Renée-nek

Fabula

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

John Grisham: The Firm
Published by Doubleday, New York
Copyright © 1991 by John Grisham

Fordította: Wertheimer Gábor

Borítóterv: Fellegvári Zoltán

Hungarian translation
© Wertheimer Gábor, 1992

ISBN 963 7885 65 2

 1
A cég vezet je már vagy századszor nézte át az önéletrajzot, de megint csak nem talált olyasmit, ami ne
tetszett volna neki Mitchell Y. McDeere-ben. A fickónak megvolt mindene, ami a munkához szükséges:
jó koponya, kellemes küls és becsvágy. F leg becsvágy; származását tekintve ez érthet is volt.
McDeere már megházasodott, amit kötelez nek tekintettek a cégnél. Sohasem alkalmaztak n tlen
ügyvédet, és nagyon rossz néven vették a válást csakúgy, mint a szoknyavadászatot és az italozást.
Szerz désben rögzített joguk volt ahhoz, hogy kábítószer-vizsgálatot hajtsanak végre a jelentkez n.
McDeere oklevelet szerzett könyvvitelb l, és letette a hites könyvvizsgálói vizsgát. Adóügyekkel
foglalkozó ügyvéd akart lenni, és ez természetesen követelménynek is számított egy adóügyekkel
foglalkozó cégnél. McDeere fehér b r volt; ez a cég sohasem alkalmazott feketéket. Ezt úgy tudták
megoldani, hogy sohasem hirdették meg az állásajánlatokat, csak zárt körben terjesztették ket. A cég
megkereste az alkalmas jelentkez ket, és hófehér maradt. Ráadásul Memphisben volt a székhelye, és a
legtöbb fekete New Yorkba, Washingtonba vagy Chicagóba akart menni. McDeere férfi volt; n ket
egyáltalán nem alkalmaztak a cégnél. Egyszer, még a hetvenes évek közepén elkövették ezt a hibát,
amikor is kiválasztották maguknak az akkori harvardi évfolyamels t, aki történetesen n volt, és
boszorkányos ügyességgel intézte az adóügyeket. Négy viharos évet töltött el a cégnél, azután pedig
meghalt egy autóbalesetben.
A fickó megfelel nek t nt, legalábbis papíron. McDeere volt az els számú jelöltjük. Erre az
esztend re valójában nem is gondoltak senki másra. A névsor rettent rövid volt. McDeere vagy senki.
Royce McKnight, az ügyvezet üzlettárs, a "Mitchell Y. McDeere – Harvard" címkével ellátott
dossziét tanulmányozta. A gépelt lapokkal és fényképekkel teli, hüvelyknyi vastag iratcsomót néhány
ex-CIA-ügynök állította össze, akik egy Bethesdában m köd magánnyomozó-iroda alkalmazásában
álltak. A cég ügyfelei voltak, és minden évben díjmentesen végezték el ezt a sajátságos nyomozást.
Egyebek mellett azt is megtudták McDeere-r l, hogy szeretne eljönni az északkeleti vidékr l és három
állásajánlata van: kett New York-i, egy pedig chicagói cégt l. Azt is kiderítették, hogy a legmagasabb
fizetés, amit kínáltak neki, évi hetvenhatezer dollár volt, a legalacsonyabb pedig hatvannyolcezer dollár.
McDeere nagyon kapós volt. Másodéves korában egyszer lehet séget kapott a csalásra az értékpapírokkal
foglalkozó vizsgán. Elutasította az ajánlatot, és évfolyamán a legjobb eredményt érte el. Két hónappal
ezel tt kokainnal kínálták egy egyetemi partin. McDeere nemet mondott, és nyomban távozott, amint a
többiek szippantani kezdtek. Hébe-hóba megivott egy üveg sört, de az italozás drága, neki pedig nem volt
pénze. Közel 23000 dolláros tanulmányi kölcsönnel tartozott.
Royce McKnight átlapozta a dossziét, és elmosolyodott. A fickó az emberük volt.
Lamar Quin a harminckettedik évébe lépett, és még nem volt üzlettárs a cégnél. Most azért hozták
magukkal, hogy fiatalosnak lássék és fiatalosan viselkedjen – a Bendini, Lambert és Locke cég fiatalos
imázsát képviselje. A cég valóban fiatal is volt, hiszen a legtöbb üzlettárs negyvenes évei végén vagy
pedig ötvenes évei elején már nyugdíjba ment, többmilliónyi dollárral a zsebében. Lamarból is üzlettárs
lesz a cégnél. Élete hátra lév részében hat számjegy biztos fizetést élvezhet, és most nagyon jól érezte
magát ezerkétszáz dolláros, méretre szabott öltönyében, amely lezseren állt nyúlánk, kisportolt testén.
Lamar hanyag léptekkel keresztülsétált a naponta ezer dollárért bérelt lakosztályon, és töltött magának
egy újabb csésze koffeinmentes kávét. Ellen rizte az óráját, majd az ablak melletti, kicsi
tárgyalóasztalnál helyet foglaló két férfira pillantott.
Pontban fél háromkor kopogtattak az ajtón. Lamar a f nökeire nézett, akik egy nyitott aktatáskába
csúsztatták az önéletrajzot és a dossziét. Mindhárom férfi a zakójáért nyúlt. Lamar begombolta öltönyén a
legfels gombot, majd kinyitotta az ajtót.
– Mitchell McDeere? – kérdezte, miközben arcán széles mosoly ült, és kinyújtotta a kezét.
– Igen. – A két férfi er teljesen kezet rázott.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mitchell. A nevem Lamar Quin.
– Részemr l a szerencse. Kérem, szólítson Mitchnek. – A férfi belépett, és gyorsan körbekémlelt a
tágas helyiségben.
– Persze, Mitch. – Lamar átkarolta a férfi vállát, és keresztülvezette a lakosztályon, a két férfihez, a
cég üzlettársaihoz, akik szintén bemutatkoztak. Mindketten szerfelett barátságosak és szívélyesek voltak.
El ször kávéval, majd ásványvízzel kínálták McDeere-t. Körbeülték a csillogó mahagóni tárgyalóasztalt.
Semmitmondó megjegyzések hangzottak el. McDeere kigombolta a zakóját, és keresztbe tette a lábát
Mostanra edzett veterán lett már a munkakeresésben, és tudta, ennek a cégnek szüksége van rá. Elengedte
magát. Az ország három legkiválóbb cégét l kapott állásajánlatokkal a zsebében nem volt szüksége erre a
megbeszélésre, illetve erre a cégre. Már megengedhette magának, hogy egy kicsit túlságosan is elbízza
magát. Puszta kíváncsiságból jött ide. És már nagyon vágyott a melegebb éghajlatra.
Oliver Lambert, a cég vezet je könyökére támaszkodott, és lezárta az el készít szóváltást. Jó
beszédképesség , bársonyos, majdnem profi bariton hanggal megáldott férfi volt. Hatvanegy évesen, a
cég nagyapjaként, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az ország néhány leggazdagabb ügyvédjének
roppant éntudatát kezelgette, egyensúlyban tartotta. volt a tanácsadó, akihez a fiatalabb ügyvédek a
gondjaikkal fordulhattak. Mr. Lambert intézte az új alkalmazottak felvételét, és az feladata volt
Mitchell Y. McDeere szerz dtetése is.
– Unja már az ilyen beszélgetéseket? – érdekl dött Oliver Lambert.
– Nem különösebben. Hozzátartozik a játékhoz.
Igen, igen, értettek egyet mindannyian. Mintha csak tegnap lett volna, hogy k maguk mentek el
meghallgatásokra, és nyújtották be önéletrajzukat, s közben majd halálra rémültek, hogy nem találnak
munkát és a hároméves fáradozás és kínlódás veszend be megy. Tudták k pontosan, min megy most
keresztül ez a fickó, efel l semmi kétség.
– Kérdezhetek valamit? – tette fel a kérdést Mitch.
– Hogyne.
– Persze.
– Amit csak akar.
– Miért ebben a hotelszobában tartjuk ezt a megbeszélést? A többi cég az állásközvetít n keresztül, az
egyetemen hallgatja meg a jelentkez ket.
– Jó kérdés. – Mindannyian bólintottak, egymásra pillantottak, és megegyeztek abban, hogy a kérdés
jó.
– Talán én válaszoknék, Mitch – jelentette ki Royce McKnight, az ügyvezet üzlettárs. – Kérem,
értsen meg bennünket. A mi cégünk más, mint a többi, és erre büszkék is vagyunk. Negyvenegy ügyvéd
dolgozik nálunk, tehát a többi céghez hasonlítva a miénk kicsi. Nem alkalmazunk túl sok embert; évente
általában csak egyet. Az országban a legmagasabb fizetést és a legtöbb mellékjuttatást kínáljuk. Nagyon
megválogatjuk, hogy kit veszünk fel. Most magát választottuk. Azt a levelet, amit a múlt hónapban
kapott t lünk, csak azután küldtük el, hogy a legjobb egyetemek több mint kétezer harmadéves
hallgatóját átrostáltuk. Csak egyetlen levelet adtunk postára. Mi nem hirdetjük meg az állásajánlatainkat
és nem a nagy nyilvánosság el tt intézzük a dolgainkat. A mi cégünk máshogyan m ködik, mint a többi,
íme, ez a magyarázat.
– Ez világos. Mivel foglalkozik a cég?
– Adóügyekkel. Értékpapírokkal, ingatlanokkal és bankügyekkel is, de nyolcvan százalékban
adóügyekkel. Ezért akartunk magával találkozni, Mitch. Hihetetlenül alapos a felkészültsége ezen a
területen.
– Miért a Nyugat-Kentucky f iskolát választotta? – kérdezte Oliver Lambert.
– Egyszer a válasz. Teljes tandíjmentességet kínáltak, ha játszom a futballcsapatban. Máskülönben
szóba sem jöhetett volna, hogy f iskolára menjek.
– Mondjon valamit a családjáról!
– Miért fontos ez?
– Számunkra nagyon fontos, Mitch – mondta Royce McKnight barátságosan.
Mindannyian ezt mondják, gondolta magában McDeere. – Rendben. Az apám a szénbányában halt
meg, amikor hétéves voltam. Az édesanyám újra férjhez ment, és most Floridában él. Két bátyám volt.
Rusty meghalt Vietnamban. A másikat Ray McDeere-nek hívják.
– hol van?
– Attól tartok, hogy ez nem tartozik magukra. – McDeere módfelett kihívóan bámult Royce McKnight
arcába. A dossziéban nagyon kevés állt Rayr l.
– Ne haragudjon – kért halkan elnézést az ügyvezet üzlettárs.
 – Mitch, a cégünk Memphisben van – vette át a szót Lamar. – Gondot jelent ez magának?
– Egyáltalán nem. Nem kedvelem a hideget.
– Járt már valaha Memphisben?
– Nem.
– Hamarosan vendégül látjuk. Tetszeni fog magának.
Mitch elmosolyodott, bólintott, és folytatta a játékot. Ezek a fickók vajon komolyan gondolják?
Hogyan jöhetne nála számításba egy ilyen kis cég, egy ilyen kis városban, amikor a Wall Street tárt
karokkal várja?
– Hol volt a tanulmányi rangsorban az évfolyamán? – tette fel Mr. Lambert a kérdést.
– Az els ötben. – Nem az els öt százalékban, hanem az els ötben. Ezeknek ez a válasz is elég lesz.
Háromszáz hallgatóból az els öt között. Azt is mondhatta volna, hogy a harmadik volt, egy hajszállal
elmaradva a másodiktól, és az els t l sem választotta el nagy különbség. De mégsem ezt válaszolta. Ezek
mindannyian gyengébb egyetemeken végeztek: Chicagóban, a Columbián és a Vanderbilten – erre Mitch
onnan emlékezett, hogy futólag átnézte a Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzékét. Tudta, hogy nem
kívánnának hosszan id zni az egyetemi eredményeknél.
– Miért a Harvardra ment aztán?
– Tulajdonképpen a Harvard választott engem. Több egyetemre is beadtam a jelentkezésemet, és
mindenhova felvettek. A Harvardon kínálták a legmagasabb ösztöndíjat. Azt gondoltam, hogy az a
legjobb egyetem. Még most is így gondolom.
– Nagyon szép eredményeket ért el, Mitch – jegyezte meg Mr. Lambert, miközben az önéletrajzot
csodálta. A dosszié az aktatáskában volt, az asztal alatt.
– Köszönöm. Keményen dolgoztam.
– Kimagaslóan magas osztályzatokat kapott az adóügyi és az értékpapírokkal foglalkozó vizsgákon.
– Ez a terület érdekel.
– Átnéztük a mellékelt dolgozatát. Elismerésre méltó.
– Köszönöm. Szívesen végzek ilyen kutatói aprómunkát is.
A három férfi bólintott és nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot. Ez is hozzátartozott a szertartáshoz.
Nincs olyan épesz joghallgató vagy ügyvéd, aki szívesen végezné az aprómunkát. Mégis, mindegyik
leend jogász kifejezésre juttatja mély érzelmeit, amelyeket a könyvtárak iránt táplál.
– Mondjon valamit a feleségér l! – kérte Royce McKnight szinte már alázatosan. A három férfi újabb
rendreutasításra számított. De ez is csak egy olyan téma volt, ami nem számított szentnek és minden cég
tudakozódott fel le.
– Abbynek hívják. Általános iskolai tanítón i képesítést szerzett a Nyugat-Kentucky f iskolán. Egy
héttel azután házasodtunk össze, hogy ott végeztünk. Az utóbbi három évben egy magánóvodában tanít a
bostoni f iskola közelében.
– És a házasságuk…
– Nagyon boldogok vagyunk. A középiskola óta ismerjük egymást.
– Milyen poszton játszott a futballcsapatban? – érdekl dött Lamar, kevésbé érzékeny témára terelve
ezzel a beszélgetést.
– Hátvédet játszottam. Nagyon kapós voltam, amíg össze nem törtem a térdemet az utolsó
középiskolai meccsen. Mindenki elt nt a színr l, kivéve a f iskolát. Négy éven keresztül játszottam
kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a térdem nem jött teljesen rendbe.
– Hogyan tudott egyszerre kiváló jegyeket szerezni, és futballozni is?
– A könyveket tettem els helyre.
– Nem hiszem, hogy ez a f iskola különösebben magas színvonalú lenne – csúszott ki Lamar száján,
miközben arcán ostoba vigyor ült Nyomban azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit mondott. Lambert
és McKnight homlokráncolva vette tudomásul a baklövést.
– Nagyjából olyan, mint a kansasi állami f iskola – felelte Mitch. A három férfi megdermedt. Néhány
percig hitetlenkedve bámultak egymásra. Ez a fickó tudta, hogy Lamar Quin a kansasi állami f iskolán
tanult. Még sohasem találkozott vele és fogalma sem lehetett arról, hogy kijelenik meg a cég
megbízásából ezen a beszélgetésen. De mégis tudta. Megnézte a jogászok jegyzékét és leellen rizte ket.
A cég összes, azaz negyvenegy ügyvédjének az életrajzát elolvasta és a másodperc tört része alatt
felidézte magában, hogy Lamar Quin, a negyvenegy ügyvéd közül az egyik, a kansasi állami f iskola
hallgatója volt. A fenébe is, ez bámulatra méltó.
– Azt hiszem, ez rosszul jött ki – exkuzálta magát Lamar.
– Semmi baj. – Mitch szívélyesen mosolygott. – Fátylat rá.
Oliver Lambert megköszörülte a torkát, és úgy döntött, ismét személyesebb hangot üt meg. – Mitch, a
cégünk rossz néven veszi az italozást és a szoknyavadászatot. Nem vagyunk persze szentesked emberek,
de a munkát helyezzük minden más elébe. Nem verjük nagydobra, hogy mit csinálunk és nagyon
keményen dolgozunk. És roppant sok pénzt keresünk.
– Ez számomra mind elfogadható.
– Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a cég bármelyik alkalmazottját megvizsgáljuk, nem használ-e
kábítószert.
– Én nem kábítószerezek.
– Remek. Milyen a vallása?
– Metodista.
– Remek. Cégünknél számos felekezet hívei vannak. Talál majd katolikusokat, baptistákat,
episzkopálisokat. Igazából ez nem tartozik ránk, de azért szeretjük tudni. Azt akarjuk, hogy
munkatársainknak szilárd családi viszonyai legyenek. A boldog ügyvédek a hatékony ügyvédek. Ezért
teszünk fel ilyen kérdéseket.
Mitch mosolyogva bólintott. Hallotta ezt már korábban is.
A három férfi egymásra pillantott, majd Mitchre. Ez azt jelentette, hogy elérkeztek a beszélgetésnek
arra a pontjára, amikor a jelentkez nek kellene feltennie egy-két értelmes kérdést. Mitch kiegyenesítette a
lábát. A pénz; ez itt a nagy kérdés, különösképpen a többi ajánlathoz hasonlítva. Ha nem elég, gondolta
Mitch, akkor örültem, hogy találkoztunk, urak, és ennyi. Ha a fizetés csábító, akkor majd beszélgethetünk
családról, házasságról, futballról meg a vallásról. De csakúgy, mint a többi cégnél, itt is árnyékbokszolást
kell folytatniuk a legfontosabb kérdés körül, egészen addig, amíg a helyzet nem válik kellemetlenné, mert
a világon már mindent átbeszéltek a pénz kivételével. Hadd kapjanak el ször néhány semmitmondó
kérdést.
– Kezdetben milyen munkát fogok végezni?
Bólintva nyugtázták a kérdést. Lambert és McKnight Lamarra pillantott. Rajta volt a válaszadás sora.
– Van egy kétéves, tanulóid höz hasonló id szak, bár mi nem így nevezzük. Elküldjük az ország
legkülönböz bb pontjaira, hogy adóügyekkel foglalkozó szemináriumokon vegyen részt. A maga képzése
még távolról sem mondható befejezettnek. A jöv év telén két hetet Washingtonban, az Amerikai
Adóügyi Intézetben fog eltölteni. Rettent büszkék vagyunk a szaktudásunkra, és a képzés mindannyiunk
számára folyamatos. Amennyiben tudományos fokozatot akar szerezni az adóelméletben, mi álljuk a
költségeket. Ami a jogászi munkát illeti: nem lesz nagyon izgalmas az els két évben. Sok aprómunkát
kell végeznie és többnyire unalmas témákban. De nagyon csinos fizetést fog kapni.
– Mennyit?
Lamar Royce McKnightra pillantott. A férfi Mitchet figyelte. – A fizetést és az egyéb juttatásokat
majd akkor beszéljük meg, ha eljön Memphisbe.
– Szeretnék hallani egy hozzávet leges összeget, mert különben az is lehet, hogy nem megyek
Memphisbe. – Mitch arcán arrogáns, de szívélyes mosoly ült. Olyan ember módjára beszélt, akinek a
zsebében három állásajánlat van.
A két üzlettárs egymásra mosolygott. Mr. Lambert szólalt meg el ször. – Rendben van. Az els évben
nyolcvanezer dolláros alapfizetést kap, ezen felül pedig prémiumot. Nyolcvanötezer dollárt és prémiumot
a másodikban. Ezenkívül jelzálogkölcsönt kedvez kamatra, hogy vehessen magának egy házat. Két
klubtagsági igazolványt. És egy új BMW-t. A színt maga választhatja ki.
A három férfi Mitch ajkára irányította figyelmét. Arra vártak, hogy a ráncok megjelenjenek a szája
szélén és fogai el villanjanak a nevetés közben. Mitch megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem sikerült.
Kuncogni kezdett.
– Ez hihetetlen – motyogta. Nyolcvanezer dollár Memphisben megfelel százhúszezer dollárnak New
Yorkban. És nem ezt mondta ez a pacák, hogy egy BMW-t kap?! A Mazdájával már több millió
kilométert tett meg, és pillanatnyilag a kocsit mindig be kellett tolni az induláskor, és Mitch egy új
önindítóra spórolt.
– És vannak még egyéb mellékjuttatások. Ezeket örömmel megbeszéljük majd önnel Memphisben.
Mitchben hirtelen leküzdhetetlen vágy ébredt, hogy ellátogasson Memphisbe. Nem a folyó mentén
van ez a város?
Arcáról elt nt a mosoly és újra összeszedte magát. Szigorú, fontoskodó pillantást vetett Oliver
Lambertre és a következ kérdést úgy tette fel, mintha elfeledkezett volna a pénzr l, a házról és a
BMW-r l: – Hallhatnék valamit a cégükr l?
– Negyvenegy ügyvéd áll az alkalmazásunkban. Múlt évben az egy ügyvédre es fizetés magasabb
volt, mint bármelyik más, a miénkhez hasonló nagyságú vagy valamivel nagyobb cégnél. Csak gazdag
ügyfelekkel foglalkozunk: részvénytársaságokkal, bankokkal és az olyan tehet s emberekkel, akik szó
nélkül megfizetik borsos árainkat. A nemzetközi adóügyek jelentik a speciális területünket. Nemcsak
izgalmas, hanem rendkívül jövedelmez is. Csak olyan emberekkel foglalkozunk, akik tudnak fizetni.
– Mennyi id alatt lehet valakib l üzlettárs?
– Általában tíz év kell hozzá, de kemény munkával teli tíz év. Az sem szokatlan dolog, hogy egy
üzlettárs megkeres évi félmillió dollárt. És a legtöbbjük még ötven sincs, amikor nyugdíjba megy. Persze
ennek megvan az ára. Heti nyolcvan órát kell dolgoznia, de azután megéri a dolog, amint üzlettárs lett
magából.
Lamar el rehajolt. – Nem muszáj valakinek üzlettársnak lenni ahhoz, hogy hat számjegy fizetése
legyen. Hét éve dolgozom a cégnél, és a fizetésem négy évvel ezel tt százezer fölé emelkedett.
Mitch egy pillanatig elgondolkozott ezen, és arra jutott, hogy mire harmincéves lesz, fizetése jóval
meghaladhatja az évi százezer dollárt és még a kétszázezret is megközelítheti. Harmincéves korára!
Mind a hárman feszülten figyelték t, és pontosan tudták, milyen számításokat végez magában.
– Mit csinál egy nemzetközi adóügyi cég Memphisben? – kérdezte Mitch.
A kérdés mosolyt csalt a férfiak arcára. Mr. Lambert levette az olvasószemüvegét és forgatni kezdte a
kezében. – Nos, ez egy jó kérdés. Mr. Bendini 1944-ben alapította a céget. Korábban Philadelphiában
dolgozott ügyvédként: adóügyekkel foglalkozott. Szerzett magának néhány gazdag ügyfelet Délr l.
Azután rájött, hogy a határ a csillagos ég, és végül Memphisben kötött ki. Huszonöt éven keresztül csak
adóügyekkel foglalkozó ügyvédeket alkalmazott, és a cég nagyon szépen boldogult. Egyikünk sem
származik Memphisb l, de mostanra megszerettük ezt a nagyon kellemes, régi várost. Mr. Bendini
egyébiránt 1970-ben halt meg
– Hány üzlettárs van a cégnél?
– Húszan vannak az aktív állományban. Igyekszünk úgy alakítani az állományt, hogy minden
üzlettársra egy korlátozottabb jogú ügyvéd jusson. Ez persze sok munkát jelent, de mi így szeretjük. Mint
már említettem: a mi cégünk más, mint a többi.
– Nálunk minden üzlettárs multimilliomos lesz negyvenöt éves korára – közölte Royce McKnight.
– Mindegyik?
– Igen. Ezt persze nem garantálhatjuk, de ha belép a cégünkhöz, tíz évig keményen dolgozik, majd
üzlettárs lesz, dolgozik még tíz évet, és ha negyvenöt éves korára nem milliomos, maga lesz az els ,
akivel ez megesett húsz év alatt.
– Leny göz ez a statisztika.
– Leny göz maga a cég is, Mitch – jelentette ki Oliver Lambert. – Roppant büszkék is vagyunk erre.
Mi nagyon összetartunk. A cégünk kicsi és mi vigyázunk egymásra. Nálunk nincs az az öldökl
versengés, amir l a többi cég olyan híres. Nagyon körültekint en választjuk meg azokat, akiket
alkalmazunk, és az a célunk, hogy minden ügyvéd a lehet leghamarabb üzlettárs legyen. Nem sajnáljuk
az id t és a pénzt ennek a célnak az elérésére. Ritkán, rendkívül ritkán fordul el , hogy egy ügyvéd meg
akarna válni cégünkt l. Ez egyszer en elképzelhetetlen. Mindent elkövetünk, hogy a lehet legjobban
egyengessük alkalmazottaink karrierjét. Azt akarjuk, hogy boldogok legyenek. Úgy gondoljuk, hogy
m ködésünknek ez a leghatékonyabb módja.
– Van még egy leny göz statisztikám – tette hozzá Mr. McKnight. – A mi cégünkhöz hasonló vagy
némileg nagyobb cégeknél az ügyvédek átlagos fluktuációja a múlt évben huszonöt százalékos volt. A
Bendini, Lambert és Locke cégnél ez a szám a nulla volt. Hosszú id telt el azóta, hogy akár egy ügyvéd
is elhagyta volna cégünket.
Mindannyian alaposan vizsgálgatták Mitchet, hogy meggy z djenek arról, feldolgozza-e a hallottakat.
Az alkalmazás feltételei és körülményei fontosak voltak, azonban az, hogy döntése megmásíthatatlan és
visszavonhatatlan legyen, fölébe kerekedett minden másnak. Egyel re mindenr l a legjobb tudásuk
szerint felvilágosítást adtak. A további információkra majd kés bb kerül sor.
Természetesen jóval többet tudtak annál, mint amir l beszélgethettek. Tudomásuk volt például arról,
hogy Mitch édesanyja Panama City Beachben élt, egy silány lakókocsiban. Második házassága
alkalmával egy nyugdíjas teherautó-vezet höz ment feleségül. A férfi heveny alkoholista volt. Azt is
tudták, hogy az asszony negyvenezer dollárt kapott a bányaszerencsétlenség után, és a pénz nagy részét
elverte. Kés bb majdnem megháborodott, miután fia elesett Vietnamban. Arról is tájékozódtak, hogy
Mitchet elhanyagolták gyermekkorában, és bátyja, Ray (akit képtelenek voltak fellelni) és néhány
együttérz rokon nevelte fel nyomorúságos körülmények között. A szegénység sebet hagy, és a cég
vezet i azt tételezték fel, helyesen, hogy heves vágyat is ébreszt a siker után. Mitchell McDeere heti
harminc órát dolgozott egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban, eközben játszott a
futballcsapatban és kiváló jegyeket szerzett a vizsgáin. Tudták róla, hogy nagyon ritkán alszik. Azt is
tudták, hogy éhes a sikerre. volt az emberük.
– Eljönne meglátogatni bennünket? – kérdezte Oliver Lambert.
– Mikor? – kérdezte Mitch, és közben magában egy 318-as BMW-r l ábrándozott.

Az srégi, csapott farú Mazda, amelynek hiányzott az egyik dísztárcsája és a szélvéd je ugyancsak
repedezett volt, elfordított kerekekkel parkolt a járda mentén, nehogy leguruljon a hegyr l. Abby benyúlt
az ablakon, és megragadta az ajtó bels fogantyúját, kétszer megrántotta és kinyitotta az ajtót.
Beillesztette az indítókulcsot, lenyomta a kuplungot és elfordította a kormányt. A Mazda lassan gurulni
kezdett. Amint jobban felgyorsult, Abby, visszafojtott lélegzettel felengedte a kuplungot, és egészen
addig az ajkát harapdálta, amíg a motor köhögni nem kezdett.
A három állásajánlatnak köszönhet en az új autóra csupán négy hónapot kell még várni. Azt már ki
lehet bírni. Három évig el tudták viselni a szegénységet abban a kétszobás diáklakásban, amely
Porschéktól és lehajtható tetej Mercedesekt l hemzseg környéken állt. Többnyire nem vettek tudomást
arról, hogy évfolyamtársaik és kollégáik félvállról bántak velük, ahogy megszokott volt a keleti part
sznob köreiben. Mitch és Abby Kentuckyból származó "vidéki" volt, és kevesen barátkoztak velük. De
végig kitartottak és egészen jól boldogultak, kizárólag saját maguknak köszönhet en.
Abby szívesebben ment volna Chicagóba, mint New Yorkba, még akkor is, ha ott alacsonyabb Mitch
fizetése. Els sorban azért, mert ez a város volt messzebb Bostontól és közelebb Kentuckyhez. Mitch
azonban semmitmondóan nyilatkozott a kérdésr l, és a rá annyira jellemz módon, mindent alaposan
mérlegelt és egy szót sem szólt arról, mi jár a fejében. Abbyt nem hívták meg, hogy tartson férjével New
Yorkba és Chicagóba. És unta már a találgatást. Szeretett volna végre választ kapni.
Tilosban leparkolt a hegyen, a lakáshoz legközelebb es részen, majd gyalogolt két sarkot. Egy
harminclakásos, vörös téglás, négyszög alakú épületben laktak. Abby megállt a bejárati ajtó el tt, és a
kulcsa után kezdett keresgélni a táskájában. Hirtelen feltárult az ajtó. Mitch megragadta a lányt,
bevonszolta a kicsiny lakásba, rádobta a hever re és csókolgatni kezdte a nyakát. Abby sikoltozott és
kacarászott, miközben karjával és lábával a leveg ben csapkodott. Csókolóztak; az a hosszú, tízperces,
szenvedélyes, dédelgetéssel, simogatásokkal és nyögésekkel kísért ölelés volt ez, amelyet tizenéves
korukban rettenetesen élveztek, amikor a csókolózás még mulatságos és titokzatos dolog volt és annál
messzebbre nem lehetett elmenni.
– Te jó ég! – kiáltott fel Abby a csók után. – Mit ünneplünk ma?
– Nem érzel valamilyen jó illatot a leveg ben? – kérdezte Mitch.
Abby körbepillantott és beleszimatolt a leveg be. – De igen. Mi ez?
– Chow mein és foo yung tojás a kínai vendégl b l.
– Értem, de mit ünneplünk ma?
– És van még egy üveg igen drága Chablis. Ráadásul parafa dugó van benne.
 – Mi történt veled, Mitch?
– Gyere utánam! – A kicsi, festett konyhaasztalon, a tankönyvek és iratmappák mellett állt egy
hatalmas üveg bor és egy papírzacskó, benne a kínai vacsora. A joghallgatói életmód tartozékait
lesöpörték az asztalról és szétterítették az ételeket. Mitch kinyitotta a borosüveget és megtöltötte a két
m anyag borospoharat.
– Ma volt egy remekül sikerült meghallgatásom – közölte.
– Kinél?
– Emlékszel arra a memphisi cégre, amelyikt l a múlt hónapban kaptam egy levelet?
– Igen. Nem voltál nagyon elragadtatva.
– Err l a cégr l van szó. Nos, most már el vagyok ragadtatva. Csak adóügyekkel foglalkoznak és a
pénz is jónak t nik.
– Mennyire jónak?
Mitch szertartásosan kitálalta a csirkét a két tányérra, majd kinyitotta a szójaszószt tartalmazó kicsi
papírdobozkákat Abby a válaszra várt. Mitch kinyitotta a m anyag tartót és elosztotta a foo yung tojást.
Kortyolt egyet a borból és csettintett egyet a nyelvével.
– Mennyi? – kérdezte újra Abby.
– Több mint Chicagóban. Több mint a Wall Streeten.
Abby lassan, megfontoltan ivott egy korty bort, s közben gyanakodva méregette a férjét. Barna szemei
összesz kültek, majd felragyogtak. Leeresztette a szemhéját, a homlokán összefutottak a ráncok.
Várakozott.
– Mennyi?
– Az els évben nyolcvanezer dollár, plusz prémium Nyolcvanöt, plusz prémium a másodikban. –
Mitch hanyagul vetette oda ezt a néhány szót, miközben a zellerdarabkákat méregette a tányérjában.
– Nyolcvanezer dollár – ismételte a lány.
– Nyolcvanezer dollár, bébi. Nyolcvanezer dollár Memphisben, Tennessee államban nagyjából annyi,
mint százhúszezer dollár New Yorkban.
– Kit érdekel New York? – kérdezte Abby.
– És persze jelzálogkölcsön kedvez kamatra.
Az a szó, hogy jelzálogkölcsön, már hosszú ideje nem hangzott el ebben a lakásban. Abby
hirtelenjében nem is tudott visszaemlékezni arra, hogy utoljára mikor jött szóba a házvásárlás vagy
valami ehhez hasonló. Már hónapok óta abban a tudatban éltek, hogy kibérelnek egy lakást, és majd
egyszer a távoli és hihetetlen jöv ben, amikor már kicsi megszedték magukat, felvesznek egy nagyobb
kölcsönt.
Abby letette a borospoharat az asztalra és szárazon az kérdezte: – Hogy mondtad?
– Jelzálogkölcsön kedvez kamatra. A cég elég pénzt ad kölcsön ahhoz, hogy házat vehessünk bel le.
Nagyon fontos ezeknek a fickóknak, hogy alkalmazottaik tehet snél látsszanak, így aztán hajlandóak
pénzt adni alacsony kamatra.
– Úgy érted, hogy lenne egy házunk, körülötte f vel meg bokrokkal?
– Úgy bizony. És nem valami irreálisan magas árú manhattani lakás, hanem egy három hálószobás ház
a külvárosban, kocsifeljáróval és egy kétautós garázzsal, ahol majd a BMW-t tarthatjuk.
Abby reakciója egy-két másodperccel késett, végül azonban így szólt: – BMW? Kinek a BMW-je?
– A miénk, kicsikém. A mi BMW-nk. A cég bérel egy új kocsit és ideadja nekünk a kulcsokat. Olyan
ez, mint amikor; profi csapat frissen szerz dtetett játékosa kap ajándékba egy autót. Ez legalább még évi
ötezer dollárt jelent. A színt természetesen mi választhatjuk ki. Szerintem a fekete szép lenne. Neked mi a
véleményed?
– Nincsenek többé roncsautók. Nincsenek többé ócska ruhák. Nincs többé tegnapi maradék – mondta
Abby, miközben lassan csóválta a fejét.
Mitch a szájába vett egy falatot, és Abbyre mosolygott. Biztos volt benne, hogy a lány bútorokról,
tapétáról és a talán viszonylagos közelségben lév úszómedencér l ábrándozott. És gyerekekr l, kicsi,
sötét szem , világosbarna hajú srácokról.
– Vannak egyéb mellékjuttatások is, ezeket majd Memphisben akarják megbeszélni.
– Ezt én nem értem, Mitch. Miért ilyen nagylelk ek?
 – Én is feltettem ezt a kérdést. Nagyon alaposan megválasztják, hogy kit vesznek fel, és rettent
büszkék arra, hogy nagyon magas fizetést adnak. A legjobbat akarják, és azt sem bánják, ha nagy
pénzekkel kell kirukkolni. A cégnél a fluktuáció egyenl a nullával. Ezen kívül pedig, azt hiszem, többe
kerül Memphisbe csábítani a legjobbakat.
– Közelebb lennénk az otthonomhoz – jegyezte meg Abby anélkül, hogy a férfira pillantott volna.
– Nekem nincs otthonom. A szüléidhez lennénk közelebb, ennek pedig egyáltalán nem örülök.
Abby ezt szó nélkül lenyelte, csakúgy, mint a férfi legtöbb megjegyzését, amit az szüleire tett. –
Közelebb lennél Rayhez.
Mitch bólintott, beleharapott a tojásba és elképzelte magának apósáék els látogatását: azt az édes
pillanatot, amikor az igencsak kopott Cadillac-kel ráhajtanak a kocsifeljáróra és döbbenten bámulnak a
gyarmati stílusban épült házra és a garázsban álló két vadonatúj autóra. Belesárgulnak az irigységbe és
azon töprengenének, hogy ez a szegény kölyök, akinek nincs se családja, se társadalmi rangja, hogyan
juthatott idáig huszonöt éves korára, frissen kikerülve a jogi egyetemr l. Fájdalmas mosolyt er ltetnének
arcukra és megjegyeznék, hogy minden milyen szép. Mr. Sutherland el bb-utóbb nem bírná már tovább
és megkérdezné, mennyibe került a ház, Mitch pedig megmondaná neki, hogy ne üsse az orrát más
dolgába, és az öregúr ett l majd szétrobbanna. Egy rövid vizit után távoznának és hazautaznának
Kentuckyba, ahol az összes barátjuk megtudja majd, hogy a fiataloknak milyen remekül megy a sora.
Abby sajnálkozna, hogy nem jönnek ki jól a szüleivel, de nem vesztegetne sok szót a kérdésre. Már az
els perct l kezdve úgy kezelték t, Mitchet, mint egy leprást. Annyira senkinek tartották, hogy még a
szerény esküv r l is tüntet leg távol maradtak.
– Jártál már Memphisben? – kérdezte Mitch.
– Egyszer, kislánykoromban. Valamilyen egyházi rendezvényen voltam ott. Már csak a folyóra
emlékszem.
– Azt akarják, hogy utazzunk oda.
– Utazzunk? Úgy érted, hogy én is meg vagyok híva?
– Igen. Ragaszkodnak hozzá, hogy te is gyere.
– Mikor?
– Néhány hét múlva. Repül vel elvisznek bennünket csütörtök délután, és ott töltjük a hétvégét.
– Máris megkedveltem ezt a céget.

2
Az ötemeletes épületet száz évvel ezel tt, nem sokkal a polgárháború után építtette egy gyapotkeresked
a fiaival, akkoriban, amikor a gyapotkereskedelem újra virágzásnak indult Memphisben. A Front
Streeten, a Cotton árkádsor közepén állt, nem messze a folyótól. A benne lév termeken, ajtókon és
íróasztalokon keresztül több millió bála gyapot került a keresked höz, aki azután a világ legkülönböz bb
pontjain értékesítette ket. Az els világháborút követ en többször is átalakították az elhagyatott és
elhanyagolt épületet, mígnem azután egy Anthony Bendini nevezet , adóügyekkel foglalkozó, rámen s
ügyvéd végleg megvásárolta. Újra renováltatta az épületet és elkezdte megtölteni ügyvédekkel. Új nevet
is adott neki: Bendini-épület.
Bendini dédelgette, babusgatta, kényeztette az épületet; minden évben a fény zés újabb és újabb
elemével gazdagította életm vét. Meger sítette, lakatokat szereltetett az ajtókra és az ablakokra, és
fegyveres röket bérelt, hogy vigyázzanak rá, a lakóival együtt. Felvonókat építtetett, bevezette az
elektronikus megfigyelés, a biztonsági kódok és a zárt láncú televíziók rendszerét; volt az épületben
kondicionálóterem, szauna, öltöz és egy étterem az üzlettársak részére az ötödik emeleten, ahonnan
elragadó kilátás nyílt a folyóra.
Húsz esztend alatt létrehozta Memphis leggazdagabb és vitathatatlanul legcsendesebb cégét. A
diszkréció a szenvedélye volt. A cég minden alkalmazottját kiokították arról, milyen következményeket
vonhat maga után az, ha valakinek eljár a szája. Minden bizalmas volt. A fizetés, a mellékjövedelmek, az
el léptetés, és különösképpen az ügyfelek. A fiatal ügyvédeket figyelmeztették, hogy a cég ügyeinek
kifecsegése késleltetheti a szent cél elérését: az üzlettársi kinevezést. Semmi sem hagyhatta el a Front
Street-i er döt. A feleségek tudtára adták, hogy nem szabad kérdez sködniük vagy pedig hazudtak nekik.
Az ügyvédekt l azt várták, hogy dolgozzanak keményen, legyenek csendben és éljenek jól busás
jövedelmükb l. És k így is tettek, kivétel nélkül mindannyian.
Negyvenegy ügyvédalkalmazottjával ez a cég volt Memphisben a negyedik legnagyobb. Az ott
dolgozók nem keresték a nyilvánosságot. Zárt közösségben éltek és nem fraternizáltak más ügyvédekkel.
A Bendini, Lambert és Locke cég egyfajta nagy család volt. Egy meglehet sen gazdag család.

Péntek reggel tíz órakor a cég limuzinja lefékezett a Front Streeten és Mr. Mitchell Y. McDeere kiszállt a
kocsiból. Udvariasan köszönetet mondott a sof rnek. Szemével követte a lassan elhajtó autót. A járdán,
az utcai lámpa mellett állva csodálta a Bendini cég régies, különös, de valahogy mégis impozáns
otthonát. Össze sem lehetett hasonlítani a hatalmas, fémb l és üvegb l készült épületekkel, ahol a legjobb
New York-i ügyvédek dolgoztak, vagy azzal az irdatlan nagy, henger alakú építménnyel, amelyet
Chicagóban látott. Mitch azonban nyomban tudta, hogy kedvelni fogja ezt az épületet. Ez nem volt
annyira kérked . Sokkal inkább hasonlított Mitch McDeere-re.
Lamar Quin kisétált a f bejáraton, majd lejött a lépcs n. Odakiáltott Mitchnek és intett neki. El z
este a repül téren találkozott a házaspárral és bejelentette ket a Peabodyban, "a Dél pompás
szállodájában".
– Jó reggelt, Mitch! Jól aludtatok az éjjel? – Úgy ráztak kezet, mint két, egymást már hosszú évek óta
nem látott barát.
– Remekül. A szálloda kiváló.
– Tudtuk, hogy tetszeni fog nektek. A Peabody mindenkinek tetszik.
Beléptek az el csarnokba, ahol egy kicsi hirdet tábla köszöntötte a nap vendégét, Mr. Mitchell Y.
McDeere-t. Egy jól öltözött, de egyáltalán nem vonzó külsej titkárn barátságosan Mitchre mosolygott
és közölte vele, hogy Sylviának hívják, és ha bármire szüksége lenne, amíg Memphisben tartózkodik,
csak szóljon neki. Mitch köszönetet mondott a hölgynek. Ezután Lamar egy hosszú folyosóra vezette,
ahol megkezdte az épület bemutatását. Elmagyarázta Mitchnek, milyen a beosztása, majd menetközben
bemutatta néhány titkárn nek és jelöltnek. A második emeleti f könyvtárban, az óriási tárgyalóasztal
körül ügyvédek gyülekeztek, aprósüteményt és kávét fogyasztottak. Nyomban elcsendesedtek, amint a
vendég belépett.
Oliver Lambert üdvözölte Mitchet és bemutatta t a többieknek. Összesen körülbelül húszan voltak, a
cég ügyvédeinek nagy része. Legtöbbjük alig volt id sebb a vendégnél. Az üzlettársak túl elfoglaltak,
magyarázta el Lamar még korábban, és majd kés bb, egy sz k kör ebéden találkoznak vele. Mitch az
asztal végénél állt, amikor Mr. Lambert csöndet kért.
– Uraim, ismerkedjenek meg Mitchell McDeere-rel. Mindannyian hallottak már róla és íme, most
eljött hozzánk. Ebben az esztend ben az els számú jelöltünk. A nagyfiúk New Yorkból, Chicagóból,
meg még ki tudja, honnan, azon igyekeznek, hogy elcsábítsák. Úgyhogy meg kell vele szerettetnünk
kicsiny cégünket itt Memphisben. – A többiek elmosolyodtak és helyesl én bólintottak. A vendég
zavarban volt.
– Mr. McDeere két hónap múlva végez a Harvardon. A Harvard Law Review segédszerkeszt je. – Ez
hatással volt rájuk, Mitch ebben bizonyos volt. – A Nyugat-Kentucky f iskolán kezdte tanulmányait és
summa cum laudéval végzett. – Ez már távolról sem gyakorolt akkora hatást. – Ezenkívül négy éven
keresztül játszott a futballcsapatban. – Ez viszont leny gözte ket. Néhányan szinte áhítattal meredtek rá,
mintha Joe Namathre bámulnának.
A cég vezet je folytatta monológját, miközben Mitch zavartan álldogált mellette. Mr. Lambert
monoton hangon kántálta, hogy mindig mennyire alaposan megválogatták a jelentkez ket és hogy Mitch
mennyire megfelelne a cégnek. Mitch a zsebébe süllyesztette a kezét és nem figyelt tovább a beszél re,
hanem a többieket kezdte tanulmányozni. Fiatalok, sikeresek és gazdagok voltak. Az öltözködési
el írások szigorúnak t ntek, de nem különböztek a New York-i vagy chicagói szokásoktól. Sötétszürke
vagy sötétkék öltöny, fehér vagy kék, közepesen kikeményített, legombolt nyakú ing és selyem
nyakkend . Semmi merész vagy kirívó. Esetleg néhány csokornyakkend , de semmi olyan, ami ennél
szembeszök bb. Az elegáns küls kötelez volt. Tilos a szakáll, a bajusz vagy a fülre n tt haj. Volt
egy-két borzas fej, de a jó megjelenés dominált.
 Mr. Lambert mondandója vége felé járt. – Lamar körbevezeti Mitchet az irodákban, így kés bb majd
válthatnak vele néhány szót. Gondoskodjunk róla, hogy jól érezze magát nálunk. Ma este bájos –
komolyan mondom, hogy bájos – feleségével a Rendezvous étteremben vacsorázik. Holnap este
természetesen a cég vacsorájára kerül sor, nálam. Megkérem önöket, hogy vegyék el a legjobb
modorukat. – Mr. Lambert elmosolyodott és a vendégére pillantott. – Mitch, ha esetleg elege van már
Lamarból, majd kentünk magának egy jobban képzett szakembert.
Mitch újra kezet rázott a távozó ügyvédekkel és igyekezett annyi nevet megjegyezni, amennyit csak
lehet.
– Kezdjük az ismerkedést – javasolta Lamar, miután a terem kiürült. – Ez természetesen a könyvtár.
Az els négy emeleten mindenhol ugyanilyet találsz majd. Nagyobb értekezletekre is használjuk ket.
Minden emeleten másféle könyvek vannak, így aztán sohasem tudhatod, hogy a napi aprómunkád hova
visz. Két f állású könyvtárosunk van. Széles körben használunk mikrofilmeket. Az a szabály, hogy az
épületen kívül nem könyvtárazunk. Több mint százezer kötet van ebben a könyvtárban, köztük az összes
adóügyi kiadvány. Ez több, mint amivel néhány jogi egyetem büszkélkedhet. Ha olyan könyvre van
szükséged, amit itt nem találsz meg, csak szólj az egyik könyvtárosnak.
Elsétáltak a hosszú tárgyalóasztal mellett és a több tucatnyi könyvsor között. – Százezer kötet –
mormogta Mitch.
– Igen. Majdnem félmillió dollárt költünk évente karbantartásra, kiegészít anyagokra és új
könyvekre. Az üzlettársak mindig siránkoznak emiatt, de azért eszükbe sem jutna, hogy csökkentsék
ezeket a kiadásokat. Ez itt az ország egyik legnagyobb magánkönyvtára és erre büszkék is vagyunk.
– Mit mondjak, bámulatos.
– Azon igyekszünk, hogy a könyvtárazás a lehet legkevésbé legyen keserves munka. Tudod, milyen
unalmas dolog és mennyi id t lehet arra elpocsékolni, hogy az ember megtalálja a megfelel anyagot.
Sok id t fogsz itt eltölteni az els két évben, ezért megpróbáljuk kellemessé tenni ezt a helyet
A hátsó sarokban, egy zsúfolt íróasztal mögött az egyik könyvtáros foglalt helyet. Bemutatkozott
Mitchnek, majd gyorsan körbevezette a számítógépes teremben, ahol tucatnyi komputer állt, készen arra,
hogy tájékoztatást nyújtson a legfrissebb, számítógéppel feldolgozott anyagokról. A könyvtáros
felajánlotta, hogy bemutatja a legújabb, valóban hihetetlen programot, de Lamar azt mondta, hogy inkább
majd kés bb újra benéznek.
– Rendes fickó – jegyezte meg Lamar, miközben kimentek a könyvtárból. – Évi negyvenezer dollárt
fizetünk neki, csak azért, hogy rendben tartsa a könyveket. Fantasztikus.
Ez tényleg fantasztikus, gondolta Mitch.
A második emelet gyakorlatilag éppúgy nézett ki, mint az els , a harmadik, meg a negyedik. Az
összes emelet közepét a titkárn k, illetve íróasztalok, iratszekrények, fénymásolók és más szükséges
gépek foglalták el. A szabad terület egyik részén a könyvtár helyezkedett el, a másikon pedig kisebb
tárgyalók és irodák.
– Egyetlen csinos titkárn t sem fogsz itt látni – jegyezte meg Lamar halkan, miközben a dolgozó
asszonyokat figyelték. – Úgy t nik, hogy ez íratlan szabály a cégnél. Oliver Lambert mindent elkövet,
hogy lehet legöregebb és legjelentéktelenebb külsej titkárn ket alkalmazza. Van köztük persze olyan
is, aki már több mint húsz éve dolgozik itt, és már többet felejtett a jogból, mint amennyit mi
megtanultunk az egyetemen.
– Kicsit vaskosnak t nnek – szögezte le Mitch, szinte csak saját magának.
– Igen. Ez is része annak a mindent átfogó stratégiának, hogy arra késztessenek bennünket, ne velük
foglalkozzunk. A széptevés szigorúan tilos, és tudomásom szerint még sohasem volt rá példa.
– És mi van akkor, ha mégis el fordul?
– Ki tudja? A titkárn t kirúgják, az biztos. És gondolom az ügyvédet is szigorúan megbüntetnék. Az is
lehet, hogy az üzlettársi kinevezésébe kerülne a dolog. Senki sem érez nagy kedvet, hogy megtudja, mi
történne. Különösképpen azért, mert ilyen tehenekr l van sz .
– Legalább szépen öltözködnek.
– Nehogy félreérts! Csak a legjobb képesítés titkárn ket alkalmazzuk, és magasabb fizetést kapnak,
mint bármelyik más cégnél a városban. Itt a legjobb titkárn ket láthatod, de nem feltétlenül a
legcsinosabbakat. Nagy gyakorlatot követelünk a jelentkez kt l. Lambert senkit sem alkalmazna harminc
év alatt.
– Ügyvédenként egy titkárn van?
– Igen, egészen addig, amíg üzlettárs nem lesz bel led. Akkor ugyanis kapsz még egyet, de akkor már
szükséged is lesz rá. Nathan Locke-nak három titkárn je van. Mindegyiknek húszéves tapasztalat van a
háta mögött, és Locke rendesen megdolgoztatja ket
– Az irodája hol van?
– A negyedik emeleten. Oda tilos a bejárás.
Mitch már majdnem rákérdezett, miért, azonban meggondolta magát.
A sarokban lév irodák több, mint ötven négyzetméteresek, magyarázta Lamar, és a cég els emberei
foglalják el ket. Lamar, láthatóan komoly reményeket táplálva, a hatalom irodáinak nevezte ket. Ezeket
az irodákat lakóik egyéni ízlésének megfelel en rendezték be, nem sajnálva rá a pénzt Csak nyugdíjba
vonulás vagy halál esetén ürítették ki ket, azután pedig a fiatalabb üzlettársak szálltak érte harcba.
Lamar kinyitotta az egyik iroda ajtaját, beléptek, majd becsukták maguk mögött az ajtót. – Szép a
kilátás, mi? – kérdezte Lamar, amint Mitch odasétált az ablakokhoz, és az út mellett lassan csordogáló
folyóra pillantott.
– Hogyan lehet ilyen irodához jutni? – kérdezte Mitch, miközben az Arkansas államba vezet híd alatt
lassan haladó uszályhajót csodálta.
– Id be telik és mire idejutsz, nagyon gazdag és nagyon elfoglalt leszel, s nem lesz id d a kilátásban
gyönyörködni.
– Ez kié?
– Victor Milligané. Az adóügyek f nöke és rendes ember. Eredetileg New England államból
származik, de már huszonöt éve itt van és Memphist nevezi az otthonának. – Lamar a zsebébe
süllyesztette a kezét és körbesétált a szobában. – A keményfából készült padló és mennyezet még a régi,
több mint százéves épületb l maradt itt. A legtöbb helyiségben sz nyegpadló van, de egy-két helyen ép
maradt a fa. Majd választhatsz, hogy akarsz-e sz nyegpadlót vagy sem.
– Kedvelem a fát. Ez a sz nyeg itt milyen?
– Valamiféle si perzsa. Nem ismerem a történetét. Az íróasztalt már Milligan dédapja is használta,
aki, ha jól tudom, bíró volt Rhode Islanden, vagy legalábbis Milligan ezt mondja. Állandóan hülyéskedik
és sohasem lehet tudni, mikor mond igazat.
– Hol van most?
– Azt hiszem, nyaral. A szabadságról beszéltetek már?
– Nem.
– Az els két évben évi két hetet kapsz. Ez persze fizetett szabadság. Azután pedig három hetet, egész
addig, amíg üzlettárs nem leszel. Akkor annyi szabadságot veszel ki, amennyit akarsz. A cégnek van egy
nyaralója Vailben, egy tó közepén álló házikója Manitobában és kett a Nagy-Kajmán-szigeten.
Mindegyik helyen ingyen lehet megszállni, de el re kell szobát foglalni. Az üzlettársak els bbséget
élveznek. Egyébként pedig érkezési sorrend van. A cégnél a Kajmán-szigetek rettent népszer ek.
Nemzetközi "adómenedék", és a legtöbb utunkat leírjuk az adónkból. Azt hiszem, Milligan is ott van
most. Valószín leg búvárkodik, de ezt munkának nevezi. Mitch az egyik adóügyi szemináriumon már
hallott a Kajmán-szigetekr l, és tudta, hogy valahol a Karib-térségben vannak. Már éppen meg akarta
kérdezni, hogy pontosan hol, de inkább ügy döntött, majd maga néz utána.
– Csak két hét? – kérdezte.
– Igen. Baj?
– Nem, nem igazán. A New York-i cégek legalább három hetet kínálnak. – Úgy beszélt, mint a
költséges nyaralások kiváló ismer je. Pedig nem volt az. Eltekintve a mézeshetekként emlegetett
háromnapos víkendt l és a New Englandben tett alkalmankénti kirándulásoktól, Mitch még sohasem
ment el nyaralni és még sohasem járt az országhatáron kívül.
– Kaphatsz plusz egy hét fizetésnélkülit.
Mitch bólintott, mintha azt akarná jelezni, számára így elfogadható a helyzet. Távoztak Milligan
irodájából és folytatták az épület körbejárását. A hosszú, derékszög folyosó küls részér l nyíltak az
ügyvédek szobái; mindegyikben sok ablak volt, és szép kilátás nyílt bel lük. A folyóra néz irodák a
tekintélyesebbek, magyarázta Lamar, és többnyire az üzlettársak foglalják el ket. Lehet jelentkezni a
várakozólistára.
A tárgyalók, könyvtárak és a titkárn k íróasztalai a folyosó bels részén helyezkedtek el, távol az
ablakoktól, az alant kitáruló tájtól.
A még nem üzlettársi rangban dolgozó ügyvédek irodái kisebb méret ek (ötször öt méteresek) voltak,
de nagyon gazdagon díszítettek és sokkal impozánsabbak, mint a hasonló New York-i és chicagói irodák,
amelyeket Mitchnek alkalma volt megnézni. A cég egy egész kis vagyont költ a lakberendez kre, közölte
vele Lamar. Úgy t nt, hogy a pénz itt a fákon terem. A fiatal ügyvédek barátságosak és beszédesek voltak
és láthatólag örömmel szakították félbe a munkájukat. Legtöbbjük rövid beszédet tartott a cég
tekintélyér l és Memphisr l. Ez a régi város, mondták többen is Mitchnek, szinte hozzán az emberhez,
bár ez eltart egy ideig. Mitchhez hasonlóan annak idején ket is megkeresték a washingtoni meg Wall
Street-i nagyfiúk, de egyáltalán nem bánták meg a választásukat.
Az üzlettársak elfoglaltabbak voltak, de éppen olyan kedvesek, mint a többiek. Mitchnek újra és újra
elmondták, hogy alapos válogatás után esett rá a választás és kiválóan be tudna kapcsolódni a cég
munkájába. Neki találták ki ezt a céget, ígéretet tériek, hogy az ebéd közben majd hosszabban
elbeszélgetnek.

Egy órával korábban Kay Quin a bébiszitterre és a bejárón re hagyta a gyerekeket, majd találkozott
Abbyvel a Peabodyban, hogy együtt tízóraizzanak. Kay kisvárosi lány volt, nagyon hasonló Abbyhez. A
f iskola után ment feleségül Lamarhoz. Ezután három évig Nashville-ben éltek, amíg a férfi jogot
hallgatott a Vanderbilt egyetemen. Lamar olyan sokat keresett, hogy abbahagyta a munkát, és
villámgyorsan két gyereknek is életet adott. Most, hogy már nem dolgozott és nem szült gyerekeket, ideje
nagy részét klubokban, alapítványi összejöveteleken, szül i értekezleteken és a templomban töltötte. A
pénz, a gazdagság ellenére is szerény s igénytelen volt, és láthatólag eltökélte, hogy férje sikerei ellenére
is ilyen marad. Abby barátra talált benne.
Miután elfogyasztották a croissant-t és a tojást, a szálloda halljában foglaltak helyet és a szök kút
körül úszkáló kacsákat figyelték. Kay még korábban azt javasolta, hogy tegyenek egy rövid sétát
Memphisben, majd délután ebédeljenek meg az otthonuk közelében. Esetleg egy kis vásárlás is belefér
még.
– Említették a férjednek az alacsony kamatú kölcsönt? – kérdezte Kay.
– Igen, még az els beszélgetésen.
– Azt akarják, hogy vegyetek magatoknak egy házat, ha ideköltöztök. A legtöbben a jogi egyetem
után ezt nem engedhetik meg maguknak, ezért a cég kölcsön ad nektek alacsony kamatra és vállalja a
jelzálogterhet.
– Mennyire alacsony a kamat?
– Nem tudom. Hét éve költöztünk ide, és azóta már vettünk egy másik házat. Jó üzlet lesz ez nektek,
hidd el nekem. A cég gondoskodni fog arról, hogy saját házatok legyen. Valamiféle íratlan szabály ez
náluk.
– Miért olyan fontos ez a cégnek?
– Több okból is. El ször is, azt akarják, hogy Mitch náluk dolgozzon. Ez a cég nagyon válogatós és
többnyire megkapják azt, akit akarnak. Memphis azonban nem a világ teteje, ezért többet kell ajánlaniuk.
Viszont nagyon sokat követelnek, különösen akkor, ha az alkalmazott még nem üzlettárs. Nagy a
nyomás, sok a túlóra, heti nyolcvan óra munka, és kevés id t lehet otthon tölteni. Egyik töknek sem lesz
ez könny , és ezt a cég is jól tudja. Az elmélet az, hogy a stabil házasság egyenl a boldog ügyvéddel, a
boldog ügyvéd pedig hatékony ügyvéd, a lényeg tehát a profit, mindig a profit.
– És van még egy másik ok is – folytatta Kay. – Ezek a fiúk – csak fiúk, n nincs közöttük – nagyon
büszkék a gazdagságukra. Tehát mindenkit l azt várják, hogy tehet snek látsszék, és úgy is viselkedjen,
mint egy tehet s ember. Folt esne a cég becsületén, ha az egyik ügyvéd arra kényszerülne, hogy egy
bérelt lakásban lakjon. Azt akarják, hogy saját házba költözzél, azután majd öt múlva egy nagyobbá. Ha
lesz egy kis id nk délután, megmutatom neked néhány üzlettárs házát. Ha meglátod ket, nem lesz
kifogásod az ellen, hogy a férjed heti nyolcvan órát dolgozzon.
– Én már most is hozzá vagyok szokva.
 – Az jó, de azért a jogi egyetem nem hasonlítható ehhez. Néha heti száz órát is dolgoznak az
adószezonban.
Abby elmosolyodott és megrázta a fejét úgy, mintha a hallottak nagy hatást gyakorolnának rá. – Te
dolgozol?
– Nem. Itt a legtöbb feleség nem dolgozik. A pénz megvan, tehát nem vagyunk rákényszerítve, és
gyerekekkel kapcsolatos teend kben is kapunk egy kis segítséget a férjeinkt l. De természetesen nincs
megtiltva, hogy dolgozzunk.
– Ki nem tiltja meg?
– A cég.
– Remélem is, hogy nem. – Abby elismételte magának a "megtiltva" szót, de nem foglalkozott többet
a kérdéssel.
Kay a kávéját iszogatta és a kacsákat figyelte. Egy kisfiú elkóborolt az anyukájától és megállt a
szök kút mellett. – Terveztek gyerekeket?
– Talán egy-két év múlva.
– A gyerekeket jó néven veszik.
– Kik?
– A cég.
– Miért tör dne a cég azzal, hogy van-e gyerekünk vagy nincs?
– A válasz megint csak: szilárd család. Egy gyerek születése nagy esemény az irodában. Virágot és
ajándékokat küldenek a kórházba. Úgy kezelnek, mint egy királyn t. A férjed kap egy hét szabadságot,
de túl sok dolga lesz ahhoz, hogy ki is vegye. Ezer dollárt helyeznek el a bankban a gyerek nevére, hogy
egyetemi tanulmányait támogassák. Sok mulatsággal jár az egész.
– Úgy hangzik, mintha egy nagy, testvéri szövetség lenne a cég.
– Inkább olyan, mint egy család. Társasági életünk is a cég körül kering és ez fontos, mert egyikünk
sem Memphisb l származik. Mindannyian máshonnan költöztünk ide.
– Ez nagyon jó, de nem akarom, hogy bárki is megmondja nekem, hogy mikor dolgozzak, mikor
mondjak fel, és hogy mikor szüljek gyerekeket.
– Ne aggódj. A cég dolgozói nagyon vigyáznak egymásra, de nem ütik bele az orrukat olyanba,
amihez semmi közük.
– Kezdek ebben kételkedni.
– Nyugodj meg, Abby. A cég olyan, mint egy család. Nagyszer emberek dolgoznak ott és Memphis
csodálatos öreg város, ahol élhetsz, gyerekeket nevelhetsz. A megélhetési költségek sokkal
alacsonyabbak és lassabb ütemben zajlik az élet. Ti valószín leg azt fontolgatjátok, hogy majd
valamelyik nagyvárosba menjetek. Mi is így tettünk, de én most is Memphist választanám.
– Körbevezetsz a városban?
– Ezért vagyok itt. Szerintem el ször menjünk a belvárosba, majd onnan a város keleti részébe, hogy
megnézzük a szebb környéket is, meg esetleg néhány házat. Azután pedig megebédelünk a kedvenc
éttermemben.

Az étkez , ahogy ezt a helyiséget nevezték, az ötödik emelet nyugati, a Riverside Drive feletti részét
foglalta el; jó magasan volt a távoli folyótól. Közel háromméteres ablakok sorakoztak egymás mellett a
falon és csodálatos kilátást nyújtottak a kiköt re, vontatóhajókra, uszályokra, lapátkerekekre és a hidakra.
A terem védett terület volt, szentély azoknak az ügyvédeknek, akik elég tehetségesek és becsvágyóak
voltak ahhoz, hogy üzlettársaknak nevezzék ket a csendes Bendini cégnél. Mindennap ebédre gy ltek itt
össze, amit Jessie Frances, a jól megtermett, temperamentumos, id s, fekete asszony készített, és férje,
Roosevelt szolgált fel. A férfi fehér keszty t viselt és egy furán álló, fakó, gy rött és viseltes szmokingot,
amit maga Mr. Bendini ajándékozott neki, nem sokkal a halála el tt. Az üzlettársak kávéra és süteményre
is összegy ltek néha reggelenként, hogy megvitassák a cég ügyeit, és alkalmanként kés délután is egy
pohár borra, hogy megünnepeljenek egy sikeres hónapot vagy egy kivételesen magas bevételt. Az étkez
csak az üzlettársak és egy-két alkalmi vendég részére volt fenntartva, mint például egy nagy pénz ügyfél
vagy egy esetleges újonnan szerz dtetend alkalmazott. Az egyszer ügyvédek évente kétszer, csak
kétszer ebédelhettek itt – és err l feljegyzést vezettek –, és akkor is kizárólag valamelyik üzlettárs
meghívására.
Az étkez b l egy kis konyha nyílt, ahol Jessie Frances dolgozott és ahol huszonhat évvel ezel tt
elkészítette az els ebédet Mr. Bendininek és a néhány másik ügyvédnek. Huszonhat esztend n keresztül
déli ízekb l állította össze a menüt, és nem tör dött azokkal a kérésekkel, hogy próbáljon meg olyan
ételeket is f zni, amelyeknek a nevét csak küszködve tudta kiejteni. – Nem kell megenni, ha nem ízlik –
hangzott állandó válasza. A maradékokból ítélve, amelyet Roosevelt az asztalokon szedett össze, nagy
örömmel fogyasztották el a f ztjét. Hétf nként elküldte az üzlettársaknak a heti menüt, kérte, hogy
mindennap tíz óráig foglaljanak asztalt, és éveken keresztül megjegyezte magának, ha valaki lemondta az
ebédet vagy nem jelent meg. és Roosevelt napi négy órát dolgozott és mindketten havi ezer dollárt
kaptak.
Mitch az asztalnál foglalt helyet Lamar Quinnel, Oliver Lamberttel és Royce McKnighttal. Az el étel
sült gombával és f tt tökkel körített, els rangú borda volt.
– Ma leszedte róla a zsírt – jegyezte meg Mr. Lambert.
– Nagyon finom – felelte Mitch.
– Hozzá van szokva a szervezete a zsíros ételekhez?
– Igen, Kentuckyban is zsírosan f znek.
– 1955-ben léptem be a céghez – kezdte Mr. McKnight –, New Jerseyb l származom. Pusztán
gyanakvásból, amennyire csak lehetett, elkerültem a déli ételeket. Mindent állati zsírban f znek, sütnek,
nem igaz? Azután Mr. Bendini elhatározta, hogy megnyitja ezt a kis éttermet. Alkalmazta Jessie Francest,
én pedig húsz éve titokban elégedetlenkedek. Sült paradicsom, sült zöld paradicsom, sült padlizsán, sült
gomba, sült tök, sült ez, sült az, minden csak sütve. Victor Milligan egy napon azt mondta, ebb l elég.
Connecticutban született, nemdebár? És Jessie Frances sült ecetes kaprot kotyvasztott össze. El tudja ezt
képzelni? Sült ecetes kapor? Milligan mondott valami csúnyát Rooseveltnek, az pedig továbbadta
Jessie-nek. Az asszony kisétált a hátsó ajtón és felmondott. Egy hétig nem láttuk. Roosevelt szeretett
volna dolgozni, de a n t is otthon tartotta. Végül Mr. Bendini elsimította az ügyet. Jessie beleegyezett,
hogy visszajön, ha többet nem hall panaszt. De attól fogva sz kebben mérte a zsírt. Azt hiszem,
mindannyian tíz évvel tovább fogunk élni.
– Nagyon finom – jegyezte meg Lamar, miközben megvajazott egy újabb zsömlét.
– Mindig nagyon finom – tette hozzá Mr. Lambert, amint Roosevelt elsétált mellettük. – Jessie f ztje
f szeres és hizlaló, mégis nagyon ritkán hagyjuk ki az ebédet.
Mitch óvatosan evett, részt vett a felületes csevegésben és igyekezett teljesen nyugodtnak látszani.
Nem volt könny . A kimagaslóan sikeres, egyt l egyig milliomos ügyvédekt l körülvéve exkluzív,
fény z én díszített étkez jükben, úgy érezte magát, mintha szent földön lenne. Lamar jelenléte
megnyugtató volt, csakúgy, mint Roosevelté.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Mitch befejezte az evést, Oliver Lambert megtörülte a száját, lassan
felállt és a kanalával megütögette a poharát. – Uraim, egy kis figyelmet kérek.
A terem elcsendesedett, amint a mintegy húsz üzlettárs a f asztal felé fordult. Letették a szalvétájukat
és a vendégre bámultak. Mindegyikük asztalán ott volt a dosszié egy másolata. Két hónappal ezel tt
egyhangúan megszavazták, hogy McDeere legyen az els számú jelöltjük. Tudták róla, hogy napi hat
kilométert fut, nem dohányzik, allergiás a szulfitokra, már kivették a manduláját, egy kék Mazda
tulajdonosa, van egy rült édesanyja, és egy alkalommal háromszor is eredményes volt egy meccsen. Azt
is tudták, hogy aszpirinnél er sebb gyógyszert még akkor sem vesz be, ha beteg, és hogy elég becsvágyó
ahhoz, hogy heti száz órát dolgozzon, ha ezt követelik t le. Tetszett nekik Mitch. Jó megjelenés ,
kisportolt férfiember volt, briliáns aggyal és szikár testtel.
– Ahogy önök is tudják, ma különleges vendégünk van: Mitch McDeere. Hamarosan kiváló
eredménnyel végez a Harvardon…
– Halljuk! Halljuk! – kiáltotta néhány egykori harvardi diák.
– Köszönjük. Mitch és felesége, Abby, a vendégeink a Peabody hotelben ezen a hétvégén. Mitch az
évfolyam háromszáz hallgatója közül, tanulmányi eredményei alapján benne lesz az els ötben, és
nagyon sok cég megkereste már. Mi azt akarjuk, hogy nálunk dolgozzon. Tudom, hogy önök is beszélni
fognak vele, miel tt elmenne. Ma este Lamar és Kay Quinnel vacsorázik, holnap este pedig én rendezek
vacsorát. Mindannyiukra számítunk. – Mitch zavartan az üzlettársakra mosolygott, miközben Mr.
Lambert semmitmondóan szónokolt a cég jelent ségér l. Miután befejezte, folytatták az evést. Roosevelt
ugyanis kenyérpudingot és kávét szolgált fel.

Kay kedvenc helye egy kelet-memphisi étterem volt, amelyet leginkább tehet s fiatalok látogattak.
Többezernyi páfrány függött mindenfelé a falakról, és a zenegép kizárólag a hatvanas évek slágereit
játszotta. A koktélt magas poharakban szolgálták fel.
– Egy elég – figyelmeztette Abbyt Kay.
– Nem vagyok valami nagyivó. A nap specialitását rendelték meg, azután a daiquiri koktélt
szopogatták.
– Mitch iszik?
– Nagyon keveset. Sportoló és nagyon vigyáz a szervezetére. Néha megiszik egy sört vagy egy pohár
bort, de annál er sebbet nem. És Lamar?
– Vele is hasonló a helyzet. Az egyetemen ugyan elkezdett sörözni, de gondjai vannak a súlyával. A
cég rossz néven veszi az ivászatot.
– Ez elismerésre méltó, de mégis mi közük hozzá?
– Az, hogy az alkohol meg az ügyvéd olyan, mint a vér meg a vámpír. A legtöbb ügyvéd úgy iszik,
mint a kefeköt , az egész szakmát megfert zte az alkoholizmus. Azt hiszem, a jogi egyetemen kezd dik
az egész. A Vanderbilten is valaki mindig megcsapolt egy söröshordót. Valószín leg ugyanez folyik a
Harvardon is. A munka miatt nagy rajtuk a nyomás, ez pedig azt jelenti, hogy gyakran néznek a pohár
fenekére. Ezek a fickók nem antialkoholisták, de azért nem vesztik el a fejüket. Az egészséges ügyvéd a
hatékony ügyvéd. Megint csak a profitnál lyukadtunk ki.
– Azt hiszem, ennek van valami értelme. Mitch azt mondja, hogy nincs fluktuáció.
– Többnyire mindenki számára véglegesnek számít ez a hely. Nem is emlékszem arra, hogy bárki
elment volna azóta, hogy mi itt vagyunk. A pénz rengeteg, k pedig nagyon el vigyázatosan választják
meg, hogy kit vegyenek fel. Olyat sohasem alkalmaznának, aki hoz pénzt otthonról.
– Azt hiszem, nem értelek.
– Nem alkalmaznak olyan ügyvédet, akinek van más jövedelemforrása is. Azt akarják, hogy a
jelentkez fiatal és becsvágyó legyen. A h ségr l van szó. Ha minden pénzed egy forrásból származik,
akkor általában nagyon h séges vagy ehhez a forráshoz. A cég odaadó h séget követel. Lamar azt
mondja, hogy soha sincs közöttük arról szó, hogy valaki el akarna menni a cégt l. Mindannyian
boldogok és vagy gazdagok vagy pedig éppen meggazdagodóban vannak. És ha valaki ott akarná hagyni
a céget, sehol nem találna ilyen magas fizetést. Annyit ajánlanak Mitchnek, amennyi csak kell ahhoz,
hogy idejöjjön dolgozni. Roppant büszkék arra, hogy többet fizetnek, mint mások.
– Miért nincsenek ügyvédn k?
– Egyszer ezt is kipróbálták. Kiállhatatlan szipirtyó volt az illet , mindenkit magára haragított a
cégnél. A legtöbb ügyvédn olyan arckifejezéssel jár-kel, mintha csak a veszekedést keresné. Nehéz
velük szót érteni. Lamar azt mondja, hogy azért nem mernek ügyvédn t alkalmazni, mert ha nem válna
be, a különböz rendeletek miatt nem tudnák kirúgni.
Az étel megérkezett. Visszautasították az újabb kör daiquirit. Több száz fiatalember foglalt helyet a
páfrányok alatt, az étterem egyre vidámabb lett. Smokey Robinson halk hangja hallatszott a zenegépb l.
– Van egy remek ötletem – szólt Kay. – Ismerek egy ingatlanügynököt. Hívjuk fel t és nézzünk meg
néhány házat.
– Milyen házat?
– Hát neked és Mitchnek egy házat. A Bendini, Lambert és Locke cég legújabb ügyvédjének. A n jó
néhány házat meg tud mutatni a nektek megfelel árfekvésben.
– Nem tudom, mi a nekünk megfelel árfekvés.
– Szerintem száz- és százötvenezer dollár között. A legutóbbi ügyvéd Oakgrave-ben vett házat és
biztos vagyok benne, hogy nagyjából is ennyit fizetett.
Abby el rehajolt és szinte suttogva kérdezte: – Vajon mennyi lesz a havi részlet?
– Nem tudom. De ki tudjátok majd fizetni. Körülbelül ezer dollár lehet, talán egy kicsivel több.
Abby a n re bámult és nagyot nyelt. A kis lakásért, amit Manhattanben béreltek, kétszer ennyit
fizettek. – Hívjuk fel ezt az ingatlanügynököt – nyögte.

Ahogy várni lehetett, Royce McKnight is a hatalom egyik irodáját foglalta el, amelyb l csodálatos kilátás
nyílt. A negyedik emelet egyik, f nököknek járó sarkában volt, a Nathan Locke irodájához vezet
folyosó másik végén. Lamar kimentette magát, az ügyvezet üzlettárs hellyel kínálta Mitchet a kanapé
mellett álló, kicsi tárgyalóasztalnál. A titkárn t elküldte kávéért.
McKnight látogatásának eddigi élményeir l kérdezte Mitchet, mire azt válaszolta, hogy a látottak
ugyancsak nagy benyomást gyakoroltak rá.
– Mitch, szeretném pontosan kifejteni ajánlatunk részleteit.
– Igen.
– Az alapfizetés nyolcvanezer dollár az els évben. Amennyiben leteszi az ügyvédi munkát, ötezer
dolláros emelést kap. Nem prémiumot, hanem emelést. A vizsgát valamikor augusztusban tartják és a
nyár nagy részét azzal fogja tölteni, hogy erre készül. A cégnél vannak vizsga-el készít kurzusok, és
néhány üzlettárstól alapos oktatást fog majd kapni. Mindez els sorban munkaid ben történik. Ahogy
maga is tudja, a legtöbb cégnél azt várják az embert l, hogy a munkaid után a szabadidejében tanuljon.
De nálunk nem így van. Nincs egyetlen olyan ügyvédünk sem, aki megbukott volna az ügyvédi vizsgán,
és nem tartunk attól, hogy maga megtöri ezt a hagyományt. Nyolcvanezer dollár kezdetben, de ez
felmehet nyolcvanötre hat hónapon belül. Miután már egy évet eltöltött itt, a fizetése kilencvenezer
dollárra emelkedik. Ezenkívül minden decemberben prémiumot kap, annak alapján, hogy mennyi hasznot
hozott a cégnek, milyen volt a teljesítménye. Tavaly az ügyvédek átlagos prémiuma kilencezer dollár
volt. Ahogy maga is tudja, a haszonrészesedés ügyvédek részére rettent ritka a jogi cégeknél. Van még
valami kérdése a fizetésr l?
– Mi a helyzet a második év után?
– Az alapfizetése évente körülbelül tíz százalékkal emelkedik addig, amíg üzlettárs nem lesz. Az
emeléseket és a prémiumot nem garantáljuk. A teljesítményt l függ.
– Ez méltányos.
– Arról is tud bizonyára, számunkra nagyon fontos, hogy vegyen magának házat. Ez szilárdságot és
tekintélyt kölcsönöz, és mi nagyon sokat adunk erre a két dologra, különösképpen az ügyvédeink
esetében. A cég alacsony, változatlan kamatlábú kölcsönt biztosít harminc évre. Nem átruházható, arra az
esetre, ha talán úgy döntene néhány év múlva, hogy eladja. Ez egy egyszeri lehet ség, kizárólag az els
házra. Azután már saját magára lesz utalva.
– Mekkora a kamat?
– Amilyen alacsony csak lehet anélkül, hogy összerúgnánk a port az adóhivatallal. A jelenlegi piaci
kamat tíz, tíz és fél százalék körül van. Minden valószín ség szerint mi hét-nyolc százalékot tudunk
kínálni. Néhány bankot is képviselünk és k a segítségünkre vannak. Ekkora fizetés mellett nem lesz
azzal gondja, hogy hitelképesnek találják. A cég egyébként hajlandó kezességet vállalni, ha szükséges.
– Ez nagyon nagylelk önökt l, Mr. McKnight.
– Ez nagyon fontos nekünk. És nem vesztünk semmi pénzt az üzleten. Amint megtalálta a házat, az
ingatlannal foglalkozó részlegünk már mindent elintéz. Magának csak az a dolga, hogy beköltözzön.
– És mi van a BMW-vel?
Mr. McKnight elvigyorodott. – Tíz évvel ezel tt kezdtük el ezt, és úgy t nik, nem akármilyen
ösztönz ereje van. A dolog igen egyszer . Maga kiválaszt egy BMW-t, egyet a kisebbek közül, mi bérbe
vesszük három évre és a kezébe adjuk a kulcsot. Vállaljuk a biztosítás és karbantartás költségeit. A három
év lejárta után méltányos piaci áron megveheti a bérbeadó cégt l. Ez szintén egyszeri lehet ség.
– Nagyon csábító.
– Mi is tudjuk.
Mr. McKnight a jegyzettömbjére pillantott. – Az egész család orvosi, illetve fogorvosi költségeit is
vállaljuk. Terhesség, kivizsgálás, fogszabályzó, bármi. Ezt mind a cég fizeti.
Mitch bólintott, de ett l nem lep dött meg. Ezt minden cégnél így szokás.
– Páratlan a nyugdíjrendszerünk. Minden egyes dollárhoz, amit befektet, a cég hozzáad kett t, de csak
abban az esetben, ha az alapfizetésének legalább a tíz százalékát befektette. Tegyük fel, hogy
nyolcvanezer dollárral kezd, és az els év végén félretesz nyolcezret. A cég hozzárak tizenhatot, így tehát
az els év végén huszonnégyezer dollárja van. Egy pénzügyi profi fogja össze a dolgot New Yorkban.
Tavaly a nyugdíjasaink tizenkilenc százalékot kaptak. Nem rossz. Ha húsz éven keresztül félretesz,
negyvenöt éves korára, a nyugdíjba vonulás el tt már milliomos lesz. Csak egy megkötés van: ha valaki
húsz évnél kevesebbet dolgozik a cégnél, mindent elveszít, kivéve azt az összeget, amit addig félrerakott.
– Ez keménynek hangzik.
– Nem az. Valójában igen nagylelk . Mutasson nekem egy másik olyan céget vagy vállalatot, amelyik
egy dollárhoz hozzáad kett t. Tudomásom szerint nincs ilyen. Mi ily módon vigyázunk magunkra.
Nálunk a legtöbb üzlettárs ötvenévesen megy nyugdíjba, van, aki negyvenöt éves korában. Mivel nálunk
nincs kötelez nyugdíjkorhatár, olyan üzlettárs is volt a cégnél, aki hatvan- meg hetvenéves korában is
dolgozott. Mindenki a saját belátása szerint. Pusztán az a célunk, hogy b séges nyugdíjat biztosítsunk, és
a korai nyugdíjba vonulást reális lehet séggé tegyük.
– Hány nyugdíjas üzlettárs van a cégnél?
– Nagyjából húsz. Néha-néha majd látni fogja ket. Szívesen bejönnek, megebédelnek, néhányan még
az irodát is megtartották. Beszélt Lamar a szabadságról?
– Igen.
– Akkor jó. Id ben foglaljon szobát, különösen, ha Vailbe vagy a Kajmán-szigetekre megy. A
repül jegyet magának kell kifizetni, de a szállás ingyenes. Sok üzletet bonyolítunk a Kajmán-szigeteken
és alkalmanként majd leküldjük oda két-három napra. Az egészet azután le lehet írni az adóból. Ezek az
utak nem számítanak szabadságnak, és évente legalább egyszer biztos oda fog utazni. Mi keményen
dolgozunk, Mitch, és tisztában vagyunk a pihenés fontosságával. Mitch elismer en bólintott és közben
arról álmodozott, hogy a Karib-tenger napsütötte partján heverészik, ananászlét szopogat és a sz k
bikiniket figyeli.
– Említette Lamar a belépési prémiumot?
– Nem, de érdekesnek hangzik.
– Amint belépett a céghez, kap t lünk egy ötezer dolláros csekket. Azt szeretnénk, hogy ennek az
összegnek a nagy részét egy új ruhatárra költse. Azután, hogy hét éven keresztül farmerben és
flanelingben járt, feltehet en kevés öltöny áll otthon a szekrényében és ezt mi is tudjuk. A megjelenés
roppant fontos számunkra. Ügyvédeinkt l azt várjuk, hogy elegánsan és konzervatívan öltözködjenek.
Nincsenek öltözködési el írások, de maga el tt is kialakul majd a kép.
Azt mondta a pasi, hogy ötezer dollár? Ruhára? Mitchnek pillanatnyilag két öltönye volt, az egyiket
éppen most is viselte. Arca rezzenéstelen maradt és nem mosolygott.
– Van kérdése?
– Igen. A nagy cégek arról híresek, hogy olyanok, mint egy taposómalom: az els három évben az
ügyvédeket érdektelen aprómunkákkal árasztják el és bezárják ket valamilyen könyvtárba. Ebb l én
nem kérek. Nem bánom, ha el kell végeznem a könyvtárazás rám es részét és tisztában vagyok azzal,
hogy én leszek itt a ranglétra legalsó fokán. De azt nem akarom, hogy az egész cég helyett én csináljam
ezt a munkát és én írogassak rövid kivonatokat. Igazi ügyfelekkel és igazi problémákkal akarok
foglalkozni.
Mr. McKnight figyelmesen hallgatott, s már kész is volt a válasszal. – Értem, Mitch. Magának igaza
van, ez egy valós probléma a nagy cégeknél. De nem nálunk. Az els három hónapban nagyon kevés
dolga lesz azonkívül, hogy az ügyvédi vizsgára készül. Amint azzal végzett, megkezdi a jogászi munkát.
Egy üzlettárs mellé fogjuk beosztani, és az ügyfelei a maga ügyfelei is lesznek. Az üzlettárs könyvtári
munkájának nagy részét maga fogja végezni – és természetesen a saját magáét is. Ezenkívül pedig
alkalmanként majd megkérik, hogy segítsen valakinek elkészíteni egy rövid kivonatot, vagy hogy
végezzen valami aprómunkát. Mi azt akarjuk, hogy maga boldog legyen. Büszkék vagyunk arra, hogy
nálunk a fluktuáció mértéke a nullával egyenl , és mindent elkövetünk azért, hogy egyengessük
alkalmazottaink útját. Ha nem tud kijönni az üzlettárssal, aki mellé beosztjuk, majd találunk magának
valaki mást. Ha rájön, hogy nem érdeklik az adóügyek, lehet séget kap, hogy az értékpapírokkal vagy
bankügyekkel foglalkozzon. Magától függ. A cég hamarosan hatalmas pénzeket fog Mitch McDeere-be
invesztálni, és mi azt akarjuk, hogy az emberünk termékeny legyen.
Mitch kortyolt egyet a kávéból és agyában újabb kérdés után kutatott. Mr. McKnight az el tte fekv
listára pillantott.
 – A költözködés teljes költségeit vállaljuk.
– Nem lesz túl sok. Kölcsönzünk egy kis teherautót.
– Van még valami más, Mitch?
– Nem, uram. Semmi más nem jut eszembe.
Mr. McKnight összehajtotta a listát és behelyezte az irattartóba. Mindkét könyökét az asztalon
nyugtatva el rehajolt. – Mitch, nem akarunk er szakosak lenni, de szeretnénk választ kapni, amilyen
hamar csak lehet. Ha más céget választ, folytatnunk kell a keresést. Az pedig sokáig eltart, és mi azt
szeretnénk, ha az új emberünk július elsején munkába állna.
– Tíz nap elég lesz?
– Az remek. Akkor megállapodhatunk március harmincadikában?
– Persze, de még el tte fogok jelentkezni. – Mitch elbúcsúzott. Lamar odakint várt rá a folyosón,
McKnight irodája el tt. Megegyeztek abban, hogy hétre mennek vacsorázni.

3
A Bendini-épület ötödik emeletén nem voltak irodaszobák az ügyvédek részére. A nyugati szárnyat az
üzlettársak étkez je és a konyha foglalta el, középen néhány kifestetlen, üres és lelakatolt raktárhelyiség
volt. Az emelet fennmaradó részét egy vastag betonfal zárta el. Közepén kicsi fémajtó, mellette
nyomógomb, fölötte pedig egy kamera. Egy kicsiny szobába nyílt, ahol egy fegyveres r figyelte a
belép ket és a zárt láncú kamerákhoz kapcsolódó monitorokat. Egy folyosó vezetett keresztül a sz k
irodák és dolgozószobák labirintusán; különböz figurák végezték itt titkos munkájukat, amely
személyek megfigyeléséb l és információszerzésb l állt. Az ablakokat lefestették, és red nyökkel
borították be. A napsugaraknak szemernyi esélye sem volt arra, hogy behatoljanak az er dbe.
DeVasher, a biztonsági szolgálat vezet je foglalta el a kicsiny, egyszer irodák legnagyobbikát. A
sivár falakon lév egyetlen oklevél tanúsága szerint DeVasher harminc éven keresztül odaadó munkát
végzett, mint a New Orleans-i rend rség nyomozója. Zömök ember volt, pocakkal, széles vállal és
mellkassal. Nyakán tökéletesen kerek fej ült, arcán csak nagyon kelletlenül jelent meg a mosoly. Gy rött
ingének nyakát könyörületesen kigombolva hagyta, és duzzadt tokája így szabadon kitüremkedhetett. A
fogason egy poliészter nyakkend és egy ugyancsak viseltes blézerzakó lógott.
A McDeere látogatását követ hétf reggelén Oliver Lambert megállt a kis fémajtó el tt és a fölé
er sített kamerába bámult. Kétszer megnyomta a gombot, várakozott, majd végül bebocsátást nyert.
Gyorsan keresztülvágott a sz k folyosón és belépett a telezsúfolt irodába. DeVasher leütötte a hamut
szivarjáról egy üres hamutartóba, és addig rendezgette az íróasztalán lév papírokat, amíg a fafelület nem
vált rajta láthatóvá.
– Jó reggelt, Ollie. Gondolom, McDeere-r l akarsz beszélni velem.
DeVasher volt az egyetlen ember a Bendini-épületben, aki szemt l szembe Ollie-nak nevezte
Lambertet.
– Igen, többek között.
– Nos, a fickó jól érezte magát, a cég nagy hatással volt rá, Memphis tetszett neki és valószín leg alá
fogja írni a szerz dést.
– Hol voltak az embereid?
– A szállodában mindkét szomszédos szoba a miénk volt. Az szobáját természetesen lehallgattuk,
csakúgy, mint a limuzint, a telefont és minden mást. Ahogy szoktuk, Ollie.
– Nézzük részletesebben!
– Rendben. Csütörtökön kés este jelentkeztek be a szállodába és elmentek lefeküdni. Keveset
beszélgettek. Péntek este a fickó mindent elmesélt a n nek a cégr l, az irodákról, az emberekr l. Rólad
azt mondta, hogy nagyon rendes ember vagy. Úgy gondoltam, hogy ezt szívesen fogod hallani.
– Menjünk tovább!
– Beszámolt neki a csillogó étkez r l és a szerény ebédr l az üzlettársakkal. Részletesen elmondta,
hogy milyen ajánlatot kapott. Mindketten el voltak ragadtatva. A miénk sokkal jobb, mint a többi
ajánlata. A n olyan házat akar, ahol van kocsifeljáró, járda, fák és hátsó udvar. A pasas azt mondta, hogy
ennek semmi akadálya.
– Van valami gondja a céggel?
– Nem igazán. Megjegyezte, hogy nincsenek feketék és n k, de ez láthatólag nem zavarta.
– Mi a helyzet a feleségével?
– El volt b völve. Tetszik neki a város, Quin feleségével körbejárta. Péntek délután házakat
nézegettek, és látott néhányat, ami tetszett neki.
– Címeid vannak?
– Hát persze, Ollie. Szombat reggel odahívatták a limuzint és autókáztak a városban. A limuzintól el
voltak ragadtatva. A sof r távol maradt a csúnyább környékt l, és megnéztek még néhány házat. Azt
hiszem, ki is választottak egyet. 1231 East Meadowbrook. Üres. Egy Betsy Bell nev ingatlanügynök
mutatta meg nekik. Száznegyvenet kér érte, de kevesebbért is odaadja. Meg kell t le szabadulnia.
– Az szép része a városnak. Hány éves a ház?
– Tíz-, tizenöt éves lehet. Kilencszáz négyzetméter. Nagyjából gyarmati stílusú munka.
– Biztos vagy benne, hogy ezt a házat akarják?
– Legalábbis most. Beszéltek arról, hogy esetleg majd néhány hónap múlva visszajönnek, hogy
megnézzenek még néhányat. Gondolom, majd ide akarod hozatni ket, amint McDeere igent mondott. Ez
a dolgok szokásos menete, nem?
– De. Err l majd mi gondoskodunk. A fizetésr l nem beszélt?
– Ez gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Eddig ez a legmagasabb. Rengeteget beszéltek a pénzr l.
Fizetés, nyugdíj, jelzálog, a BMW, prémium és így tovább. Nem akarták elhinni. Biztos nagyon le van
égve ez a két kölyök.
– Le bizony. Szerinted miénk a fickó?
– Fogadni mernék, hogy igen. Egyszer azt mondta, lehet, hogy ez a cég nem olyan tekintélyes, mint a
többi a Wall Streeten, de az ügyvédek éppen olyan jól képzettek és sokkal kedvesebbek. Igen, azt hiszem,
aláírja a szerz dést.
– Nem gyanakodott?
– Nem különösebben. Quin egyértelm en megmondta neki, hogy maradjon távol Locke irodájától.
pedig elmesélte a feleségének, hogy a titkárn kön és néhány üzlettárson kívül még egy teremtett lélek
sem tette be a lábát abba az irodába. Arról is beszámolt, hogy Quin elmondása szerint Locke különcköd
és nem túl barátságos. De mégse hiszem, hogy gyanakodna. A n azt mondta, hogy a cég néhány olyan
dologgal is foglalkozik, amihez semmi köze.
– Mint például?
– Magánügyek. Gyerekek, dolgozó feleségek stb. Egy kicsit ingerültnek t nt, de azt hiszem, végül is
csak egyszer en megjegyezte. Vasárnap reggel azt mondta Mitchnek, hogy átkozott legyen, ha majd
ügyvédek mondják meg neki, mikor dolgozzon és mikor szüljön gyereket. De azért nem hiszem, hogy ez
gondot jelentene.
– Látja McDeere, hogy mennyire végleges számára ez a hely?
– Azt hiszem, igen. Az nem jött szóba közöttük, hogy eltöltenek itt néhány évet, azután továbbállnak.
Azt hiszem, érti, mir l van szó. Üzlettárs akar lenni, csakúgy, mint a többi. Le van égve és pénzt akar.
– Mit mondtak a nálam rendezett vacsoráról?
– Idegesek voltak, de jól érezték magukat. El voltak ájulva a házadtól. Nagyon tetszett nekik a
feleséged.
– Szex?
– Minden éjjel. Úgy hangzott, mintha nászúton lennének.
– Mit csináltak?
– Ne felejtsd el, nem láttuk ket. Minden normálisnak hangzott. Semmi pikáns. Rád gondoltam és
arra, hogy mennyire szereted a fényképeket. Azt mondogattam magamnak, hogy fel kellett volna
szerelnünk néhány kamerát a jó öreg Ollie-nak.
– Fogd be a szád, DeVasher.
– Talán majd legközelebb.
Mindketten elhallgattak, amint DeVasher a jegyzeteibe pillantott. Elnyomta a szivarját a hamutartóban
és elmosolyodott.
 – Mindent egybevetve – jelentette ki – ez egy szilárd házasság. Úgy t nik, nagyon bens séges a
kapcsolatuk. A sof röd azt mondja, hogy az egész hétvégén egymás kezét szorongatták. Egyetlen
mogorva szó sem hangzott el a három nap alatt. Ez elég jó, nem? De hát, hogy jövök én ehhez? Már
háromszor házasodtam.
– Ez érthet . Mi a helyzet a gyerekekkel?
– Majd néhány év múlva. A n el ször akar dolgozni egy kicsit, és csak kés bb szülni.
– Mi a véleményed err l a fickóról?
– Rendes, jóravaló fiatalember. És nagyon ambiciózus. Azt hiszem, hajtja valami, és addig nem fog
megállni, amíg nem jut a csúcsra. Vállal némi kockázatot és áthág néhány szabályt, ha kell.
Ollie elmosolyodott. – Pontosan ezt akartam hallani.
– Két telefonbeszélgetés. Mindkétszer a n hívta fel az anyját Kentuckyban. Semmi érdemleges.
– Mi a helyzet McDeere családjával?
– Egy szót sem ejtettek róla.
– Rayt sem említették?
– Még mindig keressük, Ollie. Adj nekünk egy kis id t.
DeVasher becsukta a McDeere-dossziét és kinyitott egy másikat, egy jóval vastagabbat. Lambert a
halántékát masszírozta és a földre bámult. – Mi a legújabb? – kérdezte halkan.
– Semmi jó, Ollie. Most már meg vagyok gy z dve arról, hogy Hodge és Kozinski együtt dolgoznak.
A múlt héten az FBI házkutatási engedélyt kapott, és átnézték Kozinski házát. Megtalálták a
lehallgatóinkat. Megmondták neki, hogy a háza tele van poloskával, de természetesen nem tudják, hogy
kit l származnak. Kozinski err l beszámolt Hodge-nak múlt pénteken, miközben elbújtak a harmadik
emeleti könyvtárban. Van a közelben egy poloskánk, így egy-két dolgot elcsíptünk. Nem túl sokat, de azt
tudjuk, hogy a lehallgatókról beszélgettek. Meg vannak gy z dve róla, hogy mindenütt poloskák vannak,
és ránk gyanakszanak. Nagyon óvatosak, nem mernek bárhol beszélni.
– Miért bajlódna az FBI házkutatási paranccsal?
– Jó kérdés. Valószín leg a mi kedvünkért. Azért, hogy minden törvényesnek, rendjénvalónak
látsszon. Tisztelnek bennünket.
– Ki az ügynök?
– Tarrance. Egyértelm , hogy vezeti a nyomozást.
– Ügyes?
– Eléggé. Fiatal, jó er ben lév , túlbuzgó, de érti a dolgát. A mi embereinkkel azért nem veheti fel a
versenyt.
– Milyen gyakran beszélt Kozinskival?
– Ezt lehetetlen kideríteni. Sejtik, hogy halljuk ket, így aztán mindenki rettent óvatos. Négy
találkozásukról tudunk a múlt hónapban, de gyanítom, hogy több is volt.
– Mennyire járt el Kozinski szája?
– Remélem, nem nagyon. Még csak árnyékbokszolás folyik. Az utolsó beszélgetésük, amelyet sikerült
felvennünk, egy héttel ezel tt volt, és nem mondott túl sokat. Borzasztóan fél. A nyomozók hízelegnek
neki, de keveset kapnak. Kozinski még nem hozta meg a döntést, hogy együttm ködik velük, k keresték
meg t, ne felejtsd el. Legalábbis mi azt hisszük, hogy k keresték meg. Rendesen összezavarták, és
kész volt a megegyezésre. De most lehet, hogy meggondolja a dolgot. De még mindig érintkezik velük,
és ez az, ami aggaszt engem.
– A felesége tud róla?
– Nem hiszem. Azt tudja, hogy a férfi furán viselkedik, de az azt mondja, a munka miatt ránehezed
nyomás miatt van.
– Mi a helyzet Hodge-dzsal?
– Még nem beszélt a fiúkkal, legalábbis mi így tudjuk. Kozinskivel rengeteget beszélnek, pontosabban
sugdolóznak. Hodge azt mondogatja, hogy tele van a nadrágja az FBI-tól, mert azok nem játszanak
tisztességesen, csalnak és sportszer tlenek. Kozinski nélkül egy lépést sem tesz.
– Mi a helyzet, ha végzünk Kozinskival?
– Hodge más ember lesz. De azt hiszem, még nem értünk el erre a pontra. A fenébe is, Ollie, ez a
fickó nem valami nagymen gengszter, aki az utunkban van. Rendes fiatalember gyerekekkel, meg
minden.
– Megható a szánakozásod. Azt hiszed, hogy én élvezem ezt? A francba! Szinte én neveltem fel
ezeket a fiúkat!
– Hát akkor állítsd ket szépen vissza a sorba, miel tt túl messzire megy ez az ügy. New York egyre
gyanakvóbb, Ollie. Nagyon sokat kérdez sködnek.
– Pontosan kicsoda?
– Lazarov.
– Mit mondtál el neki, DeVasher?
– Mindent. Ez a munkám. Azt akarják, hogy holnapután menj el New Yorkba és adj egy rövid
tájékoztatást.
– Mire kíváncsiak?
– Válaszokra. És tervekre.
– Milyen tervekre?
– El készületi tervekre Kozinski, Hodge, és ha szükségessé válik, Tarrance likvidálására.
– Tarrance! Meg rültél, DeVasher? Nem likvidálhatunk egy zsarut. Akkor gépfegyverrel jönnek majd
ide.
– Lazarov bolond, Ollie. Ezt te is tudod. A pasas egy idióta, de azt hiszem, ezt nem kéne elmondanunk
neki.
– Úgy érzem, én el fogom mondani neki. Azt hiszem, elmegyek New Yorkba, és megmondom
Lazarovnak, hogy teljesen elment az esze.
– Ahogy gondolod, Ollie. Ahogy gondolod. Oliver Lambert felugrott a székr l és megindult az ajtó
felé. – Figyeltesd McDeere-t még egy hónapig.
– Hogyne, Ollie. Akár fogadhatsz is rá: alá fogja írni a szerz dést. Ne aggódj.

4
A Mazdát kétszáz dollárért adták el, és a pénz javát nyomban ki is fizették egy közel négy méter hosszú
kisteherautó bérlésére. Mitch majd Memphisben kapja vissza az összeg egy részét. A különféle
bútoroknak a felét elajándékozták vagy kidobták. Amikor a teherautó megtelt, volt rajta egy
h t szekrény, egy ágy, egy öltöz asztalka és egy komód, egy kicsi színes televízió, néhány doboz edény,
ruhák, limlomok és egy öreg kanapé, amit pusztán érzelmi okokból tartottak meg, de nem adtak neki
hosszú életet az új helyen.
Abby ölében tartotta Hearsayt, a korcs kutyát, miközben Mitch keresztülhajtott Bostonon, a távoli Dél,
a jobb lehet ségek ígérete felé. Három napon keresztül az eldugottabb utakon autóztak; együtt énekeltek
a rádióval, olcsó motelokban szálltak meg és beszélgettek az új házról, a BMW-r l, az új bútorokról,
gyerekekr l, gazdagságról. Letekerték az ablakot és hagyták, hogy beáramoljon a szél, amint a teherautó
elérte a legmagasabb sebességét, az óránkénti majdnem hetven kilométert. Egy ponton, valahol
Pennsylvaniában Abby megemlítette, hogy talán megállhatnának Kentuckyban egy rövid vizitre. Mitch
nem szólt semmit, de egy olyan utat választott, amely Észak- és Dél-Karolinán és Georgián vezetett
keresztül, és így elkerülte azt, hogy Kentucky állam határaihoz akár csak háromszázötven kilométernyi
közelségben is legyenek. Abby ezt nem tette szóvá.
Csütörtök reggel érkeztek meg Memphisbe, és a cég ígéretéhez híven a 318-as BMW ott állt a
garázsban, mintha odatartozna. Mitch az autóra bámult. Abby a házra bámult. A gyep dús, zöld és ápolt
volt. A sövényeket megnyírták. A körömvirágok virágzásnak indultak.
A kulcsokat egy vödör alatt találták meg az alagsorban, ahogy megbeszélték.
Az els BMW-s próbaút után gyorsan lepakolták a teherautót, miel tt még a szomszédok
megvizsgálhatták volna szegényes motyójukat. Ezután visszavitték a legközelebbi kölcsönz be.
Nemsokkal dél után megérkezett a lakberendez n , aki majd Mitch irodáját is rendbeteszi. Sz nyeg-,
festék-, padlóburkolat-, függöny-, kárpit- és tapétamintákat hozott magával. Abby kicsit komikusnak
találta a lakberendez jelenlétét a cambridge-i lakás után, de belement a játékba. Mitch nyomban
unatkozni kezdett, és kimentette magát, hogy elmehessen egy újabb próbaútra. Keresztülhajtott az
elegáns környék (amelynek most már is lakója volt) fákkal szegélyezett, árnyas és csöndes utcáin.
Mosolyogva fogadta, hogy a biciklis kisfiúk megálltak és elismer en füttyöngettek autója láttán.
Odaintett a járdán sétáló, kegyetlenül izzadó postásnak. Íme, itt van Mitchell Y. McDeere, huszonöt
évesen, egy héttel a jogi egyetem elvégzése után, és máris megérkezett.
Háromkor követték a lakberendez n t egy elegáns bútorüzletbe, ahol az igazgató udvariasan közölte
velük, hogy Mr. Oliver Lambert már mindent elrendezett a hitelkeretük biztosítása érdekében. Ha úgy
tartja kedvük, nincs határa annak, amit megvehetnek. Egy házra valót vásároltak össze. Mitch néha-néha
a homlokát ráncolta és két bútor vásárlását meg is tiltotta, mert túl drágák voltak, de azért ez mégis Abby
napja volt. A lakberendez n többször is megdicsérte kiváló ízlését. Mitchnek azt mondta, hogy majd
hétf n találkoznak, hogy megcsinálja az irodáját. Nagyszer , felelte Mitch.

A város térképével a kezükben elindultak Quinék házához. Abby már látta a házat az els látogatás
alkalmával, de azt már elfelejtette, hogyan lehet odajutni. Memphis Chickasaw-kertváros nev részében
volt; Abby emlékezett a fákkal bontott telkeken álló hatalmas házakra és az el ttük lév , szakszer en
angolkertté alakított udvarokra. Az új és a régi Mercedes mögött parkoltak le a kocsifeljárón.
A szobalány udvariasan bólintott, de nem mosolygott. Bevezette Mitchet és Abbyt a nappaliba, azután
magukra hagyta ket. A ház sötét és csendes volt – nem voltak se gyerekek, se hangok, senki emberfia.
Mitch és Abby a bútorokat csodálta és várakozott. Halkan beszéltek egymáshoz, majd egyre
türelmetlenebbek lettek. Igen, állapították meg, tényleg erre az estére, június 25-ére, hatra szólt a
vacsorameghívás. Mitch újra az órájára pillantott, és egy goromba megjegyzést tett. Várakoztak.
Az el szoba fel l megjelent Kay, próbált mosolyt er ltetni az arcára. Szeme duzzadt és nedves volt,
arcán végigfolyt a festék. A könnycseppek szabadon hullottak az arcára; egy zsebkend t tartott a szája
el tt. Megölelte Abbyt és leült mellé a kanapéra. A zsebkend jébe harapott és hangosan felsírt.
Mitch odatérdelt a n elé. – Mi történt, Kay?
Kay még er sebben harapdálta a zsebkend t és megrázta a fejét. Abby az egyik térdét szorongatta,
Mitch pedig a másikat simogatta. Félve figyelték a n t, a legrosszabbra számítottak. Vajon Lamarral
vagy talán a gyerekekkel történt valami?
– Ez tragédia – mondta Kay, miközben csendesen szipogott.
– Kir l van szó? – kérdezte Mitch.
Kay megtörölte a szemét és mélyet sóhajtott. – A cég két ügyvédje, Marty Kozinski és Joe Hodge
meghalt. Nagyon jóban voltunk velük.
Mitch ráült a dohányzóasztalra. Emlékezett Marty Kozinskire a második, áprilisi látogatásáról. Együtt
ebédeltek hármasban Lamarral a Front Streeten, lett volna a soron következ , akit kineveznek
üzlettársnak, de egyáltalán nem látszott lelkesnek. Joe Hodge-ra nem tudott visszaemlékezni.
– Mi történt? – kérdezte.
Kay abbahagyta a zokogást, de a könnyeket nem tudta visszafojtani. Újra megtörölte az arcát és
Mitchre nézett. – Nem tudjuk pontosan. A Nagy-Kajmán-szigeten voltak búvárkodni. Volt valami
robbanás a hajón és úgy tudjuk, hogy megfulladtak. Lamar azt mondta, hogy a részletek homályosak.
Néhány órával ezel tt volt egy tájékoztató a cégnél és ott közölték mindenkivel. Lamar alig tudott
hazajönni.
– Most hol van?
– A medencénél. Rád vár.
Lamar egy fehér szín , fém kempingszékben ült, egy-két méterre a medence szélét l, egy asztal
mellett, amin egy naperny állt. A virágágy közelében egy körbeforgó locsoló zörgött, sistergett és
tökéletes ívben köpködte a vizet, amelyen belül volt az asztal, a naperny , a szék és Lamar Quin. Lamar
csuromvíz volt. Víz csöpögött az orráról, a fülér l és a hajáról. A kék pamutingb l és a gyapjúnadrágból
csavarni lehetett a vizet. Nem volt rajta se cip , se zokni.
Mozdulatlanul ült és az arcizma sem rándult az újabb és újabb vízsugártól. Semmire sem reagált.
Valami távoli tárgy a kerítés mellett magára vonta és ott tartotta a figyelmét. Egy nyitatlan Heineken
sörösüveg állt a széke melletti tócsában a betonon.
Mitch körbepillantott a kert hátsó részén, hogy meggy z djék arról, a szomszédok semmit sem
láthatnak. És valóban, semmit sem láthattak. Egy két és fél méter magas ciprusfakerítés biztosította a
meghittséget. Mitch körbesétált a medence körül, és megállt a száraz terület szélén. Lamar észrevette,
bólintott, halovány mosolyt próbált az arcára er ltetni, és az egyik nedves székre mutatott. Mitch egy
kicsit odébb húzta a széket és leült, éppen akkor, amikor a következ vízadag földet ért.
Lamar pillantása visszatért a kerítésre, illetve arra, bármi is legyen az, amit eddig bámult a távolban.
Örökkévalóságnak t n perceken keresztül üldögéltek, és a locsoló csapkodó zaját hallgatták. Lamar
id nként megcsóválta a fejét és megkísérelt motyogni valamit. Mitch zavartan mosolygott, nem tudta,
mit kellene mondania, ha egyáltalán meg kéne szólalnia.
– Lamar, nagyon sajnálom – próbálkozott végül.
A férfi bólintott, és Mitchre pillantott. – Én is.
– Úgy szeretnék valami értelmeset mondani.
Lamar, miután szemét levette a kerítésr l, Mitch felé fordította a fejét. Sötét haja mer víz volt és a
szemébe lógott. Szeme vörös és tele fájdalommal. A semmibe meredt és várt, amíg az újabb vízsugár
továbbhaladt.
– Tudom, de nincs mit mondani. Sajnálom, hogy pont ma kellett történnie. Valahogy nem volt
kedvünk a f zéshez.
– Emiatt aggódj a legkevésbé. Egy perccel ezel tt elment az étvágyam.
– Emlékszel rájuk? – kérdezte Lamar, miközben ajkáról lefújta a vízcseppeket.
– Kozinskira igen, de Hodge-ra nem.
– Marty Kozinski volt az egyik legjobb barátom. Még Chicagóból. Három évvel el bb lépett be a
céghez, mint én, és lett volna a következ üzlettárs. Nagyszer ügyvéd volt, mindannyian csodáltuk és
mindig hozzá fordultunk. A cégnél valószín leg tárgyalta legjobban. Nagyon h vös és száraz tudott
lenni, ha nyomás nehezedett rá.
Lamar megtörülte a szemöldökét és a földre bámult. Miközben beszélt, a víz csöpögött az orráról és
zavarta a beszédben. – Három gyereke volt. Az ikrei, két kislány, csak egy hónappal id sebbek a mi
fiunknál, és rengetegszer játszottak együtt. – Lamar lehunyta a szemét, az ajkába harapott és sírni kezdett.
Mitch a legszívesebben elment volna. Megpróbált nem nézni a barátjára. – Nagyon sajnálom, Lamar.
Nagyon sajnálom.
Néhány perc múlva a sírás abbamaradt, de a locsolás folytatódott. Mitch szemével átpásztázta a kertet
egy csap után kutatva. Kétszer is összegy jtött magában annyi bátorságot, hogy megkérdezze,
kikapcsolhatja-e a locsolót, de mindkétszer úgy döntött, ha Lamar ki tudja bírni, is kibírja. Lehet, hogy
ez segít neki. Mitch az órájára pillantott. Még másfél óra volt hátra a sötétedésig.
– Hogy történt a baleset? – kérdezte végül.
– Nem mondtak nekünk túl sokat. Búvárkodtak és valami felrobbant a hajón. A kapitány is meghalt.
Odavalósi volt a szigetre. Most megpróbálják hazahozni a holttesteket.
– Hol voltak az asszonyok?
– Hála istennek, itthon. Üzleti út volt.
– Nem tudok visszaemlékezni Hodge-ra.
– Magas, sz ke hajú srác volt, nem beszélt túl sokat. Olyasféle fickó, akit elfelejtesz egy találkozás
után. is a Harvardon végzett, mint te.
– Hány éves volt?
– is, meg Marty is harmincöt múltak. Marty után Joe lett volna üzlettárs. Nagyon közel álltak
egymáshoz. Azt hiszem, mindannyian közel állunk egymáshoz, most különösen.
Mind a tíz ujjával hátrafésülte a haját. Felállt és a száraz területre sétált. Víz csöpögött az ingéb l és a
nadrágja szárából. Megállt Mitch mellett, és üres tekintettel a szomszéd kertben álló fák tetejére meredt. –
Milyen a BMW?
– Fantasztikus. Remek autó. Kösz, hogy odahoztad.
– Mikor érkeztél?
– Ma reggel. Már mentem vele vagy ötszáz kilométert.
– Jelentkezett a lakberendez n ?
– Igen. Abbyvel már el is költötték a következ évi fizetésemet.
– Az szép. A ház is szép. Örülök, hogy itt vagy, Mitch. Sajnálom, hogy ma így alakultak a dolgok. Jól
fogod érezni itt magad.
 – Felesleges elnézést kérned.
– Még most sem tudom elhinni. El vagyok zsibbadva, bénult vagyok, összeborzadok a gondolatra,
hogy Maryvel és a gyerekekkel kell találkoznom. Inkább megkorbácsoltatnám magamat, minthogy
odamenjek.
Megjelent a két n . Keresztülsétáltak a bels udvaron, egészen a medence széléig. Kay megtalálta a
csapot és a locsoló elcsendesült.

Elhagyták Chickasaw-kertvárost, nyugat felé haladtak, a belvárosba tartó autósorral együtt, az egyre
halványuló nap irányába. Közben egymás kezét fogták, de keveset beszéltek. Mitch kinyitotta a naptet t
és lecsavarta az ablakokat. Abby egy kazettákkal teli dobozban válogatott, míg megtalálta Springsteent.
A sztereó magnó jól m ködött. A dal süvölt it az ablakokból, amint a kicsi, csillogó autó a folyó felé
tartott. A sötétséggel együtt a forró, tapadós, párás nyári leveg is leereszkedett. A baseballpályák
megteltek élettel, amint a m szálas nadrágokba, rikító zöld és világító sárga trikókba bújt testes férfiak, a
meccsre készül dve, megrajzolták a vonalakat. Tinédzserekkel teli autók sorakoztak a gyorsbüfék el tt; a
fiatalok söröztek és a másik nem képvisel it mustrálgatták. Mitch arca mosolyra húzódott. Megpróbált
elfeledkezni Lamarról, Kozinskiról és Hodge-ról. Neki miért kellene szomorkodni? Hiszen nem a barátai
voltak. Együttérzett a családokkal, de hát nem is ismerte ket. És neki, Mitchell Y. McDeere-nek, a
lyukas fenek srácnak, akinek nincsenek gyerekei, számtalan oka volt az örömre. Gyönyör feleség, új
ház, új autó, új állás, friss harvardi diploma. Briliáns koponya, teherbíró test, melynek súlya nem
gyarapodik és kevés alvással is beéri. Nyolcvanezer dollár, egyel re. Két éven belül hat számjegy lehet
a fizetése, és ezért mindössze annyit kell tennie, hogy heti kilencven órát dolgozik. Mi az neki?
Begurult egy önkiszolgáló benzinkúthoz, és töltött hatvan liter benzint a tankba. Fizetett, majd vett hat
Michelob dobozos sört. Abby kinyitott két dobozt, és visszahajtottak a forgalomba. Mitch most már
mosolygott.
– Menjünk el vacsorázni – javasolta.
– Nem vagyunk úgy öltözve – felelte Abby.
Mitch a lány hosszú, barna lábaira bámult. Abby térdig ér , fehér szín pamutszoknyát és legombolt
nyakú, fehér pamutinget viselt. Mitchen sportnadrág volt, edz cip és fakó, fekete póló. – A te lábaid
segítségével bármelyik New York-i étterembe be tudnánk jutni.
– Mit szólnál a Rendezvous-hoz? Múltkor úgy t nt, hogy ott lezserül öltözködnek.
– Kiváló ötlet.
Kifizették a parkolási díjat egy belvárosi parkolóban, majd sétáltak kétutcányit, amíg egy sz k
fasorhoz nem értek. A flekken szaga a nyári leveg vel keveredve szinte ködöt képezett a járda felett. Az
illat az orrukba, szájukba és a szemükbe hatolt és kellemes bizsergést keltett a gyomrukban. A fasorban a
szell z kb l kiáramló füst terjengett, amely a hatalmas gázsüt kt l eredt, ahol a legfinomabb
sertésbordákat sütögették a város legfinomabb flekkenjeit kínáló étteremben; ez a város arról volt híres,
hogy itt világszínvonalú flekkeneket készítenek. A Rendezvous az alagsorban volt, egy srégi vörös
téglás épület alatt, amelyet csak a pince híres lakóinak köszönhet en nem romboltak le még évtizedekkel
korábban.
Mindig hatalmas tömeg volt, és el re kellett asztalt foglalni, de a csütörtöki nap nyugalmasabbnak
t nt. Keresztülvezették ket a szell s, tágas és zajos éttermen egy kicsi asztalhoz, amelyet piros kockás
terít borított. Bámuló szempárok követték ket. A férfiak abbahagyták az evést, megdermedtek, a falat
kilógott a szájukból, amint Abby McDeere végigsiklott az asztalok között. Bostonban egy alkalommal a
járdáról sikerült megrekesztenie az egész forgalmat. A füttyöngetések és kurjongatások életükhöz tartozó
jelenségek voltak, és Mitch már hozzájuk volt szokva Rettent büszke volt gyönyör feleségére.
Egy mérges kép , fekete férfi maga elé kötött, piros köténnyel megállt az asztaluk el tt. – Tessék,
uram – mondta kihívó hangon.
Az étlapok az asztalhoz voltak er sítve, de semmi szükség sem volt rájuk. Borda, borda és megint
csak borda.
– Két teljes menüt, két sajttálat és két korsó sört – mordult rá a pincérre Mitch. A férfi nem jegyzett fel
semmit, hanem megfordult, és a bejárat felé üvöltött: – Két teljes, két sajt, két korsó!
Miután távozott, Mitch megragadta Abby lábát az asztal alatt. A lány eltolta a kezét.
 – Gyönyör vagy – mondta Mitch. – Mikor mondtam neked utoljára, hogy gyönyör vagy?
– Körülbelül két órája.
– Két órája! Milyen figyelmetlen vagyok!
– Nehogy még egyszer el forduljon.
Mitch újra megragadta a lábát és a térdét simogatta. Abby nem ellenkezett. Kacéran rámosolygott,
arca két oldalán szabályos grübelli formálódott, fogai ragyogtak a halovány világításban, halványbarna
szemei csillogtak. Sötétbarna, a vállig ér nél néhány centivel hosszabb haja egyenesen és szabályosan
hullott alá.
Megérkezett a sör. A pincér szó nélkül töltötte meg a két korsót. Abby ivott egy kortyot. Arcáról
elt nt a mosoly.
– Gondolod, hogy Lamar rendben van? – kérdezte.
– Nem tudom. El ször azt hittem, hogy részeg. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, amikor azt
figyeltem, ahogy ázik.
– Szegénykém. Kay azt mondja, hogy a temetés valószín leg hétf n lesz, ha addig sikerül
hazaszállítaniuk a holttesteket.
– Beszéljünk inkább valami másról. Nem szeretem a temetéseket, még akkor sem, ha tiszteletb l
vagyok ott, és nem ismerem a halottat. Van néhány kellemetlen emlékem a temetésekkel kapcsolatban.
Megérkeztek a bordák. Papírtányéron szolgálták fel, amelyet ezüstpapír bontott, hogy felfogja a zsírt.
– Mir l szeretnél beszélgetni? – kérdezte Abby.
– Arról, hogy teherbe esel.
– Azt hittem, hogy ezzel még várunk néhány évet.
– Hát persze. De szerintem addig is szorgalmasan gyakorolnunk kell.
– Minden útmenti motelben gyakoroltunk, amíg ideértünk Bostonból.
– Azt tudom, de az új otthonunkban még nem. – Mitch kettészelt két bordát, a mártás a szemöldökére
fröccsent.
– Még csak ma reggel költöztünk be.
– Tudom, de mire várunk?
– Mitch, úgy viselkedsz, mintha eddig hanyagoltalak volna.
– Reggel óta hanyagolsz is. Az a javaslatom, hogy ma este, amint hazaértünk, lássunk neki, és ezzel
úgymond felavatjuk az új otthonunkat.
– Majd meglátjuk.
– Ezek szerint nem kaptam kosarat? Nézd csak! Látod ott azt a fickót? Majdnem kitöri a nyakát, hogy
lásson valamit a lábadból. Oda kéne mennem, hogy felpofozzam.
– Nem, nem kaptál kosarat. A pasik miatt pedig ne edd magad. Téged bámulnak. Úgy vélik, hogy
jókép vagy.
– Nagyon vicces.
Mitch tisztára csupaszította a saját csontját, és Abby vacsorájának is megette a felét. Miután a sör is
elfogyott, kifizette a számlát, és felmentek a lépcs n a fasorba. El vigyázatosan hajtott keresztül a
városon. Felfedezett egy olyan utcát, amelyre már a nap korábbi részében lebonyolított számtalan próbaút
egyikér l emlékezett. Miután kétszer rossz irányba fordult el, végre megtalálta Meadowbrookot, majd
pedig Mr. és Mrs. Mitchell Y. McDeere otthonát.
A matracot és az ágybetétet elhelyezték a hálószoba padlóján. Mindenfelé dobozok hevertek
körülöttük. Hearsay egy lámpa alatt talált magának helyet, onnan figyelte, amint a két fiatal gyakorol.

Négy nappal kés bb, azon a napon, amelynek valójában Mitch els , íróasztal mögött töltött
munkanapjának kellett volna lennie, a McDeere házaspár csatlakozott a cég maradék harminckilenc
tagjához és elb völ asszonyaikhoz, hogy utolsó útjára kísérjék Martin S. Kozinskit. A katedrális tömve
volt. Oliver Lambert olyan ékesen szóló és megható búcsúbeszédet tartott, hogy még Mitchell
McDeere-nek is a hideg futkosott a hátán, pedig már eltemette édesapját és egyik fivérét is. Az özvegy és
a gyerekek láttán Abby szeme megtelt könnyel.
Még aznap délután újra összegy ltek. A kelet-memphisi presbiteriánus templomban vettek búcsút
Joseph M. Hodgetól.
 5
Amikor Mitch a megbeszélés szerint, pontban fél kilenckor megérkezett, a kis el tér, amelyb l Royce
McKnight irodája nyílt, még üres volt. Mitch hümmögött, köhécselt és izgatottan várakozott. A két
iratszekrény mögül megjelent egy söreg, kék hajú titkárn és mogorva tekintettel Mitch felé nézett.
Amikor Mitch számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagy örömmel fogadják, bemutatkozott és közölte,
erre az id pontra megbeszélt találkozója van Mr. McKnighttal. A hölgy elmosolyodott, majd Louise
néven mutatkozott be, mint Mr. McKnight személyi titkárn je, immáron harmincegy esztendeje.
Szolgálhat kávéval? Igen, felelte Mitch, de tej nélkül kéri. A n elt nt, majd egy csészével és egy
kistányérral tért vissza. A házi telefonon tájékoztatta f nökét, majd hellyel kínálta Mitchet. Most már
felismerte t. Az egyik kollégan je mutatta meg neki a férfit a tegnapi temetésen.
Elnézést kért Mitcht l az irodában uralkodó komor hangulatért. Senkinek nincs kedve dolgozni,
magyarázta neki, és még napoknak kell eltelni ahhoz, hogy a dolgok visszaálljanak a rendes
kerékvágásba. Annyira nagyszer fiatalemberek voltak! Megszólalt a telefon. A n ezután tudatta
Mitchcsel, hogy Mr. McKnight jelenleg egy fontos tárgyaláson van, és nem lehet zavarni. Kisvártatva
újra megszólalt a telefon, Louise figyelmesen bólogatott, majd bekísérte Mitchet az ügyvezet üzlettárs
irodájába.
Oliver Lambert és Royce McKnight üdvözölte Mitchet. Bemutatták a két másik jelenlév
üzlettársnak, Victor Milligannek és Avery Tolarnek. Egy kisméret tárgyalóasztal körül foglaltak helyet.
Louise-t újabb adag kávéért küldték. Milligan az adóügyekért felelt, a negyvenegy éves Tolar pedig a
fiatalabb üzlettársak egyike volt.
– Mitch, elnézést kell kérnünk ezért az elszomorító kezdetért – mondta McKnight. – Értékeljük, hogy
jelen volt a tegnapi temetésen és nagyon sajnáljuk, hogy ilyen komor volt a cégnél töltött els napja.
– Úgy éreztem, ott a helyem a temetésen – felelte Mitch.
– Nagyon büszkék vagyunk magára, Mitch, és fantasztikus terveink vannak magával. Elvesztettük két
olyan ügyvédünket, akik a legjobbak közé tartoztak. Mindketten kizárólag adóügyekkel foglalkoztak, így
magától többet kell majd követelnünk. Mindannyiunknak kicsit keményebben kell majd dolgozni.
Louise megérkezett egy kávéscsészékkel teli tálcával. Ezüst kávékészlet, finom porcelán.
– Nagyon borús hangulatban vagyunk – közölte Oliver Lambert –, ezért kérem, legyen elnéz velünk
szemben.
Mindannyian homlokráncolva meredtek az asztalra. Royce McKnight a jegyzettömbjére pillantott.
– Mitch, azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Cégünknél minden ügyvédet beosztunk egy üzlettárshoz,
aki mentorként felügyeli a munkáját. Ezek a kapcsolatok roppant fontosak. Igyekszünk olyan üzlettárshoz
beosztani, akivel ki tud jönni, akivel együtt tud dolgozni. Többnyire helyesek az ítéleteink, bár követünk
el hibákat. Egyszer en nem illenek össze vagy ki tudja. De ha így alakul, szó nélkül más mellé tesszük az
ügyvédet. Maga Avery Tolar mellett fog dolgozni.
Mitch zavartan rámosolygott új f nökére.
– Az útmutatásai alapján végzi majd a feladatait. Mr. Tolar munkáival fog foglalkozni. Jóformán
kizárólag adóügyi kérdések.
– Nagyszer .
– Miel tt elfelejtem, szeretném, ha ma együtt ebédelnénk – jelentette ki Tolar.
– Természetesen – válaszolta Mitch.
– Vigyétek el a limuzinomat – ajánlotta Mr. Lambert.
– Én is így terveztem – szólt Tolar.
– Én mikor kapok limuzint? – kérdezte Mitch. A férfiak elmosolyodtak, és láthatólag értékelték a
tréfát. – Körülbelül húsz év múlva – felelte Mr. Lambert.
– Addig kibírom.
– Milyen a BMW? – érdekl dött Victor Milligan.
– Pompás. Már lehetne vinni az ötezer kilométer után esedékes szervizre.
– Rendben beköltözött?
 – Igen, nem volt semmi gond. Köszönöm a cég segítségét mindenben. Úgy érezhettük, hogy itt
örömmel fogadnak bennünket, és ezért a feleségemmel mindketten nagyon hálásak vagyunk.
McKnight abbahagyta a mosolygást, és újra a jegyzettömbjére pillantott. – Már említettem, Mitch,
hogy az ügyvédi vizsga mindennel szemben els bbséget élvez. Hat hete van arra, hogy felkészüljön rá, és
minden lehetséges módon segítséget nyújtunk. A cég alkalmazottai irányítják az el készít kurzusainkat.
A vizsga minden témakörér l szó lesz. Fejl dését nagy figyelemmel fogjuk mindannyian kísérni,
különösképpen azonban Avery. Minden napnak legalább a felét tanulással kell töltenie, és a szabadideje
nagy részét is. Ennek a cégnek még egyetlen ügyvédje sem bukott meg ezen a vizsgán.
– Én nem leszek az els .
– Ha meghúzzák, elvesszük a BMW-t – mondta Avery, arcán kis vigyorral.
– A titkárn je egy Nina Huff nev hölgy lesz. Már több mint nyolc éve dolgozik a cégnél. Egy kicsit
indulatos, nem különösebben szemrevaló, de nagyon jó képesség . Rettent sokat tud a jogról, és
megvan az a szokása, hogy tanácsokat osztogat, els sorban a kezd ügyvédeknek. A maga dolga lesz,
hogy Nina tisztában legyen vele, mi az dolga. Ha nem sikerül kijönnie vele, elvesszük maga mell l.
– Hol van az irodám?
– A második emeleten, a folyosó végén, Avery irodája közelében. A lakberendez n ma délután jön,
hogy kiválassza az íróasztalt meg a többi bútort. Amennyire csak lehet, kövesse a tanácsait.
Lamar irodája is a másodikon volt, és ez ebben a pillanatban nyugalommal töltötte el Mitchet. Eszébe
jutott a férfi, amint ott ül csuromvizesen a medence szélén, zokog és összefüggéstelenül motyog.
McKnight szólalt meg: – Attól tartok, Mitch, hogy elmulasztottunk megbeszélni egy olyan kérdést,
amit már az els találkozásunkkor érintenünk kellett volna.
Mitch várt, majd végül azt mondta: – Mi az?
Az üzlettársak feszülten bámulták McKnightot. – Sohasem hagyjuk, hogy egy ügyvéd ügy kezdje a
pályafutását, hogy közben a tanulmányi kölcsön terheit nyögi. Jobban szeretnénk, ha inkább más ügyek
miatt f ne a feje és más módot találna arra, hogy elköltse a pénzét Mennyi a tartozása?
Mitch kortyolt egyet a kávéjából, s közben sebesen forgott az agya. – Majdnem huszonháromezer
dollár.
– Holnap reggel az legyen az els dolga, hogy eljuttassa a papírokat Louise-nak.
– Hm… ezt úgy érti, hogy a cég kiegyenlíti a tartozásomat?
– Ez a politikánk. Feltéve, ha nincs ellene kifogása.
– Nincs ellene kifogásom. Nem is tudom, hogy mit mondjak.
– Nem kell semmit mondania. Minden ügyvédnek megtettük ezt az utóbbi tizenöt esztend ben. Csak
adja oda a papírokat Louise-nak.
– Ez nagyon nagylelk önökt l, Mr. McKnight.
– Valóban az.

Avery Tolar szünet nélkül beszélt, miközben a limuzin lassan keresztülhajtott a déli csúcsforgalmon.
Mitch saját magára emlékezteti, közölte vele a férfi. Szegény családból származott is, gyermekkorát
különböz nevel szül knél töltötte Dél-Texasban, és a középiskola elvégzése után az utcára került.
F iskolai tanulmányaira úgy biztosította a pénzt, hogy cip gyárban dolgozott az éjszakai m szakban.
Egy egyetemi ösztöndíj azután megnyitotta el tte az ajtókat. Kiváló eredményekkel végzett, majd
tizenegy egyetemre jelentkezett posztgraduális tanulmányokra, és végül a Stanfordot választotta.
Évfolyamán a második helyen végzett, de visszautasította a nyugati part nagy cégeinek ajánlatát. Semmi
mással, csak adóügyekkel akart foglalkozni. Oliver Lambert tizenhat évvel ezel tt szerz dtette, amikor
még harmincnál is kevesebb ügyvéd dolgozott a cégnél.
Volt egy felesége és két gyereke, de keveset beszélt a családjáról. A pénzr l beszélt. A
szenvedélyér l, ahogy nevezte. Az els millió már a bankban állt. A másodikra már csak két évet kell
várni. Évi négyszázezer dolláros fizetéssel ez nem tarthat sokáig. Óriási tartályhajók beszerzésére
specializálódott társaságok alakításával foglalkozott. A terület els számú szakemberének tartották,
óránként háromszáz dollárt keresett, és hetenként általában hatvan, de néha hetven órát is dolgozott.
Mitch óránkénti száz dollárral kezd majd, s napi legalább ötórai munkával, egészen addig, amíg nem
teszi le a vizsgát és nem szerzi meg az ügyvédi engedélyét. Akkor majd napi nyolc órát követelnek t le,
óránkénti százötven dolláros áron. A ledolgozott órák számlázása volt a cég éltet eleme. Minden ekörül
forgott. El léptetés, fizetésemelés, prémium, túlélés, siker – minden attól függött, hogy milyen ügyesen
számlázott az ember. Különösképpen az új fiúk. A megrováshoz vezet leggyorsabb út az, ha valaki nem
tör dik a napi számlázás teend ivel. Avery egyetlen ilyen megrovásra sem tudott visszaemlékezni.
Egyszer en elképzelni is lehetetlen volt az, hogy a cég egyik tagja nem foglalkozna a számlázással.
Ügyvédek esetében az átlagos százhetvenöt dollár volt óránként. Az üzlettársaknál háromszáz.
Milligan négyszáz dollárért dolgozik néhány ügyfelének, és Nathan Locke egy alkalommal ötszáz dollárt
kapott egy adóügyi munkáért, amelybe az is beletartozott, hogy vagyontárgyaknak kellett gazdát
cserélniük egy-két külföldi országban. Ötszáz dolcsi egy órára! Averynek tetszett a gondolat, és
megnézte, hogy óránkénti ötszáz dollárral számolva, mennyit keres az ember, ha egy évben ötven hetet és
heti ötven órát dolgozik. Egymillió-kétszázötvenezer dollár évente! így kell pénzt csinálni ebben az
üzletben. Az ember összeszed néhány ügyvédet, akik éjjel-nappal dolgoznak, és azután szépen felépít egy
dinasztiát. Minél több ügyvéd van a cégnél, annál többet keresnek az üzlettársak.
Nem szabad megfeledkezni a számlázásról, figyelmeztette a férfi Mitchet. Ez az életben maradás els
alapszabálya. Ha nincs elég ügy, aminek a munkaóráit leszámlázhatná, jelentse az irodájában. Nála van
elég. Minden hónap tizedik napján, az exkluzív ebéd alatt, az üzlettársak átnézik az el z hónap
számlázásait. Hatalmas ceremónia ez. Royce McKnight felolvassa mindegyik ügyvéd nevét és a havi
számlázásának teljes összegét. Kemény, de jó szellem verseny folyik az üzlettársak között. Végül is
mindannyian meggazdagodnak, nem igaz? Ennek ugyancsak ösztönz hatása van. Ami pedig az egyszer
ügyvédeket illeti, nem szólnak semmit a lista végén állónak, csak a második hónap után. Oliver Lambert
futólag odavet neki valamit. Nincs olyan ügyvéd, aki egymás után háromszor is az utolsó helyen végzett
volna. Az ügyvédek az emberfelettien magas végösszeg számlázással érdemelhetik ki a prémiumot. Az
üzlettársi kinevezés alapja az eltelt évek alatti számlázások átlaga. Tehát nem szabad elfeledkezni róla,
hallatszott újra a figyelmeztetés. Mindig ez legyen a legfontosabb. Persze csak az ügyvédi vizsga után.
Ez a vizsga kényelmetlen dolog, kínszenvedés, amin túl kell esni, de nem olyan próbatétel, amit l egy
harvardi diplomásnak tartania kéne. Csak tessék figyelni az el készít kurzusokon, mondta Avery, és
próbáljon meg visszaemlékezni mindarra, amit az egyetemen tanult.
A limuzin bekanyarodott egy mellékutcába, amely két hatalmas épület között nyílt. Lefékezett, majd
Avery az órájára pillantott, és így szólt a sof rhöz: – Jöjjön vissza kett re.
Két óra ebédre, gondolta magában Mitch. Erre hatszáz dollárt lehet számlázni. Micsoda pazarlás.
A Manhattan Klub egy olyan tízemeletes irodaépület legfels szintjét foglalta el, amely utoljára az
ötvenes évek elején telt meg teljesen. Avery azt mondta az épület szerkezetér l, hogy ormótlan, de
gyorsan hozzátette, a klub a város legel kel bb helye, ha az ember ebédelni vagy vacsorázni akar. A
fehér, gazdag férfiak uralta, osztályon felüli környezetben kiváló ételeket szolgáltak fel. Els rangú
ebédek az els rangú uraknak. Bankárok, jogászok, igazgatók, vállalkozók, néhány politikus és néhány
arisztokrata. Aranylemez bels borítású felvonó suhant át megállás nélkül az elhagyatott irodákkal teli
emeleteken, majd megállt az elegáns legfels szinten. A f pincér nevén szólította Mr. Tolart, és barátai,
Oliver Lambert és Nathan Locke fel l érdekl dött. Együttérzésér l biztosította Mr. Tolart Mr. Kozinski
és Mr. Hodge elvesztése miatt. Avery köszönetet mondott neki, majd bemutatta a cég legújabb
alkalmazottját. Kedvenc asztala a sarokban rá várt. Egy választékos modorú, Ellis nevezet fekete pincér
meghozta az étlapokat.
– A cég nem engedi az alkoholfogyasztást ebéd közben – jegyezte meg Avery, miközben kinyitotta az
étlapot.
– Nem szoktam inni ebéd közben.
– Az jó. Akkor mit kérsz?
– Jeges teát.
– Jeges teát a barátomnak – közölte Avery a pincérrel. – Nekem pedig hozzon egy Bombay martinit
jéggel és három olívabogyóval.
Mitch a nyelvébe harapott és elmosolyodott az étlap mögött,
– Túl sok el írás van nálunk – mormogta Avery.
Az els martini után következett egy második, de Avery utána már nem rendelt többet, választott
mindkett jüknek. Valamiféle roston sült hal. Az aznapi specialitás. Kénytelen vigyázni a súlyára,
jegyezte meg Avery. Mindennap gyakorlatokat végzett egy testedz klubban, a saját testedz klubjában.
Meghívta Mitchet, hogy egyszer izzadjanak együtt. Talán majd az ügyvédi vizsga után. Ezt követ en
elhangzottak a szokásos kérdések a futballról a f iskolán, majd a szabványos elhárítása mindenféle
elismer szónak.
Mitch a gyerekekr l kérdezett. Avery azt felelte, hogy az anyjukkal élnek.
A hal nyers volt, a f tt krumpli pedig kemény. Mitch csak turkált a tányérjában, lassan eszegette a
salátáját és hallgatta az üzlettársat, aki bemutatta az étteremben jelenlév k nagyrészét. A polgármester
egy nagy asztalnál ült egy japánnal. A cég egyik bankár ügyfele a mellettük álló asztalnál foglalt helyet.
Volt ott még néhány nagymen ügyvéd és részvénytársasági tag: mindannyian dühödten, nagykép en és
er vel telten fogyasztották az ebédjüket. A légkör áporodott volt. Avery szerint a klub minden tagja
súlyos figurának számított, tekintélyes hatalomnak a maga területén és a városban. Avery otthon
érezhette magát.
Mindketten visszautasították az édességet, és kávét rendeltek. Avery, miközben rágyújtott egy
Montesion típusú szivarra, elmagyarázta Mitchnek, hogy elvárják t le: minden reggel kilenckor az
irodában legyen. A titkárn k már fél kilenckor megérkeznek. A munkaid kilenct l ötig tart, de senki
nem dolgozik napi nyolc órát a cégnél. Ami Averyt illeti, például már nyolckor az irodában van és
ritkán fordul el , hogy hat el tt távozna. Tizenkét órát tud leszámlázni minden egyes nap, függetlenül
attól, hogy valójában hány órát dolgozott. Napi tizenkét óra, heti öt nap, óránkénti háromszáz dollár
ötven héten keresztül. Kilencszázezer dollár! Ez volt Avery célja. El z évben hétszázezer dollárt
számlázott, de voltak bizonyos személyes problémái. A céget nem érdekli, hogy Mitch reggel hatkor
vagy kilenckor jön be dolgozni, feltéve, ha elvégzi a munkáját.
– Mikor zárják az ajtókat? – kérdezte Mitch.
Mindenkinek van saját kulcsa, közölte vele Avery, így azután akkor jön és megy, amikor csak neki
tetszik. A biztonsági el írások szigorúak, de az rök hozzá vannak szokva a munkabuzeránsokhoz.
Néhány ügyvéd munkamódszere legendássá vált. Victor Milligan fiatalabb korában a hét minden napján
tizenhat órát dolgozott, míg ki nem nevezték üzlettársnak. Attól fogva vasárnaponként már nem járt be.
Átesett egy szívrohamon, és szombatonként is otthon maradt. Orvosi utasításra csak napi tíz órát
dolgozhat hetente ötször, de azóta boldogtalan. Marty Kozinski keresztnevén ismerte az összes kapust.
Kilencre járt be, mert a gyerekeivel akart együtt reggelizni. Mindennap kilenckor jött és éjfélkor ment
haza. Nathan Locke azt állítja, hogy nem tud rendesen dolgozni azután, hogy megérkeznek a titkárn k,
ezért hatra jár be. Számára szégyenteljes dolog lenne kés bb kezdeni. Itt van egy hatvanegy éves férfi,
aki tízmillió dollárt ér, és reggel hattól este nyolcig vagy kilencig dolgozik a hét öt napján, s ráadásul még
szombaton is egy fél napot. Ha nyugdíjba megy, meghal.
A cégnél nincs blokkolóóra, világosította fel Mitchet az üzlettárs. Az ember akkor jön, akkor megy,
amikor a kedve tartja. Csak el kell végezni rendesen a munkát.
Mitch azt mondta, érti, mi a helyzet. A napi tizenhat órai munka számára nem fog újdonságot
jelenteni.
Avery megdicsérte az új öltönyét. Volt egy íratlan szabály a cégnél az öltözködésre vonatkozóan, és
Mitchnek kétségkívül sikerült alkalmazkodnia hozzá. Avery elmondta neki, hogy van egy szabója, egy
öreg koreai, Dél-Memphisben; szívesen beajánlja hozzá, ha Mitch majd megengedheti magának. Egy
öltöny ezerötszáz dollár. Mitch azt felelte, hogy vár még egy-két évet.
Az egyik nagyobb cég jogásza szakította félbe a beszélgetést Biztosította Averyt az együttérzésér l, és
a két elhunyt férfi családja fel l érdekl dött. Tavaly együtt dolgozott Joe Hodge-dzsal egy ügyön, és nem
akarta elhinni, ami történt. Avery bemutatta a férfit Mitchnek. is ott volt a temetésen, mondta a jogász.
Szerették volna, ha már elmegy, de a férfi továbbra is azt ecsetelgette, mennyire sajnálja a történteket.
Nyilvánvaló volt, hogy a részletekr l szeretne hallani. Avery azonban err l nem kívánt beszélni, így a
férfi végül elment. Két órára már távoztak a helyi hatalmasságok, megfogyatkozott a tömeg. Avery
aláírta a számlát, a f úr kikísérte ket. A sof r türelmesen várakozott a limuzin végénél. Mitch bemászott
hátúira, és belesüppedt a vastag b rrel bontott ülésbe. Az épületeket és a forgalmat figyelte. A magukból
meleget sugárzó járdán siet gyalogosokat nézegette, és magában azon töprengett, vajon hányan vannak
közöttük olyanok, akik látták már egy ilyen limuzin belsejét vagy a Manhattan Klubot belülr l. Hány
olyan van közöttük, aki tíz év múlva gazdag ember lesz? Mitch elmosolyodott, jó érzés töltötte el. A
Harvard már többmilliónyi kilométer távolságban volt. A Harvard, ahol már nem követelik rajta a
tanulmányi kölcsönt. Kentucky is egy más világban volt. Múltjára a feledés homálya borul. Mitch
megérkezett.

A lakberendez n az irodájában várta. Avery kimentette magát, és megkérte Mitchet, legyen egy óra
múlva az irodájában, hogy hozzáláthassanak a munkához. A lakberendez n egy irodai bútorokkal és
mindenféle mintákkal teli könyvet hozott magával. Mitch megkérdezte t le, mit javasol, és megpróbált,
amennyire csak bírt, figyelmes ábrázatot er ltetni az arcára, miközben a válaszát hallgatta. Azután azt
mondta neki, hogy megbízik az ítéletében, és csak válassza ki azt, ami neki a legjobban tetszik. A n egy
tömör cseresznyefából készült, fiókok nélküli íróasztalt, mélybordó b rrel borított forgószéket és egy
nagyon drága keleti sz nyeget talált a legmegfelel bbnek. Mitch azt mondta, nagyszer .
A n távozott és Mitch elhelyezkedett a régi íróasztal mögött, amely nagyon jól festett és megfelelt
volna neki, eltekintve attól, hogy használtnak tekintették, és ezért nem volt elég jó egy újonnan
szerz dtetett ügyvédnek a Bendini, Lambert és Locke cégnél. Az iroda alapterülete tizennyolc
négyzetméter volt, két, közel két méter magas északra néz ablakkal, ahonnan pontosan a szomszédos
öreg épület második emeletére lehetett látni. Nem valami szép kilátás. Némi er feszítés árán, az irodától
északnyugatra lév folyó egy kis darabját is láthatta. A préselt gipszk b l épített falak siváran festettek.
A n néhány festményt is kiválasztott. Mitch eldöntötte, hogy a végzettségét igazoló dokumentumok az
íróasztal mögötti falra kerülnek. Diplomáját, meg a többi oklevelet be kell majd kereteztetnie. Az iroda
tágasnak volt mondható, legalábbis egy kezd ügyvéd részére. Jóval nagyobbnak, mint azok a
gyufásskatulyák, ahol a New York-i és chicagói újoncok nyomorognak. Néhány évig jó lesz ez az iroda.
A következ pedig olyan lesz, amelyb l szebb kilátás nyílik. Azután majd a hatalom valamelyik irodája,
az egyik a sarokban lév k közül.
Miss Nina Huff kopogtatott az ajtón és bemutatkozott: lesz a titkárn je. Jól megtermett, negyvenöt
éves n volt. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember megértse, miért hajadon még mindig. Mivel
nem volt családja, amelyet támogatnia kellett volna, nyilvánvalónak t nt, hogy pénzét ruhára és
kozmetikára költötte, de szemmel láthatólag teljesen eredménytelenül. Mitch azon töprengett magában,
miért nem egy testkultúra-szakért re fordítja inkább a pénzét. A n tüstént Mitch tudtára adta, hogy
már nyolc és fél éve dolgozik a cégnél, és mindent, amit csak lehet, pontosan tud a hivatali ügyrendr l.
Ha Mitchnek lenne valami kérdése, csak forduljon hozzá. Mitch köszönetet mondott. Nina eddig a gyors-
és gépíró csoportnál dolgozott, és hálás volt, hogy visszatérhet a rendes titkárn i munkakörbe. Mitch
bólintott, mintha pontosan értené. A n megkérdezte t le, tudja-e használni a diktafont. Igen, hangzott
Mitch válasza. Egy évvel korábban egy háromszáz alkalmazottat foglalkoztató Wall Street-i nagy cégnél
dolgozott, amely a legmodernebb irodatechnikai berendezésekkel volt felszerelve. De azért megígérte
Ninának, hogy ha valami gondja lesz, majd szól neki.
– Hogy hívják a feleséget? – kérdezte a titkárn .
– Ez miért fontos? – érdekl dött Mitch.
– Azért, mert amikor telefonál, szeretném a keresztnevén szólítani, hogy kedves és barátságos
lehessek vele.
– Abby.
– Hogyan issza a kávét?
– Tej nélkül, de én magam szeretem megcsinálni.
– Nincs ellenemre, hogy elkészítsem a kávéját Hozzátartozik a munkámhoz.
– Majd én megcsinálom.
– Az összes titkárn elkészíti a kávét.
– Ha egyszer is hozzányúl a kávémhoz, gondoskodom róla, hogy a postázóba helyezzék bélyeget
nyalogatni.
– Automata bélyegz nk van. A Wall Streeten nyalogatják a bélyegeket?
– Csak szófordulat volt.
– Nos, megjegyeztem a felesége nevét, a kávé kérdését pedig megbeszéltük. Azt hiszem, kész vagyok
arra, hogy munkába álljak.
– Majd holnap reggel. Legyen itt fél kilenckor.
 – Igen, f nök. – Nina távozott, és Mitch elmosolyodott. A n igazi hárpia, de vidám dolog lesz vele
dolgozni.
Lamar érkezett következ nek. Már késésben volt egy megbeszélésre Nathan Locke-kal, de azért be
akart nézni a barátjához. Örömmel vette, hogy irodáik közel vannak egymáshoz. Még egyszer elnézést
kért a múlt csütörtöki vacsora miatt. Igen, , Kay és a gyerekek ott lesznek náluk este hétre, hogy
megnézzék az új házat és a bútorokat.

Hunter Quin ötéves volt, a n vére, Holly pedig hét. Mindketten kifogástalanul ették a spagettit a
vadonatúj ebédl asztalon, és kötelességtudóan nem figyeltek a feln ttek beszélgetésére, amely a fejük
felett folyt. Abby kisbabáról álmodozott, miközben ket nézte. Mitch helyesnek találta ket, de
különösebb hatást nem gyakoroltak rá. A nap eseményeinek felidézésével volt elfoglalva.
A két n gyorsan evett, azután elmentek, hogy megnézzék a bútorokat és a ház átalakításáról
beszélgessenek. A gyerekek elvitték Hearsayt a hátsó udvarba.
– Kicsit meglep, hogy Tolar mellé osztottak be – jegyezte meg Lamar, miközben megtörülte a száját.
– Miért?
– Azt hiszem, még sohasem felügyelt kezd ügyvédre.
– Van ennek valami különösebb oka?
– Nem hinném. Nagyszer fickó, de nem igazán csapatjátékos. Olyan magányosfarkas-típus. Egyedül
szeret dolgozni. Gondjai vannak a feleségével, és azt beszélik, hogy külön élnek. De err l nem
nyilatkozik.
Mitch eltolta maga el l a tányérját, és kortyolt egyet a jeges teából – Jó ügyvéd?
– Igen, nagyon jó. Mindegyik jó, amelyikb l üzlettárs lesz. Sok olyan ügyfele van, aki gazdag, és
néhány milliót el kell dugnia az adóhivatal el l. Káefték alapításával foglalkozik. Sok módszere
kockázatos, és arról híres, hogy hajlandó vállalni a veszélyeket, azután pedig harcol az adóhivatallal. A
legtöbb ügyfele nagystíl szélhámos. Sok aprómunkát kell végezned, hogy megtaláld, miként lehet
kikerülni az adórendeleteket. Szórakoztató lesz.
– Az ebéd felét azzal töltötte, hogy a számlázásról tartott el adást.
– Ez elemi dolog. Mindig nyomás nehezedik rád, hogy többet, minél többet számlázzál. Mindössze az
id nket tudjuk eladni. Amint letetted az ügyvédi vizsgát, Tolar és McKnight hetenként ellen rizni fogja a
számlázásodat. Az egész számítógépen van, és az utolsó centig meg tudják mondani, hogy mennyire
vagy produktív. Azt várják majd t led, hogy az els hat hónapban heti harminc-negyven órát számlázzál.
Azután pedig ötvenet néhány éven keresztül. Miel tt azt mérlegelnék, hogy kinevezzenek üzlettársnak,
egy évnél hosszabb id n keresztül egyenletesen heti hatvan órát kell számláznod. Nincs olyan aktív
üzlettárs, aki heti hatvannál kevesebbet számlázna. És a hatvan óra nagy részét a maximális áron.
– Hatvan óra nagyon sok.
– Úgy hangzik, de azért ez csalóka. A legtöbb jó ügyvéd képes napi nyolc-kilenc óra munka mellett
tizenkett t számlázni. Ezt úgy nevezik, hogy "vattázás". Nem igazán tisztességes az ügyféllel szemben,
de mégis olyan dolog, amit mindenki csinál. A nagy cégek úgy gazdagodnak meg, hogy vattázzák az
aktákat. Ez baromi fontos.
– Etikátlannak hangzik.
– Csakúgy, mint rábeszélni valakit, akit baleset ért, hogy követeljen kártérítést. Az is etikátlan, hogy
az ügyvéd elfogadja a díját készpénzben, amikor nyomós oka van azt hinni, a pénz nem tiszta. Nagyon
sok minden etikátlan. Mi a helyzet azokkal az orvosokkal, akik naponta száz állami beteget látnak el?
Vagy pedig azokkal, akik felesleges m téteket hajtanak végre? A legtöbb tisztességtelen emberrel a saját
ügyfeleim között találkoztam. Nem esik nehezedre kivattázni az aktát, amikor az ügyfeled
multimilliomos, aki át akarja verni a kormányt, és ezt törvényesen szeretné csinálni. Mindannyian
vattázunk.
– Meg is tanítják, hogyan kell?
– Nem. Valahogy magától megtanulja az ember. Eleinte eszeveszetten dolgozol hosszú órákon
keresztül, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, így aztán megkeresed a kiskapukat. Hidd el nekem,
Mitch, miután velünk töltesz egy évet, tudni fogod, hogyan lehet tízórai munka mellett kétszer annyit
számlázni. Ez egyfajta hatodik érzék, amire szert tesznek az ügyvédek.
 – És még mire fogok szert tenni?
Lamar megcsörgette poharában a jégkockákat, és egy pillanatig elgondolkozott. – Némi cinizmusra.
Ez a munka kikészíti az embert. Amikor a jogi egyetemre jártál, nemes gondolatok jártak a fejedben
arról, mit kellene egy ügyvédnek csinálnia. Egy ügyvéd legyen az emberi jogok bajnoka, az alkotmány
védelmez je, az elnyomottak oltalmazója és ügyfele érdekeinek szószólója. Azután dolgozol egy fél évet,
és rájössz, nem vagy más, csak egy bérbe vett fegyver. Eladó szócs annak, aki a legtöbbéi ígéri. Kapható
vagy mindenkinek, minden csalónak, szarházinak, akinek elég pénze van ahhoz, hogy kifizesse a
borzalmasan magas díjadat. Semmit l nem kavarodik fel a gyomrod. Állítólag ez egy tiszteletet érdeml
szakma, de annyi szélhámos ügyvéddel fogsz találkozni, hogy legszívesebben otthagynád az egészet és
keresnél magadnak egy becsületes munkát Igen, Mitch, cinikus leszel. És ez nagyon szomorú.
– Nem kéne ilyeneket mondanod nekem a pályafutásom kezdetén.
– A pénz ellensúlyozza. Bámulatos, hogy milyen sokat vagy képes robotolni évi kétszázezerért
– Csak robotolni? Ahogy elmondtad, egyenesen rettenetesnek hangzott.
– Ne haragudj. Nem ennyire rossz a helyzet. Múlt csütörtök óta radikálisan megváltozott az, ahogy az
életemet látom.
– Nem akarod megnézni a házat? Gyönyör .
– Talán majd máskor. Most inkább beszélgessünk.

6
Hajnali ötkor "felrobbant" az ébreszt óra az új éjjeliszekrényen, az új lámpa mellett, de nyomban el is
hallgattatták. Mitch keresztültántorgott a sötét házon, a hátsó ajtónál várakozó Hearsayt kiengedte az
udvarra, majd megindult a fürd szobába. Húsz perccel kés bb a feleségét még mindig a paplan alatt
találta, és búcsúzóul megcsókolta. Abby nem reagált.
Mivel egyáltalán nem volt forgalom, csak tíz percig tartott az út az irodáig. Mitch korábban úgy
döntött, hogy ezentúl fél hatkor kezdi a napot, hacsak nem lesz valaki, aki megel zi; ebben az esetben
már ötkor vagy fél ötkor ott lesz, vagy olyan korán, amilyen korán csak kell ahhoz, hogy els legyen. Az
alvás értelmetlen dolog. Ma lesz az els ügyvéd, aki megérkezik a Bendini-épületbe, és ez így lesz
minden áldott nap, amíg üzlettárs nem válik bel le. Ha másoknak ez tíz évig tart, neki hét is elég lesz. A
cég történetének legfiatalabb üzlettársa lesz, határozta el magában Mitch.
A Bendini-épület melletti üres parkolót három méter magas drótkerítés szegélyezte. A kapuban r állt.
Odabent külön parkolórész várt rá, ahol a sárga vonalak között festékszóróval kiírták a nevét. Mitch
megállt a kapuban és várakozott. Az egyenruhás r el bukkant a sötétb l és megindult a vezet ülés
melletti ajtóhoz. Mitch gombnyomással leeresztette az ablakot, és el vette a fényképével ellátott
m anyag kártyát
– Maga bizonyára az új ember – mondta az r, miközben átvette a kártyát.
– Igen. Mitch McDeere vagyok.
– Tudok olvasni. Már a kocsiról fel kellett volna ismernem.
– Hogy hívják? – érdekl dött Mitch.
– Dutch Hendrixnek. Harminchárom évig a memphisi rend rségen dolgoztam.
– Örülök, hogy megismerhetem, Dutch.
– Én nemkülönben. Korán kezdi a napot, nem igaz? Mitch elmosolyodott, és visszavette a m anyag
kártyát. – Nem, én már azt hittem, hogy mindenki itt lesz.
Dutch mosolyt er ltetett az arcára. – Maga az els , de Mr. Locke is hamarosan megérkezik.
A kapu kinyílt, és Dutch bebocsátotta Mitchet, aki a parkolóban megtalálta a nevét, amelyet fehér
színnel festettek az aszfaltra, és leparkolta a BMW-t az épülett l számított harmadik sorban. Felkapta
bordó szín , csukab rb l készült aktatáskáját a hátsó ülésr l, majd gyengéden becsukta az ajtót. Egy
másik r várakozott az épület hátsó bejáratánál. Mitch bemutatkozott, és figyelte, ahogy az r kinyitja az
ajtót. Az órájára pillantott. Pontosan fél hat. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ez az id pont elég korai.
A cég többi alkalmazottja még az igazak álmát alussza.
Irodájában felkapcsolta a lámpát, és aktatáskáját az íróasztalra tette. Elindult a folyosó végén lév
kávézószoba felé, és menet közben mindenhol felgyújtotta a lámpákat. A kávéf z hatalmas méret ,
többszintes masina volt, sok-sok melegít lappal, sok-sok edénnyel, de használatára vonatkozóan
semmiféle útbaigazítás nem volt olvasható rajta. Mitch, miközben a sz r be öntött egy kis csomag kávét,
a gépet tanulmányozta. Vizet töltött a tetején lév egyik lyukba, és elmosolyodott, amikor a kávé a
megfelel helyre kezdett lecsöpögni.
Irodája sarkában állt három doboz; a benne halmozódó könyveket, aktákat, írótömböket és jegyzeteket
az utóbbi három év alatt gy jtötte össze. Az íróasztalára tette az els dobozt, és nekilátott kirámolni a
tartalmát. Az el kerül tárgyakat kis csoportokba rendezve helyezte el az íróasztalon.
Két csésze kávé után, a harmadik dobozban bukkant rá az ügyvédi vizsgával kapcsolatos anyagokra.
Odasétált az ablakhoz, és felhúzta a red nyt. Odakint még mindig sötét volt. Nem vette észre az ajtóban
váratlanul megjelen alakot.
– Jó reggelt!
Mitch megpördült, és a férfira bámult – Megijesztett – mondta, és mélyet sóhajtott.
– Ne haragudjon. Nathan Locke vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk.
– Mitch McDeere, az új ember. – Kezet ráztak.
– Tudom. Nézze el, hogy nem találkoztunk már el bb. Sok dolgom volt, amikor korábban itt járt
nálunk. Azt hiszem, láttam magát hétf n, a temetésen.
Mitch bólintott, és egészen bizonyos volt afel l, hogy száz méternél kisebb távolságra még sohasem
lehetett Nathan Locke-tól. Emlékezne a férfira. A szeme miatt: h vös, fekete szeme volt, körülötte fekete
karikákkal. Hatalmas szemek. Felejthetetlen szemek. Haja fehér volt, feje tetején ritkás, a füle környékén
s r bb; a fehérség élesen elütött arca többi részét l. Amikor beszélt, szeme összesz kült, a fekete
pupillák hevesen izzottak. Baljóslatú szemek. Mindent tudó szemek.
– Elképzelhet – felelte Mitch megigézve az életében eddig látott legördögibb arctól. – Elképzelhet .
– Látom, korán kel .
– Az vagyok, uram.
– Nos, örülök, hogy itt van nálunk.
Nathan Locke visszahúzódott az ajtóból, és elt nt. Mitch kinézett a folyosóra, és becsukta az ajtót.
Nem csoda, hogy a negyedik emeleten tartják ezt a fickót, távol mindenkit l, gondolta Mitch. Most már
értette, hogy miért nem találkozott Nathan Locke-kal, miel tt aláírta volna a szerz dést. Lehet, hogy
meggondolta volna magát. Valószín leg az összes jelölt el l elzárják. A férfinak kétségkívül a
legvészjóslóbb, a legördögibb gonoszságot sugárzó megjelenése volt, amivel Mitch valaha is találkozott.
A szeme miatt van, ismételte magában Mitch, miközben a lábát feltette az asztalra, és kortyolt egyet a
kávéból. A szeme miatt.

Mitch várakozásának megfelel en Nina ennivalót is hozott magával, amikor fél kilenckor jelentkezett.
Fánkkal kínálta Mitchet, és kett t is vett. A n megkérdezte, hogy minden reggel hozzon-e magával
ennivalót, Mitch pedig azt felelte, úgy véli, ez nagyon kedves lenne t le.
– Ez mi? – kérdezte Nina az íróasztalon tornyosuló aktákra és iratokra mutatva.
– A mai programunk. Valahogy csoportosítanunk kell ezeket a holmikat.
– Diktálni nem fog?
– Egyel re nem. Néhány percen belül megbeszélésem van Averyvel. Azt szeretném, hogy ebb l a
felfordulásból valamiféle rend legyen.
– Roppant izgalmas feladat – jegyezte meg Nina, miközben megindult a kávészoba felé.
Avery Tolar egy vastag, b víthet dossziéval várta Mitchet, és átadta neki. – Ez a Capps-akta.
Pontosabban egy része. Az ügyfelünket Sonny Cappsnek hívják. Most Houstonban él, de Arkansasban
n tt fel. Nagyjából harmincmillió dollárt ér, és minden pennyn rajta tartja az ujját. Az apja adott neki egy
öreg bárkát, miel tt meghalt volna, és Capps ebb l hozta létre a Mississippin vontató egyik legnagyobb
társaságot. Most már a világ legkülönböz bb pontjain vannak hajói – illetve ahogy mondja: csónakjai.
A jogi ügyletei nyolcvan százalékát mi intézzük, a peres ügyek kivételével mindent. Létre akar hozni egy
újabb betéti társaságot, hogy megszerezhessen egy újabb raj óriás szállítóhajót, ezúttal valami halott
sárga családjától Hongkongban. Többnyire Capps a f üzlettárs, és nem kevesebb, mint huszonöt
korlátozottabb jogkör társat hoz az üzletbe, hogy ne egyedül vállalja a kockázatot, és hogy több anyagi
forrás legyen. Ez a mostani üzlet körülbelül hatvanötmilliót ér. Már csináltam neki egy-két betéti
társaságot, mindegyik más és mindegyik bonyolult. És a pasassal rettent nehéz szót érteni. Mindenben a
tökéletességre törekszik, és úgy gondolja, hogy többet tud, mint én. Te nem fogsz tárgyalni vele.
Valójában rajtam kívül senki sem tárgyal vele a cégt l. Ebben a dossziéban van egy része annak az
anyagnak, ami azzal a betéti társasággal foglalkozik, amit legutóbb csináltam neki. Egyebek mellett
találsz benne egy tájékoztatót az alapításról, egy általános tájékoztatót, egy szándéknyilatkozatot, a
titoktartásra vonatkozó megegyezést, és magát a szerz dést a betéti társaság létrehozásáról. Olvass el
minden egyes szót. Azt akarom, hogy utána csinálj egy vázlatot a mostani vállalkozásra vonatkozó
szerz désr l.
A dosszié hirtelen súlyosabbnak t nt. Lehet, hogy a fél hatos id pont mégsem elég korai.
Avery folytatta. – Capps szerint nagyjából negyven napunk van, tehát már késésben vagyunk. Marty
Kozinski segített nekem ebben az ügyben, és miután átnéztem az anyagát, odaadom neked. Kérdésed
van?
– Mi a helyzet az adatokkal?
– A nagyobb része olyan, amire lehet támaszkodni, de azért kénytelen leszel naprakésszé tenni. Capps
több mint kilencmillió dollárt keresett tavaly, de alig fizetett valami adót. Nem hisz az adófizetésben, és
engem tesz személyesen felel snek minden centért, amit befizet. Természetesen az egész munka
törvényes, és úgy gondolom, hogy nagyon komoly. Több millió befektetésre váró, illetve adóból
megtakarítható dollár itt a tét. A vállalkozást legalább három ország kormánya fogja tüzetesen
megvizsgálni, ezért légy körültekint .
Mitch belelapozott a dossziéba. – Napi hány órát kell ezen dolgoznom?
– Amennyit csak lehet. Tudom, hogy az ügyvédi vizsga fontos, de Sonny Capps is. Tavaly majdnem
félmillió dollárt hagyott nálunk ügyvédi díjakban.
– Meg fogom csinálni.
– Efel l nincs kétségem. Mint már említettem, óránként százdolláros díjjal dolgozol. Nina ma majd
átnézi veled az id beosztásodat. Vésd az eszedbe, hogy a számlázásról nem szabad megfeledkezni.
– Hogyan felejthetném ezt el?

Oliver Lambert és Nathan Locke az ötödik emeleti fémajtó el tt várakozott, és a felette lév kamerába
bámultak. Hangos kattanást hallottak, és az ajtó kinyílt. Az r bólintott feléjük. DeVasher az irodájában
várta ket.
– Jó reggelt, Ollie – köszönt halkan, figyelemre sem méltatva a másik üzlettársat.
– Mik a legfrissebb hírek? – vakkantotta Locke DeVasher irányába anélkül, hogy ránézett volna.
– Honnan? – kérdezte DeVasher nyugodtan.
– Chicagóból.
– Nagyon nyugtalanok a fiúk, Nat. Bármit is gondolsz, nem szeretik bepiszkítani a kezüket. És az
igazat megvallva, nem értik, hogy mién kényszerülnek mégis rá.
– Ezt hogy érted?
– Kellemetlen kérdésekkel bombáznak. Mondjuk azzal, hogy miért nem tudjuk kordában tartam az
embereinket
– És te mit mondasz nekik?
– Azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Minden csodálatos. A nagyszer Bendini cég
megbízható. A szivárgásokat betömítettük. Folyik a munka, mint rendesen. Nincs semmi gond.
– Mekkora kárt okoztak? – kérdezte Oliver Lambert.
– Nem tudom pontosan megmondani. Sohasem lehetünk egészen biztosak, ami ezt a kérdést illeti, de
szerintem nem beszéltek. Bár elszánták rá magukat, efel l semmi kétség, én azt hiszem, hogy nem
beszéltek. Egy nagyon megbízható informátorunktól tudjuk, hogy a baleset napján néhány FBI-ügynök
útban volt a sziget felé, ezért ügy gondoljuk, hogy egy találkozót terveztek, ahol a fiúk köpni készültek.
– Ezt honnan tudod? – tette fel a kérdést Locke.
– Ugyan már, Nat. Megvannak a forrásaink. És ráadásul az embereink ott voltak a szigeten. Mi jó
munkát végzünk, tudod.
– Na persze.
 – Nagy volt a felfordulás?
– Nem, nem. Roppant szakszer munka volt.
– Hogyan keveredett bele az a helybéli?
– Kénytelenek voltunk így csinálni, hogy hihet nek látsszon a dolog, Ollie.
– Mi van a helyi rend rséggel?
– Miféle rend rséggel? Ez egy békés, kicsike sziget, Ollie. Tavaly egy gyilkossági esetük volt, és
három, búvárkodás közben történt baleset. Ami ket illeti, ez pusztán egy újabb baleset. Három
vízbefúlás.
– És mi a helyzet az FBI-jal?
– Nem tudom.
– Azt hittem, hogy megvannak a forrásaid.
– Ez igaz. De nem tudjuk megtalálni a fickót. Tegnap óta nem hallottunk semmit. Az embereink még
mindig a szigeten vannak, és nem tapasztaltak semmi szokatlant.
– Mennyi ideig lesztek ott?
– Néhány hétig.
– Mi van, ha felbukkan az FBI? – kérdezte Locke.
– A közelb l figyeljük ket. Már akkor látni fogjuk ket, amikor leszállnak a repül r l. Követjük ket
a szállodai szobájukba. Lehet, hogy még a telefonjaikat is lehallgatjuk. Tudni fogjuk, hogy mit
reggeliznek és mir l beszélnek. Mindegyik ügynökre három emberünket állítjuk, és arról is tudni fogunk,
ha kimennek a WC-re. De semmit sem találhatnak, Nat. Már mondtam neked, hogy tiszta, szakszer
munka volt. Nincs bizonyíték. Nyugodj meg.
– Ett l nekem hányingerem van, DeVasher – jegyezte meg Lambert.
– Azt hiszed, hogy nekem tetszik, Ollie? De hát mit akarsz, mit csináljunk? D ljünk hátra a
karosszékünkben, és hagyjuk beszélni a fiúkat? Ugyan már, Ollie, mindannyian emberek vagyunk. Én
nem akartam ezt csinálni, de Lazarov utasított. Ha vitatkozni van kedved Lazarovval, csak tessék. Majd
ott úszkál valahol a holttested valamelyik tengerben. Semmi jót nem várhattunk attól a kett t l. Be kellett
volna fogniuk a szájukat, az lett volna a dolguk, hogy furikázzanak a csodaszép autóikban és játsszák a
nagymen ügyvédet. De nem, ezeknek álszent módon kellett viselkedniük.
Nathan Locke cigarettára gyújtott, és óriási füstfelh t fújt ki DeVasher irányába. Mindannyian
csöndben ültek, amíg a füst a férfi íróasztala felett kavargott. DeVasher a fekete szemekbe bámult, de
nem szólt semmit.
Oliver Lambert felállt, és az ajtó melletti csupasz falra bámult. – Miért akartál beszélni velünk? –
kérdezte.
DeVasher mélyet lélegzett – Chicago elrendelte, hogy hallgassuk le az összes olyan ügyvéd telefonját,
aki nem üzlettárs.
– Megmondtam, hogy ez lesz – szólt Lambert Locke-hoz.
– Nem az én ötletem volt, k ragaszkodnak hozzá. Nagyon idegesek, és rendkívüli óvintézkedéseket
akarnak hozni. Nem is hibáztathatjuk ket.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit messzire megy már a dolog? – kérdezte Lambert.
– De igen. Szerintem teljesen felesleges. Chicago azonban másként vélekedik.
– Mikortól? – kérdezte Locke.
– Nagyjából a jöv hétt l. Eltart egy-két napig, amíg megszervezzük.
– Mindenkit le kell hallgatni?
– Igen, így rendelkeztek.
– Még McDeere-t is?
– Igen, még McDeere-t is. Azt hiszem, hogy Tarrance újra próbálkozni fog, és lehet, hogy most alul
kezdi.
– Találkoztam a fickóval ma reggel – jegyezte meg Locke. – Már énel ttem itt volt.
– Öt óra harminckét perckor – felelte DeVasher.

A jogi egyetemet idéz tárgyak a padlóra kerültek, és a Capps-akta foglalta el az egész íróasztalt. Nina
hozott ebédre egy csirkesalátás szendvicset. Mitch azalatt ette meg, míg az anyagot olvasta, illetve míg
Nina rendét rakott a földön hever holmik között. Nem sokkal egy óra után megérkezett Wally Hudson,
illetve – ahogy a cég fejléces levélpapírjain állt a neve – J. Walter Hudson, hogy megkezdje Mitch
felkészítését az ügyvédi vizsgára. A szerz dések voltak a szakterülete. Öt esztendeje volt üzlettárs a
cégnél, és az egyetlen olyan, aki Virginiából származik. Ez utóbbit furcsának találta, mert véleménye
szerint ebben az államban vannak az ország legjobb jogi egyetemei. Az utóbbi két évet azzal töltötte,
hogy kidolgozott egy új el készít kurzust az ügyvédi vizsga szerz désekkel foglalkozó részére. Már
nagyon türelmetlenül várta, hogy kipróbálhassa valakin, és úgy adódott, hogy McDeere lett ez a valaki.
Átnyújtott Mitchnek egy súlyos jegyzetfüzetet, amely legalább tíz centi vastag volt, és annyit nyomott,
mint a Capps-akta.
A vizsga majd négy napig tart, és három részb l áll, magyarázta Wally. Az els napon egy teszt
jelleg dolgozat lesz etikából. A cégnél Gill Vaughn, egy másik üzlettárs a kérdés szakért je, és a
vizsgának ezt a részét majd veszi át Mitchcsel. A második napon kerül sor arra a nyolcórás vizsgára,
amely az összes államban hasonló törvényekkel foglalkozik. Ez szintén teszt jelleg , és a kérdések
nagyon félrevezet ek. És azután jönnek a komoly dolgok. A harmadik és a negyedik nap egy-egy
nyolcórás vizsga következik, melynek témája az anyagi jog tizenöt különböz területe. Szerz dések,
kereskedelmijog, ingatlanjog, magánjogi károkozás, családjog, örökösödési jog, hagyatéki jog, adójog,
munkajog, alkotmányjog, polgári jog, büntet jog, vállalati jog, egyesülési jog, biztosítási jog és
adós-hitelez viszonyt szabályozó jogi kérdések. A válaszokat értekezésben kell kifejteni, és a kérdések a
Tennessee államban érvényes törvényekre vonatkoznak. A cégnek mind a tizenöt területre külön
felkészítési terve van.
– Ezt úgy értsem, hogy tizenöt ilyen? – kérdezte Mitch, és megemelte a jegyzetfüzetet.
Wally elmosolyodott. – Igen. Nagyon alaposak vagyunk. A cégnek még egyetlen alkalmazottja sem
bukott meg a…
– Tudom, tudom. Nem leszek az els .
– A következ hat hétben hetente legalább egyszer fogunk találkozni, hogy átnézzük az anyagot.
Minden alkalommal két órát töltünk együtt, úgyhogy ezek szerint alakítsd a dolgaidat. Azt javaslom,
hogy szerdánként találkozzunk, háromkor.
– Reggel vagy délután?
– Délután.
– Az jó.
– Ahogy te is tudod, a szerz dések kérdése és a kereskedelmi jog szorosan összefügg egymással, ezért
az utóbbit beépítettem a szerz désekkel foglalkozó részbe. Mindkett t átnézzük, de el fog tartani egy
darabig. Egy tipikus ügyvédi vizsga tele van kereskedelmi tranzakciókra vonatkozó kérdésekkel. Ebb l
nagyszer kérdéseket lehet feladni, ezért ez a jegyzetfüzet nagyon fontos. Belevettem néhány kérdést a
régi vizsgákról, és a megfelel válaszokat is. Roppant élvezetes olvasmány.
– Alig várom már, hogy belekezdhessek.
– A következ hétre nézd át az els nyolcvan oldalt. Találsz majd néhány kérdést, amelyekre
tanulmányban kell válaszolnod.
– Ez a házi feladat?
– Pontosan. A jöv héten leosztályzom. Nagyon fontos, hogy minden héten gyakoroljuk ezeket a
kérdéseket.
– Ez rosszabb, mint a jogi egyetem.
– Ez sokkal fontosabb, mint a jogi egyetem. Mi nagyon komolyan vesszük. Van egy bizottságunk,
amely figyelemmel kíséri a fejl désedet mostantól a vizsga napjáig. Nagyon a körmödre fogunk nézni.
– Kik vannak a bizottságban?
– Én, Avery Tolar, Royce McKnight, Randall Dunbar és Kendall Mahan. Péntekenként fogunk
összejönni, hogy értékeljük, hogyan haladsz.
Wally el vett egy kisebb méret jegyzetfüzetet, és az íróasztalra tette. – Ez a naplód. Jegyezd benne
fel, hogy hány órát töltöttél a vizsgára való tanulással és melyik tárgyat tanultad. Péntek reggelenként,
miel tt összeül a bizottság, majd elkérem t led. Kérdésed van?
– Most semmi sem jut eszembe – felelte Mitch, és a jegyzetfüzetet a Capps-aktára tette.
– Akkor jó. Találkozunk jöv szerdán háromkor.
 Kevesebb mint tíz másodperccel Wally távozása után Randall Dunbar sétált be Mitch irodájába,
kezében egy vastag jegyzetfüzettel, amely rettent en hasonlított ahhoz, amelyet az el z férfi hagyott ott.
Dunbar az ingatlanügyekkel foglalkozó részleg vezet je volt, és intézte Mitchék házának vásárlását
májusban. Átnyújtotta Mitchnek a jegyzetfüzetet, amelyen az Ingatlanjog címke állt, és megmagyarázta
neki, hogy miért az szakterülete a legkritikusabb része a vizsgának. Minden a tulajdonra vezethet
vissza, mondta Dunbar. maga állította össze az anyagot, rendkívül körültekint en, és megvallotta, hogy
gyakran felmerült benne, publikálni kellene, mint a tulajdonjog kérdésével foglalkozó mérvadó munkát.
Legalább heti egy órára lesz szüksége, lehet leg kedd délután. Körülbelül egy órán keresztül beszélt
arról, hogy mennyire más volt az ügyvédi vizsga, amikor tette le, harminc évvel ezel tt.
Kendall Mahan új színt hozott. Szombat reggelenként akart találkozni. Jó korán, mondjuk fél
nyolckor.
– Semmi akadálya – válaszolta Mitch, átvette a jegyzetfüzetet, és odatette a többi mellé. Ez az
alkotmányjogról közölt ismereteket, Kendall kedvenc témájáról, bár mint elmondta, ritkán volt alkalma
ezzel foglalkozni. A vizsgának ez a legfontosabb része, vagy legalábbis az volt, amikor öt évvel ezel tt
letette. A Columbia végz s hallgatójaként publikált egy cikket a Columbia Law Review-ban az alkotmány
els számú módosításának kérdésér l. Az írás egy másolata megtalálható a jegyzetfüzetben, amennyiben
Mitch el akarná olvasni. Mitch megígérte, hogy ezt szinte nyomban megteszi.
Ez így folytatódott tovább egész délután, és a cég alkalmazottainak a fele jegyzetfüzetekkel, házi
feladatokkal és a heti találkozásra vonatkozó igények bejelentésével megjelent Mitch irodájában. Nem
kevesebben, mint hatan emlékeztették arra, hogy a cégnek még egyetlen tagja sem bukott meg az ügyvédi
vizsgán.
Amikor Nina ötkor elbúcsúzott, a kicsiny íróasztalt már olyan mennyiség vizsga-el készít anyag
bontotta, hogy egy tízf s cégnek is elég munkája lett volna vele. Mitch, mivel nem volt képes
megszólalni, csak rámosolygott a n re, és visszatért a szerz désekkel foglalkozó irományhoz. Egy órával
kés bb átfutott az agyán, hogy ennie kellene valamit. És ekkor, tizenkét óra után el ször, eszébe jutott
Abby. Felhívta telefonon.
– Egy darabig még nem jövök – mondta.
– De hát vacsorát f zök.
– Hagyd a süt ben – felelte Mitch kurtán. Nem érkezett nyomban válasz. – Mikor érsz haza? –
kérdezte Abby lassan, tagolva.
– Néhány órán belül.
– De hát már fél napja ott vagy.
– Ez igaz, de még rengeteg dolgom van.
– Ez az els napod.
– El se hinnéd, ha én mondanám neked.
– Jól vagy?
– Remekül. Majd jövök.

A járó motor zaja felébresztette Dutch Hendrixet, és a férfi felpattant. A kapu kinyílt, Dutch megvárta,
amíg a kocsi kigördül a parkolóból. Az autó lefékezett mellette.
– Jó estét, Dutch! – üdvözölte Mitch.
– Csak most megy el?
– Igen, mozgalmas napom volt. Dutch zseblámpájával a karórájára világított, és megnézte az id t. Fél
tizenkett .
– Hát, vigyázzon magára – mondta.
– Jó. Találkozunk néhány óra múlva.
A BMW rákanyarodott a Front Streetre, és elsüvített az éjszakába. Néhány óra múlva, gondolta
magában Dutch. Ezek az új fiúk tényleg döbbenetesek. Napi tizennyolc-húsz óra, heti hat nap. Néha hét.
Mindannyian úgy tervezik, hogy k lesznek a világ legnagyobb ügyvédjei, és egyik napról a másikra
keresnek egymillió dollárt. El fordul, hogy egész nap dolgoznak és az íróasztaluk mellen alszanak. Dutch
már látott ilyet. De nem bírják sokáig. Nem szabad ennyire visszaélni az emberi szervezettel. Úgy
nagyjából hat hónap után a fiúk vesztenek a lendületükb l. Beállnak napi tizenöt órára és heti hat napra.
Aztán öt és félre. Aztán napi tizenkét órára. Nincs olyan ember, aki képes lenne hat hónapnál hosszabb
id n keresztül heti száz órát dolgozni.

7
Az egyik titkárn az iratszekrényben kutatott valami után, amire Averynek sürg sen szüksége volt. A
másik titkárn a férfi íróasztala el tt állt, gyorsíró tömbbel a kezében, és néha lejegyezte Avery
utasításait, amikor az éppen nem üvöltött a kagylóba, és a vonal túlsó végén beszél t hallgatta. Három
vörös fény villogott a telefonon. Amikor Avery a kagylóba beszélt, a titkárn k éles hangon egymással
váltottak szót. Mitch lassan besétált az irodába, és megállt az ajtó mellett.
– Csönd! – üvöltött Avery a titkárn kre.
Az iratszekrénynél álló n bevágta a fiókot, odament a következ iratszekrényhez, leguggolt, és
kihúzta az alsó fiókot. Avery a másik titkárn felé csettintett az ujjával, és az asztalán álló naptárra
mutatott. Köszönés nélkül lecsapta a kagylót.
– Mi a mai programom? – kérdezte, miközben el vett egy aktát a fiókból.
– Tízkor megbeszélés az adóhivatalban, a belvárosban. Egykor megbeszélés Nathan Locke-kal a
Spinoza-ügyr l. Fél négykor üzlettársi értekezlet. Holnap egész nap az adóügyi bíróságon van, és elvileg
ma végig erre kellene felkészülnie.
– Nagyszer . Mondjon le mindent. Nézze meg a szombat délutáni houstoni járatokat és a visszafelé
tartó járatokat hétf n. Hétf n kora reggel.
– Igen, uram!
– Mitch! Hol van a Capps-akta?
– Az íróasztalomon.
– Hol tartasz?
– A nagyját már átolvastam.
– Rá kell kapcsolnunk. Sonny Cappsszel beszéltem az el bb. Szombat délel tt Houstonban akar
találkozni, és meg akarja kapni a vázlatos szerz déstervezetet.
Ideges érzés járta át Mitch üres gyomrát. Ha jól emlékezett, a szerz dés száznegyven-egynéhány oldal
hosszú.
– Csak egy vázlatos tervezetet – mondta Avery, miközben az egyik titkárn re mutatott.
– Semmi akadálya – felelte Mitch olyan magabiztosan, amilyen magabiztosan csak tudta. – Lehet,
hogy nem sikerül tökéletesen, de meglesz a vázlatos tervezet.
– Szombat délig meg akarom kapni, és legyen a lehet legtökéletesebb. Az egyik titkárn mnek
megmondom, hogy mutassa meg Ninának, hol vannak a szerz désminták a memóriabankban, így egy
kicsit kevesebbet kell majd diktálni meg gépelni. Tudom, hogy ez nem fair, de Sonny Capps körül semmi
sem az. Nagyon követel z . Azt mondta, hogy az üzletnek húsz napon belül létre kell jönni, különben
vége. Minden t lünk függ.
– Meg fogom csinálni.
– Remek. Találkozzunk holnap reggel nyolckor, hogy megnézzük, hol tartasz.
Avery rácsapott az egyik vörös fényre, és vitatkozni kezdett valakivel a telefonon. Mitch átsétált a
saját irodájába, és a tizenöt jegyzetfüzet alól el kereste a Capps-aktát. Nina bedugta a fejét az ablakon.
– Oliver Lambert beszélni akar magával.
– Mikor? – kérdezte Mitch.
– Amilyen hamar csak oda tud érni.
Mitch az órájára pillantott. Még csak három órát töltött az irodában, de már készséggel zárta volna a
napot. – Várhat a dolog?
– Nem hiszem. Mr. Lambert általában senkire sem szokott várni.
– Értem.
– Jobban teszi, ha most megy.
– Mit akar?
– A titkárn je nem mondta meg.
 Mitch magára öltötte a zakóját, meghúzta a nyakkend jét, és felrohant a negyedik emeletre, ahol Mr.
Lambert titkárn je várakozott rá. A n bemutatkozott, és tájékoztatta Mitchet arról, hogy már harmincegy
esztendeje dolgozik a cégnél, volt a második titkárn , akit Mr. Bendini alkalmazott annak idején,
amikor Memphisbe költözött. Ida Renfroe-nak hívták, de mindenki csak Mrs. Idának szólította. Bekísérte
Mitchet a hatalmas irodába, és becsukta az ajtót
Oliver Lambert felállt az íróasztala mögött, és levette az olvasószemüvegét. Barátságosan
elmosolyodott, majd pipáját elhelyezte a sárgaréz pipatartóban. – Jó reggelt, Mitch – köszönt csöndesen,
mintha az id pont mit sem jelentene. – Üljünk le ott. – A kanapé felé mutatott.
Mitch belesüppedt a kanapéba, az üzlettárs pedig a fél méterrel távolabb és egy méterrel magasabban
lév rugalmatlan forgószékben foglalt helyet. Mitch kigombolta a zakóját, és megpróbált kiengedni.
Keresztbe tette a lábát, és új cip jére pillantott. Kétszáz dolcsi. Egy ügyvéd ennyiért egy órát dolgozik
ebben a pénznyomó gyárban. Megpróbált kiengedni. De még néhány perccel ezel tt érezte Avery
hangjában a rémületet és látta szemében a kétségbeesést, amikor ezzel a Cappsszel beszélt telefonon. Ez
még csak a második teljes napja a cégnél, de már zúg a feje és ég a gyomra
Mr. Lambert a leg szintébb nagyapai mosolyával mosolygott le rá. A férfi csodaszép, legombolt
nyakú, tökéletesen testhez simuló, fehér szín , tiszta pamut inget viselt, és egy kicsiny, selyemb l készült
csokornyakkend t, amely rendkívül intelligens és bölcs ábrázatot kölcsönzött neki Mint mindig, arcb re
most is barnább volt, mint amilyet a nyárközepi memphisi perzsel nap indokolttá tett volna. Fogai úgy
csillogtak, akár a gyémántok. Egy hatvanéves fotómodell.
– Csak egy-két dologról kell szót ejtenünk – kezdte. – Hallom, meglehet sen sok dolga akadt.
– Igen, uram, meglehet sen.
– A pánik egyfajta életmód a nagyobb jogi cégeknél, és a Sonny Capps-féle ügyfelekt l
gyomorfekélyt lehet kapni. Nekünk azonban kizárólag ügyfeleink jelentik a t kénket, ezért értük
meghalni is képesek vagyunk.
Mitch egyszerre mosolygott és ráncolta a homlokát.
– Két dolog, Mitch. El ször is: a feleségemmel azt szeretnénk, hogy szombat este velünk
vacsorázzanak. Gyakran járunk étterembe, és örülünk, ha a barátaink is velünk tartanak. Én magam is
szívesen szakácskodom, és értékelem a finom ételeket és a jó italokat. Általában foglalunk egy nagy
asztalt az egyik kedvenc éttermünkben, itt a városban, meghívjuk a barátainkat, és egy kilencfogásos
vacsorával és a legkiválóbb borokkal töltjük az estét. Ráérnek szombat este?
– Természetesen.
– Kendall Mahan, Wally Hudson és Lamar Quin is ott lesznek a feleségeikkel.
– Remekül fogjuk érezni magunkat.
– Akkor jó. A kedvenc helyem Memphisben a Justine's. Régi francia étterem, kiváló a konyhája, és a
borokból bámulatos választék van. Mondjuk, szombat este hétkor?
– Ott leszünk.
– A másik pedig: meg kell beszélnünk valamit. Biztos vagyok benne, hogy ezzel maga is tisztában
van, de azért érdemes szóba hoznunk. Nekünk ez nagyon fontos. Tudom, hogy a Harvardon is tanítják:
bizalmas kapcsolat van maga, azaz az ügyvéd és ügyfele között. Ez egy kiváltságos kapcsolat, és az
ügyvéd sohasem kényszerülhet arra, hogy bármit is kiszivárogtasson abból, amit az ügyfelét l hall. Ezek
az információk szigorúan bizalmasak. Etikai normáink megsértését jelentené az, ha ügyfeleink dolgairól
fecsegnénk. Ez az összes ügyvédre vonatkozik, de mi különösen komolyan kezeljük ezt a szakmai
kapcsolatot. Senkivel sem beszélünk az ügyfeleink dolgairól. Még más ügyvédekkel sem. Még a
házastársainkkal sem. Néha még egymással sem. Szabály, hogy otthon egy szót sem ejtünk az itteni
ügyekr l, és a feleségeink megtanulták, hogy ne kérdez sködjenek. Minél kevesebbet mond otthon, annál
jobb. Mr. Bendini szintén hitt a titoktartásban, és jó tanárunk volt. Cégünknek nincs egyetlen olyan
alkalmazottja sem, akit l akár egy ügyfél nevét is meghallhatná az épületen kívül. Mi ennyire komolyan
vesszük ezt.
Hova akar kilyukadni? – tette fel magában a kérdést Mitch. Ezt a beszédet minden másodéves
joghallgató elmondhatta volna. – Ezt tökéletesen értem, Mr. Lambert, és miattam nem kell aggódnia.
– "Aki nem tudja befogni a száját, pereket sem tud nyerni." Ez volt Mr. Bendini jelmondata, és
minden esetben alkalmazta. Mi egyszer en senkivel sem tárgyaljuk meg az ügyfeleink dolgait, még a
feleségeinkkel sem. Mi nagyon csöndesek vagyunk, nagyon diszkrétek; így szeretjük intézni az
ügyeinket. Találkozni fog más ügyvédekkel a városban, és el bb vagy utóbb kérdez sködni fognak a
cégünkr l vagy az egyik ügyfélr l. Mi nem beszélünk. Ért engem?
– Természetesen, Mr. Lambert.
– Jó. Nagyon büszkék vagyunk magára, Mitch. Nagyszer ügyvéd lesz magából. És nagyon gazdag
ügyvéd. Szombaton találkozunk.
Mrs. Ida egy üzenettel várta Mitchet. Mr. Tolar azonnal látni kívánja. Mitch köszönetet mondott a
n nek, és lerohant a lépcs n, végigszaladt a folyosón, elszáguldott az irodája mellett, és a sarokban lév
hatalmas irodához ért. Most már három titkárn keresgélt az iratszekrényekben és sugdolózott egymással,
míg a f nök a telefonba ordibált. Mitch nyugalmas helyet talált magának az ajtó melletti széken, onnan
szemlélte a felfordulást. A n k aktákat és jegyzetfüzeteket huzigáltak el , és különös nyelven mormogtak
egymás között. Néha-néha Avery csettintett az ujjával, ide vagy oda mutatott, és az asszonyok ijedt
nyulak módjára ugrottak.
Néhány perc után Avery lecsapta a kagylót, megint csak köszönés nélkül. Mitchre bámult.
– Megint Sonny Capps volt az. A kínai hetvenötmilliót akar, és Capps ki is fizeti neki. Huszonöt
helyett negyvenegy korlátozottabb jogkör társ lesz. Húsz napunk van, különben ugrik az üzlet.
Két titkárn odament Mitchhez, és vastag aktákat nyújtottak neki át.
– Boldogulsz vele? – kérdezte Avery, arcán szinte csúfondáros mosollyal.
Mitch megmarkolta az aktákat, és elindult az ajtó felé. – Persze hogy boldogulok vele. Ez minden?
– Elég lesz. Mostantól szombatig csak ezen dolgozz, világos?
– Igen, f nök.
A saját irodájában Mitch az ügyvédi vizsgával kapcsolatos anyagokat, a tizenöt jegyzetfüzetet az
íróasztalról a sarokba rámolta. A Capps-aktákat szép rendben elhelyezte az asztalon. Mély leveg t vett,
és nekilátott az olvasásnak. Kopogtak az ajtón.
– Ki az?
Nina dugta be a fejét. – Nem szívesen mondom ezt, de megjöttek az új bútorok.
Mitch a homlokát dörzsölte, és közben összefüggéstelenül motyogott.
– Néhány óráig talán a könyvtárban dolgozhatna.
– Talán.
Újra összecsomagolták a Capps-aktákat, és a tizenöt jegyzetfüzetet kivitték a folyosóra, ahol két
hatalmas termet , fekete férfi várakozott egy halom nagy méret dobozzal és egy keleti sz nyeggel.
Nina követte Mitchet a második emeleti könyvtárba.
– Kett kor Lamar Quinnel kellene találkoznom, hogy készüljünk a vizsgára. Hívja fel, és mondja le.
Közölje vele, hogy majd kés bb megmagyarázom.
– Kett kor Gill Vaughnnal kell találkoznia – felelte Nina
– Azt is mondja le.
– Mr. Vaughn üzlettárs.
– Mondja le. Majd kés bb találkozom vele.
– Ez nem okos dolog.
– Csak tegye, amit mondok.
– Maga a f nök.
– Köszönöm.

A tapétázó alacsony termet , merev mozgású asszony volt, id s, de kemény munkához szokott és
kiválóan képzett. Mái majdnem negyven éve, magyarázta Abbynek, teszi fel a drága tapétákat a legszebb
memphisi otthonokban. Megállás nélkül beszélt, de egyetlen felesleges mozdulatot sem tett. Sebészi
pontossággal vágta darabokra a tapétát, és aztán m vész módjára kente rá a ragasztót. Miközben a tapéta
száradt, b rb l készült derékszíjáról levette a mér szalagját, és méricskélni kezdte az ebédl megmaradt
sarkát. Különböz számokat mormogott, amelyeket Abby képtelen volt megfejteni. Négy különböz
helyen is megmérte a hosszúságot és a magasságot, és az adatokat aztán a memóriájára bízta. Felmászott
a létrára, és arra kérte Abbyt, hogy adja fel neki az egyik guriga tapétát. Tökéletesen illett a megfelel
helyre. Az asszony keményen a falhoz nyomta a tapétát, és már vagy századik alkalommal jegyezte meg,
hogy a tapéta mennyire szép, mennyire drága, milyen sokáig fog jól kinézni és nem megy egyhamar
tönkre. A színe is tetszett neki. Csodálatosan illett a függönyökhöz és a sz nyeghez. Abby már jóval
korábban belefáradt abba, hogy köszönetet mondjon az elismer szavakért. Csak bólintott, és az órájára
pillantott. Itt az ideje hozzálátni a f zéshez.
Amikor a fal elkészült, Abby bejelentette, hogy lejárt a munkaid , és arra kérte az asszonyt, hogy
holnap reggel kilencre jöjjön vissza. A n azt felelte, hogy természetesen, és elkezdte feltakarítani a
koszt, amit maga után hagyott. Óránként tizenkét dollárt kapott készpénzben, és jóformán mindent
hajlandó volt megcsinálni. Abby csodálattal pillantott körbe a szobában. Holnapra készen lesznek vele, és
akkor, a két fürd szoba és a dohányzó kivételével, már végeztek is a tapétázással. Úgy tervezték, hogy a
festést a jöv héten kezdik. A tapétaragasztó, a kandallópárkányon csillogó nedves lakk és az új bútorok
csodálatosan üde illatot árasztottak magukból. Úgy, mint egy új házban.
Abby elköszönt a tapétázón t l, bement a hálószobába, levetk zött, és keresztbe feküdt az ágyon.
Telefonált a férjének, röviden szót váltott Ninával, és megtudta, hogy Mitch értekezleten van és egy
darabig még ott is lesz. Nina azt mondta, hogy Mitch majd telefonál. Abby kinyújtotta hosszú, sajgó
lábait, és a vállát masszírozgatta. A mennyezeti ventilátor lassan forgott körbe-körbe. Mitch végül is
hazajön. Egy ideig heti száz órát fog dolgozni, de aztán majd nyolcvanra kapcsol vissza, , Abby, tud
várni.
Egy órával kés bb ébredt fel, és felugrott az ágyról. Már majdnem hat óra volt. Piccata borjú. Piccata
borjú. Egy khakiszín sortot és egy fehér pólót vett magára. A konyhába rohant, ami némi festési
munkálatoktól és a függönyök hiányától eltekintve már készen volt. A receptet egy olasz
szakácskönyvben találta meg, és a hozzávalókat szépen elrendezte a konyhai pulton. A jogi egyetemen
ritkán volt alkalmuk rendes húst enni, talán csak néha-néha egy hamburgert. Amikor Abby f zött, mindig
csirke – ilyen módra vagy olyan módra – volt a vacsora. Gyakran ettek viszont szendvicset és hot dogot.
De most, a hirtelen rájuk szakadt jólétben, eljött az ideje, hogy megtanuljon f zni. Az els héten
minden este valami újjal állt el , és akkor láttak neki a vacsorának, amikor Mitch végre hazaért. Abby
megtervezte a menüt, szakácskönyveket bújt, mártásokkal kísérletezgetett. Minden kézzelfogható ok
nélkül, Mitch az olasz konyhát kedvelte, és a spagetti s a végül tökéletességig alakított capellini borda
után eljött az id a piccata borjúra. Addig püfölte a borjúhúsdarabkákat a klopfolóval, amíg elég
vékonyak nem lettek, aztán sóval, borssal meghintett lisztbe hempergette ket. A süt re feltett vizet
forralni kezdte a tésztához. Töltött magának egy pohár Chablis-t, és bekapcsolta a rádiót. Ebéd óta már
kétszer telefonált a irodába, de Mitch még nem talált rá alkalmat, hogy visszahívja. Abbyben felmerült,
hogy újra telefonál, de magában nemet mondott. Most már Mitchen a sor. A vacsora készen lesz, és majd
akkor esznek, amikor Mitch végre hazaér.
A húsdarabkákat három percre forró olajba tette, s miután megpuhultak, kivette ket. A serpeny b l
kiöntötte az olajat, majd bort és citromlevet forralt össze ugyabban az edényben, aztán berántotta a
mártást. Visszatette a borjút a serpeny be, gombát, articsókát és vajat tett hozzá. Lefedte a serpeny t, és
hagyta, hadd párolódjon, ami benne van.
Azután szalonnát sütött, paradicsomot szeletelt, megf zte a tésztát, és töltött magának még egy pohár
bort. Hétre kész volt a vacsora: szalonnás paradicsomsaláta tubettinivel, a süt ben pedig piccata borjú és
fokhagymás kenyér. Mitch nem telefonált. Abby megfogta a poharát, a hátsó ajtón kisétált a házból, és
körbepillantott a kertben. Hearsay el futott a bozótosból, keresztülsétáltak az udvaron. Abby
megvizsgálgatta a pázsitot, aztán megálltak a két hatalmas tölgyfa alatt. A már hosszú ideje elhagyatott
faházikó maradványai a nagyobbik tölgy körül voltak szétszóródva, amelynek kérgébe monogramokat
véstek. A másikról egy darab kötél lógott. Abby talált egy gumilabdát, elhajította, és figyelte, ahogy a
kutya üldöz be veszi. Közben fülelt, hogy a konyhában nem szólal-e meg a telefon. A készülék nem
csöngött.
Hearsay megmerevedett és megmorgott valakit a szomszédban. Mr. Rice jelent meg a kertjének bels
udvara körül húzódó, tökéletesen rendben tartott sövények közül. Izzadság csöpögött az orráról,
pamutatlétája csuromvíz volt. Lehúzta zöld szín keszty jét, és észrevette Abbyt a drótkerítés túloldalán,
a fa alatt Elmosolyodott. A n barna lábait nézegette, és közben mosolygott. Verejtékben fürd karjával
megtörölte a homlokát, és megindult a kerítés felé.
 – Hogy van? – kérdezte, s közben nehezen szedte a leveg t. Vastag szálú, sz haja a koponyájához
tapadt, csöpögött bel le a víz.
– Egész jól, Mr. Rice. És maga?
– Megsülök a melegt l. Legalább negyven fok van.
Abby lassan odasétált a kerítéshez egy kis beszélgetésre. Már egy hete észrevette, hogy az öregember
bámulja, de ez nem zavarta. Mr. Rice legalább hetvenéves volt, és valószín leg ártalmatlan. Hadd
bámészkodjon. Ráadásul egy él , lélegz , izzadó emberi lény volt, aki tud beszélni, és akivel lehet
valamiféle beszélgetést folytatni. A tapétázó asszony volt az egyetlen, akivel szót válthatott, miel tt
Mitch még hajnal el tt elment volna hazulról.
– Csodaszép magánál a pázsit – jegyezte meg Abby.
Az öregember újra megtörölte magát, és kiköpött. – Csak csodaszép? Ennek egy képesújságban lenne
a helye. Még sohasem láttam gyeptéglából ilyen szép pázsitot. Megérdemelné a hónap kertje díjat, de
nem fogja megkapni. Hol a férje?
– A hivatalban. Sokáig dolgozik.
– Már majdnem nyolc óra van. Napfelkelte el tt kellett elmennie, mert én fél hétkor szoktam sétálni,
és akkor már nem volt itthon. Mi ütött belé?
– Szeret dolgozni.
– Ha nekem olyan feleségem lenne, mint maga, inkább otthon maradnék. Nem lehetne rábírni, hogy
elmenjek hazulról.
Abby elmosolyodott a bók hallatán. – Hogy van Mrs. Rice?
Az öregember összeráncolta a szemöldökét, és kihúzott egy f csomót a kerítésb l. – Nem túl jól,
sajnos. Nem túl jól. – A távolba pillantott, és az ajkába harapott. Mrs. Rice rákos volt, és már félig halott.
Gyerekeik nem voltak. Az orvosok szerint még egy éve volt hátra. Ez a maximum. A gyomra nagy részét
már eltávolították, de a daganatok most már a tüd ben voltak. Az asszony negyven kilót nyomott, és
ritkán hagyta el az ágyát. Amikor Mitch és Abby el ször beszélgetett Mr. Rice-szal a kerítésen keresztül,
az öregember szemét ellepte a könny, amikor a feleségét emlegette, meg azt, hogy mennyire egyedül lesz
ötvenegy év után.
– Nem, nem fogja megkapni a hónap kertje címet. Rossz helyen van a városban. Mindig a gazdagok
kapják, akik kertészinasokat fogadnak fel, hogy elvégezzék az összes munkát amíg k a medence mellett
ücsörögve daiquirit szopogatnak. De tényleg jól néz ki, nem?
– Hihetetlen. Hetente hányszor nyírja a füvet?
– Háromszor vagy négyszer. Az es t l függ. Ne nyírjam le a magukét is?
– Ne, azt szeretném, ha Mitch csinálná.
– Úgy t nik, hogy neki nincs ideje. Majd figyelem, és ha egy kis igazításra lesz szüksége, átjövök.
Abby megfordult, és a konyhaablak felé pillantott. – Nem hallja a telefont? – kérdezte, és közben
elindult. Mr. Rice hallókészülékére mutatott.
Abby elbúcsúzott, és szaladni kezdett a ház felé. A telefon elhallgatott, amikor felvette a kagylót. Fél
kilenc volt, majd nem sötét. Abby odatelefonált az irodába, de senki sem vette fel. Lehet, hogy Mitch már
hazafelé tart.

Egy órával éjfél el tt megszólalt a telefon. A készülék okozta zajtól és a horkolástól eltekintve teljes
csönd honolt a második emeleti irodában. Mitch, bokájánál keresztbe tett, a vérkeringés hiányától
zsibbadt lábait az új íróasztalon nyugtatta. Testének többi része kényelmesen elnyúlt a vastag b rszékben.
Az egyik oldalára d lt, és a mélyen alvó emberek módjára, szaggatottan fújta ki a leveg t. A Capps-akták
tartalmi szétszórva hevert az asztalon; egy óriási terjedelm iratköteget er sen a gyomrához szorítva
tartott. Cip je a padlón volt, az íróasztal és a Capps-aktákból származó egyéb, kupacban álló anyagok
mellett. A két cip között egy üres sült krumpli zacskó hevert.
Körülbelül a tizedik csengetés után Mitch megmozdult, és odaugrott a készülékhez. A felesége hívta.
– Miért nem telefonáltál? – kérdezte a lány h vösen, hangjában azonban némi aggodalom érz dött
– Ne haragudj, elaludtam. Hány óra van? – Mitch megdörzsölte a szemét, és az órájára meredt.
– Tizenegy. Jó lett volna, ha felhívsz.
– Hívtalak, de senki sem vette fel.
 – Mikor?
– Nyolc és kilenc között. Hol voltál? Abby nem válaszolt. Várt. – Hazajössz?
– Nem. Egész éjjel dolgoznom kell.
– Egész éjjel? Nem dolgozhatsz egész éjjel, Mitch.
– Dehogyisnem dolgozhatok. Ez itt mindennapos dolog. Elvárják az embertói.
– Én meg elvártam volna, hogy hazagyere, Mitch. A legkevesebb, amit megtehettél volna, hogy
felhívsz. A vacsora még mindig a süt ben van.
– Ne haragudj. Elborítanak a határid k, és elvesztettem az id érzékemet. Bocsáss meg.
Egy pillanatig csönd volt a telefonban. Abby a bocsánatkérést min sítette magában. – Ezentúl ez lesz
a szokásod, Mitch?
– Elképzelhet .
– Értem. Mit gondolsz, hányra érsz haza?
– Félsz egyedül?
– Nem, nem félek. Megyek és lefekszem.
– Hét körül hazamegyek, hogy lezuhanyozzam.
– Kedves t led. Ha aludnék, ne ébressz fel.
Abby letette a telefont. Mitch a kagylóra bámult, azután a helyére rakta. Az ötödik emeleten az egyik
biztonsági ember kuncogott magában. – "Ne ébressz fel." Ez jó – mondta, és megnyomott egy gombot a
komputerizált magnón. Azután rácsapott három másik gombra, és egy kicsi mikrofonba kezdett beszélni.
– Hé, Dutch, ébredj fel!
Dutch felébredt, és a mikrofonhoz hajolt. – Itt vagyok, mi van?
– Itt Marcus, az emeletr l. Azt hiszem, a srác úgy tervezi, hogy itt tölti az éjszakát.
– Mi a gondja?
– Most éppen a felesége. Elfelejtette felhívni, pedig a n f zött neki egy tisztességes vacsorát.
– Ez bizony kellemetlen. De mi már hallottunk ilyet, mi?
– Minden új fiú ezt csinálja az els héten. A fickó mindenesetre azt mondta a n nek, hogy reggelig
nem megy haza. Nyugodtan visszamehetsz aludni.
Marcus újabb gombokat nyomott le, azután visszatért a képeslapjához.

Abby már fent volt, amikor a nap besütött a két tölgyfa között. A kutyát az ölében tartva kávét
kortyolgatott, és az ébredez környék halk zajait hallgatta. Nem sokat aludt az éjjel. A forró zuhany sem
enyhített fáradtságán. Férjének egyik bolyhos fürd köpenye volt rajta, azonkívül semmi más. Nedves
haját hátrafésülte.
Egy kocsiajtó csapódott be, a kutya jelzett a házban. Abby hallotta, ahogy a férfi kitárja a konyhaajtót,
és egy pillanattal kés bb kinyílt a bels udvarba vezet tolóajtó. Mitch az ajtó közelében lév egyik
padra fektette a zakóját, és odament Abbyhez.
– Jó reggelt – köszöntötte a lányt, majd leült a f zfából készült asztal másik oldalához. Abby halovány
mosollyal üdvözölte. – Neked is jó reggelt.
– Korán keltél – mondta Mitch, megpróbálván barátságosabb légkört teremteni. Nem sikerült neki.
Abby megint elmosolyodott, és kortyolt egyet a kávéból.
Mitch mélyet lélegzett, és az udvar felé bámult. – Látom, még mindig neheztelsz a tegnapi este miatt.
– Nem igazán. Nem vagyok haragtartó.
– Kértelek, hogy ne haragudj, és komolyan is gondoltam. Egyszer megpróbáltalak felhívni.
– Megpróbálhattad volna még egyszer.
– Kérlek, Abby, ne válj el t lem. Esküszöm, hogy ez nem fordul el többet. Csak ne hagyj el.
A lánynak sikerült szinte szinte vigyort er ltetnie az arcára. – Borzalmasan nézel ki – jegyezte meg.
– Mi van a fürd köpeny alatt?
– Semmi.
– Hadd lássam.
– Miért nem alszol inkább egyet? Nyúzottnak látszol.
– Kösz. De kilenckor megbeszélésem van Averyvel. És tízkor is megbeszélésem van Averyvel.
– Már az els héten megpróbálnak kinyírni?
 – Igen, de nem fog nekik sikerülni. Bennem emberükre akadtak. Menjünk és zuhanyozzunk le.
– Én már zuhanyoztam.
– Meztelenül?
– Igen.
– Mesélj róla. Mesélj el mindent.
– Ha rendes id ben hazajöttél volna, most nem ereznéd magad ilyen nyomorultul.
– Biztos vagyok benne, hogy még lesz ilyen, drágám. Sok-sok éjszakát fogok még bent tölteni.
Egyetemista koromban nem panaszkodtál, amikor éjjel-nappal tanultam.
– Az más volt. Azt az id szakot elviseltem, mert tudtam, hamarosan véget ér. De most már ügyvéd
vagy, és még sokáig az is leszel. Ez is hozzátartozik? Mindig heti ezer órát fogsz dolgozni?
– Abby, ez az els hetem.
– Pontosan ez aggaszt engem. Ennél csak rosszabb lesz a helyzet.
– Egész biztosan. Ez hozzátartozik, Abby. Itt gyilkos verseny folyik, a gyengéket felfalják, az er sek
pedig meggazdagodnak. Olyan, mint a maraton. Aki kitart, elnyeri az aranyat.
– És meghal, miután célba ért.
– Ezt kétlem. Még csak egy hete költöztünk ide, de te már az egészségem miatt aggódsz.
Abby a kávét kortyolgatta, s közben a kutyát simogatta. Gyönyör volt. Fáradt, kifestetlen szemekkel
és nedves hajjal is gyönyör volt. Mitch felállt, a felesége háta mögé sétált, és egy csókot nyomott az
arcára. – Szeretlek – suttogta.
Abby a vállához szorította a férfi kezét. – Menj és zuhanyozz le. Addig megcsinálom a reggelit.
Az asztal tökéletes rendben volt megtérítve. Abby el vette nagyanyja porcelánját a szekrényb l, és
most els alkalommal terített vele új otthonukban. Az ezüst gyertyatartókban égtek a gyertyák. A
kristálypoharakban grépfrutlé állt. A terít höz ill , vászonból készült szalvéták voltak összehajtogatva a
tányérokban. Miután lezuhanyozott és magára öltötte új, skótmintás öltönyét, Mitch besétált az ebédl be,
és füttyentett egyet.
– Mit ünneplünk?
– Különleges reggeli egy különleges férjnek.
Mitch leült, és közben a porcelánkészletet csodálta. Abby egy lefedett ezüsttálban melegítette az ételt.
– Mit f ztél? – kérdezte Mitch, és csettintgetett a nyelvével. A lány a tálra mutatott, és levette a fed t.
Mitch az ételre bámult.
– Mi ez? – kérdezte anélkül, hogy Abbyre nézett volna.
– Piccata borjú.
– Milyen borjú?
– Piccata borjú.
Mitch az órájára pillantott. – Azt hittem, hogy reggelizni fogunk.
– Ezt vacsorára f ztem tegnap este, és ajánlom, hogy edd meg.
– Piccata borjút reggelire?
Abby magabiztosan elvigyorodott és megcsóválta a fejét. Mitch újra a tálba nézett, és egy-két
másodpercig elemezgette magában a helyzetet.
Végül azt mondta: – Jó illata van.

8
Szombat reggel Mitch tovább aludt, és csak hétre ment be a hivatalba. Nem borotválkozott, farmert
húzott magára, egy elny tt, legombolható nyakú inget és papucscip t zokni nélkül. Joghallgatói öltözék.
A Capps-féle szerz dést kinyomtatták a gyorsnyomtatóval, majd még egyszer kinyomtatták. Mitch
kijavított egy-két mondatot, és péntek este nyolckor Nina újra átírta a szöveget. Mitch azt gyanította,
hogy a n alig vagy egyáltalán nem él társasági életet, ezért habozás nélkül adott neki munkát kés este
is. Nina azt mondta, hogy a túlóra nincs ellenére, ezért Mitch megkérte, hogy szombat délel tt is jöjjön
be.
 A n kilencre érkezett meg, egy akkora méret farmerben, amely egy díjbirkózóra is rámenne. Mitch
odaadta neki a kétszázhat oldal hosszú szerz dést, amelyben már elvégezte a legújabb változtatásokat is,
és megkérte a n t, hogy negyedszer is nyomtassa ki. Tízkor Averyvel volt megbeszélése.
Szombatonként más képet mutatott az iroda. Az összes ügyvéd bent volt, csakúgy, mint a legtöbb
üzlettárs és néhány titkárn . Ügyfelek azonban nem érkeztek, s ily módon az öltözködési el írások nem
voltak érvényben. Annyi farmer volt az irodában, hogy a társaság akár marhák terelgetésére is indulhatott
volna. Sehol egy nyakkend . Voltak, akik azért alaposan kikeményített fehér inget húztak magukra, és
úgy t nt, járás közben szinte ropognak.
A nyomás azonban mindenképpen rájuk nehezedett, Mitchell Y. McDeere-re, a cég legfiatalabb
ügyvédére mindenképpen. A vizsgával kapcsolatos csütörtöki, pénteki és szombati megbeszéléseit mind
lemondta, a tizenöt jegyzetfüzet ott hevert a polcon, csak a por gy lt rajtuk, és arra emlékeztették
Mitchet, hogy végül tényleg lesz az els a cégnél, aki megbukik a vizsgán.
Tízre elkészült a szerz déstervezet negyedik változata, Nina szertartásosan letette Mitch asztalára, és
elment a kávézószobába. Kétszázkilenc oldalasra b vült. Négyszer átolvasta minden szavát, és addig
tanulmányozta az adóügyekre vonatkozó kikötéseket, míg rögzültek az emlékezetében. Végigmenetelt a
folyosón Avery irodájához, és a szerz déstervezetet letette az asztalra. Az egyik titkárn egy hatalmas
méret aktatáskába pakolt, miközben a f nök telefonált.
– Hány oldal? – kérdezte Avery, miután letette a kagylót
– Több mint kétszáz.
– Ez igen. Mennyire vázlatos?
– Nem nagyon. Tegnap reggel óta ez a negyedik változat. Majdnem tökéletes.
– Majd meglátjuk. A repül n elolvasom, Capps pedig nagyítóval fogja tanulmányozni. Ha egy hibát is
talál benne, hatalmas balhét csap, és azzal fenyeget zik, hogy nem fizet. Hány órát dolgoztál rajta?
– Ötvennégy és felet szerda óta.
– Tudom, hogy er szakos voltam, és ezért elnézést kérek. Kemény els heted volt. De néha az
ügyfeleink is nagyon er szakosak, és nem ez az utolsó alkalom, hogy a nyakunkat törjük valakiért, aki
kétszáz dollárt fizet óránként. Hozzátartozik a szakmához.
– Engem nem zavar. A tanulással le vagyok maradva, de majd behozom, amit kell.
– Sokat kellemetlenkedik ez a Hudson nev fickó?
– Nem.
– Ha mégis, csak szólj nekem. Még csak öt éve üzlettárs, és élvezi, ha professzorosdit játszhat. Azt
képzeli magáról, hogy igazi tudós. Nem nagyon kedvelem t.
– Nekem nem okoz gondot.
Avery betette a szerz déstervezetet az aktatáskába. – Hol a tájékoztató és a többi okmány?
– Csak egy nagyon vázlatos tervezetet csináltam róluk Azt mondtad, hogy húsz napunk van.
– Ez igaz, de azért készüljünk el vele. Capps már jóval a határid el tt követel zni kezd. Holnap
dolgozol?
– Úgy terveztem, hogy nem. Az igazság az, hogy a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy templomba
menjünk.
Avery megcsóválta a fejét. – A feleségek nagyon útban tudnak lenni, nem igaz? – Nem várt választ a
kérdésre.
Mitch nem is felelt.
– Fejezzük be a Capps-ügyet jöv szombatra.
– Rendben, semmi akadálya – mondta Mitch.
– Koker-Hanksr l már beszéltünk? – kérdezte Avery, miközben az iratait rendezgette.
– Nem.
– Akkor tessék. Koker-Hanks egy nagyban utazó építési vállalkozó Kansas Cityb l. Egy denveri
társaság, a Holloway Testvérek, ajánlatot tett a cég megvásárlására. Értékpapírokat akarnak adni,
vagyontárgyakat és némi készpénzt. Meglehet sen bonyolult ügy. Ismerkedj meg az anyaggal, aztán
majd kedd reggel, amikor visszaértem, megbeszéljük.
– Mennyi id nk van?
– Harminc nap.
 Az akta nem volt olyan vastag, mint a Capps-féle, de azért legalább annyira tekintélyes. – Harminc
nap – mormogta Mitch.
– A dolog nyolcvanmilliót ér, és nekünk kétszázezer üti a markunkat. Nem rossz üzlet. Ha vetsz egy
pillantást az aktára, számítsd fel egy órának. Dolgozz rajta, amikor csak tudsz. Tulajdonképpen, ha akár
munkába jövet, csak átfut az agyadon a Koker-Hanks név, számlázz egy órát. Ebben az ügyben a határ a
csillagos ég.
Averynek tetszett a gondolat, hogy az ügyfél csak fizet és nem tör dik az ügyvédi díjakkal. Mitch
elköszönt, és visszatért az irodájába.

Nagyjából akkor, amikor az itallapot tanulmányozva végeztek a koktélokkal, és Oliver Lambert el adását
hallgatták a francia borok kiválóságáról, a számtalan fajta közötti apró, finom eltérésr l, nagyjából akkor,
amikor Mitch és Abby rájött, hogy szívesebben enne otthon pizzát a tévé el tt, két férfi a megfelel
kulcsokkal kinyitotta a Justine's parkolójában álló csillogó BMW-t. Zakót és nyakkend t viseltek, nem
keltettek felt nést. Csöndesen elszáguldottak az éjszakában, és keresztülhajtottak a városon, Mr. és Mrs.
McDeere új otthona felé. A kocsit leparkolták a megfelel helyre, a garázsba. A vezet újabb kulcsot vett
el , majd mindketten bementek a házba. Hearsayt bezárták egy szekrénybe a mosdóban.
A sötétben elhelyeztek egy kicsi b r aktatáskát az ebédl asztalon. Felhúzták az eldobható
gumikeszty t, és a kezükbe vettek egy-egy zseblámpát.
– A telefonokkal kezdjük – javasolta egyikük.
Gyorsan dolgoztak a sötétben. A konyhai telefon kagylóját leemelték, és rátették az asztalra. Kivették
bel le a membránt, és megvizsgálták. Egy egészen apró, mazsolánál sem nagyobb méret mikrofont
ragasztottak a kagyló belsejébe, és tíz másodpercig odaszorították a m anyaghoz. Amikor a ragasztó
megkötött, a membránt visszatették a helyére, a kagylót pedig ismét felakasztották a készülékre. Ezentúl
az összes hang és jelzés továbbítódik a padláson kés bb beszerelend kisebb vev készülékhez. A
mellette lév nagyobb adókészülék a Bendini-épület tetején álló antennához küldi a jeleket a városon
keresztül. A légkondicionáló berendezés áramforrásából táplálkozva a telefonba szerelt kicsiny
mikrofonok majd továbbítani fogják a jeleket.
– Hozd ide a dohányzóban lév telefont!
Ezután az aktatáskát áttették a kanapéra. A támla mögötti részen, a faburkolat fugájába egy kis szöget
ütöttek, majd kihúzták. Egy fekete, alig két milliméter átmér j hengert helyeztek el nagyon óvatosan az
apró nyílásban, és cseppnyi, fekete szín ragasztóval rögzítették. A mikrofon láthatatlan volt. Egy,
hajszálnál nem vastagabb huzalt vezettek végig a faburkolat illeszt kében, egészen a mennyezetig. Ez a
padláson lév készülékhez csatlakozik majd.
Hasonló mikrofonokat helyeztek el a két hálószoba falában is. A férfiak a bejárat közelében találták
meg a visszahúzható létrát, és felmásztak a padlásra. Az egyikük kivette a két készüléket az aktatáskából,
a másik pedig gondosan kihúzogatta a kicsiny vezetékeket a falakból. Miután összegy jtötte az összesét,
összekötötte, majd a szigetelés alatt a sarokba vezette ket, ahol kollégája elhelyezte az adókészüléket
egy régi papírdobozban. A légkondicionáló áramforrásából az egyik vezetéket a készülékhez kapcsolták.
A tet t l alig három centiméternyi távolságban egy kicsiny antennát helyeztek el.
A padláson uralkodó izzasztó h ségben nehezebben szedték a leveg t. Egy öreg rádió burkát
illesztették a készülékre, és szigetel anyagot meg régi rongyokat szórtak rá. A padlás egyik távoli
sarkában állt, és valószín síthet volt, hogy hónapokig, talán akár évekig sem veszi észre senki. De ha
valakinek mégis megakadna rajta a szeme, értéktelen kacatnak t nt. Egyszer en csak felkapja és a
szemétbe hajítja az ember anélkül, hogy gyanakodna. A két férfi néhány másodpercig a m vét csodálta,
majd lement a lépcs n.
Aprólékos gonddal eltüntették a nyomaikat; alig tíz perc alatt végeztek.
Hearsayt kiengedték a szekrényb l, aztán halk léptekkel visszamentek a garázsba. Hátramenetben
csöndesen kihajtottak a kocsifeljáróra, majd elt ntek az éjszakában.
Amikor felszolgálták a sültet, a BMW már az étterem melletti parkolóban állt. A vezet el halászott a
zsebéb l egy kulcsot, amely a Mr. Kendall Mahan tulajdonában lév vöröses gesztenyebarna szín
Jaguár zárjába illett. A két technikus bezárta a BMW-t, és beültek a Jaguárba. A Mahan család jóval
közelebb lakott, mint McDeere-ék, és házuk alaprajzából ítélve, a munka gyorsabb lesz.
A Bendini-épület ötödik emeletén Marcus a villogó fényekkel teli m szerfalra bámult, és arra várt, hogy
valami jel érkezzen az East Meadowbrook 1231-b l. A vacsora már harminc perccel korábban véget ért,
és itt volt az ideje, hogy figyeljen. Egy apró sárga fény villogott halványan, mire Marcus felvett egy
fülhallgatót. Megnyomott egy gombot, hogy megkezdje a felvételt. Várt. Az McD6 jel mellett egy zöld
fény kezdett villogni. Ez a hálószobafal. A jelek világosabbak lettek, az eleinte alig hallható hangok
pedig tökéletesen érthet ek.
– Jill Mahan elviselhetetlen n – mondta az asszony, Mrs. McDeere. – Minél többet iszik, annál
elviselhetetlenebb.
– Azt hiszem, valamiféle kékvér a csaj – felelte Mr. McDeere.
– A férjével nincs baj, de a n kiállhatatlan.
– Részeg vagy? – kérdezte Mr. McDeere.
– Majdnem. Készen állok egy szenvedélyes szerelmeskedésre.
Marcus feler sítette a hangot, és a villogó fények felé hajolt.
– Vetk zz le! – rendelkezett Mrs. McDeere.
– Már rég csináltunk ilyet – mondta Mr. McDeere. Marcus felállt, és a fények és kapcsolók fölé
magasodott.
– És ez kinek a hibája? – kérdezte a n .
– Azért nem felejtettem el, hogyan kell. Gyönyör vagy.
– Bújjunk az ágyba.
Marcus az ütközésig csavarta a hanger sséget szabályozó gombot. A villódzó fényekre mosolygott,
közben nehezen szedte a leveg t. Szerette ezeket a jogi egyetemr l frissen kikerült, er t l duzzadó fiatal
ügyvédeket. Szeretkezésük hangjai hallatán elmosolyodott.

9
A Capps-ügy okozta kritikus helyzeten végül is két hét alatt, katasztrófa nélkül jutottak túl, és ezért
nagyrészt a cég legújabb alkalmazottjának járt hála, aki minden áldott nap tizennyolc órát dolgozott; a
cég azon tagjának, aki még nem tette le az ügyvédi vizsgát, de az ügyvédi munka túlságosan elfoglalta
ahhoz, hogy emiatt f jön a feje. Júliusban hetente átlagosan ötvenkilenc órát számlázott, és ez csúcsnak
számított a cég történetében azok között, akik még az ügyvédi vizsga el tt álltak. Avery büszkén
tájékoztatta az üzlettársakat a havonta esedékes értekezleten, hogy McDeere, új fiú létére, figyelemre
méltó teljesítményt nyújt. A Capps-ügyet a határid el tt három nappal zárták le, hála McDeere-nek. Az
egész, tökéletesen megfogalmazott, majd újrafogalmazott anyag négyszáz oldalt tett ki. Egy hónapon
belül a Koker-Hanks-ügyre is pontot tehetnek, hála McDeere-nek, és a cég közel negyedmillió dollárt
seperhet be. A fiú olyan, mint egy gép.
Oliver Lambert aggodalmának adott hangot McDeere tanulási szokásaival kapcsolatban. Már csak alig
három hét volt hátra az ügyvédi vizsgáig, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy McDeere még nem
készült fel. Júliusban a vizsgával kapcsolatos megbeszéléseinek a felét lemondta, és naplójába kevesebb
mint húsz alkalomról készült feljegyzés. Avery kijelentette, hogy nincs ok az aggodalomra, az embere
kész lesz a vizsgára.
Tizenöt nappal a vizsga el tt Mitch végül panaszkodni kezdett. Id re van szüksége a tanuláshoz,
máskülönben megbukik, magyarázta Averynek ebéd közben a Manhattan Klubban. Sok id re van
szüksége. A következ két hétbe össze tudja zsúfolni a tanulnivalókat, és így még át tud csúszni a
vizsgán. De ehhez az kell, hogy békén hagyják. Nincsenek határid k. Nincsenek vészhelyzetek. Nincs
egész éjjelre való munka. Mitch szabályos véd beszédet mondott. Avery figyelmesen végighallgatta,
majd elnézést kért. Megígérte, hogy a következ két hétben nem számítanak rá. Mitch megköszönte.

Augusztus els hétf jén az els emeleti f könyvtárba, a tárgyalóba, a négy könyvtár közül a
legnagyobbikba és legmutatósabba hívták a cég valamennyi tagját. Az ügyvédek fele a cseresznyefából
készült antik asztal körül álló székeken foglalt helyet. A többiek a vastag b rbe kötött, évtizedek óta
érintetlen jogi könyvekkel teli polcok mellett álltak. Mindenki jelen volt, még Nathan Locke is. Késve
érkezett, és megállt az ajtó mellett. Senkihez sem szólt és senki sem nézett rá. Mitch, amikor módja nyílt
rá, lopva Fekete Szem felé pillantott.
A hangulat komor volt. Sehol egy mosoly. Beth Kozinskit és Laura Hodge-ot Oliver Lambert kísérte
be a terembe. A két n t a helyiség elüls részében ültették le, a fallal szemben, amelyen két, lepellel
takart festmény lógott. Egymás kezét fogták, és megpróbáltak mosolyogni. Mr. Lambert a falnak háttal,
szemben a kicsiny közönséggel állt.
Halkan beszélt, zeng baritonjából együttérzés és szenvedély áradt. Eleinte majdnem suttogott, de
csodálatos hangjának köszönhet en így is hallható volt minden szótag. A két özvegyre pillantott, és
elmondta, milyen mély szomorúságot érez a cég, amely fennállásáig mindig gondoskodni fog a két
ügyvéd után ittmaradottakról. Beszélt Joe-ról és Martyról, els néhány évükr l a cégnél, meg arról, hogy
mennyire fontosak voltak a cégnek, és hogy haláluk milyen hatalmas rt okozott. Arról is beszélt, hogy a
két férfi mennyire szerette a családját, és milyen sok áldozatot hoztak a szeretteikért.
Oliver Lambert ékesszólóan beszélt. Mondandóját kötetlenül adta el , nem gondolkodott el re azon,
hogy mi lesz a következ mondat. Az özvegyek halkan sírdogáltak és a szemüket dörzsölték. És aztán a
két családhoz közelebb állók – mint Lamar Quin és Doug Turney – kezdtek szipogni.
Miután eleget beszélt, Oliver Lambert leleplezte Martin Kozinski portréját. Érzelmekkel teli pillanat
volt. Még több szem telt meg könnyel. A chicagói jogi egyetemen létrehoznak egy ösztöndíj-alapítványt,
amelyet Martyról neveznek el. A cég letétbe helyez egy összeget a gyermekek tanulmányaira. A családról
gondoskodni fognak. Beth az ajkába harapott, de még hangosabban zokogott. A híres Bendini cég
harcedzett, kemény szív és kérlelhetetlen jogászai nagyokat nyeltek, és elkerülték, hogy egymásra
nézzenek. Csak Nathan Locke maradt érzéketlen. Mindenen áthatoló tekintetével a falra meredt, és nem
foglalkozott a ceremóniával.
Aztán Joe Hodge portréja következett, egy hasonló életrajz, hasonló ösztöndíj-alapítvány és letét
Mitch azt hallotta, hogy Hodge kétmillió dolláros életbiztosítást kötött négy hónappal a halála el tt.
Miután elhangzottak a dicshimnuszok, Nathan Locke elt nt a teremb l. Az ügyvédek körülvették az
özvegyeket, halk, megnyugtató hangon szóltak hozzájuk, és megölelték ket. Mitch egyiküket sem
ismerte, és nem volt mondandója a számukra. Odasétált a falhoz, és a festményeket kezdte nézegetni.
Kozinski és Hodge portréja mellett volt három némileg kisebb, de nem kevésbé méltóságteljes kép. Az
egyik, amelyik egy asszonyról készült, felkeltette a figyelmét. A kicsiny sárgaréz táblán ez állt: "Alice
Knauss 1948-1977".
– Ezzel a n vel súlyos hibát követtünk el – jegyezte meg Avery halkan, miközben odalépett a
beosztottja mellé.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Mitch.
– Tipikus ügyvédn volt. A Harvardról jött ide, évfolyamán els volt, és krakéler módon viselkedett,
mert n volt. Úgy gondolta, hogy az összes létez férfi lenézi a n ket, és az az küldetése, hogy
megszüntesse ezt az el ítéletet. Hat hónap után mindannyian gy löltük, de nem tudtunk megszabadulni
t le. Két üzlettárs miatta kényszerült korai nyugdíjba vonulásra. Milligan még most is t okolja az
infarktusáért. A n hozzá volt beosztva.
– Jó ügyvéd volt?
– Nagyon jó, de lehetetlen volt értékelni a tehetségét, annyit vitatkozott mindenen.
– Mi történt vele?
– Autóbaleset. Belerohant egy részeg. Tényleg szomorú ügy volt.
– volt az els n a cégnél?
– Igen, és az utolsó is, hacsak nem fognak ezért minket perbe.
Mitch a következ portré felé intett a fejével. – kicsoda?
– Robert Lamm. Jó barátom volt. Az Emory jogi egyetemen végzett Atlantában. Három évvel
korábban kezdett itt dolgozni, mint én.
– Mi történt vele?
– Senki se tudja. Nagy vadász volt. Egyszer télen együtt vadásztunk jávorszarvasra Wyomingban.
1972-ben szarvasra vadászott Arkansasban, és elt nt. Egy hónappal kés bb találták meg egy
vízmosásban, egy lyukkal a fején. A halottszemle megállapította, hogy a golyó hátulról csapódott a
koponyájába, és az arca nagy részét szétroncsolta. Azt gyanították, hogy egy er s puskával l ttek rá
messzir l. Valószín leg baleset történt, de sohasem fogjuk megtudni a teljes igazságot. El sem tudom
képzelni, hogy ki akarta volna megölni Bobby Lammot.
Az utolsó portré John Mickelr l (1950-1984) készült. – Vele mi történt? – kérdezte Mitch suttogva.
– Azt hiszem, ez a legtragikusabb mindegyik közül. Gyenge ember volt, és nem bírta a nyomást.
Sokat ivott, és aztán elkezdett kábítózni. Elhagyta a felesége, a válásuk keserves volt. Miután eltöltött itt
tíz évet, attól kezdett rettegni, hogy nem lesz üzlettárs. Egyre többet ivott. Egy egész kis vagyont
költöttünk a kezelésekre, pszichiáterre meg egyebekre. De semmi sem segített. Depressziós hangulatba
került, aztán öngyilkos lett. Írt egy hétoldalas búcsúlevelet, és golyót röpített a fejébe.
– Ez borzalmas.
– Bizony az.
– Hol találták meg?
Avery megköszörülte a torkát, és körbepillantott a teremben. – A te irodádban.
– Micsoda?
– De aztán rendesen kitakarították.
– Csak hülyéskedsz, ugye?
– Nem, komolyan beszélek. Évekkel ezel tt történt, és azóta már más is használta az irodát. Nincs
vele semmi baj.
Mitch nem jutott szóhoz.
– Nem vagy babonás, ugye? – kérdezte Avery, arcán undok vigyorral.
– Persze hogy nem.
– Gondolom, már szólnom kellett volna, de err l nem szoktunk beszélni.
– Cserélhetek irodát?
– Persze. Csak bukj meg a vizsgán, és bedugunk az egyik irodába a pincében, ahol a jelöltek
dolgoznak.
– Ha megbukok, az csak miattad lesz.
– Ez igaz, de nem fogsz megbukni, ugye?
– Ha te átmentél rajta, nekem is sikerülni fog.

Hajnali öt és hét között a Bendini-épület üres és csöndes volt. Nathan Locke hat körül érkezett, bement
egyenesen az irodájába, és magára zárta az ajtót. Hét után kezdtek megjelenni az ügyvédek, és hangokat
lehetett hallani mindenfelé. Fél nyolcra a cég ügyvédeinek már több mint kétharmada az épületben volt,
és néhány titkárn is megjött. Nyolcra a folyosók már tömve voltak, és mint mindig, hatalmas volt a
felfordulás. Ilyenkor már nehéz volt koncentrálni. Ilyenkor már semmi különös nincs abban, ha valaki
félbeszakítja a másikat A telefonok megállás nélkül csörögnek. Kilencre az összes ügyvéd, jelölt,
hivatalnok és titkárn jelen van, vagy pedig igazoltan távol.
Mitch nagyon megbecsülte a kora reggeli órák magányát. Harminc perccel korábbra húzta fel az
óráját, és Dutchot fél hat helyett már ötkor ébresztette. Miután csinált magának két kanna kávét,
végigkószált a sötét folyosókon, felkapcsolta a lámpákat, és szemügyre vette az épületet. Néha, amikor
semmi sem zavarta a kilátást, megállt Lamar irodájának ablaka el tt, és figyelte, ahogy felkel a nap a
Mississippi mögött. Mindig megszámolta az uszályhajók el tt a hullámokat lassan szántó, észak felé tartó
vontatóhajókat. Figyelte, ahogy a teherautók araszolva haladnak a távoli hídon. De csak kevés id t
fecsérelt erre. Leveleket, vázlatokat, feljegyzéseket, kivonatos ismertet ket diktált Ninának. És közben
gyorsított tempóban készült a vizsgára.
Az elhunyt ügyvédek tiszteletére rendezett szertartás utáni nap reggelén Mitch az els emeleti
könyvtárban találta magát; egy cikk után kutatott, és ismét észrevette az öt portrét. Odasétált a falhoz, a
festményekre bámult, és közben magában felidézte az Averyt l hallott rövid nekrológokat. Öt halott
ügyvéd húsz év alatt. Veszélyes itt dolgozni. Egy jegyzettömbre ráfirkantotta a halottak nevét és haláluk
évét. Fél hat volt.
Valami megmozdult a folyosón, és Mitch odakapta a fejét. A sötétben látta, hogy Fekete Szem figyeli.
A férfi tett egy lépést az ajtó felé, és Mitchre bámult. – Mit csinál? – kérdezte számonkér en.
 Mitch szembefordult vele, és megpróbált mosolyogni. – Jó reggelt. Úgy alakult, hogy az ügyvédi
vizsgára készülök.
Locke a portrékra pillantott, aztán Mitchre meredt. – Értem. k miért érdeklik annyira?
– Csak kíváncsiságból. A cégnek igencsak kijutott a tragédiákból.
– Mindannyian halottak. Akkor történik igazi tragédia, ha megbukik az ügyvédi vizsgán.
– Mindent megteszek, hogy sikerüljön.
– Én mást hallottam. Tanulási szokásai ugyancsak aggasztják az üzlettársakat.
– A kivételesen magas számlázásom is aggasztja az üzlettársakat?
– Ne szellemeskedjen. Megmondták magának, hogy az ügyvédi vizsga els bbséget élvez mindennel
szemben. Egy ügyvédi engedély nélküli alkalmazott semmi hasznára sincs a cégnek,
Mitchnek hirtelen vagy tíz csíp s válasz is az eszébe jutott, de inkább csöndben maradt. Locke
hátralépett, és elt nt. Irodájában, zárt ajtó mögött, Mitch elrejtette a neveket és a dátumokat egy fiókban,
aztán felütött egy könyvet, amely az alkotmányjoggal foglalkozott.

10
Az ügyvédi vizsgát követ szombaton Mitch elkerülte az irodáját s a házát is, és azzal töltötte a
délel ttöt, hogy virágágyásokat ásott és várt. Már végzett az átalakításokkal, a ház már olyan állapotban
volt, hogy bárkinek meg lehetett mutatni, és az els látogatók természetesen Abby szülei voltak. Szegény
n már egy hete takarított, és most eljött a szül i vizit ideje. Abby megígérte, hogy apja és anyja nem
marad sokáig, csak egy-két óráig. Mitch megígérte, hogy kedves lesz, amennyire csak lehet.
Mitch lemosta és lekente mind a két új kocsit, és ett l úgy néztek ki, mintha most hagyták volna el a
bemutatótermet. A gyepet rendbe hozta az egyik gyerek az utcából. Mr. Rice pedig már egy hónapja
trágyával kezelte, és a pázsit úgy festett, mint a golfpályát borító f , ahogy az öregember gyakran
mondogatta.
Délben megérkeztek a szül k, és Mitch kelletlenül ott hagyta a virágágyást. Mosolyogva üdvözölte a
két embert, majd kimentette magát, hogy elmehessen mosakodni. Biztos volt benne, hogy Abby szülei
kényelmetlenül érzik magukat, és Mitch pontosan ezt akarta. Jó hosszú ideig zuhanyozott, miközben
Abby megmutatta az összes bútort és a tapéta minden centiméterét. Az ilyesmi hatással volt a Sutherland
házaspárra. Az apróságok mindig. Olyan dolgokról beszélgettek általában, amelyek másoknak vannak
vagy másoknak nincsenek. Abby apja egy olyan kisebb banknak volt az elnöke, amely már tíz éve az
összeomlás szélén állt. Az asszony túl el kel nek tartotta magát ahhoz, hogy dolgozzon, és egész feln tt
korát azzal töltötte, hogy társadalmi rangra igyekezett szert tenni egy olyan városban, ahol nem létezett
társadalmi rang, seit visszavezette egészen a királyság koráig valamelyik európai országban, és ez
mindig nagy hatást gyakorolt a Kentucky állambeli Danesboro szénbányászaira. Mivel ereiben ennyi kék
vér folyt, az a kötelesség jutott neki, hogy forró teát iszogasson, bridzseljen, csevegjen a férje pénzér l,
elmarasztalja a kevésbé szerencséseket és fáradhatatlanul munkálkodjon a helyi klubban. Férje
fontoskodó figura volt, aki azonnal ugrott, ha a n vakkantott egyet, és életét állandó rettegésben töltötte,
nehogy felbosszantsa a feleségét. Abby születése óta mindketten azon fáradoztak, hogy a lány mindenben
a legjobb legyen, mindig a legjobbat kapja, és ami a legfontosabb, a legjobb férfihez menjen feleségül.
Kislányuk fellázadt, és egy olyan nincstelen kölyök felesége lett, akinek rült édesanyján és
börtöntöltelék bátyján kívül családja sincs.
– Szép a házatok, Mitch – jegyezte meg Mr. Sutherland, megpróbálva megtörni a jeget. Leültek
ebédelni, és elkezdték körbeadogatni a tálakat.
– Kösz. – Semmi több, csak kösz. Mitch az ételre koncentrált. Ebéd közben egy mosoly sem fogja
elhagyni az arcát. Minél kevesebbet beszél, annál kényelmetlenebbül érzik majd magukat. Azt akarta,
hogy a két ember feszengjen, erezzen b ntudatot, és azt, hogy tévedett. Azt akarta, hogy csurogjon róluk
a víz. k döntöttek úgy, hogy távol maradnak az esküv r l, k csapták arcul t, Mitchet, és nem fordítva.
– Minden olyan szép itt – áradozott Abby édesanyja.
– Kösz.
– Mi is nagyon büszkék vagyunk rá, mama – mondta Abby.
 A beszélgetés nyomban a ház átalakítására terel dött. A férfiak csöndben fogyasztották ebédjüket,
miközben a n k megállás nélkül arról fecsegtek, hogy mit csinált a lakberendez ezzel a szobával meg
azzal a szobával. Néha Abby szinte kétségbeesetten próbálta meg betölteni az rt azzal, ami éppen az
eszébe jutott. Mitch sajnálta a feleségét, de szemét nem fordította el az asztalról. A vajken késsel vágni
lehetett volna a feszültséget.
– Tehát találtál munkát? – érdekl dött Mrs. Sutherland.
– Igen. Jöv héten kezdek. Harmadikosokat fogok tanítani a St. Andrew protestáns iskolában.
– A tanárok nem kapnak valami jó fizetést – bökte ki Abby édesapja. Nem bír magával, gondolta
Mitch.
– A pénz nem érdekel, apa. Tanár vagyok. Számomra ez a legfontosabb hivatás a világon. Ha pénzt
akarnék keresni, orvosi egyetemre kellett volna mennem.
– Harmadikosok – mélázott édesanyja. – Nagyon édesek ebben a korban. Hamarosan majd ti is
gyereket akartok.
Mitch már korábban tisztába jött azzal, hogy kizárólag az unokák lennének képesek rendszeresen
Memphisbe vonzani ezeket az embereket. És azzal is tisztában volt, hogy hosszú ideig tud várni.
Sohasem élt gyerekek közelében. Nem voltak unokahúgai és unokaöccsei, eltekintve talán attól a néhány
ismeretlen gyerekt l, akiket Ray szórt szét az országban. És Mitch nem kedvelte meg a gyerekeket.
– Talán majd néhány év múlva, mama. Talán akkor, amikor már mindketten meghaltak, gondolta
Mitch.
– Szeretnél gyerekeket, nem, Mitch? – kérdezte az anyós.
– Talán majd néhány év múlva.
Mr. Sutherland eltolta maga el l a tányérját, és cigarettára gyújtott. A dohányzás kérdése többször is
vitára adott okot a szül i látogatás el tti napokban. Mitch azt akarta, hogy a házában teljesen tiltsák meg
a cigarettázást, különösképpen akkor, ha err l a két emberr l van sz . Indulatosan vitatkoztak, és végül
Abby gy zött.
– Milyen volt az ügyvédi vizsga? – kérdezte az após. Ez a téma érdekes lehet, gondolta magában
Mitch. – Kimerít . – Abby idegesen rágcsálta az ételt.
– Mit gondolsz, sikerült?
– Remélem.
– Mikor fogod megtudni?
– Minimum négy, maximum hat hét amíg értesítenek.
– Mennyi ideig tartott a vizsga?
– Négy napig.
– Mióta ideköltöztünk, semmi mást sem csinált, csak tanult és dolgozott. Nem sokat láttam ezen a
nyáron – mesélte Abby.
Mitch a feleségére mosolygott. A munkahelyen töltött id már fájdalmas téma volt kettejük között, és
most szórakoztató volt hallani, hogy Abby elnéz en beszél róla.
– Mi történik, ha nem sikerült a vizsga? – kérdezte Abby apja.
– Nem tudom. Még nem is gondolkoztam ezen.
– Adnak fizetésemelést, ha leteszed?
Mitch elhatározta, hogy ígéretéhez híven kedves lesz. Ez azonban nehéz feladat volt. – Igen, tisztes
fizetésemelést és tisztes prémiumot.
– Hány jogász dolgozik a cégnél?
– Negyven.
– Te jó ég! – kiáltott fel Mrs. Sutherland. is rágyújtott. – Egész Dane megyében nincs ennyi jogász.
– Hol van az irodád? – érdekl dött a férfi.
– A belvárosban.
– Megnézhetnénk? – kérdezte a n .
– Talán majd máskor. Szombatonként zárva van a látogatók el tt. – Mitchet szórakoztatta a válasz.
Zárva van a látogatók el tt, mintha múzeum volna.
Abby érezte a vihar közeledtét, és elkezdett beszélni a templomról, ahova mostanság jár. A gyülekezet
négyezer tagot számlál, van egy tornatermük és egy tekepályájuk. Abby maga is énekelt a kórusban, és
nyolcéves gyerekeket tanított a vasárnapi iskolában. Mitch is vele tartott a templomba, ha éppen nem
dolgozott, azonban majdnem minden vasárnap dolgozott.
– Boldog vagyok, hogy találtál magadnak egy gyülekezetet – jegyezte meg édesapja kenetteljes
hangon. Éveken keresztül énekelte el az imát a danesborói metodista templomban, és a hét többi hat
napján azon munkálkodott fáradhatatlanul, hogy minél többet tudjon összeharácsolni. Ray szerint
állhatatosan, de titokban a n ket is hajszolta, és gyakran a pohár fenekére nézett.
Kínos csönd következett, miután a téma végére értek A férfi újabb cigarettára gyújtott. Csak
dohányozz, öreg fiú, gondolta Mitch. Csak dohányozz.
– A bels udvarban együk meg az édességet – javasolta Abby. Elkezdte leszedni az asztalt.
Abby szülei elismer en szóltak Mitch kertészeti tehetségér l, és nyugtázta a bókot. Ugyanaz a srác,
aki a füvet nyírta, megmetszette a fákat, kihúzgálta a gyomokat, kiigazította a sövényt és rendbe tette a
bels udvart. Mitch csak a gyomtalanításban és a kutya piszkának eltakarításában tudott szakszer en
eljárni. A locsolót is képes volt kezelni, de általában Mr. Rice-ra bízta.
Abby epertortát és kávét szolgált fel. Tehetetlenül a férjére nézett, de Mitch semmitmondó pillantást
vetett rá.
– Nagyon szép itt minden – jegyezte meg Mr. Sutherland már harmadik alkalommal, miközben
körbepillantott a hátsó udvarban. Mitch szülte látta maga el tt, ahogy a férfi agya dolgozik. Megnézte,
mekkora a ház, milyen a környék, és kíváncsisága kezdett elviselhetetlenné válni. A fenébe is, mennyibe
kerülhetett ez a ház? Ezt szerette volna tudni. Mennyit kellett letenni? Mennyi havonta? Minden
érdekelte. Addig fog tapogatózni, amíg valahova beszúrhatja a kérdést.
– Nagyon szép ez a ház – jegyezte meg Abby édesanyja már tizedszer.
– Mikor épült? – kérdezte a férje.
Mitch letette a tányérját és megköszörülte a torkát. Érezte, hogy közeledik a kérdés. – Nagyjából
tizenöt éves – felelte.
– Hány négyzetméter?
– Körülbelül háromszázötven – válaszolta Abby idegesen. Mitch a lányra bámult. Higgadtsága kezdett
elmúlni.
– Szép a környék is – tette hozzá Abby édesanyja segít készen.
– Új kölcsön vagy átvállaltatok egy régit? – kérdezte apja úgy, mintha egy kölcsönért folyamodó
embert faggatna, aki csak gyenge biztosítékokat tud felmutatni.
– Új kölcsön – felelte Mitch és várt. Abby is várt és közben imádkozott magában.
Apja azonban nem várt, nem b t várni. – Mennyibe került?
Mitch mélyet lélegzett, és már éppen azt akarta mondani, hogy "sokba", de Abby gyorsabb volt. –
Nem sokba, apa – mondta határozottan, miközben a homlokát ráncolta. – Elboldogulunk anyagilag.
Mitchnek sikerült mosolyt er ltetnie az arcára, de közben a nyelvét harapdálta.
Mrs. Sutherland felállt. – Autózzunk egyet, jó? Szeretném megnézni a folyót és az új felh karcolót,
amit mellette építettek. Rendben? Gyerünk, Karold.
Karold még több információt szeretett volna kapni a házról, de felesége most már a karját rángatta.
– Remek ötlet – jelentette ki Abby.
Bezsúfolódtak a csillogó új BMW-be és elmentek, hogy megnézzék a folyót. Abby megkérte a szüleit,
hogy ne dohányozzanak az új kocsiban. Mitch csöndesen vezetett, és megpróbált kedves lenni.

11
Nina sietve érkezett az irodába, kezében egy halom papírral, amit f nöke elé tett az asztalra. –
Aláírásokra van szükségem – jelentette ki, és Mitch kezébe nyomta a férfi tollat.
– Mi ez? – kérdezte Mitch, miközben kötelességtudóan aláfirkantotta a nevét.
– Ne kérdez sködjön, bízzon bennem.
– Találtam egy helyesírási hibát a Landmark-féle szerz désben.
– A számítógép miatt van.
– Rendben. Csinálják meg a számítógépet.
 – Ma este hányig dolgozik?
Mitch végignézte az iratokat, és mindegyiket aláírta. – Nem tudom. Miért?
– Fáradtnak látszik. Miért nem megy haza korán, mondjuk tízkor vagy fél tizenegykor, és piheni ki
magát rendesen? Lassan ugyanolyan a szeme, mint Nathan Locke-é.
– Nagyon vicces.
– A felesége telefonált.
– Egy perc múlva visszahívom.
Miután Mitch végzett, a n újra összerakta a leveleket és iratokat. – Öt óra van, most elmegyek. Oliver
Lambert vár magára az els emeleti könyvtárban.
– Oliver Lambert? Rám vár?
– Pontosan ezt mondtam. Nincs öt perce sem, hogy telefonált. Azt mondta, hogy nagyon fontos.
Mitch megigazította a nyakkend jét, végigrohant a folyosón, majd lefelé a lépcs n, aztán komótosan
besétált a könyvtárba. Lambert, Avery és az üzlettársak többsége ott ült a tárgyalóasztal körül. Az összes
ügyvéd is jelen volt, az üzlettársak mögött álltak. Az asztalf nél álló szék üresen várakozott valakire. A
terem csöndes volt, majdnem komor. Mosoly egyik arcon sem volt látható. Lamar Mitch közelében állt,
de nem volt hajlandó ránézni. Avery feszengett, olyan volt, mintha zavarban lenne. Wally Hudson
csokornyakkend je két végét tekergette és lassan csóválta a fejét.
– Üljön le, Mitch – mondta Mr. Lambert szigorúan. – Meg kell beszélnünk magával valamit. – Doug
Turney becsukta az ajtót.
Mitch helyet foglalt, és valamiféle apró biztató jelet keresett. De nem talált. Az üzlettársak feléje
fordították a széküket, és így közelebb húzódtak egymáshoz. Az ügyvédek körülvették és a földre
bámultak.
– Mir l van szó? – kérdezte Mitch alázatosan, és közben segélykér én Averyre pillantott. Kicsiny
izzadságcseppek gy ltek a szemöldöke fölött. Szíve úgy vert, mint egy légkalapács. Szaggatottan vette a
leveg t.
Oliver Lambert el rehajolt és levette az olvasószemüvegét. Együttérz en ráncolta homlokát, mintha
további mondandójával fájdalmat okozna majd. – Most telefonáltak Nashville-b l, Mitch, és err l
szeretnénk beszélni magával.
Az ügyvédi vizsga. Az ügyvédi vizsga. Az ügyvédi vizsga. Történelmet csinált a cégnél. A híres
Bendini cég egyik alkalmazottja végül is megbukott a vizsgán. Mitch Averyre meredt, és a
legszívesebben azt üvöltötte volna: "Csak te tehetsz róla!" Avery a szemöldökét csipkedte, mintha
fejfájás gyötörné, és elkerülte Mitch pillantását. Lambert gyanakodva méregette a többi üzlettársat, majd
újra McDeere-re nézett.
– Tartottunk t le, hogy ez bekövetkezik, Mitch.
Mitch válaszolni szeretett volna, hogy elmagyarázza: megérdemel legalább még egy lehet séget, hat
hónap múlva lesz még egy vizsga és azt simán lerakja, és nem fog még egyszer szégyent hozni a cégre.
Apró fájdalmat érzett a derékszíja alatt.
– Igen, uram – mondta megadóan, megsemmisülve.
Lambert a kegyelemdöfésre készült. – Hivatalosan ezt nem lenne szabad tudnunk, de nashville-i
kollégáink elmondták, hogy maga érte el a legjobb eredményt az ügyvédi vizsgán. Gratulálunk, ügyvéd
úr!
A teremben kirobbant a nevetés és vidámság. A férfiak Mitch köré gy ltek, kezet ráztak vele, a vállát
veregették, és jókat nevettek rajta. Avery odarohant hozzá és egy zsebkend vel megtörölte a homlokát.
Kendall Mahan három üveg pezsg t tett az asztalra és nagy pukkanások közepette nyitogatni kezdte az
üvegeket. M anyag borospoharakba töltötték a pezsg t. Mitch végre kiengedte a leveg t és
elvigyorodott. Lehörpintette a pezsg t, mire újabb pohárral töltöttek neki.
Oliver Lambert gyengéden Mitch nyaka köré fonta a karját és azt mondta: – Mitch, nagyon büszkék
vagyunk magára. Ez pedig egy kis prémiumot jelent, íme, itt van egy csekk a cégt l kétezer dollárról,
amelyet most átnyújtok magának teljesítménye szerény jutalmaként.
Füttyentgetéseket és kurjongatásokat lehetett hallani a teremben.
– Ez az összeg természetesen azon a fizetésemelésen felül van, amelyet most már megszolgált.
Újabb füttyentgetések és kurjongatások. Mitch átvette a csekket, de nem nézett rá.
 Mr. Lambert felemelte a kezét és csöndet kért. – A cég megbízásából szeretném ezt átnyújtani önnek.
– Lamar egy barna papírba csomagolt tárgyat adott át neki. Lehúzta a papírt és az asztalra hajította.
– Ezt a dísztáblát a mai napra készülve készítettük. Amint látja, ez a cégnél használatos, minden
ügyvédünk nevét tartalmazó levélpapír bronzból készült mása. Azt is láthatja, hogy Mitchell Y. McDeere
neve is odakerült a fejlécre.
Mitch felállt és félszegen átvette a díjat. Arcszíne visszatért, már érezni kezdte a pezsg hatását. –
Köszönöm szépen – mondta Mitch halkan.

Három nappal kés bb egy memphisi napilap közölte az ügyvédi vizsgán sikerrel jártak névsorát. Abby
kivágta a cikket az újságból, hogy beragassza az albumba, és másolatokat küldött a szüleinek meg
Raynek.
Mitch felfedezett egy gyorsbüfét háromutcányira a Bendini-épülett l, a Front Street és a Riverside
Drive között, a folyó közelében. Csak egy sötét kis lyuk volt, kevés vendéggel és zsíros chilis virslivel.
Mitch kedvelte a helyet, mert csöndben meg tudott lógni az irodából, hogy idejöjjön, és aztán evés
közben átolvashatott egy-egy anyagot. Most, hogy már igazi ügyvéd lett, megtehette, hogy ebédre
megevett egy hot dogot és közben százötven dollárt számlázott egy órára.
Egy héttel azután, hogy a neve megjelent az újságban, egyedül üldögélt egy asztalnál a helyiség hátsó
részében és chilis virslit evett villával. Az étterem üres volt. Egy hüvelykujj vastagságú
szerz déstervezetet olvasott. A görög, az étterem tulajdonosa, a pult mögött szendergett.
Egy ismeretlen férfi jött felé, és egy méterrel az asztala el tt megállt. Kicsomagolt egy doboz
narancslevet, és olyan nagy zajt csapott, amilyet csak lehetett. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem
figyeli, odament az asztalhoz és leült. Mitch a piros kockás térít vel borított asztal túlsó vége felé nézett
és letette a papírokat a jeges tea mellé.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte. Az idegen a pult felé pillantott, majd az üres asztalok irányába,
végül a háta mögé. – Maga McDeere, ugye? ízes kiejtéssel beszélt, kétségkívül brooklyni tájszólásban.
Mitch alaposan megnézte a férfit. Negyven körül járhatott, haja oldalt katonásan rövidre nyírva, de a feje
tetejér l egy sz hajfürt majdnem a szemöldökéig lelógott. Háromrészes, kék szín öltöny volt rajta,
amely legalább kilencven százalékban poliészterb l készült. Nyakkend je silány selyemutánzat volt. A
fickó nem sokat adott az öltözködésre, de mégis volt valami ápoltság a megjelenésében. És egy adag
fölényeskedés.
– Igen. Maga kicsoda? – kérdezte Mitch.
A férfi a zsebébe nyúlt és el vett egy jelvényt. – Tarrance, Wayne Tarrance, különleges ügynök, FBI.
– Tarrance szemöldökét felemelve várt a reakcióra.
– Foglaljon helyet – mondta Mitch.
– Ugye nem zavarja, ha leülök?
– Nem akar megmotozni?
– Egyel re nem. Csak találkozni akartam magával. Láttam a nevét az újságban, és hallottam, hogy
maga az új ember a Bendini, Lambert és Locke cégnél.
– És ez miért érdekli az FBI-t?
– Mi nagyon alaposan szemmel tartjuk ezt a céget. Mitch elvesztette érdekl dését a chilis virsli iránt.
– Nem akar inni valamit? – érdekl dött Mitch.
– Kösz, nem.
– Miért figyelik a Bendini céget?
Tarrance elmosolyodott és a görög felé nézett. – Ezt most még nem mondhatom meg. Megvan rá az
okunk, de nem azért jöttem, hogy err l beszéljünk. Azért jöttem, hogy találkozzunk és figyelmeztessem
magát.
– Hogy figyelmeztessen?
– Igen, hogy figyelmeztessem a céggel kapcsolatban.
– Hallgatom.
– Három dolog. Egy: ne bízzon senkiben. Egyetlen ember sincs a cégnél, akit a bizalmába avathatna.
Ezt ne felejtse el. Kés bb ez még fontos lesz. Kett : minden szót, amit kiejt, akár otthon, akár az
irodában vagy bárhol az épületben, szinte biztos, hogy magnóra vesznek. Még az is lehet, hogy a
kocsiban is lehallgatják.
Mitch feszülten figyelt. Tarrance-nek ez kedvére volt.
– És a harmadik? – kérdezte Mitch.
– A harmadik: a pénz nem terem a fán.
– Kifejtené ezt?
– Most nem áll módomban. Azt hiszem, hogy mi ketten nagyon szoros kapcsolatban leszünk. Azt
akarom, hogy bízzon bennem, de tudom, hogy meg kell szolgálnom a bizalmát. Ezért nem akarok túl
gyors tempót diktálni. A maga irodájában nem találkozhatunk, és az enyémben sem. De ne felejtse el ezt
a három dolgot, és legyen óvatos.
Tarrance felállt és a pénztárcájáért nyúlt. – Itt a névjegyem Az otthoni telefonszámom a hátulján van.
Csak telefonfülkéb l hívjon.
Mitch megnézte a kártyát. – Miért kéne felhívnom magát?
– Egy darabig nem lesz rá szüksége. De azért tartsa meg a kártyát. Mitch az ingzsebébe tette a
névjegyet.
– Van még valami – mondta Tarrance. – Láttuk magát Hodge és Kozinski temetésén. Szomorú dolog,
tényleg szomorú. Haláluk nem baleset volt.
A férfi lenézett Mitchre, mindkét kezét zsebre dugta és mosolygott.
– Nem értem.
Tarrance megindult az ajtó felé. – Majd hívjon fel valamikor, de legyen óvatos. Ne felejtse:
lehallgatják.

Néhány perccel négy után dudaszó hallatszott és Dutch felpattant. Csendesen átkozódva sétált el a kocsi
fényei el tt.
– A szentségit, Mitch! Négy óra van. Mit keres itt?
– Ne haragudjon, Dutch. Nem tudtam aludni, rossz éjszakám volt. – A kapu kinyílt.
Mitch fél nyolcra már annyit diktált, hogy Ninát kétnapi munkával is ellátta. A n kevesebbet
kellemetlenkedik, ha az orra oda van ragasztva a számítógép monitorjához. Mitch közvetlen célja az volt,
hogy legyen az els olyan ügyvéd, aki két titkárn t is megérdemel.
Nyolc órakor lehorgonyzóit Lamar irodája el tt és várt. Átolvasott egy szerz dést, kávézott, és
megmondta Lamar titkárn jének, hogy tör djön a saját dolgával. Lamar negyed kilenckor érkezett meg.
– Beszélnünk kell – közölte vele Mitch, miközben a férfi becsukta az ajtót. Ha hihet Tarrance-nek, az
irodát lehallgatják és beszélgetésüket magnóra veszik. Nem tudta, kinek higgyen.
– Úgy t nik, komoly dologról van szó – jegyezte meg Lamar.
– Hallottál már egy Tarrance nev fickóról? Wayne Tarrance-ról?
– Nem.
– FBI.
Lamar becsukta a szemét. – Az FBI – mormogta.
– Pontosan. Volt neki jelvénye meg minden.
– Hol találkoztál vele?
– A Lansky-féle étteremben jött oda hozzám. Tudta, ki vagyok, és azt is, hogy most vettek fel. Azt
állítja, hogy mindent tud a cégr l. Alaposan szemmel tartanak minket.
– Szóltál már Averynek?
– Nem. Senkinek sem szóltam, és fogalmam sincs, mit kellene tennem.
Lamar felemelte a telefont. – El kell mondanunk Averynek. Azt hiszem, ilyen már máskor is
el fordult.
– Mi folyik itt, Lamar?
Lamar Avery titkárn jével beszélt és közölte vele, hogy sürg s ügyr l van szó. Néhány másodperc
múlva Avery már ott volt a vonal végén. – Van egy kis problémánk, Avery. Egy FBI-ügynök tegnap
megkereste Mitchet. Mitch most itt van az irodámban.
Lamar figyelt, majd odafordult Mitchhez. – Azt mondja, hogy a másik vonalon átszól Lambertnek.
– Gondolom, ez elég komoly dolog – vélte Mitch.
– Igen, de azért ne aggódj. Van rá magyarázat. Máskor is el fordult már.
 Lamar szorosan a füléhez nyomta a kagylót és az utasításokat hallgatta. Letette a telefont. – Azt
akarják, hogy tíz perc múlva legyünk Lambert irodájában.
Avery, Royce McKnight, Oliver Lambert, Harold O'Kane és Nathan Locke várt rájuk. Idegesen
álldogáltak a tárgyalóasztal körül, de megpróbáltak nyugodtnak látszani, amikor Mitch belépett az
irodába.
– Üljön le – rendelkezett Nathan Locke gyors, simulékony mosoly kíséretében. – Azt szeretnénk, hogy
mondjon el nekünk mindent.
– Ez mi? – kérdezte Mitch és az asztal közepén álló magnóra mutatott.
– Nem akarjuk, hogy bármi is kimaradjon – felelte Locke, és az egyik üres székre mutatott. Mitch
leült és az asztal túlsó végén lév Fekete Szemekbe bámult. Avery kettejük között foglalt helyet. Egy
hang sem hagyta el senki száját.
– Rendben. Az ebédemet ettem tegnap a Lansky-féle étteremben. Ez a fickó odasétál hozzám és leül
az asztalomhoz. Tudja a nevemet. El veszi a jelvényét és azt mondja, Wayne Tarrance-nek hívják, az
FBI különleges ügynöke. Megnézem a jelvényt, valódi. Közli velem, hogy azért akar találkozni velem,
mert meg kell ismerkednünk egymással. Alaposan szemmel tartják ezt a céget, és arra figyelmeztet, hogy
senkiben sem bízzak. Megkérdezem, hogy miért ne, erre azt feleli: most nincs ideje elmagyarázni, de
kés bb majd sor kerül rá. Nem tudom, mit mondjak neki, csak hallgatom. Azt mondja, hogy kés bb majd
kapcsolatba lép velem. Feláll, hogy elmenjen, de még közli velem, hogy láttak a temetésen. Aztán azt
mondja, hogy Kozinski és Hodge halálát nem baleset okozta. És ezzel elmegy. Az egész beszélgetés öt
percig sem tartott.
Locke Mitchre meredt és minden szót magába szívott. – Látta már ezt a férfit korábban is?
– Nem, soha.
– Kinek beszélt róla?
– Csak Lamarnak. Ma reggel els dolgom volt, hogy szóljak neki.
– És a feleségének?
– Nem.
– Adott magának egy telefonszámot, amin felhívhatja?
– Nem.
– Minden szót mondjon el, ami elhangzott – követelte Locke.
– Már elmondtam, amire emlékszem. Szó szerint nem tudom felidézni a beszélgetést.
– Biztos?
– Hadd gondolkozzak egy percig. – Egy-két dolgot azért megtart magának. Megint a Fekete
Szemekbe bámult, és tudta, hogy Locke többre gyanakszik.
– Na nézzük. Azt mondta, hogy látta a nevemet az újságban, és tudja, hogy én vagyok az új ember.
Ennyi. Most már mindent elmondtam. Nagyon rövid beszélgetés volt.
– Próbáljon meg mindenre visszaemlékezni – makacskodott Locke.
– Megkérdeztem t le, hogy nem kér-e a teámból, de visszautasította.
A magnót kikapcsolták, és úgy t nt, hogy az üzlettársak egy kicsit megkönnyebbültek. Locke
odasétált az ablakhoz. – Mitch, gondjaink vannak az FBI-jal, csakúgy, mint az adóhivatallal. Már évek
óta így áll a helyzet. Van néhány nagyon tehet s ügyfelünk: gazdag emberek, akik milliókat keresnek és
milliókat költenek, de nem szeretnek adót fizetni. Több ezer dollárt fizetnek azért, hogy törvényesen
elkerülhessék az adózást. Az a hírünk, hogy nagyon rámen sek vagyunk és szívesen vállalunk
kockázatot, ha az ügyfelünk erre utasít. Nagyon tapasztalt üzletemberekr l van szó, akik tudják, mi az a
rizikó. Busásan megfizetik a találékonyságunkat. Néhány módszerünk felkeltette az adóhivatal figyelmét.
Megvívtuk velük a harcainkat a különböz perekben. Nem kedvelnek bennünket, mi pedig nem
kedveljük ket. Vannak olyan ügyfeleink, akik nem mindig a legmagasabb erkölcsi normák szerint élnek
és az FBI nyomozott utánuk, zaklatta ket. Az utóbbi három évben bennünket is zaklattak.
– Tarrance új fiú – folytatta Locke –, aki nevet szeretne szerezni magának. Még egy éve sincs itt, de
már sok borsot tört az orrunk alá. Nem szabad még egyszer beszélnie vele. A tegnapi rövid
beszélgetésüket valószín leg magnóra vették. A fickó veszélyes, rendkívül veszélyes. Nem játszik
tisztességesen, és maga hamarosan rá fog jönni, hogy a legtöbb FBI-ügynök így csinálja.
– Hányat ítéltek el ezek közül az ügyfelek közül?
 – Egyetlenegyet sem. És az adóhatósággal szemben rendre megnyertük a pereket.
– Mi a helyzet Kozinskivel és Hodge-dzsal?
– Jó kérdés – felelte Oliver Lambert. – Nem tudjuk, mi történt. El ször balesetnek látszott, de most
már nem vagyunk benne biztosak. Az egyik helybeli is ott volt a fedélzeten Martyval és Joe-val. volt a
kapitány és a búvároktató. Az ottani hatóságok közölték velünk: arra gyanakszanak, hogy a férfi
kulcsfontosságú láncszem volt egy jamaicai központú kábítószeres hálózatban, és talán volt a célpont.
Természetesen is meghalt.
– Kétlem, hogy valaha is megtudjuk az igazságot – tette hozzá Royce McKnight. – Az ottani rend rök
nem nagyon tapasztaltak. Úgy döntöttünk, hogy segítünk a családokon, és ami minket illet, balesetnek
kezeljük a történteket. Az igazat megvallva, nem igazán tudjuk, mit gondoljunk.
– Egy szót se szóljon senkinek arról, amit itt hallott – utasította Locke. – Maradjon távol Tarrance-tól,
és ha újra kapcsolatba lépne magával, nyomban közölje velünk. Megértette?
– Igen, uram.
– Még a feleségednek se szólj – figyelmeztette Avery.
Mitch bólintott.
Oliver Lambert arcára visszatért a nagyapai melegség. Elmosolyodott és kezében megforgatta az
olvasószemüvegét. – Mitch, tudjuk, hogy ez ijeszt , de mi már hozzászoktunk. Hagyja, hogy mi
foglalkozzunk vele és bízzon bennünk. Nem félünk Mr. Tarrance-tól, az FBI-tól, az adóhivataltól és senki
mástól sem, mert nem csináltunk semmi rosszat. Anthony Bendini kemény munkával, tehetséggel és
megalkuvást nem ismer erkölcsi tartással hozta létre ezt a céget. Van olyan ügyfelünk, aki nem szent, de
egyetlen ügyvéd sem írhat el erkölcsi normákat az ügyfélnek. Nem szeretnénk, hogy ez az ügy
aggodalommal töltse el. Maradjon távol ett l az embert l, mert nagyon, nagyon veszélyes. Ha biztatja,
merészebb lesz és elviselhetetlenné válik.
Locke begörbített ujjával Mitchre mutatott – Veszélyeztetheti a jöv jét a cégnél, ha ismét kapcsolatba
kerül Tarrance-szel.
– Megértettem – felelte Mitch.
– Megértette – mondta Avery védelmez leg. Locke Tolarra meredt.
– Ez minden, Mitch – jelentette ki Mr. Lambert. – Legyen óvatos.
Mitch és Lamar nyomban távozott és megtalálták a legközelebbi lépcs t.
– Szólj DeVashernek – mondta Locke Lambertnek, aki máris tárcsázott. Két percen belül a cég két
vezet üzlettársa már bebocsátást nyert a fémajtón és DeVasher asztala el tt ült.
– Hallottál mindent? – kérdezte Locke.
– Természetesen, Nat. Minden szót hallottunk, amit a fiú mondott. Egészen jól kezeltétek az ügyet.
Azt hiszem, McDeere meg van rémülve és el fog menekülni Tarrance-tól.
– Mi van Lazarovval?
– Kénytelen leszek elmondani neki. a f nök. Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.
– Mit fognak tenni?
– Semmi komolyat. Majd éjjel-nappal figyeljük a fiút és lehallgatjuk a telefonját. És várunk, amíg
nem fog lépni. Tarrance-tól függ minden. Meg fogja találni McDeere-t, de a következ alkalommal mi is
ott leszünk. Tartsátok az épületben, amilyen sokat csak lehet. Amikor elmegy, szóljatok nekünk, ha
tudtok. Nem hiszem, hogy olyan súlyos lenne a helyzet.
– Miért pont McDeere-t választották? – kérdezte Locke.
– Gondolom, új stratégia. Ne felejtsd el: Kozinski és Hodge megkereste ket. Lehet, hogy többet
beszéltek, mint ahogy gyanítjuk. Nem tudom. Talán azt gondolják, McDeere a legsebezhet bb, mert
frissen végzett és tele van az új fiúk idealizmusával. És erkölcsi tartással – mint a mi erkölcsös barátunk,
Ollie. Nagyon jó beszédet vágtál le, Ollie, komolyan mondom.
– Fogd be a szád, DeVasher.
DeVasher abbahagyta a mosolygást és alsó ajkába harapott. Nem vette fel a keszty t. Locke-ra nézett.
– Tudod, mi a következ lépés, ugye? Ha Tarrance tovább er szakoskodik, ez az idióta Lazarov majd
idetelefonál egy napon és azt mondja, hogy távolítsam el. Hallgattassam el. Tegyem egy hordóba és
dobjam a folyóba. És amikor ez megtörténik, ti, tiszteletre méltó uraságok, korán nyugdíjba vonultok és
elhagyjátok az országot.
 – Lazarov nem fog parancsot adni arra, hogy gyilkoljatok meg egy FBI-ügynököt.
– Na persze, ez rült lépés lenne, de Lazarov rült. Nagyon aggasztja az itteni helyzet. Gyakran
telefonálgat és mindenféle kérdéseket tesz fel. Én pedig mindenféle válaszokat adok neki. Néha
meghallgat, néha szitkozódik. Néha azt mondja, hogy beszélnie kell a f nökséggel. De ha azt mondja,
hogy végezzünk Tarrance-szel, akkor mi végzünk Tarrance-szel.
– Ett l felfordul a gyomrom – jelentette ki Lambert.
– Ha hagyod, Ollie, hogy valamelyik kikent-kifent ügyvéded összemelegedjen Tarrance-szel és
elkezdjen beszélni, nemcsak a gyomrod fog felfordulni. Nos, én azt javasolom, fiúk, hogy adjatok annyi
munkát McDeere-nek, hogy ne is legyen ideje arra, hogy ezen töprengjen.
– Te jó ég, DeVasher, a srác napi húsz órát dolgozik. Úgy kezdte, mint egy gép és nem lassult le.
– Azért csak tartsátok szemmel. Mondjátok meg Lamar Quinnek, hogy kerüljön hozzá jó közel, s így
ha a fiú forgat valamit a fejében, majd talán le tudja szerelni.
– Jó ötlet – mondta Locke. Ollie-ra nézett. – Beszélgessünk el jó hosszan Quinnel. van a legjobb
viszonyban McDeere-rel, és talán még közelebb is kerülhet hozzá.
– Nézzétek, fiúk – kezdte DeVasher –, McDeere most be van ijedve. Semmit sem fog tenni. Ha
Tarrance újra megkeresi, azt csinálja majd, amit ma is. Egyenesen Lamar Quinhez rohan. Megmutatta
nekünk, hogy kiben van bizalma.
– Tegnap este elmondta a feleségének? – kérdezte Locke.
– Most ellen rizzük a magnószalagokat. Körülbelül egy óráig tart. Olyan baromi sok poloskánk van
ebben a városban, hogy hat számítógépre van szükségünk, ha meg akarunk találni valamit.

Mitch kibámult Lamar irodájának ablakán és alaposan megválogatta a szavait. Keveset mondott. Tegyük
fel, hogy Tarrance-nek igaza van. Tegyük fel, hogy mindent magnóra vesznek.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Lamar.
– Azt hiszem, igen. Így már van értelme a dolognak.
– Már korábban is el fordult, ahogy Locke is mondta.
– Kivel? Régebben kit kerestek meg?
– Már nem emlékszem. Úgy három vagy négy évvel ezel tt lehetett.
– De nem emlékszel, hogy kivel történt?
– Nem. Miért fontos ez?
– Csak szeretném tudni. Nem értem, hogy miért engem választottak. Pont az új embert, a negyven
közül azt az ügyvédet, aki a legkevesebbet tudja a cégr l és az ügyfelekr l. Miért engem szúrtak ki?
– Nem tudom, Mitch. Nézd, miért nem csinálod azt, amit Locke tanácsolt? Próbáld elfelejteni az
egészet és menekülj ett l a Tarrance-tól. Nem vagy köteles beszélni vele, hacsak nincs felhatalmazása.
Ha újra megjelenik, mondd meg neki, hogy t njön el. A fickó veszélyes.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Mitch mosolyt er ltetett az arcára és megindult az ajtó felé. – Áll
még a holnapi vacsorameghívás?
– Persze. Kay flekként akar sütni és a medence mellett enni. Kés n gyertek, mondjuk fél nyolcra.
– Akkor holnap találkozunk.

12
Az r elkiáltotta Mitch nevét, megmotozta és egy hatalmas terembe vezette, ahol a kisméret fülkéket a
látogatók foglalták el, és a vastag fémhálón keresztül beszélgettek, sugdolóztak a rabokkal.
– A tizennégyes – mondta az r és el re mutatott. Mitch odasétált a fülkéhez és leült. Egy perccel
kés bb megjelent Ray és helyet foglalt a háló túloldalán. Ha nem lett volna forradás a homlokán és
néhány ránc a szeme körül, akár ikreknek is nézhették volna ket. Mindketten száznyolcvanöt centi
magasak voltak, nagyjából nyolcvan kilót nyomtak, hajuk világosbarna, kék szemük apró, pofacsontjuk
kiugró, álluk vastag. Mindig azt mesélték nekik, hogy a családban voltak valamikor indiánok, de a sötét
b r megfakult a szénbányákban töltött évek alatt.
 Mitch már három éve nem volt Brushy Mountainben. Három éve és három hónapja. Havonta kétszer
írtak egymásnak, már nyolc esztendeje minden áldott hónapban.
– Hogy megy a francia? – kérdezte végül Mitch. A hadseregben végzett felmérések kimutatták, hogy
Raynek bámulatos nyelvérzéke van. Két évet szolgált mint vietnami tolmács. Hat hónapig
Németországban állomásozott és megtanult németül. A spanyol négy évig tartott, de ezt a nyelvet egy
szótárból kellett megtanulnia a börtön könyvtárában. Legújabb célja a francia volt.
– Azt hiszem, már folyékonyan beszélek – felelte Ray. – Elég nehéz ezt eldönteni itt bent. Nem sokat
gyakorolhatok. Itt nem tanítanak franciát, ezért a legtöbb haverom csak egy nyelvet beszél. Kétség nem
fér hozzá, hogy ez a legszebb nyelv.
– Könny ?
– Nem annyira, mint a német. A németet természetesen könnyebb volt megtanulni, mert ott éltem és
mindenki németül beszélt. Tudtad, hogy az angol szavak ötven százaléka a németb l származik az
óangolon keresztül?
– Nem, nem tudtam.
– Pedig így van. Az angol és a német els unokatestvérek.
– Mi lesz a következ ?
– Valószín leg az olasz. Az is egy újlatin nyelv, mint a francia, a spanyol meg a portugál. De lehet,
hogy az orosz lesz az. Vagy a görög. Szoktam olvasgatni a görög szigetekr l. Hamarosan szeretnék
elmenni oda.
Mitch elmosolyodott. Testvérének még legalább hét éve volt a szabadulásig.
– Azt hiszed, hogy viccelek, mi? – kérdezte Ray. – Nemsokára kijelentkezem innen, Mitchell, már
nem leszek itt hosszú ideig.
– Mi a terved?
– Nem beszélhetek róla. De már dolgozom rajta.
– Ne csináld ezt, Ray.
– Szükségem van egy kis segítségre kívülr l és elég pénzre ahhoz, hogy kijuthassak az országból.
Ezer dollár megtenné. Ezt meg tudod oldani, nem? Nem fogsz belekeveredni a dologba.
– Most hallgatnak bennünket?
– Néha igen.
– Akkor beszéljünk valami másról.
– Jó. Hogy van Abby?
– Jól van.
– Most hol van?
– Ebben a pillanatban éppen a templomban. El akart jönni, de elmondtam neki, hogy úgysem láthatna.
– Szeretnék találkozni vele. A leveleidb l úgy t nik, hogy egész jól megy nektek. Új ház, autó,
klubtagság. Nagyon büszke vagyok rád. Te vagy az els McDeere két nemzedék alatt, aki szerzett
valamit
– A szüleink jó emberek voltak, Ray. Nem voltak lehet ségeik, de annál több balszerencséjük.
Mindent megtettek, amit csak lehetett.
Ray elmosolyodott és a távolba nézett. – Azt hiszem, igazad van. Beszéltél anyával?
– Már elég régen.
– Még mindig Floridában van?
– Azt hiszem, igen.
Egy pillanatra elhallgattak és ujjaik tanulmányozásában merültek el. Édesanyjukra gondoltak.
Nagyrészt fájdalmas gondolatok jártak a fejükben. Voltak boldogabb id szakok is, amikor kisebbek
voltak és apjuk még élt. Anyjuknak sohasem sikerült kihevernie férje halálát, és miután Rusty is meghalt,
a nagynénik és nagybácsik bezáratták valahová.
Ray felemelte az ujját és végighúzta az elválasztófal apró fémrudacskáin. Figyelte ujja mozgását. –
Beszéljünk valami másról.
Mitch egyetért én bólintott. Oly sok mindenr l beszélhettek volna, de ezek mind a múlttal függtek
össze. Egyetlen közös témájuk sem volt, csak a múlt, de ezt jobb volt nem bolygatni.
– Valamelyik leveledben azt írtad, hogy az egyik volt cellatársad magánnyomozó Memphisben.
 – Eddie Lomax. Kilenc évig zsaru volt Memphisben, amíg le nem csukták nemi er szakért.
– Nemi er szakért?
– Aha. Nagyon rossz sora volt itt. A nemi er szakért elítélteket nem nagyon kedvelik ezen a helyen, a
zsarukat pedig gy lölik. Majdnem megölték a fickót, amíg közbe nem léptem. Úgy három éve szabadult.
Mindig ír nekem. F leg válási ügyekben nyomozgat.
– Benne van a telefonkönyvben?
– 969-3838. Miért van rá szükséged?
– Van egy ügyvéd haverom, akib l hülyét csinál a felesége, de nem tudja elkapni. Jól dolgozik ez a
fickó?
– Ó azt mondja, hogy nagyon jól. Már összegy jtött egy kis pénzt.
– Megbízhatok benne?
– Viccelsz? Mondd meg neki, hogy az öcsém vagy és gyilkolni fog érted. Majd segít nekem kijutni
innen, de még nem tudja. Esetleg említsd meg neki.
– Jobb lenne, ha ezt abbahagynád.
Egy r elsétált Mitch háta mögött. – Három perc – közölte.
– Mit küldjék neked? – kérdezte Mitch.
– Nagy szívességre kérnélek, ha nem haragszol.
– Amit csak akarsz.
– Menj el egy könyvesboltba, és keresd meg nekem azt a kazettasorozatot, amib l huszonnégy óra
alatt meg lehet tanulni görögül. És ha vennél még egy görög-angol szótárt is, az nagyon rendes lenne
t led.
– Jöv héten elküldöm.
– És esetleg ugyanezt olaszban?
– Semmi akadálya.
– Nem tudom eldönteni, hogy Szicíliába menjek vagy a görög szigetekre. Egészen belehülyülök ebbe.
Megkérdeztem a börtön lelkészét, de nem segített. Lehet, hogy elmegyek a börtönparancsnokhoz. Mit
szólsz ehhez?
Mitch kuncogva megrázta a fejét. – Miért nem mész inkább Ausztráliába?
– Jó ötlet. Küldjél néhány magnószalagot ausztrálul meg egy szótárt.
Mindketten elmosolyodtak, de aztán a mosoly elt nt az arcukról. Figyelmesen nézegették egymást és
vártak, hogy az r bejelentse: lejárt az id . Mitch a bátyja halántékán lév forradásra pillantott és a
számtalan mulatóra meg a számtalan verekedésre gondolt, amelyek az elkerülhetetlen gyilkossághoz
vezettek. Önvédelem, ahogy Ray mondta. Éveken keresztül átkozta Rayt az ostobaságáért, de már elszállt
a dühe. Most szerette volna megölelni, hazavinni, és segíteni neki munkát találni.
– Ne sajnálj engem – mondta Ray.
– Abby szeretne írni neked.
– Az jó. Már alig emlékszem arra a kislányra Danesboróban, aki mindig az apuci bankjában
csellengett a Main Streeten. Mondd meg neki, hogy küldjön nekem egy fényképet. És szeretnék egy
képet a házatokról is. Te vagy az els McDeere száz év alatt, akinek van egy igazi ingatlana.
– Mennem kell.
– Tegyél meg nekem egy szívességet. Szerintem meg kell találnod anyát, hogy meggy z dj róla, még
él. Most, hogy már végeztél, rendes dolog lenne, ha megkeresnéd.
– Már én is gondoltam erre.
– Akkor gondolkozz rajta még egy kicsit, jó?
– Persze. Találkozunk úgy egy hónap múlva.

DeVasher szippantott egyet a szivarjából és a légtisztító felé fújt egy hatalmas adag füstöt. – Megtaláltuk
Ray McDeere-t – jelentette ki büszkén.
– Hol? – kérdezte Ollie.
– A Brushy Mountain Állami Börtönben. Gyilkosságért ítélték el Nashville-ben nyolc évvel ezel tt,
tizenöt évet kapott, de feltételesen sem lehet szabadlábra helyezni. Az igazi neve Raymond McDeere.
Harmincegy éves. Családja nincs. Három évig szolgált a hadseregben. De aztán lefokozták és leszerelték.
Igazi vesztes típus.
– Hogyan találtátok meg?
– Tegnap meglátogatta az öcsikéje. Úgy adódott, hogy követtük a srácot. Ne felejtsd el: napi
huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk.
– A b nügyi nyilvántartóból meg lehetett volna tudni, hogy elítélték. Ezt korábban ki kellett volna
derítenetek.
– Ki is derítettük volna, ha fontos lenne. De nem fontos. Mi elvégezzük a munkánkat.
– Tizenöt év? Kit ölt meg?
– A szokásos ügy. Néhány részeg összeverekedett egy mulatóban egy n miatt. De fegyver nem volt.
A rend rség és a halottkém azt mondja, hogy kétszer ütötte meg az áldozatot és a fickónak megrepedt a
koponyája.
– A hadseregben mi történt?
– Durva függelemsértés. És ráadásul megtámadott egy tisztet. Nem tudom, hogy kerülte el a
hadbíróságot. Kellemetlen fickónak néz ki.
– Igazad van, ez tényleg nem fontos. Mit tudsz még?
– Nem sokat. A házát lehallgatjuk, nem igaz? Tarrance-ról nem beszélt a feleségének. Éjjel-nappal
lehallgatjuk a srácot, és tudjuk, hogy senkinek sem beszélt Tarrance-ról.
Ollie elmosolyodott és helyesl én bólintott. Büszke volt McDeere-re. Micsoda ügyvéd!
– Mi a helyzet a szexszel?
– Csak annyit tehetünk, hogy hallgatózunk, Ollie. De nagyon odafigyelünk, és szerintem az utóbbi két
hétben nem volt benne részük. Na persze, a kölyök itt tölt napi tizenhat órát és végigcsinálja a
munkabuzeráns újonc ügyvédek taposómalmát, amire ti ránevelitek ket. Úgy hallatszik, hogy a n kezd
belefáradni a dologba. Lehet, hogy a szokásos "új fiú-feleség" szindrómáról van szó. Gyakran felhívja az
anyját, de R-beszélgetéssel, hogy a srác ne tudjon róla. Elmesélte az anyjának, hogy mennyire
megváltozott a férje, meg a többi hülyeséget. Azt hiszi, hogy McDeere kinyírja magát azzal, hogy ilyen
keményen dolgozik. Ennyit hallunk. Fényképeink nincsenek, Ollie, és ezt sajnálom, mert tudom,
mennyire élvezed ket. Az els adandó alkalommal szerzünk neked néhány fényképet.
Ollie a falra bámult, de nem szólt semmit.
– Figyelj ide, Ollie, szerintem el kellene küldenünk a srácot Averyvel a Nagy-Kajmánra üzleti útra.
Nézz utána, hogy meg tudod-e oldani.
– Semmi akadálya. Megkérdezhetem, hogy miért?
– Most még nem. Kés bb majd megtudod.

Az épület az alacsonyabb bér házak között állt a belvárosban, néhány utcányira a modern acél- és
üvegtornyok árnyékától, amelyeket annyira összezsúfoltak, mintha kevés hely lenne Memphisben. Az
ajtón lév tábla az emeletre irányította az érdekl d t, ahol Eddie Lomax, a magánnyomozó tartott fenn
egy irodát. Ügyfélfogadás csak el zetes bejelentésre. Az emeleti ajtó többféle nyomozói munkát
hirdetett: válási ügyek, balesetek, elt nt rokonok, megfigyelés. A telefonkönyvben lév hirdetés említést
tett a rend ri szakértelemr l is, azonban a pályafutás végér l nem esett szó. A szolgáltatások között
szerepelt lehallgatás, megtorló intézkedések, gyermek rzés, fényképek készítése, bírósági eljárásban
felhasználható bizonyítékok beszerzése, beszédelemzés, vagyontárgyak felkutatása, biztosítási
követelések behajtása és a házasság el tt a másik fél el életének a lenyomozása. Biztosított,
engedélyezett és napi huszonnégy órán keresztül az ügyfél rendelkezésére áll. Etikus, megbízható,
diszkrét, garantálja az ügyfél lelki nyugalmát.
Mitchet elb völte a diszkréciónak ez a b sége. Öt órára beszélték meg a találkozót, de néhány perccel
korábban érkezett. Egy jó alakú, sz k b rszoknyát és hozzá ill fekete csizmát visel platinasz ke
megkérdezte t le a nevét, majd az ablak mellett álló narancssárga m anyag székre mutatott. Eddie egy
percen belül ráér. Mitch megvizsgálta a széket és lárván, hogy szép vastag porréteg bontja és néhány –
láthatóan zsírtól származó – folt is éktelenkedik rajta, úgy döntött, nem ül le. Helyette azt mondta, hogy
fáj a háta. A n vállat vont, folytatta a rágógumizást és a gépelést. Mitch azon t n dött magában, hogy
vajon házasság el tti jelentést ír-e vagy egy megfigyelés tapasztalatainak összegzését, talán egy megtorló
intézkedésekkel foglalkozó tervet. A n íróasztalán rúzsfoltos cigarettacsikkekkel teli hamutartó állt.
Miközben bal kezével gépelt, jobb kezével újra és újra s nagyon precíz mozdulattal kiemelt egy-egy
cigarettát a dobozból és vastag ajkai közé nyomta. Mozdulatainak figyelemre méltó összehangoltságával
bal kezével megpöccintett valamit és láng gy lt a dobozból kihúzott, nagyon vékony és hihetetlenül
hosszú cigaretta végéhez. Miután a láng elt nt, az ajkak ösztönösen összezárultak és rátapadtak a kicsiny
cigarettavégre, majd az egész test megkezdte a belégzést. A bet kb l szavak lettek, a szavakból
mondatok, a mondatokból bekezdések, miközben a n elszántan azon igyekezett, hogy megtöltse a
tüdejét. Végül, miután a cigarettának már egy háromcentis része mint hamu görbült lefelé, a n nyelt
egyet, két, gyönyör szépen vörösre festett körmével kivette a szájából és lendületesen kiengedte a
leveg t. A füst a foltos gipszmennyezet felé kígyózott és hatalmas felh t képezve hömpölygött a fénycs
körül. A n szaggatottan, fájdalmasan köhögött, ett l arca elvörösödött, keble hullámzani kezdett, amíg
veszélyesen közel nem került az írógép billenty zetéhez. Felkapott egy közeli csészét, felhörpintett bel le
valamit, majd visszatette a helyére az 1000-es cigaretta füstsz r jét és folytatta a dohányzást.
Két perc után Mitch kezdte érezni a szén-monoxid terjedését. Észrevett egy kicsiny lyukat az ablakon,
egy olyan részen, amelyet a pókok valamilyen okból nem hálóztak be. Odament egészen közel a gy rött,
porlepte függönyökhöz, és arcát a nyílás felé fordítva, megpróbált belélegezni. Hányinger környékezte.
Újabb szaggatott köhögést és krákogást hallott a háta mögül. Megkísérelte kinyitni az ablakot, de a
repedezett festékrétegek ezt lehetetlenné tették.
Amikor már szédülni kezdett, a gépelés és a dohányzás abbamaradt.
– Maga ügyvéd?
Mitch elfordult az ablaktól és a titkárn re nézett. Most az Íróasztal szélén ült keresztbe tett lábbal, a
fekete b rszoknya jóval a térde fölött volt. Cukormentes Pepsib l kortyolgatott.
– Igen.
– Nagy cégnél?
– Igen.
– Sejtettem. Láttam az öltönyér l, az elegáns, legombolt nyakú ingér l meg a mintás selyem
nyakkend jér l. Kiválóan meg tudom különböztetni egymástól a nagy cégek ügyvédeit meg a városi
bíróságon lézeng senkiháziakat.
A füst oszlani kezdett és Mitch már könnyebben vette a leveg t. A n lábait csodálta, amelyeket úgy
tartott, hogy megkövetelték maguknak a csodálatot. A titkárn Mitch cip jére bámult.
– Tetszik magának ez az öltöny, nem? – kérdezte Mitch.
– Azt látom, hogy sokba került. A nyakkend is. Az inggel és a cip vel kapcsolatban nem vagyok
biztos.
Mitch megvizsgálta a b rcsizmát, a lábakat, az inget és a hatalmas kebleket borító trikót. Valami
szellemes megjegyzésen törte a fejét. A n élvezte a kölcsönös bámészkodást és ismét kortyolt egyet a
Pepsib l.
Miután megelégelte a dolgot, Eddie ajtaja felé biccentett és azt mondta: – Most már bemehet, Eddie
várja.
A nyomozó éppen telefonált: egy szerencsétlen öregembert próbált meggy zni arról, hogy a fia
tényleg homoszexuális. Nagyon mozgalmas életet él homoszexuális. Egy faszék felé intett és Mitch
helyet foglalt. Két ablakot látott a szobában, mindkett szélesre volt tárva, így már könnyebben vette a
leveg t.
Eddie láthatóan utálkozott és kezével letakarta a telefonkagylót. Zokog a hapsi – súgta Mitchnek, aki
el zékenyen mosolygott, mintha szórakoztatná, amit hallott.
Eddie gyíkb rb l készült, hegyes vég csizmát viselt, Levi's farmert, kikeményített, barackszín inget,
amely egészen a sötét mellkassz rzetig ki volt gombolva és így jól lehetett látni a két súlyos aranyláncot
meg egy harmadikat, amelyik türkiznek t nt. Tom Jonesra vagy Humperdinckre hasonlított, vagy
valamelyik másik bozontos hajú, sötét szem énekesre vastag pofaszakállal és er s állal.
– Vannak fényképeim – közölte Eddie, és fülét l eltolta a kagylót, amikor az öregember üvöltözni
kezdett. Egy dossziéból el húzott öt csillogó, tizenötször huszonötös fényképet és az asztalon át Mitch
ölébe csúsztatta. Valóban, bárkiket is ábrázoltak a képek, homoszexuálisok voltak. A férfi büszkén
mosolygott Mitchre. A testek valahol egy színpadon illegették magukat, feltehet en egy
homoszexuálisok klubjában. Mitch az asztalra tette a fényképeket és az ablak felé nézett. Jó min ség ,
színes képek voltak. Bárki is készítette ket, ott kellett lennie a klubban. Mitch a nemi er szakért hozott
ítéletre gondolt. Egy zsaru, akit nemi er szakért csuknak le.
Eddie lecsapta a kagylót. – Tehát maga Mitchell McDeere. Örülök, hogy megismerhetem.
Kezet ráztak az asztal felett. – Én nemkülönben – felelte Mitch. – Vasárnap voltam Raynél.
– Úgy érzem, mintha évek óta ismerném magát. Pont úgy néz ki, mint Ray. mondta is, hogy így
van. Mindent elmondott magáról. Gondolom, is beszélt rólam magának. Arról, hogy rend r voltam.
Meg arról, hogy lecsuktak. Azt is elmondta, hogy a vád er szakos nemi közösülés volt, és a lány alig
múlt tizenhét, de huszonötnek nézett ki, engem pedig cs be húztak.
– Említette. Tudja, milyen Ray: nem beszél sokat.
– Nem akármilyen fickó. Szó szerint neki köszönhetem az életemet. Majdnem kinyírtak a börtönben,
amikor rájöttek, hogy zsaru vagyok. De Ray közbelépett és még a feketék is meghátráltak. El tud bánni
az emberekkel, ha akar.
– Én vagyok az egyetlen rokona.
– Tudom. Ha az ember éveken keresztül össze van zárva egy pacákkal egy két és félszer három és fél
méteres cellában, mindent megtud róla. Órákon keresztül beszélt magáról. Amikor kiszabadultam, maga
arra készült, hogy jogi egyetemre megy.
– Júniusban végeztem és a Bendini, Lambert és Locke cégnél kezdtem dolgozni.
– Sohasem hallottam róluk.
– Adóügyekkel foglalkozó cég a Front Streeten.
– Sok cifra munkát végeztem már ügyvédeknek. Megfigyelés, fényképek készítése (olyanokat, mint itt
ezek), és a szemét összegy jtése a bíróságra. – Eddie gyorsan beszélt, rövid, elharapott szavakban és
mondatokban. A cowboycsizmák az íróasztalán virítottak. – És mindenféle ügyeket is intézek az
ügyvédeknek. Ha ráakadok valahol egy jó autóroncsra vagy egy személyi sérüléssel kapcsolatos
feljelentésre, körülnézek, hogy kit l kapom a legjobb ajánlatot, így vettem ezt az épületet is. Ebben van a
nagy pénz: személyi sérülések. Az ügyvédek a kártérítés negyven százalékát leveszik. Negyven
százalékot! – Utálkozva megcsóválta a fejét, mintha nem is tudná elhinni, hogy mohó ügyvédek élnek és
lélegeznek ebben a városban.
– Órabérben dolgozik? – kérdezte Mitch.
– Harminc dollár, plusz a költségek. A múlt éjjel hat órát töltöttem a teherautómban egy Holiday Inn
el tt, és arra vártam, hogy az ügyfelem férje a kurvájával kijöjjön a szállodából, hogy újabb fényképeket
készíthessek. Hat órát. Ez száznyolcvan dollárt jelent azért, hogy pornóújságokat lapozgatva ülök a
fenekemen és várok. A vacsorát is felszámítottam.
Mitch figyelmesen hallgatott, mintha arra vágyakozna, hogy is így tehessen.
A titkárn bedugta a fejét az ajtón és közölte, hogy elmegy. Áporodott füstfelh követte és Mitch az
ablakokra pillantott. A n bevágta maga mögött az ajtót.
– Nagyszer lány – jegyezte meg Eddie. – Gondjai vannak a férjével. A pasi teherautó-sof r és azt
hiszi, hogy Elvis. Haját hátrafésülve viseli, hatalmas barkója van. Olyan vastag aranykeretes
napszemüveget hord, amilyet annak idején Elvis is. Amikor nincs úton, a lakókocsi mellett ücsörög, és
Elvis lemezeit hallgatja, és azokat a borzalmas filmeket nézi. Azért költöztek ide Ohioból, hogy ez a
bohóc közelebb legyen a Király sírjához. Találja ki, mi a neve.
– Fogalmam sincs.
– Elvis. Elvis Aaron Hemphill. A Király halála után törvényesen nevet változtatott. A város különböz
éjjeli mulatóhelyein szokott fellépni Elvis utánzásával. Láttam egyszer valamelyik este. Testhez tapadó,
fehér egyberuha volt rajta, amit egészen a köldökéig kigombolt, és ezzel nem is lett volna semmi baj, ha
nem lóg ki a hatalmas pocakja, ami úgy nézett ki, mint valami kifehéredett görögdinnye. Elég szomorú
dolog volt. A hangja nevetséges, úgy hangzott, mint egy öreg indián kántálása a tábort z körül.
– Na és mi a baj?
– A n k. El se hinné, hogy mennyi Elvis- rült van, aki eljön ebbe a városba. Ideözönlenek, hogy
megnézzék ezt az ökröt, amint eljátssza, hogy Elvis. Bugyikat dobálnak neki, hatalmas, disznók
seggére méretezett bugyikat, meg megtörli a homlokát és visszahajigálja a bugyikat. A n k megadják
neki a szobaszámukat, és az a gyanúnk, hogy belopózik hozzájuk és megpróbálja eljátszani a nagy bikát,
mint Elvis. Még nem sikerült elkapnom.
Mitchnek egyetlen lehetséges válasz sem jutott eszébe a hallottakra. Idióta módjára vigyorgott, mintha
tényleg egészen hihetetlen történetet hallana. Lomax jól olvasott a gondolataiban.
– A feleségével vannak gondjai?
– Nem. Szó sincs ilyesmir l. Négy emberr l szeretnék információkat kapni. Három halott, egy pedig
él.
– Érdekesnek hangzik. Hallgatom. Mitch el húzta zsebéb l a jegyzeteit. – Feltételezem, hogy mindaz,
ami elhangzik, szigorúan bizalmas.
– Természetesen. Olyan bizalmas, mint a maga dolgai az ügyfeleivel.
Mitch egyetért én bólintott, de közben a titkárn re és Elvisre gondolt, és azon t n dött magában,
Lomax miért mondta el neki a történetet.
– Mindennek köztünk kell maradnia.
– Mondtam, hogy így lesz. Bízzon bennem.
– Óránként harminc dolcsi?
– Magának húsz. Ray küldte, ne felejtse el.
– Ezt értékelem.
– Kik ezek az emberek?
– A három halott a cégünknél volt ügyvéd. Robert Lamm 1972-ben halt meg egy vadászat közben
történt balesetben valahol Arkansasban, a hegyekben. Már néhány hete volt, hogy elt nt, amikor
megtalálták egy golyóval a fejében. Volt halottszemle. Mindössze ennyit tudok. Alice Knauss 1977-ben
halt meg egy autóbalesetben, itt Memphisben. Állítólag egy részeg belerohant. John Mickel öngyilkos
lett 1984-ben. Az irodájában találták meg a hulláját. Ott volt a pisztolya meg egy búcsúlevél.
– Csak ennyit tud?
– Csak ennyit.
– Mi után kutat?
– Meg akarok tudni mindent, amit csak lehet, ennek a három embernek a haláláról. Mik voltak a
körülmények? Ki nyomozott? Esetleges megválaszolatlan kérdések vagy bármilyen gyanú.
– Maga mire gyanakszik?
– Jelenleg semmire. Csak kíváncsi vagyok.
– Maga több mint kíváncsi.
– Rendben, több mint kíváncsi vagyok. De egyel re hagyjuk ennyiben a dolgot.
– Nekem jó így. Ki a negyedik ember?
– Egy Wayne Tarrance nevezet fickó. FBI-ügynök itt Memphisben.
– FBI-ügynök?
– Ez gondot jelent?
– Igen, ez gondot jelent. Zsarukért óránként negyvenet kapok.
– Semmi akadálya.
– Mit akar tudni?
– Ellen rizze le a fickót. Mióta van itt? Mióta ügynök? Milyen a híre?
– Ezt elég könny megtudni.
Mitch összehajtotta a papírt és a zsebébe süllyesztette. – Mennyi id be telik?
– Nagyjából egy hónapba.
– Rendben.
– Mondja csak, mi a neve a cégnek?
– Bendini, Lambert és Locke.
– Az a két ipse, aki tavaly nyáron halt meg…
– Ott dolgoztak.
– Van valami gyanúja?
– Nincs.
– Csak gondoltam, megkérdezem.
– Figyeljen ide, Eddie. Legyen nagyon óvatos. Ne hívjon az irodában vagy otthon. Majd körülbelül
egy hónap múlva felhívom. Az az érzésem, hogy nagyon alaposan szemmel tartanak.
 – Kicsoda?
– Azt én is szeretném tudni.

13
Avery mosolyogva tanulmányozta a gyorsnyomtatón készített anyagot. – Októberben átlagosan heti
hatvanegy órát számláztál.
– Én azt hittem, hogy hatvannégyet – felelte Mitch.
– Hatvanegy is elég jó. Egyetlen olyan ügyvédünk sem volt, aki az els évben ilyen sokat számlázott
volna. Szabályszer en csináltad?
– Nem volt semmi vattázás. Tulajdonképpen magasabbra is fel tudtam volna nyomni.
– Hány órát dolgozol hetente?
– Nyolcvanöt és kilencven között. Hetvenöt órát is számlázhattam volna, ha akarok.
– Ezt nem tanácsolnám, legalábbis egyel re nem. Egy kis féltékenységet okozna. A fiatalabb
ügyvédek nagyon rajtad tartják a szemüket.
– Azt akarod, hogy lassítsak le?
– Természetesen nem. Most éppen egy hónappal vagyunk lemaradva a munkában. Csak aggaszt, hogy
mennyit dolgozol. Egy kicsit aggódom, mindössze err l van szó. A legtöbb ügyvéd úgy kezdi, mint a
futót z – heti nyolcvan meg kilencven órával –, de néhány hónap elteltével kiégnek. Hatvanöt és hetven
óra között van az átlag. De úgy t nik, hogy neked rendkívüli állóképességed van.
– Nincs szükségem sok alvásra.
– A feleséged mit gondol err l?
– Ez miért fontos?
– Kifogásolja, hogy sokat dolgozol?
Mitch Averyre bámult, és egy pillanatig arra a veszekedésre gondolt, ami el z este zajlott le és
Abby között, amikor éjfél el tt három perccel ért haza vacsorára. Visszafogott harc volt, de eddig a
legkomolyabb, és sejteni lehetett, hogy majd újabbak követik. Senki sem adta fel az álláspontját Abby
közölte vele, hogy úgy érzi, Mr. Rice, a szomszédja közelebb áll hozzá, mint a férje.
– Abby mindent megért. Megmondtam neki, hogy két éven belül üzlettárs lesz bel lem, és még
harmincéves korom el tt nyugdíjba megyek.
– Úgy t nik, hogy erre törekszel.
– Nem panaszkodsz, ugye? Minden egyes órát, amit a múlt hónapban számláztam, a te ügyeiddel
töltöttem, és úgy t nt, nem nagyon aggaszt, hogy túldolgoztatsz.
Avery letette a kezében tartott papírlapot az íróasztalára, és homlokráncolva Mitchre pillantott. – Csak
nem szeretném, hogy kiégj vagy elhanyagold az otthoni dolgaidat.
Különösnek t nt olyan embert l a házasélettel kapcsolatos ügyekben tanácsot kapni, aki elhagyta a
feleségét. Mitch a férfira nézett, olyan megvet en, ahogy csak bírt. – Felesleges azon aggódnod, hogy mi
történik az én otthonomban. Amíg itt ellátom a feladataimat, boldognak kéne lenned.
Avery el rehajolt. – Nézd, Mitch, én nem vagyok valami ügyes az ilyen dolgokban. Ez felülr l jön.
Lambert és McKnight amiatt aggódik, hogy talán egy kicsit túl keményen dolgozol. Tudod, arra
gondolok, hogy reggelente ötkor kelsz, minden áldott reggel, még vasárnap is. Ez elég intenzív így,
Mitch.
– Mit mondtak?
– Nem sokat. Ha hiszed, ha nem, azok az emberek tényleg tör dnek veled meg a családoddal. Boldog
ügyvédeket akarnak boldog feleségekkel. Ha minden rendben van, akkor az ügyvédek jól végzik a
munkájukat. Lambert különösképpen atyáskodó. Úgy tervezi, hogy néhány éven belül nyugdíjba megy,
és rajtad meg a többi fiatal srácon keresztül próbálja meg újraélni a dics séges éveit. Ha túl sokat
kérdez sködik vagy el adásokat tart, ne vedd zokon. Megszolgálta rá az okot, hogy legyen itt a
nagyapa.
– Mondd meg nekik, hogy jól vagyok, Abby is jól van, mindketten boldogok vagyunk, és én nagyon
jól végzem a munkámat.
 – Remek. Nos, most, hogy ezt már megbeszéltük, elmondom, hogy holnaphoz egy hétre elutazunk a
Nagy-Kajmánra. Sonny Capps és három másik ügyfél megbízásából találkoznom kell néhány ottani
bankárral. F leg üzleti út, de azért mindig sikerül becsúsztatni egy kis búvárkodást meg hajókázást.
Megmondtam Royce McKnightnak, hogy szükség van rád és jóváhagyta az utat. McKnight úgy véli,
hogy valószín leg nem árt neked egy kis pihenés és felüdülés. Akarsz jönni?
– Persze. Csak egy kicsit meg vagyok lepve.
– Munkáról van szó, ezért a feleségeink nem jönnek. Lambert egy kicsit aggodalmaskodott, hogy ez
talán némi gondot okoz otthon.
– Úgy vélem, hogy Mr. Lambert túl sokat aggodalmaskodik azon, hogy mi történik az én
otthonomban. Közöld vele, hogy ura vagyok a helyzetnek. Nincs semmi gond.
– Akkor jössz?
– Persze hogy jövök. Mennyi ideig leszünk ott?
– Néhány napig. A cég egyik lakásában fogunk lakni. Sonny Capps meg talán a másikban. Próbálom
megszerezni a cég gépét, de lehet, hogy menetrend szerinti járattal kell mennünk.
– Nekem nem jelent gondot.

A Cayman Airways 727-es járatának fedélzetén Miamiban csak két utas viselt nyakkend t, de az els
körbekínált rumpuncs után Avery levette a sajátját és a zsebébe gy rte. A puncsot gyönyör , barna b r ,
kék szem stewardessek szolgálták fel, arcukon üde mosollyal. Az ottani n k csodálatosak, jegyezte meg
Avery többször is.
Mitch az ablak mellett ült és megpróbálta leplezni els külföldi utazása felett érzett izgatottságát. A
könyvtárban fellelt egy könyvet a Kajmán-szigetekr l. Három sziget volt: Nagy-Kajmán, Kis-Kajmán és
Brac. A két kisebb gyéren lakott, turisták által ritkán látogatott hely volt. A Nagy-Kajmánon
tizennyolcezer ember élt, és volt ott tizenkétezer bejegyzett részvénytársaság és háromszáz bank. A
lakosság húsz százaléka fehér, húsz százalék fekete, a fennmaradó hatvan százalék nem tudta vagy nem
tör dött vele, hogy milyen. A f város, Georgetown nemzetközi "adómenedékké" vált az utóbbi években
az olyan titoktartó bankárok számára, mint a svájciak. Nem volt személyi jövedelemadó, vállalati
nyereségadó, kamatadó, örökösödési illeték. A szigetek brit fennhatóság alatt álltak. Az import áruk
vámjából és a turizmusból származó bevételek azt a kormányzatot támogatták, amelyiket éppen kellett.
Nem volt b nözés és munkanélküliség.
A Nagy-Kajmán harminchét kilométer hosszú és helyenként tizenhárom kilométer széles volt, de a
leveg b l kisebbnek látszott. Egy kicsiny, tiszta, kék szín vízzel körülvett sziklának t nt.
A leszállásra majdnem egy lagúnában került sor, de az utolsó pillanatban felt nt egy keskeny
betoncsík és a gép azon ért földet. Kiszálltak a repül b l és átverekedték magukat a vámon. Egy fekete
fiú megragadta Mitch táskáját és Averyével együtt egy 1972-es Ford LTD csomagtartójába hajította.
Mitch b kez borravalót adott neki.
– Seven Mile Beach! – utasította Avery a sof rt.
– Igenis, uram – hadarta a sof r, és sebesen, maga után guminyomot hagyva, megindult Georgetown
felé. A rádióból reggie-zene recsegett. A sof r rázta, himbálta a testét és közben ujjaival megállás nélkül
ütötte a ritmust a kormánykeréken. Az út bal oldalán hajtott, de mindenki más is így tett. Mitch
belesüppedt az elny tt ülésbe és keresztbe tette a lábát. A kocsiban nem volt légkondicionáló, eltekintve a
lecsavart ablaktól. A fülledt trópusi leveg az arcába csapott és felborzolta a haját.
A sziget lapos volt, a Georgetownba vezet poros utat kicsi európai kocsik, robogók és biciklik lepték
el. A házak alacsony, egyemeletes, élénk színekkel megfestett épületek voltak, tetejükön takaros
bádogtet vel. A kisméret kertekben kevéske f volt, de a piszkot gondosan eltakarították. Ahogy
közeledtek a városhoz, a házakból üzletek lettek, meg két-három szintes, fehér keret épületek, ahol
turisták álldogáltak a véd tet alatt, menedéket keresve a nap el l. A sof r élesen bekanyarodott és
hirtelen a modern banképületekkel zsúfolt belváros közepén voltak.
Avery magára vállalta az idegenvezet szerepét. – A világ legkülönböz bb pontjairól származó
bankok vannak itt. Németországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából, Kanadából, Spanyolországból,
Japánból, Dániából. Még Szaúd-Arábiából és Izraelb l is. A legutóbbi adatok szerint több mint
háromszáz bank van itt. Igazi "adómenedék" lett ebb l a helyb l. Az itteni bankemberek rendkívül
diszkrétek. Mellettük a svájciak pletykafészeknek t nnek.
A taxi lelassított a nagy forgalomban, és a légfuvallat megsz nt. – Sok kanadai bankot látok.
– Ez az épület itt a Royal Bank of Montreal. Holnap tízkor itt leszünk. Legtöbb üzletünket kanadai
bankokkal bonyolítjuk.
– Van ennek valami különleges oka?
– Biztonságosak és nagyon diszkrétek.
A zsúfolt utca egy másikba torkollt egy kanyar után. A keresztez désen túl a Karib-tenger csillogó
kékje t nt fel. Egy hajó horgonyzott a kiköt ben.
– Ez a Hogsty-öböl – mondta Avery. – Ez az a hely, ahol háromszáz évvel ezel tt a kalózok hajói
lehorgonyoztak. Maga Fekete Szakáll randalírozott és fosztogatott ezen a szigeten. Zsákmányának egy
részét néhány évvel ezel tt megtalálták egy barlangban, innen keletre, Bowden Town közelében.
Mitch bólintott, mintha hinne a mesében. A sof r mosolygott a visszapillantó tükörben.
Avery letörölte az izzadságot a homlokáról. – Ez a hely mindig vonzotta a kalózokat. Régen Fekete
Szakállt, manapság pedig korunk részvénytársaság-kalózait, akik itt rejtik el a pénzüket. Jól mondom?
– Jól, uram – felelte a sof r.
– Ez itt a Seven Mile Beach – jegyezte meg Avery. – Az egyik leggyönyör bb és leghíresebb hely a
világon. Jól mondom?
– Jól, uram.
– A homok fehér, mint a porcukor. Meleg, tiszta víz. Meleg, gyönyör n k. Jól mondom?
– Jól, uram.
– Lesz ma este sütés a szabadban a Palmsnál?
– Igen, uram. Hatkor.
– Ez ott van a lakásunk mellett. A Palms népszer szálló, ott rendezik a tengerpart legjobb
programjait.
Mitch elmosolyodott és a mellettük elsuhanó szállodákat figyelte. Eszébe jutott az els beszélgetés,
amikor Oliver Lambert arról prédikált, hogy a cég mennyire rossz néven veszi a válást és a
szoknyavadászatot. És az ivászatot. Lehet, hogy Avery kihagyta azokat a sell ket. De az is lehet, hogy
nem.
A cég lakóépülete Seven Mile Beach közepén állt, közvetlenül a Palms mellett. Mitch, várakozásának
megfelel en tágas, fény z én berendezett otthonokat talált benne. Avery azt mondta, hogy legalább
másfél millió dollárért el lehetne adni ket, de nem eladók. Bérelni sem lehetett ket. Ezek a lakások a
Bendini, Lambert és Locke cég kimerült ügyvédeinek szolgáltak szentélyként. És néhány kiváltságos
ügyfélnek.
A második emeleti hálószoba erkélyér l Mitch a csillogó tengeren céltalanul lebeg kis csónakokat
figyelte. A nap kezdett lenyugodni, sugarait a kicsiny hullámok milliónyi irányba verték vissza. A hajó
lassan távolodott a szigett l. Többtucatnyi ember sétált a tengerparton, rugdosták a homokot, fröcsköltek,
a rákokat vették üldöz be és rumpuncsot meg jamaicai Red Stripe sört iszogattak. A Palmsból, ahol a
hatalmas, nyitott, szalmatet s bár mágnesként vonzotta a sétálókat, a karib zene ritmikus lüktetése
sz r dött fel. A közeli kunyhóból vitorlázófelszerelést, csónakot és röplabdát béreltek a turisták.
Avery rikító, narancssárga virágokkal díszített sortban sétált ki az erkélyre. Teste szikár és izmos volt,
egy csepp súlyfelesleg nélkül. Érdekeltsége volt egy memphisi izomfejleszt klubban, és mindennap
tréningezett.
– Hogy tetszik a szerelésem? – kérdezte Avery.
– Nagyon szép. Pont rád illik.
– Van még egy sortom, ha akarod.
– Kösz, nem. Maradok a nyugat-kentuckyi tornanadrágomnál. Avery kortyolt egyet az italából és
eltelt az elébe táruló képpel. – Már rengetegszer voltam itt, de még mindig izgatott leszek. Arra
gondoltam, hogy nyugdíj után majd itt telepszem le.
– Majd sétálhatsz a parton és üldözheted a rákokat.
– És dominózom és Red Stripe sört iszogatok. Ittál már valaha Red Stripe-ot?
– Nem emlékszem rá.
– Akkor menjünk és igyunk egyet.
 A nyitott bárt Rumheadsnek hívták. Szomjas turistákkal volt tömve és néhány helybelivel, akik egy
faasztalt ültek körül és dominóztak. Avery átverekedte magát a tömegen, majd két üveggel tért vissza. A
dominózók mellett találtak maguknak helyet.
– Ezt fogom csinálni, ha majd nyugdíjas leszek. Lejövök ide és dominózgatok, hogy meglegyen a
betev falatom. És Red Stripe-ot iszogatok.
– Jó sör.
– És ha ráunok a dominóra, majd célba dobálok. – A sarok felé intett a fejével, ahol néhány részeg
angol kis dárdákat dobált egy céltáblára és közben egymással veszekedett. – És ha megunom a célba
dobálást, nos, ki tudja, mit csinálok majd akkor. Bocsáss meg. – Avery megindult egy asztal felé a bels
udvarban, ahol éppen két, egészen kicsi bikinit visel lány foglalt helyet. Bemutatkozott, a lányok
megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Mitch rendelt egy újabb Red Stripe-ot és lement a tengerpartra. A
távolban látta Georgetown banképületeit. Megindult feléjük.

Az ételt a medence körül elhelyezett forgóasztalokra tették. Roston sült sügér, nyárson sült cápahús,
makréla, sült rák, tekn sbéka és osztriga, homár és aligátortekn s. Minden a tengerb l származott és
minden friss volt. A vendégek összegy ltek az asztalok körül és kiszolgálták magukat, miközben a
pincérek többliternyi rumpunccsal rohangáltak le-föl. A Rumheadsre és a tengerre néz udvarban
felállított kis asztaloknál fogyasztották el a vacsorát. Rázendített egy reggie-zenekar. A nap elmerült egy
felh ben, aztán elt nt a horizontról.
Mitch követte Averyt a forgóasztalok mentén egy olyan asztalhoz, ahol – ahogy számított is rá – két
n várt rájuk. Testvérek voltak, mindketten közel a harminchoz, mindketten elváltak, mindketten félig
részegek. A Carrie nevezet Averybe habarodott bele, a másik, Júlia pedig Mitchre vetett szemet, aki
azon t n dött magában, Avery mit mondhatott nekik?
– Látom, n s vagy – suttogta Júlia és közelebb húzódott Mitchhez.
– Igen, boldog házasságban élek.
A n elmosolyodott, mintha elfogadná a kihívást. Avery és Carrie egymásra hunyorított. Mitch
felkapott egy pohár puncsot és lehajtotta.
Csak turkált az ételben és kizárólag Abbyre tudott gondolni. Ezt bizony nehéz lenne megmagyarázni,
ha szükség volna magyarázatra. Két vonzó, alig felöltözött n vel vacsorázni. Lehetetlen lenne
megmagyarázni. A beszélgetés kezdett kínossá válni, Mitch egyáltalán nem folyt bele. Az egyik pincér
letett egy kancsót az asztalra. Avery egyre kellemetlenebbül viselkedett. Közölte a n kkel, hogy Mitch
valamikor a New York Giants csapatában játszott és kétszer is nyert bajnokságot. Évi egymillió dolcsit
keresett, míg térdsérülése derékba nem törte a pályafutását. Mitch a fejét csóválta és ivott még egy kicsit.
Júlia ostobán locsogott és még közelebb ült Mitchhez.
A zenekar hangosabban kezdett játszani, eljött a tánc ideje. A vendégek fele megindult a medence és a
tengerpart között, két fa alatt elterül táncparkett felé. – Táncoljunk! – kiáltotta Avery és megragadta a
n jét. Átfutottak az asztalok között és hamarosan elt ntek a rángatózó és vonagló turisták tömegében.
Mitch érezte, hogy a lány megint közelebb húzódik, aztán a lábára teszi a kezét. – Nem akarsz
táncolni? – kérdezte Júlia.
– Nem.
– Jó. Én sem. Mit szeretnél csinálni? – Mitch bicepszéhez dörgölte a keblét és magára öltötte
legszebbik csábító mosolyát, alig néhány centire a férfi arcától.
– Nem terveztem semmit. – Mitch eltolta a lány kezét.
– Ó, ugyan már! Érezzük jól magunkat. A feleséged sohasem fogja megtudni.
– Nézd, te nagyon bájos vagy, de csak vesztegeted velem az id det. Még korán van. Rengeteg az id d,
hogy felszedjél egy igazi bikát.
– Jókép vagy.
A lány keze visszatért és Mitch mélyet sóhajtott. – Miért nem kopsz le?
– Tessék? – A kéz elt nt.
– Azt mondtam: kopj le!
A lány visszah költ. – Mi bajod van?
– Undorodom a fert z betegségekt l. Kopj le!
 – Miért nem kopsz le te?
– Nagyszer ötlet. Azt hiszem, most lekopok. A vacsora nagyon kellemes volt.
Mitch felkapott egy pohár rumpuncsot és a táncosok között átverg dött a bárhoz. Rendelt egy Red
Stripe-ot és leült a bels udvar egyik sötét sarkában. Az el tte elterül tengerpart elhagyatott volt. A
tucatnyi csónak fényei lassan mozogtak a vizén. Szép, gondolta magában, de Abbyvel még szebb lenne.
Jöv nyáron talán majd itt töltik a szabadságukat. Szükségük volt arra, hogy együtt legyenek, távol az
otthonuktól és az irodától. Eltávolodtak egymástól, valamiféle távolság teremt dött kettejük között,
amelyet Mitch képtelen volt pontosan meghatározni. Távolság, amelyr l nem tudtak beszélni egymással,
bár mindketten éreztek. Távolság, amelyt l Mitch megrettent.
– Mit néz? – A hang meghökkentette Mitchet. A lány odasétált az asztalhoz, és leült mellé. Helybeli
volt, b re sötét, szeme kék vagy mogyoróbarna, nem lehetett megállapítani a sötétben, de mindenképpen
gyönyör , meleg és élettel teli. Sötét, göndör, hátrafésült haja majdnem a derekáig ért. A lány fehér,
fekete, újlatin egzotikus keveréke volt. És valószín leg másnak is. Fehér szín , egészen kicsi
fürd ruhafels t viselt, amely alig takarta el hatalmas kebleit, és hosszú, csillogó szín , derékig felvágott
szoknyát, amelyen a vágás szinte mindent feltárt, amikor a lány leült és keresztbe tette a lábát. Cip nem
volt rajta.
– Magam sem tudom – felelte Mitch. A lány fiatal volt, mosolya, amely megmutatta tökéletes fogait,
gyermeki. – Honnan jött? – kérdezte.
– Amerikából.
A lány elmosolyodott és kuncogott. – Hát persze. Hol él Amerikában? – Halkan, szelíden, pontosan és
magabiztosan beszélte a karibi szigetvilág angolját.
– Memphisben.
– Sokan járnak ide Memphisb l. Sok búvár.
– Maga itt él?
– Igen, születésem óta. Anyám helybeli, apám pedig Angliából származik. De már nincs itt,
visszament oda, ahonnan jött.
– Nem iszik valamit?
– De. Rumot kérek szódával.
Mitch a bárpultnál állt és az italokra várt. Tompa, idegesít valami lüktetett a gyomrában. Elt nhetne
a sötétben meg a tömegben és visszajuthatna a lakás biztonságába. Magára zárhatná az ajtót, és
olvasgathatna egy könyvet a nemzetközi adómenedékekr l. Meglehet sen unalmas foglalatoskodás.
Ráadásul most már Avery is ott van a csodálatos kis pipijével. Ez a lány nem jelent veszélyt, a rum és a
Red Stripe biztosította err l Mitchet. Megisznak egy-két pohárral, aztán elbúcsúznak egymástól.
Mitch visszatért az asztalhoz az italokkal és leült a lánnyal szemben, amilyen messze csak lehetett.
Egyedül voltak a bels udvarban.
– Maga is búvár? – érdekl dött a lány.
– Nem. Ha hiszi, ha nem, üzleti úton vagyok itt. Ügyvéd vagyok, és holnap néhány bankárral lesz
megbeszélésem.
– Mennyi ideig marad?
– Néhány napig. – Udvarias volt, de sz kszavú. Minél kevesebbet beszél, annál kisebb veszély
leselkedik rá. A lány újra keresztbe tette a lábát és ártatlan mosoly jelent meg az arcán. Mitch semmi er t
sem érzett magában.
– Hány éves? – kérdezte.
– Húsz, és Eilene-nak hívnak. Elég öreg vagyok már.
– A nevem Mitch. – Gyomra összerándult; úgy érezte, könnyelm en viselkedik. Gyorsan kortyolt
egyet a sörb l. Az órájára pillantott.
A lány még mindig ugyanazzal a csábító mosollyal figyelte. – Maga nagyon jókép .
A helyzet egyre veszélyesebb. Maradj h vös, utasította magát. Maradj h vös.
– Köszönöm.
– Sportoló?
– Mondjuk. Miért kérdezi?
– Úgy néz ki, mint egy sportoló. Nagyon izmos és er s. – Attól, ahogy az er s szót hangsúlyozta,
Mitchnek ismét összeszorult a gyomra. A lány testét csodálta és valamiféle olyan bókot próbált meg
kiagyalni, amely nem kétértelm ,
– Hol dolgozik? – kérdezte a lánytól, kevésbé érzékeny területre terelve a beszélgetést.
– Eladó vagyok egy ékszerüzletben a városban.
– Hol lakik?
– Georgetownban. Maga hol szállt meg?
– A szomszédban egy lakásban. – Mitch a cég lakásának irányába biccentett a fejével, és a lány balra
nézett. Látni akarta a lakást. Mitch ebben biztos volt. A lány ivott egy kortyot.
– Miért nincs a buliban? – kérdezte.
– Nem nagyon kedvelem a bulikat.
– A tengerpartot kedveli?
– Az gyönyör .
– Holdfényben még szebb. – Megint a mosoly. Mitch erre nem tudott válaszolni.
– Van egy jobb bár nagyjából két kilométernyire a tengerpart mentén – folytatta a lány. – Sétáljunk
egyet.
– Nem is tudom, vissza kéne mennem. Még van egy kis munkám ma este.
A lány elnevette magát és felállt. – Itt senki sem megy haza ilyen korán. Na jöjjön. Tartozom magának
egy itallal.
– Nem, inkább nem.
A lány megragadta Mitch kezét, pedig követte t az udvaron keresztül a tengerpart felé. Csöndben
sétáltak, amíg a Palms már látóhatáron kívül volt és a zene egyre halkabb lett. Fejük felett ragyogott a
hold, a part elhagyatott volt. A lány kikapcsolt valamit és levette a szoknyáját: már csak egy zsineg
maradt rajta a derekán és egy másik pedig a lába között. Összetekerte a szoknyát és Mitch nyakába tette.
Megfogta a kezét.
Valami azt mondta, hogy menekülj. Hajítsd a sörösdobozt a tengerbe. Hajítsd a szoknyát a homokba.
És fuss, mint az rült. Fuss a lakásba. Zárd magadra az ajtót. Csukd be az ablakokat. Menekülj.
Menekülj. Menekülj.
És valami azt mondta, engedd el magad. Ártalmatlan mulatság ez. Igyál még néhány pohárral. Ha
történik valami, hát élvezd. Senki sem fogja megtudni. Memphis több ezer kilométerre van innen. Avery
nem tudja meg. És különben is, kit érdekel Avery? aztán mit mondhatna? Mindenki ezt csinálja.
Egyszer már megtörtént ilyen, még a f iskolán, miel tt megházasodtak volna, de már az eljegyzés után
voltak. A túl nagy mennyiség sörre fogta a dolgot, és maradandó sebek nélkül megúszta. Az id
mindent elsimított. Abby sohasem tudná meg.
Menekülj. Menekülj. Menekülj.
Több száz métert gyalogoltak, a tengerpart mind sötétebb lett. Egy felh pontosan eltakarta a holdat.
A Rumheads óta egy lélekkel sem találkoztak. A lány a víz mellett álló két m anyag nyugágy felé húzta.
– Pihenjünk – javasolta. Mitch végzett a sörrel.
– Nem beszélsz valami sokat – jegyezte meg a lány.
– Mit szeretnél, mit mondjak? \
– Szerinted gyönyör vagyok?
– Igen, gyönyör vagy. És a tested is gyönyör . A lány a nyugágy szélére ült és lábával a vízben
tapicskolt. – Ússzunk egyet.
– Hát… nem igazán vagyok abban a hangulatban.
– Gyere már, Mitch. Én imádom a vizet.
– Csak menjél. Majd nézlek.
A lány letérdelt elé a homokban, és a szemébe nézett, arca alig néhány centire volt t le. Lassú
mozdulattal hátranyúlt és kikapcsolta a fürd ruháját, amely – szintén nagyon lassan – leesett a földre.
Óriási keble Mitch alsókarjához ért. A lány a kezébe adta a fürd ruhafels t – Fogd meg, légy szíves. –
Puha volt és fehér, és kevesebbet nyomott, mint egy gramm töredéke. Mitch megdermedt, légzése, ami
pillanatokkal ezel tt nehézzé és szaggatottá vált, mostanra teljesen elállt.
A lány lassan besétált a vízbe. A fehér zsineg hátulról semmit sem takart. Hosszú, sötét, gyönyör
haja a derekáig ért. Térdmagasságig gyalogolt be a vízbe, aztán a part felé fordult.
 – Gyere, Mitch. Csodálatos a víz. Leny göz mosolyt villantott fel, amelyet Mitch is láthatott. Mitch a
fürd ruhafels t gy rögette és tudta: ez az utolsó lehet sége a menekülésre. De szédült és gyengének
érezte magát. A futáshoz több er re lenne szükség, mint amennyit most össze bírna gy jteni. Csak ülni
szeretett volna ott, és a lány talán majd elmegy. Talán vízbe fullad. Talán váratlanul dagály lesz és
kisodorja t a tengerre.
– Gyere, Mitch.
Mitch levette az ingét és begyalogolt a vízbe. A lány mosolyogva figyelte, és amikor odaért hozzá,
megfogta a kezét és még mélyebbre vezette. Mitch nyaka körül összekulcsolta a kezét és megcsókolták
egymást. Mitch megtalálta a zsinegeket. Újra csókolóztak.
A lány váratlanul abbahagyta és szó nélkül megindult a part felé. Mitch figyelte, mit csinál. A lány
leült a homokban a két szék között, és levette magáról, ami még rajta volt Mitch lebukott a víz alá és
végtelennek t n ideig visszatartotta a lélegzetét. Amikor feljött, a lány hanyatt feküdt, a homokban
megtámasztott könyökén. Mitch körülnézett a parton és – természetesen – senkit sem látott. Pontosan
ebben a pillanatban a hold elt nt egy másik felh mögött. Egyetlen csónak, tutaj, dingi, úszó vagy
vitorlázó sem mozgott a vízen ahogy bármi, illetve bárki más sem.
– Képtelen vagyok rá – mormogta Mitch összeszorított foggal.
– Mit mondasz, Mitch?
– Képtelen vagyok rá! – üvöltötte Mitch.
– De én kívánlak.
– Képtelen vagyok rá.
– Gyere már, Mitch. Senki sem tudja meg. Senki sem tudja meg. Senki sem tudja meg. Mitch lassan
megindult a lány felé. Senki sem tudja meg.

Halotti csend uralkodott a taxi hátsó részében, amint az ügy védek Georgetown felé tartottak. Késésben
voltak. Elaludtak és nem is reggeliztek. Egyikük sem érezte magát valami jól. Avery különösen
elgyötörtnek látszott. Szeme véraláfutásos volt, arca pedig sápadt. Nem is borotválkozott.
A csúcsforgalomban a sof r lefékezett a Royal Bank of Montreal épülete el tt. A h ség és a pára már
fullasztó volt
Randolph Osgoodnak hívták a bankárt, akihez jöttek. Brit típusú férfi volt, hatalmas fényl
homlokkal, hegyes orral. Tengerészkék, duplasoros öltönyt viselt és szarukeretes szemüveget. Averyt
régi barátként üdvözölte, majd bemutatkozott Mitchnek. Egy második emeleti irodába vezette a két férfit,
ahonnan kit n kilátás nyílt a Hogsty-öbölre. Két titkárn várakozott rájuk.
– Pontosan mire van szükséged, Avery? – kérdezte Osgood orrhangon.
– Kezdjük egy kis kávéval. A következ folyószámlák kivonatára van szükségem: Sonny Capps, Al
Coscia, Dolph Hemmba, Ratzlaff-üzlettársak és a Greene Group.
– Rendben. És mennyire menjünk vissza?
– Hat hónappal. Minden számlán.
Osgood ujjával csettintett az egyik titkárn nek, aki nyomban távozott, majd kávéval és süteménnyel
tért vissza. A másik titkárn jegyzetelt.
– Természetesen minden ügyfél esetében jóváhagyásra és meghatalmazásra van szükségünk – közölte
Osgood.
– Megvannak – felelte Avery, miközben kipakolta az aktatáskáját.
– Igen, de már lejártak. Nekünk olyan kell, ami érvényes. Minden számla esetében.
– Rendben. – Avery egy dossziét csúsztatott az asztalra. – Íme, itt vannak. Mindegyik érvényes. – A
férfi Mitchre hunyorított.
Az egyik titkárn átvette a dossziét, és a benne lév papírokat szétterítette az asztalon. Ezután mindkét
n átnézte az összes papírt, majd Osgood is megvizsgálta ket. Az ügyvédek kávét kortyolgatva
várakoztak.
Osgood elmosolyodott és így szólt: – Úgy t nik, minden rendben van. El kerítjük, amit kértél. Mire
van még szükséged?
– Létre kell hoznom három betéti társaságot Kett t Sonny Cappsnek és egyet a Greene Groupnak. A
szokásos módszert követjük. A bank mint meghatalmazott vesz részt az ügyben stb.
 – El kerítem a szükséges papírokat – mondta Osgood és a titkárn re nézett. – Más?
– Egyel re ennyi.
– Nagyszer . Harminc percen belül itt lesz minden. Velem tartotok ebédre?
– Sajnálom, Randolph, de vissza kell, hogy utasítsalak. Mitchcsel már korábban elígérkeztünk
máshova. Talán majd holnap.
Mitchnek fogalma sem volt arról, hova ígérkeztek már el korábban, de neki biztos nem volt köze
hozzá.
– Talán – hangzott Osgood válasza. – A titkárn kkel együtt távozott a szobából.
Avery becsukta az ajtót és levette a zakóját. Kávét iszogatva odasétált az ablakhoz. – Nézd, Mitch,
sajnálom, ami tegnap este történt. Nagyon sajnálom. Lerészegedtem és nem gondolkoztam. Hülyeség
volt, hogy rád er ltettem azt a n t.
– Vettem a bocsánatkérést. De többet ne forduljon el .
– Nem fog. Megígérem.
– Jó volt a lány?
– Azt hiszem, igen. Nem emlékszem valami sokra. Mit csináltál a testvérével?
– Azt mondta, hogy kopjak le. Lementem a partra és sétáltam egyet.
Avery beleharapott a süteménybe és megtörölte a száját. – Tudod, hogy külön élek a feleségemt l.
Nagyjából egy éven belül el is válunk. Nagyon el vigyázatos vagyok, mert a válásból csúnya dolog lehet.
Van egy íratlan szabály a cégnél: amit Memphist l távol teszünk, távol is marad Memphist l. Ugye
érted?
– Ugyan már, Avery. Te is tudod, hogy nem fogom elmondani.
– Tudom, tudom.
Mitch örült, hogy az íratlan szabályt hallja emlegetni, bár azzal a biztos tudattal ébredt, hogy tökéletes
b ntényt követett el. A lányra gondolt az ágyban, a zuhany alatt, a taxiban, és most nem egykönnyen
tudott odafigyelni bármire is. Azon kapta magát, hogy az ékszerüzleteket figyeli, amint Georgetownba
értek.
– Van egy kérdésem – mondta Mitch. Avery bólintott és folytatta az evést.
– Amikor néhány hónappal ezel tt Oliver Lambert, McKnight meg a többiek felvettek a céghez, külön
és ismételten hangsúlyozták, hogy a cég rossz néven veszi a válást, n zést, italozást, kábítószert meg
mindent, kivéve a kemény munkát és a pénzt. Ezért fogadtam el az ajánlatot. A kemény munkát és a
pénzt már láttam, de most más dolgokat is látok. Te hol csúsztál el? Vagy az összes fickó ezt csinálja?
– Nem tetszik nekem a kérdésed.
– Tudtam, hogy nem fog tetszeni. De azért szeretnék választ kapni. Választ érdemlek. Úgy érzem,
hogy félrevezettek.
– Na, és most majd mit csinálsz? Kilépsz a cégt l, mert leittam magamat és ágyba bújtam egy
kurvával?
– Nem gondoltam a kilépésre.
– Helyes. Ne is gondolj.
– De jogom van választ kapni.
– Rendben. Ezt én is méltányosnak tartom. Én vagyok a legnagyobb gazember a cégnél, és nagyon
nekem fognak esni, amikor majd megemlítem nekik a válást. Hajkurászom néha a n ket, de ezt senki sem
tudja. Vagy legalábbis senki sem tud elkapni. Biztos vagyok benne, hogy más üzlettársak is csinálják, de
nem lehet rájuk bizonyítani. Na persze nem mindegyik, de azért van néhány. A legtöbbjük nagyon stabil
házasságban él, és a haláláig h séges a feleségéhez. Mindig is én voltam a rossz fiú, de elnézték nekem,
mert tehetséges vagyok. Tudják, hogy iszom az ebédhez és néha még az irodában is: tudják, hogy ezen
kívül több szent szabályt is megszegek, de mégis kineveztek üzlettársnak, mert szükségük van rám. És
most, hogy üzlettárs vagyok, nem sokat csinálhatnak velem. De azért nem vagyok olyan rossz fiú, Mitch.
– Nem mondtam, hogy az vagy.
– Nem vagyok tökéletes. De hidd el, van egy-két ember a cégnél, aki az. Gépek, robotok. A Bendini,
Lambert és Locke cégért élnek, esznek és alszanak. Én viszont szeretek szórakozni egy kicsit.
– Tehát te vagy a kivétel…
– Igen, inkább a kivétel, mint a szabály. És ezért nem kérek elnézést.
 – Nem azt mondtam, hogy kérj elnézést. Csak azt, hogy világosíts fel.
– Most már elég világos?
– Igen. Mindig is csodáltam az szinteségedet.
– Én pedig csodálom az önfegyelmedet. Er s az az ember, aki olyan kísértések ellenére is h séges
marad a feleségéhez, amelyekben neked volt részed tegnap este. Én nem vagyok ilyen er s. De nem is
akarok az lenni.
Kísértés. Mitchben felmerült, hogy megnézi a belvárosi ékszerüzleteket az ebédid ben.
– Nézd, Avery, nem vagyok én sem szent, és most nem mondhatom, hogy egy világ omlott össze
bennem a hallottaktól. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások fölött? Inkább fölöttem szoktak ítélkezni.
Csak egyszer en nem értettem a szabályokat, pusztán err l van szó.
– A szabályok sohasem változnak. Betonba vannak öntve. Gránitba vannak karcolva. K be vannak
vésve. Ha túl sok szabályt megsértesz, az utcán találod magad. Vagy pedig sérts meg annyit, amennyit
akarsz, de ne kapjanak el.
– Világos.
Osgood és néhány titkárn lépett be az irodába, kezükben gyorsnyomtatóval készített anyagokkal és
egy halom irattal. Szépen, bet rendben elhelyezték ket az asztalon.
– Nagyjából egy napig el lesztek foglalva ezzel – mondta Osgood arcán er ltetett mosollyal. Ujjával
csettintett és a titkárn k elt ntek. – Az irodámban leszek, ha szükségetek van valamire.
– Rendben, köszönöm – felelte Avery, miközben beletúrt az els irathalomba. Mitch levette a zakóját
és meglazította a nyakkend jét.
– Pontosan mit is csinálunk itt? – kérdezte.
– Két dolgot. El ször is átnézzük a bejegyzéseket az összes számlán. F leg a kamat érdekel
bennünket, mekkora a kamatláb és mennyit kaptak stb. Nagyjából átvizsgáljuk az összes számlát, hogy
megbizonyosodjunk arról: a kamat a megfelel helyre megy. Dolph Hemmba például kilenc különböz
bankba küldi a kamatokat a Bahamákra. Ostoba dolog, de ett l boldog. És ugyanakkor mindenki
számára követhetetlen, kivéve engem. Ebben a bankban körülbelül tizenkétmilliója van, tehát érdemes
odafigyelni, maga is meg tudná csinálni, de jobban érzi magát, ha én intézem. Óránként kétszázötvenért
nincs is ellene kifogásom. Ellen rizzük, hogy ez a bank mennyi kamatot fizet minden egyes számlára. A
kamatláb különböz tényez kt l függ en változik, a bank kénye-kedve szerint módosíthatja. Azzal, hogy
ellen rizzük, gondoskodunk arról, hogy tisztességesen viselkedjenek.
– Azt hittem, hogy tisztességesek.
– Tényleg azok, de ne felejtsd el, hogy bankárok. Itt közel harminc bankszámla van el tted, és amikor
majd elmegyünk, pontosan ismerni fogjuk az összes egyenleget, a kamat mennyiségét, és azt, hogy a
kamat hova kerül. Ezenkívül pedig be kell jegyeztetnünk három céget a helyi törvények szerint. Ez
meglehet sen egyszer jogi eljárás, Memphisben is elvégezhetnénk. De az ügyfeleinknek azt kell
hinniük, kénytelenek vagyunk idejönni, hogy elintézzük. Ne feledkezz meg arról, hogy olyan emberekkel
foglalkozunk, akik milliókat fektetnek be. Néhány ezer dollár ügyvédi díj nem zavarja ket.
Mitch belelapozott a Hemmba-iratok közül egy dossziéba. – Ki ez a Hemmba? Még nem hallottam
róla.
– Sok olyan ügyfelem van, akir l még nem hallottál. Hemmba farmer Arkansasban, az állam egyik
legnagyobb földbirtokosa.
– Tizenkétmillió dollár?
– Csak ebben a bankban.
– Ez elég sok gyapot meg szójabab.
– Mondjuk úgy, hogy vannak más vállalkozásai is.
– Éspedig?
– Ezt nem mondhatom el.
– Törvényes vagy sem?
– Fogalmazzunk úgy, hogy húszmillió dollár pluszkamatokat rejteget az adóhivatal el l különböz
bankokban a Karib-térségben.
– Segítünk neki?
Avery szétterítette az iratokat az asztal egyik végén és elkezdte átnézni ket. Mitch figyelte, mit csinál
és válaszra várt. A csend egyre súlyosabb lett és egyértelm vé vált, hogy feleslegesen várakozik.
Er szakoskodhatna, de már eleget kérdezett egy napra. Felt rte az ingujját és hozzálátott a munkához.
Mitch délben megtudta, hogy Avery hová ígérkezett el korábban. A n je a lakásban várt rá egy kis
találkára. Avery azt javasolta Mitchnek, hogy néhány órára váljanak el egymástól, és említett neki egy
kávéházat a belvárosban, amit ki kellene próbálnia.
A kávéház helyett Mitch a banktól négysaroknyira lév Georgetown Könyvtárba ment. A második
emeleten elirányították a folyóirat-olvasóba, ahol rábukkant egy, a Daily Caymanian régebbi számaival
teli polcra. Hat hónappal lapozott vissza az újságok között és végül a június 27-i számot húzta el , majd
szétterítette egy kicsi, ablak melletti és utcára néz asztalon. Kipillantott az ablakon, de aztán jobban
odafigyelt. Észrevett egy férfit, akit alig néhány másodperccel korábban látott a bank el tt, az utcán. Egy
viharvert, sárga Chevette kormánya mögött ült, amely a könyvtárral szembeni sz k utcában parkolt. A
férfi zömök, sötét hajú, külföldinek t n ember volt, rikító zöld és narancssárga szín ingben, orrán
vacak napszemüveggel, amit csak turisták viselnek.
Ugyanez a Chevette, ugyanezzel a sof rrel a bank melletti ajándékbolt el tt parkolt, és most,
pillanatokkal kés bb, már négy sarokkal arrébb állt. Egy helybeli biciklista lefékezett mellette. Az
autóban ül férfi a könyvtárra mutatott. A helybeli otthagyta a biciklijét és gyorsan átvágott az úton.
Mitch összehajtotta az újságot és a kabarjába gy rte. Elsétált a polcok mellett, talált egy National
Geographicot, és leült egy asztalnál. A folyóiratot nézegette és nagyon figyelt, amikor a helybeli férfi
felért az emeletre. Az észrevette t, elsétált mögötte, majd úgy t nt, egy pillanatra megáll, hogy
megnézze, Mitch mit olvas, aztán elt nt a lépcs n. Mitch várt egy pillanatig, majd visszatért az ablakhoz.
A helybeli cigarettára gyújtott, a Chevette-ben ül férfival beszélgetett, majd elbiciklizett.
Mitch kiterítette az újságot az asztalon és átolvasta az els oldalon található cikket a két amerikai
ügyvédr l és a búvároktatóról, akik egy rejtélyes balesetben vesztették életüket az el z napon. Agyában
elraktározott egy-két információt, és visszavitte az újságot.
A Chevette még mindig várakozott. Mitch elsétált el tte, átvágott az utcán és megindult a bank
irányába. Az üzleti negyed a banképületek és a Hogsty-öböl közötti kis területre beszorítva helyezkedett
el. A sz k utcák gyalogoló, robogón és bérelt kis autókon közleked turistákkal voltak tömve.
Mitch levette a zakóját és bement egy trikóüzletbe, amelynek a tetején kocsma volt. Felmászott a
lépcs n, rendelt egy kólát, és helyet foglalt az erkélyen.
A helybeli biciklista perceken belül megjelent a bárban. Red Stripe-ot iszogatott és egy kézzel írott
étlap mögül figyelte Mitchet.
Mitch, kóláját kortyolgatva, az utcai sürgés-forgást bámulta. A Chevette-et nem látta, de tudta, hogy a
közelben van. Észrevette, hogy egy férfi t bámulja az utcáról, majd elt nik. Aztán kés bb egy n . Talán
paranoiás? Ekkor a Chevette a bártól kétutcányira befordult a sarkon és lassan elhajtott a bár mellett.
Mitch bement egy üzletbe és vett egy napszemüveget. Sétált egy háztömbnyit, azután berohant egy
sikátorba. A sötét, árnyékos részen elszaladt a következ utcáig és bement egy ajándékboltba, ahonnan a
hátsó ajtón kisurrant egy másik sikátorba. Meglátott egy nagy, turistáknak való ruhaüzletet, és bement az
oldalsó bejáraton. Egy darabig az utcát figyelte, de nem látott semmit. A fogasokon a legkülönböz bb
szín sortok és ingek sorakoztak; olyan ruhák, amelyeket a helybeliek nem vennének meg, de az
amerikaiak odavoltak értük. Mitch a konzervatív stílusnál maradt: fehér sortot és piros kötött trikót
választott magának. Talált egy pár szalmaszandált, ami jól illett egy kalaphoz. Az eladón kuncogva
kísérte a próbafülkébe. Mitch újra kinézett az utcára. Semmi. A ruhák megfelel méret ek voltak, és
Mitch megkérdezte a n t, hogy öltönyét és cip jét ott hagyhatná-e néhány órára.
– Semmi akadálya, uram – felelte az eladón . Mitch készpénzben fizetett, a n nek odaadott egy tízest
és megkérte, hogy hívjon egy taxit. Az eladón megjegyezte, hogy Mitch nagyon jókép .
Mitch idegesen kémlelte az utcát, amíg megérkezett a taxi. Átrohant a járdán és beült a hátsó ülésre. –
Abanks búváriskola – mondta a sof rnek.
– Az jó messze van, uram.
Mitch odahajított egy húsz dollárost az els ülésre. – Induljon. Figyelje a visszapillantót. Ha valaki
követ, szóljon.
A sof r felvette a pénzt. – Rendben van, uram.
Mitch, új kalapját mélyen a szemébe húzva ült a kocsi hátsó részében, amíg a sof r végighajtott a
Shedden Roadon, kifelé az üzleti negyedb l a Hogsty-öböl mentén, és megindult keleti irányba, majd
elhagyta a Vörös-öblöt és Georgetownból kiérve a Bodden Townhoz vezet útra kanyarodott.
– Ki el l menekül, uram?
Mitch elmosolyodott és letekerte az ablakot. – Az adóhivatal el l. – Úgy gondolta, okosan válaszolt,
de a taxisof r láthatólag nem értette. Persze, ezen a szigeten nincs adó és nincsenek adóellen rök, jutott
Mitch eszébe. A sof r csendben vezetett tovább.
Az újság szerint a búvároktató Philip Abanks volt, Barry Abanksnek, a búváriskola tulajdonosának
fia. Tizenkilenc éves volt, amikor meghalt. A három ember akkor fulladt vízbe, amikor a hajó felrobbant.
Rendkívül rejtélyes robbanás volt. A holttesteket huszonöt méter mélyen találták meg, teljes
búvárfelszerelésben. A robbanásnak nem voltak szemtanúi, és semmiféle magyarázatot nem sikerült
találni arra, hogy miért történt, három kilométerre a parttól, a tengernek egy olyan részén, ahol nem
szoktak búvárkodni. Az újságcikk azt állította, hogy sok megválaszolatlan kérdés van.
Bodden Town Georgetowntól húszpercnyi útra lév , kicsi falu volt. A búváriskola a déli végén terült
el, a part egyik elhagyatottabb részén.
– Követett bennünket valaki? – kérdezte Mitch. A sof r megrázta a fejét.
– Jó munkát végzett. Tessék, itt van negyven dollár. – Mitch az órájára pillantott. – Mindjárt egy óra.
Itt tud lenni pontosan fél háromkor?
– Semmi akadálya, uram.
Az üt a part közelében egy fehér sziklákkal szegélyezett, többtucatnyi pálmafa árnyékában húzódó
parkolóba torkollott. Az elüls épület nagyméret , kétszintes ház volt, bádogtet vel és küls lépcs vel,
ami a második emelet közepére vezetett. A Nagy Háznak nevezték. Világoskékre volt festve, fehér
kerettel, kúszónövények és liliomok takarták el. A díszítést rózsaszín re festették, a tömör fared nyöket
pedig olivabarnára. Ebben az épületben volt az Abanks búváriskola irodája és étkez je. Jobb oldalán már
ritkábban álltak a pálmafák, egy kocsifeljáró kanyarodott fel, amely kés bb lejteni kezdett és elvezetett
egy nagy, fehér sziklákkal bontott területre. Mindkét oldalán nagyjából tíz-tizenkét szalmatet s kunyhó
állt, ahol a búvárok laktak. Faborítású gyalogjárók egész labirintusa vezetett a kunyhóktól a terület
központjához, a víz melletti bárhoz.
Mitch a bár, az ismer s reggie-zene és nevetés hangjai felé tartott. A hely hasonló volt a
Rumheadshez, de tömeg nélkül. Néhány perc elteltével a pincér, Henry, kivitt egy Red Stripe-ot
Mitchnek.
– Hol van Barry Abanks? – kérdezte Mitch.
A férfi az óceán felé biccentett és visszament a bárba. Egy kilométernyire a parttól egy csónak szelte
lassan a hullámokat és a kiköt felé tartott. Mitch megette a sajtburgert és a dominójátszmát figyelte.
A hajó a bár és az egyik nagyobb kunyhó közötti mólónál kötött ki. A kunyhó egyik ablakán kézzel
festett bet kkel ez állt: M HELY. A búvárok kiugráltak a csónakból a felszerelésükkel együtt és kivétel
nélkül mindannyian megindultak a bár felé. Egy alacsony, sovány, de izmos férfi állt a hajó mellett és
utasításokat kiabált a fedélzeti munkásoknak, akik üres oxigénpalackokat pakoltak ki a mólóra. A férfi
fehér baseballsapkát viselt, más ruha alig volt rajta. Egy rövid fehér nadrág fedte az ágyékát és a hátsó
fele nagyobb részét. Sötétbarna b réb l ítélve nem nagyon viselhetett mást az utóbbi ötven évben.
Benézett a m helybe, odakiáltott a búvároknak és a fedélzeti munkásoknak, és elindult a bár felé. Nem
tör dött a tömeggel, odament a h t höz, kivett egy Heinekent, kinyitotta és ivott bel le egy nagy kortyot.
A pincér mondott neki valamit és Mitch felé intett a fejével. Abanks kinyitott még egy Heinekent és
odasétált Mitch asztalához.
Nem mosolygott. – Engem keres? – Kérdése szinte gunyorosan hangzott.
– Maga Mr. Abanks?
– Igen. Mit akar?
– Szeretnék beszélni magával néhány percet.
A férfi hatalmasat kortyolt a sörb l és a tengert kémlelte. – Túl sok a dolgom. Negyven perc múlva
indul az egyik búvárcsónakom.
– A nevem Mitch McDeere. Ügyvéd vagyok Memphisb l. Abanks rábámult apró, barna szemével.
Mitchnek sikerült felkeltenie az érdekl dését. – És?
– És a két férfi, aki a maga fiával együtt halt meg, a barátom volt.
 Abanks leült egy székre és a könyökére támaszkodott. – Ez nem a kedvenc témám.
– Tudom. Sajnálom.
– A rend rök azt mondták, hogy senkinek se beszéljek róla.
– Minden kett nk között marad, esküszöm.
Abanks hunyorított, majd a csodaszép kék vízre meredt. Arca és karja a tengeren töltött élet nyomait
viselte: egy húsz méter mélyen töltött élet nyomait, amely azzal telt, hogy újoncokat terelgetett
korallzátonyok és hajóroncsok körül.
– Mire kíváncsi? – kérdezte halkan.
– Nem beszélhetnénk máshol?
– Dehogynem. Sétáljunk egyet. – Odakiáltott Henrynek és menet közben váltott egy-két szót az egyik
asztalnál üld búvárokkal. A parton kezdtek sétálni.
– A balesetr l szeretnék beszélni – kezdte Mitch.
– Kérdezzen, de lehet, hogy nem válaszolok.
– Mi okozta a robbanást?
– Nem tudom. Talán az egyik légs rít . Talán egy kis benzin. Nem vagyunk benne biztosak. A hajó
csúnyán megsérült és a legtöbb nyom elt nt a lángokban.
– A maga hajója volt?
– Igen. Az egyik kisebb, kilenc méter hosszú hajó. A barátai kibérelték a délel ttre.
– Hol találták meg a holttesteket?
– Huszonöt méter mélyen. A holttesteken nem volt semmi gyanús, kivéve, hogy nem találtak rajtuk
égési nyomokat vagy más sérüléseket, amelyek arra utaltak volna, hogy a robbanás közelében voltak.
Szerintem ett l nagyon gyanúsak a holttestek.
– A halottkém azt állította, hogy vízbe fúltak.
– Igen, vízbe fúltak. De a barátai teljes búvárfelszerelésben voltak, amit aztán az egyik búvároktatóm
megvizsgált. Tökéletesen m ködtek. És a két férfi jó búvár volt.
– És a fia?
– Rajta nem volt teljes felszerelés. De úgy úszott, akár a hal.
– Hol volt a robbanás?
– A terv szerint a Roger-zátony közelében lév zátonyok körül kellett volna búvárkodniuk. Ismer s a
szigeten?
– Nem.
– A Keleti-öböl környékén van. A barátai még sohasem búvárkodtak ott, és a fiam javasolta, hogy
próbálják ki. Jól ismertük a barátait. Tapasztalt búvárok voltak és komolyan vették, amit csinálnak.
Mindig külön hajót akartak maguknak és nem bánták, hogy ezt jól meg kell fizetni. És mindig azt
akarták, hogy az oktató, aki velük megy, Philip legyen. Nem tudjuk, hogy végül lemerültek-e. A hajó
égett, amikor megtalálták három kilométerre a parttól, távol azoktól a helyekt l, ahol búvárkodni
szoktunk.
– Nem lehet, hogy a hajó sodródott a vízen?
– Kizárt. Ha valami baj lett volna a motorral, Philip használta volna a rádiót. Korszer felszerelésünk
van, és az oktatóink mindig kapcsolatban vannak a m hellyel. Teljesen lehetetlen, hogy a robbanás a
Roger's Wreck Pointnál történt volna. Senki sem látta vagy hallotta, pedig mindig van valaki a
környéken. Másrészt pedig elképzelhetetlen, hogy egy meghibásodott hajó három kilométert sodródjon
ezen a vízen. És ami a legfontosabb: ne felejtse el, hogy a holttestek nem a hajón voltak. Tegyük fel,
hogy a hajó sodródott. Akkor hogyan magyarázza meg azt, hogy a holttestek huszonöt méter mélyen
voltak. Nagyjából húsz méterre találták meg ket a hajótól.
– Ki találta meg ket?
– Az én embereim. A rádión kaptuk meg a hírt és kiküldtem egy osztagot. Tudtuk, hogy a mi
hajónkról van szó, és az embereim elkezdtek lemerülni. Perceken belül megtalálták a holttesteket.
– Tudom, hogy nehéz err l beszélni.
Abanks befejezte a sörét és az üres dobozt behajította egy fa szemetesládába. – Igen, nehéz. De id vel
elmúlik a fájdalom. Miért érdekli ez magát ennyire?
– A családoknak sok kérdése van.
 – Együttérzek velük. Tavaly találkoztam a két asszonnyal. Egy hetet velünk töltöttek. Nagyon kedves
emberek.
– Lehetséges, hogy új terület felfedezésére indultak, amikor a robbanás történt?
– Igen, lehetséges. De nem valószín . A hajóink mindig jelentik, ha az egyik területr l átmennek a
másikra. Ez a megszokott módszer. Ez alól nincs kivétel. Egyszer elbocsátottam egy oktatót, mert nem
jelentkezett be a rádión, miel tt átment egy másik helyre. A fiam értette a dolgát a legjobban a szigeten.
Ebben a vízben n tt fel. Sohasem feledkezett volna meg arról, hogy jelentkezzen a rádión. Ilyen egyszer
az egész. A rend rök úgy gondolják, ez történt, de nekik is hinni kell valamit. Csak ezzel a magyarázattal
tudnak szolgálni.
– De hogyan magyarázzák a holttestek állapotát?
– Azt nem tudják megmagyarázni.
– Tényleg baleset történt?
– Szerintem nem.
A szandál mostanra már kidörzsölte a lábát. Mitch levette. Megfordult és visszaindultak a f épület
felé.
– Ha nem baleset volt, akkor micsoda?
Abanks séta közben a part mentén húzódó tengert figyelte. Most el ször elmosolyodott. – Milyen más
lehet ségek vannak?
– Memphisben az a szóbeszéd, hogy talán kábítószer van a dolog mögött.
– Meséljen err l a szóbeszédr l.
– Azt hallottuk, hogy a fia egy kábítószer-keresked hálózatban m ködött, és azon a napon azért
használta a hajót, hogy az egyik szállítóval találkozzon a tengeren. Aztán kipattant egy vita és a barátaim
is útban voltak.
Abanks ismét elmosolyodott és megrázta a fejét. – Philip biztosan nem csinált ilyet. Tudomásom
szerint sohasem kábítószerezett és abban biztos vagyok, hogy nem kereskedett vele. Nem érdekelte a
pénz. Csak a n k meg a búvárkodás.
– Teljesen kizárt?
– Igen, teljesen kizárt. Sohasem hallottam ezt a szóbeszédet és kétlem, hogy Memphisben többet
tudnának. Ez egy kis sziget, mostanra már eljutott volna hozzám valami. Ez lehetetlen.
A beszélgetés véget ért és megálltak a bár közelében. – Kérek magától egy szívességet – mondta
Abanks. – Semmit se mondjon el a családoknak abból, amir l beszéltünk. Nem tudom bizonyítani, ami
szerintem az igazság, így jobb, ha senki sem tud róla. Pláne nem a családok.
– Senkinek sem fogom elmondani. Én pedig azt kérem, hogy a beszélgetésünkr l ne szóljon egy szót
sem. Lehet, hogy valaki követett idáig, és majd kérdez sködik arról, miért voltam itt. Csak mondja azt,
hogy a búvárkodásról beszéltünk.
– Ahogy kívánja.
– Jöv tavasszal a feleségemmel itt töltjük a szabadságunkat. Biztos, hogy felkeresem magát.

14
A St. Andrew protestáns iskola a hasonló nev templom mögött helyezkedett el, egy fákkal s r n bontott
és tökéletes rendben tartott, 5500 négyszögöles területen, Memphis központi részében. Itt-ott látni
lehetett a fehér és sárga téglákat, ahol a repkény valami okból elfordult, hogy másik irányba induljon
meg. A gyalogjárókat és a kis játszóteret ápolt sövények szegélyezték szimmetrikus sorokban. Az iskola
L alakú, egyszintes épület volt, amely az si tölgyek árnyékában húzódott meg. A kiemelked en magas
színvonala miatt nagy népszer ségnek örvend intézmény Memphis legdrágább iskolája volt a négyt l
hatéves gyerekeknek. A tehet s szül k nem sokkal gyermekük születése után feliratkoztak a várakozási
listára.
Mitch leállította a BMW-t a templom és az iskola között lév parkolóban. Abby bordó Peugeot-ja
három hellyel arrébb parkolt. A lány nem számított Mitchre. A gép egy órával korábban szállt le, és
Mitch hazament, hogy magára öltsön valami ügyvédiesebb ruházatot. Meglátogatja Abbyt, majd
visszamegy az íróasztala mögé egy kis id re, óránként százötvenért.
Találkozni akart a lánnyal az iskolában anélkül, hogy el re szólt volna. Meglepetésszer rajtaütés.
Ellenlépés. Egyszer en üdvözli Abbyt. Hiányzott neki a lány. Már alig várta, hogy találkozzanak, ezért
megállt az iskolánál. A tengerparti történet utáni els érintést és els szavakat majd gyorsan intézi el.
Vajon elég lesz ránéznie Abbynek, hogy tudja? Lehet, hogy képes olvasni a szemében. Észreveszi majd a
feszültséget a hangjában? Nem, ha meg lesz lepve. Nem, ha jól esik neki a látogatás.
Mitch megszorította a kormánykereket és a lány kocsijára bámult. Micsoda rült volt! Micsoda ostoba
egy bolond! Miért nem futott el? Oda kellett volna vágni a n szoknyáját a homokba és eszel s módjára
elrohanni. De persze nem tette. Helyette azt mondta magában: egye fene, senki se fogja megtudni. Most
pedig el kellene bagatellizálnia a dolgot, hiszen, a francba is, mindenki ezt csinálja.
A repül gépen elkészítette a tervet. El ször is vár kés estig és csak akkor közli az igazságot. Nem
fog hazudni, nem hajlandó hazugságban élni. Beismer mindent, és pontos elmondja Abbynek, mi történt.
Lehet, hogy a lány megért lesz. Miért, végül is majdnem minden férfi – a francba, minden férfi benne
lett volna a fürd zésben. Következ lépése majd Abby reakciójától függ. Ha a lány nyugodt marad némi
megértést mutat, elmondja neki, hogy mennyire sajnálja a történteket, és ez soha többé nem fog
el fordulni. Amennyiben Abby összeomlik, majd könyörögni kezd, szó szerint könyörögni fog a
megbocsátáséit, és megesküszik a Bibliára, hogy hibát követett el, és ez semmiképpen sem fog újra
el fordulni. Elmondja a lánynak, hogy mennyire szereti és imádja, s azért fog rimánkodni, hogy adjon
neki még egy lehet séget. Ha Abby csomagolni kezd, akkor valószín leg rá fog ébredni arra, hogy nem
lett volna szabad elmondani.
Tagadni. Tagadni. Tagadni. Mitch büntet jog professzora a Harvardon egy Moskowitz nev radikális
volt, aki az szerzett magának nevet, hogy terroristákat, bérgyilkosokat és gyermekmegrontókat
védelmezett. Védekezési taktikája roppant egyszer volt: Tagadni! Tagadni! Tagadni! Nem szabad
beismerni egyetlen tényt sem, amely a b nösségre utal.
Mitchnek eszébe jutott Moskowitz, amikor földet értek Miamiban, és a B terven kezdett dolgozni,
amely az iskolában tett meglepetésszer látogatásra épült és egy kés esti romantikus vacsorára a lány
kedvenc éttermében. És semmi másról nem esik majd szó, csak arról, hogy milyen kémény munka folyt a
Kajmánokon. Mitch kinyitotta a kocsiajtó közben Abby gyönyör mosolyára meg bizalmat sugárzó
arcára gondolt, és a hányinger kerülgette. Er s, tompa fájdalom hasított belé. A kés szi szélben lassan
odasétált az épület f bejáratához.
Az el csarnok üres és csöndes volt. Az iskolaigazgató irodája a folyosó jobb oldaláról nyílt. Mitch
várt egy darabig az el csarnokban, hogy valaki észrevegye, de senki sem jelent meg. Lassan megindult és
egészen addig sétált, amíg – a harmadik tanteremnél – meg nem hallotta felesége csodálatos hangját.
Abby szorzótáblák el tt állva magyarázott, amikor Mitch bedugta a fejét az ajtón és elmosolyodott. A
lány megmerevedett, aztán elnevette magát. Megmondta a diákoknak, hogy maradjanak a helyükön és
olvassák el a következ oldalt, majd kijött a teremb l. Becsukta maga mögött az ajtót.
– Mit keresel itt? – kérdezte, miközben a férfi megszorította a karját és a falhoz nyomta. Idegesen
pillantgatott ide-oda a folyosón.
– Hiányoztál – mondta Mitch szintén. Szorosan magához ölelte a lányt egy jó hosszú pillanatig. A
nyakába csókolt, magába szívta parfümjének illatát. És ekkor megjelent a lány a tengerpartról. Te rohadt
szemét, miért nem futottál el?
– Mikor jöttél meg? – kérdezte Abby, miközben haját igazgatta és a folyosó vége felé pillantott.
– Nagyjából egy órája. Csodálatosan nézel ki. Abby szemét elfutotta a könny. Azt a gyönyör , szinte
szemét. – Milyen volt az utad?
– Jó. Hiányoztál. Lehangoló, amikor nem vagy a közelemben.
Abby arcán még szélesebbre húzódott a mosoly és a lány elnézett Mitch mellett. – Te is hiányoztál.
Kézenfogva elindultak a f bejárat felé. – Ráérsz ma este? – kérdezte Mitch.
– Mi az, nem dolgozol?
– Nem, nem dolgozom. Vacsorázni megyek a feleségemmel a kedvenc éttermébe. Drága ételeket,
italokat eszünk-iszunk, kés estig szórakozunk, aztán, miután hazamentünk, meztelenre vetk zünk.
 – Tényleg hiányozhattam neked. – Abby újra megcsókolta a férfit, aztán ismét a folyosó vége felé
pillantott. – De most már menj, miel tt meglát valaki.
Gyorsan odamentek a f bejárathoz; senki sem vette ket észre.
Mitch mélyen beszívta a h vös leveg t, és sebes léptekkel odasétált a kocsihoz. Sikerült. Belenézett
azokba a szemekbe, magához szorította a lányt és megcsókolta, mint máskor. Abby semmit sem gyanít.
Jólesett neki a látogatás, s t el is érzékenyült t le.

DeVasher aggodalmas arckifejezéssel járkált fel és alá az íróasztala mögött, és idegesen szippantgatott a
szivarjából. Helyet foglalt az elny tt forgószékben, és megpróbált az egyik feljegyzésre koncentrálni,
aztán felpattant és újra járkálni kezdett. Az órájára pillantott. Telefonon odaszólt a titkárn jének. Aztán
felhívta Oliver Lambert titkárn jét. Megint járkált egy kicsit.
Végül, tizenhét perccel a megbeszélt id pont után, Ollie besétált DeVasher irodájába, miután a
biztonsági r bebocsátotta.
DeVasher az íróasztala mögött állt és Ollie-ra bámult. – Késtél!
– Sok a dolgom – felelte Ollie, miközben leült az egyik rozoga m anyag székre. – Mi olyan fontos?
DeVasher arcán nyomban ravasz, ördögi mosoly jelent meg. Teátrális mozdulattal kihúzta az íróasztal
egyik fiókját, el vett egy nagyméret , barna borítékot, és az íróasztalon keresztül büszkén Ollie ölébe
hajította. – Kevés ilyen jó munkát csináltunk.
Lambert kinyitotta a borítékot, és szájtátva bámult a hússzor huszonötös, fekete-fehér fényképekre.
Rámeredt minden egyes képre, és miközben alig néhány centire tartotta ket az orrától, minden részletet
az agyába vésett. DeVasher büszkén figyelte.
Lambert újra megnézte a képeket, és kezdte nehezebben szedni a leveg t. – Hihetetlen.
– Az bizony. Mi is így gondoltuk.
– Ki a lány? – kérdezte Ollie, még mindig a képekre meredve.
– Egy helybéli prostituált. Jól néz ki, nem? Eddig még sohasem alkalmaztuk, de biztos lehetsz benne,
hogy ezentúl majd fogjuk.
– Szeretnék találkozni vele. Minél hamarabb.
– Semmi akadálya. Tulajdonképpen sejtettem, hogy ezt fogod kérni.
– Ez hihetetlen. Hogy csinálta?
– Eleinte nehéznek t nt az ügy. Az embered azt mondta az els lánynak, hogy kopjon le. Averynek
jutott a másik, de McDeere-nek nem kellett a lány barátn je. Eljött az étteremb l, és elment abba a kis
bárba a tengerparton. Ekkor jelent meg a színen a mi lányunk. Igazi profi.
– Hol voltak az embereid?
– Mindenhol. Ezeket a képeket egy pálmafa mögül csinálták, huszonöt méter távolságból. Egész jók,
mi?
– Nagyon jók. Adj a fényképésznek prémiumot. Mennyi ideig hemperg ztek a homokban?
– Elég sokáig. Jól illettek egymáshoz.
– Szerintem a barátunk nagyon jól érezte magát.
– Szerencsénk volt. A parton teljesen egyedül voltak, és az id zítés tökéletesre sikerült.
Lambert a szeme el tt a magasba emelte az egyik fényképet. – Összeállítottál nekem egy válogatást? –
kérdezte a fénykép mögül.
– Természetesen, Ollie. Tudom, hogy mennyire élvezed az ilyesmit.
– Azt hittem, hogy McDeere ennél keményebb dió lesz.
– Nehéz fickó, de mégiscsak ember. És nem is ostoba. Nem vagyunk benne egészen biztosak, de úgy
hisszük, tudta, hogy figyeljük t az ebédid ben. Láthatólag gyanakodott, és elkezdett ténferegni az üzleti
negyedben. Aztán elt nt. Egy órát késett a találkozójáról Averyvel a bankban.
– Hova ment?
– Nem tudjuk. Csak kíváncsiságból figyeltük, nem volt komolyabb oka. Az is lehet, hogy az egyik
bárban ücsörgött a belvárosban. Csak azt tudjuk, hogy elt nt.
– Tartsátok alaposan szemmel. Aggaszt engem ez a fickó.
DeVasher meglengetett egy másik barna borítékot. – Ne aggasszon, Ollie. Most már a kezünkben van.
Gyilkolni is hajlandó lenne a kedvünkért, ha tudna ezekr l.
 – Mi van Tarrance-szal?
– Semmit sem tudunk róla. McDeere senkinek sem említette, legalábbis senki olyannak, akit
lehallgatunk. Néha nehéz Tarrance nyomára bukkanni, de szerintem most távol marad.
– Tartsátok nyitva a szemeteket.
– Az én munkám miatt ne aggódj, Ollie. Te vagy az ügyvéd, a jogász, az úriember, és megkaptad a
fényképeidet. Te irányítod a céget. Én irányítom a biztonsági szolgálatot.
– Hogy állnak a dolgok a McDeere-házban?
– Nem valami jól. A n nem nagyon örült az útnak.
– Mit csinált, amíg a férfi nem volt otthon?
– Hát, nem az a fajta, aki otthon ücsörög. Kétszer elment vacsorázni Quin feleségével valami jobb
helyre. Aztán irány a mozi. Az egyik este pedig valamelyik tanár barátjával volt. Ezenkívül vásárolt egy
kicsit. Sokszor telefonált az édesanyjának, mindig R-beszélgetéssel. Egyértelm , hogy az emberünk és a
lány szülei nem rajonganak egymásért, ezért a n azon igyekszik, hogy elsimítsa a feszültséget. A lány
jóban van az anyjával, és nagyon bántja, hogy nem élhetnek úgy, mint egy nagy, boldog család.
Karácsonyra szeretne hazamenni Kentuckyba, de attól tart, hogy a fickó nem lesz benne a dologban. Sok
a súrlódás meg az elégedetlenség. A lány mindig azt mondogatja a mamának, hogy a férfi sokat dolgozik,
a mama pedig azt mondja, azért csinálja, hogy megmutassa nekik. Nem tetszik ez nekem, Ollie. Ezek
rossz jelek.
– Csak hallgassátok tovább. Megpróbáltuk már lelassítani a fiút, de úgy dolgozik, mint egy gép.
– Aha. Sejtettem, hogy százötven dolláros órabér mellett azt akarjátok t le, hogy kapcsoljon vissza.
Miért nem dolgoztatjátok, az összes ügyvédet heti negyven órát, és akkor több id t tölthetnének a
családjukkal. Csökkenthetnétek a fizetéseteket, eladhatnátok egy-két Jaguárt, zálogba dobhatnátok az
asszonyok gyémántjait. Talán még a palotáitokat is eladhatnátok, hogy vegyetek egy kisebb házat.
– Fogd be a szád, DeVasher.
Oliver Lambert kiviharzott az irodából. DeVasher arca elvörösödött az éles nevetést l. Miután
egyedül maradt az irodában, a fényképeket bezárta az egyik iratszekrénybe. – Mitchell McDeere –
mondta magában, arcán széles vigyorral –, most már a kezünkben vagy.

15
Két héttel karácsony el tt, egy pénteki napon, délben Abby elbúcsúzott a diákjaitól és a vakáció idejére
távozott az iskolából. Egykor leállította a kocsiját egy Volvókkal, BMW-kkel, Saabokkal és Peugeot-kkal
teli parkolóban, és a hideg es ben gyors léptekkel bement a zsúfolt terráriumba, ahol a tehet s fiatalok
szoktak összegy lni, hogy quichét, fajitast és feketebab-levest egyenek a növények között. Ez évben ez
volt Kay Quin kedvenc helye és ebben a hónapban már másodszor ebédeltek itt együtt. Kay késett, mint
mindig.
Barátságuk még a kezdeti id szakban volt. Természetéb l adódó óvatossága miatt Abby sohasem vált
túl gyorsan bizalmaskodóvá egy idegennel. A Harvardon töltött három év alatt nem voltak barátai,
megtanult önállóan élni. Memphisi életük els hat hónapjában találkozott néhány lehetséges baráttal a
templomban és eggyel az iskolában is, de azért óvatos volt.
Kay Quin eleinte szinte er szakosan viselkedett. Egyszerre volt idegenvezet , tanácsadó vásárlási
ügyekben, s t még lakberendez is. Abby azonban lassan barátkozott, minden találkozásból tanult egy
kicsit és nagyon figyelte új barátját. Mitchcsel néhány alkalommal Quinéknél vacsoráztak. Egy-kétszer
találkoztak a cég vacsoráin és más rendezvényein, de mindig társaságban. És nagyon jól érezték magukat
együtt a négy hosszú ebéd alatt a fiatal és gyönyör memphisi arany hitelkártya tulajdonosok éppen
legkedveltebb gyülekez helyén. Kay érdekl dését mindig felkeltették a különböz autók, házak és ruhák,
de úgy tett, mintha nem vette volna ket észre. Kay Abby barátja, közeli barátja és bizalmasa akart lenni.
Abby azonban távolságot tartott és csak lassan engedte magához közel a lányt.
Az 1950-es évek zenegépének másolata Abby asztala alatt, az els emeleti bár közelében állt, ahol az
asztalra várók iszogattak. Tíz perc és két Roy Orbison szám után Kay megjelent a tömegben a bejárati
ajtónál és felpillantott a harmadik szintre. Abby elmosolyodott és integetett.
 Összeölelkeztek és körültekint óvatossággal megcsókolták egymást anélkül, hogy rúzsfoltot hagytak
volna a másikon.
– Ne haragudj a késésért – mondta Kay.
– Semmi baj. Már hozzászoktam.
– Tömve van ez a hely – jegyezte meg Kay, miközben álmélkodva körbepillantott. Ez a hely mindig
tömve volt. – Na, végeztél az iskolával?
– Igen. Egy órája. Január 6-ig szabad vagyok.
Egymás ruháját csodálva megjegyezték, hogy a másik milyen karcsú, milyen gyönyör és fiatal.
Nyomban a karácsonyi vásárlásokra terel dött a szó, és a bor érkezéséig üzletekr l, kiárusításokról és
a gyerekekr l beszélgettek. Abby rákot rendelt serpeny ben, de Kay megmaradt a jól kipróbált brokkoli
quichénél.
– Mik a terveitek karácsonyra? – érdekl dött Kay.
– Egyel re semmi. Szeretnék elmenni Kentuckyba, hogy meglátogassam a szüleimet, de attól félek,
hogy Mitch nem akar jönni. Már elejtettem egy-két célzást, de egyikre sem reagált.
– Még mindig nem kedveli a szüléidet?
– Semmi változás nem történt. Az igazság az, hogy nem is beszélünk róluk. Nem tudom, hogyan
kezeljem ezt az egészet.
– Szerintem nagyon óvatosan.
– Igen, és nagyon türelmesen. A szüleimnek nem volt igazuk, de azért még mindig szükségem van
rájuk. Fájdalmas dolog, hogy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, képtelen elviselni a szüleimet.
Minden áldott nap egy apró kis csodáért imádkozom.
– Úgy t nik, mintha egy meglehet sen nagy csodára lenne szükséged. Tényleg olyan sokat dolgozik,
ahogy Lamar mondja?
– El sem tudom képzelni, hogy tudna valaki ennél keményebben dolgozni. Hétf tói péntekig napi
tizennyolc órát dolgozik, szombaton nyolcat, és mivel a vasárnap pihen nap, olyankor csak öt-hat órát.
Vasárnaponként rám is szán egy kis id t.
– Jól érzem, hogy egy kis csalódottság van benned?
– Nagyon sok csalódottság, Kay. Türelmes vagyok, de egyre rosszabb a helyzet. Lassan már úgy
érzem magam, mint egy özvegy. Már unom, hogy a kanapén alva várom, hogy hazajöjjön.
– Csak a szexért vagy, meg azért, hogy enni adj, mi?
– Bárcsak így lenne. A szexhez túl fáradt. Már nem olyan fontos neki. Egy olyan férfinak, akinek soha
nem volt elég… Tudod, az egyetemi évek alatt majd megöltük egymást. Most pedig heti egy alkalom, ha
szerencsém van. Hazajön, eszik, ha van hozzá ereje, és lefekszik. Ha nagyon szerencsés vagyok, esetleg
beszélget velem egy-két percig, miel tt kinyúlna. Ki vagyok éhezve arra, hogy feln ttekkel
beszélgethessek. Napi hét órát töltök nyolcéves gyerekekkel, és rettenetesen sóvárgok a három szótagnál
hosszabb szavak után. Ezt Mitchnek is megpróbálom elmagyarázni, de már horkol. Te is
keresztülmentél ezen Lamarral?
– Úgy nagyjából. Az els évben heti hetven órát dolgozott. Azt hiszem, mindannyian ezt csinálják.
Azt lehet mondani, hogy így nyernek felvételt a közösségbe. Férfi-szertartás, ahol mindenkinek így kell a
férfiasságát bizonyítani. De egy év után aztán majdnem mindannyian kifulladnak és ráállnak heti
hatvan-hatvanöt órára. Még így is keményen dolgoznak, de már nem az újoncok kamikaze módjára.
– Lamar is dolgozik szombatonként?
– Általában igen, egy-két órát. De vasárnap soha. Ebben hajthatatlan voltam. Persze ha valami fontos
határid el tt állnak vagy éppen adószezon van, éjjel-nappal dolgoznak. Azt hiszem, hogy Mitch
elképesztette ket.
– Egy kicsit sem lassít le. Az igazság az, hogy rögeszmés megszállottsággal dolgozik. Néha egészen
hajnalig nem jön haza. Aztán gyorsan lezuhanyozik és indul vissza az irodába.
– Lamar azt mondja, hogy legendás híre van a cégnél. Abby kortyolt egyet a borból és a földszintre
pillantott. – Nagyszer . Egy legendához mentem feleségül.
– Gyerekekre már gondoltatok?
– Ne viccelj, ahhoz szükség van a szexre.
– Ugyan már, Abby, nem lehet ennyire rossz a helyzet
 – Még nem készültem fel a gyerekre. Nem tudnék egyedül gyereket nevelni. Szeretem a férjemet, de
akkor éppen lenne egy rettent fontos megbeszélése és egyedül hagyna a szül szobán. Amikor rajtam
egy nyolccentis lyuk van. Semmi másra nem tud gondolni, csak arra az átkozott cégre.
Kay átnyúlt az asztal fölött és gyengéden megfogta Abby kezét. – Minden rendbe fog jönni – mondta
biztató mosollyal és bölcs arckifejezéssel. – Az els év a legnehezebb. Hidd el nekem, hogy jobb lesz.
Abby elmosolyodott. – Ne haragudj.
A pincér megérkezett az ételekkel és rendeltek még bort. A rák ínycsiklandó illatokat árasztva
sistergett a vajas-fokhagymás szószban a serpeny ben. A hideg quiche egyedül árválkodott a
salátaágyban egy félig nyers paradicsomszelet mellett.
Kay kivett egy darabka brokkolit és elkezdte rágcsálni. – Tudod, Abby, a cég jó néven veszi a
gyerekeket.
– Nem érdekel. Most éppen nem szeretem a céget. Versenyeznem kell vele és vesztésre állok.
Úgyhogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit akarnak. Nem fogják helyettem megtervezni a családomat.
Képtelen vagyok felfogni, miért foglalkoznak olyan dolgokkal, amihez semmi közük. Hátborzongató
hely ez a cég, Kay. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de a hideg futkos a hátamon ezekt l az
emberekt l.
– Boldog ügyvédekre van szükségük, szilárd családi háttérrel.
– Nekem pedig arra van szükségem, hogy visszakapjam a férjemet. Most éppen azon vannak, hogy
elvegyék t lem, így aztán a családi háttér egyáltalán nem olyan szilárd. Ha nem hajszolnák annyira, talán
mi is normálisan élhetnénk, mint mások, és a kertünk tele lenne gyerekekkel. De most szó sem lehet róla.
Megérkezett a bor, a rák leh lt egy kicsit. Abby lassan evett és megitta a második pohár bort is. Kay
kevésbé érzékeny témára terelte a szót.
– Lamar azt mondta, hogy Mitch a Kajmánokon volt a múlt hónapban.
– Igen. Három napra mentek Averyvel. Szigorúan üzleti út, Mitch legalábbis azt mondta. Te már jártál
ott?
– Minden évben odamegyünk. Csodálatos hely, a tengerpart gyönyör , a víz pedig meleg. Mindig
júniusban megyünk, a szünid kezdete után. A cégnek van két nagy lakása a part közelében.
– Mitch márciusban akar odamenni, a tavaszi szünid alatt.
– Feltétlenül menjetek el. Amikor még nem voltak meg a gyerekek, semmi mást nem csináltunk, csak
hevertünk a parton, rumot iszogattunk és szerelmeskedtünk. A cég azért biztosítja a lakást, és ha
szerencsétek van, a repül t is, mert k is tudják, hogy a kemény munka mellett szükség van a pihenésre.
– Nekem ne is emlegesd a céget, Kay. Nem akarom hallani, hogy mit szeretnek és mit nem, hogy mit
csinálnak és mit nem, és hogy mit vesznek jó néven és mit vesznek rossz néven.
– Hidd el nekem, Abby, jobb lesz a helyzet. Meg kell értened, hogy bár a te férjed meg az én férjem
nagyon jó ügyvédek, máshol nem tudnának ennyi pénzt keresni. És akkor egy új Buickban autókáznánk,
nem új Peugeot-kban és Mercedes-Benzekben.
Abby félbe vágott egy rákot, meghempergette a vajas-fokhagymás szószban. – Tudom, Kay, tudom.
De az életben vannak jóval fontosabb dolgok, mint a nagy kert meg az új Peugeot. Úgy t nik, itt ezzel
senki sincs tisztában. Esküszöm, hogy boldogabban éltünk a kétszobás diáklakásban Cambridge-ben.
– Még csak néhány hónapja vagytok itt. Mitch végül majd csökkenti a sebességet, és a dolgok
visszaállnak a normális kerékvágásba. Hamarosan ott fognak szaladgálni a kertben a McDeere gyerekek,
és miel tt észrevennéd, Mitchb l üzlettárs lesz. Hidd el nekem, Abby, sokkal jobb lesz minden. Egy
olyan korszakon mész most keresztül, amit mindannyian átéltünk és ráadásul sikerrel.
– Köszönöm, Kay. Remélem, hogy igazad van.

A park kicsiny területen helyezkedett el, egy meredek partszakaszon a folyó felett. Egy sor ágyú és két
bronzszobor emlékeztetett a déli államok szövetségének katonáira, akik azért harcoltak, hogy
megmentsék a folyó mentén fekv várost. A lován ül tábornok szobra alatt egy csavargó kuporgott.
Papírdoboza és elny tt pokróca némi menedéket nyújtott a metsz hideg és a jeges es ellen. Ötven
méterre a parktól az esti forgalomban közleked autók süvítettek el. Sötét volt.
Mitch az ágyúsorhoz sétált, megállt és a folyóra meg az Arkansas államba vezet hidak felé bámult.
Felhúzta es kabátja cipzárját, a gallért felt rte egészen a füléig. Az órájára pillantott. Várakozott.
 A hatutcányira lév Bendini-épület majdnem látható volt. Mitch egy belvárosi parkolóban hagyta a
kocsit és taxival jött vissza a folyóhoz. Biztos volt benne, hogy nem követték. Várakozott.
A folyó fel l fújó jeges szélt l arca vörösre vált és eszébe juttatta a teleket otthon. Hideg, kegyetlen
telek. Magányos, vigasztalan telek. Akkoriban mindig valaki más kabarját viselte, valamelyik
unokatestvér vagy barát levetett holmiját, ami sohasem volt elég meleg. Használt ruhák. De kiverte a
fejéb l ezeket a gondolatokat.
A jeges es b l ólmos es lett, az apró jégdarabkák a hajába ragadtak és a járdára csapódtak körülötte.
Az órájára nézett.
Lépéseket hallott. Siet s léptekkel közeledett valaki az ágyúk felé. Bárki is volt az, megállt, majd
lassan megindult Mitch felé.
– Mitch? – Eddie Lomax volt a férfi, farmerbe és hosszú nyúlsz r kabátba öltözve. Vastag bajszával
és fehér cowboykalapjával úgy festett, mint egy cigarettát reklámozó férfi. Mint a marlborós férfi.
– Igen, én vagyok az.
Lomax közelebb jött és megállt az ágyúsor túloldalán. Úgy álltak, mint két r, aki a folyót figyeli.
– Nem követték? – kérdezte Mitch.
– Azt hiszem, nem. Magát?
– Engem sem.
Mitch a Riverside Drive-on haladó autókra meg a folyóra bámult. Lomax mélyen a zsebébe
süllyesztette a kezét. – Beszélt mostanában Rayjel? – kérdezte.
– Nem. – A válasz rövid volt, mintha azt akarná jelenteni: "Nem azért állok itt ebben a jégzáporban,
hogy csevegjünk."
– Mit talált? – kérdezte Mitch anélkül, hogy a férfire nézett volna.
Lomax cigarettára gyújtott és most már tényleg úgy nézett ki, mint a marlborós férfi. – Találtam
egy-két dolgot a három ügyvédr l. Alice Knauss autóbalesetben halt meg 1977-ben. A rend rségi
jelentés szerint egy részeg sof r rohant bele, de furcsa mód, sohasem találták meg azt a bizonyos sof rt.
A baleset egy szerdai napon történt éjfél körül. A n sokáig dolgozott az irodában és hazafelé tartott. A
város keleti részén lakott, Sycamore View-ban, és körülbelül egy kilométerre a lakásától szemb l
nekiment egy egytonnás teherautó. A New London Roadon történt. A n egy elegáns kis Fiatot vezetett, a
kocsi totálkáros lett. Tanúk nem voltak. Amikor a zsaruk odaértek, a teherautó üres volt. Nyoma sem volt
a sof rnek. A rendszám alapján lenyomozták, hogy a teherautót három nappal korábban ellopták St.
Louisban. Ujjlenyomatokat vagy ilyesmit nem találtak.
– Miért, kerestek?
– Igen. Ismerem a tisztet, aki az ügyet intézte. Gyanús volt nekik a dolog, de nem tudtak milyen
nyomon elindulni. Találtak egy törött whiskysüveget a padlón, ezért egy ittas vezet re fogták a dolgot, és
lezárták az ügyet.
– Boncolás volt?
– Nem. Elég egyértelm volt, hogyan halt meg a n .
– Gyanúsnak t nik a dolog.
– Fölöttébb. Mind a hárommal ez a helyzet. Robert Lamm annak idején szarvasokra vadászott a
barátaival Arkansasban, Ozarksban. A vadászidény alatt évente kétszer-háromszor is odautaztak. Egy
délel tti vadászat után az erd ben mindannyian visszatértek a szállásukra, kivéve Lamm. Két héten
keresztül keresték és végül egy vízmosásban akadtak rá, nagyrészt már levelek borították. Fejbe l tték,
mindössze ennyit lehet tudni. Az öngyilkosságot kizárták, de egyszer en nem volt nyom, amin
elindíthatták volna a nyomozást.
– Tehát megölték?
– Nagyon úgy t nik. A boncolás kimutatta, hogy a golyó a tarkójánál hatolt be és a másik oldalon jött
ki, és így majdnem az egész arcát szétroncsolta. Az öngyilkosság így lehetetlen lett volna.
– Baleset is történhetett.
– Elképzelhet . Meglehet, hogy a golyót egy szarvasnak szánták, de nem valószín . Egy olyan
területen találták meg, ahol nagyon ritkán fordulnak el vadászok. A barátai azt állították, hogy nem
hallottak, nem láttak más vadászokat azon a reggelen, amikor elt nt. Beszéltem a helyi seriffel, aki ma
már nyugdíjas, és meg van gy z dve róla, hogy gyilkosság volt. Azt állítja, bizonyítható volt, hogy a
holttestet szándékosan bontották be levelekkel.
– Ez minden?
– Lammr l igen.
– Mi a helyzet Mickellel?
– Elég szomorú ügy. 1984-ben, harmincnégy évesen megölte magát. Egy 357-es Smith and
Wessonnal golyót röpített a jobb halántékába. Hosszú búcsúlevelet hagyott hátra, amiben elmondta a volt
feleségének, hogy reméli, a n megbocsát neki meg ilyesmi. Elköszönt a gyerekeit l és az anyjától.
Nagyon megindító a dolog.
– Kézzel írta a levelet?
– Hát nem egészen. Ugyanis gépelte, de ez nem volt szokatlan, mert gyakran kellett gépelnie. Volt egy
IBM gépe az irodában, és a levelet azzal írták. A pasinak szörny ronda volt a kézírása.
– Akkor mi a gyanús a dologban?
– A pisztoly. Soha életében nem vett magának fegyvert. Senki Sem tudja, honnan származik ez a
Smith and Wesson. Nincs se nyilvántartási szám, se sorozatszám, se semmi. Az egyik barátja a cégnél
állítólag azt mondta, Mickel valami olyasmir l beszélt, hogy vett egy pisztolyt, mert meg akarja védeni
magát. Egyértelm , hogy a fickó érzelmi problémákkal küszködött.
– Mi a véleménye?
Lomax elhajította a cigarettát a járdára. Szája elé tette két kezét és rájuk lehelt. – Nem is tudom.
Képtelen vagyok elhinni, hogy egy ügyvéd, aki semmit sem tud a fegyverekr l, ilyen pisztolyt szerezne
magának. Ha egy efféle fickónak pisztolyra van szüksége, egyszer en elmegy a fegyverüzletbe, kitölti a
szükséges papírokat, és vesz magának egy szép, csillogó, új mordályt. Ez a pisztoly legalább tízéves volt,
és láthatólag profik tartották tisztán.
– Nyomoztak a rend rök?
– Igazából nem. Hamar lezárták az ügyet.
– Aláírta Mickel a levelet?
– Igen, de nem tudom, ki ellen rizte az aláírást. Már egy éve elvált a feleségét l, és a n
visszaköltözött Baltimore-ba.
Mitch begombolta a felölt legfels gombját és gallérjáról lerázta a jeget. Egyre jobban zuhogott, a
járdát jég borította. Kicsiny jégcsapok formálódtak az ágyú csövén. A Riverside Drive-on lelassult a
forgalom, amint a kerekek elkezdtek csúszkálni.
– Nos, mit gondol a mi kis cégünkr l? – kérdezte Mitch, miközben a távoli folyóra bámult.
– Veszélyes ott dolgozni. Az utóbbi tizenöt évben öt ügyvédet vesztettek el. Ez nem valami jó átlag.
– Ötöt?
– Ha hozzáadjuk Hodge-ot és Kozinskit. Az egyik informátoromtól hallottam, hogy van néhány
megválaszolatlan kérdés.
– Azzal nem bíztam meg, hogy ebben a két ügyben nyomozzon.
– És nem is számítok fel érte semmit. Kíváncsi lettem, pusztán err l van szó.
– Mennyivel tartozom?
– Hatszázhúsz dollárral.
– Készpénzzel fizetek. Számla nem kell, rendben?
– Nekem jó. Jobban szeretem a készpénzt.
Mitch elfordult a folyótól és a parktól háromsaroknyira álló magas épületekre bámult. Már fázott, de
még egyáltalán nem készült elmenni. Lomax a szeme sarkából figyelte.
– Valami gondja van, nem igaz?
– Miért, maga szerint nincs? – kérdezett vissza Mitch.
– Én nem dolgoznék ott. Nem tudok eleget, és az a gyanúm, hogy nagyon sokat nem mond el nekem.
ÉS most azért állunk itt a jéges ben, hogy ne lássanak meg bennünket. Telefonon nem beszélhetünk. A
maga irodájában nem találkozhatunk. Most már az én irodámban sem. Az a gyanúja, hogy állandóan
követik. Azt mondja nekem, hogy legyek óvatos, és nézzek a hátam mögé, mert ezek a valakik, bárkik is
legyenek, lehet, hogy engem is követnek. Öt olyan ügyvéd volt a cégnél, akik nagyon gyanús
körülmények között haltak meg, és úgy viselkedik, mintha esetleg maga lenne a következ . Igen,
szerintem gondjai vannak. Súlyos gondjai.
 – Mi a helyzet Tarrance-szal?
– Az egyik legjobb ügynökük. Két évvel ezel tt helyezték át ide.
– Honnan?
– New Yorkból.
A csavargó megfordult fektében és a bronzló alól a járdára esett. Morogva feltápászkodott, megfogta a
papírdobozt és a pokrócot, majd elindult a parkból kifelé, a belváros irányába. Lomax összerezzent, és
aggodalmas tekintettel körbepillantott. – Csak egy csavargó – mondta Mitch. Mindketten
megkönnyebbültek.
– Ki el l bujkálunk? – kérdezte Lomax.
– Bárcsak tudnám.
Lomax figyelmesen Mitch arcába nézett. – Szerintem tudja. Mitch nem felelt.
– Nézze, Mitch, maga nem azért fizet nekem, hogy belekeveredjek ebbe az ügybe. Erre magamtól is
rájöttem. De az ösztöneim azt súgják, hogy maga bajban van, és azt hiszem, egy barátra lenne szüksége,
valakire, akiben megbízhat. Én segíthetek, ha szüksége van rám. Nem tudom, ki az ellenség, de abban
biztos vagyok, hogy veszélyes.
– Kösz – felelte Mitch halkan, anélkül hogy Lomaxra pillantott volna, mintha már ideje lenne, hogy a
férfi elmenjen, és hagyja t ott álldogálni a zápores ben még egy darabig.
– Ray McDeere-ért t zbe mennék, és nem kétséges, hogy a kisöccsének is tudok segíteni.
Mitch alig láthatóan biccentett, de nem mondott semmit. Lomax ismét cigarettára gyújtott, és lerúgta a
jeget gyíkb r csizmájáról. – Hívhat bármikor. És legyen óvatos. Ezek ott vannak mindenhol, és nem
viccelnek.

16
A Madison és a Cooper találkozásánál a belvárosban az öreg, kétszintes épületeket átalakították:
magányosoknak való bárokat, szórakozóhelyeket, ajándékboltokat és néhány remek éttermet nyitottak
bennük. A keresztez dés Overton Square néven volt ismert; Memphisben itt volt a legmozgalmasabb az
éjszakai élet. Egy színház és egy könyvesbolt némi kulturális jelleget is kölcsönzött a környéknek. A
Madison közepén húzódó sz k sétányt fák szegélyezték. Hétvégeken az egyetemistáktól és a
tengerészekt l voltak hangosak az utcák, de hétközben esténként az éttermek, bár egyetlen asztal sem
maradt üresen, csöndesek és nem túl zsúfoltak voltak. A Paulette's, ez a különleges francia étterem a
fehér, stukkóval díszített épületben, a borok széles választékáról, az édességekr l és a Steinway zongora
mögött ül férfi kellemes hangjáról volt ismert. A váratlan jólét révén a McDeere házaspár egy halom
hitelkártyához is hozzájutott, amelyeket arra használtak, hogy felkutassák a város legjobb éttermeit.
Eddig a Paulette's volt a kedvencük.
Mitch a bár sarkában ült, kávét iszogatott, és a bejáratot figyelte. Túl korán érkezett, de így is tervezte.
Három órával ezel tt felhívta Abbyt, és megkérdezte t le, találkozhatnának-e hétkor. A lány azt kérdezte,
hogy miért. Mitch pedig azt felelte, majd kés bb megmagyarázza. Elutazása óta tudta, hogy követik,
figyelik, lehallgatják. Telefonon óvatosan beszélt, azon kapta magát, hogy állandóan a visszapillantó
tükörbe pillantgat, és még otthon is megválogatja a szavait. Figyelik és lehallgatják, efel l semmi kétsége
sem volt.
Abby sietve jött be a bárba a hidegr l, és a férjét keresve körbepillantott. Mitch odalépett hozzá és
arcon csókolta. Abby levette a kabarját, majd követték a pincért egy kicsi asztalhoz. Egymás mellett
sorakoztak a hasonló méret asztalok, mindegyiknél sokan ültek, hallótávolságon belül. Mitch
körülnézett a helyiségben egy másik asztal után kutatva, de egyetlen szabadot sem talált. Köszönetet
mondott a pincérnek, és leült szemben a feleségével.
– Mi az alkalom? – kérdezte Abby gyanakodva.
– Miért, különös ok kell ahhoz, hogy a feleségemmel vacsorázzak?
– Igen. Hétf este van, hét óra és nem vagy az irodában. Ez mindenképpen rendkívüli alkalom.
Egy pincér présel dött be az asztaluk és a szomszédos asztal közé és afel l érdekl dött, hogy
rendelnek-e valami italt. Két pohár fehérbort, legyen szíves. Mitch ismét körbepillantott az étteremben, és
elkapta egy öt asztallal arrébb ül úriember pillantását. A férfi arca ismer snek t nt. Amikor Mitch újra
odanézett, az arc egy étlap mögé húzódott.
– Mi a baj, Mitch?
Mitch a felesége kezére tette a sajátját, és összevonta a szemöldökét. – Abby, beszélnünk kell!
Abby keze egy kicsit megrándult, és abbahagyta a mosolygást. – Mir l?
Mitch halkabbra fogta a hangját. – Valami nagyon komoly dologról.
Abby mélyet lélegzett és azt kérdezte: – Nem várhatnánk meg a bort? Lehet, hogy szükségem lesz rá.
Mitch ismét az étlap mögé rejt zött arc felé pillantott. – Itt nem beszélhetünk.
– Akkor miért vagyunk itt?
– Figyelj rám, Abby. Tudod, hol van a mosdó? Lent, a folyosó végén jobbra.
– Igen, tudom.
– A folyosó végén van egy hátsó kijárat. Az étterem mögötti utcára nyílik. Azt akarom, hogy menj oda
a mosdóhoz, aztán ki az utcára. Kint foglak várni. –
Abby nem válaszolt. Szempilláját leeresztette, a szeme összesz kült. Fejét kicsit jobbra fordította.
– Bízzál bennem, Abby. Majd mindent megmagyarázok. Találkozunk odakint és keresünk egy másik
éttermet. Itt nem beszélhetek.
– Megijesztesz.
– Kérlek – mondta Mitch határozottan és megszorította Abby kezét. – Nincs semmi baj. Majd hozom
a kabátodat.
Abby, táskájával a kezében, felállt és kiment. Mitch a válla felett az ismer s arcú férfira pillantott, aki
hirtelen felállt és az asztalához érkezett id sebb hölgyet üdvözölte. Abby távozását nem vette észre.
A Paulette's mögötti utcán Mitch Abby vállára terítette a kabátot, és kelet felé mutatott. – Mindent
megmagyarázok – jelentette ki. Harminc méterrel arrébb az utcában elsétáltak két épület között, és a
Bombay Bicycle Club bejáratához értek. Magányosoknak való bár volt jó konyhával és blueszenével.
Mitch a f pincérre pillantott, aztán megvizsgálta a két étkez helyiséget és a hátsó sarokban álló egyik
asztalra mutatott. – Azt szeretnénk – mondta.
Mitch a falnak háttal, az étkez vel és a bejárattal szemben ült le. A sarok sötét volt. Gyertyák
világították meg az asztalt. Ismét bort rendeltek.
Abby mozdulatlanul ült, Mitchre bámult, és a férfi minden mozdulatát figyelte.
– Emlékszel egy Rick Acklin nev fickóra a f iskoláról?
– Nem – felelte Abby anélkül, hogy ajka megmozdult volna.
– Játszott a baseballcsapatban és a kollégiumban lakott. Azt hiszem, egyszer találkoztál vele. Kedves,
er t l duzzadó srác, jó tanuló. Ha jól emlékszem, Bowling Greenb l jött. Nem voltunk jó barátok, de
ismertük egymást.
Abby megrázta a fejét, és várt.
– Nos, a fickó egy évvel korábban végzett, mint mi, és Wake Forestbe ment jogot tanulni. Most az
FBI-nál van. És itt dolgozik Memphisben. – Mitch azt figyelte, hogy az "FBI" hatást gyakorol-e a lányra.
Nem gyakorolt. – És ma, amikor egy gyorsbüfében ebédelek a Main Streeten, Rick ott terem el ttem a
semmib l, és rám köszön. Úgy, mintha mer véletlen lenne az egész. Néhány percig beszélgetünk, aztán
egy másik ügynök, egy Tarrance nevezet pasas, odasétál és leül az asztalomhoz. Az ügyvédi vizsga óta
ez már a második alkalom, hogy követ.
– A második?…
– Igen. Augusztus óta.
– És ezek… FBI-ügynökök?
– Igen, jelvénnyel meg minden. Tarrance sokat próbált ügynök New Yorkból. Körülbelül két éve van
itt. Acklin még újonc, három hónapja hozták ide.
– És mit akarnak?
Megérkezett a bor, Mitch körbepillantott a helyiségben. A túlsó sarokban álló kis színpadon egy
zenekar hangolt. A bár megállás nélkül fecseg , jól öltözött, szakember külsej férfiakkal volt tele. A
pincér a még mindig csukott étlapra mutatott. – Majd kés bb – mondta Mitch gorombán.
– Abby, én nem tudom, mit akarnak. Az els beszélgetésünk augusztusban volt, nyomban azután,
hogy a nevem megjelent az újságban, mert átmentem a vizsgán. – Kortyolt egyet a borból, és minden
részletre kiterjed en elmesélte els találkozását Tarrance-szal a Lansky-féle étteremben. Beszámolt a
figyelmeztetésr l, hogy kiben nem bízhat és hol nem beszélhet, meg a beszélgetésr l Locke-kal és
Lamberttel és a többi üzlettárssal. Elmondta, hogy szerintük miért érdekl dik annyira az FBI a cég után.
Azt is közölte Abbyvel, hogy az egészet megbeszélte Lamarral és Locke meg Lambert minden szavát
elhitte.
Abby odafigyelt minden egyes szóra, de még várt a kérdéseivel.
– És ma, amikor a gondolataimba merülve hagymás hot dogot eszem, ez a fickó, akivel együtt jártam
f iskolára, odasétál az asztalomhoz, és közli velem, hogy k, azaz az FBI, minden kétséget kizáróan
tudják, hogy a telefonjaimat lehallgatják, a házamban mikrofonok vannak, és valaki a Bendini, Lambert
és Locke cégnél tudja, mikor tüsszentek és mikor kakitok. Gondolj bele, Abby: Rick Acklint azután
helyezték át Memphisbe, hogy letettem az ügyvédi vizsgát. Szép kis véletlen, mi?
– De mit akarnak?
– Nem mondják meg. Még nem mondhatják meg. Azt akarják, hogy bízzam bennük meg a többi
szokásos dolog. Nem tudom, Abby. Fogalmam sincs, mi a céljuk. De biztos van valami oka annak, hogy
engem választottak.
– Beszéltél Lamarnak a második találkozásról?
– Nem, senkinek sem szóltam. Csak neked. És nem is tervezem, hogy másnak is beszámoljak róla.
Abby ivott egy nagy kortyot a borból. – Lehallgatják a telefonjainkat?
– Az FBI szerint igen. De honnan tudják?
– Nem teljesen ostobák, Mitch. Ha nekem azt mondja az FBI, hogy valaki lehallgatja a telefonjaimat,
én elhinném nekik. Te nem?
– Nem tudom, kinek higgyek. Locke és Lambert olyan megnyugtatóan és hihet en magyarázta el,
hogy a cég miként hadakozik az adóhivatallal és az FBI-jal. Szeretnék hinni nekik, de annyi minden nem
stimmel. Nézzük err l az oldalról: ha a cégnek van egy gazdag ügyfele, akinek van valami vaj a füle
mögött és méltó az FBI figyelmére, miért engem választ az FBI? Engem, az újoncot, aki a legkevesebbet
tudja? És miért pont engem kezdenek el követni? Mi az, amit én tudok? Olyan ügyeken dolgozom,
amiket más ad át nekem. Nincsenek saját ügyfeleim. Azt teszem, amit mondanak. Miért nem az egyik
üzlettársat zargatják?
– Lehet, azt akarják, hogy szolgáltasd ki az ügyfeleket.
– Ez kizárt. Ügyvéd vagyok, és arra esküdtem, hogy az ügyfelem ügyeit titokban tartom. Minden, amit
megtudok egy ügyfélr l, szigorúan bizalmas. Ezt az FBI-nál is tudják. Senki sem várja el egy ügyvédt l,
hogy az ügyfeleir l beszéljen.
– Láttál törvénytelen ügyleteket?
Mitch megropogtatta az ujjait, és körbepillantott a helyiségben. Rámosolygott Abbyra. A bor már
kezdte éreztetni a hatását. – Erre a kérdésre nem lenne szabad felelnem, még neked sem, Abby. De a
válasz: nem. Avery húsz ügyfelének az ügyén dolgozom, meg még egy-két más ügyön, de semmi
gyanúsat nem tapasztaltam. Talán egy-két rizikós adóügyi man vert, de semmi jogelleneset. Lenne
egy-két kérdésem a bankszámlákról, amiket a Kajmán-szigeteken láttam, de ezek nem komoly dolgok. –
A Kajmán-szigetek! Gyomra összerándult, amint eszébe jutott a tengerparti lány. Hányingere lett.
A pincér az asztal közelében álldogált, és az étlapra meredt. – Még bort – közölte Mitch, és a
poharakra mutatott.
Abby el rehajolt, egészen közel a gyertyákhoz, és arcán rémült kifejezés ült. – Na jó, akkor ki
hallgatja le a telefonjainkat?
– Fogalmam sincs, ha egyáltalán valaki lehallgatja. Amikor el ször találkoztunk, még augusztusban,
Tarrance azt sejtette, hogy valaki a cégt l. Legalábbis én így értettem. Azt mondta, hogy senkiben sem
bízzak a cégnél, és mindent, amit mondok, valószín leg magnóra vesznek. Feltételeztem, hogy úgy érti, a
cégnél csinálják.
– És Mr. Locke mit mondott err l?
– Semmit. Ezt nem említettem neki. Egy-két dolgot megtartottam magamnak.
– Valaki lehallgatja a telefonjainkat, és mikrofonokat tett a házunkba?
– És talán a kocsikba is. Rick Acklin baromi sokat beszélt err l ma. A lelkemre kötötte, semmi olyat
ne mondjak, amit nem akarom, hogy magnóra vegyenek.
 – Mitch, ez hihetetlen. Miért tenne ilyet egy jogi cég?
Mitch lassan megrázta a fejét és az üres borospohárba nézett. – Fogalmam sincs, kicsim. Fogalmam
sincs.
A pincér letett két új borospoharat az asztalra és hátratett kézzel megállt. – Rendelnek? – kérdezte.
– Néhány perc múlva – felelte Abby.
– Majd szólunk, ha készek vagyunk – tette hozzá Mitch.
– Te elhiszed, Mitch?
– Azt gondolom, hogy van benne valami. Kell még lenni itt egy s másnak.
Abby lassan az asztalra tette a kezét és tekintetében rettenetes félelemmel a férfira meredt. Mitch
ezután beszélt neki Hodge és Kozinski haláláról; a történetet a Tarrance-szal való találkozással kezdte az
étteremben, aztán arról beszélt, hogy a Kajmán-szigeteken követték, de mégis elment Abankshez.
Mindent elmondott, amit Abankst l hallott. Aztán beszámolt Eddie Lomaxról, és Alice Knauss, Robert
Lamm meg John Mickel haláláról.
– Elment az étvágyam – közölte Abby, miután a férfi befejezte.
– Nekem is. De most már jobban érzem magam, hogy te is tudsz mindent.
– Miért nem mondtad el korábban?
– Reméltem, hogy a dolognak nem lesz folytatása. Reméltem, hogy Tarrance békén fog hagyni és talál
magának mást, akivel szórakozhat. De a fickó nem tágít. Rick Acklint is ezért helyezték át Memphisbe.
Hogy rajtam dolgozzon. Az FBI kiválasztott egy olyan feladatra, amir l semmit sem tudok.
– Teljesen elgyengültem.
– Óvatosnak kell lennünk, Abby. Muszáj továbbra is úgy tennünk, mintha semmit sem gyanítanánk.
– Én ezt nem tudom elhinni. Itt ülök és téged hallgatlak, de nem hiszem, amit mondasz. Ez nem lehet
igaz, Mitch. Azt várod t lem, hogy egy olyan házban éljek, ahol mikrofonok vannak, lehallgatják a
telefonjainkat, és valaki, valahol mindent hall, amit mondunk.
– Van jobb ötleted?
– Igen. Béreljük fel ezt a Lomaxot, hogy vizsgálja át a házunkat.
– Erre már én is gondoltam. De mi van akkor, ha talál valamit? Gondold csak meg. Mi van akkor, ha
biztosan tudjuk, hogy a házunkban mikrofonok vannak? Akkor mit csinálunk? Mi van, ha Lomax széttör
egy készüléket, amit odarejtettek? Akkor majd ezek, bárkik is legyenek, tudni fogják, hogy mi is tudjuk.
Ez túl veszélyes, legalábbis egyel re. Talán majd kés bb.
– Ez rület, Mitch. Ez azt jelenti, hogy ki kell szaladnunk a hátsó kertbe, ha beszélgetni akarunk.
– Dehogyis. Használhatjuk az utca fel li kertet is.
– Jelen pillanatban nem tudom értékelni a humorérzékedet.
– Ne haragudj. Nézd, Abby, legyünk egy darabig normálisak és türelmesek. Tarrance meggy zött
arról, hogy komolyan beszél és nem fog elfeledkezni rólam. Nem tudom megállítani. Ne felejtsd el,
bármikor megtalál. Azt hiszem, hogy követnek és lesben várakoznak. Egyel re az a fontos, hogy úgy
viselkedjünk, mint eddig.
– Mint eddig? Ne felejtsd el, hogy mostanában nem túl sok beszélgetés zajlik a házunkban. Szinte
sajnálom is ket, ha valami értelmes párbeszédre várnak. Hearsay-vel szoktam csak társalogni.

17
A hó már jóval karácsony el tt elolvadt, csak a nedvesség maradt utána az utakon s így hagyományos
déli karácsonyi id járás volt: szürke égbolt és kellemetlen es . Az utóbbi kilencven esztend ben
Memphis két fehér karácsonyt látott és a szakért k nem is jósoltak már többet a század hátralév éveire.
Kentuckyban volt hó, de az utak tiszták maradtak. Abby felhívta a szüleit karácsony napján, kora
reggel, miután becsomagolt. Meglátogatja ket, mondta a telefonba, de egyedül jön. A szül k csalódottak
voltak, és azt tanácsolták a lánynak, hogy talán maradjon inkább otthon, ha távozásával esetleg
problémákat okoz. Abby ragaszkodott ahhoz, hogy jön. Az út tíz óráig tart. Nem lesz nagy forgalom, és
sötétedésre megérkezik.
 Mitch nagyon keveset beszélt. A karácsonyfa mellett, a földön szétterítette a reggeli újságot és úgy
tett, mintha az olvasásra koncentrálna, miközben felesége a kocsiba tette a holmijait. A kutya a közelben,
egy szék alatt rejt zött. Az ajándékokat már kinyitották, és szép rendben elhelyezték a kanapén. Ruhák,
parfümök, lemezek és egy hosszú rókasz r bunda Abbynek. Házasságuk alatt el ször költöttek sok pénzt
a karácsonyi vásárlásokra.
Abby a karjára fektette kabátját, és odasétált a férjéhez. – Indulok – mondta halkan, de határozottan.
Mitch lassan felállt és a lányra nézett.
– Jó lenne, ha velem jönnél – jegyezte meg Abby.
– Talán majd jöv re. – Ez hazugság volt, és mindketten tudták. De legalább jól hangzott. Biztató volt.
– Kérlek, légy óvatos.
– Vigyázz a kutyára.
– Jól elleszünk.
Mitch megfogta a vállát és arcon csókolta. Ránézett és elmosolyodott. Abby gyönyör volt, még
sokkal gyönyör bb, mint amikor megházasodtak. Huszonnégy éves volt, annyinak is látszott, és az évek
egyre jótékonyabb hatást gyakoroltak rá.
Lementek a garázsba, Mitch besegítette a kocsiba. Újra megcsókolták egymást, majd Abby
hátramenetben kihajtott a feljáróra.
Boldog karácsonyt, mondta Mitch magának. Boldog karácsonyt, mondta a kutyának.

Miután két órán keresztül a falakat bámulta, Mitch behajított két váltás ruhát a BMW-be. Hearsay-t
elhelyezte az els ülésen és elindult. Déli irányban hajtott ki Memphisb l, az 55-ös úton. Az út
elhagyatott volt, Mitch mégis rajta tartotta a szemét a visszapillantó tükrön. A kutya pontosan minden
órában nyüsszentett egyet, és Mitch lehúzódott az út oldalára, hogy megálljon, lehet leg egy domb
közelében. Mindig sikerült találni magának néhány fát, amelyek mögé elrejt zhetett, hogy a forgalmat
figyelje, amíg Hearsay elvégzi a dolgát. Semmit sem vett észre. Öt megállás után már biztos volt benne,
hogy senki sem követi. Nyilvánvalóan k is kivették a karácsonyi szabadságot.
Hat óra alatt Mobile-ba ért, két órával kés bb Pensacolánál átkelt a tengeröblön és megindult a
floridai Emerald Coast felé. A 98-as autópálya keresztülvezetett néhány part menti városon: Navarre-on,
Fort Walton Beachen, Destinen és Sandestinen. Az út sok-sok lakóház és motel, tucatnyi
bevásárlóközpont és néhány lepusztult vidámpark és alacsony bérleti díjú ruhabolt mellett vezetett,
amelyek közül a legtöbb zárva volt és már több hónapja senki sem nézett feléjük. Majd kilométereken
keresztül egyetlen épület sem volt látható, és Mitch csak a hófehér tengerpart és az öböl smaragdzölden
csillogó vizének látványában gyönyörködhetett. Sandestintól keletre az út összesz kült és elkanyarodott a
parttól, és egy órán keresztül Mitch egyedül autózott a kétsávos sztrádán. Nem volt semmi látnivaló,
eltekintve egy-két önkiszolgáló benzinkúttól és gyorsbüfét l.
Szürkületkor elhaladt egy magaslat mentén, majd egy tábla mellett, amelyen az állt, hogy Panama City
Beach tizenhárom kilométerre van onnan. A sztráda ismét rátalált a partra egy olyan pont után, ahol két
irányba ágazott el: a sof rök vagy az északra tartó összeköt utat választhatták, vagy pedig a fest i
látványt kihaló útvonalat, amely egyenesen vezetett tovább és a Csoda út nevet kapta. Mitch az utóbbi,
part menti autópálya mellett döntött, amely huszonöt kilométeren keresztül a víz közelében vezetett.
Mindkét oldalon lakóházak, olcsó motelek, lakókocsi-parkolók, nyaralók, gyorséttermek és ruhaboltok
szegélyezték. Ez volt Panama City Beach.
A számtalan lakóház mind üresen állt, de itt-ott parkolt egy-két kocsi, és Mitch arra gondolt, hogy
néhány család bizonyára a tengerparton tölti a karácsonyt. Egy meleg karácsonyt. Legalább együtt
vannak, gondolta magában Mitch. A kutya vakkantott egyet, megálltak egy kiköt gátnál, ahol
pennsylvaniai, ohiói és kanadai férfiak horgásztak és a sötét vizet figyelték.
Egyedül hajtott végig a Csoda úton. Hearsay – úgy t nt – a tájat figyelte, megugatta az egy-két villogó
neont, amelyek azt hirdették, hogy a motel nyitva van és az árak alacsonyak. A karácsony miatt minden
bezárt a Csoda úton, kivéve néhány végs kig küzd bisztrót és motelt.
Megállt tankolni egy éjjel-nappal m köd Texaco-állomásnál. A kutas rendkívül barátságtalannak
t nt.
– San Luis Street? – kérdette Mitch.
 – Igen, igen – felelte a kutas er s akcentussal, és nyugati irányba mutatott. – A második lámpánál
jobbra. Aztán balra. Az a San Luis.
A környék az srégi mozgó otthonok lepusztult külvárosa volt. Mozgó otthonok, igen, de
nyilvánvalónak t nt, hogy már évek óta meg sem mozdultak. A lakókocsik szorosan egymás mellett
álltak, akár egy sor dominó. A rövid, sz k kocsifeljárók alig néhány centire voltak egymástól és öreg
kisteherautókkal meg rozsdás kerti bútorokkal voltak telezsúfolva. Az utcán parkoló autók, roncsautók
sorakoztak. Motorkerékpárok és biciklik álltak nekitámasztva a vonóhorgoknak, és minden lakókocsi
mögül egy-egy f nyíró fogantyúja látszott ki. Egy tábla azt hirdette, hogy ez egy nyugdíjasok települése
– "San Pedro – egy kilométerre az Emerald Coasttól". Inkább úgy nézett ki, mint egy kerekeken álló
piszokfészek vagy egy olyan lakótelep, amelyikb l kinyúlik egy vonóhorog.
Mitch megtalálta a San Luis Streetet és váratlanul elfogta az idegesség. Az utca kanyargós és sz k
volt, kisebb, rosszabb állapotban lév lakókocsik álltak itt, mint máshol. Mitch lassan hajtott, nyugtalanul
figyelte a házszámokat és a sok-sok autó más államból származó rendszámtábláit. A parkoló és az utca
üres volt.
A San Luis 486-os számú otthon az egyik legkisebb és legöregebb volt. Az eredeti festés ezüst
szín nek látszott, de a festék megrepedezett és lepattogzott. A kocsi tetejét sötétzöld penészfoltok
bontották egészen az ablakokig, amelyekr l hiányoztak a szúnyoghálók. A vonóhorog feletti ablakon
hatalmas repedés volt, csak egy szürke szigetel szalag tartotta egyben. Az egyetlen bejáratot kicsi, fedett
tornác vette körül. Á huzatfogó ajtó nyitva állt, a szúnyoghálón keresztül Mitch egy színes televíziót
látott és egy járkáló férfi sziluettjét.
Nem ezt akarta. Saját elhatározásából sohasem találkozott édesanyja második férjével és ez a mostani
alkalom nem volt megfelel . Továbbhajtott és magában azt kívánta, bárcsak sose jött volna ide.
A Csoda úton rábukkant egy Holiday Inn ismer s vászontet s bejáratára. A szálloda üresen állt, de
nyitva volt. Mitch elrejtette a BMW-t, távol az autópályától; Eddie Lomax néven jelentkezett be, aki a
Kentucky állambéli Danesboróból érkezett. Készpénzzel fizetett a tengerre néz , egyágyas szobáért.

Panama City Beach telefonkönyvében Mitch három Palacsinta bár nevezet helyet is talált. Keresztbe
feküdt az ágyon és feltárcsázta az els számot. Nem volt szerencséje. Felhívta a másodikat és ismét Eva
Ainswortht kérte a telefonhoz. Egy pillanat, felelte neki a hang a vonal túlsó végér l. Mitch letette a
kagylót. Este tizenegy óra volt. Mitch két órát aludt. A taxi húsz perc alatt érkezett meg a Holiday Innhez.
A sof r elkezdte magyarázni, hogy otthon eszegette a maradék pulykát a feleségével, a gyerekekkel meg
a rokonokkal, amikor felhívta a diszpécser. Aztán arról beszélt, hogy mivel karácsony van, mennyire
szeretne a családjával lenni egész nap, és legalább évente egy napot ne kellene a munka miatt aggódnia.
Mitch odahajított egy húszast az els ülésre, és megkérte a férfit, hogy maradjon csöndben.
– Mi van ebben a Palacsinta bárban? – érdekl dött kés bb a sof r.
– Inkább vezessen.
– Nyilván palacsinta, mi? – A férfi felnevetett, majd motyogni kezdett magában. Felhangosította a
rádiót és megtalálta a kedvenc, souldalokat sugárzó állomását. A tükörbe pillantott, kinézett az ablakon,
fütyörészett egy kicsit, aztán azt kérdezte: – Mit csinál itt ilyenkor?
– Keresek valakit.
– Kit?
– Egy n t.
– Nem ezt tesszük mindannyian? Egy bizonyos n t keres?
– Egy régi barátomat.
– A Palacsinta bárban van?
– Azt hiszem.
– Maga magándetektív vagy valami ilyesmi?
– Nem.
– Elég gyanúsnak t nik nekem.
– Miért nem tör dik inkább a vezetéssel?
A Palacsinta bár kicsi, négyszögletes, dobozszer épület volt, benne tucatnyi asztal és egy hosszú pult
a t zhelyek el tt. Itt készült minden a vendégek szeme el tt. Az egyik oldalon, az asztalok mentén
hatalmas üvegablak volt, s így a vendégek a Csoda út és a távoli lakóházak látványában
gyönyörködhettek, miközben diós palacsintát fogyasztottak szalonnával. A kicsi parkoló majdnem tele
volt, Mitch az épület közelében lév , még üres helyre irányította a sof rt.
– Nem száll ki? – kérdezte a taxis.
– Nem. Ne kapcsolja ki az órát.
– Ez aztán fura, mondhatom.
– Meg fogja kapni a pénzét.
– Na látja, ezt jól mondja.
Mitch el rehajolt és karját az els ülésre tette. A taxióra halkan kattogott, miközben a férfi az odabent
ül vendégeket tanulmányozta: A sof r megcsóválta a fejét, belesüppedt az ülésbe, de kíváncsiságból
figyelte, mi történik.
A cigarettaautomata melletti sarokban lév asztalnál hosszú inget visel turisták kávéztak. Fehér
lábukra fekete zoknit húztak. Mindannyian egyszerre beszéltek, miközben az étlapot tanulmányozták.
Vezet jük – vastag, sz pofaszakállas fickó baseballsapkában, akinek sz rös mellkasán súlyos aranylánc
lógott – ismételten a bárpult felé pillantott a pincérn után kutatva.
– Látja, akit keres? – érdekl dött a taxis.
Mitch nem válaszolt, el rehajolt, és összeráncolta a homlokát. Az asszony egyszer csak ott termett,
megállt az asztalnál, kezében egy tollat és egy jegyzetblokkot tartva. Az egyik turista mondott valami
mulatságosat, a többiek felnevettek. Az asszony nem mosolygott, csak írogatott a jegyzetblokkra.
Törékeny volt és jóval vékonyabb, mint régen. Majdnem túl vékony. A fekete-fehér egyenruha rásimult a
testére és összepréselte keskeny csíp jét. Szorosan hátrafogott sz haját elrejtette a Palacsinta bár feliratú
sapka. Ötvenegy éves volt és távolról annyinak is látszott. Egy évvel sem öregebbnek. Szigorúnak t nt.
Miután befejezte az irkálást, kikapta a turisták kezéb l az étlapot, udvariasan mondott valamit, majdnem
elmosolyodott, aztán elt nt. Gyorsan mozgott, kávét töltött, ketchupos üvegeket tett le az asztalra és
utasításokat adott a szakácsnak.
Mitch kiengedett. Az óra lassan ketyegett.
– az?
– Igen.
– Most mi lesz?
– Nem tudom.
– Hát végül is megtaláltuk, nem?
Mitch az asszony mozdulatait követte és nem szólt semmit. A n éppen kávét töltött egy egyedül ül
férfinak, aki mondott valamit, mire elmosolyodott. Csodálatos, kedves mosolya volt. A mosoly,
amelyet Mitch ezerszer látott maga el tt a sötétben, miközben a mennyezetre bámult. Édesanyja mosolya.
Permetezni kezdett az es , és a szaggatottan m köd ablaktörl k minden tíz másodpercben
megtisztították a szélvéd t. Már majdnem éjfél volt, karácsony napja.
A taxis idegesen dobolt a kormánykeréken és mocorogni kezdett. Még mélyebben belesüppedt az
ülésbe, és keresett egy új állomást. – Meddig fogunk itt ülni?
– Nem sokáig.
– Ezt aztán senki sem érti.
– Meg fogja kapni a pénzét.
– A pénz nem minden, jóember. Karácsony van. Otthon várnak a gyerekeim, a rokonok is eljöttek, a
pulyka meg a bor ott van az asztalon, én pedig itt ücsörg k egy Palacsinta bár mellett, hogy maga valami
öregasszonyt nézegethessen az üvegen keresztül.
– Az édesanyám.
– A kije?
– Jól hallotta.
– Te jó ég. Mindenféle pacákkal összeakadok.
– Fogja be a száját, rendben?
– Rendben. Nem beszél vele? Tudja, karácsony van, maga pedig megtalálta a mamát. Oda kellene
mennie hozzá, nem?
– Nem. Most nem.
 Mitch hátrad lt az ülésen, és a sztrádán túli sötét tengerpartra pillantott. – Induljunk.

Pirkadatkor Mitch farmert és pólót húzott magára, de nem vett fel se zoknit, se cip t, és elment sétálni
Hearsayvel a tengerpartra. Kelet felé mentek, az els narancs szín sugár felé a horizonton. A
szárazföldt l harminc méterre a hullámok lágyan megtörtek és csöndesen gördültek ki a partra. A homok
nedves és h vös volt. Az egymással szünet nélkül társalgó sirályokkal teli égbolt tisztán ragyogott.
Hearsay merészen beszaladt a tengerbe, aztán mérgesen visszavonult, amint a következ fehér, habos
hullám közeledett. Mivel házban él kutya volt, a végtelen homoksáv és a víz arra ösztökélte, hogy
felfedez utakra induljon. Több száz méterre elfutott Mitcht l.
Miután gyalogoltak vagy három kilométert, egy móló közelébe értek. Hatalmas betonépítmény volt,
hatvan méter mélyen benyúlt a tengerre. A most már félelmet nem ismer Hearsay nekiiramodott a
mólón, egészen egy vödör csaliig futott, amely két, a vizet bámuló, mozdulatlan férfi mellett állt. Mitch
elsétált a férfiak mögött, eljutott a móló végéig, ahol öt-hat férfi horgászott. Néha szót váltottak
egymással és arra vártak, hogy megfeszüljön a zsineg. A kutya Mitch lábához dörzsölte magát, de
nyugton maradt. A nap parádés visszatérése zajlott éppen, és a víz több kilométer távolságban csillogott
és színe feketér l zöldre váltott.
Mitch rákönyökölt a korlátra és megborzongott a h vös szélben. Csupasz lábfeje fázott, homok tapadt
rá. A part mentén sok-sok kilométer hosszúságban, mindkét irányban a csöndesen meghúzódó lakóházak
arra vártak, hogy megkezd djék a nap. Senki sem volt a parton. Kilométerekre Mitcht l egy másik móló
magasodott ki a vízb l.
A horgászok az északi emberek éles, rövid szavaival beszéltek. Mitch elég sokáig hallgatta ket
ahhoz, hogy megtudja, nem harapnak a halak. Délkeleti irányba pillantva eszébe jutott az út a szigetre és
Abanks. És egy pillanatra a lány is, de aztán gyorsan elt nt. Márciusban majd visszamegy a szigetre a
feleségével, hogy ott töltsék a szabadságukat, A fene egye meg azt a lányt. Vele természetesen nem fog
találkozni. Abanksszel fog búvárkodni és majd összebarátkozik vele. Heinekent meg Red Stripe-ot
fognak iszogatni vele, miközben Hodge-ról és Kozinskir l beszélgetnek. Majd követi azokat, akik t
követik. Abby, mivel a cinkosa lett, segíteni fog neki.

A férfi a Lincoln mellett várakozott a sötétben. Idegesen az órájára nézett és az épület el tt elt n ,
gyengén megvilágított járda felé pillantott. A második emeleten lekapcsoltak egy lámpát. Egy perccel
kés bb a magándetektív megindult az épületb l az autó felé. A férfi odament hozzá.
– Maga Eddie Lomax? – kérdezte aggodalmas ábrázattal.
Lomax lelassított, aztán megállt. Szemt l szemben voltak egymással. – Igen. Maga kicsoda?
A férfi a zsebében tartotta a kezét. H vös, nedves volt az id , és a férfi remegett. – Al Kilbury.
Segítségre van szükségem, Mr. Lomax. Nagyon nagy szükségem. Rögtön fizetek, készpénzben, amennyit
csak akar.
– Túl kés van, barátom.
– Kérem. Van pénzem. Mondja meg az összeget. Segítenie kell, Mr. Lomax. – Nadrágja bal zsebéb l
el húzott egy köteg bankót, készen arra, hogy elkezdje számolni.
Lomax a pénzre pillantott, aztán hátranézett. – Mi a baj?
– A feleségem. Egy óra múlva találkozni fog egy férfival egy dél-memphisi motelban. Megvan a
szobaszám meg a többi. Azt akarom, hogy jöjjön velem, és csináljon fényképeket, amikor bemennek meg
kijönnek.
– Honnan tudja, hogy ott lesznek?
– Lehallgattuk a telefonokat. A feleségem ennél a férfinél dolgozik, és én gyanakodni kezdtem.
Gazdag ember vagyok, Mr. Lomax, és feltétlenül meg kell nyernem a válópert. Most azonnal fizetek
magának ezer dollárt készpénzben. – A férfi leszámolt tíz darab bankjegyet, és odanyújtotta Lomax-nek.
A magándetektív elvette a pénzt. – Rendben. Hadd menjek vissza a fényképez gépemért.
– De kérem, siessen. Mindent készpénzben intézünk, rendben? Nem kell számla.
– Nekem megfelel – felelte Lomax, és megindult az épület felé.
Húsz perccel kés bb a Lincoln lassan keresztülgurult a motel zsúfolt parkolóján. Kilbury az egyik
második emeleti szobára mutatott, az épület hátsó részén, aztán egy üres parkolóhelyre egy zárt barna
Chevy teherautó mellett. Lomax óvatosan befarolt a teherautó mellé, és leparkolta a kocsit. Kilbury ismét
a szobára mutatott, ismét megnézte az óráját és ismét elmondta Lomaxnek, hogy mennyire értékeli a
szolgálatait. Lomax közben a pénzre gondolt. Ezer dolcsi egy kétórás munkáért. Nem rossz. El vette a
fényképez gépet, betöltötte a filmet és megmérte a fényt. Kilbury idegesen figyelte, szeme ide-oda ugrált
a gépr l a második emeleti szobára. Sebezhet nek t nt. A feleségér l meg az együtt töltött csodálatos
évekr l beszélt, meg arról, hogy miért, istenem, miért csinálja ezt?
Lomax az el tte parkoló kocsisort figyelte, miközben a férfit hallgatta. A fényképez gépet a kezében
tartotta.
A barna teherautó ajtaját nem vette észre. Csöndben, lassan kinyílt, alig egy méterrel Lomax háta
mögött. Egy fekete garbót és fekete keszty t visel férfi várakozott összekuporodva a teherautóban.
Miután a parkoló elcsendesedett, kiugrott a teherautóból, feltépte a Lincoln hátsó ajtaját, és hátulról
háromszor fejbe l tte Eddie-t. A hangtompítós fegyverrel leadott lövéseket nem lehetett hallani.
Eddie, már holtan, a volánra d lt. Kilbury kiugrott a kocsiból, odarohant a teherautóhoz, és a
merényl vel együtt elrobogott.

18
A Bendini, Lambert és Locke cég kipihent és megfiatalodott ügyvédei, miután három napot
szentélyükb l ki zetve, számlázatlan id vel, tétlenséggel, pulykával, sonkával meg ribizliszósszal
töltöttek el, heves tettvágytól f tötten tértek vissza a Front Street-i er dbe. Fél nyolcra már megtelt a
parkoló. Súlyos íróasztalaik mögött szilárdan és kényelmesen ültek, literszámra itták a kávét,
elmerengtek a posta és különböz iratok felett, összefüggéstelenül és dühödten mormogtak a diktafonba.
Utasításokat vakkantgattak a titkárn knek, tisztvisel knek, a jelölteknek és egymásnak. Elhangzott
néhány "Hogy telt a karácsony?" üdvözlés a folyosón és a kávéf z k környékén, de az üres fecsegés
értelmetlen és nem számlázható. Az írógépek, telefonok és titkárn k hangjai egyetlen dics séges
zümmögésben egyesültek, amint a pénzcsinálda felépült a karácsonyi háborgatás okozta sérülésekb l.
Oliver Lambert végigsétált a folyosókon, elégedetten mosolygott és azt hallgatta, csak egyszer en
hallgatta, milyen hangja van annak, amikor óráról órára gyarapodik a gazdagság.
Délben Lamar besétált Mitch irodájába és rákönyökölt az íróasztalára. Mitch mélyen elmerült egy
indonéziai olaj- és benzinügyletben.
– Ebéd? – kérdezte Lamar.
– Kösz, nem. Már túl vagyok rajta.
– Na és? Arra gondoltam, hogy leszaladhatnánk egy tányér chilire a Front Street-i étterembe.
– Most kihagyom, kösz.
Lamar hátrapillantott az ajtóra, és még közelebb hajolt Mitchhez, mintha valami rendkívüli újságot
akarna megosztani vele. – Tudod, mi van ma, ugye?
Mitch az órájára pillantott. – Huszonnyolcadika.
– Pontosan. És tudod, mi történik minden év december huszonnyolcadikán?
– Anyagcserét bonyolítasz le.
– Igaz. Valami más ezenkívül?
– Oké, feladom. Mi történik?
– Ebben a pillanatban az üzlettársak összegy ltek az ötödik emeleti étteremben, hogy elfogyasszák a
kacsasültb l és francia borokból álló ebédet.
– Bort ebédre?
– Igen. Rendkívüli alkalom a mai.
– Azaz?
– Miután egy órán át eszegettek, Roosevelt és Jessie Frances távozik és Oliver Lambert bezárja az
ajtót. Akkor már csak az üzlettársak lesznek odabent, érted? Csak az üzlettársak. És Lambert ismerteti az
esztend pénzügyi összegzését. Minden üzlettárs rajta van a listán, és minden név mellett áll egy szám,
amely arra utal, hogy mennyit számlázott az egész évben. A következ oldalon a kiadások utáni nettó
profit összegzése található. És aztán, a teljesítmény alapján felosztják a tortát!
 Mitch minden szóra odafigyelt. – És?
– És a tavalyi átlagos tortadarabka háromszázharmincezer volt. Ebben az évben természetesen többre
számítanak. Minden évben emelkedik az összeg.
– Háromszázharmincezer – ismételte Mitch lassan.
– Annyi bizony. És ez csak az átlag. Locke közel egymilliót kap. Victor Milligan alig marad el
mögötte.
– És velünk mi a helyzet?
– Mi is kapunk egy kicsit. Egy egészen kicsi darabot. Tavaly átlagosan kilencezer volt. A
teljesítményedt l függ és attól, hogy mióta vagy itt.
– Nem mehetünk el néz nek?
– Még az elnöknek sem adnának jegyet. Elméletileg ez titkos találkozó, de mindannyian tudunk róla.
Kés délután majd elkezdenek szállingózni a hírek.
– Mikor szavaznak arról, hogy ki legyen a következ üzlettárs?
– Normális körülmények között ma kerülne rá sor. De az a szóbeszéd járja, hogy idén nem lesz új
üzlettárs Marty és Joe miatt. Azt hiszem, hogy Marty lett volna a következ a sorban, aztán Joe. Lehet,
hogy most várnak egy vagy két évet.
– És akkor most ki a következ a sorban?
Lamar kihúzta magát és büszkén mosolygott. – Mához egy évre, barátom, üzlettárs leszek a Bendini,
Lambert és Locke cégnél. Én vagyok a következ a sorban, úgyhogy ne állj idén az utamba.
– Én azt hallottam, hogy Massengill lesz az. Egy harvardi fickó, teszem hozzá.
– Massengill nem imádkozik eleget. A következ ötvenkét hétben heti száznegyven órát szándékozom
számlázni, és ezek a fickók könyörögni fognak nekem, hogy üzlettárs legyek. Felkerülök a negyedikre,
Massengill pedig lemegy a pincébe a jelöltek közé.
– Én Massengillre fogadok.
– Az gyenge fickó. Földbe fogom tiporni. Gyere, menjünk és együnk egy tányér chilit, s közben
elmagyarázom a stratégiámat.
– Kösz, de dolgoznom kell.
Lamar kivonult az irodából és elment Nina mellett, aki egy halom papírt hozott magával. Az íróasztal
telezsúfolt sarkára helyezte. – Megyek ebédelni. Hozzak valamit?
– Köszönöm, ne. De mégis, egy Diet Pepsit.
Az ebédid ben elcsendesedtek a folyosók, amint a titkárn k távoztak az épületb l és megindultak a
belvárosba, a számtalan kávézó és gyorsétterem felé. Mivel az ügyvédek fele az ötödik emeleten
számolta a pénzét, a munka lágy morajlása átmenetileg szünetelt.
Mitch talált egy almát Nina íróasztalán. Kinyitott egy kiadványt, amely az adóhivatal rendelkezéseit
közölte, a n íróasztala mögött lév fénymásolóra fektette, és megnyomta a zöld szín START gombot.
Piros figyelmeztet fény gy lt ki és a következ kérdés villogott rajta: ÜGYIRATSZÁM? Mitch
hátralépett és a fénymásoló gépre nézett. Igen, ez egy új gép. A START gomb mellett volt egy másik,
TOVÁBB feliratú. Mitch rátette a hüvelykujját. Visító sziréna szólalt meg a masinában és az összes
nyomógomb vörösre váltott. Mitch segélykér én körbepillantott, de mivel senkit sem talált,
kétségbeesetten felkapta a használati utasítást.
– Mi folyik itt? – kérdezte valaki számonkér hangon, túlharsogva a masina jajveszékelését.
– Fogalmam sincs! – kiáltotta Mitch és meglobogtatta a használati utasítást.
Lela Pointer, az egyik titkárn , aki már túl öreg volt ahhoz, hogy elmenjen ebédelni, a gép mögé
nyúlt, és elfordított egy kapcsolót. A sziréna elhalt.
– Mi a fene ez? – kérdezte Mitch lihegve.
– Nem mondták el magának? – kérdezte a n szigorú hangon, majd kivette Mitch kezéb l a használati
utasítást, és visszatette a helyére. Apró, tüzes szemével szinte lyukat fúrt Mitch arcába; úgy nézett rá,
mintha azon kapta volna, hogy a táskájában kutat.
– Ezek szerint nem. Mir l van szó?
– Új fénymásolási rendszerünk van – okította a n Mitchet orrhangon. – Karácsony másnapja óta
m ködik. Be kell ütnie az ügyiratszámot ahhoz, hogy a gép m ködni kezdjen. A titkárn jének ezt
közölnie kellett volna magával.
 – Azt akarja mondani, hogy ez a micsoda nem kezd el másolni, amíg nem ütök be egy tízjegy
számot?
– Pontosan így van.
– És mi a helyzet az olyan anyagokkal, amelyek egyik ügyhöz sem tartoznak?
– Nem lehet lemásolni ket. Mr. Lambert azt mondja, túl sok pénzt vesztünk el a számlázatlan
másolásokon. Mostantól minden másolás költsége automatikusan megterheli az egyik ügyfél számláját.
El ször be kell ütni a számot. A gép feljegyzi a másolatok számát és továbbítja a központi terminálhoz,
ott pedig rákerül az ügyfél számlájára.
– Mi van a személyes másolnivalókkal? Lela rettent csalódottan rázta meg a fejét. – Nem tudom
elhinni, hogy a titkárn je ezt nem mondta el magának.
– Pedig nem mondta el, úgyhogy segítsen nekem.
– Magának van egy saját használatú négyjegy száma. Minden hónap végén rendeznie kell majd a
számlát.
Mitch a gépre bámult, és megcsóválta a fejét. – És minek kell ez az átkozott riasztó?
– Mr. Lambert azt mondja, harminc nap múlva majd kikapcsolják. De most, az olyan emberek miatt,
mint maga, még szükség van rá. Mr. Lambert nagyon komolyan veszi ezt. Azt mondja, hogy több ezer
dollárt vesztettünk a számlázatlan másolásokon.
– Értem. Gondolom az épületben lév összes gépet kicserélték. A n elégedetten mosolygott. – Igen,
mind a tizenhetet
– Kösz. – Mitch visszament az irodájába, hogy megkeressen egy ügyiratszámot.

Délután háromkor eljött az id az ötödik emeleti ünnepség örömteli lezárására, és a most már jóval
gazdagabb és kicsivel ittasabb üzlettársak kiáramoltak az étteremb l és leereszkedtek az alsóbb szinteken
lév irodáikba. Avery, Oliver Lambert és Nathan Locke végigment a biztonsági falig vezet rövid
folyosón és egyikük megnyomta a gombot. DeVasher már várta ket.
Az irodájában álló székek felé intett és megkérte a férfiakat, hogy foglaljanak helyet. Lambert kézi
csomagolású Honduras márkájú szivarokat osztott szét; mindannyian rágyújtottak.
– Látom, mindenki jó hangulatban van – jegyezte meg DeVasher csúfondáros mosoly kíséretében. –
Na, mennyi volt? Átlagosan háromszázkilencvenezer?
– Pontosan annyi, DeVasher – felelte Lambert. – Nagyon jó évet zártunk. – Lassan szippantott egyet a
szivarból és füstkarikákat eregetett a mennyezet felé.
– Mindenki kellemesen töltötte a karácsonyt? – érdekl dött DeVasher.
– Térjünk a tárgyra! – követelte Locke.
– Boldog karácsonyt neked is, Nat. Csak egy néhány dolgot kell megbeszélnünk. Két napja
találkoztam Lazarovval New Orleansban. Mint tudjátok, nem ünnepli Krisztus születését.
Tájékoztattam az itteni helyzetr l, különös tekintettel McDeere-re és az FBI-ra. Biztosítottam t afel l,
hogy az els találkozás óta nem érintkeztek egymással. Ezt nem nagyon hitte el, és azt mondta, a saját
kapcsolatai révén majd leellen rzi az FBI-nál. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de ki vagyok én, hogy
kérdez sködjek? Utasított, hogy a következ hat hónapban napi huszonnégy órán át figyeljük
McDeere-et. Közöltem vele, hogy egy ideje már tulajdonképpen ezt csináljuk. Lazarov nem szeretné,
hogy még egyszer olyan helyzet alakuljon ki, mint Hodge és Kozinski körül. Nagyon fárasztja már ez a
dolog. McDeere üzleti úton nem hagyhatja el a várost, csak úgy, ha két emberünk vele megy.
– Két hét múlva Washingtonba utazik – jegyezte meg Avery.
– Minek?
– Négynapos szemináriumot tart az Amerikai Adóügyi Intézet, és minden kezd ügyvédünkt l
megköveteljük, hogy ezen részt vegyen. Már megígértük neki, és gyanakodni fog, ha ez elmarad.
– Már szeptemberben lefoglaltuk a helyét – tette hozzá Ollie.
– Majd meglátjuk, hogy el tudom-e fogadtatni ezt Lazarovval – felelte DeVasher. – Adjátok meg a
pontos dátumot, a járatszámot és a szálloda nevét, ahol megszáll. Ez nem fog tetszeni Lazarovnak.
– Mi történt karácsonykor? – kérdezte Locke.
– Nem valami sok. A felesége hazament Kentuckyba. Még most is ott van. McDeere fogta a kutyát, és
elmentek Panama City Beachbe, Floridába. Az a gyanúnk, hogy a mamáját akarta meglátogatni, de nem
vagyunk benne biztosak. Egy tengerparti Holiday Innben töltött egy éjszakát. Aztán Birminghambe
hajtott, megszállt egy másik Holiday Innben, aztán tegnap kora reggel elment Brushy Mountainbe, hogy
meglátogassa a bátyját. Ártalmatlan utazgatás volt.
– Mit mondott a feleségének? – kérdezte Avery.
– Semmit, legalábbis mi így tudjuk. Nehéz mindent meghallani.
– Kit figyeltek még? – tette fel a kérdést Avery.
– Mindannyiukat figyeljük, mondjuk úgy, hogy szórványosan. Nincs igazi gyanúsítottunk
McDeere-en kívül, de is csak Tarrance miatt az. Jelen pillanatban minden csendes.
– El kell mennie Washingtonba, DeVasher – er sködött Avery.
– Jó, jó. Majd megetetem Lazarovval. Majd azt akarja, hogy öt embert küldjünk a megfigyel
munkára. Micsoda rült!

Ernie reptéri bárja tényleg közel volt a repül térhez. Mitch három próbálkozás után bukkant rá. Két
négykerék-meghajtásos terepjáró között parkolt le. Hatalmas mennyiség sár tapadt a kocsik kerekére és
lámpájára. A parkoló hasonló járm vekkel volt tele. Mitch körülnézett és ösztönösen megigazította a
nyakkend jét. Már tizenegy felé járt. A bár mély, hosszú terem volt, a festett ablakokban különböz
sörmárkák neve villogott.
Mitch újra megnézte a rövid levelet, hogy megbizonyosodjon afel l, hogy jó helyen jár. "Kedves Mr.
McDeere! Kérem, jöjjön el ma kés este Ernie reptéri bárjába a Winchesteren. Eddie Lomaxról van szó.
Nagyon fontos. Tammy Hemphill, Eddie titkárn je."
A levél oda volt ragasztva a konyhából nyíló ajtóra, amikor Mitch hazaérkezett. Emlékezett a n re.
Eddie irodájában találkozott vele, amikor novemberben ott járt. Emlékezett a sz k b rszoknyára, a
hatalmas keblekre, a platinasz ke hajra, a vörös, tapadós ajkakra, és a n orrából kígyózó füstre. És
emlékezett a férj, Elvis történetére.
Az ajtó kinyílt, és Mitch besurrant. A helyiség bal oldalán biliárdasztalokat helyeztek el. A sötétségen
és a fekete füstön keresztül Mitch egy színpadot vett észre a háttérben. Jobbra egy söntés húzódott:
cowboyok és lányok ücsörögtek ott és mindannyian Budweiser sört iszogattak. Úgy t nt, senki sem
figyel Mitchre. Gyorsan a bár végéhez sétált és ráült egy magas székre. – Egy Budweisert – közölte a
csapossal.
Tammy még a sör el tt megérkezett. Az egyik biliárdasztal melletti zsúfolt padon ült és várt. Sz k,
mosott farmernadrágot viselt, fakó farmeringet és élénkpiros magas sarkú cip t. Frizurája nem régen
eshetett át újabb sz kítésen.
– Kösz, hogy eljött – mondta Mitch arcába nézve. – Már órák óta várom. Nem tudtam mást
kigondolni, hogy megtaláljam magát.
Mitch bólintott és elmosolyodott, mintha azt mondaná: "Minden rendben, helyesen cselekedett."
– Mi újság? – kérdezte a n t l.
Tammy körbepillantott. – Beszélnünk kell, de nem itt.
– Mit mond, hova menjünk?
– Nem lehetne csak körbe-körbe autózgatni?
– Dehogyisnem, csak ne az én kocsimban.
– Nekem is van kocsim. Öreg, de azért megteszi.
Mitch kifizette a sört, és követte a n t a kijárat felé. Egy cowboy, aki az ajtó közelében ült,
megszólalt: – Sokszor láttam már ilyet. Megjelenik egy öltönyös ipse és harminc másodperc alatt felszedi
a n t. – Mitch rámosolygott a férfira, és kisietett az ajtón. A masszív, sárev masinák sorában
meghúzódva parkolt egy elny tt Volkswagen Golf. A n kinyitotta az ajtót, és Mitch meggörnyedve
bepréselte magát a telezsúfolt ülésre. A n ötször rátaposott a gázpedálra, aztán elfordította az
indítókulcsot. Mitch visszatartotta a lélegzetét, amíg a motor beindult.
– Hová menjünk? – kérdezte Tammy.
Oda, ahol nem látnak, gondolta Mitch. – Maga vezet.
– Maga házas, ugye? – kérdezte a n .
– Igen. És maga?
 – Én is, és a férjem nem egészen értené ezt a helyzetet. Ezért választottam ezt az isten háta mögötti
helyet. Nem szoktunk idejárni.
Ezt úgy mondta, mintha férjével alaposan ismernék a munkások szórakozóhelyeit.
– Kétlem, hogy az én feleségem megértené. Bár most nincs itthon, elutazott.
Tammy a reptér irányába hajtott. – Van egy ötletem – jelentette ki. Szorosan megmarkolta a volánt, és
idegesen beszélt.
– Na, mit forgat a fejében? – kérdezte Mitch.
– Nos, bizonyára hallotta, mi történt Eddie-vel.
– Hallottam.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Tíz nappal karácsony el tt. Mondhatni titkos találkánk volt.
– Én is így gondoltam. Semmi feljegyzést nem készített arról a munkáról, amit magának végzett. Azt
mondta, maga akarta így. Nem árult el nekem valami sokat. De én meg Eddie, hát… tudja… elég… közel
voltunk egymáshoz.
Mitch hirtelenjében nem tudott mit felelni.
– Úgy értem, hogy nagyon közel voltunk. Tudja, mire gondolok?
Mitch dörmögött valamit válaszképppen, és kortyolt egyet a sörb l.
– Eddie olyan dolgokat is elmondott nekem, amiket, azt hiszem, nem lett volna szabad elmondania.
Elmesélte, hogy a maga ügye nagyon különös, és hogy néhány ügyvéd a maga cégénél gyanús
körülmények között halt meg. Arról is beszélt, hogy maga azt hiszi, állandóan követik, és lehallgatják. Ez
eléggé fura egy jogi cégnél.
Ennyit a diszkrécióról, gondolta magában Mitch. – Így van.
A n elfordult, rákanyarodott a repül térhez vezet kijáratra, és megindult a hatalmas autóparkoló
felé.
– Miután befejezte magának a munkát, egyszer, egyetlenegyszer, azt mondta nekem az ágyban, hogy
olyan érzése van, követik. Ez három nappal karácsony el tt történt. Megkérdeztem t le, hogy ki követi.
Azt felelte, hogy nem tudja, de megemlítette a maga ügyét, és mondott valamit arról, hogy valószín leg
összefüggés van, és ugyanazok az emberek vannak benne, akik magát követik. Nem árult el túl sokat.
Tammy a terminál közelében, olyan helyen állította le a kocsit, ahol nem lehet sokáig parkírozni.
– Ki más követhette még? – kérdezte Mitch.
– Senki. Jó nyomozó volt, és nem hagyott nyomot maga után. Tudja, exzsaru és exszélhámos volt.
Megvolt a magához való esze. Azért fizették, hogy kövessen másokat, és összegy jtse a mocskot, t
senki sem követte. Soha.
– És ki ölte meg?
– Az, aki követte. Az újságok azt írták, hogy rajtakapták, amint egy gazdag pasas után szaglászott, és
elintézték. De ez nem igaz.
Váratlanul a n a semmib l el teremtett egy 1000-es filteres cigarettát, majd meggyújtotta. Mitch
letekerte az ablakot.
– Nem zavarja, ha dohányzóm? – kérdezte Tammy.
– Nem, csak arra fújja a füstöt – felelte Mitch és a n ablaka felé mutatott.
– Mindenesetre én nagyon félek. Eddie meg volt gy z dve róla, hogy azok, akik magát követik,
rendkívül veszélyesek és rendkívül okosak. Nagyon dörzsöltek, ahogy mondta. És ha megölték t,
velem vajon mi lesz? Lehet, hogy azt gondolják, én is tudok valamit. Nem voltam az irodában azóta,
hogy Eddie meghalt. És nem is áll szándékomban visszamenni.
– Én sem mennék a maga helyében.
– Nem ment el az eszem. Két évig dolgoztam Eddie-nél és sokat tanultam. Sok rült randalíroz ám itt.
Találkoztunk mi mindenfélével.
– Hogyan l tték le Eddie-t?
– Volt egy barátja a gyilkossági csoportnál. A pasi bizalmasan elmondta nekem, hogy Eddie-t
háromszor l tték fejbe hátulról, közvetlen közelr l egy 22-essel. És nincs semmi nyomuk, amin
elindulhatnának. A fickó azt állítja, hogy nagyon tiszta, profi munka volt.
 Mitch a sör végére ért; az üveget letette a padlóra, a tucatnyi üres sörösdoboz közé. Nagyon tiszta,
profi munka.
– Teljesen érthetetlen az egész – ismételte Tammy többször. – Arra gondolok, hogyan tudott valaki
Eddie háta mögé lopózni, valamiképpen beülni a hátsó ülésre és leadni három lövést a fejére. És ráadásul
Eddie-nek nem is kellett volna ott lennie azon a helyen.
– Lehet, hogy elaludt és meglesték.
– Kizárt. Mindenféle tablettákat szedett, amikor éjjel is dolgozott. Hogy éber maradjon.
– Van valami feljegyzés az irodában?
– Úgy érti, hogy magáról?
– Igen, rólam.
– Nem hiszem. Semmit sem láttam írásban. Eddie azt mondta, maga akarta így.
– Ez igaz – felelte Mitch megkönnyebbülten. Figyelték, amint egy 727-es északi irányban felszáll. A
parkoló megremegett.
– Nagyon félek, Mitch. Szólíthatom Mitchnek?
– Persze, miért is ne?
– Szerintem Eddie halála összefügg azzal a munkával, amit magának végzett. Más nem lehet a
magyarázat. És ha azért ölték meg, mert tudott valamit, feltehet leg arra gondolnak, hogy azt a valamit
én is tudom. Mi a véleménye?
– Én nem vállalnék semmi kockázatot.
– Lehet, hogy elt nök egy kis id re. A férjem éjszakai klubokban is dolgozik néha, és ha szükség van
rá, tudunk mozgékonyak lenni. A férjemnek még nem mondtam el semmit, de azt hiszem, most szükség
van rá. Maga mit mond?
– Hová mennének?
– Little Rock, St. Louis, Nashville. A férjemet kirúgták az állásából, úgyhogy utazgathatunk, azt
hiszem. – Tammy hangja elhalkult. Újabb cigarettára gyújtott.
Nagyon tiszta, profi munka, ismételgette magában Mitch. Tammyre pillantott és apró könnycseppet
vett észre az arcán. A n nem volt csúnya, de a bárokban és éjszakai mulatókban eltöltött éveknek látszott
az eredménye. Arcvonásai markánsak voltak, és a sz kítést l meg az er s arcfestékt l eltekintve, korához
képest csinosnak volt mondható. Úgy negyven körül járhat, vélte Mitch.
Tammy hatalmasat szippantott a cigarettából és óriási füstfelh t bocsátott ki a Golfból. – Azt hiszem,
egy csónakban evezünk, nem? Úgy értem, azok mindkett nket el akarnak kapni. Megölték azokat az
ügyvédeket, aztán Eddie-t, most pedig mi következünk, attól tartok.
Ne tartsd magadban bébi, ontsd ki a szívedet – gondolta Mitch. – Figyeljen ide, tegyük a következ t.
Kapcsolatban kell maradnunk egymással. De telefonon nem hívhat, és senki sem láthat bennünket együtt.
A feleségem mindent tud, és majd beszámolok neki err l a kis találkozóról is. Miatta nem kell aggódnia.
Hetente egyszer írjon nekem, és közölje, hol van. Hogy hívják az édesanyját?
– Dorisnak.
– Jó. Ez lesz a fed neve. Bármit is küld nekem, a Doris nevet írja alá.
– A leveleit is elolvassák?
– Valószín leg igen, Doris. Valószín leg igen.

19
Délután ötkor Mitch lekapcsolta a lámpát az irodájában, felkapta mindkét aktatáskáját, aztán menet
közben megállt Nina íróasztalánál. A n , a telefont a vállához tapasztva, éppen gépelt az IBM-en.
Meglátta Mitchet és benyúlt a fiókjába egy borítékért. – Ez a szobafoglalás visszaigazolása a Capitol
Hiltonból – mondta a kagylóba.
– A gépelnivaló az asztalomon van – közölte vele Mitch. – Találkozunk hétf n. – Felment a lépcs n a
negyedikre, Avery sarokban lév irodájához, ahol kisebbfajta zenebona volt. Az egyik titkárn dossziékat
tömött be egy hatalmas aktatáskába. Egy másik éles hangon Averyhez beszélt, aki valaki mással
üvöltözött telefonon. Egy jelölt utasításokat ordítozott az els titkárn nek.
 Avery lecsapta a telefont. – Kész vagy? – kérdezte követel hangon Mitcht l.
– Rád várok – felelte Mitch.
– Nem találom a Greenmark-dossziét – mordult rá valamelyik titkárn a jelöltre.
– Együtt volt a Rocconi-dossziéval – jegyezte meg a jelölt.
– Nincs szükségem a Greenmark-dossziéra! – harsogta Avery. – Hányszor kell még elmondanom?
Süket?
A titkárn Averyre meredt. – Nem, nagyon jól hallok. És pontosan hallottam, hogy azt mondta:
"Tegye be a Greenmark-dossziét a táskámba."
– A limuzin már várakozik – jelentette be a másik titkárn .
– Nekem nem kell az az átkozott Greenmark-dosszié! – üvöltötte Avery.
– Talán inkább a Rocconi? – érdekl dött a jelölt.
– Igen! Igen! Már vagy tizedik alkalommal mondom. A Rocconi-dossziéra van szükségem.
– A repül gép nemsokára indul – tette hozzá a másik titkárn .
Az egyik aktatáskát lecsukták és bezárták. Avery beletúrt egy halom papírba az íróasztalán. – Hol van
a Fender-dosszié? Hol a többi dosszié? Miért nem tudok soha megtalálni egy dossziét?
– Itt van a Fender – jegyezte meg az els titkárn , miközben az aktát belegyömöszölte egy másik
táskába.
Avery egy darab papírra bámult. – Rendben. Nézzük: Fender, Rocconi, Cambridge üzlettársak,
Greene Group, Sonny Capps és Otaki, Burton fivérek, Galveston Freight és McQuade. Mind megvannak?
– Igen, igen, igen – felelte az els titkárn .
– Ez az összes – tette hozzá a jelölt.
– Nem is hiszem el – mondta Avery, miközben felkapta a zakóját. – Menjünk. – Két titkárn , a jelölt
és Mitch kíséretében kimasírozott az ajtón. Mitch két aktatáskát vitt, a jelölt szintén, a titkárn pedig
egyet. A másik titkárn jegyzetelt, miközben Avery utasításokat vakkantgatott feléje, amelyeket
távollétében el kell végezni. A csapat bezsúfolódott a kis liftbe, hogy lemenjenek a földszintre. Az épület
el tt a sof r nyomban munkához látott: kinyitotta az ajtókat és a táskákat elhelyezte a csomagtartóban.
Mitch és Avery a hátsó ülésen foglalt helyet.
– Nyugi, Avery – mondta Mitch. – A Kajmán-szigetekre mész három napra. Nyugi.
– Persze, persze. De egy hónapra elég munkát viszek magammal. Az ügyfeleim a fejemet akarják és
azzal fenyeget znek, hogy pert indítanak ellenem hanyagság miatt. Két hónappal vagyok lemaradva, és
ráadásul most te elmész, hogy eltölts néhány unalmas napot egy adószemináriumon Washingtonban.
Nagyszer az id zítésed, McDeere. Nagyszer .
Avery kinyitotta a bárszekrényt és kevert magának egy italt. Mitch nem kért. A limuzin a Riverside
Drive-on haladt a legnagyobb csúcsforgalomban. Három korty gin után az üzlettárs mélyet sóhajtott.
– Folyamatos továbbképzés. Micsoda baromság – jegyezte meg.
– Te is ezt csináltad, amikor újonc voltál. És ha nem tévedek, nem olyan régen eltöltöttél egy hetet egy
nemzetközi adószemináriumon Honoluluban. Vagy már elfelejtetted?
– Az munka volt. Csak munka. Magaddal viszed az aktáidat?
– Természetesen, Avery. A munkáltatóim azt várják t lem, hogy miután napi nyolc órát eltölt k a
szemináriumon és megismerem a Kongresszus legfrissebb adóügyi rendeleteit, napi öt órát számlázzak a
szabadid mben.
– Hatot, ha tudsz. Le vagyunk maradva, Mitch.
– Mindig le vagyunk maradva, Avery. Keverj magadnak még egy italt. Lazíts.
– Úgy tervezem, hogy majd a Rumheadsben fogok lazítani.
Mitchnek eszébe jutott a bár, a Red Stripe, a dominók, a célbadobálók és persze, a bikinik. És a lány.
– Most utazol el ször a Learen? – kérdezte Avery most már nyugodtabban.
– Igen. Már hét hónapja itt dolgozom, és most fogom el ször látni a gépet. Ha ezt már tavaly
márciusban tudom, egy Wall Street-i céghez megyek dolgozni.
– Az nem neked való. Tudod, mi folyik ott? Egy cégnél háromszáz ügyvédet alkalmaznak, ugye? És
minden évben felvesznek harminc vagy talán annál is több újoncot. Mindenki ott akar dolgozni, mert az a
Wall Street, nem? Nagyjából egy hónap után mind a harmincat összehívják egy hatalmas teremben és
közlik velük, azt várják t lük, hogy öt éven keresztül heti kilencven órát dolgozzanak. És az; öt év
elteltével a fele már nincs ott. A fluktuáció hihetetlenül magas. Megpróbálják kinyírni az újoncokat,
óránként száz-százötven dollárt számláztatnak velük, kihasználják, agyondolgoztatják és aztán kirúgják
ket. Ez a Wall Street. És a szegény srácok sohasem látják a cég repül jét. Vagy a limuzint. Tényleg
hatalmas szerencséd van, Mitch. Mindennap hálát kéne adnod az istennek, hogy úgy döntöttünk,
felveszünk téged a jó öreg Bendini, Lambert és Locke céghez.
– A heti kilencven óra gyerekjátéknak t nik. Tudnék mit kezdeni ennyi szabadid vel.
– Majd kifizet dik, amit most csinálsz. Hallottad, mennyi a tavalyi prémiumom?
– Nem.
– Négyszáznyolcvanötezer. Nem rossz, mi? És ez csak a prémium.
– Én hatezret kaptam – jegyezte meg Mitch.
– Maradj csak velem, és hamarosan a nagyágyúk között leszel.
– Az igaz, de el ször részt kell vennem a folyamatos továbbképzésen.
Tíz perccel kés bb a limuzin rákanyarodott a hangárokhoz vezet útra. Az egyik hangáron ez a felirat
állt: Memphis Aero. Egy karcsú, ezüstös 55-ös Lear gurult lassan a terminál felé. – Ez az – mondta
Avery.
Az aktatáskákat és b röndöket gyorsan felrakodták a gépre és perceken belül megkapták az engedélyt
a felszállásra. Mitch bekapcsolta a biztonsági övet és gyönyörködve körbepillantott a b r és sárgaréz
fülkében. Pazar és fény z volt, de Mitch nem is számított másra. Avery újabb italt kevert, majd
beszíjazta magát.
Egy és negyed órával kés bb a Lear megkezdte a leszállást a Baltimore-Washington Nemzetközi
Repül térre. Miután lassan lefékezett, Avery és Mitch a lépcs n lement a kifutópályára és kinyitotta a
csomagtér ajtaját. Avery egy egyenruhás férfira mutatott, aki a kapu közelében állt. – Ó a sof röd. A
limuzin ott áll az épület el tt. Csak kövesd a fickót. Úgy negyven percre vagytok a Capitol Hiltontól.
– Mi az, egy másik limuzin? – kérdezte Mitch.
– Aha. Ezt nem tennék meg neked a Wall Streeten.
Kezet ráztak, és Avery visszamászott a gépre. Az újratankolás harminc percig tartott, és amikor a Lear
déli irányba tartva felszállt, Avery ismét elszenderült.
Három órával kés bb a gép földet ért Georgetownban. A terminál mellett elgurult egy kis hangárig. Itt
tölti majd az éjszakát. Egy biztonsági r várt Averyre meg a csomagjaira, és elkísérte a terminálhoz és a
vámvizsgálatra. A pilóta és a másodpilóta végigcsinálta a leszállás utáni szertartást. Aztán ket is
átkísérték a terminálhoz.
Éjfél után a hangárban elaludtak a fények, és a gépek sötétben várták az újabb felszállást. Kinyílt egy
oldalajtó és három férfi – az egyik Avery – belépett a hangárba. Sebes léptekkel odamentek az 55-ös
Learhez. Avery kinyitotta a csomagtér ajtaját, és gyorsan kipakoltak huszonöt súlyos papírdobozt. A
fülledt trópusi h ségben a hangár olyan volt, akár egy kemence. Mindannyian rettenetesen izzadtak, de
egy szót sem szóltak, amíg a huszonöt doboz el nem került a gépb l.
– Huszonötnek kell lennie. Számolja meg – utasította Avery az egyik férfit, egy atlétatrikót visel ,
izmos helybelit, akinek pisztoly volt az övébe dugva. A másik férfi egy jegyzetblokkot tartott a kezében
és feszülten figyelt, mintha egy áruátvételt bonyolító bolti alkalmazott lenne. A helybéli ember gyorsan
számolt, verejtékcseppek hullottak a dobozokra.
– Igen. Huszonöt
– Mennyi? – kérdezte a férfi a jegyzetblokkal.
– Hat és fél millió.
– Az egész készpénz?
– Igen. Amerikai dollár. Százasok és húszasok. Rakjuk fel
– Hova megy?
– A Quebecbanqba. Már várják.
Mindannyian felkaptak egy dobozt és a sötétben odamentek az oldalajtóhoz, ahol egy férfi várt rájuk
Uzi géppisztollyal a kezében. A dobozokat feltették egy ütött-kopott teherautóra, melynek oldalán ez a
gyengén látható felirat állt: CAYMAN PRODUCE. A helybéliek felhúzott pisztollyal ücsörögtek, amint
az átvev kihajtott a hangárból Georgetown belvárosa felé.
A jelentkezés nyolckor kezd dött az Évszázados Teremben, a félemeleten. Mitch korán érkezett, aláírt,
felvette a súlyos jegyzetfüzeteket, melyeknek a bontójára gondosan rányomtatták a nevét és bement. Nem
messze a hatalmas terem közepét l foglalt helyet. A brosúrából megtudta, hogy csak kétszáz jelentkezést
fogadnak el. Kávét szolgáltak fel, aztán Mitch kiterítette maga el tt a Washington Postot.
A terem lassan megtelt, amint az ország különböz pontjairól származó ügyvédek összegy ltek, hogy
meghallgassák a naponta változó adóügyi törvények legújabb módosulásait. Néhány perccel kilenc el tt
egy elegáns, fiús külsej ügyvéd foglalt helyet Mitch balján, de nem szólt semmit. Mitch rápillantott,
aztán visszatért az újsághoz. Miután minden résztvev megérkezett, az elnök üdvözölte a jelenlév ket, és
bemutatta az els el adót. Ilyen és ilyen nev képvisel Oregonból, albizottsági elnök. Amint a dobogóra
lépett, hogy megtartsa el adását, a Mitch balján ül ügyvéd odahajolt hozzá és kezet nyújtott.
– Hello, Mitch – súgta. – Grant Harbison vagyok az FBI-tól. – Átadta Mitchnek a névjegyét.
A képvisel egy viccel indított, amit Mitch nem hallott. A névjegykártyát tanulmányozta, közel tartva
a mellkasához. Senkit sem ismert a teremben, de kínosan érintette volna, ha bárki is megtudná, hogy egy
FBI-os névjegyet tart a kezében. Öt perc elteltével Mitch üres tekintettel rámeredt Harbisonra.
– Néhány percre találkoznunk kell – közölte vele a férfi súgva.
– Mi van, ha nem érek rá? – kérdezte Mitch.
Az ügynök el vett a jegyzetfüzetéb l egy sima, fehér borítékot és odaadta Mitchnek, aki testéhez
közel tartva, kinyitotta. A benne lév levelet kézzel írták. A tetején apró, de impozáns bet kkel szedve a
következ néhány szó állt: Igazgatói Hivatal – FBI.
A levél így szólt:

Kedves Mr. McDeere!

Az ebédid ben szeretnék néhány szót váltani önnel. Kérem, kövesse Harbison ügynök
utasításait. Nem fog sokáig tartani. Értékeljük az együttm ködését.
Köszönettel
F. DENTON VOYLES
Igazgató

Mitch visszatette a levelet a borítékba és lassan rátette a jegyzetfüzetére. Értékeljük az

együttm ködését. Az FBI igazgatója. Tisztában volt vele, mennyire fontos, hogy meg rizze az
önuralmát, arca rezzenéstelen, nyugodt maradjon, mintha semmi sem történt volna. De mindkét kezével a
halántékát dörzsölte és a padlót bámulta maga el tt. Lehunyta a szemét és szédült. Az FBI. Itt ül mellette!
Rá vár. Az igazgató és a fene tudja még kicsoda. Tarrance biztos ott lesz a közelben.
A képvisel viccének hallatán hirtelen nevetés tört ki a teremben. Harbison gyorsan Mitchhez hajolt és
azt suttogta: – Legyen a sarokban lév férfi WC-ben tíz perc múlva. – Az ügynök az asztalon hagyta a
papírjait és nagy nevetés közepette távozott a teremb l.
Mitch belelapozott jegyzetfüzete els részébe és úgy tett, mintha az anyagot tanulmányozná. A
képvisel éppen áldozatos harcát részletezte, amelyet azért folytat, hogy megvédje a tehet s emberek
adókedvezményeit, és ugyanakkor arra törekszik, hogy könnyítse a munkásosztályra nehezed terheket.
Félelmet nem ismer irányítása alatt az albizottság egy alkalommal megtagadta egy jelentés benyújtását a
törvényhozásnak s így sikerült korlátozni az olaj- és földgázkutatásokra szánt összegek csökkentését.
Egyszemélyes hadsereg volt ez a férfi Capitol Hillen.
Mitch várt tizenöt percet, majd még ötöt, aztán elkezdett köhögni. Vízre volt szüksége, és szája elé tett
kézzel elosont a székek között a terem végébe, majd távozott a hátsó kijáraton. Harbison a férfi WC-ben
volt, és már vagy tizedik alkalommal mosta meg a kezét.
Mitch odasétált a férfi melletti mosdóhoz, és kinyitotta a hideg vizes csapot. – Mondja, mire
készülnek maguk? – kérdezte.
Harbison Mitchre nézett a tükörben. – Én csak utasításokat követek. Mr. Voyles személyesen szeretne
találkozni magával, és engem azért küldtek, hogy odavigyem.
– És vajon mit akarhat?
– Nem akarom lel ni a poénját, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon fontosat.
 Mitch óvatosan körbepillantott a WC-ben. Üres volt. – És mi van akkor, ha nem érek rá találkozni
vele?
Harbison elzárta a vizet, és kezét lerázta a mosdóba. – Ez a találkozás elkerülhetetlen, Mitch. Ne
játszadozzunk. Miután ez a remek kis szeminárium megkezdi az ebédid t, talál majd egy taxit 8667-es
rendszámmal a f bejárattól balra. Elviszi magát a vietnami veteránok emlékm véhez. Mi is ott leszünk.
Óvatosnak kell lennie. Két ember követte ide Memphisb l.
– Milyen két ember?
– Ketten a memphisi fiúk közül. Tegye, amit mondunk, és senki sem fogja megtudni.

Az elnök köszönetet mondott a második el adónak, a New York University professzorának, és

bejelentette, hogy ebédid következik.
Mitch egy szót sem szólt a taxisof rhöz. A férfi eszel s módjára hajtott, és hamarosan elt ntek a
forgalomban. Tizenöt perccel kés bb leparkoltak az emlékm közelében.
– Még ne szálljon ki! – utasította Mitchet a sof r határozottan. Mitch nem mozdult tíz percen
keresztül, és egy szó sem hagyta el a száját. Végül egy fehér Ford Escort lassított le a taxi mellett, és
dudált egyet. Aztán elhajtott.
A sof r el rebámulva így szólt: – Rendben. Menjen oda a Falhoz. Öt percen belül megtalálják.
Mitch kilépett a járdára, a taxi elment. Mélyen a gyapjúkabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és lassan
megindult az emlékm felé. A zord északi széllökések faleveleket repítettek minden irányba. Mitch
megborzongott, és felhajtotta kabátja gallérját.
Egy magányos zarándok, mereven ülve tolószékében, a Falra bámult. Vastag pokrócba volt
burkolózva. A kelleténél egy számmal nagyobb, terepszín tányérsapkája alatt sötét pilótaszemüveg fedte
a szemét. A Fal végének közelében ült, közel az 1972-ben elesettek nevéhez. Mitch követte az
évszámokat a járda mentén, és a tolókocsi közelében állt meg. Hirtelen megfeledkezve a férfir l, elkezdte
vizsgálgatni a neveket.
Mély lélegzetet vett, és zsibbadás állt be a gyomrában meg a lábaiban. Lassan lenézett, és közel a Fal
aljához megtalálta, amit keresett. Szép bet kkel bevésve, prózaian ott állt Rusty McDeere neve, csakúgy,
mint bárki másé.
Egy kosár megfagyott és hervadt virág állt az emlékm mellett, alig néhány centire Rusty McDeere
nevét l. Mitch óvatosan lefektette ket a földre, és letérdelt a Fal elé. Megtapogatta Rusty bevésett
nevének bet it. Rusty McDeere. Életkora tizennyolc év, mindörökre. Hét hete volt Vietnamban, amikor
rálépett egy aknára. Azt állították, hogy a halál azonnal beállt. Ray szerint minden esetben ezt mondták.
Mitch kitörölt egy apró könnycseppet a szeméb l, és végigtekintett a Falon. Arra az ötvennyolcezer
családra gondolt, akikkel mind azt közölték, hogy a halál azonnal beállt.
– Mitch, már várják.
Mitch megfordult, és a tolókocsis férfira nézett, az egyetlen emberi lényre a közelben. A
pilótaszemüveg a Falra meredt, és nem nézett föl. Mitch körbepillantott.
– Nyugi, Mitch. Lezártuk a környéket. Most nem figyelik magát.
– És maga kicsoda? – kérdezte Mitch.
– Az egyik fiú a bandából. Bíznia kell bennünk, Mitch. Az igazgatónak fontos mondandója van,
olyasmit akar közölni magával, ami megmentheti az életét.
– hol van?
A tolószékes férfi elfordította a fejét, és lenézett a járdára. – Induljon el ebbe az irányba. Majd
megtalálják.
Mitch egy pillanatig még bátyja nevére meredt, aztán elsétált a tolókocsi mögött. Elhaladt három
katona szobra mellett. Lassan ment, valami jelre várt, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. Wayne
Tarrance lépett el egy fa mögül, és Mitch mellé sétált. – Menjen tovább – utasította.
– Vajon miért nem vagyok meglepve, hogy magát is itt látom? – kérdezte Mitch.
– Csak menjen tovább. Legalább két pasas van, aki még maga el tt iderepült Memphisb l. Abban a
hotelban laknak, ahol maga, egy ajtóval arrébb. Ide nem követték. Azt hiszem, leráztuk ket.
– Mi az isten folyik itt, Tarrance?
– Hamarosan megtudja. Menjen tovább, ne álljon meg. De engedjen ki egy kicsit, senki sem figyeli
magát, eltekintve a mi ügynökeinkt l. Vannak vagy húszan.
– Húszan?
– Aha. Lezártuk ezt a helyet. Biztosra akarunk menni, hogy azok a memphisi mocskok ne jelenjenek
meg itt. De most már nem jönnek.
– És k kik?
– Az igazgató majd megmagyarázza.
– Miért van benne ebben az ügyben az igazgató?
– Nagyon sokat kérdez, Mitch.
– Maga pedig nem válaszol eleget.
Tarrance jobbra mutatott. Leléptek a járdáról, és megindultak egy súlyos k pad felé, amely egy kis
er dhöz vezet gyaloghíd közelében állt. A tó vize fehérre fagyott.
– Üljön le – rendelkezett Tarrance. Mindketten helyet foglaltak a padon. Két férfi jött át a
gyaloghídon. Mitch nyomban felismerte az alacsonyabbikat, Voylest. F. Denton Voyles, az FBI
igazgatója immáron három elnök alatt. Könyörtelenségér l ismert, egyenes beszéd , vaskez b nüldöz .
Mitch tisztelettudóan felállt, amikor a két férfi a padhoz ért. Voyles kinyújtotta h vös kezét, és az
egész világon ismert nagy, kerek arcából sugárzó tekintettel Mitchre bámult. Kezet ráztak és
bemutatkoztak. Voyles a padra mutatott. Tarrance és a másik ügynök a gyaloghídhoz sétált, és szemükkel
a környéket pásztázták. Mitch a kis tó túloldalára bámult, és két férfit vett észre: egy nagyjából
százméternyire lév fánál álltak, minden kétséget kizáróan ügynökök, a megszokott viharkabátban,
rövidre nyírt hajjal.
Voyles közel ült le Mitchhez, a lábuk egymáshoz ért. Hatalmas, tar fején fedora kalapot viselt kicsit
félretolva. Legalább hetvenéves volt, de zöld szeme élénken mozgott, és mindent észrevett. Mindkét férfi
szótlanul ült a hideg padon, kezüket mélyen kabarjuk zsebébe süllyesztve.
– Méltányolom, hogy eljött – kezdte Voyles.
– Nem éreztem, hogy más választásom is lenne. A maga emberei nyughatatlanok.
– Igen. Ez az ügy roppant fontos nekünk.
Mitch mélyet sóhajtott. – Van valami fogalma arról, hogy mennyire össze vagyok zavarodva és
mennyire félek? Teljesen meg vagyok rémülve. Azt hiszem, magyarázattal tartozik nekem, uram.
– Mr. McDeere, szólíthatom Mitchnek?
– Hogyne. Miért ne?
– Akkor jó, Mitch. Én nem szeretek sokat beszélni. És amit most elmondok magának, minden
bizonnyal meg fogja rázni. Meg lesz rettenve. Lehet, hogy nem is hisz nekem. De biztosíthatom: minden
szó igaz, és a segítségével megmenthetjük az életét. Mitch mindenre felkészülve várakozott.
– Mitch, még egyetlen ügyvéd sem hagyta el élve a maguk cégét. Három próbálta meg, de megölték
ket. Kett már majdnem eljött, k tavaly nyáron haltak meg. Ha egy ügyvéd egyszer beáll a Bendini,
Lambert és Locke céghez, sohasem távozhat t lük, csak ha nyugdíjba vonul, és befogja a száját. És mire
nyugdíjba mennek, már részesei a b nszövetkezetnek, és nem beszélhetnek. A cégnek óriási biztonsági
apparátusa van az épület ötödik emeletén. A maga házában és kocsijában mikrofonokat helyeztek el. A
telefonokat lehallgatják. Ugyanez a helyzet az irodában is. Gyakorlatilag minden szót, amit kiejt,
hallanak és felvesznek az ötödik emeleten. Követik magát, néha a feleségét is. Míg beszélgetünk, itt
vannak Washingtonban. Látja, Mitch, ez a cég több, mint egy cég. Egy nagyszabású üzletnek a része, egy
nagyon sok hasznot hajtó üzletnek. Egy nagyon törvénytelen üzletnek. A cég nem az üzlettársak
tulajdonában van.
Mitch a férfi felé fordult, és nagyon figyelt. Az igazgató a befagyott tóra nézett beszéd közben.
– Az a helyzet, Mitch, hogy a Bendini, Lambert és Locke cég a chicagói Morolto b nszövetkezet
birtokában van. A maffia birtokában. A Cosa Nostra. Onnan irányítják az ügyeket. És ezért vagyunk mi
itt. – Voyles határozottan Mitch térdére tette a kezét, és néhány centiméterr l az arcába bámult. – Ez a
maffia, Mitch, és veszedelmesen törvénytelen.
– Nem hiszem – mondta Mitch megdermedve a félelemt l. Hangja gyenge volt és megremegett.
Az igazgató elmosolyodott. – De igen, Mitch. De igen, elhiszi. Egy ideje már maga is gyanakszik.
Ezért beszélt Abanksszel. Ezért bérelte fel azt a nyomorult detektívet, és ölette meg az ötödik emeleti
fiukkal. Maga is tudja, hogy ez a cég b zlik, Mitch.
 Mitch el rehajolt, és térdére tette a könyökét. Lába között a földre bámult. – Nem hiszem – motyogta
er tlenül.
– Tudomásunk szerint az ügyfeleik, pontosabban a maguk ügyfeleinek a huszonöt százaléka nem
követ el kihágást. Van néhány jó ügyvéd ennél a cégnél, akik a gazdag ügyfelek adóügyeit intézik. Ez
remek álca. A legtöbb ügy, amin maga eddig dolgozott, törvényes. Ez az módszerük. Hoznak egy
újoncot, teletömik pénzzel, vesznek neki egy BMW-t, házat, meg amit kell, lehet utazni a
Kajmán-szigetekre, és látástól vakulásig dolgoztatják ket teljesen tiszta ügyeken. Igazi ügyfelek. Igazi
ügyvédi munka. Ez így megy néhány évig, és az új ember semmit sem gyanít, igaz? Ez egy nagyszer
cég, nagyszer fickók vannak ott. Rengeteg a pénz. A fenébe is, minden csodálatos. És aztán öt-hat év
után, amikor már igazán nagy pénzeket kapnak, amikor nem terheli jelzálogkölcsön a házat, amikor már
családos ember, amikor már nagy biztonságban van, robbantanak, és közlik az igazságot. Nincs kiút. Ez a
maffia, Mitch. Ezek a fickók nem játszadoznak. Megölik az egyik gyerekét vagy a feleségét, mit érdekli
az ket. Itt több pénzt keres, mint gyakorlatilag bárhol máshol kereshetne. Megzsarolják, mert családja
van, ami nekik, a maffiának az égvilágon semmit sem jelent, így aztán mit tesz majd, Mitch? Ott marad.
Nem tud eljönni. Ha marad, milliomos lesz, fiatalon nyugdíjba megy, és a családjának nem esett
bántódása. Ha el akar menni, úgy végzi, hogy a portréja felkerül a falra az els emeleti könyvtárban.
Ezek az emberek nagyon meggy z ek tudnak lenni.
Mitch a halántékát masszírozta, és remegni kezdett.
– Nézze, Mitch, tudom, hogy rengeteg kérdése van. Rendben. Én csak beszélek tovább, és mindent
elmondok, amit tudok. Az öt halott ügyvéd ki akart szállni, miután megtudták az igazságot. Az els
hárommal nem beszéltünk, mert az igazat megvallva, csak hét évvel ezel tt szereztünk tudomást a cégr l.
Kiválóan végezték a dolgukat: csöndben maradtak, és nem hagytak nyomot maguk után. Az els három
valószín leg csak ki akart jutni a cégb l, és ki is jutottak. Koporsóban. Hodge és Kozinski más eset. k
megkerestek bennünket, és egy év leforgása alatt volt néhány találkozónk. Kozinski fejére akkor
zúdítottak mindent, amikor már hét éve a cégnél volt. pedig szólt Hodge-nak. Egy évig egymás között
sugdolóztak. Kozinski már közel volt ahhoz, hogy kinevezzék üzlettársnak, de meg akart szabadulni a
cégt l, miel tt ez megtörténne. Hodge-dzsal meghozták azt a végzetes döntést, hogy kiugranak. Nem is
sejtették, hogy az els három ügyvédet megölték, vagy legalábbis nekünk sohasem beszéltek róla.
Memphisbe küldtük Wayne Tarrance-t, hogy hozza ket ide. Tarrance szervezett b nözésre
specializálódott ügynök New Yorkból. Elég közel került a két fickóhoz, miel tt a "baleset" megtörtént
volna a tengeren. Ezek ott Memphisben nagyon jól végzik a dolgukat, Mitch. Ezt sohase felejtse el.
Pénzük van, és mindig a legjobbakat bérlik fel. Hodge és Kozinski halála után arra a döntésre jutottam,
hogy elkapjuk a céget. Ha lecsapunk a cégre, vádat emelhetünk a Morolto család minden fontosabb tagja
ellen. Több mint ötszáz vádemelésr l lehet szó. Adócsalás, törvénytelenül szerzett pénz tisztára mosása,
zsarolás, amit csak akar. Tönkretehetnénk a Morolto családot; ez lenne az utóbbi harminc év legnagyobb
csapása a szervezett b nözésre. És tudja, Mitch, ez mind benne van a szolid memphisi cég aktáiban.
– Miért éppen Memphis?
– Ah, ez jó kérdés. Ki gyanakodna egy kis memphisi cégre? Ott nem m ködik a maffia. Csöndes,
kedves, békés folyóparti város. Mehettek volna Durhambe vagy Topekába vagy Wichita Fallsba. De k
Memphist választották. Ahhoz ugyanis elég nagy, hogy elrejtsen egy negyvenf s céget. Remek választás
volt,
– Azt akarja mondani, hogy minden üzlettárs… – Mitch hangja elcsuklott.
– Igen, minden üzlettárs tudja, mi a helyzet, és a szabályok szerint végzi a dolgát. Arra gyanakszunk,
hogy a többiek közül is majdnem mindenki tudja, de azért ezt nehéz pontosan megállapítani. Nem tudom
megmondani, hogyan m ködik a cég, és ki van benne a buliban. De er s a gyanúnk, hogy nagyon sok
törvénytelen ügylet folyik ott.
– Például?
– Adócsalás. A Morolto társaság összes adóügyét k intézik. Szép, hibátlan, látszólag teljesen rendben
lév adóbevallást küldenek be minden évben, de a jövedelemnek csak egy töredékér l. Eszel s
sebességgel mossák tisztára a koszos pénzt, amivel törvényes ügyleteket bonyolítanak. Hogy is hívják ezt
a bankot St. Louisban a nagyágyú ügyfeleknek?
– Commercial Guaranty.
 – Igen, ez az. A maffia tulajdonában van. A bank összes jogi ügyével a cég foglalkozik. Becslésünk
szerint Moroltóék évi háromszázmilliót vágnak zsebre a szerencsejátékból, kábítószerb l, prostiktól,
amib l csak lehet. Ez persze mind készpénz, nem igaz? A java a szigetekre megy, a bankokba. Vajon
hogyan kerül Chicagóból a szigetekre? Van valami ötlete? Gyanúnk szerint a gép szállítja. Ez az
aranyborítású Lear, amivel maga iderepült, hetente egyszer Georgetownban landol.
Mitch egyenesen ült, és Tarrance-t figyelte, aki hallótávolságon kívül volt, és most a gyaloghídon állt.
– Akkor miért nem emelnek vádat, és csapnak le Moroltóékra?
– Mert nem tudunk. De biztosíthatom fel le, hogy meg fogjuk tenni. Három ügynökünk foglalkozik
velük Memphisben, és három itt, Washingtonban, ígérem, el fogom ket kapni, Mitch. De szükségünk
van valakire belülr l. Ezek a fickók rettent okosak. És rengeteg pénzük van. Borzasztó óvatosak, és nem
követnek el hibákat. Meg vagyok gy z dve arról, hogy magától kell segítséget kapnunk, vagy a cég egy
másik tagjától. Szükségünk van akták, bankszámlák és többmilliónyi irat másolatára. De ezeket csak
belülr l kaphatjuk meg. Másképpen lehetetlen.
– És engem választottak.
– És magát választottuk. Ha nemet mond, mehet tovább a maga útján: keres egy halom pénzt, és
sikeres ügyvéd válik magából. De mi tovább próbálkozunk. Megvárjuk a következ új alkalmazottat, és
megkíséreljük a magunk oldalára állítani. De ha ez nem m ködik, az egyik id sebb ügyvédet keressük
meg. Egy olyat, aki elég tisztességes, és még van benne a kurázsi, és helyesen fog cselekedni. Egy napon
megtaláljuk az emberünket, Mitch, és ha ez bekövetkezik, maga ellen is vádat emelünk a többivel együtt,
és bármilyen gazdag is lesz, börtönbe dugjuk. Ez így lesz, fiam, higgye el nekem.
Ebben a pillanatban és ezen a helyen Mitch hitt a férfinak. – Mr. Voyles, fázom. Nem sétálhatnánk?
– Dehogyisnem, Mitch.
Lassan visszamentek a járdára, és elindultak az emlékm felé. Mitch hátrapillantott a válla mögött.
Tarrance és a másik ügynök kicsit lemaradva követték ket. Egy harmadik ügynök sötétbarna kabátban
üldögélt a járda mellett egy padon.
– Ki volt Anthony Bendini? – kérdezte Mitch.
– 1930-ban feleségül vett egy Morolto lányt, így az öreg Morolto veje lett. Akkoriban Philadelphiában
volt valami ügyletük, és Bendinit is odaküldtek. Aztán a negyvenes években, nem lehet tudni, miért,
áthelyezték Memphisbe, hogy hozza létre a céget. De azért nagyon jó ügyvéd volt, legalábbis annak
alapján, amit mi tudunk róla.
Több ezer kérdés cikázott át Mitch agyán, de sikerült megállnia, hogy feltegye ket. Megpróbált
nyugodtnak, higgadtnak és szkeptikusnak t nni.
– És mi a helyzet Oliver Lamberttel?
– Nagyvilági fickó. A cég tökéletes vezet je, aki, mit ad ég, mindent tudott Hodge-ról és Kozinskiról
meg a meggyilkolásukra vonatkozó tervekr l. Amikor legközelebb találkozik Mr. Lamberttel, igyekezzen
ne elfelejteni, hogy egy hidegvér gyilkos. Na, persze, nincs más választása. Ha nem lenne hajlandó az
együttm ködésre, ott úszkálna majd a hullája valamelyik tengerben. Mindannyian ilyenek, Mitch. Pont
úgy kezdték, mint maga. Fiatalon, kiváló képességekkel, tele ambíciókkal, aztán váratlanul egy napon azt
vették észre, hogy nem tudnak szabadulni. Ezért alkalmazkodnak a szabályokhoz, keményen dolgoznak,
óriási munkát végeznek, hogy meg legyen az álca, és a Bendini, Lambert és Locke egy kicsiny,
tiszteletreméltó jogi cégnek t njön. Nagyjából minden évben kiválasztanak egy rossz körülmények között
él , ragyogó képesség joghallgatót, aki n s, és akinek a felesége gyerekeket szeretne, teletömik pénzzel,
és szerz dtetik.
Mitch a pénzre gondolt: a hatalmas fizetésre, amit egy kicsi memphisi cégt l kap, a kocsira és az
alacsony kamatú jelzálogkölcsönre. A Wall Streetre tartott, és a pénz térítette el az útjáról. Csak a pénz.
– És Nathan Locke?
Az igazgató elmosolyodott. – Locke egy másik történet. Szegény kölyökként n tt fel Chicagóban, és
tízéves korában már az öreg Moroltónak végzett kisebb munkákat. Egész életében b nöz volt. Valahogy
elvégezte a jogi egyetemet, aztán az öregember délre küldte, hogy Anthony Bendinivel dolgozzon a
család tiszta kez b nöz i között. Mindig is az öreg Morolto kedvence volt.
– Mikor halt meg az öregember?
– Nyolcvannyolc éves korában, tizenegy évvel ezel tt. Van két hitvány fia: Mickey, a Nagypofájú és
Joey, a Tiszteletes. Mickey Las Vegasban él, és csak korlátozottabb szerep jut neki a család ügyeiben.
Joey a f nök.
A járda egy másikkal találkozott. Balra, a távolban, a Washington-emlékm nyúlt a magasba a metsz
szélben. Jobbra a Falhoz vezetett az út. Most már voltak el tte néhányan: gyermekek, férjek, barátok
neve után kutattak. Mitch a Fal felé indult meg. Lassan sétáltak.
Mitch halkan szólalt meg. – Képtelen vagyok megértem, hogyan végezhet a cég ilyen sok
törvénytelen munkát ilyen nagy titokban. Hiszen tele van titkárn kkel, tisztvisel kkel és jelöltekkel.
– Jó kérdés, és nem lehet pontosan megválaszolni. Úgy hisszük, hogy két cégként m ködik. Az egyik
törvényes, itt vannak az új ügyvédek, a titkárn k többsége és a tisztvisel k. A piszkos munkát pedig a
vezet k és az üzlettársak végzik. Hodge és Kozinski már közel volt ahhoz, hogy rengeteg információt
nyújtson nekünk, de végül nem sikerült nekik. Hodge egyszer elmondta Tarrance-nak, hogy volt néhány
jelölt az alagsorban, akikr l nagyon keveset tudott. Közvetlenül Locke-nak, Milligannek, McKnightnak
és még néhány üzlettársnak dolgoztak, de igazából senki sem tudta, mit csinálnak. A titkárn k mindent
tudnak, és szerintünk valószín leg a legtöbb benne is van a buliban. Ha így áll a helyzet, semmi kétségem
afel l, hogy rendesen meg vannak fizetve, és túlságosan rettegnek ahhoz, hogy beszéljenek. Gondolja
csak meg, Mitch. Ha hatalmas pénzeket kap a munkájáért, és tudja, ha sokat kérdez sködik vagy jártatni
kezdi a száját, a folyóban végzi, mit tenne? Meg se mukkan, és zsebre teszi a pénzt.
A Fal elejénél megálltak. Innen indult a földr l a fekete gránit, hogy hetvenméteres magasságba
nyúljon fel, ahol a második sor hasonló k lapokkal találkozott. T lük vagy húsz méterre egy halkan
sírdogáló id s házaspár meredt a nevekre. Összeölelkezve álltak, hogy melegséget és er t kapjanak a
másiktól. Az anya lehajolt, és egy fekete-fehér, bekeretezeti fényképet helyezett el a Fal aljánál. Az apa a
középiskolai évekre emlékeztet tárgyakkal teli cip dobozt tett a fénykép mellé. Osztályfényképek,
szerelmes levelek, kulcscsomók és egy aranylánc. Egyre hangosabban zokogtak. Mitch, hátát a Fal felé
fordítva, a Washington-emlékm felé nézett. Az igazgató a szemét figyelte.
– Tehát akkor mit kellene tennem? – kérdezte Mitch.
– El ször is fogja be a száját. Ha kérdez sködni kezd, veszélybe kerülhet az élete. És a feleségéé is. A
közeli jöv ben ne legyenek gyerekeik. Könny célpontul szolgálnának. Az a legjobb, ha eljátssza az
ostobát, és ügy tesz, mintha minden csodálatos lenne, és még mindig úgy tervezné, hogy magából a világ
legjobb ügyvédje lesz. Másodszor: döntésre kell jutnia. Nem most, de hamarosan. El kell határoznia,
hogy együttm ködik-e velünk vagy sem. Ha azt választja, hogy segít nekünk, természetesen
gondoskodunk róla, hogy megérje magának. Ha másként dönt, akkor folytatjuk a cég megfigyelését,
egészen addig, amíg úgy határozunk, hogy megkeresünk egy másik ügyvédet. Mint már mondtam, egy
napon majd találunk valakit, akinek lesz elég mersze, hogy segítsen nekünk, és elintézzük azokat a
mocskos gazembereket. És akkor ez a Morolto család megsz nik létezni. Mi meg fogjuk védeni magát,
Mitch, és soha többet nem kell dolgoznia az életben.
– Milyen életben? Örök rettegésben fogok élni, ha egyáltalán életben maradok. Hallottam már egy-két
történetet azokról a tanúkról, akiket az FBI állítólag elrejtett. Tíz évvel a tárgyalás után felrobban az
autójuk, amikor kihajtanak a garázsból, hogy munkába induljanak. A holttestet három sarokkal odébb
találják meg darabokban. A maffia sohasem felejt, igazgató úr. Ezt maga is tudja.
– Sohasem felejtenek, Mitch, ez igaz. De megígérem magának, hogy a maga és a felesége élete
biztonságban lesz.
Az igazgató az órájára pillantott. – Most már jobb, ha visszamegy, mert különben gyanakodni
kezdenek. Tarrance majd keresi magát. Bízzon benne, Mitch. Azon fáradozik, hogy védje a maga életét.
Az én felhatalmazásom alapján végzi a munkáját. Ha mond magának valamit, az egyenesen t lem jön.
tárgyalhat is.
– Mit kell megtárgyalni?
– A feltételeket, Mitch. Azt, hogy mit adunk magának cserébe azért, amit kapunk. Mi a Morolto
családot akarjuk, maga pedig tálcán hozhatja el nekünk. Nevezze meg az árat, és a kormány, melynek
megbízásából dolgozik az FBI, megadja magának. Persze ésszer határokon belül. És ezt én mondom
magának, Mitch. – Lassan elsétáltak a Fal mellett, és megálltak a tolókocsis ügynök mellett. Voyles
kivette a kezét a zsebéb l. – Egy taxi vár magára ott, ahol a másikból kiszállt. A száma 1073. A sof r
ugyanaz. Most menjen. Mi nem találkozunk többet, de Tarrance néhány héten belül érintkezésbe lép
magával. Kérem, gondolja meg, amit mondtam magának. Ne próbálja meggy zni magát arról, hogy a cég
legy zhetetlen, és az id k végezetéig m ködhet, mert ezt nem fogom hagyni. A közeljöv ben támadásba
lendülünk, megígérhetem magának. Csak abban reménykedem, hogy maga a mi oldalunkon lesz.
– Nem értem, hogy mi lenne a feladatom.
– Tarrance ismeri a stratégiánkat a meccsre. Nagyon sok függ magától és attól, hogy mit sikerül
megtudnia, miután elkötelezte magát.
– Elköteleztem magamat?
– Ezt a szót használjuk, Mitch. Ha elkötelezte magát, már nincs visszaút. Ezek könyörtelenebbek, mint
bármilyen más szervezet a földön.
– Miért engem választottak?
– Valakit választanunk kellett. Nem, ez így nem igaz. Azért esett magára a választás, mert maga elég
bátor ahhoz, hogy kisétáljon az egészb l. A feleségén kívül nincs családja. Nincsenek kötelékei,
gyökerei. Abby kivételével minden ember fájdalmat okozott magának, akit szeretett. Egyedül, szinte
támogatás nélkül n tt fel, független ember lett, és csak saját magára támaszkodik. Nincs szüksége a
cégre. Otthagyhatja. Az évek alatt megkeményedett és megedz dött. És elég esze van ahhoz, hogy ezt
végigcsinálja. Nem fogják elkapni. Ezért választottuk magát. Viszlát, Mitch. Köszönöm, hogy eljött.
Most már induljon Vissza.
Voyles sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott. Tarrance a Fal végében várakozott, gyorsan intett
neki, mintha azt akarná mondani: "Ennyi volt – egyel re."

20
Az atlantai leszállás után a Delta DC-9-es hideg es ben ért földet a Memphisi nemzetközi repül téren. A
19-es kapunál állt le, a csomagjaik súlya alatt roskadozó üzleti utazók gyorsan kiszálltak. Mitch csak egy
Esquire-t és az aktatáskáját tartotta a kezében. Látta, hogy Abby a telefonfülkék közelében várja, és
gyorsan átvágott a tömegen. A táskát és a magazint lehajította a földre, és megölelte Abbyt. A
Washingtonban töltött négy nap egy egész hónapnak t nt. Újra és újra megcsókolták egymást, és halkan
sugdolóztak.
– Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak vacsorázni? – kérdezte Mitch.
– Otthon vacsora vár az asztalon és bor a h t ben – felelte Abby. Megfogták egymás kezét, és a
zsúfolt el csarnokon keresztülvágva megindultak a csomagátvev felé.
Mitch halkan azt mondta: – Tudod, beszélnünk kellene, és azt otthon nem lehet.
Abby szorosabban fogta a kezét. – Igen?
– Igen. Tulajdonképpen elég hosszan kellene beszélgetnünk.
– Mi történt?
– Eltart egy darabig, míg elmondom.
– Vajon miért lettem hirtelen ideges?
– Csak légy nyugodt és mosolyogj. Figyelnek.
Abby elmosolyodott, és jobbra pillantott. – Kik figyelnek?
– Mindjárt megmagyarázom.
Mitch váratlanul babra húzta a feleségét. Átvágtak az emberek okozta torlódáson, és besiettek a reptéri
bárba. Üzletemberekkel volt tele, akik iszogattak, a gépükre vártak, és a televíziót nézték, ami a bárpult
fölött volt elhelyezve. Egy kicsi, üres söröskorsókkal teli kerek asztal éppen megürült, helyet foglaltak
háttal a falnak, és így jól látták a bárt és az el csarnokot Közel ültek egymáshoz, a szomszédos asztal alig
egy méterre volt t lük. Mitch a bejáratra bámult, és alaposan megnézte minden belép arcát – Mennyi
ideig leszünk itt? – kérdezte Abby.
– Miért?
Abby kibújt a hosszú rókasz r bundából, és az asztal túloldalán lév székre tette. – Kit keresel?
– Csak mosolyogj egy kicsit. Csinálj úgy, mintha tényleg hiányoztam volna neked. Például csókolj
meg. – Mitch egy puszit nyomott a szájára, és egymás szemébe mosolyogtak. Mitch arcon csókolta
Abbyt, majd ismét az ajtóra nézett. Egy pincér érkezett sietve, és letakarította az asztalt. Bort rendeltek.
 Abby a férjére mosolygott. – Milyen volt az utad?
– Unalmas. Négy napon keresztül napi nyolc órát töltöttünk tanulással. Az els nap után alig
mozdultam ki a szállodából. Harminckét órába zsúfoltak bele egy hat hónapos anyagot az adótörvények
módosításáról.
– A városból láttál valamit?
Mitch elmosolyodott, és ábrándos tekintettel a feleségére nézett. – Hiányoztál, Abby. Még soha senki
nem hiányzott nekem ennyire. Szeretlek. Szerintem csodálatos vagy és teljességgel elb völ . Nem
szeretek egyedül utazni, és nélküled felébredni idegen hotelszobákban. És valami borzalmas mondandóm
van a számodra.
Abby abbahagyta a mosolygást. Mitch lassan körbepillantott a helyiségben. Nagy tömeg volt a
bárpultnál, a vendégek a tévében közvetített futballmeccset nézve hangoskodtak. A bár mind zajosabb
lett.
– Mindent elmondok – folytatta Mitch. – De nagyon valószín , hogy valaki most idebent figyel
bennünket. Nem hallják, amit mondok, de azért látnak bennünket. Néha mosolyodj el, bár nem lesz
könny .
Megérkezett a bor, és Mitch belevágott a történetbe. Semmit sem hagyott ki. Abby csak egyszer
szólalt meg. Mitch beszélt neki Anthony Bendinir l, az öreg Moroltóról, aztán a Chicagóban nevelkedett
Nathan Locke-ról, Oliver Lambertr l és a fiúkról az ötödik emeleten.
Abby idegesen kortyolgatta a bort, és h siesen megpróbált úgy viselkedni, mint egy szeret feleség,
akinek nagyon hiányzott a férje, és most rettenetesen élvezi a férfi beszámolóját az adóügyi
szemináriumról. Figyelte az embereket a bárban, ivott egy-egy kortyot a borból, és néha vigyorgott egyet,
amikor Mitch a pénz tisztára mosásáról és a meggyilkolt ügyvédekr l beszélt. Testét átjárta a rettegés.
Egyre szaggatottabban lélegzett. De figyelt, és játszotta a szerepét.
A pincér hozott még bort, és a tömeg lassan megfogyatkozott. Egy órával azután, hogy elkezdte,
Mitch halk suttogások közepette befejezte mondandóját.
– És Voyles azt mondta, hogy Tarrance heteken belül érintkezésbe lép velem, hogy megtudják,
hajlandó vagyok-e az együttm ködésre. Ezzel elköszönt, és távozott.
– És ez kedden történt? – kérdezte Abby.
– Igen. Az els napon.
– Mit csináltál a hét hátralév részében?
– Keveset aludtam, keveset ettem, és állandóan tompa fejfájás gyötört.
– Azt hiszem, erre én is számíthatok.
– Sajnálom, Abby. Legszívesebben azonnal hazarepültem volna, hogy elmondjam neked. Három
napot rettegésben töltöttem.
– Én most rettegek. Ezt nem tudom elhinni, Mitch. Olyan, mint egy rossz álom, csak még rosszabb.
– És ez csak a kezdet. Az FBI halálosan komolyan veszi ezt az ügyet. Máskülönben miért találkozna
az igazgató velem, egy jelentéktelen újonccal, mínusz tíz fokban egy k padon? Öt ügynököt küldött erre
a munkára Memphisbe, és hármat Washingtonba, azt mondta, annyi pénzt áldoznak erre, amennyi csak
kell ahhoz, hogy elkapják a céget. Tehát ha befogom a számat, nem tör döm velük, végzem a munkámat,
és jó és h séges tagja leszek a Bendini, Lambert és Locke cégnek, egy napon majd megjelennek a
letartóztatási parancsokkal, és mindenkit lecsuknak. Ha pedig azt választom, hogy együttm ködöm
velük, akkor majd az éjszaka leple alatt hagyjuk el Memphist, miután az FBI kezére adtam a céget, és
Boisban, Idaho államban fogunk letelepedni, mint Mr. és Mrs. Willbur Gates. Rengeteg pénzünk lesz, de
dolgoznunk kell, hogy elkerüljük a gyanút. A plasztikai m tétem után majd munkát vállalok egy
raktárban, mint targoncakezel , te pedig elmehetsz dolgozni egy gyermekmeg rz be részmunkaid ben.
Lesz két, esetleg három gyerekünk, és minden este imát mondunk, hogy olyan emberek, akikkel még
csak nem is találkoztunk, tartsák a szájukat, és felejtsenek el bennünket. Minden nap minden óráját
halálos félelemben fogjuk leélni, mert esetleg ránk tálainak.
– Ez tökéletes, Mitch. Egyszer en tökéletes. – Abby minden erejével azon volt, hogy el ne b gje
magát.
 Mitch elmosolyodott, és körbepillantott a teremben. – Van egy harmadik lehet ségünk is. Kisétálunk
ezen az ajtón, veszünk két jegyet San Diegóba, átlógunk a határon, és életünk hátralév részében tortillát
eszünk.
– Menjünk.
– De valószín leg követnének. Amilyen az én fonnám, Oliver Lambert Tijuanában várna rám egy
osztag gengszterrel. Nem m ködne a dolog. Csak egy ötlet volt.
– Mi a helyzet Lamarral?
– Nem tudom. Hat vagy hét éve dolgozik itt, tehát valószín leg tud mindent. Avery pedig üzlettárs, ez
pedig azt jelenti, hogy jelent s szerepe van a konspirációban.
– És Kay?
– Ki tudja? Nagyon könnyen meglehet, hogy egyetlen feleség sem tud semmit. Négy napja
gondolkozom ezen, Abby. A cég pontosan ügy néz ki, ahogy ki kell néznie. Bárkit meg tudnak hülyíteni.
Arra gondolok, honnan sejthetném én, te vagy bármelyik jövend beli újonc, hogy mi folyik itt?
Tökéletesen meg van szervezve. Eltekintve persze attól, hogy az FBI most már tud róla.
– És k most azt várják t led, hogy végezd el a piszkos munkát. Miért téged választottak, Mitch?
Negyven ügyvéd dolgozik a cégnél.
– Mert én semmit sem tudok az egészr l. Könny célpont voltam. Az FBI nem tudja pontosan, hogy
az üzlettársak mikor örvendeztetik meg a meglepetéssel az ügyvédeket, ezért mással nem vállalhatták a
kockázatot. Úgy alakult, hogy én voltam az új fiú, így azonnal felállították a csapdát, miután az ügyvédi
vizsgát letettem.
Abby az ajkát harapdálta, a könnyeit visszatartotta. Üres tekintettel meredt a sötét terem túlsó végében
lév ajtóra. – És hallanak minden szót, amit kiejtünk – mondta.
– Nem. Csak az összes telefont, és a házban meg a kocsiban folytatott beszélgetéseinket. Bármikor
találkozhatunk itt vagy a legtöbb étteremben, és ott van még a bels udvar. De én azt javaslom,
távolodjunk el egy kicsit jobban a tolóajtótól. A szerszámoskamra mögé kell osonnunk, hogy
biztonságban legyünk, és ott halkan sugdolózhatunk.
– Szellemeskedni próbálsz? Remélem, nem. Nem megfelel az alkalom a viccel désre. Félek, dühös
vagyok, egy csomó mindent nem értek, majd felrobbanok, és nem tudom, hová forduljak. Nem merek
beszélni a saját házamban. Vigyázok minden szóra, amit a telefonba mondok, még akkor is, ha téves a
kapcsolás. Minden alkalommal, amikor megszólal a telefon, felugrók és rábámulok. És most tessék.
– Kéne innod még egyet.
– Még tízet kéne innom.
Mitch elkapta a felesége csuklóját, és er sen megszorította. – Várj egy pillanatra. Ismer s arcot látok.
Ne nézz körbe. Abby visszatartotta a lélegzetét. – Hol?
– A bár túlsó felében. Mosolyogj, és nézz rám.
Egy napbarnított, sz ke hajú férfi felt n kék-fehér sípulóverben ült a bárszéken, és feszülten nézte a
tévét. Olyan volt, mint aki egyenesen a hóval borított lejt kr l érkezett. De Mitch már látta valahol
Washingtonban ezt a napbarnított arcb rt, a sz ke fürtöket és a sz ke bajuszt. Mitch alaposan megnézte a
férfit. A televízióból sugárzó kék fény megvilágította az arcát. A férfi felemelt egy sörösüveget, egy
pillanatra tétovázott, majd – na tessék! – egy pillantást vetett a sarok felé, ahol a McDeere házaspár ült
összeölelkezve.
– Biztos? – kérdezte Abby összeszorított foggal.
– Igen. Ott volt Washingtonban, de pontosan nem tudom, hol. Kétszer is láttam.
– Közülük való?
– Ezt honnan kéne tudnom?
– Menjünk innen.
Mitch letett egy húszast az asztalra, és távoztak a repül térr l.

Abby, Peugeot-ja volánja mellé ülve, villámgyorsan keresztülhajtott a parkolón, fizetett a park rnek, és
elszáguldott a belváros felé. Öt perc csönd után áthajolt Mitchhez, és a fülébe súgott. – Beszélhetünk?
Mitch megrázta a fejét. – Nos, milyen volt az id , míg távolban voltam?
 Abby vadul forgatta a szemét, majd kinézett az utasülés melletti ablakon. – Hideg – felelte. – Lehet,
hogy ma este lesz egy kis hó.
– Washingtonban fagypont alatt volt az egész héten.
Abby látszólag elképedt a hír hallatán. – Hóesés? – érdekl dött felhúzott szemöldökkel és szélesre
nyílt szemmel, mintha leny gözné a beszélgetés.
– Nem. Csak nyirkos hideg.
– Micsoda véletlen! Hideg volt itt is meg ott is. Mitch kuncogott magában. Csöndben hajtottak a
sztrádán. – Na, ki nyeri a Szuper Ligát? – kérdezte Mitch.
– Az Oiler.
– Szerinted igen? Én a Redskinnek szurkolok. Washingtonban semmi másról nem beszélnek.
– Nahát. Csupa vidámság lehet az a város.
Újabb csend. Abby a szája elé tette a kezét, és az el tte haladó kocsi hátsó lámpáira koncentrált.
Mostani fejvesztett állapotában vállalta volna a tijuanai út kockázatait is. Férje, az évfolyam harmadik
legjobb hallgatója (a Harvardon), az a férfi, aki elé piros sz nyeget gurítottak volna a Wall Street-i cégek,
az a férfi, aki bárhova, bármelyik céghez mehetett volna, nem máshoz szerz dött, mint a… maffiához!
Mivel már öt halott ügyvéddel büszkélkedhetnek, egész biztosan nem tétováznának a hatodikkal. Az
férjével! Aztán agyán átcikázott a Kay Quinnel folytatott számtalan beszélgetés. A cég jó néven veszi a
gyerekeket. A cég megengedi, hogy a feleségek dolgozzanak, de nem az id k végezetéig. A cég senki
olyat nem vesz fel, aki pénzes családból származik. A cég megköveteli a cég iránti h séget. A cégnél van
a legkisebb fluktuáció az országban. Ez egy kis csoda.
Mitch feszülten figyelte a feleségét. Húsz perccel azután, hogy távoztak a repül térr l, a Peugeot
leparkolt a garázsban, a BMW mellett. Kézenfogva odasétáltak a kocsifeljáró végébe.
– Ez rület, Mitch.
– Igen, az, de mégis igaz. Nem fog elmúlni.
– Mit csinálunk?
– Nem tudom, kicsim. De gyorsan kell tennünk, és nem véthetünk hibákat.
– Félek.
– Én rettegek.

Tarrance nem várt sokáig. Egy héttel azután, hogy búcsút intett Mitchnek a Falnál, meglátta t, amint a
h vös id ben siet s léptekkel a Szövetségi Bíróság épülete felé halad a North Mainen, nyolcutcányira a
Bendini-épülett l. Két sarokig követte, aztán betért egy kis kávézóba, melynek ablakai az utcára, vagy
ahogy ott hívták, a bevásárlóközpontra néztek. Autóval tilos volt közlekedni a memphisi Main Streeten.
Az aszfaltot k lapokkal bontották be, amikor a széles üt megsz nt utcaként m ködni, és átalakították
közép-amerikai bevásárlóközponttá. Egy-két senyvedt fa emelkedett ki a k lapokból, kopár ágaikat az
épületek közé nyújtották. Csavargók és városi nomádok l dörögtek céltalanul a bevásárlóközpont egyik
végét l a másikig, pénzt és élelmet koldulva
Tarrance az ablaknál ült, és látta, amikor a távolban Mitch megjelent a Szövetségi Bíróság épületénél.
Kávét és csokoládés fánkot rendelt. Az órájára pillantott. Tíz óra volt. A tárgyalásra kit zött ügyek
jegyzéke szerint McDeere ebben a pillanatban egy rövid tárgyaláson vesz részt az adóügyi bíróságon.
Valószín leg rövid lesz, közölte Tarrance-szal a bírósági tisztvisel . Tarrance várt.
A bíróságon semmi sem rövid. Egy órával kés bb Tarrance közelebb nyomta arcát az üveghez, és a
távolban gyorsan haladó alakokat figyelte. Felhajtotta a harmadik csésze kávét, letett két dollárt az
asztalra, felállt, és elrejt zött az ajtó mögött. Amint Mitch megjelent az utca másik oldalán, gyorsan
megindult felé.
Mitch észrevette, és egy másodpercre lelassított.
– Hello, Mitch. Nem zavarja, ha magával tartok?
– De zavar, Tarrance. Veszélyes, nem gondolja?
Szapora léptekkel haladtak, és nem néztek egymásra. – Nézze meg ott azt az üzletet – mondta
Tarrance, és jobbra mutatott. – Szükségem van egy pár cip re. – Besétáltak Don Pang cip boltjába.
Tarrance a keskeny üzlet hátsó részébe ment, és megállt két sor hamisított Reebok cip között, amib l két
pár 4,99-be került. Mitch követte, és felvett egy pár tízes cip t. Don Pang vagy talán egy másik koreai
gyanúsan méregette ket, de nem szólt semmit. A sorok között a bejáratot figyelték.
– Az igazgató felhívott tegnap – közölte Tarrance anélkül, hogy ajka megmozdult volna. – Magáról
kérdezett. Azt mondta, itt az ideje, hogy döntsön.
– Mondja meg neki, hogy még gondolkozom.
– Szólt a fiúknak a cégnél?
– Nem. Még gondolkozom.
– Az jó. Szerintem nem kéne szólnia nekik. – Odanyújtott Mitchnek egy névjegykártyát. – Ezt tartsa
meg. Két szám van a hátulján. Bármelyiket hívhatja egy nyilvános telefonról. Magnó van a vonal túlsó
végén. Hagyjon üzenetet, és mondja meg pontosan, mikor és hol találkozzunk.
Mitch zsebre tette a kártyát.
Tarrance váratlanul lebukott. – Mi van? – kérdezte Mitch.
– Azt hiszem, észrevettek bennünket. Csak azt láttam, hogy egy fickó elsétál az üzlet el tt, és benéz.
Figyeljen rám, Mitch, de jól figyeljen. Most azonnal jöjjön ki velem az üzletb l, és abban a pillanatban,
amint kiléptünk az ajtón, kezdjen el kiabálni velem, hogy t njek el, és lökjön rajtam egyet. Én úgy teszek,
mintha verekedni akarnék, maga pedig elrohan az irodája felé.
– Meg fognak ölni maga miatt, Tarrance.
– Csak tegye, amit mondok. Amint visszaért az irodába, jelentse az incidenst az üzlettársaknak.
Mondja meg nekik, hogy sarokba szorítottam magát, de amint lehetett, ott hagyott engem.
Odakint Mitch a szükségesnél nagyobbat taszított Tarrance-on, és azt üvöltötte: – Takarodjon innen a
pokolba! És hagyjon békén! – Futott kétutcányit a Union Avenue-ig, aztán a Bendini-épülethez sétált.
Bement az els emeleti férfi WC-be, hogy kifújja magát. Tükörbéli képére bámult, és egymás után tízszer
mélyet lélegzett.
Avery éppen telefonált, miközben két lámpa is villogott a készüléken. Egy titkárn ült a kanapén
jegyzettömbbel a kezében, készen az utasítások áradatára. Mitch a n re pillantott, és azt mondta: –
Menjen ki, kérem. Négyszemközt kell beszélnem Averyvel. – A titkárn felállt, és Mitch az ajtóhoz
kísérte. Aztán becsukta az ajtót.
Avery fürkész tekintettel figyelte, és letette a telefont. – Mi történt? – kérdezte.
Mitch megállt a kanapé mellett. – Az FBI éppen most kapott el, amint jöttem vissza a bíróságról.
– A francba! Ki volt az?
– Ugyanaz az ügynök. Egy Tarrance nevezet fickó. Avery felemelte a kagylót, de közben tovább
beszélt. – Hol történt?
– A bevásárlóközpontban. Egyedül gyalogoltam, a saját dolgaimmal elfoglalva.
– Ez az els találkozás a másik után?
– Igen. El ször nem is ismertem meg a palit.
Avery a kagylóba beszélt. – Itt Avery Tolar. Oliver Lamberttel akarok beszélni, de azonnal… nem
érdekel, ha telefonál. Szakítsák félbe most rögtön.
– Mi folyik itt, Avery? – kérdezte Mitch.
– Hello, Oliver. Itt Avery. Ne haragudj a zavarásért. Mitch McDeere itt van az irodámban. Néhány
perccel ezel tt jött visszafelé a bíróságról, amikor egy FBI-ügynök odament hozzá a
bevásárlóközpontban… Mit? Igen, épp most jött be az irodámba, és közölte velem… Rendben, öt perc
múlva ott vagyunk. – Letette a telefont. – Nyugi, Mitch. Már korábban is történt ilyen.
– Tudom, Avery, de ez akkor is érthetetlen. Miért fáradoznak velem? Én vagyok a cég legújabb
alkalmazottja.
– Egyszer zaklatás, Mitch. Pusztán err l van szó. Zaklatás, semmi más. Ülj le.
Mitch az ablakhoz sétált, és a távoli folyóra pillantott. Avery hidegvér hazudozó volt. Most jön majd
a "csak szórakoznak velünk" kezdet szöveg. Nyugi, Mitch. Nyugi! Amikor egy sereg FBI-ügynök
foglalkozik a céggel, és maga az igazgató, Mr. Denton Voyles naponta ellen rzi az ügyet? Nyugi? Éppen
azon kapták, hogy egy FBI-ügynökkel sugdolózott egy dolláros cip boltban. És most úgy kell
viselkednie, mint egy mit sem sejt bábunak, akire lecsaptak az FBI ördögi er i. Zaklatás? Akkor miért
követte t egy pasas, amikor a megszokott útvonalon visszatért a bíróságról? Erre válaszolj, Avery.
– Félsz, ugye? – kérdezte Avery, Mitch vállára téve a kezét, és kibámult az ablakon.
– Nem igazán. Locke mindent elmagyarázott a múltkor. Csak szeretném, ha már békén hagynának.
 – Ez komoly ügy, Mitch. Ne vedd könnyedén. Gyere, menjünk át Lamberthez.
Mitch követte Averyt végig a folyosón. Egy fekete öltönyös, Mitch számára ismeretlen férfi nyitott
ajtót, aztán becsukta. Lambert, Nathan Locke és Royce McKnight a tárgyalóasztal mellett álltak. Az
asztalon ismét ott volt egy magnó. Mitch az asztal túloldalán ült le. Fekete Szem az asztalf n foglalt
helyet, és Mitchre bámult.
Beszéd közben fenyeget en ráncolta a homlokát. Senki sem mosolygott a szobában. – Mitch,
megkereste magát Tarrance vagy bármelyik más ügynök az augusztusi találkozó óta?
– Nem.
– Biztos benne?
Mitch az asztalra csapott. – A francba! Azt mondtam, hogy nem. Miért nem esketnek meg?
Locke meghökkent. Mindenki meghökkent. Súlyos, feszült, félperces csönd következett. Mitch Fekete
Szemre bámult, aki fejének apró biccentésével némiképp visszakozott.
A mindig diplomata, és közvetít módjára viselked Lambert avatkozott közbe. – Nézze, Mitch, mi
tudjuk, hogy ez rémiszt .
– Hát bizony az. És nekem egyáltalán nem tetszik. A munkámmal foglalkozom, heti kilencven órán
keresztül halálra dolgozom magamat, és megpróbálok jó ügyvéd és a cég hasznos tagja lenni, semmi más,
és erre számomra ismeretlen okok miatt néha megkeres az FBI. Választ szeretnék kapni néhány kérdésre,
uram.
Locke lenyomta a piros gombot a magnón. – Hamarosan rátérünk erre. De el ször mondjon el
mindent ami történt.
– Roppant egyszer , Mr. Locke. Tíz órára a bíróságra mentem. Kofer bíró el tt volt tárgyalásom a
Malcolm Delaney-ügyben. Körülbelül egy órát töltöttem ott, aztán végeztem a munkámmal. Kijöttem a
bíróság épületéb l, és az iroda felé sétáltam; siet s léptekkel, tehetném hozzá. Körülbelül mínusz tíz fok
van odakint. Egy- vagy kétutcányira a Uniontól ez a Tarrance nev pasas hirtelen ott termett mellettem,
megfogta a karomat, és belökdösött egy üzletbe. Én is taszigáltam t, de végül is egy FBI-ügynök. És
nem akartam jelenetet. Odabent azt mondta, hogy beszélni akar velem egy percet. Eltoltam magamtól, és
az ajtóhoz rohantam, ó követett, megpróbált elkapni, de ellöktem. Aztán idefutottam, bementem
egyenesen Avery irodájába, és most itt vagyunk. Mindössze ennyi hangzott el.
– Mir l akart beszélni magával?
– Nem adtam neki lehet séget, Mr. Locke. Egyetlen FBI-ügynökkel sem áll szándékomban társalogni,
csak ha idézés van nála.
– Biztos abban, hogy ez ugyanaz az ügynök?
– Azt hiszem, igen. El ször nem ismertem meg. Nem láttam tavaly augusztus óta. Amikor bent
voltunk az üzletben, el húzta a jelvényét, és újra megmondta a nevét. Ekkor futottam el.
Locke lenyomott egy másik gombot, és hátrad lt a széken. Lambert mögötte ült, és talán még
sohasem mosolygott ilyen kedvesen. – Figyeljen, Mitch. A múltkor már mindent elmagyaráztunk. Ezek a
fickók egyre vakmer bbek. A múlt hónapban Jack Aldrichet keresték meg, amikor egy kis étteremben
ebédelt a Second Streeten. Nem tudjuk pontosan, mit akarnak, de Tarrance-nak elment az esze. Ez semmi
más, csak zaklatás.
Mitch figyelte a férfi ajkát, de keveset hallott. Miközben az üzlettárs beszélt, Kozinskire és Hodge-ra
gondolt, meg a két özvegyre és a gyerekekre a temetésen.
Fekete Szem megköszörülte a torkát. – Ez komoly dolog, Mitch. Nekünk nincs rejtegetnivalónk.
Hasznosabban töltenék az idejüket, ha az ügyfeleink után nyomoznának, ha valami b ntényre
gyanakodnak. Mi ügyvédek vagyunk. Olyan embereket képviselünk, akik játszadoznak a törvényekkel,
de semmi rosszat sem tettünk. Az egész teljesen érthetetlen a számunkra.
Mitch elmosolyodott, és széttárta a karját. – Mit kívánnak, mit tegyek? – kérdezte szintén.
– Semmit sem tehet, Mitch – mondta Lambert. – Csak maradjon távol ett l az ügynökt l, és fusson el,
ha meglátja. Ha csak akár magára néz, rögtön szóljon nekünk.
– Pontosan ezt tette – jegyezte meg Avery, védelmébe véve Mitchet. Mitch olyan szánalmasan nézett,
ahogy csak bírt.
– Most elmehet, Mitch – mondta Lambert. – És tájékoztasson bennünket. Mitch egyedül távozott az
irodából.
DeVasher az íróasztala mögött járkált, és nem vett tudomást a három üzlettársról. – A fickó hazudik,
higgyétek el. Hazudik. Hazudik a disznó. Tudom, hogy hazudik.
– Mit látott a te embered? – kérdezte Locke.
– Valami mást. Egy kicsit mást. De végül is egészen mást. Azt mondja, hogy McDeere és Tarrance
mondhatni közönyösen besétáltak a cip boltba. Szó sincs fizikai er szakról Tarrance részér l. Tarrance
bemegy, beszélgetnek, és mindketten elrejt znek az üzletben. Az emberem azt mondja, hogy elt ntek a
bolt hátsó részében, és ott vannak három, talán négy percig. Aztán egy másik emberünk elsétál az üzlet
mellett, benéz, és nem lát semmit. Nyilvánvaló, hogy meglátták t, mert másodperceken belül kirohannak
az üzletb l, McDeere taszigálja az ügynököt, és üvöltözik. Valami itt nem stimmel, én mondom nektek.
– Megfogta Tarrance a karját, és arra kényszerítette, hogy bemenjen az üzletbe? – kérdezte Nathan
Locke lassan, érthet en.
– Mondom, hogy nem! És ez a bibi. McDeere önszántából ment be, és ha azt állítja, hogy a fickó
megragadta a karját, hazudik. Az emberem azt mondja, hogy szerinte még bent maradtak volna egy
darabig, ha nem látják meg ket.
– De ebben nem vagytok biztosak – mondta Nathan Locke.
– Nem vagyok biztos, a fene egye meg. Nem hívtak meg abba az üzletbe.
DeVasher továbbra is járkált, a három üzlettárs közben a padlóra meredt. DeVasher kicsomagolt egy
szivart, és húsos szájába tömte.
Végül Oliver Lambert szólalt meg. – Nézd, DeVasher, könnyen lehet, hogy McDeere igazat mond, és
az embered rosszul értékelte a látottakat. Nagyon könnyen meglehet. Szerintem McDeere megérdemli,
hogy legalább kételkedjünk.
DeVasher felröffentett; a hallottak hidegen hagyták.
– Van tudomásod más találkozásról is augusztus óta? – kérdezte Royce McKhight.
– Nincs, de ez nem jelenti azt, hogy azóta nem beszéltek, nem igaz? Arról a másik kett r l sem
tudtunk semmit, amíg majdnem túl kés volt. Lehetetlen minden mozdulatukat figyelni. Lehetetlen.
Fel s alá sétált az iratszekrénye el tt, láthatóan mélyen a gondolataiba merülve. – Beszélnem kell vele
– jelentette ki végül.
– Kivel?
– McDeere-rel. Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit.
– Mir l? – kérdezte Lambert idegesen.
– Ezt csak bízd rám, jó? Ne avatkozz bele.
– Azt hiszem, egy kicsit még korai – jegyezte meg Locke.
– Engem pedig egyáltalán nem érdekel, hogy mit hiszel. Ha a magatokfajta bohócok irányítanák a
biztonsági rendszert, már mindannyian rég börtönben lennétek.

Mitch csukott ajtó mögött ült az irodájában, és a falakat bámulta. Egyre jobban fájt a tarkója környékén,
és hányinger kerülgette. Kopogtattak az ajtón.
– Tessék – mondta halkan.
Avery nézett be, aztán odasétált az íróasztalhoz. – Mit szólnál egy ebédhez?
– Kösz, nem. Nem vagyok éhes.
Az üzlettárs a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, és kedvesen elmosolyodott. – Nézd, Mitch, tudom,
hogy aggódsz. Pihenj egy kicsit. El kell mennem a belvárosba, találkozzunk a Manhattan Klubban
egykor. Jó hosszan elebédelgetünk, és mindent átbeszélünk. Már lefoglaltam neked a limuzint.
Háromnegyedkor vár rád a bejáratnál.
Mitchnek sikerült halvány mosolyt er ltetnie az arcára, mintha a hallottaktól elérzékenyülne. –
Rendben, Avery. Miért is ne?
– Remek. Egykor találkozunk.
Háromnegyed egykor Mitch kinyitotta a bejárati ajtót, és odament a limuzinhoz. A sof r kinyitotta az
ajtót. Valaki várt rá odabent.
Egy kövér, kopasz ember ült a hátsó ülés sarkában. Hatalmas, kitüremked tokája volt, és önelégült
ábrázat ült az arcán. Kinyújtotta a kezét. – DeVashernek hívnak, Mitch. Örülök, hogy megismerhetem.
 – Jó limuzinba ültem? – kérdezte Mitch.
– Persze, persze. Nyugodjon meg. – A sof r elhajtott a járda mell l.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Mitch.
– Azt, hogy egy darabig rám figyel. Egy kicsit beszélgetnünk kell. – A sof r rákanyarodott a Riverside
Drive-ra, és megindult az Hernando De Soto híd felé.
– Hová megyünk? – kérdezte Mitch.
– Autókázunk egy kicsit. Nincsen semmi baj, fiam.
Tehát én vagyok a hatodik. Ennyi az egész. Nem, álljon meg a menet. Ennél jóval találékonyabbak
voltak a gyilkolásban.
– Mitch, szólíthatom Mitchnek?
– Hogyne.
– Remek. Mitch, én vezetem a cég biztonsági szolgálatát…
– Miért van szüksége a cégnek biztonsági szolgálatra?
– Csak figyeljen rám, fiam, majd megmagyarázom. A cégnek, hála a jó öreg Mr. Bendininek, átfogó
biztonsági rendszere van. Majd meg rült a biztonságért és a diszkrécióért. Nekem az a munkám, hogy
megvédjem a céget, és szintén szólva nagyon aggaszt minket ez az FBI-ügy.
– Engem is.
– Értem. Úgy hisszük, az FBI azért akar cégünk közelébe férk zni, mert azt remélik, hogy
információhoz juthatnak bizonyos ügyfeleinkr l.
– Milyen ügyfelekr l?
– Néhány magas jövedelm , megkérd jelezhet adóügyi man vereket végz ügyfelünkr l.
Mitch bólintott, és lepillantott a folyóra. Most már Arkansasban voltak, a memphisi égbolt
elhalványult mögöttük. DeVasher felfüggesztette a beszélgetést. Úgy ült, mint egy béka, karját keresztbe
fonva a hasa el tt. Mitch várt, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy a beszélgetésükben lév hézagok és a
kínos csönd nem zavarja DeVashert. Néhány kilométerre a folyótól a sof r lefordult a sztrádáról, és talált
egy elhagyatott mellékutat, amely visszakanyarodva kelet felé vezetett. Aztán egy kavicsos útra hajtott,
amely kilométereken keresztül egy mez mellett haladt, közel a folyóhoz. Memphis hirtelen ismét látható
lett a víz túloldalán.
– Hová megyünk? – kérdezte Mitch kicsit riadtan.
– Nyugi. Akarok mutatni magának valamit.
Egy sírhelyet, gondolta Mitch. A limuzin egy parti sziklafal közelében állt meg, amely három méter
magasan húzódott a víz melletti fövenytorlódás felett. Az égbolt leny göz látványt nyújtott. A
Bendini-épület teteje látható volt.
– Sétáljunk egyet – javasolta DeVasher.
– Hová? – kérdezte Mitch.
– Jöjjön. Nincs semmi baj. – DeVasher kinyitotta az ajtót, és a kocsi hátuljához sétált. Mitch lassan
követte.
– Ahogy már említettem, Mitch, nagyon zavar bennünket ez az ügy. Ha maga beszél velük, egyre
merészebbek lesznek, aztán meg ki tudja, mivel próbálkoznak ezek az rültek. Rettent fontos, hogy ne
beszéljen velük soha többé. Megértette?
– Igen. Már megértettem az els találkozás után augusztusban.
Váratlanul DeVasher egész közel nyomta az arcát Mitchhez, az orruk majdnem egymáshoz ért. A férfi
gonoszul mosolygott. – Van nálam valami, amit l majd betartja a szavát. – Benyúlt a kabátzsebébe, és
el vett egy barna bontokot.
– Nézze csak meg ezeket – mondta csúfondáros vigyorral, és elsétált.
Mitch nekid lt a limuzinnak, és idegesen kinyitotta a borítékot. Négy darab hússzor huszonötös,
tisztán látható fekete-fehér fénykép. A parton. A lány.
– Te jó isten! Ki csinálta ezeket? – üvöltött Mitch a férfire.
– Nem mindegy? Maga van rajta, nem?
Semmi kétség nem lehetett afel l, hogy kit ábrázol a fénykép. Mitch apró darabokra szaggatta a
képeket, és DeVasher felé hajította ket.
– Van még egy csomó az irodámban – mondta DeVasher nyugodtan. – Egy egész halom. Nem
szeretnénk felhasználni ket, de ha egyszer elcseveg Tarrance-szal vagy egy másik FBI-ossal, az összeset
elküldjük a feleségének. Ehhez mit szólna, Mitch? Képzelje el, hogy bájos felesége odamegy a
postaládához, hogy kivegye a magazinjait meg az áruházi katalógusait, és ott találja ezt a neki címzett,
különös borítékot. Gondoljon csak bele, Mitch. Amikor legközelebb elmennek cip t vásárolni
Tarrance-szal, ne feledkezzen meg rólunk. Mert figyelni fogjuk magát.
– Ki tud még ezekr l? – kérdezte Mitch.
– Én, a fényképész és most már maga. A cégnél senki sem tud róla, és nem is áll szándékomban
elmondani nekik. De ha megint átver bennünket, az a gyanúm, hogy egymásnak fogják adogatni ebéd
közben. Én nem viccelek, Mitch.
Mitch ráült egy farönkre, és megdörzsölte a halántékát. DeVasher odament mellé. – Figyeljen rám,
fiam. Maga nagyon értelmes fiatalember, és a legjobb úton van ahhoz, hogy hatalmas pénzeket vágjon
zsebre. Ne rontsa el. Dolgozzon keményen, alkalmazkodjon a szabályokhoz, vegyen magának új kocsikat
és nagyobb házakat, meg mindent, amit csak lehet. Úgy, mint a többi fickó a cégnél. Ne akarjon h s
lenni. Nem szeretném felhasználni ezeket a képeket.
– Jó, jó.

21
Tizenhét napon és tizenhét éjszakán keresztül Mitch és Abby McDeere élete nyugodtan folyt, és nem
zavarta meg Wayne Tarrance vagy valamelyik másik kollégája sem. Visszatért a régi menetrend. Mitch a
hét minden napján napi tizennyolc órát dolgozott, és sohasem hagyta el az irodáját, csak akkor, amikor
hazament. Ebédjét az íróasztalnál fogyasztotta el. Avery más ügyvédeket bízott meg különböz ügyek
intézésével, meg azzal, hogy megjelenjenek a bíróságon. Mitch ritkán lépett ki az irodájából, a tizennyolc
négyzetméteres szentélyb l, ahol Tarrance biztosan nem érheti utol. Ha lehetett, még a folyosóra, a férfi
WC-be és a kávézószobába is ritkán ment ki. Figyelték, efel l szemernyi kétsége sem volt. Nem tudta,
kik, de az világos volt, hogy néhány fickó rettent en érdekl dik minden mozdulata után. Ezért az
íróasztalánál maradt, többnyire csukott ajtó mögött, szorgalmasan dolgozott, eszel s módjára számlázott,
és megpróbált elfeledkezni arról, hogy az épületnek van egy ötödik emelete, és az ötödik emeleten van
egy visszataszító féreg, akit DeVashernek hívnak, és akinek a birtokában van néhány fénykép, amelyek
tönkretehetik t.
Minden eseménytelen nap után Mitch még jobban visszahúzódott menedékébe, és egyre jobban
reménykedett abban, hogy a koreai cip boltban történtek elriasztották Tarranceot, vagy talán az állását is
elvesztette miattuk. Lehet, hogy Voyles egyszer en elfelejti az egész akciót, és Mitch folytathatja egykor
boldog életét: meggazdagodik, kinevezik üzlettársnak, és megvesz mindent, ami a szeme elé kerül. De
tudta, hiába reménykedik.
Abbynek börtön volt a ház, bár tetszése szerint jöhetett-mehetett. Az iskolában sokat dolgozott, több
id t töltött a bevásárlóközpontokban, és hetente legalább egyszer elment a zöldségeshez. Mindenkit
figyelt, különösképpen a fekete öltönyös férfiakat, akik megnézték. Mindig fekete napszemüveget viselt,
hogy ne láthassák a szemét. Még akkor is rajta volt a szemüveg, ha esett. Kés este, az egyedül
elfogyasztott vacsora után, míg a férjére várt, a falakat bámulta, és legy zte magában a kísértést, hogy
nyomozni kezdjen. A telefonokat megvizsgálhatná nagyítóval. A vezetékek és a mikrofonok nem
lehetnek láthatatlanok, szögezte le magában. Többször is felmerült benne, hogy beszerez egy könyvet az
ilyen készülékekr l, hogy aztán azonosítani tudja ket. De Mitch nemet mondott. Azok a masinák ott
vannak a házban, biztosította t férje, és minden próbálkozás, hogy megtalálják, katasztrofális
következményekkel járhat.
Abby halkan járt-kelt a saját házában, úgy érezte, er szakot követnek el rajta, és tudta, ez nem mehet
így sokáig. Mindketten tisztában voltak azzal, milyen fontos, hogy normálisnak t njenek. Igyekeztek
normális párbeszédeket folytatni a nap eseményeir l, az irodában történtekr l és Abby diákjairól, az
id járásról, err l meg arról. De a beszélgetések laposak voltak, gyakran er ltetettek és mesterkéltek.
Amikor Mitch még egyetemre járt, gyakran és szenvedélyesen szeretkeztek: mostanság szinte soha.
Valaki hallgatózott.
 Szokásukká vált, hogy éjféltájt sétáltak egyet a ház körül. Miután gyorsan megettek egy szendvicset,
és el adták a begyakorolt párbeszédet arról, hogy sétára van szükségük, kimentek az utcára. Kézenfogva
sétáltak a hidegben, a cégr l és az FBI-ról beszéltek, meg arról, hogy melyik utat válasszák; mindig
ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottak: nincs kiút. Egyáltalán nincs. Ez így ment tizenhét napon és
tizenhét éjszakán keresztül.
A tizennyolcadik nap fordulatot hozott. Mitch este kilencre már kimerült, és úgy döntött, hazamegy.
Tizenöt és fél órát dolgozott megállás nélkül. Óránként kétszázért. Mint mindig, most is végigsétált a
második emeleti folyosókon, aztán a lépcs n felment a harmadikra. Közönyösen ellen rizte az összes
irodát, hogy megnézze, ki dolgozik még. Egy lélek sincs a harmadik emeleten. Felgyalogolt a
negyedikre, és végigsétált a széles folyosón, mintha keresne valamit. Egy lámpa kivételével már egyik
sem égett. Royce McKnight sokáig dolgozott. Mitch elosont a férfi irodája mellett anélkül, hogy az
észrevette volna. Avery ajtaja be volt csukva, és Mitch megragadta a kilincsgombot. Zárva volt. A
folyosó végén lév könyvtárba sétált egy olyan könyv után kutatva, amelyre nem volt szüksége. A
kéthetes kés esti vizsgálódások után nem talált zárt láncú kamerákat a folyosókon vagy az irodákban.
Csak hallgatóznak, szögezte le magában. Nem látnak.
A parkoló bejáratánál elbúcsúzott Dutch Hendrixt l, és hazahajtott. Abby nem várta t ilyen korai
id pontban. Mitch csöndben kinyitotta a garázsból a házba vezet ajtót, és besurrant a konyhába.
Felkapcsolta az egyik lámpát. Abby a hálószobában volt. A konyha és a dohányzó között volt egy átjáró,
benne pedig egy kis íróasztal; Abby mindennap ezen szokta hagyni a postát. Mitch óvatosan az asztalra
tette a táskáját, és ekkor vette észre. Egy nagyméret , barna boríték, Abby McDeere nevére megcímezve
fekete filctollal. A feladó neve nem szerepelt rajta. Súlyos fekete bet kkel ezt a néhány szót firkantották
rá: FÉNYKÉPEK – NE HAJTSA ÖSSZE. Mitchnek el ször a szívverése, aztán a lélegzete állt el.
Felkapta a borítékot. Már ki volt nyitva.
Hirtelen s r izzadság öntötte el a homlokát. Szája kiszáradt, nyelni nem tudott. Szívverése egy
légkalapács dühével tért vissza. Légzése szaggatott volt és fájdalmas. Majdnem elhányta magát. Lassan
hátralépett az asztaltól, a borítékot a kezében tartotta. Abby már ágyban van, gondolta. Mélyen
megbántva, rosszulléttel kínlódva, feldúlva és pokolian mérgesen. Mitch megtörölte a homlokát, és
megpróbálta összeszedni magát. Viselkedj férfi módjára, utasította magát.
Abby tényleg ágyban volt: egy könyvet olvasott, és közben szólt a televízió. A kutya a hátsó udvarban
volt. Mitch kinyitotta a hálószoba ajtaját, Abby rémülten egyenesedett fel az ágyban. Majdnem
felsikoltott a betolakodó láttán, de aztán felismerte.
– Rám ijesztettél, Mitch!
Szeméb l félelem, aztán vidámság sugárzott. Ezek a szemek nem ejtettek könnyeket. Der snek,
normálisnak t ntek. Nyoma sincs fájdalomnak vagy dühnek. Mitch nem tudott megszólalni.
– Miért jöttél haza? – kérdezte Abby számonkér en, miközben, most már mosolyogva, felült.
Mosolyogva? – Itt lakom – felelte Mitch er tlenül.
– Miért nem telefonáltál?
– Telefonálnom kell, hogy hazajöhessek? – Most már majdnem rendesen vette a leveg t. Abbynek
nincs semmi baja!
– Azért jó lett volna, ha felhívsz. Gyere ide, és csókolj meg!
Mitch áthajolt az ágyon, és megcsókolta, aztán kezébe nyomta a borítékot. – Ez mi? – kérdezte
közönyösen.
– Majd te megmondod. Nekem van címezve, de nem volt benne semmi. Az égvilágon semmi. – Abby
becsukta a könyvet, és az éjjeliszekrényre tette.
Az égvilágon semmi! Mitch rámosolygott, és újra megcsókolta. – Vársz valakit l fényképeket? –
érdekl dött a lehet legközömbösebb hangon.
– Nem tudok róla. Biztos valami tévedés.
Mitch szinte hallotta, ahogy DeVasher röhög az ötödik emeleten. A kövér disznó ott álldogál valahol
egy sötét, huzalokkal és mindenféle masinákkal teli szobában, hatalmas, kugligolyó fején fülhallgatóval,
és féktelenül röhög.
– Furcsa – mondta Mitch. Abby magára húzott egy farmernadrágot, és a hátsó udvar felé mutatott.
Mitch bólintott. A jelzés egyszer volt: egy gyors fejbiccentés vagy karnyújtás a hátsó udvar irányába.
 Mitch letette a borítékot a kis íróasztalra, és megtapogatta rajta a macskakaparást. Bizonyára
DeVasher kézírása. Szinte hallotta a férfi kacagását. Látta maga el tt kövér képét és undok vigyorát. A
fényképeket valószín leg kézr l kézre adták ebéd közben az üzlettársak étkez jében. Látta, ahogy
Lambert és McKnight, s t még Avery is a száját tátva álmélkodik a kávé és a sütemény mellett.
Jobb is, ha élvezkednek a fényképeken, a francba. Jobb, ha kiélvezik parádés, gazdag és boldog
ügyvédi karrierjük hátralév néhány hónapját.
Abby elsétált mellette, és Mitch megragadta a kezét. – Mi a vacsora? – kérdezte a hallgatózók
kedvéért.
– Miért nem megyünk el egy étterembe? Ünnepelnünk kéne, hogy egyszer rendes id ben hazajöttél.
Átsétáltak a dohányzón. – Jó ötlet – felelte Mitch. Kiosontak a hátsó ajtón, átvágtak a bels udvaron,
és elt ntek a sötétben.
– Mi történt? – kérdezte Mitch.
– Levelet kaptál Doristól. Azt mondja, hogy Nashville-ben van, de február huszonhetedikén visszatér
Memphisbe. Azt is úja, hogy találkoznia kell veled. Fontos. Nagyon rövid levél volt.
– Huszonhetedikén! Az tegnap volt.
– Tudom. Tehát már a városban van. Kíváncsi vagyok, mit akar.
– Aha, de én arra is kíváncsi vagyok, hogy hol van.
– Azt írta, hogy a férjének valami dolga van a városban.
– Jó. Meg fog találni bennünket – jelentette ki Mitch.

Nathan Locke becsukta irodája ajtaját, és az ablak közelében lév tárgyalóasztal felé irányította
DeVashert. A két férfi gy lölte egymást, és meg sem kíséreltek szívélyesnek t nni. De a munka az
munka, és mindketten ugyanattól az embert l kapták az utasításaikat.
– Lazarov azt akarta, hogy négyszemközt beszéljek veled – kezdte DeVasher. – Az utóbbi két napot
vele töltöttem Las Vegasban, és mondhatom, nagyon nyugtalan. Mindannyian nyugtalanok, Locke, és
Lazarov jobban bízik benned, mint bárki másban a cégnél. Jobban kedvel téged, mint engem.
– Ez érthet – jegyezte meg Locke mosolygás nélkül. A szeme körüli fekete karikák összesz kültek, a
férfi metsz pillantással DeVasherre meredt.
– Mindenesetre Lazarov azt kívánja, hogy beszéljünk meg egy-két dolgot.
– Hallgatlak.
– McDeere hazudik. Tudod, hogy Lazarov mindig azzal kérkedett: van egy embere az FBI-nál. Nos,
én sohasem hittem neki, és most sem hiszek. De Lazarov azt állítja, ez a bizonyos informátora közölte
vele, valamiféle titkos találkozó zajlott le McDeere és néhány FBI-os nagyágyú között, amikor a srác
még januárban Washingtonban volt. Mi is ott voltunk, és az embereink semmit sem láttak, de lehetetlen
valakit napi huszonnégy órán át követni anélkül, hogy az ne szúrná ki. Lehetséges, hogy a tudtunkon
kívül meglépett egy kis id re.
– Te ezt elhiszed?
– Az lényegtelen, hogy én elhiszem-e vagy sem. Lazarov elhiszi, és ez a fontos. Azzal bízott meg,
hogy, bármi is történjék, készítsünk el készít terveket McDeere… hogy is mondja… elintézésére.
– A francba, DeVasher! Nem gyilkolhatjuk tovább az embereket.
– Pusztán el készít tervekr l van szó, semmi komoly. Közöltem Lazarovval, hogy szerintem még túl
korai, és hiba lenne. De nagyon aggódnak, Locke.
– Ez így nem mehet tovább, DeVasher! A franc egye meg! Gondolnunk kell a tekintélyünkre.
Magasabb a halálozási arány nálunk, mint az olajkutaknál. Az emberek majd beszélni kezdenek. Eljutunk
egy olyan pontra, hogy egyetlen épesz joghallgató sem lesz, aki nálunk vállalna munkát.
– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kéne. Lazarov leállította az új alkalmazottak felvételét.
Utasított, hogy ezt közöljem veled. Ezenkívül tudni akarja, hány ügyvéd van még a sötétben.
– Öt, azt hiszem. No, lássuk csak: Lynch, Sorrell, Buntin, Myers és McDeere.
– Felejtsd el McDeere-t. Lazarov meg van gy z dve róla, hogy jóval többet tud, mint ahogy azt mi
gondoljuk. Biztos vagy benne, hogy a másik négy semmit sem tud?
Locke egy pillanatra elgondolkozott, és halkan mormogott valamit. – Hát, mi semmit sem mondtunk
nekik. Ti hallgatóztok és figyeltek. Mit hallotok?
 – Ett l a négyt l semmit. Úgy t nik, nem tudnak semmit, és a viselkedésükb l az derül ki, hogy nem
is sejtenek semmit. Ki tudjátok rúgni ket?
– Kirúgni ket?! Ezek ügyvédek, DeVasher. Ügyvédeket nem lehet kirúgni. H séges tagjai a cégnek.
– A cég változóban van, Locke. Lazarov ki akarja rúgni azokat, akik nem tudnak semmit, és le akarja
állítani újak felvételét. Nyilvánvaló, hogy az FBI megváltoztatta a stratégiáját, és itt az id , hogy mi is
változtassunk. Lazarov azt akarja, hogy vonuljunk fedezékbe, és tömjük be a réseket. Nem d lhetünk
hátra a karosszékben, hogy megvárjuk, amíg az FBI megkeresi a srácainkat.
– Kirúgni ket – ismételte Locke hitetlenkedve. – A cég még egyetlen ügyvédet sem bocsátott el.
– Nagyon megható, Locke. Ött l megszabadultunk, de egyetlen egyet sem rúgtunk ki. Ez igen. Van rá
egy hónapod, úgyhogy kezdjél gondolkozni, mi lesz az indok. Én azt tanácsolom, hogy mind a négyet
egyszerre rúgjátok ki. Mondjátok nekik azt, hogy elvesztettetek egy komoly partnert, és most
meghúzzátok a nadrágszíjat.
– Nekünk ügyfeleink vannak, nem partnereink.
– Jó, rendben. Akkor a legnagyobb ügyfeletek azt kívánja, hogy rúgjátok ki Lynchet, Sorrellt, Buntint
és Myerst. Láss hozzá a tervek elkészítéséhez.
– Hogyan lehet kirúgni ezt a négyet anélkül, hogy McDeere-t is kirúgnánk?
– Majd kitalálsz valamit, Nat. Van rá egy hónapod. Szabaduljatok meg t lük, és ne vegyetek fel új
embereket. Lazarov egy olyan kis csapatot akar, ahol mindenkiben meg lehet bízni. A fickó retteg, Nat.
Retteg és dühös. Felesleges elmondanom neked, hogy mi történik, ha valamelyik fiú köpni kezd.
– Igen, tényleg felesleges. Mi a terve McDeere-rel?
– Egyel re semmi, csak az, ami eddig. Napi huszonnégy órán keresztül lehallgatjuk; a srác egy szót
sem szólt a feleségének vagy bárki másnak. Egy szót sem! Tarrance kétszer csapott le rá, és mindkét
incidenst jelentette. Én még most is azt gondolom, hogy a második találkozás kissé gyanús volt, ezért
nagyon óvatosak vagyunk. Lazarov viszont ragaszkodik ahhoz, hogy lezajlott egy találkozó
Washingtonban. Most ennek próbál utánajárni. Azt mondta, hogy az informátorai keveset tudnak, de
körülnéznek. Amennyiben McDeere tényleg találkozott ott a fiúkkal az FBI-tól, és ezt elfelejtette
jelenteni, akkor semmi kétségem sincs afel l, hogy Lazarov arra fog utasítani: cselekedjek gyorsan. Ezért
akarja, hogy el készít terveket készítsünk McDeere eltávolítására.
– Hogy akarjátok csinálni?
– Még korán van. Nem gondolkoztam még rajta.
– Tudod, hogy két hét múlva a Kajmán-szigetekre megy nyaralni a feleségével? A megszokott módon
az egyik lakásunkban szállnak majd meg.
– Nem fogjuk még egyszer ott végrehajtani. Túl gyanús lenne. Lazarov azt akarja, hogy a n essen
teherbe.
– McDeere felesége?
– Aha. Azt kívánja, hogy legyen gyerekük, akivel némi nyomást gyakorolhatunk rájuk. A n tablettát
szed, úgyhogy be kell törnünk, hogy megszerezzük a kis dobozkáját, aztán kivesszük a tablettákat, és
látszatpirulákkal cseréljük fel.
Erre a hatalmas fekete szemek egy egészen kicsit elszomorodtak, és kipillantottak az ablakon. – Mi az
isten folyik itt, DeVasher? – kérdezte Locke halkan.
– Ez a hely változóban van, Nat. Úgy t nik, hogy az FBI rettent en érdekl dik, és egyre tovább
tapogatóznak. Ki tudja, egy napon majd valamelyik srác bekapja a horgot, és akkor ti majd az éjszaka
közepén távoztok a városból.
– Ezt nem tudom elhinni, DeVasher. Ostoba lenne bármelyik ügyvédünk a saját és a családja életét
kockáztatni az FBI néhány bizonytalan ígéretéért. Egyszer en nem hiszem, hogy ez megtörténhet. Ezek a
fiúk túl eszesek ehhez és túl sok pénzt keresnek.
Remélem, hogy igazad van.

22
Az ügynök a lift hátsó falának támaszkodott, és a fekete b r miniszoknyában gyönyörködött hátulról.
Majdnem egészen a térdig követte, ahol véget ért, és a fekete selyemharisnyában megkezd dött a varrás,
és egészen a fekete sarokig kígyózott. Kurvás cip sarok, a cip orrán pedig kicsi, piros masni. Az ügynök
tekintetével lassan ismét végigkövette a varrást, s miután túljutott a b rön, megállt, hogy a n gömböly
hátsó felében gyönyörködjön; aztán folytatta a vizsgálódást egészen a vörös kasmírpulóverig, amely arról
a pontról, ahol most állt, keveset mutatott, de a másik oldalról ugyancsak leny göz volt, ezt már az
el csarnokban észrevette. Haja vállmagasságig ért, és jól illett a vörös színhez. Az ügynök tudta, hogy a
n haja sz kített, de azért mindent egybevetve – a sz kítést, a b rszoknyát, a varrást, a kurvás cip sarkot,
a feszes pulóvert, amely hozzátapad azokhoz a gyönyör ségekhez ott elöl – az ügynök arra jutott,
szívesen látná ezt a n t az épületben. Csak egy kis irodára van szüksége. Az árból lehet alkudni.
A lift megállt. Kinyílt az ajtó, és az ügynök követte a n t a sz k folyosóra. – Erre… – mutatta, és
felkapcsolt egy lámpát. A sarokban a n elé került, és bedugott egy kulcsot egy meglehet sen öreg faajtó
zárjába.
– Csak két szoba – mondta, miközben felkapcsolt egy újabb lámpát. – Körülbelül hatvan
négyzetméter.
A n egyenesen az ablakhoz ment. – A kilátás klassz – jegyezte meg Tammy, a távolba bámulva.
– Igen, nagyon szép. A sz nyeg új. Tavaly sszel volt kifestve. A mosdó a folyosó végén van. Az
elmúlt nyolc év alatt az egész épületet renoválták. – Beszéd közben a férfi a fekete varrásra bámult.
– Nem rossz – jegyezte meg Tammy, de nem válaszképpen mindarra, amit az ügynökt l hallott.
Továbbra is kibámult az ablakon. – Mi a neve ennek a helynek?
– Gyapott zsde-épület. Az egyik legrégibb ház Memphisben. Jól hangzik, mint postacím.
– A bérleti díj mennyire hangzik jól? Az ügynök megköszörülte a torkát, és maga elé tartott egy
dossziét. De nem a dossziéra nézett. A n sarkát bámulta. – Nos, ez egy elég kicsi iroda. Mit is mondott,
mire kell magának?
– Titkárn i munka. Szabadúszóként. – Tammy, nem tör dve a férfival, átment a másik ablakhoz. Az
minden mozdulatát követte.
– Értem. Mennyi ideig lesz rá szüksége?
– Hat hónapig, esetleg egy évig.
– Rendben. Hat hónapra havi háromszázötvenért tudjuk kiadni.
A n meg se rezdült, és nem is fordult vissza az ablaktól. Jobb lábát kicsúsztatta a cip b l, és
megdörzsölte vele a bal vádliját. A varrás folytatódott a cip sarok alatt, végig a talp mentén, figyelte meg
az ügynök. A lábujján pedig a köröm… vörös! A n , feneke bal felével az ablakpárkányra ült. Az ügynök
kezében megremegett a dosszié.
– Havi kétszázötvenet fizetek – jelentette ki a n határozottan.
Az ügynök megköszörülte a torkát. Nincs értelme mohónak lenni. Ezek a kis szobák teljesen
kihasználatlanok, senki másnak nem felelnének meg, és már évek óta nem vették ki ket. Elkelne egy
szabadúszó titkárn az épületben. A fenébe is, lehet, hogy magának is szüksége lesz rá.
– Háromszáz, de annál nem kevesebb. Nagy az érdekl dés az itteni lakások iránt. A kilencven
százalékuk most is foglalt. Havi háromszáz, de már ez is túl kevés. Ebb l a kiadásainkat is alig tudjuk
fedezni.
A n hirtelen megfordult, és tessék, ott voltak. Mármint a cicik. Egyenesen rábámultak. A kasmír
szorosan hozzájuk tapadt. – A hirdetésben az állt, hogy bútorozott irodákat adnak ki – mondta a n .
– Bebútorozhatjuk – felelte az ügynök, együttm ködésre készen. – Mire van szüksége?
A n körbepillantott az irodában. – Szeretnék egy íróasztalt és néhány iratszekrényt. Meg néhány
széket az ügyfeleimnek. A másik szobát nem kell bebútorozni. Egy fénymásolót fogok odatenni.
– Semmi gond – válaszolta a férfi mosolyogva.
– És havi háromszázat fizetek a bebútorozott irodáért.
– Jó – felelte az ügynök, kinyitotta a dossziét, és el vett egy üres rlapot. Rátette az összecsukható
asztalra, és írni kezdett.
– Neve?
– Doris Greenwood. – Az édesanyját hívták Doris Greenwoodnak, t pedig Tammy Inez
Greenwoodnak, miel tt összeakadt volna Buster Hemphill-lel, aki aztán Elvis Aaron Hemphillre
változtatta a nevét (törvényesen). Azóta bizony elég sivár az élete. Anyja Effinghamben, Illinois
államban lakott.
– Rendben van, Doris – felelte az ügynök, megpróbálván barátságos hangulatot teremteni, mintha
ezentúl keresztnevükön szólítanák egymást, és kapcsolatuk percr l percre elmélyültebb lenne. – Mi az
otthoni címe?
– Erre miért van szüksége? – kérdezte a n ingerülten.
– Hát tudja, ezt is ide kell írni.
– Semmi köze hozzá.
– Jó, jó. Semmi gond. – A férfi teátrális mozdulattal áthúzta az rlap lakcímre vonatkozó rubrikáját. –
Na, lássuk csak. Mától, azaz március másodikától bérli az irodát, hat hónapon keresztül, egészen
szeptember másodikáig. Jó lesz így?
A n bólintott, és cigarettára gyújtott.
Az ügynök rátért a következ részre. – Le kell tennie egy háromszáz dolláros foglalót, és el re kérjük
az els havi bérleti díjat.
A sz k, fekete b rszoknya zsebéb l a n el vett egy köteg bankjegyet. Leszámolt hat darab százast az
asztalra. – Kérek számlát – jelentette ki.
– Természetesen. – A férfi folytatta az írást.
– Hányadikon vagyunk? – kérdezte a n , és visszament az ablakhoz.
– A kilencediken. Tízszázalékos késedelmi díjat számolunk fel minden hónap tizenötödike után.
Jogunk van bármikor bejönni, hogy megvizsgáljuk az iroda állapotát. Törvénybe ütköz tevékenységet
nem folytathat a bérleményben. Maga fizeti a villanyt, f tést meg a többit. És a biztosítást mindarra, amit
itt tart. Az utca túloldalán lév parkolóban kap egy helyet, és tessék, itt van két kulcs. Van valami
kérdése?
– Igen. Mi van akkor, ha nem a megszokott id ben dolgozom. Mondjuk este, jó kés n.
– Nem probléma. Akkor jön és megy, amikor akar. Sötétedés után a biztonsági r engedi majd ki és be
a Front Street-i bejáratnál.
Tammy tapadós ajkai közé nyomta a cigarettát, és odasétált az asztalhoz. Ránézett az rlapra,
tétovázott, majd Doris Greenwood néven aláírta.
Bezárták az irodát, és az ügynök figyelmesen követte a n t a folyosón a liftig.
Másnap délben a furcsa bútorkészletet leszállították, és a Greenwood Services vezet je, Doris
Greenwood elhelyezte a bérelt írógépet a bérelt telefon mellett az íróasztalon. Az írógéppel szemben
ülve, ha egy kicsit balra fordult, és kinézett az ablakon, a Front Street-i forgalmat láthatta. Az íróasztal
fiókjait megtöltötte géppapírral, jegyzettömbökkel, ceruzákkal és mindenféle aprósággal. Az
iratszekrények tetején és az ügyfelek részére fenntartott székek között álló asztalon képeslapokat
helyezett el.
Kopogtattak az ajtón. – Ki az? – kérdezte Tammy.
– A fénymásolót hozzuk – felelte egy hang.
Tammy kinyitotta az ajtót. Egy alacsony, Gordy nevezet férfi rontott be, körbepillantott, és
gorombán azt kérdezte: – Mit akar, hova tegyük?
– Oda – mutatott Tammy a két és félszer háromméteres üres szobára, melynek bejáratáról le volt
akasztva az ajtó. Két fiatal, kék egyenruhás férfi tolta, húzta a fénymásolót szállító kiskocsit.
Gordy az íróasztalra tette a papírokat. – Baromi nagy egy fénymásoló egy ekkora helyre. Percenként
kilencven másolatot készít, és van benne válogató meg automatikus adagoló. Hatalmas masina.
– Hol kell aláírnom? – kérdezte Tammy, tudomást sem véve a férfi szövegelésér l.
Gordy a tollával mutatta meg. – Hat hónapra, havonként kétszáznegyvenért. Ebben benne van a
javítás, karbantartás és ötszáz papírlap az els két hónapra. Milyen méret t akar?
– A4-eset.
– Az els havi díj tizedikén esedékes, és aztán minden hónap tizedikén öt hónapon keresztül. A
használati utasítás rajta van a gépen. Szóljon, ha valami gondja van.
A két szállító szájtátva bámult a sz k mosott farmerre meg a vörös cip sarokra, aztán lassan távoztak
az irodából. Gordy leszakította a sárga szín másolatot és odaadta a n nek. – Kösz, hogy hozzánk jött –
mondta.
 Tammy bezárta utánuk az ajtót. Az íróasztala melletti ablakhoz sétált és északi irányba nézett, a Front
Streetre. Kétutcányi távolságban, a túloldalon jól lehetett látni a Bendini-épület negyedik és ötödik
emeletét.

Mitch csak a maga dolgával tör dött és mélyen elmerült a könyvekben meg az irathalmazokban. Nem ért
rá, hogy bárkivel is foglalkozzon, Lamar kivételével. Pontosan tisztában volt azzal, hogy visszahúzódása
nem maradt észrevétlen. Keményebben dolgozott. Talán majd nem gyanakszanak, ha napi húsz órát
számlázik. Talán a pénz elszigetelheti t.
Nina egy doboz hideg pizzát hagyott nála, miután az ebédet követ en távozott. Evés közben rendet
rakott az íróasztalán. Felhívta Abbyt. Közölte vele, hogy meglátogatja Rayt és csak vasárnap kés este
jön vissza. Az oldalajtón osont ki a parkolóba.
Szédít sebességgel megtett öt kilométert a 40-es úton, és szemét végig a visszapillantó tükrön
tartotta. Semmi. Nem látta ket. Valószín leg már el tte járnak, vélte Mitch, és majd valahol Brushy
Mountain közelében várják. Nashville-ben váratlanul rákanyarodott a belváros felé vezet kijáratra. A
saját maga készített, hevenyészett térképet használva ide-oda kanyargóit a forgalomban, és ahol csak
lehetett, visszafordult és megindult az ellenkez irányba; úgy vezetett, mint egy rült. A város déli
részében sebesen behajtott egy hatalmas területre, ahol csak lakóházak álltak, és az épületek között
cirkált. Elég szép volt a környék. A parkolók tiszták, az arcok pedig fehérek voltak. Egyt l egyig az
összes. Leparkolt a központi épület mellett és bezárta a BMW-t. A lefedett medence melletti nyilvános
telefon m ködött. Taxit hívott és kétutcányival arrébb lév címet adott meg. Végigrohant az épületek
között az egyik mellékutcán és a taxival pontosan egy id ben érkezett meg. – Greyhound buszpályaudvar
– mondta a sof rnek. – Siessen, tíz percem van.
– Nyugi, öregem. Csak hatutcányira van innen.
Mitch mélyen összehúzódott a hátsó ülésen és a forgalmat figyelte. A sof r lassan, magabiztosan
hajtott és hét perccel kés bb lefékezett a pályaudvar el tt. Mitch odahajított két ötöst az els ülésre és
berohant az el csarnokba. Jegyet váltott a fél ötös atlantai buszra. A falióra szerint négy óra harmincegy
volt. A pénztáros a csapóajtók felé mutatott. – A 454-es busz – mondta. – Rögtön indul.
A buszsof r lecsapta a csomagtér ajtaját, elvette Mitch jegyét, majd Mitch után felszállt a buszra. Az
els három sort id s feketék foglalták el. Még vagy tíz utas foglalt helyet szétszórva a busz hátsó
részében. Mitch lassan végigsétált a folyosón, minden arcba belebámult, de nem találta, akit keresett.
Hátulról a negyedik sorban, az ablak mellett ült le. Föltette a napszemüvegét és hátrapillantott. Nincs itt.
A fenébe! Talán rossz buszra szállt volna? Kibámult a sötét ablakon, amint a busz gyorsan haladt a
forgalomban. Knoxville-ben majd megállnak. Talán ott lesz az, akire vár.
Amikor már a sztrádán voltak és a sof r elérte a közúti sebességet, hirtelen megjelent egy farmert és
selyeminget visel férfi, és leült Mitch mellé. Tarrance volt az. Mitch most már könnyebben vette a
leveg t.
– Hol volt eddig? – kérdezte.
– A mosdóban. Lerázta ket? – Tarrance halkan beszélt, és közben az utasok fejét vizsgálgatta
hátulról. Senki sem fülelt Senki sem hallhatta, mit beszélnek.
– Sohasem látom ket, Tarrance. Így nem tudom megmondani, leráztam-e ket vagy sem. De azért,
azt hiszem, szupermeneknek kell lenniük, ha most követni tudtak.
– A mi emberünket látta az el csarnokban?
– Igen. A telefonfülke mellett állt piros sapkában. Egy fekete fickó.
– az. Jelezte volna, ha valaki követi magát.
– Azt intette, hogy mehetek tovább. Tarrance ezüstkeretes, sötét szemüveget viselt a zöld
baseballsapka alatt. Mitch érezte a friss narancslé illatát.
– Nocsak, hogyhogy nem egyenruhában van? – kérdezte Mitch mosoly nélkül. – Voyles engedélyezte,
hogy így öltözzön?
– Elfelejtettem megkérdezni. Majd reggel megemlítem neki.
– Vasárnap reggel?
– Persze. Mindent tudni akar a kis buszutazásunkról. Egy órával azel tt, hogy eljöttem a városból
jelentést tettem neki.
 – Nos, kezdjük az elején. Mi van a kocsimmal?
– Néhány percen belül felvesszük és majd vigyázunk rá maga helyett. Knoxville-ben fog parkolni,
amikor szüksége lesz rá. Ne aggódjon.
– Nem gondolja, hogy megtalálnak bennünket?
– Áh, dehogy. Senki sem követte magát Memphisb l és Nashville-ben sem vettünk észre semmit.
Maga most olyan tiszta, mint a hó.
– Nézze el, hogy aggodalmaskodom. De a cip bolti incidens óta tudom, hogy a hülyeség nem áll távol
maguktól.
– Igaz, hibát követtünk el. Mi…
– Hatalmas hibát, amely a feketelistára juttathatott volna.
– De jól oldotta meg a helyzetet. Nem fog újra el fordulni ilyen.
– Ígérje meg nekem, Tarrance. Ígérje meg, hogy nyilvános helyen soha senki nem fog ezentúl
megkeresni. Tarrance végigpillantott a folyósón, és bólintott.
– Nem így, Tarrance. Hallani akarom a szájából, ígérje meg.
– Jó, jó. Többet nem fog el fordulni, megígérem.
– Kösz. Most talán majd úgy ülhetek le egy étteremben, hogy nem kell attól rettegnem, valaki lecsap
rám.
– Világosan beszélt.
Egy öreg, fekete férfi vánszorgott feléjük botra támaszkodva. Rájuk mosolygott és továbbhaladt.
Becsapódott a mosdó ajtaja. A busz a bal sávban süvített el a törvénytisztel vezet k mellett.
Tarrance átlapozott egy képeslapot. Mitch a tájat bámulta. A bottal közleked férfi elvégezte a dolgát
és visszabicegett a helyéhez az els sorban.
– Nos, miért jött ide? – érdekl dött Tarrance a magazint lapozgatva.
– Nem kedvelem a repül t. Mindig buszon utazom.
– Értem. Mit kíván, hol kezdjük?
– Voyles azt mondta, maga ismeri a stratégiát a meccsre.
– Ez igaz. Csak szükségem lenne egy hátvédre.
– A jók nagyon drágák.
– Van pénzünk.
– Jóval többe fog kerülni, mint gondolják. Ahogy látom, úgy áll a helyzet, hogy egy negyvenéves
ügyvédi pályafutást, évenként mondjuk félmillió dolláros jövedelemmel, kénytelen vagyok elszalasztani.
– Ez húszmillió dollár.
– Tudom. De alkudhatunk.
– Örömmel hallom. Maga azt tételezi fel, hogy negyven évig fog dolgozni, illetve praktizálni. Ez
nagyon bizonytalan feltevés. Csak a vicc kedvéért tegyük fel, hogy öt éven belül elkapjuk a céget és
vádat emelünk maga és az összes haverja ellen. És azt, hogy el is ítélik magukat és néhány évre rács
mögé kerülnek. Nem tartják sokáig ott, mert tisztán maradt a keze, és különben is, tudja, milyen
kellemesek a szövetségi börtönök. Mindenesetre azért elveszti az ügyvédi engedélyét, a házát, a kis
BMW-jét. Valószín leg a feleségét is. Amikor kikerül, nyithat egy magánnyomozó-irodát, mint ahogy
öreg barátja, Lomax tette. Könny munka, csak nehogy a feleségek után kezdjen szaglászni.
– Ahogy mondtam, alkudhatunk.
– Rendben. Alkudjunk. Mennyit akar?
– Attól függ, miért.
Tarrance becsukta a képeslapot, elhelyezte az ülése alatt és kinyitott egy vastag, puha fedel könyvet.
Úgy tett, mintha olvasna. Mitch a szája sarkából beszélt és tekintetét mereven el reszegezte.
– Ez jó kérdés – felelte Tarrance halkan, alig hangosabban a dízelmotor egyenletes zümmögésénél. –
Hogy mit akarunk magától? Jó kérdés. El ször is: fel kell adnia ügyvédi karrierjét. Ügyfeleivel
kapcsolatos titkokat, információkat kell nyilvánosságra hoznia. Ez természetesen elég ahhoz, hogy
bevonják az engedélyét, de ez nem t nik majd fontosnak. Nekünk, kett nknek abban kell megegyeznünk,
hogy maga ezüsttálcán nyújtja át nekünk a céget. Ha egyszer megállapodtunk, amennyiben sikerül, a
többi majd kialakul. Másodszor, és ez a legfontosabb: elegend írásos dokumentumot szolgáltat nekünk
ahhoz, hogy vád alá helyezzük a cég összes tagját és a Morolto család krémjét. Minden anyag ott van
abban a kis épületben a Front Streeten.
– Ezt honnan tudják?
Tarrance elmosolyodott. – Onnan, hogy több milliárd dollárt költünk a szervezett b nözés elleni
harcra. Onnan, hogy húsz éve szemmel tartjuk a Morolto családot. Onnan, hogy vannak embereink a
családon belül. Onnan, hogy Hodge és Kozinski beszélni kezdett, miel tt meggyilkolták volna ket. Ne
becsüljön bennünket alá, Mitch.
– És azt hiszi, hogy meg tudom szerezni, amire szükségük van?
– Igen, ügyvéd úr. Belülr l annyi muníciót összegy jthet, hogy a cég romba d l és mi felszámolhatjuk
az ország egyik legnagyobb b nszövetkezetét. Közöljön velünk mindent a cégr l. Kinek hol vannak az
irodái? Az összes titkárn , tisztvisel és jelölt neve. Melyik ügyön ki dolgozik? Melyik ügyfél kihez
tartozik? Az utasítások láncolata. Kik vannak az ötödik emeleten? Mi folyik ott? Hol tartják az iratokat?
Van-e központi raktár? Mennyit vittek számítógépre? Mennyit mikrofilmre? És ami a legfontosabb: az
anyagot ki kell hoznia, hogy átadja nekünk. Amint a gyanúnk megalapozott, egy kis hadsereggel
törhetünk be és mindent megszerezhetünk. De ez egy óriási lépés. Támadhatatlan és perdönt
bizonyítékra van szükségünk, miel tt berontunk a házkutatási paranccsal.
– Csak ennyit akarnak?
– Nem. Tanúskodnia kell a haverjai ellen a tárgyaláson. Ez évekig is eltarthat.
Mitch mélyet sóhajtott és becsukta a szemét. A busz lelassított egy két részre szakadt lakókocsisor
mögött. Kezdett alkonyodni és a szembe jöv autók közül egy-kett már csillogó fényekkel t nt fel.
Tanúskodni! Erre nem gondolt. Mivel azok milliókat költhetnek a legjobb véd ügyvédekre, a tárgyalás a
végtelenségig elhúzódhat.
Tarrance tényleg elkezdte olvasni a puha fedel könyvet, egy Louis L'Amour-regényt. Fejük felett
beállította az olvasólámpát, úgy, mintha valóban igazi utas lenne egy igazi utazáson. Miután ötven
kilométeren keresztül nem beszéltek, nem alkudoztak, Mitch levette a napszemüvegét és Tarrance-re
nézett.
– Velem mi történik?
– Sok pénze lesz, amennyiben ez számít valamit. Ha van magában tisztesség, akkor ezentúl majd
mindennap a tükörbe nézhet. Bárhol letelepedhet az országban, természetesen új személyazonossággal.
Találunk magának munkát, átoperáltatjuk az orrát, amit csak akar.
Mitch megpróbálta az úton tartani a szemét, de lehetetlen volt. Tarrance-re meredt. – Tisztesség?
Nekem ne említse ezt a szót még egyszer, Tarrance. Ártatlan áldozat vagyok, és ezt maga is tudja.
Tarrance lekicsinyl vigyor kíséretében felhorkantott.
Csöndben utaztak néhány kilométeren keresztül.
– Mi lesz a feleségemmel?
– Megtarthatja.
– Nagyon vicces.
– Ne haragudjon, is mindent megkap, amit akar. Mennyit tud?
– Mindent tud. – Mitchnek eszébe jutott a tengerparti lány. – Hát, majdnem mindent.
– Majd találunk neki egy zsíros állást a társadalombiztosításnál, ahol csak akarja. Nem lesz ez olyan
szörny , Mitch.
– Csodálatos lesz. Egészen egy ma még ismeretlen pontig a jöv ben, amikor valamelyik emberük
kinyitja a száját és elfecseg valamit egy olyan embernek, akinek nem lenne szabad. Aztán majd az
újságban olvashatnak rólam meg a feleségemr l. A maffia sohasem felejt, Tarrance. Rosszabbak, mint az
elefántok. És jobban tudnak titkot tartani, mint a magukfajták. Maguk már vesztettek el embereket, tehát
ne mondja, hogy nincs igazam.
– Nem mondom. És elismerem, hogy leleményesek tudnak lenni, ha úgy döntenek, gyilkolnak.
– Kösz. Tehát akkor én hova megyek?
– Magától függ. Jelen pillanatban körülbelül kétezer tanúnk él az ország különböz pontjain, új név
alatt, új otthonban és új munkahelyen. Az esélyek mindenképpen maga mellett szólnak.
– Tehát erre játsszak?
– Igen. Vagy fogja a pénzt és menekül, vagy játssza a nagymen ügyvédet és reménykedik, hogy
sohasem kapjuk el magukat.
 – Ez aztán nagyszer választási lehet ség, Tarrance.
– Bizony az. Örülök, hogy a magáé.
A fekete bottal járó vénember útitársn je er tlenül felemelkedett az ülésér l, és elkezdett feléjük
csoszogni. Menet közben mindegyik ülésbe belekapaszkodott. Tarrance közel hajolt Mitchhez, amikor a
n elhaladt mellettük. Nem mert beszélni, amíg az idegen a közelükben volt. A n legalább
kilencvenéves lehetett, félig nyomorék, valószín leg analfabéta és semmi sem érdekelte kevésbé, mint az,
hogy Tarrance mit csinál. De a férfinak egy szó sem hagyta el a száját.
Tizenöt perccel kés bb a mosdó ajtaja kinyílt és kihallatszott a busz gyomra felé csordogáló víz
hangja. Az asszony visszacsoszogott a helyére, és leült.
– Ki az a Jack Aldrich? – kérdezte Mitch. Valamilyen mesére számított ezzel kapcsolatban, ezért a
szeme sarkából nagyon figyelte a férfi reakcióját. Tarrance felnézett a könyvb l és az el tte lév ülésre
bámult.
– A név ismer s, de nem tudom, hova tegyem.
Mitch ismét a tájra meredt. Tarrance tudja. Megrándult, és a szeme túl gyorsan összesz kült, miel tt
válaszolt volna. Mitch a szembejöv forgalmat figyelte.
– Nos, ki az? – kérdezte végül Tarrance.
– Nem ismeri?
– Ha ismerném, nem kérdezném, hogy kicsoda.
– A cégnél dolgozik. Ezt tudnia kéne, Tarrance.
– Ez a város tele van ügyvédekkel. Gondolom, maga az összeset ismeri.
– Azokat ismerem, akik ott dolgoznak a Bendini, Lambert és Locke cégnél, ennél a csöndes kis
cégnél, amit maguk már hét éve szemmel tartanak. Aldrich hat éve van a cégnél, és állítólag néhány
hónapja megkereste egy FBI-ügynök. Igaz vagy nem?
– Nem. Ki mondta ezt magának?
– Nem érdekes. Ez a szóbeszéd az irodában.
– Hazugság. Augusztus óta senki mással nem beszéltünk, csak magával. Erre a szavamat adom. És
nem is tervezzük, hogy mást is megkeressünk, kivéve persze akkor, ha maga nem adja be a derekát és
egy másik jelöltet kell keresnünk.
– Sohasem beszélt Aldrichcsel?
– Pontosan ezt mondtam.
Mitch bólintott és felvett egy képesújságot. Harminc percig csöndben utaztak. Aztán Tarrance
abbahagyta a regényolvasást és azt mondta: – Nézze, Mitch, körülbelül egy óra múlva Knoxville-ben
vagyunk. Meg kell egyeznünk, ha egyáltalán meg tudunk egyezni. Az igazgatónak több ezer kérdése lesz
holnap reggel.
– Mennyi a pénz?
– Félmillió dolcsi.
Minden valamire való ügyvéd tudja, hogy az els ajánlatot vissza kell utasítani. Minden esetben.
Mitch már sokszor látta, ahogy Averynek leesik az álla meglepetésében és aztán vadul, elégedetlenkedve
és hitetlenül csóválja a fejét az els ajánlat hallatán, függetlenül attól, hogy az mennyire méltányos.
Aztán jön az ellenajánlat meg az ellen-ellenajánlat és újabb tárgyalások, de az els ajánlatot mindig
visszautasítják. Így aztán fejét rázva az ablakra mosolygott, mintha ezt várnák t le. Mitch magában
nemet mondott a félmillióra.
– Valami vicceset mondtam? – érdekl dött Tarrance, aki nem volt se ügyvéd, se ügyes
tárgyalópartner.
– Ez nevetséges, Tarrance. Nem várhatják el t lem, hogy otthagyjam az aranybányát félmillió
dollárért. Adózás után jó esetben háromszázezret kapok.
– És ha bezárjuk az aranybányát és lecsukjuk magukat, a Gucci-cip s nagymen ket?
– Ha. Ha. Ha. Ha ilyen sokat tudnak, miért nem tettek már valamit? Voyles azt mondta, hogy már hét
éve figyelnek és várakoznak. Ez igen, Tarrance. Mindig ilyen gyorsak?
– Akarja vállalni a kockázatot, McDeere? Mondjuk, hogy beletelik még öt évünkbe, jó? Öt év múlva
rácsapunk a cégre és rács mögé dugjuk magukat. Ennél a pontnál közömbös lesz, hogy mennyi ideig
tartott nekünk, nem? Az eredmény ugyanaz lesz, Mitch.
 – Elnézést. Azt hittem, hogy tárgyalunk és nem fenyeget zünk.
– Én tettem egy ajánlatot.
– Az ajánlata túl alacsony. Azt várják t lem, hogy bizonyítékokat gy jtsék, amelyek több száz
vádemelés alapjául szolgálhatnak Amerika legkártékonyabb b nöz i ellen, és ez könnyen az életembe
kerülhet. Maguk pedig alamizsnát kínálnak. Legalább hárommilliót kérek.
Tarrance nem rezzent össze, nem dermedt meg. Merev pókerarccal fogadta az ajánlatot, és Mitch, a
profi tárgyaló, tudta, hogy követelése a határon belül van.
– Ez sok pénz – jegyezte meg Tarrance, szinte magának. – Nem hiszem, hogy valaha már fizettünk
volna ilyen sokat.
– De ki tudják fizetni, nem?
– Kétlem. Beszélnem kell az igazgatóval.
– Az igazgatóval! Azt hittem, felhatalmazása van arra, hogy eljárjon ebben az ügyben. Állandóan az
igazgatóhoz fog rohangálni, amíg meg nem egyezünk?
– Mit akar még?
– Gondoltam még egy-két dologra, de amíg a pénzben nem állapodtunk meg, nem tárgyalunk róluk.
A bottal járó öregembernek gyenge veséje lehetett. Ismét felállt és megkezdte fura tántorgását a busz
hátulja felé. Tarrance ismét a könyvére meredt. Mitch belelapozott egy régi képesújságba.
A busz nyolc óra el tt két perccel kanyarodott le a sztrádáról Knoxville-ben. Tarrance közelebb hajolt
és azt súgta: – A f bejáraton menjen ki az el csarnokból. Majd lát egy fiatalembert narancssárga,
University of Tennessee feliratú pulóverben egy fehér Bronco mellett. Fel fogja ismerni magát és
Jeffreynek szólítja. Rázzanak kezet, mint két régi barát, és szálljon be a Broncóba. A srác odaviszi a
kocsijához.
– Hol a kocsim? – suttogta Mitch.
– Egy egyetemi kollégium mögött.
– Ellen rizték, hogy vannak-e benne mikrofonok?
– Azt hiszem, igen. Kérdezze meg a férfit a Broncóban. Ha követték kifelé Memphisb l, mostanra
már valószín leg gyanakodnak. Hajtson Cookeville-be. Nagyjából százötven kilométerre van
Nashville-t l. Van ott egy Holiday Inn. Töltse ott az éjszakát és holnap délel tt látogassa meg a bátyját.
Majd mi is figyeljük, és ha úgy t nik, valami z r van, hétf n délel tt megkeresem.
– Mikor lesz a következ buszút?
– Kedden van a felesége születésnapja Foglaljon asztalt nyolcra a Grisanti'sban. Ez egy olasz étterem.
Pontban kilenckor menjen oda a cigarettaautomatához a bárban, dobjon be hat negyeddollárost és vegyen
egy doboz akármit. Alul, ahol a cigarettát ki lehet venni, talál egy magnókazettát. Vegyen magának egy
olyan kicsi magnót, amit a kocogók használnak fejhallgatóval. A kocsijában hallgassa meg a szalagot, ne
otthon és semmiképpen sem az irodában. Használjon fejhallgatót. Játssza le a feleségének is. Én leszek a
kazettán és közölni fogom a legmagasabb összeget. És egy-két dolgot meg is magyarázok. Miután
néhányszor meghallgatta, szabaduljon meg t le.
– Ez elég körülményes, nem?
– De igen, azonban néhány hétig nem kellene találkoznunk. Figyelik és lehallgatják magát, Mitch. És
nagyon jól értik a dolgukat. Ezt ne felejtse el.
– Ne aggódjon.
– Hányas számú mezt viselt a középiskolai futballcsapatban?
– Tizennégyeset.
– És a f iskolán?
– Ugyanazt.
– Rendben. A kódszáma: 14-14. Csütörtök este hívja fel egy nyilvános telefonról a 757-6000-s
számot. Egy hang jelentkezik. Leellen rzik magát, a kódszámát is megkérdezik. Amint szabad utat
kapott, meghallja a hangomat felvételr l. Felteszek magának néhány kérdést. Majd onnan folytatjuk.
– Miért nem foglalkozhatom csak az ügyvédi munkával?
A busz megérkezett a pályaudvarra és megállt. – Én továbbmegyek Atlantába – mondta Tarrance. –
Néhány hétig nem találkozunk. Ha valami baj van, hívja fel az egyiket a két szám közül, amiket korábban
adtam magának.
 Mitch a két széksor között állva lenézett az ügynökre. – Hárommillió, Tarrance. Egy fillérrel sem
kevesebb. Ha több milliárd dollárt tudnak költeni a szervezett b nözés elleni harcra, biztosan találnak
nekem hárommilliót. És még valami, Tarrance. Van egy harmadik lehet ségem is. Elt nhetek az éjszaka
közepén, felszívódhatok a leveg ben. Ha így történik, maguk az id k végeztéig harcolhatnak a Morolto
család ellen, én pedig dominózni fogok valahol a Karib-szigeteken.
– Hogyne, Mitch. Lehet, hogy lejátszik egy vagy két partit, de egy hét alatt megtalálnák. És akkor nem
leszünk ott, hogy megvédjük. Viszlát, öregem.
Mitch leugrott a buszról és siet s léptekkel keresztülvágott az el csarnokon.

23
Kedd reggel fél kilenckor Nina csinos kis kupacokba rendezte el a f nöke íróasztalán szétszórva hever
papírokat. A n élvezte ezt a kora reggeli rendcsinálást az íróasztalon és Mitch napjának megtervezését.
A naptár az íróasztal sarkán, jól láthatóan volt elhelyezve. Nina bel le olvasott fel. – Nagyon mozgalmas
napja lesz ma, Mr. McDeere.
Mitch egy dossziéban lapozgatott és megpróbált nem tudomást venni a n r l. – Minden nap
mozgalmas.
– Tízkor megbeszélése van Mr. Mahan irodájában a Delta Shipping-féle fellebbezéssel kapcsolatban.
– Már alig várom – mormogta Mitch.
– Fél tizenkett kor Mr. Tolar irodájában lesz megbeszélése a Greenbriar-szerz dés felbontásáról. Mr.
Tolar titkárn je arról tájékoztatott, hogy legalább két órát fog tartani.
– Miért?
– Nem azért kapom a fizetésemet, hogy ilyeneket kérdezzek, Mr. McDeere. Fél négykor Victor
Milligan akar találkozni magával.
– Minek?
– Ismét csak azt mondhatom, Mr. McDeere, nem tartozik a feladataim közé, hogy kérdez sködjem.
Tizenöt perc múlva pedig Frank Mulholland irodájában kell lennie a belvárosban.
– Tudom. Hol van az irodája?
– A Gyapott zsde-épületben. Négy- vagy ötsaroknyira innen a Front Streeten. Már vagy százszor
elsétált mellette.
– Remek. Más?
– Hozzak magának valamit, amikor elmegyek ebédelni?
– Ne, majd a belvárosban bekapok egy szendvicset.
– Nagyszer . Mindent összekészített a Mulhollanddal való tárgyalásra?
Mitch egy súlyos, fekete aktatáskára mutatott és nem válaszolt semmit. Nina távozott, Mitch pedig
másodpercekkel kés bb végigsétált a folyosón, lement a lépcs n és a f bejáraton kiment az épületb l. Az
egyik közlekedési lámpánál megállt egy pillanatra, aztán megfordult és gyorsan megindult a belváros
felé. A fekete aktatáskát a jobb, a mélybordó, csukab r borításút pedig a bal kezében tartotta. A jel.
Egy bedeszkázott ablakú, zöld épület el tt megállt a t zcsap mellett. Várt egy másodpercet, aztán
átkelt a Front Streeten. Újabb jel.
A Gyapott zsde-épület kilencedik emeletén a Greenwood Services vezet je, Tammy Greenwood
eljött az ablaktól, és magára öltötte a kabarját. Bezárta maga után az ajtót, aztán megnyomta a lifthívó
gombot. Várt. Egy olyan férfival fog hamarosan találkozni, aki könnyen a halálát okozhatja.
Mitch belépett az el csarnokba, és egyenesen a liftekhez ment. Nem vett észre senkit. Öt-hat
üzletember beszélgetett menet közben. Egy asszony a nyilvános telefonon beszélt suttogva. Az egyik
biztonsági r a másik bejárat körül lézengett. Mitch megnyomta a hívógombot és egyedül várakozott.
Amint az ajtó kinyílt, egy fiatal, roppant elegáns, fekete öltönyt és csillogó, hegyes orrú cip t visel
fekete férfi lépett a liftbe. Mitch abban reménykedett, hogy magányosan fog felmenni.
Mulholland irodája a hetediken volt. Amint a lift haladt felfelé, mindkét férfi kötelességszer en az ajtó
felett villogó számokra bámult. Mitch a lift hátuljába húzódott, a súlyos aktatáskát letette a földre, a jobb
Iába mellé. A negyedik emeleten kinyílt az ajtó, és Tammy sétált be idegesen. A fiatalember rápillantott.
Tammy öltözéke meglehet sen konzervatív volt. Egyszer , rövid kötött ruha volt rajta, mély kivágás
nélkül. Semmi kurvás cip sarok. Haja diszkrét árnyalatú vörösre festve. A fiatalember ismét ránézett,
aztán megnyomta a liftgombot.
Tammy a Mitchéhez hasonló, nagyméret fekete táskát hozott magával. A n , anélkül hogy Mitch
szemébe nézett volna, melléje állt és a férfi táskája mellé tette a sajátját. A hetedik emeleten Mitch
felkapta a n aktatáskáját, és kilépett a liftb l. A nyolcadikon a fekete öltönyös, jókép fiatalember is
kiszállt. A kilencediken Tammy felemelte a Bendini, Lambert és Locke dossziéitól súlyos fekete táskát és
bevitte az irodájába. Bezárta és eltorlaszolta az ajtót, gyorsan kibújt a kabátjából, és bement a kisebb
helyiségbe, ahol a fénymásoló várta. Hét dossziét kapott, mindegyik legalább három centi vastag volt.
Tammy elrendezte ket a fénymásoló melletti asztalon, és felvette a "Koker-Hanks – East Texas Pipe"
feliratút. Kipattintotta az alumíniumkarikákat, kiemelte a dosszié tartalmát, és az iratokat, feljegyzéseket,
leveleket óvatosan elhelyezte az automatikus adagolóban. Megnyomta a START gombot, és figyelte,
ahogy a masina minden egyes oldalról két tökéletes másolatot készít.
Harminc perccel kés bb a hét dosszié visszakerült az aktatáskába. Az új dossziékat – összesen
tizennégyet – Tammy egy t zálló iratszekrénybe zárta, amely egy kis fülkében volt elrejtve. A fülkét is
bezárta. Az aktatáskát az ajtó közelébe tette, és várt.

Frank Mulholland egy bankügyekre és értékpapírokra specializálódott, tíztagú cég üzlettársa volt.
Ügyfele egy öreg ember volt, aki létrehozott és felépített egy barkácsbolthálózatot, amely már
tizennyolcmillió dollárt ért, amikor fia és a h tlen igazgatói tanács átvette az irányítást és nyugdíjba
kényszerítette a férfit. Az öregember pert indított. A cég is pert indított. Mindenki beperelt mindenkit és
az egész pereskedés tizennyolc hónapja holtpontra jutott. Most, hogy az ügyvédek már sikeresen
meggazdagodtak, eljött az ideje annak, hogy a felek megállapodjanak. A Bendini, Lambert és Locke
adóügyi kérdésekben szolgáltatott tanácsokat az öregember fiának és az új igazgatói tanácsnak. Avery két
hónappal ezel tt ismertette meg Mitchcsel az áldatlan helyzetet. A terv az volt, hogy ötmillió dollár
érték részvényeket, kötvényeket és értékpapírokat ajánlanak fel az öregnek.
Mulholland nem volt elragadtatva a tervt l. Többször elismételte: ügyfele nem pénzsóvár és tisztában
van azzal, hogy többé nem veheti át a cég irányítását. Az cége irányítását, err l nem szabad
megfeledkezni. De ötmillió nem elég. Bármilyen bíróság együttérezne az öregemberrel, és egy hülye is
tisztában van azzal, hogy legalább, nos… legalább húszmilliót érdemelne.
Miután egy óra eltelt azzal, hogy a javaslatok, ajánlatok elcsúsztak egymás mellett, Mitch
nyolcmillióra emelte az összeget, az öregember ügyvédje pedig azt válaszolta, hogy tizenötmillióról
esetleg hajlandóak lennének gondolkozni. Mitch udvariasan visszacsomagolta aktatáskája tartalmát,
azután Mulholland udvariasan az ajtóhoz kísérte. Megállapodtak abban, hogy jöv héten ismét
találkoznak. Úgy ráztak kezet egymással, mint a legjobb barátok.
A lift megállt az ötödiken, és Tammy komótosan besétált. A liftben nem volt senki, csak Mitch. Amint
az ajtó becsukódott, a férfi azt kérdezte: – Volt valami gond?
– Nem. Két másolat biztonságban van.
– Mennyi ideig tartott?
– Harminc percig.
A lift megállt a negyediken, Tammy felemelte az üres aktatáskát. – Holnap délben? – kérdezte.
– Igen – felelte Mitch. Az ajtó kinyílt, és a n elt nt a negyedik emeleten. Mitch egyedül ereszkedett
le az el csarnokba, amely, ugyanattól a biztonsági rt l eltekintve, üres volt. Mitchell McDeere ügyvéd
úr, mindkét kezében egy-egy súlyos aktatáskával, kisietett az épületb l, és fontossága tudatában
visszasétált az irodájába.

Abby huszonötödik születésnapját meglehet sen visszafogottan ünnepelték. A Grisnati's egyik sötét
sarkában, a halovány gyertyafényben sugdolóztak és megpróbáltak egymásra mosolyogni. Nem volt
könny . Ebben a pillanatban valahol az étteremben egy láthatatlan FBI-ügynök egy magnószalagot tart a
kezében, amelyet pontban kilenckor behelyez a bárban álló cigarettaautomatába. Mitchnek majd
másodpercekkel kés bb ott kell lennie, hogy magához vegye a kazettát anélkül, hogy az ellenség
észrevenné – bárki is legyen az és bárhogyan is néz ki. És a magnószalagról majd kiderül, mennyi
készpénzt kap a McDeere házaspár cserébe a bizonyítékokért és azért, hogy hátralév éveiket bujkálva
kell leélniük.
Csak turkáltak az ételben, megpróbáltak mosolyogni és hosszú beszélgetést folytatni, de állandóan
csak mocorogtak a székükön és az órájukat nézték. A vacsora rövid volt. Háromnegyed kilencre végeztek
vele. Mitch a mosdó irányába távozott és benézett a sötét bárba. A cigarettaautomata a sarokban volt,
pontosan ott, ahol lennie kellett.
Pontban kilenckor Mitch átment a bárba, az automatához, amibe idegesen beletett hat negyeddolláros
érmét és meghúzta a Marlboro Lights alatti kart. Gyorsan benyúlt a tálkába, kivette a cigarettát, és a
sötétben kotorászva megtalálta a kazettát is. Az automata melletti nyilvános telefon megszólalt, Mitch
felkapta a fejét. Megfordult és körülnézett a bárban. Üres volt, csak két férfi ült a bárpultnál és a pincér
feje felett elhelyezett tévét nézte. Az egyik távoli sarokból részeg nevetés csattant fel.
Abby minden lépést, minden mozdulatot figyelt, amíg a férfi le nem ült vele szemben. Aztán felhúzta
a szemöldökét. – Na?
– Megvan. A kedvenc fekete Sony kazettád. – Mitch a kávét kortyolgatta és ártatlanul mosolygott,
míg gyorsan körbekémlelt a zsúfolt étteremben. Senki sem figyeli. Senki sem tör dik vele.
Odaadta a számlát és az American Express kártyát a pincérnek. – Sietünk – mondta nyersen. A pincér
másodperceken belül visszatért. Mitch aláfirkantotta a nevét.
A BMW-ben tényleg voltak mikrofonok. Tele volt velük. Tarrance bandája nagyon diszkréten és
nagyon alaposan átvizsgálta négy nappal ezel tt, amíg a buszra vártak. A rendkívül drága készülékeket,
amelyek a leghalkabb szipogást vagy köhögést is meghallják és felveszik, szakért módon helyezték el
benne. De ezek a mikrofonok csak lehallgatni és felvenni tudnak, betájolásra nem alkalmasak. Mitch úgy
gondolta, rettent kedves a fiúktól, hogy csak lehallgatják, de nem követik a BMW mozgását.
Az autó úgy gördült ki a Grisanti's parkolójából, hogy az utasok között nem folyt beszélgetés. Abby
óvatosan kinyitotta a hordozható magnót és beletette a szalagot. Odaadta Mitchnek a fülhallgatót, amit a
férfi ráhúzott a fejére. Abby lenyomta a PLAY gombot. Figyelte, ahogy férje a kazettát hallgatja és a
sztráda felé hajt.
Tarrance hangja szólt a szalagról: – Hello, Mitch. Ma kedd van, március 9., valamivel este kilenc után.
Boldog születésnapot kívánok a bájos feleségének. Ez a szalag körülbelül tízperces, és azt ajánlom
magának, hogy egyszer vagy kétszer hallgassa meg figyelmesen, aztán szabaduljon meg t le. Múlt
vasárnap személyesen találkoztam Mr. Voylesszal és mindenr l beszámoltam neki. Err l jut eszembe:
nagyon élveztem a buszozást. Az igazgató nagyon elégedett a dolgok alakulásával, de úgy véli, hogy már
eleget beszéltünk. Azt akarja, hogy jussunk d l re, és ráadásul elég gyorsan. Világosan a tudtomra adta,
hogy még sohasem fizettünk hárommillió dollárt és magának sem fogunk. Sokat szitkozódott, de hogy
rövidre fogjam a mondandómat: azt mondta, egymilliót fizetünk készpénzben, de nem többet. A pénz egy
svájci bankban lesz elhelyezve, és senki, még az adóhivatal sem fog róla tudomást szerezni. Adómentes
egymillió dollár üti a markát. Ez a legjobb ajánlatunk és Voyles kijelentette: elmehet a pokolba, ha nemet
mond, Mitch. Elkapjuk a céget, magával vagy maga nélkül.
Mitch komoran mosolygott és a mellettük elszáguldó autókra bámult. Abby jelre várt, egy horkantásra
vagy nyögésre, amib l kiderülne, hogy Mitch jó vagy rossz híreket hall. De nem szólt semmit.
A hang folytatta: – Vigyázni fogunk magukra, Mitch. Megkapja az FBI védelmét, bármikor, amikor
úgy gondolja, szüksége van rá. Ha kívánja, rendszeresen ellen rizzük magukat. És ha néhány év
elteltével át akarnak költözni egy másik városba, mi majd elintézzük. Akár minden öt évben
költözhetnek, ha szükségét látja, mi pedig kifizetjük a számlákat és munkát is találunk. Jó munkát,
mondjuk a társadalombiztosításnál, a Veteránok Alapítványánál vagy a postánál. Voyles azt mondta,
hogy valami jól fizet munkáról is szó lehet a kormánynak dolgozó egyik magánvállalatnál. Mondja meg,
mit akar, Mitch, és a magáé. Természetesen gondoskodunk új személyazonosságról magának és a
feleségének, de ha óhajtják, minden évben kicserélhetik. Nincs akadálya. Vagy ha van valami jobb ötlete,
meghallgatjuk. Ha Európában vagy Ausztráliában akar élni, csak szóljon. Különleges bánásmódban fog
részesülni. Tudom, hogy sokat ígérünk, Mitch, de mindent halálosan komolyan gondolunk és majd
lefektetünk írásban. Egymilliót fizetünk készpénzben, adómentesen, és ott telepszik le, ahol akar. Ez az
ajánlatunk. Cserébe át kell nyújtania nekünk a céget és a Morolto családot. Err l majd kés bb beszélünk.
Most már lejárt az ideje, Mitch. Voyles a nyakamba liheg és a dolgoknak fel kell gyorsulni. Hívjon fel
csütörtök este kilenckor a Houston'sból, a férfi WC melletti nyilvános telefonról. Viszlát, Mitch. Mitch
végighúzta az ujját a torka el tt, és Abby megnyomta a STOP gombot, majd a REWIND feliratút. Mitch
odaadta a fülhallgatót a feleségének és Abby elkezdte figyelmesen hallgatni a szalagot.

Ártatlan séta volt a parkban: egy szerelmespár sétált lassan, kézen fogva a h vös, tiszta, holdfényes
éjszakában. Megálltak az egyik ágyú mellett és a méltóságteljes folyóra bámultak, amely lassan
kanyargóit New Orleans felé. Ugyanaz az ágyú volt, ahol a néhai Eddie Lomax állt a jéges ben és egyik
utolsó nyomozásának eredményeir l tett jelentést.
Abby a kezében tartotta a magnószalagot és az alattuk kígyózó folyót figyelte. Kétszer is meghallgatta
és nem volt hajlandó a kocsiban hagyni, ahonnan ki tudja, kinek a kezébe kerülhet. A csendben és a
kizárólag szabadban folytatott beszélgetésekkel eltöltött hetek után, nehezen jöttek a szavak.
– Tudod, Abby – mondta végül Mitch, miközben megkopogtatta az ágyú fakerekét –, mindig is a
postán szerettem volna dolgozni. Volt egyszer egy bácsikám, aki levélhordóként kereste a kenyerét. Ez
nekem is megfelelne.
Lutri volt szellemeskedéssel próbálkozni. De bejött. Abby néhány másodpercig tétovázott, aztán
nevetett egy kicsit, és Mitch látta, hogy tényleg mulatságosnak találja, amit hallott. – Bizony, én pedig a
padlót sikálhatnám valamelyik veteránkórházban.
– Nem, dehogyis. Cserélgethetnéd az ágytálakat, hogy valami értelmes, de nem felt n munkát
végezzél. Majd egy kis fehér házikóban élünk Omahában, a Maple Streeten. Én Harvey leszek, te pedig
Thelma, és szükségünk lesz egy rövid, szerény családnévre.
– Poe – javasolta Abby.
– Nagyszer . Harvey és Thelma Poe. A Poe család. Poétikus. Egymillió dollárunk lesz a bankban, de
egy centet sem költhetünk el, mert az egész Maple Street megtudná, és így mások lennénk, mint a
többiek, ez pedig az, amit a legkevésbé szeretnénk.
– Megoperáltatom az orromat.
– De hiszen az orrod tökéletes.
– Abby orra tényleg tökéletes, de hogy állunk Thelmával? Meg kellene operáltatnunk az orrát, nem
gondolod?
– De, azt hiszem, igen. – Mitch már rögtön bele is unt a viccel désbe és elcsöndesedett. Abby
odalépett a férfi elé, Mitch átölelte. Figyelték, ahogy egy uszályhajó sok-sok bárkát áttol a híd alatt. Egy
kósza felh elhomályosította a holdfényt és id nként h vös szél támadt nyugati irányból, de aztán elült.
– Hiszel Tarrance-nak? – kérdezte Abby.
– Miben?
– Tegyük fel, hogy nem csinálsz semmit. Elhiszed, hogy egy napon végül a kezükbe kerül a cég?
– Nem merem nem elhinni.
– Tehát fogjuk a pénzt és menekülünk?
– Nekem ez könnyebb, Abby. Én nem hagyok itt semmit. De nálad más a helyzet. Sohasem látod
többet a szüléidet.
– Hová mennénk?
– Nem tudom. De nem szeretnék ebben az országban maradni. Nem lehet teljesen megbízni az
FBI-ban. Nagyobb biztonságban erezném magamat külföldön, de ezt nem fogom elmondani
Tarrance-nak.
– Mi a következ lépés?
– Megállapodunk, aztán gyorsan nekilátok összegy jteni annyi információt, amit l léket kap a hajó.
Fogalmam sincs, hogy mit akarnak t lem, de meg tudom találni nekik. Amint Tarrance-nak már elég van
a kezében, elt nünk. Fogjuk a pénzt, megoperáltatjuk az orrunkat és elt nünk.
– Mennyi az a pénz?
– Több mint egymillió. Csak játszadoznak a pénzzel. Lehet még alkudni.
– Mennyit fogunk kapni?
– Kétmillió dollárt adómentesen. Egy centtel sem kevesebbet.
– Fognak ennyit fizetni?
– Igen, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy fogjuk, és menekülünk.
 Abby fázott, Mitch a vállára terítette a saját kabátját. Szorosan magához ölelte a lányt. – Rohadt egy
alku ez, Mitch – mondta Abby –, de legalább együtt leszünk.
– A nevem Harvey, nem Mitch.
– Gondolod, hogy biztonságban leszünk, Harvey?
– Itt sem vagyunk biztonságban.
– Nem érzem itt jól magam. Magányos vagyok és félek.
– Nekem pedig elegem van az ügyvédeskedésb l.
– Fogjuk a pénzt és t njünk el.
– Megegyeztünk, Thelma.
Abby odaadta neki a kazettát. Mitch megnézte, aztán jó messzire elhajította a folyó irányába, a
Riverside Drive-on túlra. Kézen fogva keresztülvágtak a parkon a BMW felé, amely a Front Streeten
parkolt.

24
Mitch, pályafutása során a második alkalommal, lehet séget kapott arra, hogy ellátogasson az ötödik
emeleti fény z étterembe. Avery meghívását magyarázat kísérte: az üzlettársakra mind nagy hatást
gyakorolt azzal, hogy február hónapban átlagosan heti hetvenegy órát számlázott, és egy ebéd szerény
jutalmát szeretnék felajánlani neki. Olyan meghívás volt ez, amelyet egyetlen ügyvéd sem utasíthat
vissza, függetlenül az id beosztástól, tárgyalásoktól, ügyfelekt l, határid kt l és az ügyvédi karrier
egyéb rettent en fontos és sürget en kritikus körülményeit l. A cég történetében még egyetlenegyszer
sem fordult el , hogy egy ügyvéd nemet mondott volna az ötödik emeleti étterembe szóló meghívásra.
Mindannyian évi két meghívást kaptak. Err l feljegyzést vezettek.
Mitchnek két napja volt arra, hogy felkészüljön az ebédre. Els reakciója az volt, hogy visszautasítja a
meghívást, és amikor Avery el ször említette, tucatnyi átlátszó kifogás jutott az eszébe. A gondolat, hogy
– bár gazdag és jó modorú – b nöz kkel egyen, nevetgéljen, csevegjen és haverkodjon, kevésbé volt
vonzó, mint az, hogy megosszon egy tál levest egy csavargóval a buszpályaudvaron. De nemet mondani
súlyos megsértése lenne a tradíciónak. És ahogy most álltak a dolgok, már így is gyanakvással figyelték a
viselkedését. Így aztán, háttal az ablaknak, helyet foglalt, mosolyt er ltetett az arcára és megkísérelt
társalogni Averyvel, Royce McKnighttal és természetesen Oliver Lamberttel. Tudta, hogy ezzel a
hárommal fog egy asztalnál enni. Már két napja tudta. Tudta, hogy alaposan, de látszólag közömbösen
figyelni fogják, hogy megállapítsák: nem vesztett-e a lelkesedéséb l, nem t nik-e cinikusnak,
csüggedtnek. Tudta, minden szava számít, függetlenül attól, hogy mit mond. Tudta, b kez en fogják
szórni a dicséretet és az ígéreteket.
Oliver Lambert még sohasem viselkedett elragadóbban, mint most. Csúcsteljesítmény a cég
történetében, hogy egy ügyvéd heti hetvenegy órát számláz egy hónapban, mondta, miközben Roosevelt
felszolgálta a bordát. Az összes üzlettárs álmélkodva és nagy elragadtatással fogadta a hírt, magyarázta
halkan, miközben körbepillantott a teremben. Mitch mosolyt er ltetett az arcára és szeletelt egyet a
húsból. A többi üzlettárs, álmélkodva vagy közönyösen, semmitmondó beszélgetéseket folytatott és az
ételre koncentrált Mitch tizennyolc aktív és hét már nyugdíjba vonult üzlettársat számolt össze az
étteremben. Az utóbbiak khakiszín nadrágot és pulóvert viseltek, az ábrázatuk kipihent volt
– Bámulatos állóképessége van, Mitch – jegyezte meg Royce McKnight teli szájjal. Mitch udvariasan
bólintott. Igen, igen, megállás nélkül igénybe veszem az állóképességemet, mondta magában. Amennyire
csak lehetett, agyából szám zte Marty Kozinskit, Joe Hodge-ot és a másik három halott ügyvédet,
akiknek emléket állítottak a földszinten. De a tengerparti lányról készült fényképeket képtelen volt
szám zni az agyából, és azon töprengett magában, mindenki tud-e róla. Vajon mindannyian látták a
fényképeket? Talán az egyik hasonló kis ebéden körbeadogatták egymásnak, amikor csak az üzlettársak
voltak itt és nem hívtak vendéget? DeVasher megígérte, hogy megtartja a képeket magának, de mit ér az
ígéret egy b nöz t l? Persze hogy látták a fényképeket. Voyles azt állította, hogy az összes üzlettárs és
az ügyvédek zöme benne van a konspirációban.
 Ahhoz képest, hogy semmi étvágya nem volt, meglehet sen jól boldogult az étellel. Megkent és felfalt
még egy kiflit, nehogy úgy t njön, mintha nem lenne teljesen rendben. Nincs semmi baj az étvágyával.
– Hallom, a jöv héten a Kajmán-szigetekre megy a feleségével – jegyezte meg Oliver Lambert.
– Igen. Abbynek tavaszi szünete van, és két hónappal ezel tt lefoglaltuk az egyik lakást. Nagyon
készülünk már az útra.
– A lehet legrosszabbkor mész – mondta Avery méltatlankodva. – Már most is egy hónappal le
vagyunk maradva.
– Mindig le vagyunk maradva egy hónappal, Avery. Mit számít még egy hét? Gondolom, azt
szeretnéd, hogy vigyem magammal az aktákat.
– Nem rossz ötlet. Én mindig ezt csinálom.
– Maga ne tegye, Mitch – mondta Lambert, úgy téve, mintha élénken tiltakozna az ötlet ellen. – Állni
fog még a cég, amikor visszajön. Maga és Abby megérdemelnek egy nyugodt hetet.
– Tetszeni fog magának az a hely – jegyezte meg Royce McKnight, mintha Mitch még sohasem járt
volna ott és az a dolog nem történt volna meg a tengerparton és senki sem tudna semmiféle fényképekr l.
– Mikor indulnak? – kérdezte Lambert.
– Vasárnap reggel. Korán.
– A Learrel mennek?
– Nem, a Delta közvetlen járatával.
Lambert és McKnight gyorsan egymásra pillantott, de Mitchnek ezt nem lett volna szabad észrevenni.
Néha más asztaloktól is fordultak felé tekintetek, gyors és kíváncsi pillantások, amelyeket Mitch már
többször is észrevett, mióta belépett a terembe. Azért volt ott, hogy megnézhessék.
– Szokott búvárkodni? – érdekl dött Lambert, miközben még mindig a Learen és a Delta közvetlen
járaton gondolkodott.
– Nem, de úgy tervezzük, hogy hajókázunk egy kicsit.
– Van egy fickó Rum Pointon, a sziget északi végében, Adrian Benchnek hívják, van egy nagyszer
búváriskolája, és egy hét alatt megtanítja magát. Nehéz hét lesz, sokat kell tanulnia, de megéri.
Más szóval: maradj távol Abankst l, gondolta Mitch. – Mi a pontos neve az iskolának? – kérdezte.
– Rum Point búváriskola. Nagyszer hely.
Mitch értelmesen összevonta a szemöldökét, mintha magában elraktározná ezt a hasznos tanácsot.
Oliver Lambertet hirtelen elöntötte a szomorúság. – Vigyázzon magára, Mitch. Ilyenkor mindig eszembe
jut Marty és Joe.
Avery és McKnight a tányérjába meredt, tizedmásodperces tisztelettel adózva a halott fiúk emlékének.
Mitch nehezen nyelte az ételt és majdnem Lambertre vigyorgott gúnyosan. De arca rezzenéstelen maradt,
még szomorú ábrázatot is sikerült ráer ltetnie a többiekkel együtt. Marty és Joe, a fiatal özvegyek és az
apa nélkül maradt gyerekek. Marty és Joe, a két jómódú ügyvéd, akiket szakért módon meggyilkoltak és
eltávolítottak az útból, miel tt beszélhettek volna. Marty és Joe, a két ígéretes cápa, akiket a sajátjai
faltak fel. Voyles felhívta Mitch figyelmét arra, hogy mindig Martyra és Joe-ra gondoljon, ha Oliver
Lambertet látja.
És most, mindössze egymillió dollárért, azt várják t le, hogy megtegye, amire Marty és Joe készült, de
anélkül, hogy elkapnák. Talán egy év múlva az új ügyvéd ül majd itt és az elszomorodott üzlettársakat
figyeli, amint a fiatal Mitch McDeere-r l beszélnek, bámulatos állóképességér l és arról, hogy micsoda
fantasztikus ügyvéd lett volna bel le, ha nem következik be az a baleset. Hány embert lennének képesek
megölni?
Mitch kétmilliót akart. És még egy-két dolgot.
A fontos beszélgetésekkel és finom ételekkel eltöltött egy óra után az ebéd a végéhez közeledett. Az
üzlettársak kimentették magukat, szóltak néhány szót Mitchnek és távoztak. Nagyon büszkék rá, közölték
vele. A Bendini, Lambert és Locke cég jöv beli legfényesebb csillagának tartják. Mitch mosolyogva
mondott köszönetet.

Nagyjából az id tájban, amikor Roosevelt felszolgálta a banánkrémes pitét és a kávét, a Greenwood

Services vezet je, Tammy Greenwood Hemphill leállította piszkos barna szín Golfját a csillogó Peugeot
mögött a St. Andrew protestáns iskola parkolójában. Nem kapcsolta ki a motort. Tett négy lépést,
bedugott egy kulcsot a Peugeot csomagtartójába és kivette bel le a súlyos, fekete aktatáskát. Lecsapta a
csomagtartót és gyorsan visszament a Golfhoz.
A tanári szoba kicsiny ablakában állva Abby kávét iszogatott. A fákon és a játszótéren túlra bámult, a
távoli parkoló felé. Alig látta a n kocsiját. Elmosolyodott és az órájára nézett. Fél egy, pontosan a terv
szerint.
Tammy óvatosan man verezett a belváros felé a déli csúcsforgalomban. Unalmas volt úgy vezetni,
hogy állandóan a visszapillantó tükörbe bámult. Mint mindig, most sem látott semmit. Leállította a kocsit
a számára fenntartott helyen, a Gyapott zsde-épület el tti utcában.
Kilenc dosszié volt a csomagtartójában. Szépen elrendezte ket az asztalon és nekilátott a másolásnak.
Sigalas üzlettársak, Lettie Plunk Alapítvány, Csináld Magad Barkácsbolthálózat, és két, vastag
gumiszalaggal átfogott dosszié, amelyen ez állt: AVERY ANYAGA. Tammy két másolatot csinált a
dossziék minden egyes lapjáról és aprólékos gonddal visszarakosgatta ket. Egy naplóba beírta a
dátumot, az id pontot és az összes dosszié nevét. Már huszonkilenc bejegyzés volt a könyvben. Mitch azt
mondta, hogy összesen körülbelül negyven lesz. A dossziékról készített egyik másolatot elhelyezte a
fülkében álló lezárt és elrejtett iratszekrényben, aztán visszatette az aktatáskába az eredetit és a második
másolatot.
Mitch utasításait követve, Tammy egy héttel korábban bérelt egy tizenkét négyzetméteres
raktárhelyiséget a Summer Avenue-n. Húsz kilométerre volt a belvárostól, Tammy harminc perc alatt
odaért és kinyitotta a 38C ajtót. A kilenc dossziéról készült második fénymásolatot betette egy kicsi
papírdobozba és ráfirkantotta a dátumot, aztán elhelyezte a három másik doboz mellett a földön.
Pontban háromkor begördült a parkolóba, lefékezett a Peugeot mögött, kinyitotta a csomagtartót és
otthagyta az aktatáskát, ahol korábban találta.
Másodpercekkel kés bb Mitch kilépett a Bendini-épületb l és kinyújtotta a karját. Mélyet sóhajtott és
a Front Street felé pillantott. Csodálatos tavaszi nap volt. Háromutcányira északra, kilenc emelet
magasban az egyik ablak el tt teljesen lehúzták a red nyt. A jel. Remek. Minden rendben van. Mitch
elmosolyodott és visszatért az irodájába.

Másnap hajnalban háromkor Mitch kibújt az ágyból, csöndben magára húzott egy kifakult
farmernadrágot, flanelinget, vastag, fehér zoknit és egy pár elny tt csizmát. Úgy akart kinézni, mint egy
teherautó-vezet . Szó nélkül megcsókolta Abbyt, aki már ébren volt, és távozott a házból. East
Meadowbrook kihalt volt, csakúgy, mint a sztrádáig vezet többi utca. Ebben az órában biztosan nem
követik.
Megtett negyven kilométert az 55-ös úton, déli irányba, Sentobia felé. Egy 4-55 nevezet , éjjel-nappal
nyitva tartó út menti kávézó fényei már vagy száz méterr l látszottak a négysávos útról. A teherautók
között kormányozva eljutott az épület hátuljáig, ahol több száz kétkerek pótkocsi parkolt az éjszakára.
Megállt a teherautómosó mellett és várt. Vagy tucatnyi tizennyolc kerek teherautó kanyargóit a
vízpumpák körül.
Baseballsapkát visel fekete férfi lépett el az épület sarka mögül és a BMW-re bámult. Mitch
felismerte: az ügynök volt, akit a knoxville-i buszpályaudvaron is látott. Leállította a motort és kiszállt a
kocsiból.
– McDeere? – kérdezte az ügynök.
– Ki más lenne? Hol van Tarrance?
– Az egyik bokszban az ablak mellett Magára vár. Mitch kinyitotta az ajtót és odaadta a kulcsokat az
ügynöknek. – Hová viszik?
– Egy kicsit arrébb az úton. Vigyázunk rá. Senki sem követte, amikor eljött Memphisb l. Nyugi.
A férfi bemászott a kocsiba, elhajtott két vízpumpa között és megindult a sztráda felé. Mitch figyelte,
ahogy kis BMW-je elt nik és belépett a kávézóba.
A zajos helyiség nagydarab, középkorú férfiakkal volt tele; kávézgattak és pitét ettek. Színes
fogpiszkálóval turkáltak a szájukban, sügérfogásról és a munkájukról társalogtak. Sokan hangos északi
akcentussal beszéltek. Merle Haggard hangja bömbölt a zenegépb l.
Az ügyvéd esetlenül araszolt a kávézó hátsó része felé, amíg az egyik megvilágítatlan sarokban meg
nem látta a sötét szemüveg mögé rejtett ismer s arcot és a szintén ismer s Michigan State feliratú sapkát.
Ekkor az arc elmosolyodott. Tarrance egy étlapot tartott a kezében és a bejáratot figyelte. Mitch helyet
foglalt a bokszban.
– Hello, öreg haver – üdvözölte Tarrance. – Milyen volt a kocsikázgatás?
– Csodás. Azt hiszem, azért a buszt jobban kedvelem.
– Legközelebb majd a vonattal vagy valami mással próbálkozunk. Csak a változatosság kedvéért.
Laney átvette a kocsiját?
– Laney?
– A fekete fickó. Tudja, is ügynök.
– Nem lettünk bemutatva egymásnak. Igen, nála van a kocsim. Hová viszi?
– Kicsit odébb az autópályán. Nagyjából egy óra múlva visszajön. Azon igyekszünk, hogy ötkor már
úton legyen, Mitch. Így hatra már megérkezhet az irodájába. Igazán nem szeretnénk felbontani a napját.
– Már teljesen fel van borítva,
– És hogy vannak a srácok az irodában? – érdekl dött Tarrance vidáman.
– Minden rendben. Miközben beszélünk, az óra ketyeg s mindenki percr l percre gazdagabb.
Köszönöm a kérdését.
– Ugyan már.
– És hogy van az öreg haverom, Voyles? – kérdezte Mitch.
– Meglehet sen nyugtalan. Ma kétszer is felhívott és tizedszer is elismételte azt a kívánságát, hogy
választ szeretne kapni magától. Azt mondja, rengeteg ideje volt a gondolkozásra, Mitch. Megmondtam
neki, hogy ne aggódjon. Beszéltem neki err l a kis út menti randevúnkról és nagyon izgatott lett.
Pontosan négy óra múlva kell felhívnom.
– Közölje vele, Tarrance, hogy egymillió nem lesz elég. Maguk nagyon szeretnek azzal hencegni,
hogy több milliárdot költenek a szervezett b nözés elleni harcra. Nos, akkor én pedig azt mondom, hogy
nekem is dobjanak ide egy kicsit. Mi az a pár millió dollár a szövetségi kormánynak?
– Tehát most már pár milliónál tartunk?
– Pontosan egy pár milliónál. És egy centtel sem kevesebb. Most akarok egymilliót, a másikat pedig
kés bb. Már másolom a dossziékat, és néhány napon belül végzek is velük. Azt hiszem, ezek törvényes
ügyleteket tartalmaznak. Ha bárkinek odaadnám ket, véglegesen bevonnák az engedélyemet. Tehát,
amikor átadom maguknak, meg akarom kapni az els milliót. Nevezzük a becsületes szándékaimért járó
pénznek.
– Mit akar, hogyan fizessük?
– Helyezzék el egy zürichi bank számláján. De a részlete két majd kés bb beszéljük meg.
A pincérn letett az asztalra két tálkát, rájuk pedig két különböz csészét. Egy méter magasságból
töltötte ki a kávét és mindenfelé szétfröcskölte a folyadékot. – Ingyen újratöltjük – horkantotta és
távozott.
– És a második millió? – kérdezte Tarrance, nem tör dve a kávéval.
– Amint maga, én és Voyles úgy döntöttünk, hogy elég anyagot szolgáltattam a vádemeléshez, kapok
félmilliót. Miután utolsó alkalommal tanúskodtam, megkapom a fennmaradó ötszázezret. Ez hihetetlenül
méltányos, Tarrance.
– Valóban az. Megegyeztünk.
Mitch mélyet sóhajtott és gyengének érezte magát. Megegyeztek. Megállapodtak. Szerz dést kötöttek.
Olyat, amelyet nem lehet írásban lefektetni, de mégis mindenképpen érvényesíthet . Mitch ivott a
kávéból, de nem érezte az ízét. Megegyeztek a pénzben. Rákerült az FBI fizetési listájára. Gyerünk
tovább.
– És van még valami, Tarrance.
Az ügynök feje lehajtott és egy kicsit jobbra fordult. – Igen?
Mitch, alkarjára támaszkodva, közelebb hajolt. – Egy centbe sem fog kerülni maguknak és gond
nélkül meg tudják oldani. Rendben?
– Hallgatom.
– A bátyám, Ray, Brushy Mountainben van. Hét éve van még a szabadulásig. Hozzák ki,
– Ez nevetséges, Mitch. Sok mindent megtehetünk, de az tuti, hogy egy állami börtönb l nem tudunk
kiszabadítani egy foglyot. Esetleg, ha szövetségi lenne. Kizárt.
 – Figyeljen rám, Tarrance, és jól figyeljen. Ha én menekülni kezdek a maffiával a nyomomban, a
bátyám is velem jön. Mondjuk úgy, hogy árukapcsolás. És tudom, ha Voyles igazgató úr ki akarja hozni a
börtönb l, ki is hozza. Tudom. Csak ki kell találniuk, hogyan csinálják.
– De arra nincs hatalmunk, hogy egy állami börtön ügyeibe avatkozzunk. Mitch elmosolyodott és
folytatta a kávézást.
– James Earl Ray megszökött Brushy Mountainb l. És kívülr l nem volt segítsége.
– Ez aztán nagyszer . Megrohamozzuk a börtönt, mint a kommandósok, és kiszabadítjuk a bátyját.
Csodálatos.
– Ne játssza nekem a hülyét, Tarrance. Ebb l nem engedek.
– Jó, jó. Megnézem, mit tehetek. Más? Újabb meglepetés?
– Nincs. Pusztán olyan kérdésekr l kell beszélnünk, hogy hová megyünk majd a feleségemmel és mit
fogunk csinálni. Kezdetben hol fogunk rejt zködni? Hol fogunk rejt zködni a tárgyalás alatt? Hol éljük
le életünk hátralév részét? Csak ilyen apróságokról van szó.
– Ezeket kés bb is megbeszélhetjük.
– Hodge és Kozinski mit mondott el maguknak?
– Nem eleget. Van nálunk egy jegyzetfüzet, egy meglehet sen vastag jegyzetfüzet, amelyben
összegy jtöttünk és rendszereztünk mindent, amit a Morolto családról és a cégr l tudunk. A nagy része
Moroltóékkal foglalkozik, a szervezetükkel, a kulcsemberekkel, az illegális tevékenységekkel és így
tovább. El kell majd olvasnia, miel tt munkához látnánk.
– De erre természetesen csak akkor kerül sor, ha már megkaptam a milliót.
– Természetesen. Mikor láthatjuk a dossziékat?
– Úgy egy hét múlva. Sikerült négy olyan aktát lemásolnom, ami másokhoz tartozik. Lehet, hogy még
egy-kett höz hozzá tudok majd férni.
– Ki csinálja a fénymásolást?
– Semmi köze hozzá.
Tarrance elgondolkodott egy pillanatra és nem reagált Mitch válaszára. – Hány akta lesz összesen?
– Negyven és ötven között. Egyszerre csak néhányat tudok kicsempészni. Van köztük olyan, amelyen
már nyolc hónapja dolgozom, de olyan is, amin csak egy hete. Amennyire meg tudom ítélni, csak
törvényes ügyfelekr l van szó.
– Ezek közül az ügyfelek közül hányat ismer személyesen?
– Kett t vagy hármat.
– Ne fogadjon rá, hogy mindannyian törvényesek. Hodge beszélt nekünk a hamis aktákról, illetve az
"izzasztó" aktákról, ahogy az üzlettársak ismerik. Már évek óta járnak kézr l kézre és minden új ügyvéd
bel lük tanul; súlyos akták, amelyeken több száz órát kell dolgozni és az újoncok igazi ügyvédnek érzik
magukat t lük.
– Izzasztó akták?
– Hodge ezt mondta. Egyszer játék ez, Mitch. El ször elcsábítják a pénzzel. Aztán elborítják
munkával, amely törvényesnek néz ki és nagyobbrészt valószín leg az is. És néhány év elteltével
akaratlanul maga is részese lesz a konspirációnak. A kezükben van és nincs kiút. Még magával is így áll a
helyzet, Mitch. Júliusban, nyolc hónappal ezel tt kezdett dolgozni és valószín leg már hozzáért néhány
piszkos aktához is. Nem is tudott róla, nem volt oka gyanakodni. De már felültették.
– Kétmillió, Tarrance. Kétmillió és a bátyám.
Tarrance ivott egy kicsit a langyos kávéból és rendelt egy kókuszos pitét, amikor a pincérn
hallótávolságon belül volt. Az órájára pillantott, aztán végignézett a dohányzó, kávét iszogató és
egymással pletykáló teherautó-sof rök tömegén.
Megigazította a napszemüvegét. – Nos, akkor mit mondjak Mr. Voylesnak?
– Mondja meg neki, hogy addig nincs közöttünk megállapodás, amíg bele nem egyezik abba, hogy
Rayt kihozza a börtönb l. Addig nincs, Tarrance.
– Valószín leg tudunk tenni valamit.
– Biztos vagyok benne, hogy tudnak.
– Mikor mennek a Kajmán-szigetekre?
– Vasárnap kora reggel. Miért?
 – Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
– Nos, szeretném tudni, hogy hány különböz csoport fog ott követni engem. Túl sokat kérek? Biztos
vagyok benne, hogy nagy tömegeket fogunk így vonzani, és az igazat megvallva abban reménykedtünk a
feleségemmel, hogy meghitt magányban tölthetünk egy kis id t.
– A cég lakásában fognak lakni?
– Persze.
– Akkor felejtse el a meghitt magányt. Valószín leg több mikrofon van ott, mint egy hangstúdióban.
Talán még kamerákat is elhelyeztek.
– Ez megnyugtató. Lehet, hogy egy-két éjszakát az Abanks búváriskolában töltünk. Ha a környéken
járnak, ugorjának be egy italra.
– Nagyon szellemes. Ha ott vagyunk, annak valami oka lesz. És maga nem fog tudni róla.
Tarrance három harapással lenyelte a pitét. Két dollárt hagyott az asztalon, és aztán elsétáltak az
épület hátához. A piszkos aszfaltjárda remegett a lábuk alatt a dízelmotorok állandó zümmögését l. A
sötétben vártak.
– Néhány órán belül beszélek Voylesszal – mondta Tarrance. – Miért nem autókáznak egyet szombat
délután a feleségével?
– Valami céllal?
– Innen ötven kilométernyire van egy Holly Springs nev hely. Régi városka, tele van a polgárháború
el tti id kb l származó házakkal és történelmi emlékm vekkel. A n k szeretnek ott autókázni, hogy
megnézzék a régi épületeket. Úgy nagyjából négy körül jelenjenek meg, mi majd megtaláljuk magukat. A
haverunk, Laney egy élénkpiros Chevy Blazerben fog hajtani, tennesseebeli rendszámmal. Kövesse.
Majd találunk egy helyet és beszélgetünk.
– Biztonságos?
– Bízzon bennünk. Ha észreveszünk vagy megszagolunk valamit, lefújjuk a találkozót. Egy óráig
kocsikázzanak körbe-körbe, és ha nem látják Laneyt, kapjanak be valahol egy szendvicset és menjenek
haza. Ez azt jelenti, hogy túl közel voltak. Nem vállaljuk a kockázatot.
– Kösz. Nagyszer fiúk maguk. Laney befordult az épület sarka mellett és kiugrott a kocsiból. –
Minden tiszta. Senki sem követte.
– Remek – mondta Tarrance. – Holnap találkozunk, Mitch. Jó utat. – Kezet ráztak.
– Ebb l nem engedek, Tarrance – ismételte meg Mitch.
– Szólítson Wayne-nek. Holnap találkozunk.

25
A szitáló es és a fekete viharfelh k már régen el zték a turistákat Seven Mile Beachb l, amikor a
McDeere házaspár csuromvizesen és kimerültén megérkezett a cég fény z lakásába. Mitch
hátramenetben áthajtott a bérelt Mitsubishi dzsippel a járdán meg a kis kerten és a f bejárat el tt állt meg.
B lakosztály. Els látogatása alkalmával az A lakosztályban szállt meg. A festést l és az elrendezést l
eltekintve egyformának t ntek. A kulcs illett a zárba. Felkapták és bedobálták a csomagjaikat, miközben
dörgött az ég és egyre jobban esett. Amint bejutottak és megszáradtak, kicsomagoltak az emeleten lév
hálószobában, melynek hosszú erkélye az es áztatta partra nézett. Szavaikat óvatosan megválogatva
átvizsgálták az egész házat, az összes szobát és szekrényt. A frizsider üres volt, a bárszekrény viszont jól
fel volt szerelve. Mitch kevert két italt: rumot kólával, a sziget tiszteletére. Leültek az erkélyen, lábukat
kidugták az es re és a partot rohamozó, háborgó tengert figyelték. A Rumheads csöndes volt, alig látszott
a távolban. Két helybéli ült a bárban; iszogattak és a tengert bámulták.
– Az ott a Rumheads – mondta Mitch, poharával a bár felé mutatva.
– Rumheads?
– Beszéltem neked róla. Felkapott hely, ahol a turisták iszogatnak és a helybéliek dominóznak.
– Értem. – Abby nem volt elragadtatva. Ásított és mélyebbre csúszott a m anyag széken. Lehunyta a
szemét.
 – Hát ez nagyszer , Abby. Ez az els külföldi utunk, az els igazi nászutunk, és te már tíz perccel
azután alszol, hogy megérkeztünk.
– Fáradt vagyok, Mitch. Egész éjjel csomagoltam, amíg te aludtál.
– Telepakoltál nyolc b röndöt. Hatot magadnak és kett t nekem. Minden ruhánkat becsomagoltad.
Nem csoda, hogy egész éjjel fent voltál.
– Nem szeretném, hogy elfogyjanak a ruháink.
– Hogy elfogyjanak? Hány bikinit csomagoltál? Tízet? Tizenkett t?
– Hatot.
– Nagyszer . Minden napra egyet. Miért nem veszed fel az egyiket?
– Micsoda?
– Hallottad, mit mondtam. Menj és vedd fel azt a kéket, amelyik oldalt magasan ki van vágva, elöl van
rajta néhány madzag, fél grammot nyom, de hatvan dollárba került, és járás közben kilóg bel le a cicid.
Szeretném látni.
– Mitch, zuhog az es . Akkor hoztál el erre a szigetre, amikor itt van a monszun. Nézd csak meg a
felh ket. Sötét, s r felh k és egy tapodtat sem mozdulnak. Ezen a héten egyáltalán nem lesz szükségem
bikinire.
Mitch elmosolyodott és simogatni kezdte Abby lábát. – Tulajdonképpen én örülök ennek az es nek.
Az igazság az, hogy abban reménykedem, egész héten esni fog. Kénytelenek leszünk a lakásban maradni,
pontosabban az ágyban és rumot fogunk szopogatni és megpróbáljuk megsebezni egymást.
– Meg vagyok döbbenve. Csak nem azt mondod, hogy szerelmeskedni akarsz? Ebben a hónapban
egyszer már együtt voltunk.
– Kétszer.
– Azt hittem, hogy hajókázni és búvárkodni akarsz egész héten.
– Nem. Valószín leg egy cápa vár rám a tengeren. A szél er sebben fújt és az es rázúdult az
erkélyre.
– Gyere, vetk zzünk le – mondta Mitch.

Egy órával kés bb a vihar már távozóban volt. Az es alábbhagyott, finoman szemerkélt, majd elállt.
Amint az alacsonyan lév , sötét felh k távoztak a kicsiny sziget fölül, és megindultak északkeletre, Kuba
felé, az égbolt kiderült. Nem sokkal azel tt, hogy a menetrend szerint távoznia kellett volna a horizontról,
a nap még megjelent egy rövidke ráadás erejéig. Kiürítette a tengerparti nyaralókat, városi otthonokat,
lakásokat és hotelszobákat: a turisták sétára indultak a homokban a tenger felé. A Rumheads hirtelen
megtelt szomjas gyöngyhalászókkal. A dominó ott folytatódott, ahol az el bb abbahagyták. A Palmsban,
a szomszédos épületben, hangolni kezdett a reggie-zenekar.
Mitch és Abby céltalanul l dörgött a vízparton, nagyjából Georgetown irányában, minél távolabb attól
a helyt l, ahol a tengerparti lány volt. Mitchnek néha eszébe jutott a lány és a fényképek. Már tudta, hogy
a lány hivatásos volt és DeVasher bérelte fel arra, hogy csábítsa el, hódítsa meg t a rejtett kamerák el tt.
Nem számított arra, hogy most találkozna vele.
Mintha parancsra történne, a zene elhallgatott, a parton sétálók megmerevedtek, a Rumheadsb l
kiszivárgó zajok elhalkultak, amint minden szem azt kezdte figyelni, hogy a nap összeér a vízzel. A
szürke és fehér félholt, a vihar itt maradt emlékeztet i, alacsonyan terültek el a láthatáron, és együtt
süllyedtek lefelé a nappal. Lassan narancssárga, sárga és vörös fényekben játszottak, de csak haloványan,
aztán azonban hirtelen ragyogó árnyalatokban. Néhány rövid pillanatig az égbolt olyan volt, mint egy
fest vászon, és a nap merész ecsetvonásokkal vitte fel rá fenséges színkompozícióját. A felh k
elsötétültek, aztán szétszóródtak. Ilyen a naplemente a Karib-szigeteken.

Abby rettegve, nagyon óvatosan és lassan kormányozta a dzsipet az üzleti negyedben a kora reggeli
forgalomban. Sohasem vezetett még az út bal oldalán hosszabb id n keresztül. Mitch utasításokat adott és
a visszapillantó tükröt figyelte. A sz k utcák és járdák már megteltek a vámmentes porcelán, kristály,
parfüm, fényképez gép és ékszer után kutató turistákkal.
Mitch egy elhagyatott utcára mutatott és a dzsip elsüvített két csoport turista között. Mitch
megpuszilta a feleségét. – Itt találkozunk pontban ötkor.
 – Légy óvatos – mondta Abby. – Most elmegyek a bankba, aztán a parton leszek a lakás közelében.
Mitch bevágta az ajtót és elt nt két kis üzlet között. A sz k utcácska egy szélesebb úthoz vezetett,
amely a Hogsty-öbölig vitt. Mitch bepattant egy ruhaboltba, amely fogasokon sorakozó, turistáknak szánt
ingekkel, szalmakalapokkal és napszemüvegekkel volt tele. Kiválasztott magának egy rikító
zöld-narancssárga virágos inget és egy panamakalapot. Két perccel kés bb beugrott egy arra haladó taxi
hátsó ülésére. – A reptérre – mondta a sof rnek. – És igyekezzen. Nézzen a háta mögé. Lehet, hogy
valaki követ.
A taxis nem felelt, csak elszáguldott a banképületek mellett és kihajtott a városból. Tíz perccel kés bb
lefékezett a repül tér el csarnoka el tt.
– Követett valaki? – kérdezte Mitch, miközben pénzt húzott el a zsebéb l.
– Nem, uram. Négy dollár tíz cent.
Mitch odahajított egy ötöst és gyors léptekkel bement az el csarnokába. A helyi légitársaság Bracba
tartó járata kilenckor indul. Az egyik üzletben vett egy csésze kávét és elrejt zött két ajándékokkal teli
polc között. A csarnokot figyelte, de senkit sem látott. Természetesen fogalma sem volt, hogy néznek ki,
de senkit nem látott szaglászni és elveszett emberek után kutatni. Talán a dzsipet követik, vagy az üzleti
negyedet fésülik át, hogy megtalálják. Talán.
Hetvenöt helyi dollárért lefoglalta a tízszemélyes, hárommotoros Trislander utolsó helyét. Abby
intézte el egy nyilvános telefonról, még aznap este, hogy megérkeztek. Mitch a legeslegutolsó pillanatban
kiszaladt az el csarnokból a kifutópályára és felmászott a fedélzetre. A pilóta becsapta és bezárta az ajtót,
aztán végiggurultak a kifutón. Más gép nem volt a láthatáron. Jobbra egy kis hangár állt.
A tíz turista a ragyogóan kék tengerben gyönyörködött és keveset beszélt a húszperces út alatt. Amint
Brac közelébe értek, a pilóta felvette az idegenvezet szerepét és széles köröket írt le a géppel a kis sziget
fölött. Külön felhívta a figyelmet a kiemelked , kicsiny szirtekre, amelyek a tengerbe nyúltak a sziget
keleti partján. Nélkülük pont olyan lapos lenne a sziget, mint a Nagy Kajmán, mondta a pilóta. Finoman
tette le a gépet a keskeny aszfaltcsíkra.
A kicsi, fehér épület mellett, amelynek minden oldalán a REPÜL TÉR felirat állt, egy er t l duzzadó
fehér férfi várakozott és a gépr l leszálló utasokat figyelte. Rick Acklin volt, az FBI különleges ügynöke.
Izzadság csöpögött az orráról és inge a hátához tapadt. Egy kis lépéssel el relépett. – Mitch – mondta
szinte magának.
Mitch tétovázott, aztán odasétált a férfihoz.
– Itt az autó – mondta Acklin.
– Hol van Tarrance? – Mitch körbenézett.
– Vár bennünket.
– Van légkondicionáló a kocsiban?
– Attól tartok, nincs. Sajnálom.
A kocsiban nem volt leveg , fikarcnyi er sem és az indexek sem m ködtek. 1974-es LTD volt, és
Acklin elmagyarázta, miközben a poros úton haladtak, hogy nincs nagy választék a Bracon
kölcsönözhet kocsikban. És az Egyesült Államok kormánya azért bérelt autót, mert és Tarrance
képtelen volt taxit találni. Szerencséjük van, hogy egyáltalán szobát sikerült találniuk ilyen rövid id
alán.
Az út menti kis házak egyre közelebb voltak egymáshoz. Egy Brac csónakház nevezet létesítmény
homokos parkolójában állították le a kocsit. Lepusztult móló nyúlt ki a vízbe, tucatnyi különböz méret
csónak horgonyzott mellette. Nyugati irányban zsúpfedel házikók álltak félméteres lábakon a part
mentén; a világ minden tájáról idesereglett búvárok szálltak meg benne. A móló közelében egy nyitott
bár állt; nevet ugyan nem kapott, de a maga nemében tökéletes volt, mert itt is dominóztak és volt benne
egy céltábla. Tölgyfából és sárgarézb l készült ventilátorok lógtak a szarufa mennyezetb l, lassan és
csendesen forogtak körbe-körbe; hús leveg t hajtottak a dominózóknak és a csaposnak.
Wayne Tarrance egymagában ült egy asztalnál, kólát iszogatott és azt figyelte, ahogy a fedélzeti
munkások több száz egyforma, sárga szín oxigénpalackot rakodnak a mólóról az egyik búvárhajóra.
Öltözéke még turistamércével mérve is hisztérikusan kirívó volt. Sárga keretes sötét napszemüveg,
nyilvánvalóan vadonatúj barna szalmaszandál, fekete zokni, húsz különböz színben játszó, sz k hawaii
ing és aranyszín tornanadrág, amely nagyon régi és nagyon rövid volt és keveset takart asztal alatt
tartott, fényl , betegesen fehér lábából. Kólájával a két üres szék felé intett.
– Szép inge van, Tarrance – jegyezte meg Mitch leplezetlen megdöbbenéssel.
– Kösz. A magáé sem akármi.
– És szépen le van bámulva.
– Hát igen. Meg kell felérnem a szerepemnek.
A pincér a közelben álldogált és arra várt, hogy mondjanak neki valamit. Acklin kólát rendelt. Mitch
azt mondta, hogy kólát kér, benne egy kis rummal. Mind a három férfi figyelmét lekötötte a búvárhajó és
a súlyos rakománnyal birkózó munkások.
– Mi történt Holly Springsben? – kérdezte végül Mitch.
– Sajnálom, nem tudtunk mit tenni. Követték Memphisb l kifelé jövet és két kocsi várt magára Holly
Springsben. Nem tudtunk a közelébe kerülni.
– Beszéltetek a feleségeddel az útról, miel tt elindultatok volna? – kérdezte Acklin.
– Azt hiszem, igen. Valószín leg néhányszor emlegettük a házban.
Acklin elégedettnek t nt. – Az biztos, hogy készültek rátok. Körülbelül harminc kilométeren keresztül
egy zöld Skylark követett, aztán elt nt. Ekkor lefújtuk az egészet.
Tarrance kortyolt egyet a kólából, és azt mondta: – Múlt szombat éjjel a Lear megállás nélkül elrepült
a Nagy-Kajmán-szigetekre. Úgy hisszük, hogy két vagy három emberük a fedélzeten volt. A gép másnap
kora reggel visszarepült Memphisbe.
– Tehát most itt vannak és követnek bennünket?
– Persze. Valószín leg egy vagy két ember magukkal volt a gépen. Lehettek férfiak, n k vagy
mindkett . Elképzelhet , hogy egy fekete pasas volt vagy egy távol-keleti n . Ne felejtse el, Mitch, hogy
rengeteg pénzük van. Van közöttük kett , akit felismertünk. Az egyik ott volt Washingtonban magával.
Sz ke fickó, úgy negyven körül lehet, száznyolcvanöt, talán százkilencven centi magas, haja nagyon
rövid, majdnem kopaszra nyírt, és nagyon markáns skandináv arcvonásai vannak. Gyorsan mozog.
Tegnap egy piros Escortban láttuk, amit a Coconut autókölcsönz b l bérelt a szigeten.
– Azt hiszem, már láttam t – mondta Mitch.
– Hol? – kérdezte Acklin.
– Egy bárban a memphisi repül téren azon az éjjel, amikor visszajöttem Washingtonból. Észrevettem,
hogy figyel, és akkor arra gondoltam, már láttam t Washingtonban is.
– az. Itt van a szigeten.
– Ki a másik?
– Tony Verkler, illetve Tonnás Tony, ahogy mi elkereszteltük. Bámulatos priusza van, f leg
Chicagóban ténykedett. Évek óta a Morolto családnak dolgozik. Körülbelül százötven kilót nyom, és
kiválóan alkalmas arra, hogy megfigyeljen embereket, mert senki sem gyanakodna rá.
– Tegnap este ott volt a Rumheadsben – tette hozzá Acklin.
– Tegnap este? Akkor mi is ott voltunk.
A hajó, miután szertartásosan ellökték a mólótól, megindult a nyílt víz felé. A mólón túl, a kis
csónakokban evez halászok behúzták hálóikat és a tengerészek elkormányozták csillogó szín hajóikat a
parttól. A szelíd, álomszer kezdet után a sziget már magához tért. A mólónál horgonyzó csónakok fele
már távozott vagy éppen távozóban volt.
– Na és maguk mikor érkeztek? – kérdezte Mitch, italát kortyolgatva, amely megint csak rum és kóla
volt.
– Vasárnap este – felelte Tarrance, miközben a távolban lassan elt n csónakot figyelte.
– Pusztán kíváncsiságból kérdezem: hány emberük van a szigeten?
– Négy férfi és két n – mondta Tarrance. Acklin elhallgatott egy ideje és a társalgást teljesen
átengedte feljebbvalójának.
– És pontosan miért vannak itt? – kérdezte Mitch.
– Ó, több okból is. Egy: beszélni akartunk magával, hogy rögzítsük a megállapodásunkat. Mr. Voyles
rettent en szeretné, ha egy maga, számára is elfogadható egyezségre jutnánk végre. Kett : figyelni
akarjuk a cég embereit, hogy megtudjuk, hányan vannak itt. Azzal töltjük majd a hetet, hogy azonosítjuk
ezeket az embereket. A sziget kicsi, alkalmas arra, hogy vizsgálódjunk.
– És három: le akart barnulni egy kicsit?
 Acklinnek sikerült egy apróbb kuncogást kipréselnie magából. Tarrance elmosolyodott, aztán
összevonta a szemöldökét. – Nem, nem egészen. Azért vagyunk itt, hogy megvédjük magát.
– Hogy megvédjenek engem?
– Igen. Amikor legutoljára ültem ennél az asztalnál, Joe Hodge-dzsal és Marty Kozinskivel
beszélgettem. Nagyjából kilenc hónappal ezel tt. Hogy egész pontos legyek: egy nappal azel tt, hogy
meggyilkolták ket.
– És azt gondolja, hogy most engem készülnek megölni?
– Nem. Még nem.
Mitch újabb italért intett a csaposnak. A dominózás kezdett indulatosabbá válni. Mitch figyelte, amint
a sörözget helybéliek egymással vitatkoznak.
– Nézzék, fiúk, amíg mi itt beszélgetünk, ezek a palik valószín leg a feleségem nyomában vannak.
Amíg vissza nem érek, mondhatni ideges leszek. Térjünk rá a megállapodásunkra.
Tarrance elfordult a tengert l meg a csónaktól és Mitchre meredt. – A kétmillió rendben van és…
– Persze hogy rendben van, Wayne. Ebben már megállapodtunk, nem?
– Nyugi, Mitch. Egymilliót fizetünk, amint átadta az aktáit. Innen már nincs visszaút, ahogy mondani
szokás. Ekkor már nyakig benne van.
– Ezzel tisztában vagyok, Tarrance. Nem emlékszik? Ez az én javaslatom volt.
– De ez a dolog könnyebbik része. Igazából nincs szükségünk a maga aktáira, mert azok tiszták.
Rendben lév , törvényes ügyletek. Nekünk a piszkos ügyek kellenek, Mitch, azok, amelyek már
önmagukban vádiratok. És ezeket az aktákat jóval nehezebb lesz megszerezni. De miután ezeket is átadta
nekünk, fizetünk egy újabb félmilliót. A többit pedig az utolsó tárgyalás után.
– És a bátyám?
– Meg fogjuk próbálni.
– Ez nekem nem elég, Tarrance. Ígérje meg.
– Nem ígérhetjük meg, hogy kihozzuk a bátyját. A pokolba, még legalább hét éve van hátra.
– De a bátyám, Tarrance. Engem az sem érdekel, ha sorozatgyilkos és a siralomházban várja az
utolsó vacsoráját. Ray a bátyám, és ha meg akarnak kapni engem, ki kell szabadítaniuk.
– Mondtam: meg fogjuk próbálni, de nem tehetünk ígéretet. Nincs rá törvényes, legális, szabályszer
mód, hogy kihozzuk onnan, ezért más módszerekkel kell próbálkoznunk. Mi van akkor, ha szökés közben
lelövik?
– Csak hozzák ki onnan, Tarrance.
– Meg fogjuk próbálni.
– Az FBI minden hatalmát és minden rendelkezésre álló eszközét igénybe fogják venni ahhoz, hogy a
bátyámat kiszabadítsák a börtönb l, igen, Tarrance?
– A szavamat adom rá.
Mitch hátrad lt a széken és nagyot húzott az italából. A megállapodás most már végleges.
Könnyebben szedte a leveg t és a csodálatos tenger felé mosolygott.
– Nos, mikor kapjuk meg az aktáit? – kérdezte Tarrance.
– Azt hittem, nincs rájuk szükségük. Nem azt mondta, hogy tiszták?
– Szükségünk van azokra az aktákra, mert amint a kezünkben vannak, maga is a kezünkben van.
Azzal bizonyítani fog, hogy átadja nekünk az aktáit. Az ügyvédi engedélyét, hogy úgy mondjam.
– Tíz-tizenöt napon belül.
– Hány akta?
– Negyven és ötven között. A kisebbek nagyjából három centi vastagok. A nagyobbak nem férnének
el ezen az asztalon. Az irodai fénymásolót nem használhatom, ezért más megoldást kellett találnunk.
– Talán segíthetnénk a fénymásolásban – javasolta Acklin.
– Talán nem. Talán, ha segítségre van szükségem, talán majd szólok.
– Mi a terve, hogyan adj a át nekünk az aktákat? – tette fel a kérdést Tarrance. Acklin ismét
visszahúzódott.
– A válasz nagyon egyszer , Wayne. Miután már az összeset lemásoltam és az egymillió odakerült,
ahova kértem, átadok maguknak egy kulcsot, amely egy kis szoba ajtaját nyitja valahol Memphisben, és
felvehetik az anyagot.
 – Már mondtam, hogy egy svájci bankban fogjuk elhelyezni a pénzt – válaszolta Tarrance.
– Én pedig most már nem akarom, hogy egy svájci bankba kerüljön. Rendben? Én diktálom a
pénzutalás feltételeit és pontosan úgy kell végrehajtani, ahogy mondom. Mostantól az én nyakam van a
bárd alatt, ezért enyém a döntés. Legalábbis a legtöbb kérdésben.
Tarrance elmosolyodott, felhorkantott és a mólóra bámult. – Tehát nem bízik a svájci bankokban?
– Mondjuk inkább úgy, hogy egy másik bankra esett a választásom. Ne felejtse el, Wayne, hogy olyan
embereknek dolgozom, akik koszos pénzek tisztára mosásával foglalkoznak, ezért szakért vé váltam
abban a kérdésben, hogyan lehet pénzt elrejteni a külföldi bankokban.
– Majd meglátjuk.
– Mikor kapom meg azt a jegyzetfüzetet a Morolto családról?
– Miután átadta az aktáit és kifizettük az els részletet. Amir l csak lehet, tájékoztatjuk, de javarészt
csak magára támaszkodhat. Nekünk, kett nknek, sokszor kell majd találkoznunk, és ez természetesen
komoly veszélyekkel jár. Lehet, hogy párszor el kell mennünk buszozni.
– Jó, jó, de legközelebb én ülök a folyosó mellett.
– Hát hogyne. Aki kétmilliót ér, természetesen maga választhatja meg a helyét egy Greyhound
buszon.
– Sohasem lesz alkalmam élvezni ezt a pénzt, Wayne. Ezt maga is tudja.

Mitch öt kilométerre Georgetowntól, a Bodden Townba vezet sz k és kanyargós úton látta meg a férfit.
Egy bogárhátú Volkswagen felnyitott motorházfedele mögött guggolt, mintha a motor meghibásodása
késztette volna megállásra. Úgy volt öltözve, mint egy helybéli, nem a turistáktól megszokott ruhákat
viselt. Könnyen a kormánynak vagy valamelyik bankban dolgozó britnek lehetett volna nézni. Alaposan
le volt bámulva. Valamilyen csavarkulcsot tartott a kezében, láthatóan azt nézegette és a bal sávban
elszáguldó Mitsubishi dzsipet figyelte. volt az a bizonyos skandináv férfi.
Észrevétlennek kellett volna maradnia.
Mitch ösztönösen lelassította a kocsit, hogy bevárja a férfit. Abby hátrafordult és az utat figyelte. A
Bodden Townba vezet sz k autópálya nyolc kilométeren keresztül a part mentén vezetett, aztán
kettéágazott és az óceán elt nt. A skandináv zöld Volkswagenje perceken belül már szédít sebességgel
vette mögöttük az enyhe kanyart. Mitchék dzsipje jóval közelebb volt, mint ahogy a skandináv gondolta.
Miután észrevették, váratlanul lelassított, aztán ráhajtott az els , fehér sziklák övezte kijáratra.
Mitch nagy sebességgel haladt Bowden Town felé. A kis települést l nyugatra déli irányba fordult, és
alig egy kilométerrel kés bb megtalálta az óceánt.
Reggel tíz óra volt és az Abanks búváriskola parkolója már félig megtelt. A két délel tti búvárhajó
harminc perccel korábban hagyta el a mólót. A McDeere házaspár siet s léptekkel odament a bárhoz,
ahol Henry már hordta a sört és a cigarettát a dominózóknak.
Barry Abanks a bár zsúptetejét tartó oszlopnak támaszkodva figyelte, ahogy két búvárcsónakja elt nik
a sziget sarkánál. Mindkét csónak két merülést fog végrehajtani, olyan nev helyeknél, mint Bonnié
Patkó, Ördög-barlang, Édenszikla és Roger-zátony. Olyan helyek voltak ezek, ahol is több ezer
alkalommal búvárkodott, hajózott. Volt köztük olyan is, amit maga fedezett fel.
Megjelent a McDeere házaspár, és Mitch bemutatta feleségét Mr. Abanksnek, aki nem volt udvarias,
de goromba sem. Megindultak a kis móló felé, ahol az egyik fedélzeti munkás egy harminc láb hosszú
halászhajót készített el . Abanks megfejthetetlen parancsokat adott a fiatal férfinak, aki vagy süket volt,
vagy csak nem tartott a f nökét l.
Mitch Abanks, azaz a kapitány mellé állt és a mólótól ötven méterre lév bárra mutatott. – Az összes
embert ismeri a bárban? – kérdezte.
Abanks homlokráncolva nézett Mitchre.
– Próbáltak követni, amikor idejöttem. Csak kíváncsi vagyok – felelte Mitch.
– A szokásos banda – mondta Abanks. – Idegenek nincsenek.
– Nem látott fura embereket ma reggel?
– Nézze, ez a hely vonzza a fura embereket. Nem vezetek feljegyzést a furcsa meg a normális
emberekr l.
– Nem látott egy kövér, vörös hajú, legalább százötven kilós amerikait?
 Abanks megrázta a fejét. A fedélzeti munkás ellökte a hajót a mólótól és megindultak a tengeren.
Abby helyet foglalt egy párnázott padon és a távolban elt n kiköt t figyelte. A lába között tartott
m anyag táskában volt két új uszony és búvármaszk. Látszólag egyszer hajókázásra készültek, amelyet
talán összekötnek egy kis horgászással, ha harapnak a halak. A nagy ember maga vállalkozott arra, hogy
elkíséri ket, de csak azután, hogy Mitch ragaszkodott ehhez, mondván, személyes dolgokat kell
megbeszélniük. A férfi fiának halálával kapcsolatos személyes dolgokat.

A Cayman Kai Motel második emeletének egyik szúnyoghálóval védett erkélyér l a skandináv férfi azt
figyelte, ahogy a két búvármaszkos fej lemerül, aztán elt nik a hajó körül. Átadta a messzelátót Tonnás
Tonynak, aki, mivel gyorsan beleunt a nézel désbe, vissza is adta neki. Egy felt n en sz ke n , fekete,
magasan, majdnem egészen a bordáig felvágott egyrészes fürd ruhában állt a skandináv – inogott és
átvette a látcsövet. Els sorban a fedélzet érdekelte ket.
Tony szólalt meg. – Nem értem. Ha komoly dolgokról beszélnek, miért van ott a fiú? Miért jó az, ha
más is hallja ket?
– Talán a hajókázásról és a horgászásról beszélgetnek – jegyezte meg a skandináv.
– Nem tudom – mondta a sz ke n . – Szokatlan Abankst l, hogy egy halászhajón tölti az idejét. a
búvárokat kedveli. Biztos jó oka van rá, hogy két újonccal pocsékol el egy napot. Valami nincs rendjén.
– Ki a fiú? – kérdezte Tony.
– Az egyik lóti-futi – felelte a n . – Abanksnek van bel lük egy tucat.
– Nem tudnál kés bb elbeszélgetni vele? – érdekl dött a skandináv.
– Dehogyisnem – válaszolta Tony. – Húzd fel a szoknyád, cirógasd meg. Beszélni fog.
– Megpróbálom – mondta a n .
– Mi a neve? – kérdezte a skandináv.
– Keith Rook.

Keith Rook a mólóhoz kormányozta a hajót Rum Pointnál. Mitch, Abby és Abanks kiszállt a hajóból és
megindultak a partra. Keith nem kapott meghívást az ebédre. A hajón maradt és kelletlenül lesikálta a
fedélzetet.
A Zátony bár száz méterre volt a parttól, ritkás lombú fák árnyékában. A hely sötét és nedves volt, az
ablakokat szúnyogháló védte, a mennyezetr l nyikorgó ventilátor lógott le. Nem volt reggie, dominó és
céltábla. A délben összesereglett vendégek a beszélgetésben merültek el.
Asztaluktól a tengert látták. Sajtburgert és sört rendeltek, a szigeten szokásos menüt.
– Más ez a bár – jegyezte meg Mitch.
– Nagyon is más – felelte Abanks. – És nem véletlenül. A kábítószer-keresked k járnak ide. A
környék szép házai közül a legtöbb az övéké. Magángépeken repülnek, a pénzüket berakják a
bankjainkba és eltöltenek itt egy-két napot, hogy ellen rizzék az ingatlanjaikat.
– Szép környék.
– Bizony nagyon szép. Ezeknek több millió dollárjuk van és magukra költik.
A pincérn , egy tenyeres-talpas mulatt szó nélkül letett három üveg jamaicai Red Stripe-ot az asztalra.
Abanks el rehajolt a könyökén, fejét lehajtotta. Az emberek így szoktak beszélni a Zátony bárban. –
Szóval azt hiszik, hogy elsétálhatnak? – kérdezte.
Mitch és Abby egyszerre d ltek el re, és a három lehajtott fej az asztal közepén, pont a sör fölött
találkozott. – Nem elsétálunk, hanem elrohanunk. Eszel s sebességgel elrohanunk és megmenekülünk.
És szükségem van a segítségére.
Abanks ezen elgondolkozott egy pillanatig és felemelte a fejét. – De én mit tehetnék? – Lehajtotta az
els korty sört
Abby látta meg el ször. Egy n tudja csak észrevenni, hogy egy másik n azon mesterkedik roppant
könnyedén, hogy kihallgassa a beszélgetésüket. Háttal ült Abanksnek. Er s csontú sz ke volt és részben
rejtve maradt az olcsó m anyag napszemüveg mögött, amely az egész arcát eltakarta. Az óceánt bámulta
és egy kicsit felt n en fülelt. Amikor Mitch, Abby és Abanks összehajolt, a n hátrad lt a széken és úgy
figyelt, hogy majd megveszett. Egyedül ült egy kétszemélyes asztalnál.
Abby férje lábába mélyesztette a körmét, és az asztal elcsendesedett. A feketébe öltözött sz ke még
fülelt egy kicsit, aztán visszafordult az asztalához és az italához.

Wayne Tarrance sokat javított a ruházatán a hét péntekjére. Elt nt a szalmaszandál, a sz k sort és a
tinilányos napszemüveg. Elt ntek a betegesen sápadt lábak is. Most élénk rózsaszínben játszottak, mivel
a felismerhetetlenségig leégtek. A Cayman Brac néven ismert trópusi, isten háta mögötti vidéken eltöltött
három nap után és Acklin, az Amerikai Egyesült Államok kormányának megbízásából cselekedve,
elfoglaltak egy meglehet sen olcsó motelszobát a Nagy-Kajmánon, kilométerekre Seven Mile Beacht l
és olyan távol a part legelhagyatottabb részét l is, hogy gyalogosan nem tudták megközelíteni a tengert.
Itt alakították ki a harcálláspontot, ahonnan a McDeere házaspár és más, érdekl désükre méltó emberek
mozgását figyelték. Itt, a Coconut Motelben, egy kicsi, kétágyas, hideg vizes zuhannyal felszerelt szobán
osztoztak. Szerda reggel kapcsolatba léptek az els számú megfigyelt személlyel, McDeere-rel, és
találkozót követeltek t le a lehet legkorábbi id pontban. McDeere nemet mondott. Arra hivatkozott,
hogy sok dolga van. Hozzátette, hogy feleségével a nászútjukat töltik a szigeten és nincs ideje efféle
találkozókra. Talán kés bb, mindössze ennyit mondott.
Aztán csütörtök este, amikor Mitch és Abby sügért vacsorázott a Bodden Townhoz vezet út mentén
álló étteremben, a Lighthouse-ban, Laney, azaz Laney ügynök, a szigeten szokásos öltözéket viselve és
így pontosan olyan benyomást keltve, mint egy helybéli néger, megállt az asztaluknál és nagy
határozottsággal továbbította az üzenetet. Tarrance ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzanak.
A csirkét importálni kellett a Kajmán-szigetekre és nem a legjobbak kerültek behozatalra. Csak
másodosztályú csirkék, amelyeket nem a helybéli szigetlakóknak szántak fogyasztásra, hanem az
amerikaiaknak, akik ezen legalapvet bb élelmiszer nélkül érkeztek ide hazájukból. Sanders ezredes élete
legnehezebb id szakát élte át, amíg megtanította a – fekete vagy majdnem fekete – szigeti lányokat
csirkét sütni. Számukra ismeretlen volt ez az eljárás. Így aztán a bronxi Wayne Tarrance, az FBI
különleges ügynöke, gyors és titkos találkozót szervezett a Nagy-Kajmánon, a Kentucky Fried Chicken
étteremben. A sziget egyetlen ilyen éttermében. Úgy gondolta, hogy a hely üres lesz. Tévedett.
A Georgiából, Alabamából, Texasból és Mississippib l érkezett több száz éhes turista töltötte meg az
éttermet és mohón ették a ropogós csirkét káposztasalátával és krumplipürével. Tupelóban jobb íze volt,
de azért ez is elment.
Tarrance és Acklin helyet foglaltak az egyik bokszban, és idegesen figyelték a bejáratot. Nem lett
volna kés lefújni a találkozót. Túl sok ember volt az étteremben. Végül Mitch megérkezett: egyedül
lépett be a bejárati ajtón és beállt a hosszú sorba. A kis piros dobozt magával hozta az asztalukhoz és
helyet foglalt. Nem köszönt, nem mondott semmit. Nekilátott a három csirkedarabból álló vacsorának,
amelyért 4,89 helyi dollárt fizetett. Importcsirke.
– Hol volt eddig? – kérdezte Tarrance. Mitch egy combot támadott meg. – A szigeten. Ostoba dolog
itt találkozni, Tarrance. Túl sok ember van itt.
– Tudjuk, mit csinálunk.
– Bizony, úgy mint a cip boltban.
– Okos válasz. Szerdán miért nem akart találkozni?
– Mert dolgom volt szerdán. Nem akartam találkozni magukkal szerdán. Tiszta vagyok?
– Természetesen. Laney jelzett volna a bejáratnál, ha követik.
– Ideges leszek ett l a helyt l, Tarrance.
– Miért ment el Abankshez?
Mitch megtörölte a száját és feltartotta a félig felfalt combot. Egy meglehet sen kicsi combot. – Van
neki egy hajója. Horgászni és hajókázni szerettem volna, így aztán megállapodtunk. Maguk hol voltak,
Tarrance? Egy tengeralattjáróban követtek bennünket a sziget körül?
– Mit mondott Abanks?
– Ó, milyen érdekl d . Kérek egy sört. Ki követ minket? Én is érdekl d vagyok.
– Tudja, hogy k követték?
– k? Melyik k? Maguk k vagy k k? Olyan sokan követnek, hogy forgalmi dugót okozok.
– A gengszterek, Mitch. A fiúk Memphisb l, Chicagóból és New Yorkból. Azok, akik holnap
megölik, ha ilyen nagyon okos lesz.
 – Meg vagyok hatva. Szóval követtek. Na és hová vittem ket? Hajókázni. Horgászni. Ugyan már,
Tarrance. Azok követnek engem, maguk követik ket, követnek engem, k pedig követik magukat. Ha
egyszer rátaposok a fékre, húszan szaladnak egymásba mögöttem. Miért itt találkozunk, Tarrance? Ez a
hely tömve van.
Tarrance csalódottan körbepillantott.
Mitch becsukta a csirkés dobozt. – Látja, Tarrance, ideges vagyok és elment az étvágyam.
– Nyugi. Tiszta volt, amíg idejött a lakásból.
– Mindig tiszta vagyok, Tarrance. Gondolom, Hodge és Kozinski is állandóan tiszta volt. Tiszták
voltak Abanksnél. Tisztán voltak a hajón. Tiszták voltak a temetésen. Ez nem volt jó ötlet, Tarrance.
Megyek.
– Rendben. Mikor indul a gépe?
– Miért kérdezi? Az a tervük, hogy követnek? Engem fognak követni vagy ket? Mi van akkor, ha k
követik magukat? Mi van akkor, ha mindannyian összezavarodunk és elkezdünk mindenkit követni?
– Ugyan már, Mitch.
– Reggel kilenc negyvenötkor. Megpróbálok fenntartani magának egy helyet. Az ablaknál ülhet,
közvetlenül Tonnás Tony mellett.
– Mikor kapjuk meg az aktáit?
Mitch felállt a csirkés dobozzal a kezében. – Nagyjából egy hét múlva. Adjanak nekem tíz napot,
Tarrance, de ne találkozzunk többet nyilvános helyen. Ne felejtse el: ügyvédeket ölnek meg és nem
ostoba FBI-ügynököket.

26
Hétf n reggel nyolckor Oliver Lambert és Nathan Locke átjutott az ötödik emeleti betonfalon, majd
keresztülsétáltak a kis irodahelyiségek labirintusán. DeVasher már várta ket. Becsukta utánuk az ajtót és
a székekre mutatott. Nem mozgott olyan gyorsan, mint máskor. Az éjszaka hosszú, vereséggel végz dött
csatát vívott a vodkával. Szeme vörös volt és agya minden lélegzetvételnél megfeszült.
– Tegnap beszéltem Lazarovval Las Vegasban. Megpróbáltam elmagyarázni neki, miért nem
akarjátok kirúgni ezt a négy ügyvédet: Lynchet, Sorrellt, Buntint és Myerst. Az összes nyomós érvet
elmondtam neki. Azt mondta, majd megfontolja. De addig is mindenképpen úgy intézzétek, hogy ez a
négy fickó csak tiszta ügyeken dolgozzon. Ne vállaljatok semmi kockázatot és tartsátok ket alaposan
szemmel.
– Nagyon kedves fickó ez a Lazarov, nem? – kérdezte Oliver Lambert.
– Hát persze. Egészen elb völ . Közölte velem, hogy Mr. Morolto már több mint egy hónapja minden
héten érdekl dik a cég fel l. Azt is elmondta, hogy mindannyian nagyon aggódnak.
– És te mit mondtál neki?
– Azt, hogy egyel re biztonságos a helyzet. A réseket betömtük. Kétlem, hogy hinne nekem.
– Mi van McDeere-rel? – kérdezte Locke.
– Egy csodálatos hetet töltött a feleségével. Láttátok már ezt a n t bikiniben? Az egész héten az volt
rajta. Rendkívüli látvány! Van róla néhány képünk is a mulatság kedvéért.
– Nem azért jöttem ide, hogy fényképeket nézegessek – vakkantotta Locke.
– Ne mondd. Egy teljes napot a kis barátunkkal, Abanksszel töltöttek. Csak k hárman meg egy
fedélzeti munkás. Játszadoztak a vízben, egy kicsit horgásztak. És nagyon sokat beszélgettek. Hogy
mir l, nem tudjuk. Nem tudtunk elég közel kerülni hozzájuk. De nekem gyanús ez a dolog, fiúk. Nagyon
gyanús.
– Nem értem, hogy miért – jelentette ki Lambert. – Mi másról beszélhettek volna, mint a horgászásról,
búvárkodásról meg persze Hodge-ról és Kozinskir l? Na és mi van akkor, ha róluk beszélnek? Mi a
veszélyes ebben?
– Nem is ismerte Hodge-ot meg Kozinskit – jegyezte meg Locke. – Miért érdekli t annyira a haláluk?
– Ne feledkezzetek meg róla – mondta DeVasher –, hogy Tarrance azt mondta neki, amikor el ször
találkoztak, hogy a két srác halálát nem baleset okozta. Most Sherlock Holmest játszik és nyomok után
kutat.
– De nem talál semmit, nem igaz, DeVasher?
– Még jó, hogy nem. Tökéletes munkát végeztünk. Persze van egy-két megválaszolatlan kérdés, de az
egészen biztos, hogy a helyi rend rség sem tud válaszolni rájuk. És a mi fiókánk, McDeere sem.
– Akkor miért aggódsz? – tette fel a kérdést Lambert.
– Azért, Ollie, mert a fiúk Chicagóban szintén aggódnak, és nagyon rendesen megfizetnek azért, hogy
én meg itt aggódjak. És amíg az FBI-osok nem hagynak minket békén, mindenki aggódik. Rendben?
– Mit csinált még McDeere?
– Úgy töltötte a szabadságát, ahogy a Kajmán-szigeteken mindenki. Szex, napozás, rum, egy kis
vásárlás és városnézés. Három emberünk volt a szigeten, akik egy párszor elvesztették ket, de
reményeim szerint semmi komoly nem történt. Ahogy már mondtam nektek, nem lehet egy embert a nap
huszonnégy órájában, heti hét napon keresztül követni anélkül, hogy észre ne venne bennünket. Ezért
néha vissza kell húzódnunk.
– Szerinted McDeere beszél?
– Tudom, hogy a fiú hazudik, Nat. Hazudott egy hónappal ezel tt a cip bolti incidensr l. Nem
akartátok elhinni nekem, de én meg vagyok gy z dve róla, hogy a srác önként ment be az üzletbe, mert
beszélni akart Tarrance-szal. Az egyik emberünk hibát követett el, ezért a megbeszélésük félbeszakadt.
McDeere nem így mesélte, de ez történt. Igen, Nat, szerintem beszél. Lehet, hogy találkozik
Tarrance-szal és elküldi a pokolba. Lehet, hogy együtt füveznek. Nem tudóm.
– De egyel re semmi konkrétum, DeVasher – mondta Ollie.
Az agy megfeszült és rettenetes er vel a koponyához nyomódott. Túl nagy fájdalommal járt volna,
méregbe gurulni. – Nem, Ollie, semmi olyan, mint Hodge és Kozinski esetében, ha erre gondolsz.
Azoknak a fiúknak minden mondata megvolt magnószalagon, és tudtuk, hogy beszélni készülnek.
McDeere-rel kicsit más a helyzet.
– Ráadásul újonc – jegyezte meg Nat. – Egy nyolc hónapos ügyvéd, aki semmit sem tud. Több ezer
órát verejtékezik az akták mellett, de csak törvényes ügyfelekkel foglalkozik. Avery rettent
körültekint en járt el azokkal az aktákkal, amelyek McDeere kezébe kerültek. Err l már beszéltünk vele.
– Nincs mit mondania, mert semmit sem tud – tette hozzá Ollie. – Marty és Joe baromi sokat tudott,
de k már évek óta itt dolgoztak. McDeere új alkalmazott.
DeVasher finoman masszírozta a halántékát. – Ezek szerint egy seggfejet vettetek fel. Tegyük csak
fel, hogy az FBI-nak van valami sejtése arról, hogy ki a legnagyobb ügyfelünk. Jó. Gondolkozzunk
együtt. Tegyük fel azt is, hogy Hodge-tól és Kozinskit l elég információt kaptak ahhoz, hogy
megbizonyosodjanak ennek a bizonyos ügyfélnek a kilétér l. Értitek, mire akarok kilyukadni? És még azt
is tegyük fel, hogy az FBI-osok mindent elmondtak McDeere-nek, amit tudnak, egy kis körítéssel. A ti
semmivel sem tör d újoncotokból hirtelen nagyon okos ember lett. És egy nagyon veszélyes ember.
– Hogyan tudod ezt bizonyítani?
– Els lépésben meger sítjük a megfigyelést. A feleségét napi huszonnégy órán át szemmel tartjuk.
Már telefonáltam Lazarovnak és kértem t le még embereket. Megmondtam neki, hogy új arcokra van
szükségünk. Holnap Chicagóba megyek, hogy jelentést tegyek Lazarovnak és esetleg Mr. Moroltónak is.
Lazarov szerint Moroltónak van valami kapcsolata egy pasashoz az FBI-nál. Az illet Voyles közelében
dolgozik és hajlandó eladni információkat. De feltehet en drága. Moroltóék majd mérlegelnek és
döntenek a következ lépésr l.
– És azt mondod nekik, hogy McDeere beszél? – kérdezte Locke.
– Elmondom nekik, amit tudok, és amit gyanítok. Attól tartok, ha ülünk a babérjainkon és valami
konkrétumra várunk, már túl kés lesz. Biztos vagyok benne, hogy Lazarov meg akarja majd beszélni a
terveket McDeere meggyilkolásáról.
– El készít terveket? – kérdezte Ollie, hangjában némi reménnyel.
– Már túl vagyunk az el készít szakaszon, Ollie.

A New York-i Homokóra vendégl a Negyvenhatodik utcára néz, majdnem arra a részre, ahol az utca a
Ninth Avenue-vel találkozik. Kicsi, sötét bemélyedés a falban huszonkét hellyel. Drága ételeir l vált
híressé és arról, hogy minden étkezés csak ötvenkilenc percig tarthat. A falakon, nem túl messze az
asztaloktól, homokórák függnek; a fehér homokszemek csöndben számolják a másodperceket és
perceket, amíg a vendégl id mér je – a pincérn – el nem végzi a számolást és bejelenti, hogy lejárt az
id . A Broadway közönsége nagyon szívesen látogatja ezt a helyet, és általában tömve van, miközben a
h séges törzsvendégek a járdán várakoznak.
Lou Lazarov azért kedvelte a Homokórát, mert sötét volt, és meghitt beszélgetéseket lehetett odabent
folytatni. Rövid, ötvenkilenc percnél rövidebb beszélgetéseket. Azért is kedvelte, mert nem az olasz
negyedben volt. Lazarov nem volt olasz, és bár szicíliaiak embere volt, azért még nem kellett az
ételeiket ennie. Azért is kedvelte, mert a színházi negyedben született és élete els negyven évét is itt
töltötte. A központ átkerült Chicagóba, és t is áthelyezték. De munkája megkövetelte, hogy hetente
legalább kétszer New Yorkba jöjjön, és ha munkája úgy hozta, hogy egy másik család hasonló rangú
tagjával kellett vacsoráznia, mindig a Homokórát javasolta. Tubertininek hasonló rangja volt, egy kicsit
magasabb is. Vonakodva bár, de beleegyezett, hogy a Homokórában találkozzanak.
Lazarov érkezett els nek, és nem kellett asztalra várnia. Tapasztalatból tudta, hogy négy körül,
különösképpen csütörtökön, megfogyatkozik a tömeg. Rendelt magának egy pohár vörösbort. A pincérn
megfordította Lazarov feje felett a homokórát és megkezd dött a verseny. Az étterem többi asztalának
háttal, Lazarov egy utcára néz ablaknál ült. Ötvennyolc éves, nagydarab ember volt, kidomborodó
mellkassal és hatalmas pocakkal. Súlyos fels testével rákönyökölt a piros kockás térít re és a
Negyvenhatodik utca forgalmát figyelte.
Tubertini szerencsére pontos volt. A fehér homoknak kevesebb, mint negyedrésze fogyott csak el az
érkezéséig. A két férfi udvariasan kezet rázott, miközben Tubertini megvet tekintettel körbepillantott a
kicsi étteremben. M mosolyt villantott Lazarovra és az ablak melletti székére bámult. Háttal lesz az
utcának s ez roppant bosszantó. És veszélyes. Kocsija azonban, benne két emberével, odakint várakozott
az étterem el tt. Úgy döntött, udvarias lesz. Ügyesen megkerülte a kis asztalt és helyet foglalt.
Tubertini sima modorú ember volt. Harminchét éves múlt, és magának az öreg Palumbónak volt a
veje. Családtag. Az öregember egyetlen lányát vette feleségül. Bámulatosan karcsú volt, napbarnított,
rövid, fekete haját olajjal tartotta tökéletes rendben és hátrafésülve viselte. Vörösbort rendelt.
– Hogy van a barátom, Joey Morolto? – kérdezte arcán tökéletes, sugárzó mosollyal.
– Remekül. És Mr. Palumbo?
– Egészségileg és hangulatilag is nagyon rosszul. Mint mindig.
– Adja át neki az üdvözletemet.
– Természetesen.
Megjelent a pincérn és fenyeget en az órára pillantott. – Csak bort kérek – közölte vele Tubertini. –
Ebédelni nem fogok.
Lazarov megnézte az étlapot, majd odaadta a n nek. – Hirtelensült tintahalat kérek és még egy pohár
bort.
Tubertini az autóban ül embereire pillantott. Úgy t nt, szundikálnak. – Nos, mi a baj Chicagóban?
– Baj nincs. Csak szükségünk lenne egy kis információra, mindössze err l van szó. Azt hallottuk – de
a hír természetesen nincs meger sítve –, hogy van egy nagyon megbízható emberük az FBI-nál, valahol
Voyles közelében.
– És ha így van?
– Szeretnénk megtudni valamit ett l az embert l. Van egy kis egységünk Memphisben, és az FBI
mindent elkövet, hogy a közelébe férk zzön. Az a gyanúnk, hogy az egyik alkalmazottunk nekik
dolgozik, de úgy t nik, nem tudjuk elkapni.
– És ha elkapnánk?
– Kivágjuk a máját és odaadjuk a patkányoknak.
– Komoly a dolog, mi?
– Rettent komoly. Valami azt súgja nekem, hogy az FBI célba vette ezt az egységünket, és ett l
meglehet sen idegesek vagyunk.
– Tegyük fel, hogy az emberünket Alfrednak hívják és tegyük fel, hogy nagyon közel van Voyleshoz.
– Rendben. Nagyon egyszer választ szeretnénk kapni Alfredt l. Azt akarjuk megtudni, hogy az
alkalmazottunk dolgozik-e az FBI-nak, igen vagy nem.
Tubertini, Lazarovot figyelve, kortyolt egyet a borból. – Alfred az egyszer válaszokra
specializálódott. Az igen-nem típusú válaszokat kedveli. Kétszer használtuk t – de csak kritikus
helyzetben –, és mindkét esetben a kérdés az volt: "Jön az FBI ide vagy oda?" Alfred rendkívül óvatos.
Nem hiszem, hogy hajlandó lenne túl sok részlettel szolgálni.
– Pontos?
– Halálosan.
– Akkor bizonyára tud segítem nekünk. Ha a válasz igen, ennek megfelel en cselekszünk. Ha nem,
alkalmazottunk feje kikerül a hurokból és megy tovább a munka.
– Alfred nagyon sokba kerül.
– Tartottam t le. Mennyi?
– Nos, tizenhat éve dolgozik az FBI-nál, és karrierista. Ezért ilyen óvatos. Sok vesztenivalója van.
– Mennyi?
– Félmillió.
– A fenébe!
– Természetesen nekünk is van egy kis hasznunk a tranzakción. Alfred végül is a mi emberünk.
– Kis hasznuk?
– Tényleg egész kicsi. Az összeg nagy része Alfredhez kerül. Tudja, naponta beszél Voylesszel. Az
irodája két ajtóval arrébb van.
– Rendben. Benne vagyunk.
Tubertini arcán diadalmas mosoly villant fel. – Szerintem ön hazudott, Mr. Lazarov. Az el bb azt
mondta, hogy egy kis egységük van Memphisben. Ez nem igaz, ugye?
– Nem.
– Mi a neve ennek az egységnek?
– A Bendini cég.
– Az öreg Morolto lánya egy Bendinihez ment feleségül.
– Így van.
– Mi az alkalmazottuk neve?
– Mitchell McDeere.
– Két-három hétig is eltarthat. Egy találkozó megszervezése Alfreddal nagyon komoly feladat.
– Rendben. Csak gyorsan csinálják.

27
Fölöttébb különösnek számított az, ha valamelyik ügyvéd felesége megjelent a Front Street-i csöndes és
kicsiny er dben. Az asszonyokkal tudatták, hogy természetesen szívesen látják ket, de azért ritkán
kaptak meghívást, így Abby McDeere meghívás és el zetes bejelentés nélkül érkezett a Bendini-épületbe.
Feltétlenül beszélnie kell a férjével, jelentette ki. Az ügyfélfogadó titkárn felhívta Ninát. A n
másodperceken belül megjelent nagy sietve, és melegen üdvözölte f nöke feleségét. Mitch éppen egy
megbeszélésen van, magyarázta Abbynek. Mindig egy átkozott megbeszélésen van, felelte Abby. Hozza
ki! Mitch irodájába siettek. Abby becsukta az ajtót és várakozott.
Mitch éppen Avery újabb z rzavaros távozását nézte végig. A titkárn k egymásnak ütköztek és
aktatáskákba pakoltak, miközben Avery a telefonba üvöltözött. Mitch leült a kanapéra egy jegyzetblokkal
a kezében és várakozott. Avery a Nagy-Kajmánra készült két napra. Április 15-e fenyeget en közeledett
a naptárban: olyan vészjóslóan, mintha akkor kivégz osztag elé állítanának mindenkit. Az ottani
bankoknál volt néhány dokumentum, amelyek kezdtek kritikussá válni. Kizárólag dolgozni megy,
jelentette ki Avery többször is. Már öt napja beszélt az utazásról: rettegett t le, átkozta, de teljességgel
elkerülhetetlennek találta. Még korábban elmondta, hogy a Learrel fog utazni, amely – mint a titkárn
bejelentéséb l kiderült – már várta t.
Valószín leg egy rakás pénzzel, gondolta magában Mitch.
Avery lecsapta a telefont és megragadta a kabátját. Nina besétált az ajtón és Mitchre bámult. – Mr.
McDeere, a felesége van itt. Azt mondja, sürg s ügyben jött.
Avery felbolydult irodája elcsendesedett. Mitch üres tekintettel Averyre nézett. – Mir l van szó? –
kérdezte, miközben felállt.
– Az irodájában várja – felelte Nina.
– Mitch, mennem kell – mondta Avery. – Holnap majd felhívlak. Remélem, minden rendben van.
– Hogyne. – Mitch követte Ninát a folyosón az irodájáig, de nem szólt semmit. Abby az íróasztalon
ült. Mitcb becsukta és bezárta az ajtót. Aggódva nézett a lányra.
– Mitch, haza kell mennem.
– Miért? Mi történt?
– Apám most hívott fel az iskolában. Daganatot találtak mama tüdejében. Holnap operálják.
Mitch mélyet sóhajtott. – Rettent en sajnálom. – Nem ért hozzá Abbyhez. Abby nem sírt.
– Mennem kell. Rendkívüli szabadságot vettem ki az iskolában.
– Mennyi id re? – Ideges kérdés volt.
Abby elnézett férje mellett, a falra meredt, melyet a Mitch végzettségét igazoló dokumentumok
díszítettek. – Nem tudom, Mitch. Egy darabig most külön kell lennünk. Sok mindenb l elegem van, és
id re van szükségem. Azt hiszem, ez mindkett nknek jó lesz.
– Beszéljük meg.
– Túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy beszéljünk egymással, Mitch. Már hat hónapja próbálok beszélni
veled, de nem hallgatsz meg.
– Mennyi id re mész el, Abby?
– Nem tudom. Azt hiszem, anyámtól függ. Nem, nem is igaz. Sok mindent l függ.
– Megijesztesz, Abby.
– Visszajövök, megígérem. Csak nem tudom, mikor. Talán egy hét múlva. Talán egy hónap múlva.
Néhány dolgot el kell rendeznem magamban.
– Egy hónap múlva?
– Nem tudom, Mitch. Id re van szükségem. És mama mellett kell lennem.
– Remélem, hogy rendbe jön. Komolyan mondom.
– Tudom. Hazamegyek, hogy összecsomagoljak egy-két holmit, és úgy egy óra múlva indulok.
– Jó. Vigyázz magadra.
– Szeretlek, Mitch.
A férfi bólintott, és figyelte, ahogy Abby kinyitja az ajtót. Nem ölelték meg egymást.

Az ötödik emeleten a technikus visszapörgette a szalagot és megnyomta a gombot, amely közvetlenül

DeVasher irodájában jelezte, hogy rendkívüli helyzet állt el . A férfi nyomban meg is jelent és a
fülhallgatót ráhúzta hatalmas koponyájára. Egy ideig hallgatta a szalagot. – Pörgesse vissza! – utasította a
technikust. Néhány másodpercig ismét csöndben volt.
– Mikor történt? – kérdezte.
A technikus a kapcsolótáblán lév digitális számlapra nézett. – Két perccel és tizennégy másodperccel
ezel tt. McDeere irodájában, a második emeleten.
– A francba. A n elhagyja, mi? Eddig nem beszéltek a szétköltözésr l vagy válásról?
– Nem. Ön is tudott volna róla. Vitatkoztak arról, hogy McDeere túl sokat dolgozik, és a férfi utálja a
felesége szüleit. De ilyesmi eddig nem volt.
– Aha. Kérdezze meg Marcust, hátha hallott valamit. Ellen rizzék a szalagokat, talán valami
elkerülte a figyelmünket. A jó büdös francba!

Abby Kentuckyba indult, de nem jutott el odáig. Egyórányira Nashville-t l lekanyarodott a 40-es útról és
megindult északi irányba a 13-ason. Semmi különöset nem észlelt a háttérben. Egy darabig százhússzal,
aztán nyolcvannal hajtott. Semmi. Egy Clarksville nevezet kisvárosnál, Kentucky közelében váratlanul
keleti irányba fordult a 12-es úton. Egy órával kés bb Nashville-be ért egy megyei m úton, és a vörös
Peugeot elt nt a városi forgalomban.
Leállította a kocsit a nashville-i repül téren és busszal elment az el csarnokhoz. A földszinti
mosdóban átöltözött: khakiszín sortot, papucscip t és tengerészkék pulóvert vett fel. Divatos öltözék
volt, igaz, nem teljesen felelt meg az évszaknak, de Abby melegebb éghajlatú vidékre tartott. Vállig ér
haját lófarokba fogta és a gallérja alá gy rte. Napszemüveget is cserélt, és ruháját, magas sarkú cip jét és
harisnyanadrágját egy vászonzsákba gyömöszölte.
Majdnem öt órával azután, hogy távozott Memphisb l, odasétált a Delta légitársaság kapujához és
bemutatta a jegyét. Ablak melletti ülést kért. Nincs olyan Delta-járat a szabad világban, amelyik
megkerülhetné Atlantát, de szerencsére Abbynek legalább nem kellett másik gépre átszállnia. Ablak
melletti ülésén várakozott és figyelte, ahogy a sötétség ráereszkedik a forgalmas repül térre. Ideges volt,
de megpróbált nem gondolni rá. Ivott egy pohár bort és kiolvasott egy Newsweeket.
Két órával kés bb földet értek Miamiban, és Abby kiszállt a gépb l. Siet s léptekkel átvágott a
repül téren. Érezte, hogy megbámulják, de nem tör dött vele. Pusztán a hétköznapi rajongó és sóvárgó
pillantások ezek, nyugtatgatta magát. Semmi több. Aztán el vette az oda-vissza szóló jegyét és – az
el írásoknak megfelel en – a születési anyakönyvi kivonatát meg a jogosítványát. Csodálatos emberek
ezek a szigetlakók, de senkit sem engednek be az országukba, ha nincs meg a jegye, amivel távozik.
Jöjjenek el hozzánk, költsék el a pénzüket, de aztán, nagyon kérjük, távozzanak.
Helyet foglalt a zsúfolt teremben és megpróbált olvasni. Egy fiatal édesapa, oldalán bájos feleséggel
és két csecsem vel, megállás nélkül bámulta a lábát, de rajta kívül más nem figyelt fel rá. A
Nagy-Kajmánra tartó járat harminc perc múlva indul.

A gyötrelmes kezdet után Avery összeszedte magát, és hét órát töltött egyhuzamban a Royal Bank of
Montreal georgetowni fiókjában. Amikor délután ötkor távozott, az ügyfelek részére fenntartott tárgyaló
tele volt gyorsnyomtatóval készített anyagokkal és számlakivonatokkal. Holnapra végez. Szüksége lett
volna McDeere-re, de a körülmények arra kényszerítették, hogy jelentékenyen módosítsa útiterveit. Most
kimerült volt és szomjas. És a parton javában folyt az élet.
A Rumheadsben magához vett egy sört a bárpultnál, és átverekedte magát a tömegen a bels udvarig,
ahol asztalt keresett magának. Amint magabiztos léptekkel elhaladt a dominózók mellett, Tammy
Greenwood Hemphill a Greenwood Services-t l idegesen, de mégis közönyösen belépett a helyiségbe és
helyet foglalt a bárpultnál. Averyt figyelte. Tammy barnasága "bolti" volt, gépnek köszönhet , s így
bizonyos részek barnábbak voltak a többinél. De összességében színe mégiscsak irigylésre méltónak
számított március végén. Haja most festve volt, nem sz kítve, diszkrét vöröses színben játszott, és ennek
megfelel en festette ki magát. Figyelemfelkelt , élénk, rikító narancssárga bikinije a legutóbbi divat
szerint készült. Hatalmas keblei csodaszépen álltak, és a fürd ruha meg a köt zsinór megfeszült t lük. A
hátsó részén lév kis folt szánalomra méltóan képtelen volt arra, hogy bármit is eltakarjon. Tammyt, bár
negyvenéves volt, húsz sóvárgó szempár követte a bárpultig, ahol rendelt egy pohár szódat, és cigarettára
gyújtott. Dohányzott és Averyt figyelte.
A férfi igazi farkas volt. Jól nézett ki, és ezt tudta is. Sörét iszogatva lassan megvizsgálta az összes n t
ötven méteren belül. Az egyiken, egy fiatal sz kén, meg is akadt a szeme, és már kész is volt arra, hogy
lecsapjon, amikor megérkezett a n barátja, akinek a sz ke nyomban az ölébe ült. Avery tovább itta a
sörét, és folytatta a vizsgálódást.
Tammy rendelt még egy pohár szódat kis citrommal, és megindult a bels udvar felé. A farkas
nyomban az óriási keblekre szegezte tekintetét, és figyelte, ahogyan ringva közelednek felé.
– Leülhetek? – kérdezte Tammy.
Avery félig felállt és a székért nyúlt. – Hogyne. – Nagy pillanat volt ez neki. A Rumheads bels
udvarában epeked sóvár farkasok közül a n t választotta. Averynek volt már dolga fiatalabb pipikkel
is, de ebben a pillanatban, ebben a bárban ez a n vitte el a pálmát.
– Avery Tolar vagyok, Memphisb l.
– Örülök, hogy megismerhetem. Libby vagyok. Libby Lox Birminghamb l. – Ezúttal Libbynek
hívták. Volt egy Libby nev n vére, egy Doris nev édesanyja, pedig a Tammy nevet kapta. És nagyon
remélte, hogy nem fog belezavarodni. Bár nem volt rajta gy r , volt egy férje, aki törvényesen az Elvis
nevet vette fel, és aki jelenleg Oklahoma Cityben utánozza a Királyt, és LOVE ME TENDER feliratú
trikót visel tini lányokkal kefél.
– Mi szél hozta ide? – érdekl dött Avery.
– Csak szórakozásból vagyok itt. Ma reggel érkeztem. A Palmsban lakom. Hát magát?
 – Ügyvéd vagyok, és ha hiszi, ha nem, üzleti útra jöttem. Minden évben el kell jönnöm ide
néhányszor. Igazi kínszenvedés.
– Hol szállt meg?
Avery el remutatott. – Az a két lakás abban a házban a cégemé.
– Nagyon szép.
A farkas nem tétovázott. – Nem akarja megnézni?
Tammy úgy kuncogott, mint egy tizennyolc éves. – Talán majd kés bb.
Avery rámosolygott. Ez könnyen fog menni. Imádta ezt a szigetet.
– Mit iszik?
– Gin és tonik. És egy kis citrom.
Avery elment a bárpulthoz, majd visszatért az italokkal. Székét közelebb húzta Tammyhez. Lábuk
most már egymáshoz ért. A keblek kényelmesen pihentek az asztalon. Avery lenézett közöttük.
– Egyedül van? – A válasz nyilvánvaló, mégis rá kellett kérdeznie.
– Igen. És maga?
– Én is. Volt valami terve a vacsorát illet en?
– Nem, nem igazán.
– Remek. Nagyszer szabadtéri sütögetés kezd dik hatkor a Palmsban. Ott van a legjobb tengeri étel a
szigeten. Kiváló zene. Rumpuncs. Amit csak akar. Nincsenek öltözködési el írások.
– Én benne vagyok.
Közelebb húzódtak egymáshoz, és Avery keze hirtelen a n két térde között volt. Könyökét
odanyomta Tammy bal melléhez és elmosolyodott. Tammy is elmosolyodott. Összességében nem olyan
kellemetlen, gondolta magában Tammy, de azért itt mégiscsak munkáról van szó.

A zenekar nekilátott a hangolásnak, és megkezd dött a fesztivál. Minden irányból gyöngyhalászok

érkeztek a Palmsba. A fehér zakóba és fehér sortba öltözött pincérek körülállták a forgóasztalokat, és
vastag pamutterít t tettek rájuk. A f tt rák, roston sült makréla és cápa illata árasztotta el a partot. Avery
és Libby kézen fogva sétáltak be az étterembe, és beálltak az egyik forgóasztalhoz vezet sorba.
Három órán keresztül vacsoráztak és táncoltak, ittak és táncoltak, és úgy festett, fülig
beleszerelmesedtek egymásba. Amint a férfi lerészegedett, Tammy visszatért a szódavízhez. Munkáról
van szó. Tízre Avery már elázott. Tammy elvezette t a táncparkettr l a cég szomszédban lév lakásához.
Avery a bejáratnál rátámadt, és tíz percig csókolóztak, ölelkeztek. Averynek sikerült el keríteni a kulcsot
és bejutottak.
– Kérek még egy italt – jelentette ki Tammy. Avery oda ment a bárhoz, és kevert a n nek egy gin és
tonikot. whiskyt ivott szódával. A hálószobából nyíló erkélyen ültek le, és a békés tengert díszít
félholdban gyönyörködtek.
A n nem marad el a poharazgatásban, gondolta magában Avery. Ha Libby bírja, akkor is. Most
azonban kénytelen volt kimenni. Elnézést kért és távozott. A whisky és a szóda a kettejük között álló
vessz b l font asztalon volt, és Tammy elmosolyodott. Sokkal könnyebb, mint ahogy remélni merte.
El vett egy apró kis m anyag dobozt a lába között lév kicsiny narancssárga zsebb l, és beleejtett egy
kapszula klorálhidrátot a férfi italába. Kortyolt egyet a gin és tonikból.
– Idd meg, nagyfiú – mondta a visszatér Averynek. – Aztán ágyba bújhatunk.
Avery felkapta a whiskyt, és húzott bel le egy nagyot, ízlel bimbói már órákkal korábban
eltompultak. Ivott még egy kortyot, aztán kezdett elernyedni. Még egy korty. Feje ide-oda hintázott két
válla között, aztán álla rácsapódott a mellkasára. Zihálva kezdett lélegezni.
– Aludj jól, szívtipró – mondta Tammy szinte magának.
Egy kilencvenkilós férfi esetében egy adag klorálhidrát tízórás mély álmot idéz el . Tammy felvette
Avery poharát, és megnézte, mennyi maradt. Nem sok. Nyolc órát biztosan fog aludni a férfi.
Kiráncigálta a székb l, és elvonszolta az ágyhoz. Roppant gyengéd mozdulatokkal lehúzta a sárgakék
hosszú alsónadrágot, és letette a földre. Egy hosszú másodpercig nem tudta levenni a szemét a férfiról,
aztán leped vel és paplannal bebugyolálta. Éjszakai búcsúcsókot nyomott az arcára.
Az éjjeliszekrényen talált két kulcscsomót, összesen tizenegy kulcsot. A földszinti folyosón a konyha
és a tengerpartra néz nappali között megtalálta azt a rejtélyes, kulcsra zárt szobát, amire Mitch
novemberben bukkant rá. A férfi az összes földszinti és emeleti helyiséget lemérte, és arra jutott, hogy ez
a szoba legalább tizennyolc négyzetméteres. Attól t nt gyanúsnak, hogy fémajtaja volt, amelyet kulcsra
zártak. És attól, hogy egy RAKTÁR feliratú táblácska volt az ajtóra er sítve. Ez volt az egyetlen táblával
ellátott szoba a lakásban. Egy héttel ezel tt nem találtak ilyen szobát Abbyvel a B lakosztályban.
Az els kulcskarikán volt egy Mercedes-kulcs, két kulcs a Bendini-épülethez, egy házkulcs, két
lakáskulcs és egy íróasztalfiókhoz való kulcs. A másik karikán jelöletlen és meglehet sen hétköznapinak
t n kulcsokat talált. Tammy el ször ezzel a kulcscsomóval próbálkozott, és a negyedik kulcs illett is a
zárba. Visszatartotta a lélegzetét, és kinyitotta az ajtót. Nincs áramütés, nincs riasztó, nincs semmi. Mitch
azt mondta neki, hogy nyissa ki az ajtót, várjon öt percet, és ha semmi sem történik, kapcsolja fel a
lámpát.
Tammy tíz percet várt. Tíz hosszú és szörny percet. Mitch arra gyanakodott, hogy az A lakosztályt az
üzlettársak és a megbízható vendégek használják, a B-t pedig az egyszer ügyvédek és mindazok, akiket
állandó megfigyelés alatt kell tartani. Ezért azt remélte, hogy az A lakosztály nincs tele mikrofonokkal,
kamerákkal, magnókkal és riasztókkal. A tíz perc eltelte után Tammy szélesre tárta az ajtót és
felkapcsolta a lámpát. Megint várt egy kicsit, de nem hallott semmit. A szoba négyzet alakú volt, durván
tizennyolc négyzetméteres, fehér falakkal, sz nyeg nélkül. Tammy megszámolta, hogy tizenkét darab
t zbiztos iratszekrény áll benne. Lassan odasétált az egyikhez és meghúzta a legfels fiókot. Nem volt
bezárva.
Lekapcsolta a lámpát, becsukta az ajtót, és visszament az emeleti hálószobába, ahol Avery
eszméletlenül hevert és hangosan horkolt. Fél tizenegy volt. Nyolc órán keresztül fog eszel s sebességgel
dolgozni, és reggel hatkor abbahagyja.
A sarokban álló íróasztal közelében talált három, egymás mögött szépen elhelyezett aktatáskát.
Felkapta ket, lekapcsolta a lámpát, és a f bejáraton át távozott az épületb l. A kicsi, sötét és üres
parkolóból murvával beszórt út vitt a sztráda felé. Az épület el tt húzódó bozót mentén járda vezetett,
amely egy fehér kerítésnél ért véget. A kapun kilépve Tammy egy füves dombocskához ért, amelynek
túloldalán már ott volt a Palms els épülete.
Rövid volt a séta a Palmsig, de az aktatáskák jóval nehezebbek lettek, mire Tammy eljutott a 188-as
szobáig, amely az els emeleten volt, és a medencére, nem a partra nézett. Tammy zihált és csurgott róla
a víz, amikor bekopogott.
Abby szélesre tárta az ajtót. Átvette az aktatáskákat, és az ágyra helyezte ket. – Van valami gond?
– Egyel re semmi. Azt hiszem, a pali kinyúlt. – Tammy megtörülte az arcát egy törülköz vel, és
kinyitott egy dobozos kólát.
– Hol van? – Abby komolyan vette a dolgot, egy mosoly sem jelent meg az arcán.
– Az ágyában. Úgy számolom, hogy nyolc óránk van. Hatig csinálhatjuk.
– Bejutottál abba a szobába? – kérdezte Abby, miközben átnyújtott a n nek egy sortnadrágot és egy
vastag pamutinget.
– Aha. Tizenkét nagy iratszekrény van benne, egyik sincs bezárva. Néhány papírdoboz és más szemét,
de ezenkívül semmi.
– Tizenkett ?
– Igen, jó nagyok. Szerencsénk van, ha hatra végzünk.
Egyszemélyes motelszoba volt hatalmas ággyal. A kanapét, a dohányzóasztalt és az ágyat a falhoz
tolták; az automata adagolóval felszerelt 8580-as Canon fénymásoló a szoba közepén állt járó motorral.
Az irodaszer-ellátó cégt l kölcsönözték borsos áron: háromszáz dollárért huszonnégy órára, igaz, ezért a
pénzért le is szállították. A szigeten ez a legmodernebb és legnagyobb másológép, magyarázta a cég
alkalmazottja, aki nem volt nagyon izgatott attól, hogy csak egy napra adhatja bérbe. De Abby elbájolta a
férfit, és százdolláros bankjegyeket tett le egymás mellé a pultra. Két doboz másolópapír, összesen
tízezer lap, állt az ágy mellett.
A két n kinyitotta az els aktatáskát, és kivett bel le hat aktát. – Egyforma akták – mormogta
Tammy. Kipattintotta az alumíniumkarikákat és kivette a papírokat. – Mitch azt mondja, hogy az
ügyvédek nagyon kényesek az aktáikra – magyarázta Tammy, miközben szétbontott egy tízoldalas
dokumentumot. – Mesélte, hogy van egy hatodik érzékük, és szinte megérzik, ha egy titkárn vagy egy
tisztvisel hozzányúlt egy aktához. Ezért nagyon óvatosnak kell lenned. Lassan dolgozz. Másolj le egy
anyagot, és amikor újra összef zöd, igyekezz a régi lyukakat használni. Unalmas meló. Egyszerre csak
egy anyagot másolj, függetlenül attól, hogy hány oldalas. Aztán lassan és szép rendben rakd vissza.
Aztán f zd össze a másolatot, hogy semmi se keveredjen össze.
Az automata adagoló segítségével nyolc másodpercig tartott egy tízoldalas anyag lemásolása.
– Elég gyors – jegyezte meg Tammy.
Az els aktatáskával húsz perc alatt végeztek. Tammy átadta a két kulcskarikát Abbynek, és felemelt
két vadonatúj, üres, tiszta vászon Samsonite kézitáskát. Visszaindult a cég lakásába.
Abby kikísérte, aztán kívülr l bezárta az ajtót. A Palms bejáratához, Tammy bérelt Nissan
Stanzájához sétált. Állandóan kitérve a szembejöv autók el l, keresztülhajtott Seven Mile Beachen és
eljutott Georgetownba. Kétutcányira a Swiss Bank impozáns épületét l, egy sz k, faházakkal
szegélyezett utcácskában megtalálta a sziget egyetlen lakatosának az otthonát. Legalábbis volt az
egyetlen, akit Abby segítség nélkül képes volt fellelni. Egy zöld házban lakott, amelynek jelenleg nyitva
volt az ablaka. A red ny és az ajtó kerete fehérre volt festve.
Abby leparkolt az utcában, a homokban átsétált a kicsiny verandához, ahol a lakatos a szomszédaival
iszogatott és a rádiót hallgatta. A megszokott reggie-zene sz r dött ki a készülékb l. A férfiak
elcsöndesedtek Abby közeledtére, de egyikük sem állt fel. A lakatos korábban azt mondta Abbynek, hogy
a ház mögötti m helyben végzi majd el a munkát, az árai szerények, és szeretne egy üveg Myers's rumot
el legként, miel tt munkához látna.
– Mr. Dantley, ne haragudjon a késésért. Hoztam magának egy kis ajándékot. – Abby odanyújtotta az
üveget.
Mr. Dantley felemelkedett a sötétb l, és átvette a rumot. Megvizsgálta az üveget – Ez egy üveg
Myers's, fiúk.
Abby nem értette, mit beszélnek a férfiak, de látszott, hogy a kis társaság a verandán rettent izgatott
lett az üveg Myers'st l. Dantley átadta az italt a többieknek, és a ház mögé vezette Abbyt. Egy kicsi,
szerszámokkal, kis gépekkel és több száz szerkenty vel teli melléképülethez értek. A mennyezetr l egy
sárga villanykörte függött, amely a szúnyogok ezreit vonzotta magához. Abby odaadta Dantleynek a
tizenegy kulcsot, és a férfi gondosan elhelyezte ket egymás mellett a telezsúfolt munkapad egyik üres
részén. – Ez nem lesz nehéz – jelentette ki anélkül, hogy felnézett volna.
Bár este tizenegykor is poharazgatott, Dantley láthatóan ura volt a mozdulatainak. Talán szervezete
immúnissá vált a rumra. Véd szemüveget húzott fel, és úgy fúrta, véste a másolatokat. Húsz perc alatt
végzett. Átadta Abbynek az eredeti kulcsokat, aztán a másolatokat.
– Köszönöm, Mr. Dantley. Mennyivel tartozom?
– Elég könny munka volt – hadarta a férfi. – Egy dollár kulcsonként. Abby fizetett, és gyorsan
távozott.

Tammy az els iratszekrény fels fiókjának tartalmával töltötte meg a két kis kézitáskát. Öt fiók, tizenkét
iratszekrény: hatvan út a fénymásolóhoz és vissza. Nyolc óra alatt. Meg lehet csinálni. Akták,
jegyzetfüzetek, gyorsnyomtatóval készített anyagok és megint akták. Mitch azt mondta, hogy mindent
másoljanak le. Pontosan nem tudta, mit keres, ezért mindent le kell másolni.
Tammy lekapcsolta a villanyt, és felrohant az emeletre, hogy ellen rizze a szívtiprót. A férfi meg sem
mozdult. Horkolása egyenletes volt.
A táskák egyenként vagy tizenöt kilót nyomtak, és Tammynek ugyancsak sajgott a karja, amikor
megérkezett a 188-as szobába. Az els út a hatvanból; ez nem fog menni. Abby még nem jött vissza
Georgetownból, így aztán Tammy az ágyon rendezte el a táskák tartalmát. Ivott egy kortyot a kólából, és
távozott az üres táskákkal. Gyerünk vissza a lakásba. A kettes számú fiók pont ugyanolyan volt, mint az
el z . Sorban elhelyezte az aktákat a két táskában. Csurgott róla a víz, és zihálva szedte a leveg t. Napi
négy csomag cigaretta, gondolta magában. Aztán megfogadta, hogy ezentúl kett t fog szívni. Talán csak
egyet. Gyerünk az emeletre ellen rizni. A szívtipró leveg t sem vett Tammy el z látogatása óta.
A fénymásoló csattogott, zümmögött, amikor visszatért a második útjáról. Abby már végzett a
második aktatáskával, és éppen nekilátott a harmadiknak.
– Megszerezted a kulcsokat? – kérdezte Tammy.
– Igen, nem volt semmi gond. Hogy van az emberünk?
 – Ha nem zúgna a fénymásoló, hallanád, hogyan horkol. – Tammy újabb irathalmot rendezett el az
ágyon. Egy nedves törülköz vel megtörülte az arcát, és indult vissza.
Abby a harmadik aktatáska végére ért, és hozzáfogott az iratszekrény tartalmának másolásához.
Hamar rájött az automata adagoló kezelésének nyitjára, és harminc perc eltelte után már egy tapasztalt
másológép-kezel hatékony mozdulataival dolgozott. Szétbontotta, majd összef zte az anyagokat,
miközben a gép sebesen kattogott, aztán kivette a gépb l a másolatokat.
Tammy megérkezett a harmadik útjáról; alig kapott leveg t, és orráról csöpögött a veríték. – A
harmadik fiók – jelentette. – Még mindig horkol. – Kinyitotta a táskákat, és elhelyezett egy újabb halom
iratot az ágyon. Kifújta magát, megtörülte az arcát, és az els fiók már lemásolt tartalmát berakta a
táskába. Az éjjel hátralév részében már oda-vissza teli táskával fog közlekedni.
Éjfélkor a zenekar elénekelte az utolsó számot, és a szálló felkészült az éjszakára. A fénymásoló halk
zümmögését nem lehetett hallani a 188-as szobán kívül. Az ajtót kulcsra zárva tartották, a red nyt
teljesen lehúzták, és az ágy mellett álló lámpa kivételével minden villanyt lekapcsoltak. Senki sem vette
észre a verejtékben fürd , kimerült hölgyet, aki ugyanazt a két táskát cipelve érkezik a szobába, illetve
távozik onnan.
Éjfél után már nem beszéltek. Eluralkodott rajtuk a fáradtság, meg túl sok dolguk volt és túlzottan is
féltek ahhoz, hogy beszélgessenek, de nem is nagyon lehetett mir l, eltekintve a szívtipró ágyban végzett
mozgásáról, feltéve, hogy egyáltalán megmozdult. Egészen hajnali egyig erre nem is került sor, de akkor
félálomban az oldalára fordult, és körülbelül húsz percig így is maradt, aztán ismét visszafeküdt a hátára.
Tammy minden útja során ellen rizte a férfit, és minden alkalommal feltette magában a kérdést: mit
tenne, ha Avery hirtelen felnyitná a szemét és rátámadna. A sortnadrág zsebében volt nála egy kisméret
gázspray arra az esetre, ha erre az összeütközésre sor kerülne és szükségessé válna a menekülés. Mitch
bizonytalanul nyilatkozott arról, hogy pontosan mi is lenne a teend ilyen esetben. Semmiképpen sem
szabad odavezetni a motelszobához, jelentette ki. Fújj az arcába a sprayjel, aztán rohanj, mint az rült, és
sikíts: "Meg akar er szakolni!"
De huszonöt út után Tammy biztos volt benne, a férfi még nagyon messze van attól, hogy magához
térjen. És mivel már elég kellemetlen volt málnás ló módjára cipekedni a két hely között, s ráadásul
minden egyes alkalommal megmászni a tizennégy lépcs t, hogy ellen rizze Casanovát, úgy döntött, csak
minden második alkalommal vet egy pillantást a férfira. Egy id múlva pedig csak minden harmadik út
után.
Hajnali kett re, félid re öt iratszekrény tartalmát másolták le. Több mint négyezer másolatot
készítettek, az ágyat szép rendben elhelyezett irathalmok bontották. A másolatok a fal közelében, a
kanapé mellett álltak hét, majdnem csíp magasságig ér sorban.
Pihentek egy negyedórát.

Fél hatkor megjelentek az els vibráló napsugarak keleten, és a két n elfeledkezett a fáradtságról. Abby
felgyorsította a mozgását a gép körül, és remélte, hogy a masina nem fog leégni. Tammy megmasszírozta
görcsbe rándult vádliját, majd visszament a lakásba. Az ötvenegyedik vagy az ötvenkettedik út volt.
Tammy egy ideje már nem számolta. Egy azonban biztosnak t nt: egyel re ez volt az utolsó útja. Avery
várt rá.
Tammy kinyitotta az ajtót, és, mint eddig, most is egyenesen a raktárhelyiségbe ment. Mint eddig,
most is letette a földre a telepakolt táskákat. Csöndben felgyalogolt az emeletre, bement a hálószobába, és
megdermedt. Avery az ágy szélén ült, arccal az erkély felé. Meghallotta a n t, és lassan megfordult.
Üveges, bedagadt szemmel nézett rá. Mogorva arcot vágott.
Tammy ösztönös mozdulattal kigombolta a sortot, amely leesett a földre. – Hé, nagyfiú – szólította
meg a férfit, s közben megpróbált normálisan lélegezni és úgy viselkedni, ahogy egy könny vér n t l
elvárják. Odasétált az ágy széléhez, ahol a férfi ült. – Elég korán fenn vagy. Aludjunk még egy kicsit.
Avery tekintete ismét az ablak felé fordult. Nem szólt semmit. Tammy leült mellé az ágyra, és
elkezdte simogatni a térdét. Kezét felfelé mozgatta, a férfi meg sem mozdult.
– Fenn vagy? – kérdezte Tammy. Nem jött válasz.
– Avery, szólj hozzám, édesem. Gyere, aludjunk. Odakint még sötét van.
 A férfi oldalra zuhant, rá a párnára. Felhorkantott. Meg sem próbált beszélni. Csak röffentett egyet.
Aztán ismét becsukta a szemét. Tammy az ágyra emelte a lábát, és megint betakarta.
Tíz percig ült a férfi mellett, és miután a horkolás az el bbi intenzitással szólt, magára húzta a sortot
és elrohant a Palmsba.
– Felébredt, Abby! – jelentette rémülten. – Felébredt, aztán megint kipurcant.
Abby abbahagyta a munkát, és a n re meredt. Mindketten az ágyra néztek, amelyet a még le nem
másolt anyagok bontottak.
– Na jó. Zuhanyozz le gyorsan – rendelkezett Abby higgadtan. – Aztán feküdj be mellé az ágyba, és
várj. Zárd be a raktárt, és hívj fel, amikor felébred és elmegy zuhanyozni. Lemásolom még, ami hátravan,
és majd megpróbáljuk bevinni a lakásba, miután elment dolgozni.
– Ez szörny kockázatos.
– Az egész szörny kockázatos. Siess.
Öt perccel kés bb Tammy/Doris/Libby újabb utat tett meg a rikító narancssárga bikiniben a cég
lakásához (de táskák nélkül). Kulcsra zárta a bejárati ajtót és a raktárhelyiséget, aztán felment a
hálószobába. Levette a narancssárga fürd ruhafels t, és bebújt a paplan alá.
A horkolás egy negyedóráig ébren tartotta. Aztán elszenderedett. Felült az ágyban, hogy ébren tudjon
maradni. Kimerült teste elernyedt, és az alvás elkerülhetetlenné vált. Ismét elaludt.

A szívtipró három perccel kilenc után tért magához. Hangosan felnyögött, és az ágy szélére gördült.
Szemhéja összeragadt. Lassan nyitotta ki a szemét, és a ragyogó napsütés elvakította. Újra felnyögött.
Feje, amely vagy ötven kilót nyomott, tehetetlenül billegett egyik oldalról a másikra, és ily módon agya
minden alkalommal hatalmasat zökkent. Mélyet lélegzett, és a friss oxigén süvítve rontott neki a
halántékának. Ránézett a jobb kezére. Megpróbálta felemelni, de az agy képtelen volt engedelmeskedni a
parancsnak. Végül lassan valahogy mégis felemelkedett, és Avery bandzsán rábámult. El ször a jobb,
aztán a bal szemével próbált meg szemlél dni. Az óra.
Harminc másodpercen keresztül bámult a digitális számlapra, míg végre képes volt kiolvasni a vörös
számokat. Kilenc óra öt. A francba! Kilencre kellett volna a bankban lennie. Felnyögött. A n !
Tammy érezte és hallotta, hogy a férfi mozgolódik mellette, de továbbra is mozdulatlanul, csukott
szemmel feküdt az ágyban. Azon imádkozott magában, hogy Avery ne nyúljon hozzá. Érezte, hogy a
férfi rámered.
Ez a mindig helytelenül viselked "rossz fiú" sokszor ébredt már másnaposán. De azért így még soha.
A n arcára nézett, és megpróbálta felidézni, hogy milyen volt vele. Ha semmi másra sem, erre mindig
vissza tudott emlékezni. A másnaposság mértékét l függetlenül a n kre mindig jól emlékezett. Egy
percig bámulta a n t, aztán feladta.
– A francba! – sziszegte Avery, amint felállt és megpróbált elindulni. Lába olyan volt, mint egy
ólomcsizma, és csak nagyon kelletlenül engedelmeskedett a kívánságainak. Megtámaszkodott az erkélyre
nyíló tolóajtónál.
A fürd szoba hatméternyire volt t le, és úgy döntött, hogy megpróbál odajutni. Az éjjeliszekrény és
az íróasztal szolgált támasztékul. Az egyik gyötrelmes, esetlen lépés a másik után, és végül odaért.
Tántorogva megállt a WC-nél, és könnyített magán.
Tammy a másik oldalára fordult. Avery elvégezte a dolgát, és Tammy érezte, hogy leül mellé az
ágyra. Gyengéden megérintette a vállát. – Ébredj fel, Libby. – Megrázta a n t, és Tammy
megmerevedett.
– Ébredj fel, drágám – mondta. Igazi úriember.
Tammy legkedvesebb mosolyával nézett a férfira. A másnap reggeli elégedett és odaadó mosoly.
Scarlett O'Hara mosolya a Rhett-tel töltött éjszaka után. – Csodálatos voltál, nagyfiú – búgta csukott
szemmel.
A kín és a hányinger, az ólomcsizma és kugligolyó súlyú fej ellenére Avery büszke volt magára. A n
el van ragadtatva. Hirtelen már is emlékezett rá, hogy csodálatos volt az éjjel.
– Nézd, Libby, elaludtunk. Dolgozni kell mennem. Már elkéstem.
– Most nincs kedved, hm? – kérdezte Tammy kuncogva. Magában azon rimánkodott, hogy a férfinek
most ne legyen kedve.
 – Nem, most nem. Mit szólsz a ma estéhez?
– Itt leszek, nagyfiú.
– Remek. Most le kell zuhanyoznom.
– Ébressz fel, amint végeztél.
Avery felállt, motyogott valamit, aztán bement a fürd szobába, és magára zárta az ajtót. Tammy
átcsúszott az ágy másik oldalára a telefonhoz, és felhívta Abbyt. A lány három csengetés után vette fel a
kagylót.
– A fürd szobában van.
– Jól vagy?
– Aha. Nagyon. Képtelen lenne bármire is.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Nem akart felébredni.
– Gyanakszik?
– Nem. Semmire sem emlékszik. Azt hiszem, fáj mindene.
– Mennyi ideig leszel ott?
– Amikor kijön a fürd b l, elköszönök t le. Tíz-tizenöt perc.
– Rendben. Siess. – Abby letette a kagylót. Tammy pedig visszagördült a saját helyére. A konyha
feletti padláson a magnó kattant egyet, s bekapcsolva várta a következ hívást.

Fél tizenegyre már készek voltak az utolsó portyára a cég lakásába. A szállítmányt felosztották három
egyenl részre. Három vakmer akció fényes nappal. Tammy blúza zsebébe tette a csillogó új kulcsokat,
és elindult a táskákkal. Gyorsan ment, ide-oda tekingetett napszemüvege mögül. Az épület el tti parkoló
még mindig üres volt. A sztrádán alig volt forgalom.
Az új kulcs illett a zárba, Tammy gyorsan bejutott. A raktárhelyiséghez való kulcs is m ködött.
Tammy öt perccel kés bb távozott az épületb l. A második és a harmadik út hasonló gyorsasággal és
szintén eseménytelenül zajlott le. Amikor utoljára távozott a raktárhelyiségb l, alaposan körülnézett.
Minden a helyén volt, pont ügy, ahogy néhány órával ezel tt. Bezárta a lakást, és az üres, elny tt
Samsonite táskákat visszavitte a motelszobába.
Egy órán keresztül az ágyban feküdtek egymás mellett, és Averyn meg a másnaposságán derültek. A
nehezén már túl vannak, és tökéletes b ntényt követtek el. És a szívtipró is készséges, de mit sem sejt
részese volt az akciónak. Végül is könny volt, szögezte le a két n .
A bizonyítékokból épített kisebb hegy tizenegy és fél papírdobozt töltött meg. Fél háromkor egy
félmeztelen, szalmakalapot visel helybéli kopogtatott az ajtón. Abby a dobozokra mutatott. A férfi
felemelte az els dobozt, s mivel nem volt siet s a dolga, csigalassúsággal vitte ki a teherautóhoz. Mint
minden helybéli, is az ottani id számítás szerint dolgozott. Minek az a nagy sietség.
A Stanzával követték a teherautót egy georgetowni raktárépületig. Abby megnézte a kiválasztott
helyiséget, és készpénzben kifizetett háromhavi bérleti díjat.

28
Wayne Tarrance helyet foglalt a 23.40-kor Louseville-b l induló, Indianapolison keresztül Chicagóba
tartó Greyhound busz hátsó sorában. Bár a mellette lév hely üresen maradt, a busz zsúfolásig megtelt.
Péntek este volt. A busz harminc perccel ezel tt hagyta el Kentuckyt, és Tarrance mostanra már biztos
volt benne, hogy valami nincs rendjén. Harminc perc telt el, és egy szót sem hallott, egy jelet sem kapott
senkit l. Lehet, hogy rossz buszra szállt. Lehet, hogy McDeere meggondolta magát. Sok minden lehet. A
hátsó ülés csak centiméterekkel volt a dízelmotor felett, és Wayne Tarrance most már tudta, a Greyhound
járatain rendszeresen utazók miért harcolnak a sof r mögötti ülésekért. A Louis L'Amour remegett a
kezében, és megfájdult a feje. Harminc perc. Semmi.
A vízöblít m ködésbe lépett a folyosó túloldalán, és kinyílt a mosdó ajtaja. Kiáramlott a szag.
Tarrance elfordította a fejét, és a szembejöv forgalmat figyelte. A n ott termett a semmib l, lehuppant a
folyosó melletti ülésre, és megköszörülte a torkát. Tarrance biztos volt benne, hogy már látta valahol.
 – Ön Mr. Tarrance? – A n n farmer, gumitalpú tornacip és elny tt zöld pulóver volt. Arcát sötét
szemüveg mögé rejtette.
– Igen. És maga kicsoda?
A n megragadta a kezét és keményen megrázta. – Abby McDeere.
– A férjét vártam.
– Tudom. Úgy döntött, hogy nem jön, így hát itt vagyok én.
– Nos, hm… igazából vele szerettem volna beszélni.
– Értem, de engem küldött. Kezeljen úgy, mint a férjem ügynökét.
Tarrance az ülése alá tette a könyvet és a sztrádára bámult – hol van?
– Ez miért fontos, Mr. Tarrance? Azért küldött, hogy üzletr l beszéljünk, és maga is azért van itt,
hogy üzletr l beszéljen. Hát akkor beszéljünk.
– Rendben. Halkítsa le a hangját, és ha valaki jön a folyosón, fogja meg a kezemet és hallgasson el.
Viselkedjen úgy, mintha házasok lennénk vagy ilyesmi. Rendben? Nos, Mr. Voyles… tudja, hogy
kicsoda?
– Mindent tudok, Mr. Tarrance.
– Remek. Mr. Voyles kezd mérges lenni, mert még nem kaptuk meg Mitch aktáit. A rendben lév
aktákat. Ugye tisztában van vele, hogy ezek miért fontosak?
– Nagyon is tisztában vagyok.
– Tehát meg akarjuk kapni az aktákat.
– Mi pedig meg akarjuk kapni az egymillió dollárt.
– Igen, így szól a megállapodás. De el ször kérjük az aktákat.
– Nem, nem így szól a megállapodás. A megállapodás értelmében, Mr. Tarrance, megkapjuk az
egymillió dollárt, pontosan oda, ahova kérjük, és aztán átadjuk maguknak az aktákat.
– Nem bíznak bennünk?
– Pontosan így áll a helyzet. Nem bízunk magában, Voylesban és másban sem. A pénzt egy freeporti
bankban, a Bahamákon helyezzék el egy bizonyos számlaszámon. Err l minket nyomban értesítenek, és a
pénzt átutalják nekünk egy másik bankba. Amint a pénz ott van, ahol mi akarjuk, átadjuk az aktákat.
– Most hol vannak?
– Egy kis raktárhelyiségben Memphisben. Összesen ötvenegy akta van, szép rendben
összecsomagolva. El lesznek ragadtatva. Mi jó munkát végeztünk.
– Mi? Maga is látta az aktákat?
– Természetesen igen. Segítettem becsomagolni ket. A nyolcas számú dobozban van a meglepetés.
– És mi az?
– Mitchnek sikerült lemásolnia Avery Tolar három aktáját, és úgy t nik, nincs minden rendben
körülöttük. Kett azzal a Dunn Lane-féle kft.-vel foglalkozik, amelyikr l tudjuk, hogy a maffia kezében
van és a Kajmán-szigeteken jegyezték be. Tízmillió tisztára mosott dollárral hozták létre 1986-ban. Az
aktákban szó van két olyan ügyletr l, amelyet ez a kft. finanszírozott. Izgalmas olvasmánynak fogják
találni.
– Honnan tudják, hogy a Kajmán-szigeteken jegyezték be? És honnan tudnak a tízmillióról? Ez biztos
nincs benne az aktákban.
– Valóban nincs. Más anyagok is a birtokunkban vannak.
Tarrance a más anyagokon töprengett tíz kilométeren keresztül. Nyilvánvaló volt, hogy amíg
McDeere nem kapja meg az els milliót, nem láthatják. Tarrance most nem tör dött ezzel.
– Nem vagyok biztos benne, hogy el tudjuk juttatni a pénzt anélkül, hogy megkapnánk az aktákat. –
Meglehet sen gyenge blöff volt. A n ezt tökéletesen átlátta, és elmosolyodott.
– Muszáj játszadoznunk, Mr. Tarrance? Miért nem hagyják inkább abba a meccsezést és adják ide a
pénzt?
Egy külföldi, valószín leg arab diák ballagott végig a folyosón, és bement a mosdóba. Tarrance
megmerevedett, és kibámult az ablakon. Abby úgy simogatta a karját, mint egy igazi szeret . A vízöblít
olyan hangot adott, mint egy kicsiny vízesés.
– Mikor kerülhet sor erre? – kérdezte Tarrance. A n már nem ért hozzá.
– Az akták készen állnak. Mikorra tudják összeszedni a milliót?
 – Holnapra.
Abby kinézett az ablakon, és szája bal sarkából kezdett beszélni. – Ma péntek van. Jöv kedden
bahamai id szerint reggel tízkor átutalnak egymillió dollárt a manhattani Chemical Bankban lév
számlájukról a freeporti Ontario Bank egyik számlájára. Tiszta, törvényes pénzátutalás. Nem tarthat
tovább tizenöt másodpercnél.
Tarrance homlokráncolva figyelt a n minden szavára. – Mi van akkor, ha nincs számlánk a
manhattani Chemical Bankban?
– Most még nincs, de hétf n már lesz. Biztos van valaki Washingtonban, aki el tud intézni egy ilyen
egyszer ügyet.
– Egészen biztos.
– Remek.
– De miért pont a Chemical Bank?
– Mitch utasítása, Mr. Tarrance. Bízzon benne, tudja, mit csinál.
– Látom, rendesen készült.
– mindig rendesen készül. És van még valami, amir l sohasem szabad megfeledkezniük. Sokkal
okosabb, mint maguk.
Tarrance felhorkantott, és m vigyort er ltetett az arcára. Néhány kilométeren keresztül csöndben
utaztak; mindketten a következ kérdésen és válaszon gondolkoztak.
– Rendben – mondta Tarrance szinte magának. – És mikor kapjuk meg az aktákat?
– Amint a pénz Freeportban van, értesítenek bennünket. Szerda reggel fél tizenegy el tt kapnak egy
csomagot a memphisi irodájukban. Benne lesz egy levél és a kulcs a raktárhelyiséghez.
– Tehát akkor azt mondhatom Mr. Voylesnak, hogy szerda délutánra nálunk lesznek az akták?
Abby megvonta a vállát, nem válaszolt. Tarrance ostobának érezte magát, hogy feltette ezt a kérdést.
Gyorsan kiötölt egy jobbat.
– Szükségünk van a freeporti számlaszámra.
– Le van írva. Odaadom magának, amint megállt a busz.
Minden részlet a helyére került. Tarrance benyúlt az ülése alá és el vette a könyvét. Valahol
felnyitotta, és úgy tett, mintha olvasna. – Csak ücsörögjön itt egy darabig – mondta a n nek.
– Van kérdése?
– Igen. Beszélhetnénk ezekr l a más anyagokról, amit az el bb említett?
– Hogyne.
– Hol vannak?
– Jó kérdés. Tudomásom szerint a megállapodás értelmében a következ részletet, félmillió dollárt a
vádemelésekhez szükséges bizonyítékokért kapjuk meg. Ezek a bizonyos más anyagok a következ
fázishoz tartoznak.
Tarrance lapozott egyet. – Azt akarja mondani, hogy már megszerezték a hm… piszkos aktákat?
– A nagy része már nálunk van annak, amire szükségünk van. Igen, már megszereztünk jó néhány
piszkos aktát.
– Hol vannak?
Abby szelíden elmosolyodott, és megpaskolta Tarrance karját. – Biztosíthatom róla, hogy nem a
raktárhelyiségben a tiszta aktákkal együtt.
– De a birtokukban vannak?
– Mondhatjuk így is. Szeretne látni bel lük néhányat? Tarrance becsukta a könyvet, és mélyet
sóhajtott. A n re pillantott. – Természetesen.
– Sejtettem. Mitch azt mondja, hogy adunk maguknak jó néhány iratot a Dunn Lane Kft.-r l:
másolatokat számlakivonatokról, cégbejegyzésekr l, feljegyzésekr l, igazgatósági rendeletekr l, a
részvényesek névsoráról, pénzátutalások bizonylatairól, levélváltásokról Nathan Locke és Joey Morolto
között. És lesz még köztük sok-sok zaftos apróság, amit l majd nem tudnak aludni. Csodálatos anyag.
Mitch azt mondja, hogy csak a Dunn Lane-iratok elegend bizonyítékot szolgáltatnak harminc
vádemeléshez.
Tarrance odafigyelt minden szóra, és hitt a n nek. – Mikor láthatom ket? – kérdezte halkan, de
türelmetlenül.
 – Amint Ray kijött a börtönb l. Ez is része a megállapodásnak, emlékszik?
– Ja persze, Ray.
– Ja persze, kiszabadul, Mr. Tarrance, különben elfeledkezhetnek a Bendini cégr l. Fogjuk a vacak
egymilliót, és elt nünk az éjszakában.
– Dolgozom rajta.
– Minél keményebben dolgozzon rajta. – Ez inkább fenyegetés volt, és ezt Tarrance is tudta. Ismét
kinyitotta a könyvet és rámeredt.
Abby el vett egy Bendini, Lambert és Locke névjegykártyát a zsebéb l, és rádobta a könyvre. A
hátára írta fel a számlaszámot: 477DL-19584, Ontario Bank, Freeport.
– Visszamegyek a helyemre az els sorban, hogy messzebb legyek a motortól. Megegyeztünk a jöv
keddet illet en?
– Persze. Leszáll Indianapolisban?
– Igen.
– Hová megy?
– A szüleimhez, Kentuckyba. Nem élünk együtt a férjemmel.
És ezzel Abby távozott.

A miami vámvizsgálatnál Tammy beállt a tucatnyi hosszú sor közül az egyikbe. Sortot viselt,
fürd ruhafels t, szandált, napszemüveget és szalmakalapot. Pontosan úgy nézett ki, mint az a
többszáznyi kimerült turista, aki most tért vissza a Karib-vidék napsütötte partjairól. Tammy el tt a
sorban egy rosszkedv , fiatal házaspár állt; vámmentes szeszes itallal és parfümökkel teli szatyrokat
cipeltek, és látszott, hogy éppen súlyos nézeteltérés támadt közöttük. Mögötte két vadonatúj, Hartman
márkájú, b rb l készült b rönd volt; negyven ügyvéd elleni vádemeléshez elegend mennyiség
dokumentummal és feljegyzéssel voltak megtöltve. Megbízója, aki szintén ügyvéd volt, azt tanácsolta
Tammynek, hogy olyan b röndöket vásároljon, melyeknek alján kicsi kerekek vannak, mert így majd
könnyedén maga után húzhatja a Miami nemzetközi repül téren. Tammynél volt egy kicsi ruhazsák is,
benne néhány ruhával és egy fogkefével, hogy minden rendjén valónak t njön.
A fiatal pár körülbelül minden tíz percben el rement vagy öt centit, és Tammy követte ket a
b röndjeivel. Egy órával azután, hogy beállt a sorba, eljutott az elejére.
– Vámnyilatkozat? – vakkantotta a vámos tört angolsággal.
– Nincs! – vakkantotta vissza Tammy.
A férfi az óriási b röndök felé intett a fejével. – Mi van benne?
– Papír.
– Papír?
– Papír.
– Milyen papír?
WC-papír, gondolta magában Tammy. A szabadságom ideje alatt a Karib-tengeri szigeteken utazgatok
és WC-papírt gy jtök. – Jogi iratok meg effélék. Ügyvéd vagyok.
– Aha. – A vámos lehúzta a ruhazsák cipzárját és belenézett. – Rendben. A következ !
Tammy óvatosan húzta maga után a b röndöket, ugyanis hajlamosak voltak felborulni. Egy hordár
felkapta ket, és mind a hármat rátette egy kétkerek kiskocsira. – A Delta 282-es járata Nashville-be,
44-es kapu – mondta Tammy, miközben átadott egy ötdollárost.
Tammy és a három táska szombat éjfélkor érkezett meg Nashville-be. Berakta ket a Golfba és
távozott a repül térr l. Brentwood külvárosában leparkírozta a kocsit a számára fenntartott helyen, és
egyesével felvitte a b röndöket a lakásba.
A bérelt kihúzható kanapén kívül egyáltalán nem volt bútor a lakásban. Tammy a hálószobában
kicsomagolta a két b röndöt, és hozzálátott a bizonyítékok elrendezésének unalmas munkájához. Mitch
listát akart minden egyes dokumentumról, számlakivonatról és részvénytársaságról. Ez volt a kívánsága.
Azt mondta, hogy egy napon majd nagyon sietve kell átnéznie ket, és szeretné, hogy akkorra
rendszerezve legyenek.
Tammy két órán keresztül végezte a leltározást. Leült a földre, és pontos feljegyzéseket készített.
Három egynapos, a szigetre vezet út után a szoba kezdett megtelni. Hétf n Tammy majd ismét útra kel.
 Úgy érezte magát, mintha csak három órát aludt volna az elmúlt hét hétben. De a dolog sürg s,
mondta Mitch. Élethalál kérdése.

Tarry Ross, alias Alfred, a washingtoni Phoenix Park Hotel halljának legsötétebb sarkában ült. A
találkozó rendkívül rövid lesz. Alfred kávét ivott és a vendégét várta.
Várt, és megfogadta magában, hogy öt percnél nem vár többet. A csésze megremegett a kezében,
amikor inni próbált bel le. A kávé kiömlött az asztalra. Alfred az asztalra nézett, és fogcsikorgatva
küszködött, hogy ne pillantson körbe a hallban.
Vendége a semmib l termett ott mellette, és leült háttal a falnak. Vinnie Cozzónak hívták. Közönséges
b nöz volt New Yorkból. A Palumbo családból. Vinnie észrevette a remeg csészét és a kiöntött kávét.
– Nyugi, Alfred. Elég sötét ez a hely.
– Mit akarsz? – sziszegte Alfred.
– Inni akarok egyet.
– Arra nincs id . Én megyek.
– Csillapodj, Alfred. Nyugi, öregem. Három ember sincs itt összesen.
– Mit akarsz? – sziszegte Alfred ismét.
– Csak egy kis információt.
– Az pénzbe kerül.
– Mint mindig. – Egy pincér jelent meg a közelben, Vinnie Chivas Regalt rendelt és vizet.
– Hogy van a haverom, Denton Voyles? – kérdezte Vinnie.
– Nyald ki, Cozzo. Én megyek. Rögtön kisétálok innen.
– Jól van, öreg. Nyugodj meg. Csak egy kis információt szeretnék.
– Mondd már. – Alfred körbekémlelt a hallban. Kávéscsészéje üres volt, tartalmának nagy része az
asztalon.
Megérkezett a Chivas Regal, és Vinnie nagyot húzott az italból. – Van egy kis gond Memphisben.
Néhány barátunk nagyon aggódik miatta. Hallottál már valaha a Bendini cégr l?
Alfred ösztönösen megrázta a fejét. Els re mindig nemet kell mondani. Aztán, látszólag alapos
tapogatózás után, térj vissza egy szép kis jelentéssel és mondj igent. Igen, már hallott a Bendini cégr l és
értékes ügyfeleir l. A pénzmosoda. Maga Voyles nevezte el így, és rettent büszke volt a
találékonyságára.
Vinnie megint ivott egy nagy kortyot. – Nos, van ott egy McDeere nevezet fickó. Mitchell McDeere,
aki ennél a Bendini cégnél dolgozik. Arra gyanakszunk, hogy eljátszadozik a te cégeddel. Ugye érted,
mire gondolok? Úgy hisszük, hogy elad információkat a cégr l az FBI-nak. Azt akarjuk megtudni, hogy
ez igaz-e. Ennyi az egész.
Alfred megpróbált rezzenéstelen arccal figyelni, bár nem volt könny . McDeere-nek még a
vércsoportját is ismerte, tudta róla, hogy melyik a kedvenc étterme Memphisben, hogy már vagy tízszer
beszélt Tarrance-szal, és hogy holnap, kedden, milliomos lesz bel le. Nem rossz.
– Megnézem, mit tehetek. Beszéljünk a pénzr l.
Vinnie rágyújtott egy Salem Lightra. – Nos, Alfred, ez komoly ügy. Nem akarok hazudni neked.
Kétszázezer készpénzben.
Alfred leejtette a csészét. Hátsó zsebéb l el vett egy zsebkend t, és dühödten dörzsölni kezdte vele a
szemüvegét. – Kétszázezer? Készpénzben?
– Pontosan ezt mondtam. Múltkor mennyit fizettünk neked?
– Hetvenötöt.
– Látod, mir l beszélek? Ez baromi komoly ügy, Alfred. Meg tudod oldani a dolgot?
– Igen.
– Mikorra?
– Adjatok nekem két hetet.

29
Az április tizenötödikét megel z héten a Bendini, Lambert és Locke munka rült ügyvédei teljes
er bedobással dolgoztak, és kizárólag az adrenalin m ködtette ket. És a rettegés. A rettegés attól, hogy
elkerüli valami a figyelmüket, ami csökkentheti az adóalapot vagy kedvezményt nyújt, és ez a
figyelmetlenség egymillió dollárjába kerülhet egy gazdag ügyfélnek. A rettegés attól, hogy felemeljék a
telefonkagylót és felhívják az ügyfelet, hogy közöljék vele: az adóbevallás elkészült, és sajnos az
eredetinél nyolcszázezer dollárral többet kell fizetnie. A rettegés attól, hogy nem végeznek
tizenötödikére, és majd arra kényszerülnek, hogy haladékot kérjenek és büntet kamatot fizessenek.
Reggel hatra már megtelt a parkoló. A titkárn k napi tizenkét órát dolgoztak. Mindenki könnyen
felfortyant. Az ügyvédek keveset és csak sietve beszéltek egymással.
Mivel otthon nem várta a felesége, Mitch éjjel-nappal dolgozott. Sonny Capps szidta, átkozta Averyt,
mert 450 ezer dollárral tartozott az adóhivatalnak. Hatmilliós jövedelem után. Avery Mitchet átkozta, és
együtt újra átrágták magukat a Capps-aktákon, kutakodva, szitkozódva. Mitch kiagyalt két meglehet sen
támadható indokot, melyek alapján az összeget sikerült lecsökkenteni 320 ezer dollárra. Capps
kijelentette, hogy azt fontolgatja, új jogi céget keres magának Washingtonban.
Hat nappal tizenötödike el tt Capps azt követelte Averyt l, hogy találkozzanak Houstonban. A Lear
éppen szabad volt, és Avery éjfélkor távozott a cég épületéb l. Mitch vitte ki a repül térre, és útközben
végig f nöke utasításait hallgatta.
Nem sokkal hajnali fél kett el tt visszatért az irodába. Három Mercedes, egy BMW és egy Jaguár állt
a parkolóban szétszórva. A biztonsági r kinyitotta a hátsó ajtót, és Mitch lifttel felment a negyedik
emeletre. Avery, szokásához híven, kulcsra zárta irodája ajtaját. Az üzlettársak irodái mindig zárva
voltak. A folyosó végén hangok hallatszottak. Victor Milligan, az adóügyi részleg vezet je, csúnya
dolgokat mondott a számítógépének. Más irodában nem égett lámpa, és mindegyik zárva volt.
Mitch visszatartotta a lélegzetét, és bedugott egy kulcsot Avery irodájának ajtajába. Az ajtógomb
elfordult, és Mitch belépett. Az összes lámpát felkapcsolta, és odament a kis tárgyalóasztalhoz. Averyvel
itt töltötték az egész napot és az éjszaka nagy részét. Az egymásra helyezett akták mint a téglarakások
sorakoztak a székek körül. Mindenfelé papírok hevertek. Az adóhivatal kiadványai egymás hegyen-hátán
torlódtak.
Mitch helyet foglalt az asztalnál, és folytatta munkáját a Capps-aktán. Az FBI jegyzetfüzete szerint
Capps törvénytisztel üzletember, aki már legalább nyolc éve kapcsolatban áll a céggel. Sonny Capps
nem érdekelte az FBI-t.
Egy órával kés bb a folyosó vége fel l hallható beszéd abbamaradt, Milligan becsukta irodája ajtaját
és kulcsra zárta. Mitch gyorsan megnézte az összes irodát a negyedik emeleten, aztán a harmadikon is.
Mindegyik üres. Majdnem három óra volt.
Avery irodájában a könyvespolcok mellett négy tölgyfa iratszekrény állt békésen. Mitch már
hónapokkal korábban észrevette ket, de még egyszer sem látta, hogy bármelyiket is használták volna.
Az éppen aktuális aktákat az ablak melletti fémszekrényekben tárolták. A titkárn k ezekben szoktak
turkálni, miközben Avery többnyire kiabált velük. Mitch bezárta maga mögött az ajtót, és odament a
tölgyfa szekrényekhez. Természetesen zárva voltak. Csak két kicsi, alig egy-két centi hosszú kulcs
jöhetett számításba. Az els illett az els iratszekrény zárjába, és Mitch kinyitotta az ajtaját.
Tammy leltárjegyzékéb l, amelyet a Nashville-ben lév anyagokról készített, Mitch sok olyan cég
nevét megjegyezte, amely tisztára mosott piszkos pénzzel m ködött. Átlapozta a fels fiókban lév
aktákat, és ismer s nevekre bukkant. Dunn Lane Kft., Eastpointe Kft., Virgin Bay Kft., Gulf-South Kft.
A második és a harmadik fiókban is olyan neveket talált, amelyekkel már találkozott korábban. Az akták
a szigeten lév bankoktól származó hitelszerz désekkel, átutalási utalványokkal, közjegyz i okiratokkal,
bérleti szerz désekkel és ezernyi más papírokkal voltak tele. Mitchet különösen a Dunn Lane és a
Gulf-South érdekelte. Tammy jegyzékében jelentékeny számú olyan dokumentum volt, amelyek ezzel a
két céggel kapcsolatosak.
Kivette a Royal Bank of Montrealtól származó átutalási utalványokkal és hitelszerz désekkel teli
Gulf-South-aktát. Odament a negyedik emelet közepén álló fénymásolóhoz és bekapcsolta. Miközben a
gép melegedett, Mitch közönyösen körbepillantott. Az épület teljesen kihalt volt. Megvizsgálta a
mennyezetet is. Nincsenek kamerák. Ezt már korábban is sokszor ellen rizte. Az ÜGYIRATSZÁM
feliratú mez villogni kezdett. Mitch beütötte Mrs. Lettie Plunk számát. A n adóbevallása ott várakozott
Mitch íróasztalán a második emeleten, és még meg lehetett terhelni egy-két másolattal. A papírokat
betette az adagolóba, és három perccel kés bb már az egész akta le volt másolva. Százhuszonnyolc
másolat Lettie Plunk számlájára. Gyerünk vissza az iratszekrényhez. Gyerünk vissza a fénymásolóhoz
egy halom Gulf-South-dokumentummal. Mitch a Greenmark üzlettársak aktájához tartozó ügyiratszámot
ütötte be. Ingatlanokkal foglalkozó cég Bartlettben, Tennessee államban. Törvénytisztel népek.
Adóbevallásuk ott várakozott az íróasztalán, és meg lehetett terhelni ket néhány másolattal. Egészen
pontosan kilencveneggyel.
Tizennyolc adóbevallás várakozott Mitch íróasztalán arra, hogy aláírják és postázzák ket. Hat nappal
a határid el tt végzett a munkájával. A Gulf-South- és a Dunn Lane-iratok másolásának költségei majd
ennek a tizennyolc ügyfélnek-a számláját terhelik. Az ügyiratszámokat Mitch még korábban ráfirkantotta
egy lapra, amely most a fénymásoló melletti asztalon hevert. Miután felhasználta ezt a tizennyolc számot,
a Lamar dossziéiból és a Capps-aktákból kölcsönzött három-három számot ütötte be.
Egy huzal vezetett a fénymásolóból a falba vésett lyukon keresztül egy szekrénybe, ahol a másik
három negyedik emeleti másolóból származó huzallal találkozott. A huzal innen továbbment a
mennyezeten keresztül, a lambéria mentén a harmadik emeleti számlázóterembe, ahol egy számítógép
rögzítette és számlázta a cégnél készített másolatokat. A komputerb l egy ártalmatlannak látszó,
vékonyka, szürke huzal vezetett a mennyezeten keresztül a negyedik, majd az ötödik emeletre, ahol egy
másik számítógép rögzítette az ügyiratszámot, a másolatok számát és a másolatokat készít gép helyét az
épületben.

Április 15-én a Bendini, Lambert és Locke cég bezárt. Hatra kiürült a parkoló, és a drága autók három
kilométerrel arrébb, egy Anderton's nev , tengeri eledeleket kínáló, jó hír étterem el tt gy ltek össze.
Egy kis különtermet foglaltak le a szokásos évi összejövetelre. Az összes ügyvéd és aktív üzlettárs jelen
volt, csakúgy, mint a már nyugdíjba vonult tizenegy üzlettárs. Ez utóbbiak napbarnítottan és kipihenten
jelentek meg, az aktív üzlettársak pedig nyúzottan és elgyötörtén. De mindannyian ünnepi hangulatban
voltak, készen arra, hogy elázzanak. A mértéktartás és szolid életmód szigorú szabályait el lehet felejteni
ezen az éjszakán. A cég egy másik el írása megtiltotta az ügyvédeknek és titkárn knek, hogy április
16-án dolgozzanak.
A fal mentén álló asztalokon hideg f tt rákkal és nyers osztrigával teli tányérok sorakoztak. A
belép ket egy jéggel és hideg Mooseheaddel teli fahordó köszöntötte. Tíz láda jég állt a hordó mögött.
Roosevelt, amilyen gyorsan csak tudta, pukkantotta a pezsg süvegeket. Kés este majd is lerészegedik
a többiekkel együtt, és akkor Oliver Lambert taxit hív, hogy hazaküldje Jessie Franceshez. Régi szertartás
volt ez.
Roosevelt unokatestvére, Little Bobby Blue Baker egy kis zongoránál ült és szomorúan énekelt,
miközben az ügyvédek összesereglettek. Egyel re nyújtotta a szórakozást. Kés bb majd nem lesz rá
szükség.
Mitch nem foglalkozott az étellel, hanem felkapott egy jeges, zöld üveget, és odament egy asztalhoz a
zongora közelében. Lamar követte, kezében egy halom rákkal. Nézték, ahogy kollégáik lerázták
magukról a zakót meg a nyakkend t, és megtámadják Mooseheadet.
– Végeztél mindennel? – kérdezte Lamar, miközben tömte magába a rákokat.
– Igen. A sajátomat tegnap fejeztem be. Averyvel délután ötig dolgoztunk Sonny Cappsen.
Befejeztük.
– Na és mennyi?
– Negyedmillió.
– H ha. – Lamar felemelte az üveget, és a felét lehajtotta. – Ennyit még sohasem fizetett, ugye?
– Nem, és nagyon mérges. Nem értem én ezt a pasast. Hatmilliót keresett a különböz
vállalkozásaiból, és majd szétrobban a düht l, mert ennek öt százalékát be kell fizetnie adóban.
– Hogy van Avery?
– Kicsit aggódik. Capps magához rendelte a múlt héten, és a találkozó nem sikerült valami jól. Avery
a Learrel utazott el éjfélkor. Kés bb elmesélte, hogy Capps hajnali négykor várta az irodájában, és az
adóbevallása körüli felforduláson dühöngött. Averyt okolja mindenért. Azt mondta, hogy lehet, elmegy
egy másik céghez.
 – Én azt hiszem, hogy állandóan ezt mondja. Kérsz egy sört?
Lamar távozott és négy Mooseheaddel tért vissza. – Hogy van Abby anyukája?
Mitch elvett egy rákot Lamar tányérjáról és meghámozta. – Most jól van. Levették az egyik tüdejét.
– És hogy van Abby? – Lamar abbahagyta az evést és a barátját figyelte. Mitch újabb sörösüveget
nyitott ki. – Remekül.
– Nézd, Mitch, a srácaink a St. Andrew'sba járnak. Nem titok, hogy Abby rendkívüli szabadságot vett
ki. Már két hete elment. Tudunk róla, és aggódunk.
– Majd minden megoldódik. Külön akart tölteni egy kis id t. Nem nagy ügy.
– Ugyan már, Mitch. Az elég nagy ügy, amikor a feleséged elmegy hazulról, és nem mondja meg,
hogy mikor jön vissza. Legalábbis ezt mondta az iskolaigazgatónak.
– Így van. Nem tudja, mikor fog visszajönni. Valószín leg nagyjából egy hónap múlva. Nehezen
tudott megbirkózni azzal, hogy ennyit dolgozom.
Már az összes ügyvéd jelen volt, ezért Roosevelt bezárta az ajtót. A terem zajosabb lett. Bobby Blue
olyan dalokat énekelt, amilyeneket kértek t le.
– Nem gondoltál még arra, hogy visszakapcsolj? – kérdezte Lamar.
– Nem, nem igazán. Miért kellene visszakapcsolnom?
– Nézd, Mitch, én a barátod vagyok, nem igaz? Aggódom miattad. Nem kereshetsz egymilliót az els
évben.
Na persze, gondolta magában Mitch. A múlt héten kerestem egymilliót. A freeporti számla tíz
másodperc alatt felugrott tízezerr l egymillió-tízezerre. És tizenöt perccel kés bb a számlát lezárták, és a
pénz most már biztonságban van egy svájci bankban. Bizony, a pénzátutalás csodái. És ennek az
egymillió dollárnak köszönhet en rövid, de bámulatos ügyvédi pályafutásának ez a mostani az els és
utolsó április 15-i partija. És jó barátja, aki annyira aggódik a házassága miatt, hamarosan rács mögé
kerül. Csakúgy, mint mindenki ebben a teremben Roosevelt kivételével. A fenébe is, lehet, hogy
Tarrance annyira izgalomba jön, hogy a mulatság kedvéért még Roosevelt és Jessie Frances ellen is vádat
emel.
És aztán jönnek a tárgyalások. – Én, Mitchell Y. McDeere esküszöm, hogy az igazat, a színtiszta
igazat és csakis az igazat vallom. Isten engem úgy segéljen. – És a tanúk padján ül majd és rámutat jó
barátjára, Lamar Quinre. És Kay meg a gyerekek az els sorban fognak ülni, hogy jó benyomást
gyakoroljanak az esküdtekre. És halkan sírdogálnak.
Mitch befejezte a második üveget, és nekilátott a harmadiknak. – Tudom, Lamar, de nem áll
szándékomban visszakapcsolni. Abby majd alkalmazkodik. Minden rendbe jön.
– Úgy legyen. Kay azt szeretné, hogy gyere át holnap steakvacsorára. A szabadban sütögetünk, és a
bels udvarban eszünk. Mit szólsz hozzá?
– Jó, de csak egy feltétellel, Abbyr l nem beszélgetünk. Hazament, hogy meglátogassa az anyját, és
majd visszajön. Rendben?
– Persze, rendben.
Avery foglalt helyet az asztaluknál egy tányér rákkal. Elkezdte hámozni a rákokat.
– Éppen Cappsr l beszélgetünk – mondta Lamar.
– Nem valami kellemes téma – felelte Avery. Mitch feszülten figyelte a rákokat, amíg egy kis halom
nem lett a frissen hámozottakból. Átnyúlt az asztalon, felkapott egy maroknyit, és a szájába tömte.
Avery fáradt, szomorú szemekkel bámult rá. Vörös szemekkel. Azon kínlódott, hogy valami
helyénvaló megjegyzéssel reagáljon, aztán elkezdte enni a hámozatlan rákokat. – Jó lenne, ha a fej még
rajtuk lenne – mondta két harapás között. – Úgy sokkal jobb.
Mitch maga elé vett kétmaroknyi rákot, és elkezdte ropogtatni ket. – Én a farkát kedvelem. Mindig is
azt ettem szívesen.
Lamar abbahagyta az evést, és szájtátva bámult a két férfire. – Most vicceltek, ugye?
– Nem – válaszolta Avery. – Amikor kissrác voltam El Fasóban, kimentünk a folyópartra a
hálóinkkal, és fogtunk egy halom friss rákot. Ott nyomban megettük ket, amíg még ficánkoltak. – Két
harapás. – A legjobb a fej, az agyvel miatt.
– El Fasóban fogtatok rákot?
– Persze, tele van velük a Rio Grandé.
 Lamar újabb kör sörért ment el. A sok gyötr dés, stressz, kimerültség és alkohol együttes hatására a
terem egyre lármásabb lett. Bobby Blue a Steppenwolfot játszotta. Még Nathan Locke is mosolygott és
hangosan beszélt. Most is csak egy volt a fiúk közül. Roosevelt öt láda friss jéggel töltötte fel a hordót.
Tízkor megkezd dött az éneklés. Wally Hudson (csokornyakkend nélkül) felállt egy székre a
zongora mellett, és a bömböl kórusnak elvezényelt egy pikáns egyveleget ausztrál bordalokból. Az
étterem már zárva volt, mindenki elengedte magát. Kendall Mahan volt a következ . Annak idején
játszott a rugbycsapatban a Cornell egyetemen, és bámulatos repertoárja volt az obszcén sördalokból.
Ötven hamis és lerészegedett hang énekelt vele boldogan.
Mitch kimentette magát, és kiment a mosdóba. Az egyik kisegít pincér kiengedte a hátsó ajtón, és
már a parkolóban volt. Ilyen távolságból kellemes volt hallgatni a danolászást. Megindult a kocsija felé,
de aztán az ablakhoz sétált. Megállt a sötétben az épület sarkánál és figyelt, hallgatott. Kendall most
zongorázott, és éppen egy vaskos refrént ismételgetett a kórussal.
Gazdag és boldog emberek örömmel teli hangja. Egyenként megnézte az asztalok körül ül férfiakat.
Az arcuk vörös volt. A szemük ragyogott. A barátai voltak – családos emberek feleséggel és gyerekekkel
–, akik részesei lettek ennek a szörny konspirációnak.
Tavaly Joe Hodge és Marty Kozinski is együtt énekelt a többiekkel.
Tavaly , Mitch, harvardi nagymen volt, minden zsebében egy állásajánlattal.
Most milliomos, de hamarosan vérdíjat t znek ki a fejére.
Fura, mi minden történhet egy év alatt.
Csak énekeljetek, testvérek.
Mitch megfordult, és elsétált.

Éjfél körül a taxik felsorakoztak a Madisonon, és a város leggazdagabb ügyvédeit kitámogatták,

kivonszolták az autókhoz. Természetesen Oliver Lambert volt a legjózanabb a társaságban, irányította
az étterem kiürítését. Összesen tizenöt taxi állt az épület el tt, és részeg ügyvédek hevertek mindenfelé.
Ugyanebben az id ben a város másik részében, a Front Streeten, két egyforma, tengerészkék és sárga
kisteherautó, oldalán TAKARÍTÓK felirattal, lefékezett a kapu el tt. Dutch Hendrix kitárta a kaput és
beengedte a teherautókat. A hátsó bejárat el tt álltak meg, nyolc, egyforma inget visel asszony szállt ki
bel lük, és hozzáláttak a porszívók és tisztítószerekkel teli vödrök lepakolásához. Sepr ket,
felmosórongyokat és papírtörülköz ket is lerámoltak. Csöndben beszélgettek egymással, amíg
végigjárták az épületet. A kapott utasításnak megfelel en egyszerre egy emeletet takarítottak, és a
negyedikkel kezdték. Az rök a közelükben sétáltak, és alaposan szemmel tartották ket.
A n k nem tör dtek velük, végezték a dolgukat: kiürítették a szemeteseket, megtisztogatták a
bútorokat, porszívóztak és felsikálták a mosdókat. Az új lány lassúbb volt, mint a többiek. Észrevett
egy-két dolgot. Kihúzogatott fiókokat, kinyitott néhány iratszekrényt, amikor az rök nem néztek oda. A
lány figyelte, mi történik körülötte.
Ezen az éjjelen dolgozott harmadszor, és megpróbált eligazodni az épületben. Már az els éjjel
megtalálta Avery irodáját a negyediken, és elmosolyodott.
Koszos farmernadrágot és elny tt teniszcip t viselt. A kék, TAKARÍTÓK feliratú ing hatalmas
méret volt, hogy elrejtse alakját, és hogy is olyan kövérkésnek t njön, mint a többi takarítón . Az
ingzseb fölötti szövetdarabon a DORIS név állt. Doris, a takarítón .
Amikor már félig végeztek a második emelettel, az egyik r szólt Dorisnak és két másik
takarítón nek, Susie-nak és Charlotte-nak, hogy kövessék t. A férfi bedugott egy kulcsot a lift
vezérl jébe, és lementek az alagsorig. Az r kinyitott egy súlyos fémajtót, és egy hatalmas terembe
jutottak, amely tucatnyi fülkére volt felosztva. Minden egyes telezsúfolt íróasztalon egy számítógép
foglalta el a központi helyet. A falak mellett fekete iratszekrények sorakoztak. Ablak egyáltalán nem volt
a teremben.
– A felszerelések itt vannak – közölte velük az r az egyik szekrényre mutatva. A n k el vettek egy
porszívót meg a tisztítószereket, és munkához láttak.
– Az íróasztalokhoz ne nyúljanak – mondta az r.
 30
Mitch bef zte Nike Air Cushion cip jét, és várakozva helyet foglalt a kanapén, a telefon mellett.
Hearsay, Abby kéthetes távolléte után meglehet sen leverten, leült mellé, és megpróbált aludni egyet.
Pontosan fél tizenegykor megszólalt a telefon. Abby volt a vonal túlsó végén.
Nem hangzottak el olyan szirupos szavak, mint "drágám", "kicsim" és "édesem". A beszélgetés h vös
és er ltetett volt.
– Hogy van anyukád? – kérdezte Mitch.
– Sokkal jobban. Már felkelt és járkálhat, de fájdalmai vannak. Viszont vidám hangulatban van.
– Ezt jó hallani. És az apád?
– A szokásos. Mindig sok a dolga. Hogy van a kutyám?
– Magányos és szomorú. Azt hiszem, bele fog ebbe betegedni.
– Nagyon hiányzik. Mi van az irodában?
– Katasztrófa nélkül átvészeltük április 15-ét. Most már mindenkinek jobb a kedve. Tizenhatodikán az
üzlettársak fele elment szabadságra, így az iroda most sokkal csendesebb.
– Gondolom, most már visszakapcsoltál napi tizenhat órára.
Mitch habozott, és próbálta megemészteni a hallottakat. Nincs értelme elkezdeni veszekedni. – Mikor
jössz haza?
– Nem tudom. Mamának szüksége lesz rám még néhány hétig. Az a baj, hogy apa nem valami nagy
segítség. Van bejárón jük, de mamának rám van szüksége. – Abby elhallgatott, mintha súlyos
bejelentésre készülne. – Ma felhívtam az iskolát, és megmondtam, hogy a félév végéig már nem jövök
vissza.
Mitch könnyedén fogadta a hírt. – Két hónap van hátra a félévb l. Még két hónapig nem jössz haza?
– Legalább két hónapig, Mitch. Egy kis id re van szükségem, pusztán err l van szó.
– Mihez van szükséged id re?
– Ne kezdjük újra, jó? Nincs kedvem veszekedni.
– Jó, jó, jó. Mihez van kedved? Abby ezt nem hallotta meg, és hosszú ideig nem szólt semmit. – Hány
kilométert kocogsz?
– Nem sokat. Elsétálok a pályáig, és futok vagy nyolc kört.
– Vigyázz magadra a pályán. Rettent sötét van ott.
– Kösz.
Újabb hosszú szünet. – Mennem kell – mondta végül Abby. – Mama le akar feküdni.
– Felhívsz holnap?
– Igen. Ugyanebben az id ben.
Abby letette a kagylót anélkül, hogy azt mondta volna, "szia" vagy "szeretlek". Egyszer en csak
letette.
Mitch felhúzott egy pár fehér sportzoknit, és a nadrágjába t rte szintén fehér, hosszú ujjú pólóját.
Bezárta a konyhaajtót, és elindult a sötét utcában. A West Junior középiskola hatutcányira volt a háztól
keleti irányban. A vörös téglás iskolaépület mögött volt a baseballpálya, azon is túl pedig, egy sötét
autóút végén, a futballpálya. Egy salakos futópálya volt körülötte, amely a környék kocogóinak a
kedvenc helye volt.
De nem este tizenegykor, különösképpen, amikor a hold sem ragyog. A futópálya elhagyatott volt, és
ez pontosan megfelelt Mitchnek. A tavaszi leveg kellemesen simogatta, és Mitch nyolc perc alatt
végzett az els másfél kilométerrel. Sétálni kezdett. Elment a lelátó mellett, és észrevett valakit a szeme
sarkából. Nem állt meg.
– Pszt.
Mitch megállt. – Ki az?
Egy rekedtes, boríz hang válaszolt. – Joey Morolto. Mitch megindult a lelátó felé. – Nagyon vicces,
Tarrance. Tiszta vagyok?
– Persze hogy tiszta. Laney ott ül egy iskolabuszban, kezében egy zseblámpával. Amikor maga elment
mellette, zölddel jelzett. De ha majd lát valami vörös fényt villogni, menjen vissza a futópályára, és
csináljon úgy, mint Carl Lewis.
 Felsétáltak a tribün tetejére, és bementek az egyik nyitva lév sajtófülkébe. Egy padon ültek le a
sötétben, és az iskola épületét bámulták. A buszok tökéletes rendben sorakoztak egymás mellett.
– Elég meghitt magának ez a hely? – kérdezte Mitch.
– Megteszi. Ki az a lány?
– Tudom, hogy jobban szeret fényes nappal találkozni, lehet leg egy olyan helyen, ahol nagy tömeg
gy lik össze. Mondjuk, egy gyorsbüfében vagy egy koreai cip boltban. De én az ilyen helyeket
kedvelem.
– Nagyszer . Ki az a lány?
– Elég értelmes, nem?
– Jó ötlet volt. Ki az?
– Az egyik alkalmazottam.
– Hol találta?
– Miért érdekes ez? Miért ilyen lényegtelen dolgokról kérdez sködik állandóan?
– Lényegtelen dolgokról? Ma felhív egy n , akivel még sohasem találkoztam, és azt mondja, beszélnie
kell velem egy bizonyos ügyr l a Bendini céggel kapcsolatban. Közli velem, hogy egy másik telefont kell
használnunk, utasít, hogy menjek el egy bizonyos telefonfülkéhez egy zöldségesbolt mellett, és legyek ott
egy bizonyos id pontban, majd pontosan fél kett kor felhív. És én szépen odamegyek, pedig tényleg
felhív pontban fél kett kor. Gondolja csak meg: három emberem volt a telefon harmincméteres
körzetében, és mindenkit figyeltek, aki mozgott. És aztán a n azt mondta, hogy legyek itt háromnegyed
tizenegykor, zárjam le a környéket, és maga majd kocogva megérkezik.
– De m ködött a dolog, nem?
– Igen, egyel re. De ki ez a n ? Most még valakit belekevert az ügybe, McDeere, és ennek egyáltalán
nem örülök. Ki ez és mennyit tud?
– Bízzon bennem, Tarrance. A n az alkalmazottam, és mindent tud. Az igazság az, ha maga is tudná
mindazt, amit tud, most éppen vádemeléseket kézbesítene ahelyett, hogy itt nyafogna miatta.
Tarrance mélyet lélegzett, és meggondolta a hallottakat. – Na jó, akkor mondja el nekem, hogy mit tud
az alkalmazottja.
– Tudja, hogy az elmúlt három évben a Morolto-banda tagjai és segít társaik több mint nyolcmillió
dolcsit vittek ki ebb l az országból készpénzben, amelyet különböz bankokban helyeztek el a
Karib-szigeteken. Tudja, hogy mely bankokban, milyen számlákon, mikor és még egy csomó mindent.
Azt is tudja, hogy a Morolto család legalább háromszázötven, a Kajmán-szigeteken bejegyzett céget
irányít, és ezek a cégek rendszeresen visszaküldik ide a tisztára mosott pénzt. Az alkalmazottam ismeri a
pénzátutalások id pontját és az átutalt összeg mennyiségét. Tud legalább negyven olyan amerikai cégr l,
amelyeket a Morolto család kezében lév cégek irányítanak. Rengeteget tud, Tarrance. Nagy tudású n ,
nem gondolja?
Tarrance képtelen volt megszólalni. Állhatatos tekintettel bámult a sötétbe.
Mitch élvezte a helyzetet. – Azt is tudja, hogyan viszik ki a piszkos pénzt. Beváltják százdolláros
bankjegyekre, és kicsempészik az országból.
– Hogyan?
– A cég gépével természetesen. De ezenkívül "gyalog" is szokták. Van jó néhány emberük erre a
feladatra: a legrosszabbul fizetett gengszterek és azoknak a barátn i, de egyetemisták és szabadúszók is.
A kezükbe nyomnak kilencezernyolcszáz dollárt készpénzben, és vesznek nekik egy jegyet a
Kajmán-szigetekre vagy a Bahamákra. A tízezer dollár alatti összeget ugyanis nem kell bevallani, tudja.
És ezek úgy utaznak, mint a hétköznapi turisták, de a zsebük tele van pénzzel, amit aztán elvisznek a
megfelel bankba. Els hallásra nem t nik sok pénznek, de ha összeszednek háromszáz embert, akik
évente hússzor elutaznak, akkor már elég tisztességes összeg vándorol ki az országból. Ezt úgy is szokták
hívni, hogy "dohánysétáltatás".
Tarrance bizonytalanul bólintott, mintha ezt is tudná.
– Sokan csinálják ezt szívesen, amikor van egy kis szabadságuk meg költ pénzük. A nagy akciókat a
Morolto család legmegbízhatóbb embereire bízzák. Ezek egymilliót visznek magukkal készpénzben.
Szépen becsomagolják újságpapírba, hogy a repül téri masinák ne vegyék észre, beteszik egy nagy
aktatáskába, aztán felsétálnak a gépre, mint bárki más. Zakót, nyakkend t viselnek, és úgy néznek ki,
mint a Wall Street-i bankárok. Vagy pedig szandált vesznek fel meg egy szalmakalapot, és hátizsákban
viszik a pénzt. Az FBI elkap közülük egypárat, nagyjából százból egyet, gondolom. Viszont ha ez
megtörténik, az illet t lecsukják. De ezek sohasem beszélnek, ugye, Tarrance? És néha az is el fordul,
hogy a szállító elkezd azon morfondírozni, miközben a táskájában ott a halom pénz, hogy milyen
egyszer lenne szépen továbbrepülni, és boldogan élni a pénzb l. És az emberünk ilyenkor felszívódik.
De a maffia sohasem felejt, és lehet, hogy eltart egy vagy két évig, de végül megtalálják. A pénznek
persze már vége, de rövidesen a szállítónak is. A maffia sohasem felejt, igaz, Tarrance? Rólam sem
fognak megfeledkezni.
Tarrance hallgatott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy mondania kell valamit. – Megkapta az egymilliót.
– Ezt méltányolom. Majdnem kész vagyok a következ adaggal is.
– Majdnem?
– Igen, van még egy-két dolgunk az alkalmazottammal. Megpróbálunk még kihozni néhány iratot a
Front Street-i épületb l.
– Mennyi dokumentum van a birtokukban?
– Több mint tízezer.
Tarrance álla leesett, és szája hatalmasra nyílt. Mitchre meredt. – A fenébe! Hogyan szerezték ket?
– Tessék, megint egy remek kérdés.
– Tízezer – ismételte Tarrance.
– Legalább annyi. Bankszámlák, pénzátutalási bizonylatok, cégbejegyzések, hitelszerz dések, bels
használatú feljegyzések és levélváltások különböz emberek között. Hatalmas mennyiség és remek
anyag, Tarrance.
– A felesége említett egy Dunn Lane nev céget. Átnéztük az aktákat, amiket már megkaptunk.
Egészen jó anyag. Mit tud még err l a cégr l?
– Sokat. 1986-ban jegyezték be tízmillió dollárral. Az összeget a Banco de México számlájáról utalták
át. Ez ugyanaz a tízmillió, ami egy csöndes, kicsiny memphisi jogi cég birtokában lév Lear gépen
érkezett a Kajmán-szigetekre, eltekintve persze attól, hogy az összeg eredetileg tizennégymillió volt, de
miután kifizették a vámosokat és bankárokat, lecsökkent tízmillióra. Amikor a céget bejegyezték, az a
Diego Sanchez lett az ügyvezet igazgató, aki történetesen a Banco de México alelnöke. Az elnök pedig
egy Nathan Locke nevezet nagyszer fickó lett. A titkári teend ket régi, öreg barátunk, Royce
McKnight látta el. És ennek a barátságos kis cégnek egy Al Rubinstein nev pasas volt a gazdasági
igazgatója. Biztos vagyok benne, hogy maga ismeri t. Én nem.
– A Morolto családnak dolgozik.
– Micsoda meglepetés! Akar még mást is hallani?
– Folytassa.
– Miután ezt a tízmilliót befektették ebbe a vállalkozásba, újabb kilencvenmillió érkezett a következ
három év alatt Nagyon nyereséges vállalkozás. A cég a legkülönböz bb dolgok vásárlásához fogott
hozzá: vettek gyapotfarmokat Texasban, lakóházakat Daytonban, ékszerboltokat Beverly Hillsben,
szállodákat St. Petersburgban és Tampában. A pénz a legtöbb esetben négy vagy öt különböz , a szigeten
lév banktól érkezett. Elemi szint tisztára mosási akció.
– És az összes irat megvan err l?
– Ostoba kérdés, Wayne. Máskülönben honnan tudnám? Elfelejtette, hogy csak tiszta aktákon
dolgozom?
– Mennyi id re van még szüksége?
– Néhány hétre. Az alkalmazottammal még mindig szaglászunk a Front Streeten. Nem valami fényes
a helyzet. Nagyon nehéz lesz kihozni onnan az aktákat.
– Az a tízezer dokumentum honnan származik?
Mitch nem vett tudomást a kérdésr l. Felpattant, és megindult az ajtó felé. – Albuquerque-ben
akarunk élni a feleségemmel. Nagyobb városka, de eldugott. Lásson munkához.
– Azért ne siessen ennyire. Még sok tennivaló van.
– Azt mondtam, hogy két hét, Tarrance. Két hét múlva már tudok szállítani, és ez azt jelenti, hogy
akkor el kell t nnöm.
– De azért nem ilyen gyorsan. Látnom kell néhány iratot
 – Rossz a memóriája, Tarrance. Bájos feleségem egy halom Dunn Lane-anyagot ígért, amint Ray
kiszabadul.
Tarrance a sötét pálya felé pillantott. – Megnézem, mit tehetek.
Mitch odasétált hozzá, és mutatóujját közel nyomta a férfi arcához. – Figyeljen ide, Tarrance, és jól
figyeljen. Azt hiszem, nem értjük egymást. Ma április tizenhetedike van. Mához két hétre május elseje
lesz, és akkor, ígéretemhez híven, hatalmas mennyiség terhel bizonyítékot szállítok le, amely
tökéletesen megfelel a maguk céljainak, és súlyos csapást mérhetnek vele a világ egyik legnagyobb
b nszövetkezetére. És történetesen ez az életembe kerül. De megígértem, hogy megteszem. Maguk
viszont azt ígérték meg, hogy a bátyámat kihozzák a börtönb l. Egy hetük van április 24-ig. Ha nem
cselekszenek, elt nök. Csakúgy, mint a Morolto-ügy és a maga karrierje.
– És mit csinál a bátyja, amikor kijön?
– Maga és a hülye kérdései. Hogy mit csinál? Menekül, mint a szélvész. Az öccsének, aki szakért a
pénzek tisztára mosásában, van egymillió dollárja. Tizenkét óra múlva már nem lesz az országban, és
majd megtalálja valahol azt az egymilliót.
– A Bahamákon.
– A Bahamákon. Maga egy idióta, Tarrance. A pénz kevesebb, mint tíz percet töltött a Bahamákon.
Azokban az ottani korrupt marhákban nem lehet megbízni.
– Mr. Voyles nem szereti a határid ket. Ideges lesz t lük.
– Mondja meg Mr. Voylesnak, hogy megcsókolhatja a seggemet. Mondja meg neki, hogy kerítse el a
következ félmilliót, mert már majdnem kész vagyok. Mondja meg neki, hogy hozza ki a bátyámat a
börtönb l, különben l ttek a megállapodásunknak. Mondjon neki, amit akar, Tarrance, de ha Ray nem
szabadul ki egy héten belül, felszívódok.
Mitch bevágta maga mögött az ajtót, és megindult lefelé a tribünön. Tarrance követte. – Mikor
beszélgetünk legközelebb? – kiáltott Mitch után.
Mitch átugrott a kerítésen, és már a futópályán volt. – Az alkalmazottam majd felhívja. Tegye, amit
mond.

31
Nathan Locke nem vehette ki az április 15-e utáni szokásos, háromnapos szabadságát. DeVasher
rendelkezett így a Lazarovtól kapott utasítások alapján. Locke és Oliver Lambert az ötödik emeleti
irodában ült és DeVashert hallgatta. A férfi a különböz apró részletekr l adott felvilágosítást, és azon
igyekezett sikertelenül, hogy a kirakós játék részeit a helyükre tegye.
– A felesége elt nik. Azt mondja, hazamegy az anyjához, akinek tüd rákja van. Meg azt, hogy torkig
van már egy csomó mindennel. Éreztük az utóbbi hónapokban, hogy kisebb-nagyobb bajok vannak.
Elégedetlenkedett, mert a férfi sokat dolgozik meg ilyesmi, de semmi komoly. A n hazautazik az
anyucihoz. Azt mondja, nem tudja, mikor jön vissza. Az anyuci beteg, ugye? Levették az egyik tüdejét,
ugye? De egyetlen olyan kórházat sem találtunk, ahol hallottak volna Maxine Sutherlandr l. Az összes
kórházat ellen riztük Kentuckyban, Indianában és Tennesseeben. Kicsit furcsa, nem, barátaim?
– Ugyan már, DeVasher – mondta Lambert. – A feleségemnek volt egy m tétje négy évvel ezel tt, és
a Mayo-klinikára feküdt be. Nem tudok olyan törvényr l, ami szerint az embernek az otthona körüli száz
kilométeres körzetben kellene megoperáltatni magát. Ez képtelenség. És ezek társasági emberek. Lehet,
hogy a n más néven jelentkezett be, hogy titokban tartsa a dolgot. Ez gyakran el fordul.
Locke egyetért én bólintott. – Milyen s r n beszélnek egymással?
– A n naponta egyszer felhívja. Jól elbeszélgetnek err l-arról. A kutyáról. Az anyuciról. Az irodáról.
A n tegnap este közölte vele, hogy még legalább két hónapig nem jön vissza.
– Egyszer sem utalt arra, hogy melyik kórházban van az anyja? – kérdezte Locke.
– Nem. Nagyon óvatos. Nem sokat beszél a m tétr l. A mami állítólag már otthon van. Ha egyáltalán
valaha elment.
– Mire akarsz kilyukadni, DeVasher? – tette fel a kérdést Lambert.
– Maradj csöndben, és majd megtudod. Tegyük fel, hogy az egész hajcih azért volt, hogy a n
kikerüljön a városból. Hogy távol legyen t lünk. Távol mindattól, ami még jön. Érthet ?
– Azt tételezed fel, hogy McDeere nekik dolgozik? – kérdezte Locke.
– Azért kapom a fizetésemet, hogy feltevéseket agyaljak ki, Nat. Szerintem McDeere sejti, hogy
lehallgatjuk a telefonjaikat, és ezért válogatják meg ennyire a szavaikat a telefonban. Szerintem azért
küldte el a n t a városból, hogy megvédje.
– Fölöttébb bizonytalan feltevések – jegyezte meg Lambert. – Fölöttébb bizonytalanok.
DeVasher az íróasztala mögött járkált, Ollie-ra bámult, de aztán szó nélkül hagyta a férfi
megjegyzését. – Körülbelül tíz nappal ezel tt valaki egy halom fénymásolatot készített a negyedik
emeleten. Elég különös, ugyanis hajnali háromkor történt. A nyilvántartásaink szerint csak két ügyvéd
volt az épületben, amikor a másolatokat készítették. McDeere és Scott Kimble. Egyiküknek sem volt
semmi dolga a negyediken. Huszonnégy ügyiratszámot használtak fel. Három Lamar Quin aktáihoz
tartozik, a másik három pedig Sonny Cappshez. A többi tizennyolc McDeere aktáihoz. Kimblehez egy
sem. Victor Milligan fél kett körül távozott az épületb l, McDeere akkor Avery irodájában dolgozott.
McDeere vitte ki t a repül térre. Avery azt állítja, bezárta az irodáját, de lehet, hogy megfeledkezett
róla. Vagy elfelejtette, vagy McDeere-nek kulcsa van. Averyt alaposan kifaggattam, és szinte biztos
benne, hogy bezárta az irodáját. De már éjfél körül járt az id , baromi fáradt volt, és sietett. Lehet, hogy
elfelejtette kulcsra zárni az ajtót, nem? De arra nem hatalmazta fel McDeere-t, hogy visszamenjen az
irodájába, és ott dolgozzon. Ez persze nem nagy ügy, hiszen az egész napot ott töltötte, és Capps
adóbevallásán dolgoztak. A szóban forgó másológép a tizenegyes, és történetesen ez van a legközelebb
Avery irodájához. Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy McDeere használta a gépet.
– Hány másolatot csinált?
– Kétezer-tizenkett t.
– Mely aktákról?
– A tizennyolc szám mind olyan ügyfelekhez tartozik, akiknek az adóbevallását csinálta. Biztos
vagyok benne, hogy azzal magyarázná a dolgot, hogy már végzett az adóbevallásokkal, és egyszer en
másolatot készített mindenr l. Úgy hangzik, hogy minden rendben van, nem? Eltekintve attól, hogy
mindig a titkárn k végzik a fénymásolást, és különben is: mi a bánatnak csinált ez a fickó kétezer
másolatot hajnali háromkor a negyedik emeleten? És ez április 7-én történt, hajnalban. Hány olyan srác
van, aki egy héttel korábban befejezi a határid s munkát, és nekilát a fénymásolásnak?
DeVasher abbahagyta a járkálást, és a gondolataiba merült két férfire nézett. Meggy zte ket. – És itt
jön a meglepetés. Öt nappal kés bb a titkárn je ugyanezt a tizennyolc számot ütötte be a második emeleti
fénymásolón. Nagyjából háromszáz másolatot csinált, és szerintem, bár nem vagyok ügyvéd, ez már túl
sok. Nincs igazam?
Mindketten bólintottak, de nem szóltak semmit. Ügyvédek voltak, megtanulták, hogy egy problémát
minden létez szempontból meg kell vizsgálni. DeVasher gonoszul elmosolyodott, és folytatta a
járkálást. – Nos, rajtakaptuk a srácot, hogy kétezer másolatot készített, és ezt nem tudja megmagyarázni.
Tehát ez a nagy kérdés: mit másolt? Ha azért használt fal számokat, hogy m ködtesse a gépet, mi az
istenr l csinált másolatokat? Nem tudom. Az összes iroda zárva volt, kivéve persze Avery irodáját, így
aztán megkérdeztem Averyt. Van neki néhány fémszekrénye, ahol az igazi aktákat tartja. Zárva vannak,
de McDeere és Avery titkárn i egész nap a bennük lév akták között turkálnak. Lehet, hogy elfelejtette
bezárni ket, amikor a reptérre rohant. Nagy dolog. Mi a fenének másolna McDeere rendben lév
aktákat? Ilyet nem csinálna. Csakúgy, mint mindenkinek a negyedik emeleten, Averynek is van négy
tölgyfa szekrénye, bennük a titkos anyagok. Ezekhez senki sem nyúl, igaz? így szól a szabály. Még a
többi üzlettárs sem. Ezek az anyagok jobban el vannak zárva, mint az én aktáim. Tehát ezekhez McDeere
sem tud hozzáférni kulcs nélkül. Avery megmutatta nekem a kulcsait. Azt mondta, hogy hetedike el tt
már két napja nem nyúlt ezekhez a szekrényekhez. Végignézte az aktákat, és úgy t nik, minden rendben
van. De meg lehet állapítani ránézésre egy darab papírról, hogy csináltak-e róla fénymásolatot? Nem,
nem lehet. Én sem tudom megállapítani. Ezért ma reggel magamhoz vettem ezeket az aktákat, és
elküldöm ket Chicagóba. Majd ellen rzik rajtuk az ujjlenyomatokat. Körülbelül egy hétig tart.
– Az lehetetlen, hogy lemásolta volna azokat az aktákat – jelentette ki Lambert.
 – De mi másról csinált volna másolatokat, Ollie? A harmadik és a negyedik emeleten minden zárva
volt. Minden, kivéve Avery irodája. És ha feltesszük, hogy McDeere egy ideje sugdolózik Tarrance-szal,
mi mást akart volna megszerezni Avery irodájából? Kizárólag a titkos aktákat.
– Szerinted tehát McDeere megszerezte a kulcsokat – jegyezte meg Locke.
– Igen. Szerintem McDeere lemásoltatta Avery kulcsait.
Ollie horkantott egyet, és ingerülten felnevetett. – Ez képtelenség. Nem tudom elhinni.
Locke, arcán undok mosollyal, DeVasherre meredt. – Ezt hogy csinálta volna?
– Jó kérdés, és nem tudom rá a választ. Avery megmutatta nekem a kulcsait. Két kulcskarika, tizenegy
kulcs. Állandóan magánál tartja ket. Ez szabály a cégnél, nem? Egy rendes ügyvéd így csinálja. Amikor
ébren van, az összes kulcsot a zsebében tartja. Amikor pedig üzleti úton van és lefekszik aludni, a párnája
alá teszi ket.
– Hova utazott a múlt hónapban? – kérdezte Fekete Szem.
– Feledkezzünk el a múlt heti houstoni útról Cappshez. Ez nem olyan régen volt. De ezt megel z en a
Nagy-Kajmánra ment április 1-jén két napra.
– Emlékszem rá – mondta Ollie feszülten figyelve.
– Örülök neki, Ollie. Megkérdeztem t le, hogy mit csinált azon a két éjszakán, és azt mondta, csak
munkával foglalkozott. Az egyik este beült egy bárba, de ez minden. Esküszik, hogy mind a két éjszakát
egyedül töltötte. – DeVasher lenyomott egy gombot a hordozható magnón. – De hazudik. Ezt a
beszélgetést április 2-án, negyed tízkor vettük fel. Az A lakosztály hálószobájából bonyolították a hívást.
– Elkezd dött a párbeszéd:
– A fürd szobában van. – Az els n i hang.
– Jól vagy? – A második n i hang.
– Aha. Nagyon. Képtelen lenne bármire is.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Nem akart felébredni.
– Gyanakszik?
– Nem. Semmire sem emlékszik. Azt hiszem, fáj mindene.
– Mennyi ideig leszel ott?
– Amikor kijön a fürd b l, elköszönök t le. Tíz-tizenöt perc.
– Rendben. Siess.
DeVasher lenyomott egy másik gombot és folytatta a járkálást. – Fogalmam sincs, hogy kik ezek, és
Averyt nem szorítottam sarokba. Egyel re. Aggaszt engem ez a fickó. A felesége megindította a válópert
és Averynek kicsúszott a lába alól a talaj. Állandóan a n ket hajkurássza. Itt elég komolyan kell venni a
biztonsági kérdéseket, és gyanítom, hogy Lazarov szigorításokat fog bevezetni.
– A n szavaiból az derül ki, hogy Avery elég másnapos – jegyezte meg Locke.
– Nyilván.
– Gondolod, hogy a n másoltatta le a kulcsokat? – kérdezte Ollie.
DeVasher megvonta a vállát és helyet foglalt az elny tt b rszékben. Önteltségének már nyoma sem
volt. – Elképzelhet , de én kétlem, hogy ez történt volna. Órák óta töprengek már ezen. Feltéve, hogy ez
egy olyan n , akit egy bárban szedett fel és együtt részegedtek le, akkor elég kés n bújtak ágyba. Hogyan
tudta volna a n lemásoltatni a kulcsokat az éjszaka kell s közepén azon a kicsi szigeten? Szerintem nem
így történt.
– De a n nek volt egy segít társa – ellenkezett Locke.
– Ez igaz, de egyáltalán nem értem. Lehet, hogy el akarták lopni a pénztárcáját, de aztán valami hiba
csúszott a dologba. Avery több ezer dollár készpénzt hord magánál, és ki tudja, mit mond a n knek,
miután leissza magát. Lehet, hogy a n az utolsó pillanatban el akarta emelni a pénzt, hogy aztán
eliszkoljon. De nem ezt tette. Mit tudom én.
– Nincs több feltevésed? – érdekl dött Ollie.
– Most nincs. Pedig szívesen állok el velük. De azt már túlzás lenne feltételezni, hogy a n k elvették
a kulcsokat, valahogy sikerült lemásoltatniuk éjjel a szigeten anélkül, hogy Avery tudott volna róla, és
aztán az egyik ágyba bújt vele. És mindez valamiképpen összefüggene McDeere-rel meg azzal, hogy a
negyediken fénymásolt. Ez már túl sok.
 – Egyetértek – mondta Ollie,
– Mi van a raktárral? – kérdezte Fekete Szem.
– Ezen már én is gondolkoztam, Nat. Az igazság az, hogy álmatlan óráim voltak emiatt. Ha a n a
raktárban lév anyagok iránt érdekl dött, biztosan köze van McDeere-hez vagy pedig valaki más
megbízásából szaglászott. És nem tudok rájönni, mi a kapcsolat. Tegyük fel, hogy a n megtalálta a
szobát meg az iratokat. Mihez kezdhetett velük az éjszaka közepén, miközben Avery az emeleten alszik?
– Elolvashatta ket.
– Persze, vagy egymillió oldalas anyag. És azt se felejtsd el, hogy együtt kellett innia Averyvel,
különben Avery gyanakodni kezdett volna. Tehát a n ivással és keféléssel töltötte az éjszakát. Megvárja,
amíg Avery elalszik, aztán hirtelen ellenállhatatlan vágy jön rá, hogy lemenjen a földszintre és elolvassa
a számlakivonatokat. Ez nem jön össze, fiúk.
– Lehet, hogy az FBI-nak dolgozik – jelentette ki Ollie büszkén.
– Nem, az kizárt.
– Miért?
– Egyszer a válasz, Ollie. Az FBI nem tenne ilyet, mert a kutatás törvénytelen lenne, és az anyagot
nem tudnák felhasználni. De van ennél alaposabb ok is.
– Micsoda?
– Ha FBI-os lenne, nem használta volna a telefont. Egy profi nem telefonált volna onnan. Szerintem
zsebtolvaj volt.

A zsebtolvajelméletet el adták Lazarovnak is. A férfi megpróbált belekötni, de végül sem tudott
elfogadhatóbb magyarázatot találni. Elrendelte, hogy cseréljék ki az összes zárat a harmadik és a
negyedik emeleten, illetve az alagsorban és a két lakásban a Nagy-Kajmánon. Arra is utasítást adott, hogy
kutassák fel az összes lakatost a szigeten – nem lehetnek túl sokan, jegyezte meg –, és tudják meg,
készített-e valamelyikük kulcsmásolatokat április 1-jén éjszaka vagy április 2-án hajnalban. "Kenjék
meg" ket, mondta DeVashernek. Nem kell sok ahhoz, hogy beszéljenek. Elrendelte továbbá, hogy
vizsgálják meg az ujjlenyomatokat Avery aktáin. DeVasher büszkén közölte erre, hogy ez ügyben már
megtette a szükséges lépéseket. McDeere ujjlenyomatát meg lehet szerezni az ügyvédi kamarától.
Lazarov azt is utasításba adta, hogy Avery Tolart függesszék fel hatvan napra. DeVasher úgy vélte,
hogy ez arra késztetheti McDeere-t, hogy váratlan lépést tegyen. Akkor viszont, felelte Lazarov, mondják
meg Tolarnak, hogy jelentkezzen a kórházban mellkasi fájdalmakkal. Két hónapos pihenés orvosi
utasításra. Mondják meg Tolarnak, hogy szedje össze magát. Zárják le az irodáját. McDeere-t osszák be
Victor Milliganhez.
– Azt mondta, hogy remek terve van McDeere eltávolítására – jegyezte meg DeVasher.
Lazarov elvigyorodott és beletúrt az orrába. – Bizony. Azt hiszem, hogy a gépet fogjuk használni.
Majd elküldjük a szigetekre egy kis üzleti útra, és a repül gép rejtélyes körülmények között felrobban.
– Feláldozunk két pilótát? – kérdezte DeVasher.
– Igen. Jól kell kinéznie a dolognak.
– Csak ne a Kajmán-szigetek környékén csináljuk. Túl sok lenne az egybeesés.
– Rendben van, de víz fölött kell történnie. Kevesebb a hulladék. Egy jó nagy robbanószerkezetet
használunk, hogy ne találjanak sok szemetet.
– Ez a gép elég drága.
– Aha. El ször majd megbeszélem Joey-val.
– Maga a f nök. Szóljon, ha tudunk valamit segíteni.
– Jó. Maga is gondolkozzon róla.
– Mi van a washingtoni emberével? – kérdezte DeVasher.
– Várok. Ma reggel telefonáltam New Yorkba és már elindították a dolgot. Egy héten belül választ
kell kapnunk.
– Ez megkönnyítené a helyzetet.
– Igen. Ha a válasz igen, huszonnégy órán belül végeznünk kell a fickóval.
– Elkezdek dolgozni a terven.
Az iroda meglehet sen nyugodt képet mutatott ahhoz képest, hogy szombat délel tt volt. Egy-két
üzlettárs és néhány ügyvéd lézengett az épületben khakiszín nadrágban és pólóban. Mitch megnézte a
postáját és lediktálta a válaszleveleket. Két óra elteltével távozott. Itt volt az ideje, hogy meglátogassa
Rayt.
Öt órán keresztül keleti irányba hajtott a 40-es úton. Úgy vezetett, mint egy idióta. Egyszer hetvennel
ment, aztán százhússzal. Néha váratlanul lekanyarodott a sztrádáról a bal sávból. Leállt egy felüljáró
alatt, várt és figyelt. Nem látta ket. Egyszer sem akadt meg a szeme egy gyanús kocsin vagy teherautón.
Még néhány hatalmas, tizennyolc kerek kamiont is megnézett. Semmi. Tehát most nincsenek a
nyomában. Észrevette volna ket.
A szokásos, könyvekb l és néhány csomag cigarettából álló csomagot átengedték a börtön bejáratán.
Mitchet a kilences számú fülkéhez irányították. Percekkel kés bb Ray helyet foglalt a vastag fémháló
túloldalán.
– Hol voltál eddig? – kérdezte kicsit ingerülten. – Te vagy az egyetlen ember a világon, aki
meglátogat, és négy hónap alatt most vagy itt másodszor.
– Tudom. Adószezon van és nem látszottam ki a sok munkából. Ezentúl majd s r bben jövök. De
azért legalább írtam.
– Aha. Hetente egyszer kapok négy sort. "Szia, Ray. Milyen az emeletes ágy? Milyen a kaja?
Milyenek a falak? Mi van a göröggel meg az olasszal? Én jól vagyok. Abby is remekül van. A kutya
beteg. Most sietek. Hamarosan meglátogatlak. Sok szeretettel Mitch." Nagyon színes leveleket írsz,
öcsikém. Gondosan meg rz m ket.
– A te leveleid sem sokkal jobbak.
– Mit írhatnék én? Az rök füvet árulnak. Az egyik barátom kapott harmincegy késszúrást. A szemem
láttára meger szakoltak egy kölyköt. Ugyan már, Mitch, ki akarja ezeket hallani?
– Majd s r bben jövök ezentúl.
– Mama hogy van?
– Nem tudom. Karácsony óta nem voltam ott.
– Megkértelek, hogy látogasd meg, Mitch. Aggódom miatta. Ha ez a pasas veri t, tenni kell valamit.
Ha ki tudnék kerülni innen, én magam cselekednék.
– Ki fogsz kerülni. – Állítás volt, nem kérdés. Mitch a szája elé tette az ujját, és lassan bólintott. Ray
el rehajolt és feszülten figyelt.
Mitch halkan beszélt. – Espa ol. Hable despacio. – Spanyolul. Lassan beszélj.
Ray halványan elmosolyodott. – Cuándo? – Mikor?
– La semana próxima. – A jöv héten.
– Qué día? – Melyik napon?
Mitch gondolkozott egy pillanatig. – Martes o miércoles. – Kedden vagy szerdán.
– Qué tiempo? – Hánykor?
Mitch elmosolyodott, megvonta a vállát és körbepillantott. – Hogy van Abby? – kérdezte Ray.
– Néhány hete Kentuckyban van. Beteg az anyja. – Mitch Rayre bámult és hangtalanul azt mondta:
"Bízzál bennem."
– Mi baja van?
– Levették az egyik tüdejét. Rákos. Egész életében sokat dohányzott. Abba kéne hagynia.
– Én is leszokom, ha egyszer kijutok innen. Mitch mosolygott, és lassan bólintott. – Még legalább hét
éved van.
– Bizony, és innen lehetetlen megszökni. Néhányan már megpróbálták, de lelövik vagy elkapják ket.
– James Earl Raynek sikerült, nem? – Mitch lassan bólintott, miközben feltette a kérdést. Ray
elmosolyodott, és öccse szemét figyelte.
– De elfogták. Összeszednek egy rakás srácot a hegyekb l, akik vérebeket hoznak magukkal. Innent l
aztán veszedelmes lesz a dolog. Nem hiszem, hogy valaki is életben maradt a hegyekben, miután kijutott
innen.
– Beszéljünk valami másról – javasolta Mitch.
– Jó ötlet.
A látogatók széksora mögötti ablaknál két r állt. Pornófényképeken élvezkedtek, amelyeket valaki
polaroiddal készített és megpróbált becsempészni. Egymás között röhögéseitek, és nem vettek tudomást a
látogatókról. A foglyok oldalán csak egy r volt: gumibottal a kezében szelíden, félálomban sétált fel s
alá.
– Mikorra számíthatok kicsi unokahúgokra és unokaöcsikékre? – kérdezte Ray.
– Talán néhány év múlva. Abby szeretne egy fiút meg egy lányt, és már most hozzálátna, ha én benne
lennék. De én még nem vagyok kész.
Az r elsétált Ray mögött, de nem nézett oda. A két testvér egymásra bámult; mindkett a másik
szemében próbált meg olvasni.
– Adónde voy? – kérdezte Ray gyorsan. Hová fogok menni?
– Perdido Beach Hilton. A múlt hónapban a Kajmán-szigetekre mentünk Abbyvel. Remekül éreztük
magunkat.
– Sohasem hallottam még err l a helyr l. Hol van?
– A Karib-vidéken, Kuba alatt.
– Qué és mi nombre? – Mi lesz a nevem?
– Lee Stevens. Egy kicsit hajókáztunk is. A víz meleg és csodálatos. A cégnek van két lakása Seven
Mile Beachben. Csak a repül jegyet kellett nekem fizetni. Nagyszer volt.
– Szerezz nekem egy könyvet err l a helyr l. Szívesen olvasnék róla. Pasaporte?
Mitch mosolyogva bólintott. Az r Ray mögé ért és megállt. Gyerekkori emlékeikr l kezdtek
beszélgetni.

Szürkületkor Mitch leparkolta a BMW-t Nashville-ben, egy külvárosi bevásárlóközpont sötétebbik

oldalán. A kulcsot az önindítóban hagyta és bezárta az ajtót. Volt egy tartalék kulcsa. A húsvéti vásárlók
zsúfolt sorokban özönlöttek be a Sears Áruház bejáratán. Mitch csatlakozott hozzájuk. Odabent a
férfiruhaosztályra sietett és zoknikat és alsónadrágokat nézegetett, miközben a bejáratot figyelte. Senki
gyanúsat sem látott. Távozott az áruházból, majd a tömegben elvegyülve lement a bevásárlóközpont
földszintjére. Az egyik kirakatban megakadt a szeme egy fekete pamutpulóveren. Az üzletben felpróbált
egyet, és annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, le sem veszi. Miközben az eladó letette a pultra a
visszajárót, egy taxiállomás száma után kutatva átlapozta a telefonkönyvet. A lifttel felment a
bevásárlóközpont els emeletére és talált egy nyilvános telefont. A taxi tíz percen belül megérkezik.
Már sötét volt, leereszkedett a déli tavasz h vös, korai sötétsége. Mitch egy bárból figyelte a
bevásárlóközpont bejáratát. Egészen biztos volt abban, hogy a bevásárlóközpontban nem követték.
Komótosan odasétált a taxihoz. – Brentwood – közölte a sof rrel, és helyet foglalt a hátsó ülésen.
Brentwood húszpercnyire volt. – Savannah Creek-lakónegyed – mondta Mitch. A taxi ide-oda
kanyargott a szétszóródva elhelyezked lakóházak között, és végül rátalált a 480E-jel lakásra. Mitch
odahajított egy húszast az els ülésre és becsapta az ajtót. A küls lépcs mögött megtalálta a 480E ajtót.
Zárva volt.
– Ki az? – kérdezte egy n i hang odabentr l. Mitch elgyengült a hang hallatán.
– Barry Abanks – felelte.
Abby kinyitotta az ajtót, és ráugrott Mitchre. Szenvedélyesen csókolóztak, miközben Mitch felemelte
a feleségét, és lábával belökte az ajtót. Keze vadul mozgott. Kevesebb, mint két másodperc alatt lehúzta
róla a pulóvert, kikapcsolta a melltartóját és letolta a meglehet sen b szabású szoknyát. Közben
megállás nélkül csókolóztak. Mitch fél szemmel, rossz el érzettel a silány és gyatra bérelt, kihúzható
ágyra pillantott, amely rájuk várt. Vagy ez, vagy a padló. Mitch gyengéden az ágyra fektette Abbyt és
levetk zött.
Az ágy kicsi volt és nyikorgott. Egy leped be burkolt, öt centi vastag szivacslap szolgált matracként.
Az alatta lév rugók veszélyesen kiálltak.
De a McDeere házaspár mindezt nem vette észre.

Amikor már teljesen besötétedett és a vásárlók tömege átmenetileg megcsappant, egy csillogó, fekete
Chevrolet Silverado fékezett le a BMW mögött. Egy alacsony, ápolt frizurájú, pofaszakállas férfi szállt ki
bel le, körülnézett, és egy csavarhúzót dugott a BMW zárjába. Hónapokkal kés bb, amikor elítélték,
elmondta a bírónak, hogy több mint háromszáz kocsit és teherautót lopott el nyolc különböz államban,
és gyorsabban nyitja ki a kocsi ajtaját és indítja el a motort, mint a bíró kulccsal. Az átlaga huszonnyolc
másodperc. A bíróra ez nem gyakorolt különösebb benyomást.
Néha-néha, egy különösen szerencsés napon, egy idióta az autóban hagyja a kulcsot és így az átlagid
radikálisan lecsökken. Az egyik "felderít je" találta meg ezt a kocsit benne a kulccsal. A férfi
elmosolyodott, és elfordította a kulcsot A Silverado, nyomában a BMW-vel, elszáguldott.
A skandináv leugrott a teherautóról és figyelt. Azok túl gyorsak voltak, meg túl lassú. Az autótolvaj
teherautója megállt a BMW el tt, egy pillanatra eltakarta el le, és tessék: a BMW elt nt. Ellopták! Az
két szeme el tt! A skandináv belerúgott a teherautóba. Na, ezt most hogy magyarázza meg?
Visszamászott a teherautóba, és várta McDeere-t.

Az ágyon töltött egy óra után megfeledkeztek a magányosság okozta fájdalomról. Kézen fogva sétáltak a
kis lakásban és csókolóztak. Korábban Mitch már megnézte a hálószobában a papírokat, amelyeket
kés bb aztán hárman elneveztek a Bendini-iratoknak. Mitch már látta Tammy feljegyzéseit és
összegzéseit, de magát a dokumentumokat még nem. A szoba olyan volt, mint egy papírrakásokkal teli
sakktábla. A négy fal közül kett re Tammy fehér papírt ragasztott, amelyet feljegyzések, listák,
táblázatok bontottak.
Mitch egy hamarosan elkövetkez napon majd órákat tölt itt ebben a szobában az iratokat
tanulmányozva. De nem ma este. Néhány percen belül magára hagyja Abbyt és visszamegy a
bevásárlóközpontba.
Abby visszahúzta t az ágyhoz.

32
A baptista kórház tizedik emeletének folyosója üres volt Csak egy kórházi rendész és egy jegyzetblokkra
írogató ápoló álldogált ott. A látogatás kilenckor ért véget, és most már fél tizenegy volt. Mitch
végigsietett a folyosón, szót váltott a rendésszel, elment az ápoló mellett, aki nem vett róla tudomást, és
bekopogott az ajtón.
– Tessék – mondta egy er teljes hang.
Mitch belökte a súlyos ajtót és odament az ágyhoz.
– Hello, Mitch – üdvözölte t Avery. – Hát nem hihetetlen?
– Mi történt?
– Reggel hatkor arra ébredtem, hogy górcs i a gyomrom. Akkor legalábbis még azt hittem, hogy err l
van szó. Aztán zuhanyozás közben éles fájdalmat éreztem itt, a vállamnál. Nehezen szedtem a leveg t és
elöntött a víz. Magamban azt gondoltain: na, az nem lehet, hogy velem ilyen történjen. A pokolba is,
negyvennégy éves vagyok, jó a kondim, állandóan tréningezem, rendesen eszem, egy kicsit ugyan talán
sokat iszom, de azért mégis, én nem lehetek beteg. Felhívtam az orvosomat, és azt mondta, hogy jöjjek
be a kórházba. Enyhébb szívrohamom volt szerinte. Azt reméli, hogy semmi komoly, de azért most
néhány napig vizsgálgatni fognak.
– Szívroham.
– Ezt mondta.
– Nem vagyok meglepve, Avery. Csoda, hogy van olyan ügyvéd a cégnél, aki túléli az ötvenet.
– Cappsnek köszönhetem, Mitch. Sonny Cappsnek. Ez az szívrohama. Pénteken telefonált és közölte
velem, hogy talált magának új céget Washingtonban. Kéri vissza minden anyagát, ó a legnagyobb
ügyfelem. Tavaly majdnem négyszázezret számláztam neki az adóbevallása elkészítéséért. Nem az
ügyvédi díjak miatt rjöng, hanem az adója miatt. Ezt képtelen vagyok felfogni, Mitch.
– Nem érdemes meghalni miatta. – Mitch intravénás m szereket keresett a szemével, de egyet sem
látott. Csövek és vezetékek sem voltak Avery ágya körül. Mitch helyet foglalt az egyetlen székben és
lábát feltette az ágyra.
– Jean megindította a válópert.
– Hallottam. Ez nem meglepetés, ugye?
 – Az a meglepetés, hogy már tavaly nem indította el. Egy kisebb vagyont ajánlottam fel neki, hogy
meg tudjunk egyezni. Remélem, hogy elfogadja. Semmi szükségem egy csúnya válóperre.
Kinek van?, gondolta magában Mitch. – Lambert mit mondott?
– Szórakoztató volt hallgatni. Tizenkilenc év alatt egyszer sem láttam kizökkenni a nyugalmából, de
most ez történt. Azt mondta, hogy túl sokat iszom, a n ket hajkurászom, és ki tudja, mi mindent csinálok
még. Közölte velem, hogy szégyent hoztam a cégre. Azt tanácsolta, hogy menjek el egy pszichiáterhez.
Avery szándékosan lassan beszélt, néha reszel s, er tlen hangon. Hamisnak t nt. Egy mondattal
kés bb már elfeledkezett róla és normális hangján folytatta a beszélgetést. Mozdulatlanul feküdt, akár
egy hulla, szépen betakarva a leped kbe. Színe egészséges volt.
– Szerintem is szükséged van egy pszichiáterre. Talán kett re is.
– Kösz. Egy napozgatással eltöltött hónapra van szükségem. A doki azt mondja, hogy három vagy
négy nap múlva kiengednek, de aztán két hónapig nem dolgozhatok. Hatvan napig, Mitch. A lelkemre
kötötte, hogy hatvan napig semmilyen körülmények között se menjek az irodába, de még a környékére
sem.
– Micsoda áldás. Azt hiszem, nekem is lesz egy kisebb szívrohamom.
– A te munkatempód mellett ez garantált.
– Mi az, most már orvos vagy?
– Nem. Csak félek. Ha majd egyszer te is így megijedsz, el fogsz kezdeni gondolkodni egy-két
dolgon. Ma történt meg velem el ször az életemben, hogy a halálon kezdtem töprengeni. És ha valaki
nem gondolkozik a halálon, képtelen értékelni az életet.
– Egyre borúsabb a hangulatod.
– Tudom. Hogy van Abby?
– Jól. Azt hiszem. Egy ideje már nem találkoztunk.
– Jobban tennéd, ha elmennél meglátogatni, és aztán hazahoznád. A heti hatvan óra is b ven elég,
Mitch. Tönkreteszed a házasságodat és kinyírod magad, ha ennél többet dolgozol. Abby gyerekeket akar,
hát akkor legyenek gyerekeitek. Bárcsak én is másképpen csináltam volna egy-két dolgot
– A fene egye meg, Avery. Mikor lesz a temetés? Negyvennégy éves vagy és volt egy könnyebb
szívrohamod.
Az ápoló zajtalanul bejött és Mitchre bámult. – Már vége a látogatásnak, uram. Távozzon, kérem.
Mitch felpattant. – Igen, hogyne. – Megpaskolta Avery lábát és kisétált a szobából. – Néhány nap
múlva találkozunk.
– Kösz, hogy eljöttél. Mondd meg Abbynek, hogy üdvözlöm.
A lift üres volt. Mitch megnyomta a tizenhatodik emelet gombját és másodperceken belül kiszállt. A
lépcs n felszaladt a tizennyolcadikra, kifújta magát és kinyitotta az ajtót. A folyosó végén, távol a liftt l
Rick Acklin várakozott és közben egy nem m köd telefonkagylóba suttogott. Bólintott Mitchnek, aki
megindult felé. Acklin mutatta az irányt, és Mitch egy kis szobába lépett, ahol máskor az aggódó rokonok
szoktak várakozni. Sötét volt és üres, két sor összecsukható szék állt benne és egy televízió, ami nem volt
bekapcsolva. Egy üdít automata volt az egyetlen fényforrás. Tarrance a gép mellett ült és egy régi
képeslapot lapozgatott. Tréningruhát, hajpántot, vastag zoknit és fehér vászon sportcip t viselt. Tarrance,
a kocogó.
Mitch, arccal a folyosó felé, leült mellé.
– Minden tiszta. Az irodából követték a parkolóig, de aztán elmentek. Acklin a folyosón álldogál.
Laney is itt van valahol. Nyugi.
– Tetszik a hajpántja.
– Kösz.
– Látom, megkapta az üzenetemet.
– Nyilván. Nagyon okosan csinálja, McDeere. Ma délután ott ülök az íróasztalom mögött, végzem a
munkámat, éppen megpróbálok valami máson dolgozni, mint a Bendini-ügy. Tudja, van azért más is,
mint ez. Bejön a titkárn m és azt mondja, hogy egy n van a telefonban, aki egy Marty Kozinski nev
emberr l akar beszélni velem. Fölpattanok a székr l, felkapom a telefont. Természetesen a maga n je az.
Közli velem, hogy sürg s dologról van szó, mint mindig. Erre én azt mondom: oké, beszéljünk. Nem,
ebbe nem megy bele. Kénytelen vagyok minden egyéb munkámat félretéve elrohanni a Peabodyba. Be
kell mennem egy bárba – mi is a neve? Mallards – és helyet kell foglalnom. Na szóval, ott ücsörg k és
közben azon töprengek, hogy micsoda ostobaság ez az egész, hiszen a mi telefonjaink tiszták. Az isten
verje meg, Mitch, tudom, hogy az összes telefonunk tiszta. Beszélhetünk a saját telefonvonalainkon!
Kávét iszogatok, odajön hozzám a pincér és megkérdezi, hogy nem Kozinski-e a nevem. Micsoda,
Kozinski?, kérdem t le. Csak viccb l. Ha már szórakozunk. Marty Kozinski, feleli a pasas értetlenkedve.
Igen, válaszolom neki, ez én vagyok. Ostobának éreztem magam, Mitch. Na ekkor a pincér közli velem,
hogy telefonon keresnek. Odamegyek a bárpulthoz és a maga n je van a vonal túlsó végén. Tolar
szívrohamot kapott vagy ilyesmi. És maga itt lesz tizenegy körül. Nagyon okos.
– M ködött, nem?
– De. Azonban pont ilyen könnyedén m ködött volna, ha a n hajlandó beszélni velem az irodai
telefonomon.
– Jobban szeretem a saját módszeremet. Biztonságosabb. Meg különben is: így legalább kimozdult
egy kicsit az irodából.
– Ez bizony igaz. De rajtam kívül még hárman kimozdultak.
– Nézze, Tarrance, az én módszereim szerint csináljuk, rendben? Az én nyakam van a hurokban, nem
a magáé.
– Jó, jó. Mi a fenével jár most?
– Egy bérelt kocsival. Celebrity. Szép, mi?
– Mi történt a szép kis fekete ügyvédi járgánnyal?
– Rászorult egy kis rovartalanításra. Tele volt poloskákkal. Szombat este leállítottam egy
bevásárlóközpont mellett Nashville-ben, és benne hagytam a kulcsot. Valaki kölcsönvette. Tudja, imádok
énekelni, de borzalmas hangom van. Azóta, hogy tudok vezetni, mindig a kocsiban énekelek egyedül. De
a poloskák miatt túlzottan feszélyezve éreztem magamat ahhoz, hogy énekeljek. Meguntam ezt a
helyzetet.
Tarrance nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Ezt nagyon jól csinálta, McDeere. Nagyon
jól.
– Látnia kellett volna Oliver Lambert arcát, amikor ma reggel besétáltam hozzá, és letettem az
asztalára a rend ri jelentést. Hebegett-habogott, aztán a tudtomra adta, hogy nagyon fájlalja a történteket.
Úgy viselkedtem, mintha tényleg szomorú lennék. A biztosító fizet, így aztán az öreg Oliver azt mondja,
hogy szereznek nekem egy másikat. De addig is bérelnek nekem egyet. Közöltem vele, hogy ezt már
megtettem Nashville-ben szombat éjjel. Ez nem tetszett neki, mert tudta, hogy ez a kocsi poloskamentes.
Erre maga felhívja a BMW-szalont, míg ott állok mellette, hogy kérjen egy új kocsit. Megkérdezi, hogy
milyen színt akarok. Megmondom neki, hogy unom már a feketét, és bordót szeretnék mélybarna üléssel.
Tegnap elmentem a szalonba, és körülnéztem. Egyetlen egy bordó kocsit sem láttam. Lambert
megmondja a telefonba, hogy mit akarok, és aztán megtudja, hogy ilyen szín autójuk nincs. Mit szólnék
a feketéhez vagy kékhez vagy szürkéhez vagy piroshoz vagy fehérhez? Nem, nem, nem, én bordót
akarok. Azt viszont meg kell rendelniük, mondja Lambert. Semmi gond, felelem én. Lambert leteszi a
telefont, és megkérdezi t lem, biztos vagyok-e abban, hogy más szín nem felel meg. Bordó, jelentem ki.
Vitatkozni szeretett volna, de aztán rájött, hogy ez nagyon hülyén nézne ki. Így tehát tíz hónap után
el ször énekelhetek az autómban.
– Na igen, egy Celebrityben. Egy nagymen ügyvéd. Ez biztos fáj magának.
– Kibírom valahogy.
Tarrance még mindig mosolygott, láthatólag tetszett neki, amit hallott. – Kíváncsi lennék, mit
csinálnak majd a fiúk a bontóban, amikor szétszedik a kocsit és megtalálják a poloskákat.
– Valószín leg beteszik egy zálogházba mint egy sztereó készüléket. Mennyit ért?
– Az embereink azt mondták, hogy a legjobb min ség volt. Tíz-tizenötezer dollár. Nem tudom.
Mulatságos.
Két hangosan beszél ápolón sétált el a folyosón. A saroknál elfordultak és a folyosó ismét
elcsendesedett. Acklin úgy tett, mintha ismét telefonálna.
– Hogy van Tolar? – érdekl dött Tarrance.
– Remekül. Remélem, hogy az én infarktusom is ilyen könny lesz. Most itt lesz még egy-két napig,
aztán két hónapos szabadságra megy. Semmi komoly.
 – Be tud jutni az irodájába?
– Miért lenne erre szükség? Már mindent lemásoltam, ami benne van.
Tarrance közelebb hajolt és várta, hogy a másik mondjon még valamit.
– Nem, nem tudok bejutni az irodába. Az összes zárat kicserélték a harmadik és a negyedik emeleten.
És az alagsorban.
– Ezt honnan tudja?
– A n , Tarrance. Múlt héten az épület összes irodájában megfordult és járt az alagsorban is.
Leellen rzött minden ajtót, kihúzta az összes fiókot, benézett minden szekrénybe. Elolvasta a postát,
belekukkantott az aktákba és beletúrt a szemétbe. De egyébként nincs olyan sok szemét. Tíz
papírfoszlatógép van az épületben. Ebb l négy az alagsorban. Tudott err l?
Tarrance feszülten és mozdulatlanul figyelt. – Hogyan sikerült a n nek…
– Ne faggasson, Tarrance, úgysem mondom meg.
– Ott dolgozik! Titkárn vagy valami ilyesmi. Belülr l segít magának.
Mitch csalódottan megrázta a fejét. – Ragyogó, Tarrance. A n ma kétszer hívta fel magát. Egyszer
negyed három körül, aztán egy órával kés bb. Na most, hogyan tudná egy titkárn egy óra alatt kétszer
felhívni az FBI-t?
– Lehet, hogy ma nem dolgozott. Lehet, hogy otthonról telefonált.
– Téved, Tarrance, és hagyja abba a találgatást. Ne pocsékolja arra a drága idejét, hogy a n miatt
aggodalmaskodik.
– Mi van az alagsorban?
– Egy hatalmas terem, benne tizenkét fülke, tizenkét telezsúfolt íróasztal és vagy ezer iratszekrény.
Azt hiszem, ez a központja a pénz tisztára mosási akcióknak. A fülkék falán az alkalmazottam tucatnyi
Karib-vidéki bank nevét és telefonszámát vette észre. Nem valami sok információ hever ott elszórva.
Nagyon óvatosak. Van egy kisebb terem is, amit szigorúan zárva tartanak és h t gépnél is nagyobb
komputerekkel van tele.
– Úgy hangzik, mintha tényleg ez lenne az a bizonyos hely.
– Valóban az, de felejtse el. Lehetetlen onnan bármit is kihozni anélkül, hogy észrevennék. Lehetetlen.
Csak egyetlen megoldást tudok elképzelni.
– Éspedig?
– Házkutatási parancs.
– Felejtse el. Nincs megfelel indok.
– Figyeljen rám, Tarrance. Elmondom, mi fog történni, jó? Nem tudom megszerezni az összes
dokumentumot, amit maguk akarnak. De meg tudom szerezni azt, amire szükségük van. Több mint
tízezer irat van a birtokomban, és bár még nem néztem át az összeset, eleget láttam ahhoz, hogy biztos
legyek abban: ha a kezükben van és odaadják egy bírónak, megkapják a házkutatási parancsot. A
dokumentumok alapján, amelyek már most is nálam vannak, a cég ügyvédeinek talán a felét vád alá
helyezhetik. De ugyanezek az iratok a házkutatási parancshoz is elegend ek, és ennek következtében egy
halom újabb vádemeléshez. Ezt nem lehet másképp csinálni.
Tarrance kisétált a folyosóra és körülnézett. Üres. Kinyújtotta a lábát és odament az
üdít automatához. Rákönyökölt a gépre és kibámult a keletre néz kis ablakon. – Miért csak az ügyvédek
felét?
– Kezdetben csak a felét. És még néhány nyugdíjba vonult üzlettársat. Az iratokban elszórva fellelhet
azoknak az üzlettársaknak a neve, akik létrehozták ezeket a cégeket a szigeten a Morolto család pénzével.
Ezek a vádemelések nem fognak gondot jelenteni. De amint az összes papír maguknál van, a
b nszövetkezetre vonatkozó elméletük igazolást nyer és mindenki ellen vádat emelhetnek.
– Honnan szerezte ezeket az iratokat?
– Szerencsém volt. Nagyon nagy szerencsém. Valahogy rájöttem arra, hogy a cégnek több esze van
annál, mint hogy ebben az országban tartsa a szigeti bankok feljegyzéseit. Az volt a sejtésem, hogy ezek
az anyagok a Kajmán-szigeteken vannak. Hála istennek, igazam lett. A szigeten másoltuk le az iratokat.
– Kicsoda?
– A n . És még egy barátom.
– Most hol vannak ezek az anyagok?
 – Már megint ezek a kérdések, Tarrance. A birtokomban. Magának csak ennyit kell tudnia.
– Az alagsorban lév anyagokat akarom megkapni.
– Figyeljen rám, Tarrance. Jól figyeljen. Az alagsorban lév iratok nem fognak magukhoz kerülni,
amíg oda nem mennek egy házkutatási paranccsal. Máskülönben lehetetlen. Hallja, amit mondok?
– Kik dolgoznak az alagsorban?
– Nem tudom. Már tíz hónapja vagyok a cégnél, de még sohasem láttam ket. Nem tudom, hol
parkíroznak, vagy hogy hogyan jutnak be az épületbe és hogyan jönnek ki. Láthatatlanok. Az a gyanúm,
hogy az üzlettársak és az alagsorban dolgozó srácok végzik a piszkos munkát.
– Milyen gépek vannak odalent?
– Két fénymásoló, négy papírfoszlató, gyorsnyomtatók és rengeteg számítógép. Minden a
legkorszer bb.
Tarrance, láthatólag mélyen a gondolataiba merülve, odasétált az ablakhoz. – Így érthet . Nagyon is
érthet . Már hosszú ideje töprengek azon, hogyan képes a cég arra, hogy miközben számtalan titkárn és
tisztvisel dolgozik ott, titokban tartsa kapcsolatát a Morolto családdal.
– Nem nehéz megoldani. A titkárn k és a tisztvisel k semmit sem tudnak. Elég munkájuk akad nekik
az igazi ügyfelekkel. Az üzlettársak és az id sebb ügyvédek ott ücsörögnek a hatalmas irodájukban és
megálmodják a különféle egzotikus módszereket, amelyekkel tisztára lehet mosni a koszos pénzeket. És
az alagsori gárda elvégzi az alja munkát. Kiváló rendszer.
– Ezek szerint tehát számtalan törvényes ügyfelük is van?
– Több száz. Tehetséges ügyvédek ezek bámulatos klientúrával. Nagyszer álca.
– És maga azt állítja, McDeere, hogy elegend dokumentum van a birtokában a vádemelésekhez és a
házkutatási parancshoz? És ez mind magánál van… a kezében van?
– Ezt mondtam.
– Ebben az országban?
– Igen, Tarrance, a dokumentumok ebben az országban vannak. S t, nagyon közel ide, ahol most
vagyunk.
Tarrance most már nem bírt veszteg maradni. Egyik lábáról hintázott a másikra és az ujjait ropogtatta.
Szaporán szedte a leveg t. – Mit tud még kihozni a Front Streetr l?
– Semmit. Túlzottan veszélyes. Kicserélték a zárakat és ez kicsit nyugtalanít engem. Tudja, arra
gondolok, miért a harmadik és negyedik emeleten cserélték le a zárakat és nem az els n meg a
másodikon? Két héttel ezel tt a negyedik emeleten csináltam néhány másolatot, és azt hiszem, ez nem
volt valami jó ötlet. Egyre inkább rossz érzésem van. Nincs több anyag a Front Streetr l.
– És mi a helyzet a lánnyal?
– Már nem tud bejutni.
Tarrance a körmét rágta és közben el re-hátra hintázott. Még mindig kibámult az ablakon. – Meg
akarom kapni az iratokat, McDeere, és minél hamarabb. Mondjuk holnap.
– Ray mikor kapja meg a kimen jét?
– Ma hétf van. Azt hiszem, holnap éjjelre tervezik. El sem hinné, mennyi szemrehányást kaptam
Voylestól. Minden befolyását latba kellett vetnie. Azt hiszi, viccelek? Felhívta mindkét szenátort
Tennessee államban, és azok személyesen elmentek Nashville-be, hogy meglátogassák a kormányzót. Jaj,
nagyon sokat átkoztak engem, McDeere. És ez csak a bátyja miatt volt.
– Ray méltányolja az er feszítéseit.
– Mihez kezd, ha kijön?
– Én majd mindenr l gondoskodom. Csak hozzák ki.
– Nincs garancia. Ha megsérül, nem a mi hibánk. Mitch felállt, és az órájára nézett. – Mennem kell.
Biztos vagyok benne, hogy valaki már vár rám odakint.
– Mikor találkozunk újra?
– A n majd felhívja. Tegye, amit mond.
– Ugyan már, Mitch. Nehogy megint a legutóbbi módszert válassza. Nyugodtan beszélhet velem az én
telefonomon. Esküszöm! Tisztán tartjuk a vonalainkat. Kérem, ne csináljuk ezt újra.
– Hogy hívják az édesanyját, Tarrance?
– Micsoda? Doris.
 – Doris?
– Igen, Doris.
– Kicsi a világ. A Dorist nem használhatjuk. Mi volt a neve annak a lánynak, akit magával vitt a
végz sök iskolabáljára?
– Hát… azt hiszem, én magam sem mentem el.
– Nem vagyok meglepve. Hogy hívták az els barátn jét, ha volt egyáltalán?
– Mary Alice Brenner. Bomba n volt. Imádott engem.
– Efel l semmi kétségem. Az alkalmazottamat Mary Alice-nek hívják. Amikor Mary Alice
legközelebb felhívja, tegye pontosan azt, amit mond. Rendben?
– Már alig várom, hogy telefonáljon.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, Tarrance. Szerintem Tolar csak eljátssza ezt a szívrohamot, és
az a fura érzésem van, hogy ez a színjáték valamiképpen összefügg velem. Mondja meg az embereinek,
hogy szaglásszanak egy kicsit és nézzenek utána ennek az állítólagos szívrohamnak.
– Hogyne. Úgyse nagyon van más tennivalónk.

33
Kedd reggel az Avery Tolarért aggódó hangoktól volt lármás az iroda. Jól van. Kivizsgálják. Nincs
maradandó károsodás. Túl sokat dolgozott. Túl nagy nyomás nehezedett rá. Cappsnek köszönhet . A
válásnak köszönhet . Rendkívüli szabadság.
Nina egy halom aláírásra váró papírral jelent meg. – Mr. Lambert szeretne beszélni magával, ha éppen
nem nagyon elfoglalt. Most telefonált.
– Nagyszer . Tízkor Frank Mulhollanddel kell találkoznom. Tud róla?
– Természetesen tudok róla. Én vagyok a titkárn . Mindenr l tudok. A maga irodájában találkoznak
vagy az övében?
Mitch belenézett a naptárjába és úgy tett, mintha nem tudná a választ. Mulholland irodája. A
Gyapott zsde-épületben.
– Az övében – felelte végül homlokráncolva.
– Múltkor is ott találkoztak, nem? Ezt nem tanították meg magának az egyetemen? Soha, ismétlem,
soha nem szabad kétszer egymás után az ellenfél pályáján találkozni. Amat r dolog. Határozatlanságra és
gyengeségre utal.
– Meg tudja ezt valaha bocsátani nekem?
– Várjon csak, amíg elmondom a lányoknak. Mindenki azt hiszi, hogy maga olyan rátermett és férfias.
Nagy megrázkódtatás lesz nekik, amikor megtudják, hogy ilyen nyámnyila. Hogy van Abby édesanyja?
– Sokkal jobban. A hét végén meglátogatom. Nina felemelt két aktát. – Lambert várja. Oliver Lambert
a kényelmetlen szófára mutatott és kávéval kínálta Mitchet. Egyenes derékkal ült a forgószéken és úgy
tartotta kezében a kávéscsészét, mint egy brit arisztokrata. – Aggódom Avery miatt – jelentette ki.
– Tegnap este meglátogattam – felelte Mitch. – Az orvos ragaszkodik hozzá, hogy pihenjen két
hónapot.
– Igen, ezért hívtam, Mitch. Azt akarom, hogy Victor Milligannel dolgozzon a következ két
hónapban. Hozzá kerül Avery legtöbb aktája, úgyhogy ismer s anyagokkal fog találkozni.
– Ennek örülök. Victorral jó barátságban vagyunk.
– Sokat fog tanulni t le. Zseniális koponya az adóügyekben. Naponta elolvas két könyvet.
Nagyszer , gondolta Mitch. A börtönben majd feltornássza az átlagot napi tízre. – Igen, nagyon okos
ember. Már segített nekem egyszer-kétszer.
– Remek. Azt hiszem, jól kijönnek majd egymással. Keresse meg még ma reggel. Averynek van
néhány befejezetlen ügye a Kajmán-szigeteken. Ahogy maga is tudja, gyakran jár oda, hogy találkozzon
néhány bankárral. Az eredeti terv szerint holnap kellett volna elutaznia egy-két napra. Ma reggel azt
mondta nekem, hogy maga ismeri az ügyfeleket és a számlákat, úgyhogy magának kell elmennie.
A Lear, a zsákmány, a lakás, a raktárhelyiség, a számlák. Több száz gondolat cikázott át Mitch agyán.
Nem állt össze a kép. – A Kajmánra? Holnap?
 – Igen, meglehet sen sürg s ügyr l van szó. Avery három ügyfelének feltétlenül szüksége van a
számlák összegzésére és más jogi munkára. Azt akartam, hogy Milligan menjen, de holnap reggel
Denverbe kell utaznia. Avery szerint maga is el tudja intézni ezt.
– Persze, el tudom intézni.
– Remek. A Learrel fog utazni. Dél körül indul és egy menetrend szerinti járattal jön vissza péntek
este. Van valami gond?
Igen, sok-sok gond van. Ray kijön a börtönb l. Tarrance követeli a szállítmányt. Magához kell venni
félmillió dollárt. És lehet, hogy bármelyik percben el kell t nnie.
– Nincsen semmi gond.
Visszament az irodájába, és magára zárta az ajtót. Lerúgta a cip jét, lefeküdt a földre és lehunyta a
szemét.

A lift a hetedik emeleten állt meg, Mitch felszaladt a lépcs n a kilencedikre. Tammy kinyitotta az ajtót,
aztán bezárta Mitch mögött. Mitch odasétált az ablakhoz.
– Figyeltél? – kérdezte.
– Persze. A parkolónál lév r kiment a járdára és nézte, ahogy idejössz.
– Nagyszer . Még Dutch is követ engem. Mitch megfordult, és megvizsgálta a n t. – Fáradtnak
látszol.
– Fáradtnak? Hulla vagyok. Az elmúlt három hétben voltam házmester, titkárn , ügyvéd, bankár,
kurva, futár és magánnyomozó. Kilencszer repültem el a Kajmán-szigetekre, vettem kilenc új b röndöt és
visszacipeltem többtonnányi lopott iratot. Négyszer autóztam el Nashville-be, és tízszer mentem oda
repül vel. Olyan sok bankszámlát és jogi marhaságot olvastam, hogy félig megvakultam. És amikor eljön
a lefekvés ideje, magamra húzom a kis Takarító feliratú ingemet és hat órán keresztül bejárón t játszom.
Olyan sok nevem van, hogy az összesét felírtam a kezemre, nehogy összezavarodjak.
– Van egy új nevem a számodra.
– Nem vagyok meglepve. Mi az?
– Mary Alice. Mostantól kezdve, ha Tarrance-szal beszélsz, Mary Alice-nek hívnak.
– Hadd írjam le. Nem kedvelem azt a fickót. Nagyon goromba a telefonban.
– Nagyszer hírem van a számodra.
– Alig bírok magammal.
– Felmondhatsz a takarítóvállalatnál.
– Azt hiszem, most lefekszem a földre, és sírok egy kicsit. Miért?
– Mert reménytelen.
– Ezt már egy héttel ezel tt megmondtam neked. Houdini sem lenne arra képes, hogy kihozzon onnan
aktákat, lemásolja, aztán visszacsempéssze ket anélkül, hogy elkapnák.
– Beszéltél Abanksszel? – kérdezte Mitch.
– Igen.
– Megkapta a pénzt?
– Igen. Pénteken utalták át.
– Kész van?
– Azt mondta, hogy igen.
– Remek. Mi van a hamisítóval?
– Ma délután találkozom vele.
– kicsoda?
– Exb nöz . Jó haverok voltak Lomaxszal. Eddie azt mondta, hogy a legjobb hamisító az országban.
– Nagyon helyes. Mennyit kér?
– Ötezret. Persze készpénzben. Új személyazonosságik, útlevelek, jogosítványok és vízumok.
– Mennyi ideig tart neki?
– Nem tudom. Mikor lesz ezekre szükséged?
Mitch ráült a bérelt íróasztal szélére. Mélyet sóhajtott és megpróbált gondolkozni. Számolni. –
Amilyen hamar csak lehet. Azt hittem, hogy van egy hetem, de most már nem tudom. Szerezd meg ket,
amilyen gyorsan csak tudod. El tudsz ma este autózni Nashville-be?
 – Ó persze, boldogan. Már két napja nem jártam ott.
– Szükségem van egy Sony videokamerára, egy állvánnyal együtt, amit fel lehet állítani a
hálószobában. Vegyél egy doboz videokazettát is. És azt akarom, hogy maradj ott, és a telefon mellett
várj a következ néhány napban. Nézd újra át a Bendini-iratokat. Készítsd el az összegzéseket.
– Úgy érted, hogy ott kell maradnom?
– Igen. Miért?
– Két csigolyám már tropára ment, amikor azon a kanapén aludtam.
– Te bérelted.
– Mi legyen az útlevelekkel?
– Hogy hívják a fickót?
– Doc valami. Megvan a telefonszáma.
– Add ide nekem. Mondd meg neki, hogy egy-két nap múlva felhívom. Mennyi pénzed van?
– Örülök, hogy ezt kérdezed, ötvenezerrel kezdtem, ugye? Tízezret költöttem repül jegyre, szállodára,
b röndökre és autókölcsönzésre. És még mindig kell költenem. Most akarsz egy videokamerát. És hamis
papírokat.
Mitch megindult az ajtó felé. – Mit szólnál egy újabb ötvenezerhez?
– Elfogadom.
Rákacsintott a n re, és becsukta az ajtót, s közben azon t n dött magában, vajon látja-e t még az
életben.

A cella két és fél négyzetméteres volt. A sarokban állt egy WC és egy emeletes ágy. A fels fekhely már
évek óta üres volt. Ray az alsó részen feküdt, a füléb l huzalok lógtak ki. Magában beszélt egy fölöttébb
idegen nyelven. Törökül. Nagy biztonsággal lehetett állítani, hogy abban a pillanatban és az épületnek
azon az emeletén az egyetlen, aki Berlitz török hadarását hallgatja. Halk beszélgetések hallatszottak a
folyosón innen-onnan, de a legtöbb lámpa már nem égett. Tizenegy óra, kedd este.
Az r csendben odament Ray cellájához. – McDeere – mondta halkan a rácson keresztül. Ray felült és
az ágy szélér l bámult a férfire. Füléb l kihúzta a huzalokat.
– Az igazgató akarja látni.
Persze, gondolta magában Ray. Az igazgató éjjel tizenegykor ott ücsörög az íróasztalánál és rám vár.
– Hová megyünk? – Nyugtalan kérdés volt.
– Vegye fel a cip jét, és jöjjön.
Ray körbepillantott a cellában, és gyors leltárt készített a vagyonáról. Nyolc év alatt sikerült szert
tennie egy fekete-fehér tévére, egy nagy méret magnóra és néhány magnószalagra meg egy pár tucat
könyvre, amelyek megtöltötték két papírdobozt. Napi három dollárt keresett a börtön mosodájában, de a
cigarettavásárlás után kevés pénze maradt, amit maradandóbb dolgokra költhetett. Ez volt minden
vagyona. Nyolc év alatt.
Az r egy súlyos kulcsot illesztett a zárba, és néhány centire kinyitotta az ajtót. Lekapcsolta a lámpát.
– Csak kövessen és ne okoskodjon. Nem tudom, ki maga, miszter, de az biztos, hogy van néhány
nagyágyú barátja.
Más kulcsok nyitottak más zárakat, és már kint voltak a szabadban a kosárlabdapalánk alatt. –
Maradjon mögöttem – rendelkezett az r.
Ray ide-oda nézel dött a sötétben. Akár egy hegy, úgy magasodott a távolban a fal, a sétálóudvaron
túl, ahol Ray legyalogolt több ezer kilométert és elszívott több tonna cigarettát. Öt méter magas volt, de a
sötétben jóval magasabbnak t nt. Az rtornyok ötven méterre álltak egymástól és jól meg voltak
világítva. És alaposan felfegyverezve.
Az r közönyös volt és unott. Na persze, neki van egyenruhája és fegyvere. Magabiztosan haladt el a
két salakbeton épület között és azt mondta Raynek, hogy kövesse és legyen nyugodt. Ray megkísérelt
nyugodt lenni. Megálltak az egyik épület sarkánál, az r a huszonöt méter távolban lév falra meredt. A
fényszórók a megszokott módon végigpásztázták az udvart, aztán elt ntek a sötétben.
Miért bujkálunk, kérdezte magában Ray. Azok a fickók ott fenn a puskákkal a mi oldalunkon vannak?
Ezt szerette volna megtudni, miel tt dönt lépéseket tenne.
Az r a falnak ugyanarra a pontjára mutatott, ahol annak idején James Earl Ray és bandája átmászott.
Meglehet sen híres pont volt; a Brushy Mountain lakói gyakran tanulmányozták és csodálták. Legalábbis
a fehérek közül a legtöbben. – Körülbelül öt perc múlva odatámasztanak egy létrát A fal tetején már
elvágták a szögesdrótot. A másik oldalon talál majd egy vastag kötelet.
– Szeretnék megkérdezni egy-két dolgot.
– De gyorsan.
– Mi a helyzet a fényekkel?
– Majd másfelé lesznek irányítva. Teljes sötétben lesz.
– És azok a puskák?
– Ne aggódjon. Majd másfele néznek.
– A franc essen belé! Biztos benne?
– Nézze, jóember, láttam én már egy-két ilyen szöktetést, de ez viszi el a pálmát. Maga Lattemer, az
igazgató tervezte meg. Most is ott van fönt. – Az r a legközelebbi toronyra mutatott.
– Az igazgató?
– Uhum. Úgyhogy nem lesz semmi baj.
– Ki teszi oda a létrát?
– Néhány r.
Ray inge ujjával megtörölte a homlokát, és mélyet lélegzett Szája kiszáradt, térde elgyengült.
Az r a füléhez hajolva suttogta: – Egy pasas vár majd magára. Budnak hívják. Fehér fickó. Meg fogja
találni magát valahogy a túloldalon. Tegye, amit mond.
A fényszórók ismét végigsöpörtek az udvaron, aztán elt ntek. – Készüljön fel – mondta az r. A
komor sötétséget félelmetes csönd követte. A fal most fekete volt. A legközelebbi toronyból két rövid
sípszó hallatszott. Ray letérdelt, és figyelt.
Emberi árnyékokat látott közeledni a falhoz a következ épület mögül. Felkaptak valamit a f b l és
felemelték.
– Futás, ember – mondta az r. – Futás!
Ray leszegett fejjel sprintelt. A házi készítés létra már a falnak volt támasztva. Az rök megragadták
a karját és felsegítették az els létrafokra. A létra meg-megrezzent, amint mászott rajta felfelé. A fal
teteje fél méter széles volt. Nagylelk kezek rést vágtak a szögesdróton. Ray anélkül bújt keresztül rajta,
hogy hozzáért volna. A kötél pontosan ott volt, ahol lennie kellett, és Ray leereszkedett rajta a fal küls
részén. Két méterre a földt l elengedte a kötelet, és leugrott. Leguggolt, és körbepillantott. Még mindig
sötét volt. A fényszórók nem m ködtek.
A tisztás harminc méterrel odébb véget ért, és s r erd kezd dött. – Ide, ide – szólította egy hang
nyugodtan. Ray megindult felé. Bud az els fekete bokorcsoport tövében várakozott.
– Siess. Gyere utánam.
Ray követte a férfit. Amikor a fal már látótávolságon kívül volt, megálltak egy szemétlerakodó
melletti tisztáson. A férfi kezet nyújtott. – Bud Riley vagyok. Muris volt, nem?
– Hihetetlen. Ray McDeere vagyok.
Bud zömök férfi volt fekete szakállal. Fekete tányérsapkát, katonacsizmát, farmert és terepszín
zubbonyt viselt. Látható helyen nem hordott magánál fegyvert. Cigarettával kínálta Rayt.
– Kinek dolgozol? – kérdezte Ray.
– Senkinek. Néha megcsinálok egy-két munkát az igazgatónak. Általában engem hívnak, amikor
valaki átjön a falon. Persze, most ez egy kicsit más. Többnyire magammal hozom a kutyáimat. Arra
gondoltam, hogy várhatnánk itt egy-két percet, amíg megszólalnak a szirénák, hogy te is hallhasd. Nem
lenne helyes, ha ezt kihagynád. Végül is a te tiszteletedre visítanak.
– Nincs erre szükség. Hallottam már eleget.
– Igen, de az más, ha kint vagy, amikor megszólalnak. Innen gyönyör hangjuk van.
– Nézd, Bud, én…
– Csak figyelj, Ray. Rengeteg id nk van. Nem nagyon fognak üldözni.
– Nem nagyon?
– Na persze, nagy felhajtást kell csinálniuk, mindenkit felébresztenek, hogy igazi szökésnek t njön.
De nem jönnek utánad. Nem tudom, milyen hátszeled van, de ez már valami.
 A szirénák visítani kezdtek, és Ray felugrott. Fények villództak a fekete égbolton, és a toronyban
posztoló rök távoli hangját hallották.
– Látod, mir l beszélek?
– Menjünk – mondta Ray, és elindult.
– A teherautóm ott van az úton, nem messze innen. Hoztam neked néhány cuccot. Az igazgató
megadta a méreteidet. Remélem, minden tetszeni fog.
Budnak elfogyott a leveg je, mire odaértek a teherautóhoz. Ray gyorsan átöltözött az olívabarna
kapucnis kezeslábasba és a tengerészkék munkásingbe. – Nagyon klassz, Bud – jegyezte meg.
– A rabruhát dobd csak óda a bokorba.
Négy kilométeren keresztül a kanyargó hegyi úton haladtak, aztán ráhajtottak egy m útra. Bud a
rádiót hallgatta és meg sem szólalt.
– Hová megyünk, Bud? – kérdezte végül Ray.
– Hát, az igazgató azt mondta, hogy t nem érdekli és igazából nem is akarja tudni. Azt mondta, hogy
t led függ. Szerintem menjünk el egy nagyobb városba, ahol van buszpályaudvar. Onnantól aztán
magadra vagy utalva.
– Milyen messzire vinnél el?
– Szabad az egész éjszakám, Ray. Mondd meg, melyik városba vigyelek.
– Szeretném, ha kicsit messzebb lennék, ha már elkezdek gyelegni egy buszpályaudvaron. Mit
szólnál Knoxville-hez?
– Legyen Knoxville. Onnan hová mész?
– Nem tudom. Ki kell jutnom az országból.
– Amilyen haverjaid vannak, ez nem lesz gond. De azért légy óvatos. Holnap reggelt l tíz állam
seriffirodájában a falon fog lógni a fényképed.
Három, kék fényekkel villogó autó jelent meg a hegy túlsó oldalán. Ray lebukott a padlóra.
– Nyugi, Ray. Nem látnak.
Ray a visszapillantó tükörben nézte, ahogy a három kocsi elt nik. – Mi van az úttorlaszokkal?
– Nézd, Ray. Nem lesznek úttorlaszok, rendben? Bízzál bennem. – Bud benyúlt a zsebébe, és egy
köteg pénzt dobott az ülésre. – Ötszáz dolcsi. Maga az igazgató adta a kezembe. Kemény haverjaid
lehetnek, Ray.

34
Szerda reggel Tarry Ross felmászott a lépcs n a Phoenix Park Hotel negyedik emeletére. Megállt a
lépcs fordulónál, a folyosóra nyíló ajtó el tt, és kifújta magát. Izzadtság gyöngyözött a szemöldökén.
Levette sötét napszemüvegét és kabátja ujjával megtörölte az arcát. Elfogta a hányinger és ráhajolt a
lépcs korlátra. Kezéb l kiejtette az üres aktatáskát és leült a legalsó lépcs fokra. Keze úgy remegett,
mintha súlyos Parkinson-kórban szenvedne. Majdnem elsírta magát, összegörnyedve a gyomrához
szorította a karját és azon igyekezett, hogy ne hányja el magát.
A hányinger elmúlt, és ismét rendesen vette a leveg t. Szedd össze magad, ember, szedd össze magad.
Kétszázezer vár a folyosó végén. Ha van benned egy kis kurázsi, bemész és elhozod. Kisétálhatsz vele,
csak nem szabad gyávának lenned. Még mélyebbet lélegzett, és kezei megnyugodtak. Bátorság, ember,
bátorság.
A gyenge térdek meginogtak, de végül eljutott az ajtóig. Végigment a folyosón a szobák mellett. A
nyolcadik ajtó jobbra. Visszatartotta a lélegzetét és kopogott.
Másodpercek múltak el. A sötét folyosót figyelte sötét szemüvegén keresztül, de semmit sem látott. –
Igen – mondta egy hang belülr l, néhány centire az ajtótól.
– Alfred vagyok. – Nevetséges név, gondolta magában. Vajon honnan jött?
Az ajtó reccsent egyet és egy arc jelent meg a kicsi lánc mögött. Az ajtó becsukódott, aztán kitárult.
Alfred besétált.
– Jó reggelt, Alfred – üdvözölte t Vinnie Cozzo melegen. – Kérsz kávét?
– Nem kávézni jöttem – vakkantotta Alfred. Az aktatáskát rátette az ágyra és Cozzóra bámult.
 – Mindig olyan ideges vagy, Alfred. Miért nem engedsz ki? Nem tudnak elkapni.
– Fogd be a szád, Cozzo. Hol a pénz?
Vinnie a b rtáskára mutatott. Már nem mosolygott. – Hallgatlak, Alfred.
Újra elfogta a hányinger, de sikerült talpon maradnia. A lábára bámult. Szíve úgy vert, mint a
g zkalapács. – Jó. Az emberetek, McDeere, már kapott egymillió dollárt. A másik egymillió útban van.
Leszállított egy halom Bendini-iratot és azt állítja, hogy még több ezer akta van nála. – Éles fájdalom
hasított az ágyékába, és leült az ágy szélére. Levette a szemüvegét.
– Folytasd – követelte Cozzo.
– Az utóbbi hat hónapban McDeere számtalanszor beszélt az embereinkkel. Tanúskodni fog a
tárgyalásokon, aztán majd elt nik, és az FBI védelme alatt lesz. és a felesége.
– Hol van a többi irat?
– A büdös francba, nem tudom. Nem hajlandó megmondani. De kész leszállítani. A pénzemet akarom,
Cozzo.
Vinnie az ágyra dobta a táskát. Alfred kinyitotta, utána az aktatáskát is. Megragadott egy köteg
bankjegyet, keze rettenetesen remegett.
– Kétszázezer? – kérdezte kétségbeesetten. Vinnie elmosolyodott. – Így szólt a megállapodás, Alfred.
Néhány hét múlva lesz egy másik munkám a számodra.
– Az kizárt, Cozzo. Ezt többet nem csinálom. – Lecsapta az aktatáska fedelét, és odarohant az ajtóhoz.
Megállt és megpróbálta lecsillapítani magát. – Mit csináltok McDeere-rel? – kérdezte az ajtóra meredve.
– Mit gondolsz, Alfred?
Alfred az ajkába harapott, megszorította az aktatáska fogantyúját és kiment a szobából. Vinnie
elmosolyodott, és bezárta az ajtót. El vett egy névjegyet a zsebéb l, és felhívta Mr. Lazarovot chicagói
otthonában.
Tarry Ross páni félelemben ment végig a folyosón. Nem sokat látott a szemüvege mögül. Hét ajtóval
odébb, már majdnem a liftnél, egy hatalmas kéz nyúlt ki a sötétb l, és behúzta t az egyik szobába. A kéz
keményen arcul ütötte, egy másik ököl pedig a gyomrára mért csapást. Egy harmadik ököl meg az orrára.
Ross a földre zuhant, forgott vele a világ, és ömlött bel le a vér. Az aktatáskát kiürítették az ágyra.
Rosst az egyik székbe hajították, és ráirányították a fényeket. Három FBI-ügynök, három munkatársa
meredt rá. Az igazgató, Voyles sétált oda hozzá, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Az óriási és
mozgékony marokkal megáldott ügynök a szék mellett, üt távolságon belül állt. Egy másik a pénzt
számolta.
Voyles odahajolt Ross arcához. – Áruló vagy, Ross. A legalávalóbb mocsok. Képtelen vagyok elhinni.
Ross az ajkába harapott, és zokogni kezdett.
– Ki az? – kérdezte Voyles feszülten. A zokogás hangosabb lett. Válasz nem jött. Voyles megpördült,
és halántékon csapta a férfit. Ross felvonyított fájdalmában. – Ki az, Ross? Válaszolj.
– Vinnie Cozzo – motyogta Ross két szipogás között.
– Tudom, hogy Cozzo, a franc egye meg. Ezt tudom. De mit mondtál neki?
Könnyek potyogtak a férfi szeméb l, és orrából csurgott a vér. Teste szánalmasan remegett, rázkódott.
Nem jött válasz.
Voyles ismét megütötte, aztán még egyszer. – Válaszolj, te nyavalyás. Mondd meg, hogy mit akart
Cozzo. – Megint arcon csapta a férfit.
Ross összegörnyedt és feje a térdére csuklott. A zokogás elhalkult.
– Kétszázezer dollár – jelentette a pénzt számoló ügynök.
Voyles fél térdre ereszkedett, és szinte már suttogva szólt Rosshoz. – McDeere-r l van szó, Ross?
Kérlek, az ég szerelmére kérlek, mondd azt, hogy nem McDeere. Mondd azt, hogy nem McDeere, Tarry.
Tarry a térdéhez nyomta a könyökét, és a földre bámult. A csöpög vér kis tócsába gy lt a padlón.
Szedd össze magad, Tarry. Nem tarthatod meg a pénzt. Útban vagy a börtön felé. Leköpni való szemét
vagy, Tarry. Gyalázatos, undorító csúszómászó vagy, és vége a dalnak. Mire mész azzal, hogy titkolózol?
Bátorság, Tarry.
Voyles halkan kérlelte. Istenem, segíts! – Kérlek, mondd azt, hogy nem McDeere. Tarry, mondd, hogy
nem .
Tarry felegyenesedett és ujjaival megtörölte a szemét. Mélyet sóhajtott. Megköszörülte a torkát
Ajkába harapott, egyenesen Voyles szemébe nézett és bólintott.

DeVashernek nem volt ideje a liftre várni. A lépcs n rohant le a negyedik emeletre, elment a sarokig, és
berontott Locke irodájába. Az üzlettársak fele ott várakozott. Locke, Lambert, Milligan, McKnight,
Dunbar, Denton, Lawson, Banahan, Kruger, Welch és Shottz. A többi üzlettársat már értesítették.
Csendes rémület uralkodott az irodában. DeVasher odament a tárgyalóasztalhoz és az asztalf n foglalt
helyet. A többiek köré gy ltek.
– Na jó, fiúk. Nincs itt az ideje, hogy fejvesztve Brazíliába meneküljünk. Legalábbis egyel re. Ma
reggel meger sítették a gyanúnkat: McDeere számtalanszor tárgyalt már az FBI-osokkal, kapott t lük
egymillió dollárt és beígértek neki egy újabb egymilliót. Azt is megtudtuk, hogy bizonyos iratok a
birtokában vannak, amelyekr l feltételezhetjük, hogy a számunkra végzetesek. Ez az információ
egyenesen az FBI-tól származik. Miközben itt beszélgetünk, Lazarov és egy kisebb hadsereg útban van
Memphis felé. Mindennek ellenére úgy t nik, hogy nem keletkezett helyrehozhatatlan kár. Eddig. Az
informátorunk szerint – egy magas rangú FBI-osról van szó – több mint tízezer dokumentum van
McDeere birtokában, és kész arra, hogy leszállítsa ket. De eddig csak néhányat adott át az FBI-nak.
Legalábbis mi így tudjuk. Nyilvánvaló, hogy még idejében lépünk közbe. Ha meg tudjuk akadályozni a
további bajokat, minden rendben lesz. Ezt annak ellenére mondom, hogy bizonyos iratok már az FBI
kezében vannak. Alighanem ez nem lehet valami sok, különben már itt lennének a házkutatási
paranccsal.
DeVasher elemében volt. Rettenetesen élvezte a helyzetet. Arcán atyáskodó mosollyal beszélt és az
összes aggodalmas arcot megnézte magának. – Na most, hol van McDeere?
Milligan válaszolt. – Az irodájában. Éppen most beszéltem vele. Nem gyanakszik.
– Nagyszer . Három óra múlva kell elrepülnie a Nagy-Kajmánra. Igaz, Lambert?
– Igaz. Dél körül.
– Nos, fiúk, az a helyzet, hogy a gép nem fog odaérni. A pilóta majd leszáll New Orleansban, hogy
eleget tegyen egy megbízásnak, aztán elindul a sziget felé. Körülbelül harminc perccel kés bb a kis
villogó jel örökre elt nik a radarmonitorról. A gép maradványai ötven kilométeres térségben lesznek
szétszóródva és egyetlen holttestnek sem fognak a nyomára bukkanni. Szomorú, de elkerülhetetlen.
– A Learrel mennek? – kérdezte Denton.
– Igen, fiam, a Learrel. Majd veszünk nektek egy másik játékszert.
– Túl sokat alapozunk a feltevésekre, DeVasher – jegyezte meg Locke. – Feltételezzük, hogy a már
birtokukban lév dokumentumok ártalmatlanok. Négy nappal ezel tt azt hitted, hogy McDeere lemásolta
Avery titkos aktáit. Végül is akkor mi a helyzet?
– Áttanulmányozták az aktákat Chicagóban. Igen, valóban tele vannak terhel bizonyítékokkal. Ahhoz
azonban nem elég, hogy elinduljanak. Ezzel nem tudják kier szakolni a vádemelést. Ti pontosan
tudjátok, hogy a veszedelmes anyagok a szigeten vannak. És persze az alagsorban. De oda senki sem
juthat be. A szigeten lév iratokat leellen riztük. Úgy t nik, minden rendben van.
Locke nem elégedett meg a válasszal. – De akkor honnan származik a tízezer dokumentum?
– Azt tételezed fel, hogy tényleg van nála tízezer. Ami engem illet, én kételkedem benne. Ne felejtsd
el, hogy McDeere megpróbál összeszedni még egy milliót, miel tt lelépne. Valószín leg hazudik nekik,
és csak szaglászik a többi irat után. Ha tényleg tízezer dokumentum lenne a kezében, miért ne adta volna
át az FBI-nak?
– Hát akkor mit l félünk? – kérdezte Lambert.
– Attól, amit nem tudunk, Ollie. Nem tudjuk pontosan, mi van nála az egymillió dolláron kívül. A
fickó nem tökkelütött, és lehet, hogy ráakad valamire, ha senki sem zavarja. Nem hagyhatjuk, hogy ez
megtörténjen. Tudod, Lazarov azt mondta, hogy durrantsuk szét a valagát a leveg ben. Idézet vége.
– Az lehetetlen, hogy egy újonc ügyvéd megtaláljon és lemásoljon ennyi, ránk nézve terhel anyagot –
jelentette ki Kruger merészen, és támogatást keresve körbepillantott. Néhány üzlettárs komoly
arckifejezéssel, homlokráncolva bólintott felé.
– Lazarov minek jön ide? – kérdezte Dunbar, az ingatlanügyekkel foglalkozó üzlettárs. Azt, hogy
"Lazarov", úgy mondta, mintha Charles Mansont várnák vacsorára.
– Ostoba kérdés – vakkantotta DeVasher és körbepillantott, hogy megnézze magának az idiótát, aki
feltette. – El ször is el kell intéznünk McDeere-t. És kénytelenek vagyunk abban bízni, hogy csak
minimális károkat okozott. Aztán pedig alaposan megvizsgáljuk ezt a céget, és végrehajtjuk a szükséges
változtatásokat.
Locke felállt és Oliver Lambertre meredt. – Gy z dj meg róla, hogy McDeere rajta lesz a gépen.

Tarrance, Acklin és Laney dermedt csöndben ülve hallgatták a Washingtonból telefonáló Voylest, aki
pontosan elmagyarázta nekik, hogy mi történt. Egy órán belül indul Memphisbe. Hangja majdnem
kétségbeesett volt.
– Be kell hoznia, Tarrance. De gyorsan. Cozzo nem tudja, hogy Tarry Rosst lekapcsoltuk, de Ross
elmondta neki, hogy McDeere hamarosan leszállítja az anyagot. Bármelyik percben végezhetnek vele. Be
kell hoznia. Nyomban! Tudja, hogy hol van?
– Az irodájában – felelte Tarrance.
– Jó, rendben. Hozza be. Két órán belül ott vagyok. Beszélni akarok vele. Viszlát. Tarrance lenyomta
a telefont, aztán tárcsázni kezdett.
– Kit hívsz? – érdekl dött Acklin.
– A Bendini, Lambert és Locke céget.
– Meg rültél, Wayne? – kérdezte Laney.
– Csak figyelj.
Az ügyfélfogadó titkárn vette fel a telefont. – Mitch McDeere-t kérem – mondta Tarrance.
– Egy pillanat – felelte a n . Aztán McDeere titkárn jének hangja hallatszott. – Mr. McDeere irodája.
– Beszélnem kell Mitchell McDeere-rel.
– Sajnálom, uram. Éppen tárgyal.
– Figyeljen rám, kisasszony. Henry Hugó bíró vagyok és a f nökének már tizenöt perccel ezel tt itt
kellett volna lennie a tárgyalóteremben. Rá várunk. Sürg s ügyr l van szó.
– Nos, én semmit sem látok a naptárában ma délel ttre.
– Maga jegyzi fel a f nöke tárgyalásainak id pontját?
– Igen, uram.
– Akkor a maga hibája. Most pedig hívja oda a készülékhez.
Nina végigfutott a folyosón Mitch irodájáig. – Mitch, egy bizonyos Hugó bíró keresi telefonon. Azt
mondja, hogy magának most ott kellene lennie egy tárgyaláson. Azt hiszem, jó lenne, ha beszélne vele.
Mitch felpattant, és megragadta a telefont. Sápadt volt. – Igen? – mondta.
– Mr. McDeere – kezdte Tarrance –, itt Hugó bíró. Elkésett. Jöjjön azonnal ide.
– Igen, bíró úr. – Mitch felkapta a kabátját meg az aktatáskáját és szigorúan Ninára nézett.
– Ne haragudjon – mondta a n . – Nem volt benne a naptárjában.
Mitch végigsietett a folyosón, lement a lépcs n, elhaladt az ügyfélfogadó titkárn pultja mellett és
távozott a f bejáraton. A Front Street és a Union találkozása felé indult el, aztán keresztülrohant a
Gyapott zsde-épület el csarnokán. A Unionon keleti irányba fordult, és elkezdett rohanni a Mid-America
bevásárlóközpont felé.
Egy ijedt kutya módjára száguldó, jól öltözött, aktatáskás fiatalember látványa akár hétköznapi is lehet
bizonyos városokban, de semmiképpen sem Memphisben. Az emberek felfigyeltek rá.
Mitch egy gyümölcsárus bódéja mögé rejt zött és kifújta magát. Nem látta, hogy bárki is szaladt volna
utána. Megevett egy almát. Bízott benne, hogy ha futóversenyre kerül sor, Tonnás Tony fogja üldözni.
Mitch sohasem volt különösebben elragadtatva Wayne Tarrance-tól. A cip bolti incidens. Az étterem
a Nagy-Kajmánon hasonlóan ostoba ötlet volt. A férfi jegyzetfüzete, amit a Morolto családról készített,
unalmas olvasmány lenne még egy kiscserkésznek is. De az az ötlete, hogy állapodjanak meg egy
kódban, mely azt jelenti, "ne kérdez sködjön, mentse az életét", egyszer en briliáns volt. Mitch már egy
hónapja tudta, ha Hugó bíró hívja telefonon, eszeveszett sebességgel kell menekülnie az épületb l.
Valami baj van, és az ötödik emeleti fiúk akcióba lépnek. Hol lehet Abby? – tette fel Mitch magában a
kérdést.
Néhány gyalogos sétált mindössze az Unionon. Mitchnek egy zsúfolt járdára lett volna szüksége, de
nem talált ilyet. A Front Street és a Union sarkára bámult, de semmi gyanúsat nem látott. Két utcával
odébb közömbös arckifejezéssel besétált a Peabody halljába, és keresett egy telefont. A félemeleten, a
férfi WC-hez vezet rövid folyosón talált egy szabad készüléket. Feltárcsázta az FBI memphisi irodája
számát.
– Wayne Tarrance-t kérem. Sürg sen. Mitch McDeere vagyok.
Tarrance másodperceken belül a vonal túlsó végén volt. – Mitch, hol van most?
– Mi folyik itt, Tarrance?
– Hol van most?
– Az épületen kívül, bíró úr. Egyel re biztonságban vagyok. Mi történt?
– Mitch, most be kell jönnie.
– Az égvilágon semmit sem kell csinálnom, Tarrance. És nem is csinálok semmit, amíg nem mondja
el, hogy mi történt.
– Nos, hm… tudja, hm… támadt egy kisebb probléma. Valakinek egy kicsit eljárt a szája.
– Micsoda, Tarrance? Mit mond? Olyan nincs, hogy valakinek kicsit jár el a szája. Beszéljen rendesen,
Tarrance, miel tt lecsapom a kagylót és felszívódom. Ugye nem mérik be a hívást, Tarrance? Leteszem.
– Ne! Figyeljen rám, Mitch. Tudják. Tudják, hogy kapcsolatban vagyunk egymással, és tudnak a
pénzr l meg az aktákról.
Hosszú hallgatás volt a válasz. – Szóval egy kicsit eljárt a szája az egyik emberüknek. Inkább úgy
hangzik, mintha szófosás jött volna rá. Mondjon el mindent, de gyorsan.
– Ez nekem is fáj, Mitch. Szeretném, ha tudná, hogy ez nekem is mennyire fáj. Voyles rettenetesen fel
van dúlva. Az egyik magas beosztású emberünk adta el az információt. Ma reggel kaptuk el egy
washingtoni szállodában. Kétszázezer dollárt fizettek neki, hogy megtudják a sztorit magáról. Teljesen
össze vagyunk törve.
– Óh, ez megható. Rettent en aggódom a lelkiállapotuk miatt, Tarrance. Gondolom, most azt szeretné,
hogy rohanjak oda az irodájába. Aztán leülnék és vigasztalhatnánk egymást.
– Voyles délre itt lesz, Mitch. A legjobb embereivel repül ide. Találkozni akar magával. Majd
kivisszük a városból, Mitch.
– Nagyszer . Azt akarja, hogy szaladjak a karjaikba védelemért. Maga egy idióta, Tarrance. Voyles is
egy idióta. Mindannyian idióták. Én pedig egy hülye vagyok, hogy bíztam magukban. Bemérik ezt a
hívást, Tarrance?
– Nem!
– Hazudik. Leteszem, Tarrance. Üljön vigyázzban és várja meg, amíg harminc perc múlva felhívom
egy másik telefonról.
– Ne! Mitch, figyeljen rám! Maga halott ember, ha nem jön be azonnal.
– Viszlát, Wayne. Ne mozduljon el a telefon mell l.
Mitch letette a kagylót és körülnézett. Odasétált egy márványoszlophoz és lenézett a hallba. A kacsák
a szök kút körül úszkáltak. A bár majdnem üres volt. Az egyik asztalnál gazdag, id s hölgyek ültek;
teáztak és kicserélték legjobb pletykáikat. Egy magányos vendég jelentkezett be a portán.
Hirtelen a skandináv férfi lépett el egy m fa mögül és Mitchre bámult. – Ott van fönt! – kiáltotta a
hall túlsó végében lév társának. Feszülten figyelték Mitchet, aztán a félemeletre vezet lépcs re
pillantottak. A bárpincér felnézett Mitch felé, aztán a skandináv férfira és barátjára. Az id s hölgyek
csendben bámészkodtak.
– Hívják a rend rséget! – kiáltotta Mitch, miközben elhátrált a korláttól. Odalent mind a két férfi
mozgásba lendült és megindultak a lépcs felé. Mitch várt öt másodpercet, aztán visszament a korláthoz.
A bárpincér meg sem mozdult. A hölgyek megdermedtek.
Dübörg lépteket lehetett hallani a lépcs fel l. Mitch ráült a korlátra, ledobta az aktatáskáját,
átvetette a lábát, várt egy pillanatot, aztán leugrott a hall hat méter mélységben lév sz nyegére. Két
lábbal ért földet, bokájába és csíp jébe belenyilallt a fájdalom. A futballban sérült térde megreccsent, de
nem roppant össze.
Mögötte, a lift mellett volt egy férfiruhaüzlet; a kirakatot nyakkend k és a legdivatosabb öltönyök
töltötték meg. Mitch besántikált a boltba. Egy tizenkilenc évesnél nem id sebb srác várakozott
készségesen a pult mögött. Vásárlók nem voltak az üzletben. A hátsó kijárat a Unionra nyílt.
– Zárva van ez az ajtó? – kérdezte Mitch nyugodtan.
– Igen, uram.
 – Akarsz keresni ezer dollárt? Nincs benne semmi törvénytelen. – Mitch gyorsan leszámolt tíz darab
százas bankjegyet, és a pultra hajította ket.
– Azt hiszem, igen.
– Semmi törvénytelen, oké? Esküszöm. Nem kevernélek bajba. Nyisd ki azt az ajtót, és amikor
körülbelül húsz másodperc múlva beront ide két férfi, mondd meg nekik, hogy kirohantam azon az ajtón,
és beültem egy taxiba.
A srác arcán még ragyogóbb mosoly jelent meg, és összeszedte a pénzt. – Rendben, nincs semmi
akadálya.
– Hol a próbafülke?
– Amott, uram, a szekrény mellett.
– Nyisd ki az ajtót – rendelkezett Mitch, miközben besurrant a próbafülkébe és leült. A térdét és a
bokáját dörzsölgette.
Az eladó nyakkend ket rendezgetett, amikor a skandináv és társa berohantak a hall fel li ajtón. – Jó
reggelt – üdvözölte ket vidáman.
– Nem láttál egy átlagos magasságú férfit szürke öltönyben és vörös nyakkend vel?
– De, uram. Keresztülrohant az üzleten, kiment azon az ajtón és beült egy taxiba.
– Egy taxiba! A francba! – Az ajtó kinyílt és becsukódott, és az üzlet elcsendesedett. A srác odasétált
a szekrény közelében lév cip tartóhoz. – Elmentek, uram.
Mitch még mindig a térdét masszírozta. – Jó. Menj oda az ajtóhoz és figyelj két percig. Szólj, ha látod
ket.
Két perccel kés bb az eladó visszajött. – Elmentek.
Mitch ülve maradt, és rámosolygott a srácra. – Nagyszer . Kérek egy olyan sárgászöld zakót és egy
tízes méret fehér szarvasb r cip t. Hozd ide ket, jó? De közben tartsd nyitva a szemed.
– Igen, uram. – A srác fütyörészve szedte össze a kért holmikat, aztán a próbafülke ajtaja alatt
becsúsztatta ket. Mitch letépte a nyakkend jét és gyorsan átöltözött. Leült.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte.
– Na, nézzük csak. Mit szólna ötszáz dollárhoz?
– Rendben. Hívj egy taxit és szólj, amikor megérkezett.

Tarrance vagy öt kilométert gyalogolt az íróasztala körül. A hívást bemérték, de Laney már kés n ért a
Peabodyba. Már vissza is érkezett és Acklinnel együtt idegesen üldögélt Tarrance irodájában. Negyven
perccel az els hívás után a titkárn hangja hallatszott a házi telefonon. – Mr. Tarrance, McDeere van a
vonalban. Tarrance odaugrott a telefonhoz. – Hol van, Mitch?
– A városban. De már nem sokáig.
– Nézze, Mitch, két napig se fogja húzni, ha egyedül van. Annyi gengsztert vetnek be, hogy a
harmadik világháborút megindíthatnák velük. Engedje meg, hogy segítsünk magának.
– Nem is tudom, Tarrance. Valami különös oknál fogva most nem bízom magukban. El sem tudom
képzelni, miért. Csak egyszer en rossz érzés gyötör.
– Kérem, Mitch. Ne kövesse el ezt a hibát.
– Gondolom, most azt akarja elhitetni velem, hogy maguk képesek megvédeni engem az életem
hátralév részében. Azért ez mulatságos, nem, Tarrance? Megállapodást kötök az FBI-jal és majdnem
szétlövik a fejemet a saját irodámban. Ez aztán védelem.
Tarrance mélyet sóhajtott a telefonba. Hosszú szünet következett. – Mi van az iratokkal? Fizettünk
értük egymilliót magának.
– Kezd elfáradni, Tarrance. A tiszta aktáimért fizettek egymilliót. Megkapták ket, én pedig
megkaptam az egymilliót. Persze ez csak egy része volt a megállapodásnak. Igaz, az is része volt, hogy
megvédenek.
– Adja ide nekünk azokat a rohadt aktákat, Mitch. Azt mondta, hogy valahol a közelünkben vannak
elrejtve. T njön el, ha akar, de hagyja itt az aktákat.
– Ez nem megy, Tarrance. Most el fogok t nni és aztán a Morolto család emberei vagy utánam
jönnek, vagy nem. Ha maguk nem kapják meg az aktákat, nem emelhetnek vádat. Ha Moroltóékat nem
helyezik vád alá, akkor talán, ha szerencsém van, egy napon majd elfeledkeznek rólam. Alaposan rájuk
ijesztettem, de nem okoztam maradandó sérüléseket. A fenébe, még az is lehet, hogy egyszer majd
visszavesznek a céghez.
– Ezt maga sem gondolja komolyan. Addig fogják üldözni, amíg meg nem találják. És ha nem kapjuk
meg az anyagot, mi is a nyomában leszünk. Ilyen egyszer , Mitch.
– Én akkor a Morolto családra fogadok. Ha maguk találnak meg el ször, valakinek majd eljár a szája.
Csak egy kicsit.
– Maga meg van rülve, Mitch. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, hogy az egymillióval elt nhet a
balfenéken. Az embereik majd tevén fogják járni a sivatagot, hogy megtalálják magát. Ne csinálja ezt,
Mitch.
– Viszlát, Wayne. Ray az üdvözletét küldi.
A vonal szétkapcsolt. Tarrance felkapta a telefont és a falhoz vágta.
Mitch a repül téri órára pillantott. Felhívott még egy számot. Tammy vette fel a telefont.
– Hello, édesem. Nem szívesen ébresztettelek fel.
– Ne aggódj, a kanapé már rég felébresztett. Mi újság?
– Komoly gondok vannak. Fogj egy ceruzát és jól figyelj. Egyetlen vesztegetni való másodpercem
sincs. Menekülök és itt lihegnek a nyakamban.
– Mondd.
– El ször is: hívd fel Abbyt a szüleinél. Mondd meg neki, hogy hanyatt-homlok meneküljön a
városból. Még arra sincs ideje, hogy megpuszilja az anyukáját és összecsomagolja a ruháit. Tegye le a
telefont, üljön be a kocsijába és nyomás. És ne nézzen vissza. A 64-es úton menjen el Huntingtonba,
hajtson ki a reptérre és repüljön el Mobile-ba. Mobile-ban béreljen kocsit és a 10-es úton menjen kelet
felé, aztán pedig a 182-esen szintén kelet felé egészen Perdido Beachig. A Perdido Beach Hiltonban
jelentkezzen be Rachel James néven. És várjon. Megvan?
– Igen.
– Másodszor: ülj fel egy repül re és repülj Memphisbe. Felhívtam Docot és az útlevél meg a többi
papír még nincs kész. Szitkozódtam, de hiába. Megígérte, hogy egész éjjel dolgozni fog és reggelre kész
lesz velük. Én reggel már nem leszek itt, de te igen. Menj el a papírokért.
– Igen, uram.
– Harmadszor: ülj fel egy repül re és menj vissza a nashville-i lakásba. Várj a telefon mellett.
Semmilyen körülmények között se mozdulj el a telefon mell l.
– Világos.
– Negyedszer: hívd fel Abankset.
– Rendben. Mi az útiterved?
– Eljövök Nashville-be, de nem tudom pontosan, mikor. Most mennem kell. Figyelj rám, Tammy.
Mondd meg Abbynek, hogy egy órán belül meghalhat, ha nem menekül. Úgyhogy meneküljön, a franc
egye meg.
– Rendben, f nök.
Gyorsan odament a 22-es kapuhoz és felszállt a Delta 10:04-kor Cincinnatibe induló járatára.
Magához szorított egy képesújságot, amely hitelkártyával váltott, csak egy útra szóló repül jegyekkel
volt tele. Az egyik Tulsába szólt, az American légitársaság 233-as számú, 10:14-kor induló járatára, és
Mitch McDeere néven vásárolta; a másik Chicagóba, a Northwest légitársaság 861-es számú, 10:15-kor
induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta; a harmadik Dallasba szólt, a United légitársaság
562-es számú, 10:30-kor induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta; a negyedik pedig a Delta
légitársaság 790-es számú, 11:10-kor induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta.
A Cincinnatibe szóló jegyet készpénzért vette, Sam Fortune néven.

Lazarov belépett a negyedik emeleti irodába; minden szem maga elé nézett. DeVasher úgy pillantott rá,
mint egy rémült, sarokba állított kisgyerek. Az üzlettársak a cip f z jüket tanulmányozták és majd
összecsinálták magukat.
– Nem találjuk – jelentette DeVasher.
 Lazarov nem az a fajta ember volt, aki ordítozni, szitkozódni kezd. Nagyon büszke volt arra, hogy
nehéz helyzetben is nyugodt tud maradni. – Ezt úgy értik, hogy egyszer en felállt és kisétált innen? –
kérdezte h vösen.
Nem kapott választ. Nem is volt rá szükség.
– Na nézzük, DeVasher, a terv a következ . Küldje ki az összes emberét a repül térre. Ellen rizzék le
az összes légitársaságot. Hol a kocsija?
– A parkolóban.
– Ez nagyszer . Gyalog távozott. Gyalog távozott a maguk kis er djéb l. Ez nagyon fog tetszeni
Joey-nak. Ellen rizzék az összes autókölcsönz t. Na most, hányan vannak jelen a tiszteletreméltó
üzlettársak közül?
– Tizenhatan.
– Ossza ket párokra és küldje ki ket a repül terekre Miamiban, New Orleansban, Houstonban,
Atlantában, Chicagóban, Los Angelesben, San Franciscóban és New Yorkban. Ott lézengjenek ezeken a
reptereken. Ott éljenek. Ott egyenek. Figyeljék a nemzetközi járatokat. Holnap majd küldünk er sítést.
Önök, tisztelt uraim, jól ismerik, akit keresünk, úgyhogy találják meg. A sötétben tapogatózunk, de hát
mi vesztenivalónk van? Legalább lesz elég munkájuk. És igazán nem szívesen közlöm önökkel, de ezek
az órák nem számlázhatóak. Hol van a felesége?
– Danesboróban, Kentuckyban. A szüleinél.
– Menjenek el érte. Ne bántsák, csak hozzák ide.
– Beindítsuk a papírfoszlatót? – kérdezte DeVasher.
– Ezzel még várunk huszonnégy órát. Küldjön el valakit a Nagy-Kajmánra és semmisítsék meg az
ottani papírokat. Most pedig igyekezzen, DeVasher.
Az iroda kiürült.

Voyles Tarrance íróasztala körül toporgott és parancsokat osztogatott. Vagy tíz hadnagy jegyezte, amit
üvöltözött. – Menjenek ki a repül terekre. Ellen rizzék a légitársaságokat. Minden nagyobb városban
értesítsék az összes FBI-tisztet. Vegyék fel a kapcsolatot a vámhivatalokkal. Van róla fényképünk?
– Egyet sem találunk, uram.
– Kerítsenek valahonnan, de gyorsan. Ma estére ott legyen a fényképe minden FBI-irodán és
vámhivatalban. A szemét disznó menekül!

35
A busz szerdán, nem sokkal kett el tt távozott Birminghamb l. Ray a hátsó sorban foglalt helyet;
minden embert megnézett, aki felszállt és leült. Ray külseje sportos volt. Taxival elment egy
bevásárlóközpontba Birminghamben és félóra alatt vásárolt egy mosott Levi's farmert, egy rövid ujjú
golfínget és egy pár piros-fehér Reebok cip t. Ezenkívül evett egy pizzát és alaposan megnyiratkozott.
Sötét szemüveget és világosbarna baseballsapkát viselt.
Egy alacsony, kövér, sötét b r asszony ült le mellé.
Ray rámosolygott. – De dónde és usted? – kérdezte. Hova valósi?
Féktelen öröm jelent meg a n arcán. Széles mosolya el villantotta kevés számú fogát. – México –
felelte büszkén. – Habla espanol? – kérdezte buzgón.
– Si.
Két órán keresztül spanyolul csevegtek, amíg a busz Montgomery felé tartott. Az asszonynak néha el
kellett ismételnie a mondandóját, de Ray mégis meglepetést okozott magának. Már nyolc éve nem
gyakorolta a nyelvet és egy kicsit berozsdásodott.
Egy Dodge Ariesben Jenkins és Jones különleges ügynökök követték a buszt. Jenkins vezetett, Jones
pedig aludt. Tíz perccel azután, hogy kiértek Knoxville-b l, az út unalmassá vált. Rutinszer
megfigyelés, közölték velük. Ha elveszítik a fickót, nem nagy ügy. De azért próbálják meg nem
elveszíteni. A Huntingtonból Atlantába induló járat indulásáig még két óra volt, így Abby helyet foglalt a
sötét presszó egyik félrees sarkában és figyelt. Figyelt. A mellette lév széken volt egy kézitáska. A
sürget utasításokkal ellenkez en becsomagolt magának egy fogkefét, sminkes dobozt és néhány ruhát.
Ezenkívül írt egy levelet a szüleinek, amelyben röviden elmagyarázta, hogy nagyon gyorsan vissza kell
mennie Memphisbe, találkoznia kell Mitchcsel, minden rendben van, ne aggódjatok, puszi, puszi, sok
szeretettel Abby. Nem tör dött az el tte g zölg kávéval, az érkez és távozó embereket figyelte.
Azt sem tudta, hogy Mitch életben van-e egyáltalán. Tammy azt mondta, hogy a férfi meg volt ijedve,
de nem vesztette el az önuralmát. Mint ahogy máskor sem. Tammy arról is beszámolt, hogy Mitch majd
Nashville-be repül, pedig Memphisbe. Érthetetlen, de Tammy meg volt gy z dve róla, hogy Mitch
pontosan tudja, mit csinál. Te csak menj Perdido Beachbe és várj.
Abby még sohasem hallott Perdido Beachr l. És biztos volt benne, hogy Mitch sem járt még ott.
Idegtép volt a bárban ücsörögni. Minden tíz percben odamerészkedett hozzá egy részeg üzletember
és ajánlatot tett neki. Hagyjon békén – Abby ezt legalább tízszer elmondta.
Kétórás várakozás után felszálltak a gépre. Abby egy folyosó melletti ülésen kapott helyet.
Bekapcsolta a biztonsági övet, a feszültség felengedett benne. És aztán meglátta a n t.
Felt n en sz ke n , kiugró pofacsonttal, er s, majdnem férfias, de mégis bájos állal. Abby már látta
ezt az arcrészletet. Csak részletet, mert a szemek, mint múltkor is, rejtve maradtak. A n Abbyre nézett,
aztán elfordította a fejét, amikor elment mellette, hogy elfoglalja a helyét valahol a hátsó sorban.
A Zátony bár! A sz ke a Zátony bárban. A sz ke, aki megpróbálta kihallgatni hármuk beszélgetését.
Megtalálták t, Abbyt. És ha t megtalálták, hol lehet a férje? Mit csináltak vele? A kétórás, kanyargós
hegyi utakon vezet autóikra gondolt Danesboróból Huntingtonba. Úgy vezetett, mint egy rült. Nem
követhették.
A gép elgurult a termináltól és néhány perccel kés bb felszállt Atlanta felé.
Abby három hét alatt immár másodszor figyelhette a naplementét egy 727-es gépr l az atlantai
repül téren. és a sz ke. A gép harminc percet töltött Atlantában, aztán megindult Mobile felé.

Cincinnatiból Mitch Nashville-be repült. Szerda este hatkor érkezett meg, jóval azután, hogy a bankok
már bezártak. A telefonkönyvben talált egy teherautó-kölcsönz t, aztán leintett egy taxit.
Egy kisebb, öt méter hosszú járm t bérelt. Készpénzzel fizetett, azonban kénytelen volt felhasználni a
jogosítványát és a hitelkártyáját letétként. Ha DeVasher rábukkan a nyomaira egy nashville-i
teherautó-kölcsönz ben, akkor megérdemli. Vásárolt húsz papírdobozt és elment a lakásba.
Kedd este óta nem evett, de szerencséje volt. Tammy hagyott a lakásban egy csomag félkész
pattogatott kukoricát és két sört. Mitch úgy habzsolt, akár egy disznó. Nyolckor telefonált Perdido
Beachbe el ször. Lee Stevenst kérte. Még nem érkezett meg, közölték vele. Mitch elnyúlt a földön, és
agyán átcikázott az a több száz dolog, ami mind megtörténhet Abbyvel. Megölhetik Kentuckyban és ,
Mitch, nem tudná meg. Nem telefonálhat oda.
A kanapé nem volt összecsukva, és a végénél az elny tt leped lelógott a földre. Tammy nem volt
igazi házitündér. Mitch ránézett a kicsi, ideiglenes ágyra és Abbyre gondolt. Csak öt napja annak, hogy itt
gyömöszölték egymást ezen a hever n. Remélhet leg Abby most rajta van azon a gépen. Egyedül.
A hálószobában ráült az érintetlen Sony videokazettákat tartalmazó dobozra és álmélkodva nézegette
a szobát megtölt irathalmazokat. A sz nyegen Tammy tökéletes kis oszlopokba állította a papírokat és
precízen felosztotta ket aszerint, hogy melyik szigeti bankhoz vagy céghez tartoznak. Mindegyik oszlop
tetején volt egy sárga jegyzetblokk, rajta a cég neve, aztán hosszú oldalakon sorakoztak a dátumok és
bejegyzések. És nevek!
Ezzel még Tarrance is könnyen boldogulna. Az esküdtszéknek tízperces munkája lenne. A f ügyész
majd összehív egy sajtótájékoztatót. A bíróságokon pedig majd megszületnek egymás után az ítéletek,
ítéletek, meg ítéletek.

Jenkins különleges ügynök beleásított a kagylóba és feltárcsázta a memphisi iroda számát. Az utóbbi
huszonnégy órában egy percet sem aludt. Jones a kocsiban horkolt.
– FBI – mondta egy férfihang.
– Hello, ki beszél? – kérdezte Jenkins. Rutinszer bejelentkezés, semmi több.
– Acklin.
– Szia, Rick. Itt Jenkins. Éppen…
 – Jenkins! Hol voltatok eddig? Tartsd a vonalat! Jenkins abbahagyta az ásítást és körülnézett a
buszpályaudvar el csarnokában. Egy dühös hang kiáltott a kagylóból.
– Jenkins! Hol vagytok? – Wayne Tarrance hangja volt.
– A buszpályaudvaron Mobile-ban. Elvesztettük a fickót.
– Micsoda? Hogy tudtátok elveszteni?
Jenkins hirtelen felélénkült és közelebb hajolt a telefonhoz. – Álljon meg a menet, Wayne. Az volt az
utasításunk, hogy nyolc órán keresztül kövessük a palit, nézzük meg, hova megy. Rutinellen rzés, azt
mondtad.
– Nem tudom elhinni, hogy elvesztettétek.
– Wayne, azt senki nem mondta nekünk, hogy az élete hátralév részében kövessük ezt az embert.
Csak nyolc órán keresztül, Wayne. Mi húsz óráig követtük, de aztán elt nt. Miért olyan nagy baj ez?
– Miért nem telefonáltatok eddig?
– Kétszer is telefonáltunk. Birminghamb l és Montgomeryb l. Mindkétszer foglalt volt a vonal. Mi
folyik itt, Wayne?
– Várj egy kicsit.
Jenkins er sebben szorította a telefonkagylót és várt. Egy másik hang jelentkezett: – Halló, Jenkins?
– Igen.
– Itt Voyles. Mi a franc történt? Jenkins visszatartotta a lélegzetét, és szemét vadul forgatva
körülnézett az el csarnokban. – Elvesztettük az emberünket, uram. Húsz óráig követtük, de amikor itt,
Mobiléban leszállt a buszról, elt nt a tömegben.
– Ez nagyszer , fiam. Mikor történt ez?
– Húsz perccel ezel tt.
– Na jó, figyeljen rám. Feltétlenül meg kell találnunk ezt az embert. Az öccse zsebre vágta a
pénzünket és felszívódott. Hívja fel a helybéli rend rséget. Mondja meg nekik, hogy maga kicsoda és azt,
hogy egy börtönb l szökött gyilkos sétafikál szabadon a városban. Valószín leg Ray McDeere neve és
fényképe ki van függesztve a falakra. Az anyja Panama City Beachben él, ezért riadóztassák a Mobile és
Panama City Beach közötti összes rend r rsöt. Én is küldök embereket.
– Rendben. Elnézést kérek, uram. Nem mondták nekünk, hogy az élete végéig kövessük.
– Ezt majd kés bb megbeszéljük.

Tíz órakor Mitch másodszor is felhívta a Perdido Beach Hiltont. Rachel Jamest kérte. Nem érkezett meg.
Ekkor Lee Stevenst kérte. Egy pillanat, válaszolták neki. Mitch a földön ült és feszülten várakozott. A
telefon kicsengett a szobában. Néhány csengetés után valaki felvette a kagylót.
– Igen? – Gyors kérdés volt.
– Lee? – kérdezte Mitch. Szünet. – Igen.
– Itt Mitch. Gratulálok.
Ray rázuhant az ágyra és lehunyta a szemét. – Baromi könny volt, Mitch. Hogy csináltad?
– Majd elmondom, ha lesz rá id nk. Most éppen van egykét ipse, aki meg akar ölni engem. És Abbyt.
Menekülünk.
– Ki el l, Mitch?
– Tíz óráig tartana, amíg elmondanám az els fejezetet. Majd kés bb elbeszélgetünk, írd le ezt a
számot: 615-8889-4380.
– Ez nem memphisi szám.
– Nem, nashville-i. Egy f hadiszállásként szolgáló lakásban vagyok. Jegyezd meg ezt a számot. Ha
nem lennék itt, egy Tammy nev lány veszi fel a telefont.
– Tammy?
– Hosszú történet. Csak tedd, amit mondok. Valamikor a mai este folyamán Abby be fog jelentkezni a
szállodában Rachel James néven. Egy bérelt kocsival érkezik.
– Idejön?
– Figyelj rám, Ray. A kannibálok tényleg üldöznek bennünket, de egy lépéssel sikerült megel znünk
ket.
– Kiket?
 – A maffiát. És az FBI-t.
– Csak ket?
– Valószín leg. Most figyelj rám. Van rá egy kis esély, hogy Abbyt követik. Találd meg t, és tartsd
szemmel, amíg meg nem gy z dtél róla, hogy senki sem jött utána.
– És ha jött valaki?
– Hívj fel és megbeszéljük.
– Oké.
– Csak arra használd a telefont, hogy ezt a számot hívod. És nem beszélhetünk sokat.
– Lenne jó néhány kérdésem, öcsikém.
– Nekem pedig lenne néhány válaszom, de nem most. Vigyázz a feleségemre és hívj fel, amint
megérkezett.
– Rendben. És egyébként kösz, Mitch.
– Adios.

Egy órával kés bb Abby lekanyarodott a 182-es sztrádáról és ráhajtott a Hiltonhoz vezet kanyargós
m útra. Leparkolta az alabamai rendszámú négyajtós Cutlasst és idegesen odasétált a bejárathoz. Megállt
egy pillanatra, visszanézett a m útra, aztán bement.
Két perccel kés bb egy sárga taxi érkezett Mobile-ból és lefékezett a szálló el tt. Ray figyelte a
kocsit. Egy n ült a hátsó ülésen, el rehajolt és a sof rrel beszélgetett. Vártak egy percet. A n pénzt
húzott el a táskájából, és kifizette a számlát. Kiszállt és megvárta, amíg a taxi elhajt. A n sz ke volt –
ez volt az els , amit Ray észrevett. Alakja formás. Sz k, fekete kordbársony nadrágot viselt. És fekete
napszemüveget. Ezt Ray furcsának találta, mert már majdnem éjfélt mutatott az óra. A n odasomfordált
a bejárati ajtóhoz, várt egy percet, aztán bement. Ray feszülten figyelte. Követte t a hallba.
A sz ke odament a pult mögött dolgozó egyetlen portáshoz. – Egy egyágyas szobát kérek – hallotta
Ray.
A portás a n elé csúsztatott egy bejelentkezési nyomtatványt. A sz ke leírta a nevét és azt kérdezte: –
Hogy hívják azt a hölgyet, aki el ttem jelentkezett be? Azt hiszem, egy régi barátom.
A portás belelapozott a bejelentkezési kártyákba. – Rachel James.
– Igen, az. Honnan jött?
– Memphisi címet adott meg – felelte a portás.
– Mi a szobaszáma? Szeretném üdvözölni.
– A szobaszámot nem adhatom meg – mondta a portás. A sz ke gyorsan el vett két húszast a
táskájából és rátette a pultra. – Csak szeretném üdvözölni. A portás elvette a pénzt. – 622-es szoba. A n
készpénzzel fizetett. – Hol vannak a telefonok?
– Ott a sarokban – válaszolta a portás. Ray el bb ért a sarokba, és négy készüléket talált ott. Felkapta
az egyik középs kagylóját és elkezdett beszélni.
A sz ke a sor végén lév telefont választotta, és hátat fordított Raynek. Halkan beszélt. Ray csak
egy-két szót tudott elcsípni.
– …bejelentkezett… 622-es… Mobile… egy kis segítség… nem tudok… óra?… igen… siessetek…
Letette a kagylót és Ray hangosan kezdett beszélni a süket telefonba.
Tíz perccel kés bb kopogtattak az ajtón. A sz ke felugrott az ágyról, megmarkolta a 45-ös pisztolyt,
és bedugta a kordbársony nadrágba az inge alá. A biztonsági lánc nélkül résnyire nyitotta az ajtót.
Az ajtó azonban kivágódott, és a falhoz csapta a n t. Ray rátámadt, és miután elvette a fegyvert, a
földre nyomta. A 45-ös csövét a füléhez szorította. – Ha megnyikkan, lelövöm.
A n nem ellenkezett, csak lehunyta a szemét. Nem válaszolt.
– Ki maga? – kérdezte Ray. A fegyver csövét még mélyebben belenyomta a fülébe. A n megint csak
nem válaszolt.
– Meg se mozduljon és meg se mukkanjon. Világos? Szívesen szétl ném a fejét.
Ray, még mindig a n hátán ülve, kinyitott egy utazótáskát. Tartalmát a földre szórta és talált egy pár
tiszta zoknit. – Nyissa ki a száját! – követelte Ray.
A n nem mozdult. A pisztolycs visszatért a füléhez, és erre lassan kinyitotta a száját. Ray betömte a
zoknit a fogai közé, aztán egy selyemharisnyával szorosan bekötötte a szemét. A lábát és a kezét
harisnyanadrágokkal kötötte össze, aztán hosszú csíkokra tépte a leped t. A n nem mozdult. Miután Ray
az összekötözés és szájpeckelés végére ért, a sz ke egy múmiára hasonlított. Ray becsúsztatta az ágy alá.
A kézitáskájában volt hatszáz dollár készpénzben, és egy illinoisi jogosítvány. Karen Adair
Chicagóból. Született: 1962. március 4-én. Ray elvitte a n papírjait és a pisztolyt.

A telefon hajnali egykor szólalt meg, de Mitch nem aludt. A feje nem látszott ki a sok irat közül.
Lebilincsel en érdekes dokumentumok. És fölöttébb terhel bizonyítékokként szolgálhatnak majd.
– Halló? – vette fel óvatosan a kagylót.
– Ez a f hadiszállás? – A hang egy üvölt zenegép közeléb l szólt.
– Hol vagy, Ray?
– Egy Floribama nev bárban. Pont az államhatárnál.
– Hol van Abby?
– A kocsiban. Jól van.
Mitch könnyebben szedte a leveg t és elvigyorodott. Hallgatta, mit mond a testvére.
– El kellett jönnünk a szállóból. Ugyanis egy n követte Abbyt, ugyanaz a n , akit valami bárban
láttatok a Kajmánokon. Abby megpróbál mindent elmagyarázni. A n egész nap követte, aztán végül
megjelent a szállodában. Gondoskodtam róla, aztán elt ntünk.
– Gondoskodtál róla?
– Aha. Nem volt hajlandó beszélni, de egy ideig most nem lesz az utunkban.
– Abby jól van?
– Igen. Mindketten halálosan fáradtak vagyunk. Egész pontosan mire készülsz?
– Most nagyjából háromórányira vagytok Panama City Beacht l. Tudom, hogy dögfáradtak vagytok,
de el kell jönnötök onnan. Menjetek el Panama City Beachbe, tüntessétek el a kocsit, és vegyetek ki két
szobát a Holiday Innben. Hívjatok fel, miután bejelentkeztetek.
– Remélem, tudod, mit csinálsz.
– Bízzál bennem, Ray.
– Én bízom, de lassan kezdem azt kívánni, hogy bárcsak visszamehetnék a börtönbe.
– Nem mehetsz vissza, Ray. Vagy elt nünk, vagy meghalunk.

36
A taxi megállt egy piros lámpánál Nashville belvárosában, és Mitch kiugrott a kocsiból. Merev, sajgó
lábakkal átsántikált a forgalmas útkeresztez désen.
A Southeastern Bank épülete egy harmincemeletes henger volt, nagyjából hasonlóképpen
tervezhették, mint egy teniszlabdadobozt. Festése sötét, majdnem fekete volt. Szembeötl en magasodott
ki a sarkon a gyalogjárók, szök kutak és jól ápolt növényzet labirintusából.
Mitch a munkába siet alkalmazottakkal együtt ment be a forgóajtón az épületbe. A márványbontású
átriumban megtalálta a tájékoztató táblát, és a lifttel felment a harmadik emeletre. Kinyitott egy súlyos
üvegajtót, és belépett egy kör alakú irodába. Egy elegáns, nagyjából negyvenéves n figyelte az üveg
íróasztal mögül. Nem mosolygott rá.
– Mr. Mason Laycookot keresem – mondta.
A n egy székre mutatott. – Foglaljon helyet.
Mr. Laycook nem sokat váratott magára. Egyszer csak megjelent Mitch el tt és legalább olyan
savanyú volt, mint a titkárn je. – Mit parancsol? – kérdezte szinte az orrán keresztül.
Mitch felállt. – Távirati pénzátutalást szeretnék lebonyolítani.
– Igen. Van számlája a bankunknál?
– Igen.
– És a neve?
– Számmal jelölt bankszámla. – Más szóval: nem tudja meg a nevemet, Mr. Laycook. Nincs rá
szüksége.
– Rendben. Kövessen. – A férfi irodájában nem volt ablak, így kilátás sem nyílt bel le. Az üveg
íróasztal melletti kisasztalon számítógépek, monitorok sorakoztak. Mitch helyet foglalt.
– A számlaszámot kérem.
Mitch emlékezetb l idézte fel. – 214-31-35.
Laycook a számítógép billenty zetére csapott néhányat, aztán a monitort figyelte. – A számlát egy
bizonyos T. Hemphill nyitotta. Csak férhet hozzá, és a következ leírásnak megfelel férfi: nagyjából
száznyolcvan centi magas, nyolcvanöt-kilencvenöt kiló, kék szem , barna hajú és huszonöt-huszonhat
éves. Ön megfelel a leírásnak, uram. – Laycook a monitort tanulmányozta. – És szabadna kérnem a
társadalombiztosítási számának a négy utolsó számjegyét?
– 8585.
– Minden rendben. Nos, mit tehetek önért?
– Táviratilag szeretnék egy bizonyos összeget ideutaltatni egy bankból, a Kajmán-szigetekr l.
Laycook összevonta a szemöldökét, és el vett egy ceruzát a zsebéb l. – Melyik bankról van szó?
– Royal Bank of Montreal.
– Milyen fajta bankszámla?
– Szintén számmal jelölt.
– Feltételezem, ismeri a számot.
– 499DFH2122.
Laycook leírta a számot és felállt. – Egy perc türelmet kérek. – Távozott az irodából.
Tíz perc telt el. Mitch feldagadt lábát ütögette és az íróasztal túloldalán álló monitorokat nézegette.
Laycook a felettesével, Mr. Nokesszal tért vissza, aki valamiféle alelnök volt a banknál. A férfi
bemutatkozott az íróasztal mögül. Mindketten idegesnek t ntek. Mitchre meredtek.
Nokes szólalt meg. Egy kis papírlapot tartott a kezében. – Uram, ez egy olyan számla, hogy csak
akkor tudjuk megkezdeni az átutalást, ha bizonyos információkról számot ad.
Mitch magabiztosan bólintott.
– A három legutóbbi betét id pontját és összegét kérem, uram. – Feszülten figyelték Mitchet, abban a
biztos tudatban, hogy rossz adatokat fog közölni.
Mitch megint fejb l adta meg a választ. Jegyzetek nélkül. – Ez év február harmadika, hat és fél millió.
Tavaly december tizennegyedike, kilencmillió-kétszázezer. És tavaly október nyolcadika, tizenegymillió.
Laycook és Nokes szájtátva bámultak a kis papírlapra. Nokesnak sikerült hivatalos mosolyt er ltetnie
az arcára. – Nagyszer . Akkor most kérjük a kódszámot.
Laycook készenlétben állt a ceruzával a kezében.
– Nos, uram? – kérdezte Nokes.
Mitch elmosolyodott és keresztbe tette sérült lábát. – 72083.
– És milyen átutalásról lenne szó?
– Tízmillió dollárt kérek átutalni ebbe a bankba, a 214-31-35-ös számú számlára. Megvárom.
– Nem szükséges megvárnia, uram.
– Megvárom. Miután elvégezték az átutalást, még lenne egy-két feladatom a ön számára.
– Egy kis türelmet kérek. Nem parancsol kávét?
– Köszönöm, nem. Tudna adni egy napilapot?
– Természetesen – felelte Laycook. – Ott van az asztalon.
A két férfi kisietett az irodából, és Mitch pulzusa kezdett normálisan verni. Kinyitotta a nashville-i
Tennesseant és három oldalt is átnézett, mire megtalálta a rövid bekezdést a Brushy Mountainb l szökött
rabról. Fényképek nem voltak. Néhány részletr l számoltak be. Nincs semmi baj, biztonságban vannak a
Holiday Innben a Csoda Úton, Panama City Beachben.
Egyel re semmi nyomot nem hagytak, gondolta Mitch. És remélte.
Laycook egyedül tért vissza. Most már barátságos volt. Már majdnem bizalmaskodóan barátságos. –
Az átutalást elvégeztük. A pénz itt van. Mit tehetek még önért?
– Szintén táviratilag szeretném átutalni innen a pénzt A nagyobb részét legalábbis.
– Hány átutalás?
– Három.
– Mi az els ?
 – Egymillió dollár a Pensacola National Bankba. Egy számmal jelölt bankszámlára, amelyhez csak
egyetlen személy férhet hozzá: nagyjából ötvenéves fehér n .
– Létez számláról van szó?
– Nem. Azt szeretném, ha most nyitnák meg a számlát az átutalással.
– Nagyszer . A második?
– Egymillió dollár a Dane County Bankba, a Kentucky állambéli Danesboróba. Bármelyik számlára,
amelyik Harold vagy Maxine Sutherland vagy mindkett jük nevén van. Kis bank, de kapcsolatban áll a
louisville-i United Kentucky Bankkal.
– Nagyszer . És a harmadik?
– Hétmillió dollár a zürichi Deutschbanknak. A számlaszám: 772-03QL-600. A többi pénz itt marad.
– Ez nagyjából egy óráig fog tartani – mondta írás közben Laycook.
– Akkor egy óra múlva felhívom.
– Nagyszer .
– Köszönöm, Mr. Laycook.
Minden lépés fájdalmas volt, de Mitch mégsem érezte a fájdalmat. Lassú kocogással távozott az
épületb l.

A Royal Bank of Montreal fiókjának épületében, a szigeten, a legfels emeleten a távirati átutalásokkal
foglalkozó titkárn egy gyorsnyomtatóval teleírt lapot nyomott Randolph Osgood roppant hegyes és
szabályos ív orra élé. A n bekarikázott egy meglehet sen szokatlan, tízmilliós átutalást Azért számított
szokatlannak, mert az ezen a bankszámlán lév pénz általában nem tért vissza az Egyesült Államokba, és
ráadásul egy olyan bankba került az összeg, amelyikkel a Royal Bank of Montreal még sohasem állt
kapcsolatban. Osgood tanulmányozta egy darabig a papírlapot, aztán Memphisbe telefonált. Mr. Tolar
rendkívüli szabadságon van, tájékoztatta t a titkárn . És Nathan Locke? – érdekl dött Osgood. Mr.
Locke nincs a városban. Victor Milligan? Mr. Milligan szintén távol van.
Osgood a holnap elintézend anyagok közé tette a papírlapot.

A floridai Smaragdpart mentén és Alabamában, Mobile külvárosától keletre, egész Pensacolában, Fort
Walton Beachben, Destinben és Panama City Beachben békés volt és meleg a tavaszi éjszaka. Csak
egyetlen b ntény történt a parton. Egy fiatal n t kiraboltak, megvertek és meger szakoltak a szobájában,
a Perdido Beach Hiltonban. Barátja, egy magas sz ke férfi, markáns skandináv arcvonásokkal, talált rá a
szobájában: a n kezét-lábát összekötözték és a száját kipeckelték. A férfit Rimmernek, Aaron
Rimmernek hívták és Memphisb l érkezett.
Az igazi izgalmat az szolgáltatta, hogy nagyszabású embervadászat kezd dött Mobile környékén a
szökött gyilkos, Ray McDeere után. Nem sokkal sötétedés után látták t megérkezni a buszpályaudvarra.
A börtönben készült fényképe a reggeli lapok címoldalára került, és már tíz óra el tt három tanú is
jelentkezett és közölte, hogy látta t. Elbeszélésük alapján nyomon követték McDeere mozgását Mobile
Bay, Foley, Alabama és Gulf Shores vidékén.
Mivel a Hilton csak tizenöt kilométerre van Gulf Shorestól a 182-es úton, és mivel az egyetlen
börtönb l szökött gyilkos, akir l a rend rség tudomással bírt, a környéken tartózkodott, amikor az
egyetlen b ntényt elkövették, a végkövetkeztetés gyors és elkerülhetetlen volt. Az éjszakai portás
azonosította Ray McDeere-t, és a vendégkönyvb l kiderült, hogy fél tíz körül jelentkezett be Lee Stevens
néven. És készpénzzel fizetett. Kés bb bejelentkezett az áldozat is. Az áldozat is azonosította Mr. Ray
McDeere-t.
Az éjszakai portás emlékezett rá, hogy az áldozat egy Rachel James nev vendég után érdekl dött, aki
öt perccel az áldozat el tt jelentkezett be és készpénzzel fizetett. Rachel James valamikor az éjszaka
folyamán t nt el anélkül, hogy a kijelentkezéssel fárasztotta volna magát. Hasonlóan Ray McDeere alias
Lee Stevenshez. Az egyik parkoló r is majdnem teljes biztonsággal azonosította McDeere-t. Azt állította,
hogy a férfi éjfél és egy óra között beült egy fehér, négyajtós Cutlassbe egy n vel. Elmondta, hogy a n
vezetett, és úgy t nt, nagyon sietnek. Azt is közölte a parkoló r, hogy keleti irányba indultak el a 182-es
úton.
Aaron Rimmer Hilton-béli, hatodik emeleti szobájából bemutatkozás nélkül felhívta a seriff irodájának
egyik nyomozóját, és közölte vele, hogy érdemes ellen rizni a mobile-i autókölcsönz ket. Vizsgálják
meg, hogy Abby McDeere néven nem bérelt-e autót valaki, így majd megtudják, honnan származik a
fehér Cutlass, jelentette ki Rimmer.
Megkezd dött a kutatás, Mobile-tól Miamiig, az Abby McDeere néven kölcsönzött Cutlass után. A
seriff megígérte, hogy az áldozat barátját, Aaron Rimmert, tájékoztatja a fejleményekr l.
Mr. Rimmer a Hiltonban várakozott. Tony Verklerrel vettek ki közösen szobát. A szomszédban
f nöke, DeVasher masszírozta a tokáját. Tizennégy barátja pedig a hetedik emeleti szobákban ücsörgött
és várt.

Mitch tizenhét fordulót tett a lakásból, mire a teherautó megtelt, de délre a Bendini-iratok készen voltak a
szállításra. Mitch leült a kanapéra és utasításokat jegyzett fel Tammynek. Részletesen beszámolt a banki
átutalásokról és azt kérte a n t l, hogy várjon egy hetet, miel tt édesanyjával felveszi a kapcsolatot. Az
asszony hamarosan milliomos lesz.
Mitch az ölébe helyezte a telefont, és egy kellemetlen feladatra készítette fel magát. Felhívta a Dane
County Bankot és Harold Sutherlandet kérte a telefonhoz. Sürg s ügyr l van szó, mondta.
– Halló! – szólt apósa dühösen a kagylóba.
– Mr. Sutherland, itt Mitch. Tudja már…
– Hol a lányom? Jól van?
– Igen. Remekül. Velem van. Külföldre utazunk néhány napra. Talán néhány hétre. Talán néhány
hónapra.
– Értem – felelte a férfi lassan. – És hová mentek?
– Nem tudom. Ide-oda utazgatunk egy darabig.
– Valami baj van, Mitch?
– Igen, uram. Nagyon nagy baj van, de most nem tudom elmagyarázni. Talán majd egyszer kés bb.
Figyelje nagyon az újságokat. Két héten belül nagy port kavaró hírek jönnek majd Memphisb l.
– Veszélyben vagytok?
– Mondhatni igen. Nem érkezett egy összeg a számlájára távirati átutalással?
– De, ami azt illeti, igen. Valaki elhelyezett itt egymillió dollárt egy órával ezel tt.
– Ez a valaki én voltam, a pénz pedig a maguké. Hosszú hallgatás volt a válasz. – Mitch, azt hiszem,
ez magyarázatot érdemel.
– Igen, uram, önnek igaza van. De most nem tudok magyarázattal szolgálni. Ha biztonságban kijutunk
az országból, nagyjából egy héten belül értesítjük magukat. Élvezzék a pénzt. Mennem kell.
Mitch várt egy percet és felhívta a Panama City Beachben lév Holiday Inn 1028-as szobáját.
– Halló? – Abby volt a vonal túlsó végén.
– Szia, kicsim. Hogy vagy?
– Rettenetesen. Ray fényképe rajta van az itteni összes újság címoldalán. El ször csak a szökés miatt,
meg azért, mert valaki látta Mobile-ban. De most már a tévében azt mondják, hogy az els számú
gyanúsítottja egy nemi er szaknak, amit tegnap este követtek el.
– Micsoda? Hol?
– A Perdido Beach Hiltonban. Ray észrevette, hogy az a sz ke n követ engem a szállóba. Elkapta a
szobájában és megkötözte. Semmi komoly. Elvette a pisztolyát és a pénzét. A n pedig most azt állítja,
hogy Ray McDeere összeverte és meger szakolta. Floridában az összes rend r azt a kocsit keresi, amit
tegnap este béreltem Mobile-ban.
– Hol a kocsi?
– Egy lakónegyedben hagytuk, körülbelül egy kilométerre innen. Annyira félek, Mitch.
– Hol van Ray?
– A parton fekszik és megpróbálja lebarnítani az arcát. Az újságokban egy régi fényképet közöltek.
Azon hosszú a haja és nagyon sápadt. Nem is jó kép. Most pedig kefehaja van és azon igyekszik, hogy
egy kicsit lepiruljon. Azt hiszem, ez segíteni fog.
– Mindkét szobát a te neveden vetted ki?
– Igen, Rachel James néven.
 – Figyelj rám, Abby. Felejtsétek el a Rachelt, Leet, Rayt, meg Abbyt. Várjatok sötétedésig, aztán
menjetek el abból a szállóból. Csak egyszer en sétáljatok ki. Körülbelül egy kilométernyire keletre van
egy kis motel, a Blue Tide. Egy kicsit sétáltok a parton, amíg meg nem találjátok. Menj be a portára és
kérj két szobát egymás mellett. Készpénzzel fizess. Mondd meg nekik, hogy a neved Jackie Nagel.
Világos? Jackie Nagel. Ezt a nevet használd, mert amikor odaérek, Jackie Nagelt fogom keresni.
– Mi van akkor, ha nincs két egymás melletti szoba?
– Ha valami nincs rendben, menjetek egy kicsivel tovább, a Seaside nev vityillóig. Ott jelentkezzetek
be. Ugyanezen a néven. Én mindjárt indulok, mondjuk, hogy egykor. Tíz órán belül ott kell lennem.
– Mi van, ha megtalálják a kocsit?
– Meg fogják találni és ellepik egész Panama City Beachet. Óvatosnak kell lennetek. Miután
besötétedett, próbáljatok meg besurranni egy illatszerboltba és vegyetek hajfestéket. Vágd le a hajadat
egészen rövidre, és fesd be sz kére.
– Sz kére?
– Vagy vörösre. Mit bánom én. De fesd be. Mondd meg Raynek, hogy ne hagyja el a szobáját. Semmi
rizikót ne vállaljatok.
– Raynek van egy pisztolya, Mitch.
– Közöld vele, hogy én azt mondtam: nem használhatja. Valószín leg már ma is több ezer zsaru lesz
ott a környéken. Nem nyerhet, ha lövöldözni kezd.
– Szeretlek, Mitch. Nagyon félek.
– Félni azt szabad, kicsim. De attól még gondolkozni lehet. Nem tudják, hol vagytok, és képtelenek
megtalálni, ha mozogtok. Éjfélre ott leszek.

Lamar Quin, Wally Hudson és Kendall Mahan a harmadik emeleti tárgyalóban ültek, és a következ
lépést fontolgatták. Mivel már hosszabb ideje dolgoztak a cégnél, tudtak az ötödik emeletr l meg az
alagsorról, Mr. Lazarovról és Mr. Moroltóról, Hodge-ról és Kozinskir l. Azt is tudták, hogy ha valaki
belép a céghez, nem távozik onnan.
Elmesélték egymásnak a Nagy Nap történetét. Ahhoz a naphoz hasonlították, amikor megtudták a
szomorú igazságot a Mikulásról. Szomorú és ijeszt nap volt, amikor Nathan Locke elbeszélgetett velük
az irodájában és közölte velük, hogy ki a legnagyobb ügyfelük. És aztán bemutatta ket DeVashernek. A
Morolto család alkalmazottai voltak, és azt várták t lük, hogy dolgozzanak keményen, költsék el csinos
kis fizetésüket, és egy szót se szóljanak róla. Mindhárman pontosan ezt tették. Felmerült bennük a
távozás gondolata, de komoly terveket sohasem kovácsoltak. Családos emberek voltak. Id vel
valahogyan megbarátkoztak a gondolattal. Annyi tiszta ügyfele van a cégnek. Annyi kemény, törvényes
munka vár rájuk.
Az üzlettársak végezték a piszkos munka nagy részét, és a cégnél eltöltött egyre több évnek
köszönhet en, egyre jobban belekeveredtek a konspirációba. Az üzlettársak biztosították ket, hogy
sohasem fognak rend rkézre kerülni. Túl okosak. Túl sok a pénzük. Az álca tökéletes. A tárgyalóasztal
körül ül három férfit els sorban az késztette gondolkodásra, hogy az üzlettársak távoztak a városból.
Egyetlen üzlettárs sem maradt Memphisben. Még Avery Tolar is elt nt. Kisétált a kórházból.
Mitchr l beszélgettek. Bujkál valahol, meg van rémülve és menti az életét. Ha DeVasher kapja el,
halott ember, és majd t is eltemetik úgy, mint Hodge-ot és Kozinskit. De ha az FBI kapja el, akkor a
kezükben lesznek a papírok, és a kezükben lesz a cég, és ily módon természetesen a három férfi is.
Mi van akkor, ha senki sem kapja el? Ezen is eltöprengtek. Mi van, ha sikerül neki és egyszer en
elt nik? Persze az összes dokumentummal együtt. Mi van akkor, ha és Abby most valahol egy tenger
partján ücsörögnek, rumot isznak és a pénzüket számolják? Nagyon tetszett nekik ez a gondolat, és egy
darabig elbeszélgettek róla.
Végül úgy döntöttek, hogy várnak holnapig. Ha Mitchet lepuffantják valahol ott délen, akkor
Memphisben maradnak. Ha nem találják meg, Memphisben maradnak. Ha az FBI elkapja, akkor viszont
nyomás!
Menekülj Mitch! Menekülj!
A Blue Tide Motelban sz k, vacak szobák voltak. Az elny tt sz nyeg legalább húszéves lehetett. Az
ágyterít t cigaretta égette ki több helyen. De most nem volt szükségük fény zésre.
Csütörtökön, sötétedés után Ray Abby mögött állt egy ollóval, és finom mozdulatokkal vágni kezdte a
haját a füle körül. A szék alatt lév két törülköz t sötét haj borította el. Abby figyelmesen nézte az srégi
színes televízió melletti tükörben a férfit, ahogy dolgozik, és nem fukarkodott az instrukciókkal. Ray fiús
frizurát csinált neki, a füle körül alaposan körbenyírta. Ray hátralépett és a munkájában gyönyörködött.
– Nem rossz – jegyezte meg.
Abby elmosolyodott, és karjáról lesöpörte a hajat. – Azt hiszem, most be kell festenem – állapította
meg szomorúan. Bement a fürd szobába, és bezárta az ajtót.
Egy órával kés bb sz ke hajjal jelent meg. Sárgássz ke hajjal. Ray az ágytakarón aludt. Abby
letérdelt a piszkos sz nyegre, és összegy jtötte a hajat.
Felszedte a földr l és betette egy m anyag szemeteszsákba. Az üres hajfestékes doboz is odakerült,
aztán bekötötte a zsák száját. Ekkor kopogtattak az ajtón.
Abby megdermedve figyelt. A függönyöket teljesen behúzták. Abby megütögette Ray lábát. Ray
felugrott az ágyról, és megragadta a pisztolyt.
– Ki az? – suttogta Abby hangosan.
– Sam Fortune – suttogta vissza Mitch.
Ray kinyitotta az ajtót és Mitch belépett. Magához szorította Abbyt és megölelte Rayt. Az ajtót ismét
kulcsra zárták, a lámpákat lekapcsolták és a sötétben leültek az ágyra. Mitch szorosan átölelte Abbyt. Bár
oly sok mondandójuk lett volna egymás számára, nem szóltak semmit.
Apró, gyenge fénysugár szivárgott be a függöny alatt, és a percek múlásával fokozatosan
megvilágította a szekrényt és a televíziót. Senki sem beszélt. Egy hangot sem lehetett hallani a Blue Tide
Motelban. A parkoló jóformán üres volt.
– Azt még meg tudom magyarázni, hogy én miért vagyok itt – mondta végül Ray –, de arról
fogalmam sincs, hogy ti miért…
– Már elfelejtettük, hogy miért vagyunk itt – felelte Mitch –, és arra koncentrálunk, hogy távozzunk
innen. Együtt. Biztonságban.
– Abby mindent elmondott – közölte Ray.
– Mindent én sem tudok – mondta erre Abby. – Azt sem tudom, hogy ki üldöz bennünket.
– Az a gyanúm, hogy mindannyian a nyomunkban vannak – válaszolta Mitch. – DeVasher és a
bandája itt van a közelben. Gondolom, Pensacolában. Ott a legközelebbi repül tér. Tarrance valahol a
part mentén hajszolja az embereit Ray McDeere után, aki meger szakolt egy n t. És persze a segít társa,
Abby McDeere után.
– Most mi történik? – kérdezte Abby.
– Megtalálják a kocsit, ha eddig nem találták még meg. Ez majd Panama City Beachre irányítja a
nyomozást. Az újságok szerint Mobile és Miami között folyik a kutatás, így ezután majd kiszélesítik.
Amint megtalálják a kocsit, ez lesz a vadászat középpontja. Na most, vagy ezer ilyen vacak motel van itt
a Csoda úton. Húsz kilométeren keresztül nem találni itt semmi mást, csak motelokat, lakóházakat és
ruhaboltokat. Ezen a környéken pedig rengeteg ember van és rengeteg turista, sortban meg szandálban.
És holnaptól mi is turisták leszünk sortban meg szandálban. Szerintem még akkor is van két-három
napunk, ha száz emberrel jönnek utánunk.
– Mi történik akkor, amikor kitalálják, hogy itt vagyunk? – kérdezte Abby.
– Könnyen elképzelhet , hogy Rayjel otthagytátok a kocsit és beültetek egy másikba. Nem lehetnek
biztosak abban, hogy a Csoda úton vagyunk, de azért itt fognak keresni. De k nem a Gestapo. Alapos
indok nélkül nem törhetnek be ajtókat, hogy kutassanak.
– DeVasher azonban megteheti – jegyezte meg Ray.
– Igen, de van itt legalább egymillió ajtó. Majd úttorlaszokat állítanak fel, és figyelik az összes üzletet
és éttermet. Minden hotelportással beszélni fognak, és megmutatják nekik Ray fényképét. Néhány napon
keresztül elözönlik a környéket, mint a hangyák, de ha egy kis szerencsénk van, elkerülnek minket.
– Mivel jöttél, Mitch? – kérdezte Ray.
– Egy teherautóval.
 – Nem értem, miért nem ülünk bele és aztán söprés. A kocsi itt van innen egy kilométerre, csak arra
vár, hogy megtalálják, és tudjuk, hogy jönni fognak. Szerintem húzzuk el a csíkot.
– Figyelj rám, Ray. Lehet, hogy most éppen úttorlaszokat állítanak fel. Bízzál bennem. Nem hoztalak
ki a börtönb l? Na látod.
Egy sziréna visított végig az úton. Megdermedve figyeltek, amíg elhalkult a hang.
– Na lássuk – mondta Mitch. – Kiköltözünk. Nem tetszik nekem ez a hely. A parkoló üres és túl közel
van a sztrádához. A teherautót arrébb parkoltam le, az elegáns Sea Gull's Rest Motel el tt. Lefoglaltam
két aranyos szobát. Ott sokkal kisebbek a csótányok. Komótosan végigsétálunk a parton. Aztán
kirámoljuk a teherautót. Elég izgalmasnak hangzik?

37
Joey Morolto és a rohamosztag pénteken, jóval hajnal el tt, egy bérelt DC-9-essel ért földet a pensacolai
repül téren. Lazarov két limuzinnal és nyolc bérelt teherautóval várta ket. Jelentést tett Joeynak az
elmúlt huszonnégy óra eseményeir l, miközben a konvoj elhagyta Pensacolát és a 98-as úton megindult
kelet felé. A jelentés után megérkeztek egy tizenkét emeletes lakóházhoz, amely a Csoda út mentén,
Destin magasságában állt, egy órára Panama City Beachtól Lazarov kibérelte a legfels szintet.
Mindössze négyezer dollárért egy hétre. Ilyenek az árak a holtszezonban. A rohamosztag tagjainak két
további emelet állt a rendelkezésére. Mr. Morolto úgy üvöltözte a parancsokat, mint egy felajzott kiképz
rmester. A legnagyobb helyiségben, amely a smaragdzöld vízre nézett, felállították a parancsnoki
posztot. Moroltónak semmi sem felelt meg. Reggelit akart, és Lazarov elküldött két teherautót a közeli
élelmiszer-áruházba. McDeere-t akarta és Lazarov megkérte, hogy legyen türelemmel.
Pirkadatra a rohamosztag berendezkedett a szobákban. Várakoztak.
T lük öt kilométernyire a parton, látótávolságon belül F. Denton Voyles és Wayne Tarrance a
Sandestin Hilton egyik nyolcadik emeleti szobájának az erkélyén foglalt helyet. Kávéztak, a felkel
napban gyönyörködtek és a stratégiai lépéseket tárgyalták meg. Az éjszaka nem telt jól. Az autót nem
találták meg. Mitchnek nyoma sincs. Mivel hatvan FBI-ügynök és több száz helybéli rend r özönlötte el
a partot, legalább a kocsit meg kellett volna találniuk. Minden egyes óra elteltével a három McDeere
egyre távolabb került t lük.
A kávézóasztalon hever dossziékban voltak a letartóztatási parancsok. Ray McDeere esetében az
indokok között szerepelt a szökés, rablás és nemi er szak. Abbyt mindössze b nrészességgel
gyanúsították. A Mitch ellen felhozott vádakhoz azonban több találékonyságra volt szükség. Az
igazságszolgáltatás akadályozása, és egy meglehet sen homályos zsarolási vád. És persze a jó öreg Jolly
Joker: átutalási csalás. Tarrance nem igazán tudta, ez a vád hogyan illik ide, de az FBI-nak dolgozott és
még nem látott olyan ügyet, ahol ez a vádpont ne merült volna fel.
A letartóztatási parancsok bevetésre készen álltak; korábban a délkeleti vidék tucatnyi újságírójával és
televízióriporterével már alaposan ismertették mindegyiknek a tartalmát. Tarrance, akit arra képeztek ki,
hogy arca minden körülmények között rezzenéstelen maradjon, és arra, hogy utálja a sajtót, örömteli
perceket töltött az újságírókkal.
Szükség volt a nyilvánosságra. A nyilvánosság dönt fontosságú volt. A hatóságoknak meg kell
találniuk a három McDeere-t, miel tt a maffia találná meg ket.
Rick Acklin rohant ki az erkélyre. – Megtalálták a kocsit!
Tarrance és Voyles felpattant. – Hol?
– Panama City Beachben. Egy emeletes lakóház parkolójában.
– Hívják ide az embereinket, az összesét! – kiabálta Voyles. – Mindenhol hagyják abba a kutatást. Azt
akarom, hogy az összes ügynök menjen Panama City Beachbe. Az egész helyet felforgatjuk. Hívják oda
az összes helyi zsarut. Mondják meg nekik, hogy az összes be- és kivezet autópályán állítsanak fel
úttorlaszokat. A kocsin ellen rizzék az ujjlenyomatokat. Hogy néz ki ez a város?
– Hasonlít Destinre. Húsz kilométeres csík a part mentén, tele szállodákkal, motelokkal, lakóházakkal
és így továbbfelelte Acklin.
– Az embereink ajtóról ajtóra járják végig a szállodákat. Készen van a n fantomképe?
 – Valószín leg igen – válaszolta Acklin.
– Mitch, Ray és a n fantomképe és Ray fényképe legyen ott az összes ügynök és zsaru kezében. Azt
akarom, hogy ott sétáljanak a városban azokat a rohadt fantomképeket lobogtatva.
– Értettem, uram.
– Mennyire van ide Panama City Beach?
– Nagyjából tizenöt percre keletre.
– Hozzák ide a kocsimat.

A telefon ébresztette fel Aaron Rimmert a szállodai szobában. A Baldwin megyei seriffiroda
nyomozótisztje volt a vonal túlsó végén. Megtalálták a kocsit Panama City Beachben, Mr. Rimmer,
közölte. Alig néhány perccel ezel tt. Nagyjából két kilométerre a Holiday Innt l. A 98-as úton.
Sajnálom, ami a lánnyal történt, mondta a férfi. Remélem, jobban van, tette hozzá.
Mr. Rimmer köszönetet mondott és nyomban felhívta Lazarovot. Tíz perccel kés bb szobatársával,
Tonyval és DeVasherrel meg tizennégy másik férfival viharos sebességgel kelet felé tartottak. Panama
City Beach háromórányi útra volt.
Destinben Lazarov útnak indította a rohamosztagosokat. Gyorsan bezsúfolódtak a teherautókba, és
megindultak kelet felé. A villámháború megkezd dött.

Nem kellett hozzá sok id , hogy a teherautó rákerüljön a körözött járm vek listájára. A nashville-i
autókölcsönz helyettes vezet je egy Billy Weaver nevezet ember volt. Péntek reggel kinyitotta az
irodát, elkészítette a kávéját és átnézte az újságot. Nagy érdekl déssel olvasta el a lap címoldalának alsó
felét betölt történetet Ray McDeere-r l és a part mentén folytatott hajszáról. A cikk aztán említést tett
Abbyr l. Aztán pedig a szökevény öccsér l. Mitch McDeere-r l. A név ismer snek hangzott.
Billy kihúzott egy fiókot és átlapozta az éppen kikölcsönzött autók listáját. Igen, egy McDeere
nevezet férfi szerdán kés este bérelt egy teherautót. M. Y. McDeere az aláírás szerint, de a
jogosítványban az állt: Mitchell Y. McDeere Memphisb l.
Mivel törvénytisztel polgár és becsületes adófizet volt, Billy felhívta az unokatestvérét a
rend rségen. Az unokatestvér felhívta a nashville-i FBI-irodát, és tizenöt perccel kés bb a teherautó
rákerült a körözött járm vek listájára.
Tarrance rádión vette a hívást, míg Acklin vezetett. Voyles a hátsó ülésen utazott. Egy teherautó?
Miért lenne McDeere-nek szüksége egy teherautóra? Autó, ruha, cip , fogkefe nélkül távozott
Memphisb l. A kutyát otthagyta egy falat ennivaló nélkül. Semmit sem vitt magával, akkor pedig miért
kell neki egy teherautó?
Természetesen a Bendini-dokumentumok szállítására. Vagy a papírokkal megrakott teherautóval
távozott Memphisb l, vagy pedig most megy értük. Na de, hogy jön ide Nashville?

Mitch a nappal együtt kelt. Vágytól f tötten, hosszan ránézett sz ke frizurájú feleségére, de aztán
magában félretette a szexet. Az várhat. Hagyta aludni Abbyt. A kicsiny szobában elsétált az egymásra
rakott dobozok mellett és bement a fürd szobába. Gyorsan lezuhanyozott, magára öltött egy szürke
melegít t, amit még Montgomeryben vett. Egy kilométeres séta után a parton talált egy élelmiszerboltot.
Hatalmas mennyiség kólát vásárolt, süteményt, sült krumplit, napszemüvegeket, sapkákat és három
napilapot.
Ray a teherautónál várta, amikor visszatért. Az újságokat kiterítették Ray ágyán. A helyzet rosszabb
volt, mint gondolták. A mobile-i, pensacolai és montgomery-i lap címoldalon hozta a történetet, közölték
Ray és Mitch fantomképét és Ray börtönben készült fényképét. A pensacolai újság szerint Abby
fantomképét nem köröztették.
A fantomképekr l megállapították, hogy itt-ott hasonlítanak rájuk, máshol viszont rosszak. De nagyon
nehéz volt ezt objektíven megítélni. A fenébe is, hiszen Mitch a saját fantomképére bámult és azon
igyekezett, hogy elfogulatlanul megállapítsa, mennyire hasonlít rá. A történetek Wayne Tarrance, a FBI
különleges ügynökének esztelen kijelentéseivel voltak tele. Tarrance azt állította, hogy Mitchell
McDeere-t látták a Gulf Shores – Pensacola térségben; hogy róla és Rayr l tudni kell: komolyan fel
vannak fegyverkezve és rendkívül veszélyesek; hogy megfogadták, élve nem kerülnek rend rkézre; hogy
már gy jtik a jutalmat a nyomravezet nek. Tarrance azt is hozzátette, hogy ha bárki lát egy olyan férfit,
aki akár csak halványan is hasonlít a McDeere fivérek egyikére, legyen olyan kedves felhívni a
rend rséget
Miközben a süteményt ették, végül arra jutottak, hogy a fantomképek nem hasonlítanak rájuk. A
börtönben készült fénykép pedig egyenesen komikus volt. Bementek a szomszédos szobába és
felébresztették Abbyt. Elkezdték kicsomagolni a Bendini-iratokat és felállították a videokamerát.
Kilenckor Mitch felhívta Tammyt R-beszélgetéssel. Az új személyazonosságik és az útlevelek már a
n nél voltak. Mitch megkérte t, hogy nyomban adja postára a következ címre: Sam Fortune, Sea Gull's
Rest Motel, 16694 98-as út, Panama City Beach, Florida. Tammy felolvasta a férfinek a nashville-i újság
címoldalán közölt történetet róla és kis bandájáról. A lap nem közölt fantomképeket.
Mitch megmondta Tammynek, hogy miután feladta az útleveleket, t njön el Nashville-b l. Hajtson
Knoxville-be, jelentkezzen be egy nagyobb motelbe, és hívja fel t a Sea Gull's Motel 39-es szobájában.
Megadta a n nek a telefonszámot

Két FBI-ügynök kopogtatott a San Luis Street 486-os számnál álló öreg, ütött-kopott lakókocsi ajtaján.
Mr. Ainsworth alsónadrágban jött az ajtóhoz. A két férfi felvillantotta a jelvényét.
– Na, és mit akarnak t lem? – mordult rájuk.
Az egyik ügynök a kezébe adta a reggeli lapot. – Ismeri ezt a két férfit?
Mr. Ainsworth megnézte az újságot. – Azt hiszem, ezek a feleségem kölykei. Sohasem találkoztam
velük.
– És hogy hívják a feleségét?
– Eva Ainsworth.
– Hol van most?
Mr. Ainsworth ismét az újságot nézegette. – Munkában. A Palacsinta bárban. Azt mondják, hogy ezek
a srácok itt vannak a környéken?
– Igen, uram. Nem látta ket?
– Hát persze, hogy nem. De magamhoz veszem a pisztolyomat.
– A felesége sem látta ket?
– Tudtommal nem.
– Köszönjük, Mr. Ainsworth. Parancsunk van rá, hogy tartsuk szemmel az utcát, de önt nem fogjuk
zavarni.
– Jó. Ezek a fiúk nem normálisak. Mindig mondtam az asszonynak.
Két kilométerrel odébb két másik ügynök parkolt le felt nés nélkül a Palacsinta bár el tt. Megkezdték
a figyelést.

Délre a Panama City Beach körüli összes úton és autópályán úttorlaszokat állítottak fel. A Csoda úton a
rend rök minden hat kilométeren megállították a forgalmat. Végigjárták az összes ruhaboltot, és
kiosztogatták a fantomképeket. A Pizza Hutban, a Taco Bellben és még tucatnyi más gyorsétteremben
kifüggesztették ket a hirdet táblára. A pénztárosoknak és a pincéreknek a lelkükre kötötték, hogy
tartsák nyitva a szemüket. Ezek nagyon veszélyes fickók.
Lazarov és emberei a Best Westernben táboroztak le, három kilométerre a Sea Gull's Motelt l.
Lazarov kibérelt egy tárgyalót és felállította a parancsnokságot. Négy emberét elküldte az egyik
ruhaboltba. A legkülönfélébb turistaruhákkal, szalmakalapokkal és sapkákkal tértek vissza. Lazarov
kölcsönzött két Ford Escortot, és felszerelte ket rend rségi rádiókkal. A kocsiban a rohamosztagosok
cirkáltak a Csoda úton és a szirénák szüntelen vijjogását hallgatták. Nyomban bekapcsolódtak a teherautó
utáni kutatásba. DeVasher, stratégiai szándékkal, a bérelt teherautókat szétszórta a Csoda úton. Emberei
ártatlan képpel ücsörögtek a nagy parkolókban és rádiójuk mellett várakoztak.
Két óra körül Lazarovot felhívta telefonon az egyik alkalmazott a Bendini-épület ötödik emeletér l.
Két dolog. El ször is: a Kajmán-szigeteken szaglászó emberük talált egy öreg lakatost, aki – miután
megfizették – vissza tudott emlékezni arra, hogy április elsején, nagyjából éjfél körül, tizenegy kulcsról
kellett másolatot csinálnia. Tizenegy, két karikára f zött kulcsról. A férfi azt mondta, hogy egy nagyon
csinos, barna hajú amerikai n szép lábakkal, készpénzben fizetett és nagyon sietett. A lakatos azt is
elmondta, könny volt másolatot készíteni a kulcsokról, kivéve a Mercedes kulcsot. Nem is volt biztos
benne, hogy az jól sikerült. A második pedig: telefonált egy bankár a Nagy-Kajmánról. Kedden reggel
kilenc óra harminchárom perckor tízmillió dollárt utaltak át távirati úton a Royal Bank of Montrealból a
nashville-i Southeastern Bankba.

Négy és fél öt között a rend rségi rádiók megvadultak. A szirénák visítása nem akart alábbhagyni. A
Holiday Innben az egyik portás meglehet sen nagy biztonsággal azonosította Abbyt: az a n , aki
csütörtök hajnali négy óra tízenhét perckor készpénzzel fizetett két szobáért. Bár három éjszakát is
kifizetett, senki sem látta t azóta, hogy csütörtökön egy órakor kitakarították a szobákat. Nyilvánvaló
volt, hogy csütörtök óta egyik szobában sem aludt senki. A portás semmi jelét nem látta annak, hogy a n
férfi kísér vel utazott volna. A szállót ellepték a rend rök, FBI-ügynökök és a Morolto család emberei. A
portást maga Tarrance hallgatta ki személyesen.
Ott voltak! Valahol Panama City Beachben. A Rayjel és Abbyvel kapcsolatos feltételezést már
alátámasztották. Azt is gyanítani lehetett, hogy Mitch velük van, de ezt a gyanút nem sikerült
meger síteni. Egészen péntek délután négy óra ötvennyolc percig.
Ekkor robbant a bomba. Egy seriffhelyettes lefékezett egy olcsó motel el tt, és észrevette egy
teherautó szürke-fehér orrát. Elsétált két épület között, és rámosolygott a hatalmas szeméttároló és egy
sor kétszintes motelszoba között álló teherautóra. Leírta a számokat a rendszámtábláról és aztán beszólt a
rádión.
És stimmelt! A motelt öt percen belül körülvették. A tulajdonos az irodában szitkozódott és
magyarázatot követelt. Megnézte a fantomképeket és megrázta a fejét. Öt FBI-jelvény villant az arcába és
nyomban hajlamosabb lett az együttm ködésre.
Magához vette a szobakulcsokat, és egy tucatnyi FBI-ügynök kíséretében elkezdte körbejárni a motelt
ajtóról ajtóra. Negyvennyolc ajtó.
Csak hét szoba volt foglalt. Miközben kinyitotta az ajtókat, a tulajdonos elmagyarázta, hogy ez az év
leggyengébb id szaka a Beachcomber Innben. Júniusig az összes többi kisebb motel csak küszködik,
tette hozzá.
Még a Sea Gull's Motel is, hét kilométerre nyugatra, csak küszködik.

Andy Patricket el ször tizenkilenc éves korában ítélték el. Négy hónapot ült csekkhamisításért. Úgy
vélte, hogy priuszával nem találhat becsületes munkát, ezért a következ húsz évben kisstíl b nöz ként
dolgozott, meglehet sen sikertelenül. Ide-oda utazgatott az országban és lopott az áruházakban,
csekkeket hamisított és alkalmakként betört egykét házba. Ezt az alacsony, törékeny, er szakkerül
embert huszonhét éves korában súlyosan összeverte egy nagydarab, arrogáns seriffhelyettes Texasban.
Andy elvesztette a fél szemét és a törvények iránti minden tiszteletét.
Hat hónappal ezel tt érkezett Panama City Beachbe, és becsületes állást talált magának: négy dolláros
órabérben dolgozott az éjszakai m szakban a Sea Gull's Motelban, a recepción. Péntek este kilenc körül
éppen a tévét nézte, amikor egy nagydarab, pökhendi seriffhelyettes fontoskodva bemasírozott az ajtón.
– Embervadászat folyik – jelentette ki, és letette a fantomképeket és a börtönben készült felvételt a
koszos pultra. Ezeket az embereket keressük. Az a gyanúnk, hogy valahol itt vannak a környéken.
Andy megnézte a fantomképeket. A Mitchell Y. McDeere nev fickóról készült elég ismer snek t nt.
Kisstíl b nöz agyában forogni kezdtek a kerekek.
A jó szemével ránézett a nagydarab, pökhendi seriffhelyettesre és azt mondta: – Sose láttam ket. De
majd figyelni fogok.
– Veszélyes emberek – mondta a seriffhelyettes. Te vagy veszélyes ember, gondolta magában Andy.
– T zze ki ezeket a falra – utasította t a férfi.
Mi az, talán a tiéd ez a nyavalyás hely? – tette fel magában a kérdést Andy. – Sajnálom, de nincs rá
felhatalmazásom, hogy bármit is kitegyek a falra.
A seriffhelyettes megmerevedett, oldalra billentette a fejét, és vastag napszemüvegén keresztül
Andyre meredt. – Figyelj ide, öcskös. Én felhatalmazlak rá.
– Sajnálom, uram, de semmit sem tehetek ki a fába, csak akkor, ha a f nököm utasít rá.
– És hol van a f nököd?
 – Nem tudom. Valószín leg valahol egy bárban.
A seriffhelyettes gondosan felvette a fantomképeket, besétált a pult mögé és odaer sítette ket a
hirdet táblára. Amikor végzett, lebámult Andyre és így szólt: – Néhány órán belül visszajövök. Ha
ezeket leveszed innen, letartóztatlak az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért.
Andy meg sem rezdült. – Nem fog menni. Egyszer Kansasben már lekapcsoltak ezért, úgyhogy
mindent tudok róla.
A seriffhelyettes kövér arca elvörösödött; a férfi a fogát csikorgatta. – Szóval te egy ilyen nyavalyás
gané vagy.
– Igen, uram.
– Megígérem neked, ha ezeket leveszed innen, valamiért börtönbe csuklak.
– Voltam már ott, nem olyan nagy dolog.
Vörös fények villództak és szirénák sikítottak a Csoda úton t lük alig néhány méterre. A
seriffhelyettes megfordult és figyelte, mi történik. Morgott valamit, aztán kivonult a helyiségb l. Andy a
szemétbe hajította a fantomképeket. Néhány percig az egymást akadályozó rend rségi autókat figyelte a
Csoda úton, aztán a parkolón keresztül elsétált a hátsó épülethez. Bekopogott a 38-as szoba ajtaján. Várt,
aztán megint kopogott.
– Ki az? – kérdezte egy n .
– A f portás – felelte Andy, büszkén a címére. Az ajtó kinyílt és kilépett rajta a Mitchell Y.
McDeere-r l készült fantomképhez fölöttébb hasonló férfi.
– Tessék! Mit óhajt?
Ideges, szögezte le magában Andy. – Erre jártak a zsaruk, ugye érti, mire gondolok?
– És mit akartak? – kérdezte a férfi ártatlanul. Te seggfej, gondolta Andy. – Hát csak kérdez sködtek
és képeket mutogattak. És tudja, megnéztem a képeket.
– Aha – mondta a másik.
– Nagyon jó képek – tette hozzá Andy.
Mr. McDeere jól megnézte magának Andyt.
Andy így szólt: – Azt mondta a rend r, hogy az egyikük börtönb l szökött. Látja, err l van szó. Én is
voltam már börtönben és szerintem mindenkinek meg kellene szöknie. Érti?
Mr. McDeere elmosolyodott, meglehet sen idegesen. – Hogy hívják magát? – kérdezte.
– Andy.
– Van egy üzletem a maga számára, Andy. Adok magának most ezer dollárt, és holnap, ha még akkor
sem tud senkit felismerni, adok még egy ezrest. Ugyanez vonatkozik a következ napra is.
Nagyszer üzlet, vélekedett Andy, de ha napi ezer dollár nem gond neki, akkor nyilván nem gond a
napi ötezer sem. Élete nagy lehet sége el tt állt.
– Nem – felelte Andy határozottan. – Napi ötezer.
Mr. McDeere egy percig tétovázott. – Megegyeztünk. Várjon, kihozom a pénzt. – Bement a szobába,
és egy halom pénzzel tért vissza.
– Napi ötezer dollár, Andy, és áll az alku.
Andy átvette a pénzt és körülnézett. Majd kés bb is megszámolhatja. – Gondolom, azt szeretné, hogy
tartsam távol a takarítón ket.
– Remek ötlet. Ez nagyon jó lenne.
– Még ötezer.
Mr. McDeere mintha habozott volna. – Rendben, van egy másik ajánlatom. Holnap reggel egy csomag
érkezik a portára Sam Fortune névre. Hozza ide nekem, tartsa távol a takarítón ket, és adok magának
még ötezer dollárt.
– Ez nem megy. Az éjszakai m szakban dolgozom.
– Jól van, Andy. Mi lenne, ha most egész hétvégén dolgozna megállás nélkül, távol tartaná a
takarítón ket és idehozná a csomagomat? Meg tudja csinálni ezt?
– Persze. A f nököm alkoholista. Boldog lesz, ha én dolgozom egész hétvégén.
– Mennyit kér ezért, Andy? Gyerünk, csípd meg, gondolta Andy. – Még húszezer. Mr. McDeere
elmosolyodott. – Rendben van. Andy vigyorogva tömte be a pénzt a zsebébe. Szó nélkül távozott. Mitch
pedig visszavonult a 38-as szobába.
 – Ki volt az? – vakkantotta Ray. Mitch elmosolyodott, miközben a red nyrésen kinézett az ablakon.
– Tudtam, valami kis szerencse kell ahhoz, hogy megússzuk ezt. Azt hiszem, most éppen megleltük a
szerencsénket.

38
Mr. Morolto fekete öltönyt és vörös nyakkend t viselt, és az asztalf n ült a Best Western Dunes
termében. A m anyag borítású tárgyalóasztal körüli húsz székben legjobb és legokosabb emberei
foglaltak helyet. A négy fal mellett a megbízható rohamosztagosok sorakoztak. Bár vastag nyakú
gyilkosok voltak, akik hatékonyan és könyörtelenül követték el b neiket, a színes ingekben, rikító
sortnadrágokban és bámulatosán különféle szalmakalapjaikban úgy néztek ki, mint a bohócok. Mr.
Morolto mosolygott is volna idétlen külsejükön, de a pillanat szorítása megakadályozta a mosolygást Mr.
Morolto most figyelt.
Közvetlenül a jobbján Lou Lazarov foglalt helyet, balján pedig DeVasher, és a teremben minden fül
azt figyelte, ahogy a két férfi adogatta egymásnak a szót.
– Itt vannak. Tudom, hogy itt vannak – jelentette ki DeVasher drámai hangon, miközben mindkét
tenyerével szótagonként csapott egyet az asztalra. Volt neki ritmusérzéke.
Lazarov következett: – Egyetértek. Itt vannak. Ketten kocsival jöttek, a harmadik pedig teherautóval.
Mindkét járm vet megtaláltuk üresen, de tele voltak ujjlenyomatokkal. Igen, itt vannak.
DeVasher: – De miért pont Panama City Beachben? Ez teljesen értelmetlen.
Lazarov: – El ször is: már járt itt korábban. Karácsonykor idejött, nem emlékszik? Ismeri ezt a helyet,
és úgy gondolja, hogy mivel itt van ez a rengeteg olcsó motel a parton, könnyedén el tud rejt zni. Nem is
rossz ötlet. De a pasasnak van egy kis balszerencséje. Ahhoz képest, hogy maga is menekül ben van,
túl nagy terhet visz magával: a bátyját, akit mindenki el akar kapni. És a feleségét. És feltételezéseink
szerint, egy teherautónyi dokumentumot. Igazi kisiskolás mentalitás. Ha menekülnöm kell, magammal
viszek mindenkit, aki szeret. De aztán a bátyja meger szakol egy lányt – legalábbis k így hiszik –, és
Alabamában és Floridában hirtelen az összes zsaru ket kezdi keresni. Hát tényleg pechük van.
– Mi van az anyjával? – kérdezte Mr. Morolto.
Lazarov és DeVasher bólintottak a nagy embernek és nyugtázták ezt a nagyon értelmes kérdést.
Lazarov: – Itt pusztán véletlenr l van szó. Nagyon egyszer asszony, aki palacsintát szolgál fel és nem
tud semmit. Azóta szemmel tartjuk, hogy itt vagyunk.
DeVasher: – Egyetértek. Nem léptek kapcsolatba egymással.
Morolto értelmesen bólintott és cigarettára gyújtott.
Lazarov: – Tehát, ha itt vannak, és mi tudjuk, hogy itt vannak, akkor az FBI és az összes zsaru is
tudja, hogy itt vannak. Hatvan emberünk van, nekik több száz. Ok az esélyesebbek.
– Biztosak vagytok abban, hogy mind a hárman együtt vannak? – érdekl dött Mr. Morolto.
DeVasher: – Minden kétséget kizáróan. Tudjuk, hogy a n és a szökevény ugyanazon az éjjel
bejelentkeztek a Perdidóba, aztán távoztak és három órával kés bb McDeere felesége már itt jelentkezett
be egy Holiday Innbe, és készpénzzel fizetett két szobáért. Tudjuk, hogy ezt követ en kocsit bérelt, amin
aztán megtalálták a férfi ujjlenyomatait. Semmi kétség. Tudjuk, hogy Mitch szerdán bérelt egy teherautót
Nashville-ben, csütörtök reggel a pénzünkb l tízmillió dollárt átutaltatott egy nashville-i bankba. Utána
pedig nyilván rátaposott a gázpedálra. A teherautót itt találták meg négy órával ezel tt. Igen uram, együtt
vannak.
Lazarov: – Ha nyomban azután távozott volna Nashville-b l, hogy a pénzt átutalták, már sötétedés
körül ideért volna. A teherautót üresen találták, tehát valahol itt a környéken kirámolták a tartalmát és
elrejtették. Ez valószín leg csütörtökön kés éjjel történhetett. Na most, arra kell gondolnunk, hogy
valamikor alszanak is. Szerintem azzal a szándékkal maradtak itt tegnap este, hogy ma majd
továbbindulnak. De reggel felébredtek, és a képük ott volt az újságban, a rend rök egymás sarkát
tapossák és váratlanul úttorlaszok kerülnek a sztrádákra. Tehát csapdában vannak.
DeVasher: – Ahhoz, hogy kijussanak innen, kölcsönözniük, bérelniük vagy lopniuk kell egy kocsit.
Az itteni autókölcsönz knél semmi nyomuk sincs. A n a saját nevén bérelt kocsit Mobile-ban. Mitch a
saját nevén bérelt egy teherautót Nashville-ben. Rendes személyazonosságival. Tehát arra kell
gondolnunk, hogy végül is mégsem olyan baromi okosak.
Lazarov: – Egyértelm , hogy nincsenek hamis papírjaik. Ha bérelnének egy kocsit, hogy
elmeneküljenek, a saját nevüket használnák. De ennek semmi nyoma.
Mr. Morolto csalódottan lengette meg a kezét. – Jó, jó. Tehát itt vannak. Zsenik vagytok. Büszke
vagyok rátok. És akkor most mi van?
DeVasher válaszolt: – Az FBI az utunkban van. k irányítják a kutatást, és mi nem tehetünk semmit,
csak ülünk és várunk.
Lazarov: – Telefonáltam Memphisbe. Az összes ügyvéd úton van idefelé. Jól ismerik McDeere-t és a
feleségét. Elküldjük ket a partra, éttermekbe, meg szállókba. Talán majd látnak valamit.
DeVasher: – Szerintem az egyik kisebb motelban vannak. Ott megadhatnak falneveket, készpénzzel
fizetnek és senki sem gyanakszik. És kevesebb ember is van ott. Kisebb a valószín sége annak, hogy
meglátják ket. Bejelentkeztek a Holiday Innbe, de nem maradtak sokáig. Fogadni mernék, hogy
valamelyik motelba költöztek a Csoda út mentén.
Lazarov: – El ször is meg kell szabadulnunk az FBI-ügynökökt l és a zsaruktól. k még nem tudják,
de hamarosan odébb fognak állni. Aztán kora reggel ajtóról ajtóra végigjárjuk az összes motelt. A legtöbb
vityillóban maximum ötven szoba van. Szerintem két emberünk harminc perc alatt végez egy motellal.
Tudom, hogy ez lassú lesz, de mégsem ülhetünk itt tétlenül. Lehet, hogy miután a zsaruk elt nnek, a
három McDeere fellélegzik egy kicsit és talán elkövetnek valami hibát.
– Úgy érted, hogy az embereink kezdjenek el szállodaszobákban kutatni? – kérdezte Mr. Morolto.
DeVasher: – Lehetetlen minden szobába bejutnunk, de meg kell próbálnunk.
Mr. Morolto felállt és körbepillantott a teremben. – Na és mi a helyzet a vízzel? – kérdezte Lazarov és
DeVasher felé fordulva.
A két férfi, mélyen összezavarodva, egymásra bámult.
– A víz! – üvöltötte Mr. Morolto. – Mi van a vízzel?
A szemek kétségbeesetten cikáztak az asztal körül, aztán gyorsan Lazarovra szegez dtek. – Elnézést
kérek, uram, de nem értem.
Mr. Morolto Lazarov arcába hajolt. – Mi van a vízzel, Lou? A tengerparton vagyunk, nem igaz? Az
egyik oldalon ott van a föld és rajta sztrádák, vasútvonalak, repül terek, a másik oldalon pedig ott van a
víz meg a csónakok és a többi. Na most, ha az utakat lezárják és a repül terek és pályaudvarok szóba sem
jöhetnek, akkor vajon hova mehet ez a három ember? Számomra nyilvánvalónak t nik, hogy
megpróbálnak keríteni egy csónakot és a sötétben szépen elt nnek a vízen. Ennek így lenne valami
értelme, nem, fiúk?
A teremben minden fej gyorsan bólintott. DeVasher szólalt meg el ször. – Hát bizony, szerintem
baromira lenne értelme.
– Nagyszer – mondta Mr. Morolto. – Hol vannak a csónakjaink?
Lazarov felpattant a székr l, a fal felé fordult és utasításokat kezdett kiáltozni az embereinek. –
Menjenek le a kiköt kbe. Béreljék ki az összes halászhajót mára és holnap egész napra. Annyit
fizessenek, amennyit kérnek. Semmilyen kérdésre ne válaszoljanak, csak fizessenek. Vigyék fel az
embereinket a hajókra és amint lehet, kezdjék meg az rjáratot. Maradjanak egy-két kilométerre a parttól.

Péntek este, nem sokkal tizenegy el tt Aaron Rimmer egy éjjel-nappal nyitva tartó Texaco benzinkút
pénztáránál állt Tallahassee-ben. Egy gyömbérsört fizetett és tizenkét gallon benzint. Apróra volt
szüksége a telefonhoz. Odakint, az autómosó mellett belelapozott a telefonkönyvbe, aztán felhívta a helyi
rend rséget. Sürg s ügyr l van szó, magyarázta. A diszpécser az ügyeletes tiszthez kapcsolta.
– Figyeljen rám! – kiabálta Rimmer sürget en. – Itt vagyok egy Texaco benzinkútnál és öt perccel
ezel tt láttam a három körözött személyt, akit mindenki keres. Tudom, hogy k voltak azok!
– Milyen körözött személyek? – kérdezte a tiszt.
– A három McDeere. Két férfi és egy n . Alig két órája jöttem el Panama City Beachb l és láttam a
képüket az újságban. Aztán megálltam itt, tankoltam, és megláttam ket.
Rimmer elmondta, hogy pontosan hol van, aztán várt harminc másodpercet, amíg megérkezett az els
rend rautó villogó kék fényekkel. A kocsit gyorsan követte egy második, aztán egy harmadik, majd egy
negyedik. Beültették Rimmert az els ülésre és szélsebesen elhajtottak a rend rkapitányságra. Az
ügyeletes tiszt és egy kisebb tömeg várta izgatottan. Rimmert úgy kísérték be az ügyeletes tiszt irodájába,
mint egy ünnepelt hírességet. A három fantomkép és a fénykép az asztalon várakozott.
– k azok – kiabálta Rimmer. – Nincs tíz perce, hogy láttam ket. Egy zöld Ford teherautóval
vontattak egy pótkocsit és Tennessee állambeli rendszámuk volt.
– Maga hol volt pontosan? – kérdezte a tiszt. A többi rend r feszülten figyelt minden szóra.
– Éppen tankoltam. A négyes kútnál álltam, és ólommentes benzint töltöttem be. És ekkor begurultak
a parkolóba, nagyon gyanúsan néztek ki. A kutaktól messze parkíroztak le, a n kiszállt és bement. –
Rimmer felemelte Abby fantomképét és hosszan tanulmányozta. – Igen. Ez . Semmi kétség. A haja
sokkal rövidebb, de sötét. Azon nyomban vissza is jött, nem vett semmit. Úgy t nt, hogy ideges és
nagyon gyorsan vissza akar ülni a teherautóba. Végeztem a tankolással és besétáltam. Amikor
kinyitottam az ajtót, alig egy méterrel hajtottak el t lem. Mind a hármat láttam.
– Ki vezetett? – kérdezte az ügyeletes tiszt. Rimmer Ray börtönben készült fényképére bámult. – Nem
. A másik. – Mitch fantomképére mutatott.
– Megnézhetném a jogosítványát? – kérdezte egy rmester.
Rimmer mindig három különböz névre szóló iratokat hordott magával. Egy Illinois állambeli
jogosítványt adott az rmesternek. A saját fényképe volt benne és Frank Temple névre volt kiállítva.
– Melyik irányba tartottak? – kérdezte az ügyeletes tiszt
– Keletre.
Ugyanebben a pillanatban Tony Verkler letette a kagylót a telefonfülkében, elmosolyodott és
visszament a Burger King étterembe.
Az ügyeletes tiszt telefonált. Az rmester az adatokat írta ki Rimmer/Temple jogosítványából,
miközben a sok-sok rend r izgatottan beszélgetett egymással, amikor egy jár r berohant az irodába. –
Most kaptam egy hívást. Egy Burger Kingben látták ket a várostól keletre. Ugyanaz az információ!
Mind a hárman egy zöld Ford teherautóban ültek és egy pótkocsit húztak maguk után. A fickó nem
hagyta meg a nevét, de azt mondta, hogy az újságokban látta a képüket. Azt is elmondta, hogy
odagurultak a kiadóablakhoz, vettek három zsák kaját és elhajtottak.
– k lesznek azok – jelentette ki az ügyeletes tiszt, arcán hatalmas mosollyal.

A Holiday Inn Karib-termében a Bay megyei seriff kávét iszogatott, fekete csizmába bújtatott lábát a
tárgyalóasztalon nyugtatta. Az FBI-ügynökök jöttek-mentek, kávét csináltak maguknak, sugdolóztak és
tájékoztatták egymást a legfrissebb hírekr l. A Nagy Ember, a tiszteletet érdeml F. Denton Voyles, az
FBI igazgatója, egy térképet tanulmányozott három beosztottjával. Gondoljunk csak bele: Denton Voyles
Bay megyében. A terem olyan volt, mint egy méhkas. Floridai rend rök özönlöttek be, aztán távoztak.
Rádiók és telefonok csörögtek, visítottak a sarokban rögtönzött parancsnoki poszton. Seriffhelyettesek és
három megye városi rend rei járkáltak a teremben: mindannyian fel voltak villanyozva az üldözést l, a
feszültségt l és az FBI-ügynökök jelenlétét l. És persze Voyles jelenlétét l.
Egy seriffhelyettes rontott be az ajtón. Szeme vadul ragyogott az izgatottságtól. – Most telefonáltak
Tallahassee-b l! Az utóbbi tizenöt percben ketten is azonosították ket! Mind a hárman egy zöld Ford
teherautóban ülnek, a rendszám Tennessee államból való.
Voyles ledobta a térképet, és odament a seriffhelyetteshez. – Hol látták ket? – A terem
elcsendesedettt, csak a rádiókból kisz r d zajt lehetett hallani.
– El ször egy Texaco benzinkútnál. Másodszor hat kilométerrel odébb egy Burger Kingben. Elvitelre
vettek maguknak ennivalót. Mindkét tanú teljesen határozott volt és ugyanúgy írták le a három embert.
Voyles a seriffhez fordult. – Seriff, hívja fel Tallahassee-t, hogy ezt er sítsék meg. Milyen messze van
innen?
A fekete csizmák a földhöz csapódtak. – Másfél órás út. Végig egyenesen a 10-es úton.
Voyles Tarrance-re mutatott és bementek a bárként használt kisebb helyiségbe. A zaj ismét
feler södött a teremben.
– Ha tényleg látták ket – mondta Voyles halkan Tarrance arcába –, csak vesztegetjük itt az id nket.
– Igen, uram. Úgy t nik, minden stimmel. Egy bejelentés lehet tévedés vagy viccel dés is, de kett ,
egymáshoz ilyen közel, már nagyon komolynak látszik.
 – Hogy a pokolba jutottak ki innen?
– Biztosan az a n van a dologban, f nök. Már egy hónapja segít McDeere-nek. Nem tudom, kicsoda,
vagy hogy McDeere hol találta, de kívülr l figyel bennünket és mindent megszerez nekik, amire
szükségük van.
– Gondolja, hogy most velük van?
– Kétlem. Valószín leg csak közelr l követi ket és távol marad a történésekt l.
– Ennek a fickónak briliáns agya van. Hónapok óta tervezi ezt.
– Nyilván.
– Egyszer említette a Bahamákat, Wayne.
– Igen, uram. Az egymillió, amit fizettünk neki, egy freeporti bankba került. De kés bb azt mondta
nekem, hogy nem maradt ott sokáig.
– Gondolja, hogy arrafelé tart?
– Ki tudja? Az biztos, hogy ki kell jutnia a országból. Ma beszéltem a börtönigazgatóval. Elmondta,
hogy Ray McDeere öt vagy hat nyelven beszél. Bárhova mehetnek.
– Azt hiszem, ki kell vonulnunk innen – mondta Voyles.
– Állítsunk fel úttorlaszokat Tallahassee körül. Nem húzhatják sokáig, ha pontos leírásunk van a
járm r l. Reggelre el kell kapnunk ket. Azt akarom, hogy a összes rend r Közép-Floridában az
autópályákon legyen egy órán belül. Úttorlaszokat állítunk fel mindenhol. Az összes Ford teherautót
automatikusan átkutatjuk, rendben? Az embereink itt várnak hajnalig, aztán távozunk innen.
– Igen, uram – felelte Tarrance fáradt vigyorral.

A Tallahassee-ben tett bejelentéseknek hamar híre kelt a Smaragdparton. Panama City Beach
elcsendesedett. A három McDeere távozott. Kizárólag számukra ismert okok miatt az ország belseje felé
menekülnek. Mivel látták és azonosították ket – nem is egyszer, hanem kétszer –, valahol máshol
száguldoznak most a sötét sztrádán az elkerülhetetlen vég felé.
A part mentén szolgálatot teljesít rend rök hazamentek. Csak egynéhány úttorlasz maradt állva az
éjszaka Bay és Gulf megyében, a szombat kora hajnali órák szinte a megszokott módon teltek el. A
Csoda út két vége változatlanul lezárva maradt, a rend rök felületesen megvizsgálták a jogosítványokat.
A városból észak felé kivezet utakon szabadon lehetett közlekedni. A kutatás keleti irányban
folytatódott.

A floridai Ocala külvárosában, a 40-es úton Silver Springs közelében Tony Verkler dübörg léptekkel
odament egy telefonfülkéhez és bedobott egy negyeddollárost. Felhívta az ocalai rend rséget és sietve
jelentette, hogy éppen most látta azokat az embereket, akik után mindenki kutat Panama City Beachben.
A három McDeere! Elmondta, hogy az újságokban látta a képüket, amikor egy nappal ezel tt áthajtott
Pensacolán. És most pedig látta ket. A diszpécser közölte vele, hogy az összes jár r egy súlyos baleset
színhelyén van, és megkérdezte t le, nem tudna-e eljönni a rend rségre, hogy ott tegye meg a bejelentést.
Tony azt felelte, hogy siet, és mivel fontos ügyr l van szó, egy perc múlva ott lesz.
Amikor megérkezett, a rend rkapitány pólóban és farmerban várta. Szeme duzzadt és vörös volt, a
haja kócos. Bevezette Tonyt az irodájába és megköszönte neki, hogy eljött. Jegyzetelve hallgatta, amint
Tony elmesélte neki, hogy éppen tankolt a kútnál, amikor egy zöld, pótkocsit vontató Ford teherautó
lefékezett az üzlet el tt és kiszállt bel le egy n , hogy telefonáljon. Tony éppen Mobile-ból Miamiba
tartott és látta, hogy embervadászat folyik Panama City Beach környékén. Olvasta az újságokat, hallgatta
a rádiót és mindent tudott a három McDeere-r l. Egy szó, mint száz: bement, hogy kifizesse a benzint és
közben arra gondolt, hogy már látta valahol ezt a n t. Eszébe jutottak a napilapok. Odament egy
újságoshoz és a kirakatban jól megnézte a három McDeere-t. Ekkor már semmi kétsége nem volt. A n
befejezte a telefonálást, beszállt a teherautóba a két férfi közé, aztán elhajtottak. Zöld Ford, Tennessee
állambeli rendszámmal.
A rend rkapitány köszönetet mondott neki és felhívta a Marion megyei seriffirodát. Tony elbúcsúzott,
és visszament a kocsijához, amelyben Aaron Rimmer aludt a hátsó ülésen.
Északi irányba indultak. Panama City Beach felé.
 39
Szombat, reggel hét óra. Andy kinézett a Csoda útra, el ször jobbra, aztán balra, majd gyorsan
keresztülsétált a parkolón a 39-es szobához. Finoman kopogott az ajtón.
– Ki az? – kérdezte némi késlekedés után egy n i hang.
– A f portás – válaszolta Andy. Kinyílt az ajtó és a Mitchell Y. McDeere fantomképéhez fölöttébb
hasonlító férfi lépett ki. Haja most nagyon rövid és arany szín volt. Andy a férfi hajára meredt.
– Jó reggelt, Andy – mondta McDeere udvariasan, miközben körülnézett a parkolóban.
– Jó reggelt. Azon töprengtem magamban, hogy vajon itt vannak-e még.
McDeere bólintott és folytatta a szemlél dést a parkolóban.
– Ugyanis azt mondták ma reggel a televízióban, hogy maguk az éjjel Florida államnak vagy a felét
átutazták.
– Aha, mi is néztük a tévét. Csak játszadoznak, nem, Andy?
Andy belerúgott egy kavicsba a járdán. – Azt mondták a tévében, hogy háromszor is látták magukat a
múlt éjjel. Ez aztán furcsa, gondoltam. Egész éjjel itt voltam és figyeltem, de nem láttam elmenni
magukat. Napfelkelte el tt átmentem a kávézóba a sztráda túloldalára, és mint mindig, most is volt ott
néhány zsaru. Közel ültem le hozzájuk. Szerintük itt a környéken leállították a kutatást. Azt mondták,
hogy hajnali négy körül, amikor az utolsó bejelentést tették, az FBI továbbállt innen. A legtöbb rend r is
elment. Délig lezárva tartják a Csoda utat, aztán itt befejezik a kutatást. Az a szóbeszéd járja, hogy
maguknak kívülr l van segítsége, és a Bahamákra próbálnak meg eljutni.
Mr. McDeere figyelmesen hallgatott és közben a parkolót figyelte. – Mást nem mondtak?
– Arról beszéltek, hogy a pótkocsi tele van lopott holmikkal, meg arról, hogy hogyan találták meg a
teherautót. Senki sem tud rájönni, hogyan pakolták fel a lopott cuccokat és hogyan surrantak ki a
városból az FBI meg a zsaruk orra el tt. Én persze nem szóltam semmit, de arra gondoltam, ez biztosan
az a teherautó, amivel csütörtökön éjjel idejöttek.

McDeere mélyen elgondolkozva hallgatott, és nem válaszolt. Nem látszott idegesnek. Andy a férfi arcába
nézett.
– Nem t nik valami elégedettnek – jegyezte meg Andy. – A rend rök elmennek és leállítják a
kutatást. Ez jó, nem?
– Mondhatok magának valamit, Andy?
– Hogyne.
– Most sokkal veszélyesebb az egész, mint eddig. Andy egy hosszú pillanatra elgondolkozott, aztán
azt kérdezte: – Ez hogy lehet?
– A rend rök egyszer en le akartak tartóztatni, Andy. De viszont van néhány ember, aki meg akar
ölni. Profi gyilkosok, Andy. Elég sokan vannak, és még mindig itt tanyáznak a környéken.
Andy összehúzta a jó szemét és Mr. McDeere-re bámult. Profi gyilkosok! Itt, errefelé? A Csoda úton?
Andy hátralépett. Meg akarta kérdezni, hogy pontosan kik azok, és miért üldözik ket, de tudta, úgysem
kapna választ. Viszont egy lehet séget látott felcsillanni. – Miért nem menekülnek el?
– Hogyan tudnánk elmenekülni?
Andy megint belerúgott egy kavicsba és az iroda mögött parkoló 1971-es Pontiac Bonneville felé
intett. – Használhatják a kocsimat. Mind a hárman bebújhatnak a csomagtartóba, én meg kihajtok a
városból. Valahogy úgy t nik, hogy nincsenek nagyon leégve, úgyhogy felszállhatnak egy gépre és
elt nhetnek. Ennyi az egész.
– És mennyibe kerülne ez?
Andy a lábát nézegette és megvakarta a fülét. A fickó valószín leg kábítószerben utazik, gondolta, és
a dobozok valószín leg kokainnal meg készpénzzel vannak tele. És valószín leg a kolumbiaiak üldözik.
– Hát ez elég drága lenne, tudja. Mert ugye, most napi ötezerért egy ártatlan motelportás vagyok, aki nem
tartja eléggé nyitva a szemét. Semmi közöm sincs az egészhez. De ha kocsival kiviszem magukat innen,
akkor b nrészes leszek, vádat emelhetnek ellenem, lecsukhatnak és a többi, ezeket már mind
végigcsináltam, tudja? Szóval ez elég drága lenne.
 – Mennyi, Andy?
– Százezer dollár.
Mr. McDeere nem reagált, arcizma sem rándult; rezzenéstelen tekintettel bámult a part felé. Andy
nyomban érezte, az összeg, amit kér, nem elfogadhatatlan a férfi számára.
– Hadd gondolkozzak egy kicsit, Andy. Most egyel re csak tartsa nyitva a szemét. Most, hogy a
rend rök elmentek, megjelennek a gyilkosok. Nagyon veszélyes nap lehet a mai, Andy, és szükségem
van a segítségére. Ha valami gyanús alakot lát itt a környéken, nyomban szóljon. Nem hagyjuk el ezt a
két szobát, rendben?
Andy visszament a recepcióra. Nincs olyan ember, aki nem ugrana be rögtön a csomagtartóba, hogy
meneküljön. A dobozok, a lopott áru miatt nem akarnak elmenni.
A három McDeere elfogyasztotta a száraz süteményb l és meleg üdít italból álló szerény reggelit.
Ray majd meghalt egy hideg sörért, de egy újabb út az élelmiszerüzletbe túl kockázatos lett volna.
Gyorsan ettek és a kora reggeli híreket néztek a tévében. Néha-néha valamelyik part menti állomás
néhány pillanatra bejátszotta a fantomképeket. Ett l el ször megijedtek, de aztán megszokták.
Szombat reggel néhány perccel kilenc után Mitch kikapcsolta a tévét és visszatért helyére: leült a
földre a dobozok közé. Felvett egy köteg iratot és bólintott Abbynek, a kamerakezel nek. A vallomástétel
folytatódott.

Lazarov várt, amíg a takarítón k megkezdték a munkát, aztán útnak indította embereit a Csoda úton.
Párban dolgoztak, bekopogtak az ajtókon, belestek az ablakokon és beosontak a sötét folyosókra.
A legtöbb kis motelban volt két vagy három takarítón , akik minden szobát, minden vendéget
ismertek. A módszer igen egyszer volt és többnyire m ködött. Az egyik gengszter talál egy takarítón t,
a kezébe nyom száz dollárt és megmutatja neki a fantomképeket. Ha a n ellenáll, megint ad neki pénzt,
egészen addig, amíg nem lesz hajlandó az együttm ködésre. Ha a takarítón senkit sem ismer fel a
fantomképek alapján, akkor megkérdezik t le, nem látott-e egy teherautót, vagy egy dobozokkal teli
szobát, vagy két gyanúsan viselked , rémült férfit és egy n t, vagy bármi szokatlant. Ha a takarítón
semmi segítséget nem tud nyújtani, azt kérdezik t le, hogy melyik szoba nem üres, aztán elkezdenek
kopogtatni az ajtókon.
A takarítón kkel kezdjék, rendelkezett Lazarov. A part fel l menjenek be a motelokba. Kerüljék el a
recepciót. Tegyenek úgy, mintha rend rök lennének. És ha megtalálják a három embert, azonnal öljék
meg ket, aztán keressenek egy telefont.
DeVasher a bérelt teherautók közül négyet elhelyezett a Csoda úton, nem messze a sztrádától. Lamar
Quin, Kendall Mahan, Wally Hudson és Jack Aldrich voltak a sof rök és minden elhaladó járm vet
megnéztek. Az éjszaka közepén jöttek egy magángépen, amelyen a Bendini, Lambert és Locke cég tíz
másik ügyvédje is utazott. Az ajándékboltokban és kávéházakban Mitch McDeere egykori barátai és
kollégái a turistákkal együtt tébláboltak, és titokban abban reménykedtek, hogy nem fogják meglátni, akit
keresnek. Az üzlettársakat hazarendelték az ország különböz repül tereir l, és délel tt már k is a
parton sétáltak, és úszómedencéket meg szállodahallokat ellen riztek. Nathan Locke Mr. Moroltóval
maradt, de a többi üzlettárs golfsapkával és sötét napszemüveggel maszkírozta el magát, és DeVasher
parancsainak engedelmeskedett. Csak Avery Tolar hiányzott. Azóta, hogy kisétált a kórházból, senki sem
hallott róla. A harminckét ügyvéddel együtt Mr. Moroltónak majdnem száz ember állt a rendelkezésére a
privát embervadászathoz.

A Blue Tide Motelban a portás átvette a százdolláros bankjegyet, megnézte a fantomképeket és azt
mondta, talán látta a n t és a két férfi közül az egyiket. Két szobát vettek ki csütörtökön kés délután.
Rábámult az Abbyr l készült rajzra és már biztos volt abban, hogy ez a n volt az. Kapott még pénzt és
bement az irodába, hogy megnézze a vendégkönyvet. Azzal tért vissza, hogy a n Jackie Nagel néven
jelentkezett be és készpénzzel fizetett két szobáért csütörtökre, péntekre és szombatra. Kapott még egy
kis pénzt és a két fegyveres férfi kíséretében megindult a szobák felé. Mindkét ajtón bekopogott. Nem
jött válasz. Kulccsal kinyitotta az ajtókat és hagyta új barátainak, hogy megvizsgálják a szobákat. Péntek
óta egyiket sem használták. Az egyik rohamosztagos felhívta Lazarovot és öt perccel kés bb már
DeVasher szaglászott a szobában nyomokat keresve. Semmit sem talált, de a kutatást nyomban
lesz kítették egy hat kilométeres partszakaszra, a Blue Tide és a Beachcomber (itt találták a teherautót)
közötti területre.
A teherautók közelebb hozták a rohamosztagosokat. Az üzlettársak és ügyvédek a partot és az
éttermeket fésülték át. A fegyveresek pedig az ajtókon kopogtattak.

10.35-kor Andy aláírta az átvev szelvényt, aztán megvizsgálta a Sam Fortune nevére érkezett csomagot.
Doris Greenwood adta fel err l a címr l: 4040 Popular Avenue, Memphis, Tennessee. Telefonszám nem
volt. Andy biztos volt benne, hogy a csomag értékes és egy pillanatig az újabb gyors haszonszerzés
lehet ségét fontolgatta magában. De végül is ennek a csomagnak az átadásáról már megállapodtak.
Végigpillantott a Csoda úton, aztán a csomaggal távozott az irodából.
A rejt zködéssel, bujkálással töltött évek alatt Andy öntudatlanul megtanította magát arra, hogyan
érjen mindig gyorsan az árnyékos részhez, az épület sarkához, és ne töltsön sok id t a nyílt területeken.
Amikor befordult a sarkon, hogy átvágjon a parkolón, azt látta, hogy két férfi kopog a 21-es szoba
ajtaján. Ez a szoba éppen üres volt. Andynek rögtön gyanús lett a két ember. Fehér sortnadrágjuk furcsán
állt rajtuk, majdnem a térdükig ért, bár nehéz volt megítélni, hogy hol ér véget a sort, és hol kezd dnek a
hófehér lábak. Az egyikük sötét zoknit viselt és ütött-kopott papucscip t. A másikon olcsó szandál volt és
látszott rajta, hogy a járás fájdalmat okoz neki. Húsos fejüket fehér panamakalapok díszítették.
A Csoda út mentén töltött hat hónap után Andy ráismert az álturistákra. Az, amelyik az el bb
kopogtatott, ismét megzörgette az ajtót, és miközben így tett, Andy meglátta, hogy egy hatalmas pisztoly
dudorodik ki hátul a rövid nadrágjából.
Andy siet s léptekkel visszament az irodába. Felhívta a 39-es szobát és Sam Fortune-t kérte.
– Itt Sam.
– Sam, Andy vagyok a portáról. Ne nézzen ki, de két nagyon gyanús pasas kopogtat az ajtókon a
parkoló túlsó oldalán.
– Rend rök?
– Nem hiszem. Nálam nem jelentkeztek.
– Hol vannak a takarítón k? – kérdezte Sam.
– Szombaton tizenegyig nem jönnek be.
– Nagyszer . Lekapcsoljuk a lámpákat. Figyelje ket és szóljon, ha elmentek.
Andy egy kis lomtár sötét ablakából figyelte, ahogy a két férfi ajtóról ajtóra megy; bekopogtatnak,
aztán várakoznak és néha az egyik ajtó kinyílik. A negyvenkét szobából csak tizenegynek volt lakója. A
38-as és 39-es szobából nem kaptak választ. Visszamentek a partra, és elt ntek. Profi gyilkosok! Az
moteljében…
A Csoda út túloldalán egy minigolfpálya parkolójában Andy két hasonló álturistát látott. Egy fehér
teherautóban ül férfival beszélgettek. Ide-oda mutogattak és úgy t nt, hogy vitatkoznak.
Andy felhívta Samet. – Elmentek, Sam. De a környék tele van ilyen fickókkal.
– Hány van bel lük?
– Kett t látok a túloldalon is. Jobb lenne, ha menekülnének.
– Nyugi, Andy. Nem látnak meg minket, ha bent maradunk.
– De nem maradhatnak ott örökre. A f nököm hamarosan gyanút fog.
– Nemsokára elmegyünk, Andy. Mi van a csomaggal?
– Itt van.
– Remek. Látnom kellene. És mondja, Andy, mi a helyzet a kajával? Nem tudna kiugrani, hogy
hozzon nekünk valami meleget?
Andy portás volt, nem pincér. De napi ötezer dollárért extra szolgáltatásokat is nyújthat a Sea Gull's
Motel. – Dehogyisnem. Egy perc múlva ott vagyok.

Wayne Tarrance felkapta a telefont és keresztben rázuhant az ágyra az orlandói Ramada Innben.
Kimerült volt, mérges, csalódott és régen elege lett F. Denton Voylesb l. Szombat volt, déli fél kett .
Tarrance Memphisbe telefonált. A titkárn nek nem volt jelentenivalója, csak annyi, hogy Mary Alice
hívta és Tarrance-szal akart beszélni. A hívást bemérték: a n egy atlantai telefonfülkéb l jelentkezett.
Mary Alice azt mondta, hogy kett kor majd újra telefonál, hogy megtudja, Wayne – Wayne-nak hívta a
férfit – visszaérkezett-e már. Tarrance megadta a szobaszámát és letette a kagylót. Mary Alice.
Atlantában. McDeere Tallahassee-ben, aztán Ocalában. Aztán nincs McDeere. Nincs zöld Ford tennessei
rendszámmal és pótkocsival. McDeere újra elt nt.
A telefon csöngött egyet. Tarrance lassan emelte fel a kagylót. – Mary Alice – mondta halkan.
– Wayne bébi! Hogy találtad ki?
– Hol van?
– Kicsoda? – kacarászott Tammy.
– McDeere. Hol van?
– Hát, egy darabig egészen közel voltatok, Wayne, de aztán rossz nyomon indultatok el. Most már
nagyon messze vagytok. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
– De hárman látták ket az elmúlt tizennégy órában.
– Jobban tennétek, ha utánanéznétek ezeknek a bejelentéseknek. Mitch néhány perccel ezel tt mondta
nekem, hogy sohasem járt Tallahassee-ban. Ocaláról még nem is hallott. Az életében nem vezetett még
zöld Ford teherautót. Sohasem vontatott pótkocsit. Kicsit hiszékenyek vagytok. Mindent bevesztek
sz röstül-b röstül.
Tarrance megdörzsölte az orrnyergét és mélyet sóhajtott a telefonba.
– Na, milyen Orlando? – kérdezte a n . – Elmész Disney Worldbe, amíg a városban vagy?
– Hol a pokolban van?
– Wayne, Wayne, nyugi, kicsim. Megkapjátok a dokumentumokat. Tarrance felült az ágyban. – És
mikor?
– Nos, lehetnénk mohók és ragaszkodhatnánk a többi pénzhez. Egy telefonfülkében vagyok, Wayne,
úgyhogy ne fáraszd magad azzal, hogy beméred a hívást. Na, de mi nem vagyunk mohók. Huszonnégy
órán belül megkapjátok az iratokat. Ha minden jól sikerül.
– Hol vannak az iratok?
– Vissza kell majd hívnom téged, kicsim. Ha ezen a számon maradsz, minden órában felhívlak, amíg
Mitch meg nem mondja, hol vannak a dokumentumok. De ha elmész err l a számról, Wayne, lehet, hogy
elveszítelek. Úgyhogy maradj ott.
– Itt leszek. Még az országban van?
– Azt hiszem, nem. Biztos vagyok benne, hogy most már Mexikóban van. A bátyja beszéli a nyelvet,
tudod.
– Tudom. – Tarrance kinyújtózott az ágyban és azt mondta magában, hogy egye fene. Ha átadják a
dokumentumokat, legyenek akár Mexikóban.
– Maradj ott, ahol vagy, kicsim. Aludj egyet. Biztos fáradt vagy. Öt-hat körül majd felhívlak.
Tarrance az éjjeliszekrényre tette a telefont és aludt egyet.

A három körözött személy utáni hajsza lendülete már kezdett alábbhagyni, amikor a rend rségen,
Panama City Beachben már a negyedik moteltulajdonos tett panaszt. Rend röket küldtek a Breakers
motelba, ahol az ingerült tulajdonos beszámolt arról, hogy fegyveres férfiak zaklatták a vendégeket. Még
több rend rt irányítottak a Csoda útra, és a rend rök hamarosan a három McDeere után kutató
bérgyilkosok után kezdtek kutatni a motelokban. A Smaragdpart a háború küszöbén volt.
DeVasher kimerült, h séggel küszköd emberei arra kényszerültek, hogy egyedül dolgozzanak. Még
jobban szétszóródtak a parton és már nem ellen rizték a motelokat szobáról szobára. A medencék körüli
m anyag székekben ücsörögtek és a turistákat figyelték. A tengerparton, a napsütötte részekt l távol, az
árnyasabb részekre húzódva hevertek és a turistákat figyelték.
A szürkület közeledtével a banditák, gengszterek, bérgyilkosok és ügyvédek csapata elt nt a sötétben
és várakozott. Ha a három McDeere mozgásba lendül, akkor erre ezen az éjszakán fog sor kerülni. Egy
csöndes hadsereg várt rájuk.
DeVasher vastag karjai kényelmetlenül pihentek az erkély korlátján. A férfi a kiürült tengerpartot
bámulta, miközben a nap lassan elt nt az égboltról. Aaron Rimmer sétált keresztül az üvegb l készült
tolóajtón, és megállt DeVasher mögött. – Megtaláltuk Tolart – közölte.
DeVasher meg sem mozdult. – Hol?
– A barátn je lakásában bujkált Memphisben.
 – Egyedül volt?
– Igen. Elintézték. Úgy csinálták, hogy rablásnak nézzen ki.

A 39-es szobában Ray már vagy századszor vizsgálta meg az új útleveleket, vízumokat, jogosítványokat,
és születési bizonyítványokat. Mitch és Abby útlevélképei frissen készültek, mindkett fekete hajjal
ábrázolta ket. Ray fényképe Mitchr l egyetemen készített felvételének némileg átalakított változata volt:
hosszú haj, borostás, elvadult egyetemista ábrázat. Az okmányok Lee Stevens, Rachel James és Sara
Fortune névre szóltak, és mindhármuk lakcímeként a Tennessee állambeli Murfreesborót jelölték meg,
Doc jó munkát végzett és Ray elmosolyodott, miközben a papírokat nézegette.
Abby visszacsomagolta a Sony videokamerát a dobozába. Az összecsukott állvány a falnak támasztva
állt. Tizennégy videokazetta, címkékkel ellátva, a televízión sorakozott.
Tizenhat órányi felvétel után a vallomástétel végére értek. Miután az els kazetta elindult, Mitch
szembefordult a kamerával, felemelte a jobb kezét és megesküdött rá, hogy az igazat vallja. Megállt a
kisszekrény mellett, ahol papírok borították körülötte a földet. Tammy jegyzeteit, összegzéseit és
táblázatait használva el ször a banki dokumentumokat járta körbe módszeresen. Több mint kétszázötven
titkos bankszámlát azonosított be. Voltak közöttük névre szólóak is, de a legtöbbet csak számmal
jelölték. A gyorsnyomtatóval készített anyagok másolatainak segítségével felépítette a bankszámlák
történetét. Betétek, átutalások, kivételek. A vallomástételben felhasznált minden egyes dokumentum
aljára felírt egy sorszámot.
Miután végzett a bankokból származó dokumentumokkal, körültekint alapossággal felvázolta a
birodalom szerkezetét. Húsz esztend alatt a Morolto család és hihetetlenül gazdag és hihetetlenül
korrupt ügyvédeik több, mint négyszáz, a szigeteken lév részvénytársaságot jegyeztettek be. A cégek
egymás részvényeit birtokolták és bankokat jelöltek meg mint bejegyzett meghatalmazott képvisel jüket;
a bankok címét adták meg mint állandó címüket. Mitch hamar rájött arra, hogy az iratoknak pusztán csak
a töredéke van a kezében és a felvételen hangot adott annak a gyanújának, hogy a legtöbb dokumentum a
memphisi épület alagsorában van elrejtve. Az esküdtek kedvéért azt is elmagyarázta, hogy az
adóellen rök egész csapatának nagyjából egyéves munkájára lesz szükség ahhoz, hogy teljes képet
lehessen alkotni a Morolto b nszövetkezetr l. Alapos magyarázatot t zött mindegyik bizonyítékhoz, és
sorszámmal ellátva rendszerezte ket. Abby a kamerát kezelte. Ray a parkolót figyelte, és a hamis
papírokat tanulmányozta.
Mitch hat órán keresztül tanúskodott a különböz módszerekr l, melyek révén a Moroltók és
ügyvédeik tisztára mosták a piszkos pénzt. A legkedveltebb eljárás az volt, hogy a Bendini cég
repül jével leszállítottak egy halom pénzt, többnyire két-három ügyvéd is volt a fedélzeten, hogy
igazolják az út szabályszer ségét. Mivel a földön, vízen és leveg ben hatalmas mennyiség kábítószer
áramlik be az Egyesült Államokba, az amerikai vámosok nem sokat tör dnek azzal, hogy mi hagyja el az
országot. A rendszer tökéletes volt. A gépek piszkosan távoztak és tisztán tértek vissza. Amint a pénz
földet ért a Nagy-Kajmánon, a gépen utazó egyik ügyvéd kifizette a szükséges összeget a helyi
vámosoknak és a megfelel bankároknak. Bizonyos esetekben ez az összeg egészen huszonöt százalékig
felment.
Amint a pénzt elhelyezték a többnyire csak számmal jelölt bankszámlán, már szinte lehetetlen volt
lenyomozni. Azonban számos pénzügyi tranzakció nagyon szépen egybeesett a részvénytársaságoknál
lejátszódott jelent s eseményekkel A pénzt elhelyezték a tucatnyi számmal jelölt bankszámla
valamelyikén. A "szuper számlákon", ahogy Mitch nevezte ket. Pontosan közölte az esküdtekkel a
számlaszámokat és a bankok nevét. Miután az új céget bejegyezték, a szuper számlán lév pénzt átutalták
a cég számlájára, amely gyakorta ugyanabban a bankban volt. Amint a piszkos pénz a törvényes, a
szigeten székel cég birtokába került, megkezd dött a tisztára mosása. A legegyszer bb és
legáltalánosabb módszer az volt, hogy a cég ingatlanokat és más vagyontárgyakat vásárolt rajta az
Egyesült Államokban. A tranzakciókat a Bendini, Lambert és Locke cég találékony ügyvédei intézték, és
a pénzeket kizárólag távirati átutalással mozgatták. Gyakran az is el fordult, hogy egy bizonyos szigeti
cég megvett egy másik szigeti céget, amely történetesen egy olyan panamai cégnek volt a tulajdonosa,
amelynek egy dániai vállalat volt a birtokában. A dánok megvesznek egy golyóscsapágygyárat
Toledóban, és a vételárat egy müncheni fiókbankból utalják át. És a piszkos pénz ezennel tiszta lett.
 Miután felírta a 4292-es sorszámot, Mitch befejezte tanúvallomását. Tizenhat óra elég lesz.
Tárgyaláson nem fogják tudni felhasználni, de azért mégis megfelel a célnak. Tarrance és haverjai
megmutathatják a szalagokat a vádesküdtszéknek és a Bendini cég legalább harminc ügyvédje ellen vádat
emelhetnek. A szövetségi f ügyészt l pedig házkutatási parancsot kaphatnak a segítségével.
Mitch teljesítette, amit vállalt. Igaz, hogy nem fog személyesen tanúskodni, de csak egymilliót kapott
és jóval több anyagot juttat el nekik, mint amennyire számítottak. Fizikailag és érzelmileg kiszáradva ült
az ágy szélén. A lámpák le voltak kapcsolva. Abby lehunyt szemmel ült a egyik széken.
Ray kinézett az ablakred ny résén. – Jó lenne egy hideg sör – jegyezte meg.
– Felejtsd el! – mordult rá Mitch.
Ray megfordult és az arcába bámult. – Nyugi, öcsi. Sötét van és az az üzlet csak egy ugrás ide a
parton. Tudok vigyázni magamra.
– Felejtsd el, Ray. Felesleges kockáztatni. Néhány órán belül indulunk, és ha minden jól megy, az
életed hátralév részében állandóan sört iszogathatsz.
Ray nem figyelt rá. Baseballsapkát húzott a fejére, némi pénzt tömött a zsebébe, és a pisztolyáért
nyúlt.
– Kérlek, Ray, legalább puskát ne vigyél magaddal – könyörgött Mitch.
Ray az inge alatt a nadrágjába dugta a fegyvert, és kiment az ajtón. Gyors léptekkel haladt a kis
motelek és üzletek mögötti homokos parton, az árnyékos részen, és magában egy hideg sörért
fohászkodott. Megállt az élelmiszerbolt mögött, gyorsan körbepillantott, és miután meggy z dött arról,
hogy senki sem figyeli, bement a f bejáraton. A h t szekrény az üzlet hátsó részében volt.
A Csoda út mentén lév parkolóban Lamar Quin rejt zött egy hatalmas szalmakalap alatt és néhány
indianai tizenévessel beszélgetett. Látta, hogy Ray belép az üzletbe és úgy érezte, felismert valamit. A
férfi könnyed mozgása halványan ismer snek t nt. Lamar odament a kirakathoz, és a h t szekrény felé
pillantott. A férfi szemét napszemüveg rejtette el, de az orr és a pofacsont mindenképpen ismer snek
látszott. Lamar belépett a kicsi üzletbe, és felvett egy zacskó sült krumplit. A pénztárnál várt egy kicsit,
és így aztán szemt l szembe láthatta a férfit, aki nem Mitchell McDeere volt, de rettenetesen hasonlított
rá.
Ray az. Biztos, hogy . Arca napbarnított, haja jóval rövidebb a divatosnál. Szeme nem látszik.
Ugyanolyan magas. Ugyanolyan a termete. Ugyanúgy jár,
– Hogy van? – kérdezte Lamar a férfitól.
– Remekül. És maga? – Még a hangja is hasonlított.
Lamar kifizette a sült krumplit, és visszament a parkolóba. A zacskót nyugodt mozdulattal bedobta a
telefonfülke melletti szeméttartóba és gyors léptekkel odasietett a szomszédos ajándékboltba, hogy
folytassa kutatását a három McDeere után.

40
A sötétség h vös leveg t hozott magával a Csoda út menti partvidékre. A nap gyorsan elt nt, és az
égbolton nem volt ott a hold, hogy felváltsa. Ártalmatlan, sötét felh k borították az eget, a víz fekete volt.
A sötétség kicsalta a horgászokat a Csoda út közepe felé elhelyezked Dan Russel mólóra.
Hármas-négyes csoportokban gy ltek össze a betonszerkezeten, csöndben bámészkodtak, a zsinegek az
alattuk elterül fekete vízbe nyúltak. A korlátnak d lve, mozdulatlanul álltak, néha kiköptek vagy
váltottak egy-két szót a barátjukkal. Sokkal több örömet szerzett nekik a h vös leveg , a csönd és a
nyugodt víz, mint az az egy-két hal, amelyik a közelükbe merészkedett és ráharapott a horogra.
Szabadságukat tölt északiak voltak, akik minden évben ugyanarra a hétre jöttek ide, ugyanabba a
motelba, és éjszakánként a sötétben kimentek a mólóra, hogy horgásszanak és a tengerben
gyönyörködjenek. Csalival teli vödrök és sörrel teli kisméret h t táskák álltak a közelükben.
Az éjszaka folyamán id r l id re idegenek is felbukkantak: egy-egy szerelmespár merészkedett ki a
mólóra és elsétált egészen a végéig. Néhány percig a fekete, sima vizet bámulták, aztán megfordultak és a
Csoda út mentén vibráló ezernyi fény csillogásában gyönyörködtek. A könyökükre támaszkodó,
mozdulatlan, el rehajló horgászokat figyelték. A horgászok nem vettek tudomást róluk.
 A horgászok Aaron Rimmerr l sem vettek tudomást, aki tizenegy óra körül nyugodt léptekkel elsétált
mögöttük. A férfi elszívott egy cigarettát a móló végénél, és a tengerbe pöckölte a csikket.
Végigpillantott a parton és a több ezernyi motel- és szállodaszobára gondolt.

A Dan Russel móló volt a három közül a legnyugatabbra es Panama City Beachben. Ez volt egyben a
legújabb, leghosszabb is és az egyetlen olyan, amelyik kizárólag betonból épült. A másik kett öreg volt
és fából készült. A közepén állt egy kicsi téglaépület, amelyben volt egy horgászbolt, snackbár és néhány
mosdó. Éjjel csak a mosdók voltak nyitva. Nagyjából egy kilométernyire lehetett a Sea Gull's Motelt l.
Fél tizenkett kor Abby osont ki a 39-es szobából, elment a piszkos úszómedence mellett, és a parton
megindult keleti irányba. Sortnadrágot, fehér szalmakalapot és orkánkabátot viselt, amelynek a gallérját
egészen a füléig felhajtotta. Mélyen zsebre dugott kézzel sétált lassú léptekkel, mint egy sokat tapasztalt,
gondolataiba merült gyöngyhalász. Öt perccel kés bb Mitch is távozott a szobából, elsétált a piszkos
úszómedence mellett, és követte a lány lábnyomait. Menet közben a tengert bámulta. Két kocogó
közeledett, felverték a vizet és beszélgettek két lélegzetvétel között. A Mitch nyakán lév madzagon,
fekete pamutinge alá rejtve, egy síp lógott minden eshet ségre felkészülve hozta magával. Mind a négy
zsebét teletömte pénzzel: összesen hatvanezer dollár volt nála. Az óceánra pillantott, és idegesen figyelte
az el tte haladó Abbyt. Amikor már kétszáz méterre volt a moteltól, Ray is elhagyta a 39-es szobát.
Bezárta és magánál tartotta a kulcsot. Egy fekete nejlonkötél volt a dereka köré csavarva. A pisztolyt a
kötélbe dugta. Mindezt egy vastag orkánkabát rejtette el. Andy kétezer dollárt számolt fel a ruhákért és
egyebekért.
Már majdnem éjfél volt és a legtöbb horgász már távozott a mólóról, hogy aztán másnap éjjel megint
visszatérjen. Abby látott közülük hármat a mosdók közelében. Közönyösen elsétált mellettük és elment
egészen a móló végéig, ahol rátámaszkodott a betonkorlátra és az alatta elterül óriási feketeségbe
bámult. Piros bójalámpák helyezkedtek el szétszórva a távolban, ameddig csak ellátott. A kiköt fények
szabályos sort alkottak. Egy villogó sárga fény, ami valamilyen vízi járm t l eredt, apránként haladt
el re. Abby egyedül volt a móló végében.
Mitch a móló feljáratához közel, egy összehajtott naperny melletti széken várakozott. Abbyt nem
látta, de jó kilátása nyílt a tengerre. Ray, t le tizenöt méternyire, egy sziklapadon ült. Lábát a homokba
lógatta. Vártak. Az órájukra néztek.
Pontban éjfélkor Abby lehúzta az orkán cipzárját, és el vett egy súlyos zseblámpát. A vízre pillantott
és keményen megmarkolta a lámpát. A gyomrához nyomta, eltakarta az orkánkabáttal, a tenger felé
irányította, és háromszor megnyomta a kapcsolót. Ki és be. Ki és be. Ki és be. A zöld körte háromszor
villant fel. Abby megszorította a lámpát és a tengert kémlelte.
Nem jött válasz. Örökkévalóságnak t n ideig várt, aztán két perccel kés bb újra felvillantotta a fényt.
Háromszor. Nem jött válasz. Mélyet sóhajtott és így szólt magában: Légy nyugodt, Abby. Légy nyugodt.
Biztos, hogy ott van valahol a tengeren. – Megint villantott a lámpával háromszor. Aztán várt. Nem jött
válasz.
Mitch a szék szélén ült és aggódva kémlelte a tengert. A szeme sarkából látta, hogy egy alak közeledik
a mólóhoz, majdnem futva. Felugrik a móló lépcs jére. A skandináv volt az. Mitch utánairamodott.
Aaron Rimmer elsétált a horgászok mögött, megkerülte a kicsi épületet, és a móló végénél álló fehér
kalapos n t figyelte, aki el red lve kapcsolgatott valamit. A valami felvillant, háromszor. Rimmer
csöndben a n mögé sétált.
– Abby.
Abby megpördült és sikítani próbált. Rimmer nekirontott, a korlátnak taszította. Mitch el bukkant a
sötétb l, és a skandináv lábára vetette magát. Mind a hárman rázuhantak a csúszós betonra. Mitch
hozzáért a skandináv hátán kidudorodó fegyverhez. Gyors mozdulattal odacsapott, de ütése nem ért
célba. Rimmer megpördült és er teljes ütést mért Mitch bal szemére. Abby rugdalózva próbált meg
odébb kúszni. Mitch feje kába volt, látása elhomályosult. Rimmer gyorsan felállt és a pisztolyáért nyúlt,
de már nem sikerült megtalálnia. Ray faltör kos módjára támadt rá és nekilökte a betonkorlátnak. Négy
hatalmas, vérfakasztó csapást mért a szemére és az orrára. A börtönben elsajátított tudománya aranyat ért.
A skandináv négykézláb ért földet, és Ray négyszer – talán kedvelte ezt a számot – óriási er vel fejbe
rúgta. A férfi szánalmasan nyöszörgött és arccal a földre zuhant.
 Ray elvette a pisztolyt és odaadta Mitchnek, aki már felállt és megpróbált épen maradt szemével
tájékozódni. Abby a mólót figyelte. Senki sem közeledett feléjük.
– Kezdd el villogtatni a lámpát – mondta Ray, miközben derekáról leoldotta a kötelet. Abby
szembefordult a vízzel, eltakarta a lámpát és eszel s módon elkezdte villogtatni.
– Most mit csinálsz? – kérdezte Mitch suttogva, miközben Rayt és a kötelet figyelte.
– Két lehet ségünk van. Szétl jük az agyát, vagy vízbe fojtjuk.
– Istenem! – mondta Abby, miközben ki-be kapcsolta a lámpát.
– Ne használd a pisztolyt – suttogta Mitch.
– Kösz – felelte Ray. Megragadta a kötelet, szorosan a skandináv nyaka köré tekerte, és meghúzta.
Mitch elfordult, és a test és Abby közé állt. A lány megpróbált nem odafigyelni. – Sajnálom, de nincs
más választásunk – mormogta Ray szinte saját magának.
Az eszméletét vesztett férfi nem ellenkezett, meg sem mozdult. Három perccel kés bb Ray hangosan
kiengedte a leveg t és közölte: – Meghalt. – A kötél másik végét az egyik betonoszlophoz kötötte, a
holttestet átcsúsztatta a kötél alatt, és lassan leengedte a vízbe.
– Én megyek le el ször – mondta Ray, miközben átbújt a korlát alatt, majd leereszkedett a kötélen.
Két és fél méterrel a móló alatt egy összeköt fémrúd kapcsolódott a két vastag betonoszlophoz, amelyek
elt ntek a vízben. Remekül lehetett elrejt zni rajta. Abby volt a következ . Ray megfogta a lábát, amint
lefelé mászott a kötélen. Mitch, alig látva sérült szemével, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem fürdött
egyet.
De végül is sikerült nekik. Leültek a h vös, sötét víz felett három méterrel húzódó fémrúdra. Három
méterrel a halak, kacsakagylók és a skandináv hullája felett. Ray elvágta a kötelet, így a tetem
lesüllyedhetett a tenger fenekére, hogy aztán majd néhány nap múlva a víz felszínére kerüljön.
Úgy ücsörögtek ott, mint három bagoly egy faágon, a bójalámpákat figyelték, és arra vártak, hogy a
Megváltó odasétáljon hozzájuk a vízen. Csak a hullámok halk csobbanását és a zseblámpa állandó
kattogását lehetett hallani.
Aztán pedig a hangokat a mólóról. Ideges, nyugtalan, kétségbeesett hangokat, amelyek valaki után
kutattak. De aztán elhallgattak.
– Nos, öcsikém, most mit csinálunk? – kérdezte Ray suttogva.
– Életbe lép a B terv – felelte Mitch.
– És az micsoda?
– Úszni kezdünk.
– Nagyon szellemes – mondta Abby, miközben kattogtatta a lámpát.
Eltelt egy óra. A fémrúd, bár tökéletes helyen volt, nem volt valami kényelmes.
– Észrevettétek azt a két hajót? – kérdezte Ray halkan.
A kis hajók körülbelül két kilométernyire lehettek a parttól, és már vagy egy órája lassan cirkáltak
nagyon gyanúsan oda-vissza. – Szerintem halászhajók – jelentette ki Mitch.
– Ki az, aki hajnali egykor halászik? – kérdezte Ray.
Ezen mind a hárman elgondolkoztak. Nem találtak magyarázatot.
Abby vette észre el ször, és azon rimánkodott magában, hogy amit lát, az ne a skandináv feléjük
sodródó hullája legyen. – Ott – mutatott egy pontra ötvenméternyire a parttól. Egy fekete valami
közeledett feléjük. Feszülten figyelték. Aztán meghallották a hangot, ami leginkább egy varrógép
hangjára emlékeztetett.
– Villogtasd a fémpát – mondta Mitch. Az a valami egyre közelebb jött. Egy férfi tartott feléjük egy
kis csónakban.
– Abanks! – súgta Mitch hangosan. A zümmög zaj elhalkult.
– Abanks! – ismételte Mitch.
– Hol a pokolban vagytok? – hangzott a válasz.
– Itt. A móló alatt. Siess már, az istenit neki!
A zümmög hang ismét feler södött és Abanks leállította a nyolc láb hosszú gumicsónakot a móló
alatt. A fémrúdról a csónakba ugrottak és csöndben megölelték egymást, aztán megölelték Abankset. A
férfi beindította az öt lóer s villanymotort és megindultak a nyílt vízen.
– Hol voltál eddig? – kérdezte Mitch.
 – Ide-oda cirkáltam – felelte Abanks közömbösen.
– Miért késtél?
– Azért, mert el kellett kerülnöm ezeket a halászhajókat. Turistaruhába öltözött idiótákkal vannak tele,
akik azt játsszák, hogy halászok.
– Morolto emberei vagy FBI-osok? – kérdezte Abby.
– Ha idióták, akkor lehetnek Morolto emberei és FBIosok is.
– Mi történt a zseblámpáddal?
Abanks a motor mellé helyezett lámpára mutatott. – Kimerült benne az elem.

A hajó egy negyven láb hosszú szkúner volt, amit Abanks Jamaicában vett, mindössze kétszázezer
dollárért. Egy jó barát várt rájuk a létra tetejénél és a fedélzetre segítette ket. A neve George volt,
egyszer en George, és enyhe akcentussal beszélte az angolt. Abanks azt mondta, hogy meg lehet bízni
benne.
– Van whisky, ha érdekel benneteket. Odalent a szekrényben. – Ray megtalálta a whiskyt. Abby egy
pokrócot talált magának, és lefeküdt egy keskeny kanapéra. Mitch a fedélzeten állt, és új hajóját csodálta.
Miután Abanks és George felhúzták a fedélzetre a gumicsónakot, azt mondta: – Menjünk innen.
Indulhatunk most azonnal?
– Ahogy óhajtod – felelte George illedelmesen.
Mitch a part menti fényekre pillantott és búcsút mondott magában. Lement és töltött magának egy
pohár scotchot.

Wayne Tarrance ruhástul aludt, keresztbe féküdve az ágyon. A hat órával ezel tti, utolsó hívás óta nem
mozdult. Négy csöngetés után megtalálta a készüléket.
– Halló? – Hangja lassú volt és érdes.
– Wayne bébi, csak nem ébresztettelek fel?
– Dehogynem.
– Most már megkaphatjátok az iratokat. Panama City Beach, 98-as út, Sea Gull's Rest motel, 39-es
szoba. A portás, egy Andy nevezet fickó, majd beenged titeket a szobába. Legyetek óvatosak a
dokumentumokkal. A barátunk szépen, precízen megjelölte, elrendezte ket és otthagyott nektek tizenhat
órányi videoszalagot. Úgyhogy gyengéden bánjatok az anyaggal.
– Van egy kérdésem – mondta Tarrance.
– Hát persze, fiúkám. Kérdezz, amit csak akarsz.
– Hol találta magát? Maga nélkül ez lehetetlen lett volna.
– Koszi szépen, Wayne. Memphisben talált. Összebarátkoztunk és felajánlott nekem egy halom pénzt.
– Mennyit?
– Miért fontos ez, Wayne? Az életben soha többet nem kell dolgoznom. De most már megyek, kicsim.
Szórakoztató volt társalogni veled.
– Hol van McDeere?
– Miközben beszélgetünk, egy Dél-Amerikába tartó gépen ül. De kérlek, ne pocsékold arra az id det,
hogy megpróbáld elkapni. Wayne kicsim, szeretlek, de még Memphisben sem tudtad elfogni. Na, szia. –
A n letette a kagylót.

41
Hajnal. Vasárnap. A negyven láb hosszú szkúner kibontott vitorlákkal haladt sebesen dél felé a tiszta ég
alatt. Abby mélyen aludt a hálóban. Ray whisky okozta kómában hevert a kanapén. Abanks szintén az
alsó részben volt, megpróbált aludni egyet.
Mitch a fedélzeten üldögélt és hideg kávéját kortyolgatta, miközben George részletes el adását
hallgatta a vitorlázás alapvet tudnivalóiról. A férfi közel hatvanéves volt, hosszú haja szbe forduló,
b re napbarnított. Alacsony, szikár ember volt, nagyon hasonlított Abanksre. Ausztráliában született, de
huszonnyolc évvel korábban, miután végrehajtotta hazája legnagyobb bankrablását, elmenekült. Társával
kettéosztották a tizenegymillió dollár érték készpénzt és ezüstöt, majd útjaik különváltak. Tudomása
szerint társa már meghalt.
Valójában nem George-nak hívták, de már huszonnyolc esztendeje ezt a nevet használta, és el is
felejtette az igazit. A hatvanas évek végén felfedezte magának a Karib-szigeteket, és miután megismerte
a többezernyi, kicsiny földdarabot, ahol a helybéliek valamiféle primitív angolt beszéltek, úgy érezte,
otthonra lelt. Pénzét különböz bankokban helyezte el: a Bahamákon. Belize-ben, Panamán és
természetesen a Nagy-Kajmánon. Egy kis házikót épített magának a Kis-Kajmánon, egy elhagyatott
földnyúlványon. Az utóbbi huszonhét évet azzal töltötte, hogy harminc láb hosszú szkúnerjével
körbehajózta a rengeteg szigetet. Nyáron és sz elején otthona közelében maradt. De októbert l júniusig
a hajón töltötte az életét, egyik szigetr l a másikra ment. Már több mint háromszáz ilyen szigeten
megfordult a Karib-tengeren. Egy alkalommal csak a Bahamákon két esztend t töltött.
– Többezernyi sziget van itt – magyarázta Mitchnek. – Sohasem fognak megtalálni, ha sokat
mozogtok.
– Téged még mindig keresnek? – kérdezte Mitch.
– Nem tudom. Nem hívhatom fel ket, hogy megkérdezzem. De gyanítom, hogy már nem.
– Hol lehet a legbiztonságosabban elrejt zni?
– Ezen a hajón. Remek kis jacht ez, és ha egyszer megtanulod kezelni, ez lesz az otthonod. Találd meg
valahol a kis szigetedet, a Kis-Kajmánon vagy talán Bracon – ott még mindig az slakosok élnek –, és
építs magadnak egy házat. Csináld azt, amit annak idején én. És az id d java részét a hajón töltsd.
– Mikor nem fogsz már amiatt aggódni, hogy üldöznek?
– Tudod, még mindig rágódom rajta. De azért nem aggódom. Te mennyivel léptél le?
– Durván nyolcmillióval – felelte Mitch.
– Az igen! Annyi pénzed van, hogy azt csinálhatsz, amit akarsz, úgyhogy felejtsd el ket. Csak
hajózgass szépen a szigetek körül körbe-körbe az életed hátralév részében. Tudod, vannak ennél
rosszabb dolgok is.

Néhány napig Kuba felé hajóztak, majd egy ideig Jamaica irányába. George-ot figyelték és az el adásait
hallgatták. Miután húsz évet töltött hajózással a Karib-tengeren, nagy tudású és türelmes ember volt. Ray,
a nyelvész figyelt, és a különböz szakszavakat memorizálta: spinakker, árboc, lánccsúsztató, tat,
t kesúly, fenéksúly, deck, el merevít , kormányrúd, felhúzókötél, teker , árboctet , csarnak, ment kötél,
fedélzettartó támoszlop, sekli, gádorkáva, farlap, csúcsvitorla, f vitorla, orrvitorla, reffel , kötélvilla,
csonkakötél. George el adást tartott a hajó d lésér l, szélbe fordulásról, irányba fordulásról,
f részfogazásról, háromnegyedszélr l, a vitorlarudak beállításáról, széllökésr l, a hajó helyzetének
megállapításáról. Ray magába szívta a vitorlázás nyelvezetét. Mitch pedig a technikát igyekezett
elsajátítani. Abby a kajütben maradt, keveset beszélt, és csak akkor mosolygott, ha szükséges volt. Nem a
hajósélet volt az, amir l álmodott. Hiányzott az otthona és azon töprengett, vajon mi történik majd a
házukkal. Lehet, hogy Mr. Rice lenyírja a füvet és kitépkedi a gyomokat. Abbynek hiányoztak az árnyas
utcák, az ápolt kertek és a biciklista gyerekek kis bandái. Gyakran gondolt a kutyájára és azért
imádkozott, hogy Mr. Rice befogadja az állatot. Aggódott a szülei miatt is; a biztonságukért és azért, mert
most biztosan rettegésben élnek. Vajon mikor láthatja majd újra ket? Évek telnek el addig, vélekedett
Abby, de együtt tud majd élni ezzel az érzéssel, ha biztonságban tudhatja ket. Gondolatai nem tudtak
elszakadni a jelent l. A jöv megfoghatatlan volt.
Élete hátralév részének második napján Abby leveleket kezdett írni, szüleinek, Kay Quinnek, Mr.
Rice-nak és néhány barátjának. Tudta, hogy a leveleket sohasem adhatja postára, de mégis segítségére
volt az, hogy papírra vethette a szavakat
Mitch óvatosan figyelte t, de békében hagyta. Igazából nem volt mondandója. Lehet, hogy majd
néhány nap múlva képesek lesznek beszélni egymással.
A negyedik nap végére, szerdára, a Nagy-Kajmán már látótávolságba került. Egyszer lassan
körbehajózták, majd a parttól egy mérföldnyire lehorgonyoztak. Sötétedés után Barry Abanks
elbúcsúzott. Mitch és Abby köszönetet mondott neki, a férfi pedig elhajózott a kicsi gumicsónakban. Öt
kilométernyire Bodden Towntól, egy másik halászkunyhó közelében ér majd partot. Azután felhívja
egyik alkalmazottját, hogy jöjjön érte. Értesülni fog arról, ha esetleg gyanús figurák jelentek volna meg a
környéken. De Abanks nem számított bonyodalmakra.

George birtoka a Kis-Kajmánon egy kicsi, fehérre festett, fából épült f épületb l és két még kisebb küls
épületb l állt, a tengert l ötszáz méternyire, egy apró öbölben terült el. A legközelebbi ház
látótávolságon kívül volt. Egy helybeli asszony lakott a legkisebb épületben, tartotta rendben a birtokot.
Faynek hívták.
Mitch, Abby és Ray a f épületben kaptak szállást. Megpróbáltak belevágni az újrakezdésbe. Ray, a
szökevény, a tengerparton kóborolt és nem érintkezett senkivel. Eufórikus hangulatban volt, de ezt nem
tudta kimutatni. Naponta néhány órára elment George-dzsal vitorlázni, és a szigetek felfedezése közben
whiskyt iszogattak. Többnyire részegen tértek vissza.
Abby az öbölre néz , kicsiny, emeleti szobában töltötte az els napokat. Még több levelet írt, és naplót
kezdett vezetni. Az éjszakáit egyedül töltötte.

Fay hetente kétszer a városba hajtott a Volkswagen kisbusszal, hogy bevásároljon és elhozza a postát. Az
egyik napon Barry Abankstól hozott csomagot, amelyet George adott oda Mitchnek. Egy nagyméret
boríték volt benne, amelyet Abanks Doris Greenwoodtól, Miamiból kapott. Mitch felnyitotta és három
újságot talált benne: kett t Atalantából, egyet pedig Miamiból.
A f címek a memphisi Bendini-féle jogi cég elleni tömeges vádemelésekr l számoltak be. Ötvenegy
jelenlegi és korábbi tagot helyeztek vád alá, a chicagói Morolto b nszövetkezet harmincegy állítólagos
tagját. A f ügyész újabb vádemeléseket helyezett kilátásba. Mindez pusztán a jéghegy csúcsa. Az FBI
igazgatója, F. Denton Voyles kijelentette: ezzel súlyos csapást mértek az Amerikában m köd szervezett
b nözésre, és ez elrettent figyelmeztetés mindazoknak a törvényes keretek között dolgozó jogászoknak
és üzletembereknek, jegyezte meg Voyles, akik kísértésbe esnek, hogy piszkos pénzekkel
foglalkozzanak.
Mitch összehajtotta az újságokat, és hosszú sétára indult a tengerpartra. Egy pálmafacsoport alatt némi
árnyékra talált és leült. Az atlantai újságban közölték az összes vád alá helyezett ügyvéd nevét. Mitch
lassan végigolvasta a névsort. Nem töltötte el örömmel a nevek látványa. Majdnem megsajnálta Nathan
Locke-ot. Majdnem. Wally Hudson, Kendall Mahan, Jack Aldrich, és végül Lamar Quin. Mitch maga
el tt látta az arcukat. Ismerte mindnek a feleségét, gyermekét. Mitch a csillogó tengerre bámult,
miközben Lamar és Kay Quinre gondolt. Szerette ket és gy lölte ket. Hozzájárultak ahhoz, hogy a cég
elcsábítsa t és felel sség terheli ket. De mégis a barátai voltak. Micsoda veszteség! Lehet, hogy Lamar
csak néhány évet tölt a börtönben, azután feltételesen szabadlábra helyezik. Lehet, hogy Kay és a
gyerekek képesek lesznek túlélni. Lehet.
– Szeretlek, Mitch. – Abby állt mögötte. Egy m anyag üveget és két csészét tartott a kezében.
Mitch rámosolygott a lányra, és intett neki, hogy üljön mellé a homokba. – Mi van az üvegben?
– Rumpuncs. Fay keverte nekünk.
– Er s?
Abby leült mellé. – A nagyobb rész rum. Megmondtam Faynek, hogy be kell rúgnunk, és egyetértett
velem.
Mitch er sen magához szorította a feleségét és belekortyolt a rumpuncsba. Egy kicsi halászhajót
figyeltek, amint lassan csordogált a csillogó vizén.
– Félsz, Mitch?
– Rettegek.
– Én is. Ez egy rültség.
– De megcsináltuk, Abby. Élünk. Biztonságban vagyunk. Együtt vagyunk.
– De mi lesz holnap? Meg holnapután?
– Nem tudom, Abby. Tudod, hogy rosszabb is lehetne a helyzet. Ott lehetne a nevem az újságban a
többi vád alá helyezett ügyvéd neve mellett. Vagy pedig meg is ölhettek volna minket. Rosszabb dolgok
is vannak a világon, mint az, hogy az ember a Karib-tengeren hajókázik, és közben nyolcmillió dollárja
van a bankban.
– Gondolod, hogy biztonságban vannak a szüleim?
 – Igen. Mire menne Morolto azzal, hogy kárt tenne a szüléidben? Biztonságban vannak, Abby.
Abby újra megtöltötte a két csészét rumpunccsal és szájon csókolta a férfit. – Velem nem lesz semmi
baj, Mitch. Amíg együtt vagyunk, bármit elviselek.
– Abby – mondta Mitch lassan, miközben a vizet bámulta –, tartozom neked egy vallomással.
– Figyelek.
– Az az igazság, hogy tulajdonképpen soha nem is akartam ügyvéd lenni.
– Tényleg?
– Aha. A lelkem mélyén mindig tengerész szerettem volna lenni.
– Komolyan mondod? Szeretkeztél már tengerparton?
Mitch egy másodpercig habozott a válasszal. – Hát, azt hiszem, nem.
– Akkor hörpintsd ki a poharad, tengerész. Részegedjünk le, és csináljunk gyereket.