Elmtöri 2021

Készítette: Nagypál Lili

Tartalom
8.2. Marginalista forradalom: a határelemzés és a szubjektív
1. Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt értékelmélet megalapozása.

1.1. Az ókori görög bölcselők 8.3. Marginalista forradalom: az osztrák és a lausanne-i iskola

1.2. Az egyházatyáktól a skolasztikáig 8.4. Neoklasszikus közgazdaságtan a cambridge-i iskolában: Alfred

Marshall
2. A kapitalizmus erkölcsi igazolódása
8.5. A neoklasszikus közgazdaságtan pénzelmélete
2.1. A protestáns etika alapozta meg a kapitalizmust
8.6. Jóléti közgazdaságtan a lausanne-i és a cambridge-i iskolában
2.2. A pénzszerzés szelíd szenvedélye
8.7. A neoklasszikus közgazdaságtan a két világháború között
3. A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai
9. A főáramú közgazdaságtan kihívói
3.1. Kereskedők a gazdaságról
9.1. A régi és az újabb német történeti iskola, módszertani viták
3.2. A mennyiségi pénzelmélet kialakulása
9.2. Régi intézményi közgazdaságtan
3.3. A politikai gazdaságtan gyökerei
10. A makroökonómia diadalmas színre lépése: Keynes és kortársai
4. A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere
10.1. John Maynard Keynes
4.1. A természetjog
10.2. A stockholmi iskola és a svéd jóléti állam
4.2. Empirizmus és/vagy racionalizmus?
10.3. Az osztrák iskola és a kalkulációs vita
5. A felvilágosodás és a közgazdasági gondolkodás
11. A matematika a közgazdaságtanban
5.1. A fiziokraták
11.1. Az ökonometria születése
5.2. A skót felvilágosodás
11.2. Játékelmélet, input-out elemzés és általános gazdasági
6. A klasszikus politikai gazdaságtan
egyensúlyelmélet
6.1. Adam Smith a morálfilozófus
12. A német szociális piacgazdaság
6.2. Egy önálló tudomány születése: A nemzetek gazdagsága
12.1. Az ordoliberalizmus
6.3. Thomas R. Malthus és David Ricardo: a vitatkozó jó barátok
12.2. A szociális piacgazdaság modellje
6.4. A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után
13. A közgazdasági elmélet Keynes után
6.5. John Stuart Mill, az átmenet embere
13.1. A neoklasszikus szintézis
7. Lázadás a kapitalizmussal szemben
13.2. A posztkeynesiánusok
7.1. Utópista szocialisták: a békés reformerek
13.3. Új jóléti közgazdaságtan
7.2. A kommunista világforradalom harcos prófétája: Karl Marx
14. Visszatérés a neoklasszikus gyökerekhez
7.3. Marxista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában
14.1 A chicagói iskola: a monetarizmus és a közösségi döntések
7.4. Közgazdasági reformgondolkodás az államszocializmus
14.2. Újklasszikus makroökonómia
országaiban
14.3. Újkeynesiánus válaszok
8. A neoklasszikus közgazdaságtan
15. A főáramú közgazdaságtan határvidékén
8.1. A neoklasszikus közgazdaságtan filozófiai háttere: a
15.1. Viselkedési közgazdaságtan
haszonelvűség térhódítása
15.2. Új intézményi közgazdaságtan
1. Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt
A közgazdaságtudomány a modern kor, a kapitalista piacgazdaság szülötte. Az
elmélettörténet-írás Adam Smith-től, egészen pontosan a Nemzetek gazdagságáról c.
könyvének a kiadásától (1776) számítja az önálló tudományág megjelenését. Ez nem jelenti
azt, hogy ezt megelőzően ne gondolkodtak volna gazdasági kérdéseken. Azonban egy egészen
másfajta világkép alapján egészen másfajta kérdéseket tettek fel, mint mi. Mielőtt elmerülünk
a piacgazdaság korában, érdemes visszapillantanunk a régebbi időkre. Egy-egy nagyon régi
kérdésről az is eszünkbe juthat, nem ártana újra feltennünk.

1.1. Az ókori görög bölcselők

Minden valamire való tudományág visszavezeti a saját történetét az ókori görögökre. Nem
teszik ezt másként a közgazdászok sem. Eljárásukat az is alátámasztja, hogy a közgazdaságtan
elnevezése, az ökonómia görög eredetű.
Az ókori görög fejlődés klasszikus kora hozta el a filozófia virágzását (Kr. e. 5.-4. sz.),
amelynek különböző területeit elsőként Arisztotelész rendszerezte. Az elméleti filozófiához
tartozott a metafizika és a természetfilozófia, a gyakorlati filozófiához az etika és a politika.
Ez utóbbiak esetében a filozófia egyaránt a jót kutatja, arra a kérdésre akar válaszolni, hogy
milyen a legjobb emberi élet, csak míg az etika az egyént állítja a vizsgálat középpontjába,
addig a politika a városállam berendezkedését. A gazdasági gondolkodás ennek a két
gyakorlati filozófiai területnek alárendelten, ezek keretében jelent meg.
Athén, az önálló városállam folyamatosan szembesült azzal, hogy más népeknél mennyire
más normák, szokások, törvények léteznek. A görög-perzsa háborúk, a kisázsiai görög
városok érintkezése az ázsiai despotizmussal arra sarkallták az athéni filozófusokat, hogy
foglalkozzanak a helyes államberendezkedéssel, amelybe a gazdasági kérdések is
beletartoztak. A peloponnészoszi háborúban Athén vereséget szenvedett a Spárta vezette
szövetséggel szemben (Kr.e. 404), amely nyomán hatalmi helyzete megrendült. Ez a krízis
erőteljesen ösztönözte a gyakorlatiasabb gondolkodást éppúgy, mint az ideális állam
A gazdasági gondolkodás egyik megjelenési formája a háztartás, a birtokkezelés gyakorlati
teendőinek, valamint a tiszteletreméltó, erkölcsös viselkedés szabályainak összefoglalása volt.
Erre a legnagyobb hatású példa Szókratész tanítványának, Xenophonnak az Oikonomikosza.
A mű címében találkozunk azzal a szóval, amelyre a közgazdaságtudomány elnevezése sok
mai nyelvben visszavezethető. A kifejezés az oikosz (ház) és a némein ige (elosztani,
megosztani, legeltetni, használni, élvezni, elrendezni, igazgatni) összetételéből származott.1
A gyakorlatias esszék kiterjedtek az egész városállam, majd a hellén királyság
gazdálkodásának megvitatására. Ezt azért lehetett magától értetődően megtenni, mert a görög
gondolkodás szerint egy háztartás, családi birtok és a polisz irányításában ugyanazokat a
szempontokat kell követni.A gazdaságot érintő filozófiai gondolatok legmarkánsabban Platónnál és
Arisztotelésznél jelennek meg. ----------------------------------
Arisztotelész (Kr.e. 384-322) az európai civilizáció egyik legnagyobb hatású filozófusa, Nagy
Sándor nevelője. Gazdaságról alkotott elképzelései bizonyos pontokon hasonlítanak a
mesteréjéhez, Platónéhoz, de lényeges különbségeket is mutatnak. Arisztotelész szintén abból
indul ki, hogy az ember szükségleteinek kielégítéséhez gazdasági tevékenységet kell
folytatnia. A „Politika” című művének első könyvében leírja, ahogyan a háztartási gazdaság
mellett kifejlődik a piac, a cseregazdaság. A vagyonszerzésnek az az erkölcsileg helyes
mértéke, hogy annyi anyagi jószágot halmozzanak fel, amely az élethez szükséges. A boldog
élethez elégséges anyagi javak mennyisége viszont nem korlátlan. Tehát a szükségletkielégítésre irányuló
cserekereskedés elfogadható, mert nem természetellenes. A
vagyonszerzésnek az a fajtája, amelyet Arisztotelész pénzkeresésnek (khrematisztika) nevez,
szerinte már nem természetes, ugyanis az ily módon szerzett gazdagság nem ismer határt. Az
ember tevékenysége mindig célra irányul, a határt a cél tűzi ki. Viszont tapasztalatból tudjuk,
hogy mindenki, aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani, az életigények
fölcsigázódnak. A pénzkeresés eltávolítja az embert attól, hogy természetének megfelelően
cselekedjen, és elérhesse a célját. Márpedig az ember végső célja az erkölcsi jó, a boldogság
(eudaimonia), s az embert a természetének megfelelő élet teszi boldoggá, akkor jut el az
önmagával való elégedettséghez (autarkeia).
Az emelkedett erkölcsi fejtegetések között Arisztotelész bevezetett egy olyan fogalompárt,
amely azután nagy „karriert” futott be a közgazdaságtudományban, a használati érték és a
csereérték fogalmait. Megfigyelte, hogy a jószágoknak két használati módja van, vagy fel
lehet használni őket valamire, vagy el lehet cserélni.
Arisztotelész a pénzt csak a csere eszközeként ismeri el, a kamatot mint uzsorát emlegeti. Az
uzsorás kiérdemli környezete gyűlöletét, mert a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg
rendeltetett. Az uzsora esetében a pénz nem a cserére szolgál, hanem önmagát szaporítja. „Ez
a gazdálkodási mód valamennyi közt a legtermészetellenesebb.” (Politika, 1258b)
A „Politika” második könyvében Arisztotelész hosszasan foglalkozik a magántulajdon
kérdésével. Platónnal vitatkozva fejti ki nézeteit, akivel ellentétben a magántulajdon előnyeit
hangsúlyozza. „A magáéval mindenki a legjobban törődik, a közössel már kevésbé, vagy csak
amennyire őt illeti….Nem véletlen az, hogy mindenki önmagát szereti legjobban, hanem
természetes dolog.” (1261b, 1263a) A közös tulajdonnál könnyen előfordul, hogyha a
nyereségben és a munkában nem egyforma a részesedés, vádaskodni fognak, hogy a nyereség
nem áll arányban a munkával. A magántulajdon örömet okoz az embernek, amit lehetetlenné
tesz, ha mindenki „enyémnek” mondja ugyanazt. Arisztotelésznek másfajta tapasztalati érve
is van még a magántulajdon mellett. Ha a közös tulajdon olyan jó lenne, akkor az terjedt
volna el, nem pedig a magántulajdon. A magántulajdon hiánya esetében olyan erényt sem
lehet gyakorolni, mint a jótékonykodás.
A „Politika” negyedik könyvében Arisztotelész a polisz társadalmi tagozódásával vet számot.
Nála nem az államban betöltött szerep határozza meg a társadalmi státuszt, mint Platónnál,
hanem a vagyoni helyzet. A lakosságnak (csak a szabadokat kell ez alatt értenünk) három
osztálya van, a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és a középosztály. Az állam stabilitását
az erős, széles középosztály adja. A vagyoni szélsőségek – ebben egyetért Platónnal – veszélyt
jelentenek a városállamra. (1295b-1297a) -----------------------------------

1.2. Az egyházatyáktól a skolasztikáig

Az utókorra hatást gyakorló görög gondolkodók sora nem zárult le Arisztotelésszel, de
vállalkozásunk kereteit meghaladja, hogy teljes részletességgel bemutassunk minden
fejleményt. Két jelentős mozzanatra majd később térünk vissza, a természetjog tárgyalásánál
érintjük a sztoikusokat, az utilitarizmusnál Epikuroszt.
A görög, hellén civilizáció dominanciáját a Római Birodalomé követte. Közismert, hogy a
rómaiak nem a filozófiájukról voltak híresek, viszont a jogtudomány művelésével hihetetlenül
kifinomult rendszert alkottak, amelynek eszköztárát a piacgazdaság intézményrendszerének
jogi megalapozásához a modern korban is felhasználták, illetve használjuk a mai napig. A
természetjog kapcsán még lesz egy rövid találkozásunk velük.
Ha a közgazdasági gondolkodás előzményeit kutatjuk, a görög filozófusok után az
egyházatyák munkásságának kell figyelmet szentelnünk. Kezdetben a keresztények egy
elnyomott, kis szektát alkottak, de tanításuk a hanyatló Római Birodalomban egyre jobban
elterjedt. I. Constantinus római császár társcsászárával Liciniusszal 313-ban kiadta a milánói
ediktumot, amely véget vetett a keresztényüldözésnek, valamint 325-ben kezdeményezte a
keresztény püspökök első egyetemes zsinatának, a nikaiai (niceai) zsinatnak az összehívását.
Ezzel a keresztény vallás olyan egységes teológiai és szervezeti keretekben fejlődött tovább,
amely lehetővé tette, hogy a Római Birodalom bukása után Európa szellemi alapja legyen.
Az apostolokat követő, a Kr.u. első század végével kezdődő a nyugati kereszténységben a 7.
századig, a keleti kereszténységben a 9. századig terjedő időszakot nevezzük az egyházatyák,
a patrisztika korának. Erre még inkább igaz az, amit a görögöknél már láttunk, a gazdasággal
kapcsolatos, elméleti igénnyel felvetett kérdések erkölcsi jellegűek, nem a mai
szaktudományos érdeklődéssel közelítettek a gazdasági tevékenységhez. ---------------------------

Az egyházatyák gondolkodásában egy sajátos kettősséget lehet megfigyelni, amellyel

fenntartják az őskeresztény egyházi közösségek hozzáállását koruk gazdasági intézményeihez.
Az erkölcsi ideál továbbra is a közösségi tulajdon, a magántulajdon nem az isteni, hanem az
emberi jog intézménye. Hasonlóképp, a rabszolgaság sem természetes intézmény, mert Isten
előtt minden ember egyenlő. Ezek a tételek ugyan élesen szemben álltak a koruk
szemléletével, gyakorlatával, de ez az egyházatyákat éppúgy sosem vezette forradalmi
ellenállásra, mint az őskeresztényeket. Az egyént akarták megtéríteni, megváltoztatni, nem az
intézményrendszert. A keresztényüldözés korában nem is jöhetett szóba, hogy az egész
társadalom számára alkossanak normákat, de amikor a 4. században a kereszténység
államvallássá kezdett válni, akkor is adottságként elfogadták a kor intézményeit. Jól mutatja a
helyzetet az alamizsnaosztás, ami a gazdagok kötelessége. Elvileg ugyan egyik ember sem
jogosult több gazdagságra, mint a másik, a valóságban az alamizsnálkodás csak enyhítette a
legnagyobb nyomort anélkül, hogy a társadalmi struktúra változott volna. ---------------------------

A Római Birodalom egy hosszú folyamatban felbomlott, 256-ban támadták meg először
Rómát a germán törzsek, 395-től kettészakadt a birodalom. Keleti része a Bizánci Birodalom
formájában 1435-ig fennmaradt, a nyugati része viszont 476-ban megszűnt, amikor a germán
Odoaker lemondatta a császárt, Romulus Augustulust, és Róma nyugati uralma befejeződött.
A népvándorlás évszázadai után a 8. századtól a Karolingok három évszázados uralma
következett a Frank Birodalom keretében, amely Nyugat-Európa nagy részén előkészítést és
átmenetet jelentett a késő antikvitásból a feudális középkorba. Ezen évszázadok alatt az
iszlám világ járt élen a tudományban, a filozófiában, a művészetben, az irodalomban, az
orvoslásban. Arab tudósok körében élt tovább a görögök matematika, fizika, kémia,
csillagászati és orvosi tudománya. Filozófiai munkáikat is lefordították arabra, héberre. 730-ra
az iszlám világbirodalom Spanyolországtól a Földközi-tenger medencéjén keresztül Kína és
India határáig terjedt (az Omajjád, majd az Abbászida-dinasztia alatt). 1085-ben a
spanyolországi Toledót visszafoglalták a móroktól, s az európai tudósok idesereglettek, hogy
a görög, zsidó, arab írásokat latinra fordítsák. Az ókori görögök munkáit a keresztény
teológusok sokszor az arab fordításokon keresztül, azok kommentárjaival ismerték meg. A
12-13. században más mediterrán (főként itáliai és szicíliai) városokban is sok fordítás
készült, ahol a keresztények, muzulmánok, zsidók szabadon keveredhettek és beszélgethettek
egymással. Ez elősegítette, hogy az ókori görög kultúra eredményei ne vesszenek el Európa
számára.
Az ókori Római Birodalom rabszolgatartó társadalmának felbomlásától a feudalizmus
kialakulásáig, stabilizálódásáig tartó viharos évszázadokban a tudás, a tanítás fennmaradása a
katolikus egyházhoz kötődött. A középkor legvirágzóbb időszakában, a 12-13. században a
szellemi fejlődés az egyetemekre koncentrálódott (a skolasztika kifejezés is az iskola latin
szavát rejti magában), ahol képzett szerzetesek filozófiát és teológiát tanítottak. Ez az átfogó,
teológiai, filozófiai világmagyarázat, a skolasztika tanítása foglalta magában a gazdaságra
vonatkozó nézeteket. Így nem meglepő, hogy a gazdaságról továbbra is morális szempontból
gondolkodtak, nem a gazdaság működését, a kereslet, kínálat, áralakulás elemzését tartották
feladatuknak.
A 13. században a feudális gazdasági berendezkedés meghatározó volt, a gazdaság
középpontjában az önellátó nemesi földbirtok állt, a társadalmi szerkezet stabil volt, a születés
többnyire egy életre meghatározta az ember társadalmi státuszát. Azonban új jelenségek is
feltűntek ebben a korban, a technika fejlődésnek indult, a városi gazdaság, a piacok kezdtek
megerősödni, feléledt a kereskedelem. Időszerűvé vált, hogy a skolasztikában újragondolják
azokat a kérdéseket, amelyek elődeiket is foglalkoztatták, azaz olyan kérdéseket, mint a
magántulajdon, a gazdasági tevékenység erkölcsi értéke, az igazságos ár, a kamatszedés
tilalma.
A skolasztika forrásai a Szentírás, az egyházatyák írásai, a római jog, a kánonjog, illetve a
görög filozófusok voltak. Az utóbbiak közül Platónt és követőit, az újplatonikusokat, valamint
Arisztotelészt kell kiemelnünk. A skolasztikusok módszere sajátos volt, amit mind az
oktatásban, mind a műveikben, a teológiai értekezésekben követtek. Ennek a lényege az volt,
hogy felvetettek egy kérdést, majd részletesen bemutatták a kialakult álláspontokat. A végén
megismerhetjük a szerző, a mester véleményét, érvekkel alátámasztva. Az érvelés során
folyamatosan hivatkoztak tekintélyekre.
A skolasztika meghatározó személyisége Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt. Családja a
legmagasabb rangú itáliai arisztokráciához tartozott, amelyet nagyon elkeserített, hogy fiuk a
dominikánus szerzetesek közé állt. Nápolyban, Kölnben és Párizsban tanult, majd tanított.
Teológiai rendszerébe beépítette Arisztotelész filozófiáját, összebékítve a hitet a racionális
tudással, amivel egyúttal elfogadhatóvá tette „a Filozófust” a kereszténység számára.
Aquinói Tamás a „Summa theologiae”-ben foglalkozott a magántulajdonnal. Fenntartja az
egyházatyák ama álláspontját, hogy a földet Isten az egész emberiségnek teremtette, ezért
egyik ember sem foszthatja meg a másikat a javaktól. Azonban a gazdálkodás, a kezelés és a
használat megilleti az embert, ehhez viszont szükséges a saját tulajdon. Ennek igazolására
éppúgy tapasztalatokra hivatkozik, mint Arisztotelész. Az ember gondosabb annak a
művelésében, ami az övé, mint ami közös. A felelősségi viszonyok is világosabbak, a közös
birtoklás gyakran konfliktusokat szül. Aquinói Tamásnál azonban a magántulajdon nem
abszolút, az ember inkább gondos sáfára a javaknak. Egyrészt az állam szabályozása a
magántulajdonra is kiterjed, másrészt a jótékonykodás addig a mértékig kötelesség, amíg az
nem veszélyezteti az adományozó és családjának társadalmi státuszát.
A keresztények számára az sosem jelentett erkölcsi gondot, hogy azokért a tevékenységekért
jövedelem jár, amelyek nyilvánvalóan munkával és költséggel járnak. A kereskedők esetében
ez nem mindig egyértelmű. Aquinói itt is hasonló megkülönböztetést tett, mint Arisztotelész,
aki a cserét a céljától függően ítélte meg. A kereskedő tevékenysége, profitszerzése akkor
fogadható el, ha az önfenntartását szolgálja, a hasznot jótékonykodásra fordítja, vagy a
munkája közszolgálat, mert a közösséget javakkal látja el. Ezek a motívumok széles körben
elismertek voltak a skolasztikusok és a kánonjogászok között.
A kor vitatott kérdése volt, hogy mi számít igazságos árnak. A római jogban az ár szabad
alku eredményeként alakult ki, csak feltűnő aránytalanság (laesio enormis - nagy kár) esetén
lehetett jogorvoslatot keresni. Ezt a középkori joggyakorlat alaposan kiterjesztve átvette, de ez
nem jelentett erkölcsi megoldást. Aquinói Tamás Arisztotelészre hivatkozva feltételezi, hogy
a cserétől mindkét fél hasznot remél, a szerződésekben a jogoknak és a kötelezettségnek
egyenlőknek kell lenniük. Ez akkor valósul meg, ha az ár megegyezik a dolog értékével.
Ebben a skolasztikusok egyetértettek, annál nehezebb rekonstruálni, hogy mit is tekintettek a
dolog értékének. Az elmélettörténészek véleménye a mai napig megoszlik a különböző
magyarázatok között, a viták eldöntésének az igénye nélkül csak összegezzük az alapvető,
meggyőzőnek látszó állításokat. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a középkorban szabad
piaci áralakulás nem volt, az árakat a különböző hatóságok szabályozták. Ennek az volt a
célja, hogy biztosítsák a termelési költségek megtérülését és ezzel a társadalom rendjét.
Fenntarthatóvá vált a nem versengő társadalmi csoportok fogyasztási szerkezete,
életszínvonala. A középkori világ statikus rendjében tehát az árrendszernek stabilizáló szerepe
volt, ami teljesen különbözik a versenyre épülő piacgazdaságtól. Ennek ismeretében kell
értékelnünk, hogy Aquinói Tamás tulajdonképpen azonosította az igazságos árat a tényleges
piaci árral, feltéve, hogy sem csalás, sem monopolista praktikák nem befolyásolták azt.
A kortárs elmélettörténészek közül többen rámutatnak arra, hogy nem lehet visszavetíteni a
modern kor közgazdaságtanának értékelméleti megoldásait a skolasztikusokra. Egyesek
ugyanis a munkaérték, mások a hasznossági értékelmélet előfutárainak tekintették, tekintik
őket. Az bizonyos, hogy amikor az igazságos ár kapcsán hol a munkára és a költségekre, hol a
jószág hasznosságára utaltak, nem a piaci ármechanizmus működését akarták megmagyarázni,
hanem egy erkölcsi követelmény, a kölcsönös igazságosság (ius commutativa) kritériumát
szándékoztak megragadni. --------------------------------------

Az igazságos ár mellett a skolasztikusokat a pénz és a kamat foglalkoztatta legélénkebben.

Akár a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz, akár Arisztotelészhez nyúltak, a kamatszedés
tilalmával találkoztak. Az egyházi zsinatok is rendre tiltották a kamatszedést, először csak
egyházi személyeknek, a 11. századtól mindenkinek. Ugyanakkor a piaci árucsere
terjedésével egyre nagyobb igény mutatkozott kölcsönök felvételére. Aquinói Tamás
miközben megerősítette az egyház hagyományos álláspontját, római jogból átvett
fogalompárokkal árnyaltabb véleményt fejtett ki. Különbséget tett az elfogyasztható és az el
nem fogyasztható jószágok között, a kölcsön és a bérlet között. A bort elhasználjuk, amikor
megisszuk, tehát nem lehet külön figyelembe venni a dolgot és a használatát. Ha viszont egy
házat adunk oda valakinek, a benne lakástól nem rombolódik le, tehát el lehet különíteni a ház
használatát és tulajdonát. A pénznek viszont használata adja a lényegét, tehát pénzt kérni a
kölcsönadásért, bűn. Az időnek nem lehet ára, hiszen az Isten ajándéka.
A kamatszedés tilalmának hátterében ott volt az a meggondolás, hogy a fogyasztási célra
felvett kölcsön mögött nagyobb valószínűséggel áll egy szükséghelyzetbe jutott személy, mint
a termelési célú hitel mögött. Aquinói Tamás részletes kazuisztikával4
egyes esetekre fejtette
ki azokat az okokat, amikor mégis több pénzt lehetett visszakapni, mint amennyit az ember
kölcsönadott. Ilyen volt a felmerült kár (damnum emergens) megtérítése, a késve
visszafizetett kölcsön, illetve a kockázatvállalás egyes esetei. Később a kompenzáció esetleg
kiterjedhetett az elmaradt haszonra (lucrum cessans), azaz az alternatív használat
elvesztéséből származó kárra. A középkor második felében azután intézmények sora tette
lehetővé, hogy a piaci vállalkozások mégis hitelhez jussanak. A societas (kereskedelmi
társaság), a járadék, a letét, a pénzváltás szabályozása mind lehetőséget adott burkolt
kamatszedésre. --------------------------

Aquinói Tamás még egy olyan fogalompárt vett át Arisztotelésztől, amelynek nagy
visszhangja lett a későbbi századokban. A társadalmi igazságosságról van szó, amit
részlegesen igazságosságnak nevez, mert magánszemélyekre vonatkozik. A személy
személyhez való viszonyát a kölcsönös igazságosság (ius commutativa) határozza meg, ami a
cserében is megnyilvánul (Arisztotelésznél ez a kiigazító igazságosság nevet kapta). A
közösség és az egyén kapcsolatát az osztó igazságosság (ius distributiva) szabályozza, mert a
közös dolgokat arányosan osztja meg az egyes emberek között.
A társadalmi igazságosság mibenléte a mai napig kifogyhatatlan viták forrása. Amikor ma a
közgazdászok, szociológusok, politológusok arról vitatkoznak, hogy mi legyen a piac és mi az
állami újraelosztás hatóköre, a gazdasági hatékonyság mellett milyen erkölcsi szempontokat
kell figyelembe venni, akkor a kiindulópont a kölcsönös és az osztó igazságosság fogalma.
Vajjon helyes-e az igazságosság két külön fajtáját különböztetni, úgymint a kölcsönös és az
osztó igazságot. Feleletül ezt kell mondani: A részleges igazságosság…magánszemélyekre vonatkozik
------------------------------

2. A kapitalizmus erkölcsi igazolódása

Akármennyit finomodott a kamat megítélése, az áralakulás leírása a skolasztika évszázadai
alatt, a piacgazdaság működésének alapját jelentő profitszerzés, - felhalmozás mint cselekvési
motívum a középkor folyamán végig erkölcsileg elítélendő maradt – hasonlóan az ókori görög
filozófusok álláspontjához. Ezért nem magától értetődő, hogy a kapitalizmus hogyan vált egy
erkölcsileg elfogadott renddé, amely erkölcsi legitimáció a piacgazdaság tudományos igényű
tanulmányozása, azaz a közgazdaságtudomány kifejlődése felé is megnyitotta az utat.
Természetesen annak a hatalmas átalakulásnak mind a gazdaságtörténeti, mind a
szellemtörténeti rekonstrukciója, ami a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetet
jelentette, könyvtárnyi szakirodalom tárgya. Itt most csak felvillantunk néhány nagyhatású
értelmezést, amelyek törekedtek megérteni a kapitalizmus erkölcsi legitimációjának
problematikáját.
Az értelmezések egyik vonulata vallási, teológiai elméletekben talált magyarázatot arra, hogy
miért változott meg a pénzszerzés, a vagyonfelhalmozás erkölcsi megítélése, a másik vonulat
a társadalom-, politikafilozófiai elméleteket lát a háttérben. Mindkét megközelítés közös
abban, hogy a kapitalizmus erkölcsi legitimálódását nem céltudatos szellemi munkálatok
eredményének tartja, hanem vallási, teológiai, illetve filozófiai elgondolások nem szándékolt
következményének. Ezt akarjuk érzékeltetni azzal a kifejezéssel, hogy a kapitalizmus
erkölcsileg igazolódott, nem pedig igazolták.

2.1. A protestáns etika alapozta meg a kapitalizmust?

A 20. század legelején Németországban a gazdaságtörténészek, szociológusok között kedvelt
téma volt a kapitalista átalakulás leírása. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a
közgazdaságtudományt már a 19. században is egy történeti iskola kereteiben művelték. ----------
A legnagyobb hatású mű ebben a témakörben Max Weber (1864-1920): „A protestáns etika és
a kapitalizmus szelleme” című tanulmánya (1905), amely reflektál a kortárs szerzők
gondolataira. Weber teljesen nyilvánvalónak tartja, hogy az anyagi javak megszerzésének
vágya, a pénzsóvárság mindig jelen volt az emberi történelemben. Az sem új jelenség, hogy a
kisebbségek, amelyek állami pozíciók megszerzéséből ki vannak zárva, fogékonyak a
pénzfelhalmozásra mint a befolyásszerzés számukra egyetlen elérhető lehetőségére. A
kapitalista szellem mibenlétének megvilágításához Benjamin Franklin: „Tanács egy ifjú
kereskedőnek” című írásából (1748) idéz. -----------------------

Ennek nyomán és sok más történeti példa alapján fogalmazza meg alapkérdését, nevezetesen
hogyan magyarázható, hogy pénzszerzés, ami a tőkés fejlődés középpontjában, a 14-15.
századi Firenzében erkölcsileg aggályos, legjobb esetben megtűrtnek számított, az a 18.
századi Pennsylvaniában erkölcsileg dicséretes életvitel, ott, ahol nyoma sem volt semmiféle
nagyobb ipari vállalkozásnak, a bankok is kezdetlegesen működtek.
Weber a protestantizmus hatásával indokolja a paradoxnak tűnő jelenséget. A protestáns
felekezetek prédikátorai, teológusai nem tartották erkölcsi értéknek a világi javakra való
törekvést mint öncélt. Azonban a tanításuknak volt egy nem szándékolt mellékhatása. Ebből a
szempontból a kálvinizmusnak volt kiemelkedő jelentősége, amelynek fontos dogmája a
kegyelmi kiválasztás tana. Ennek lényege, hogy Isten eleve eldöntötte, melyik ember üdvözül
és melyik nem, függetlenül az illető hitétől és tetteitől. Ez bizonytalanságot válthatott ki a
hívőkből. A lelkipásztorok kétféle jó tanácsot adtak a szorongás feloldására. Egyrészt a hívő
tartsa magát kiválasztottnak, hiszen a kételkedés „rossz jel”. Másrészt végezze hivatását
fáradhatatlanul, és megadja a kegyelmi állapot biztonságát. A hívőknek így rendszeresen
kellett tevékenykedniük az üdvözülés bizonyossága (certitudo salutis) érdekében. Ebben a
rendszeres életvitelben látja Weber a racionális kapitalista magatartás megalapozását. A
szerzésvágy felszabadítása együtt járt a fogyasztás aszkétikus korlátozásával, ami kedvezett a
tőkeképződésnek. Egy metodista prédikátort idézve: „Minden keresztényt arra kell
buzdítanunk, hogy szerezze meg, amit tud, s takarékoskodjon, ahogy tud, azaz tehát, ami
ennek eredménye: legyen gazdag.” (Weber 1982, 278. o.) -------------------------------------

2.2. A pénzszerzés szelíd szenvedélye

Max Weber elméletének vitája kapcsán felmerült a kritikák között, hogy a kapitalista szellem
megszületésénél figyelembe kellene venni a reneszánsz és a későbbi társadalomfilozófia
hatását. Ezzel foglalkozik Albert O. Hirschman (1915-2012), aki „Az érdekek és
szenvedélyek” című tanulmányában a 17-18. sz.-i társadalomtudomány érveit vizsgálja a
kapitalizmus mellett annak győzelme előtt. A mi témánk szempontjából ez azért érdekes, mert
az önérdekkövetés erkölcsi igazolódása egyúttal a profitszerzését is jelenti, ami viszont
alapvető a piacgazdaság működéséhez. Hirschman egy olyan két évszázados folyamatot
rekonstruál, amelynek úgyszintén nem szándékolt mellékhatása volt a kapitalizmus erkölcsi
igazolása. Már Niccolò Machiavelli (1469-1527) felhánytorgatta, hogy a morál- és politikai filozófiák
képzeletbeli köztársaságokkal és monarchiákkal foglalkoztak és nem a dolgok tényleges
igazságával. A matematika, a mechanika, a csillagászat fejlődése felcsillantotta a reményt,
hogy az emberi cselekedetek mozgástörvényei éppígy felfedezhetőek. A mind gyakrabban
kirobbanó háborúk és polgárháborúk következtében 17. sz.-ra szilárd meggyőződéssé vált,
hogy a morálfilozófiai és valláserkölcsi előírások már nem képesek visszaszorítani az ember
romboló szenvedélyeit. Az emberi természet reális feltárásával akartak új megoldásokat
találni. Az egyik elképzelés szerint a romboló szenvedélyeket el kell nyomni, ha szükséges erőszakkal
is. Ha a szenvedély veszélyes következményekkel járna, be kell avatkoznia az államnak is. A
Szent Ágoston-i gondolatot Kálvin (1509-1564), majd Thomas Hobbes (1588-1679), angol
filozófus elevenítette fel. Nem volt hosszú életű elgondolás, mert nyilvánvalóak voltak az
állami önkény veszélyei. A második út az volt, hogy a szenvedélyeket valahogyan fel kell
vértezni, hogy az erény irányába terelődjenek ---------------------------

A 17. században végül is elfogadott lett a szenvedélyek kiegyensúlyozásának eszméje, amely

mögött ott állt az emberi természet pesszimista felfogása. A következő évszázad viszont
elhozta a szenvedélyek és az emberi természet rehabilitációját. Érdekes módon ez nem járt
együtt a szenvedély-kiegyensúlyozás receptjének elvetésével. Azokat a szenvedélyeket,
amelyeknek az ellensúly szerepét szánták, érdeknek kezdték nevezni. -----------------

A 16. században még Nyugat-Európa szerte általános értelemben használt érdekfogalom a 17.
század végére gazdasági tartalommal telítődött meg. Az az elgondolás, amely szerint a
szenvedélyeket érdekkel kell ellensúlyozni, eredetileg csak annyit jelentett, hogy az ember
törekvéseit rendezett, ésszerű módon kell követni. Az érdek szó jelentésváltozásával ennek az
értelme is megváltozott. Azok a szenvedélyek kerültek a megzabolázó érdek helyzetébe,
amelyeket addig a legkártékonyabbaknak, legmegvetendőbbeknek tartottak, a fösvénység, a
kapzsiság, a nyereségvágy. Felmerül a kérdés, hogy az érdek hogyan redukálódhatott a
pénzszeretetre. Feltehetően a gazdálkodásban rejlő racionális kalkuláció csábíthatott erre. A
pénzszeretet más szenvedélyekkel ellentétben állandó, kitartó, kiszámítható, a pénz
felhalmozása lehet öncél. Erre utal, hogy a kortársak szemében a pénzcsinálás, a
kereskedelem ártatlan, szelíd foglalatosság volt. Jól tetten érhetjük ezt Montesquieu-nél „A
törvények szelleme” című nagy hatású művében: „a kereskedelmi szellem magával hozza a
mértékletesség, a gazdálkodás, az önmérséklés, a munka, az okosság, a nyugalom, a rend és a
szabály szellemét. És amíg ez a szellem uralkodik, az általa teremtett gazdagságnak semmi
rossz hatása sincs” (Idézi Hirschman 1998, 79. o.). „…szinte általános szabály: ott, ahol az
erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök…”
(Idézi Hirschman 1998, 67). Az eredeti tőkefelhalmozás folyamatát ismerve a mi szemünkkel
nézve furcsának tűnik ez a beállítás, de a korszak háborús öldökléseivel összevetve már
jobban megérhetjük ezt az álláspontot. Ebben és az előző alfejezetben olyan szellemtörténeti
eszmefuttatásokat ismertünk meg,
amelyek a mai napig meghatározzák a gondolkodásunkat a szóban forgó korszakról. Akár a
teológiai, akár a társadalombölcseleti elméletekre vonatkozó későbbi interpretációkat vesszük
szemügyre, minden velük szemben felhozott kritikát figyelembe véve is megállapíthatjuk, a
16. és 18. század között lezajlott egy olyan szemléletváltozás, amely lehetővé tette a
kapitalizmus erkölcsi igazolódását, és ezzel a gazdaság új típusú vizsgálatát. -----------------------

3. A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai

A 2. fejezetben áttekintett folyamatokkal párhuzamosan a gazdaságról való gondolkodás
addig szokatlan formája is kibontakozott. Értekezések, vitairatok, pamfletek születtek,
amelyeknek szerzői többnyire kereskedők, üzletemberek voltak, s az uralkodónak, illetve a
környezetének akartak tanácsot adni, hogyan lehet előmozdítani az uralkodó és ezzel az
ország gazdagságát. Ezt a korszakot szokták merkantilizmusnak nevezni, amely magában
hordozza a latin mercator, kereskedő szót.
A merkantilizmus nem olyan közgazdasági iskola, irányzat, mint amilyenekkel a
későbbiekben találkozni fogunk, kezdve a fiziokráciával. Nemcsak azért, mert a
közgazdaságtudomány mint önálló diszciplína még nem fejlődött ki ennek keretében, hanem
mert a merkantilizmus nagyon eltérő értelmezést, értékelést kapott a következő
évszázadokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az utódok nézeteiktől függően elvetik a
merkantilisták nézeteit, mint például Adam Smith, vagy nagyra értékelik, mint a német
történeti iskolából Schmoller és később Keynes. Már az sem egyértelmű, hogy a
merkantilizmus mekkora időszakot ölel fel. Az elmélettörténet könyvek hol a 16. századtól a
18. század közepéig terjedő korszak egészét idesorolják, hol csak a 17. századtól számítják, a
megelőző időket bullionizmusnak (bullion – nemesfém-rúd) nevezve, illetve a bullionizmust a
merkantilizmus korai szakaszának tekintik. Ráadásul nemcsak a kereskedők, üzletemberek,
hivatalnokok fogalmaztak meg véleményeket a kereskedelemről, az állam gazdagságáról.
Ugyanebben az időszakban filozófusok, társadalom-, sőt természettudósok fontos lépéseket
tettek a pénzelmélet, a kutatási módszerek fejlesztése terén. A szerzők egy csoportja pedig
már átmenetet képez a szabad versenyt elfogadó klasszikus politikai gazdaságtan felé.

3.1. Kereskedők a gazdaságról

A 16. században a kapitalizmus csíráinak megjelenése mellett kezdtek kialakulni a
nemzetállamok, legalábbis Angliában és Franciaországban. A középkori Európa világképét
meghatározó katolikus egyház ereje gyengült, a politikára az államérdek, a nemzeti érzés
erősebb hatással volt, mint a hagyományos vallási normák. Amint már fentebb többször
utaltunk rá, a 16-17. század a kegyetlen, államok közötti és polgárháborúk kora volt,
gondoljunk csak a harmincéves háborúra 1618-1648 között. 1600 és 1667 között Európában
egyetlen évig volt béke. A háborúskodások pénzügyi hátterének megteremtéséhez az
uralkodónak szüksége volt a kereskedők, a fejlődésnek induló polgárság támogatására, ami
szerepüket felértékelte.
Súlyos gondokat okozott az 16. században jelentkező inflációs folyamat, amelyet az
uralkodók pénzrontása mellett az Amerikából Európába, elsősorban Spanyolországba áramló
arany táplált. Az áremelkedések a szegényebb rétegekre fokozott terhet róttak. Angliában a
mezőgazdaság kapitalizálódása, a „bekerítések” nincstelen réteget termeltek ki, akiket a 16.
században meghozott szegénytörvények sorával igyekeztek kordában tartani.
Franciaországban a jobbágyok növekvő megsarcolásával jutott jövedelemhez az uralkodó, az
angliaihoz hasonló kapitalizálódás nem tudott elindulni a mezőgazdaságban.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy keresték a gazdagság forrását, amiben a
kereskedelem mellett az adózásra képes népesség, valamint a foglalkoztatás növelése is
központi kérdésnek számított.
A 16. században még nagyon egyszerű választ adtak arra, hogy hogyan lehet megóvni egy
állam gazdasági erejét. Ekkoriban hajlamosak voltak azonosítani a gazdagságot a
felhalmozott arannyal és a nemesfémekkel általában. Innen adódott a már említett buillonista
kifejezés. Ebből a korból Thomas Gresham (1519-1579) angol bankár, pénzügypolitikus neve
maradt fenn a róla elnevezett „Gresham törvény” folytán. Eszerint a rossz pénz kiszorítja a jó
pénzt, azaz ha az egyik pénzt rontják, akkor mindenki ezzel próbál fizetni, viszont ha a jóhoz
hozzájutnak, kivonják a forgalomból és felhalmozzák. -----------------------

A 17. század elején körvonalazódott a merkantilizmus központi tétele, a külkereskedelmi

mérleg többlet gondolata. Az állam nemesfém készletének megőrzése érdekében tiltották az
érmek és aranyrudak exportját. A gazdagság gyarapodását a merkantilisták szerint a
külkereskedelem révén lehet elérni, mert azt feltételezték, hogy az egyik nemzet csak a másik
kárára növelheti a vagyonát és a gazdasági erejét. A profit ugyanis abból ered, hogy a
drágábban adnak el, mint ahogy vásárolnak, ami egy államon belül kiegyenlítődik. A
kereskedelem volumenének növekedése megköveteli a nemesfém mennyiségének a
növekedését, aminek az az előnye is megvan, hogy olcsóbbak lesznek a hitelek és nőnek a
profitok. A gazdagság növekedéséhez fontosnak tartották a népesség növekedését, a béreket
pedig alacsonyan kell tartani, hogy az exporttermékek versenyképesek maradjanak. A
magasabb bérek egyébként is fellazítják a munkaerkölcsöket, lustaságra, züllésre csábítanak. ------------

Az angol merkantilizmus legnagyobb hatású képviselője Thomas Mun (1571-1641), aki a Brit
Kelet-Indiai Társaság igazgatója és nagyon gazdag kereskedő volt. A Társaságot támadások
érték, hogy kereskedelme káros a kereszténységre, mert Európából, különösképp Angliából
kiáramlik a nemesfém. Mun egyik műve erre válaszol, a másik nagyhatású, számos kiadást
megért írását fia jelentette meg a halála után 1664-ben „Anglia kincse, mely a
külkereskedelemből fakad” címmel. Mun elutasította, hogy az állam gazdagságát, a nemesfém
készletek magas szintjét a kereskedelem korlátozásával érjék el. A kedvező kereskedelmi
mérleg mellett érvelt, amit a kormányzat beavatkozásával lehet elérni. A kormányzatnak az
olcsó nyersanyagok behozatalát, az ipari termékek kivitelét kell támogatnia
kereskedelempolitikájával. A külkereskedelmi mérlegtöbbletet nem minden egyes országgal
kell elérni, hanem összességében.
Az angol monarchiában a merkantilista szemléletnek megfelelően az állam erőteljesen
beavatkozott a gazdaságba, nemcsak a külkereskedelmet szabályozták, hanem a vállalkozások
működése engedélyhez kötött volt, a versenyt szigorúan korlátozták. A szabályozások még a
középkori céhrendszerre épültek. A 17. században azonban a monopoljogok adományozása
fokozatosan az uralkodótól a parlamenthez került, ami viszont nem sok erélyt mutatott a
gazdaság működésébe beavatkozó jogi szabályok megalkotásában, a megfelelő bürokrácia is
hiányzott a meglevők kikényszerítésére.
Franciaországban az állam sokkal mélyebben és tartósabban avatkozott be a gazdaságba.
Elméletileg a franciák kevesebb említésre méltót alkottak, de egy szerzőről feltétlenül meg
szoktak emlékezni. Antoine de Montchrétien (1545-1611) drámaíró, vállalkozó 1615-ben
megjelent „Traité de l´économie politique” című írásában tartalmilag nem hoz újdonságot az
addig ismert merkantilista nézetekhez képest, de a mű címében felbukkan a „politikai
gazdaságtan” elnevezés.
XIV. Lajos pénzügyminiszteréhez, Jean Baptiste Colbert-hez (1619-1683) kötődik a
merkantilista gazdaságpolitika nagyon erőteljes bevezetése. Az ipart állami támogatással,
adókedvezményekkel, monopoljogok adományozásával és vámvédelemmel fejlesztették.
Felállítottak állami tulajdonú manufaktúrákat is. Részletesen szabályozták az ipari és a
mezőgazdasági termékek árát és minőségét. A szabályozás végrehajtásához iparfelügyelőket
alkalmaztak. Egyes iparágak valóban fellendültek, de a túlzott bürokrácia gátolta is a
kézműipar fejlődését. A colbertizmus, illetve az erőltetett iparosítás nagy vesztese a
mezőgazdaság lett.
A merkantilizmus Európa más országaiban is hódított, Hollandiában, Flandriában,
Spanyolországban, az olasz fejedelemségekben. A Habsburg Birodalomban, a német
fejedelemségekben, Skandináviában a merkantilizmus helyett kameralizmusról beszélhetünk,
amely a harmincéves háború után alakult ki, éppen a háborús pusztítás helyrehozása
érdekében. A camera szó a kincstárra utal, és gyakorlati államtudományt értettek alatta.
Azokat a hivatalnokok képzéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket tartalmazta,
amelyek az uralkodó érdekeit és az alattvalók boldogulását szolgálták. Gazdaságpolitikai
eszközrendszere megegyezik a merkantilizmuséval (iparvédelem, védővámok,
külkereskedelmi mérlegtöbblet, a népességnövekedés támogatása, a gazdasági tevékenység
szigorú szabályozása stb.), de a gazdagság nem cél, hanem csak az alattvalók boldogságának
eszköze. A kameralizmus tanítására a 18. század első felétől Poroszországból kiindulva
egyetemi tanszékek sorát állították fel. A kameralizmus befolyása végighúzódik a századon, a
18. század végén adja át a helyét a nemzetgazdaságtannak. -------------------------------------------
3.2. A mennyiségi pénzelmélet kialakulása
A pénz értékének változása, egyértelműbben fogalmazva az uralkodók pénzrontása és az
ebből fakadó áremelkedés nem volt ismeretlen jelenség a középkorban sem. Elméleti
magyarázat iránt akkor támadt érdeklődés, amikor Amerika felfedezése után óriási
mennyiségű nemesfém áramlott Spanyolországba és azon keresztül Európa, általános
áremelkedést okozva. ------------------------------------------

Spanyolország számára nem pusztán az áremelkedés okozott gondot, hanem az, hogy a
nemesfém úgy áramlott ki az országból, hogy nem generált termelést, és ijesztő
külkereskedelmi mérleghiány alakult ki. Mun és más merkantilisták számára Spanyolország
volt az elrettentő példa, amely mutatja, hogy mivé válik egy ország a hatalmas nemesfémkészlete ellenére, ha
nincs kézműipari exportja. Ilyen háttér mellett nem meglepő, hogy
egyidejűleg spanyol teológusok és merkantilisták hosszú sora vizsgálta az árak és
pénzmennyiség változásának összefüggését.-------------------------------

Jean Bodin (1530-1596) francia jogtudós és filozófus megfogalmazásában lett közismert a

mennyiségi pénzelmélet. Bodin is vizsgálta az áremelkedések okát, és öt kiváltó okot fedezett
fel: az arany és az ezüst bőségét, a monopóliumok létét, a javak ritkaságát, amelyet az export
okoz, a királyok és a nemesek luxusa, valamint a pénzrontás. Az alapvető ok ezek közül az
arany és az ezüst bősége.
Bodin mennyiségi elméletét átvették a merkantilisták. A 17. század közepére azonban a
problémák már másképp vetődtek fel. A nemesfémek beáramlása lelassult, a kereskedelemhez
szükséges pénz szűkös lett. Úgy gondolták, hogy a pénz ösztönzi a kereskedelmet, ezért
igyekeztek protekcionista politikával az országban tartani a nemesfémeket. Itt tehát
visszakanyarodtunk azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket a 17. századi merkantilizmus
bemutatásánál kifejtettünk.
Még ugyanebben a században történtek további fejlemények a pénzelméletben, de ezeket
majd a szóban forgó szerzők bemutatásánál tárgyaljuk.

3.3. A politikai gazdaságtan gyökerei

A 17. század második felére a kapitalizmus fejlődésében új jelenségek terjedtek el. A nagy
kereskedelmi társaságok igyekeztek megőrizni kiváltságaikat, ebből a körből került ki a
merkantilista szerzők többsége is. Ennek ellenére az országok, régiók közötti árkülönbségek
kezdtek kiegyenlítődni, a profit csökkenni. A kereskedők érdeklődése a termelés felé fordult,
gyakran integrálták a vállalkozásukba. Az átalakulás ennél is lényegesebb forrása, hogy a
céhmesterek egyre nagyobb számban kapitalista vállalkozásba fogtak. A termelő tőkések
azután a kereskedelem területén is szerencsét próbáltak. A merkantilista versenykorlátozás
már egy meglehetősen széles réteg érdekeit sértette.
A gazdasági struktúra átalakulásával párhuzamosan lezajlott az a szellemtörténeti folyamat,
amellyel az előző fejezetben foglalkoztunk, és amelyre ráépülhetett az az individualista
filozófia, amely a klasszikus liberalizmus alapja lett. A gazdasági életre nézve ennek az lett a
következménye, hogy a kapitalista vállalkozót már sem a tradicionális középkori erkölcsi
kötelékek, sem az állami, adminisztratív akadályok nem gátolták a profitszerzésben, a vagyon
felhalmozásban.
Ugyanerre a korra esik a természettudományos, ok-okozati összefüggésekre összpontosító
gondolkodás elterjedése, amely új hátteret adott a közgazdasági vizsgálódásnak is. Erre a
későbbiekben még részletesebben visszatérünk.
A 17. század második felében felbukkant olyan gondolók sora, akik egyrészt kötődtek a
merkantilista nézetekhez, másrészt előkészítették az utat a klasszikus politikai
gazdaságtanhoz. Egyik kiemelkedő alakjuk William Petty volt. -----------------------------

William Petty nevéhez mindenekelőtt a „politikai aritmetikát” szokták kötni, ami

tulajdonképpen a mennyiségi módszerek bevezetését jelenti a társadalmi jelenségek
vizsgálatába. Petty Francis Bacon (1561-1626) nagy csodálója volt, aki az ókori görögök és
skolasztikusok többségére jellemző logikai, deduktív megismerési módszerével szemben az
empirizmusra építő indukció híve volt. A 17. századi természettudományokban, kiváltképp a
fizikában a mennyiségi mérések vették át a fizikai objektumok érzékelhető
jellegzetességeinek korábbi leírását. Az új, mechanisztikus világkép egyik nagyhatású
támogatója volt Thomas Hobbes (1588-1679), aki Petty Párizsban a személyi titkára lett. A
korabeli megismerési módszereket érvényesítette Political Arithmetic című művében. Petty-t
gyakran nevezik a statisztika atyjának, valójában leírásai kevés rendelkezésre álló adat alapján
végzett durva becslések, inkább kísérletek statisztikai vizsgálatokra. Például London
lakosságát népszámlálás hiányában a házak számából, a járványmentes időszakban, valamint
a pestises évben történt halálozási arányból igyekezett megbecsülni. A házak számára is csak
abból a feljegyzésből tudott becslést adni, amely az 1666-as nagy londoni tűzvészben leégett
házakra vonatkozott. Petty Írország politikai anatómiájában számszerűsíteni akarta Írország
nemzeti jövedelmét és nemzeti vagyonát. Elméleti szempontból figyelemre méltó, hogy a
nemzeti jövedelmet azonosította a kiadásokkal.
Petty pénzről alkotott véleményében találunk merkantilista vonásokat, látott kapcsolatot a
pénz mennyisége és a gazdasági aktivitás között, de Írország példája alapján nem gondolta,
hogy a kereskedelmi mérleg többlet garancia lenne egy ország gazdagságára. Fő pénzelméleti
hozzájárulása abban áll, hogy az optimális pénzmennyiség meghatározásánál bevezette a pénz
forgási sebességének fogalmát.
Petty legrendszeresebben a közpénzügyek, azon belül is az adózással kapcsolatos véleményét
fejtette ki. A mai szakemberek számára sem idegenek olyan elvek, mint hogy az adókat
gazdaságosan lehessen beszedni, könnyen befizetni, az adójogszabályok világosak legyenek,
az adókban érvényesüljön az arányosság. Utóbbi azt is jelentette, hogy az adózással nem
szabad módosítani a jövedelmek eloszlását. --------------------------------------

A politikai gazdaságtan gyökereinek feltárásánál ki kell térnünk John Locke (1632-1704)

angol filozófusra, aki az empirizmus egyik meghatározó alakja, a liberalizmus politikai
eszméinek egyik első összefoglalója, a korai brit felvilágosodás legnagyobb alakja és emellett
orvos volt. ------------------------------------

Közgazdasági szempontból Locke legérdekesebb nézeteket a pénzelmélet terén fejtett ki. Nem
alkotott átfogó közgazdasági munkát, hanem nézeteit gyakorlati kérdések kapcsán fogalmazta
meg különböző esszékben, írásokban. A legismertebb ezek közül a „Some Considerations of
the Consequences of the Lowering of Interest and Raising the Value of Money” című
pamfletje (1691). Akkoriban arról folyt a vita, hogy az állam jogi úton leszorítsa-e a
kamatlábat, valamint arról, hogy a pénz névértékének törvényben deklarált felértékelésével
mérsékelhetné-e a pénzhiányt Angliában, serkentené-e a kereskedelmet, és megakadályozná-e
a pénzkiáramlást az országból.
Locke annyiban elfogadta a merkantilista szemléletet, hogy fontosnak tartotta a kereskedelmi
mérlegtöbbletet. Ugyanakkor határozottan elutasította, hogy a kamatlábat törvénnyel
próbálják a piacon kialakuló szint alá szorítani. Az emberek úgyis csak kijátszanák a
törvényt. Pénzhiány esetén éppúgy nem lehet jogi szabályozással leszorítani a kamatlábat,
mint éhínség idején az élelmiszerek árát. Locke megkülönböztette a természetes és a törvényes
kamatlábat, a természetes kamatot a kereslet-kínálat alakulása határozza meg. Szerinte az
lenne az ideális, ha a kettő között jelentéktelen lenne az eltérés.
Hasonlóképp elvetette, hogy a pénz névértékének felértékelésével, azaz a tényleges nemesfém
tartalom feletti névérték jogi előírásával próbálják növelni a pénzmennyiségét. Ez szerinte
először a társadalom becsapását jelentené, másodszor a piac úgyis a tényleges
nemesfémtartalom szerint értékelné a pénzt.
Ezek az elgondolások Locke-ot a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőivel rokonítják.
Megkülönböztette a pénz árát és vásárlóerejét. A pénz árán a pénz használati díját, a kamatot
értette. A pénz vásárlóerejét és a termékek árát szerinte egyedül a pénzmennyiség és az adott
termékből rendelkezésre álló mennyiség hányadosa határozza meg, nem pedig a kamatláb. A
kamatláb közvetlenül nem hat a pénz vásárlóerejére, csak a kereskedelem élénkítésén vagy
akadályozásán keresztül változtatja meg a kinnlevő pénz- és árumennyiséget, és ezen
keresztül az árakat. Locke munkássága újabb adalék a mennyiségi pénzelmélet fejlődéséhez,
nála az árszínvonal mindig arányos a pénzmennyiséggel. ----------------------------

4. A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere

A közgazdasági gondolkodás egész történetére igaz, hogy más tudományágak eredményei
hatottak rá, ahogy erre a bevezetőben már utaltam. Különösen intenzív volt más
tudományterületek befolyása abban az időszakban, amikor a közgazdaságtan mint önálló
tudomány kialakult, és amikor tudósok gyakran műveltek több tudományterületet, képesek
voltak egyszerre átlátni a fizika, a matematika, a filozófia terén történt haladást. Az
alábbiakban két témát emelünk ki. Mind a fiziokraták, mind Adam Smith közgazdasági
gondolkodása a természetjogra épült, ami a görögök óta végigkísérte az európai filozófiát, de
– mint látni fogjuk – jelentős tartalmi változásokon ment keresztül a 18. századig. Az
elmélettörténet könyvek általában egy bekezdés erejéig meg szoktak emlékezni arról, hogy a
fiziokratákra, illetve Adam Smith-re hatott a newtoni mechanika, a formálódó
természettudományos világkép és korabeli filozófia. Mi most egy kicsit részletesebben
szemügyre vesszük azt a filozófiai hátteret, ami a megszülető új tudomány módszertanát
befolyásolta.

4.1. A természetjog
A görög filozófiai gondolkodásban kezdettől fogva különbséget tettek a természetjog és az
ember alkotta jog, azaz a pozitív törvények között. Ez azt jelentette, hogy a természet örök
rendjéből levezethetőek alapelvek, jogok, kötelezettségek, amelyek az emberi értelemmel
megismerhetőek, és amelyek érvényessége független az ember vagy az állam elismerésétől,
ezért az emberi jog értékmérője.
Ez a megkülönböztetés a sztoikusoknál fogalmazódott meg egy olyan rendszerben, amely a
későbbiekre is nagy hatást gyakorolt mind a középkorban, mind az újkorban. A sztoikusok
szerint az anyagi világot áthatja a szellemi alapelv, a logosz, amely megadja a világ
elrendezését, harmonikus rendjét. Ez az isteni logosz megjelenik az emberi értelemben is, az
emberi természet sajátossága pedig az értelem. Ennek helyes értelemként (orthosz logosz) kell
működnie, hogy az ember elérje a tökéletességét és ezáltal a boldogságát, ahogy ezt már
Arisztotelész is vallotta. Az embernek tehát összhangban kell élnie az ész által uralt és
vezérelt természetével. A jogban is ez az ésszerűség fejeződik ki. Ebben az elgondolásban
harmónikusan kapcsolódnak össze a természeti és az erkölcsi törvények, a természetjog és az
ésszerűség joga egybeesik. A természeti törvény állandó és egyetemes törvény minden nép
számára, minden írott törvény felett áll. Ezzel a sztoikusok kilépnek a polisz világából az
univerzumba, a polisz polgára helyett az embert vizsgálják. Az emberi méltóságra helyezik
hangsúlyt, az ember mint a világ polgára természetes jogokkal rendelkezik. Ezzel eljutottunk
az egyetemes emberi jogok elismerésének küszöbére. -------------------------------

Míg a skolasztikát, illetve az egész középkori keresztény filozófiát áthatotta a természetjogi

gondolkodás, a 17. században a filozófiai gondolkodás mélyreható változáson ment keresztül.
René Descartes (1596-1650) szembefordulva a skolasztikus filozófiával, minden addig
igaznak tartott ismeretet kételkedéssel fogadott, s csak a racionális érveléssel megerősíthetők
érvényességét ismerte el. Amint láttuk, az észnek, az értelemnek az ókori görögöknél vagy a
középkori skolasztikában is fontos szerepe volt. Csakhogy ott az ész a világ ésszerűségéből
való részesedést jelentette, míg Descartes-tól kezdve a megismerő ész szubjektivizálódik a
megismerendő objektív világgal szemben. Descartes a biztos, egyértelmű megismerést kereste,
ezért a matematika, a megismerés tisztán deduktív tudománya vált példaképévé.
A középkori természetjogi gondolkodás másik jellegzetessége volt, hogy az emberi
természetet, a természet egészét teleologikusan értelmezte. Minden véges létező valamilyen
teloszra, célra irányul és ennek megvalósításában éri el a tökéletességét. Ezeknek a céloknak a
követése egy beléjük oltott hajlam, ami ontológiai adottság. Az élőlényeknél ilyen például az
ön- és fajfenntartás, az embernél ezeken kívül Isten megismerése. Az újkorban a teleológikus
mozzanat elhalványul vagy el is tűnik a világképből, helyét egyre inkább kizárólagosan a
természettudományokból átvett oksági, kauzális összefüggések veszik át. A középkori
harmonikus világkép szétesését a természetjog túlélte, s megváltozott tartalommal fontos
szerepet játszott az újkor politikai és közgazdasági gondolkodásában. -----------------------

Az újkori természetjog képviselői közül azoknak az elméletébe pillantunk bele, akiknek a

közvetlen hatásuk volt a közgazdásági gondolkodásra a fiziokratákon vagy Adam Smith-en
keresztül.------------------------

Thomas Hobbes angol filozófusról már tettünk említést más összefüggésben, de a

természetjogi munkássága is nagyhatású. Nála az ember nemhogy nem társas lény
természeténél fogva, hanem kifejezetten aszociális lény az ember. A természetes állapot a „bellum
ominum contra omnes”, a mindenki harca mindenki ellen. Ezen az állapoton társadalmi
szerződés megkötésével jutnak túl, amiben a hatalom nyújtotta biztonságért az állam javára
lemondanak természetes jogaikról. Így jön létre a mindenható állam, amit egy bibliai
szörnyhöz, Leviatánhoz hasonlít. Fő műve innen kapta a címét: „Leviatán vagy az egyházi és
világi állam anyaga, formája és hatalma”, ami 1651-ben jelent meg. A természetjogot Hobbes
is racionális érveléssel alapozza meg. A természeti törvényt az önfenntartás vágyából vezeti
le, az önfenntartáshoz való jog az, amelyből minden kötelesség igazolást nyer.
John Locke egy egészen másfajta természetes állapotból indult ki, mint Hobbes. Szerinte az
emberek természetes állapota a tökéletes szabadságé és az egyenlőségé. Nincs közöttük
alárendeltség, mindenki köteles megvédeni magát és amennyire tudja, a többi embert is. A
természeti állapotot a természeti törvény kormányozza. Isten az embernek adta a földet, hogy
munkájával kényelmesebbé tegye az életét. Ezért munkájával mindenki tulajdonhoz juthat,
ami egyúttal azt is jelenti, hogy a magántulajdon magától Istentől származik. Ekkor a javak
korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, a tulajdonszerzés így senkit nem károsít meg,
nem kell korlátozni. Az ember hajlamai, ösztönei azonban nem teszik lehetővé a természeti
állapot fenntartását, a szabadság és a tulajdon élvezete bizonytalanná válik. Ezért az
embernek ki kell lépnie a természetes állapotból, politikai vagy polgári társadalmat kell
alkotnia. Locke – ellentétben középkori filozófus elődeivel – nem feltételezi, hogy a
természeti törvény az emberi elmébe vagy a szívébe lenne írva. Ugyanis ha így lenne, nem
lehetne akkora változatosság az erkölcsi szabályokra vonatkozó emberi véleményekben.
Szerinte a gyönyör- és fájdalomérzet természetes jelzéseiből kiindulva, a természetes vágyak
értelem révén történő szabályozásával, a reflexió segítségével juthatunk el az egyetemes, azaz
természeti erkölcsi normák immár matematikai bizonyosságú tudományához. Mindezekből az is
következik, hogy a társadalom és a kormányzat létrehozásának az az oka,
hogy a racionális egyének a természeti törvény maradéktalan megvalósulása érdekében
szerződést kötnek. Locke az ember tulajdonába beleérti a vagyonán kívül az életét és a
szabadságát is, a polgári államban a tulajdon és a szabadságjogok játszanak központi szerepet.
Az ember azért adja fel az önvédelem korlátlan jogát, hogy az állam védje meg azokat. Az
állam létrehozásának célja megadja az állam, a törvényhozó hatalom korlátait. Az emberek
életével, tulajdonával az állam sem rendelkezhet önkényesen. A kormányzat feladata a béke, a
biztonság és a közjó szolgálata. Az utóbbi magában foglalja a bőséget, aminek az eléréséhez
nemcsak a tulajdon védelme szükséges, hanem a szerzés folyamatának, a korlátlan
vagyongyarapításnak a védelme, igazságosságának az elfogadása is. Vagyis a természetes
rend, a természeti törvény megvalósulásaként előttünk állnak a piacgazdaság és annak
alapvető kellékei, a jogbiztonságban élő, egymással szerződéses kapcsolatban álló, korlátlan
vagyongyarapításra erkölcsileg igazolt módon törekvő egyének. Fentebb utaltunk rá, hogy
már Descartes ismeretelméletében elkezdődött egy antropológiai fordulat a megismerés
szubjektivizálódásával. Locke munkásságában az individuum irányába tett fordulat teljessé
válik, már nemcsak a megismerés, hanem a társadalmi, gazdasági folyamatok középpontja is
az egyén. Félreérthetetlenül megérkeztünk a modern korba. ---------------------------

4.2. Empirizmus és/vagy racionalizmus?

A társadalmi problémák vizsgálatához, illetve a klasszikus közgazdasági gondolkodásban
alkalmazott módszertan megértéséhez széles szellemi hátteret kell felvázolnunk, mert egy
hosszú folyamatban kristályosodtak ki azok az ismeretelméleti irányzatok, amelyek mentén a
tudományos megismerés dilemmái megfogalmazódtak. Ezt azért sem érdektelen megtennünk,
mert ezek a dilemmák a mai napig elkísérnek bennünket.
Francis Bacon (1561-1626) angol filozófustól, jogásztól – akire már más összefüggésekben
hivatkoztunk – szokták eredeztetni az angol empirizmust. Bacon el akarta választani
egymástól a teológiát és a természettudományt. Több kötetes művet tervezett a tudományok
megújításáról, amelynek csak egyes részei készültek el. Osztályozta a tudományokat,
legnagyobb jelentőséget a természettudományoknak tulajdonított. Baconben a tudós
összefonódott az államférfival, természetfilozófiai munkásságát végső soron az mozgatta,
hogy az ember az új ismeretekkel, tudással jobban tudja irányítani a társadalmat. Szerinte a
megismerésnek a tapasztalatból kell kiindulnia, innen juthat el általánosabb
következtetésekig, azaz a megismerés induktív útja mellett érvelt. Ezzel az arisztotelésziskolasztikus,
tapasztalati megalapozást nélkülöző, spekulatív racionalizmus ellen lépett fel.
Azt is feltételezte, hogy az ember- és a természettudományokra ugyanazok a megismerési
módszerek alkalmazhatóak. ---------------------

Bacon óriási hatást gyakorolt utódai gondolkodására, az 1730-as évekre munkássága már a
skót egyetemek tananyagának része lett. Hume és Smith egyaránt elismeréssel emlékeznek
meg róla, miként a francia és skót felvilágosodás más nagy alakjai is.
René Descartes (1596-1650) francia filozófust, matematikust, természettudóst már
megemlítettük a természetjog kapcsán, de a tudománymódszertan fejlődése kapcsán sem
tudjuk megkerülni. Matematikusként és fizikusként egyaránt maradandót alkotott. A filozófia
azért érdekelte, mert az abszolút, kétségbevonhatatlan igazságot kereste. Érdekes módon a
saját álmát értelmezte úgy, abból olvasott ki olyan természetfeletti jelzést, hogy az igazságot
kell kutatnia. A matematikában, azon belül is a geometriában találta meg azt a deduktív
logikát, ami szerinte a tudomány általános megismerési módszere lehet. Descartes, miként
Bacon a tudományos megismerés módszerét univerzálisnak gondolta, de ennek okát nem a
természet, hanem az elme egységességében látta. Egyik művében, a „Regulae ad directionem
ingenii” (Szabályok az értelem vezetésére, 1628) huszonegy szabályt sorolt fel és
magyarázott, majd a „Discours de la méthode pour bien conduire sa raison et chercher la
vérité dans les sciences” (Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság
kutatásának módszeréről, 1637) című munkájában azt a négy legfontosabb szabályt fejtette ki,
amelyek betartását elhatározta.------------------------------------

Descartes-hoz mindig a dedukciót szokták hozzákapcsolni, ami annyiban jogosult, hogy a

tévedéstől mentes, biztos ismeretet csak ettől a megismerési módtól várt, de azzal tisztában
volt, hogy „kettős úton járunk a dolgok megismeréséhez, ti. a tapasztalat vagy a dedukció
útján” (Descartes 1980, 100. o.) --------------------

Isaac Newton (1642-1727) angol fizikus, matematikus köztudottan korszakalkotó tudós volt,
aki óriási hatást gyakorolt a közgazdasági gondolkodásra. „Optika” című művében a
tudományos megismerés útjaként leírta az analízis és szintézis folyamatát, ami az indukció és
a dedukció mozzanatát is tartalmazz. Egy jelenséget először részekre, tényezőkre bontunk,
megvizsgáljuk a részek és tényezők közötti összefüggéseket, amelyeket általánosítunk a
hasonló helyzetekre, végül felhasználjuk az általános törvényt más jelenségek magyarázatára
és előrejelzésére. Az analízis, szintézis módszere nem új, már az ókori görögök is használták.
Ami újdonság Newtonnál az az, hogy a természet „rejtett mechanizmusait” matematikai
eszközökkel akarta megragadni, ezeket a matematikai összefüggéseket kísérletekkel
ellenőrizni, és ezek alapján előrejelzéseket adni. Arisztotelésszel és Descaretes-tal
szembefordulva a spekulatív, nem a jelenségekből levezetett hipotéziseket elvetette. A
„Philosophiae naturalis principia mathematica” (A természetfilozófia matematikai alapelvei,
1687) című művének előszavában azt írta, hogy az égitestek, a hold, a tenger mozgásának
levezetése után reméli, hogy a mechanikai alapelvekből a természet több jelenségét is meg
tudja magyarázni. Míg Newton feltehetően csak a fizikai világra gondolt, a skót
morálfilozófusok a társadalmi-gazdasági jelenségekre is értették. Az „Optika” végén viszont
Newton kifejezetten utalt arra, hogy a természetfilozófia tökéletesítése a morálfilozófia
határait is tágíthatja. Ez a meglátás a 18. századi skót filozófusok jelszavává vált.
Áttekintésünk utolsó szereplője John Locke (1632-1704), akit a klasszikus közgazdászok úgy
könyveltek el, mint az első newtoni morálfilozófust. „Essay concerning Human
Understanding” (Értekezés az emberi értelemről, 1690) című könyvében abból indul ki, hogy
a tudás csak tapasztalatra épülhet. Szerinte az emberi elme tabula rasa, tiszta lappal
indulunk, elveti Descartes gondolatát, nevezetesen, hogy az embernek veleszületett ideái
vannak. A tapasztalat magában foglalja az érzékelést és ennek reflexióját. Ugyanakkor
kortársaihoz hasonlóan Locke is megfogalmazza az igényt, hogy a tudásnak bizonyosnak kell
lennie. A természetfilozófia empirikus jellege miatt nem adhat biztos tudást, csak valószínű
ismeretet. Az univerzum bonyolultsága és az, hogy az ember az atomi részecskékről képtelen
érzékelés útján bizonyítékot szerezni, korlátozza a megismerést. A morális alapelvek és a
matematika igazságait viszont bizonyossággal tudhatjuk, mert ezeknek az ideáit maga az
ember alkotja, más dolgoknak ezekhez kell illeszkedniük. Ezért a külső dolgokról való
tudásunk alacsonyabb rendű a matematikáról, a moralitásról való tudásunkhoz képest,
utóbbiak bizonyítható tudományok. ----------------------------

5. A felvilágosodás és a közgazdasági gondolkodás

5 Redman (1997) könyvében azt is megmutatja, hogy az indukció, dedukció fogalma nem volt olyan
egyértelműen tisztázott, mint a mai szóhasználatban, ami megnehezíti az interpretációnkat.
A felvilágosodás sokszínű szellemi áramlat volt Európában és Észak-Amerikában. Az időbeli
elhatárolásáról megoszlik a történészek véleménye. Vannak, akik a 17. század nagy részét is
idesorolják, vannak, akik csak a 18. századra korlátozzák, az „értelem korának” nevezve a
megelőző időszakot. Az egyes irányzatokat országokhoz szokták kötni, legismertebbek a
francia felvilágosodás gondolkodói, illetve művei. A gazdasággal kapcsolatos nézeteik a
fizokratizmus keretében jelentek meg. A közgazdasági gondolkodás szempontjából azonban a
skót felvilágosodás hozott korszakváltást, hiszen ennek egyik alakja Adam Smith. Róla majd
külön fejezetben lesz szó, ebben a fejezetben Smith szűkebben vett szellemi környezetét
mutatjuk be, kiemelve David Hume-ot.

5.1. A fiziokraták
----------------------
Az 1750-es években egy csoport szerveződött francia közgazdászokból François Quesnay
(1694-1774) vezetésével, akik magukat „a közgazdászoknak” (les économistes) hívták. Ezzel
megszületett az első közgazdasági iskola, ami ugyan alig élt tovább, mint egy negyed század,
de nagy hatással volt a politikai gazdaságtan fejlődésére. A „szekta” tagjai, ahogy szintén
nevezték őket, indították el az első közgazdasági folyóiratokat. A fiziokrata elnevezés a görög
természet (physis) és uralkodni (kratein) származik, a fiziokrácia mint irányzat a természet
uralmát jelenti. Munkásságuk része volt azoknak a válaszoknak, amelyeket a francia
felvilágosodás adott a francia abszolutizmus, az „ancien régime” válságára.
A merkantilista gazdaságpolitika nem hozta meg Franciaország felvirágzását, a 18. század
első felében tovább folytatódtak azok a kedvezőtlen folyamatok (gazdasági depresszió,
infláció, a mezőgazdasági termelőket sújtó elviselhetetlen adóterhek), amelyeket fentebb már
bemutattunk. Az államadósság az egekbe szökött, Franciaország a hétéves háborúban (1756-
1763) súlyos veszteségeket szenvedett el. A francia felvilágosodás az állam és a társadalom
krízisére akart gazdasági és politikai megoldásokat találni. A gondolkodók figyelme Anglia
felé fordult, Voltaire-t és Montesquieu-t a politikai berendezkedés is elbűvölte, de a többség
csodálatának és irigységének tárgya a gazdasági virágzás, mindenekelőtt a fejlett
mezőgazdaság volt. -------------------------------------

A fiziokraták a francia gazdaság fejlesztésének forrását a mezőgazdaságban találták meg.

Mirabeau és más fiziokraták szerint egyedül a mezőgazdaságban keletkezik tiszta többlet, ami
a természet ajándéka. Quesnay más érveléssel jutott hasonló eredményre. Abból indult ki,
hogy a jobb technikát használó gazdálkodók el tudnak érni a piacon olyan árat, ami
meghaladja a termelési költséget, míg a kézművesek csak a költségeiket tudják érvényesíteni
az árakban, beleértve a kézművesek a létfenntartási költségeit. Ebből adódik, hogy a
mezőgazdasági termelőket nevezi termelő osztálynak, míg a kézműveseket terméketlen, meddő
osztálynak, hiszen az utóbbiak csak átalakítják a nyersanyagokat. A kézműipari termékeket
sem tartotta haszontalannak, azt akarta kifejezni, hogy ott nem keletkezik többlettermék. A
korabeli iparban a meghatározó a kézműves kisüzem volt, tehát nem véletlenül állította
Quesnay, hogy a modern technika a mezőgazdaságban jelenik meg. Az ország gazdagsága
mezőgazdaságtól, a tiszta termék nagyságától függ, ez képezheti az adózás bázisát is.
A gazdaságpolitika feladata, hogy a mezőgazdaságot megszabadítsák a Colbert-féle
merkantilista politika korlátaitól, a mezőgazdasági termékek jó árat (bon prix) érjenek el. A
fiziokraták a kereskedelem felszabadításától és a belső kereslet növekedésétől várták, hogy
olyan magas árak alakuljanak ki a mezőgazdaságban, ami bőséget teremt és fedezetet a
mezőgazdasági beruházásokhoz. A luxus kézműves termékek fogyasztását elítélték, mert
elvonja a keresletet a mezőgazdasági termékektől. A földbirtokok koncentrációját támogatták,
mert a francia kisbirtokok versenyképtelenek voltak a nagyméretű, kapitalista módon
gazdálkodó angol birtokokhoz képest. Ennek érdekében el akarták törölni azokat a
törvényeket, amelyek Franciaországban megtiltották az angliaihoz hasonló bekerítéseket.
A fiziokraták Quesnay-vel az élen olyan adóreformot követeltek, ami az elméleti
alapállásuknak megfelel. Miután többlettermék (produit net) egyedül a mezőgazdaságban
keletkezik, egyedül itt kell adóztatni. A többlet a gazdálkodótól a földbirtokoshoz jut, tehát
nem a gazdálkodónak, azaz a bérlőnek, hanem a földbirtokosnak kell adót fizetnie.
Quesnay tudatában volt a tőkefelhalmozás fontosságának. Különbséget tett eredeti és évi
előleg között, ami nagyjából a fix és a működő tőke közötti különbségnek felel meg.
Az a felismerés Turgot-nál, Adam Smith-nél és az egész klasszikus iskolában központi szerepet
játszik, hogy a gazdasági fejlődés döntő eleme a tőkefelhalmozás.
Quesnay írt néhány szócikket a francia felvilágosodás nagy alkotásához, az Enciklopédiához
(Bérlők, Gabona, Emberek), amelyekben már előbukkannak fiziokrata nézetei. Azonban az
igazán nagy visszhangot kiváltó munkája a Gazdasági Táblázat (Tableau économique) volt,
amit a fiziokraták már-már misztikus tisztelettel vettek körül. Első, 1758-as kiadását több,
átdolgozott változat követte. A „Tableau” a termékek és jövedelmek áramlását matematikai
számpélda révén mutatta be a társadalmi osztályok között. Három társadalmi osztályt tüntetett
fel, a termelők (azaz a parasztok és a bérlők) osztályát, a tulajdonosok (azaz a földbirtokosok,
papság, uralkodó) osztályát és a meddő (azaz a kézművesek) osztályát. Itt is azzal a
feltételezéssel élt, hogy többlettermék csak a mezőgazdaságban jön létre. A gazdasági cserék
során a javak és a pénz áramlanak a különböző gazdasági szektorok között, a pénz csak a
javak passzív kísérője. A „Tableau” újdonsága abban volt, hogy kifejezte a szektorok, a
társadalmi osztályok közötti kölcsönös kapcsolatokat, a termelés egész rendszerét leírta. A
modellalkotás új minősége jelent meg a közgazdasági gondolkodásban. Quesnay mint orvos a
vérkeringés szakértője volt, ez adhatta az ötletet, hogy modelljében a termékek, jövedelmek
úgy áramlanak a gazdaságban, mint a vér a testben.
A „Tableau” mondanivalójának összegzését idézzük fel magától Quesnay-től: -------------------------

Quesnay modelljéből fontos következtetésre jutott a gazdasági rendszer alapvető sajátosságára

nézve, nevezetesen, hogy a gazdasági rendszer képes állami beavatkozás nélkül fenntartani
magát, egyensúlyban jutni. Ebből következik a fiziokratáknak a merkantilistákkal élesen
szemben álló gazdaságpolitikai alaptétele, a „laissez faire, laissez passer”, vagyis az
államnak hagyni kell a dolgokat a maguk útján, az önszabályozó gazdaság nem igényli az
állam beavatkozását. Ehhez a gazdaságképhez logikusan hozzátartozik a gazdasági
individualizmus, az önérdekkövető egyén feltételezése. A fiziokraták osztották azt a
meggyőződést, hogy egy jól elrendezett társadalomban mindenki abban a hiszemben dolgozik
másokért, hogy önmagáért teszi. A rendszer akkor tartható fenn, ha tiszteletben tartják a
magántulajdont, a fiziokraták a magántulajdon szabadságának elszánt védelmezői. A tulajdon
szabadsága és a jólét növekedése szerintük szükségképpen együtt jár az egyenlőtlenség
növekedésével, de ennek oka az egyéni képességek különbözősége és a szerencse, tehát
természetes. A fiziokraták tehát konkrét gazdaságpolitikai problémákból kiindulva egy
általános érvényűnek tekintett gazdaságképhez jutottak el, amiben felismerhetjük Adam Smith
„láthatatlan kezének” előzményét.
Mindezekből elhamarkodottan vonnánk le azt a következtetést, hogy a fiziokraták a korlátlan
szabad verseny egyértelmű hívei voltak. Szerintük csak egy meghatározott társadalmi
környezetben működik megfelelően a „láthatatlan kéz”, egy rosszul berendezett
társadalomban az önérdekkövető gazdasági tevékenység a társadalom szövedékének
rombolásához vezet. Quesnay szerint a magánérdekek követéséből nem alakul ki általános
jólét, ez csak a kormányzat bölcsességének az eredménye lehet. A feudális államba
beszivárogtak a magánérdekek, nem képes azokon felülemelkedni az általános jólét
érdekében. A fiziokrata reformokat csak egy erős, törvényekkel szabályozott központosított
államszervezet képes végrehajtani, törvényes despotizmusra van szükség.
Míg a jól elrendezett társadalomban magára lehet hagyni a gazdaságot, saját koruk
körülményei között bizonyos esetekben nem riadtak volna vissza az állami beavatkozástól a
mezőgazdaság érdekében. Quesnay például különbséget tett a terméketlen kiadásokkal
szembeni állami tartózkodás és a termelő kiadások, valamint a kereskedelem állami bátorítása
között. Az iparcikkek exportját rosszallták, mert elképzelésük szerint ez együtt jár az alacsony
élelmiszerárak politikájával, hogy a bérköltségeket alacsonyan tudják tartani.
A fenti paradoxont az magyarázza, hogy a fiziokraták különbséget tettek a természetes és a
pozitív rend között. Érvelésük a természetjogra, a newtoni mechanikára és a descartes-i
racionalizmusra épült. Quesnay gyakran írta le az univerzumot egy gigantikus gépezetként,
amely isteni eredetű természeti törvények szerint működik. Ennek a gépezetnek az egyes
részei, mint az állam, a társadalom, a gazdaság, csak akkor működnek jól, ha megfelelnek a
természetes rend törvényeinek. Ha a kormányzatot a felvilágosodott ész vezeti, a pozitív,
általa hozott törvények jótékonyak a társadalomra nézve. Tehát a természetjognak megfelelő
társadalmi és gazdasági rendet az ész képes felismerni, a társadalmi törvények elsősorban
gazdasági jellegűek. A stabil és harmonikus társadalom a jólét folyamatos újratermelésén
nyugszik. A társadalmi rend biztosítja azt a jogi és intézményi keretet, ami lehetővé teszi a
gazdasági gépezet önfenntartását és önszabályozását. Így már érthetővé válik, hogy a
„laissez-faire” gazdaságpolitika akkor működhet megfelelően, ha a társadalmi rend a
természetjogra épül, a természetes rendre.
Az elmélettörténészek a fiziokraták közé sorolják Turgot-t, de mindig megemlítik a
különállását. ------------------------------------

5.2. A skót felvilágosodás

A skót felvilágosodás a 18. század második felétől a 19. század elejéig tartott, az évtizedek
megjelölése nem egyöntetű a szakirodalomban. Skóciában ez a bámulatba ejtő szellemi
pezsgés időszaka volt. A skót tudósok a kontinens egyetemeivel álltak kapcsolatban, erős volt
a francia orientáció, a skót egyetemek (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen, St. Andrews) a világ
legrangosabbjai közé számítottak. Kimagasló eredményeket mutattak fel a
természettudományok területén is, de a skót felvilágosodás korszakos hatása a történelem-,
politikai és morálfilozófiában, valamint a politikai gazdaságtanban figyelhető meg.
A skót felvilágosodás filozófusai azokra a hatalmas változásokra reflektáltak, amelyek a 18.
sz. eleje óta Skóciában végbementek. 1707-ben az angol és a skót parlament egyesült, azaz a
skótok lemondtak a parlamentjük függetlenségéről, de megkaptak az angolokat illető minden
kereskedelmi kiváltságot. Erős volt a félelem, hogy a fejlett angol gazdaságba való
integrálódás tönkreteszi az elmaradott skót gazdaságot. Azonban éppen ellenkezőleg történt,
az angol piac megnyitása fontos ösztönzést adott a skót gazdaságnak. Az angolokkal
versenyezve kapitalizálták a mezőgazdaságot, aminek a motorjai a skót földbirtokosok voltak,
akiknek a befektetései elindították az ipari forradalmat is. Nőtt az életszínvonal, optimizmus
uralta a korszellemet. Ezek az eredmények azonban csak egy félévszázados átalakulási
folyamat után jelentkeztek, még az 1750-es években is heves viták folytak a gazdasági
integrációról, s a korszak gondolkodóit a kapitalizálódás, iparosodás árnyoldalai is erősen
foglalkoztatták.
A skótok számára az embernek mint társadalmi lénynek a vizsgálatát a morálfilozófia
alapozta meg, a társadalom tanulmányozása az emberi természet tanulmányozását jelentette.
A skót egyetemek Newton eredményeit nagyon hamar átvették, s például Hume célja az volt,
hogy a morálfilozófia is olyan szigorúan egzakt tudomány legyen, mint a fizika. Newton és a
skót felvilágosodás idején egyaránt magától értetődő volt, hogy a tudomány értékekhez
kötődik. Mind a természetfilozófia, mind a morálfilozófia és a politikai gazdaságtan
feladatának azt tartották, hogy az emberek boldogságát elősegítsék. Amint Newton harmóniát
talált a fizikai világban, a filozófusok azt remélték, hogy a társadalmi harmónia is elérhető, ha
az emberi természet törvényszerűségeit is feltárják, és ezek alapján kormányoznak.
Feltételezték, hogy az emberi természet egységes a különböző szokások, normák,
intézmények ellenére. Éppen ez utóbbiak tanulmányozása alapján akarták megismerni az
emberi természetet, Bacon és Newton empirikus módszerének szellemében. Mind a
matematikának, mind a történelemnek fontos szerepet tulajdonítottak. A történelem azért volt
lényeges, mert ebből akarták megérteni az emberi természetet. Nem a múltat akarták
rekonstruálni, hanem az intézmények, a jogi, politikai és gazdasági körülmények emberi
haladásra tett hatását vizsgálták. Az emberi intézmények magyarázatához a skót tudósok
kidolgozták a történelmi fejlődés szakaszainak, stádiumainak elméletét. A stádiumelmélet
nem volt újdonság, a francia felvilágosodás egyes szerzőinél (Rousseau, Condorcet) és
Turgot-nál már megjelent. A skót szerzők felfogásában az egyes szakaszok közötti átmenet
lassú, természetes, spontán folyamat, ami tökéletesedéshez vezet, és ami az emberek
cselekedeteinek nem szándékolt következménye. A francia, karteziánus racionalizmussal
szemben a skótoknál az emberi cselekvést nem a racionális kalkuláció, az ész, hanem
szenvedélyek és érdekek mozgatják. A tudomány kiindulópontja is empirikus, az érzékelés és
az érzelmek. ----------------------------

David Hume (1711-1776) Edingburgh-ben született, dolgozott könyvtárosként,

diplomataként, többek között Nagy-Britannia párizsi nagykövetségén. Ennek során
kapcsolatba került a francia felvilágosodás számos képviselőjével és a fiziokratákkal.
Szeretett volna egyetemi katedrát kapni a glasgow-i egyetemen, de filozófiai nézetei miatt
nem engedték tanítani. Fő művét „Értekezés az emberi természetről” címmel nagyon fiatalon
írta meg, ami 1739-ben jelent meg. Miután akkor meglehetősen visszhang nélkül maradt,
Hume esszéket írt abban a reményben, hátha a rövidebb írásokat jobban befogadják az
olvasók. Filozófiai munkásságával a skót felvilágosodás, a 18. századi brit empirizmus
meghatározó alakjává vált. Emellett úttörő szerepe volt abban, hogy létrejöjjön közgazdaságtudomány
mint a társadalomtudományok része. Elődei, Petty, Locke, Quesnay és más
fiziokraták a természettudományok és az orvostudomány nézőpontját vitték bele a
gazdaságról szóló elgondolásaikba. Hume viszont „az ember tudományát” (science of men)
akarta megalkotni, azaz a társadalomtudományt, amiben az embert mint erkölcs lényt és a
társadalom tagját tanulmányozzák. Hume volt az első, aki éles különbséget tett aközött, ami
van, és aközött, aminek lennie kellene, vagyis a későbbi terminológiával élve, a pozitív és a
normatív tudomány között. Kutatásaiban Newton módszerét és Locke empirizmusát követte, a
megfigyelésre és a tapasztalatra épített, ami élesen szemben állt a fiziokraták racionalista
megközelítésével. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a társadalomtudományban a
közvetlen tapasztalatszerzésnek szűk korlátai vannak. Ezért nagy jelentőséget tulajdonított az
introspekciónak és a történelmi ismereteknek, Anglia történetéről több kötetes könyvet írt. A
történelem vizsgálatából arra a következtetésre jutott, hogy az intézmények spontán módon
fejlődnek ki az egyéni cselekedetek nem előrelátható következményeként. Az emberek
cselekedeteikben az önérdeket és a hasznosságot követik, de emellett van bennük természetes
emberszeretet, ami azt diktálja, hogy a társadalom boldogságát, s következtetésképp az erényt
részesítik előnyben a bűnnel szemben. Mivel az emberek érdekei konfliktusba kerülnek,
illetve az éleslátás és az állhatatosság is gyakran hiányzik az emberből, hogy hosszú távú
érdekeit kövesse, szükség van kormányzatra. Ennek hasznosságát felismerték, és így jöhetett
létre a politikai társadalom, a kormányzat, a jogi szabályozás. Az utóbbin belül különösen
fontos a birtoklás, a tulajdon szabályozása, amit a javak szűkössége indokol. Hume
gondolataiban itt újra találkozhatunk a társadalmi szerződés Locke-tól már ismerős
elképzelésével.
Hume nem volt olyan aggályos az új gazdaság erkölcsi következményeit illetően, mint
Hutcheson vagy Ferguson. Szerinte az ipar és a kereskedelem kifejezetten előnyös mind az
állam hatalma, mind az alattvalók gazdagsága és boldogsága szempontjából. A
külkereskedelemmel bekerülő új termékek révén megismerik a fényűzés örömét és a
kereskedelem hasznát, amitől felébred bennük az igényesség és a szorgalom, ami
továbblépésre ösztönzi őket. A külkereskedelem tehát nem azért fontos, hogy külkereskedelmi
mérlegtöbblet keletkezzen, hanem egy tanulási folyamat révén mozdítja elő egy ország
fejlődését. Az ipar és a kereskedelem teszi lehetővé, hogy a közrendűek jóléte nőjön, a
középrétegtől várja a szabadság megőrzését és növelését.
Hume reflektált azokra a gazdasági dilemmákra is, amelyek Skócia gazdasági integrációjával
kapcsolatban merültek fel. Beállítottságát a gazdasági individualizmus és liberalizmus
jellemzi. A merkantilistákkal szemben azt bizonyítja, hogy kereskedelemben létrejön egy
egyensúly, és nem kell félni az arany kiáramlásától, az állami beavatkozás szükségtelen. Ha
egy országnak pozitív a külkereskedelmi mérlege, akkor oda beáramlik az arany, ami viszont
áremelkedést idéz elő. Ez viszont rontja az ország termékeinek versenyképességét, ezáltal
csökken az ország exportja. Ha a külkereskedelmi mérleg negatív, ellentétes folyamat zajlik
le. A szegényebb országnak sem kell félni a külkereskedelemtől, mert az alacsonyabb
termelési költségek ellensúlyozzák az elmaradottságát. Mindezeknél fogva „a
kereskedelemben való féltékenység” értelmetlen.
Hume külkereskedelemmel kapcsolatos érvelése a mennyiségi pénzelméletre épült, amit
továbbfejlesztett. Azt elődei is leírták (Locke és mások, ahogy fentebb már tárgyaltuk), hogy
a pénzmennyiség változásával arányosan változnak az árak. Hume pontosabban fogalmazott,
mert a forgalomban levő pénz mennyiségéről és a piacra kerülő árukról beszélt, amelyek
aránya határozza meg az árszínvonalat. Észrevette, hogy az árszínvonal alakulására hat a pénz
forgási sebessége is. Elsőként választotta szét a pénzmennyiség növekedésének rövid és hosszú
távú hatását. Az áremelkedés csak egy bizonyos idő után következik be, az átmeneti
időszakban a pénzmennyiség növekedése élénkíti a gazdasági tevékenységet az iparban és a
kereskedelemben éppúgy, mint a földművelésben. Az árak közül legutoljára a munka ára
emelkedik. Hosszú távon viszont már a pénzmennyiség változásának nincs hatása a
reálgazdaságra, mai kifejezéssel élve, a pénz semleges. A kamatelmélete szintén szemben állt
a merkantilistákéval, akik szerint a kamatláb a pénzkínálattól függ. Hume szerint viszont a
reáltőke iránti kereslettől és kínálattól függ, amit viszont az emberek szokásai és életmódja
befolyásolnak.
Hume 12 évvel idősebb volt, mint Adam Smith, szoros barátság kötötte össze őket. Hume
egyes nézetei, például az egyéni és közérdek összeegyeztethetőségének feltételezése, valamint
a merkantilistákkal és fiziokratákkal szemben vallott kritikái Smith munkáiban is
megtalálhatóak. -------------------------

6. A klasszikus politikai gazdaságtan

A 18. század második felére Angliában és Skóciában a kapitalista piacgazdaság megerősödött,
a hagyományos antikapitalista, piacellenes beállítottságok, ideológiák meggyöngültek. A
gazdaság működésének kereteit a világ első alkotmányos monarchiája biztosította. Az angol
kézműipari termékek iránt viharos gyorsasággal nőtt a külföldi kereslet, ami hatalmas
profitokat hozott. Ez a környezet ösztönzően hatott a technikai újításokra. Az ipari
forradalom kezdetét 1769-től, James Watt találmányától, a gőzgéptől számítjuk. A gőzenergia
felhasználása átalakította a kor két fontos iparágát, a textil-, valamint a vas- és acélipart. A
közlekedésben áttörést hozó gőzhajó és gőzmozdony az 1800-as évek elején alkották meg. A
technikai változások nyomán átformálódott a társadalom egésze, megindult az ipari
nagyvárosok kialakulása, ahol a kapitalista vállalkozókkal, tőkésekkel szemben egyre
gyarapodott a nyomorúságos körülmények között élő munkások száma.
Amint az előbbiekben láttuk, a gazdasági rendszer átalakulásával párhuzamosan azok a
fogalmak, összefüggések is megszülettek, amelyek már az erkölcsfilozófia keretein kívül
ragadták meg a gazdasági jelenségeket. A felvilágosodás filozófiájában a tudományos
megismerés módszertani eszköztára is készen állt. Azt a lépést egy skót morálfilozófus, Adam
Smith tette meg, amely elindította a politikai gazdaságtant, hogy önálló helyet kapjon a
specializálódó természet- és társadalomtudományok rendszerében.

6.1. Adam Smith a morálfilozófus

---------------------------------------------
Adam Smith-t gyakran nevezik a közgazdaságtan atyjának. Ahhoz azonban, hogy a
közgazdasági nézeteit értelmezni tudjuk, meg kell ismernünk azt a szélesebb
gondolatrendszert, amelynek keretében a gazdasági elmélete elhelyezkedik. Smith nemcsak
filozófia professzorként élte az életét, de szándékában sem állt egy önálló tudományág
megalapítása. Eredetileg „A nemzetek gazdagságát” a kormányzat és jog elveiről szóló
nagyobb összefoglaló munka részének szánta. Korának gyermekeként műveiben
összefonódva jelentek meg azok kérdések, vizsgálódások, amelyek ma elkülönülten a
filozófia, az etika, a politológia, a közgazdaságtudomány vagy éppen a jogtudomány
területére tartoznak. Ma úgy mondanánk – abban a korban még nem értelmezhető kifejezéssel
élve -, hogy interdiszciplináris megközelítést alkalmazott. Világszemléletében megtaláljuk
azokat az elemeket, amelyek a skót felvilágosodás szerzőire általában jellemzőek, azaz
Newton és a természetjog befolyását.
Smith is meg volt győződve arról, hogy amint Newton rendet és harmóniát talált a fizikai
világban, ugyanígy megtalálhatóak azok a törvényszerűségek, amelyek a társadalmat
irányítják. A newtoni módszer – egyszersmind a morál- és természetfilozófia - lényegének azt
tartotta, hogy néhány alapelv lefektetése után ezekből magyarázzunk meg jelenségeket,
összekapcsolva azokat egy természetes rend láncolatába. Míg a newtoni módszer követésének
a szándékáról maga Smith nyilatkozott, a newtoni fizikai és a smith-i társadalmi-gazdasági
világkép hasonló vonásait már a későbbi korok kutatói mutatták ki. Amint a gravitációs
vonzás és a testek tehetetlensége a newtoni mechanika törvényei szerint biztosítják az
egyensúlyt a Naprendszerben, úgy Smith-nél az önérdek követés és az együttérzés ellentétes
erői hozzák létre a társadalmi rendet az egyének autonóm cselekedeteiből.
Newton miközben a ható okokat vizsgálta a természetben, a felfedezett törvényeket a végső
oknak, a „Nagy Teremtőnek” tulajdonította. A természeti összefüggések matematikai
megfogalmazását az teszi lehetővé, hogy Isten a ráció és az univerzum a rációjának a
kifejeződése, azaz a világ a természetes renden, természeti törvényeken alapul. Smith a
társadalomban, a gazdaságban is a természetes rend megvalósulását látta. Fentebb már
utaltunk rá, hogy a természetjogi gondolkodás Grotiuson és Pufendorfon keresztül a skót
felvilágosodás része lett. Ennek a gondolkodásnak a jegyében Smith etikája és
közgazdaságtana is arra a feltételezésre épült, hogy az isteni gondviselés, az „Első Ok” úgy
rendezte el a világot, hogy a természetes rend törvényeit követve az emberiség boldogsága
megvalósuljon.
Smith etikájára nagy hatással volt tanára, Hutcheson, aki a magán- és közjó
összeegyeztethetősége mellett érvelt, amint az imént ezt már röviden kifejtettük. Smith „Az
erkölcsi érzelmek elméletében” kifejezetten megfogalmazta, hogy a Teremtőt (Author of
nature) vezérlő cél az emberiség és a többi racionális lény boldogsága volt, ezért hívta létre
őket. Amikor erkölcsi késztetéseink szerint cselekszünk, egyfelől a leghatékonyabban
mozdítjuk elő az emberiség boldogságát, másfelől bizonyos értelemben az Istenséggel (Deity)
működünk együtt a Gondviselés (Providence) tervének megvalósításában (v.ö. Smith 1976,
166. o.) Az erkölcsi érzelmek azok, amelyek lehetővé teszik a harmonikus rendet, és
amelynek alapját az együttérzés (sympathy) adja. Az, hogy bele tudjuk képzelni magunkat
más helyzetébe, arra is képessé tesz, hogy kifejlődjön bennünk a „pártatlan megfigyelő”, aki
a magunk és mások cselekedeteit jóváhagyja vagy helyteleníti. Smith számol azzal, hogy az
embernek vannak szociális, antiszociális és önző szenvedélyei, amelyek közül a károsakat a
bennünk levő együttérzés korlátozza. Az embert a vagyon és hatalom hajszolása mozgatja,
holott ezek nem nyújtanak valódi kielégülést. Azonban mégis jótékony hatású, hogy a
természet becsap minket, mert ezzel felkelti az ember iparkodását, s a termelékenység
növekedésével a lakosok nagyobb sokaságát tartja el. A gazdagok ugyan kiválasztják, ami a
legértékesebb, de „csak kevéssel fogyasztanak többet, mint a szegények, és természetes
önzésük és kapzsiságuk ellenére, noha csak tulajdon kényelmükkel törődnek, noha az
egyetlen cél, melyet azon sok ezernek, akiket foglalkoztatnak, munkájától várnak tulajdon hiú
és kielégíthetetlen vágyaik csillapítása, mégis megosztják a szegénnyel minden újításuk
hozadékát. Egy láthatatlan kéz vezeti őket arra, hogy az élethez szükséges javakat csaknem
ugyanúgy osszák fel, mint ahogy ez akkor történne, ha a föld egyenlő részekre lenne felosztva
minden lakója között; és ekképp, anélkül hogy szándékolnák, anélkül hogy tudomásuk lenne
róla, előmozdítják a társadalom érdekét, és eszközt nyújtanak a faj megsokszorozásához”
(Smith 1977, 527).
A gazdaságban Smith feltételezi az egyének önérdekkövetését, de ebből itt sem keletkezik
káosz. „Azzal tehát, hogy minden egyén tőle telhetően igyekszik tőkéjét a hazai tevékenység
fenntartására használni, és ezt a tevékenységet úgy irányítani, hogy termelése a lehető
legnagyobb értékű legyen, szükségszerűen azon dolgozik, hogy a társadalom évi jövedelme a
lehető legnagyobb legyen, bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani, és nem
is tudja, mennyire mozdítja azt elő…Ebben is, mint sok más esetben, a láthatatlan kéz vezeti
őt egy cél felé, amelyet ő nem is keresett…Azzal, hogy ő saját érdekét követi, gyakran a
társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mintha annak előmozdítás lett volna valóságos
célja” (Smith 1940. I. kötet, 449. o.).
Az előbbi két idézetből látható, hogy a láthatatlan kéz isteni gondviselésre utaló metaforája
Smith mindkét alapművében szerepelt. A köztudatban az ő nevéhez kötődik, holott már a 17.
századtól használatos volt.9 Smith munkásságának elemzésekor időről-időre felmerült, hogy
az együttérzésre épülő morálfilozófiája ellentétben van az önérdekre épülő
közgazdaságtanával, „Smith-problémáról” beszéltek. Az idézetek azonban megmutatják, hogy
Smith a társadalmi intézmények harmonikus működését általában az egyéni cselekedetek nem
szándékolt következményének tulajdonította. Mindkét műben a láthatatlan kéz teremti meg az
egyének és társadalmi érdek összhangját. A piac önszabályozó, spontán rendjének
megvalósulásához az önérdekkövetés éppúgy hozzátartozik, mint a cserehajlamban
megnyilvánuló társadalmiság.
Smith világképének felvázolása után még egy kérdéssel foglalkoznunk mielőtt elmélyednénk
a közgazdasági nézeteiben, a kutatásainak a módszertanával. Vajon hogyan élt Smith a
tudományos megismerésnek azzal az eszköztárával, amellyel a 4. fejezetben ismerkedtünk
meg? A válasz nem is olyan egyszerű, már a 19. században egymásnak ellentmondó
interpretációk születtek. Az tény, hogy Smith egyrészt absztrakt, deduktív racionalizmust
alkalmazott, a harmonikus természetes rend feltételezése mint tapasztalat előtti, azaz „a
priori” premissza jól illusztrálja ezt. Másrészt azonban „A nemzetek gazdagságában” az
absztrakt elvekből levont következtetéseket átszövi a történeti, empirikus utalások hosszú
sora. Van, aki egyenesen Smith óriási hatásának a titkát látja abban, hogy az absztrakt
elgondolásait gazdaságpolitikai kontextusba helyezte.
10 Más ezt a kettősséget a smith-i
gondolatrendszer tehertételének tartja, mert a változatlan természetes rend feltételezése
korlátozza, hogy a társadalmi folyamatok történelmi dinamikáját feltárja.11 Smith-nél nem
találni nyomát annak, hogy módszertani aggályai lettek volna, majd a következő generációnál
tudatosodnak a társadalomtudományi megismerés módszertani dilemmái.

6.2. Egy önálló tudomány születése: A nemzetek gazdagsága

Amióta a gazdaságot önmagában és nem csak erkölcsi kérdésekkel összefüggésben
vizsgálják, vagyis a merkantilizmus óta, a fő kérdés az volt, mitől függ az állam gazdasági
ereje, és az hogyan erősíthető. Smith közgazdasági művének már a címe, „Vizsgálódás a
nemzetek jólétének természetéről és okairól” is mutatja, hogy ő szintén erre a kérdésre kereste
a választ. Azonban már a bevezetés első mondataiból kiderül, hogy más úton járt, mint a
merkantilisták és a fiziokraták. Szerinte az évről évre kifejtett munka szolgáltatja a nép
számára a szükségleti és kényelmi cikkeket, amit két tényező szabályoz: a munka kifejtése
során megnyilvánuló gyakorlottság, szakszerűség, értelmesség (azaz a termelékenysége),
valamint a produktív munkát végzők és az ilyet nem végzők aránya.
A munka termelékenysége a munkamegosztáson múlik, amit a gyakran felidézett gombostűkészítő
manufaktúra példáján mutat be. Ha minden műveletet egy ember végez, akkor lehet,
hogy naponta csak egyet tud elkészíteni, de ha a gyártást 18 műveletre szétosztják a
munkások között, akkor fejenként 480-at is képesek előállítani. A munkamegosztás szülő oka
az ember cserére, cserekereskedelemre való hajlama, ami az értelem és a beszédképesség
kifejlődésének a folyománya. A munkamegosztás határait pedig a piac terjedelme szabja meg,
vagyis hogy az árukkal az adott közlekedési lehetőségekkel mekkora piac érthető el. A
cserekereskedelem és a munkamegosztás fejlődésével együtt jár, hogy az emberek készletet
halmoznak fel, megtakarítanak, ebből képződik a tőke, ami szükséges a munka termelőereje
nagyarányú kifejlesztéséhez. Vagyis Smith felismeri, hogy a munkamegosztás mellett a
tőkefelhalmozás szükséges a „nemzet gazdagságához”, azaz a gazdasági növekedéshez. A
fiziokraták kritikája kapcsán azt is kifejti, hogy a kézművesek és iparosok jobban
hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez, mert egyrészt munkájukat könnyebben lehet
egyszerűbb műveletekre bontani, mint a földművelőkét, másrészt hajlamosabbak a
megtakarításra, harmadrészt termékeik iránt a kereslet kevésbé telítődik, mint az élelmiszerek
iránt.
Smith is használja a produktív és improduktív megkülönböztetést, de nem osztályokhoz
kötve, mint a fiziokraták, hanem a munkához. Produktív munkának azt tekinti, ami
megfogható, eladható jószágot állít elő, ilyen az ipari munkásé. A házicseléd munkája viszont
improduktív, mert semminek nem növeli az értékét. A házicselédhez hasonlóan a társadalom
néhány nagy tiszteletben álló hivatásrendje is idetartozik, az államfőtől kezdve a lelkészek,
jogászok, orvosok, írók, tudósok, azaz a szolgáltatások nem értéktermelők. A tőke produktív
munkaerőt használ fel, tehát minél nagyobb a tőkefelhalmozás, annál nagyobb a produktív
termelésben dolgozók aránya.
Smith elképzelhetőnek tartja, hogy egy ország elérjen a gazdagságnak egy olyan szintjére,
amelyen a természeti adottságait teljesen kihasználja, a tőkebőség pedig minden tevékenység
kielégítésére elégséges. A verseny a lehető legnagyobb, a rendes nyereség pedig a lehető
legkisebb lesz. A munkabér arra a szintre száll le, amely elégséges a munka iránti keresletnek
megfelelő munkáslétszám fenntartásához. Ezzel Smith egy stacionárius állapotba jutott
gazdaságot ír le, de tovább nem foglalkozik vele, mert „talán még sohasem érte el ország s a
gazdagságnak ezt a fokát” (Smith 1992, 104. o.)
A cserekereskedelem kialakulásával megjelenik a pénz, és Smith tanulmányozni akarja azokat
a szabályokat, amelyeket az emberek az áruk cseréje során követnek, és amelyek a javak
csereértékét meghatározzák. Átveszi az Arisztotelész óta ismerős megkülönböztetést a
használati és csereértékről. Megfogalmazza az értékparadoxont, azaz annak a lehetőségét,
hogy ezek ellentétesen mozognak: semmi sem olyan hasznos, mint a víz, de vásárolni rajta
semmit nem lehet. A gyémántnak alig van használati értéke, mégis nagy mennyiségű más
jószág kapható érte. A csereérték, az értékarányok magyarázatában Smith a ráfordítások felé
fordul. A társadalom korai állapotában, amikor nincs még tőkefelhalmozódás, sem
földtulajdon, javak cseréjét a megszerzésükre fordítandó munkamennyiség határozta meg.
Ekkor minden áru csereértékének mértéke a munka, az ember olyan mértékben gazdag,
amilyen mennyiségben mások munkája felett rendelkezhet vagy azt meg tudja vásárolni. A
fejlett gazdaságokban azonban az árban a munkának, a tőkének és földnek is meg kell
térülnie, az ár összetevői ezért a munkabér, a profit és a járadék. Smith összekapcsolja az
értéket a természetes árral, a jószág értéke a ráfordításokkal meghatározott természetes árban
fejeződik ki. A későbbi interpretációk számára sok vitára adott lehetőséget, hogy mindehhez
hozzátette: az árnak nemcsak azt a részét mérjük munkával, amely munkát fedez, hanem azt
is, amely a járadékot, illetve a profitot biztosítja.
Smith szerint a természetes ár mellett rövid távú hatások miatt attól különböző piaci ár alakul
ki, amelyet kereslet és kínálat szabályoz. Ha a piaci ár meghaladja a természetes árat, az ebből
adódó profitnövekmény vonzza termelőket, és a létrejövő túlkínálat rövidesen az árak
csökkenéséhez vezet. Az alacsonyabb piaci ár veszteségeket, ezzel kínálatcsökkentést hoz
magával. Ezzel Smith magyarázatot talált a piaci mechanizmus, a tőkeallokáció működésére.
Tisztában volt azzal, hogy a pénz értéke maga is változik, ezért különbséget tett az áruk
valóságos, vagyis munkában és névleges, vagyis pénzben kifejezett ára között. Az érték-, és
árelméletéhez kapcsolódóan az egyes jövedelemformákat, a bért, a profitot és a járadékot is
elemezte.
Smith elemzései a belföldi piacokra összpontosultak, de foglalkozott a nemzetközi
kereskedelemmel is. Ennek legfőbb oka az volt, hogy heves vitába szálljon a
merkantilizmussal. Könyvének negyed részét szánta nézeteik cáfolatára. A kereskedelmi
kapcsolatokat az abszolút előnyökre vezeti vissza. Üvegházak és fűtés révén Skóciában is
lehetne bort termelni, de harmincszor annyiba kerülne, mint külföldről behozni, hangzik a
példája. Terjedelmes eszmefuttatásai, történelmi példái azonban alapvetően nem egy
nemzetközi kereskedelemelmélet kifejtését szolgálják, hanem az állami beavatkozástól
mentes piaci mechanizmus előnyeinek a bemutatását. Az önszabályozó piac működésében, a
„laissez faire, laissez passer” gazdaságpolitikájában Smith éppúgy bízott, mint a fiziokraták.
Ugyanakkor munkáiból az is kiderül, hogy erre a gondolatra azt megelőzően eljutott, hogy
kapcsolatba került volna a fiziokratákkal. A velük való találkozás inkább megerősített
elképzeléseiben. A szabadon működő piac eszméje mögött nemcsak a newtoni mechanika áll,
hanem a természetes szabadság gondolata is megjelenik benne, ami Locke politikai
filozófiájának központi eleme, és ami ekkorra széles körben ismert és elfogadott. Emlékszünk
rá, hogy a 4.1. fejezetben láttuk, a kormányzat legitim funkcióit az ember szabadságjogai
korlátozzák.
Mindebből tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy Smith a szabad piacgazdaság
elvakult, doktriner képviselője lett volna. A merkantilista kormányzati beavatkozásokról nem
pusztán elméleti alapon volt lesújtó véleménnyel, hanem szokásos módszerével számos
megfigyeléssel, tapasztalati érvvel támasztotta alá érvelését. Ugyanakkor az államnak olyan
lényeges feladatokat szánt, mint a honvédelem, az igazságszolgáltatás, az iskolák és utak
építése, fenntartása, a papírpénz kibocsátásának a szabályozása. A külkereskedelemben el
tudott képzelni kivételes vámvédelmet. Az állami feladatok ellátásához szükséges adók
beszedésének az elveit is kifejtette. Érdekes módon azt már nem helyeselte, ha az oktatásban a
tanítóktól az egyetemi tanárokig a fizetéseket az államtól és nem tandíjból kapják, mert ez
nem kényszeríti ki a megfelelő szintű teljesítményt. Ha viszont a papoknak kell a hívektől
beszedni a megélhetésükre szolgáló jövedelmet, a népszerűség érdekében a vallásba az
ámítás, a babona, az ostobaság elemeit fogják keverni, és Smith szerint a polgári hatóság
drágán fizet meg a vélt takarékoskodásért.
Miközben Smith megalkotta a szabad piacgazdaság modelljét, nagyon reális képet festett a
piaci szereplőkről, csöppet sem hízelgőbbet, mint az államéiról. Szerinte a szakmabeli
összejövetelek, még ha szórakozás céljából is hívták őket össze, majdnem mindig a közösség
elleni összeesküvéssel, azaz áremelésben való megegyezéssel végződnek. Az efféle
összejöveteleket ugyan törvénnyel sem lehet megtiltani, az állam a céhekre vonatkozó
törvényekkel kifejezetten elősegíti a versenykorlátozó együttműködések létrejöttét, panaszolta
Smith. Összességében Smith kortársai számára meggyőzően érvelt a szabad piacgazdaság
előnyei mellett, úgy hogy a harmonikus gazdasági rend mögötti fonákságok, a való élet
visszásságai sem tűntek el.
Smith számára a szabadon működő piacgazdaság elemzése nem pusztán folyamatok leírását
jelentette, meglepően világosan látta az intézmények jelentőségét a gazdasági fejlődésben,
amire a mai olvasó számára sajátosan aktuális példát hoz. Kínáról megállapítja, hogy régóta a
világ egyik leggazdagabb, azaz legtermékenyebb, legjobban megművelt, legszorgalmasabb és
legnépesebb országa. Azonban Marco Polo ötszáz évvel ezelőtti és a Smith korabeli leírásokat
összevetve alig történt változás a gazdaságban, megállt a fejlődés. Ezt azzal magyarázza:
„Lehet, hogy Kína még jóval az ő kora előtt már elérte a meggazdagodásnak azt a legnagyobb
fokát, amely törvényeinek és intézményeinek a sajátos természete mellett egyáltalában
elérhető” (Smith 1992, 81. o.).
Adam Smith munkásságának ebből a rövid áttekintéséből is sejthető annak a paradoxonnak a
megfejtése, hogy noha ő maga nem akart önálló közgazdaságtudományt alapítani, ráadásul
elődei az általa használt fogalmakat, összefüggéseket már többnyire leírták, mégis őt tartjuk a
közgazdaságtan atyjának. Óriási hatásának az lehet a magyarázata, hogy előtte senki sem
tudta a gazdasági alapfogalmakat, összefüggéseket egy rendszerbe foglalni, egyetlen kötetben
megjeleníteni a gazdasági növekedés, fejlődés erőit, tudományos módszertant használni, azaz
egyesíteni az absztrakt elemzést a történeti dimenzióval, gazdaságpolitikai kontextussal.
Ahhoz, hogy Smith munkásságából tartósan kinőjön egy új tudományterület, a ma klasszikus
politikai gazdaságtani iskolának nevezett irányzat, más tudósoknak a hozzájárulására is
szükség volt. A következőkben velük ismerkedünk meg. ------------------------------

6.3. Thomas R. Malthus és David Ricardo: a vitatkozó jó barátok

Adam Smith után a közgazdasági gondolkodás következő mérföldkövét David Ricardo
(1772-1823) jelölte ki „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” című, 1817-ben
megjelent munkájával. Ebben egyfelől épített Thomas Robert Malthus (1766-1834)
népesedéssel kapcsolatos nézeteire, másfelől a saját téziseit Malthus-szal vitázva fejtette ki,
ezért vele kell előbb megismerkednünk. A vitás kérdések részben Smith lelkes francia
tanítványa, Jean-Baptiste Say (1767-1832) egyes tézisei kötődtek, a „Say-törvény” vagy
„Say-dogma” pedig az 1929-33-as gazdasági válság után, Keynes munkásságában is előkerül,
ezért őt sem kerülhetjük meg. --------------------------------
Say elfogadta azt a gondolatot, hogy a szabad piac működésével olyan egyensúly jön létre,
amely mellett a munka és a tőke erőforrásait teljesen hasznosítják. A fiziokraták számoltak
azzal a lehetőséggel, hogy ha a nemesek vagy a földtulajdonosok nem költik el a
jövedelmüket, megakadhat a termékek körforgása, túltermelés jöhet létre. Smith-nél a
megtakarítások automatikusan váltak beruházássá, és nem látott akadályokat a szabad piac
fejlődése előtt. Say ezt az utóbbi elképzelést erősítette meg azzal az eszmefuttatásával, amit
később Say törvényeként emlegettek. Arra hivatkozott, hogy minden piacra vitt termék
értékével más termék eladása előtt nyitják meg az utat. Senki nem azért ad el egy jószágot,
hogy az érte kapott pénz értéke eltűnjön azáltal, hogy tétlen marad, és csak úgy tud
megszabadulni a pénzétől, hogy árut vesz érte. Rövid megfogalmazással, minden kínálat
megteremti a maga keresletét. Say más utalásaiból azt lehet kiolvasni, tisztában volt azzal,
hogy egyes részpiacokon rövid távon eltérhet egymástól a kereslet és a kínálat, és csak az
általános túltermelés lehetőségét vetette el. Viszont a pénzt csak mint csereeszközt vette
figyelembe, feltételezte, hogy a megtakarítások azonnal beruházásokká alakulnak, és a pénzt
senki tartja meg a vagyonfelhalmozás eszközeként. A későbbiekben még többször találkozunk
a Say-törvény különböző interpretációival a klasszikus közgazdászok körében.
Smith és Ricardo fő műve között négy évtized telt el, ebben az időszakban Say mellett
Malthus munkái váltottak ki nagy visszhangot. Az időszak szellemi áramlatait változatlanul a
felvilágosodás eszméi hatották át. „A nemzetek gazdagságának” első megjelenése után 13
évvel kitört a francia forradalom, azonban azt követő terror beárnyékolta a ráció vezette
társadalmi haladásba vetett hitet. Angliában, ahol a dicsőséges forradalom már egy
évszázaddal korábban, 1688-ban nagy véráldozatok nélkül lezajlott, a francia forradalom a
liberálisokban további reformok reményét ébresztette. Az erőszakos, radikális változások híre
viszont a konzervatívokat erősítette meg. A 18. század vége és a 19. század eleje belső
konfliktusokat is kitermelt. Az ipari forradalom, az iparosodás még a kezdeti szakaszánál járt,
és ennek következtében a tőkejavak termelése mellett a fogyasztási javak termelése kevéssé
nőtt. A munkásosztály nemcsak a közgazdasági elméletekben, hanem a valóságban is a
létminimum szintjén, nyomorban élt.
A szegénység növekedése abban az időszakban távolról sem csak az iparosodással és a
népesesség növekedésével függött össze, hanem a napóleoni háborúkkal, illetve a Napóleon
által 1806-ban meghirdetett kontinentális zárlattal, amivel blokád alá vonta az angol
kikötőket. 1790 és 1810 között a gabonaárak évente átlagban 18 százalékkal emelkedtek, ami
a gabona törvények körüli vitákhoz is vezettek, amire még visszatérünk. Az Erzsébet korabeli
intézkedések nyomdokain járva, a francia forradalom hatásától megriadva, 1795-ben
szegénytörvényt fogadtak el, ami azonban kevéssé volt képes segíteni az ínséget szenvedőkön.
A munkásszervezetek sora jött létre az 1790-es évektől. Az osztálykonfliktusok másik forrása
a régi földtulajdonosok és az új ipari tőkések közötti érdekellentétek voltak, amelyek a
gabonavámok körüli parlamenti csatákban nagyon látványosan nyilvánultak meg. Ez az
ellentmondásos világ jelent meg Malthus munkásságában. ------------------------------

Malthust a családi házban ért szellemi hatásokon túl a városiasodással együtt növekvő
szegénység és az emelkedő élelmiszerárak is ösztönözték arra, hogy a népességnövekedés
következményeivel foglalkozzon. 1790-ig Anglia önellátó volt élelmiszerekből, de attól
kezdve importra szorult. Malthus fő állítása a „Tanulmány a népesedés törvényéről” című
könyvének az első kiadásában az volt, hogy a népesség – ha nem korlátozzák - mértani (1, 2,
4, 8, 16…), az élelmiszerkínálat számtani (1, 2, 3, 4, 5…) haladvány szerint nő, ezért a
szegénység és a nyomorúság a népesség többsége számára elkerülhetetlen. Becslése szerint a
népesség 25 évenként megduplázódik. Az első kiadásban még nem használt statisztikai
adatokat, deduktív módon, logikailag érvelt. Az elégtelen élelmiszer kínálatot ekkor még
pusztán a föld szűkös kínálatára vezette vissza, nem érvelt a csökkenő hozadék
törvényszerűségével. Ezt Malthus, Ricardo és más kortársaik csak másfél évtizeddel később
fedezték fel – Turgot után újra – a gabona törvények körüli vitákban. Malthus szerint a
népességet a pozitív (tényleges) és a preventív (előzetes) korlátok tarthatják az
élelmiszerkínálatnak megfelelő szinten. Pozitív korlátok a háborúk, éhínségek, járványok,
preventív korlát a csökkenő születési ráta a házasságok elhalasztása révén. Ez utóbbitól az
első kiadásban Malthus nem várt igazán megoldást, mert az ember szexuális késztetési folytán
csak bűnöket, nyomorúságot hozna magával a házasság előtti szexuális kapcsolatok miatt.
Sem az abortuszt, sem a fogamzásgátlást nem tartotta erkölcsileg elfogadhatónak.
Malthus állításai felzaklatták a közvéleményt, ami hozzájárult ahhoz, hogy nem volt
megelégedve a műve bizonyító erejével. Megváltoztatta kutatási módszerét, statisztikai
vizsgálatokat végzett, beutazta többek között Skandináviát, Oroszországot, Svájcot, de
Európán kívüli adatokat is gyűjtött. Könyve hatásának is köszönhető, hogy 1801-ben átfogó
népszámlálást tartottak Angliában, ami igazolta a népesség ugrásszerű növekedését a 18.
században. Ezek alapján 1803-ban egy átdolgozott, alaposan kibővített kötettel állt elő, ami
meghozta neki a tartós hírnevet. Bőségesen ecsetelte a népesség szaporodásának korlátait „a
világ kevésbé művelt részein és a régi időkben”, valamint a „modern Európa különböző
államaiban”. Utazók leírásából, történelmi forrásokból igyekezett rekonstruálni az előbbieket,
és arra a megállapításra jutott, hogy elsősorban a háborúk csökkentették a népességet,
másodsorban az éhség és a betegségek. Szörnyülködve hozta a példákat, hogy a nőkkel való
kegyetlen bánásmód következményei hogyan korlátozzák a termékenységüket. „A világ
minden részében a vad egyik legjellemzőbb tulajdonsága megvetni és lealacsonyítani a
nőnemet” (Malthus 1902, 23. o.). A modern Európában Malthus szerint a háborúk kevesebb
áldozatot szednek, mint a világ más részein, illetve régebben, valamint a járványok és az
éhínségek is szelídültek. A preventív korlátok viszont jobban működnek, a házasságok
késeltetésének többféle gyakorlata alakult ki. Könyvének második kiadásában a
következtetései optimistábbak lettek, önmegtartóztatással párosuló, késleltetett
házasságkötéssel, családalapítással meg lehet oldani a túlnépesedés problémáját.
A szegény törvényekről – más klasszikus közgazdászokhoz hasonlóan – lesújtó véleménnyel
volt, mert „szaporítják a lakosságot anélkül, hogy szaporítanák az ellátására szükséges
táplálékot” (Malthus 1902, 357. o.). A községi segélyekre fordított összegeket a
munkabérektől vonják el, ami tovább növeli a nyomort. Malthus kritikája annyiban jogos volt,
hogy a segélyezés rossz hatékonysággal működött, és a dologházakban többnyire szörnyű
állapotok uralkodtak. Azonban Malthus megoldási javaslata, a szegénytörvények fokozatos
felszámolása meglepő szociális érzéketlenségre vall egy lelkésztől. Két év átmenet után sem
házasságban született gyerek, sem törvénytelen gyerek nem kaphatott volna soha községi
segélyt. „A csecsemő aránylagosan szólva, kevés értékkel bír a társadalomra, mert mások
tüstént elfoglalhatják helyét. Fő értéke abban áll, hogy tárgya az emberi természet egyik
leggyönyörteljesebb szenvedélyének, a szülői szeretetnek” (Malthus 1902, 507. o.). A
közoktatás bevezetését viszont fontosnak tartotta a szegények helyzetének javításában.
Malthus befolyására jellemző, hogy 1800-ban a korábban nagycsalád barát William Pitt
miniszterelnök az ő hatására állt el a szegény törvények olyan módosításától, amelyek a
nagycsaládok segélyezését javították volna. Az 1834-es a könyörtelen törvénymódosításban
szintén megmutatkozott a hatása, eszerint épkézláb ember nem kaphat segélyt a dologházon
kívül, ahova a vagyontárgyainak az elzálogosítása után be kellett lépnie, ha segélyhez akart
jutni.
Malthus – ahogyan ezzel a mai ember is szembesül – egy nagyon valós problémával
foglalkozott, de nem vette számításba a technikai fejlődés lehetőségeit. Ezen túlmenően a
fejlődés gazdaságtan mai tudósai sokkal komplexebb választ adnak a túlnépesedés kezelésére,
figyelembe véve számos társadalmi, intézményi, kulturális tényezőt. Az más kérdés, hogy a
világ több térségében nem alkalmazzák a receptjeiket.
Malthus a saját korában nemcsak a közgazdászok gondolkodását befolyásolta. Charles
Darwin elismerte, hogy a fajok evolúciós elméletének kidolgozásában hatással volt rá.
Malthus a népesedési elméleten túl is hozzájárult a közgazdasági gondolkodás fejlődéséhez,
amit a Ricardóval folytatott vitájában mutatunk be. --------------------------

Ricardo fő műve 1817-ben jelent meg „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” (On
the Principles of Political Economy and Taxation) címmel. Ennek előszavából kiderül, hogy
elődei közül Smith-t tartotta legnagyobbra, valamint Sayt részben Smith elméletének
elterjesztéséért, részben saját eredeti gondolataiért. Ricardo Smith-t egyes nézeteit vitatni,
illetve kiegészíteni akarta, de nem tűzte ki célul, hogy egy új elméletet, ahogy most
mondanánk, új tudományos paradigmát állítson fel. Valójában Ricardo lényegesen különböző
módon viszonyult a közgazdaságtan tárgyához és módszeréhez, mint Smith tette. Könyvének
előszavában leszögezte, hogy a politikai gazdaságtan fő feladata, hogy megmagyarázza a
jövedelmek elosztásának törvényszerűségeit a föld, a tőke tulajdonosai és a munkások között.
Vagyis már nem a nemzetek gazdagodását meghatározó tényezők a vizsgálata volt a cél, mint
Smith és elődei esetében, ami a közgazdaságtan tárgyának a szűkítését jelentette. Ricardo
módszere is eltért Smith-étől. Tisztán elméleti modelleket fogalmazott meg elvontan, tértől és
időtől függetlenül, a smith-ihez hasonló történelmi illusztrációk teljesen hiányoznak.
Matematikai modellek alkalmazásáról még nincs szó nála, annál több számpéldával világította
meg mondanivalóját, de ezek nem mennek túl a négy alapművelet alkalmazásán. Azok a
témák viszont, amelyekkel Ricardo foglakozott, teljesen gyakorlatiasak voltak, a napi
gazdasági életből származtak, és az absztrakt elméletből nagyon is konkrét gazdaságpolitikai
következtetéseket lehetett levonni. Könyörtelenül következetes, logikusak érvelései óriási
tekintélyt hoztak számára a kortársai körében. Ricardo módszertanának problematikus
pontjaira a klasszikus politikai gazdaságtanban jelentkező módszertani dilemmák kapcsán
még visszatérünk.
Ricardót a jövedelemelosztás vizsgálatára azok a viták ösztönözték, amelyek a
gabonatörvények körül folytak. Angliában törvények szabályozták a gabonák
külkereskedelmét (Corn Laws), importvámokkal próbálták támogatni a földművelést, amikor
a hazai termelés nem elégítette ki a keresletet. A napóleoni háborúk, ahogy már fentebb
utaltunk rá, hozzájárultak a gabonaárak magasan tartásához. A földbirtokosok és bérlők már
az 1802-es, átmeneti amiens-i béke után további protekcionizmust követeltek. A helyzet
igazán a napóleoni háborúk 1813-as befejezésével éleződött ki, ami a kereskedelmi zárlatnak
is véget vetett, és kérdésessé vált a vámtarifák megfelelő szintje.
1815-ben értekezések sorozata jelent meg az emelkedő gabonaárak és emelkedő földjáradék
magyarázatára többek között Ricardo és Malthus tollából. Az a gondolat a levegőben volt,
hogy a földjáradék növekedése összefügg azzal, hogy újabb és egyre rosszabb minőségű
földeket kell művelésbe vonni. Ricardo azt tekintette földjáradéknak, amit nem a rajta levő
tőkejavak használatáért kell fizetni, hanem amit azért kell fizetni, mert a föld kínálata
mennyiségileg korlátozott, és emiatt a lakosság szaporodásával a rosszabb minőségű földeket
is használatba veszik. A legrosszabb még megművelt földön elvégzett munkamennyiség
határozza meg a gabonaárát, hiszen ha egy földbirtokon költségek nem térülnek meg,
kivonják a művelésből. A gazdaság egészében viszont egységes gabonaár alakul ki a piacon,
ezért a legrosszabb földön kívül a többi földön járadék képződik. Ebből az következik, hogy a
földjáradékot éppen azért fizetik, mert magas a gabonaára és nem fordítva. Ha a földesurak
lemondanának a földjáradékról, a gabona akkor sem lenne olcsóbb, csak egyes bérlők
élhetnének úri módon. A legrosszabb minőségű földön nem keletkezik járadék, ott csak bér és
profit jön létre. Ricardo járadékelmélete Malthus népességelméletére és a csökkenő hozadék
feltételezésére épít. -----------------------------------

Ricardo megítélése szerint saját járadékelmélete nagyon közel áll Malthuséhoz. A

gazdaságpolitikai álláspontjuk a gabonatörvények körüli vitában mégis ellentétes volt.
Ricardo szerint a magas gabonaárak megnövelik a munkabért, de ettől a gyárosok az
iparcikkeket nem tudják drágábban eladni, hiszen nem nőtt meg az előállításukhoz szükséges
munka, ezért a profitjuk csökken. A profit a tőkefelhalmozás forrása, a gazdaságfejlődés
ösztönzője, tehát a magas a gabonaárak, a protekcionizmus visszaveti a gazdasági
növekedést. Malthus a kereskedelem szabadságát egy tökéletesen meg nem valósítható
ideálnak tartja, amelytől azonban csak világos indokok miatt szabad eltérni. Ilyen eset volt
szerinte a gabona törvényeké. A gabonatermelésre nézve az amiens-i békét követő háborús
időszak, a hazai piacok védettsége kedvező volt. Az árak ugyan magasabbak maradtak,
mintha a kereskedelem szabad maradt volna, de Anglia a népesség növekedés ellenére
visszanyerte önellátási képességét, és a technikai fejlődés, a gőzgépek alkalmazása kiterjedt a
mezőgazdaságra is. Ez a nézeteltérés jól illusztrálja Ricardo absztrakt és Malthus empirikus
megközelítésének különbségét.
Az 1815 februárjában egymástól függetlenül megjelenő négy értekezés a különbözeti
földjáradékról (kezdve Malthusszal és bezárva Ricardóval) egyöntetűen feltételezte a
csökkenő hozadék törvényszerűségét, ami a klasszikus politikai gazdaságtan fontos eleme lett.
Ma a csökkenő hozadék alatt azt értjük, hogy egy termelési tényező folyamatos növelése és a
többi változatlanul tartása mellett a termelés csökkenő ütemben nő, esetleg csökken. A
klasszikusoknál ez még nem jelent meg ilyen egyértelműen. Ricardónál például az adott
nagyságú földön a másik két termelési tényező, a tőke és a munkaráfordítás állandó arányban
nőtt, feltételezve, hogy az adott technológia megköveteli a tőke-munka állandó kombinációját,
és a csökkenő hozadék, ahogy a fenti számpéldán láttuk, azonnal jelentkezett.
A csökkenő hozadék feltételezése nemcsak Ricardo járadékelméletének megfogalmazására
hatott ki, hanem a másik jövedelemfajtákéra, a bérek és a profit elméletére is. Ricardo abból
indult ki, hogy az emberi munkának, mint minden adásvétel tárgyát képező, szaporítható
jószágnak megvan a természetes és a piaci ára. A munka természetes ára, azaz a természetes
bér kell, hogy fedezze a munkás és családja fenntartásához szükséges jószágok árát, tehát a
munkásság csökkenés nélkül képes legyen a saját fajtájának fenntartására. A béreket Malthus
is a létminimumhoz kötötte, aminek az előzménye már Smith-nél fellelhető. A létminimum
tartalmával azonban nem foglalkoztak. Ricardo a csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban
feltételezte, a mezőgazdaságon kívül a technikai haladás miatt a nem mezőgazdasági
termékeknél csökkenő munkaráfordítással, ezért csökkenő árakkal számolt. Ennélfogva a
létfenntartásba beleértett termékek köre idővel bővült, és amit a korabeli Angliában az
egyszerű otthonokban megtalálni, az régebben elérhetetlen volt. A gyarapodó tőke a
munkakereslet növekedéséhez vezethet, ami miatt a munka piaci bére akár tartósabban is a
természetes bér fölé emelkedhet.
Hosszabb távon azonban Ricardo szerint a bér a létfenntartás szintjére esik vissza. A növekvő
bérek ugyanis ösztönzik a népesség növekedését, ami lenyomja a béreket. A népesség
szaporodásával az élelmiszereket egyre több munkával állítják elő, ezek ára emelkedik, és a
munkások helyzete akkor is romlik, ha a pénzbérük nő. Ricardo feltételezte, hogy amikor a
gabona ára quarterenként 4 font volt, a munkás éves bére pedig 24 font, ami 6 quarter
gabonának felelt meg. A népesség növekedésével a gabona ára 5 fontra megy fel, akkor csak
5 quarter gabonának megfelelő bért kaphat, ami 25 font, de a pénzben kifejezett béremelkedés
ellenére sem vásárolhat érte annyi gabonát és más cikket, mint azelőtt.
Ricardo Malthushoz hasonlóan a szegénytörvényeket kártékonynak tartotta részben, mert a
népesség szaporodását segítik elő, részben, mert az ország tiszta jövedelmét csökkentik, a
nyomort állandósítják, ahelyett hogy a szegényeket megtanítanák a létfenntartásuk
előteremtésére.
A jövedelmek elosztásának vizsgálatában Ricardo kiindulópontja az az állapot, amikor még
nem képződik földjáradék, a megtermelt javak teljes értéke csak két részre oszlik, munkabérre
és profitra. A népesség növekedésével a fentebb megismert folyamatnak megfelelően
elkezdenek nőni a bérek, hiszen a csökkenő hozadék miatt az élelmiszerárak nőnek, ami a
munkabérek nagyságának fő alakítója. Az újabb földek bevonásával földjáradékot is kell
fizetni. Ricardo a profitot úgy tekinti, mint a bérek és járadék levonása után fennmaradt
jövedelmet. A mezőgazdasági termékek árának az emelkedése a béremelkedések révén mindig
csökkenti mind a mezőgazdasági, mind az ipari tőke profitját. Szokásos számpéldái egyikével
bizonyította, hogy a profitráta folyamatos tőkebefektetés mellett is folyamatosan csökken, és
egy ponton túl már az összprofit is csökkenni fog. A profit csökkenésének irányzatát Ricardo
szerint időnként megakasztja technikai haladás. Ez nem változtat azon, hogy ha a bérek
összege eléri a bérlő teljes bevételét, megszűnik a tőkefelhalmozás és az újabb munka iránti
kereslet. A népesség a maximális számát ekkor éri el. A valóságban ezt a pontot nem éri el a
gazdaság, az alacsony profitráta már jóval előbb megakasztja a tőkefelhalmozást, az ország
egész jövedelme a munkabérek kifizetése után a földesurak és az adóbeszedők kezébe kerül.
A járadék, a bér, a profit megoszlásának törvényszerűségeit vizsgálva Ricardo többször
felhasználta a feltételezést, hogy a munkaráfordítás határozza meg a jószág értékét és ezáltal
az árát. A jövedelemelosztás elméletét egy értékelmélettel összekapcsolva dolgozta ki.
Ricardo átveszi Smith a használati érték és csereérték megkülönböztetését. A hasznosságot –
Smith-hez hasonlóan – a csereérték előfeltételének tekinti, de nem a csereérték mértékének. A
hasznos javak közül csereértéke azoknak van, amelyek vagy ritkák, vagy munka szükséges az
előállításukhoz. Ricardo szerint „egy jószág értéke, vagyis valamely más jószágból az a
mennyiség, amelyet érte cserébe kapni lehet, az előállításához szükséges munka viszonylagos
mennyiségétől és nem attól a kisebb vagy nagyobb térítéstől függ, amellyel ezt a munkát
megfizetik” (Ricardo 1991, 9. o.) Smith-t kritizálja azért, hogy nem vette észre, hogy a
jószágba fektetett munka és az a munkamennyiség, amely a jószágért cserébe kapható, nem
szükségképpen egyezik meg. Azonban ő sem tud kielégítő elméleti megoldáshoz jutni. Maga
Ricardo hozza fel, hogy a munka ráfordításra alapozott értékelméletet módosítja, hogy az áruk
viszonylagos értékére az is kihat, hogy milyen az álló- és a forgótőke aránya, valamint a tőke
megtérülésének a gyorsasága. Hangsúlyozza, hogy a munkaráfordítással nem a jószágok
pénzben kifejezett értékét lehet mérni, hanem a viszonylagos értékük igazodik a
munkaráfordítás arányaihoz. Ricardo nagyon szeretett volna változatlan értékmérőt találni, de
azt állapította meg, hogy ilyen nem lehet, „mert nincsen olyan áru, amely maga ne lenne
kitéve ugyanazoknak a változásoknak, mint azok a többi áruk, amelyeknek az értékét meg
akarjuk állapítani” (Ricardo 1991, 31. o.)
Ricardo a nemzetközi kereskedelem vizsgálatában Smith elméletét fejlesztette tovább. A
külkereskedelem előnyeit nemcsak abban az esetben mutatta ki, amikor az egyik ország az
egyik terméket, a másik ország a másik terméket állítja elő kevesebb munkával (Ricardo
példájában Anglia posztót, Portugália bort), tehát abszolút előnyökről van szó. A komparatív
előnyök elméletében azt bizonyította, hogyha az egyik ország mindkét termékben
termelékenyebb, de a külkereskedelem révén azt a termékét, amelyikből a termelékenységi
előnye kisebb, a másik országtól szerzi be, akkor ez mindkét országnak előnyös. --------------------

Ricardo szabad versenybe vetett bizalmából adódóan nem meglepő, hogy a Say-törvény körül
folyó vitában azok közé tartozott, akik elfogadták az általános túltermelés lehetetlenségét. „A
politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” 1821-es kiadásába azonban már beiktatott egy
fejezetet a gépekről, amiben utalt a technológiai fejlődés okozta munkanélküliség
lehetőségére, de bízott annak átmeneti jellegében, és óva intett attól, hogy akadályokat
gördítsenek a gépek alkalmazása elé, mert az a tőke külföldre menekülését váltaná ki.
Ricardo és Malthus vitáinak egyik kritikus pontja éppen a Say-törvény volt. Malthus
közgazdasági nézeteit „A politikai gazdaságtan alapelvei” (Principles of Political Economy)
című könyvében foglalta össze, amely 1820-ban jelent meg, és ebben foglalkozott a
túltermelés, illetve alulfogyasztás kérdésével is. Már néhány merkantilistánál felvetődött ez a
probléma, de az önszabályozó piacot hirdető Smith tekintélye háttérbe szorította a kételyeket.
Malthus viszont nem elégedett meg Smith és Ricardo kínálatoldali elemzéseivel, szerinte a
növekedéshez a keresleti oldalt is figyelembe kell venni, amit hatékony keresletnek (effectual
demand) nevezett, de amit világosan nem fejtett ki. A megtakarítások-beruházások folyamata
csak akkor nem vezet stagnáláshoz, ha a fogyasztás is bővül. A munkások jövedelme ehhez
nem elegendő, a tőkések pedig nem akarják felélni a beruházásokra fordított profitjuk feletti
jövedelmüket, inkább az utódaiknak gyűjtenek vagyont. Ezért szükség van a nem termelő
rétegek (többek között földesurak, tanárok, szolgák, közhivatalnokok) fogyasztására. Ricardo
erre a megállapításra meglehetősen vitriolosan válaszolt: „A nem termelő dolgozók rétege
pontosan annyira szükséges és a hasznos a jövő termelés szempontjából, mint az a tűzvész
lenne, amely a gyáros raktárában felemésztené mindazokat az árukat, amelyeket egyébként a
nem termelő dolgozók fogyasztottak volna” (Ricardo 1969, 421. o.)
Ennél a vitánál ugyanazzal találkozunk, mint a gabonatörvények esetében. Ricardo világos,
logikus elméletével Malthus való világhoz közelebb álló, de elméletileg kidolgozatlanabb
álláspontja áll szemben. Érthető, hogy a kortársaikra és ezzel a közgazdasági gondolkodásra
Ricardo hatása volt a meghatározó. Ricardo pénzelmélettel kapcsolatos meglátásai is
hozzájárultak szellemi befolyásához, de ezek annyira beleágyazódtak a korszak pénzpolitikai
eseményeibe, hogy külön, a klasszikus politikai gazdaságtani irányzat egészének bemutatása
során térünk vissza rájuk. ---------------------------------------
6.4. A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után
A klasszikus politikai gazdaságtan olyan értelemben nem volt iskola, mint a fiziokraták. Ezért
az elmélettörténetben ma sem lezárt vita folyik arról, hogy mennyiben és milyen időszakra
beszélhetünk klasszikus iskoláról. A következőkben azt az álláspontot követjük, amelyik a
legelfogadottabb az elmélettörténet-írásban, és nem bocsátkozunk bele az értelmezési vitákba.
Az tagadhatatlannak látszik, hogy a 19. század első felében Európa szerte elterjedt egy közös
fogalmakra, elemzési eszközökre, Adam Smith műveire épülő tudományág, a politikai
gazdaságtan. Akörül sincs vita, hogy David Ricardo volt a következő a legnagyobb hatású
szerzők között, aki már nem olyan sokoldalú társadalomtudós, mint Smith, hanem közgazdász
specialista. A sort John Stuart Mill zárta, aki Smith-hez hasonlóan több társadalomtudományi
területen alkotott maradandót, és akinek a munkásságára a következő fejezetben
részletesebben visszatérünk, mert egyrészt lezárta a klasszikus iskolát, de már utat nyitott egy
új korszak felé. Ugyanakkor – ahogy az eddigiekből is kiderült – jelentős különbségek voltak
Smith és Ricardo felfogásában, de Malthus is számos kérdésben eltérő utakon járt. Nem volt
ez másképp más, a közgazdasági gondolkodást befolyásoló, ha nem is hozzájuk mérhető
hatású közgazdászok esetében sem. Az sem kétséges, hogy olyan gondolkodók is
felbukkantak ebben az időszakban (pl. Marx, Cournot, Thünen vagy Gossen), akiknek a
felfogása vagy egy önálló irányzatot képviselt, vagy egy későbbi iskola előfutárainak
tekinthetőek, és egyértelműen elkülöníthetőek a klasszikus iskolától.
Smith után a közgazdaságtan fejlődésének a súlypontja Skóciából áttevődött Angliába. Ennek
egyik oka, hogy a francia forradalom után a liberális whig párti szimpatizáns közgazdászokat
a konzervatív, tory hatóságok13 a fölforgató eszmék forrásának tartották, és idővel a politikai
gazdaságtan oktatás csírái is megszűntek az edinburgh-i egyetemen. A másik ok, hogy az
angol egyetemekhez képest, ahol a matematika, a görög és latin klasszikusok tanítása állt a
középpontban, a skót egyetemek megítélése kedvezőtlenné vált, mert logikát és
erkölcsfilozófiát oktattak, aminek a terméke volt a politikai gazdaságtan. ------------------------------

A klasszikus politikai gazdaságtanhoz a későbbiekben gyakran hozzákapcsolódott a lehangoló

tudomány kifejezés, amit egy Thomas Carlyle nevű skót történész, író (795-1881) használt
először 1849-ben. Csakhogy a közhiedelemmel ellentétben nem Malthus népesedés
elméletével kapcsolatban, hanem mert a liberális politikai gazdaságtan egyetértett egy
keresztény polgárjogi mozgalommal a feketék felszabadításában, amit Carlyle kárhoztatott. A
feketéket ugyanis szabadságra alkalmatlan, alacsonyabb rendű fajnak tartotta. Mindenesetre a
ricardói közgazdaságtan borúsabban gondolkodott a jövő fejlődési lehetőségeiről, mint Smith.
Smith még hosszú távon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a tőkefelhalmozást a bérek
növekedése követi, a növekvő népesség növekvő bérei pedig növelik a piacot. Láttuk, hogy
azt Smith sem feltételezte, hogy a növekedés a végtelenségig tarthat, de a határok nála a
nagyon távoli jövőbe tolódtak. A malthusi népesedéselmélet és a mezőgazdaságban
feltételezett csökkenő hozadék már belátható közelségbe hozták a stacionárius állapotot.
Ricardo a szabad kereskedelemben látott olyan ellenszert, ami legalább egy időre elhalasztja
ennek bekövetkeztét. Ha a gabona szabad behozatalával csökkennek a gabonaárak, csökken a
munkabér, nőhet a profit, nőhet a tőkefelhalmozás is. A legrosszabb földek felszabadulásával
az erőforrásokat hatékonyabban lehet felhasználni, ami lendületet ad a növekedésnek.
A gabonatörvényeket 1846-ban szüntették meg, amiben nagy szerepe volt a liberális
gazdaságpolitika meggyőződéses manchesteri híveinek.14 Míg Smith és Ricardo, de a
Politikai Gazdaságtani Klub alapítói általában a „laissez-faire” elv differenciált, indokolt
esetekben kivételeket ismerő képviselői voltak, a manchesteri csoport már olyan
dogmatikusan viszonyult a szabad verseny eszméjéhez, hogy az egyoldalú, doktriner
liberalizmus elnevezése lett a „manchesteri kapitalizmus”. Később látni fogjuk, hogy ezt a jelzőt
a német szociális piacgazdaság kidolgozói nagy előszeretettel használták saját
álláspontjuk, helyzetük kijelölésénél. -----------------------------------

A klasszikus iskolában a pénz, a pénzfolyamatok vizsgálata addig nem kapott érdemleges

teret, amíg a gyakorlati életben nem merültek fel megoldandó problémák. Ez a 18. század
végén következett be, amikor a háborús pénzügyi válság következtében 1797-ben a brit
kormány elfogadtatta a „Restriction Act”-et, azaz felfüggesztették a sterling aranyra való
átválthatóságát, és 1821-ig visszaválthatatlan papírpénz rendszer működött. -------------------

A papírpénz aranyra átválthatóságának a megszűnése a szabad versenyes gazdaság egyik

fontos elemének a megszűnését jelentette, és a korszak vezető közgazdászainak a vitatémái
közé került. Ennek során a pénzmennyiség változásának reálgazdasági hatásáról megjelentek
azok az eltérő álláspontok, amelyek napjainkig végigkísérik a közgazdasági gondolkodás
történetét.
A 18-19. századfordulójának pénzügyi vitái odáig fajultak, hogy egy parlamenti vizsgáló
bizottságot állítottak fel (Select Committee of the House of Commons), amely 1810-ben
jelentés készített (Report of the Select Committee on the High Price of Gold Bullion). Az
„Aranyrúd Bizottság”, ahogy elnevezték őket, azt vizsgálta, miért értékelődött le a sterling a
19. század első évtizedében, miért emelkedett az arany, a külföldi valutaárfolyam és az áruk
ára, vagyis minek tulajdonítható a változó ütemű, de az időszak egészében mérsékelt infláció.
A bizottsági jelentés az ún. „bullionista” álláspontot képviselte, azaz hogy a háborús időszak
inflációja a túlzott pénzkibocsátás miatt - azaz a bankok, elsősorban a Bank of England
hibájából következett be -, szemben az „antibullionistákkal”, akik az inflációt egy sor külső
okra vezették vissza.
Az antibullionisták között bankárokat, néhány minisztert, tehát gyakorlati szakembereket
találunk, a klasszikus közgazdászok zöme az ellentábort erősítette. Ők arra hivatkoztak, hogy
az árfolyam leértékelődése, azaz az arany árának emelkedése a Napóleon elleni háborús
kiadásoknak, a külföldi szövetségesek pénzügyi támogatásának, az export csökkenésének,
több éven keresztül tartó nagyon rossz termésnek, a kontinensen megnövekedett
aranykeresletnek volt betudható. Utóbbit az igényelte, hogy a francia pénzügyi rendszer
forradalom évei alatt összeomlott és helyre kellett állítani.
Ricardo a bullionista nézetek hangadó képviselője volt, néhány újságcikk után 1810-ben
megjelent „The High Price of Bullion” című értekezésével lépett a nyilvánosság elé mint
elméleti közgazdász. Érvelését egy absztrakt modellre építette, amit még Hume dolgozott ki a
valutaárfolyamok kapcsolatban. Eszerint a valutaárfolyamoknak az aranyparitás körül kell
mozogniuk, mert ha pl. az angol sterling árfolyama a dollárhoz képest esik, az angol importőr
aranyra váltja a pénzét, és abban fizet amerikai partnerének. Ez megállítja a sterling
leértékelését, csökkenti a forgalomban levő sterling mennyiségét és a belső árakat. Ennek
analógiájára Ricardo feltételezte, hogyha az arany piaci ára magasabb lenne, mint a
pénzverdei, az emberek a sterlingjükért a pénzverdében aranyat vennének, amit a piacon
árulnának. Ezzel az arany piaci ára csökkenne éppúgy, mint a pénzmennyiség. Ez a
kiigazodás csak a pénz átválthatósága mellett megy végbe, tehát azt helyre kell állítani.
Ricardo merev mennyiségi pénzelméletet hirdetett, amelyben a pénzmennyiség változásának
nem voltak reálgazdasági hatásai, csak az árszínvonalra.
A bullionista álláspontnak voltak Ricardónál árnyaltabb képviselői is. Henry Thornton
(1760-1815) bankár és független parlamenti képviselő volt, a Bullion Bizottság tagja is volt.
Az anglikán egyház evangéliumi irányzatához tartozott. Emberbarátsága tettekben nyilvánult
meg, nősülése előtt jövedelme hathetedét(!) jótékony célokra fordította, és küzdött az
rabszolgaság ellen. A pénzelméleti kérdésekhez már az 1810-es bullion bizottsági tagsága
előtt, egy kiváló könyvvel, „The Paper Credit of Great Britain” járult hozzá. Ebben
megmutatta, hogy a pénzmennyiség változása a kamatlábon keresztül hat az árszínvonalra.
Megelőlegezte a piaci és a természetes kamatláb megkülönböztetését, amit Wicksell majd
csak a 19. század végén fejtett ki. Miként Ricardo, ő is elfogadta Hume érvelését a
valutaárfolyamok aranyparitás körüli stabilitásáról, a fizetési mérleg spontán
kiegyenlítődéséről. Azonban hajlandó volt tudomást venni arról – és itt közel került az
antibullionistákhoz -, hogy bizonyos esetekben nem a túlzott pénzkibocsátás, hanem átmeneti
zavarok (rossz termés, pánik) is vezethet a pénz leértékelődéséhez. Például a gabonaimport és
az ezzel járó külkereskedelmi mérlegromlás aranyexportot eredményezhet. Ha ezzel együtt
csökken a pénzmennyiség, és csökkennek az árak, akkor ez a kibocsátás visszaesését
hozhatja. Más összefüggésben pedig azt fejtegette, hogy rövid távon a hitelek bővülése a
növekvő árak és profitok, valamint lassan változó bérek mellett a termelés és a foglalkoztatás
növelésével járhat. Azaz a pénzmennyiség változása nemcsak az árakra, hanem a
reálgazdaságra is hathat. Ezzel Thorton a mennyiségi pénzelmélettel szemben olyan elméletet
állított fel, amelyet majd Keynes folytat több mint egy évszázad múlva. Thorton sokkal
árnyaltabb pénzelméleti nézeteket vallott, mint Ricardo. Malthus mérsékelt bullionista
álláspontot foglalt el, Torrens pedig antibullionista volt, és számolt a növekvő pénzmennyiség
jótékony reálgazdasági hatásával. Mégis Ricardo absztrakt, megnyugtatóan leegyszerűsítő
mennyiségi pénzelmélete lett a legnagyobb hatású, az angol pénzelméleti viták következő
fordulóját is az ő gondolatai befolyásolták leginkább.
A napóleoni korszak vége után az angol gazdaság tartós stagnálásba süllyedt, és a pénz
aranyra válthatóságának 1821-es visszaállítása semmit sem segített ezen. Az árak és a
pénzmennyiség ingadoztak, 1825-ben pénzügyi válság söpört végig bankrendszeren csődöket
okozva, 1839-ben csak a francia jegybank közbelépése mentette meg Angliát, hogy az arany
kifizetéseket ne kelljen felfüggesztenie. 1825 után a pénzügyi rendszer reformjáról vita
kezdődött, és két iskola formálódott, a Currency- és a Banking-iskola. A fő vitapontot az
képezte, hogyan lehet megfelelően szabályozni a pénzmennyiséget.
A Currency-iskola Ricardo kemény vonalát képviselte. A bankjegykibocsátást hozzá akarta
kötni az ország aranykészletéhez, és a konvertibilis bankjegymennyiség az országban levő
aranyfedezethez igazodna, a kibocsátható pénzmennyiséget meghatároznák. Azt tudták, hogy
ez nem automatikusan következne be, ehhez szükséges a Bank of England szabályozása. A
Banking-iskola szerint a pénzügyi stabilitáshoz elegendő az aranyra válhatóság, a
pénzmennyiség meghatározására a banknak mérlegelési jogot adott volna. Rámutattak arra,
hogy a bankjegyek csak egy részét képezik a pénzmennyiségnek, a váltók, csekkek is
odatartoznak, tehát a bankjegy mennyiség szabályozásával még nem lehet a pénzmennyiség
egészét szabályozni. --------------------------------

A vita az 1844-es banktörvénnyel (Bank Charter) zárult le, amiben leginkább Ricardo
gondolatatai, illetve a Currency-iskola véleménye érvényesült. A Bank of England ekkor vált
formálisan is az ország központi bankjává, és Ricardo korábbi javaslatának megfelelően
szétválasztották banki és bankjegy-kibocsátási tevékenységét. A kibocsátott bankjegy
mennyiségét szigorúan hozzákötötték az aranyfedezethez, s ha az arany kiáramlását kezdték
érzékelni a fizetési mérleg romlásán keresztül, akkor a Bank of Englandnek mérlegelés nélkül
emelni kellett a kamatlábat. Mivel a brit fizetési mérleg általában aktívumot mutatott, és a
pénzkínálatot a nem bankjeggyel történő fizetés bővítette, ez a merev rendszer nem vetette
vissza a gazdaság fejlődését, és az 1844-es banktörvény mintegy hét évtizedre meghatározta a
brit pénzügyi rendszer kereteit.
Malthus és Ricardo bemutatásakor többször utaltunk rá, hogy módszertani szempontból
Smith-hez és egymáshoz képest is eltérő utakon jártak. A klasszikus iskolában már kettejük
diskurzusaiban felvetődtek a politikai gazdaság tárgyával és művelésének módszertanával
kapcsolatos dilemmák, amelyek szisztematikus vizsgálata Seniorral folytatódott. John Stuart
Mill szintén jelentős hozzájárulását ehhez a kérdéskörhöz a következő pontban, Mill
munkásságához kapcsolva tárgyaljuk. A téma súlyát jelzi, hogy többször ismétlődött az a
helyzet, hogy akár a túltermelésről, akár a csökkenő hozadékból levezetett stacionárius
állapotról, akár a pénz reálgazdasági szerepéről volt szó, Ricardo nézetei távolabb álltak a
valóságtól, mint pl. Malthus, Sismondi vagy Thorton nézetei, úgyis mondhatjuk, utóbbiaké
álltak közelebb a való élethez. Amint láttuk, a 19. század nagy részében mégis rendre Ricardo
gondolkodása határozta meg a gondolkodás fő áramát. Az elmélettörténet-írásban széles
körben elterjedt vélemény, hogy ennek oka főként Ricardo konzisztens módszertanában van
(ami mellett tanítványai rámenősségére is szoktak hivatkozni).
Malthus „A politikai gazdaságtan elvei tekintettel gyakorlati alkalmazásukra” című
munkájának bevezetésében leszögezte a politikai gazdaságtan tárgyáról és módszeréről vallott
nézeteit. A politikai gazdaságtan tárgya alapján jelentette ki, hogy jobban hasonlít az
erkölcstanhoz és a politikai tudományokhoz, mint a matematikához. A fő módszertani
buktatót abban látta, hogy a politikai gazdaságtan művelői idő előtti egyszerűsítésre és
általánosításra törekszenek. A tények átfogó számbavétele szükséges a helyes elméletek
igazolásához. Szerinte tények és a tapasztalás útján felfedezett igazság oltárán a
legtökéletesebb elméletet is fel kell áldozni. A bonyolult okozati összefüggések miatt a
felállított tételek mellett mindig korlátozásokat, kivételeket kell elismerni. Amint fentebb
láttuk, a népesedésről írt könyvében az első kiadás teljesen deduktív megközelítését
statisztikai adatokkal alátámasztott, történeti, induktív érveléssel egészítette ki.
Ez a módszertan markánsan különbözött Ricardo módszertanától, aki néhány leegyszerűsített,
absztrakt, a priori feltevésből indult ki, ebből épített ki rendkívül következetes logikával
konzisztens makroökonómiai rendszert, amiből deduktív módon vont le következtetéseket.
Ezzel az analitikus modellel megteremtette a modern közgazdasági elemzési technikáját, ami
lehetővé tette a többi társadalomtudománytól elkülönült fejlődését.
Módszertani különbségeiket a levelezésükben szóvá tették. Ricardo a köztük levő
véleménykülönbség oka, hogy míg Malthus a változások közvetlen és átmeneti hatását tartja
szem előtt, addig ő ezeket mellékesnek tekinti, és a hosszú távú tendenciákkal foglalkozik.
Malthus válaszában megerősítette, hogy a társadalom fejlődését szabálytalan mozgásokból
állónak látja, és szerinte a népesedésre vagy termelésre nyolc-tíz évig ható okoktól eltekinteni
magának a politikai gazdaságtan céljának a feladását jelenti. Egy másik levélváltásukban
Ricardo azt magyarázta, hogy miért hagyja figyelmen kívül azokat a tényeket, amelyek az
országok érdekeiből levezetett alapelveknek ellentmondanak. Szerinte ezek a ténykérdések
nem a tudomány kérdései, és ilyenek a politikai gazdaságtan minden tételével szemben
felhozhatóak.
Malthus és Ricardo érintőlegesen foglalkozott módszertani kérdésekkel, Senior tudatosan és
kifejezetten megfogalmazta az álláspontját. Szerinte politikai gazdaságtannak nem tárgya,
hogy tudományosan nem bizonyítható, etikai állításokat tegyen, azaz a közgazdaságtan
pozitív, azaz értékmentes és nem normatív tudomány. Ezt azzal is kifejezte, hogy különbséget
tett a vagyon, gazdagság (wealth) és jólét (welfare) között, és leszögezte, hogy politikai
gazdaságtannak csak az előbbi vizsgálata a tárgya. A konkrét problémák megoldása már nem
tartozik a politikai gazdaságtan feladatai közé, hanem a kormányzás művészetéhez, amelynek
a politikai gazdaságtan csak az egyik alázatos szolgáló tudománya. Ezt a megkülönböztetést
Millnél és a neoklasszikus közgazdászoknál látjuk majd viszont. Négy olyan posztulátumot
állított fel, amelyekből deduktív logikával tudományosan megalapozott elméleti és gyakorlati
következtetések vonhatóak le. Senior az alapvető kiinduló feltevéseit tapasztalatilag
megalapozottnak, magától értetődőnek gondolta. Amint a fejezetet lezáró idézetből látható, a
négyből hármat megfigyelésre, egyet, a jövedelemmaximalizálásra vonatkozót introspekcióra
vezette vissza. Introspekció alatt azt értette, hogy a figyelmünket a saját elménk működésére
irányítjuk, tudatunk segítségével kutatunk premisszák után. A közgazdaságtan kiinduló
feltevéseinek megalapozása mindmáig a közgazdaságtudomány lezáratlan vitakérdései közé
tartozik, és John Stuart Milltől Milton Friedmanig többször találkozunk még vele. -------------------

6.5. John Stuart Mill, az átmenet embere

Ricardo fő művének 1817-es kiadása után egyfelől a szerző nagy tekintélynek örvendett,
másfelől azonban kezdtek gyűlni azok a mozzanatok, amelyek kikezdték a ricardói
közgazdaságtan magyarázó erejét. Egyre több adat mutatta, hogy a malthusi népesedéselmélet
és a mezőgazdaságban a hosszú távon csökkenő hozadék nem igazolható, ami a ricardói
modell alapfeltevéseit ingatta meg. A kapitalizmussal kapcsolatos szocialista és humanista
kritikák is gyarapodtak. Ebben a környezetben lépett színre John Stuart Mill. Személyében a
klasszikus iskola Smith után még egy sokoldalú társadalomtudóst fel tudott mutatni. Mill
képes volt arra, hogy a „Nemzetek gazdagsága” óta eltelt több mint félévszázad változásait
figyelembe véve megújítsa a klasszikus politikai gazdaságtant a ricardói keretekben,
amelyeket fiatalon elsajátított. Nyitott volt saját kora szellemi áramlatai iránt, az új
gondolatok befogadásával azonban eklektikussá tette a klasszikus tanításokat, már átmenetet
képezett egy új korszak, a marginalista forradalom felé. ---------------------------------------

Mill két szempontból járult hozzá jelentősen a közgazdasági gondolkodás fejlődéséhez.

Egyrészt a kutatás módszertanához, másrészt 1848-ban megjelent „A politikai gazdaságtan
alapelvei” (The Principles of Political Economy with Some of Their Applications to Social
Philosophy), amelyet a legnépszerűbb angol tankönyvként használták egészen addig, míg
Alfred Marshall 1890-ben kiadott könyve fel nem váltotta. A következőkben ezt a két
témakört tekintjük át, Mill főbb módszertani és a közgazdaságtudományi nézeteit.
Mill a tudományokat két csoportba osztotta, a természettudományokra és morál- vagy
pszichológiai tudományokra. A politikai gazdaságtan az utóbbiba tartozik, azokkal a
társadalmi jelenségekkel foglalkozik, amelyek a gazdagság iránti vágy következtében
fordulnak elő. Minden más vágytól elvonatkoztat, kivéve, amelyek a gazdagságot
akadályozzák: a munkától való idegenkedés és a fényűző élvezetek jelenlegi elérése iránti
vágy. Másképp megfogalmazva, a politikai gazdaságtan az a tudomány, amely a gazdagság
termelésével és elosztásával annyiban foglalkozik, amennyiben az függ az emberi természet
törvényeitől.
Mill elméletében egyértelműen sarkalatos pont a természeti törvény feltételezése, az emberi
cselekedeteket éppúgy természeti törvények határozzák meg, mint a természeti eseményeket.
Azonban Mill a természeti törvények beépítését a politikai gazdaságtanba és általában a
társadalomtudományba el akarja szakítani a szerinte a kontinentális Európára jellemző,
részben a római jog uralmára, részben görög filozófiára visszavezethető természetjogi
hagyománytól. A természeti törvényre épülő természetjog szerinte teológiai vagy metafizikai
spekuláció, aminek az utolsó képviselője Rousseau volt. Ugyanakkor Mill elutasította Comte
álláspontját, miszerint a politikai gazdaságtan tudománytalan, nem pozitív területe a
metafizikának. Azzal egyetértett, hogy a „laisser-fair” doktrína nem tudományosan
bizonyított, Smith nyelvén kifejezve nem a természetes rend megnyilvánulása, de „húsz esetből
tizenkilencszer közelebb van az igazsághoz, mint akik tagadják” (Mill 189? 78.o.). Az
elmélet koordinált és koherens teste fejlődés eredményeként jön létre, és hogy olyan
törvényeket ismerjenek fel, mint a csillagászatban a gravitáció, nemcsak a politikai
gazdaságtan, de a társadalomtudományok egésze (azaz a szociológia) sem érte el. Azok a
gazdasági összefüggések, amiket a közgazdászok feltártak, függenek a történelmi, kulturális
környezettől.
Mill – Comte-hoz hasonlóan - a társadalomtudományok számára – mintának tartotta a
természettudományokat. A megismerés módszerében viszont vannak különbségek a
tudományok között. A természettudományoktól eltérően a közgazdaságtanban (és a pozitív
társadalomtudományban) nagyon korlátozott tere van az ellenőrzött kísérleteknek, ezért az
indukció módszerét az általános megállapítás eléréséhez nem lehet használni. A történeti
tények összegyűjtésével legfeljebb egy többé-kevésbé hihető sejtésig, feltevésig (conjecture)
lehet eljutni. Mill szerint ezért meg kell fordítani a fizikai tudományok deduktív módszerét,
ahol az indukció segítségével felismert törvényeket dedukció segítségével alkalmazzák. A
fordított dedukció alatt azt értette, hogy hipotézisekből kiindulva, a priori érveléssel,
dedukcióval lehet következtetésekhez eljutni, amelyeket azután a posteriori megfigyelésekkel,
történeti tényekkel lehet igazolni. A politikai gazdaságtan absztrakt tudomány, a kiinduló
feltételezéseket az emberi természet a priori érvelésen alapuló elveire lehet építeni, Mill
elfogadja az introspekció alkalmazását is. Az emberi természet azáltal kerülhet be a pozitív
tudomány kereteibe, hogy Mill a pszichológiában véli megtalálni annak univerzális
törvényeit. Az a posteriori igazolás, verifikáció során felbukkanhatnak zavaró esetek, amelyek
más, gyakran nem gazdasági okokra vezethetőek vissza, de a közgazdasági elmélet
módosítását is megkövetelhetik.
Mill teljességgel tisztában volt azzal, hogy a politikai gazdaságtan emberképe, a
haszonmaximalizáló ember nem adja vissza az ember valóságát. Szerinte azonban miután a
tudományterület vizsgálati tárgyához ezek az emberi motívumok tartoznak, éppúgy jogos
feltételezés ez az önkényes emberkép, mint a geometriában a vonal definíciója, amelyik
szintén nem létezik a valóságban. Arról a mai napig heves viták folynak, egy elmélet kiinduló
feltételezései mennyire egyszerűsíthetik le a valóságot.
Mill munkásságán végighúzódik az az igyekezet, hogy az emberi természet univerzális
törvényeinek feltételezését összeillessze a történetiség szempontjával. A történetileg változó
körülmények hatását úgy fogja fel, mint a mozgás esetében a súrlódást, amely a mozgás
univerzális törvényeinek érvényesülését befolyásolja. A két szempont összeillesztésének
szándéka vezette a közgazdasági elméletének a felépítésében. Különbséget tett a termelés
törvényei között, amelyeket a természeti törvények határoznak meg, emberi akarattal,
intézményekkel nem változtathatóak meg, és az elosztás törvényei között, amelyeket nagyban
befolyásol a társadalmi és intézményi berendezkedés, a szokások. Ez a megkülönböztetés tette
lehetővé, hogy Mill bízzon a társadalmi reformok lehetőségében. Azonban sem a klasszikus,
sem a későbbi neoklasszikus közgazdaságtan logikájába nem illeszthető bele, hogy a
gazdasági rendszer két területét egymástól elkülönítve, eltérő működési elveket feltételezve
modellezzék.
Mill szintézisre törekvése abban is megnyilvánult, hogy kora ellentmondásos tendenciáit
megpróbálta összeegyeztetni a szabadpiacról és az államról vallott nézeteiben. Egyfelől
elkötelezett híve volt az egyéni szabadságnak, „A szabadságról” (On Liberty) 1859-ben írt
esszéje a klasszikus liberalizmus egyik óriási hatású, ma is lenyűgöző írása. Ugyanakkor –
kortársai közül nem egyedül – tartott a demokráciában a tömegek zsarnokságától, javaslatokat
tett a kisebbségbe kerültek, az egyén védelmére. A liberális gondolkodásának része volt a nők
egyenjogúságáról vallott álláspontja – amit a feleségével a legnagyobb egyetértésben
osztottak –, és amivel óriási felháborodást váltott ki.
A gazdaságban is az egyéni szabadság híve volt, de ezt a megállapítást már árnyalnunk kell.
Szerinte az általános szabály a „laissez-faire” politika, amitől minden eltávolodás bizonyosan
rossz, kivéve, ha valami nagy jót szolgál. Mégis számos olyan reformért küzdött, amelyek
feladatokat róttak az államra. A klasszikusoknál Smith-től kezdve rendre felmerülő javaslat
volt, hogy az állam a közoktatást tegye általánossá a fejlődés érdekében, de olyan állami
beavatkozást, mint a munkaidő rövidítése, örökösödési adó bevezetése, a népesség
szaporodásának jogi korlátozása avagy a szakszervezetek engedélyezése, elődei aligha
támogattak volna. Ugyanakkor a szegények, munkások támogatásának csak olyan formáját
tartotta kívánatosnak, amely nem tesz függővé az államtól, hanem képessé az önerőből való
boldogulásra, a korabeli szegénytörvényeket a többi klasszikus közgazdászhoz hasonlóan
kritizálta.
Mill ismerte szocialista kortársainak az írásait, megkülönböztette a radikális kommunista és a
magánvagyon nem teljes eltörlését hirdető szocialista nézeteket. Annak nincs nyoma, hogy
Marx munkáival találkozott volna. Érdekes módon, a kommunizmus elképzeléseit nem
tekintette képtelenségnek. Inkább azzal érvelt, hogy nem lehet egy társadalmi ideálképet, a
kommunizmust egy olyan rendszer, a magántulajdoni rendszer valóságával összehasonlítani,
amelyik még nem fejlődött ki teljesen. A kevésbé radikális, szocialista (Saint Simonhoz és
Fourier-hez köthető) elképzeléseknek pedig egyenesen megadta volna az önkéntes részvételen
alapuló kísérletezés jogát. A maga részéről a magántulajdoni rendszer, azaz a kapitalista
piacgazdaság reformálást tartotta kívánatosnak, hogy a társadalom javaiból mindenki
részesedjen.
Mill közgazdasági gondolkodásában úgy tüntette fel önmagát, mint aki a klasszikus tanok
folytatója, de közben lényeges módosításokat hajtott végre, amivel a majd félévszázadig
használt tankönyvén keresztül befolyásolta a fiatalabb nemzedékek felfogását. Az
értékelméletről azt állította, hogy semmi olyan nincs már, amit neki vagy másnak kellene
felfedeznie. Szerinte elődei zöme összemosta az érték és az ár fogalmát, holott az érték a
csereérték, vagyis azt jelenti, hogy egy jószágért cserében más jószággal rendelkezhetünk, az
ár pedig egy jószág pénzbeli értéke. Az érték vizsgálata azután háttérbe is szorult nála, az
abszolút értékmérő helyett a relatív érték-, illetve árarányokat vizsgálta. Rövid távon a
kereslet és a kínálat határozza meg az árat, hosszú távon a termelési költségek, ami megadja
természetes árat. A termelési költségek közé tartozik a munkabér és a tőkejövedelem. A
tőkéért járó kamat – Seniorhoz hasonlóan – az önmegtartóztatásért jár, de a
tőkejövedelemnek nem csak ez a forrása. Ugyanis „vannak okok, melyek egyik
foglalkozásnál állandóan magasabb tőkejövedelmet tesznek szükségessé, mint a másiknál; így
a nagyobb kockázat, fáradság és kellemetlenségért valami kárpótlást kell nyújtani” (Mill
1874. I. kötet 44. o.), tehát a vállalkozó kockázatvállalása, munkája szintén jövedelemre
jogosítja. Mill a járadékot is a társadalmi költségek közé sorolta, amennyiben a földnek van
alternatív hasznosítási lehetősége. A kereslet-kínálat elemzésében már felvetette a
matematikai egyenletet mint analógiát, de nem ment tovább ezen az úton. A kereslet vagy a
kínálat rugalmatlanságának az esetei is foglalkoztatták, észrevette a monopolhelyzet hatását
az árképzésre. Majd Alfred Marshall lesz az a közgazdász, akinél ezek a gondolatcsírák
kibontakoznak.
Mill a Say-törvényt elfogadta, ha naturális cserekereskedelem folyik, amikor egy terméket
egy másikra cserélünk, valamint ha a pénz csak csereeszközként funkcionál. Ha azonban a
pénz az értékfelhalmozás eszköze is, akkor az eladás és a vásárlás elválhat egymástól. Egy
fellendülés, nagymértékű hitelbővülés, spekulatív vásárlások és gyors áremelkedés után
megrendülhet a gazdaságban a bizalom, mindenki inkább tartani akarja a készpénzt és nem
vásárolni. Azaz nem túltermelés áll elő, hanem pszichológiai okból következik be egy átmeneti
túlkínálat, ami csak rövid ideig áll fenn. Olyan krónikus stagnálás, mint amire Malthus utalt,
Mill szerint nem következhet be.
A profit csökkenő tendenciájával és a stacionárius állapot eljövetelével elődeihez hasonlóan
Mill is számolt, még ha ezt nem is várta a közeljövőben Európa nagy gazdaságaiban. A
gazdasági szempontból stacionárius állapot azonban Millnél nem nyomorúságos kilátás, mint
Ricardónál vagy Malthusnál. A tőke és a népesség stagnálása szerinte egyáltalán nem jelenti,
hogy emberi javulás ne következhetne be. A lelki kultúra fejlődhet, erkölcsi, társadalmi
haladás lehetséges. Egyúttal kora társadalmának a kritikáját adta, amikor rámutatott, hiába
történt ipari fejlődés, technikai haladás, ez csak kevesek vagyonának növekedését szolgálta, a
tömegek számára a munka keserves gürcölés, robotolás maradt.
Mill mérlegelése szerint a gazdaság nekilendülései ellenére sem lehet megfeledkezni Malthus
népesedés elméletéről, ezért a nyomor felszámolásához nála is hozzátartozik a
népességnövekedés lassítása. Smith óta kísérte a klasszikus közgazdaságtant a béralap
elmélet. Ez azt jelentette, hogy rövid távon a béreket a tőkének az a része, amit bérfizetésre
szánnak és a munkaerő nagysága határozza meg, a kettő aránya adja meg a bérrátát. Miután a
béralap adott, a munkakínálat szintén, ezért a béreket sem törvény, sem szakszervezet nem
tudja megváltoztatni. Mill a béralap elmélettel kapcsolatban különböző írásaiban nem foglalt
el azonos álláspontot, mindenesetre felbukkant nála az a gondolat is, hogy a béralap csak a
bérek maximumát határozza meg, ezért a szakszervezeti bérharcoknak van tere. ----------------------

Mill hatása paradox, egyfelől a 19. század végéig ő határozta közgazdasági gondolkodás fő
áramát, de a közgazdaságtan új irányait kijelölő utódai már nem voltak a követői, ők már a
marginalista forradalmat képviselték. -----------------------------

7. Lázadás a kapitalizmussal szemben

A 18. század folyamán a kapitalizmus kialakulása súlyos társadalmi problémákat hozott
magával. Számos politikus, filozófus és más társadalomtudós nem fogadta el a klasszikus
politikai gazdaságtan világképét, és nem számítottak arra, hogy a piac szabad működése segít
megszüntetni a munkástömegek nyomorát. Angliában, Franciaországban és Németországban
egyaránt szocialista gondolatok bukkantak fel, amelyek nagyon sokszínűek voltak, és annyi
közös vonás volt bennük, hogy a társadalmi intézmények átalakítását célozták meg a
szegénység, nyomor és egyenlőtlenség megszüntetése érdekében. A következőkben csak
felvillantunk néhány gondolatot a korai szocialistáktól, a középpontba Karl Marxot állítjuk,
akinek óriási hatása lett a mi térségünk, Közép- és Kelet-Európa történelmére. Utána azt is
bemutatjuk, hogy gondolatrendszere hogyan vált a 20. századi kelet-európai modernizációs
kísérlet eszközévé, amely kísérlet zsákutcába jutott. Végül megnézzük, hogy a reform
szocialista közgazdászok hogyan próbáltak kitörni ebből a zsákutcából. Miután sokéves tanári
tapasztalatom szerint a második világháború utáni történelmet a hallgatók alig ismerik, a
történelmi háttérnek a megelőző fejezetekhez képest nagyobb teret kell szentelnünk.

7.1. Utópista szocialisták: a békés reformerek

--------------------------------------

7.2. A kommunista világforradalom harcos prófétája: Karl Marx

Karl Marx (1818-1883) munkásságának legkidolgozottabb, legátfogóbb része a politikai
gazdaságtani elmélete, de inkább nevezhetnénk társadalomtudósnak, akinek filozófiai,
szociológiai és közgazdasági művei születtek, emellett éppúgy joggal tekinthetjük
forradalmárnak. -------------------------------

Marx tudományos érdeklődése – amint ezt a tanulmányainál láttuk – filozófiai irányultságú

volt, és azonnal összekapcsolódott a politikai gyakorlattal. Ahogy a „Tézisek Feuerbachról”
című rövid írásában megfogalmazta: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen
értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. (Marx 1960, 10. o)
Hegel a történelmet az világszellem fejlődéseként, az Ész történeteként értelmezte, amely
dialektikus módon, a tézis, antitézis, szintézis konfliktusos mozgásában zajlik. Egy idea, tézis
ellenhatást vált ki, megjelenik az antitézise, konfliktusuk szintézisben oldódik fel, ami új
tézissé válik. Marx először a hegeli filozófia kritikáját dolgozta ki 1843-1844-ben, és ez
vezette el a politikai gazdaságtan tanulmányozásához, aminek eredményeként áttért az
idealizmusról a dialektikus materializmusra, a polgári szabadság eszményéről a kommunizmus
elképzelésére. Hegelnél az elidegenedés a szellem fejlődésének egy állomása volt. Marx
szerint az elidegenedés forrása az, hogy az ember munkája már nem a szükséglet-kielégítését
szolgálja, hanem annak terméke idegen tárggyá válik, hatalma lesz felette, önmagától és a
másik embertől is elidegenedik, ennek az elidegenedésnek a kifejeződése a magántulajdon.
Marx a történelem menetének magyarázatát gazdasági tényezőkre vezette vissza: „Életük
társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratoktól független
viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott
fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom
gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik,
és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Nem az emberek tudata az,
amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” (Marx
1965, 6. o.). Ez azt jelenti, hogy Marx szerint az anyagi viszonyoknak két oldala van, a
termelőerők (a konkrét termelési eszközök, az ember a tudásával, a technikai fejlettség) és az
emberek közötti termelési viszonyok, azaz a munkamegosztási struktúrák és társadalmi
kapcsolatok. Ezek fejlettségi viszonya megfelel egymásnak, és végső soron a termelő erők
fejlődése határozza meg a termelési viszonyokét. A két oldal közötti dialektikus kapcsolatot
fejezi ki a termelési mód, ami meghatározza az adott társadalmi formációt. Az emberek
közötti, a gazdasági rendszerben létrejövő termelési viszonyok képezik az alapot, amely a
felépítményben, azaz politikában, jogban, filozófiában, vallásban, irodalomban, művészetben
tükröződik vissza.
Az emberi társadalom állandó konfliktusok közepette fejlődik, ahogy a Kommunista
Kiáltvány 1. fejezete kezdődik: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története”
(Marx–Engels 1975, 38. o.). Az osztályharcok mögött a termelő erők fejlődése áll, ami
kikényszeríti a termelési viszonyok megváltozását, és ezáltal új termelési mód jön létre, ami
konfliktusba kerül a régi felépítménnyel, azt megváltoztatva. Marx (és Engels) – amint a
felvilágosodás óta számos szerzőnél láttuk – a történelmet korszakokra bontható, valamilyen
iránnyal bíró fejlődési folyamatként, haladásként ábrázolta. Az osztály nélküli ősközösség
után jöttek az ellenétes érdekű osztályokra bomlott társadalmak: az antik társadalom
(szabadokkal és rabszolgákkal), a feudális társadalom (hűbérurakkal és jobbágyokkal),
valamint a tőkés társadalom (a termelési eszközök birtokosaival és a bérmunkásokkal). Marx
szerint a fejlődés a modern termelőerők teljes kibontakozása révén halad az osztály nélküli
kommunista társadalom felé, amelyben az uralkodó osztályok erőszakszervezete, az állam is
elhal. Ebbe a történelmi-társadalmi keretbe illeszkedik a kapitalista termelési mód elemzése, azaz
Marx politikai gazdaságtana, ami végső, átfogó kifejtését A tőke című művében kapta meg.
Ennek első kötete jelent meg még életében, 1867-ben. A második és harmadik kötetet Engels
rendezte sajtó alá, és már csak jóval halála után, 1885-ben és 1894-ben kerültek kiadásra.
Marx A tőkében – miként egész életművében – a kapitalizmus kíméletlen kritikáját adta, egy
pusztulásra ítélt/ítélendő rendszernek festette le. A klasszikus politikai gazdaságtan
szerzőinek egyes fogalmait, összefüggéseit ugyan felhasználta, különösen Ricardo
munkaérték és járadék elméletét, de végkövetkeztetése a kapitalista piacgazdaságról
homlokegyenest ellenkező volt, és távol állt a fentebb bemutatott reformer szocialistákétól is.
A tőke-munka viszony volt az a központi tézis, amin az elmélet egésze nyugodott. A
kapitalista rendszer szerinte abban különbözik minden előző rendszertől, hogy a termelési
eszközöket az egyik társadalmi osztály, a tőkések teljes mértékben kisajátítják, azzal szabadon
rendelkeznek, míg a személyükben szabad, de termelési eszközöktől megfosztott proletárok
kénytelenek munkabér fejében előállítani a termékeket. Ez a rendszer minden előzőnél
nagyobb anyagi gazdagságot hoz létre, s az osztály nélküli társadalom szükségszerű
előzménye, de egy kizsákmányoló, embertelen rendszer. Marx korában ez korántsem valami
kisarkított állítás volt. Engels A munkásosztály helyzete Angliában című, 1845-ben megjelent
könyvében, Marx A tőke első kötetében hosszasan dokumentálta, hogy a fokozatos törvényi
szabályozás ellenére is milyen iszonyatos körülmények között dolgoztak nemcsak a férfiak,
hanem a nők és a gyerekek is, milyen rettenetes lakásnak aligha nevezhető helyen, szörnyű
egészségi állapotban tengődtek. Engels statisztikája sokatmondó: „különböző stockporti és
manchesteri gyárak 22094 munkása közül csak 143-an voltak 45 évesnél idősebbek. E 143
közül 16-ot csak különös kegyből tartottak meg…(Engels, (1980, 170-171. o.) Marx
közgazdasági elméletével ennek a megnyomorított proletariátusnak akart szándéka szerint
tudományosan megalapozott ideológiai fegyvert adni a kezébe, kizsákmányolásukat a
munkaérték elmélet segítségével fejtette ki.
Marx az áru használati és csereértékének szokásos megkülönböztetéséből indult ki. Szerinte a
cserére szánt jószág, az áru mint érték az „emberi munka puszta megalvadása”, és amikor két
jószágot egyenlővé teszünk, a benne rejlő munkát tesszük egyenlővé. Marxnál az áruk
termelésének egyetlen társadalmi költsége a munka. A munkák közötti különbséget egy
homogén mennyiségben, az absztrakt munkában oldotta fel, és feltételezte, hogy a cserében a
társadalmilag átlagosan szükséges munkaráfordítást ismerik el. A tőkés rendszer sajátossága,
hogy a munkaerő is áruvá válik. Az áru értéke három részből tevődik össze, az állandó
(konstans) tőkéből (az amortizációból és az anyagköltségekből), ami korábbi munkaráfordítás
eredménye, és az új értéket jelentő változó (variábilis) tőkéből (a bérköltségekből) és az
értéktöbbletből (németül Mehrwert), a szokásos rövidítéssel: c+v+m. A kizsákmányolás
szerinte abban nyilvánul meg, hogy noha az új értéket a munkás teremti, miután a termelési
eszközöktől meg van fosztva, az új értéknek csak egy részét kapja meg, a bérén felüli
értéktöbbletet a tőkés elsajátítja.
Marx a klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezte, hogy a béreket a munkások létminimuma
határozza meg, amit viszont nem a túlnépesedésre vezetett vissza, hanem „a munkanélküliek
tartalékseregére”. A tőkések profittörekvése technikai újításokhoz, a tőkeintenzitás
növekedéséhez, az élő munka kiváltásához és így a tartaléksereg fennmaradásához vezet.
Ezzel folyamatosan változik a tőke „szerves összetétele”, azaz a változó tőke értéke csökken
az állandó tőke javára. Az ágazatok eltérő szerves összetétele azután Marx kétszektoros
(beruházási és fogyasztási javakat előállító) újratermelési modelljében értékelméleti
problémákhoz vezetett, amit a munkaérték termelési árrá való transzformációja címén szoktak
tárgyalni, de nekünk itt nem szükséges elmerülnünk ennek részleteiben.
Marx gondolatrendszerének fontos eleme volt – a klasszikusokhoz hasonlóan – a csökkenő
profitráta feltételezése, ami a tőkefelhalmozás és az azzal járó csökkenő hozadék
következménye volt. Csakhogy ő nem egy stacionárius gazdaság képét rajzolta meg ebből,
hanem a kapitalizmus összeomlását. Amíg ez bekövetkezik, addig is rendszeresen visszatérő
ciklusokkal számolt, ami a Say-törvény elutasítását jelentette. Észrevette, hogy a vállalatok
mérete növekszik, amiből a tőke koncentrációjának és centralizációjának erősödésére
következtetett. Ettől végső soron a verseny, azaz a kapitalista piacgazdaság felszámolódását
várta. Azt is állította, hogy a munkásosztály elnyomorodik mind abszolút értelemben (a
reáljövedelme csökken), mind relatíve (a nemzeti jövedelemből való részesedés aránya
csökken). Amint látjuk, Marx szerint számos spontán gazdasági folyamat a kapitalizmus
pusztulása irányába hat, mégis a proletárok világforradalmának szervezésére buzdított,
aminek kitörésére a legfejlettebb országokban számított.
Marx a jövő kommunista társadalmáról kevés konkrétumot vázolt fel, de két szakaszát
megkülönböztette. A „kisajátítók kisajátítása” már az első szakaszban bekövetkezik, de a
pénzügyi ösztönzés kiiktatása, a „mindenkinek képessége szerint, mindenkinek szükséglete
szerint” elve csak akkor valósul meg, ha létrejött a termelési eszközök szükséges tömege.
Marx hatása összetett és ellentmondásos. Egyrészt a Szovjetuniótól Kínáig hatalmas
országokban és ezek befolyási övezetében az ő nevében indítottak el óriási társadalmi-
gazdasági átalakulásokat. Az is kétségtelen, hogy a szociológiában Max Weber és Émile
Durkheim (1858-1917) mellett a szociológia egyik alapító atyjaként tartják számon a mai
napig. Politikai elméletek és mozgalmak szellemi ihletője volt a nyugati világban is, amíg az
államszocializmus kudarcai (a sztálini diktatúra rémtetteinek megismerése, az 1956-os
magyar forradalom és az 1968-as prágai reformok leverése, végül a szovjet birodalom
összeomlása) el nem vették a vonzerejét. Ugyanakkor a nyugati közgazdaságtanban néhány
marginális csoporttól, illetve kísérlettől eltekintve semmilyen érzékelhető nyomot nem
hagyott maga után. Marx eleve kívül helyezte magát a főáramú közgazdaságtan művelőinek a
körén azzal, hogy a kapitalista rendszer pusztulásának szükségességéről értekezett. Angliai
évtizedei alatt is németül, ráadásul a klasszikus német filozófiában megszokott bonyolult
nyelvezettel írt, a vitatott nézeteket fölényesen lesöprő, ellentmondást nem tűrő stílusban.
Kizsákmányolási elmélete egy empirikusan nem igazolható értékelméleten nyugodott, aminek
elfogadása meggyőződés, hit kérdése. Tapasztalatilag ellenőrizhető állításait nem igazolta az
idő. Egyfelől éles szemmel vette észre a korabeli gazdaság problémáit (többek között a
monopolizálódási tendenciákat, a szociális problémákat), de a munkások életszínvonalának
folyamatos romlása, a csökkenő profitráta feltételezése nem állta meg a helyét.
Összességében Marx alábecsülte a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer önkorrekciós
képességét. A nyugati baloldali gondolkodók és politikusok megmaradtak a reformok keretei
között, kommunista forradalom Kelet-Európában, egy elmaradott országban tört ki. -----------------------

7.3. Marxista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában

Ha meg akarjuk érteni, miért Oroszországban kísérelték meg a gyakorlatba ültetni Marx
elgondolásait, akkor egy kicsit vissza kell mennünk a történelembe. Az orosz fejedelemségek
közül a 15. században emelkedett ki a moszkvai, és III. (Nagy) Iván (1462-1505) uralkodása
alatt kezdődött el „az orosz földek begyűjtése”. IV. (Rettegett) Iván (1533-1584) uralkodása
idején jött el a pillanat, amikor 1547-ben a moszkvai nagyfejedelem felvette a minden
oroszok cárja címet. Az egységes cári Oroszország autoriter abszolút monarchiaként jött
létre, és létezése négy évszázada alatt az maradt. A 17. században a nyugati országokban is
megjelentek központosított hatalmi berendezkedések, de ezek átmeneti történeti epizódok
voltak, amelyek további strukturális átalakítást készítettek elő, és a feudális rendek,
hagyományos szervezetek változatos világát, szabadságait sose szüntették meg teljesen.
Oroszországban a civil társadalomnak azok a kezdeményei nem jöttek létre, mint amelyek
Nyugat-Európában az államnak nem alávetett egyház, a hűbéresek, majd a városi polgárok
szabadságaiból, – a neves politikai gondolkodó, Bibó István szavaival élve: a szabadság kis
köreinek sokaságából megszülettek.
Oroszországban az állam maga alágyűrte a
társadalmat, a nemesek is a cári hatalom függvényei lettek, vagy mint katonák, vagy mint
hivatalnokok. Az állam szerepe domináns volt minden iparágban, kiváltképp a hadiiparban.
Az európai nagyhatalmak közötti rivalizálásban Oroszország hasonló méretű hadsereget
tartott fenn, mint Franciaország vagy Poroszország, de ez aránytalanul nagyobb anyagi terhet
jelentett számára, amit csak drasztikus állami beavatkozással lehetett biztosítani. A 16.
századtól az orosz abszolutizmus egyházi körökből sajátos legitimációt is kapott, Moszkvát
harmadik Rómának kezdték tekinteni, amely a római és a bizánci birodalom
(Konstantinápoly) bukása után a katolicizmussal szemben az igaz kereszténység
letéteményese, és amelynek missziós küldetése van. Oroszország történelmét a bolsevik
hatalomátvételig kettős tendencia jellemezte, egyrészt újabb és újabb modernizációs
kísérletekkel próbált felzárkózni a nyugati országok gazdasági fejlettségéhez, másrészt
katonai ereje révén mindig rivalizált a nyugati nagyhatalmakkal.
A 19-20. század fordulójától az orosz gazdaság ugyan ígéretes növekedést mutatott, de óriási
társadalmi egyenlőtlenségek, a proletárok tűrhetetlen munka- és lakáskörülményei mellett. A
cári vezetés a szintén nyomorgó parasztság földéhsége iránt érzéketlen volt. A politikai
elégedetlenséget az első világháború (1914-1918) káosza fokozta, a harcokkal járó
szenvedések és gazdasági nehézségek a cári hatalom ellen fordították a lakosságot. A
legszervezettebb ellenzéki erő, a bolsevikok Lenin vezetésével ezt használták ki a hatalom
megszerzésére 1917. november 7-én (az ott használt Julián-naptár szerint október 25-én). A
bolsevik forradalom a marxizmus nevében a kommunizmus megvalósítását tűzte a zászlajára,
eleinte még abban a reményben, hogy világforradalom fog kitörni. Ez azonban nem
következett be, és 1922-ben az Orosz Birodalom területén megalakult a Szovjetunió.
A Szovjetunió Kommunista Pártjában hosszas viták után túltették magukat azon, hogy Marx
várakozásával szemben nem a legfejlettebb országban győzött a szocialista forradalom. Marx
vázlatos jövőképe miatt saját maguknak kellett kidolgozni az új rendszer forgatókönyvét, s a
szocializmus politikai gazdaságtana mint a kapitalizmus politikai gazdaságtanának „negatív
lenyomata” alakult ki. Azaz az új rendszert azokkal a vonásokkal ruházták fel, amelyekkel a
kapitalizmusban rossznak tartott jelenségeket akarták meghaladni, és ez összhangban volt a
marxi megjegyzésekkel. A kapitalista gazdaság erőforrás-veszteségének, a túltermelésnek,
azaz a gazdasági válságoknak és a munkanélküliségnek a kiküszöbölése érdekében
decentralizált helyett centralizált erőforrás-felhasználást, spontán folyamatok helyett tudatos
szabályozást, utólagos korrekció helyett előzetes tervezést, a termelésszabályozásban
ármechanizmus helyett naturális mutatókat, ciklikus helyett egyenletes fejlődést akartak. A
nagy társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez a gazdasági szereplők helyzetében
differenciálódás helyett nivellálást tűztek ki célul. Mindezek előfeltétele a magántulajdon és a
piac, a verseny megszüntetése volt. Marx gondolatrendszere azért is volt vonzó kiindulópont,
mert nemcsak fejlettebb, humánusabb rendszert ígért, mint a kapitalizmus, hanem az
elmaradott Oroszország, illetve Szovjetunió számára felcsillantotta a reményt a több
évszázados álom megvalósítására, a Nyugat utolérésére és legyőzésére.
A gyorsan kialakuló kommunista diktatúrában a szocialista politikai gazdaságtan hamar
ideológiává vált, a valóság pedig nagyon kevéssé hasonlított az ideálképhez. Tudományos
kutatások helyett a politikai vezetők, Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) és Joszif
Visszarionovics Sztálin (1878-1953) műveit tartották iránymutatónak. Az elméleti
közgazdászok csak akkor kaptak némi mozgásteret, ha a gazdaság válság közeli állapotba
került. Ez a Szovjetunióra éppúgy igaz, mint azokra a közép- és kelet-európai országokra,
ahol a második világháború után szovjet befolyás alá kerülve a kommunista pártok szerezték
meg a hatalmat.
A klasszikus (azaz a forradalmi átmenet után stabilizálódott) szocialista rendszer elemzését a
magyar Kornai János (1928-) végezte el A hiány (1980) és A szocialista rendszer (1993) című
műveiben. Egy-egy reformidőszakban már előtte is jutottak részeredményekre a szocialista
országok közgazdászai, de az ő munkái adtak – nemzetközileg is elismert – átfogó
rendszerértelmezést. Ennek alapján – a gazdaságtörténeti részletek nélkül – foglaljuk össze
dióhéjban a modell lényegi elemeit. ------------------------------------------

A bolsevik forradalom előtti időkben a szocialista és a kommunista kifejezést nem

különböztették meg következetesen. A kommunista pártok vezette országok a saját
rendszerüket szocialistának nevezték, ami azt fejezte ki, hogy még az osztály nélküli
társadalom előkészítő szakaszában vannak. A szocialista rendszer meghatározó jellemzője
volt, hogy a politika teljes egészében maga alá rendelte a gazdaságot. A hatalom totálisan a
kommunista párt kezében volt, az egypártrendszer uralmát a marxista-leninista ideológia
támogatta. Amint láttuk, a cári Oroszország mint harmadik Róma állt szemben a nyugati
világgal a messianisztikus küldetésével. A Szovjetunió, majd a második világháború után az
egész „béketábor” ugyancsak világmegváltói küldetés- és felsőbbrendűségi tudattal állt
szemben a nyugati kapitalizmussal. A totalitárius politikai hatalmat a katonai, rendőri
erőszakon túl a magántulajdon szinte teljes megszüntetése, az ellenszolgáltatás nélküli
államosítás tette lehetővé. Magántulajdon nélkül a munkamegosztás koordinációját a piac
nem láthatta el, ezt váltotta fel a bürokratikus koordináció túlsúlya. Piaci elemek a kisiparban,
egyes országoknál a mezőgazdaságban maradtak fenn. A piac kiiktatása azt hozta magával,
hogy az árakat központilag meghatározták, azok már nem hordoztak információt az
erőforrások keresletnek megfelelő allokációjáról, azaz az árak jószerivel elvesztették
termelésszabályozó szerepüket. Az adminisztratív árak, maga a pénz inkább nyilvántartási
funkcióval bírtak, nagyon korlátozott hatásuk maradt a kereslet és a kínálat
összehangolásában. Az erőforrásokat az országos tervek munkapadig történő lebontásával
osztották szét, naturális mutatók írták elő miből mit termeljenek. Azaz tonnában, méterben
stb. határozták meg, hogy mennyi acélt, textilt vagy lábast kell előállítani. Az állandó
felzárkózási lázban és/vagy háborús készülődésben minden ösztönzést a mutatók
túlteljesítéséhez kötöttek, a nehézipar, a beruházási javak mindig előnyt élveztek a fogyasztási
cikkekkel, az infrastruktúrával és a szolgáltatásokkal szemben. A mennyiségi hajsza
uralkodott. Az országos tervhivatalok, minisztériumok és más bürokratikus szervek
képtelenek voltak kezelni a tervszerű gazdálkodáshoz szükséges információkat, részben azok
mennyisége és komplexitása miatt, részben azért, mert a vállalatok eltitkolták az
erőforrásaikat, hogy könnyebben túlteljesítsék a tervet. A tervezés egy alkufolyamattá
változott a vállalatok vezetői – akik állami alkalmazottak és a pártközpont által kinevezett
káderek voltak – és a bürokratikus irányítók között. Termelési zavarok esetén mindig át
lehetett hárítani a felelősséget, mert magántulajdon híján nem voltak meghatározott
felelősségi viszonyok, ami magával hozta a paternalizmus jelenségét. A piacgazdaságban, a
magánszektorban a szereplők kemény költségvetési korláttal találkoznak, azaz ha túllépik a
költségvetésüket, csődbe jutnak. A szocialista rendszerben az állami vállalatok költségvetési
korlátja viszont felpuhult, minél nagyobb volt egy vállalat, annál fontosabb szerepe volt a
termelésben és foglalkoztatásban, annál biztosabban számíthatott a felettes állami szerv
kisegítésére. A puha költségvetési korlát és az erőltetett növekedés következménye a
vállalatok erőforrások iránti csillapíthatatlan kereslete lett, azaz a hiány krónikussá vált az
egész gazdaságban. A munkaerőt nem foglalkoztatták hatékonyan, mégis újabb és újabb
munkaerőt akartak felvenni. Egyszerre létezett a munkaerőhiány és a kapun belüli
munkanélküliség. A vállalatok külföldi partnerekkel közvetlenül nem kerülhettek kapcsolatba,
a rendszer önellátásra törekedett, a kikerülhetetlen külkereskedelmet speciális állami szervek,
vállalatok bonyolították.
A szocialista rendszer képes volt több évtizedig fennmaradni, ami történelmi távlatban persze
nem hosszú idő. Ezen belül egyes időszakokban jelentős mennyiségi növekedést tudott
felmutatni. Minél elmaradottabb volt egy ország, annál fontosabb eredmény volt az iparosítás,
a közoktatás megszervezése és kiterjesztése, az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása. A
minőségi, technikai fejlődés csak a hadiipar területén állta a versenyt a kapitalista
országokéval, ami hermetikusan elzártan működött a gazdaság többi részétől. Minél fejlettebb
volt egy ország, annál nagyobb csapás volt számára kommunista uralom. Magyarországon az
egy főre jutó GDP a 19. század végétől a második világháborúig a nyugat-európai átlag 52-61
százaléka között ingadozott, 1989-re 40,7 százalékra csökkent. ------------------ábra---------------------

7.4. Közgazdasági reformgondolkodás az államszocializmus országaiban

A szocialista rendszer hatékonyabbá tételére számos reformelképzelés született, a
következőkben ezeket tekintjük át, mielőtt a szocialista modernizációs kísérlet közgazdasági
tanulságait összefoglaljuk. -----------------------------

A közép- és kelet-európai országokban a második világháború után kialakult sztálinista

államszocializmus az erőltetett iparosítással, erőszakos mezőgazdasági kollektivizálással az
emberek életszínvonalában, fogyasztásában erős csökkenést hozott, ami terrorral féken tartott
társadalmi elégedetlenséghez vezetett. Ezért Sztálin 1953-as halála után az iparosítás
lassítására, a mezőgazdaság fejlesztésére irányuló kisebb reformok kezdődtek.
Magyarországon a Statisztikai Hivatal elnöke, Péter György (1903-1969) jelentetett meg
1954-ben egy nagyhatású cikket egy piacgazdasági irányultságú reformról, Kornai János
1956-ban megvitatott disszertációja a túlzottan központosított rendszer kritikájáról szólt. A
reformgondolkodást politikai megmozdulások kísérték, mindkettőben Magyarország ment a
legmesszebb. Az 1956. októberi forradalmat a szovjet tankok vérbe fojtották, amit a
kommunista párt új főtitkárának Kádár Jánosnak a vezényletével megtorlás követett. 1957
elején a kormány által felkért Közgazdasági Szakértői Bizottság a polgári közgazdász, Varga
István (1987-1962) vezetésével még elkészített egy átfogó reformtervet, de a keményvonalas
kommunista közgazdászok támadása után lekerült a napirendről.
Az 1960-as évek elejére az egész keleti blokkban lelassult a gazdasági növekedés. A háború
utáni újjáépítés lendülete véget ért, és ahogy akkoriban nevezték, a növekedés extenzív
forrásai kimerültek. Már nem lehetett több erőforrást átpumpálni a mezőgazdaságból az
iparba, a nőket munkába állították, a könnyen hozzáférhető nyersanyagokat felhasználták. A
növekedést csak az intenzív források, azaz a technikai fejlesztések tudták volna erősíteni. A
reformok hasonló irányba mutattak, legyen szó akár a szovjet Evsei Gregorevics Libermanról
(1987-1981), akár a csehszlovák Ota Šikről (1919-2004), akár a varsói iskolából Włodzimierz
Brusról (1921-2007), mindenütt piaci elemek bevezetésén, a bürokratikus előírások lazításán
gondolkodtak. Magyarországon átfogó reformot indítottak el 1968. január 1-jén új gazdasági
mechanizmus néven. Ennek sorsát és az egész térség reformfolyamatait alapvetően
befolyásolták azonban a csehszlovákiai események. Ott a gazdaságiak mellett politikai
reformokat is terveztek egy emberarcú szocializmus megvalósítására, és ez volt a
legradikálisabb reformkommunista elképzelés a közép- és kelet-európai térségben. Leonyid
Brezsnyev szovjet pártvezetőnek nem volt nehéz rábeszélnie a Varsói Szerződés
tagállamainak vezetőit, hogy az öt állam tankjai 1968. augusztus 20-án bevonuljanak
Csehszlovákiába, és letörjék a prágai tavaszt. Ezután más ország már nem csatlakozott a
magyar reformokhoz, megmaradtak a kisebb változtatásoknál. A helyzetet jól jellemezte,
hogy mind Šik, mind Brus Nyugatra távozott. -----------------

Az 1968-as reformmal a tervmutatókat eltörölték, helyettük az állam pénzügyi szabályozókkal

próbálta irányítani a gazdaságot. A vállalatok önállósága megnőtt, az adminisztratív árak
körét szűkítették, nagyobb teret kapott a piaci szabályozás. Miután a magántulajdon
bevezetése továbbra is tabu maradt, a reformerek a szabályozókkal mintegy szimulálni
akarták a piac működését. A reformok gazdasági hatása egyértelműen pozitív volt, különösen
látványos volt a mezőgazdasági ellátás javulása, a termelő szövetkezetek és a háztáji
gazdaságok szimbiózisa. Ekkoriban alakult ki a Kádár rendszer világszerte kedvező képe: a
„gulyás kommunizmus”, a „szocialista láger legvidámabb barakkja”. A decentralizáció
leginkább a megyei szintű pártvezetés és a nagyvállalatok vezetőinek érdekeit sértette, és a
prágai tavasz leverése után gyanakvó, reformellenes légkör a szocialista országokban
megerősítette a pozícióikat. 1972-re sikerült a nagyvállalatok egy részének speciális
szabályozókat kicsikarniuk, amivel a piaci verseny szimulálásának a modellje sérült. A
tervalkuk helyett kialakultak a szabályozó alkuk.
Közben a világgazdaságban az 1973-as olajválság után megindult egy struktúraváltás,
megkezdődött az információs kommunikációs forradalom. Ezt már egyetlen szocialista ország
sem volt képes követni. A gazdaság teljesítményének fokozatos leértékelődését az 1956 után
konszolidáció eredményeit és a hatalmát féltő kádári vezetés külföldi eladósodással
ellensúlyozta, valamint újabb és újabb reformintézkedésekkel próbálkozott az 1980-as
években. Tulajdoni reform keretében vállalati tanácsokat alakítottak, nagyobb teret kapott a
magánkezdeményezés, elnézték a második (fekete/szürke) gazdaság terjedését, olyan piaci
intézményeket vezettek be, mint pl. a kétszintű bankrendszer, könnyítették a
külkereskedelmet a kapitalista országokkal. Miután a Szovjetunió fennmaradását még
adottságnak tekintették, az utolsó átfogó reformjavaslat is a szocialista kereteken (az állami
tulajdon dominanciája és a nyílt, kapun kívüli munkanélküliség elkerülése) belül maradt.
1987-ben jelent meg Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy
György Fordulat és reform című programja. A fordulat meg is valósult, de már a
rendszerváltozás, a kapitalista átmenet keretében. A szocialista rendszer átalakulása
végbement egész Közép- és Kelet-Európában, illetve a Szovjetunió területén. A Mao Ce-tung
(1893-1976) vezette kínai kommunista diktatúra után már 1978-ban elkezdődtek a reformok
Teng Hsziao-ping (1904-1997) irányítása mellett. Miközben a kínai ideológusok szocialista
piacgazdaságnak nevezik a gazdaságukat, és a magántulajdont legitimálták, ugyanakkor az
egyetlen pártra épülő politikai rendszer, azaz a diktatúra fennmaradt, és az állam formális és
informális eszközökkel mélyen beavatkozik a gazdaság működésébe. A kutatók között nem
alakult ki egységes álláspont, hogy a Kínában kialakult rendszert a szocializmus sajátos
válfajának vagy államkapitalizmusnak tekintsék.
Tény, hogy a kapitalista világgazdaság időről időre súlyos problémákkal küszködik (mint pl. a
2008-as világgazdasági válság), ezért érdemes leszögeznünk néhány tanulságot, nehogy a
jelen problémáira régi kudarcokkal válaszoljunk. A szocialista rendszerben sem az
erőforrások hatékony felhasználását, sem az innováció készséget, a folyamatos technikai
fejlődést nem sikerült biztosítani. A rendszer ugyanazokat a diszfunkciókat mutatta és mutatja,
akár Európában, akár Ázsiában, akár Kubában vagy éppen Venezuelában
kísérleteztek/kísérleteznek vele. Egyfelől a magántulajdon adta motivációt nem sikerül
pótolni, ami azt igazolja, hogy Arisztotelész/Aquinói Tamás antropológiai kiindulópontja (ls.
1. fejezet) bizonyult reálisnak Karl Marxéval szemben. Másfelől a piaci koordináció jobban,
mondjuk úgy kevésbé tökéletlenül képes a hatékony gazdálkodáshoz szükséges információkat
kezelni, mint a bürokratikus koordináció, legalábbis a modern társadalmak bonyolult
munkamegosztásában. ----------------------------

8. A neoklasszikus közgazdaságtan
John Stuart Mill bemutatásánál láttuk, hogy munkássága már átmenetet jelentett egy új
korszak felé. A következő fejezetben ezt az új korszakot fogjuk megismerni, amely a mai
napig a főáramú közgazdaságtan alapját képezi. Nemcsak magát a neoklasszikus iskolát
fogjuk tárgyalni, hanem annak filozófiai hátterét képező etikai irányzat, az utilitarizmus azon
elemeit is, amelyek kapcsolódnak a közgazdasági elmélethez. Ezt követően a marginalistákat
tanulmányozzuk, akik a neoklasszikus ortodoxia előfutárait voltak. A neoklasszikus iskolán
belül különös figyelmet szentelünk Alfred Marshallnak. A pénzelmélet ebben az időszakban
is elkülönült a reálgazdaságra vonatkozó elméletektől, ezért önálló fejezetben tárgyaljuk. A
neoklasszikus iskolához kapcsolódik, de elkülönült kutatási területet képez a jóléti
közgazdaságtan, amivel szintén megismerkedünk. Ezután áttekintjük a neoklasszikus irányzat
két világháború közötti fejlődését.
8.1. A neoklasszikus közgazdaságtan filozófiai háttere: a haszonelvűség térhódítása
Az a gondolat, hogy a boldogság és ezzel az erkölcsi jó végső forrása az élvezetre törekvés és
a fájdalom kerülése – mint annyi más elképzelés – az ókori görögökre visszanyúlik. Ennek
legfőbb hirdetője Epikurosz volt (Kr. e. 341-270), nézeteit a görög hedone, azaz élvezet
szóból hedonizmusnak szokták nevezni. A felvilágosodás korában a boldogság
összekapcsolódott a hasznossággal, ahonnan az etikai irányzat, az utilitarizmus a nevét is
kapta (utilis latinul hasznos). Ezen irányzat szerint az ember racionálisan mérlegeli, hogy egy
cselekedet következményei segítik-e az élvezetszerzését, és eszerint ítéli hasznosnak. A
kapitalista gazdaság, a piaci verseny, a profit növelésére törekvés egyre kiterjedtebbé
válásával nem meglepő, hogy az utilitarista gondolatok már a 17-18. századi brit moralisták
körében megjelentek, többek között a már emlegetett Hume-nál és Hutchesonnál. A 18.
század közepétől az angolszász világban már domináns morálfilozófiai irányzattá vált, amely
klasszikus kifejtését Jeremy Bentham és John Stuart Mill munkáiban kapta meg. Mivel a
neoklasszikus iskola közgazdasági értékelméletére is meghatározó befolyással volt, röviden
meg kell ismerkednünk vele. ------------------------------

Bentham “Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe” (An Introduction to the

Principles of Morals and Legislation) című, 1789-ben kiadott könyvét egy jogi kódex
előszavának szánta. Ennek központi gondolata, hogy a jó és rossz mértéke a legnagyobb
boldogság a legtöbb ember számára. Abból indul ki, hogy a természet az emberi nemet két
szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte, azaz az ember keresi az
élvezetet és kerüli fájdalmat. A morálfilozófiáját a hasznosság alapelvére építette, ami alatt azt
értette, hogy minden cselekedet aszerint helyes vagy helytelen, hogy előmozdítja-e valakinek
a boldogságát. Ezzel minden emberi motívumot tértől és időtől függetlenül egyetlen elvre
vezetett vissza, a haszonmaximalizálásra. Benthamnél is tetten érhetjük a természeti törvény
koncepcióját, erkölcsi princípiumát az emberi természetből vezette le, noha a természetes
jogok, a társadalmi szerződés 18. századi gondolatát elutasította. A brit gondolkodóknak
ahhoz a sorához tartozott, akik a társadalomban is a fizikai törvényekhez hasonló univerzális
törvényeket kerestek. A newtoni hatás odáig ment, hogy az élvezetet, ezáltal a hasznosságot
úgy kezelte, mint egy fizikai erőt.
Az egyének élvezetkeresése szerinte magától nem vezet a társadalmi harmóniához, mint
Adam Smith-nél az önérdekkövetés. Az embereket a kormányzatnak kell olyan szabályozó- és
szankciórendszerbe helyeznie, hogy a lehető legtöbb ember legnagyobb boldogsága
megvalósuljon. Feltételezte, hogy az élvezet és a fájdalom (azaz negatív élvezet) mérhető
jelenségek, és olyan körülmények alapján javasolta mérni, mint pl. az intenzitása, tartalma,
bizonyos vagy bizonytalan, közeli vagy távoli mivolta. Ezeket lehetne felhasználni az
utilitarista döntéshozatalban, és minden egyes személy súlya egységnyi lenne a számításban,
azaz mindenki ugyanúgy képes megtapasztalni az élvezetet és a fájdalmat. A tényleges
számításokig nem jutott el Bentham, a hasznosság mérhetősége a későbbi követők minden
törekvése ellenére soha nem bizonyult megoldhatónak. Amint látni fogjuk, Jevons
kifejezetten és közvetlenül hivatkozott Benthamre, joggal tekinthetjük a neoklasszikus
közgazdaságtan filozófia háttere megalapozójának.
John Stuart Mill „Haszonelvűség” (Utilitarianism) című 1861-ben írt értekezésében több
lényeges ponton eltért a fiatalkori neveltetésében oly fontos benthami utilitarizmustól. Azzal a
központi gondolattal egyetértett, hogy a cselekedetek annyiban helyesek, amennyiben azok
előmozdítják a boldogságot. Azt a hedonista benthami felfogást, amely minden motívumot
egyetlenegyre, a homogénnek tekintett élvezetkeresésére és a fájdalom elkerülésére vezet
vissza, elutasította. Az élvezetek között vannak minőségi különbségek, a szellemi élvezetek
magasabb rendűek, és ez összeegyeztethető a hasznosság elvével. „Kevés ember egyeznék
bele, olyan ígéret ellenében, hogy kiélvezheti az állatok összes élvezetét, hogy valami
alacsonyabb rendű állattá változtassák;..nincs olyan művelt ember, aki szeretne tudatlan lenni;
egyetlen érző és lelkiismeretes személy sem kívánna önzővé és hitvánnyá válni, még akkor
sem, ha meggyőznék róla, hogy a bolond, az ostoba vagy a gazember elégedettebb sorsával,
mint ő a magáéval…Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak; jobb
elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának” (Mill 1980, 244, 246. o.).
Millnél már nem egy törvényhozó tereli az egyéni élvezetkeresést az összboldogság
növelésének az irányába, hanem a haszonelvűség a cselekvő személytől követeli meg, hogy a
saját boldogsága és többiek boldogsága közötti választás esetén olyan pártatlan legyen, mint
egy jóakaratú, elfogulatlan külső szemlélő. Ezzel Mill visszanyúlt Smith és skót
felvilágosodás gondolatvilágához. Amint Mill módszertanánál már láttuk, az embert komplex
lénynek tekintette, akit egyszerre számos indíték mozgat, egyszerre irányítják egyéni érdekek,
a lelkiismeret, az önbecsülés és társadalmi szabályok, szokások, számára Bentham emberi
természetről alkotott felfogása szűkös volt. Azzal, hogy az élvezetek között minőségi
különbséget állított fel, a hasznosságon kívül más, nem utilitarista elvet is bevont az erkölcsi
ítéletalkotásba, ezzel megtörte az elmélete konzisztenciáját. Közgazdasági értékelméletét nem
építette a hasznosságra, s a mennyiségi különbségekkel mérhető élvezetek gondolatának
elutasításával nem jelenthetett kiindulópontot a marginalisták angliai képviselőjének,
Jevonsnak.
Bentham és Mill nézetei között egy további különbséget is felfedezhetünk, amit majd az
1960-as évektől cselekedet-, illetve szabály-utilitarizmusnak neveznek. Bentham írásaiból azt
olvashatjuk ki, hogy szerinte az egyes cselekedet jó vagy rossz következményei alapján kell a
cselekedetet jónak vagy rossznak tartani. Mill inkább ahhoz a szemlélethez áll közel, hogy
egy cselekedet aszerint jó vagy rossz, hogy megfelel-e annak a szabálynak, amit hasonló
körülmények között mindenkinek követnie kell. A szabályok viszont azáltal válnak erkölcsi
szabállyá, hogy a következményei a társadalmi hasznosság maximalizálását szolgálják. ---------------

A 20. század első felében az utilitarizmus befolyása csökkent, majd a 20. század második
felében megújult, amiben közgazdászok jelentős szerepet játszottak. Nem feladatunk az
irányzat melletti és elleni filozófiai jellegű érvek tárgyalása, mindössze két olyan kérdést
vetünk fel, amellyel a közgazdászok is küzdöttek. Ráadásul a két kérdés – a preferencia
utilitarizmus és az aggregálás problémája – bemutatásánál egy magyar származású Nobeldíjas közgazdászt is
megismerhetünk. ----------------------------

Harsányi János (1920-2000) a hedonista és az ideális utilitarizmus hiányosságait a

preferencia utilitarizmus bevezetésével igyekezett megoldani egy 1977-es tanulmányában. Ez
alatt azt értette, hogy annak az eldöntésében, mi a jó az egyénnek, csak a saját preferenciái
számítanak. Ennek az álláspontnak a nyilvánvalóan abszurd következményeit úgy próbálta
elhárítani, hogy különbséget tett kinyilvánított és valódi preferencia között. Ha pl. tévedés
vagy erős érzelem eltérít a racionális választástól, akkor a kinyilvánított és a valódi
preferencia nem esik egybe. Az utilitarizmus az általános jóakaratot és az emberi együttérzést
feltételezi, ezért az antiszociális preferenciákat eleve kizárta. A preferencia utilitarizmus
megközelítését számosan átvették, továbbfejlesztették, s ma már sokszor nem is Harsányihoz
kötik az utilitarizmusnak ezt az ágát. A közgazdaságtanban – amint később látni fogjuk – a
hasznosság mérésének problémáját már a 20. század első harmadában úgy kerülték meg, hogy
a gazdasági szereplőktől csak a preferenciaállítás képességét feltételezték. Ennek a logikáját
látjuk viszont az etikában, a hasznosság, ezzel az erkölcsileg helyes tartalmi
meghatározásának a problémáját itt is a preferenciaállítással iktatták ki.
Harsányinál is előkerül az utilitarizmus örökzöld problémája, ami a közgazdaságtanban egy
társadalmi jóléti függvény felállításához szintén szükséges, nevezetesen a hasznosság
személyek közötti összehasonlítása. Nagyon könnyű példákat találni arra, hogy ugyanaz a
jószág vagy esemény több vagy kevesebb élvezetet okoz egyik vagy másik embernek. Az
összehasonlíthatóság a társadalmi szintű aggregálás előfeltétele is. Harsányi ezt a kérdést
roppant egyszerűen intézte el azzal, hogy felállította a hasonlósági posztulátumot, azaz hogy
az alapvető pszichológiai reakcióink hasonlóak.
Ehhez a kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik a társadalmi igazságosság filozófiai problémája,
ami elől a gazdaságpolitikusok sem tudnak elmenekülni. John Rawls (1921-2002) nagyhatású
politikai és morálfilozófus társadalmi igazságosságról szóló 1971-ben megjelent elméletében
erőteljesen kritizálta az utilitarizmust. Arra mutatott rá, hogy az utilitarista szemlélet nem
zárja ki, hogy „a nagyobb jó sokak számára helyes lehet azon az áron is, hogy megnyirbálják
érte néhányak szabadságát”. Márpedig „az igazságosság, vagy ahogy egyesek mondják, a
természetjog alapján a társadalom minden egyes tagja sérthetetlen, s ennél még a társadalom
összes tagjának jóléte sem lehet előbbre való” (Rawls 1997, 49-50. o.). A társadalmi
szerződés gondolatára építő liberális tradíció szerint alapvető szabadságjogok nem lehetnek
politikai alku vagy érdekszámítás tárgyai. Az utilitarizmus követői hajlamosak megnyugtatni
magukat azzal, hogy az igazságosság biztosította jogok megszegése civilizált társadalmakban
csak kivételesen jár társadalmi haszonnal. A világgazdaság súlypontjának eltolódásával
azonban ez a kérdéskör új megvilágításba került, hiszen pl. a kínai kommunista kormányok a
stabil gazdasági növekedés biztosítására hivatkozva utasítják el az egyéni szabadságjogok
biztosítását. --------------------

8.2. Marginalista forradalom: a határelemzés és a szubjektív értékelmélet

megalapozása. Az előfutárok és William Stanley Jevons
A 19. század második felében a klasszikus politikai gazdaságtannal szemben egyre több
kritika merült fel, ahogy erre Millnél már utaltunk. A malthusi népesedéselmélettel szemben
az egy főre jutó jövedelem a népesség növekedése mellett nőtt. A technológiai változásoknak
köszönhetően nem tapasztalták a csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban. A szigorúbb,
szakszerűbb elemzések már nem tartották kielégítőnek a ricardói munkaérték-, illetve
elosztás-elméletet sem. Az elmélettörténet-írásban bevett elnevezés, hogy az ezekre a
kihívásokra az 1870-es években Angliában, Svájcban, Ausztriában felbukkanó válaszokat
marginalista forradalom névvel illessük. Ugyanakkor arra is számos szerző mutat rá, hogy a
marginalisták nem valamiféle „varázsütésre” kerültek elő, hanem számos többé-kevésbé
jelentős szerzőnél találunk olyan előzményeket, amelyek új megközelítések, a határelemzés és
a hasznossági elméletek felé mutatnak. A három leginkább említésre méltó tudós nevével az
elmélettörténeten kívül is találkozunk: a Cournot-féle pont, Gossen törvényei a
mikroökonómia tankönyvekből, Thünen a regionális gazdaságtan tankönyvekből ismerős. -------------

A klasszikus politikai gazdaságtannal való szakítás Angliában William Stanley Jevons (1835-
1882) nevéhez fűződik, ami abban nyilvánult meg, hogy egyrészt értékelméletét az
utilitarizmusra építette, másrészt módszertanában bevezette a módszertani individualizmust és
matematikai eszközök használatával a tudományos szigort akarta erősíteni. -----------------------

A marginalista forradalom szempontjából Jevons legfontosabb munkája az 1871-ben kiadott

„A politikai gazdaságtan elmélete” (The Theory of Political Economy) című könyve. Fő
művét úgy írta meg, hogy nem ismerte a hasonló koncepciókat. Művének második, 1879-es
kiadásának előszavában gyűjtötte össze ezeket, megemlékezve többek között Cournot,
Dupuit, Gossen, Thünen eredményeiről, Walrast pedig kifejezetten a barátjának nevezte ----------------

Jevons kiindulópontja a hasznosság elmélete, amelyben Benthamre támaszkodik. A

közgazdaságtan szerinte éppen azért kapcsolódik a morális tudományhoz, mert az öröm és a
fájdalom mérésén alapul. Az a tárgya, hogy hogyan kell maximalizálni a boldogságot az öröm
megvásárlásával a fájdalom legalacsonyabb költsége mellett. Már a könyv bevezetésében
leszögezi, hogy az érték teljes egészében a hasznosságtól függ. Jevons nem vonta kétségbe,
hogy az érzéseknek van hierarchiája, sőt a hasznossági kalkulust, ami az ember mindennapi
szükségleteit kívánja kielégíteni a legkisebb költsége mellett, a legalacsonyabb rendű
érzésnek nevezte.
Jevons az utilitarista megközelítést összeegyeztethetőnek tartotta a matematikai módszerek
bevezetésével. Egyenesen előítéletnek nevezte, hogy a matematika módszere, nyelve ne lenne
alkalmazható a morális tudományok bármely területén. Miután a közgazdaságtan
mennyiségekkel foglalkozik, olyan dolgokkal, amelyek képesek kisebbek és nagyobbak lenni,
ezért a törvényszerűségei, összefüggései matematikai természetűek. Az első kiadáshoz írt
előszavában Jevons a közgazdasági elmélet és a statikus mechanika között látott analógiát, a
csere egyensúlyát az emelő egyensúlyának törvényeihez hasonlította. Mindkét egyensúlyt
végtelenül kis mennyiségek változásával írják le, előbbit az öröm és a fájdalom, utóbbit az
energiák változásával. Ugyanakkor Jevons a jószágoknak nem tulajdonított belső értéket, s azt
sem gondolta, hogy az öröm és a fájdalom közvetlenül mérhető, hanem érzéseink mennyiségi
hatásából tudjuk megbecsülni az összehasonlítható összegüket, mint ahogy a gravitációt az
inga mozgásában kifejeződő hatással lehet mérni.
Jevons különbséget tett az összes hasznosság és a hasznosság foka között, amit ma
határhaszonnak nevezünk. A hasznosság foka a jószág mennyiségének növekedésével
csökken, amit már a differenciálszámítás segítségével is kifejezett. Az x jószágmennyiséghez
tartozó hasznosság foka du/dx, azaz a hasznosság foka az u x szerinti differenciálhányadosa.
Ebben az összefüggésben felismerhetjük, hogy Jevons is eljutott Gossen első törvényéig, majd
a csere elméletével Gossen második törvényével egyenértékű megoldáshoz jutott. Példájában
két gazdasági szereplő, A és B gabonát és a marhahúst cserélt egymással, de mindketten
mindkét jószágból igényt tartanak valamilyen mennyiségre. Matematikai szimbólumokat
felhasználva bemutatta, hogy a cserét addig folytatják, míg a két terméküknél a hasznosság
végső foka, azaz a határhaszna egyenlő nem lesz. Modelljének feltételei mellett gazdasági
egyensúlyban mindkét termék határhasznának aránya megegyezik azzal az aránnyal,
amelyben a kicserélt teljes jószágmennyiségek egymással állnak, azaz y/x = dy/dx.
Jevons munkásságában nem látni nyomát, hogy a munkaérték-elmélet marxi felhasználásának
tudatában lett volna, a klasszikusok értékelméletét ettől függetlenül határozottan elutasította.
Szerinte a munka értéke az általa termelt jószág értéke által határozódik meg, és nem a
munka határozza meg a jószág értékét. Lehetetlennek tartotta, hogy a különböző fajtájú
munkák termelőerejét a priori összevessük. A munka közvetve hat a jószág értékére,
amennyiben a termelési költség meghatározza a kínálatot, a kínálat (azaz a jószág
mennyisége) a határhasznot, utóbbi pedig az értéket.
Jevons az absztrakt, deduktív modellalkotás mellett fontosnak tartotta a statisztikai
eszközökkel történő verifikálást, tapasztalati úton történő igazolást. Ez nemcsak egy elvi
belátás volt nála, hanem statisztikai adatgyűjtéssel akarta feltárni a gazdasági ciklusok okait
(ezek közül a legérdekesebb a napfolttevékenység és a mezőgazdasági ciklusok között
feltételezett kapcsolat). A kezdeti erős szabadpiac párti alapállását idővel módosította, és
elfogadhatónak tartotta az állam beavatkozását, ha az növeli a társadalom összboldogságát.
Jevonsnak nem volt olyan tanítványi köre, mint Marshallnak Cambridge-ben, a kutató munkát
sokkal jobban szerette, mint a tanítást. Azonban nemcsak ennek tudható be, hogy sikeres
szakmai karriere ellenére sokkal inkább Marshallhoz és nem hozzá kötődött a határelemzés és
matematikai modellezés elterjesztése. Marshall csak hét évvel volt fiatalabb nála, de
negyvenkét évvel élte túl. --------------------------------

8.3. Marginalista forradalom: az osztrák és a lausanne-i iskola

A neoklasszikus iskola megalapozása Anglia mellett Ausztriában és Svájcban is elindult az
1870-es években, ami mindkét országban jelentős közgazdasági iskola kifejlődéséhez
vezetett, ezért érdemes kissé részletesebben foglalkozni velük.
Az osztrák iskola sajátos utat járt be, mivel az 1930-as években az új generáció tagjai a náci
befolyás, illetve a német megszállás miatt kivándoroltak, és Nagy-Britanniában, valamint az
USA-ban kötöttek ki. Az osztrák iskola jellegzetességét nemcsak ez adja, hanem a szoros
kötődés a német közgazdaságtanhoz. Ez éppúgy jelentett inspirációt, mint súlyos nézetbeli
különbségeket. Utóbbiak az osztrák iskola és a német történeti iskola között az 1880-as
években kezdődő és több évtizedig tartó ún. módszertani vitában (Methodenstreit) öltöttek
testet. A vita azon elemeit, amelyek hatást gyakoroltak a közgazdasági gondolkodás
fejlődésére, a következő fejezetben, a német történeti iskola bemutatásánál ismerjük meg.
Ausztriában nem terjedtek el a benthami utilitarizmus nézetei, nem kínáltak olyan szellemi
hátteret, mint Angliában Jevons számára, azonban más szellemi áramlatok kedveztek egy
szubjektív értékelmélet, illetve egy elvont, általános elmélet megalkotásához. A katolikus
Ausztriában fennmaradt az arisztotelészi természetjogi gondolkodás, amely azt állítja, hogy
vannak egyetemes érvényű természeti törvények, amelyek logikai úton megismerhetőek. Ez
párosult a felvilágosodás gondolatkörével, amely a kameralizmus kereteiben már a 18.
században megjelent a bécsi egyetemen, és továbbvitte a természeti törvény, valamint a
rációból levezethető, az egész emberiségre érvényes alapelvek feltételezését. Míg
Németországban az egységes állam megteremtése során a történeti gondolkodás előtérbe
került, és a német történeti iskola elfordult a természetjogi megközelítéstől, addig az OsztrákMagyar
Monarchiában a nemzeti különbözőségeket felmutató történeti megközelítés a
közgazdaságtanban megosztó lett volna.
Ausztriában – mint a német nyelvterületen általában - a közgazdaságtan művelése a jogi
karokon belül történt, és az ott is használatos német politikai gazdaságtani tankönyvekben a
19. század első felében számos utalást találni az érték szubjektív elméletére, amelyek gyökerei
a középkori skolasztikára nyúltak vissza. Ebben a közegben lépett színre az osztrák iskola
megteremtője, Carl Menger (1840-1921). ---------------------------------

Menger fő művében fejtette ki szubjektív hasznossági értékelméletét, amelyben megjelennek

azok a hatások, amelyeket az imént jeleztünk az osztrák szellemi élet bemutatásánál. Már a
könyv első mondatában leszögezte az arisztotelészi filozófia alapállását, minden jelenség az
ok és okozat törvénye alatt áll. A gazdálkodás egész folyamatát mint logikai, oksági
összefüggések sorozatát határozta meg. A pontosan definiált fogalmak használatát néhány
egyszerű számpélda egészítette ki, Jevonshoz és Walrashoz hasonló matematikai eszközökkel
nem élt. A könyv legelején bevezette a hasznosság fogalmát, mondván, hogy azokat a
dolgokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az emberi szükséglet-kielégítéssel okozati viszonyba
kerüljenek, hasznosságoknak nevezzük. A lábjegyzetben a hasznosság és a javak fogalmát
Arisztotelésztől a fiziokratákon át a 19. századi német közgazdászokig végigvezette, de az
angolszász utilitarizmusról egy szót sem találunk. Noha egyértelműen arra vezette vissza a
jószágok értékét, hogy a gazdasági szereplők hasznosságot tulajdonítanak nekik, a hasznosság
kifejezést keveset használta. A gazdaság, a jószágok, a csere, az áralakulás leírásánál sokkal
gyakrabban emlegetett fogalmak nála a szükséglet és szükséglet-kielégítés. A javakat aszerint
csoportosította, hogy a fogyasztói szükségletet közvetlenül vagy közvetve elégítették ki. Az
elsőrendű javak elégítik ki a fogyasztói szükségletet, mint például a kenyér, és az ennek
előállításához szükséges javak a magasabb rendűek; minél távolabb vannak az elsőrendű
javaktól, annál magasabb rendűek. Végső soron a termelési tényezők értékét az adja meg,
hogy hozzájárulnak az elsőrendű javak előállításához. Ezzel Menger elméletében lehetővé
vált, hogy a termelési tényezők értékét egy integrált értékelmélet részévé tegye, és
megalapozzon egy elosztási elméletet. Egyúttal ez az elmélet azt is magával hozta, hogy a
költségeknek semmilyen hely nem maradt az érték meghatározásában, amint ezt a könyv
egyik fejezetében részletesen ki is fejtette. Menger megközelítésének egyik sajátossága
Jevonshoz és Walrashoz képest, hogy a piaci folyamatok elemzésében számolt az emberi
tudás korlátaival és a gazdasági döntéshozatal bizonytalanságával.
Menger a határhaszon kifejezést nem használta, de egy számpéldával bemutatta, hogy a
birtokolt jószágok egységének változásával változik a szükséglet kielégítettségének mértéke,
és az utóbbi növekedésével a fogyasztó számára csökken a szükségletkielégítettség
jelentősége. Példája szerint, ha az élelmiszerszükséglet kielégítettsége elér egy szintet, akkor a
fogyasztó egy kevésbé fontos jószág, dohánytermékek megszerzése felé fordul (a
dohánytermék első egységének a számbeli példában ugyanolyan értéket tulajdonít a
fogyasztó, mint az élelmiszer már megszerzett többedik egységének).
Mengernek ez a megközelítése, amely az értéket az egyén megítéléséhez, tudatállapotához
kötötte, logikusan vezetett a módszertani individualizmushoz, a gazdálkodó egyén
vizsgálatához. Szerinte az olyan társadalmi intézmények, mint a pénz, a piac, a város az
egyének önérdekkövetésének nem szándékolt eredménye. A módszertani individualizmus és
az absztrakt, általánosító elméletalkotás lesznek a német történeti iskolával folytatott
módszertani vitájának a középpontjában, amelyre még visszatérünk. ----------------------------

A marginalista forradalom harmadik forrásvidékét Svájcban találjuk meg, a lausanne-i

iskolában, amelynek alapítója Léon Walras (1834-1910) volt. Az ő nevét mindig a gazdasági
egyensúlyelmélet megalkotásához szokás kapcsolni, ami valóban elméletének a legnagyobb
hatású teljesítménye. 1874-ben jelent meg fő műve, A tiszta politikai gazdaságtan elemei,
avagy a társadalmi gazdagság elmélete (Élements d’Économie Politique Pure; ou Théorie de
la Richesse Sociale). A mai olvasónak is tanulságos látni, hogy a szerző milyen szélesebb
kontextusba helyezte az elméleti modelljét, amellyel más értelmet, jelentést adott neki, mintha
csak önmagában idézzük fel. A közgazdászok feladatának tekintette azt is, hogy tökéletes
verseny ideális világától, a tiszta közgazdaságtantól eljussanak az alkalmazott gazdaságtanig,
valamint a társadalmi gazdaságtan keretében foglalkozzanak tulajdon, az elosztás, az
igazságosság kérdéseivel. Az utóbbi két témakörről azonban nem átfogó könyveket, hanem
csak gyűjteményes köteteket jelentetett meg 1896-ban és 1898-ban. -----------------------------

Amikor Walras közgazdasági gondolkodásmódja formálódott, még nem ismert más

marginalista megközelítést, mint az apjáét és apja iskolatársáét, Cournot-jét. Jevonsszal is
csak fő művének megjelenésekor vette fel a kapcsolatot. Ettől függetlenül szemléletben
találunk olyan elemeket, amelyekkel Jevonsnál és Mengernél már találkoztunk. Jevonshoz
hasonlóan analógiát talált a közgazdaságtan a fizika között, valamint matematikai módszert
alkalmazott. Mengerhez abban hasonlít, hogy az ókori görögökig visszanyúló filozófiai
tradícióra építve feltételezte, vannak egyetemes érvényességű törvények, amelyek a
gazdaságban is megjelennek. Platonra visszautalva állította, hogy a tudomány az
„univerzáliákat”, ezek kapcsolatait, törvényeit kutatja, és a különböző tudományok csak
tárgyukban különböznek. A közgazdaságtan tiszta elméletének tárgya a csere és csereérték,
ennek a kutatása tekinthető tudománynak, ebben nyilvánul meg a természeti törvény. Amiben
emberi akarat is jelen van, az már nem a tiszta tudomány kutatási területe. -----------------------

A reformelképzelései hamar feledésbe merültek, annál tartósabb hatást gyakorolta a tiszta

közgazdaságtan területén kidolgozott egyensúlyi elmélete. Kiindulópontja az volt, hogy a
tiszta közgazdaságtan az árak meghatározódásának elmélete a tökéletesen szabad verseny
elméleti feltételei között. A tiszta közgazdaságtan egyúttal a társadalmi gazdaságság elmélete
is. A társadalmi gazdagságot azok az anyagi és nem anyagi javak képezik, amelyek szűkösek
(rareté), azaz egyfelől hasznosak, másfelől korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. A
szűkösség adja a javak értékét, amely egy meghatározott nagyság, és ez meghatározza a
csereértékük arányát, ami matematikai egyenlettel is kifejezhető. Walras kifejezetten
megfogalmazta, hogy a tiszta közgazdaságtan hasonlít a fizikai-matematikai tudományokhoz.
Fő művében a szabad verseny mechanizmusa révén létrejövő gazdasági egyensúlyt, a
kereslet-kínálat törvényének működését ahhoz hasonlította, ahogyan a gravitáció univerzális
törvényei az égitesteket kormányozzák. Szerinte a gazdaság univerzumának a nagyszerűsége
és komplexitása a világűr univerzumára emlékeztet.
Walras először két áru cseréjén keresztül mutatta be a kereslet-kínálat törvényszerűségének
működését. A piaci egyensúly feltétele, hogy az áruk hatékony kereslete és hatékony kínálata
megegyezzen egymással, ami akkor valósul meg, amikor az áruk birtokosai elérik a
maximális hasznosságot, azaz amikor az utolsó szükséglet-kielégítések intenzitásának aránya
vagy szűkösségük aránya megegyezik az árral. A két árura bevezetett összefüggéseket,
amelyeket matematikai egyenletekkel is leírt, kiterjesztette több árura, majd a termelésre, a
tőkeképződésre és a pénzforgalomra. A tökéletes verseny feltételezéséből fakadt, hogy az árak
és a mennyiségek egyensúlya tökéletes piaci információk mellett, hogy a fizikai analógia
mellett maradjunk, súrlódásmentes világban jön létre. Az áruk és a termelési tényezők (ahogy
Walras nevezte, a termelési szolgáltatások) piacán akkor lesz egyensúly, ha kereslet és a
kínálat minden részpiacon megegyezik, és minden áru ára megegyezik a termelési költségével,
tehát a profit nulla. A modelljében a cserét egy közelítési folyamatként, „puhatolózásként”
(tâtonnement) írta le, amelyben egy árverező biztosítja a tökéletes és ingyenes információt. A
kezdeti kikiáltási ár véletlenszerű, amely addig módosul, amíg a kereslet és kínálat között
megegyezés létre nem jön az egyensúlyi áron. Az árverezésnek ez a módja a párizsi tőzsdére
hasonlított, amellyel Walras más írásaiban is foglalkozott. Az egyensúly az egymással
kölcsönös függésben lévő részpiacokon szimultán határozódik meg. Az erőforrások, azaz a
föld, a munka, a tőke termelési szolgáltatásai iránti kereslet a fogyasztási cikkek keresletéből
származtatott kereslet. Az erőforrások és a fogyasztási cikkek ára közötti kapcsolatot a
ráfordítási koefficiensek határozzák meg, amelyek az adott technológiától függenek.
Egyensúlyi ár a termelési szolgáltatások piacán is a kereslet és kínálat megegyezése esetén jön
létre.
Walras modelljében a háztartásokat úgy tekintette, mint amelyek egyrészt vásárlók a
termékek piacán, másrészt a termelési szolgáltatások (termelési tényezők) tulajdonosai, azaz
eladói. Fogyasztási kiadásaik megegyeznek a termelési szolgáltatásaikból származó
jövedelmeikkel. A vállalkozások eladók a termékek piacán és a termelési szolgáltatások
vásárlói; a kiadások és a jövedelmek a vállalkozásoknál is egyenlők. Az egyensúlyt bemutató
egyenletrendszerében m árura és n termelési szolgáltatásra írt fel ezek ára és a keresett, illetve
a kínált mennyiségük közötti összefüggéseket, azaz 2m+2n számú egyenletet. A ráfordítási
koefficiens révén a fogyasztási cikkek és a termelési szolgáltatások közötti kapcsolatot is ki
tudta fejezni mn matematikai egyenletben. Walras kiválasztott egy terméket, amely
ármérceként (numéraire) szolgált, az összes többi termék árát ebben adta meg, Ezért az
egyenletek száma 2m+2n+mn-1-re csökkent, és a modell a relatív árarányokat fejezte ki. A
modellnek abból a feltételéből, hogy minden gazdasági szereplő minden jövedelmét elkölti és
a profit nulla, adódik az a következmény, amit később Walras-törvénynek keresztelt el Oscar
Lange. Nevezetesen, hogy a kereslet és kínálat piaci értéke nemcsak egyensúlyi, hanem
bármely árrendszer esetén azonos, azaz ha m+n-1 piacon a kínálat egyenlő a kereslettel, akkor
ez igaz m+n piacra is.
Részletes elmélettörténeti kutakodással tudunk előzményeket találni az általános gazdasági
egyensúly elgondolásáról, például a fiziokratáknál. Azonban kidolgozott elméletként
kétségtelenül Walrasnál jelent meg. Munkásságának sorsa, hatása teli van ellentmondásos
mozzanatokkal. Walras maga meg volt győződve, hogy jelentősen hozzájárult a
közgazdaságtudomány fejlődéséhez azzal, hogy a hasznossági függvényekből matematikailag
levezette a keresleti függvényeket és bizonyította, hogy a tökéletes verseny feltételei mellett a
piac működése haszonmaximalizáló. Ennek elfogadtatása érdekében élénk levelezést folytatott
a kortársaival, de nem járt szerencsével. Akkoriban a német egyetemeken csak a történeti
megközelítés iránt tanúsítottak fogékonyságot. Az osztrák iskola tagjait a Walraséval hasonló
szemlélet ellenére elriasztották a matematikai egyenletekkel teli oldalak. A kezdeti barátságos
viszony után úgy érezte, hogy Jevons sem ismeri el a munkásságának a jelentőségét. Marshall
valóban kevésbé absztrakt és matematizált, illetve élet közelibb, közgazdaságtant akart
művelni, és alig vett tudomást Walrasról. Ezek a tapasztalatok elkeserítették Walrast, ami
csak élete vége felé enyhült, amikor vezető svéd és amerikai közgazdászoktól kapott
elismerést. Saját maga kereste meg az utódját, akit Vilfredo Pareto személyében talált meg.
Az ő munkásságát majd a jóléti közgazdaságtan bemutatásakor ismerjük meg (ls. 8.6. fejezet).
Ezzel viszont sikerült megalapozni a lausanne-i iskolát, amelyhez leginkább olasz
közgazdászok tartoztak, és Paretóval az élen továbbvitték a gondolatait. Az iskola a 20.
század elején érte el a fénykorát. Pareto után azonban már nem születettek igazán fontos
elméleti hozzájárulások Walras elméletéhez, és a lausanne-i iskola lassan elvesztette
jelentőségét.
Walras szélesebb körű nemzetközi felfedezése halála után, az 1930-as években következett
be, amikor az angolszász világban az érdeklődés a matematikai közgazdaságtan felé fordult.
Modelljének feltételezéseit, annak életidegenségét (pl. a tâtonnement folyamatot) számos
kritika érte, de mint előzményt, inspiráló forrást a kor vezető közgazdászai számon tartották.
A tiszta politikai gazdaságtan elemeit 1954-ben fordították le angolra, s az általános
egyensúlyelmélet, illetve annak fejlesztése a második világháború után a modern főáramú
közgazdaság központi részévé vált.
Az előzőekben láttuk, hogy a marginalista forradalom három országban három egymástól
független, egymástól lényegesen különböző módon indult el. Az elmélettörténeti munkák
eltérően ítélik meg egymáshoz és elődeikhez való viszonyukat: van, aki a forradalmi törés
tényét is elveti, más az osztrák iskolától tagadja meg a neoklasszikusokhoz tartozást. Azonban
meggyőzőbbek azok az érvek, amelyek közös jellemzőkre teszik a hangsúlyt, és a
közgazdasági gondolkodás új korszakának kezdetét látják bennük. Mindhármuk vizsgálatában
a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások gazdasági szereplők szükségletei, vágyai szerinti,
optimális hasznosítása állt a középpontban. Az optimális hasznosítás egyúttal egy egyensúlyi
állapotnak is megfelelt. Az értéket nem a ráfordításra, hanem a fogyasztók szubjektív
értékítéletére, a hasznosságra vezették vissza, és az árak a szűkösség indikátorai lettek. Az
elosztás nem volt a közgazdaságtan önálló területe, mint a klasszikusoknál, hanem az
árelmélet egyik speciális területe. Az elméletépítés az egyénből indult ki, megközelítésük
mikroökonómiai jellegű volt. A klasszikusok rendszerelemzésével szemben a közgazdaságtan
tárgya a gazdasági folyamatok vizsgálatára szűkült, legalábbis a „tiszta elméletben”,
amelynek fő módszertani eszköze az új korszak névadója, a marginális, azaz határelemzés
lett. Jevons és Walras esetében a határelemzés alkalmazása a matematikai nyelvezet kiterjedt
használatával kapcsolódott össze. A természetjogi gondolkodás bizonyos értelemben náluk is
meghúzódott a gondolkodásuk hátterében, de a klasszikusokhoz képest megváltozott módon,
ami jól kifejezi megközelítésük különbözőségét. A klasszikusok és a marginalisták is keresték
a gazdasági jelenségek mögötti végső okot (causa finalis), tehát a társadalmi jelenségek
mögött is természeti törvény meglétét feltételezték. Azonban a klasszikusok szerint a végső
okok csak akkor érthetőek meg, ha vizsgáljuk azok konkrét működését, vagyis a hatóokokat
(causa efficiens). Ezért pl. Smith-nél a természeti törvény utáni kutatás nem zárta ki a
történelem és az intézmények iránti érdeklődés. A marginalisták már csak a végső okokat,
tehát az univerzális igazságokat, a természeti törvényt akarták megtalálni, ezért a történetiség
és az intézmények vagy elvesztették a jelentőségüket, vagy kiszorultak a tiszta tudományból.
A neoklasszikus iskola központi alakja, Alfred Marshall volt az, aki a történetiséget és az
intézményeket visszaemelte a közgazdaságtudományba. --------------------------------------

8.4. Neoklasszikus közgazdaságtan a cambridge-i iskolában: Alfred Marshall

A marginalista forradalom évtizedeiben felbukkanó új gondolatok különböző mértékben
terjedtek el az egyes országokban, ahogy az előzőekben láttuk. Tartós áttörést azonban még
nem hoztak a közgazdasági gondolkodásban. A klasszikusokat felváltó új paradigma, a
neoklasszikus közgazdaságtan Alfred Marshall (1842-1924) fellépésével vált elfogadottá. ----------------

Marshall a matematikai tanulmányai után önképzés révén ismerkedett meg a politikai

gazdaságtannal, Mill klasszikus művével kezdve, aminek matematikai megfogalmazásával
kísérletezett, majd Ricardo és Smith megismerésével folytatta. Fő művét, A közgazdaságtan
alapelveit (Principles of Economics) cambridge-i professzorsága idején jelentette meg 1890-
ben. Ebben saját maga jelölte meg elméletének hátterét. Az angol klasszikusokon kívül
Cournot-t és Thünent nevezte meg elődeiként, akiktől a marginális elemzésre és a
matematikai formalizálására látott példát. Noha mindhárom kiemelkedő marginalista (Jevons,
Walras, Menger) munkáit ismerte, érdemben csak Jevonsról tett említést, róla is inkább
kényszeredetten. Ennek több oka lehetett. Velük ellentétben a közgazdasági gondolkodásban
a folytonosságot hangsúlyozta, úgy tálalta nézeteit mint a klasszikusok elméleteinek
kiterjesztését, továbbfejlesztését. Művének mottójául egy latin mondást választott: a
természetben nincs ugrás (Natura non facit saltum). Ezzel egy másik különbségre is utalt, míg
a marginalisták fizikai analógiákat használtak, addig Marshall azt javasolta, hogy a
közgazdászok a biológia fejleményeiből tanuljanak. Az előbbi latin mondást biológiai
összefüggésekben Darwin használta, akire Marshall kifejezetten hivatkozott, s akinek az
evolúciós elmélete befolyásos volt akkoriban a cambridge-i egyetemi körökben. --------------------

Marshall 1872-ben, egy évvel a megjelenése után könyvismertetést írt Jevons fő művéről.
Ebből az tűnt ki, hogy már kialakult saját gondolatrendszere alapján értelmezte a könyvet, és
mindig hangsúlyozta, hogy saját elméletét autonóm módon fejlesztette ki. Ugyanakkor
meglehetősen keveset publikált, az előadásain éveken keresztül előadottakat hosszú ideig
tökéletesítette. A közgazdaságtan alapelvei egy kétkötetes könyv első kötetének készült, de az
iparról és kereskedelem, valamint a pénzelméletről szóló részek két tovább kötetben, három
évtizeddel később, nem sokkal a halála előtt jelentek meg (1919-ben és 1923-ban).
Marshall abban is különbözött a marginalistáktól, hogy hangsúlyozottan szoros kapcsolatban
akart maradni a gazdasági realitással, szerinte az elmélet feladata nem pusztán modellalkotás,
hanem gyakorlati problémák megoldása is. Ez meglátszik a közgazdaságtan tárgyáról és
módszeréről alkotott felfogásán. Az „Alapelvek” bevezetése szerint a közgazdaságtan azokkal
az egyéni és társadalmi cselekvésekkel foglalkozik, amelyek a legszorosabban kötődnek a
jólét anyagi feltételeinek megteremtéséhez. Ez pedig azért fontos, mert az anyagi nyomorúság
sok szenvedés forrása. Az ember motivációit az utilitarizmus alapján az élvezet keresésére és
a fájdalom elkerülésére vezette vissza, ami a gazdaságban a pénzszerzés vágyában jelenik
meg, a leegyszerűsített racionális homo oeconomicus emberképet viszont elutasította. Szerinte
a pénzszerzés vágya nemes cél megvalósítására is irányulhat, és nem zár ki más motívumokat,
például az együttérzést egy társadalmi osztály tagjai között vagy az altruizmust a családban. A
racionális mérlegelést sem feltételezhetjük mindenkiről, az ember inkább szokásokat követ.
Az üzleti életben azonban Marshall szerint a szokások általában az előnyök és hátrányok
gondos mérlegelése nyomán alakulnak ki. Az „Alapelvek” bevezetésében küzdött a verseny
fogalmának értelmezésével. A mai olvasónak furcsán hat a szabad versenyes kapitalizmus
modellezőjének a tollából, de aztán a szerző megmagyarázza, hogy a szabad versenyről
akkorra már a korai kapitalizmus brutalitása jutott az emberek eszébe, amely az egyik oldalon
kulturálatlan, újdonsült üzletemberek hatalmát, a másik oldalon széles tömegek nyomorát
hozta létre. Elvileg az altruista együttműködés jótékonyabb hatású lenne még a konstruktív
versenynél is, de felelős vezetésnek számolnia kell az emberi természet tökéletlenségével.
Marshall a gazdasági szabadság kifejezést ajánlotta, ami arra utalt, hogy a modern üzleti életet
már az önmagára támaszkodás mentalitása, az előrelátás, a megfontoltabb, szabad választás
jellemzi.
Arra is kitért, hogy a cselekedetek ugyan az egyénektől indulnak, de a közgazdászok, akik
egyben társadalomtudósok, az egyénekre mint a társadalmi szervezet tagjaira tekintenek.
Szembenézett azzal a problémával, hogy ugyanaz a pénzösszeg más élvezetet jelenthet egyes
egyének számára akár azért, mert eltérő nagyságú a vagyonuk, akár azért, mert az érzékelésük
módja különbözik például a természetük vagy az iskolázottságuk miatt. Ha a társadalmi
átlagot nézzük, szerinte mégis eltekinthetünk ezektől a különbségektől.
Marshall tanult filozófiát és tudatában volt annak, hogy a természeti és társadalmi jelenségek
különböznek egymástól. Szembeállította a fizikát, az asztronómiát a
társadalomtudományokkal, mondván, az emberek cselekedetei különbözőek és bizonytalanok,
ezért az ember tudományának komplex törvényei nem egzaktak. Ugyanakkor mégsem szakadt
el az univerzális természeti törvények elgondolásától, inkább kiszélesítette a közgazdaságtan
számára releváns analógiák körét. Szerinte a fizikai analógiák a statikus állapotok elemzésére
alkalmasak, a vizsgálatok magasabb szintjén már biológiai analógiák felé kell fordulni. Úgy
fogalmazott, hogy a közgazdászok Mekkája inkább a gazdasági biológia (economic biology),
mint a gazdasági dinamika (economic dynamics) (Marshall 1898, 43. o.)
Marshall a tudományos megismerésben szintézisre törekedett, kifejezetten megfogalmazta,
hogy indukcióra és dedukcióra egyaránt szükség van, és az ő kifejezésével élve az analitikai
és történeti iskola egymás kiegészítői. Ennek alapján nem meglepő, hogy képzettsége ellenére
a matematika nála nem kapott olyan jelentős szerepet, mint Jevonsnál vagy Walrasnál. A
matematikai gondolkodásmódot hasznosnak tartotta az elméletalkotás során, de kétségét
fejezte ki, hogy más szerzők sokat nyertek volna bonyolult matematika formulák
használatával. Ő maga a saját diagramjait, egyszerű matematikai formuláit lábjegyzetekben és
függelékekben közölte, nemcsak módszertani aggályai miatt, hanem azért is, hogy műve
széles körben befogadható legyen.
Marshall a klasszikusokhoz hasonlóan ár- és értékelmélettel, valamint az elosztás és a
növekedés kérdéseivel foglalkozott az „Alapelvekben”. Azt ő is úgy gondolta, mint a
marginalisták, hogy az egyes részpiacokon fennálló keresleti és kínálati viszonyok
kölcsönösen függenek egymástól. A reális világ összetettségét azonban úgy akarta visszaadni,
hogy bevezette a parciális elemzés technikáját, amellyel az egyensúlyt egy-egy részpiacon
vizsgálta. Úgyis mondhatjuk, hogy az elmélet és a valóság közötti hidat az iparági elemzés
biztosította. Ennek során a vizsgálatot csak egy részterületre korlátozta úgy, hogy közben
minden más tényezőt változatlannak tekintett. Ezt nevezzük latin kifejezéssel ceteris paribus
(a többi változatlanul hagyásával) elvnek, ami több tudományterületen is ismert, de
Marshallnak köszönhetően a közgazdaságtudományban vált általánossá.
Az egyes részpiacokon a kereslet és kínálat elemzése, az egyensúlyi állapot bemutatása során
olyan fogalmakkal találkozunk, amelyek a mai mikroökonómia tankönyvekből éppúgy
ismerősek (például a keresleti rugalmasság vagy a fogyasztói többlet), mint az a diagram,
amely kereslet és kínálat egyensúlyát a mennyiség és ár függvényében ábrázolja, és amelyet
Marshall-keresztnek szoktunk nevezni. Marshall tisztában volt azzal, hogy egy jószág
keresleti ára és a keresett mennyisége között csak akkor tud egyértelmű függvényszerű
kapcsolatot leírni, a ceteris paribus elvet alkalmazni, ha feltételezi a pénz határhasznának
állandóságát, ami nem életszerű. Ezt a problémát úgy védte ki, hogy feltételezte, a szóban
forgó vásárlás olyan kis hányadát érinti a vásárló összkiadásainak, hogy a pénz határhaszna
állandónak tekinthető.
Marshall a költségek elemzésénél nem használta a haszonáldozati megközelítést, hanem reál és pénzköltségek
között tett különbséget. A reálköltségek abból adódnak, hogy a munka
erőfeszítéssel jár, a megtakarítás pedig önmegtartóztatással és várakozással. A pénzköltségek
a reálköltségeknek a megfizetéséhez szükségesek. Egyik nagy újítása az időtényező
bevezetése volt, ami lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsen a hosszú távú egyensúly iránt
érdeklődő klasszikusok és a rövid táv felé forduló marginalisták között. Míg rövid távon a
keresleti oldalnak, hosszú távon a kínálati oldalnak a szerepe jelentős az ármeghatározásban.
Négy időtávot különböztetett meg, a piaci, a rövid, a hosszú és a szekuláris periódust,
amelyeket nem konkrét időtartamok, hanem a piaci helyzetek jellemzői alapján osztott fel. A
piaci periódusban a kínálat rögzített, a piaci árat a kereslet határozza meg. Rövid távon a
vállalatok csak termelt mennyiséget változtathatják meg, az árat a kereslet és a határköltség
együttesen határozzák meg. Hosszú távon a tőkefelszerelés, a szervezés is változhat,
különböző hozadékok (növekvő, csökkenő, állandó) fordulhatnak elő. A szekuláris
periódusban a normál árat a tudás, a népesség és a tőke változása mellett a kereslet és kínálat
nemzedékről nemzedékre változó feltételei befolyásolják.
Ez a gondolatmenet megnyitotta az utat ahhoz is, hogy szintézist teremtsen a klasszikusok
munkaérték-elmélete és hasznossági értékelmélet között. A problémát roppant egyszerűen
tüntette el. Híres hasonlatát felidézve, olyan értelmesen vitázhatunk arról, hogy a költség vagy
a hasznosság határozza meg az értéket, mint arról, hogy az olló alsó vagy felső szára vágja-e
el a papírt (Marshall 1920, V. könyv, III. fejezet, 7. §).
Marshall, ahogy fentebb láttuk, tisztában volt azzal, hogy a különböző skálahozadékok
létezhetnek, s a tökéletes verseny feltételezése nem fér össze a növekvő hozadékkal, mert
akkor a vállalat már nem árelfogadó, a kínálati ár a mennyiséggel növekedésével csökkenhet.
Ezt az ellentmondást a reprezentatív vállalat bevezetésével próbálta megoldani. Azt
feltételezte, hogy a különböző vállalatok eltérő hozadékai kiegyenlítik egymást, és így egy
iparágban a kereslet és a kínálat egyensúlyát akkor is kimutathatja, ha az egyensúly nem áll
fenn minden egyes vállalat esetében. Ez a megoldás már a kortársak számára sem volt
meggyőző. Noha Marshall is foglalkozott a monopóliumokkal, a piaci szerkezetek valóság
közeli elemzését a következő generáció végezte el.
Marshall fő műve, A közgazdaságtan alapelvei Mill „Alapelveit” felváltó tankönyvvé vált,
amely közgazdász nemzedékek gondolkodását formálta. Saját művét és általában a
gazdaságelméletet nem tartotta végleges igazságok gyűjteményének, hanem további konkrét
igazságok felfedezésére szolgáló eszköznek. Valóban, az általa még éppen csak felvetett
kérdések, például a dinamikus elemzés, a tökéletlen verseny esetei a következő időszak
kiemelkedő kutatási területei lettek. Nevéhez fűződik a cambridge-i iskola megteremtése,
amelynek John Maynard Keynes (1883-1946) is képviselője volt. Marshall nemcsak
Cambridge, hanem az egész korabeli brit közgazdasági élet meghatározó alakja volt. Az
egyetemek vezető professzorai szinte kivétel nélkül a tanítványai közül kerültek ki. Az 1890-
ben megalapított British Economic Association-ben (a későbbi Royal Economic Society-ben)
és folyóiratában, a ma is neves The Economic Journal-ben ugyan formális vezető szerepet
nem vállalt, azonban de facto befolyása alatt tartotta azokat. Azzal, hogy Marshall 1903-ban
végre elérte önálló közgazdasági képzés indítását, a közgazdaságtan szakmává vált, egyúttal
az egyetemi karrier eszközévé. S amint láttuk, ez nemcsak a tudományos fejlődést segítette
elő, hanem az új gondolatok elsőségéért, eredetiségéért folytatott vetélkedést is a professzorok
között. Marshall a maga korában sikeresen egyengette a saját gondolatrendszerének
elfogadtatását. Hosszabb távon azonban – főként az 1950-es évektől – a főáram a történeti,
intézményi szempontokat kiiktató általános egyensúlyi elmélet felé fordult. ---------------------

8.5. A neoklasszikus közgazdaságtan pénzelmélete

A marginalista forradalom kibontakozása idején a pénzügyi rendszer működésében nem
voltak olyan égető problémák, mint a 19. század első felének Angliájában. Az 1870-es évek
közgazdászait sokkal inkább foglalkoztatta a relatív árak viselkedése, mint a pénz és az
árszínvonal kapcsolata. A mennyiségi pénzelméletet ezért változatlanul érvényesnek
tekintették, és inkább azt kísérelték meg, hogy a pénzt bevonják abba a keresleti-kínálati,
utilitarista elemzési keretbe, amelyet a mikroökonómiában alkalmaztak. A reál és a monetáris
elmélet továbbra is egymástól függetlenül fejlődött. Az abban a korban kedvelt kifejezéssel
élve, a pénzfolyamatokat úgy tekintették, hogy azok csupán fátyolként borulnak a
reálgazdaságra. A fizetési mérleg egyensúlyának elméletét arra az arany- és ármozgásokkal
leírt mechanizmusra építették, amelyet Hume-nál ismertünk meg (ls. 5.2. fejezetet). A
klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezték, hogy az árszínvonalat hosszú távon a pénznek
(azaz az aranynak) mint árunak a termelési költségei határozzák meg, tehát a pénznek van
természetes értéke. Ezt kiegészítették azzal a meglátással, hogy kamatláb hosszú távú
egyensúlyi értékét a termelékenység és a takarékosság (productivity and thrift) határozza
meg, más relatív árakhoz hasonlóan a monetáris tényezőktől függetlenül. Hosszú távon a pénz
semleges, a pénzelméletnek csak az árszínvonal meghatározásával kell foglalkoznia. Hume és
Thornton nézeteit követve rövid távon a pénzt nem tekintették semlegesnek, a pénz
kínálatának változása és forgási sebességének megváltozása szerintük rövid távon eltérítheti
az árszínvonalat a természetes értékétől. A klasszikusoktól örökölt gondolat volt az is, hogy a
tiszta papírpénz rendszert technikailag működőképesnek tartották ugyan, de a nemesfém
alapnak mint „horgonynak” a hiányát végzetes hátránynak fogták fel.
Az 1920-as években, az első világháború hatásaként jelentek meg újra súlyos pénzügyi
zavarok Európa szerte. A nemzeti hiperinflációk mellett megingott a nemzetközi
aranysztenderd rendszer, amelyen a font sterling mint fontos nemzetközi fizetőeszköz
stabilitása is nyugodott. A háborús jóvátételek és hitel-visszafizetések szokatlan mértékű
egyirányú tőkemozgásokat indítottak el. Az USA-ból 1929-ben elinduló pénzügyi és
világgazdasági válság tovább fokozta a nemzetközi fizetési-mérlegzavarokat.
Alfred Marshall aktív éveiben ezek még nem jelentkeztek, a pénzelméleti kérdéseket tárgyaló
könyve, a Pénz, hitel és kereskedelem (Money, Credit and Commerce), amelyet halála előtt
egy évvel, 1923-ban adtak ki, a megelőző időszakban kialakult nézeteit tartalmazta. A benne
foglalt gondolatokat Marshall már a 1880-es évektől kifejtette előadásaiban, illetve abban a
monetáris politikai vitában, amelynek tárgya az volt, hogy az arany mellett az ezüstnek is
adjanak-e szerepet az angliai és nemzetközi pénzügyi rendszerben, hogy a növekvő
gazdaságban a korlátozott aranykészletek mellett fellépő deflációs nyomást elkerüljék.
Marshall alapvetően a klasszikusok mennyiségi pénzelméletéből indult ki, a pénz hosszú távú
semlegességéből és rövid távú reálgazdasági hatásából, ugyanakkor lényeges újításokat
vezetett be. Arra mutatott rá, hogy az aranynak és az ezüstnek nincs természetes értéke, mert
az éves kínálat a teljes készlet töredéke, hiszen nagyon tartós jószágokról van szó, ezért az
értéke a termelési költséggel csak távoli, hosszú távú kapcsolatban van. A pénz forgását nehéz
nyomon követni, ezért nagyon bonyolultnak tartotta, hogy a pénz forgásának sebességét
kapcsolatba tudják hozni a pénz értékével, noha elméletileg ezt nem vonta kétségbe. Amellett
is érvelt, hogy a mennyiségi pénzelmélet egyszerűségét aláássa, hogy a hiteleszközök
használata növeli a forgalomban levő pénzmennyiségét. Marshall kereslet-kínálati elemzéssel
akart eljutni az árszínvonal magyarázatához. Végső soron azt tartotta meghatározónak, hogy
mekkora a pénz iránti kereslet, azaz a gazdasági szereplők a jövedelmük milyen hányadát
akarják pénzben tartani (pl. kényelmi okból) és nem tranzakcióra elkölteni. Döntésük során
összevetik a jövedelmük alternatív formákban tartásának költségeit. Ez a megközelítés
cambridge-i pénztári egyensúlyi elmélet néven vált ismertté, amelyet azután cambridge-i
közgazdászok egyenlet formájába öntöttek, elsőként Pigou 1917-ben:
P= kR/M, ahol P az érték vagy ár, R az összes forrás búzában kifejezve, k a pénzben tartani
kívánt forrás aránya, M a pénzmennyiség.
Az ismertebb, tankönyvekbe kerülő változat: M = kPY, ahol PY a nominális jövedelmet fejezi
ki az árszínvonal és a reáljövedelem szorzataként.
Marshall vizsgálta a hitelciklusok alakulását is, és összekapcsolta reálváltozók alakulásával.
Amikor az árak emelkedését várják, az emberek hitelt vesznek fel és jószágokat vásárolnak,
ami segíti az árak növekedését. Azt is megfigyelte, hogy az áremelkedés sebessége nem
egyenletes, a végtermékeké általában gyorsabban nő, mint a nyersanyagoké, és mindig
gyorsabban, mint a bérek. Árcsökkenés esetén szintén megvan ez a különbség, tehát a
pénzbérek ragadósak. Megállapította, hogy az infláció és a gazdasági depresszió váltakozó
időszakai szoros kapcsolatban vannak a reálkamatláb változásával, amit a pénz
vásárlóerejének változása okoz.
Marshall gondolatai hatással voltak Pigou-ra és a cambridge-i iskola más tagjaira is. A pénzés reálgazdaság
kapcsolatának elméletében az igazi mérföldkő majd Keynes munkássága lesz,
aki nagyra értékelte Marshall monetáris elméletét. A neoklasszikus iskola pénzelméletében
két további szerző művei voltak meghatározóak, Knut Wicksellé és Irving Fischeré, akik
mindketten hivatkoztak Marshallra, de önálló utakon jártak.
A neoklasszikus pénzelmélet fejlődésének egyik jelentős forrása Svédországból származott
Johan Gustaf Knut Wickselltől (1851-1926). Munkásságából a legnagyobb nemzetközi hatást
pénzelméletével váltotta ki, ezért ebben a fejezetben ismerkedünk meg vele, és majd a
stockholmi iskola kapcsán teszünk még említést róla. A svédek a mai napig az első nagy, sőt a
mai napig legnagyobb közgazdászuknak tartják. A svéd Marshallként is szokás emlegetni,
akinek a személyiségében összefért a radikális, botrányokat vállaló társadalmi reformer és a
neoklasszikus keretekben higgadtan gondolkodó, szerény közgazdász. Műveit az anyanyelvén
kívül németül írta, amelyeket csak az 1930-as évektől fordítottak angolra – részben Keynes
kezdeményezésére -, ekkortól ismerték meg műveit szélesebb körben. -----------------------

Wicksell az elsők között alkalmazta az aggregált kereslet és kínálat, azaz a makroökonómia

elemzési keretét a pénz értékének, az árszínvonal változásának a magyarázatára. A ricardói
mennyiségi pénzelméletet tekintette az egyetlen tudományos pénzelméletnek, amely azonban
számos ellenvetésnek hagyott teret. A mennyiségi pénzelmélet egyik állítása, hogy a pénz
mennyiségének növekedése egyrészt az árak növekedéséhez, másrészt a kamatlábak
csökkenéséhez vezet. Az alacsony kamatlábakat hitelbővülés kíséri, és a kölcsönvevők
felhajtják az árakat, amikor az új pénzügyi forrásaikat felhasználják. Számos megfigyelés
azonban azt mutatta, hogy gyakoribb eset, amikor a növekvő árakat magas vagy növekvő
kamatláb kísérte, és megfordítva: a csökkenő árakat csökkenő kamatláb. Wicksell ennek a
magyarázatát abban találta meg, hogy a piaci – a bank számára fizetendő – kamatláb mellett
figyelembe vette a tőke természetes kamatlábát. Ez utóbbi pedig nem más, mint az újonnan
előállított tőke várt hozadéka. Az, hogy a piaci kamatláb mikor alacsony vagy magas, az a
természetes kamatlábhoz való viszonyától függ. Ha a két ráta eltér, például ha a piaci
kamatláb alacsonyabb, mint a természetes, akkor a kedvező profitkilátások miatt élénkül a
kereslet, és emelkednek az árak. A termelők ugyan többet fizetnek a nyersanyagokért,
bérekért, bérleti díjért stb., de termékeikért is magasabb árat kapnak. A profit kilátások, a tőke
várható hozadéka kedvezőek maradnak, azaz az áremelkedést a természetes kamatláb
növekedése kíséri. Ha a hitelintézetek tartósan fenntartják az alacsony piaci kamatlábat, egy
halmozódó, kumulatív inflációs folyamat indul be és a monetáris expanzió folytán az aggregált
kereslet megnő. A bankok képesek arra, hogy a magas szintű hitelkínálatot és az alacsony
piaci kamatlábat fenntartsák, mert a hitelnyújtásban – bizonyos tartalékképzés mellett –
átmenetileg elszakadhatnak a megtakarításoktól. A fellendülés addig tart, amíg a természetes
kamatláb meghaladja a piaci kamatlábat. Ha viszont a piaci kamatláb magasabb, mint a
természetes, akkor egy ellenkező előjelű, deflációs kumulatív folyamat indul be, amelynek az
eredménye csökkenő kereslet és gazdasági visszaesés. Az is egyértelmű, hogy Wicksell
szerint az árszínvonal változása nem jár árarány, azaz a relatív árak változásával. Ez utóbbit
ugyan általánosságban nem zárta ki (pl. a tőkeintenzitás megváltozása esetén), de másodlagos
jelentőségűnek tartotta. Monetáris egyensúly szerinte akkor áll be, ha a megtakarítás
megegyezik a beruházással, a piaci kamatláb a természetessel és az árszínvonal állandó. Ez
azonban alig fordul elő, mert a természetes kamatláb ingadozik (pl. a technikai haladás miatt),
és a banki kamatláb pedig általában lemarad a természetes ráta mögött. Wicksell éppen ezért
szükségesnek tartotta, hogy a kormányzat és a központi bank elősegítse az árstabilitást, és a
kamatlábak és a diszkontálás (leszámítolás) szabályozását javasolta.
Wicksell azzal, hogy a pénzmennyiség változását összekapcsolta a vállalkozók döntéseivel,
felhasználva a várakozások szerepét, új meglátások felé nyitott utat a gazdasági ciklusok
elemzésében, amelyeket később a stockholmi iskolában használtak ki. Pénzelmélete nemcsak
a svéd közgazdászokra gyakorolt hatást, hanem az osztrák iskola második generációjára,
valamint Irving Fisher és John Maynard Keynes gondolkodására is.
Irving Fisher (1867-1947) az első nemzetközileg ismert amerikai közgazdászok közé
tartozott. Noha közgazdasági munkássága számos területre kiterjedt – így az általános
egyensúlyelméletre, a cikluselméletre, ökonometriára és statisztikára – legismertebbek a
mennyiségi pénzelmélet alaptételét kifejező csereegyenlete, illetve pénz- és kamatelméleti
művei. Fisher ugyan egész életét egyetemi közegben, a Yale Egyetemen töltötte, de emellett
nagyon színes közéletet élt, a korabeli újdonságokra, társadalmi kezdeményezésekre éppúgy
fogékony volt, mint Wicksell. Az ő karrierjét azonban nem a radikális reformerség árnyékolta
be, hanem egy téves jóslat. Az 1929-es nagy válság előestéjén nyilvánosság előtt azt
jövendölte, hogy a magas részvény-árfolyamok tartósak maradnak. Ennek nemcsak a
tudományos hírnevére nézve lettek gyászos következményei, hanem szinte a teljes családi
vagyonukat is elvesztette, azt ugyanis a meghirdetett várakozásának megfelelően fektette be.
A tudományos közéletben az 1930-as évek folyamán is tevékeny maradt, de szellemi
befolyása meggyengült nem pusztán a téves előrejelzése miatt, hanem Keynes elméletének
óriási vonzereje miatt. -----------------------------------------

Fisher a doktori értekezésében tárgyalt általános egyensúly témájától a kamat- és tőkeelmélet

felé fordult. Egy amerikai közgazdász (Simon Newcomb 1835-1909) a tőkefolyamat és –alap
(flow and fund) közötti megkülönböztetését felhasználva a kamatláb segítségével kapcsolta
össze a folyó jövedelmet a tőkealapokkal. A tőke olyan vagyon, amely folyó jövedelmet
termel, és amelynek értékét Fisher szerint a leszámítolt jövőbeli jövedelmek jelenértéke adja.
Ezzel megalkotta a ma használatos tőkeállomány és -folyamat (stock and flow) fogalmait és
ezek összefüggését. Híressé vált kamatelméletével 1907-ben jelentkezett, amelynek
átdolgozott változata A kamat elmélete (The Theory of Interest) címmel jelent meg 1930-ban.
Miként Wicksellre, Fisherre is Böhm-Bawerk elmélete hatott, amit ő maga jelzett a
könyvének ajánlásában.
Fisher szerint a kamatlábakat két erő befolyásolja. Egyfelől a gazdasági szereplők
preferenciái, amelyek azt fejezik ki, hogy a jelenbeli javakat vagy jövedelmet mennyire
részesítik előnyben a jövőbeliekkel szemben. Másfelől a beruházási lehetőségek, amelyek
meghatározzák az elérhető hozamot. Beruházási lehetőség alatt a költségek feletti hozam
rátáját értette. Fisher kifejezésével élve kamatelmélete az emberi türelmetlenség és a
beruházási lehetőségek elmélete (azaz az időpreferencia és a kamat termelékenységi
elméletének összekapcsolása), amelyet több logikai lépésben fejtette ki. Először rugalmatlan
jövedelmeket feltételezett, utána rugalmasakat, és végül figyelembe vette a jövedelmek
bizonytalanságát. Az időközi (intertemporális) döntéseket vizsgálva a várakozások
mindhárom esetben szerepet kaptak, de az utolsó, leginkább valóság közeli helyzetben igazán
jelentősek, hiszen a kockázat következménye, hogy a beruházások után ténylegesen realizált
hozam rátája jelentősen eltérhet a várt rátától. Kamatelmélete jelentőségét az adja, hogy az
általános egyensúly elméletét kiterjesztette időbeli allokáció kérdésére. Az 1930-as,
továbbfejlesztett változatban írtak alapján Fisher az adaptív várakozások gondolata
előfutárának tekinthető. Arra a meglátására, hogy a jelenbeli fogyasztás a jövőbeli jövedelmi
kilátásoktól is függ, a későbbiekben Friedman épített a permanens jövedelemelméletében. ------------

Fisher kutatásaiban a pénz stabilitásának a kérdése még inkább a középpontban állt, mint
Wicksellnél, írásaiban kimutatta, hogy mind a deflációnak, mind az inflációnak káros
társadalmi hatásai vannak. Míg munkásságának első felében deflációval küzdöttek 1896-ig,
addig a következő bő két évtizedben 1920-ig inflációval, utána újabb defláció jött. A jelen
fejezet elején felsorolt történelmi okokon kívül az aranytermelés ingadozása is hozzájárult az
instabilitáshoz. 1896 előtt a termelés csökkenése, utána dél-afrikai és amerikai új bányák
nyitásával és új eljárások bevezetésével az arany „beömlése” okozott gondot. Fisher a
mennyiségi pénzelméletet vette elő a korabeli pénzügyi folyamatok értelmezéséhez, noha az
aranysztenderd rendszer problémái miatt kritikák érték azt. Éppen neki köszönhető, hogy a
mennyiségi pénzelméletet modernizálva életben tartotta. Legfontosabb pénzelméleti
hozzájárulását A pénz vásárlóereje (The Purchasing Power of Money) című, 1911-es
könyvében fejtette ki. A jól ismert csereegyenletét egy amerikai közgazdásztól (a fentebb már
említett Newcombtól) vette át. Az egyenletben Fisher feltüntette a forgalomban levő
pénzmennyiségben mind a készpénzt és aranyat (M), mind a bankbetéteket (M’). A szerző
kifejezéseit használva:
MV + M’V’ = PT
M az aktuális pénz mennyisége, V ennek forgási sebessége, M’ az összes betét, amely fölött
csekkel rendelkeznek, V’ ennek forgási sebessége, P az árak súlyozott átlaga, T a
kereskedelem volumenének nagysága.
Az egyenlettel kifejezett összefüggésben önmagában nem volt semmi újdonság. Azáltal
kapott új közgazdasági tartalmat, hogy Fisher feltételezte a pénz forgási sebességének és a
kereskedelem volumenének, mai kifejezéssel a tranzakcióknak az állandóságát. Ezt
figyelembe véve az egyenlet azt mutatja meg, hogy a pénz mennyiségének változása
határozza meg az árszínvonalat. Azaz a hőn áhított stabil pénz kulcsa a pénzmennyiség
nagyságának szabályozásában rejlik. Fisher tudatában volt, hogy a pénz forgási sebessége és
a tranzakciók a valóságban változnak, de ezeket másodlagos, indirekt hatásoknak tartotta.
Fisher mennyiségi pénzelméletének legnagyobb teljesítménye az volt, hogy ár- és
kamatlábváltozásokkal összekapcsolva a nem egyensúlyi helyzeteket be tudta építeni, és ezzel
a gazdaság ciklikus ingadozására magyarázatot adott. A korabeli intézményi megközelítések
ismeretében hitelciklus helyett már üzleti ciklusról írt, de a reálváltozókat figyelmen kívül
hagyta.
Gondolatait rendkívül világosan, pontosan, érthetően fejtette ki, ami hozzájárult művei
befogadásához. Wicksellel kölcsönösen ismerték egymás nézeteit, Wicksell a Fisher-hatást,
Fisher a Wicksell által leírt kumulatív folyamatot építette be a sajátjába. Mindkettejüknél
láttuk, hogy a pénzelméletük a ciklusok magyarázata felé fordult. Az 1929-es gazdasági
világválság és annak keynesi értelmezése azonban hosszú időre háttérbe szorította a
mennyiségi pénzelmélet minden válfaját. A Milton Friedman által képviselt monetarizmus
nyúlik majd vissza Fisher szellemi hagyatékához. -------------------------

8.6. Jóléti közgazdaságtan a lausanne-i és a cambridge-i iskolában

Walras számára a tiszta közgazdaságtan egyúttal a társadalmi gazdagság elmélete is volt,
Marshall pedig a közgazdaságtan feladatát kifejezetten a jólét anyagi feltételeinek
megteremtéséhez kapcsolta. Így nem meglepő, hogy a lausanne-i és a cambridge-i iskola
második nemzedékében születtek meg azok az elgondolások, amely a jóléti közgazdaságtan
mint elkülönült kutatási terület kialakulásához vezettek. A jóléti közgazdaságtan azután az
1930-as évektől nyert nagyobb teret a közgazdasági gondolkodásban. Samuelson nyomán
szokás különbséget tenni régi és új jóléti közgazdaságtan között. A régi iskola középpontjában
a cambridge-i, Marshall nyomdokain járó Arthur Cecil Pigou (1877-1959) munkássága áll,
míg az új iskola kiindulópontja Vilfredo Pareto (1848-1923) tanítása. A következőkben mégis
inkább a jóléti közgazdaságtant érintő műveik születésének sorrendjében először Paretóval,
majd Pigou-val ismerkedünk meg, nemcsak a kronológiai sorrend miatt, hanem azért is, mert
Pigou ismerte és foglalkozott Pareto írásaival. Azokat a fogalmakat, tételeket elevenítjük fel
tőlük, amelyek tartósan beépültek a közgazdaságtanba. --------------------------

Pareto először Walras egyensúlyi elméletét fejlesztette tovább, ő is egy általános egyensúlyi
állapotot írt le szimultán egyenletrendszerrel, amelyben elődjéhez képest nagyobb teret
szentelt a monopóliumok vizsgálatának, és olyan esetekre is találni utalásokat, amelyeket
később monopolista versenynek neveztek el. A marginalista hagyománnyal összhangban ő is
azt mutatta ki, hogy a tökéletes verseny jótékony hatású, amely bizonyos feltételek mellett
maximális hasznosságot eredményez. Az igazán eredeti hozzájárulása a közgazdaságtanhoz
az úgynevezett Pareto-törvény és a Pareto-optimum.
Pareto noha a walrasi tiszta elméletet tekintette kiinduló pontnak, fontosnak tartotta az
empirikus vizsgálatokat és a statisztikai adatgyűjtést. Ez utóbbi megközelítésnek mintegy a
mellékterméke egy olyan elosztási szabályszerűség, amelyet sok országból és különböző
időszakokból származó adatokból vont le. Eszerint a jövedelmi egyenlőtlenségek egy
népességen belül történelmi és társadalmi körülményektől függetlenül stabilak. A híres, az
1986-os Politikai gazdaságtani tananyagból származó formulája:
log N = log A – α log x, ahol N azoknak a családoknak a száma, amelyek jövedelme egyenlő
vagy nagyobb, mint x, A mutatja a népesség nagyságát, α egy becsült paraméter, ami általában
1,5. Ebből az következik, hogy a jövedelem újraelosztása nem hoz tartós változást a
jövedelmek elosztásában. Pareto felfedezésében az volt a különleges, hogy nem egy a priori
hipotézist tesztelve jutott el ehhez a „törvényhez”, hanem tapasztalati megfigyeléseket
általánosított, ami a közgazdaságtanban ritkán fordult elő. Mind a statisztikai eljárása, mind a
levont következtetése sok kritikát váltott ki. Ennek ellenére a jelenségek széles körére
kiterjesztették, és ma Pareto-elvként vagy 80/20-as szabályként emlegetik, miszerint számos
társadalmi, üzleti jelenségnél a következmények 80 százaléka visszavezethető az okok 20
százalékára.
Pareto legnagyobb hatású hozzájárulása a közgazdaságtudomány fejlődésére a ma Paretooptimum néven
ismert elmélet kidolgozása volt. Ehhez úgy jutott el, hogy elszakadt Walras és
általában a marginalisták által képviselt utilitarizmustól. Nem magának a hasznosságnak a
jelentőségét vetette el, hanem különbséget tett aközött, hogy egy jószág az egyén vagy a
közösség számára hasznos. Azt, hogy egy jószág az egyén vágyát, szükségletét elégíti ki az
ophélimité görög eredetű szóval jelölte, míg a hasznosság szokásos elnevezését megtartotta a
társadalmi hasznosság kifejezésére. Egyik példájával élve a karibi indiánok vágyát ugyan
kielégítette az arany, de aligha volt számukra hasznos, mert felébresztette a spanyolok
sóvárgását. A különböző elmélettörténeti interpretációk megoszlanak arról, hogy Pareto
elfogadta-e, illetve meddig a hasznosság és az ophélimité mérhetőségét. Mindenesetre
Edgeworth 1881-ben megjelent elméletét a közömbösségi görbékről arra használta, hogy az
egyéni választásokat elszakítsa a jószág belső értékétől, a mérhető, kardinális hasznosságától.
A hasznosság elemzését felváltotta az egyéni döntések alapján létrejövő, a maximális
ophélimitét biztosító jószágkombinációk, illetve azokat megjelenítő közömbösségi görbék
elemzése, amelyeket a tapasztalat közvetlen eredményének nevezett. A politikai gazdaságtani
kézikönyvében Pareto azt mutatta meg, hogy lehetséges a közömbösségi görbékhez indexeket
rendelni, tehát a kardinális hasznosságot felváltani az ordinálissal. A Pareto-optimum egy
olyan helyzetet írt le, amelyben egyik gazdasági szereplő helyzetét sem lehet javítani anélkül,
hogy legalább egy másik gazdasági szereplő helyzete ne romlana. Azt is bizonyította, hogy a
tökéletes versenyben létrejövő egyensúly megfelel egy optimumnak. A Pareto-optimum vagy
Pareto-hatékonyság úgy határozta meg a társadalmi jólét optimumát, az erőforrások
elosztásának hatékonysági maximumát, hogy az ordinális hasznosság alkalmazásával ki tudta
iktatni a mindig elméleti nehézséget okozó személyek közötti összehasonlítást. Ugyanakkor
Pareto elmélete nem adott támpontot arra nézve, hogy a versenyegyensúlyok és ezáltal a
Pareto-optiumok közül melyik lenne az abszolút optimális. Az ekörül folyó viták jóval
később, az 1930-as, 1940-es években zajlottak.
Noha Pareto ellenséges volt a szocializmus eszméjével szemben, a Pareto-optimum azon
közgazdászok számára is inspiráló elemzési eszköz volt, akik erőforrások optimális
elosztásának nem piaci módját keresték, és a tervező állam lehetőségét vizsgálták. -------------

Pigou Marshall elméletét több területen továbbfejlesztette. Miközben szigorúbb elemzési

eljárást alkalmazott, ezzel együtt Marshall evolúciós gondolatait kiiktatta. Maradandó hatást a
jólét vizsgálatával és mai kifejezéssel élve az externáliák, a külső gazdasági hatások
jelenségének feltárásával gyakorolt. Az első könyve ebben a témakörben 1912-ben jelent meg
Gazdagság és jólét (Wealth and Welfare) címmel, klasszikussá a jelentősen átdolgozott
változat, az 1920-ban kiadott a Jólét gazdaságtana (Economics of Welfare) vált.
Pigou nagyon részletesen elemezte a jólét fogalmát, a teljes jólét és a gazdasági jólét
kapcsolatát. Szerinte ugyan a gazdasági jólét nem tekinthető az általános jólét indexének,
példákat is hozott arra, hogy a kettő elválik egymástól. Azt azonban feltételezhetőnek tartja,
hogy egy gazdasági jólétre ható gazdasági ok jó hatással van a teljes jólétre is. A gazdasági
jólét pedig a pénz segítségével mérhető. Ezért a nemzeti jövedelem mérésének a lehetőségét
körbejárta, valamint a jövedelem különböző jövedelmű csoportok közötti megoszlásáról
statisztikai becsléseseket is felhasznált. A nemzeti jövedelem és a gazdasági jólét
kapcsolatáról azt állapította meg, hogy a nemzeti jövedelem növekedése akkor jár a gazdasági
jólét növekedésével, ha a szegényekhez nem jut kevesebb; azonban a jólétet az is növelheti,
ha a jövedelem nem csökken, de elosztása a szegények javára változik. Ez az állítás
feltételezi, hogy Pigou érvényesnek tekintette a csökkenő határhaszon elvét és a hasznosság
mérhetőségét és személyek közötti összehasonlíthatóságát, hiszen nemzeti jövedelem
növekedése akkor növeli a társadalom összhasznát, ha a szegényebbeknél (akiknél egy
egységnyi jószág határhaszna magasabb) a jövedelem nem csökken, illetve kifejezett nő.
Pigou tapasztalati tényekre hivatkozva a malthusi gondolatmenettel szemben azt is hozzátette,
hogy a jövedelem növekedésével nem nő a gyerekszám, azaz a szegények
jövedelemnövekedését nem ellensúlyozza a népszaporulat, sőt még a csökkenő
gyerekhalandóság sem. A Pareto-törvény, azaz a jövedelem-eloszlás változatlansága
cáfolatának külön fejezetet szentelt.
A neoklasszikus gondolatrendszerben az önérdekkövetés eredménye, hogy a befektetett
erőforrások nettó magán határterméke kiegyenlítődik. Pigou arra hívta fel a figyelmet, hogy
szabad verseny esetén is előfordul (ahogy ő nevezte egyszerű verseny esetén), hogy a nettó
társadalmi és magán határtermék viszont eltér egymástól, monopolista verseny esetén pedig
kiváltképp. Más megközelítésben, egyes tranzakciók közvetett módon harmadik felet is
érinthetnek, annak a jólétében előnyös vagy hátrányos változást okozhatnak. Az előbbire, mai
kifejezéssel a pozitív externáliára a világító torony már akkor is jól ismert példáját hozta fel.
Olyan hajósok is élvezik az információt, akik nem járultak hozzá a felállításához, és meg nem
fizetett szolgáltatást kapnak. A hátrányos jóléti változásra, azaz a negatív externáliára többek
között azt a példát említette, hogy egy lakóövezetben gyárat építenek, és elveszik a világost, a
fényt a szomszédos lakóházaktól rontva azok értékét anélkül, hogy ezért kompenzálást
adnának. Ha a társadalmi nettó határtermék magasabb, mint a magán, akkor nem ruháznak be
annyit, amennyi a társadalmi jólét szempontjából optimális lenne, ha alacsonyabb, akkor a
beruházás több mint a társadalmilag optimális. Pigou az elégtelen beruházásra a tudományos
menedzsmentet hozta fel, amibe úgy tűnik, hogy a mai értelembe vett innovációt is
beleértette. Ha eltér a társadalmi és a magán nettó határtermék, akkor helye van az állami
beavatkozásnak, adózás, illetve támogatás formájában. Az externáliákat kiigazító adót Pigouadóként
emlegetjük. Az externáliák vizsgálata a környezetszennyezés globális problémává
válása miatt kapott kitüntetett jelentőséget.
Pigou az állami beavatkozással kapcsolatban nagyon óvatos volt, a lehetséges hátrányokat,
visszaéléseket, a beavatkozás, szabályozás korlátait körültekintően végiggondolta. A verseny
korlátozásának, a monopóliumoknak a jólétet csökkentő hatását alaposan részletezte. Azt is
életszerűen, a későbbi tervgazdaságok tapasztalataival egybevágóan ecsetelte, hogy egy
gazdasági tevékenység állami megszervezése milyen hatékonysági problémákat vet fel.
Ugyanakkor szerinte azokon a területeken, amelyek a közegészségüggyel kapcsolatosak, és a
megbízható minőség fontos, de az alapos felügyelet nem szervezhető meg, a közösségi
működtetés kívánatos lehet. Élete későbbi szakaszában még megengedőbb volt az állami
szerepvállalással kapcsolatban. ------------------------------------
8.7. A neoklasszikus közgazdaságtan a két világháború között
Az első világháború, a sikeres bolsevik forradalom Oroszországban nemcsak politikai kihívást
jelentett a nyugati világ liberális rendjének, hanem súlyos gazdasági káoszt is okozott. Az
1929-1933-as világgazdasági válság pedig kifejezetten aláásta a neoklasszikus
közgazdaságtan hitelét, magyarázó erejét. Ennek következményeit majd a 10. fejezetben
fogjuk részletesen tárgyalni. Azonban az 1920-as, ’30-as években a neoklasszikus
közgazdaságtan keretében, a mikroökonómiában addig is történt említésre méltó fejlődés,
amíg Keynes és más kortársai új fejezetet nyitottak a makroszintű gazdasági jelenségek
elemzésében. A közgazdaság tárgyának meghatározásában szintén ekkor rögzült az a
definíció, amit a közgazdász hallgatók a mai napig tanulnak. A következőkben ezeket a
fejleményeket tekintjük át, a közgazdaságtan tárgyára és módszerére vonatkozó nézetekkel
kezdve.
A közgazdasági gondolkodás módszertanában a filozófiai pozitivizmus hatása már a
klasszikusoknál megjelent. A pozitív és a normatív megközelítés szétválasztása a politikai
gazdaságtanban egyértelmű volt Seniornál és Millnél (ls. 6.4. és 6.5. fejezeteket). A
neoklasszikusoknál John Neville Keynes vitte tovább ezt a gondolatot (8.4. fejezet). Az 1920-
as, 1930-as években működő Bécsi Kör a filozófiai pozitivizmus új hullámát indította el, a
logikai vagy neopozitivizmusét. A tudományosság kritériumairól megfogalmazott nézeteik
áthatották a kor szellemiségét, és ez alól a közgazdászok sem voltak kivételek, még ha
tételesen nem is követték a Bécsi Kör gondolkodóinak álláspontját. --------------------------

Ebben az időszakban született meg Londonban Lionel Robbins tollából az a munka, amely
Mill és J. N. Keynes után a következő mérföldkő a közgazdaságtan tárgyáról és módszeréről
szóló írások sorában. A közgazdaságtudományban a Cambridge-i és az Oxfordi Egyetem
mellett ekkoriban emelkedett ki a London School of Economics (LSE). Lionel Robbins volt
az, akinek a vezetése alatt a LSE nemcsak Nagy-Britanniában, de a nemzetközi színtéren is
meghatározó intézménnyé vált. -----------------------

A tudomány-módszertani nézeteit 1932-ben A Tanulmány a közgazdaságtudomány

természetéről és jelentőségéről (An Essay on the Nature and Significance of Economic
Science) című könyvében fejtette ki. A közgazdaságtant mint tiszta tudományt a pozitív
tudománnyal azonosította. Weberre hivatkozott, amikor ki akarta zárni az értékítéleteket a
tudományos vizsgálatból. A tiszta közgazdaságtan semleges a célokat illetően. Ugyanakkor
későbbi munkáiban hangsúlyozta, hogy a gazdaságpolitikában szükség van etikai
értékítéletekre, amit maga is gyakorolt a gazdaságpolitikai jellegű írásaiban, de ezt nem
tekintette tudományosan megalapozottnak. Ebből az alapállásából adódott, hogy a
hasznosságnak csak az ordinális koncepcióját fogadta el, mert az értékelés alapja a szubjektív
megítélés, és ez kizárja a személyek közötti, kardinális összehasonlítást.
Robbins hosszasan foglalkozott a gazdasági törvények általánosíthatóságával. Millre
hivatkozva rámutatott, hogy a természet-és a társadalomtudomány között az a fundamentális
különbség, hogy a történelmi tapasztalatból nem lehet eljutni általánosításig, azaz csak a
deduktív modellalkotás lehetséges. Ebből következett nála, hogy a gazdaságtörténeti és
szociológiai vizsgálatok értelmét nem vetette el, de a történetiséget és az intézményeket nem
tekintette a közgazdaságtudomány tárgyának. Megfogalmazta a közgazdaságtan mibenlétének
azt a definícióját, amely ma is mikroökonómia tankönyvek bevezető leckéjében szerepel.
Eszerint a „közgazdaságtan az a tudomány, amely az emberi viselkedést mint célok és az
alternatív módon felhasználható, szűkös eszközök között viszonyt tanulmányozza” ---------------------

Marshall munkásságának egyik fontos célkitűzése volt, hogy valóság közeli közgazdasági
elméletet alkosson. Azonban követői – többek között Pigou, ahogy a 8.6. fejezetben már
utaltunk rá – az egyértelműség, az elméleti szigor és a tankönyvi egyszerűsítés érdekében
azoktól a történeti, szociológiai vonatkozásoktól fosztották meg az elméletét, amelyek
szorosabban a valósághoz kötötték. Ez egyrészt kritikákat váltott ki, másrészt viszont
ösztönzést adott a piaci formák elméletének fejlesztéséhez. Maga Marshall azt állította, hogy a
különböző szektorokban a hosszú távú kínálati görbe különböző lehet, mert a költségek
lehetnek növekvőek, csökkenőek vagy állandóak, és ezt csak empirikusan lehet megállapítani,
valamint nála még maradt lehetőség az egyes vállalatok bizonyos mértékű árszabályozására. Az első kritikát
egy cambridge-i gazdaságtörténész fogalmazta meg az Economic Journal
hasábjain 1922-ben, nevezetesen, hogy az elméleti közgazdaságtan túlságosan absztrakt és
formális. Ezt az bizonyítja, hogy az iparágakat empirikus adatok alapján nem tudták
elkülöníteni csökkenő, növekvő és állandó hozadék szerint. Tartós hatást az elméleti kritikák
gyakorolták, amelyek közül Piero Sraffa 1926-os cikke, majd részben az ő gondolatmenetére
építve Joan Robinson 1933-as, Angliában kiadott könyve, valamint Edward Chamberlin
szintén 1933-ban az USA-ban megjelent könyve emelkedik ki. A probléma „benne volt a
levegőben”, amit jól mutat, hogy Chamberlin a saját eredményeinek első megfogalmazásakor,
1927-ben még nem ismerte Sraffa cikkét, s a két 1933-as könyv egymástól függetlenül –
Chamberliné néhány hónappal korábban – látott napvilágot lényegében hasonló
következtetésekkel.19 Míg a két cambridge-i tudós, Sraffa és Robinson munkásságának csak
egy kezdeti epizódja volt a piaci formák, szerkezetek kutatása, addig Chamberlin életművének
fő témája maradt, aki élete végéig küzdött azért, hogy a saját művét Robinsonétól
megkülönböztesse. Bármilyen elmélettörténeti szakkönyvet felütve meggyőződhetünk arról,
hogy nem járt sikerrel. ----------------------------------

Joan Robinson a tökéletlen versenyről szóló könyvében ő maga sorolta fel, hogy a marshalli –
pigou-i kezdetek után Sraffától kezdve többek között a Cambridge-i Egyetem másik
kiválóságán, Keynes másik közeli munkatársán, Richard F. Kahnon (1905-1989) keresztül a
saját férjéig kiknek az írásai jelentették a munkája előzményeit. Míg Sraffa csak verbálisan
fogalmazta meg az állításait, Robinson formalizált elemzést végzett geometriai ábrázolás
felhasználásával. Olyan eszköztárat igyekezett felépíteni, amellyel a monopóliumot, a verseny
egyensúlyt és a közöttük mint két szélső helyzet közötti piaci struktúrákat, a tökéletlen versenyt
egy egységes rendszerben tudja vizsgálni. Nem reprezentatív, hanem az iparág egészétől
elkülönített egyes vállalatokat vett górcső alá. A jellemző piaci helyzetben, a tökéletlen
verseny esetén nem azt feltételezte, hogy a vállalat állandó kereslettel néz szembe, hanem
csökkenővel, és az eladásait inkább ez korlátozza, mint a növekvő költségek. Az igazi újítás a
határbevétel fogalmának használata volt. Maga a fogalom nem volt új, már egy évszázada
Cournot (ls. 8.7. fejezet) használta, majd az oxfordi Roy Harrod (ls. 13.1. fejezet) újra
bevezette 1930-ban. Cambridge-ben Joan Robinson Kahnnal és a férjével, Austin
Robinsonnal tette alkalmazhatóvá a határköltséggel együtt, és Joan Robinson könyve nyomán
került be a közgazdasági közgondolkodásba. Eszerint a profit maximalizáló árakat és
mennyiségeket a határköltség (MC) és határbevételi (MR) görbék metszéspontja határozza
meg, és ekkor az ár magasabb, mint az átlagköltség. Ezzel meg tudta magyarázni azt az esetet,
amikor a vállalat nem használja ki a teljes kapacitását, és mégis profitot termel. Külön
figyelmet szentelt annak az esetnek, amikor egy vevő ural egy piacot (monopszónia). A
verseny tökéletlenségeihez a termékek differenciálása is hozzájárulhat, de ennek a kimerítő
vizsgálata már inkább amerikai kollégájánál, Chamberlinnél található meg. ---------------------

Chamberlin kiindulópontja, hogy a szakirodalomban leírt tökéletes verseny és monopólium a

valóságos piaci viszonyokat ritkán írják le, mert olyan feltevésekre épülnek, amelyek nem
realisztikusak. A való életben a legtöbb árat a monopolisztikus és a versenyző erők együttesen
formálják. A tökéletes verseny leírása után azt a piaci helyzetet elemezte, amikor egynél több,
de nem nagyszámú eladó van a piacon, ezeket duopóliumnak és oligopóliumnak nevezte. Az
verseny és a monopolisztikus erők összjátéka másképp is megnyilvánulhat, és a vállalat
elérheti, hogy képes legyen alakítani az árakat. A keresleti feltételeket tudja befolyásolni a
termékek megkülönböztetésével, reklámmal és promóciós tevékenységgel, amit Chamberlin
monopolisztikus versenynek nevezett. Nála azoknak a vállalatoknak a csoportja alkot egy-egy
részpiacot, amelyek termékei egymás szoros helyettesítői, amelyen belül minden vállalat
monoplista is, de versenyez is. A nem homogén termékek miatt az iparág hagyományos
fogalma nem értelmezhető. Azt az egyszerűsítő és később sokat bírált feltételezést is
alkalmazta, hogy egy-egy csoportban valamennyi termék keresleti és költségfüggvénye
azonos.
Robinson és Chamberlin munkájában közös alapgondolat, hogy a részpiacot megjelenítő
reprezentatív vállalat helyett az egyes vállalatokat vizsgálták, amelyek gyakran csökkenő
keresleti görbével találkoznak, és nem-ár versenyt folytatnak. Emellett a különbségeik sem
elhanyagolhatóak, maga Robinson mutatott rá könyvének 1969-es kiadásának előszavában,
hogy Chamberlinnel szemben ő nem foglalkozott az oligopóliummal és duopóliummal, és
keveset mondott a termékdifferenciálásról. Chamberlin a tökéletlen versenyből a
választékbővítő, pozitív hatást emelte ki. Robinson inkább a jóléti veszteséget hangsúlyozta a
tökéletes versenyhez képest, ami állami beavatkozást igényel. Ha a munkapiacon van egy
vevő, akkor a monopszónia kizsákmányoláshoz vezet, amit a szakszervezetek tudnak
orvosolni.
Összességében mindketten megmaradtak a neoklasszikus közgazdaságtan egyensúlyi
elméleteinek keretében, azt fejlesztették tovább. Ebben az időszakban a főáramú
közgazdaságtannak még egy területén, a keresleti elméletben történt előrelépés. Ez az Oxfordi
Egyetemről John Richard Hicks (1904-1989) és a London School of Economics-ról Roy
George Douglas Allen (1906-1983) nevéhez fűződik. Hicks munkásságából a mikro- és
makroökonómiai témák egyaránt tartós hatást gyakoroltak a közgazdaságtudomány
fejlődésére, ezért még találkozunk vele. ------------------------

9. A főáramú közgazdaságtan kihívói

A klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan szellemi építményét számos gondolkodó nem
fogadta el a gazdaság működésének magyarázatára, Marxon és követőin kívül mások is
kerestek alternatívát. Ezek közül két olyan kísérletet ismerünk meg, amelyek a maguk
korában jelentős hatással bírtak, és amelyek problémafelvetése a mai olvasó érdeklődésére
számot tarthat. Az egyik megközelítés a történetiséget állította középpontba, és német
nyelvterületen szerveződött iskolává. A másik, a régi intézményi közgazdaságtan az
intézmények vizsgálatából akarta megérteni a gazdasági jelenségeket, és az USA-ban
született.

9.1. A régi és az újabb német történeti iskola, módszertani viták

A 19. század közepén Európa szerte megjelentek olyan írások, amelyek kritikával illették a
klasszikus politikai gazdaságtan elvont, hipotézisekből kiinduló, deduktív elméletalkotását.
Angliában, Írországban, Olaszországban, Franciaországban egyaránt találunk olyan szerzőket,
akik arra törekedtek, hogy a történetiségnek, a tapasztalatoknak nagyobb teret adó alternatívát
kínáljanak a klasszikusokkal szemben. Ugyanakkor kétségtelenül Németországban jutott
olyan befolyáshoz ez a megközelítés, hogy iskoláról beszélhetünk, amely nemcsak Nyugat- és
különösen Közép- és Kelet-Európára gyakorolt hatást, hanem az intézményi iskolára is,
mindenekelőtt az USA-ban. ------------------------

Németországban és a német nyelvterületen számos társadalmi – gazdasági – szellemi tényező

segítette, hogy a történeti iskola mély gyökeret tudott ereszteni. A 18. században a formálisan
még létező Német-római Birodalom önálló fejedelemségekből álló, önálló és elmaradott
államok együttese volt, amelyben a felvilágosodás eszméi kevéssé voltak jelen. Ezek
befogadásához a későbbiekben nem kedvezett, hogy a francia forradalmat követő jakobinus
diktatúra áldozatok tízezreit követelő terrorja kompromittálta a szabadság és egyenlőség
jelszavait. A forradalom bukása után Napóleon hatalomra kerülése szintén nem segítette a
modern világ elfogadását. Az új, kapitalista rend intézményei elterjedtek ugyan Európa szerte,
de ellentmondásos körülmények között, Napóleon hódító seregei nyomán, francia megszállás
közepette. Napóleon több jelentős európai főváros mellett elfoglalta Berlint, 1806-ban jogilag
is megszűnt a Német-római Birodalom. A Napóleonnal harcban álló, majd annak veresége
után 1815-től az orosz cárral és az osztrák császárral Szent Szövetséget alkotó
Poroszországban az abszolutizmus kerekedett felül egészen az 1848-as forradalomig. A
forradalom gyors bukása után IV. Frigyes Vilmos alkotmányos monarchiává alakította az
országot. A Porosz Királyságnak az osztrákokkal (1866) és a franciákkal (1870-1871) kellett
még megvívniuk, hogy 1871-ben porosz vezetéssel kiáltsák ki a Német Császárságot
(Deutsches Reich) a versailles-i palotában. A német egységet megelőző zaklatott évtizedek a
nemzet és az állam eszméjének a jegyében teltek, és a németek a múltból próbáltak erőt
meríteni. Sem a hajdani birodalmuk intézményeinek, szokásainak sokfélesége, sem az
iparosodás, iparosítás korabeli kihívásai nem támasztották alá, hogy a világot az Adam Smith
féle, egyetemes érvényű természeti törvény uralná, vagy általánosabban megfogalmazva, a
felvilágosodás által központba állított értelem. A ráció elleni lázadás a romantika (filozófiai és
irodalmi) irányzatában fejeződött ki, amely az érzelmet akarta felszabadítani az ész uralma
alól.
Az előzőekben összefoglalt politikai-társadalmi folyamatok mellett a klasszikus német
filozófiának kulcsszerepe volt a német historizmus kialakulásában. Immanuel Kant (1724-
1804) ismeretelméletében nagy hangsúlyt kapott a tapasztalati tudás vizsgálata. A
racionalizmussal szemben szerinte megismerés tárgyát csak az képezheti, amit az érzékek és
az értelem közvetítenek, a puszta gondolkodás nem vezethet semmiféle tartalmi
megismerésre. Hegelről (1770-1831) már a 7.2. fejezetben említést tettünk, filozófiájában a
történelmet az világszellem fejlődéseként értelmezte, és most még hozzá tehetjük, hogy a
szabadság tudatában való előrehaladásként. A folyamat csúcspontja az erős, osztályok felett
álló nemzetállam, amelynek a polgárok önként vetik alá magukat. Ennek megtestesülését látta
egy porosz alkotmányos monarchiában, aminek az ő életében még csak a reménye volt meg.
A nemzetállam fejlesztésének fontos területe volt az oktatási rendszer, amelyet a porosz állam
a 18. század végén elindított. Az oktatási reform a 19. század elején működő oktatási
miniszter, Karl Wilhelm von Humboldtnak köszönhetően kapott lendületet, akinek a nevéhez
fűződik a kutatási szabadságot élvező, a tudományterületek széles körét művelő egyetem
eszméje. Porosz- majd Németországban az egyetemek nagy tekintélynek örvendtek, és itt
dolgoztak a történeti iskola alakjai is. A német historizmus a társadalomtudományok több
területét áthatotta (pl. a jog- és államtudományokat), a közgazdaságtan egyik volt ezek közül.
A 3.1. fejezetben már láttuk, hogy kameralizmust egyfajta „államgazdaságtanként” oktatták a
porosz egyetemeken a 18. század folyamán. Ezt váltotta fel a nemzetgazdaságtan
(Nationalökonomie vagy Volkswirtschaftslehre), amit a történelmi folytonosságnak
köszönhetően a 19. század közepén több helyen tanítottak, mint a brit egyetemeken politikai
gazdaságtant.
Összességében tehát a német történeti iskola annak a kornak a szülötte, amelyben a németek
egyszerre akarták megtalálni az egységes államukat, a nemzeti identitásukat, és egy olyan
fejlődési utat, amely révén megszabadulhatnak a Brit Birodalom dominanciájától, gazdasági
fölényétől. ------------------------------

A német történeti iskola létrejöttét az 1840-es évektől számítjuk, az első generációt régi
iskolának (Ältere Historische Schule), a második generációt a 1880-as évektől újabb
iskolának (Jüngere Historische Schule) szokták nevezni. Egységes elméletet nem sikerült
létrehozniuk, a generációkon belül is jelentős felfogásbeli különbségek voltak, de
körvonalazhatóak azok a közös pontok, amelyek miatt iskoláról beszélhetünk:
- Elvetették az univerzális természeti törvény létét a gazdaságban, ehelyett a különböző
korokban különbözőképpen működő gazdasági intézményekre és rendszerekre
irányították a figyelmüket. Noha a klasszikusok is hittek a gazdasági fejlődésben,
modelljeik a newtoni mechanikából vett analógiával statikus egyensúlyi állapotokat
írtak le. A német történeti iskolában a hangsúly a fejlődés folyamatán volt, amelyet a
történetiség segítségével lehet megragadni, örök érvényű törvények tételezése nélkül.
- A történetiség középpontba állítása háttérbe szorította a dedukciót mint módszert és
felértékelte az indukciót, illetve a statisztikai-történeti adatgyűjtést. Úgy tartották,
hogy a társadalmi-gazdasági rendszer fejlődése szakaszokra bontva ragadható meg.
- A korban kedvelt metafora volt a társadalmat mint élő szervezetet elgondolni. Ez az
elképzelés megjelent pl. Hegelnél és a francia pozitivizmusban (Comte-nál). A
Korabeli kifejezéssel élve, az organicizmus a történeti iskola számára azt jelentette,
hogy a társadalom több mint az egyének összessége, ezért nem lehet az egyes egyének
döntéseiből, cselekvéseiből kiindulva ábrázolni. Az egyént a történelmi és kulturális
kontextusban lehet megérteni. A nemzet nem pusztán fogalom, hanem valóságos
létező, mint egy élő szervezet.
- A szabad versenyt nem tekintették olyan rendszernek, amely optimális eredményt hoz
a társadalom számára. Azt sem fogadták el, hogy az önérdek lenne az emberi
cselekvés kizárólagos motívuma, illetve hogy a gazdaságban ezzel teljességgel le
lehetne írni a szereplők viselkedését. A közgazdaságtan nem feledkezhet meg arról,
hogy az anyagi gazdagság nem öncél, hanem eszköz az ember teljesebb, testi és
szellemi fejlődéséhez. Ehhez a megközelítéshez kapcsolódik, hogy a történeti
iskolában fenn akarták tartani a jog- és államtudomány, a közgazdaságtan és az etika
szoros kapcsolatát.
- A történeti iskola nemcsak a szabad versenyes kapitalizmusban bízó klasszikus és
neoklasszikus gondolkodással fordult szembe, hanem a szocialista törekvésekkel is,
mindkettőt a 18. századi történetietlen racionalizmus elavult maradványának
minősítve. A klasszikusok fogalmait és a kameralizmus hagyományait egyaránt
felhasználva, gazdaságpolitikai irányultságú, gyakorlatias, reális elmélet akartak
létrehozni. ---------------------------
Schmoller szembefordulása klasszikusokkal nem szorítkozott arra, hogy a megfigyelésből, a
jelenségek leírásából indult ki, és a tapasztalatokat történetileg korlátozottnak tartotta.
Nemcsak a természeti törvény jelenlétét vetette el a társadalomban, hanem a felvilágosodás
természetjogi tradícióját is, amely a társadalmi szerződés és az egyéni emberi jogok
eszméjéhez vezetett. Szerinte a természetjog mint történetietlen és racionalista elképzelés nem
képes a konkrét bonyolult társadalmi helyzeteket megmagyarázni. A konkrét helyzettől
függően az erős államhatalom vagy a személyek szabad mozgása is lehet jogos ideál, de
ezeknek nincs általános érvényük, és nem segítenek megérteni, hogy a politika milyen okok
miatt tűz ki más és más célokat.
Azt a régi iskolában is vallották, hogy a társadalmi-gazdasági jelenségek megértése több
tudomány együttműködésével érhető el, mai kifejezéssel az interdiszciplinaritás híve voltak.
Ebben az időben ez nem volt magától értetődő, mert a német egyetemeken a
természettudományok, a jog és a filozófia oktatása jobban elkülönült egymástól, mint az
angol egyetemeken, ahol az interdiszciplinaritás bevett gyakorlat volt, és a diákok egyszerre
különféle tudományágakat tanultak. Schmoller esetében azonban többről volt szó. Az egyik
kortárs német filozófus (Wilhelm Dilthey 1833-1911) hatása alatt állt, aki radikálisan
szembeállította a természet- és társadalomtudományokat, utóbbiakat szellemtudományoknak
nevezve. Míg a természettudományok alapvető feladata a törvények feltárása, addig a
szellemtudományok célja az ember és az emberi élet megértése, valamint a történelem
folyamatának értelmezése. Az egyedi és történeti dolgok vagy jelenségek megismerése
mindenekelőtt élményekből táplálkozó átélést és elmélyült megértést jelent. Schmoller saját
kutatására nézve azt a következtetést vonta le, hogy a nemzetgazdaságtant kívánja
szellemtudományként művelni, és a filozófia, a jog, a pszichológia, a történelem, az etika
bevonásával a társadalom tudományává tenni. ---------------------------------

Schmoller nemcsak az írásaiban részletezte, hogy a liberális gazdasági rendszer okozta

szociális feszültségeket kezelni kell, és hogy erre az idealista szocialista elképzelések
alkalmatlanok. Vezetésével 1873-ban megalakult a Szociálpolitikai Egyesület (Verein für
Sozialpolitik), ami a német nyelvterület közgazdászait tömörítette. A historizmus képviselői
játszottak domináns szerepet benne, akik az államtól várták a szociális problémák megoldását,
a munkások számára törvényes védelmet öregség, betegség, baleset és munkanélküliség
esetére. Hamar rájuk ragasztották a „katedraszocialisták” (tanszéki szocialisták) elnevezést,
noha a szocialistákhoz nem volt közük, az állam éppen az ő javaslataikkal igyekezett kifogni a
szelet a munkásmozgalom és a szociáldemokrácia vitorlájából. Az 1880-as években
elfogadták a Bismarck kancellár nevéhez fűződő társadalombiztosítási törvények sorát, és
ezzel kialakult az első államilag szervezett, számos európai országban mintaként szolgáló
szociális védelmet szolgáló rendszer.
A Szociálpolitikai Egyesület a német közgazdászok rangos szervezete maradt, és 1936-ban
feloszlatta önmagát, hogy megelőzze a náci rezsimhez hű erők hatalom átvételét az
egyesületben. 1948-ban újjászervezték, és ma is a német nyelvterület legnagyobb létszámú
közgazdasági társasága.
Schmoller életében óriási befolyással bírt mind a német akadémiai életre, mind a német
gazdaság- és szociálpolitika alakulására. Az utókor azonban hamar elfordult tőle nemcsak az
angolszász világban, hanem Németországban is, aminek több oka volt. Miközben a főáramú,
neoklasszikus közgazdaságtudomány képes volt egyre inkább letisztult elméletté,
paradigmává válni, sem ő, sem a történeti iskola más tagjai nem tudtak alternatív elméleti
modellt felállítani. ----------------------------------------------

9.2. Régi intézményi közgazdaságtan

A historizmus mellett az intézmények vizsgálata volt az a megközelítés, amelynek keretében a
főárammal szembeni „eretnek” (heterodox) gondolatok megfogalmazódtak. Amint az előző
fejezetben láttuk, a historizmus központja Németország volt. Az intézményi közgazdaságtan
az USA-ban vált önálló irányzattá az institucionalizmus, amelynek elindítója és
legmarkánsabb személyisége Thorstein Veblen volt.
Az USA-ban a 19. század végén jöttek létre a politikai gazdaságtani szakok, de akkor is csak
néhány egyetemen. Az 1920-as évekig a fiatal kutatóknak külföldre kellett utazni, ha a
szakma élvonalát meg akarták ismerni. Az első világháborúig Németország számított a
tudomány fellegvárának, s az ezt megelőző évszázadban nagyon sok amerikai diák kereste fel
a német egyetemeket. Az 1930-as évek előtt a német nyelvet alapvetőnek tartották ahhoz,
hogy a meghatározó szakmai diskurzusokban valaki részt vegyen. Ezzel az erőteljes német
hatással magyarázható, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan nem jutott olyan
dominanciához, mint Nagy-Britanniában.

Veblen munkásságának évtizedei egybeesnek az USA gazdaságának mozgalmas időszakával.

Az 1870-es évektől az első világháborúig zajlotta a második ipari forradalom, ami többek
között az acélgyártásban, vegyiparban és a belső égésű motorok révén az autók gyártásában
hozott áttörést. Az USA-ban lezajlott az iparosodásnak az a folyamata, amely révén megszűnt
a britek világgazdasági vezető szerepe. Az 1870-es évektől indult meg a tőkekoncentráció, a
monopóliumok, a domináns vállalatok kialakulása, amit csak 1890-ben korlátozott a Sherman
törvény. A munkások helyzetet nem javult az új lehetőségeknek megfelelően sem a
bérezésben, sem a munkakörülményekben, a társadalmi egyenlőtlenségek nőttek, ami a
munkásmozgalom aktivizálódásához vezetett, részben egy nagy föderáció alakult ki (a
későbbi American Federation of Labour), részben újak jöttek létre. A német befolyás mellett
ezek az új kihívások is ahhoz vezettek, hogy számos közgazdász nem fogadta el a
neoklasszikus iskola gondolatrendszerét. A nagyipari tömegtermelés, az ismétlődő üzleti
ciklusok, a pénzügyi szektor erősödő befolyása közepette nem volt meggyőző a láthatatlan
kéz irányítását feltételezni. Veblen számára az új elképzelésekhez Darwin evolúciós elmélete
és az amerikai pragmatizmus filozófiai irányzata adott szellemi hátteret.
Utóbbi nemcsak az empíria felé vitte, hanem a szokásról és ösztönről szóló tanítása
muníciót adott a neoklasszikusok racionális, haszonmaximalizáló emberképének leváltásához.
---------------------------

Veblen gondolatrendszerének lényeges elemeit már első, legismertebb könyvében A

dologtalan osztály elméletében (The Theory of the Leisure Class) megtaláljuk, ami 1899-ben
jelent meg. A mű alcíme Egy közgazdasági tanulmány az intézményekről (An Economic
Study of Institutions) jelzi, hogy a szokatlan cím ellenére a szerző közgazdasági témákhoz
akar hozzászólni. Az ember gazdasági viselkedését akarta megmagyarázni, de nem a
változatlan emberi természet klasszikus és neoklasszikus feltételezésével, hanem a biológia és
a pszichológia korabeli eredményeit felhasználva a szokások fogalmának alkalmazásával. „A
gondolkodási szokások alkalmazkodása azonos az intézmények fejlődésével. Az intézmények
fejlődésével együtt azonban sokkal lényegesebb változás is lejátszódik. Nemcsak arról van
szó, hogy az emberek szokásai megváltoznak a helyzet változó kívánalmai nyomán, hanem
ezek a változó kívánalmak is megfelelő változást hoznak létre az emberi természetben. Az
emberi természetnek ezt a változását a mai etnológusok szelekciós folyamatnak tartják…”
(Veblen, 1975, 200. o.) Tehát az evolúció és a természetes kiválasztódás gondolatát Veblen az
intézményekre is kiterjesztette. Az alkalmazkodási folyamat azonban korántsem szükségképp
vezet el társadalmi előnyhöz, az intézmények, szokások, uralkodó attitűdök gyakran
elmaradnak a változó körülményektől. A létért folytatott küzdelem során haszontalanná
válnak azok a vonások, amelyek megfeleltek a korábbi életszokásoknak, de ezek
megváltoztatása erőfeszítést követel és érdekeket sért. Ebben a megfigyelésében
felfedezhetjük a mai intézményi közgazdaságtanban is fontosnak tartott útfüggőség
gondolatát. Az intézmények változásánál észrevette azok önerősítő (kumulatív) jellegét. A
változások előidézésében Veblen fontos szerepet tulajdonított az új technológiáknak.
Az emberi történelmet a primitív vadság, a zsákmányoló barbárság, a státuson alapuló
társadalom és a civilizáció ipari rendszerének szakaszaira osztotta. Amikor az ember áttért a
zsákmányoló barbárság korára, egyszerre jelent meg a tulajdon és a dologtalan osztály. A
magyar kifejezés nem adja vissza pontosan a leisure angol szó tartalmát. Veblennél nem
tétlenségről volt szó, hanem a produktív munka hiányáról. Az ipari tevékenységnek is sajátos
tartalmat adott, minden olyan erőfeszítést idesorolt, amely passzív anyagból új dolgot teremt.
A régi korokban a nem produktív, azaz dologtalan osztály foglalatossága a harc volt, amelyet
a hősiességként, a vitézségként értékeltek, és a munka terhessé vált. A társadalmi helyzetet
ettől kezdve a hivalkodó fogyasztás fejezte ki. Az egyén hasznosság értékelése attól függ,
hogy a társadalom tagjai hogyan viszonyulnak az adott jószág fogyasztásához, milyen annak a
megítélése. Veblen – helyenként mókás - példák hosszú sorával bizonyította, hogy a
rivalizálás, irigység, kérkedés motiválja a fogyasztási szokásokat nem pedig a racionális
haszonmaximalizálás. Pl. a ruhának nemcsak drágának, hanem kényelmetlennek kell lennie,
hogy jelezze, az illetőnek nem kell hasznos munkát végeznie, a dologtalan osztályhoz
tartozik. A háziállatok közül a macska kevésbé tiszteletreméltó, mint a kutyák és a sebes
futású lovak, mert kevésbé nyilvánvaló benne a pazarló jelleg. ---------------------

Veblen a modern gazdaság intézményeit két csoportra osztotta, iparira és pénzügyire. Az ipari
intézményekhez a termeléssel vagy mesterségbeli tudással kapcsolatos foglalkozások
kapcsolódnak, a pénzügyihez a tulajdonlással vagy a szerzéssel kapcsolatosak. A dologtalan
osztályba történő belépés a pénzügyi foglalkozásokon, a bankárságon és a jogi
foglalkozásokon keresztül történik. A modern gazdaság közösségi érdeke az ipari
hatékonyság, amit olyan értékek mozdítanak elő, mint a becsület, a szorgalom, a békesség, a
jóakarat, a haszonlesés hiánya. Az ember ösztönösen értékeli a hatékony munkát, ezt a
hajlamát Veblen a mesterségbeli tudás (workmanship) ösztönének nevezte. Noha a pénzügyi
foglalkozásokat tiszteletre méltóbbnak tartják, ezek gátolják a modern ipari közösség
működését, mert az ember zsákmányoló hajlamát konzerválják, és képesek az ipari élet
zavaraiból hasznot húzni. A pénzügyi foglalkozásokban „a csalás általános kategóriája alá
foglalt tevékenységek terén lehet jártasságot szerezni” (Veblen, 1975, 213. o.). Veblen a
pénzügyi intézmények, foglalkozások könyörtelen ostorozásával kézműipari termelésről a
nagyipari termelésre áttérő, de az új gazdasági környezetet új intézményekkel még nem
szabályozó amerikai társadalom visszásságait tárta fel. Írásaiban bemutatta a konszolidációk
körüli és egyéb pénzügyi manipulációkat, a bennfentes tőzsdei kereskedést, a gátlástalan
értékesítési praktikákat, a pénzügyi holdingok iparvállalatok feletti ellenőrzését stb.
Veblen az üzleti ciklusokat pszichológiai jelenségnek tartotta, amelynek a működését Az üzleti
vállalkozás elmélete (The Theory of Business Enterprise) című 1904-es művében írta le. Ha
fellendülés következik be egy iparágban, az árak növekedésével az iparágban használt
tőkejavak értéke megnő, amit biztosítékként használva a vállalatok egyre több hitelhez jutnak.
A várható profit nő, ami a részvényárfolyamok emelkedését hozza magával, és a vállalatok
agresszív terjeszkedésbe kezdenek. Az iparágak összefonódottsága folytán a fellendülés
kiterjed a többi iparágra, és önerősítő (kumulatív) folyamatok indulnak el. Egyszer óhatatlanul
azt kezdik tapasztalni, hogy a profit nem nő olyan ütemben, mint a tőke nominális értéke, ami
a hitelek fedezetéül szolgál. A hitelek egy része olyan típusú, hogy a hitelező bármikor
követelheti a visszafizetésüket (call loan), és ha egyes hitelezők bizalma megrendül, élnek
ezzel a lehetőséggel. Az a vállalat, amelyiktől a visszafizetést követelik, a saját adósaival
ugyanezt teszi, és végül sorozatos fizetésképtelenség áll elő. Az árak esnek, a diszkont ráták
nőnek, a kibocsátás csökken, válságba kerül a gazdaság.
Veblen feloldhatatlan konfliktust látott az üzleti és az ipari intézmények között, az előbbi célja
a profit, utóbbiaké a javak előállítása. A nagyipar vállalatai és a szakszervezetekbe tömörült
munkások alkudoznak az árakon, a béreken, és a társadalomé helyett a saját érdekeiket
keresik. A megoldás egy forradalmi átalakulás lehetne, amelynek kulcsa a „műszaki
szakemberek céhe”. A tehetséges, képzett és tapasztalt szakemberek alkotják az ipari rendszer
vezérkarát, a pénzügyi emberekéből az ő kezükbe kellene kerülnie az USA és más fejlett
országok iparának az irányítása, a hatalom és a felelősség. A műszaki szakemberek képesek
arra, hogy a közjót szolgálják, mert a technológiai hatékonyságot és a haladást képviselik.
Veblen nem fogadta el Marx elméletét, de bizonyos rokonszenv volt benne a szocializmus
iránt. 1921-ben arról írt, hogy az USA-ban a műszaki szakemberek szovjetje (azaz tanácsa)
jelenhet meg, persze akkoriban még fogalma sem lehetett a bolsevik rendszer valóságáról, és
egy amerikai átalakulást valószínűtlennek tartott.
Veblen a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtant egyaránt elvetette. A történelem
feletti időtlen törvények és egyensúlyi állapotok helyett a tapasztalatból kiindulva az emberi
természet és az intézmények fejlődését akarta feltárni. Ennek során az egyén és az
intézmények között kölcsönös egymásra hatást feltételezett, sem az egyént nem tartotta az
intézmények „termékének” (módszertani kollektivizmus), sem a gazdasági jelenségeket nem
magyarázta pusztán az egyének cselekedeteivel (módszertani individualizmus). Azt a csapdát
is elkerülte, hogy a darwinizmust felhasználva pusztán biológiai összefüggésekre vezesse
vissza a társadalmi jelenségeket (biológiai redukcionizmus). Veblen gondolatai komoly hatást
gyakoroltak a kortársaira, amit az 1929-es világválság jócskán megerősített. Hosszabb távon
azonban ugyanaz lett a sorsa, mint a német historikusoké. Hiába vetett fel releváns
problémákat, a neoklasszikusokéval összevethető, kellőképpen megalapozott, alternatívának
tekinthető elmélettel adós maradt. -------------------------

Az első világháború után az intézményi közgazdaságtan nagyon vonzó volt az USA-ban, mert
egyrészt empirikusan megalapozottabb volt, mint a neoklasszikusok, másrészt összhangban
volt más tudományágak legújabb eredményeivel. Ezt az előnyt azonban idővel elvesztették, a
neoklasszikusok is reflektáltak a piaci szerkezetek változására a tökéletlen verseny
elméleteivel, fejlődésnek indult az ökonometria, illetve egyes témáikat az alkalmazott
közgazdaságtan (pl. munkagazdaságtan, vállalat-gazdaságtan) dolgozta fel. Az
elméletalkotásban később sem haladták meg azt, amit Veblen és Commons elért. Ezt talán az
magyarázza, hogy az 1929-33-as világválság után tevékenyen részt vettek az új
gazdaságpolitika, a Roosevelt elnökségéhez kapcsolódó New Deal kidolgozásában. Az ezt
követő időszakra már Keynes elmélete nyomta rá a bélyegét az USA-ban is, az intézményi
közgazdaságtan a második világháború után évtizedekre szinte eltűnt. ------------------------

10. A makroökonómia diadalmas színre lépése: Keynes és kortársai

A két világháború közötti időszak egymást követő politikai és gazdasági megrázkódtatásainak
sorozatára a neoklasszikus közgazdaságtan 8.7. fejezetben bemutatott újításai természetesen
nem jelentettek választ, és a közgazdászok széles köre kezdett újra azzal a kérdéskörrel
foglalkozni, ahonnan a klasszikus politikai gazdaságtan indult, a makrogazdaság
dinamikájával. A legnagyobb hatást John Maynard Keynes munkássága váltotta ki, de számos
más közgazdász is jelentős gondolatokkal járult hozzá a gazdasági válság és az üzleti ciklusok
problémáinak elemzéséhez, időnként egymással párhuzamosan. Ezért Keynes mellett meg
kell ismerkednünk a stockholmi iskolával, az osztrák iskolának a hagyományos liberális
alapokon Keynesszel szemben álló nemzedékével, és a kapitalizmus bajaira Keynes-nél
radikálisabb megoldást, a piaci szocializmus lehetőségeit keresőkkel.

10.1. John Maynard Keynes

John Maynard Keynes (1883-1946) a közgazdaságtan olyan meghatározó személyisége volt a
20. században, ami Ricardo 19. századi befolyásához hasonlítható. Mindketten úgy alkottak
közgazdasági elméletet, hogy ezzel koruk kihívásaira válaszoltak. Ricardo az üzleti élet
mellett a politikai életben is részt vett, de egyetemen sose tanított. Keynes az egyetemi
munkája mellett magas rangú közhivatalnokként nemcsak országos, hanem nemzetközi
szinten is jelentős szerepet játszott mind az első világháború utáni béketárgyalásokon, mind a
második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer kialakításában. Talán ezzel a
közvetlen érintettséggel és felelősséggel magyarázható, hogy míg Ricardo elméletének
elvontságával, könyörtelenül pontos logikájával nyűgözte le kortársait, addig Keynes elmélete
az adott korban közvetlenül alkalmazható megoldásaival, a nem egyértelmű, többféleképp
továbbgondolható megfogalmazásaival inspirálta közgazdászok generációit. Keynes esetében
elmondható, hogy a rendkívüli tehetség találkozott rendkívüli lehetőségekkel. A híres angol
egyetem, Cambridge professzoraként és az akkor még világhatalom Nagy-Britannia politikai
elitjének tagjaként nemzetközi színtéren jeleníthette meg elgondolásait, hatása a fejlett és
fejlődő országokban is gyorsan jelentkezett. Az 1929-es nagy válságra 1932-ben új
megállapodást, „New Deal”-t hirdető elnök, Roosevelt Amerikájában már a második
világháború előtt nagyra értékelte a közgazdász társadalom. A második világháború és
Keynes halála után a keynesiánus befolyás világ szerte elterjedt. Az 1970-es évek gazdasági
válságáig a nevével fémjelzett gazdaságpolitika uralta a nem kommunista világrendszer
túlnyomó részét. ---------------------

Keynes színre lépése a közgazdasági elméletek területén az első világháború utáni angliai
gazdasági problémákhoz kötődött. A háború szétzilálta az aranysztenderd rendszert, de az
angol hatóságok megpróbálták helyreállítani és visszatérni a font sterling háború előtti
aranyparitásához. Keynes egy 1923-as értekezésében (Tract on Monetary Reform) hevesen
tiltakozott ez ellen, arra figyelmeztetve, hogy az angol font eleve túlértékelt a dollárral
szemben, és az aranysztenderdhez való visszatérés deflációval fenyeget. A merev
nominálbérek miatt a font felértékelődését nem követi bér- és árcsökkenés, így az angol
export veszít versenyképességéből, azaz a hagyományos közgazdaságtanban feltételezett
kiigazítási folyamat nem fog végbemenni. Keynesnek ebben a korai munkájában már
felbukkan az a gondolat, hogy hosszú távon valószínűleg helytálló összefüggések nem
igazítnak el a rövid távú problémák kezelésében. Itt írta le híressé vált mondását: hosszú távon
mindannyian halottak vagyunk. A fontot 1925-ben mégis hozzákötötték a háború előtti
aranyparitáshoz, és árcsökkenés ugyan bekövetkezett, de ahhoz nem elégséges, hogy az angol
export versenyképes maradjon. A kegyelemdöfést az 1929-es világválság adta meg, és 1931-
ben Angliának fel kellett adni az aranysztenderd rendszert.
A gazdaságpolitikai viták másik vonulata a munkanélküliség körül forgott. A háború után az
1920-as években 10 százalék körül mozgott, a nagy válság kitörése után, 1931-ben már a 20
százalékot is meghaladta. A ’20-as években a pénzügyminisztériumi közgazdászok
álláspontja, a híres/hírhedt „Traesury view” alapján kitartóan várták a piac automatikus
kiigazítását, mondván hogy közmunkák szervezésével a magánszektortól vonnának el
forrásokat, akár adóztatnának, akár államadósságot növelnének. Az expanzív monetáris
politika pedig csak egy újabb visszaesésben végződő üzleti ciklust generálna. Az állami
beavatkozás lehetőségéről szenvedélyes viták folytak, a „Treasury view”-t támogatta a
London School of Economics-ról Lionel Robbins (ls. 8.7. fejezet) és az akkor már ott tanító
osztrák Friedrich August von Hayek (ls. 10.3. fejezet). Cambridge-i közgazdászok, köztük
Pigou (ls. 8.6. fejezet) és Keynes az állami beavatkozás mellett érveltek. Keynes a laissez fair
kapitalizmus eszméjével egy 1926-os esszéjében végleg leszámolt (A szabad verseny vége,
The End of Laissez Fair). Nézeteit a nagy válság kitörése után a kormány mellett működő
bizottságban (MacMillan-bizottság) is kifejthette, de a kormány gazdaságpolitikájában nem
tudott szemléletbeli áttörést elérni.
Keynes a pénzügyi reformról szóló írása után nekilátott egy nagyobb lélegzetű elméleti
munkának, ami hat év múlva, 1930-ban jelent meg két kötetben Értekezés a pénzről (Treatise
on Money) címmel. Az első kötet tiszta elmélettel, a második alkalmazott pénzelmélettel
foglalkozott. Ezekben megjelentek a későbbi gondolatrendszerének olyan fontos elemei, mint
az üzleti ciklus vizsgálata ezen belül a fogyasztási és beruházási javak elkülönült kezelése, a
megtakarítások és beruházások kapcsolata, a monetáris politika lehetséges hatása a
foglalkoztatásra és a termelésre, a nem aranysztenderden alapuló nemzetközi pénzügyi
rendszer működtetésének keretei. A viharosan változó gazdasági környezetben Keynes
folyamatosan újrafogalmazta saját gondolatait, és fokozatosan szakadt el a hagyományos
elméletektől, az egész könyv nem állt össze meggyőző egésszé. Művével ő sem volt elégedett,
és a kritikák is kedvezőtlenek voltak. Könyvének átdolgozása helyett egy új írásába fogott, és
1936-ban jelent meg A foglalkoztatottság, a kamat és a pénz általános elmélete (The General
Theory of Employment, Interest and Money), ami azt a gondolatrendszert tartalmazza, amelyet
a keynesi közgazdaságtannal szokás azonosítani.
Keynes – ahogy röviden emlegetni szoktuk – az Általános Elméletben azzal az igénnyel lépett
fel, hogy a klasszikusoknál átfogóbb elmélettel álljon elő. Az általa klasszikusnak nevezett
elméletet ma neoklasszikus felfogásnak tekintjük, de akkor még nem volt elterjedt ez az
elnevezésbeli megkülönböztetés az ortodox közgazdaságtan két korszaka között. Keynes azért
gondolta, hogy a saját elmélete az általános, mert szerinte az az egyensúlyi állapot és teljes
foglalkoztatottság, amit a főáramú elmélet állít, csak különleges esetben fordul elő, míg ő a
jellemzően előforduló esetet elemzi. Figyelmének középpontjában a foglalkoztatás állt, hiszen
az első világháború utáni depressziótól kezdve az 1929-es nagy válságon át ez volt a korszak
meghatározó problémája. Az elmélettörténeti könyvekben gyakran azokkal a fogalmakkal
foglalják össze az Általános Elmélet gondolatmenetét, ahogy a keynesizmus révén a
tankönyvekbe bekerült. Az alábbiakban viszont ragaszkodni fogunk az eredeti műhöz, csak
olyan kifejezéseket, jelöléseket használunk, amelyek megtalálhatók benne.
A klasszikus foglalkoztatás-elmélet Keynes szerint két feltételezésen nyugszik:
1. A munkabér egyenlő a munka határtermékével, amit Keynes is elfogadott.
2. Meghatározott volumenű munkaerő foglalkoztatása esetén a munkabér egyenlő a
foglalkoztatás határáldozatával. Ez utóbbi posztulátumot össze lehet egyeztetni a súrlódásos
és az önkéntes munkanélküliséggel, de a kényszerű munkanélküliséggel nem. Márpedig
Keynes nem fogadta el, hogy az akkoriban megtapasztalt munkanélküliséget az első két
kategóriába lehetne sorolni és ne lenne kényszerű munkanélküliség, tehát a 2. feltételezés
téves.
Keynes talált egy 3. feltételezést is, ami a gazdasági egyensúlyra vonatkozott, ez pedig a Saytörvény (ls. 6.3.
fejezet). Szerinte az ő korában ugyan már nem állítják a 19. századi
egyszerűséggel, hogy a kínálat megteremti a neki megfelelő keresletet, de az ortodox
közgazdászok azt feltételezik, hogy a keresleti árak összege a termelés és foglalkoztatás
minden fokán egyenlő a kínálati árak összegével.
Keynes ezzel szemben azt állította, hogy a Say-törvénnyel ellentétben az összes kínálat
függvénye nem esik egybe az összes kereslet függvényével a termelés és foglalkoztatás
minden szintjén, hanem csak egyetlen ilyen kitüntetett pont van, amikor az összes (aggregált)
kereslet megfelel az összes (aggregált) kínálatnak. Ezt a kitüntetett pontot nevezi Keynes
hatékony keresletnek, azonban az a kivételes eset, amikor ez a pont a teljes foglalkoztatottság
szintjén van. A hatékonyság arra utal, az adott kínálati feltételeket figyelembe véve a kereslet
megfelel annak a foglalkoztatási volumennek, amely mellett a vállalkozó nyereségre
vonatkozó várakozása maximális. Keynes azt igyekszik megmagyarázni, hogy milyen
tényezők befolyásolják a termelés és ezzel a foglalkoztatás szintjét, és ha a piaci erők nem
hozzák létre a teljes foglalkoztatás melletti árupiaci egyensúlyt, akkor a gazdasági aktivitás
szintje emelhető-e. Ennek során Keynes a mikroökonómiában kidolgozott keresleti-kínálati
függvényeket, elemzéstechnikai eszközöket használta, de mai kifejezéssel makroökonómiai
szintre emelve, valamint nem az áralakulás magyarázata állt a vizsgálata középpontjában,
hanem a gazdasági aktivitás szintje. (Elméleti megközelítése később kapta meg a
makroökonómia elnevezést.) Keynes elemzését nehezítette, hogy abban korban nem álltak
rendelkezésre azok pontosan kidolgozott statisztikai kategóriák, amelyeket ma olyan
természetesen használunk a nemzeti számlák rendszerében. Többek között éppen a keynesi
forradalom és persze maga a nagy válság voltak az ösztönzők, hogy ezek kidolgozása
elkezdődött.
Keynes rögzítette azokat a makrogazdasági összefüggéseket, amelyek ma már minden
tankönyvben szerepelnek: „jövedelem = a termelés értéke = fogyasztás + beruházás;
megtakarítás = jövedelem – fogyasztás; tehát megtakarítás = beruházás.” (Keynes 1965/1936
84.o.). Azt állapította meg, hogy a közgazdasági elméletben a kínálati függvénnyel szemben
a keresleti függvénynek nem szenteltek figyelmet, holott a foglalkoztatás volumenére
meghatározó hatása van. Ezért alaposan szemügyre vette az aggregát kereslet két összetevőjét,
a fogyasztási és beruházási keresleti függvényt.
A fogyasztást alapvetően befolyásolja a fogyasztási hajlandóság, amelyet eléggé állandó
függvénynek tekintett. Lélektani törvényszerűségnek tartotta, hogy a jövedelmek
növekedésével nő ugyan a fogyasztás, de a növekmény csökkenő hányadát fogyasztják el,
azaz a fogyasztási határhajlandóság, dC/dY pozitív, de egynél kisebb. Ebből azt a
következtetést vonta le, hogy a foglalkoztatás csak a beruházás növekedésével lépést tartva
növekedhet.
A fogyasztás és beruházás hatása a multiplikátorhatáson keresztül kapcsolódik össze. Keynes
beépítette egyik tanítványa, Kahn multiplikátor elméletét. Ez megmutatja, hogy egy beruházás
egy másik gazdasági szereplőnél jövedelemnövekedést jelent, aminek egy részét fogyasztásra
költi, a többit megtakarítja. A fogyasztási kiadás másnak jövedelmet ad, amit az részben
szintén elkölt és így tovább. Az, hogy a kezdeti új beruházás végső soron mennyivel növeli a
nemzeti jövedelem nagyságát, azaz mekkora a multiplikátor, az a fogyasztási
határhajlandóságtól függ. A multiplikátor nagyságát az 1/(1- a fogyasztási határhajlandóság)
adja meg.
A beruházási függvény vizsgálatával Keynes arra jutott, hogy a beruházás nagyságát a tőke
határhatékonysága és a kamatláb határozza meg, addig ruháznak be, amíg a határhatékonyság
nagyobb, mint a kamatláb. A tőke határhatékonyságának fogalmát ő vezette be: az a
diszkontláb, amely a tőke élettartama alatt várható hozadékok jelenbeli értékét egyenlővé
teszi a tőke jelenbeli kínálati árával. A hagyományos elmélettől abban tér el, hogy szerinte a
határtermelékenység nem a folyó hozamtól, hanem a várható hozamtól függ. Elméletében
kiemelt szerepet tulajdonít a bizonytalan ismeretek közepette kialakított várakozásoknak. A
beruházási döntések leírása Keynesnél távol áll a tökéletesen informált racionális
haszonmaximalizálástól. Hosszan sorolja, hogy mennyi esetleges tényező hathat a beruházási
indítékra. Általában abból a konvencióból indulunk ki, hogy a jelenlegi állapotok jövőben
változatlanok maradnak, és ezt a közel jövőre vonatkozó, gyakran jelentéktelen
információkkal korrigáljuk. A konvencionális értékelés lehet nagyszámú tájékozatlan ember
tömeglélektani magatartásának az eredménye. Összességében a beruházási kereslet az
aggregált kereslet ingadozó, bizonytalan eleme.
Az ortodox közgazdaságtanban a megtakarításokat és a beruházásokat a kamatláb változása
hangolta össze (a megtakarítások növekedése csökkentette a kamatlábat, ami növelte a
beruházásokat és megfordítva), és a megtakarításokból automatikusan beruházás lett
miközben a jövedelem szint változását figyelmen kívül hagyták. Keynes azzal érvel, hogy a
megtakarítás és kamatláb kapcsolatát kifejező görbe és a beruházási keresleti görbe változása
csak adott jövedelemszint mellett határozza meg egyértelműen a kamatlábat. Azonban ha
bármelyik görbe eltolódik, az a jövedelem változásával jár, ez megváltoztatja a másik görbét
is, de a jövedelemváltozás ismerete nélkül nem lehet tudni, hogy hogyan, és így már nem
lehet meghatározni egyetlen egyensúlyi kamatlábat. Keynes értelmezése szerint az eltérő
beruházási és megtakarítási szándékok éppen a jövedelmek változása révén kerülnek
egyensúlyba. A kamatláb pénzpiaci folyamatokban határozódik meg, amint a pénzelméletében
látni fogjuk. A tényleges beruházás és tényleges megtakarítás szükségképpen megegyezik, de
a döntő a beruházási szándék, ez az, ami a tényleges megtakarítást meghatározza. A spontán
piaci mechanizmusok működése mellett jellemzően nincs annyi profitábilis beruházási kilátás,
amennyi teljes foglalkoztatáshoz vezetne.
Keynes foglalkoztatási elméletéhez hozzákapcsolta a pénzelméletét, szakítva az ortodox
közgazdaságban szokásos reál- és monetáris szféra közötti elkülönítéssel. Ennek lehetőségét a
kamatelmélete teremtette meg. Megkülönböztetett három pénztartási motívumot, az ügyleti (a
szokásos személyes és üzleti kiadásokra), az óvatossági (előre nem látott kiadásokra) tartott
pénzt, ezek kereslete a jövedelem függvénye. A harmadik a spekuláció (pénzpiaci
nyereségszerzés) céljára tartott pénz, amely iránti kereslet viszont a kamatláb változására
reagál. Azzal, hogy a kamatláb változása, valamint a spekulációs pénzkereslet és –kínálat
között teremtett kapcsolatot, a kamatláb monetáris kategória lett. Már korábbi műveiben
bevezette a likviditási függvényt, ami arra a gondolatra épül, hogy a pénzkereslet a különböző
vagyontartási formák közötti választás függvénye. A kamat nála a likviditás (a pénz feletti
közvetlen rendelkezés) egy meghatározott időre való feladásának a jutalma. A likviditási
függvény a kamatláb nagysága és a spekulációs pénzkereslet közötti összefüggést fejezi ki. A
kamatláb képes közvetíteni a monetáris és reálszféra között, a megnövekedett pénzmennyiség
a kamatláb csökkenésén keresztül tudja élénkíteni a gazdaságot.
Az Általános Elmélet gondolatmenetének áttekintését segíti az az ábra, amelyet az 1965-ös
magyar nyelvű kiadásához készített a szerkesztő, Andorka Rudolf professzor (277. o.):
--------------ábra----------------

Keynes összegzése szerint a fogyasztási határhajlandóság, a bizonytalan várakozásokra épített

beruházási kereslet, azaz a tőke határhatékonysága és a likviditással kapcsolatos lélektani
magatartás, valamint a pénz mennyisége határozza meg az új beruházások volumenét, a
foglalkoztatás szintjét. Miután a tapasztalatok szerint a rendszer „hajlamos arra, hogy
huzamos időn át a normálisnál alacsonyabb szintű gazdasági tevékenység krónikus
állapotában maradjon” (Keynes 1965/1936, 272. o.) az állam beavatkozására van szükség.
Az egyik lehetőség a költségvetési politika eszközeinek használata, a másik a monetáris
politika, ami csökkenheti kamatlábat. Keynes az utóbbi egyedüli használatához nem fűzött
nagy reményeket: „Ami engem illet, ma valamelyest szkeptikus vagyok a kamatláb
befolyásolására irányuló, pusztán monetáris eszközökkel dolgozó politika sikeres voltát
illetően. Azt remélem, hogy az állam, amely hosszú távlatban és az általános társadalmi
előnyök alapján kalkulálhatja a tőkejavak határhatékonyságát, mind több felelősséget vállal
184
magára a beruházás közvetlen szervezésében” (Keynes 1965/1936, 186. o.). Keynes több
helyen kitér arra, hogy a kamatláb befolyásolása – mivel szerinte nagymértékben lélektani
jelenség – milyen nehézségekbe ütközik. Elvileg az a szélsőséges helyzet is előállhat, hogy
„miután a kamatláb egy bizonyos szintre süllyedt, a likviditási igény csaknem abszolúttá válik
abban az értelemben, hogy majdnem mindenki a készpénzt részesíti előnyben azzal a
lehetőséggel szemben, hogy valamilyen nagyon csekély kamatot hozó kölcsönkötelezvényt
birtokoljon. Ebben az esetben a pénzügyi hatóság elveszítené azt a lehetőséget, hogy
hatékonyan irányítsa a kamatlábat” (Keynes 1965/1936, 230. o.). A későbbiekben ezt a
helyzetet nevezték el likviditási csapdának, és kiterjedt viták fonódtak a fogalom, illetve a
jelenség köré. Keynes a gyakorlatban, az angliai gazdaságpolitikai vitákban mindenesetre
mind fiskális, mind monetáris politikai eszközöket javasolt a gazdaság élénkítésére, előbbi
nemcsak a költségvetési kiadások növelésére, állami beruházások, közmunkák szervezésére,
hanem adócsökkentésre is kiterjedt. Keynes javaslataiban nemcsak rugalmasan
alkalmazkodott a változó körülményekhez, de tisztában volt a kockázatokkal, az infláció
veszélyével, ami a későbbi keynesiánus gazdaságpolitikákról már gyakran nem mondható el
--------------------------------
Következetesen elutasította nemcsak a valószínűségszámítás, de általában a matematikai
módszerek használatát. Szerinte az ökonometriai modellekkel (amelyeket akkoriban kezdtek
kifejleszteni) nem lehet megragadni az összetett, kvalitatív jellegű ok-okozati
összefüggéseket, és elutasította, hogy a közgazdaságtant megpróbálják egy „pszeudo
természettudománnyá” változtatni. Ez összhangban állt azzal a nagy jelentőséggel, amit
elméletében a pszichológiai tényezőknek, a várakozásoknak tulajdonított a gazdasági
szereplők döntéseiben, valamint az introspekciónak, az intuíciónak a tudományos
megismerésben. Noha Keynes a matematika használatával járó valós problémákra mutatott rá,
ezek nem indokolták ezeknek a módszereknek az elvetését, és nemcsak tudományos
ellenfeleit, követőit sem tántorították el azok használatától.
Keynes a közgazdaságtant alapvetően erkölcsi tudománynak tartotta, és nagyon határozott
értékválasztások mozgatták mind az elméleti, mind a gyakorlati közgazdasági munkásságát,
mégpedig a humanizmus és a demokrácia iránti elkötelezettség. Az emberi szenvedése
enyhítése vezette az első világháború utáni a béke következményeiről szóló állásfoglalásában
éppúgy, mint a munkanélküliség csökkentését szolgáló javaslatai. Ő maga a Liberális Párthoz
állt közel, és sose vallott marxista, szocialista nézeteket. A totalitárius rendszerek (nácizmus,
fasizmus, sztálinizmus) születése árnyékában törekedett a kapitalizmus megreformálására,
ami nélkül szerinte maga a kapitalizmus kerül veszélybe. Munkásságát kísérő reflexiókat,
vitákat a következő fejezetekben ismerjük meg. ---------------------------------

10.2. A stockholmi iskola és a svéd jóléti állam

Wicksell munkássága (ls. 8.5. fejezet) inspirálóan hatott a következő nemzedékre, és nem
maradt folytatás nélkül Svédországban. Az 1920-as évek végére kialakult egy olyan kutatói
kör, amely stockholmi iskolaként lett ismert. Az iskola a wickselli pénz- és cikluselméletből
kiindulva a makroökonómiai egyensúly és a gazdasági ciklusok dinamikus elemzésével került
be a közgazdasági elméletek történetébe, ezért az 1920-as, 30-as évekbeli „nagy elméletek”
bemutatása során nem hagyhatjuk ki. Jelentőségét jelzi, hogy két Nobel-díjas került ki.
közülük, 1974-ben Gunnar Myrdal, 1977-ben Bertil Ohlin kapta meg ezt az elismerést. Ohlin
egy 1937-es cikkében nevezte magukat először stockholmi iskolának, amely a ’30-as években
élte a fénykorát. A második világháború után már inkább a svéd jóléti állam modellje mint
egy kapitalizmus és szocializmus közötti harmadik út keltett nemzetközi érdeklődést a két
pólusú világrend, a nyugat és kelet szembenállásának évtizedeiben, azonban a modell
kimunkálása csak lazán kapcsolódott a stockholmi iskolához. -----------------------------

A stockholmi iskola legsokoldalúbb és legnagyobb nemzetközi hatású képviselője Gunnar

Myrdal (1898-1987) volt, akit nemcsak közgazdászként, hanem szociológusként is számon
tartanak. Emellett jelentős politikai tevékenységet folytatott mind a svéd szociáldemokrata
pártban, mind a nemzetközi színtéren ------------------------------

Myrdal közgazdasági doktori értekezésében még mikroökonómiai megközelítésből, a

vállalatok döntéseiből indult ki, de már beépítette a várakozások szerepét az áralakulásra, a
profitra, a tőkeértékelésre. Az volt a célja, hogy beemelje a változás tényezőjét az árelméletbe,
és ezzel megszabadítsa a statikus tényezőktől. Ha figyelembe vesszük az időbeli
folyamatokat, akkor ez a bizonytalanság figyelembe vételét jelenti. Myrdal azt elemezte, hogy
a jövőbeli kockázat megítélése kihat a jelenbeli termelési és beruházási döntésekre, a várt és a
tényleges profitra.
Myrdalnak már nem volt személyes kapcsolata Wicksellel, de azt az új nemzedéket, amely a
stockholmi iskolát jelentette, Wicksell makroszintű megközelítése és persze a koruk kihívásai
arra ösztönözték, hogy makroszinten kapcsolják be az időtényezőt, a statikus közgazdasági
elméletet dinamizálják. Myrdal ezt 1931-es svéd nyelvű tanulmányban kísérelte meg, ami
1939-ben jelent meg angolul könyv formájában Pénzügyi egyensúly (Monetary Equilibrium)
címmel. Ebben vezette be azt az újítást, ami a közgazdasági elmélet szerves része lett, az ex
ante és az ex post fogalmát. Rámutatott arra, hogy fontos különbség van a gazdasági változók
előre- és a visszatekintő számítása között. A vizsgált periódus kezdetén tervezett, szándékolt
mennyiségeket ex ante (előzetes), a periódus végén mért, megvalósult mennyiségeket ex post
(utólagos) mennyiségeknek nevezte. Nem stacionárius körülmények között monetáris
egyensúly csak akkor alakul ki, ha az ex ante (azaz szándékolt) és az ex post (azaz
megvalósult) mennyiségek egybeesnek. Ha a kettő között eltérés van, akkor megindul egy
visszacsatolási folyamat, a várakozások felülvizsgálata. Myrdal átvette Wicksellnek azt a
meglátását, hogy a változókban történő elmozdulás önerősítő, kumulatív folyamatot indíthat
el. Ebből fejlesztette ki a körkörös, kumulatív okozati hatás (circular, cumulative causation)
elméletét, amit társadalmi folyamatok értelmezésénél és a területi egyenlőtlenségek
elemzésénél is felhasznált.
Ahogy Wicksell bemutatásánál láttuk (ls. 8.5. fejezet), szerinte monetáris egyensúly akkor áll
fenn, ha a megtakarítás megegyezik a beruházással, a piaci kamatláb a természetessel és az
árszínvonal állandó. Myrdal érvelése szerint a természetes kamatlábat mint ex ante kategóriát,
a beruházásoktól várt hozamként lehet értelmezni. A megtakarítások ex post szükségképpen
megegyeznek a beruházásokkal, azonban a tőkepiaci egyensúlyhoz szándékolt, ex ante
egyenlőségük is szükséges. Ha ez nem áll fenn, akkor ex post profitnövekedéshez vagy
veszteséghez vezet, ami kihat a beruházás hozamára és ezáltal a természetes és piaci kamatláb
egymáshoz viszonyított mértékére. Myrdal az árstabilitást nem tartotta a monetáris egyensúly
feltételének, mert az árak intézményi okokból rugalmatlanok (pl. a szakszervezetek miatt a
bérköltségek, ennélfogva az árak lefelé rugalmatlanok), ezért nem reagálnak az összkereslet
csökkenésére, és változatlan árszínvonal mellett is bekövetkezhet a visszaeséshez vezető
kumulatív folyamat. Ennek a velejárója, hogy a monetáris egyensúly mellett munkanélküliség
állhat fenn. Az is lehetséges, hogy a beruházásokkal együtt nő az aggregált kereslet és a
monetáris egyensúly emelkedő árak mellett fennmarad.
Myrdal felismerései hasonlóságot mutatnak Keynes makroökonómiájával, amelyben az
egyensúlyi állapotnak nem feltétele a teljes foglalkoztatottság. A stockholmi iskola más tagjai
is hasonló irányban gondolkodtak. Lindahl már 1929-ben írt arról, hogy a Wicksell-féle
kumulatív folyamat nem feltétlenül csak inflációs jellegű, hanem részben a reálgazdaság
növekedését és ezzel a munkanélküliség csökkenését is magával hozhatja. Ohlin a ’30-as évek
elején szintén elvetette, hogy az egyensúly a gazdaság normál állapota, és bércsökkentéssel
meg lehet oldani a munkanélküliséget, továbbá makro kategóriákban vizsgálódott, számolt a
multiplikátor-hatással, és közmunkák szervezését javasolta a munkanélküliség ellen. Ezek a
gondolatai megjelentek a kormányzat Munkanélküliségi Bizottsága számára készült
anyagokban. Mindezek nyomán hosszas vita kerekedett arról, hogy a svéd közgazdászok
mennyiben előzték meg Keynes 1936-os Általános Elméletét. Ohlin határozottan
megfogalmazta az elsőségük igényét. Myrdal is tett egy gunyoros megjegyzést még Keynes
1930-as pénzügyi értekezése kapcsán, hogy az a szükségtelen eredetiség angolszász
tulajdonságától szenved, utalva az angol szerzők rendszerint hiányzó német nyelvtudására.
Keynes maga is bevallotta, hogy többet hivatkozott volna osztrák szerzőkre, ha nemcsak azt
értené meg világosan németül, amit már tud, és Wicksell is csak németül volt elérhető
számára. Ugyanakkor a svéd szerzők számára kétségtelen hátrányt jelentett, hogy fontos
műveik az anyanyelvi, esetleg német kiadás után több év késéssel jelentek meg angolul, azaz
nem voltak hozzáférhetők a meghatározó angolszász szakmai közönség számára.
Mindezeket a nyelvi korlátokat figyelembe véve is az az értékelés tűnik meggyőzőnek, amely
szerint az időbeli elsőség kérdésétől függetlenül a svéd közgazdászoknál Keynes
gondolatrendszerének csak egyes elemei jelentek meg, jóval kevésbé részletesen és
rendszerezett formában. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Keynes és a stockholmi iskola
közgazdászai hasonló irányban gondolkodtak a ’20-as évek radikálisan megváltozott
világában. Myrdal ex post – ex ante elemzése pedig a rövid távú folyamatok elemzésében egy
Keynesnél hiányzó elemet pótolt, és később a tankönyvekben össze is épült vele. ----------------

Myrdal további munkáiban konkrét gazdaság- és társadalompolitikai kérdések felé fordult, a

közgazdasági elméletéből következő, gazdaságösztönző integrált monetáris és fiskális politika
kidolgozása felé, valamint feleségével együtt szerepet vállalt a szociáldemokrata kormány
jóléti reformpolitikájának kialakításában. Ő maga úgy fogalmazta meg, hogy azok a
kihívások, amelyeket meg kellett oldaniuk, eltávolították a tiszta közgazdaságtantól, mert
abban nem talált elegendő támpontot, és a politikai gazdaságtan, majd az intézményi
vizsgálatok felé vitték. Az amerikai institucionalizmust már a pályája elején megismerte, de
egyoldalú empirizmusuk és hiányos elméletalkotásuk nem elégítette ki. 1978-ban
visszatekintve a saját munkásságára, a gazdaság társadalomba ágyazott vizsgálatát nevezte
institucionalizmusnak és nem egy konkrét iskolához tartozást. Szerinte a közgazdászok
Smithtől Marshallig ebben az értelemben institucionalisták voltak, és a konvencionális (azaz
főáramú) közgazdaságtan csak a második világháború után szűkült be és szigetelődött el más
társadalomtudományoktól. -----------------------------

A stockholmi iskola ismertsége hamar elhalványult, még Svédországban is Keynes árnyékába

kerültek, de a második világháború után egy olyan modellt dolgoztak ki a svéd
szakszervezetek kutatói hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban a stockholmi iskola egyes
tagjaival, ami a mai napig vonzerőt jelent. A svéd jóléti állam, tágabb értelemben a skandináv
modell a mai napig reményt ad azoknak, akik keresik utat a versenyképesség és a társadalmi
egyenlőség összeegyeztetéséhez. ---------------------

10.3. Az osztrák iskola és a kalkulációs vita

Az osztrák iskola – ahogy ezt már 8.3. fejezetben is láttuk – az első világháború előtti
időszakban német nyelvterületen volt csak ismert, valamint Wicksell művein keresztül került
be a svéd iskolába. Angliában Lionel Robbins, (ls. 8.7. fejezet) a London School of
Economics (LSE) professzora volt képes hozzáférni az osztrák iskola eredményeihez – az
angolszász világban már akkor is kivételes – német nyelvtudásának köszönhetően. Ő hívta
meg az új generáció legmarkánsabb személyiségét, Friedrich A. Hayeket, aki 1931-től a
LSE-n tanított, és onnan már nem tért vissza Ausztriába. A német megszállás, a náci uralom
azután a többieket is az USA-ba sodorta.
Az osztrák iskola újabb generációját természetesen éppúgy foglalkoztatta az üzleti ciklusok
magyarázata, mint a korabeli kutatókat Európában és az USA-ban. A sajátos osztrák, illetve
közép-európai tapasztalatok azonban egyes kérdések iránt különösen érzékennyé tették őket.
Az első világháború és az azt követő békeszerződés nemcsak Németországban zilálta szét a
gazdaságot és indított el hiperinflációt, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után
létrejövő Ausztriában is. A közgazdászok saját családjaik sorsából tudhatták, mit jelent a pénz
stabilitásának elvesztése és egy család megtakarításának, vagyonának teljes elértéktelenedése.
Marx munkássága az angolszász világban nem keltett különösen visszhangot, azonban
Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, Olaszországban igen, és a
szociáldemokrata pártok megerősödtek. A marxizmus kritikája már Menger első követőinek
generációjában20 is téma volt, de az orosz bolsevik forradalom győzelme, az 1918-1919-es
német és magyar forradalmakban a kommunista erők megjelenése, erős kommunista pártok
létrejötte Olaszországban, Franciaországban új megvilágításba helyezte a kapitalizmus és a
liberális jogállam sebezhetőségét. Az állam elnyomó hatalmának kifejlődését pedig olyan
közvetlenül tapasztalták meg a nácizmuson keresztül Ausztriában, amitől az angolszász világ
népességét megkímélte a történelem, még ha a második világháborúban részt is kellett
venniük. Ezeknek a tapasztalatoknak a figyelembe vételével talán kevésbé meghökkentő az
az elszántság, amivel az osztrák iskola a szabad versenyes kapitalizmust védte a nagy
válsággal pusztító munkanélküliség és Keynes rohamosan erősödő elfogadottsága ellenére,
saját magukat az 1970-es évekig a közgazdász szakma perifériájára szorítva. A
következőkben az 1920-1930-as években színre lépő nemzedék három, legkiemelkedőbb
tagjával foglalkozunk, Ludwig von Misesszel (1881-1973), Friedrich August von Hayekkel
(1899-1992), és az osztrák iskola „fekete bárányával” Joseph Alois Schumpeterrel (1883-
1950). -------------------------

Hayek a 20. század egyik jelentős közgazdásza és társadalomtudományi gondolkodója, amit

1974-ben, hetvenöt éves korában elnyert Nobel-díja is kifejezett. Amint fentebb utaltunk rá,
fiatalon megjelent az angliai közgazdasági életben, és két olyan vitában vett részt, amelyek
élénken foglalkoztatták a korabeli közvéleményt. A Keynesszel folytatott és a piaci
szocializmusról szól ún. kalkulációs vita egyaránt ismertté tette. Az ismertség azonban nem
jelentett elfogadottságot, mert nézetei mindig szemben álltak az akkori főárammal. A helyzet
pályája végére fordult meg, amikor az 1970-es években az olajválság után a stagnálás és
infláció együttesével, a stagflációval kellett megküzdeni, valamint az általa mindig élesen
kritizált szocialista rendszerek az 1980-as évek végén a rendszerváltozás útjára léptek. A
nyugati világ neoliberális fordulata után az 1980-as években Margaret Thatcher angol
miniszterelnök és Ronald Reagan amerikai elnök a konzervatív forradalom kiemelkedő
alakjaként méltatták.-----------------------------------

Hayeket a gazdasági ciklusról szóló írásai tették nemzetközileg ismertté. Az angliai klasszikus
liberalizmus védelmezői, Robbinsszal az élen szövetségest láttak benne Keynes állami
beavatkozást, fogyasztásbővítést szorgalmazó elképzeléseivel szemben. Robbins biztatására
Hayek recenziót írt Keynes 1930-as pénzelméleti könyvéről. A fiatal kutató kihasználta a
lehetőséget, hogy egy rendkívül agresszív hangvételű írással felhívja magára a figyelmet
újonnan választott hazájában, Angliában. A már hírneves Keynes pedig akaratlanul megtette
azt a szívességet, hogy egy hasonlóan vitriolos írásban válaszolt, ezzel partnerként kezelve
Hayeket. Ezután szolidabb hangvételű fogalomtisztázó levelezésbe kezdtek, de az elméleti
alapkérdésekben elbeszéltek egymás mellett. Az LSE és Cambridge fiatal közgazdászait a vita
megosztotta és szembefordította egymással, de az 1930-as évek végére szinte mindenki
Keyneshez pártolt.
Az 1930-as évek közepétől Hayek érdeklődése kibővült a cikluselmélethez képest, és
szélesebb társadalomelméleti keretbe helyezve kísérelte meg a gazdasági folyamatok
megértését. Ennek egyik fontos állomása volt az ún. kalkulációs vita. -------------------

Hayek a korabeli, a nyugati világban erősödő kollektivista tendenciák miatt tartotta

szükségesnek, hogy a tervezés kivitelezhetőségével foglalkozzanak. Misesszel ellentétben
nem logikailag tartotta lehetetlenségnek a tervezésre épülő gazdasági rendszert, hanem
gyakorlatilag kivitelezhetetlennek. A javakra irányuló kereslet és kínálat összehangolása
egyenletek százezreinek felállítását követelné meg, és mire összegyűjtenék az információkat a
vállalatoktól, kikísérleteznék az egyensúlyi árakat, akkorra annyi változás következne be,
hogy ezek az árak már alkalmatlanok lennének az erőforrások optimális elosztására. A
fogyasztói igények változékonysága a tervgazdaságban csak akadályt jelentene, tehát a
fogyasztó választási lehetősége, szuverenitása háttérbe szorulna. Hayek részletesen érvelt
amellett, hogy ez utóbbi problémát pszeudo-versennyel sem lehetne megoldani, ahogy ezt az
akkoriban felmerült ötlet sugallta. A menedzsereknek a magántulajdon kereteiben működő
felelősségi és érdekeltségi rendszerét nem tudják pótolni központi hatóságok
rendelkezéseivel.
A kortársak szemében Hayek 1935-ös írására a leghatásosabb választ Oskar Lange (1904-
1965) lengyel közgazdász adta, ezért az ő gondolatmenete alapján foglaljuk össze dióhéjban a
piaci szocializmus híveinek érvelését. Lange Barone fentebb említett elképzelését fejlesztette
tovább, nem a marxi munkaérték-elméletből, hanem a walrasi egyensúlyból vezette le a
szocialista gazdaság modelljét. Lange szerint a szocialista rendszerben is megmaradna a
fogyasztási cikkek piaca. Egy fogyasztási cikk egyensúlyi ára úgy tekinthető, mint a
megtermeléséhez szükséges termelési tényezők árának az összege. Ezért a fogyasztási cikkek
ára alapján meg lehet határozni a termelési tényezők árát egy próba-tévedésre alapuló,
fokozatos közelítési eljárással, ami egyensúlyi árhoz vezet. Lange 1936-1937-ben
folyóiratcikkekben, majd könyv formájában megjelent (A szocializmus gazdaságelméletéről,
On the Economic Theory of Socialism, 1936-1937 és 1938) érvelése szerint a kisvállalatokat
és a mezőgazdasági üzemeket meg lehet hagyni magántulajdonban. A gazdaság többi
részében a tervezés ugyanazt a racionális viselkedést ki tudja kényszeríteni, mint a kapitalista
piacgazdaság, azzal a különbséggel, hogy csak a szocialista gazdaság képes elosztani a
javakat úgy, hogy elérjék a társadalmi jólét maximumát. --------------------------------

A mai olvasó azt megérti, hogy a kortársak szemében Hayek a Keynesszel szembeni vitában
egyértelműen veszített. Kelet-közép-európai szemmel azonban azon igen csak meglepődhet,
hogy a szocialista kalkulációs vitában is. A szakmai közvélemény úgy vélte, hogy a piaci
szocializmus mellett érvelőknek Langéval az élen sikerült bebizonyítani a tervgazdaság
racionális működésének a lehetőségét. Fél évszázadra volt szükség, hogy egyértelművé
váljon, Mises és Hayek aggályai megalapozottak voltak.
Hayek (és Mises) a kalkulációs vitával az osztrák iskolát olyan irányba nyitotta ki, ami a
neoklasszikus főáramból hiányozni szokott, az intézményi elemzés felé, amiben olyan
kérdések kerültek elő, mint a köz- és magántulajdon, a gazdasági ösztönzők, a jog- és
jogállamiság szerepe a gazdasági rendszer működésében. Ezen túlmenően Hayek még több
tanulmányt és könyvet írt az 1935-ös tanulmánykötetet követő évtizedben, amelyek a
szocialista tervgazdasággal kapcsolatos fő érvét, a gazdálkodáshoz szükséges információk
központosított kezelésének a képtelenségét érintették. Azonban ezek már túlmutattak a
kalkulációs vitán, és a walrasi általános egyensúlyi modellt kérdőjelezték meg.
Hayek szerint annak a feltételezésével, hogy a szereplők számára a döntéseikhez szükséges
releváns információk automatikusan rendelkezésre állnak, a gazdasági elemzés magát a
problémát iktatja, és nem magyarázza meg, hogy miként jön létre az egyensúlyi állapot.
Holott a közgazdaságtudományban éppoly fontos lenne a tudásmegosztás vizsgálata, mint a
munkamegosztásé. Az egyensúly akkor valósul meg, ha minden szereplő terve azokat a
cselekvéseket várja, amelyeket mások szándékoznak megvalósítani, és mindenkinek a
várakozása ugyanazokra a külső tényekre épül. Hayek azt tartja meghatározónak, hogy a
versengő piac dinamikus folyamat, ahol az árrendszer közvetíti a tudást a gazdasági
szereplőknek, hogy hogyan képesek legyenek alkalmazkodni a folyamatos változásokhoz,
amelyeket a többi szereplő cselekvései idéznek elő. Hayeknél a tudás gyakorlati és szétszórtan
van jelen a társadalomban, számtalan ember szokásaiban, hajlamaiban őrződik meg. A piaci
árakban kifejeződő tudás rendszerszerű, holisztikus tudás, ami több mint az egyes egyének
tudásának összessége, maga a piaci folyamat generálja. Ezt a gyakorlati és hallgatólagos
tudást a szocialista tervező elméleti vagy technikai tudása soha sem tudná helyettesíteni. A
szabadságra épülő rendszer mellett szól, hogy csak ez képes felhasználni a hallgatólagos
(tacit) tudást, míg a központosított rendszerek csak a tudás kisebb részét, a kifejezett (explicit)
tudást képesek begyűjteni.
Hayek tudással kapcsolatos elképzelését a spontán rend eszméje egészítette ki. A skót
felvilágosodás nyomdokain járva a társadalmi rend az egyének cselekvésének eredménye, de
nem emberi terv megvalósulása. Az egyének töredékes tudása egy spontán evolúcióban
hasznosul, ami a versengő tradíciók természetes kiválasztódására épül. Nemcsak a gazdaság,
hanem a nyelv, a jog, az erkölcs is ilyen módon fejlődik. Az az elképzelés, ami Descartes
racionalizmusában és a francia felvilágosodásban is megjelent, hogy a társadalmi rend
megtervezhető, konstruktivista tévedés, és ez a szocializmus egyik gyökere, út egy totalitárius
rendszer felé. -------------------------------------
Az osztrák iskola a két világháború között megjelent az angolszász világban, s az iskola négy
alapvető eszméje saját megítélésük szerint is beépült a neoklasszikus főáramba: a módszertani
individualizmus, a szubjektivizmus, az alternatív költség fogalma és az idődimenzió.
Ugyanakkor Hayek tudással kapcsolatos meglátásai, evolúciós és intézményi elemzései mégis
adtak önálló karaktert az iskolának. A történelem bebizonyította, hogy a hagyományos, erős
demokráciákban az állami beavatkozás nem vezetett totalitárius rendszerhez, Hayek ebben
tévedett. Az államszocialista kísérletek viszont megbuktak, a tervgazdaságok működése
számos ponton igazolta Hayek, Mises meglátásait. Ennek ellenére a központosítás és a
„konstruktivista tévedés” kísértete nem múlt el, ahogy a 21. század elején Venezuelától
Törökországon át Oroszországig példák sora bizonyítja. Ezért – különösen egy kelet-közép
európai országban – Hayeket nem szabad elfelejteni. -------------------------------

11. A matematika a közgazdaságtanban

Az a gondolat már a 17. században felbukkant, hogy a matematikát fel lehet használni a
közgazdasági elméletekben. Az ún. „politikai aritmetikában” természetesen ez még
kezdetleges formában történt, ahogy William Petty kapcsán láttuk (ls. 3.3. fejezet). A
matematikai közgazdaságtan úttörő munkája Cournot 1838-ban kiadott Vizsgálódások a
gazdagság elméletének matematikai elveiről (Recherches sur les principes mathématiques de
la théorie des richesses) című könyve volt (ls. 8.2. fejezet), ami a maga korában visszhang
nélkül maradt. A marginalista forradalomban, különösen Walras munkásságában nagy
hangsúlyt kapott a matematikai módszerek használata, de Marshall a matematikai formulákat
a függelékbe száműzte, és az általánosan elfogadott neoklasszikus elmélet az ő hatása alatt állt
(8.3. és 8.4. fejezet). Az 1930-as években jelentek meg azok a közgazdászok, akik
előkészítették a közgazdaságtan formalizálását, ami a második világháború után vált
általánosan elfogadottá. Ebben az időszakban kezdődött a közgazdaságtan, a matematika és
statisztika találkozása, ami az ökonometria megszületésében testesült meg, és végérvényesen
átalakította a közgazdaságtan nyelvezetét, kifejezési módját.

11.1. Az ökonometria születése

---------------------------------
1930-ban amerikai és európai tudósok egy csoportja az USA-ban, Clevelandben
megalapították az Ökonometriai Társaságot (Econometric Society), mert meg voltak arról
győződve, hogy a gazdaságelmélet, a matematika és a statisztika egyesítésével egy új
tudományág születhet, amely nem azonosítható sem a gazdaságstatisztikával, sem a
matematikai közgazdaságtannal. A tiszta elméleti spekulációt és az elméleti modelleket
nélkülöző empirikus indukciót egyaránt el akarták kerülni. A társaság folyóirata, az
Econometrica 1933-ban jelent meg, és ma is vezető nemzetközi folyóiratnak számít. Az
ökonometria úttörői közül kerültek ki első közgazdasági Nobel-díjasok 1969-ben a norvég
Ragnar Frisch és a holland Jan Tinbergen személyében.21
Az új tudományterület jelentőségéről és használhatóságáról hamar éles vita alakult ki
mégpedig Tinbergen 1939-es tanulmánya alapján, amely az üzleti ciklusok statisztikai
teszteléséről szólt. A még új, részben kidolgozatlan módszert kétkedéssel fogadták, és az
ellenzők élére Keynes állt, aki az ökonometriai módszerek sebezhető pontjaira mutatott rá.
Hosszú listát állított össze ezekből, hogy pl. a regressziós modellek alkalmazása sok
szubjektív elemet tartalmaz, a nem mérhető változókat kihagyja, az összefüggéseket
lineárisnak tekinti, nem kezeli a szimultán, azaz kölcsönös kapcsolatokat. Ezért szerinte a
matematikai módszerek a közgazdasági elméleteknek sem a bizonyítására, sem a cáfolatára,
sem előrejelzésre nem alkalmasak. Tinbergen válaszában amellett érvelt, hogy a regressziós
modellek képesek megkérdőjelezni elméleti állításokat vagy éppen rámutatnak további
magyarázó tényezők feltárásának a fontosságára. Keynest ha nem is győzte meg, de
megérintette Tinbergen eltökéltsége, és azzal zárta a viszontválaszát, hogy hagyni kell, hogy
folytassa a kutatásait. Keynes ellentmondásos hozzáállását jól mutatja, hogy ugyanakkor
1944-45-ben elvállalta az Ökonometriai Társaság elnöki tisztjét. A Keynes-Tinbergen vita
nemcsak azért izgalmas és tanulságos, mert az éles nézetkülönbségek ellenére a felek
megőrizték egymás iránti szakmai megbecsülésüket és tiszteletüket, hanem mert a vitában
nyolc évtized után sem tudunk győztest hirdetni. Egyfelől az ökonometria hatalmas fejlődésen
ment keresztül, az eszköztára, módszertana rendkívül kibővült, másfelől a kutatóknak ma is
szem előtt kell tartani a kvanitatív elemzések, az ökonometriai modellek magyarázó és
előrejelző erejének a határait, amit a váratlanul berobbant 2008-as pénzügyi válság
látványosan megmutatott. --------------------------

11.2. Játékelmélet, input-out elemzés és általános gazdasági egyensúlyelmélet

A matematika közgazdasági alkalmazásának különleges területe a játékelmélet. Erről azért is
illő megemlékeznünk, mert egy világhírű magyar matematikus, Neumann János kiemelkedő
szerepet játszott az elmélet kidolgozásában. -------------------------

Neumann 1928-ban publikált egy tanulmányt a kétszemélyes nulla végösszegű játékok – mint
a sakk – matematikai leírásáról, amiben megfogalmazta a minimax teorémát (a latin minimum
maximorum kifejezésből). Bizonyította, hogy minden ilyen játékban van egy matematikailag
meghatározott legjobb stratégia, ami biztosítja a játékos legnagyobb nyereségét. Ez a nyereség
lehet a maximális veszteség minimalizálása. A minimax teoréma Neumann játékelméletének
kiindulópontja, amit egy közgazdásszal, Oskar Morgensternnel dolgozott ki, akivel a
Princeton Universityn találkozott 1939-ben. A játékelmélet és gazdasági viselkedés (The
Theory of Games and Economic Behavior) című könyvükkel a játékelmélet klasszikus művét
írták meg. Morgenstern nagyon kritikus volt a közgazdaságtanban használt matematikai
eszközök kezdetlegességével szemben. Neumann elnézőbb volt, mondván, hogy a
természettudományok több mint ezer évesek voltak, amikor döntő haladást tudtak elérni, a
közgazdaságtudomány még csak néhány száz éves. Könyvükben mindenesetre a
matematikában elvárt tudományos szigor követelmányei szerint jártak el. A
haszonmaximalizáló racionális viselkedést a gazdaságelméletet matematikai axiomák alapján
fogalmazták meg, és ebből vezették le a gazdasági viselkedés jellemzőit. A kétszemélyes
nulla végösszegű játszmából kiindulva lépésről lépésre terjesztették ki a modelljüket az
általános, nem nulla végösszegű játszmákra. A játékelmélet azonban elsődlegesen nem a
közgazdaságtudományi alkalmazása révén lett ismert, hanem a második világháborúban
használt hadászati stratégiákban. Maga Neumann már 1937-től dolgozott hadászati
kérdéseken az amerikai kormány számára, és az atombomba kifejlesztésében folytatott Los
Alamosi tevékenysége folytán lett az USA egyik legfontosabb tudósa. ---------------------

Az egyensúlyelmélet a közgazdaságtan egyik központi eleme, ami Smith óta választ keres
arra, hogy a gazdasági szereplők döntései nyomán miként jöhet létre egy rendezett állapot,
egyensúly. Walras ugyan kísérletet tett egy matematikai egyenletekkel kifejezett, formalizált
modell felépítésére, de ez nem állta ki a matematikai értelemben vett bizonyítás próbáját. Az
1930-as években matematikusok, majd a második világháború utáni években közgazdászok is
foglalkoztak a probléma megoldásával, utóbbiak közül John Hicks és Paul Samuelson
emelkedik, velük még részletesebben találkozunk. -----------------------------------

A gazdasági egyensúly elméletre legnagyobb hatást Kenneth Joseph Arrow és Gerard Debreu
gyakorolt, akik különböző évben, de mindketten bekerültek a közgazdasági Nobel-díjasok
közé. Noha többen értek el eredményt az 1930-as évektől kezdve, az ő munkásságuk lett az
elmélet továbbfejlesztésének kiindulópontja lett a következő évtizedekre, ezért hozzájuk
szokás kötni az általános gazdasági egyensúly elméletét. Közösen írt, nevezetes 1954-es
tanulmányuk „Az egyensúly létezése versenygazdaságban” (Existence of an Equilibrium for a
Competitive Economy) mellett mindketten külön-külön is jelentős műveket alkottak a
témakörben.---------------------------

Az Arrow-Debreu modell a matematikai bizonyításoknak megfelelő logikával, axiómákra

épül fel. Összefüggő rendszert ad a termelésre és fogyasztásra, valamint figyelembe veszi a
jövedelmek körkörös áramlását is. Ebben a keretben bizonyítja, hogy az adott feltételek
mellett létezik a piac olyan állapota, amelyben a gazdasági szereplők kölcsönösen egymáshoz
igazítják keresletüket és kínálatukat, és létezik olyan árrendszer, amely ezt a koordinációt
szabályozza, és ez az egyensúly Pareto-optimális. Az axiómáknál nem az számít, hogy
közgazdasági szempontból megfelelnek-e a valóságnak, hanem a logikai konzisztenciájuk.
Mint az ökonometriai modelleknél általában, itt is felmerült a kérdés, hogy van-e
létjogosultsága a valóságtól nyilvánvalóan távol álló modellezésnek. Erre azt a választ lehet
adni, hogy a modellt absztrakt referenciakeretnek kell tekinteni, amihez viszonyítani lehet a
valóságos gazdaságot. A modellt a következő évtizedekben továbbfejlesztették, igyekeztek
közelíteni a valósághoz pl. az externáliák, a növekvő hozadék vagy a bizonytalanság
figyelembe vételével. -----------------------------

12. A német szociális piacgazdaság

A második világháború után a neoklasszikus szintézis uralta a közgazdasági gondolkodást,
miközben a gazdaságpolitikában világszerte Keynes befolyása volt meghatározó. Ebben az
időszakban fejlődött ki Európában egy olyan gazdasági modell, a német szociális
piacgazdaság, amely azon túl, hogy rendkívül sikeresnek bizonyult, alternatívát jelentett a
korszakot jellemző gazdaságpolitikákhoz képest. A német szociális piacgazdaság teoretikusai
kifejezetten elvetették a keynes-i állami beavatkozásra épülő gazdaságpolitikát. Nem pusztán
arról volt szó, hogy a gazdaságpolitikai eszköztár elemeit más módon elegyítették volna,
hanem olyan elméleti alapokból indultak ki, amelyek markánsan különböztek a neoklasszikus
szintézis mögött meghúzódó feltételezésektől, ha úgy tetszik eltérő gazdaság- és
társadalomfilozófiát képviseltek. Mivel nemcsak a világ egyik vezető gazdaságának a
modelljéről van szó, hanem az Európai Unióról szóló szerződés kimondja, hogy a szociális
piacgazdaságon alapul, érdemes megismerkednünk a modell eredetével. A 2008-as globális
pénzügyi és gazdasági válság tapasztalatai után különösen tanulságos feleleveníteni a modell
alapító atyáinak elgondolásait pl. a versenyszabályozásról, az állam gazdasági szerepéről vagy
a társadalmi kohézióról.
A német szociális piacgazdaság mint működő gazdaságpolitikai modell a második
világháború után alakult ki Nyugat-Németországban. Nemcsak politikailag szakítottak a náci
Németországgal, hanem a gazdaság újjászervezésében, a gazdaságpolitikában is radikálisan
váltást hajtottak végre, amelynek a szellemi háttere már az 1930-as években megszületett az
egyetemek falai mögött.
Az első világháború elvesztése után Németországban forradalom tört ki, amely elsöpörte a
császárságot, és több pártrendszerű demokrácia alakult ki. Az alkotmányozó nemzetgyűlés
Weimarban ült össze, és az új törékeny köztársaság erről kapta a nevét. A győztes hatalmak
Németországra rendkívül súlyos háborús jóvátételt róttak ki, ami évekig tartó feszültséget
eredményezett a felek között, beleértve a szénbányái, acél- és gépipara miatt stratégiai
jelentőségű Ruhr-vidék francia és belga megszállását 1923-ban. Az anyagi terhek és a
politikai zűrzavar kieső állami bevételekhez, fedezetlen pénznyomtatáshoz, hiperinflációhoz
vezetett 1923-24-ben, ami a német közgazdasági gondolkodásra máig hatást gyakorol. Ez nem
csoda, ugyanis az infláció csúcspontján az árak 49 óránként duplázódtak meg és 1923
novemberére 1 dollár 4210 milliárd márkának felelt meg. Németország belpolitikai
destabilizálódása az antant hatalmakat rugalmasabb magatartásra bírta. Amerikai vezetéssel a
jóvátétel ügyét rendezték, és amerikai hitelekkel a gazdaság növekedésnek indult. Ennek
motorjai a nagyvállalatok voltak, és a gazdaságot az iparban és a kereskedelemben kartellek
uralták. A fejlődési folyamatoknak az 1929-es világválság vetett véget pusztító
munkanélküliséggel. A belpolitikai és gazdasági zavarok haszonélvezője a Nemzetiszocialista
Német Munkáspárt lett, amely Adolf Hitler vezetésével megnyerte az 1932-es és 1933-as
választásokat. Több rövid életű kormány után 1933-ban Hitler alakíthatott kormányt. A náci
uralom minden demokratikus-parlamenti intézményt felszámolt. A tőke magántulajdona
alapvetően megmaradt, de a tulajdonosok rendelkezési jogát az állami beavatkozás egyre
jobban korlátozta, központi irányítású tervgazdaság alakult ki. Az állami beruházási,
infrastuktúraépítő programok hatása először kedvező volt a lakosságra, és 1936-ra elérték a
teljes foglalkoztatottságot. A hadigazdaságra való áttérés, majd a háború évei az állami
centralizáció fokozásával és a piaci mechanizmusok kikapcsolásával jártak együtt, ami 1945-
ben politikai és gazdasági összeomlásba torkollott.

12.1. Az ordoliberalizmus
Ezeket a történelmi eseményeket azért kellett felelevenítenünk, mert csak ezzel a háttérrel
érthető meg, hogy a szociális piacgazdaság alapító atyáinál miért a legalapvetőbb gondolat,
hogy új utat kell találniuk a magára hagyott szabad versenyes, „manchesteri” kapitalizmus és
a központosított, állam irányítású gazdaság között. (A manchesteri kapitalizmus kifejezéséről
ls. a 6.4. fejezetet.) Az útkeresés első meghatározó lépései a Freiburgi Egyetemhez kötődtek.
Az itt kialakuló freiburgi iskola meghatározó közgazdásza Walter Eucken volt- -------------------

A freiburgi iskolát ordoliberális iskolának is szokták nevezni, ami a szociális piacgazdaság

meghatározó elméleti háttere lett. Az iskola közgazdász és jogász tagjai szembefordultak a
történeti iskolával, amit szerintük az alapelvek nélküli relativizmus jellemez. Azt feltételezték,
hogy ezt a relativizmust a jog és közgazdaságtan együttműködésével lehet meghaladni. A
következőkben a jogi kérdésekkel nem foglalkozunk, hanem Eucken munkásságán keresztül
csak a gazdaságiakkal. Eucken a történeti iskola elmélet nélküliségével szemben egy olyan
integrált megközelítést akart alkalmazni, amely elméleti megalapozást és egy társadalmigazdasági rendet
formáló politikát egyaránt magában foglal (a német terminológiával élve az
integrált megközelítés része a szisztematikus Ordnungstheorie és Ordungspolitik). --------------

Eucken a közgazdasági érvelés két útját különböztette meg, a racionális-elméleti és az

empirikus-történeti érvelést, előbbi az osztrák, utóbbi a történeti iskolára jellemző. Saját
módszertanával át akarta hidalni a közgazdaságtudomány nagy módszertani ellentmondását
(antinómiáját), meghaladni a német módszertani vitát (Methodenstreit). Ez a törekvése
jelenik meg a gazdasági rendszerek tipizálásában, ahogyan az ideáltípusokat összekötötte a
történetileg megvalósult rendszerekkel.
Eucken szerint a történelemben előforduló gazdasági rendszerek két alapformáját lehet
megfigyelni. Ha eltekintünk az önellátó kis gazdaságoktól, a gazdaságok vagy központilag
irányítottak (Zentralverwaltungswirtschaft), vagy forgalmi gazdaságok (Verkehrswirtschaft),
azaz piacgazdaságok. A piacgazdaságokban mind a keresleti, mind a kínálati oldalon ötféle
piaci formát lehet felfedezni, a versenyt, a részleges oligopóliumot, az oligopóliumot, a
részleges monopóliumot, a monopóliumot, amelyek kombinációból 25 piaci forma adódik. A
konkrét gazdaságok a tiszta formák különféle összeolvadásából adódnak. Eucken azt
tekintette feladatának, hogy a saját kora, az iparosítás, a városiasodás, gyors
népességnövekedés kora számára találjanak megfelelő gazdasági rendet. Részletesen
bemutatta, hogy sem a „laissez-faire” gazdaságpolitika, sem a központi irányítás
gazdaságpolitikája nem tudta sikeresen megoldani ezt a feladatot. Az első világháború utáni
gazdaságpolitikát egy önálló típusként tüntette fel, a kísérletek gazdaságpolitikájaként,
amelyek az USA-tól Oroszországig áttekinthetetlenül sokfélék és rögtönzöttek. Ezekből lehet
tanulni, hogy a kívánatos rendet meg tudjuk határozni, de szerinte megoldást ezek sem
hoztak, ideértve a New Dealt és Keynes javaslatait.
A rend Eucken és az egész freiburgi iskola gondolatrendszerének központi kategóriája. A
gazdaságok gazdasági alkotmányon, azaz játékszabályokon alapulnak. A gazdasági
tevékenység történelmileg kialakult szabályok és intézmények keretében zajlik, ami
elsődlegesen formális jogi-intézményi kereteket jelent, de informális megállapodások és
szokások is irányítják a gazdasági aktivitást. Eucken a latin ordo szót használta, ami
egyértelműen utalt a természeti jogi rendre, de hogy ennek milyen konkrét tartalmat
tulajdonított, arról a szakirodalom nem jutott megegyezésre. Az bizonyos, hogy az ordo,
illetve Ordnung szónak a freiburgiak használatában nem volt sem konzervatív, se autoriter
felhangja. A rend kialakításának azért volt ilyen nagy jelentősége, mert a gazdasági rendszer
nem fejlődik spontán módon. A szabad vállalkozás és a verseny rendszere nem természetes
jelenség, kialakítása, fenntartása nem képzelhető el keretrend (Rahmenordung) nélkül. Ez
fundamentális különbség a főáramú, hozzátehetjük angolszász gondolkodáshoz képest. Éppen
ezért az állam nem a szabad versenyes kapitalizmus éjjeli őr állama, hanem egy erős állam,
amely képes fenntartani a privilégiumoktól mentes versenyt, elhárítani a járadék vadászatot.
Ugyanakkor az állam szabályozó szerepe nem terjedhet ki a piaci folyamatokba való
közvetlen beavatkozásra. A gazdasági-társadalmi rend Eucken felfogásában – ahogy a
történeti iskola is tanította – hosszú spontán fejlődés és nem tudatos tervezés eredménye. Ez
azonban nem jelenti, hogy a fejlődés nem befolyásolható, az intézmények nem alakíthatóak,
amint Eucken szerint a történeti iskola sugallta. Eucken és kollégái nem voltak naivak abban a
tekintetben, hogy az állam mindentudó, érdekcsoportok felett álló intézményként tudná
képviselni a közjót. Azonban bíztak abban, hogy megfelelő alkotmányos biztosítékokkal a
privilégiumok vadászata és adományozása megelőzhető.
A freiburgiak számára az ordoliberalizmus nem öncél, hanem eszköz volt az emberhez méltó
életfeltételek megteremtéséhez, az egyéni szabadság biztosításához. A nem diszkriminatív,
privilégiumoktól mentes verseny rendjét önmagában etikus rendnek tartották. Azok számára,
akik átmenetileg vagy tartósan képtelenek a piacon jövedelemhez jutni, szükségesnek
tartották a társadalombiztosítást, de itt is nem diszkriminatív módon, privilégiumoktól
mentesen.
A szociális piacgazdaság elméleti megalapozói között a freiburgi ordoliberálisok mellett
feltétlenül meg kell emlékeznünk Wilhelm Röpkéről (1899-1966) és Alexander Rüstowról
(1885-1963), akik Euckenhez hasonlóan széles társadalomtudományi összefüggésekben
gondoltak a gazdaságról. -----------------------------

Röpke és Rüstow a freiburgi ordoliberálisokhoz hasonlóan olyan társadalmi-gazdasági modellt

keresett, amely meghaladja mind a korlátlan szabad versenyt, mind a kollektivista
tervgazdaságot. További közös pont, a demokrácia és az emberi szabadságjogok iránti
elkötelezettség, ami - amint fentebb utaltunk rá – a nácizmussal is szembefordította
mindkettőjüket. Röpke szemléletesen elemezte, hogy az a racionalizmus, ami hatalmas
haladást hozott az európai civilizációban, egy idő után elszakadt a valóságos tapasztalatoktól
és önmaga ellentétébe, irracionalizmusba csapott át. „Ilyen a szocialista, aki kitervel egy
eszményi államot, és nem veszi számba a változhatatlan emberi természetet és a tulajdon ősi,
emberi jellegét. Ilyen a liberális, aki a versenygazdaságot egyedül az értelmesen cselekvő
emberekre, mint megbízhatóan dolgozó gépekre szeretné építeni, és az embereket olyan
munka- és életkörülmények közé szorítaná, amelyek ellen végül maga a természet lázad fel.”
(Röpke, 1943. 59. o.) Ugyanakkor mindketten hittek a liberalizmus megújításában, amit
összekapcsoltak a keresztény értékrenddel. Röpke is jelen volt 1938-ban azon a párizsi
összejövetelen, amit egy francia filozófus szervezett néhány liberalizmussal rokonszenvező
társadalomtudós számára.24 Rüstow itt nevezte el a megújított liberalizmust
neoliberalizmusnak, hogy megkülönböztessék a hagyományos „laissez-faire” liberalizmustól.
A freiburgi iskolához hasonlóan Röpke és Rüstow a versenygazdaság fenntartásához
szükségesnek tartotta az erős államot, mert a demokrácia és a versenygazdaság egyaránt
„nagyon érzékeny, mesterséges termék, állandó pótlást és felügyeletet igényel”. Azonban
„nem az az erős állam, amely mindenbe beleavatkozik, és mindet magához szív.
Ellenkezőleg, a valóban erős államot nem a túlbuzgóság, hanem az érdekcsoportoktól való
függetlenség, az állami tekintélynek és a méltóságnak a köz érdekében való hajthatatlan
érvényesítése jellemzi” (Röpke, 1943. 108., 208. o.) --------------------------------

12.2. A szociális piacgazdaság modellje

------------------------------------
1945 után a német politikai élet a megszállási zónákban külön-külön szerveződött, ami egy
politikai irányzaton belül is laza kapcsolódásokat eredményezett. Az első, 1949-es
demokratikus választást megnyerő Kereszténydemokrata Unió (CDU) a weimari köztársaság
katolikus és protestáns pártjainak a szövetsége volt, ami csak 1950-ben alakult párttá. Több
tartományban ezek a pártok az államnak, az államosításoknak nagy teret engedő,
keresztényszocialista nézetekkel jelentkeztek, ami az 1947-es ahleni programban
fogalmazódott meg markánsan. A viták során azonban a Ludwig Erhard (1897-1977) által
kidolgozott szociális piacgazdaság koncepciója győzött, ami düsseldorfi irányelvek néven lett
ismert, és a CDU az 1949-es választáson ezzel a programmal indult, és nyerte meg a
választásokat. -----------------------------
Erhard vízióját a szociális piacgazdaságról a versenybe vetett hit, az állam érdekcsoportok
befolyásolásától mentes szabályozó szerepe, a pénz értékállóságának a kulcsfontossága
jellemezte. A freiburgi iskolánál nagyobb hangsúlyt fektetett a szociális szempontokra, de
meg volt győződve arról, hogy a piacgazdaság igazságos bért hoz. Szerinte a legsikeresebb
gazdaságpolitika mellett is szükség van szociálpolitikai intézkedésekre, de nem egy
gondoskodó államra, amely elfojtja az egyéni szabadságot, kezdeményezést, szociális
alattvalókat termel ki. --------------------------------

A szociális piacgazdaság 1950-60-as évekbeli modellje a versenyszabályozáson, az

árstabilitás elsődlegességén túl magában foglalta a rászorultsági alapú szociális ellátást,
amelyért az állam felelősséggel tartozik. Az állam csak nagyon indokolt esetben avatkozhat a
gazdaságba, de akkor is piackonform megoldást kell választania. A társadalom és a gazdaság
a szabadságra és a felelősségvállalásra épül, ezért a szociális támogatásnak az egyént az
önállósághoz kell visszasegítenie („Hilfe zur Selbsthilfe”). A társadalom és a gazdaság
szerveződésének alapvető egységei a család és a civil társadalom. A kompetenciákat azon a
legalacsonyabb szinten kell meghagyni, ahol még képesek egy feladat megoldására. Ez a
szubszidiaritás, kisegítés elve, ami a katolikus társadalomtanításból került a német
kereszténydemokrácia elvei közé, majd az 1993 óta hatályos maastrichti szerződés óta az
Európai Unió szerveződési elve is lett. A szociális piacgazdaság modelljét tágabb
összefüggésben szemléltek. A gazdaság mint alrendszer önállóságát viszonylagosnak
gondolták, ezért az erkölcsi értékrendtől nem függetleníthető.
Az 1960-as évek közepétől, amikor Nyugat-Németországot nagykoalíció, majd pedig
szociáldemokraták kormányozták, egyre inkább eltávolodtak a szociális piacgazdaság eredeti
modelljétől, főként az ordoliberalizmus eszméitől, és egyre kiterjedtebb lett a jóléti állam.
Amikor az 1970-es évek gazdasági válsága világszerte a liberalizmus visszatérését hozta,
1982-ben Nyugat-Németországban is a CDU került kormányra a szabaddemokratákkal
koalícióban, és megkezdték a visszatérést a liberalizmus sajátos német változatához.
A történeti áttekintésből jól látható, hogy a szociális piacgazdaság több gondolatkört foglal
magában. Egyrészt egy gazdaságpolitikai modell és annak megvalósulása. Erhardnak nem
voltak elméletalkotó szándékai, egy történelmi feladatot akart pragmatikusan megoldani.
Másrészt a szociális piacgazdaság fontos szellemi forrása az ordoliberalizmus, amelynek
keretében Eucken mind a módszertanban, mind a gazdasági rendszerek tipizálásakor elméleti
igénnyel lépett fel. A közgazdasági eszmerendszer mögött álló társadalom- és emberkép jól
megkülönböztethető az angolszász főáramtól, de a fentiekben bemutatott svéd jóléti állam
modelljétől is.
A gazdaságpolitikai modellt a sikerei hitelesítették, hatást gyakorolt más nyugati-európai
ország intézményi berendezkedésére is. Ennek a folyamatnak mintegy betetőződéseként az
Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke kimondja: „Az Unió Európa fenntartható
fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen,
árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást
célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul…” Ezzel a kifejezés tartalma kiszélesedett, és
felöleli mindazon intézményi megoldásokat, amelyekben a piaci verseny mellett helyet kap az
állam (a világ más régióihoz képest) kiterjedt szociális felelősségvállalása, a munkaadók és
munkavállalók közötti szociális dialógus és partnerség. Ma már inkább többes számban
beszélhetünk az európai szociális piacgazdaság modelljeiről.--------------------------------

13. A közgazdasági elmélet Keynes után

Keynes 1946-ban bekövetkezett halála egy új világgazdasági korszak kezdetére esett, amely a
második világháború utáni hatalmas gazdasági fejlődés nyitánya volt és az 1970-es évek
elejéig tarott. Erre az időszakra Keynes gondolatrendszerének hatása nyomta rá a bélyegét. A
meghatározó felfogás az lett, ami felé Hicks (az életútjának a bemutatását ls. 8.7. fejezetben)
már az Általános Elmélet megjelenése utáni évben megtette az első lépést, amikor Keynes
makroökonómiáját a neoklasszikus elmélet egy speciális esetének tekintette. A második
világháború után terjedt el a keynesi és a neoklasszikus gondolatok összeillesztése
neoklasszikus szintézis néven. Keynes követőinek egy része nem fogadta el a neoklasszikus
szintézist, és önálló irányzatként jelentkeztek, amit posztkeynesizmusnak neveztek el. Erről
ad áttekintést a fejezet második része. A neoklasszikus szintézis meghatározó alakjai nemcsak
Keynes, hanem a jóléti közgazdaságtan hagyományait is folytatták. A fejezet harmadik
részében az új jóléti közgazdaságtan fejlődését kísérjük el az 1940-es évektől egészen addig,
amíg Amartya Sen 1998-ban Nobel-díjat kapott annak megújításáért.

13.1. A neoklasszikus szintézis

A neoklasszikus szintézis elnevezés Paul Samuelsontól ered, aki 1955-ben írt arról, hogy az
amerikai közgazdászok 90 százaléka már nem különbözik aszerint, hogy keynesiánus vagy
nem keynesiánus, hanem szintézist dolgoztak ki a régi közgazdaságtan és jövedelem
meghatározódásának értékes elemeiből, amely szintézis neoklasszikus közgazdaságtannak
nevezhető.
A neoklasszikus szintézis tartalmi fejlődése 1937-ben John R. Hicks (1904-1989) Mr. Keynes
és a „klasszikusok” (Mr. Keynes and the „Classics”; A Suggested Interpretation) című
cikkével indult útjára. Marshall és Pigou munkásságára építve három egyenletbe foglalta
össze az általa klasszikusnak nevezett (a mai terminológiával neoklasszikus) közgazdaságtan
makroökonómiai összefüggésekről szóló állításait. A pénzmennyiség (M) és a jövedelem (I)
kapcsolatát a cambridge-i mennyiségi egyenlettel írta fel. A beruházásokat (Ix) egyrészt mint a
tőke (C) iránti keresletet a kamatláb (i) függvényeként határozta meg, másrészt kifejezte a
beruházások és a megtakarítások (S) azonosságát, utóbbit a kamatláb és a jövedelem
függvényeként határozta meg:
M = kI, Ix = C(i), Ix = S(i, I).
Hicks szerint Keynes lényeges eltérése a „klasszikusoktól” az volt, hogy a pénz iránti
keresletet a kamatlábtól tette függővé, és bevezette a likviditási preferencia gondolatát (ls.
10.1. fejezet). Noha a kamatláb hatását hangsúlyozta, de a jövedelemét sem hagyta teljesen
figyelmen kívül. Az Általános Elmélet összefüggéseit ennek megfelelően Hicks a
következőképp írta fel:
M = L(I, i), Ix = C(i), Ix = S(I).
Ugyanakkor a klasszikus elméletet azért tartotta egyoldalúnak, mert a pénzkereslet
meghatározásában csak a jövedelemre, míg Keynes csak a kamatlábra koncentrált. A két
speciális esethez képest Hicks szerint az általános elméletet úgy kell felírni, hogy a
makrogazdasági egyensúlyt, azaz az áru- és a pénzpiaci egyensúlyt a jövedelem és a kamatláb
függvényében szimultán lehet meghatározni:
M = L(I, i), Ix = C(I, i), Ix = S(I, i).
Az egyensúlyi állapotban megegyezik a „beruházási kamatláb” és a pénzpiaci „monetáris
kamatláb”. Az összefüggéseket a mai tankönyvekből jól ismert IS-LM görbék elődjében
ábrázolta (13.1. baloldali ábra). ------------------ábra--------------------

Hicks szerint Keynes a pénzkeresleti függvénynek a 13.1. ábra jobboldali diagramjának

megfelelő alakot tulajdonított. Feltételezte, hogy van egy olyan minimális szint, ami alá a
kamatláb nem valószínű, hogy esne, illetve van egy olyan maximális jövedelem, ami az adott
mennyiségű pénzből finanszírozható. Az ilyen módon felfogott pénzkeresleti függvény
magyarázhatóvá tette azt a lehetőséget, hogy a beruházás úgyis növekedhessen, hogy azt csak
a jövedelemnövekedés kövesse a kamatláb növekedése nélkül. Ha az IS görbe azon a
szakaszon mozdul el jobbra, ahol az LL görbe majdnem vízszintes, akkor ez a helyzet áll elő.
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a gazdaság a jövedelem kibocsátás alacsony szintjéről mozdult
el. A szaggatott vonal azt jelenti, hogy a pénzmennyiség nőtt meg. Ha az IS görbe ezen a
szakaszon metszi az LL görbét, akkor a pénzmennyiség növekedése jövedelemnövekedéssel
jár. Hicks következtetése, hogy Keynes jogosulatlanul tartotta az elméletét általános
elméletnek, inkább egy speciális esetet ír le, és inkább a depresszió gazdaságtanának
nevezhető.
Hicks ezzel az értelmezéssel visszavitte Keynes elméletét a hagyományos egyensúlyi
elméletek világába, és kiiktatta annak egyik alapvető felismerését, a bizonytalanság és a
várakozások szerepét. -----------------------------

A makroökonómiai egyensúly mai tankönyvekben megjelenő ábrázolása az IS-LM modellben

Alvin H. Hansen (1887-1975) nevéhez fűződik. 1949-ben majd 1953-ban publikált
könyveiben elődeihez hasonlóan megkísérelte kibékíteni Keynest a neoklasszikusokkal és a
stockholmi iskolával. A keynesi és a neoklasszikus elmélet kombinálásával határozta meg az
IS görbét a jövedelem és kamatláb függvényében. A pénzkeresleti és –kínálati görbék
egyensúlyi pontjait ő is a jövedelem és kamatláb függvényében fejezte ki, amely görbét LMnek nevezett el.
Hansen IS-LM diagramja, illetve a hozzákapcsolódó magyarázat lett az 1950-
es, 1960-as évek keynesiánus makroökonómia fejlődésének, valamint oktatásának elméleti
kerete. ---------------------------------

A neoklasszikus szintézis tárgyalása során van még egy téma, amiről feltétlenül szót kell
ejtenünk, ez pedig az infláció és a munkanélküliség kapcsolata. Keynes elméletében az
infláció nem kapott jelentős szerepet, ami az akkori körülmények között érthető volt. Szerinte
az infláció csak abban az esetben válik tényleges problémává, ha a teljes foglalkoztatás
mellett túlkereslet lép fel, ami egy önerősítő inflációs folyamatot gerjeszt. A második
világháború után fellendülés idején, az 1940-es, 1950-es években azonban az infláció miatti
aggodalom már felmerült, és vitatottá vált a bérek, a munkanélküliség és az infláció
kapcsolata. Az 1940-es évek végén megindult egy nagyon visszafogott vita, de a háború és
két évtizeddel a nagy válság után nem lehetett megkérdőjelezni a teljes foglalkoztatottság
melletti elkötelezettséget. A fordulatot Paul Samuelson és Robert Solow 1960-as tanulmánya
hozta, amelyben az infláció ellenes politika elemzési aspektusait vizsgálták (Analytical
Aspects of Anti-Inflation Policy). Ebben először áttekintették az infláció rendelkezésre álló
magyarázatait, azaz a mennyiségi pénzelméletet, a keynesi kereslet húzta inflációt és a költség
tolta inflációt. Azt állapították meg, hogy az elméletekben nem találtak empirikusan igazolt
megoldást, ami támpontot adna az árszínvonal stabilizálásához. Albin Phillips két évvel
korábbi tanulmányát vették elő, amely a pénzbérek változása és a munkanélküliség közötti
kapcsolatot vizsgálta az Egyesült Királyságban 1861 és 1957 között (The Relation Between
Unemployment and the Rate of Change of Money Wage Rates in the United Kingdom, 1861-
1957). Phillips kiindulópontja az volt, hogyha az árupiacon a kereslet nagy a kínálathoz
képest, áremelkedésre számítunk. Ezért feltételezte, hogy egy termelési tényező esetén is
hasonló kapcsolat működik, és alacsony munkanélküliség (tehát nagy munkakereslet) mellett
nagyobb a pénzbérek növekedése. Az évszázadnyi időszakot három szakaszra bontva
elemezte, és arra jutott, hogy a pénzbérek növekedése valóban a munkanélküliségi ráta
csökkenő függvénye (az 1861-1913 közötti időszakról ls. 13.2. ábrát). Szerinte 5 %-os
munkanélküliség biztosíthatja a nominális bérszínvonal stabilitását, illetve a bérszínvonal
megtartható a 2 %-os termelékenységi növekedésnek megfelelő szinten 2,5 %-os
munkanélküliség mellett. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezek a következtetések még
további részletes vizsgálatra szorulnak, hogy megerősítést nyerhessenek -----------ábra---------

Samuelson és Solow hasonló kapcsolatot keresett az USA-ban az 1900-1958 közötti

időszakra, de kevéssé találtak szignifikáns összefüggést a munkanélküliségi ráta és a
pénzbérek változása között. Ezért átalakították a Phillips-görbét úgy, hogy a pénzbérek
változását kicserélték az inflációs rátára, és a diagram azt mutatja meg, hogy árszínvonal
változás különböző szintjei mekkora munkanélküliségi ráták mellett állnak fenn. Két sejtést
fogalmaztak meg: ha a munkabérek növekedése nem haladja meg a termelékenység
növekedését, ami a huszadik századi, illetve háború utáni amerikai tapasztalatok szerint 2,5
%, akkor 5-6 %-os munkanélküliség lehet az árstabilitás ára. Ha nem akarnak 3 %-nál
magasabb munkanélküliségi rátát, akkor az inflációs ráta elérheti 4-5 %-os szintet (13.3.
ábra). Ezt azt jelentette, hogy a munkanélküliség és az infláció között cserehatás (trade-off)
érvényesül, és a gazdaságpolitikának választania kell közöttük, tehát pl. a munkanélküliség
ráta csökkentéséért növekvő inflációval kell fizetnie.
A módosított Phillips-görbe beleillett az IS-LM modellbe, és egy a keynesi rendszerből
hiányzó összefüggést pótolt, az árszínvonal magyarázatát. Beépült az 1960-as évek
neoklasszikus szintézisének eszköztárába, majd a monetarizmus folytatott viták tárgya lett,
amire még visszatérünk. --------------ábra-------------

13.2. A posztkeynesiánusok
------------------------------

13.3. Új jóléti közgazdaságtan

A neoklasszikus közgazdaságtan kezdetben az utilitarizmusra épült, amely feltételezta a
hasznosság mérhetőségét és a személyek közötti összehasonlíthatóságot. A
haszonmaximalizálás mint erkölcsileg kívánatos társadalmi cél nemcsak az elmélet alapjaihoz
tartozott, hanem társadalmi reformterveket, azok értékelését is tudományosan kielégítő
keretbe helyezte. Miután a hasznosság mérhetőségét és a személyek közötti összehasonlóságát
nem sikerült megoldani, az 1930-as években kibontakozó logikai pozitivizmus (ls. 8.7.
fejezet) befolyása, és a pozitivista szemlélet erőteljes megjelenése a közgazdasági főáram
módszertanában (ls. Lionel Robbins, 8.7. fejezet, Milton Friedman, 14. fejezet) kihúzta a talajt
a tudományos alapon meghozott szakpolitikai döntések alól. Ez a kihívás felértékelte Pareto
eljárását, amellyel ki lehetett iktatni a hasznosság mérhetőségét és a személyek közötti
összhasonlíthatóságot. Úgy tűnt, hogy a Pareto optimum lehetővé tette a pozitivista kifogások
elhárítását (nevezetesen, hogy tudományos értékelésbe nem lehet belevonni értékítéletet), de
nem adott támpontot a Pareto optimális helyzetek közötti rangsoroláshoz. -------------------------

A jóléti közgazdaságtan alkalmazhatóságához kifejlesztett, az előbbiekben bemutatott tesztek,

társadalmi jóléti függvények minden igyekezet ellenére nem tudták elhárítani azt a kritikát,
hogy formális megoldást nyújtanak, de valóságos társadalmi döntések szempontjából kevés
gyakorlati jelentőségük van. Azonban az igazi kihívást a paretói alapokon nyugvó jóléti
közgazdaságtan számára Arrow (ls. 11.2. fejezet) 1950-es tanulmánya hozta el. A racionális
döntéshozatal igénye már a felvilágosodással felmerült. Francia matematikusok (egyikük
Condorcet márki, ls. 6.5. fejezet) a 18. század végén szembesültek azzal, hogy demokratikus
szavazásokkal nehéz racionális és stabil kereteket teremteni a társadalmi döntésekhez.
Észrevették pl., hogy a szavazás inkonzisztens lehet, ha a többség három jelölt közül A-t
előnyben részesíti B-vel szemben, B-t C-vel szemben, C-t A-val szemben, ezt az esetet
nevezik Condorcet-paradoxonnak. -------------------------------------
Sen már egyetemista korában megismerte Arrow könyvét a társadalmi választásokról, és arra
vágyott, hogy sikerüljön meghaladnia Arrow pesszimista lehetetlenségi tételét. A másik
inspiráló forrás John Rawls (ls. 8.1. fejezet) társadalmi igazságosságról szóló elmélete volt,
amit Sen tovább akart fejeszteni. Mindkettőjükkel dolgozott, sőt a Harvard Egyetemen
hármasban tartottak egy kurzust a társadalmi igazságosságról, ami segítette Közösségi döntés
és társadalmi jólét (Collective Choice and Social Welfare, 1970) című könyvének befejezését.
Sen elfogadhtatlannak tartotta, hogy az utilitarizmus a társadalmi összhasznosságot úgy akarja
maximalizálni, hogy az elosztási kérdésekkel szemben semleges. Ha viszont ésszerűen
akarunk megítélni társadalmi jóléti választásokat, akkor nem kerülhetjük el a személyek
közötti összehasonlítást. Sen szerint utóbbi elutasítása részben abból fakad, hogy a pozitivista
kritika a hasznosságok összehasonlítását úgy magyarázta, mint lelki állapotok
összehasonlítását. Ez azonban nem fejezi ki az olyan egyének helyzetét, akiket megfosztottak
az alapvető létfeltételektől, de akik hozzáigazították az elvárásaikat a helyzetükhöz. Az
Arrow-féle választási szabályokkal sokféle társadalmi kérdést meg lehet oldani (pl. politikai
választásokat, népszavazást), de másokat, pl. társadalmi jóléti döntéseket nem. Sen rámutatott,
hogy a személyek közötti összhasonlítás nem egy „mindent vagy semmit” probléma. Az olyan
egyértelmű állítást ugyan ritkán lehet tenni, mint azt, hogy Róma felgyújtásából Nérónak
kevesebb haszonossági nyeresége származott, mint amennyi a rómaiak vesztesége volt. A
társadalmi döntésekhez azonban gyakran elég a részleges összehasonlíthatóság korlátozott
szintje, amit Sen matematikailag is leírt. A megoldást abban látta, hogy a döntés információs
bázisának kiterjesztésével, hasznossági és nem hasznossági információkkal ragadjanak meg
olyan elosztási problémákat, mint a szegénység, egyelőtlenség és természeti környezet
állapotának az értékelése. Sen koncepciója jelentősége hozzájárult, hogy az ENSZ Fejlesztési
Programja keretében rendszeresen kiadott Jelentés az emberi fejlődésről (Human
Development Report) szélesebb információs bázison figyeli meg az életkörülmények
jellemzőit.
A társadalmi döntésekhez, az egyéni előnyök feltárásához szorosan kapcsolódik a Sen által
bevezetett lehetőségek-képességek (capabilities) fogalma. Ez az arisztotelészi filozófiában
gyökerező, magyarra pontosan nem lefordítható kifejezés alatt Sen azt értette, hogy az egyén
rendelkezik-e azokkal a fizikai és szellemi jellemzőkkel, valamint társadalmi lehetőségekkel
és befolyással, hogy szabadon, választott értékei szerint rendezze el az életét. A szegénység
nem egyszerűen a jövedelem hiánya, hanem a lehetőségek-képességek hiánya, az attól való
megfosztottság, hogy valaki minimálisan elfogadható életet éljen.
Sen szabadságfelfogása szervesen hozzátartozik a társadalmi döntéselméletéhez. Híressé vált
liberális paradoxona megmutatta, hogy a szabadságjogok elléntétbe kerülhetnek az utilitarista
Pareto-optimum alkalmazásával. Ő maga az egyéni szabadságot központi értéknek tekintette,
és a politikai filozófiából átvette a negatív, azaz a korlátozásoktól mentes és a pozitív,
valamire való szabadsággal. A hagyományos libertariánus felfogás középpontjában a negatív
szabadság áll (ilyenek a politikai szabadságjogok). Más gondolkodók – Arisztotelésztől
Gandhiig – figyelmet szenteltek a pozitív szabadságnak is, és Sen számára is elengedhetetlen
feltétel a lehetőségek-képességek kibontakozásához. Az egyéni szabadság egyúttal társadalmi
elkötelezettség is.
Végezetül meg kell emlékeznünk Sen 1987-ben megjelent, nagy hatású, az etika és a
közgazdaságtan kapcsolatáról szóló könyvéről (On Ethics and Economics), amelyben
kimutatja a közgazdaságtan kettős eredetét. Az egyik megközelítés a társadalometikai, a
másik a társadalommérnöki. Mindkettőre találunk példát már az i.e. 4. századból. Az etikai
megközelítésre Arisztotelésznél, akinél a fő kérdés, hogy a gazdasági tevékenység hogyan
segíti az ember jólétét, boldogságát. A mérnöki megközelítésre Sen egy indiai szerzőt,
Kautilyát mutat be, aki azzal foglalkozik, hogy az adott célokat hogyan lehet a
leghatékonyabban elérni. A közgazdaságtudományban az idők folyamán háttérbe szorult az
etikai megközelítés, és a modern közgazdaságtudományban a mérnöki vált uralkodóva, és a
jólétet utilitarista módon szemlélik. Sen ezt a folyamatot kritizálta és – Rawlshoz hasonlóan -
nem fogadta el az utilitarizmusnak a szemléletét, amely semminek nem tulajdonít önértéket, a
szabadságnak sem.-------------------------------------

14. Visszatérés a neoklasszikus gyökerekhez

A második világháború utáni negyedszázadot dinamikus gazdasági növekedés jellemzte, ami
lehetővé tette nemcsak az USA fejlődését, hanem a háború sújtotta Nyugat-Európa
felzárkózását az európai integráció kereteiben. Ez az aranykor a hatvanas évek végén már
kezdett megrendülni. A dollárt, ami a nemzetközi pénzügyi rendszer kulcsvalutáját jelentette,
meggyengítették a vietnami háború költségei és más ipari országok gyors növekedése. 1971-
ban megszűnt a dollár aranyra válthatósága, ami az 1944-ben létrejött, a rögzített
árfolyamokra épülő, stabil Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer végét jelentette.
1973-ban az olajtermelő országok kartelljének arab tagjai embargót hirdettek azok ellen az
országok ellen, amelyek Izraelt támogatták az akkor zajló arab-izraeli háborúban. A politikai
konfliktus alkalmat szolgáltatott arra, hogy az erőteljes kereslet és a csökkenő árfolyamú
dollár mellett az olajtermelő országok áremelést érjenek el. Az olajárak négyszeresére
növekedtek, és az olajárrobbanás nyomán gazdasági válság tört ki. Az egész világgazdságban
drasztikusan lelassult a növekedés, egyszerre nőtt a munkanélküliség és az infláció. A
stagnálás és az infláció együttes megjelenését Samuelsom nyomán stagflációnak nevezték. A
világgazdaságban mélyre ható strukturális változások indultak el. A fejlett országokban a
nehézipar háttérbe szorult, és kibontakozott az információs – kommunikációs forradalom.
Ebben a közegben a keynesiánus ihletésű, költségvetéspolitikai eszközökön alapluló
stabilizációs politika nem volt működőképes. Világszerte neoliberális fodulat zajlott a
gazdaságpolitikában és közgazdasági elméletekben, ami a neoklasszikus gyökerekhez való
visszatérést is jelentette.
Ennek a visszatérésnek a zászlós hajója kétségtelenül a Chicagói Egyetem közgazdasági
tanszéke, a chicagói iskola volt. Először az itt megszülető monetarizmussal ismerkedünk meg,
majd a közgazdasági megközelítés kiterjesztéséből születő közösségi döntések elméletével,
amelynek a létrejötte már nem olyan kizárólagosan kötődik Chicagóhoz, mint Friedman révén
a monetarizmusé. A 14.2. fejezetben az újklasszikus makroökonómiát, azt követően az
újkeynesiánus válaszokat tárgyaljuk. Ahogy közeledünk a jelen korhoz, az irányzatok közötti
elhatárolások egyre bizonytalanabbak. Mai szemmel nézve, indokoltnak tűnik a
monetarizmushoz képest attól elkülönülten kezelni az újklasszikus makroökonómiát, noha
korábban a monetarizmus radikális szárnyának tekintették. Minden elmélettörténet könyvben
el kell dönteni, hogy meddig követjük a gondolkodás folyamatát. Tanulságos látni, hogy a
régebben megírt könyvekben a záró fejezeteket 10-15 év alatt mennyire felülírja a tudomány
fejlődése, mennyire áttevődnek a hangsúlyok. Ebből okulva a közgazdasági gondolkodás
főáramát végigkísérő utolsó fejezetünkben csak azokkal a meghatározó szerzőkkel
foglalkozunk, akiknek a munkássága alapján már elég bizonyosan állíthatjuk, hogy hosszabb
távon helyük marad az elméleti közgazdászok panteonjában.

14.1 A chicagói iskola: a monetarizmus és a közösségi döntések

Az 1970-es években teret nyerő neoliberális gondolkodás nem előzmények nélkül került
előtérbe. Az egyik meghatározó szellemi központja a Chicagói Egyetem volt, amely már az
1920-as évektől egyedi szellemi műhelyt, iskolát teremtett az USA közgazdasági képzései
között. Azt, hogy a Chicagói Egyetem az 1970-es évek óta milyen súllyal van jelen a
közgazdasági gondolkodásban, jól jellemzi, hogy az egyetem 30 olyan egykori diákját vagy/és
oktatóját tartja számon, akik 1970 és 2018 között Nobel-emlékdíjban részesültek.25 Ennek
jelentőségéhez érdemes felidéznünk, hogy 2018-ig összesen 81 személyt díjaztak. A
Chicagóhoz köthető Nobel-díjasok közül persze csak egy részük tartozik a chicagói
közgazdasági iskolához. A Chicagói Egyetem hírnevét a közgazdasági tanszéke, üzleti kara és
a jogi kara együttesen alapozta meg. Utóbbiban dolgozott az új intézményi közgazdaságtant
elindító Ronald Coase, illetve a jog és a közgazdaság határterületi kutatásai váltak
nevezetessé. Az új intézményi közgazdaságtannal a következő fejezetben foglalkozunk. -------------

A chicagói iskola új korszaka két hajdani chicagói diákhoz fűződik, akik professzorként tértek
vissza alma materükbe, Milton Friedman 1946-ban, George Stigler 1958-ban, és az iskola az
1960-as évek végére vált érett tudományos műhellyé. A chicagói iskola képviselői a megelőző
évtizedekben is a szabad piac pártján voltak, de az új generáció hite olyan rendíthetetlen volt a
szabad piac erőforrásallokációjának a hatékonyságában, ami a régi generációra nem volt
jellemző. Ebből az alapállásból természetszerűleg következett a Keynes nézeteit övező
elutasítás. Új vonás volt az empirikus vizsgálatok fontosságának a hangsúlyozása.
A továbbiakban Milton Friedman munkásságával foglalkozunk részletesebben, aki egy új
irányzat, a monetarizmus26 központi alakja lett. Friedman Keynes mellett a 20. század
legnagyobb hatású közgazdásza volt abban az értelemben, hogy tudományos munkásságuk
erőteljesen befolyásolta koruk gazdaságpolitikáját. Noha Friedman egyetemi professzori
munkája mellett nem töltött be magas közigazgatási pozíciókat, mint Keynes, azonban ő is
aktív közéleti szerepet játszott, ami nélkül az általa képviselt monetarizmus nem formálta
volna az USA Központi Bankjának és a Bank of Englandnek a monetáris politikáját.
Közgazdasági nézeteit a sajtón, tévéműsorokon és népszerűsítő könyveken keresztül
igyekezett a széles közönséghez is eljuttatni. Igazán tartós szellemi hatást az az iskolateremtő
tevékenység hozott, amit a Chicagói Egyetemen végzett. A monetarizmus az 1970-es éveket
uralta, és szinte azonosították a chicagói iskolával. Emellett azonban nem hagyhatjuk
figyelmen kívül az iskola hozzájárulását a mikroökonómia fejlődéséhez, ami elvezetett a
közösségi döntések elméletéig. -----------------------------------

Friedman érdeklődése a pénzügyek iránt még a második világháború idejéből ered, amikor az
inflációval kellett szembenézni, és a Pénzügyminisztériumban dolgozott. 1951-ben egy
pénzelméleti egyetemi műhelyt szervezett Chicagóban, ettől kezdve a monetáris kérdések
végigkísérték az életét. Akkoriban nem tűnt ígéretes vállalkozásnak a mennyiségi
pénzelmélettel foglalkozni. Az 1940-es, 50-es években keynesi forradalom hatására a
pénzelmélet és a monetáris politika iránti érdeklődés háttérbe szorult. Keynes elméletében a
pénzkeresleti függvényének létezik olyan alakja, amikor a likviditási igény szinte abszolút és
a pénz forgási sebessége instabil. Nagymértékű munkanélküliség mellett valószínűleg
bekövetkezik ez a helyzet. Ekkor a megnövekedett pénzmennyiség spekulációs tartalékként
csapódik ki, és lelassul a pénz forgási sebessége. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a
pénz mennyiségének és ezzel a monetáris politikának nincs nagy jelentősége.
Friedman ezzel szemben a pénzkeresletet stabilnak tekintette. Szerinte a pénz iránti kereslet
függ az összvagyontól, ami egyfajta költségvetési korlát, a pénz hozamától (ami az azonnali
elkölthetőségét jelenti), valamint a többi aktíva árától és hozamától. A vagyon öt formáját
különböztette meg: a pénzt, a kötvényt, a részvényt, a dologi javakat és humán tőkét. Amikor
a gazdasági szereplők a vagyontartás formájáról döntenek, akkor optimalizálják a vagyonuk
portfolióját. Az optimumot az jelenti, ha a különböző aktívák határhozadéka egyenlő. A
portfolió kiigazítása egy transzmissziós mechanizmust teremt a pénzmennyiség és az
árszínvonal között. Ha megnő a pénzállomány, és ezzel a határhozadéka csökken, akkor a
gazdasági szereplők a pénzük egy részét más aktívákba fektetik. Ezek iránti kereslet megnő,
ami az árszínvonal emelkedését vonja maga után. Az árszínvonal általános emelkedése
lecsökkenti a nominális pénzállomány reálértékét arra a szintre, ami megegyezik a gazdasági
szereplők reál pénzkeresletével. Tehát reálértékben nem történik változás, csak a nominális
pénzmennyiség nőtt meg és ezzel arányosan az árszínvonal.
Friedman elméletében a sarokpont a pénzkínálat, ami közvetlenül hatást gyakorol a
nomináljövedelemre, és a pénzkínálat elemzésével a monetáris politika jelentőségét is
felértékelte. „Miltonnak mindenről a pénzkínálat jut eszébe. Nos, nekem mindenről a szex jut
eszembe, de erről nem beszélek a tanulmányomban – írta Robert Solow” (idézi Krugman
2007, 83. o.). Friedman nem fogadta el Keynes elméletét, amely azzal számolt, hogy nominál
jövedelem változása a reálmennyiség változásában oldódik fel27. Ugyanakkor az egyszerű
mennyiségi pénzelméletet is elutasította, amely a reáljövedelmet külső adottságként kezeli.
Egy harmadik megoldást ajánlott. Hosszú távon semlegesnek tarotta a pénzt, tehát a nominál
jövedelem változását elnyeli az árváltozás. Azonban foglalkozott a rövid távú
alkalmazkodással mint dinamikus folyamattal, amiben megjelennek a gazdasági szereplők
várakozásai, és ami reálgazdasági hatással is járhat.
A pénzkínálat változásának rövid és hosszú távú hatásait, illetve az alkalmazkodási
folyamatot jól tanulmányozhatjuk a Phillips-görbe monetarista értelmezésében. Friedman
1967-ben az Amerikai Közgazdasági Társaság elnökeként tartott székfoglaló előadásában28
felvetette, hogy az infláció és a munkanélküliség között csak rövid távon lehet választani,
majd a Nobel-díj átvételekor elmondott 1976-os előadásában részletesebben fejtette ki ezt a
témát. Helytelennek tartotta, hogy Phillips nem tett különbséget a nominál és reálbérek között,
holott a gazdasági szereplők várakozásaira a reálbérek hatnak. Friedman elméletében a
várakozásoknak kulcsszerepe van. Az 1950-es évek végén megszületett adaptív várakozás
fogalmát használta.29 Eszerint az adaptív várakozások a változók múltbeli mozgásából
származnak, azonban a gazdasági szereplők tanulnak a múltbeli tévedésekből, és ezzel
korrigálják a jelenre vonatkozó várakozásaikat. Ahhoz hasonlóan, ahogy Wicksell
megkülönböztette a természetes és piaci kamatlábat, Friedman bevezette a természetes és a
piaci mukanélküliségi rátát. A természetes ráta az a szint, amely összhangban van a reálbérek
struktúrájából adódó egyensúlyi helyzettel, azaz nem monetáris, hanem reáltényezők
határozzák meg. Ezt úgyis kifejezte, hogy a természetes ráta a walrasi általános egyensúly
egyenletrendszere által meghatározott szint, feltéve, hogy az egyenletek tartalmazzák a piacok
strukturális jellegzetességeit, a munkapiaci információszerzés és mobilitás költségeit. ---------------

Friedman nem javasolta, hogy a monetáris politika próbálja kihasználni a rövid távú
hatásokat. A munkanélküliség, sem a kamatláb természetes rátáját nem ismerjük előre, mivel
sok tényező befolyásolja azokat, ezért még azt sem lehet megtenni, hogy beállítsák a piaci
rátákat erre a szintre. Általánosságban is sok késlekedés fordulhat elő a monetáris politika
alkalmazásakor, ami információs torzulásokat okoz. Ehelyett stabil monetáris feltételrendszert
kell kialakítani nyilvánosan bejelentett állandó ütemű monetáris növekedéssel, kiválasztva
valamelyik pénzmennyiségi mutatót (a készpénzállomány és valamilyen típusú betétek
összegét). Ugyanakkor Friedman hangsúlyozza a monetáris politika, illetve a pénz
fontosságát. A reálnagyságokat ugyan nem tudja szabályozni, de a pénz a gazdaság olyan
átfogó gépezete, amelynek a meghibásodása esetén a gazdasági többi gépezete
működésképtelenné válik. Az 1929-33-as gazdasági válságot szerinte az elhibázott amerikai
monetáris politika miatt nem sikerült megfékezni.
A monetarizmus hatástalannak tartja a költségvetési politikát a gazdaság stabilizálásához.
Ehhez a kiszorítási hatás már előtte is ismert gondolatát vették elő. Eszerint ha az állam
kötvénykibocsátással finanszírozza a kormányzati kiadásokat, akkor ezzel a növekvő
hitelkereslet miatt felhajtja kamatlábat, és ennek révén magánkiadásokat szorít ki. A
kiszorítási hatás létéről, működési mechanizmusáról hosszas vita zajlott a monetarista és
keynesiánus beállítottságú közgazdászok között az 1970-es, 80-as években. ------------------

14.2. Újklasszikus makroökonómia

Az újklasszikus makroökonómia az 1970-es években átformálta a neoklasszikus szintézis
keretében megfogalmazott és világszerte tanított makroökonómiát. A keynesi közgazdaságtant
a monetarizmushoz hasonlóan elutasítja, és a gazdaságpolitikában még annál is
korlátozottabbnak látja az állami gazdaságpolitika mozgásterét. Döntő különbség a
monetarizmushoz képest, hogy az újklasszikus iskola gondolatrendszerének a középpontjában
a racionális várakozások fogalma áll szemben az adaptív várakozással. Az újklasszikusok
elgondolásaikat szigorúan formalizált, bonyolult matematikai modellekkel fejezik ki, míg a
monetaristák sosem használták ilyen mértékben a matematikát. Noha az újklasszikusok
úttörői közül Robert E. Lucas és Neil Wallace a Chicagói Egyetemen doktoráltak, az iskola
már nem kötődik olyan szorosan Chicagóhoz, mint a monetarizmus. A Minnesotai Egyetem,
az ott dolgozó Thomas Sargent, Neil Wallace és Edward Prescott révén legalább olyan fontos
műhellyé vált, de amint az alábbi életrajzokból látható, a Carnegie-Mellon Egyetemen is
többször összetalálkoztak az iskola kulcsszereplői.
Már az 1960-as években a keynesizmussal szembeni kritikák között felmerült, hogy a
makroökonómiája nem rendelkezik adekvát mikroökonómiai alapokkal, azaz a fogyasztást,
beruházást, a pénzkeresletet és más aggregátumokat nem magyarázzák meg olyan módon, ami
az egyéni optimalizáló viselkedésből következik. Az makroökonometriai modellek kapcsolata
a mikroökonómiával szintén nem volt tisztázott (kezdve Tinbergen (ls. 11.1. fejezet) 1930-as
évek beli statisztika modelljeivel). Ezért rendszeresen felmerült az igény a makroelmélet
mikroökonómiai megalapozására, ami összekapcsolódott az időközi döntések problémájával,
a dinamikus modellek fejlesztésével. Az időközi, a jövőre is vonatkozó döntések elemzése
magával hozza a várakozások figyelembe vételének a szükségességét.
John Muth (1930-2005), amerikai matematikai közgazdász vetette fel azt a problémát, hogy a
gazdaság ciklikusságát magyarázó elméletek megközelítése korlátozott, ha a várakozások
alakulásának a módját nem tárják fel, és enélkül a jövőbeli alakulásukra sem lehet
előrejelzéseket adni. Muth meglepőnek tartotta, hogy a racionalitás feltételezését éppen a
várakozásoknál nem vezették be, hiszen a vállalkozói viselkedés minden más
megközelítésében ezt alkalmazzák. Ezért 1961-es neveztes tanulmányában (Rational
Expectations and the Theory of Price Movements) bevezette a racionális várakozások
hipotézisét. Arra az eredményre jutott, hogy a vállalatok aggregált várakozásai megegyeznek
a gazdaságelmélet előrejelzéseivel, hiszen ha az elmélet előrejelzései jobbak lennének, mint a
vállalatokéi, akkor a „bennfentesek” profitálnának a tudásukból. Szerinte a racionalitásra
alapozott módszerekkel a szisztematikus torzításokat, hiányos vagy helytelen információkat is
lehet kezelni. Az addig alkalmazott várakozásokat (a múltbeli változók jövőre való kivetítését,
az ún. extrapolatív várakozásokat és adaptív várakozásokat) több tanulmány nem tudta
empirikusan igazolni. Muth ezekre hivatkozva állította, hogy ezeknél jobb magyarázatot lehet
adni a racionális várakozások feltételezésével. A racionális várakozások esetében a gazdasági
szereplők minden rendelkezésükre álló információt felhasználnak, ami sokkal inkább megfelel
a racionális viselkedésnek, mint az a feltételezés, hogy csak a múltbeli tapasztalataikból,
tévedéseikből tanulnak.
A racionális várakozásnak ez a hipotézise azzal várt ismertté, hogy Lucas és Sargent – akik
fiatal kutatóként, illetve doktori hallgatóként a Carnegie-Mellon Egyetem mindketten
találkoztak Muth-szal – elkezdték használni mint a makroökonómiai modellezés alapelvét. Az
úttörő szerepet Lucas játszotta. Muth megoldását Lucas a haszonmaximalizálás
feltételezéséhez hasonlította, amely nem írja le, hogy a gazdasági szereplők hogyan tanulnak,
dolgoznak fel információkat és így tovább. Ez inkább egy tulajdonság, amit a nem
meghatározott tanulási és alkalmazkodási folyamatok következményein keresztül lehet
megragadni. Lucasnál viszont már megjelent az a gondolat, hogy a racionális várakozások
egyensúlyai egy fokozatos tapasztalatszerzésre alapozott tanulás eredményei. Egy 1986-os
tanulmányában kifejtette, hogy a racionális várakozások és az adaptív viselkedés feltételezése
nem állnak egymással ellentétben, inkább kiegészítik egymást. Elismerte, hogy a
közgazdaságtan felületesen szemléli az egyéni és társadalmi viselkedést (példaként említette,
hogy egy inflációs rátákat összehasonlító diagramon egy-egy országot megtestesítő pont
mögött kultúrák, politikai rendszerek sokfélesége, egyedi személyiségek milliói állnak).
Szerinte azonban ez a felületesség adja a közgazdaságtan erejét, mert anélkül képes előre
jelezni az emberek viselkedését, hogy ismerné az összetételüket és az életüket. Thomas J.
Sargent és Neil Wallace arra mutattak rá, hogy a racionális várakozások elmélete nem zárja
ki, hogy ne fordulna elő irracionális és neurotikus viselkedés, de rendszerszinten feltételezi az
önérdekkövető magatartást. -------------------------------------

Lucas a Hume óta ismert pénzelméleti állításból indult ki, amely szerint a pénzmennyiség
változásának hosszú távon nincs reálgazdasági hatása, azaz semleges, viszont átmenetileg,
rövid távon lehet reálgazdasági hatása. Szerinte Hume érvelése a hosszú távú hatásról
elméletileg szigorúan megalapozott volt, a rövid távról szóló azonban sokkal bizonytalanabb
lábakon állt, és nem volt világos, hogy a két hatás hogyan egyeztethető össze. Miután a
későbbiekben a statikus egyensúlyi elméletek fejlődtek, és az időbeli döntéseket formalizáló
dinamikus modellek hiányoztak, a hume-i kettős hatás modellezésében nem jutott sokkal
előbbre a közgazdaságtudomány. Lucas – amint erről a Nobel-díj átvételekor tartott
elődásában beszámolt - ennek a hiánynak a pótlását tűzte ki célul.
Lucas egy Samuelson által kidolgozott modellt használt fel, az ún. együttélő nemzedékekét
(overlapping generations), mert ezt tartotta alkalmasnak monetáris kérdések, konkréten a
nominális árváltozások rátája és a reálkibocsátás szintjánek változása között fennálló
szisztematikus kapcsolat tanulmányozására. Ezt a kapcsolatot a Phillips-görbe egyik
változatának tekintette. A pénz semlegességéről szóló 1972-es cikkében vezette be először a
racionális várakozásokat, és már kizárta a pénzillúziót. Lucas úgy értelmezte a saját művét,
hogy Friedman 1967-es, fentebb tárgyalt elnöki beszédében felvetett gondolatokat (a
pénzkínálat változásának rövid és hosszú távú hatásait) fogalmazta meg szigorú matematikai
keretben. Ehhez felhasználta Phelps (ls. 14.3. fejezet) modelljét, amelyben a tökéletlen
informáltságot azzal érzékeltette, hogy a gazdaságot egy szigetcsoportként ábrázolta, amelyek
között az információáramlásnak költségei vannak. Lucas modelljében két egymástól fizikailag
elzárt sziget szerepel. Mindkét szigeten két generáció él, az idősek és a fiatalok, és mindenki
két periódusban él, most és a következőben. A fiatalok termelnek és fogyasztanak, termelésük
egy részét eladják, az idősek csak vásárolnak fogyasztanak, tartalék sem jószágban, sem
pénzben nincs, és örökölni sem lehet. A fiatalok minden periódusban véletlenszerűen
oszlanak el a két szigeten, az idősek viszont úgy, hogy a pénzkínálat a két szigeten
megegyezzen. Miután a személyek allokációja a szigetekhez megtörtént, a két sziget között
egy perióduson belül nincs csere, nincs kommunikáció. A két sziget gazdasági struktúrája
egyforma, nincsenek termelékenységi különbségek. Egy szigeten belül a csere aukciók révén
zajlik egyensúlyi árakon. A szigetek felett egy kormány van, amelynek egyetlen feladata a
pénzkibocsátás, amit az idősek kapnak meg transzferek útján. A pénzmennyiséget csak az
idősek pénzkészletének egyénenkénti, arányos növelésével bővítheti. A gazdaságban kétféle
sokk következhet be. Egyrészt a kormány okozhat monetáris sokkot a pénzmennyiség
változtatásával. Másrészt a fiatalok véletlenszerű eloszlásának változása válthat ki reálsokkot,
a termelők számának megváltozása a termelés megváltozását vonja maga után, de erről a
szigetek közötti kommunikáció hiányában nincs információ. Ha nem lenne
információsúrlódás, akkor a pénzmennyiség növekedése csak az árszínvonalat tudná növelni.
Azonban a fiatalok azt sem tudják, hogy a kormányzati transzfer után az időseknél mekkora
pénzmennyiség van, ezért árváltozás esetén nem tudják eldönteni, hogy reál vagy monetáris
sokk okozta-e (a termékük iránti kereslet változott meg vagy a pénzmennyiség). Emiatt a
pénzmennyiség változása átmenetileg vezethet a kibocsátás ugyanolyan irányú változásához.
Lucas később több cikkében továbbfejlesztette a szigetmodelljét és foglalkozott az üzleti
ciklusokkal. 1977-es tanulmányában (Az üzleti ciklusok megértések – Understanding Busines
Cycles) összefoglalta cikluselméleti állításait. Szerinte az ízlések és a technológia változása
folyamatosan változó relatív árakat okoz, és az árak és a mennyiségek (a kibocsátás)
folyamatosan együtt mozognak, ha a piaci szereplők önérdekük szerint cselekszenek és
hatékonyan használják fel a nem tökéletes információkat. Ehhez adódik a monetáris
aggregátumok nem szisztematikus mozgása, ami egy járulékos „zajt” ad hozzá az egyes árak
mozgásához. Kitartott amellett, hogy hosszú távon az általános ármozgások, azaz az
árszínvonal a pénzmennyiségtől függ. A ciklikus ingadozások monetáris természetűek, és a
súrlódási mechanizmus mögött egy jelkinyerési probléma áll. A nem tökéletes információk
miatt a gazdasági szereplők csak a saját piacukon tudják megfigyelni az árakat, és ezt
összevetni az aggregált árszínvonalra vonatkozó várakozásaikkal, és erre alapozni a
döntéseiket. Ugyanakkor Lucas elismerte, hogy keveset tudunk arról, hogy a monetáris
hatások miért jelentkeznek hosszú és változó késleltetéssel, valamint hogy az üzleti ciklus
elmélet empirikusan tesztelhető, szigorú egyensúlyi modellje még nem áll rendelkezésre. A
Nobel-díj átvételekor 1995-ben még tovább ment. Felidézte, az 1970-es években a saját és
mások kutatásának fontos eredménye volt, hogy különbséget tettek a pénzmennyiség
változásának várt, anitcipált és nem várt, nem anticipált esete között. Ezek a kutatások
egyetértettek abban, hogy reálgazdasági hatás csak a nem anticipált esetben áll fenn. Azonban
egyik monetáris alapú üzleti ciklus modell sem bizonyult kielégítőnek, és az 1980-as években
ezért fordultak a ciklusok reálgazdasági magyarázata felé. -----------------------

Lucas munkásságából még egy mozzanatot kell feltétetlenül megemlítenünk, az ún. Lucaskritikát. Az
Ökonometriai politikaértékelés: egy kritika (Econometric Policy Evaluation: A
Critique) című 1976-os tanulmányában a gazdaságpolitikai hatások 1970-es években
alkalmazott ökonometriai előrejelzéseit bírálta. A gazdaságpolitika elterjedt elmélete szerint a
gazdasági folyamatokat úgy kell értékelni, hogy a makroökonómia modell paramétereit
rögzítettnek tekintik, és ehhez képest jelzik előre a gazdaságpolitika várható hatását. Lucas
rámutatott arra, hogy az előrejelzések gyakorlatában van törekvés arra, hogy múltbeli
tapasztalatok alapján a modellek egyenleteit finomítsák, ami a rövid távú előrejelzéseket
sikeresebbé teszi. Azonban ez elméletileg nem kielégítő megoldás, mert tudományos igényű
kvanitatív politikaértékeléshez össze kell tudni hasonlítani az alternatív politikai szabályok
következményeit. Ez csak akkor lehetséges, ha a gazdasági szereplők racionális várakozását
feltételezve figyelembe vesszük, hogy a gazdaságpolitikai intézkedések várható hatásával
számolnak, és ez alapján megváltoztatják a viselkedésüket. Lucas szavaival:…ha az
ökonometriai modell struktúrája a gazdasági szereplõk optimális magatartási szabályaiból
épül fel, és ezek az optimális döntések a döntéshozók számára releváns idősorok
struktúrájának megváltozásával együtt szisztematikusan megváltoznak, akkor bármely, a
gazdaságpolitikában bekövetkező változás megváltoztatja az ökonometriai modellek
struktúráját” (Lucas, 1976, in: Lucas 1981 126. o.). Lucas az állítását a fogyasztási függvény,
az adózás és a beruházási függvény, valamint a Phelps-Friedman féle Phillips-görbe példáin
keresztül igazolta. Mindebből az következik, hogy az előrejelzés lehetősége korlátozott. Ha a
gazdaságpolitikai lépéseket nem hirdetik meg előzetesen, ezért a szereplők csak fokozatosan
ismerik fel azokat, és nem lesz szisztematikus a változás, akkor az ökonometriai modellek
nem képesek előrejelzésre. Csak akkor van remény arra, hogy a strukturális változások
előrejelezhetők, valamint megvalósítható a feltételes előrejelzés alternatív struktúrák
figyelembe vétele mellett, ha a politikai változások megismert és megértett szabályváltozások
útján követekeznek be.
A Lucas által felvetett probléma nem volt ismeretlen, ő maga is hivatkozott Knightra,
Friedmanra és Muthra mint elődeire, azonban az ő tanulmánya volt az, amely tartós hatást
gyakorolt az ökonometria fejlődésére. A gazdaságpolitikát leíró hatalmas modellek építése
helyett a kutatók érdeklődése a részkérdések és a kisebb, átláthatóbb strukturális modellek
felé fordult. A racionális várakozások és különösen az abból fakadó gazdaságpolitikai
követekeztetések elfogadtatása terén azonban Thomas Sargent és Neil Wallace hamarabb
talált visszhangra. --------------------------------

Sargent munkásságának egyik meghatározó területe annak a vizsgálata volt, hogy a racionális
várakozások bevezetésének milyen következményei vannak a gazdaságpolitika, kiváltképp a
monetáris politika eszköztárára nézve. Ezekben a tanulmányokban egyrészt Friedman
monetarizmusa, illetve Phillips-görbe értelmezése jelentette a kiindulópontot, másrészt a
racionális várakozások beépítése Lucasra és Muthra hivatkozva. Nagy hangsúlyt fektetett az
okok és a hatások empirikus vizsgálatára a makroökonómiai folyamatokban.
Nemzetközi ismertséget hozó tanulmányait több esetben Neil Wallace-szal együtt írta. 1975-
ben jelent meg „Racionális” várakozások, az optimális monetáris eszköz és az optimális
pénzkínálat szabálya ("Rational" Expectations, the Optimal Monetary Instrument, and the
Optimal Money Supply Rule), amelynek mondanivalója a gazdaságpolitika hatástalansága,
amit „tehetetlenségi tétel” néven is szoktak emlegetni. A Racionális várakozások és a
gazdaságpolitika elmélete (Rational Expectation and the Theory of Economic Policy) című
1976-os tanulmányukban a matematikai modell tartalmát verbálisan is részletesen kifejtik.
Ezekben a tanulmányokban védhetetlennek tartották Friedman monetáris politikai javaslatát,
az „x százalékos növekedési szabályt”, azaz, hogy a pénzmennyiséget állandó ütemben
bővítsék bármilyen visszacsatolás nélkül (ls. 14.1. fejezet). Azt sem látták megoldásnak, amit
többek között Samuelson javasolt, hogy „mindenre figyeljenek”, azaz, hogy minden alapvető
makromutatóra (kamatlábak, GNP, munkanélküliség), mert szerintük a monetáris politika
nemcsak hosszú távon, hanem rövid távon sem tud reálgazdasági változást elérni, a pénz tehát
mindkét időtávon semleges. Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a pénz
semlegességének az érvényesülése feltételezi, hogy a gazdasági szereplők a politikai
döntéshozók viselkedését pontosan érzékelik, és azután ez formálja a várakozásaikat. Sargent
és Wallace Lucas aggregált kínálati függvényét úgy fejlesztették tovább, hogy a termelési
függvényt kiegészítették egy nem előrejelezhető hibataggal, bevezették a véletlenszerű
hatások lehetőségét. A véletlenszerű hatások lehetősége azt jelenti, hogy helyes várakozások
esetén is érheti sokk a gazdaságot. A nem előrejelezhető hatásokra nem lehet szisztematikus
gazdaságpolitikát építeni, és a kormányzat számára nem marad tér anticiklikus
gazdaságpolitikára.
Az anticiklikus politika nemcsak a sokkok miatt nem lehetséges, hanem a gazdasági szereplők
racionális várakozásai miatt sem. A Phillips-görbe szokásos keretében kifejezve, a
szisztematikus monetáris politikai akciók hatásait már rövid távon is beépítik a
várakozásaikba, ezért nincs átváltás az infláció és a munkanélküliség között, valamint
megfigyelhető a munkanélküliség természetes rátája. Sargent és Wallace is számolt azzal a
lehetőséggel, hogy a gazdasági szereplők átmenetileg nem tudják megkülönböztetni az
árszínvonal és árarányváltozást. Ahhoz, hogy ezt a rövid távú Phillips-görbében rejlő
lehetőséget a monetáris hatóság kihasználja, a gazdasági szereplőkkel szemben „trükköt kell
alkalmaznia” (Sargent és Wallace 1976, 177-78. o.), azaz a monetáris politikai akcióinak
meglepetésszerűnek, nem anticipáltnak kell lenniük. Azonban, ha ez rendszeressé válik,
szintén beépül a várakozásokba. Sargent és Wallace azt is elismerték, hogy lehetségesek
véletlenszerű eltérések a racionális várakozásoktól, de ahhoz, hogy erre anticiklikus politikát
lehessen építeni, az eltéréseknek szisztematikusnak kellene lennie, amit a monetáris hatóság
ismer és előrelát.
Sargent és Wallace tanulmányait hamarabb fogadta be a szakmai közönség, mint Lucasét,
amiben feltehetően szerepet játszott, hogy felhasználták a kortársaknak ismerős IS-LM
függvényeket is. Sargent munkáiban kitért a fiskális politikai kérdésekre, de ebben a
témakörben Robert Barro hozzájárulása fejtett ki nagy hatást. ------------------------

Barro már az 1970-es években írt tanulmányt a kormányzati kötvényekből finanszírozott

adócsökkentések hatásáról. Az 1980-as években a téma aktualitását fokozta, hogy az USA
1982-től tartós növekedést mutatott a magas költségek deficit ellenére, ami a kiszorítási hatást
nehezen tette igazolhatóvá. Amint az előzőekben láttuk (ls. 14.1. fejezet), a monetaristák a
kiszorítási hatásra hivatkoztak, amikor az anticiklikus költségvetési politika hatástalansága
mellett érveltek. Barro azonban egészen Modigliani (ls. 13.1. fejezet) 1961-es cikkéig nyúlt
vissza. A költségvetési deficit sztenderd elméletét úgy foglalta össze, hogy aszerint a jelen
adóbevétel „elcserélése” költségvetési deficitre megnöveli az aggragált keresletet. Más
oldalról megközelítve, a magánmegtakarítási szándék kevésbé nő, mint az adócsökkentés, ami
a kamatláb növekedésével jár, hogy helyreálljon a megtakarítási és beruházási szándék
egyensúlya. A magasabb kamatláb beruházásokat szorít ki, tehát az államadósság generációk
közötti teher, ami csökkenti a jövő generációk rendelkezésre álló tőkeállományt.
Barro ezzel a sztenderd elmélettel szemben ajánlotta a ricardói alterenatívát. Annak az
értelmezése ugyan vitatott, hogy maga David Ricardo pontosan mire gondolt, de a ricardói
ekvivalencia arra utal, hogya gazdasági szereplők döntéseire nincs hatással, hogy az állam a
kiadásait a jelenleg beszedett adókból finanszírozza vagy kölcsönt vesz fel, amit a jövőbeni
adóbevételéből fizet vissza. Amint Barro is megjegyezte, a ricardói ekvivalencia kifejezést
Buchanan vezette be 1976-ban. Emögött az a meggyőződés áll, hogy nincs ingyen ebéd, azaz
az állam kiadásait előbb vagy utóbb vissza kell fizetni. A költségvetésnek van egy korlátja,
ami minden időszakban egyenlővé teszi a kiadásokat az adókkal és a nettó
kötvénykibocsátással. Az állami kiadások nagyságát adottnak tekintve a költségvetési
deficittel finanszírozott adócsökkentés a későbbiekben adóemeléshez vezet, amelynek a
jelenértéke megegyezik a kezdeti adócsökkentéssel. Ha az állam a kiadásait
kötvénykibocsátással finanszírozza, akkor a racionális háztartások számítanak arra, hogy a
kötvények adósságszolgálata miatt nőni fognak az adók. A fogyasztási kereslet úgy alakul ki,
hogy a háztartások a jövedelmük várható jelenértékéből kivonják az adók várható
jelenértékét. Ezért a deficitfinanszírozásnak nincs fogyasztási keresletet növelő hatása. Ez a
megtakarítások oldaláról közelítve azt jelenti, hogy a kormányzati megtakarítások
csökkenését, azaz a költségvetési deficitet ellensúlyozza a magán megtakarítási szándék
növekedése. Így viszont nem borul fel a szándékolt aggregált megtakarítás és a szándékolt
aggraált beruházás egyensúlya, nem nő a kamatláb, nem jön létre kiszorítási hatás. Barro
1989-es A költségvetési deficit ricardói megközelítése (The Ricardian Approach to Budget
Deficits) című tanulmánya azután több ponton közelítette a modell erősen egyszerűsítő
feltételézeseit a valósághoz, illetve reagált a szakirodalomban felmerült ellenvetésekre.
Amint láttuk, az 1970-es éveket a gazdaság rövid távú ingadozásainak magyarázatában a
Lucas-féle monetáris meglepetés elmélete határozta meg. Azonban az elméleti modell nem
volt összhangban a ciklusok reálgazdasági mutatóinak a megfigyelt adataival, ami új
magyarázatok keresésére ösztönözte a kutatókat. Az 1980-as évektől a ciklusokat
reálgazdasági tényezőkkel kezdték magyarázni, ennek a törekvésnek a legismertebb, Nobeldíjjal elismert
képviselői Prescott és Kydland. --------------------------------

14.3. Újkeynesiánus válaszok

-----------------------------------------------

15. A főáramú közgazdaságtan határvidékén

A közgazdasági gondolkodás történetének áttekintését két olyan irányzattal zárjuk, amelyek
nem vetik el a neoklasszikus közgazdaságtant mint tudományos paradigmát, hanem más
tudományterülek eredményeit felhasználva gazdagítani, kiegészíteni vagy a valósághoz
közelíteni akarják. A viselkedési közgazdaságtan elsősorban a pszichológia területéről
származó ismeretekkel épít fel új modelleket. Az új intézményi közgazdaságan újra a
neoklasszikus közgazdaságtanból kizárt témakör, az intézmények vizsgálata felé fordul, és
figyelembe veszi a többi társadalomtudományágban felhalmozódott tudást. Amint az előbbi
fejezetben, itt is addig követjük a közgazdasági gondolkodás történetét, ameddig
kikristályosodott szakmai megítélésre tudunk támaszkodni, aminek a közel múltra nézve a
leginkább mérvadó kifejeződése a Nobel-díjak adományozása. Ugyanilyen megfontolásból
nem térünk ki más, újabb ígéretes kutatási területekre (pl. neuro-közgazdaságtan, hálózati
közgazdaságtan stb.).

15.1. Viselkedési közgazdaságtan

A klasszikus politikai gazdaságtan kezdeteinél, különösen Adam Smith (ls. 6.1 és 6.2 fejezet)
és Jeremy Bentham (ls. 8.1. fejezet) jelentőséget tulajdonítottak pszichológiai tényezőknek, de
ezeket a mozzanatokat idővel kiszorította a racionális haszonmaximalizáló homo oeconomicus
feltételezése. Keynes volt az, aki ismét pszichológiai magyarázatokhoz fordult, amikor meg
akarta érteni a gazdasági ciklusok okait. Az 1950-es években az inkább társadalomtudósnak,
mint közgazdásznak nevezhető Herbert Simon kérdőjelezte meg a hagyományos
közgazdasági emberképet, és vezette be a korlátozott racionalitás fogalmát. Ez csak két
évtized múlva lett szélesebb körben ismert fogalom, és jelent meg mind a
gazdaságpszichológiában, mind az új intézményi közgazdaságtanban (ls. 15.2. fejezet). ---------------

Az 1970-es években pszichológusok értek el olyan eredményeket a döntéshozatal

vizsgálatában, amelyekkel a pszichológiában született felismeréseket beépítették a
közgazdaságtanba. A pszichológia és a közgazaságtan határterületének kutatásából kifejlődött
viselkedési közgazdaságtan önálló kutatási területe, amelynek elindítói Daniel Kahneman és
Amos Tversky voltak. -----------------------------

Kahneman és Tversky a pszichológiában szokásos módon ellenőrzött kísérleteket folytattak,

amelyben a kísérleti alanyoknak ítéletet kellett alkotniuk és döntéseket kellett hozniuk. 1974-
ben közzétett tanulmányukban (Ítéletalkotás bizonytalanság mellett: heurisztika és torzítások;
Judgment under Uncertainty: Heuristics and Biases) olyan kísérletek eredményeit mutatták
be, amelyek bizonytalanság mellett azt igazolták, hogy az ítéletalkotás nem racionális
számításon, hanem heurisztikus eljáráson alapul. A „heurisztikus” a heruréka (megtaláltam)
görög kifejezésre utal, és egy egyszerűsített, tapasztalati szabályokon alapuló megismerést
jelent. Azonban ezek a heurisztikák gyakran torzítással járnak. Három ilyen heurisztikát
mutattak be. A reprezentativitás (representativeness), amikor egy esemény valószínűségét
kell megítélni. Azonban a sztereotípiák, az időben közelebbi tapasztalatok nagyobb hatása
vagy a statisztikai minták iránti érzéketlenség eltorzítják a reprezentatási heurisztikát.
Utóbbira vegyünk egy példát Kahnemanék imént említett tanulmánya alapján (a konkrét
számok bemutatásától eltekintünk). Megkérdezték a kísérlet alanyaitól, hogy egy kisebb és
egy nagyobb kórház közül melyikben lesz több olyan nap, amelyiken a babák több mint 60%-
a fiú (miközben átlagosan 50% körül van). A többség szerint kb. egyforma, holott a kisebb
kórház kisebb mintát jelent, tehát a nagyobb a valószínűsége, hogy előfordul az átlag feletti
születési arány a fiúk javára. A hozzáférhetőségi heurisztika (availability) akkor kerül elő,
amikor egy jelenség gyakoriságát kell értékelni. Ilyenkor a rendkívüli, szokatlan vagy
személyesen tapasztalt események gyakran félrevezetik az ítéletalkotásunkat. A lehorgonyzási
és igazítási (adjustment from an anchor) heurisztikát alkalmazzuk, amikor egy számszerű
előrejelzést kell adni. Egy döntési helyzetben egy referenciaponthoz „horgonyozzuk le”
magunkat, amit nem igazítunk ki, és ez téves megítéléshez vezet. Például ha a kísérlet
szereplőinek össze kellett szorozni a számokat 1-től 8-ig jellemzően magasabb értéket adtak
meg, ha a számokat 8-tól kezdve írták fel, mintha az 1-sel kezdték.
A szerzőpár az ítéletalkotás után a döntéshozatallal foglalkozott, és ennek az eredménye lett
az 1979-ben megszületett kilátás elmélet. Ebben is kísérleti eredményekből indultak ki,
amelyek azt mutatták, hogy bizonytalan és kockázatos körülmények között az emberek nem
egyformán, hanem aszimmetrikusan reagálnak a lehetséges nyereségre és veszteségre. Ezeket
nem abszolút mértékben mérlegelik, hanem a speciális helyzetükhöz, mint referenciaponthoz
képest. Egységnyi veszteséget mintegy kétegységnyi nyereség tud ellensúlyozni. Ha
nyereséget várnak, akkor kockázat kerülők, ha veszteséget, akkor kockázat keresők. A
kilátáselmélet mondanivalóját egy matematikai modellben is felírták, és egy kilátáselméleti
értékfüggvényben ábrázolták.
Kahneman és Tversky együtt és más szerzőtársakkal még jó néhány olyan döntési helyzetet
modellezett, amelyek ellentmondtak a racionális, haszonmaximalizáló aktorok
feltételezésének. A hagyományos elméletet a főáramhoz tartozó közgazdászok azzal próbálták
védeni, hogy a kísérleti körülmények között hozott döntések nem bízonyítják, hogy
valóságos, tétre menő döntéseket hogyan hoznának. A kísérleteket ráadásul egyszer játszották
le, míg a piacon a helyzetek ismétlődése miatt lehetőség van a tanulása. Az igazi nehézséget a
hagyományos elmélet számára az jelenti, hogy a racionális döntéstől való eltérés nem
véletlenszerű, amit egy hibatényező beiktatásával ki lehetne küszöbölni a formalizált
modellekben, hanem szisztematikus, szabályszerű.
Kahneman és Tversky nem állították, hogy sosem vagyunk képesek racionális döntéshozatalra
és annak is tudatában voltak, hogy a heurisztikus eljárások is vezethetnek helyes
ítéletalkotáshoz. Kahneman Nobel-díjas előadásában a korlátozott racionalitást a
megismerési, kognitív folyamatok kettősségének bemutatásával magyarázta. Az érzékelést a
gyors, automatikus, erőfeszítést nem igénylő, intuitív ítéletalkotás követi. Ezt ellenőrizheti a
racionális érvelés, de az lassú és laza, megengedi sok intuitív vélemény, döntés érvényre
jutását. Kahneman és Tversky megmaradtak a pszichológia keretei között, kilátáselméletüket
is csak azért jelentették meg egy neves közgazdasági folyóiratban, az Econometricaban, mert
akkoriban ott közölték a legjobb döntéselméleti tanulmányokat. Munkásságukban a
közgazdaságtudomány számára rejlő lehetőségeket a hozzájuk csatlakozó közgazdászok
aknázták ki, közülük Richard Thaler 2017-ben a viselkedési közgazdaságtanhoz való
hozzájárulásáért kapott Nobel-díjat -------------------------------------

Thaler munkásságának első nagy témája az úgynevezett mentális nyilvántartás (mental

accounting) volt, amivel azt akarta bizonyítani, hogy az egyének és háztartások a pénzt az
egyes bevételi, kiadási kategóriákban egymástól elkülönülten kezelik. Például másképp
kezelik az élelmiszer- vagy rezsiköltségeket, a nyugdíjmegtakarítás „ragadósabb”, mint a
közönséges megtakarítás. Ez ellentmond a szokásos elméleteknek, mint pl. az életciklus
hipotézis, amely a vagyonelemeket helyettesíthetőnek tartja. A mentális nyilvántartás
különbségei miatt a valóságban az alternatív és a meg nem térülő költségeket sem a
tankönyveknek megfelelően kezelik --------------------------------------

Thaler számos kísérlettel bizonyította, hogy a tényleges döntéshozatalra a közgazdászok által

elhanyagolt tényezők is hatással vannak. Ilyen pl. a gazdasági szereplő az önuralma,
akaratereje (self-control), ami az időbeli döntéseket, a diszkontálást befolyásolja, és ami
megváltoztathatja a fogyasztási függvényről, az életciklus- vagy a permanensjövedelemhipotézisről alkotott
felfogásunkat. Egy másik kísérletsorozat azt mutatta meg, hogy a
döntésekben az is szerepet játszik, hogy a szereplők mit tartanak méltányosnak (fairness). Az
1980-as évek elejétől két évtizeden át foglalkozott a pénzügyi piacokon tapasztalható
viselkedéssel. Ennek kutatási területnek az az előnye is megvolt, hogy rengeteg adat állt
rendelkezésre, nem kellett a módszertanilag támadható kísérletekre támaszkodni. Például
sikerült a munkatársaival megmutatniuk, hogy az alulértékelt, olcsó értékpapírokból
bevásároló befektetők ötéves időtávon sokkal nagyobb hozamra tettek szert, mint a drága
értékpapírokba fektetők. Az értékpapír drágaságát az árfolyam/az egy részvényre jutó
nyereség arányával mérték. Hosszas vitákat gerjesztett, hogy ezeket az eredményeket hogyan
lehet megmagyarázni a szokásosan feltételezett hatékony piacok elméletének keretei között,
hiszen aszerint a hozamoknak a vizsgált időtávon ki kellett volna egyenlítődnie.
A Chicagói Egyetemen megismert jogász professzortársával Cass Robert Sunsteinnel (1954-)
a 2000-es évek elején egy olyan nyugdíjelőtakarékossági programot dolgozott ki, amely nem
a fogyasztói szuverenitás feltételezésére, hanem a gazdaságpszichológiai belátásokra épült.
Ebből nőtt ki az a közpolitikai megközelítés, amit ösztökélésnek (nudge) neveztek el, vagyis
az embereket olyan választásokra sarkallni a viselkedésgazdaságtan eszköztárának a
felhasználásával, amelyek saját megítélésük szerint is jobb helyzetbe hozzák őket. Noha a
közpolitika számára dolgozták ki, az ösztökélés mint vezetési eszközt, nemcsak kormányok
(pl. az USA-ban az Obama-, az Egyesült Királyságban Cameron-kormány), hanem vállalatok
is alkalmazzák. ----------------------------------------

15.2. Új intézményi közgazdaságtan

A régi intézményi közgazdaságtan – ahogy a 9.2. fejezetben láttuk – elveszítette a két
világháború között még jelentős befolyását az USA-ban, és a neoklasszikus közgazdaságtan
vette át az uralmat. Ezen az sem változtatott, hogy az angol Keynes átformálta a korabeli
közgazdasági gondolkodást. A második világháború után a neoklasszikus és keynesi elmélet
ötvözése a neoklasszikus szintézisben – nem kis részben Samuelson tankönyvén keresztül (ls.
13.1. fejezet) – nemcsak az USA-ban, hanem nemzetközi szinten is kiiktatta az intézmények
vizsgálatát a közgazdaságtanból.
A második világháború utáni évtizedekben a társadalomtudományok egymáshoz való
viszonyában is történtek változások, amelyek kihatottak az intézményi elemzésekre. Az 1960-
as évekig a társadalomtudományok különböző területei között – közgazdaság-tudomány,
politológia, pszichológia, szociológia, antropológia stb. – volt tapasztalatcsere, tanultak
egymástól. Először az USA közgazdasági tanszékeiről indulva több tudományterület is
eltávolodott egymástól. A közgazdaságtan matematizálódott, a pszichológia a biokémia felé
közelített. A gazdaságszociológia az 1950-es, 1960-as években szinte eltűnt. A háború utáni
„aranykorban” úgy tűnhetett, hogy a keynesi jóléti állam képes megoldani a fejlett országok
társadalmi problémáit.
Az 1970-es évek olajárrobbanásai, az utána következő gazdasági válság, strukturális
átrendeződés változást hozott a tudományos vizsgálódásban is. A neoklasszikus alapokra
épülő irányzatok, a monetarizmus és az új klasszikus makroökonómia, amikor a keynesi
gazdaságpolitika kritikáját adta, egyúttal az intézményrendszert is bírálta. A mikroökonómiai
megalapozású kínálatoldali politikák lényeges intézményi változásokat követeltek, ami annak
a burkolt elismerése volt, hogy az intézményeknek van jelentősége. Az 1970-es években
dinamikusan bővült az intézményekkel foglalkozó kutatások köre, amit a témakör egyik
meghatározó kutatója, Oliver Williamson 1975-ben új intézményi közgazdaságtannak nevezett
el. Ennek az irányzatnak a körülhatárolásánál minden eddiginél nagyobb gondban vagyunk.
Ma már az az állítás, hogy az intézmények számítanak (institutions matter) közhely számba
megy, és az intézmények kutatása egy sor kortárs irányzatban megjelent (többek között a
posztkeynesiánusoktól kezdve az evolucionistákon át a Hayek nyomán járó új osztrák
iskoláig). Ráadásul nemcsak a közgazdászok alkalmaznak interdiszciplináris megközelítést
építve a politológia, a szociológia, a jog, az antropológia, a pszichológia eredményeire, hanem
a politológusok is megjelentek ugyanezen a „terepen”. A klasszikusoknál megismert kifejezés
visszatért, a szintén intézményeket elemző politikai gazdaságtan virágzik, de ennek művelői
már többségükben politológusok.
Ahelyett azonban, hogy jobban elmélyednénk az intézményekkel foglalkozó
tudományterületek elhatárolásának bonyolult problémáiban, inkább az új intézményi
közgazdaságtannal ismerkedünk meg abban a felfogásban, amit Oliver Williamson és az
iskola egy másik meghatározó alakja, Douglass North képvisel. Általánosan elfogadottá vált
az intézményeknek az a definíciója, amit North adott: „az intézmények a játékszabályok a
társadalomban, vagy formálisabban, ember által kialakított korlátok, amelyek formálják az
emberi interakciót” (North, 1990, 3. o.), a játékosok pedig a szervezetek. Az intézmények írott
és íratlan szabályok, normák és korlátok, amelyeket az ember hozott létre, hogy csökkentse a
bizonytalanságot, és ellenőrizze a környezetét. Az új intézményi közgazdaságtanban
idesorolják azokat az írott szabályokat és megegyezéseket, amelyek a szerződéses
kapcsolatokat és a vállalatokat irányítják; az alkotmányokat, jogszabályokat, szabályokat,
amelyek a politikát, a kormányzatot, a pénzügyeket és a széles értelemben vett társadalmat
irányítják; valamint az íratlan viselkedési kódexeket, viselkedési normákat és
meggyőződéseket. Ezzel együtt jár, hogy az új intézményi közgazdaságtan a
neoklasszikusokkal szemben feladja a tökéletes informáltság és a korlátlan racionalitás
feltételezését. Williamson az új intézményi közgazdaságtant bemutató 2000-es
tanulmányában a gazdasági jelenségek értelmezése során a társadalmi elemzés négy szintjét
különböztette meg. Az első a társadalmi beágyazottság szintje, ahol az informális
intézményeket, szokásokat, normákat, hagyományokat stb. találjuk, amelyeket a
társadalomtudományok több ága kutat, de a legtöbb intézményi közgazdász adottnak tekint. A
második szint az intézményi környezettel, a formális szabályokkal foglalkozik, különösen a
tulajdonnal kapcsolatban. A harmadik szint témája a kormányzás, annak jogalkotó,
végrehajtó, közigazgatási funkciója, a tulajdonjog és a szerződések érvényesítése, valamint a
tranzakciós költségek. A negyedik szintre tartozik az erőforrás-elosztás és a foglalkoztatás, az
árak és mennyiségek vizsgálata, ami a neoklasszikus közgazdaságtan feladata.
Ezek szerint az új intézményi közgazdaságtan tárgya a második és a harmadik szinten
helyezkedik el, és kiterjed azokra a makrointézményekre, amelyek a piacokat, a vállalatokat
alakítják, az államra és a jogrendre. Egy másik területet azok a mikrointézmények alkotnak,
amelyek a vállalatokat irányítják, valamint az általuk kötött szerződések, illetve a vállalatok
és az állam kapcsolata is idetartoznak. Az új intézményi közgazdaságtanban egyre nagyobb
érdeklődés övezi az intézmények keletkezését, változását és megszűnését. Ugyanakkor
elfogadják az erőforrások szűkösségének és a versenynek a koncepcióját, de az új intézményi
közgazdaságtannak a neoklasszikusoktól különálló identitása van.
Az új intézményi közgazdaságtan úttörője Ronald Coase angol közgazdász volt, aki az 1960-
as években a Chicagói Egyetemen talált szellemi műhelyre. Coase a jogi intézmények
gazdasági döntésekre gyakorolt hatását vizsgálta már az 1930-as évektől kezdve, ami kiesett
az akkori főáram érdeklődési köréből. A Chicagói Egyetemen azonban nemcsak a
közgazdasági tanszék járt külön utakon, hanem a jogi kar is, ahol az USA-ban szokatlan
módon, közgazdaságtant is tanítottak. Itt tudott kibontakozni az a kutatási program, amelyet
az angol szakirodalomban jog és közgazdaságtan (law and economics) néven szoktak
emlegetni, és amely az új intézményi közgazdaságtan kiindulópontja lett. ----------------------

Coase érdeklődését az keltette fel még a pályája legelején, hogy nem talált elméleti
magyarázatot arra, miért szerveződnek meg az egyes iparágak eltérő módon, miért van
szükség a vállalatok megszervezésére, a menedzsmentre, a tervezett működésre, miközben
elméletileg az ármechanizmusnak mindenütt biztosítania kellene a gazdasági rendszer
koordinációját, az erőforrás allokáció egyének közötti szerződések formájában végbe
mehetne. Coase abban találta meg a probléma gyökerét, hogy a közgazdaságtan leszűkült az
árrendszer működésének vizsgálatára, és a gazdasági rendszer intézményrendszerét figyelmen
kívül hagyták, a vállalatot pedig fekete doboznak tekintették. Ebből adódott a neoklasszikus
közgazdaságtannak a hallgatólagos feltételezése, hogy az ármechanizmus működtetése nem
jár költséggel. Coase újítása ezzel szemben az volt, hogy felfigyelt a piaci ügyletekkel járó
költségekre. 1937-es A vállalat természete című tanulmányában ezt még a szabad piacon
végrehajtott tranzakció költségnek vagy egyszerűen piaci költségnek nevezte, később a piaci
tranzakció költségének, ami azután tranzakciós költség néven terjedt el. Az ármechanizmus
használatának a költségéhez sorolta a keresési és információs költségeket, a tárgyalási, alkués szerződéskötési
költségeket, a szerződések betartásának ellenőrzési és kikényszerítési
költségeit. Ennek az alternatívája a tranzakciók vállalaton belüli megszervezése, aminek
szintén vannak költségei. A vállalaton belül is kötnek szerződést, de a szerződések sora
helyett elég egyetlen, amelynek a keretében a vállalkozó utasítási jogot szerez a tényező
tulajdonos felett. „Egy vállalat addig fog növekedni, amíg egy újabb tranzakció vállalaton
belüli megszervezésének költsége egyenlő nem lesz ugyanezen tranzakció szabadpiaci
költségeivel, illetve annak költségével, hogy egy másik vállalat szervezi meg a tranzakciót”
(Coase, 1937/2004, 69. o.). Coase tézisét azonban nem építették be az árelméletbe, és a
tranzakciós költségek elmélete csak az 1970-es évektől indult fejlődésnek, és vált a mai,
formalizált modelleket alkalmazó vállalatelmélet előfutárává.
Coase életművének másik meghatározó teljesítménye A társadalmi költség problémája (The
Problem of Social Cost) című 1960-os tanulmánya. Ebben egyrészt a jog hatását vizsgálta a
gazdasági rendszer működésére, másrészt a tranzakciós költség fogalmát felhasználva bírálta
Pigou közkeletűvé vált felfogását az externáliákról. Abból indult ki, hogy a vásárolt és eladott
dolgok a közgazdászok szokásos szemléletével szemben nem pusztán fizika egységek, hanem
egyúttal jogok bizonyos kombinációi is. Amikor valamilyen külső gazdasági hatásról van szó,
akkor ezt nem helyes egyoldalú hatásként felfogni. Ha egy cukrász gépeinek zaja zavarja a
szomszéd orvost, akkor a zajnak a megszüntetése kárt okoz a cukrásznak. Azaz az
externáliáról szóló döntés arról is szól, hogy több orvosi szolgáltatást biztosítunk kevesebb
cukrászati termék kínálata árán. Egyszerű számpéldákkal azt is bizonyította, hogy ha a
szereplők maximálják a saját termelési értéküket, és a tulajdonjogokat előzetesen világosan
elhatárolták, akkor a szereplők alkuja ugyanúgy az erőforrások optimális elosztásához vezet,
akár volt egy jogilag szabályozott kártérítési felelősség, akár nem. Ezt a gondolatmenetet
Coase-tétel néven Stigler úgy foglalta össze, hogy tökéletes verseny esetén az egyéni és a
társadalmi költségek egyenlők. Coase legnagyobb bánatára gondolatmenetének további része
sokkal kevésbé talált befogadásra, holott éppen arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a
Coase-tétel csak akkor igaz, ha nincsenek tranzakciós költségek. Kritizálta ugyan Pigou
felfogását, hogy amikor Pigou a gazdasági rendszer működésében hibát talált (azaz
externáliát), akkor az állami beavatkozásban látta a megoldást, noha az lehet, hogy a
megoldandó problémánál súlyosabbat keletkeztet. De nem arról volt szó, hogy mindenképpen
a piac működését tartotta volna optimálisnak, hanem amellett érvelt, hogy az egyes
gazdaságpolitikai alternatívák között konkrét elemzés alapján kell dönteni, a további várható
hatásokat is figyelembe véve.
Coase kutatási módszerét az jellemezte, hogy teljes egészében verbális kifejtést alkalmazott,
amit csak nagyon egyszerű számpéldákkal szemléltetett. Ugyanakkor mondanivalóját
hihetetlen részletességű és kiterjedtségű jogi anyag, rengeteg szerződés és bírói ítélet
tanulmányozására építette. Ehhez az esetjogra építő angolszász jogrendszer kincses bányát
biztosított számára. Ezek alapján kérdőjelezett meg a közgazdászok által magától értetődőnek
tartott állításokat. Gondolkodásmódjának eredetiségét jól mutatja az a tanulmány, amelyben
az angliai világítótornyok történetét a 16. századra visszmenőleg aprólékosan feltárta. Azt
derítette ki, hogy mind a világítótornyok magánépítése, mind a magánműködtetésére
hosszabb időszakokon keresztül előfordult, tehát a világítótorony sem a közjavak, sem a
potyautas jelenségre nem megfelelő példa. ---------------------------

Coase tranzakciós költségekre vonatkozó elméletét Oliver Williamson fejlesztette tovább, és

ezzel egy új kutatási programot, a tranzakciós költségek közgazdaságtanát indította el. A
közgazdaságtan és a jog mellett a szervezetelmélet meglátásait is felhasználva akart
magyarázatot adni arra, hogy miért alakulnak ki különböző irányítási struktúrák, és a
vállalatot mint irányítási struktúrát értelmezte. ---------------------------

Williamson számos tanulmánya, könyve után pályája vége felé 2002-es, A vállalat elmélete
mint irányítási struktúra: a választástól a szerződésig (The Theory of the Firm as Governance
Structure: From Choice to Contract) című cikkében összefoglalta munkásságának a lényegi
mondanivalóját. Abból indult ki, hogy a hagyományos közgazdaságtan a választás
tudománya, és utalt Robbins jól ismert definícójára, miszerint a közgazdaságtan tárgya az
erőforrások alternatív felhasználása közötti választás tanulmányozása. Azonban van egy
másik lehetőség, amit már Buchanan (ls. 14.1. fejezet) képviselt, hogy a
közgazdaságtudományt a szerződés tudományának tekintsük. Előbbi esetben a vállalatot mint
termelési függvényt értelmezzük, utóbbiban a vállalatot mint szervezetet ragadjuk meg.
Williamson ezt az intézményi megközelítést alkalmazva épített fel egy vállalatelméletet,
amelynek középpontjában az irányítás (governance) tanulmányozása állt. Nagy hangsúlyt
fektetett az elmélete operacionalizálhatóságára, mert szerinte ennek hiánya miatt nem fejtettek
ki nagyobb hatást Coase nézetei.
Coase feltételezte ugyan, hogy az emberek hasznosságra törekszenek, de a „közgazdasági
elmélet racionális haszonmaximalizálója egyáltalán nem hasonlít a mindennapok emberére”
(Coase, 2004, 14. o.). Szerinte a preferenciák kialakulása visszanyúlik az ember őstörténetébe,
és talán szociobiológusok segíthetnek az emberi természet megértésében, amiből majd a
preferenciák levezethetők. Ezzel szemben Willamson egy már létező elmélettel cserélte fel a
hagyományosat, Herbert Simontól átvette a korlátozott racionalitás feltételezését. Ezt
kiegészítette azzal, hogy az önérdekkövetésnek létezik olyan szintje, az opportunizmus, ami
már csalárd eszközöket alkalmaz, durva formájában hazugságot, lopást és csalást, szolidabb
esetben az információ torzított közlését. Elméletének meghatározó magyarázó tényezője a
beruházási eszközök specifikussága, vagyis hogy egy eszköz mennyire használható fel
alternatív területeken értékcsökkenés nélkül. A tranzakcióknak két további jellemzője is
fontos, a tranzakció gyakorisága és bizonytalansága. Tranzakció alatt azt értette, hogy ha az
áru vagy szolgáltatás technológialag elkülönült egységek között áramlik. Ennek során lépnek
fel a tranzakciós költségek, amelyek a fizikából ismert súrlódáshoz hasonlíthatók.
A tranzakciók megszervezése a gazdaságosság (economizing) szempontja alapján történik. A
tranzakciós költségek döntik el, hogy milyen irányítási forma a hatékony, amelyekhez eltérő
szerződés típusok tartoznak. Az irányítási forma lehet piaci, hierarchikus, hibrid és a későbbi
írásaiban egy negyedik, a közintézmény (public bureau). Ha a tranzakció nem tartalmaz
specifikus javakat, akkor a piac alkalmas a koordinációra, akár eseti, akár ismétlődő
tranzakcióról van szó. Tartós kapcsolat nem szükséges a felek között, a szerződések rövid
lejáratúak, könnyen változtathatók. Ez az innovációt ösztönző, hatékony szervezeti forma nem
alkalmazható, amikor megnőnek a tranzakciós költségek. Ha specifikus fizikai vagy
specifikus humántőkét (pl. az adott céghez kapcsolódó tudással vagy képzéssel rendelkezőt)
kell felhasználni ismétlődően, a szerződés létrejöttével kétoldalú monopólium jön létre, ahol
megnő a kockázat, a bizonytalanság és az opportunizmus veszélye. A bonyolult kapcsolatot
szabályozó szerződés sohasem teljes, azaz nem tud minden lehetséges jövőbeli kérdésre
kiterjedni. Gyakran előfordulnak változások, amelyekhez az alkalmazkodás nagy tranzakciós
költséggel jár. Ezért a kétoldalú függőség nagy valószínűséggel átalakul vertikális
integrációvá, azaz egységes tulajdon, illetve irányítás keretében szervezik meg a termelést.
Williamson ezzel választ adott arra coase-i kérdésre is, hogy hol húzódik meg a vállalat
határa, amit csinálni vagy venni döntésként (make-or-buy decision) emlegettek. A vertikális
integráció elmélete kutatások sorát indította el, amelyekben empirikusan igyekeztek igazolni,
illetve kiterjeszteni Williamson meglátásait. -------------------------

Azzal, hogy North a gazdaságtörténetben alkalmazta az intézményi elemzést, Coase-hoz és

Williamsonhoz képest kiterjesztette annak használatát az emberiség egész történetére. North
szerint a gazdaságtörténet célja, hogy megmagyarázza a gazdaságok teljesítményét a
történelemben, amihez viszont a gazdasági dinamika elméletére van szükség. A neoklasszikus
közgazdaságtanból el kell fogadni a szűkösség és verseny feltételezését, valamint a
mikroökonómia eszköztárát, de módosítani kell a racionalitási feltevést. Ugyanakkor ki kell
egészíteni az intézmények vizsgálatával és az idődimenzióval.
North a gazdasági folyamatokat az intézmények, a technológia és a demográfia komplex
összjátékaként értelmezte. A gazdasági teljesítmény meghatározásában a politikai és
gazdasági intézményeknek meghatározó szerepe van, ezen belül is a tulajdonjogok és a
szerződésérvényesítés módszerei alkotják az intézményrendszer döntő elemeit. A formális és
informális intézmények alakítják az ösztönzés struktúráját, például a magántulajdonra való
áttérés forradalmi változást hozott a hatékonyság és a technika fejlesztésében. Az
intézmények és a technológiák együttesen határozzák meg a tranzakciókat és a tranzakciós
költségeket.32
Az intézmények és a szervezetek interakciója alakítja a szervezetek evolúcióját. A gazdasági
változás általában fokozatosan (inkrementálisan) történik, a gazdasági szereplők döntéseinek
szándékolt vagy nem szándékolt következménye. A változás legfontosabb forrása, hogy az
egyének érzékelik, jobban, hatékonyabban is tudják alakítani a gazdasági és politikai cseréket,
és az egyének és a szervezetek képesek tanulni. A gazdasági változás sebessége a tanulási
képességtől függ. North elméletében a tanulási képesség, a megismerési (kognitív)
folyamatok, mentális modellek elemzése idővel egyre nagyobb szerepet kapott. Miután a
neoklasszikusok racionalitási feltételezését elvetette, és helyet kapott az ideológiák, hitek,
mítoszok hatása, megmagyarázhatóvá vált, hogy miért alakulnak ki olyan intézmények,
amelyek nem támogatják a gazdasági növekedést. A fejlődés nem egyenes vonalú, szekuláris
stagnálások fordulnak elő, például a Római Birodalom bukása után öt évszázadon keresztül ez
volt a helyzet. A múltbeli döntések korlátozzák a jövőre vonatkozó döntéseket, a
történelmileg kialakult intézmények korlátozzák az intézményi változás lehetőségeit, felléphet
az útfüggőség jelensége. North többek közt Észak- és Latin-Amerika eltérő fejlődési útját
hozta fel példaként. A brit és spanyol gyarmattartók saját intézményrendszerüket
gyökereztették meg, ami a gyarmatok függetlensége után is meghatározta az intézményi
berendezkedésüket. ----------------------------