoz hasonlóan az ő
jókedve is gyorsan elenyészett.
– Nem hittem volna, hogy ilyen bizarr szórakozásnak hódolsz,
Emilia. – Vicious zsebre vágta a kezét. – De bármitől indulsz is
be, én állok szolgálatodra.
–  Milyen közönséges. – Úgy tettem, mintha öklendeznem
kéne. – És most már kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok
abban, hogy szűz vagy.
Flörtöltem vele, de nem érdekelt. Igaz, hogy egy sérült ember
volt, de most már azt is tudtam, hogy jó oka lehet rá. Nem,
sosem lennék képes megbocsátani neki azt, amit elkövetett
ellenem. De ez nem jelentette azt, hogy ne élvezhetném a
társaságát, mialatt megpróbálom valahogy kirángatni magam a
kátyúból a pénzügyek terén. Miért ne fogadnék el tőle mindent,
amit csak kínálni tud, amíg megtehetem? Mert alapjában véve
pontosan ezt műveltük. Használtuk egymást.
Vicious tetőtől talpig végigmért, lassan, kihívóan, végül pedig
az arcomon állapodott meg a tekintete.
–  Vonszold be a segged az irodámba tíz percen belül! El kell
varrnunk néhány szálat a fúzióval kapcsolatban.
Ezzel távozott is. Becsukta maga mögött az ajtót. Arra sem
volt időm, hogy levegőt vegyek, mert hirtelen csörögni kezdett a
telefonom.
Vigyorogva fogadtam a hívást.
– Kérlek, mondd, hogy te is velem tartasz! – kiáltott fel Rosie.
Boldog voltam, hogy jobban érzi magát, és még boldogabbá tett
a tény, hogy ennyire izgatott, amiért viszontláthatja a
szüleinket.
– Sajnálom, Kicsi Rose. Rengeteg munka vár rám, és különben
is attól a pillanattól fogva, hogy először betettem oda a lábam,
szerettem volna kisajátítani magamnak az új lakást.
A távollétedben majd berakok valamit a Panic! At The Discótól
teljes hangerőn, meztelenül fogok táncolni, pizzát eszem, és
festek. – Annak ellenére, hogy kissé elszomorodtam, amiért
nem lehetek együtt a családommal, ez tulajdonképpen igazán
nagyszerű ötletnek tűnt. És egyértelműen jobb lesz, mint az
előző két karácsonyunk. Egyik évben egy fél üveg parfümmel
tudtam csak megajándékozni Rosie-t, bár ő úgy tett, mintha
vadonatúj lett volna.
–  Nélküled sehová sem megyek, te őrült nőszemély.
Karácsonykor semmiképp.
–  Rosie… – Felsóhajtottam, ellöktem a forgószékemet az
asztalomtól, és felálltam.
A következő tíz percet a mosdóban töltöttem. Megosztottam a
figyelmemet a teendőim között. Egyfelől Rosie-t próbáltam
meggyőzni, ezzel párhuzamosan viszont a hajamat igazgattam
az ujjaimmal, mert szerettem volna jobban kinézni.
–  Ne légy nevetséges! Én nemrég találkoztam anyával és
apával. Te viszont két éve nem láttad őket. Kérlek!
– Gyere velem! – makacskodott Rosie.
– Spórolni akarok.
– Egy vagyont keresel!
– Most, de ki tudja, mi lesz egy vagy két hónap múlva?
Nagy lett a csend. Rosie tisztában volt azzal, hogy igazam van.
Még mindig állást kerestem, mert jól tudtam, hogy ez a mostani
csak egy ideiglenes megoldás. Maga Vicious is figyelmeztetett
rá. Hiszen nem is élt New Yorkban az év nagy részében.
Tettem még egy utolsó kísérletet a húgom meggyőzésére.
–  Most komolyan, tudod, milyen rég volt utoljára, hogy egy
hely csak az enyém lehetett? Örökké fel fogom hánytorgatni
neked, ha elpazarlod ezt a jegyet. Nem lehet visszaváltani.
Semmi szükségem rá, hogy karácsonykor is végig a savanyú
képedet kelljen bámulnom. Menj!
– Szeretlek! – felelte Rosie, és szomorúan felkuncogott.
–  Én is szeretlek téged, hugicám! – Elmosolyodtam. – Most
nyomás pakolni! A  járatod néhány órán belül indul, nem
maradhatsz le róla.
–  Oké, de meséltél anyának Patkányról? Arra gondoltam,
megemlítem neki, hogy örökbe akarok fogadni egy kígyót
közösen vele házi kedvencnek.
Elfintorítottam az orromat.
– Milyen Patkányról?
– A motoros pasimról!
Elnevettem magam.
– Ó, igen, tud róla, hogy találkozgattok. Azt mondta, szeretne
mihamarabb megismerkedni vele, meg azt, hogy amúgy is
élősködőktől hemzseg Spencerék padlása, szóval a kígyó ott
igazán otthon fogja érezni magát.
Úton Vicious irodája felé kétségbeesetten próbáltam
szabályozni a szívverésemet. Mit művelek? Viszonyt szeretnék
kezdeni a férfival, aki tönkretette az életemet. Erre nincs semmi
mentség! De akartam őt, és már belefáradtam abba, hogy
megtagadjam magamtól azt, amit akarok.
Bekopogtam az irodája ajtaján, ahogy elvárta tőlem, a
combomba törölgettem a tenyeremet, és vetettem egy pillantást
a recepciós pult felé Patty irányába, aki melegen rám
mosolygott. Én viszonoztam a mosolyát.
 –  Gyere be! – mordult fel Vicious. A  saját üvegből készült
asztala mögött állt, a tenyerével az asztallapnak támaszkodott.
–  Ami a fúziót illeti. – A  mellkasomhoz szorítottam az
iPademet. Meglehetősen büszke voltam magamra, amiért képes
voltam értelmes mondatokat alkotni, tekintettel arra, hogyan
reagált a testem Vicious közelségére. – Szerettél volna
megbeszélni néhány dolgot?
–  Fordulj meg, szembe az ajtóval! – parancsolt rám Vicious,
teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Még mindig
olvasott valamit a laptopja képernyőjén.
Elfintorodtam.
– Micsoda? Miért?
– Mert a főnököd vagyok, aki megszabhatja neked, hogy mi a
faszt csinálj. – Vicious felnézett a képernyőről, a tekintete
áthatolt megjátszott magabiztosságom vékony páncélján.
Az arca kifejezéstelen volt, de a szemhéja megereszkedett, és
a szeme csillogott. Attól, ahogy nézett rám, mintha lehámozná
rólam a ruháimat, egyik darabot a másik után sötétkék
íriszével, erős késztetést éreztem arra, hogy a karjába vessem
magam, mint azok a szégyentelen lányok a középiskolából.
Lassan az ajtó felé fordultam, ami tömör, fekete fából készült.
A  szívem olyan vadul zakatolt, hogy a fülemben is hallottam
heves dobbanásait.
– Ez a tegnap estéről szól? – kérdeztem.
– Nem.
Éreztem minden egyes Vicious által megtett lépést, belülről
rázta meg lényem középpontját. A  méhem megfeszült, a vágy
forró hullámokban csapódott a medencémnek. Egy pillanattal
később a teste az enyémhez simult hátulról, és sokkal melegebb
volt, mint ahogy emlékeztem rá. Hatalmasabb. Még
mámorítóbb, mint amilyen tizennyolc éves korában volt.
Az  ajka rátalált a nyakamon lévő érzékeny pontra, épp csak
végigsimított rajta – nem csókolta meg –, valami többnek az
ígéretével kecsegtetett.
–  Arról szól, hogy tizenhét évesen hazudtál nekem. És még
mindig egy hazug vagy most, huszonhét évesen is. Lefeküdtél az
egyik legjobb barátommal, amikor valójában velem akartál
lefeküdni. Elérkezett a jóvátétel ideje, Miss LeBlanc.
Vicious átnyúlt a vállam fölött, megragadta az arcomat, majd
hátradöntötte és a mellkasához szorította a fejemet. Az  ajka
rátalált a halántékomra. Kávéillatot árasztott, ami a vágy és az ő
saját illatával keveredett.
–  Nem vagyok hajlandó tovább gyerekes játékokat játszani
veled – mormolta rekedten. A  hangja halk volt – túl halk –, én
pedig éreztem, hogy az ajka lassan bejárja a bőrömet. –
Mindketten egy helyen vagyunk, egyedülállóak, és kívánjuk
egymást. Eljött az idő. Baszni fogunk. Mondj igent, Emilia!
–  Vicious… – kezdtem, de ekkor gyengéden meghúzta a
hajamat, hátrafeszítette a nyakamat, a szabad kezével pedig
megragadta a derekamat, és vastag, lüktető farkához szorította
a fenekemet. A  hátsóm az ágyékának feszült, és éreztem,
mennyire kíván engem.
Én is legalább ilyen hevesen sóvárogtam utána. Meleg,
mámorító érzés kerített a hatalmába, amitől remegni kezdett a
combon, és görcsbe rándultak az izmaim. Szerettem volna egy
harapást a tiltott gyümölcsből, bár meg voltam győződve róla,
hogy mérgező a számomra. Vicious fájdalmat okozott nekem, de
ironikus módon ez a fájdalom életet is adott.
– Mondj igent! – ismételte.
Nemet kellett volna mondanom neki, de igent akartam, szóval
megelégedtem egy néma bólintással.
– Jó kislány – lehelte Vicious. – Tudtam, hogy végül beadod a
derekadat, feltéve, hogy nem kell a szemembe nézned, amikor
megteszed.
Szembefordított magával, és mielőtt még mondhattam volna
valamit – bármit –, a szája lecsapott az enyémre. Minden
kétségem elillant. A  nyelve az ajkaim közé furakodott, ezúttal
követelt, nem kért, és eszembe jutott, hogy az első alkalommal,
amikor csókolóztunk egymással, nem engedtem, hogy ez
megtörténhessen.
Most nem volt korlát. Nem volt Dean. Nem voltak Féktelen
Szívtiprók, és nem volt Todos Santos. Csak két szenvedélytől
megvadult felnőtt, akik a legszívesebben apró cafatokra tépték
volna egymást.
Szerettem volna füstté válni, hogy beszivároghassak a bőre
alá, és örökre ott is maradhassak. Kész őrület volt, de
rettenetesen sóvárogtam ez után a férfi után.
Vicious szája forró volt, a csókja falánk és durva – mintha így
próbálná eltörölni minden egyes férfi nyomát, aki valaha
megízlelhetett –, egy szabálytalan ritmus, amitől elállt a
szívverésem. Annyira felajzott voltam, úgy éreztem, hogy ott
helyben belehalok a vágyba a karjai között, amennyiben nem
szabadít meg a ruháimtól. De nem voltam képes ilyet kérni tőle.
Többek között azért sem, mert reggel kilenc óra volt, és az
emelet tele volt kollégákkal. Amikor megragadta a fenekemet,
és felemelt, hogy a dereka köré fonhassam a lábamat, tudtam,
mindössze másodpercek választanak el bennünket attól, hogy
valami nagyon nagy illetlenséget műveljünk az irodája
ajtajának dőlve.
– Az emberek megláthatnak – nyögtem fel a szája közelében.
– És? – Vicious gyengéden a fogai közé vette az alsó ajkamat,
majd a szájába szippantotta, és keményen szívogatni kezdte.
A szemhéja megereszkedett, de ezúttal nem az unalomtól.
A tény, hogy miattam került ilyen állapotba, megdobogtatta a
szívemet.
–  És az szörnyű nagy illetlenség lenne – adtam hangot a
gondolataimnak, mégsem húzódtam el tőle.
Viciousnek igaza volt. Középiskola alatt végig vágytunk
egymásra. Ostoba voltam, amikor megpróbáltam lefordítani azt,
amit iránta éreztem, valamire az egyik legjobb barátjával, ő
pedig gyűlöletesen viselkedett, amikor elüldözött, ahelyett, hogy
annak rendje és módja szerint a magáénak követelt volna.
Egyértelmű volt, hogy kettőnk számára nem létezik közös
jövő. Túl sok borzalmas dolog állt közénk. De ez nem azt
jelentette, hogy ne élvezhetnénk a jelent, amíg be nem teljesíti a
bosszúját, és vissza nem tér a régi életéhez L. A.-be.
–  Emilia. – Vicious bariton hangja ott morajlott a fülemben.
Nem hívott Millie-nek, de legalább már nem is szólított
Csicskának többé. – Kibaszottul nem érdekel, hogy ki lát meg
bennünket, és valószínűleg jobb is, ha tudják, hogy ne
szórakozzanak azzal, ami az enyém.
–  És mi van a céges szabályokkal, amikre felhívtad Floyd
figyelmét?
– Baszódjanak meg a szabályok! Én vagyok a cég tulajdonosa.
A  szavai és az érintései ellenére sikerült a mellkasára
simítanom a tenyeremet, és eltolni magamtól. Az  ajkam égett
perzselő csókunktól, és éreztem, hogy a pulzusom hevesen
lüktet a halántékomban.
–  Nem csinálhatjuk itt – érveltem, egyszerre próbáltam
meggyőzni őt és magamat is.
Vicious nem úgy nézett ki, mint aki aggódik, de odasétált az
asztalához, és felkapta a kulcsait meg a telefonját. Aztán
megnyomott egy gombot a házi telefonon, de a tekintetét
továbbra is rám szegezte.
– Recepciós – csattant fel. – Mondja le az összes szarságomat a
mai napra! Hozzáfér Miss LeBlanc számítógépéhez. A naptáram
onnan elérhető.
–  Minden rendben? – csendült fel Patty halk, nőies hangja a
vonal másik végén.
–  Betegszabadságot veszek ki mára, és az asszisztensemnek
kell ápolnia.
Ezzel bontotta is a vonalat, és pedáns halomba tornyozta a
mappáit. Közben ismét levegőnek nézett. Pontosan tudtam, mit
jelent ez, és a szívem vadul dübörgött a mellkasomban.
Megütögettem az államat az ujjammal, és így szóltam:
 – Szóval beteg vagy, mi?
–  Igen. – Vicious fel sem pillantott. – Kibaszottul a betege
vagyok annak, hogy nem lehetek benned, ott, ahol réges-rég
lennem kellett volna. Induljunk!
Olyan érzés volt, mintha a szégyen útján vonulnánk végig,
amikor megtettük az irodája és a lift közötti jelentős távolságot.
Ő  közben végig birtoklóan fogta a könyökömet, mint valami
biztonsági őr, aki éppen kikísér az épületből. Mindenki minket
bámult. Nem túlzok. Mindenki. Az irodájuk üvegfalán keresztül
meresztették ránk a szemüket, a konyhából lestek bennünket,
és a recepció környékéről bombáztak lopott pillantásokkal.
Nem zavart annyira, amennyire valószínűleg kellett volna. Ez
nem egy igazi állás volt. Vicious pedig nem volt igazán a
főnököm. Ez csak egy megállapodás volt, aminek hamarosan
vége lesz, szóval meg kellett ragadnom minden kínálkozó
lehetőséget, mielőtt lejárt volna az időm.
Amikor beléptünk a liftbe, egy öltönyös alkalmazott
csatlakozni próbált hozzánk.
–  Tűnés! – szólt rá Vicious egyszerűen, a férfi pedig
rezzenéstelen arccal kisétált a liftből.
Én eltátottam a számat, Vicious pedig megnyomta a gombot,
ami a liftajtókat zárta, aztán az ezüstszínű falhoz szorította a
testemet.
– Nos, hol is tartottunk?
 
  
Magamban azért fohászkodtam, senki ne legyen szemtanúja a
ténynek, miszerint Vicioust csupán néhány másodperc választja
el attól, hogy alaposan megbasszon, de hiába reménykedtem.
Mire megszólalt a lift csengője, és kitámolyogtunk az épület
zsúfolt előcsarnokába, az ajkam felhasadt az egyik vad
csókunktól. Véreztem. Az  igazsághoz hozzátartozik, hogy én
haraptam meg őt először, de az csak gyengéd évődés volt.
Vicious viszont egyszerűen… Az őrült volt rá a megfelelő szó.
Sietős léptekkel száguldottunk a kijárat felé, és bár tisztában
voltam vele, hogy mindössze egy rövid, tízperces sétányira
vagyunk a lakásainktól, valahogy furcsa volt gyalog megtenni
ezt az utat, amikor ennyire felajzottak voltunk, és ennyire
szenvedélyesen vágytunk egymásra. A  bugyim annyira át volt
nedvesedve, csak remélhettem, hogy az embereknek nem tűnik
fel karácsonyi motívumokkal díszített leggingsemen keresztül.
Még szerencse, hogy vastag volt az anyaga.
Vicious továbbra is fogta a könyökömet, úgy vezetett, aminek
azt a benyomást kellett volna keltenie bennem, hogy lovagias,
hízelgőnek kellett volna találnom, de semmiféle illúziót nem
tápláltam azzal kapcsolatban, miről is szól ez valójában. Elég jól
ismertem őt ahhoz, bármilyen sok év telt is el közben, hogy
tudjam, az ő esetében a romantika nem szerepel a menün.
Érzelmi szempontból annyira volt elérhető, mint egy
légkalapács. Ez színtiszta szenvedély volt, ami egy évtizednyi
csendes izzás után a frusztráció, a féltékenység és a gyűlölet
tüzétől szítva most hirtelen lángra lobbant.
 Amint kijutottunk a forgóajtón, és gyors léptekkel
megindultunk az utcán a decemberi hidegben a karácsonyi
bevásárlást intéző embereket kerülgetve, nevetni kezdtem.
Annyira siettünk, mintha forró lenne a talaj a lábunk alatt.
– Akarom tudni, hogy mit találsz annyira viccesnek? – Vicious
arca feszültnek tűnt, én pedig magamba fojtottam egy újabb
kuncogást.
Nem lett volna szabad nevetnem. Vérzett az alsó ajkam,
Vicious erekciója pedig szemmel látható volt. De annyira
komolynak tűnt. Mintha az ügyeletre sietne velem, nem pedig
az ágya felé terelgetne.
– Csak úgy viselkedünk, mint két középiskolás, akik épp most
tudták meg, hogy az egyiküknél senki sincs otthon – feleltem, és
majdnem ismét felkuncogtam, de küzdöttem ellene.
Vicious megszorította a könyökömet, és befordultunk a
következő sarkon. Szinte már futottunk.
A  nevetésem elhalt, amikor besétáltunk a lakásainknak
otthont adó felhőkarcoló üvegajtaján. Vicious gyors
egymásutánban háromszor is megnyomta a lift hívógombját,
majd elkezdett fel-alá járkálni az ajtó előtt, miközben arra várt,
hogy kinyíljon végre. A kezével éjfekete hajába túrt.
– Rosie otthon van – jegyeztem meg, és nyeltem egy nagyot.
Vicious felém pördült, és rám meredt. Esküszöm úgy tűnt, az
erekciója bármelyik pillanatban átszakíthatja a cipzárját,
persze arra is volt esély, hogy a cipzárja tesz kárt az
erekciójában. Mindkét lehetőség elég fájdalmasan hangzott.
–  Akkor felmegyünk a penthouse-ba – felelte, és még jobban
belemélyesztette az ujjait összekócolódott hajába, majd
türelmetlenül rántott egyet a tincsein.
– A liftben is összefuthatunk vele. Vagy a folyosón. Vagy…
Az  igazat megvallva, kicsit sem érdekelt, hogy a húgom
rajtakaphat bennünket. Mindketten felnőttek voltunk, és
különben is előfordult néha-néha, hogy felvittünk magunkkal
egy pasit a stúdiólakásunkba. Amikor sor került a dologra, a
másik testvér tapintatosan eltűnt. Nem. Egyértelmű, hogy
halogatni próbáltam a dolgot, csak azt nem tudtam, pontosan
miért.
–  Rendben. Fogunk egy taxit. A  Mandarin nincs annyira
messze. Az évnek ebben az időszakában elég kis esély van rá, de
előfordulhat, hogy akad egy-két szabad szobájuk. Ha mégsem
lenne, még mindig ott van a Starbucks mosdója. – Vicious
sarkon fordult, és öles léptekkel megindult a kijárat felé.
Megragadtam a kezét, hogy megállítsam, és egymásba
kapcsolódott a tekintetünk.
–  Komolyan, Vicious? Tízévnyi várakozás után tényleg így
akarod intézni? Egy szállodában, a délelőtt közepén?
–  Cseszd meg! – Vicious álla megfeszült, kifújta a levegőt, és
behunyta a szemét. – Mit gondoltál, amikor eljöttünk az
irodából, mi fog történni? Hogy bebújunk az ágyba, és
megnézünk valami kibaszott Jennifer Lawrence-filmet?
Annyira feszültnek tűnt, hogy attól tartottam, felrobban a
márványpadlón. Az inge gallérjára simítottam a tenyeremet, és
úgy tűnt, ez megnyugtatja kissé.
–  Vettem Rosie-nak egy repülőjegyet, hogy hazautazhasson
meglátogatni a szüleinket. A  tervek szerint este hat körül
átveszi a gyógyszereit, és onnan egyenesen a reptér felé veszi az
irányt. Mi lenne, ha addig inkább mégis bemennénk az irodába,
és visszajönnénk, miután elindult?
– Szó sem lehet róla, bassza meg! – Vicious valósággal köpte a
szavakat. – A mai nap kizárólag a miénk.
Amikor nem moccant, hanem csak bámult engem, mint aki
mindjárt a magáévá tesz ott a padlón, egymásba fontam az
ujjaimat, és csavartam rajtuk egyet.
– Megmutathatnám neked New Yorkot.
– Mi? – Vicious összevonta a szemöldökét.
–  Megmutathatnám neked New Yorkot. Elvihetnélek a
kedvenc helyeimre, a kedvenc éttermembe. Megmutathatnám
neked, miért sokkal jobb, mint L. A., miért zengi ennek az őrült
helynek a dicséretét Frank Sinatra, Woody Allen és Scorsese az
őrült időjárása ellenére úgy, mintha ez lenne a paradicsom
maga.
–  Édesem, a monogámiát nem nekem találták ki. – Vicious
olyan helytelenítően csettintgetett a nyelvével, mintha azt
kérdeztem volna tőle, hogy ketté tudja-e választani a Vörös-
tengert. – Ez pedig nagyon úgy hangzik a számomra, mint egy
randi.
–  Nem az – tiltakoztam, és éreztem, hogy felforrósodik az
arcom. – Különben is, élénken emlékszem rá, hogy tegnap
megkértél, menjek el veled vacsorázni. Mi változott azóta?
– Az nem randi volt. Egyszerűen csak kurvára éhes voltam.
–  Nos, miből gondolod egyáltalán, hogy randizni szeretnék
valakivel, aki annyira gyűlölködő és rideg, mint amilyen te
vagy? – Oldalra biccentettem a fejem, mint valami madár, a
szemem tűzben égett.
–  Nem tudom. Nem érdekel. És nem szoktam randizni –
ismételte Vicious, majd megcsóválta a fejét, és hátrált egy lépést.
Az  arcát rózsaszín pír vonta be, és ezúttal nem kizárólag a
hideg volt érte a felelős.
Szentséges atyaúristen odafent a mennyben!
Kezdtem megelégelni ezt a nevetséges helyzetet, szóval úgy
döntöttem, hogy véget vetek a beszélgetésünknek.
– Valóban? – horkantam fel.
– Valóban – felelte tagoltan.
– Szóval, ha azt mondanám neked, hogy szeretném újraélni a
gimi utolsó évét egyetlen napba sűrítve… Elmenni korcsolyázni
a Rockefeller Centerhez, és engedni, hogy eljuss a második
bázisig, ahogy az két tinédzser között szokás… – Megszüntettem
a távolságot kettőnk között, és megcsókoltam egy apró szeletet
Vicious fedetlenül hagyott nyakából, neki pedig elakadt a
lélegzete. – Aztán továbbmenni a P.J. Clarke’sba enni valamit, és
eljutni a harmadik bázisig a mosdóban… – Rekedten
mormoltam a szavakat forró bőre közelében, majd felemeltem
a fejem, és mélyen belenéztem viharos kék szemébe. – És egy
Broadway-előadással befejezni a napot, ahol valami nagyon
illetlen dolgot művelnék veled az ülés alatt… – Valósággal
egymásba olvadtunk, és bizony éreztem, hogy a duzzanat a
nadrágja elején egyre nagyobbra nőve feszül a hasamnak. – Azt
felelnéd, hogy… nem?
 Vicious arca a világ legviccesebb látványa volt: először
meglepetést tükrözött, aztán lelkesedést, végül pedig
felajzottságot.
–  Basszus! – motyogta, és hozzám nyomta kemény farkát.
Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy egy rendkívül
illetlen ölelésben forrunk össze. – Arra készülök, hogy
korcsolyázni menjek, mert szeretném, ha kézimunkáznál
rajtam egy kicsit, és már nem is vagyok tizenhat éves.
– Ez egyértelműen egy randevú – viccelődtem.
Vicious a szemét forgatta, de azért követett, ki az utcára,
egyenesen a legközelebbi metróállomásra. Szövetkabátját
menet közben begombolta, hogy elrejtse a hatalmas
domborulatot a lába között.
– Mutasd az utat!
 

 
Korábbi évődésem ellenére nem állt szándékomban tényleg
elvinni korcsolyázni Vicioust, de ezt egyelőre nem kötöttem az
orrára. Igazából élvezettel figyeltem, ahogy ott ült velem
szemben a metrón, megfeszített állal, összeráncolt
szemöldökkel, rám szegezett tekintettel. Tudomást sem vettünk
a bennünket körülvevő zsivajról – a nekünk dörgölőző nedves,
büdös kabátokról, a Kindle-ökről, a puha fedeles könyvekről és
az oldalunknak csapódó, ázsiai ételek illatát árasztó
papírtasakokról. Csak mi ketten léteztünk.
 Már nem is emlékeztem, mikor töltöttem utoljára
szórakozással egy teljes napot a városban, anélkül, hogy újabb
műszakok vállalásán kellett volna töprengenem, vagy hivatalos
ügyeket intéznem.
Arra sem emlékeztem, mikor töltöttem utoljára a napomat
egy olyan férfi társaságában, aki képes volt elérni, hogy
elgyengüljön a térdem, kapkodóvá váljon a légzésem, és úgy
érezzem, hogy a szívem már nem is az enyém.
– Ez semmit sem jelent – szólt oda Vicious a szemközti ülésről,
a saját kijelentésem egy kitekert verzióját használva fel
ellenem, amit akkor vetettem oda neki, amikor tegnap
beengedtem a lakásomba.
–  Csak azt kérem tőled, hogy korcsolyázz velem, nem a
rettenetesen rideg szívedet körülvevő jeges páncélt próbálom
megolvasztani – vágtam vissza ugyanolyan hangnemben, ahogy
ő válaszolt nekem kevesebb mint huszonnégy órával ezelőtt.
Rám villantotta ritka mosolyai egyikét.
–  Hová megyünk valójában? A  Rockefeller Center nem erre
van.
– Jó megfigyelés, mint mindig, Mr. Spencer. – Amikor befutott
a szerelvény a 77. utcai metróállomásra, felálltam, és
megragadtam az egyik kapaszkodót. Vicious követett. –
A Metbe megyünk.
9

A  Metben az összes lehetséges téma közül most éppen az

emberi anatómiáról lehetett megtekinteni egy különleges
kiállítást. Hihetetlenül élethű volt, és egyben véres is. Beálltunk
a sorba, hogy jegyet szerezzünk magunknak, és közben
elmeséltem, hogy amikor életemben először elmentem a
múzeumba, és megláttam egy igazi múmiát, majdnem
elájultam. Ő  elnevette magát, majd elárulta, hogy egy a
philadelphiai Mütter Múzeumban tett osztálykirándulás
alkalmával ő elhányta magát, amikor meglátta Einstein agya
maradványainak egy részét.
–  Nem hibáztatlak. Vannak dolgok, amiket jobb a képzeletre
bízni… Bár nem hiszem, hogy valaha is szeretném elképzelni
Einstein agyának a maradványait. – Elfintorodtam, és már be is
jutottunk a kiállításra.
Szinte fojtogattam a kis füzetet, amit azért tartottam a
kezemben, hogy a segítségével megszabaduljak a testemben
felgyülemlett feszültség egy részétől. Megálltunk egy igazi
emberi szívet ábrázoló kép előtt, ami egy fehér kockán állt.
Véres volt, és frissnek tűnt, mintha nem sokkal ezelőtt még
dobogott volna.
Láttam benne a művészetet.
A  fenébe is! A  legszívesebben hazarohantam volna
megfesteni.
– Tizenhárom éves voltam, és eléggé össze voltam zavarodva,
méghozzá több szempontból is. Számomra az agy valahogy
mindig is az emberi test legfontosabb és legintimebb részének
számított. Talán azért, mert csak az maradt meg az anyámból a
balesete után. Nyaktól lefelé béna volt, de szellemileg teljesen
ép. Továbbra is önmaga.
Egyetlen szót sem szóltam, mert úgy éreztem, fontos
hagynom, hogy Vicious beszéljen. Mindketten a képet
bámultuk, amikor még hozzátette:
– Tetszik, hogy a valóság képébe nézel, és nem kapod félre a
tekinteted. Nem vagy gyáva, Emilia.
Bólintottam.
– Ahogy te sem. Úgy értem, őrült vagy, de bátor.
Jobbra indultunk, és sétáltunk néhány métert, hogy
megnézhessük a következő kiállítási darabot. Gyorsan telt az
idő, túlságosan is gyorsan. Négy órát töltöttünk a múzeumban,
én pedig már majd éhen haltam, szóval előálltam a javaslattal,
hogy menjünk, és együnk valamit. Vicious egyetértően bólintott.
Meglepőnek találtam, hogy eddig kibírta, és nem panaszkodott,
amiért ilyen sokáig maradtunk. Elindultunk a kijárat felé, de
aztán Vicious hirtelen megragadott a kabátom gallérjánál fogva,
és belökött egy sarokba egy fal mögé, ami a mosdókhoz vezetett.
Csendes volt, és félreeső. Csak egy újabb döglött hétköznap
karácsony előtt.
Vicious ajka gyorsan az enyémre talált, és közben ezt
motyogta az orra alatt:
– Hol van a második bázis, amit ígértél?
A nyaka köré kulcsoltam az ujjaimat, és vártam, hogy mi lesz
a következő lépése.
Jó kislány voltam.
Ő viszont egy igazi rosszfiú.
Tudta, mi a teendő.
Birtokba vette az ajkamat, és lassan, ráérősen megcsókolt –
ezúttal évődően –, majd elhúzódott, és félig leeresztett szemhéja
alól úgy méregetett, mint valami ragadozó a prédáját.
 – Üdítő – mormolta rekedten.
Bólintottam. Egy hosszú csók jobb volt, mint egy gyors menet.
Vicious ismét lehajtotta a fejét, újabb csókot követelt, és ezúttal
el is mélyítette. Mohón szívta be a nyelvemet, majd az egyik
kezével keményen megmarkolta a fenekemet, és közben a másik
keze hüvelykujjával gyengéden cirógatni kezdte a nyakamat.
–  Gyakran gondoltál erre? Arra, hogy így megcsókolhass? –
Érzéki volt a hangom. Éreztem, hogy Vicious bólintott, annak
ellenére, hogy be volt csukva a szemem. A  kettőnk között
szikrázó feszültség mámorító volt. A  testem valósággal
könyörgött, többet akart Viciousből, sóvárgott az érintéséért,
kétségbeesetten szeretett volna közelebb kerülni hozzá.
A megszállottja voltam. Ő volt a múzsám. És az ellenségem.
– Kibaszottul gyakran, Emilia. Egész idő alatt. Szerettem volna
megmarkolni ezt a segget… – Vicious megszorította a
fenekemet, magához rántott, hozzám dörgölte az erekcióját, és a
szája könnyed, játékos csókokkal űzte az enyémet, amelyek
egyszerre voltak részegítőek és megnyugtatóak. – Megérinteni
ezt a mellet… – Bőrkeményedéses hüvelykujja a nyakamról
lesiklott a kulcscsontomra, és mielőtt még észbe kaphattam
volna, már a jobb mellemet masszírozta a ruhám anyagán
keresztül, a szája pedig az államra tapadt. – És megcsókolni ezt
a kibaszott, istenverte ajkat, ami valaki más kedvéért húzódott
mosolyra.
Vicious újra és újra megcsókolt.
Teljesen összetört.
Új élettel töltött meg.
 Tönkretett.
Nem is hoztam szóba Deant, mivel úgy tűnt, hogy a volt
barátom szépen továbblépett.
Miután összefutottam Viciousszel, úrrá lett rajtam a
kíváncsiság és a bűntudat, így vetettem egy pillantást Dean
Facebook-oldalára. Láttam, hogy boldog, elégedett, és nem
meglepő módon egy igazi nőcsábász. Valahogy ettől sokkal
jobban éreztem magam. Hogy már nem én töltöm be a
gondolatait.
Vicious teljesen másként volt ezzel. Neki ott voltam a fejében.
Ott voltam, és ő gyűlölte a dolgot. Jelen pillanatban is ezért
csókolóztunk. Mert folyton azt hajtogatta, mennyire gyűlöl
engem, de én nem hittem neki. Most legalábbis semmiképp.
–  Akkor miért viselkedtél annyira utálatosan? – Nem tudtam
eldönteni, hogy haragszom-e rá, vagy egyszerűen csak
megőrülök érte. Az  agyamban teljes volt a zűrzavar,
valahányszor a közelembe került.
Kemény farka továbbra is „Rudof, a rénszarvas”-mintás
leggingsemnek feszült, amikor a csókjaival áttért a mellemre, és
rám ügyet sem vetve lejjebb húzta a pulóveremet, majd a
melltartóm anyagán keresztül szívogatni kezdte a
mellbimbómat. Éreztem a farka lüktetését a combom belső
oldalán, és azt akartam, hogy teljesen betöltsön. Valósággal
elepedtem érte. De Vicious arckifejezése elkomolyodott.
– Emilia… – kezdte figyelmeztetően.
–  Nem! Áruld el nekem! Mi a francért van még mindig
jelentősége? Megkaptad, amit akartál. Eljöttem. Szóval miért
nem szabadítasz meg végre a szenvedésemtől?
Vicious felsóhajtott, és elhúzódott tőlem, de a testével teljesen
bekerített. A karja jobbról és balról is a falhoz szegezett. A padló
felé fordította a tekintetét.
–  A  fejem búbjától a lábujjam hegyéig tele voltam kibaszott
sebhelyekkel. Testileg sérült voltam. Mentálisan eltorzult.
A  verések, amiket Daryl Rylertől elszenvedtem, tönkretettek.
Nem vehettem le az ingemet, amikor mindenki lement a
strandra. Nem dughattam a lányokkal felkapcsolt villany
mellett. Még levegőt sem voltam képes venni anélkül, hogy
eszembe ne jutott volna, miféle szörnyeteg vagyok a ruháim
alatt, a bőröm alatt. És aztán ott voltál te. Ártatlanul,
sebhelyektől mentesen, azzal a hatalmas, kedves szemeddel és
az őszinte mosolyoddal. Annyira makulátlan voltál, én pedig
annyira mocskos. Azt hiszem, szerettelek volna téged is
beszennyezni. Ráadásul ott volt még az egész Ryler-féle szarság
is. Azt gondoltam, hogy rájöttél, mit művelt velem. Attól féltem,
hogy el fogod mondani az embereknek. Ezt nem
kockáztathattam meg, szóval rád ijesztettem. Aztán
elüldöztelek. Elcseszett egy alak vagyok, Emilia. Jól tudom. Nem
kérem tőled, hogy javíts meg! Vagyok, aki vagyok. Baszni
fogunk. Használjuk egymást. Egészen addig, amíg
valamelyikünk nem talál magának valaki mást.
Vicious kötetlen viszonyt akart. Ez rendben is volt.
Ő  volt a fény a sötét ködben. De mindenki másnál jobban
tisztában voltam vele, milyen súlyosan megégethetnek a benne
lobogó, gyönyörűen táncoló lángok. Ha futó kalandként
tekintenék a dologra, akkor megvédhetném a szívemet. Ahogy ő
is az övét.
–  Volt valaha komoly kapcsolatod? – Szinte sóhajként hagyta
el az ajkamat a kérdés.
Kezdtünk lehűlni. Vicious teste megfeszült, a tartása merevvé
vált. Megcéloztuk a kijáratot, és folytattuk az utunkat a metró
felé. Követtem őt. Hazugság lett volna azt mondani, hogy
elégedett vagyok a magyarázatával, de megnyugtatott. Legalább
egy kicsit.
–  Soha – felelte Vicious érzelmektől mentes hangon. – És
neked? Kivéve persze…
–  Két komoly barátom volt itt, New Yorkban – bólintottam a
szavába vágva, még mielőtt kimondhatta volna a nevét. Dean
megsebezte őt. Ahogy Vicious is megsebzett engem. Most már
értettem.
Vicious mindössze egy hümmentéssel felelt. Bementünk a
metróállomásra, és szerencsére még sikerült felszállnunk egy
nemrég befutott szerelvényre. Zsúfolásig tele volt ugyan, de
gyanítottam, hogy nem csak azért szorított a testével a sárga
falak egyikének, hogy senki más ne érhessen hozzám.
– Szerelmes voltál bármelyikbe is? – Ajka az enyém közelében
táncolt.
Vállat vontam.
– Honnan lehet azt biztosra tudni? Nagyon kedvesek voltak.
– Értem. Kedvesek.
Ez volt minden, amire ügyvéd énjének szüksége volt, hogy
bizonyítottnak tekintse az elméletét. Az  út hátralévő részében
egy pillanatra sem hervadt le az arcáról az önelégült mosoly.
Gazember.
 

 
Megálltunk a Rockefeller Plazánál. Azt mondtam Viciousnek,
hogy szeretném megnézni a fát, és figyelni akarom az
embereket korcsolyázás közben. Az  igazat megvallva
egyszerűen csak szerettem volna feszegetni a határait még egy
kicsit. Próbára akartam tenni a türelmét. Megtudni, milyen
messzire hajlandó elmenni. Kiderült, hogy meglehetősen
messzire. Sokkal messzebbre, mint amennyire bármelyik másik
lányért hajlandó volt elmenni, legjobb tudomásom szerint. Ez
már önmagában is simogatta az egómat, méghozzá olyan
helyeken, amelyektől gyönyörteli borzongás futkározott a
testemen.
A  következő megállónk a Thin Crushed Ice volt East Village-
ben. Még sosem jártam itt, de sokszor elmentem már előtte,
amikor festőeszközöket vásároltam a The Paint Store-ban, és
mindig is kíváncsi voltam, hogyan nézhet ki belülről. Szóval a
szó szoros értelmében nem tartozott a kedvenc helyeim közé,
de volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan azzá válik majd.
Szexi volt, és sötét. A  bejáratot egy telefonfülke alkotta.
Egyenesen egy nyitott bárhoz lehetett jutni rajta keresztül,
csupasz téglafalakkal, napszemüveget és nyakkendőt viselő
kitömött állatokkal, valamint faborítású mennyezettel, ami azt
a hatást keltette, mintha nagyon-nagyon messze lennénk New
Yorktól. A hely tele volt hipszterekkel, annak ellenére, hogy még
csak este hat volt, ráadásul hétköznap.
Vicious odament az egyik bokszhoz, és leült a bőrkanapék
egyikére. Amikor pedig készültem letelepedni vele szemközt,
megcsóválta a fejét, mintha valami nyeretlen kezdő lennék, és
megpaskolta a maga melletti helyet. Odacsusszantam mellé, ő
pedig átkarolta a vállamat. Válaszul behunytam a szemem, és
engedélyeztem magamnak, hogy beszívjam az illatát – tényleg
magamba fogadjam –, és élveztem, hogy egy csendes pillanat
erejéig kizárólag az enyém lehet.
Amikor kinyitottam a szemem, megint csak eszembe juttatta,
miért is nem tekinthető ez egy igazi randinak.
–  Igyál! – Odadobott elém egy koktélmenüt, előkapta a
telefonját, és ellenőrizni kezdte az e-mailjeit. – De ne annyit,
hogy utána ne baszhassalak meg, mert túlzottan be vagy állva.
A legtöbb lány ebben a pillanatban faképnél hagyta volna. Én
azonban tisztában voltam vele, hogy Viciousnek vissza kell
vágnia valahogy, amiért sebezhetőnek mutatkozott előttem
korábban a Metben. Amikor bevallotta, hogy gyengének érezte
magát. Amikor elismerte a vereségét.
– Ilyen hozzáállás mellett a józan énem nem is lenne hajlandó
szóba állni veled. – Alaposan áttanulmányoztam az étlapot, és
természetesen minden egyes ételt megkívántam. Valósággal
csorgott a nyálam, pedig a fogásoknak legalább a felét nem is
ismertem. Kifinomult volt a hangzásuk. Ázsiai és mediterrán
hatások keveredtek egymással. Nem is érdekelt, mit jelent a
nevük, egyszerűen csak szerettem volna a gyomromban tudni
mindet.
Amikor felemeltem a fejem, hogy megkérdezzem Vicioustől,
mit szeretne, azon kaptam, hogy már megint olyan furán mered
rám. Ugyanezt művelte egész idő alatt a múzeumban is, de nem
akartam tönkretenni a szabadnapunkat azzal, hogy
megkérdezem tőle, miért teszi.
– Mi az? – szegeztem neki a kérdést végül.
– A harmadik bázis az orális szex, ugye?
A  szememet forgattam. Éppen mikor válaszolni készültem
volna, felbukkant az asztalunknál a pincérnő. Iszonyatosan
hipszter volt, a haja ugyanolyan színű, mint az enyém, és elég
piercing volt az arcában ahhoz, hogy emberi szitaként is
funkcionálhasson. Már nyitotta volna a száját, hogy üdvözöljön
bennünket, de Vicious belefojtotta a szót.
–  Mindent kérünk. – Odadobta a pincérnőnek az étlapokat,
majd ismét felém fordult, úgy folytatta:
–  Egyszerűen hozzon mindent! Koktélokat. Ételeket. Bármit.
Mindent. Most menjen!
Az  első ösztönös reakcióm az lett volna, hogy felállok, és
távozom, mielőtt még mindenki arra a következtetésre jutna,
hogy részemről elfogadható ez a durva viselkedés. El is kezdtem
csúszni a fenekemen az ülésem széle felé, de ekkor Vicious
odarántott magához, keményen.
– Mi a franc? – meredtem rá komoran.
–  Még nem adtál választ nekem. – Végigjáratta rajtam a
tekintetét, méghozzá módszeresen. – Mi tartozik bele a
harmadik bázisba? Az, hogy behatolok a pinádba a
nyelvemmel, te pedig leszopod a farkamat?
Jóságos isten!
Nem tudtam elhinni, hogy valamikor komolyan bele voltam
zúgva ebbe a pasasba. Az  meg pláne hihetetlennek tűnt, hogy
azon aggodalmaskodtam, képes lennék-e lefeküdni vele anélkül,
hogy összetörné a szívemet. Könnyű lesz.
–  Vic – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Ne tégy úgy,
mintha nem tudnád, mit jelent a harmadik bázis!
–  Jobban szeretem a fociterminológiát, tekintve, hogy azt a
játékot sokkal jobban ismerem. Ezért is vagyok tisztában azzal,
hogy ma este mindenképpen pontot fogok szerezni.
– Elegáns. – Az arcom továbbra is mosolytalan maradt.
–  Vastag is – tette hozzá Vicious. – És egy egész picit jobbra
görbül.
Ismét közel jártam hozzá, hogy felálljak, de ekkor a pincérnő
újra odalépett hozzánk, nagyjából tíz pohárral a tálcáján. Így
aztán távozás helyett felhajtottam két koktélt, mintha csak
töményet innék, majd megtöröltem a számat a kezem fejével.
Nem viselkedtem túl kifinomultan, de a főnököm éppen az
orális szexről kérdezgetett. Kezdtek elmosódni a határvonalak,
és minden egyes cent alkohollal, ami a véráramomba került,
egyre elmosódottabbakká váltak.
Vicious ivott egy kortyot a söréből. Lassan. Teljesen ura volt
önmagának. A  vadász mindig is számítóbb, ő irányított. És ott
voltam én, aki vergődtem, mint valami tehetetlen préda.
– Miért nem próbáltál festőként érvényesülni? – kérdezte.
 Ez sokkal inkább vádaskodásnak tűnt, nem kérdésnek.
A  kirendelt étel egy része megérkezett, én pedig felkaptam a
villámat, és mindenből vettem egy kis kóstolót.
–  Megtettem, és dolgoztam is együtt más művészekkel.
Az egyetem elvégzése után gyakornokként vállaltam munkát az
egyik galériában itt, Manhattanben. Aztán Rosie hozzám
költözött, majd megbetegedett, és egyetlen részmunkaidős állást
sem volt képes megtartani hosszabb időre. Miért lett belőled
ügyvéd?
– Szeretek emberekkel vitatkozni.
Ezzel megnevettetett. Kénytelen voltam egyetérteni vele.
–  Mégis a fúziókat és a felvásárlásokat választottad, ami
aligha tekinthető gyorsan mozgó és drámai terepnek egy ilyen
készség gyakorlására – érveltem.
Vicious felkapott egy olajbogyót, és az ajkamhoz emelte.
– Nyisd ki a szád! – morrant rám.
Megtettem.
– Most nyeld le!
A  fogaim között az olajbogyóval kihívóan rámosolyogtam.
Ő lehajolt hozzám, és keményen megcsókolt, a nyelvével pedig a
számba lökte az olajbogyót. Választhattam, hogy fuldokolni
kezdek, vagy lenyelem. A nyelés mellett döntöttem.
Vicious elhúzódott tőlem, de továbbra is az ajkamra szegezte
a tekintetét.
–  Na, ez jó gyakorlás. Ami a jogot illeti, semmi kedvem
olyanok seggét védeni, akik elcsesztek dolgokat. Sokkal jobban
szeretem azt figyelni, ahogy az ügyfeleim megduplázzák vagy
megháromszorozzák a befektetéseiket… és az enyémeket.
Az emberek nem azért fizetnek nekem, mert jogi végzettségem
van. Egy szar egyetemre jártam L. A.-ben, és olyanokkal
diplomáztam, akik aztán később ingatlanátruházásoknál
asszisztáltak, vagy közlekedési balesetek sérültjeinek
ajánlgatták a szolgálataikat. Azért fizetnek, hogy pénzt
csináljak. És én csinálok is, méghozzá többvagonnyit.
–  Miért rajongsz ennyire a pénzért? Olyan sok van neked
belőle.
Vicious előrehajolt, és az ujjai közé vette az egyik
levendulaszínű tincsemet.
– A pénz, édesem, olyan, mint a punci. Sosem lehet belőle elég
sok.
– Ja, persze, és annyira boldog lettél tőle. Ugye tisztában vagy
vele, hogy olyan vagy, mint valami két lábon járó és beszélő
klisé?
Viciousnek ördögi szikrák villantak fel a szemében.
–  Boldog vagyok. Soha nem voltam boldogabb. Hét óra van,
szóval Rosie már biztosan régen elindult a reptérre. Menjünk
innen, mielőtt még a szavadon fognálak, és itt az asztalon
hajtanám be rajtad azt a harmadik bázist!
–  Mielőtt hazamennénk, van még egy hely, ahol szeretnék
megállni – feleltem.
– A kibaszott életbe! – Vicious a fogát csikorgatta. – Mi lenne,
ha betartanád az alkunk rád eső felét, Miss LeBlanc?
– Úgy lesz. Előbb vagy utóbb. A türelem rózsát terem.
–  A  türelem baszódjon meg! Bárhol állunk is meg, remélem,
kényelmes hely, mert az biztos, hogy ott meg foglak kóstolni.
 
 

9 Met – Metropolitan Művészeti Múzeum nevének rövidített verziója

 Tizenhatodik fejezet
 
 
Vicious
 
Csak arra tudtam gondolni, hogy végre ágyba vigyem Emiliát.
Nem akartam az életről beszélgetni vele. Nem szerettem volna
jobban megismerni. Már így is vagy ötezer szabályt
megszegtem azzal, hogy együtt töltöttem vele a napot. Minden
egyes az ágyon kívül töltött perc kockázatot jelentett. Úgy tűnt
azonban, hogy minél inkább úgy viselkedem, mint valami
faragatlan, undorító disznó, Emilia annál több kérdést tesz fel
nekem a hivatásomról, a hobbijaimról és arról, hogy miket
szeretek.
Az  emberek mindig is magasról leszarták ezeket a dolgokat.
Mindig. Emilia érdeklődésétől nem lett jobb a közérzetem.
Inkább furcsán éreztem magam tőle.
A  következő úti célunk a Broadway volt. Magamban azért
fohászkodtam, hogy Emilia ne akarjon beülni megnézni egy
darabot. Semmi kifogásom nem volt a Broadway-előadások
ellen, de ha az egyik közém és az ő régóta áhított puncija közé
áll, kész lettem volna akár az egész kibaszott utcát is lángba
borítani. Máris elkezdtem matekozni magamban.
Kiszámítottam, mennyi lenne a büntetés egy emberekkel teli
épület felgyújtásáért. Szándékos gyújtogatás, valószínűleg
gyilkossági kísérlet. Ezek súlyos bűncselekménynek
számítottak. Mi várna rám? Letöltendő börtönbüntetés.
Minimum tizenöt év. Államonként lehetett némi eltérés, de New
York különösen keményen bánt a bűnözőivel.
Tizenöt év.
Még úgy is kibaszottul megérte volna.
–  Vicious! – Emilia hangja betört a gondolataim közé.
Gyorsabban szedtem a lábamat, mint ő, pedig halványlila
fogalmam sem volt róla, hová is megyünk. Csak annyit tudtam,
hogy szeretnék mielőbb túl lenni rajta.
– Mi van? – sziszegtem.
– Figyeltél egyáltalán arra, amit mondtam neked?
Természetesen nem.
– Minden egyes szóra.
– Valóban? – Emilia megtorpant, és keresztbe tette a karját a
mellkasán. – Akkor mit mondtam? Mit fogunk most csinálni?
Már elmúlt hét óra, és holnap volt az utolsó munkanap
karácsony előtt. Nem volt kedvem találgatni.
Felnéztem az Emilia feje fölött villogó neontáblára, ami egy
tetoválószalonhoz tartozott, és pislogtam egyet.
– Tetoválást akarsz csináltatni – feleltem színtelen hangon.
Az  arcán megjelenő meglepett kifejezés láttán tudtam, hogy
ráhibáztam.
– Milyet? – folytatta a vallatásomat.
–  Egy… – Hagytam magamnak egy kis gondolkodási időt, bár
nem volt szükségem rá. Ismertem Emiliát. Igazából jobban,
mint a legtöbb ember. – Egy cseresznyefát.
– Baszódj meg!
–  Egész nap ezt próbáltam elérni. Hová akarod a tetoválás?
Nem szeretném, ha akadályozna bennünket a dugásban.
–  A  tarkómra – vágta rá Emilia. – Ne aggódj, egészen apró
lesz!
Bólintottam. A  farkam kétszer megrándult. A  jelek szerint
Emilia bírta az ő jóváhagyását is.
– Akkor varrassuk rád azt a tetkót!
 

 
Igazán szerencsés gazember voltam, mert a szalon szinte üres
volt, annak ellenére, hogy a város egyik legjobb helyének
számított. Fogalmam sem volt róla, miért döntött úgy Emilia,
hogy magával hoz az első tetoválására, de kibaszottul nem is
érdekelt.
Felvázolta a mintát egy stencilpapírra a pulton. Rajzolás
közben elfintorította az orrát, és a nyelve hegye is előkandikált
piros ajkai közül. Egy erősen kifestett gót lány támaszkodott az
egyik bárszéknek. Úgy nézett ránk, mint a járókelők többsége.
Mintha Emilia elrabolt volna, vagy mintha én lettem volna a
józanul viselkedő bátyja. Annyira különböztünk egymástól,
hogy az szinte már komikus volt. Én a méret után készült
öltönyömmel, drága kabátommal és gazdagseggfej-
kisugárzásommal, ő a burgundi vörös pulóverével,
sísapkájával, karácsonyi motívumokkal díszített leggingsével és
katonai bakancsával.
Amikor elkészült, és megmutatta az alkotását a lánynak – még
ki is színezte és árnyékolta is –, a lány bólintott, és elvitte a
vázlatot a hátsó szobába. Emilia ekkor rágcsálni kezdte a
korábban használt ceruzája végét, én pedig kivettem a szájából,
és zsebre vágtam.
– Hé, ez nem is a miénk! – tiltakozott.
– Semmi szükségük erre a szarságra tele a nyáladdal – vágtam
rá mogorván.
– Ó? És neked igen? – Emilia elvigyorodott.
Nem is válaszoltam. Átkozottul nevetséges volt. Egy
nagydarab, tetőtől talpig teletetovált, fekete kecskeszakállas,
hosszú hajú fickó hajtotta félre a fekete műanyag függönyt.
Miután kilépett a hátsó szobából, köszönésképpen odabiccentett
nekünk.
– Shakespeare vagyok. Mizu?
Mindannyian kezet ráztunk egymással. Aztán Shakespeare
elkezdte átvenni a folyamatot Emiliával. Mivel ez volt az első
tetoválása, Shakespeare a teljes eljárást részletesen
elmagyarázta neki. Vajon mikor lesz vége ennek az egésznek?
Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta,
mióta megállapodtunk, hogy dugunk.
Shakespeare – aki a kecskeszakálla miatt tényleg úgy nézett
ki, mint valami Erzsébet-kori drámaíró – megkérdezte
Emiliától, hogy szeretné-e, ha én is vele tartanék, és bemennék
a szobába.
 – Nos… – kezdte Emilia.
Ez nyilván nem a megfelelő reakció volt, szóval úgy
döntöttem, hogy válaszolok helyette:
– Bemegyek.
A  tetováló tudomást sem vett rólam. Ide-oda cikázott a
tekintete köztem és Emilia között, és leszegte az állát.
– A fickónak nem kell bejönnie, ha maga nem szeretné.
Baszódjon meg! Úgy állította be az egészet, mintha Emilia
valami bántalmazott feleség lenne.
– Igazából nem bánom, ha csatlakozik hozzánk. Tudom, hogy
szereti nézni, ha fájdalmat okoznak nekem. – Emilia rám
kacsintott, de nem mosolygott, és az a valami a mellkasomban
egy kicsit összébb zsugorodott.
Baszódjon meg Emilia is!
Bementünk a szobába. A  padló fekete-fehér volt, a bútorok
vörösek, és a falakon bekeretezve láthatóak voltak Shakespeare
munkái. A  fickó igazán jó volt. Rászántam néhány pillanatot,
hogy megcsodáljam a tetoválásait.
Shakespeare közben az asztalára lökte az iPhone-ját, majd
levetette magát az állítható magasságú tetoválóasztal mellett
álló forgószékre.
–  Mivel szereti mérgezni magát? – kérdezte egy kacsintás
kíséretében Emiliától, aki már ott kuporgott a tetoválóasztal
peremén.
Le fogom vágni a kibaszott kecskeszakállát, és megetetem vele!
Emilia a Nightcallt választotta Kravinskytől, Shakespeare
pedig rádugta a telefonját egy USB-kábelre, és a szoba minden
sarkából üvölteni kezdett a zene. Shakespeare ekkor megkérte
Emiliát, hogy vegye le a pulóverét és a melltartóját, aztán
feküdjön hasra az asztalon, és gondoskodjon róla, hogy a haja
ne takarja el a hátát. Emilia felemelte a pulóverét, és most
először megmutatta nekem olívaszínű, selymes bőrét.
A  farkam azonnal elkezdett könyörögni az agyamnak, hogy
tegyen valamit, akármit, és csalogassa el valahogy Emiliát a
harmadik bázisig, ahogy abban korábban megállapodtunk.
Amikor Emilia hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját, és
hátat fordított nekem, nem bírtam tovább uralkodni magamon.
Előkaptam a tárcámat a zsebemből.
–  Itt a hitelkártyám. – Odanyújtottam a műanyag lapot
Shakespeare-nek. Úgy lengettem az ujjaim között, mintha
kenőpénz lenne. – Használja nyugodtan, amire csak akarja!
Cserébe hagyjon bennünket magunkra tíz percre!
Shakespeare eltátotta a száját. Nem nyúlt a hitelkártyáért.
A  tekintete ide-oda járt köztem és Emilia között, aki legalább
annyira döbbentnek tűnt, mint Shakespeare, ha nem még nála
is döbbentebbnek. De már túl késő volt visszavonni az
ajánlatomat, és amúgy sem szerettem volna.
Baszd meg, Kecskeszakáll! Gyerünk már! Hátraarc, és sétálj el!
–  Vegyen bármit! – nyomatékosítottam az üzenetet, továbbra
is pókerarcot vágva. – Szerezzen magának egy új széket! Vagy
egy asztalt. Vagy tintát, vagy bármit, amire szüksége van.
A  vendégem rá. Menjen, rendeljen kaját az egész épületnek!
Vegyen az egyik utcabeli kóbor macskának egy ágyat, hogy
összepisálhassa! Adok magának tíz percet a hitelkártyámmal,
ha ad nekem tíz percet ebben a szobában. Kettesben vele.
–  Mindig ennyire agresszív a fiúja? – Shakespeare felvont
szemöldökkel fordult Emilia felé. Kérdő volt a tekintete, mintha
azt tudakolná: Szeretné, hogy egyedül hagyjam ezzel a
seggfejjel, vagy inkább azt akarja, hogy tegyem ki a szűrét, és
hívjam a rendőrséget?
Emilia felnevetett azzal a negédes, déli szépség nevetésével,
ami valahogy mindig olyan volt, mint egy tőrdöfés a kibaszott
hasam aljába.
– Nem a fiúm.
Shakespeare szemöldöke erre a magasba szökkent.
–  Ezt vele is közölnie kellene. Nem úgy tűnik, mintha
megkapta volna róla a feljegyzést.
Ingerült szusszanással a fickó tömzsi kezébe nyomtam a
hitelkártyámat, és köré hajtogattam izzadt ujjait.
– Hé, Dr. Phil, húzd el végre a beled!
Shakespeare beadta a derekát. Bezárult mögötte az ajtó,
Emilia és én pedig végre kettesben maradtunk. Már nem volt
rajta a melltartója, a pulóverét a mellkasa elé tartva vigyorgott
rám.
– Harmadik bázis? – kérdezte, és az ajkába harapott.
Bólintottam. Visszafogott, egyenletes léptekkel közelítettem
felé. Nem akartam rávetni magam, mint valami őrült. Úgy
értem, a legszívesebben megtettem volna, de nem akartam
elijeszteni. A mai nap után semmiképp.
Valami megváltozott, akár tetszett, akár nem. Emilia ismerte a
titkaimat. Néhányat közülük legalábbis. Nem értettem, miért
mondtam el neki azokat a dolgokat, de nem bántam meg
semmit. Kicsit sem. És ez riasztó volt.
Figyeltem, ahogy a mellkasa a szívdobbanásai ritmusára
emelkedik és süllyed. Már csupán néhány centiméter választott
el a testétől, amikor hirtelen éles kanyarral jobbra fordultam, és
egyenesen Shakespeare telefonjához sétáltam.
– Mit művelsz? – Emilia hangja a mondat közepén elcsuklott,
én pedig magamba fojtottam feltörni készülő kuncogásomat.
– Nem foglak Kravinskyt hallgatva kinyalni.
Hiszen végül is ez itt Emilia. A nap legfontosabb étkezése.
És Kravinsky egy vesztes volt, de nem állt szándékomban
nekiállni a zenéről vitatkozni Emiliával. Átváltottam a
Superstarra a Sonic Youthtól. Akkor is ez a dal ment, amikor
először megpróbáltam megcsókolni őt, sikertelenül. Miután
megfordultam, láttam a szemén, hogy ő is emlékszik.
–  Kérj bocsánatot! – parancsoltam rá, és öles léptekkel ismét
megindultam felé.
– Miért? – Emilia tekintete megváltozott, úgy nézett rám, mint
aki a legszívesebben behúzna egyet.
–  Amiért nem viszonoztad a csókomat, pedig egyértelműen
vágytál rá, te kis hazug. Amiért lefeküdtél az egyik legjobb
barátommal. Amiért elérted, hogy az legyen életem legrosszabb
éve, attól az évtől eltekintve, amikor betöltöttem a kilencet.
Mert Emilia, bébi… – Oldalra biccentettem a fejem. – Mi ketten
mindig is kurvára összetartoztunk, és ezt te is jól tudod.
– Nem fogok bocsánatot kérni, csak akkor, ha te is bocsánatot
kérsz tőlem. Amiért elloptad a matekkönyvemet. Amiért úgy
bántál velem, mintha egy rakás szemét lennék… – Emilia
mélyen beszívta a levegőt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. –
Amiért elüldöztél Todos Santosból.
Megragadtam őt, elhelyezkedtem a lába között, és
félrerántottam a pulóvert, amit a mellkasához szorított, aztán
mélyen a szemébe néztem.
–  Bocsánatot kérek, amiért úgy viselkedtem veled a
középiskolában, de most már felnőttek vagyunk, és úgy
gondolom, hogy benned emberemre akadtam. Most te
következel.
Emilia a szemét forgatta.
–  Bocsánatot kérek, amiért olyan kibaszottul ellenállhatatlan
vagyok, hogy valósággal az őrületbe kergetlek.
Tisztában voltam vele, milyen ritkán hagyja el Emilia száját a
„kibaszott” szó. Imádni való volt, ahogy kimondta. Csak álltam
ott néhány másodpercen keresztül, és bámultam az arcát,
mielőtt lejjebb kalandozott volna a tekintetem. Jobb melle volt,
mint vártam. Valamivel kisebb, mint ahogy elképzeltem, és a
mellbimbója is kisebb és rózsaszínűbb volt. Igazi FFF.
Feszes. Formás. Fantasztikus.
A pulzusom felgyorsult, a vérem duzzadt farkamba tolult.
–  Megengeded? – kérdeztem. Mi a fasz történt velem? Mikor
vált a szokásommá, hogy kérésként fogalmazzak meg dolgokat?
– Megengedem – felelte Emilia.
A  jobb melle fölé hajoltam, és megpöccintettem a
nyelvemmel. Megízleltem és becézgetni kezdtem feszes
mellbimbóját.
 Emilia felsóhajtott, és a hajamba túrt. Libabőrös lett tőle a
hátam. A  mellére tapasztottam az ajkamat, de alig fejtettem ki
rá igazi nyomást. Közben a kezem a nadrágja derekához siklott,
és az anyag alá férkőzött, majd végigfuttattam az ujjaimat a
pamutbugyija mentén.
–  Úristen, Vic! – mormolta Emilia. A  melléhez szorította a
fejem, és kiélvezett minden egyes pillanatot. – Szentséges ég!
Áttértem a bal mellére, és erősebben kezdtem szívni, Emilia
pedig éppen úgy reagált, mint reméltem, ezúttal jóval
hangosabban nyögdécselt. Ez volt számomra a jel. Félretoltam a
bugyiját a kezemmel, ami még mindig a leggingsében
kalandozott, és az egyik ujjammal belehatoltam.
Annyira feszes volt.
Annyira meleg.
Annyira az enyém.
–  Emilia – suttogtam a szájába, aztán ismét megcsókoltam. –
Hányszor képzelted el, hogy megujjazlak, mialatt titokban
figyeltél a focipályán a középiskolában?
A  zene lassú volt, csábító, és mindketten kibaszottul meg
voltunk részegülve.
Emilia a tenyerébe vette az arcomat, és csillogó szemmel
meredt rám, már-már áhítatosan. Az  alkohol vagy talán a
hormonok miatt? Nem érdekelt. Sebezhető volt. Értem.
– Kérlek, ne! – Nyögésként törtek elő a torkából a szavak.
– Válaszolj! – unszoltam, és egy második ujjat is belenyomtam.
Elképesztően nedves volt. A  legszívesebben cafatokra téptem
volna a hülye leggingsét, és ott az asztalon megdugom.
 –  Minden egyes alkalommal – felelte Emilia fojtott hangon. –
Csak arra tudtam gondolni, és gyűlöltem magam miatta.
A  dal véget ért, és tudtam, hogy körülbelül öt percünk
maradt, ha nem kevesebb. Ez közel sem volt elég idő arra, hogy
megtegyem, amire vágytam.
Szóval, ahelyett, hogy elkezdtem volna lakmározni a
puncijából, egyre gyorsabban mozgattam benne az ujjaimat,
egyre mélyebben hatoltam a testébe. Ő kioldotta az övemet, az
alsónadrágomba csúsztatta a kezét, megszorította a farkam
végét, és szétmázolt rajta egy csepp előváladékot a
hüvelykujjával. Felnyögtem, és birtokba vettem a száját,
miközben kielégített a kezével.
Ki hitte volna? Emilia LeBlanc, a virginiai Richmondból.
Olyan édes volt. Olyan illedelmes. És olyan kibaszottul meg volt
őrülve értem ebben a kis tetoválószalonban a Broadwayn,
néhány nappal karácsony előtt.
Simogattuk egymást, és egymás nevét nyögdécseltük –
mindketten kétségbeesetten próbáltunk megbizonyosodni arról,
hogy ez a valóság…
Rádöbbentem, hogy pillanatokon belül Rudolfra és a kibaszott
piros orrára élvezek. Megálljt parancsoltam Emilia kezének a
farkamon, de közben továbbra is dörzsölgettem lüktető
klitoriszát, és azon töprengtem, hogy mégis mi a fenét művelek.
– Ne! – szóltam rá gorombán. – Különben elélvezek.
– És? – Emilia belemosolygott az egyik mocskos, szenvedélyes
csókunkba.
– És inkább nem élveznék el a kezedben, mint valami tizenkét
éves kölyök – feleltem, bár alig bírtam megszólalni.
– Kérj meg szépen, vagy különben folytatom!
Mi a fasz? Csak nem fenyeget?
–  Ezt még megbánod… – hördültem fel, de Emilia ekkor
gyorsabban kezdett pumpálni, én pedig teljesen behódoltam.
Mint valami nyámnyila anyámasszony katonája, megadtam
neki, amit követelt. – Rendben, bassza meg! Kérlek!
–  Mit is kérsz pontosan? – gyötört tovább, és a kurva életbe,
sokkal piszkosabban játszott, mint azt valaha is képzeltem
volna. Nem holmi megmentésre váró, finom kisasszony volt.
–  Kérlek… – Megköszörültem a torkomat. – Ne kényszeríts
arra, hogy a kezedbe élvezzek!
Ez volt az a pillanat, amelyben Emilia LeBlanc lepattant a
tetoválóasztalról, méghozzá egy olyan pajzán vigyorral az
arcán, amilyet még sosem láttam tőle, aztán térdre ereszkedett
előttem gyönyörű levendulaszínű hajával a markomban, és
miközben továbbra is pumpálta a farkamat, az ajkai közé vette
a makkomat.
– Élvezz el! – mormolta a farkammal a szájában.
És megtettem. Még mielőtt befejezhette volna a mondatot.
Döbbenetes volt, a legjobb dolog, amit valaha is műveltem
egy nővel egész eddigi életem során.
Három órával később kisétáltunk a tetoválószalonból. Emilia
bőrén egy cseresznyefa díszelgett. Nem is olyan kicsi. A  fa
törzse a nyakszirtjén kezdődött, magas volt és erős, vastag
gyökerei a válláig nyúltak. A  rózsaszín és lila virágok pedig
vékony, törékeny nyakára simultak.
 És ezzel nekem be is fellegzett.
Annyira kibaszottul befellegzett.
 

 
Fura volt Emiliát Dean penthouse-ában elképzelni.
Az  évek során jó néhány alkalommal hoztam fel lányokat a
lakásába. Volt, amelyiket a konyhájában tettem a magamévá,
volt, amelyiket a jakuzziban, a fürdőkádban vagy a
Manhattanre néző erkélyen, sőt, az egyik hajlékony Juilliard-
táncosnőt arra is sikerült rávennem, hogy Dean nagyon
keskeny, nagyon telezsúfolt bárszekrényén legyen az enyém.
Nem tulajdonítottam a dolognak különösebben nagy
jelentőséget. Dean is ugyanezt művelte az én L. A.-ben lévő
lakásomban. Egyszerűen így működtünk. Amikor azonban éjfél
környékén végre hazaértünk, pontosan tudtam, hol kell a
magamévá tennem Emilia LeBlanc-t.
A volt fiúja ágyában.
Nem volt a dologban semmi rosszindulat. Az  égvilágon
semmi. Emiliának igaza volt. Ez túl fontos volt ahhoz, hogy egy
szállodában vagy valami véletlenszerűen kiválasztott
Starbucksban tegyük meg. Egy ágyban kellett sort keríteni rá.
Emilia nem valami névtelen egyéjszakás kaland volt. Ő  egy
vágyálom volt, és mint minden ilyet, a legjobb volt lassan
ízlelgetni, dédelgetni, ajánlatos volt óvatosan és tisztelettel
bánni vele.
 Különben is, Emiliának fogalma sem volt róla, hogy ez Dean
ágya, és nem hittem, hogy ennek az információnak az
elhallgatásával bármilyen módon fájdalmat okozhatnék neki.
Nem volt semmi jelentősége. Az  én szemszögemből nézve
legalábbis.
Emilia fáradtnak tűnt a liftben, szóval úgy döntöttem, hogy
felrázom egy kicsit, ezért szívogatni kezdtem a nyakát,
mindössze néhány centiméternyire a rózsaszín virágokat
takaró kötéstől. A lift falának szorítottam a hátát, majd a térde
alá nyúlva megemeltem mindkét lábát, és a derekam köré
fontam.
– Még mindig fáj? – kérdeztem, és finoman végigfuttattam az
ujjaimat a lefedett tetováláson. Emilia belenyüszített a számba,
végigsimított a nyelvével az alsó ajkamon, de nem mondott
semmit. Én viszont hallani akartam a válaszát. Nem kellett
volna törődnöm vele, mégis érdekelt.
Lustán mozgattam a csípőmet, a ruháinkon keresztül
egymásnak feszült a testünk, amíg ki nem nyílt a lift ajtaja.
Az  út hátralévő részében továbbra is a karomban tartottam
Emiliát, úgy sétáltam vele Dean ajtajához.
Nagyon szomorú voltam, amikor végül kénytelen voltam
letenni, hogy kinyithassam az ajtót, és miután szélesre tártam,
hirtelen eszembe ötlött valami.
Egy kibaszott idióta vagyok!
–  Hunyd be a szemed! – parancsoltam rá Emiliára. Úgy
hangzott, mintha valami meglepetést terveztem volna a
számára, de mindössze egyetlen meglepő dolog volt ebben az
egészben, méghozzá az, hogy baromi nagy amatőrként
viselkedtem. A kurva életbe!
–  Miért? – akarta tudni Emilia, és az alkohol okozta
kimerültsége ellenére azonnal éberebbé vált kissé.
– Mert én azt mondtam – csattantam fel.
–  Fuss neki még egyszer! Ezúttal a nem-seggfej verziót
kérném – jelentette ki álmos hangon Emilia.
Bassza meg! Ennek a nőnek a társaságában úgy éreztem
magam, mintha valami viselkedéskorrekciós kiképzőtáborban
lennék. Vettem egy mély lélegzetet.
– Azt akarom, hogy tökéletes legyen – magyaráztam már-már
gyengéden.
Emilia szeme lecsukódott, én pedig megragadtam a kezét –
kézen fogva sétáltam vele, bassza meg, ilyen sem volt még! –, és
bevezettem a hálószobába. Menet közben Deanről és a kibaszott
tágabb családjáról készült képek mellett haladtunk el, a helyiség
minden egyes szegletéből ők mosolyogtak ránk.
Dean tökéletes családi életet élt. Csodálatos szülők és két húg,
akik kiválóan megállták a helyüket az élet minden területén.
A  teljes csomag. De bármennyire is fantasztikus volt Dean
családja, annyira azért nem lehettek érdekesek a számomra,
hogy az állítólagos lakásom tele legyen a velük kapcsolatos
emlékekkel. Semmivel sem tudtam volna megmagyarázni
ezeknek a képeknek a jelenlétét Emiliának, és nem akartam
elárulni neki, hogy ez Dean lakása. Nem akartam ugyanis, hogy
azt higgye, azért baszom meg, mert bosszút akarok állni rajta a
kamaszkorunk történéseiért.
 Mert nem ez volt a helyzet.
Azért akartam megbaszni, mert azóta vágytam a puncijára,
mióta először megpillantottam ott, a könyvtár ajtajában
álldogálva, és tudatosult bennem, hogy az a pávakék szempár
örökké kísérteni fog.
Lefektettem Emiliát az ágyra, aztán ráparancsoltam, hogy
tartsa továbbra is lehunyva a szemét, majd átrohantam a
nappaliba. Fogtam a Deanről és a családjáról készült fotókat, és
az összeset bevágtam a kamrájába. Rengeteg volt belőlük.
A nappali, a folyosó, de még a konyha is tele volt velük.
Bassza meg! Miért nem tudott Dean családja is ugyanolyan
szar lenni, mint az enyém? Az  én lakásomba nyugodtan
bevihetett volna egy teljes FBI-egységet, ötven CIA-ügynököt, sőt
még a kibaszott Nancy Drew-t is, és egyikük sem lett volna
képes megállapítani, hogy ott élek. Ennek a fickónak a
penthouse-a családorientáltabb volt, mint egy Chuck-E-Cheese10
étterem.
Tíz percembe telt megszabadulni Dean szarságaitól, és
amikor kifulladva besétáltam a hálószobába, ott találtam
Emiliát kiterülve az ágyon, hanyatt és széttárt karral. Olyan
volt, mint egy hóangyal, és halkan horkolt.
Horkolt.
Vagyis nem volt ébren.
Horkolt.
Vagyis elaludt.
A kurva életbe!
–  Hálásan köszönöm, Dean! – motyogtam, és az öklömbe
haraptam, nehogy felkiáltsak csalódottságomban.
Az  egész nap hiábavaló volt. Nem fogunk baszni. Nos, ma
éjszaka semmiképp. Nem mintha annyira gyötrelmes lett volna
számomra a mai kiruccanás – távolról sem volt az, többnyire
egészen jól éreztem magam –, de kizárólag azért mentem bele
az egészbe, mert tudtam, hogy mi vár rám az út végén.
Egy pillanatig azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha
véletlenül felébreszteném Emiliát – mondjuk, eltörhetnék
valamit, vagy feltehetnék valami zenét, mert egyszerűen nem
tudhattam, hogy elaludt –, de a jelek szerint még az én
seggfejségemnek is voltak határai.
Betakargattam egy pléddel – már megint –, aztán öles
léptekkel bevonultam a gardróbszobába, és elővettem az
edzőruhámat. Fiatal volt még az éjszaka, és ami engem illet, az
alvás megint csak nem volt terítéken.
Edzettem egy jót az edzőteremben, ami Dean háztömbjének
az aljában volt, aztán visszamentem a penthouse-ba, és
lezuhanyoztam. Emilia még mindig aludt. Én belebújtam egy
farmerbe és egy egyszerű, fekete pólóba, majd mezítláb
átcsattogtam a nappaliba, és elkezdtem átnézni néhány
hivatalos iratot. Volt két megállapodás, amelyeknek a tervezetét
még újév előtt el kellett készítenem. Ez persze gyerekjáték volt a
számomra, hiszen nem kellett időt szánnom a családomra.
Már hajnali négy óra volt. Éppen a kanapén ültem, és az egyik
ügyfelem dokumentumait tanulmányoztam, amikor
megéreztem, hogy Emilia hátulról átkarolja a vállamat.
–  Álmatlanságban szenvedsz? – szegezte nekem a kérdést
kertelés nélkül, majd játékosan a fülemre fújt. – Sosem alszol.
Kezdem azt hinni, hogy nem is vagy ember.
– Úgy tűnik, a mostohaanyám hasonlóképpen érez. – Letettem
a laptopomat a dohányzóasztalra, majd felálltam, és
szembefordultam Emiliával, aki pontosan úgy nézett ki, ahogy
én éreztem magam. Pokolian fáradtnak tűnt.
– Nos, álmatlanságban szenvedsz? – puhatolózott tovább.
– Nem – hazudtam. – Hajnali négy van. Menj vissza aludni!
–  Már nem vagyok fáradt – tiltakozott. – És ég az új
tetoválásom.
–  Biztos vagyok benne, hogy ebben nincs semmi szokatlan.
Két választásod van: visszamehetsz aludni, vagy hagyod, hogy
megbasszalak, mert mára végeztem a beszélgetéssel.
–  Tudod, mit, Vicious? Én igyekszem. Komolyan. Próbállak
elfogadni olyannak, amilyen vagy. De néha még én sem tudok
szemet hunyni a rettenetes viselkedésed felett. – Emilia ezzel
sarkon fordult, és megindult a hálószoba felé.
Figyeltem a seggét, amíg el nem tűnt a folyosóról. Nem sokkal
később ismét felbukkant az oldaltáskájával a kezében, amit a
vállára is kanyarított. És rajta volt a cipője. Mi a francért volt
rajta a cipője?
–  Kösz a középszerű napot! – Emilia zilált kontyba tűzte a
tincseit a feje tetején. – Viszlát holnap az irodában!
El akar menni?
Úgy éreztem magam, mint valami csaj, akit megbasztak,
aztán ejtettek. Bármi legyen is ennek a férfi megfelelője. Egyes
pasik a szex után taxit hívtak a nőknek, akiket megkeféltek.
Emilia azonban… Ő egyszerűen azt tervezte, hogy lelép, miután
sikerült kipasszíroznia belőlem a világtörténelem leghosszabb
randevúját.
Megmarkoltam a seggét, és közelebb rántottam magamhoz,
míg az orrunk szó szerint össze nem ért.
– Mi a faszt képzelsz, hová mész? – ziháltam az arcába.
– Haza, Vicious. Hazamegyek.
–  Tudod, Emilia, kissé úgy érzem magam, mint akit
kifosztottak. Érted, hogy miért?
Emilia pislogott párat.
– A számba élveztél.
–  Te pedig az ujjaimra – vágtam vissza. – Mégis itt vagyok,
értékelésed szerint 99,99 százalékban szűzen, és csak arra
várok, hogy megszabadíts végre az ártatlanságomtól.
Emilia hátravetette a fejét, és felnevetett. Ezzel lehetőséget
adott arra, hogy megcsodálhassam egyenletes, fehér fogait.
Aztán elhalt a nevetése, és felsóhajtott.
– Segítségre van szükséged. Én viszont fáradt vagyok. Megyek
lefeküdni. A saját lakásomban. Viszlát!
Anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot, a hasának
feszítettem a vállamat, és tűzoltó stílusban a vállamra kaptam,
majd meg sem álltam vele a hálószobáig. És éppen ez volt az,
amit mindig is szerettem volna megtenni vele. Minden egyes
kibaszott alkalommal, valahányszor megpillantottam őt a
lelátókon valamelyik focimeccsünkön. Nagydarab, izzadt
srácokat teremtettem földhöz, pedig igazából minden vágyam
az volt, hogy egy cuki, alacsony termetű lányt vehessek le a
lábáról.
Hogy lehúzhassam magamhoz, és bevonszolhassam az
ágyamba, mint valami ősember.
Lassan bevonultam a hálószobába. Közben belélegeztem
Emilia illatát, és belecsíptem az érzékeny bőrbe a térde
hajlatában. Rekedtes kuncogás tört elő a torkából.
Tisztában voltam vele, hogy tökéletes rálátása van a
seggemre. Ahogy azt is tudtam, hogy nem megy innen sehová.
Ezúttal nem. Most végre meg fog történni.
–  Eressz el, Vic! – mordult fel, de ez is csak egy újabb
hazugság volt. Nem akart elmenni, és ezzel mindketten
tisztában voltunk. Nem is méltattam válaszra. – Nem fogok a
hálószobádban aludni.
Dean hálószobájában, de ezúttal sem láttam semmi okot arra,
hogy ezt tudassam vele.
Ledobtam az ágyra, aztán az ajkamba haraptam, úgy
figyeltem őt. Kiterülve hevert ott, és tágra nyílt szemmel nézett
fel rám. Lila haja mindenütt ott volt, és arra készültem, hogy az
öklöm köré csavarjam.
–  Ettől igazán megfájdult a tetoválásom. – Emilia keze
ösztönösen a nyaka felé mozdult, de aztán eszébe jutott, hogy
nem szabad hozzáérnie. Helyette megdörzsölte a combját.
–  Vetkőzz le! – szólaltam meg rekedten. Már-már
kétségbeesettnek tűnt a hangom még a saját fülemnek is. – Most
azonnal!
– A nem-seggfej verziót, ha kérhetném! – kezdte már megint.
–  Rendben. Kérlek, vedd le a ruháidat! – Egymáshoz
illesztettem a két tenyeremet. Szükség esetén hajlandó lettem
volna akár letérdepelni is. Nem akartam én levetkőztetni. Azt
akartam, hogy szabad akaratából legyen az enyém. Hogy
könyörögjön érte. Azért, ami után egyértelműen sóvárgott oly
sok évvel ezelőtt.
Hogy befejezze végre a hazudozást.
Életemben először, arra vágytam, hogy beinvitáljon, nem
akartam ajtóstól rontani a házba.
– Nem – vágta rá, összezúzva az ábrándjaimat.
–  Nem? – Felvontam az egyik szemöldökömet. – Akkor azt
hiszem, hogy le kell rágnom rólad őket.
Emilia egy bólintás kíséretében mindössze ennyit mondott:
– Légy óvatos!
A hülye tetoválás!
Leereszkedtem az ágyra, megragadtam vörös pulóvere szélét,
aztán lassan, centiméterről centiméterre lehámoztam róla.
Minden apró bőrfelület jelentőséggel bírt. Mint egy pihentető
hétvége egy stresszes hét után. Mint egy lakoma a többnapos
éhezés után.
Szándékomban állt a lehető legalaposabban kiélvezni ezt a
nőt.
Amikor a pulóvere a padlóra hullott, Emilia felnyögött, én
pedig végignyaltam a testét, le egészen a köldökéig. A  fogaim
segítségével szabadítottam meg a hülye leggingsétől és a
pamutbugyijától, ő pedig közben áhítatosan követte a
mozdulataimat a tekintetével. Ezután alázatos csókjaim
szünetében kikapcsoltam a melltartóját is.
 Meztelen volt.
És az enyém.
Most tényleg meg fog történni.
Felegyenesedtem, feltérdeltem az ágyon, aztán egyszerűen
csak bámultam őt néhány pillanatig. Igyekeztem magamba inni
a látványát. Meg akartam baszni ezt a csajt, és addig folytatni,
amíg nem marad belőle semmi az utánam következő fickónak.
A  pokolba! Elég volt csak rágondolnom, hogy meg akarjam
ölni az illetőt.
Feljebb másztam az ágyon, és Emilia combja közé ékeltem
magam. Az  ágyékom az övének feszült. Lassan mozogni
kezdtem fölötte, fokoztam a nyomást, lecsaptam a szájára, és
elmélyítettem a csókomat, majd végignyalogattam a nyakát, a
vállát és a nyakánál lévő gödröcskét. Ő  felsóhajtott, majd a
farmeremen keresztül megmarkolta és dögönyözni kezdte a
seggemet, aztán kigombolta a nadrágot, és letolta rólam a
bokszeralsómmal együtt. A húsom forró bőréhez ért. Sima volt,
sokkal simább, mint amilyennek képzeltem az elmúlt évek
során. Amikor megmarkolta a pólómat, megragadtam apró
kezét, és finoman a csuklójába haraptam.
– Nem szoktam póló nélkül – suttogtam. És ez volt az igazság.
Nincs szeretkezés póló nélkül. Nincsenek randik. Nincsenek
kapcsolatok. Ezek voltak a szabályaim.
Emilia nemet intett a fejével. A  mozdulat szinte már
erőszakosnak hatott.
– Nem kaphatsz meg, ha nem veted le a pólódat.
Nem moccantam. Nem akartam azt mondani neki, hogy
kopjon le. Hosszú idő óta most először nem szerettem volna, ha
szembe kell néznem a seggfejségem következményeivel. Viszont
a pólómat sem akaródzott levetni.
–  Engem nem zavarnak a sebhelyeid, Vicious – jelentette ki
Emilia nyomatékosan, és közben fürkész tekintettel méregetett.
– Azok is a részedet képezik.
Eltelt egy perc. Vettem egy mély lélegzetet. Soha nem keféltem
felkapcsolt villany mellett. Egyetlen nővel sem. Mire elkezdtem
szexuális életet élni, a bőröm már olyan mértékben magán
viselte Daryl bántalmazásának nyomait, hogy nem voltam
képes elviselni. A  szégyent. A  gyengeséget, amiről árulkodott.
Ha megengedem, hogy Emilia ujjai szabadon kalandozzanak a
hegek durva felületén, az olyan lett volna, mint feladni valamit,
ami eddig kizárólag az enyém volt.
– Nem! – feleltem.
–  De igen! – makacskodott Emilia, majd a tenyerébe vette az
arcomat, és egymáshoz szorította az ajkunkat. Elfintorodtam,
magamba szívtam az illatát, és szorosan lehunytam a szemem,
de ő folytatta:
– Olyan hosszú ideig vártunk erre. A valódi élményt akarom.
Nem a felvizezett verzióját. És ami valódi, az nem csupán
gyönyörű, hanem csúnya is. Nekem az igazi Vicious kell.
A  farkam hegye máris Emilia bejáratának feszült, szóval
igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy nincs más
választásom.
Igen, gyűlöltem a sebhelyeimet. Rózsaszínűen emelkedtek ki
fehér bőrömből, lehetetlen volt nem észrevenni őket. Durvák
voltak, olyan kibaszottul durvák. De a késztetés, hogy Emilia
testébe temetkezhessek, még ennél is durvább volt, valósággal
megsüketített. Felnyögtem, majd egyetlen gyors mozdulattal,
mintha csak egy sebtapaszt távolítottam volna el, áthúztam a
pólómat a fejem fölött. Már éppen készültem behatolni, de
Emilia ismét megállított.
– Óvszer! – szólt rám figyelmeztetően.
Igen. Igaz is.
Belenyúltam az éjjeliszekrény felső fiókjába, és kotorászni
kezdtem, mert tudtam, hogy Dean ott tartja őket. Mióta
elkezdtem szexuális életet élni, most először feledkeztem meg
az óvszer használatáról, és egyáltalán nem tetszett a dolog. Nem
voltam képes megfelelően összpontosítani, amikor Emilia
puncijáról volt szó.
Felszakítottam a csomagolást, a farkamra húztam az óvszert,
aztán behunytam a szemem, és végre elmerülhettem Emilia
LeBlanc testében. A  körmei finoman a hátamba mélyedtek.
Amikor megéreztem, hogy végighúzza őket a régi sebhelyeken,
megmerevedtem, de hagytam neki. Elmélyedtem benne,
miközben ő is elmélyedt bennem.
– Lélegezz! – súgta a fülembe.
Előrenyomultam. Megdöbbentem azon, hogy mennyire
szürreális érzés. Soha nem érdekelt, mit gondolnak a nők az
ágyban nyújtott teljesítményemről, de Emilia véleménye
valamiért mégis számított.
Ő felnyögött, és bátorított, hogy folytassam, közben elcsúfított
bőrömet simogatta. Mégsem éreztem úgy magam, mintha
valami szörnyszülött lennék. Emilia sosem éreztette velem,
hogy az lennék.
Ismét löktem rajta egyet, majd gyorsítottam a tempón.
Emilia vonaglani kezdett alattam, ívbe feszítette a hátát, és
még többért könyörgött. Összeillettünk. Tudtam, hogy így lesz.
Emilia bőre meleg volt, és puha. Kemény testem tökéletesen
vette körbe az övét. Ő  édes volt, nedves és szűk, de azért nem
annyira, hogy fájdalmas legyen a számára.
Megint előrenyomultam.
–  Vicious! – kiáltott fel Emilia, és hevesen a bőrömbe
mélyesztette az ujjait. Új, ideiglenes nyomokat hagyott rajtam,
amiket imádtam. Amiket a legszívesebben büszkén közszemlére
tettem volna, és úgy viselem, mint holmi kibaszott trófeákat. –
Ó, istenem!
Ismét belehatoltam.
Olyan volt, mintha egyenesen a mennyországba léptem
volna, bezárva magam mögött a kaput. Ez volt az. Nem akartam
elhagyni. Sem ezt az ágyat, sem ezt a várost, és ijesztő módon
ezt a lányt sem. Éreztem, hogy Emilia megremeg alattam,
nekem pedig megremegett a karom, ahogy elmerültem benne.
Újra.
És újra.
És újra.
Lehunytam a szemem. Felsóhajtottam. Éreztem Emiliát.
Nemcsak a testét. Őt magát. A  lányt a szolgálati lakásból a
fecsegő szájával és a szívből jövő nevetésével, aki úgy evett,
mintha a fiúk nem figyelnék, és akin enyhén mindig érződött az
édes vaj kellemes illata.
Éreztem, hogy a golyóim megfeszülnek, és ismerős nyomás
támadt a farkamban.
Nem!
Mozdulatlanná dermedtem. Ez nem történhet meg! Amikor
vele vagyok, akkor nem. És amúgy sem.
Miután néhány másodpercig nem moccantam, Emilia
megbökött. Továbbra is a karjaim börtönében hevert.
– Vic? Jól vagy?
Megfeszült az állam. Nem voltam jól, éppen ellenkezőleg, és
ez is most először fordult elő velem. Emilia nem viccelt, amikor
azt mondta, hogy megfoszt a szüzességemtől. Gyakorlatilag
mindent megtapasztalhattam, amit fiatalkoromban elkerültem,
ráadásul egyetlen nap és egyetlen éjszaka leforgása alatt –
huszonnyolc évesen. És gyűlöltem a dolgot.
–  Ha megmoccanok, el fogok élvezni – feleltem, és az állam
újra megfeszült.
Emilia csak nevetett. Az  egész teste rázkódott. A  nevetése
vidám volt, semmi gonoszság vagy ítélkezés nem volt benne.
–  Csak rajta. Előttünk áll az egész éjszaka. Nem megyek
sehova.
Tizenöt éves korom óta, amikor ténylegesen elveszítettem a
szüzességemet, most először kevesebb mint tíz perc alatt
feljutottam a csúcsra, pedig általában a remek
állóképességemről voltam ismert.
Persze általában nem azzal a nővel bújtam ágyba, akinek
teljesen a megszállottja voltam.
 Napkelte előtt még háromszor csináltuk, és mindhárom
alkalommal sikerült bizonyítanom. Helyreállítottam a
hírnevemet és a farkam méltóságát.
Ennek ellenére tudatosult bennem, hogy Emilia most már
nem csak Daryl Rylerről tud. Egy annál is szörnyűbb titok van a
birtokában.
Képes voltam néhány perc után elélvezni.
Mint valami amatőr.
De a pokolba! Még így is megérte.
 

 
Csodás reggel volt.
Manhattanben minden épületet és minden fát karácsonyi
fények díszítettek, az utcák pedig úgy illatoztak, mint a vaníliás
Starbucks kávé. Az  irodába menet szereztem magamnak egy
pohárral a finomságból – persze vanília nélkül, mert meglepő
módon még mindig megvoltak a golyóim. Emilia ezalatt lement
a lakásába, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön még munka előtt.
Két másodperc erejéig felmerült bennem a gondolat, hogy neki
is venni kéne egy kávét, de csírájában elfojtottam és el is
égettem. Emilia nem a barátnőm volt. Barátok sem voltunk.
Még csak alkalmi szexpartnereknek sem neveztem volna
magunkat. Ő  volt az a nő, akivel dugtam, amíg el nem vettem
tőle, amit akartam.
És Emilia ugyanezt tette velem.
 Mindenesetre a reggel hideg volt, de frissítő, az iroda pedig
szinte teljesen üres. A  legtöbben már elhagyták a várost, hogy
elutazzanak a családjukhoz. Élveztem a csendet munka közben,
de sajnálatos módon tisztában voltam azzal, hogy közeleg a
határidőm. Valamikor karácsony után Dean egészen biztosan
visszatér majd New Yorkba, hogy visszaszerezze az irodát, amit
elloptam tőle, ez pedig azt jelentette, hogy kénytelen leszek
eltakarodni innen, és magammal vinni a LeBlanc nővéreket is.
Emilia nem maradhatott itt. Az  volt a dolga, hogy engem
szolgáljon. Hiszen végső soron szükségem volt az
együttműködésére Jo ellen.
Amikor megpillantottam a biztonsági rendszer képernyőjén,
azon kaptam magam, hogy kortyolok még egy utolsót a
kávémból, aztán a kukába dobtam a poharat, és lesimítottam az
ingemet a tenyeremmel.
Emilia elhaladt a recepció előtt, aztán megállt a folyosón, és
vetett egy pillantást az irodám felé. A  tekintetünk egymásba
kapcsolódott az üvegfalon keresztül, de egyikünk sem
mosolygott. Félénken intett nekem, aztán eltűnt a saját ajtaja
mögött. Hál’ istennek nem képzelte azt, hogy csak úgy
beronthat az irodámba, és hirtelen úgy viselkedhet, mintha a
barátnőm lenne.
Nyakig merültem a munkába a következő négy óra során, de
aztán észrevettem a nevét a telefonom kijelzőjén, és felvettem.
– Igen? – kérdeztem.
– Éhes vagyok. Te éhes vagy?
– Csak a puncidra – feleltem pléhpofával.
 Csend.
–  Egy egytől tízig terjedő skálán mekkora az esélye annak,
hogy rávegyelek, gyere el velem a McDonald’sba ebédelni?
– Zéró – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Ugyan már! – unszolt Emilia. – Elszakítottál a szüleimtől.
– Innentől kezdve mindig a bűntudatomra apellálva próbálsz
majd rávenni arra, hogy mindenféle szarságot megtegyek
neked? Mert mostanra már tisztában kellene lenned azzal, hogy
nekem nincs lelkiismeretem.
Persze ez így nem feltétlenül volt igaz, és ezt még én magam
is kezdtem belátni. Minél több időt töltöttem Emilia
társaságában – különösen a Metben tett látogatásunk után, ahol
elmondtam neki, miért gyűlöltem őt annyira –, annál
világosabb lett a számomra, hogy hibát követtem el, amikor
elüldöztem őt Todos Santosból. Egy olyan hibát, amit nem
ismételnék meg, amennyiben képes lennék visszaforgatni az
idő kerekét.
–  Elmennék egyedül is, de mindig olyan hosszúak a sorok,
hogy nem leszek képes kivárni, és még időben visszaérni a te
ebédeddel is.
Minden délután ugyanazt a szendvicset ettem. Emilia már
ismerte a szokásaimat.
– Mennyire sajnálom – válaszoltam.
–  Vagy… – Emilia hangja tétova volt. Tudtam, hogy éppen az
ajkát harapdálja, és a farkam azonnal megkeményedett. –
Adhatnál egy kétórás ebédszünetet mára. Tudod, mert
gyakorlatilag már karácsony van, meg minden.
 –  Nem! – vágtam rá, aztán rádöbbentem, hogy most
lehetőségem lenne két legyet ütni egy csapásra. Ideje volt
tárgyalásokba bocsátkozni. Én pedig nagyon jól tudtam
tárgyalni.
– Jöjjön be az irodámba, Miss LeBlanc! Most azonnal! – Ezzel
bontottam a vonalat.
Amikor Emilia besétált a birodalmamba, megállítottam, még
mielőtt odaléphetett volna az asztalomhoz.
– Maradj az ajtónál!
Nem bántam volna különösebben, ha az emberek látnak
bennünket baszás közben. Nem érdekelt a tömeg, de a bennem
lakozó ügyvéd jól tudta, hogy az rengeteg papírmunkát
eredményezhetne.
Emilia megtorpant az ajtó közelében, és egy halvány, játékos
mosollyal az arcán nézett rám.
– Látni akartál?
–  Nem. Meg akartalak kóstolni – helyesbítettem, majd
becsuktam a fúzióval kapcsolatos mappát a számítógépemen, és
felálltam.
Emilia mozdulatlanul állt, a háta az ajtónak nyomódott, az
arca feszült volt, óvatosságot tükrözött. Maga köré fonta a
karját, úgy figyelt engem. Ragadozókéra emlékeztető lépteim
láttán elkeskenyedett a szeme, és imádtam, hogy annyira
türelmetlen. Idegesen dobolt a lábával a fapadlón. Amikor
odaértem hozzá, a nadrágomhoz lendült a keze, és
megmarkolta a golyóimat.
Én helytelenítően csettintettem a nyelvemmel, és
megcsóváltam a fejem, hogy megállítsam.
–  Kibaszottul nedves vagy, és készen állsz rám, még így is,
hogy egy egész folyosó választott el bennünket egymástól. –
Önelégülten elvigyorodtam. – Nincs szükséged legalább egy kis
előjátékra?
Emilia elvörösödött.
– Akkor most add elő a nem-önelégült, nem-seggfej verziót, ha
kérhetem! És tiltakozom. A  feltevésed nem megalapozott.
Ugyanis nem tudhatod biztosra.
Hazudott. Már megint. Az  én kis hazugom. A  ruhája alá
nyúltam, majd a francia bugyija alá csúsztattam a kezemet –
tudtam, hogy azt visel, mert kurvára nem érdekelte, hogy én
esetleg jobban szeretem a csipkét, Emilia gyakorlatias, 100%
pamut lány volt –, és egyszerre két ujjal hatoltam belé.
Elképesztően nedves volt.
Mélyen a szemébe néztem, aztán szándékos lassúsággal
kihúztam szűk hüvelyéből az ujjaimat, majd az ajkamhoz
emeltem, és tisztára szopogattam őket. A  szám mosolyra
húzódott.
–  Rendben, átfogalmazom. Igaz, hogy mindig nedvesen vár
rám, Miss LeBlanc?
Emilia erre csak a szemét forgatta.
–  Kevesebb mint huszonnégy órája feküdtünk le először
egymással. Szóval egyelőre igen, azt hiszem.
–  És az is igaz, hogy emiatt olyan feladatokat is hajlandó
lennél elvégezni a számomra, amik nem kapcsolódnak
közvetlenül a munkához, még akkor is, ha nem szeretnéd?
 Emilia mozdulatlanná dermedt.
– Az attól függ, hogy mik a feladatok, valamint hogy hajlandó
vagy-e eljönni velem a McDonald’sba.
Végigjárattam a nyelvemet a nyakán, majd a kulcscsontján,
aztán térdre ereszkedtem előtte. Szerencsére ma ruhát viselt.
Ráadásul a ruha elég hosszú volt, így nem vett fel alá leggingset.
De ami még ennél is jobb hír volt: eléggé nedves volt ahhoz,
hogy eszébe se jusson tiltakozni.
Lesimogattam a testéről a bugyit, a hüvelykujjaimat két
oldalról a szeméremajkához szorítottam, és szélesre tártam,
aztán szenvedélytől elsötétülő tekintetét továbbra is fogva
tartva gyengéden megcsókoltam.
–  Elmegyek veled a McDonald’sba, ha megteszed, amit kérek
tőled – ígértem.
–  Mit kellene tennem? – Emilia játszadozni kezdett a
hajammal, és sóhajtozott a gyönyörtől.
Csókokkal borítottam be az ölét, majd a hüvelyébe hatoltam a
nyelvemmel, és megpöccintettem a csiklóját a
hüvelykujjammal. Emilia felnyögött, erősebben markolta a
hajamat, és valósággal beleolvadt az ajtóba. Teljesen a fának
szorítottam, aztán megragadtam a combját, és a vállamra
fektettem az egyik lábát, hogy jobban hozzáférhessek, majd
mélyebbre hatoltam a nyelvemmel. Olyan kibaszottul
keményen nyomultam előre, hogy éreztem, ahogy Emilia
combja megremeg. A  puncija a számnak feszült, ő pedig
annyira hangosan nyögdécselt, hogy tudtam, az emberek
valószínűleg meghallják.
 És én akartam is, hogy hallják. Mert kevesebb papírmunkával
járt volna így. A beleegyezés nem jelentett betonbiztos védelmet
egy szexuális zaklatási vád ellen, de azért nem is árthatott.
– Sikítsd a nevemet! – parancsoltam Emiliára.
Ő  ívbe feszítette a hátát, és az arcomba nyomta magát, én
pedig imádtam a puncija illatát és az ízét a nyelvemen.
– Vicious! – nyögött fel, aztán újra és újra felkiáltott. – Ó, te jó
ég! Igen! Kérlek! Még!
Amikor az orgazmus végighullámzott feszes kis testén,
elakadt a lélegzete, és olyan keményen szorította össze az
izmait a nyelvem körül, hogy azt hittem, sosem leszek képes
kihúzni belőle. De sikerült. Gyorsan felpattantam, kigomboltam
a nadrágomat, és ezzel egy időben a fogaimmal téptem fel egy
óvszer csomagolását.
–  Kérni akartál tőlem valamit? – mormolta Emilia, aki még
mindig nem tért teljesen magához az orgazmusa után.
Nem válaszoltam. Helyette belehatoltam, és az ajtónak
támasztva keményen döngetni kezdtem. A  háta újra és újra a
fának csapódott, és a zaj semmi kétséget nem hagyott afelől,
hogy mi is folyik itt. Azt akartam, hogy a kibaszott emeleten
mindenki tisztában legyen vele.
– Gyere velem L. A.-be! – mondtam neki, majd megragadtam a
seggét, és minden korábbinál vadabbul estem neki.
–  Mi? – Úgy hangzott, mintha kiabálna velem, de ha annyira
haragudott volna rám, akkor nem billenti előre a csípőjét
minden egyes alkalommal, amikor előrenyomultam.
–  Ez a város semmit sem kínálhat neked. Gyere velem L. A.-
be, amikor visszamegyek! Dolgozz nekem! Kurva gyakran
láthatnád a szüleidet. Én pedig addig baszhatnálak, amíg
teljesen ki nem tágítalak. Mindkettőnk számára ideális lenne ez
a megoldás.
– Nem – vágta rá Emilia. – Nem. Nem. Rosie iskolája itt van.
– Átkéretheti magát – nyögtem, és bassza meg, soha egyetlen
nő sem esett még ennyire jól.
– Imádom New Yorkot – zihálta Emilia.
–  Még nem is jártál L. A.-ben. Az  még ennél is jobban fog
tetszeni.
– Nem megyek – vágta rá, mire én így feleltem:
–  Baszd meg, Emilia! Baszd meg! – A  tenyeremmel az ajtóra
csaptam a feje fölött, de továbbra is ki-be járt a farkam a
testében.
A gondolat, hogy három-négy napon belül el kell válnom tőle,
egy olyan valóság volt, amivel szembe kellett néznem. Muszáj
volt visszamennem L. A.-be, Emilia viszont itt akart maradni.
Nem volt szükségem rá a terveim megvalósításához, amíg az
apám meg nem halt. Akkor visszavonszolom majd a seggét
Kaliforniába, hogy ráijeszthessek vele Jóra, mielőtt még a drága
mostohaanyám a fejébe venné, hogy a magáénak követeli az
apám pénzét.
De nem tudnám…
Nem akarnám…
Bassza meg!
Keményebben nyomultam Emilia testébe, és éreztem, hogy
összeszorulnak az izmai körülöttem. Közel jártam. Ahogy ő is.
Imádott gyötörni engem. Alig tudtam elhinni, hogy egykor
mindannyian egy ártatlan kis déli lánynak néztük. A  lelke
mélyén elképesztően szégyentelen volt.
–  Szerinted képes leszel meglenni enélkül? – Addig
döngettem, amíg teste minden egyes porcikája sajogni nem
kezdett. Tudtam, hogy a tetoválása valószínűleg még mindig
fájhat, ezért megragadtam a fejét, és a mellkasomhoz
szorítottam. A  nyelvem ott örvénylett a fülkagylója közelében,
miközben gondoskodtam róla, hogy tetovált bőre ne
kerülhessen a kemény fa közelébe. És itt az ajtóra kell gondolni,
nem a farkamra.
De mióta érdekel ez engem?
Emilia felnyögött, a csípője megemelkedett. Még többet
követelt belőlem, arra biztatott, hogy még mélyebben hatoljak a
testébe, és én meg is tettem. Az üvegfal mögötti folyosó az ajtó
mindkét oldalán teljesen kihalt volt, és tisztában voltam azzal
is, hogy miért.
Hadd tudja csak meg mindenki! Kurvára nem érdekelt.
– Jól megvoltam, mielőtt idejöttél. – Emilia fogai játékosan az
államba mélyedtek, az ujjai pedig a hátamnak feszültek.
Éreztem, hogy a körmei végigszántanak a bőrömön az ingem
anyagán keresztül. – És a távozásod után is jól megleszek.
Elűztél engem, Vicious. Nem rendelhetsz vissza, csak mert
hirtelen meggondoltad magad.
Egyszerre jutottunk fel a csúcsra, és úgy kapaszkodtunk
egymásba, mintha nem sok választana el bennünket attól, hogy
a padlóra rogyjunk. Legalább egy teljes percünkbe telt, mire
visszanyertük az erőnket az orgazmusunk után, közben végig
szorosan öleltük egymást, és levegő után kapkodtunk. Emilia
ezúttal nem kuncogott vagy mosolygott, mint múlt éjjel, amikor
újra és újra gyönyörre leltünk egymás karjában. Én sem láttam
semmi mosolyognivalót a helyzetünkben.
A dolgok máris kezdtek megváltozni, nekem pedig fogalmam
sem volt róla, hogyan is viszonyuljak ehhez.
–  Szóval… – Emilia ragadta elsőként magához a szót.
Megköszörülte a torkát. – McDonald’s?
–  Az  alkunk nem érvényes. Nemet mondtál. –
Megszabadultam az óvszertől, a közeli kukába hajítottam, majd
a nadrágomba tűrtem az ingemet, és megigazítottam a
nyakkendőmet. Ezután sarkon fordultam, és visszasétáltam az
asztalomhoz. – Menj, és szerezd be nekem a pulykás-áfonyás
szendvicsemet, Miss LeBlanc! És csipkedd magad! Még sok a
tennivalónk karácsony előtt, és elvárom, hogy harminc percen
belül vagy még annál is hamarabb visszaérj.
A  számítógépemre szegeztem a tekintetemet, és a fúzióval
kapcsolatos mappára, amit korábban tanulmányoztam, amikor
meghallottam az irodám ajtajának a csapódását.
Szinte biztosra vettem, hogy azt is hallottam, amint Emilia
távozóban azt motyogja:
– Seggfej!
 
 

10 Családbarát amerikai étteremlánc

 Tizenhetedik fejezet
 
 
Emilia
 
Csak azt kaptam, amit megérdemeltem.
Szó szerint és átvitt értelemben is, kizárólag magamnak
köszönhettem ezt a katyvaszt.
Őszintén szólva, kezdtem gyanítani, hogy a rosszfiúk a
gyengéim. Különösen ez itt. Ezt jól példázta, hogy Deant, aki
mindig elbűvölően, kedvesen és udvariasan viselkedett velem,
dobtam, ráadásul nemcsak egyszer, hanem kétszer is. Vicioustől
viszont kaptam hideget is, és meleget is, brutális volt, és durva,
én mégis ágyba bújtam vele. Hat óra leforgása alatt négyszer is.
Ráadásul nem is mindig az ágyban csináltuk, ami egyértelműen
újdonságot jelentett a számomra.
Mi a fene üthetett belém, amikor megengedtem neki, hogy az
irodája ajtajához szorítva tegyen a magáévá?
Amikor kijöttem tőle, hogy elmenjek az ebédjéért, láttam,
hogyan néz rám mindenki. Patty követett a tekintetével, és
amikor az egyik kezemmel a ruhámat igazgatva, a másikkal
pedig az összekócolódott hajamat lapogatva megindultam a lift
felé, felvonta a szemöldökét.
Aztán megszereztem Vicious számára a hülye szendvicsét.
 Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor
kénytelen vagyok elismerni, hogy majdnem elélveztem, amikor
megkért, költözzek vele Los Angelesbe. Persze nem mintha
valaha is komolyabban fontolóra venném az ötletet, hogy
áttelepüljek oda – ez elvi kérdés volt; Vicious elüldözött onnan,
és nem volt joga visszarendelni –, hanem azért, mert a
közelében akart tudni.
Megkavartam a kávét a habpoharamban az összerágott végű
tollammal, és Vicioust figyeltem az üvegfalon át a hatalmas
recepciós pult mellől, ahol Pattyvel trécseltem. A  hely teljesen
kihalt volt, Vicious mégis ragaszkodott hozzá, hogy
végigdolgozzuk a napot.
Éppen fel-alá járkált az irodájában, és telefonált. Ki volt
hangosítva, mindig ki volt hangosítva, de persze kívülről egy
árva szót sem hallottunk a beszélgetésből.
Patty megkérdezte, be tudnék-e ugrani Vicioushöz kideríteni,
hogy nem mehetne-e el ma korábban, mert el kellene kezdenie
előkészíteni az ételeket holnapra, szentestére.
–  Kérlek, szépségem! – unszolt. – Az  unokáimnak szükségük
van a nagyikájuk vajas kekszére. Nem szeretik a boltban
kapható változatot. Mindannyian tudjuk, hogy az milyen silány.
– Miért nem mész be hozzá, és kérdezed meg tőle te magad? –
fintorogtam. A  válasz nyilvánvaló volt. Tisztában voltam vele,
hogy Patty tévesen azt feltételezi, Vicious velem kedvesebb lesz
majd.
–  Kérlek! – Patty a székén ült. Összetette a kezét, és
könyörögve nézett fel rám az olvasószemüvege vastag lencséi
mögül. – Csak szeretném látni a mosolyt az arcukon, amikor
meglepem őket vele. Az anyjuk éppen egy csúnya váláson megy
keresztül. Tényleg nagyon várják, hogy együtt
vacsorázhassanak velem.
Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor a
nagymamámmal sütögettem.
– Rendben. Bemegyek, amint befejezi a hívást.
Patty felém fordította a számítógépe monitorját, hogy
láthassam. Már három óra volt.
–  Így sem fogom tudni elkerülni a csúcsforgalmat.
A metrószerelvények zsúfolásig tele lesznek. Kérlek! – ismételte.
Felsóhajtottam, és olyan nehéz léptekkel közelítettem Vicious
irodája felé, mint akit a vesztőhelyre visznek. Bekopogtam az
ajtaján, ő pedig felém fordult, és összevont szemöldökkel
meredt rám. Arra a megállapításra jutottam, hogy ez lehet az ő
verziója a „Tessék, fáradj beljebb!”-re. Annak ellenére, hogy
nemrég szeretkeztünk, méghozzá ugyanannak az ajtónak
támaszkodva, ami most elválasztott bennünket egymástól,
féltem betolakodni a birodalmába. Még mindig telefonált,
csípőre vágott kézzel állt, erőt és férfiasságot sugárzott.
Vonakodva besétáltam.
–  Nos, ellopta a farkadat, mialatt te aludtál? – Vicious
valósággal köpte a szavakat a telefonba, és közben az előtte álló
székre szegezte az ujját, így jelezte, hogy üljek le.
Engedelmeskedtem, de közben vetettem egy pillantást Pattyre
a vállam fölött, és láttam, hogy kétségbeesetten az égnek emeli a
kezét.
 – Nem – csendült fel egy férfi dörmögő hangja a telefonból.
–  Megerőszakolt? – folytatta Vicious, és türelmetlen
grimaszba rándult az arca.
– Nos… Nem. – A férfi, akihez beszélt, felsóhajtott.
–  Kifacsarta a farkadat egy gyümölcscentrifugával, a
kézitáskájába csúsztatta a golyóidat, ellopta a spermádat, és
elfutott vele?
– Nem, nem, nem! – üvöltött fel a fickó idegesen.
– Akkor sajnálom, Trent, de kurvára nem valami trükkel vett
rá a dologra. Szabad akaratodból basztad meg gumi nélkül, így
most teljesen jogszerűen kapja el a tökeidet. Tudom, hogy nem
ezt akarod hallani, haver, de ha a gyerek a tiéd, akkor neked
befellegzett.
A  szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Trentnek
sikerült teherbe ejtenie valakit, és ez a jelek szerint nem tette
túlzottan boldoggá. Vicious vetett rám egy pillantást, majd
megnyomott egy gombot a távirányítón. Az  irodája árnyékoló
lamellái automatikusan bezárultak, és a szoba elsötétült.
Bassza meg! Patty most bizonyára a legszívesebben megölne
mindkettőnket.
Már nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, miért jöttem
be, de Vicious leintett.
–  Ötszázezer dollárt akar egy abortuszért – morgolódott
Trent.
A döbbenettől eltátottam a számat, Vicious pedig megkerülte
az asztalát, megemelte az államat, és egy kacsintás kíséretében
egymáshoz préselte az ajkaimat. Úgy tűnt, nem igazán aggódik
a barátja miatt.
–  Nos – mondta végül –, nem én vagyok a legalkalmasabb
személy arra, hogy erkölcsi útmutatást biztosítsak, de erről az
ajánlatról szinte ordít nekem, hogy kurvára nem szabad
elfogadni.
–  Megengedhetem magamnak – felelte Trent, de azért
felnyögött.
–  Tudom. – Vicious a lábam közé csúsztatta a térdét, és
széttárta a combomat. Lehajolt oda, ahol ültem, az ujjaival a
ruhám szegélyét birizgálta, és olyan feszült figyelemmel meredt
az alsóneműmre, mintha még sosem látta volna. – A  kérdés
inkább az, hogy akarod-e.
–  Miért? Szerinted hagynom kellene, hogy megszülje a
gyereket? Talán emlékeztetnem kell rá, hogy egy
sztriptíztáncosnőről beszélünk, akinek a kokain a gyengéje? –
A hangja alapján Trent valósággal tajtékzott a dühtől.
Vicious hirtelen felhajtotta a ruhámat, és ezzel teljesen
láthatóvá tette az alsóneműmet, aztán leguggolt, hogy az
ölemhez szoríthassa az arcát. Amikor érzéki vigyorral mélyen
beszívta a levegőt, és megcsókolta a bugyimat, erősebben
kezdtem markolni a szék karfáját.
– Ez úgy hangzik, mint egy csapda. – Gyengéden megharapta
a csiklómat a francia bugyimon át, majd lassan végighúzta
rajtam a fogait, és félig leeresztett szemhéja alól végig engem
figyelt, rajtam tartotta a szemét, mialatt vonaglottam a
gyönyörtől. – Szóval, pontosan miért is hívtál fel?
Kezdte elveszíteni az érdeklődését Trent problémája iránt, és
egyre inkább a lábam között lévő területre összpontosította a
figyelmét.
– Jogi tanácsért.
–  Nem vagyok családjogi ügyvéd, de a barátodként a legjobb
tanács, amit adhatok, az, hogy legközelebb használj óvszert, és
próbálj olyan csajokkal dugni, akik nagyjából egy adósávban
vannak veled! Így kerülheted el a legkönnyebben az ehhez
hasonló drámákat a szeretőiddel. Most pedig, bocsáss meg, de
épp megérkezett az uzsonnám. Boldog karácsonyt, haver! –
Ezzel Vicious hátranyújtotta az egyik kezét, felemelte az
asztalán álló irodai telefonja kagylóját, aztán lecsapta, és máris
újra a lábam között volt a feje.
–  Én nem vagyok egy adósávban veled – vontam fel a
szemöldökömet.
Vicious ördögi vigyort villantott felém.
–  Te túlzottan gyűlölsz ahhoz, hogy valaha is gyereket akarj
tőlem. Nincs jobb fogamzásgátló módszer, mint az a nő, aki
semmit sem akar kezdeni a spermáddal.
Erre csak a szememet forgattam, aztán végigsimítottam az
ingén.
–  Figyelj, Patty szeretne korábban hazamenni, hogy időben
nekiláthasson a karácsonyi vacsora előkészítésének.
– Oké. Ki a fasz az a Patty? – kérdezte teljes komolysággal.
Megremegett az orrcimpám.
– A recepciósod.
– Senki sem mehet el korábban! – csattant fel eltökélten, aztán
ismét az ölem fölé hajolt.
 –  Vic… – A  nyakkendőjénél fogva felhúztam magamhoz, és
lecsaptam az ajkára. Ő  azonnal viszonozni kezdte a csókomat,
szívogatta az ajkamat, és a szám minden szegletét feltérképezte
a nyelvével. Az  ajkunk végül nedves cuppanással vált el
egymástól.
– Hmm?
–  Kérlek! Nem halnál bele, ha tennél egy kis engedményt a
karácsony szellemében.
– De ha túlzottan az alkalmazottaim után engedem a gyeplőt,
az tönkreteheti a vállalatomat.
– Ez nem is a te irodád – érveltem. – Patty Dean alkalmazottja,
ráadásul már nem túl sokáig. Jövő hónapban nyugdíjba vonul.
Vicious elhúzódott tőlem, és végigmért. Úgy tűnt, sikerült
megbékítenem.
–  Miért vagy ennyire jó? – kérdezte, és szórakozottan
dörzsölgette a csiklómat a hüvelykujjával a bugyim anyagán
keresztül.
–  Miért vagy ennyire rossz? – vágtam vissza, és vacogtak a
fogaim a gyönyörtől.
– Mert jó szórakozás.
–  Meg kellene próbálnod kedvesebbnek lenni. Az  még jobb
szórakozás.
– Kétlem.
Vicious továbbra is dörzsölgetett. Reméltem, hogy segít
feljutni a csúcsra, vagy abbahagyja a beszédet, mert képtelen
voltam könnyed társalgást folytatni vele, miközben úgy
játszadozott a testemmel, mintha a kedvenc játékszere lenne.
 – Szóval, megmondhatom Pattynek, hogy hazamehet?
–  Csak akkor, ha megengeded, hogy ma este megdugjalak a
jakuzziban.
–  Ez úgy hangzik, mintha zsarolni próbálnál. – Az  alsó
ajkamba haraptam, hogy magamba fojtsak egy nyögést.
– Nem, úgy hangzik, mintha jó móka lenne.
Hiábavaló fáradozás lett volna megpróbálni eltántorítani az
ötlettől Vicioust. Én legalább annyira vágytam a dologra, mint ő,
ha nem még jobban. Amúgy sem volt semmi dolgom munka
után. Már csak egy nap volt hátra szentestéig, és nem okozott
volna túl nagy nehézséget szakítani az eredeti tervemmel ma
estére, ami annyiból állt, hogy készítek magamnak egy adag
zacskós rament, és festek, amíg össze nem esek.
–  Megmondom Pattynek, hogy boldog karácsonyt kívánsz
neki. – Felálltam, és Vicious is követte a példámat egy hangos
nyögés kíséretében.
Az asztalának támaszkodott, kőkemény farka rám szegeződött
a szövetnadrágja anyagán keresztül.
A  kezem már a kilincsen volt, amikor még egyszer utoljára
felé kaptam a fejem, és elvigyorodtam.
– Ugye tisztában vagy azzal, hogy most mindenki furcsán fog
nézni rám, amiért besötétítettél?
– Ugye tisztában vagy azzal, hogy kurvára nem érdekelt soha,
mit gondolnak rólam az emberek, és nem fogok pont most
elkezdeni foglalkozni vele, csak mert Pattynek és Floydnak
szüksége van valami egyéb témára a töltelékreceptek mellett? –
Vicious türelmetlenül elhessegetett, majd visszament az asztala
mögé, és levetette magát a székére. – Ó, és Emilia?
– Igen?
– Főzz nekem még egy csésze kibaszott kávét!
 

 
Összetörtük az ágyát.
Fogalmam sincs, hogyan sikerülhetett, de megtettük. Azután
történt, miután rendeltünk egy pizzát, és eltüntettünk két üveg
bort. Kissé be voltam csípve, és boldogan kuncogva
helyezkedtem el Vicious fölött. Azt gondoltam, hogy az ágya
bírni fogja a gyűrődést. Hiszen tömör tölgyfából készült.
Az ágykeret azonban reccsent egyet, a matrac pedig besüppedt
az egyik oldalon. Mi követtük. Vicious megragadta a derekamat,
és a mellkasához szorított, nehogy leguruljak a padlóra, de
ennek ellenére a szívem így is legalább tízszer gyorsabban vert
a kelleténél.
–  Még az ágyad is azt szeretné, ha leállnánk – mondtam
nevetve, aztán sebhelyes, meztelen mellkasának támasztottam
a tenyeremet, és ellöktem magam tőle. Ezúttal még csak meg se
rezzent, amikor végigfuttattam az ujjaim hegyét a hosszú,
rózsaszín dudorokon.
Feltápászkodtam, és bevonultam a fürdőszobájába.
A  hálószobába vezető ajtó tárva-nyitva állt, és az előttem lévő
tükörben láttam, hogy Vicious félkönyékre támaszkodva
bámulja meztelen fenekemet, miközben lustán lépkedtem a
zuhanykabin felé.
– Én mondtam, hogy a jakuzziban kellene csinálnunk.
– Én pedig közöltem, hogy két alkalom bőven elég volt belőle.
Olyan lett tőle a bőröm, mint az aszalt szilva. Hé, Vic?
– Mi az?
Felé fordultam, és a szemébe néztem. Ő  megajándékozott
ritka mosolyai egyikével, nekem pedig nagyot dobbant a
szívem, mert az ő esetében az efféle mosolyokat ki kellett
érdemelni.
Néhány másodpercig valósággal lubickoltam benne, aztán
megkockáztattam egy kérdést:
–  Lenne kedved… Lejönni hozzám vacsorára holnap este?
Nem randi – siettem hangsúlyozni, és pír öntötte el az arcomat.
– Csak arra gondoltam, hogy mindketten egyedül leszünk itt,
New Yorkban, és nem szerettem volna… Úgy értem, talán
esetleg…
– Persze – szakított félbe. – Hét körül jó lesz?
–  Remekül hangzik. – Megnyaltam a szám szélét, és furcsa
boldogság árasztott el.
Vicious elfordult tőlem, és felkapta az éjjeliszekrényről a
mobiltelefonját. Nagy valószínűséggel éppen az e-mailjeit
ellenőrizte. A képernyőre szegezett tekintettel így szólt:
– Nem eszem gombát és semmilyen halat.
–  Értettem. – Kinyitottam a csapot a zuhanyzóban, és míg
vártam, hogy felmelegedjen a víz, visszacsattogtam az ajtó
közelében álló szekrényhez egy tiszta törülközőért.
–  Lehet randi is – motyogta Vicious a hálószobából, én pedig
felé kaptam a fejem.
–  Mit mondtál? – Gyűlöltem, amiért a testem úgy reagált a
megjegyzésre, mintha most szálltam volna le a hullámvasútról.
–  Azt mondtam, hogy lehet randi is, ha szeretnéd. – Vicious
továbbra is makacsul a telefonját fixírozta.
Én mosolyogva megcsóváltam a fejem, és behúztam az ajtót
magam mögött. Mire befejeztem a zuhanyzást, ő már nem volt
ott. Mindössze egy törülközőbe csavarva átsétáltam a konyhába,
de ott sem találtam. A  lakás hatalmas volt, túl nagy egyetlen
embernek. Elkezdtem bekukucskálni a különféle szobákba, őt
kerestem. Nem mehetett el hazulról. Mindössze tíz percet
töltöttem a fürdőszobában, ő pedig fáradtnak tűnt, és nagyon
meztelen volt, amikor magára hagytam az ágyban.
Rám tört az aggodalom. Felöltöztem, majd elkezdtem
szólongatni a becenevén, miközben újra és újra hívtam a
számát a mobilomon. Minden hívásom a hangpostáján kötött ki.
Mi a pokol folyik itt?
Végül, amikor már éppen azon voltam, hogy feladom, és
visszamegyek a saját lakásomba, felfedeztem őt a kanapé
mögött. Egy puha ezüstszínű szőnyegen hevert a padlón, mély
álomba merülve.
A fekete bokszeralsóján kívül semmi más nem volt rajta, sűrű
szempillái az arcát verdesték. Úgy nézett ki, mint egy gyerek.
Egy gyönyörű, elveszett, kimerült kisfiú.
Jaj, Vicious!
Szerettem volna ágyba segíteni, de volt egy olyan érzésem,
hogy nem mondott nekem igazat az álmatlanságával
kapcsolatban, és ha most felébreszteném, nem lenne képes újra
visszaaludni. Összeszedtem néhány takarót és párnát, aztán
tetőtől talpig beborítottam velük. Miután végeztem, tétováztam
egy kicsit, de egyáltalán nem hiányzott, hogy felébredjen, és
rajtakapjon, amint őt bámulom alvás közben, mint valami
lelkes rajongó.
Nem mintha nem éreztem volna késztetést rá, hogy
megtegyem. És ez komoly problémát jelentett.
Mire besétáltam a nappalimba odalent, már hajnali három
óra volt. A festőállvány a szoba másik sarkából kihívóan meredt
rám, a félig befejezett festmény, ami egy nevető nőt ábrázolt,
virágokkal a hajában, a figyelmemet követelte. Én azonban
inkább bevonultam a szobámba, elővettem egy üres keretet és
egy tűzőgépet, aztán ráfeszítettem egy vásznat, majd a
festőállványra tettem. Átöltöztem a festőpólómba, egy gumival
összefogtam a hajamat, és a fehér vászonra meredtem.
Aztán csak bámultam.
És bámultam.
És bámultam.
Mire végre elkezdtem dolgozni, reggel lett. Kora délutánig
abba sem hagytam a festést. Nem aludtam. Nem ettem. Levegőt
is alig vettem. És minden egyes eltelt perccel, amelyben
nélkülöznöm kellett Vicious társaságát, egyre többet
töprengtem azon, hogy mit is jelentünk mi ketten egymásnak.
Hogy kik vagyunk. Ő  a múltban rettenetesen bánt velem, de
most… Színt hozott az életembe.
Akril volt, vagy olaj? Nem számított. Ő  mindig feketeségként
gondolt magára, de az igazság az volt, hogy rengeteg különféle
színű pigmentet fecskendezett a létezésembe.
A  közös vacsora vele szentestén valamiért fontosnak tűnt.
Nem olyan hétköznapi volt, mint a többi dolog, amit együtt
csináltunk.
Viciousnek igaza volt. Hazug voltam.
Mert azt mondogattam magamnak, hogy képes vagyok egy
laza kapcsolatra.
Pedig semmi laza nem volt abban, amit iránta éreztem.
Az égvilágon semmi.
 

 
Kész kínszenvedés volt szenteste napján vásárolni menni, de
szerettem volna venni valamit Viciousnek. Akármit,
tulajdonképpen.
Kamaszkorunkból még emlékeztem rá, hogy imádja a zenét.
Igazából úgy tűnt, egyetlen közös dolog van bennünk,
méghozzá az, hogy mindketten szeretjük a punk rockot és a
grunge11-ot. Talán ezért vigyorogtam, mint valami félkegyelmű,
amikor nagy peckesen kisétáltam a hanglemezboltból a hónom
alatt egy Sex Pistols-albummal. Tudtam, hogy érteni fogja a
tréfát. Sid Vicious.
Tulajdonképpen volt néhány hasonlóság közöttük. A  fehér
bőrük és a fekete hajuk, a nyegleségük és a magasról-leszarok-
mindent hozzáállásuk. Csak remélni mertem, hogy Vicious nem
tesz engem az ő Nancyjévé.
Miközben előkészítettem az alapvető fontosságú DVD-ket,
hogy vacsora után megnézhessük őket (nem múlhatott el úgy
egyetlen karácsony sem, hogy ne ment volna a háttérben Az élet
csodaszép című film, miközben az ember próbált megküzdeni a
kajakóma hatásaival), a kisgyerek Vicious járt a fejemben. Vajon
milyenek lehettek számára a karácsonyok? Én nem voltam
olyan gazdag vagy hatalmas, mint ő, viszont volt egy szerető
családom, amely minden érzelmi szükségletemről gondoskodott
gyerekkoromban.
Mindössze egyetlen karácsonyt töltöttem Todos Santosban, de
emlékszem, hogy Vicious apja és Jo akkor éppen a Karib-
tengeren vakációzott. Vicious a szentestét Trentéknél töltötte,
de azt hiszem, hogy karácsony első napján otthon volt. Egyedül.
Ő  már akkoriban is túl büszke volt ahhoz, hogy mások
jótékonyságára hagyatkozzon. De ahhoz nem volt túl büszke,
hogy tudja, milyen érzés a fájdalom, és nem lehetett könnyű a
számára látni bennünket a birtok másik oldaláról. Biztos
vagyok benne, hogy a nevetésünk egészen a házáig
elhallatszott. Anya és apa hangosak voltak, amikor nagy ritkán
megittak egy-két italt, Rosie és én pedig karácsonykor tartottuk
az éves dalversenyünket, aminek keretében karácsonyi dalokat
énekeltünk. A mi otthonunk tele volt, Viciousé viszont üres. És a
szívünkkel is ugyanez volt a helyzet.
Az enyém túlcsordult.
Az övé kongott az ürességtől.
Jaj, Vicious!
  

 
Másfél óra is eltelt, mire végre sikerült összeszednem a
bátorságomat, hogy felmenjek a penthouse-lakáshoz, és
bekopogjak az ajtaján. Egészen addig csak ültem a finom
ételekkel teli asztal mellett, amelyeknek az elkészítésére a
délutánom fennmaradó része ráment. Csináltam sajtos
makarónit, sült csirkét, zöldbabos egytálat, és az anyukám
kukoricakenyeres töltelékét is megsütöttem. Még egy
tojáslikőrös tortát is beszereztem. Semmiben sem volt gomba.
Semmiben sem volt hal.
Vicious azonban nem bukkant fel.
Csak ültem az asztalnál, és vártam, mint egy idióta, mert
túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy tévét nézzek, viszont túl
büszke ahhoz, hogy felmenjek, és megnézzem, mit csinál. Aztán
eszembe jutott, hogy amikor legutóbb láttam, nem is tudott
magáról, és a padlón elterülve aludt. Azonnal rám is tört a
bűntudat. Mellette kellett volna maradnom. Meg kellett volna
bizonyosodnom róla, hogy minden rendben van vele.
A  liftben, úton a penthouse-lakása felé, többször is
megköszörültem a torkomat, mert nem szerettem volna, ha
elcsuklik a hangom, amikor majd beszélek vele. Valamiért még
mindig nem akartam, hogy feltűnjön neki, milyen nagy hatással
van rám. Háromszor is kopogtattam az ajtaján, aztán kétszer
becsengettem hozzá, de nem történt semmi. Már éppen sarkon
fordultam, hogy távozzak, amikor az épület egyik recepciósa
sétált ki a liftből, kezében egy becsomagolt ajándékkal és
virágokkal. Egyenesen Vicious ajtaja felé tartott, az ujjai között
egy kulcscsomó csilingelt.
Udvarias mosollyal fordult felém.
– Kellemes ünnepeket!
–  Hál’ istennek, hogy itt van! – Majdnem a karjába vetettem
magam. – Szerintem valami nincs rendben vele. Ki tudja nyitni
az ajtót? Ellenőriznünk kell, hogy jól van-e.
– Ki, Mr. Cole? – A recepciós ráncolni kezdte a homlokát.
Micsoda?
–  Nem. – A  hangom nagyságrendekkel jegesebb lett. – Vic…
Mr. Spencer.
–  Ó! Ő. – A  recepciós ajka elkeskenyedett, miközben a zárba
illesztette a kulcsát. – Láttam Mr. Spencert egy bőrönddel a
kezében távozni ma kora reggel. Valószínűleg visszarepült L. A.-
be. Már így is sokkal tovább maradt Dean lakásában a
szokásosnál.
– Dean?
A recepciós elpirult.
–  Úgy értem, Mr. Cole. Fel szoktam hozni a neki érkezett
csomagokat, amikor nincs itthon. Adott nekem egy kulcsot.
Kiszáradt a szám, és csak pislogtam.
–  Ez Dean Cole lakása? – kérdeztem a megerősítés kedvéért,
de ostobának éreztem magam. Nemcsak a kérdés miatt. Hanem
minden más miatt is.
A lány bólintott, és továbbra is szélesen mosolygott.
 –  Igen, persze. – Elsétált mellettem, és még mielőtt az ajtó
becsukódott volna az orrom előtt, hozzátette:
–  Még egyszer kellemes ünnepeket, Miss LeBlanc! Remélem,
jól telnek majd!
De ezzel elkésett. Ez a karácsony máris rettenetes volt.
A legszörnyűbb az összes eddigi közül.
Arra készültem, hogy a lépcsőn megyek le a lakásomhoz.
Az  szóba sem jöhetett, hogy itt ácsorogjak a liftre várva, és
semmiképp nem akartam a recepcióssal együtt beszállni, mert
attól tartottam, elsírnám magam előtte. Már anélkül is épp elég
szánalmasan éreztem magam, hogy kénytelen lettem volna
elszenvedni a sírva-fakadni-egy-idegen-előtt jelentette
megaláztatást az összes egyéb bajom mellett.
Megindultam a lépcsőházba vezető ajtó felé, de lelassultak a
lépteim, amikor meghallottam a hátsó zsebembe bújtatott
telefonom csörgését. Előhalásztam. A  szívem a bordáimnak
feszült, mintha ki akarna szabadulni a helyéről.
Magamban azon fohászkodtam, hogy Vicious legyen az. Azért
könyörögtem, hogy szolgáljon valami magyarázattal.
Imádkoztam, hogy ez az egész csak valami félreértés legyen.
Nem lehetett ennyire kegyetlen. Egyszerűen nem lehetett az.
Egy pillanatig némán meredtem a kijelzőre. Amikor
megláttam Rosie számát, minden porcikámat átjárta a
csalódottság, de aztán rögtön el is szégyelltem magam.
Vicious egy senki volt. Rosie viszont családtag.
–  Boldog karácsonyt! – köszöntött Rosie, anya és apa
kórusban, amikor a fülemhez szorítottam a telefonomat.
Elmosolyodtam, bár erős nyomást éreztem az orromban.
Sírtam, viszont nem akartam, hogy ezt ők is észrevegyék.
– Hé, sziasztok! Annyira hiányoztok! Boldog karácsonyt!
– Millie! – kiabálta anya a háttérből. – Kérlek, mondd, hogy a
húgod igazából nincs is együtt egy Patkány nevű motorossal!
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy úgy hangozzon,
mintha nevetnék, bár a mellkasomat betöltő üresség minden
érzelmet eltompított bennem, még a fájdalmat is.
–  Rosie – dorgáltam meg a húgomat. – Ne játszadozz anya
érzéseivel!
Körülbelül tíz percig beszélgettünk. Én közben végig ott
ácsorogtam a lépcső tetején. Aztán Rosie fogta a telefont,
bevonult a szobájába, és suttogóra fogott hangon folytatta.
– Millie – mondta. – Úgy gondolom, hogy tudnod kell valamit
Viciousről.
Úgy tűnt, mintha a szívem megszűnt volna dobogni, amikor
Rosie kimondta a nevét. Remény töltött el, de legalább
ugyanolyan erős rettegés is gyötört.
– Igen?
– Az idősebb Baron meghalt.
Leejtettem a telefonomat a padlóra. Tátva maradt a szám.
Jo.
A végrendelet.
Vicious apja.
Minden a helyére kattant, mint egy puska kakasa, és a
láthatatlan fegyver egyenesen a halántékomnak szegeződött.
Vicious számára elkezdődött a show.
 De vajon akarok én ehhez asszisztálni neki?
 
 

11 Könnyűzenei stílus. Alternatív rockirányzat, ami ötvözi és továbbgondolja a rock,

punk, hard rock és az indie rock alapokat.
 Tizennyolcadik fejezet
 
 
Vicious
 
– Végre, kibaszottul ideje volt már! – jelentettem ki, amikor
kivágtam Trent vörös Range Roverének az ajtaját, és
bevágódtam az anyósülésre. Igazán szép bérautó volt,
különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Trent mindössze az
ünnepekre repült haza Chicagóból. Félrehajítottam Ray-Ban
Wayfarer napszemüvegemet, és szúrós pillantást vetettem rá.
–  Végre? Kibaszottul ideje volt már? Húsz perccel azelőtt
érkeztem, hogy leszálltál volna. – Trent sebességbe tette a
kocsiját.
Szarul nézett ki. Nos, önmagához képest legalábbis. Igazán
jóképű volt az idiótája. Kávébarna bőr, rögbijátékos testalkat és
egyéb hülye tulajdonságok, amiktől a nők bugyija azonnal
nedves lett. Valószínűleg ő volt a legjóképűbb az NFS négy
partnere közül. Csakhogy ezúttal vöröslött a szeme,
háromnapos borosta sötétlett az állán, és ráfért volna egy
hajvágás is. Lehetőleg tegnap.
–  Én tulajdonképpen arra utaltam, hogy az apám végre
feldobta a bakancsot – feleltem, majd a hátsó ülés felé
fordultam, és előreráncigáltam a fekete bőrből készült Armani
válltáskámat.
Na meg arra, hogy megjártam a poklok poklát a mai
utazásom során. Minden szarul alakult attól a pillanattól fogva,
hogy megcsörrent a telefonom, és tájékoztattak az apám
haláláról. Annyira siettem, hogy elcsíphessem a legközelebbi
járatot, hogy megfeledkeztem a töltőmről. A  telefonom
lemerült, és hosszú órákon át nem volt egyetlen elérhető gép
sem San Diegóba vagy Los Angelesbe. Végül sikerült
vásárolnom egy másik töltőt, így fel tudtam hívni Trentet, hogy
jöjjön ki elém a reptérre.
Most elővettem a telefonomat, és megnéztem, hogy volt-e
időközben hívásom vagy üzenetem Eli Cole-tól, de nem volt egy
sem. Csak két nem fogadott hívás Emiliától, de ő várhatott.
Először meg kellett tudnom, hogy mikor fogják felolvasni a
végrendeletet. Semmi értelme nem volt felvennem vele a
kapcsolatot, amíg ki nem derült, hogy mikor kell Todos
Santosba utaznia. Utána viszont rendkívül fontos volt, hogy itt
legyen, és készenlétben álljon, és neki köszönhetően
bezárulhasson a csapdám Jo körül. A  hatalmas erekciónak,
amim támadt, valahányszor Emiliára gondoltam, természetesen
semmi köze nem volt az egészhez.
–  Képes lennél egyetlen kibaszott pillanat erejéig az átkozott
örökségeden kívül másra összpontosítani? – csattant fel Trent.
Még mindig pipa volt, amiért felcsinálta azt a
sztriptíztáncosnőt. A szememet forgattam.
–  Igaz is. Hogy van Valenciana? – A  táncosnőt hívták
Valencianának. És sajnálatos módon ez nem a művészneve volt.
 –  Ő  jól van. Úgy döntöttünk, hogy… Nem így értettem! Arra
céloztam, hogy szomorúnak kellene lenned az édesapád halála
miatt.
Egyenesen egy forgalmi dugó felé tartottunk San Diegóból
kifelé menet, Todos Santos irányába. Azon töprengtem, hogy
vajon Jo otthon van-e, és amennyiben igen, túl korai lenne-e
kihajítani a házból.
–  Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy kiérdemelte a
gyűlöletemet!
–  Ez eléggé váratlan fejlemény. Korábban soha nem mondtál
róla egyetlen rossz szót sem.
Uralkodtam magamon, nem kezdtem ismét forgatni a
szemem.
–  Mi vagyok én, valami kibaszott tizenöt éves fruska? Jut
eszembe, merre van az a baromarc, Dean?
–  A  szüleinél, természetesen. Szenteste van, és a helyedben
nem lennék túlságosan meglepve, ha beugrana hozzád, hogy
üdvözöljön és alaposan elagyabugyáljon, amiért alkalmaztad a
volt barátnőjét. Mi a francról szól ez az egész, Vic?
– Szükségem volt egy asszisztensre – vágtam rá összeszorított
fogakkal. Tíz év telt el azóta. Dean és Emilia másfél
szemeszterig voltak együtt, engem pedig az őrületbe kergetett,
hogy Dean olyasminek próbálta beállítani a kapcsolatukat, ami
kétségkívül nem volt.
–  Ő  volt Dean első és egyben utolsó komoly barátnője –
folytatta Trent vádló hangon.
–  És az enyém volt – feleltem színtelen hangon, majd a
számba löktem egy bluntot, és rágyújtottam a kocsijában.
Az összes ablak fel volt húzva – hiszen végül is tél volt –, de én
magasról leszartam a dolgot. Trent volt a hibás, amiért
beleavatkozott az ügyeimbe.
Trent dobolni kezdett a kormányon.
– Az isten verjen meg! Adj egy slukkot!
Odaadtam neki a füves cigit.
Ő mélyen beszívta a füstjét, mielőtt visszaadta volna nekem.
–  Állandóan azt hajtogatod, hogy a tiéd volt – Trent szájából
kiáradt a füst –, de Emiliával közölted ezt valaha? Folyton csak
mocskoltad azt a lányt, és terrorizáltad, valahányszor a
közeledbe került.
–  Elnézést, csak nem vaginát növesztettél, mióta megtudtad,
hogy apa leszel? Mi ez az őrült hablatyolás az érzelmekről? –
Kifújtam a füstöt az orromon keresztül. – Mikor száll le Jaime
gépe?
A legjobb barátom iderepült Londonból az apám temetésére.
– Karácsony első napján. Melt és Dariát viszont otthon hagyja.
Bólintottam. Tudtam, hogy így lesz.
–  Gondolod, hogy addig is képes leszel befogni a pofádat az
asszisztensemet illetően? Helyette összpontosíthatnál mondjuk
arra, hogy ne okozz újabb kalamajkát a farkaddal! – meredtem
a sofőrömre komoran.
Trent megcsóválta a fejét, aztán beletaposott a gázba, és
farolva ráfordult a leállósávra. Valósággal röpült a bedugult
sztrádával párhuzamosan, az álla megfeszült.
– Baszódj meg, Vicious!
  

 
–  Édesem, hazajöttem! – jelentettem be, amikor besétáltam
apám rideg kúriájába, ami hamarosan az enyém lesz, és miután
porig égettem, már senkié.
Oké, rendben. Valószínűleg inkább el fogom dózeroltatni.
Utána pedig arra használom majd a földet, hogy egy szép
könyvtárat építtessek rajta, amit az anyukám emlékére Marie
Collinsnak fogok keresztelni. Nem Spencernek. Az  apám
vezetékneve nem volt méltó hozzá.
Senki sem válaszolt a köszönésemre, szóval felvánszorogtam
a lépcsőn a régi szobámba, és kihúzogattam a fiókjaimat, hogy
összeszedjem a holmimat, mielőtt örökre istenhozzádot
mondtam volna ennek az átkozott helynek. A  régi szobámban
lévő szarságok többsége a focihoz kapcsolódott.
Nem voltam különösebben szentimentális természetű.
Találtam néhány levelet, amiket párás tekintetű kamasz lány
rajongóktól kaptam, egy nyolcéves füves cigit, amiről régen
megfeledkeztem, és ott voltak még Emilia összerágcsált végű
ceruzái is. A  legalsó fiókom alján leltem rájuk. Már éppen
készültem kidobni őket a régi ágyam mellett álló kukába, de úgy
döntöttem, hogy az pazarlás lenne.
Hiszen ezek kibaszott ceruzák, érveltem magamban. Sosem
jár le a szavatosságuk.
Pakolászás közben felhívott az apám ügyvédje. Azóta
próbáltam elérni őt is, és Elit is, mióta befutott hozzám a hívás
az apám halálával kapcsolatban. A fene essen az ünnepekbe és
az emberekbe, akiknek volt igazi családjuk! Az  apám egyedül
volt, amikor kilehelte a lelkét. Csak Slade volt ott, hogy
gondoskodjon róla. A  másik ápoló a családjával ünnepelte a
szentestét, Jo pedig Hawaiin karácsonyozott az egyik
„barátjával”.
Nem volt az apám mellett, ahogy az apám sem volt ott az
anyukám mellett.
Kíváncsi lettem volna, hogy Jo vajon szerette-e őt valaha. Igaz
szerelemmel. Semmit sem tudtam ugyan a kapcsolatokról, de
valami azt súgta nekem, hogy a válasz a kérdésemre az, hogy
nem. Valamiért úgy éreztem, hogy az édesanyámat nem holmi
nagy szerelem nevében gyilkolták meg, hanem színtiszta
kapzsiságból.
– Halló? – A fülemhez szorítottam a telefont.
Mr. Viteri, az apám ügyvédje szűkszavú ember volt.
– A temetés utáni napon – közölte.
Ez nem tűnt túl hosszú várakozásnak.
–  Kinek küld még másolatot? – kérdeztem. Nem mintha lett
volna bármi jelentősége. A  végrendeletek nyilvános
dokumentumok voltak.
– Magának, Josephine-nek és az apja testvérének, Alistairnek.
Alistair nem számított. Hatvanéves volt, és teljesen
hétköznapi életet élt egy texasi kisvárosban lévő farmon.
Igazából azt terveztem, hogy megosztom vele a vagyont, bár
tisztában voltam vele, hogy őt nem érdekli a pénz. Milyen
szerencsés fickó! Viszont most már biztos lehettem abban, hogy
Jo is benne van a végrendeletben.
–  Megoldható lenne, hogy az én példányomat Eli Cole-nak
küldje? A házához, nem az irodájába? – kérdeztem Mr. Viteritől.
Hallottam a tolla sercegését, miközben lekörmölte a címet.
–  Részvétem, Baron – mondta végül, mert ilyenkor ez volt a
szokás.
–  Köszönöm, ez sokat jelent – feleltem, pontosan ugyanebből
az okból.
Befejeztem a pakolást, aztán fogtam a cuccaimat,
átvonszoltam a seggem a legközelebbi ötcsillagos szállodába, a
The Vineyardba, majd a szobámba kérettem a vacsorát, és
lerészegedtem a minibár tartalmának a segítségével.
Már alig vártam, hogy láthassam Jo arcát, amikor majd
szembesítem a ténnyel, hogy tudom, mit tett ő és Daryl. Amikor
rákényszerítem, hogy lemondjon minden egyes fillérről, amit az
apám hagyott rá.
Ahogy azt is alig vártam, hogy Emilia újra mellettem legyen.
Hogy gondoskodjon rólam. Asszisztáljon nekem. Keféljen velem.
A  puszta gondolattól, hogy mi vár rám, a kezemet
dörzsölgettem. Csak ekkor tudatosult bennem valami: az
elképzelés, hogy Todos Santosba reptessem az asszisztensemet,
egy kicsivel izgalmasabb volt, mint az, hogy végre láthassam Jo
gyötrelemtől eltorzult arcát, miközben a képébe vágom az élet
új törvényeit, és megfosztom a pénztől, amire jogtalanul tette rá
a kezét.
Fogtam a telefonomat, és felhívtam az asszisztensemet.
 Az  állítani, hogy nem kaptam semmi választ, az év
eufemizmusa lett volna.
Emilia nem fogadta a hívásaimat, és nem válaszolt az
üzeneteimre sem. Sem szenteste, sem karácsony első napján,
sem pedig az azt követő napon. Újra meg újra felhívtam, egyik
üzenetet küldtem neki a másik után, de a telefonom néma
maradt, én pedig a legszívesebben összetörtem volna valamit.
Bár az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az üzeneteim kicsit
sem voltak szívélyesek.
 
Mi a fasz történt a telefonoddal? Válaszolj!
 
Az apám feldobta a bakancsot. Ide kell jönnöd! Hívj vissza!
 
Kíváncsi vagyok, mennyire leszel egykedvű, amikor majd előredöntelek, és addig
baszlak, amíg nyoma sem marad benned az udvariatlanságnak, amiért az elmúlt
három napban még csak válaszra sem méltattad a főnöködet.
 

Nevetségesnek érződött az egész. Az  ücsörgés. A  várakozás.

A sóvárgás.
Ezen változtatni kellett. Muszáj volt elterelnem valamivel a
figyelmemet erről a nőről.
És tudtam is, hogy mivel érhetem el a célomat.
 

 
–  Egyszerűen csak hagyja az ajtó előtt! – kiabáltam ki a
lakosztályomból a szobaszerviznek.
 Nem lehetett más, mert az egyetlen személy, akit meghívtam
a szállodámba – Georgia, akit néha-néha megdugtam
középiskolás koromban –, már a szobámban volt. Ráadásul
kibaszottul az idegeimre ment a bosszantó, nyávogós hangjával.
Az évek nem bántak túl kegyesen vele. Persze jól karbantartotta
magát, és mindig a legújabb divat szerint öltözködött, de
szörnyen egoista volt, és minden művi és túlzó volt rajta.
Meg kellett szabadulnom tőle, mielőtt még rám mozdult
volna. Ami nevetséges volt, hiszen én kérettem ide, hogy
megbaszhassam, és a segítségével megszabadulhassak Emilia
fájó emlékétől is.
Szóval felhívtam az egyik régi alkalmi szexpartneremet, hogy
legyen mivel lekötnöm magam, amíg a kezembe nem kaphatom
a végrendeletet. Na és?
Georgia a székemmel szemben álló kanapén üldögélt, és
egyre csak mondta a magáét valamiről, ami Todos Santos
countryklubjában történt öt évvel ezelőtt. Nem is figyeltem rá.
Rágyújtottam egy füves cigire.
–  …és ez megdöbbentett, Vic, annyira megdöbbentett. Úgy
értem, az egy dolog, hogy nem akarta adománnyal támogatni a
jótékonysági alapítványomat. De képes volt szégyentelenül
megvádolni, hogy csak azért hoztam létre az egész szervezetet,
hogy apám jobb fényben tűnhessen fel a szenátori kampánya
során…
– Miért törtél be Emilia LeBlanc szekrényébe aznap? – vágtam
a szavába hirtelen. Remegett az orrcimpám, az orromon
keresztül pedig legyezőszerűen áradt ki a füst.
 Fizikailag képtelen lettem volna tovább hallgatni az unalmas
szarságokat, amikkel traktált. Amikor odalent a bárban
megittunk egy italt, sikerült meggyőznöm magam arról, hogy
nem zavar Georgia bosszantó hangja, bosszantó arckifejezései
és bosszantó személyisége. Sajnos tévedtem. A  felsorolt dolgok
mindegyike zavart. Nagyon is.
–  Emilia LeBlanc? – Georgia tekergetni kezdte az egyik
hajtincsét az ujja körül, és pislogva meredt rám.
A szempillafestéke túl vastag volt, túlságosan szembetűnő. Nem
volt nagy segítség érdektelen farkam számára.
–  Igen. Ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél rá! – A  plafon
irányába fújtam a füstöt, majd magam felé fordítottam a
csuklómat, és vetettem egy pillantást a Rolexemre.
– Emlékszem rá. Csak meglep, hogy te is. – Georgia felvonta a
szemöldökét.
Kifejezéstelen tekintettel meredtem rá, és megdörzsöltem a
halántékomat ugyanannak a kezemnek a hüvelykujjával,
amelyikben a füves cigimet tartottam.
– Az én táskámban találta meg a matekkönyvét, rémlik még?
Georgia ingerülten szusszant egyet.
–  Mert elvetted tőlem, és megfenyegettél, hogy tönkreteszed
az életemet, ha még egyszer ilyesmivel próbálkozom.
–  Megérdemelted, édes. Úgy viselkedtél, mint valami vásott
kölyök – vágtam vissza szemrebbenés nélkül.
Megint kopogtattak. Ki a fasz alkalmazta ezt az idiótát? Miért
nem bírja egyszerűen az ajtó előtt hagyni az ételt?
–  Tűnjön a francba, és vigye magával a vacsorámat is! –
ordítottam. Már nem voltam éhes. És semmiképp nem akartam,
hogy Georgia maradjon, és velem vacsorázzon. De valójában
leginkább hozzáérni nem szerettem volna. Máskor is előfordult
már velem, hogy kihajítottam egy teljesen elfogadható
egyéjszakás kalandot, amikor nem volt hangulatom a dologhoz.
De nyilvánvalóan ez volt az első alkalom, hogy a legszívesebben
örökre száműztem volna az illető nőt az életemből, mert
annyira felbosszantott.
– Vic, mi ez az egész? – Georgia feszülten elmosolyodott, majd
felpattant a kanapéról, és odamasírozott hozzám.
Ismét szippantottam egyet a füves cigimből, közben őt
figyeltem. Georgia az ölembe telepedett, én pedig kifejezéstelen
tekintettel lassan megcsóváltam a fejem.
–  Mozdítsd meg a segged, Georgia! Szállj le rólam! Most
azonnal!
Ismét kopogtattak az ajtómon, ezúttal viszont egy brutális
erejű ütés csattant a fán. Felálltam, hogy kinyissam, és Georgia
még épp időben kecmergett talpra. Persze az sem érdekelt
volna, ha a padlón köt ki.
Megragadta a szabad kezemet, és megszorította.
–  Egy kicsit vad voltam. Na és? Mindannyian azok voltunk.
Erről szól a kamaszkor. Azóta felnőttünk.
–  Nem akarlak látni soha többé – közöltem vele, és a
fürdőszobából rekvirált szappantartóba állítottam a füves
cigimet. – Rosszindulatú ribancként viselkedtél vele, és
gyanítom, hogy továbbra is rosszindulatú ribancként viselkedsz
mindenkivel, aki a legnagyobb szerencsétlenségére kénytelen
volt ebben az átkozott városban maradni. Ez az egész egy óriási
hiba volt. Azt akarom, hogy lépj le.
Öles léptekkel, ökölbe szorított kezemmel az oldalam mellett
az ajtóhoz vonultam. Ha egy újabb szállodai alkalmazott jött
amiatt siránkozni, hogy ez egy nemdohányzó szoba,
gondoskodni fogok róla, hogy az illető megkeserülje. Kivágtam
az ajtót, készen arra, hogy ordítozni kezdjek a velem szemben
álló személlyel, aztán mozdulatlanná dermedtem.
–  Isten hozott Kaliforniában, te anyaszomorító! – Dean
belökött a szobába, és úgy masírozott be utánam, mintha az övé
lenne az egész épület.
Valamivel magasabb, izmosabb és jóképűbb volt, mint én.
Világosbarna haját mostanában rövidre vágatta, amitől elég úri
fiús lett a külseje, és valamivel elegánsabban öltözködött, mint
én. Jokerhez hasonlóan ő is imádta a feltűnő színű öltönyöket,
és engem is imádott idegesíteni, csakúgy, mint mindenki más az
életemben.
–  Szia, Georgie! Mi a helyzet? – kérdezte egy kacsintás
kíséretében.
–  Épp távozni készültem. – Georgia felkapta a kézitáskáját a
kerek asztalról, amely mellett pillanatokkal korábban még én is
ültem, majd a vállával utat törve magának megindult az ajtó
felé.
Figyeltem, ahogy kivonszolta csontos, idegesítő seggét a
folyosóra, majd bezártam mögötte az ajtót.
Dean odabent volt. Kényelembe helyezkedett. Töltött
magának egy pohárnyi alkoholos valamit a minibárból, és
széles mosollyal az arcán fütyörészni kezdett.
–  Megkérdezném, hogy kérsz-e valamit, de attól tartok, a
végén még azt hinnéd, érdekel.
A  falnak támasztottam a vállamat, úgy méregettem. Zsebre
vágott kézzel vártam, hogy végre a lényegre térjen.
–  Ennyi? Semmi „sajnálom, hogy meghalt az apád”? –
kérdeztem gúnyosan.
Dean megfordult, hogy szembenézzen velem, felhajtott egy
teljes pohárnyi whiskyt, aztán rám szegezte az ujját.
–  Megfeledkezel a végtelen hosszúságú megbeszélésekről,
amiket az apámmal folytattál az irodájában. Azt hiszed, hogy
nem vontam le a megfelelő következtetéseket? Ismerem a
dörgést, Vic. Gyűlölöd az apádat. Gyűlölöd Josephine-t. Gyűlölöd
az egész világot. A pénz és a birtok miatt vagy itt, nem igaz?
Tévedés, seggfej! A bosszú miatt vagyok itt.
Dean teletöltötte üres poharát.
– Hol van a kis barátnőnk, Millie LeBlanc?
–  Ott, ahová tartozik. New Yorkban, a penthouse-ban.
Az ágyamban – hazudtam. – Nos, technikailag a te ágyadban. –
Az  ajkaim közé dugtam a félig elszívott bluntot, és laza
mozdulatokkal meggyújtottam. – De ne aggódj! Megtérítem
neked a matrac és az ágykeret árát. Ez utóbbit egyébként
sikerült eltörnünk.
Dean nem tűnt meglepettnek. Miért is lett volna az? Tisztában
volt vele, hogy akartam Emiliát. Akartam a testét. Akartam a
szüzességét. Akartam őt mindenestől. Csakhogy Dean elvette
tőlem, és ez nagy seggfejség volt a részéről. Ezzel mindenki
tisztában volt. Trent és Jaime a mai napig felemlegette neki a
dolgot, valahányszor lerészegedtünk. És arról se feledkezzünk
meg, hogy amennyiben Deant és Emiliát tényleg egymásnak
teremtette volna az ég, akkor Emilia nem szakít vele olyan
gyorsan minden egyes alkalommal, valahányszor vetettem felé
egy pillantást.
Az  igazság az volt, hogy Emilia nem akarta Deant. Neki én
kellettem.
–  Ő  az enyém volt – közölte Dean mogorván, és felhajtotta a
második pohár whiskyjét is.
Jézusom! Hátravetettem a fejem, és felnevettem. Nem létezik,
hogy Dean tényleg hisz is ebben, vagy mégis?
– Ugyan már! Ne hazudj magadnak!
Dean a képembe bámult. A  következő lépésén gondolkozott.
Fel akartam hergelni. Fájdalmat okozni, anélkül, hogy betöri a
képemet, és nagy felfordulást csinál. Egy szót sem szóltam. Meg
sem mozdultam. Valamilyen szinten megérdemeltem, hogy
átrendezze az arcomat azért, amit tettem. Éppen úgy, ahogy ő is
megérdemelte középiskolás korunkban. Ideje volt, hogy
megbűnhődjek az árulásomért.
Dean végül sunyi mosollyal az arcán megszólalt:
– Tisztában van vele, hogy egy szívtelen seggfej vagy?
Vállat vontam.
– Egy évig ugyanabba az iskolába jártunk.
Dean egy harmadik pohárral is felhajtott, és reménykedtem
benne, hogy nem fog összeesni a szőnyegen. Továbbra is jó
kapcsolatot akartam ápolni az apjával.
 – Kérdezett rólam?
– Nem. Miért tette volna? Próbáltad felkutatni egyszer is?
Dean ráncolni kezdte a homlokát.
– Azt mondta, hogy ne tegyem.
–  Nos, igen. Kösz, hogy elszórakoztattad, amíg el nem jött az
én időm – közöltem vele, és intettem neki, hogy távozhat.
Egyszerűen csak szerettem volna végre véget vetni ennek a
beszélgetésnek. Egyértelmű volt, hogy Dean össze fog verni. Én
pedig hagyom majd neki, mert megérdemlem. Csak
vesztegettük az időnket. Dean azonban nem tett egyetlen lépést
sem felém. Még nem. Amikor már azt hittem, hogy
eszméletlenül fog elterülni az ágyon, ismét felém fordult, és
kuncogni kezdett.
– Várj, még csak meg sem köszönöd, hogy betörtem neked?
Bassza meg! Ő akarta!
Én voltam az, aki bevitte az első ütést. Az orrát céloztam meg
az öklömmel, és reméltem, hogy az orvosa ezúttal nem lesz
képes helyretenni a csinos pofikáját. Ő  megragadott az
ingemnél fogva, és áthajított a szobán. Hátrazuhantam, és a
falra szerelt tévének vágódtam. Dean nekem rontott.
A  gyomromba vágta a vállát, és a falhoz szorított. Hallottam,
hogy mögöttünk a tévé képernyője megrepedt. Felnyögtem, és
állon vágtam Deant, de ennél többet nem tettem, visszafogtam
magam.
Ugyanis kurvára megérdemeltem ezt itt.
És tisztában voltam azzal, hogy fájni fog.
Valósággal záporoztak az ütések az arcomba, én pedig álltam
őket. Aztán Dean a padlóra lökött, és elkezdte rugdosni a
bordáimat hegyes orrú cipőjével. De ő nem Daryl volt. Hanem a
barátom, én pedig elcsesztem a dolgokat. Az  biztos, hogy
amikor ő kajtatott Emilia után, én is világossá tettem a számára,
mit gondolok róla, és az öklömet sem fogtam vissza.
Miközben a szőnyeggel borított padlón vonaglottam,
kénytelen voltam az ajkamba harapni, hogy elfojtsak egy
fájdalmas nyögést. Mindenem lüktetett. De hé, megérdemeltem
ezt a szarságot.
–  Komolyan megbasztad a volt barátnőmet? – üvöltött fel
Dean fölöttem. A  hangjában düh és hitetlenkedés keveredett
egymással.
Könnyebb volt megbocsátani egy ellenségnek, mint egy
barátnak. Ezzel nagyon is tisztában voltam.
Deannek fájtak a történtek. Ahogy nekem is fájt, amikor
megtudtam, hogy ők ketten elkezdtek járni egymással.
Igazság szerint egy faszkalap volt, amiért akkor régen
összejött Emiliával, de én is faszkalap voltam, amiért
lefeküdtem vele annyi év után. Csakhogy Dean sosem volt
Emilia megszállottja. Emilia neki sosem volt a gyengesége.
A kibaszott Achilles-ina.
– Igen. És a helyedben én távozás előtt még beszorítanék egy-
két ütést, mert szándékomban áll továbbra is baszni vele.
A tulajdonom lesz.
Dean ismét belém rúgott, és valahogy sikerült ellenállnom a
késztetésnek, hogy magzati pózba gömbölyödjek. Tudtam, hogy
ez volt az utolsó, mert Dean orrából ömlött a vér. Ezt muszáj
volt elállítani, és az orrát is helyre kellett tenni, mielőtt
feldagadt volna. A  bézs színű szőnyeget skarlátvörös
vércseppek borították, és tudtam, hogy kénytelen leszek
kifizetni ezt a szarságot.
– Állj fel! – parancsolt rám Dean.
Megkapaszkodtam az ágy szélében, és talpra kecmeregtem.
– Jól nézel ki – jegyezte meg Dean mosolyogva, és kisimította
véres inge gyűrődéseit.
Tudtam, hogy mostanra valószínűleg mindkét szemem
belilult, és egy bordám is megrepedhetett. Bólintottam.
–  Ahogy te is. Kibaszottul csodásan. Akarsz még mondani
valamit?
–  Tulajdonképpen igen. – Dean az asztalnak támaszkodott,
amin a laptopom állt, és ugyanolyan diadalmas kifejezéssel az
arcán mért végig, mint amit nekem is sikerült tökéletesítenem
az évek során. – Szeretném tudni, hogy szerinted hogyan fog
végződni ez az egész. Számodra Los Angeles a következő
állomás, én pedig visszaköltözöm New Yorkba. De hé, haver, ne
aggódj! Majd gondoskodom Millie-ről az irodámban. – Dean
megdöngette a mellkasát, és rám kacsintott.
A  testem remegett a dühtől, de emlékeztettem magam, hogy
csak hergel, amiért seggfejként viselkedtem vele. Mégis muszáj
volt véget vetni a dolognak.
– Csak tűnj el innen, mielőtt még valami olyasmit tennék, ami
milliókba kerülne mindkettőnknek, és évekig kéne járnunk
miatta a levegőtlen tárgyalótermeket. Menj!
Dean azonban nem moccant. Már egyáltalán nem tűnt
vidámnak. Vettem egy mély lélegzetet.
–  Rúgd ki őt, Vicious! Nem akarom az irodámban látni, és a
tiédben sem. A  csaj lepattant egy másik sráccal, amikor még
gyerekek voltunk, és arra sem vette a fáradságot, hogy fogadja a
hívásaimat.
Nem, semmi ilyesmit nem tett. Azért ment el, mert én
rákényszerítettem a távozásra.
– Az nem fog megtörténni – feleltem, bár fogalmam sem volt
róla, mit kéne tennem. Emilia nem akart Los Angelesbe
költözni, ez világos volt, Dean pedig sosem lenne hajlandó
hagyni neki, hogy továbbra is a New York-i irodában dolgozzon.
Fogalmam sem volt róla, hogyan tarthatnám meg őt. Csak
annyit tudtam, hogy kibaszottul muszáj megtartanom.
–  De, igen – felelte Dean higgadtan. Az  orrából még mindig
ömlött a vér a szőnyegre. Az  isten verje meg! – A  csaj hülyét
csinált belőlem.
–  Nem igaz! – üvöltöttem fel végül. Az  égnek emeltem a
kezemet, és a megmaradt kevéske önuralmamat arra
használtam, hogy ne essek neki Deannek ismét. Észrevettem,
hogy a meggyújtott füves cigim épp lyukat éget a szőnyegbe a
háta mögött. Amikor meglátta, hogy hol landolt a tekintetem,
eltaposta a csikket elegáns Monk Strap cipőjével.
–  Nem ő csinált hülyét belőled – folytattam kevésbé
indulatosan. – Én tettem. Adtam neki húszezer dollárt, hogy
eltűnjön. Cserébe megígérte, hogy azt mondja neked, valaki
másáért hagy el téged, és külön kihangsúlyozza, hogy soha
többé nem akar hallani felőled.
 – Miért hallgatott volna rád? – Dean keresztbe tette a karját a
mellkasán, és kétkedőn felvonta a szemöldökét.
–  Mert megfenyegettem. Közöltem vele, hogy máskülönben
elbocsátom a szüleit. A  húgának, Rosie-nak állandóan
gyógyszereket kellett szednie. Szükségük volt a pénzre.
Csend ereszkedett közénk. Nehéz volt, fülsiketítő.
– Te beteg vagy. Egy igazi pszichopata – motyogta végül Dean.
Nem mondtam semmit, mert ez egy megállapítás volt, nem
kérdés.
–  Viszont ez kurvára nem változtat semmin, Vicious. – Dean
végre megindult az ajtó felé, és amikor ott álltunk egymás
mellett, én a kezemmel a kilincsen, ő a küszöbön, a tekintetünk
találkozott. – Elköszönsz Millie-től, és elbocsátod, vagy
gondoskodom róla, hogy kikerülj az igazgatótanácsból. Jó
éjszakát!
 
 
 Tizenkilencedik fejezet
 
 
Emilia
 
Rosie hétfő reggel jött vissza Todos Santosból. Fülig ért a szája,
és tele volt történetekkel anya új varrógépéről és apa bizarr
rajongásáról az Apró szépségek12 című sorozat iránt. Kénytelen
voltam elismerni, hogy Kicsi Rose sosem nézett ki ennél jobban.
Minden szívfájdalmam ellenére mosolyogtam, és mindent
megtettem, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki éppen az őrület
határán egyensúlyoz egy férfi miatt, aki félreérthetetlenül és
többször is a tudtára adta, hogy kizárólag alkalmi szexre tart
igényt tőle.
Beszélgettem Rosie-val. Hosszú perceken keresztül, megvolt
az talán egy óra is, de nem figyeltem rá. Nem igazán. A  szoba
forgott körülöttem, mint egy balerina, körbe-körbe, és minden
összemosódott. Csak Vicioust láttam. A sötét szemét. A mogorva
arckifejezését. A lényét.
Engem gúnyolt, még így is, hogy nem volt jelen.
– Találkoztál Viciousszel? – tettem fel a kérdést végül hadarva.
Gyűlöltem, hogy annyira reménykedően cseng a hangom, és
gyűlöltem, hogy minél több mindent sikerült megtudnom
Viciousről, annál jobban sóvárogtam utána. Akkora hülyeség
volt az egész, én pedig egy idióta voltam, akinek ideje lett volna
szembenéznie az igazsággal: érzéseket tápláltam egy férfi iránt,
aki arról volt hírhedt, hogy nincsenek érzései.
Rosie vállat vont.
–  Beugrott a birtokra, és összepakolt néhány holmit a régi
szobájából szenteste, pont azután, hogy beszéltünk egymással
telefonon. Részvétemet fejeztem ki neki, ő pedig jutalmul
felmutatta a középső ujját. Eléggé ingerültnek tűnt. Úgy értem, ő
mindig ingerültnek tűnik, de most úgy nézett ki, mint aki
tömegmészárlásra készül, és senkit sem áll szándékában
életben hagyni, még a kiscicákat és a kiskutyákat sem. Tudod,
hogy értem.
– Természetesen. Az irodában is mindig így néz ki – feleltem
szárazon.
– Ha már itt tartunk, miért nem dolgozol? Ó, igaz is, ma van a
temetés. Adott egy extra szabadnapot? Vagy reménykedhetek
abban, hogy kiléptél?
A padlóra szegeztem a tekintetemet. A fogamat csikorgattam.
– Még nem döntöttem el, hogy megtegyem-e.
Az  igazat megvallva, már meghoztam a döntésemet.
Egyszerűbb volt elfogadni Vicious állásajánlatát, amikor
mindketten csupán két közös, korántsem makulátlan múltra
visszatekintő felnőtt voltunk, szabad akarattal. Miután viszont
megtudtam, mit is vár tőlem valójában – hogy megszegjem a
törvényt, hogy hazudjak miatta Jónak –, kiegészülve azokkal a
tipikusan követelőző üzenetekkel, amiket küldözgetett nekem,
végül csak sikerült elérnie, hogy eldobhatónak érezzem magam.
Olyan eldobhatónak, amilyennek mindig is láttatni akart,
amikor még egymás szomszédságában éltünk.
De a legjobban mégis az fájt, hogy a volt fiúm ágyában tett a
magáévá. Ez volt a legmegalázóbb az egészben. Az a rész, amit
kétségbeesetten szerettem volna elfelejteni, de tudtam, hogy
sosem leszek rá képes.
Rosie halkan felkuncogott, de a kuncogásából nem lett jóízű
nevetés.
–  Kérlek, mondd, hogy nem feküdtél le vele, mialatt távol
voltam!
Elvörösödtem, az arcom megválaszolta a kérdést helyettem.
A kishúgom mindent tudott rólam.
Minden apró titkot és tisztátalan gondolatot ismert, ami
átfutott az agyamon.
Végül ezt is elmondtam volna neki, de egyértelmű volt, hogy
nincs szüksége szóbeli vallomásra tőlem, anélkül is képes
levonni a megfelelő következtetéseket.
– Millie, édesem! – Rosie ingerülten megdörzsölte a homlokát.
– Megmondtam neked, hogy ne szeress bele ismét!
Ő  rettenetesen problémás. De nem jó értelemben véve, mint
például Justin Bieber. Sokkal inkább, mint… Mel Gibson.
Láthatólag még az apja halála sem szomorította el. Úgy nézett
ki, mint aki alig várja, hogy eltűnhessen végre onnan.
Nyeltem egy nagyot.
–  Minden ember másként birkózik meg a gyásszal. –
Tisztában voltam azzal, miért nem tűnt Vicious szomorúnak.
Mert nem volt az. De nem árulhattam el Rosie-nak, hogy az
idősebb Baron tétlenül tűrte, hogy a fiát szörnyű módon
bántalmazzák. Ez Vicious titka volt. A mi titkunk. És bármilyen
szánalmasnak tűnt is, osztozni vele egy titkon olyan volt, mint
fenntartani egy bizonyos fokú intimitást kettőnk között, amiről
azt sem tudtam, hogy létezik-e még egyáltalán.
– Miért véded őt? – Rosie hitetlenkedve csóválta meg a fejét. –
Hallod magad egyáltalán? Olyan sok kegyetlenséget követett el
ellened. Rákényszerített, hogy szakíts a középiskolai
szerelmeddel, kétszer is. Elüldözött Todos Santosból. Kizárólag
azért alkalmazott, hogy valami kétes ügyletben a segítségére
legyél. Mit akarsz még?
Erőtlenül bólintottam, majd felsóhajtottam, aztán a kishúgom
kitárt karjába vetettem magam, és szorosan magamhoz öleltem.
Meséltem neki Dean lakásáról, a szentestéről és az egész napos
randevúnkról. Az  összes titkot megosztottam vele, amit csak
lehetett.
–  Seggfej! – mormolta Rosie, és gyengéden simogatta a
hajamat, mialatt én a vállára borulva zokogtam, és éreztem,
hogy kocsonyássá válnak a csontjaim és az izmaim.
De semmit sem mondtam neki Darylről vagy Jóról, sőt még a
végrendeletről sem.
Úgy tűnt, hogy nem vagyok képes abbahagyni a hazudozást
Vicious kapcsán.
Hazudtam a világnak, és hazudtam önmagamnak is.
 
  
A  temetés napján valósággal vánszorgott az idő. A  kanapén
kucorogtam, gyümölcsbőrt rágcsálgattam, és Gene Kelly-
filmmaratont tartottam. Egy jólelkű, szerethető férfi karakterbe
akartam fojtani a bánatomat, mivel éppen próbáltam kiverni a
fejemből egy rendkívül ádáz és morózus alakot.
Igen, Vicious megsebzett, de nem akartam bosszút állni rajta.
Kísértést éreztem rá, hogy fogadjam a hívásait. Az  apja csak
nemrég halt meg, és nem számítottak a körülmények,
bármilyen érzelmeket táplált is iránta Vicious, az idősebb Baron
mégiscsak az utolsó életben maradt családtagja volt.
De valahányszor készültem felvenni a telefonomat, Kicsi Rose
elkapta előlem, és megcsóválta a fejét.
–  Nem! – Megállt a nappali közepén, és rám mordult.
Ténylegesen morgott.
– Olyan sok mindenen kell keresztülmennie – motyogtam, de
a hangom erőtlen volt, és keserű. Pedig mindig is büszke voltam
rá, hogy nem vagyok sem gyenge, sem megkeseredett. És ez igaz
is volt. Többnyire legalábbis.
– Ő magasról leszarja az egészet, és ezt te is jól tudod.
–  Add ide a telefonomat! – Kezdtem belefáradni ebbe az
egészbe. – Ez nevetséges. Igaz, hogy megsértette a drágalátos
büszkeségemet, de ettől még nem érdemli meg, hogy így bánjak
vele.
Csakhogy ezúttal Rosie arca haragos grimaszba torzult.
–  Ezt talán vele is közölhetnéd. Tegnap este, a temetés
előestéjén, ha szabad hozzátennem, a The Vineyard bárjában
látták iszogatni Georgia társaságában. A barátnőm, Yasmine ott
dolgozik. Ő maga szolgálta fel az italukat. Utána együtt lifteztek
fel Vicious szobájába.
Az arcom elárulhatta az undoromat, mert Rosie visszaadta a
telefonomat.
Senkit sem hibáztathattam, az égvilágon senkit, kizárólag
saját magamat.
Éreztem, hogy megremeg az állam. Folyton ezt művelte
velem. Összetört. Újra és újra és újra. Próbáltam távol tartani
magam tőle, de valahányszor eljött értem, elgyengültem.
De ennek mostantól vége.
Rosie-nak igaza volt.
Vicious káros az egészségemre. Méreg, ami képes lett volna
kiirtani minden csodálatos dolgot az életemből, ha hagyom
neki. Ő volt a vihar a cseresznyevirágaim számára.
Ez csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy ki kell
vágnom őt az életemből egyszer s mindenkorra. Valahányszor
megláttam a nevét felvillanni a telefonom kijelzőjén, beintettem
neki, és nem voltam hajlandó semmiféle kegyelmet mutatni az
irányában.
 
 

12 Toddlers and Tiaras

 Huszadik fejezet
 
 
Vicious
 
A temetés éppolyan szar volt, mint vártam.
Josephine egy fekete Versace ruhában, Hawaiin lebarnult
bőrrel és hamis könnyekkel a szemében állt a férje sírja mellett.
Dean is eljött, ott állt az apja oldalán, megadta a kellő tiszteletet,
de felém sem nézett. Trent és Jaime pedig a szertartás alatt
végig vigasztalni próbált, és közben lopva ide-oda járt a
tekintetük köztem és Dean között.
Dean orrának az állapota és a szemem körül feketéllő
monoklik elég árulkodóak voltak. Pontosan tudták, mi történt.
Úgy éreztem, mintha engem hibáztatnának mindenért, de nem
akarják szóba hozni a dolgot, mivel éppen gyászolok.
Vagy valami olyasmi.
Valójában semmit sem éreztem. Az  apám létezése csak egy
lelki teher volt a számomra. Minden egyes életben töltött
napjával arra emlékeztetett, hogy az anyukám viszont már
nincs az élők sorában.
Amikor a koporsóját a sírba eresztették, sok minden vele
tartott a föld alá. Ezek egyike a miatta érzett frusztrációm volt.
De a gyűlöletemet nem temettem el. A  gyűlölet velem maradt,
és vele együtt a zűrzavar is a lelkemben. Egyfajta nyugtalanság,
amiről senkinek nem volt szabad tudomást szereznie.
Tragédia volt ez, de az én tragédiám. Nem akartam, hogy
bárki is megsejtsen róla bármit.
Amikor visszamentem a szállodába, küldtem még egy
üzenetet Emiliának, amiben utasítottam, hogy hívjon fel. Most
azonnal!
Holnap kézhez kapom a végrendeletet. Ideje volt, hogy
összecsomagoljon, és iderepítse a csinos kis fenekét. Azt is
terveztem, hogy megmondom neki, néhány hétig Kaliforniában
kell maradnia, és segítenie kell nekem L. A.-ben. Hajlandó
voltam hozzávágni még néhány százezer dollárt, hogy
megédesítsem számára az üzletet. A  pokolba is! Jelenleg ott
tartottam, hogy bármit kész lettem volna megadni neki, amit
csak kért.
De Emilia továbbra sem méltatott válaszra.
Talán az inába szállt a bátorsága, és úgy döntött, hogy
mégsem fog hazudni értem? Úgy éreztem, mintha elárult volna.
Ez keserű, hatalmas teherként nehezedett a mellkasomra, a
nyelvemre és mindenhová, ahol csak megérintettük egymást.
A  falhoz vágtam a telefonomat. Összetört. A  kijelzőjét
számtalan repedés hálózta be. A  logikus lépés az lett volna,
hogy megkérem az asszisztensemet, vegyen helyette nekem egy
másikat, csakhogy jelen pillanatban egyetlen kibaszott
asszisztens sem állt a rendelkezésemre. Szükségem lett volna
Emiliára, és ő nem volt velem. Szükségem lett volna rá, de
tudtam, hogy inkább meghalnék, mintsem hangosan is
kimondjam ezt az egyszerű tényt.
 

 
Úgy tettem meg az utat a bérelt autóm és a Cole család
rezidenciája között, mintha a halálsoron lépkednék. Ezekben a
pillanatokban olyan volt, mintha lelassult volna az idő. Vagy
mintha túlságosan is felgyorsult volna. Magam sem tudtam
eldönteni, hogy melyik. Kizárólag ez éltetett az elmúlt évek
során. Ez itt egyszerre volt a vége és a kezdete valaminek.
A végrendelet.
Az ítélet.
A kibaszott finálé.
Mielőtt még észbe kaphattam volna, már ott ültem Eli Cole
otthoni irodájában, de valami oknál fogva jóval a végrendeletet
tartalmazó boríték megérkezése előtt furcsa szorongás kerített
a hatalmába. Úgy éreztem, hogy rossz helyen vagyok ennek az
öregembernek a társaságában, ebben az áporodott levegőjű
szobában, amit zsúfolásig megtöltött a jogi könyvek és a régi
bőr szaga.
Eli többé már nem volt nyájas velem. Nem is viselkedett
türelmetlenül, helyette inkább hivatalos távolságtartással
kezelt. Amikor az egyik székhez tessékelt, nem utalt rám a
„fiaként”, mint azt oly gyakran tette, és nem is ragaszkodott
hozzá, hogy kávét vagy teát szolgáljon fel nekem, amikor az első
kínálást visszautasítottam. Helyette úgy nézett rám, mint aki
tudja, hogy én törtem össze a fia arcát, és ettől nyugtalanság
fogott el.
Amikor a futár meghozta a végrendeletet, Eli megdörzsölte az
orrát a kézfejével, feltette az olvasószemüvegét, és néma
csendben felvágta a borítékot egy levélbontó kés segítségével.
Tartózkodóan, feszült tartással ültem a székemben az
íróasztalával szemközt. Figyeltem a pupillái mozgását,
miközben átfutotta a szöveget. Hallgatag volt, túlságosan is
hallgatag. Nagyon hosszú ideig nem szólt semmit, én pedig
éreztem, hogy valósággal dübörög a vérem a fülemben.
Jo olyan kibaszottul önelégültnek tűnt a temetésen. Egyetlen
szót sem váltott velem. Nem is próbált könyörögni…
Viszont annyira óvatos voltam…
Annyira agyafúrt…
Annyira barátságosan viselkedtem az apámmal oly sok éven
át, egészen a halála előtti utolsó találkozásunkig, amikor
elmondtam neki…
–  Baron… – Eli egyre csak simogatta képzeletbeli
kecskeszakállát, mintha így akarná letörölni az arcáról az
aggodalom nyomait. A  hangja elárulta nekem azt, amit nem
akartam hallani.
Megcsóváltam a fejem. Nem, az nem lehet. Nem volt
szükségem a kibaszott pénzre. Milliókat kerestem a magam
erejéből is. Ez ugyan egy töredékét sem tette ki az apám
vagyonának, de akkor is.
Ez arról szólt, hogy Jo ne úszhasson meg egy kibaszott
gyilkosságot, nekem pedig ne kelljen úgy járnom-kelnem a
világban, hogy közben üresnek és becsapottnak érzem magam.
Igazságot kellett szolgáltatnom.
–  Adja ide! – Kinyújtottam a kezem, és kikaptam a
végrendeletet Eli ujjai közül. Amilyen gyorsan csak bírtam,
átfutottam a dokumentumot. A  pulzusom olyan hevesen
száguldott, hogy azt hittem, mindjárt felrobban a szívem.
A  pokolba is! Az  általam olvasott szarságoknak a fele el sem
jutott a tudatomig. Azonban két dolog azonnal megragadta a
figyelmemet.
Először is: a végrendeletet kézzel írták. Ez már-már
nevetséges lett volna, ha nem látom rajta, hogy tényleg az apám
kézírása, és a dátum alapján jóval a betegsége előtt keletkezett.
Az  utolsó oldalra lapoztam, a két tanú aláírásához. Egyik név
sem tűnt ismerősnek, de ebben nem volt semmi szokatlan.
Az  ügyvédek gyakran kérték fel az alkalmazottaikat a
tanúskodásra.
Másodszor: volt benne egy kitagadási záradék.
–  Belevett egy kibaszott kitagadási záradékot! – Hangosan
felordítottam, és Eli asztalára csaptam a tenyeremmel.
Minél tovább olvastam, annál jobban fortyogott a vérem.
Az  apám Josephine-t nevezte ki a végakarata végrehajtójának.
De ez nem zavart annyira, mint a fő rendelkezése: Josephine
Rebecca Spencer (leánykori nevén Ryler) örökölte apám teljes
vagyonát. Én csak szaros tízmilliót kaptam.
A kitagadási záradék kimondta, hogy ha bármilyen formában
megtámadom a végrendeletet, akkor nem kapok semmit.
Az  apám ezzel üzente még egyszer utoljára az ő szeretett,
egyetlen fiának, hogy baszódjon meg.
Jo ebben a pillanatban lett mocskosul gazdag a saját jogán.
Én pedig most fokozódtam le majdnem-milliárdosból egy
férfivá, akinek ugyan van mit a tejbe aprítania, de mostanában
nem fog szerepelni egyetlen Forbes magazinos listán sem. Nem
mintha érdekelt volna. A pénz kurvára nem számított. A bosszú
viszont igen.
Egyetlen szót sem szóltam, Eli viszont végig engem figyelt,
ráncos arca aggodalmat tükrözött.
Erre nem számítottam.
Az  apám mindvégig tisztában volt vele, hogy gyűlölöm.
A  pokolba! Talán még azt is gyanította, hogy mit tervezek.
Fogalmam sem volt róla, hogyan vagy miért, de Josephine egy
lépéssel végig előttem járt. Lenyeltem keserű haragomat.
Eli az asztalát megkerülve odajött hozzám, és leült a
mellettem álló második székbe. Kisimítottuk a végrendeletet az
asztalon, és görnyedt háttal mindketten ismét végigolvastuk.
A  végrendelet tíz évvel korábban, júniusban készült. A  fejem
valósággal kóválygott a számtalan különféle érzelemtől.
Egy rossz év. Egy rossz hónap.
–  Történt bármi furcsaság akkoriban? – visszhangozta Eli a
saját gondolataimat. – Bármi, aminek hatására az apád
megváltoztathatta a véleményét a házassági vagyonjogi
szerződésben foglaltakkal kapcsolatban?
Az  apám teljesen nyíltan beszélt a házassági vagyonjogi
szerződés feltételeiről. Josephine semmire sem tarthatott volna
igényt, ha valaha is válókeresetet nyújt be. Az  apám arra
használta a pénzét, hogy maga mellett tarthassa őt a
feleségeként, a nincstelenség rémével fenyegette, hogy
uralkodhasson felette.
Szóval Josephine vele maradt. Nem döbbentem meg azon,
hogy az apám hagyott rá valamit ennyi év után. De mindent?
Úgy nézett ki, mintha Jo tartotta volna őt a markában
mindvégig. Persze ennek sem lett volna szabad meglepetésként
érnie. Kibaszott Jo. Szép csendben suttogott az apám fülébe,
már megint.
A  végrendeletet nem sokkal azután írták, hogy befejeztem a
középiskolát. Azután, hogy örökre száműztem Emiliát
Kaliforniából, és minden elcsesződött. Azután, hogy teljesen
kifordultam önmagamból…
Tíz évvel korábban, amikor Daryl távozott az élők sorából.
–  Igen. – Összegyűrtem a markomban a végrendeletet. – Jo
éppen nehéz időszakon ment keresztül. A  bátyja meghalt.
Bizonyára sikerült valahogy hatnia az apám érzelmeire.
Egyszerűen csak… – Vettem egy mély lélegzetet. – Azt hiszem,
mindig is gyűlöltem az apámat, ennek ellenére fájdalmasan
érint a tudat, hogy ő is gyűlölt engem.
–  Nem értem, miért részesítette Jót mindig előnyben veled
szemben, de ideje, hogy továbblépj, fiam! – Eli tisztában volt
azzal, amiről a barátaim nem tudtak.
Amikor betöltöttem a huszonkettedik életévemet, a Négy
Féktelen Szívtipró visszatért Todos Santosba megünnepelni a
hálaadást.
Mindannyian Deanéknél szálltunk meg, és nagyon berúgtunk.
Engem éppen akkor vettek fel a jogi egyetemre, szóval úgy
gondoltam, jó ötlet bemenni Eli irodájába az éjszaka közepén,
és vetni egy pillantást a cuccaira. Ő is ott volt, én pedig annyira
részeg voltam, olyan szomorú és elveszett, hogy meséltem neki
a bántalmazásomról.
Az  anyám meggyilkolásáról viszont tartottam a számat,
éppen úgy, ahogy Emilia esetében is tettem.
Úgy döntöttem, hogy saját kezűleg szolgáltatok igazságot. És
egészen máig eszerint is cselekedtem.
Kezdett minden összeomlani. Egy sétáló, beszélő szellem
voltam. Egy senki. Egy cél nélküli ember.
–  Ne hagyd, hogy az határozzon meg, amit műveltek veled!
Találj magadnak valamit, ami boldoggá tesz! – Eli hangja
remegett az érzelemtől. Már nem érdekelte, hogy átrendeztem a
fia arcát. Mert az életem sokkal elcseszettebb volt, mint amilyen
Deané valaha is lehetett volna. – Élj, Baron! Élvezd az életet! Ne
nézz vissza! És soha többé ne tedd be a lábad arra a helyre!
Apám rezidenciájáról beszélt. Arról, amit porig akartam
égetni. A  helyről, ahol könyvtárat szerettem volna építeni az
anyukám tiszteletére.
Miután kisétáltam Eli irodájából, a tornácára vezető lépcsőn
lerogytam, és meggyújtottam egy füves cigit. Kihalásztam a
zsebemből összetört telefonomat, és felhívtam Emiliát. Ő ezúttal
sem fogadta a hívásomat.
Újra felhívtam.
Újra meg újra.
Aztán elkezdtem üzeneteket hagyni a hangpostáján.
Üzeneteket, amelyeknek nem volt semmi értelmük, és
amelyekről teljes bizonyossággal tudtam, hogy utólag bánni
fogom őket. A  rögzítőn Emilia először is énekelt egyet azon az
édes hangján üdvözlésként, majd kislányos kuncogás
következett, végül pedig kissé kifulladtan előadta a vicces
csattanót:
 
–  Hé, itt Millie beszél. Akarsz hallani egy viccet? Kop-kop!
Ki kopog? Hát nem én, szóval hagyj üzenetet, és
visszahívlak, amint tudlak!
 
Nem tudom, mi a fasz bajod van, Csicska, de vissza kell
hívnod, mert… Mert a főnököd vagyok. Jó pénzt fizetek
neked. Várom a hívásodat.
 
–  Hé, itt Millie beszél. Akarsz hallani egy viccet? Kop-kop!
Ki kopog? Hát nem én, szóval hagyj üzenetet, és
visszahívlak, amint tudlak!
 
Haragszol rám? Ez a helyzet? Azért, mert nem vettem fel a
telefont, amikor hívtál? Muszáj emlékeztetnem, hogy fontos
szarságokkal kellett foglalkoznom, mert az apám éppen
akkor halt meg? Különben is, én végig őszinte voltam veled.
Ez nem egy kapcsolat. Mi csak két ember vagyunk, akik
dugnak, hogy ezáltal megszabadulhassanak egy furcsa
megszállottságtól. Hívj vissza! Most!
 
 –  Hé, itt Millie beszél. Akarsz hallani egy viccet? Kop-kop!
Ki kopog? Hát nem én, szóval hagyj üzenetet, és
visszahívlak, amint tudlak!
 
Emilia! Mi a fasz bajod van?
 
Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, váratlanul vibrálni
kezdett a telefon a kezemben. Felsóhajtottam, és végre kezdett
némi melegség szétáradni a mellkasomban. Gyorsan
végighúztam az ujjamat a tönkrement kijelzőn.
–  Amikor ideérsz, egy teljes héten át minden kibaszott
orgazmust meg fogok tagadni tőled, aminek a közelébe kerülsz
– mordultam fel.
A vonal másik végén valaki megköszörülte a torkát.
–  Attól tartok, arra nem lesz szükség, Baron. – Jo volt az,
érződött a hangján, hogy jól szórakozik. – Emlékszel még,
amikor azt mondtad, hogy gyakrabban kéne borozgatnunk és
együtt vacsoráznunk? Nos, szívesen látnálak ma este. A  vörös-
vagy a fehérbort preferálod?
Megfeszült az állam, és ha nem vágytam volna rá annyira,
hogy halljak végre Emilia felől, biztos áthajítom a telefonomat a
teraszon. Bontottam a vonalat, és addig üvöltöttem, amíg
Keeley, Dean egyik húga ki nem jött, és be nem ráncigált a
házba, hogy lenyugodjak.
A  következő huszonnégy órában a Cole család nőtagjai
kényeztettek és babusgattak, mint valami nyomorékot. Dean
ezalatt hol eltűnt, hol felbukkant a házban, és gyilkos
pillantásokat lövellt felém.
–  Rúgd ki! – énekelte a konyhában egyik alkalommal,
miközben az anyja egy csésze teával a kezében üldögélt
mellettem a nappaliban, és beszámolt minden egyes családi
katasztrófáról, amit csak fel tudott idézni, kiemelve, hogy végül
csodával határos módon minden jóra fordult.
–  Rúgd ki a csajt! Rúgd ki most! – folytatta Dean
rendíthetetlenül.
Emilia éppen egy újabb falat emelt közém és Dean közé, és
még csak nem is fogadta a hívásaimat. A  pokolba! Azt sem
tudtam, hogy hajlandó-e továbbra is a segítségemre lenni Jo
megbüntetésében. Valamiért erősen kételkedtem benne. Nem,
magamra maradtam.
Fel akartam használni Emilia LeBlanc-t, de már nem voltam
képes irányítani a vele kapcsolatos terveimet, sem a magammal
kapcsolatosakat. Emilia volt az egyetlen személy, akivel beszélni
akartam, amikor a világom a darabjaira hullott körülöttem.
Függetlenül attól, hogy mi lesz a végrendelet sorsa, képtelen
voltam hagyni, hogy ismét kisétáljon az életemből.
Ott ültem a volt fiúja nappalijában, és miközben az arcomat
Dean anyjának a mellkasához szorítottam, mint valami
kisgyerek, rádöbbentem, hogy túl késő lenne meghátrálni.
Már nem akartam, hogy vége legyen.
Eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak Emiliát.
És kurvára nem érdekeltek a következmények.
 
 
 Huszonegyedik fejezet
 
 
Vicious
 
Két nappal a végrendelet felolvasása után hallottam, amint
Jaime beengedi magát a szétvert szállodai lakosztályomba a
kártyakulccsal, amit én magam adtam neki, hogy bármikor
jöhessen és mehessen kedve szerint.
– Jézusom! Mikor engedted be ide utoljára a takarítókat?
Dean vére még mindig ott éktelenkedett a szőnyegen.
Én a bevetetlen ágyamon hevertem, cigiztem, és a plafont
bámultam. Jaime a mellettem álló éjjeliszekrényre hajított egy
papírzacskót, majd elővett belőle egy üveg vizet, néhány
becsomagolt szendvicset, egy doboz fájdalomcsillapítót és egyéb
szarságokat, amikre a megítélése szerint még szükségem
lehetett. A sárga földig leittam magam vele és Trenttel, miután
eljöttem Deanék házából, mert ki a fasz ne részegedne le,
miután kitagadták az örökségéből.
Kifújtam egy füstfelhőt, Jaime pedig kikapta az ujjaim közül a
füves cigimet, elnyomta, aztán megragadott bűzlő fehér ingem
gallérjánál fogva, és az arcomba nyomta az arcát.
–  Még mindig milliomos vagy. Továbbra is fiatal, gazdag és
egészséges. Ennek ellenére csak arra bírsz gondolni, hogy a
mostohaanyádé lett az apád lóvéja? Kibaszottul nagy dolog.
Jaimenek fogalma sem volt az igazságról, én pedig nem
akartam felfedni előtte, hogy valójában miért is omlottam
össze, mint valami hisztis picsa Deanék házánál. Helyette
elkeskenyedő szemmel végigmértem.
– Senki sem kérte, hogy megments, Faszkalap herceg.
– Szóval, mihez akarsz kezdeni, haver?
Felegyenesedtem, és kiültem az ágyam szélére, majd a
hajamba túrtam.
–  New York – jelentettem ki, és azt kívántam, bárcsak még
mindig meg lenne gyújtva a füves cigim. – Visszamegyek New
Yorkba.
– Gyanítottam, hogy ezt fogod mondani. – Jaime leült mellém.
Kellemes szappanillat áradt belőle, az élet illata.
Valaha nekem is ilyen illatom volt. Még mielőtt az élet
rendesen kicseszett volna velem.
– Nem mehetsz vissza New Yorkba, Vic. Az Dean irodája. Már
enélkül is épp eléggé ki van akadva rád e miatt a szarság miatt
Emiliával. A  jelenlegi helyzetben nem dolgozhatsz ott vele, és
amúgy is, ki a fene vinné helyetted az itteni irodát?
–  Kibaszottul nem érdekel. New Yorkba megyek, hogy a
magaménak követeljem.
– Úgy érted, hogy a magadénak követeld Millie-t.
–  Nem – hazudtam. – Úgy értem, hogy New Yorkban akarok
dolgozni. Halálosan elegem van L. A.-ből. – Kihívóan felszegtem
az államat, és vártam, hogy Jaime vitába mer-e szállni velem.
Kibaszottul makacs tudtam lenni, és ezzel ő is tisztában volt.
 Amikor hátravetette a fejét, és felnevetett, éreztem, hogy szép
lassan fellángol bennem a harag. Mit találhat annyira viccesnek
ebben a helyzetben? Végül elcsendesedett, de majdnem egy
teljes perc kellett neki hozzá.
–  Hallod magad, Vicious? A  megszállottja vagy ennek a
lánynak. Szerelmes vagy belé, mindig is szerelmes voltál,
méghozzá attól a pillanattól fogva, amint rádöbbentél, hogy
nem tudsz ráijeszteni a szar dumáddal, sőt még csak hasra sem
esik tőled. Összefutsz vele New Yorkban, és az első dolgod
alkalmazni őt. Nagyon mély tagadásban vagy. Őt akarod,
testestől-lelkestől. Semmi szükség arra, hogy emiatt lenyúld
Dean irodáját. Egyszerűen beszélj Emiliával!
Ismét megcsóváltam a fejem. Ennek nem volt semmi értelme.
Vagy legalábbis nem akartam, hogy legyen.
– New Yorkba megyek.
– Dean ki fog akadni – ismételte Jaime legalább ezredszerre.
–  Az  sajnálatos. Már le is foglaltam a repülőjegyet. –
Mindössze eddig jutottam.
Szükségem volt egy tervre. Méghozzá gyorsan.
 

 
Azzal kezdtem, hogy felhívtam a HR-t New Yorkban, és
közöltem velük, hogy Emilia LeBlanc fizetett szabadságon van.
Abból, hogy nem fogadta a hívásaimat, és nem válaszolt sem az
üzeneteimre, sem az e-mailjeimre, világos volt, hogy úgysem
fog bejönni dolgozni némi személyes ráhatás nélkül.
Ugyanakkor utasítottam a HR-igazgatót, hogy azonnal
tájékoztasson, ha Dean bármi gyanús húzással próbálkozna
Emilia pozíciója kapcsán, és a biztonság kedvéért arról is
gondoskodtam, hogy hozzáférjek Emilia munkavállalói
adataihoz.
Ennek köszönhetően hozzáférést kaptam a céges e-mailjeihez
is. Megint ugyanolyan volt minden, mint a középiskolában – a
leveleit böngésztem, hogy kiderítsem, mit tervez.
Láttam, hogy máris felvette a kapcsolatot egy fejvadász
céggel, és megkérte őket, hogy tartsanak készenlétben egy
másik asszisztenst arra az esetre, ha Deannek vagy nekem
szükségem lenne valakire a jövő héten. Az  igazat megvallva
még ezzel is sikerült felbosszantania. Egyértelműen ki volt
akadva rám, de ebbe sem volt képes szívét-lelkét beleadni
anélkül, hogy előbb megbizonyosodott volna arról, hogy
körülötte mindenkinek – engem is beleértve – megvan
mindene, amire szüksége lehet.
Nem aggódtam különösebben. Hiszen úgysem mehetett túl
messzire. Tudtam, hol lakik, és semmi esélye nem volt másik
állást szerezni, maximum azt a kurvás pincérnőjelmezt
cibálhatta volna magára ismét. Ha nem ez lett volna a helyzet,
akkor eleve nem fogadja el egy hozzám hasonló szar alak
állásajánlatát.
Újév napján felszálltam egy New Yorkba tartó járatra.
Fogalmam sem volt róla, mihez fogok kezdeni, vagy hol fogok
megszállni. Dean visszaköltözött a lakásába, Emilia pedig
egyértelműen látni sem akarta a képemet.
Legyen ez az ő baja!
Manhattanben bejelentkeztem egy másik szállodába, és
ezúttal még csak nem is fáradtam a kicsomagolással. Egyik
praktikus berendezésű szoba olyan volt, mint a másik.
A szállodák megmérgezték az ember lelkét. Még szerencse, hogy
az enyém már eleve eléggé be volt mocskolódva.
Miután gyorsan lezuhanyoztam és megborotválkoztam, úgy
döntöttem, ideje, hogy Emilia végre megmagyarázza a
viselkedését. Dean háztömbjéhez mentem, és az elektronikus
kulcsát használva bevonultam. Háromszor kopogtattam Emilia
lakásának az ajtaján, majd elkezdtem fel-alá járkálni előtte a
folyosón, és közben többször is idegesen a hajamba túrtam az
ujjaimmal.
Semmi.
Ismét bekopogtam, de ezúttal az öklömmel dörömböltem az
ajtón.
–  A  kibaszott életbe! Az  a minimum, hogy személyesen adsz
nekem magyarázatot. Még mindig a főnököd vagyok!
Épp befejeztem a mondatot, amikor feltárult az ajtó, és
felbukkant Rosie a másik oldalán.
–  Hol van a nővéred? – Éreztem, hogy rángatózni kezd egy
izom az államon.
Rosie az ajtónak támaszkodott, és felszegte a fejét.
– Valójában nem azért nyitottam ajtót, hogy megválaszoljam a
hülye kérdéseidet. Azért tettem, hogy közöljem veled,
gyakorlatilag már nem vagy a nővérem főnöke. Talált új állást.
Vasárnap kiköltözünk innen. Kösz a nagy semmit, seggfej! –
Ezzel édesen elmosolyodott, és megpróbálta a képembe vágni
az ajtót.
Kénytelen voltam a keret és az ajtó közötti nyílásba dugni a
lábamat, éppen úgy, ahogy akkor tettem, amikor először jöttem
el Emiliához. A  LeBlanc testvéreknek nyilvánvalóan nem
tetszett a jelenlétem.
– Hol van? – ismételtem. Nem hittem Rosie-nak az új állással
kapcsolatban. Ez nem történhet meg. Emilia nem adná fel a jól
fizető állását az NFS-nél… Vagy mégis?
Bassza meg! Még szép, hogy feladná. Hiszen ő Emilia.
–  Nem – közölte Rosie. – Nem akar látni soha többé. Először
ráveszed, hogy szakítson a fiújával, és arra kényszeríted, hogy
elhagyja Kaliforniát… – Rosie hirtelen elhallgatott, és tetőtől
talpig végigmért. A  tekintete azt üzente, hogy baszódjak meg.
A hangja egy oktávnyival mélyebb lett. – Aztán tíz évvel később
lefekszel vele a volt fiúja ágyában. Bármiféle bosszúhadjáratot
folytatsz is, ő többé már nem kér belőle.
A francba! Emilia tud Deanről.
Abban viszont biztos voltam, hogy Rosie nem a Jo elleni
bosszúhadjáratomra célzott. Ez igazán jó jel volt. Emilia
megőrizte a titkaimat.
A  vállammal törtem utat magamnak a lakásukba, majd
Emiliát keresve körbejárattam a tekintetemet. Emilia nem volt a
nappaliban, de minden tele volt kartondobozokkal, és már le is
voltak ragasztva. Készen álltak arra, hogy elszállítsák őket.
Rosie nem hazudott.
 A költözésről semmiképp, és valószínűleg akkor sem, amikor
azt állította, hogy Emilia talált magának egy másik állást.
– Beszélnem kell vele – jelentettem ki.
Rosie megrázta a fejét.
–  Vicious, kérlek! Ő  sosem lenne hajlandó beismerni, de én
látom rajta, hogy fontos vagy a számára. Túlságosan is. És ha
csak egy hangyányi jóság is maradt benned, akkor békén
hagyod őt. Ti ketten mérgezőek vagytok egymás számára, és ezt
te is jól tudod.
–  Baromság! – füstölögtem. – Nem vagyunk mérgezőek
egymás számára.
Bár tisztában voltam vele, hogy Rosie-nek igaza van.
Hiányzott belőlem valami. Néhány összetevő, ami
elengedhetetlen lett volna ahhoz, hogy képes legyek úgy
szeretni, mint minden normális ember. Ezért élveztem, ha
összetörhettem dolgokat, és ezért okozott külön élvezetet, ha
fájdalmat okozhattam Emiliának. Nála tisztább lénnyel még
soha életemben nem találkoztam.
–  Hol van? – ismételtem meg a kérdést, és egy tapodtat sem
mozdultam a helyemről. Nem voltam hajlandó távozni addig,
amíg Rosie el nem árulta, és azt hiszem, ez az ő számára is
világos volt. – Hol van a nővéred? Muszáj beszélnem vele.
Órákon keresztül folytathatjuk ezt a szarságot, de én akkor sem
fogom feladni, és addig foglak kérdezgetni, amíg választ nem
adsz nekem.
Rosie lesütötte a szemét.
– Egy kiállításon van egy galériában a Hudson mentén. A tűz
csúcsa a címe. Hétfőn áll munkába a galériában. Egy nő, akinek
eladta az egyik képét, régen a Saatchiban dolgozott, és igazán
tetszenek neki Emilia alkotásai, így…
Kibaszottul nem érdekelt a folytatás. Egyszerűen sarkon
fordultam, és kimasíroztam az ajtón, de Rosie, mint valami apró
nindzsa, rám ugrott, és a törzsem köré kulcsolta a karját.
Megpördültem, és jegesen végigmértem. Rosie összerezzent,
mint szinte mindenki, amikor így néztem rájuk.
Mindenki, Emiliát kivéve.
–  Kérlek, Vicious, ne tedd ezt! Ő  a legerősebb láncszem a
családunkban. Ő gondoskodik rólam. Ő az egyetlen oka annak,
hogy a szüleink képesek aludni éjszakánként, mert meg vannak
győződve róla, hogy biztonságban vagyunk itt, New Yorkban.
Nem gyengítheted le. Ő a mi bástyánk.
Megcsóváltam a fejem, és távoztam.
Olyan voltam, mint valami kibaszott buldózer.
 
 
 Huszonkettedik fejezet
 
 
Emilia
 
Hideg, esős éjszaka volt. Már majdnem elég hideg ahhoz, hogy
havazzon. Örültem a kabátnak, amit a Vicioustől kapott pénzből
vásárolhattam meg magamnak. Még egy parányi bűntudatom
sem volt.
Az  új főnököm, Brent, egy a harmincas évei vége felé járó
férfi a lakás közelében élt, ahonnan Rosie és én hamarosan ki
fogunk költözni, így aztán osztoztunk egy taxin, és utána egy
gyors ital mellett elmondta nekem, mire számítsak a kiállításon.
Az  új állásom a galériában egy egyszerű gyakornoki pozíció
volt, és rettenetesen fizetett, de amikor meglátta az
arckifejezésemet, Rosie gyakorlatilag kényszerített, hogy
mondjak rá igent. A  kishúgom sokkal jobban érezte magát, és
úgy volt, hogy a költözésünk után ismét munkába áll
baristaként a régi helyén. Abban az állásban a borravaló
mindig remek volt, a tulajdonos pedig nagyon rugalmasan
kezelte, hogy Rosie mikor és mennyit tud dolgozni éppen.
Igyekeztem nem túl sok szemrehányást tenni magamnak,
amiért először belementem, hogy Viciousnek dolgozzak.
A  helyzetem kilátástalan volt, Rosie egészségi állapotának és
minden egyéb körülménynek köszönhetően, de megfogadtam,
hogy ilyen többet nem lesz. Boldog voltam, hogy ezen a
hétvégén, miután átköltözünk az új helyünkre, végre az
egésznek vége lesz. Alig vártam, hogy kiszabadíthassam magam
Vicious fájdalmas szorításából.
Ő volt az újévi fogadalmam. Végeztem vele.
A  rettenetes időjárás miatt Brent és én sietős léptekkel
haladtunk a galéria felé, ami szerencsére nem volt messze.
Hirtelen egy ismerős hang csendült fel, aminek hallatán
kihagyott egy ütemet a szívem.
– Emilia!
Az  első ösztönös reakcióm az lett volna, hogy nem fordulok
vissza, hanem egyszerűen megyek tovább, különösen mivel az
új főnököm is ott volt mellettem. De senkit sem voltam képes
levegőnek nézni. Még őt sem.
Lassan sarkon fordultam, és az arcunkba csapódó jeges eső
ellenére valósággal ittam magamba Vicious látványát.
Ő  átrohant az úttesten, hogy odajuthasson hozzám, és amikor
észrevette mellettem Brentet, az egész teste megfeszült.
– Ki a fasz ez a barom? – kérdezte komoran.
Ó, istenem!
Hevesen elpirultam, és vérvörös arccal fordultam Brent felé.
Egyáltalán nem így akartam kezdeni az új munkahelyemen.
Magamban némán elátkoztam Rosie-t, amiért elárulta
Viciousnek, hogy hol talál. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy
semmilyen más módon nem deríthette ki, hogy éppen itt leszek.
Aztán folytattam a néma átkozódást, és ezúttal Vicioust vettem
a célkeresztembe, amiért a jelek szerint nem működött a
melegdetektora. Brent ugyanis a saját csapatában játszott, nem
az enyémben.
–  Annyira sajnálom, Brent. Kérlek, ne is foglalkozz vele! –
Ismét útnak indultam. A  tekintetemet a közelben lévő bejárati
ajtóra szegeztem.
Brent felvonta ugyan a szemöldökét, de bármi járt is a fejében
ebben a pillanatban, hál’ istennek nem adott hangot neki.
Vicious a nyomunkba eredt, és hosszú lépteinek
köszönhetően gyorsan utol is ért bennünket, bár eléggé
siettünk.
– Nem érdekel, ki ez a faszfej. Beszélnünk kell!
–  Kérlek, fordulj meg és távozz, még mielőtt egy
távolságtartási végzéssel fejeződne be számodra ez a mai este!
Rettenetesen érezném magam, ha véget vetne a dolog a ragyogó
pénzügyi karrierednek. – Az  arcom halálosan komoly volt, a
hangom pedig annyira rideg, még én magam sem voltam biztos
abban, hogy hozzám tartozik-e.
Tempós léptekkel siettünk végig a járdán. Vicious közben
szinte futott mellettünk az úttesten, és a kezét ázott kabátja
zsebébe mélyesztette. Nem voltam hajlandó felé fordulni, mert
tudtam, hogy akkor meginogna az elhatározásom.
–  Fontos a dolog – mondta Vicious, és eleresztette a füle
mellett a fenyegetésemet.
– Nem annyira fontos, mint a karrierem.
–  Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem beszélsz
velem.
 Brent kínosan feszengett mellettem, az arckifejezése egy
néma könyörgés volt. Szeretett volna tőlem valami jelet, arra
vonatkozóan, hogy hogyan reagáljon: Segítségre van
szükségem? Esetleg szeretném, ha egyedül hagyna egy kis időre
ezzel a fickóval?
Dühösen csapkodott a jeges eső, valósággal szurkálta az
arcomat, minden cseppje felért egy pofonnal.
Elkeskenyedő szemmel mértem végig Vicioust.
–  Álldogálj csak itt, ha szeretnél! Felőlem akár meg is
fagyhatsz. Én bemegyek dolgozni.
Hagytam, hogy elnyeljen az ajtó Brentet és engem, még azt is
sikerült megállnom, hogy visszanézzek akár csak egyszer is,
miután bemasíroztam a galériába. A  következő két óra során
felhajtottam három pohár pezsgőt, és lelkes gyűjtőkkel
társalogtam a művészetről. De még az új állásom és a tény, hogy
Brent lelkes bólogatással reagált minden egyes
megnyilvánulásomra, sem tudták elérni, hogy jobban érezzem
magam. A gondolataim újra meg újra visszatértek Vicioushöz és
ahhoz, hogy visszajött New Yorkba.
Ólomlábakon vánszorgott az este. Annyira dühös voltam – szó
szerint majd felrobbantam –, amiért Viciousnek még ezt is
sikerült tönkretennie, hogy az idő nagy részében magamban azt
tervezgettem, hogyan fogom kitekerni a nyakát. Közben
türelmesen elvegyültem a tömegben, és vadidegenekkel
csevegtem az eladásra kínált festmények értékeiről.
Amikor elérkezett az idő a hazatérésre, hívtam egy taxit
magamnak és Brentnek. Húsz perccel később a sofőr üzenetben
jelezte, hogy odakint vár ránk. Éppen kiléptünk az ajtón – már
láttam is a sárga taxit az utca másik oldalán –, amikor egy
hatalmas árnyékot vettem észre a szemem sarkából.
Vicious.
Teljesen át volt nedvesedve, bőrig ázva ácsorgott a jeges
esőben. Komoran meredt a galéria bejáratára, az ujjaival pedig
jéggel borított hajába túrt.
Élesen beszívtam a levegőt, aztán zihálni kezdtem. Lehet,
hogy egész idő alatt itt állt? A  ruhái elnehezültek az esőtől, az
arca pedig már nem rózsaszín volt a csípős hidegtől, hanem
kék. Reszketett. Látszott, hogy majd megfagy.
– Menj! – biccentettem oda Brentnek, és a taxi felé intettem. –
Én fogok magamnak egy másikat. Muszáj elintéznem ezt itt.
–  Biztos vagy benne? – Brent magára húzta a kabátja
kapucniját, hogy védje a fejét a jeges eső ellen. Látszott rajta,
nem igazán ég a vágytól, hogy megvitassa velem a szerelmi
életemet ebben az időjárásban, ami teljesen érthető is volt.
A kezemet szemellenzőként használva igyekeztem védekezni
a jeges esőcseppek ellen, és bólintottam.
–  Teljesen. Ő  csak egy… barát. Még a középiskolából. –
A  hazugság keserűnek érződött a nyelvemen. – Holnap
találkozunk!
Brent még egyszer utoljára kíváncsian végigmérte Vicioust.
Valószínűleg azt gondolhatta magában róla, hogy nincs ki mind
a négy kereke. Egy pillanattal később már el is tűnt a taxi
belsejében, az pedig elhajtott, a féklámpái fel-fel villantak,
miközben elmerült New York éjszakai forgalmában.
 A  jeges eső fájdalmasan szurkálta az arcunkat, ahogy ott
álltunk egymással szemben, de nem szóltam egy szót sem.
Vicious gyámoltalanul nézett rám, mint egy elveszett
kölyökkutya, én pedig azon töprengtem, hogy is nem vettem
észre korábban a totálisan lemeztelenített érzéseit. A fájdalmát.
A  gyötrődését. Azokat a dolgokat, amik Vicioust olyan ádázzá
tették.
–  Egész idő alatt itt vártál? – Uralkodnom kellett magamon,
nehogy felzokogjak. Mert ez igazán szomorú volt, ha
eltekintettem a haragtól, amit éreztem iránta.
Vállat vont, de nem mondott semmit. Még mindig kissé
döbbentnek tűnt. Mintha ő maga is alig tudná elhinni, hogy ezt
tette. Hogy várt rám egy téli viharban.
– Nem akarok segíteni neked Jo ellen – jelentettem ki. Nem is
akartam, mégis szerettem volna, ha sikerül igazságot
szolgáltatnia. Igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy
vannak egyéb lehetőségei is. A volt pszichiátere… Eli Cole…
–  Nem azért vagyok itt. Ő  örökölt mindent az apám után. –
Vicious hangja közönyös volt, mint mindig. Alig volt esélyem
feldolgozni ezt az új információt, máris robbant a következő
bomba. – Ne lépj ki!
–  Már megtettem. Postán küldtem el a felmondólevelemet.
Úgy gondoltam, így lesz a legjobb, tekintetbe véve, hogy Dean
már visszatért, meg minden. – Figyeltem, ahogy szorosan
lehunyta a szemét, mintha ez egy újabb csapás lett volna, amire
nem számított.
Tudtam, hogy Dean ismét a városban van, méghozzá abból,
hogy hagyott egy post-it cetlit az ajtómon. Ezen közölte, hogy az
„állandó szeretőm” épp városon kívül tartózkodik, de bármikor
felmehetek a penthouse-ba egy újabb rodeóra, amennyiben
magányosnak érezném magam.
Undorító faszkalap.
– Miért? – kérdezte Vicious.
–  Miért? – Csaknem felnevettem. Az  igazi kérdés inkább az
volt, miért is voltam hajlandó egyáltalán belemenni, hogy neki
dolgozzak. – Mert komoly gondjaid vannak, Vicious.
Rettenetesen bánsz mindenkivel magad körül. A  volt fiúm
ágyában szeretkeztél velem, aztán egy nappal az apád temetése
előtt felvitted Georgiát a szállodai szobádba.
Az okok dióhéjban.
–  Kurvára nem érdekel az apám. Pontosan tudod, hogy
tétlenül nézte, amit Jo művelt velem.
–  Szóval a pénz miatt rohantál haza? Eltűntél, anélkül, hogy
akár csak egyetlen szót is szóltál volna nekem. Azt hittem, hogy
megsebesültél vagy megbetegedtél, amikor nem jöttél le
vacsorázni hozzám szenteste, és nem fogadtad a hívásaimat.
– Alig voltam magamnál, amikor befutott a hívás az apámmal
kapcsolatban – sziszegte Vicious dühösen. Az  ajka mozgása
szinte nem is volt látható. Közelebb lépett hozzám.
A mellkasunk egymáshoz ért, mindketten dideregtünk. – Igazad
volt, oké? Álmatlanságban szenvedek, és néha elveszítem egy
kicsit a fonalat. Aztán lemerült a telefonom, és elfelejtettem
magammal vinni a töltőmet. Ez néha megtörténik az
emberekkel. És Dean lakása? Igen, az egy elég undorító húzás
volt a részemről, de tényleg eljött tőle a világvége? Belehaltál,
bassza meg? – Vicious felvonta az egyik szemöldökét.
Majdnem elnevettem magam. Olyan halálosan komoly képet
vágott. Mintha én lennék az, aki bolhából csinál elefántot.
–  Ami pedig Georgiát illeti… – folytatta. – Közted és köztem
nincs exkluzív kapcsolat. Ezt jóval azelőtt tisztáztuk, hogy
hozzád értem volna.
Összeszorult a szívem. A kettőnk közötti teret úgy töltötte be a
fájdalom, mint valami fekete lyuk, és mindketten attól
tartottunk, hogy magába szippant bennünket.
–  Igen, tisztáztad. Én pedig most azt mondom neked, hogy
nem vagyok hajlandó nem-exkluzív kapcsolatba bocsátkozni.
Arra kérlek, hogy fogadd ezt el, tartsd tiszteletben, és hagyj
békén engem! Tökéletesen világossá tetted, hogy nem vagyok a
barátnőd. És ez rendben is van. De azt gondolom, hogy nem
kéne tartanunk a kapcsolatot. Rossz hatással vagyunk
egymásra. Mindig is rossz hatással voltunk.
Vettem egy mély lélegzetet, és felidéztem a tizennyolc éves
önmagamat. Egyedül voltam, és féltem. Tágra nyílt szemmel,
hevesen dobogó szívvel szemléltem a világot, és csak magamra
számíthattam. Nem volt senki, aki gondoskodott volna rólam.
Jól emlékeztem a buszutakra egyik városból a másikba. A  „jól
vagyok” levelekre, amiket a családomnak küldtem. Arra, hogy
milyen sebzett voltam, mennyire szégyelltem magam, és
mennyi fájdalmat kellett elszenvednem. És az egész Vicious
hibája volt.
–  Tudod… – Szomorúan elmosolyodtam, és tudomást sem
vettem a jeges esőről, ami azzal fenyegetett, hogy
mindkettőnket odafagyaszt a járdára. – Valaha az
ellenségemként tekintettem rád, de már nem ez a helyzet. Te
önmagad ellensége vagy. Számomra egyszerűen csak egy lecke
vagy. Egy fontos és brutális lecke, nem több és nem kevesebb.
Hazudtam, mert azt akartam, hogy eltűnjön végre. Mert
ebben a pillanatban nem voltam jó ember. Látomások
gyötörtek arról, amint Georgia ruháját markolássza, ugyanazt,
amit Georgia tíz évvel ezelőtt viselt. Azután, hogy megérintett
engem. Azután, hogy megjelölt engem.
– Már bebiztosítottam az állásomat a galériában. Ezúttal nem
te hozod a szabályokat. Ezúttal, Vicious, te vagy a vesztes.
 

 
Aznap éjjel valami olyasmit tettem, amire egyetlenegyszer sem
kerítettem sort, mióta kiköltöztem a szüleim házából. Elővettem
a Cipősdobozt. Mindenkinek volt egy ilyen cipősdoboza, benne a
szentimentális kis titkaival. Az  enyém azonban más volt, nem
azokkal a dolgokkal volt tele ugyanis, amiket szerettem volna
megőrizni az emlékezetemben, hanem olyasmikkel, amiket a
legszívesebben elfelejtettem volna. Ennek ellenére mindenhová
magammal vittem. Még New Yorkba is. Próbáltam elhitetni
magammal, hogy csak azért tettem, mert nem akartam, hogy
bárki felfedezze a létezését, de igazság szerint nehéz volt
elengedni azt, amik voltunk.
 Azt, amik lehettünk volna.
Ebben a kis, ütött-kopott Converse cipős dobozban rejtőzött
az ok, ami miatt középiskolás koromban beleszerettem Baron
„Vicious” Spencerbe.
Az All Saints High-ban létezett egy hagyomány: mindenkinek
volt egy névtelen levelezőtársa iskolán belül, ugyanarról az
évfolyamról, egy teljes éven át. A  részvétel kötelező volt, a
szabályok egyszerűek.
Semmi trágárság.
Semmi utalás arra, hogy ki vagy.
És a levelezőtársakat semmilyen körülmények között nem
lehetett lecserélni.
Followhill igazgatónő, Jaime anyja úgy vélte, hogy ennek
hatására a diákok kedvesebben viselkednek majd egymással,
hiszen sosem tudhatta az ember, hogy nem éppen a
levelezőtárssal beszélget-e, akivel írásban már barátságot
kötött. Igazán meglepő, mennyire elfogadottá vált ez a
régimódi, idejétmúlt játék. Úgy tűnt, a diákok nem bánják, hogy
írniuk kell a levelezőtársuknak. Láttam a kifejezést a többiek
arcán, amikor az aznapra kijelölt tanár becsúsztatta a
szekrényükbe a borítékokat. Lerítt róluk, hogy a legszívesebben
lerohannák az említett tanárt, és megkérdeznék tőle, ki a fene a
levelezőtársuk. Persze teljesen hasztalan lett volna.
Egyedül Followhill igazgatónő tudta, hogy ki kinek ír.
De maguk a diákok soha. A  levelek mindig nyomtatottak
voltak, nem kézzel írottak, és álnéven kellett aláírnunk, hogy
megőrizhessük az anonimitásunkat.
 Ennek ellenére azonnal kötődés alakult ki bennem a
levelezőtársam iránt, amint megkaptam tőle az első levelet az új
iskolámban töltött első hét során. Talán éppen azért, mert senki
sem viselkedett barátságosan velem az All Saints High-ban.
Black úgy döntött, hogy a következőképpen kezdi a
beszélgetésünket:
 
Az erkölcs relatív?
– Black
 
Ez egy filozófiai kérdés volt, amit egy átlagos tizennyolc éves
nem tett volna fel. Elvileg nem volt szabad megmutatnunk
egymásnak a leveleinket, mégis tisztában voltam vele, hogy a
legtöbb levelezőtárs az iskoláról, a házi feladatokról, a
bevásárlóközpontról, a bulizásról, a zenéről és teljesen
hétköznapi dolgokról társalgott egymással, nem ilyesmikről. De
a tanév kezdetén jártunk, én pedig tele voltam reményekkel, és
piszkosul jól éreztem magam a bőrömben, szóval így feleltem:
 
Az attól függ, hogy ki kérdezi.
– Pink
 
Csak heti egy levélváltást vártak el tőlünk, szóval izgatott
lettem, amikor mindössze két nap elteltével felbukkant egy
levél a szekrényemben.
 
Ügyes válasz, Pink. (Technikailag szabályszegést követsz el,
 mert a neved alapján – ami rózsaszínt jelent – ki tudom
következtetni, hogy lány vagy.) Itt van egy újabb kérdés, de
ezúttal próbálj nem kitérő választ adni, mint valami kényes
picsa. Mikor megengedett, megengedett-e egyáltalán
bármikor is megszegni a törvényt?
– Black
 
Kuncogni kezdtem, méghozzá most először, mióta
megérkeztem Todos Santosba. Megnyaltam a szám szélét, majd
egész délután a kérdésen gondolkoztam, mielőtt megírtam
volna a válaszomat.
 
Nos, Black (és nem látom be, miért különbözne a Pink
bármiben is a Blacktől. Világos, hogy te is megszeged a
szabályokat, mert képes vagyok megállapítani a neved
alapján – ami feketét jelent –, hogy fiú vagy), egyenes, de
meglepő választ fogok adni a kérdésedre: úgy gondolom,
hogy bizonyos esetekben megengedett megszegni a törvényt.
Olyankor, amikor szükségszerű, amikor egy vészhelyzet
indokolja, vagy amikor a józan ész felülírja a törvényt.
 
Mint a civil engedetlenség. Amikor Gandhi lement a
tengerhez sóért, vagy amikor Rosa Parks leült azon a
buszon. Nem hiszem, hogy a törvény felett állnánk. De azt
sem, hogy alatta. Szerintem egy szinten kell lennünk vele, és
előbb gondolkozni, csak aztán cselekedni.
 
 Ui.
Azzal, hogy kényes picsának neveztél, megszegted a semmi
trágárság szabályt, szóval gyakorlatilag egy igazi
anarchista vagy a levelezőtársak világában.
– Pink
 
A  válasz még aznap megérkezett, és ez rekordsebességnek
számított. Senki sem törte kezét-lábát, hogy gyakrabban írjon a
feltétlenül szükségesnél, de én kedveltem Blacket. Az is tetszett,
hogy a projekt teljesen névtelen, mert kezdtem gyanítani, hogy
Black, éppúgy, mint mindenki más, ocsmányul bánik velem
minden áldott nap, csak mert háztartási alkalmazottak lánya
vagyok. Jól jött egy barát.
 
Félig-meddig sikerült lenyűgöznöd. Talán több szabályt is
megszeghetnénk azzal, hogy eljössz a házamba ma este.
A szám másra is jó, nemcsak arra, hogy filozofálgassak vele.
– Black
 
Elvörösödtem, és összegyűrtem, majd a kukába dobtam a
levelet, ami otthon a szobámban az ágyam mellett állt. Azt
hittem, hogy olyasvalakivel beszélgetek, aki tényleg vicces és
okos, erre tessék, nem akar mást, csak bejutni a bugyimba. Nem
válaszoltam Blacknek, csak mikor már kénytelen voltam
elküldeni a következő levelemet. Ennyit írtam:
 
Nem.
 – Pink
 
A  következő alkalommal Black is kivárt egészen a legutolsó
napig, mielőtt válaszolt volna.
 
A te veszteséged.
– Black
 
A  rákövetkező héten úgy döntöttem, nem játszadozom
tovább, írok valami hosszabbat. Vacak egy hét volt. Azon a
héten történt az incidens a matekkönyvemmel. Vicious töltötte
be a gondolataimat, szóval igyekeztem más dolgokra
összpontosítani, hogy valahogy lecsendesítsem.
 
Szerinted megfejtjük valaha az öregedés rejtélyét? Sosem
merült még fel benned, hogy talán túl korán születtünk?
Lehet, hogy két- vagy háromszáz év múlva felfedezik a halál
ellenszerét, és az akkor élők közül majd mindenki úgy tekint
vissza ránk, hogy közben azt gondolja: „Nos, ők megszívták,
mi örökké fogunk élni!” Ha-ha-ha.
 
Azt hiszem, kicsit pesszimista vagyok.
– Pink
 
Black másnap reggel válaszolt.
 
Szerintem sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek
 az emberek kénytelenek lesznek az általunk rájuk hagyott,
tönkretett, szennyezett világgal küszködni, mert mi semmit
sem tettünk, csak buliztunk, amikor ők még egy kósza
gondolat sem voltak. De ami a kérdésedet illeti: nem, nem
szeretnék örökké élni. Mi értelme lenne annak? Nem éhezel
semmire? Nincsenek álmaid? Milyen súlya és jelentősége
van az álmaidnak akkor, amikor nincs semmilyen határidő?
Ha nem kell kergetned őket ma, mert azt megteheted holnap
is, vagy egy hét, egy év, sőt akár száz év múlva is?
 
Azt hiszem, egyszerűen csak realista vagy, és valószínűleg
kurvára furcsa.
– Black
 
Nem válaszoltam másnap, mert egy fontos vizsgára
készültem éppen, bár azt terveztem, hogy este mindenképpen
írok majd neki. De elkéstem vele. Black újabb levelet küldött.
 
Nem rossz értelemben írtam. A furcsaságod nem taszító.
– Black
 
Fogadok, ez csak üres duma, és ezzel próbálsz ismét rávenni
arra, hogy átmenjek hozzád.
– Pink
 
Felsóhajtottam, és reméltem, hogy ez nem eredményez újabb
hosszú, levélmentes időszakot. Black két nappal később
válaszolt is.
 
Az  egyszeri lehetőség volt, édes. Nem fogom újra
megkérdezni. Az  a hajó már elment. Különben is, van egy
olyan sanda gyanúm, hogy tudom, ki vagy, és amennyiben a
megérzésem helyes, nem szeretnélek az ágyam vagy a
házam közelében látni.
 
Lehet egy háború igazságos?
– Black
 
A  szívem egész nap vadul dübörgött a mellkasomban.
A folyosókon folyton figyeltem a körülöttem lévőket. Próbáltam
kipuhatolni, hogy nem néz-e rám furcsán valaki, de senkit sem
sikerült ilyesmin rajtakapnom. Mindenki ugyanúgy viselkedett.
Ami annyit jelentett, hogy vagy levegőnek néztek, vagy gúnyos
megjegyzéseket tettek rám. Mindenki, Deant kivéve. Ő  folyton
flörtölt velem. Annyira szerettem volna nemet mondani neki.
Elmagyarázni, hogy ez az egész rossz ötlet, mert érzek valamit a
barátja iránt, de még én is tisztában voltam azzal, mennyire
szánalmasan hangzik ez. Epekedni valaki után, aki folyton csak
terrorizál. Sóvárogni valaki után, aki undorítónak talál.
Végül nem írtam Blacknek. Úgy döntöttem, hogy küldök majd
neki egy kurta választ, amikor feltétlenül muszáj, aztán más
irányba terelem a beszélgetést, épp úgy, mint a legutóbbi
alkalommal. De erre nem nyílt lehetőségem, másnap ugyanis
újabb levél érkezett.
  
Feltettem neked egy kérdést, Emilia. Szerinted egy háború
lehet igazságos?
– Black
 
Most már egyértelműen tudtam, hogy ki ő, és valahányszor ott
ültem mellette irodalomórán, vagy megláttam őt a folyosón,
elfordultam tőle, mert haragudtam magamra, amiért olyan
felszabadultan beszélgettem Blackkel. Olyan volt, mintha
Vicious birtokolná a lényem legintimebb részének egy
darabkáját most, hogy hozzáférhetett a gondolatokhoz, amiket
mindenféle elfogódottság nélkül osztottam meg vele. Ami
természetesen hülyeség volt. És ha még maradtak volna
kételyeim, a következő levelem Blacktől két nappal később
érkezett, de nem az iskolai szekrényemben várt rám.
Az asztalomon hevert, a szobámban, a szolgálati lakásban.
 
Miért nem vágsz vissza soha? Elloptam a könyvedet. Folyton
terrorizállak. Gyűlöllek. Harcolj ellenem, Csicska! Mutasd
meg, milyen fából faragtak!
– Black
 
A  hónap hátralévő részében üres lapokat küldözgettünk
egymásnak.
A  neki címzett leveleimből hiányoztak a szavak, bár néha
firkálgattam valami sértőt, amikor az átlagosnál jobban
unatkoztam. Az ő levelei semmit sem tartalmaztak.
 Néha megszagolgattam a papírdarabokat, amiket küldött
nekem. Néha az ujjaim között forgattam őket, mert tudtam,
hogy ő is hozzájuk ért.
Aztán elkezdtem randizni Deannel.
Egész végig rosszul éreztem magam miatta, de akkor is
megtettem. Nem használtam ki Deant, mert kedveltem. Nem
voltam szerelmes belé, de úgy gondoltam, hogy a szerelem nem
feltétlenül olyasmi, amit ilyen fiatalon meg kellene
tapasztalnom. Talán könnyebb volt azt hinnem, hogy Dean sem
szerelmes belém.
Különben is, jók voltunk együtt. Remekül szórakoztunk. De
mindketten Kalifornia államon kívüli iskolákban készültünk
továbbtanulni, amitől könnyedebbek lettek a dolgok kettőnk
között, kevésbé komolyak. Vagy legalábbis én ebben a hitben
ringattam magam.
Nem sokkal azután, hogy elkezdtem randizni Deannel, Black
ismét írni kezdett nekem.
 
Meg tudod mondani, mi a különbség a szerelem és a vágy
között?
– Black
 
Úgy döntöttem, válaszolok a kérdésére, nem azért, mert
annyira szerettem volna, hanem mert örömmel ragadtam meg
minden lehetőséget arra, hogy beszélgethessek vele.
 
A  vágy az, amikor azt akarod, hogy a másik fél boldoggá
 tegyen. A  szerelem pedig az, amikor te szeretnéd boldoggá
tenni a másik felet.
– Pink
 
Amikor legközelebb levelem érkezett tőle, reszketett a kezem,
és az elkövetkező hónapok során sem hagyta abba a reszketést,
mialatt Black fokozatosan beszivárgott a lelkembe, befészkelte
magát a szívem mélyére, majd kényelembe is helyezkedett.
 
És ha bántani akarsz egy másik embert, az gyűlölet?
– Black
 
Azt feleltem:
 
Nem, hanem fájdalom. Szeretnél fájdalmat okozni annak a
személynek, aki megsebzett téged. Úgy vélem, hogy ha
gyűlölsz valakit, akkor azt akarod, hogy az illető egyszerűen
eltűnjön. Komolyan gyűlölsz engem, Black?
– Pink
 
Ez volt a legbátrabb kérdés, amit valaha feltettem neki. Egy
egész hétig várt, mielőtt választ adott volna nekem.
 
Nem.
– Black
 

Akarsz személyesen is beszélni róla?

 – Pink
 
Újabb egy hét telt el a következő leveléig.
 
Nem.
– Black
 
Az  év hátralévő részében így pingpongoztunk egymással.
Filozófiai kérdésekről és művészetről beszélgettünk. Én
Deannel randizgattam, Vicious pedig lefeküdt mindenki mással.
Soha nem hoztuk többé szóba a valódi személyazonosságunkat.
Soha nem ismertük be egymás előtt, sem személyesen, sem
pedig a levélváltásaink során, hogy kik is vagyunk valójában.
De egyre világosabbá vált, hogy kompatibilisek vagyunk
egymással.
És valahányszor megpillantottam őt a folyosón, ahogy lusta,
önelégült mosollyal az arcán vonult, nyomában egy háremre
való pomponlánnyal vagy a focicsapata tagjaival, magamban
csak mosolyogtam. Ez a mosoly azt mondta, hogy én sokkal
jobban ismerem Vicioust mindegyiküknél. Hogy bár ők minden
áldott nap vele lógnak, és részt vesznek az ostoba bulijain,
mégis én vagyok az, aki tudja az igazán fontos dolgokat róla.
Akkor sem hoztuk szóba Blacket és Pinket, amikor
megpróbált megcsókolni azon az éjszakán. Sőt, a következő
héten úgy írt nekem, mintha mi sem történt volna. Mintha
Vicious és Black két teljesen különböző személy lenne.
Egyetlenegy alkalommal ismerte el, hogy ő Black, méghozzá
aznap, amikor örökre elhagytam Todos Santost. A  levelezőtárs
projektünk hetekkel korábban befejeződött, mégis találtam egy
borítékot a bőröndöm tetején. A  kézírás ismeretlen volt, de én
tudtam, hogy a levél tőle származik. Ez volt a borítékra írva:
 
Bontsd fel, amikor majd úgy érzed, hogy talán képes lennél
megbocsátani nekem!
 
A mai napig nem bontottam fel.
Még azután sem, hogy lefeküdtünk egymással, mert tisztában
voltam vele, hogy az nem a megbocsátásról szólt. Arra azért
került sor, mert ki akartam elégíteni az iránta érzett vágyamat.
És most? Még most sem voltam képes megbocsátani neki, de a
kíváncsiságom végül erősebbnek bizonyult az önuralmamnál.
Elővettem az utolsó levelet a cipősdobozomból – a papír
időközben megsárgult, merevvé vált –, és elolvastam.
 
Mindig is az enyém voltál.
– Black
 
 
 Huszonharmadik fejezet
 
 
Vicious
 
Könnyed léptekkel vonultam be az NFS dupla üvegajtaján, és
közben tudomást sem vettem a New York-i alkalmazottak
döbbent arcáról, akik egészen eddig abban a hitben ringatták
magukat, hogy nem kell tovább elviselniük a savanyú képemet.
Az  arcom nyugalmat sugárzott, a tartásom magabiztos volt.
A  régi, jó öreg Vicious voltam, függetlenül attól, hogy mikkel
kellett szembenéznem a magánéletemben. Az  iroda valósággal
zsongott az ünnepek utáni hívásoktól, a párhuzamosan zajló
különféle beszélgetésektől, a nyomtatók zajától, és azoktól, akik
a „Legjobb apa/anya/nagymama” feliratú bögréikből
szürcsölgették langymeleg kávéjukat.
Céltudatos léptekkel indultam meg Dean irodája felé.
Nyilvánvaló okokból kifolyólag most nem dolgozhattam ott –
Dean használta –, de nem terveztem elhagyni New Yorkot, mert
nem létezett olyan hely, ahol szívesebben lettem volna.
Miután találkoztam Emiliával a galéria előtt, egy kádnyi
perzselően forró vízben ücsörögve próbáltam valahogy ismét
életet lehelni teljesen érzéketlen, összefagyott lábamba. Közben
komoly elhatározásra jutottam. Nem megyek sehova addig,
amíg Emilia LeBlanc velem nem tart. Még akkor sem, ha a
nagyszájú kistestvére, Rosie is a csomag részét képezi.
Emilia, az én lételemem a bosszú.
A tiéd a megbocsátás.
Te jobb vagy nálam.
Nem érdemellek meg.
De akkor is az enyém leszel.
Azonban Jaimenek igaza volt. Emilia közelében mindig úgy
viselkedtem, mint valami kibaszott idióta, szóval tartoztam
magamnak legalább annyival, hogy ezúttal nem engedem őt
kicsúszni a markomból emiatt.
Kopogtatás nélkül nyitottam be Dean irodájába, majd
belibegtem, és letettem a seggem az asztala előtt álló székek
egyikébe.
Ő  csak ült ott, folytatta a csevegést a telefonján, és
szándékosan levegőnek nézett. Miközben beszélt, lefirkantott
valamit egy NFS-fejléces jegyzettömbre.
–  Természetesen. Szólok Sue-nak, és átküldünk valakit,
amilyen gyorsan csak lehetséges. Nem hiszem, hogy túl sok időt
venne igénybe egy ilyen tervezet összerakása.
Odacsúsztatta elém a jegyzettömböt üvegből készült asztalán,
majd önelégülten rám vigyorgott, és az általa leírtakra szegezte
a mutatóujját.
 
Szarul nézel ki.
 
Kikaptam a kezéből a tollat, magamhoz ragadtam a
jegyzettömböt, és lekörmöltem valamit, majd felemeltem, hogy
láthassa kifejezéstelen arcom közvetlen szomszédságában.
 
Úgy tűnik, hogy Sue-t nem olyan nagy élvezet megfektetni.
 
Dean felkuncogott, de még mindig a telefonbeszélgetésre
összpontosított.
–  Nos, igazából van egy kapcsolattartónk Los Angelesben.
Ő  az NFS egyik vezérigazgatója. Baron Spencernek hívják. Sue
majd átküldi magának az elérhetőségét, az ajánlatunkkal
együtt. Jó lesz így?
Visszaadtam neki a jegyzettömböt és a tollat, ő pedig megint
lejegyzett valamit, aztán kitépte a lapot a tömbből, és a
mellkasomra ragasztotta. Én lehámoztam az öltönyömről, és
elolvastam.
 
A  mostohaanyádat sem nagy élvezet megfektetni. Nem
cserélünk irodát.
 
Most rajtam volt a sor, hogy írjak valamit.
 
Rendben. Akkor csatlakozom hozzád itt. Nem bánod, ha az
öledbe ülök?
 
Dean erre felkapta a fejét, és rám nézett, én pedig
rákacsintottam.
Úgy viselkedtünk, mintha megint féktelen tinédzserek
lennénk. Amilyenek voltunk, mielőtt Emilia felbukkant a
városban, és tönkretette a kapcsolatunkat.
–  Megbocsátana, Stephen? Elnézést, hogy félbeszakítom, de
vár rám egy fontos hívás a másik vonalon. Személyes
természetű. Visszahívhatnám tíz perc múlva? Köszönöm.
Rendben. Kösz. Viszlát!
Dean lecsapta az asztalra a telefonját. Észrevettem, hogy a
recepció környékéről néhányan kíváncsian tekergetik a
nyakukat az irodája felé, és a legszívesebben becsuktam volna
az árnyékoló lamellákat, de tudtam, hogy nem lenne ajánlatos a
jelenleginél is mélyebben bemerészkednem a birodalmába. Ha
az belefért volna, Dean ott, az irodája közepén nekiáll, hogy
körbehugyozza a felségterületét.
–  Emilia kilépett – sziszegte, aztán kinyitotta a fiókját, és
odadobta elém a felmondólevelet.
Nem nyúltam érte, hogy felvegyem.
– Tudom – feleltem, és megvontam a vállamat. – Kurvára nem
érdekel. Azt csinál, amit akar. Nem megyek sehová nélküle.
Több időre van szükségem az itteni irodában.
– Áruld el nekem… – Dean előrehajolt, és egymásba kulcsolta
az ujjait. – Te hogyan reagáltál volna, ha én művelem veled
ugyanezt? Ha közlöm, hogy elüldöztem a középiskolai
barátnődet a városunkból, csak mert nem bírtam elviselni, hogy
együtt lássalak benneteket, aztán tíz évvel később fogtam volna
magam, és megbaszom az irodádban, az ágyadban és
mindenen, amit csak birtokolsz? Bele az arcodba. Mit gondolnál
a dologról, Vicious? Mert kezdem azt hinni, hogy szociopata
vagy, olyan szinten nem érted, milyen hatalmas árulás ez. Igaz,
hogy mi ketten sosem álltunk annyira közel egymáshoz, mint te
és Jaime, vagy mint én és Trent, de ennek ellenére, mindent
tekintetbe véve, mégiscsak olyanok voltunk, mint a testvérek.
Most rajtam volt a sor, hogy előrehajoljak.
–  Egy seggfej vagyok, Dean, de te ezt jól tudtad. Azon az
éjszakán, a bulimon, mielőtt Emilia felbukkant volna téged
keresve, csak elmentél vele az első randira, pedig tisztában
voltál vele, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. De te fogtad
magad, és csak azért is megtetted. Évekig haragudtam rád
emiatt, de most már megértem. Érte érdemes volt. Emilia egy
kényszer. Egyszerűen csak akarod őt. És a pokolba a
következményekkel! Bár, ha elég mélyre ásol, és jobban
belegondolsz, kénytelen vagy elismerni, hogy mégis én voltam
az első. Emilia szíve értem dobogott, és ez a számodra is világos
volt. Láttad az osztályteremben. Láttad a folyosókon. Abból,
ahogy a menzán nézett rám. És abból, hogy kizárólag olyankor
jött ki a focimeccseinkre, amikor én is játszottam, bár te minden
áldott héten a pályán voltál, miközben én többnyire a kispadon
ücsörögtem abban a szezonban. Egyetlenegyszer sem bukkant
fel a lelátón, amíg be nem kerültem a kezdőcsapatba.
Mindannyian tudtuk. Jaime és Trent is tisztában volt vele.
Ahogy te és én is. Szerintem az egyetlen személy, aki nem jött
rá, az maga Emilia volt. Te továbbléptél. A  mai fejeddel sosem
érnéd be vele, és ezt te is jól tudod. Ahhoz túlságosan szereted a
változatosságot.
Dean fontolóra vette a szavaimat, és egyetértése jeleként
leszegte az állát.
–  Nem lehetünk mindketten ugyanabban az irodában.
A fiókunk L. A.-ben túl fontos ahhoz, hogy elhanyagoljuk, és ha
mindketten itt maradnánk, az olyan hatalmi harcokat
eredményezne, amit nem szeretnénk. De Vic, én olyan
kibaszottul dühös vagyok rád, hogy jelen pillanatban még a
látványodat sem bírom elviselni. Nemcsak azért, amit
tizennyolc éves korunkban tettél, hanem azért sem, amit az
ágyamban műveltél. Az otthonomban. Vele.
Megfeszült az állam, de nem mertem elfordítani a
tekintetemet. Olyan keményen meredtem Deanre, hogy azt
hittem, megint egymásnak fogunk esni. A  bal szemem még
mindig be volt lilulva, az ő orra pedig még mindig tele volt
zúzódásokkal a szállodabeli incidensből kifolyólag.
Végül Dean szólalt meg először.
–  Gondoskodj róla, hogy megérje Los Angelesben
ücsörögnöm, mialatt te Millie után kajtatsz, és könyörögsz neki,
hogy bocsásson meg, amiért seggfejként viselkedtél vele!
–  Áruld el, mit kérsz cserébe! – Tisztában voltam vele, hogy
kénytelen leszek áldozatokat hozni. De készen álltam rá, hogy
megtegyem. Jogos volt. Megértettem. Elbasztam a dolgokat, és
most bűnhődnöm kellett a vétkeimért.
–  Add el nekem a részvényeid tíz százalékát! – vont vállat
Dean. – Akkor összepakolok, és kibírom valahogy hat hónapig L.
A.-ben.
– Az hétmillió dollárt ér – feleltem a fogamat csikorgatva.
Mindannyian a részvények huszonöt százaléka fölött
rendelkeztünk. Egyenlően osztoztunk a hatalmon. Ha
kivásárolná a részvényeimet, Dean kivásárolna a hatalomból,
megfosztana a befolyásomtól. A  legszívesebben a képébe
nevettem volna, de túl komolynak tűnt, így nem mertem
szarakodni vele. Görcsösen markolta a telefonját, miközben az
ajkához ütögette, és ebből tudtam, hogy komolyan beszél.
–  Baszd meg, Dean! Mi ez a szarság? Úgy értem, most
komolyan? – Ingerülten kifújtam a levegőt. – Hiszen ez azért
nem ugyanaz, mintha megdugtam volna a húgodat.
– Igazából gyanítom, hogy egy időben keféltél Keeley-vel, de a
te érdekedben ezt inkább nem firtatom. Azt kérted, áruljam el,
mit akarok cserébe, Vicious, és én megtettem. Te döntöd el,
hogy élsz-e a lehetőséggel vagy sem.
–  Öt százalék – vágtam rá. Annyira hozzá voltam szokva a
tárgyaláshoz, hogy azt hittem, talán eladhatok neki valamit,
amit akár kétszeres vagy háromszoros áron is vissza tudok
vásárolni.
–  Tíz százalék hat hónapért cserébe, és ha még egyszer
alkudozni próbálsz, akkor visszavonom az ajánlatomat, és jól
tudod, hogy annak mi lenne a vége.
Igen. Trent és Jaime New Yorkba repülnének, hogy
őrködjenek fölöttünk. Már megint. Aztán Jaime visszarángatna
Los Angelesbe, mintha csak valami sivalkodó, hisztériázó
kölyök lennék, én pedig elveszíteném Emiliát. Örökre.
De Emilia az enyém volt. Nem azért jöttem el idáig, hogy
sarkon forduljak, és csak úgy elsétáljak.
– Rendben – feleltem végül. – Tíz százalék. Holnap megírom a
szerződést.
– Arra semmi szükség. Majd megkérem az ügyvédemet, hogy
állítsa össze – jelentette ki Dean. – Már nem bízom benned,
semmilyen téren. Ó, és azt akarom, hogy tartsd meg Sue-t.
Igazad van. Elég középszerű az ágyban, de azt szeretné, ha
találkoznék a szüleivel, bár világosan megmondtam neki, hogy
én nem akarok randevúzni. Soha az életben.
–  Rendben. – Megremegett az orrcimpám, és lehunytam a
szemem. Ez olyan volt, mint valami kibaszott rémálom.
Dean azonban zavartalanul folytatta.
–  És nem akarlak látni a penthouse-omban sem. Nem fogsz
többé az ágyamban dugni a volt csajommal. Használhatod azt a
lakást, amit Millie-nek adtál. Hiszen már úgyis üres.
Nem szóltam egy szót sem, próbáltam feldolgozni a
hallottakat. Eléggé csüggedt lehetett az arckifejezésem, mert
Dean mosolya egyre szélesebbé vált.
–  Basszus, haver, komolyan megléped, mi? – Odavágott
hozzám egy hablabdát.
Nem válaszoltam. Még csak nem is pislogtam. A pokolba! Arra
készültem, hogy üzletet kössek ezzel a bohóccal.
Dean felállt a székéből, és az arcomba hajolt.
– Milyen messzire vagy hajlandó elmenni ezért a lányért, Vic?
A hajamba túrtam, és erősen megrántottam.
– Nos, azt hiszem, ez kurva gyorsan ki fog derülni.
 
  
A  következő néhány nap során nagyon elfoglalt voltam.
Aláírtam a Dean ügyvédje által összeállított szerződést (nem
Dean apja írta – hanem valami szánalmas, friss diplomás idióta,
aki úgy rakta össze a megállapodást, hogy több kiskaput és
lehetőséget is hagyott benne, amivel eljátszadozhatok majd,
amikor elérkezik az ideje), aztán áthurcoltam a szarságaimat
Emilia lakásába. Úgy volt, hogy Dean a hétvégén indul Los
Angelesbe. Az  alkalmazottainak azt mondtuk, hogy azért van
szükség a jelenlétemre, mert fel kell vennem még két ügyvédet
a New York-i irodába, és be is kell tanítanom őket. Ez csak félig-
meddig volt hazugság. Már hónapok óta készültünk a dologra,
de az sosem szerepelt a terveink között, hogy New Yorkban
tanítsam be őket.
Az emberek bevették. Bár fogalmam sem volt róla, miért kell
magyarázkodnunk, hiszen kurvára nekünk dolgoztak.
Jaime rohadtul kiakadt, amikor tudomást szerzett róla, hogy
csak tizenöt százalékos részesedésem maradt a vállalatban.
Trent pedig csak nevetett rajtam, és közölte, hogy egyáltalán
nem sajnál, mivel igazi seggfejként viselkedtem vele, amikor a
bizalmába avatott, miután felcsinálta azt a sztriptíztáncosnőt.
Két napot adtam Emiliának. Két kibaszott napot, mielőtt
elmentem volna érte.
Nem jelentett problémát kideríteni, hogy hol lakik. A  Next-
level Financial Services még tartozott neki egy csekkel az utolsó
munkában töltött hetére, és a személyzeti osztályunk
vezetőjének megvolt az új címe.
 Úgy döntöttem, hogy személyesen kézbesítem neki a csekket,
mert ilyen kedves fickó voltam.
Az igazat megvallva, kibaszottul fogalmam sem volt róla, mit
művelek. Az világos volt, hogy meg akarom szerezni Emiliát, és
sok mindent feladtam, csak hogy New Yorkban maradhassak
miatta. Elhalasztottam a Jo elleni bosszúhadjáratomat,
takarékra tettem a személyes céljaimat, de ezen kívül ez az
egész teljesen érthetetlen volt a számomra. Igyekeztem, hogy
semmiféle címkét ne aggassak arra, amit Emilia iránt éreztem.
Próbáltam nem túl sokat belemagyarázni a dologba. Mint
mondtam, Emilia egy késztetés volt. Jelen pillanatban
mindössze annyit tudtam, hogy engedek ennek a késztetésnek.
Követem az ösztöneimet. Hagyom, hogy a szükségleteim
irányítsanak. Volt ebben valami vadállatias és egyszerű.
Emilia egy lerobbant környékre költözött Bronxban.
A lakása egy kínai büfé fölött volt, ami zsír- és izzadságszagot
árasztott, és aminek a falait fürdőszobai csempék borították.
A háztömbje környékén mindenhol betört ablakú és szélvédőjű,
régi kocsikat láttam. A csatornák mellett szürke, átázott szemét
hevert, és csontsovány, tágra nyílt szemű nők kapkodták a
lábukat bevásárlószatyraikkal a kezükben, hogy
elmenekülhessenek a sarkon túl rájuk leselkedő veszély elől,
bármi legyen is az. Ha egy nem túl vonzó környéken laksz, mert
anyagi gondokkal küszködsz, az teljesen érthető, az viszont már
teljesen más lapra tartozik, ha egy olyan környéken élsz, ami
úgy néz ki, mintha a városon belül ott lenne a legmagasabb a
bűnözési ráta.
 Mi a francot képzelt Emilia? Róla és Rosie-ról valósággal
ordított, hogy könnyű prédát jelentenek. Kis termetűek voltak,
gyönyörűek, ártatlanok, és nem volt senkijük.
Két órán keresztül vártam az épület főbejárata mellett a
szabadban, mielőtt Emilia hazaért volna. Kibaszottul
unatkoztam, szóval közben az e-mailjeimet olvasgattam, és
telefonálgattam, hogy gyorsabban teljen az idő. Nagyon
elütöttem a környezetemtől, de kurvára nem érdekelt.
Amikor Emilia a ház közelébe ért, és felfedezte, hogy ott állok
a bejárati ajtónál, a szemét forgatta, és felsóhajtott.
–  Tűnj el, Vicious! Olyan vagy, mint valami kölyökkutya,
amelyik valósággal könyörög, hogy fogadjam örökbe, és vigyem
haza, csak te sokkal kevésbé vagy cuki – közölte az orrát
fintorgatva.
Válaszra sem méltattam ezt a szarságot, egyszerűen elővettem
a csekkjét a mellzsebemből, és átnyújtottam neki. Ő  kikapta a
kezemből, és végigfuttatta rajta a tekintetét. Egy rövid pillanat
erejéig azt hittem, hogy a képembe hajítja, de aztán minden
bizonnyal eszébe jutott, mennyire szegény.
– Köszi – motyogta, majd a válltáskájába csúsztatta a csekket.
Közelebb léptem hozzá.
– Nem tetszik, hogy ezen a környéken élsz.
Emilia keresztbe tette a karját, és végigmért.
– Akkor még jó, hogy semmi közöd hozzá.
– Mióta vagy ennyire rideg?
– Mióta hívatlanul betörtél az életembe, már megint, én pedig
voltam olyan ostoba, hogy beengedtelek – már megint –, de
megfogadtam, hogy nem lesz harmadik alkalom. Mit keresel itt,
Vicious?
Ez jó kérdés volt. Az alsó ajkamba haraptam, és végigjárattam
a tekintetemet sárga és fekete kockás kabátba bújtatott,
törékeny alakján.
–  Megint dugni akarok veled – ismertem el egy nyögés
kíséretében.
–  Megint dugni akarsz velem, vagy fel akarsz használni a
mostohaanyád elleni bosszúhadjáratodban?
– Ez nem arról szól. Baszódjon meg a pénz! És baszódjon meg
a mostohaanyám is! – feleltem, és rádöbbentem, hogy ez az
igazság. Egyik dolog sem érdekelt. Nem, amikor ennyire közel
jártam ahhoz, hogy elveszítsem Emiliát.
Ha nem veszítettem el máris.
– Nem hiszek neked.
–  Soha többé nem foglak arra kérni, hogy tegyél bármit is
ezzel kapcsolatban. Mindössze annyit szeretnék, hogy szánj rám
egy keveset az idődből. Engedd, hogy megmagyarázhassam a
dolgokat!
–  Kösz, de inkább nem. – Emilia a zárba illesztette a kulcsát,
és már meg is indult felfelé a lépcsőn odabent, az ajtó pedig
becsapódott az orrom előtt, még mielőtt bármi esélyem lett
volna a tőlem megszokott mozdulattal a nyílásba ékelni a
lábamat.
Elkezdtem dörömbölni az öklömmel a festett vasfelületen.
Legalább az ajtó erősnek tűnt.
–  Most, hogy már tudom, mikor érsz haza esténként a
munkából, várni fogok rád a metróállomás kijáratánál, hogy
biztonságban hazakísérjelek.
Emilia a másik oldalon felnevetett. Jeges nevetés volt ez, amit
nekem köszönhetően sikerült elsajátítania. Amiatt, amit tettem
vele.
– Ha szeretnéd vesztegetni az idődet, csak nyugodtan! De nem
fogok megbocsátani neked. És még ha meg is bocsátanék, akkor
sem akarnék együtt lenni veled.
–  Azt majd meglátjuk. – Vártam, hogy mit felel, de ezúttal
néma maradt. Csendesen elvigyorodtam. Ismét visszatértünk a
ránk jellemző macska-egér játékhoz. De hiába próbál ellökni
magától, a végén úgyis ott köt majd ki, ahová tartozik.
A karomban.
Még mindig az ajtó előtt ácsorogtam, amikor egy sovány,
fehér fickó, aki a rothadó fogai és az üres tekintete alapján
veterán drogosnak tűnt, egy nejlonszatyorral a kezében
odacsoszogott hozzám.
– Itt laksz? – mordultam rá.
A fickó zavarodottan bólintott.
– Harmadik emelet. Mi a helyzet, haver? Anyag kellene?
–  Nem, szarzsák. Én vagyok a legszörnyűbb rémálmod.
Maradj távol a csajoktól a másodikon! És ezt közöld a többi
drogos haveroddal is, meg mindenkivel, akit csak ismersz ezen
a kibaszott szemétdombon. – A  kezébe nyomtam öt darab
százdolláros bankjegyet. Vajon mitől olyan sáros a keze, bassza
meg? Nem is akartam tudni. – Minden egyes napért, amelyen
biztonságban vannak, és békén hagyják őket, kapsz tőlem még
egy százast. Megegyeztünk?
A  fickónak tágra nyílt a szeme, és leesett az álla a
hitetlenkedéstől. Nem hiszem, hogy hallott akár csak egyetlen
értelmes, összefüggő mondatot is mostanában.
– Persze, haver. Persze.
Sarkon fordultam, és elsétáltam. Közben magamban azért
fohászkodtam, hogy megérje a fáradozást.
Muszáj volt megérnie.
Volt egy olyan érzésem, hogy meg fogja érni.
 
 
 Huszonnegyedik fejezet
 
 
Emilia
 
Vicious állta a szavát, és tényleg mindennap pontban este
nyolckor ott várt rám a metróállomás előtt. Ekkor léptem ki
ugyanis a jéghideg aluljáróból, hogy csatlakozzam hozzá az
utcán. Csendben sétáltunk.
Eleinte megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem a
napomról, az új állásomról és az új főnökömről. Szeretett volna
minél több információt kicsikarni belőlem az életemről. Én
viszont hallani sem akartam a dologról. Végül kialakult egy
rutin kettőnk között. Egyetlen szót sem váltottunk egymással,
amíg az ajtómhoz nem értünk, aztán ő csak nézett, miközben
előhalásztam a kulcscsomómat a táskámból, hogy kinyissam.
Minden áldott nap, pontosan egy másodperccel azelőtt, hogy
becsuktam volna magam mögött az ajtót, Vicious megszólalt, és
mindig ugyanaz volt a szöveg.
– Meghallgatsz? Tíz perc, mindössze ennyit kérek.
Én mindig nemet mondtam neki.
És ennyiben is maradtunk.
Az első néhány hét után változtatott a szövegen: tíz percről öt
percre módosította. Én továbbra is visszautasítottam.
Valószínűleg határozottabban kellett volna ragaszkodnom
ahhoz, hogy tűnjön el, és ne kövessen többé, de az igazat
megvallva, ez tényleg egy elég rossz környék volt, én pedig
hálás voltam, amiért minden este az ajtómig kísért.
Meglepett, hogy ennyire elszánt, és ennyire elkötelezett az
ügy iránt, bármi legyen is a kérdéses ügy. Mindössze néhány
mámorító napot töltöttünk együtt az ágyban, szóval most már
bármelyik pillanatban számítani lehetett arra, hogy a vágya
elveszíti majd a hajtóerejét, nem igaz?
A  lelkem mélyén gyanítottam, hogy ez már megint csak
valamiféle játék a részéről. Vicious képtelen volt veszíteni. Ezt
újra meg újra bebizonyította. Ha akart valamit, akkor
megszerezte. Közben felégetett hidakat és felperzselt
csatamezőket hagyott hátra maga után. Elképzelésem sem volt
arról, mit tervezhet Josephine számára most, hogy elolvasta a
végrendeletet. Azt se igazán tudtam, pontosan mit akarhat
tőlem. Ám ami még ennél is fontosabb volt, nem lehettem biztos
abban, hogy nem adnám-e meg neki ismét. Viszont hízelgett a
sebzett büszkeségemnek, hogy minden áldott este felbukkant.
Különösen a Georgia-ügy után. De annyira azért mégsem, hogy
hajlandó legyek meghallgatni.
Egy hónappal azután, hogy kiköltöztünk, Dean bukkant fel az
új lakásunknál. Jól nézett ki, már ha az embernek bejött a
vagány és elegáns, Bradley Cooper-szerű külső. Egykor azt
hittem, hogy tetszik nekem, de a jelek szerint én mégis inkább
olyan lány voltam, akinek a borongós, oltári nagy seggfej, Colin
Farrell-típus volt a zsánere. Egy szombati nap volt, én pedig
éppen a sarki élelmiszerboltba készültem. Kitártam az ajtómat,
és ott állt ő, széles mosolyával és hullámos, hollywoodi
sztárokat idéző hajával.
–  Édes Jézus, Dean! – kiáltottam fel, és szorosabban kezdtem
markolni az ajtó peremét, mert eszembe jutott a post-it cetli,
amit hagyott nekem. – Ha azért jöttél, hogy bosszants, akkor ne
aggódj, Vicious már megelőzött, és igazán kitartó!
–  Millie – felelte Dean, majd helytelenítően csettintgetni
kezdett a nyelvével, és az ajtómat még jobban kitárva besétált a
lakásba, mintha az övé lenne a hely.
Egy fehér garbó volt rajta, amihez fekete farmert és szürke
tweedkabátot vett fel, az arcán pedig ott virított az önelégült,
én-jobb-vagyok-nálad vigyor, ami valószínűleg az összes
Féktelen Szívtiprónak a vérében volt. Amikor megpillantotta
Rosie-t, aki a kanapén üldögélt, és éppen az iskolája által a
rendelkezésére bocsátott, régi iPaden olvasott valamit, Dean
megtorpant. Elkeskenyedő szemmel végigmérte a húgomat,
ennek hatására viszont az én szemem keskenyedett el.
Ó, nem!
– Á, szia, Rosie! Látom, felnőttél, és egy igazi kis bombázó lett
belőled. – Dean Rosie-ra kacsintott, engem pedig a hányinger
kerülgetett.
–  Á, szia, Dean! Látom, felnőttél, és egy arrogáns faszfej lett
belőled. – Rosie is kacsintott egyet, majd pimaszul megvonta a
vállát, és még hozzátette: – Nem, várj csak, te mindig is egy
arrogáns faszfej voltál! Bocs, tévedtem.
–  Mit keresel itt? – szóltam rá szigorúan Deanre, majd
megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam. Egyáltalán
nem tetszett a levegőben sistergő feszültség, mialatt Rosie-t
bámulta. Pontosan ugyanez történt, valahányszor Vicious és én
megálltunk egymás mellett.
Sokszor eltöprengtem azon, hogyan érezném magam, ha
Dean újra besétálna az életembe, különösen mióta lefeküdtem
Vicious-szel. Azt gondoltam, hogy szégyenkeznék. Hogy
fájdalmas lenne, és bűntudatot ébresztene bennem, talán még
egy kicsit el is szomorítana.
De most, hogy itt állt a nappalimban, semmi egyebet nem
éreztem, csak haragot és némi bosszúságot. Úgy nézett rám,
mintha idegenek lennénk egymás számára, nem exek.
Bizonyos mértékig mindkettő igaz volt.
Dean olyan vonakodva fordította felém a tekintetét, mintha
Rosie lett volna az ittléte elsődleges oka.
–  Oké. Csak azt akartam mondani, hogy ha számít valamit,
akkor teljes mértékben támogatom a kapcsolatodat Vickel. És
ezt nem csak azért mondom, mert kirúgott New Yorkból, hogy
itt maradhasson, és úgy loholhasson a nyomodban, mint valami
kivert kutya. Nem is azért, mert valósággal könyörgött nekem,
hogy beszéljek veled.
Jóval begyakoroltabbnak tűnt a mondókája, mint egy
Broadway-előadás.
Felvontam a szemöldökömet, és keresztbe tettem a karomat a
mellkasomon.
– Nem bánod?
Dean megrázta a fejét. Volt valami könnyedség benne.
Nemcsak a testbeszédében, hanem az arckifejezésében is.
Hittem neki.
–  Gyerekek voltunk. Ő  féltékeny volt, te pedig… – Dean
megnyalta a szája szélét. Látszott, hogy azon töpreng, hogyan is
folytassa.
Persze számomra akkor is ő volt az első. Az  első szeretőm.
Az első fiúm. Az első szexuális partnerem.
Dean lesütötte a szemét, aztán végül halkan így szólt:
–  Te pedig nem a megfelelő pasival jöttél össze. Sosem lett
volna szabad kettőtök közé állnom, de megtettem, és egyetlen
pillanatát sem bántam meg. Jó páros voltunk, Millie, de Vicious
és te…
Újabb szünet következett. Rosie éberen hegyezte a fülét
mögöttünk. Láttam az arcán, hogy ő is megvette. Deannek ez
valahogy a vérében volt. Képes volt bármit úgy előadni, hogy az
őszintének és hihetőnek tűnjön.
– Egyértelmű, hogy titeket egymásnak teremtett az ég. Még ha
nem is hittem ebben korábban, most már hiszek, méghozzá az
áldozatok miatt, amiket Vicious hozott érted. Ilyen még nem
volt. Soha nem is lesz. Adj neki egy esélyt, Millie! Ennyit
legalább megérdemel.
Imádtam a csendet, ami Dean kis szónoklatát követte.
Mindannyian próbáltuk feldolgozni. Mindent, ami elhangzott.
Anélkül, hogy túl drámai lett volna, Dean közölte velem,
részéről nincs harag amiatt, amit Vicious és én tettem. Nincs
baja azzal, amik voltunk, és amik nem voltunk. Azzal, amik
lehettünk volna vagy lehetnénk, amennyiben még mindig
szeretném.
–  Talán maradnod kéne egy kávéra – jegyezte meg Rosie, de
közben továbbra is az iPadjén olvasgatott.
–  Á, nem! – Dean vállat vont, majd megragadta a pólómat,
magához rántott, és megölelt. Olyan hatalmas volt, szinte már
fojtogató.
Jó érzéseket ébresztett bennem.
Biztonságot sugárzott.
De leginkább plátói volt.
– Ha maradnék, akkor rámozdulnék a húgodra, az pedig már
tényleg elég faramuci dolog lenne, nem gondolod, Millie? –
suttogta Dean a fülembe.
És a megható pillanat ezzel véget is ért.
 

 
Fantasztikusan éreztem magam az új munkahelyemen. Brent
tehetséges volt, és világlátott. Mindenről tudott mindent.
A  művészetről társalogtunk nap mint nap, és egy újabb
eseményt készítettünk elő éppen, egy kiállítást, aminek a
keretében húsz kortárs festményt terveztünk bemutatni a
természetről és a szerelemről.
Az egyik ezek közül az én festményem volt.
És elég érdekesnek is ígérkezett. Nem cseresznyefát ábrázolt,
pedig arra gondoltam, hogy festek egyet.
De kétségtelenül a szerelem szó legtisztább definíciója volt.
 Rosie ismét elkezdett baristaként dolgozni. Jól érezte magát.
Sokszor ettünk tésztát, de néha vettünk darált marhahúst, és
készítettünk húsgolyót is.
Rosie megértette, milyen sokat jelent számomra ez a kiállítás,
szóval hagyta, hogy késő éjszakáig fessek, ő pedig a
hálószobánkba zárkózott. (Csak egy volt, de boldogan
osztoztunk rajta.) Én kinyitottam az összes ablakot, bár még
mindig hideg volt, és reménykedtem a legjobbakban.
Olyan sok kérdésem lett volna Vicioushöz. Mit keres még
mindig New Yorkban? Mi történt az apjával? Most már
szegénynek számít? Nos, szegény természetesen nem volt, talán
inkább csak nem annyira gazdag. És mik a tervei Jót illetően?
De a nyelvembe haraptam, és egy szót sem szóltam, amikor
esténként kivonszoltam magam a metróállomásról, és
megpillantottam magas, széles alakját pompás öltönyében és
nagykabátjában. Ő  ilyenkor mindig kurtán biccentett, majd
csatlakozott hozzám séta közben.
Két és fél hónappal azután, hogy elkezdett hazakísérgetni,
végül megtörtént. Az  elkerülhetetlen pillanat, amit vártam, de
amitől rettegtem, bekövetkezett.
Vicious nem jött el, hogy hazakísérjen.
Nagyon csalódottnak éreztem magam, és az izmaim is
elerőtlenedtek, amikor rádöbbentem, hogy nem vár rám. Már
nem volt olyan rettenetesen hideg – bár melegnek még
korántsem lehetett nevezni az időjárást –, szóval kibújtam a
kabátomból, és a kelleténél kicsit gyorsabban sétáltam ki az
utcára, hogy alaposan szemügyre vegyem a környéket. Talán
csak nem vettem észre Vicioust. Lehet, hogy bement a sarkon
túli török élelmiszerboltba, hogy szerezzen magának egy adag
kávét. Kedvelte a sötét, zaccos kávéjukat. Valahányszor elég
korán érkezett, engedélyezett magának egy pohárral belőle, és
megitta, miközben várt rám.
A  Wall Street Journalt is szerette olvasgatni, és az ázsiai
tőzsdei árfolyamokat is gyakran ellenőrizte a telefonján.
Majdnem olyan volt, mintha úgy intézte volna, hogy ez legyen a
pihenőideje.
Körülnéztem. A  tekintetem végigsiklott a téglaépületeken, a
különféle irányokba rohanó embertömegen, a régi sörfőzdén,
ami némán meredt rám, és a koszos, repedező betonból
magasba törő ipari épületeken.
Vicious nem volt ott.
Elfacsarodott a szívem. Tudhattam volna, hogy a kis küldetése
előbb vagy utóbb véget ér. Mindenkinek van egy bizonyos
tűréshatára, különösen az olyan embereknek, mint amilyen ő
is, akinek még soha életében nem kellett könyörögnie egy
randiért. Nem voltam hajlandó tíz percet rááldozni az
életemből, hogy meghallgassam. Még ötöt sem. Minden oka
megvolt rá, hogy ne bukkanjon fel többé.
Ezzel tökéletesen tisztában voltam, mégsem éreztem jobban
magam tőle.
Visszatettem a fülhallgatómat a fülembe, zsebre vágtam a
kezem, és elindultam a lakásunk felé.
Közben drogosok mellett haladtam el, akik a falnak dőlve
üldögéltek a járdán, kezükben kartondobozdarabokkal, rajtuk a
könnyfakasztó történeteikkel. Mindig beletúrtam a zsebembe,
hogy adjak nekik némi aprót. És hajlamos voltam inkább
azoknak adni a pénzt, akik kutyával voltak.
Átkeltem az úttesten a tilosban, hogy a lakásomhoz juthassak,
és már majdnem elértem az épület bejáratát, amikor
megpillantottam őt. Futva közeledett a metróállomás irányából,
és kissé ki volt melegedve. Vicious. Visszafojtottam a
mosolyomat, és kivettem a fülhallgatót a fülemből. Amikor már
csak nagyjából harminc centiméternyire volt tőlem, ő megállt,
és megigazította a nyakkendőjét.
– Szia! – mormolta. A haja teljesen össze volt kócolódva, és én
imádtam. Nagyon is.
Emlékeztem, milyen érzés volt végigfuttatni rajta a kezem,
amikor orálisan kielégített Dean irodájában. Megköszörültem a
torkomat, és odabiccentettem neki.
– Minden rendben? – kérdeztem tőle.
–  Igen, igen. Csak szólni akartam, hogy jövő hét csütörtökön
nem tudok eljönni. Közbejött valami. Majd hívok neked egy
taxit, és gondoskodom róla, hogy felvegyen a munkahelyednél.
–  Arra semmi szükség – feleltem. – Nem tartozol nekem
semmivel. Különben is, van egy kiállításom a galériában aznap
este. Nagy valószínűséggel amúgy is későig maradok majd.
Vicious furcsán nézett rám, aztán elszakította tőlem a
tekintetét, és a mögöttem lévő épületre összpontosított, mintha
próbálna az eszébe idézni valamit.
–  Szánsz rám öt percet az idődből? – kérdezte most is, mint
mindig, a hétvégék kivételével minden egyes nap, a hét öt
napján.
–  Nem. Viszlát, Vicious! – Sarkon fordultam, és bevágtam az
ajtót az orra előtt. El kell ismernem, hogy nem okozott örömet a
dolog. Rettenetesen éreztem magam már akkor is, amikor
először megtettem, és azóta a helyzet mindig egyre rosszabb és
rosszabb lett. Most már szó szerint gyűlöltem magam, amiért
ezt műveltem vele.
Ennek ellenére mégis folytattam.
Mert a prioritásom az lett, hogy megvédjem a szívemet, még
az övével szemben is.
A gond csak az volt, hogy mindvégig igazam volt. A szerelem
alapvetően arról szól, hogy az ember szeretné, ha a másik fél jól
érezné magát, nem pedig fordítva.
Nem számított, mit érez irántam Vicious, én pontosan
tudtam, mit érzek iránta.
És nem gyűlöltem őt. Egyáltalán nem.
 

 
Csaknem egy héttel később érkezett a hívás. Utána korán
kivettem az ebédszünetemet, metróra pattantam, és egyenesen
Vicious irodaépülete felé vettem az irányt. Az  előcsarnokban a
recepciós ismert még abból az időből, amikor Vicious
asszisztense voltam, és beengedett. Amikor viszont besétáltam
az NFS recepciójára, egy fiatal recepciós ismeretlen arcával
találtam szemközt magam, aki Patty helyét vette át.
 Tudtam, hogy Patty már nyugdíjba vonult, mert ugyan főként
e-mailben, de tartottam vele a kapcsolatot, szóval ez nem
jelentett meglepetést, azonban most nem volt időm bájologni.
–  Beszélnem kell Mr. Spencerrel. – Megkocogtattam az
ujjperceimmel a recepciós pultot, és nem kínáltam semmilyen
további magyarázatot. A  testemen minden egyes apró szőrszál
az égnek meredt, a hátamon pedig forró borzongás futkározott,
annyira mérges voltam.
A  csinos, unott és közömbös recepciós a szempilláit
rebegtetve végigmért.
– Elnézést, hölgyem, van időpontja?
– Nekem nincs szükségem időpontra – közöltem, és az égnek
emeltem a kezem. – Én az ő… Az ő… – Mije is voltam pontosan
Viciousnek? A  barátja? Nem! A  szeretője? Még mit nem! A  volt
szomszédja? Annál azért több. Megcsóváltam a fejem, nem
igazán volt kedvem ezen a témán morfondírozni. – Beszélni
akar majd velem. Kérem, csak mondja meg neki, hogy Emilia
van itt!
– Attól tartok, hogy azt nem tehetem. – A recepciós hangneme
nem állt összhangban a mentális és fizikális állapotommal.
Annyira fásult volt, és álmatag, én pedig leginkább egy szem
kukoricára hasonlítottam, amelyik készen állt rá, hogy
bármelyik pillanatban popcornná robbanjon szét. – Nem
akarja, hogy bárki is megzavarja munka közben.
– Ide hallgasson… – A pult fölé hajoltam, és komoly késztetést
éreztem rá, hogy megragadjam a nő fehér blúzának a gallérját.
– Tudom, hogy egy igazi seggfej, maga pedig attól tart, hogy még
nagyobb seggfejként viselkedik majd, amennyiben szembemegy
az utasításaival. De én mondom magának, ha rájön, hogy itt
voltam, és nem engedett be, elbocsátja magát. Méghozzá ilyen
gyorsan. – Csettintettem egyet az ujjaimmal. – Szóval, kérem,
mondja meg neki, hogy itt várok rá!
A  recepciós különös kifejezéssel az arcán meredt rám, aztán
tárcsázta Vicious mellékét, és a füléhez emelte a kagylót.
–  Uram? Egy Emilia nevű nő keresi magát. Azt állítja, hogy
fontos. – A  recepciós várt néhány másodpercet, majd azt
motyogta, hogy „ühüm”, és ezt egy bólintással is hangsúlyozta,
aztán felkapta a fejét, és a szemembe nézett.
–  Azt mondta, nem ismer semmiféle Emiliát, de ismer egy
Csicska nevű lányt.
Átkozott légy, Vicious! A  szememet forgattam, és a pultra
könyököltem.
–  Mondja meg neki, hogy fontos. És azt is, hogy egy igazi
seggfej.
A  nő eltátotta a száját, és úgy meredt rám világosbarna
szemével, mintha most próbáltam volna besorozni az SS-be.
Higgadtan megismételtem a kérésemet.
– Mondja meg neki!
Megtette.
És ettől egy pillanatra majdnem sikerült megfeledkeznem
arról, mennyire dühös vagyok. Halvány mosoly csiklandozta az
ajkamat.
Egy perccel később Vicious kitárta az irodája ajtaját, és
megjelent a folyosón az üvegfala előtt. Kevesebb mint egy
másodpercembe telt, hogy rájöjjek, az új recepciósa komolyan
bele van zúgva. Nagyokat nyeldekelt, miközben végigfuttatta a
tekintetét a testén, aztán pedig, amikor észrevette, hogyan néz
rám Vicious, gyűlölettel teli pillantást küldött felém.
–  Hiányoztam? – Vicious beképzelt, önelégült vigyorral az
ajkán mért végig, amikor megindultam felé.
– Nem egészen. – Elkezdtem visszalökdösni az irodájába.
Ő  nem tiltakozott. Épp ellenkezőleg! Úgy vigyorgott, mint
valami idióta, és lassan hátrálva sokatmondóan a recepciósra
kacsintott, miközben én háttal voltam a nőnek. Végül
becsaptam az ajtót a recepciós orra előtt, aztán az irodájában
álló kanapéhoz terelgettem és leültettem Vicioust, majd
leguggoltam elé, hogy egymás szemébe nézhessünk. Ő  még
mindig úgy vigyorgott, mintha azért jöttem volna, hogy a
karjába vessem magam.
–  A  mostohaanyád elbocsátotta a szüleimet, mert neked
dolgoztam – közöltem higgadtan.
Vicious mosolyának helyét egy fintor vette át.
– Micsoda egy ribanc!
Bólintottam, és éreztem, hogy kezd könnybe lábadni a
szemem.
– Honnan tudta egyáltalán? – kérdezte.
Ez könnyű volt. Idefelé jövet a metrón végig ezen töprengtem.
–  Az  anyukám említette meg neki. Nézd, Vicious, nincs hová
menniük. A  mostohaanyád az egyetlen referenciájuk. Tíz évig
éltek és dolgoztak a birtokodon. Mit tegyek? Azonnal repülőre
ülnék, hogy odamenjek hozzájuk, de a kiállítás… Úgy értem,
megtehetném. Meg is tenném. Csak… – Megcsóváltam a fejem.
Vicious néhány másodpercig fontolgatta a szavaimat, közben
végig a kezére szegezte a tekintetét, aztán elszántan végigmért.
–  A  következő járattal San Diegóba repülök, és mindent
elrendezek.
Tágra nyílt a szemem.
–  Nem azt mondtad, hogy valami dolgod van csütörtökön? –
Már kedd délután volt, és függetlenül attól, hogy mik voltak a
tervei aznapra, elég kevés volt az esély arra, hogy időben
visszaérjen.
Vicious vállat vont.
– Elhalasztom.
– Mit szerettél volna csinálni?
– Számít egyáltalán?
Eltöprengtem a kérdésen egy pillanat erejéig. Volt jogom azt
kérni tőle, hogy tegye meg, amire készült? Nem, pláne annak
fényében, hogy újra meg újra eltaszítottam őt magamtól, és még
arra sem adtam neki esélyt, hogy megmagyarázhassa a
dolgokat öt percben.
Megráztam a fejem.
– Köszönöm. Megtennéd, hogy folyamatosan tájékoztatsz?
Vicious felvont szemöldökkel végigmért, amivel azt hiszem,
azt akarta kifejezni, hogy „mégis mi a szart gondolsz?”, aztán
öles léptekkel az üvegasztalához vonult.
Most, hogy újra itt voltam az irodában, felidéződött bennem,
hogy nem is olyan régen még mások voltunk. A  pillanat egy
töredékéig együtt lehettünk, és az isteni érzés volt. Nem volt
benne semmi kellemes. Nem is volt biztonságos. És semmire
sem volt garancia. Rövid volt, és gyönyörű, és fájdalmasan
emlékezetes. Mint a fa, amelynek valósággal a megszállottja
lettem.
– Van még valami? – Vicious levetette magát a főnöki székébe,
és még csak meg sem próbált arra apellálni, hogy szánjak rá
több időt. Megnyomott egy gombot a házi telefonon. – Sue,
foglaljon nekem egy jegyet a legkorábbi elérhető járatra San
Diegóba! És hozza be a pulykás-áfonyás szendvicsemet! Ja, és az
ég szerelmére, mondja meg a recepciós csajnak, hogy ne
küldözgessen nekem a jövőben „Legyen szép napja!” kártyákat!
Mindannyian tudjuk, hogy azért szarok a napjaim, mert ez a
város kibaszottul lehangoló.
Vicious bontotta a vonalat, aztán felém fordította a fejét.
–  Még mindig itt vagy. Vissza akarod kapni az asszisztensi
állásodat?
Gyorsan megráztam a fejem.
–  Csak nem tudom, hogyan lehetsz ennyire kedves és
együttérző, de ugyanakkor ilyen rettenetesen nagy seggfej is –
motyogtam.
Elmosolyodott.
– Kemény meló, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.
 
 
 Huszonötödik fejezet
 
 
Vicious
 
Elérkezett az ideje, hogy szembenézzek Jóval.
Muszáj volt megtennem. Nem azért, hogy meglegyen a
lezárás, vagy hogy megbeszéljük a dolgokat, vagy valami egyéb
pszichológiai szarság miatt, hanem azért, mert el kellett
számolnom vele amiatt, amit művelt. Rászedte az apámat.
Rávette a bátyját, hogy megölje az anyámat. És most ismét
felfedte az igazi, undorító személyiségét azáltal, hogy
elbocsátotta Emilia szüleit.
Ennek véget kellett vetni.
Már réges-régen véget kellett volna vetni neki, de többé már
nem volt időm dagonyázni az iránta érzett haragomban.
Cselekednem kellett.
A tervem nem volt kifinomult. Sem briliáns. Tulajdonképpen
az ostobaság mezsgyéjén egyensúlyozott. De jelenleg semmi
más nem volt a kezemben.
Reménykedtem benne, hogy Jo nem lesz a városban, amikor
megérkezem, mert az nagyban megkönnyítette volna a
dolgomat, de tudtam, hogy nagy valószínűséggel ott van, és
engem vár.
 A repülőút San Diegóba gyorsan eltelt. Nagyon sok szarsággal
kellett utolérnem magam, mivel néhány nappal ezelőtt
majdnem egy teljes napot átaludtam – ezért is késtem el a
szokásos esti találkozómról Emiliával. De legalább láthattam a
mérhetetlen megkönnyebbülést az arcán, amikor végül
felbukkantam, jóllehet tízperces késéssel, mikor már majdnem
az ajtaja előtt járt.
A sofőrünk, Cliff többé nem állt a rendelkezésemre, tekintve,
hogy a kocsi már nem az apám tulajdona volt, szóval fogtam
egy taxit, és azzal indultam el Todos Santosba, majd menet
közben felhívtam Deant. Még mindig jeges távolságtartással
kezeltük egymást, de mióta ő lett az NFS többségi tulajdonosa –
ami sem Jaimenek, sem pedig Trentnek nem tetszett, kicsit sem
–, Dean a változatosság kedvéért kibaszottul szolgálatkészen
viselkedett. Már nem tett úgy, mintha még mindig össze lenne
törve a szíve a volt barátnője miatt, és ha nem tudom az
ellenkezőjét, azt hittem volna, hogy tulajdonképpen imád L. A.-
ben élni.
–  Hol van egy jó mexikói étterem ebben a városban? –
motyogta, amikor felvette a telefont, aztán ásított egy nagyot.
Reggel hét óra volt. Jézusom!
– Pink Taco. Figyelj, egy szívességre van szükségem!
– Már megint? – mordult fel.
Szinte hallottam, ahogy a szemét forgatja a vonal másik
végén, és az idegeimre ment vele. Egy nőt is hallottam, amint
nyöszörögve arra kéri, méghozzá az én ágyamban, hogy
halkítsa le a hangját.
 Aztán egy másik nő is megszólalt.
Kettő. A pokolba, Dean!
– Ki vele! – sóhajtott fel.
– Ma este nálad leszek, tízkor vagy később. Egész éjjel bulizni
fogunk. Egy kurva nagy partit adsz a lakásomban, és rengeteg
embert kell meghívnod rá. Legalább ötvenről beszélek.
– És mi a faszért?
–  Dean – figyelmeztettem. Gyűlöltem, amikor kérdéseket tett
fel. Sosem a megfelelő kérdések voltak ugyanis. – Csak csináld!
– Rendben, seggfej!
Épp beléptem a birtokra, amikor letettem a telefont. Még
mindig ugyanazok voltak a kódok. Valamilyen oknál fogva Jo
nem bajlódott a megváltoztatásukkal. Nem hitte, hogy
visszajövök. Természetesen. Fogalma sem volt róla, hogy
tudom, mit tettek az anyukámmal. Azt hiszem, azt feltételezte,
hogy azért gyűlöltem, mert vetélytársat láttam benne.
Legnagyobb szerencsétlenségére nem ez volt az igazság.
Először Emilia szüleit kerestem fel a szolgálati lakásban.
Bekopogtam az ajtajukon, és egyenesen besétáltam. Éppen
csomagoltak. Az anyukája, Charlene az olcsó konyharuháikat és
a családi fotóikat dobálta be egy dobozba, az apukája pedig
sepregetett. Mintha az idióta Jo megérdemelte volna, hogy
kitakarítsák a házukat, mielőtt kiköltöztek.
– Velem kell jönniük! – mondtam nekik. Nem kérdeztem meg
tőlük, hogy vannak, mert a válasz kibaszottul nyilvánvaló volt,
és nem is kértem tőlük bocsánatot, mert nem én tehettem arról,
hogy Josephine akkora nagy szemétláda volt. Helyette
megoldásokat kínáltam nekik. Méghozzá gyorsakat. – Foglaltam
maguknak egy szobát egy szállodában, és béreltem egy
raktárhelyiséget a városon kívül a holmijuk számára. Siessenek,
a taxi már vár!
Emilia anyukája reagált elsőként a jelenlétemre. Abbahagyta
azt, amit csinált, némán odasétált hozzám, és felpofozott.
Keményen. Azt hiszem, egyszerűen csak megtette azt, amit
egyszer már mindkét lánya megkísérelt, szóval
megérdemeltem.
Oldalra biccentettem a fejem, és végigmértem. Szabadon
ömlöttek végig az arcán a könnyek. Micsoda különbség volt ez
Emiliához képest, aki mindig visszafogta magát. Ráadásul
Emilia külsőre sem hasonlított a szüleire, tényleg úgy nézett ki,
mint Jo fiatalkorában.
Charlene kimerültnek és megviseltnek tűnt.
– Mit művelt a lányommal? – kérdezte reszkető hangon.
A szemébe néztem.
–  Pontosan azt, amit ő művelt velem, de ígérem, hogy
mostantól kezdve vigyázni fogok rá. Már amennyiben hagyja.
Most Emilia apján volt a sor, hogy bekapcsolódjon a
beszélgetésbe, és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor
megláttam, hogy elindult felém. Sosem érdekelt, mit gondol
rólam egy lány apja. Soha. De volt ebben a fickóban valami,
aminek a hatására a legszívesebben könyörögni kezdtem volna
neki, hogy adjon egy második esélyt.
Emilia apja összeráncolta a szemöldökét, a szeme sarka pedig
tikkelni kezdett.
 – Sosem kedveltelek – közölte köntörfalazás nélkül.
Bólintottam.
– Nem hibáztatom.
– Nem akarlak a lányom közelében látni, Baron. Nem vagy jó
a számára.
– Látja, ebben nem értek egyet magával. – Beljebb vonultam a
nappalijukba, majd felkaptam kettőt a nagy bőröndök közül.
Aztán elindultam az ajtó felé, és a fejemmel intettem nekik,
hogy kövessenek. – Meg fogom oldani a Jo-szituációt, és kerítek
maguknak új állást, de addig is muszáj tiszteletben tartaniuk Jo
kívánságait, és el kell hagyniuk a birtokot.
Ez egy olyan utasítás volt, aminek kénytelenek voltak
engedelmeskedni, hiszen nem igazán volt más választásuk.
Követtek a kaviccsal felszórt úton, az előkerten át, egészen a
kapun kívül várakozó taxiig. Kétszáz dolláros borravalót adtam
a sofőrnek, hogy segítsen a LeBlanc házaspárnak bejelentkezni
a szállodába, mert eddig még sosem csináltak ilyet, ami egy
újabb fájdalmas emlékeztető volt arra, hogy mennyire szerény
körülmények között nevelkedett Emilia, és arra is, hogy ennek
ellenére egy fikarcnyit sem érdekelte a vagyonom.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy a LeBlanc házaspár
elindult a The Vineyardba, Todos Santos legjobb ötcsillagos
szállodájába, úgy vonultam be a házba, amely valaha az enyém
volt, mintha még mindig én lennék a tulajdonosa. Az ajtó nyitva
állt, ami azt jelentette, hogy Josephine is itt van. Meg sem álltam
a konyháig, és amikor ott nem találtam, megnéztem a
medencénél is.
 Éppen napozott. Egy nyugágyon hevert. Egy hatalmas, drága
napszemüveget és egy semmi kis bikinit viselt, ami valósággal
ordította, hogy még mindig fiatal vagyok. De ez egy nagy
hazugság volt.
Lassú léptekkel, csendesen közelítettem meg, aztán helyet
foglaltam mellette. Még mindig az öltönyöm volt rajtam. Kora
reggel volt, a nap fel sem kelt rendesen, arról már nem is
beszélve, hogy csupán március közepén jártunk, de emlékeztem
arra, hogy az előkelő barátaival együtt Jo mindig azt hajtogatta,
mennyivel jobb a természetes barnaság a gépek és a
barnítókrémek segítségével elérhetőnél. Képes lett volna
megfagyni idekint egyetlen napsugár kedvéért.
– Úgy gondolod, hogy ez majd megolvasztja a jeges szívedet? –
kérdeztem közömbösen.
Azt hiszem, eddig csukva lehetett a szeme, mert amint
megszólaltam, akkorát ugrott, hogy majdnem beleütközött a
mögöttünk álló napernyőbe. Gyorsan ülő pozícióba tornázta
magát, letépte az arcáról a napszemüveget, és haragosan
végigmért.
– Mit művelsz itt? Hívom a rendőrséget!
Kihívhatta volna a rendőrséget. De most komolyan? A  saját
mostohafiára? Ez nem számított betörésnek. Ráadásul
semmiféle agressziót nem mutattam.
Egyelőre legalábbis.
Hátradőltem a nyugágyamon, keresztbe tettem a lábamat, és
a vese alakú medencére szegeztem a tekintetemet. Jo imádott
úszkálni benne. Kíváncsi lettem volna, hogy akkor is olyan
lelkesen használja-e, ha tudja, hány tinédzser kefélt benne a
menő középiskolai bulijaimon négy egymást követő éven át.
–  Mintha azt mondtad volna, hogy szeretnél gyakrabban
együtt vacsorázni és borozgatni velem – jegyeztem meg
továbbra is higgadt hangon.
A  hatalmas medence vizén gumimatracok lebegtek, mint
megannyi súlytalan balerina, különféle színekben, formákban
és méretekben. Az  egész egy Bret Easton Ellis-könyvre
emlékeztetett. A  gazdag seggfejek. A  gonosz mostohaanya.
Annyira elcseszett volt az egész. Nem mintha mentségeket
keresnék, de komolyan szinte egy hangyányi esélyem sem volt
rá, hogy más ember legyen belőlem, mint amilyen lettem.
–  Nem azért jöttél ide, hogy több időt tölts együtt velem, és
nem számít, mit szeretnél kérni, a válaszom az, hogy nem. Nem
akarom őket többé a birtokomon látni. Amúgy is túl öregek már
ehhez a munkához. – Josephine felkapott egy pohár jeges vizet,
és az ajkához emelte a szívószálat. A mozdulatai hölgyhöz illőek
és finomak voltak.
Vicces volt ezt éppen tőle hallani. Emilia szülei egykorúak
voltak vele. Az  egyetlen különbség annyi volt, hogy a LeBlanc
házaspár ténylegesen dolgozott a megélhetéséért. Nem ők
voltak haszontalanok. Hanem Jo.
– Nem probléma. Charlene nekem fog főzni L. A.-ben. Paulnak
pedig már amúgy is nyugdíjba kellett volna vonulnia két évvel
ezelőtt. – Még találnom kellett nekik egy helyet, ahol
ellakhatnak, de máskülönben nem gondoltam, hogy Dean
számára problémát jelentene a dolog. – Tulajdonképpen azért
jöttem el hozzád, hogy beavassalak egy titokba. – Mosolyogva
fordultam Jo felé.
Ő  abbahagyta a szívószál szívogatását, és felvonta a
szemöldökét.
– Tényleg?
– Tudom, mit tettetek Daryllel. Tudom, mibe egyezett bele az
apám. Tudom, hogyan halt meg az anyám. Mindent tudok.
Csodálatos látvány volt. Jónak elfehéredett az arca, és vacogni
kezdtek a fogai is, amint az időjárás és a fagyos szavaim végre
kifejtették a hatásukat a testére. A  pohár darabokra tört a
csempén, és apró jégkockák röpködtek mindenfelé. Jo már
nyitotta volna a száját, kétségtelenül azért, hogy tagadja a
vádakat…
–  Kérlek, Josephine! Elég a mellébeszélésből! Egyetlen oka
van annak, hogy ennyi éven át megkíméltelek az
igazságszolgáltatástól: nem érdemeltem meg, hogy az én nevem
is bemocskolódjon e miatt a szarság miatt a tiéddel együtt. –
Különben is, mindig az volt a tervem, hogy biztosítsam, a
mostohaanyámnak a végén semmije ne maradjon, amiért
érdemes lenne élni.
És ezt majdnem sikerült is elérni.
Se férj.
Se testvér.
Se család.
Semmi.
Kivéve a pénzt.
–  New Yorkban mérlegeltem a lehetőségeimet. Próbáltam
tisztázni magamban, mihez szeretnék kezdeni ezzel az egész
helyzettel. Nos, azt hiszem, végre sikerült meghoznom a
döntésemet. – A  hangom könnyed volt, Jo arca mégis
elkomorodott.
Minden vonása megfeszült, hangsúlyosabbá váltak a ráncai.
Teljesen elszörnyedve, sokkos állapotban meredt rám, az ujjait
a nyugágy feszes vásznába mélyesztette. Botoxszal telepumpált
ajka remegni kezdett.
–  Baron… Nem tudom, miből gondolod, hogy bármi közöm
volt az édesanyád halálához…
– Ne hazudj nekem! – Pislogtam egyet, aztán átható tekintettel
végigmértem, és megcsóváltam a fejem. – Hallottam a
beszélgetésedet az apámmal. Fültanúja voltam, amikor a lelkére
beszéltél. Igazán meggyőző tudsz lenni, nem igaz? Nos, engem
sosem sikerült bolonddá tenned. Mindig is csupán az volt a
kérdés, mikor csapjak le rád, nem az, hogy megtegyem-e vagy
sem.
–  Félreértettél valamit. Megígérem, hogy újra alkalmazom
LeBlanc-ékat. Nekünk kettőnknek pedig beszélnünk kell a
végrendeletről. Nem volt fair, hogy az apád mindent rám
hagyott. Megállapodhatunk az anyagiakban. Én…
Kizártam a tudatomból a hangját. Josephine azt gondolta,
hogy ez a pénzről szól. Milyen szomorú lehetett az élete!
Előrehajoltam, és a két tenyerem közé fogtam az arcát.
Gyengéden. Elakadt a lélegzete. Tágra nyílt a szeme. Közel
voltam hozzá. Felé hajoltam. A  térdünk összeért. Keserű epét
éreztem a torkomban, miközben békésen mosolyogtam rá.
Betegesen. Úgy viselkedtem, mint a pszichopata, aki az ő
agyában mindig is voltam.
És még az is lehet, hogy valóban pszichopata voltam. Talán ő
volt az, aki azzá tett.
–  Jo? – kérdeztem lágy hangon. – Tégy magadnak egy
szívességet! Hagyd el ezt a házat, még ma este! És azt
tanácsolom neked, hogy senki előtt ne említsd meg ezt a
beszélgetést! Bátran viselkedtél, Jo. Annyira bátor dolog volt
tőled azt mondani az apámnak, hogy Marie-nak az ő
állapotában sokkal jobb lenne, ha halott lenne. Szeretném látni,
milyen bátran viselkedsz majd, ha elmegyek a rendőrségre.
Igaz, hogy talán meg is úszhatod a meggyilkoltatását, de vajon
kész vagy vállalni a kockázatot? – Megpaskoltam az arcát, majd
felálltam. – Dolgozz csak tovább a drágalátos barnaságodon! Ki
tudja? Talán ez az utolsó alkalom, hogy megteheted.
 

 
Egészen kicsi korom óta voltak álmaim, méghozzá
meglehetősen élénk álmaim arról, hogy porig égetem apám
házát. Egyszerűen csak tudtam, hogy meg kell tennem. Tudtam,
hogy enyhítene a fájdalmamon, segítene elűzni azt. Nem
teljesen, éppen csak annyira, hogy képes legyek élni az
életemet. Miután felnőttem, meg voltam győződve arról, hogy
az alvással kapcsolatos problémáimnak is a ház a gyökere.
Egyszerűen csak szerettem volna, ha a hely megszűnik létezni,
méghozzá az emlékeimmel együtt arról, ahogy Daryl ütött és
vert, Jo és az apám beszélgetéséről és minden egyébről.
De a Spencer rezidencia több mint ezeregyszáz
négyzetméteren terült el. Hatalmas volt, és téglából épült, ami
nem tartozott a leggyúlékonyabb anyagok közé.
Mégis – az ember nem tudhatta biztosra, amíg meg nem
próbálta, nem igaz?
A  szolgálati lakás nagyjából mindössze harmincméternyire
volt a főépülettől, és bár Jo naponta többször is megfordult a
konyhában, egyetlenegyszer sem kopogtatott be a LeBlanc
házaspár ajtaján. Szóval, miután elbúcsúztam a sokkos
állapotban lévő mostohaanyámtól, visszamentem oda.
Besétáltam Emilia hálószobájába. Közönyösen, mint mindig.
Elkezdtem dúdolni Kravinsky Nightcall című számát, mert
végre rám tört a felismerés, csak úgy a semmiből, hogy ő azért
kedvelte annyira ezt a dalt, mert rólam szólt. Összeszedegettem
mindent, amiről úgy gondoltam, hogy hiányozna neki.
Bekeretezett képeket. Középiskolai emlékeket. A  kedvenc
bakancsait. Fogtam mindent, amit a szülei még nem pakoltak
be, és egy dobozba raktam.
A  következő három órámat azzal töltöttem, hogy a LeBlanc
házaspár dobozait a garázsban álló egyik SUV-hoz cipeltem, és
háromszor fordultam a birtok és a városon kívül lévő
raktárépület között.
Emilia dobozát viszont magamnál tartottam.
Ezalatt mindvégig láttam Jót a főépület konyhájának
hatalmas franciaablakain át. Fel-alá járkált, egyik pohár bort
hajtotta fel a másik után, kezdett teljesen bekattanni.
Aztán amikor végre végeztem mindennel, kinyitottam a kis
ház gáztűzhelyének az égőit – mind a négyet –, és távoztam.
Nem állt szándékomban saját kezűleg intézni a gyújtogatást.
Alibire volt szükségem. De akkor is sor fog kerülni rá. Végre.
Ha Jo úgy döntene, hogy a házban marad, és porig ég vele
együtt, az az ő problémája, nem az enyém.
Én figyelmeztettem.
Már csak egy küldetést kellett teljesítenem, mielőtt
visszatértem volna New Yorkba – meg kellett nyernem
magamnak a LeBlanc házaspárt.
 
 
 Huszonhatodik fejezet
 
 
Emilia
 
– Láttad a híreket? – Rosie levetette magát mellém az apró
kanapénkra. A bútordarab járt a lakáshoz. Igazán kicsi volt, de
jó móka volt, hogy volt mire ülnünk tévézés közben. Rosie addig
nyomogatta a gombokat, amíg egy hírcsatornához nem ért.
A  hatalmas ház, amit túlságosan is jól ismertünk, lángokban
állt, a tető szép fokozatosan a tűz martalékává vált. Hosszú ideig
bámultam, és pontosan tudtam, mit jelent a dolog.
Vicious.
A  középiskola utolsó évében felgyújtotta a La Belle-t, egy
jachtot, ami egyben étteremként is működött, és egy másik
focista volt a tulajdonosa, aki a Négy Féktelen Szívtipró
ellensége volt. Vicious szerette a tüzet. Talán azért tetszett neki
a tenyerében táncoló melegség, mert ő maga annyira rideg volt.
Ez az egész magán viselte a kézjegyét.
Felkaptam a telefonomat a dohányzóasztalról, felpattantam a
helyemről, és tárcsáztam a számát. Meg akartam bizonyosodni
róla, hogy a szüleimmel minden rendben van. Hogy vele is
minden rendben van. Négy csörgés után vette csak fel.
Visszanyeltem mindent, amit mondani készültem neki, mert
hallottam, hogy valami zajos helyen van. Egy partin? Egy
étteremben? A  háttérben nők kuncogtak, és férfiak kiabáltak.
Elszorult a szívem.
– Szia! – szólaltam meg rekedten. – Mindenki jól van? Láttam,
hogy hatalmas tűz volt a régi szomszédságodban. –
Szándékosan fogalmaztam ennyire homályosan, tudtam
ugyanis, hogy semmiképp nem fogja megosztani velem a teljes
történetet telefonon keresztül. Sőt, az is lehet, hogy soha.
Levendulaszínű hajam egyik tincsét a fülem mögé simítottam,
aztán az egyik kezemet a tarkómra szorítottam, és elkezdtem
fel-alá járkálni a lakásban.
–  A  szüleid a The Vineyardban vannak. – Vicious mogorva
volt, mint mindig, még akkor is, amikor minden áldott nap
utánam koslatott. Emlékeztettem magam, hogy ne felejtsem el
megköszönni neki a taxit, ami ma este várt rám, mivel ő nem
tudott hazakísérni. – Holnap elviszem őket L. A.-be. Szükségem
van valakire, hogy gondoskodjon a vendéglátásról a Los
Angeles-i irodában, és anyukád tökéletesen megfelel a feladatra.
Lehunytam a szemem, levegő után kapkodtam. Nem akartam,
hogy Vicious jótékonykodjon velem, de a szüleim nem voltak
büszke emberek. Ők egyszerűen csak dolgozni szerettek volna,
megkeresni a betevőre valót. Az  ujjaim közé csippentettem az
orrnyergemet. Gyűlöltem, hogy Vicious segítségére szorulok, és
azt is, hogy ennek ellenére el fogom fogadni, még azok után is,
amiken keresztülmentünk.
– Kösz – mondtam neki. – Nos, akkor hagyom, hogy folytasd a
bulizást.
 – Viszlát! – felelte, mintha mi sem történt volna. Mintha nem
mentett volna meg… Már megint.
–  Várj! – kiáltottam fel gyorsan, mielőtt letehette volna. Még
élt a vonal, ő azonban nem mondott semmit. A  combomhoz
dörzsöltem a tenyeremet. – Mikor érsz vissza New Yorkba?
–  Miért nem vagy képes egyszerűen beismerni, hogy
hiányzom? Nem olyan kibaszottul nehéz. – Hallottam a mosolyt
a hangjában.
Összerezzentem. Valóban így volt. Hiányzott. Gyűlöltem, hogy
nem volt ma itt velem.
– Hajlandó vagyok adni neked öt percet – feleltem kitérően a
vádaskodására.
– Legyen tíz! – alkudozott. Még ennyi idő után is.
– Nyolc – vágtam vissza. Hiszen végül is ez csak egy játék volt.
Annyi órát adtam volna neki, amennyire csak szüksége volt,
hogy mindent megmagyarázhasson.
–  Rettenetes vagy az alkudozásban – jelentette ki
helytelenítően. – Habozás nélkül megelégedtem volna öttel is. Jó
éjszakát, Em!
Em. Vonakodó mosolyra görbült a szám. Tudtam, hogy még
órák múlva is mosolyogni fogok.
Vicious Emnek nevezett.
 

 
Csütörtökön egy fehér és aranyszínű, földig érő ruhát vettem fel
a kiállításra, és hagytam, hogy sűrű, hullámos hajam szabadon
omoljon végig meztelen hátamon. Brent bérelte nekem ezt a
ruhát – bérelte! –, mert tisztában volt vele, milyen fontos
számomra a kiállítás. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam,
csak erre tudtam gondolni. Próbáltam meggyőzni magam arról,
hogy nem lenne akkora nagy tragédia, ha senki sem akarná
megvenni a festményemet. Ez volt az első alkalom, hogy az
egyik alkotásomat kiállították egy galériában – ráadásul egy
igen jó nevűben –, és eladásra kínálták fel. Mindennek tetejébe
olyan művészek társaságában került sor a dologra, akiket New
York legjobbjai között tartottak számon. Egyszerűen örülnöm
kellett volna a ténynek, hogy az én festményem is ott lehet a
makulátlan fehérségű falon.
Onnan nézett le rám. Onnan mosolygott le rám. A magáénak
követelte a figyelmemet.
Kizárólag arra a festményre tudtam összpontosítani, semmi
másra.
Aznap délután beszéltem a szüleimmel telefonon. Már Los
Angelesben voltak, és egy lakásban éltek, méghozzá
ugyanabban az épületben, amiben Vicious penthouse-a is volt,
Los Felizben. Nem is akartam tudni, vajon hány ingatlant
vásárolhatott a Négy Féktelen Szívtipró az évek során.
Anya még mindig nagyon zaklatott volt a Spencer-
rezidenciában történtek miatt.
– Az a legszörnyűbb az egészben – mondta remegő hangon –,
hogy azt hiszik, a mi tűzhelyünk okozta a tüzet. Sosem szoktam
bekapcsolva hagyni a tűzhelyemet. Ezt te is jól tudod.
Háromszor is ellenőrzöm, mielőtt lefeküdnék, méghozzá
minden áldott este. Én mondom neked, Millie, hogy nem mi
voltunk azok.
–  Tudom – mormoltam, és a tükör előtt állva egy kefével
fésülgettem a hajamat. Mindössze néhány perc választott el
attól, hogy Brent értem jöjjön. – Nem ti voltatok azok. Tisztában
vagyok vele. De ki tudja? Lehet, hogy Josephine bement a
házba? Vagy talán valaki a többiek közül, akik neki dolgoznak?
Vicious nevét nyilvánvaló okok miatt kihagytam a
felsorolásból.
Anya felsóhajtott.
–  Mi van, ha azt gondolják, hogy szándékosan hagytuk úgy,
amiért elbocsátott bennünket?
– Nos, tud róla bárki is, hogy elbocsátott benneteket?
– Nem.
– Akkor jobb lenne, ha ez így is maradna – tanácsoltam neki.
– A barátod ugyanezt mondta.
– Ő nem a barátom. – Lassan kezdtem kicsit belefáradni abba,
hogy ezt ismételgessem mindenkinek, főleg mivel arra vágytam,
hogy az ellenkezője legyen igaz.
– Nos, most mennem kell, Millie. Dean elvisz bennünket, hogy
vegyünk néhány dolgot a lakásunkba. Igazán szép. Tágas. De az
összes szomszédunk annyira fiatal. Igazán furcsa lesz itt élni.
Dean segít nekik? A szám belsejébe haraptam, de nem tettem
semmiféle megjegyzést. Ez annyira jellemző volt a Négy
Féktelen Szívtipróra. Olyan nagy seggfejek tudtak lenni, de
valójában aranyból volt a szívük.
 – Jó szórakozást, anya!
És most itt voltam, egy megvalósult álom kellős közepén.
Legalábbis mindig azt hittem, hogy erről álmodozom. Ismét
végigfuttattam a tekintetemet a képemen, szorosabban
markoltam hosszú szárú pezsgőspoharamat, aztán vettem egy
mély lélegzetet. Rosie-nak is itt lett volna a helye, de dupla
műszakot vállalt a kávézóban. Nem így tervezte, de be kellett
ugrania az egyik beteg munkatársa helyett, és Rosie
mindenkinél jobban tudta, milyen érzés, amikor egy betegség
teljesen a feje tetejére állítja az ember életét. Nem akarta, hogy
a lány, Elle, bajba kerüljön.
Jó volt ez így. Nem volt szükségem senkire, hogy együtt
ünnepeljen velem. Különben is, itt volt nekem Brent.
Egy magas, az ötvenes évei közepe felé járó, gyönyörű nő
lépett oda hozzám. Fekete koktélruhát, gyöngysort és vörös
rúzst viselt. Mosolyogva tanulmányozta a festményemet a falon.
–  Természet vagy szerelem? – morfondírozott. Csak szeretett
volna beszédbe elegyedni velem, és fogalma sem lehetett arról,
hogy én vagyok ELB, akinek a szignója ott díszelgett a festmény
alján. Emilia LeBlanc.
–  Egyértelműen szerelem. Úgy értem, nem nyilvánvaló? –
vontam fel a szemöldökömet.
A  nő halkan felnevetett, mintha rendkívül viccesnek találná
azt, amit mondtam, aztán ivott egy kortyot a borából.
– Magának talán az. Miért gondolja, hogy ez szerelem?
– Mert a személy, aki festette, kétségtelenül szerelmes a képe
alanyába.
 –  Miért nem pont fordítva? – A  nő ravasz mosollyal fordult
felém. – Nézze meg a férfi arcát! – Végigfuttatta manikűrözött
körmét a vászon felszínének a közelében. – Boldognak tűnik.
Elégedettnek. Talán ő az, aki szerelmes az illetőbe, aki
megfestette. De az is lehet, hogy az érzés kölcsönös.
Elpirultam.
– Talán.
–  Sandy Richards vagyok. – A  nő kezet nyújtott nekem, én
pedig megráztam.
Sandyn látszott, hogy gazdag, és nem feltétlenül az öltözéke
miatt. Volt valami a kisugárzásában. Bizonyos értelemben a
festményemen szereplő férfira emlékeztetett.
– Emilia LeBlanc.
– Tudtam. – Sandy a festmény alján látható szignóra mutatott.
Nem lett volna értelme tagadni. Különben is, büszke voltam
erre a festményre. Ez volt az a vászon, amit szenteste előtt
festettem. Felmerült bennem, hogy megtartom, és inkább
valami mást választok a kiállításra, de az igazat megvallva nem
akartam, hogy Vicious meredjen a képről rám minden áldott
nap.
Valahányszor lehunytam a szemem, ő ott volt. Nem volt
szükségem még valamire, hogy emlékeztessen, mennyire a
megszállottja vagyok.
–  Biztos benne, hogy el akarja adni? – Sandy az arcához
szorította a hideg poharat, és közben a festményt pásztázta a
tekintetével.
Bólintottam.
 – Még soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben.
– Gyönyörű ez a férfi.
–  Minden gyönyörű dolog az enyészeté lesz végül – feleltem.
Az én saját cseresznyevirágom.
–  Akkor megveszem – közölte Sandy, és felvonta az egyik
vállát.
Kiszáradt a szám, és döbbenten meredtem rá.
– Komolyan?
–  Természetesen. Van ebben a férfiban valami. Nem olyan,
mint egy tipikus modell. Egyszerűen csak… érdekesen néz ki. De
ami a legjobban tetszik benne, az az, hogy sikerült megragadnia
a vihart a szemében. Boldogan mosolyog, de a tekintete… Olyan
elgyötörtnek tűnik. Annyira űzöttnek. Imádom. Fogadni
mernék, hogy ennek a férfinak érdekes a története.
– Á, egy igazi seggfej.
Amint felcsendült mögöttem a hang, azonnal megpördültem.
Viciousszel találtam szemben magam. Az  egyik tengerészkék
öltönye volt rajta, ami mindig megdobogtatta a szívemet, és
amitől fájdalmasan lüktetni kezdett a lábam köze.
Hitetlenkedés árasztott el. Vicious eljött a kiállításomra. És…
Mi az ördög lehet az ott a kezében? Úgy néz ki, mint valami jegy.
Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Szerettem volna a
nyakába ugrani, és forrón megcsókolni. Megköszönni neki,
hogy itt van, de azok nem mi lettünk volna. Jelen pillanatban
legalábbis semmiképp, de az is lehet, hogy soha nem is leszünk
azok. Emlékeztettem magam arra, hogy amikor legutóbb
megkérdeztem tőle, mit akar, a válasza az volt, hogy szeretne
megbaszni. Ezúttal jobban kellett vigyáznom a szívemre.
Vicious odasétált hozzánk, és Sandyről tudomást sem véve
elegánsra fésült, levendulaszínű hajamba túrt a kezével.
Közben az ajka nevetségesen közel került az enyémhez.
Körülöttünk elhalt a beszélgetés moraja. Éreztem magunkon
Brent tekintetét. Sandy is minket nézett. Igazából minden
jelenlévő minket bámult.
Szóval ezt tervezte csütörtökre. Tudta. Mindig is szándékában
állt eljönni.
– Kérdezd meg, hogy mit akarok! – mormolta az arcomba.
Attól, hogy ilyen nyíltan kimutatta a szeretetét – nem volt
benne semmi szexualitás, nem is volt bántó, csak színtiszta,
leplezetlen szeretet –, melegség töltötte be a mellkasomat, de
próbáltam nem túl nagy reményeket fűzni a dologhoz.
–  Mit akarsz? – Úgy fordítottam a fejem, hogy a szemébe
nézhessek, és hirtelen többé már nem New Yorkban voltunk,
egy emberekkel teli galériában, hanem a régi szobámban.
Tudomást sem vettünk a partiról, valamint a minket körülvevő
világról, a világról, amire következetesen fittyet hánytunk,
valahányszor együtt voltunk.
–  Téged akarlak – felelte egyszerűen. – Csakis téged. Semmi
mást. Mindig csak téged – lehelte fájdalmasan, és lehunyta a
szemét. – Basszus, Emilia! Egyedül téged.
A  legszívesebben hevesen megcsókoltam volna, éppen úgy,
mint a filmekben szokás, de ez itt a valóság volt, én pedig egy
alkalmazott voltam, és egy művész, akinek tartania kellett
magát bizonyos viselkedési szabályokhoz. Ennek ellenére
szorosan magamhoz öleltem Vicioust, és belélegeztem
senkiéhez sem hasonlító illatát, hagytam, hogy megrészegítsen.
Uralkodtam az érzéseken, amelyek elárasztottak.
A  megkönnyebbülésen. A  boldogságon. Az  aggodalmon és a
szerelmen.
Istenem, mennyi szerelem!
Amikor végre elhúzódtunk egymástól, lenéztem ökölbe
szorított kezére.
– Mi van a kezedben, Vic?
–  Ez? Láttam valamit, ami megtetszett, szóval amikor
ideértem, megvettem. – Vicious szétnyitotta az öklét, és
megmutatta nekem.
A  festményemről kiállított nyugta volt. A  szívem kihagyott
egy ütemet.
Vicious megszorította a kezem, és elmosolyodott.
–  Kibaszottul jól fog kinézni a hálószobámban, nem
gondolod? Bámulhatom majd magamat, miközben téged
duglak. Ez biztos valami Napóleon-komplexus.
Életem legjobb estéje volt.
Mert nem elég, hogy Vicious végig velem maradt, ráadásul
még azt is hagyta, hogy sütkérezzek a kapott elismerésben.
Többnyire ott álldogált a közelemben, az egyik kezében egy
pohár whiskyt dédelgetett, a másikkal a telefonján babrált, és
néha-néha, amikor mosolyogtam vagy együtt nevettem
valakivel, készített rólam egy-egy képet. Úgy viselkedett, mintha
a barátom lenne. És nem is akármilyen barát. Vicious ezúttal az
a barát volt, akinek mindig is lennie kellett volna, de sosem volt.
 Amikor pedig az este véget ért, és én felé fordultam, arra
készülve, hogy megmondjam neki, szeretném, ha ezúttal lassan
haladnánk, hogy már nem vagyok képes csak a testemet adni
neki, mert az egy csomagot képez a szívemmel és a lelkemmel, ő
megelőzött.
Egy taxihoz kísért, gyengéden homlokon csókolt, majd
becsapta mögöttem a taxi ajtaját, aztán intett, hogy húzzam le
az ablakot, amit meg is tettem.
–  Azt hittem, megpróbálsz majd elvinni magadhoz – néztem
rá játékosan felvont szemöldökkel.
–  Rosszul hitted. Jelen pillanatban nem érdekel a puncid.
Nekem a szíved kell.
Mindig annyira durva volt, még olyankor is, amikor éppen
édes.
Megütögette a kocsi tetejét.
–  Próbálj aludni az adrenalinlöket ellenére! Kurvára menő
voltál, Emilia! Büszke vagyok rád. Holnap tizenkettőkör érted
jövök, és elviszlek ebédelni. Jó éjszakát!
 
 
 Huszonhetedik fejezet
 
 
Vicious
 
Azon a héten az egész világegyetem nekem drukkolt.
Dean nem viselkedett többé idegesítő baromként. Helyette
úgy döntött, hogy inkább segít nekem. Nemcsak a partit
szervezte meg, méghozzá többtucatnyi meghívottal, akik mind
tanúsíthatták, hogy én is ott voltam, amennyiben Jo úgy
döntene, hogy megpróbál elítéltetni azért, ami a házzal történt,
bár ennek meglehetősen csekély volt a valószínűsége, hanem
még a LeBlanc házaspárt is elvitte bútort és élelmiszert
vásárolni. Eléggé vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy
Charlene-nel viselkedett, mert ez az idióta elbűvölő tudott lenni,
és Charlene igazán kedvelte őt. Láttam abból, ahogy ránézett,
hogy magában azt kívánja, bárcsak a lánya inkább Deannel
maradt volna. Nos, kénytelen lesz megszokni engem.
Josephine nem volt a birtokon, amikor a háza lángra lobbant.
Megkértem egy ismerős fickót, hogy forduljon arra a Harley-
ján, a fején egy símaszkkal, és dobjon be egy Molotov-koktélt a
garázs közelébe. Megtette.
Kétszázezer dolláromba került.
De a Spencer-rezidencia megsemmisült. Eltörlődött a föld
színéről. A  megfeketedett, sáros talajon éktelenkedő sebhelyek
tanúskodtak csupán arról, hogy egykor valóban létezett.
Másnap délelőtt kaptam egy hivatalos hangvételű üzenetet a
mostohaanyámtól, amiben tájékoztatott, hogy Mauira költözik.
Visszaírtam neki, hogy jobban teszi, ha ott hagyja az örökségét,
ahol láthatom, mert kurvára nem mehet sehová, a poklot is
beleértve, a pénzemmel.
Nem válaszolt, de egyértelmű volt az üzenet. Nyertem.
Ő  pedig veszített. Az  életben. A  halálban. Mindenben, ami
számított.
Nem volt könnyű időben visszaérni New Yorkba a kiállításra.
Meg kellett vesztegetnem valakit, aki turistaosztályon utazott
volna, hogy adja el nekem a jegyét. Dupla árat fizettem érte, de
sikerült odaérnem a galériába. És amikor beléptem, azon
töprengve, vajon mit is mondjak Emiliának, kiderült, hogy ő
már elvégezte helyettem a munka oroszlánrészét.
Lefestett engem.
Nem is egyszerűen csak lefestett (és egyértelműen csinosabb
orral ajándékozott meg közben, mint amilyennel születtem).
Annak hatására, amit a festményen műveltem, bárgyú vigyor
terült szét az arcomon. Egy füves cigit tartottam a kezemben,
mosolyogva néztem a nem létező kamerába – bár a szemem
továbbra is az enyém maradt, elég szomorkás volt, komor és
rohadtul félelmetes –, és egy egyszerű fekete pólót viseltem,
amin fehér betűkkel a „Black” felirat virított. A háttér letisztult
volt. Hülye rózsaszín.
Én voltam az ő feketéje.
 Ő volt az én rózsaszínem.
Félrevontam Emilia főnökét – Kiderült, hogy meleg, hál’
istennek! A  fiújával, Roijal érkezett –, és azonnal megvettem a
festményt. Nem sokkal előtte észrevettem Emiliát, aki a
képmásom közelében álldogált, éppen arról beszélgetett egy
nővel, és nagyon reméltem, nincs túl késő ahhoz, hogy én
szerezzem meg.
Nem volt.
Emilia ugyan még nem tud róla, de festeni fog egy másik
képet önmagáról, amin rózsaszín pólót visel majd fekete
háttérrel, én pedig a saját portrém mellé fogom akasztani.
Másnap pontosan délben értem oda a galériához. Emilia egy
kék-fehér tengerészruhában és narancsszínű körömcipőben állt
az ajtóban. Mosollyal az arcán várt rám. Annyira egyszerűnek
tűnt. Ő, ezen a szép tavaszi napon, amint könnyedén megadja
nekem azt, ami után sóvárogtam. Nem látszott ennyire
könnyűnek a dolog, amikor még mindketten középiskolások
voltunk. De most már beláttam, hogy Trentnek igaza volt aznap
éjjel, amikor megtudtam, hogy Emilia összejött Deannel.
Mindenkinek sok szarságon kellett keresztülmennie miattam,
csak mert nem voltam hajlandó beismerni ezt az egyszerű
tényt.
Az  volt a leghőbb vágyam, hogy az enyém lehessen, de azt
gondoltam – el is hittem –, hogy nem vagyok elég neki. Hogy
valaki, aki ennyire el van torzulva, nem érdemelhet meg
valakit, aki annyira tökéletes, mint ő.
Egyenletes léptekkel haladtam Emilia irányába a kávézó felől,
ahol várakoztam. Időt hagytam magamnak, mert ki akartam
élvezni, hogy ott vár rám a blokk másik oldalán. Ő  a türelmét
vesztve megindult felém, és alig volt képes kordában tartani az
arcán elterülő vigyort. Amikor már csupán néhány centiméter
választott el bennünket egymástól, mindketten megálltunk.
Szerettem volna megcsókolni Emiliát, de annak még nem
érkezett el az ideje, szóval csak a füle mögé simítottam egy
hajtincset, és nyeltem egy nagyot.
– Menjünk!
Fogtunk magunknak egy taxit. Tavasz volt. Gyönyörű tavasz.
Az  egyetlen jó dolog New Yorkban, azon kívül, hogy Emilia
LeBlanc itt élt, az volt, amit éppen mutatni készültem neki.
– Hová megyünk? – kérdezte az alsó ajkát harapdálva.
–  Korcsolyázni – feleltem rezzenéstelen arccal. – Aztán
szeretnék egy hatalmas segglyukat tetováltatni a homlokomra,
mert az jól szimbolizálja a lényemet.
Emilia torokhangon felnevetett, amitől a farkam azonnal
életre kelt.
– Készíthetek neked egy vázlatot – kacsintott rám.
– Az jó lenne.
A  taxi a Central Park nyugati peremén állt meg velünk, mi
pedig kiszálltunk. Semmit sem hoztam magammal a
történetemen kívül. Nem készültem piknikkel. Még egy
kibaszott pléd sem volt nálam, amire leülhettünk volna.
Reménykedtem benne, hogy elég lesz. Emilia derűs Mona Lisa-
mosolyt villantott felém, de amikor megragadtam a kezét, és az
apró híd közelében álló virágzó cseresznyefához vezettem,
valósággal felragyogott az arca. A  fa teljes virágjában
pompázott. Rendkívül szép volt, épp, mint Emilia, aki csak állt
ott, és némán nézte.
Felkészültem erre a pillanatra tegnap, még mielőtt elmentem
volna a galériába. Alaposan feltérképeztem a környéket, hogy
tudjam, merre található a fa, és arról is megbizonyosodtam,
hogy éppen virágzik. A  Central Park hatalmas volt, én pedig
nem akartam elcseszni a dolgot. Szó sem lehetett több hibáról,
amikor ez a lány volt a tét.
Emilia felém fordult.
– Cseresznyevirágok?
Vállat vontam.
– Azt hiszem, már értem, mire fel van körülöttük olyan nagy
felhajtás.
Letelepedtünk a fa alá.
A  gondolat, hogy elmondjak valakinek mindent, még ha
Emilia volt is ez az illető, bénítóan hatott rám. A bennem lakozó
ügyvéd a legszívesebben megmarkolta volna a grabancomat, és
jó messzire vonszol ettől az egésztől. De a bennem lakozó
ügyvéd halott volt Emilia LeBlanc társaságában. Ezt
meglehetősen jól bizonyította a tény, hogy képes voltam az
irodám ajtajához szorítva megbaszni.
Emilia várakozásteljesen nézett rám, majd gyorsan kibökte:
– Nézd, nem kell magyarázkodnod előttem. Az vagy, aki vagy.
Jól tudtam, ki Vicious Spencer már azelőtt is, hogy úgy
döntöttem volna, munkába állok nálad. Világos volt számomra,
hogy megpróbálsz majd megszerezni. Azzal is tisztában voltam,
hogy olyasmiket fogsz kérni tőlem, amiket talán nehezemre esik
majd megtenni. És igazad volt, sosem állapodtunk meg abban,
hogy exkluzív lesz a kapcsolatunk. Bármennyire fájt is, minden
jogod megvolt hozzá, hogy lefeküdj Georgiával…
–  Honnan veszed, hogy lefeküdtem Georgiával? – vágtam
Emilia szavába hitetlenkedve, majd elfintorodtam. – Egy ujjal
sem értem hozzá. Próbáltam. Higgy nekem, próbáltam! De ő
nem te voltál. És világos a számomra, hogy nem vársz tőlem
válaszokat, de mégis meg akarom adni neked őket, mert
pislákol bennem egy halovány remény, hogy utána talán, de
csak talán, hajlandó leszel adni nekem egy esélyt.
Sokkal nagyobb volt azonban a valószínűsége annak, hogy
Emilia egyszerűen hívja majd a zsarukat, és átad nekik, ennek
ellenére muszáj volt megtennem.
Csend telepedett közénk. Amikor végül beszélni kezdtem, a
fűre szegeztem a tekintetemet, mert úgy könnyebb volt.
–  Miután gyerekkoromban az anyukám egy autóbalesetben
megsérült, minden megváltozott. A  szüleim házassága
emlékeim szerint sosem volt különösebben jó, de amikor az
anyukám mozgáskorlátozott lett, megszűntünk egy család lenni.
Nem volt több közös vacsora. Sem közös nyaralások. Az  apám
azt követően szinte sosem volt együtt velünk. A  munkájába
temetkezett. Kilencéves voltam, amikor végül úgy döntött, hogy
elhagyja az anyukámat Josephine-ért. Viszonyuk volt
egymással, de mégsem válhatott el szerencsétlen nyomorék
feleségétől miatta, ugyebár. Szóval, Jo meggyőzte, hogy bízzon
meg valakit a félreállításával. Ez a valaki Daryl Ryler volt. Jo
bátyja.
Emilia felkiáltott, és megragadta a kezem.
Folytattam.
–  Kihallgattam az apám beszélgetését Jóval. Ő  akkoriban a
titkárnője volt, és mivel még csak kilencéves voltam, nem
igazán tudtam, mit is jelent az egész. Szóval annyiban hagytam
a dolgot. Aztán néhány héttel később egy alkalommal korábban
mentem haza az iskolából, mert megbetegedtem. Láttam Darylt
sietősen távozni az anyukám szobájából. Ő még aznap meghalt,
Josephine és az apám pedig egy évvel később összeházasodtak.
– Keserűnek érződtek a számban a szavak. Még mindig nem
bírtam túltenni magam a tényen, hogy a saját apám annyira
kibaszottul gyűlölt, hogy gyakorlatilag semmit sem hagyott rám.
– Azok után, ami az anyukámmal történt, szinte gonoszságnak
éreztem, ha boldog voltam. És ami Darylt illeti… Végül
rendszeressé vált a jelenléte az otthonunkban. Olyan volt, mint
valami régi, kopott, pokolian ronda bútordarab, amitől a
legszívesebben megszabadultál volna. Folyton részeg volt, néha
kábítószerezett is – a kokain volt a gyengéje –, és rohadtul
szadista volt. Én fiatal voltam, és összetört, könnyű volt
beráncigálni a könyvtárba, és összevagdalni, meg a szart is
kiverni belőlem. Senkihez sem fordulhattam. Meggyilkolták az
egyetlen embert, aki szeretett.
–  Jézusom – jutott el a fülemig Emilia motyogása, aztán
hangosan szipogni kezdett, és akkora erővel szorította a
kezemet, mintha az élete múlna rajta. Könnyek csillogtak a
szemében. – Ez rettenetes, Vic.
 Én is az vagyok – gondoltam magamban.
–  Felmerült bennem, hogy elmehetnék a rendőrségre, és
elmondhatnám nekik az egészet, de akkorra már világos lett a
számomra, hogy egyedül vagyok a világgal szemben. Különben
is, személyessé vált az ügy. Tudtam, mit fogok tenni. Volt egy
tervem. De ahogy haladtam a megvalósítás felé, azt hiszem,
megkeményedtem. Túl keménnyé váltam ahhoz, hogy képes
legyek észrevenni mindazt, ami gyönyörű és gyengéd volt
körülöttem.
Amíg fel nem bukkant az életemben Emilia LeBlanc.
Tisztában voltam azzal, mi fogja elhagyni a számat ezután, és
igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy nem követek el
szörnyű nagy hibát vele. Emilia nem volt a barátnőm. Valójában
még a barátomnak sem nevezhettem őt. Mégis arra készültem,
hogy beismerjek előtte valamit, abban a biztos tudatban, hogy a
tenyerébe helyezem a golyóimat, és csak remélhetem, hogy
nem mér megsemmisítő erejű csapást rájuk.
–  Egy játékot kellett játszanom, és én jól játszottam. Mire mi
ketten először találkoztunk egymással, addigra Daryl már nem
volt gyakori látogató a házamban. Ismét kábítószerezett, az
apám pedig ráparancsolt Jóra, hogy vegye el a kulcsait.
Mindenesetre akkor már néhány éve nem bántalmazott. Túl
nagy lettem. Legalább százkilencven centi magas, ráadásul igazi
focista alkat. Ő  meg csak egy lerobbant drogos volt, akinek
hullott a haja, de azt képzelte, hogy még mindig képes
megfélemlíteni. Amikor rád találtam a könyvtár előtt, attól
tartottam, hogy túl sokat hallottál, és a legrosszabb az volt az
egészben, hogy amikor rád néztem, csak Jót láttam. Ugyanolyan
volt a szád és a hajad, mint az övé, még a szemetek és a
tartásotok is egyforma volt. Emiatt gyűlölni akartalak.
Emilia csendesen sírdogált, de letörölte a könnyeit a keze
fejével, és a vállgödrömbe temette az arcát. Hagytam. Mélyen
beszívtam a friss levegőt, és lehunytam a szemem. Igen, meg
fogom tenni.
–  Miután eljöttél Todos Santosból, minden rosszabb lett. Már
nem voltunk középiskolások, többé már nem én voltam a király.
Nem akadt senki, akivel Kihívást játszhattam volna, és ezért
egyre erősödő frusztrációval tekintettem a világra. Különösen a
mostohaanyámra és a bátyjára. Meg akartam ölni Darylt.
Kurvára ki akartam nyírni. Elmentem a házához. Még csak be
sem kellett rúgnom az ajtót. A  hátsó udvaron volt, a
jakuzzijában ülve ejtőzött lehunyt szemmel.
Elmeséltem Emiliának, hogyan öltem meg Darylt. Hogyan
vonultam oda hozzá nemtörődöm léptekkel, hogyan ültem le a
jakuzzi peremére, és hogyan ejtettem bele a fapadlózaton
heverő telefonját a vízbe.
A boncolási jegyzőkönyv szerint Daryl a drogok által okozott
kábulat miatt fulladt meg. A  történet bombabiztos volt. És ez
volt az igazság. Valóban megfulladt… De én adtam neki a
drogokat, amik kiütötték.
Amikor befejeztem a történetet, mozdulatlanná dermedtem.
Még levegőt sem mertem venni.
Emilia nem pattant fel, és nem sétált el.
Nem ordítozott velem.
 Egy árva szót sem szólt.
Csak megfeszült hozzám simuló teste, majd végigcirógatta a
kezével a karomat, ezzel bátorított, hogy folytassam.
Kieresztettem a tüdőmből az addig visszatartott levegőt, és így
is tettem.
– Aztán elérkezett az ideje, hogy elbánjak Josephine-nel és az
apámmal. A haszonleső ribanc megérdemelte, hogy elveszítsen
mindent, aminek a megszerzéséért olyan sokat ármánykodott.
A  tény, hogy az apám beteg lett, az én malmomra hajtotta a
vizet. Egyszerű volt a tervem. Az apám halálra dolgozta magát,
hogy valami maradandót alkothasson az üzleti életben. Én
mindössze annyit akartam, hogy szembesíthessem a
történtekkel még a halála előtt. Hogy elmondhassam neki, végig
tudtam az anyukámról, és le fogok rombolni mindent, amit
felépített, kezdve a házzal, amit gyűlöltem.
– Felgyújtottad – fejezte be Emilia gyengéden.
Bólintottam, az állam a halántékának feszült. Valahogy
könnyebbnek éreztem magam. Nagyon reméltem, hogy nem
bosszulja meg magát a dolog, amikor legközelebb egymás
torkának ugrunk, amire elég nagy volt az esély, hiszen így
működtünk. Emilia felkapta a fejét a mellkasomról, és
végigmért, én pedig hagytam, mert többé már nem volt semmi
rejtegetnivalóm.
–  Olyan sok borzalmas dolgot tettél, hogy megbosszuld
anyukádat – suttogta Emilia, és egy könnycsepp gördült végig az
arca jobb oldalán.
Bólintottam. Mondhattam volna, hogy sajnálom, de az
hazugság lett volna, ő pedig jobbat érdemelt.
– És azért mondtad ezt el nekem, mert…?
– Mert megbízom benned. Mert szeretném tudni, van-e bármi
esély arra, hogy… – Ne mondd, hogy szeress engem! Ne mondd,
hogy szeress engem! Ne mondd, hogy szeress engem! – …együtt
legyél velem, annak ellenére, hogy tudod, ki vagyok. Hogy ki
vagyok valójában.
–  Szeretnék együtt lenni veled – erősítette meg Emilia
habozás nélkül, és bassza meg, hirtelen sokkal melegebb lett. –
Tudom, hogy tönkretettek, de így is kellesz nekem. Még csak
nem is akarlak megjavítani. Azt szeretném, ha önmagad lennél.
Érzelmileg sérült. Meg nem értett. Seggfej. Az  igazi verzió kell
nekem, a félelmetes és fenyegető verzió, az, akinek
köszönhetően sosem voltam még szomorúbb életemben, de
akinél boldogabbá sem tett még soha senki.
Most jött el az ideje.
Emilia ajkára szorítottam a számat. Meleg volt, mintha nekem
teremtették volna, és az enyém. Addig csókolóztunk a
cseresznyefa alatt, míg úgy nem éreztem, hogy csupán
másodpercek választanak el bennünket attól, hogy
kicserepesedjen az ajkunk, aztán elhúzódott tőlem, és pislogva
nézett fel rám. Felálltam, és felkínáltam neki a kezemet.
Ő megfogta.
Megfogta, bassza meg!
Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, mit tettem, még
mindig itt volt. Sőt, továbbra is erősnek tűnt. Ebben rejlett
Emilia igazi szépsége. Sosem hátrált meg. Mindig büszke és
magabiztos volt, megvolt mindenről a saját véleménye, és
mindig tudta, mi a helyes és mi a helytelen az ő
univerzumában.
Pont ezt mondta Pink is oly sok évvel ezelőtt. Hogy nem
állunk a törvény felett, de alatta sem.
Emberek vettek körül bennünket. Bicikliztek, piknikhez
terítettek, fényképeket készítettek és kutyákat sétáltattak. A hely
tele volt élettel, én pedig épp most fejeztem be a történetemet a
halálról, amit okoztam. Tisztában voltam vele, hogy Emiliának
még van egy kérdése, szóval vártam, és hagytam, hogy
kimondja.
–  Mit fogsz tenni Josephine-nel? – Emilia felém kapta a
tekintetét, én pedig elmosolyodtam.
– Azzal büntetem, amivel a legnagyobb fájdalmat okozhatom
neki. El fogom venni a pénzét.
 

 
Igazán elképesztő, milyen gyorsan el tudott telni hat hónap. Egy
rossz szavam sem lehetett Deanre, ugyanis ígéretéhez híven L.
A.-ben maradt. Még Emilia szüleinek is segített berendezkedni,
miközben én a lányuknak udvaroltam.
Igen, nem tévedés. Udvaroltam.
Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el onnan, hogy minden
elképzelhető pozícióban megbasztam az irodámban, odáig,
hogy minden áldott este vittem helyette a táskáját, miközben
elkísértem a metrótól a lerobbant lakásáig, de megtörtént.
Megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e beköltözni a lakásomba
Rosie-val együtt, a régi helyükre Manhattanben, ahol most én
laktam. Bőven lett volna elég hely mindhármunk számára, de
miután nemet mondott, soha többé nem hoztam szóba a témát.
Megértettem. Elhatároztam, hogy úgy fogunk csinálni
mindent, ahogy ő akarja. Persze az ő módszere kész szívás volt,
de muszáj volt elkezdenem megtanulni más emberek
játékszabályai szerint játszani, ha szerettem volna bármi
értelmes dolgot kezdeni az életemmel.
Nem mondtuk ki hangosan, hogy járunk egymással, de az
biztos, hogy nem basztunk, mégis minden áldott nap
találkoztunk. Azt mondanom sem kell, hogy a hétvégéink
foglaltak voltak, és mindet együtt töltöttük. Rosie többször
csatlakozott hozzánk, mint szerettem volna, de szó nélkül
elviseltem. Múzeumba és moziba jártunk. Sétáltunk, és egyszer
még Coney Islandre is eljutottunk. Amikor ez megtörtént, Rosie
is hozott magával valakit – egy Hal nevű ellenszenves alakot –,
így pár órára eltűnhettem Emiliával egy épület mögött, ahol
addig csókolóztunk és ölelkeztünk egymással, amíg Emiliának
le nem horzsolódott a háta, mert olyan hevesen szorítottam a
betonfalhoz.
Rosie folyton ugratott Hampton miatt. Állandóan azt
kérdezgette tőlem, miféle gazdag ember vagyok, hogy nincs egy
házam ott. Végül aztán beadtam a derekam, és béreltem egy
helyet a hétvégére. Előtte azonban megbeszéltem az ötletet
Emilia kistestvérével, és közöltem vele, hogy ha nem hozza
magával Halt, akkor az általam bérelt tengerparti ház felé
menet kirakom a szűrét valahol az út szélén.
A  tengerparti kiruccanás előtti héten ismét elmentünk a
cseresznyefához. A  virágok addigra már régen elhervadtak,
ami, azt hiszem, elég lehangoló volt, ha jobban belegondolt az
ember. Még ennél is rosszabb volt viszont, hogy a tavasz már
majdnem véget ért, és tudtam, hogy kezdek kifutni az időből.
Aznap éjjel végre ismét az ágyban kötöttünk ki, és ez az
alkalom semmiben sem hasonlított az előzőekre.
Rosie-nak szüksége volt a bronxi lakásukra, mert a barátja
nála töltötte az éjszakát, így tökéletes alkalom kínálkozott a
számomra. Megkérdeztem Emiliát, hogy szeretne-e nálam
aludni, ő pedig igent mondott. Nem szerveztem gyertyafényes
vacsorát, és virágokat sem vettem neki, mert az hazugság lett
volna, én pedig megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem
fogok hazudni Emiliának. De rendeltem magunknak vietnámit
a kedvenc helyéről, és vettem némi piát is. Ő  munka után
egyenesen hozzám jött, és amint megérkezett, lerúgta magáról a
magas sarkúját, ami citromsárga volt zöld pöttyökkel. Közben
motyogott valamit arról, hogy mindössze öt másodperc
választja el attól, hogy beadja a derekát, és a New York-i női
jogászokhoz és könyvelőkhöz hasonlóan ő is edzőcipőt vegyen
fel a ruháihoz.
Elvigyorodtam, és töltöttem neki egy pohár bort. Már farmer
és póló volt rajtam.
– Hm, nők kosztümben és edzőcipőben. Az erekció ellenszere.
Emilia felnevetett, és játékosan hozzám vágta az egyik magas
sarkúját, de szándékosan elhibázott egy fél méterrel. Felvontam
a szemöldökömet, majd odasétáltam hozzá, és átnyújtottam
neki a két teli borospohár egyikét.
– Mostanában kissé agresszív vagy. Bizonyára a felgyülemlett
szexuális feszültség lehet az oka. – Anélkül, hogy lehetőséget
adtam volna neki a visszavágásra, sarkon fordultam, majd
elkezdtem kinyitogatni a kajásdobozokat, és megpakoltam egy-
egy tányért mindkettőnknek.
Emilia kortyolt egyet a borából, és éreztem, hogy megpihen
rajtam a tekintete.
–  Hogy alszol mostanában, Vic? – kérdezte édes, csábító
hangon.
– Mint egy kibaszott mormota. Kösz a kérdést.
Az  utóbbi időben sikerült valahogy több tervezett alvást
összehozni, főleg mivel nem kellett annyit aggodalmaskodnom
a dolgok miatt. Jo volt az egyetlen elvarratlan szál, és
szándékomban állt vele is leszámolni, méghozzá hamarosan.
Ezen kívül minden remekül alakult. Minden második éjszaka
aludtam, ami hatalmas előrelépésnek számított. Fogalmam
sincs róla, hogyan történhetett. Talán az lehetett az oka, hogy
most már volt egy szövetségesem.
Emilia enyhén félrehajtott fejjel, már-már álmodozó
arckifejezéssel bámult fel rám, és én szerettem érte.
Bassza meg! Tényleg szerettem.
Emilia lefejtette az ujjaimat a borospoharamról, majd letette
a poharat a konyhaszigetre, aztán átkarolta a nyakamat, és én
ekkor döbbentem rá, hogy egész idő alatt – minden egyes
kibaszott pillanatban, amit azzal töltöttem, hogy futottam utána
– szerelmes voltam belé.
Szerettem, amikor gyűlöltem.
És szerettem még akkor is, amikor nem akartam, hogy bármi
közöm legyen hozzá.
Annyira meg voltam őrülve érte, hogy teljesen elmosódtak a
határvonalak. Az  érzések keveredtek egymással, az érzelmek
összegabalyodtak.
Lopkodtam a ceruzáit és a tollait, amikor valójában a szavaira
vágytam, méghozzá kétségbeesetten.
Minden egyes szavára. Minden betűre, minden szótagra.
Minden buta firkára.
Abban a jellegtelen fehér konyhában, amit nem
különösebben kedveltem, egy városban, amit gyűlöltem, és egy
lakásban, amit három héten belül ki kellett ürítenem, világossá
vált a számomra, hogy szerelmes vagyok.
Ez a szerelem ütött-kopott volt, és régi, de még mindig
parázslott a tüze.
–  Kérdezd meg újra, hogy mit akarok! – kértem gyengéden,
Emilia pedig elvigyorodott, majd a pólóm anyagán keresztül a
mellkasomhoz szorította az ajkát.
–  Mit akarsz? – mormolta. A  hajának illata fantasztikus volt.
Olyan virágos, és a kibaszott párnámnak is pontosan ilyen illata
lesz ma éjjel.
–  Semmit. Már nem akarok semmit. Mindenem megvan,
amire szükségem van. Kérdezd meg, hogy érzem magam!
– Hogy érzed magad?
 – Szerelmes vagyok. – Emilia hajába temettem az arcomat, és
vettem egy mély lélegzetet. – Kibaszottul szerelmes. És te vagy
az, akit szeretek.
Nem is nyúltunk hozzá a vacsoránkhoz. Helyette a karomba
kaptam Emiliát és meg sem álltam vele az új ágyamig, egy
ágyig, amiben Dean sosem aludt. Ott gyorsan megszabadítottam
a ruháitól, majd én is levetkőztem, aztán lefektettem a
matracra, méghozzá a hasára. Utána végigjárattam a
tekintetemet szív alakú, meztelen fenekén és dús, lila
hajkoronáján, ami legyezőszerűen terült szét a hátán és a
párnámon. Előrehajoltam, megcsókoltam a tetoválását, majd a
lába közé nyúltam, és végigfuttattam az ujjaimat a nyílása
mentén. Ő  gyönyörtelin megborzongott, de meg sem moccant,
csak várt.
Ezúttal szándékosan időt hagytam magunknak. Kivártam a
megfelelőnek tűnő pillanatot. Hogy megmutassam Emiliának,
ez nem csak valami futó kaland.
Szép lassan végignyalogattam a testét a nyakától le egészen a
derekáig. Ott megálltam, aztán a fenekét megemelve térdre
segítettem. Így most már négykézláb állt, és a válla fölött engem
nézett, hogy lássa, mit művelek. Loptam tőle egy tétova csókot,
majd úgy fordítottam a fejét, hogy ismét előre nézzen, az
ágytámla felé.
– Nem bízol bennem?
– Épp csak kezdek bízni. – Emilia elfúló hangon felnevetett, én
pedig ismét a testébe mélyesztettem az ujjaimat, és éreztem,
hogy egyre nedvesebbé válik.
 Kölcsönvettem valamennyit abból a forróságból, bekentem
vele a csiklóját, majd az ujjbegyeimmel gyengéden simogatni
kezdtem, és éreztem, hogy a tenyeremnek feszíti az ölét,
méghozzá kétségbeesetten. A  másik kezemmel megragadtam a
derekát, és leszorítottam.
– Ne mozdulj!
–  Mindig parancsolgatsz – motyogta, de azért
engedelmeskedett. Ezúttal nem feledkeztem meg az óvszerről.
A  pokolba! Ezúttal nem feledkeztem meg semmiről. Hátulról
hatoltam belé, méghozzá szép lassan, és közben továbbra is a
csiklóján dolgoztam. Annyira jó érzés volt ismét elmerülni
benne, de még jobb érzés volt a tudat, hogy ezúttal jelent is
valamit a dolog.
Először lassan mozogtam. Iszonyúan lassan. Incselkedtem
vele. Szándékosan ingereltem.
–  Vicious! – könyörgött Emilia, majd egy nagy sóhajjal a
párnára ejtette a fejét. – Kérlek!
– Mit kérsz?
– Kérlek, ne gyötörj!
Gyorsabb tempóban kezdtem mozogni benne, de továbbra
sem adtam meg neki azt, amire vágyott. Emilia szerette, ha
döngetik. Tetszett neki a kemény és heves szex. Éppen ezért is
passzoltunk annyira egymáshoz a kezdetektől fogva.
–  Szerintem szereted, ha gyötörnek. – Előrehajoltam, és a
fülébe suttogtam. – Azt gondolom, hogy mindig is szeretted.
Méghozzá nagyon.
Amikor elárasztották a gyönyör első hullámai, Emilia térde és
könyöke felmondta a szolgálatot. Összecsuklott. Most már az
ágyon hevert, de én továbbra is keményen pumpáltam, az
ujjaim pedig még mindig dolgoztak a csiklóján. Könyörtelen
voltam. És miután olyan hosszú időn át önmegtartóztatást
gyakoroltam vele kapcsolatban, erre nagyon is jó okom volt.
– Fel – parancsoltam rá. A hangom a tőlem megszokott módon
hidegen csengett.
–  Nem hiszem, hogy van hozzá erőm. – Emilia úgy beszélt,
mint aki közel jár hozzá, hogy elveszítse az eszméletét.
Felemeltem és magamhoz szorítottam. Így a háta a
mellkasomhoz simult. Aztán a tenyerembe vettem az egyik
ruganyos mellét, és miközben hátulról tovább basztam, újra és
újra végigsimítottam a mellbimbóján a hüvelykujjammal, apró
köröket írtam le, a számat pedig a tetoválására szorítottam, úgy
szívogattam.
– Tudod, milyen érzés benned lenni? – mordultam fel a nyaka
közelében. Tisztában voltam vele, hogy már csak másodpercek
választanak el attól, hogy elélvezzek. És bizonyos orgazmusok
esetében az ember tudta, hogy nincs bennük semmi különleges.
Olyanok, mint lenni szoktak. De ez itt? Olyan volt, mintha egy
első alkalom lenne. Egy legendákba illő gyönyörűség, ami
csupán pár évente egyszer következik be.
– Jó? – kérdezte Emilia.
–  Az  is. – Önelégült mosollyal forró, izzadt bőrébe temettem
az arcomat, majd megnyaltam, hogy ismét megízlelhessem.
Olyan keményen dugtam meg, hogy biztos voltam benne,
mindene ég, de mivel értem égett, nem törődtem vele.
 Az  egyik kezemet arra használtam, hogy megtámasszam, és
közben a mellével játszadoztam, a másikkal pedig
megragadtam a térdét, és szétterpesztettem a lábát, hogy
jobban hozzáférhessek, majd még keményebben hatoltam belé.
Ő  egyre hangosabban sikítozott. Úgy tűnt, mintha minden
lüktetne kettőnk között.
–  Olyan, mintha te lennél számomra a megváltás. Tudod,
milyen az, Emilia?
Magam felé fordítottam, de továbbra is ki-be mozogtam
benne, ő pedig egész testében reszketni kezdett, ahogy
közeledett a következő orgazmusa, ami nagyjából a harmadik
lehetett.
– Nem. Áruld el!
Elélveztem benne, éreztem, ahogy a magvam elárasztja
meleg, feszes punciját.
– Maga a tökéletesség, épp, mint te.
Olyan keményen basztam meg Emiliát, hogy mire végeztünk,
a hátam úgy nézett ki, mintha egy kibaszott grizzly medvével
csatáztam volna.
Amikor visszahanyatlottunk az ágyra, ő fölém gördült, és
nyöszörögve így szólt:
– Szeretlek.
– Tudom – feleltem. Mert valóban ez volt a helyzet. Hiszen mi
a faszért viselte volna el a hülyeségeimet, ha nem szeretett?
– Ez megijeszt – tette még hozzá Emilia.
–  Ne hagyd, hogy megijesszen! Esküszöm, hogy mindentől
megvédelek! Még önmagamtól is.
 Egy órával később már vonszoltam is kifelé magam után a
teraszra – hé, meleg nap volt, majdnem olyan, mintha nyár lett
volna –, aztán az étkezőasztalra ültettem a meztelen fenekével,
és a vállammal szélesre tártam a combját. Incselkedve
végigfuttattam a nyelvemet a nyílása mentén, és már megint
kezdtem megkeményedni. A lába közé csúsztattam a kezem, és
belecsíptem a csiklójába. Csodás volt, hogy megérinthetem a
húsát. Most már legalább tudtam, hogy a hamptoni vakáció,
amire befizettem, egy igazi orgiával ér majd fel.
–  Megláthatnak – figyelmeztetett Emilia, és nem ez volt az
első alkalom. Természetesen igaza volt. A  huszadik emeleten
voltunk, azonban sokan voltak még így ezzel Manhattanben.
–  Baszódjanak meg! – vágtam rá, és lakomázni kezdtem
belőle. Egyidejűleg töltöttem ki őt a nyelvemmel és az
ujjaimmal.
Emilia a nevemet kiáltotta, és annyira imádtam hallani az
ajkáról, hogy majdnem szétvetett a gyönyör. A  szája végig
nyitva volt, mialatt újra és újra belehatoltam a nyelvemmel.
Miután ismét elélvezett, felálltam, hátradöntöttem, majd
gyorsan megszabadultam az alsónadrágomtól, és keményen
megbasztam. Az  asztal valósággal táncolt a feneke alatt, míg
végül mindketten el nem jutottunk a csúcsra.
Hidegen ettük meg a vacsoránkat, a benti étkezőasztal
mellett, aztán úgy döntöttem, hogy új keletű őszinteségem
jegyében egyszerűen közlöm vele, mi a helyzet.
– Eladtam a részvényeim tíz százalékát a Next-level Financial
Servicesben Deannek cserében azért, hogy hat hónapig New
Yorkban maradhassak.
Evőeszközök csörrentek az asztalon, majd csend töltötte be a
levegőt.
Folytattam:
–  Ez januárban történt. Már csak három hetem van, utána
össze kell csomagolnom a holmimat, és vissza kell térnem Los
Angelesbe. Kurvára nem fogok kérni tőled semmit, mert
tisztában vagyok vele, hogy az életed téged ideköt, ahogy azzal
is, hogy imádod a munkádat… Csak azt akartam, hogy tudd.
Emilia erre felkapta a fejét, és félrenyelte a dim sumját.
A szemében különféle érzelmek csillogtak, de én még mindig túl
nagy faszkalap voltam ahhoz, hogy képes legyek felismerni
őket. Abban viszont meglehetősen biztos voltam, hogy ezúttal
nem haragszik rám.
– Három hét? – ismételte.
Komoran bólintottam.
–  Megpróbálhatok még tíz százalékot eladni a
részvényeimből, de Trent és Jaime azt egészen biztosan nem
engedné meg. Azzal az ő seggük is veszélybe kerülne.
Emilia ivott még egy keveset a borából, valószínűleg azért,
hogy ezzel nyerjen némi időt. Miután egy egész pohárnyit
eltüntetett, összerezzent.
– Köszi, hogy elmondtad.
Magam sem tudom, mire számítottam. De, valójában mégis.
Arra számítottam, hogy azt válaszolja majd, ott baszódjon meg
a munkája, velem együtt költözik.
De persze miért adná fel a karrierjét, csak hogy nekem ne
kelljen feladnom a sajátomat?
– Szívesen. Kéred még azt az utolsó dim sumot? – A tányérjára
szegeztem a pálcikáimat. Megrázta a fejét. Hirtelen olyan
szomorúnak tűnt. Én felkaptam a gombócot, és a számba
gyömöszöltem, majd rágni kezdtem, hogy ne kelljen tovább
beszélnem. – Szuper cucc.
 
 
 Huszonnyolcadik fejezet
 
 
Emilia
 
– És még egyszer elnézést kérek – ismételtem a saját szavaimat
ezredszerre is a kezemet tördelve, miközben úgy álltam Brent
irodájában, mint valami megbüntetett kisgyerek. Az iroda tiszta
fehér volt, a falakat borító festményektől eltekintve, amelyek
gyönyörűek voltak.
Az egyik egy eperföldet ábrázolt.
Egy másik egy meztelen férfit, aki elegáns lakkcipőt viselt.
A harmadik egy síró fegyvert.
És volt egy, amelyen egy cseresznyefa volt látható.
Brent a festményemet tanulmányozta, majd nagyot sóhajtott,
és feljebb tolta az orrán az olvasószemüvegét.
– Magam sem tudom, mit mondhatnék, Millie, azon kívül, ami
eléggé nyilvánvaló. Hatalmas hibát követsz el.
Vitába szállhattam volna vele, de semmi értelme. Brentnek
nagy valószínűséggel igaza volt. Hány lány fordított volna hátat
mindennek, amit imádott – a városának, az
álommunkahelyének, a testvérének –, egy olyan fickó kedvéért,
aki eldobta őt magától tizennyolc éves korában? Nem túl sok.
Én mégis ebbe a kisebbségbe tartoztam.
 Teljesen logikátlanul és felelőtlenül viselkedtem. Ostobán és
irracionálisan… Mert az övé voltam.
Szóval csak álltam ott, és idegesen doboltam a lábammal.
Brent felállt a székéből, eltolta magát fehér asztalától, és öles
léptekkel megindult felém. Ez nem olyan volt, mint mikor
Vicious előtt álltam, amikor még ő volt a főnököm.
Mert most nem féltem, csak szomorú voltam. Áldozatot hozni
valamiért olyan volt, mint kockáztatni a szerencsejátékban.
Abban a reményben mondtál le egy jó dologról, hogy valami
még jobb lehessen érte a jutalmad.
–  Rosie mihez fog kezdeni? – kérdezte Brent. Nem állt túl
közel a húgomhoz, de néhányszor találkozott vele, és ismerte a
történetünket. Vállat vontam. Ez volt a legfájdalmasabb az
egészben. Az  a rész, amitől úgy éreztem magam, mint valami
áruló.
–  Találkozott egy pasival. Hal a neve. New Yorkban marad.
Amúgy is azt tervezi, hogy folytatja az ápolónői tanulmányait.
Brent sokatmondóan végigmért. A  tekintete azt sugallta:
Látod? Neked is itt kellene maradnod. De én nem törődtem vele.
Helyette a meztelen férfit ábrázoló festményre
összpontosítottam a figyelmemet.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam – mormoltam. És ez igaz
is volt.
–  Nem okoztál. – Brent az arcomba hajolt, és felsóhajtott. –
Csak azt remélem, hogy magadnak sem fogsz csalódást okozni.
 
  
Amint benyújtottam a felmondásomat, Vic irodája felé vettem
az irányt. Már a metrón ültem, amikor átfutott az agyamon,
hogy még soha nem hagytam ott ennyi jó állást ilyen rövid idő
alatt. Soha. De tudtam, hogy mit akarok. Los Angelesbe akartam
költözni. Még egyszer sem jártam ott, de ez nem számított.
Vicious oda fog menni. A szüleim pedig már ott is voltak.
L. A. volt az új otthonom, pedig eddig még soha nem tettem be
oda a lábamat.
Könnyed léptekkel vonultam be Vicious irodájába, és a
recepciós szokása szerint vasvillaszemekkel meredt rám, bár
mostanra már megtanulta, hogy jobban teszi, ha nem próbálja
megakadályozni, hogy bemenjek hozzá. Az  elmúlt néhány hét
során számtalanszor besétáltam azon az ajtón, és bármennyire
kínos volt is, olyan hangokat adtam ki, amiket kristálytisztán
hallhatott, mialatt odabent voltam. Hangokat, amelyek
elárulták, hogy valamiféle megerőltető kardiótevékenységet
végzek éppen. És mivel Viciousnek nem volt futópad az
irodájában, a recepciós tökéletesen tisztában volt azzal, mit is
művelünk.
– Helló! – biccentettem oda neki.
– Hmm – felelte, miközben egy magazint lapozgatott, aminek
egy Selena Gomezt ábrázoló, erősen retusált kép volt a
címlapján.
Hiányzott Patty. Mindössze egy hétig dolgoztam itt, de ez nem
akadályozott meg abban, hogy kötődni kezdjek hozzá. Patty
vicces volt, még olyankor is, amikor elérte, hogy rávegyem
Vicioust, tegyen meg bizonyos dolgokat a kedvéért, méghozzá
úgy, hogy szinte lehetetlen lett volna nemet mondai neki.
A fiatal recepciósnak pontosan három másodperc alatt jutott
el a tudatáig, hogy hová is készülök, és amikor végre lerázta
magáról a bulvármagazin által gerjesztett kábulatot, felpattant
a székéből, és integetni kezdett felém a karjával.
– Jobban teszi, ha most nem megy be oda!
Már régóta nem volt szokásom kopogtatni Vic ajtaján.
Egészen pontosan azóta, hogy elvitt megnézni a cseresznyefát.
Valahogy olyan volt, mintha azóta nem lettek volna titkok
kettőnk között.
Felvontam a szemöldökömet, és kérdőn meredtem a
recepciósra.
– Miért?
A  recepciós megcsóválta a fejét. Egyszerre tűnt
kétségbeesettnek és idegesnek.
–  Ő… Ő  éppen egy nővel van. Nagyon hangosak voltak az
elmúlt fél órában.
Bizonyára csak szórakozott velem.
–  Micsoda? – Éreztem, hogy minden szín kifut az arcomból.
A  recepciós hátrasimította a haját. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán. Úgy nézett ki, mint aki nem igazán
tudja, mit is kéne tennie. Itt valami komoly dolog volt
folyamatban.
– Nem tudom. Remélem, hogy jól van. Én…
 Mielőtt a recepciós befejezhette volna a mondatot,
elfordítottam a kilincset, és beviharzottam az irodába.
Tényleg nagy volt a zaj, de nem Vicious hangoskodott.
És tényleg volt nála valaki.
Az utolsó nő, akire számítottam volna.
Jo.
Josephine ott állt Vicious asztala előtt, manikűrözött körmei
az üvegfelületnek feszültek, és hangosan üvöltözött. Vicious
közben tökéletesen mozdulatlanul és csendben ült a vezetői
székében. A  beléptemkor viszont elszakította a tekintetét a
mostohaanyjától, és önelégült mosolyt villantott felém, sőt még
rám is kacsintott ráadásként. Ezzel a gesztussal azt üzente, hogy
„jó látni téged” és „ne kezdj túlzottan kötődni a bugyidhoz, mert
pár pillanat múlva úgyis lerágom rólad”.
Ezután az állával az egyik kezére támaszkodott, és ismét
Josephine felé fordult, aki megpördült, és ráncolni kezdte a
homlokát.
–  Nem látod, hogy éppen egy beszélgetés kellős közepén
vagyunk? – Jo rándított egyet a fején, valósággal tajtékzott a
dühtől.
Csendesen odaléptem hozzá, és felpofoztam. Keményen.
Sosem az erőszak a válasz. De jó érzés volt, amikor
olyasvalaki ellen irányult, aki árvává tette a férfit, akit
szerettem.
A  tenyerem csattanása után döbbent csend ereszkedett
közénk, aztán Jo felemelte a kezét, és megdörzsölte kivörösödött
arcát.
 –  Gyűlölöm magát – közöltem vele, és el nem hullajtott
könnyek függönyén keresztül meredtem rá. – És meg fogom őt
védeni magától, méghozzá minden tőlem telhető módon.
Josephine meg sem moccant, túlságosan meg volt hökkenve
ahhoz, hogy képes legyen reagálni.
– Semmi gond. – Vicious fölényesen leintette Jót, aztán felállt,
és öles léptekkel megindult felém.
Még mindig úgy meredtem Josephine-re, mintha egy halom
szemét lenne, amit elfelejtettem kivinni, Vicious azonban
nyomott egy puszit az arcomra, majd összefogta vadul
összevissza meredező hajamat, és az egyik vállam fölé simítva
eleresztette.
–  Emilia mindent tud. Úgy értem, minden egyes kibaszott
részletet, szóval szabadon beszélhetsz előtte.
Én továbbra sem voltam képes elszakítani Jóról a
tekintetemet. Hasonlítottunk egymásra. Úgy-ahogy. És ettől a
rosszullét kerülgetett. Ó, hogyan érezhette magát Vicious,
amikor kénytelen volt nap mint nap szembenézni velem,
miközben mindössze egyetlen dologra tudott gondolni: a nőre,
aki felelős volt az édesanyja haláláért.
Megöleltem, aztán lassan megindultam Josephine felé.
Mindössze annyi kellett, hogy elkeskenyedő szemmel
rámeredjek, és máris majdnem a darabjaira hullott a Prada
ruhájában és a magas sarkújában, azzal az álságosan illedelmes
kifejezéssel az arcán.
–  Mit keres itt, Josephine? Szeretné elérni, hogy börtönbe
zárják? – kérdeztem tőle.
 Jo pislogva meredt rám, mintha biztos lenne abban, hogy
igazából nem is vagyok képes beszélni, csak mert én nem
voltam büszke tulajdonosa ezernyi túlárazott, egyedi tervezésű
ruhának.
– Emilia? Azt hittem, Millie-nek hívnak, édes. Ó, egyem meg a
kicsi szívedet! Meg voltam győződve róla, hogy jelenleg valaki
másnak a vécéjét pucolod éppen. Tudod, mint a szüleid. Ezt
nevezem hálátlanságnak! Tetőt adtam a fejed fölé, meg egy
állást, rendesen taníttattalak is, és így hálálod meg nekem?
–  Josephine – figyelmeztette Vic. – A  helyedben én nem
bosszantanám fel a barátnőmet, hacsak nem akarod több apró
darabban elhagyni ezt a helyiséget.
–  Rendben – sziszegte ingerülten Jo. – Azért jöttem ide, hogy
tárgyaljak, nem pedig azért, hogy teljesen megkopassz. –
Hevesen gesztikulálva Viciousre szegezte az ujját. – Nem adok
mindent neked.
–  Megteszed, amennyiben nem akarod, hogy gyilkosság
legyen ellened a vád. – Vicious meglazította a nyakkendőjét.
Én továbbra is földbe gyökerezett lábbal álltam, túl döbbent
voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Vicious mindig olyan
higgadtan viselkedett, hogy a közönyösségét összetévesztettem
az érzelmek teljes hiányával. De tévedtem. Vicious tele volt
érzelmekkel. Egy sétáló, beszélő érzelemgomolyag volt. Csak
mert nem mutatta ki nyíltan az érzéseit, az még nem azt
jelentette, hogy nem is vérzik a szíve.
–  Baron, ha azt hiszed, hogy hülye vagyok, akkor nagyon
eltájoltad magad. Pontosan tudom, mit műveltél. Mindig is meg
voltam győződve róla, hogy a bátyám halálának az időzítése
igazán furcsa volt. Épp mielőtt elkezdted volna az egyetemet,
miután nagyobb lettél, és erősebb testalkatú. – Josephine
zihálva vette a levegőt, és pislogott. – Mindig is mondtam, hogy
valami nincs rendben veled. Figyelmeztettem az édesapádat,
hogy egy pszichopata vagy.
Vicious vállat vont.
–  Ez kibaszottul imádni való. Ugye felfogod, hogy a
véleményednek nincs semmi súlya a bíróság előtt, Miss
Képzelgő? Amire ott szükséged van, az egy olyan apróság, amit
bizonyítéknak hívnak. Van belőle?
–  Nos, n… nincs… – kezdte Josephine, de Vicious a szavába
vágott.
–  Hallottam, amint az anyám halálát tervezgetted az
apámmal, és a testemet sebhelyek borítják. Most állj meg egy
pillanatra, és próbáld felfogni ennek a jelentőségét! – Vicious
drámai szünetet tartott. Ezzel heccelte a mostohaanyját.
Összekulcsolta a kezét a háta mögött, aztán vett egy mély
lélegzetet, és folytatta. – Volt motivációd. És Daryl nem volt egy
angyal. Aztán ott van még a furcsa végrendelet is, amit az apám
hagyott hátra. Anélkül, hogy bármi oka lett volna rá, kitagadta
az örökségéből az egyetlen fiát. Még csak nem is tájékoztatott
róla engem vagy az ügyvédjét. Viteri elmondta nekem, hogy az
új végrendeletre rejtélyes körülmények között bukkantak rá az
apám értékmegőrző fiókjában a halála után, és a két tanú, aki
aláírta, már halott.
–  Ahhoz nekem semmi közöm. Puszta véletlen. Ami pedig az
egyéb vad vádakat illeti, soha egyetlen szóval sem említetted
őket senkinek egészen mostanáig. Az  esküdtszék tudni fogja,
hogy hazudsz. – Josephine Vicious arcába hajolt, a bőre sápadt
volt, a homlokán egy vékony rétegnyi hideg veríték csillogott. –
Nincs bizonyítékod ellenem.
De igenis volt bizonyítéka.
Ott voltam neki én.
Feltartott kézzel integetni kezdtem, és elmosolyodtam.
–  Valójában a középiskola utolsó évében Viciousszel
levelezőtársak voltunk. Kötelező iskolai feladat volt. Azokban a
levelekben mindent elmondott nekem magáról és a
bántalmazásról, amit Daryltől elszenvedett. Az  iskola
nyilvántartása a bizonyíték rá, hogy ez az igazság, én pedig meg
is őriztem azokat a leveleket egy cipősdobozban. Még mindig
megvannak – tettem hozzá egy vállvonás kíséretében. –
A szüleim is tudtak az egészről.
Vicious felém fordult, és rám meredt. Kissé elképedtnek tűnt.
Erre nem számított. Akkor már ketten voltunk.
Hazudtam érte.
Vicious ökölbe szorította a kezét, és kuncogni kezdett.
–  Szentséges Batman, Jo! Ez meglehetősen sok bizonyíték
ellened. Igazi élvezetet jelent majd számomra élve eltemetni
téged. Csak dőlj hátra és figyelj, miközben én a következő
néhány évemet annak szentelem, hogy a bíróságon ülök, és
nézem, amint izzasztanak téged! És nem fogok megállni a
végrendeletnél. Exhumáltatom az anyukám holttestét is. Igazán
bámulatos, mi mindent képesek tesztekkel kimutatni még sok
évvel a történtek után is. Személyesen is ismerek egy
gyógyszeripari óriást, ami elképesztő eredményeket tud
felmutatni ezen a téren. Nem ragaszkodom hozzá, hogy az
anyukám meggyilkolásáért ítéljenek el. Gondatlanságból
elkövetett emberölés miatt foglak beperelni.
Egyetlen hangot sem lehetett hallani, csak a légkondicionáló
zúgását, valamint azt, amikor én nyeltem egy nagyot. Jo a
kétségbeeséstől reszketve és imbolyogva keményen megragadta
sápadt, fénylő arcát.
– Nem hagyhatsz teljesen pénz nélkül. Adj nekem kétmilliót!
–  Egyetlen centet sem kapsz tőlem – vágta rá Vicious. – És
tudok minden egyes bankszámláról és muzeális értékű autóról,
amit az apám birtokolt. Körülbelül kétezer dollárral és azzal a
néhány ruhával fogsz elsétálni, ami nem lett a tűz martaléka,
szóval jobban teszed, ha záros határidőn belül felkeresed a
munkaügyi központot Hawaiin, mert hamarosan eléggé
pénzszűkében leszel. Ó, igaz is, egyetlen napot sem dolgoztál,
mióta befurakodtál a családom életébe. Azt hiszem, ideje
elkezdened állást keresni.
Josephine teljesen elfehéredett. Annyira sápadt volt, hogy azt
hittem, mindjárt ájultan esik össze. Felsikított, frusztrált
kiáltása visszhangzott a helyiségben. Aztán odarohant
Vicioushöz, és elkezdte csapkodni a mellkasát az öklével.
Ő hagyta.
Amikor pedig Josephine térde megbicsaklott, és a karjába
omlott, Vicious egyszerűen csak tartotta. Úgy nézett ki, mint egy
ölelés. Annyira szürreális volt az egész. Fogalmam sem volt, mit
gondoljak róla. Azt hiszem, Vicious alkalmazottai sem igazán
tudták, mihez kezdjenek a helyzettel, mert észrevettem, hogy
kíváncsi tekintettel bámulnak bennünket az üvegfalon át.
–  Nem vagyok rá képes – motyogta Josephine Vicious
mellkasába. Közben Vicious ruhájába kapaszkodott, és hagyta,
hogy a sminkje foltokat ejtsen Vicious makulátlan, babakék
ingén. – Nem lehetek újra szegény. Baron, kérlek! Baron, én
abba belehalok!
–  Ssss… – Vicious már-már atyai mozdulattal megpaskolta a
mostohaanyja fejét. – Vége van, Jo. Szép volt az utazás, amíg
tartott, de eltérítetted az egész kibaszott szerelvényt. Komolyan
azt képzelted, hogy megúszhatod az egészet? Mit is beszélek?
Természetesen azt képzelted, te kis ostoba. De itt a vége.
A háború befejeződött, a jó fiúk nyertek.
– Te nem is vagy jó ember – szipogta Jo.
Vicious elvigyorodott.
– De az anyukám az volt.
 

 
Aznap végül Vicious lakásában aludtam. Még mindig nem
árultam el neki, hogy felmondtam. Helytelennek tűnt a Jóval
történteken kívül bármi mást szóba hozni, különben is,
Viciousnek rengeteg telefonhívást kellett elintéznie. Muszáj volt
egyeztetnie Eli Cole-lal, Mr. Viterivel és más emberekkel, akik a
rengeteg papírmunka lebonyolításáért felelnek majd, amire
szükség volt ahhoz, hogy Jo lemondjon az idősebb Baron
Spencer vagyonával szemben támasztott igényéről.
Vicious még arról is gondoskodott, hogy a mostohaanyja
visszaadja az ékszereket és az egyedi tervezésű ruhákat, amiket
elvitt a házból, mielőtt az leégett volna. Minden egyes darabot.
Tulajdonképpen meglepett, hogy nem riasztotta a keleti part
összes zálogházát, hogy ne üzleteljenek a mostohaanyjával.
Lefoglalta, hogy bosszút álljon. Lefoglalta, hogy gonoszkodjon.
És én hagytam neki.
Aznap este a szex olyan volt, mint mielőtt Todos Santosba
repült volna. Brutális. Mohó. Vicious távoli volt, de nem
érdekelt. Tudtam ugyanis, hogy végül úgyis visszatér majd
hozzám. És így is lett.
Másnap reggel, amikor felébredtem, görög joghurtból és
gyümölcsökből álló reggeli várt rám. Vicious mindig is úgy
evett, mint egy gazdag ember. Ami azt jelentette, hogy nem
fogyasztott túl sok szénhidrátot. A sovány húsféléket szerette, és
a biozöldségeket.
– Hol marad a tojás és a szalonna? – Úgy duzzogtam az asztal
mellett, mintha az étel felért volna valamiféle személyes
sértéssel, de magamban mosolyogtam. Vicious gondoskodott
róla, hogy kávé, narancslé és szépen felszeletelt gyümölcsök
kerüljenek az asztalra, mialatt én aludtam.
Most hűvösen végigmért a konyhából a válla fölött, és
felvonta az egyik szemöldökét.
– A rohadt életbe! Itt maradtál éjszakára! Nem hívtam neked
taxit?
 Elvigyorodtam, és a hasamra szorítottam a kezem, miközben
úgy tettem, mintha nevetnék, majd leültem, és jóízűen
nekiláttam a joghurtomnak. Tele volt a szám, amikor
megszólaltam.
– Szóval, mondanom kell neked valamit.
–  Rendben, de először hadd mondjak valamit én! – Vicious
megfordult, és kezében a kávésbögréjével az asztalhoz sétált.
Az állán megrándult egy izom, és nyelt egy nagyot. – Szeretnék
újabb megállapodást kötni Deannel. Arra gondoltam, hogy talán
meghosszabbíthatnám az itt-tartózkodásomat további hat
hónappal, de nem áll módomban újabb tíz százalékot adni neki.
Megtenném, ha lehetne, mert kurvára nem érdekel a vállalat és
a részesedésem benne. Ez nem a pénzről szól. Viszont Jaime és
Trent sosem egyezne bele ebbe a szarságba. Talán meg tudom
győzni Deant, hogy adja el a részvényei egy bizonyos hányadát
nekik…
Ebben a pillanatban megállítottam, mert butaságokat beszélt,
és bár nagyra értékeltem a gesztust, nem akartam végignézni,
amint lehúzza a karrierjét a vécén, csak hogy én
felfedezhessem a saját utamat.
– Felmondtam – közöltem vele csendesen.
Vicious felkapta a fejét. A szemében remény és zavarodottság
tükröződött.
– Tessék?
– Felmondtam. Veled megyek. Rosie itt marad Hallel. Kértem,
hogy jöjjön velem, de szeretne esélyt adni a kapcsolatuknak, és
különben sem akar máshol élni, kizárólag New Yorkban.
Mondtam neki, hogy még csak esélyt sem ad L. A.-nek…
Vicious félbeszakított.
– Emilia, nem akarok tiszteletlen lenni, de ki a faszt érdekel a
húgod? Vegyük ezt át még egyszer! Los Angelesbe költözöl
velem?
Felálltam a székemből. Reszketett a lábam, de félénken
elmosolyodtam.
– Meglepetés…?
Vicious megragadott, és feldobott a levegőbe, mintha csak egy
kisgyerek lennék. Megpörgetett a saját tengelyem körül. Még
sosem láttam ennyire boldognak az arcát. Vettem egy mély
lélegzetet a csókjaink között – mert tudtam, ebből valami több
lesz, valami sokkal több –, hogy közöljem vele a feltételemet.
Mert volt egy feltétel. És annak teljesülnie kellett.
– Van egy kikötésem – szólaltam meg.
– Bármit megteszek – ígérte Vicious.
–  Szeretném, ha megengednéd, hogy Rosie kibérelje ezt a
lakást. Nem tetszik nekem, hogy egy olyan rossz környéken él.
Szerintem ő és Hal valószínűleg amúgy is együtt költöznek majd
be, szóval minden bizonnyal megengedhetik maguknak a
bérleti díjat.
–  Semmi szükség rá, hogy megengedhessék maguknak a
bérleti díjat. Talán csak néhány száz dollárt, hogy jogilag
rendben legyen a dolog, de nem a teljes összeget. Ezt
megígérhetem. És igen, beköltözhet. Erről kezeskedem.
Bólintottam.
–  Akkor L. A.  lány lesz belőlem. – Egy pillanatig csend
uralkodott. Mindketten mosolyogtunk.
–  Szeretlek. – Vicious úgy vigyorgott, mint a fiú, akit egykor
kétségbeesetten szerettem volna lenyűgözni.
– De én már régebben szeretlek – ugrattam, mint a lány, aki a
lelke mélyén tudta, hogy a srác is mindig kedvelte őt.
–  Az  lehetetlen! – Vicious hevesen megcsókolt, a nyelve a
számba hatolt. Aztán kissé elhúzódott. – Én ugyanis attól a
pillanattól fogva szerelmes voltam beléd, amikor közölted
velem, hogy a barátaid Millie-nek hívnak. Már akkor is, amikor
hallgatózáson kaptalak, tudtam, hogy nem foglak úgy szólítani,
mert kurvára nem akartam a barátod lenni. Az  volt a sorsod,
hogy a feleségem legyél.
 
 
 Epilógus
 
 
Vicious
 
Két hónappal később
 
– Ez hülyeség – jelentettem ki zsebre vágott kézzel, és továbbra
is a szülőszoba előtti falnak támaszkodtam. Gyűlöltem Chicagót.
New Yorkot is gyűlöltem. Így jobban belegondolva minden
helyet gyűlöltem, ami nem Los Angeles volt, vagy a
menyasszonyom puncijának a belseje. Még szerencse, hogy
mindkét helyet az otthonomnak nevezhettem.
– Két napba is beletelhet. – Jaime hangosan kifújta a levegőt,
megdörzsölte a szemét, és közben fel-alá járkált. – Melody
tizennyolc órán keresztül vajúdott, mielőtt megszülte volna
Dariát.
–  A  fenébe! – Emilia felkapta a fejét, felnézett a térdén
egyensúlyozott rajztömbből, és végigjáratta a tekintetét Melody
apró testén.
Az  egykori irodalomtanárom, aki végül a legjobb barátom
felesége lett, ott ült mellettünk, és a Kindle-jén olvasgatott
valamit. Ekkor felnézett a képernyőről, és önelégült mosoly
derengett fel az ajkán.
 –  Ó, igen. Aztán gyógyszeresen kellett beindítani a szülést.
Azok a régi szép idők.
–  Sosem lesznek gyerekeim. – Emilia megcsóválta a fejét, a
szája is tátva maradt a döbbenettől. Babakék farmer volt rajta,
egy zöld ujjatlan felsővel, és rózsaszín haját virágok díszítették.
Felvontam a szemöldökömet, és előrebiggyesztettem az alsó
ajkamat.
–  Kösz az infót! Legközelebb az állami tévében tedd meg a
bejelentésedet!
Persze nem érdekelt a dolog. Eszem ágában sem volt osztozni
a leendő feleségemen valaki mással. És a gyerekek igazán
követelőzőek tudtak lenni. Amúgy is tíz évet kellett
bepótolnunk, mialatt úgy viselkedtünk, mint két idióta. Talán
majd három, négy vagy hat év múlva. Viszont ami a közeljövőt
illeti? Kurvára szó sem lehet róla!
Emilia ravasz mosolyt villantott felém.
– Megbeszéltük. Gyűlölöd a gyerekeket.
–  A  gyűlölet túl erős szó. Nem érdekelnek. – Megvontam a
vállamat. – És bassza meg, még most is alig tudom elhinni, hogy
Trentből apa lesz.
Amint ezt kimondtam, egy zöld – vagy lehet, hogy inkább
kék? – műtősruhába öltözött doki sietett el mellettünk a
folyosón, és közben helytelenítő pillantást küldött felém.
Átfutott az agyamon, hogy kicsit elővigyázatosabbnak kellene
lennem ezen a helyen, és tartózkodnom kéne attól, hogy
kétpercenként elsüssek egy-egy „bassza meg”-et.
– Ez nevetséges – helyeselt Jaime.
 Ekkor lépéseket hallottunk, és felbukkant a folyosón Dean.
Futva közeledett felénk, és egy fiatal nő kezét szorongatta, akit
nem ismertem. Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyik a
nagyobb nőcsábász: ő vagy Trent. Bár felötlött bennem, hogy
miután apa lesz belőle, elég sok minden meg fog változni Trent
számára.
– Miről maradtam le? – kérdezte Dean levegő után kapkodva.
–  Semmiről, csak a társas érintkezés alapvető szabályait
hagyod teljesen figyelmen kívül, mint mindig. – Jaime
rosszallóan végigmérte Deant, majd komoran meredt a csajra,
akit magával hozott. – Nem áll szándékomban megbántani a
hölgyet, de tényleg ez a legmegfelelőbb hely egy randevúra?
– Ne légy ennyire szigorú vele! – szólalt meg Emilia ásítozva a
fal mellett álló székéből, majd folytatta a rajzolást.
Cseresznyevirágok. A  kedvencei. Az  enyémek is. – Rajtad kívül
senkit sem érdekel.
Ekkor megcsörrent a kezemben a mobilom, és felnyögtem.
– Ezt muszáj felvennem.
Emilia barátságosan elmosolyodott, aztán bemutatkozott a
lánynak, akit Dean magával hozott. Mindig kedves volt a
csajokhoz, akiket Dean és Trent elrángatott magával azokra a
társasági eseményekre, amelyeken mindannyian részt vettünk,
annak ellenére, hogy tisztában volt vele: soha többé nem fog
találkozni velük. Ez volt Emilia. A  legédesebb. A  legkedvesebb.
És… az enyém.
A fülembe dugtam az egyik ujjamat, hogy kizárjam a folyosón
uralkodó hangzavart, és a falnak támaszkodtam.
 – Halló?
–  Igen – hallottam meg Mr. Viteri hangját. Az  úriember még
mindig nem volt igazán bőbeszédű. – Beszéltem a pénzügyi
tanácsadójával. Szóval elkülönít hatmillió dollárt arra a
galériára Venice Beachen?
–  Ma este akarok ajánlatot tenni rá – erősítettem meg. –
Az egész komplexumot szeretném megvásárolni.
–  A  saját neve alatt? – Viteri hangja óvatos volt, szinte már
segítőkész.
Megráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta.
– Emilia LeBlanc neve alatt. Ő a menyasszonyom.
–  Emlékszem – felelte Viteri összeszorított fogakkal,
bosszúsan. – Ugyanaz a menyasszony, akit házassági vagyonjogi
szerződés nélkül akar feleségül venni. Muszáj elismételnem a
véleményemet ezzel a témával kapcsolatban, Mr. Spencer?
– Nem.
Szerettem Emiliát. Olyan kibaszottul szerelmes voltam belé,
hogy a halálon kívül mindössze egyetlen kiút létezett ebből a
házasságból, méghozzá az, ha Emilia egy nap felébredne, és úgy
döntene, hogy minden egyes pasassal összefekszik, aki csak
létezik a mobilom telefonkönyvében. De talán még azt is képes
lennék megbocsátani neki.
Valaha úgy gondoltam, hogy azok, akik nem írnak alá
házassági vagyonjogi szerződést – a gazdag emberek, akik nem
elég előrelátóak –, eleve túl ostobák ahhoz, hogy olyan sok
pénzük legyen. A  felső tízezer természetes kiválasztódási
folyamata. Így neveztem magamban a dolgot. De most már
értettem. Most már világos volt a számomra, hogy miért tették.
Nem akartak belegondolni, hogy mi lenne ha.
Nem akartak felkészülni az esetleges kudarcra.
Mert számukra az egyszerűen nem volt opció.
Amikor a Japánban tett kiruccanásunk során fél térdre
ereszkedtem egy cseresznyefa alatt, csupán annyit tudtam, hogy
ezúttal Emilia nem mehet sehová. Kivéve akkor, ha velem
együtt megy.
Sokkal nehezebb volt elfogadni a tényt, hogy szerelmes vagy
valakibe, mint beleszeretni az illetőbe. Idő kellett hozzá. És
bátorság. De amikor végre rászántam az időt, és összeszedtem a
bátorságomat, amikor végre leeresztettem a pajzsomat, valami
elképesztően csodás dolgot fedeztem fel.
Szerettem volna teremteni egy világot, és megtölteni az ő
érzéki hangjával és a mosolyaival. A  nevetésével és a pávakék
szemével, valamint az őrült ruhatárával. Olyan volt, mint egy
boldogságkapszula, amit mindennap beszedtem, hogy képes
legyek aludni, enni és jól élni.
És meg is tudtam tenni mindezeket. Neki köszönhetően.
Bontottam a vonalat, aztán visszamentem oda, ahol a
barátaim gyülekeztek. Dean csaja Emilia mellett ült, és
valóságos dicshimnuszt zengett a rajzáról. Nekem dagadozott a
mellem a büszkeségtől.
Dean oldalba vágott a könyökével, és Emilia felé bökött az
állával.
– Srácok, ezután ti következtek? Jönnek a gyerekek?
– Baszódj meg! – vetettem oda neki, mintha a halált emlegette
volna, nem pedig egy új élet létrehozását.
–  Egyébként átgondoltam a dolgokat, és hajlandó vagyok
engedni neked, hogy visszavásárold tőlem a részvényeidet. Úgy
érzem, épp eléggé megalázkodtál már mindenki előtt, akinek
tartoztál egy bocsánatkéréssel.
–  Mennyit akarsz értük? – kérdeztem, aztán a fal felé
fordultam, hogy rejtve legyen a kezem, miközben sodortam
magamnak egy füves cigit. Ez az egész túl sok volt. Kurvára
kiakasztott, hogy Trentből apa lesz. El is döntöttem magamban,
gondoskodni fogok arról, hogy a gyermekvédelmi szolgálat havi
rendszerességgel meglátogassa ezt a kisbabát két ilyen szülő
mellett. Beletettem a dohányt és a füvet a cigipapírba, majd
elegyengettem az ujjbegyeim segítségével.
– Hét és fél millió dollár, valamint egy bocsánatkérés – felelte
Dean egy vállvonás kíséretében.
– Nyolc, bocsánatkérés nélkül – vágtam rá.
–  Nyolc, bocsánatkéréssel együtt, mert egy seggfej vagy, aki
nem képes helyesen cselekedni.
Elnevettem magam.
–  Hét és fél millió, meg egy bocsánatkérés – ismételtem. –
Akarod, hogy le is térdepeljek?
– Csak akkor, ha ugyanolyan jó vagy a furulyázásban, mint a
csajod – felelte Dean a szemöldökét billegetve, én pedig a
karjába bokszoltam. Keményen.
– Mi a fasz? – rezzent össze válaszul.
– Hallottam – szólalt meg Emilia a mellettünk lévő székben, és
édes hangján azonnal biztosított: – Hazudik. És csak hogy tudd,
Dean, már a menyasszonya vagyok. – Emilia ezzel a magasba
tartotta jegygyűrűs ujját.
Egy kibaszottul hatalmas gyémánt díszelgett rajta.
Természetesen rózsaszín. Az  én Pinkem mégis mi mást
érdemelt volna?
–  Tudom, hogy hazudik, bébi. Feljössz velem a tetőre? –
kérdeztem tőle.
Ő  bólintott, majd felállt. A  rajztömbjét a székén hagyta.
Amikor a lift ajtaja bezárult mögöttünk, zsebre vágtam a füves
cigimet, majd az egyik falhoz szorítottam Emiliát, és keményen
birtokba vettem az ajkát. Ő  a számba nyögött, és hamarosan
megéreztem a kezét a hajamban, az én kezem pedig a derekára
simult, aztán két egymásba olvadó testté váltunk a ruháink
ellenére is.
– Mit akarsz? – kérdezte tőlem Emilia.
Valamit ki kellett találnom, méghozzá gyorsan. Az  elmúlt
néhány hónap során ez a kérdés afféle kis vicc lett kettőnk
között. Kérdezd meg tőlem, hogy mit akarok!
Szélsebesen átgondoltam, mielőtt kimondtam volna.
– Azt akarom, hogy fekete legyen.
– Mi legyen fekete? – kérdezte levegő után kapkodva.
A farmerébe csúsztattam a kezem, és dörzsölgetni kezdtem a
csiklóját a bugyija anyagán keresztül. Tudtam, hogy kurva nagy
bajban vagyunk, amennyiben a liftben vannak biztonsági
kamerák.
– A galériád Venice Beachen – feleltem.
Emilia félbeszakította a csókunkat. Már nem markolászta a
hajamat. Felkapta a fejét, és gyanakvóan méregetni kezdett.
– Nem! – jelentette ki.
– De igen! – válaszoltam. – Sosem értettem, miért kell minden
kibaszott galériának fehérnek lennie, tudod?
–  Vic. – Emilia ajka remegni kezdett, a szemében könnyek
csillogtak. A  boldogság könnyei. Mert most már boldoggá
tettem. Méghozzá minden egyes kibaszott pillanatban.
–  Annyira szeretlek, hogy néha már úgy érzem, ez nem is
valóságos – ismerte el.
Pontosan tudtam, miről beszél.
– Valóságos, és a miénk.
Füves cigit szívtam, miközben Emilia a tetőn táncolt, és időről
időre széles mosollyal ajándékozott meg. Önelégülten
vigyorogva figyeltem.
Az élet csodás volt. És hamarosan még ennél is csodásabb lesz
majd, amint ő teljesen az enyém lesz.
És volt igazság, mert az apám halott volt, Daryl halott volt, Jo
pedig egy stúdiólakásban tengődött San Diego külvárosában, és
dupla műszakban dolgozott pincérnőként. Sosem jutott vissza
Hawaiira. Néha próbált üzengetni nekem, kölcsönért
könyörgött. Sosem válaszoltam neki.
Nem töltöttünk tíz percnél többet a tetőn, mielőtt újra
lementünk volna a szülészetre, ahol mindannyian arra vártunk,
hogy Trent sztriptíztáncosnője életet adjon a közös
gyermeküknek, de senkit sem találtunk a folyosón. Senkit.
–  Biztos vagy benne, hogy ez a jó emelet? – Emilia
zavarodottan nézett körül. Úgy tűnt, a megfelelő helyen járunk,
de persze volt egy kis probléma a kórházakkal: minden
kibaszottul egyformán nézett ki.
Épp felfedeztük Emilia rajztömbjét egy széken arrébb a
folyosón, amikor egy jó húsban lévő nővér vitorlázott ki az
egyik szobából, és hunyorogva meredt a kezében tartott
csíptetős táblára.
– Vasquez és Rexroth barátai?
Mindketten bólintottunk.
–  Gratulálok, egy egészséges kislány. Engedjék meg, hogy a
szobába kísérjem önöket!
Gyakorlatilag futottunk utána. A  nővér bekopogott az ajtón,
és várt, majd mikor Trent hangján felcsendült, hogy „Igen?”,
beengedett bennünket.
Emilia előrement, de én fogtam a kezét, és szorosan a
nyomában maradva követtem. Trent jól nézett ki. Boldognak
tűnt. Sőt, kurvára ragyogott. Egy egészen pici apróságot tartott a
kezében egy fehér plédbe bugyolálva, akinek a fején egy világos
rózsaszín és babakék csíkos, kötött sapka virított. Nagyon békés
kislány volt, és annyira édes. Valenciana az ágyában feküdt, és
portugálul beszélgetett az édesanyjával, aki mellette üldögélt.
– Brazil, afroamerikai és német – mutatta be nekünk Trent a
kisbabáját, Emilia pedig megszorította a kezemet.
–  Ez egy elég hosszú név. Mit szólnál hozzá, ha csak a
kezdőbetűit használnánk, és Bannek hívnánk az egyszerűség
kedvéért? – kérdeztem felvont szemöldökkel, Trent pedig
elnevette magát.
Nehéz lett volna pontosan megállapítani, de magamban azt
gondoltam, hogy Trent lánya legalább olyan gyönyörű lesz
majd, mint a szülei, ami szörnyű hír volt a férfipopuláció
fennmaradó részére nézve. A  kicsi bőre világosbarna volt, a
szeme pedig szürkés. Épp, mint Trenté.
– Ez az öröksége, faszfej.
– Trent! – kiáltott fel kórusban minden jelenlévő a szobában,
én pedig elvigyorodtam, mert ennyire seggfej voltam.
– Cö-cö – feleltem a fejemet ingatva. – Szóval, mi lesz a neve?
Trent anélkül, hogy megkérdezte volna tőle, meg akarja-e
fogni, Emilia kezébe adta a kisbabát, de az arcán eláradó
elképesztően széles mosoly alapján ő ezt egyáltalán nem bánta.
Szorosan a mellkasához ölelte a kislányt, és gügyögni kezdett
neki.
Aztán Trent Valenciana felé fordult, ő pedig visszanézett rá.
Valami néma beszélgetés zajlott kettejük között. Tudtam, hogy
nincsenek együtt, sőt, ami még ennél is fontosabb, tisztában
voltam azzal, hogy ez a gyerek valószínűleg nem egy baleset
következménye volt. Trent Chicago egyik leggazdagabb
emberének számított, kibaszottul szexi volt, és komoly esélye
volt rá, hogy még gazdagabbá váljon a terjeszkedésünknek
köszönhetően. De ebben a pillanatban mindez nem számított,
mert világos volt, hogy mindketten elkötelezettek ez iránt a
kisbaba iránt, és máris sokkal jobban szeretik, mint amennyire
néhány házaspár szerette a gyerekeit.
– Luna – mondták ki egyszerre.
Emilia majdnem elájult a boldogságtól. Mosolygott, aztán
gügyörészett még egy kicsit, és még közelebb vonta magához
Lunát. Közben motyogott valamit arról, hogy milyen tökéletes
név ez egy tökéletes kislány számára.
Végül Melodyra került a sor, hogy megfogja a kisbabát, ő
pedig elvette a menyasszonyomtól, mielőtt ez utóbbinak
alkalma nyílott volna elszökni vele. A szoba valósággal zsongott
az izgalomtól és a nevetéstől, én pedig teljesen ellazulva
letelepedtem Emilia mellé, és elmosolyodtam.
Ez volt az én családom.
A menyasszonyom.
A Féktelen Szívtiprók.
És igen, még a névtelen csajok is, akiket magukkal hoztak.
Emilia hozzám simult, majd a beszélgetés zsivaja ellenére így
szólt:
–  Meggondoltam magam a gyerekekkel kapcsolatban. Talán
nem most vagy néhány éven belül, de egyszer valamikor
szeretnék néhányat. Azt hiszem, igazán szeretnék. Mit szólsz
hozzá?
Önelégülten elvigyorodtam. Emilia LeBlanc a virginiai
Richmondból arra kért, hogy ejtsem teherbe.
Aztán egyszerűen csak vállat vontam, és én is hozzásimultam.
–  Ne aggódj! Akkor sem fogok felhagyni a
megtermékenyítésedre tett kísérletekkel, amikor már várandós
leszel.
Emilia elnevette magát.
– Áll az alku? – kérdeztem tőle.
– Áll az alku.
 
 Köszönetnyilvánítások
 
Ez a könyv sosem jöhetett volna létre sok-sok ember
közreműködése nélkül. Ez az a rész, amikor megfeledkezem a
negyven százalékukról, ennek ellenére minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy megemlítsem azoknak az erős, szellemes és
tehetséges hölgyeknek a többségét, akik végig támogattak az
utamon.
 
Sunny Borek. Most komolyan. Ez a csaj! Az  egyik legjobb
barátom és az egyetlen személy, aki képes az őrületbe kergetni
és segíteni megőrizni a józan eszemet, méghozzá egyazon
pillanatban. Köszönöm, hogy újra és újra vállaltad az Ádáz
bétaolvasását. Köszönöm, hogy szeretted Vicioust. És azt is,
hogy mindig elérhető voltál, amikor szükségem volt rád. De
leginkább azt, hogy mindig önmagadat adod.
 
A bétaolvasóim: Amy. Köszönöm, hogy újra és újra elolvastad a
történetet. Köszönet a jogi tanácsokért, valamint azért, hogy
mindig megnevettettél, amikor teljesen ki voltam akadva.
Lilian, Paige, Josephine, Ilanit, Sabrina, Rebecca, Graham, Ava
Harrison és Ella Fox. Csodálatosak vagytok. Annyira nagyra
értékelem az időtöket, a türelmeteket és a fáradozásotokat!
Mindegyikőtök hozzáadott valamit ehhez a könyvhöz, amitől,
úgy érzem, jobbá vált.
 
A  marketingcsapatom tagjai, hogy megnevezzek közülük
néhányat: Julia Lis, Lin Tahel Cohen, Kristina Lindsey (aki
magára vállalta a megjelentetés menedzselését, és
megszervezte a kiadást ünneplő partit is, mert ő ennyire menő.
Köszönöm, hogy hosszú és kimerítő órákat szenteltél a
marketingfeladatoknak, te csodálatos nőszemély!), Sonal,
Jessica, Brittany, Sher, Tamar, Avivit, Tanaka, Oriana és még
sokan mások. Nem számít, hová megyek, ti ott vagytok velem,
hogy támogassatok. Én vagyok a világ legszerencsésebb
embere, amiért magam mellett tudhatlak benneteket.
 
Hatalmas köszönet a szakmai csapatomnak. A szerkesztőimnek,
Karen Dale Harrisnek, aki minden egyes általam írt könyvet
sokkal, de sokkal jobbá tesz, mint amilyen a kezdetekben volt,
és Vanessa Leret Bridgesnek. Stacey Ryan Blake-nek a gyönyörű
tördelésért és Letitia Hassernek a csodálatos borítóért (jó móka
volt dolgozni rajta, ugye?).
 
(Ebben a részben akartam köszönetet mondani a férjemnek és a
fiamnak, de aztán eszembe jutott, hogy ők voltak azok, akik
többször is könyörögtek nekem, hogy bújjak elő a
dolgozószobámból, csak hogy vacsorát
főzhessek/rágcsálnivalókat készíthessek
nekik/tévézzek/bevásárolni menjek velük. Ti, srácok nem
érdemeltek köszönetet, de ennek ellenére a világon mindennél
jobban szeretlek benneteket.)
 
Óriási köszönet az összes bloggernek, aki megosztotta, dicsérte,
népszerűsítette és értékelte ezt a könyvet és általában a
könyveimet. Fogalmam sincs, mit csinálhattam jól, amivel
kiérdemeltem a figyelmeteket. Csak remélhetem, hogy ez
továbbra is így marad, mert aranyat értek. Mindannyian
fantasztikusak vagytok. Az  olvasóimnak pedig köszönöm, hogy
valóra váltjátok az álmomat azáltal, hogy megvásároljátok a
könyveimet. Minden reggel hatalmas mosollyal az arcomon
ébredek, mert tudom, hogy abból élek, amit imádok, és ami a
szenvedélyem, és ezt ti teszitek lehetővé.
 
De leginkább azoknak szeretnék köszönetet mondani, akik
eljutottak idáig ebben a könyvben. Akár tetszett, akár nem, az
értékelésetek mindenképpen fontos a számomra. Kérlek,
vegyétek fontolóra, hogy írtok egyet, mielőtt belevágnátok a
következő könyves kalandotokba!
 
Szeretet, ölelés és illetlen pillantások:
 
L. J.
  
A Sinners of Saint-sorozat következő kötete:

Bajkeverő
(Ruckus)
 
További információkért csatlakozz
az olvasócsoportomhoz!
 
 
Tartsuk a kapcsolatot!
 
Iratkozz fel L. J. Shen hírlevelére:
http://eepurl.com/b8pSuP
 
Csatlakozz L. J. Shen olvasócsoportjához:
goo.gl/5D2kTf
 
Lájkold a Facebook-oldalát:
goo.gl/xlbtkX
 
Kövesd Instagramon:
(figyelmeztetés: főleg szusiról készült fotók):
goo.gl/9rllfd
 
És ne feledkezz meg a Twitterről sem:
goo.gl/ox9pkV
 L. J. Shen
 
 
USA Today és Amazon bestsellerszerző a kortárs romantikus és
ifjúsági irodalom terén. Kaliforniában él a férjével, a fiával és a
lusta macskájával.
Amikor éppen nem ír, szeret jó könyveket olvasni egy pohár
bor kíséretében, valamint sorozatokat nézni az HBO-n és a
Netflixen.
 Méltatások
 
 
„Rendkívül magával ragadó történet volt, összetett és érdekes
karakterekkel. Annyi érzelmet váltott ki belőlem, hogy alig
tudok kiigazodni magamon. Az  első oldaltól kezdve magához
láncolt, és az utolsóig a markában tartott.”
– Szilvi00, moly.hu
 
 
„Az elejétől a végéig fogva tartott, magába szippantott és nem
engedett.”
– Naiva, moly.hu
 
 
„L. J. kitűnően ért az antihősök megformálásához. Ennek a
hihetetlen történetnek az első háromnegyedében folyamatosan
ingáztam a gyűlölet és az imádat között Vicioust illetően, és
aztán a legszívesebben egyszerűen csak megölelgettem volna…”
– Helena Hunting, goodreads.com
 
 
„Ez a könyv FANTASZTIKUS volt. Az egyik kedvenc
olvasmányom az idén. Amint elkezdtem olvasni, egyszerűen
képtelen voltam letenni.”
– Michelle, goodreads.com
 
 
„Hűha! Ez volt az első könyvem Ms. Shentől, és egyszerűen
imádtam! Emilia és Vicious története egy csodálatos alkotás,
igazi érzelmi hullámvasút.”
– Stacie, amazon.com
 
 
„Az első pillanattól fogva képtelen voltam letenni. Vicious az a
pasi, akit gyűlölsz, mégis szurkolsz neki.”
– Tara, amazon.com

#placeholder002