Jørn Lier Horst

HOLTTÉR

Fordította: Török Ábel

 
A mű eredeti címe: Blindgang
Copyright © Jørn Lier Horst, 2015
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2021
Magyar fordítás © Török Ábel, 2022
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.
ISBN 978-963-614-171-4 (papír)
ISBN 978-963-614-172-1 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Joó Hajnalka
Felelős szerkesztő: Kukucska Zsófia
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 1.

Már kétszer elhaladt a nagy, fehér ház előtt. A harmadik alkalommal

leparkolt az út szélén.
A méltóságteljes, csonka kontytetős villát fehér léckerítés és sövény
vette körbe, az udvaron terebélyes lombú, öreg fák álltak. Az apró
ablakok vakon tekintettek a világba.
A ház nagyobb volt, mint amilyenre emlékezett – valójában túl nagy
volt neki.
Legutóbb tizenkilenc éve járt itt. Akkor megfogadta, hogy soha többé
nem fog visszatérni. Most mégis beköltözik.
A kezébe vette az anyósülésen fekvő borítékot, és kirázta belőle a
kulcsot. Az ügyvéd egy kicsi, műanyag névtáblára írta rá a nagyapja
nevét és a címet: „Frank Mandt. Johan Ohlsens gate, Stavern.”
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egykor ő is a kezében
tartotta ugyanezt a kulcsot. A zsebébe dugta, babrálgatta, köré zárta az
ujjait.
Nem szeretett nagyapjaként gondolni rá, ezért soha nem is nevezte
így. Gondolni is csak úgy gondolt rá mindig: az Öreg. Így is emlékezett
rá, öregemberként, bár amikor utoljára látta, nem lehetett idősebb
ötvennél. Megtermett, inas ember volt, mélyen ülő, sötét szemekkel,
sűrű, ősz hajjal és apró, hófehér bajusszal.
Eszébe jutott az egyik utolsó alkalom, amikor látta őt: egy május 17-i
felvonuláson elhaladt a ház előtt a többi gyerekkel, az Öreg pedig az
üvegezett verandán állva, hátra tett kézzel és összepréselt ajakkal
figyelte őket. Megpróbált integetni neki, de ő hátat fordított, és bement
a házba.
 Letette a kulcsot, és ismét a házra pillantott. Még egy ilyen meleg,
júliusi napon is megborzongott az épületből áradó hidegtől.
A gyerekülés nyikordulására hátranézett.
– Felébredtél, Maja baba? – mosolygott a lányára. – Megérkeztünk.
A kislány gurgulázó hangokat hallatott, mosolygott és nagyokat
pislogott. Szerencsére nem hasonlított az apjára. Az anyja sötét szemét
és sötét haját örökölte.
– És az én mosolygödröcskéimet – mondta, és megcsikizte a lánya
állát, hogy újra előcsalogassa az apró mélyedéseket. Jól meglesznek ők
itt ketten. Őt is egyedül nevelte az anyja. Most pedig ő fogja egyedül
nevelni a lányát.
Visszafordult a kormányhoz, beindította a kocsit, és a házat
megkerülve megállt a garázs előtt. Felvette a kulcsot, kiszállt a kocsiból,
és kivette a kislányát a hátsó ülésről.
A bejárat úgy nézett ki, mintha száz évvel ezelőtt építették volna:
oszlopai voltak, és mindenféle díszes faragások tarkították.
A kulcs könnyedén becsusszant a zárba. Odabent tiszta, friss illat
fogadta, nem olyan állott és dohos, mint amitől tartott.
Az ügyvéd mindent megtett, amire kérte. Minden bútort, berendezési
tárgyat és ingóságot elvitetett a házból. Mindent, ami felidézhette volna
a régi emlékeket. Ami emlékeztette volna a múltra.
Bement a konyhába, onnan pedig a nappaliba. A lépései
visszhangzottak a csupasz falakon.
Az ablakokon sápadt napfény szűrődött át, és sárga foltokat festett a
padlóra.
Még akár otthonos is lehet, gondolta magában, miközben átpillantott
a kis parkra az utca túloldalán. Akár egy új élet kezdete is lehet ez a ház.
Az emeletre vezető széles lépcső nyikorgott a léptei alatt. Átvette
Maját a másik kezébe, és bement abba a szobába, amely egykor az anyjáé
volt. Csak állt ott, és nem érzett semmit. Az órára nézett. Háromnegyed
tíz. Most már bármelyik pillanatban megérkezhetnek a költöztetők.
Gyorsan megnézte a többi szobát, majd lement a lépcsőn, és
megvizsgálta a ház többi részét.
 A pincelépcsőre nyíló ajtó előtt egy pillanatra megállt. Kinyitotta,
felkapcsolta a villanyt, és leereszkedett néhány lépésnyit a kopott
lépcsőfokokon.
Itt lent találták meg az Öreget, egy januári napon. Nagyjából onnan
eshetett le, ahol most ő állt. Lent, a szürke betonpadlón látni vélt egy
sötétebb foltot. Azt mondták, nagyjából három napig feküdhetett ott,
mire az egyik barátja rátalált.
Rajta és Maján kívül az Öregnek nem volt más élő rokona, mégsem
mentek el a temetésére. Akkor még nem is jutott eszébe, hogy ő a
többmilliós villa és az Öreg számláján lévő összes pénz egyetlen örököse.
Amikor megtudta, az első gondolata az volt, hogy nem fogadja el. Frank
Mandt pénze olyan mocskos volt, hogy annak örült volna a legjobban, ha
semmi köze nincs hozzá, de aztán arra gondolt, miért ne? Hülyeség lett
volna visszautasítani.
A kislányát is magával vitte a pincébe. Itt nehezebb volt a levegő, mint
a ház többi helyiségében. Áporodott szag ült meg a falak között, mint
amilyen a fonnyadt gyümölcsökből és a hervadt virágokból szokott
áradni.
Az egyik helyiségben fürdőszobát rendeztek be szaunával, egy
másikban pedig, amely edzőterem lehetett, bordásfal állt.
A legbelső helyiségben megtalálta a széfet. Az ügyvéd ezt az egy dolgot
hagyta a házban. Nemcsak hatalmas volt, és nehéz, hanem belül
valószínűleg a padlóhoz is erősítették. Azok, akik kipakolták a házat,
remélték, hogy megtalálják a kulcsot, de nem akadtak nyomára. Teljes
mértékben megbízott bennük. Az egyik konyhaszekrényben majdnem
harmincezer koronát talált egy borítékban, ők hagyták ott neki. Nyilván
lehetett még ennél is több pénz a házban, amit eltettek maguknak, de
azt egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy nem találták meg a széf
kulcsát, és nem nyitották ki.
Végigsimította a páncélszekrény tetejét. A hideg acél érintésére
libabőrös lett.
Leguggolt, elhúzta a kulcslyuk előtt lógó kis acéllemezt, és megpróbált
benézni.
 Bosszantotta, hogy nincs meg a kulcs. A széf a helyiség közepén állt, és
sok helyet elfoglalt. Alaposan megnehezítené a bebútorozást, ha egyszer
ilyen tervei lennének itt.
Autó dudált a ház előtt. Az órára nézett. Tíz óra. A költöztetők
pontosan érkeztek.
Kiment, hogy fogadja őket. Amíg leparkoltak a teherautóval,
felnyitotta a kocsija csomagtartóját, kivett belőle egy táskát, és
előkotorta az ajtótáblát, amelyet még Oslóban csináltatott. Magával
vitte, és felakasztotta a bejárati ajtó melletti szögre.
„Sofie és Maja Lund.”
A szomszéd ház gyűrött konyhafüggönyei közül egy idősebb asszony
nézett ki. Sofie integetett neki. Az asszony nem intett vissza.
 2.

William Wisting a hálószoba ajtajában állt, és az ágyában fekvő nőt

nézte. A redőny lécei között beszűrődő napfény keskeny sávokban
megvilágította az arcát, de láthatóan nem zavarta fel mély álmából.
Nagyjából két éve dolgozott együtt Christine Thiisszel. A nő tizenöt
évvel fiatalabb volt nála, és volt két kamasz gyereke. A válása után
otthagyta jól fizető védőügyvédi állását Oslóban, és Larvikba költözött a
gyerekeivel.
Könnyű volt vele együtt dolgozni, céltudatos, talpraesett, segítőkész
szakember volt, és mindig jó időben hozott jó döntéseket.
Amikor beszélgettek, mindig csak a munka került szóba. Christine
nem sok mindent osztott meg a magánéletéről. A nagyobb konferenciák
alkalmával a szakmai programok után általában azonnal hazament, vagy
visszahúzódott a hotelszobájába. Ha valaki felvetette, hogy igyanak meg
egy sört, nem csatlakozott, és a karácsonyi összejöveteleken sem vett
részt soha. Wisting éppen ezért meglepődött rajta, amikor a nő elfogadta
a meghívását egy nyári sütögetésre.
Christine arcának apró rezdülései elárulták, hogy tudja, hogy Wisting
a szobában van. A férfi óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, és
lement a nappaliba. A nőnek pihenésre volt szüksége. Nils Hammer
kísérte ágyba. Addigra már a második borosüveget ürítette ki. A többiek
hajnalig fennmaradtak, amíg az első madarak énekelni nem kezdtek.
A nappaliban, az asztalon álló egyik üvegpohár belső oldalán egy légy
masírozott peckesen. Egy ideig zümmögött, aztán belefulladt a
tegnapról maradt borba.
Wisting a kanapéhoz lépett, összehajtotta a paplanját, és
megigazította a párnákat. Összegyűjtötte a poharakat, bevitte őket a
konyhába, megtöltötte a mosogatógépet, és megállt az ablak előtt. A
kanyarban álló barna házat nézte, ahol most Line lakott.
Bár Wisting nem volt maradéktalanul boldog attól, ami miatt a lánya
visszaköltözött Oslóból Stavernbe, annak azért örült, hogy közelebb
tudhatja magához. Mégsem szerette volna, hogy éppen azt a házat vegye
meg magának. Úgy érezte, halál tanyázik a falai között. Az előző
tulajdonost Viggo Hansennek hívták. Nyolc hónappal ezelőtt holtan
találták a foteljában. Majdnem négy hónapja ült ott anélkül, hogy bárki
észrevette volna, hogy már nem él.
Linét viszont egyáltalán nem aggasztotta a halott férfi gondolata. De a
lánya már csak ilyen volt. Nem ismert félelmet, és mindig gyakorlatiasan
gondolkozott. A ház egyébként jó vétel volt. A körülményeknek
köszönhetően messze áron alul hirdették, és amikor Wisting tegnap
átugrott megnézni, semmi nem emlékeztetett benne a történtekre. Line
mindent kipakolt, és felújításba kezdett. A konyha, a fürdőszoba és az
egyik hálószoba már el is készült. Most következett a nappali.
Valahol a házban megcsörrent Wisting mobilja. A nappali asztalán
találta meg, de a hívó letette, mielőtt felvehette volna.
Suzanne volt az. Még mindig el volt mentve a száma. Több hónapja
nem beszélt vele, és most, hogy meglátta a nevét a kijelzőn, valami
megmozdult benne. Volt idő, amikor nagyon közel kerültek egymáshoz,
és a nő hozzáköltözött. A kapcsolatuk néhány évig tartott, aztán
Suzanne úgy döntött, hogy Wisting nélkül akarja folytatni az életét. Még
mindig hiányzott neki a nő. De legalább nem annyira, mint Ingrid, Line
és az ikertestvére, Thomas édesanyja. Ingrid örökre elment. Suzanne
nem volt olyan messze. Stavernben nyitott egy művészkávézót, és a
fölötte lévő lakásban élt.
Wisting összerezzent, amikor újra megcsörrent a telefon. Suzanne
hívta ismét.
– Szia! – szólt bele, és érezte, hogy kiszárad a szája.
– Szia! – mondta a nő. – Suzanne vagyok.
– Szia! – ismételte Wisting, és nyelt egyet. – Mi újság?
– Otthon vagy? – kérdezte a nő válasz helyett.
 Wisting körülnézett. Valaki felborított egy mogyorós tálat. A sör is
kifolyt, és Espen Mortensen egy rakás vécépapírt terített a szőnyegre,
azzal próbálta felitatni. Christine Thiis táskája egy szék alatt hevert, a
tartalmának egy része szétszóródott a padlón.
– Miért kérdezed?
– Szeretnék beszélni veled, de nem telefontéma. A Hummel-ügyről
lenne szó.
– A Hummel-ügyről? – ismételte meg Wisting. Nem igazán értette a
dolgot.
Jens Hummel taxisofőr volt. A kocsijával együtt tűnt el január
hatodikán, éjjel. Legutoljára egy kuncsaftja látta, akit a larviki Grand
Hotel előtt tett ki a Storgatán, hajnali egy óra huszonhárom perckor. Ez
több mint fél éve történt. Az ügy azóta is rejtély maradt.
– Be tudok ugrani hozzád délelőtt, mert később nagyon sokan lesznek
a kávézóban – vetette fel Suzanne.
– Már éppen indulni készültem – felelte Wisting gyorsan. – De szívesen
elmegyek hozzád.
– Ide tudsz érni egy óra előtt?
Wisting az órára nézett, és megpróbálta fejben kiszámolni, mennyi
ideje tette le az utolsó üveg sörét.
– Egy órán belül ott tudok lenni – válaszolta.
Ahogy Suzanne megköszönte neki, hallotta a hangján, hogy mosolyog.
Az emeleti fürdőszobából vízcsobogás hallatszott.
Wisting visszatért a konyhába, levett két csészét a polcról, és
beindította a kávéfőzőt.
A lépcső nyikorgott. A kávéfőző halkan duruzsolt, és fehér gőz
gomolygott belőle. Christine Thiis lépett a konyhába.
– Szia! – szólalt meg rekedten. Gesztenyebarna haja még kissé borzas
volt, de Wisting látta rajta, hogy megpróbálta kifésülni. – Figyelj,
sajnálom, hogy…
Wisting félbeszakította:
– Kávét?
A nő bólintott.
 – Az most jólesne.
Leültek a konyhaasztalhoz.
– Sajnálom… – kezdte újra Christine Thiis. – Sosem történt még velem
ilyesmi. Általában hamar hazamegyek. – Kiitta a kávéját, és
megköszörülte a torkát. – Jobban mondva, nem igazán szoktam elmenni
hazulról. Nem szoktam inni.
– Akkor rád fért – mosolygott Wisting. Látta a nőn, hogy mennyire
rosszul érzi magát, amiért ugyanabban a ruhában van, amelyben elment
aludni. – Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha kicsit elfeledkezzen a
dolgokról – folytatta. – Kicsit kikapcsoltál, és nem kellett gondolnod sem
a munkára, sem a gyerekekre.
– De haza kellett volna mennem!
– Otthon is csak aludtál volna – mosolygott Wisting. Ahogy a kezébe
vette a csészét, arra gondolt, hogy jó érzés újra valakivel együtt ülni a
konyhaasztalnál. – Haza tudlak vinni – ajánlotta fel.
A nő megrázta a fejét.
– Hívok egy taxit.
Wisting felemelte a kezét, hogy jelezze, nem kíván vitát nyitni a
dologról.
– Úgyis el kell mennem – mondta. – Úgy tűnik, új fejlemény van a
Hummel-üggyel kapcsolatban.
Christine Thiis addig zavart tekintete megváltozott, és azonnal
töprengő ráncok jelentek meg a homlokán.
– Jens Hummellel? De hát épp a múlt héten rágtuk át magunkat rajta
még egyszer, és úgy döntöttünk, hogy egy ideig pihentetjük. Mi történt?
– Nem tudom. Nemsokára találkozom valakivel, aki szeretne velem
beszélni róla.
Christine Thiis előrehajolt a széken.
– Az újság hülyeségeket hordott össze – rázta a fejét. – Mindent
megtettünk, amit csak lehetett.
Wisting félrenézett. A nő egy múlt héten megjelent cikkről beszélt. A
rejtélyes eltűnés januárban is többször a címlapokra került, de az
olvasók nem izgatták magukat rajta különösebben. Jens Hummelnek
nem volt családja, amely sürgethette volna a rendőrséget vagy a médiát.
Mindössze egy magányosan gyászoló nagymama maradt utána.
Amikor a média újra elővette az ügyet, Wisting azt remélte, hogy az
újbóli figyelem előmozdíthatja majd valamelyest. Az idő nem minden
esetben dolgozott a nyomozók ellen. A hetek, hónapok előrehaladtával
bizonyos pletykák egyre szélesebb körben terjedtek, és végül úgyis
eljutottak valakihez, aki értesítette a rendőrséget. Egy friss újságcikk
ilyen esetekben hatalmas segítséget jelenthetett.
A múlt heti írás ellenben igen keményen bírálta a rendőrség és a
nyomozást vezető Wisting munkáját. A szerző nem írta le, hogy
pontosan mit kellett volna másképp csinálniuk, de azt állította benne,
hogy a rendőrség nem szánt elegendő időt a nyomozásra, és nem
mutatott kellő érdeklődést az ügy iránt. A munkájuk eredménytelensége
a cikk szerint magáért beszélt: még Hummel kocsiját sem sikerült
megtalálniuk. A rendőrség döntését, hogy csaknem húsz százalékkal
több közúti ellenőrzést végzett, mint tavaly, meggondolatlannak
titulálta, és azt is felrótta, hogy a nyomozók nem tudják jól felmérni a
fontossági sorrendet. Az újságíró egyértelműen nem a rendőrséggel
szimpatizált, amely pedig mindent megtett az ügy megoldásáért, hanem
a nagymamával, aki elveszítette egyetlen unokáját.
Wisting már megszokta, hogy bírálják a munkáját. Általában lepergett
róla a kritika, ezúttal azonban kissé máshogy élte meg a dolgot.
Emlékeztették rá, hogy nem járt sikerrel. A Hummel-ügy egyébként is
kezdettől fogva nyugtalanította. Az érzés, hogy valami nincs rendben
vele, azóta sem akart elmúlni.
– Pedig ritkán illik ilyen tökéletesen egy ügyre a „nyomtalanul eltűnt”
kifejezés – folytatta Christine Thiis. – Az ember azt hinné, hogy a
telekommunikáció, a fizetőállomások, a taxiórák és a fedélzeti
számítógépek korában biztosan lesz valami, amiből kiderül, hogy mi lett
vele és a kocsijával, de semmi.
Wisting bólintott. A nyomozás napjai a Hummel-ügyben teljesen
eredménytelenül teltek. Sűrű idővonalat rajzoltak a férfi eltűnését
megelőző huszonnégy óráról, de semmi sem utalt rá, hogy hová
tűnhetett. Ezzel párhuzamosan megpróbálták kideríteni, hogy ki is volt
Jens Hummel. Elég összetett képet alkottak róla. Harmincnégy éves volt,
egyedül lakott. Huszonöt éves koráig kisebb alkalmi munkákból élt,
utána kezdett taxizni. Öt évvel ezelőtt szerzett saját kocsit és engedélyt.
Csaknem tíz munkával töltött éve alatt rengeteg különféle embert
ismert meg. A nyomozók beszéltek a legtöbb utasával, de egyikük sem
tudott olyat mondani, amitől közelebb juthattak volna az ügy
megoldásához.
Az eltűnések mindig feladták a leckét. Nemcsak azért, mert nem volt
tetthely, hanem azért is, mert nagyon nehéz volt összefogni egy ilyen
szerteágazó nyomozást.
Egy ideig még a konyhaasztalnál ültek, és megbeszélték a
legérdekesebb elméleteket. Az egyik szerint valamiféle kábítószeres ügy
állhatott az eltűnés hátterében. Néhány pletyka szerint Hummel
dílerkedett, és a taxit is a drogok árusítására és szállítására használta.
Egy időben prostikat is szállított, de hiába sikerült később
alátámasztaniuk az információkat, nem jutottak vele semmire.
Wisting az órára pillantott. Indulnia kellett.
A kocsiban más témákra terelődött a szó. A nyárról beszélgettek, és
arról, hogy mit fognak csinálni a szabadságuk ideje alatt.
– Én idén nem megyek sehová – vont vállat Christine Thiis. – Veled mi
a helyzet?
– Megígértem Linének, hogy segítek neki a felújításban. Szerinte
ügyesen tapétázom.
A nő elmosolyodott. Úgy tűnt, gondolkodik valamin.
– A gyerekek négy hétig az apjuknál lesznek. Furcsa lesz annyi ideig
egyedül.
Wisting ráfordult Christine Thiis kocsifelhajtójára.
– Köszönöm, hogy elhoztál. És ne haragudj, hogy ott maradtam
éjszakára!
– Ne viccelj! – bólintott Wisting.
– Majd hívj! – érintette meg a karját Christine.
Összenéztek. A nő pislogott egyet, aztán elhúzta a kezét.
 – Úgy értem, ha megtudsz valamit. Ha megtudod, mi történt Jens
Hummellel.
 3.

Meleg nap volt. Nyomasztó, szélcsendes. Wisting talált egy szabad

parkolóhelyet a régi gőzhajókikötő mellett, és kiszállt a kocsiból. A
parton két kisgyerek ült horgászbottal a kezében. Fölöttük, az égen
néhány sirály röpködött lustán.
Szokatlanul sok ember járt az utcákon. Wisting néha biccentett egy-
egy ismerős arcnak a tömegben.
Az Aranyélet kávézó előtti asztalok nagy része már foglalt volt.
Wisting kinyitotta az ajtót, bement, és egy pillanatra megállt, hogy a
szeme hozzászokjon a félhomályhoz.
Suzanne a legbelső asztalnál ült, és integetett neki. Fehér nyári ruhát
viselt, fekete haját lófarokba kötötte.
Wisting biccentett, és odament hozzá. A nő felállt, öleléssel üdvözölte.
Amikor mosolygott, kis ráncok képződtek a szeme körül.
– Kérsz valamit? – kérdezte a pult felé biccentve. – Egy kávét esetleg?
Wisting kissé nehéznek érezte a fejét.
– Egy kis Farrist elfogadok – köszörülte meg a torkát.
Suzanne eltűnt a pult mögött, majd egy üveg ásványvízzel, egy
pohárral és néhány jégkockával tért vissza.
– Nem tudtam, hogy ki mással beszélhetnék – ült vissza az asztalhoz.
Wisting töltött magának az üvegből.
– Azt mondtad, Jens Hummelről szeretnél beszélni.
– Nem tudom, hogy vezet-e majd bármire – bólintott Suzanne. –
Mindenesetre az utóbbi időben rendszeresen bejön ide egy férfi
esténként. Általában a pultnál ül, újságot olvas, és nem beszél sokat, de
annyit megtudtam róla, hogy egy ideig külföldön élt, és nemrég tért
vissza a városba.
 Suzanne megfordított egy címzés nélküli borítékot, amely addig
kettejük között hevert az asztalon, és folytatta:
– A múlt héten azt nyilatkoztad az újságnak, hogy lezárjátok a
Hummel-ügyet.
– Egy ideig pihentetjük – javította ki Wisting.
– Van különbség?
Wisting vállat vont.
– Mindegy – folytatta Suzanne. – Mindenesetre a cikkben újra
közöltek egy képet Jens Hummel taxijáról.
Wisting bólintott. Megint eszébe jutott a nyomozók kissé elhibázott
médiastratégiája.
– Tegnap nyugodt esténk volt. Észrevettem, hogy a férfi nagyon furcsa
lett, amikor elolvasta a cikket.
– Hogy érted, hogy furcsa?
Suzanne lehalkította a hangját, bár senki sem ült a közelben, aki
hallhatta volna.
– Nyugtalan lett – magyarázta. – Felnézett az újságból, és
körbepillantott, mielőtt tovább olvasott volna. Ezután felállt, kiment,
állt egy darabig a kávézó előtt, aztán visszajött, és újra átfutotta a cikket.
Wisting belekortyolt az italába.
– Odamentem hozzá, hogy elvigyek néhány üres poharat – folytatta
Suzanne. – Ekkor mondott valami furcsát.
– Mit?
– Először tettem egy megjegyzést a cikkre, amit olvasott. Valami
olyasmit mondtam, hogy különös ügy. Akkor felnézett rám, és azt
mondta: „A pajtában áll.”
– A pajtában áll? – kérdezett vissza Wisting.
Suzanne bólintott.
– Nem is tudtam többet kérdezni. A taxi fényképére bökött, és azt
mondta: „Egyszer csak ott volt.” Ezután összehajtotta az újságot, a hóna
alá csapta, és kisétált.
– Miféle pajtáról beszélt? – kérdezte Wisting, bár nem várt választ.
 – Nem tudok semmi többet annál, mint amit elmondtam, de sokat
gondolkodtam rajta azóta, és úgy éreztem, muszáj felhívnom téged. Az a
férfi tud valamit.
Wisting a többi vendég felé pillantott.
– Járt itt azóta?
Suzanne megrázta a fejét.
– Egyedül volt itt, vagy valaki mással? – kérdezte Wisting.
– Többeket megkérdeztem, de senki sem tudta, hogy ki ő.
Wisting tovább bombázta a nőt kérdésekkel: hogy nézett ki, milyen
ruhát viselt a férfi, milyen tájszólásban beszélt, volt-e valamiféle
különös ismertetőjele.
Suzanne a borítékot gyűrögette a kezében. Végül kinyitotta, és
kihúzott belőle egy papírlapot.
– Aznap este kártyával fizetett – mondta, miközben visszacsúsztatta a
lapot a borítékba. – Megnéztem a pénztárgépet. A tranzakció
azonosítójából biztosan ki tudjátok deríteni, hogy ki lehet.
Wisting elmosolyodott, és elvette a borítékot. Olyan információhoz
juthattak a segítségével, amely meghozhatta az áttörést a Hummel-
ügyben. A nyomozók különböző elméleteket gyártottak arról, hogy hová
tűnhetett a kocsi. Néhányan azt gondolták, hogy Jens Hummel önként
hagyta el a várost, mások szerint valahol a pusztában lehetett az autó,
összetörve vagy elhagyatottan. Wisting azok közé tartozott, akik szerint
a kocsit egy garázsban vagy valami hasonló helyen rejthették el, miután
Jens Hummel bűncselekmény áldozata lett.
Az őrjáratok szinte minden kisebb utat átvizsgáltak a körzetben. Egy
helikopter egyre nagyobb köröket tett meg a környék fölött. A búvárok
átkutatták a partvonalat. Minden parkolóházat ellenőriztek. Nem
jutottak eredményre, így valóban lehetséges volt, hogy a kocsi egy
pajtában áll valahol.
Suzanne felállt.
– Most mennem kell dolgozni – mondta. – Line jól van?
– Jól – köszörülte meg a torkát Wisting. – Azt hiszem, most nagyon jól.
 Úgy tűnt, mintha Suzanne mondani akarna még valamit, de aztán
mégsem tette. Wisting örült neki. Nehezére esett arról beszélni, ami
Linével történt.
Suzanne elindult a pult felé.
– Sok szerencsét! – fordult még vissza. – Mindennel. És mondd meg
neki, hogy üdvözlöm!
Wisting bólintott.
– Csörgess meg, ha ez a férfi megint felbukkan nálad! – mondta.
Kinyitotta a borítékot, és kihúzta belőle a kis papírlapot. A számsorok
semmit nem mondtak neki. Tudta, hogy a bank ki fogja adni nekik a
szükséges adatokat a kártya tulajdonosáról. Régóta várt már valamiféle
áttörésre a Hummel-ügyben. Most már csak hétfőig kell várnia.
 4.

Hétfő reggel Wisting már háromnegyed hétkor a rendőrkapitányságon

volt. A tenyerén még mindig festékfoltok fehérlettek, miután előző este
segített Linének lekenni néhány lécet.
Az irodája felé vezető úton odabiccentett néhány fáradt kollégájának,
aki a számítógép fölé görnyedve az éjszakai műszak utolsó jelentéseit
írta.
Amíg a többi nyomozó meg nem érkezett, újra átfutotta az egész
Hummel-aktát. Olvasás közben megpróbálta lekaparni a körmével a
bőrére száradt festéket.
Tudta, hogy egy új fejlemény teljesen más megvilágításba helyezheti
az egész ügyet. Az, ami korábban jelentéktelennek tűnt, egy friss
információ fényében nagyon is fontosnak bizonyulhat. Átlapozta az ügy
dokumentumait, és valami kiugró, valami megmagyarázhatatlan után
kutatott. Olyan körülmények után, amelyek lényeges összefüggésekről
vonhatták el a figyelmüket.
A Hummel-ügyben leginkább a hosszú autóutak szúrtak szemet neki.
Jens Hummel hetente legalább egyszer több órát vezetett Kristiansandba
vagy Oslóba. Ez persze lehetett véletlen is, hiszen nem volt több
egyszerű statisztikánál. Ami mégis különös volt ezekben az utakban, az
az, hogy a fuvarért mindig készpénzzel fizettek neki, és nem a
központon keresztül rendelték meg őket. Hummel gyakran dicsekedett a
kollégáinak azzal, hogy egy gazdag, idős asszonyt szokott furikázni a déli
rokonaihoz, de soha senki nem látta a nőt, és a rendőrségnek sem
sikerült felkutatnia.
Wisting ezúttal sem talált semmit, amin elindulhatott volna. A
telefonon bejelentett fülesek nyilvántartása sem adott ki semmi
hasznosat a „pajta” és a „pajtában” keresőszóra.
Az iroda ajtaja nyitva állt, és valahányszor bejött valaki a
nyomozórészlegre, Wisting figyelmesen hallgatózott. Nyolc óra előtt tíz
perccel felismerte Nils Hammer lépteit, amint becsoszogott a folyosó
végén nyíló irodájába.
Hammer értett hozzá, hogyan találja meg és gyűjtse össze az
elektronikus nyomokat. Mindig kiválóan alkalmazkodott az új
körülményekhez. Amikor csatlakozott a rendőrséghez, még nem is
léteztek azok a módszerek és lehetőségek, amelyek ma már
kulcsfontosságúak lehettek egy-egy ügy felderítésekor.
Wisting felállt az íróasztaltól, és bement hozzá. A nagydarab nyomozó
éppen belekortyolt frissen főzött kávéjába, és beindította a
számítógépet.
Wisting letette a tranzakció-bizonylatot Nils Hammer elé.
– Milyen gyorsan tudod kideríteni, hogy ki fizetett ezzel a kártyával? –
kérdezte.
Hammer lerakta a műanyag poharat, a kezébe vette a papírlapot, és
gyorsan átfutotta.
– Mennyire sürgős? – nézett Wistingre.
– A kártya tulajdonosa talán tudja, mi történt Jens Hummellel.
Nils Hammer kihúzta magát a széken.
– Néhány óra alatt meglesz – mondta, majd egy kortyra kiitta a
maradék kávéját.
Wisting megfordult, hogy visszamenjen a saját irodájába.
– Hogy van egyébként? – kérdezett még utána Hammer.
– Kicsoda? – nézett vissza Wisting. Először azt hitte, a kollégája Linére
gondol.
– Az ügyészünk – somolygott a férfi. – Kicsit kiütötte a bor.
– Minden rendben van vele – bólintott Wisting. – Szüksége volt egy kis
szórakozásra.
Ahogy visszatért az irodájába, a reggeli kávézásra gondolt Christine
Thiisszel, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
 Nekiállt a rutinfeladatainak. Átolvasta a hétvégén beérkezett
jelentéseket és bejelentéseket, de a nyári uborkaszezon a bűnügyi
statisztikákon is megmutatkozott. Néhány éttermi betörésen,
gyorshajtáson és egy kisebb tűzeseten kívül semmi sem történt az
elmúlt napokban.
Már majdnem elérte a papírhalom alját, amikor hirtelen Christine
Thiis jelent meg az ajtóban.
– Csak még egyszer szeretném megköszönni, hogy tegnap hazavittél –
mosolygott szégyenlősen.
Wisting legyintett.
– Sikerült megtudnod valamit a Hummel-üggyel kapcsolatban? –
kérdezte a nő, miközben leült az egyik székre.
– Hamarosan meglátjuk.
Wisting mesélt neki a tranzakció-bizonylatról és a kártya
tulajdonosának különös viselkedéséről. Suzannét nem említette. A nő
ugyan nem kérte meg, hogy hagyja ki az ügyből, de tegnap nem mondta
el Christinének, hogy kivel fog találkozni, és most sem látott rá indokot.
A nő felállt az asztaltól.
– Van itt egy fehér folt – mutatott az arcára.
Wisting megpróbálta levakarni.
– Festettem – magyarázta, felmutatva a kezét. – A következő hetekben
még valószínűleg gyakran jövök majd be foltosan dolgozni.
Christine újra elmosolyodott, és becsukta maga mögött az iroda
ajtaját.
Wisting ismét a jegyzetei fölé hajolt. Csaknem két óra telt el, mire újra
kinyílt az ajtaja. Hammer jött be hozzá néhány nyomtatvánnyal a
kezében, és leült vele szemben.
– A bankkártya tulajdonosát Aron Heiselnek hívják – szólalt meg, és
átnyújtott Wistingnek egy nyomtatványt, amely alátámasztotta az
állítását.
Wisting olvasni kezdett. A bankszámlaszám mellett a férfi születési
dátuma is látszott, de a lakcíme nem. Aron Heisel negyvennyolc éves
volt.
 – És ki ez az ember? – bökött Wisting a fejével a Hammer ölében
maradt papírok felé.
Hammer mutatott neki két képet a rendőrségi nyilvántartásból, az
egyiken oldalról, a másikon szemből látszott a férfi. Pont úgy nézett ki,
ahogy Suzanne leírta, csak itt még valamivel fiatalabb volt. Keskeny váll,
lapos orr, szürke, táskás szem és széles hézag az első fogak között.
Wisting bólintott, és várta, hogy Hammer elmondja, miért szerepel
Aron Heisel a rendőrségi nyilvántartásban.
– 1997-ben ítélték el, amikor a rendőrség leleplezett Drammen
környékén egy illegális szeszfőzdét. Ő volt a főkolompos. Aztán 2002-ben
alkoholcsempészésen kapták, három éve pedig egy østfoldi ügyben
keveredett ismét gyanúba, de végül nem ítélték el.
– Hol lakik most?
– A legutolsó ismert tartózkodási helye Marbella, Spanyolország.
Wisting bólintott. Ismerte a várost. Egyszer járt már ott hivatalos úton
Torunn Borggal.
– Jelenleg mindenesetre Norvégiában van – csúsztatott az asztalra
Hammer egy hosszú tranzakciós listát. Az egyes sorokra bökve
magyarázni kezdett: – A kártyát Spanyolországban is használták
különböző helyeken. Legutoljára július tizenkettedikén, Malagán. Azóta
viszont csak Norvégiában fizetett vele.
Wisting a kezébe vette a listát. Legutóbb a Holmejordet melletti REMA
1000-ben fizettek a kártyával. A bolt a staverni bevezetőút mellett állt.
Wisting maga is gyakran megállt ott vásárolni munka után.
A szemüvegét kereste, de nem találta, így kénytelen volt továbbra is
hunyorogva böngészni a listát. Aron Heisel vásárolt egy építőanyag-
kereskedésben, evett egy étteremben a belső kikötőben, és elköltött egy
nagyobb összeget az Elkjøpben. Valóban többször beült Suzannéhoz, az
Aranyéletbe. A legutolsó tranzakciót kivéve mindig közvetlenül éjfél
után fizetett. A lista következő tétele mindig a Vestfold Taxi volt.
Wisting felnézett a papírból, és elmosolyodott.
– Meg tudjuk találni – bökött a legutolsó taxis tranzakcióra. – Valaki
hazafuvarozta.
 5.

Hammernek három óra alatt sikerült találnia egy taxisofőrt, aki

emlékezett Aron Heiselre. Az első kettőnek, akivel beszélt, sem a férfi,
sem a fuvar nem rémlett, de a harmadik felismerte a férfi fényképét, és
elmondta, hogy egymás után két este is ő vitte haza. Mindkétszer a
Hukennél rakta ki.
A rendőrségről tíz perc alatt ott voltak. Wisting fejében a Huken
mindig csak egy név volt a térképen, valahol a Helgeroa felé tartó út
mellett.
Ahogy közeledtek, Hammer lelassított. Wisting előrehajolt az
anyósülésen, és a környéket fürkészte. Az út mindkét oldalán krumplit
termesztettek. Először egy viszonylag új lakóház mellett haladtak el,
amelyet láthatóan egy régi tanyaépület alapjaira építettek. A kertben
gyerekek ugráltak egy trambulinon, két idősebb fiú pedig egy mopedet
szerelt. Az út mellett régi műhely vagy teherautó-garázs állt, hátrébb
pedig néhány vörösre festett tanyaépület, de pajtát Wisting sehol sem
látott.
– Menjünk tovább! – intett.
Elhaladtak egy karám mellett, ahol kecskék legelésztek. Egy férfi
éppen létráról festette az istálló falát. Egy udvarban traktor állt, mellette
fahasító gép és egy kisebb halomnyi rönk. Távolabb egy régi üvegház
maradványain csillant meg a napfény. Egy zsákutcában rozoga kis
fabódé állt, amely egykor arra szolgált, hogy oda készítsék ki a gazdák a
megrendelőik számára az elszállítandó tejet. Valamivel arrébb pedig egy
buszmegálló táblája kéklett.
– Itt! – mutatott előre Hammer. – Itt tette ki.
 Egy alacsony kőkerítés mögött keskeny, csaknem teljesen benőtt
földút vezetett az erdőbe.
Hammer bekanyarodott. Az egyik terebélyes lombú fa levelei közül
egy csapatnyi madár röppent fel. Olyan sokan voltak, mint egy rovarraj.
A kocsi lassan zötyögött a kátyúk és a fűcsomók között. Az út bal oldalán
végig árok húzódott, tele vízzel. A felszínét teljesen elborította valami
zöld nyálka, csak itt-ott bukkant elő alóla a fekete víz.
Az erdő egyre sűrűbb lett, aztán hirtelen újra nyílt terepre értek. Az út
egy elhagyatott tanya udvarába torkollott. A fák árnyékában bontásra
ítélt pajta roskadozott. A tetőcserepek fele hiányzott, így az egész
építmény leginkább egy tetemre emlékeztetett, amelyről a keselyűk már
félig lecsipegették a húst.
Hammer a ház elé kanyarodott, és leállította az autót. A ház és a pajta
között két hullámlemezes tetejű épület állt, körülöttük mindenütt
csipkerózsák és piros gyűszűvirágok tarkállottak.
Wisting kiment, és becsukta a kocsiajtót. Hammer nyitva hagyta a
sajátját. Csak a fű fölött dongó rovarsereg zümmögése hallatszott.
A lakóház falai valaha fehérek lehettek, de most piszkosszürkék
voltak. A sarkoknál ferdén lógtak az ereszek. Függöny sehol nem volt, az
egyik betört ablak elé pedig deszkát szögeltek.
Wisting az ajtóhoz lépett, és bekopogott. Meg sem várta, hogy
kinyissák, rögtön a legközelebbi ablakhoz lépett, és benézett rajta. Kékre
festett falú konyhát látott. A mosogatóban tálak, csészék és poharak. A
pulton nejlonzacskók, üres üvegek és pizzásdobozok. Az egyiktől
keskeny hangyaösvény futott a szegőlécekig. Az asztalon újság feküdt,
mellette egy kávéscsésze.
– Nincs itthon senki? – kérdezte Hammer.
– Nincs. De az biztos, hogy laknak itt – felelte Wisting. Bekopogott az
ablakon, és kiabált, aztán visszament az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset.
– Zárva.
A kidőlt-bedőlt pajta felé fordult.
– Nézzük meg, hogy oda be tudunk-e jutni!
 Átvágtak a magas füvön, és megálltak a pajta nagy, kétszárnyú ajtaja
előtt, amelyet egy ferdén a földnek támasztott léc tartott zárva. Hammer
félrerúgta a lábával. A szárnyak néhány centire kinyíltak, de egy belső
retesz nem engedte tovább őket.
A kissé távolabb lévő ajtót is zárva találták. Mindkét oldalán apró
ablak nyílt. A gitt nagy része kiszáradt és szétmorzsolódott, de néhány
hajlított szög a helyén tartotta a kis üveglapokat.
– Nem mehetünk el innen úgy, hogy nem néztük meg! – rázta a fejét
Hammer, és az ablakhoz lépve piszkálni kezdte a szegélyeket.
Wisting bólintott, és csendben megvárta, amíg Hammer hozott a
kocsiból egy jégkaparót. Becsúsztatta a szögek mögé, és kihajlította őket.
Hamarosan sikerült kivennie az egyik kis ablaküveget a helyéről.
Bedugta a kezét a lyukon, és kinyitotta a kallantyúkat.
Wisting nyitva tartotta az ablakot, amíg Hammer bemászott rajta.
Hallotta, ahogy a kollégája káromkodik, és valami a falat végigkarcolva a
padlóra hull. Aztán Hammer leemelte a reteszt, Wisting szélesre tárta a
kétszárnyú ajtót, és benézett a tágas pajtába. Száraz szalma szaga csapta
meg az orrát. A fal résein keskeny sávokban beszűrődött a fény. A szeme
néhány pillanat alatt hozzászokott a félhomályhoz, és kirajzolódott
előtte a helyiség. A szemközti falon két ajtó nyílt, tőle balra kéttengelyes
utánfutó. Mögötte néhány szénabála és egy raklapnyi fehér műanyag
kanna. A falakon vasvillák, ásók, gereblyék és más szerszámok lógtak, a
sarokba kaszát támasztottak. A másik sarokban mindenféle
traktoralkatrészek hevertek egy régi tejeskanna mellett.
A helyiség közepén egy jármű állt. Szürke ponyvával volt letakarva,
amely majdnem a padlóig ért.
Wisting közelebb lépett hozzá. Minden lépésével porfelhőt vert fel, a
felszálló szemcsék csiklandozták az orrát.
Hammer megragadta a ponyvát, és lerántotta a járműről. Fekete Volvo
V60-as volt, a tetején taxilámpa. A száma: Z-1086. Jens Hummel autója.
Wisting a szélvédő fölé hajolt, hogy benézzen, de vigyázott, hogy ne
érjen hozzá semmihez.
A kocsi üres volt.
 Wisting körbepillantott benne. A slusszkulcs a helyén volt. A két első
ülés között félig üres kólásüveg állt. Az anyósülésen egy pár bőrkesztyű
és egy félig megevett, kiszáradt, penészes bagett pihent
nejloncsomagolásban.
Hammer teljesen lehúzta a kocsiról a ponyvát, a csomagtartóhoz
lépett, és felnyitotta.
– Üres – mondta Wistingnek a fejét rázva. – Teljesen üres.
Néhány lépést hátráltak a kocsitól, és csak nézték. Wisting hátán
bizsergés futott végig. A Hummel-ügy újra terítékre került. Elővette a
telefonját, hogy felhívja Mortensent, mert a bűnügyi technikusoknak
minél előbb át kellett vizsgálniuk a kocsit és a pajtát. Ezután át kellett
kutatni a terepet is. Mivel Jens Hummel láthatóan nem volt a kocsiban,
nagy eséllyel nem volt a tanyán sem, mégis mindent tüzetesen át kellett
vizsgálni. Beleértve a környékbeli patakmedreket, szurdokokat,
sóderbányákat és a kiszáradt kutakat. Minden egyes helyet, ahol jó
eséllyel meg lehet szabadulni egy holttesttől.
Mielőtt rányomhatott volna Espen Mortensen nevére, hirtelen
megcsörrent a telefonja. Suzanne hívta.
Felvette, de csak a nevét mondta be. Rögtön érezte, hogy ez elég
száraznak és elutasítónak hangzott.
– Itt van! – suttogta Suzanne. – Az az ember, aki azt mondta, hogy Jens
Hummel taxija a pajtájában áll. Most jött be a kávézóba.
 6.

Line hátrált két lépést, félresöpörte a homlokába hulló haját, és

végignézett a nappali plafonján. Még csillogott a friss festéktől. Az egész
helyiség nagyobbnak tűnt így, fehéren. A folyosó falának sárgásbarna
fenyőléceire pillantott. Az várhat holnapig. Most megérdemelt egy kis
pihenőt.
Kitisztította az ecseteket, összepakolta a festőfelszerelést, és kibújt
fehér festőruhájából.
Az apja azt mondta, délután lefesti a plafont, így amikor meglátja,
hogy Line már megcsinálta, mérges lesz rá. Nem olyan nagyon mérges,
de nem fog örülni neki. Szerinte az ő állapotában nem kellene ilyesmit
csinálnia. Line azonban már szeretett volna végezni, és a festék
egyébként sem tartalmazott semmiféle káros oldószert.
Önkéntelenül is megsimította kerek hasát. Lassan nyolc hónapos lesz.
A gyerek már a születése előtt megváltoztatta az életét. Többé már nem
vonzotta a nagyvárosi élet, ezért hazaköltözött a jól ismert, biztonságos
környékre. Otthagyta izgalmas újságírói állását, mert túl gyors tempót
követelt, és túl magas elvárásokat támasztott ahhoz, hogy rendesen el
tudja látni mellette az anyai teendőit. Talán más lenne a helyzet, ha
lenne valaki, akivel megoszthatná a felelősséget. De nem volt.
A hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy üveg hideg csapvizet. A nappali
ajtajának támaszkodva ivott. Az ablakszegélyeket is még egy rétegben le
kellett volna festenie, de most már nem fog újra nekiállni.
A nappali nem sok mindenben emlékeztetett Viggo Hansen
nappalijára, ennek ellenére valószínűleg sosem fogja tudni kiverni a
fejéből, hogy egyszer egy halott embert találtak itt, a foteljában ülve. Az
épület szomorú történetéhez tartozott az is, hogy a hatvanas évek végén
egy férfi felakasztotta magát a pincében, nem sokkal a ház megépítése
után.
Elhessegette magától a gondolatot, és védelmezőn a hasára tette a
kezét. Még mindig furcsa érzés volt, hogy ilyen nagy, de szerencsésnek
mondhatta magát, mert csak a hasa nőtt meg. Nem hízott meg a
terhesség alatt, sőt, úgy érezte, kifejezetten jó formában van. Most egy
kicsit sajgott a háta, de csak a festés miatt. Ettől eltekintve hosszú ideje
most érezte magát a legenergikusabbnak.
Visszarakta a vizet a hűtőbe, és bement a fürdőszobába. Nem bánta
meg, hogy a felújítás javát elvégeztette mással, mielőtt beköltözött. Jó
vétel volt. A házat jóval áron alul hirdették, és azután, hogy eladta az
oslói lakást, valójában bőven volt rá pénze.
Levetkőzött, és a hasát nézte a tükörben különböző szögekből. Sosem
érezte olyan feszesnek, mint most – ha rátette a kezét, végig tudta
követni benne a baba mozgását. Line elnevette magát, amikor egy apró
dudor jelent meg a hasán. Vajon a keze volt? Vagy a lába?
Nem szeretett a szülésre gondolni. Már csak négy hét volt hátra, és
tartott tőle. Utánaolvasott, de nem tudta, hogy az mennyit segít. Arra
gondolt, hogy lesz, ahogy lesz, és a hasáról az arcára emelte a tekintetét.
A jobb arcán kettő, a nyakán egy folt fehérlett. Letörölte őket, és
alaposan kezet mosott, mielőtt belépett a zuhanyzóba.
Fél órával később már a kocsiban ült, és a központ felé tartott. Így,
hogy egyre nőtt és nőtt a hasa, nem volt egyszerű ruhát találnia
magának. Általában melegítőnadrágban vagy tunikában járt, de most
világos, kényelmes, bő szoknyás ruhát vett fel, amelyet a melle alatt
kötött meg.
Mivel nyáron a legtöbb keskeny utcát lezárták, és sétálóutcává
alakították, lassan haladt a sor a központ felé. Általában az egyik
kevésbé forgalmas mellékúton parkolt, most azonban csak a régi
teniszpálya melletti fizetős parkolóban talált helyet.
Remélte, hogy talál egy szabad asztalt az Aranyéletben vagy
valamelyik másik kávézóban, ahol van kiülős rész is. Előbb azonban a kis
lakberendezési üzletbe akart bemenni a Skippergata és a Verftsgata
sarkán. Egyszerűen kellemes kisugárzása volt annak a helynek.
Valahányszor bement, újabb ötletei támadtak azzal kapcsolatban,
hogyan rendezhetné be a lakást. A bútorok és berendezési tárgyak
mellett sok ékszert és ruhát is árultak.
Az utcákon szokás szerint hatalmas tömeg nyüzsgött. Line megállt egy
bódé előtt, és megnézett néhány kézzel készített ékszert, de
továbbment, mielőtt az eladó beszédbe elegyedhetett volna vele.
Belépett a lakberendezési üzletbe, és levette a napszemüvegét. Itt is
sokan voltak, de legalább hűvösebb volt. Minden egyes polcon izgalmas
holmik sorakoztak: illatos gyertyák, tükrök, képkeretek, órák, díszek,
vázák, képek, párnák, szőnyegek, csészék, tálak, lámpák, táblák, fogasok,
gyertyatartók, fadobozok, cserepek, vödrök és kisebb bútorok.
Kicsit idegesítette már ez az új keletű divat, hogy minden bútor
réginek és kopottnak kellett hogy látsszon. A tiszta, modern stílust
kedvelte, de szerette volna, ha a berendezés a saját ízlését tükrözte
volna. A falakra a saját képeit fogja kitenni. Ügyesen kezelte a kamerát,
és legalább annyira érezte magát fotósnak, mint újságírónak. A
legjobban azt várta, hogy berendezze a dolgozószobáját a pincében. Ipari
stílusban képzelte el, rozsdásnak tűnő lámpákkal és kopott polcokkal. A
téglafalakon bekeretezve lógnának a címlapsztorijai.
Megállt egy római számos, nagy falióra előtt. Ahogy meg akarta nézni
az árát, valaki beleütközött.
– Ne haragudjon!
Egy nagyjából vele egykorú napszemüveges nő volt, babával a karján,
aki most gyengéden Line hasára tette a kezét.
– Minden rendben?
Line mosolyogva bólintott. Újra az óra felé nyúlt, de valami miatt
mégis visszanézett a nőre. Volt benne valami ismerős.
– Várj, te nem Line vagy? – kérdezte a másik. – Line Wisting?
Line ismét mosolyogva bólintott, és félrebillentett fejjel végigmérte a
nőt, azon tűnődve, hogy mégis, ki lehet az.
– Sofie vagyok – segítette ki a másik. – Együtt jártunk általános
iskolába. Nem csodálkozom, hogy nem ismersz meg, de én olvastam
rólad az újságban. Legalábbis sok mindent olvastam, amit írtál.
Line végre a helyére tudta tenni a nőt az emlékezetében.
– Sofie Mandt – bólintott. – Hetedik előtti nyáron költöztél el, vagy
valahogy akörül, ugye?
– Ötödik előtt – javította ki a másik. – De most már Lund a nevem. Ő
pedig itt Maja.
Megsimogatta a kislánya arcát. A baba gurgulázó hangon elnevette
magát, az arcán két mosolygödröcske jelent meg.
– Tehát megházasodtál? – kérdezte Line, miközben megsimogatta
Maja haját.
– Nem, a Lund a nagymamám lánykori neve – rázta a fejét Sofie. – Csak
én vagyok, és Maja.
Line szerette volna elmondani neki, hogy ő is egyedül van, de végül
mégsem tette.
– Nyaraltok? – kérdezte inkább.
Sofie Lund ismét megrázta a fejét.
– Épp most költöztem vissza – felelte.
– Én is! – kiáltott fel Line. – Öt évig Oslóban laktam, de elég volt belőle.
– A hasára tette a kezét. – Vettem egy házat Vardenben. Ugyanabban az
utcában, ahol felnőttem. Épp most újítom fel.
Sofie Line hasára mutatott.
– Mikorra vagy kiírva?
– Augusztus végére – mondta Line, majd a babára nézett. – És Maja
mennyi idős?
– Májusban lett egyéves – felelte Sofie, és letette a kislányt a padlóra.
Maja tett néhány bizonytalan lépést előre, aztán megfogta az anyja
lábát, és abba kapaszkodott.
– Hol laktok? – érdeklődött tovább Line.
– A központban – bökött a fejével Sofie arrafelé, amerre a házuk állt.
Line leguggolt, és beszélt kicsit Majához. Miután Oslóba költözött,
idővel elveszítette a kapcsolatot régebbi barátaival, és újakat szerzett a
kollégái között. Tudta, hogy időbe fog telni, mire itt is felépíti az új
baráti körét, de ez akár valami jónak a kezdete is lehetett.
 – Van kedved meginni egy kávét? – kérdezte, miközben újra
felegyenesedett.
Sofie Lund nem válaszolt azonnal. Éppen egy kis dísztáblát nézegetett,
amelyre azt írták: „Az élet olyan, mint a biciklizés. Ahhoz, hogy
egyensúlyban maradj, mindig menned kell előre.”
– Persze – felelte végül, és visszarakta a táblácskát a helyére.
Line elmosolyodott, és mielőtt elmentek, még gyorsan megnézte, hogy
mennyibe kerül a falióra. Majdnem ezerkétszáz korona volt. Ha nyár
végén még mindig meglesz, valószínűleg féláron is megvásárolhatja.
Egy fiatal pár éppen akkor állt fel az Aranyélet egyik asztalától,
amikor odaértek, és ők gyorsan le is csaptak a helyükre. A szomszéd
asztalnál ülő baseballsapkás férfi biccentett, és arrébb húzódott, hogy
helyet adjon Majának és a babakocsinak.
Line ment be rendelni. Suzanne is a pult mögött állt, de az egyik fiatal
lány vette fel a rendelést. Line két szelet tortával és két lattéval tért
vissza az asztalukhoz.
Egy ideig felszínes dolgokról beszélgettek, az időjárásról és a melegről,
a nagy tömegről, a turistákról és a volt osztálytársaikról.
– Miért költöztél vissza? – kérdezte Line.
Sofie már félig kiürítette a kávéscsészéjét. Letette az asztalra, de nem
engedte el.
– Örököltem egy házat – felelte. – A nagyapámtól. Egyébként épp jó
időben jött. Jó lesz mindent tiszta lappal kezdeni.
– Ki volt a nagyapád? – érdeklődött Line, de észrevette, hogy Sofie
nem örül a kérdésnek.
– Frank Mandt – felelte. – Nem nagyon tartottam vele a kapcsolatot. A
télen halt meg.
Line tudta, ki volt a férfi. Stavernben majdnem mindenki tudta.
– És te? – kérdezte Sofie, igyekezve más mederbe terelni a
beszélgetést. – Te miért költöztél el?
– Mert terhes lettem – válaszolta Line. – Az oslói életemet nem nagyon
lehet elválasztani a VG-től és az ottani kollégáktól. A munkán kívül
semmi sem köt oda, és jobban szeretném, ha a kislányom inkább ilyen
környezetben nőne fel.
Sofie Line hasára pillantott.
– Tehát kislány lesz?
Line bólintott, és a benne növekvő apró testre gondolt. Ha stimmelt,
amit erről olvasott, akkor már több mint negyven centi volt, és két és fél
kiló.
– Ki az apukája? – kérdezte Sofie.
– Hosszú történet – mosolyodott el Line. – Már azelőtt kikerült a
képből, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok.
– Nem baj az – jegyezte meg Sofie. – Maja apja velem maradt, de
közben több más nővel is kavart. Jobb nélküle.
– Velem nem teljesen így történt – felelte Line. – Egy munkámmal
kapcsolatban ismertem meg. Rendőr. Amerikai. Karácsony előtt itt
dolgozott egy ügyön.
Sofie elnevette magát, és Line hasára mutatott.
– Szóval ez egy egyéjszakás kaland eredménye?
Line is vele nevetett, és érezte, milyen jólesik neki.
– Azért nem csak egy éjszaka – somolygott. – Itt töltött néhány hetet.
– Mégis megtartottad?
– Huszonkilenc vagyok – vont vállat Line. – És egyébként is, szerettem
volna már gyereket.
– És tartod még a kapcsolatot ezzel az amerikaival? Tud róla
egyáltalán?
– Persze, néha beszélünk. Felajánlotta, hogy ideköltözik, hogy közel
legyen hozzánk, de az nem lenne helyes. Nagyon fontos munkát végez
odakint.
A sétálóutcán hirtelen egy autó jelent meg, az emberek elugrottak
előle. Line letette a kávéscsészét, és végignézte, ahogy a kocsi leparkol
az utca túloldalán. Egy férfi szállt ki belőle, megállt, és éppen feléjük
nézett. Az apja volt az.
 7.

Wisting megvárta, amíg Hammer kiszáll a kocsiból, és csak ezután kelt át

az úttesten. Észrevette, hogy Line is ott ül az Aranyélet előtt, és hogy a
szomszéd asztalnál ülő férfi feláll a székéről. A férfi a fejébe húzta
baseballsapkáját, arrébb lökte a babakocsit, és gyors léptekkel elhagyta a
kávézót.
Wisting nem látta az arcát, de a magassága, az életkora és a keskeny
válla éppen megfelelt Aron Heisel személyleírásának. Bár Wistingék civil
autóval érkeztek, a férfi nyilván rájött, hogy rendőrök – a viselkedésük
elárulta őket. Egy olyan ember, aki egyébként is résen volt, könnyen ki
tudta találni, hogy miért jöttek.
– Halló! – kiáltott Wisting a férfi után, miközben gyors léptekkel
utánaindult. – Várjon egy kicsit!
A férfi erre még gyorsabb tempóra váltott. Úgy tűnt, hogy egy nem
messze parkoló robogó felé tart, amelynek a kormányán sisak lógott.
Amikor azonban Wisting újra odakiáltott neki, meggondolta magát, és a
másik irányba kezdett rohanni.
– Álljon meg! – iramodott utána Wisting. – Rendőrség!
A legközelebbi járókelők meglepetten felé fordultak. A férfi gyorsan a
háta mögé pillantott, félrelökött néhány gyereket az útjából, és tovább
futott.
Wisting üldözőbe vette. Hosszú inge feljebb csúszott, és csapkodott
körülötte a levegőben.
A férfi a Dronningens gate felé futott, és az első mellékúton jobbra
kanyarodott. Mire Wisting is befordult utána, már eltűnt a tömegben.
Már azt hitte, hogy elveszítette, amikor hirtelen megpillantotta a
baseballsapkát és a fehér trikót. Utat tört felé. A férfi senkivel sem
törődve félrelökte a kisgyerekeket és a járókelőket az útjából. Egyszer
felbukott egy pótkerekes bicikliben, de gyorsan talpra ugrott.
A következő kereszteződésben ismét jobbra fordult, a mólók felé
futott, aztán hirtelen bevett egy éles balkanyart, és egy játszótér felé
rohant. Ahogy a háta mögé pillantott, ismét megbotlott. Wisting
felgyorsított, és a Vaffelboden mellett végre elkapta a karját. A férfi
azonban olyan erősen rántotta ki a kezéből, hogy Wisting fejjel előre
belevágódott egy villanyoszlopba. A fájdalom végigfutott a testén, és
érezte, hogy vér folyik az arcára. A férfi tovább menekült a part mentén.
Wisting nem látta, honnan érkezett Nils Hammer, de a kollégája
hirtelen előrontott az épületek közül, és olyan lendülettel vetette magát
a férfira, hogy Aron Heisel átesett a korláton, és a tengerbe zuhant.
Hammer is majdnem hasonló sorsra jutott, de az utolsó pillanatban
sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
A legközelebbi étteremből több vendég felállt, hogy megnézze, mi
történt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a férfi ki akarna úszni a nyílt
tenger felé, de aztán megadóan megrázta a fejét, és a vízen úszó
baseballsapkája után nyúlt. Három karcsapással elérte a mólót, amelyen
Hammer és Wisting várt rá.
– Aron Heisel? – kérdezte Wisting.
A férfi bólintott. A térdére támaszkodva kapkodott levegő után.
Ömlött róla a víz.
– Miért menekült előlünk? – ráncolta a homlokát Hammer.
Aron Heisel mély levegőt vett, és nagyot sóhajtott, de nem válaszolt.
– Beszélnünk kell Jens Hummelről és a taxijáról! – közölte
nyomatékosan Wisting.
– Csak úgy odakerült – nézett rájuk kétségbeesetten a férfi. – Semmit
nem tudok. Ott volt, és kész.
Egy járőrautó közeledett feléjük. Hammer intett a sofőrnek, mire két
kíváncsi bámészkodó arrébb húzódott.
– Vigyétek be a kapitányságra, és adjatok rá valami száraz ruhát! –
kérte a járőröket Wisting.
– Semmi rosszat nem csináltam! – ellenkezett Heisel.
 – Ezzel azért vitatkoznék… – tapogatta meg bosszúsan a fejét Wisting.
Vér ragadt az ujjaira, és érezte, hogy a lámpaoszloppal való találkozás
máris jókora dudort hagyott a homlokán.
Az egyik egyenruhás rendőr kinyitotta a rabszállító hátsó ajtaját, és
betessékelte a furgonba Aron Heiselt.
– Legalább üldögél egy kicsit – jegyezte meg Hammer.
Wisting bólintott. Ha valakinek várnia kellett, mielőtt kihallgatta a
rendőrség, az rendszerint nem őt, hanem a kérdezőt hozta előnybe.
– Menjünk vissza a pajtába! – mondta, miután a kollégáik becsukták az
ajtót Aron Heisel mögött. – Van egy olyan érzésem, hogy a kocsitól előbb
számíthatunk bármiféle válaszra, mint tőle.
 8.

Line letette az asztalra az üres kávéscsészét.

Maja nyugtalan lett. Nem akart a babakocsiban ülni, de az anyja ölében
is idegesen fészkelődött. Úgy vonaglott, mint egy angolna, és
nyöszörögni kezdett.
– Elfáradt – magyarázta Sofie. – Hazamegyek, és lefektetem, hogy
pihenjen egy kicsit. Nincs kedved átjönni?
Line arrafelé pillantott, amerre az apja és Nils Hammer eltűnt, de nem
úgy tűnt, hogy egyhamar visszajönnének az autóhoz. Kíváncsi volt, mi
történhetett, de majd megkérdezi az apját este, amikor átjön hozzá.
– De, nagyon szívesen! – felelte.
Sofie visszafektette Maját a babakocsiba, és kitolta az asztalok és a
vendégek között.
Alig öt perc alatt meg is érkeztek. A Mandt-ház a Pumpeparken
mellett állt, amit az öreg nyírfák között álló régi közkútról neveztek el:
innen hordták egykor a helyiek a vizet, és ide jártak mosni meg
beszélgetni. Most épp egy fényképész fotózott egy fiatal párt mellette.
A főbejárat a ház hátsó oldalán nyílt. Sofie kinyitotta az ajtót, mielőtt
kiemelte Maját a babakocsiból. Line követte őket. Bent felmosószerszag
csapta meg az orrát, a padló ragyogott. A fal mellett kipakolásra váró
tárgyakkal teli költöztetődobozok sorakoztak.
– Sok minden nincs még a helyén – szabadkozott Sofie, és lerúgta
magáról a cipőjét. A nappaliba vezette Linét, és kinyitotta a parkra néző
üvegveranda ajtaját. – Mindjárt jövök – mondta, és Majával a karján
eltűnt a konyhában. – Addig is érezd otthon magad!
Line körülnézett, és rájött, hogy kicsit irigykedik. Ez a ház jóval
nagyobb, világosabb és szellősebb volt, mint az övé. A nagy
belmagasságtól és a vastag tartógerendáktól egészen úriasnak hatott.
Sofie Oslóból hozott bohém bútorai nem igazán illettek ebbe a
környezetbe.
Sofie hirtelen megjelent a konyhaajtóban. Maja egy cumisüvegből
ivott a karján.
– Gyönyörű ház – nézett körbe Line újra a tágas nappaliban.
– Gyere fel! – intett Sofie. – Legalább megnézheted az emeletet is, amíg
én lefektetem Maját.
A kopott lépcsők megnyikordultak a talpuk alatt. Fent állottabb és
melegebb volt a levegő. Sofie belépett az első ajtón balra, kinyitotta az
egyik ablakot, és a fal mellett álló rácsos ágyba fektette a kislányát. Maja
még rúgkapált egy kicsit a lábaival, mielőtt teljesen átadta magát a
cumisüvegben lötyögő langyos tej élvezetének.
Sofie csendben becsukta az ajtót, és körbevezette Linét az emeleten. A
legtöbb szoba üresen állt, de tágasak voltak. A padlót mindenütt széles
lapokból álló fenyőparketta borította, a falakon kifakult tapéta. A mély
ablaknyílásokban kazettás ablakokon tört be a fény.
– A héten jön néhány munkás, megnézik az egész házat – mondta
Sofie. – Le akarom festeni a plafont, és szeretném letapétázni a falakat,
de egyébként szerencsére nem sok mindent kell csinálni.
Line egy résnyire nyitott ajtó felé mutatott.
– Ja, igen, és a fürdőszobát is fel kell újítanom – mosolygott Sofie,
miközben kinyitotta az ajtót.
A helyiségben fekete ülőkés vécé állt, egy repedt mosdókagyló rozsdás
és csöpögő csappal, és egy hatalmas, ódon fürdőkád. Innen nem nyílott
ablak, és a virágos tapéta a mindennapos pára miatt levált a falról.
– Nagy munka lesz – jegyezte meg Line.
– A ház mellé pénzt is örököltem – mosolygott Sofie. – És nem sürget
az idő. A pincében van egy szinte teljesen új fürdőszoba.
– Szóval van pince is?
Sofie bólintott, és a lépcső felé indult.
– Nagy és üres – nevetett. – Eltekintve egy hatalmas széftől, amit nem
sikerült kivinnem.
 – Miért nem?
Sofie lehalkította a hangját, amikor elhaladtak a gyerekszoba előtt.
– Túl nagy – suttogta. – Azt hinné az ember, hogy még azelőtt tették
oda, mielőtt felépítették volna a házat.
– De miért akarsz megválni tőle? – kérdezte Line. Követte a nőt a
lépcsőn. – Nem rossz, ha az embernek van egy széfje.
– Nincs hozzá kulcsom – felelte Sofie. – És be van zárva.
– Be van zárva? Tehát nem is tudod, mi van benne?
Sofie visszanézett rá a lépcső aljáról.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét. – De gyere, nézd meg!
A pinceajtóhoz lépett, kitárta, és felkapcsolta a villanyt. A mélyből
érkező hűvös légáramlat arrébb lebbentette a komódon fekvő néhány
papírlapot.
Line ment előre. Itt is ugyanolyan leírhatatlan, furcsa szag terjengett,
mint a saját pincéjében. Kicsit olyan volt, mint amikor a kimosott
ruhákat hosszú ideig nem teregetik ki.
A folyosón elhaladva benézett a kétoldalt nyíló helyiségekbe, és
megborzongott a falakból áradó hidegtől.
A széf a legbelső helyiségben volt. A magasan elhelyezkedő ablakon át
beszűrődő napfény megvilágította a padlót. Line a sárga sugarak útjába
állt, és a hasára tette a kezét.
A széf valóban hatalmas volt, és olyan széles, hogy épphogy
beférhetett az ajtón. El sem tudta képzelni, hogyan cipelték le a lépcsőn.
Közelebb lépett hozzá, és elhúzta a kis acéllapot a kulcslyuk elől.
– Nem próbáltad megkeresni? – nézett körül a szobában.
Sofie megrázta a fejét.
– Én nem, de felfogadtam egy csapatot, hogy ürítsék ki a házat. Nem
találtak semmit.
– Pedig valahol itt kell lennie! – járta körül a széfet Line. A plafon alatt
vízcsövek futottak. Lábujjhegyre állva végigtapogatta őket, de semmit
sem talált. A külső fal tetején szellőzőnyílás ásított, de túl magasan volt
ahhoz, hogy belelásson. Ehelyett beledugta a kezét, és vakon
tapogatózni kezdett. Csak port és szöszöket tapintott. Elnevette magát,
és bocsánatot kért, amiért rögtön kutakodni kezdett. – Csak annyira
kíváncsi lettem! – magyarázta. – Mit gondolsz, mi lehet benne?
Sofie egy pillanatig habozott a válasszal.
– Biztosan üres.
– Valaki biztosan fel tudná törni neked, vagy valami hasonló. Egy
lakatosnak nyilván sikerülne. Ha gondolod, ismerek egy megbízható
szakembert.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, mi van benne, már ha
van benne egyáltalán valami – indult az ajtó felé Sofie. – Mindegy, bármi
is az, az biztos, hogy nem jó dolog. Egy titok, amit az Öreg magával vitt a
sírba, és azt hiszem, jól is van ez így.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Line, és a nő után indult.
– Leesett – állt meg Sofie a betonpadlón sötétlő nagy folt előtt. A
lépcsőre mutatott. – Éppen itt. Lezuhant, és több napig itt feküdt holtan,
mire valaki megtalálta.
Line a kopott lépcsőre bámult.
– Szerinted is fura? – nézett rá Sofie. – Mármint, hogy ezek után még
itt akarok lakni?
Line megrázta a fejét.
– Az én házamban is meghalt egy férfi – felelte. – Vagyis kettő.
Viggo Hansen apjára gondolt, aki majdnem ötven éve akasztotta fel
magát a pincében.
Sofie elnevette magát. Először röviden, bizonytalanul, aztán hangosan
és szívből. Line vele együtt nevetett.
– Nem igazán gondolkodtam rajta, hogy itt halt meg – vont vállat
Sofie, miközben megindult felfelé a lépcsőn. – Inkább az a sok gonoszság
járt a fejemben, amit életében művelt.
Line követte, és rájött, mennyire érdekli a dolog. Ennek a helynek
története volt.
Szabadságon volt, és nem tervezte, hogy valaha vissza fog térni a
munkahelyére. Azt remélte, hogy a hirtelen jött szabadidő alatt
elkészülhet a regénye kéziratával, amelyen már több éve dolgozott.
Szeretett volna szabadúszó íróként dolgozni. Vonzotta, hogy íróként
izgalmas történeteket mesélhet az olvasóknak. Most úgy érezte, már
kezdett is körvonalazódni benne valami, de úgy döntött, még vár a
további kérdésekkel.
Sofie a konyhában csörgött néhány pohárral, Line a nappaliban várt
rá. Egy nagy könyvespolc már a helyére került, de a legtöbb könyv még
bedobozolva feküdt a padlón. A kartondobozokat ábécé szerint jelölték.
A kötetek A-tól E-ig már a polcon sorakoztak, de a többi szerzőnek még
várnia kellett.
– Inkább üljünk ki! – javasolta Sofie, amikor visszatért két pohárral és
egy kancsó jegesteával.
Line követte a ház mögötti keskeny, árnyékos részre, ahol senki sem
hallhatta vagy láthatta őket.
A falra rózsabokor kúszott fel, a vörös virágok az egész felületet
beborították. Sofie töltött a poharakba.
– Mit csinált a nagyapád? – kérdezte Line, és a szájához emelte a
poharat, hogy azzal is kicsit elvegye a nyers kíváncsiskodás élét.
– Hallottál róla? – dőlt hátra Sofie a széken.
Line bólintott.
– Szesszel üzletelt – felelte. – Csempészett szesszel.
– Ennél többet tett – mondta Sofie, és a tekintete elsötétedett. –
Megölte az anyámat.
A szavak ott maradtak a levegőben. Line csak nézte a kezében tartott
poharat, és nem vitte rá a lélek, hogy tovább kérdezzen. Sofie
megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta.
– Annak idején azért költöztem el, mert az anyám börtönbe került –
mondta. – Elvitte a balhét valami olyasmiért, amit az Öreg csinált.
Line lerakta a poharat. Úgy érezte, nagyon közel kerültek egymáshoz,
pedig még csak alig néhány órája találkoztak az üzletben.
– Mi történt? – kérdezte.
Sofie összefonta a karját a mellkasa előtt, és az udvar felé nézett,
mintha azon gondolkozna, hol is kezdje. Line látta rajta, hogy nem
szívesen beszél erről, de azt is tudta, hogy egy-egy ilyen beszélgetés
sokat segíthet azon, aki évek óta hordoz magában egy ilyen súlyos
történetet.
– Csempészkirálynak nevezték – kezdett bele Sofie, és a tekintete
hirtelen haragossá vált. – Mintha valami nemes és tiszteletre méltó
lenne abban, amit csinált! – mondta, lemondóan megrázva a fejét, aztán
folytatta: – A hatvanas években kezdte, akkoriban rakodómunkásként
dolgozott a rakparton. Vásárolt néhány olcsó italt a Rotterdamból,
Bremerhavenből és más európai nagyvárosokból érkező hajósoktól.
Jóval drágábban adta tovább őket, de még mindig olcsóbban, mint ahogy
a boltokban lehetett kapni. A néhány palackból később néhány láda lett.
Aztán egyszer csak már saját hajói voltak. Felbérelte néhány halászhajó
legénységét, hogy hozzanak át néhány láda szeszt és cigarettát a
Skagerrak túloldaláról. Akkoriban házasodott meg, szóval jól jött a pénz.
Anya 1964-ben született. A nagyanyám nem sokkal később meghalt,
tehát anya ebbe a bizniszbe született, és ebben nőtt fel. Egy idő után az
Öreg már a szárazföldön is hozatott szeszt. Nagy teherautók érkeztek
Spanyolországból, és kiszolgálták Norvégia egész keleti partvidékét.
– Sosem kapták el?
– Őt soha. Néhány autót megállítottak a határon. Voltak veszteségei,
de mindig sikerült tisztára mosnia a nevét. Aztán más áruk is érdekelni
kezdték. Először a hasis. Azt könnyebb volt csempészni, mint a szeszes
kannákat és üvegeket. Kevesebb helyet foglalt, és nagyobb hasznot
hozott.
Sofie sok olyasmiről mesélt, amit Line korábban csak pletykákból
hallott.
– Mi történt anyukáddal? – kérdezte.
– Egyedül nevelt engem. Az apám csak egy ritkán hallott név volt a
fejemben. Sosem találkoztam vele, és azt sem tudtam, merre lakik.
Fogalmam sincs, hogyan találkoztak anyával. Sosem beszéltünk róla.
Tíz- vagy tizenegy éves voltam, amikor meghalt.
Sofie kinyújtotta a kezét, és leszakított egy rózsát a falról.
– Egy szombati nap volt, valamikor nyár végén – folytatta, és letépett
egy szirmot a virágról. – Skienbe készültünk, a vásárba. Gyakorta
jártunk oda. Mindig volt vidámpark, és népszerű fellépők.
Line bólintott. Sok évvel ezelőtt ő is járt ott.
– Egy kis lakásban laktunk, ugyanebben az utcában – intett Sofie
arrafelé. – Anyának volt egy régi Opelje. Sok gond volt vele, és aznap
egyszerűen nem akart beindulni. Idejöttünk, hogy kölcsönkérjük az Öreg
egyik kocsiját. Korábban is sokszor megtettük. Nem volt itthon, de a
Volvója az udvaron állt. Anya megtalálta a slusszkulcsot a házban, és írt
neki egy cetlit, hogy elmentünk.
A szék megnyikordult Sofie alatt, ahogy fészkelődni kezdett. Sötét
haja az arcába hullott. Egy bizonytalan mosoly kíséretében kisöpörte a
szeméből.
– Porsgrunnben, Vallermyrene környékén megállított minket a
rendőrség – folytatta. – Nem tudom, hogy miért. Talán csak
véletlenszerűen, de az is lehet, hogy volt egy listájuk az Öreg kocsijairól,
amelyeket rendszeresen ellenőriztek. Mindegy, a lényeg, hogy a
rendőrautó mögénk állt, és szirénázni kezdett. Anya lehúzódott.
Mindenféle kérdéseket tettek fel neki, és átkutatták az autót. Az én
ülésem alatt három kiló hasist és egy kiló amfetamint találtak.
Linének elakadt a lélegzete.
– De az anyukád nyilván nem tudott róla, nem?
– Öt év börtönt kapott. Súlyosbító tényező volt, hogy kisgyerekkel
utazott, és nem volt hajlandó együttműködni a rendőrséggel.
– De nem mondta el, mi történt valójában? Hogy csak kölcsönvette az
autót?
– De igen, de az Öreg mindent tagadott. Inkább börtönbe juttatta a
saját lányát, csak hogy ő megússza.
– Na és a cetli, amit az anyukád a házban hagyott? – kérdezte Line. –
Az alátámaszthatta volna, hogy igazat mondott.
– A rendőrség semmiféle cetlit nem talált. Az Öreg bizonyára elégette,
vagy cafatokra tépte, és lehúzta a vécén.
– Tényleg végignézte, hogy ártatlanul elítélik az anyukádat?
– Felvett néhány drága ügyvédet, hogy segítsenek, de valószínűleg
csak azért, hogy megtudja, pontosan mit rögzítettek az üggyel
kapcsolatban, és mennyit tud róla a rendőrség. Könnyedén feláldozta a
lányát. Azt hiszem, az áru elvesztése mélyebben érintette, mint az, hogy
anya börtönbe került.
Line védelmezően a hasára tette a kezét.
– Azt mondtad, hogy megölte őt.
– Anya csak egy évet bírt a börtönben. Egy nap széttört egy poharat, és
az egyik szilánkkal felvágta az ereit. Csak egyszer látogattam meg.
Szörnyű élmény volt. Bemenni még hagyján, de kijönni nélküle…
A kezében tartott rózsának időközben egyetlen szirma sem maradt.
Sofie közelebb húzódott a kisasztalhoz, és kis halomba szórta őket a
terítőn.
– Mi történt veled, amikor az anyukád börtönbe került? – kérdezte
Line.
– Eleinte itt laktam, az Öregnél. Szóba került, hogy talán itt maradok.
Nem lett volna bajom vele. Minden gyereket ismertem a környéken, és
az iskola sem volt messze, de nem akarta, hogy itt legyek vele. Azt
mondta, túl sok lenne neki. Szóval nevelőotthonba adtak. Háromhoz is
volt szerencsém. Először Arendalba kerültem, aztán Hamarba, végül
pedig Oslóba.
Egy méh szállt le a jegesteás kancsó peremére. Line elhessegette.
– Anya írt nekem egy hosszú búcsúlevelet – folytatta Sofie. –
Felnőttkoromban kaptam meg. A borítékra ráírta, hogy csak azután
adják oda nekem, hogy betöltöttem a tizennyolcat. Leírta, hogy mi
történt, hogyan hagyta cserben az apja, és hogy úgy érzi, hogy ő is
cserben hagyott engem. Megkért rá, hogy szakítsam meg a kapcsolatot
az Öreggel. – Sofie hirtelen lesöpörte a rózsaszirmokat az asztalról. –
Kicsit rosszul érzem magam, amiért most beköltöztem a házába. Mintha
ezzel valahogy hozzá kötném magam.
– Butaság – rázta a fejét Line. – Ne gondolj ilyesmiket!
Sofie a szájához emelte a poharát, és visszakérdezett:
– Neked milyen a kapcsolatod anyukáddal?
– Ő sem él már – felelte Line.
– Részvétem.
 – Régen történt. Idén nyáron volt hat éve. Autóbalesetet szenvedett
Afrikában. Egy menekülteknek szóló oktatási programon dolgozott. A
kocsijuk belehajtott egy szakadékba. Egyik utas sem élte túl.
– Hiányzik?
– Most kifejezetten – pillantott a hasára Line. – Mindig jó tanácsokkal
látott el. Még most is folyton fel akarom hívni, amikor történik velem
valami fontos.
– Tudom – mosolygott Sofie. Az emelet felé pillantott, ahol a kislánya
aludt. – Fáj belegondolni, hogy sosem láthatja az unokáját, és hogy Maja
sem ismerheti meg a nagymamáját. Fényképem is alig van róla.
Egy ideig csendben ültek. A nap arrébb vándorolt, és a fal már nem
vetett rájuk árnyékot.
– Apának is van egy széfje a pincében – szólalt meg végül Line. –
Tűzálló. Régi fotókat és negatívokat tárol benne. Anyáról.
 9.

Wisting lassan a tanya elé gurult, megállt, és kiszállt a kocsiból. A

hullámlemezből készült tetőről visszatükröződő napfény egy pillanatra
elvakította. A bűnügyi technikusok autói a magas fűben sorakoztak,
egészen a pajta bejáratáig. Rajtuk kívül még néhány másik rendőrautó is
érkezett egyenruhás kollégákkal.
Nils Hammer a kocsiban maradt telefonálni.
Espen Mortensen a helyszínelőknek kötelezően előírt hófehér
kezeslábasban lépett ki a pajtából. A gaz csaknem a térdéig ért.
Wisting örült, hogy látja. Mortensen alapos, tapasztalt bűnügyi
technikus volt, és a legapróbb részleteket is kiszúrta a helyszíneken. A
helyszínelés során nemcsak a tettes konkrét nyomait kellett megtalálni,
hanem értelmezni is kellett a látottakat. Wisting tapasztalatból tudta,
hogy a tetthely kinézete és állapota sokat elárulhat a tettes életmódjáról
és személyiségéről is. Egy rendezett tetthely arra engedett
következtetni, hogy a tettes is precíz életet él. Egy kaotikus helyszín,
ahol az elkövető nyilvánvaló nyomokat hagyott maga után, arra
utalhatott, hogy az, akit keresnek, is hasonlóan zavaros és ösztönszerű
életet él.
Mortensen képes volt kiolvasni ezeket az információkat egy-egy
helyszínből. Mégsem tett elhamarkodott kijelentéseket, előtte mindig
meghallgatta mások gondolatait és benyomásait.
– Mi a véleményed? – bökött a fejével Wisting a pajta felé.
Mortensen lehúzta a szájmaszkját az állára.
– Túl korán van még ahhoz, hogy bármit is megállapítsunk.
– De mik az első benyomásaid?
Mortensen megköszörülte a torkát.
 – Ez nem egy tetthely – közölte. – Bármi történt is Jens Hummellel, az
biztosan nem itt történt. Szerintem valaki más hozta ide a kocsit.
Wisting hátát forró napsugarak ostromolták. Ennél azért több
fejleményre számított.
– De valamit csak ki lehet deríteni belőle! – próbálkozott. – Az, hogy
így elrejtették a kocsit, gyilkosságra is utalhat.
– Igen, ez támpont lehet – vont vállat Mortensen. – Vagy inkább
kiindulópont.
Wisting bólintott. Eddig mindössze Jens Hummel utolsó utasának
beszámolójára tudtak építeni, akit a taxisofőr a Grand Hotel előtt tett ki,
a Storgatán. Wisting maga elé képzelte a térképet. A tanya nagyjából
nyolc kilométerre volt a városközponttól. A központból gyorsan ki
lehetett jutni, az útvonal további szakaszán pedig nem sokan laktak.
Tanyavilágon át vezetett az út, ritkásan álló házak és horgásztavak meg
nyaralók felé kanyarodó mellékutak között. Jens Hummelnek valahol
ezen az útvonalon kellett megállnia. Életében utoljára.
– Mi a helyzet a technikai dolgokkal?
– Bevisszük a kocsit a kapitányságra, és elvégezzük rajta a szokásos
vizsgálatokat: ujjlenyomatok, DNS, satöbbi. Talán a taxiórából és az
elektronikus eszközökből is megtudunk valamit, de ha jól emlékszem, a
korábbi adatok szerint a taxiórát nem is használták.
Wisting bólintott. Ez is csak rejtélyesebbé tette az ügyet. A taxióra
nagyjából ugyanolyan hasznos információkkal szolgálhatott, mint a
telefonok vagy az egyéb elektronikus nyomok. Csakhogy ehhez
működnie kellett.
Nils Hammer becsukta maga mögött a kocsiajtót, és odalépett
hozzájuk.
– Hamarosan kapunk két kutyást – sóhajtott. – Fél órán belül itt
lesznek.
– Rendben – bólintott Wisting. – Kié egyébként ez a tanya?
Hammer felmutatta a telefonját.
– Mindjárt megtudjuk.
Wisting körbenézett az udvaron.
 – Amikor Hummelnek nyoma veszett, itt félméteres hó állt – mondta.
– Nem sok helyre rejthetnek itt egy holttestet.
– Az mindenesetre biztos, hogy nincs a pajtában – mondta Mortensen,
majd visszahúzta a szájmaszkját, hátat fordított nekik, és elsietett.
Wisting átvágott a magas füvön, és megállt a ház és a pajta között lévő
két másik épület előtt. Az udvart beterítő csipkerózsák között hatalmas
termetű méhek köröztek lustán.
Egyik épület sem volt zárva. Wisting kinyitotta a közelebbi ajtaját, és
benézett. A padlót napfény pettyezte, a tető résein át látni lehetett a kék
eget. A sarokban álló négy használt autógumin kívül teljesen üres volt a
hely.
– Szereztem néhány embert, akik házról házra végigjárják majd a
környéket – csatlakozott hozzá Hammer a másik épület felé vezető
ösvényen. – Lehet, hogy valaki látott valamit.
Wisting bólintott, és benézett egy magasan álló ablakon. Bent legalább
tíz légy raboskodott egy pókhálóban, de ezenkívül nem nagyon látott
mást.
Az ajtóhoz lépett, és arrébb tolta a reteszt. A zsanérok nyikorogtak. A
padló közepén három csónakmotor feküdt, éppen rájuk sütött a nap. A
fal mellett álló padra motoralkatrészeket és szerszámokat halmoztak.
Hammer telefonja megcsörrent. Előhalászta a zsebéből, és amíg
Wisting bement, ő kint maradt. A helyiség túlsó végéből is nyílt egy ajtó.
Zárva volt. Az ajtólap és az ajtófélfa közötti résben látta, hogy a zárnyelv
beakadt.
Felkapott egy masszív feszítővasat a padról, az ajtóhoz lépett, és a
résbe dugta. A fa keservesen nyikorgott, de végül sikerült komolyabb
károkozás nélkül felfeszítenie az ajtót.
A helyiségben félhomály uralkodott. Wistingnek egy ideig
tapogatóznia kellett, mire megtalálta a villanykapcsolót. Megnyomta, de
semmi sem történt.
A helyiség egyetlen ablakát fekete ponyva takarta. Előtte, a padlón
üres üvegpalackok sorakoztak, amitől elég nehézkesen lehetett
megközelíteni. Wisting átnyúlt fölöttük, és arrébb rántotta a ponyvát.
Sűrű porfelhő szállt fel a levegőbe.
A helyiség másik végében rozsdamentes acélból készült gépezet állt.
Mindkét oldalán valamiféle futószalag húzódott. Vastag porréteg
borította, és úgy tűnt, hogy nagyon hosszú ideje nem használták. A
padlón egy doboz hevert, tele csavaros kupakokkal. Wisting beletúrt, és
kivett egyet. Az „Absolut Vodka” felirat állt rajta kék betűkkel.
Visszadobta a kupakot a dobozba, és hátrált egy lépést. Az előtte álló
gépezet üvegek lezárására és lepecsételésére szolgált. A kilencvenes
években nyomoztak néhány helyi szeszcsempész ügyében, de nem
sikerült leleplezniük őket. Annyit derítettek ki, hogy Dél-Európából
hozták be illegálisan az alkoholt nagy műanyag kannákban és
hordókban, aztán üvegekbe töltötték, és hamis címkékkel meg
kupakokkal látták el őket.
Nils Hammer bukkant fel az ajtónyílásban.
– Sikerült megtudnod, hogy kié a tanya? – fordult felé Wisting.
– A tevékenységirányítási központ szerint Trygve Marstené – felelte
Hammer. – De már elég régóta bérlője van.
– Kicsoda?
– Frank Mandt.
Wisting megvakarta a nyakát.
– A csempészkirály – motyogta eltűnődve.
Nils Hammer visszacsúsztatta a zsebébe a telefont, és elővett egy
doboz dohányt.
– Idén télen meghalt, miután lezuhant a pincelépcsőn – kotort bele a
dobozkájába.
Wisting emlékezett rá. Kirendeltek a helyszínre egy nyomozót, de
végül megállapították, hogy baleset volt. Hammer felhúzta felső ajkát, és
bedugott mögé egy csipetnyi dohányt.
– Nagyjából egy időben történt Jens Hummel eltűnésével – jegyezte
meg szárazon.
 10.

A hivatalos munkaidő lejárta után a nyomozórészlegen kikapcsolták a

légkondit. Többek között ezzel is igyekeztek spórolni. Szükségtelen volt
pénzt kiadni egy egész emelet lehűtésére, amikor még a nyomozókat
sem tudták rendesen megfizetni.
Wisting könyékig felhajtotta az ingujját, és kinyitotta az iroda ablakát.
Az ég ködös fehér színben játszott. A tetők fölött fecskék szálltak. Egy
pillanatra megállt, és két ujjal óvatosan megtapogatta a fejét. Érezte,
hogy nagyon megdagadt a lámpaoszloppal való ütközés után. Mielőtt
kihallgatta volna Aron Heiselt, még át akarta olvasni Frank Mandt
aktáját.
A legtöbb információt a titkosszolgálat nyilvántartása tárolta róla, ám
ezek többségét Wisting is jól ismerte korábbi ügyekből. Frank Mandt
volt a vezetője és az alapítója egy igen nagy és kiterjedt
szeszcsempészhálózatnak, amely sok-sok évre visszanyúlt az időben.
Egyes hírszerzők szerint egyszer egyetlen hónap alatt huszonegyezer
liter tiszta szesz ment át a keze alatt. A szállítmány spanyol
szeszfőzdékből érkezett, és a papírokban paradicsomként tüntették fel.
Észak-Németországban aztán kisebb részekre osztották, és először
Svédországba, aztán Norvégiába szállították. Az ilyen illegálisan
behozott szesz minden egyes litere után akár százötven korona
nyereséget termelhetett a csempészeknek.
A hálózatot többször is megpróbálták leleplezni. A rendőrség
nemegyszer együtt dolgozott a vámhatósággal. Néhány szállítmányt
sikerült megállítaniuk a határon, de sosem tudták Frank Mandthoz kötni
őket.
 A legutóbbi feljegyzések szerint Frank Mandt már nem foglalkozott
olyan komolyan a szeszbiznisszel. A kelet-európai maffia levitte az
árakat, és leuralta a piacot. A férfit ezek után sokkal jobban érdekelte a
kábítószer-kereskedés.
A haláleset mappája meglehetősen vékony volt. A legvastagabb
dokumentumban képeket gyűjtöttek össze a pincelépcső alján fekvő
Frank Mandtról. Három napig feküdt ott, mire egy Klaus Wahl nevű
ember rátalált.
Egy rövid kihallgatás során Wahl elmondta, hogy ismerte Mandtot.
Minden pénteken együtt kávéztak a pékségben, de január
tizenharmadikán, pénteken Mandt nem jött el. Hetvenkilenc éves volt,
cukorbeteg, és néha a legváratlanabb pillanatokban elájult. Wahl
aggódni kezdett, ezért átment hozzá. Becsöngetett, és kopogott, de nem
kapott választ. Körbejárta a házat, és benézett az ablakokon, de sehol
sem látta Mandtot. A ház zárva volt, de az öreg mindkét kocsija az
udvaron állt. Klaus Wahl végül betörte az egyik pinceablakot, bemászott,
és ott találta Mandtot, úgy, ahogyan a fényképek is mutatták.
A halottkém jelentése szerint több nyakcsigolyája, bordája és a jobb
járomcsontja eltörött, és a koponyája is több helyen zúzódott.
Valószínűleg aközben történt, ahogy lezuhant. A jelentésben nem tudták
pontosan megállapítani a halál időpontját, de a postaládában nem
találtak január tizenegyedikénél régebbi újságot vagy levelet. Ennek
fényében úgy gondolták, hogy január tizedikén, kedden halhatott meg.
Wisting a falinaptár felé pillantott. Mindez négy nappal azután történt,
hogy Jens Hummel eltűnt.
Ahogy felállt, hogy behívja kihallgatásra Aron Heiselt, megcsörrent a
telefonja. Elfintorodott. Line volt az. Megígérte neki, hogy délután lefesti
a nappalija plafonját.
– Láttalak az Aranyéletnél – szólt bele a lánya. – Elég elfoglaltnak
tűntél.
– Igen, el kellett kapnunk egy férfit.
– És sikerült?
Wisting újra megtapogatta a fején nőtt dudort.
 – Hammer lecsapott rá – felelte, miközben áttette a telefont a másik
füléhez.
– Azért hívlak, mert túl sok grillhúst vettem – folytatta Line. – Nincs
kedved együtt vacsorázni?
Wisting elindult a folyosón.
– Sajnos kicsit sűrű lesz az estém – szabadkozott, miközben kinyitotta
a legalsó szintre vezető lépcsőház ajtaját. – Valószínűleg festeni sem
fogok tudni.
– Délelőtt lefestettem a nappaliplafont – felelte Line. – A következő a
tapétázás lesz. Ahhoz azért ketten kellünk majd.
– Nem kellett volna megcsinálnod, Line! – sóhajtott Wisting. –
Mondtam, hogy elintézem.
A lánya úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Már megrendeltem a tapétát, holnap érkezik – folytatta
zavartalanul. – Szerinted lesz még rá időd a hétvége előtt?
Ahogy közeledett a pince felé, egyre gyengébb lett a térerő.
– Mindenképpen szakítani fogok rá időt – válaszolta. – Tegyél félre
nekem valamennyi húst! Ha hazaérek, megmelegítem.
– Nem, akkor majd holnap megesszük – mondta Line továbbra is
ugyanolyan vidáman. – Egyedül azért nem olyan jó móka grillezni.
– Rendben. Azért majd beugrom hozzád, ha nem lesz még túl késő.
Line letette, Wisting pedig megállt a telefonnal a kezében a zárkákra
nyíló ajtó előtt. Szinte látta maga előtt a lányát a nagy kerek hasával.
Valahányszor eszébe jutott, hogy nagypapa lesz, boldogság töltötte el.
Bár Line kapcsolata a gyerek apjával hagyott némi kivetnivalót maga
után, azért várta már, hogy a kezében tarthassa a kislányt. Az örömén
persze rontott egy kicsit, hogy Ingrid nem találkozhat vele, de hosszú
ideje most először izgatottan tekintett a jövőbe.
Emlékeztette magát, hogy most másra kell figyelnie, kinyitotta az
ajtót, és belépett a zárkák szürke folyosójára. Aron Heisel a nyolcas
számú cellában ült. Ő volt az egyetlen őrizetes pillanatnyilag. Mióta
Tønsbergben létrehoztak egy központi fogdát, ezt a helyet szinte nem is
használták. Néhány cellába archivált dokumentumokat és elkobzott
tárgyakat pakoltak.
Aron Heisel felemelkedett a padról.
– Sajnálom – pillantott a Wisting fején lüktető dudorra.
– Semmi gond – legyintett Wisting. – Felmegyünk az irodámba.
Heisel bólintott, és mezítláb végigsétált Wisting előtt a folyosón. A
kollégái szereztek neki egy edzőnadrágot és egy szűk pulóvert, de a
cipője még mindig csuromvizes volt.
Wisting megvárta, amíg a férfi leül a vendégszékre, és csak utána
foglalt helyet az íróasztal túloldalán. Az első percekben csak a gyakorlati
dolgokkal foglalkozott. Ellenőrizte, hogy az adatok helyesek-e, és
végigment a szokásos formaságokon. Heisel tekintete ide-oda vándorolt
az íróasztal és az ablak között, majd végül megállapodott az ölében
összekulcsolt kezén.
– Meséljen a taxiról! – kérte Wisting rögtön a tárgyra térve.
A férfi összerándult, mintha az egyenes kérdés megijesztette volna.
– Semmit sem tudok róla – felelte halkan. – Egyszer csak ott állt.
Wisting hosszú pályafutása során megtanulta nagy bizonyossággal
felismerni a hazugságot. Ennek a férfinak minden bizonnyal sok
takargatnivalója volt, de a nyomozónak valami azt súgta, hogy a taxiról
valóban nem tud semmit.
– Mikor vette észre? – kérdezte.
– Aznap, amikor a cikk megjelent az újságban. Csütörtökön. Igen, múlt
hét csütörtökön.
Wisting hátradőlt, hogy jelezze, többet akar hallani.
– Egyszer csak ott állt – ismételte meg Aron Heisel tanácstalanul. – A
fűnyírót kerestem, úgyhogy bementem a pajtába. Nagyon magas a fű az
udvaron. Benyitottam, és egyszerűen ott volt. A ponyvát porréteg
borította, tehát valószínűleg régóta ott lehetett.
– Mikor járt utoljára a pajtában?
Aron Heisel fészkelődni kezdett.
– Tavaly nyáron. Igazából Spanyolországban lakom, de minden nyáron
hazajövök néhány hétre.
 – A tanyára?
– Igen.
– Meglátogatta bárki?
– Nem.
– Ki a tanya tulajdonosa? – kérdezte Wisting, bár tudta a választ.
Heisel egy pillanatig habozott.
– Nem tudom, ki a tulaj, de egy ismerősöm bérli. Megengedi, hogy
nyaranta ott töltsek néhány hetet, cserébe egy kicsit rendben tartom.
Festek, levágom a füvet, meg ilyenek.
– Frank Mandt? – kérdezett rá Wisting.
Aron Heisel bólintott.
– Télen meghalt – folytatta. – Nem tudom, hogy mi a helyzet most a
bérléssel, de úgy tudom, én attól még lakhatok ott a nyáron.
– Télen lakik ott valaki?
– Nem, szerintem senki. Legalábbis én nem tudok róla.
– Mire használta Frank Mandt a tanyát? – bombázta tovább
kérdésekkel a férfit Wisting. – Azon túl, hogy megengedte, hogy maga
ott töltsön nyaranta néhány hetet.
Aron Heisel vállat vont.
– Nem tudom. Szerintem csak a dolgait tárolja ott.
Wisting felkapott egy tollat az asztalról, és hátradőlt a széken. A Z-
1086 számú taxi megtalálása nyilván fontos fejlemény volt a Hummel-
ügyben, de egy rakás kérdést vetett fel. Aron Heisel jelentette a
kapcsolatot az eltűnés és Frank Mandt csempészhálózata között. Ki
kellett deríteniük, hogy milyen szereplők dolgoztak ebben a hálóban, és
mi volt a pontos feladatuk. Komoly kihívásnak ígérkezett. Wisting
eltűnődve forgatta a tollat az ujjai között. A titkosszolgálat
nyilvántartása szerint ez egy igen zárt közeg volt, ahová nagyon nehéz
volt bárkinek is bekerülni.
Aron Heisel feltűrte a pulóver ujját.
– Honnan ismeri Frank Mandtot? – kérdezte Wisting.
– Közös ismerősök révén.
Wisting felegyenesedett, és letette a tollat az asztalra.
 – Ide figyeljen! – sóhajtott. – Tisztában vagyunk vele, hogy a tanyát
szeszpalackozásra meg -tárolásra használták, de ez most senkit sem
érdekel. Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy került oda Jens Hummel
taxija. Ha maga nem tud válaszolni rá, adja meg nekünk néhány olyan
embernek a nevét, aki szintén használhatta a helyet.
Egy hirtelen széllökés meglibbentette a függönyöket az ablakban.
– Azt hiszem, beszélnem kellene egy ügyvéddel – nézett rá Heisel.
Wisting a kezébe nyomta az asztali telefont. Az, hogy Heisel ügyvédet
akart hívni, nem feltétlenül jelentette azt, hogy többet tud annál, mint
amit elmondott, vagy hogy fontos információkat fog megosztani a
Hummel-ügyről. Sokkal inkább azt szerette volna elkerülni, hogy bajba
sodorjon másokat.
A védőügyvédet Reidar Heitmann-nak hívták, és egy órával később
meg is érkezett. Néhány percig négyszemközt beszélt az ügyfelével,
utána Wisting még feltett néhány kérdést. Aron Heisel részletesen
elmesélte, hogy mikor érkezett meg Norvégiába, és mivel töltötte itt az
idejét, de Frank Mandtról és a hálózatáról egy szót sem ejtett. Wisting
végül kénytelen volt úgy visszakísérni a cellájába, hogy semmivel sem
tudott többet arról, hogy mi történhetett Jens Hummellel.
 11.

Főnyomozóként Wisting feladatai közé tartozott, hogy értesítse a

rendőrségi ügyészt a nagyobb ügyek friss fejleményeiről. Miután
visszazárta Aron Heiselt a cellájába, és kikísérte a védőügyvédjét, fogta a
jegyzetfüzetét, főzött magának egy kávét, és bekopogott Christine Thiis
irodájába.
A lemenő nap fénye besütött az ablakon, és megvilágította a nő jobb
arcát. Wisting leült vele szemben. Az irodában akkora hőség volt, hogy
az izzadságtól a hátához tapadt az inge.
– A média értesült róla, hogy megtaláltuk a taxit – szólalt meg
Christine Thiis.
Wisting bólintott. Várható volt. Egy vontatóautó a fél városon
átszállította a régóta keresett taxit, továbbá a környék minden tanyájára
nyomozók kopogtak be, hogy kérdéseket tegyenek fel a lakóknak.
– És mit mondtál nekik? – kérdezte.
– Csak néhány rövid megjegyzést. Megerősítettem, hogy megtaláltuk
az autót, hogy Jens Hummel továbbra sincs meg, és hogy kihallgatjuk a
tanya bérlőjét.
Wisting Linére gondolt. Kicsit szárazon utasította vissza a
vacsorameghívását, és utólag már bánta, hogy nem magyarázta el neki,
milyen ügyön dolgozik. Most majd valamelyik internetes hírlapból fogja
megtudni.
– Valakinek beszélnie kell a nagyanyjával – jutott eszébe. – Csak hogy
ne az újságból tudja meg.
– Már mondtam Torunn Borgnak – bólintott Christine Thiis.
Wisting elmosolyodott. Fél évvel korábban, amikor Jens Hummel
eltűnt, Torunn Borgot jelölték ki kapcsolattartónak az ügyben. Wisting
örült, hogy nem neki kell értesítenie a családtagokat az egyes ügyek
fejleményeiről. Nehéz volt egyszerre rendőrként és együttérző
magánemberként beszélni. Ez a feladat sokat kivett az emberből, és
elvonta volna a figyelmét az irányításról.
– Sikerült kiderítened valamit a kihallgatáson? – kérdezte Christine
Thiis.
– Nem – felelte Wisting. – És Aron Heisel szerintem semmit sem tud az
eltűnésről.
– El kell engednünk – mondta a nő, miközben összerendezett egy
kupac papírlapot.
Wisting összehúzta a szemöldökét.
– Már telefonáltam Tønsbergbe, hogy jöjjenek érte.
– Éppen az ügyvédjével beszéltem, mielőtt bejöttél – rázta a fejét
Christine. – Nincs okunk bent tartani.
– Legalább addig maradjon itt, amíg teljesen át nem kutatjuk a pajtát
és a tanyát!
Christine Thiis sóhajtott. Wisting látta rajta, hogy a törvényi előírások
és a nyomozói taktika között vívódik. A hivatalos előírások szemben
álltak Wisting szándékával és érdekeivel.
– Aron Heisel kapcsolatban állt Frank Mandttal – magyarázta. – Van
egy olyan érzésem, hogy az ügynek köze van Mandt
csempészhálózatához.
– Jens Hummel nem bűnöző – vetette ellen Christine Thiis. – Teljesen
büntetlen előéletű.
– Ahogy Frank Mandt is, valószínűleg mégis ő csempészte be a legtöbb
szeszt és kábítószert az országba.
A nő úgy helyezkedett, hogy ne süssön a szemébe a nap.
– A bűnügyi technikusok mondtak már valamit? – kérdezte.
Wisting az órára pillantott. Espen Mortensen korábban azt ígérte,
hogy a csapat nyolc előtt végezni fog a helyszíneléssel a pajta körül.
Most negyed kilenc volt, és még mindig nem érkeztek meg.
– Nem – rázta a fejét. – De hívtak volna, ha találnak valami érdekeset.
– A szomszédos tanyákon tudtak mondani valami hasznosat?
 Wisting ismét csak a fejét rázta.
– A tanya elég eldugott helyen áll – sóhajtott. – Mandt emberei évekig
hordták oda a szeszt, mégsem vett észre senki semmit. Nem hiszem,
hogy egy taxira felfigyeltek volna.
Hirtelen megcsörrent a telefonja. A képernyőn Nils Hammer neve
villant fel. Wisting várakozóan nézett Christine Thiis sötét szemébe, de
nem vette fel.
– Rendben van – sóhajtott megadóan a nő. – Holnapig még bent
tartjuk.
Wisting elmosolyodott, és felvette a telefont.
– A kutyák találtak valamit a pajta mögött – szólt bele Hammer. –
Kijössz?
– Mit találtak? – pillantott Wisting Christine Thiisre.
– Nem tudom. Van itt egy régi pince, a kutyák nagyon izgatottak
lettek miatta. Mortensen épp most fog bemenni a helyszínelőkkel.
Wisting felállt a székről.
– Megyünk! – felelte.
 12.

A rendőrök lezárták a főutat. Az NRK egyik tudósítójának autója is ott

állt két másik kocsi mögött, a gazzal benőtt földúttal szemben. Néhány
újságíró csoportba verődve beszélgetett a közelben. Wisting lelassított.
Felismerte az egyiket: ő volt az, aki a Hummel-ügyben olyan kritikusan
írt a rendőrség munkájáról. Az egyik fotós felemelte a kameráját, és
ráirányította. Wisting elfordította a fejét, és intett az egyik rendőrnek,
aki keresztbe tett kézzel állt az út szélén. A férfi felemelte a piros-fehér
szalagot, és beengedte őket a földútra.
Wisting ugyanott parkolt le, mint legutóbb, és kiszállt az autóból.
Christine Thiis is becsukta az ajtót, és körülnézett az udvaron. A motor
lehűlés közben halkan kattogott.
Hammer feléjük gázolt a pajta mellett hullámzó magas fűben.
Valamivel távolabb egy kutya ugatott. Wisting kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Azt hittük, ott lesz a holttest – rázta a fejét a kollégája csalódottan. –
A kutyák teljesen megőrültek, de tévedtünk.
Christine Thiis elnézett a férfi mellett, a fűben taposott ösvény felé.
– Teljesen üres volt? – kérdezte.
– Nem teljesen – felelte Hammer, és intett a fejével, hogy kövessék.
Időközben a nap lebukott a fák mögé, de még mindig nagy volt a
hőség. Hammer ingét teljesen átáztatta az izzadság. A nedves folt alakja
minden mozdulatára megváltozott.
Az ösvény megkerülte a pajtát. Nagyjából százméternyire onnan, a
mező közepén helyszínelők álltak félkörben. Ahogy Wistingék odaértek,
az egyik rendőrkutya felemelkedett a fűből.
 A pincéből mindössze egy kis bucka látszott az egyébként sík mezőn.
Szinte észrevehetetlen volt. A bejárat a földben nyílt. A rozsdás
zsanérokon lógó korhadt ajtót egy fadarabbal támasztották ki.
– Ez itt valaha krumpliföld lehetett – mutatott körbe jobb kezével
Espen Mortensen. – A hűtőszekrény feltalálása előtt ilyen földpincékben
tárolták a terményt. A talaj páratartalma nyáron hűvösen tartotta, télen
pedig megvédte a fagytól. Kár, hogy nem ide rejtették a holttestet. Olyan
lenne, mintha egy nagy hűtőbe tették volna.
Wisting leguggolt, és benézett a sötét bejáraton.
– Mit találtatok odabent? – kérdezte.
Mortensen a kezébe vett egy nagy elemlámpát, és a nyílás felé
irányította.
– Nézd meg magad! – javasolta.
Wisting lehajolt, és belépett a helyiségbe. Christine Thiis követte. Bent
kellemes hűvös volt, erős földszag csapta meg az orrukat. Beletelt
néhány másodpercbe, mire a szemük hozzászokott a sűrű félhomályhoz.
A falakat kőből építették, a mennyezetet farönkökből. A pince legbelső
oldalán a fal egy része összeomlott, a kövek egy kupacban álltak a
földpadlón.
– Arrafelé – bökött Espen Mortensen a kőrakás felé a zseblámpával. –
Csak figyeljetek oda, hová léptek!
Wisting a padlóra nézett, és gondosan kikerülte a lábnyomokba öntött
fehér gipszfoltokat. Kíváncsi volt, mit fedeztek fel a kutyák.
A mennyezet lejtett, így a végén már össze kellett görnyednie, hogy ne
verje be a fejét. A fal valóban ledőlt, de a kövek már nem úgy álltak,
ahogy az omlás után. Egy üreget alakítottak ki belőlük, amelyet egy
kőlap takart el.
– Az egyik kutyát kábítószer-keresésre is kiképezték – mondta
Mortensen, miközben az üregben fekvő világosbarna csomagokra
irányította a zseblámpa fényét.
– Drog? – nézett rá Christine Thiis megerősítést várva.
– Hammer szerint amfetamin – bólintott a bűnügyi technikus.
 Wisting az egyik kőre támaszkodva leguggolt az üreg elé. Mindegyik
csomag nagyjából akkora és olyan formájú volt, mint egy cigisdoboz.
Ragasztószalaggal zárták le őket. Ha valóban amfetamint rejtettek,
akkor akár negyed kilót is nyomhattak külön-külön. Megpróbálta
megszámolni őket anélkül, hogy hozzányúlt volna, és tizenhétig jutott,
de az üreg mélyén valószínűleg még több hevert. Mindenesetre hosszú
ideje ez volt az egyik legnagyobb kábítószerfogás a környéken.
Miután kilépett a pincéből, hunyorognia kellett a napfényben. A
kábítószer felfedezése csak még jobban megerősítette a gyanúját. Jens
Hummel kétes ügybe keveredett, és valószínűleg eltették láb alól.
 13.

Abban a pillanatban, hogy belépett a házba, megcsörrent a telefonja.

Suzanne kereste.
– Megtaláltátok a taxit? – kérdezte köszönés helyett.
– Megvan a pajta – felelte Wisting, miközben lerúgta magáról a
cipőjét. – A taxi is ott állt, ahogy a vendéged mondta. Örülök, hogy
hívtál! – tette hozzá, bár nem tudta, hogy azért örül-e, mert Suzanne
fülese előmozdította az ügyet, vagy mert jó volt hallani a hangját.
– Még dolgozol? – kérdezte a nő.
– Épp most értem haza.
– Ettél már?
– Ettem – felelte, bár érezte, hogy még éhes.
Suzanne egy pillanatig habozott, aztán azt mondta:
– Gondoltam, átugorhatnék hozzád egy kicsit, ha van időd.
– Persze, gyere! – válaszolta Wisting, aztán letették a telefont.
A hosszú nyári nap után kicsit fülledt volt a házban a levegő. Wisting
kinyitotta a teraszajtót, és nagyjából kiszellőztetett, mire Suzanne
becsöngetett hozzá. Furcsa érzés volt. A nő több mint egy évig együtt élt
vele, saját kulcsa is volt a házhoz, és kedve szerint jött-ment, ahogy
akart. Most újra vendég lett.
– Mi történt veled? – kérdezte Suzanne. Lágyan megérintette a
halántékán nőtt dudort.
– Részben a te hibád – mosolyodott el Wisting, és miközben kikísérte a
teraszra, elmesélte, hogyan kapták el Aron Heiselt.
Suzanne sötétzöld ruhát viselt, amely kihangsúlyozta karcsú alakját.
Az ajtófélfának támaszkodott, és aggodalmas tekintettel révedt a város
és a fjord felé. Egy hatalmas vitorláshajó közeledett éppen a kikötő
irányába.
– Tizenkét éves koromban láttam először a tengert – szólalt meg. –
Rokonokat látogattunk meg Karacsiban. Kivittek minket a partra. A
homok vakítóan fehér volt, a víz kristálytiszta, kékeszöld színű.
Wistingnek ritkán jutott eszébe, hogy Suzanne külföldön született, és
teljesen más környezetben nőtt fel.
– Nekem mindig is itt volt – felelte. – Nagy és sötétkék. Ötéves
koromban tanultam meg úszni.
A tenger felől könnyű szellő érkezett, és megzörgette a kertben álló
öreg gyümölcsfák leveleit.
– Hozok valamit inni – mondta Wisting, és eltűnt a házban.
Csak egy fél doboz almalevet talált a kamrában. Kitöltötte egy
üvegkancsóba, és rakott bele néhány jégkockát. Mire visszaért a
teraszra, Suzanne leült.
– Találtatok valami mást is? – kérdezte.
– Ha Jens Hummelre gondolsz, nem – válaszolta Wisting, és letett a nő
elé egy poharat.
– Mit gondoltok, mi történhetett vele?
Wisting nem válaszolt azonnal, először töltött mindkettőjüknek.
– Nem hiszem, hogy életben van – felelte végül.
Suzanne a kezébe vette a poharat, de nem ivott bele.
– És téged nem változtatnak meg ezek a dolgok?
– Hogy érted?
– Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék.
Wisting felismerte a német filozófus szavait.
– Nietzsche – mosolyodott el, és befejezte az idézetet. – S ha hosszasan
tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.[1]
– Miért, nincs így? – kérdezte a nő. – Valamilyen módon biztosan
hatással van az emberre, hogy szemtől szemben áll a halállal és a
gonoszsággal, ráadásul ilyen gyakran, mint a te munkádban.
Wisting átgondolta a választ. Más ember volt, mint annak idején,
amikor fiatal rendőrként először találkozott a halállal. Munkája során
megtapasztalhatta, hogy milyen szörnyű dolgokra képesek az emberek,
de azt is, hogy mekkora jóság lakozik némelyekben. A nyomozás
valójában keveset tanított meg neki a halálról, ám annál többet az
életről.
– Ha valamiben megváltoztatott, talán abban, hogy megtanultam,
mennyire nyomorult is tud lenni az élet – felelte. – A halál, a fájdalom és
a gyász sok mindent más megvilágításba helyez. Bárkivel
megtörténhetnek. Megbetegedhetünk, baleset érhet bennünket, és
legrosszabb esetben bűncselekmény áldozatai is lehetünk. Az élet nem
csak játék és mese. Jó is, és rossz is, néha pedig kifejezetten gonosz és
kegyetlen.
Kinyúlt, a kezébe vette Suzanne kezét, és összefonták az ujjaikat.
Ahogy odanézett, egy percre elragadták az érzelmei. Bátorítóan
pillantott a nőre, és kicsit megrázta összekulcsolt kezüket. Suzanne
elmosolyodott, és elhúzta a kezét.
– Szerintem az egyik pultoslány lop a kasszából – szólalt meg.
Wisting kihúzta magát.
– Miből gondolod?
– Nem stimmel az elszámolás.
– Hiányzik valamennyi pénz a kasszából?
Suzanne megrázta a fejét.
– Nem, ennél okosabban csinálja. Az utóbbi napokban például jóval
több pénz volt benne, mint kellett volna.
Wisting bólintott. Tudta, hogy megy ez. Azok a vendégek, akik
készpénzzel fizettek, gyakran lerakták a pultra a bankókat, miközben
még csak készült az italuk. Az alkalmazottaknak ilyenkor könnyű volt
úgy tenniük, mintha beütnék az összeget, de végül anélkül tették be a
kasszába a pénzt. Fejben számontartották az összeget, a nap végén pedig
kivették a fölösleget. Így történhetett meg, hogy több pénz volt a
kasszában, mint amennyinek hivatalosan kellett volna lennie.
– A kassza szerint szombaton negyvenkét vodkát kértek ki – folytatta
Suzanne. – Az kicsit kevesebb, mint két és fél üveg vodka, a raktárból
mégis öt üveggel fogyott. Tavaly ugyanezen a szombaton csaknem száz
italt rendeltek.
Wisting gyors fejszámolást végzett.
– De hát az majdnem ötszáz korona! – mondta. – Sejted, ki lehet az?
– Tudom, hogy kiben bízom meg, és kiben kevésbé, de nehéz
eldönteni.
– Legalább gyanúsítottad van?
– Van, egy Unni nevű lány. Ő az egyik legmosolygósabb és legokosabb,
de sokszor rosszul üti be a dolgokat, vagy mást készít, mint amit
rendelnek tőle. És mindig az ő műszakjában történik ilyesmi.
Wisting eltöprengett. A főnököket mindig nehéz helyzetbe hozta, ha
egy alkalmazottjuk lopott. Jogilag és érzelmileg is igazi aknamező volt.
– Milyen szerződést kötöttél vele? – kérdezte.
– Ő az egyik állandó alkalmazott. Ősszel és télen minden második
hétvégén a kávézóban van, de idén nyáron szinte teljes állásban
dolgozik. Nem rúghatom ki, csak mert gyanakszom rá!
– Ismerek valakit, akinek biztonsági szolgálata van – felelte Wisting. –
Vannak ellenőrei kifejezetten ilyen célra. Ők készítenek neked egy profi
jelentést az elszámolásról, és segítenek abban is, hogyan bocsáthatod el
ezt a lányt. Egy-két este alatt visszajön az ára.
Suzanne bólintott. Láthatóan ő is gondolt már ilyesmire.
– Azt reméltem, hogy te majd tudsz segíteni – válaszolta. – Nyilván
nincs most időd ilyesmire, de nagyon hálás lennék, ha egy-két estére
odaülnél a pulthoz, és szemmel tartanád. Csak hogy biztos legyek benne,
mielőtt lépéseket teszek.
– Biztosan tudja, hogy ki vagyok – vetette ellen Wisting. – Amíg ott
ülök, nem fog próbálkozni.
– Dolgoztál már titkos ügynökként – felelte Suzanne. – Odaülhetnél az
egyik közeli asztalhoz is, és eljátszhatnád, hogy nagyon belemerülsz egy
újságba, vagy nem tudom.
Wisting a kezébe vette a párás poharat, és az ajkához emelte. Suzanne
ugyanezt tette, és közben végig a szemébe nézett. A szeme körüli szép
nevetőráncoknak most nyoma sem látszott. Wisting arra gondolt, hogy a
nőnek nincs senkije. Akadt néhány barátnője, de nem volt családja, sem
bárki más, aki úgy ismerte volna, mint Wisting. Senki máshoz nem
fordulhatott ilyen komoly dolgokkal.
– Holnap este beugrom – mondta, és belekortyolt az italába.
Suzanne sötétbarna szeme megcsillant.
– Köszönöm – mosolyodott el.
Szürkületig beszélgettek, amíg a hajókon ki nem gyulladtak a fedélzeti
lámpák. Wisting kikísérte Suzannét a házból, és hosszan nézett utána,
miután elhajtott. Éjfél múlt három perccel. Hűvös éjszakai szél csapta
meg az arcát.

[1] Túl az erkölcs világán. (Vályi Bódog fordítása.)

 14.

Line a konyhaasztalnál ült egy bögre teával, egy szelet kenyérrel és egy
üveg lekvárral. A rádióból könnyed nyári zene szólt, a helyi napilap
kiterítve feküdt előtte, a címlapon az előző napi hírekkel. A rendőrség
megtalálta Jens Hummel taxiját. Az újság semmivel sem mondott többet
annál, mint amit este olvasott az interneten, de nem ugyanazokat a
képeket közölte. Az egyik az apjáról készült: a kocsiban ült, egy kollégája
éppen felemelte előtte a piros-fehér sávos szalagot, és beengedte a taxi
rejtekhelyére vezető földútra.
Az ablakhoz hajolt, és az apja háza felé pillantott. Későn érhetett haza,
mert csak akkor látta a kocsiját, amikor kettő körül kiment a mosdóba.
Mostanra már nem volt otthon.
Az újság szerint a rendőrség átkutatta a tanya környékét, de nem
bukkantak Jens Hummel nyomára.
Maga elé vette a laptopot, hogy megnézze, hogy a VG mit írt az ügyről.
Rövid cikket közöltek, amely főleg a helyi újság értesülésein alapult.
Beszéltek a rendőrségi ügyésszel, Christine Thiisszel is, hogy közvetlenül
idézhessék.
A Dagbladet egész nagy helyet szentelt az esetnek a weboldalán. A
szöveg mellé egy olvasói fényképet is csatoltak az elvontatott taxiról. A
kocsi egy részét szürke ponyva borította, de a kép ettől csak még
rejtélyesebb lett, és lehetőséget adott a cikk szerzőjének a
találgatásokra, hogy miféle titkokat rejthet a régóta keresett jármű.
Line érezte, hogy felébred benne az újságíró. A tanya alig néhány
percre volt a házától. Ismert embereket a környéken, akik talán
szolgálhattak érdekes információkkal, és látott rá esélyt, hogy
megnyerje a sztorit a saját újságjának.
 A baba hirtelen rúgott egyet, és Line felnyögött a fájdalomtól. Most
először fordult elő, hogy fájt neki a mocorgás.
A hasára fektette a tenyerét, de ezután már nem volt több akció.
Ahogy a kislánya ide-oda mocorgott, feszes hasa folyton kidudorodott.
A rádióban egy svéd nyári dalt játszottak a kék vízről és a szellőről.
Line addig dúdolt, amíg a babája kényelmesen el nem helyezkedett, és
megnyugodott a hasában. Ezután leszedte az asztalt, kiment a nappaliba,
és megnézte a frissen festett plafont. Tapétázás előtt még egyszer le
kellett kennie az ablakok és az ajtók szegélyeit. Azt legalább egyedül is
könnyedén meg tudja csinálni.
Mielőtt nekiállt volna festeni, minden ablakot kinyitott. Meleg nyári
levegő ömlött be a szobába. A festék így egy szempillantás alatt meg fog
száradni.
A telefonját a konyhaasztalon hagyta. Éppen végzett az első ablakkal,
amikor hirtelen megcsörrent. Ismeretlen szám hívta. Mióta nem
dolgozott aktívan újságíróként, ritkán fordult elő, hogy ismeretlenek
keresték.
Mielőtt felvette volna, alaposan megtörölte a kezét a nadrágjában.
– Halló, itt Sofie – szóltak bele a vonal túlsó végén. – Sofie Lund
tegnapról. A neten találtam meg a számodat.
– Szia! – mosolyodott el Line. Szabad kézfejével letörölte a homlokáról
az izzadságot. – Jó volt látni tegnap. Örülök, hogy találkoztunk.
– Hívtam egy lakatost a széfhez – újságolta Sofie. – Dél körül érkezik.
– Hű, de izgalmas!
– Senkit nem ismerek itt – folytatta a nő. – Nincs kedved átjönni,
amikor kinyitja? Csak mert fogalmam sincs, mi lehet benne…
– Dehogynem – felelte Line. – Lefestek még néhány szegélyt, és már
megyek is!
Sofie megköszönte neki.
– Akkor nemsokára látjuk egymást! – köszöntek el.
Line visszatért a nappaliablakhoz, a kezébe vette az ecsetet, és
belemártotta a festékesvödörbe. A gondolatai az újságokban Hummel-
rejtélyként emlegetett ügyről a Mandt-ház pincéjében lévő hatalmas
páncélszekrényre kalandoztak.
 15.

A tárgyaló ajtaja nyitva állt, és amikor Wisting belépett rajta, minden

tekintet rászegeződött. Komoly figyelem volt leolvasható az arcokról.
Wisting becsukta maga mögött az ajtót, és elfoglalta a helyét az
asztalfőn. Christine Thiis ült hozzá a legközelebb, de ott volt még Espen
Mortensen, Torunn Borg és Nils Hammer is. Wisting jobban örült volna,
ha többen vannak, de tudta, így is szerencsés, hogy ilyen elszánt és
szorgalmas nyomozókkal dolgozhat együtt az ügyön.
A megbeszélés elején összefoglalta az előző nap eseményeit, aztán
megkérte Espen Mortensent, hogy összegezze, mire jutottak a bűnügyi
technikusok.
Mortensen megfogott egy vezeték nélküli egeret, és kivetített a falra
egy fényképet a lepusztult tanyáról.
– Kezdjük talán a pajtával! – mondta. – Tudjuk, hogy a kilencvenes
évek óta Frank Mandt bérli az egész helyet. Egyértelmű, hogy a
szeszbizniszhez kellett neki raktárnak. Több raklapnyi üres műanyag
kannát találtuk bent. A legtöbbjük megrongálódott, és összességében
úgy tűnik, a tanya régóta nincs már használatban.
– A szeszbizniszt átvették a kelet-európaiak – szólt közbe Hammer.
Espen Mortensen közben különböző fényképeket mutatott a pajta
belsejéről. – Az utóbbi években Mandt inkább a kábítószerek felé
fordította a figyelmét.
– A környéken egy nyom sem utalt rá, hogy Jens Hummel ott járt
volna – folytatta Mortensen. – Mindenesetre a teljes vizsgálat eltart még
néhány napig. Ha találunk is valamit, nem számítok rá, hogy előmozdítja
ezt az ügyet. Inkább a csempészet szempontjából lehet majd érdekes.
 Mutatott nekik még néhány fotót, többek között egy irodának
berendezett helyiségről is. Az asztalon fekvő néhány papíron
telefonszámok és nevek sorakoztak. Mindent vastag porréteg borított.
A következő fénykép a taxiról készült.
– Két igencsak érdekes leletre bukkantunk a kocsiban – bökött
Mortensen az előtte fekvő kis kartondobozra. – De először nézzük az
apróságokat!
Wisting kíváncsi lett, de türelmesen hátradőlt a székén. Mindig is
lebilincselőnek találta a bűnügyi technikusok munkáját. Minden egyes
ügyben eljött az a pillanat, amikor a technikai és taktikai elemek
megerősítették egymást, és sokszor ezen a ponton kaphattak választ a
legnagyobb kérdésekre.
Mortensen újabb fényképet mutatott. A két első ülés között találtak
egy félig üres kólásüveget, az anyósülésen pedig ott feküdt a penészes,
félig megevett bagett, amelyet Wisting is látott, amikor benézett a
taxiba.
– Ez alátámasztja azt, amit a télen kiderítettünk – folytatta Mortensen,
miközben kivetített egy fényképet, amelyet a Storgatán álló, éjjel-nappal
működő Shell benzinkút egyik biztonsági kamerája rögzített.
Wisting felismerte. Jens Hummel állt rajta egy üveg kólával és egy
bagettel a kezében. A felvétel nagyjából háromnegyed órával az eltűnése
előtt készült. A nyomozás során ezzel keresték, mert látszott rajta, hogy
néz ki, és milyen ruhát viselt utoljára.
Megnyugtató volt egymás mellett látni a két fényképet. A múlt jól
illeszkedett a jelenhez. Olyan érzés volt, mintha egy apró kirakósdarab
kerülne éppen a helyére.
Mortensen a száraz adatokkal folytatta. Elmondta a kilométeróra
állását, leírta, hogy hogyan volt beállítva az ülés és a visszapillantó
tükör, és mutatott néhány parkolócédulát, amelyek segítségével sikerült
kiegészíteniük az eltűnés estéjének idővonalát.
A következő fényképen a csaknem üres csomagtartó látszott. Egy
műanyag vödrön, egy ablaktisztítón és egy esernyőn kívül semmi sem
volt benne.
 – Szerintünk egy gumiszőnyegnek is kellett itt lennie – mutatott a
fotóra Mortensen. – Úgy gondoljuk, hogy arra fektették Jens Hummelt,
aztán vele együtt a szőnyeget is eltüntették.
Wisting előrehajolt. A következő kép a csomagtartó ajtajáról készült,
meglehetősen közelről, közvetlenül a zár mellett balra. Négy különböző
méretű, egyenetlen sötét folt látszott rajta egymás mellett.
– Emberi vér – közölte a bűnügyi technikus. – A csomagtartó falán is
találtunk néhány helyen, de az alján semennyit. Ezért gondoljuk, hogy
egy sérültet szállítottak benne, és hogy a gumiszőnyeget vele együtt
távolították el.
A gyanú a nyomozás első napjától kezdve fennállt, de mindeddig még
nem mondták ki nyíltan: a Hummel-ügyben valójában egy gyilkos után
nyomoztak.
– Mikor tudják megerősíteni nekünk, hogy a vér Hummelé? – kérdezte
Hammer.
– Néhány napon belül – felelte Mortensen. – Van DNS-mintánk a
fogkeféjéről. Ahogy megvizsgálják az autóban talált vért, össze tudjuk
vetni a kettőt.
Wisting jegyzetelt.
– Az előbb azt mondtad, két érdekes leletre bukkantatok.
– A másik itt van – vette kézbe a bűnügyi technikus az előtte fekvő kis
kartondobozt. Kinyitotta, és kiemelt belőle egy átlátszó műanyag
zacskóba csomagolt telefont. – A műszerfal alá volt rejtve. Jens
Hummelnek volt egy telefonja, amelyről nem tudtunk. Kamu előfizetés,
nagyjából két éve regisztrálták. Ola Nordmann néven fut – tette hozzá
idézőjelet mutatva szabad kezével.
Nils Hammer elkáromkodta magát, és kitépte a zacskót Mortensen
kezéből.
– Az ember csak egy okból tart magánál két telefont – fintorgott. – Az
egyikkel olyasmit csinál, amiről másoknak nem kellene tudnia.
Wisting az orrnyergét masszírozta. Egyre világosabbá vált, hogy Jens
Hummel is részese volt Mandt kábítószer-hálózatának, és az egész
eltűnés valamiféle belső konfliktus eredménye lehetett.
 – Végül is logikus – jegyezte meg Torunn Borg a nyomozás egyik
korábbi dokumentumát lapozgatva. – Több forrásból úgy értesültünk,
hogy egyfajta kézbesítőkocsiként működött, és kábítószert meg
kurvákat fuvarozott ide-oda. A hosszabb útjai is jól illenek a képbe.
– Meg az is, hogy az eltűnése előtt leállította a taxiórát – bólintott
Hammer. – Olyan találkozóra készült, amelyet nem szerette volna, hogy
nyomon kövessenek.
Wisting az ajkára tapasztott ujjal töprengett. A rendőrség sok időt és
pénzt szánt rá, hogy utánajárjon a helyi kábítószer-kereskedelemről és
prostitúcióról szóló pletykáknak. Egyelőre azonban nem jártak nagy
sikerrel. Nem sikerült olyan nyomra bukkanniuk, amely mélyebbre
vezethette volna őket.
– Mit tudunk kideríteni belőle? – bökött a fejével a telefon felé.
Nils Hammer lerakta a zacskót az asztalra.
– Ha néhány héttel korábban kerül hozzánk, akár a megoldást is
jelenthetné, de az a baj, hogy a szolgáltatók hat hónap után minden
adatot törölnek a rendszerből. Így csak annyit tudunk kideríteni,
amennyit a telefonban találunk.
– Azért valószínűleg az sem kevés, nem? – kérdezte Christine Thiis.
Hammer bólintott.
– Adjatok néhány órát!
Wisting a kivetített fényképekre nézett.
– Ujjlenyomatot vagy DNS-t nem találtatok? – kérdezte.
– Dehogynem, mindkettőt, de a taxi több éven át mindennap rengeteg
utast szállított. A kormányt valószínűleg letörölték, de a tetőn és az
anyósülés felőli ajtón megtaláltuk ugyanannak a tenyérnyomnak néhány
részét. Ahhoz nem elég jó minőségűek, hogy lefuttassuk őket a
nyilvántartásban, de minden bizonnyal Hummel legutolsó utasától
származnak.
Wisting jegyzetelt és lapozott.
– A szomszédoknál jutottatok valamire? – tekintett kérdőn Torunn
Borgra.
 – A legérdekesebb információnk szerint télen felbéreltek egy
traktorost, hogy rendszeresen tisztítsa meg a tanyához vezető utat a
hótól. Nyilván azért, hogy gond nélkül végigmehessenek rajta a taxival.
A traktoros még ma bejön kihallgatásra.
– Rendben – bólintott Wisting, majd a pincében talált kábítószerre
terelte a szót. A kőlap alá rejtett csomagok megtalálásával egy olyan
résre bukkantak az ügyön, amelyet tovább tágítva akár egyéb hasznos
információra is fényt deríthettek.
– Összesen 12,4 kilogramm anyagot találtunk – világosította fel Espen
Mortensen. – Már elküldtem vizsgálatra. A földpadlón talált
lábnyomokat is össze fogom hasonlítani Aron Heisel cipőtalpával.
Wisting bólintott, és Christine Thiis felé fordult.
– Előkészítek egy tárgyalást a vizsgálati fogságba helyezéséről –
bólintott a nő. – Kábítószer-birtoklás gyanújával négy hétig őrizetben
tarthatjuk.
A megbeszélés még fél órán át tartott. Kiosztották egymás között a
feladatokat, és megbeszélték a lehetséges forgatókönyveket. A
beszélgetés folyamatosan visszakanyarodott a központi kérdéshez: hol
lehet Jens Hummel?
 16.

Egy légy szállt le a hatalmas széfre. Line végigsimított a hideg acélon, és

elhessegette. A széf felülete érdes volt, a világoszöld lakk több helyen
megrepedezett.
– Nem szeretek itt lenni – fonta össze a karját a mellkasa előtt Sofie. –
Az éjjel hangokat hallottam lentről.
Line a pincemennyezet alatt futó csövek felé pillantott. Az egyiken
vékony páraréteg csillogott.
– Lehet, hogy levegő van a csövekben – gondolkozott hangosan. – Az
oslói lakásomban is ez volt. Pukkadozott, meg hasonló fura hangokat
adott ki az egész rendszer.
– Nyilván rengeteg bizarr hang van egy ilyen öreg házban – bólintott
Sofie. – De azért néha nem örülök neki, hogy csak ketten vagyunk itt
Majával.
Line felegyenesedett, és a hasára tette a kezét.
– Hiszel a szellemekben?
Sofie arrébb hessegetett egy legyet.
– Nem csodálkoznék, ha az Öreg hirtelen megjelenne itt – vigyorodott
el. – Rá vallana.
– Az én házamban két halott is volt – emlékeztette Line. – Szerencsére
egyik sem kísért. Nálad csak egy volt.
Elnevették magukat, aztán csak csendben nézték a helyiség közepén
álló nagy páncélszekrényt.
– Miután feltöri, használhatatlan lesz – jegyezte meg Line. – Biztos
vagy benne, hogy sehol sem lehet megtalálni a kulcsot?
– Azóta sem bukkant elő – vont vállat Sofie.
Line hátrált néhány lépést, és távolabbról is végigmérte a széfet.
 – Tudsz róla, hogy a nagyapád használta-e egyáltalán? – kérdezte.
– Amíg az ügyvédem el nem mondta nekem, azt sem tudtam, hogy van
itt egy széf – felelte Sofie.
– Ha használta, valahol a házban kell lennie a kulcsnak – vakarta meg
a fejét Line. – Hiszen itt halt meg, zárt ajtók mögött. – Sofie felé fordult.
– Nem volt egy kulcscsomója?
– Egy darab kulcsot kaptam a házhoz. Két kocsija is volt, de
mindkettőt eladták, én nem is láttam őket.
A magasan álló pinceablak előtt három légy körözött. Sofie kinyitotta,
és kizavarta őket. Hallották, hogy a szomszédban valaki füvet nyír.
– Talán zárat kellene cserélned – javasolta Line.
– Hogy érted?
– Muszáj több kulcsnak is lennie. Amikor megvettem a házat, én
hármat kaptam.
Sofie átment a helyiség túloldalára, és a falnak támaszkodott.
– Beszélek a lakatossal, ha ideér – bólintott.
Ebben a pillanatban csöngettek.
– Remélem, nem ébreszti fel Maját – indult meg a nő gyors léptekkel a
pincelépcső felé.
Line követte.
A lakatos a húszas évei vége felé járó, magas, széles vállú férfi volt.
Sokzsebes munkásnadrágot viselt, a pólója ugyanolyan fekete volt, mint
a haja. Olyan szorosan feszült az izmaira, mintha egy második réteg bőr
lenne. Line és Sofie összenéztek.
– Sofie Lundhöz jöttem – szólalt meg a férfi.
– Én vagyok az – lépett hátra Sofie, hogy beengedje.
– Atle vagyok – mutatkozott be a lakatos, és amikor meglátta Linét, őt
is üdvözölte.
– Jöjjön beljebb! – intett Sofie. – Le kell mennünk a pincébe.
A férfi megállt a széf előtt, és lerakta a földre hatalmas
szerszámosládáját.
– Egy jó öreg Kromer – állapította meg első ránézésre. – Német márka.
A harmincas években készíthették.
 Leguggolt, és egyik kezét a széf ajtajának nyomta.
– Nehéz lesz kinyitni? – kérdezte Line.
– Nem túl bonyolult, de azért elég időigényes – válaszolta Atle. – A
legtöbb széfet azért nem úgy készítik, hogy a profi lakatosok, akiknek
van elég szerszámuk és idejük, ne tudnák kinyitni őket. Ez valójában
csak egy tűzálló szekrény. Az acélfal nem olyan masszív, mint
amilyennek tűnik. Gyakorlatilag csak egy vékony acéllemez egy réteg
szigetelőanyagon. Ettől függetlenül kicsit erősebb szerszámokra lesz
szükségem. – Felegyenesedett. – Megpróbálták megkeresni a kulcsot?
Line és Sofie egyszerre mondta, hogy igen. A lakatos elmosolyodott.
– Jó-jó, meg kellett kérdeznem – emelte védekezően maga elé a kezét,
majd kiment a helyiségből.
Egy elektromos fúróval, egy mágneses talpú fúróállvánnyal és egy
hosszabbítóval tért vissza. Merőlegesen az ajtóra erősítette az állványt, a
helyére rakta a fúrót, és konnektor után kutatva körülnézett.
Sofie kivette a kezéből a hosszabbítót, és bedugta a konnektorba.
– Először fúrok egy próbalyukat – mondta a férfi, és felvett egy
védőszemüveget meg egy fülvédőt.
Amikor a fúró elérte a széf ajtaját, mély, csikorgó moraj töltötte be a
helyiséget. Line a fülébe dugta az ujját.
– Megnézem Maját! – kiáltotta oda neki Sofie.
Line bólintott, és továbbra is a széf előtt térdelő férfit figyelte. A
kézfején ritkásabb, világosabb szőr nőtt, mint az arcán. Hosszú ujjai
voltak, és vékony csuklója. Úgy mosolygott, mintha tudna valamit, amit
rajta kívül senki más. De az is lehet, hogy csak szerette a munkáját.
A fúró milliméterről milliméterre mélyedt az ajtólapba, egészen addig,
amíg hirtelen megváltozott a hangja. A férfi ekkor visszahúzta. Savanyú
szag töltötte meg a helyiséget. Line fintorgott.
– Mi ez a szag? – kérdezte.
– Felforrósodott az acél.
– Teljesen áttörte az ajtót?
A lakatos megrázta a fejét.
 – Csak a zárat akarom megnézni. – Leszedte a széfről a fúróállványt, és
addig matatott a szerszámosládában, amíg a kezébe nem került egy
olyan lámpa, amilyennel az orvosok a szemet és a retinát szokták
vizsgálni. – Csak hogy lássam, hol vagyok éppen – magyarázta, miközben
benézett a sötét lyukba. – Kicsit lejjebb, balra – mormogta magában
komoly tekintettel. Elővett egy filcet, megjelölte a helyet az acéllapon, és
ismét ráerősítette az állványt. – Ha most jó helyen találom el, utána már
egy csavarhúzóval is könnyen megoldom.
Sofie időközben újra felbukkant az ajtóban, a kezében egy bébiőrrel.
– Nem ébredt fel – mondta mosolyogva. – Ha becsukjuk az ajtókat, az
emeleten már nem is nagyon hallatszik a hang.
A lakatos rájuk pillantott.
– Készen állnak?
Mindketten bólintottak, és miután a fülükre tapasztották a kezüket,
újraindult a lárma.
– Csinált már ilyesmit? – kérdezte Line, amikor újra csend lett. –
Mármint tört már fel széfeket?
– Persze, jó sokszor – bólintott a lakatos.
– És mit szokott találni bennük?
A férfi helyezkedett egy kicsit a padlón.
– Általában üresek – felelte, miközben benézett az új lyukon. – Néha
elég fura dolgokat tárolnak bennük. Régi konyakot vagy valamilyen
festményt, de leggyakrabban kulcsokat, biztosítási papírokat, képeket és
régi, értéktelen részvényeket.
– A tiéd lehet – nézett Sofie Linére.
– Micsoda?
– Ha van benne valami, neked adom.
A lakatos felpillantott.
– Néha azért pénzt is találtam az ilyen páncélszekrényekben.
Sofie vállat vont, és ismét Line felé fordult.
– Éppen most újítod fel a házad, nem? – kérdezte.
Line örült volna, ha kicsit nagyobb összegből gazdálkodhat, de tudta,
hogy úgysem fogadhat el semmit.
 – Tudod, mi a véleményem az Öregről meg a hagyatékáról – folytatta
Sofie. – Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá.
Line megrázta a fejét.
– Én sem – felelte. – Ha találunk benne bármi értékeset, inkább
fordítsd jótékony célra.
– Meglátjuk – mosolygott Sofie.
A lakatos időközben áthelyezte a fúrót a kulcslyuk másik oldalára, és
újabb lyukat ütött az ajtón. Összevont szemöldökkel koncentrált a
munkájára. A nyelve hegyét kidugta a foga között, a homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek.
Fél óra elteltével hét lyuk sötétlett az ajtóban.
– Na, hát ezzel a résszel elvileg megvagyunk – törölte le az arcáról a
verítéket. – Ennek elégnek kell lennie. – Az egyik lyukba bedugta a
csavarhúzót, a másikba a kis lámpát. – Rendszeresen használták.
Rozsdának nyoma sincs, a zárnyelvek könnyen mozognak.
Egy légy szállt le a homlokára. Elhessegette, aztán ismét belemerült a
munkába. Észre sem vette, hogy közben megint kidugja a nyelvét a
szájából.
– Most már csak elforgatom a hengert, ami magával fogja húzni a
zárnyelvet, és kész is vagyunk – magyarázta.
A széfből tompa hang hallatszott, mintha egy nehéz dolog a helyére
került volna. A férfi kihúzta a csavarhúzót, megfogta a kilincset, és
résnyire nyitotta az ajtót. Line a barátnőjére nézett, és a széf felé bökött
a fejével.
– Csináld te! – kérte Sofie.
Line odalépett, és kinyitotta az ajtót. Nehéz volt, de könnyen mozdult.
A széfnek három polca volt, a legalján egy láda állt. A legalsó polcon
vastag, barna borítékok és fekete jegyzetfüzetek sorakoztak. A középsőn
öt fekete mappa, a legfelsőn pedig összegumizott pénzkötegek. Line
kivette az egyiket, és Sofie felé tartotta. Ötszázasokból állt, nagyjából
ötvenezer korona lehetett. Hasonló méretű kötegek feküdtek mellette
ezresekből és kétszázasokból is. Összesen legalább félmillió korona
lapulhatott a páncélszekrényben.
 Line nem tudta visszatartani a nevetését, ami Sofiéra is átragadt,
holott mindketten tudták, hogy az Öreg nem becsületes úton kereste
meg ezt a vagyont.
A lakatos közben egy nyomtatványt töltött ki, és csak fél szemmel
pillantott a széf felé, mintha a tartalma nem rá tartozna. Sofie felé
nyújtotta a papírt, hogy írja alá, hogy sikeresen elvégezte a munkát.
– Azért ne adományozzák el az egészet! – mosolygott. – Szórakozzanak
belőle egy kicsit!
Ahogy Line visszarakta a pénzt a helyére, észrevett egy kulcsot a
polcon, amely nyilván a széf aljában lévő ládát nyitotta. Nem nyúlt
hozzá, Sofiéval együtt kikísérte a lakatost a házból.
Maja időközben felébredt, így Sofie őt is magával vitte a pincébe.
– Megszámoljuk? – kérdezte Line a felső polc felé biccentve.
Minden átszámolt köteget a széf tetejére tettek.
Négyszáznyolcvanezer koronáig jutottak.
– Van itt még valami – kotort elő Line egy borítékot a polc belső
végéből.
Sofie közelebb hajolt, hogy lássa, amikor kinyitja.
– Még több pénz! – nyögte döbbenten Line, és a pénzkötegek mellé
szórta a bankjegyeket.
Ezresek voltak, összesen nagyjából egymillió korona. Mindegyiket
tönkretette valamiféle piros tinta.
– Lopott pénz – mondta Line halkan.
Írt már ilyesmiről az újságba. A pénzszállító kofferek és a
készpénzautomaták kazettáit festékpatronnal biztosították. Amint nem
megfelelő módon próbálják meg kinyitni őket, a patronok felrobbannak,
és a készpénz egy csapásra értéktelenné vált.
– Tedd vissza őket a borítékba! – kérte Sofie. – Meg kell etetnem Maját.
Line eltette a pénzt, és a kezébe vette a kis kulcsot.
– A ládába még nem néztünk bele – mondta.
A kulcs könnyedén becsúszott a zárba, és Line annál fogva húzta ki a
ládát a páncélszekrényből.
 Egy szürke rongydarabba csomagolt tárgy feküdt benne. Line
kiemelte, letette a padlóra, és lesöpörte róla a rongyot.
Egy revolver volt.
– Tudtam, hogy csak bajunk lesz belőle, ha kinyitjuk! – sóhajtott Sofie.
– Először a lopott pénz, aztán egy illegális fegyver…
Maja nyafogni kezdett.
– Nem is tudjuk visszatenni – folytatta Sofie. – A zár teljesen
tönkrement.
Line a kezébe vette a fegyvert. Matt fekete acélból készült.
– Óvatosan! – húzta el Sofie védelmezőn a kislányát. – Lehet, hogy meg
van töltve.
– Apa egyszer megmutatta nekem a rendőrség pincéjében kialakított
lőteret – felelte Line, miközben kinyitotta a revolver tárát. Hat helyett
csak két töltény volt benne.
– Bedobhatjuk a tengerbe – javasolta Sofie.
Line a tenyerébe rázta a két töltényt, és helyrekattintotta a tárat.
– Inkább hazavinném – mondta, és pajkosan a barátnőjére kacsintott.
– Úgyis azt mondtad, hogy megkaphatom, ami a széfben van.
Sofie összehúzta a szemöldökét.
– Mit akarsz csinálni vele?
– Beszolgáltatom. Apa el tudja vinni. A rendőrségre folyamatosan
érkeznek ilyen régi fegyverek megsemmisítésre. – Sofie kissé kétkedő
arcát látva hozzátette: – Teljesen anonim lesz. Azt mondom majd, hogy
egy barátnőmtől kaptam, aki a nagyapja holmija között találta.
– Rendben – felelte Sofie, majd a páncélszekrényhez lépett, és kivett
néhány bankjegyet az egyik pénzkötegből. – De csak akkor, ha előtte
meghívhatlak ebédre!
 17.

Wisting elfelejtette, hogy a rendőrkapitányság menzája nyáron zárva

tart. Bement a tárgyalóba, és a keskeny konyhapult fölött talált egy
csomag régóta ott álló lapkenyeret. Kivett belőle kettőt, és az ablakba
állva majszolni kezdte őket, csak úgy magában. Kőkemények voltak már,
és semmi ízük nem maradt.
Az utcán elhaladt egy autó, amelyben vadul bömböltették a zenét.
Wisting követte a tekintetével, amíg el nem tűnt, aztán odalépett a
konyhapulthoz, kinyitotta a csapot, és addig folyatta a vizet, amíg
egészen hideg nem jött belőle.
Nyugtalan volt. A nyomozás eredményei eddig arra utaltak, hogy Jens
Hummel kettős életet élt, amiről télen a pletykákon kívül még semmi
biztosat nem tudtak.
Levett egy poharat a polcról, töltött magának vizet, és ivott.
Jó nyomon jártak, de ahelyett, hogy jobban elmélyedtek volna ebben,
inkább átfogóbb jellegű nyomozást végeztek, és más irányokba indultak
el.
A rájuk nehezedő nyomással és az erőforrások hiányával magyarázta
magának a hibát, de mélyen legbelül tudta, hogy ő hozott rossz döntést,
amiért vállalnia kellett a felelősséget.
Magával vitte a poharat az ablakhoz. Azóta, hogy kezdőként kint
járőrözött az utcákon, az eltelt évek során tapasztalt, megbecsült
nyomozóvá vált. Most azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy túl idős
lett ehhez a munkához. Ötvenöt éves volt, hamarosan nagypapa, és
egyáltalán nem tetszett neki, amit maga körül látott. A szervezett
bűnözés virágkorát élte, miközben a nyomozás jogi keretei jóval
szűkebbek lettek, mint korábban. Egyre szigorúbban számonkérték
rajtuk a formai előírásokat, és egyre hosszadalmasabb módszerekre
kényszerítették őket. Mindezek tetejébe pedig sokkal kevesebben
dolgoztak a kapitányságon, mint amennyi alkalmazottra szükség lett
volna.
Belekortyolt a vízbe.
Nemcsak a bűnözés változott meg azóta, hogy harminckét éve a
pályára került, hanem az egész társadalom hozzáállása is. Régebben az
emberek készségesen segítettek, és mindent elmondtak a rendőrségnek,
amit tudtak vagy amit láttak. Mostanában a nyomozók egyre
gyakrabban ütköztek falakba, még akkor is, amikor teljesen általános
kérdéseket tettek fel, amelyeknek nem sok közük volt a konkrét
bűntényhez. Az emberek féltek. Nem akartak semmibe belekeveredni,
tehát vonakodva adtak ki információt a rendőrségnek. Emellett az
emberek az utóbbi években érzékelhetően távolabb kerültek egymástól,
és nem igazán érdekelte őket, mi történik körülöttük.
Visszament a konyhapulthoz, és a maradék vizet a mosogatóba
öntötte. Az, hogy manapság sokkal nehezebb rendőrnek lenni, mint
régen, valójában csak kifogás volt, hogy ne kelljen beismernie, hogy a
világ és a világgal együtt a bűnözés is megváltozott.
Nils Hammer jelent meg az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodott.
– Semmire nem mentem vele – mondta, felmutatva Jens Hummel
telefonját. – Nyilván folyamatosan törölték az üzeneteket és a hívásokat.
A memóriakártyán sincs semmi.
Wisting összevonta a szemöldökét. Remélte, hogy Hummel telefonja
egy lépéssel közelebb viheti majd őket a megoldáshoz.
– Nem lehet valahogyan visszaállítani a törölt üzeneteket? – kérdezte.
– Mint a számítógépeken.
– Már hívtam szakembert, hogy nézzen rá – bólintott Hammer. – De
időbe fog telni, és nem is biztos, hogy kiderül belőle bármi. Az asztalhoz
lépett, letette a kezéből a becsomagolt telefont, majd megnézte, hogy
maradt-e még egy kis kávé a kancsóban. Levett magának egy csészét a
polcról. – Azt hittem, gyorsan előkerül, miután elolvad a hó – csóválta a
fejét eltűnődve, miközben töltött magának.
 Wisting bólintott. Miután Jens Hummel eltűnt, egész Vestfold
megyében gyenge havazás volt. Mire jelentették az esetet a
rendőrségnek, a nyomok eltűntek.
– Mit gondolsz, Aron Heisel tud valamit? – nézett rá Hammer.
– Jens Hummelről nem hiszem – rázta a fejét Wisting. – De Frank
Mandtról és a kábítószerbizniszről valószínűleg elég sokat ahhoz, hogy
tudja, ki ismerte a tanyát, és ki rejthette oda a taxit.
– És szerinted beszélni fog?
Wisting is kerített magának egy csészét.
– Attól félek, semmivel sem fog többet mondani, mint az a telefon –
bökött a fejével az asztal felé.
– Te nem gondolod, hogy van itt egy hiányzó láncszem? – kérdezte
Hammer.
– Akad több is – felelte Wisting.
– Frank Mandtra gondolok – magyarázta Hammer. – Ha még életben
lenne, behoznánk a kapitányságra. Valószínűleg senki nem rejthet a
tanyájára egy frissen lopott taxit az engedélye nélkül.
– Belőle nem tudtunk volna kihúzni semmit.
– Tudom – indult Hammer az ajtó felé. – De ez lett volna a nagy
lehetőség, hogy végre lecsapjunk rá. Tizenkét kiló amfetamint találtunk
a pincében. Kénytelen lett volna azt is megmagyarázni valahogy.
Wisting a kezébe vette a kávéscsészét, követte a kollégáját a folyosóra,
és becsukta maga mögött az irodája ajtaját.
Délután négykor újra összehívta a nyomozókat. Christine Thiis
egyenesen arról a megbeszélésről érkezett, ahol bejelentette, hogy
néhány hétig még megfigyelés alatt tartják Aron Heiselt a
kapitányságon.
– Semmit nem mondott, amikor a kábítószerekről kérdeztem.
Mindössze annyit, hogy nem tudott róla – mesélte.
– Kár, hogy senki nem fog hinni neki – jegyezte meg Espen Mortensen,
és az asztalra fektetett két fényképet. Az egyik egy cipőtalpról készült, a
másik a pincepadlón kiöntött gipszformáról. A két minta megegyezett. –
Aron Heisel ugyanis járt a pincében.
 Wisting közelebb húzta a két fényképet, hogy jobban megnézze őket.
– Végre valami, amin el lehet indulni – jegyezte meg Nils Hammer
szárazon.
Mortensen visszavette a két fotót, és három másikat csúsztatott elő a
mappájából.
– Ha már úgyis a cipőknél tartunk… – mondta, miközben letette a
fényképeket az asztalra. – …ezt találtuk a vezetőülés előtt és a
fékpedálon Hummel taxijában.
A fotókon három, nagyjából körömnagyságú papírfecni volt látható.
– Mi ez? – kérdezte Wisting.
– Fűrészpor – felelte Mortensen.
Christine Thiis magához húzta az egyik képet.
– Honnan került ez oda?
– Nem tudjuk, mióta lehet ott, de két lehetséges magyarázat van –
válaszolta Mortensen. – Vagy Jens Hummel járt olyan helyen, ahol
fűrészporos lett, vagy a gyilkos, mielőtt elrejtette a taxit a pajtában.
– Nem kerülhetett oda a pajtából? – kérdezte Wisting.
Mortensen megrázta a fejét.
– Nem, fűrészport nem találtunk. Biztosan más helyről származik.
Wisting kihúzta magát a széken.
– Jens Hummel minden mozgását feltérképeztük a halálát megelőző
huszonnégy órában – mondta. – Nem emlékszem, hogy olyan helyen járt
volna, ahonnan fűrészpor kerülhetett a kocsiba.
– Hol talál az ember egyáltalán fűrészport? – kérdezte Christine Thiis.
– Faipari üzemben, fűrésztelepen, asztalosműhelyben vagy
építkezésen – sorolta Torunn Borg.
– És a cirkuszban – tette hozzá Hammer.
Wisting rámutatott a golyóstollával.
– Térképezd fel ezeket! – kérte, majd folytatta a megbeszélést.
Torunn Borg beszélt a hókotró traktorossal.
– Nem mentem sokra vele – vont vállat. – A tanyához vezető út az ő
körzetében van. Tíz éve megbeszélte Frank Mandttal, hogy eltakarítja
róla a havat. Aznap, amikor Jens Hummel eltűnt, reggel hétkor kezdett
havazni. Kilenckor ment dolgozni, és nagyjából háromig kint volt a
gépével. A tanya nagyjából a körzete közepén áll, szóval úgy számolta,
hogy dél körül járhatott ott. Nem emlékszik rá, hogy felfigyelt volna
bármi szokatlanra. Ha autók vagy emberek lettek volna a tanya
környékén, azt biztos megjegyezte volna, mert soha senkit nem látott
még ott.
A beszélgetés visszaterelődött a pincében talált kábítószerre, ami
bizakodásra adott okot. A kábítószerügyletekben mindig sokan részt
vettek. Átvevők, szállítók, futárok, vásárlók. A folyamat sok különböző
lépésből állt, és egy gyilkossági üggyel ellentétben sok minden nyomra
vezethette a rendőrséget.
Nagyjából egy óra múlva sikerült kigondolniuk egy alapstratégiát, és
Wisting berekesztette a megbeszélést. Már az irodájában ült, amikor
üzenetet kapott Linétől. A lánya ismét megpróbálta meghívni grillezni,
és azzal érvelt, hogy nem jó a húsnak, ha sokáig áll.
Elértek a nyomozásnak arra a kényes pontjára, ahol egyszerűen
kénytelenek voltak várni a válaszokra. A rutinszerű kihallgatások,
körbekérdezések, technikai vizsgálatok és elemzések ideje volt ez. Ennek
fényében mindegy volt, hogy Wisting éppen hol vár, a
rendőrkapitányságon vagy máshol. Felállt az asztaltól.
A kocsiban az unokájára gondolt, Line kislányára, aki apa nélkül fog
felnőni, feltéve, ha Line nem talál magának egy férfit, aki örömmel
vállalja ezt a szerepet. Ha visszagondolt rá, hogy milyen apa volt, be
kellett ismernie, hogy a munkája a magánélete rovására ment. Túl
sokszor helyezte előtérbe a munkát a családdal szemben.
A saját háza előtt parkolt le, és átsétált Linéhez. A hátsó kert felől
grillhús illata áradt. Átvágott a gazos kerten, és megkerülte a házat. Line
öleléssel üdvözölte.
– Figyeled a húst? – kérdezte, majd rögtön el is tűnt a házban.
Wisting a grillhez lépett, és megfordított néhány húst. Line egy nagy
salátástállal tért vissza.
– Nekem úgy tűnik, készen van – mondta Wisting, miközben újra
megfordította a szeleteket.
 – Úgy döntöttem, hogy kockáztatok, és már azelőtt előkészítettem,
hogy írtam neked – nyújtott át neki egy tálat Line, hogy arra tegye a
húst. – Örülök, hogy el tudtál jönni.
– Én is – mosolygott Wisting. – Elhoztad már a tapétát?
– Nem, de már megérkezett a boltba – mondta Line, miközben szedett
magának. – Mit gondolsz, lesz időd segíteni benne?
– Arra mindenképp szakítok időt – bólintott komolyan Wisting.
Line a húsba szúrta a villáját.
– Sikerült azóta kiderítenetek valamit Jens Hummelről? – kérdezte,
miközben vágott magának egy falatot.
– Nem igazán – felelte Wisting.
– De milyen irányba halad a nyomozás? – kérdezte Line. – Az is lehet,
hogy eldugta a taxiját a pajtában, és a Karib-szigetekre költözött?
Wisting megrágta a falatot, mielőtt válaszolt.
– Nem gondoljuk, hogy saját akaratából tűnt el – mondta végül.
– Ki a tanya tulajdonosa? – folytatta a lánya.
– Már nem dolgozol az újságnál – emlékeztette somolyogva Wisting.
Line kiöltötte a nyelvét.
– Elég lepusztult hely – vont vállat Wisting. – A legtöbb kollégád már
biztosan tudja, hogy ki a tulajdonos, de neki semmi köze az ügyhöz. Évek
óta van bérlője.
Evés közben beszélgettek még egy keveset az ügyről. Wisting nem
árult el pontos részleteket, csak annyit, hogy Line lássa, halad a
nyomozás.
Desszertként a lánya egy doboz fagyival készült. Wisting kétszer is
szedett belőle, és az ebéd végén elégedetten hátradőlt a székén.
– Van itt valami, amit szeretnék odaadni neked – szólalt meg Line.
– Micsoda?
Line felállt, bement a házba, és egy kis táskával tért vissza. Amikor az
ölébe ejtette, Wisting belenézett, és egy szürke rongyba csavart, nehéz
tárgyat emelt ki belőle. Miután lefejtette róla a rongyot, egy revolver
nyolcszögletű csöve nézett vissza rá.
 – Egy régi, általános iskolai barátnőm találta, amikor kipakolta a
halott nagyapja házát – magyarázta Line, mielőtt ő még bármit
kérdezhetett volna.
Wisting megfordította a revolvert, és kikattintotta a tárat, hogy
megnézze, töltve van-e.
– Régóta nálad van? – kérdezte.
– Csak néhány órája – felelte Line. – Valószínűleg nincs bejelentve. A
tengerbe akarta dobni, de mondtam neki, hogy inkább odaadom neked,
ti úgyis tudjátok, mit kell kezdeni vele.
Wisting bólintott. Folyamatosan érkeztek hozzájuk a hagyatékban
talált fegyverek. Sörétes puskák, puskák, pisztolyok és revolverek,
amelyekre az örökösöknek nem volt szükségük, és amelyekkel nem
tudták, hogy mihez kezdjenek.
– Egy Nagant – állapította meg. – Hét és fél milliméteres. Belgiumban
készült, a tizenkilencedik század végén.
Felhúzta a fegyver kakasát. A revolver halkan kattant, amikor
visszarakta a helyére.
– Működik? – kérdezte Line.
Wisting bólintott.
– A revolverek ilyen szempontból nagyon megbízhatóak. Épp
ugyanolyan jól használható most is, mint aznap, amikor készítették.
– Mi történik a megsemmisített fegyverekkel?
– Fémdarálóba dobják, aztán szögeket csinálnak belőle.
– Erről is lehetne írni valamit – gondolkozott hangosan Line.
– Hogy érted?
– Egy régi fegyvernek története van – bökött a fejével a lánya a
revolver felé. – Ez is részt vett két világháborúban. Izgalmas lenne
elmesélni egy fegyver történetét, amely aztán egy kupac szögként végzi.
Wisting visszacsomagolta a revolvert a szürke rongyba.
– Hogy is szokták mondani? – pillantott mosolyogva a lánya házfalába
vert szögekre. – A történelem ott van a falakban.
Line egészen fellelkesült.
 – Miért, nem így van?? – kérdezte. – Egy ilyen sztorit biztosan el
tudnék adni a Mi, férfiaknak vagy valami hasonló újságnak.
Line felállt, és elkezdte leszedni az asztalt.
– Katona volt? – kérdezte Wisting, miközben visszarakta a revolvert a
táskába.
– Kicsoda?
– A fegyver tulajdonosa – lengette meg a lánya előtt a táskát. – A
Nagantokat a szárazföldi haderőben és a haditengerészetben is
használták.
– Nem hiszem – felelte Line gyorsan. Az üres tálakkal a kezében
megállt a teraszon, és csendben az apja kezében tartott fegyverre
meredt. – Fogalmam sincs, hogy miért volt nála, vagy mire használhatta
– tette még hozzá, aztán bement a házba.
 18.

Wisting bezárta a régi revolvert a pincében álló széfbe. Arrébb kellett

tennie egy fotóalbumot, hogy helyet szorítson neki. Az albumban
harminc éve készült képeket tartott, arról a nyárról, amikor
összeházasodtak Ingriddel. A kezébe vette, és belelapozott. Stavernben
tartották a lakodalmat, a Hotel Wassilioffban. Csak a legközelebbi
családtagokat hívták meg. Az anyósa, az apósa és az anyja is élt még. Sőt
Ingrid nagyanyja is eljött. Másnap útnak indultak Dániába, és sátoroztak
egyet Løkkenben. Három napig folyamatosan esett az eső, mégis a
legszebb élményei közé tartozott.
Az egyik fénykép egy templomról készült, amelyet az évszázadok
során csaknem teljesen betemetett a homok. Az épületet lebontották és
elköltöztették, csupán a négyszögletű torony maradt meg a homokban.
Emlékezett rá, hogy ő készítette a képet. Ingrid csuromvizes hajjal
nevetett rajta. Sok évvel fiatalabb volt, mint Line most, de döbbenetesen
hasonlítottak egymásra. Két hónappal később teherbe esett.
Azon a nyáron, amikor Line és az ikertestvére, Thomas betöltötték a
tizenkettőt, ugyanott vakációztak. Addigra a homokdűnék
alacsonyabbak lettek, és a toronyból is több látszott. Az egyik helyi férfi
elmondta nekik, hogy a templom morénára épült, amelyet részben
kimosott az esővíz és a tenger. Idővel el fog tűnni alóla a talaj, és a
torony a hullámok közé dől majd.
Visszarakta az albumot a helyére, és azon gondolkozott, vajon ott van-
e még a templom.
Az esküvőn készült kedvenc fotójuk régebben a hálószoba falán lógott.
Miután Suzanne először aludt nála, Wisting eltette. Csak egy üres szög és
egy négyszögletes, sötét folt maradt utána, amelyről azután egyikük sem
beszélt. A bekeretezett fénykép túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a
széfbe, ezért a ruhásszekrényben tárolta. Soha nem jutott eszébe, hogy
talán újra ki kellene akasztania. Most egy pillanatra elgondolkodott
rajta, de végül a helyén hagyta. Helyette talán ő is letapétázhatná a
hálószoba falait.
Lecserélte a nadrágját, inget húzott, és elindult a városba, az
Aranyélet kávézó felé. Most egészen sok szabad hely közül választhatott.
A mennyezet alá erősített hangszórókból lágy zene szólt, nem nyomta el
a beszélgető vendégek hangját. Az asztaloknál fiatalok, idősek, helyiek
és turisták is ültek.
Suzanne az egyik legbelső asztalnál állt, és egy fiatal párral
beszélgetett. Röviden biccentett neki, jelezve, hogy észrevette, aztán
folytatta a munkát.
Wisting leült egy asztalhoz a fal mellett, ahol nem keltett feltűnést, de
ahonnan jó kilátása nyílt a pultra és a kasszára. Lerakott egy újságot az
asztalra, és a szék háttámlájára fektette a kabátját, aztán a pulthoz ment
rendelni.
A lányt a névtáblája szerint Unninak hívták. Suzanne őt gyanúsította
lopással. Mosolygós, szőke lány volt, lófarokba fogta a haját.
Wisting egy csésze kávét kért, és egy szelet karamellatortát. A pultra
helyezte az érméket. A lány nem vette fel rögtön. Mielőtt összeszámolta
a kezében, Wisting hátat fordított neki. Hallotta, hogy Unni beüti az
összeget a kasszába, és a helyére rakja a pénzt.
Suzannén és Unnin kívül még két lány dolgozott aznap este.
Mindenkinek sok dolga volt, és láthatóan mindenfajta rendszer nélkül
váltották egymást a pultnál, a vendégeknél és a mosogatónál.
Nem érezte otthon magát az éttermi kém szerepében, de valahányszor
Unni felvett egy rendelést a pultnál, felpillantott az újságjából. Egyszer
úgy tűnt, mintha rosszul ütött volna be valamit. Egy ősz hajú férfi
kétszáz koronát adott neki egy pohár sörért. A kassza fiókja többször
kiugrott és becsukódott, mire ki tudta venni belőle a visszajárót.
Suzanne többször elhaladt mellette, de Wisting nem nézett rá. A
kávéja kihűlt. Legurította a torkán a maradékot, és egy cikket kezdett
olvasni a norvégok nyaralási szokásairól. Az egyik pincérlány elvitte az
üres csészét. A névtáblája szerint Ninának hívták. Kicsit félénkebbnek
tűnt a másik kettőnél, és mindig szerényen mosolygott.
Miután befejezte az újságot, felállt, és a pulthoz lépett. Rendelt
magának egy újabb kávét, és végignézett a kávézón. Suzanne könnyed
léptekkel suhant az asztalok között, és természetesen, mindenféle
erőltetés nélkül mosolygott a vendégekre. Gyönyörű volt. Magas és
karcsú, szénfekete haja puha, mint a bársony.
Megcsörrent a telefonja. Christine Thiis kereste.
– Van valami fejlemény? – kérdezte.
– Miért, kellene hogy legyen? – kérdezett vissza Wisting.
– Igazából ez nem az én kérdésem – sóhajtotta a rendőrségi ügyész. –
Éppen a rendőrkapitánnyal és az ügyvédekkel vacsorázom.
Az egyik ablak melletti asztalnál három férfi is megfordult Suzanne
után, amikor elhaladt mellettük néhány üres pohárral a kezében.
– Nincs új hírem – válaszolta Wisting. – Szóltam volna róla.
– Tudom – felelte Christine Thiis. Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: – Elég kritikus.
– Kicsoda?
– A rendőrkapitány. Félrehívott, és megkérdezte, hogy biztosan
alkalmas vagy-e a nyomozás vezetésére.
Wisting a kezébe vette a kávéscsészét, és elindult az asztala felé. Ivan
Sundtöt nemrég nevezték ki. Korábban fellebbviteli bíróként dolgozott,
és semmilyen nyomozói tapasztalata nem volt.
– Miért kérdezi?
– Úgy látom, egy kicsit befolyásolta a cikk, amelyet nemrég lehoztak
Jens Hummel nagymamájáról.
Suzanne elhaladt az asztala mellett. Wisting felpillantott rá. A nő
futólag rámosolygott, aztán eltűnt a pult mögött.
– És mit válaszoltál neki? – kérdezte Christine Thiist.
– Hogy teljes mértékben megbízom benned – felelte a nő. – És biztos
vagyok benne, hogy meg fogod oldani az ügyet.
 Wisting megköszönte neki. Miután letette a telefont, rossz érzés fogta
el. Most is az irodájában kellene ülnie és dolgoznia ahelyett, hogy
magánnyomozót játszana.
Még két óráig maradt. Mire felállt, csaknem száz koronát elköltött
kávéra anélkül, hogy bármit is észrevett volna, ami alátámaszthatta
Suzanne gyanúját. Egy gyilkossági ügyben nyomozott, és képes volt egy
egész estét ilyesmire elvesztegetni.
A kocsiból küldött egy üzenetet Suzannénak, amelyben megígérte,
hogy egy másik este visszajön, és jó éjszakát kívánt neki. Vezetés közben
kapta meg a rövid választ: Oké, köszi.
 19.

A reggeli megbeszélés formaságok nélkül, gyorsan lezajlott. Éjjel semmi

újat nem tudtak kideríteni. Mindenki tűkön ült, és szeretett volna
haladni a feladataival ahelyett, hogy az asztal körül ülve beszélgetnének
a sejtéseikről és a lehetséges forgatókönyvekről.
Wisting arra szánta a délelőttöt, hogy előkészítse Aron Heisel újabb
kihallgatását. Ha máshonnan nem jut hozzájuk új információ, egyedül a
férfi segíthetett nekik tovább göngyölíteni az ügyet.
Wisting élvezte a kihallgatások során zajló pszichológiai játszmákat. A
kihallgatószobában már minden létező emberi érzelmet látott
kibontakozni, és az összes emberi és szakmai tapasztalatát lehetősége
volt kiaknázni. Ravasznak és taktikusnak kellett lennie, úgy, hogy
közben végig az irányítása alatt tartsa a helyzetet.
Minden kihallgatás különböző volt. Az ember nem tehette meg, hogy
egyszerűen leül, és elkezd csevegni, vagy megpróbál végigmenni egy
listányi kérdésen. Mindig ki kellett választani a témákat, amelyek köré
felépítik majd a beszélgetést. Egyelőre személyes információkat kellett
megtudniuk erről a férfiról, akit amfetamin-birtoklás vádjával
megfigyelés alatt tartottak. Milyen környezetből érkezik? Milyen
közegben mozog? Hol él? Mit csinál? Kivel szokott találkozni? Amint
tisztázódik a kép Aron Heisel személyéről, elkanyarodhatnak a
komolyabb kérdések felé, amelyek feltárhatják a Jens Hummel
eltűnésével kapcsolatos összefüggéseket.
Azt már sikerült kideríteniük, hogy Aron Heiselnek van külön norvég
és spanyol telefonszáma is. Bele fog telni némi időbe, mire hozzáférést
kapnak az utóbbihoz. A norvég szám nem szolgált új információval. Arra
is megkérték a spanyol rendőrséget, hogy kutassák át a férfi lakását
Marbellában. A vámhatóság feltérképezte a mozgását, a gazdasági csapat
pedig a pénzügyeit vizsgálta. Kiderítették, hogy kik a családtagjai és a
legközelebbi rokonai. Egyik szülője sem élt már. Volt egy nővére, aki az
esküvője után Trondheimbe költözött. Heisel utolsó bejelentett
munkahelye egy oslói futárszolgálat volt.
Tizenegy órakor félretette a papírokat, mert éppen indult volna, hogy
szerezzen magának valami ennivalót, amikor pittyent a telefonja.
Suzanne küldött egy rövid üzenetet: 8 dl vodka hiányzik tegnapról. 2000
korona.
Bizonyára azelőtt történt, hogy ő megérkezett. Este szinte minden
egyes pultos fizetést végignézett, és kivétel nélkül mindet beütötték a
kasszába. Fel akarta hívni Suzannét, de egy ismeretlen szám jelent meg a
képernyőjén.
– Halló, itt Wisting – szólt bele.
– Itt Reidar Heitmann – hangzott a vonal túlsó végéről. Aron Heisel
ügyvédje volt az. – Éppen az imént találkoztam Heisellel a fogdában. A
jelenlegi helyzetben azt tanácsoltam neki, hogy ne tegyen vallomást.
– Miért? – kérdezte Wisting némileg kihívóan.
Az ügyvéd megköszörülte a torkát.
– Heisel egy olyan ügyben vált céltáblává, amihez semmi köze – felelte
a férfi. – Továbbá nyilvánvaló, hogy nem minden hátsó szándék nélkül
tervezik kihallgatni.
– Hogy érti?
– Ó, ugyan már! – kiáltotta az ügyvéd. – Mindketten pontosan tudjuk,
hogy nem a kábítószer-csempészet van az ügy középpontjában. Jens
Hummel eltűnése ügyében nyomoznak, az ügyfelem pedig már elmondta
róla azt a keveset, amit tud.
– Mi azért szeretnénk újra beszélni vele – próbálkozott Wisting.
– Szó sem lehet róla addig, amíg vád alatt áll!
– Mégis mit akar ezzel mondani? – vonta össze a szemöldökét Wisting.
– Hogy információkat ajánl nekünk Hummellel kapcsolatban,
amennyiben ejtjük a kábítószer-birtoklás vádját?
 – Egyébként sem őt keresik – kerülte ki a választ Heitmann. –
Mindössze annyit mondok, hogy a jelenlegi helyzetben nem kíván
vallomást tenni.
Aron Heiselnek minden joga megvolt rá, hogy ne válaszoljon a
rendőrség kérdéseire. Az ő szemszögéből nézve ez igen bölcs döntés
volt. Vallomástétel közben könnyen ellentmondásokba bonyolódhatott
volna, amitől még gyanúsabbá válhatott. Wisting nem tehetett mást, el
kellett fogadnia a helyzetet.
Letette a telefont, és az asztalra könyökölve sóhajtott. Az, hogy az
egyetlen vádlottjuk nem hajlandó vallomást tenni, nagymértékben
hátráltatta a nyomozást. Hosszú, rögös út állt előttük.
 20.

Az utóbbi időben Line egyre korábban ébredt reggelente. Olvasta

valahol, hogy a terhesség utolsó időszakában nem ritka jelenség a
nyugtalan alvás, de most először fordult elő, hogy az éjjeliszekrényen
álló órán az ötös szám világított.
Ébredés után mindig nehéz volt kényelmesen elhelyezkednie, és a lába
is zsibbadt, mintha nagyon igényelné már a mozgást. Mindegy, a szülés
után nem sűrűn fog előfordulni, hogy sokáig aludhat reggelente,
úgyhogy talán még jobb is, ha időben hozzászokik a korán keléshez.
Behozta az újságot, és a Hummel-ügyet tárgyaló cikkhez lapozott. Két
napja találták meg a taxiját, de azóta nem volt új fejlemény. A tanyát
használó férfit kábítószer-birtoklással vádolták. Négy hétig megfigyelés
alatt tartják, de nem hajlandó vallomást tenni a rendőrségnek.
Hétkor látta, hogy az apja autója az utcára gurul, és elindul a város
felé.
A következő órákat arra szánta, hogy lefesse az utolsó szegélyeket a
nappaliban. Mire végzett, a nap áttörte a reggeli homályt, és ragyogó
sugarakban ömlött be az ablakon.
Letusolt, ivott egy csésze teát, és elugrott a lakberendezési boltba,
ahová a tapétát rendelte. Hazafelé vett magának néhány friss zsömlét.
Az apja megígérte, hogy a héten segít neki. Line egyszer tapétázott
már, és tudta, hogy sokkal könnyebb ketten csinálni, mert a hosszú,
lelógó tapéta sok bosszúságot tudott okozni, de végül is akár egyedül is
megbirkózhat vele.
Már nagyon várta, hogy kész legyen a nappalival, ezért úgy döntött,
tesz vele egy próbát. A régi tapétát már eltávolította, és kijavította az
apró repedéseket és lyukakat a falakon, így az egész felszín szép
egyenletes volt. Az ajtó mögötti sarokban kezdte, ahol az utolsó illesztés
egyenetlenségei nem fognak látszani. Az első szakasz jól ment. Egyszínű
bézs tapétát választott, hogy az illesztéseknél ne kelljen figyelnie a
mintára. Félúton észrevette, hogy ferde lett. A tapéta meggyűrődött, és
több helyen maradt mögötte levegő. Miután végzett az egyik fallal,
muszáj volt beismernie, hogy nem sikerült túl fényesen az akció.
Mérges volt magára, amiért egyedül belekezdett a munkába. Az apja
sokkal precízebb és türelmesebb volt, mint ő. Úgy döntött, hogy a többi
fallal inkább várni fog, és éppen, amikor visszahelyezte a ragasztósvödör
tetejét, megszólalt a csengő.
Kíváncsian sietett az ajtóhoz. Most először látogatták meg. Azt hitte,
valaki el akar majd adni neki valamit, vagy nem találja a keresett
házszámot.
Sofie volt az. A ház előtt állt, és a babakocsit tologatta, amelyben Maja
aludt mélyen.
– Szia! – mosolygott rá. – Éppen erre sétáltunk, úgyhogy, gondoltam,
megpróbálom kitalálni, melyik ház a tiéd.
Line kisöpörte a haját a szeméből.
– De jó! Úgyis szükségem volt egy kis pihenésre – mondta, majd
lehajolt, és bekukucskált a babakocsiba. – Ha megkerüljük a házat,
felvihetjük a teraszra. Ott könnyebben meghalljuk, ha felébred.
Már tolni is kezdte a babakocsit a rendezetlen kerten át.
– Van kedved megnézni? – nyitotta ki Sofie előtt a teraszajtót.
– Persze! – A nő kíváncsian követte.
Line körbevezette a már felújított és a még felújítás előtt álló
helyiségekben is. Utána kiültek a teraszra.
– Igazából éppen a postára indultam – bökött a fejével Sofie a
babakocsi aljában heverő csomag felé.
Line nem értette, mire gondol.
– A pénz – magyarázta Sofie. – Úgy döntöttem, hogy elküldöm egy
drogprevenciós alapítványnak.
Line elnevette magát.
 – Szóval másfél millió koronát tologatsz a babakocsidban, és az a
terved, hogy feladod postán?
– Csak egymillió – rázta a fejét Sofie. – Csak a színezett bankjegyeket
küldöm el. Úgy hallottam, hogy az, aki ilyet kap, beválthatja a Norvég
Nemzeti Banknál érvényes pénzre.
Line képtelen volt abbahagyni a nevetést.
– Azt hiszem, valaki nagyon meg fog lepődni, amikor kinyitja a
postaládát – mondta. – Megnézted a többi holmit is a széfben?
Sofie arckifejezése megváltozott.
– Nem olyan tüzetesen – lépett oda a babakocsin lógó táskához. –
Főleg rendőrségi és ügyvédi levelek, de köztük volt ez is.
Kivett a táskából egy borítékot, és Line elé csúsztatta. Line kinyitotta.
Fényképek voltak benne.
– Rólam és anyáról – mondta Sofie.
Line megnézegette őket. Az elsőn az újszülött Sofie feküdt az anyja
karján, és az anyja éppen megsimította a haját. A másodikon ölelkeztek.
Voltak képek az első iskolanapról, születésnapokról és karácsonyi
ünneplésekről is.
– Talán mégiscsak törődött veletek valamennyire – nyújtotta át Line a
képeket a nőnek.
– Talán – vont vállat Sofie. – Sok minden van, amit nem tudunk róla.
– És mi van azzal a sok mappával meg papírral? – kérdezte Line. –
Lehet, hogy ha azokat elolvassuk, kiderül, milyen ember volt, és mit
csinált.
– Nem tudom, hogy van-e kedvem elolvasni – nézett félre Sofie.
Line nagyon kíváncsi volt. Érezte, hogy mocorog benne az újságíró, és
szinte könyörög, hogy beleolvashasson azokba a titokzatos
dokumentumokba. Sofie felajánlotta neki, hogy minden az övé lehet,
amit a széfben találnak, mégsem vitte rá a lélek, hogy elkérje tőle.
– Mindenesetre ne dobd ki! – tanácsolta helyette. – Lehet, hogy egy
nap meggondolod magad.
– Majd meglátjuk – bólintott Sofie. – Egyelőre ott maradnak, ahol
vannak.
 21.

Július huszonötödikén, szerda délután fél kettőkor befejezték a

technikai vizsgálatokat a hukeni tanyán.
Wisting magával vitte Nils Hammert, hogy taktikai vizsgálatot
végezzen. Amíg a bűnügyi technikusok ujjlenyomatok, lábnyomok,
hajszálak, ruhafonalak és hasonló tárgyi bizonyítékok után kutattak, a
nyomozók feladata volt az esetleges jegyzetek, papírok, dokumentumok
feltárása, amelyekből kiderülhetett, hogy pontosan kik és milyen
munkát végeztek a tanyán. Ha szerencséjük van, akár még olyasmit is
találhatnak, amivel vallomásra késztethetik Aron Heiselt.
A hely nagyon megváltozott, mióta először itt jártak. Már nem tűnt
annyira lakatlannak és elhagyatottnak. A magas füvet laposra taposták,
a pajta ajtaja előtt egy piros-fehér sávos szalag foszlánya lobogott.
Wisting leparkolt, és kiszállt a kocsiból. Ugyanolyan csend uralkodott,
mint korábban. Csak a rovarok dongása hallatszott.
Hammer zörgött egy kicsit a kulcscsomóval, mielőtt ki tudta nyitni a
ház ajtaját.
A bűnügyi technikusok egyértelmű nyomokat hagytak maguk után. A
kilincseken és egy csomó használati tárgy felületén ujjlenyomatpor
maradványai feketélltek, máshol apró, betűvel és számmal jelölt cetlik
hevertek.
A konyha pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor Wisting először
látta kívülről, az ablakon keresztül. Kék fal, hatalmas rendetlenség. A
mosogatóban koszos tálak, kések, villák és poharak, a padlón üres
üvegek és más szemét. A plafon alatt köröző legyek halkan, álmosan
zümmögtek.
 Wisting kinyitotta a fiókokat és a szekrényeket, átlapozta a
hűtőszekrény tetején tornyosuló papírhalmot, de semmi érdekeset nem
talált.
A nappaliban nem láttak személyes jellegű tárgyakat. Bútorokban is
elég szegényes volt. Egy kopott kanapé állt benne, egy dohányzóasztal,
étkezőasztal a hozzá tartozó székekkel, egy komód és rajta a tévé. A
falon nem lógtak képek, és még könyvespolc sem volt.
Amíg Hammer a folyosón álló szekrényeket nézte át, Wisting belépett
a hálószobába. A takaró egy csomóba gyűrve hevert az ágy sarkában. A
padlón régi hetilapok feküdtek szerteszét, koszos pólók és zoknik
között. A legérdekesebb tárgy egy bőrönd volt, amelyet az ágy alá
csúsztattak. Wisting kinyitotta és átkutatta, de csak ruhadarabokat talált
benne.
Amikor kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, Hammer a nevét kiáltotta a
nappaliból. A fiók üres volt, de Hammer hangja annyira komolyan
csengett, hogy Wisting még arra sem pazarolt időt, hogy
visszacsúsztassa a helyére.
A kollégája az ablakban állt.
– Valaki van a mezőn – mondta.
Wisting odaállt mellé, de a méteres magasságba nyújtózó gyomokon
kívül semmit sem látott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Lehet, hogy csak egy állat – nézett rá Hammer. – Csak egy pillanatra
láttam, de úgy nézett ki, mintha egy férfi járkálna a fűben
meggörnyedve. Mintha nem akarná, hogy észrevegyük. De most már én
sem látom.
Egy ideig álltak, és az egykori szántóföldet fürkészték, amikor hirtelen
egy szőke fej bukkant ki a fűből, közvetlenül a pincét rejtő kis emelkedő
mellett.
Hammer elkáromkodta magát, és megpördült. Wisting vele együtt
szaladt ki az ajtón.
Követték az ösvényt, amelyet a kollégáik hagytak az elmúlt napokban.
Hammer két méterrel Wisting előtt járt. A férfi irányt változtatott, és az
erdőszél felé indult. Egyszer megbotlott, de nem esett el.
– Állj meg! – kiáltotta utána Hammer. – Rendőrség!
A figyelmeztetés nem használt, a férfi tovább rohant a fák felé.
Arrafelé olyan sűrűn nőtt a gaz, hogy erővel kellett utat törnie magának.
A csörtetés felriasztott egy madárrajt, amelynek tagjai minden irányba
szétrepültek.
Néhány napon belül már ez volt a második alkalom, hogy valaki
megpróbált elmenekülni előlük. Wisting levegő után kapkodott, és
érezte, hogy az ereiben hevesen dobol a vér. Ágak csaptak az arcába,
amitől alig látott valamit.
Ötven méterrel később valamivel nyíltabb területre értek, magas
fenyőfák közé. A férfi gyorsított a tempón, és ráfordult egy ösvényre.
Kicsit távolabb Wisting meglátta a főutat. Egy teherautó lassított, és
kikerült egy útszélen álló kocsit. Hammer felgyorsított, Wisting kicsit
lemaradt tőle. Megbotlott egy kidőlt fenyőben, és akkorát esett, hogy
csak úgy csengett a füle. A földön fekve még látta, ahogy a férfi beugrik
az útszélen várakozó kocsiba. A kerekek kipörögtek, a kavicsok
hangosan csikorogtak alattuk.
Wisting feltápászkodott, és leporolta magát. Hammer visszabaktatott
hozzá.
– Láttad a rendszámát? – kérdezte Wisting.
– Csak annyit, hogy norvég – felelte Hammer. – PP-vel kezdődött,
tehát kristiansandi.
– Láttad, milyen autó?
Hammer megrázta a fejét.
– Ezüstszürke, valamelyik ázsiai cégtől. Az a baj, hogy mindegyik tök
ugyanolyan.
Visszafelé egyikük sem beszélt többet. Mindketten tudták, mi történt
az imént. A kábítószerleletről nem adtak bővebb tájékoztatást az
újságoknak. Valaki tudott a pincéről, és miután a rendőrség elhagyta a
terepet, visszatért, hogy kiderítse, rátaláltak-e a rejtekhelyre. Márpedig
azok, akik tudtak a pincéről, tudhattak valamit Jens Hummelről is.
 22.

Hammer és Wisting a nap hátralévő részében átkutatta a többi

tanyaépületet. Nem tudták, mit keresnek, de biztosak voltak benne,
hogy ha meglátják, tudni fogják. Egy név, egy telefonszám, egy számla…
Egy hiányzó láncszem, ami elárulhatott nekik valami olyasmit, amiről
eddig nem tudtak.
A keresés eredménytelen volt.
Munka után Wisting átugrott Linéhez az új házba. Letapétázták a
nappali hátralévő falait, és együtt vacsoráztak. Nem tett megjegyzést a
lánya sikertelen tapétázási kísérletére, inkább azt mondta neki, hogy
miután a helyére teszi majd a bútorokat, és felakaszt néhány képet a
falra, nagyon szépen fog festeni a szoba.
A késő esti órákat az Aranyéletben töltötte, de ezúttal sem látta, hogy
bármelyik alkalmazott lopott volna a kasszából.
Hosszú, nehéz napok következtek. Újra és újra átnyálazták az eddig
meglévő dokumentumokat, átolvasták az elkészült jelentéseket, és
továbbadták egymásnak, hátha valami elkerülte a figyelmüket. Újabb
embereket hallgattak ki, és utánamentek néhány fülesnek. Megosztották
egymással az ötleteiket, gondolataikat és elméleteiket, kielemeztek
minden lehetőséget, de semmi nem utalt rá, hogy közel járnának az
áttöréshez. Az eltűnt férfi után mindössze néhány lábnyomot találtak a
pincében.
Július harmincadikán, hétfőn Wisting fél hétkor kelt fel. Már akkor
érezte, hogy valami megváltozott, de arra gondolt, hogy csak az időjárás
az. A tengeri szél hosszú ideje először mást is hozott magával, mint
forró, sós levegőt. Érezni lehetett a közelgő esőt, de a megnövekedett
páratartalom miatt egyelőre csak még melegebb volt.
 Egy hete találták meg a Z-1086 számú taxit, és kétszázhat napja
jelentették be Jens Hummel eltűnését.
A legtöbb komoly ügy viszonylag gyorsan megoldódott – általában
még az első napokban, amikor az egész média tőlük visszhangzott. Más
ügyeknek hosszabb idő kellett. Néhányat pedig sohasem tudtak
megoldani.
A reggeli megbeszélésen Torunn Borg beszámolt a Tanumsaga
környékén végzett kutatásokról. Mind tudták, hogy nem sok esély van
rá, hogy éppen ott találják meg Jens Hummelt, de az autó belsejében
talált fűrészpor miatt muszáj volt kivizsgálniuk az ottani fűrésztelepet.
Ez is olyan munka volt, amitől úgy tűnt, hogy halad a nyomozás, de
valójában csak rutinból csinálták, és csak a papírhalmok nőttek tőle.
Wisting a falon lógó térkép előtt állt. Gombostűkkel jelölték rajta azt a
néhány fix helyszínt, amelyet eddig az ügyhöz köthettek, vonalkázással
pedig azokat a területeket, amelyeket kutyákkal vagy csatárláncokban
átfésültek.
Megcsörrent a telefonja. Felismerte az első számjegyeket, amiből
rájött, hogy a Kripostól[2] keresik. Mielőtt felvette, leült a székére, és a
kezébe vett egy ceruzát.
A férfi Erik Fossliként mutatkozott be, és azt mondta, hogy a technikai
csapatban dolgozik.
– Általában csak jelentést küldünk, de most olyan különleges dolgot
találtunk, hogy muszáj volt telefonálnom – mondta.
Wisting ujjai összeszorultak a telefonon.
– Hadd halljam! – felelte.
– A szokásos módon próbalövést végeztünk a fegyverrel – folytatta a
férfi. – Kiderült, hogy a lövedék szerepel a nyilvántartásban.
– Hogy érti? – húzta össze a szemöldökét Wisting.
Erik Fossli sóhajtott, mintha már elege lenne belőle, hogy olyasmit
kell magyaráznia, ami teljesen egyértelmű.
– Minden fegyver egyedi nyomot hagy az ellőtt töltényeken –
magyarázta türelmesen. – Ugyanúgy visszakövethetők, mint az
ujjlenyomatok.
 – Ezzel tisztában vagyok – szakította félbe Wisting. – Csak azt nem
tudom, hogy milyen fegyverről beszél.
Már a kérdés közepén rájött a válaszra.
– Egy hét és fél milliméteres Nagantról – felelte kissé zavartan a férfi.
– Névtelenül szolgáltatták be. Miért, több fegyvert is küldött hozzánk?
– Nem, dehogy – rázta a fejét Wisting. – Csak teljesen máshol jártak a
gondolataim.
– Mindegy is – folytatta Erik Fossli. – A lényeg, hogy minden
fegyverrel végzünk próbalövést, akármilyen módon kerülnek is
hozzánk. Rutinfeladat.
– És melyik ügyhöz lehet kötni a fegyvert? – kérdezte Wisting.
– Egy gyilkossághoz.
A szó ott lógott közöttük a levegőben. Wisting fejében ezernyi
gondolat cikázott. Line adta oda neki a revolvert. Azt mondta, hogy egy
régi barátnője találta a nagyapja hagyatékában. Wisting nem firtatta,
hogy ki, csak elmondta, hogy névtelenül küldi tovább, mint mindig,
amikor fegyvereket vagy töltényeket szolgáltatnak be nekik olyan
rokonok, akik nem szeretnék a házukban tudni őket. Gondolta, hogy
Line barátnője a közelben lakik, de ötlete sem volt, hogy melyik
gyilkossághoz lehet kötni a revolvert. Valószínűleg nagyon régi ügy
lehetett, még azelőttről, hogy ő a kapitányságra került, vagy nem az ő
körzetében történt.
– Melyik ügy az? – kérdezte.
– Az újévi gyilkosság.
– Az újévi gyilkosság? – ismételte meg Wisting döbbenten. – De hát
arról most fognak dönteni a bíróságon!
– A fegyver sosem került elő – emlékeztette a férfi. – Megpróbáltam
beszélni néhány kristiansandi nyomozóval, de senkit nem értem el.
Küldök nekik egy másolatot a jelentésről. Valószínűleg nagyon érdekelni
fogja őket, hogyan került magukhoz a fegyver.
Wisting köröket rajzolt az előtte fekvő jegyzetfüzetre. Emlékezett az
újságírók által újévi gyilkosságnak keresztelt esetre. Az áldozat
huszonegy éves volt, Elise Kittelsennek hívták. Kristiansand
központjában lőtték le, két lövéssel, szilveszter éjjelén. A rendőrség
tizennégy perc alatt kézre kerítette a tettest. Wisting mégis a lány
arcára emlékezett a legjobban a híradásokból. Éppen egy újévi bulira
tartott, és indulás előtt kitett magáról egy képet valamelyik
közösségimédia-oldalra. Volt ebben valami különösen tragikus. Egy
életvidám, fiatal lány megoszt magáról egy fényképet, és néhány perccel
később megölik. A média természetesen pofátlanul kihasználta a
helyzetet.
– Mennyire biztos, hogy ez ugyanaz a revolver? – kérdezte.
– Amennyire csak lehet – felelte Erik Fossli. – Minden fegyver egyedi,
de ennek a csövében ráadásul nagyon jellegzetes kopások vannak.
Mindegyik töltényen, azaz azon a kettőn, amelyet a lány testében
találtak, és azokban, amelyeket a próbalövés során ellőttünk, pontosan
ugyanolyan felületi elváltozások figyelhetők meg, amelyeket csak és
kizárólag ez a teljesen egyedi fegyver okozhatott.
– Értem – bólintott Wisting.
– További vizsgálatra küldöm a revolvert – folytatta a férfi. – DNS- és
ujjlenyomatmintát veszünk róla. A gyilkosság több mint fél éve történt,
de nincs kizárva, hogy találnak rajta valamit.
– Valószínűleg az én ujjlenyomatomat is megtalálják majd rajta –
mondta Wisting. Linéről hallgatott.
– Maga nyilván regisztrálva van a rendszerben, szóval könnyen ki
fogják zárni. Egyébként is, a gyilkos már megvan, tehát nincs olyan nagy
szerepe a dolognak. A lényeg, hogy a fegyver már nincs az utcán, és nem
okozhat több kárt.
Wisting egyre nagyobb köröket rajzolt a jegyzetfüzetébe. Nem
jelentettek semmit, csak a nyugtalanságát enyhítették valamelyest.
– Minden jelentést közvetlenül elküldök a kristiansandi nyomozóknak
– folytatta Fossli. – Így maguknak nem kell ezzel foglalkozniuk.
Gondolom, egyébként is elég dolguk van ezzel a Hummel-üggyel.
– Rendben – felelte Wisting. – Azért örülnék, ha mi is kapnánk
másolatot a jelentésekről.
– Természetesen.
 Megbeszéltek még néhány gyakorlati dolgot, aztán letették a telefont.
Wisting hátradőlt a székén, és megpróbált visszaemlékezni az újévi
gyilkosság részleteire. Csak annyi rémlett neki, hogy végül vádat
emeltek, és a fiatal gyilkos sorsáról hamarosan dönteni fognak a
bíróságon. A férfit az egyik mellékutcában fogták el, nem sokkal az eset
után. Az eltelt idő alatt sikerült megválnia a gyilkos fegyvertől. A
revolver most mégis felbukkant, méghozzá Line szolgáltatta be a
rendőrségnek.

[2] A norvég rendőrség szervezett bűnözéssel és nemzetközi ügyekkel foglalkozó speciális

ügynöksége.
 23.

Az elmúlt napokban Line mindennap Sofiéval és Majával ebédelt,

pontban egy órakor. Korán kelt, és délelőtt általában a felújítással
foglalkozott, de a nap legmelegebb óráiban jólesett megpihenni Sofie
kertjének hűvösében. Délután vagy este aztán megint visszatért a
munkálatokhoz.
Nagyon szeretett Sofiéval beszélgetni. Most, a szülés közeledtével
észrevette, hogy egyre idegesebb. Nemcsak a szülés miatt aggódott,
hanem azért is, mert nem tudta, hogy milyen lesz utána egyedül
gondoskodni egy gyerekről. Amikor Sofiéval volt, nem kellett ilyesmiken
rágódnia. A nő sok olyan kérdésre tudott megnyugtató választ, amelyek
miatt Line aggódott, de az is kiderült, hogy egy kicsit ő is bizonytalan
így, egyedül, és neki is szüksége lenne támaszra és társaságra a
mindennapokban.
Aznap nyitva volt a bejárati ajtó, amikor megérkezett. Egy
virágcseréppel volt kitámasztva, hogy ne csapja be a huzat. Line
bekopogott az ajtófélfán, és bekiabált, de nem kapott választ.
Bement, de nem akart újra kiabálni, mert nem tudta, hogy Maja alszik-
e.
A konyhapulton egy fél dinnye feküdt, mellette a kés, amivel
felvágták. Az asztalon egy kancsó sárga színű lé pihent, mellette két
üvegpohár és egy zacskó jégkocka, amely már olvadozott, és kis tócsát
eresztett.
Line továbbment. A nappaliban szólt a rádió. A teraszajtó nyitva volt.
A vékony, fehér függöny lágyan fodrozódott a szellőben.
– Halló! – dugta ki a fejét Line a teraszra.
 Az asztal meg volt terítve, de senki nem ült mellette. Ahogy Line
visszafordult, hallotta, hogy valaki jön le a lépcsőn.
– Nyitva volt az ajtó – szabadkozott, amikor Sofie megjelent előtte. –
Úgyhogy bejöttem.
Sofie nyúzottnak tűnt. Line majdnem megkérdezte, hogy rosszul
aludt-e, aztán rájött, hogy azért tűnik fáradtnak, mert aggódik valami
miatt.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Olvastad az újságot? – kérdezett vissza válasz helyett Sofie. Elhaladt
mellette, és bement a konyhába.
– Melyik újságot?
Sofie felnyitotta a konyhaasztalon fekvő laptopot, bekapcsolta a
képernyőjét, és Line elé tolta. A Dagbladet nyitólapja jelent meg előtte. A
legfelső cikk nagy betűkkel hirdette: „Milliós adomány lopott pénzből.”
A cikket egy internetről letöltött képpel illusztrálták egy rakás színezett
bankjegyről.
Line leült a laptop elé, és olvasni kezdett. Az újságíró a Mondj Nemet a
Kábítószerre nevű alapítvány elnökét jelölte meg forrásként. Három
nappal korábban az alapítvány kapott egy csomagot a postán. Névtelen
feladó küldte, és nagyjából egymillió koronát tartalmazott. Mindegyik
bankjegyet festék színezte el. Továbbították a rendőrségre.
Az oslói rendőrség egyik nyomozója megerősítette, hogy megkapták a
bankjegyeket, amelyek valószínűleg egy rablás zsákmányából
származtak. A bankok, posták, páncélautók és pénzfelvevő automaták
vonzó célpontot kínáltak a bűnözőknek, és a kétezres évek rablásai
során eltulajdonított bankjegyekből még mindig legalább százmillió
koronát keresett a rendőrség. A bankjegyeket továbbították a Kriposnak,
hogy egyéb vizsgálatok mellett ujjlenyomatmintákat is vegyenek róluk.
A Norvég Nemzeti Bank szóvivője a lapnak azt mondta, hogy az
alapítványnak valószínűleg nem lesz haszna az adományból. Kérhetik,
hogy a bank váltsa be érvényes bankjegyekre az összeget, de ha az
adomány valóban rabláshoz köthető, a kérést természetesen vissza
fogják utasítani.
 A Mondj Nemet a Kábítószerre elnöke kétségbeesett. A pénz nagyon
jól jött volna nekik, hiszen szélesebb körben tarthattak volna
drogprevenciós foglalkozásokat a fiataloknak.
Sem a rendőrség, sem az alapítvány nem akart találgatni, ki lehet a
titokzatos adományozó. A csomagban nem volt levél, és a feladót sem
jelölték a borítékon.
Line felnézett a laptopból.
– Rettenetesen hülye ötlet volt – sóhajtott Sofie. – Nem is tudom, mit
gondoltam. El kellett volna égetnem. Most megtalálják majd rajtuk az
ujjlenyomatunkat.
– Regisztrálva vagy a nyilvántartásban?
– Hogy érted?
– Vett tőled valaha ujjlenyomatot a rendőrség?
– Nem.
– Akkor nem fogják tudni kideríteni, hogy te küldted a csomagot.
– Senkinek ne mondd el! – kérte Sofie.
– Dehogyis.
– Megígéred? Senkinek ne mondj semmit a széfről!
– Megígérem – bólintott Line.
Sofie a konyhapultra támaszkodott.
– Honnan tud róla az újság? – kérdezte.
– Több lehetőség is van – felelte Line. Be kellett vallania, hogy nagyon
érdekes az ügy, és ő maga is szívesen dolgozna vele. Felkeltette az
olvasók érdeklődését, és rengeteg kattintást generált az újság
weboldalán. – Az is lehet, hogy az alapítvány elnöke ment az újsághoz,
de ez tipikusan olyan ügy, amiről beszélnek, és ami nagyon gyorsan
terjed. A nyomozók mesélnek róla a kollégáiknak ebéd közben. Miután
hazaértek, elmondják a feleségüknek, aki aztán továbbadja a
barátnőinek, és így tovább. Valamikor aztán biztosan eljut valakihez,
akinek van ismerőse a Dagbladetnél. A legizgalmasabb ügyeim közül
sokról én is így szereztem tudomást.
Sofie elkezdte felszeletelni a dinnyét.
 – Én csak segíteni akartam – rázta a fejét. – Erre csak gondot okoztam
magamnak.
Line kinyitotta a jégkockás zacskót, és az üdítős kancsóba szórta a
tartalmát.
– Így is sokat segítettél nekik, még ha a Nemzeti Bank nem is váltja be
a pénzt – felelte. – Gyorsan elterjed a hír, és a Dagbladet továbbra is
tudósítani fog róla. Az alapítvány reklámot kap, és rengeteg
együttérzést. Az emberek elkezdenek adományozni nekik. Ha elég
okosak, még most meglovagolják a média figyelmét, és
adománygyűjtésbe kezdenek. Legközelebb, amikor valaki bekopog a
házba, vagy virágot kínál megvételre a Mondj Nemet a Kábítószerre
nevében, az emberek szívesebben fognak belenyúlni a zsebükbe.
Sofie nyugtalanul pillantott fel a szeletelésből.
– Lehet, hogy a másik pénzből is küldenem kellene nekik – mondta. –
Az még mindig a széfben van.
– Szerintem inkább várj még vele, amíg meglátjuk, mi sül ki belőle –
javasolta Line. – Gondolj Majára! Egyedül neveled. Később még jól jöhet
az a pénz.
Sofie bólintott, lerakta a kést, és kipakolta egy tálra a
dinnyeszeleteket.
Line telefonja megcsörrent. Az apja volt az. Soha nem hívta őt az
irodából, csak akkor, ha valami nagyon fontosat akart mondani.
 24.

Az apja nem akarta telefonon elmondani, miről szeretne beszélni vele.

Csak annyit árult el, hogy muszáj találkozniuk, és megkérdezte, hogy hol
van. Line felajánlotta, hogy beugrik hozzá a kapitányságra. A kormány
mögött ülve azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet ennyire fontos.
Egyedül arra tudott gondolni, hogy valami történt Thomasszal. Az öccse
helikopterpilóta volt a hadseregben, és többek között Afganisztánban is
szolgált. Akkoriban Line rettenetesen aggódott érte, és minden egyes
hírt elolvasott a háborúról. Négy éve volt hátra a szolgálatból, de
jelenleg Norvégiában volt.
Keresett egy szabad parkolóhelyet a rendőrkapitányság előtt, és
bement a főbejáraton. A portás telefonált az apjának, aki lejött érte, és
felkísérte az irodájába. Becsukta az ajtót, és helyet foglalt az íróasztal
mögött. Line leült vele szemben.
– Mi történt? – kérdezte.
Az apja egy pillanatig nem válaszolt, mintha a megfelelő kifejezést
keresné, pedig volt elég ideje átgondolni, mit mondjon.
– Ki adta neked azt a revolvert? – kérdezte végül.
Line hirtelen elszédült. Felkavarodott a gyomra.
– Már mondtam. – A hasára tette a kezét, és megsimította, hátha attól
lecsillapodik a rossz érzés. – Egy régi barátnőm. A nagyapja hagyta rá.
Az apja a szemébe nézett.
– Elmondanád, hogy ki volt az?
– Megígértem neki, hogy nem fogom.
Az apja nem válaszolt. Line még nem is beszélt neki Sofie Lundről.
Valamiért sosem hozta szóba. Nem is igazán tudta, hogy miért, de úgy
sejtette, Sofie nagyapja miatt vonakodik elmondani.
 – Miért kérdezed?
– Minden fegyvert, amelyet beszolgáltatnak nekünk, bevizsgálnak –
felelte az apja. – A töltényeket rutinszerűen összevetik a megoldott és
megoldatlan ügyekből származó töltényekkel.
Line felsóhajtott, még mielőtt az apja befejezhette volna.
– És volt találat – mondta. Érezte, hogy nehezen lélegzik. – Egy
megoldatlan rablás?
– Valami olyasmi – bólintott az apja.
Line a széfben heverő pénzre gondolt.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen vizsgálatokat végeznek rajta, nem
biztos, hogy odaadom neked – mondta. – Akkor valószínűleg a tengerben
végzi. Azt hittem, ez teljesen névtelenül működik.
– Mióta van a barátnőd birtokában ez a revolver? – kérdezte az apja.
– Aznap találta meg, amikor odaadtam neked.
– És mikor halt meg a nagyapja?
– Fél éve.
Látta, hogy az apja gondolkodóba esett.
– Kénytelen vagyok másképp kérdezni – felelte. – Valami másról.
Line várt. Az apja kinézett az ablakon.
– Kivel beszélgettél a múlt héten az Aranyéletben? – kérdezte végül. –
Aznap, amikor Nils Hammerrel üldözőbe vettem a szomszéd asztalnál
ülő férfit.
Line az ajkába harapott. Szerette volna, ha Sofiéval megmarad a
barátságuk. Nem okozhatott gondot neki. Mégis tudta, hogy nem
tarthatja titokban az apja előtt.
– A neve Sofie – felelte. – De neki semmi köze a revolverhez. Csak
megtalálta, amikor összepakolta a nagyapja holmiját.
Az apja hosszan hallgatott.
– Előbb-utóbb úgyis kiderülne – mondta végül, inkább magának. – A
revolverrel megöltek egy embert.
A szavak úgy érték Linét, mintha hasba vágták volna. Egy ideig
teljesen mozdulatlanul kellett ülnie, hogy elmúljon a fájdalom. Mélyeket
lélegzett.
 – Ez melyik ügy?
– Az újévi gyilkosság Kristiansandban – felelte az apja. – Már
megoldották, de a fegyvert nem találták meg. Ha más haszna nem is lesz,
a védőügyvédnek még jól jöhet. Bármikor utasításba adhatják nekem,
hogy elmondjam, hogyan került hozzám. Akkor téged is be fognak hívni,
és muszáj lesz elmondanod.
Line azon gondolkozott, hogy milyen nagy galibát okozott magának és
Sofiénak. Ebben az esetben nem takarózhatott azzal, amivel újságírói
munkája során olyan sokszor: hogy névtelen forrásból szerezte az
információt.
– Beszélj vele! – javasolta az apja. – Jobb, ha most beszél róla, mintha
később nagyobb ügyet csinálnának belőle.
Line nehezen kelt fel a székről. Melege volt, és rosszul érezte magát.
– És te mit csinálsz? – kérdezte.
– Felveszem a kapcsolatot az ügyért felelős nyomozókkal. – Az apja
felállt, és odalépett hozzá. – Jól vagy?
– Persze – felelte Line. A széktámlára kellett támaszkodnia. – Csak
hirtelen olyan fáradt lettem. – Arra összpontosított, hogy lassan,
mélyeket lélegezzen. – Minden rendben – mondta, és elindult az ajtó
felé.
– Kikísérlek a kocsihoz – mondta az apja aggodalmas tekintettel, és a
folyosóra sietett, hogy hívja a liftet.
Line elmondta még néhányszor, hogy minden rendben van vele.
– Csak pihennem kell egy kicsit – sóhajtott, és beült a kocsiba.
– Vezess óvatosan! – kérte az apja.
Line bólintott, és miközben kitolatott a parkolóból, még visszanézett
rá. Az apja is hasonlóan kimerültnek tűnt. Sápadt volt, a tekintete
nyugtalanságról árulkodott. Line tudta, hogy egy kemény nyomozás
közepén van, és rosszul érezte magát, amiért ő is csak tetézte az
aggodalmait.
 25.

Wisting tétlenül ült az íróasztalnál. A gyilkos fegyver volt mindig a

gyilkossági ügyek kulcspontja. Az újságcikkekből úgy rémlett neki, hogy
a kristiansandi rendőrség komoly erőket megmozgatott, hogy előkerítse
a fegyvert, de nem járt sikerrel. Most pedig Line egyszer csak átnyújtja
neki.
Az íróasztal fölé hajolt, és lenyomta a szóköz billentyűt, amitől életre
kelt a számítógépe. Bejelentkezett a népesség-nyilvántartásba, de nem
lépett tovább. Bizonytalan volt. Úgy érezte magát, mintha a saját lánya
után nyomozna. Nem emlékezett semmiféle Sofie nevű általános iskolai
barátnőre, de csupán néhány kattintásnyira volt a választól.
Beírta a „Sofie” nevet a keresőbe, bejelölte Line születési évét, és
leszűkítette a keresést Larvik területére. Egy pillanatig habozott, aztán
végül lenyomta az entert.
A gép három találatot adott ki: Nina Sofie Lund, Sophie Fladen és Sofie
Hekkensmyr. Csak az első lakott Stavernben. Amikor a részletekre
kattintott, látta, hogy alig néhány napja jelentette be, hogy a Johan
Ohlsens gatéra költözött Oslóból, és van egy egyéves kislánya. Eszébe
jutott a Linéék asztala mellett álló babakocsi az Aranyéletben, és
bólintott.
A nyilvántartás szerint Sofie megváltoztatta a vezetéknevét. A házas
nőknél ez gyakran előfordult, de Sofie nem volt házas.
Egy újabb kattintás felfedte, hogy a korábbi vezetékneve Mandt volt.
Wisting a képernyő fölé hajolt, és érezte, hogy a szíve kihagy egy
dobbanást. Nyelt egyet, és gyorsan beütötte a nevet az
adatnyilvántartásba, ami rögtön igazolta az egyértelműt. Line
barátnőjének nagyapja Frank Mandt volt.
 26.

Line lefeküdt a kanapéra az újonnan berendezett nappaliban, de túl

zaklatott volt ahhoz, hogy pihenni tudjon. Inkább elment a laptopjáért, a
hasára fektette, és egy nagy párnát dugott a feje alá.
A hírek szerint az újévi gyilkosság zárótárgyalását augusztus
hatodikán tartják. Aznap fognak ítéletet mondani a huszonöt éves
gyilkos fölött.
Megkereste a következő cikket ugyanerről az ügyről. A fiú nem
ismerte be a gyilkosságot, de három szemtanú látta, hogy elfut a
tetthelyről. A rendőrség lőport talált a tenyerén, és az egyik zsebében
egy térképet hordott a tett helyszínéről.
Az előélete sem volt makulátlan. Többször is elítélték erőszakos és
kábítószeres ügyek miatt, és kilenc hónapnyi börtönbüntetés után
karácsony előtt néhány nappal helyezték feltételesen szabadlábra. A
kilenc hónapot azért kapta, mert késsel fenyegetőzve kirabolt egy nőt.
Magáról a gyilkosságról keveset írtak. A huszonegy éves Elise Kittelsen
a IV. Kristian gatén lakott, és Tangenbe tartott éppen, házibuliba néhány
barátjához. Tízperces séta. A Kongens gatén álló iskola előtt lőtték le.
Az egyik tanút Terje Moseidnek hívták. Elmesélte az újságnak, hogyan
próbálta egy barátjával megmenteni a fiatal lány életét, de nem tudták
elállítani a vérzést. Két éles csattanást hallottak, aztán látták elfutni a
fiút a helyszínről. A személyleírásuk tökéletesen illett a letartóztatott
huszonöt éves srácra.
A rendőrség erőteljesen hangsúlyozta az újságban, hogy milyen
gyorsan megoldotta az ügyet. Az elméletük szerint utcai rablásnak
indult, de rosszabb vége lett. A letartóztatás még gyorsabban
megtörténhetett volna, ha a tettes nem próbál meg elmenekülni. Két
rendőr üldözte a központ utcáin. Egy ideig úgy tűnt, hogy sikerül
meglépnie, de hamarosan megtalálták egy szemeteskonténer mögött.
Ezenkívül az újság csak a szokásos módon bemutatta az áldozatot. Két
barátnőjével beszéltek, akik azon a bulin vártak rá, amelyen már sosem
jelent meg. Illusztrációként azt a fényképet használták, amelyet Elise
Kittelsen aznap este tett ki a Facebookra.
A huszonöt éves vádlott védőügyvédje nem mondott sokat a sajtónak,
mindössze annyit, hogy az ügyfele minden vádat határozottan
visszautasít.
Line érezte, hogy a baba rúg egyet a hasában, mintha nem tetszene
neki, hogy rajta pihen a laptop. Line lecsukta, és visszatette az asztalra.
Hogy mégis hogyan kerülhetett a revolver Sofie nagyapjának széfjébe,
arról fogalma sem volt. Mindenesetre komoly problémát jelentett.
Mélyen legbelül tudta, hogy nem helyes visszatartani az információkat
az apjától, de úgy gondolta, hogy a barátnőjét elárulni is legalább
ennyire helytelen lenne. Némi erőlködéssel oldalra fordult, és a kezére
támaszkodva felült. Előkereste a telefonját, és küldött egy üzenetet
Sofiénak, amelyben megkérdezte, hogy átugorhat-e hozzá.
Sofie mosolygós hangulatjellel válaszolt, és fél órával később már
ismét a teraszán ültek. Fülledt, szélcsendes idő volt. Maja egy fűre
terített takarón mászkált.
Line hirtelen nem is tudta, hogy hol kezdje.
– Azt hiszem, mégsem volt olyan jó ötlet beszolgáltatni a revolvert a
rendőrségnek – sóhajtotta végül.
Sofie arca megrándult.
– Miért nem? – kérdezte a lányára pillantva.
– Mert megvizsgálták – felelte Line. – Minden egyes fegyvert, amit
kapnak, megvizsgálnak.
Sofie a hüvelykujja körmét piszkálgatta.
– Beszéltem apával – folytatta Line. – Lőttek is vele.
– Miért?
– Hogy megnézzék a töltényeket. Ilyenkor összehasonlítják a
karcnyomokat a megoldatlan ügyek során talált töltényekkel, hogy
kiderítsék, használták-e bármi ilyesmire a fegyvert.
– Istenem! – Sofie megszorította a szék karfáját. – Lehet, hogy
használták abban a rablásban, amikor ellopták azt a sok pénzt!
Line nyelt egyet.
– Sajnálom, hogy bajt csináltam – mondta. – Azt kellett volna tennünk,
amit te javasoltál. Be kellett volna dobnunk a tengerbe.
– És mit derítettek ki belőle? – kérdezte Sofie.
Line közelebb hajolt hozzá.
– Valakit lelőttek vele – suttogta halkan.
Sofie mozdulatlanul ült a székén. Valahol a közelben felrikoltott egy
sirály.
– Sajnálom – ismételte Line.
– Meg is halt? – pislogott Sofie.
Line bólintott.
– És ki volt az?
Line mély levegőt vett.
– Hallottál az újévi gyilkosságról? – kérdezte, és látta, hogy Sofie
próbál visszaemlékezni.
– Talán – felelte.
Line elmesélte, hogyan ölték meg Elise Kittelsent Kristiansandban
szilveszter éjjelén.
Sofie felállt, és tett néhány lépést a teraszon.
– Tisztában vagyok vele, hogy sok gonoszságot művelt – fordult Line
felé. – De hogy embert öljön…
– Nem, dehogy! – szakította félbe Line. – Nem ő volt. Még a helyszínen
elkaptak egy huszonöt éves fiút. Egy hét múlva kezdődik a tárgyalása.
Sofie felvette a lányát, és az ölébe ültette.
– Mitől olyan biztosak benne, hogy ez ugyanaz a revolver? – kérdezte.
Line vállat vont.
– Nem értem, hogyan kerülhetett a széfbe – folytatta Sofie, de aztán
félbeszakította a gondolatmenetet. – Elmondtad az apádnak, hogy tőlem
kaptad a revolvert?
 – Nem – felelte Line. – Névtelenül lett beszolgáltatva, de elmondtam
neki, hogy egy általános iskolai barátnőmtől kaptam, aki a nagyapja
hagyatéka között találta. – Egy pillanatra elhallgatott. – Beszéltem neki
rólad, és látott is bennünket együtt az Aranyéletben. Össze fogja rakni a
dolgot. Még az is lehet, hogy behívnak a kapitányságra tanúskodni.
Sofie a kezébe temette az arcát.
– Tanúskodni? Nincs miről tanúskodni. Csak annyit tudnánk mondani
neki, hogy a széfben találtuk.
Maja nyafogni kezdett.
– Mégis lehet, hogy muszáj lesz elmagyaráznunk – felelte Line. – Ha
tudtam volna, hogy ez lesz belőle, soha nem adom oda a revolvert
apának!
Sofie Maja kezébe nyomta az asztalon fekvő kulcscsomót. A kislány
ettől megnyugodott.
– Ne rágd magad ezen! – mosolyodott el végül Sofie. – Nem a te hibád.
Az egész az Öregé.
 27.

A bűnügyi nyilvántartás szerint az újévi gyilkosságért felelős nyomozót

Harald Ryttingennek hívták. Wisting nem ismerte személyesen, de
tudta, hogy ő az agderi rendőrkörzet bűnügyi egységének vezetője.
Néhány nyomozókonferencián hallotta már előadásait, és a médiának
adott nyilatkozatai is gyakran a szeme elé kerültek. Sportos, hollófekete
hajú férfi volt, magabiztosnak és határozottnak tűnt.
Wisting kikereste a telefonszámát, és felhívta. Ryttingen unottan szólt
bele, mintha éppen valami mással lenne elfoglalva, de amikor Wisting
bemutatkozott, felélénkült a hangja.
– Megkaptam a jelentést a fegyverről – mondta enyhe déli
tájszólásban. – Semmit nem változtat az ügyön.
– Szerintem felvet néhány kérdést – felelte Wisting.
– A legfontosabb kérdéseket már megválaszoltuk – közölte Ryttingen.
– Tizennégy perc alatt elkaptuk a tettest. A legfőbb ügyész vádat emelt.
Egy hét múlva kezdődnek a tárgyalások.
– Mivel a fegyvert nálunk szolgáltatták be, szerettem volna
elmondani, hogy amennyiben további lépéseket kívántok tenni az
ügyben, számíthattok a támogatásunkra.
– A fegyvert névtelenül szolgáltatták be, nem? – kérdezte Ryttingen.
– De, de kivizsgálhatjuk a dolgot.
– Nem szükséges. Az ügyet lezártuk.
– Beszéltél már róla a főügyésszel?
Ryttingen kikerülte a választ.
– Figyelj! – sóhajtott. – Ez a mi ügyünk. Nem szükséges
belebonyolódnod. Bőven elég ez a jelentés is.
 Ez a határozott elutasítás meglepte Wistinget. Ő nem így kezelt volna
egy ilyen fontos fejleményt.
– Azt hiszem, az ügy szempontjából is fontos lenne kideríteni, hogyan
került hozzánk a revolver – próbálkozott.
– Nem gondolnám, hogy érdemes ezzel foglalkozni – ellenkezett
tovább Ryttingen. – Az illegális fegyverek folyton gazdát cserélnek.
– A tettes valószínűleg eldobta, vagy átadta valaki másnak menekülés
közben – érvelt Wisting. – Láttátok bármi jelét annak, hogy esetleg nem
egyedül van?
– Figyelj! – ismételte meg Ryttingen erélyesen. Az eddig enyhe
tájszólás hirtelen élesebbé vált. – Szemtanúink vannak. Nem akarom,
hogy ez a pisztoly problémákat okozzon nekünk a bíróságon.
– Revolver – javította ki Wisting.
A vonal másik végéről sóhaj hallatszott.
– Nekem most az a feladatom, hogy minél szilárdabb és meggyőzőbb
módon mutassam be ezt az ügyet – mondta Ryttingen. – Nincs
szükségem olyasmire, ami kétségeket támaszthat, vagy megzavarhatja a
bírót.
Wisting már éppen tiltakozott volna. Egy nyomozás nem erről szólt.
Nekik az volt a dolguk, hogy mindenre fényt derítsenek.
– Hálás vagyok, amiért felhívtál – folytatta Ryttingen. – Ne aggódj,
gondoskodunk az ügyről!
Aztán letette a telefont.
Wisting vegyes érzelmekkel dőlt hátra. Line örülne, ha megtudná,
hogy a kristiansandi nyomozók nem tervezik felgöngyölíteni a fegyver
rejtélyét, de szakmai szempontból ez egyértelműen hiba volt.
Wistingnek egyáltalán nem tetszett Ryttingen hozzáállása.
Hirtelen Christine Thiis jelent meg az ajtóban. Táska lógott a vállán,
amiből Wisting megértette, hogy éppen hazaindul, és csak azért jött be
hozzá, hátha tud neki új információkkal szolgálni a nap eseményeiről.
Amikor ránézett, a nő homloka mély ráncokba gyűrődött.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Wisting kissé tanácstalanul.
 Christine Thiis kihúzta a vendégszéket, és leült.
– Igazából nem a mi ügyünkhöz kapcsolódik – mondta, miközben
Christine Thiis felé csúsztatta a fegyverről kapott jelentéseket.
– Beszéltél a kristiansandi rendőrséggel? – kérdezte a nő, miután
átfutotta őket.
– Éppen most tettük le a telefont – felelte Wisting. – Azt mondták,
hogy már lezárták az ügyet. A tárgyalások egy hét múlva kezdődnek, és
nem szeretnék, hogy bekavarjunk.
– De hát egyébként sem nagyon tehetünk semmit – nyújtotta vissza a
papírokat Christine Thiis. – Névtelenül szolgáltatták be a fegyvert.
Wisting átvette a jelentéseket, és egy mappába helyezte őket.
– Azért nem úgy történt, hogy valaki lerakta a revolvert a lépcsőre, és
elszaladt – mondta. – Ki tudjuk deríteni, hogy kitől kaptuk.
Christine Thiis oldalra billentett fejjel nézett rá.
– Egy hagyatékból származik – sóhajtott Wisting. – Frank Mandt
hagyatékából.
A plafonra szerelt szellőzőberendezés kikapcsolt, és teljes csend borult
az irodára.
– Nem is olyan meglepő – szólalt meg a nő kis gondolkodás után. –
Tudjuk, hogy Frank Mandt központi szerepet játszott a keleti régió
bűnügyi életében. Az, hogy illegális fegyvert találtak a hagyatékában,
végül is nem is olyan különös.
Ekkor Nils Hammer jelent meg az ajtóban egy kávéscsészével és egy
jegyzetfüzettel a kezében.
– Mi nem olyan különös? – kérdezte.
Wisting neki is elmondta a történteket, de továbbra sem említette
Linét.
– Hát, szerintem ebben több furcsaság is van – ráncolta a homlokát
Hammer. – Egy gyilkos fegyver mindig forró. Az ember olyan gyorsan
megszabadul tőle, amennyire csak lehet.
– A gyilkos nem is csinálhatta volna gyorsabban – felelte Wisting. –
Tizennégy perc alatt elkapták.
 – Emlékszem – kortyolt bele Nils Hammer a kávéjába. – A rendőrfőnök
nem felejtette el kihangsúlyozni.
– Valaki megtalálta, felvette, és idehozta.
Nils Hammer újra a szájához emelte a csészét.
– Pusztán kíváncsiságból kérdezem – folytatta –, de azt tudjuk, hogy
merre volt Jens Hummel szilveszter éjjelén?
Wisting egy pillanatig dermedten ült a széken, aztán megfordult, és
levette a polcról az „Elektronikus nyomok” címkével ellátott mappát.
– Nem volt bekapcsolva a taxióra – mondta, és már rögtön tovább is
lapozott.
– Nem fura? – kérdezte Nils Hammer. – Egy taxi, amely éppen
szilveszterkor nem szállít utasokat?
Wisting megtalálta azokat a nyomtatványokat, amelyek Jens Hummel
telefonhasználatát mutatták be az eltűnése előtti fél évben. Többször
átrágták magukat rajta, és mindenkivel beszéltek, aki a listán szerepelt,
de nem jutottak semmire.
Wisting végigfuttatta az ujját a sorokon, és megállapodott december
harmincegyedikén. Hummel napközben különböző helyszíneken
használta a telefont Larvikban. Délután négy óra környékén dél felé
indult. Telefonált néhány déli városban, és fél hét előtt két perccel
küldött egy üzenetet Kristiansandból.
 28.

Nils Hammer kivetítette a híváslistát a falra. A nyomozókat bent

tartották a kapitányságon, és Wisting megbeszélést hirdetett a
tárgyalóba.
– Elise Kittensent szilveszter estéjén, hét óra huszonegy perckor ölték
meg Kristiansand központjában Frank Mandt fegyverével – magyarázta.
– Nem tudjuk, hogy akkor is Mandt fegyvere volt-e – helyesbített
Espen Mortensen. – A hagyatékában találták, a halála után.
– Igen – bólintott Nils Hammer. – Azt viszont biztosan tudjuk, hogy
Jens Hummel hat óra huszonnyolc perckor Kristiansand belvárosában
volt. – A kivetített híváslistára mutatott, amelyen vörös aláhúzással
jelölték azt a bizonyos üzenetküldést. – A következő adatunk, hogy fél
tíz után négy perccel kap egy üzenetet. Akkor éppen Bamble környékén
járt, visszafelé.
– Kristiansandból Bambléba szinte pontosan két óra az út – szólt közbe
Espen Mortensen. – Ez azt jelenti, hogy közvetlenül a gyilkosság után
indult el Kristiansandból.
– Kitől kapta az üzenetet? – kérdezte Christine Thiis.
– Ezt már korábban kivizsgáltuk – felelte Wisting. – Csak boldog új
évet kívántak neki. Beszéltünk azokkal, akik írtak neki, de sokan nem is
emlékeztek az üzenetre. Jens Hummel is benne volt a névjegyzékükben,
és kiválasztották a telefonjukon, hogy mindenkinek küldje el az sms-t.
Jens Hummel is újévi köszöntéseket küldött.
– Volt még egy telefonja – emlékeztette őket Espen Mortensen.
Wisting nem válaszolt azonnal.
– Azt hiszem, kijelenthető, hogy a két esetnek köze lehet egymáshoz –
összegezte végül. – A gyilkosság estéjén Hummel Kristiansandban volt. A
kocsiját Mandt tanyáján találtuk meg, a gyilkos fegyver Mandt
hagyatékából került elő. Mindez lehet persze véletlen is, de ha nem az,
akkor micsoda?
Torunn Borg szólalt meg először.
– Jens Hummel hozta vissza a fegyvert Larvikba – vetette fel.
– Jens Hummel akár a gyilkos is lehet – tette hozzá Nils Hammer.
– A gyilkost már elkapták – ellenkezett Christine Thiis.
Hammer lebiggyesztette az ajkát.
– Lehet, hogy rossz embert kaptak el. Ha Frank Mandt volt Jens
Hummel megbízója, bizonyára nem okozott neki gondot hamis útlevelet
szerezni és megszöktetni Hummelt az országból.
– Úgy gondolod, Jens Hummel bérgyilkos volt? – kérdezte Christine
Thiis kétkedő mosollyal.
– És mégis miért akarna megöletni Frank Mandt egy huszonegy éves
kristiansandi lányt? – vetette közbe Torunn Borg. – Arról is
megfeledkezel, hogy Hummel vérét megtaláltuk a taxi
csomagtartójában.
– Arra más magyarázat is lehet – mondta Hammer, és kérdőn
pillantott Mortensenre.
– Minimális mennyiségű vért találtunk – bólintott a bűnügyi
technikus. – Hummel több évig vezette azt a taxit. Nem teljesen
valószínűtlen, hogy valamikor megsérült, és elcsöppentett némi vért a
csomagtartóban. Mégis nehéz elhinnem, hogy Frank Mandt profi
bérgyilkosa lenne.
Mindenki megosztotta a saját elméleteit és sejtéseit. Az egyik
forgatókönyv szerint Jens Hummel kellemetlen tanú volt, akit el kellett
tüntetni, más szerint semmi köze nem volt sem a fegyverhez, sem a
gyilkossághoz, csak a taxióra bekapcsolása nélkül zsebre tette egy
hosszú fuvar díját.
Wisting várta, hogy valaki megkérdezi majd, hogy honnan tudják,
hogy a revolver Frank Mandt hagyatékából származik, és hogyan került
a rendőrséghez, de senkinek nem jutott eszébe efelől érdeklődni. Egy idő
után elcsendesedett a beszélgetés, anélkül, hogy bármire jutottak volna.
 – Figyelmen kívül hagytunk egy igen fontos kérdést – jegyezte meg
Hammer. – Ki volt Jens Hummel utasa, amikor szilveszter estéjén
Kristiansandba ment? Lehetséges, hogy maga Frank Mandt?
Egész listát írhattak volna a megválaszolatlan kérdésekből. Mire
felkeltek az asztaltól, az ég már szürkült.
 29.

Este hét körül eleredt az eső. Line a nagy széf előtt ült a kemény
téglapadlón, és a pinceablak felé pillantott. Nem az a fajta eső volt,
amelyik megszünteti a szárazságot, inkább csak egy könnyű nyári zápor,
amely lerázza a port a levelekről és a fűszálakról.
Sofie megkérte rá, hogy nézze át a széfben talált többi holmit.
Beszélgettek egy keveset arról, miféle titkokat rejthet még, aztán úgy
döntöttek, hogy az lesz a legjobb, ha mindent kipakolnak belőle.
– De semmi mást nem szolgáltatunk be a rendőrségnek! –
figyelmeztette Linét cinkos mosollyal.
Öt fekete dosszié volt benne, mellette több műanyag mappa,
jegyzettömb és boríték. Az első dossziéban a házzal kapcsolatos iratokat
tárolták. Biztosításokat, értékbecsléseket, alaprajzokat, használati
utasításokat, számlákat és garanciavállalási papírokat. Egy része hasznos
lehetett még Sofiénak, de a többi érdektelen volt.
Line félrerakta a dossziét, és a következőért nyúlt. Tele volt átlátszó
iratfóliákban lefűzött újságcikkekkel. Az egyiket kivette, és kiterítette
maga elé. A papír megsárgult, a tinta megfakult rajta.
Az újság 1972. augusztus tizenhetedikén jelent meg. A szalagcím nagy
betűkkel hirdette: „Csempészhajó Jomfruland mellett.” A cikk szerint a
vámhatóság átvizsgált egy halászhajót Jomfruland területétől hét
tengeri mérföldre. A fedélzeten hétszázhúsz liter szeszt találtak. A hajót
bevontatták Langesundbe, és a kapitányt, aki egyedül tartózkodott a
hajón, letartóztatták.
A következő újságkivágás arról számolt be, hogy az ötvennyolc éves
férfi elismerte a csempészési kísérletet, de egyébként nem volt hajlandó
együttműködni a rendőrséggel. Egy harmadik cikk szerint hatvan nap
letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
A következő iratfóliában egy 1976-os ügy szerepelt. Egy cigarettával és
több száz liter szesszel megrakott teherautó karambolozott a 22-es
számú országúton, a svéd határ közelében. A sofőr könnyű sérüléseket
szenvedett, és csempészet miatt indult ellene eljárás.
Nagyjából minden harmadik évből akadt egy hasonló cikk, amelyeket
időrendi sorrendben helyeztek a dossziéba. Meglehetősen furcsa
gyűjtemény volt, és Line csak azzal tudta magyarázni, hogy Frank Mandt
minden olyan eseményt nyilvántartott, amely a hálózatához volt
köthető.
Félretette a dossziét. Valami nekiütődött a padlónak a földszinten.
Maja elsírta magát, és a deszkák nyikorogni kezdtek, amikor Sofie
átvágott a nappalin.
Az egyik hátralévő iratgyűjtőben adóbevallások és egyéb pénzügyi
papírok lapultak. A számokat látva Line döbbenten vonta fel a
szemöldökét. Ha Sofie a nagyapja egyetlen örököse, akkor most
elképesztően gazdag. Papíron Frank Mandtnak tizennégymilliós
vagyona volt különböző bankszámlákon, részvényekben és
ingatlanokban. Ezenkívül voltak további papírok, amelyek még ennél is
több pénzre utaltak. A zürichi Julius Bär Bankban vezetett számlára
például többször utaltak több százezer eurót. Line hallott már a svájci
bankok diszkréciójáról, de sosem látott még ilyet. A papíron nem
szerepelt sem a számlatulajdonos neve, sem a címe. Csak egy szám, a
„Relationship No. 0016.2426” megnevezés utalt a valódi tulajdonosra.
Valószínűleg egy jelszóval lehetett megszerezni az ott tartott pénzt.
Egy következő dokumentum szerint Frank Mandt egyéni vállalkozó
volt, és ingatlanértékesítéssel foglalkozott. Rengeteg tulajdoni lap és
tulajdonátruházási okirat sorakozott mellette. Ezek után talált néhány
kifizetési bizonylatot a Norvég Lóversenyfogadást Szervező Társaságtól
és a Lovi Totótól. Tudta, hogy a bűnözők gyakran teremtettek hivatalos
indulótőkét maguknak. Megvásárolták a nyerő szelvényeket a pályán,
hiszen mindketten nyertek vele: a valódi nyertes több mint negyedével
növelhette a nyereményét, a vásárló pedig legalizálhatta a
törvénytelenül megszerzett vagyonát. Az ingatlanbefektetések
hasonlóképpen tisztára moshatták a pénzt: a bűnözők megvásároltak
olcsó, rossz állapotban lévő ingatlanokat, feketén felújíttatták, majd
hatalmas nyereséggel továbbadták őket.
A dossziék tartalma egyelőre semmit nem bizonyított azon kívül, hogy
Frank Mandtnak szinte kényszeres rendmániája volt.
Az utolsó dosszié rendőrségi iratokat tartalmazott, főleg vizsgálat
alatt álló ügyek gyanúsítottainak kihallgatásait és tanúvallomásokat. Az
egyik ilyen gyanúsítottat Aron Heiselnek hívták. 2002. június hatodikán
beszélt vele a rendőrség. Kétezer-négyszáz liter szesz illegális
behozatalával vádolták. Vállalta az érte járó büntetést, de nem árulta el,
hogy kitől származik az áru, és kinek szállítja. Egy másik gyanúsítottnak
Per Gregersen volt a neve. Őt többek között hasiscsempészet miatt
vonták felelősségre. Abból, ami a dokumentumokban állt, úgy tűnt, hogy
a dán Hells Angels motoros banda is szerepet játszott az ügyben.
Line visszatért az első dossziéhoz, és elővett belőle egy cikket a Halden
Arbeiderblad 2002. június hetedikei számából, amelyben az állt, hogy a
vámhatóság megállított egy több mint kétezer liter szeszt szállító
Volkswagen Transportert a határon. Egy a Fædrelandsvennenből kivágott
régebbi cikk szerint egy férfit börtönbüntetésre ítéltek, miután nyolc
kiló hasist hozott be az országba. A bíróságon tagadta, hogy bármi köze
lenne a Hells Angelshez és dán bűnözői körökhöz.
Frank Mandt tehát egész archívumot tartott a bukott szállítmányairól.
Őrültség volt, tekintve, hogy a rendőrség bármikor megtalálhatta, de
azok után, hogy a hatvanas évektől kezdve egyszer sem sikerült
elkapniuk, bizonyára nem félt tőlük különösebben. A cikkek egyébként
is legfeljebb közvetett bizonyítékként szolgálhattak.
A rendőrségi dokumentumok különböző körzetekből származtak, más
és más nyomozóktól, de az ügyvéd neve szinte mindenhol egyezett. Line
nem hitte, hogy Mandt egy beépített embertől kapta volna a
dokumentumokat, inkább a védőügyvéd példányainak másolatát
kérhette el. Más szervezett bűnözési ügyekből már tudta, hogy azoknak,
akiket rajtakaptak, legtöbbször azzal kellett bizonyítaniuk a hűségüket,
hogy eljuttatták a megbízójukhoz a vallomásukat, amelyből látható volt,
hogy senkit nem neveztek meg vagy árultak el.
A mennyezet alatt futó csövekben víz zubogott. Fájdalmas volt a
kemény téglapadlón ülni. Line háta megmerevedett, a hasától nem
tudott előrehajolni. Pózt váltott, és a kezébe vette az egyik fekete
jegyzetfüzetet. Számokkal volt teleírva, de Line nem látta át, mert azt
sehol sem jelölték, hogy mit számoltak ki. Néha fel volt tüntetve egy-egy
dátum vagy monogram, de legfeljebb egy gazdasági bűnözéssel
foglalkozó szakember érthette meg, hogy mit jelentenek.
Linét a borítékok érdekelték a legjobban. Sofie talált már néhány
képet önmagáról és az anyjáról, de a széf mélyén még több, érintetlen
boríték feküdt.
Az egyik meglehetősen formátlan volt, és kazettákat rejtett. Az egyik
régi újságíró-kollégája mindig ilyen kazettákra mondta fel a jegyzeteit
ahelyett, hogy leírta volna papírra. Line hébe-hóba használta a
hangrögzítőt a telefonján, de csak akkor, ha egy-egy teljes beszélgetést
szeretett volna megőrizni.
A kazettákat pontos dátummal jelölték. Sok volt belőle, több mint
húsz, de lejátszót nem talált hozzájuk. Félretette a borítékot, és
belenézett a következőbe. Fényképek voltak benne, olyasmik, mint egy
térfigyelő kamera felvételei. Régiek voltak, szemcsések, és nagy
távolságból készültek két, a járdán sétáló férfiról. Az egyik hevesen
gesztikulált, mintha éppen magyarázna valamit a másiknak. A képek
nagyon emlékeztettek azokra a híres, nyolcvanas évekbeli fotókra,
amelyek Gennadij Titov KGB-tábornok és a kém Arne Treholt
találkozójáról készültek.
A következő borítékban hasonló képek sorakoztak, de egy ipartelepen
készültek. Úgy tűnt, mintha a fotós az épületeket és a környezetet
szerette volna ezeken megörökíteni.
A következő fényképgyűjtemény már színes volt. A legnagyobb része
külföldön készült, pálmafákkal és egzotikus növényekkel a háttérben. A
rajtuk szereplő emberek egy kocsi mellett álltak, és feltehetően nem is
tudtak róla, hogy éppen fotózzák őket.
A képek nyilvánvalóan jelentőséggel bírtak. A szervezett bűnözésben
bizonyos szint fölött kulcsfontosságú tényezővé vált a hírszerzés, hiszen
az egyes csapatoknak mindig tudnia kellett, hogy mit csinál a rendőrség,
és mivel foglalkozik a többi banda. Line nem értette, hogy Frank Mandt
miért tartotta meg ezeket a régi képeket. Lehet, hogy csak
megfeledkezett róluk. Bár ma már nem sokat mondtak Linének, arról
azért árulkodtak, hogyan épült fel a legendás kábítószer-birodalom.
Amikor végül minden erejét összeszedve feltápászkodott, és visszatette
a borítékokat a széfbe, úgy érezte, hogy sokkal több új kérdés merült fel
benne, mint amennyire választ kapott.
 30.

Mire megcsörrent az ébresztője, Wisting már félórája ébren feküdt az

ágyában. A gondolatai Frank Mandt halála körül forogtak. Legutoljára
január kilencedikén, hétfőn látták élve. A média tizedikét jelölte meg a
halál dátumaként, mert az aznapi újság a konyhaasztalon pihent, a
következő napok postáját pedig nem vitték be a házba. Wisting nem
emlékezett pontosan, de mintha a házáról készült fényképeken
szerepelt volna egy apró részlet, amely az elmúlt napok történéseinek
fényében igencsak fontos lehet.
Kibújt a takaró alól, és bement a fürdőszobába. Az ajtó mögött álló
szennyeskosár fedelét már nem lehetett rendesen lecsukni.
Emlékeztette magát, hogy rakjon be egy mosást, miután hazaér.
Fél hétkor már az irodájában volt. A kékesszürke felhők itt-ott
felszakadoztak, és a repedéseken átszűrődtek a napsugarak. Az esti eső
már felszáradt az utcákról, és az időjárás-jelentés újabb meleg napot
ígért.
A Mandt-ügy dokumentumai még mindig az asztalán hevertek. A
kezébe vette a mappát, és a konyhaasztalról készült képhez lapozott.
Mortensen csinált egy közeli fotót a január tizedikei lapszámról. A
szalagcím a lågeni lazachalászatról kirobbant vitát vitte tovább. A
következő fényképen már a postaláda látszott. A január tizenegyedikei
szám még benne volt. Egymás mellé helyezve a két kép önmagáért
beszélt. Wistingnek azonban a következő fotó ugrott be reggel, amelyen
az egész konyhaasztalt látni lehetett. A helyi újság mellett egy
kávéscsésze és egy olló feküdt a VG egyik korábbi számával, amely az
újévi gyilkosságról tudósító cikknél volt nyitva. Ez nem feltétlenül
jelentett bármit, de később talán még fontos is lehet.
 Eddig Jens Hummelből kiindulva keresték a lehetséges kapcsolatot
Frank Mandttal, de semmire nem jutottak. Most meg kellett fordítaniuk
a dolgot, és az ellenkező irányba menni, hátha nagyobb sikerrel járnak,
ha azt vizsgálják, hogy Frank Mandt kapcsolatban állhatott-e az eltűnt
taxisofőrrel. A rendőrség évtizedek óta igyekezett találni valakit, aki
beszélhetett volna nekik Frank Mandtról és bűnözői hálózatáról, de úgy
tűnt, hogy vasmarokkal irányítja az embereit. Most már halott volt, és a
helyzet megváltozott. Vajon most találhatnak valakit, aki előáll, és
vallomást tesz?
Nils Hammer és Torunn Borg felosztotta egymás között a feladatokat.
A reggeli megbeszélés után Wisting kiment a mosdóba, és hideg vízzel
megmosakodott. Ahogy kitisztult a szeme, megnézte magát a tükörben.
A jobb oldalon még mindig kicsit kék volt a bőre, de a duzzanat már
visszahúzódott.
Fél kilencre általában az ország minden rendőrkapitányságán
befejezték a szokásos reggeli adminisztratív feladatokat, így Wisting
leült az íróasztalához, és beütötte a telefonjába Harald Ryttingen
nyomozó számát. Röviden összefoglalta neki, miből gondolják, hogy Jens
Hummel eltűnése kapcsolatban állhat az újévi gyilkossággal.
– Szeretném elkérni az ügy dokumentumainak másolatát, hogy
átnézzük, abban találunk-e bármilyen lehetséges kapcsolatot a saját
ügyünkkel – fejezte be.
– Mint mondtam, a mi ügyünk le van zárva – felelte Ryttingen
szárazon. – A dokumentumok a főügyésznél vannak, ő fogja bemutatni a
bíróságon.
– Csak egy elektronikus hozzáférésre van szükségünk – felelte Wisting.
– Hogy innen is meg tudjuk nézni az ügy dokumentumait.
– Tegnap már beszéltünk erről – felelte Ryttingen még szárazabban. –
Nincs szükségünk segítségre.
– Tudom – válaszolta Wisting. – Nekünk van szükségünk a ti
segítségetekre. Lehetséges, hogy azok a jelentések előrelendíthetnék az
eltűnési ügyünket.
 – Beszélek a főügyésszel – hangzott a vonal túlsó végéről. – Amint
megtudok valamit, visszahívlak.
Wisting áttette a telefont a másik füléhez. Ahhoz, amit kért, semmi
szükség nem volt felsőbb engedélyre. Olyan érzés volt, mintha Ryttingen
szándékosan hátráltatná a munkáját.
– Pontosan kihez is került az ügy? – kérdezte.
– Beszélek vele – ígérte Ryttingen. – Később visszahívlak.
Ezután letette a telefont.
Az, hogy a férfi nem szerette volna, hogy egy másik rendőrkörzet is
belebonyolódjon az ügybe, csak egy dolgot jelenthetett: félt, hogy olyan
információk derülnek ki, amelyek megbolygathatják a rég lezártnak
tekintett nyomozást. Wisting mégsem tehetett mást, várnia kellett. A
falon lévő tábla elé állt, amelyen korábban rögzítették a Hummel-ügy
összes történését. Az idővonal szilveszter estéjétől egészen az aktuális
napig terjedt. A történéseket különböző színű cetlikkel,
térképkivágásokkal és a bűnügyi technikusok fényképeivel illusztrálták.
Mi lehet az, amit nem vesznek észre?
Minden ügyben volt egy ajtó, amely a megoldáshoz vezetett. Egy titkos
bejárat, amely csak akkor vált láthatóvá, ha az ember minden mást a
megfelelő összefüggésben szemlélt.
Délben Wisting érezte, hogy éhes. Ezúttal sem hozott magával
ennivalót. A gondolataiba mélyedve indult a boltok felé. Az égen úszott
még egy-két felhő, de ezek már fehérek voltak, és szellősek.
A Narvesenben vett magának egy hot dogot és egy üveg Farrist. Leült
egy padra, és csendben evett, közben két, kenyérdarabon veszekedő
sirály harcát nézte. Nem emlékezett rá, hogy dolgozott-e valaha ennyire
régóta egy ügyön úgy, hogy még mindig ilyen távol járt a megoldástól.
Gyakran nézett szembe kemény ügyekkel, de olyan még sohasem fordult
elő, hogy fél év elteltével is csak nagyjából sejtették, mi történhetett.
Lehet, hogy nem az üggyel volt a baj. Lehet, hogy ő öregedett meg. Talán
már nem tudta olyan szorosan tartani a gyeplőt, mint korábban.
A sirályok felröppentek, amikor valaki lehuppant mellé a padra.
Wisting a szalvétába törölte az ujjait, és oldalra sandított. Christine Thiis
volt az. A nő elmosolyodott, és átnyújtott neki egy koronás jégkrémet.
Bár ez a tölcséres jégkrém nem az áráról kapta a nevét, Wisting
emlékezett rá, amikor még valóban egy koronába került.
– Köszönöm – mondta, és elvette a jégkrémet.
Christine Thiis kicsomagolta a sajátját.
– Azért ne engedd, hogy teljesen beszippantson! – szólalt meg.
– Hogy érted?
– Gondolsz másra is az ügyön kívül?
Wisting némán összegyűrte a jégkrém papírját. A megválaszolatlan
kérdések folyamatosan ott motoszkáltak a fejében. Ettől mindig csendes
és zárkózott lett.
– Szükséged van egy kis szünetre – mosolygott a nő. – Tudod, mint
amikor nem találod a kulcsokat, vagy valami fontosat. Biztos, hogy
akkor fogod megtalálni, amikor már nem keresed. Néha az a legjobb,
amit tehet az ember, ha tart egy kis szünetet.
– Igazad van – harapott bele Wisting a jégkrémbe.
Christine Thiis felállt a padról.
– Találkozzunk ma este hétkor nálam! – mondta. – Mutatok valamit,
ami eltereli majd a gondolataidat.
Wisting értetlenül meredt rá.
– Szünet – ismételte a nő. – Rémlik? Vacsoraszünet. Elegem van belőle,
hogy folyamatosan csak magamra főzök!
Wisting letörölte a jégkrémet az ajkáról. Mielőtt köszönetet
mondhatott volna, Christine Thiis hátat fordított, és elment.
 31.

Sofie egy interneten talált recept utasításait követte. Epret,

görögdinnyeszeleteket és jégdarabokat tett az újonnan vásárolt
turmixgépbe, belefacsart egy lime-ot, és intett Linének, hogy öntse bele
a porcukrot. Ezután ráhelyezte a turmixgépre a tetejét, és megnyomta a
bekapcsológombot. Az alján lévő pengék forogni kezdtek, aztán hirtelen
leálltak. Line felnézett a lámpára.
– Elment az áram – állapította meg. – Gondolom, kiment egy
biztosíték.
– A pincében van a kapcsoló – mondta Sofie. – Megtennéd?
Line lement a lépcsőn, és a folyosó végén meg is találta a
kapcsolószekrényt. Viszonylag modern volt, automata biztosítékok
voltak benne, de mindent vastag porréteg fedett. A takarítóbrigád
valószínűleg elfelejtette letisztítani.
A tizenhármas számú kapcsoló máshogy állt, mint a többi. Line
felkapcsolta, de azonnal leugrott.
– Kapcsold ki a mosogatógépet! – kiáltotta.
– Rendben! – felelte Sofie.
Line újra elmozdította a tizenhármast. Ezúttal felberregett a
turmixgép.
Már éppen becsukta volna a szekrényt, amikor hirtelen észrevett
valamit. A legalján egy kis zseblámpa hevert, mellette néhány csavar,
egy áramvédő kapcsoló doboza, néhány papír és egy kulcs, amit félig
eltakart egy régi, összehajtott villanyszámla.
Line a kezébe vette. Hosszú volt, és meglehetősen bonyolult alakú.
A széf felé pillantott, aztán megfordult, és felvitte a kulcsot a
földszintre.
 – Sofie! – indult a konyha felé.
A barátnője nem hallotta a turmixgép zörgése miatt, de amikor
meglátta Linét, kikapcsolta a gépet.
– Erről tudtál? – kérdezte Line, az arca elé emelve a kulcsot.
Sofie közelebb lépett, és kivette a kezéből.
– A kapcsolószekrényben volt – mondta Line.
– Gondolod, hogy a széfhez való?
Line elmosolyodott.
– Ezt csak egy módon deríthetjük ki.
Lesiettek a lépcsőn, és bementek a legbelső pincehelyiségbe. Sofie
bedugta a kulcsot az ajtóba. A lakatos teljesen tönkretette a zárat,
amikor kinyitotta nekik, de kétség sem férhetett hozzá, hogy a kulcs a
széfhez tartozott. Sofie elnevette magát.
– Tegnap kaptam meg a számlát a lakatostól postán – mondta. –
Csaknem négyezer koronát kell fizetnem neki.
– Atyaég! – sóhajtott Line.
– Mindig így van, ha az ember keres valamit – rázta a fejét Sofie. –
Csak akkor találod meg, amikor már nem keresed.
– Hát igen – felelte Line, majd amikor ő is belepróbálta a kulcsot a
zárba, felkuncogott. – Legalább ez a rejtély megoldódott.
A kulcsot az ajtóban hagyták, és felmentek a földszintre. Sofie elővett
a hűtőből egy tál kagylósalátát, és megkérte Linét, hogy vigye ki a
teraszra.
Linének eszébe jutott, hogy mindig Sofie fizeti az ebédeket. Bűntudata
támadt, még úgy is, hogy pontosan tudta, hogy a barátnőjének van miből
költekeznie.
Miután Line megvásárolta a házat, kissé meg kellett húznia a
nadrágszíjat. Eleinte úgy gondolta, jól áll anyagilag, de a felújítás
drágább volt, mint hitte. Szabadúszóként kihívás lesz kifizetnie a
kamatokat és a törlesztőrészleteket úgy, hogy a babájáról is egyedül kell
majd gondoskodnia.
Maja mocorgott az öreg fák árnyékában álló babakocsiban. Line arra
gondolt, hogy legközelebb muszáj lesz hozzátennie valamit az ebédhez.
Vehetne, mondjuk, egy tortát vagy valami apróságot Majának.
Sofie is kijött a házból egyik kezében a kancsóval, a másikban az
iPaddel.
– Már ki is derítették – nézett fel a képernyőről. – A pénz egy
drammeni rablásban szerzett zsákmány.
Line felállt, és Sofie átnyújtotta neki a tabletet. A Dagbladet hozta le a
hírt. A szalagcím azt írta: „Kiderült: rablózsákmány a milliós adomány.”
Line átfutotta a szöveget. A rendőrség feltárta, hogy a bankjegyek
nagy része egy 2005-ös rablásból származik, amikor kifosztottak egy
pénzszállító autót a Gullskogen Senter környékén Drammenben. A
Securitas két biztonsági őrét revolverrel és sörétes puskával
fenyegették. Az egyiket úgy megütötték a puskatussal, hogy elveszítette
az eszméletét.
A teljes zsákmány nyolcmillió korona környékére rúgott, de az
ellopott pénz közt volt egy táskányi olyan bankjegy is, amelyet
automatába szántak. Ezeknek a sorszámát azonosították az adomány
bankjegyein.
Soha nem nem derült ki, hogy ki volt a tettes.
– Mihez kezdjünk? – huppant le Sofie tanácstalanul az egyik kerti
székre.
– Semmihez – felelte Line.
– Mi van, ha ő is részt vett benne?
Line megnézte, melyik korábbi cikket jelölte meg forrásként a
Dagbladet újságírója a 2005-ös rablással kapcsolatban.
– Azt kétlem – felelte anélkül, hogy bármit is mondott volna a széfben
talált újságkivágásokról, amelyek teljesen más képet festettek Frank
Mandtról. Helyette inkább azt mondta: – Akkoriban azért elég idős volt
már.
A 2005-ös cikk sem mondott sokkal többet, csak annyit, hogy az utóbbi
két évben ez volt a hetedik ilyen rablás Drammen környékén.
– Akkor miért volt a pénz a széfjében? – kérdezte Sofie.
– Lehet, hogy azzal fizettek neki valamiért – találgatott Line. Miután
megtalálták a pénzt, kicsit utánanézett ezeknek a dolgoknak. Bár a pénz
meg volt jelölve, a bűnözők előszeretettel használták fizetőeszközként
egymás között. Igaz, csak a valódi értékének tíz százalékáért számították
be. Az, aki megjelölt pénzt vásárolt, vállalta, hogy beváltja őket
játékgépeknél vagy más fizetőhelyeken, ahol gép olvasta be a
bankjegyeket.
– Miért nem égette egyszerűen el őket? – kérdezte Sofie. – Úgysem
érnek semmit.
Line leült, és lerakta az iPadet az asztalra.
– Ez nem a te felelősséged – mondta, miközben mindkettőjüknek
töltött az italból. – Nem kell bűntudatot érezned olyasmi miatt, amit a
nagyapád csinált.
– Tudom, de mégis úgy érzem, hogy tennem kellene valamit, hogy jóvá
tegyem azt a sok rosszat, amit művelt.
– A legjobb, amit tehetsz, az az, hogy vigyázol magadra – felelte Line. –
És hogy gondoskodsz róla, hogy Majának jobb gyerekkora legyen, és
jobban induljon majd az életben, mint te.
Sofie halványan elmosolyodott. Line a salátástál fölé hajolt.
– Ehetek én egyáltalán kagylót? – kérdezte. Tudta a választ, de
szerette volna valamivel elterelni Sofie figyelmét.
– Persze – felelte a barátnője. – De azt mondják, a garnélával vigyázni
kell szoptatás idején, nehogy a gyerek allergiás legyen rá. Szóval azt
javaslom, élvezd ki, amíg lehet!
Line szedett magának, és a beszélgetés hamarosan teljesen más
irányba kanyarodott. Babaholmikról, felújításról és bútorokról
csevegtek. Linének néha erősen koncentrálnia kellett, hogy ne veszítse
el a fonalat. A gondolatai folyton-folyvást a régi széf tartalma körül
forogtak. A színezett bankjegyek évek óta ott lapultak, a revolver
azonban nem lehetett ott hosszú ideje. Legutoljára szilveszter estéjén
használták. Frank Mandt nem sokkal ezután halt meg, és a széfet azóta
senki sem nyithatta ki a lakatoson kívül. A fegyver tehát Frank Mandt
életének utolsó napjaiban került a páncélszekrénybe. Volt valami az
események láncolatában, amitől az egész nagyon logikátlannak tűnt.
 A szomszéd beindította a fűnyíróját. Maja felriadt a lármára, ezért
bevitték a nappaliba, és hagyták, hadd mászkáljon a padlón.
Line egy óra múlva felállt. Sofie örült volna, ha tovább marad, de sok
munka várt rá otthon.
A szomszéd közben befejezte a fűnyírást. Az ott lakó idős asszony
kifizette a fiatal, félmeztelen fiút a munkáért. Észrevette Linét.
– Te költöztél be a házba? – kérdezte.
– Nem – felelte Line. – Csak látogatóba jöttem.
– Te vagy a Wisting lány, ugye? – érdeklődött tovább az asszony. – Az
újságíró.
Mindig ez volt. A legtöbben ismerték az apját a városban.
– Igen, de most szabadságon vagyok – simította meg mosolyogva a
hasát.
A félmeztelen fiú felugrott a biciklijére. A szomszédasszony közelebb
jött, nyilvánvalóan azért, hogy egy kicsit kielégítse a kíváncsiságát.
– Ismered azt a lányt, aki beköltözött ide? – kérdezte a kovácsoltvas
kiskapura támaszkodva.
– Egy osztályba jártunk általános iskolában – bólintott Line. Nem
tudta, mennyit áruljon el Sofie múltjáról. – Aztán elköltözött, és sok évig
nem láttuk egymást. Nemrég pedig újra összefutottunk.
Az idős asszony nem válaszolt. Line elővette a kocsikulcsát.
– Gyönyörű ház – bökött a fejével az épület felé, elsősorban azért,
hogy megtörje a kínos csendet.
– Igen. Örülünk az új szomszédoknak – felelte az asszony.
Line már éppen elköszönt volna tőle, amikor hirtelen eszébe jutott
valami.
– Ismerte az előző tulajdonost? – kérdezte. – Frank Mandtot?
A szomszédasszony határozottan megrázta a fejét.
– Semmi közünk nem volt ahhoz az emberhez.
Line közelebb lépett a kertkapujához.
– Itthon volt újévkor?
– Újévkor és karácsonykor is – bólintott az asszony. – Miért kérdezed?
– És azt tudja esetleg, hogy Frank Mandt is otthon volt-e?
 – Mondom, hogy nem nagyon beszéltünk vele.
– De szilveszterkor otthon volt?
– Igen, ha jól emlékszem, láttam is. De nem hiszem, hogy voltak
látogatói. Legalábbis aznap este nem. Magának való ember volt. Nem
hiszem, hogy volt családja.
– Arra emlékszik, hogy mikor látta szilveszter napján? – kérdezett
tovább Line.
– Hát, a fiam fél hat körül jött látogatóba az unokákkal. Ötre hívtam
őket, de esett a hó, és nehéz volt leparkolni a kocsit. Mandt sem
könnyítette meg a dolgot. Az összes havat kikotorta az utcára a
kertjéből, de nem szóltam érte.
Line elgondolkodott.
– Miért kérdezed? – nézett rá a szomszédasszony.
– Nincs különösebb oka – indult az autó felé Line. – Csak eszembe
jutott, hogy talán máshol töltötte az estét.
 32.

Negyed négykor végre megkapták a hozzáférést az újévi gyilkosság

dokumentumaihoz. Wisting mindet kinyomtatta, főzött magának egy
kávét, és leült olvasni.
Az első papíron egy kiszállási jelentés volt, amelyben leírták, hogy ki
és hogyan értesítette a rendőrséget a történtekről, és mi fogadta az első
járőröket a tett helyszínén.
A rendőrséget a mentők értesítették, miután az egyik legközelebbi
lakásban lakó nő felhívta őket. A nő éppen a lépcsőházban volt, amikor
meghallotta a két dördülést, de mivel közeledett az újév, nem
tulajdonított neki nagy jelentőséget. Amikor kilépett az utcára, hallotta,
hogy valaki azt kiáltja, hogy hívjanak mentőt, és látta az aszfalton fekvő
lány mellett térdelő két férfit.
A rendőrség még a mentők előtt a helyszínre érkezett. Egy járókelő,
aki történetesen orvos volt, megkezdte az újraélesztést, de a lány már
halott volt.
A helyszínen összegyűlt tömegből három férfi tanúskodott. Egyikük
látta magát a gyilkosságot, a másik kettő pedig hallotta a két lövést, és
látta az elmenekülő gyilkost. Azonos személyleírást adtak, amelyet
rögtön bemondtak a rendőrségi rádióba.
Wisting olvasás közben egyes mondatokat aláhúzott, és jegyzeteket írt
a margóra, holott pontosan tudta, hogy a későbbi dokumentumok
valószínűleg választ adnak majd a felmerülő kérdésekre.
A következő jelentésben leírták, hogyan fogták el a huszonöt éves Dan
Roger Brodint. Amikor kiadták a körözést, a 2-0 számú járőrautó éppen a
helyszín felé tartott. Azt Ernst Hotel mellett láttak egy férfit, akire illett
a személyleírás. Amikor meglátta a rendőrautót, irányt változtatott, és
futásnak eredt. Át kellett vágniuk néhány hátsó kerten, hogy utolérjék.
Az autóbusz-állomás környékén szem elől veszítették, de röviddel
ezután elfogták néhány szemeteskonténer mögött a Color Line-
terminálnál. A zsebében találtak egy térképet, amely a rendőrség szerint
bizonyította, hogy előre megtervezte az akciót.
Miután elfogták, elvitték a helyszínre, ahol még mindig jelen voltak a
szemtanúk. Mindannyian megerősítették, hogy ő a tettes.
Wisting pipát rajzolt a margóra. Szokatlan, de hatékony módszer volt
megmutatni a gyanúsítottat a szemtanúknak. A bizonyító ereje persze
kisebb volt, mint akkor, amikor a szemtanúk több személy közül
választhattak – például úgy, hogy több fotót tettek eléjük. Mégis, minél
frissebb volt az élmény, annál jobban emlékeztek rá az emberek. Ekkor
még nem befolyásolta őket a média vagy mások véleménye, és még nem
bizonytalanodtak el.
A helyszíni jelentés meglehetősen szegényesre sikeredett. Az áldozat
állapotának rögzítése mellett pontos leírást adtak a helyszínről, és
megadták a szokásos adatokat az időjárásról, a szélről és a
hőmérsékletről. A gyilkosság előtt harminc centi hó hullott Kristiansand
központjában, de a legtöbbet addigra elkotorták. Az aszfalt teljesen
száraz volt, így lábnyomot nem találtak.
Wisting gyorsan átfutotta a fényképeket. Nem akarta részletekbe
menően megvizsgálni őket, de azért kiterítette maga elé a
bűncselekmény helyszínét ábrázoló térképrészlettel együtt.
A halottkémek jelentése szerint a lövedék a nyakán és a hátán találta
el az áldozatot, aki komoly mellkasi sérüléseket szenvedett. A nyaklövés
azonnal megölte, de önmagában a mellüreg károsodása is gyorsan
végzett volna vele. A nyakán lőporsalakot is találtak, ami azt jelentette,
hogy kevesebb mint egy méter távolságból lőtték le. A hátát ért lövést
egy és három méter közötti távolságból eresztették el.
Wisting aláhúzta a „hát” és a „nyak” szavakat. Elővett egy öntapadós
cédulát, rajzolt rá egy kérdőjelet, és a szöveg mellé ragasztotta. Az újévi
gyilkosságról azt mondták, hogy egy balul sikerült rablás. A tettes
magával vitte az áldozat telefonját, de a táskáját a helyszínen hagyta.
Emellett a lövések is megtervezettnek tűntek.
Azt a képet, amelyen az áldozat feküdt meztelenül a boncmesterek
keze között, inkább félretette, a testből kivett két deformált, gomba
alakú töltényt azonban tüzetesen megvizsgálta.
Egy hosszú jelentés leírta a gyilkos fegyver utáni eredménytelen
kutatást. Sem a revolvert, sem a telefont nem találták meg.
Wisting olvasás közben végigkövette a térképen, hogy mely utcákat
fésülték át kutyákkal, mely szemeteseket ürítették ki, és hol merültek
búvárok a part mentén. Még néhány környékbeli háztetőt is átkutattak,
hátha a gyilkos felhajította a fegyvert. Egyik csapat sem járt sikerrel.
A koronatanú beszámolója után nem is volt kétséges, mi történt. Einar
Gjessingnek hívták, és az áldozathoz és sok más szemtanúhoz hasonlóan
ő is egy buliba tartott. A többiekkel ellentétben azonban még nem ivott,
teljesen józanul látta a történteket.
Éppen bekanyarodott a Holbergs gate és a Dronningens gate sarkán,
amikor meglátta a gyilkost és az áldozatot. A lány kitépte magát a férfi
kezéből. A férfi ráirányított egy revolvert, és gyors egymásutánban
kétszer belé lőtt. A lány a hátára esett. A gyilkos a koronatanú felé futva
menekült el a helyszínről, alig néhány méterre haladt el tőle. A
szemtanú utánaeredt, de egy háztömb után feladta, és inkább visszatért
a helyszínre. Addigra a két másik szemtanú is megérkezett. Ezek után
még sok járókelő hozzájuk verődött, többek között az az orvos is, aki
halottnak nyilvánította a lányt.
Einar Gjessinget kétszer is kihallgatták. Mindkétszer ugyanazt a
történetet mondta el, de a második alkalommal kicsivel részletesebben.
Pontosabban leírta a gyilkos külsejét és ruhaviseletét, és elmondta, hogy
ő maga merről érkezett, és meddig futott a tettes után. Emellett azért
hangsúlyozta, hogy nem biztos, hogy minden pontosan úgy történt,
ahogy emlékszik rá. Bár a kihallgatás szövege nyolc oldalt megtöltött,
akadtak kérdések, amelyeket nem tettek fel neki. Például azt, hogy
mondott vagy kiáltott-e bármelyik fél valamit a gyilkosság előtt vagy
után.
 A két másik szemtanú két egyidős fickó volt, Terje Moseid és Finn
Bjelkevik. Barátok voltak, ugyanarra a bulira tartottak, és pontosan
ugyanazt látták. Két lövést hallottak, majd megpillantották az aszfalton
fekvő lányt és a rohanó fiút. Igyekeztek megállítani a vérzést és segíteni
a haldokló lányon, de lehetetlen volt megmenteni az életét. Még az
orvos érkezése előtt látták, hogy halott.
A huszonöt éves vádlott, Dan Roger Brodin – becenevén csak Danny –
kihallgatása viszonylag rövid volt. Tagadta a gyilkosságot, és azt
állította, hogy semmi köze az ügyhöz. A kihallgatás nagy részében a
nyomozók arról faggatták a férfit, hogy korábban milyen
bűncselekményekért ítélték el. Miután december huszonkettedikén
feltételesen szabadlábra helyezték, mert letöltötte az erőszakért és
kábítószer-használatért járó büntetését, egy önkormányzati épületben
lakott a város határában. Szilveszter estéjén céltalanul bóklászott
Kristiansand belvárosában.
A kérdések és válaszok egy részét párbeszéd formában rögzítették:
„Miért futott el? Mert jött a rendőrség.” „Miért próbált elbújni? Hogy ne
találjanak meg.”
A nyomozóknak nem sikerült vallomást kicsikarniuk belőle, ezért a
kihallgatást egy óra után berekesztették. Ez volt az egyetlen rögzített
beszélgetés a rendőrség és Dan Roger Brodin között. A következő
kihallgatás elején a védőügyvéd azt mondta, hogy az ügyfele nem
kívánja kiegészíteni a legutóbb adott magyarázatát.
Wisting továbblapozott a dokumentumok között, és talált néhány
olyan tanúkihallgatási jegyzőkönyvet, amelyek együttesen
megvilágították Brodin hátterét. Az apja még a születése előtt otthagyta
őket. Az anyja ezután kétszer házasodott és kétszer vált el, ezért
gyakran költöztek Dannyval. Az első hét iskolaévében nyolc különböző
iskolába járt. Először tizenhárom évesen tartóztatták le. Az anyja
elveszítette a felügyeleti jogát, ezért nevelőszülőkhöz került. Tizenhét
éves koráig három különböző nevelőszülőnél lakott, három
gyermekvédelmi és gyermekpszichiátriai intézetben és négy állami
otthonban. A legtöbb helyről elszökött, a többiről pedig ugyanazért
küldték el, amiért oda került.
A következő mappában az áldozattal foglalkozó tanúkihallgatások
szövegei lapultak. Elise Kittelsen volt a legfiatalabb három testvér közül.
A szüleinek cipőboltja volt, Elise is dolgozott ott esténként és
hétvégenként. Másodéves volt a tanárképzőn, és meglehetősen népszerű
volt a kortársai között.
Bár a tanúvallomások arra utaltak, hogy kedves, aranyos lány volt,
néhány nyomozó azért igyekezett a kérdéseivel a felszín alá ásni. A
bátyja többször figyelmeztette, hogy néhány barátja rossz hatással van
rá. Többen használtak közülük különböző szereket. Például az az
idősebb fiú is, akivel egy ideje kapcsolata volt. Kevesen vették rá
magukat, hogy rosszat mondjanak egy halottról, de néhány barátnő is
megerősítette, hogy az áldozat rossz társaságba keveredett. Ez nyilván
nem változtatott azon, hogy Elise ártatlanul halt meg, és a médiában is
nyilván az előnyösebb személyiségjegyeit hangsúlyozták.
Wisting legutoljára a laboratóriumi jelentéseket is átolvasta. Az egyik
részletesen leírta, hogy hogyan mutatták ki a lőport a vádlott jobb kezén
és a kabátja szegélyén. A vérvizsgálat szerint az áldozat vérében 0,08
százalék alkohol volt, amit alátámasztott a szobájában talált üres
körtecideres üveg. Dan Roger Brodin vérében 1,79 százalék volt az
arány, ezenkívül THC-t is találtak benne, ami hasishasználatra utalt.
Úgy tűnt, hogy a leírtak közül semminek nincs köze a Hummel-
ügyhöz. A legrelevánsabb információ az volt, hogy két taxisofőrt is
kihallgattak, akik látták az utcán menekülő Brodint, de Hummel neve
nem bukkant fel a dokumentumokban.
Csaknem húsz centi magas papírhalom tornyosult előtte, de örült
volna, ha hozzáférhet a nullás dokumentumokhoz is – a fülesekhez, a
titkosszolgálati jelentésekhez és azokhoz az adatokhoz, amelyek nem
kerültek bele az ügy mappájába. Az eddigi tapasztalatai alapján azonban
nem hitte, hogy Ryttingen készségesen elküldené neki ezeket.
Összerendezte a papírokat az ölében, és egy ideig csak ült
mozdulatlanul. Meggyőző anyag volt, mégis úgy érezte, hogy valami
hiányzik. Az egy dolog, hogy a rendőrség nem találta meg a gyilkos
fegyvert, de mégis, hogyan kerülhetett a helyszínre? Honnan
szerezhette ez a Dan Roger Brodin? Egyik ismerőse sem látta soha
fegyverrel a kezében, és senkinek nem is beszélt ilyesmiről.
Lassan hét óra felé járt az idő, és Wisting érezte, hogy tartania kellene
egy vacsoraszünetet. Hirtelen eszébe jutott, hogy elfogadta Christine
Thiis meghívását.
Felállt, és az asztalra helyezte a papírhalmot. A legfelső
dokumentumok lecsúsztak a padlóra. Átlépte őket, és kisétált az ajtón.
 33.

Még sohasem járt Christine Thiis otthonában, de tudta, hogy

Langestrandban lakik, a Bekkegatán. Ez volt a város legrégibb negyede.
A szűk utcák kusza összevisszaságban keresztezték egymást,
mindenfajta rendszer vagy logika nélkül, ezért sosem tudta, melyik úton
kellene mennie.
A ház egy domboldalon állt. A falai fehér színűek voltak, a bejárati ajtó
pedig olyan zöld, mint az előtte terülő kis kert.
Ahogy kiszállt a kocsiból, eszébe jutott, hogy igazán hozhatott volna
valamit. Legalább egy üveg bort vagy egy csokor virágot. Mindegy, ezzel
már elkésett.
Becsöngetett, hátrált két lépést, és várakozás közben csendben
végigmérte a házat. Úgy tűnt, nemrég festették. Az ablakokban friss
virágok illatoztak.
Christine Thiis a ház túloldala felől érkezett, bokáig érő
pamutruhában. Mezítláb jött, és úgy tűnt, hogy a meleg nyár még jobban
kihozta a szeplőit.
– Ne haragudj, hogy késtem! – kért bocsánatot Wisting.
– A lényeg, hogy itt vagy – mosolygott a nő. – Túl sok vacsorát főztem,
úgyhogy örülök, hogy nem egyedül kell megennem.
Wisting követte a hátsó kertbe.
– Megérkeztek az újévi gyilkosság dokumentumai Kristiansandból –
magyarázkodott. – Kicsit belemerültem.
A nő nem válaszolt. Wisting rájött, hogy éppen azért hívta meg
vacsorázni, hogy legalább addig se a munkán rágódjanak.
A hátsó kertben álló asztalt fehér terítő fedte, és friss virágok
díszítették. Christine Thiis eltűnt a házban, és tucatnyi különböző étellel
tért vissza: töltött tojást, grillnyársat, spárgát, füstölt sonkát,
palacsintát, húsgombócot és sült csirkét tálalt fel.
– Jön még valaki? – ráncolta a homlokát Wisting.
A nő elmosolyodott.
– Nem tudtam, mit szeretsz.
– Nem kellett volna ennyi mindent csinálnod!
Christine Thiis visszafordult a teraszajtó felé. Amikor újra kijött egy
salátástállal a kezében, a szél meglibbentette a ruháját, és a pamut a
testére feszült.
– Igazából az összeset vettem – mosolyodott el. – De a salátát én
csináltam.
Evés közben végre nem a munkáról beszélgettek. Christine Thiis
mesélt egy spanyol tésztázóról, Wisting pedig megosztotta vele a
franciaországi gasztronómiai élményeit. A nő megkérdezte, hogy van
Line, és hogy áll a felújítással. Wisting elmondta, és megkérdezte, hogy
mi újság a nő gyerekeivel. Christine tizenöt évvel fiatalabb volt nála. A
gyerekei még otthon laktak, de nyáron egy hónapot mindig az apjuknál
töltöttek, a fővárosban.
Egy ideig még mesélgettek egymásnak néhány élményükről, aztán a
beszélgetés valahogy megrekedt.
– Okosabb lettél a kristiansandi dokumentumoktól? – kérdezte végül a
nő.
Wisting lerakta a villáját.
– Nem igazán – felelte, aztán gyorsan összefoglalta, mit olvasott. Végül
azt mondta: – Szeretnék beszélni vele.
– Kivel?
– Dan Roger Brodinnal.
Christine Thiis összevonta a szemöldökét.
– A gyilkossal?
Wisting bólintott.
– Tudni akarom, hogyan kötött ki a fegyver Stavernben.
– Ez nem a mi ügyünk – emlékeztette Christine Thiis. – Nem
kérdezheted ki csak úgy egy másik ügy vádlottját!
 – Miért nem?
– Már az ottani nyomozóknak sem volt hajlandó több kérdésre
válaszolni.
Wisting az almaléért nyúlt, és lecsavarta a kupakját. Christine Thiis
egy borosüveget is kirakott az asztalra, de mivel Wistingnek még
vezetnie kellett, ahhoz nem nyúltak.
– Pontosan – felelte. Töltött az almaléből először a nőnek, aztán
magának. – Lehet, hogy az én kérdéseimre válaszolna.
– Nem fogják engedni – rázta a fejét Christine. – Az ő ügyük.
– Nekünk is van egy ügyünk – érvelt Wisting. – Brodin gyakorlatilag
tanú a Hummel-ügyben. Ő az utolsó, akiről tudjuk, hogy nála volt a
revolver.
– De ennek nincs köze Jens Hummelhez. Az egyetlen összefüggés az,
hogy a revolver Frank Mandt hagyatékából került elő, és Jens Hummel
taxija az ő tanyáján volt. Ez azért nem túl erős érv.
– És a gyilkosság estéjén Hummel Kristiansandban volt.
Időközben rájuk esteledett. Christine Thiis felállt, és meggyújtott
néhány gyertyát. Már elmúlt tíz óra, de még mindig elég meleg volt
ahhoz, hogy kint üljenek.
– A védőügyvédje sem engedné – mondta a nő rövid gondolkodás után.
– Az ügyfele tagadja, hogy bármi köze lenne a gyilkossághoz. Tehát soha
nem mondaná el neked, hogyan kerülhetett hozzánk a fegyver.
Wisting vállat vont.
– Más dolgokról is kérdezhetem.
– Például?
– Például, hogy ismeri-e Frank Mandtot, vagy tudja-e, hogy ki az a Jens
Hummel. Senkinek nem fájna, ha beszélnék vele.
– Csak a kristiansandi kollégáidnak meg nekem, amiért
magyarázkodnom kellene a főügyész előtt.
– Igazad van. – Wisting az asztal fölé hajolt, és elhessegetett egy
molylepkét a gyertyaláng közeléből.
A nő megrázta a fejét.
 – Nem, nyilván neked van igazad – sóhajtotta. – Ha úgy gondolod,
hogy Brodin hasznos információkkal szolgálhat, egyértelmű, hogy fel
kell keresned a börtönben.
– Előtte még várjuk meg, mit hoz a holnap – mosolyodott el Wisting.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Olyan mélyre csúszott a zsebében,
hogy nem tudta kivenni, ezért muszáj volt felállnia az asztaltól. Suzanne
kereste. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem veszi fel, de aztán
mégis megnyomta a zöld gombot.
– Szia! – szólt bele, és kicsit arrébb ment az asztaltól.
– Szia! – köszönt bele Suzanne. – Remélem, nem zavarok.
– Semmi gond.
– Lelepleztük – mondta a nő. – Az ellenőr, akit ajánlottál, elkapta.
Wisting átvette a telefont a másik fülére.
– Be is ismerte?
– Végül igen. Eddig a megbeszélésen ültem. Rengeteg kifogást talált,
de végül aláírta a felmondását és az elismervényt ötvenezer korona
tartozásról. Végig rimánkodott, és ezerszer bocsánatot kért. Teljesen
üresnek érzem magam. Csak szükségem volt valakire, akinek
elmondhatom.
– Örülök, hogy ez az ügy is lezárult – felelte Wisting.
Suzanne mélyet sóhajtott.
– Túl késő van már, vagy van kedved beugrani?
– Most?
– Csak ha alkalmas.
Wisting az órára nézett, aztán Christinére, aki éppen visszatért a
teraszra egy csésze kávéval és egy szelet tortával. Szeretett volna tovább
maradni, de nem tudta, hogyan utasítsa vissza Suzannét.
– Vagy akár holnap is eljöhetnél – vetette fel Suzanne, hallva a
habozását.
– Rögtön munka után ott leszek – ígérte Wisting.
Suzanne megköszönte, még egyszer bocsánatot kért, amiért ilyen
későn hívta, és letették a telefont.
 Wisting visszaült az asztalhoz. Egy tücsök ciripelni kezdett a kertben.
Úgy érezte, meg kell magyaráznia, hogy miért vette fel a telefont, ezért
mesélt Christinének a Suzanne kávézójában történt sikkasztásról.
A telefonhívás valahogy megtörte az este hangulatát. Wisting fél
órával később hazament.
 34.

A levegő már reggel hétkor is meglehetősen fülledt volt, amikor Wisting

megérkezett a rendőrkapitányságra. A tenger fölött, a láthatáron
sötétkék fellegek gyülekeztek. Valószínűleg még napközben esni fog.
A rutinszerű reggeli megbeszélések minden eredménytelen nap után
egyre rövidebbek lettek. Minden nyomozónak megvolt a maga feladata,
mégsem haladtak az üggyel.
– Rá kell vennünk valakit, hogy beszéljen – mondta Hammer. – Kihívás
lesz. Frank Mandt évtizedek óta irányította a hálózatát anélkül, hogy
bárki köpött volna.
– Talán most, hogy meghalt, könnyebben találunk valakit –
gondolkozott hangosan Christine Thiis. – Többé már nem kell félniük
tőle.
Nils Hammer vállat vont.
– Talán így van – állt fel az asztaltól. – De ezek az emberek nem arról
híresek, hogy olyan lelkesen segítenék a rendőrség munkáját.
Széklábak zörögtek a padlón, és a tárgyaló kiürült. Wisting
összerendezte a papírjait, és utolsóként állt fel. Christine Thiis megvárta
az ajtóban.
– Köszönöm a tegnap estét! – mosolygott.
– Én köszönöm! – mosolygott vissza Wisting. Szeretett volna valami
kedveset mondani a vacsorával kapcsolatban, de még mielőtt eszébe
juthatott volna bármi, a nő eltűnt az irodájában.
Wisting bement a saját irodájába, és behívta Nils Hammert.
– El kellene mennünk Klaus Wahlhoz – mondta.
Hammer bólintott, és a nyelvével arrébb mozgatta az ajka közé vett
fogpiszkálót.
 – Frank Mandt közeli ismerőse – folytatta Wisting. – Az egyik
legközelebbi. Ő találta meg a holttestét.
– Mi mást tudunk róla? – kérdezte Hammer.
– Nem sokat – felelte Wisting. – Büntetlen előéletű. Hetvennégy éves,
egy konténerszállítással foglalkozó cégnél dolgozott. 2002 óta özvegy. A
Blokkhusveienen lakik.
Hammer felállt a vendégszékből.
– Akkor mire várunk még?

A raktárszerű tömbök jól látszottak a Stavern körüli magaslatokon. A

tizennyolcadik század végén építették őket megfigyelő- és lőállások
gyanánt, a város védelmi rendszerének részeként. A róluk elnevezett út
Ausrødben volt, a központtól nem messze.
Klaus Wahl egy kis villában lakott, jócskán bent, a dombok között. A
kertben alacsony, ezüstös-ősz hajú öregember állt franciakulccsal a
kezében, egy szétszerelt fűnyíró előtt. Fehér lábai szinte világítottak
túlságosan bő rövidnadrágjában. A szája sarkából cigaretta lógott.
Amikor kiszálltak a kocsiból, és biccentéssel üdvözölték, szótlanul
végigmérte őket.
– Klaus Wahl? – kérdezte Wisting.
– Ki kérdezi?
Wisting és Hammer közvetlenül az öregember elé lépett, és
mindketten bemutatkoztak.
– Frank Mandtról szeretnénk beszélni – magyarázta a látogatásukat
Wisting.
Az öregember szeme összeszűkült.
– Én azt mondom, nyugodjon békében – felelte.
– Nyugodjon – felelte Wisting rezzenéstelenül. – De hagyott maga után
egy-két befejezetlen ügyet.
Wahl nem válaszolt.
– Maga találta meg, ugye? – kérdezte Hammer.
Klaus Wahl bólintott.
 – Már ott feküdt néhány napja. De ezt már mind elmondtam
maguknak januárban.
– Minden héten találkoztak a pékségben – emlékezett vissza Wisting a
jelentésre.
– Cukorbeteg volt, ezért gyakran elájult – bólintott Wahl. – Mivel nem
jött el, átmentem hozzá. Lezuhant a pincelépcsőn. Így történt.
Wisting egy napernyő alatt álló asztalra mutatott a ház oldalában.
– Leülhetünk?
Klaus Wahl kelletlenül követte őket.
– Már nem foglalkozott a szeszbiznisszel – mondta, miután leültek. –
Visszavonult. Elvégre mégiscsak nyolcvanéves volt!
– A hukeni tanyát mégis megtartotta – vetette ellen Wisting.
Úgy tűnt, hogy Klaus Wahl a megfelelő választ keresi.
– Sok éve nem használta már – mondta, és a kezébe vett egy öngyújtót
az asztalról.
Wisting csendben nézte, ahogy az öregember meggyújtja a szájában
fityegő cigarettát.
– Ott találtuk meg Jens Hummel taxiját – mondta.
– Én is olvasok újságot – bólintott Wahl.
– Tud róla, hogy ők ketten ismerték-e egymást?
Az öreg lesöpörte a dohánypiszkot az ajkáról.
– Előfordult, hogy taxizott.
– És mi a helyzet Aron Heisellel? – próbálkozott tovább Wisting. – Aki
a tanyán lakott, amikor éppen nem volt Spanyolországban.
Klaus Wahl lassan kifújta a dohányfüstöt az orrán.
– Én nem tudok ezekről a dolgokról – felelte. – Nem ezt az oldalát
ismertem Frank Mandtnak. Ötven éve, amikor még mindketten a
rakparton gürcöltünk, csibészkedtünk egy kicsit együtt. Én rövid idő
után abbahagytam, de Frank jóval merészebb volt nálam. Olyan
kockázatokat vállalt, amelyeket én egyszerűen nem voltam hajlandó.
– Mégis tartották a kapcsolatot?
– Kicsi város ez – bólintott Wahl. – A feleségeink gyakran töltötték
együtt az időt. Általános iskola óta barátnők voltak. Mi meg csak jöttünk
velük. Miután meghaltak, mi továbbra is találkozgattunk.
Wisting ismét tett egy próbát.
– Mit tud Aron Heiselről?
– Segített neki. Amolyan küldöncféle volt. De nem fogok én erről
mesélni. Majd beszél róla ő maga, ha akar.
Wisting hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. Hammer ugyanígy tett.
Korábban megegyeztek, hogy igyekeznek minél kevésbé formálisak
lenni. Az olyan embereknek, mint akik Frank Mandt hálózatában is
dolgoztak, mindig sokkal könnyebben megeredt a nyelvük, ha nem
kihallgatóteremben kellett beszélniük, és nem vették fel minden
szavukat hangrögzítőre.
– Ki vette át a bizniszt? – kérdezte Hammer.
Klaus Wahl csendben nézett rá, mintha nem tudná a választ, vagy
mintha azon csodálkozna, hogy kérdezhet ilyesmit komolyan egy
nyomozó.
– Az imént azt mondta, hogy Frank Mandt befejezte – emlékeztette
Hammer. – Visszavonult. Ki vette át a bizniszt?
Az öregember kivette a szájából a cigaretta maradékát, és elnyomta a
hüvelyk- és mutatóujja között.
– Azt sem tudom, hogy egyáltalán átvette-e valaki – mondta, és egy
lila virágos bokor alá hajította a csikket. – Amikor kiderült, hogy
cukorbeteg, folyamatosan leépítette a rendszert, és végül teljesen
kivonta magát belőle.
– A hukeni tanyán tizenkét kiló amfetamint találtunk – tájékoztatta
Hammer.
– Aron Heiselnek biztosan van rá valami magyarázata – vette fel a
franciakulcsot az asztalról Wahl.
Wisting ezt jelnek vette, hogy a beszélgetés hamarosan véget ér.
Nyilvánvaló volt, hogy az öreg semmit nem akar mondani, ami
befeketíthetné elhunyt cimboráját.
– Szerintem rendes ember volt – állt fel Klaus Wahl az asztaltól. – Nem
tudom, hogy maguk mit hallottak róla, de ezt nem csak én gondolom
így. – A földre köpött, és a szétszerelt fűnyíró felé sandított. – Nem
sokan jöttek el a temetésére, de a sírja tele volt virágokkal.
Egy pillanatra összenézett Wistinggel, aztán a motoralkatrészek fölé
hajolt. Nagyon furcsa volt: mintha a tekintetével azt akarná mondani,
hogy sokkal többet tud annál, mint amennyit elmond nekik.
Visszafelé Hammer vezetett. Wisting csendben ült az anyósülésen, és a
beszélgetésen gondolkozott. Olyan érzése volt, mintha elhangzott volna
valami fontos, csak azt nem tudta, hogy micsoda. Újra és újra átfuttatta
az agyán a válaszokat, hátha sikerül rájönnie.
Hirtelen belévillant a felismerés. Nem volt biztos benne, hogy vajon
Klaus Wahl valóban üzenni akart-e neki valamit a tekintetével, de az
ötlet megért annyit, hogy utánajárjanak.
– Ott fordulj le! – mutatott egy mellékutcára.
Hammer így tett, és leparkolt a staverni nagy virágbolt előtt. Frank
Mandt háza a Pumpeparken túloldalán állt. A magas kerítéstől nem
lehetett belátni, csak a ház szélesre tárt emeleti ablakai látszottak.
– Mit csinálunk? – kérdezte Hammer, miután kiszálltak a kocsiból.
– Bemegyünk a virágboltba – válaszolta Wisting minden további
magyarázat nélkül.
Rég járt utoljára a zsúfolt üzlethelyiségben, de úgy tűnt, hogy a pult
mögött álló nő felismeri. Éppen egy borosüveget díszített fel néhány
virággal, de ahogy meglátta őket, félretette a munkát.
– Egy temetésre vásárolt virágokról szeretnénk érdeklődni – mondta
Wisting.
– Értem – bólintott a tulajdonos együttérző tekintettel.
– Frank Mandt temetéséről lenne szó – tette hozzá Wisting, és
elmagyarázta, hogy egy nyomozáshoz gyűjtenek információt. –
Januárban halt meg. Rendeltek virágot magától?
A nő leemelt egy kék mappát a falipolcról.
– Igen, néhányat – felelte. – De nem sokat. Rokonok nem vettek részt a
temetésen, de azt hiszem, a díszítést én csináltam.
Belelapozott a mappába, és megállapodott a kérdéses nyugtáknál.
 – A koporsó díszítését és a koszorút a hagyatékából fizették, aztán
persze volt egy-két kisebb csokor és részvétnyilvánító kártya… és igen,
persze, már emlékszem, kaptam egy nagy rendelést a Floragramon!
Ötezer korona értékben kértek virágokat. Egy átlagos koporsódíszítés
ennek nagyjából a felébe kerül. A végén már-már túlzásnak hatott ez a
rengeteg virág.
– Ki rendelte? – kérdezte Wisting.
A tulajdonos az orrára helyezte a nyakában lógó szemüveget.
– Nézzük csak… – böngészett az ujjával. – Arra biztosan emlékszem,
hogy egy déli férfi volt. A rendelést Kristiansandban adták le, a Markens
gatén lévő Florissban. A szalagon csak a monogramja állt, P. G., de
valahol meg kell lennie a teljes nevének is… – A nő végigfuttatta
mutatóujját a sorokon, és végül megállapodott az egyik szónál. –
Megvan. Phillip Goldheim.
Wistingnek nem rémlett a név.
– Kaphatok egy másolatot ezekről a papírokról? – kérdezte.
A nő kivette a listát a mappából, és bedugta egy régi telefaxba. A
másolat jóval halványabbra sikerült, de teljesen olvasható volt.
Wisting összehajtotta, és visszament a kocsihoz. Felerősödött a szél, a
sötét fellegek közeledtek a szárazföld felé.
Ahogy Hammer beindította az autót, Wisting újra Frank Mandt háza
felé pillantott. Arra gondolt, hogy a legközelebbi ismerősei
nyilvánvalóan részt vettek a temetésén. Elégedetten nézegette a listát.
Klaus Wahl majdnem négyszáz koronáért vásárolt egy csokrot, amelyre
a „Nyugodj békében!” feliratot nyomtatták. A Krogh & Co. nevű ügyvédi
iroda hétszázötven koronáért vett virágot.
– Mit írtak a nagy csokor szalagjára? – kérdezte Hammer, amikor
kiértek a Larviksveienre.
Wisting megkereste Phillip Goldheim rendelésének adatait.
– „Tisztelettel” – olvasta.
 35.

Phillip Goldheim egyenes hátú, palaszürke szemű, negyvenes férfi volt,

hosszú haját lófarokban hordta.
Az arca betöltötte Wisting számítógépének teljes képernyőjét. Metsző
tekintete volt, mintha olvasna annak a rendőrnek a gondolataiban, aki
éppen fényképezte. Wisting enyhén megborzongott, és hátradőlt, hogy
Hammer és Christine Thiis is megnézhesse magának a férfit, aki olyan
bőkezűen adta meg Frank Mandtnak a végtisztességet.
A bűnügyi nyilvántartásban két kisebb bántalmazási ügy volt
feltüntetve a neve mellett, illetve egy nagyobb büntetés nyolc kiló hasis
illegális behozataláért. Utóbbi ügyben a Hells Angels dán vezetője is
vádlottként szerepelt.
A nyilvántartás szerint az eredeti neve Per Gregersen volt, de miután
2002-ben szabadlábra helyezték, megváltoztatta Phillip Goldheimre.
Eleinte autóimporttal foglalkozott, ami meglehetősen jól ment neki.
Ezek után részvényekbe fektette a pénzét. Jó beszédkészsége, a
kölcsönökkel való ügyes zsonglőrködése és a befutott üzletemberekkel
kötött ismeretségek révén idővel vagyonos pénzügyi befektető lett. A
pénze sosem állt egy helyben. Luxusautókat vásárolt, és mindig új
üzletekbe fektetett. Alapított többek között egy dohányimporttal
foglalkozó céget is, amely gyorsan lekörözte versenytársait. Nyaralásai
során Európa legfényűzőbb szállodáiban lakott: a barcelonai Artsban, a
párizsi Ritzben és a marbellai Don Pepében. A gardróbjában többségében
kézzel varrt olasz dizájnerruhák sorakoztak, a kezén mindig drága órák
és aranygyűrűk csillogtak.
A kristiansandi rendőrség azt gyanította, hogy az összes üzlete
bűnözésre és kábítószer-kereskedelemre épült, illetve arra, hogy a
megkeresett pénzt ilyen-olyan módon tisztára mossák.
A helyi rendőrség elindított egy titkos projektet, amely Mr. Nice Guy
fedőnéven futott. Iszonyatos erőfeszítésekkel igyekeztek feltérképezni
Phillip Goldheim vagyonát, de úgy tűnt, hogy nem sikerült kiigazodniuk
a kölcsönök, az időszakos bevételek és a gyakori hitelezőváltások
útvesztőjében. A befektetések nagy része Spanyolországban, Brazíliában
vagy valahol máshol külföldön történt.
A bevételeket külföldi befektető- és ingatlanirodák kezelték. A
klasszikus „Kövesd a pénzt!” szállóige ezúttal láthatóan nem sokat
segített a nyomozásban. A rendőrség ezért úgy döntött, hogy másik
nyomon indul el. Nyilvánvalóan volt egy beépített emberük Phillip
Goldheim környezetében. Egy olyan illető, akinek lehetősége volt
értesíteni a rendőrséget a legközelebbi kábítószer-szállítmány
átvételéről.
Tavaly ősszel a beépített ember egyre konkrétabb információkkal
szolgált, aztán hirtelen végleg elhallgatott. Vajon csak véletlen, hogy
éppen Frank Mandt halála óta nem jelentkezett?
– Tisztelettel… – ízlelgette Christine Thiis. – Hogyan kellene ezt
értenünk?
– Jó kérdés – jegyezte meg Hammer. – Vajon együtt dolgoztak, vagy
Frank Mandt a konkurense volt, akit őszintén tisztelt?
Wisting nem tudta, hogyan kellene jól kihasználniuk ezt az új
információt. Abból, amit olvasott, úgy tűnt, Phillip Goldheim központi
szerepet játszott a dél-norvégiai bűnözésben, csakúgy, mint Frank
Mandt a keleti partokon. Az egyetlen kapcsolat közöttük a virág volt,
amelyet Goldheim Mandt temetésére küldött.
Amint Torunn Borg és Espen Mortensen belépett az irodájába egy-egy
csésze kávéval, kint eleredt az eső, és a cseppek tompán koppantak az
ablakon. Wisting nem látta okát, hogy átköltözzenek a tárgyalóba.
– Rendben – húzta ki magát a széken. – Mit tudunk Frank Mandtról,
amit ma reggel még nem tudtunk?
– Összesen két élő rokona maradt – felelte Torunn Borg. – Az unokája
és a dédunokája. Az unokáját Sofie Lundnek hívják.
 Wisting a kezébe vette a golyóstollát, és csendben forgatni kezdte az
ujjai között.
– Nem találtam meg a telefonszámát, úgyhogy kimentem a Mandt-
házhoz. A lány láthatóan ott lakik, de senkit nem találtam otthon.
– Róla mit tudunk? – kérdezte Hammer.
– A rendőrség kétszer kiment hozzá csendháborítás miatt, amikor még
Oslóban lakott. A partnere nem volt egy kedves ember.
Wisting bólintott, és szeretett volna továbblépni, de Torunn Borg
folytatta.
– Beszéltem a szomszédokkal is. Azt mondták, Frank Mandt otthon
volt szilveszterkor. Délután legalábbis havat lapátolt a kertben, az
biztos.
– Tehát nem ment el Jens Hummellel Kristiansandba – vonta le a
következtetést Hammer.
Ahogy a nyomozók sorra elmondták, hogy mit sikerült kideríteniük
aznap, egyre hevesebben zuhogott az eső. Egyelőre semmi nem utalt rá,
hogy lett volna bármiféle kapcsolat Frank Mandt és Jens Hummel között.
Olyan érzés volt, mintha a nyomozás csupa különálló szálból állt volna,
és pont a legfontosabb hiányzott: egy közös csomópont.
Miután a többiek kimentek az irodából, Torunn Borg még ott maradt.
– Nem mi voltunk az egyetlenek, akik megkérdezték a szomszédokat,
hogy Frank Mandt otthon volt-e szilveszterkor – mondta.
– Nem?
– Line is ugyanerről érdeklődött tőlük.
Wisting rámarkolt a golyóstollra. Hallotta, hogy kint mennydörög.
– Együtt járt általános iskolába Frank Mandt unokájával – köszörülte
meg a torkát. – Idén nyáron teljesen véletlenül összefutottak, csaknem
húsz éve először.
– Tehát mégsem teljesen névtelenül szolgáltatták be a revolvert.
– Line hozta el nekem – vallotta be Wisting. – Sofie Lund megtalálta a
nagyapja hagyatékában, és a tengerbe akarta hajítani. Elintézem, hogy
holnap reggel mindketten bejöjjenek a kapitányságra, és hivatalosan is
kihallgathassuk őket.
 Torunn Borg bólintott, és kisétált az irodából. Wisting előrehajolt, az
asztalra támaszkodott az alkarjával, és összekulcsolta az ujjait. Az eső
fáradhatatlanul ostromolta az ablaküveget. A telefon csörgése rángatta
ki a gondolatai közül.
A férfit, aki kereste, Ragnvald Hagennek hívták, és elmondása szerint
a Kriposnál dolgozott ujjlenyomat-vizsgálóként.
Wisting erősebben szorította a telefont. Ha személyesen az
ujjlenyomat-vizsgáló hívta, az csak egy dolgot jelenthetett: találatuk
volt.
– Hallott a zsákmányadományról? – kérdezte a férfi.
Wisting összevonta a szemöldökét. Nem értette a kifejezést.
– Zsákmányadomány?
– Mostanában kedvelt téma az újságokban – folytatta Hagen. – A
Mondj Nemet a Kábítószerre Alapítvány múlt héten kapott egy
egymilliós adományt, de a bankjegyek el voltak színezve. Azóta kiderült,
hogy egy 2005-ös drammeni rablásból származnak.
Egy csikorgó mennydörgés közben Wisting kinézett az ablakon.
Továbbra is sűrűn zuhogott az eső.
– Jelenleg is nálunk vannak a bankjegyek, vizsgálat alatt – folytatta
Ragnvald Hagen. – Több ujjlenyomatot is találtunk rajta, de az egyik
hurkos minta mindenütt felbukkan. Ezért kerestem meg. Aron Heisel
ujjlenyomata az. A férfié, akit megfigyelés alatt tartanak.
Wisting végre használhatta valamire a tollat. Kinyomta a hegyét, és
jegyzetelni kezdett.
– Tehát egy 2005-ös rablásból származik a pénz, ugye?
– Igen. Megtámadtak két biztonsági őrt a drammeni bevásárlóközpont
előtt. Heisel ujjlenyomata valószínűleg a rablás után került a pénzre.
– És most névtelen adományként elküldték annak az alapítványnak?
– Igen, postán.
– Tudják, honnan küldték?
– Nem, úgy tűnik, azt lehetetlen lenyomozni. A posta már nem tünteti
fel a városok nevét a borítékokon.
 Egy újabb mennydörgést követően a lámpa pislákolni kezdett az
irodában.
– Hamarosan küldjük a jelentés másolatát – fejezte be Ragnvald
Hagen. – A fejlemények tükrében azonban szerettem volna azonnal
értesíteni.
Wisting megköszönte, és letette a telefont, bár egyelőre nem tudta,
miben tud hozzájárulni ez az információ a munkájukhoz. Azt
mindenesetre erősen gyanította, hogy ki küldhette el a pénzt az
alapítványnak.
 36.

Line megnyitotta a kád csapját, és nagy adag fürdősót szórt a vízbe. Még
egyszer sem mártózott meg a vízben, mióta itt lakott, mindig csak
zuhanyozott, a sötét fellegek és a zuhogó eső azonban tökéletes alkalmat
nyújtott rá, hogy kipróbálja.
Levetkőzött, és amíg a kád lassan megtelt vízzel, berakott egy adag
mosást. Ezután lejjebb tekerte a világítást, és mielőtt beszállt volna a
vízbe, meggyújtott egy illatgyertyát. Lassan leereszkedett a forró vízbe,
hátradőlt, és elégedetten sóhajtott. A következő fél órában semmi mást
nem fog csinálni, csak pihenni.
A fürdősónak fahéj- és vaníliaillata volt. A mellét és a kerek hasát
borító buborékokra fújt, mire azok elszálltak, és szabaddá tették fehér
bőrét.
A baba rúgott egyet, emlékeztetve, hogy közeleg a szülés. Mindennap
egyre jobban félt tőle. Olyasfajta félelmet érzett, amelyet azelőtt nem
ismert. Félt a fájdalmaktól és attól, mennyi ideig fog tartani, félt, hogy
nem fog sikerülni, hogy nem ér oda időben a kórházba, félt a
gátmetszéstől, attól, hogy szétszakad, és attól, hogy a babájának baja
esik. Ezeket a dolgokat nem ő irányította, és teljesen egyedül kellett
megoldania. Az utolsó volt a legrémisztőbb.
Lejjebb csúszott a vízben, lehunyta a szemét, és igyekezett kiüríteni az
elméjét. Gőzfelhő szállt körülötte. Végül az egész fejét beleengedte a
vízbe, és hosszan lent maradt levegővétel nélkül, mielőtt újra felmerült
volna a felszínre.
Csend volt. Csak az eső kopogása és a mosógép zörgése hallatszott.
Sajnálta, hogy nem tett be valami nyugtató zenét.
 A szivacsért nyúlt, de egy hang megállította a kezét. Mintha valaki
bejött volna a bejárati ajtón. A mosókonyhában még eszében volt, hogy
be kellene zárnia, aztán mégis elfelejtette.
Mozdulatlanul feküdt, és hallgatózott. Biztos volt benne, hogy
lépteket hall. Valaki járt a házban.
Ekkor ismerős hangot hallott.
– Halló! – Az apja volt az.
– Halló! – kiabálta vissza. – Éppen a kádban fekszem!
– Nem működik a csengőd – tájékoztatta az apja.
– Tudom!
– Soká végzel? – hangzott az ajtó túloldaláról.
– Miért?
– Beszélnem kell veled – válaszolta az apja. – Addig megnézem, hogy
ki tudom-e találni, hogy működik a kávéfőződ.
Line előrehajolt, és kihúzta a dugót a kádból.
– Adj néhány percet! – sóhajtotta.
Fontos lehetett, ha az apja nem akart hazamenni és félóra múlva
visszajönni.
Leöblítette a haját, sampont masszírozott bele, aztán még egyszer
leöblítette, és bebalzsamozta. Ezután felállt, és imbolyogva kiszállt a
kádból. A víz lecsöpögött a testéről a padlóra.
Megtörölközött, magára kanyarított egy fürdőköpenyt, és kiment a
fürdőszobából.
Az apja a nappaliban állt, kávéscsészével a kezében. Éppen a frissen
festett ablakszegélyeket nézegette, de amikor Line belépett, azonnal
odafordult hozzá. A vállán sötét foltot hagyott az eső.
– Be kellene zárnod az ajtót ilyenkor – emelte a szájához a csészét.
Line bólintott. Nedves haja csiklandozta a nyakát.
– Minden rendben? – kérdezte az apja oldalra billentett fejjel.
– Persze, minden rendben, velem és a hasammal is – felelte. – Csak
nagyon izgulok a szülés miatt.
Az apja arcán aggodalmas kifejezés jelent meg, de gyorsan
elhessegette egy mosollyal.
 – Nem lesz semmi gond – nyugtatta.
Line bólintott, de látta az apján, hogy ő is az anyjára gondol.
Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha még itt lenne velük!
– Ígérd meg, hogy velem leszel, amikor eljön az idő! – kérte Line, és
érezte, hogy már a puszta gondolatra is összeszorul a gyomra. – Hogy ott
leszel mellettem a kórházban.
– Persze hogy ott leszek! – felelte az apja, aztán gyorsan témát váltott.
– Szépen berendezkedtél.
A felújítás alatt minden oslói bútorát a szoba közepére tolták, és
letakarták egy műanyag fóliával. Most már a helyükön álltak.
Line nem volt elégedett az eredménnyel.
– Itt nagyobb a nappali – mondta. – Még ki kell töltenem valahogy ezt
a sok helyet.
– Azért kezdetnek ez sem rossz – felelte az apja.
Line beletúrt nedves hajába.
– Miért jöttél?
– A Hummel-üggyel kapcsolatban kellene beszélnünk – lépett
közelebb az apja. – Gondolom, hallottál róla, hogy egy hukeni tanyán
találtuk meg a taxiját.
– És egy nagy adag kábítószert – bólintott Line.
Az apja letette a kávéscsészét a dohányzóasztalra.
– A tanya Frank Mandté volt – mondta.
Line összeráncolta a homlokát. Egy vízcsepp lehullott a homlokáról.
– Azt hittem, egy helyi gazdáé. – Megpróbálta felidézni, mit olvasott
erről az újságban.
– Igen, a tulajdonos valóban egy helyi gazda – bólintott az apja. –
Mandt hosszú távra bérelte tőle, de már régóta nem használta.
Line megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– Gondoljátok, hogy az övé volt a kábítószer?
– Valamilyen szerepe biztosan volt benne – felelte az apja. – De Mandt
mindig a háttérből irányított. Nem hiszem, hogy közvetlenül köze lett
volna az eltűnéshez.
 Line keresztbe fonta a karját a mellkasán, és megpróbálta összevetni
az elhangzottakat azzal, amit eddig megtudott Frank Mandtról.
– Szilveszterkor otthon volt – bukott ki belőle.
– Jens Hummel pedig Kristiansandban – világosította fel az apja.
Line lerogyott az egyik fotelba. Az egyik bordája nyomta a hasát.
– Hogyan függ ez össze?
Az apja leült vele szemben, és bevallotta, hogy ő maga sem tudja.
– Muszáj bejönnötök Sofiéval a rendőrkapitányságra holnap reggel,
hogy vallomást tegyetek a revolverről – mondta. – Sajnálom, de már így
is túl sokáig próbáltalak nem belekeverni benneteket.
Line bólintott.
– Persze, bemegyünk – felelte. – Sofie készen áll rá.
– Hol találtátok? – kérdezte az apja.
– Egy páncélszekrényben – mesélte Line. – Csak az maradt a házban,
amikor Sofie beköltözött. Nem találtuk a kulcsot, úgyhogy ki kellett
hívnunk egy lakatost, hogy törje fel. Én is ott voltam.
– Tehát a revolverhez senki nem nyúlt Frank Mandt halála óta –
összegezte az apja. – Egészen addig, amíg ki nem nyitottátok a széfet. Jól
mondom?
– Minden bizonnyal így volt – felelte Line. – Tegnap megtaláltam a
kulcsot a kapcsolószekrényben.
Az apja a kezébe vette a kávéscsészét.
– Mi mást találtatok még a széfben?
Line habozott a válasszal. Megígérte Sofiénak, hogy senkinek sem
fogja elmondani.
– Pénzt? – kérdezte az apja, mielőtt ő bármit mondhatott volna.
Line elvörösödött, és az apja látta rajta, hogy a kérdés telibe talált.
– Színezett bankjegyeket? – kérdezett tovább.
– Megígértem Sofiénak, hogy nem mondok semmit – magyarázkodott
Line. – A revolver is csak gondot okozott.
– Volt benne más is? – kérdezte az apja. – Bármi, aminek hasznát
vehetem az ügyben, amin dolgozom?
 – Csak képek és személyes iratok – felelte Line. Ez nem volt teljesen
hazugság, és egyébként is túl keveset tudott a Hummel-ügyről ahhoz,
hogy hasznosnak vagy haszontalannak tudja ítélni a széf tartalmát. –
Van egyáltalán min elindulnotok? – érdeklődött a további kérdéseket
megelőzve. – Találtatok nyomokat a taxiban?
– Volt egy telefon a műszerfal alatt, kamu felhasználónévvel
regisztrálva.
Line fészkelődött a fotelben. Kíváncsian pillantott az apjára. Nem
sikerült kényelmesen elhelyezkednie, így végül csak bedugott egy
párnát a dereka alá.
– Minden számot és üzenetet töröltek belőle – folytatta az apja.
– És mi van a forgalmi adataival?
– Az sincs már meg. A telefontársaságok hat hónap után minden
adatot automatikusan törölnek.
– Akkor mi köze Frank Mandtnak Jens Hummelhez?
– Azon kívül, hogy az ő pajtájában találtuk meg a taxiját, egyelőre
semmi – vallotta be az apja.
– Mit mondott az a férfi, akit őrizetbe vettetek?
– Semmit. Nem hajlandó vallani.
– És a technikai nyomok? – próbálkozott Line. – Tényleg csak annyit
tudtok, amiről az újság is beszámolt?
Az apja habozott a válasszal.
– Nem szeretném, hogy bárkinek beszélj erről – mondta végül.
– Szabadságon vagyok – emlékeztette Line.
Az apja bólintott. Tudta, hogy Line nem fog olyan információt kiadni
az újságnak, amiről a rendőrség nem szeretné, hogy tudjanak.
– A csomagtartóban megtaláltuk Jens Hummel vérét – mondta.
– Tehát megölték? – kérdezte Line.
– Ebből az elméletből indulunk ki.
– A tettes nem hagyott semmilyen nyomot?
Az apja felállt, és tanácstalanul széttárta a kezét.
– Csak egy kis fűrészport találtunk.
– Fűrészport? – ismételte Line. – És az honnan került oda?
 Az apja a bejárat felé indult.
– Arra mi is kíváncsiak lennénk. Folyamatosan látogatjuk a
fűrészüzemeket és az asztalosműhelyeket, de egyelőre semmit nem
sikerült kiderítenünk.
Line megragadta a karfát, és kikászálódott a fotelból.
– Később összedobok valamit – húzta össze a fürdőköpenyét. – Ha van
kedved, gyere át!
– Meglátogatom Suzannét – mosolygott az apja. – Az egyik
alkalmazottja lopott a kasszából. Tegnap leleplezték, és Suzannénak
szüksége van valakire, akivel beszélhet róla.
Line kikísérte az ajtóhoz, és végignézte, ahogy behúzott nyakkal a
kocsihoz siet az esőben. Szerette Suzannét, és sajnálta, amikor kilépett
az életükből. Az apjának szüksége volt egy biztos pontra az életében a
munkán kívül. Jót tett neki, hogy tartották a kapcsolatot.
 37.

Suzanne a kávézó fölött lakott, egy tetőtéri lakásban. Wisting még nem
járt ott korábban. Az Aranyélet hátsó kertjéből meredek lépcső vezetett
egy nyikorgó ajtóhoz, az ajtó pedig egy otthonos lakásba nyílt. A padlót
lefestették, a falakat virágos tapéta borította.
Arrébb tett egy takarót meg egy párnát, és leült egy bőrfotelbe. A
tetőablakok szebb napokon valószínűleg sok fényt beengedtek, de most
még mindig sötét felhők gomolyogtak az égen. Suzanne ezért
mindenféle méretű gyertyákat gyújtott, és kirakta őket a
dohányzóasztalra.
Hozott neki egy csészét és egy szeletet abból a karamellatortából,
amelyet Wisting mindig rendelt magának a kávézóban.
– Nem ő volt az – ült le vele szemben Suzanne.
– Micsoda?
Suzanne kávét töltött a csészéjébe.
– Nem az a lány lopott, akire gyanakodtam – magyarázta. – Nem Unni,
hanem egy másik alkalmazottam.
– Kicsoda?
– Nina. Mindkét este dolgozott, amikor ott voltál.
Wisting emlékezett rá. Rövid hajú, szőke lány volt. Sokkal
zárkózottabbnak és félénkebbnek tűnt, mint a kollégái.
– Pedig teljesen biztos voltam benne, hogy Unni az – rázta a fejét
Suzanne. – Olyan sokszor ütötte be rosszul az árakat a kasszába. De azt
hiszem, csak kicsit szétszórt, semmi több.
Wisting belekortyolt a kávéba. Finomabb volt, mint az, amit az
Aranyéletben lehetett kapni.
 – Hogy csinálta? – kérdezte. – Mindegyiküket figyeltem, de semmi
szokatlant nem vettem észre.
– Elég egyszerűen – vont vállat Suzanne. – A kasszának van egy olyan
funkciója, hogy le tudod kérdezni rajta a különböző italok árát. Ahelyett,
hogy beütötte volna eladásként, ezt a kérdező funkciót használta.
Ilyenkor is megjelenik az ár a képernyőn, a vendég teljesen ugyanazt
látja.
– De betette a pénzt a kasszába?
– Mindent bevallott – bólintott Suzanne. – Reggelente, amikor
munkába állt, betett egy marék mogyorót a jobb zsebébe. Valahányszor
elmulasztott beütni egy árut, átrakott egy mogyorót a bal zsebébe.
Esténként megszámolta, és már csak ki kellett vennie a kasszából annyi
pénzt, amennyit nem fogok észrevenni.
– Fondorlatos – jegyezte meg Wisting.
– Mindent részletesen elmondott, aláírta a felmondását, és megígérte,
hogy mindent visszafizet.
– Ezzel legalább nem lesz már több problémád.
Villám hasította ketté a sötét égboltot, és rögtön utána szörnyű
égzengés következett. Suzanne felállt, és kihúzta a tévét és a
számítógépet a konnektorból. Megállt a nappali közepén, a homlokára
tette a kezét, és megigazította kontyba tűzött haját. Wistingnek eszébe
jutott, hogy régen mindig kibontotta a haját, mielőtt szerelmeskedtek.
Emlékezett pajkos mosolyára a sötét hajzuhatag függönye mögött.
– Hogy haladtok a Hummel-üggyel? – kérdezte a nő, miután visszaült a
fotelba.
– Nehéz válaszolni erre – rázta a fejét Wisting.
– Nagyon hálás vagyok, amiért időt szakítottál rám, és segítettél.
Wisting elmosolyodott.
– Azt hiszem, a kémkedés terén kicsit kijöttem a gyakorlatból –
mondta.
– Azért mégis – mosolygott vissza Suzanne. – Köszönöm.
Tovább beszélgettek, éppen úgy, mint amikor még együtt laktak.
Emberekről, akikkel találkoztak, könyvekről, amelyeket olvastak, és
filmekről, amelyeket sosem volt idejük megnézni.
A beszélgetés közepén elment az áram. Egyikük sem szólt semmit,
csendben ültek a sötétben. A gyertyák lángja meghitt fénybe borította a
szobát, és táncot járt Suzanne szemében. A félhomályban megváltozott
az arca. Hirtelen szomorúnak tűnt, mintha bármelyik pillanatban
elsírhatná magát.
Suzanne pislogott, kinyújtotta a kezét, és megérintette Wistingét.
Wisting emlékezett rá, milyen érzés volt minden reggel mellette
ébredni, és arra gondolt, hogy túl könnyen engedte el. Hosszú ideje ő
volt az egyetlen nő az életében. Ingrid halála után nem hitte, hogy
valaha együtt lehet még valaki mással. Suzanne teljesen váratlanul
lépett az életébe, és amikor szakítottak, magával vitt belőle egy darabot.
A nő megköszörülte a torkát, és már éppen mondani akart valamit,
amikor hirtelen megcsörrent Wisting telefonja. Elgondolkodott rajta,
hogy figyelmen kívül hagyja, de végül mégis elővette.
Christine Thiis volt az.
– Még dolgozol? – kérdezte a nő.
Wisting köhintett.
– Miért kérdezed?
– Hát nem hallottad? – kérdezte a kollégája. – Megtalálták Jens
Hummelt.
 38.

Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Az ablaktörlők folyamatosan

dolgoztak, söprögették a vizet és a döglött rovarokat a szélvédőről.
A Brunla-tanyánál találták meg a holttestet. Egy régi nagybirtok volt
Staverntől északnyugatra, a története jóval a vikingkor kezdete előtti
időkre nyúlt vissza. Az évszázadok során egyik gazdag családtól a
másikhoz került. A birtokot később felosztották, és már rég nem
működött gazdaságként. A hetvenes évek közepén egy nagy lovardát
alakítottak ki a helyén. Wisting sok évvel ezelőtt többször járt ott
Linével, még mielőtt a lánya rájött, hogy a lovaglás nem neki való.
Lekanyarodott a főútról. Az esőcseppek egy része elpárolgott a forró
talajon, így a tanya körül szürke gőzfelhő gomolygott.
A főépület előtt nagyon sáros volt az út, az autó ide-oda csúszkált.
Wisting követte az előtte érkező nagyobb és nehezebb járművek nyomát,
amelyek megkerülték az istállót.
A túloldalon három rendőrautó és egy nagy traktor parkolt. Espen
Mortensen egy kicsit arrébb állt meg a bűnügyi technikusok autójával.
Wisting kiszállt az esőbe. A talpa alatt tocsogott a sár.
Az istállónak alapos festésre lett volna szüksége. A fehér téglafalak
tövében hatalmas gyomok burjánzottak, a vakolat nagy foltokban
hiányzott. Több ablakot betörtek, néhány cserép meglazult, és az egyik
eresz is hiányzott, így a víz közvetlenül a falon folyt le a földre.
A rendőrök félkörben álltak egy egykori trágyagödör mellett, az
istállóhoz vezető rámpától nem messze. A traktornak még járt a
motorja. Az esőcseppek csillogtak a fényszórók fényében.
Wisting mélyen beszívta a párás levegőt, és letörölte a vizet az arcáról.
 A holttest a foltos téglafal mellett feküdt, és félig még mindig
fűrészpor és lócitrom borította. Valahol az istállóban felnyerített egy ló.
Egy másik válaszolt neki kicsit messzebbről.
A rothadó maradványokat az eső hozta felszínre. A test nagy része
hiányzott. A trágyagödörben úgy-ahogy látszott még a tetemet
megcsócsáló patkányok nyoma. A fejről és a nyakról teljesen lezabálták
a húst. A test egyes részeiből csupán néhány sötét csontdarab maradt.
Wisting a legközelebbi kollégákhoz lépett, és biccentett, de nem
kérdezett semmit. Megpróbálta kitalálni, mi történhetett.
A taxi Jens Hummellel a csomagtartójában megkerülte az istállót,
megállt a trágyagödör mellett, és talán a szélére tolatott. Kidobták belőle
Jens Hummelt, aztán rálapátoltak egy adag lócitromot. Olyan munka
volt, amit egyedül is könnyedén véghez vihettek.
– Ki találta meg? – kérdezte.
– Az istállómester – mutatott az egyik rendőr egy férfi felé, aki az
istállóhoz vezető rámpa tetején keresett menedéket az eső elől.
Wisting felsétált a rámpán, és megállt a férfi mellett. A lovak kidugták
a fejüket az állásukból, és kíváncsian szemlélték. Hegyezték a fülüket, ők
is érezték, hogy valami történt.
Az istállómester magas, vékony, ötvenes férfi volt.
– Régóta ott fekszik – mondta, mielőtt Wisting bármit kérdezhetett
volna tőle. – Már tél óta.
– Valószínűleg így van – bólintott Wisting.
– Trágyázzuk a földeket – folytatta az istállómester. – Nem mindig
hordjuk el az összeset, de közvetlenül karácsony előtt mindet elvittem.
A téli szünetben aztán elvittem még valamennyit, és miután márciusban
elolvadt a hó, újra, de ilyen mélyen december óta nem jártam.
Miközben az egyenruhás rendőrök lezárták a terepet, Mortensen
felállított egy sátrat, hogy ne az esőben kelljen vizsgálódnia. Nehéz
munka várt rá. Nem elég, hogy meg kell vizsgálnia a holttestet, a
közvetlen környezetét is át kell kutatnia lehetséges nyomok után.
– Hogy néz ki a tanya télen? – kérdezte Wisting.
 – Az istálló és a rámpa környékén ellapátolom a havat – felelte a férfi.
– Egészen a trágyagödörig. Úgyhogy egyenesen oda lehet menni egy
kocsival.
– Ki rejthette el itt?
Az istállómester vállat vont.
– Akárki – felelte. – Este tíz után nincs itt senki, csak nagy ritkán
néhány kislány, aki kitalálja, hogy itt akar aludni.
Wisting az istálló belseje felé pillantott. A levegő meleg volt, és nehéz.
A tető alatt néhány koszos galamb húzta meg magát.
– Az embernek nem kell ismernie a tanyát ahhoz, hogy tudja, hová
lehet jól elrejteni egy holttestet?
Az istállómester levette a tekintetét a rendőrökről, és Wisting
szemébe nézett.
– Nem tudom, mi történt – mondta, majd megnedvesítette a nyelvével
az ajkát. – De egy dologban biztos vagyok. Aki ezt tette, az nem itt
dolgozik.
A lovak nyugtalanul toporogtak az istállóban. Wisting csendben
maradt. A piros-fehér szalagok túloldalán egy csapat kíváncsi
bámészkodó verődött össze, és a rendőrök munkáját figyelték. Volt
közöttük két fiatal, lovaglóruhás lány, egy ember egy kutyával és két
biciklis fiú. Amikor újabb rendőrautó futott be a helyszínre, arrébb
mentek. Nils Hammer ült a kormány mögött, az anyósülésen pedig
Christine Thiis.
Wisting visszatért a többiek közé, és két kollégájával együtt
behúzódott Mortensen sátrába. Trágya és húgy meleg szaga csapta meg
az orrát, és a holttest émelyítő bűze.
– Mit tudsz megállapítani? – kérdezte Christine Thiis.
– Nyilván Jens Hummel az – felelte Mortensen, holott túl korai volt
még bármi ilyesmit kijelenteni. – Minden stimmel. Az eltelt idő és a
ruhafoszlányok is.
– És a fűrészpor – rúgott Hammer a sárba.
– Trágyázzák a földeket – biccentett Wisting a traktor felé. –
Legutoljára decemberben ürítették ki a gödröt, az első hóesés előtt.
 – Milyen messzire van innen a tanya, ahol megtaláltuk a kocsiját? –
kérdezte Christine Thiis.
– Nagyjából két kilométer.
– Gondolhattunk volna rá! – tört ki Hammer. – Mégis hány olyan hely
van, ahol télen el tudsz rejteni egy holttestet, ráadásul közben
fűrészporos is leszel?
Wisting nem hitte, hogy magukat kellene hibáztatniuk, amiért
korábban nem jutott eszükbe a tanya átvizsgálása.
– Nem gondoltunk rá – mondta egyszerűen. – A gyilkos meg igen. Mi
következik ebből? Ismeri a környéket? Járt már itt korábban? A
közelben lakik? Tart egy lovat az istállóban? Vagy csak véletlenül talált
rá a helyre?
Rengeteg kérdés felmerült. Néhány nap rutinmunkával talán
megtalálhatták rájuk a választ.
Mortensen előkészítette a fényképezőgépét. Egész éjjel dolgoznia kell
majd. Az egész lezárt területet keresztül-kasul át kell fésülniük,
nagyjából úgy, ahogy egy gazda szántja fel a földjét. Csak így
bizonyosodhatnak meg róla, hogy nem hagynak semmit figyelmen kívül.
Wisting összehúzta magán a kabátját.
– Én itt végeztem – mondta.
– Én is veled megyek – bólintott Christine Thiis.
Ahogy elindultak a kocsi felé, odabiccentettek a rendőröknek, akik
éjjel őrizni fogják a területet. A cipőjük tocsogott a sárban.
 39.

Másnap reggel Wisting nem egyenesen a rendőrkapitányságra ment.

Előtte tett egy gyors kitérőt a Brunla-tanya felé.
Valamikor az éjszaka közepén elállt az eső. A sötét fellegek
felszakadoztak, és a reggeli nap fénye már sok helyen felszárította a
nedves talajt.
Kiszállt a kocsiból, és a lezárt területhez sétált. Espen Mortensen a
bűnügyi technikusok kocsijában ült egyik kezében termosszal, a
másikban egy bagettel. A fákon kismadarak csicseregtek, és az istállóba
már megérkeztek az első lányok a lovagló órára.
– Hosszúra nyúlt az éjszaka? – kérdezte Wisting.
– Lassan vége – felelte Mortensen, és elővett valahonnan egy
papírpoharat. Töltött bele a termoszban lötyögő kávéból, és Wisting felé
nyújtotta.
– Mit tudtál kideríteni? – kérdezte Wisting, miközben átvette a
poharat.
– Lelőtték – felelte Mortensen.
A kávé meleg volt. Wisting ráharapott a papírpohár szélére.
– Öt körül elszállították – folytatta Mortensen, majd az órájára
pillantott. – Egy órán belül a boncasztalra kerül, de nekem úgy tűnt,
kétszer lőtték le, hátulról.
A mögötte heverő fényképezőgépért nyúlt.
– A test nem volt annyira rossz állapotban – jegyezte meg. – Régen sok
mindent fűrészporral tartósítottak.
Megkeresett egy képet az eszközön, és megmutatta Wistingnek. Egy
koponya hátsó oldala látszott rajta, amelyen érme nagyságú lyuk
tátongott. Körülötte apró repedések húzódtak, benne valamiféle
meghatározhatatlan, ragacsos massza látszott.
Mortensen továbblépett egy másik fényképre, amelyen a kabát egyik
szakadása látszott, nagyjából középen a két lapocka között.
– Egy kivégzésre emlékeztet – jegyezte meg, és eltette a kamerát.
Wisting belekortyolt a kávéjába. A feje körül legyek röpködtek.
– Bármi más? – kérdezte, elhessegetve a rovarokat.
Mortensen kurtán bólintott, és megkerülte az autót. Wisting követte.
– A jobb hátsó zsebében találtam egy tárcát – mondta a bűnügyi
technikus, és kivett egy műanyag tasakot a csomagtartóból.
A pénztárca fekete bőrből készült, a szélei megkoptak a használattól.
A tartalmát kipakolták, és szintén különböző tasakokba rakták. Wisting
a kezébe vette azt, amelyikben a hivatásos jogosítvány lapult. A
taxiengedélyt védő műanyagba beszorult néhány légbuborék, de a név
még így is tisztán olvasható volt: Jens Hummel.
– Van itt valami, ami hasznunkra válhat? – kérdezte Wisting,
miközben a többi tasak között matatott. Az egyikben bankjegyek voltak.
– Csak a szokásos – vont vállat Mortensen. – Bankkártya, jogsi és régi
számlák.
Az egyik ló felnyerített az istállóban.
– A többi zsebében nem volt semmi? – kortyolt bele újra a kávéjába
Wisting.
Mortensen a fejét rázta.
– Nem, de én csak felületes vizsgálatot végeztem – felelte. – A
halottkémek jelentése még sok érdekes fejleményt hozhat.
Ahogy Wisting arrébb lépett, észrevett egy kis dobozt, amelyben
számozott barna borítékok sorakoztak.
– Ez micsoda? – kérdezte.
Mortensen a kezébe vette a dobozt.
– Rágógumi – válaszolta. – Valószínűleg semmi köze az ügyhöz.
Nagyjából húszat találtunk. Valószínűleg a lovagló lányok köpködték a
fűrészporba, aztán ezeket is belelapátolták a trágyába.
 Két magas csizmájú lány kivezette a lovát az istállóból. Egy ideig
csendben pusmogtak, aztán felugrottak a nyeregbe, és az egyik karám
felé léptettek.
Wisting elhessegetett egy legyet az arca elől, összenyomta a
papírpoharat, és beledobta egy szemeteszsákba, amely már egyébként is
tele volt egyszer használatos kesztyűkkel és egyéb felszerelésekkel.
– Menj haza, és aludj egy kicsit! – nézett vissza a rengeteg leletre,
amelyet a bűnügyi technikusok az éjszaka folyamán feltártak. – Úgy
látom, nincs itt semmi, amiről olyan sürgős lenne jelentést írni.
 40.

A holttest megtalálásának híre természetesen futótűzként terjedt a

médiában. Christine Thiis elmondta az újságíróknak, hogy megtalálták a
holttestet, és elmagyarázta, hogy még meg kell várniuk a boncolás
eredményét, hogy megtudják a halál okát, és beazonosíthassák az
áldozatot. Amikor megkérdezték tőle, hogy a rendőrség mekkora esélyt
lát rá, hogy Jens Hummelt találták meg, nem adott konkrét választ,
helyette azt felelte, hogy jelenleg Hummel az egyetlen eltűnt személy a
körzetben.
Wisting előkereste azt az újságot, amelyben megjelent az interjú Jens
Hummel nagymamájával. Az asszony válaszokat akart a rendőrségtől.
Azt mondta, biztos benne, hogy az unokája nem ment el sehová csak
úgy, magától. Gondoskodó, törődő férfi volt, és a nagymama el sem tudta
képzelni, ki akarhat neki rosszat. Aranyos fiú volt, lágyszívű és erős
igazságérzetű.
A rendőrségnek mindig kihívás volt korábban értesítenie a rokonokat
és a hozzátartozókat egy-egy áldozat sorsáról, mint ahogy az ügy
megjelent a médiában. Jens Hummel egyetlen élő rokona a nagyanyja
volt. A nyolcvanhárom éves asszony szerencsére nem használt
internetet, de csupán idő kérdése volt, hogy a Brunla-tanya hírei
eljussanak hozzá. Fontos volt, hogy a lehető leghamarabb beszámoljanak
neki a történtekről.
Erna Hummelt korábban kihallgatta a rendőrség az ügyben, de még
azelőtt, hogy fény derült volna Jens Hummel kristiansandi útjára. Meg
kellett kérdezniük tőle, hogy mit tud a szilveszter estéről. Az újságnak is
mondott olyasmit, ami a kihallgatáson nem került elő. A nagymama
személyleírását olvasva Wistingnek támadt egy új, gyenge lábakon álló
elmélete, amelyet még nem szeretett volna megosztani másokkal.
Megkérte Torunn Borgot, hogy kísérje el, és látogassák meg együtt
Hummel nagyanyját az idősotthonban.
A halálhír közlésére nem létezett jól működő sabloneljárás. Mindig
alkalmazkodni kellett az adott helyzethez és a körülményekhez.
Wisting egy zöld bársonykanapén ülve hallgatta, ahogy Torunn Borg
beszámol az eseményekről. A beszélgetés személyességét rontotta, hogy
az otthon egyik dolgozója is végig jelen volt.
Torunn Borg egyszerűen fogalmazott, de együttérzéssel és a
valóságnak megfelelően tolmácsolta a történteket.
Úgy tűnt, Erna Hummel már felkészült a hírre, mert viszonylag
nyugodtan fogadta. Ettől függetlenül az elhangzottak után valahogy
sokkal kisebbnek és gyengébbnek tűnt.
Wisting arra gondolt, hogy mennyi mindenkit elveszíthetett az élete
során. Először a saját gyerekeit, most pedig még az unokáját is túlélte.
Nem maradt több élő rokona.
Az asszony az ölében pihenő kezére nézett, amelyeken mély ráncok,
májfoltok és kékesfekete erek formájában mutatkozott meg az öregség.
Remegő ujjakkal gyűrögetett egy zsebkendőt.
Wisting átvette a szót Torunn Borgtól.
– Most már kicsivel többet tudunk, mint legutóbb – mondta. – Úgy
gondoljuk, Jens kapcsolatban állhatott egy Frank Mandt nevű emberrel,
akinek köze lehet a történtekhez.
Erna Hummel összevonta a szemöldökét, mintha erősen gondolkodna.
A szemüvege kissé lejjebb csúszott az orrán.
– Nem ismerős a neve – mondta, miközben végtelenül lassan kinyúlt
az éjjeliszekrényen álló pohár vízért.
– És Phillip Goldheimé? – próbálkozott Wisting.
Ismét csend lett. Erna Hummel a szájához emelte a poharat. Remegett
a keze. A víz egy része kifolyt a pohárból, és lecsorgott a kézfején,
egyenesen a blúza ujjába, de úgy tűnt, észre sem veszi.
– Nem – felelte néhány lassú korty után. – Ez a név sem rémlik.
Az ápoló segített neki visszarakni a poharat az éjjeliszekrényre.
 – Kristiansandban lakik – folytatta Wisting. – Jens ismert ott valakit?
Erna Hummel elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Nem – rázta meg végül a fejét.
– Tudjuk, hogy szilveszter napján is ott volt – mondta Wisting.
– Akkor dolgozott – felelte határozottan az asszony. – Még akkor is
dolgozott, amikor mindenki más szabadságon volt. Mindig magára
vállalta. Karácsonykor is, meg minden. Szilveszterkor is. Másnap
meglátogatott.
– Újév napján?
Erna Hummel bólintott.
– Tortát is hozott nekem – mosolygott. – Itt ettük meg.
– Miről beszélt?
– Hú, ha én arra emlékeznék! Talán az óévről beszélgettünk. Nem
tudom. Meghallgattuk a miniszterelnök újévi beszédét, de ő közben a
telefonjával volt elfoglalva.
Wisting közelebb hajolt hozzá.
– Ez fontos lehet – mondta. – Nem emlékszik, hogy kivel beszélt?
– Senkivel sem beszélt – rázta a fejét Erna Hummel. – Híreket olvasott,
meg ilyesmik. Lehetett ilyet csinálni a telefonján.
Torunn Borg közbevágott:
– Volt olyan hír, ami különösen foglalkoztatta?
Erna Hummel összekulcsolta ráncos ujjait.
– Nem – felelte. – Arra panaszkodott, milyen igazságtalan a világ. A
miniszterelnök is valami ilyesmit mondott.
Wistingnek megfordult a fejében, hogy megkérdezi az újévi
gyilkosságról, de ezzel talán megzavarta volna a nyugalmát.
– Látjuk, hogy ilyen ember volt – bólintott inkább. – Kedves és
igazságszerető.
– Az apjától örökölte – mondta az asszony. Wisting látta a szemén,
hogy az elmúlt időkre gondol. – Ezért nem akarták bevenni a
focicsapatba. Jól focizott, de ha a bíró elnézett valamit, és helytelenül az
ő csapatának ítélte a labdát, ő mindig hagyta, hogy az ellenfél
visszavegye tőlük.
 Wisting biccentett, és azt a kifejezést kereste, amelyet Erna Hummel
használt az újságban.
– Lágyszívű volt?
Az asszony arcán halvány mosoly jelent meg.
– Aranyos fiú volt – folytatta. – Az anyja egyszer elvitte a játékboltba.
Tűzoltóautót szeretett volna, olyat, amelyik világít, és létra van a
tetején. Kapott tőlem egy kis pénzt, de a legnagyobb részét ő maga
spórolta össze. Amikor odaértek a játékboltba, már csak egy tűzoltóautó
volt. Amikor fizetni akartak, bejött egy másik kisfiú, ugyanazért az
autóért. Jens annyira megsajnálta, hogy hagyta, hogy inkább ő vegye
meg helyette.
Erna Hummel ismét a poharáért nyúlt.
– Az apja is ugyanilyen volt – folytatta. – Jóhiszemű és már-már a
végletekig kedves. Képtelen volt bárkinek nemet mondani. Ez nem
mindig jó tulajdonság.
Az ápoló kivette a poharat a kezéből. Erna Hummel lehunyta a szemét,
és mélyet sóhajtott.
– Azt hiszem, talán ennyi elég volt mára – pillantott az ápoló
Wistingre. – Erna ilyenkor általában aludni szokott egy kicsit.
Wisting bólintott, és felállt a kanapéról.
– Jöjjenek vissza! – kérte őket Erna Hummel. A sok beszéd után
valamivel szárazabb és rekedtesebb lett a hangja. – Jöjjenek vissza, és
mondják el nekem, mi történt valójában az unokámmal!
– Így lesz – ígérte Wisting.
 41.

A halottkémek előzetes jelentése pontban fél háromkor érkezett. Még

nem azonosították be az áldozatot, de a leírásuk szerint harminc és
negyven év közötti férfi volt. A halál oka megegyezett azzal, amit Espen
Mortensen mondott. Azt gyanították, hogy először a hátába lőttek. A
lövedék eltalálta a gerincet, izmokat és idegeket roncsolt szét, de nem
ejtett végzetes sebet. A másik töltény átfúrta a koponya falcsontját, és a
szájpadláson át távozott. Az agytörzs nagy részét roncsolta, és azonnali
halált okozott. Legalább négy, legfeljebb nyolc hónapja halt meg. A DNS-
vizsgálat után, amikor már tudják, hogy ki az áldozat, megállapítanak
egy hivatalos dátumot. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Jens
Hummel sírjába azt a napot fogják vésni, amelyen eltűnt: január
hatodikát.
A jelentés legérdekesebb része a legutolsó pont volt. A mellüregében
találtak egy töltényt. Közelebbi leírást nem adtak róla, de átadták a
Kripos képviselőjének, aki jelen volt a boncoláson.
Wisting fellapozta a jegyzeteit, és megtalálta a fegyverszakértő Erik
Fossli számát, aki korábban felhívta a Kripostól, és elmondta, hogy a
Line által beszolgáltatott fegyvert emberölésre használták.
Nagyon érdeklődő lett, miután Wisting bemutatkozott.
– Van új hír a Kristiansandban használt revolverről? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Wisting. – De ma elvégeztünk egy boncolást.
A vonal túlsó végén beszélő férfi nyilvánvalóan olvasta az aznapi
híreket.
– A taxisofőr – mondta.
– Valószínűleg – erősítette meg Wisting. – Hivatalosan még nem
állapították meg a személyazonosságát, de találtak egy töltényt a
testében.
– Milyen töltényt?
– Ennél többet nem tudok – felelte Wisting. – De éppen úton van a
halottkémektől a maguk osztályára. Csak azt szerettem volna
megkérdezni, hogy milyen gyorsan tudják megvizsgálni.
– Értem – válaszolta Fossli. – Borzasztó hosszú ideig tudják húzni itt az
adatfelvételt. Mindenféle regisztrációs lapot meg kérelmet ki kell tölteni
több példányban, mire eljuttatják hozzánk. Mindjárt felmegyek a
személyazonosító csoporthoz, és megkérdezem, hogy melyikük vett
részt a boncoláson. Ha rögtön megkapom tőle a töltényt, holnap délelőtt
visszahívom az eredményekkel.
Wisting megköszönte, és letette a telefont. Mozdulatlanul ült az
asztalnál. A Hummel-ügy hivatalosan is gyilkossági üggyé lépett elő.
Átfutott az agyán, hogy felhívja Ryttingent, és értesíti a történtekről,
hogy kicsit visszavegyen az arroganciájából, de végül elengedte a dolgot.
Az újévi gyilkosság tárgyalásai hétfőn kezdődtek.
 42.

Line a rendőrkapitányság előtt ült a napon. Sofie kihallgatása valamivel

hosszabb ideig tartott, mint a saját vallomása. Előre megbeszélték, hogy
mit fognak mondani. Nem akartak hazudni vagy elhallgatni dolgokat, de
úgy gondolták, nem baj, ha néhány részlet nem kerül szóba. Frank
Mandt páncélszekrényében rengeteg információ rejtőzött bűnözői
tevékenységéről és kapcsolatairól. A rendőrségnek fél évvel később is
hasznosak lehettek ezek az információk, de Sofie nem akarta, hogy
tudjanak róla. Nem azért, mert nem akarta befeketíteni a nagyapját,
inkább azért, mert kellemetlen lett volna neki, ha mindenre fény derül.
A nagyapja elég fájdalmat okozott neki addig, amíg élt. Nem volt szükség
rá, hogy még halálában is gyötörje.
Line megértette barátnője érzéseit, mégis úgy érezte, hogy cserben
hagyja az apját.
Megegyeztek, hogy mindent elmondanak a revolverről és a színezett
pénzről – ezekről már úgyis tudott az apja. Ha a rendőrség azt mondja,
hogy szeretné átvizsgálni a széf teljes tartalmát, Line azt fogja felelni,
hogy ezt Sofiéval kell megbeszélniük, Sofie pedig azt, hogy minden
mástól megszabadult. Ez persze hazugság volt. A dokumentumok még
mindig ott lapultak a széfben.
Ilyesmit azonban nem kérdeztek, legalábbis Linétől. Úgy tűnt, hogy a
nyomozó inkább azt szerette volna hivatalos formába önteni, amiről
már egyébként is tudtak.
Line a magas téglaépületre pillantott. Az apja ott volt bent valahol, és
Jens Hummel gyilkosa vagy gyilkosai után kutatott. Úgy tűnt, hogy
szerinte a két ügy összefügg egymással. Line nem beszélt vele azóta,
hogy megtalálták a taxis holttestét, és a kihallgatás után sem volt kedve
beugrani hozzá.
Bűnügyi újságíróként gyakran írt olyan ügyekről, amelyekben a
gyanúsítottak összehangolták a vallomásaikat. Ezt általában azért tették,
mert rejtegetnivalójuk volt, legalábbis csak így lehetett értelmezni, hogy
hazudtak a rendőrségnek, és egy elferdített valóságot tártak eléjük. Ez a
fajta összehangolás nehezítette a nyomozást, és annak is baja
származott belőle, akiről később kiderült, hogy hazudott.
A rendőrkapitányság ajtaja kinyílt, és Sofie lépett ki rajta, kezében a
babakocsival és Majával. Line felegyenesedett.
– Hogy ment? – kérdezte.
Sofie vállat vont.
– Jól, de nem volt kellemes élmény. Minden létező kérdést feltettek az
Öregről, mintha legalábbis ismertem volna. Nyilván egyikre sem tudtam
válaszolni.
– Kávézunk egyet? – kérdezte Line.
– Az jó lenne.
A piac felé indultak. Amikor Sofie telefonja megcsörrent, Line átvette
tőle a babakocsit. Már várta, hogy a sajátját tologassa így az utcán, és
rájött, hogy még szülés előtt vennie kellene egyet. Sofie talán elkísérné
egy ilyen boltba.
Line betolta a babakocsit egy olyan épület hátsó kertjébe, amelyben
egykor üvegesműhely működött. Sofie hátrált néhány lépést, továbbra is
telefonálva.
Line kiválasztott egy asztalt, ahol árnyékba állíthatták a babakocsit.
Sofie letette a telefont, és leült vele szemben.
– Az ügyvédem volt – mondta.
– Felvettél egy ügyvédet?
– Nem, nem ezért – legyintett Sofie a rendőrkapitányság felé. –
Válóperes ügyvéd. A héten fel kell ugranom Oslóba, hogy beszéljünk a
felügyeleti és láthatási jogról. Tényleg, tudnál esetleg vigyázni majd
Majára? Nem szeretném magammal vinni egy ilyen találkozóra.
– Persze – felelte Line a babakocsi fölé hajolva.
 Odalépett hozzájuk egy pincér, és átnyújtott nekik egy-egy ital- és
étlapot.
– Neked elmondták, hogy miért olyan fontos ez az egész? – kérdezte
Sofie. – Úgy értem, te dolgoztál újságíróként, és sokkal jobban tudod,
hogyan gondolkodik a rendőrség egy ilyen ügyben.
Line megvárta, amíg a pincér hallótávolságon kívülre ér.
– Azt hiszem, úgy gondolják, hogy az újévi gyilkosság és a Hummel-
ügy valamiképpen összefügg egymással – felelte.
– Hogyan?
– A kristiansandi gyilkosságban használt fegyver a nagyapád
páncélszekrényéből került elő, és Jens Hummel taxiját is az ő tanyáján
találták meg.
– Van ennek köze Phillip Goldheimhez? – kérdezte Sofie az étlapot
tanulmányozva.
– Kihez?
Sofie felnézett.
– Téged nem kérdeztek róla?
– Nem. Ki az?
– Egy kristiansandi pasas. Tudni akarták, hogy az Öreg ismerte-e, de
nyilván fogalmam sem volt. Soha nem hallottam vagy láttam még a
nevét. – Újra lenézett az étlapra. – Miért, te igen?
Line megrázta a fejét.
– Azt hiszem, én csirkesalátát fogok enni – szólalt meg végül Sofie. –
Te?
Line is felnézett az étlapról.
– Én is – mosolygott. – Mit mondtál, melyik nap kell majd vigyáznom
Majára?
– Kedden.
 43.

Wisting még azelőtt leemelte a kancsót, hogy a kávéfőző végzett volna.

Miközben töltött magának a kávéból, a gép forró vizet spriccelt a
pohártartóra. Enyhe fejfájása volt, mint szinte mindig, amikor keveset
aludt.
Christine Thiis lépett be a tárgyalóterembe. Wisting felemelte a
kancsót, és megkérdezte, hogy kér-e belőle. A nő megrázta a fejét.
– A rendőrkapitány az irodámban van – mondta. – Szeretne beszélni
veled.
Wisting letette a kancsót, és követte Christine Thiist a folyosó végén
nyíló irodába.
Ivan Sundt nem állt fel a székéről, csak röviden biccentett neki.
Tønsbergben volt az irodája, az adminisztrációs igazgatóság és a
körzetfelelősök mellett. Ritkán vette rá magát, hogy félórát kocsikázzon
Larvikba.
Wisting pályafutása alatt Sundt volt a hetedik rendőrkapitány. Mielőtt
erre a pozícióra emelték, vérbeli vezetőként jellemezték, aki társadalmi
összefüggésekben szemléli a rendőrség kötelességeit, és kész
végrehajtani a szükséges változásokat a minél hatékonyabb munka
érdekében. Kinevezése után az első dolga az volt, hogy csökkentette a
nyomozók számát, és inkább a készenléti és biztonsági egységekhez
csoportosított át erőforrásokat. Wisting értette, hogy szeretné minél
láthatóbbá tenni a rendőrség munkáját, de végül minden egyes ügy, akár
komoly volt, akár nem, nagyon gyorsan időigényes papírmunkává vált,
amelynek során minden nyomot át kellett vizsgálni. Ehhez márpedig
nyomozókra volt szükség.
 – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy halad ez a Hummel-ügy –
szólalt meg a rendőrkapitány. – Amikor kineveztek, még megoldatlan
volt, és értesüléseim szerint továbbra is az. A kinevezésem óta eltelt fél
év.
Wisting leült a szabad vendégszékre a kávéscsészével a kezében.
– Az egyik legnagyobb kihívás, amellyel valaha találkoztunk – felelte.
– Most végre megvan a holttest – mondta Sundt. – Erre vártak, nem?
– Választ ad néhány kérdésre – bólintott Wisting. – Ugyanakkor felvet
néhány újabbat.
– Van gyanúsítottjuk?
– Jelenleg nincs.
A rendőrkapitány felmordult, és lehalkította a hangját.
– Sokan kezdik elveszíteni a türelmüket – mondta. – Köztük én is.
– A halottkémek és a helyszínelők jelentésére várunk – felelte Wisting
anélkül, hogy belement volna a részletekbe. – Remélem, hogy a
következő napokban haladást érhetünk el.
A rendőrkapitány felállt, mintha jelezné, hogy elmondta, amit akart.
– Ami a következő napokat illeti: hétfőn kezdődik Dan Roger Brodin
tárgyalása Kristiansandban. Hallottam, hogy szimatolt az ügy
dokumentumai között, de bármit is csinál itt, ne próbálkozzon
semmivel, ami megzavarhatná azt az esetet! Az újévi gyilkosságot
lezárták, és tökéletes példája a gyors, hatékony és megbízható
rendőrségi munkának. Ne bolygassa meg fölöslegesen!
Wisting is felállt, továbbra is a kávéscsészével a kezében.
– Van néhány megválaszolatlan kérdés, amelyre… – kezdte, de a
rendőrkapitány félbeszakította.
– Mindig vannak kérdések, amelyekre sosem kapunk választ. Csaknem
húsz évig fellebbviteli bíróként dolgoztam. A tárgyalásokon nem
kívánatos, hogy bármiféle kétség felmerüljön az ügyben. Ne csináljon
semmit, ami a védőügyvéd malmára hajthatja a vizet!
Wisting csendben nézte, ahogy Sundt kisétál az irodából. Belekortyolt
a kávéjába. Még nem volt ideje kihűlni.
 44.

A Kripos fegyverszakértője közvetlenül tizenegy előtt hívta vissza.

Wisting rövid, tömör felvilágosítást kapott. Jens Hummelt ugyanazzal a
fegyverrel ölték meg, amelyet az újévi gyilkosságban használtak.
Wisting összehívta a nyomozókat a tárgyalóba, de nem mondta el
nekik, hogy miért. Becsukta az ajtót, és megnyomta az ajtó melletti
kapcsolót, amitől kigyulladt a foglaltat jelző piros lámpa odakint.
Amíg a többiek leültek, Wisting szétvetett lábbal állt a széke mögött,
az asztalfőn, mint egy hajó kormányosa, aki bármelyik pillanatban kész
új irányba fordulni.
– A helyzet alapjaiban megváltozott – mondta a széktámlára
támaszkodva. – Megtaláltuk a fegyvert, amellyel megölték Jens
Hummelt.
A nyomozók zavartan néztek vissza rá. Wisting gyorsan összefoglalta
nekik a friss vizsgálati eredményeket, amelyek egyértelművé tették,
hogy Jens Hummelt és Elise Kittelsent ugyanazzal a revolverrel lőtték le.
Miután leült, mindenki beszélni kezdett. Elise Kittelsent egy balul
elsült utcai rablás során ölték meg. A gyilkosát elfogták. A Hummel-ügy
eddigi eredményei a szervezett kábítószer-kereskedelem felé mutattak.
Az ő áldozatuk is Kristiansandban tartózkodott azon az estén, amikor
Elise Kittelsent megölték.
– Az is lehet, hogy Jens Hummel megtalálta az eldobott revolvert,
felvette, és magával vitte – ötletelt Torunn Borg. – Nem ő lenne az első,
akit a saját fegyverével ölnek meg.
Wisting sóhajtott. Christine Thiis úgy nézett rá, mintha emlékeztetni
akarná, mit mondott a rendőrkapitány a kristiansandi ügyről. Wisting
nem volt meggyőzve, de be kellett látnia, hogy Torunn Borg elmélete
abszolút lehetséges forgatókönyv, amely akár a bíróságon is megállná a
helyét.
– Ha a saját fegyverével ölték meg, még mindig nem tudjuk, hogy ki
lehet a gyilkos – mondta, és az asztalra csúsztatta a fegyverszakértő
jelentését. – A legfontosabb kérdés jelenleg a következő: mit csinált Jens
Hummel Kristiansandban szilveszter estéjén?
Nils Hammer átlapozta a jegyzeteit.
– Azt hiszem, annak köze lehet Phillip Goldheimhez – szólalt meg. – A
kristiansandi rendőrség tekintélyes mennyiségű anyagot összegyűjtött
róla. Megpróbálom rendszerezni.
– Rendben – bólintott Wisting. – Egyébként is foglalkoznunk kellene
vele. – Üres oldalt nyitott a jegyzetfüzetében. – Van más hírünk a
Brunla-tanyáról? – kérdezte Torunn Borgra nézve.
– Elkezdtük feltérképezni, hogy ki tartott lovat az istállóban
januárban, vagy ki állt bármilyen kapcsolatban a kérdéses időpontban a
tanyával. Még alig kezdtünk el beszélgetni velük, de nem hiszem, hogy
bármi érdemlegeset tudnak majd mondani.
Ezután még fél óráig beszélgettek a lehetséges elméletekről,
összefüggésekről és kapcsolódási pontokról, és kiosztották egymás
között az új feladatokat.
Wisting a megbeszélés után visszatért a saját irodájába, és becsukta
maga mögött az ajtót. Tudta, hogy a kristiansandi rendőrség is
megkapta a jelentést a két áldozatban talált lövedékek
összehasonlításáról. Remélte, hogy Harald Ryttingen felhívja, de mivel
nem tette, most kénytelen volt ő telefonálni.
Az asztali telefont használta. Hosszan kicsöngött. Amikor Ryttingen
végre felvette a telefont, röviden és unottan szólt bele.
– Gondolom, ti is megkaptátok a fegyverszakértő jelentését – csapott
bele a közepébe Wisting.
– Igen – felelte Ryttingen, de ennél többet nem tett hozzá.
– Van sejtésetek, mi lehet az összefüggés a két ügy között? – kérdezte
Wisting.
 – Ezt már megbeszéltük egyszer – válaszolta Ryttingen. – Nincs
összefüggés.
– Hogyne lenne! – ellenkezett Wisting. – Mindkét gyilkosságban
ugyanazt a fegyvert használták.
– Külső körülmények. Ez nem jelenti, hogy a két ügynek bármi köze
lenne egymáshoz.
– Nem egészen értem, mi történhetett valójában – folytatta Wisting. –
A gyilkosság és a tettes kézre kerítése között tizennégy perc telt el.
Ebben az időablakban a fegyver gazdát cserélt, és nem sokkal később,
kétszáz kilométerrel arrébb újra megöltek vele egy embert.
– Jóval hosszabb időről beszélünk – válaszolta Ryttingen. – A
következő napokban bármikor megtalálhatták a fegyvert.
A kristiansandi rendőrség egész éjjel és még a következő napokban is
folyamatosan kutatott a revolver után. A jelentéshez csatolt térkép
Wisting előtt feküdt az íróasztalon. A különböző keresési zónákat más-
más színnel jelölték. Nem úgy tűnt, mintha bármi elkerülhette volna a
figyelmüket.
– Akkor hová tette a fegyvert? – kérdezte.
– Ugyanoda, ahová a lány telefonját – felelte Ryttingen.
Wisting közelebb húzta magához a térképet.
– Rengeteg megválaszolatlan kérdés van – mondta. – Nem
gondolkodtatok rajta, hogy elnapoltassátok a tárgyalást?
A vonal másik végén Ryttingen megvetően horkantott.
– Egyértelmű bizonyítékaink vannak – felelte hevesen. – A tettest még
a helyszín közelében elkaptuk, alig néhány perccel a gyilkosság után.
Két szemtanú is megerősítette, hogy ő az elkövető, és lőpor volt a jobb
kezén. Emellett még egy térképet is tartott magánál a helyszínről. Ez az
ügy az első pillanattól kezdve teljesen egyértelmű volt. A tárgyalások is
hasonlóan gyorsan és hatékonyan le fognak zárulni. Ezzel remélhetőleg
javítunk a rendőrség nem éppen hízelgő megítélésén, és az emberek
talán nem gondolják majd úgy, hogy teljesen inkompetensek vagyunk.
Wisting értette az egyértelmű célzást a Hummel-ügyre.
– Mit akarsz egyáltalán? – kérdezte Ryttingen.
 – Hozzáférést szeretnék a nullás dokumentumokhoz – felelte Wisting.
– A fülesekhez és a titkosszolgálati jelentésekhez.
– És mihez kezdesz velük? Azt hiszed, rejtegetünk valamit?
– Szeretném a mi ügyünk szempontjából átvizsgálni az információkat
– felelte Wisting. – A saját szememmel.
– Azt mondod, benéztünk valamit? – kérdezte Ryttingen kihívóan. –
Hogy te látsz valamit, amit mi nem? Ezt állítod? Hogy jobb vagy nálunk?
– Szeretnék minden lehetőséget megragadni, ami esetleg
előrelendítheti az ügyünket – felelte Wisting.
Ryttingen mélyet sóhajtott.
– Ezek az adatok nincsenek meg elektronikus formában – mondta. – Itt
vannak a kapitányságon, papíron. A héten valaki lemásolja és elküldi
őket neked.
– Szívesen odamegyek átnézni őket – javasolta Wisting.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Egyébként is beszélnem kell vele – folytatta Wisting, és elővette a
mappából az újévi gyilkossággal vádolt fiatalember fényképét.
– Kivel?
– Dan Roger Brodinnal.
– Felejtsd el! – vágta rá szárazon Ryttingen. – Ő a mi emberünk.
– És az én tanúm – felelte Wisting nyugodtan. – Nála látták utoljára azt
a fegyvert, amellyel megölték Jens Hummelt.
Harald Ryttingen érzékelhetően ideges lett.
– Értem én, hogy nem megy a munka, de ez már tényleg az utolsó
szalmaszál, Wisting! Azt hittem, világosan elmondták neked, hogy nem
kellene fölöslegesen megbolygatnod ezt az ügyet.
Wisting hátradőlt a széken. A rendőrkapitány is ugyanezt a kifejezést
használta. Nyilvánvaló volt, hogy beszélgettek a háta mögött.
– Tényleg azt gondolod, hogy bármit elárul majd neked? – folytatta
Ryttingen. – Tagadja, hogy köze van az ügyhöz. Hogy várhatod, hogy
ezek után elmondja majd, mit csinált a revolverrel? Ha erre válaszolna,
beismerné, hogy előtte használta. Azt hiszed, vallani fog csak azért, mert
te kérdezed? – Újra felhorkantott. – Csak a saját idődet fecsérled. Dan
Roger Brodin az első naptól kezdve nem volt hajlandó együttműködni a
rendőrséggel. Se velünk, se mással. Sok szerencsét!
 45.

Line kinyitotta a kétszárnyú teraszajtót, és beengedte a napfényt a

nappaliba. Hátat fordított a kertnek, és keresztbe fonta a karját a
mellkasán. Hosszabb időbe telt, mint gondolta, de végre elkészült a
nappali felújításával. Az utóbbi napokban kicsit sajgott a lába között,
amiből rájött, hogy talán többet dolgozott, mint kellett volna. Nem is
remélte, hogy ilyen sok segítséget fog kapni az apjától, de még a kemény
munka mellett is mindenben számíthatott rá.
A hasára tette a tenyerét. Megváltoztak a mocorgások. A baba
nyugodtabb lett, mintha összeszűkült volna körülötte a hely, és
nehezebb lenne mozognia.
Arra gondolt, hogy a felújítás hátralévő részével várnia kell a szülés
utánig. Tudta, hogy közeledik a nap, és érezte, hogy a kezdeti idegesség
lassan csillapodik benne. A szülésznő szerint semmitől nem kellett
félnie. Minden percben újabb gyerekek születnek az egész világon. Csak
arról feledkezett el, hogy Linének és a többi terhes nőnek mindez
teljesen új élményt jelent majd. Nem is tudta, hogy mitől fél a legjobban.
A szülés csak egy dolog, de a gondolat, hogy az elkövetkezendő években
egyedülálló anyaként kell majd helytállnia, talán még ijesztőbb volt.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó.
– Halló! – hallotta az apja kiáltását.
– Szia! – ment ki elé mosolyogva. – Volt időd átjönni?
– Vettem elemet a csengődbe – emelte le a szerkezet dobozát a falról
az apja. A helyén fakó folt maradt a tapétán.
Line megköszönte.
– Van időd egy kávéra is?
 – Persze – bólintott az apja, miközben levette a szerkezet védőburkát.
Az elemek szivárogtak, és valami szürkésfehér lepedék fedte őket. Az
apja elővett a zsebéből egy csavarhúzót, és elkezdte lekaparni. – Ennyire
rég volt látogatód? – mosolyodott el, és lefújta a dobozról a felszálló
port.
– Szerencsédre – kacsintott Line. – Azt hiszem, maradt még egy kis
jégkrémem.
Elővette a fagylaltot, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Mielőtt lefőtt volna,
már hallotta is az előszobából érkező csengőszót.
Leültek a konyhába, és egy ideig a felújításról beszélgettek, aztán az
apja témát váltott.
– Beszéltél ma Sofiéval? – kérdezte.
Line megrázta a fejét.
– Ma este megyek át hozzá – mondta, és szedett magának a
jégkrémből. – Miért?
– Elolvastam a vallomásotokat.
Line számított rá.
– Hasznos volt – folytatta az apja. – Köszönöm, hogy meggyőzted.
– Nagyon szeretne elhatárolódni a nagyapjától és attól, amit csinált –
magyarázta Line, aztán elmesélte az apjának, hogyan tartóztatták le
Sofie anyját a nagyapja kábítószerei miatt, ártatlanul. – Hagyta, hogy a
lánya vigye el a balhét. Sofie anyja a börtönben öngyilkos lett.
Az apja a gondolataiba merült, megállt a kezében a kanál.
– Elolvad a jégkrémed – mutatott Line a tányérjára. – Mire gondolsz?
– Dan Roger Brodinra – fordult vissza az apja az édesség felé.
– Kire?
– Arra a férfira, akit az újévi gyilkossággal vádolnak. Hétfőn kezdődik
a tárgyalása.
Line bólintott. A vádlott nevét nem hozták nyilvánosságra, de hallotta
a szerkesztőségben, mielőtt szabadságra ment.
Az apja letette a kanalat, és a kezébe vette a kávéscsészét.
– Van újságírótok az ügyön? – kérdezte.
 – Gondolom – felelte Line. – Januárban elég részletesen beszámoltunk
az eseményekről.
Az apja elővett egy összehajtogatott papírlapot a farzsebéből.
– Van valamim, ami érdekes lehet nekik – mondta, és letette a papírt
az asztalra.
Line felismerte a papíron a Kripos logóját. Az apja elé csúsztatta a
lapot, és felállt az asztaltól.
– Nem kell elmondanod nekik, hogy tőlem kaptad – mondta.
– Mi ez?
Az apja nem válaszolt. Az ajtó felé indult.
– Köszönöm a kávét és a jégkrémet!
– Már mész is? – Line értetlenül nézett utána, ahogy kilépett az ajtón.
A papírlapra pillantott. A Kripos egyik szakértőjének jelentése volt, és
két töltény összehasonlító vizsgálatáról szólt. A technikai részek és
leírások összezavarták, de az eredmény egyértelmű volt. Az újévi
gyilkosságban azt a fegyvert használták, amelyet Frank Mandt
páncélszekrényében találtak. Ebben nem volt semmi újdonság. A
jelentésben azonban nem csak ennyi szerepelt. A beszolgáltatott
revolver töltényei a 10899421-es számú ügy lövedékeivel is egyezést
mutattak. A Jens Hummel meggyilkolásakor használt lövedékekével.
Line pislogott, és érezte, hogy megborzong. Gondolatok és kérdések
kavarogtak a fejében, és azt kívánta, bárcsak ne sietett volna el olyan
gyorsan az apja.
Újra elolvasta a jelentést, hogy biztos legyen benne, jól érti a
végkövetkeztetést. Nem férhetett hozzá kétség. A Sofie pincéjében talált
revolvert kétszer is használták emberölésre.
Egy légy leszállt az üres tányérjára. Line felállt, és elkezdte leszedni az
asztalt. Soha nem fordult még elő, hogy az apja ilyen módon információt
szolgáltatott volna ki neki, de nyilván azért jött, hogy ezt odaadja. Nem a
csengőt szerette volna megjavítani, hanem hírt szeretett volna csinálni a
fejleményekből.
Valószínűleg ezért is rohant el olyan hirtelen.
 46.

Wisting magával vitt egy kancsó kávét az irodájába, és újra átolvasta a

kristiansandi gyilkosság dokumentumait. Elölről kezdte, és minden
szemtanút és egyéb megemlített személyt ellenőrzött a
nyilvántartásban. Elise Kittelsen sok barátjának köze volt a helyi
kábítószeres ügyekhez. Egy Julian Broch nevű srác is vallomást tett.
Néhányan azt mondták, Elise fiúja, de ő csak „közeli barátságként”
jellemezte a kapcsolatukat. Korábban elkapták már többek között
csalásért és kábítószer-terjesztésért. Ezek után a napnál is világosabb
volt, hogy Elise Kittelsen egy helyi bűnözői kör peremén mozgott, de
nem állt kapcsolatban az olyan központi személyekkel, mint Phillip
Goldheim. Minden arra mutatott, hogy szerencsétlen, ártatlan áldozat
volt az ügyben.
Négy óra előtt öt perccel Christine Thiis bejött hozzá az irodába.
Wisting pontosan egy óra negyven perccel ezelőtt köszönt el Linétől.
– Felhívott a VG – sóhajtotta a nő, és leült a vendégszékbe. – Tudnak a
revolverről. Tudják, hogy mindkét gyilkosságban azt használták.
Wisting hátradőlt a székén, és félig üres kávéscsészéjére meredt.
– Az ilyen információk előbb-utóbb mindig kiszivárognak – felelte.
– De úgy tűnik, hozzáfértek az eredeti jelentéshez.
– Úgysem tudtuk volna elhallgatni – mondta Wisting. – A kristiansandi
tárgyalások hétfőn kezdődnek. A rendőrség nyilván kénytelen volt
megmutatni a jelentést a védőügyvédnek.
Christine Thiis kétségbeesetten rázta a fejét.
– Mit mondtál nekik? – nézett egyenesen a szemébe Wisting.
– Olyan keveset, amennyit csak lehet. Megerősítettem, hogy ugyanazt
a fegyvert használták, és hogy a tulajdonos halála után beszolgáltatták a
rendőrségre.
– Ezzel nyilván nem elégedtek meg.
– Nem. Azt is hozzá kellett tennem, hogy a revolver érintetlenül
hevert egy páncélszekrényben, mióta a tulajdonosa januárban meghalt.
És hogy csak most került elő.
– A mellette talált lopott pénzről is meséltél?
– Nem. Megkérdezték, hogy mást is találtak-e a széfben, de azt
válaszoltam, hogy a rendőrségnek csak a revolvert szolgáltatták be.
Wisting a számítógép képernyője felé fordult, és felment a VG
weboldalára. A cikk még nem jelent meg. Ha biztosak benne, hogy
egyedül ők tudnak a hírről, talán megvárják, amíg holnap megjelenhet
nyomtatásban.
Christine Thiis az asztalon fekvő jegyzetekre pillantott.
– Mik a terveid? – kérdezte.
– Holnap kora reggel elindulok Kristiansandba – felelte Wisting.
A nő ránézett. Az orrnyerge fölött apró ránc jelent meg, ahogy mindig,
mikor kétségei voltak valami felől.
– Mit csinálsz ott? – kérdezte.
– Harald Ryttingen hozzáférést adott az újévi gyilkosság nullás
dokumentumaihoz – válaszolta Wisting anélkül, hogy elmondta volna,
hogyan érte el. – Átfutom a füleseket.
Christine Thiis nem szólt semmit, de olyan mozdulatot tett a fejével,
ami arra utalt, hogy várja a folytatást.
– És kihallgatok egy tanút is – folytatta Wisting.
– Milyen tanút?
– Dan Roger Brodint.
Ahogy a nő szeme elkerekedett, az orrnyerge fölötti ránc eltűnt.
– A gyilkost?
– Csak ő tudja, hová lett a revolver. Talán ő az egyetlen, aki
elmondhatja, hogy mi az összefüggés a két ügy között.
– Ha van összefüggés.
– Nem tehetjük meg, hogy nem vizsgáljuk ki.
 – Gondolod, hogy mondani fog bármit is? – kérdezte a nő. A ránc
közben visszatért a homlokára. – Vagy hogy egyáltalán hajlandó lesz
beszélni veled?
Wisting a kávéskancsóért nyúlt.
– Hagytam egy üzenetet az ügyvédje hangpostáján – felelte. – Biztos
vagyok benne, hogy amint megjelenik a cikk a VG-ben, visszahív.
Christine Thiis felállt a székről, és csendben figyelte Wistinget.
– Én is veled megyek – bólintott végül.
 47.

Péntek délután volt. A telefonok csörgése és az irodaajtók nyílásának-

csukódásának zaja egy idő után elhalt. Lassan mindegyik nyomozó
elhagyta a kapitányságot. Wisting görnyedt még néhány óráig a
dokumentumok fölött, de nem kapott választ a kérdéseire.
Hétkor beszállt a kocsiba, és kihajtott a hátsó parkolóból. Az
anyósülésen Kristiansand belvárosának térképe és Finn Bjelkevik
kinyomtatott vallomása hevert, aki az újévi gyilkosság egyik fő
szemtanúja volt. Sandefjordban lakott, de a szilveszter estét
Kristiansandban ünnepelte. Wisting beütötte a lakcímét a GPS-be.
Huszonkét percre volt a házától.
A dokumentumok szerint otthon lakott, a szüleinél. Nem volt benne
biztos, hogy most is otthon találja, de mindig jobb megpróbálni élőben
beszélgetni, mint telefonálni.
Legurult a Prinsegatán, és a lámpás kereszteződésben balra fordult a
Storgatán. Meleg, szélcsendes nyári este volt. Letekerte az ablakot. Az
egyik parti étteremből halk zene szűrődött ki.
Finn Bjelkevik és a barátja közvetlenül a két lövés eldördülése után
érkezett a Dronningens gatéra. Mindketten látták Dan Roger Brodint
elfutni a helyszínről. A férfi vallomása kicsivel kevesebb volt, mint két
oldal.
Wisting tapasztalatból tudta, hogy mindig vannak olyan részletek,
amelyek nem kerülnek bele egy tanúvallomás hivatalos szövegébe.
Szavak, egy-egy esemény pontos sorrendje, mozdulatok, reakciók,
gondolatok. Bár nem mindent jegyeztek le egy-egy ilyen jelentésben,
Wisting nem várta, hogy a Bjelkevikkel folytatott beszélgetés bármit
hozzáadna majd az ügyhöz. A vallomása több mint elég volt ahhoz, hogy
Dan Roger Brodint bűnösnek találják. Majdnem tökéletes szemtanú volt.
Hallotta a lövéseket, és látta Brodint elrohanni, revolverrel a kezében.
Wisting a revolverről akarta kikérdezni.
A GPS egy rendezett lakótelepre vezette Wistinget a
Sandefjordsjorden nyugati partján. A nagy, emeletes faház közvetlenül a
vízparton állt, egy zsákutca végében. A falán rózsabokrok kúsztak.
Wisting bekanyarodott a kövezett udvarba. Mielőtt kiszállt a kocsiból,
gyorsan ellenőrizte a VG weboldalát. A hír időközben az oldal tetejére
került, Elise Kittelsen egyik fényképével illusztrálták. Amikor Wisting
rákattintott, látta, hogy kevesebb mint hét perce rakták ki. Elkezdte
olvasni, de csak néhány mondatot tudott átfutni, mert egy ötvenes
asszony kijött a házból, és megállt a lépcső tetején.
Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és odament az asszonyhoz, aki,
mint kiderült, Finn Bjelkevik anyja volt. Wisting elmagyarázta, hogy
arról a gyilkosságról szeretne beszélni, amelynek a fia szemtanúja volt
Kristiansandban.
– Szörnyű dolog ez – rázta a fejét a nő. – Jó lesz, ha már végre vége lesz
az ügynek.
– Itthon van? – kérdezte Wisting.
– A hátsó kertben – bólintott a nő, és megkerülte a házat Wistinggel.
Finn Bjelkevik a grillsütő mellett állt. Az ügy dokumentumaiból
Wisting tudta, hogy huszonkét éves. Magas volt, és inas, a haja rövid és
homokszínű. Szemüveget viselt.
Az asztal végén egy vele egykorú lány ült. A vízpart felől idősebb férfi
közeledett, a sarkában hosszú szőrű kutya ügetett.
Az anyja bemutatta Wistinget, Wisting pedig egyenként kezet fogott
velük. A lány Finn Bjelkevik barátnője volt, az idősebb férfi az apja.
Wisting nem hitte, hogy bármelyikük is olvasta a friss cikket a VG-ben,
ezért nem is ezzel nyitotta meg a beszélgetést.
– Velünk vacsorázik? – pillantott Finn apja a grillsütő felé. – Több mint
eleget sütöttünk.
A levegőben frissen sült hús illata terjengett.
 – Nem, köszönöm – felelte Wisting. – Ígérem, gyors leszek. Csak
szeretném még egyszer meghallgatni, hogy mi történt szilveszter
estéjén.
Finn Bjelkevik átnyújtotta a villát az apjának.
– Éppen ma hívott fel Ryttingen – felelte. – Mindent megbeszéltünk.
Az anyja átnyújtott Wistingnek egy pohár jeges Farrist.
– Köszönöm – mosolygott rá.
– Elmondta, hogy milyen fontos, hogy úgy tűnjön, teljesen biztos
vagyok abban, amit mondok – folytatta Finn Bjelkevik. – Hogy a bíróság
egy percig se kételkedjen abban, mi történt.
Wisting is gyakran készített fel szemtanúkat korábban. A
legtöbbeknek nagyon kevés tapasztalata volt a bírósággal, ha volt
egyáltalán. Megbeszélte velük a gyakorlati részleteket: hol álljanak, hol
lesz az ügyész és a vádlott, és mit fog kérdezni a bíró. Az azonban
sohasem fordult elő, hogy előírta nekik, mit mondjanak. Emlékeztette
őket, hogy precízen fogalmazzanak, de Ryttingennel ellentétben
megkérte őket, hogyha bizonytalanok, adjanak hangot a kétségeiknek is.
Kicsivel arrébb mentek a többiektől, le a vízpartra.
– Nem vagy benne biztos, hogy pontosan mi történt? – kérdezte
Wisting.
– Nagyjából biztos vagyok benne.
Wisting megállt, és ivott egy korty ásványvizet.
– Mit jelent az, hogy nagyjából? – kérdezte.
– Minden olyan gyorsan történt – felelte Finn Bjelkevik. A kis
magánmóló felé indultak. – Nem sok mindent láttam, de hát közvetlenül
utána elénk is hozták a gyilkost.
– Felismerted?
A fiú felkapott egy kavicsot a földről, és a tengerbe dobta.
– Azonnal – felelte.
Egy sirály szállt fel egy közeli cölöpről.
– Most nem a bíróságon vagy – emlékeztette Wisting. – Nem kell olyan
biztosnak lenned benne.
– Előtte ittam valamennyit. Terje jobban látta, mint én.
 – Mennyit ittál? – kérdezte Wisting.
A kihallgatáson többek között ezt sem kérdezték meg tőle. Finn
Bjelkevik vállat vont.
– Nem tudom – felelte. – Hat-hét sört talán. De egy csapásra
kijózanodtam. Tényleg. Igazi sokk volt. Közvetlenül előttünk öltek meg
egy lányt.
– Vegyük át újra az egészet! – bólintott Wisting. – Mi történt
pontosan?
A fiú sóhajtott, és a barátnője felé pillantott.
– Tehát: Terjénél voltunk. Lundben lakik, de úgy készültünk, hogy
átmegyünk egy barátjához a városba. Csak úgy mászkáltunk és
iszogattunk. Terjének tele volt a táskája sörrel, meg egy kis bort is
vittünk. Megálltunk, hogy ki tudjak venni belőle egy-két üveget. Ekkor
hallottuk a két éles dördülést. Először azt hittük, tűzijáték, hiszen
szilveszter volt, de valahogy máshogy hangzott. Arrafelé fordultam. A
lány a földön feküdt. Korábban nem láttam, de mielőtt lelőtték, felénk
tartott. A férfi, aki lelőtte, hátrált néhány lépést, és becsúsztatta a
fegyvert a nadrágjába. Aztán megfordult, és futni kezdett.
Finn Bjelkevik kitárta a kezét, mintha elmondta volna a teljes
történetet.
– Mi történt ezután? – kérdezte Wisting.
– Sokkot kaptam – vallotta be a fiú. – Először néhány másodpercig
csak mozdulatlanul álltunk. Aztán egymásra néztünk, és odafutottunk
hozzá, de addigra már halott volt. Felemeltem a fejét, hogy megnézzem,
reagál-e valamire, de már nem reagált. A tekintete teljesen üres volt, a
szájából vér bugyogott. Nem lehetett elállítani.
Wisting bólintott, de nem szólt semmit.
– Aztán odagyűltek az emberek – folytatta Finn Bjelkevik. – Először az
a férfi, aki megpróbált a gyilkos után futni. Szerintem szájon át akarta
lélegeztetni a lányt, vagy újra akarta indítani a szívét, mert a hátára
fektette, de hát teljesen reménytelen volt a dolog. Ezután jött az az
orvos. Azt mondta, nem tudunk már segíteni rajta.
 Beszéd közben egyre gyengébb lett a hangja. Wisting megértette, hogy
olyan érzés neki újra elmesélni a történteket, mintha egy régi sebet
tépne fel a testén.
– A rendőrök szinte azonnal kiérkeztek. Minden a feje tetejére állt.
Terjével leültünk az egyik járőrkocsi mögé, és vártunk. Hallottuk a
rendőrségi rádiót és azt, hogy hogyan üldözték és kapták el a gyilkost.
Wisting elgondolkodott. Finn Bjelkevik történetének nagy részét már
olvasta a jelentésekben. Hirtelen nem is tudta, mire számított.
– A férfi, aki lelőtte… – kezdte Wisting azon gondolkodva, hogyan
folytassa a beszélgetést.
– Igen?
– Le tudod írni újra, hogy nézett ki?
– Fekete garbó valamiféle felirattal, szürke széldzseki, sötét nadrág és
kék edzőcipő.
Wisting bólintott. Dan Roger Brown fekete pulóverén a „Magic” felirat
állt, mellette egy madárrajz.
– Láttad már korábban?
– Nem. De hát nem is kristiansandi vagyok.
– Mekkora volt a távolság közöttetek?
A fiú vállat vont.
– Valami edzőterem előtt álltunk – felelte. – A lány nagyjából az iskola
bejárata előtt feküdt.
Wisting nem ismerte annyira a környéket.
– Az mit jelent pontosan? – kérdezte a mólóra mutatva. – Mint innen a
hajóig?
– Valami olyasmi.
Összesen tehát nagyjából harminc méter.
– Milyenek voltak a fényviszonyok? – kérdezte.
– Elég sötét volt.
– Utcai lámpák?
– Állt egy lámpaoszlop közvetlenül ott, ahol a lány összeesett, de a
lámpa nem égett. Az utca túloldalán lévő ablakokból szűrődött ki
valamennyi fény.
 – Volt valami a férfinál? – kérdezett tovább Wisting. – Bármi más a
revolveren kívül?
Finn Bjelkevik megrázta a fejét.
– Mondott valamit?
– Egy szót sem.
Wisting feltett még néhány rutinkérdést, amire nem találta meg a
választ a vallomás szövegében. A legtöbbet bizonyára a kristiansandi
kollégák is feltették, de a válaszok olyan érdektelenek voltak, hogy
valószínűleg szándékosan nem jegyezték le őket.
Wisting sem készített jegyzeteket. Nem tudott meg semmi újat, mégis
volt valami Finn Bjelkevik történetében, ami nem stimmelt. A
beszélgetés során elhangzott valami, ami nyugtalanította. Csak azt nem
tudta, hogy mi az.
 48.

Line a kanapén ült, ölében a laptoppal. Megtámasztotta egy párnával,

hogy egyenesen álljon. Nagyon rég nem jelentkezett be a szerkesztőség
rendszerébe. Az oldalnak az a része, amelyet maguk között csak
műszerfalnak neveztek, folyamatosan mutatta, hány ember olvassa az
adott időben a VG weboldalát. A gyilkos fegyverről írt cikk volt a
legolvasottabb. Több mint két órája publikálták, és csaknem
kétszázötvenezren kattintottak rá. Több embert érdekelt, mint a saját
cikkei túlnyomó része.
A cikket az újévi gyilkossághoz kötötték. Elise Kittelsen fényképét
használták illusztrációnak, és a következő címet adták neki: „Újra
használták a rejtélyes gyilkos fegyvert.”
Kénytelen volt megjátszani magát Sofie előtt, hiszen nem mondhatta
el, hogy az apja adta neki a rendőrségi jelentést. Amint a cikk kikerült, a
barátnője felhívta. Line félt, hogy mérges lesz, hiszen mégiscsak ő győzte
meg, hogy ne szabaduljon meg a fegyvertől, hanem inkább szolgáltassa
be a rendőrségnek. Nem az történt, amire számított. Sofie megadóan
sóhajtott, mintha beletörődött volna a sorra érkező rossz hírekbe. Vagy
nem érezte át a dolog súlyát. De az is lehet, hogy csak fáradt volt.
Line nem szerette, amikor olyan szavakat használtak a cikkekben,
mint hogy „rejtélyes”, „titokzatos” vagy „megmagyarázhatatlan”, csak
hogy megragadják az olvasó figyelmét, de a Frank Mandt
páncélszekrényében talált revolver esetében mindegyik kifejezést
helyénvalónak találta.
Égette a kíváncsiság, így hát újra átfutotta a széfben maradt
dossziékat és jegyzetfüzeteket. Az ottani iratokból egyértelműen
kiderült, hogy Sofie nagyapja bűnöző, és a hálózata is jóval kiterjedtebb
volt, mint azt Line hitte. Beírta Frank Mandt nevét a szerkesztőségi
rendszer keresőjébe, hátha az egyik újságíró elmentett róla valamit
háttéranyagként egy régebbi cikkéhez.
Egy találatot kapott. Az adott mappában egy szervezett bűnözésről
szóló cikksorozathoz gyűjtöttek jegyzeteket néhány évvel ezelőtt. Az
újságírót Geir Hansennek hívták. Line csak látásból ismerte. A férfi rég
felmondott már, és információszerzőként dolgozott valamelyik állami
cégnél.
Rákattintott arra a jegyzetre, amelyben szerepelt Frank Mandt neve.
A vestfoldi Frank Mandt központi szerepet játszhat. Idősebb férfi, főleg
szeszcsempész tevékenységéről ismert. Valószínűleg egyre kevésbé aktív.
Ettől a rövid jegyzettől Line nem lett okosabb. Nyilvánvaló volt, hogy
az újságírónak vannak belső forrásai a hálózaton belülről, de erről egy
szót sem írt.
Megpróbált visszaemlékezni néhány olyan névre, amelyet a széfben
talált dokumentumokban olvasott. Az egyik kicsit különleges hangzású
volt: Aron Heisel.
Rákeresett. A rendszer erre már több találatot adott ki. Az egyik
jegyzet, amelyben előfordult a neve, alig néhány napja készült. Line
összevonta a szemöldökét, és meglepődött, amikor megtudta, hogy a
férfinak köze lehet a Frank Mandt tanyáján talált kábítószerlelethez. Az
apja sosem említette előtte a nevét, de ezek szerint Aron Heisel lakott a
tanyán, és őt tartotta őrizetben a rendőrség.
A jegyzet semmivel sem tartalmazott többet annál, mint amit lehoztak
a cikkben, kivéve a vádlott nevét. Ezután egy három évvel ezelőtti
østlandi csempészüggyel kapcsolatban említették Heisel nevét. Ott is
gyanúsítottként szerepelt, de végül nem ítélték el.
A Per Gregersen név is rémlett neki a széfben talált papírokról.
Ugyanabban a szervezett bűnözést feltáró jegyzetsorozatban írtak róla,
mint amelyikben Frank Mandtról is. Egy másik jegyzet végén, szinte
csak emlékeztetőként ez állt: Phillip Goldheimet korábban Per Gregersennek
hívták.
 Lejjebb görgetett, ahhoz a részhez, ahol a forrástól szerzett
információkat összegezték:
Phillip Goldheim. 2002-ben szabadult, egy hosszabb börtönbüntetés után.
Korábban szorosan együttműködött a Hells Angelsszel. A háttérből dolgozik.
Kábítószer-kereskedelemből szerzi a vagyonát. Pénzmosás. Befektetőként tünteti
fel magát. Ingatlankereskedelem. Autóimport. Részvények. Gazdasági bűnözés.
Csalás – üres cégek, strómanok, hamis elszámolások. Még mindig nagyban tolja
az amfetaminbizniszt. Délen központi szereplő, de szeretne még nagyobb
területet lefedni. A hálózata nem igazán ismert.
Néhány kattintással később talált róla egy fényképet. A legutóbbi
bírósági tárgyaláson készült. Inget és zakót viselt, de vastag lófarka és a
jobb fülében fityegő fülbevaló elárulta, hogy valószínűleg nem ez a
mindennapi viselete.
Mielőtt átnézhette volna a többi jegyzetet, csengettek. Az apja
kiáltását hallotta az ajtó felől.
Köszönt neki, lecsukta a laptopot, és letette az asztalra, aztán
felkecmergett a kanapéról, és kiment a folyosóra.
Az apja megállt az előszobában, a cipőjét sem vette le.
– Csak szólni akartam, hogy a hétvégén elutazom – mondta.
– Hová mész?
– Kristiansandba. Holnap kora reggel indulok. – Line hasára pillantott.
– Nem gond?
Line megrázta a fejét.
– Sokáig maradsz? – kérdezte.
– Csak vasárnapig.
Line arrébb lépett, és megtámaszkodott a konyhapulton.
– Hogy függ ez össze? – kérdezte. – A két gyilkosság.
– Nem tudom – vallotta be az apja. – Ezért utazom oda.
– Nem lehet belőle baj? – kérdezte Line. – Úgy értem, a cikkből.
Az apja mosolyogva megrázta a fejét.
– Baj jelenleg csak abból van, hogy valaki megpróbálja eltitkolni az
igazságot – felelte. – Sofie hogy fogadta?
– Jól.
 – És te mit gondolsz?
Line vállat vont. Rosszul lett, ha arra gondolt, hogy egy olyan fegyvert
fogott a kezébe, amellyel két ember életét is kioltották.
– Egyedül utazol? – kérdezte, csak hogy témát váltson.
– Christine Thiis elkísér. – Az apja újra a hasára pillantott. – Hívj fel,
ha bármi van!
– Te pedig légy óvatos! – kérte Line.
Az apja bólintott.
– Te is! – mondta.
Öleléssel búcsúztak.
 49.

Wisting már azelőtt felébredt, hogy megszólalt volna az ébresztőóra.

Néhány percig csak feküdt, és hallgatta a sirályok távoli rikoltozását,
aztán kikelt az ágyból.
Megbeszélte Harald Ryttingennel, hogy egy nyomozókolléga fogja
fogadni őket a kristiansandi rendőrkapitányságon délelőtt tíz órakor.
Larvikból két és fél óra alatt lehetett eljutni Kristiansandba kocsival,
tehát bőven időben volt.
Főzött egy kávét, készített magának egy lekváros kenyeret, és leült a
konyhaasztalhoz. Evés közben a tiszta, kék égboltot nézte.
Nem a sirályok hangja ébresztette fel, hanem az újévi gyilkosság körül
forgó gondolatai. A fegyver eltűnésén kívül az egész nagyon
egyszerűnek tűnt, gyorsan és simán megoldották. Szinte túl gyorsan.
Már azelőtt elkapták a tettest, hogy értesítették volna Ryttingent és a
többi nyomozót. Mire munkába álltak, már adottnak vették, hogy mi
történt.
Wisting felállt, a mosogatógépbe helyezte a kávéscsészét és az üres
tányért, és bement a fürdőszobába. Megborotválkozott, lezuhanyozott,
és összepakolta a holmiját.
Közvetlenül hét óra után bekanyarodott Christine Thiis háza elé. A nő
már készen állt.
Az úton nem járt senki. Nem beszélgettek sokat. A reggeli órákban
Wisting megpróbált máshogyan gondolkodni, mint a kristiansandi
nyomozók. Úgy sejtette, sikerült kitalálnia, hogyan került a revolver
Larvikba, de a gyanúja még túl megalapozatlan volt ahhoz, hogy
megossza másokkal.
 Sorra elhagyták a kis déli falvak tábláit: Risør, Tvedestrand, Arendal,
Grimstad, Lillesand. Fél tízkor lekanyarodtak Kristiansand felé. Mielőtt a
rendőrkapitányságra mentek volna, Wisting meg akarta nézni a helyet,
ahol Elise Kittelsent megölték. A Dronningens gate felől érkezett. A
jelentésekből nem egészen értette, hogy lehet az, hogy a lányt a Kongens
gatén álló régi iskola előtt lőtték le, a tett helyszíneként mégis a
Dronningens gatét jelölték meg. Most már világos volt. Az iskola
bejárata a Kongens gatéról nyílt, az udvara azonban a Dronningens gate
felé nézett. Elise Kittelsent közvetlenül az iskolaudvar kapuja előtt ölték
meg. A jelentésekben a nyomozók azt sugallták, hogy az elkövető ott
rejtőzött el, és várta könnyen kirabolható áldozatát.
Wisting lassan elhaladt a kapu mellett, és megállt az edzőterem előtt,
ahonnan Finn Bjelkevik és a cimborája felfigyelt a történtekre. Kiszállt a
kocsiból, és körülnézett. A fényképekről felismerte az utcát. A különbség
csak az volt, hogy azok éjjel készültek, a reflektorok mesterséges
fényénél, hóval a háttérben, most pedig ragyogott a nap, és az
iskolaudvar fala fölött sűrű lombok zöldelltek.
Christine Thiis megállt mellette. Egy kisfiú haladt el mellettük kopott
gördeszkán. A kerekek zörögtek az aszfalton.
Nagyjából valóban harminc méterre feküdhetett innen Elise Kittelsen.
Odamentek a helyszínre. Néhány madár felröppent a lombok közül. A
régi iskolaudvar üresen állt. Bent, az aszfalton még látszottak az egykori
kézilabdapálya felfestett csíkjai, bár ma már parkolónak használták.
Wisting megállt ott, ahol Elise Kittelsen a földre rogyott, és fejben
elhelyezte a gyilkost és a három szemtanút. Terje Moseid és Finn
Bjelkevik vele szemben sétált. Dan Roger Brodin felemelt revolverrel
lépett elő a sötét iskolaudvar kapujából. Einar Gjessing csupán néhány
másodperccel azelőtt fordult be a húsz méterre lévő kereszteződésben,
hogy eldördült a két lövés.
Wisting arrébb lépett, és szerepet váltott. Felemelte a jobb kezét, és
kinyújtotta a mutató- és hüvelykujját, mintha fegyvert tartana a
kezében. A gyilkos szerepébe képzelte magát. Futás helyett határozott
léptekkel indult arrafelé, amerre Brodin. A Holbergs gate sarkán
elhaladt Einar Gjessing mellett, aki üldözőbe vette. Elment egy zenebolt
és egy szűk terecske mellett, amelyet a jelentésekben V. Olaf térnek
neveztek. Ezután következett az Østre Strandgate, ahol Einar Gjessing
felhagyott az üldözéssel.
Az események egyszerű újrajátszása hasznos volt, de nem mutatott
semmi újat azon túl, ami a jelentésekben is le volt írva.
Pontban tízkor leparkoltak a Tollbodgatán, a rendőrkapitányság előtt.
Wisting kiszállt a kocsiból, és felnézett a kilenc emelet magas
téglaépületre. A két legfelső emeleten a büntetés-végrehajtási és
bűnmegelőzési szolgálat kapott helyet negyvennégy cellával. Dan Roger
Brodin jelenleg is ott ült valamelyikben.
A portán fiatal egyenruhás rendőr ült. Miután elmondták neki hogy
kik ők, lejött hozzájuk egy nyomozó, és felkísérte őket a megfelelő
emeletre.
A nyomozót Ivar Hornénak hívták. Wisting emlékezett a nevére a
jelentésekből. Zilált férfi volt, farmernadrágot és fehér pólót viselt, a
haja borzasan állt, a borostája hosszabbra nőtt a kelleténél. A külseje
egyáltalán nem passzolt ahhoz a pontossághoz és precizitáshoz, amely a
jelentéseiben jellemző volt rá.
– Már előkészítettem a dokumentumokat – fordult le egy szürke
oldalfolyosóra.
Elhaladtak egy iroda mellett, ahol egy nyomozó dolgozott, de
pillantásra sem méltatta őket. A folyosó vége felé rádió hangja
hallatszott. Ettől eltekintve minden csendes volt.
– Itt is vagyunk – tárta ki előttük Horne egy tárgyaló ajtaját.
Az asztal közepén három kartondoboz állt, mindegyik különböző
színű mappákkal volt teli.
– Jómagam is dolgoztam ezen az ügyön – mondta, és a helyiség
sarkában álló konyhapulthoz lépett. – Mit kerestek?
– Azt szeretnénk kideríteni, hogy mi a kapcsolat az újévi gyilkosság és
Jens Hummel meggyilkolása között – felelte Wisting, és a kezébe vett egy
kék mappát, amelyen a „Felmérések – kábítószeres közeg” felirat állt.
 Ivar Horne kinyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle három
kávéscsészét.
– Miféle kapcsolat? – kérdezte, és letette a pultra a csészéket.
Wisting lerakta a mappát, kihúzott egy széket, és leült. Christine Thiis
leült vele szemben.
– Ez a két ügy összefügg – felelte Wisting. – Mindkettőben ugyanazzal
a fegyverrel ölték meg az áldozatot.
Ivar Horne felemelte a kávéskancsót, és kérdőn nézett rájuk. Wisting
bólintott.
– Ezenkívül vannak még más, kevésbé szoros összefüggések is –
folytatta, miközben a nyomozó töltött neki a kávéból.
– Mint például?
– Tudjuk többek között, hogy Jens Hummel Kristiansandban
tartózkodott szilveszter estéjén – felelte Wisting. – Továbbá az ügy egy
része egy kristiansandi férfihoz köthető.
Ivar Horne visszarakta a kancsót a helyére.
– Kihez? – kérdezte, és leült az asztal végébe.
– Phillip Goldheimhez – felelte Wisting.
– PG-hez? – ráncolta a homlokát Horne.
Wisting bólintott.
– Hát igen, ez egy érdekes név – sóhajtott a férfi. A kartondobozok felé
biccentett. – De nem hiszem, hogy egyszer is előfordulna azokban a
mappákban.
– Mit tudsz róla? – kérdezte Christine Thiis.
– Hogy kábítószer-behozatallal és -kereskedelemmel foglalkozik, de
nagyon ügyesen álcázza különböző legális tevékenységekkel – felelte
Horne. – Hosszú évek óta ténykedik. Többször megpróbáltuk már
elkapni, és fél évvel ezelőtt már forró nyomon jártunk.
– Mi történt utána?
– Nem tudom – vallotta be Horne. – Volt egy forrásunk, aki hirtelen
megszakította velünk a kapcsolatot. Az egész munkánkat az ő
információi köré szerveztük. Arra számítottunk, hogy beszél majd a
következő szállítmányról és arról, hogyan kapcsolhatjuk majd Phillip
Goldheimhez.
– A Mr. Nice Guy-projekt? – kérdezte Wisting, visszaidézve a
titkosszolgálati jelentéseket.
– No more Mr. Nice Guy – mosolyodott el Horne, az Alice Cooper-dalra
utalva.
Wisting a szájához emelte a csészét.
– Azt mondod, mindez fél éve történt – kortyolt bele a kávéba. – Mikor
érkezett volna ez a bizonyos szállítmány?
– Január közepén – felelte Horne. – A projekt kicsit megállt, miután
elveszítettük a forrásunkat, de most újra dübörög. Titkos megfigyelés
alatt tartjuk.
Wisting újra beleivott a kávéjába. A bűnözői körökből érkező
információk mindig is különleges fontossággal bírtak egy-egy
nyomozásban. A nagyobb kábítószeres ügyek leleplezésében rendre
döntő szerepet játszottak a belső informátorok. Titkos módszer volt ez,
amelybe sem a bíróság, sem a védőügyvéd nem nyerhetett betekintést,
de komoly veszéllyel járt. Az informátornak ugyanis ki kellett
használnia azoknak a bizalmát, akikről információt gyűjtött, és senki
nem szíveli az árulókat. Már maga a pletyka is, hogy valaki esetleg
beszélhetett a rendőrséggel, kegyetlen leszámolást vonhatott maga
után. Az informátorok biztonsága és névtelenségük megőrzése
kulcsfontosságú volt, ezért még a rendőrkollégák sem kérdezték meg
soha egymástól, hogy ki a forrás.
Ivar Horne felállt, és a kezébe vette a kávéscsészéjét.
– Nem zavarlak tovább benneteket – bólintott. – Ha bármire
szükségetek van, a szemben lévő irodában leszek.
 50.

Wisting odalépett a konyhapulthoz, és újra megtöltötte a kávéscsészéjét.

A Harald Ryttingennel folytatott telefonbeszélgetéseket meglehetősen
kellemetlennek élte meg. Szinte úgy érezte, mintha a férfi kigúnyolná,
nevetne rajta. Ez a nyomozó, Ivar Horne azonban kifejezetten barátságos
és kedves ember volt.
– Melyikkel kezdjük? – hajolt a kartondobozok fölé Christine Thiis.
– Bármelyikkel – vette a kezébe Wisting azt a mappát, amelyiket az
előbb nézegette.
Hasonló űrlapokat talált benne, amelyekben helyi kábítószeresek
röviden és informálisan elmesélték, mit tudnak Dan Roger Brodinról. A
lapokat kézzel töltötték ki olyan nyomozók, akik az utcákat járva
megállították az embereket kikérdezésre. Wisting átfutotta az első
néhány oldalt. A rendőrség nyilván arra volt kíváncsi, hogy látta-e bárki
Brodint lőfegyverrel korábban. A revolver volt a hiányzó láncszem az
ügyben, ezért ha valaki megerősítette volna, hogy Brodinnak volt
hozzáférése ilyen fegyverhez, az eredmény még jobban megállná a
helyét a bíróságon.
A kérdezettek közül sokan azt sem tudták, kicsoda Dan Roger Brodin.
Mások már hosszú ideje nem találkoztak vele. Azok, akik ismerték,
rendes srácként jellemezték, és láthatóan el sem tudták képzelni róla,
hogy ilyesmit tegyen.
Amikor Wisting félúton járt a mappában, megcsörrent a telefonja.
– Itt Olav Müller ügyvédjelölt – mutatkozott be a férfi a vonal túlsó
végén. – Én képviselem Dan Roger Brodint.
Wisting tollat ragadott, és leírta a nevet. A jelentésekből és az
újságokból úgy tudta, hogy az egyik szokásos sztárügyvéd viszi majd az
ügyet a bíróságon.
– Azt hittem, Kvammen a védője.
– Együtt dolgozom vele – magyarázta az ügyvédjelölt. – Jelenleg
nagyon elfoglalt. Átvállaltam tőle a feladatot, és én fogom képviselni
Brodint a tárgyalásokon.
– Értem – felelte Wisting. A sztárügyvéd valószínűleg veszett ügynek
bélyegezte az újévi gyilkosságot, és inkább egy gyakornokára bízta
Brodin sorsát. – Mindenesetre köszönöm, hogy visszahívott.
– Szeretett volna beszélni velem – válaszolta a férfi hivatalos
hangnemben.
– Igen. Pontosabban Brodinnal szeretnék beszélni.
A vonal túlsó végén csend lett. Wisting várta a visszautasítást, hogy
Brodin nem tesz vallomást a rendőrségnek.
– Maga találta meg a gyilkos fegyvert? – kérdezte végül az ügyvéd.
– Hozzánk szolgáltatták be – felelte Wisting. – A vizsgálatokból
kiderült, hogy a mi ügyünkben is ezt a fegyvert használták.
– Abban az ügyben is a védencemet gyanúsítják? – kérdezte a férfi.
Meglehetősen gunyoros volt a hangja, hiszen pontosan tudta, hogy Jens
Hummel eltűnésekor Brodin már a cellájában ült.
– Van egy elméletem, amely szerint nem minden úgy történt az újévi
gyilkosság során, ahogy azt a kristiansandi rendőrség láttatni szeretné –
válaszolta Wisting.
– Ez mit jelent pontosan?
Wisting Christine Thiisre pillantott. A nő egy golyóstoll végét
rágcsálva hallgatta a beszélgetést.
– Túl korai lenne még belemenni a részletekbe – mondta. – Az
elvégzett nyomozásban azonban egyértelmű hiányosságok vannak.
– Brodin nem tud többet annál, mint amit eddig elmondott – darálta a
begyakorolt mondatot az ügyvéd. – Nem ő lőtte le Elise Kittelsent.
Wisting előrébb csúszott a széken. Messzire kellett mennie ahhoz,
hogy meggyőzze Olav Müllert, hogy beszélnie kell az ügyfelével.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozok ismeretlen tettes után. Ha igaz,
amit az ügyfele állít, sokkal szorosabb is lehet az összefüggés a két ügy
között annál, mint hogy ugyanazt a fegyvert használták.
– Úgy érti, lehetséges, hogy a két gyilkosságot ugyanaz a tettes követte
el?
– Úgy értem, hogy nagyon fontos lenne beszélnem Dan Roger
Brodinnal – felelte Wisting.
A vonal túlsó végén csend lett. Az asztal túloldaláról reccsenés
hallatszott: Christine Thiis túl erősen harapott rá a golyóstoll végére.
– Ma délután háromkor találkozom vele – válaszolta végül az ügyvéd.
– Akkor velem jöhet.
Wisting elmosolyodott, megköszönte, és lerakta a telefont.
Christine Thiis kivette a tollat a szájából.
– Tényleg úgy gondolod, hogy komolyabb az összefüggés a két ügy
között annál, mint hogy ugyanazt a fegyvert használták? – nézett rá.
Wisting visszanézett, és átfutott a fején, hogy elmondja a nőnek, hogy
milyen összefüggést sejt a két ügy között, végül azonban mégsem tette.
Helyette azt válaszolta:
– Nem hiszek a véletlenekben.
 51.

A redőnyök rései között beszűrődött a napfény, és fehér sávokat vetett a

tárgyalóasztalra. Wisting és Christine Thiis egymással szemben ült, és a
mappák sokaságát tanulmányozta. A csendet csak a papírzörgés hangja
törte meg néha.
A papírok simák voltak, és merevek, mintha soha senki nem lapozta
volna át őket, vagy nem érdeklődött volna bennük rejlő információk
után.
Wisting a szeme sarkából látta, hogy Christine Thiis lejegyez valamit,
és az alsó ajkának nyomja a tollat.
– Mit találtál? – kérdezte.
– Egy fülest a Markens gatén álló McDonald’s egyik alkalmazottjától –
felelte a nő. – Általános iskolás kora óta ismeri Dan Roger Brodint. Egy
osztályba jártak, amíg Brodin el nem költözött.
– Aha.
– Szilveszter napján délelőttös volt. Brodin bement hozzá, és vett egy
hamburgermenüt. Azért emlékszik rá ilyen pontosan, mert Brodin
először egy ezressel szeretett volna fizetni, amiből nem tudtak
visszaadni neki. – Christine Thiis a jegyzeteire pillantott. – A kezében
tartott pénzkötegben, amelyet aztán visszagyömöszölt a zsebébe, több
ezerkoronás is volt.
Wisting hátradőlt a székén.
– Ez elég valószínűtlennek tűnik – mondta.
– Hát, nem az ilyen emberek szoktak néhány órával később kirabolni
valakit az utcán. Lehet, hogy az eladó összekeverte a dátumot egy másik
nappal.
– Hogy hívják? – kérdezte Wisting.
 – Mathias Gaukestad.
Wisting felállt, és elővette az ügy hivatalos dokumentumait
tartalmazó mappát. Nem emlékezett rá, hogy bárhol is előfordult volna
benne a név, vagy látta volna a tanúk listáján.
– Nem hallgatták ki – rázta a fejét.
– Nem kellett volna?
Wisting nem válaszolt. Előkereste azt a jelentést, amelyben pontosan
leírták, hogyan kapták el Dan Roger Brodint. Feltüntették a letartóztatás
pontos helyszínét és idejét, leírták, hogy milyen ruhát viselt, és milyen
ingóságokat vettek el tőle. Az egyik részlet fölött azonban mindeddig
átsiklott a tekintete.
– A letartóztatás pillanatában hatszáznegyvenhárom korona volt nála
– olvasta fel. – Itt valami nem stimmel.
– Hová lett az a sok pénz? – kérdezte Christine Thiis.
– Nem csak az – rázta a fejét Wisting. – Az egész ügyet arra építették
fel, hogy egy rosszul sikerült rablás.
– Brodint korábban is elítélték már táskalopásért és késes rablásért –
bólintott a nő.
– De ezek olyan szélsőséges helyzetek voltak, amikor már bármit
megtett volna egy kis anyagért, vagy olyan embereknek kellett gyorsan
fizetnie, akik az életét fenyegették. Szilveszterkor viszont egyik eset sem
állt fenn. – Wisting hátrasimította a haját. – Hatszáznegyvenhárom
korona elég az aznapi és a másnapi anyagra is. – A nő előtt fekvő
mappára mutatott. – Korábban pedig még több pénz volt nála.
– Akkor miért nem kezdtek semmit ezzel a fülessel?
Wisting becsukta a kezében tartott mappát.
– Azért, mert nem illik az elméletükbe – felelte.
Christine Thiis csendben nézett rá.
– Neked van más elméleted? – kérdezte.
– Az is lehet, hogy a mekis srác téved – nézett félre Wisting.
– Mit tegyünk?
Wisting letépett a mellette fekvő sárga tömbből egy öntapadós
cédulát, és ráragasztotta a Christine Thiis előtt fekvő papír szélére.
 – Folytatjuk – felelte, és visszatért a saját mappájához.
Öt perccel később talált valamit, ami arra utalt, hogy a mekis dolgozó
mégsem tévedett. Egy Elise Kittelsennel egykorú lány a kábítószeres
közegből ugyanazt mondta, mint a többiek: sosem látta még Dan Roger
Brodint fegyverrel. Arra a rutinkérdésre, hogy mikor látta utoljára, azt
válaszolta, hogy két nappal szilveszter előtt, a központ mellett,
Vågsbygdban, az Amfisenteret nevű bevásárlóközpontban. Az egyik
mondatban utalt rá, hogy a férfi az emeleti Seblis kávézóban meghívta
valamire.
Wisting összefoglalta az olvasottakat Christine Thiisnek.
– Úgy tűnik, hogy volt pénze – jegyezte meg. Erre a papírra is
öntapadós cédulát ragasztott, és továbblapozott. Egy újabb lány szintén
ugyanezt mondta. Leni Dystének hívták. A válaszát csak kulcsszavakban
írták le az űrlapra. Wisting hangosan felolvasta: – Évek óta ismeri
Dannyt. Sosem látott nála fegyvert, nem is beszéltek róla. Utoljára egy
nappal szilveszter előtt látta, a könyvtár előtt. Sok pénze volt valami
munkából, és olyasmit is mondott, hogy „van ott több is, ahonnan ez
jött”.
– Miféle munkából? – kérdezte Christine Thiis.
Wisting vállat vont.
– Ennyit írtak összesen – felelte, miközben Leni Dyste nevét kereste a
tanúk listáján. – Őt sem hallgatták ki.
Ivar Horne belépett a terembe, üres kávéscsészével a kezében.
– Találtatok valami érdekeset? – lépett oda a kávéfőzőhöz.
Wisting kitérően hümmögött. Amit eddig találtak, még kevés volt, és
semmi kapcsolatot nem mutatott a Hummel-üggyel.
– Nem hiszem, hogy olyan sok mindent találnátok – mondta Horne,
miközben megtöltötte a csészéjét. – Elég biztos az ügy. – A konyhapultra
támaszkodott, és végigmérte az asztalra tett kartondobozokat. – Az a
vicces az egészben, hogy a koronatanúnak ott sem kellett volna lennie.
– Hogy érted? – kérdezte Christine Thiis.
– Einar Gjessing – magyarázta Horne. – Aki a gyilkos után szaladt.
Igazából börtönben kellett volna lennie.
 Wisting hátradőlt a széken, és összeráncolta a homlokát.
– A gazdasági csapat csaknem egy évig dolgozott vele – folytatta
Horne. – Igazából elég komoly ügy volt. Hűtlen kezeléssel és
adóelkerüléssel gyanúsítottuk, de végül nem lett belőle semmi.
– Mi történt?
– Ő amolyan vállalkozó – felelte Horne. – Nem értek az ilyesmihez, de
elindított egy kis kölcsönökkel foglalkozó céget az interneten. P2P-nek
nevezte el, ami a person to person, azaz az embertől embernek rövidítése.
Az alapötlet az volt, hogy az emberek közvetlenül egymásnak
kölcsönadhatnak pénzt. Ahelyett, hogy bankba tennéd a pénzed,
elérhetővé teszed egy weboldalon keresztül olyanoknak, akik talán nem
tudtak rendes kölcsönt felvenni. Magas kamatok és rejtett költségek a
kölcsönfelvevőknek, nagy kockázat a kölcsönadóknak. Az egyetlen,
akinek pénze lett belőle, az maga Gjessing volt.
Wisting bólintott. Olvasott már olyan hirdetéseket, amelyekben gyors
hitelt kínáltak, de ezek sosem voltak biztonságos megoldások.
– A pénzügyi felügyelet jelentette fel többek között azért, mert nem
volt engedélye rá, hogy hitelügyleteket intézzen – folytatta Horne. –
Adóelkerüléssel, hiányos könyveléssel, csalással, pénzmosással és más
hasonló gazdasági bűnökkel vádolták. Elég kiterjedt dolgok ezek,
meglehetősen nagy büntetési tételekkel.
– Csalással és pénzmosással? – kérdezett vissza Wisting.
Ivar Horne belekortyolt a kávéjába.
– Igen. Vagyis pénzmosásban való részvétellel – javította ki magát. –
Nem az egész hiteltőkéje származott tiszta forrásokból.
– Tehát a kulcstanútokat elítélték csalásért – összegezte Wisting.
Ivar Horne közelebb lépett, és az asztal felé mutatott a kávéscsészével.
– Nem, hát éppen ez a lényeg! – mosolyodott el. Megköszörülte a
torkát. – Sohasem ítélték el. A legtöbb vádat ejtették.
– Miért, mi történt?
– Harald Ryttingen történt.
– Ryttingen?
Ivar Horne még szélesebben mosolygott.
 – Hiszen ismered! – mondta, és a másik kezébe vette a csészéjét. –
Legalábbis beszéltél már vele. Nem szeret veszíteni. Nem szeret úgy a
bíróságra menni, hogy nem teljesen biztos az ügy. A P2P-ügyben pedig
sok vonakodó tanúnk volt a pénzmosással kapcsolatban. Rengeteg pénz
és megbecsülés múlt rajta, de a tárgyalás végkimenetele teljesen nyitott
volt, ezért megállapodást kötöttek. Einar Gjessing beismerte a legkisebb
bűnöket, és így sokkal kisebb büntetést kapott, mintha mindenért
elítélték volna. Mi pedig megkíméltük a bíróságot több hónapnyi
kemény munkától.
– Miért ítélték el végül? – kérdezte Christine Thiis.
– Valami olyasmi volt, hogy mivel nem volt engedélye, nem
nyújthatott volna pénzügyi szolgáltatást, emellett néhány
adórendelkezést is áthágott. Hat hónapot kapott, a felét le is ülte.
Karácsony előtt helyezték szabadlábra.
Az utca felől rendőrautó szirénázása csapta meg a fülüket. Ivar Horne
az ablakhoz lépett, és kinézett rajta.
– Sokan közülünk kifogásolhatónak tartották az eljárást – fordult
vissza feléjük. – De a lényeg az volt, hogy megszüntessük Einar Gjessing
cégét. – Újra elmosolyodott. – Az egészben az a legironikusabb, hogy ha
annak idején Ryttingen rendesen végezte volna a munkáját, most nem
lenne koronatanúja.
– Három szemtanú volt – emlékeztette Christine Thiis.
– Persze – mondta Horne. – De Gjessing volt az egyetlen józan, és ő
látta a legjobban a gyilkost. Brodin közvetlenül mellette szaladt el.
Wisting elnyomott magában egy csípős megjegyzést a kristiansandi
főnyomozó szakmaiságáról, és inkább témát váltott.
– Tudod, hogy hogyan léphetünk kapcsolatba Leni Dystével? –
kérdezte.
– Már sehogy – felelte gyorsan Horne. – Meghalt. Májusban
túladagolta magát. Miért?
Wisting elmondta, mit beszélt a lánnyal az egyik nyomozó a
gyilkosságot követő napon.
 – Ezt én nem is láttam – futotta át a papírlapot Horne összevont
szemöldökkel.
– Miért akart volna Brodin kirabolni valakit az utcán, ha kapott egy jól
fizető állást, és azt mondta, hogy van még ott pénz, ahonnan ez jött? –
kérdezte Christine Thiis. – És mi lett a pénzzel?
– Egy ilyen közegben könnyen jön és könnyen megy – felelte Horne. –
De erre most szerintem egyértelmű a magyarázat.
– És mi lenne az?
Horne elindult az ajtó felé.
– Nyilván vett belőle magának egy revolvert – mosolyodott el, aztán
kilépett a folyosóra.
 52.

Wisting délután kettőkor felállt az asztaltól.

– Szünetet kellene tartanunk – törölte meg kiszáradt szemét.
Christine Thiis hátradőlt, kinyújtózott, és egyetértően bólintott.
– Megpróbálok váltani néhány szót Einar Gjessinggel, mielőtt
találkozom Brodinnal a börtönben – folytatta Wisting.
– Ennünk is kellene valamit – állt fel az asztaltól a nő. – Veled megyek.
Ivar Horne arca bukkant fel az ajtóban.
– Kész is vagytok? – kérdezte.
– Csak szünetet tartunk – felelte Wisting. – Meddig maradsz bent?
– Sokáig. – A férfi előkotort a zsebéből egy névjegykártyát. – Hívjatok
fel, ha visszaértetek, és lemegyek elétek!
A kocsi felmelegedett a napon. Wisting bekapcsolta a légkondit, és a
legnagyobb fokozatra tekerte a légkeverést. Átlapozta a jegyzeteit,
megkereste a koronatanú lakcímét, és beütötte a GPS-be.
Gjessing alig néhány percnyire lakott a rendőrkapitányságtól, az
Otraelva túlsó partján, a Lund nevű városrészben. Útközben megálltak,
és vettek maguknak egy-egy hot dogot. Kiültek egy padra, és ott ették
meg.
– Egyedül megyek a börtönbe – mondta Wisting, mielőtt beleharapott
a kiflijébe. Rágás közben még hozzátette: – Két rendőr mellett
valószínűleg kellemetlenül érezné magát, és kevésbé lenne
együttműködő.
Christine Thiis helyeslően bólintott.
– Én addig folytatom a munkát a mappákkal – felelte.
Miután végeztek az ebéddel, visszaültek a kocsiba. A GPS elvezette
őket egy öreg faépület mellett, és egy nagy lakópark előtt jelezte a célt, a
folyóparton. Wisting bekanyarodott a parkolóba, kiszálltak a kocsiból, és
megkeresték az épület megfelelő bejáratát.
A csengő mellett Einar Gjessing neve állt legfölül. Wisting
hátradöntötte a fejét, és felnézett a legfelső lakásra, amely csak úgy
fürdött a napfényben.
– Úgy tűnik, megszedte magát ezzel a kis bankosdival – mondta
Christine Thiis somolyogva, miközben megnyomta a csengőt.
Csendben vártak. Nem messze tőlük egy férfi haladt el a járdán egy
kutyával. Christine Thiis még egyszer megnyomta a csengőt. Wisting az
órájára pillantott.
– Csekkoljunk be a hotelbe – javasolta. – Holnap újra próbálkozunk.
Amikor megfordultak, és elindultak az autó felé, egy rövidujjú, fehér
inget viselő, napszemüveges férfi jött szembe velük. Elővett egy
kulcscsomót a zsebéből. Egyenesen az ajtó felé tartott.
– Einar Gjessing? – próbálkozott Wisting.
A férfi levette a napszemüvegét.
– Ki kérdezi? – mosolyodott el.
Wisting bemutatkozott, és elmondta, hogy kicsoda Christine Thiis.
– A jövő héten kezdődő tárgyalással kapcsolatban keressük –
magyarázta.
– Mi van vele? – kérdezte Gjessing durva déli tájszólásban.
Összeszorította a száját, és mély ránc jelent meg a homlokán.
– Tudom, hogy már többször beszélt róla, de szeretném, ha válaszolna
néhány kérdésünkre a történtekkel kapcsolatban.
Gjessing a zárba helyezte a kulcsot, és sóhajtott.
– Jöjjenek be! – mondta, és behívta őket.
Két perccel később a napfényes teraszon ültek, egy dohányzóasztal
mellett. A magasból látszott az egész város és az Odderøyán húzódó
távoli várfal.
– Tehát a vestfoldi rendőrségről jöttek? – kérdezte Gjessing, miközben
letett az asztalra néhány poharat és pár doboz hűtött üdítőt.
Wisting bólintott.
 – Egy másik ügyben nyomozunk – felelte, és elmagyarázta, hogy mi az
összefüggés az újévi gyilkosság és Jens Hummel megölése között.
– Olvastam róla az újságban – bólintott Gjessing. Mielőtt leült,
kinyitott egy napernyőt. Mindannyiuknak jólesett az árnyék a nagy
melegben.
Christine Thiis előrébb csúszott a székén.
– Elmondaná, mi történt szilveszter estéjén? – kérdezte.
– Gondolom, olvasták a vallomásomat – vonta fel a szemöldökét
Gjessing.
Bólintottak.
– Annál sokkal többet most sem tudok mondani – vont vállat a férfi. –
A Strandpromenaden felé tartottam. Néhány barátom kibérelte az egyik
ottani vendéglőt. A Holbergs gatén mentem, és elhaladtam a régi
általános iskola mellett. – Elvett az asztalról egy doboz üdítőt, és
megtöltötte a poharát. – De hát, maguk is tudják, hol történt a dolog.
Christine Thiis bólintott. Wisting kibontott egy másik dobozt.
– Először azt hittem, hogy egy szerelmespár veszekszik – folytatta
Gjessing. – Szilveszterkor gyakran előfordul. Sokan isznak és sokan
veszekednek. – Belekortyolt az üdítőjébe. – Mindegy, a lényeg a lényeg: a
férfi a lánynak azt a karját szorongatta, amelyiken a táska lógott. A lány
kitépte magát a keze közül, és ekkor láttam meg a revolvert. A lány
hátat fordított neki, és szaladni kezdett, ő pedig elsütötte a fegyvert. A
csövéből apró láng csapott ki.
Einar Gjessing letette a poharát, és lőfegyvert formált a mutató- és
hüvelykujjából.
– Kétszer lőtt – mondta, és közben a kezével mutatta, hogyan ütött
vissza a fegyver. – A lány azonnal összerogyott. A férfi megfordult, és
felém kezdett rohanni. Nyilván sokkot kaptam, és csak álltam ott.
Elfutott mellettem. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, úgyhogy
utánaeredtem, de lapos talpú cipő volt rajtam, így néhányszor
megcsúsztam és elestem, ő pedig meglógott. Úgyhogy visszaszaladtam a
helyszínre, de akkor már késő volt. Az sem segített volna, ha rögtön
inkább hozzá futok. Különben is, mások is odasiettek.
 Wisting elgondolkodva bólintott, mintegy határvonalat húzva Einar
Gjessing története és a most következő kérdések között.
– Amikor lőtt, már eleve a kezében volt a fegyver, vagy azután
rántotta elő, hogy a lány kiszabadult a szorításából?
Einar Gjessing ugyanolyan bizonytalan választ adott, mint a
kihallgatáson:
– Nagyon gyorsan történt minden. De azt hiszem, végig a kezében volt,
és az elejétől kezdve azzal fenyegette, bár nem tudom, hogy ezt utólag
képzelem-e hozzá, vagy valóban így történt.
– Látta, hogy mi lett a revolverrel?
A dohányzóasztal túlsó oldalán ülő férfi halványan elmosolyodott.
– Gondolja, hogyha láttam volna, nem mondom el a helyi
rendőrségnek? – kérdezte. – Nyilván ezt akarták tudni először. Hetekig
kutattak utána.
– Természetesen – mosolygott vissza Wisting. – Arra gondoltam, hogy
futás közben a kezében tartotta-e, vagy visszadugta a zsebébe, vagy
valami ilyesmi.
Einar Gjessing hátradőlt, és egy pillanatra elgondolkodott.
– Amikor elhaladt mellettem, még a kezében volt – válaszolta. – Erre
jól emlékszem, de később valószínűleg visszadugta a zsebébe, mert futás
közben már mindkét keze szabad volt.
– Mikor volt már biztosan üres a keze?
– Nem sokkal később. Azt hiszem, a szökőkútnál.
Jó lett volna, ha Wisting lát maga előtt egy térképet, de emlékezett rá,
hogy az első mellékúton van egy szökőkút.
– Aztán lekanyarodott a Kongens gatéra – folytatta Gjessing. – Nem
sokáig követtem, viszonylag hamar visszafordultam.
– Mekkora a távolság onnan, ahol ön állt, a szökőkútig?
Einar Gjessing vállat vont.
– Nem nagy. Nem sokkal több száz méternél.
– Megszabadulhatott a fegyvertől ezen a szakaszon?
– A rendőrség átkutatta.
 – Arra gondolok, hogy bárki megtalálhatta vagy felvehette-e, mielőtt a
rendőrség odaért – felelte Wisting. – Eldobhatta magától úgy, hogy ön
nem vette észre?
– Kétlem.
– Azt mondta, hogy kétszer is megcsúszott és elesett – emlékeztette
Christine Thiis. – Pontosan hol?
– Először akkor, amikor elkezdtem futni – felelte Gjessing. – Utána a
kis térről lefelé vezető lépcsőn.
Wisting megvárta, hogy a férfi maga jöjjön rá.
– Valóban – vakarta meg az állát Gjessing. – Tényleg
megszabadulhatott a revolvertől, amikor először elestem. Amikor
felálltam, visszanéztem a Dronningens gatéra, és láttam, hogy a két
másik szemtanú odamegy a lányhoz.
– Milyen messzire jutott a férfi, mire ön talpra állt?
– Nagyjából ötvenméteres előnye lehetett, vagy valami olyasmi.
– Látott bárki mást a közelben?
Einar Gjessing megrázta a fejét.
– Kocsit? – próbálkozott Wisting.
– A szökőkút mögött általában szoktak állni autók, de nem emlékszem,
hogy akkor lettek volna. A Holbergs gate sétálóutca.
– A taxikkal mi a helyzet?
Gjessing a fejét rázta.
– Arra biztosan emlékeznék – felelte. – Eredetileg ugyanis éppen taxit
kerestem.
Christine Thiis kihúzta magát.
– És egyetlenegy sem volt a közelben?
– Nem. Tudják, éppen meglátogattam anyámat Posebyenben, és le
akartam taxizni a Strandpromenadenhez. Az anyám házától nem
messze, az utcán épp állt egy taxi. Nem világított a lámpája, de nem ült
benne utas, úgyhogy bepróbálkoztam. Csak egy kilométer lett volna, de
nem helyi kocsi volt, ezért a sofőr nem szállíthatott utast.
Wisting Christine Thiisre pillantott.
– Honnan jött az autó?
 Einar Gjessing vállat vont.
– Ez pontosan hol történt?
– Nem emlékszem, de anyám a Tordenskjolds gatén lakik. Néhány
sarokkal odébb láttam meg a taxit. Talán a Skippergatán.
– Emlékszik rá, hogy milyen kocsi volt?
– Nem, csak arra, hogy taxi.
– A színére?
– Sötét volt.
– Hogy nézett ki a sofőr?
Gjessing megrázta a fejét.
– Csak félig fordította felém a fejét, amikor kinyitottam az ajtót, és
beültem a hátsó ülésre. Gőzöm sincs, hogy nézett ki.
– Szemüveg, szakáll, bajusz? – kérdezte Wisting.
Gjessing ismét megrázta a fejét.
– De férfi volt?
– Igen.
– És egyedül ült a kocsiban?
– Igen, de úgy tűnt, vár valakire.
Wisting biztos volt benne, hogy Einar Gjessing Jens Hummel taxijába
ült be. Többet akart tudni, de nem jutott eszébe olyan kérdés, amiből
kiderülhetne, hogy mit is csinált Jens Hummel Kristiansandban
szilveszterkor. Helyette gondolatban visszatért a helyszínre, és feltette
azokat a kérdéseket, amelyekre nem talált választ a jelentésekben.
– Kiáltottak vagy mondtak valamit? – kérdezte.
– Elise kiabált valamit – felelte Gjessing. – Valami olyasmit, hogy „Ne!”
vagy „Hagyd abba!”.
Christine Thiis oldalra billentette a fejét.
– Ismerte az áldozatot?
Einar Gjessing megköszörülte a torkát, és a szájához emelte a poharat.
– Elise Kittelsent?
– Igen.
– Hát, igazából nem, de tudtam, hogy ki ő. De azt nem láttam, hogy ő
fekszik ott. Csak másnap tudtam meg.
 – Honnan tudta, hogy ki ő?
A nap időközben arrébb vánszorgott az égen, és egyenesen Einar
Gjessing arcába tűzött. A férfi felállt, és megigazította a napernyőt, hogy
továbbra is az árnyékban ülhessen.
– Közös ismerősökön keresztül – felelte. – Volt egy programozó
barátja, aki egy ideje dolgozott nekem. Egyszer találkoztunk a városban,
de hát jóval fiatalabb volt nálam.
Wisting nem akart Gjessing cégéről beszélgetni, sem arról, amiért
végül megvádolták és elítélték.
– Mondja el, hogy mi történt, miután visszatért a helyszínre! – kérte
inkább.
Gjessing megköszörülte a torkát.
– Amikor visszaértem, még csak a két fiú volt ott, de utána
mindenfelől odaözönlöttek az emberek, és teljes lett a káosz. Megjelent
ez az orvos, és megnézte a lányt. A rendőrség előbb érkezett meg a
mentőknél, de már úgysem lehetett mit tenni. Elmondtam nekik, hogy
merre futott a tettes, és hogy hogy nézett ki. Kiadták a körözést, és rövid
időn belül el is fogták.
– És visszamentek vele a helyszínre?
Einar Gjessing bólintott.
– Igen, megkérdezték, hogy felismerem-e.
– És felismerte?
– Igen. A rendőrautó hátuljában ült. Megkértek, hogy gyorsan
pillantsak rá, mielőtt beviszik, csak hogy teljesen biztosak legyenek
benne.
– És maga biztos volt benne?
Einar Gjessing újra a kezébe vette a poharat.
– Persze – felelte. – Ki más lehetett volna?
 53.

A lift dübörgött és rázkódott, ahogy közeledett a felső emeletek felé.

Szürkéskék egyenruhát viselő fiatal nő fogadta Wistinget. Leadta a
szolgálati igazolványát, és kapott egy látogatókártyát, amelyet a
mellzsebére kellett erősítenie. A nő ezután bevezette a börtönbe. Az
övén lógó kulcscsomó minden lépésénél megcsörrent. Egy nagy, rácsos
ajtó előtt megállt, megkereste a megfelelő kulcsot, és kinyitotta. A
zsanérok nyikorogtak, és az ajtó becsukódott Wisting mögött.
Az egyik látogatószoba ajtaja fölött vörös lámpa világított. A nő
bekopogott, mielőtt kinyitotta.
Két férfi ült bent. Az ügyvéd, Olav Müller fekete bőrkanapén ült az
ablak előtt. Könnyű, szürke nadrágot és rövidujjú fehér inget viselt. A
lábánál aktatáska állt.
Dan Roger Brodin háttal ült az ajtónak. Kopasz volt, és keskeny vállú.
Egyszerre álltak fel. Az ügyvéd kezet nyújtott, és bemutatkozott.
Brodin biccentett. A nő becsukta mögöttük az ajtót. Wisting
körbenézett. A falak mentén játékosdobozok sorakoztak, a szőnyeg
mintája utakat és autókat ábrázolt. Sok fogvatartottnak volt gyereke.
– Elmondtam Dan Rogernek, hogy miről beszéltünk telefonon –
tájékoztatta az ügyvéd. – Tudja, hogy egy másik ügyön dolgozik, más
rendőrkörzetben, ahol ugyanazt a fegyvert használták gyilkossághoz,
mint abban az ügyben, amelyben ő a vádlott.
Wisting bólintott, kihúzott egy széket, és mielőtt leült, megvárta, hogy
azok ketten is helyet foglaljanak.
– Így van – mondta, majd gyorsan bemutatkozott, és elmondta, hogy
milyen ügyben nyomoz.
Miközben beszélt, Brodin csendben bámult rá, feszülten, komolyan.
 – A revolver tehát valahogyan Larvikba került Kristiansandból –
összegezte az ügyvéd, miután Wisting befejezte.
Brodin vállat vont, és elkezdett egy sebet piszkálni az alkarján.
– Nem tudom – mondta halkan.
– Mi az elmélete? – kérdezte Olav Müller Wistingre nézve.
– Több lehetőség is van – felelte Wisting. – Az áldozat Kristiansandban
járt szilveszter estéjén. Lehetséges, hogy ő szerezte meg a fegyvert.
Az ügyvéd jegyzetelt.
– Az is lehet, hogy ő lőtte le a lányt? – kérdezte Brodin.
– Eddig nem találtunk erre utaló jelet – felelte Wisting. – De akárki
tette is, maga a közelben volt. A rendőrség néhány sarokkal arrébb fogta
el.
– Hallottam a lövéseket – bólintott Brodin. – Vagyis, nem vagyok
biztos benne. Lehet, hogy tűzijáték volt. Egész este tűzijátékoztak, jó
sokan. De ez két tiszta dördülés volt.
Wisting elővette vastag jegyzetfüzetét és a hivatalos jelentéseket. Az,
amit Brodin mondott, egyik kihallgatás szövegében sem szerepelt.
– Hol tartózkodott éppen, amikor meghallotta a lövéseket? – kérdezte.
– Azt hiszem, éppen a Tollbodgatán – biccentett az ablak felé Brodin.
Wisting maga elé képzelte a város térképét. A Tollbodgata
párhuzamosan futott a Dronningens gatéval, ahol a lövések eldördültek.
– Mit csinált ott? – kérdezte Wisting.
Az előtte ülő halk szavú fiú vállat vont.
– Semmit – felelte.
– És mit csinált utána?
– Mi után?
– A lövések után.
– Hát, mentem tovább.
Az ügyvéd közbeszólt:
– Volt bárki, aki látott téged?
– Biztos. Sokan mászkáltak a városban.
– Bárki, akit ismersz?
 Brodin megrázta a fejét, és továbbra is a sebet piszkálta az alkarján.
Wisting a védőjére sandított. Túl késő volt már. Ha valóban úgy gondolta
volna, hogy az ügyfele ártatlan, ezeket a kérdéseket már rég fel kellett
volna tennie. A nyomok azonban kihűltek. Senki nem emlékszik már
olyasmire, ami alibit biztosíthatna neki.
– Látott taxit a városban? – kérdezte.
– A larviki áldozat taxisofőr volt – magyarázta az ügyvéd.
– Csak a rendőrautót láttam – felelte Brodin. – Nyilván a tetthely felé
tartottak, de amikor megláttak, megfordultak.
– Ekkor futott el?
– Igen.
Wisting nem akart ebbe belemenni, de muszáj volt megkérdeznie:
– Miért?
– Mert üldözni kezdtek.
Ugyanezt mondta az első kihallgatáson is, és azt, hogy azért bújt el,
hogy a rendőrség ne találja meg.
Olav Müller megköszörülte a torkát.
– Ezt már megbeszéltük az itteni nyomozókkal – szólalt meg. – Nem ez
a mai beszélgetés témája.
Wisting elengedte a füle mellett a megjegyzést. Egy gondolat kezdett
körvonalazódni a fejében. Előrehajolt.
– De miért? – kérdezte.
– Nem akartam visszajönni – nézett körül a helyiségben Brodin.
Wisting még közelebb csúszott a széken. A fiú nyilvánvalóan nem
értette a kérdés lényegét.
– Miért kapta volna el a rendőrség?
Brodin zavartan pillantott az ügyvédjére és az asztalon fekvő
dokumentumhalmokra.
– Illett rám a személyleírás.
Wisting türelmesen bólintott.
– Igen, de ezt akkor nem tudhatta. Tehát miért futott el, ha nem
csinált semmi rosszat?
 – Feltételesen helyeztek szabadlábra – felelte a fiú. – Nem akartam
visszajönni a börtönbe.
Wisting átlapozta a jegyzeteit.
– December huszonkettedikén engedték ki?
Brodin bólintott. Az egyik sebéről sikeresen lekaparta a vart, és a
bőrén vékony csíkban lefolyt a vér. Letörölte a kézfejével.
– A feltétel pedig az volt, hogy ne használjon kábítószert, ugye? –
kérdezte Wisting.
Brodin bólintott. Wisting elővette a vérvizsgálati jelentést, amely
szerint a fiú vére 1,79 százalék kannabiszt tartalmazott, amikor elfogták.
– Tehát amikor azt mondta, hogy azért futott el a rendőrök elől, mert
félt, hogy letartóztatják, valójában azért félt, mert megszegte a
szabadlábra helyezés feltételeit.
Brodin bólintott, mintha az elejétől kezdve ezt mondta volna.
– Hiszen épp csak kiengedtek – mondta.
Az ügyvéd a Wisting előtt fekvő papírokra sandított, és elővette
ugyanazokat az aktatáskájából. Kinyitotta a száját, hogy mondjon
valamit, de végül nem szólalt meg.
A levegő felmelegedett és párás lett a kis látogatószobában. Wisting az
ablak felé pillantott. Nyilván nem lehetett kinyitni.
– Másról is muszáj megkérdeznem – folytatta.
Brodin a védőjére pillantott, mintha engedélyt kérne tőle. Olav Müller
bólintott. Wisting hátradőlt a széken, és az ölébe vette a
dokumentumokat. Most nagyon fontos volt a fokozatosság.
– Ismer egy bizonyos Mathias Gaukestadot?
A fiú zavartnak tűnt.
– Igen.
– Honnan?
– Együtt jártunk általános iskolába.
Wisting bólintott.
– Tudja, hol dolgozik most?
– A McDonald’sban.
– Emlékszik rá, hogy szilveszter napján a McDonald’sban evett?
 Brodin habozott.
– Talán – felelte.
– Mathias Gaukestad emlékszik – felelte Wisting. – Azt mondja, maga
egy ezerkoronással szeretett volna fizetni neki.
Úgy tűnt, valami dereng a fiúnak. A védője a tanúk listáját böngészte.
– Ez melyik dokumentum? – kérdezte.
– Az egyik füles – felelte Wisting. – Nem fogja megtalálni az iratai
között.
Ismét Brodin felé fordult.
– Leni Dyste ugyanezt mondja – folytatta. – A vågsbygdi
Amfisenteretben találkoztak néhány nappal korábban. Akkor is sok pénz
volt magánál, és megvendégelte a Seblis kávézóban.
– Leni halott – felelte Brodin.
– Tudom – bólintott Wisting. – De azt mondta, hogy maga jól fizető
munkát szerzett.
Az ügyvéd fészkelődni kezdett a kanapén. Wisting látta rajta, hogy
nem igazán szeretné, ha az ügyfele pénzügyekről beszélne a
kihallgatáson.
– Van ennek bármi köze az ügyhöz? – kérdezte.
Wisting értette, hogy nem akar olyan témát érinteni, amely esetleg
gyanúba keverheti az ügyfelét, de Müller ezek szerint még mindig nem
látta az összefüggést.
– Korábban ítélték már el rablásért – magyarázta Wisting. – Ezt az
ügyet is félresikerült rablásként aposztrofálják, de éppen az a lényeg,
hogy semmi oka nem volt kirabolni Elise Kittelsent, ha előtte már
gazdagon kifizették valamilyen munkáért.
Az ügyvéd és az ügyfele is csendben ült.
– Tarthatnánk egy kis szünetet? – állt fel a kanapéról Olav Müller. –
Szeretnék négyszemközt beszélni Dan Rogerrel.
Wisting bólintott. Az ügyvéd nyilván ugyanarra gondolt, amire ő:
lehetséges, hogy Dan Roger Brodin jól fizető munkája Elise Kittelsen
megölése volt.
 54.

Az ügyvéd megnyomta az ajtó mellett lógó telefon hívógombját. Egy

másodperccel később recsegés hallatszott a készülékből.
– Itt az őrség.
Müller elmagyarázta a helyzetet, és megkérte az őrt, hogy kísérje ki
Wistinget a helyiségből. Csak hosszú idő múlva hallották meg a
kulcszörgést az ajtó túloldaláról. Egy másik őr nyitotta ki, nem az, aki
bekísérte Wistinget. Átmentek egy másik szobába, és a férfi kávéval
kínálta. Wisting valójában már elég kávét ivott aznapra, de elfogadta,
inkább csak azért, hogy elüsse az időt, amíg Brodin és a védője
megbeszéli a dolgokat.
– Mondott valami újat? – nyújtott át Wistingnek egy papírpoharat az
őr.
– Valamennyit – bólintott Wisting. – Kicsivel többet, mint eddig.
– De gondolom, nem vallotta be.
Wisting válasz helyett somolyogva belekortyolt a kávéjába.
– A legtöbben egyébként ártatlanok – biccentett az őr a falitábla felé,
amelyre az összes fogvatartott nevét felírták. – Még akkor is, ha
bebizonyították az ellenkezőjét.
Wisting az ablakhoz lépett. Kristiansandnak kétszer annyi lakója volt,
mint az ő városának. Idegen volt itt. Minden városnak megvan a saját
ritmusa, a saját személyisége, amelyet időbe telik megismerni.
Kristiansand csendes, már-már álmos városnak tűnt, de a felszín alatt
rengeteg mozgás volt. A bűnözés itt is felemelkedőben volt: az elmúlt
években összetettebbé és rendezettebbé vált, mint korábban, határokon
átívelő lett.
 – Most jár nála először vendég, mióta kihirdették a tárgyalását –
mondta a börtönőr, miközben lehuppant egy puha kanapéra.
– Ki látogatja egyébként? – kérdezte Wisting.
– Főleg az ügyvédek meg néhány szakember.
– Rokonok vagy barátok?
A börtönőr a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy olyan sok lenne neki – felelte. – Az anyja is itt ült
néhány éve. Önként valószínűleg soha nem tér vissza ide. – Az asztal fölé
hajolt, és beleivott a kávéjába. – Nem azért. Ő rendszeresen látogatta az
anyját. Minden szerdán egy órára bejött. Olyan pontosan, hogy szinte az
órát is hozzá lehetett volna igazítani.
Az övén függő rádió recsegni kezdett. A börtönőr a szájához emelte,
igenlő választ adott, és Wistingre nézett.
– Azt hiszem, ez a negyedik vagy az ötödik ügyvédje – folytatta. – Sőt,
még csak nem is ügyvéd, hanem csak jelölt. Nem ritka az ügyvédváltás,
de általában az ügyfél kívánságára történik.
Wisting bólintott. Az ügyfélrablás ismert probléma volt. Minden
ügyvédi iroda szeretett lecsapni az olyan ügyekre, amelyek szárnyra
kaptak a médiában. A magányos ügyvédek a már meglévő ügyfeleiket
használták fel arra, hogy szóljanak egy-egy jó szót az érdekükben más
fogvatartottaknál, hogy így bővíthessék az ügyfélkörüket.
– Amikor ide kerülnek, mind Kvamment, Eldent, Melinget vagy
valamelyik másik sztárügyvédet akarják – mondta a férfi. – De amint az
ügy kikerül a médiából, megkapják helyettük az inasokat.
Wisting belekortyolt a kávéjába, és visszafordult az ablak felé. Az,
hogy egyetlen irodából négy különböző ügyvédet állítottak a feladatra,
azt jelentette, hogy Dan Roger Brodin többé már nem olyan érdekes
számukra. Az újévi gyilkosság veszett ügy volt, az emberek az áldozattal
szimpatizáltak.
A rádió újra recsegni kezdett. A látogatószobában maradt két férfi
készen állt.
Wisting a mosogatóba öntötte a maradék kávét, és kidobta a
papírpoharat a kukába. Követte a börtönőrt a szürke folyosón át a
látogatószoba ajtajáig.
Brodin és a védője ugyanott ült, ahol hagyta őket. Lehetetlen volt
leolvasni az arcukról, hogy mire futhatott ki az iménti beszélgetésük.
Wisting elköszönt a börtönőrtől, bement a terembe, és leült. Az ajtó
bezárult mögötte. Olav Müller röviden bólintott az ügyfelének.
– Beszélj neki a pénzről! – kérte.
Brodin nyelt egyet.
– Elvittem egy konténert – mondta lesütött szemmel.
Wisting hallgatott, várta a részleteket.
– Megrendelésre lopott – magyarázta az ügyvéd, miután látta, hogy
Brodin nem folytatja. – Egy tűzijátékos konténert kértek tőle. Tízezret
kapott érte.
– Az újságban is írtak róla – mondta Brodin, majd ismét a sebeit kezdte
kaparászni.
Wisting Müllerre nézett, aztán vissza Brodinra.
– Ugye tisztában van vele, hogy ha azt akarja, hogy érvényes
bizonyítékként tekintsenek erre a bíróságon, akkor azt is el kell árulnia,
hogy kitől kapta a pénzt?
Brodin kényelmetlenül fészkelődött.
– Nem tudom a nevét – felelte. – Nem ugyanaz volt, mint akitől a
munkát kaptam.
– És ő ki volt?
– Egy Stikkan nevű ember. Legalábbis így szólítják.
Wisting hátradőlt. Ennek a lopásnak semmi köze nem volt a saját
ügyéhez. Ha fel akarták használni a bíróságon, Brodinnak és a védőjének
meg kellett kérnie a kristiansandi rendőrséget, hogy vizsgálják ki jobban
a dolgot.
– Honnan ismeri? – kérdezte mégis.
– Arendalból – válaszolta Brodin. – Egyszer együtt ültünk.
Napfény szűrődött be az ablakon, sárga fénybe vonva Brodin arcát.
– Szenteste jött, egy nagy teherautóval – folytatta a fiú. – Hozott egy
térképet, és elmondta, hogy hogyan csináljam, és hol hagyjam majd a
kocsit.
 – Látott benneteket bárki? – kérdezte az ügyvéd. – Találkoztál
valakivel szenteste?
– A Shalamban voltam.
– Shalam? Az meg micsoda?
– Egy ilyen keresztény egyesület. Karácsonykor vacsorát osztanak az
olyanoknak, mint én.
Wisting a saját szentestéjére gondolt. Linével és az apjával töltötte.
Azokkal, akik a legközelebb álltak hozzá, de valahogy mégis üresnek és
magányosnak érezte az ünnepet.
– Nem az édesanyjánál volt?
Dan Roger Brodin megrázta a fejét.
– Nem volt alkalmas.
– De volt bárki, aki látta, hogy beszáll a teherautóba? Vannak tanúk,
akik megerősíthetik az elmondottakat?
– Nem, az később történt. Késő éjjel. Karácsony éjjel senki nem jár az
utcákon.
– Mihez kezdett a pénzzel? – kérdezte Wisting.
Az asztal túloldalán ülő fiú vállat vont.
– Elköltöttem.
– Mire?
– Mindenfélére. Kifizettem egy kisebb adósságot, meg ilyenek. A nagy
része néhány nap alatt elfogyott.
– Amikor letartóztatták, hatszáznegyvenhárom koronát találtak
magánál – emlékeztette Wisting.
– Lenyúltam egy keveset a tűzijátékból is – bólintott Brodin. – Eladtam
a saját hasznomra.
Wisting elgondolkodott. Azon töprengett, hogy vajon fontosak
lehetnek-e az elhangzottak. Voltak tanúk, akik megerősíthették, hogy
Brodinnak volt pénze, de még ha az ügyvédnek sikerülne is
valamiképpen előkerítenie ezt a Stikkant, aki beismerheti a történteket,
ez még akkor is csak egy kicsi előrelépés lenne a vád ellen. Még mindig
volt három szemtanú, aki végignézte a gyilkosságot.
– Igazából ezért futottam el – szólalt meg Brodin.
 – Hogy érti?
– Nem csak a feltételes szabadlábra helyezés miatt. Éppen előtte
gyújtottam meg egy tűzijátékot, amit beledobtam egy kukába. Rohadt
büdös volt, amikor felrobbant, és mindenfelé zöld meg piros szikrákat
szórt.
Müller előrehajolt.
– Hol volt ez a kuka? – kérdezte.
– A Kiwi előtt – felelte Brodin. – Elkezdett égni, úgyhogy elszaladtam.
– Komolyan megsérült?
Brodin vállat vont. Nem értette, hogy az ügyvéd mire akar kilyukadni
a kérdéssel, de nyilvánvaló, hogy ha valaki értesítette például a
tűzoltókat, vagy jelentette a kárt, akkor Brodinnak akár valamiféle
gyenge alibije is lehetne. Legalábbis valami, ami ellentmondhatott a
rendőrség idővonalának.
– Mennyi idővel később hallottad a lövéseket? – kérdezte az ügyvéd.
Brodin a már megszokott vállrándítással válaszolt.
– Öt perc? – kérdezte Müller.
– Kicsit talán több.
Wisting hátradőlt, és végigmérte az előtte ülő két embert. Brodin
csendesen kapargatta a sebeit, a védője pedig megpróbált minél több
információt kiszedni belőle. De még ha találnak is valamiféle jelentést
egy kiégett kukáról, azzal sem mennek sokra a közeledő tárgyalásokon.
Az ügyvéd persze hangsúlyozhatná annak logikátlanságát, hogy Dan
Roger Brodin tűzijátékokkal játszott néhány perccel egy brutális rablás
előtt, de az állami ügyész ezt könnyedén elhessegethetné azzal, hogy
Brodin akár szemtanúja is lehetett egy ilyen eseménynek útközben, és
most fel szeretné használni a saját védelmére.
– Van még abból a tűzijátékból? – kérdezte Müller.
– Volt egy kis raktáram – felelte az ügyfele. – Van még ott néhány
darab.
– Hol volt ez a raktár?
– Egy transzformátorállomáson az Otránál. A hátsó oldalán az egyik
rács kilazult, a mögötte lévő üregbe dugtam a dolgokat.
 Olav Müller elmosolyodott.
– Az is lehet, hogy még mindig ott van a tűzijáték?
Brodin ismét vállat vont.
– Ha senki nem vitte el, gondolom, igen.
Az ügyvéd lelkesen magyarázni kezdett ügyfelének:
– Ha a tűzijáték még mindig ott van, az egész vallomásod stimmel.
Nem azért jártál a központban, mert ki akartál rabolni valakit. Volt
pénzed, és szerettél volna még több tűzijátékot eladni.
Brodin újabb sebtetőtől szabadult meg az alkarján. Úgy tűnt, most
először hall olyasmit, ami felkeltette az érdeklődését.
– De el fogják hinni? – kérdezte. – Hinni fognak nekem?
– Ha megtaláljuk a tűzijátékot, igen – bólintott Olav Müller.
Elővett egy papírlapot, és megkérte az ügyfelét, hogy rajzolja le,
pontosan hová rejtette el a rakétákat. A fiú gyorsan firkálni kezdett.
Wisting nem osztozott Müller optimizmusán. A tűzijátékos történet
csekély ellensúly volt a vádlók bizonyítékaival szemben. Legjobb esetben
is csak bezavar majd az ügyész egyébként nagyon egyszerű dolgába, de a
hallottak visszafelé is elsülhettek. Brodin ismerte a várost. Bűnözőként
tisztában volt vele, hol rejtheti el a tűzijátékot. Ebből kifolyólag
könnyedén eldughatta a revolvert is egy olyan helyen, ahol a rendőrség
nem találja meg, más bűnözők azonban felvehetik.
Az ügyvéd a kezébe vette az aktatáskáját, mintha értesítették volna,
hogy lejárt az idejük.
– Velem tart? – fordult Wisting felé.
– Hová?
– A tűzijátékhoz – felelte a férfi. – Nem csinálhatom egyedül.
Megbízható tanúra van szükségem, és kétlem, hogy bármelyik helyi
rendőr jelentkezne a feladatra.
Wisting az órára pillantott. A beszélgetés nem vitte közelebb a
Hummel-ügy megoldásához, és még mindig több száz dokumentumon
kellett átrágnia magát.
– Csak néhány percig tartana – mondta az ügyvéd, és kinyitotta az
aktatáskáját.
 – Rendben – bólintott Wisting.
Olav Müller elővett egy nyomtatványt a táskájából, átnyújtotta neki,
és elpakolta a többi papírját.
– Mi ez? – kérdezte Wisting, de rögtön rájött a válaszra.
– Csak egy előzetes értesítés – felelte a férfi.
Az államügyésznek írt levél másolata volt, amelyben az ügyvédi iroda
bejelentette, hogy William Wisting nyomozót tanúként idézik a Dan
Roger Brodin ellen folytatott bírósági eljárásban.
– A tárgyalás hétfőn kezdődik – mondta Wisting. – Gondolja, hogy a
főügyész beleegyezik? Hiszen ez jogilag túl késői bejelentés.
– A gyilkos fegyver nemrég bukkant elő – felelte Müller. – Ráadásul
nem szeretnék halogatni az ügyet. Presztízskérdés lett. A rendőrség
szeretné megmutatni, hogy milyen gyorsan és hatékonyan végzi a
dolgát. Már nyár előtt szerették volna lezárni az egészet.
Wisting összehajtotta a levelet. Az ügyvéd a fali telefonhoz lépett, és
bejelentette, hogy a beszélgetésnek vége.
 55.

Amint kiléptek az utcára, Olav Müller rágyújtott egy cigarettára. Az ajkai

közé vette, és Brodin térképét tanulmányozta.
– Sétálhatunk is – mutatott a folyó felé. – Csak néhány háztömbnyire
van innen.
Wisting bólintott. Az aszfalt fölött forró pára gomolygott,
elhomályosította az utca képét.
– Sok ilyen ügyön dolgozott már? – kérdezte.
Müller lerázta a hamut a cigarettájáról.
– Hogy érti?
– Gyilkossági ügyekre gondoltam.
– Nem, egyedül még soha – vallotta be az ügyvédjelölt. – Néhány
hónapom van hátra, mire megkapom a saját ügyvédi engedélyemet. Ez
az ügy jó tapasztalat nekem.
– Választhatott volna egyszerűbb ügyet is – felelte Wisting.
– Könnyebb lenne, ha vallott volna – bólintott Müller. – Vagy ha lenne
valami kiindulópontom. De már ezerszer átrágtuk a dolgot, és tagadja,
hogy bármi köze van a gyilkossághoz.
Csendben sétáltak egymás mellett. A kipufogógáz és az utca pora az
utca mindkét oldalán elszínezte az épületek homlokzatát. Wisting azon
gondolkozott, hogy vajon Müllernek van-e egyáltalán átgondolt
stratégiája. Rá lehetett mutatni a nyomozás hiányosságaira és a
bizonyítékok gyengeségeire, de ha meg akarta győzni a bírót, valódi
alternatívát kellett felvázolnia. Kétségnek nem volt helye. Ha azt
szerette volna, hogy bárki higgyen az ügyfele ártatlanságában, tételesen
végig kellett mennie az összes bizonyítékon, és mindegyikre más, hiteles
magyarázatot kellett adnia. A legjobb az lett volna, ha fel tud mutatni
egy másik gyilkost.
– Igazából az a kérdés, hogy mekkora büntetést szabnak ki rá – szólalt
meg az ügyvéd, mintha olvasna Wisting gondolataiban. – Abból még
talán lefaraghatunk. Nem volt könnyű élete, tudja…
A folytatás egy része beleveszett egy elhaladó busz zajába, de Wisting
megértette, hogy Müller pszichológiai stratégiát alkalmazva arra helyezi
majd a hangsúlyt, hogy együttérzést váltson ki a bíróból. Elmondja majd
nekik, hogy Brodinnak nehéz gyerekkora volt, és soha nem kapta meg a
szükséges segítséget és támogatást.
Az utca egy elkerített játszótér, egy kis park és egy móló mellett ért
véget. A mászókán gyerekek kiabáltak.
Müller eldobta a cigarettacsikket, és Brodin térképére pillantott.
– Ott lent! – mutatott egy nyírfa árnyékában álló kis téglaépítmény
felé, amelynek falait mindenütt graffiti borította.
Wisting előreengedte az ügyvédet. Arrébb tolt néhány lelógó ágat, és
megkerülte a transzformátorházat.
– Itt a rács!
– Készítsen róla képet, mielőtt leveszi! – javasolta Wisting.
– Természetesen. – Müller elővette a telefonját, és maga elé tartotta. A
rácsok közé összegyűrt sörösdobozt préseltek. Az épület körül rengeteg
volt a szemét. Wisting észrevett a fűben egy használt injekciós tűt.
Az ügyvéd megragadta a rácsot, és megmozgatta. A széleinél
vakolatdarabok hullottak a falról.
– Kijön! – mondta diadalmasan, mielőtt kiemelte a helyéről.
Wisting közelebb lépett.
Müller letette a rácsot, és bekapcsolta a zseblámpát a mobilján. Az
üreg legfeljebb harminc centi mély lehetett, de jobbra és balra is
messzire kiterjedt. A férfi mindkét irányba bevilágított. Semmi nem volt
benne.
 56.

A tárgyaló asztalán pizzásdoboz hevert. Amikor Wisting belépett,

Christine Thiis letette a kezében tartott mappát.
– Hogy ment? – kérdezte.
Wisting kivett egy pizzaszeletet a dobozból.
– Semmit sem tud a revolverről – válaszolta, majd beleharapott a
pizzába. – Legalábbis nekem semmit nem mondott róla.
Leült, és mesélt a tűzijátéklopásról.
– Büntetendő alibi – összegezte a nő.
Wisting bólintott. Nem egyszer fordult elő, hogy egy vádlottat
felmentettek az aktuális tárgyaláson, mert a bűntett időpontjában másik
bűncselekményt követett el.
– Csakhogy nem igazi alibi – felelte. – Elég ideje volt rá, hogy mindkét
bűntettet elkövesse.
– De te hiszel neki?
– Ha megtaláltuk volna a tűzijátékot ott, ahová elmondása szerint
rejtette, sokkal kedvezőbb helyzetben lenne – vont vállat Wisting éppen
úgy, ahogy Brodin tette az egész beszélgetés alatt. – Vagy megtalálta
valaki más, vagy nem mond igazat.
– De az stimmel, hogy ellopta a tűzijátékot?
– Azt mondja, hogy írtak róla az újságban. Lehet, hogy onnan jutott
eszébe ez a történet, de őszintén szólva nem hiszem. Ha már kitalált
mesét mond, inkább olyat kellett volna választania, amelyik kicsivel
messzebbre helyezi a helyszíntől.
Christine Thiis a mellette lévő laptop felé fordult, és gyorsan
megkereste az ügyet a helyi újság weboldalán. Wisting kíváncsian nézte
a képernyőt, és közben kivett még egy szeletet a pizzásdobozból. Egy
lundi konténerből nagyjából százezer korona értékű tűzijátékot loptak
el. Mivel a tároló jelöletlenül állt, és nem lehetett rálátni, a rendőrség
azt feltételezte, hogy a tettesek pontosan ismerték a helyét, és hogy mi
volt benne.
– Láttad a térképet? – kérdezte Wisting.
– Milyen térképet?
Wisting megtörölte az ujjait, és a dokumentumok közé lapozott.
– Ryttingen egy lapinterjúban azt mondta, hogy Elise Kittelsen
megölése valószínűleg pontosan meg volt tervezve – gondolkozott
hangosan. – Brodinnak térkép volt a nadrágzsebében.
Pár pillanat múlva meg is találta, amit keresett: egy jelentést arról,
hogy mit találtak a gyanúsítottnál a helyszínen. „A bűncselekmény
helyszínének térképe” az A-3 jelű tétel volt, és a gyanúsított jobb hátsó
zsebében találták. Wisting rámutatott.
– Te láttad ezt a térképet? – kérdezte.
Christine Thiis megrázta a fejét.
– Akkor ebben a mappában kell lennie – mondta, és a kezébe vett egy
vastag zöld mappát, amelyen a „Lefoglalt tárgyak – másolatok” felirat
állt.
Az efféle mappák gyakorlatban igen hasznos segítséget nyújtottak a
nyomozóknak. Minden elkobzott és lefoglalt tárgyról fényképeket és
másolatokat készítettek, így nem kellett mindig elmenni az eredetiért,
amikor szerettek volna leellenőrizni valamit. A számlákkal,
jegyzetekkel, cédulákkal, kulcsokkal és a többi kisebb tárggyal is
ugyanez volt a helyzet: mind a fénymásoló üveglapján végezték.
Christine Thiis a térképhez lapozott. Olyan volt, amilyet az ember a
hotelek portáján kap, és egy tömbből lehet kitépni.
A másolaton látható térkép hajtásvonalai mentén kopások és
szakadások látszottak.
– Meg van jelölve valamivel? – kérdezte Wisting, miközben a
négyzetes utcamintát tanulmányozta a papíron. Az eredeti valószínűleg
színes volt, és A/3 méretű. Az előttük lévő másolat csak fekete-fehér
színben készült, és A/4 méretre kicsinyítették, hogy beférjen a mappába.
 – Nem úgy tűnik.
Wisting kikapcsolta a mappa fémpántját, és kivette belőle a térkép
másolatát.
– A jelentésben az áll, hogy a helyszín térképe volt nála, de ez az egész
város térképe.
Ugyanúgy összehajtotta, ahogy Brodin is az eredetit. A felülre kerülő
részen párhuzamos utcák futottak egymás mellett. Az újévi gyilkosság
helyszíne nagyjából a közepén volt. Ha megfordította, a másik oldalon
Lund városrész központja látszott, ahonnan a tűzijátékot ellopták.
– Talán ezt a térképet kapta Stikkantól.
– Ki az a Stikkan?
– Akitől a munkát kapta. Egy térképen megmutatta neki a konténert.
– Mit mondott a kihallgatáson a térképről?
Wisting a megfelelő mappáért nyúlt, és Brodin vallomásához lapozott
benne. Hangosan felolvasta.
„A gyanúsítottat megkérdeztük a jobb hátsó zsebében talált térképről
(A-3 jelű tétel). Azt felelte, hogy nála van egy ideje, de megfeledkezett
róla. Nem emlékszik, honnan szerezte.”
– Igazából sokkal logikusabbnak tűnik az, hogy valaki megmutatta
neki a térképen, hogy melyik konténert kell kirabolnia, mint az, hogy
ezzel tervezte meg a gyilkosságot – nézett rá Christine Thiis.
Wisting becsukta a mappát, és a gondolataiba merült.
– Mi a véleményed? – kérdezte a nő.
Wisting habozott a válasszal. Már régóta motoszkált benne egy
gondolat, amit eddig félt megosztani másokkal. Most eljött az ideje.
– Az a véleményem, hogy Dan Roger Brodin ártatlan – felelte halkan,
csendes pillantást vetve a szemközti irodában dolgozó Hornéra. –
Szerintem ártatlan emberre akarják kenni a gyilkosságot.
Úgy tűnt, Christine Thiis nem tudja eldönteni, hogy komolyan beszél-
e, vagy csak viccel.
– A térkép önmagában nyilván nem bizonyít semmit – mondta. – De
három szemtanúnk van, és Brodinnak lőport találtak az ujján.
– Valóban? – kérdezte Wisting.
 A nő felvonta a szemöldökét.
– A jelentésekben legalábbis ez áll – válaszolta, és lapozgatni kezdett a
dokumentumokban.
Wisting a nő kezére tette a kezét, és megállította.
– Nem írják, hogy a lőpor a gyilkos fegyverből való – hangsúlyozta.
– Nem, nyilván. De a lőpor az lőpor.
– Éppen ez a lényeg – bólintott Wisting. – Szerintem a Brodin kezén
talált lőpor nem a fegyverből származott, hanem a tűzijátékból.
Christine Thiis félig nyitott szájjal bámult rá. Rájött, hogy Wisting
magyarázata teljesen logikus. Hátradőlt a széken, és mélyet sóhajtott.
– A tűzijátékok és a lőfegyverek lőporának kémiai összetétele
különböző, nem? – kérdezte.
– Feltehetően igen – felelte Wisting. – De ezt nem ellenőrizték le, és
nem is volt fegyver, amivel össze lehetett volna hasonlítani a mintát.
Egészen eddig. – Felállt. – Hallottál már a tűzpróbáról?
– Igen – nézett rá a nő értetlenül. – Egy nehéz és embert próbáló
feladat.
– De tudod, hogy honnan ered a kifejezés?
Christine Thiis megrázta a fejét.
– Egy régi babiloni törvénykönyvből – felelte Wisting. – A tűzpróba
segítségével állapították meg, hogy ki követte el a bűnt. A vádlottnak
meg kellett nyalnia egy vörösen izzó kanalat, amelyet épp akkor emeltek
ki a tűzből, majd a pap megvizsgálta, hogy milyen mintát hagytak rajta
az istenek. Bűnös vagy ártatlan? A nyelvén látható sebek mintázata
döntötte el, hogy halálra ítélik-e, vagy életben marad.
A kezébe vette a térképet, és ismét kihajtogatta.
– Azt hinné az ember, hogy azóta megváltozott az igazságszolgáltatás,
de még mindig jeleket értelmezünk, és megpróbáljuk jelentéssel
megtölteni azt, amit látunk. De nem csak a rendőri munkában: a
mindennapokban is folyamatosan ítélünk és ítélkezünk, az alapján
alkotunk képet magunkban az emberekről, hogy milyen ruhát viselnek,
milyen az autójuk, mi a végzettségük, és mivel foglalkoznak. Néha
igazunk van, máskor tévedünk. Lehet, hogy Dan Roger Brodinnal
kapcsolatban is tévedünk.
Christine Thiis nem mondott semmit. Felállt, és elővett egy mappát az
egyik kartondobozból.
– Akkor ez talán érdekes lehet – mondta.
A megfelelő oldalra lapozott, és Wisting elé csúsztatta a mappát. A
telefonos füleseket rögzítették benne, és az aktuális oldalon egy január
másodikai hívás látszott. A név rubrikájába azt írták, hogy névtelen, de a
telefonszám fel volt tüntetve. A füles rubrikájában egyetlen mondat állt:
„Rossz embert kaptatok el.”
A füles valójában tartalmatlan volt. Üres állítás, amelyet bárki
mondhatott, és a legtöbb nyomozó még arra sem vette volna a
fáradságot, hogy leírja, nemhogy felvegye egy hivatalos listába. Lehet,
hogy egy kötelességtudó irodai dolgozó vagy egy tapasztalatlan
gyakornok vette fel a telefont.
– Larvikból érkezett – mutatott Christine Thiis a telefonszámra.
Vezetékes szám volt, amelyen látszott, melyik körzetben van bekötve.
– Lecsekkoltad? – kérdezte Wisting.
A nő a laptopjához fordult, és beütötte a nyolc számjegyet.
– Nincs regisztrálva – rázta meg a fejét.
Wisting összevonta a szemöldökét.
– Állítsd rá Hammert! – kérte.
Christine Thiis bólintott.
– De ne felejtsd el, hogy még mindig van három szemtanúnk! –
emlékeztette.
Wisting kihúzott egy széket, és lehuppant egy halom papír elé.
– Tudom – sóhajtott, és a kezébe vett egy mappát. – De ha meg akarjuk
oldani a saját ügyünket, először ezt kell megoldanunk.
 57.

Wisting feje tompán sajogni kezdett a szeme mögött. Félresöpörte a

papírokat, a konyhapulthoz lépett, és elővett egy poharat. Megnyitotta a
csapot.
Ahogy a pohár lassan megtelt hideg vízzel, arra gondolt, hogy milyen
sok ügyben előfordul hamis tanúzás. Nem azért, mert az emberek
szándékosan szerettek volna hazudni a rendőrségnek, hanem azért,
mert sokszor azt hitték, hogy láttak valamit, ami valójában nem történt
meg. Összekeverték a tényeket a képzeletükkel. Az emlékezetet
befolyásolták a korábbi élmények, de az is, hogy mások mit mondtak
ugyanarról, és az is, hogy hogyan tették fel nekik a kérdéseket. Az ember
akkor is lemaradhatott kulcsfontosságú dolgokról, ha éppen a
helyszínen tartózkodott. Ez teljesen szokványos dolog volt. Az emberi
agyat nem arra tervezték, hogy részletesen felidézzen egy-egy
eseménysort, a kihallgatásokon pedig gyakran előfordult, hogy a
rendőrök irreális elvárásokat támasztottak a tanúkkal szemben.
Nyomozóként nemegyszer nehéz volt eldönteni, hogy mit hihetnek el
a beszámolókból, és mit nem. A leghitelesebb tanúk jól beszéltek,
pontosan leírták a történteket, és magabiztosak voltak. A rossz
szóválasztás és az összefüggéstelen vallomás rossz hatással volt a
hihetőségre is, de a hihetőség nem feltétlenül jelentett egyet a
megbízhatósággal.
Elzárta a csapot, ivott, és érezte, hogy a hideg víz kitisztítja az elméjét.
Christine Thiis felnézett az előtte tornyosuló papírhalomból.
– Láttad azt a gorillás filmet? – kérdezte Wisting.
– A King Kongot?
Wisting elnevette magát.
 – Nem, arra a pszichológiai kísérletre gondolok. Készítettek egy filmet
egy kosármérkőzésről, egy továbbképzésen vetítették le nekünk.
Mindkét csapatban hat játékos játszott. Mielőtt elindították a vetítést,
megkértek bennünket, hogy számoljuk meg, hányszor passzolnak
egymásnak a fehér mezes játékosok összesen. A játék közepén bejött a
pályára egy gorillajelmezes ember. Miután a film véget ért,
megkérdezték, hogy hányszor passzoltak a fehérek, és hogy
észrevettünk-e valami szokatlant. Nagyon kevesen látták a gorillát.
Christine Thiis nem válaszolt, mintha nem tudná, mire akar
kilyukadni Wisting ezzel a történettel.
– Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire könnyen elsiklunk a részletek
fölött – magyarázta. – Hogy milyen könnyedén elveszhet egy
kulcsfontosságú részlet a történetből, csak mert éppen valami mással
vagyunk elfoglalva. – Visszatért az asztalhoz, majd hozzátette: – És
általában így van. Mással vagyunk elfoglalva.
A nő a szájába vette a ceruzája végét.
– Az emberek általában jól emlékeznek az ilyen drámai helyzetekre –
mondta. – Nem hiszem, hogy ezek a szemtanúk mással foglalkoztak
volna éppen, mint ami közvetlenül a szemük előtt történt.
Wisting nem válaszolt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Christine Thiis.
– Egy postakocsira, amelyet a tizennyolcadik század végén raboltak ki
Franciaországban – felelte Wisting. – Rengeteg szemtanú volt, és hét
embert fel is ismertek. Mindegyiket bűnösnek találták, és felakasztották,
pedig egyik szemtanú sem látott ötnél több rablót.
Christine Thiis a szája másik sarkába csúsztatta a ceruzát.
– Úgy gondolod, hogy ebben az ügyben akár mindhárom tanú is
tévedhet?
Wisting egymás mellé helyezte a három tanúvallomást.
– Túlságosan hasonlítanak – mondta, és elővett egy fényképet Dan
Roger Brodinról, amely a letartóztatásakor készült. A hórihorgas, sovány
srác tekintetében félelem ült.
 – Mindhárom tanú szinte pontosan ugyanúgy írta le – folytatta. – Ha
ugyanaz a rendőr beszél mindegyik szemtanúval, ráadásul közvetlenül
egymás után, befolyásolhatja a személyleírásukat a kérdéseivel. Ezt a
három embert viszont három különböző nyomozó hallgatta ki. Mégis
ugyanúgy írták le a tettest.
– A bíróság szempontjából álmodni sem lehet ennél egyértelműbb
helyzetről – nézett rá Christine Thiis.
Wisting bólintott.
– De az, amit álmodsz, nem a valóság – mutatott rá. – Bár mindhárman
ugyanazt az eseményt látták, hárman háromféleképpen élték meg az
esetet.
Christine Thiis felállt, megkerülte az asztalt, és Wisting mellé lépve
elolvasta a három tanúvallomást. Wisting már fejből tudta őket. A tettes
északinak nézett ki, nagyjából huszonöt éves lehetett, száznyolcvan
centi, vékony testalkatú, rövid, szőke hajú, magas nyakú, fekete garbót
viselt valamilyen felirattal a mellkasán, szürke széldzsekit, sötét
nadrágot és kék sportcipőt.
– Értem, mire gondolsz – bólintott végül a nő. – A két barátnak nyilván
volt ideje beszélgetni, mielőtt kihallgatták őket. Ugyanabba a
rendőrautóba ültették őket, tehát könnyedén befolyásolhatták egymást.
Wisting maga elé húzta Terje Moseid vallomását – azét a fiúét, akivel
eddig még nem vette fel a kapcsolatot.
– Azt hiszem, ma még vele is szeretnék beszélni – mondta, és felállt az
asztaltól.
– Menjek én is?
– Örülnék neki.
Wisting kivett még egy szeletet a pizzásdobozból. Ivar Horne kinézett
a folyosó túloldalán nyíló irodájából.
– Még visszajövünk – mondta Wisting. – Estig bent leszel?
Horne megvakarta a fejét.
– Hívj fel, ha visszaértetek! – mondta. – Éjjel-nappal megfigyeljük egy
közös ismerősünket, úgyhogy addig itt maradok, amíg le nem fekszik
aludni.
 – Phillip Goldheim?
– Mr. Nice Guy személyesen – mosolyodott el Horne.
Wisting meg akarta kérdezni, hogy halad a munka, de ekkor
megszólalt Christine Thiis telefonja.
– Hammer az – nézett a nő a képernyőre.
A lift felé indultak. A nő egyszavas válaszokat adott Hammernek, és
még azelőtt letette a telefont, hogy a lift ajtaja kinyílt volna.
– Lenyomozta ezt a 331-es számot – nézett Wistingre. – Egy
telefonfülke a vasútállomás mellett.
Miközben a lift elindult lefelé, Wisting felemelte a fejét, és a plafonra
nézett.
– Tehát valaki felhívta a kristiansandi rendőrséget egy larviki
telefonfülkéből, hogy elmondja nekik, hogy rossz embert kaptak el –
összegezte. Nem tudta, hogy mennyi hitelt adjon egy ilyen furcsaságnak.
– Azt sem tudtam, hogy működnek még telefonfülkék a városban –
jegyezte meg Christine Thiis.
A lift megállt, az ajtó kinyílt. A porta előtt két egyenruhás rendőr
beszélgetett egy meztelen felsőtestű férfival. Wistingék csendben
elhaladtak mellettük, kiléptek az utcára, és beszálltak a kocsiba. Miután
elindultak, Christine Thiis hangosan kimondta, amire mindketten
gondoltak:
– De ha nem Brodin ölte meg a lányt, akkor ki volt a tettes?
Wisting visszanézett a rendőrkapitányság magas épületére.
– Nem tudom – felelte. – De nagyon kevés időnk van kideríteni.
 58.

Wisting felhívta a harmadik tanút, hogy megbeszéljen vele egy

találkozót. A kihallgatási jegyzőkönyv felső sarkában feltüntették a
telefonszámát.
Terje Moseid három kicsöngés után felvette. A háttérben szél és
motorzúgás zaja hallatszott. Wisting bemutatkozott, és elmondta, hogy a
jövő héten kezdődő tárgyalásokkal kapcsolatban keresi.
– Van ideje rá, hogy röviden beszéljünk az esetről? – kérdezte.
– Nemsokára visszaérek a partra – felelte a férfi a vonal túloldalán. –
Éppen hajón vagyok.
– Hol fog kikötni?
– Tressében.
Wisting tudta, hol van. Tressében volt a legnagyobb éjszakai élet a
városban, lent a Strandpromenaden közepén.
– Tíz percen belül ott vagyunk – mondta.
– Igazából nem a legalkalmasabb az időpont – próbálkozott Moseid.
– Gyorsak leszünk – felelte Wisting. – Odamegyek, és a kikötőben
találkozunk.
Mielőtt a másik tiltakozhatott volna, letette a telefont, elfordította a
slusszkulcsot, és beletaposott a gázba.
A nap alacsonyan úszott az ég alján. Az árbócrudak árnyéka hosszan
felkúszott a szárazföldre. Wisting egészen a vízpartig ment, és leállította
a kocsit. Egy hegyes formájú, nagy motoros hajóból négy-öt fiatal szállt
éppen ki a mólóra.
Christine Thiis felvette a napszemüvegét. Wisting vele együtt kiszállt a
kocsiból, és elindult a fiatalok felé.
 – Terje Moseid? – kérdezte egy napcserzette bőrű, vakítóan fehér fogú
fiútól.
– Én vagyok – bólintott a másik, és átvette a táskáját a bal kezébe,
hogy kezet tudjon fogni vele.
Wisting ismét bemutatkozott, és elmondta, hogy kicsoda Christine
Thiis. Moseid megkérte a többieket, hogy menjenek vissza a kocsihoz, és
ott várják meg.
– Megtaláltuk a gyilkos fegyvert – mondta Wisting. – Ez több új
kérdést is felvet.
– Igen, olvastam az újságban – tette le a táskáját Moseid az aszfaltra.
– Szeretném, ha még egyszer átfutnánk az egész történetet – folytatta
Wisting. – El tudnád mesélni, mit láttál és mit csináltál aznap este?
Moseid a barátai felé pillantott.
– Semmit sem tudok a fegyverről – mondta. – Csak annyit láttam, hogy
elfutott vele.
– Kezdjük az elejéről! – kérte Wisting.
A fiú sóhajtott, és belekezdett egy begyakorolt vallomásba.
Valószínűleg nemcsak a rendőrségnek kellett elmondania, hogy mi
hogyan történt, hanem a családjának és a barátainak is. Wisting
türelmesen végighallgatta. Moseid sokat beszélt róla, hogy mennyi vér
folyt az áldozatból, miután lelőtték, és hogyan próbált meg segíteni rajta
a barátjával, de magáról a gyilkosról és arról, hogy merre futhatott el,
keveset mondott.
– Főleg a lányra figyeltem – fejezte be.
– Le tudnád írni a tettest? – kérdezte Christine Thiis.
A kocsinál várakozók közül az egyik fiú sürgetően kiáltott. Terje
Moseid intett neki, hogy mindjárt megy. Ezután ugyanazt a
személyleírást adta, mint a hivatalos kihallgatáson.
– Utána odahozták kocsival – mondta.
– És felismerted? – kérdezte Christine Thiis.
– Hát, ő volt az – bólintott Moseid. – Minden nagyon gyorsan történt.
De ő volt az. A rendőrség elfogta. Bilincsben ült, meg ilyenek. Magas
volt, vékony, és tényleg olyan ruhát viselt.
 – Miközben a rendőrautó hátuljában ültetek, beszélgettetek? –
kérdezte a nő. – Beszéltetek arról, amit láttatok és átéltetek?
– Persze, de főleg a rendőrségi rádiót hallgattuk. Éppen azt a srácot
üldözték az utcákon.
A tenger felől érkező lágy szellő hullámokat emelt a vízen, és
megzörgette a kikötőben álló öreg tölgyfák leveleit. Wistingnek hirtelen
eszébe jutott valami. Terje Moseid pontosan ugyanúgy írta le a tettest,
mint ahogy a rendőrség körözési parancsában is elhangzott. Sorban
mondta a nemét, nemzetiségét, korát, magasságát, testfelépítését,
hajviseletét, és hogy milyen ruhát hordott. Utóbbit belülről kifelé,
fentről lefelé írta le, tankönyvszerűen, előbb az alsó rétegek, aztán a
legfelső, előbb a felsőtest, aztán a lábak.
– Nem válaszoltál a kérdésre – mondta.
– Milyen kérdésre? – nézett rá zavartan Moseid.
– Felismerted, amikor a rendőrség a helyszínre vitte? – kérdezte
Wisting.
– Nem igazán – vallotta be a fiú. – De illett rá a személyleírás.
Wisting közelebb lépett hozzá.
– Milyen személyleírás?
– Amit a rendőrségi rádión hallottunk – mondta Moseid. – Kétszer is
elismételték.
Wisting elméje gyorsan kattogott. Elővette a kihallgatás szövegének
másolatát, megmutatta a fiúnak, és a személyleírásra bökött.
– Tehát amikor azt mondtad, hogy a tettes északinak nézett ki,
huszonöt év körüli lehetett, és fekete garbót viselt valamilyen felirattal a
mellkasán, azt nem azért mondtad, mert láttad, hanem mert hallottátok
a leírást a rádióban?
Terje Moseid széttárta a kezét.
– De hát tényleg így nézett ki! – mondta. – Láttam a kocsiban, amikor
odahozták. A közelben kapták el.
Wisting leengedte a papírokat.
– De így nézett ki az az ember is, aki lelőtte a lányt?
Terje Moseid felvette a táskáját, és elindult az autó felé.
 – Hiszen pontosan ezt mondom! – rázta a fejét ingerülten.
– Nem – mondta Wisting, és elállta az útját. – Te azt mondod, hogy a
férfira, akit a rendőrség letartóztatott, illett az a személyleírás, amelyet
a rádión hallottatok. De én azt kérdeztem, hogy ugyanaz az ember volt-
e, mint akit láttál, amint lelőtte a lányt.
Moseid Wisting mutatóujjára pillantott, amely egyenesen a mellkasa
közepe felé bökött. A kihallgatás szövege összegyűrődött Wisting másik
kezében.
– Mondtam már, hogy nem láttam pontosan! – felelte. – Az a másik
fickó sokkal jobban látta, mint mi, hiszen ott futott el mellette. Utána is
szaladt. Vele beszélt először a rendőrség, ezután hirdették ki a körözést.
A kikötőben sirályok rikoltoztak.
– Értem – engedte le a kezét Wisting. – Köszönöm a segítséget.
Terje Moseid zavartan pillantott rá, és a hátára vetette a táskáját.
– A rendőrség csak a filmekben tartóztat le rossz embert – csóválta a
fejét, és elindult a barátai felé.
– Ez megváltoztatja a dolgokat – vette le a napszemüvegét Christine
Thiis.
Wisting a szemébe nézett.
– Nem három szemtanú van – mondta. – Csak egy.
– Beszélnünk kell a helyi nyomozókkal – felelte a nő. – Erről és a
tűzijátékról is.
– Még nem – rázta a fejét Wisting. Nem akart Harald Ryttingennel
beszélni. – Először fel kell vázolnunk egy másik lehetőséget. Ki kell
derítenünk, hogy ki az igazi gyilkos.
 59.

A forró nyári este puha takaróként borult a városra. Azok, akik ilyenkor
az utakon jártak, lassan gurultak a központ felé. Egy kereszteződésben
Wistingnek le kellett fékeznie, mert egy kutya ügetett át előttük az
utcán. Lógó nyelvvel, a farkát csóválva tűnt el az épületek között.
Amikor újra elindult, valamivel arrébb meglátott egy Kiwi-üzletet. A
bejárat mindkét oldalán zöld kuka állt. Abból a fajta erős műanyagból
készültek, amelyet előszeretettel használtak a közterületeken. Az egyik
valamivel újabbnak és tisztábbnak tűnt a másiknál.
A bolt még nyitva volt. Wisting bekanyarodott a parkolóba.
– Csak kiderítem, hogy igaz-e a történet – mutatott a kukák felé. –
Hogy az egyik tönkrement szilveszterkor.
– Megvárlak itt – bólintott Christine Thiis.
Wisting a helyén hagyta a slusszkulcsot, és kiszállt az autóból. A
levegő megtelt a hosszú és forró nyári nap után hűlésnek induló aszfalt
szagával.
Csak egy kassza működött. Egy lila hajú, fiatal lány mirelit pizzát,
kólát és chipset vásárolt. Wisting megvárta, amíg fizet, majd odalépett a
kasszához, és megmutatta a fiúnak a rendőrségi igazolványát.
– Rövid, furcsa kérdésem lenne – kezdte. – Nem emlékszel esetleg,
hogy valamelyik kuka megsérült-e a szilveszteri tűzijátékozáskor?
A fiú zavartan nézett rá.
– Szilveszterkor?
Wisting bólintott.
– Valaki elvileg bedobott egy tűzijátékot az egyik kukába.
A fiú megrázta a fejét.
– Én csak nyári munkán vagyok itt – felelte.
 Wisting a bolt belseje felé pillantott.
– Van itt valaki, aki esetleg emlékezhet rá?
– Karsten biztosan tudja. Ő az üzletvezető. Felhívjam?
– Igen, köszönöm.
A fiú gyors egymásutánban háromszor megnyomott egy gombot a
pulton. A bolt túlsó végében megszólalt egy csengő. Wisting arrébb
lépett, és a kasszához engedett egy vásárlót.
Szemüveges, szakállas férfi bukkant elő a szekrénysorok között, a
bolthálózat jellegzetes zöld egyenruháját viselte. Körülnézett, és a
tekintete megállapodott Wistingen.
– A rendőrségtől jöttem – mutatkozott be ismét. – Arról szeretnék
érdeklődni, hogy szilveszter este megrongálódott-e esetleg valamelyik
kukájuk a tűzijátéktól.
Az üzletvezető összehúzott szemöldökkel nézett a parkoló felé.
– Miért éppen most kérdezi?
– Összefügg egy másik üggyel – felelte Wisting. – Egy egyelőre meg
nem erősített részlet egy gyilkossággal kapcsolatban.
A férfi bólintott, de látszott rajta, hogy nem érti az összefüggést.
– Hétfőn kezdődik a tárgyalás – tette hozzá Wisting, de többet nem
árult el.
– Igen, így van – helyeselt a férfi, miközben megigazított néhány
csokitáblát a legközelebbi polcon. – Valami idióta meggyújtott egy nagy
tűzijátékot, és belevágta a kukába. Komoly baj is lehetett volna belőle.
– Értesítették a tűzoltóságot?
Az üzletvezető megrázta a fejét.
– Nem, a tűz kialudt magától, de azért égett egy ideig. Az egész kuka
tönkrement. Megrepedt, és tiszta fekete lett a koromtól. Újat kellett
vennem. Majdnem nyolcezer korona egy ilyen.
– Jelentette a rendőrségen?
– Kitöltöttem egy nyomtatványt, de nem történt semmi – felelte a
férfi. – A biztosítótársaságnál egyébként is tízezer az önrész. Az meg
több, mint amekorra a kár – magyarázta a férfi, majd a mennyezeti
biztonsági kamerára pillantott. – De van felvételem az elkövetőről, ha
meg akarja nézni.
Wisting felvonta a szemöldökét, és arra gondolt, nagyon is meg akarja
nézni.
– Vannak képei? – kérdezte.
– Az irodában – bólintott a férfi, és intett Wistingnek, hogy kövesse.
Elhaladtak a zacskós levesek és a konzervek mellett, és bementek a bolt
végében álló, zsúfolt irodába. A padlón lejárt szavatosságú áruk halmai
tornyosultak, közöttük régi újságok és hetilapok. A falakon mindenütt
öntapadós jegyzetek telefonszámokkal és címekkel, mellette
kinyomtatott e-mailek és az alkalmazottak bekeretezetlen fotói. Az
asztali ventilátor mellett halkan zörögtek a papírok.
Az üzletvezető leült az íróasztalhoz, és arrébb tett néhány piszkos
bögrét. A számítógépe képernyője nyolc külön kis ablakra volt osztva,
mindegyik egy-egy biztonsági kamera felvételét mutatta. Wisting egy
képet sem látott a parkolóról, de az egyik kamera az érkező vendégeket
rögzítette. Ahogy egy fiatal, edzőruhás lány mögött becsukódott az
üvegajtó, Wisting meglátta az üzlet előtt álló két kukát a háttérben.
– A felvétel már nincs meg – húzott ki egy fiókot a férfi. – De
kinyomtattam belőle néhány képet.
Elővett egy barna borítékot, és kihúzott belőle egy tucatnyi színes
képet. A legfelsőn igazi fénykavalkád látszott, amit a kamera nem tudott
rendesen rögzíteni. A különböző színek összekeveredtek, és minden
mást elmostak. A következő két képen ugyanez látszott.
– Ezt én magam készítettem – mutatta meg a negyediket az
üzletvezető. A tönkrement kuka látszott rajta, fényes nappal.
A következő kép egy tűzijáték maradványait örökítette meg. Az egyik
alsó sarokban le lehetett olvasni róla a márkáját: Svea. A helyi újság
tudósítása szerint ugyanennek a márkának a tűzijátékait lopták el
karácsonykor.
– Van kép arról is, aki beledobta a tűzijátékot a kukába? – kérdezte
Wisting.
 Az üzletvezető tovább lapozott a képek között, és amikor a kuka
mellett felbukkantak egy férfi körvonalai, átnyújtotta neki az egész
köteget.
A képeket közönséges fénymásolópapírra nyomtatta ki, és sem a
papír, sem a nyomtató nem volt túl jó minőségű. A felvétel ráadásul a
bolt belsejéből készült, az üvegajtók mögül. A világítás segített kicsit, de
a kép alapján lehetetlen volt beazonosítani az elkövetőt.
Wisting megnézte a következő képet, amelyen a tettes közeledett egy
dobozzal a hóna alatt. Csak egy szürke folt látszott belőle, de a
testfelépítése emlékeztetett Dan Roger Brodinéra. Később még
közelebbről is lekapta a kamera. Nyitott dzsekit viselt, a pulóvere
közepén fehér minta sejlett. Brodin szilveszter estéjén fekete garbót
viselt, a közepén „Magic” felirattal. Wisting megpróbálta belelátni a szót,
de a minta teljesen kivehetetlen volt.
– Ezeket a képeket is beküldte a feljelentéssel együtt?
Az üzletvezető megrázta a fejét.
– Elég macerás volt kinyomtatni a megfelelő képeket, de azért
odaírtam, hogy van biztonsági kameránk, megnézhetik a felvételeket.
Wisting elgondolkodott.
– Jól jár ez az óra? – bökött a felvételek jobb felső sarkában látható
időpontokra. A dátum december 31-e volt, az időpont pedig 20:09:09,
csaknem egy órával Elise Kittelsen halála után. Lehetetlen volt.
– Nem annyira – ismerte be az üzletvezető, és a számítógéphez lépett.
A felső sarkokban a 20:35:57 időpont szerepelt. – Egy órát késik. Soha
nem szoktuk átállítani.
– De most, nyáron jól jár, ugye?
A férfi bólintott.
– Legalábbis nagyjából.
Wisting elővette a telefonját. Az órája az internethez volt kapcsolva,
így mindig a pontos időt mutatta. Most 20:33-at mutatott. Addig nézte,
amíg át nem váltott 20:34-re. A biztonsági kamera ekkor 20:36:11-et
mutatott.
 – Két perc tizenegy másodpercet siet – összegezte, majd fejben
kiszámolta, hogy téli időszámítás szerint a tűzijáték 19:07-kor robbant
fel a kukában. Elise Kittelsent 19:21-kor ölték meg. Az intervallum
szűkös volt. Brodin elvileg ott lehetett mindkét helyszínen, de az
időpont alátámaszthatta a saját vallomását is, amely szerint a tűzijáték,
nem pedig a gyilkosság miatt futott el a rendőrség elől.
– Megtarthatom ezeket? – lobogtatta meg a papírokat.
Az üzletvezető hátradőlt a széken.
– Mihez kell egyáltalán? – kérdezte.
Wisting habozott. Nem akart részletekbe bocsátkozni.
– Az események sorrendjét ellenőrizzük – mondta végül. – Minden,
ami illik az idővonalba, érdekes lehet.
Az üzletvezető láthatóan megelégedett a magyarázattal.
– Tartsa meg nyugodtan! – mondta, azután elővett egy névjegykártyát
a monitor alól, és átnyújtotta. – Ha később bármiben tudok még segíteni,
állok rendelkezésére.
 60.

A rendőrkapitányság tárgyalójában valamivel hűvösebb volt, mint

amikor elindultak.
Wisting elővette azt a mappát, amelyikben a rendőrség fotóit tárolták
Dan Roger Brodinról, és összehasonlította őket a bolt biztonsági
kamerájának felvételeivel.
– Értem, hogy miért nem juttatta el a képeket a nyomozóknak –
jegyezte meg Christine Thiis. – Teljesen használhatatlanok.
– Nem látszik rajtuk, hogy ki volt az – bólintott Wisting. – De nem
lehet kizárni, hogy Brodin volt. – A magasság, a testfelépítés és a ruhák
is stimmelnek. – A pulóverén látható fehér feliratra bökött, majd a
biztonsági kamera felvételeire. – Itt is van valami fehér.
Christine Thiis a kezébe vette a képet.
– Nem lehet valamilyen utómunkával javítani a minőségén?
Wisting megrázta a fejét.
– Az eredeti felvételt törölték – mondta. – És még ha lenne is
elektronikus változat, sosem tudnánk olyan képet kicsiholni belőle,
amin pontosan látszik a tettes.
– Most mit tegyünk?
Wisting leült.
– Más szemmel kell átvizsgálnunk a dolgokat – nézett végig az
asztalon fekvő papírokon.
– Azt hittem, eddig is más szemmel vizsgáltuk őket – jegyezte meg a
nő szárazon.
– Persze – felelte Wisting. – De néhány órával ezelőttig mi is azt
hittük, hogy Brodin a gyilkos. Az eredeti elmélet szerint Elise Kittelsen
véletlenszerűen kiválasztott áldozata volt egy rosszul végződött
rablásnak. Ha viszont nem Brodin ölte meg, lehetséges, hogy előre
kiszemelt célpont volt.
– Miért akarná bárki megölni?
– Nem tudom – nézett rá Wisting. – De éppen ez a lényeg. A nyomozók
alaposan utánajártak Brodin múltjának, és vad bűnözőként festették le,
Elise Kittelsenről azonban mindössze annyit tudunk, hogy egyetemre
járt, tanárnak tanult, a szülei cipőboltjában dolgozott, csinos volt, és
népszerű a baráti körében.
A folyosó túloldalán nyíló iroda felé pillantott, ahol Ivar Horne ült az
íróasztalnál.
– Harald Ryttingen szeretné, ha így látnák az áldozatot a hétfőn
kezdődő tárgyalásokon – mondta. – Ha kicsit mélyebbre ásunk, a
szimpátia egy része elveszhet, de cserébe lehet, hogy választ kapunk rá,
hogy miért ölték meg.
Hátradőlt, és végignézett az ügy dokumentumain. Minden gyilkossági
ügyben alapkérdés volt, hogy az áldozatot vajon azért ölték-e meg, mert
az volt, aki, vagy lehetett volna akárki más, aki éppen rosszkor járt rossz
helyen. Az újévi gyilkosság alapfeltevése szerint Elise Kittelsen
véletlenszerű áldozat volt. Az egész nyomozást erre építették.
– A bátyja szerint rossz társaságba keveredett – jutott eszébe Christine
Thiisnek. Rögtön fel is lapozta a családtagok és barátok kihallgatását
tartalmazó mappát. – Többek között a barátját sem kedvelte túlzottan.
– Neki van alibije – felelte Wisting. – Abban a buliban volt, ahová Elise
készült.
Felállt, megkerülte az asztalt, és megállt a nő mögött.
– Itt is van – mondta. – Julian Broch.
Együtt olvasták a jelentést. Julian Broch tagadta, hogy romantikus
kapcsolatban állt volna Elise Kittelsennel, állítása szerint csak jó barátok
voltak, és kicsivel több, mint egy éve ismerkedtek meg. A férfi majdnem
hat évvel idősebb volt Elisénél, és egy szállítmányozási cégnél dolgozott.
A vallomásában főleg arról beszélt, hogy hol járt szilveszterkor, és
milyen közös terveik voltak Elisével. Azt a bizonyos bulit az egyik
barátja szervezte, és a résztvevők is jórészt az ő régi ismerősei voltak.
 – Vagyis azok az emberek, akiket a bátyja nem kedvelt – felelte
Christine Thiis. – Sokan közülük kábítószereznek.
– Nem írtak valahol a telefonjáról? – kérdezte Wisting.
Christine Thiis felállt, és az egyik kartondoboz fölé hajolt.
– Nemrég láttam egy jelentést a telefon kereséséről – mondta, és
előkereste az említett dokumentumot.
Wisting már olvasta egyszer. Ezt kivételesen feltöltötték a rendszerbe,
amihez a héten kapott elektronikus hozzáférést. A gyilkos magával vitte
Elise Kittelsen telefonját, de valószínűleg megszabadult tőle, amikor
rájött, hogy lenyomozható, és könnyedén leleplezheti. A jelentés szerint
a készülék már nem kapcsolódott a telekommunikációs hálózathoz.
A jelentés részletesen leírta, hogy Elise Kittelsen kivel lépett
kapcsolatba telefonon a gyilkosság napján. Üzenetek és rövid
telefonbeszélgetések néhány barátnővel, egy hosszabb beszélgetés egy
lyngdali unokatestvérrel és valamennyi mobilinternetezés. Közvetlenül
hét óra után küldött egy üzenetet Julian Brochnak, és választ is kapott
tőle. A nyomozók kikérdezték a fiút a két sms-ről, aki megmutatta őket a
saját telefonján. A lány azt írta: Most indulok. Nemsokára látjuk egymást.
Julian annyit válaszolt: Szuper. Várlak. Mindkét üzenet mellett apró
mosolygós fejek látszottak.
– Lehet, hogy érdemes lenne beszélnünk vele – javasolta Christine
Thiis.
– Holnap – bólintott Wisting. – Azt hiszem, mára talán befejezhetjük.
A hóna alá vett egy olyan mappát, amelyet még nem nézett át, hogy
legyen min dolgoznia a hotelszobában. Christine Thiis valamennyire
összerendezte az asztalon maradt papírokat, elrakta a laptopját, és
követte a folyosóra. Ivar Horne hátrébb tolta a székét, és kinyújtózott az
asztalnál. A válla nagyot roppant.
– Okosabbak lettetek? – kérdezte mosolyogva.
Wisting nem válaszolt, csak a Horne számítógépét betöltő fényképet
nézte. Egy öltönyös férfi éppen beszállt rajta egy autóba. Rövid haja volt,
izmosnak tűnt. Volt benne valami ismerős.
– Ő kicsoda? – kérdezte.
 Ivar Horne követte a tekintetét.
– Ő? – kérdezett vissza. – Mr. Nice Guy személyesen.
– Phillip Goldheim?
– Bizony.
Wisting látta a rendőrségi fényképet, amelyet a férfi letartóztatásakor
készítettek, de az tizenöt éve történt. Akkor még testesebb volt, és
lófarokban hordta a haját.
– Van több képed is róla?
– Rengeteg – nyitott meg egy mappát Horne.
Wisting közelebb hajolt a képernyőhöz, és megvizsgálta a fotókat.
Különböző helyzetekben, különböző szögekből készültek.
– Ki tudod nagyítani? – mutatott egy képre, amelyen Phillip Goldheim
háttal állt a fotósnak, és két fiatalabb fiúval beszélt.
Horne úgy tett, ahogy kérte.
– Ismered őket?
Wisting nem válaszolt.
– Milyen régóta kémkedtek utána? – kérdezte inkább.
– Már három hete ellenőrizzük, de ebben a fázisban lényegében csak
pontról pontra követjük.
– Amikor azt mondod, hogy ellenőrizzük, a kommunikációs
csatornáira gondolsz?
– Lehallgatjuk és lekövetjük a telefonját – bólintott Horne.
– Van anyagotok róla múlt hét szerdáról? – kérdezte Wisting.
Ivar Horne egy másik képernyő felé fordult, és megragadta az egeret.
– Elárulnád, hogy miért érdekel? – kérdezte görgetés közben.
– Láttam már ezt a hátat – mutatott az eredeti képernyőre Wisting. –
Larvikban, egy mezőn.
Ivar Horne megfordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Wisting
mesélt neki a tanyáról, ahol megtalálták Jens Hummel taxiját, és a
földpincébe rejtett tizenkét kiló amfetaminról.
– Miután Aron Heiselt letartóztatták, valaki le akarta ellenőrizni, hogy
megvan-e még az anyag – foglalta össze. – Lehetséges, hogy aznap
Phillip Goldheim szökött meg előlünk.
 Horne megnyitotta a keresett fájlt.
– Igazad lehet – görgetett le a hosszú Excel-táblázatban.
A rubrikákban látszott a dátum és az időpont, az, hogy kit hívott fel,
vagy kinek küldött üzenetet, ki lépett kapcsolatba vele, és hol
tartózkodott a telefon használata közben. Jól végigkövethetően
közvetlenül tizenkét óra után hagyta el Kristiansandot, követte az E18-
as utat észak felé, fél egykor haladt el Grimstad, majd egy órával később
Gjerstad mellett, és fél négy után hét perccel megérkezett Larvikba.
– Kivel beszélt Larvikban? – kérdezte izgatottan Wisting.
– A barátnőjével – felelte Horne. – Az a nő legalább napi hússzor
felhívja vagy üzen neki. De hasznunkra van, mert legalább mindig
tudjuk, merre jár a pasija.
– Mit csinált utána? – kérdezte Christine Thiis.
– Nem könnyű megmondani – fintorodott el Horne. – Úgy tűnik, hogy
kikapcsolta a telefonját. Legközelebb este nyolckor használta, ismét
Kristiansandban. Akkor még nem volt fenn a doboz, pedig azzal
pontosan le tudtuk volna követni minden mozdulatát.
– Milyen doboz? – kérdezte a nő.
Wisting hagyta, hogy Ivar Horne magyarázza el. Doboznak hívták azt a
készüléket, amelyet a kémek a járművek elektronikus megfigyelésére
használtak. Abból az időből eredt a neve, amikor a masina még valóban
nagy és nehéz doboz volt, amelyet mágnesek segítségével kellett a
kocsikra erősíteni. Drága holmi volt, véges akkumulátorteljesítménnyel,
és igazi kihívás volt úgy felszerelni, hogy ne vegyék észre. Manapság az
egész készülék akkora volt, mint egy lábujjköröm, kevés energiát
fogyasztott, és nagy pontossággal jelölte a lekövetett jármű aktuális
helyzetét.
Horne megnyitott egy térképalkalmazást, hogy bemutassa a
működését. Az Andøya egyik utcáján, szűk tíz kilométerre a központtól
piros pont villogott egy helyben.
– Otthon van – mondta a helyi nyomozó.
– Milyen kocsija van? – kérdezte Wisting.
– Egy Range Rover.
 – Akkor nem az ő kocsiját használták – rázta a fejét Wisting. – Valami
japán autóval menekültek el.
Christine Thiis Wisting felé fordult.
– Van cipőtalpnyomunk a pince földpadlójáról, nem?
Wisting bólintott.
– Ez olyan anyag, amihez mi is kaphatunk hozzáférést? – kérdezte
Horne.
– Természetesen – felelte Wisting. – És ül egy férfi a kapitányságon,
aki nem hajlandó beszélni velünk. Beüthetnéd a nevét a rendszeretekbe.
Aron Heiselnek hívják.
Horne beütötte a nevet az ügy zárt adatbázisának keresőjébe.
– Itt is van – mondta, amikor a keresés kidobott egy találatot.
Egy tavalyi titkosszolgálati jegyzet volt. A tárgy: Phillip Goldheim –
spanyolországi kapcsolat. Wisting a képernyő felé hajolt, és elolvasta a
mindössze néhány soros bekezdést: A forrásunk szerint Phillip Goldheim
hétvégi marbellai kiruccanása után visszatért Norvégiába. Egy norvég férfival
találkozott, aki már több éve ott lakik. A neve Aron Heisel. A találkozó célja
bizonytalan. Heiselt korábban elítélték szeszcsempészetért.
A jegyzetet „nagyon megbízható” jelzővel látták el. Ezek szerint az
informátor ismert, kipróbált személy volt, aki már korábban is valódi,
hasznos hírekkel szolgált.
– Ki a forrás? – kérdezte Wisting. – Az, aki ezt mondta, talán a mi
ügyünkről is tud valamit.
Ivar Horne az informátor adataira kattintott. A szokásos ablak jelent
meg a képernyőn: a forrásszemélyt a jegyzet szerzőjén keresztül lehet
elérni.
– Az pedig Robert Hansson – nézett fel Horne. – Régebben itt
dolgozott, a nyomozóosztályon. Ezek szerint lehet, hogy attól a fő
forrásunktól szerezte az információt, aki hirtelen eltűnt. Robert tartotta
vele a kapcsolatot.
– Hol van most Robert Hansson?
– Haitin – felelte Horne. – Valami ENSZ-es munka az ottani
rendőrségnek…
 – El tudod érni?
– Tudok küldeni egy e-mailt – vont vállat a férfi.
Ekkor hirtelen jelzés jelent meg a másik monitoron, ahol a térkép volt
megnyitva. A Phillip Goldheim kocsiját jelző piros pötty felvillant. Ezzel
egy időben megreccsent az asztalon álló rendőrségi rádió.
– Az alany mozgásban van.
– Vettem.
Ivar Horne a kezébe vette a rádiót, és felállt.
– Úgy terveztük, hogy ma este követni fogjuk – mondta. – Van kedved
csatlakozni?
 61.

Christine Thiis visszament a hotelbe, Wisting azonban úgy döntött, hogy

csatlakozik a kristiansandi rendőrökhöz. Szerette volna a saját szemével
látni Phillip Goldheimet, hátha felismeri a hukeni hajszából.
A kémek jelentették, hogy Goldheim a város felé indult, de megállt az
egyik benzinkútnál. Ivar Horne vezetés közben egy iPadet nyomkodott,
amelyen hirtelen felugrott egy térkép. Vetett rá egy pillantást, majd
átnyújtotta a gépet Wistingnek.
– A pincétekben talált lelet összevág a legutóbbi információinkkal –
mondta. – Phillip Goldheim komoly veszteséget szenvedett. Ahhoz, hogy
ne legyen belőle annyi kára, intézkednie kell. Ennek fényében
kifejezetten érdekes lehet, hogy kivel találkozik ma este.
Wisting bólintott. Az elektronikus megfigyelés nagyon hasznos és
hatékony volt, de nem spórolta meg a rendőrségnek a személyes
jelenlétet.
– Találkozott valakivel? – kérdezte Horne.
– Negatív – hangzott a válasz a rádióból. – Bent ül, és hamburgert
eszik.
– Ott biztosan nem fog történni semmi – jegyezte meg Wisting. – A
benzinkút biztonsági kamerái előtt jófiú lesz.
– Igazad van – bólintott Horne. – Ha újra a város felé indul, itt
könnyen a nyomába eredhetünk.
Lekanyarodott az útról, elhaladt egy felüljáró alatt, és lehúzódott a
bevezető út mellé.
Wisting a képernyőre nézett. A piros pötty még mindig egy helyben
világított a 456-os számú közút mellett, az Auglandsbukta nevű
környéken. A térképen zöld pötty jelölte a saját helyzetüket, három kék
pötty pedig a többi megfigyelőt.
– Milyen összefüggést látsz a ti ügyetek és a mi emberünk között? –
kérdezte Horne, miközben fedezékbe tolatott egy utánfutón álló hajó
mögé.
– A közös pont Frank Mandt. Minden körülötte forog – felelte Wisting,
majd összefoglalta az ügyet. – Amikor meghalt, a két gyilkosságban
használt fegyver a páncélszekrényében feküdt. A mi áldozatunk taxija
azon a tanyán került elő, amelyet Mandt bérelt. Aron Heisel lakott ott,
akit kapcsolatba lehet hozni az amfetaminlelettel. Goldheim
meglátogatta Heiselt Spanyolországban októberben, és virágot küldött
Mandt temetésére.
Horne lehúzta az ablakot, és leállította az autót. Egy gyenge széllökés
a tenger sós illatát hozta magával. A fölöttük húzódó autóúton
dübörgött a forgalom.
– Mandt és Goldheim – mondta Horne, mintha ízlelgetné a két nevet
egymás mellett. – Vajon együtt dolgoztak, vagy rivalizáltak?
– Talán mindkettő – felelte Wisting. – Azon a területen, ahol ők
működnek, az ember azzal dolgozik együtt, akivel a legjobban megéri.
– Újra mozgásban van – szakította meg a beszélgetésüket a rádió
recsegése. – A város felé indul.
Wisting az ölében fekvő képernyőre pillantott. A piros pötty villogva
mozgott. Egy kék pötty néhány száz méterrel lemaradva követte.
Ivar Horne megragadta a mikrofont.
– 4-2, ott vagy?
– A Vågsbygdsenteret melletti körforgalomban utolérem – hangzott a
válasz.
– Tartsd meg a távolságot! – figyelmeztette Horne. – Látjuk a térképen.
Wisting látta, hogy a piros pötty villogva észak felé indul. Nagyjából
egy kilométerrel később lefordult az útról.
– A Slettheia felé megy – jelentette a legközelebbi kocsiban ülő
megfigyelő. – Valaki van arra?
 Horne elmondta az egyik autónak, hogy merre menjen. Wisting látta,
hogy a piros pötty lakott területre ér.
– Løvsangerveien – olvasta. – Lakik arrafelé bárki, akivel esetleg
találkozhat?
– Valószínűleg csak ellenőrzi, hogy nem követik-e – mondta Horne, és
visszavette az iPadet, majd újra bekapcsolta a rádió mikrofonját. –
Tartsátok meg a távolságot! Összevissza kocsikázik a kis utcákon.
– 4-2 elengedi – hangzott a válasz.
Ivar Horne folyamatosan követte a térképen a piros pötty helyzetét,
amely különböző madarakról elnevezett utcák között bolyongott. Végül
megállt egy zsákutca közepén.
– A Rødvingeveienen van – mondta Horne.
– Mit csináljunk? – kérdezte az egyik megfigyelő.
– 4-1, kanyarodj rá a Gransangerveienre, és nézd meg, hogy onnan
látod-e az alanyt!
– Vettem.
Nyugat felől egy kék pötty jött a képbe, és ráfordult a Phillip Goldheim
zsákutcájával párhuzamos utcára. Kicsivel azelőtt, hogy a megfelelő
helyre ért volna, a piros pötty újra villogni kezdett.
– Mozgásban van – jelezte Horne, és utasításokat adott a többi
járműnek.
Wisting követte a pöttyöt a térképen. Goldheim elhaladt a Hennig-
Olsen jégkrémgyár és a Nikkelverket mellett, többször körbement az
európai út egyik körforgalmában, majd megfordult, és a főúton elindult
a város felé.
– Csak akkor csinál ilyesmit, ha fontos találkozóra megy – bólintott
Horne. – Teljesen biztos akar lenni benne, hogy senki nem követi.
– Most éppen felénk tart – mutatott Wisting a képernyőre. A piros
pötty felgyorsított, és az autópályára fordult.
Horne beindította a kocsit. Goldheim néhány száz méter után
lekanyarodott az autópályáról, és átment a felüljáró alatt.
– Itt is van – nézett fel Horne a feléjük suhanó fehér Range Roverre.
Túl gyorsan haladt el mellettük ahhoz, hogy Wisting lássa a sofőrt.
 – Követjük – tájékoztatta a többieket Horne, majd minden egységnek
meghagyta, hová helyezkedjen.
Távolról követték az autót, és inkább a nyomkövető dobozra
hagyatkoztak. Goldheim a Vestre Strandgata felé tartott, aztán lefordult
balra, a Dronningens gatéra. A piros pötty nem állt meg, elhaladt a
helyszín mellett, ahol Elise Kittelsent megölték. Egy kereszteződésnél
aztán megállt, valószínűleg zöldre várt. Wistingék közelebb kerültek, és
mire a pötty újra villogni kezdett, már csak négy autóhossznyira
maradtak le a fehér Range Rovertől.
Goldheim irányváltoztatás nélkül átkelt az Otra fölött ívelő Lund-
hídon, és balra kanyarodott.
– Ma már jártam erre – szólalt meg Wisting, amikor felismerte a
kisboltot, ahol Christine Thiisszel hot dogoztak. – Beszéltünk az újévi
gyilkosság egyik tanújával. Einar Gjessinggel. Az egyik legfelső lakásban
lakik a folyóparton.
– Høivold brygge – bólintott Horne. Lassított, hogy nőjön köztük a
távolság. – Drága környék.
Régi faházas városrészbe jutottak, ahol az öreg gyümölcsfák ágai
átlógtak a fehér léckerítések fölött. A piros pötty a modern folyóparti
házak felé tartott.
Ivar Horne megragadta a mikrofont.
– A Høivold brygge felé tart – tájékoztatta a többieket. – Elengedjük.
Elhaladtak a mellékút mellett, amelyen Goldheim lekanyarodott, és
lehúzódtak az út szélére. A piros pötty megállt a vízparton.
– Van egy távcső a kesztyűtartóban – biccentett Horne. – Ugorj ki, és
nézd meg, látod-e valahonnan! Én addig megfordulok.
Wisting magához vette a távcsövet, és egy fa mögé húzódott. A
szeméhez emelte, és beállította az élességet.
Phillip Goldheim addigra szintén kiszállt a kocsijából, és elindult a
folyópart felé. A magas épületek folyton eltakarták, így Wistingnek is
mozognia kellett, hogy lássa, merre megy. Mire újra a szeméhez emelte
a messzelátót, Goldheim eltűnt. Wisting körbenézett. A kikötőben drága
hajók sorakoztak, az utcán egy férfi loncsos kutyát sétáltatott, kicsit
arrébb sirályok veszekedtek egy felborult kuka tartalmán. Goldheim
ennyi idő alatt nem mehetett be egyik épületbe sem, de autót
könnyedén válthatott.
Wisting leengedte a messzelátót. A móló mellől nyitott motorcsónak
indult útnak. Újra a szeméhez emelte a távcsövet, és látta, hogy
Goldheim a hátuljában ül. Egy fiatalember állt a kormánynál.
Közben Ivar Horne is megérkezett.
– Látod?
Wisting átnyújtotta neki a távcsövet.
– Ott, abban a hajóban – mutatta.
Horne résnyire nyílt szájjal a szeméhez emelte a messzelátót, és ismét
beleszólt a rádióba:
– Az alany egy motorcsónak fedélzetén van, kifelé tart az Otráról. Van
teleobjektívünk, amivel követni tudjuk?
– 4-1 rajta van az ügyön.
Csendben figyelték, ahogy a hajó eltűnik a folyó torkolatában. A nap
lebukott a város nyugati épületei mögé, és bársonyos szürkület
ereszkedett rájuk.
– Felismerted a kormányost? – kérdezte Wisting.
Horne elvette a szemétől a távcsövet, és megrázta a fejét.
– Nem, de kicsit késő van már egy baráti látogatáshoz.
– Mit fognak csinálni?
– Tárgyalnak – pillantott Horne a csillogó tenger felé. – Egy olyan
helyen, ahol biztosan nem hallhatja őket senki.
A rádió recsegni kezdett.
– Lőttem néhány képet – jelentette a 4-1-es megfigyelő. – A hajó
rendszáma KAR247. Ellenőrizzük a nyilvántartásban.
Horne elmosolyodott, és intett Wistingnek, hogy üljenek vissza a
kocsiba. Miután beszálltak, ismét megszólalt a rádió:
– A tulajdonos neve Gerhard Broch. A Prestvikveienen lakik.
Horne vállat vont. A név láthatóan ismeretlen volt előtte.
– A kormányos huszonéves lehetett – mondta Wisting.
Horne a szájához emelte a rádiót.
 – Kora?
– Ötvenegy – hangzott a gyors válasz.
– Nézd meg a rokonait is!
Amíg válaszra vártak, egy nő kerekezett el mellettük elektromos
biciklin.
– Egy fia van – recsegett a rádió. – Julian Broch.
Wisting arca megrándult.
– Bassza meg… – morogta halkan.
– Ismered? – nézett rá Ivar Horne.
– Az újévi gyilkosságból – felelte Wisting. – Julian Broch együtt járt
Elise Kittelsennel.
 62.

Mire Wisting megérkezett a hotelszobába, már elmúlt éjfél. Tágas

helyiség volt, a padlót vastag szőnyeg borította, az erkély az utcára
nézett. Lerakta a magával hozott dokumentumokat az asztalra, levette a
cipőjét, és leült az ágy szélére, de túl sok gondolat járt a fejében ahhoz,
hogy el tudjon aludni. Nyugtalanság fogta el, az volt az érzése, hogy
valami készül. Minden esemény és személy összefüggött egymással, és
addig nem tudott nyugodni, amíg össze nem rendezte a fejében a
rengeteg információt.
Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Ez az ügy más volt, mint bármelyik
korábbi nyomozása. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessen dolgozni rajta,
először meg kellett oldania egy már megoldottnak gondolt ügyet. Meg
volt győződve róla, hogy Harald Ryttingen és társai rossz irányban
indultak el. Ahelyett, hogy kiderítették volna az igazságot, arra
összpontosítottak, hogy minél szilárdabban álljon az elméletük Dan
Roger Brodin történetével szemben. Fennállt a veszély, hogy egy
ártatlan embert fognak elítélni egy olyan bűnért, amelyet nem ő
követett el. Wisting észrevételeinek komoly súlya volt, de nem elég
komoly ahhoz, hogy megváltoztassa a tárgyalások végkimenetelét.
Ráadásul kezdett kifutni az időből. A tárgyalás hétfőn kezdődik, és ha
addig nem sikerül kiderítenie, ki volt az igazi gyilkos, Brodin börtönbe
kerül.
Kinyitotta a szemét, és csendben bámulta a plafont. Egy légy szállt fel
a mennyezeti ventilátorról, lustán körberepülte a szobát, és letelepedett
a függönyön.
Rengeteg új információt megtudott az elmúlt egy napban, de valahogy
mégsem tudta összekötni őket. Ki lehetett a tettes, ha Brodin ártatlan?
 Tapasztalatai szerint egy gyilkosság okait mindig az áldozat
környezetében kellett keresni. Az elkövető gyakran közeli kapcsolatban
állt vele, de az újévi gyilkosság esetében nem merült fel az igény, hogy
tüzetesebben feltérképezzék Elise Kittelsen ismerőseit, hiszen a
feltételezett tettest tizennégy perc alatt elkapták.
Ha az ember ebbe az irányba akart elindulni, Julian Brochot érdemes
lehetett jobban megvizsgálni. Volt ugyan alibije, de nem hitelesítették
külső forrásból. Nem tudhatták, hogy valóban végig ott volt-e azon a
bulin. Wisting holnap akart beszélni vele, de most, hogy felbukkant
Phillip Goldheim körében, Wisting kénytelen volt elhalasztani a
találkozót, hogy ne zavarjon bele a helyi nyomozók munkájába.
A légy felszállt a függönyről, és körözni kezdett a levegőben. Wisting
azon töprengett, hogy olvasott-e bármit a rendőrségi jelentésekben
arról, hogy Elise Kittelsennek volt-e konfliktusa valakivel a halálát
megelőző időszakban. Valami ilyesmi rémlett neki.
Felállt, és magához vette a dokumentumokat.
Elise egyik barátnője megemlítette, hogy Julian Broch elég féltékeny
barát volt. Wistingnek csaknem tíz percbe telt, mire megtalálta a
megfelelő papírt. Guro Fjellborg már óvodás kora óta ismerte Elise
Kittelsent. Általános iskolába és gimnáziumba is együtt jártak. Most
pedig mindketten a tanárképzőn tanultak.
Elise Hovdenben ismerkedett meg Julian Brochkal. Összejöttek, de voltak azért
hullámvölgyek. Julian féltékenyen viselkedett, és Elisének kódot kellett tennie a
telefonjára, hogy ne olvassa el az összes üzenetét.
Ennyi állt benne összesen. De miért volt fontos Elisének, hogy a
barátja ne tudja elolvasni az üzeneteit? Broch talán nem ok nélkül
féltékenykedett? Vagy volt valami a telefonján, amit titokban akart
tartani?
Felnézett a papírok közül.
És miért vitte magával a gyilkos a telefonját?
Hirtelen rengeteg kérdés merült fel benne. Gyorsan feljegyezte
magának a gyerekkori barátnő nevét. És a másik lehetőséget még
figyelembe sem vette: vajon Jens Hummelnek volt bármi köze a
gyilkossághoz?
Felállt, az íróasztalhoz lépett, és elővett egy csomag mogyorót.
Valahol az épületben kisgyerek sírt, keservesen és hangosan.
A tenyerébe szórt néhány mogyorót, és a szájába öntötte. A gyerek
hangja nyugtalannak tűnt. Néha hangosabb lett, néha valamivel
halkabb. Egyszer úgy tűnt, hogy végre befejezte egy hosszú, panaszos
szólammal, de aztán ismét rázendített. Lehet, hogy a szülei egyedül
hagyták a hotelszobában, amíg leugrottak a bárba? Felébredt, és
megijedt, hogy egyedül van?
Elrágcsált néhány mogyoródarabot, és fejben kiszámolta, hogy
nagyjából hány nap múlva várható Line szülése. Tizenhét. Ingrid
tizenegy nappal később szülte meg Linét és Thomast, mint amikorra
kiírták. Wisting nem ment be hozzá, a folyosón várakozott, amíg vége
nem lett. Nem tudta, hogy Line szeretné-e, hogy végig ott legyen
mellette, vagy ezúttal is megvárhatja-e a baba világra jöttét a folyosón.
Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Line jó anya lesz, de
egyedül gyereket nevelni kemény feladatnak ígérkezett.
A legtöbb gyilkosról, akivel élete során találkozott, el lehetett
mondani, hogy nehéz gyerekkora volt. Nem kaptak elég szeretetet,
melegséget, intimitást és figyelmet, és ez megváltoztatta őket. Olyan
súlyos történeteket és emlékeket cipeltek, amelyekről sohasem mertek
beszélni másoknak, és amelyeket mások elképzelni is nehezen tudtak.
Csalódásokat, sérelmeket és tönkrement kapcsolatokat hordoztak
magukban. A börtönök tele voltak olyan fiatalokkal, akiknek
gyerekkorukban egyáltalán nem vagy csak nagyon szegényesen
elégítették ki az alapvető igényeit. Apátlan fiatalokkal, mint amilyen
Dan Roger Brodin is volt. És amilyen Wisting saját unokája is lesz.
Az ajtó felé pillantott, és már azon gondolkodott, hogy megnézi,
honnan jön a sírás, amikor hirtelen rájött, hogy valójában neki kell
vállalnia valamiféle apaszerepet az unokája életében, és neki kell
megadnia a gyereknek a szükséges biztonságot.
 Valahonnan távolabbról olyan hang érkezett, mintha valaki a falat
verné. Ettől a sírás csodák csodájára kissé alábbhagyott.
Leült az íróasztalhoz, arrébb tolta a hotel információs mappáját, és
letette maga elé a dossziét, amit a rendőrkapitányságról hozott magával.
Sem ő, sem Christine Thiis nem futotta még át. Olyan háttéranyagok
voltak benne, amelyeket a nyomozók beépítettek a saját jelentéseikbe,
és olyan dokumentumok, amelyeknek nem volt semmilyen közvetlen
jelentősége az ügyben. A szolgálatban lévő rendőrök listája,
pénzvisszatérítési kérelmek, munkaórajegyzékek és sajtóközlemények
másolatai. Ez volt talán a legérdektelenebb mappa az összes közül, ezért
Wisting csak találomra lapozgatta.
Nagyjából a közepén megtalálta egy e-mail mellékletét, amelyet Elise
Kittelsen telefonszolgáltatója küldött a rendőrségnek. A levélváltásban
nyilván az ellopott telefon lekövetését tárgyalták meg. A mellékletben
felsorolták, hogy a lány kivel lépett kapcsolatba a gyilkosság napján,
éppen ezért alapvető dokumentumnak számított a nyomozásban, tehát
saját mappát kellett volna kapnia.
Wisting felismerte Julian Broch telefonszámát, akinek a lány jelezte,
hogy mikor indult el otthonról. Ő volt az egyetlen, akit Elise értesített, és
viszonylag könnyen kitalálhatta, hogy melyik útvonalon érkezik. A lány
családján kívül egyedül ő tudhatta, hogy nagyjából hol lesz majd Elise a
két lövés eldördülésének pillanatában, 19:21-kor.
Elővette a város térképét, és kiszámolta, hogy mekkora a távolság a
gyilkosság és a házibuli helyszíne között. Mindössze négy sarokra voltak
egymástól. Ez gyalog összesen öt perc. Bár korán volt még, Wisting
kételkedett benne, hogy bárki észrevette volna, ha Julian Broch ennyi
időre eltűnik. A gond csak az volt, hogy senkit nem kérdeztek meg róla,
és ma már kevesen emlékeznének ilyesmire. Az anyagok között nem is
talált rendes listát a buli résztvevőiről.
Volt egy lyuk a nyomozásban, de nem elég nagy ahhoz, hogy át
lehessen bújni rajta.
Tovább akart lapozni, mégsem tette. A telefonhívások és üzenetek
listája hosszabbnak tűnt, mint amit a rendőrségi jelentésben
feltüntettek.
Kinyitotta a hivatalos rendőrségi dokumentumok mappáját. A papírok
széle már kissé meggyűrődött. Hamarosan megtalálta a keresett
jelentést. Az Elise aznapi telefonhívásait összegző lista tizenhét, időrendi
sorrendben szereplő tételből állt. A telefonszám és az időpont mellett a
nyomozó feltüntette a hívók vagy hívottak nevét is. Elise aznap Guro
Fjellborggal is beszélt, aki azt mondta a rendőrségnek, hogy Julian Broch
féltékeny barát volt.
Wisting megszámolta a telefontársaság listájának elemeit, és
tizenkilencig jutott. A hivatalos rendőrségi jelentésben tizenhét tétel
szerepelt.
Az első gondolata az volt, hogy a felelős nyomozó egy bizonyos
időszak hívásait rögzítette – például csak a délutáni beszélgetéseket –,
de mindkét lista ugyanazzal a hívással kezdődött: Elise délelőtt 10:32-kor
beszélt Runa Kittelsennel, a vele egykorú lyngdali unokatestvérével.
Wisting sorról sorra összehasonlította a két listát. 10:42-kor
felbukkant egy telefonszám, amelyet kihagytak a rendőrségi jelentésből.
Bejövő hívás egy 45-tel kezdődő számról. Ha Wisting jól emlékezett,
netcomos előfizető lehetett.
A beszélgetés csaknem négy percig tartott. Lejjebb újra felbukkant
ugyanez a szám, ezúttal kimenő hívásként. Nyolc és fél percet beszéltek.
Ezt sem tüntették fel a rendőrségi jelentésben.
Wisting elővette a saját telefonját, hogy rákeressen a számra. Két
olvasatlan üzenete volt Christine Thiistől. Két órával ezelőtt
megkérdezte, hogy alszik-e már. Negyedórával később azt írta, hogy
együtt reggelizhetnének reggel kilenckor. Wisting nem is hallotta az
értesítéseket. Most már késő volt válaszolni, de azért visszaírt, hogy
reggelizzenek együtt. Ezután rákeresett a számra a telefonkönyvben.
Nem hitte, hogy sikerrel jár, mégis volt találat: Jan Larsen, Pf. 502, 4065
Kristiansand.
A név nem mondott neki semmit. Egészen felejthető keresztnév és
vezetéknév volt, mégis teljesen biztos volt benne, hogy egyszer sem
fordult elő a jelentésekben.
 A listát Robert Hansson készítette, az a nyomozó, aki kapcsolatban állt
Phillip Goldheim belső emberével. Ez lehetett a megoldás? Vajon Jan
Larsen volt a rendőrség informátora, és Hansson azért törölte a nevét és
a telefonszámát a listáról, hogy ne vegyék elő az ügyben?
Wistingnek szüksége lett volna egy születési dátumra, hogy
kideríthesse, kicsoda ez a Jan Larsen. Bár kártyás előfizetés volt, a
személyiigazolvány-száma talán megvan a telefontársaságnak.
Valószínűleg az irányítószámon is el lehet indulni. Nils Hammernek való
feladat volt.
Nem érdekelte, hogy késő éjszaka van, gyorsan leírta a kérdéseit egy
üzenetben, és kiadta a kollégájának a feladatot. Megnyitotta a
kameraalkalmazást a telefonján, és lefényképezte a dokumentumot,
hogy legyen róla másolata, miután az eredeti példányt
visszaszolgáltatta. A hivatalos jelentés hamisítás volt. Úgy állították be,
mintha a telefonszolgáltatótól kapott összes információt tartalmazná, de
az egyik számot következetesen kihagyták belőle. Komoly mulasztás
volt, ami nemcsak a felelős nyomozó állására nézve vonhatott maga
után komoly következményeket, hanem a hétfőn kezdődő tárgyalásra is
hatással lehetett. Ha ez az információ a bíróság tudomására jut, Dan
Roger Brodin védője jó eséllyel elérheti, hogy napolják el a tárgyalást.
Becsukta a mappát, felállt az íróasztaltól, és az ablakhoz lépett. Az
utca túloldalán egy férfi egyensúlyozott egy létrán – éppen új plakátot
ragasztott az egyik reklámtáblára. Egy forgó kefés takarítóautó
végighaladt a járdán, és nedves csíkot hagyott maga után az aszfalton. A
város már a következő napra készülődött.
 63.

Wisting a szobában köröző légy zümmögésére ébredt. A rovar leszállt a

mellette fekvő üres párnára, de azonnal felemelkedett, repült egy kicsit,
majd ismét ugyanott landolt. Izgágán viselkedett, mintha ideges lenne
valami miatt.
A tévé órája 8:43-at mutatott. Beletelt egy kis időbe, mire éjjel sikerült
elaludnia, de ezek szerint utána úgy aludt, mint a bunda.
Belépett a zuhanyzóba, és a forró víz alatt átgondolta az előző esti
felfedezését. Minden ügyben volt, aki rejtegetett valamit, ezúttal
azonban maga a rendőrség tartott vissza lényeges információt.
Amikor leért az étkezőbe, Christine Thiis éppen újságot olvasott az
egyik asztalnál. Wisting töltött magának egy csésze kávét, és leült vele
szemben.
– Nem eszel semmit? – kérdezte a nő.
– Majd utána – felelte Wisting. Fojtott hangon elmesélte, hogyan
követték Phillip Goldheimet, és hogy együtt látták Julian Brochkal.
– Elise Kittelsen barátjával?
– Várnunk kell a kikérdezésével – kortyolt bele a kávéjába Wisting. – A
Guro Fjellborg név mond neked bármit?
Látta rajta, hogy rémlik neki a név, de nem tudja, honnan.
– Elise Kittelsen egyik barátnője – folytatta. – A nyomozók röviden
kikérdezték, ott van a kihallgatása a jelentések között. Beszélt egy kicsit
Elise és Julian Broch kapcsolatáról, és azt mondta, Julian féltékeny volt.
Elisének kódot kellett tennie a telefonjára, hogy ne olvassa el az
üzeneteit.
Christine Thiis kétkedőn nézett rá.
– Egy féltékeny pasi?
 – A kérdés igazából az, hogy valóban volt-e oka féltékenynek lenni –
hajolt közelebb Wisting. – Hogy Elise Kittelsen rejtegetett-e olyan
titkokat, amelyeket a nyomozás során nem tártak fel.
– Beszélnünk kell a barátnőjével.
– Van itt még valami – bólintott Wisting, és mesélt a nőnek a
telefonszolgáltató e-mailjéről és a hamisított rendőrségi jelentésről.
Christine Thiis felvonta a szemöldökét.
– Ezek szerint célirányosan megváltoztatták a bizonyítékokat?
Wisting megvárta, amíg egy idősebb férfi elhalad az asztaluk mellett.
– Ez a lista szigorúan véve nem számít bizonyítéknak, de ettől
függetlenül fontos információkat hallgattak el.
– Ki ez a Jan Larsen?
– Hammer már rajta van az ügyön. – Wisting felállt a székéről, és a
svédasztalhoz lépett. Tojást, bacont és két szelet fekete kenyeret vett a
tányérjára.
– Reggeli után felhívom a barátnőjét – mondta, amikor visszaült.
– Mégiscsak muszáj lesz belenyúlnunk ebbe az ügybe – sóhajtott
Christine Thiis.
– Valamilyen szinten igen – bólintott Wisting. Örült, hogy végre a nő
sem törődik már a rendőrfőnök figyelmeztetésével. – Bár erősen kétlem,
hogy Ryttingen hajlandó lenne meghallgatni bennünket. Már rég nem
érdekli, hogy mi helyes, és mi nem. Csak szeretné, ha úgy mennének a
dolgok a tárgyaláson, ahogy elképzelte.
– Pedig valakivel muszáj lesz beszélnünk – felelte a nő. – Az egyik
felettesével. A főügyésszel vagy a rendőrfőnökkel.
– Egyelőre nincs a kezünkben semmi konkrétum, amivel hozzájuk
fordulhatnánk – mondta Wisting tele szájjal. – Előtte még mélyebbre kell
ásnunk az ügyben.
– Holnap kezdődik a tárgyalás – emlékeztette Christine Thiis, és elé
csúsztatta a VG vasárnapi számát. Elise Kittelsen ismét címlapra került,
ahogy Line megjósolta. Wisting a cikkhez lapozott. Most is az áldozat és
a helyszín fényképével illusztrálták. A riporter megkérdezte Harald
Ryttingent is az ügyről, aki azt felelte, reméli, hogy a vádlott jobb
belátásra tér, és vallomást tesz a bíró előtt, hogy Elise Kittelsen családja
végre magyarázatot kapjon a történtekre.
Wisting megrázta a fejét. Ryttingen ezzel a nyilatkozattal is csak azt
erősítette meg az olvasókban, hogy a gyilkos személye nem kétséges. Az
ilyen kijelentések felszították az emberek indulatait az üggyel
kapcsolatban, ami kihathatott a bíró hozzáállására is.
– Írnak a revolverről is – mutatott a lap alsó felére Christine Thiis.
Ryttingen azt mondta, hogy a gyilkos fegyver előkerülése és
lehetséges kapcsolata a larviki gyilkossággal nem változtat semmin.
„Nyilvánvalóan várható volt, hogy előbb-utóbb előkerül a gyilkos
fegyver. Ez azonban a mi ügyünket nem érinti. Tudjuk, hogy ki húzta
meg a ravaszt” – mondta.
– Nagyon tudatosan építi fel az ügyet a tárgyalásra – jegyezte meg
Wisting.
A cikkben Olav Müller is szóhoz jutott. Az újságíró megkérdezte tőle,
hogy az ügyfele még mindig ártatlannak vallja-e magát, de rövid választ
kapott. Az ügyvéd már most védekező magatartást vett fel. Úgy tűnt,
mintha ő maga sem hinné el, amit az ügyfele állít. Nyilván túl fiatal volt
még ahhoz, hogy helyesen tudja kezelni a média figyelmét, és még nem
tanulta meg, hogyan kell beszélnie egy gyilkossági ügyben. A törvények
ismerete itt nem volt elég: az embernek a szónoki képességeit is
használnia kellett. Egy ilyen ügyben a meggyőzés legalább annyit
nyomott a latban, mint a bizonyítás. Nem volt mindegy, hogyan mutatja
be az ember a bizonyítékokat. Mit sem ért, ha igazat mondott, de nem
beszélt elég meggyőzően.
Wisting még egyszer szedett magának a reggeliből, aztán visszatért a
szobájába. Christine Thiis felkísérte, hogy a saját szemével is megnézze a
meghamisított rendőrségi jelentést a hiányzó telefonbeszélgetésekkel.
– Van egy lehetséges magyarázat – jegyezte meg Wisting. – Ha Jan
Larsen a rendőrség informátora, logikus lépés lehet, hogy a biztonsága
érdekében nem vonják bele egy gyilkossági ügybe.
– Szerintem nem logikus. Miért lenne bármi baja belőle, hogy
kapcsolatban állt Elise Kittelsennel?
 Wisting vállat vont, és ahelyett, hogy elmagyarázta volna a
gondolatmenetét, inkább hallgatott. Ha Jan Larsen neve bekerül a
hivatalos jelentésekbe, a nyomozók beszélnek vele. Ha nincs köze az
ügyhöz, akkor semmi baja nem származhat belőle. Wisting azonban nem
Dan Roger Brodin, hanem más tettes után kutatott, és ha a gyilkos
valójában Jan Larsen volt, az azt jelentette, hogy egy rendőr a további
együttműködés érdekében megvédte az ítélettől. Szinte beleborzongott
a gondolatba.
– Mindenesetre semmiképpen nem szabályos dolog ez – rázta a fejét
Christine Thiis. – A belső titkolózás soha nem vezet jóra.
Wisting helyeslően bólintott. Kikereste a dokumentumok között Guro
Fjellborg személyi adatait. Látta, hogy a lány egyidős Elise Kittelsennel,
de a gyilkosság óta eltelt fél évben már betöltötte a huszonkettőt.
Beütötte a számát a telefonjába, és leült az ágyra.
Hosszan kicsengett, és Wisting azon gondolkozott, hogy talán túl
korán hívta. Éppen, amikor már letette volna, a lány felvette. Derűsen és
élénken szólt bele.
Wisting bemutatkozott, és elmondta, hogy miért keresi.
– Nem zavarlak? – kérdezte.
– Dehogyis – felelte a fiatal lány a vonal túlsó végén. A vidámság eltűnt
a hangjából. – Csak éppen becsekkoltam.
– Utazol?
– Már hazafelé. Londonban voltam.
Wisting kihangosította a telefont, hogy Christine Thiis is hallja.
– Van időd válaszolni néhány kérdésünkre? – kérdezte.
– Miről lenne szó?
– Elise Kittelsenről – felelte Wisting. – Csak néhány apróság.
– Rendben…
– A kihallgatásodon azt mondtad, hogy Julian Broch, a barátja
féltékeny típus volt. Jól emlékszem?
– Igen. Nem szerette, ha Elise más fiúkkal volt.
– Mert más fiúkkal is volt?
 – Ja, nem, nem úgy. De Julian mindig mérges lett rá, amikor hosszan
beszélgetett más srácokkal.
– Azt is mondtad, hogy Elise kénytelen volt kódot tenni a telefonjára,
hogy Julian ne tudja elolvasni az üzeneteit.
– Igen. Észrevette, hogy olyan üzenetei, amelyeket nem is olvasott,
már meg voltak nyitva, és rájött, hogy Julian belépett a fiókjaiba.
– Tehát volt valami, amit szeretett volna titokban tartani előtte?
A lány egy pillanatig habozott a válasszal.
– Igazából nem hiszem. De az ember akkor sem csinál ilyesmit. Nem
olvassuk el titokban mások üzeneteit.
– Elise mindent megosztott veled? – kérdezte Wisting. – Ha jól értem,
nagyon jó barátnők voltatok.
Guro Fjellborg ismét habozott.
– Nem mindent – felelte végül.
Wisting várta a folytatást.
– Néha kiment a szobából, amikor megszólalt a telefonja – magyarázta
a lány. – Vagy volt, hogy egy beszélgetés közepén elküldött egy-egy
üzenetet, de nem mondta el, hogy kinek.
– És ki lehetett, akivel beszélt vagy akinek üzent?
– Nem tudom.
Wisting átvette a telefont a másik füléhez.
– Ismersz Jan Larsen nevű személyt? – kérdezte.
– Jan Larsent? Nem. Miért, ki ő?
– Csak előkerült a neve a nyomozás során – felelte Wisting. Hallotta,
ahogy a háttérben bejelentik egy repülőgép indulását. – Nem tartalak fel
tovább. Jó utat!
Letette a telefont, és felállt az ágyról.
– Hát, akkor kezdjük! – mondta, és a kezébe vette a dokumentumokat.
 64.

Kicsekkoltak a hotelből, bepakolták a holmijukat a kocsiba, és

visszatértek a rendőrkapitányságra. Amíg a bejáratnál álldogálva arra
vártak, hogy Ivar Horne lejöjjön, és beengedje őket, elhaladt mellettük
egy turistabusz, és meleg kipufogógázt pöfögött rájuk. Amikor a helyi
nyomozó felbukkant az ajtóban, fáradtnak és fásultnak tűnt.
– Sokáig dolgoztatok? – kérdezte Wisting.
– Nem annyira – felelte Horne. – Várakozás közben sikerült
kicserélnünk a dobozt Goldheim kocsiján egy olyanra, amelyik teljesen
fel van töltve. Sötétedés után visszatértek a partra. Követtük Brochot.
Hazaugrott, aztán még bement a városba.
– És Goldheim?
– Ő hazament. – Ivar Horne kinyitotta nekik a liftajtót. – Attól félek,
fölöslegesen jöttetek ma el.
– Van még néhány mappa, amin át kell rágnunk magunkat –
mosolygott Wisting.
Horne lemondóan rázta a fejét.
– Már nincs. Mire egy órával ezelőtt megérkeztem, a tárgyaló már üres
volt. Két éjszakás elvitte az összes dokumentumot.
– Miért?
– Ryttingen mondta nekik. Hozzáférést kértetek a teljes anyaghoz, és
meg is kaptátok. Most neki van szüksége rá. Holnap kezdődik a
tárgyalás.
– Nem mondta, hogy időhöz van kötve a hozzáférés – ellenkezett
Wisting.
A lift felért az emeletre. Horne kitárta a kezét.
– Sajnálom.
 – Hol vannak most a dokumentumok? – kérdezte Christine Thiis.
– Bezárták őket Ryttingen irodájába.
A férfi előrement a folyosón, és megállt a tárgyaló ajtaja előtt. Az
asztal egy golyóstolltól és egy érintetlen jegyzettömbtől eltekintve
teljesen üres volt.
Horne levett egy csészét a konyhapult fölötti polcról, és töltött
magának kávét. Wisting kinyitotta a táskáját, és kivette belőle a mappát,
amelyet magával vitt a hotelbe.
– Kérlek, ezt is add majd oda neki – nyújtotta át Hornénak.
A férfi bólintott, és mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy csészét.
Elfogadták.
– Elérted Robert Hanssont? – kérdezte Wisting.
– Küldtem neki egy e-mailt, de még nem kaptam választ.
– Van más a kapitányságon, aki tudja, hogy ki az informátor?
Horne halványan elmosolyodott a kávéscsésze fölött.
– Ryttingen.
Wisting sóhajtott.
– Egyébként jó főnök – folytatta továbbra is mosolyogva Horne. –
Értem, hogy ti ketten sok mindenben nem értetek egyet szakmailag, de
hatékonyan és gyorsan dolgozik. Nem kerülgeti a forró kását, mindig azt
mondja, amit gondol. Ez pedig jó eredményekhez vezet. A statisztikák
szerint ezen a kapitányságon az átlagnál gyorsabban oldjuk meg az
ügyeket. A lakosság bízik bennünk, és ez nagyrészt neki köszönhető.
Wisting telefonja megcsörrent. Nils Hammer volt az. Wisting az
ablakhoz lépett, és felvette.
– Tehát mindent tudni akartál Jan Larsenről – szólt bele a kollégája.
– Találtál valamit?
– A postafiók, amit küldtél, a Munkaügyi és Jóléti Igazgatóságé.
– Ott dolgozik?
– Kétlem. De talán otthon érzi magát ott.
Wisting kinézett az ablakon, de a tekintete nem állapodott meg
semmin.
– Megtaláltad a személyiigazolvány-számát?
 – Igen, de egyszerűbb úton indultam el. Rákerestem a telefonszámára
a nyilvántartásunkban. Meglehetősen sűrűn emlegetett személy nálunk.
– Miért?
– Erőszak, kábítószer. Tizenegy évet kapott heroinbirtoklásért.
– Tizenegy évet? – ismételte Wisting.
– Itt van a képernyőn, épp előttem – erősítette meg Hammer. – Kilenc
éve még hátravan.
Wisting megfordult, és zavartan Christine Thiisre, majd Ivar Hornéra
pillantott.
– Tehát két éve börtönben van?
Hammer ismét megerősítette, és felolvasta a büntetés részleteit.
Wisting ismét az ablak felé fordult.
– Hol ül? – kérdezte.
– A skieni börtönben.
Wisting megköszönte a segítséget, és hagyta, hogy leülepedjenek
benne a hallottak. A nyári ég ragyogó kék volt aznap. A magasban
madarak repkedtek homályos, vibráló foltokként. Arra gondolt, hogy a
telefonokkal ugyanaz a helyzet, mint a fegyverekkel. Gyakran cseréltek
gazdát a bűnözők között. A szám mögött akárki rejtőzhetett.
Egy ideig csak állt az ablak előtt, aztán Christine Thiis felé fordult.
– Mit gondolsz? – kérdezte mosolyogva. – Hazamegyünk?
– Van még valamim számotokra, mielőtt elindultok – mondta Horne,
megelőzve a nő válaszát. Átment a folyosó túloldalára, be a saját
irodájába, és két hosszú műanyag fóliával tért vissza.
– Éjjel felmentünk Broch hajójára – mondta. – A srácok két különböző
cipőnyomot találtak a fedélzeten.
Átnyújtotta a fóliákat Wistingnek, aki a fény felé tartotta.
– Már ellenőriztem a rendszerben – folytatta Horne. – Egyik sem
egyezik meg azzal, amit abban a pincében találtatok. Ha valóban
Goldheim futott el előletek aznap a mezőn, valószínűleg más cipőt viselt.
 65.

Jó érzés volt a házban ébredni. Line lassan nyitotta ki a szemét,

lehunyta, majd ismét kinyitotta. A napfény beszűrődött a függöny résén,
és a sugarai aranyfénybe vonták az ágynemű és a mennyezet egy részét.
Line csak feküdt és hallgatott. Semmi. Csupán néhány távoli
sirályrikoltás törte meg a csendet.
Amikor megvette a házat, attól félt, hogy az itt történt halálesetek
miatt az épület tele lesz negatív energiával. Hogy nehéz lesz itt lakni.
Most mégis úgy érezte, hogy sikerült a magáévá tennie. Jó érzés volt a
saját házában ébredni.
Kidugta a lábát a takaró alól, és kikászálódott az ágyból. Belebújt a
fürdőköpenyébe, a konyhába csoszogott, és forralt magának teavizet.
Miután terhes lett, kávé helyett inkább gyümölcsteát ivott reggelente.
Ezt is a nála tapasztaltabb anyukák tanácsolták neki. A koffeinfogyasztás
járhatott olyan mellékhatással, amelytől kisebb súllyal születhetett
volna a baba.
Kinyitotta a hűtőt, és belenézett. Már rég nem azért evett, hogy tele
legyen, hanem azért, hogy elég tápanyagot és energiát vigyen be a
szervezetébe.
Kivett egy doboz májpástétomot a vastartalma miatt és egy joghurtot,
hogy kielégítse napi kalciumszükségletét. Amíg a teavíz forrt,
megvajazott egy lapkenyeret. Elővette az iPadjét, és leült a
konyhaasztalhoz.
A VG az újévi gyilkosságról írt. A cikk semmi újat nem közölt, csak
szárazon összegezte az ismert tényeket. A nyomozókat láthatóan
cseppet sem izgatta, hogy a gyilkos fegyver előkerült, és más ügyhöz is
köthető.
 Beleivott a teájába. Azon gondolkozott, hogy az apjának vajon
sikerült-e kiderítenie valami újat, és hogy el kellene-e mondania neki,
mit talált még Frank Mandt páncélszekrényében. Lehet, hogy beszélnie
kellett volna a jegyzetfüzetekről, az elszámolásokról, a képekről, az
újságkivágásokról és a kazettákról. Ő semmit nem talált közöttük,
amiből kiderülhetett volna, hogyan került oda a revolver, és kételkedett
benne, hogy az apja messzebbre jutna. A legtöbb jegyzet és papír már
elég régi volt.
Megcsörrent a telefonja. Sofie volt az. Most már mindennap
beszélgettek. Régebben nem örült volna, hogyha valaki naponta
többször felhívja, de most jólesett neki. Senki mást nem ismert itt, akivel
megoszthatta volna a gondolatait és az érzéseit.
– Át tudsz jönni? – kérdezte Sofie mindenféle bevezető nélkül.
Line nem hallotta még ilyennek korábban. Zaklatott volt a hangja.
– Mi történt?
– Azt hiszem, valaki… – kezdte Sofie, de aztán félbeszakította magát: –
Nem, ezt inkább látnod kell. Át tudsz jönni?
Line lenézett a félig megevett májpástétomos lapkenyérre.
– Egy óra múlva ott vagyok – mondta.
– Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! – kérte Sofie. Ezután éppolyan
hirtelen lezárta a beszélgetést, mint ahogy elkezdte.
Line megette a lapkenyér másik felét, elpakolta a tányért, és
visszarakta a joghurtot a hűtőszekrénybe. Sietett, mert sosem hallotta
még ilyen idegesnek a barátnőjét. Gyorsan letusolt, nem vesződött a
sminkeléssel, így fél órával később már a nagy villa bejárata előtt állt a
központban.
– Mi történt? – kérdezte ismét, amikor Sofie ajtót nyitott neki.
– Gyere! – intett a nő.
Bementek a konyhába. Sofie a pultnak támaszkodott, és az asztal felé
mutatott. Néhány papír hevert rajta, meg egy doboz villanykörte.
– A lámpa – mondta.
A nagy lámpa a plafonról lógott, és úgy festett Sofie saját, apró
konyhaasztala fölött, mintha rossz helyre rakták volna fel. Nyilván
jobban nézett ki, amikor még a nagyapja lakott itt.
– Nézz bele! – kérte Sofie.
Line odalépett a lámpához, megfogta a szélét, és kifordította. Azonnal
megértette, mi zaklatta fel ennyire Sofiét. A villanykörte mellett apró
mikrofon lógott.
– Poloska – rázta a fejét Sofie.
Line közelebbről is megnézte a fekete mikrofont. Nagyjából
körömnagyságú volt. Réginek tűnt, de valaha modernnek és profi
technikának számíthatott. Most már inkább nevetségesnek látszott.
– Szerintem már nagyon régóta ott van – mondta.
Sofie keresztbe fonta a karját maga előtt, de nem válaszolt.
A mikrofon vékony kábelről lógott, amely eltűnt a villanykörte
talapzata alatt. Nyilván össze volt kötve a lámpa vezetékével, amely a
plafontól az egyik falig futott, a falon pedig lefelé, az egyik beépített
szekrény mögé.
Line odahúzott egy széket, és felállt rá.
– Óvatosan! – figyelmeztette Sofie.
A szék megingott. Line széttette a karját, és csak azután nyitotta ki a
szekrényt, hogy visszanyerte az egyensúlyát.
A szekrény szinte teljesen üres volt. Sofie csak néhány keverőtálat és
üvegpoharat tartott a legalsó polcon. Line lábujjhegyre állt,
megtámaszkodott a szekrényben, és a legfelső polcra kukucskált. A
falban eltűnt egy fekete vezeték.
– Kijön a túloldalon – mondta, és lemászott a székről.
Sofie már kint is volt a folyosón.
– A kulcsszekrény – mutatott a falra.
A konyha külső falán széles beépített szekrény nyílt. Line kitárta az
ajtaját. Az egyik felében polcok sorakoztak, a másikba kabátokat és más
ruhákat lehetett akasztani. Sofie még nem vette használatba, ezért egy
pár gumicsizmán kívül teljesen üres volt.
Az egyik polc végében ismét kibukkant a vezeték. Egy centi hosszú
csonk volt, a végén csatlakozási ponttal.
 – Szerintem a nagyapád építette be – mondta. – Valószínűleg volt itt a
polcon egy hangfelvevője.
– Miért?
– Nem tudom – felelte. – De úgy tűnik, titokban felvette néhány
konyhai beszélgetését.
– A kazetták – nézett rá Sofie. – Biztosan azok a kis kazetták azok a
széfben!
Line ugyanerre gondolt.
– Levehetem, ha szeretnéd – lépett oda a lámpához. – Csak le kell
vágni a vezetékről.
Mielőtt Sofie válaszolhatott volna, Maja sírni kezdett a nappaliban.
Kimentek hozzá, és Sofie kiemelte a járókából.
– Egyelőre maradhat – felelte. – Úgyis nemsokára felújítom a konyhát.
Leültek a kanapéra. Sofie az ölében ringatta Maját.
– Beszéltél azóta apukáddal a revolverről? – kérdezte.
– A hétvégén Kristiansandban van – válaszolta Line. – Ki akarja
deríteni, hogy van-e összefüggés a két gyilkosság között.
– És talált valamit?
Line vállat vont.
– Nem beszéltem vele.
Előrehajolt, és megcsikizte Maja pocakját. Maja nevetésben tört ki.
– Készen állsz rá, hogy kedden együtt töltsd vele a napot? –
mosolygott Sofie.
– Csak mutasd meg, hogy mit kell adnom neki enni, meg az ilyeneket!
– Nemsokára ennie kell – nézett rá Sofie. – Akkor mindent elmondok.
Line mosolyogva bólintott, és úgy döntött, hogy beszerez egy olcsó
magnót, hogy le tudja játszani a kazettákat, amíg Sofie az ügyvéddel
találkozik.
– Kilencre van időpontom, szóval legkésőbb hétkor el kell indulnom,
ha az nem túl korai neked – mondta Sofie, mintha olvasna Line
gondolataiban.
– Persze, nem gond – felelte Line.
 – Nem hiszem, hogy néhány óránál tovább tart, szóval kettő körül már
elvileg biztosan hazaérek.
– Persze, ahogy tudsz, jössz – mosolygott Line, és kicsalogatott
Majából még egy kacajt.
Sofie Line ölébe tette a kislányt.
– Neked nem rossz, hogy egyedül élsz? – kérdezte hirtelen.
Line elgondolkodott a válaszon. Jól érezte magát egyedül, de gyakran
voltak magányos pillanatai, amikor hiányzott neki, hogy megossza
valakivel a gondolatait.
– Elvagyok – felelte. – És neked?
– Egy időre elegem van a férfiakból, de túl nagy ez a ház.
– Megismerkedtél valakivel?
Sofie megrázta a fejét.
– Nem, de érzem, hogy nem sokáig tudok egyedül élni. Szükségem van
valakire.
Line bólintott. Ő is ugyanígy érezte, de lélekben már felkészült rá,
hogy hosszú ideig egyedül lesz. Maja nyugtalanná vált az ölében, és a
nagy hasa mindig útban volt neki.
Sofie az órára pillantott.
– Szerintem kezd éhes lenni – mondta, és felállt a kanapéról. –
Megetetjük?
Line bevitte Maját a konyhába, és leültette az asztal mellett álló
gyerekszékbe.
– Reggelire és vacsorára zabkását eszik. – Sofie kinyitotta a
konyhaszekrényt, kivett egy csomagocskát, és átnyújtotta Linének. –
Csak bele kell szórni egy kis langyos vízbe.
Line megvizsgálta a csomagolást.
– A tápanyagtartalmuk ugyanolyan vagy különböző? – kérdezte.
– Azt szoktam megvenni, amelyikben nincs pálmaolaj – mondta Sofie.
– Az íze is annak a legjobb.
Line követte a csomagra írt utasításokat, letette a tálat Maja elé, és
leült a konyhaasztalhoz. Maja lelkesen tátogott. Ahogy Line bele akarta
dugni a szájába a kanalat, a kislány lecsapta a kezét a tálba, amitől
kifröccsent a kása az asztalra. Valószínűleg mókásnak találta, mert a
következő kanálnál még egyszer megcsinálta ugyanezt.
Line közelebb húzta magához a tálat, hogy a kislány ne érje el.
– Kezdő hiba – mosolygott Sofie, és elővett egy konyharuhát a fiókból.
Letörölte a lánya ujjait, majd az asztalt, amíg Line etetett. Ezután felvitte
Maját az emeletre, és lefektette. Magához vette a bébiőrt, és kiültek a
kertbe. Nagy, kövér poszméh szállt lustán a fű fölött.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán hívtalak! – mondta Sofie. – Csak
teljesen kétségbeestem, amikor megláttam a mikrofont. Nagyon
kellemetlen érzés volt.
– Semmi gond – mosolygott Line.
– Neked nagy családod van? – váltott témát Sofie.
Line megrázta a fejét, és a szájához emelte a poharát.
– Szinte nincs is. Csak én vagyok, az apám, a nagyapám és a bátyám.
– Az apádra biztosan számíthatsz, ha van valami.
– Ott lesz a szülésen is.
– Tényleg?
– Nem kell bent lennie mellettem – mosolyodott el Line. – De nagyobb
biztonságban érzem magam, ha tudom, hogy ott várakozik a folyosón.
Addig beszélgettek, amíg Maja ismét fel nem ébredt. Line kicserélte a
pelenkáját, aztán beszállt a kocsiba, és hazament. Az apja kocsija a háza
előtt állt, így Line átment hozzá, hogy beköszönjön.
Az apja a konyhaasztalnál ült, előtte egy halom papír.
– Hazajöttél? – mosolygott Line.
Az apja felállt, odalépett hozzá, és megölelte.
– Igen, de kedden megint le kell utaznom – mondta.
– Miért?
– Én is tanúskodom a bíróságon.
– A revolver miatt?
Az apja bólintott. Line leült, és az asztalon heverő jegyzetekre
pillantott, amelyek között akadt egy idővonal és egy számozott lista is.
– Sikerült többet megtudnod? – kérdezte.
– Igazából most csak még több kérdésem van.
 – Milyen kérdésed?
Az apja elgondolkozott.
– Az is lehet, hogy te tudsz válaszolni rá – mondta.
– Talán.
– Itt van a telefonod? – kérdezte.
Line elővette.
– Van rajta kód?
– Persze.
– Miért?
– Arra az esetre, ha ellopnák.
– Van rajta olyasmi, amit nem szeretnél, hogy mások is lássanak?
– Van olyan is.
– Micsoda?
Line elgondolkozott. A terhesség ideje alatt rendszeresen lefotózta
magát a tükörben, meztelenül. Nem akarta, hogy azokat a képeket bárki
más lássa. Beszélni sem szeretett volna róluk.
– Miért kérdezed? – kérdezte válasz helyett.
– A kristiansandi áldozat telefonja sosem került elő – felelte az apja. –
Beszéltem a lány egyik barátnőjével. Elmondta, hogy Elise néha
félrehúzódott, amikor megcsörrent a telefonja, és nem akarta, hogy a
barátja lássa, ami rajta van.
Line nem egészen értette, mire akar kilyukadni az apja. Ez eddig
teljesen normálisnak tűnt.
– Van ennek bármi köze az ügyhöz? – kérdezte.
Az apja nem válaszolt, de Line látta rajta, hogy van még valami, amit
nem mond el. Valami, amiből címlapsztori születhetne, és amit egyelőre
nem akart megosztani vele.
– Felejtsük el! – mondta végül.
Line kíváncsi lett.
– Volt szeretője, vagy valami ilyesmi? – mosolygott.
– Nem tudom – felelte az apja. – A nyomozók nem jártak utána.
Line lepillantott a jegyzetekre, és amikor meglátta a neveket és a
dátumokat, rájött, hogy mi a helyzet.
 – Már nem a Hummel-ügyben nyomozol – bólintott. – Hanem az újévi
gyilkosság ügyében.
– A kettő összefügg – nézett rá az apja.
Line csendben nézett vissza rá. Az apja szeme sarkában megfeszültek
az izmok, elkapta a tekintetét, és egy golyóstollat kezdett nyomkodni.
– Gondolod, hogy nem ő a gyilkos? – kérdezte Line. – Hogy másvalaki
ölte meg Elise Kittelsent? Ugyanaz, aki Jens Hummelt is?
Az apja lemondóan megrázta a fejét.
– Már nem tudom, mit gondoljak.
 66.

Wisting a kezébe vette az asztalon fekvő golyóstollat, és megforgatta az

ujjai között. A tekintete a konyhai faliórára tévedt. Tizennyolc óra múlva
Dan Roger Brodin helyet foglal a bíróság tárgyalótermében. Wisting
listába szedett mindent, ami arra utalt, hogy ártatlan lehet. Muszáj volt
megpróbálnia megakadályozni az ítéletet.
Felvette a telefonját, és beütötte Harald Ryttingen számát. A férfi
megadó hangon szólt bele, de rögtön beszélgetést is kezdeményezett.
– Elégedett vagy? – kérdezte. – Megnézted, amit akartál?
– Nem mindent – felelte Wisting, de nem tett megjegyzést, amiért
Ryttingen megakadályozta ebben. – De hasznos munka volt. Ezért is
akartam beszélni veled.
– Hallgatlak.
Wisting bele is vágott a közepébe.
– Arra kérlek, hogy halasszátok el a tárgyalást – mondta. – Nem
vagyok biztos benne, hogy Dan Roger Brodin a tettes.
Ryttingen horkantott.
– Épp most találkoztam a főügyésszel – felelte. – Elé tártam az eddigi
ellenvetéseidet. Tudod, mit csinált?
Wisting nem válaszolt, csendben várta a folytatást.
– Kiröhögött téged, és nekem is kedvem támad ugyanígy tenni. Nem
tudom, mi bajod van, vagy miért nem tudod értelmezni a jelentéseket,
de ritkán van ilyen egyszerű és biztos ügyünk. Három szemtanúnk van.
– A szemtanúk tévedhetnek – felelte Wisting.
– Technikai bizonyítékaink is vannak, ráadásul egy megrögzött
bűnözővel szemben – válaszolt Ryttingen. – Kezd elegem lenni ebből!
– Beszéltem Brodinnal a börtönben.
 – Igen, tudom. És arról is értesítettek, hogy tanúskodni fogsz a
tárgyaláson.
– Mondott valami rendkívül érdekeset – folytatta Wisting.
– Holnap lehetősége lesz ugyanezt elmondani a tárgyaláson is –
szakította félbe Ryttingen. – A beszélgetést befejeztem. Kedden látjuk
egymást. Próbáld meg nem elcseszni!
 67.

Újabb hét kezdődött, és a vakáció ideje is lejárt. Hétfőn több autó volt az
úton, és a rendőrkapitányságon is sokan megjelentek, akiket Wisting
már régen látott. Kilencre összehívott egy megbeszélést a tárgyalóba.
Miután Torunn Borg, Nils Hammer és Espen Mortensen is megérkezett,
becsukta az ajtót, és felkapcsolta a folyosón a piros lámpát.
– A nagy kérdés eddig az volt, hogy hogyan került Larvikba az újévi
gyilkosságban használt revolver – mondta, miután leült az asztalfőre. –
Azt hiszem, rájöttem a válaszra. Azt hiszem, hogy az az ember, aki
megölte Jens Hummelt, elrejtette a taxiját a hukeni pajtába, és bedobta a
holttestét a Brunla-tanya trágyagödrébe, ugyanaz az ember, aki megölte
Elise Kittelsent.
Végignézett a kollégáin. Mindenkinek a szemében kételkedést látott.
Nils Hammer felemelte a kezét.
– Várj egy kicsit! – kérte. – A kristiansandi ügy elvileg le van zárva. Ha
igaz, amit mondasz, a vádlottjuk ártatlan. Jens Hummel eltűnésekor már
őrizet alatt állt.
Wisting bólintott.
– De hát annak a gyilkosságnak három szemtanúja volt! – vetette
közbe Torunn Borg.
– Szerintem négy – felelte Wisting. – Tudjuk, hogy Jens Hummel
Kristiansandban volt szilveszter estéjén. Szerintem ő is látta, mi történt.
– Akkor lehet, hogy ő hívta fel a kristiansandi rendőrséget Larvikból,
hogy elmondja nekik, hogy rossz embert kaptak el – bólintott Hammer.
– De a három másik szemtanú mást mondott – rázta a fejét Torunn
Borg. – Felismerték a tettest.
 – És nem csak erről van szó – emlékezett vissza Espen Mortensen. –
Lőport találtak a kezén.
Wisting mesélt a szemtanúkról és a tűzijátékról.
– Beszéltél erről az ottani rendőröknek? – kérdezte Torunn Borg.
– Mintha a falnak beszéltem volna – hajolt előre Wisting. – Túl késő
meghátrálniuk. Nemcsak az a baj, hogy rossz embert tartóztattak le,
hanem az is, hogy a valódi gyilkos újra ölt. Ha beismerik a hibájukat,
egyúttal azt is belátják, hogy Jens Hummel élete ezen a hibán múlt. Azt
hiszem, pontosan ettől félnek.
– Könnyebb elhalasztani egy tárgyalást, mint megváltoztatni egy
ítéletet – rázta a fejét Hammer.
– Még nem ítélték el – felelte Wisting. – Holnap tanúskodnom kell a
bíróságon. Addigra remélhetőleg ki tudunk deríteni valami konkrétat.
Átfutotta a megbeszélés előre felírt pontjait, és az utolsón megakadt a
szeme. Egy ideig habozott, aztán a kollégái felé fordult.
– Van itt még valami. Úgy tűnik, a kristiansandi nyomozók
megpróbáltak információt visszatartani az üggyel kapcsolatban.
Eléjük csúsztatta a telefonjával készített képek másolatát, és
elmagyarázta nekik, hogy az egyik számot törölték Elise Kittelsen
beszélgetéseinek listájáról.
– Jan Larsen csaknem két éve börtönben van – fejezte be Hammer felé
fordulva. – Ki tudod deríteni, hogy hol van most a telefonja, és ki
használhatja?
Hammernek voltak kapcsolatai a telefontársaságoknál, akik sürgős
munka esetén hajlandóak voltak megszegni titoktartási
kötelezettségüket.
– Megpróbálhatom – bólintott.
A megbeszélés végére értek.
– Csak még valami – nézett rá Torunn Borg. – Van ötleted, hogy ki
lehet a gyilkos?
Wisting habozott.
– Túl korai lenne bárkire rámutatni – felelte végül. – Mindenesetre
Phillip Goldheim egyre érdekesebb szereplő a történetben.
 Elmagyarázta, hogyan hozható kapcsolatba Goldheim a saját
nyomozásukkal.
– Az ottani rendőrség komoly megfigyelés alatt tartja – mondta, majd
befejezettnek nyilvánította a megbeszélést.
Bement az irodájába, és tárcsázta Ivar Horne számát.
– Van bármi hír a haiti nyomozóról? – kérdezte.
– Nem olyan egyszerű ez – felelte Horne. – Mint megtudtam, Robert
Hansson éppen Floridában nyaral. Bérelt magának egy motort, és
elindult a nyugati part felé. Mondtam, hogy sürgős lenne, és megkértem,
hogy hívjon, amint tud, de nem vagyok biztos benne, hogy elért hozzá az
üzenet.
Wisting megköszönte.
– És Mr. Nice Guy?
– Semmi hír, de továbbra is megfigyelés alatt tartjuk. Aktív, de nagyon
óvatos.
– Értesíts, ha véletlenül Larvik felé indulna! – kérte Wisting.
– Első dolgom lesz – ígérte Horne.
Amikor Wisting letette a telefont, Hammer feje bukkant fel az ajtóban.
– A szám nincs használatban – mutatta meg neki a telefonszolgáltató
jelentését.
– Hogy érted?
– Jan Larsen – emlékeztette Hammer. – Az utóbbi hat hónapban nem
használták ezt a számot. A szolgáltató nem tárol ennél korábbi adatokat.
Wisting sóhajtott.
– Ha tudni akarod, hogy ki használta a telefonját, vele kell beszélned –
folytatta Hammer.
– Jan Larsennel?
Hammer elmosolyodott.
– Skienben üldögél, és egy ideig nem megy onnan sehová – mondta, és
eltűnt a folyosón.
Wisting bólintott. Ha a következő órákban nem tudnak meg semmi
újat, délután meglátogatja Jan Larsent a börtönben.
 68.

Line sok évvel ezelőtt járt utoljára a helyi újság szerkesztőségében. Két
évig dolgozott ott, mielőtt helyettesi állást kapott a VG-ben. Akkoriban
mindig nagy volt a sürgés-forgás, most azonban teljes csend volt az
irodában. A legtöbb íróasztal üresen állt, és láthatóan egyáltalán nem is
volt gazdájuk.
Sejtette, hogy így lesz, hiszen látta az újság nyomtatott lapszámait.
Egyre kevesebb volt bennük a reklám, egyre kevesebb a tartalom. Előbb-
utóbb minden regionális újság így végezte.
Kristoffer Nybråthen a szerkesztőség egyik legbelső asztalánál ült,
valamivel kevesebb hajjal, mint amennyire Line emlékezett. A
számítógép képernyőjét bújta, de amikor meglátta Linét, felderült az
arca. Line odament hozzá. A férfi megölelte, és gratulált a babához.
– Tehát vannak hírek, amelyekről a szerkesztőség nem tudott –
mosolygott. Odahúzott az asztalhoz egy szabad széket. – Van időd leülni
kicsit?
– Veled szerettem volna találkozni – ült le mosolyogva Line.
Nybråthen hátrasimította a homlokába lógó hajat, hogy eltakarja a
kopasz foltját. A jól ismert mozdulatról Linének eszébe jutott a régi vicc:
Nybråthen mindent lefedett, csak a saját fejét nem.
– Nem mondom, hogy mérges lennék, ha lenne számunkra valami jó
kis híred – pillantott a képernyő felé.
Line követte a tekintetét, és látta, hogy éppen arról ír cikket, hogy a
gyerekek milyen táborokban töltötték a vakációjukat.
– Nem ilyesmi miatt jöttem – szabadkozott Line. – Legalábbis még
nem.
Nybråthen levette piszkos szemüvegét, és a szemébe nézett.
 – Miben segíthetek?
– Amikor itt dolgoztam, volt egy kis hangfelvevőd – kezdte Line.
– Régóta nem használtam – mondta a férfi, és kihúzott egy fiókot. –
Azt hiszem, itt kell lennie valahol…
– A kezem ügyébe került néhány kazetta, de nincs mivel lejátszanom
őket – magyarázta Line.
– Szívesen kölcsönadom – ajánlotta fel Nybråthen, amikor megtalálta.
– Csütörtökig tudod nélkülözni?
A férfi átnyújtotta neki a készüléket.
– Persze.
Line kinyitotta, és kivette a benne lévő kazettát. Ugyanolyan volt,
mint azok, amelyek Sofie páncélszekrényében lapultak. Letette az
asztalra, és megköszönte a férfi segítségét.
Mielőtt elment volna, elmesélte, hogy visszaköltözött a szülővárosába,
és a baba apja az Egyesült Államokban él. Ha Nybråthennek nem is volt
miről írnia, legalább lesz miről beszélgetnie a többi kollégával.
 69.

A skieni börtön irdatlan betonkolosszusként magasodott a várostól délre

elterülő lápvidék fölé. A falak között, ahová nem hatolt be a kinti szél,
kellemes meleg volt.
Jan Larsent elektronikus felügyelettel őrizték. Senki nem kérdezte
meg Wistinget, hogy miért szeretne beszélni vele. Még az sem volt
biztos, hogy a férfi tudta, hogy egy rendőr meg fogja látogatni.
Bekísérték egy szűk vendégszobába, ahol leült, és csendben várt.
Valahol a folyosón becsapódott egy ajtó, és egy rövidnadrágos férfi
csoszogott be a terembe egy börtönőr kíséretében.
Wisting felállt.
– Jan Larsen? – kérdezte a kezét nyújtva.
A másik bólintott, és kezet fogtak. Miután Wisting bemutatkozott, és
leültek az asztalhoz, a börtönőr kihátrált a helyiségből, és bezárta maga
után az ajtót.
– Miről van szó? – kérdezte Larsen a szék peremére csúszva.
– Felbukkant a neve egy ügyben, amelyben nyomozok – felelte
Wisting.
A férfi lemondóan sóhajtott.
– Tizenegy évre lecsuktak – nézett rá. – Nem gondolja, hogy ez bőven
elég lesz?
– Nem magáról van szó – felelte Wisting. – Azt hiszem, valaki
használta a telefonját, amíg maga itt ült.
– A telefonomat?
Wisting felolvasta neki a számot.
– Ez nem a maga száma? – kérdezte. – Netcomos előfizetés.
A férfi vállat vont.
 – Benne van a pakliban. Több számom is volt, de nem emlékszem
rájuk.
– A Munkaügyi és Jóléti Igazgatóság postafiókját adta meg a
regisztrációkor – emlékeztette Wisting.
Az asztal túloldalán ülő férfi elvigyorodott.
– Igen, ez valószínűleg az én telefonom volt.
Wisting elégedetten bólintott, és visszatért az eredeti kérdéshez:
– Tudja, hogy ki használhatta a telefonját, amíg maga itt ült?
A férfi megrázta a fejét.
– Itt valami tévedés van – felelte. – Nem láttam azt a telefont, mióta
letartóztattak. A rendőrség elvette.
– Hogy érti?
– Ott van a bírósági végzésben is – felelte Larsen. –
Heroinkereskedésre használtam. Amennyire én tudom, még mindig a
kristiansandi rendőrségen van.
– Biztos benne?
Larsen felállt az asztaltól, és a füléhez emelte a falitelefont. Egy
börtönőr felvette.
– Szükségem van néhány dokumentumra a cellámból – mondta. –
Valaki elkísér?
– Várjon! – kérte a börtönőr.
Lépteket hallottak a folyosóról. Kulcsok zörögtek az ajtó előtt, majd
elfordult a zár. Larsen Wisting felé fordult.
– Mindjárt itt vagyok – mondta, és követte a börtönőrt a folyosóra.
Öt perccel később valóban visszatért, és magával hozta az agderi
bíróság végzését. Az utolsó oldalra lapozott, és rábökött az egyik
bekezdésre. Wisting maga elé húzta a papírt.
„A bíróság a büntetőtörvénykönyv 34/a paragrafusa értelmében Jan
Larsenre 70 000 korona vagyonelkobzást rendel el, amelyet a vádlottnak
az államkincstár javára kell befizetnie. A büntetőtörvénykönyv 35.
paragrafusának értelmében a bíróság elkobozza továbbá a vádlott
tulajdonában álló Alfa Romeo személygépkocsit és egy Nokia
mobiltelefont.”
 Egyre gyakoribb volt az ilyesmi. A bűncselekményekkel okozott kár
rendszerint sosem térült meg, emiatt a haszon elkobzása mellett a
rendőrség a bűntett elkövetéséhez használt vagyontárgyak elkobzását is
elrendelhette.
– Ki volt a felelős nyomozó ebben az ügyben? – kérdezte Wisting.
– Ryttingen – felelte Jan Larsen. – Harald Ryttingen.
Wisting elgondolkodva bólintott.
– Ha bárki használta a telefonomat, az csak a rendőrség lehetett –
mondta Larsen, mintha csak olvasna Wisting gondolataiban.
 70.

Amikor Wisting kikanyarodott a főútra, a nap már lemenőben volt,

vörös sugarai vakítón ragyogtak a szemébe. Lehajtotta a napellenzőt,
elővette a telefonját, és felhívta Christine Thiist, aki bizalmas társává
vált a nyomozás során. Védőügyvédi múltja igen hasznosnak bizonyult,
hiszen sokkal gyorsabban meglátta a jogi problémákat, mint Wisting.
– Otthon vagy? – kérdezte, miután elmesélte, hogy mi jutott
tudomására a börtönben. – Arra gondoltam, hogy még egyszer
átbeszélhetnénk az egész ügyet, mielőtt holnap elmennénk a
tárgyalásra.
– Igen. A gyerekek csak holnap jönnek vissza – felelte a nő, bátorítva
kollégáját, hogy nyugodtan ugorjon be hozzá.
Mire Wisting megérkezett, Christine Thiis megterített a nappaliban.
Csirkehúsos nyári salátát készített focacciával. A tévé halkan szólt a
háttérben.
– Szerettem volna megnézni, hogy mondanak-e valamit a tárgyalásról
a híradóban – mondta a nő, és leült mellé.
Miközben várták a műsort, mindketten szedtek maguknak, és enni
kezdtek.
A tárgyalás nyilván a legfontosabb hírek közé került. Christine Thiis
felhangosította a tévét. Egy kissé túl szűk inget viselő, szőkített hajú
riporter a bíróság épülete előtt állva tudósított az első nap
eseményeiről.
– Egy huszonöt éves fiút vádolnak Elise Kittelsen meggyilkolásával,
akit szilveszter estéjén, Kristiansandban lőttek le a nyílt utcán –
magyarázta végig egyenesen a kamerába nézve.
 Amíg a riporter összefoglalta az ügy fő pontjait, régi képeket
vetítettek a lányról. Ezután mutattak egy felvételt, amelyen a kitakart
arcú Dan Roger Brodin belép a tárgyalóterembe. Wisting felismerte a
háttérben az öltönyös, nyakkendős Harald Ryttingent.
– A bíró kérdésére a vádlott tagadta, hogy köze lenne az újévi
gyilkossághoz – folytatta a riporter. – A főügyész bevezető beszédében
betekintést adott a számtalan bizonyítékba, amelyet a következő
napokban fog bemutatni a törvényszék előtt. A tárgyalás egész héten
folytatódik. Holnap meghallgatják a tanúkat, a technikai bizonyítékokat
pedig szerdán mutatják be.
Christine Thiis kikapcsolta a tévét.
– Mit akarsz mondani holnap? – kérdezte.
– Az igazságot – felelte Wisting. – Az remélhetőleg elég lesz ahhoz,
hogy a bíró felfüggessze a tárgyalást, és további nyomozást rendeljen el.
– Ebből komoly problémák lesznek – mondta a nő.
Wisting bólintott. Tisztában volt vele, hogy milyen nehéz helyzetbe
hozza magát. Még a saját rendőrfőnöke is figyelmeztette, hogy ne
bolygassa meg az újévi gyilkosságot.
– Nyilván én sem tudom a teljes igazságot – vont vállat. – De nem
hallgathatok arról, amit tudok.
Evés közben átbeszélték az ügyet. Próbálták különböző
szempontokból megvizsgálni, és olyan jelek után kutattak, amelyek arra
utalhattak, hogy tévednek. Ezúttal nem akartak semmilyen
következtetést levonni, csak szerették volna átlátni a tényeket.
– Az ügyész valószínűleg nem fog kérdezni tőled semmit – mondta a
nő, aki tapasztalatból beszélt. – Azt fogják mondani a bírónak, hogy amit
mondani akarsz, az érdektelen, és nem fognak élni a kérdezés
lehetőségével.
– Egész idő alatt ezt csinálták – mondta Wisting, és felállt a kanapéról.
– Mindent figyelmen kívül hagytak, ami nem illik az elképzelésükbe.
Christine Thiis kikísérte.
– Akkor holnap reggel nem találkozunk – mondta. Csak állt Wisting
előtt, mintha még mondani akarna valamit. Végül közelebb hajolt hozzá,
és megölelte. – Sok szerencsét!
Wisting megköszönte, és kissé zavartan visszament a kocsijához.
Miután beszállt, úgy döntött, hogy tesz egy kört a Brunla-tanya felé,
ahol Jens Hummel holttestét megtalálták.
Az istálló előtti talajt keményre és szárazra égette a nap. Wisting
ugyanott állt meg az autóval, mint legutóbb, kiszállt, és becsukta maga
mögött az ajtót. Az esti égbolt alatt varjak köröztek károgva. A sárga
fűben tücskök ciripeltek.
A rendőrségi szalagok egy része még mindig az istálló fala mellett
lógott. Odalépett, és letépte őket. Egy ló nyugtalanul dobbantott az
épületben.
Nem tudták, hogy pontosan hol ölték meg Jens Hummelt, csak annyit,
hogy lelőtték, betették a saját taxija csomagtartójába, aztán a
trágyagödörbe lökték, a kocsit pedig Frank Mandt tanyáján rejtették el.
Közelebb lépett ahhoz a fűrészporos, lócitromos helyhez, ahová
Hummelt temették. A gödör kezdett újra megtelni, dagadt legyek
zsongtak fölötte.
Hirtelen megcsörrent a telefonja. Hosszú külföldi szám volt. Felvette,
de norvégul szólt bele.
– Robert Hansson – válaszolta a hívó némi késéssel. – Úgy hallottam,
hogy beszélni szeretett volna velem. Az Egyesült Államokban vagyok
szabadságon, de Ivar Horne azt mondta, nagyon sürgős az ügy.
– Rövid leszek – felelte Wisting. Már előre kigondolta, mit fog
mondani, amikor a nyomozó felhívja. – Egy kábítószeres üggyel
kapcsolatban kerestem. Aron Heisel őrizetben ül nálunk a
kapitányságon. Tizenkét kiló amfetamint találtunk nála.
– Nem rémlik a neve – felelte Hansson.
– Októberben írt róla az egyik jegyzetében – válaszolta Wisting. – Az
informátora szerint Phillip Goldheim meglátogatta őt Spanyolországban.
Az istálló tetején hosszúkás testű, fehér macska jelent meg.
– Emlékszik rá? – kérdezte Wisting. – A jegyzet egy Mr. Nice Guy nevű
projekt része volt.
 – Valószínűleg így van – mondta Hansson egy idő után. – Akkoriban
sok anyagom volt Goldheimről, de sosem sikerült elkapnunk.
– Most páratlan lehetőségünk van rá – folytatta Wisting. – Központi
szerepet játszhat az ügyünkben.
– Érdekes – felelte Hansson.
– Arra lennék kíváncsi, hogy az informátora tud-e valamit Goldheim
Vestfold megyei működéséről. Különös tekintettel Larvikra.
A vonal túlsó végén ismét csend lett. Egy fiatal lány kijött az istállóból,
talicskát tolt maga előtt. Wisting követte a tekintetével, és türelmesen
várta, hogy Hansson végre mondjon valamit. A talicska tele volt
fűrészporral és trágyával. A lány megdöntötte a gödör szélén, majd
ismét eltűnt az istállóban.
– Tőle már nem szerzünk több információt – felelte végül Hansson.
– Már nem tartja vele a kapcsolatot? – kérdezte Wisting.
Hansson most is megváratta. Aztán akkorát sóhajtott, mintha ezer éve
benntartotta volna a levegőt.
– Az informátorunk már nem él.
 71.

Az első órákban Maja vigasztalhatatlan volt. Addig üvöltött, amíg az

egész arca paradicsomvörösbe borult, és Line egy ponton már attól félt,
hogy ájulásba fogja sírni magát. Végül sikerült elterelnie a figyelmét egy
kis joghurttal. Ezután berakta a járókába, és amíg a kislány egy
csörgővel volt elfoglalva, csendben kisompolygott a nappaliból.
Úgy tűnt, Sofie nem is nézett be a páncélszekrénybe, miután Line
megvizsgálta a tartalmát. A dossziék, képek, jegyzetfüzetek és a
kazettákkal teli boríték pontosan ugyanott voltak, ahol hagyta.
Mindegyik kazettára ráírták a dátumot. Néhányat áthúztak és átírtak.
Sok felvétel nagyon régen készült, és a legújabb is már kétéves volt.
Felvitte őket a nappaliba, elővette a kölcsönkapott diktafont, és leült a
kanapéra.
Maja körbe-körbe mászkált a járókában, és valahányszor új játék
akadt a kezébe, rémisztően felvisított az örömtől.
Line betette a legújabb kazettát a lejátszóba, és rányomott a play
gombra. Semmi nem történt.
Újra megpróbálta, de a szalag nem mozdult. Kivette a kazettát, és
fordítva visszarakta, de az sem segített.
Levette az elemek fedelét, és kivette őket. Réginek tűntek, és ahogy
közelebbről megnézte őket, látta, hogy a rájuk írt dátum már több mint
egy éve elmúlt.
– Anyának talán van néhány új eleme – mosolygott Majára, és felállt a
kanapéról.
– Ma-ma-ma? – felelte Maja a járókából, és kíváncsian nézte a konyha
felé induló Linét.
 Kinyitotta a polcokat és a fiókokat, de semmit nem talált. Más
helyeket is megnézett, ahol az ember elemet tarthat, de rá kellett jönnie,
hogy az egész házban egy darab elem sincsen.
A járókához lépett, és kiemelte belőle Maját.
– Elmegyünk a boltba, jó? – mosolygott rá.
Maja gurgulázott, és gagyogott valamit, amit Line nem értett, de úgy
tűnt, tetszik neki az ötlet.
A bolt alig néhány száz méterre volt tőlük. Line lefektette Maját a
babakocsiba, és maga előtt tolta. Először csinált ilyesmit azóta, hogy
iskolás korában bébiszitterkedett a szomszédban egy kis
pluszzsebpénzért. Jó érzés volt, és jó volt annyi barátságos pillantást
látni az utcán.
Az elemes polc előtt nem tudta felidézni, mekkora méretűre van
szüksége, ezért két csomagot is vett. Bedobott még mellé egy üveg vizet
magának és egy fagyit Majának. Utóbbi hiba volt. A fagyi elolvadt a
kezében, lefolyt a karján, és összeragacsozta a ruháját.
Miután hazaértek, bevitte Maját a fürdőszobába, levetkőztette,
megmosdatta, és tiszta ruhába öltöztette. Mire újra le tudott ülni a
hangfelvevő elé, úgy érezte, hogy már a fél nap eltelt.
A kisebbik elem illett bele. Miután kicserélte, a fogaskerekek
megmozdultak, és a szalag forogni kezdett, de csak valami furcsa zaj
hallatszott. Miután rájött, hogy vissza kellene tekernie, végre
eredményre vezettek a fáradozásai. A kazettára egy párbeszédet
rögzítettek. Két férfi hangját hallotta a felvételen, akikről úgy tűnt, hogy
már beszélgettek egy ideje, mire elindult a felvétel.
– Kemény feltételek – mondta az egyik.
– Mint legutóbb – felelte a másik. – És teljes mértékben az ő
embereitől függ, hogy el tudjuk-e adni az árut, vagy sem.
– Csak ügyelnünk kell rá, hogy ne tudja meg, hogy valójában milyen
keveset fizetünk.
A két férfi tovább beszélgetett. Nyilvánvalóan üzletről volt szó, de
egyszer sem mondták ki, hogy mi az áru. Persze egyértelmű volt, hogy
valami illegális dolog. A hangokból ítélve viszonylag fiatalok lehettek.
Line sosem hallotta beszélni Sofie nagyapját, de a dátumból ítélve a
felvétel keletkezésekor hetvenhét éves volt. Egyik férfi sem hangzott
ilyen idősnek.
Line hátradőlt, és tovább hallgatta a felvételt. Arról beszéltek, hogy
milyen sokat fognak keresni az üzleten.
– Félmilliónk lesz belőle – mondta az egyik.
– Szép – felelte a másik. – Nagyon szép.
Nevettek, aztán egy autóról kezdtek beszélgetni, amit az egyikük
szeretett volna megvenni. Line szinte látta maga előtt, ahogy a
konyhaasztal mellett ülnek egymással szemben.
Ekkor történt valami. Kinyílt egy ajtó, és egy harmadik fél is
bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Na, sikerült megegyeznetek?
Ez a hang már durvábban csengett, és volt benne valami kifinomult. Ez
lehetett Frank Mandt.
– Benne vagyunk – válaszolta az egyikük. – Úgy lesz, ahogy…
Ekkor a felvétel hirtelen megszakadt, és recsegő zaj meg távoli
rádiószó hallatszott.
Nyilvánvaló volt, hogy mi történt. Frank Mandt üzleti találkozót
bonyolított le a konyhaasztalnál, és felajánlotta a két férfinak, hogy
zavartalanul megbeszéljék a felmerülő kérdéseket. Ezután elhagyta a
helyiséget, de gondoskodott róla, hogy később megtudja, hogy mi
hangzott el. Így pontosan tudta, mik a szándékaik. Megbizonyosodott
róla, hogy nem verik át, és tudta, hogy a legközelebbi üzletkötéskor
hogyan álljon hozzájuk. A rendőrségi jelentéseken keresztül
valószínűleg évekig ellenőrzés alatt tartotta az üzlettársait, ezért Linét a
legkevésbé sem lepte meg, hogy hangfelvételeket is készített a
beszélgetéseikről. A felvételek azonban neki is kárt okozhattak – akkor
miért nem törölte őket? Azért, hogy bebiztosítsa magát valamilyen
szinten, vagy egyszerű óvatlanságból?
Kivette a kazettát, és véletlenszerűen választott egyet a többi közül. A
felvétel fájdalmas sikollyal kezdődött. Erőteljes volt, és éles. Line a
hangszóróra nyomta a tenyerét, hogy ne zaklassa fel Maját. Amikor a
sikoly végre elhalkult, felemelte a kezét.
– Csak azt szeretnénk, ha elmondanád, hogy pontosan hogyan történt
– mondta egy nyugodt férfihang.
– De hát nem tudom! – kiáltotta kétségbeesetten a vallatott.
Újabb sikoly hangzott fel.
– Oké! Oké! – nyöszörgött. – Én voltam, és Lasse.
Line lehalkította a felvételt, és meghallgatta, ahogy a férfi elmeséli,
hogyan lopta el egy amfetaminszállítmány egy részét. A párbeszédnek
most is ugyanolyan hirtelen vége szakadt, mint az előzőnek, és a
büntetésre nem derült fény.
Frank Mandt hangja nem hallatszott a felvételen. Mások végezték el
helyette a piszkos munkát, de nyilván a saját fülével akarta hallani,
hogyan árulta el az egyik embere.
Line a konyha felé pillantott, ahol ezek a sötét ügyletek folytak.
Kivette a kazettát, és betett egy másikat.
 72.

Wisting visszatért a déli nagyvárosba. Ugyanolyan napsütés és rekkenő

hőség volt, mint két nappal ezelőtt, amikor hazament.
Ahogyan a legutóbbi alkalommal, ezúttal is elhaladt a gyilkosság
helyszíne mellett a Dronningens gatén. Korán érkezett, ezért időt
szakított rá, hogy kiszálljon a kocsiból, és alaposabban körülnézzen.
Amit este megtudott és éjszaka kigondolt, mindent a feje tetejére
állított. Végre megmozdultak a fogaskerekek. Minden összefüggött.
Elhaladt mellette egy teherautó. Port vert fel az aszfaltról. A
nyomában gyűrött papírlap szállt fel, majd hullott vissza szép lassan az
utcára, mielőtt újra felkapta egy másik autó.
Gondolatban még egyszer átvette, mit fog mondani. Tudta, hogy sok
kollégája árulónak bélyegzi majd miatta. Egyesekre nézve pedig súlyos
következményei lesznek.
Megcsörrent a telefonja. Ivar Horne volt az. Wisting visszaült a
kocsiba, és felvette.
– Gondoltam, szeretnéd tudni, hogy Phillip Goldheim ma reggel
pontban kilenckor elment otthonról, és az E18-as úton halad észak felé.
Wisting beindította a motort.
– Akkor valószínűleg elmentünk egymás mellett – mondta. – Tudjátok,
mit fog csinálni?
– Nem. Nem volt elég emberünk, hogy kövessük, ezért megbeszéltük
az oslói rendőrséggel, hogy vegye át a megfigyelést, amikor megérkezik.
A baj csak az, hogy korábban lefordult az útról.
A mondat második fele elveszett, mert a telefon kapcsolódott a kocsi
rendszeréhez, és a férfi hangja már a hangszórókból szólt.
 – Igazából éppen ezért hívtalak – folytatta Horne. – Goldheim éppen
most kanyarodott Larvik felé.
 73.

Line talált egy kazettát, amelyet láthatóan többször felhasználtak.

Három régebbi dátumot is kihúztak rajta. A legutolsó 2005. 10. 13. volt.
Ezúttal több hangot is hallott, de egyikben sem ismerte fel Frank
Mandt durva orgánumát.
Kocsikról beszéltek, és hogy új rendszámtáblát kell tenni rájuk. Aztán
arról, hogy melyik a legrövidebb út, hol tudnak autót cserélni, és nagy
eséllyel hol fog várakozni a rendőrség.
Line felegyenesedett. A férfiak egy rablást terveztek. A felvételen
tisztán hallatszott, hogyan akartak meglógni a zsákmánnyal. Felvette a
táskáját, és elővett egy tollat meg egy jegyzetfüzetet.
– Konnerud jó lesz – mondták. – Ott szétválhatunk. Az egyik kocsi
elindul visszafelé, Mjøndalen irányában. A másik lefelé megy,
Vestfoldba.
Megneveztek néhány embert. Line jegyzetelt: Aron, Robin és egy PG
becenevű férfi.
Megállította a felvételt, hogy visszatérjen az elejére, de hirtelen zajt
hallott valahonnan. Az első kertből jött. Ült egy darabig, és hallgatott, de
csend volt. Mégis kiment a konyhába, és kinézett az ablakon. Senkit nem
látott.
Töltött magának egy pohár vizet, és visszatért a nappaliba. Maja
felállt, és a járóka rácsaiba kapaszkodva követte a tekintetével.
Line leült, de amint a kezébe vette a hangfelvevőt, újra meghallotta a
hangot. Ezúttal úgy tűnt, hogy a házból jön. Mintha megreccsent volna
egy deszka a folyosón.
Maja csendben állt, és tágra nyílt szemmel, nyitott szájjal nézett az
ajtó felé. Line libabőrös lett. Valószínűleg csak az öreg ház adott ki
magából ilyen hangokat, de a gondolat, hogy akár valaki más is állhat a
fal túloldalán, elborzasztotta.
Aztán újra meghallotta. Valaki lépett egyet a folyosón.
Maja ránézett, majd vissza az ajtóra. Line fogta a hangfelvevőt és a
kazettákat, és az egyik párna mögé dugta őket. Megmarkolta a karfát, és
felkecmergett a kanapéról, de mielőtt még teljesen felegyenesedett
volna, kinyílt az ajtó. Egy fekete maszkos férfi lépett be a szobába,
pisztollyal a kezében.
 74.

A bíróság nagy kétszárnyú ajtaja becsukódott mögötte. A léptei

visszhangot vertek a falakon. A falon lógó egyik monitoron látszott,
hogy Dan Roger Brodin tárgyalása az ötös számú teremben zajlik.
Wisting elindult arrafelé. A tágas folyosó, ahonnan a különböző
tárgyalótermek nyíltak, meglepően csendes és üres volt. Semmi nem
utalt rá, hogy az egyik ajtó mögött éppen az év egyik legkomolyabb
ügyéről tárgyalnak.
Az ötös számú terem volt a legbelső. Wisting végigment a folyosón, és
biccentett egy fekete ruhás bírónak, aki éppen akkor jött le az emeletről.
A telefonja pittyent egyet. Espen Mortensen küldött neki üzenetet, őt
kérte meg, hogy kövesse Goldheimet Larvikban. Megvan a kocsija. A
staverni templom mellett parkol. Megfigyelés alatt tartom. Horne is tud róla.
Wisting összeráncolta a szemöldökét. Stavern? Mit akarhat ott? Van
több kapcsolata Frank Mandt hálózatában?
Gyorsan válaszolt, hogy megkapta az üzenetet, és leült egy padra.
Ahogy hátradőlt, hirtelen megérezte, mennyire szüksége lenne egy kis
alvásra. Az utolsó kirakósdarabok csak a reggeli órákban kerültek
helyre.
A szemben lévő falon absztrakt festmény lógott. Leginkább egy nagy,
kék tengeren ringó kis, fekete hajóra emlékeztetett. A mellette álló
táblácska szerint a Norvég Ügyvédi Kamara Nyugat-agderi Csoportjának
ajándéka volt.
Oldalra billentette a fejét, és közelebbről is megnézte. A képen nagy,
üres felületek és formátlan pacák váltakoztak, amelyeket
különbözőféleképpen lehetett értelmezni. Wisting rájött, hogy ami előny
a művészetben, hátrány a bíróságon: minél többértelműbb és
összetettebb volt egy ügy, annál nehezebb volt megfelelő ítéletet hozni.
Az ötös számú tárgyalóterem ajtaja kinyílt. A főügyész kulcstanúja,
Einar Gjessing lépett ki rajta. Röviden biccentett Wisting felé, és
elhagyta a bíróság épületét.
A tanúk listáján Wisting volt a következő. Felállt, és járkálni kezdett a
folyosón. Várta, hogy behívják.
 75.

A férfi egyenesen rá szegezte a fegyvert. Line nyelt egyet. Hirtelen

megfájdult a mellkasa, és a fájdalom pillanatok alatt leereszkedett a
hasába.
– Ne mozdulj! – mondta a férfi.
Linének egy hang sem jött ki a száján. Nemcsak az ő életét
fenyegették, hanem a méhében hordott babáét is. Iszonyatosan félt,
hogy baja esik, és ez a mély rettegés teljesen megdermesztette.
Nyomást érzett az ágyékában. A hasára tette a kezét, és valami olyat
érzett, amit eddig még soha. Remélte, hogy csak a hirtelen félelem az.
– Nyugalom! – lépett közelebb a férfi. – Csak elviszek valamit, és már
itt sem vagyok.
Line megpróbált nyugodtan lélegezni. Mozdulatlanul állt a szoba
közepén, egyik kezét a hasára tette, és azon gondolkozott, vajon a méhe
húzódott-e össze. Ahogy erre gondolt, hirtelen iszonyatos fájdalom
futott végig a testén.
Ne! – gondolta. Csak ezt ne!
A fájdalom alábbhagyott. Azzal nyugtatta magát, hogy ez még nem
rendes szülési fájás volt. Lehetett akár véletlenszerű izomrándulás vagy
valamiféle ösztönös félelmi reakció is.
Mély levegőt vett, és tett néhány lépést a járóka felé. Maja a rácsokba
kapaszkodva nézett fel a fekete ruhás férfira. Line látta rajta, hogy csak
pillanatok választják el attól, hogy sírni kezdjen.
– Hagyd a kölyköt! – hessegette el a férfi a pisztollyal.
A mássalhangzói szokatlanul zöngések voltak. Line belenézett a fekete
arcmaszk mögül előtűnő sötét szemekbe. A férfi délről származhatott.
– Mit akarsz? – kérdezte.
 – A nagyapád papírjait – felelte a férfi. – Amelyeket a
páncélszekrényben tartott.
A férfi tehát azt hitte, ő Sofie. Nem is próbálta meg kijavítani a
tévedést.
– A pincében – felelte.
– Menj előre! – intett neki a férfi a pisztollyal.
Maja bizonytalanul, óvatosan nyafogni kezdett. A férfi arrébb lépett,
és ismét intett neki, hogy induljon.
– Most! – mondta erélyesebben.
Line az ajtó felé indult, olyan óvatos lépésekkel, mintha minden egyes
mozdulata fájdalmat és újabb méhösszehúzódásokat váltana ki.
A pincelépcsők nyikorogtak a talpa alatt. Minél lejjebb értek, annál
tompábban hallotta Maja sikoltozását.
A férfi a hátának nyomta a pisztoly csövét.
– A legbelső helyiség az – lépkedett előtte óvatosan Line.
A férfi betaszigálta a széfszobába, és a fal mellé parancsolta. A
páncélszekrény ajtaja résnyire nyitva állt.
– Ez minden? – guggolt le elé a férfi.
Line azon gondolkozott, elmondja-e neki, hogy a kazetták fent vannak
a nappaliban, de akkor nyilván azt is el kellene mondania, hogy
meghallgatta őket. A tartalma nem rá tartozott, és nem tudta, milyen
következményekkel járna, ha kiderülne, hogy ismeri. A férfi csak a
papírokra volt kíváncsi, ezért Line úgy sejtette, hogy nem ismeri a széf
teljes tartalmát.
– Igen – felelte.
A férfi kivett egy dossziét, és belelapozott. Line csak most vette észre,
hogy vastag gumikesztyűt visel. A férfi elégedetten bólintott, visszarakta
a dossziét a helyére, és körülnézett.
– Vársz látogatót? – kérdezte.
– Hogy érted?
– Jön ma ide bárki?
Line nem értette, mire akar kilyukadni a kérdéssel.
– Egy barátnőm… – felelte Sofiéra gondolva.
 – Mikor?
– Néhány óra múlva.
– Rendben – bólintott a férfi, és felállt. – Gyere!
Kikísérte a szobából, be abba a helyiségbe, amelyik valaha edzőterem
volt. A bordásfalra mutatott.
– Állj oda!
Line úgy tett, ahogy kérte.
– Ide a kezedet!
Line habozott, de végül kinyújtotta a kezét. A férfi elővett egy
gyorskötözőt a zsebéből, és megragadta a csuklóját. Line most jött rá,
hogy mi fog történni.
– Ne! – próbált meg kiszabadulni a szorításából.
A férfi egész testével ránehezedett, benyomta a karját a bordásfal két
rúdja közé, és kihúzta két másik között.
– Ne! – kiáltotta Line újra. – Kérlek!
A férfi annyira szorosan összekötözte a két kezét, hogy mozdulni sem
tudott. A kemény gyorskötöző a bőrébe vágott. Az ajkába harapott, hogy
elnyomjon egy fájdalmas kiáltást, és arra koncentrált, hogy mélyeket
lélegezzen. Ha az előbb valóban a fájások kezdődtek meg, akkor muszáj
volt egy kissé megnyugodnia.
– Hamarosan megérkezik a barátnőd – indult az ajtó felé a férfi. –
Néhány órán belül szabad vagy.
Megállt az ajtóban, és végigmérte.
– Erről pedig mindketten mélyen hallgattok – mondta. – Ha bárkinek
elkotyogjátok, nem lennék a sipítozó kölyköd helyében. – A mennyezet
felé bökött a pisztolyával, abba az irányba, ahol Maja zokogott a
járókában. – Megértetted?
Line bólintott. A férfi hátat fordított neki, kiment az edzőteremből, és
becsukta az ajtót. Line hallotta, ahogy a fal túloldalán kiüríti a széfet.
Megpróbált a légzésére összpontosítani. Összeszedte magát,
nyugodtan és lassan szívta be a levegőt, és igyekezett minden mást
kizárni a gondolatai közül.
Lehunyta a szemét.
Lépteket hallott a lépcső felől, majd becsukódott a bejárati ajtó.
 76.

Ahogy teltek-múltak a percek, egyre jobban reménykedett benne, hogy a

fájdalom csak egyszeri volt, és nem kezdődött meg a szülés.
Már éppen megnyugodott volna, amikor újra érezte a fájdalmat.
Ugyanúgy, ahogy legutóbb: egészen a dereka hátsó feléig terjedt, és
egyre erősödött.
Maja megállás nélkül üvöltött az emeleten. Line megpróbált ugyanígy
tenni. Megtöltötte a tüdejét, és segítségért kiáltott, bár tudta, hogy a
hangja nem fog átjutni a vastag falakon. Frank Mandt embereket kínzott
meg a konyhájában anélkül, hogy bárki is felfigyelt volna rá a
szomszédságban. Line sem fog tudni nagyobbat üvölteni náluk. Helyette
megpróbálta meglazítani a gyorskötözőt, ami a bordásfal mellé
kényszerítette. Ki akarta tépni belőle a kezét, de olyan szilárdan
tartotta, mint egy bilincs. Kénytelen volt megvárni, amíg Sofie hazaér.
Mennyi idő lehetett hátra addig? Két óra? Három?
A telefonja megcsörrent a távolban. A táskájában volt, amit a kanapé
mellett hagyott. A sírás elhalkult, de amikor a csörgés abbamaradt, Maja
ismét zokogni kezdett.
Line megpróbálta meggyőzni magát, hogy nincsen semmi gond. Maja a
járókában állt. Ott nem eshetett baja. Félt és megrémült, és biztosan
éhes is volt, de végül kifárad majd, és elalszik.
Három ritmikus, egyenletes fájás következett alig hat-hét perc
különbséggel. Ugyanolyan hosszúak, ugyanolyan erőteljesek. Line térdre
ereszkedett, minden egyes fájásnál egyre mélyebbre, mintha lassanként
elveszne az ereje. Összerogyott, és végül a padlón ült lehajtott fejjel,
feltartott karral.
 A terhességi és szülési tréningen tanult gyakorlatok nagy része
megtanította rá, hogy hogyan nyugodjon meg. Az utóbbi időben sokat
dolgozott ezen a képességén. Már maga a tudat is sokat segített, hogy
volt már gyakorlata ebben. Hamarosan egyenletesebben lélegzett, és
érezte, hogy a szíve is lassabban ver. Most, hogy sikerült irányítása alá
vonnia a helyzetet, talán több remény volt rá, hogy a szülés a maga
természetes medrében haladjon előre. Egy első szülés általában
nagyjából tizenkét óráig tartott.
A gyorskötöző belevágott a bőrébe. Line felállt, hogy enyhítsen a
fájdalmán. Ahogy megmozdult, a hasa megfeszült, és kőkemény lett.
Nyitott szájjal lélegzett, gyorsan és röviden vett levegőt, nem töltötte
meg rendesen a tüdejét. Amikor a fájdalom alábbhagyott, kezdett
mélyebbeket lélegezni. Érezte, hogy valami történt: a nyomás enyhült a
hasában, és elfolyt a magzatvíz, zubogva csurgott végig a combja belső
oldalán.
Megkezdődött a szülés. Tudta, hogy a fájások ettől kezdve csak
erősebbek és gyakoribbak lesznek.
Mióta megtudta, hogy terhes, folyamatosan a szülésről olvasott
cikkeket és könyveket. Ezzel akarta kissé elűzni a félelmét, de nem járt
túl nagy sikerrel. Mindig is úgy gondolta, hogy a szülés különleges
élmény lesz, amit sosem fog elfelejteni. Nem így akart emlékezni rá, de
tudta, hogy az fog történni, aminek történnie kell: itt fog szülni a
padlón, megkötözött kézzel.
Újabb fájás tört rá. Ez erősebb volt a többinél. Line mélyeket lélegzett,
és megpróbálta számolni, hogy mennyi ideig tart, de belezavarodott.
A következő fájások jóval mélyebbek és erősebbek voltak. Az izmai
összerándultak, a háta sajgott, és már nem érezte a kezét.
Maja már nem sírt. Valószínűleg elaludt. Mióta állt itt? Egy órája?
Mikor ér már haza Sofie?
Ahogy erre gondolt, hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Ha nem
Sofie volt, csak a pisztolyos férfi lehetett, aki rájött, hogy nem vitt el
magával mindent a páncélszekrényből.
Line vállalta a kockázatot.
 – Segítség! – kiabálta teli tüdőből. – Segítség!
Hallotta a lépteket a lépcsőn.
– Line? – kérdezte Sofie.
– Itt vagyok lent! – felelte.
Kinyílt az ajtó. Sofie belépett az edzőterembe, de megtorpant, és
ijedten bámult Linére. Újabb fájdalomhullám tört rá. Ezúttal
megeresztett egy sikolyt.
– Szabadíts ki! – kérte, és az ajkába harapott.
Sofie odalépett hozzá, átkarolta, és feljebb húzta a bordásfal mellett.
– Sok fájásod volt?
Line bólintott.
– Mennyi idő telt el közöttük?
– Négy-öt perc. És mindig egyre erősebbek. – Nyelt egyet. – Mindjárt
itt van!
 77.

Wisting a tárgyalóterem előtt várakozott. Mielőtt folytatták volna a

tárgyalást, az egyik fél valószínűleg meg akart beszélni néhány
gyakorlati kérdést, mint például a másnapi menetrendet vagy a
hátralévő tanúk behívási sorrendjét.
Újabb üzenetet kapott Mortensentől. Goldheim visszatért a kocsihoz
két hatalmas reklámszatyorral, és beült a kormány mögé.
Gyors lépteket hallott a háta mögül. Harald Ryttingen sietett át a tágas
folyosón. Köszönés nélkül elhaladt Wisting mellett, és belépett a
tárgyalóterembe. Közvetlenül ezután kijött a bírósági hivatalsegéd, és
behívta Wistinget. Wisting kihúzta magát, és belépett a terembe.
Mindenütt kíváncsi érdeklődők és újságírók ültek. Ryttingen a
főügyész mellett ült. Nyugodtnak és magabiztosnak tűnt. A pártfogó
ügyvéd távolabb ült, Elise Kittelsen szülei mellett. A másik oldalon Olav
Müller ügyvédjelölt és Dan Roger Brodin foglalt helyet.
A bíró magas emelvényen ült, méltóságteljesen, a két oldalán két
ülnökkel. A kövérebbik álmosnak és unottnak tűnt. A másik fiatal nő
volt, kihúzott háttal ült, szoros kontyba fogta a haját.
Miközben a tanúk padja felé sétált, Wisting telefonja megcsörrent, ami
nevetést váltott ki a közönségből. Kivette a zsebéből, és amikor látta,
hogy Line az, letette. Lenémította a készüléket, és a jegyzetfüzetével
együtt letette a tanúpad melletti kis asztalra.
Megállt, és tisztelettel pillantott a fekete ruhás bíró felé, aki ingerült
arckifejezéssel pillantott vissza rá. Látszott rajta, hogy türelmetlen, és
szeretné mielőbb lezárni az ügyet.
– A teljes neve? – kérdezte.
 Wisting elmondta a nevét, születési dátumát, lakcímét és
foglalkozását.
A telefonja rezegni kezdett az asztallapon. A mikrofon felvette és
felerősítette a hangját, így az az egész teremben visszhangzott. A
képernyőn üzenet jelent meg. Wisting gyorsan rápillantott. Úton a
kórházba. Azt hiszem, megkezdődött a szülés.
Wisting szíve kihagyott egy dobbanást. Kiszáradt a torka. Megígérte
Linének, hogy ott lesz mellette, és ő viszi majd be a kórházba.
Végigsimított a nyelvével a fogain. Ezernyi gondolat kavargott benne.
Line azt írta, hogy úton van. Ezek szerint valaki – minden bizonnyal
Sofie – beviszi. Vagy ő maga vezetett. Wisting egyáltalán nem lepődött
volna meg rajta.
Még odaérhetett.
A telefonért nyúlt, hogy válaszoljon neki, és legalább arról értesítse,
hogy megkapta az üzenetet, és siet, ahogy tud, de a bíró hangja
megállította a kezét.
– Valami fontosabb dolga akadt annál, mint hogy vallomást tegyen a
bíróságon? – kérdezte.
Sokan felkuncogtak, köztük Ryttingen is. Wisting az emelvény felé
fordult.
– Sajnálom.
– Akkor próbáljuk meg újra! – bólintott a bíró. – Rokonságban áll
bármilyen módon a vádlottal?
Wisting megköszörülte a torkát.
– Nem.
– Az áldozattal és a családjával?
– Nem.
A bíró ledarálta a formalitásokat, és megeskette Wistinget, hogy az
igazat és csakis az igazat fogja elmondani a megjelentek előtt.
– Így lesz – bólintott Wisting Ryttingenre pillantva, akinek halvány
mosoly játszott az ajkán.
– Akkor leülhet, ha gondolja – intett neki a bíró.
 Wisting leült. A teremben meleg volt, és már bánta, hogy nem vette le
a kabátját, mielőtt bejött.
Olav Müller most felé fordult, és megkérte, hogy magyarázza el,
hogyan került kapcsolatba az üggyel. Wisting elmondta, hogy Jens
Hummel gyilkosa után nyomozott.
– Meséljen nekünk a gyilkos fegyverről! – bólintott a vádlott védője az
asztala mögül.
– Egy hét és fél milliméteres Nagant revolver volt – felelte Wisting. –
Frank Mandt hagyatékából származott, aki Stavernben lakott, és január
tizedikén halt meg. – Ezután elmagyarázta, hogy Mandt milyen központi
szerepet töltött be a szervezett bűnözésben.
– Hogyan került a fegyver a rendőrséghez?
– Július huszonnegyedikén beszolgáltatták megsemmisítésre. Egy
páncélszekrényben találták meg, amely Frank Mandt halála óta zárva
volt.
– Mit csinált vele?
– Rutinszerűen továbbküldtem a Kriposnak, akik elvégezték rajta a
szokásos ballisztikus vizsgálatokat.
– Mi lett az eredmény?
– Röviden összefoglalva: Elise Kittelsent és Jens Hummelt ugyanazzal a
fegyverrel ölték meg.
A főügyész megköszörülte a torkát, felemelkedett, és a bíró felé
fordult.
– Csak hogy mindenkinek tiszta legyen: nem vitatjuk, hogy a két
áldozatot ugyanazzal a fegyverrel ölték meg. Erről tehát nem szükséges
tárgyalnunk, ha nem kapcsolódik szorosan az ügyünkhöz.
A bíró elégedetten bólintott.
– Akkor ezt a témát le is zártuk – mondta, és a védő felé fordult. –
Összpontosítsunk erre az ügyre!
Müller bólintott, és ismét Wisting felé fordult.
– Mit gondol erről az ügyről?
– Azt gondolom, hogy a fegyver a kapcsolat a két gyilkosság között –
felelte Wisting. – Norvégiában kicsi a valószínűsége annak, hogy az
ember gyilkosság áldozatává váljon. A statisztika szerint mindenkire
leginkább a saját közvetlen környezete jelenti a legnagyobb veszélyt, és
a gyilkos, illetve az áldozat között általában kimutatható valamiféle
kapcsolat. A gyilkosságok kevesebb mint egy százaléka történik nyílt
utcán. Ezért meglehetősen nehéz elképzelni, hogy a két ügyben két
különböző gyilkos ugyanazt a fegyvert használta két véletlenszerűen
kiválasztott áldozat megölésére. A két gyilkosság között továbbá igen
rövid idő telt el.
Ryttingenre pillantott, és látta rajta, hogy rettenetesen szeretne
vitába szállni vele és magyarázatot adni a saját elméletére, de az eljárás
szabályai szerint nem szólalhatott meg.
Müller folytatta:
– A saját ügyével kapcsolatos nyomozás során megvizsgálta az
ügyfelem ügyének rendőrségi dokumentumait is – mondta. – Mi a
következtetése?
Wisting hajszálnyival közelebb hajolt a mikrofonhoz.
– Az, hogy a két gyilkosságot egy és ugyanaz a személy követte el.
A kijelentése döbbenetet váltott ki a hallgatóságból és a bíróból is. Az
álmos ülnök egy csapásra kihúzta magát.
Olav Müller a hatás kedvéért kivárta, amíg a zsivaj elcsendesedik,
majd megkérdezte Wistinget, hogy tisztában van-e vele, hogy az ügyfele
a második gyilkosság idején már a börtönben ült.
– Tisztában vagyok vele – bólintott Wisting.
– Ezek szerint úgy gondolja, Dan Roger Brodin ártatlan?
Wisting Elise Kittelsen szülei felé pillantott. Az anyja az asztallapot
bámulta üveges tekintettel, az apja visszanézett rá. Tudta, hogy a
válasza megzavarja majd a nyugalmukat, de nem volt más választása.
– Igen – mondta, és felnézett a bíróra. – Szilárd meggyőződésem, hogy
nem Dan Roger Brodin ölte meg Elise Kittelsent.
A lány anyja felsikkantott, és az egész hallgatóság mormogni kezdett.
A főügyész felállt, és a bíró felé fordult.
– A mai nap folyamán három szemtanú vallomását is meghallgattuk.
Mindegyikük ugyanazt a történetet mondta el, és határozottan
felismerte a vádlottat – emlékeztette. – Amennyiben a tanú kezében
nincs más bizonyíték a sejtéseken és a statisztikákon kívül, mindez
csupán találgatás, amire véleményem szerint nem érdemes időt
fecsérelni.
A bíró bólintott, de úgy tűnt, nagyon is érdekli Wisting mondanivalója.
– Több ez, mint találgatás? – kérdezte.
– Én magam is beszéltem mindhárom szemtanúval – felelte Wisting, és
elmondta, hogy két tanú a harmadik tanú személyleírása és a rendőrségi
rádió tájékoztatása alapján vallott.
– Valójában a személyleírás a probléma kulcsa – mondta. – Amikor
beszéltem velük, mindkét tanú beismerte, hogy szigorúan véve nem
ismerték fel Dan Roger Brodint, csak elfogadták, hogy ő az, hiszen a
rendőrség már bilincsbe verte, és beültette egy hivatali járműbe. – A
jegyzetfüzetére nézett, és felolvasta, mit mondott neki Terje Moseid: –
„A rendőrség csak a filmekben tartóztat le rossz embert.”
A főügyész ismét felállt a székéről.
– A mai nap folyamán mindhárom szemtanú világosan fogalmazott –
mondta. – Arra kérem a tisztelt bíróságot, hogy a jelen tárgyaláson
elhangzott vallomásokat vegye figyelembe, ne Wisting értelmezését.
A bíró bólintott, de arról nem szólt, mekkora súlyt helyez majd
Wisting vallomására.
Müller tovább kérdezett:
– Mi a helyzet a technikai bizonyítékokkal? Ezeket megvizsgálta
tüzetesebben?
– A fő bizonyítékot a vádlott jobb kezén találták – bólintott Wisting. –
Nem tudom, hogy a vádlott erről mennyit mondott el a bíróságon, de
amikor három nappal ezelőtt beszéltem vele a börtönben, új
információkat hozott tudomásomra arról, hogy pontosan mit csinált
szilveszter estéjén, és miért futott el a rendőrség elől.
Müller elmosolyodott.
– A bíróság értesült róla, hogy azért futott el, mert kábítószer hatása
alatt állt, ezzel pedig megszegte a korábbi szabadlábra helyezés
feltételeit – mondta.
 – Volt még egy oka a futásra – felelte Wisting. – És arra is, hogy ezt
elhallgassa a rendőrség elől.
A védőügyvéd bólintott, hogy jelezze, folytassa.
– Brodin szenteste megrendelésre ellopott valamennyi tűzijátékot –
magyarázta Wisting. – Egy teljes konténernyi, több mint százezer
korona értékű szállítmányt. Ennek egy részét megtartotta magának, a
saját hasznára és szórakoztatására. Amikor december harmincegyedikén
találkozott a rendőrséggel, éppen a központtól nem messze álló Kiwi
felől érkezett, amelynél egy rakétával felrobbantott egy kukát. Azért
futott el, hogy ne büntessék meg a lopásért és a károkozásért. Amikor
elkapták, a tűzijátéktól volt lőporos a keze.
A főügyész tiltakozott:
– Ezt nem a vádlottnak kellett volna elmondania? – kérdezte.
– Jelenleg nem a vádlott ül a tanúpadon – nézett rá a bíró. – De
megkérdezhetjük, hogy mi a véleménye az elhangzottakról.
Brodin elszakította a tekintetét az asztallapról.
– Igaz, amit a tanú mondott? – kérdezte a bíró.
Brodin pislogott.
– Úgy van, ahogy mondja – biccentett Wisting felé. – A tűzijátékkal
meg mindennel. Pontosan így történt.
Amíg a bíró feltett neki néhány ellenőrző kérdést, Wisting telefonja
ismét megrezzent. Időközben azonban jó távol helyezte a mikrofontól.
Ezúttal Nils Hammertől kapott egy előre megbeszélt üzenetet. A
képernyőn egy egyszavas értesítés jelent meg: Oké.
Az sms eszébe juttatta Linét, de igyekezett most nem rá gondolni. Még
nem jutott el a tanúvallomás legfontosabb részéhez.
Harald Ryttingen ekkor szólalt meg először:
– Ez kitaláció! – tiltakozott. – Tényhamisítás. Miért nem hallottunk
már korábban erről a tűzijátékról?
– Ellenőriztem az esetet a hétvégén a Kiwiben – felelte Wisting
anélkül, hogy szót kapott volna a bírótól. – Mint kiderült, az
alkalmazottak másnap jelentették az esetet a rendőrségen, jelezve, hogy
a bolt biztonsági kamerája is rögzítette a történteket.
 Kivette az összehajtott képeket a jegyzetfüzetéből.
– Magát az ügyet rövid idő után ejtették, de elhoztam a felvételek
másolatát – mondta. – Rossz minőségűek, és nem lehet felismerni rajtuk
a tettest, de bizonyítják, hogy aznap este valóban felrobbantottak egy
kukát a Kiwi előtt.
Ryttingen odasúgott valamit a főügyésznek, aki ismét felállt.
– Ez nem fogadható el bizonyítéknak – ellenkezett.
– Én mégis szeretném megnézni – felelte a bíró. Kinyújtotta a kezét,
hogy a hivatalsegéd odaadja neki a képeket.
– Vannak róluk másolataim – mondta Wisting, amikor odaadta.
Ryttingen lejjebb csúszott a székén. Az egész arca vörösen lángolt. A
vádlott kezén talált lőpor volt a nyomozás egyik alappillére, és ő is
pontosan tudta, hogy ha egy alappillér összeroskadt, gyakran az egész
épület vele dőlt.
– Ez így nem helyénvaló – morogta.
A bíró rápillantott.
– Valamit esetleg szeretne jegyzőkönyvbe venni?
Ryttingen megrázta a fejét, de aztán valami megvillant a szemében.
– Nem, bíró úr – mondta, miközben felemelkedett a helyéről. – De ha
Wisting valóban úgy gondolja, hogy nem megfelelő személy ül a
vádlottak padján, talán elmondhatná, gyanakodik-e bárki másra.
A bíró bólintott.
– Van gyanúsítottja? – kérdezte.
Ryttingen visszaült, keresztbe fonta a karját maga előtt, és hátradőlt a
széken.
– Igen – felelte Wisting a telefonja felé nyúlva. – Éppen most kaptam
az értesítést, hogy az embereim elfogtak és letartóztattak egy férfit Jens
Hummel meggyilkolásáért. Úgy gondoljuk, ő ölte meg Elise Kittelsent is.
A hallgatóság mormogása végighullámzott a termen. A bíró lecsapott a
kalapáccsal, és csendet kért.
– És ki az? – kérdezte.
– Az előttem megjelent tanút tartóztattuk le – felelte Wisting. – Az ügy
koronatanúját. Einar Gjessinget.
 A válasz ismét hangzavart keltett a teremben. A bíró hagyott időt,
hogy a hallgatóság és a hivatali személyek is megemésszék az
információt, majd újra csendet kért a teremben. Mindenki
elcsendesedett, csak az újságírók ujjainak gyors kopogása hallatszott a
billentyűzeten.
– Kérem, fejtse ki! – kérte a bíró.
Wisting kihúzta magát.
– Mint említettem, átnéztem a nyomozás hivatalos dokumentumait és
a nem hivatalos anyagot is, és találtam egy holtteret.
A bíró figyelmesen jegyzetelt.
– Egy holtteret? – kérdezett vissza.
– Rendőrségi kifejezés – felelte Wisting. – Holttérnek nevezzük a
dokumentumoknak és bizonyítékoknak azt a részét, amely, bár
kulcsfontosságú, elkerülte a nyomozók figyelmét. Ezúttal azonban nem
egészen így keletkezett holttér: az ügyért felelős nyomozó döntött úgy
tudatosan, hogy eltekint ettől az információtól, és nem indul el ezen az
úton. Miután Dan Roger Brodint jószerivel a nyomozás kezdete előtt
letartóztatták, és gyilkosnak bélyegezték, eszükbe sem jutott, hogy talán
más lehet a tettes. Dan Roger Brodin letartóztatása kényelmes megoldás
volt: kitaláltak egy valótlan történetet, hogy ne kelljen beismerniük, és
ne kerüljön nyilvánosságra, hogy részben maga a rendőrség is felelős
Elise Kittelsen haláláért.
Ryttingen súgott valamit a főügyész fülébe. A férfi bólintott, felállt, és
szünetet kért.
– Végighallgatjuk a tanút – utasította el a bíró. – Szeretném tudni,
hogy mi köze a rendőrségnek a gyilkossághoz.
A hallgatóságra síri csend ereszkedett.
– Elise Kittelsen a rendőrség informátora volt – mondta Wisting. –
Központi szerepe volt egy olyan szervezett bűnügyi hálózatban, amelyet
már évek óta szeretett volna leleplezni a rendőrség. A megölése előtt
már közel volt az áttörés. Elise olyan belső ember volt a hálózatban,
akinek a segítségével tudták, hogy mikor és hová érkezik majd a
következő kábítószer-szállítmány. Ez a tudás a rendőrségnek igen
hasznos volt, Elisének azonban életveszélyes. Egyszerűen túl sokat
tudott, és valaki rájött, hogy köpött.
A főügyész ismét megpróbált tiltakozni:
– Ezek az információk nem valók egy nyílt tárgyalásra – mondta.
Olav Müller nem hagyott időt a bírónak válaszolni.
– Ezek olyan alapvető fontosságú információk, amelyeknek a
rendőrség mindvégig birtokában volt, mégis elhallgatott előlem és az
ügyfelem elől – érvelt.
A bíró Wistingre pillantott, aztán a vád képviselete felé fordult.
– Igaz ez? – kérdezte.
Ryttingen arcából kifutott a vér. Hirtelen jóval idősebbnek tűnt a
koránál.
– Az ügy szempontjából nem lényeges – felelte anélkül, hogy
megerősítette volna az elhangzottakat.
A bíró ismét Wisting felé fordult.
– Hogyan jutott tudomására ez az információ, és mi köze ennek az
ügyhöz? – kérdezte.
Wisting megtöltötte az előtte álló üvegpoharat vízzel.
– A férfi, akit letartóztattunk, Einar Gjessing a bűnügyi hálózat egyik
tagja – magyarázta. – Ahogy Elise Kittelsen barátja, Julian Broch is. A
lány elsősorban tőle szerezte az információkat, amelyeket később
továbbított a rendőrségnek.
Ivott egy kortyot, hogy benedvesítse kiszáradt torkát. Látta, hogy Elise
Kittelsen anyja megszorítja a férje kezét.
– Amikor a rendőrség elkezdte felderíteni a hálózat működését, a
megszokott módszerrel fogtak munkához: kívülről befelé haladtak.
Ilyenkor rendszerint a tápláléklánc alján, egy kábítószer-fogyasztónál
kezdik, és megkérik, hogy mondja el, kitől vásárolta az árut. Az eladón
keresztül aztán eljutnak a szállítóig, és így tovább, felfelé a
hierarchiában. Ennek az ügynek a perifériáján találtak rá Elise
Kittelsenre. Egy reggel, amikor iskolába tartott a barátjától, a rendőrök
elkapták. Egy gramm hasis volt nála, amit a barátnője rendelt, és még
többet találtak az iskolai szekrényében. Apró ügy volt ez, de neki a
jövője múlt rajta. Egy kábítószeres ügy után sosem tudott volna
elhelyezkedni tanárként, és szégyent hozott volna magára és a szüleire
is. A rendőrök lehetőséget adtak rá, hogy mindezt megússza. Azt
mondták, elfelejtik az egész ügyet, ha cserébe kapnak tőle
információkat. Természetesen nagy dilemma volt, de végül meghozta a
döntését. Elárulta a szerelmét és a barátait, hogy mentse a saját bőrét.
Ryttingen még mindig nem adta fel, és továbbra is megpróbálta
elhallgattatni Wistinget.
– A tanú nem első kézből tudja ezeket a dolgokat – mondta. – Nem volt
ott, amikor ezek történtek, így az egész beszámolója legjobb esetben is
csak találgatás.
A bíró Ryttingen felé fordult, és ismét ugyanolyan ideges
arckifejezéssel szólalt meg, mint amikor Wisting helyet foglalt a
tanúpadon.
– Tagadja tehát, hogy Elise Kittelsen a rendőrség informátoraként
működött? – kérdezte.
Ryttingen megrázta a fejét.
– Nem, de…
A bíró félbeszakította:
– Folytassa! – nézett Wistingre.
– Elise Kittelsen kapcsolattartója jelenleg külföldön van szolgálatban,
de tegnap este beszéltem vele telefonon. Elmondta, hogy Elise
segítségével szerettek volna eljutni a bűnügyi hálózat fejéhez, akit a
rendőrség a Mr. Nice Guy fedőnévvel illet. Egy idő után Elise idegessé
vált. Attól félt, hogy a barátja rájött, mit csinál. Hogy ne legyen
nyilvánvaló, hogy a rendőrséggel kommunikál, a kapcsolattartó mindig
egy névtelen telefonról hívta. Ez azt jelenti, hogy véletlenszerűen
kiválasztott egyet a korábban elkobzott és rendőrségre került telefonok
közül. Elise azonban továbbra sem érezte biztonságban magát. A
kapcsolattartó utoljára telefonon beszélt vele, néhány órával a halála
előtt. Akkor elmondása szerint nagyon félt, hogy mi fog történni.
– Ez a telefonbeszélgetés biztosan nem stimmel – szakította félbe Olav
Müller. Kutakodni kezdett a papírjai között. – Megkaptuk a szilveszter
napján történt telefonbeszélgetések adatait. Ilyen hívás nincs a listán.
– Mert a felelős nyomozó parancsára törölték a hivatalos jelentésből,
hogy ne kavarjon fölösleges port az ügyben – felelte Wisting. – Azaz,
hogy senki ne láthasson rá a holttérre.
– Ki a felelős nyomozó? – kérdezte Müller.
– Harald Ryttingen.
Wisting háta mögül kamera kattanása hallatszott. Az egyik fényképész
megszegte a fotózási tilalmat, hogy lekapja a sápadt Ryttingent. Többen
követték a példáját.
A főügyész kissé arrébb húzta a székét, mintha távolabb akarna
kerülni a férfitól.
– Szeretném, ha pontosabb képet festene arról, hogy maga szerint mi
történt szilveszter estéjén – mondta a bíró.
Wisting bólintott.
– Részben feltevések lesznek – felelte. – Mindenesetre Elise Kittelsen
valódi veszélyt jelentett a bűnügyi hálózat központi figuráira nézve.
Muszáj volt megszabadulniuk tőle. Julian Broch nem tehetett semmit.
Bár szigorúan véve tőle szivárgott ki az információ, tudták, hogy ha
bármi történik Elisével, őt fogják először elővenni. Éppen ezért
sziklaszilárd alibit kellett biztosítania magának. A feladatot Einar
Gjessingre bízták, aki tartozott Mr. Nice Guynak. Dokumentumokkal
igazolható, hogy egy üzleti együttműködésük során sok pénzt veszített
Gjessing hibájából.
A telefonja hirtelen ismét megrezzent az asztallapon. Újabb üzenetet
kapott. Line volt az: Hol vagy?
Wistingnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ismét az ügyre
összpontosítsa a figyelmét, és összerendezze a gondolatait.
– Elise Kittelsen halála maga után vonta Jens Hummel halálát is –
mondta. – Hummel ugyanis futárként működött ebben a hálózatban.
Nagy mennyiségű kábítószert fuvarozott az Oslofjord partvidékéről
délre, Frank Mandttól Mr. Nice Guynak. A feltevésünk szerint szilveszter
estéjén újabb szállítmányt hozott állandó kapcsolattartójának, Einar
Gjessingnek. Ezen az estén azonban több dolog is történt. Einar Gjessing
megkérte Jens Hummelt, hogy annak az útnak a közelében
találkozzanak, amelyen Elise Kittelsen haladt a szilveszteri buliba. Tehát
a sarkon várakozó taxiban akart elmenekülni onnan. Eszerint a férfi,
akit a másik két szemtanú látott elfutni a helyszínről, nem Dan Roger
Brodin, hanem Einar Gjessing volt.
Gyorsan a védelem asztala felé pillantott. Brodin zavartnak tűnt,
mintha nem egészen értené, mi történik körülötte.
– Amikor azonban Gjessing megérkezett a taxihoz, egy nagyon gyors
és merész tervváltoztatásra kényszerült. Nemcsak az volt a feladata,
hogy elhallgattassa Elise Kittelsent, hanem azt is ki kellett derítenie,
hogy mennyit tud pontosan. Egyszóval vissza kellett mennie a lány
telefonjáért. Mielőtt sarkon fordult, hogy átadja a gyilkos fegyvert Jens
Hummelnek, visszaszaladt a helyszínre, ahol azt mondta, hogy a gyilkos
után eredt, de nem sikerült elkapnia. Amíg a mentősök megpróbálták
újraéleszteni Elise Kittelsent, a kialakult káoszban sikerült megszereznie
a lány telefonját. Amikor pedig a rendőrség megérkezett, és kikérdezte,
véletlenszerűen leírt nekik egy férfit, akit aznap este látott az utcán: Dan
Roger Brodint.
Wisting kezdett türelmetlen lenni. Gyorsan végezni akart, ezért már
nem fejezte ki magát olyan pontosan és precízen.
– Jens Hummel sok szempontból ártatlanul keveredett az ügybe –
folytatta. – Nyilvánvalóan hallgathatott volna arról, aminek a
szemtanúja volt, és hagyhatta volna, hogy Elise Kittelsen gyilkosa
szabadlábon mozogjon, de nem tűrhette, hogy egy ártatlan embert
ítélnek el helyette. Tudjuk, hogy megpróbálta a rendőrség tudomására
hozni, hogy nem a megfelelő embert kapták el, de nem jártak utána a
fülesének. Einar Gjessing és társai szemében azonban ő is veszélyt
jelentett. Még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi okozta a halálát, de
azt igen, hogy Gjessing volt az egyik utolsó személy, aki beszállt a
taxijába. A kocsi tetején találtunk ujjlenyomatokat, amelyeket sem az
időjárás, sem a szél nem mosott le onnan. Ahhoz túl töredékesek voltak,
hogy rájuk tudjunk keresni a nyilvántartásban, de a kézi összehasonlítás
igazolta, hogy Einar Gjessing hagyta őket.
 A vallomás vége felé közeledett. Itt már több elvarratlan szál és
megválaszolatlan kérdés is volt, amire még nem volt ideje kigondolni a
választ.
– Einar Gjessing és Jens Hummel talán azzal az ürüggyel találkozott
újra, hogy Gjessing visszakaphassa a fegyvert, amelyet Hummel elvitt
Kristiansandból – folytatta széttárt karral, hogy jelezze, ez csupán
elmélet, és további nyomozást igényel. – Az is lehet, hogy pénzt ajánlott
Hummelnek a hallgatásáért cserébe. Mindössze annyit tudunk, hogy
végül nem volt lehetősége bárkinek is elmondani, hogy mit tud Elise
Kittelsen haláláról. Megölték, és a gyilkos fegyver Frank Mandt
páncélszekrényében kötött ki.
Wisting tisztában volt vele, hogy még mindig rengeteg a
megválaszolatlan kérdés, és komoly munka áll előttük. A vallomása
azonban véget ért. Bemutatott egy alternatív megoldást.
– Kíván a védő még valamit kérdezni a tanútól? – kérdezte a bíró.
Olav Müller zavartnak tűnt.
– Most nem – felelte. – De fenntartom a jogot, hogy később ismét
behívjam, ha aktuális lesz.
A bíró bólintott, és a főügyész felé fordult.
– És a vád?
A főügyész megrázta a fejét.
– Rendben – bólintott a bíró. – Akkor most megkapja a kért szünetet.
Holnap délelőtt tíz órakor folytatjuk. Az ügyészségnek addigra el kell
döntenie, hogy kívánja-e folytatni a tárgyalást.
Lecsapott a kalapáccsal, felállt, és kiment az egyik oldalajtón, oldalán a
két ülnökkel. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, kitört a hangzavar.
Az újságírók két csapatra bomlottak, és előrenyomultak. Az egyik
csoport a vád képviselőit vette körbe, a másik Wistinget.
Wisting megragadta a telefonját, és olyan gyorsan, amennyire csak
lehetett, az ajtó felé sietett. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. Mielőtt
elhagyta volna a termet, még egyszer visszanézett, és látta, hogy
Ryttingen el akar menekülni, de mindenfelől körbeveszik. Az újságírók
szinte mozdulni sem engedték. Wisting nem tudott nem együttérezni
vele. Látott már ilyet korábban. Mindig szomorú volt, amikor egy saját
kollégájuk lépte át azt a bizonyos határvonalat, és követett el
bűncselekményt.
 78.

A telefonja még azelőtt csörögni kezdett, hogy odaért volna a kocsihoz.

Ismeretlen számok bombázták, valószínűleg mind különböző
szerkesztőségekből. Mindet kinyomta, és mielőtt beszállt az autóba,
tárcsázta Linét.
Hosszan kicsöngött, de a lánya nem vette fel. Gyorsan írt neki egy
üzenetet, hogy a bíróságon volt, de már úton van. Amint kikanyarodott a
parkolóból, rájött, hogy azt sem tudja, melyik kórházba kell mennie.
Line beszélt a tønsbergi és a skieni kórházról is, de úgy rémlett neki,
hogy végül az utóbbit választotta. Legalább ez volt a legközelebbi, még
ha ez is két és fél órányira állt tőle.
Az autópálya legbelső sávjában haladt. Azon gondolkozott, hogy
bekapcsolja-e a szirénákat, de szerencsére nem volt nagy forgalom.
Helyette benyomta a rendőrségi rádiót, és ellenőrizte, hogy az útvonal
hátralévő részén van-e bárhol sebességmérés.
Amint átgurult a város szélén ívelő Varoddbrua hídon, felhívta Ivar
Hornét.
– Micsoda kibaszott cirkusz! – szólt bele a déli nyomozó. – Minden a
feje tetejére állt. Baszd meg, leleplezted az egyik legnagyobb titkos
nyomozásunkat a nagyközönség előtt!
– Tudom – felelte Wisting. – Sajnálom. Nem volt más mód.
– Csakis az igazat, a színtiszta igazat, mi?! – kérdezte Horne. –
Legalább szólhattál volna előtte!
– Van bármi hír Goldheimről? – terelte el a témát Wisting.
– Hazafelé tart, de nyilván ő is értesült a történtekről. Az ő emberei is
jelen voltak a bíróságon. Felrobban a telefonja.
– Miről beszélnek?
 – Hidegvérrel fogadta a hírt – felelte Horne. – Senkinek nem mond
semmit arról, hogy mennyire van benne a keze a dologban, csak azt
ismételgeti, hogy gondoskodott az ügyről.
Wisting elgondolkodott. Goldheim Stavernban volt. Azért ment oda,
hogy gondoskodjon az ügyről?
– Hol jár most? – pillantott a szembejövő sávra.
– Már elhagyta Kragerøt. Mielőtt visszatér a városba, a nyomában
leszünk.
Wisting szinte maga előtt látta a kis, villogó pöttyöt a térképen. Ha
Goldheim most hagyta el Kragerøt, az azt jelentette, hogy nagyjából
háromnegyed óra múlva fognak elhaladni egymás mellett.
– Tájékoztass a továbbiakról! – kérte.
– Megpróbálom – felelte Horne.
Wisting letette a telefont, és ismét felhívta Linét. Mivel ezúttal sem
kapott választ, megcsörgette Hammert.
– Jól ment? – kérdezte.
– Hát, eléggé meglepődött a fickó – felelte Hammer. – Már úton van a
fogdába. Éppen most kutatjuk át a lakását Torunn-nel. Idejössz?
– Nem – felelte Wisting. – Ezt most nektek kell intéznetek. Úton
vagyok a kórházba.
– Miért, mi történt?
Wisting önkéntelenül is elmosolyodott.
– Azt hiszem, nemsokára nagypapa leszek – felelte.
 79.

Line egyedül feküdt a szülőszobán. Sofie bevitte a kórházba, Maja végig

sírt mögöttük a hátsó ülésen. Nem vesződtek azzal, hogy beugorjanak
Linéhez ruhákért és tisztálkodószerekért. Line elmesélte, hogy mi
történt. Miután a kórházba értek, Sofie nem akart hazamenni. Amúgy is
Line mellett akart maradni, hogy támogassa, de egyébként sem érezte
volna magát biztonságban egy olyan házban, ahová nemrég betörtek.
Most valószínűleg a földszinti kávézóban ült a kislányával.
Először egy vizsgálóterembe vitték, ahol ellenőrizték a baba
szívverését. Egy szülésznő megmérte a fájások hosszát és erejét, és
megállapította, hogy négy centiméternyire van kitágulva. Ezután
vizeletmintát kértek tőle, majd kapott egy kórházi ruhát, és megkérték,
hogy öltözzön át.
Egyedül érezte magát, és félt, emellett nem tudta, hogy hová tette a
személyzet a táskáját, amelyben a holmiját tárolta. Idegesítette, hogy az
apja nem válaszolt, és mérges volt rá. A haragja mögött azonban olyan
félelem bujkált, amilyet még soha azelőtt nem érzett.
Egy másik szülésznő belépett a szobába, és megkérdezte, hogy van.
Line nem tudott mit mondani, csak azt, hogy jól. Ő és a babája is
biztonságban volt, de idegenek vették körül. Ettől rosszul érezte magát.
– Próbáljon meg ellazulni! – tanácsolta a szülésznő. – Minden rendben
lesz.
Ezután pittyenés hallatszott a folyosóról, és Line ismét egyedül
maradt. Egészen eddig minden egyes fájásnál egyre erősebbnek érezte
magát. Mindvégig iszonyatos nagy erőtartalékai voltak, de a fájások
egyre erőteljesebbek lettek, és egyre hosszabban tartottak. Amikor újra
elkezdődtek, kétségbeesetten a lepedőbe markolt. Remélte, hogy
hamarosan véget érnek, és hogy az apja még a szülés előtt megérkezik.
 80.

Az út egysávossá szűkült. Wisting ötödikként haladt egy kamion mögött,

amely engedelmesen betartotta a sebességkorlátozást. Már éppen
levette az egyik kezét a kormányról, és bekapcsolta volna a szirénát, de
ekkor megszólalt a rádió, és bejelentkezett a készenléti rendőrség egyik
járőre. A központot hívta. A háttérben szirénák szóltak.
Az egyik operátor azonnal válaszolt.
– Egy fehér Range Rover nyomában vagyok – szólt bele a készenléti
rendőr. – Nem hagyja, hogy ellenőrizzük. Az E18-as úton halad dél felé.
Most vagyunk a Sørlandsportennél. Van bárki, aki az útjába állhat?
– Várjon! – kérte az operátor.
Sokan kérés nélkül is bejelentkeztek és válaszoltak, ahogy a hasonló
autóüldözések során szokás. Wisting helyzete volt a legkedvezőbb. A
sebességtől függően nagyjából tíz perc múlva fog találkozni Phillip
Goldheimmel és az őt üldöző járőrrel. Ez több mint elég idő volt arra,
hogy megállítson egy teherautót, és elintézzen egy útlezárást.
Az operátor kiadott néhány parancsot. Wisting a sziréna gombjára
tette a kezét, de végül visszahúzta. Nem hagyhatta, hogy most
hátráltassák.
A Goldheimet üldöző sofőr folyamatosan jelentette a helyzetüket. A
többi jármű sorra kijelentkezett. A távolság egyre csökkent Wisting és a
járőr között.
Megcsörrent a telefonja. Horne volt az.
– Üldözőbe vették Goldheimet – mondta tömören.
– Tudom – felelte Wisting. – Hamarosan találkozom velük.
– Rutinellenőrzést szerettünk volna végrehajtani, hogy megtudjuk,
mit hozott el Stavernből, de amikor a kollégák leintették, beletaposott a
gázba.
– Nem tudjátok, mit csinálhatott ott?
– Nem. Csak annyit, hogy két teli bevásárlószatyorral tért vissza a
kocsihoz.
Wisting már látta a távolban a villódzó kék fényeket.
– Itt jönnek – mondta.
Az előtte álló autók oldalra húzódtak. A fehér Range Rover elzúgott
közöttük. Wisting már a szirénákat is hallotta. A Range Rover az út
közepén húzódó sárga vonalon haladt. Wisting lelassított, és az út
szélére húzódott. Az autóját megcsapta a mellette elsuhanó kocsik szele.
Látta, hogy Goldheim egyedül van, és ádáz arckifejezéssel tapos a gázba.
– Le kell tennem – mondta Horne.
Az autók újra elindultak, és Wisting követte őket. A rádióból
folyamatosan ömlöttek az információk. Több jármű bekapcsolódott a
hajszába. Néhány kilométerrel arrébb lefektettek egy szöges útzárat.
Wisting feszülten figyelt, de továbbra is egyenletes sebességgel haladt
észak felé. A készenléti rendőrség járőre rendre jelentette, hol járnak, és
milyen sebességgel. Az egyik mondat közepén hirtelen elkáromkodta
magát.
– Felborult! – mondta, majd megismételte. – Hívjatok mentőt! – tette
hozzá, és gyorsan bediktálta a pontos helyzetét.
Wisting összeszorította az ujjait a kormányon. Nem tehetett mást,
mint hogy néma, tehetetlen tanúként figyelte a kibontakozó drámát.
Az autós üldözésből hirtelen mentőakció lett. Abból, amit Wisting
hallott, úgy tűnt, hogy az autó lecsúszott az útról és felborult, miközben
Phillip Goldheim még mindig benne ült. Mire Wisting átkelt Aust-Agder
és Telemark megye határán, a tűzoltók már kiemelték a roncsból.
Komoly sérüléseket szenvedett, de az állapota stabil volt. A rádiójelek
ekkor elgyengültek, és Wisting nem tudta meg, mi történt ezután.
 81.

Wisting négyszer is megpróbálta felhívni Linét. Szükségtelen volt,

hiszen tudta, hogy a lánya azonnal visszahívná, ha lenne rá lehetősége.
Talált egy szabad parkolóhelyet a kórház előtt. Miközben fizetett a
parkolóautomatánál, továbbra is azon bosszankodott, hogy mennyi időt
elfecsérel még mindig. Nem tudta, hogy meddig marad, de az összes
érméjét bedobta az automatába. Miután megkapta a parkolójegyet, és a
kocsi felé indult, megcsörrent a telefonja. Christine Thiis kereste.
– Ha hihetek a híreknek, jó kis alakításod volt – mondta.
– Történt, ami történt – válaszolta Wisting, miközben elhelyezte a
parkolójegyet a műszerfalon.
– A rendőrfőnök beszélni akar veled – folytatta a nő. – Már úton van
felénk.
– Akkor várnia kell egy kicsit – mosolygott Wisting, és elmondta, hol
van. – Nem tudom, meddig maradok.
Letette a telefont, bedobta a kesztyűtartóba, és elindult a főbejárat
felé.
Elkésett.
Jó kórházba jött, de amikor Linéről kérdezett a recepción,
tájékoztatták, hogy a szülés lezajlott, és egy kislány nagypapája lett.
Odavezették a szobához, ahol Line pihent. Amikor kinyitotta az ajtót,
éppen aludt, a babával a mellkasán.
Beosont a szobába. Line felébredt a csukódó ajtó zajára. A baba az álla
alatt összeszorított kézzel szuszogott a mellén.
– Hogy vagy? – kérdezte Wisting.
Line mosolyogva az újszülöttre pillantott.
– Jól.
 Wisting odahajolt hozzá, a homlokának döntötte a homlokát, és csókot
nyomott az arcára.
– Annyira sajnálom, hogy elkéstem.
– Semmi gond – felelte a lánya. – Sofie elhozott. Nem találkoztál vele
lent, a kávézóban?
Wisting megrázta a fejét.
– Egyenesen ide jöttem – mondta.
Az unokáját fehér ruhába bugyolálták. Erősnek és egészségesnek tűnt.
Line felült, mire a baba is megpróbálta felemelni a fejét. A művelet nem
járt sikerrel, a csöppség nyaka remegett a megerőltetéstől.
Egy szülésznő lépett be a szobába.
– Minden rendben? – kérdezte lágyan.
Line bólintott. Wisting üdvözölte, és elmondta, hogy ő a baba
nagyapja.
– Szeretné kézbe venni? – kérdezte a szülésznő.
Wisting Linére pillantott.
– Nem tudom – rázta a fejét. – Talán majd később.
A szülésznő rá se hederített. Kiemelte a babát az ágyból, és a kezébe
adta. Wisting a bőrén érezte az apró fejecske súlyát.
Meleg csend kerítette hatalmába. Nagyon régen tartott utoljára a
kezében egy csecsemőt, de hirtelen teljesen természetesnek és magától
értetődőnek tűnt.
A szülésznő kiment a szobából, és magukra hagyta őket. Wisting
óvatosan végigsimított a ráncos babaarcon. A bőre ragacsos volt, de
közben kicsit száraz és kemény is. Hirtelen kinyílt a szeme. Két nagy,
kék szem pislogott rá meglepő bizalommal.
– Ingridnek fogom hívni – mondta Line. – Anya után.
Wisting bólintott, és eleredtek a könnyei. Váratlan szomorúság
töltötte el. Egyszer, régen Line is éppen ilyen kicsi volt. Az elmúlt évekre
gondolt, és arra, hogy mennyi minden történt úgy, hogy ő nem volt ott.
Olyan gyorsan felnőtt. És most itt van ez a csoda, amit az édesanyja nem
ért meg.
– Mi történt a bíróságon? – kérdezte Line.
 Wisting óvatosan visszafektette a mellkasára a kislányt.
– Jól ment – felelte. – Hosszú időbe telt, de elmondtam, amit akartam.
Szerencse, hogy a bíró megengedte.
A baba nyögött egyet, ezért Line megigazította. Wisting csak ekkor
vette észre, hogy a lánya csuklója be van kötve.
– Mi történt? – kérdezte, és megfogta a kezét.
Line nem válaszolt, csak megpróbálta elrejteni a másik kezét a takaró
alatt. Wisting kihúzta, és látta, hogy az alkarján mély sebek vöröslenek.
– Nincs kedvem most ehhez – hajtotta a fejét a párnára.
Wisting elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Hol szerezted ezeket a sebeket? – ült le az ágy szélére.
Line lehunyta a szemét. Egy ideig úgy maradt, majd kinyitotta, és
elmesélte, hogy mi történt, miközben Majára vigyázott.
 82.

Wisting még azelőtt visszaért a kocsihoz, hogy letelt volna a parkolási

ideje. Beült a kormány mögé, és elővette a telefonját a kesztyűtartóból.
Még mindig lüktetett benne a harag.
Rengeteg nem fogadott hívása volt. Egyik sem érdekelte. Felhívta Ivar
Hornét.
– Mi a helyzet Goldheimmel? – kérdezte.
– Túléli – biztosította Horne. – Állítólag komoly sérüléseket szerzett,
de nem elég komolyakat ahhoz, hogy ne tudjon talpra állni és szépen
besétálni a cellájába. Bár ezt új cipőben kell megtennie. A cipőtalp
mintázata megegyezik azzal, amit a földpincében találtatok.
Wisting alig fogta fel az elhangzottakat.
– Frank Mandt személyes iratait vitte el Stavernből – felelte.
– Te ezt honnan…
– Megtaláltátok nála? – szakította félbe Wisting.
– A legnagyobb részét – válaszolta Horne. – A kocsi átpördült
néhányszor. Mindenütt papírok voltak, de megoldottuk.
– Kellenek nekem – válaszolta Wisting. – Holnap elmegyek értük.
– Erről nem az én tisztem dönteni, de valamilyen módon nekünk is
muszáj folytatnunk a nyomozást. Elvégre a ti gyilkosságotok és a mi
kábítószeres ügyünk most már szorosan összefügg.
Wisting beindította az autót, és elmondta, mit mesélt neki Line.
– A fegyver és a fekete maszk is a kocsijában volt – erősítette meg
Horne. – A cipőnyomait is biztosan megtaláljátok a Mandt-házban.
– Szeretném, ha minden Larvikba kerülne – ismételte Wisting. –
Phillip Goldheimet is beleértve.
 – Nem biztos, hogy ez olyan egyszerűen fog menni – figyelmeztette
Horne.
– Szarok Ryttingenre.
– Arra már én is rájöttem – felelte Horne. – De a történethez
hozzátartozik, hogy nagyjából egy órája elkaptuk Julian Brochot. Az apja
motorcsónakjával kötött ki, húsz kiló amfetamint hozott magával
Dániából. Már most elkezdett köpni Goldheimről. Meg kell próbálnunk
együttműködésre bírni, de a maiak után nem biztos, hogy elsősorban
neked és a te körzetednek kellene foglalkozni vele.
Wisting kénytelen volt egyetérteni.
– Egyvalami mindenesetre biztos – fejezte be Horne. – No more Mr. Nice
Guy.
 83.

Miután visszaért a rendőrkapitányságra, Wisting összehívta a

nyomozókat a tárgyalóba. Nagyon sok minden történt egy nap alatt, és
mindenkire ráfért egy gyors összegzés.
– Mit mond Gjessing? – fordult Nils Hammer felé, aki időközben
szintén visszatért Kristiansandból.
– Egyelőre csak a Hummel-ügyről beszéltünk vele – bólintott a férfi. –
Röviden válaszolt, és mindent határozottan tagad.
– Hogyan magyarázza az ujjlenyomatokat a taxin? – kérdezte
Mortensen.
– Még nem beszéltünk róla neki, de felszólítás nélkül elmondta, hogy a
gyilkosság előtt megpróbált leinteni egy nem helyi taxit. Beült, de ki
kellett szállnia. Erről elvileg már beszélt a rendőröknek.
Wisting bólintott. Einar Gjessing a hétvégén ugyanezt mondta, amikor
meglátogatták a lakásában.
– Milyen bizonyítékunk van még ellene? – kérdezte Torunn Borg. –
Kapcsolatba hozható Frank Mandttal?
– Egyelőre nem – rázta a fejét Wisting. – De át fogjuk nézni Mandt
személyes archívumát.
– Ne feledjük, hogy ebből könnyedén lehet láncreakció – szólt közbe
Hammer. – Ha rábizonyítják az újévi gyilkosságot, a Hummel-ügyben
sem lesz mivel védekeznie.
Ekkor kinyílt a tárgyaló ajtaja. Ivar Sundt rendőrkapitány állt előttük,
Christine Thiisszel a háta mögött. A férfi tekintete végigfutott az
összegyűlteken, majd megállapodott Wistingen.
– Azt mondtam, hogy beszélni akarok magával, és arra számítottam,
hogy ez meg is fog történni, amint visszaér a kapitányságra – szólalt
meg.
– Sajnálom – tárta szét a kezét Wisting. – Meg kellett tárgyalnunk
néhány dolgot.
– Nekünk is így kellene tennünk – szűrte a fogai közül a
rendőrkapitány. Dühösnek tűnt.
– Tíz perc múlva megfelel? – kérdezte Wisting.
– Nem – felelte a férfi, és leült az asztalhoz. – Most felel meg.
A többi nyomozó felállt. Christine Thiis félreállt, hogy kiengedje őket a
teremből.
– Maga is marad – intett neki Sundt.
Christine Thiis helyet foglalt Wisting mellett. A rendőrfőnök rögtön a
tárgyra tért:
– Milyen bizonyítékaik vannak?
Wisting ismét pontról pontra elmagyarázta az ügyet. Beszéd közben
rájött, hogy amit mond, az több mint elég ahhoz, hogy kétségbe vonják
Dan Roger Brodin bűnösségét. Az ellene felépített nyomozás úgy tört
derékba, mint egy viharban hánykolódó hajó árbócrúdja. Ahhoz
azonban, hogy Einar Gjessing ellen vádat emeljenek, még hosszú utat
kellett megtenniük.
A rendőrkapitány ugyanígy látta a helyzetet.
– Ez nem elég – felelte. – Tudom, hogy maga tapasztalt nyomozó, de én
is legalább olyan tapasztalt bíró vagyok. A jelenlegi bizonyítékok még
egy előzetes letartóztatáshoz sem elegendőek. Elkapkodta a dolgot – állt
fel a fejét rázva. Christine Thiisre pillantott. – Megtagadták a határozott
kérésemet, hogy ne bolygassák meg az újévi gyilkosságot. Csak botrányt
csináltak.
Wisting nem kívánt vitába bocsátkozni. A rendőrkapitány az ajtó felé
indult, de a folyosóról még visszanézett rá.
– Ha mindössze ennyi bizonyíték van a kezében, még a holnap
délelőtti tárgyalás előtt szabadon kell eresztenie Einar Gjessinget.
 84.

Aznap este, nyolc óra előtt nem sokkal Wisting visszatért a kórházba
Linéhez. A rendőrfőnökkel történt megbeszélés után üres órákat töltött
a kapitányságon. Egész idő alatt semmi hasznosat nem tudott csinálni,
csak arra vágyott, hogy újra a kezében tarthassa a kis Ingridet.
Először átugrott Linéhez, hogy pakoljon neki ruhát és
tisztálkodószereket. A szükséges dolgok legnagyobb része már össze volt
készítve. Amíg a bűnügyi technikusok átkutatták Frank Mandt házát,
Sofie Linéhez költözött Majával.
Line épp akkor végzett a szoptatással, amikor Wisting odaért.
Lepakolta a lánya holmiját, és arra gondolt, hogy hoznia kellett volna
valamit. Legalább egy virágot, bonbont vagy plüssmacit. Bocsánatot
kért, és megígérte, hogy másnap mindkettőjüknek hoz valamit.
Line nevetve adta át neki a kisbabát. Wisting magához ölelte, és durva
ujjaival óvatosan végigsimított apró kezén. A kis ujjacskák meglepő
erővel szorultak a mutatóujja köré.
– Hogy halad az ügy? – kérdezte Line.
Wisting csendesen, nyugodtan elmagyarázta, és közben a kis, puha
arcot simogatta.
– El kell engednetek? – kérdezte a lánya.
Wisting elmosolyodott, és rájött, hogy a gondolat még csak nem is
zavarja különösebben.
– Jobb, ha tíz bűnös jár szabadon, mint hogy egy ártatlant elítéljenek –
mondta, és Dan Roger Brodinra gondolt, aki továbbra is a kristiansandi
börtönben ült.
– Megnézted, hogy mi volt a páncélszekrényben? – kérdezte Line.
– Még nem – felelte Wisting.
 – Nem vitt magával mindent – mondta Line, és mesélt az apjának a
kanapé párnája alatt rejtőző hangfelvételekről. – Frank Mandtnak volt
egy titkos mikrofonja a konyhában, amivel felvette az összes ottani
beszélgetést. Volt egy olyan is, amelyben egy pénzszállító autó
kifosztását tervezték. Biztos lehet csinálni valamiféle hangvizsgálatot,
hogy kiderítsétek, ki beszél rajta.
– Jó ötlet – bólintott Wisting, bár nem izgatta túlságosan a dolog.
Egy ideig mindennapi témákról beszélgettek. Mikor engedik haza
Linét, hogyan fogja berendezni a hálószobáját, és hasonlók. Line felhívta
Thomast is, aki megígérte, hogy másnap meglátogatja.
– Johnnak elmondtad már? – nézett fel Wisting az apró gyerekarcról.
Ritkán beszéltek a gyerek apjáról, de Wisting tudta, hogy Line
valamennyire tartotta vele a kapcsolatot a terhesség alatt.
– Még nem – felelte Line. – Holnap küldök neki fényképet.
Ezután egyéb dolgokról beszélgettek, de a végén mégis visszatértek a
gyilkossági ügyre.
– Gondolod, hogy természetes halált halt?
– Kicsoda? – kérdezte Wisting szórakozottan, még mindig
belefeledkezve a babába.
– Frank Mandt – felelte Line. – Gondolod, hogy lezuhant, vagy az is
lehet, hogy lelökték?
Wisting megpróbált visszaemlékezni a Frank Mandt halálával
kapcsolatos jelentésekre.
– Nem találtak gyilkosságra utaló jeleket – válaszolta.
– De mit akart csinálni a pincében? – kérdezte Line. – Csak az a régi
edzőterem volt ott, meg a páncélszekrény. Vagy sportruhában találtátok
meg?
– Nem, úgyhogy akkor, gondolom, a széfhez indulhatott – vont vállat
Wisting.
– Talán – felelte Line. – Csak olyan furcsa egybeesés, hogy éppen akkor
zuhant le a lépcsőn, amikor ennyi minden történt körülötte.
Wisting felállt, és Line karjára fektette a kis Ingridet. A baba fáradtan
pislogott, és nyögdécselt.
 Volt valami elgondolkodtató abban, amit Line mondott, és ami miatt
most hirtelen muszáj volt elmennie. Az ágyra hajolt, megölelte a lányát,
és megígérte, hogy másnap visszatér. Aztán sietős léptekkel az ajtó felé
indult.
 85.

A régi ház előtt álló lámpaoszlop fénye halványan derengett a sötétben.

Wisting a kocsi mellett állt, és a tücskök ciripelését hallgatta. Ott ültek a
fákon, a bokrokban és a fűben is, és kórusban játszották monoton
dallamaikat.
Január elején Klaus Wahl találta meg Frank Mandt holttestét a
pincelépcső alján. Mindennapi tragédia volt. A hetvenkilenc éves Frank
Mandt cukorbeteg volt, és gyakran elájult. Wahl rövid vallomást tett, de
a nyomozók nem kérdeztek meg tőle mindent.
Wisting az ajtóhoz lépett, és becsöngetett. Időbe telt, mire az idős férfi
kinyitotta neki. Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb: kék
rövidnadrágot és egy gyűrött inget.
– Á, maga az! – mormogta, és kitárta előtte az ajtót, mintha már várta
volna.
Leültek a konyhaasztalhoz.
– Letartóztattunk egy férfit Jens Hummel meggyilkolásáért – mondta
Wisting.
Klaus Wahl bólintott. Bizonyára ő is követte a híreket.
– Az Einar Gjessing név mond magának valamit? – kérdezte Wisting.
– Nem tudom, ki az – felelte Wahl.
– Azt hiszem, ő is Frank Mandt utolsó látogatói között lehetett –
magyarázta Wisting. – Sőt, elvitte neki többek között a gyilkos fegyvert
is.
– Nem jártam gyakran Franknál – magyarázta Wahl, miközben
kibontott egy csomag dohányt. – Leginkább a pékségben
találkozgattunk.
Wisting egy ideig csak csendben ült, és az előtte ülő férfit méregette.
 – Talán maga ismerte a legjobban Mandtot – mondta. – Mit gondol, mi
történhetett igazából? Sokakat a hatalmában tartott, és nem kevesen
nyerhettek a halálán. Gondolja, hogy leesett, vagy az is lehet, hogy
lelökték?
Klaus Wahl beleszórta a dohányt a cigarettapapírba, majd visszazárta
a zacskót.
– Lezuhant – felelte magabiztosan. – Baleset volt.
– Nagyon biztosnak tűnik benne – mondta Wisting.
Klaus Wahl felállt, a konyhapulthoz lépett, és kihúzta az egyik fiókot.
Amikor visszaült az asztalhoz, egy fekete jegyzetfüzet és egy kis magnó
volt a kezében.
– Lezuhant – ismételte. – Ha lelökték volna, ezt is magukkal viszik.
Wisting átvette tőle a jegyzetfüzetet, és csak úgy találomra kinyitotta
valahol. Nevek, dátumok, pénzösszegek és egyéb kulcsszavak sorakoztak
benne.
– Mellette hevertek, a lépcső alján – magyarázta Wahl. – Nyilván be
akarta tenni őket abba a páncélszekrénybe. Magammal hoztam őket. Azt
gondoltam, nem feltétlenül kell a rendőrség kezére kerülniük. Azóta
megváltozott a véleményem.
– Miért?
Wahl a szájába vette a cigarettát, és kissé oldalra billentett fejjel
meggyújtotta.
– Ezen itt egy Einar nevű ember is beszél – bökött a lejátszóra. – Meg
még egy, akit PG-nek neveznek. Többek között Jens Hummelről is szó
esik benne. – Wahl megszívta a cigarettát, és lassan kiengedte a füstöt az
orrán. – Mandt így szilárdította meg a helyzetét a hálózatban.
Mindenkiről tudott ezt-azt, és mindenkit rávett, hogy kotyogjon el
valamit a másik háta mögött.
Wisting a kezébe vette a lejátszót, és megnyomta a play gombot. A
felvétel egy beszélgetés közepén kezdődött.
– Hallgasd meg Einart! – mondta az egyikük.
– Ez a Jens-gyerek elég problémás – vágott közbe egy másik. Nem volt
nehéz felismerni Einar Gjessing hangját és durva déli tájszólását.
 – Nyilván meg lehet oldani valahogy – felelte egy harmadik hang.
– Ő volt Frank Mandt – bökött a cigijével Klaus Wahl a lejátszóra.
– Csak egy végleges megoldás létezik – felelte Gjessing. – Túl nagy
kockázatot vállalunk, ha nem teszünk semmit.
– Te vállalsz kockázatot – javította ki Mandt. – Semmi probléma nem
lenne, ha nem fogtak volna el egy ártatlan embert.
– Ki az ártatlan? – szólalt meg ismét az ismeretlen hang, akiről Wisting
úgy sejtette, Phillip Goldheim lehet. – Nyilván nem ő tette, de messze
nem ártatlan. Senki sem az.
– A baj csak az, hogy nem tudhatjuk, hogy ha egyszer köpni kezd, mi
bukik ki a száján – folytatta Gjessing. – Mindannyiunkra nézve veszélyes
lehet.
– Ő az én emberem – felelte Mandt. – Ráadásul igen értékes a
számomra.
– Természetesen kárpótolni fogunk érte, és találunk valakit, aki
helyettesítheti. De Einar hajlandó kiiktatni ezt a lehetséges
veszélyforrást. Innentől kezdve…
A hangot ekkor tompa zúgás váltotta fel, mintha valaki elvágta volna a
felvételt. Nem volt nehéz megérteni, miről beszélnek a kazettán, de ez
sem bírt bizonyító erővel. A beszélgetést többféleképpen lehetett
értelmezni, és a tartalma is megkérdőjelezhető volt.
Wisting hagyta, hadd forogjon a szalag. A zaj egy idő után
megváltozott. Távoli hangokat hallott, amelyek hamarosan erősebbek
lettek, ahogy a beszélők közeledtek a mikrofon felé.
– Jössz már? – kérdezte Frank Mandt, hallhatóan idegesen.
– Csak el akartam mondani, hogy a probléma meg van oldva – felelte
Gjessing.
Valamilyen fémtárgy koppanása hallatszott az asztalon.
– Bassza meg! – kiáltott fel Mandt. – Minek hoztad ezt ide?
– Mert a tiéd.
– Ez most talán a leginkább keresett fegyver az országban!
– Én gondoskodtam a problémáról, úgyhogy a te dolgod
megszabadulni ettől.
 Valamit áttoltak az asztal egyik feléről a másikra.
– Nem akarok többet hallani erről! – mondta erélyesen Mandt.
– Pedig van valami, amit tudnod kellene – felelte Gjessing. – Kénytelen
voltam a pajtába rejteni a taxiját.
– Az én pajtámba?
– Ja, hát úgysem használod. Később elviszem, de minél később találják
meg, annál jobb.
– És a test?
– Az nincs ott. Ne aggódj!
– Nem fogja senki megtalálni?
– Mostanában nem.
– Hogy érted?
– Majd talán tavasszal, amikor trágyázzák a földeket – magyarázta
Gjessing anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna.
Frank Mandt lemondó hangon válaszolt:
– Akkor sem kellett volna idejönnöd. Most nem.
Széklábak karistolták a padlót.
– Gondoltam, tudni akarod.
– Minél kevesebbet szeretnék tudni erről.
A hangok távolodni kezdtek.
– Mondd meg PG-nek, hogy mostantól neki kell küldenie valakit az
áruért!
A beszélgetés lassan elhalt, és a felvételnek vége szakadt. A szalag nem
forgott tovább.
Klaus Wahl cigarettájából füst szállt fel, és széles felhőben elterült a
mennyezet alatt.
– Gondoltam, hasznos lehet – mondta.
 86.

A börtönőr töltött egy csésze kávét Wistingnek, aki igazából csak ekkor
érezte meg, hogy mennyire fáradt. Ivott egy kortyot, megpróbálta
lerázni magáról az érzést és összeszedni a gondolatait. Az őrszoba
képernyői előtt állt, amelyek közül néhány Einar Gjessinget mutatta.
Fel-alá járkált a cellájában, ugyanabban a ruhában, amelyben délelőtt
elhagyta a bíróságot. Wisting hirtelen úgy érezte, mintha sokkal
régebben történt volna az egész.
– Néhány órája itt járt a védőügyvédje – tájékoztatta a férfi, aki kávét
főzött neki. – Azt mondtuk neki, hogy holnap reggelig várunk a
kihallgatással.
– Csak beszélgetni szeretnék vele – felelte Wisting.
– Nem hiszem, hogy beszélgetős kedvében lenne – nézett rá a
börtönőr.
A hármas számú cellába zárt férfi leült az ágyra. Wisting egy ideig még
a szobában maradt. Kiitta a kávéját, letette a csészét az asztalra, és
bement a börtönfolyosóra.
Einar Gjessing felemelte a fejét. Wisting bevitt hozzá egy széket, és
amikor becsukta maga mögött a cellaajtót, mindent megtett, hogy ne
látszódjon rajta a bizonytalanság. Érezte az ágyon ülő férfi utálkozását,
nyugtalanságát és szorongását.
– Nincs mit mondanom – szólalt meg.
– Már hallottam, amit kellett – ült le Wisting vele szemben.
Elővette a magnót a táskájából, és elindította a felvételt onnan, ahol
Gjessing arról beszél, hogy a pajtába rejtette a taxit. A cellában valahogy
fémesebben hatottak a hangok. A Wisting előtt ülő férfi hirtelen
megváltozott: teljesen elsápadt és összezuhant.
 Wisting megállította a felvételt.
– Tudta, hogy Frank Mandt minden beszélgetést rögzített a házában?
– kérdezte.
Gjessing nem válaszolt.
Wisting kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy zacskónyi kazettát.
– Még nem hallgattam végig az összeset – mondta. – De gondolom,
nagyjából ugyanazt fogom hallani bennük, amit leírt a jegyzetfüzeteibe.
Bár még azokat sem olvastam el.
Gjessing kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Magára nézve ennek nincs nagy jelentősége – folytatta Wisting. –
Hiszen nehezen kaphatna nagyobb büntetést annál, mint ami két
gyilkosságért kijár. Ellenben segíthet másokon.
– Hogy érti? – kérdezte Gjessing.
– Nem muszáj végighallgatnom ezeket a hangfelvételeket vagy
elolvasnom a jegyzetfüzeteit – felelte Wisting. – Mindössze egy
vallomásra van szükségem. – Felállt. – Ahogy elnézem, magának ezen
múlik minden. Egy beismerő vallomás az egyetlen enyhítő körülmény,
ami megrövidítheti valamennyivel a büntetését. Holnap reggel hétkor
jövök munkába. – Elindult az ajtó felé. – Az ajánlat addig áll.
Einar Gjessing csendben ült az ágy szélén, miközben Wisting becsukta
a cellaajtót, és lassan kisétált a börtönfolyosóról. Az őrszobában a kezébe
vett egy öntapadós jegyzetet, felírta rá Nils Hammer telefonszámát, és az
asztalra ragasztotta.
– Ha beszélni akar valakivel, ezt a számot hívja! – mondta. – Bármikor.
 87.

Másnap reggel hétkor a vallomás már Wisting asztalán feküdt. A

jelentést éjjel negyed négykor kezdték el írni, és tíz perccel hat előtt írta
alá Nils Hammer és Einar Gjessing is. Nyolc oldal volt, a legszükségesebb
részletekkel.
Ahogy átolvasta, érezte, hogy részben elmúlt az addigi izgalma. Semmi
új nem volt a vallomásban. Néhány vakfoltot persze kitöltött, de semmi
meglepőt vagy olyasmit nem közölt, amire Wisting ne számított volna.
Bevitte a dokumentumot Christine Thiishez. Látta rajta, hogy
mennyire megviselték az előző napok. Sok szempontból ő volt az, aki az
üllő és a kalapács közé szorult. A lelkiismeretes nyomozók és a
gyakorlatias felettesek közé. A szeme alatt húzódó sötét táskáktól
valamivel idősebbnek tűnt.
– Vége van – mondta, és letette a nő elé a vallomást.
Christine Thiis elolvasta, és Wisting látta rajta, hogy mennyire
megkönnyebbül tőle.
– Értesítsd a rendőrfőnököt és a főügyészt! – kérte a nőt, és elindult az
ajtó felé.
Christine Thiis bólintott. Az arckifejezése ellágyult, és látszott rajta,
hogy minden fáradtsága ellenére alig várja, hogy végrehajthassa a
kérést.
– Hová mész? – kérdezte.
Wisting az órára pillantott.
– Vissza Kristiansandba – felelte. – Van egy-két gyakorlati dolog, amit
muszáj megbeszélnem az ottani nyomozókkal. A tárgyalás pedig tízkor
folytatódik. Szeretnék ott lenni.
 88.

Amikor Wisting néhány perccel tíz előtt megérkezett a bíróságra, a

tárgyalóterem már megtelt. A kíváncsi hallgatók és az újságírók egészen
körbevették a bejárati ajtót. A hivatalsegéd, aki elküldte őket, meglátta
Wistinget, és magához intette. Átvágott a tömegen, és megállt az
ajtónyílásban.
Olav Müller ügyvédjelöltet ezúttal a főnöke, Gisle Kvammen is
elkísérte. Egymás mellett ültek a védők asztalánál. A másik oldalon ült a
főügyész, tőle néhány méterre pedig a pártfogó ügyvéd. Ryttingen és
Elise Kittelsen szülei nem jelentek meg.
A bírói emelvény mögötti ajtó pontban tíz órakor kinyílt. A jelenlévők
felálltak. A fekete ruhás bíró és a két ülnök elfoglalta a helyét. A bíró
mindenkit megkért, hogy tegyen hasonlóképpen. Ezután megnyitotta a
tárgyalást egy kalapácsütéssel.
– A terv szerint ma folytatjuk a tanúk meghallgatását – mondta. – Van
bármelyik félnek megjegyeznivalója, mielőtt ez megtörténik?
A főügyész lassan felállt a helyéről.
– Tisztelt bíró úr! – biccentett az emelvény felé. – A nemrég
tudomásunkra jutott információk tükrében az ügyészség lemond a
további bizonyítási eljárásról, és kérvényezi a vádlott szabadon
bocsátását.
A bíró csendesen figyelte.
– Milyen indokok alapján kéri a vádlott felmentését? – kérdezte.
A főügyész megköszörülte a torkát, majd röviden válaszolt:
– Ártatlan.
A jelenlévők zavartan pusmogni kezdtek.
 – Van egyéb alapja a döntésnek, mint amit a tegnapi tárgyaláson
hallottunk? – kérdezte a bíró.
– Ma reggel tudomásunkra jutott néhány kiegészítő információ –
bólintott a főügyész.
A bíró csendben várta, hogy befejezze.
– Egy másik személy elismerte Elise Kittelsen meggyilkolását.
Újabb mormogás hangzott fel a padokról, hullámot vert a tömegben,
és visszaverődött a falakról. Amint a bíró felemelte a kalapácsát,
mindenki elcsendesedett.
– Bíznak ebben a vallomásban? – kérdezte.
A főügyész bólintott, de a bíró nem elégedett meg ennyivel.
– Bíznak benne?
– Igen.
– Köszönöm.
A bíró lassan és körülményesen lejegyezte az elhangzottakat, majd a
pártfogó ügyvédre pillantott.
– A hozzátartozók kívánnak bármiféle megjegyzést tenni a
történtekkel kapcsolatban?
A pártfogó ügyvéd felállt.
– Sokan, bíró úr. – A főügyészre sandított. – De nem tiltakoznak a
vádlott szabadlábra helyezése ellen.
Miután leült, a bíró Olav Müller felé fordult.
– A védő kíván szólni?
Kvammen válaszolt:
– Mi is kérvényezzük a vádlott szabadlábra helyezését.
Dan Roger Brodin zavartnak tűnt.
– A vádlott kíván szólni? – vonta össze a szemöldökét a bíró.
Teljes csend ereszkedett a teremre. Brodin a mikrofonhoz hajolt, és
azt mondta:
– Nem én voltam.
– Most már nincs is senki, aki ezt gondolná – bólintott a bíró. Ismét a
főügyész felé fordult. – Délután három órakor kihirdetjük az ítéletet.
Ezután egy kalapácsütéssel berekesztette a tárgyalást.
 Wisting a falnak dőlt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Dan Roger
Brodin már délután szabad lesz.
 89.

Wisting az ablak melletti széken ült, ölében az ötnapos unokájával.

Majdnem harminc évvel ezelőtt pontosan ugyanott, pontosan
ugyanilyen pózban ült Linével az ölében. Jó érzés volt hátradőlni és
visszaemlékezni a régi szép időkre.
Kint esett az eső, ahogy Line és Thomas első nyarán is szinte
folyamatosan. Hajnali öt körül kezdődött, és egész nap kitartott. Hideg
eső volt, az ég pedig szürke, mint az acél.
Wisting lenézett a fekete hajú babára. A szeme csukva volt, az arca
kerek és pirospozsgás, a szája aprócska, lágy és rózsaszín. Ingrid. Az
arcizmai alig észrevehetően megmozdultak, valahányszor levegőt vett.
Line bejött a házba. Egy rózsaszín masnival átkötött, nagy csomag volt
a kezében. Sofie és Maja követte.
Wisting mosolyogva üdvözölte őket. Mielőtt leült volna, Sofie
odalépett hozzá, és megsimította az újszülött arcát.
Line kinyitotta az ajándékot. Rózsaszín rugdalózó és más babaruhák
lapultak benne. Mielőtt jobban megnézhette volna őket, ismét
csengettek. Kiment, kinyitotta, és Nils Hammerrel, Torunn Borggal,
Espen Mortensennel és Christine Thiisszel tért vissza. Hammer egy lufit
és egy hatalmas plüssmacit hozott a kezében, Christine Thiis pedig egy
zenélő szőnyeget, ami akkor szólalt meg, ha az ember megnyomta rajta
a különböző kis figurákat.
Süteménnyel és kávéval kínálták őket.
Ingrid kinyitotta a szemét, és egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt elsírja
magát, aztán mégis csendben maradt. A szája szélén mintha halvány
mosoly játszott volna.
– Kézbe vehetem? – kérdezte Hammer.
 – Csak készítek előtte egy képet – nyúlt Line az asztalon álló
kameráért.
Leguggolt Wisting elé. Hammer közben mögé állt, és mindenféle
furcsa hangokat adott ki, hogy magára vonja a csöppség figyelmét.
– Csinálj egyet az én telefonommal is! – kérte a lányát Wisting,
miközben óvatosan előhalászta a készüléket a zsebéből.
Amint át akarta adni Linének, a telefon megcsörrent. Ingrid sírni
kezdett, úgyhogy Line kivette a kezéből, és átadta Hammernek.
Wisting kiment a konyhába, és felvette a telefont.
– Itt Olav Müller ügyvédjelölt – hallotta a nappaliból érkező nevetésen
keresztül.
– Jó napot! – köszönt Wisting.
– Nem zavarom? – kérdezte a fiatalember.
– Ugyan – felelte Wisting. – Miről szeretne beszélni?
A nappaliban Hammer pukihangokat adott ki a szájával. Ingriden kívül
mindenki elnevette magát.
– Dan Roger miatt hívom.
– Mi van vele?
– Meghalt.
Wisting bement a konyha sarkába.
– Micsoda?
– Ma éjjel túladagolta magát – magyarázta Müller. – Gondoltam,
elmondom.
Wistingnek le kellett ülnie. A hír olyan hirtelen jött, hogy valósággal
beleszédült. Nem volt meglepő, hogy Dan Roger Brodinnak ilyen módon
ért véget az élete, mégsem gondolta, hogy ez fog történni. Korábban
eszébe sem jutott ilyesmi.
Ezernyi kérdés kavargott a fejében, de csak arra volt ereje, hogy
megköszönje a tájékoztatást. Egy ideig csendben ült, igyekezett
összeszedni magát. Egyre csak azon kattogott az agya, hogy ha Brodin
börtönbe került volna, még mindig élne.
A nappali felől érkező harsány kacaj kirángatta a borús gondolatok
közül.
– Hé, nagypapa! – kiáltotta Hammer. – Pelenkacsere van!
Wisting a konyhaasztalon hagyta a telefonját.
– Jövök! – szólt vissza mosolyogva, és csatlakozott a többiekhez.