Koncz Endre: Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!

A cím Arany János Vojtina Ars poétikája című ironikus versének sora 1861-ből. Régi vita tárgya az
irodalomban, hogy mennyire kell érvényesülni a „Ne hazudj!” parancsnak. Szeretném ezt egy példán
keresztül megvizsgálni. Sokszor olvastam a középkori írók könyvében, hogy valótlan elemmel egészítették
ki könyveiket. A mai korokban most már nem lehet így. Főleg nem a realizmusban, hiszen ennek az alapja a
realitás, magyarul a valóság. A realista irányzat megteremtője Émile Zola francia regényíró volt. Nézzük
meg, mennyire tartotta magát ehhez az erkölcsi parancshoz. A Sulinet szerint Zola fontos jellemzője volt a
tárgyilagosság: „Zola esetében egyáltalán nem lehet beszélni szenvedélymentességről, csupán tárgyilagos
ténymegállapításról”1. Temetésén a nagy író francia író, Anatole France méltatta, aki az írót „az emberiség
lelkiismeretének” nevezte.2 Ez az óriási lelkiismeret biztosan nem fér össze a hazugsággal, szándékos
torzítással.
Vizsgálatomhoz Zola: „Három város” regényciklusát választom (1894-1898). Az 1. könyv címe és
helyszíne Lourdes, egy kisváros Franciaországban. 1858-ban egy helyi egyszerű fiatal lánynak, Bernadette
Soubirousnak megjelent itt Szűz Mária. A város talán a legnagyobb katolikus zarándokhellyé vált. Különösen
híres lett itt a csoda helyén fakadt forrás, hiszen számtalan csodás gyógyulás történt ennek vize miatt. Ezeket
a gyógyulásokat már 150 éve különleges orvosi hivatal vizsgálja. Ezt a hivatalt 1863-ban alapította Georges-
Fernand Dunot de Saint-Maclou orvos egyház kérésére, hogy megakadályozza a téves hírverést a számtalan
gyógyulás körül, és senki ne távozhasson úgy Lourdes-ból, hogy gyógyultnak mndja magát szigorú orvosi
ellenőrzés és elismerés nélkül. A hivatal még most s működik, és bármely orvos tekintet nélkül vallási
nézeteire részt vehet a munkában. Így évente többezer orvos működik közre itt.
Művének megírása előtt az író 14 napra Lourdes-ba utazott. Szándéka a tárgyilagosság volt,
legalábbis a Temps című lapnak ezt nyilatkozta: „a szemem egy objektív lencse, amelyben minden kép
egyforma helyesen tükröződik”.
Szavaihoz képest tevékenysége kicsit már árnyékolja a képet. Kétszer két óra hosszat időzött az
ottani orvosi irodában. Jegyzetet viszont egyáltalán nem készített. Kifogásolta, hogy bármelyik orvos részt
vehet a gyógyulás vizsgálatában. Ehelyett azt javasolta, hogy az orvosi bizottság tagjait népszavazással
válasszák meg. Számomra rejtélyes, hogy milyen kapcsolatban van a népszavazás az orvosi
tárgyilagossággal. Azt is követelte, hogy a betegeket fürdésük előtt állítsák ki egy terembe, és fényképezzék
le sebeiket. Így mindenki láthatja bajaikat, szörnyű betegségeiket. Ezeket a képeket aztán pedig állítsák ki a
nyilvánosság elé. Az újságok igen dicsérték ezeket a javaslatokat. Ez a dicséret nem Zola eszének,
tárgyilagosságának szólt, ezt meg kell állapítanom. Először is Lourdes-ot évente félmillió zarándok keresi
fel, közöttük igen sok beteg. Vajon miféle realizmus lenne ezt a tömeget egyesével fényképezés elé állítani?
Miféle megalázás lenne, hogy a sok sebet lefotózzák, és idegen bámészkodók számára közzéteszik? Zolának
realista kép alkotására lett volna valódi lehetősége: a Lourdes-i orvosi iroda igazgatója ugyanis felszólította
az írót, hogy vegyen részt vele együtt az egyik csodás gyógyulás részleteinek kinyomozásában. Az író
elutasította az ajánlatot!
Nem lett volna szükséges az ízléstelen fotókiállítás, hogy csodát lásson. Szinte hihetetlen, de éppen
Zala kéthetes tartózkodása alatt történt ott 2 hatalmas csoda, olyan, amiből 150 év alatt legfeljebb 10 esett
ott. Az író látta mindkét személyt betegen előtte és gyógyultan utána!
Az egyik csoda egy 18 éves lánnyal történt, pontosabban Marie Lemarchand-nal, aki tuberkolotikus
bőrbajba bajban szenvedett: ún. lupusz (bőrfarkas) volt az arcán. Naponta négyszer kellett kötözni az arcát,
annyira gennyedzett, és a lábán is volt egy ilyen seb, ami bizonyítja, hogy egész szervezete beteg volt.
Ezenkívül mindkét tüdőfél tuberkulózisban szenvedett, emiatt többször is vért hányt. Zola látta a lányt a

1
https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-11-osztaly/zola/zola-bevezetes
2
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89mile_Zola

1
Lourdes-ba érkező betegek között. Ilyen feltűnő beteg kevés volt köztük, regényében Élise Rouquet nevén
szerepelteti, borzalmas leírást ad róla:
„Marie szórakozásra vágyott, és érdeklődve fordult a fekete kendővel takart, mozdulatlan arc felé.
Sejtette, hogy a nő arcát seb ékteleníti el. […] Marie szorongva várta, hogy lekerüljön arcáról a kendő. […]
Végül a kendő lehullt, és Marie összeborzadt rémületében. A lány orrát és száját lupusz támadta meg,
majd elhatalmasodott, és a pörkös részek alatt lassú fekélyesedés terjedt szüntelenül, pusztítva a
nyálkahártyát. Iszonyatos látvány volt a kutyaorr-formán megnyúlt fej, a durva hajzat és a két nagy,
kerek szem. Az orr porcogóját már csaknem teljesen szétrágta a kór; a száj elkeskenyedett, balra húzta a
felső ajak duzzanata; ferde, ocsmány, alaktalan réshez hasonlított. A hatalmas, szederjes sebből véres,
gennyes váladék szivárgott. […] A pap is megborzadva nézte, hogyan csúsztatja óvatosan Élise Rouquet
a kenyérdarabkákat a szája helyén levő vérző üregbe. Az egész kocsi elsápadt a kísérteties látványtól.” 3
Ez a rettentő sebekkel tarkított lány szállt le a vonatról Lourdes-ban 1892. augusztus 20-án, amikor
Zala is ott tartózkodott, és már másnap, vasárnap délután négy óra körül belemerült a csodás fürdőbe. Már
az első fürdés alkalmával egy pillanat alatt teljesen meggyógyult. Nem csak az arcáról tűnt el a seb, hanem
a lábáról is, egészséges bőr mutatkozott a helyén, és ugyanakkor a tüdeje is teljesen egészséges lett.
Ráadásul még orvos, tehát szakértő tanúja is volt a csodának, pontosabban egy pillanat alatt
bekövetkező gyógyulásnak. Dr. D’Hombres maga kísérte a meggyógyult beteget ellenőrzésére az orvosi
irodába. Tanúsága szerint: „nagyon jól emlékszem, hogy láttam Merie Lemarchand-t a fürdő előtt, amint
várt, hogy rákerüljön a sor. Megkapott különlegesen visszataszító külseje. Mindkét arcát, orra alsó részét
és a felső ajkát tuberkulotikus fekély fedte, mely nagyon bőven gennyezett. A kötés, mely borította, egészen
piszkos volt a gennytől. Amint kijött a fürdőből, e nő után én azonnal mentem a szállására. Igen jól
megismertem, noha arca teljesen elváltozott. A borzalmas seb helyett, melyet csak az imént láttam, igaz,
hogy még piros, de száraz, s mintegy új bőrtől borított felületet láttam. Azok a vásznak, melyek a fürdőbe
való belépése előtt fásliul szolgáltak, ott voltak mellette és egész szennyesek voltak a gennytől. Ennek a
szegény betegnek a megfürdése előtt egy ugyanolyan természetű sebe volt a lábán is és ez a seb, épp úgy
mint az arcáé, a fürdőben egészen elszáradt. Megvallom egész őszintén, hogy ez a hirtelen változás
rendkívül erős hatást tett rám, hiszen csak egyszerű hideg vízbe való bemerítés okozta, és tudvalevő, hogy
a lupusz olyan bántalom, amely nagyon makacs minden orvosi beavatkozással szemben.”
A lány kezelőorvosa Dr. La Néelle volt, a caeni L’Hotel-Dieu klinika volt igazgatója. A beteg
hazaérkezése után ezt írta Lourdes-ba: „Még mindig teljesen meg vagyok indulva attól, hogy ezt a teljesen
természetfeletti gyógyulást kezemmel tapogattam. Marie Lemarchand-nak előrehaladott tuberkulózisa is
volt, melynek létezéséről a legkevésbé se kételkedhettem, és ennek se találom semmi nyomát.”
Ahogy már említettük, Zola is látta személyesen a betegek között Marie Lemarchand-t. Szörnyű
külseje megfogta képzelőerejét regényében, mint ahogy idézett részei mutatják. Ezt követően amúgy éppen
az orvosi irodában volt, amikor a teljesen meggyógyult leány rögtön gyógyulása után jelentkezett:
„Látja, Zola úr – mondta neki Dr. Boissarie – ez éppen az az eset, amiről Ön álmodozik. Egy seb,
melyet akárki a szemével láthat, és amely hirtelen bezárul. Nézze meg hát jól ezt a leányt.”
„Jaj nem, nem nézem meg: még mindig nagyon csúnya!” – felelte Zola.
Tehát Zola elfordította tárgyilagos szemét, amit korábban a fényképezőgép objektívjéhez
hasonlított. A meggyógyult arc biztos nem volt szép. Biztos nagyon piros is volt, de már seb, genny,
nedvesség nem volt. Amikor egy év múlva Dr. Boissaire Párizsban a gyógyulásról előadást tartott, és ott a
közönségnek a teljesen meggyógyult Marie Lemarchand-t is személyesen bemutatta, a Temps munkatársa
azt írta, hogy ez a lány egy „idéalement belle” (ideális szépség) volt.

3
Zola: Lourdes. Európa, Budapest, 1981. Fordította: Csatlós János. Link:
https://mek.oszk.hu/04000/04002/04002.htm . Érdekesség, hogy Zola e műve négy magyar kiadást is megért a
legkülönbözőbb politikai rendszerek során (1907, 1964, 1981, 2019). Úgy tűnik, mintha mindezen kiadókban sok
különbségük ellenére mégiscsak volna valami közös.

2
 Viszont Zola regényében erről úgy ír, hogy a lány reggel óta állandóan mosogatta az arcát a vízben,
aztán megint mosogatta, és egész nap állandóan mosogatta, és csakugyan, mintha már nem is lett volna
annyira csúnya. Itt is láthatjuk, hogy mekkora a különbség a tárgyi valóság és Zola leírása között. És még a
tuberkolózisról nem is beszéltünk!
Szűk másfél évtizeddel később a gyógyult lány írt egy másik orvos, Dr. Bertrin kérésére:
„Coubert (Seine-et Marne megye), 1905. december 1.
Uram!
Az a borzasztó betegség, melyből Lourdes-ban meggyógyultam, nem tért többé vissza. Tökéletes
egészségnek örvendek. Kulcsárnő vagyok kastélyban. Mivel már hat éve férjhez mentem, négy gyermekem
van, akik mind vasgyúrónak születtek (robustes) és most várom az ötödiket. Íme, mivé tette a Boldogságos
Szűz azt a szegény beteget, akit az orvosok már magára hagytak, mint a gyógyíthatatlant és aki már nem
várt mást, mint csak a véget.
Egy pillanat alatt gyógyultam meg és nem több fürdő után, hanem csak egyetlenegy után. A
szenvedéstől agyongyötörve, iszonyú sebekkel léptem be a fürdőbe és teljesen meggyógyulva jöttem ki
onnan. Nem éreztem mást, mint csak valami rendkívüli jó érzést az egész testemben.
Rögtön leoldottam a kötéseket, melyek arcom és lábam sebét fedték. Nincs ott már semmi.
Végighúzhattam rajtuk a kezemet minden fájdalom nélkül. A gennyezés egy pillanat alatt megszűnt. Mily
örömmel és mily hálával mentem a barlanghoz, jóanyámra támaszkodva, aki tanúja volt
szenvedéseimnek és most tanúja lett gyógyulásomnak is! Negyedfél éve már, hogy nem jártam. Stb.
Aláírás: Mme Authier, született Marie Lemarchand.”
Azonban Zola, ahogy már írtam, még egy nagy gyógyulás tanúja volt. A 35 éves Marie Lebranchu
fekvő tüdővészes beteg volt a betegség utolsó stádiumában, úgynevezett kavernákkal. Régi testsúlyából már
24 kilót vesztett. Ő is egy pillanat alatt gyógyult meg, ő is az első alkalommal, amint a forrás vizébe mártották
egy lepedőbe fektetve, melynek négy sarkát egy-egy asszony fogta.
Őt „Grivotte” néven szerepelteti Zola a regényében. Őt is látta Zola betegen is, mert matracán fekve
szánalomraméltó állapotában mindenki figyelmét magára vonta ott. Látta rögtön a gyógyulása után is, mert
akkor is az orvosi irodában tartózkodott, amikor meggyógyulását jelenteni ott megjelent. Ezt a jelenetet
regényében az előző csodás gyógyulással kapcsolatos borzasztó ferdítés után így írja le:
„Bonamy doktor arra biztatta Élise Rouquet-t, folytassa a seb borogatását, és jelentkezzen
mindennap ellenőrzésre. Azután óvatos, udvarias modorában megismételte:
– Egy bizonyos, uraim; némi javulás máris tapasztalható.
Egyszerre azonban felbolydult az egész bizottság. Grivotte rontott be, tánclépésben, szinte ajtóstul
a szobába; teli tüdőből harsogta:
– Meggyógyultam!... Meggyógyultam!”
Azt is elbeszéli, hogy fürdés előtt, és közben is, egyfajta perzselő rajongás izgatta belülről. A
valóságban 1891. augusztus 20-án, szombaton történt a csoda. Az orvosok megvizsgálták, és
megállapították, hogy a lény egészséges. Zola regényében azonban így folytatódik a történet egy vonaton
Lourdes-ből hazafele:
„Míg a többi beteg és zarándok már görnyedten szunyókált a szünet nélkül ringó poggyászok
között, a lány teljes magasságában kiegyenesedett, hirtelen rettenettel megmarkolta a válaszfalat. És a
lámpa lengedező sárga világánál megint csont-bőr soványnak látszott; meggyötört arca hamuszürke
volt. – Asszonyom, vigyázzon, elesik! – kiáltott a pap Jonquière-nénak, aki szemét lehunyva az álommal
viaskodott. Az ápolónő felpattant. De Hyacinthe nővér gyorsabban fordult meg; elkapta Grivotte-ot, akit
a szörnyű köhögés szinte leterített a padra. Öt percig fuldoklott a szerencsétlen; olyan roham dobálta,
hogy szinte szétszakadt szegény, satnya teste. Aztán vörös csík tűnt elő, és a lány teli szájjal hányta a vért.
[…] a szerencsétlen lányon oly szörnyű gyengeség vett erőt, hogy alig tudta kinyögni: – Semmi, semmi...
Egészséges, egészséges, egészséges vagyok!”

3
 A hirtelen meggyógyult Marie Lebranchu azonban nem járt úgy, mint ahogy Zola Grivotte-ként írja.
Az igazi Marie Lebranchu 3. osztályon ülve tette meg a fárasztó utat, sohasem hányt vért, sohasem esett
vissza, és gyógyulása után még évtizedekig egészséges volt, amiről Bertrin doktor röntgenleletet és orvosi
bizonyítványt közölt 1907-től kezdve többször is. Hihetetlen, de Marie-t gyógyulása után egyszer Zola is
felkereste, tehát az író nagyon is jól tudta, hogy a lány nem úgy gyógyult meg, ahogy ő regényében leírta.
Doktor Boissaire a tények ilyen szintű meghamisítása annyira felháborította, hogy felkereste az írót, és
számon kérte tőle, hogy merte ő Grivotte-ot így bepiszkolni, pedig nagyon is jól tudja, hogy ma is egészséges.
Zola fölényesen ezt válaszolta: „Mi közöm nekem ehhez?! Az én regényem szereplői tőlem függenek,
úgy bánok velük, ahogy akarok, addig élnek, amíg én akarom és akkor halnak meg, amikor én akarom.
Engem más nem érdekel, mint az én képzelőerőm és az én művem érdeke.” Föltenném a kérdést: ez lenne
tehát a realizmus? Az író, aki a fényképező objektívjéhez hasonlította magát, így alkot képet a reális
valóságos világról? Ráadásul Zola Lourdes-i utazását komoly sajtóérdeklődés előzte meg. Útja céljáról ekkor
úgy nyilatkozott: „az igazságot, még egyszer mondom, az igazságot” fogja megírni. Én meg ezt mondom:
Zola a nem igazat, még egyszer mondom, a nem igazat írta meg.
„Realista” regényében sajnos nem ez az egyetlen hihetetlen hamisítás. A cím adta etikai kérdéshez
azonban talán ennyi is elég- Hogyan folytatja a versét Arany János?
„»Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak«;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.”
Szerintem mindannyian egyetértünk most a költővel. Zolát „rajtakaptuk”, és módszerét semmi sem
igazolhatja. Zola egyáltalán nem realista, egyáltalán nem naturalista, szeme nem fényképezőgép, nem az
igazságot, írja, hanem az ellentétét. A Sulineten is tévesen olvashattuk, hogy tényszerű tárgyilagosság
jellemzi. Temetésének szónoka, Anatole France is ezek szerint tévedett, amikor az emberiség
lelkiismeretének nevezte. Szomorú belegondolni, hogy négy magyar, és számtalan külföldi kiadás által
rengeteg olvasóban alakíthatott ki hamis képet Lourdes-ról. Bizony, igaz a mondás: a hazug embert
hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát!

Felhasznált források:
• MEK: Zola: Lourdes
• Moly.hu: Zola: Lourdes
• Pezenhoffer Antal: A katolikus hit igazsága. I-III. kötet. „Béke és Igazság Pilisszentléleki
Modell” Alapítvány Út, Igazság, Élet Kiadója, Pilisszentlélek, 2009.
• Sulinet: Irodalom, 11. osztály, Zola
• Wikipédia: Émile Zola
• Wikipédia: Lourdes