A közelítő tél

Berzsenyi Dániel 1804 és 1808 között írta ezt a művét, Niklán. Pontos dátumot nem tudunk, ugyanis a
költő nem jelölte évszámmal a verset. Az útókor viszont ezt az alkotását tartotta legsikeresebbnek. A
címe először „Az Ősz” volt, viszont Kazinczy nyomására változtatta meg, és így a mostani cím
feszültségtől teljes lett és enyhe fenyegetésre is utal.
Azért elégia, mivel ez a műfaj kezdett teret hódítani költészetében, mivel az élete eseményei egyre
nyomasztóbbá váltak, kedélybeteg lett. Niklai elszigeteltsége és gazdálkodói életformája és
problémákat okoztak az életében. Létéből eltűntek a szenvedélyek, egyre lehangoltabb és
reménytelenebb lett, kiégettnek és kifosztottnak érezte magát. A mű maga az értékpusztulás verse,
melyben a múlt és a jelen, az ideális és a valós jelenti a tragikumot.
Hangneme elégikus, fontos benne a vizuális élmény amit nyújt, és amit auditív eszközökkel társít. A
verset maga évszak szimbólika kíséri végig. A költői negatív festés kettős hatást ér el a tavasz és a
nyár szépségeinek hiányával. Létösszegző vers is, egymással szemben áll az értéktelítettnek és az
értékvesztett jelen. A felépítése logikus gondolatmenetre utal. Az első három strófa a tájfestésével az
idő múlását és a kifosztottságát hangsúlyozza. Viszont a bőség amit hiányol nem anyagi, hanem
eszmei természetű. Az évszakok az életciklusokat is jelképezik és lelki tájat ábrázolnak. Az őszülő
tájkép az ifjúság és az elmúlás szimbóluma, míg a tél a halált jelenti.
Idillé próbálja varázsolni a múltat, a visszafelé néző emlékezetet. Antik hangulatú utalásokkal írja le a
niklai háza körüli kertet. Kiürült és eldurvult a külső természet. Előkészíti az általánosítást, amely a 4.
versszakban fog megjelenni. Az 5. és 6. versszak pedig a költő saját személyes életére vonatkoztatja a
megfogalmazott létfilozófiai konfliktust. Lelkiállapotot ír le.
A versben még egy nem létező, metaforikus alak is előfordul, Lolli, ami Horatiustól egy múzsanév.
Lolli viszont nem valós, földi lány, hanem a szerelem jelképe. A szárnyas idő is Horatiusra utal vissza,
hiszen egy Horatius toposz. A megszemélyesítés is elrepül. A mű tele van metaforákkal, ezzel utalva a
jelenre, a múltra és hogy milyen szomorú is az idő múlása.
A líra én ugye saját életére vonatkoztatja az időfilozófiát. Szomorúan veszi tudomásul, hogy
észrevétlenül örökké elmúlt az ifjúsága. A gyönyörű kort már nem hozhatja vissza semmi.