Drábik János

Az illuminátusok és Németország
Első rész

Ahhoz, hogy a kamatkapitalizmus világrendszerré válhasson a nemzetközi

pénzvilág először Angliát vette az ellenőrzése alá a 17-ik század közepén a
Cromwell vezette, de az amsterdami bankárok által finanszírozott
forradalommal, valamint a Bank of England létrehozásával 1694-ben. Ezt
követte Franciaország, amelyre az állam kamatozó magánpénzrendszerrel
történő eladósításával és csődbejuttatásával, valamint a manipulált tömegek
1789-es fellázításával tették rá a kezüket. Az Egyesült Államokat belülről
hódította meg 1913-ban a nemzetközi pénzügyi közösség a magántulajdonú
pénzkartell, a Federal Reserve System alkotmányellenes létrehozásával.
Oroszországot a Wall Street-i bankárok és a német Warburg-ház által
finanszírozott 1917-es bolsevik hatalomátvétel segítségével hajtották uralmuk
alá. De le kellett győzniük az Európa központjában fekvő, önálló útra lépett
Németországot is, amely a termelő reálgazdaság elsőbbségén nyugvó gazdasági
rendszerével a spekuláns kamatkapitalizmus egyik legfőbb versenytársává vált.
Ezért Németország ellenőrzés alá vételére a pénzoligarchia átgondolt, hosszú
távú stratégiát dolgozott ki. A nemzetközi pénzvilágnak ez a csaknem 200 évvel
ezelőtt körvonalazódott stratégiája sikeresnek bizonyult. Igaz két véres
világháború és egy elhúzódó hidegháború árán, de biztosította a nemzetközi
pénzoligarchia számára a győzelmet. Világtörténelmi győzelmének csupán a
betetőzését jelentette az általa hatalomra juttatott - feladatát azonban időközben
már teljesített - kommunista rendszernek az 1989 utáni felszámolása, és az
egykori szovjet birodalom maradványainak most már a nemzetközi pénzvilág
közvetlen ellenőrzés alá helyezése a globalizálódott kamatszedő
magánpénzrendszer segítségével. A pénzoligarchia és Németország
kapcsolatával foglalkozó sorozatunknak ebben a részében a modernkori
illuminátusok mozgalmának a szerepét vesszük közelebbről szemügyre.

Weishaupt és a bajor illuminátusok

1776. május 1-jén a bajorországi Ingolstadt egyetemének fiatal tanára,

Ádám Weishaupt, megalakította az Illuminátus Rendet, azaz a
megvilágosodottak és beavatottak rendjét. Nem volt véletlen, hogy a baloldali
pártok és a szakszervezetek május 1-jét nevezték ki a "munka ünnepének". A
szovjet birodalom fennállása idején ez volt az egyik legnagyobb ünnep. A
hivatalos történetírás még mindig vonakodik feltárni, milyen szoros a kapcsolat
a kommunista világmozgalom és az Illuminátus Rend között. De a történelmi
tények azért még tények maradnak, akkor is, ha a hivatalos történetírás nem
szeret velük foglalkozni.
Ádám Weishaupt a katolikus hitben nőtt fel. Ingolstadt jezsuita egyetemén
már egész fiatalon az egyházi jog tanára lett. 1771-ben, 23 évesen, azonban
váratlanul lemondott tanári megbízatásáról, állítólag azért, hogy a következő öt
éven át minden idejét egy szabadkőműves jellegű titkos társaság létrehozásának
szentelje. Ezt a társaságot sokkal szigorúbb szabályok szerint akarta felállítani és
vezetni, mint a már létező szabadkőműves páholyokat. A tervbe vett titkos
társaság célja "az új világrend" létrehozása volt. Ezt az új világrendet
természetesen csak úgy lehet megvalósítani, ha a régi világrend lebontásra és
megsemmisítésre kerül, azaz, ha eltávolítják az útból. Ezért az új titkos
társaságnak támadnia kellett az akkor fennálló egyházi és világi hatalmat, a
Vatikánt és a dinasztikus monarchiákat, hogy meggyöngülve eltávolíthatók
legyenek.
Weishaupt kezdettől fogva arra törekedett, hogy a szabadkőművességet
bekapcsolja az Illuminátus Rend tevékenységébe. Weishaupt három osztályba
sorolta a mozgalmában résztvevőket. Az elsőbe tartoztak a novíciusok, a
minerválok és az alacsonyabb fokozatú illuminusok. A második osztályba
tartoztak a szabadkőművesek, a szokásos és a skót rítusú lovagok. A harmadik
osztályba, a Misztériumok Osztályába, tartoztak a papok, a régensek, a mágus és
a király. A király természetesen maga Ádám Weishaupt volt.
Weishaupt mindent elkövetett, hogy tekintélyes embereket nyerjen meg a
maga számára. Már kezdettől fogva az Illuminátus Rend első fokozataként olyan
erkölcsi tanításokat és szabályokat írt elő, amelyek a Rendhez csatlakozót
minden ellenállásától megfosztották. Hermann Ahlwardt írja "Mehr Licht -
Der Orden Jesu" (Több fényt - a Jezsuita Rend) című munkájában, hogy amikor
Weishaupt Frankfurtban megismerkedett báró von Knigge-vel, akkor a "nemes
proletár" személyében eszméi lelkes terjesztőjére talált. Ezt követően egész
Észak-Németországban, így Poroszországban és Szászországban is, számos
nemes lépett be az Illuminátus Rendbe. Ennek lett az eredménye, hogy
Weishaupt Rendjében hamarosan megtalálhatóak voltak a magasrangú
katonatisztek, állami hivatalnokok, de a nagy gondolkodók, írók és művészek is.
A két tekintélyes szabadkőműves, Knigge és a darmstadti titkos tanácsos Bode,
révén Weishauptnak is sikerült csatlakoznia a szabadkőművességhez. Már 1777-
ben, egy évvel az Illuminátus Rend megalakulását követően, tagja lett az egyik
müncheni szabadkőműves páholynak. Weishaupt könyvében megírja, hogy
formálisan mindenkinek meg volt engedve, hogy az Illuminátus Rendből
kiléphessen. Az ismertté vált tények azonban azt bizonyítják, hogy akik beléptek
az Illuminátus Rendbe, halálbüntetés terhe mellett teljesíteni voltak kötelesek
egész életükön át annak utasításait. Még azokat a parancsokat is teljesíteniük
kellett minden ellenvetés nélkül, amelyekhez bűncselekmény elkövetésére volt
szükség. Aki megtagadta az engedelmességet, azt halálbüntetéssel sújtották. Már
a Rend kezdő tagjainak, a novíciusoknak is félelmetes esküt kellett letenniük,
amelyben feltétlen engedelmességet fogadtak, tudomásul véve, hogy ha azt
megszegik, az egész Renddel kerülnek szembe. A legszigorúbb titoktartási
kötelezettség terhelte őket és hallgatniuk kellett mindenről, ami a Renden belül
történt. Egy rendtagot csak akkor avattak be a Rend végső céljaiba, ha
előzetesen sikerült az Illuminátus Rend belső köreibe bekerülnie. A végső
célokat röviden így foglalhatjuk össze: 1. Minden meglévő kormány leváltása, 2.
A magántulajdon eltörlése, 3. Az örökösödési jog megszüntetése, 4. A hazafiság
elpusztítása, 5. Valamennyi vallás felszámolása, 6. A család felbomlasztása, 7.
Egy új világrend létesítése.
Weishauptnak sikerült Németország protestáns fejedelmeinek az
érdeklődését megszereznie. A protestáns fejedelmek nem azért csatlakoztak
Weishaupt-hoz, mert részükre már a kezdő fokozatokban is több bölcsességet és
titkot árultak el, mint a többieknek, hanem azért, mert a protestáns német
fejedelmek hatékonyan gyöngíthették a katolikus egyházat, amely az
illuminátusok egyik fő ellenfelének számított. Ezek a fejedelmek csatlakoztak
Weishaupt Rendjéhez, de magasabb fokozatot nem értek el, így rejtve maradtak
előttük az Illuminátus Rend valódi szándékai és céljai. Ezeknek az előkelő
személyiségeknek köszönhetően Weishauptnak sikerült a szabadkőművesség
centrumaiba behatolnia. 1782. július 16-án a németországi Wilhelmsbad-ban
került sor arra a kongresszusra, ahol megpecsételték a szövetséget a
szabadkőművesség és az Illuminátus Rend között, vagyis az a két titkos
társaság, amely ebben az időben a leghatalmasabb, legbefolyásosabb és
leggazdagabb embereket tömörítette, szövetséget kötött, hogy céljai érdekében
együttesen cselekedjen.
Az Illuminátus Rendet szervezetileg a jezsuita rend mintájára építették fel.
Mindenki ismerte a saját fokozatának megfelelő rendtársát és a személyes
előjáróját. Minden előjáró köteles volt évente kétszer minden rendtagról
jelentést készíteni. De valamennyi rendtag is kötelezve volt arra, hogy zárt
borítékban jelentést készítsen a feletteseiről, ezen kívül minden rendtag köteles
volt rendszeresen gyónni is.
II. Katalin orosz cárnő, aki - anélkül, hogy a Rend legféltettebb titkait
ismerte volna – a kor divatjának engedve maga is aktív illuminátus volt, gyakran
panaszkodott az előbb felsorolt kényelmetlenségek miatt. Az Illuminátus Rend
tagjainak tehát meg kellett egymást figyelniük, kémkedni kellett egymásra,
jelentéseket kellett írniuk, egymás felett gyámkodniuk kellett, azaz minden
olyan természetellenes módszert alkalmazniuk kellett, amely ellenkezik az
emberi szabadsággal és a nemes emberi törekvésekkel. Ez a módszer azonban
szükséges volt ahhoz, hogy valamennyi szál néhány kézben fusson össze, és így
a szerteágazó szervezetet néhány ember irányíthassa. Jól tükrözi az
illuminátusok dinasztiaellenes és egyházellenes beállítódását az a beavatási
rituálé, amelyet a legmagasabb fokot elérő rendtagoknak írtak elő. A pályázót
egy olyan terembe vezették, amelyben a trón előtt egy asztal állott a királyi
hatalom szimbólumaival: a jogarral, a karddal és a koronával. A beavatottakat
felszólították, hogy vegyék magukhoz ezeket a tárgyakat, egyidejűleg
figyelmeztették őket, hogy ha ezt megteszik, akkor nem léphetnek be a Rendbe.
Ezt követően a pályázót egy másik, teljesen sötét terembe vezették. Itt
fellebbentették a függönyt egy oltárról, amelyet fekete terítő fedett, és amelyen
egy üres kereszt és egy vörös frígiai sapka volt, hasonlóan a Mithras misztérium
esetében. Ezt a rituális sapkát átadták a pályázónak a következő szavakkal:
"Hord ezt, mert többet jelent, mint a királyok koronája". Ez a rituálé nagyon
hasonló a Mithras misztériumba történő beavatáshoz, ahol a pályázóknak egy
kard és egy korona kerül átnyújtásra, és amit ezekkel a szavakkal kell
visszautasítaniuk: "Mithras egyedül az én koronám".
Weishaupt fokozatosan elhelyezte ügynökeit az akkori Európa döntési
központjaiba, ahol azok kapcsolatba tudtak kerülni a bíborosokkal, a
hercegekkel, a fejedelmekkel és a királyokkal. Ezek az illuminátus ügynökök
hűségesen küldték a jelentéseiket mesterüknek, amelyeket Weishaupt kihasznált
politikai céljai elérésére. Az illuminátusok egyik dicséretes alapelve volt, pl.,
hogy férfiakat és nőket egyaránt beszerveztek és a nemek egyenjogúsága mellett
szálltak síkra. Hirdették a vallásszabadságot is, amely természetesen
szembeállította őket az egyházzal. Weishaupt úgy gondolta, ha a tömegeket
megszabadítják az egyház puritanizmusának az igájától, akkor egy szexuálisan
szabadabb életnek örvendhetnének. Egyes kutatók szélsőségesen anyagias
beállítottságúnak írják le az Illuminátus Rendet. Weishaupt szinte patologikusan
gyűlölte a fennálló egyházakat, noha maga is bizonyos spirituális erők befolyása
alatt állott. Olyan felszabadult emberiségben hitt, amely az egykori aranykor
tökéletességében élhetne. Az egyházat korrupt szervezetnek tekintette, amely
Jézus Krisztus eredeti tanításait elveszítette, és csupán anyagias, nagyonis földi
természetű okokból hatalmának megtartására törekszik. Ezen túlmenően
Weishaupt arról is meg volt győződve, hogy Jézus Krisztus titkos tanításait nem
az egyházak, hanem a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek őrizték meg. A
katolikus Habsburg dinasztia elleni harcában Weishaupt elfogadta azt a jezsuita
elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az illuminátusoknak ez a törekvése végül
is oda vezetett, hogy a bajor rendőrség 1785-ben valamennyi titkos társaságot
betiltott, köztük az Illuminátus Rendet is. A hivatalos történetírás ezt a dátumot
jelöli meg az Illuminátus Rend megszűnésének az időpontjaként. A Rend
azonban nem szűnt meg, csupán alámerült és titokban folytatta tovább
tevékenységét.
Egy sokat idézett legendás eset szerint 1785-ben, vagyis 9 évvel az
Illuminátus Rend megalapítása után, egy bizalmas híreket továbbító illuminátus
küldönc Regensburg közelében villámcsapás következtében életét vesztette. A
rendőrség számos dokumentumot talált a halott embernél, aki Párizsba
igyekezett. Az egyik dokumentum ismerteti az illuminátusok tevékenységét és
részletes utasításokat ad a tervbe vett francia forradalom előkészítésére
vonatkozóan. A hivatalos iratok a németországi illuminátusoktól származtak és
Franciaország szabadkőműves nagypáholya vezetőjének voltak címezve
Párizsba. Az Illuminátus Rend egyes tagjai állítólag megrettentek ezeknek a
titkos okmányoknak a tartalmától. Úgy döntöttek, hogy tanúvallomást tesznek a
bíróság előtt. Mindez arra késztette a bajor rendőrséget, hogy razziát tartson
néhány vezető illuminátus házában. Ezeken a helyeken további nagymennyiségű
titkos anyagot foglaltak le, amelyeknek a tartalma riasztotta a bajor kormányt.
Úgy döntött, hogy fehér könyv formájában nyilvánosságra hozza azokat. "Az
Illuminátus Rend és Szekta eredeti írásai" című dokumentumkötetet aztán a
bajor kormány megküldte a különböző európai országok, köztük Anglia és
Oroszország uralkodóinak. Mivel ezen országok uralkodóinak környezete és
kormányzati szervei a szabadkőművesek és az illuminátusok erős befolyása alatt
állottak, a bajor kormány kezdeményezése nem járt sikerrel. Sem Londonban,
sem Szentpéterváron nem tettek komoly erőfeszítéseket az illuminátus
összeesküvés felgöngyölítésére, és az Illuminátus Rend tevékenységének a
beszüntetésére.
Hermann Ahlwardt német kutató idéz könyvében a lefoglalt
dokumentumokból. Így ismerteti Zwack kormánytanácsos Landshut-i házában
1786. október 12-én tartott házkutatás során lefoglalt eredeti illuminátus
iratokat. Az egyik írás 1776-ból arról szól, hogy milyen kérdéseket tettek fel az
illuminátusokhoz belépni szándékozó jogásznak, Franz Antonnak:

"6. kérdés: Ha méltánytalan, igazságtalan dolog történik, miként viselkedne?

Válasz: Ha ezt a Rend megparancsolja, akkor megtennék olyasmit, amelybe én
esetleg nem látnék bele, vajon valóban igazságtalan vagy sem? Továbbá ha ez
valamilyen más szempont szerint lenne igazságtalan, akkor se kellene már annak
tekinteni, ha az eszközül szolgál a boldogság vagy a végcél eléréséhez.

11. kérdés: Milyen jogon illeti meg vagy sem ezt a Társaságot vagy Rendet az
élet és halál feletti rendelkezés joga?
Válasz: Igen, miért ne? Ha már más nem történhet, és ha a Társaság
szükséghelyzetben érzi magát, és ha nem nyúl ehhez az eszközhöz, akkor saját
elpusztulásától kell tartania. A fennálló politikai rend keveset veszítene ezzel,
mert más ezrek léphetnek a helyükre. Egyébként utalok itt a 6. pontra adott
válaszomra.

20. kérdés: Hajlandó-e feltétlen engedelmességet fogadni és tudja-e, hogy mi

ez?
Válasz: Természetesen ez fontos, ugyanakkor meg vagyok győződve, hogy a
Rend ezzel csak a legjobbat kívánja elérni.

24. kérdés: Milyen büntetést, fenyítést, biztosítékot kapcsolna ön ehhez a

kötelezettséghez?
Válasz: Mindazokat, amelyeket a Rend jónak talál az én 20. pontban foglalt
feltétlen engedelmességet fogadó eskümhöz mérten.
Egy másik jogásznak a felvételi jegyzőkönyvében a következők találhatók:

12. kérdés: Milyen okból jár, vagy nem jár ennek a Társaságnak vagy ennek a
Rendnek az élet és halál feletti jog?
Válasz: A világ régenseit (urait D. J.) megillető jogból ered az, hogy
rendelkeznek az emberek élete és halála felett. Ebből fakadóan ismerem el a
saját Rendemnek is ezt a jogot, mivel a világ régenseihez hasonlóan ő is az
emberiség javát szolgálja.
29. kérdés: Milyen büntetést, fenyítést, biztosítékot kapcsolna ön ehhez a
kötelezettséghez?
Válasz: Hibámért becsületem és életem elvesztése legyen a büntetés."

Schiller, Lessing és Mozart

Az ismertté vált történelmi tények azt bizonyítják, hogy az Illuminátus

Rend érvényt szerzett ennek a "élet és halál felett gyakorolt jogának", amit a
"pallos jog" privatizálásának is tekinthetünk. A legnevesebb áldozatok közé
tartozott több kutató eredményei szerint is a nagy német költő Friedrich
Schiller, aki nem volt szabadkőműves és keményen bírálta a francia
forradalmat, továbbá Gotthold Efraim Lessing, aki szabadkőműves volt, de
önfejűen a maga útján járt. Sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy Wolfgang
Amadeus Mozart, minden idők egyik legnagyobb zeneköltője, aki az Emanuel
Schikaneder és J. Q. R. Giesecke által írt szövegkönyv révén a profán világra
nem tartozó titkokat hozott nyilvánosságra a "Varázsfuvola" c. operájában,
szintén büntetésben részesült. A szabadkőműves testvériség egyik alapszabálya
a rászoruló, bajbajutott testvér támogatása. Ehhez tartozik a végtisztesség
megadása, a beavatott testvér elkísérése utolsó útjára és tisztességes sírban való
elhelyezése.
Hermann Wagener híres "Állami-és társadalmi lexikona" 1865-ös
kiadásának a 18-ik kötetében olvasható, a "Mozart" címszó alatt, hogy a fűtetlen
lakásban komponáló, feleségével együtt csaknem éhező zeneköltőt a
Varázsfuvola megírása után felkereste egy ismeretlen férfi, és halotti misét -
rekviemet - rendelt tőle, amit előre teljes összegben kifizetett, majd eltűnt.
Mozart tudta, hogy halálra lett ítélve, amit nem is titkolt barátai előtt. És
valóban, napról-napra gyengült, művét be sem tudta fejezni. 1791. december 5-
én meghalt. A temetésére csak a kutyája, szabadkőműves testvérei azonban nem
kísérték el, holott erre kötelezi fogadalmuk. Vajon miért tették ezt? Közös sírba
temették és így testi maradványai sem fellelhetők. Vajon miért? A mellőzötté
vált, teljesen lecsúszott Schikaneder 1801. szeptember 21-én követte Mozartot a
sírba. A varázsfuvola szabadkőműves titkokat eláruló szövegkönyvét azonban
nagyrészt egy tehetséges egyetemi hallgató, J. Q. R. Giesecke írhatta, és
Schikaneder csak a nevét adta hozzá. Az idézett Wagener lexikon szerint a
szegény diák színházi statisztálással és a kórusban való énekléssel tartotta fenn
magát. Mozart halálától annyira megrémült, hogy életéért remegve elmenekült
Bécsből. Írországban telepedett le, ahol geológiát tanult és később ennek a
tudománynak lett a tanára a dublini egyetemen.
H. C. Robbins Landon amerikai Mozart-kutató "1791 Mozart utolsó éve"
c. munkájában, amely 2001-ben a Corvina kiadásában magyarul is megjelent,
kielégítő magyarázatot ad arra, hogy mi is történt akkor, amikor egy titokzatos
látogató megjelent a beteg, anyagilag nehéz helyzetben lévő Mozartnál, majd
nevét és megbízóját elhallgatva egy halotti misét rendelt tőle, amelynek
tiszteletdíját részben ki is fizette. Landon szerint bizonyítottnak tekinthető, hogy
egy bizonyos Walsegg nevű gróf volt a megbízó, aki képviselője útján 1790.
februárjában elhunyt felesége számára rendelt egy halotti misét. A zenetörténész
szerint a megrendelő azért titkolta el személyazonosságát, mert gazdag
földesúrként és nagy zenekedvelőként igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy az
általa és zenekara által előadott zeneműveknek ő a szerzője. Ez a magyarázat a
Landon által ismertetett dokumentumok alapján hitelesnek tűnik. Az is
meggyőző, hogy a hosszantartó gyanúsítgatások ellenére mégsem Antonio
Salieri olasz zeneszerzőt kell keresni Mozart halála mögött. Peter Schaffer, aki
Amadeus című színművének főszereplőjéül Salierit választotta, szintén az olasz
zeneszerző bűnösségéből indul ki. Salieri azonban élete végéig a
leghatározottabban tagadta ezeket a gyanúsítgatásokat, és valójában nincs is
meggyőző bizonyíték az őt ért gyanúsítgatások alátámasztására.
Landon komoly kutatásokat végzett Mozart betegségének a kiderítésére.
Könyvének ez a fejezete ugyancsak meggyőzőnek tűnik. Mégis marad kétség az
olvasóban. Mozart 1784. decemberében csatlakozott a Zur Wohltätigkeit
(Jótékonyságért) nevű szabadkőműves páholyhoz, ahol a páholy nagymestere
Otto von Gemmingen-Hornberg báró volt, a Mozart család régi ismerőse és
barátja. Amikor 1785. táján Mozart látogatni kezdte a szabadkőműves páholyt, a
páholy kétszáz tagot számlált, mestere pedig Ignaz von Born, a jeles tudós, író
és minerológus volt. A kortársak szerint Mozart és Schikaneder (és Giesecke)
őróla formázta a Varázsfuvola Sarastróját. II. József császár 1785-ben
elrendelte, hogy háromra kell csökkenteni a bécsi páholyok számát. Ezzel
megkezdődik a szabadkőművesség korlátozása, majd visszaszorítása, amely
végül Ferenc császár idején elvezet a betiltásukhoz. A szabadkőművesek mindig
fontosnak tartották, hogy segítsenek bajbajutott társaikon, kivált azon
páholytestvéreik özvegyeit, árváit támogatták, akik „eltávoztak az örökkévaló
keletre”, azaz meghaltak. Senki sem ad azonban magyarázatot arra, hogy a
beteg, anyagi gondokkal küzdő Mozartot a szabadkőművesek miért nem
támogatták, vagy miért nem támogatták jobban? Ami változatlanul aggályos, az
a temetés. Ennek furcsaságaira Landon sem ad kielégítő magyarázatot. Mozart
1791. december 5-én éjfél után hunyt el. A halál okaként heveny forrólázt jelölt
meg a halottkém. Jelenünk orvosszakértőinek utólagos diagnózisa szerint
valószínűleg urémiában - veseelégtelenségben - halt meg. 1791. december 6-án
körülbelül 2 óra 30-kor tették fel Mozart holttestét a Rauhensteingasse-i háznál
várakozó halottszállító kocsira, és vitték a Stephansdomba. A szertartás
végeztével a kislétszámú gyászmenet a kint várakozó halottaskocsihoz ment,
amely a koporsót a Sankt-Marx temetőjébe vitte. Sankt-Marx Bécs külvárosa, jó
egyórányira fekszik a központtól. A gyászistentiszteleten jelenlévők közül senki
sem kísérte el Mozart koporsóját végső nyughelyére, és évekig senki nem érezte
szükségét, hogy kiderítse, hová temették Mozartot. Csupán annyit tudunk,
melyik része az a temetőnek, amelyben valahol ott nyugszik a zenetörténet nagy
géniusza.
Ha az az egyik legszigorúbb szabadkőműves szabály, hogy a
szabadkőműves testvért segíteni kell, akkor miként lehet az, hogy Mozartot
szabadkőműves testvérei nem kísérték el utolsó útjára, és jómódú
szabadkőműves testvérei sem tudtak annyi pénzt összeadni, hogy legalább egy
olcsó sírhelyet válasszanak számára? Hogyan lehet az, hogy évekig feléje se
néztek sírjának, illetve, hogy eltűrték, hogy a legszegényebbek,
legelhagyatottabbak közé, tömegsírba fektessék? Temetésének ez a semmivel se
megmagyarázható körülménye továbbra is arra utal, hogy bizonyos
szabadkőműves elöljárók valamiért nehezteltek Mozartra és meg akarták
büntetni. Ezért nem kísérték el utolsó útjára, ezért nem vettek legalább egy olcsó
sírhelyet a számára, és ezért hagyták hogy tömegsírba, kerüljön. Azok a
szabadkőműves vezetők, akik oly gyakran büszkélkednek Mozart
páholytagságával, és hivatkoznak a szabadkőművesek összetartó testvériségére,
a mai napig nem adtak kielégítő magyarázatot Mozart temetésének
furcsaságaira. Még H. C. Robbins Landon kiváló könyve sem ad erre
magyarázatot. Ha pedig tudjuk, hogy elsősorban az illuminátusok által
büntetésből kiszabott megszégyenítő temetés nagyon hasonló ahhoz, ahogyan
Mozartot eltemették, akkor továbbra is fennmarad a gyanú, hogy Mozart
halálában talán idegen kezek beavatkozása is jelen volt. Maga Mozart úgy
érezte, hogy megmérgezték és ennek a véleményének többször hangot is adott.
Lehet, hogy paranojás téveszme áldozata volt éppen akkor, amikor a
zenetörténet egyik legnagyobb remekművét – a rekviemet – komponálta?
Hasonló módon halt meg Schiller Weimarban, aki kiváló egészségnek
örvendett, mégis teljesen váratlanul betegeskedni kezdett, miután a porosz
uralkodó Berlinbe hívta, hogy ő legyen a trónörökös nevelője. Vajon miért lett
hírtelen beteg? A Mozarthoz képest gazdag Schillert is teljes részvétlenség
mellett tömegsírba temették el nagy titokban. Vajon miért? A misztikus
betegségben elhunyt nagy drámaírót illuminátus orvosa nem boncoltatta fel, és
nem adták meg neki sem az őt megillető végtisztességet. Vajon miért? Az
illuminátusok azért kedvelik a boncolás nélküli, gyors temetést egy tömegsírba,
hogy ne maradjon nyoma, pl. a halálbasegítő mérgezésnek. A tömegsírban lévő
halottak későbbi beazonosítása akkoriban csaknem lehetetlen volt. A DNS-
segítségével történő beazonosítás felfedezéséhez még további 150 évre volt
szükség.

Az illuminátusok első nagy akciója

A pénzoligarchia az illuminátusok segítségével hajtotta végre a francia

forradalmat és sajátította ki az akkori Európa egyik legfontosabb államának a
pénzrendszerét. Már négy évre rá, hogy állítólag felszámolták az
illuminátusokat, a hivatalosan már nem létező titkos társaság megmutatta
hatalmas befolyását. Mirabeau, francia gróf, a forradalom egyik elindítója,
közismert illuminátus volt. Bizonyosnak tekinthető, hogy Mirabeau már 1782-
ben a wilhelmsbadi kongresszuson megvitatta egy franciaországi felkelés
lehetőségét. Mirabeau, aki megfigyelőként vett részt ezen a fontos
tanácskozáson, elismerte, hogy az albigensek eretnek tanításait követi. Az
albigensek céljai közé tartozott a francia monarchia megbuktatása és a katolikus
egyház hatalmának megtörése azért, hogy "a szeretet vallása” lépjen a helyébe.
Amikor Mirabeau visszatért Franciaországba, beavatta szabadkőműves
páholyának tagjait az illuminátusok filozófiájába. Ennek a páholynak a tagjai
később fontos politikai tevékenységet fejtettek ki és többen is az elkövetkezendő
forradalom vezetőivé váltak. 1788. végére csaknem minden Grand Orienthez
tartozó páholy vezetése átkerült titokban Ádám Weishaupt követőinek a kezébe.
Ezek a személyek nyíltan követelték a politikai terror alkalmazását az állammal
szemben, a királyság megsemmisítését, a szexuális élet felszabadítását és a
társadalmi egyenlőség bevezetését. A politikai intrika egyik legfeltűnőbb alakja
ebben az időben Cagliostro gróf volt, aki Szicíliában született és, akit eredetileg
Giuseppe Balsamo-nak hívtak. Fiatalemberként Cagliostro beutazta Európa és
Ázsia számos országát és az örmény misztikus, Althotas, tanítványa lett.
Althotas azt állította, hogy birtokában van "a bölcsek kövének", amelynek
segítségével bármely fémet arannyá tud változtatni. Cagliostro Rómában
feleségül vett egy csinos fiatal nemesasszonyt, Lorenza Feliciónit, aki azt
állította, hogy Cagliostro hipnotikus erővel irányította életét. Amikor Lorenza
később kikerült Cagliostro hipnotikus hatása alól, azzal vádolta férjét az
inkvizíció előtt, hogy eretnek praktikákat folytat.
Cagliostro Németországban lett szabadkőműves és ugyancsak itt lett az
Illuminátus Rend tagja. Cagliostro alapította az okkult tradíciókhoz igazodó
egyiptomi rítusú szabadkőművességet. A szabadkőműves szimbólumokat a régi
egyiptomi misztériumok alkotó elemeinek tekintette. Hamarosan olyan páholyok
alakultak Franciaországban és Angliában, amelyek ötvözték az egyiptomi
szabadkőművességet, a kabalát és a mágikus ceremóniákat. Ezekbe a
páholyokba nemcsak férfiakat, hanem nőket is felvettek. Ez a körülmény,
valamint számos kiszínezett beszámoló vezetett azokhoz a híresztelésekhez,
hogy az ezekben a páholyokban tartott összejöveteleken állítólag szexuális
orgiákra került sor.
Cagliostro Párizsban csatlakozott a jakobinusokhoz, akik fontos szerepet
játszottak a francia forradalomban. Cagliostro is részt vett az 1782-ben tartott
nagy szabadkőműves kongresszuson, ahol az illuminátusok terveket fogadtak el
forradalmi helyzet kialakítására Franciaországban. Ezek arra vonatkoztak,
miként lehet a francia népet a monarchia ellen fellázítani. Cagliostro jelentős
pénzösszegeket kapott az illuminátusoktól és ebből fedezte Európa-szerte tett
utazásait. Egyre többet tartózkodott Párizsban, ahol a legfelsőbb körökhöz is
bejáratos volt, és az ő egyiptomi rítusú páholya még a királyi palotában is
népszerű volt. Mária Antoinette hírhedt nyaklánc ügye, amelynek az volt a
célja, hogy lejárassa a Habsburg családból származó francia királynét, számos
kutató szerint az illuminátusok összeesküvése volt. Ez is már része volt annak a
stratégiának, amely a nép fellázítását szolgálta a király és családjának a
lejáratásával. Ebben az akcióban Cagliostro központi szerepet játszott, és amikor
a nyaklánc-csalás kiderült, más összeesküvőkkel együtt letartóztatták, és a
Bastille börtönébe vitték. XVI. Lajos azonban a Parlament döntésére bízta az
összeesküvők sorsát. (Franciaországban ebben az időben 13 nagyvárosban
működött ún. parlament, amely az adott város és környéke legfelsőbb bírósági
funkcióját látta el. A párizsi parlament illetékessége Franciaország csaknem
egyharmadára kiterjedt. Tehát nem törvényhozó, hanem bírósági szervről van
szó.) A párizsi parlament, amelynek a tagjai nagyrészt szabadkőművesekből és
illuminátusokból állottak, ellenségesen viszonyult a királyi udvarhoz. Ez
vezetett Cagliostro felmentéséhez és szabadlábra helyezésére. Mindez a botrány
nagy károkat okozott a királyi ház hírnevének. A lakosságot elöntötte a királyi
pár pazarló életmódjáról szóló hamis propaganda.
Cagliostro ezután Angliába menekült és London lett a lakóhelye. 1787-
ben, Párizsban élő barátjának írott levelében jelezte, hogy forradalom kitörése
várható Franciaországban. "Megjövendölte" a Bastille elfoglalását, a monarchia
megdöntését, az egyház szétrombolását, valamint a "szerelem és a józanész
vallásának" a létrejöttét. Sokan látnoki erőt tulajdonítanak Cagliostro-nak, de a
történészek a hírhedt kalandor pontos előrelátását azokra a bennfentes
értesülésekre vezetik vissza, amelyekre az Illuminátus Rend vezetőségéhez
tartozó személyként tehetett szert.
1785-től 1789-ig több szabadkőműves páholy is annak szentelte
tevékenységét, hogy aláássa a francia monarchiát. Ennek ellenére sok
szabadkőműves továbbra is hű maradt a monarchiához, és a radikális változások
hívei csak a kisebbséget alkották a szabadkőművesek körében.
De Luchet őrgróf, aki a forradalom híve volt, ezt írta 1789-ben: "Létezik
egy összeesküvés a despotizmus javára és a szabadság ellen, a tehetségtelenség
javára a tehetség ellen, a kicsapongó bűnök javára az erény ellen, a tudatlanság
javára a felvilágosodás ellen. Ez a titkos társaság a világuralomra törekszik".
Az alkalmazott jelképek és szimbólumok is mutatják, hogy milyen nagy
befolyással volt a szabadkőműves Illuminátus Rend a francia forradalomra. A
mindenlátó szem a háromszöggel számos könyv címlapján látható volt.
Ugyancsak fontos szerephez jutott a Mithras misztériumokból kölcsönzött
vörös frígiai jakobinus sapka. Mint már utaltunk rá, ez fontos szerepet játszott az
illuminátus beavatási rituáléban is. A szabadkőműves jelszó "szabadság,
egyenlőség, testvériség" a legkülönbözőbb módszerekkel, tudatosan fellázított
tömegek kiáltása lett, míg a vörös zászló az egyetemes szeretet szabadkőműves
szimbóluma, a forradalmárok által Párizs utcáin büszkén hordozott zászlóvá
vált. Véres időszak köszöntött ekkor Párizsra és egész Franciaországra. Mégis
azt kell mondanunk, hogy a forradalom számos vezetőjét fennkölt ideálok
vezették. Még a fanatikus Robespierre is szembeszállt a túltengő anyagias
szemlélettel. Elítélte azokat az entellektüeleket, akiknek az elméletében nem
maradt hely Isten számára. Egy másik vezető politikus Cemot ezt mondta: "A
legfőbb lénynek a tagadása egyenlő magának a természetnek a megtagadásával".
A forradalmat követő egy éven belül felosztották a nagybirtokokat a
parasztok között, megszüntették a rabszolgaságot a francia gyarmatokon,
bevezették az árak ellenőrzését azért, hogy a szegényeknek egy bizonyos
életszínvonalat biztosíthassanak. Sor került egy demokratikus alkotmány
elfogadására is. A közbiztonsági bizottság olyan törvényeket hozott, amelyek
szavatolták a szabad és ingyenes képzést, biztosították az ingyenes orvosi
ellátást, és lefektették a jóléti állam alapjait.
Ezeknek az emberbarát újításoknak azonban igen magas volt az ára. A
külföldi támadások veszélye, valamint az ellenforradalmi akciók megelőzése
erősen centralizált diktatúrához vezettek, amelynek uralkodó csoportja a
legvéresebb terror eszközeivel számolt le mindenféle ellenzékkel. Amint az
minden radikális politikai mozgalom esetében történni szokott, azok, akik az új
körülményeket bevezették, az újonnan nyert hatalmat mások elnyomására
használták. Rosszabb elnyomókká váltak, mint azok, akiket elűztek. A
bevezetett reformokkal tehát az volt a baj, hogy a színlelést, félrevezetést
szolgáló taktika részeként csak időlegesnek bizonyultak. Soha nem gondolták
őket komolyan az eseményeket vezérlő háttérerők.
Ismétlődő történelmi tapasztalat, hogy a forradalom felfalja saját
gyermekeit. Ez annak a következménye, hogy a színlelő programot komolyan
gondoló személyek a valódi célokat is ismerő aktorokkal szemben
szükségszerűen alulmaradnak, amikor azok átveszik tőlük a közvetlen irányítást
is. A túl naiv vagy túl sokat tudó strohmanokat eltávolítják. Így történt ez a
szabadkőművesek esetében is. Azok közülük, akik részt vettek a forradalom
előkészítésében és kirobbantásában, ennek a forradalomnak az áldozataivá
váltak. A páholyok tagjainak többsége a nemesség soraiból került ki. 1789 után
ezek a nemesek kezdtek kivonulni a szabadkőműves páholyokból. 1792-ben már
csak kevés páholy működött, és ezekre is ellenségesen tekintett az akkori
kormány. Ebben az évben az egyik templomos páholy nagymesterét a felheccelt
csőcselék meglincselte. Gyanúba keveredett a szabadkőművesség azáltal is,
hogy titkos működését egy tervezett ellenforradalom lehetséges álcázásának
tekintették.
1791-ben már széles körben terjedtek a szabadkőműveseket és az
illuminátusokat elérő vádaskodások. Ezek nagyrészt Cagliostro-nak az
inkvizíció előtt tett beismerő vallomásán alapultak. Cagliostro 1789-ben azért,
hogy megmentse az életét, azt állította bírái előtt, hogy folyamatban van az
illuminátusok és a szabadkőművesek nemzetközi összeesküvése. Az a céljuk,
hogy Európa szerte forradalmakat robbantsanak ki. Cagliostro szerint végső
céljuk az volt, hogy a templomos lovagok eredeti művét befejezzék, vagyis
megbuktassák a pápaságot, illetve ügynökeik útján átvegyék a bíborosi
kollégium irányítását azért, hogy végül is egy illuminátus pápát helyezzenek a
Vatikán élére, a pápai trónra.
 Cagliostro azt vallotta, hogy hatalmas összegek vannak elhelyezve a
holland, olasz, francia és angol bankokban. Ezeket a pénzeket az illuminátus
pénzemberek adományozták azért, hogy a jövőben ezekben az országokban
kitörő forradalmakat velük finanszírozzák. Cagliostro azt is állította, hogy a
francia forradalmat a már akkor is nagy vagyonnal és befolyással rendelkező
frankfurti Rothschild-ház pénzelte, amely kapcsolatban állt az illuminátusokkal.
Egyes szerzők Cagliostro ezen állításait kétségbe vonják, illetve olyan
kitalálásoknak tekintik, amellyel az életveszélybe került ember meg akarta
menteni az életét.
Más kutatók, elsősorban az ún. revizionista történészek azonban állítják,
hogy a frankfurti pénzemberek valóban jelentős összegekkel támogatták Ádám
Weishaupt Illuminátus Rendjét, továbbá, hogy az illuminátusoknak két ága volt,
az egyiknek élén a berlini Moses Mendelson bankár, a másiknak az élén pedig
Ádám Weishaupt állott. 1796-ra már széles körben elterjedtek az új-templomos
szabadkőművesek forradalomban való részvételéről szóló híresztelések. Utaltak
rá, hogy a templomosok utolsó nagymestere, Jacques de Molay, a Bastille-ban
volt bebörtönözve, mielőtt elégették a máglyán. Ugyancsak ez a Bastille volt a
fellázadt tömegek rohamának a célpontja. Amikor a hóhér felmutatta a kivégzett
XVI. Lajos fejét, a jelenlévők közül valaki így kiáltott: "Végre meg lett
bosszulva Jacques de Molay". Az 1243-ban született Jacques de Molay-t, a
Templáros Rend utolsó ismert nagymesterét IV. vagy Szép Fülöp francia király
parancsára a Rend többi vezetőivel együtt 1307. október 13-án, pénteken
letartóztatták, majd Fülöp parancsára és V. Kelemen pápa jóváhagyásával 1314-
ben máglyán elégették. Rámutattak a templomosok és a jezsuiták közti
hasonlóságra is. Azt hangsúlyozták, hogy mindkét csoport titkos egyház
létrehozására törekszik a katolikus egyházon belül. Az orleáni herceg, - a francia
szabadkőművesek nagymestere és Mirabeau közeli barátja - is az összeesküvők
közé tartozott, mivel ő akart XVI. Lajos helyébe lépni. A híresztelések szerint az
orleáni herceg titkos okkult rituálékat folytatott, amelyeket korábban csak de
Molay ismert. Azt is mondták, hogy az orleáni herceg által használt relikviák de
Molay-hoz tartoztak, amelyeket röviddel a halála előtt csempésztek ki a párizsi
templomból. (2000-ben jelent meg angol szerzők tollából az a könyv, amely be
akarja bizonyítani, hogy a torinói lepel valójában Jacques de Molay-t és nem
Jézust ábrázolja. Christopher Knight és Robert Lomas "A második Messiás, a
templomos lovagok, a torinói lepel és a szabadkőművesség nagy titka" c.
könyvéről van szó.)
 Augustin Barruel abbé 1797-ben megírta a jakobinizmus történetét. Ennek
eredetét visszavezeti a manicheusok eretnekségére, amely a katarizmuson, az
assassineken, a templomosokon, a szabadkőműveseken keresztül vezet a francia
forradalomig. Barruel abbé szerint már az angol polgárháború is a templomos
összeesküvés következménye volt. Ezt egyébként egyértelműen megerősíti az
amerikai John J. Robinson "Born In Blood", The lost secrets of freemasonry
("Vérben született", a szabadkőművesség elvesztett titkai) című munkájában,
amely New Yorkban jelent meg 1989-ben. Az illuminátusok terve egy az egész
kontinenst átfogó forradalom kirobbantására, sokkolta az akkori Európa
uralkodóházait. Úgy érezték, hogy ők lesznek a következők. Poroszországban és
Ausztriában utasították a rendőrséget, hogy számolja fel a titkos társaságokat. A
bajor kormány 1790-ben súlyos bűncselekménnyé minősítette az Illuminátus
Rendhez való tartozást. A titkos társaságtól való félelem eredményeként a brit
parlament is megvitatta a törvénytelen társaságok betiltását. A törvényjavaslat,
amely a szabadkőműveseket úgymond a szülőhazájukban tiltotta volna be,
azonban nem került elfogadásra, mivel az angol szabadkőművesség eddig az
időpontig nem vett részt a politikában, másrészt mögötte állt a brit arisztokrácia,
és támogatta a királyi család is.
1809-ben, Franciaországban létrejött egy titkos szabadkőműves páholy,
amely illuminátus minta alapján kívánt működni. Ez a társaság szélsőségesen
republikánus álláspontot képviselt és aktívan törekedett, pl. a magántulajdon
megszüntetésére. Napóleon ellen lépett fel, mert őt a forradalom elárulójának
tekintette. Kapcsolatba lépett Európa más titkos társaságaival, akik a felforgatást
és a forradalmat tekintették fő feladatuknak.
Franciaországban királypárti szabadkőműves páholyok is működtek
titokban azért, hogy visszaállítsák a királyságot az országban. Ez utóbbiak
Napóleon lemondását követően elérték, hogy XVIII. Lajos kerüljön a trónra.
Egyes kutatók szerint ezek a páholyok részt vettek az 1830-as párizsi forradalom
előkészítésében, amelynek eredményeként Lajos Fülöp, a polgárkirály, került a
trónra. Ő a szárnyai alá vette a szabadkőműveseket, és fiát választatta meg
nagymesterré. Halálát követően testvére követte a szabadkőművesség élén.
Ugyanebben az évben Strassbourgban tartották a szabadkőművesség konventjét,
ahol a radikális küldöttek már előrevetítették az 1848-as szabadkőműves
forradalmat. Ezen a konventen német és olasz küldöttek is részt vettek, amelyek
olyan titkos társaságokhoz tartoztak, akik az anarchizmust és a szocializmust
hirdették.
 Az illuminátusok és Amerika

Miután a bajor kormány betiltotta az illuminátus rendet és a Grand Orient

páholyokat, az illuminátusok illegalitásba vonultak. Weishaupt utasította az
illuminátusokat, hogy hatoljanak be az un. kék szabadkőművességbe, és
alakítsanak titkos társaságot a titkos társaságokon belül. Csak azok a
szabadkőművesek lehetnek a zárt illuminátus körök tagjai, akik bebizonyították,
hogy internacionalisták és szakítottak vallásos hitükkel. Már ekkor általános
gyakorlattá vált, hogy az emberbaráti és jótékonykodási tevékenység színlelése
mögé rejtsék a világ átalakítását és forradalmi felforgatását célzó
tevékenységüket. Franciaországban az állami és az egyházi vezetőket rávették,
hogy ignorálják a megszervezés alatt álló forradalomra vonatkozó
figyelmeztetéseket. John Robison, aki az Edinburgh-i Egyetem tanára volt és
magasrangú skót rítusú szabadkőműves - miután behatóan tanulmányozta az
illuminátusok programját és megismerkedett személyesen Weishaupt-tal és
tevékenységével - elhatározta, ő is figyelmezteti az akkori világ vezetőit. De az
ő erőfeszítései sem hoztak eredményt. Az éppen csak megszületett Amerikai
Egyesült Államokban is terjedtek Weishaupt tanításai. Erre nem csak John
Robison, de David Pappen a Harvard Egyetem tanára is figyelmeztette az
amerikaiakat. 1798-ban Pappen a továbbtanuló diplomásoknak kurzust tartott
arról, hogy milyen befolyást gyakorol az illuminizmus az amerikai társadalomra,
a politikai és a vallási élet vezetőire.
Még Thomas Jefferson is, aki tisztában volt a pénzoligarchia és az
irányításuk alá került pénz hatalmával, rokonszenvezett Weishaupt nézeteivel.
Jefferson volt az illuminizmus egyik legelszántabb védelmezője Amerikában, és
ő volt az, aki bevezette az illuminátusokat a fiatal állam skót rítusú páholyaiba.
John Quincy Adams, aki szintén szabadkőműves volt, 1800-ban indult az
elnökségért. A választási kampány során három levélben is feltárta, miként
használja Thomas Jefferson a szabadkőműves páholyokat hatalmi céljai
érdekében. Ezek a levelek ma is olvashatóak Philadelphiában a Rittenburg
Square Library-ben.
1826-ban William Morgan kapitány tájékoztatni kívánta az amerikai
szabadkőműveseket és a közvéleményt az illuminátusok tevékenységéről, titkos,
hosszútávú terveikről és céljaikról. Az illuminátusok ekkor megbízást adtak
Richard Howardnak, egy angol illuminátusnak, hogy az áruló Morganon
hajtsák végre az illuminátusok ítéletét. Morgan kapitányt figyelmeztették a
veszélyre, aki ezután megkísérelt Kanadába menekülni. Howard azonban a határ
közelében utolérte és a Niagara vízesés közelében megyilkolta. Történészek
gondos kutatással bizonyították, hogy egy bizonyos Awery Allyn eskü alatti
nyilatkozatban (affidavit) tett vallomást New York-ban, miszerint Richard
Howard a templáros lovagok egyik találkozóján a New York-i St. Johns Hall-
ban jelentést tett arról, hogyan hajtotta végre az ítéletet Morganon. Arra is kitért
Allyn eskü alatt tett vallomásában, hogy miként szervezték meg Howard
visszautazását Angliába. Ez az incidens mélyen megrázta az amerikai
közvéleményt és az Egyesült Államok Északi Területeinek Legfőbb Tanácsához
tartozó szabadkőművesek 40 %-a kilépett ekkor a rendből. Eugén Lennhoff és
Oskar Posner által 1932-ben, Bécsben kiadott "Szabadkőműves Lexikon"
szerint William Morgan 1831-ben Smyrnában ismét feltűnt, de
személyazonosságát vagy nem sikerült azonosítani, vagy más okból a
közvélemény továbbra is az illuminátus szabadkőműveseket tette felelőssé
sorsáért.
Visszatérve Amerikához, ott 1829-ben, New York-ban tanácskoztak az
illuminátusok. A gyűlés szónoka egy brit illuminátus, bizonyos Mr.Wright,
kifejtette, hogy egyesíteni kívánják a nihilista és ateista csoportokat más
szubverzív szervezetekkel egy olyan átfogó nemzetközi szervezetbe, amelyet
kommunistának hívnának, és amely a kommunizmus megvalósításáért küzdene.
Ennek az új szervezetnek az lenne a feladata, hogy előkészítse az illuminátus
célokat követő jövőbeni forradalmakat és háborúkat. Ekkor Clinton Roosevelt,
Horace Greely, valamint Chas Dana meg lett bízva, hogy teremtse elő a
pénzalapokat ehhez az új vállalkozáshoz. Ez a pénz volt az, amely részben
finanszírozta a beindult kommunista mozgalom tevékenységét és magát Karl
Marxot is.
Weishaupt 1830-ban meghalt és az illuminátusokra jellemző színlelő
program keretében halálos ágyán visszatért a katolikus hitre, amelyben
felnevelkedett. Több kutató is állítja, hogy Ádám Weishauptot lehet az első
kommunistának nevezni. Weishauptnak a nézetei tükröződnek Marx és Engels
Kommunista Kiáltványában. Aki ismeri Ádám Weishaupt műveit,
megállapíthatja, hogy a Kommunista Kiáltvány alapgondolatai nem Marx
Károlytól származnak, hanem Ádám Weishauptól, aki azokat már egy fél
évszázaddal korábban leírta. Már utaltunk rá, hogy hivatalosan az Illuminátus
Rendet 1785-ben feloszlatták, de a kutatók többsége állítja, hogy az a mai napig
működik, csak más név alatt és más szervezeti felépítéssel. Miután titkos
társaságról van szó, nem könnyű véglegeset és biztosat állítani. Ugyanakkor
eligazíthat minket az, ha szemügyre vesszük, mi történt azokkal a stratégiai
célokkal, amelyeket az Illuminátus Rend megalakulásakor maga elé tűzött.

Az illuminátusok célkitűzései

Az első ilyen cél volt a fennálló kormányok eltávolítása. Ezt tágan úgy is
értelmezhetjük, mint az Európában akkor hatalmat gyakorló uralkodói
dinasztiák és örökletes arisztokrácia eltávolítása a hatalomból. A vezető
dinasztiák, úgy mint az osztrák Habsburgok, a német Hohenzollerek és az orosz
Romanovok, valamint a német, az osztrák és az orosz arisztokrácia el is lett
távolítva a hatalomból. Kivételt képeznek a Windsorok Angliában, őket azonban
a revizionista történészek szerint az illuminátus pénzoligarchia helyezte trónra
és a Windsor család maga is az új nemzetközi hatalmi elitnek a része.
Személyükben maga a nemzetközi pénzügyi közösség elit csoportja uralkodik
Nagy Britanniában. Ez mondható el a kisebb nyugati országok szabadkőműves
uralkodóiról és született arisztokráciájának legelőkelőbb tagjairól.
A második cél a magántulajdon megszüntetése. Ennek az egyik módja,
amikor egy ország nemzeti vagyona az állam tulajdoni monopóliuma révén
kerül annak a szűk elitnek a rendelkezésébe, amelyik ezt az államot az uralmába
kerítette. Ez volt a helyzet az ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia által
hatalomra segített államszocialista rendszer esetében. A magánpénzmonopólium
rendszerében pedig úgy számolódik fel a magántulajdon, hogy annak a
túlnyomó része a magánpénzrendszert irányító pénzvagyonos elit tulajdonába
megy át. A társadalom többsége vagyontalan, és a pénzoligarchia tulajdonában
lévő korporációknál, mint alkalmazott dolgozik. Vagyis a társadalom nagy
többsége számára csak az alkalmazotti, illetve bérmunkás lét lehetséges, mivel
ki van zárva a magántulajdonból. Az ilyen bérmunkás olyan függőségek
közepette él, hogy alávetettsége miatt valóban önálló akaratképzésre már nem
képes.
A harmadik cél volt az öröklési jog megszüntetése. A nemzetközi
pénzoligarchia az ellenőrzése alatt álló vagyon jelentős részét alapítványokba
vitte át, és itt tartotta meg adómentesen a rendelkezése alatt. Több pénzdinasztia
is van, így pl. a Rothschildok, akik Family Trust-ban, családi alapítványban
tartják vagyonukat, amelyet nem osztanak fel, amely nem öröklődik, amelyért
nem fizetnek örökösödési adót, de amely vagyon a bázisa az adott
pénzdinasztiához tartozó családok jólétének és hatalmának. Tehát az öröklési
jog is, noha megvan, lényegében az illuminátusok programjának megfelelően
módosult fokozatosan. A társadalom túlnyomó többsége számára csak elvont
lehetőségként létezik, gyakorlatilag nem. Akinek nincs számottevő vagyona
(mint, pl. a bérből és fizetésből élő, máról-hónapra tengődő millióknak), annak
örökbehagynivalója sincs.
Stratégiájuk negyedik célkitűzése a nemzetállamok és a nemzetállamokat
fenntartó patriotizmus felszámolása volt. A szabadkőműves világállam útjában
állanak a hagyományos nemzetállamok a maguk külön-külön szuverenitás
igényével. Ezért a kozmopolita szekuláris világállam érdekében szükséges a
nemzeti összetartozás érzésének az elgyöngítése, hogy helyébe a „világpolgár”
léphessen, aki a világ minden táján, a földgolyó minden országában egyaránt
otthon van. Az ilyen nemzeti gyökereitől megfosztott „világpolgár” olyan, mint
a futóhomok, nincs közösségi összetartozása, nemzeti identitása és ezért korunk
neo-illuminátus pénzoligarchiája számára jól gyúrható embermassza, amely
felett könnyű uralmat gyakorolni.
Ha nincs nemzetállam, akkor az uralmat gyakorló elit szerepét az adott
néphez nem tartozó, ahhoz érzelmileg, kulturálisan nem kötődő személyek is
betölthetik. Ez megkönnyíti a nemzetközi pénzoligarchia számára saját
embereinek a kormányra segítését. Elég ha a politikai irányításra előre
kiválasztott és e célra kiképzett személyek a formális jogi követelményeknek
eleget tesznek. Elég az állampolgárság, és az alkotmányhoz való formális
kötődés, hazára, és nemzeti töltetű hazafiságra nincs többé szükség.
Az ötödik célkitűzés a vallásoknak a meggyöngítése, illetve felszámolása
volt. Ennek egyik útja a vallásos nevelés, a vallásos hit aláásása, másrészt pedig
a keresztény egyházak minél több kisegyházzá való atomizálása, az egyház
közösségformáló szerepének csökkentése, a valódi egyházak és a kvázi
egyházak egyenlősítése a relativizmus túlfeszítésével és a vallási türelem
átértelmezésével. A vallási közösségek atomizálásának is az a célja, hogy az
egyént megfossza attól a védelemtől és erőtől, amit a közösséghez tartozás jelent
a számára. Ezzel az egyént védtelenné teszi a nemzetközi pénzoligarchiával és
uralmi rendszerével szemben. Másik útja egy felvizezett, eklektikus -
illuminizált - világvallás kialakítása, amely a pénzoligarchia küszöbön álló
világállamának a szinkretizált államvallása lenne.
A hatodik cél a család felbomlasztása, illetve megszüntetése, szintén az
egyén elszigetelését célozza. Egy családi közösségtől - és az általa tovább adott
értékrendtől és kötelékektől - megfosztott egyén teljesen védtelenül áll a
pénzoligarchia hatalmi hálózatával, személyiséget romboló destruktív
értékrendjével szemben. Egy erős családi közösség a maga összetartó erejével,
és közösségi hálójával, védelmet nyújthat a pénzoligarchia tömegtájékoztatási
eszközökkel végzett agymosásával szemben.
A hetedik cél a pénzoligarchia uralmát biztosító szabadkőműves
(pontosabban illuminista) világállam, - a világköztársaság - létrehozása volt. Ez
a világállam formálisan még nem jött létre, de egyes alkotóelemei már készen
vannak. A nemzetközi rendszerben kialakult regionális egységek -
összekapcsolódva az ENSZ égisze alatt - rövid idő alatt formálisan is
világotátfogó konföderációvá fejleszthetők. Ebben a világállamban a főhatalom
a pénzügyi rendszert birtokló nemzetközi pénzoligarchiái, amely ellenőrzése
alatt tartja a világ energiaellátását és élelmiszertermelését is. Yehezkel Dror
professzor "Ist die Erde noch regierbar?" (Kormányozható-e még a föld?) című,
1994-ben publikált tanulmányában, amelyet elfogadtak a Római Klub hivatalos
jelentésének, megállapítja, hogy a világállam működtetéséhez a nemzetközi
pénzoligarchiának államonként 100-tól 1000-ig terjedően van szüksége
kiszolgáló személyzetre a politikai hatalom gyakorlásához. Ez világszinten 50
ezer kiválasztott személyt jelent. Mindössze ennyi embert kell a
pénzoligarchiának kiképeznie a világ kormányzását végző elit személyi bázisa
számára. Ebben a létszámban már benne foglaltatnak az egyes államok vezetőin
kívül a nemzetközi vállalatokat, a nemzetek feletti és nemzetközi politikai
intézményeket irányító menedzserek is. Azok a vezetői és kormányzói
feladatokat ellátó személyek, akik a pénzoligarchia informális utasításait
végrehajtva meghozzák a formális döntéseket, és gondoskodnak azok
végrehajtásáról, az 50 ezres létszámon belül mintegy 5 ezer főből álló kisebb és
zártabb elit-csoportot képeznek. Ezeken belül is elkülöníthető egy még szűkebb,
mintegy 1000 főből álló szuperelit, amely az emberiséget érintő legfontosabb
kérdésekről dönt. A Római Klub szakértője szerint ehhez csak 400 politikus
tartozna, akik közül mindössze 200-at kell a ma nyugaton elfogadott
demokratikus játékszabályok szerint megválasztatni a lakossággal. A
pénzoligarchia kiemelt fontosságú célja a választott képviselők számának a
minimálisra csökkentése. Minél kevesebb a választott politikus, annál könnyebb
őket az ellenőrzése alatt tartania. A demokratikus formák között tartott
választások során ugyanis mindig fennáll annak a kockázata, hogy „műhiba
folytán” nem a pénzelit kiválasztottja kerül a törvényhozói és kormányzati
testületekbe. Ezért a pénzoligarchia – a takarékosság átlátszó ürügyével -
ügynökei útján mindenütt a választott képviselők számának a csökkentésére
törekszik. Erre jó példa az a kampány, amelyet a pénztőkét mindenben
kiszolgáló MSZP-nek a fináncoligarchiához tartozó miniszterelnök-jelöltje
indított 2001 nyarán a választott képviselők számának a csökkentésére, és a
kétkamarás törvényhozás bevezetésére Magyarországon. A lényeg itt is a
választott személyek kiszorítása a közügyek intézéséből.
Áttekintve az illuminátus rend stratégiai céljait, megállapíthatjuk, hogy
ezek a célok vagy megvalósultak, vagy nagyon közel kerültek a
megvalósuláshoz. Az illuminátusok rendje ezen a név alatt már nem működik,
de utódszervezetei működnek. Onnan lehet felismerni, hogy mely szervezetek,
társaságok, zártkörű klubok és más rejtett struktúrák tekinthetők az
illuminátusok utódszervezeteinek, hogy ugyanezekért, vagy hasonló célokért
küzdenek - nyíltan vagy titokban - vagy sem? Ha ugyanazt akarják, mint az
illuminátusok, akkor - jelenlegi nevükre való tekintet nélkül - az illuminátusok
utódainak tekinthetők.

Illuminátusok és "ellen-illuminátusok"

A hatás-ellenhatás egyetemes törvénye sajátos formában a történelemben

és a társadalomban is érvényesül. A pénzoligarchia illuminizmusa hasonló
jellegű rivális törekvéseket váltott ki, részben pedig védekező jellegű ellenállást
az érintett országok uralkodó köreiből, vezető elitjeiből. A háttérhatalom
általánosan alkalmazott "oszd meg és uralkodj" stratégiájának megfelelően
igyekezett közvetlenül, vagy közvetve mindenütt jelen lenni, ellenőrzése és
befolyása alatt tartani nemcsak a saját illuminátus hálózatát, de az "ellen-
illuminátusok" szervezeteit is.
Weishaupt halála után követői továbbfejlesztették tanításait és módszereit
arra vonatkozóan, hogy miként kell megszervezni, finanszírozni, irányítani és
ellenőrizni a különböző nemzetközi mozgalmakat és szervezeteket, hogyan kell
összehangolni a transznacionális struktúrák és csoportok együttműködését. A
háttérhatalom stratégái szerint a legfontosabb azt elérni, hogy a végrehajtói
hatáskör - lehetőleg minden nemzetközi szervezetben - a szervezet élén álló
illuminátus kezében legyen. Így például, amikor a pénzhatalom szolgálatában
álló egyik baloldali illuminátus szervezet, az Igazak Szövetsége megbízásából
Marx és Engels megírták a Kommunista Kiáltványt, egyidejűleg az ugyanezen
háttérerők szolgálatában álló illuminátusoknak egy másik - jobboldali -
csoportja a Frankfurti Egyetem egyik tanárát, Karl Rittert (1779-1859) kérte
fel, hogy készítse el a Kommunista Kiáltványt cáfoló, azzal homlokegyenest
ellenkező nézeteket kifejtő munkáját. Az egymással versengő mozgalmak, és az
egymást tagadó stratégiák támogatásával érhető el, hogy az alapvető
változásokhoz szükséges ellentétek elmélyüljenek, és az emberi társadalom
szembenálló táborokra legyen felosztható. A háttérhatalomnak ez a kezdetektől
alkalmazott "oszd meg és uralkodj" stratégiája döntő tényezőnek bizonyult az új
világrend kialakításában. Ez a stratégia jelent meg a hatalmi egyensúly
politikájaként a nemzetközi életben, és a jobb, valamint baloldali erők harcaként
a társadalmi-politikai küzdelmekben. Megfelelő manipulálással a tudatosan
létrehozott két tábor sakkban tarthatja, sőt fegyveres harcban el is pusztíthatja
egymást a fennálló politikai és vallási intézményeikkel együtt. Visszatérve az
ellen-illuminátusság tudatos létrehozásához, a Karl Ritter által megkezdett
munkát a szellemtörténetben Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844-1900)
folytatta filozófiai munkásságával. Ma Nietzsche rendkívül népszerű a
pénzhatalom fellegváraiban és mind London, mind New York patinás
könyvesboltjaiban egész polcok vannak tele Nietzsche munkáival. Közismert,
hogy Nietzsche és tanításai a fasizmus és a nácizmus egyik szellemi forrását is
képezték. Jelenlegi kultusza arra utal, hogy a pénzoligarchia ma is egyik
szellemi tanítómesterének tekinti.
1834-ben az olasz carbonarik vezetőjét Giuseppe Mazzinit választották
az illuminátusok a világszerte szerveződött forradalmi mozgalom vezetőjévé. Ő
töltötte be ezt a tisztséget egészen 1872-ben bekövetkezett haláláig. Albert Pike
amerikai tábornokot, aki később az Egyesült Államok Déli Területei Legfőbb
Szabadkőműves Tanácsának az élére került, nagy csalódás érte, amikor
Jefferson Davis, a szakadár Déli-konföderáció elnöke, feloszlatta a
parancsnoksága alatt álló kisegítő csapatokat azzal az indokolással, hogy
törvénytelen cselekedeteket követtek el. Albert Pike az illuminizmusban
kárpótolta magát. Elfogadta a világállam és a világkormány elképzelést és végül
is az Egyesített Szabadkőművesség Világtanácsának az élére került. 1859 és
1871 között ő dolgozta ki a jövőben kirobbantandó három világháború katonai
stratégiáját, amelyre három forradalommal párhuzamosan kerülne sor, és amely
világháborúk végül is lehetővé tennék, hogy a 20-ik század végére az
illuminátusok elérjék céljukat, a világ feletti hegemónia megszerzését, és a világ
egy központból történő irányításának a létrehozását. Albert Pike forradalmi
stratégiájának álcázására új rítusú szabadkőművességet hozott létre, amelyet az
"Új és megreformált Palladian rítusnak" nevezett el. Ennek a rítusnak a három
világközpontja Rómában, Berlinben és Charlestonban volt. Megbízta Mazzinit,
hogy hozzon létre 23 alközpontot világszerte. Ezek voltak a világforradalmi
mozgalom titkos regionális központjai. Még mielőtt a drót nélküli rádió fel lett
volna találva, az illuminátusok számára dolgozó tudósok és mérnökök már
technikailag megoldották, hogy Albert Pike, és az előbb megjelölt központok
vezetői gyorsan és titkosan kapcsolatot tarthassanak egymással. Ez tette
lehetővé, hogy egyszerre csak olyan eseményekre kerülhetett sor -
párhuzamosan és központilag összehangoltan - a világ legkülönbözőbb részein,
amelyek végül is forradalmakba vagy háborúkba torkolltak.
Albert Pike stratégiája viszonylag egyszerűnek mondható. Elképzelése
szerint a nemzetközi forradalmi mozgalomnak elő kell készítenie három globális
háborút, párhuzamosan három nagyszabású forradalommal. Az első
világháborút azért kell megszervezni, hogy az illuminátusok megdöntsék a
Romanov dinasztia hatalmát Oroszországban és ebben az országban kipróbálják
a hatalom monopolizálásának egy új rendszerét, az ateista kommunizmust. Egy
ilyen háborúhoz szükséges volt konfliktus kirobbantására a brit és a német
birodalom között. A háború után megszilárdult kommunista rendszer aztán
felhasználható további kormányok megdöntésére és az illuminátus hegemónia
kibővítésére.
A második világháború kirobbantásához a fasizmus és a politikai
cionizmus ellentéteit kell kihasználni. Ennek a háborúnak meg kell semmisítenie
a fasizmust, illetve a nácizmust és el kell vezetnie Izrael állam létesítéséhez
Palesztinában. A második világháború alatt a nemzetközi kommunizmust meg
kell erősíteni, hogy alkalmas legyen a világ sakkban tartására.
Albert Pike elképzelése szerint a harmadik világháborúra azért kerülne
sor, hogy megoldja a politikai cionizmus és az iszlám világ közötti konfliktust.
A két oldal kölcsönösen kimerítené egymást, és ez előkészítené a háttérerők
illuminátus világközpontjának az átfogó és teljes hatalomátvételét.
1871. augusztus 15-én Pike azt mondta Mazzininak, hogy a harmadik
világháborút követően sor kerül a világtörténelem legnagyobb horderejű
változására. Idézzük most Albert Pike saját megfogalmazását abból a
Mazzinihoz irott levélből, amely a mai napig megtalálható a londoni British
Museum Library-ben a katalogizált levelek között:
"A szabadjára engedett nihilisták és ateisták segítségével olyan félelmetes
társadalmi kataklizmát provokálunk, amely szörnyűségében meg fogja mutatni a
nemzeteknek az abszolút ateizmus, a barbárság, és a legvéresebb felfordulás
hatékonyságát. A polgárok ekkor mindenütt rákényszerülnek, hogy védelmezzék
önmagukat a forradalmárok kisebbsége ellen, és meg fogják semmisíteni a
civilizáció lerombolóit. A többség, amelynek istenhívő szelleme ettől kezdve
iránytű nélkül marad, kiábrándul a kereszténységből. Ezek a kiábrándult
keresztények - vágyódva egy ideálért, de nem tudva hová forduljanak
imádatukkal - el fogják fogadni az igazi fényt a tiszta luciferi doktrina
egyetemes megnyilvánulásán keresztül, amely ekkor végre széles körben
ismertté válik. Ez a megvilágosodás annak az általános mozgalomnak lesz az
eredménye, amely a kereszténység és az ateizmus lerombolását vagy
elpusztítását fogja követni, amelyek egyidejűleg lesznek legyőzve és
megsemmisítve."
Amikor Mazzini meghalt 1872-ben, akkor Albert Pike Adriano Lemmit
nevezte ki utódjául. Lemmi tevékenységét több forradalmi vezető is folytatta,
közéjük tartozott Lenin és Trockij is. Ezeknek a személyeknek a tevékenységét a
brit, a francia, a német és az amerikai nemzetközi bankárok finanszírozták.
Miközben a közvéleménynek azt állítják, hogy a kommunizmus a munkások
mozgalma azért, hogy elpusztítsák a kapitalizmust, mind az angol, mint az
amerikai titkosszolgálatok munkatársai hiteles okmányokkal tudják bizonyítani,
hogy a nemzetközi pénzoligarchia, azaz a nagykapitalisták a nemzetközi
bankhálózatukon keresztül látták el pénzzel az 1776 óta vívott valamennyi
háború és forradalom résztvevőit, még hozzá mind a két oldalon. Bőséges
bizonyíték áll arra is rendelkezésre, hogy Albert Pike - hasonlóan Ádám
Weishaupthoz - egyfajta gnosztikus vallást is képviselt. Pike 1889. július 14-én,
vagyis a nagy francia forradalom 100. évfordulóján levelet írt a Palladian
Tanácsokhoz, amelyekben ismerteti azt a tanítást, amit egyébként fő művében a
"Morals and Dogma" részletesen is kifejtett. Az említett levélben ezt írja Albert
Pike:
"Amit a tömegnek mondunk az az, hogy "mi az istent imádjuk", de ez az
isten az, akit az ember babona nélkül imád. Valamennyi magasfokozatú
beavatottnak a luciferi doktrina tisztaságában kell megtartania a vallást… Igen!
Lucifer isten. És szerencsétlenségünkre Adonai (a Lucifer-hivők ezt a nevet
adják annak az Istennek, akit a keresztények imádnak, D. J.) is isten… minthogy
az abszolút csak, mint két isten létezhet. Így, a sátánizmus doktrinája eretnekség:
és az igaz, tiszta filozófiai vallás, az Adonai-al egyenlő Luciferben való hit: de
Lucifer, a fény istene, és a jó istene, harcol az emberiségért Adonai ellen, a
sötétség és a rossz istene ellen."
Általános vélekedés szerint, aki ellenzi a keresztény hitet, az ateista. A
Lucifer tiszteletét valló illuminátusok tisztában vannak vele, hogy a világállam
megteremtését szolgáló stratégiájukat az szolgálja, ha titkaikat és hitüket
megőrzik. A kutatók rátaláltak arra a levélre, amelyet Mazzini írt forradalmi
mozgalma egyik irányítójának, dr. Breidenstin-nek néhány évvel a halála előtt:
 "A világ minden pontjára elérő testvéri szövetséget alkotunk. Minden igát
le akarunk rázni. Mégis van egy láthatatlan, alig érzékelhető hatalom, amely
ránk nehezedik. Honnan jön ez, hol van ez, senki sem tudja… Vagy legalább is
senki nem mondja meg. Ez a szövetség még számunkra, a titkos társaságok
veteránjai számára is áthatolhatatlan titok."
A pénzoligarchia és titkos illuminátus hálózatának a központja az 1700-as
évek végén Frankfurtban volt. Az ekkor megszülető-kialakuló Rothschild
dinasztia és a vele kapcsolatban álló nemzetközi pénzemberek fontos szerepet
játszottak ennek a hálózatnak a működtetésében. Később ez a központ átkerült
Svájcba, illetve háromközpontúvá fejlődött. Az első számú központ a City of
London, a másik a Wall Street, a harmadik központ pedig Svájc, közelebbről
Genf, Zürich és Bázel.
Ha a pénzoligarchia és illuminátus hálózata végre tudja hajtani hosszútávú
stratégiáját, akkor a világ országai és a nemzetközi intézmények néhány
pénzoligarchiából álló kis csoport irányítása alá kerülnek, akik a hozzájuk
csatlakozott szellemi elit - bankárok, közgazdászok, politológusok, jogászok -
segítségével kormányozzák majd a világot.
Azt szokás mondani, hogy a történelem nem ismétli önmagát. De legalább
annyira igaz az is, hogy vannak ismétlődő történelmi helyzetek, és tartós
folyamatok. Vagyis a történelem lényeges vonatkozásokban valójában ismétli
önmagát. Egyre több felszínre került tény bizonyítja, hogy a kommunista
mozgalmat nemzetközi pénzemberek hívták életre 1773-ban azért, hogy
megvalósítsák a magánpénzrendszerre alapozott uralmi elképzeléseiket. Ma már
az is bizonyítható, hogy Marx Károly a megbízásukból írta a Kommunista
Kiáltványt, amelyben lényegében az illuminátusoknak azt az elképzeléseit
próbálja népszerűsíteni, amelyek az egész világ globális méretű kommunista
köztársasággá való átalakítására vonatkoztak.
A Frankfurti Egyetemen tanító Karl Ritter - aki Herderrel, Ratzerrel, és
Kjellennel, valamint Karl Haushoferrel együtt a geopolitika, mint tudomány
megalapítójának tekinthető - írta meg a Kommunista Kiáltvány antitéziseit. Karl
Ritter úgy gondolta, hogy nem a pénzoligarchiának és hálózatának kell uralnia
Európát, majd az egész világot, hanem bizonyos árja csoportoknak, akik
ugyanúgy szakítanak a keresztény értékrendszerrel, mint a pénzoligarchia és a
szolgálatában álló illuminátusok. A keresztény értékrendszer, vagy másképpen
megfogalmazva, az emberközpontú társadalom, amely az ember szolgálatát
tekinti a legfőbb értéknek, összeférhetetlen a világuralomra való törekvéssel. A
frankfurti történelem professzor elképzelései később a nemzeti szocializmusban
bontakoztak ki, amelynek szintén a világ végső ellenőrzése volt a célja. Az árja
uralmat szorgalmazó kis csoport úgy vélte, hogy vagy akcióba lépnek, vagy a
nemzetközi pénzoligarchia fogja megsemmisíteni őket. Ez a keresztény
értékrendszert egyformán tagadó, és világhegemóniára törekvő két csoport
megegyezett abban, hogy a legfőbb hatalom a földön a mindenható állam.
Ennek az államnak a feje pedig szinte egy földi istenség. Ezek a nézetek végül
megnyilvánultak mind a náci, mind a bolsevik diktátor istenítésében. Mivel
Marxról és a kommunizmusról lényegesen tájékozottabbak vagyunk, mint Karl
Ritterről és az ő nézeteiről, ezért ez utóbbival célszerű egy kicsit részletesebben
foglalkozni.
Ritter történelmet oktatott a Frankfurti Egyetemen, majd a földrajz tanára
lett a Berlini Egyetemen. Berlinben a geopolitika vált szűkebb szakterületévé.
Az úgynevezett Árja Párt vezetőinek a törekvései és céljai mindig titokban
voltak tartva, így az is alig ismert, hogy Karl Ritter milyen kapcsolatban állt az
árja világuralom híveivel. A brit kormány számára dolgozó hírszerzők feltárták
ezt a kapcsolatot, amikor a politikai gazdaságtant, a geopolitika tudományát és
az összehasonlító vallástant tanulmányozták a német egyetemeken. Az így
szerzett értesüléseiket eljuttatták a megfelelő döntési központokhoz, de ahogyan
az gyakran megtörténik, a politikai vezetők és diplomaták nem ismerték fel
időben és kellő mértékben ezeknek az információknak a jelentőségét.
Egyszerűen félretólták őket.
Karl Rittert történelmi tanulmányai meggyőzték arról, hogy a
nemzetközi bankárok egy kicsi, de igen gazdag és befolyásos csoportja, amelyik
egyik országgal szemben sem érzi érzelmileg elkötelezettnek magát, de
valamennyi országnak beavatkozik az ügyeibe, 1773-ban megszervezte a
megbízásából tevékenykedő illuminátusok segítségével a Grand Orient
Szabadkőművességet abból a célból, hogy eszközül használja a világforradalmi
mozgalom számára, amely mozgalom ennek a bankárcsoportnak a távoli
ambícióit hivatott megvalósítani. Hossztávú tervük szerint a nemzetközi
pénzemberek eme csoportjának ellenőriznie kell a világgazdaság egészét, a föld
természeti és emberi erőforrásait. Végső céljuk egy olyan totális világállam
létrehozása, amely elméletileg Spinoza és Hegel tanításain, illetve a Marx és
Engels által kidolgozott dialektikus és történelmi materializmuson alapul. Ritter
azt is állította, hogy ezeknek a nemzetközi bankároknak a többsége nem tartozik
az árja fajhoz, függetlenül attól, hogy gyakorolják-e hitüket, vagy sem.
Szembeszállva Marx Kommunista Kiáltványával behatóan elemezte azt a
veszélyt, amely akkor áll elő, ha ez a pénzügyi csoport ellenőrzése alá tudja
vonni, és irányítani tudja a nemzetközi kommunista mozgalmat. Karl Ritter
konkrét és gyakorlati tanácsokat adott az árja uralomra törő csoportoknak, hogy
vezetői mit tegyenek a nemzetközi pénzbárók eme hosszútávú stratégiájának a
megakadályozására. Ritter alternatív stratégiája az volt, hogy az árja fajnak kell
megszereznie a végső ellenőrzést a világ erőforrásai felett. Azt ajánlotta az árja
uralom harcosainak, hogy szervezzenek olyan mozgalmat, amely nemzeti és árja
alapon áll, és amelynek kifejezett célja a nemzetköziség és a kommunizmus
feltartóztatása.

Karl Ritter hosszútávú ajánlásai

1. Európa valamennyi országát német hegemónia alá kell helyezni. Ennek

a célnak az érdekében a militarista junkereket bátorítani kell és hozzásegíteni
ahhoz, hogy az ellenőrzésük alá kerüljön az államhatalom, amely végrehajthatja
a megfelelő katonai vállalkozásokat felváltva a gazdasági háborúkkal. Úgy meg
kell gyengíteni az európai nemzetek gazdasági erejét, hogy német hegemónia alá
legyenek vonhatók. Ritter szerint nem feltétlenül szükséges, hogy valamennyi
katonai beavatkozás egyértelmű győzelemmel érjen véget. Elég, ha a
megtámadott országok kellően meggyöngültek ahhoz gazdaságilag - és az
emberi potenciál szempontjából is -, hogy regenerálódásuk hosszabb ideig
tartson, mint Németország erejének a visszaállítása. Ritter fontosnak tartotta a
német nép meggyőzését is arról, hogy fizikailag és mentálisan fölötte áll a többi
fajnak, elsősorban a szemita fajnak. Ebből fejlesztették ki az árja propagandisták
a német uralkodó faj elméletét. Ezzel akarták ellensúlyozni a nemzetközi
bankárok egy csoportjának azt az igényét, amely szerint ők isten választott
népéhez tartoznak, és ezért az isteni gondviselés révén jár nekik a vezetőszerep a
földön. Az árja vezetők viszont azt állították, hogy az ő fajuk, a germán az
uralkodó faj és őt illeti a vezetőszerep a földön. Ezek az eszmék és elképzelések
máris két egymással szemben álló táborra osztották fel emberek millióit.
2. Karl Ritter olyan pénzügyi politikát ajánlott, amely megakadályozná,
hogy a nemzetközi bankárok - hálózatuk révén - ellenőrzésük alá vegyék a
német gazdaságot, és Németország csatlós államait, ahhoz hasonlóan, ahogy
pénzügyi és gazdasági ellenőrzésük alá tudták vonni Angliát, Franciaországot és
Amerikát.
3. Karl Ritter azt is ajánlotta az árja fensőbbség híveinek, hogy szervezzék
meg az úgynevezett "5-ik hadoszlop"-ot a kommunista földalatti tevékenység
ellensúlyozására. Ennek feladata a meghódítandó országok felső- és
középosztályainak meggyőzése arról, hogy az árja uralmat jelentő nemzeti
jellegű szocializmus az egyetlen hatékony ellenszer a nemzetközi
kommunizmussal szemben. Az árja fensőbbség szolgálatában álló "5-ik
hadoszlop"-ok feladata meggyőzni az alávetendő országok lakóit, hogy katonai
védelmezőjükként üdvözöljék a megszálló német csapatokat, amelyek megvédik
őket a kommunista hódítástól. Ritter arra is figyelmeztette az árja uralom híveit,
hogy csak azután szabad a katonai inváziót megvalósítani, ha már a
célországban létrehozták az "5-ik hadoszlop"-ot és a propagandagépezetek már
meggyőzték a lakosság többségét arról, hogy nem agresszió áldozatai, hanem
mint "modern kereszteslovagok" megmentőként érkeztek hozzájuk az árja
németek.
4. Karl Ritter szerint az árja vezérek uralma nem valósítható meg a
kommunizmus teljes megsemmisítése és a nemzetközi bankárok
háttérbeszorítása nélkül. Azzal támasztotta alá ezt az ajánlását, hogy a
nemzetközi bankárvilág, amelyben állítása szerint vezető szerepe van a nem-árja
pénzembereknek, mindig a saját önző céljai érdekében használta a nemzetközi
kommunista mozgalmat, mint hatékony eszközt.

A Karl Ritter-féle hosszútávú stratégiának csak a fő elgondolásait

foglaltuk össze. Megállapíthatjuk, hogy a világ hegemóniájáért versengő két
csoport csupán hatalmi törekvéseit szolgáló eszköznek tekintette az emberek
millióit. Mind a kommunizmus, mind a nácizmus összeegyeztethetetlen az
emberközpontú értékrendszerrel és társadalommal. Itt az emelendő ki, hogy a
pénzrendszer és a gazdaság van az emberért, nem pedig fordítva. Azaz az ember
nem redukálható arra, hogy csupán nyereséget előállító eszköz legyen. Noha a
kommunizmus és a nácizmus élesen szemben állott egymással, és többszörösen
keresztezte egymást, a két totális rendszer megegyezett abban, hogy egy kis
csoport számára akarta monopolizálni a világhatalmat. Ál-humanista, illetve ál-
nemzeti retorikájuk ellenére, mindkettő csupán eszközként kezelte az emberek
millióit és emberellenes célok szolgálatában állt. A kamatkapitalizmus jelenlegi
globális rendje annyiban közös a kommunizmussal, hogy ez is egy monopolista
elit totális uralmára törekszik. A kommunista rendszerben a pártállami elit a
diktatórikus állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával és az
emberekkel. A kamatkapitalizmusban a pénzrendszert magán-monopóliumként
birtokló pénzoligarchia a pénz segítségével birtokolja a vagyont, ellenőrzi a
gazdaságot és a politikát, a társadalom egészét. A kamatkapitalizmus globális
rendjében a demokratikus formák betartásával működő közhatalom, az állam,
egyre inkább alárendelődik pénzoligarchia szervezett magánhatalmának.
A pénz- és hatalomközpontú elitek világosan látják, hogy csak akkor
lehetnek a világ erőforrásainak a vitathatatlan urai, ha létre tudnak hozni egy
ateista, anyagias, pénzügyi érdekeken nyugvó totális világdiktatúrát. Ehhez
viszont szükséges az alkotmányos kormányforma és a szervezett vallások
meggyöngítése, illetve átalakítása. E célt gyakorlatilag úgy lehet elérni, hogy a
világ népeit ellentétes táborokba kell csoportosítani és a legkülönbözőbb
okokból szembe kell állítani őket egymással. A különböző fajoknak egészen az
ókorig visszanyúló szembeállása is az ateista, anyagias uralkodó elitek titkos
ambícióira vezethetők vissza.
Az árja szó egy nyelvi csoportot jelöl, amelyet indoeurópainak, vagy
indogermánnak is neveznek. Az árja nyelvek szókészlete, belső rendszere közös
eredetre utal. Az árja szócska szószerint azt jelenti: "a föld tiszteletreméltó ura".
Az európai árja csoport vezetőinek a többsége földbirtokos arisztokrata volt,
akik erős hadsereget tartottak fenn azért, hogy megvédelmezzék birtokaikat.
Ezekből az árja bárókból, porosz junkerekből, kerültek ki az árja militarista
vezérek, akik viszont közreműködtek a nácizmus és a fasizmus létrehozásában.
A másik csoportba sorolják a szemita fajokat, ezekhez tartoznak az
asszírok, az arameusok, a héberek, a föníciaiak és az arabok. A háttérhatalom
illuminátusai olyan internacionalisták, akik szükség esetén szavakban ahhoz a
néphez tartozónak vallják magukat, amelynek az államában élnek, de valójában
a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalom ellenőrzése a céljuk. Nem felel meg
azonban a történelmi tényeknek, és ezért tárgyi tévedésnek minősíthető az a
felületes állítás, hogy a pénzoligarchia és illuminátus hálózata azonos lenne
egyetlen etnikummal, egyetlen néppel, illetve egyetlen vallási-és kultúrközösség
különböző országokban élő tagjaival. A tények azt mutatják, hogy a nemzetközi
pénzoligarchia öntörvényű, önálló életet élő, vegyes etnikumú nemzetközi
szerveződés, amelynek elkülönülő érdekei, saját stratégiája, intézményei és
nemzetek feletti struktúrái vannak, amelyeket formális és informális kapcsolatok
kombinált-hálózatán keresztül hangol össze, és működtet. Elsőszámú központja
ma is Londonban van és jelentős számban arisztokratákból, a "black nobility"
(„fekete nemesség”) képviselőiből áll legfelsőbb irányítóinak a szűk köre. (A
kamatkapitalizmus világrendszerét irányító nemzetközi pénzoligarchiának a
Wall Street és Washington csak a második számú központja. A harmadik
központ Bázel és Genf.)
 A nemzetközi pénzoligarchiának - és illuminátus hálózatának - legfőbb
célja az egyes országok és végső soron a világ pénzrendszerének a
monopolizálása a saját ellenőrzése alatt. Magánpénzmonopóliuma segítségével
olyan világrend kialakítására törekszik, amely politikailag szavatolja ennek a
helyzetnek a fennmaradását. Mindenki, aki beleesik abba a hibába, amit Karl
Ritter és szellemi, illetve politikai utódai elkövettek, hogy a nemzetközi
pénzoligarchiát etnikai alapon működő szerveződésnek tekinti, az
tulajdonképpen a nemzeti szocializmus és a fasizmus súlyos tévedéseit ismétli
meg maga is. Ezt a bűnt a sztálinista bolsevizmus is elkövette, mert fejlődésének
egy szakaszában nemzeti bolsevizmussá vált, és hasonlóan téves, szélsőséges és
antiszemita álláspontot foglalt el, mint a nemzeti szocialista és fasiszta
ideológusok.

A nemzetközi pénzhatalom kezdetei

A pénzoligarchia gyökerei - annyi máshoz hasonlóan - szintén az ókorba

nyúlnak vissza. Azok a pénzemberek tartoztak az ókorban is és a középkorban is
az akkori idők pénzügyi elitjéhez, akik kézben tartották a pénzt, mint gazdasági-
kereskedelmi közvetítő eszközt, a hitelezést, a kereskedelmet, de legfőképpen
azok, akiknek módjukban állt sokszor igen magas kamatra kölcsönöket adni. A
pénztevékenység legfőbb problémája ugyanis a pénzrendszerben működő
kamatmechanizmus. A kamat teszi lehetővé a közvetítő eszköz
kézbentartójának, hogy ellenszolgáltatás nélkül elvegye a másik embertől
munkája eredményének egy jelentős részét.
1215-ben került sor a negyedik lateráni zsinatra. A zsinat főtémája a
pénzkölcsönzők és kamatszedők túl nagy befolyása volt a különböző európai
országokban. Ebben az időben az egyházi és az állami uralkodók még
egységesen tudtak fellépni. Az egyházi vezetők megengedték a keresztes
hadjáratok folytatását, de törvényeket hoztak azért, hogy a keresztes hadjáratok
nyomán kialakult pénzkölcsönzés és uzsorakamatszedés, valamint a
közlekedésben és kereskedelemben használt erkölcstelen módszerek, köztük az
elhatalmasodott korrupció, kemény büntetésben részesüljenek. A hiteleket
nyújtó pénzemberek és a kereskedők, a mai részvénytársaságokhoz hasonló
módon tevékenykedtek, frontembereket alkalmaztak, de a háttérből a
pénztulajdonosok irányították tevékenységüket. Így ha nem sikerült a
tranzakció, akkor a frontemberek kapták a büntetést. De még az egyház sem volt
elég erős a pénzbárók megfékezésére, annak ellenére, hogy az államok ebben
támogatták az egyházat. Azt azonban elérték, hogy az akkori pénzoligarchia
egyre jobban szembekerült az egyházzal és ezért hamarosan be is indították
kampányukat az állam és az egyház szétválasztására. E cél érdekében
kidolgozták a szekularizmus ideológiáját, amely az egyházat és a vallást a
magánszférára igyekszik korlátozni.

A pénzoligarchia előkészíti az első világháborút.

1910. januárjában a világforradalmi mozgalom 19 vezetője találkozott

Londonban. Ennek a találkozónak az elnevezése a történelmi
dokumentumokban "a központi bizottság januári plénuma". A fő téma az volt,
hogy miként lehetne megerősíteni az egységet. Az akkor még szociáldemokrata
jelzőt viselő, és nemzetközileg szerveződő párt vonala szerint egyesíteni kell
valamennyi forradalmi szervezetet a vezető kapitalista országokban azért, hogy
ki lehessen robbantani a háborút ezen országok között. Ebben az esetben a
hatalmas veszteségek, a magas adók, valamint a néptömegek nélkülözése és
szenvedése megfelelő alkalmat nyújthatnak a forradalmi helyzet kialakulásához.
Ha valamennyi ország forradalmi kormányzat alá kerül, akkor a háttérben
működő titkos hierarchia a hálózata segítségével létrehozhat egy totális
világdiktatúrát. Ezentúl már nem lesz szükség arra, hogy teljesen titokban
maradjanak. Feltételezhető, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom legfőbb
vezetői - köztük Trockij, Lenin és Krisztián Georgijevics Rakovszkij -
ismerhették csak a pénzoligarchia, és illuminátus hálózata vezérkarának a titkos
céljait.
1913-ban, Párizsban megalakult a nemzetközi bankárszövetség. Ebből az
alkalomból elfogadtak egy bizalmas nyilatkozatot, amely többek között
megállapítja:
"Eljött az ideje, hogy a nagytőke nyíltan diktálja törvényeit a világnak…A
pénztőke (Hochfinanz) küldetése, hogy ne csupán egy országra, de az egész
földgolyóra kiterjedően a császárságok és királyságok helyére lépjen."
A történelmi folyamatok jobb megértése végett vegyük most közelebbről
szemügyre a világpolitikát alakító háttérhatalmat, elemezzük látható és
láthatatlan struktúráit, céljait és módszereit. A háttérhatalom egyik legkiválóbb
ismerője az a német nagyiparos és pénzember volt, aki maga is ehhez a hatalmi
struktúrához tartozott, és aki több fontos megállapítást tett a pénzhatalom
hálózatának a működéséről. Ismerkedjünk meg Walter Rathenau segítségével az
illuminátus hierarchia stratégiájával és taktikájával.
 Walther Rathenau

Walther Rathenau 1867. szeptember 29-én született és 1922. június 24-én

merénylet áldozata lett. A "világforradalom vörös prófétájának" is nevezett
Rathenau 1914 nyarán, a háború kitörésekor, a következőket mondotta a berlini
Adlon szállóban von Bülow hercegnek - aki 1900-tól 1909-ig volt német
birodalmi kancellár -, miközben a Brandenburgi kapura mutatott:
"Nem jön el az a pillanat, amikor a császár fegyverhordozóival, a világ
legyőzőjeként, fehér rózsákon vonul át a Brandenburgi kapun. Ezen a napon a
világtörténelem elveszítené az értelmét."
Ezek a szavak egyértelműen mutatják, hogy az ambivalens Rathenau a
lelke mélyén Németország ellenségeinek az oldalán állt, ezért a világháborút
előkészítő és levezénylő háttérhatalom számára pontosan ő volt a megfelelő
ember a legyőzendő Németország hadiiparának az irányítására, és a német
fegyverek előállítására.
Hasselbacher német szerző szerint a császári Németország ellen sokat
hangoztatott néhány vád közül az volt a legkedveltebb, hogy Amerika azért
lépett be Németország ellen a háborúba, mert a németek nem tették érdekeltté a
győzelmükben. Ha kölcsönöket vettek volna fel Amerikától, akkor az Egyesült
Államok a németeknek segített volna. A másik sokat hangoztatott vád szerint a
korlátlan tengeralattjáró harc váltotta ki Amerika részéről a hadüzenetet.
Az első világháború kimenetelét eldöntő Egyesült Államok
magatartásának a jobb megértése végett Amerika pénzrendszerét kell szemügyre
vennünk. A világháborút megelőzően az Egyesült Államokban már két jól
elkülöníthető gazdasági hatalom létezett. Az egyik volt a reálgazdaságban
működő termelőtőke, amely fizikai termékeket állított elő, és társadalmilag
szükséges szolgáltatásokat nyújtott. Ehhez a termelőtőkéhez hamarosan
kapcsolódott a pénztőke, amelynek 1913-ban sikerült az amerikai pénzrendszert
a magánmonopóliumává tennie, és így ő rendelkezett a reálgazdaság
működéséhez szükséges közvetítő közeggel, a pénzzel, a hitelekkel, és ezzel a
tevékenységével egyre nagyobb kamatjövedelemhez jutott. A pénzrendszer
birtokában a pénzoligarchia korlátlan hitelekkel rendelkezett és ennek révén
fokozatosan a termelő szférában is uralkodó szerephez jutott. A termelőtőke és a
pénztőke képviselői azonban nemcsak együttműködtek, de keményen
rivalizáltak is egymással. Az értékelőállító vállalkozók úgy vélték, hogy a
pénzemberek - noha tevékenységükkel értéket nem állítanak elő, csupán a
megtermelt értékeket osztják el a pénz segítségével - kisajátítják a munkát végző
termelőtőke hasznát, és élősködnek a kockázatot viselő vállalkozókon. Ez a
nagyhatalmú amerikai finánctőkés csoport a nemzetközi pénzügyi oligarchia
egyre fontosabb részét alkotta. Természeténél fogva németellenes volt, mert a
termelő tevékenység és értékelőállító munka elsőbbségén nyugvó német
gazdaság veszélyes kihívást jelentett a számára.
A pénzrendszer nem állít elő értéket, de azok, akik ellenőrzik a gazdasági
élet közvetítő közegét, bizonyos idő elteltével szükségszerűen az egész termelő
tevékenység uraivá is válnak. A termelő és pénzvagyon birtokában pedig
ellenőrzésük alá tudják vonni a politikai szférát is. Ezen állítások ellenőrzése
végett is érdemes közelebbről tanulmányozni Walther Rathenau tevékenységét,
és nézeteit. Rathenau az első világháború idején 1914. augusztus 9-től 1915.
március 31-ig a császári Németország hadianyag ellátását és hadiiparát
irányította. Az első világháborút követően, a weimari köztársaság idején pedig
rövid ideig külügyminiszter volt. Az ő nevéhez fűződik a Szovjet-
Oroszországgal 1922. áprilisában megkötött rapallói egyezmény, amelyben a két
ország kölcsönösen lemondott egymással szembeni követeléseiről és
helyreállította normális kapcsolatait.
Rathenaunak sokat idézik a bécsi Neue Freie Presse című lap 1909.
december 25-i számában megjelent írását a világot irányító "háromszáz
emberről":
"A munkavégzés személytelen demokratikus területén a gazdasági
vezetésben, ahol minden elhibázott szó kompromittálhat és minden sikertelenség
bukást eredményezhet, ahol a részvényesek közgyűlésén a szuverén publikum
szakszerűen dönt kinevezésekről és elmozdításokról, egy emberöltő ideje alatt
létrejött egy oligarchia, amely ugyanolyan zárt, mint a régi Velence urainak
köre. Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a
kontinens gazdasági életét, és utódaikat környezetükből keresik ki. Ennek a
sajátságos jelenségnek a sajátságos okait, amelyek bevilágítanának a jövendő
társadalmi fejlődés sötétjébe, most nem mérlegeljük."
A költő Frank Wedekindhez írott levelében Rathenau közelebbről is
megvilágítja kiket is ért a "háromszázak" alatt:
"A valódi "háromszázak" óvatosságból, és megszokásból letagadják
hatalmukat. Ha megkérdezi őket, így válaszolnak: mi nem tudunk semmiről,
ugyanolyan üzletemberek vagyunk, mint mások. Ezt követően nem háromszáz,
de háromezer kereskedelmi ügynök jelentkezik majd, akik harisnyával, vagy
művajjal kereskednek, és közlik: mi vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik a
hatalmuk. Ismerek egyet, aki nem a legjelentősebbekhez tartozik, aki egyáltalán
nem találkozik senkivel, kivéve a borbélyát. Ismerek olyat, aki csaknem
szegény, és egy hatalmas vállalatnak a tulajdonosa. Ismerek egy másikat, aki
talán a leggazdagabb, és akinek a vagyona a gyerekeire van íratva, akiket gyűlöl.
Többen beszámíthatatlanok. Egyik a jezsuiták számára dolgozik, egy másik a
kúria ügynöke. Megint egy másik külföldi társaság megbízottjaként
kétszáznyolcvanmillió konzollal rendelkezik, és a porosz állam legnagyobb
hitelezője. Mindez bizalmas. De nézze, ezek az emberek a szokásos módon nem
könnyen megközelíthetőek. A személyes közeledés nem szokásos utját pedig
elutasítják. (Süddeutsche Zeitung Nr. 33. 1963. február 7.)
A diplomata gróf Harry Kessler 1928-ban könyvet írt barátjáról Walther
Rathenau címmel, és ebben többek között megállapítja:
"Háromszáz ember, aki közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a
kontinens gazdasági életét," írta Rathenau 1909-ben, a Neue Freie Presse
karácsonyi számában. Ő is ehhez a háromszázhoz tartozott, nyolcvannégy
nagyvállalat felügyelő-bizottságának vagy igazgatóságának volt a tagja.
Tevékenységének központjában az A. E. G. (Allgemeine Elektrizitäts-
Gesellschaft) állott, amely ahogyan ő 1907-ban írta, az akkori Európában
vitathatatlanul a legnagyobb - központilag irányított - gazdasági szervezet volt.
Számos üzemével, és leányvállalatával nemcsak Németországban, hanem
Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, Oroszországban, Svájcban, Dél-
Amerikában nőtt naggyá Emil Rathenau biztos kezű irányítása alatt az évek
során. És Walther Rathenau volt ez alatt apjának a jobb keze. De az A. E. G.-n
kívül még számos más vállalkozása is volt, amelyeknek a megalapításában és
irányításában kiemelkedő szerepet játszott…"
Harry Kessler könyvében így foglalja össze Rathenaunak a
bolsevizmusról való véleményét:
"Röviddel a Spartakus felkelés után 1919. februárjában Rathenau a
következőket mondta nekem: A bolsevizmus nagyszerű rendszer, amely
valószínűleg a jövőhöz tartozik. Száz éven belül a világ bolsevik lesz. Azonban
az orosz bolsevizmus olyan csodálatra méltó színdarabhoz hasonlít, amelyet
megvesztegetett ripacsok adtak elő, és Németországban is, ha elérkezik a
kommunizmus, ugyanilyen ripacs módra lesz előadva. Hiányoznak az emberek
egy ennyire bonyolult rendszerhez. Ez sokkal kifinomultabb és magasabb szintű
szervezési képességet igényel, mint ami nálunk megtalálható. Nem
rendelkezünk megfelelő formátumú emberekkel. Talán az angolok és az
amerikaiak igen. Mi németek őrmester módjára tudunk szervezni, nem azon a
magasabb fokon, amit a bolsevizmus megkövetel. Éjszakánként bolsevik
vagyok. Nappal azonban, amikor úton az üzembe látom munkásainkat és
alkalmazottainkat, akkor nem vagyok az. Pontosabban, még nem. Megismételte
többször: Még nem."
Ellenfelei Walther Rathenaut a világforradalom prófétájának titulálták.
A munkások és katonák, akik 1918-ban a forradalomban részt vettek, nem
tekintették Rathenaut a forradalom vezetőjének. Ezt a véleményüket indokolja,
hogy Rathenau vállalkozó, azaz egy nagyvállalat igazgatója volt, és 1918.
október 7-én minden fegyverviselésre alkalmas férfi felfegyverzésére és az
ellenséggel szembeni bevetésére szólított fel, vagyis látszólag a császár ügyét
képviselte. Ludendorff tábornok így ír erről: "Kriegshetze und Völkermord"
(Háborús uszítás és népírtás) című könyvében:
"Walther Rathenau a sajtóban közölt cikkében népfelkelésre szólít fel
azért, hogy szándékát hatásosan álcázhassa."
1918. novemberében Rathenau a következőket mondotta a bajor
forradalmi kormány vezetőjének Kurt Eisnernek:
"Az utolsó pillanatban még sikerült nekünk minden felelősséget
Ludendorffra hárítani. (Ludendorff: "Meine Lebenserinnerungen",
"Visszaemlékezések életemre").
Mivel Rathenau kedvezően viszonyult a bolsevizmushoz, ezért élesen
elutasította a szocialisták egyenlőségi eszméit. Így ír erről:
"Törésre került sor a szocialisták körében. A munkástömegek értenek a
romboláshoz, az alkotó munka az agyaknak a dolga. Csak a szellem arisztokratái
által vezetett munkásosztály hozhat létre egy új társadalmat. Ez nem az
egyenlőség társadalma lesz, mivel az egyenlőség lehetetlen!"
Az író, Emil Ludwig 1921. júniusában a következőket írta a Neue
Zürcher Zeitungban Rathenauról miniszterré történő kinevezése alkalmából:
"Külügyminiszterré való kinevezése külkapcsolatainkban az európaiak
közötti megértő tárgyalásokat jelenti. A belpolitikában a szociális
kiegyenlítődés, az osztályok és népek megbékélése lenne Rathenau eszmei
célkitűzése. Ehhez a maga módján kész és gyakorlati programmal rendelkezik,
amely egész Németországban és már a kezdéskor megvalósítható. Az idő, az
emberek, és a németek ismerőjeként tisztában van ezzel, de tudja úgy is, mint
pesszimista. Mégis olyan emberként fog munkájához, aki egyszerre cselekedni
és gondolkodni is tud… Rathenaunak minden előzékenysége ellenére diktátori
gondolkodásmódja van, hajlik a szakszerűségre, és inkább tovább megy,
semmint hogy megváltoztatná azt az utat, amelyen már egy évtizede halad…
Egy ilyen, a politikai életben egyéni utat járó személy számára nem helyes
irányelveket előírni, mégis ma ezt mondják: Rathenau antimilitarista,
antinacionalista, antikapitalista. Az egyszerűsítésnek, a leszerelésnek, a
tervgazdálkodásnak és a nemzetközi közgazdaságnak a híve. Ezért valójában a
külföld támogatottja, nevezetesen Angliáé, de csak igen kevesen tudják, hogy
1920-ban Spaa-ban egyedül ő akadályozta meg a kudarcot, és hozta létre az
egyetlen megegyezést, amely 1918. óta a háborús felek között létrejött."
A jövőről így ír Walther Rathenau a "Nach der Flut" (Özönvíz után)
című írásában:
"A legtöbben még nem ismerik sorsukat, nem tudják, hogy őket és
gyerekeiket feláldozzák. A föld népei sem tudják még, hogy az egész emberi
nemről van szó. Talán még azt sem tudják, kivel küzdöttünk. Egyesek azt
mondják: igazságosság. Mások ezt: megtorlás. Vannak akik pedig ezt: bosszú.
Tudják, hogy amit igazságosságnak, megtorlásnak, és bosszúnak neveznek az
gyilkosság? Mi, akik némán, de nem vakon viseljük sorsunkat, még egyszer
felemeljük hangunkat úgy, hogy hallja a világ, és panaszkodunk. A föld
népeinek, azoknak, akik semlegesek, és azoknak, akik barátságosak voltak, a
szabad tengerentúli államoknak, az újonnan született államoknak, az eddig
ellenséges nemzeteknek, népeknek, akik itt vannak, és majd akik utánunk
jönnek, az elválás bánatában mély, ünnepélyes fájdalommal és lángoló
panasszal véssük a lelkükbe:
Meg leszünk semmisítve. Németország élő testét és szellemét megölik.
Németek millióit űzik nélkülözésbe és halálba, hazátlanságba, szolgaságba, és
kétségbeesésbe. A szellem népeinek egyike eltűnik a földgolyóról. Anyái,
gyermekei, meg nem született utódai halálra vannak ítélve. Megsemmisítenek
minket tudatosan és látva, - a tudók és a látók. Nem úgy, mint az ókor primitív
népeit, akiket gyanútlanul és némán száműztek, és rabszolgasorba juttattak. Nem
fanatikus bálványimádók által, akik azt hitték, hogy egy emberfaló szörnyet
imádnak. Európai vérű testvérnépek semmisítenek meg minket, akik Istent és
Krisztust imádják, akiknek élete és alkotmánya az erkölcsösségen nyugszik,
akik az emberiességre, a lovagiasságra, és a civilizációra hivatkoznak, akik a
kiontott vért gyászolják, akik az igazságos békét, és a népek szövetségét
hirdetik, akik felelősséggel tartoznak a földgolyó sorsáért.
Jaj neked, és a lelkednek, aki meg merted nevezni az igazságosságnak ezt
a vérbíróságát. Legyen bátorságod, mondd ki, és nevezd nevén: ezt úgy hívják
bosszú. Kérdezlek titeket, valamennyi nép, vallás és tudomány szellemi
embereit, államférfiakat és művészeket, titeket kérdezlek, valamennyi nemzet
munkása, proletárja és polgára, téged kérdezlek, mélyen tisztelt Atya, a
katolikus egyház legfelsőbb ura, téged kérdezlek Isten nevében: szabad-e a föld
egy népét bosszúból testvérnépei által megsemmisíteni, és nem ez lenne-e az
utolsó és legszerencsétlenebb a népek között?
Szabad-e egy európaiakból álló élő népet gyermekeivel, és meg nem
született utódaival, szellemi és testi lététől megfosztani, robotmunkára ítélni, és
kitörölni az élők sorából?
Ha ez a szörnyűség megtörténik, amelyhez viszonyítva minden háború
csak előjáték volt, úgy tudnia kell a világnak, mi történt, és mit szándékozik
tenni. Nem szabad soha azt mondania: Nem tudtuk és nem akartuk ezt. Isten
színe előtt és az örökkévalóság felelőssége előtt higgadtan, és hűvösen kell
kimondaniuk: Tudtuk ezt, és akartuk ezt." (Nach der Flut, 60-68. oldal.)
Rathenau így folytatja fejtegetéseit:
"Aki húsz éven belül a világ egykor legvirágzóbb országai közé tartozó
Németországba látogat, el fog süllyedni szégyenében és bánatában. Az ókor
nagy városai, Babilon, Ninive, Théba, puha agyagból épültek, a természet
szétporlasztotta őket, kiegyengetve a földet és a dombokat. A német városok
nem válnak romhalmazzá, hanem félig halott, megkövesült tömbökké, amelyek
részben még nyomorúságos emberek által lakottak. Néhány városnegyedben
még lesz élet, de minden fény és vidámság nélkül. Fáradt lények vánszorognak a
repedezett flaszteren - a lebujok meg vannak világítva. Az országutak
széttöredezve, az erdők lepusztulva, a mezőkön szegényes vetés. A kikötők,
vasutak, csatornák tönkremenve, és mindenütt szomorú emlékeztetőként
láthatók a nagyság idejéből származó viharvert építmények.
Körös-körül fényben virágoznak a megerősödött régi és új országok,
virágzik az új technikájú és erejű élet, amelyet az elhaló ország vére táplál, és
amelyet elüldözött fiai szolgálnak. A német szellem, amely a világért dalolt és
gondolkodott, a múlté. Egy nép, amelyet Isten az életre teremtett, amely ma még
fiatal, és életerős, élt, és immáron halott. Vannak franciák, akik mondják:
Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé erős szomszédot. Vannak angolok,
akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem akarunk többé még egy szárazföldi
versenytársat. Vannak amerikaiak, akik mondják: Halljon meg ez a nép! Nem
akarunk többé gazdasági konkurenseket. Ezek az emberek lennének nemzeteik
igazi képviselői? Soha. Minden erős nemzet elutasítja a félénkek és az irigyek
hangját. Vagy a bosszúállók lennének nemzeteik igazi képviselői? Semmikor.
Ez a szörnyű szenvedély nem lehet tartós erkölcsös embereknél.
 Mégis, ha a félénkek, az irigyek, és a bosszúállók egyetlen órában, a
döntés órájában győznek, és nemzeteik három nagy államférfia erre szánja el
magát, a sors beteljesedik. Akkor Európa boltíves épületéből a legerősebb kő
lemorzsolódik, és Ázsiának a határai kiterjednek a Rajnáig, a Balkán pedig az
Északi tengerig. Kétségbeesett, nem európai szellemiségű emberek hordája
telepszik a nyugati civilizáció kapui elé, amely nem fegyverekkel, hanem
fertőzéssel fenyegeti a biztonságban élő nemzeteket. Soha nem származhat jog
és boldogság jogtalanságból. Soha nem látott módon megbűnhődünk azért a
jogtalanságért, amit Németországnak függetlensége és önállósága elvesztésével
ártatlanul magára kellett vállalnia. Ha azonban a nyugati nemzetek nyugodt,
hideg megfontoltsággal, óvatosságból, érdekből, vagy bosszúállásból lassan
megölik Németországot, és ezt igazságosságnak nevezik, ha bejelentik a népek
új életét, a kiengesztelődés örök békéjét, és egy népszövetséget, úgy soha nem
lesz valódi értelemben vett igazságosság, és az emberiség - minden győzelme
ellenére - soha nem lesz ismét vidám és felszabadult.
Ólomsúly fekszik rá földgolyónkra, és többé nem szabad szellemmel
születnek az eljövendő nemzedékek. A bűn bilincsei, amelyet most még le
lehetne rázni, széttörhetetlenné válnak, és végérvényesen láncra verik földünket.
Az eljövendő korszakok viszályai, háborúskodásai egyre elkeseredettebbé és
megosztóbbá válnak, mert át lesznek itatódva a kölcsönös igazságtalanság
érzésével. Soha nem nehezedett hasonló hatalom és felelősség egy triumvirátus
homlokára. Ha az értelemmel bíró emberi történelem azt akarta, hogy három
ember elhatározása révén egyetlen óra döntsön földünk évszázadairól, és
emberek millióiról, akkor ilyen órát akart: Egyetlen színt valló kérdést kellene a
győztes - civilizált és vallásos - nemzeteknek feltenni. A kérdés így hangzik:
Emberiesség vagy erőszak? Kiengesztelődés vagy bosszú? Szabadság vagy
elnyomás? Valamennyi nép fiai és lányai, gondoljátok meg ezt! Ez az óra nem
csak rólunk, németekről dönt, ez rólunk és rólatok, mindannyiunkról határoz. Ha
ellenünk ítél, viselni fogjuk sorsunkat, és megyünk a földi megsemmisülésbe.
Jajszavunkat nem fogjátok hallani. Mégis hallatszani fog ott, ahol emberi
kebelből fakadó jajkiáltás még soha nem maradt meghallgatás nélkül." (Nach
der Flut, 69-72. oldal)
Egy jövőbeni második világháborúról ír 1919-ben Walther Rathenau
abban a tanulmányában, amely a "A háromszoros forradalom kritikája" címet
viseli:
"Függőségi viszonyaik miatt tűntek el az ókori államok, mert a feltörekvő
alsóbb rétegek nem hagyják magukat állandóan az uralkodó csoportok által
megkötözni. Csak társadalmi tagozódás nélküli népek, mint Kína rendelkeznek
örök élettel. Az új, valamennyi közt a legerkölcstelenebb társadalmi réteg a
proletariátus, amely első naptól kezdve a szívében viseli a halál csíráit. Belső
forradalmak, miként azt a szocializmus teoretikusai hiszik, nem tudják
megrendíteni a fennálló rendet, csak a világháborúk formájában jelentkező külső
megrázkódtatások. Az elsőre már sor került. A legkisebb ellenállás helyén
kellett lángra lobbannia, és itt rázkódott meg a legjobban a fennálló rend. A
Nyugat építménye még nem ingadozik. Ott még évtizedeken át magasodhatnak
az emeletek. Mégis közeleg - a világrendőrség ellenére - a következő
világháború, amelyet nem mi robbantunk ki, amit azonban a mi érdekünkben
vívnak meg. A legkisebb ellenállás - újabb - helyén fog ismét kitörni, azaz az
elmaradottság és igazságtalanság helyén. (Nach der Flut, 47-48. oldal)
A kommunizmus jövőjét így látja Rathenau a "Der Kaiser" (A császár)
című írásában:
"Az 1917-es orosz forradalom patetikus eszméje az emberiség. Óhajtott
célja: a (jelenlegi) proletariátus diktatúrája, és az eszményített anarchizmus (az
állami erőszak és az államrend tagadása). Gyakorlati törekvése: az európai
struktúra megszüntetése a szocializálandó szabad államok egységesített
államformájával. A Kelet gyakorlati gondolkodása egy évszázadon át olyan
könyörtelenül meg lesz valósítva, mint jelenleg a Nyugat gyakorlati
gondolkodásmódja. Az idők hátterében ott áll várakozva egy utolsó célkitűzés:
Az államformák felszámolása, és helyettesítésük önigazgató, kulturális
tömörülések rugalmas rendszerével, egy transzcendens eszme uralma alatt. Ez
az eszme azonban a tudat egy megváltozott fokozatát feltételezi." (Der Kaiser
55. oldal)
Walther Rathenau a továbbiakban ezt írja a jövőről:
"A harc évtizedei, megszakítva a fegyverszünetek éveivel, a
tömeggyőzelmek éveivel, a reakció éveivel. A küzdelem kulturellenes
eszközökkel folyik. Sztrájk, öncsonkítás, szabotázs, a végtelen gátlástalansággal
működtetett bankóprésből származó vesztegetési pénz. Nemzedékek, akik
fegyelmezetlenül, és tiszteletlenül nőnek fel, a munkakedv elveszítése,
nélkülözés, élvezet általi kábultság, hataloméhség, gátlástalan önzés, és végtelen
fecsegés. A képzés elromlik, a szellem elrejtőzik a remetelakokban, a művészi
alkotások és jártasság veszendőbe megy, az erdőségek és a természeti értékek
elpusztulnak. Volt idő, amikor Róma egy földdarab volt tizenkétezer lakossal.
Enyhe kép összehasonlítva a nagyvárosi poklokkal, melyekben végbemegy az új
kulturális összeomlás.
 Eddig a föld évszázadokon keresztül épült, gyarapodott, megőrződött,
megkímélődött, anyagi és szellemi javakban bővült, és kevesek élvezetét,
képzését, kifinomodását szolgálta, most viszont jön a leépülés, a tönkremenés, a
szétszóródás, és az eldurvulás évszázada. Jaj nektek építmények, festmények,
könyvek és kertek! A művészi jártasság, és kézművesség átadása, a tanulási
készség, képzés és technika, az élet- és közlekedési formák, a munkaszeretet,
rend és gondosság átlépik az elszegényedés rég feledésbe ment mélységeit; És
ha valamikor felébred a világ mély téli álmából, csodálkozó szemekkel,
romantikus vágyódással fog kultúránkra emlékezni összegyűjtve szétszórt
emlékeit. Egyben lesz csak fölényben velünk szemben, de abban döntően: már
nem lesz többé a kevesek világa és korszaka, hanem mindenkié lesz…Romok
mögöttünk, és romok előttünk. 'Az átmenet nemzedéke vagyunk, trágyázásra
rendelt, nem méltó az aratásra,' írtam a háború kezdetén…" (Der Kaiser 57-58.
oldal)
A "Háromszoros forradalom kritikájában" Walther Rathenau a
következőképpen körvonalazza Németország jövőjét:
"Prometheus Németország! Még akkor is, ha soha többé nem tudod
sziklához láncoló kötelékeidtől megszabadítani magadat, ha Istennek áldozott
véred szégyenben és fájdalomban öntözi a földet, szenvedj a nagy áldásért,
amely csak keveseknek, az erőseknek adatik meg. Ne küzdj többé a
boldogságért, mert neked más rendeltetett. Nincs bosszú, nincs igazságtétel, sem
hatalom, sem jólét, amely megvált. Légy, ami voltál, aminek lenned kell, amiről
soha nem volt szabad elfeledkezned. Légy gyűlölt, és ne gyűlölj. Légy
kigúnyolt, és ne védekezzél.
Sámson Németország! Szemed vak, homlokod csupasz. Fordíts
tekinteted magadba, és titáni erődet fordíts magad ellen. A föld tartóoszlopait
nem fogod széttörni, az ítélkezés nem a tied. Hajtsd a filiszter malomkerekét, és
énekeld Isten dalát.
Ahasvérus Németország! Nincs hatalmad meghalni. Német lábak
tapossák a földet, és otthont keresnek. Keserű kenyeret eszel, és a hazád nem
lesz a te hazád. Az idegen ajtóktól elüldöznek fáradt szemeid tompa tekintete
miatt.
Óh, Németország! Szeretve balga vakságodban, tízszeresen szeretve
Isten-felejtő tévelygéseidben és bűneidben, tízezerszeresen szeretve
szégyenteljes szenvedéseidben, mit tudsz a sorsodról? Mit tudsz arról, hogy a
szellemed miatt létezel, a szellemed miatt, amit nem ismersz, mert elfelejtetted
és megtagadtad. Védd magad! Saját magad miatt nem szabad meghalnod és
nyugodnod. Le vagy tartóztatva, elbuktál, és ha az emberek kezei elengednek,
Isten kezébe hullsz.
Mi, akik nem vagyunk forradalmár lelkületűek és nem csináltunk
forradalmat, kaptunk egyet ajándékba, mi, akik nem születtünk a politizálásra,
akik hitetlenül és meggyőződés nélkül játszottunk a politikával és a
világhatalommal, kudarcot vallottunk, mi, akik nem földi jóra vagyunk
teremtve, hagytuk magunkat elkápráztatni és elkábítani, jóllakottá és butává
lettünk, belépünk most a nagy forradalom száz évig tartó szegénységének a
birodalmába. Nem azért, hogy elnyerjük a boldogságot, hanem azért, hogy
beteljesítsük a törvényt, az újjászületés, a megújulás és a lélektől való
áthatottság törvényét.
A bosszúállás forradalma nem méltó hozzánk.
A jólét forradalma tévedés, és mellékes dolog.
A felelősség, az emberi méltóság, a jellem és a szellem forradalma van
elrendelve és kiosztva ránk.
Ebben összefonódnak a társadalmi berendezkedés és a szellemi
törekvések. Az intézmények szellemi beállítódás nélkül nem maradandóak.
Átcsapnak az ellentétükbe. Az orosz kommunizmusból tatár oligarchia lesz. A
szellemi törekvések viszont nem tudnak érvényesülni intézményesülés nélkül, és
játékos utópizmusban (valóságidegen világjobbításban) végződnek.
"Amit átélünk, és megvalósítunk, az a folyamatosan lobogó világtűz
örökkétartó élesztésének a része, amely megolvasztja az anyagot azért, hogy
felszabadítsa a szellemet.(1919. június)"

Rathenau kereste a halált

Walther Rathenaut 1922. június 24-én, amikor 11 óra körül nyitott

személyautóban lakásától a berlini hivataláig hajtatott, egy korábbi
tengerésztiszt, Kern, aki a Consul nevű szervezethez tartozott, agyonlőtte. A
merénylők köréhez tartozott többek között egy 16 éves fiatal is. A merénylők a
Kőnigshallén, a hivatalába hajtó Rathenau kocsija mögé hajtottak, és autóját a
járdához szorították. Egyikük géppisztollyal sorozatot engedett Rathenauba, míg
a másik gránátot dobott az autójába, amely kiemelte az üléséből. Az egyik
merénylőt megölte a rendőrség, a másik önmagával végzett. Amikor később az
összeesküvő csoport más tagjait is kihallgatták, kiderült, hogy Rathenaut
azokhoz a háromszázakhoz sorolták, akikről az áldozat is állította több írásában,
hogy valójában ők gyakorolják a hatalmat a háttérből Európa gazdasági élete
felett. A merénylők listáján Rathenaun kívül még szerepelt Theodor Wolff, egy
berlini lap szerkesztője, valamint Max Warburg, a Warburg bankház akkori
feje. Max Warburgnak, aki az első világháború alatt a császári Németország
Hírszerző Szolgálatát is vezette, majd kulcsszerepet játszott a versaillesi
békeszerződés elfogadtatásában, mindig erős fenntartásai voltak Rathenauval
szemben. A jólöltözött, mozgékony iparmágnást, a hadiipar főnökét igen művelt
embernek és kiváló szónoknak tartotta, de szemére vetette, hogy hiú,
kibírhatatlan szószátyár, aki nem egyszer az egész vacsorát szólóban átbeszélte
monoton hangon, miközben a többiek dermedt csöndben hallgatták. Max
Warburg, aki úgy tekintett magára, mint aki gyakorlatiasan a lényegre
egyszerűsíti a bonyolult kérdéseket, nem szerette Rathenaut, aki hajlamos volt,
hogy a komplex dolgokat a legvégsőkig tovább bonyolítsa.
Chaim Weizmann Rathenaut a német kultúrába beilleszkedő német
zsidók tipikus képviselőjének tartotta, akik "úgy tűnik nem tudták, hogy vulkán
tetején ülnek…" Max Warburggal ellentétben Rathenau kereste a nyilvános
szereplést. Az 1920-ban megtartott Spaa-konferencia után ezért a
szélsőjobboldali összeesküvők célpontjává vált. 1922. januárjában Rathenaut
külügyminiszterré nevezték ki, és ezzel életét folyamatosan kockáztatnia kellett.
Genovában elmondott szovjetbarát beszédével magára vonta a szervezkedő
nácik haragját. Amikor Genova után Max Warburg és Rathenau együtt ebédelt,
a hirtelen megöregedett Rathenau a következőket mondta: "Ezen a napon
Genovában ezt mondtam magamnak: ebben a pillanatban Max Warburg biztos
így szól Melchiorhoz: milyen s……t csinál Rathenau magából." Max később
bevallotta, hogy valóban hasonló tartalmú megjegyzést tett, de
diplomatikusabban megfogalmazva. Rathenau a rákövetkező hetekben többször
is panaszkodott, hogy rengeteg fenyegető levelet kap.
Harry Kessler gróf ezt írja a merényletről:
"Hogy ki adta a költséges előkészületekhez a pénzt ezeknek a teljesen
eszköztelen fiuknak és fiatalembereknek, minden beható nyomozás ellenére sem
tudták megállapítani, ahogy azt a birodalmi főügyész az eljárásban közölte."
Walther Rathenaut halála előtt többször is figyelmeztették az ellene
irányuló halálos merénylet terveire. Erről így ír Kessler:
"Berlinbe való visszatérését követően május végén egyre több jel volt
észlelhető, hogy komoly veszélyben van az élete. Minden oldalról
figyelmeztették. Az egyik figyelmeztetésről, amely különösen nyomatékos volt,
az akkori birodalmi kancellár, Dr. Wirth számolt be egy hozzám írott levelében:
"Helytálló, hogy a német történelemnek ezekben a sötét napjaiban, amikor a
legmélyebben aggódnunk kellett hazánk egységének a megtartásáért, és amikor
a belső szétesés és polgárháború veszélye fenyegetett, egy katolikus pap a
birodalmi kancelláriába jött és egyszerűen néhány szóval közölte a
legkomolyabb formában, hogy Rathenau miniszter élete veszélyben forog. A
magam részéről érthető módon nem tettem fel ellenkérdéseket. Az egész eset
csak köztem és a katolikus lelkész között zajlott. Tudatában voltam ennek a
közlésnek a komolyságával, és megfelelően tudomására hoztam a birodalmi
kancellária illetékes helyén. Ezt követően felhívtam Rathenaut. Kemény
szavakkal megkértem, hogy adja fel ellenállását egy erősebb biztonsági
szolgálattal szemben. Ezt jól ismert - és sok barátja által már ismerős - meghitt
hangon határozottan elutasította. Ezután közöltem vele az előzőekben vázolt
eljárást, és megkérdeztem, vajon belátja-e, hogy a katolikus pap lépése
rendkívül komoly dolognak számít. Közlésem mély benyomást tett Rathenau
miniszterre. Mintegy két percig sápadtan és mozdulatlanul állt előttem. Senki
sem merte egyetlen szóval sem megtörni a csöndet. Rathenau szemei, mintha
egy távoli földre tekintettek volna. Sokáig küszködött magával. Hirtelen
végtelen jóság és lágyság tükröződött az arcán és a szemeiben. Nagy lelki
nyugalommal, amelyet soha sem láttam nála, noha belső önuralmának a
mértékét egyes komoly kérdések szakszerű megvitatásánál már megismertem,
közelebb lépett hozzám. Rátette a kezeit a vállamra, és ezt mondta: "Kedves
barátom, semmiség. Kinek kellene velem bármit is tennie?" Beszélgetésünk
ezzel nem ért véget. Az említett közlés komolyságának, és a rendőri őrizet
abszolút szükségességének az ismételt hangsúlyozása után nyugodtan és
higgadtan távozott a birodalmi kancelláriából egy számomra érthetetlen
biztonságérzés kifejezésével. Sajnos, miként azt később hallanom kellett,
Rathenau ismételten kikérte magának, hogy őrizzék a személyét."
Nekünk is vannak kérdéseink. Honnan szerzett tudomást a katolikus pap a
tervezett merényletről? Miért utasította el következetesen Rathenau saját
személyének a rendőri védelmét? Egy ilyen testőri feladat minden más esetben
teljesen magától értetődő lenne. Tudta-e Rathenau, hogy a rá kimondott halálos
ítélet elől úgysem tud elmenekülni? Vagy talán Rathenau ítélte halálra
Rathenaut?
Walther Rathenau résztvevője volt az 1920. júliusában Spaa-ban tartott
konferenciának. A kemény jóvátételi feltételekkel kapcsolatban - hosszas
gyötrődő vívódás után - kijelentette, hogy Németországnak nincs más
választása, mint elfogadni azokat. Számon tartották vele kapcsolatban azt is,
hogy 1912-ben megjelent könyvében azt állította, hogy háromszáz ember dönt
Európa gazdasági sorsáról. A rendkívül művelt Rathenau, aki Dieter Rüggeberg
kutatásai szerint a B'nai B'rith-nek, a tekintélyes szabadkőműves jellegű zárt
társaságnak is a tagja volt, meghasonlott emberként lelkileg kettős életet élt.
Álljon itt még egy idézet arról, hogy miként vélekedett a materializmusról és a
bolsevizmusról:
"Őrizkedjenek a tévedéstől… A bolsevizmus nem csak csábító tanítás,
hanem olyan eszme, amit könnyen át lehet ültetni a gyakorlatba… A
bolsevizmus Oroszországban módszeres és szervezett lesz, ahogyan a korábbi
időkben a cári birodalom volt. Mindenki a saját helyén lesz. Az értelmiségiek
lesznek legodaadóbb előmozdítói, az új rend megalkotói."- írta a Liberte-ben
1920. szeptember 28-án.
Az előzőekben bőségesen idéztünk a Németországot szerető, a német nép
sorsa felett őszintén bánkódó hazafias Rathenautól. De az ambivalens, gyötrődő,
szinte tudathasadásos Walther Rathenaunak volt egy másik – könyörtelenül
kegyetlen - énje is. Ennek bemutatására most a halála után megjelent
"Nachgelassenen Schrichten" (Hátrahagyott írások) című művéből idézünk. E
mű első kötetének 113. oldalán olvasható egy levél, amelyet a Janus arcú
Rathenau 1920. február 6-án küldött Franciaországba:
"Németország nem akar bosszú-háborút és nem fog bosszú-háborút
viselni. Éppen ezért Franciaországnak, ha ragaszkodik Németország
önmegbecstelenítéséhez, akkor a saját biztonsága végett le kell vonnia a logikus
következtetéseket: meg kell semmisítenie hatvanmillió németet. Ha nem vonja
le ezt a következtetést, akkor nincs eszköz Franciaország biztonságának és
létezésének évszázadokon keresztül tartó megvédésére. Mert élő marad
Európában annak a szörnyű és példa nélkül álló igazságtalanságnak az
emlékezete, amelyet nem a háború szenvedélyével, hanem a béke hideg
megfontolásával követtek el. A német nemzet továbbélése révén marad életben
ez az igazságtalanság, és ismételten érvényesítve lesz Franciaországgal szemben
függetlenül attól, hogy azt Németország akarja, vagy sem, bárki által, akinek
viszálya támad Franciaországgal.
Olyan emberekben, akik mint egy család - az európai család - tagjai
ennyire közel élnek egymáshoz, a véres bűntény emlékezete nem hal ki addig,
amíg jóakarat által nem lesznek levezekelve. Ez a bűntény égbe kiált és a népek
nem nyugodnak meg. Franciaország ma politikailag igen erős. Nagy és győztes
hadserege, valamint hatalmas szövetségesei vannak. Még akkor is, ha az
Olaszországgal, Angliával és Amerikával való szövetség - pillanatnyi lazulás
nélkül - ötszáz éven keresztül fennállana, akkor is csak egy tanács adható
Franciaország minden emberének: ne bízzátok erre magatokat.
Semmisítsétek meg Németországot, a szó legszorosabb értelmében. Öljétek
meg embereit, telepítsétek be a földjét más népekkel! A birodalom
feldarabolása kisebb államokra nem elég. Ha meg akarjátok becsteleníteni a
szomszéd nemzeteteket, akkor pusztítsátok el, hogy megsemmisüljön az
emlékezete. Marad továbbra is elegendő hatalmas nép. Ha egy pillanatban az
egyik közülük szembeszáll veletek, amikor nem vagytok politikai erőtők
teljében, úgy az a német szégyen emlékével küzd majd ellenetek, és veletek
szemben érvényesíti majd ezt az emlékezetet. Semmisítsétek meg ezt az
emlékezést a német nép elpusztításával."
Azért ismertettük részletesen Rathenau életútját és nézeteit, mert őróla
egész biztosan tudhatjuk, hogy a világot befolyásoló, irányító hatalmi elit
tekintélyes tagja volt. Elképzelhető, hogy Rathenau ambvivalens életvezetése és
túlságosan sokat sejtető, féltetten őrzött titkokat is eláruló nyilatkozatai miatt
kegyvesztett lett a pénzügyi oligarchia legfelsőbb vezetői előtt. Max Warburg és
Chaim Weizmann már idézett nyilatkozatai arra utalnak, hogy Rathenaut
túlságosan is elnémetesedett kultúrájú, rendkívül tehetséges, de szószátyár
fecsegőnek tartották, aki veszélyesen sokat elárult a nemzetközi háttérhatalom
legféltettebb titkaiból. Az nyilvánvaló, hogy nem a pénzügyi oligarchia tette el
közvetlenül a láb alól. De a kezdő impulzus – a legnagyobb titokban - jöhetett
tőle is. A mai napig nem ismertek azok, akik a megbízást és a pénzt adták
merénylőinek. Az elkövetők közül ketten is az életüket vesztették: az egyiket
megölték, a másik öngyilkos lett. Tehát tanúk nem maradtak.
Az is különleges, ahogyan Rathenau nem volt hajlandó eltűrni, hogy
miniszternek kijáró személyi védelemben részesüljön. Ez megint csak arra
enged következtetni, hogy Rathenau tisztában volt végzetével. Valószínűleg
jobbnak látta, ha megkönnyíti a sorsa felől döntőknek – akik között ott lehetett
saját másik énje, az illuminátus Rathenau is - a rá kimondott halálos ítélet
végrehajtását. A Németországot és népét többes szám első személyben
megrendítően elsirató érzelmes Rathenau képes volt jéghideg racionalizmussal
ajánlani a franciáknak szeretett német hazája és jóravaló népe módszeres
elpusztítását. A németek sorsa felett bánkódó Rathenau sorai szenvedélyesek és
fájdalmasak. Vigasznak szánt halottsiratása azonban nemcsak megható, de
véresen kegyetlen is. Mert Rathenau nemcsak német hazafi, haladó
gondolkodású szocialista politikus, hanem Illuminátus is volt, azokhoz a
„Háromszázakhoz” tartozott, akik évszázadokban gondolkodnak, és akik
minden tettüket egy világstratégia megvalósításának rendelik alá. A hazája
sorsán őszintén bánkódó Rathenau életének feláldozásával is sorsközösséget
vállalt azzal a néppel, amelyet az illuminátus Rathenau lenézett, hidegen és
cinikusan elárult. Rathenaut, az érzelgős hazafit - mindenki mást megelőzően –
az illuminátus világstratégiának elkötelezett világpolgár Rathenau ítélte halálra.
A merénylők csak az ítélet végrehajtói voltak.

(Az „Illuminátusok és Németország” című sorozatunk befejező része után

közöljük az idézetek és a felhasznált munkák jegyzékét.)