DAVID BALDACCI

A BOSSZÚ
FORDÍTOTTA KÖVESDI MIKLÓS GÁBOR
 DAVID
BALDACCI

A BOSSZÚ

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST,2013
 DAVID BALDACCI: STONE COLD VISION. NEW YORK, 2008
COPYRIGHT © 2007 BY COLUMBUS ROSE, LTD. PHOTOGRAPH ©
CREATIVE EDGE STUDIOS. INC.
HUNGARIAN TRANSLATION © KÖVESDI MIKLÓS GÁBOR, 2011

A szerzőtől az
EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL
megjelent:

AGYTRÖSZT
ÁLLAMÉRDEK
CSÚCSVEZÉRLÉS
EGYSZERŰ IGAZSÁG
A GYŰJTŐK
NE HIGGY SENKINEK!
A NYERTES
ÓRAJÁTÉK
A TEVE KLUB
TIZEDMÁSODPERC
A TÚLÉLŐ
A rendíthetetlen hűségű, kíméletlenül őszinte
Bernard Masonnek
és
Frank J. Jennings emlékének,
aki oly sokat jelentett oly sokunknak.
 1. FEJEZET

HARRY FINN szokás szerint fél hétkor ébredt. Kávét főzött, és

kiengedte a kutyát az elkerített hátsó udvarba a reggeli egészségügyi
sétájára. Letusolt, megborotválkozott, felébresztette a gyerekeket, és a
következő fél órában átnézte az előtte álló bonyolult feladatot. Közben a
háttérben reggelit hörpöltek, iskolatáskákat kaptak fel, cipőket húztak
fel, viták pattantak ki és rendeződtek. Megjelent a felesége is, aki
álmosnak tűnt, de készen állt, hogy bevesse magát, mint három gyerek,
köztük egy önfejű kamasz fiú anyja/sofőrje.
Harry Finn vonásai még mindig fiúsak voltak, bár már harmincas
éveiben járt. Tiszta kék szemét nem kerülte el semmi. Fiatalon nősült,
szerette a feleségét, három gyerekét, sőt a család kutyájára, a kajla fülű,
George nevű golden labradorra is szeretettel gondolt. Száznyolcvanöt
magas volt. Hosszú végtagjait, szívós testfelépítését gyorsaságra és
kitartásra tervezték. Szokás szerint kopott farmert viselt, ingjét nem
tűrte be. Szemüvegével és intelligens, önelemző arckifejezésével úgy
festett, mint egy könyvelő, aki Aerosmitht hallgat az idegőrlő adatokkal
töltött napja után. Bár elképesztően sportos volt, mégis az eszével tett
kenyeret az asztalra és iPodot a gyerekek fülébe.
Nagyon kevesen tudták véghezvinni mindazt, amit Harry Finn. Még
kevesebben tudták túlélni.
Búcsúcsókot adott a feleségének, megölelte a gyerekeket, még a
kamaszt is, aztán fogta a táskát, amit még este a bejárat mellé készített,
beült Toyota Priusába, és a Nemzeti reptérre ment, ami a Potomac
folyónál helyezkedett el, Washington mellett. Hivatalosan átkeresztelték
Ronald Reagan Washingtoni Nemzeti repülőtérnek, de a helyiek
egyszerűen csak Nemzetinek hívták. Finn a fő terminál mellett parkolt
le, ami kívülről összekapcsolt kupolákra emlékeztetett, Thomas
Jefferson hőn szeretett, saját tervezésű házát, a Monticellót utánozva.
Finn táskával a kezében végigment egy felüljárón, és belépett a reptér
fényes belsejébe. Odabent az egyik mellékhelyiségben kinyitotta a
táskát. Felvett egy kék dzsekit, aminek az ujján fényvisszaverő csíkok
voltak, és egy kék munkásnadrágot. Narancssárga zajvédőt akasztott a
nyakába, és hivatalos kinézetű névtáblát csíptetett a dzsekijére.
Így felszerelkezve simán átjutott a látogatók számára tilos
forgóajtón, és máris a reptéri dolgozók áradatában találta magát, akik
egy „különleges” ellenőrző pont előtt kígyóztak. Furcsa módon ez az
ellenőrző pont még azt a felszínes biztonsági szintet se ütötte meg, mint
amit az utasoknak írtak elő. Miután átjutott az ellenőrzésen, Finn kávét
vett a büfében, és ráérősen követett egy reptéri dolgozót a biztonsági
ajtón át a repülőkhöz.
– Melyik műszakban van? – kérdezte Finn a férfitól, aki megmondta.
– Én most jöttem be – magyarázta Finn. – Nem is lenne baj, ha nem
maradtam volna fent sokáig a meccs miatt.
– Nekem mondja? – felelte megértően a férfi.
Finn lesietett a fémlépcsőkön a 737-eshez, amit épp egy rövid távú
útra készítettek fel Detroitba, ahonnan azután továbbmegy Seattle-be.
Sok ember mellett haladt el útközben, volt köztük egy rámpás, két
csomagrakodó és egy szerelő, aki a Michiganbe induló gép kerekeit
vizsgálta. Senki se állta Finn útját, mert teljesen úgy nézett ki és úgy
viselkedett, mint akinek minden joga meg van ott lenni. Miközben
megitta a kávéját, megkerülte a gépet.
Ezután egy Airbus A320-hoz sétált, ami egy órán belül indul
Floridába. Mellette csomaghordó targonca állt. Finn egy gyakorlott
mozdulattal kivett egy kis csomagot a dzsekijéből, és becsúsztatta a
targoncán lévő táskák egyikének oldalzsebébe. Azután letérdelt a repülő
hátsó kerekénél, és úgy tett, mintha a futófelületet ellenőrizné. A
körülötte lévő emberek megint csak nem figyeltek fel rá, mert Harry
Finn olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen otthonosan
mozog ebben a környezetben. Egy pillanattal később már a földi
személyzet egy tagjával beszélgetett. A Washingtoni Redskins esélyeit
latolgatták, és a légi szállításban dolgozók sajnálatos alkalmazási
körülményeit.
– Mindenki szív, kivéve a nagykutyákat – mondta Finn. – Azoknak a
gazembereknek a bőrük alatt is pénz van.
– Úgy van – helyeselt a férfi, aztán összeöklöztek, hogy
ünnepélyesen megpecsételjék egyetértésüket a levegő gazdag és
könyörtelen urainak undorító kapzsiságáról és gazdagságáról.
 Finn észrevette, hogy nyitva van a detroiti gép hátsó csomagtere.
Megvárta, amíg a rakodók elmennek az egymás után kötött
targoncákkal a csomagokért, majd felállt a gép mellé parkolt liftre.
Besurrant a csomagtérbe, és elhelyezkedett búvóhelyén. Már jó előre
kinézte magának, amikor áttanulmányozta a 737-es rakodóterének
vázlatait. A rajzokat könnyű volt megszerezni, ha az ember tudta, hol
keresse. Finn pedig nagyon jól tudta. Azt is megtudta az interneten
végzett kutakodása során, hogy a járat csak félig lesz tele, így az ő
pluszsúlya a hátsó részen senkinek nem fog feltűnni.
Miközben a rejtekhelyén kuporgott, a repülőt feltöltötték
csomagokkal és izgatott utasokkal, aztán elindultak Detroit felé. Finn
kényelmesen utazott a túlnyomásos rakodótérben, bár valamivel
hidegebb volt, mint az utaskabinban. Örült, hogy vastag kabátot vett.
Körülbelül egy órával a felszállás után a gép leszállt, és a kapuhoz
gurult. Néhány perc múlva kinyitották a rakteret, és kirakodták a
csomagokat. Finn türelmesen várt egy kicsit, miután az utolsó csomagot
is kivitték. Akkor előbújt, és kikukucskált a nyitott ajtón. Emberek is
voltak a közelben, de senki sem nézett a csomagtér felé. Finn lemászott
a gépről, és a kifutóra huppant. Észrevett két biztonsági őrt, akik
beszélgetve, kávét szürcsölve közeledtek felé. A zsebébe nyúlt,
előhúzott egy uzsonnás zacskót, sonkás szendvicset vett ki belőle, és
enni kezdte, miközben elindult a géptől.
Amikor a biztonsági őrök mellé ért, biccentett nekik. – Rendes kávét
isztok, vagy karamellás tejeskávét felturbózva néhány felessel? –
vigyorgott tele szájjal.
A biztonsági őrök nevetve mentek tovább.
Finn belépett a terminálba. A mosdóba sietett, levette a dzsekijét, a
fülvédőket és az azonosítókártyát. Gyorsan telefonált, majd a repülőtér
biztonsági központjába ment.
– Bombát tettem egy táskába, amit ma reggel raktak fel a Nemzeti
repülőtéren egy A30-asra – mondta az ügyeletesnek. – Azután idáig
utaztam Washingtonból egy 737-es csomagterében. Bármikor
felrobbanthattam volna a gépet, ha akarom.
A döbbent ügyeletesnél nem volt fegyver, így átugrott a pultja felett,
hogy megragadja Finnt. Ő azonban félrelépett, mire a biztonsági őr a
földre zuhant. A társaiért kiáltott. A többi biztonsági őr is előjött a hátsó
helyiségből, és fegyverrel a kezükben közeledtek Finnhez. Ám ő még
azelőtt elővette a megbízólevelét, hogy a pisztolyok előkerültek volna.
Ekkor kinyílt az ajtó, és három férfi sietett be. Királyi jogarként
tartva előre FBI-os jelvényeiket.
– Nemzetbiztonság! – vakkantotta az egyik férfi az őröknek, azután
Harry Finnre mutatott. – Ez az ember nekünk dolgozik. Valaki jó nagy
bajban van.

2. FEJEZET

– REMEK MUNKA, Harry. Mint mindig – mondta később a

nemzetbiztonsági csapat vezetője, és hátba veregette Finnt.
Emberekkel kiabáltak, jelentéseket írtak, e-maileket küldtek,
mobiltelefon-akkumulátorokat merítettek le, hogy a Harry Finn által
felfedezett repülőtéri biztonsági résekről tájékoztassák az összes érintett
felet. Normális esetben a Nemzetbiztonsági Hivatal nem adhatott volna
megbízást Finn-nek, hogy kijátssza a reptéri biztonsági rendszert, mert a
légügyi hatóság foggal-körömmel ragaszkodott ehhez a területhez. Finn
úgy sejtette, azért, mert a légügy is fiúk nagyon jól tudták, mennyi
hibája van a rendszernek, és nem akarták, hogy más is rájöjjön.
Csakhogy a Nemzetbiztonsági Hivatalnak (röviden NBH-nak) sikerült
engedélyt szereznie erre az akcióra, és Finnt választották az ítélet
végrehajtására.
Finn nem a Nemzetbiztonság alkalmazottja volt. A céget, aminek
dolgozott, azért fogadta fel a Hivatal, hogy teszteljék az ország
kormányzati és kockázatosabb magánlétesítményeinek biztonságát.
Igencsak céltudatosan közelítettek a feladathoz: minden létező
eszközzel megpróbálták feltörni az adott helyek biztonsági rendszerét.
A NBH sok munkát szervezett így ki. Körülbelül évi negyvenmilliárdos
büdzsével rendelkeztek, amit el kellett költeniük valahogy. Finn cége
kis szeletet hasított csak ebből, de a sok milliárdból egy kis szelet is
szép megélhetési forrásnak számított.
Más esetben Finn szó nélkül távozott volna a reptérről, hagyva, hogy
magától kiderüljenek a dolgok. De a NBH nyilván megunta már a
reptéri biztonsági körülményeket, és nagy port kavaró bejelentést akart
tenni. Ezért arra utasították Finnt, hogy fedje fel magát, és valljon be
mindent. Így ők drámaian beviharozhatnak, és nagy felhajtást
csaphatnak. A sajtó csámcsoghat, a légi közlekedési ágazat meginog, a
Nemzetbiztonsági Osztály pedig hatékonynak és hősiesnek tűnhet. Finn
sose vett részt ebben. Nem adott interjúkat, a neve sosem szerepelt az
újságokban. Csak csendben végezte a munkáját.
Később eligazítást fog tartani azoknak a reptéri biztonsági
embereknek, akikkel most kibabrált. Igyekszik bátorítóan és
diplomatikusan beszélni a teljesítményükről vagy annak hiányáról, és
változtatásokat javasol a jövőre nézve. Néha az eligazítás volt a
legveszélyesebb része a munkájának. Az emberek igen mérgesek tudnak
lenni, ha rájönnek, hogy sarokba szorították és kínos helyzetbe hozták
őket. Volt már rá példa, hogy Finn-nek szó szerint ki kellett verekednie
magát egy ilyen helyzetből.
– Valahogy gatyába rázzuk őket! – tette hozzá a NBH képviselője.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megérem – felelte Finn.
– Visszarepülhet velünk Washingtonba – ajánlotta a férfi. – Vár ránk
a hivatali Falconunk.
– Köszönöm, de meg akarok látogatni valakit. Csak holnap megyek
vissza.
– Rendben. Akkor viszlát legközelebb.
Viszlát, legközelebb, gondolta Finn.
A férfi elment. Finn autót bérelt, és Detroit külvárosába hajtott.
Megállt egy bevásárlóközpontnál. A hátizsákjából térképet vett elő,
valamint egy dossziét, ami egy fényképet tartalmazott. A képen látható
férfi hatvanhárom éves volt, kopasz, és számos egyedi tetoválás
díszítette. Dan Rossnak hívták.
Nem ez volt az igazi neve. Igaz, Harry Finné sem volt az.

3. FEJEZET

ÍZÜLETI GYULLADÁS. A tetejébe pedig még ott a lupus. Csodálatos

páros, nagyszerűen kiegészítik egymást, hogy az életét lüktető pokollá
változtassák. A csontjai recsegtek, az ízületei visítottak. Minden
mozdulat felért egy lórúgással, de mégse állt meg, mert ha megáll, jó
ideig úgy marad. Bekapott néhány erős pirulát, amit nem lett volna
szabad, és baseballsapkát nyomott sápadt, tar kobakjára. Mélyen
szemére húzta az ellenzőt, és napszemüveget tett fel. Nem szerette, ha
az emberek látják, hova néz. Na és azt se akarta, hogy őt megnézhessék.
Beszállt az autójába, és a boltba hajtott. Útközben hatni kezdtek a
bogyók, és jobban lett. Legalább is néhány óra erejéig.
– Köszönöm, Mr. Ross – mondta az eladó a hitelkártyára sandítva,
majd az áruval együtt visszaadta. – Szép napot!
– Nincsenek már szép napjaim – felelte Dan Ross. – Csak hátralevő
napjaim.
Az eladó a sapkával eltakart kopasz fejre nézett.
– Nem rák – felelte Ross, mert kitalálta a férfi gondolatait. – Az jobb
lenne. Gyorsabb, ha érti.
Az eladó a húszas évei elején járt, tehát halhatatlan volt. Így nem
igazán értette. Zavartan bólintott, majd a következő vásárlóhoz fordult.
Ross kijött a boltból, és azt fontolgatta, mihez kezdjen. Anyagi
gondjai nem voltak. Sam bácsi gondoskodott róla elcseszett öregkorára.
Busás nyugdíjat kapott, az egészségbiztosítása mindent fedezett. Erre
kivételesen figyelt a kormány. Bár Ross úgy vélte, nem sok ilyen van.
Rengeteg ideje volt. Mihez kezdjen vele? Menjen haza, és ne csináljon
semmit? Vagy ebédeljen a helyi falatozóban, ahol megtömheti a
bendőjét, nézheti a sportcsatornát, és flörtölhet a csinos pincérnővel?
Igaz, a csaj szóra se méltatja, de ő attól még álmodozhat, nem igaz?
Azokról az időkről, amikor a nők sokkal többet áldoztak rá pár szónál.
Nem valami nagy élet, el kellett ismernie. Ez járt a fejében,
miközben lopva körülnézett. A mai napig nem tudta levetkőzni, hogy
ösztönösen figyelje, nem követik-e. Ezt teszi veled, ha folyton meg
akarnak ölni. De akkor is élvezte, a fenébe! Csak ne ennek a szánalmas
„hazamenjek, vagy itt ebédeljek” dilemmának a jegyében telnének az
„arany” évei! Három évtizeddel azelőtt minden hónapot más országban
töltött. Legalábbis szezonban. A végzet szárnyain utazta körbe a világot,
mondogatta. Megengedett magának egy nosztalgikus mosolyt. Már csak
az emlékei maradtak. Meg ez az istenverte lupus. Azt hiszem, mégiscsak
létezik Isten. Elég rohadt érzés, hogy erre csak most jött rá.
Ross pechére, akármilyen jó megfigyelő volt is, némileg megkoptak
a képességei. Egy sarokkal lejjebb Harry Finn a kocsijából
tanulmányozta a páratlan Mr. Rosst. Hová mész, Dany? Haza, vagy a
falatozóba? Mélyre süllyedtél.
Amióta Finn megfigyelés alatt tartotta Danyt, Dany az esetek
háromnegyedében a falatozó mellett döntött. Ez az arány ma se borult
fel, mivel Ross elfordult, és elsétált az Edsel falatozóba, ami a cégér
tanúbizonysága szerint 1954 óta működött. Népszerűségét ennek
köszönhette, nem pedig annak az ócska tragacsnak, amiről elnevezték.
Ross legalább egy óráig odabent lesz, eszik és lesi a csinos pincérnő
minden mozdulatát. Azután húsz percbe telik hazaautóznia. Utána kiül a
hátsó kertjébe, elolvassa az újságot, majd bemegy, szundít egyet,
szerény vacsorát készít, tévét néz, pasziánszozik az ablak melletti
kisasztalon a lámpafénynél, aztán lefekszik. Kilenckor kialszanak a
fények a kis bungalóban. Dan Ross elalszik, majd reggel felébred, hogy
kezdje az egészet elölről. Finn módszeresen végigment az idősebb férfi
napirendjének főbb pontjain.
Miután Finn rátalált Rossra ebben a városban, többször ideutazott,
hogy megismerje az időbeosztását. Megfigyeléseinek köszönhetően ki
tudta dolgozni a tökéletes tervet a feladata végrehajtására.
Körülbelül öt perccel az előtt, hogy Ross kijött az Edselből, Finn
kiszállt az autójából, átsietett az úttesten, és benézett a falatozó
kirakatán. Ross az üzlet végében ült a szokásos helyén, és épp a számlát
tanulmányozta. Finn sietség nélkül elsétált Ross kocsijáig. Két perc
múlva már ismét a saját bérelt autójában ült. Három perccel később
Ross kilépett a falatozóból, lassan az autójához ment, és elhajtott.
Finn az ellenkező irányba távozott.

ROSS VÉGIGCSINÁLTA a szokásos esti menetrendjét. Végül megivott

háromujjnyi fekete címkés Johnnie Walkert, majd figyelmen kívül
hagyva a tiltásokat, bevette rá a fájdalomcsillapítókat. Alig ért el az
ágyáig, mikor megbénult. Először azt hitte, a gyógyszerek okozzák, és
még örült is a zsibbasztó érzésnek. De ahogy feküdt az ágyon, eszébe
jutott, hogy talán a lupus rosszabbodott, és agresszívabb fázisba lépett.
Amikor érezte, hogy nehezére esik lélegezni, tudta, hogy valami másról
lehet szó. Szívroham? De hol a mellkasára nehezedő elefánt és a bal
karba nyilalló fájdalom? Stroke? Tudott gondolkozni és beszélni.
Mondott pár szót. Egyik se tűnt motyogásnak. Az arcát se érezte
féloldalt lebénultnak. Fájdalmat se érzett előtte, legalábbis a szokásoson
kívül. Ez volt a probléma: most egyáltalán nem érzett semmit a
végtagjaiban. Végigpillantott a karján, a bal kézfejére. Megpróbálta
összedörzsölni az ujjait, de az agya parancsa szemmel láthatóan nem
jutott el az ujjakig.
Pedig korábban volt valami az ujján. Csúszós volt, mint a vazelin.
Csak dörzsölte, de nem lett szárazabb. Hazaérve kezet mosott. Úgy tűnt,
ez használt. Már nem volt csúszós az ujja. Nem tudta, hogy a szappan
és a víz okozta, vagy egyszerűen csak elpárolgott, bármi volt is a kezén.
Aztán beléhasított a felismerés, mint a hentesbárd. Vagy felszívódott.
Felszívódott a testembe.
Hol lettek nedvesek az ujjai? Erőltette az agyát, hogy rájöjjön. Nem
reggel. Nem is a boltban, sem a falatozóban. Utána? Biztos. Beszállt a
kocsiba. Az autó kilincse! Ross legszívesebben heurékát kiáltva felült
volna, ha tud. De nem tudott. Lélegezni is alig bírt. Csak valami halk
sípolás jött ki a tüdejéből. A kocsija kilincsét bekenték valamivel, ami
most megöli. Az éjjeliszekrényen lévő telefont nézte. Csak fél méterre
volt, de akár Kínában is lehetett volna, annyit ért vele most.
A sötétben egy alak jelent meg az ágya mellett. Nem viselt álarcot.
Ross a gyenge világításban is látta az arcvonásait. Fiatal volt, átlagos
külsejű. Ross több ezer hasonló arcot látott már, és sose figyelt rájuk
különösebben. A munkája nem az átlagos dolgokról szólt, hanem a
különlegességekről. Fel nem foghatta, hogy ölheti meg egy ilyen ember.
Miközben Ross légzése egyre nehezebbé vált, a férfi kihúzott
valamit a zsebéből, és elé tartotta. Egy fénykép volt, de Ross nem tudta
kivenni, ki van a képen. Szeme fel s alá járt a képen. De nem ismerte
fel, csak amikor Finn kimondta a nevet.
– Most már érti – mondta Finn halkan. – Most már érti.
Eltette a fényképet, és némán nézte Rosst, miközben egyre terjedt a
bénulás. Le se vette róla a tekintetét, mígnem a mellkasa utoljára
megemelkedett, és a pupillái üvegesre váltak.
Két perccel később Harry Finn a Ross háza mögötti erdőben
baktatott. Másnap reggel egy repülőn ült. Ezúttal az utastérben. Leszállt,
hazahajtott, megcsókolta a feleségét, játszott a kutyájukkal, és
hazahozta a gyerekeket az iskolából. Este étteremben vacsoráztak.
Megünnepelték, hogy a legkisebb gyermekét, a nyolcéves Susie-t
kiválasztották a beszélő fa szerepére az iskolai darabban.
 Éjfél körül Harry Finn lement az emeletről a konyhába, ahol George,
a hűséges labrador felemelkedett puha fekhelyéről, hogy üdvözölje.
Miközben Finn leült az ebédlőasztalhoz, és megsimogatta a kutyát,
kihúzta Dan Rosst a listájáról.
A következő névre összpontosított: Carter Gray, az amerikai
hírszerzés korábbi főnöke.

4. FEJEZET

ANNABELLE CONROY kinyújtóztatta hosszú lábait, és az Amtrak

Acela vonatkocsi mellett elsuhanó tájat nézte. Jóformán sose utazott
vonaton. Rendszerint tízezer méter magasan utazott, ahol mogyorót
rágcsált, hétdolláros koktélokat ivott, és a következő átverésen
gondolkozott. Ma is csak azért ült vonatra, mert kísérője, Milton Farb
nem volt hajlandó felszállni semmire, ami képes elhagyni a föld
felszínét.
– A repülés a legbiztonságosabb közlekedési mód, Milton – közölte
Annabelle.
– Kivéve, ha egy zuhanó repülőn ülsz. Akkor a túlélési esélyed
körülbelül nulla százalék. Márpedig nekem nem tetszik ez az arány.
Annabelle rájött, hogy zsenikkel nehéz vitatkozni. De sebaj. Milton,
aki fotografikus memóriájáról és rendkívüli hazudóképességéről híres,
kitett magáért. Jó munkát végeztek Bostonban. Minden a helyére került,
és senki nem hívta a zsarukat. Annabelle számára, aki folyamatosan
veszélyes csalásokból élt, ez maga volt a tökély.
Harminc perccel később az Amtrak egyetlen rakétavonat járata
végigrobogott a keleti parton. Annabelle az ablakon át nézte, amint
begurulnak egy állomásra. Beleborsózott a háta, amikor a kalauz
bejelentette, hogy a New Jersey-i New Arkba érkeztek.
Jersey állam Jerry Bagger hazája volt. Még jó, hogy az Acela
vonatok nem álltak meg Atlantic Cityben, ahol a kaszinófőnök
kiépítette a birodalmát. Máskülönben Annabelle fel sem szállt volna rá.
De elég okos volt ahhoz, hogy belássa, Jerry Baggernek minden oka
megvan otthagyni Atlantic Cityt, és felforgatni utána minden kis sarkot.
Ha egy efféle fickót megszabadítasz negyvenmillió dollártól, igazán
nem túlzás azt feltételezned, hogy legszívesebben apró cafatokra tépne.
Annabelle elnézett Milton válla felett. A férfi tizennyolc évesnek tűnt
fiús arcával és hosszú hajával. Pedig valójában az ötvenhez közeledett.
A számítógépén csinált valamit, amit csupán egy másik zseni érthetett
volna meg.
Annabelle unottan felállt, a büfékocsiba ment. Vett egy sört és egy
zacskó chipset. Visszafelé észrevette, hogy az egyik büféasztalon egy
New York Times hever. A nő leült az egyik székre, sörözött, chipsezett,
és szórakozottan átlapozta az újságot. Kereste azt az információt, ami
elindíthatja a következő kalandját. Ha visszaért Washingtonba,
döntéseket kell hoznia. Először is, hogy maradjon-e vagy szökjön el az
országból. Tudta, hogyan kéne döntenie. Jelen pillanatban egy névtelen,
óceániai kis sziget tűnt számára a legbiztonságosabb helynek, ahol
csendben várhatná a Jerry nevű cunamit. Bagger a hatvanas évei
közepén járt, és egész biztosan egekbe vitte a vérnyomását, hogy
Annabelle ilyen régóta packázik vele. Ha kis szerencséje van, a pasast
elviszi egy szívroham, ő pedig fellélegezhet. De azért mégse építhetett
erre. Ha Jerryről volt szó, mindig fel kellett készülni a legrosszabbra.
Hiába tűnt egyszerűnek a választás, mégse volt az. Annabelle
megszerette azt a rakás csodabogarat, akik Teve Klubnak nevezték
magukat. Mosolyognia kellett, ahogy a négy férfira gondolt. Az
egyikük, Caleb Shaw a Kongresszusi Könyvtárban dolgozott. A férfi az
Óz, a nagy varázsló oroszlánjára emlékeztette. Aztán eltűnt a mosolya.
Oliver Stone-t, a kis bűnszövetkezet fejét egészen más fából faragták.
Pokoli múltja lehet, gondolta Annabelle. Még az övénél is furcsább és
elképesztőbb, pedig az már valami. Nem volt biztos benne, hogy képes
lenne búcsút venni Oliver Stone-tól. Valószínűtlennek tartotta, hogy
találkozna még egyszer bárki hozzá hasonlóval.
Észrevett egy fiatalembert, aki leplezetlenül végigmustrálta magas,
formás testét, hosszú, szőke haját, és harminchat éves arcát, ami ha nem
érte is el a „hűha” szintet, nagyon megközelítette. Szép volt a szeme
alatt díszelgő kis, horog alakú heg ellenére. Ezt még apjától kapta,
Paddy Conroytól, aki korosztálya legjobb kisstílű csalója volt, és a világ
legrosszabb apja – legalábbis egy szem gyermeke szemében.
– Helló! – mondta a fiatalember.
 Magas termet, kócos haj. Olyan fajta drága ruhákat viselt, amiket
direkt úgy terveztek, hogy olcsó rongyoknak tűnjenek. Úgy nézett ki,
mint egy Abercrombie & Fitch reklám. Annabelle gyorsan a helyére
tette magában. Jómódú egyetemista, akinek jóval több pénze van,
semmint szerencsés volna, és ehhez illő, pimasz stílusa.
– Helló neked is – felelte a nő, és tovább olvasta az újságot.
– Hová, hová? – kérdezte a fiú, és leült Annabelle mellé.
– Nem oda, ahová te.
– Azt se tudod, hova megyek – felelte a srác évődve.
– Hát pont ez a lényeg.
A srác vagy nem értette, vagy nem akarta érteni. – A Harvardra
járok.
– Hű. Ezt sose találtam volna ki.
– De Philadelphiában lakom. A Main Line-on. A szüleimnek van ott
egy birtoka.
– Megint hű. Jó, ha az ember szüleinek birtoka van – mondta
Annabelle unott hangon.
– Az is jó, ha az ember szülei alig vannak az országban. Csapok ott
egy kis partit ma este. Vad buli lesz. Érdekel?
Annabelle érezte, hogy a férfi végigmustrálja. Na tessék, már
megint. Tudta, hogy nem kéne, de ilyen pasasoknál nem bírta
visszafogni magát.
Becsukta az újságot. – Nem is tudom. Mennyire vadra gondolsz?
– Mennyire vadat szeretnél? – Annabelle látta, hogy már az ajkán
volt a „bébi”, de nyilván úgy döntött, nem mondja ki, legalábbis
egyelőre korai lenne.
– Nem szeretek csalódni.
– Nem fogsz csalódni – ígérte a fiú, és megfogta a nő karját.
Annabelle elmosolyodott, és megpaskolta a fiú kezét. – Szóval miről
lenne szó? Pia és szex?
– Minimum – felelte a srác, és megszorította Annabelle karját. – Az
első osztályon utazom. Nem csatlakozol hozzám?
– Pián és szexen kívül van valami más is?
– Szeretnéd tudni a részleteket?
– Az ördög a részletekben rejtőzik, öö...
 – Steve. Steve Brinkman – mutatkozott be a férfi jól begyakorolt
nevetéssel. – Tudod, az a Brinkman család. Az apám az ország egyik
legnagyobb bankjának az alelnöke.
– Tudnod kell, Steve, hogy ha csak coke-ot adsz a bulin, és most
nem az üdítőről beszélek, nagyon csalódott leszek.
– Mit szeretnél? Megszerzem. Vannak kapcsolataim.
– Dilibogyót, nyalókát, hernyót, persze tűvel, ahogy kell. De ne
valami gagyit, mert az kiborít – tette hozzá a rossz minőségű drogokra
utalva.
– Hű. Te aztán ismered a dörgést – mondta Steve, és feszengve nézett
körül a büfékocsiban.
– Próbáltad valaha a sárkányvadászatot, Steve? – kérdezte.
– Ööö, nem.
– Tök menő... belélegzed a heroint. Életed legnagyobb tripje lesz, ha
bele nem halsz.
Steve elengedte a karját. – Nem hangzik túl jól.
– Hány éves vagy?
– Húsz. Miért?
– Én a fiatalabbakat csípem. Az a tapasztalatom, hogy tizennyolc
felett már nem bírják úgy szuflával. Lesznek fiatalkorúak a bulin?
– Lehet, mégse volt jó ötlet – állt fel Steve.
– Nem vagyok válogatós. Lehet fiú vagy lány. Kit érdekel, amikor be
vagy lőve?
– Jobb, ha elmegyek – bökte ki Steve gyorsan.
– Még valami – Annabelle elővette a tárcáját, és felvillantott egy
hamis jelvényt. – Ismerős a DEA-jelvény, Steve? A kábítószercsoporté?
– Jesszus!
– Most, hogy beszéltél Brinkman anyuci és apuci birtokáról a Main
Line-on, az akciócsoportom könnyen meg fogja találni. Legalábbis ha
még mindig ragaszkodsz a vad bulihoz.
– Kérem, istenemre mondom, én csak... – Steve kinyújtotta a kezét,
hogy megtámaszkodjon. Annabelle elkapta, és összeszorította az ujjait.
– Menj vissza a Harvardra, Stevie. Aztán ha lediplomáztál, úgy
cseszed el az életed, ahogy tetszik. De a jövőben jól gondold meg, mit
mondasz el vadidegen nőknek a vonaton.
Annabelle nézte, ahogy Stevie végigsiet a folyosón, és eltűnik az
első osztály biztonságában.
 Annabelle kiitta a sörét, és felületesen átfutotta az újság utolsó
néhány oldalát. Ezúttal az ő arcából szaladt ki a vér.
Egy amerikait, feltételezések szerint Anthony Wallace-t, félholtra
verve találtak Portugáliában, egy tengerparti birtokon. Három másik
embert meggyilkoltak a tengerpart távolabbi szakaszán. A gyanú szerint
rablás történt. Bár Wallace élt, amikor rátaláltak, súlyos fejsérülései
miatt kómában van, és az orvosok nem sok reményt láttak a teljes
felépülésre.
Annabelle kitépte a cikket, és botladozva ment vissza a helyére.
Jerry Bagger elkapta Tonyt, aki az egyik partnere volt a csalásban.
Egy birtokon? Pedig direkt mondta Tonynak, hogy húzza meg magát, és
ne költekezzen. Nem hallgatott rá, és tessék, most agyhalott. Jerry
szokás szerint nem hagyott tanúkat.
De vajon mit sikerült Jerrynek kivernie Tonyból? Persze tudta a
választ. Mindent.
Milton abbahagyta a gépelést, és felnézett. – Jól vagy?
Annabelle nem válaszolt. Csak bámult ki az ablakon, miközben a
vonat suhant vissza Washingtonba, de nem látta a jersey-i tájat.
Magabiztossága semmivé lett, csak a saját, közelgő halála részleteit
látta maga előtt. Jerry Bagger kezei között fogja végezni.

5. FEJEZET

OLIVER STONE-nak sikerült felállítania az öreg, mohos sírkövet.

Körbetapasztotta földdel, hogy úgy maradjon. Leült, és megtörölte a
homlokát. Egy zsebrádió feküdt mellette a földön. A helyi hírcsatornán
állt. Stone-nak úgy kellett az információ, mint másnak az oxigén.
Ahogy hallgatta a rádiót, váratlanul összerezzent. Díjátadás lesz a Fehér
Házban délután, ahol nem más, mint maga Carter Gray, a nemzeti
titkos– szolgálatok nemrég nyugalmazott főnöke kapja meg az Elnöki
Szabadság Érdemérmet, az ország legmagasabb polgári kitüntetését.
Gray kiemelkedően szolgálta hazáját közel négy évtizeden át, mondta a
hírolvasó, és az elnököt idézte, aki szerint Carter Gray olyan ember,
akire egész Amerika büszke lehet. Igazi hazafi és közszolga.
 Stone nem teljesen értett egyet ezzel a megállapítással. Sőt ő volt az
oka, hogy Carter Gray olyan hirtelen nyugdíjba vonult a nemzeti
titkosszolgálatok császárjának posztjáról.
Ha tudná az elnök, hogy akit ki akar tüntetni, ugyanaz, aki golyót
akart repíteni a fejébe!, gondolta Stone.
Az órájára nézett. A halottak biztos kibírják kicsit nélküle. Egy
órával később letusolva és adományokból származó, használt ruháiba
felöltözve lépett ki házából, ahol a Mt. Zion Temető gondnokaként élt.
Van itt egy megállója a földalattinak, és itt leltek örök nyugalomra
jeles tizenkilencedik századi afro-amerikaiak. A nyurga Stone hamar
megtette a Georgetown széle és a Fehér Ház közötti távolságot.
Bár hatvanegy éves volt, alig vesztett valamit energiájából és
életerejéből. Rövidre nyírt ősz hajával olyan volt, mint egy
nyugalmazott haditengerészeti kiképzőőrmester. Tényleg valamiféle
parancsnok volt, bár szedett-vedett regimentje, a Teve Klub egyáltalán
nem volt hivatalos. Rajta kívül még hárman tartoztak bele: Caleb Shaw,
Reuben Rhodes és Milton Farb.
Az igazat megvallva még egy nevet hozzá kéne adnia a listához:
Annabelle Conroyét. Kis híján belehalt a legutóbbi kalandjukba,
akárcsak a többiek. Az igazat megvallva Stone kevés olyan ötletes,
tehetséges és vakmerő emberrel találkozott, mint Annabelle. Mégis, az
ösztönei azt súgták, hogy a nő, aki épp egy befejezetlen ügyet intézett
Milton Farb segítségével, hamarosan otthagyja őket. Stone tudta, hogy
valaki Annabelle nyomában van, olyan valaki, akitől nagyon fél. Ilyen
helyzetben pedig olykor a legokosabb elmenekülni. Stone nagyon is jól
tudta ezt.
Ott volt előtte a Fehér Ház. Soha nem engednék be a „szent” kapun,
sőt arra sem volt joga, hogy a Pennsylvania Avenue-nak azon az oldalán
álljon. Annyit tehetett, hogy az út túloldalán lévő Lafayette Parkban
várt. Azelőtt volt ott egy sátra is, de a titkosszolgálat nemrég lebontatta
vele. A szólásszabadság azonban még mindig élt és virult Amerikában,
ezért a lobogója kint maradhatott. Két földbe szúrt acélrúd között
feszült, és ez állt rajta: „Az igazságot akarom!” Akárcsak néhány másik
ember, legalábbis azt rebesgették. Amennyire Stone tudta, egyelőre
senki nem találta meg itt, a csalás és ámítás fővárosában.
Hogy elűzze az időt, elbeszélgetett néhány ismerős titkosügynökkel.
Amikor a Fehér Ház kapuja nyílni kezdett, Stone elhallgatott, és nézte a
kiguruló fekete szeDant. Nem látott be a sötétített üvegen, mégis,
valahogy tudta, hogy Carter Gray ül a Lincoln Town Carban. Talán a
pasas szaga miatt.
Megérzése igazolást nyert, amikor az autó ablaka lehúzódott, és
Stone szemtől szembe találta magát az ex-titkosszolgálatvezetővel, a
Szabadság Érdemrend friss tulajdonosával, Oliver Stone egyik legfőbb
utálójával.
Ahogy a kocsi lelassított, hogy kiforduljon az utcára, Gray széles,
szemüveges, kifejezéstelen képpel Stone-ra bámult. Aztán
elmosolyodott, és felmutatta a nagy, fényes érmet, hogy Stone láthassa.
Mivel Stone-nak nem volt saját érme, amit felmutathatott volna, a
középső ujját mutatta Graynek. A férfi mosolya vicsorgássá változott, és
az ablak ismét felemelkedett.
Stone visszatért a temetőjébe. Úgy gondolta, nagyon is megérte a kis
kiruccanás.

AMIKOR Carter Gray kocsija befordult a 17. utcára, egy másik autó
követte. Harry Finn aznap reggel érkezett Washingtonba. Ő is hallott
Gray nagy napjáról, és akárcsak Oliver Stone, ő is eljött megnézni. De
amíg Stone azért ment oda, hogy dacoljon egy emberrel, akit utál, Finn
azért ment oda, hogy kitalálja a módját, miként ölhetné meg Grayt.
Elhagyták Washingtont, és már Marylandben jártak. Meg sem álltak
a Chesapeake-öbölben fekvő, tengerparti Annapolisig. Annapolis
egyebek mellett a rákos süteményéről és a haditengerészeti akadémiáról
volt híres. Gray nem rég cserélte le messze, Virginiában lévő farmját
egy magányos házra, ami egy öbölre néző sziklán állt. Mivel már nem
tartozott a kormányhoz, sokkal kisebb volt a védelmi besorolása. De
mint a CIA korábbi főnöke, továbbra is megkapta a napi eligazítást.
Emellett járt neki két testőr, mivel korábbi munkájával felbosszantotta
Amerika néhány ellenségét, akiknek semmi se okozott volna nagyobb
örömet, mint golyót röpíteni Gray közel ülő szemei közé.
Finn tudta, hogy Grayt sokkal nehezebb lesz megölnie, mint
lekapcsolni egy Dan Ross kaliberű valakit. A feladat bonyolultsága
miatt ez már Finn sokadik útja volt, amit Gray feltérképezése céljából
megtett. Minden alkalommal más bérelt autót használt, amit különböző
álneveken kölcsönzött ki, és álcázta magát, nehogy azonosíthassák. Ha
netán szem elől veszti is a Town Cart a forgalomban, tudta, hová tart.
Csak akkor maradt le, amikor a másik kocsi egy privát murvaútra
kanyarodott Gray háza és a szikla felé, amit tíz méter mélységben az
öböl hullámai nyaldostak.
Később Finn egy fa tetején gubbasztva nagy hatótávolságú
távcsövével megtalálta Gray hátsó kertjében azt, aminek a segítségével
megölhette. El is mosolyodott, ahogy a terv összeállt a fejében.
Aznap este úszásedzésre vitte a lányát, Susie-t. Miközben büszkén
nézte a tribünről, ahogy apró teste tökéletesen siklik ide-oda a
medencében, elképzelte Carter Gray életének utolsó pillanatait. Öröm
lesz minden egyes másodperc.
Hazavitte a lányát, segített lefektetni őt és tízéves bátyját, Patrickot.
Összekapott a kamasz fiával, azután kosárra dobáltak a kocsibejárón,
mígnem mindketten kiizzadtak, és kétrét görnyedtek a nevetéstől.
Később szeretkezett a feleségével, Amandával, akit mindenki
Mandynek szólított. Aztán mivel nem tudott pihenni, éjfél körül felkelt,
és becsomagolta a gyerekeknek másnapra az ebédjüket. Szülői
beleegyezést írt a legidősebb Davidnek, hogy részt vehessen az
iskolakiránduláson a Capitoliumba és más belvárosi nevezetességekhez.
David jövőre középiskolába megy. Finn és Mandy több iskola nyílt
napjára is elvitték. David a matekot és a természettudományokat
szerette. Finn arra gondolt, lehet, hogy mérnök lesz belőle. Ő maga is
műszaki érdeklődésű volt, és alighanem ugyanezt az utat választotta
volna, ha nem téved terelőútra az élete. Beállt a haditengerészethez, és
hamar felküzdötte magát a legjobbak közé.
Finn korábban SEAL1 volt a haditengerészetnél. Egyedülálló
idegennyelv-ismerettel rendelkezett. Élete jelentős részét egy kaliforniai
két tannyelvű gimnáziumban töltötte, hogy megtanuljon arabul. A
különböző nyelvjárásokat pedig, amire az iskolában nem tanították
meg, a helyszínen sajátította el, amikor a világnak abba a szegletébe
vetődött. Mostani munkája mellett sokat utazott, de otthon is sok időt
tudott tölteni. Szinte egyetlen fontosabb iskolai vagy sporteseményt
sem hagyott ki. Ott volt a gyerekei mellett, remélve, hogy egyszer majd
ők is ott lesznek mellette. Úgy vélte, ez a legtöbb, amire egy szülő
törekedhet.
1
A SEAL a Sea (tenger) Air (levegő) és Land (szárazföld) szavak rövidítése, amely
arra utal, hogy az ebbe az alakulatba tartozó katonákat gyakorlatilág bárhol, bármikor
be lehet vetni.
Ugyanakkor a Seal szó jelentése fóka. (A lábjegyzetek a fordító meg-jegyzései.)
 Végzett az ebédekkel, bement a kis kuckójába, bezárkózott, és
határozott terveket vázolt fel Carter Grayjel kapcsolatban. Gyakorlati
okokból előtte nem akarta felfedni magát, ahogy Dan Ross-szal tette.
Igaz, Finn amúgy se szokott hibázni. A gyilkosoknak is rugalmasnak
kell lenniük. Sőt nekik kell a legrugalmasabbnak lenniük.
Finn pillantása megpihent a gyerekei fényképén, ami ott állt az
asztala közepén. Születés és halál. Mindenkire ez vár. Az elején
lélegezni kezdesz, a végén abbahagyod. Az határozza meg, ki vagy,
amit a kettő között teszel. Harry Finn azonban azon kapta magát, hogy
irtó nehéz magát besorolnia. Volt, hogy ő se értette teljesen önmagát.

6. FEJEZET

AMIKOR a bérelt autó megállt a temető kapujánál, Oliver Stone épp

befejezett valami munkát. Miközben leporolta a nadrágját, és arrafelé
nézett, különös déjà vu érzés kerítette hatalmába. Máskor is megtette
már vele ezt a nő, de aztán mindig visszajött. De volt egy érzése, hogy
most nem lesz így. Úgyhogy ki kell találnia valamit, mert nem akarta
elveszíteni.
Annabelle Conroy kiszállt az autóból, és besétált a nyitott kapun.
Hosszú, fekete kabátja nyitva lebegett a szélben, barna, térdig érő
szoknyát és csizmát tárt fel. Annabelle a haját széles, lelógó karimájú
kalap alá rejtette. Stone becsukta a háza melletti kis fészer ajtaját, és
belakatolta.
– Miltontól tudom, hogy a bostoni utatok remekül sikerült – mondta
Stone. – Még soha senkivel kapcsolatban nem hallottam ilyen sokszor a
„zseniális”, „elképesztő” és „hidegvérű” szavakat. Remélem, magadra
ismersz.
– Milton remek csaló lenne. Nem mintha ajánlanám ezt a szakmát
bárkinek is, akit kedvelek.
– Azt is mondta, hogy gondterheltnek tűntél hazafelé. Történt
valami?
– Beszélhetnénk odabent? – nézett a nő a házra.
Ha azt mondanánk, Stone háza spártaian volt berendezve,
túlértékelnénk. Pár szék, néhány asztal, mindenféle nyelven írt könyvek
alatt roskadozó polcok, és egy öreg, szúette íróasztal. A kis konyhából,
hálószobából és apró fürdőszobából álló mintegy ötvenöt négyzetméter
alkotta a férfi egész háztartását.
Az üres kandalló mellé ültek a két legkényelmesebb székre, vagyis
arra a kettőre, amin volt szivacs.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, elmegyek. Mindazok után,
amiken átmentünk, úgy éreztem, magyarázattal tartozom neked –
mondta a nő.
– Nem tartozol semmivel, Annabelle.
– Ne mondd ezt! – csattant fel Annabelle. – Így is épp elég nehéz.
Hallgass végig, Oliver.
A férfi hátradőlt, és karba tette a kezét.
Annabelle elővette a kabátzsebéből a cikket, és Stone elé tolta.
– Előbb olvasd el.
– Ki ez az Anthony Wallace? – kérdezte Oliver, miután elolvasta a
cikket.
– Régebben együtt dolgoztam vele – felelte Annabelle bizonytalanul.
– Együtt csaltál vele?
A nő szórakozottan bólintott.
– Három halott?
Annabelle felállt, és járkálni kezdett. – Épp ez őrjít meg. Mondtam
Tonynak, hogy lapítson, és ne költekezzen. Erre mit csinál? Épp az
ellenkezőjét. Most pedig három ártatlan ember is meghalt, akiknek nem
kellett volna.
Stone megütögette a cikket: – Ahogy nézem, ez a te Mr. Wallace-od
hamarosan kvartetté bővíti a létszámot.
– Csakhogy Tony nem volt ártatlan. Pontosan tudta, mire vállalkozik.
– Pontosan mire is?
– Oliver – mondta Annabelle, és abbahagyta a járkálást. – Kedvellek,
tisztellek, de ez egy kicsit...
– Illegális? Talán nem lep meg, hogy nem ér sokként a dolog.
– És nem zavar?
– Nem hiszem, hogy olyan szörnyűséget csináltál volna, amilyet még
nem láttam.
– Láttál, vagy csináltál? – kérdezte Annabelle.
– Ki üldöz, és miért?
– Ez nem a te bajod.
 – De igen, ha akarod, hogy segítsek.
– Nem kérek segítséget. Csak akartam, hogy tudd, miért megyek el.
– Tényleg azt hiszed, nagyobb biztonságban leszel egymagad?
– Szerintem te és a többiek lesztek sokkal nagyobb biztonságban, ha
nem lófrálok itt.
– Nem ezt kérdeztem.
– Sokszor pácba kerültem már, és mindig kimásztam belőle.
– Ekkora pácból is? – Stone az újságdarabra pillantott. – Ez a pasas
nem lacafacázik.
– Tony hibát követett el. Nagy hibát. Én nem szándékozom követni a
példáját. Meglapulok, ameddig csak kell, és olyan messze innen,
amennyire csak lehet.
– De nem tudhatod, mit mondott el nekik Tony. Tudott valamit, ami
segíthet nekik megtalálni?
Annabelle a kandalló párkányra ült.
– Talán – bökte ki. – Valószínűleg – helyesbített.
– Akkor annál ajánlatosabb, hogy maradj. Segíthetünk megvédeni
magad.
– Oliver, értékelem a kedvességedet, de fogalmad sincs, mire
vállalkozol. Nem elég, hogy ez a fickó a legnagyobb mocsok a földön
rengeteg pénzzel és izomerővel a háta mögött, de ráadásul, amit tettem,
az törvénytelen. Szóval nemcsak az életedet kockáztatnád, hanem egy
bűnözőnek segítenél.
– Nem ez lenne az első eset. Egyik sem – felelte a férfi.
– Ki vagy te? – szegezte neki Annabelle a kérdést.
– Mindent tudsz, amit tudnod kell.
– És még magamat gondoltam profi hazudozónak.
– Csak vesztegetjük az időt. Beszélj a pasasról.
Annabelle összedörzsölte hosszú, vékony ujjait, nagy lélegzetet vett,
és azt mondta: – A neve Jerry Bagger. Övé a Pompeji Kaszinó. A
legnagyobb Atlantic Cityben. Vegasból rég lelépett, mert erőszakos volt.
Szó szerint kitépné a beleidet, ha megpróbálnál akár csak egy ötdolláros
zsetont elcsórni tőle.
– Na és te mennyitől... ö... szabadítottad meg?
– Miért akarod tudni?
– Fontos tudnom, mekkora a pasas motivációja, hogy elkapjon.
– Negyvenmillió dollártól. Szerinted ez elég motiváció?
 – Le vagyok nyűgözve. Az elmondottak alapján Bagger nem tűnik
könnyen átverhető baleknak.
Annabelle megengedett magának egy kis mosolyt. – Igaz, ami igaz, a
jobb húzásaim közé tartozott. De Jerry nagyon veszélyes, és nem
teljesen normális. Ha akár csak azt hiszi valakiről, hogy segít nekem, az
annyi, mintha én lennék. Ugyanazt az elbánást kapja: fájdalmas halált.
Nagyon fájdalmasat.
– Nincs okod azt gondolni, hogy tudja, hol vagy?
– Nincs. Tonynak fogalma se volt róla, hogy idejövök. A többieknek
se.
– Szóval többen voltak a csapatban? Bagger elkaphatja őket.
– Igen. De mint mondtam, ők se tudják, hol vagyok.
Stone lassan bólintott. – Persze jelenleg nem tudhatjuk biztosan,
hogy Bagger mit tud, vagy nem tud. Az biztos, hogy a kongresszusi
könyvtárbeli kis kalandunk kapcsán nem került nyilvánosságra a neved
és az arcod. De nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy nincs
semmi, ami alapján rád bukkanhat.
– Eredetileg azt gondoltam, meg sem állok a Csendes-óceán déli
feléig.
Stone megrázta a fejét. – A szökevények mindig odamennek.
Valószínűleg az az első hely, ahol Bagger keresni fog.
– Ugye csak viccelsz?
– Részben. De csak részben.
– Szóval szerinted tényleg itt kéne maradnom?
– Igen. Feltételezem, hogy alaposan eltüntetted a nyomaidat. Semmi
nem vezet ide? Nevek, utazási foglalások, telefonhívások, barátok?
Annabelle megrázta a fejét. – Teljesen a pillanat hatása alatt jöttem
ide, és végig álneveket használtam.
– A legokosabb az lenne, hogy amilyen csöndesen csak lehet,
kiderítenénk, mit tud Bagger.
– Oliver, nem mehetsz a közelébe. Az felérne egy öngyilkossággal.
– Értek a nézelődéshez. Hadd kezdjek el nézelődni.
– Még soha senkitől nem kértem segítséget.
– Nekem is évtizedekbe telt, mire képes voltam bárkitől segítséget
kérni.
– De örülsz, hogy megtetted? – kérdezte Annabelle csodálkozva.
 – Kizárólag ennek köszönhetem, hogy még élek. Költözz ki a
hoteledből, és menj át másikba. Gondolom, van pénzed.
– A pénz nem gond.
Annabelle felállt, és az ajtó felé indult, de visszafordult. – Oliver,
hálás vagyok ezért.
– Reméljük, hogy akkor is elmondhatod ugyanezt, amikor vége lesz.

7. FEJEZET

– HÜLYÉNEK nézel? – üvöltötte Jerry Bagger.

A kaszinótulaj a másik férfi légcsövéhez szorította a karját,
miközben luxusirodája falához nyomta a Pompeji Kaszinó
huszonharmadik emeletén. A függönyöket behúzták. Bagger mindig
behúzta őket, ha meg akart döngetni egy odaadó hölgyet a kanapéján,
vagy ha ki akarta verni a szuszt valakiből, aki ezt érdemelte. Úgy vélte,
az ilyen ügyekben ajánlatos a diszkréció. Ez presztízskérdés volt neki.
A férfi nem válaszolt Bagger kérdésére. Leginkább azért, mert nem
kapott levegőt. De Bagger amúgy se várt választ. Első ütésével eltörte a
pasas orrát. A másodikkal kivert egy elülső fogat. A férfi zokogva esett
a padlóra. A biztonság kedvéért Bagger hasba rúgta. Ettől a megvert
férfi a szőnyegre hányt. Ahogy a hányás szétfolyt a drága, mintás
gyapjún, saját biztonsági embereinek kellett elvonszolniuk Baggert
összetört áldozatától, mielőtt nagyobb kárt tesz benne.
A férfi sírva kért bocsánatot. Bagger leült az asztala mögé, és az
öklét simogatta.
– Bobby – förmedt a biztonsági főnökére –, ha még egyszer idehozol
nekem valami szarházit, aki azt mondja, tud valamit Annabelle
Conroyról, és aztán baromságokkal tömi a fejem, hogy megvághasson.
Istenemre mondom, kinyírom az anyádat. Kedvelem, de kinyírom.
Hallottad?
A koromfekete biztonsági főnök hátralépett egyet, és idegesen nyelt.
– Soha többé, Mr. Bagger. Sajnálom, uram. Nagyon-nagyon sajnálom.
– Mindenki sajnálkozik, de senki se tesz semmit, hogy elkapja a
kurvát. Mi? – bömbölte Bagger.
– Azt hittük, jó nyomon vagyunk.
 – Azt hittétek? Azt hittétek? Tudjátok, hol kell hinni!
Bagger megnyomott egy gombot az asztalán, mire szétnyíltak a
függönyök. Felpattant, és kinézett az ablakon. – Negyvenmillió dolcsit
vett el tőlem. Ez hazavághatja az egész üzletemet! Felfogtad? Nincs
annyi tartalékom, hogy megfeleljek az állami előírásoknak. Ha a
nyakamra küldenének egy állami könyvvizsgálót, azonnal
bezáratnának. Engem! Régen simán lefizetted azokat a barmokat, de
most, hogy betört ez az antikorrupciós etikai marhaság, már nem megy.
Én mondom, ez az átvilágítós faszság teszi tönkre ezt az országot.
– Megtaláljuk, főnök, és visszaszerezzük a pénzt! – nyugtatta meg a
biztonsági főnök.
Bagger úgy tűnt, nem figyel rá. Az utcát bámulta odalent, és azt
mondta: – Mindenütt azt a kurvát látom. Az álmaimban, az ételemben,
borotválkozáskor ott van a tükörben. Még pisilés közben is ő bámul rám
a vécékagylóból! Bedilizek tőle! – Leült a kanapéra, és lehiggadt. – Mi
a legfrissebb hír a mi Tony Wallace barátunkról?
– Van valakink a portugál kórházban. A pofa még mindig kómában
van. De akkor sincs semmi, ha magához tér. A forrásunk szerint örökre
retardált marad.
– Ha engem kérdezel, szerintem már azelőtt is az volt, hogy
elkaptuk.
– Tudja, főnök, lehet, jobb lett volna kinyírni, mint mindenki mást.
– A szavamat adtam neki. Ha elmondja, amit tud, életben marad. De
az én szótáramban az agyhalott is élőnek számít. Sok ember él le így
negyven-ötven évet. Olyan, mint kisbabának maradni nyolcvanéves
korodig. Csövön etetnek, naponta kitörlik a seggedet, és építőkockákkal
játszol. Jó, lehet, hogy nem egy nagy élet, de megtartottam a szavamat.
Mondhatják, hogy erőszakos vagyok, könnyen kijövök a sodromból,
meg minden, de egy esetet sem tudnak mondani, amikor megmásítottam
a szavamat. Tudod, miért?
A biztonsági főnök óvatosan megrázta a fejét. Nyilván nem tudta
eldönteni, vár-e választ a főnöke, vagy sem.
– Azért, mert vannak elveim. Most kopj le.
Bagger, mikor egyedül maradt, visszaült az asztala mögé, és a fejét
fogta. Sose vallotta volna be senkinek, de a gyűlölete mellett, ha
ellenszenvvel is, de őszintén csodálta Annabelle Conroyt.
 – Annabelle – mondta hangosan. – Vitathatatlanul te vagy a
legnagyobb szélhámos a világon. Öröm lett volna veled dolgozni.
Ráadásul a tiéd a legjobb segg, ami csak a kezembe került. Nagy kár,
hogy hülye módon ujjat húztál velem, mert most meg kell hogy öljelek.
Példát kell statuálnom veled. Nagy kár, de így kell lennie.
Nem csak a negyvenmillió dollár dühítette fel Baggert. Amióta híre
ment az átverésnek, elszemtelenedtek a csalók a kaszinóban. Nőttek a
veszteségei. A versenytársai és üzleti partnerei sem tisztelték már
annyira, mint azelőtt, mert érezték, hogy Bagger már nem áll a helyzet
magaslatán. Sebezhető. Már nem hívták vissza azonnal. Nem sikerült
mindig keresztülvinnie az akaratát, mint régen.
– Példát kell statuálnom – ismételte Bagger. – Meg kell mutatnom
annak a sok seggfejnek, hogy nemcsak a helyzet magaslatán vagyok, de
napról napra erősebb leszek. Megtalállak, szívem. Megtalállak.

8. FEJEZET

A KAPCSOLAT, akire Oliver célzott, a Teve Klub egyik tiszteletbeli

tagja volt, Alex Ford titkosügynök. A két férfi tökéletesen megbízott
egymásban, és Stone tudta, hogy Fordhoz nyugodtan fordulhat bizalmas
információért.
– Van valami köze ennek ahhoz a nőhöz, akivel dolgoztál? Jól
emlékszem, Susannak hívták? – kérdezte Alex, amikor Stone felhívta a
kérésével.
– Semmi köze hozzá – hazudta Stone. – Susan nemsokára elutazik a
városból. Ez egy másik ügyemhez kapcsolódik.
– Sírásó létedre sokat nyüzsögsz.
– Fiatalon tart.
– A kormány is segíthet. Azok után, amit legutóbb tettél értük, az
adósaid. Mikorra kell az infó?
– Amilyen gyorsan lehet.
– Csak hogy tudd, hallottam már erről a Jerry Baggerról. Az
Igazságügyi Minisztérium régóta próbálja megfogni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem méltatlanul pazarolják rá a
figyelmüket. Köszönöm, Alex.
 Aznap este Reuben Rhodes és Caleb Shaw látogatta meg Stone-t a
faházában. Caleb maga volt a megtestesült bizonytalanság.
– Felkértek, de nem tudom, mit mondjak. Nem tudom – panaszolta.
– Szóval a Kongresszusi Könyvtár azt akarja, hogy te légy a Ritka
Könyvek részlegének az igazgatója? – kérdezte Stone. – Ez komoly
előléptetésnek hangzik, Caleb. Mi a probléma?
– Elgondolkodtató – felelte kimérten Caleb –, hogy csak azért vált
szabaddá a poszt, mert az előző igazgatót hidegvérrel megölték a
könyvtárban, az igazgatóhelyettes pedig ideg-összeroppanást kapott a
történtektől.
– Ugyan már, Caleb – morogta Reuben –, vállald el. Ki merne
szembeszállni egy ilyen szép szál, ifjú legénnyel, mint te?
Caleb, aki ötvenes éveiben járt, közepes termetű volt, kicsit köpcös,
a kisportoltság legapróbb jele nélkül, nem találta viccesnek Reuben
megjegyzését.
– Azt mondtad, többet fizetnének – emlékeztette Stone. – Sokkal
többet.
– Igen, de ha ez csak arra jó, hogy drágább temetést kaphassak,
akkor nem izgat.
– De ha meghalsz – fortyant fel Reuben –, abban a tudatban halsz
meg, hogy többet hagyhatsz a barátaidra. Ha ez sem vigasztal, akkor
nem tudom, mi.
– Nem is értem, minek kértem a véleményeteket – mérgelődött
Caleb.
– Találkoztál mostanában Susannal? – fordult Reuben Stone-hoz.
Csak Stone tudta Annabelle igazi nevét. – Tegnap benézett, de csak
pár percre maradt. Sikeresen elvégezte a feladatát Miltonnal. A tárgy
oda került, ahová való.
– El kell ismernem – mondta Caleb –, hogy állta a szavát.
– Már csak arra kéne rávennem, hogy járjon velem! – szólt közbe
Reuben. – De sosem ér rá. Lehet, hogy csak le akar rázni? Nem értem.
Nézzetek rám. Hogy lehet nem szeretni?
Reuben a hatvanhoz közeledett. Dús szakálla volt, vállig érő, sötét,
göndör hajába ősz szálak vegyültek. Százkilencven magas volt, egy
amerikai futballista testfelépítésével. A többszörösen kitüntetett
vietnami veterán és volt titkosszolgálati tiszt sok hivatalos hidat
felégetett maga mögött, és már-már legyőzte a gyógyszer és az ital,
amikor Oliver Stone visszahozta a szakadék széléről. Most egy
rakodóparton dolgozott.
– Láttam, hogy a „barátod”, Carter Gray Szabadság Érdemrendet
kapott – mondta Caleb, miután hitetlenkedve végigmérte Reubent. – A
sors iróniája. Ha rajta múlt volna, ti ketten már halottak lennétek,
minket pedig valami CIA-kínzókamrában fürdetnének.
– Hányszor mondjam, hogy a fej víz alá nyomását itatásnak hívjuk,
nem fürdetésnek? – kérdezte Reuben.
– Lényeg, hogy nem valami kedves ember.
– Olyan ember – mondta Stone –, aki meg van győződve róla, hogy
neki van igaza, és nincs egyedül ebben a meggyőződésében. Ott voltam
a Fehér Háznál, amikor megkapta a díjat.
– Odamentél a Fehér Házhoz? – kiáltotta Caleb.
– Ő megmutatta nekem a kitüntetését én pedig, mondjuk úgy,
integettem neki.
– Mi az, most már puszipajtások vagytok? – fortyant fel Reuben. –
Azok után, hogy párszor meg akart ölni?
– De meg is mentett valakit nekem – felelte Stone csendesen.
– Ezt kifejtenéd? – kíváncsiskodott Reuben.
– Nem.
Valaki dörömbölt az ajtón. Stone felállt, hogy kinyissa. Arra gondolt,
Milton vagy Annabelle lehet.
Az ajtó előtt sötét öltönyös férfi állt. Amint Stone megállapította, a
kabátja alatt pisztolyt viselt. A férfi egy papírt adott Stone-nak, és
elment. Stone kinyitotta az üzenetet.
Carter Gray a házába várta Stone-t két nappal később. Autó jön érte.
Úgy tűnt, nem lehet elutasítani a parancsot. Amikor elmondta a
többieknek, Caleb azt mondta:
– Oliver, nem mész!
– Szép, hogy megyek – felelte Stone.

9. FEJEZET

HARRY FINN épp oxigént szippantott, és kilesett speciális tervezésű

fejfedőjéből. Olyan gyorsan mentek, hogy nem volt sok látnivaló. Vihar
tombolt. A hajó fedélzetén lévők biztosan eláztak és összevissza
dülöngéltek. Igaz, Finn semmivel se volt jobb helyzetben. Ismét
tanúbizonyságát adta, hogy a szokatlan utazási módok híve. A hajó
oldalához tapadt nagyon kicsire összegömbölyödve a hajó fara
közelében egy olyan eszköz segítségével, amit a nagyközönség nem
ismerhetett. Felfedezett egy rést a külső emberi és videós védelmi
rendszerben, és most láthatatlan hupliként tapadt a tengerjáró szürke
oldalához. Ez az utazási mód sokkal kényelmetlenebb volt a repülő
csomagterénél. Az igazat megvallva Finn a speciális rögzítőeszköze
ellenére is kétszer majdnem leesett. Ha leesik, életének alighanem véget
vet a két hajócsavar, ami előrehajtotta a lélekvesztőt a habokban.
Utazását egy szigorúan őrzött katonai kikötőben kezdte a Norfolki
Haditengerészeti Állomáson. A „szigorúan őrzött” jelző azonban
semmivé lett, amikor megérkezett Harry Finn, aki számos álruhája
egyikét viselte, és mint mindig, most is a bennfentesség légköre lengte
körbe.
A hajó lassított, és egy nagyobb hajó bal oldalára került. Finn
megvárta, hogy megálljon, azután elrúgta magát és a vízbe ugrott. A
vállán vízhatlan hátizsákot viselt, a derekára pedig elektromos
zavaróadót erősített, ami láthatatlanná tette a hajókon működő
jelzőrendszerek számára. Finn mélyebbre bukott, és beúszott a másik
hajó alá, ami nagyon lassan haladt a vízben. Nem véletlenül: 80 000
tonnát nyomott, csaknem száz repülőt szállított, és 6000 fő tengeri és
légi személyzetet. Nem is egy, hanem mindjárt két nukleáris hajtóműve
volt, és több mint hárommilliárd dollárjába fájt az adófizetőknek.
A célponthoz érve Finn-nek két percbe tellett a hajó aljához
rögzítenie az eszközt, aztán távol maradva a hatalmas hajócsavaroktól,
visszaúszott az első hajóhoz, megint hozzátapadt, és visszafelé is
megtette vele az utat. Főként azért vállalta ezt a megbízást, hogy
gyakorlatot szerezzen egy másik, személyesebb jellegű feladathoz.
Miközben a szárazföld felé potyázott, gondolatban e feladat részletein
dolgozott. Miután kikötöttek, leugrott búvóhelyéről és kiúszott a kikötő
egy távolabbi pontjára. Kimászott, és levette a ruháját. Telefonált, majd
kicsit később magas rangú katonai kísérettel tiszteletét tette az ügyeletes
tisztnél. Kíséretének tagjai közül senki se hitte, hogy lehetséges, amit
Finn tett: bombát helyezni a Virginia partjainál horgonyzó, Nimitz-
osztályú George Washington repülőgép-hordozó aljára. Elég erős
bomba volt ahhoz, hogy elsüllyessze az anyahajót az egész
legénységgel és pár milliárd dollárnyi repülővel együtt.
Az atlanti flotta admirálisa és összes beosztottja tíz megatonnás
letolást kapott a honvédelmi bizottság elnökétől, aki történetesen a
hadsereg egyik vezérezredese volt. A pasas alig bírta leplezni, mekkora
örömet okoz neki, hogy lehordhatja haditengerészeti kollégáit. Állítólag
annyira hangosan üvöltözött, hogy még háromszáz kilométerrel odébb,
a Pentagonban is hallani lehetett. A nyilvános megszégyenítést fokozta
a védelmi miniszter jelenléte, aki a helikopterében várta, sikerrel jár-e
Finn. Mikor látta, hogy a valószínűtlenül kicsi esélyek ellenére
diadalmaskodik, azonnal állást ajánlott neki a csapatában.
A nemzetbiztonsági miniszter nem értett egyet egy külső szakértő
bevonásával. A két miniszter majdnem ölre ment, mint az iskolás fiúk a
játszótéren, mígnem az elnök személyesen avatkozott közbe egy
videokonferencia-hívásban, és kijelentette, hogy Harry Finn marad,
ami, a NBH külső szakértője. A legyőzött, sértett védelmi miniszter
visszaült a magánhelikopterébe, és visszarepült Washingtonba.
Harry Finn Norfolkban maradt, hogy eligazítást tartson egy csapat
bosszús haditengerészeti biztonsági embernek. Bár mindig udvarias és
tiszteletteljes volt, sose finomította a megállapításait. Mulasztások
történtek, így csináltam, ezt és ezt kell tenniük, nehogy egy igazi
terrorista megismételhesse.
Azokat, akik Finnhez hasonló módon keresték a kenyerüket, gyakran
úgy hívták, „vörös sejtek”. A kifejezést egy volt SEAL találta ki, aki
segített a program beindításában. A vörössejt-projektet a vietnami
háború után indították egy altengemagy indítványára, aki azt kérte,
ellenőrizzék a katonai intézmények biztonságát. 9/11 után a programot
kiterjesztették a polgári létesítményekre is, nehogy terroristák és más
bűnszövetkezetek célpontjaivá váljanak.
A Finnhez hasonló különleges képességekkel rendelkező emberek,
akik korábban csaknem kivétel nélkül a seregnél szolgáltak, terrorista
sejteket személyesítettek meg, és az volt a dolguk, hogy megpróbálják
kijátszani a biztonsági intézkedéseket. A behatolásokat sokszor
szokatlan módon bonyolították le. Úgy hívták ezt, hogy a feladat
humanizálása. Ez azt jelentette, hogy Finn és csapattársai megpróbálták
felülmúlni a terroristák képességeit. Senki se feltételezte, hogy a
muszlim terroristák rendelkeznek ilyen kifinomult képességekkel. Az
amerikai hírszerzésben még 9/11 után sem hitték el, hogy a terrorista
sejtek képesek lennének hatalmukba keríteni egy jelentősebb katonai
létesítményt, vagy véghezvinni azt, amit Finn tett előző éjjel a
repülőgép-hordozóval. A muszlimok képesek voltak felrobbantani
magukat és másokat a köztereken, vagy repülőgépeket nekivezetni
felhőkarcolóknak, de megtámadni egy nukleáris erőművet vagy egy
katonai célpontot, az egészen más kérdés volt.
Csakhogy a politikusok és a katonai vezetők lassan megértették,
hogy nem a muszlimok az egyedüli potenciális terroristák. Kína,
Oroszország, a volt szovjet államok és az amerikai kontinens számos
nemzete is akarhat ártani az Egyesült Államoknak. Így hát Finnt
megbízták, hogy vesse latba minden képességét és felszerelését, hogy
áttörje a haditengerészet védelmi rendszerét. Ő pedig megtette.
Mások, beleértve Finn vörössejt-csapatának tagjait, talán egész éjjel
drámai diadalukat ünnepelték volna. Csakhogy Finn nem volt olyan,
mint mások. Fontos okokból még egy napig a norfolki térségben
maradt. Idősebb fia, David focicsapata arrafelé játszott. Az eligazítás
utáni napon Finn elment a fia meccsére, majd este haza vitte a győztes –
és örömmámorban úszó – Davidet. Útközben iskoláról, lányokról,
sportról beszélgettek. Aztán David, aki tizenhárom évesen majdnem
olyan magas volt már, mint az apja, megkérdezte:
– Hogyhogy erre jártál? Munka?
Finn bólintott. – Valakiknek biztonsági problémáik voltak, és
megkértek, hogy segítsek nekik.
– Megoldottad?
– Igen. Most már mindenki képben van. Igazából nem is volt olyan
bonyolult, miután sikerült azonosítani a problémát.
– Milyen biztonságról van szó?
– Mindenféléről. Nem valami izgalmas.
– Elmondhatod?
– Nem hiszem, hogy érdekelne. Ugyanazt csinálom, mint sokan
mások az országban. Csak szerencsére nekem nem kell mindennap egy
asztal mögött ülnöm.
– Egyszer megkérdeztem anyut. Azt mondta, ő sem tudja pontosan,
mit csinálsz.
– Szerintem az anyád csak viccelt.
– De ugye nem vagy kém?
 Finn mosolygott. – Ha az lennék, úgysem mondhatnám meg.
– Vagy ha megmondanád, meg kéne ölnöd, ugye? – nevetett David.
– Csupán segítek az embereknek megtalálni a hibákat a
rendszerükben.
– Mint egy számítógép-szerelő a rendszerhibákat? Szóval egyfajta
hibaelhárító vagy.
– Pontosan. Mondom, irtó unalmas, de jól fizet, és segít jóllaknunk.
Amúgy is lassan napi száz kilót eszel.
– Növésben vagyok, apa. Tudtad, hogy Barry Waller apukája
üldözőbe vett valakit a rendőrautójával a sikátorban, és kibirkózta a
kezéből a pisztolyt, miután a tag kirabolt egy bankot? Barry azt mondta,
a fickó majdnem lelőtte a faterját.
– A rendőrök munkája nagyon veszélyes tud lenni. Barry apukája
bátor ember.
– Örülök, hogy te nem ilyesmit csinálsz.
– Én is.
– Szóval csináld csak tovább az unalmas hibaelhárítást, apu. – David
játékosan karon bokszolta az apját. – És maradj ki a bajból, rendben?
– Úgy lesz, fiam. Úgy lesz – felelte Harry Finn.

10. FEJEZET

STONE ÉS ALEX FORD mindkettejük számára ismerős helyen

találkoztak. A Fehér Házzal szemben, a Lafayette Parkban. A
százkilencvenöt magas Alex itt őrizte évek óta az Ovális Iroda lakóját,
Stone pedig csendesen tüntetett ugyanő ellen, akárcsak elődei ellen, az
út másik oldaláról. A két férfi egy padra ült valami lengyel tábornok
szobra közelében, akiről úgy tartották, hogy komoly szövetségese volt
az amerikaiaknak a függetlenségi háborúban. Ezzel együtt bizton
állíthatjuk, egyetlen ma élő amerikai sem tudja, ki ő, és nem is érdekel
senkit.
– Mid van a számomra? – kérdezte Stone, és a barna mappát nézte,
amit Alex a fekete aktatáskájából húzott elő.
– Nem voltam biztos benne, mit keresel, ezért alaposan utánanéztem.
– Nagyszerű, Alex. Köszönöm.
 Alex figyelte barátját, miközben Stone az aktákat tanulmányozta. –
Ahogy a telefonban is mondtam, az Igazságügyi Minisztérium régóta
érdeklődik Bagger iránt, de nem jutott semmire. Beszéltem róla Kate-
tel. Azt mondta, még nem adták fel, de ha nem találnak záros időn belül
valamit, amivel megfoghatják, tovább kell lépniük. Még Sam bácsinak
se végtelenek a forrásai.
– Hogy van Kate? – kérdezte Stone.
Kate Adams igazságügyi jogász volt, és Alexszel járt. – Nem
működött a dolog, már mással randizik.
– Sajnálattal hallom. Nagyszerű nő – felelte Stone.
– Igen, az. De nem ő a nekem való nő. Vagy én nem vagyok a neki
való férfi. Apropó, nők, hol van Adelphia?
Adelphia, ez a meghatározhatatlan származású, furcsa akcentussal
beszélő nő volt Stone-on kívül az egyetlen tiltakozó, aki a Lafayette
Parkban maradt. Alex régóta gyanította, hogy odavan a barátjáért.
– Nem láttam egy ideje – mondta Stone. – A tábláját is leszedte.
– Fura szerzet volt.
– Mindannyian fura szerzetek vagyunk. – Stone becsukta a mappát,
és felállt. – Nagyon köszönöm ezt. Sokat segít.
– Jerry Bagger, jersey-i kaszinóüzemeltető. Kedved szottyant egy kis
szerencsejátékra?
– Talán, bár nem úgy, ahogy te gondolod.
– Azok alapján, amiket hallottam, Bagger egy gonosz pszichopata.
Nem ajánlatos ujjat húzni vele.
– Nem áll szándékomban.
Alex is felállt. – Azért számítsak rá, hogy utolsó pillanatban felhívsz,
és küldhetem a felmentő sereget?
– Reméljük, hogy nem lesz rá szükség.
– Láttam, hogy nagy kedvencünk, Carter Gray megkapta a
Szabadság Érdemrendet. Alig bírtam ki, hogy fel ne hívjam a seggfejt,
elküldeni a fenébe.
– Sajnos én nem vagyok ilyen erős.
Stone elmondta, mit csinált. Alex felvidult. – Csak ugratsz!
– Nem. Ráadásul Gray megkért, hogy látogassam meg ma este a
házában.
– Elmész?
– Semmiképp nem hagynám ki.
 – Miért? Mit mondhat, ami érdekelne?
– Lenne pár kérdésem hozzá... a lányomról.
Alex kifejezése megenyhült, és vállon veregette Stone-t. – Sajnálom.
Őszintén sajnálom.
– Ilyen az élet, Alex. Bele kell törődnöd, mert nincs más választásod.

11. FEJEZET

Az A HAJÓ, aminek az oldalán most utazott Harry Finn, nem volt

olyan gyors, mint korábban a haditengerészeté, de a célnak megfelelt.
Akárcsak a haditengerészetnek, mostani „szállítóinak” se volt fogalma
róla, hogy stopposuk van. Harry azért választotta ezt a hajót, mert arra
ment, amerre ő is menni akart. Haza más utat kell majd választania, de
már azt is eltervezte. Előre kiszámolta, meddig tart majd a hajóút, és
órája világító számlapját figyelte, hogy tudja, mikor kell leugrani és a
partra úszni. Viharfelhők gyülekeztek, ami egyszerre segítette és
nehezítette a tervét. De mint mindig, most is felkészült mindenre.
Ahogy a hajó közeledett a pontra, ahol Finn el akarta hagyni, eszébe
jutott legutolsó beszélgetése Mandyvel, a feleségével. A férfi épp
végzett a fűnyírással, és bement zuhanyozni. Mandy a hálószobában
kapta el.
– David azt mondta, beszéltetek a munkádról.
– Igen. Szerinte azt mondtad, nem tudod pontosan, mit csinálok.
– Tényleg nem tudom.
– Tudod, hogy miután otthagytam a hadsereget, a
nemzetbiztonságnak kezdtem dolgozni, mint szerződéses megbízott.
– De David miért nem tudhat erről? És én miért nem tudhatok
többet?
– Mert jobb így. Sajnálom. De bíznod kell bennem.
– Amikor a haditengerészetnél voltál, legalább tudtam, mire
vállalkoztam. Most mit kell csinálnod?
Harry átölelte a nő derekát. – Már mondtam. Segítek, hogy nagyobb
biztonságban legyünk. Sok a rés a pajzson. Az én dolgom befoltozni
őket, hogy megerősödjünk. Kicsit sem veszélyes.
 Mandy arcáról lerítt a feszültség. – Ha kicsit sem veszélyes, akkor
miért nem mondhatod meg?
– Mert nem lehet.
– Sose voltál valami beszédes, mi?
– Azt hittem, ezt szereted bennem a legjobban.
Ennyiben maradtak. Mandy sose tudja meg, hogy férje repülőgépek
poggyásztartójában utazik illegálisan, és hadihajók oldalához tapad.
Miért kéne erről tudnia egy házastársnak? Mint ahogy sose fog tudni a
Dan Rossokról sem, és arról, milyen végzet jutott nekik. Vagy a Carter
Grayekről, akik egykor minden kártyát a kezükben tartottak, de többé
nem osztanak nekik lapot.
Mégis bántotta Harry Finnt. Szélsőségesen becsületes ember volt, aki
kicsit sem örült, hogy bármit is titokban kell tartania az asszony előtt,
akit szeretett, amióta csak tizenöt éve először meglátta a campuson.
Harry épp eltávozáson volt. Egy barátját látogatta meg, épp akkor
helyezték vissza a tengerentúlról. Finn mindig is visszahúzódó, befelé
forduló volt, ami jó szolgálatot tett neki a seregnél. A munkája többheti
vagy akár többhavi alapos, átgondolt előkészítést követelt, amit aztán
adrenalintól tüzelt percek követtek, amikor neki ugyanolyan halálos
nyugalommal kellett cselekednie. Ő minden szélsőségnek megfelelt.
Mégis, aznap, mikor megpillantotta Amanda Grahamet, ahogy
végigsétál a pázsiton farmerrövidnadrágban és nyitott szandálban,
derékig érő szőke hajjal, és olyan szép arccal, amilyet Finn sose látott
azelőtt, egyenesen odament a lányhoz, és még aznap estére randira
hívta. Amanda először nemet mondott. Talán bosszantotta, hogy a fiú
azt hiszi, ilyen könnyen kötélnek áll. De Finn rendkívül kitartó volt.
Meglett a randi. Finn kiharcolta a haditengerészetnél, hogy otthon
kapjon munkát, és azonnal összeházasodtak, amint Mandy
lediplomázott. Egy évbe se telt, és megérkezett David, majd őt követte
Patrick és Susie. Boldog pár voltak. Remek kölyköket neveltek,
olyanokat, akik ha csak kis mértékben is, de jobb hellyé teszik majd a
világot.
Finn maga se tudta, miért akkor támadnak a legmélyebb gondolatai,
amikor őrültségeket művel. Például amikor hajók oldalához tapadva
száguldozik. Mégis így volt.
Megnézte az óráját. Meghúzta a vízhatlan hátizsák szíját, amit a
vállára vetett, és felkészült a következő lépésre. Ez volt a nehéz része a
dolognak: úgy otthagyni a gyorsan mozgó hajót, hogy közben elkerüli a
hajócsavarokat. Könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy ha nem rúgja el
magát kellő erővel, és nem merül elég mélyre, utolsó emléke az lesz,
ahogy a hajólapátok vadul kettévágják a testét.
Felhúzta a lábát, és a hajó oldalának támasztotta. Háromig számolt,
majd amilyen erősen csak tudta, elrúgta magát. Miközben a mélybe
süllyedt, érezte a hajólapátok húzóerejét. Feljött a felszínre, és nézte a
hajó eltűnő fényeit. Körbenézett, gyorsan tájékozódott, és erőteljes
csapásokkal a sziklák felé úszott.

12. FEJEZET

JERRY BAGGER már szinte soha nem hagyta el Atlantic Cityt. Bár
saját repülővel rendelkezett, alig használta. Utolsó útja a balszerencsés
Tony Wallace-nál tett portugáliai látogatása volt. A jachtját már rég
eladta, amikor rájött, milyen könnyen tengeribeteg lesz. Márpedig nem
hozhatja magát ilyen kínos helyzetbe valaki, aki büszke rá, hogy milyen
kemény. A kaszinót se nagyon hagyta el. Az utóbbi időben csak ott
érezte magát jól.
Furcsa módon Bagger nem Vegasban született, még csak nem is
Jersey-ben. A tökös, józan paraszti gondolkodású városi fiú nem másutt
látta meg a napvilágot, mint Wyomingban egy ranchon, ahol az apja a
minimálbérnél is kevesebbért dolgozott. Az anyja Jerry egynapos
korában belehalt a szülés szövődményeibe, amikkel bármely kórházban
könnyedén megbirkóztak volna. Csakhogy háromszáz kilométeres
körzetben nem volt kórház, ezért meghalt. Bagger apja tizennyolc
hónappal később követte a feleségét egy balesetben, amiben a whiskey
és egy megbokrosodott ló játszották a főszerepet.
A wyomingi ranch tulajdonosának semmi kedve nem volt felnevelni
egy fattyút – Bagger szülei nem bajlódtak a házasságkötéssel –,
úgyhogy Jerryt elküldték az anyja családjához, Brooklynba. Itt, New
York olvasztótégelyében találta meg Bagger azt a helyet, ahol szárba
szökhet, nem Wyomingban.
Aztán idővel visszament Nyugatra. Tizenöt évig gürcölt látástól
vakulásig. Folyamatosan húzta az igát, kockáztatott, és vagy egy
tucatszor majdnem elvesztett mindent, mire összehozta a saját
kaszinóját. De hamarosan beindult az üzlet, és még a bőre alatt is pénz
volt. Csakhogy nem bírt uralkodni a temperamentumán. Kiüldözték
Vegasból, azzal, hogy soha ne térjen vissza. Bagger engedelmeskedett,
de valahányszor átrepült Vegas felett, egész Nevada államnak beintett.
Bagger elhagyta tetőlakását, és magánliftjén lement a kaszinószintre.
Nyerőautomaták, kártyaasztalok és sportfogadási termek tengerén ment
végig, ahol a szerencsejátékosok, kezdőtől a haladóig, jóval több pénzt
vesztettek, mint amennyit valaha is nyerni fognak. Valahányszor Bagger
meglátott egy földön ülő, unatkozó gyereket, akinek a szülei a közelben
marokszámra, a pénztől elfeketedett kézzel dobálták az ötcenteseket az
automatákba, azonnal utasítást adott, hogy hozzanak ennivalót,
könyveket és videojátékokat a gyereknek, és még egy húszdolláros
bankjegyet is a kezébe nyomott. Azután telefonált, mire a Pompeji
valamelyik munkatársa elővette a szülőket, és emlékeztette őket, hogy
bár szabad gyerekeket hozni a kaszinóba, a játéktérben nem
tartózkodhatnak.
Bagger simán átgyalogolt bárki felnőttön, aki keresztezte az útjait, de
a gyerekeket érinthetetleneknek tekintette. Legalábbis amíg be nem
töltötték a tizennyolcat. Akkor már rájuk is azonos feltételek
vonatkoztak, de addig ki voltak tiltva. Bagger úgy gondolta, hogy elég
nagy szívás felnőttnek lenni, hadd élvezzék ki a kis majmok, hogy
gyerekek. E magasztos filozófia mögött alighanem az a tény húzódott,
hogy Jerry Baggernek nem volt gyerekkora. Kilencéves volt, amikor
koldusszegényen beindította az első sötét ügyletét egy brooklyni
bérházban. Azóta nem volt megállás. Ez a kemény élet volt nagyrészt a
sikere záloga, de rendkívül mély sebeket hagyott benne. Olyan
mélyeket, hogy már nem is gondolt rájuk. Egyszerűen ezek tették azzá,
aki volt.
Útközben Bagger háromszor telefonált a játéktérben hagyott
gyerekek miatt, és mindannyiszor megcsóválta a fejét. „Lúzerek”,
motyogta. Jerry Bagger soha nem fogadott egyetlen centbe sem. Az a
balekoknak való. Bagger sok minden volt, de balek soha. Ezek a
bolondok visítozva ugrálnak, ha nyernek száz dolcsit. Eszükbe se jut,
hogy kétszáz dollárjukba került a „szerencse”. Mégis, ezek a különös
megszállottságban szenvedő emberek tették gazdaggá Baggert, így nem
panaszkodott.
 Megállt az egyik bárpultnál. Felhúzott szemöldökkel ránézett az
egyik pincérnőre, aki máris rohant, hogy hozza a főnök szokásos lime-
os üdítőjét. Sose ivott alkoholt a kaszinószinten, ahogy az alkalmazottai
se. Bagger leült egy bárszékre, és nézte, ahogy a Pompeji gőzerővel
dolgozik. Minden korosztály képviseltette magát. Több évtizednyi
tapasztalatból tudta, hogy a kaszinó tele van őrültekkel. Előbb-utóbb
minden elmebeteg megjelent a kaszinóban. Igazság szerint Bagger
közelebb állt hozzájuk, mint a „normális” emberekhez.
Észrevett egy nászutas házaspárt, akik még mindig esküvői ruhában
voltak. A Pompeji kedvezményes ajánlattal várta a házasodni vágyókat.
Az ajánlat magában foglalt egy szobát kemény, új matraccal, egy olcsó
virágcsokrot, az eskető lelkész szolgálatait, a vacsorát, italokat, és
masszázst, hogy kigyúrják a sok dugástól keletkezett görcsöket. Na és a
legfontosabb: hozzá tartozott ötven dollár értékű zseton a kaszinóba.
Baggert persze nem a szerelem pártolása hajtotta. Tapasztalatból tudta,
hogy az az ötvendollárnyi ingyenzseton általában kétezer dolláros
profittá válik a hosszú hétvége végére, az ingyenes juttatásokat is
beleszámolva.
A nászutasok, akiket nézett, épp azon munkálkodtak, hogy lenyeljék
egymás nyelvét. Bagger elfintorodott ettől az ingyenműsortól.
– Vegyetek ki egy szobát – mormolta. – A legolcsóbb dolog ebben a
városban a pián kívül. Na és a szexen kívül.
Bagger sose nősült meg, leginkább, mert nem találkozott olyan
nővel, aki sokáig érdekelte volna. Annabelle Conroy tényleg érdekelte.
Több volt, mint káprázatos. Bagger minden idejét szerette volna vele
tölteni. Sőt, mielőtt rájött, hogy a nő átverte, már azon gondolkozott,
hogy talán megtalálta végre azt a nőt, akivel anyakönyvvezető elé
állhat. Utólag őrültségnek tűnt, főleg annak fényében, ahogy a nő
becsapta. De mégis, mindennel együtt, Baggernek mosolyognia kellett.
Mekkora poén lett volna! Ő és Annabelle, mint férj és feleség? Az már
valami!
Ekkor, mint oly sokszor, amikor egyáltalán nem erőltette, Jerry
Baggernek zseniális ötlete támadt.
Kiitta az italát, és visszatért az irodájába. Telefonálni akart párat,
hogy kiderítsen valamit. Amikor Annabelle vele volt, azt mondta, soha
nem ment férjhez, és gyereke sincs. De mi van, ha Annabelle Conroy
igazából mégis férjnél volt? Mert ha csak egyszer is kimondta az igent,
ez nagyszerű lehetőséget nyújt a felkutatására.

13. FEJEZET

STONE ELUTASÍTOTTA a Gray által ajánlott italt. Gray kényelmes

dolgozószobájában ültek le, ahol épp olyan sok és soknyelvű könyv
sorakozott, mint Stone-nál, csak itt valamivel puccosabb körülmények
közt tartották őket.
Stone kitekintett az óceánra néző sziklák felé nyíló ablakon. –
Ráuntál a virginiai tanyavidékre? – kérdezte.
– Fiatalkoromban matróz szerettem volna lenni. Egy hajó fedélzetén
akartam világot látni – felelte Gray skót whiskyvel a kezében.
Széles arcát meglehetősen elcsúfították közel ülő szemei.
Stone nagyon jól tudta, milyen sok minden van abban a fejben. Gray
az a fajta ember volt, akit nem lehetett túlbecsülni.
– Kevés van, mi mulandóbb egy fiatalember ambícióinál – évődött
Stone. Odakint teljesen besötétedett.
Nem látszott a hold, sem a csillagok. Közelgő vihar takarta el az
eget.
– Sose gondoltam volna, hogy John Carr egyszer a filozofálgatás
csapdájába esik.
– Ebből is látszik, mennyire nem ismersz. Egyébként pedig már nem
John Carr a nevem. Ő meghalt. Biztosan értesültél róla annak idején.
Gray higgadtan folytatta: – Ez a ház a CIA egy korábbi igazgatójáé
volt, akiből alelnök lett. Megvan benne minden, ami ahhoz kell, hogy
kényelemben és biztonságban éljem le öreg napjaimat.
– Odavagyok a boldogságtól – felelte Stone.
– Meglep, hogy eljöttél. A Fehér Ház előtti kis gesztusod után...
– Tényleg, hogy van az elnök?
– Jól.
– Nem tört rád a gyilkos vágy, amikor a melledre tűzte a plecsnit?
Vagy már nem akarod megölni?
 – Anélkül, hogy közvetlenül válaszolnék a nevetséges kérdésedre,
változnak a körülmények. Sose személyes a dolog. Nincs élő ember a
földön, aki nálad jobban tudhatná.
– Épp ez az. Ha rajtad múlt volna, már nem élnék – szögezte le
Stone, aztán mielőtt Gray válaszolhatott volna, folytatta. – Lenne
néhány kérdésem, és nagyra értékelném, ha őszintén válaszolnál.
– Rendben.
Gray letette a kezéből az italt.
Stone visszafordult az ablaktól, és a másik férfira meredt. – Ilyen
egyszerűen?
– Minek pazaroljuk a maradék időnket értelmetlen játékokra?
Gondolom, Elizabethről akarsz kérdezni.
– Bethről, a lányomról akarok kérdezni.
– Elmondom, amit tudok.
Stone leült Grayjel szemben, és vagy húsz percen át záporoztak
belőle a kérdések. Az utolsó kérdésnél megremegett a hangja.
– Kérdezett valaha is rólam? Az apjáról?
– Amint tudod, Simpson szenátor és a felesége nevelték, miután
adoptálták.
– De azt mondtad nekem, akkor vitted el hozzájuk Betht, amikor
Simpson még a CIA-nál volt. Ha Beth mondott valamit, biztos...
Gray felemelte a kezét. – Igen. Valójában akkor történt, amikor
Simpson otthagyta a CIA-t, és politikusi karrierbe kezdett. Persze
korábban is mondhatott ilyesmit, mindenesetre ez volt az első olyan
alkalom, amiről tudok. Simpsonék elmondták Bethnek, mi volt az
adoptálása előtt. Úgy tűnt, a lányt nem nagyon izgatja. Igazából azt se
hinném, hogy sok embernek beszélt róla.
– Mit mondtak neki az igazi szüleiről? – kérdezte Stone közelebb
hajolva.
– Az igazat megvallva, tudnod kell, hogy először az anyja után
érdeklődött. Tudod, a lányok ilyenek.
– Persze hogy érdekelte az anyja.
– Simpsonéknak óvatosnak kellett lenniük az anyja... ö... halálának a
körülményei miatt.
– Mármint azért, mert meggyilkolták? Azok az emberek, akik rám
vadásztak?
 – Mint mondtam, nekem semmi közöm nem volt ehhez. Nagyon
kedveltem a feleséged. Őszintén szólva, még ma is élne, ha te...
Stone olyan tekintettel pattant fel, hogy még Gray ereiben is
megfagyott a vér, pedig ő nagyon jól tudta, hogy hányféleképpen képes
John Carr megölni egy másik embert. Minden embere közül, akit valaha
is alkalmazott, ő értett hozzá a legjobban.
– Sajnálom, John... vagyis Oliver. Elismerem, nem a te hibád volt. –
Elhallgatott, Stone pedig lassan visszaült. – Nem sok mindent mondtak
Elizabethnek az anyjáról. De biztos lehetsz benne, hogy csupa jó
dolgot... és hogy balesetben halt meg.
– Na és rólam?
– Azt mondták neki, hogy az apja katona volt, aki szolgálat közben
elesett. Szerintem még a „sírodhoz” is elvitték Arlingtonba. A lányod
szemében hősi halott vagy. – Gray elhallgatott, majd hozzátette: – Ez
kielégít?
Ahogy ezt mondta, elgondolkodtatta Stone-t. – Ez az igazság? Vagy
csak az igazság Carter Gray módra? Azaz egy csomó marhaság, csak
hogy a kedvemben járj?
– Minek hazudnék neked? Hisz már úgyse számít. Te és én már nem
számítunk.
– Miért hívtál ide ma este?
Válasz helyett Gray az asztala mögé ment, és felemelt egy aktát.
Kinyitotta, és három hatvan év körüli férfi színes fényképét vette ki
belőle. Egyesével Stone elé rakta őket.
– Az első Joel Walker. A második Douglas Bennett, az utolsó pedig
Dan Ross.
– Semmit sem mondanak nekem a nevek. Sem a képek.
Gray három további fotót vett elő az aktából. Sokkal régebbi, fekete-
fehér képek voltak.
– Azt hiszem, ezek ismerősebbek lesznek. Akárcsak a nevek: Judd
Bingham, Bob Cole és Lou Cincetti.
Stone alig hallotta a neveket. Olyan emberek fotóit látta, akik mellett
több mint egy évtizedig élt, dolgozott, és kis híján meghalt. Felpillantott
Grayre. – Miért mutatod nekem ezeket?
– Azért, mert az elmúlt két hónapban mindhárom volt harcostársad
meghalt.
– Hogyan?
 – Binghamet az ágyában találták. Lupusa volt. A halottkém semmi
különöset nem észlelt. Cole felakasztotta magát. Legalábbis úgy tűnt, és
a rendőrség hivatalosan lezárta az ügyet. Cincetti berúgott, a
medencéjébe esett és megfulladt.
– Tehát Bingham természetes módon, Cole öngyilkos lett, Cincettit
pedig baleset érte.
– De te épp úgy nem hiszed el, mint én. Három ember hal meg
ugyanabból az egységből két hónapon belül?
– A világ veszélyes hely.
– Amit mindketten nagyon jól tudunk.
– Szerinted megölték őket?
– Még szép.
– Azért hívtál, hogy figyelmeztess?
– Ez tűnt a legokosabbnak.
– De ahogy te is mondtad, John Carr halott. Ki akarna megölni egy
halottat?
– Ennek a három ipsének kitűnő álcája volt. Cincettit különösen jól
sikerült eldugni. Annak, aki őt megtalálta, nem okozhat gondot rájönni,
hogy John Carr igazából nem is fekszik Arlingtonban. Hanem nagyon is
él, és Oliver Stone-nak hívja magát.
– Na és te? Carter Gray volt a kicsiny csoportunk agytrösztje. Te
pedig egyáltalán nem rejtőztél el.
– Engem védenek. Téged nem.
– Akkor nagyon kedves tőled, hogy szóltál.
Stone felállt.
– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondta Gray. – Jobbat
érdemeltél volna.
– Nem is olyan rég még kész lettél volna feláldozni engem és a
barátaimat az ország érdekében.
– Bármit tettem is, mindig az ország érdekében cselekedtem.
– Legalábbis a te felfogásod szerint. Szerintem nem.
– Nos, abban egyetértünk, hogy nem értünk egyet.
Stone megfordult, és kisétált az ajtón.
 14. FEJEZET

CARTER GRAY postáját az FBI egyik központjában ellenőrizték,

onnan szállították ki neki este. A küldönc behajtott a kocsibejárón, és a
küldeményeket odaadta a Gray védelmére kirendelt egyik embernek.
Ezek a biztonsági emberek vagy száz méterre laktak Gray házától egy
kisebb házban. Gray senkit se engedett, hogy együtt lakjon vele a
házban, amit a legmodernebb biztonsági rendszer védett.
Gray kibontotta a leveleket és csomagokat, de nem nagyon figyelt
rájuk, míg kezébe nem akadt valami. Piros boríték volt. Washingtonból
küldték. Egy dolog volt csak benne. Egy fénykép. Gray a képre nézett,
majd az asztalán fekvő aktára. Úgy tűnt, eljött az ő ideje.
Lekapcsolta a lámpát a dolgozószobában, és a hálószobájába ment.
Megcsókolta a felesége és a lánya képét, amik a kandallópárkányon
álltak kiemelt helyen. A sors furcsa fintoraként mindketten 2001.
szeptember 11-én haltak meg a Pentagonban. Letérdelt, elmondta a
szokásos imáit, és lekapcsolta a lámpát.
Odakint, körülbelül ötszáz méterre a háztól Harry Finn leengedte
nagy hatótávolságú éjjellátó távcsövét. Látta, hogy Gray kinyitja a piros
borítékot. Jól megnézte, milyen arcot vágott, miközben a fotót nézte.
Gray tudja. Még Finn számára is kihívást jelentett felmászni a meredek
sziklafalon. De csak így juthatott ilyen messze. Már csak egy kicsit
kellett közelebb mennie.
Finn várt egy órát, hogy Gray elaludjon. Aztán a gázszabályzóhoz
osont. Bevezették a házba a földgázt, mert Carter Gray jobban szeretett
gázzal főzni és fűteni. Tíz perccel később Carter Gray otthonában a
megnövekedett gáznyomás kioltotta az összes figyelmeztető fényt, és
felülkerekedett a beépített biztonsági rendszeren. A ház pillanatokon
belül megtelt gyilkos gázzal. Gray, ha nem alszik, érezte volna a
gázszagot. De akkor se tehetett volna semmit.
Finn töltényt helyezett a puskájába. Teljesen hétköznapi puskának
látszott, kivéve, hogy az orra zöld volt. A férfi célzott, és a ház
hátuljánál lévő hosszú ablakra lőtt. Nem volt nehéz lövés. A golyó
betörte az ablakot, és a gyújtólövedék lángra lobbantotta a helyiséget. A
tető három méter magasba emelkedett, a falak szanaszét dőltek. Ami a
tetőből megmaradt, visszazuhant a tomboló lángok közé. Pillanatokkal
később nehéz volt elhinni, hogy valaha is állt ott ház.
Finn sarkon fordult, hogy elinduljon az előre kitervelt menekülési
útvonalán, amikor kiáltást hallott, és visszanézett. Az egyik biztonsági
őr kijött a vendégházból, eltalálta egy égő házdarab, és kigyulladt. A
másik őrnek semmi nyoma. Finn gondolkodás nélkül odarohant,
ledöntötte a férfit a földre, és eloltotta. Aztán felpattant, és teljes erőből
visszarohant a gázszabályzóhoz a felszereléséért. Felkapta a zsákját, a
fegyverét, a szikla pereméhez rohant, és a vízbe hajította a puskát meg a
többit. Az áramlatok kiviszik majd a nyílt tengerre.
Finn tett néhány lépést hátra, majd rohanni kezdett a perem felé. A
semmibe rugaszkodott, és klasszikus fejest ugrott a habokba. Simán ért
vizet, alámerült, aztán felbukkant. Erős, gyakorlott karcsapásokkal
úszni kezdett, és úgy fél kilométerrel odébb kikapaszkodott a partra.
Erdős terület volt, ahol a falevelek alatt előre elrejtett egy kismotort.
Mindenféle ösvényeken tekeregve eljutott egy főútig, amiről kis
mellékutcába kanyarodott. Itt egy furgon parkolt. A motorral felgurult a
furgon platójára, beült a kormány mögé, és rálépett a gázpedálra. A
furgont és a motort egy magángarázsban hagyta, ami körülbelül tíz
kilométerre volt a lakásától. A Priusával hajtott haza. A garázsban
átöltözött, és csak azután ment be a házba. Koszos ruháit a mosógépbe
tette, és beindította.
Néhány perc múlva halkan fellopakodott az emeletre, és benézett a
gyerekekhez. Mandy aludt. A mellkasán feküdt a könyv, amit olvasott.
Finn becsukta a könyvet, elrakta, és leoltotta a lámpát az
éjjeliszekrényen, mielőtt ágyba bújt. Gondolatban kihúzta a listájáról
Carter Grayt, és a következő névre összpontosított.
Lenézett a kezére. Bár kesztyűt viselt, kicsit így is megpörkölődött,
amikor eloltotta az égő férfit. Mielőtt feljött lefeküdni, jégbe dugta, és
kenőcsöt kent rá. „Ilyet többé ne tegyél, Harry”, suttogta magának,
amire a felesége motyogni és forgolódni kezdett álmában. Finn
simogatni kezdte a haját. Az ő kipirosodott keze a felesége gyönyörű,
szőke haján. A furcsa párosítás láttán úgy érezte, futnia kell. Mintha
ugyan elmenekülhetne. Szépséges feleség, három csodálatos gyerek.
Egy szép ház, és olyan munka, amit élvezett és jó is volt benne. Az élete
tele volt olyasmivel, amikre mindig is vágyott. És volt egy valami,
amivel sose akart szembenézni. Igazságtalannak érezte. De hogy is
hagyhatná abba? Amióta csak emlékezett, ezt verték a fejébe. A részévé
vált, jobban, mint bármi más. Jobban, mint hogy férj és apa. Ez volt az,
ami mindennél jobban megijesztette.
Finn a takaró alá dugta a kezét, és megpróbált aludni.

15. FEJEZET

– Bagger elkapta Tonyt – mondta Annabelle.

Egész éjjel nem bírt aludni. Pirkadatkor aztán felhívta volt
üzlettársát, Leo Richtert. Fogalma se volt, milyen időzónában van a
férfi, de nem is érdekelte.
A vonal másik végén Leo felült, és úgy érezte, felkavarodik a
gyomra. – Mi a fenéről beszélsz?
– Tony elcseszte. Szórni kezdte a pénzt. Bagger pedig megtalálta.
Három embert megölt, Tonyt pedig otthagyta, miután péppé verték az
agyát.
– Akkor biztos lehetsz benne, hogy a kis patkány feldobott minket.
Miért nem tudja valaki megölni Baggert? Olyan nehéz?
– Mi van, ha Tony rájött a vezetéknevemre? – kérdezte Annabelle. –
Te elmondtad Freddynek. Freddy elmondhatta Tonynak. Vagy
kihallgathatta a kölyök.
– Nem tudom, mit mondjak, Annabelle. Lehet, a vezetéknév nélkül is
mindegy. Nincs olyan sok Annabelle és Leo a szakmában ezen a
szinten.
– Ha tudod, hol van Freddy, figyelmeztethetnéd.
– Igyekszem. Figyeld, akarod, hogy csatlakozzak hozzád? Hogy
együtt másszunk ki ebből a kulimászból?
– Hogy megkönnyítsük Jerry dolgát, és két legyet üthessen egy
csapásra? Maradj, ahol vagy, Jerry, és lapulj meg olyan mélyen, ahogy
csak tudsz.
Annabelle kinyomta a telefont, és hátradőlt az ágyában. Talán a saját
előnyére fordíthatná a millióit. Menekülésre használhatná.
Magánrepülő, magánsziget, testőrök hada. Csábítóan hangzott, de tudta,
hogy ez olyan lenne, mint piros posztót lengetni egy bika előtt. Még
mindig azon tépelődött, mit tegyen, amikor csöngött a telefon. Oliver
Stone volt az.
– Remélem, nem ébresztettelek fel – mondta a férfi.
– Korán kelő vagyok – füllentett Annabelle.
– Híreim vannak. Találkozhatnánk később nálam.
– Miért nem jössz te hozzám, Oliver? – kérdezte a nő. –
Reggelizhetnénk. Van itt a sarkon egy jó hely.
Megadta a címet. Fél órával később egy sarokasztalnál ültek, a többi
vendégtől távol. Miután rendeltek, Stone elmondta, mire jött rá.
– Nem tudom, mennyit segít ez – mondta Annabelle, miközben
cukrot tett a kávéjába.
– A legjobb védekezés a támadás. A kormány nagyon szeretné
elkapni. Ha segítünk nekik, aligha marad ideje rád. Ha sikerülne egy
állami vizsgálattal elterelni rólad Bagger figyelmét, lehet, hogy
biztonságban lennél.
Annabelle nem volt meggyőzve. – Te nem ismered Jerryt.
Negyvenmillió oka van, hogy élete hátralévő minden másodpercét a
megölésemre fordítsa.
– Ismerem Jerryt – bólintott Stone –, legalábbis a fajtáját.
Természetesen nem csak a pénzről van szó. Pofára esett. Csorbát
szenvedett a tekintélye. Sérthetetlennek kell tűnnie. Különben nem ő
lenne Jerry Bagger.
– Jól bemérted.
– Mint mondtam, ismerem az ilyeneket. Néhánynak dolgoztam is.
– Tegyük fel, hogy megpróbáljuk elkapni – mondta óvatosan
Annabelle. – Hogy csináljuk?
– Meg kell találnunk a gyenge pontját. Ahol a legvédtelenebb.
Portugáliában megölt három embert, egyet pedig kómába juttatott. Ha
rá tudnánk bizonyítani, örökre lecsuknák.
– Tudom, hogy ő tette, de nincs bizonyítékom. Ha elmennék a
zsarukhoz, mindent meg kellene magyaráznom. Akkor pedig aligha
számíthatok vállveregetésre.
– De vissza is adhatod a részed Baggernek, hátha beéri ennyivel.
– Megdolgoztam azért a pénzért. Az utolsó centig. És ahogy te is
mondtad, ez nem a pénzről szól. Akkor is meg akarna ölni.
– Na és ha sikerülne Baggert összekötni a gyilkosságokkal anélkül,
hogy tanúskodnod kéne? Vagy hogy egyáltalán felmerülne a neved?
 – Ez megoldaná az összes problémámat. Csak nem tudom, hogy
lehetne elérni.
– Az a dolgunk, hogy kitaláljuk.
Stone mondani akart még valamit, de megszólalt a mobilja. Alex
Ford kereste. A hangja izgatott volt.
– Oliver, voltál tegnap este Carter Graynél?
– Igen.
– Mikor értél oda, és mikor jöttél el?
– A sofőr biztos meg tudja mondani – felelte Stone. – Mi ez az
egész?
– Nem hiszem el, hogy még nem tudod.
– Micsodát?
– Tegnap este valaki felrobbantotta Carter Gray házát. Vele együtt.
Tudom, hogy kellemetlenül érint, de az FBI beszélni akar veled a
Graynél tett látogatásodról.
Stone kinyomta a telefont. Az FBI beszélni akar velem. Grayről.
– Baj van? – kérdezte Annabelle kurtán.
– Kicsit – felelte Stone lassan, miközben cikáztak a gondolatai. – Na
jó, nem is olyan kicsit.
A nő Oliver csészéjéhez koccintotta a sajátját. – Isten hozott a
klubban.

16. FEJEZET

OLIVER STONE a szemben lévő falat bámulta, miközben a két

ingujjra vetkőzött harmincas férfi a jelvényét és fegyverét az övére
tűzve keselyűként körözött körülötte. Hiába jelentkezett önként az FBI
washingtoni irodájában, nem szerzett piros pontot vele. Az se javított a
helyzetén, hogy Alex Ford titkosügynök elkísérte. Alex mesélt az FBI-
ügynököknek arról, hogy Stone nemrég hősiesen segített felfedni egy
kémszervezetet. De az FBI-osok mindezt félresöpörték.
– Gyilkossági ügyről van szó – mondta az egyikük Alexnek. –
Ráadásul nem is kicsiről. Óriási nyomás van rajtunk felülről, hogy
felmutassunk valamit.
 Lehuppant Stone elé a kis asztalra. – Próbáljuk meg újból a nevet.
Hogy hívják?
– Oliver Stone, mint az előző négy alkalommal is mondtam.
– Mutassa az iratait.
– Azt is elmondtam már négyszer, hogy nincsenek.
A másik ügynök csodálkozva kérdezte tőle: – Hogy létezik, hogy a
huszonegyedik században valakinek nincsenek iratai?
Stone mosolyogva nézett rá. – Én tudom, ki vagyok, és nem
különösebben izgat, hogy mások is tudják-e.
– Szóval azért jött el hozzánk, hogy elmondja... hogy maga egy híres
filmrendező, aki úgy öltözik, mint egy seggfej?
– Nem, igazából azért jöttem, hogy elmondjam, tegnap este
felkerestem Carter Grayt az otthonában, az ő kérésére. Kilenc körül
érkeztem, és körülbelül háromnegyed óra múlva távoztam. Értem küldte
a sofőrjét. A pasas biztos tanúsítja, hogy amikor eljöttem, még állt a
ház, és élt a lakója.
– Beszéltek a sofőrrel? – szólt közbe Alex.
A két ügynök összenézett. Az egyikük azt kérdezte Stone-tól: –
Miről beszélgettek?
– Magánügyről. Biztos vagyok benne, hogy semmi köze ahhoz, ami
Mr. Grayjel történt.
Stone-nak persze minden oka megvolt azt hinni, hogy annak, amit
Gray mondott a három másik férfi megöléséről, nagyon is sok köze van
a halálához.
– Úgy érzem, nem hajlandó együttműködni – mondta ugyanaz az
ügynök.
– Érzem, hogy ebből vádemelés lesz a nyomozás akadályozása miatt
– tette hozzá a másik. – Szeretné egy cellában kivárni, amíg kiderítjük,
kicsoda is ön valójában?
– Ha úgy vélik, elegendő bizonyítékuk van a megvádolásomra,
tegyék – felelte Stone higgadtan. – Ha nem, akkor már így is késésben
vagyok.
– Elfoglalt ember, ugye, Mr. Stone? – jegyezte meg gúnyosan az
egyik ügynök.
– Igyekszem megélni. De hajlandó vagyok egyezségre jutni önökkel.
– Mi nem egyezkedünk.
 – Elmegyek magukkal a tetthelyre. Ha látok valami érdekeset,
szólok.
– Ha talál valami érdekeset? Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte
az első ügynök.
– Aminek hangzik.
– Kizárt, hogy elvigyük a tetthelyre.
– Ha maga ölte meg, lehet, hogy csak el akar tüntetni valami
bizonyítékot – mondta a másik.
– Akkor hívják fel, kérem, az FBI igazgatóját – sóhajtott Stone.
– Tessék? – csattant fel az első ügynök, és hitetlenkedve nézett
Stone-ra.
– Hívják az FBI vezetőjét. Nemrég kaptam tőle egy ajánlólevelet.
Véletlenül nálam van a másolata. Mielőtt idejöttem, felhívtam az
irodáját. Megmondtam neki, hogy ha problémám támad, felhívom.
Stone átnyújtotta a levelet az ügynöknek. A partnere a válla fölött
nézte. Végigolvasták, majd Alexre néztek, aki vállat vont.
– Felhívják – kérdezte Stone –, vagy nem zavarjuk, és elmegyünk a
tetthelyre? Nem érek rá egész nap.
– Fölösleges lenne az igazgató urat zavarni – bökte ki végül az egyik
ügynök.
– Örömmel hallom – állt fel Stone.

17. FEJEZET

STONE az egyik FBI-ügynök és Alex Ford társaságában sétált Carter

Gray házának romjai körül.
– Gázrobbanás? – kérdezte Alex az ügynököt.
– Annak látszik, bár nem tudom, hogy történhetett. Nem volt annyira
öreg a ház. Ráadásul felszerelték a legmodernebb biztonsági
eszközökkel.
Stone csak bámulta a maradványait a háznak, amiben tegnap este
vendégeskedett. – Hol találták meg a testét?
– Nem fogalmaznék így. Egy test maradványait találták a
hálószobában.
– De azonosították?
 – Annyira igen, hogy úgy gondoljuk, a ház lakójának személye miatt
gyilkossági üggyel állunk szemben.
– Megtalálták a sofőrt, aki alátámaszthatja Oliver történetét?
Az ügynök megrázta a fejét. – Nyoma veszett. A CIA-tól volt. Nem
tudjuk pontosan, mi lett vele. Persze így csupán az ön becsületszava
igazolja, hogy a látogatás után hazavitte a sofőr.
– Ha föl akartam volna robbantani a pasast, nem szólok előtte
senkinek, hogy találkozóm van vele. Főleg nem egy titkosügynöknek.
Ráadásul biztos nem aznap éjjel teszem, amikor találkozóm van vele.
– Miután a ház nem sokkal azután robbant fel, hogy ön benne járt,
gyanúsítottá teszi – ellenkezett az ügynök.
– Éppen ezért vagyok most itt – felelte Stone. – Minél előbb elkapják
az igazi gyilkost, annál hamarabb elfelejtenek engem.
– Volt itt még valaki? – kérdezte Alex.
Az ügynök bólintott, de a szemét nem vette le Stone-ról.
– Egy őr. Épp kilépett a vendégházból. Eltalálta valami törmelék, és
szó szerint felgyulladt. Azt mondja, emlékszik, hogy valaki a földre
lökte és eloltotta a lángokat. Aztán elájult. Legközelebb arra ébredt,
hogy beteszik a mentőautóba. Az annapolisi kórház égési osztályán
fekszik.
– Szóval mégiscsak volt itt még valaki múlt éjjel – állapította meg
Alex.
Az ügynök még mindig Stone-t figyelte, aki felemelte a kezét, és azt
mondta: – Ha akarja, megnézheti, vannak-e égési sebeim.
– Nem lehet, hogy a másik pasas, a sofőr oltotta el? – kérdezte Alex,
miközben a pillantásával jelezte Stone-nak, hogy hagyja abba.
– A testőrnek akkora fájdalmai voltak, hogy csak annyit látott, egy
pasas volt – vallotta be az ügynök. – De ha a sofőr volt, miért menekült
volna el?
– Mert talán köze volt a robbanáshoz – jegyezte meg Stone. – Na és
most hol van? Nem akarok beleszólni, hogy vezetik a nyomozást, de
ezen mindenképp érdemes elgondolkodni.
– Gondolkozunk rajta – mondta az ügynök morcosan.
– Találtak valami használhatót a házban? – érdeklődött Stone.
– Ha találtunk is, nem kötöm az orrára.
 Stone elmosolyodott. Elfordult, és hirtelen meglátta. – Mivel nem
vagyok gyanúsított, gondolom nem baj, ha sétálok egyet a sziklák
mentén. Tartsa rajtam a szemét, nehogy elszaladjak.
Miközben elindult, az ügynök Alexhez fordult. – Oké, magunk
között, ki ez a fickó?
– Olyan valaki, akire rábíznám az életem. Egyszer rá is bíztam az
életem.
– Elmondja?
– Nem. Nemzetbiztonsági ügy. Különben sem hinné el:
Az ügynök a bozontos Stone után nézett.
– Nemzetbiztonság! Inkább néz ki hajléktalannak.
– Talán mert egy temetőben dolgozik – felelte Alex segítőkészen.
Az ügynök megcsóválta a fejét, aztán Stone után eredt, aki majdnem
elért már a sziklaperemhez.
A gázszabályzó felkeltette Stone figyelmét. Miközben elindult felé,
az ügynök utána szólt: – Már ellenőriztük. Magától értetődik.
– És?
– Szabályosan működik, és nincs nyoma erőszakos behatolásnak.
– Nem is lesz, ha az illető értette a dolgát. De lehet innen
manipulálni a gáznyomást?
– Gondolom. De ellenőriztük a szekrényt, és a gáznyomás nem
változott.
Stone visszaemlékezett Gray házában a sziklákra néző
panorámaablakra. Valami derengett neki. Ismét az ügynökhöz fordult.
– Ha át lehet állítani a gáznyomást, vissza is állíthatták utána.
– Lehet. Talált még valami különöset? – kérdezte a férfi.
– Tegyük fel, hogy annyira feltekeri a gáznyomást, hogy kilövi a
biztonsági szelepeket. Másodpercek alatt megtelik a ház gázzal.
– De valamivel be is kell robbantani a gázt.
– Egy villanykapcsoló felkapcsolása is elég hozzá.
– Igaz. Hozatunk bombakereső kutyákat. Ha nem találnak dinamitot
vagy C4-et, esetleg a gáznak is alaposabban utánanézünk.
Stone-nak hirtelen eszébe jutott, amit akart. Otthagyta az ügynököt,
és Alexhez lépett.
– Feltűnt valami? – kérdezte Alex.
– Megbabrálod a gáznyomást, és feltöltöd a házat gázzal. Egy
fényszikra felrobbantja, de ha Gray alszik, erre nem számíthatsz. Nem
akarod, hogy megérezze a gázszagot, mert akkor esetleg megszökik.
Szóval adott egy fickó, aki mintegy kétszáz méterre áll a háztól, a
sziklapárkány közelében. Belő egy gyújtólövedéket az ablakon. A golyó
betöri az üveget, az ütéstől meggyullad, ami beindítja a robbanást. Ha
találnak némi elszíneződött fémdarabot, az lehet a golyó hegye. A
gyújtólövedékeket befestik, hogy ne keverjék össze őket.
Alex bólintott. – De hogy léphetett le? Elöl nem mehetett ki. Hacsak
nem akkor ment el, amikor a megégett őr elájult.
Stone és Alex visszament az ügynökhöz. – Van arra bármi
bizonyíték, hogy az elkövető az erdőn keresztül menekült el? – kérdezte
Stone az FBI-ost.
A kérdezett megrázta a fejét. – Átfésültük. Sehol egy nyom, pedig
maradt volna, ha arra megy. Ráadásul arrafelé nehéz visszajutni a
főútra.
– Akkor mehetett a bekötőúton is, nem?
– Nem hinném. Elfelejtettem mondani, hogy a megégett őr azt
vallotta, a pasi, aki segített neki, erre, hátrafelé futott, nem pedig az út
irányába.
Stone a sziklaperemhez sétált, sarkában az ügynökkel.
– Akkor pedig erre távozott. Valószínűleg erről is érkezett.
Az ügynök lenézett.
– Ez csupasz sziklafal. Jó tíz méter.
– Nem csupasz. Sok kapaszkodópont van rajta, ha tudja az ember,
hol keresse őket.
– Oké, mondjuk, hogy felmászott, de mi van a lejutással?
– Mivel nem látok semmit, amihez hozzáköthetett volna egy kötelet,
alighanem ugrott.
Az ügynök az alattuk örvénylő vízre nézett. – Képtelenség.
– Dehogy.
Az igazat megvallva, gondolta Stone, én is megtettem harminc évvel
ezelőtt. Csak tizenöt méter magasról, és közben lőttek rám.

STONE VISSZAHAJTOTT Alexszel Washingtonba.

– Szép munka volt – mondta Alex elismerően.
– Tudni, hogy tették, és rájönni, ki tette, két különböző dolog. Carter
Graynek sok ellensége volt.
 – Tény, de nincs semmi tipped? Biztos oka volt rá, hogy elhívott
magához.
Stone habozott. Nem szívesen hallgatott el bármit is Alex elől, de
bizonyos helyzetekben hibának bizonyult az őszinteség, még ha jó
szándék állt is mögötte.
– Nem hiszem, hogy köze van a halálához.
Látta Alexen, hogy nem veszi be, de úgy döntött, nem mond többet.
Miközben továbbhaladtak, Stone kibámult az ablakon. Három
ember, akivel évtizedekig együtt dolgozott, váratlanul meghalt. Carter
Gray azért hívta el, hogy figyelmeztesse erre a különös
eseménysorozatra. A figyelmeztetés estéjén levegőbe röpítették. Bárki
tette, megtalált három álcázott, magasan képzett egykori bérgyilkost, és
végzett velük. Aztán sikerült megölnie Carter Grayt, akinek pedig
nagyon kevesen tudtak túljárni az eszén.
Valaki, aki képes volt minderre, könnyen rájöhet, kicsoda Oliver
Stone valójában, és őt is megölheti.
Talán meg is érdemelném, gondolta Stone. Ugyanis csak egyetlenegy
dologban egyezett a megölt férfiakkal: annak idején ők is mindannyian
gyilkosok voltak.

18. FEJEZET

ANNABELLE a temető előtt állt, ahol Stone dolgozott. Miután beszélt

Leoval és Stone-nal, döntött. Ez nem Oliver Stone harca. Hiába barátok,
nem engedheti, hogy a férfi belebonyolódjon. Annabelle tudta, nem
bírna azzal a tudattal élni, hogy Bagger miatta megölte Stone-t.
A kapu zárva volt, de egy feszítővassal két perc alatt kinyitotta, és
már a férfi tornácán állt. Becsúsztatta az ajtó alatt az üzenetet, amit
rövidsége dacára egy óráig fogalmazott. Egy perccel később ismét az
autójában ült. Három órával később már egy United Airlines repülőn
ült. Ahogy a repülő követte a Potomac folyót, Annabelle kinézett az
ablakon. Pont alatta volt Georgetown. A nő úgy vélte, látja a kis
temetőt. Oliver temetőjét. Talán most is ott dolgozik a sírkövek között.
Gondoskodik a halottakról, vezekel múltbéli bűneiért.
– Isten veled, Oliver Stone – mondta magában.
 Viszlát, John Carr.

– IMÁDOM az internetet – bömbölte Bagger, miközben egy papírt

nézett, amit az egyik informatikusa adott neki.
– Csodálatos dolog, Mr. Bagger – kezdte a szemüveges férfi. –
Őszintén szólva...
– Kopj le! – üvöltötte Bagger, mire a megrémült férfi eloldalgott.
Bagger leült az asztala mögé, és ismét szemügyre vette az írást.
Felbérelt egy internetkutató céget. Fogalma se volt róla, milyen
forrásokat használnak, de nem is érdekelte. A lényeg, hogy
eredményesek voltak. Annabelle Conroy tizenöt éve oltár elé állt egy
Jonathan DeHaven nevű pasassal. Bagger ironikusnak találta, hogy pont
Vegasban házasodtak össze. Sajnos kép nem volt az ifjú párról, csak a
nevük. Biztos ugyanaz az Annabelle Conroy. Hányan házasodnának
meg ilyen névvel a bűnös városban? De biztosra kellett mennie. Ezért
telefont ragadott, és felhívott egy magánnyomozó céget, akikkel
régebben már dolgoztatott. Ezek a fickók mindig a törvényesség határán
egyensúlyoztak, és olykor átbillentek a túloldalra is. Bagger emiatt
szerette őket, no meg azért, mert eredményesek voltak. Már rég rá
akarta állítani őket Annabelle-re, de várta, hogy legyen valami
információja, amin elindulhatnak. Most megkapta. Ha valaki házasodik,
sok iratot kell aláírnia. Lakniuk is kell valahol, szükségük van
biztosításra, közművekre, és talán végrendelet és autó is van a nevükön.
Kuncogott. Annabelle CIA-ügynöknek adta ki magát, amikor átverte.
Most megmutatja a hölgynek, milyen az igazi felderítő munka.
– Hé, Joe! – mondta a telefonba. – Itt Jerry Bagger. Volna egy
munkám a számodra. Rendkívül fontos meló. Meg kell találnom egy
régi barátnőmet. Minél előbb, mert szeretném mielőbb átölelni, hogy jól
megszorongathassam.

19. FEJEZET

AMIKOR STONE hazaért, megtalálta az üzenetet. Ki se kellett nyitnia,

ösztönösen megérezte, mi áll benne. Persze azért kinyitotta és elolvasta.
Miután végzett, nagy sóhajjal hátradőlt. Azután mérges lett. Felhívta
Reubent, Miltont és Calebet. Megmondta nekik, hogy aznap este Teve
Klub-gyűlés lesz a házában. Bár Caleb nyafogott, hogy sokáig dolgozik,
mert be kell fejeznie a projektet. Stone ragaszkodott hozzá, hogy ő is
menjen.
– Fontos, Caleb. A barátunkról van szó.
– Melyik barátunkról? – kérdezte gyanakodva.
– Susanról.
– Bajban van?
– Igen.
– Akkor jövök – felelte Caleb habozás nélkül.
Stone a következő néhány órában a temetőben dolgozgatott.
Felállította az öreg sírköveket, amik mindig küzdöttek a gravitációval
egy nagyobb eső után, hiába erősítette meg őket Oliver minden
alkalommal. De nem csupán dolgozott. Elő akart ásni valamit, amit
nagyon rég eltemetett a földbe és az emlékeibe.
A régi sírkő tetején egy sas trónolt. Stone úgy tett, mintha
megpróbálná felegyenesíteni a sírkövet, hátha figyeli valaki, aztán
hagyta a földre dőlni, mintha csak véletlenül történt volna. A kő alatt kis
lyuk nyílt a földben. A lyukban négyszögletű, légmentesen zárt
fémdobozka volt. Stone kivette a dobozt, és a szemeteszsákba dobta,
amibe a gyomokat gyűjtötte. A sírkövet a földön hagyta, leporolta a
kezét, és a zsákkal együtt visszament a házba.
A dobozt az asztalára tette, és kinyitotta egy kulcscsal, amit apró
fürdőszobájában, a kapcsolópanel mögé szigszalagozott. Kiöntötte
maga elé a doboz tartalmát. Ez volt az ő életbiztosítása arra az esetre, ha
valaki az életére törne. Stone volt annyira okos, hogy tudja, mindazt,
amit az országáért tett, úgy is lehet magyarázni, mint a kémelhárítás
mocskos zászlaja alatt elkövetett bűntettek sorozatát. Számtalanszor a
szájába rágták, hogy ha valaha is elkapják küldetés közben őt vagy a
társait, nem számíthatnak Sam bácsi megmentő kezére. Egyedül
vannak. A különleges képességekkel bíró, őrülten magabiztos
fiatalember számára ez kihagyhatatlan kihívásnak tűnt.
Ő és az olyanok, mint Lou Cincetti és Bob Cole, gyakran viccelődtek
azzal, hogy ha elkerülhetetlen a lebukásuk, szépen lelövik egymást, és
együtt hagyják itt ezt a világot. Ám az évek teltek, a gyilkosságok pedig
folytatódtak. Stone kezdett információkat és dokumentumokat
gyűjtögetni a „feladataikról”. Lehet, hogy Sam bácsi nem akar kiállni
mellette, de egészen másképp fest a helyzet, ha Stone képes felelősségre
vonni a titkosszolgálatot. Bár mindent összevéve nem számított. A
felesége meghalt, a lányát elvesztette, és azok, akik elrendelték a
halálát, csak mert nem volt hajlandó többé ölni, egy pillanatig sem
bánkódtak emiatt.
Stone hosszasan nézett egy fotót. Vietnamban készült, amikor még
katona volt, igaz, különleges képességekkel. Azt a feladatot kapta, hogy
öljön meg egy észak-vietnami politikust az ellenséges erők közepén.
Általában a nagy távolságú orvlövészetet csoportban végezték. Voltak
megfigyelőid, volt, aki ellenőrizte a széljárást és a többi időjárási
körülményt. Ám erre a számára is lehetetlennek látszó küldetésre
egyedül küldték Stone-t. Helikopterrel ledobták egy vietkongoktól
hemzsegő dzsungelbe. Öt kilométert kellett megtennie gyalog veszélyes
területen, hogy megölje az emberét egy szigorúan őrzött gyűlésen, több
tízezer ember gyűrűjében. Ezután el kellett tüntetnie a nyomait, és több
kilométert megtenni a megbeszélt helyre, amit nappal is nehéz lett volna
megtalálni, hát még éjjel. A helikopter ott lesz pontosan négy órával
azután, hogy ledobták. Csak egyszer próbálja meg felvenni. Ha Stone
nem ér vissza időben, a vietkongok rajta gyakorolhatják a célba lövést.
Látszólag azért választották őt az öngyilkos küldetésre, mert ő volt a
legjobb. Mindenki elismerte, hogy ő a legjobb lövő és a
legfáradhatatlanabb a terepen. Stone akkoriban gép volt. Képes volt
egész nap és éjjel futni. Egyszer a Dél-kínai-tengerbe dobták egy
helikopterről, ahol aztán kilométereket úszott, hogy megöljön valakit,
akit az Egyesült Államok ellenségének bélyegeztek. Fél kilométerről
lőtte fejbe a pasast, aki a konyhájában ült az ebédlőasztalnál, újságot
olvasott és cigarettázott. Azután Stone visszaúszott a nyílt tengerre, ahol
felvette egy tengeralattjáró.
Mégis, Stone úgy vélte, vietnami bevetésével a felettesei
elégedetlenségüket fejezték ki a háborúval szemben mutatott kelletlen
magatartása miatt. Páran biztos reménykedtek, hogy kudarcot vall, és
meghal. De ő nem tette meg nekik ezt a szívességet. Olyan távolságból
ölte meg a politikust, ami a legjobb mester– lövészeknek is gondot
okozna. Ráadásul olyan távcsővel, amivel ma már kinevetnék. Stone
még pont látta megfordulni a helikoptert. Tudta, hogy a pilóták
észrevették, de nyilván nem akaródzott nekik visszamenni érte.
Bedurrantott nekik a nyitott raktérajtón, hogy megmutassa, mennyire
tévesen gondolkoznak.
Visszafordultak, de csak egy pillanatra szálltak le. Ez azonban elég
volt Stone-nak, hogy felugorjon a csúszótalpra. Ahogy a helikopter
felemelkedett, golyók záporoztak utánuk a dzsungelból. Stone soha
életében nem futott olyan gyorsan, mint aznap éjjel. Mégse tudta eléggé
maga mögé utasítani a mérges észak-vietnamiakat. Ez a sikeres küldetés
keltette fel a CIA figyelmét, és így került az állami bérgyilkosok Tripla
Hatos Osztály néven ismert dicső csapatába.
A Tripla Hatosok létezéséről még az ügynökségnél se tudott
mindenki. Alighanem nyugodtabban aludtak így. Pedig minden
„civilizált” országnak megvannak a saját bérgyilkosai, akik a nemzeti
érdekek miatt tették, amit tettek. Nyilván Amerika se nélkülözhette
őket. Legalábbis ez volt a hivatalos szöveg.
Stone egy másik papírt vett a kezébe, amire neveket írtak, és egy
képet tűztek hozzá. Stone, Bob Cole, Lou Cincetti, Roger Simpson,
Judd Binham és Carter Gray. Tudomása szerint ez volt az egyetlen fotó,
amin mind a hatan szerepeltek. Ez is csak azért készülhetett el, mert egy
különösen nehéz bevetés után, amint földet ért a gépük Amerikában,
azonnal elmentek berúgni. Stone szorítást érzett a mellkasában, ahogy
ránctalan, ifjúkori képét nézte. Egy gyilkos magabiztos arca, akinek
fogalma sincs, mekkora árat kell fizetnie mindenért.
Hunyorogva vette szemügyre a magas, elegáns alakot, aki Roger
Simpson volt egykor. Simpson sose ment ki terepre. Carter Grayhez
hasonlóan a háttérből, biztonságos távolból szervezte Stone és a többiek
lépéseit. Politikai pályára lépett, ahol ugyanolyan magas es jóképű
maradt. Ám nagyravágyása, ami fiatalkorában még pozitív
tulajdonságnak tűnt, harminc évvel később ördögi cselszövővé
változtatta, aki semmilyen apróságról nem feledkezett meg. Miután nem
elégítette ki, hogy csupán egy legyen a szenátorok közül, az elnöki
székre pályázott, és mindent megmozgatott, hogy elnyerje. Amikor a
jelenlegi elnök mandátuma lejárt, nagyon úgy tűnt, hogy Simpson lesz a
befutó a helyére. Felesége, az egykori Miss Alabama olyan csillogással
vette körül az amúgy kissé merev Simpsont, amit magától sose ért volna
el. Azt pletykálták, hogy Mrs. Simpson koránt sincs oda a férjéért. De
úgy látszik, a first lady posztja kellően csábító volt ahhoz, hogy
belemenjen a játékba.
 Stone mindig is jellemtelen, hátba támadó pöcsnek tartotta Simpsont.
Az, hogy egy ilyen ember szóba jöhetett, mint az elnöki szék
várományosa, csak tovább rombolta Stone amúgy se túl jó véleményét
az amerikai politikáról.
Visszatett mindent a dobozba, és visszavitte a lyukba. Miközben
várja, hogy valaki alighanem az életére fog törni, minden energiáját arra
összpontosítja, hogy Annabelle Conroy életben maradjon. Akkor is, ha
ő nem kér a segítségéből.
A lányát elvesztette. Annabelle-t nem fogja elveszíteni.

20. FEJEZET

A TEVE KLUB este nyolckor gyűlt össze Stone házában. Milton

szokás szerint elhozta a laptopját, és a billentyűket nyomkodta,
miközben Caleb nyugtalanul fészkelődött egy rozoga széken, Reuben
pedig a falnak támaszkodott.
Stone elmondta nekik Susan helyzetét, és azt is, hogy elhagyta a
várost.
– Francba – mérgelődött Reuben. – Még egy italra se hívhattam meg.
– Alighanem Jerry Bagger ölte meg azt a három embert
Portugáliában, Susan társát pedig félholtra verte. Szüksége van a
segítségünkre, de attól fél, hogy túl nagy veszélybe sodorna minket.
– Nyilván nem tudja, hogy ez a csoport lubickol a veszélyben –
húzta ki magát Caleb.
Stone megköszörülte a torkát. – Igen. Arra gondoltam, hogy
lenyomozzuk ezt a Jerry Baggert, és megpróbáljuk rács mögé juttatni.
– Elméletben jó terv. De hogy valósítjuk meg? – kérdezte Reuben.
– Szerintem érdemes lenne felmennünk Atlantic Citybe, hogy
megnézzük magunknak a fickót.
– Itt a képe – mondta Milton. – A Pompeji Kaszinónak saját honlapja
van.
Caleb megnézte a számítógép képernyőjéről rámosolygó Baggert, és
ijedten felnyögött: – Szűzanyám, nézzétek ezt az arcot... azok a szemek!
Ez egy bandita, Oliver. Az ember nem néz meg magának gengsztereket.
– Rizikós lehet hazai pályán utána menni – nézett Reuben Stone-ra.
 – Csak információgyűjtés – felelte Stone. – Nem szállunk szembe
vele. Csak megfigyeljük. Esetleg beszélgetünk néhány hasznos
emberrel.
– De ha ez a Bagger rájön? Még a végén elkap minket – riadozott
Caleb.
– Mi az, már nem lubickolsz a veszélyben? – ugratta Reuben.
– Ez a pasas embereket öl – vágott vissza Caleb. – Szerintem még
élvezi is.
– A jó hír, hogy nem neked kell menned, Caleb – nyugtatta meg
Stone. – Szerintem Milton és Reuben végezhetné el az első
terepszemlét. Persze csak ha Reuben el tud szabadulni kicsit a
kikötőből.
– Mindig találok ürügyet, hogy ne kelljen egy nagy csomó szart
kipakolnom nagy teherautókból, kis pénzért.
– Jó ötlet – közölte Milton.
– Jó ötlet? – kiáltott Caleb. – Milton, ez a pasas veszélyes! Elvégre
kaszinója van, könyörgök – tette hozzá. – Szenvedélybetegekből él.
Lefogadom, hogy a drogbizniszben is benne van. És a prostitúcióban! –
fejezte be drámai hangsúllyal.
– Legyetek óvatosak – intette Stone a barátait. – Semmi fölösleges
kockázat!
– Értettük – felelte Reuben. – Holnap reggel felvehetem Miltont a
teherautóval.
– Én pedig közben megkeresem Susant. Kijelentkezett a hoteljéből,
de vannak ötleteim.
– Na és én mit csináljak, amíg ti hárman lovagosdit játszotok? –
kérdezte Caleb.
– Amit mindig, Superman – mondta Reuben. – Őrződ a főváros
biztonságát, hogy ne térjen le az igazság és az amerikai virtus útjáról.
– Jaj, Caleb, kölcsön kell kérnem az autódat – szólt közbe Stone. –
Kétlem, hogy Susan a városban lenne. Kénytelen leszek utazni.
– Kölcsön akarod kérni az autómat? – kérdezte Caleb ijedten. – Az
én autómat?! Az ki van zárva!
Calebnek egy ősrégi, metálszürke Novája volt. A kipufogója folyton
dübörgött. Több volt rajta a rozsda, mint a fém, több a rugó, mint a
kárpit, nem működött a fűtés és a légkondi, gazdája mégis úgy bánt
vele, mintha egy veterán Bentley lenne.
 – Add csak oda neki a kulcsokat – morogta Reuben.
– Akkor hogy jutok haza?
– Hazaviszlek a motoromon.
– Nem vagyok hajlandó felülni arra a halálcsapdára!
Reuben olyan ijesztően nézett Calebre, hogy az sietve elővette a
kocsikulcsait, és odaadta őket Stone-nak.
– Persze, sose késő új dolgokat kipróbálni.
– Oliver – szólt hirtelen Caleb. – Van egyáltalán jogosítványod?
– Igen, bár sajnos húsz éve lejárt.
– Vagyis nem is szabad vezetned! – sápadt el Caleb.
– Így van. De tudtam, hogy a helyzet komolyságára való tekintettel
meg fogod érteni.
Stone otthagyta a tátott szájjal álló Calebet, és Reubenhez lépett, aki
az ajtóból intett neki.
– Carter Grayt a házával együtt levegőbe repítették – súgta Reuben.
– Tudok róla.
– Remélem, nem első kézből.
– Az FBI már elidőzött velem. Elmentem Gray házához, illetve a
maradványaihoz, két ügynökkel és Alex Forddal. Megosztottam velük a
gondolataimat.
– Gyilkosság?
– Egyértelmű.
– Remélem, semmi köze ennek a... tudod, a múltadhoz! – mondta
Reuben.
Ő volt a Teve Klub egyetlen tagja, akinek legalább hozzávetőleges
fogalma volt arról, mit csinált Stone évtizedekkel korábban.
– Remélem, nincs. Találkozunk, ha visszajöttetek Atlantic Cityből.
Ne feledd, lapuljatok meg.
– Ha már ott vagyok, játsszak egy kicsit helyetted?
– Sose hazardírozok, Reuben.
– Hogyhogy?
– Először is, nincs pénzem. Másodszor, utálok veszíteni.
 21. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL Bagger találkozott Joe-val a magán– nyomozó

cégtől. Vékony pasas volt, nyugodt, szürke szemű. Bár halk szavú
embernek ismerték, Joe kicsit sem félt a kaszinófőnöktől. Többek
között ezért szerette őt Bagger. Leült Baggerrel szemben, és kinyitott
egy aktát.
– Hamar eredményre jutottunk, Mr. Bagger – mondta Joe a papírokat
böngészve, majd felpillantott. – Itt a jelentésem írásban, de hadd
foglaljam össze a lényeget. – Átnyújtott egy fotót. – Egy vegasi
partnerünk ellenőrizte a kápolnát, ahol Conroy és DeHaven
összeházasodtak. Tipikus családi vállalkozás; a mai napig ugyanaz a
házaspár működteti. Némi anyagi győzködés után megengedték, hogy
belepillantsunk a feljegyzésekbe, ott találtuk ezt a fotót. Mint kiderült,
minden náluk házasodó párt lefotóznak, és a képeket kiteszik a falra. Az
arckifejezéséből arra következtetek Mr. Bagger, hogy ő a hölgy, akit
keres.
Bagger mosolyogva bólintott, miközben egy sokkal fiatalabb
Annabelle Conroy és újdonsült férje, Jonathan DeHaven képét nézte.
– Ő az én kis barátnőm. Szép munka, Joe. Van még valami?
– Nos... lehet, hogy ez megkönnyíti a munkánkat... Még nem tudom
biztosan...
Bagger felnézett a fotóról: – Mi az?
Válasz helyett Joe átnyújtott egy újságkivágást. – A DeHaven név
ismerősnek tűnt, de akkor még nem tudtam, miért. Kicsit utánajártam,
és tessék!
– Meggyilkolták! – kiáltotta Bagger a főcímet olvasva.
– Nem is rég. A Kongresszusi Könyvtár páncéltermében találták,
Washingtonban. Az egész valami washingtoni kémszövetkezettel állt
kapcsolatban.
– Biztos, hogy ugyanaz a DeHaven?
Joe újabb fotót adott Baggernek DeHavenről, amit a haláláról
beszámoló újságcikkhez mellékeltek.
– Ön is láthatja, hogy ugyanaz a pasas, csak idősebb.
– Szóval Annabelle pasija kém volt, és hazavágták?
 – Az exférje. Azt is kiderítettük, hogy a házasságot egy évvel később
érvénytelenítették.
– Érvénytelenítették? Ez azt jelenti, hogy nem szexeltek, ugye? Egy
teljes évig?
Bagger Annabelle esküvői fotójára meredt. A nő valódi bombázó
volt. Bagger persze gyűlölte, amiért kifosztotta, de a férjét mi az ördög
tartotta vissza attól, hogy rávesse magát abban a pillanatban, hogy
kimondták az igent?
– Lehet, hogy ez a DeHaven titokban meleg volt?
– Az érvénytelenítés részleteit nem tudom, de megtörtént, ráadásul
Washingtonban, merthogy ide költözött a párocska. DeHaven nem volt
a kémszervezet tagja. Még mindig nem került elő minden részlet,
néhány tényt pedig eltemetnek, mivel nemzetbiztonsági ügy. De úgy
tűnt, hogy teljesen ártatlan fickó volt, aki véletlenül rossz helyen volt
rossz időben.
Bagger tűnődve ült vissza. Annabelle elhitette vele, hogy a CIA-nál
dolgozik, és hogy a pénz, amit Baggertól kapott, arra kell, hogy a
kormány pénzt mosson a tengerentúlon. De mi van, ha tényleg a CIA-
nál van? Mi van, ha a kormány verte át? Sam bácsit mégse ölheted meg.
Joe-ra nézett. – Szép munka, Joe. Kutakodj tovább, hátha találsz
mást is.
– Rajta vagyok, Mr. Bagger – emelkedett fel Joe.
Miután Joe elment, Bagger a fiatal Annabelle képét nézte.
Boldognak tűnt, bár a pasija olyan volt, mint egy... mint egy könyvtáros.
Bagger felállt, és kinézett az ablakon át a birodalmára, ami csaknem
egy egész háztömböt foglalt el a Broadwalkon. Elhatározta magát.
Felvette a telefont, és a biztonsági főnökét tárcsázta.
– Melegítsétek be a gépet, repülünk.
– Hová, Mr. Bagger?
– A kedvenc városomba, Washingtonba.

22. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL, miközben Reuben és Milton Atlantic Citybe

autózott, Harry Finn se maradt tétlen. Ő és csapatának két tagja egy
telket vettek szemügyre a főváros közelében. Az egyenruhájuk tökéletes
volt, akárcsak a felszerelésük. És ami a legfontosabb: olyan emberek
benyomását keltették, akiknek minden joguk megvan ott lenni. Amikor
két rendőr lépett hozzájuk, Finn higgadtan előhúzott egy papírt a
zsebéből, és megmutatta a hivatalos kinézetű parancsait.
– Én csak parancsot teljesítek, fiúk – mondta bocsánatkérőn. – Nem
maradunk itt soká. Arról a nyavalyás látogatóközpont-projektről van
szó.
– Az adófizetők pénznyelőjére gondol? – morogta az egyik rendőr.
Ez a projekt volt Washington történetének egyik legnagyobb
melléfogása.
Finn bólintott. – Tudják, ebben a városban mindenki másnak
passzolná az illetékességet. Úgyhogy mindent tízszer kell elvégeznünk,
mert valaki kivágja a hisztit.
– Nekünk mondja!? – szólt a másik rendőr. – Jól van, csak
igyekezzenek.
– Rendben – felelte Finn, és visszatért a munkához.
A teodolit, amit használtak, valójában videokamera volt, ami a
Capitolium két bejáratát vette fel. A biztonsági őrök váltását, és más,
egy későbbi behatoláshoz elengedhetetlen információkat rögzített.
Amikor a közelmúltban egy ember viszonylag könnyen átjutott a
Capitolium biztonsági rendszerén, sok magas rangú politikusnak
okozott álmatlan éjszakákat. Titokban felbérelték Finn vállalatát, hogy
teszteljék, megfelel-e a követelményeknek az új, „szigorított”
biztonsági rendszer. Mindazok alapján, amiket Finn eddig látott, nem.
Finn az irodába visszaérve a következő két órát
„telefonbetyárkodással” töltötte. Ez egy összetett eljárás volt, amely
során sorba fel kellett hívnia bizonyos embereket, és a tőlük gyűjtött
értesülések alapján mind konkrétabb információkat kihúzni a soron
következő emberből. Finn így próbálta megtudni, hogy hol tartanak az
Egyesült Államokban egy bizonyos vírus elleni vakcinát. Marketing
szakos diáknak adta ki magát, aki a kereskedelmi disztribúciós
technikákról ír házi dolgozatot. Nyolc különböző személlyel beszélt.
Utoljára a vakcinát forgalmazó cég alelnökével, aki a tudta nélkül
megerősítette a vakcina helyét azzal, hogy válaszolt egy sor látszólag
teljesen ártatlan kérdésre.
 Finn ma két küszöbönálló projekthez gyűjtött információt: a
Capitolium, és ami annál is sokkal fontosabb, a Pentagon elleni
támadáshoz. Bár sajnálatos módon minden kétséget kizáróan
bebizonyosodott, mekkora kárt lehet okozni egy hatalmas utasszállító
repülővel az USA katonai főhadiszállásában, a biztonsági rendszer
kijátszásával még sokkal nagyobb károkat lehet okozni, mint azzal a
szerencsétlen sorsú jumbo jettel. Számos lehetőség adott: tönkretehetik
a katonai vezetés irányítórendszerét, megölhetnek, megbetegíthetnek
több tízezer kulcsfontosságú kormányzati személyt, vagy fel is
robbanthatják belülről az épületet.
Miközben haladt a munkájával, a fél szemét az interneten tartotta. A
Carter Gray halálával kapcsolatos híreket figyelte. Ahogy várható volt,
a hatóságok meglehetősen szűkszavúan nyilatkoztak az esetről. Nem
szivárogtattak ki semmit, és a legtöbb beszámoló a néhai Carter Robert
Gray személyiségét és a haza szolgálatában szerzett csodálatos érdemeit
sorolta. Végül Finn nem bírta tovább, sétálni ment.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, meglátogatja az
édesanyját. Még aznap este repülőre száll, miután a gyerekek
lefeküdtek. Másnap meglátogatja, és estére haza is ér. A
haditengerészeti munka után amúgy is kijárt neki egy kis pihenő. Nem
napi kilenc órában foglalkoztatták. Mivel a jövőbeni munkák még
előkészítési stádiumban voltak, remek alkalom adódott a kiruccanásra.
Szeretett és utált is az anyjához menni. Minden látogatás ugyanúgy
zajlott, nem is lehetett másképp. De mivel minden az anyjától indult,
Finn-nek időről időre muszáj volt visszatérnie hozzá, mint egy
rajtkőhöz. Nem mintha jelenteni menne, bár bizonyos értelemben
pontosan azt tette.
Az interneten lefoglalta a jegyét, aztán felhívta Mandyt, hogy
megmondja neki. Korán otthagyta a munkahelyét, az egyik kicsit
úszásra vitte, a másikat baseballedzésre, majd később értük ment.
Miután elaludtak, kiment a reptérre, hogy a rövid repülőút után élete
egyik leghosszabb napja következzék.
 23. FEJEZET

STONE beütötte Annabelle számát. Négyet csöngött. Már azt

gondolta, Annabelle nem veszi fel, amikor meghallotta a hangját: –
Halló?
– Hol vagy? – kérdezte Stone.
– Oliver, hagytam üzenetet.
– Az az üzenet marhaság. Hol vagy?
– Nem akarom, hogy belekeveredj. Felejts el.
– Elküldtem Miltont és Reubent Atlantic Citybe, hogy
utánanézzenek Baggernek.
– Mit csináltál? – kiáltott Annabelle a telefonba. – Nem vagy
normális!
– Látod, ez az az Annabelle, akit ismerek és szeretek.
– Gyilkosság Bagger barlangjába küldeni őket!
– Tudnak vigyázni magukra.
– Oliver, azért jöttem el a városból, hogy ne keveredjetek bele.
– Akkor visszajöhetsz, mert már benne vagyunk.
– Nem jöhetek vissza. Nem jövök vissza.
– Akkor csak válaszolj egy kérdésre.
– Mi az? – kérdezte Annabelle óvatosan.
– Mit tett veled Jerry Bagger, amiért úgy döntöttél, hogy
megszabadítod a millióitól?
– Azért szabadítottam meg, mert ezzel foglalkozom. Szélhámos
vagyok.
– Ha nem hagyod abba a hazudozást, komolyan megharagszom.
– Mit érdekel ez téged?
– Te segítettél nekünk, most rajtunk a sor.
– Magamnak segítettem. Ti csak az utamba akadtatok.
– Lehet, de akkor is szükséged van ránk. És fogy az idő. Ha Bagger
tényleg olyan jó, ahogy mondod, akkor nem lehet túl sok hátra.
– Kösz, hogy így bízol bennem.
– Csak gyakorlatias vagyok. Hol vagy?
– Felejtsd el.
– Akkor hadd találgassak. De ha eltalálom, meg kell mondanod, hol
vagy. Rendben?
 – Ha ettől boldogabb vagy.
– Azt kérdeztem, rendben?
– Jó. Rendben.
– Oké. Megfogadtad a tanácsomat, és megpróbálsz rábizonyítani
valamit Baggerre. A miatt a dolog miatt raboltad ki, amit rá akarsz
bizonyítani. Most ott vagy, ahol Bagger valami olyan rosszat tett veled
vagy a tieiddel, amiért bosszút álltái rajta. Könyörtelenül. Igazam van?
Annabelle semmit se mondott.
– Most, hogy megnyertem a fogadásunkat, meg kell mondanod, hol
vagy.
– Nem mondtál helyet.
– Nem is mondtam, hogy helyet fogok mondani. Ami azt illeti,
sokkal többet mondtam egy helynél. De ha te vissza akarsz táncolni a
fogadásból...
– Sose táncolok vissza.
– Akkor mondd meg.
Hosszú szünet következett. – Maine-ben vagyok.
– Azon belül?
– Kennebunktól kicsivel délre, a parton.
– Ott történt?
Stone-nak újabb szünetet kellett kivárnia. – Igen.
– Na és mi történt?
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel Annabelle.
– Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy bízhatsz bennem.
– Néha kétlem, hogy bárki is be tudja bizonyítani, hogy bízhatok
benne.
– Hát jó, ahogy akarod. Felmegyek Atlantic Citybe, és én magam
próbálom meg leállítani az öreg Jerryt.
– Oliver, nem szabad! Megöl. Hát nem érted?
– Akkor az életem a te kezedben van – mondta Stone viccelődve.
– Ne kekeckedj velem. Semmi szükségem most erre.
– Úgy van – mondta Stone szigorú hangon. – Nincs szükséged a
viccelődésemre. Egy tervre van szükséged, hogy kikerülj Bagger
célkeresztjéből. Azután pedig végre kell hajtani a tervet.
– Azt hiszed, ki tudsz találni egy ilyen tervet?
– Én ebből éltem. Elhiszem, hogy Jerry Bagger egy állat, de én se
Disneylandből jöttem.
 Hosszú csönd következett. Stone már azt hitte, a lány letette.
– Annabelle?
– Megölte az anyámat. Most már tudod.
– Mit vétett az anyád Baggernek?
– Semmit. Az apám, Paddy vétett. Tízezer dollárt lopott el Jerrytől,
ami az anyám életébe került.
– Apádat is megölte?
– Nem. A vénember meglépett valahogy, csak elfelejtett szólni
anyámnak, hogy a véreskezű Bagger a városba jön.
Stone hosszan fújta ki a levegőt. – Ez hatalmas teher. Sajnálom,
Annabelle.
– Nincs szükségem részvétre, Oliver. Csak valahogy le kell
kapcsolni ezt az állatot egyszer s mindenkorra. Mert őszintén szólva
negyvenmillió dollárral még közel sincs kiegyenlítve a számla.
– Mondd meg, hol vagy. Még ma este ott lehetek.
– Hogy jössz ide? Repülsz?
– Nincs pénzem repülőjegyre.
– Vehetek neked jegyet.
– Sajnos nincs személyim, a nélkül pedig nem szállhatok fel a
repülőre.
– Miért nem mondtad? Szereztem volna neked olyat, hogy még az
FBI se mondaná meg, hogy hamis. Nemhogy néhány kigyúrt agyú
biztonsági őr.
– Egyszer talán szavadon foglak. De most inkább vezetek.
Annabelle megmondta, hol van. – Biztos vagy benne? Még
kiszállhatsz. Megérteném. Hozzászoktam, hogy egyedül boldoguljak.
– A Teve Klub barátai sosem maradnak magukra. Találkozunk
Maine-ben, Annabelle.

24. FEJEZET

MILTON az egyik black jack-asztalnál állt a játékosok mögött,

figyelte a játékot. Pillantása lézersugárként kísérte a kártyaosztóból
kijövő lapokat.
– Hogy megy? – kérdezte a mellette felbukkanó Reuben.
 – Szórakoztatónak tűnik – mosolyodott el Milton.
– El kell vegyülnünk, úgyhogy jobb, ha játszol néhány leosztást.
Csak nehogy elveszítsd a gatyádat is. Szükségünk van benzinpénzre,
hogy hazamehessünk.
Reuben tovább sétált és nézelődött. Hátha talál valamit vagy valakit,
aki hasznos lehet nekik. A vietnami háború után évekig gürcölt a
VHSZ-nél, a CIA katonai megfelelőjénél. Bár már évek óta kilépett,
még mindig tudta, hogy kell az ilyesmit csinálni. Reuben esetében ez
azt jelentette, hogy a bár felé vette az útját.
Felült egy bárszékre, gin-tonikot rendelt, megnézte az óráját, aztán
szemügyre vette a pultost. Vonzó, középkorú nő volt, de tésztaszerű
arcán levert kifejezés ült; úgy tűnt, túl sok évet élt már le kaszinói
időbeosztás szerint, a kaszinó mesterséges fényeiben.
– Mit tudna ajánlani? – kérdezte Reuben mogyorót rágcsálva, a
koktélját kortyolva.
– Attól függ, mit szeretne – felelte a nő, miközben egy ronggyal a
pultot törölgette.
– Valamit, amiben nincsenek automaták, kockák meg más,
pénznyelő dolgok.
– Akkor eltévesztette a házszámot.
– Erről szól az életem – nevetett Reuben. – Roy vagyok – nyújtotta
ki a kezét.
A nő megrázta. – Angie. Honnan jött?
– Egy helyről, ami innen délre van. Maga idevalósi?
– Minnesotában születtem. Hihetetlen, mi? De azt hiszem, elég rég
vagyok itt ahhoz, hogy idevalósinak számítsak. Amióta megjelentek a
kaszinók, hányan jelenthetik ki, hogy Atlantic Cityből valók? Ide csak
jönnek az emberek, nem pedig innen származnak.
Reuben felemelte a poharát. – Emelem poharam az ékesszólására.
Körbenézett a gazdagon berendezett teremben. – Biztos valami
nagyvállalaté ez a hely. Ehhez képest a Bellagio vagy a Mandalay Bay
olcsó lebuj.
– Nem nagyvállalat – rázta meg a fejét Angie. – Egyetlen emberé
minden.
– Menjen már, Angie. En azt hittem, minden kaszinót multicégek
üzemeltetnek.
– Ezt nem. A tulaj Jerry Bagger.
 – Bagger? Nem ismerős a neve.
– Pedig nehéz elfelejteni. Aki egyszer találkozik vele, sose felejti el.
– Ahogy beszél róla, úgy érzem, nem tartozik kedvenc jótevői közé.
– A jótevők nem építenek ekkora kaszinót – mondta Angie, majd
hirtelen gyanakvó pillantást vetett a férfira. – Remélem, ez nem valami
trükk? Ugye nem Mr. Baggernek dolgozik? Nem mondok rá semmi
rosszat. Remek főnök.
– Nyugi, Angie. Az vagyok, aminek látszom. Egy vidéki csóró, aki
hamar eltapsolta a dohányát, és úgy döntött, az utolsó estéjén még jól
érzi magát, mielőtt behúzott farokkal elsomfordálna. – A háta mögé
nézett. – De köszi az infót. Nem akarom, hogy véletlenül összefussak a
taggal, és valami rosszat mondjak. Kemény pasasnak tűnik.
– Nyugalom, nincs a városban. Láttam, hogy tegnap elment a
fiúkkal.
– Sokat utazik?
– Nem igazán, pedig saját repülője van.
– Biztos Vegasba megy, hogy megnézze a konkurenciát.
– Régen eljött már Vegasból. Egyébként tudom is, hova ment, mert a
legjobb barátnőm Bagger pilótájával jár.
– Na és hova ment a góré? – kérdezte Reuben unott hangon,
miközben egy marék mogyorót tömött a szájába.
– Washingtonba.
Reuben úgy mellényeit, hogy Angie-nek hátba kellett veregetnie.
– A rohadt reflux – mentegetőzött a férfi. – Alig bírok nyelni tőle.
– Jesszus, halálra rémített. Még senki nem halt meg miattam – Angie
körbenézett, és lehalkította a hangját. – Bár alighanem én vagyok itt az
egyetlen.
– Feldobta valaki itt a talpát mostanában? – kérdezte Reuben.
– Fogalmazzunk úgy, hogy jó néhány magas beosztású
munkatársunk végezte kórházban. Azt mondták, influenzásak. Az egyik
barátnőm abban a kórházban dolgozik, ahová vitték őket. Mióta okoz az
influenza vágásokat és zúzódásokat? Ezt mondja meg!
– De élnek.
– Igaz, de volt itt egy másik fickó is, egy komputerzseni. Eltűnt. Azt
mondják, másik állást kapott. De elfelejtett szólni a családjának, és a
lakásából se költözött ki.
– A francba, mi történhetett vele?
 Angie végigmérte Reubent. – Kilenckor végzek, Roy. Ha meghív
vacsorázni, mesélek még. Oké?
Reuben, miután otthagyta a bárt, felhívta a mobiljáról Stone-t, hogy
elmondja neki. Bagger Washingtonban van.
– Szép munka, Reuben – gratulált Stone. – Úton vagyok Susanhoz.
– Azt hittem, elment.
– Fogalmazzunk úgy, meggyőztem, hogy adjon nekünk még egy
esélyt. Azt nem tudod, miért jött Bagger Washingtonba?
– Gondoltam, majd este próbálom kiszedni a nőből. Nem akartam
ajtóstul rontani a házba. Érted, hogy értem.
– Persze. Szólj, ha megtudsz még valamit.
– Mondd meg Susannak, hogy még mindig randizni akarok vele.

25. FEJEZET

REUBEN folytatta sétáját a kaszinóban. Próbált annyi kulcsmotívumot

megjegyezni, amennyit csak tud. Nem tudta biztosan, milyen
információkat akar Stone, ezért úgy döntött, inkább dolgozzon
fölöslegesen, semhogy kihagyjon valami fontosat. Mindenesetre sokkal
jobb volt ez, mint a kikötőben dolgozni.
Úgy döntött, ismét csatlakozik Miltonhoz a black jack-asztalnál.
Amikor odaért, leesett az álla. Milton előtt hatalmas zsetonhegyek
tornyosultak.
– Milton, mi történt? – kérdezte Reuben.
– Csak az történt – mondta a Milton mellett álló játékos –, hogy a
barátja nyert vagy négyezer dolcsit.
– Jó ég. Batman! – kiáltott Reuben. – Négy rongy!
A teremfőnök Milton arcába hajolt. – Ön csal!
– Nem csalok – felelte Milton sértődötten.
– Számolja a lapokat, maga gennyláda! Így akar felvágni? Nem áll
fel, mi? Inkább idejön csalni? Aztán hazamegy és kiveri. Mi?
Milton elvörösödött. – Életemben először járok kaszinóban.
A teremfőnök elbődült: – Azt hiszi, beveszem ezt a baromságot?
– Kérem, igazán nincs semmi... – kezdte udvariasan Reuben.
 – Na és ha számolom a lapokat? – vágott közbe Milton. – Talán
illegális New Jersey-ben? Nem hiszem, mert utánanéztem. Csak akkor
léphetnek fel velem szemben, amennyiben „képzett” játékos vagyok,
márpedig nem vagyok. De a törvény akkor is behatárolja, milyen
módon léphetnek fel. Vegasban vádolhatna birtokháborítással,
felolvashatná nekem a birtokháborítási törvényt, és kitilthatna a
kaszinókból egy évre. Csakhogy ez nem Vegas. Vagy igen?
– Ennyi mindent tud, és azt akarja bebeszélni, hogy először jár
kaszinóban? – gúnyolódott a teremfőnök.
– Tegnap megnéztem az interneten. Mégis, mit gondolt? Most pedig
hagyjon végre játszani.
A vastag nyakú teremfőnök, úgy tűnt, ott helyben nekiesik
Miltonnak, de Reuben közéjük állt.
– Azt hiszem, a barátom kiszáll.
– De Reuben! – tiltakozott Milton. – Nyerésben vagyok!
– A barátom kiszáll! – ismételte határozottan Reuben.
– Miért nem hagytál tovább játszani? – kérdezte Milton később
Reubentől.
– Meguntad az életedet, Milton?
– Menj már, ez a huszonegyedik század. Manapság nem csinálnak
olyasmit.
– Azt hiszed? Felejtsd el a törvényeket. Egy kaszinó akkor rúg ki,
amikor akar. Szerencséd, hogy a teremfőnök csak most ért ide. Mérget
vehetsz rá, hogy máris ránk tapadt néhány agyalágyult.
Milton körbenézett.
– Hol?
– Nem láthatod őket – Reuben elgondolkozott. – Hogy nyerted azt a
rengeteg pénzt?
– Egy többszintű Hi-Lo sémát alkalmaztam – mondta Milton halkan.
– Kombináltam a Zen számolási szisztémával. Na persze számoltam az
eshetőséggel, hogy több paklit használnak. Később áttértem az Uston-
féle haladó pontszámolási módszerre, és különösen nagy hangsúlyt
fektettem rá, hogy stratégiailag optimalizáljam a tétjeimet a háromszínű
zseton trükkel, hogy leplezzem a módszeremet.
– Milton – hüledezett Reuben –, honnan tudod ezt a sok hülyeséget?
– Tizenkét internetes cikket olvastam el a témáról tegnap este.
Érdekesek voltak. Ha pedig én elolvasok valamit...
 – Sose felejted el, tudom, tudom – sóhajtott Reuben. Úgy tűnt,
barátja intellektusa nem ismer határokat. – Tehát a teremfőnöknek igaza
volt. Tényleg számoltad a lapokat. Még szerencse, hogy nem használtál
hozzá számítógépet. Az főbenjáró bűn.
– Van számítógépem. Agynak hívják.
– Oké, Mr. Agy, jobb, ha tőlem tudod, hogy a felderítés szabályai
szerint a csapat mindent egyenlően megoszt.
– Egyenlően?
– Bizony. Szóval két ronggyal beljebb vagyok. Add csak ide szépen.
Milton odaadta a pénzt. – Ne felejtsd, hogy adóznod kell belőle!
– Nem fizetek adót.
– Reuben, muszáj adót fizetni.
-Sam bácsi nyúzzon valaki mást. Miközben te megkopasztottad a
kaszinót, én gyűjtöttem némi információt.
Elmondott Miltonnak mindent Angie-ről.
– Ez ígéretesen hangzik. Szép munka, Reuben.
– Ahogy Angie meregette rám a szemét, lehet, nagy árat kell
fizetnem érte.
– De most, hogy van kétezer dollárod, ez nem lehet probléma.
Reuben a barátjára nézett, és megcsóválta a fejét.

26. FEJEZET

CARTER GRAY lassan sétált a hosszú folyosón, amit valamiért

lazacszínűre festettek. Talán hogy nyugalmat árasszon, gondolta Gray.
De hiába, az épület nem nyugalmat, hanem feszültséget árasztott. A föld
alatti folyosó végében a páncélajtó mögött volt egy magányos
szobácska. Gray beütötte a biztonsági kódját, és hagyta, hogy a
biometrikus olvasók végigszkenneljék. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Ez a
James Bond-stílusú biztonsági rendszer súlyos milliókba került az
adófizetőknek. De mire valók az adófizetők? Túl sokat fogyasztanak,
túl sok adót fizetnek, a kormány pedig sokkal többet költ, mint
amennyit szabad, zömében hülyeségekre. Ha ez nem egyensúly, akkor
semmi.
 Gray egy kis széfekből álló falhoz ment. Az egyikbe bedugta az
elektromos kulcsát, miközben a hüvelykujját egy ujjlenyomat-
olvasóhoz dörzsölte. Az ajtó kinyílt. Carter kivette az aktát, leült egy
székre, és olvasni kezdett.
Fél óra alatt figyelmesen átolvasta. Ezután elővette a fotót, amit
postán kapott, és összehasonlította az aktában lévővel. Ugyanaz az
ember volt természetesen. Nagyon jól ismerte. Sok szempontból ő volt
Gray legközelebbi bizalmasa. Évtizedeken át rettegett, hogy Rayfield
Solomon balszerencsés esete egyszer még visszaüt rá. Most pedig
megtörtént.
Cole, Cinetti, Bingham halott. Majdnem Carter Gray is követte őket.
Csak azért nem, mert a korábbi CIA-igazgató és -alelnök, aki Gray előtt
itt lakott, bunkert építtetett a ház alá. Egy tűz– és bombabiztos, föld
alatti szobát. Amikor Gray azt mondta Oliver Stone-nak, hogy új
otthonában kényelemben és biztonságban van, szó szerint értette. Az
otthonához tartozott egy megerősített alagút is, amelyen eljutott a főút
másik végéhez, ahol az egyik testőre felvette. Gray csaknem egy órája
elhagyta már a házat, amikor felrobbant. Percekkel azután elment, hogy
megkapta a fotót. De így is kevesen múlott. Az FBI úgy tett, mintha
gyilkossági nyomozást folytatna, és nyilvánosan bejelentették, hogy
találtak egy holttestet a romok között. Gray intézte így a háttérből. Azt
akarta, hogy halottnak higgyék.
Halott is lenne, ha a leendő merénylője nem küld neki egy fotót.
Mekkora rizikót vállalt! Micsoda taktikai hiba! Mégis, nyilván fontos
volt az ismeretlennek, hogy Gray tudja, miért hal meg. Ez azonban
szerencsére sok mindent elárult rosszakarójáról. Nyilvánvalóan
olyasvalaki, akinek fontos volt Rayfield Solomon. Gray szemében ez
családi vagy hasonló mélységű kötődésre utalt.
Így már nyilvánvaló a többi célpont, gondolta Gray. Egy székben ült
ötven méter mélyen a CIA központja alatt a virginiai Langleyben.
Egykor ő volt itt a főnök. Csak a CIA jelenlegi és egykori igazgatói
léphettek be ide. Itt olyan aktákat őriztek, amiknek a tartalmát sose
ismerheti meg az amerikai közvélemény. Sőt az itt heverő történetek
egy részéről még Amerika elnökei se tudtak. Persze „aktákon” nem
csupán papírokat értünk. Hús és vér is tapadt hozzájuk. Ray Solomon
esetében mindenképp. Gray nem tudott a Solomon elleni megöletési
parancsról. Ha tudja, megakadályozza a végrehajtását. A mai napig
bánta a barátja halálát. De ebben az esetben a sajnálattal nem sokra
ment. Hiába szomorú, a másik ember már nem támad fel.
Gray visszatette az aktákat, és bezárta a kazettát. Sok fontos ember
van, aki nem szeretné, ha Ray Solomon ügye újból felmerülne. Nem
sajnálják bevetni minden erejüket, hogy levadásszák Gray gyilkosát,
mielőtt újból lecsap. Gray pedig teljes szívével támogatta őket. A
barátja évtizedek óta halott volt. Semmi értelme újból felszítani a régi
tüzeket.
Tisztességes volt, amiért figyelmeztette John Carrt. Többet nem segít
neki. Ha meghal, hát meghal.

27. FEJEZET

MIKÖZBEN Jerry Baggert az autó átvitte Washingtonon, elhaladtak az

Igazságügyi Minisztérium előtt. Jerry azonnal felemelte a középső ujját,
és bemutatott az FBI-nak.
– Jól mutatna itt egy nukleáris csapás. Egy füst alatt elintézhetnék az
FBI-t is. Kinek hiányoznának a jogászok meg a zsaruk? Nekem aztán
nem. – Bagger az egyik emberére nézett. – Neked hiányoznak, Mike?
– Nem, Mr. Bagger.
– Igazad is van.
Washingtonba érve Bagger részletes jelentést kapott a
magánnyomozó cégtől. Ezért szállt ki most az autóból a könyvtár előtt.
Nem holmi közönséges könyvtárról volt szó. Sok ember számára ez
volt a könyvtár. A Kongresszusi Könyvtár.
Némi kérdezősködés után a kaszinóguru sleppjével együtt besétált a
könyvritkaságok olvasótermébe, ahol a néhai Jonathan DeHaven,
Annabelle exférje volt egykor az igazgató. Ez volt az a hely, ahol Caleb
Shaw jelenleg dolgozott. Épp akkor lépett ki a páncélteremből, amikor
Bagger megjelent.
Becsületére legyen mondva, Caleb nem hányta el magát, amikor
felismerte Baggert a képről, amit Milton mutatott neki, pedig kavargó
gyomra nem zárta ki ezt az eshetőséget. Csak állt, és széles mosoly
terült el az arcán. Fogalma se volt, miért vigyorog. Lehet, ez az
idegösszeroppanás első jele. Tennie kell valamit, méghozzá gyorsan.
 – Segíthetek? – kérdezte, és odasietett az erős fiatalemberek
sűrűjében álló hatvanhat éves, széles vállú, ősz hajú, napbarnított
Baggerhez, akinek orra törött volt, és félelmetes vágás éktelenkedett
egyik arcán. Calebet egy kalózra emlékeztette.
– Remélem – kezdte Bagger kedvesen. – Ez a könyvritkaságos izé? –
nézett körbe.
– A könyvritkaságok olvasóterme, igen.
– Mennyire ritkák itt a könyvek?
– Nagyon. De nem csak könyvekről van szó. Kódexek, kéziratok,
ősnyomtatványok, nyomtatványok, egy Gutenberg-biblia, a
Függetlenségi nyilatkozat egy másolata, Jefferson magánkönyvtára és
sok más különlegesség találhatóak itt. Van, amiből nálunk található a
világon az egyetlen pélDany. Egy az egyből.
– Tényleg? – Baggert szemmel láthatóan hidegen hagyta a dolog. –
Nekem van ennél ritkább is.
– Komolyan? Mi az? – kérdezte Caleb.
– A könyv, amit én olvastam – felelte Bagger. – Mert az nulla a
nullából! – Bagger nevetett, akárcsak az emberei.
Caleb udvariasan nevetett, de közben a széke háttámlájába
kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
Bagger átkarolta Caleb vállát. – Azt hiszem, ön tud segíteni nekem.
Hogy hívják?
– Caleb Shaw – mondta a Teve Klub tagja, bármennyire szeretett
volna valami álnévvel előrukkolni.
– Caleb? Hűha, ez aztán nem hétköznapi név. Maga amis, 2 vagy
valami hasonló?
– Nem, republikánus vagyok – felelte Caleb, miközben Bagger
izmos karja még szorosabban fonódott köré.
Ugyanez a kar ölte meg azokat az embereket?
– Oké, Mr. Republikánus. Beszélhetnénk valahol négyszemközt? Ez
egy nagy épület. Biztos félrevonulhatunk valahova.
Caleb tartott valami ilyesmitől. Az olvasóteremben legalább
kószáltak potenciális szemtanúk, még akkor is, ha csak azt láthatták
volna, hogy a gengszter agyonveri.
– Most ö.... Eléggé elfoglalt vagyok... – Bagger azonnal szorított az
ölelésén. – De önre szívesen áldozok néhány percet.
2
Az amisok egy rendkívül konzervatív, puritán keresztény gyülekezet tagjai.
 Caleb az olvasóteremből a folyosó végén lévő kis irodába vezette
őket.
– Üljön le – utasította Bagger Calebet, aki fürgén leült a helyiségben
lévő egyetlen székre. – Jól van. Úgy hallottam, hogy a pasit, aki ezt a
helyet vitte, kicsinálták.
– A Ritka Könyvek részlegének igazgatóját megölték, igen.
– Jonathan DeHavent?
– Igen, úgy hívták – felelte Caleb halkan. – Megölték. Ebben az
épületben.
– Hű! – mondta Bagger, miközben az embereit bámulta. – Egy
rohadt könyvtárban. Micsoda erőszakos időket élünk, mi? – fordult
vissza Calebhez. – Tudja, van egy barátnőm, aki ismerte ezt a
DeHavent. Sőt valaha a felesége volt.
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy Jonathan valamikor nős volt –
hazudta Caleb magához képest ügyesen.
– Pedig az volt. Bár nem tartott soká. Tudja, könyvbuzi volt. Már
bocsánat. A nő pedig... szóval ő nem volt az. Ő amolyan... hogy is
mondjam...
– Egy tornádó és hurrikán együtt? – tippelt Caleb.
Bagger gyanakvó pillantást vetett rá.
– Igen. De miért mondta ezt?
Caleb ráébredt, veszélyesen közel került ahhoz, hogy Bagger
érdemesnek találja kivallatni, ezért ravaszul azt felelte: – Én is nős
voltam valamikor, de a feleségem négy hónap után otthagyott. Ő
hurrikán és tornádó volt, én meg, ahogy ön fogalmazott, könyvbuzi.
Megdöbbentően könnyen ment neki a hazudozás.
– Jól van, szóval érti, mi az ábra. A lényeg, hogy régóta nem láttam a
csajt, és szívesen felvenném vele a fonalat. Így hát eszembe jutott, hátha
hallott az exe haláláról, és eljött a temetésére. – Várakozva nézett
Calebre.
– Ott voltam a temetésen, de nem láttam senkit, akit nem ismerek.
Hogy néz ki ez a nő, és mi a neve?
– Magas, formás, igazi bombázó. Kis forradás van a jobb szeme
alatt. A haja színe és stílusa úgy változik, mint az időjárás, ha érti, hogy
gondolom. A neve Annabelle Conroy, de azt is váltogatja.
– Egyáltalán nem ismerős. – A név valóban nem volt az, hiszen
Caleb Susan Hunterként ismerte Annabelle-t, de a külső leírás
határozottan ráillett. – Biztos feltűnt volna egy ilyen nő. A gyásznép
meglehetősen hétköznapi emberekből állt. Tudja, magamfelékből.
– Azt elhiszem – morogta Bagger. Csettintett, mire az egyik embere
névjegyet nyújtott neki, amit a kaszinós Calebnek adott. – Ha eszébe jut
valami használható, hívjon. Bőkezű vagyok. Komolyan mondom.
Ötjegyű összegre gondolok.
Caleb szeme kikerekedett, miközben elvette a névjegyet. – Maga
aztán tényleg meg akarja találni!
– El se hinné, mennyire.

28. FEJEZET

HARRY FINN halkan belépett a szobába, leült a székre, és nézte az

asszonyt. Az visszanézett rá, vagy inkább átnézett rajta. Finn sose tudta
biztosan. Valaha folyékonyan beszélt angolul, akcentus nélkül. De a
többnyelvű asszony, talán paranoiából, úgy döntött, hogy négy nyelvből
gyúr egyet, aminek eredménye egy kaotikus kommunikáció-kavalkád
lett. Finn maga se tudta hogy, de megértette. Az asszony nem is várt
kevesebbet tőle.
Az öregasszony valamit motyogott. Finn pedig néhány szóval
válaszolt az üdvözlésre. Ez úgy tűnt, tetszik az asszonynak, mert
helyeslően bólintott, és mosoly ült ki fáradt arcára. Már azelőtt tudott
Finn érkezéséről, hogy az belépett volna a szobába. Ezt úgy
magyarázta, hogy érezte a jelenlétét. Finn-nek különleges aurája volt,
kellemes, de egyedi. Finnt ez nagyon zavarta, mert olyan ember volt,
aki nem szeretett semmilyen nyomot hagyni maga után. De hogy
szabadulhat meg valaki az aurájától?
Emlékezett, hogy gyermekkorában az anyja magas volt és erős, a
kezei akár egy zongoristáé. Mostanra kicsi lett és összeaszott. A férfi
anyja arcát tanulmányozta. Valaha egyedülálló, törékeny szépséggel
bírt, amit Finn gyerekként a legszebb virágokhoz hasonlított. Ennek az
volt az oka, hogy éjjel ez a szépség visszahúzódott. Mélabú, olykor
erőszak költözött a helyére, bár sose Finn ellen, csakis önmagával
szemben. Így hát Finn kénytelen volt közbelépni, és átvenni az
irányítást. Ez hétéves korában történt meg. Ettől az élménytől hamar
felnőtt – sokkal hamarabb, mint kellett volna. Anyja arcának szépsége
immár tovatűnt, teste összesorvadt, az egykor szépséges kezek sebekkel
tarkítva, ráncosán pihentek az ölében. Még csak a hetvenes évei elején
járt, de már olyan volt, mint aki megérett a sírra.
De még mindig uralkodott Finn fölött a dühével, az elvárással, hogy
helyre tegye a dolgokat. Fizikai állapota ellenére a szavai még mindig
képesek voltak átadni Finn-nek a gyászt, az igazságtalanságot, ami érte.
– Hallottam a híreket – mondta az anya az ő sajátos nyelvén. –
Megtörtént, és jól van így. Jó vagy.
Finn felállt, és kinézett a szanatórium udvarára. Az ablakpárkányon
feküdt a négy újság, amit az asszony mindennap szóról szóra
végigolvasott. Miután végzett az újságokkal, rádiót hallgatott és tévét
nézett, mígnem késő este elaludt. Reggel pedig újabb hírek érkeztek,
amiket mohón szívott magába. A világon semmi nem kerülhette el a
figyelmét.
– Most pedig jön a következő – mondta az asszony hangosabban,
mintha attól félne, hogy fia nem hallja a szoba másik felében.
– Igen – bólintott Finn.
– Jó fiú vagy.
– Hogy vagy? – ült le Finn.
– Mit számít? – mosolygott az asszony a fejét ingatva.
Finn emlékezett, hogy mindig ezt csinálta. Mintha egy senki más
által nem hallható dalt hallana. Gyerekként imádta ezért az anyját, mert
olyan titokzatos tulajdonságnak tűnt, amit minden gyerek keres a
szüleiben. Manapság már nem tetszett neki annyira.
– Nincs egészségem. Tudod jól, mit tettek velem. Te sem
gondolhatod, hogy ez természetes. Nem vagyok annyira öreg. Csak
ülök itt, és mindennap tovább rothadok.
Azt mondta, évekkel azelőtt megmérgezték. Valahogy rátaláltak, ő se
tudja, hogyan. A méregnek végeznie kellett volna vele, de ő életben
maradt. Ám a méreg szép lassan felemésztette belülről. Egyesével
pusztítja el a szerveit, míg a végén nem marad egy sem. Lehet, az
asszony úgy hitte, egy nap egyszerűen eltűnik a föld színéről.
– Elmehetsz. Te nem vagy olyan, mint a többiek, akiket itt kezelnek.
– Azt mondd meg, hová mennék? Hová mennék? Itt biztonságban
vagyok. Úgyhogy itt maradok, amíg el nem visznek egy zsákban, hogy
elhamvasszanak. Ez az akaratom.
 Finn felemelt kézzel megadta magát. Minden látogatásakor lezajlott
ez a beszélgetés, ugyanazzal az eredménnyel. Az anyja rohad, fél, és itt
fog meghalni. Finn már kívülről fújta az egészet.
– Hogy van a feleséged és a gyönyörű gyerekeid?
– Jól vannak. Biztos hiányzol nekik.
– Nincs sok látni való rajtam. A kicsi Susie... Megvan még neki a
mackó, amit tőlem kapott?
– Az a kedvence. Sose válik meg tőle.
– Mondd meg neki, hogy tartsa meg örökre. A szeretetemet
jelképezi. Nem válhat meg tőle. Nem voltam rendes nagymamájuk.
Tudom. De belehalnék, ha valaha megválna attól a mackótól.
Belehalnék.
– Tudom. Ö is tudja. Mint mondtam, imádja.
Az asszony remegő térdekkel felállt, az egyik fiókhoz lépett, és
kivett belőle egy fotót. Göcsörtös ujjaival szorította, majd odaadta a
fiának.
– Fogd – mondta. – Megérdemled.
Finn elvette a képet és felemelte. Ugyanaz a kép volt, amit Judd
Bingham, Bob Cole és Lou Cincetti láttak, mielőtt meghaltak. Carter
Gray is ezt a képet láthatta, mielőtt átrobbant a túlvilágra.
Finn végigsimított ujjával Rayfield Solomon finom arcvonásain. Egy
szempillantás alatt feléledt benne a múlt. A különválás, apja halálának a
híre, a múlt eltörlése, az új múlt aprólékos felépítése, és kétségbeejtő
részletek, amiket a feleség és anya az évek során feltárt a fia előtt.
– Most pedig Roger Simpson következik – mondta az asszony.
– Igen. Az utolsó – felelte Finn némileg megkönnyebbülten.
Évekbe telt megtalálnia Binghamet, Cincettit és Cole-t. De végül
megtalálta őket. Ekkor fogott hozzá a megölésükhöz, néhány hónappal
ezelőtt. Gray és Roger Simpson szenátor hollétét ismerte, mivel
közszereplők lettek. De épp ezért nehezebb célpontot is jelentettek.
Először a leggyengébb láncszemeket célozta meg. Bár ez felvetette
annak a veszélyét, hogy Gray és Simpson megneszeli a veszélyt, de
Finn ezzel is számolt. Amikor Gray távozott a kormányból, a védelme
nagy részét is ott hagyta. Hiába neszeit meg bármit, így is megölte. A
szenátorokat is védik, de Finn biztos volt benne, hogy valahogy el fogja
kapni.
 Amikor Finn belegondolt, milyen életet él öttagú családjával egy
hétköznapi virginiai külvárosban, egy aranyos kutyával, zeneórákkal,
foci- és baseball- meccsekkel, úszásedzésekkel, és a gyerekkorára
gondolt, csaknem apokaliptikus erővel hatott rá az összehasonlítás. Épp
ezért ritkán gondolt rájuk együtt. Ezért volt ő Harry Finn, a
kategorizálás királya. Képes volt olyan falakat emelni a fejében, amiket
semmi se törhetett át.
– Hadd mondjak egy történetet, Harry – mondta az anyja.
Finn hátradőlt, és figyelt, bár már hallotta. Sőt ugyanúgy el tudta
volna mondani, mint az anyja. Mégis végighallgatta zagyva, töredezett
szavait, amik még mindig zsigeri erővel bírtak. Az emlékeiből előtűnő
tények annyira ékesszólóan valóságosak voltak, hogy kétség sem
férhetett igazságtartalmukhoz. Csodás és rémisztő volt egyszerre. Finn
anyja olyan erővel tudott felidézni egy réges-régi világot, hogy szinte
megtöltötte a szobát a szeretett férfi elvesztése miatt érzett
szívfájdalommal. Mikor a mese véget ért, és az asszonyt elhagyta az
ereje.
Finn búcsúcsókot adott neki, és folytatta útját. Az utat, amin érte
haladt előre. És talán magáért is.

29. FEJEZET

– NYUGI, Caleb! – mondta Stone. – Mondd el, pontosan mi történt!

Stone már úton volt Maine felé, de leállt a padkára, amikor Caleb
eszelősen felhívta. Tíz percen keresztül hallgatta barátja izgatott
beszámolóját a Jerry Baggerrel való találkozásáról.
– Caleb, biztos vagy benne, hogy nem látott át rajtad? Egészen
biztos?
– Jól csináltam, Oliver. Büszke lettél volna rám. Ideadta a névjegyét.
Azt mondta, hívjam, ha eszembe jut még valami. Öt számjegyű
összeget ajánlott. – Caleb elhallgatott. – Azt is megtudtam, hogy Susan
igazi neve Annabelle Conroy.
– Ezt senkinek nem mondhatod meg!
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Semmit. Ne lépj kapcsolatba Baggerrel. Később hívlak.
 Stone letette a telefont, és felhívta Reubent Atlantic Cityben.
Elmondta neki, amit Calebtől hallott.
– Az információd helyes volt, Reuben. Bagger tényleg
Washingtonban van.
– Remélhetőleg ez az Angie nevű csaj még közlékenyebb lesz este.
Egyébként hol vagy, Oliver?
– Maine-be megyek.
– Maine-be? Ott van a barátnőnk?
– Igen.
– Miért pont ott?
– Mondjuk úgy, hogy van itt egy elintézetlen ügye.
– Köze van ehhez a Baggerhez?
– Igen.
Stone letette a telefont és tovább vezetett. Caleb autója bármilyen
ócska volt, azért tűrhetően működött, bár Olivemek nem sikerült
kilencven fölé gyorsítania. Már bőven benne járt az éjszakában, amikor
New Hampshire-ből Maine-be ért. Miután megnézte a térképét, letért az
államokat összekötő autópályáról, és keletnek fordult, az Atlanti-óceán
felé. Húsz perccel később lassított, és áthajtott a városon, ahol
Annabelle lakott. Furcsa hely volt. Mint oly sok New England-i város,
tele volt a turistafelszereléstől a bennszülött tárgyakig mindenfélét
árusító boltokkal. Most azonban nem volt szezon, a turisták többsége
már elment, mert nem akarták kitenni magukat a közeledő maine-i
télnek.
Stone megtalálta a panziót, ahol Annabelle megszállt. Beállt a kis
parkolóba, elővette a táskáját, és bement.
Annabelle a társalgóban várta. A kandalló előtt állt, kellemes tűz
lobogott mögötte. A padló és az ajtó recsegtek, a nemrég felszolgált
vacsora illata keveredett az évszázados fáéval és a metsző óceáni
levegővel.
– Megkértem a tulajt, hogy tegyen félre nekünk vacsorát – mondta
Annabelle.
A kis étkezőben vacsoráztak. Stone éhesen falta a halászlét, a
vastagon megvajazott kenyeret és a ropogós tőkehalat. Annabelle
viszont alig csipegetett.
– Mikor beszélhetünk? – kérdezte Stone, miután jóllakott.
– Kivettem neked az enyém melletti szobát.
 – Mostanság le vagyok égve.
– Szót se többet erről, Oliver. Gyere.
Annabelle elvett egy kancsó kávét és két csészét a konyhából, és
felvezette a férfit az emeletre. Először Oliver szobájába mentek, hogy
lerakhassa a táskáját, aztán Annabelle-ébe, amiben a hálószoba mellett
volt egy kis társalgó is. Itt is tűz ropogott a kandallóban. Leültek, és
meleg kávét ittak.
Annabelle a táskájába nyúlt, elővett egy személyi igazolványt, egy
hitelkártyát és egy köteg pénzt. Mindet Stone elé rakta. Az
igazolványon Oliver képe volt, és a felirat tanúsága szerint a fővárosban
lakott.
– Találtam egy fickót, aki gyorsan megcsinálta. Volt nálam egy kép
rólad, azt használtuk. A hitelkártya teljesen legitim.
– Köszönöm. De miért csináltad?
– Mondom, szót se róla.
Annabelle csak nézte a lángokat, miközben Stone őt bámulta, és
azon vívódott, elmondja-e neki vagy sem.
– Annabelle, tedd le a csészédet.
– Tessék?
– Mondanom kell valamit, és nem akarom, hogy kiöntsd a kávéd.
Szokatlan félelem villant Annabelle tekintetében, miközben letette a
csészét. – Reuben? Milton? A francba, mondtam, hogy ne küldd őket
Atlantic Citybe.
– Jól vannak. Calebről van szó, de neki se esett baja. Hívatlan
látogatója volt ma a könyvtárban.
Annabelle mintha kitalálta volna a férfi gondolatát: – Jerry?
Stone bólintott. – Úgy tűnik, Caleb jól játszott. Bagger rengeteg
pénzt ajánlott neki, ha mond rólad valamit.
– Honnan tudta, hogy a könyvtárba kell mennie?
– Rájött, hogy DeHaven felesége voltál. Nyilvános adat, és
manapság könnyű megtalálni a kívánt információt az interneten, ha
tudod, hol kell keresni.
Annabelle hátrahuppant a heverőn. – El kellett volna tűnnöm, ahogy
akartam. Hülye vagyok.
– Nem, ember vagy. Ki akartad fejezni a tiszteletedet valaki előtt,
akinek egykor a felesége voltál, és akit szerettél. Normális.
 – Nem az, ha épp megkopasztottál negyvenmillió dollárral egy olyan
vérengző őrültet, mint Jerry Bagger. Akkor simán csak hülyeség –
mondta Annabelle szomorúan.
– Oké, de te nem mentél el a szigetedre, a társad elcseszte, Bagger
pedig a nyomodban van, és jelentősen leszűkítette a keresését. Ezzel
kell szembenéznünk. Most már nem menekülhetsz, mert bármilyen
gyorsan futsz is, biztosan hagysz valamilyen nyomot magad mögött. Ő
pedig túl közel jár ahhoz, hogy ne vegye észre. Ha elmégy a szigetedre,
az csak arra jó, hogy egyedül legyél, amikor Bagger beállít hozzád, és
megöl.
– Köszönöm, Oliver. Ettől sokkal jobban érzem magam.
– Jobban is kéne. Mert itt legalább van néhány ember, akik hajlandók
kockáztatni érted az életüket.
Annabelle vonásai megenyhültek. – Tudom. Nem úgy értettem.
Stone az ablak felé nézett. – Elég álmos kis városka ez. Nehéz
elhinni, hogy bárki képes itt gyilkolni. Hol történt?
– A város szélén. Holnap reggel akartam odamenni.
– Akarsz most beszélni róla?
– Hosszú utad volt. Biztos fáradt vagy. És nem, nem szeretnék most
erről beszélni. Ha holnap szembe akarok nézni a dologgal, muszáj
aludnom kicsit. Jó éjt.
Stone nézte, ahogy becsukódik Annabelle hálószobájának az ajtaja,
aztán felállt, és a szobájába indult. Ő se tudta pontosan, mit hoz a
holnap.

30. FEJEZET

REUBEN több mint száz dollárt fizetett az Angie-vel elköltött

vacsoráért és az italokért, de úgy vélte, jó befektetés volt, mert érdekes
dolgokat tudott meg. A két fickó, akik kórházba kerültek, meg a másik,
aki eltűnt, nyilvánvalóan felbosszantották a főnöküket, Jerry Baggert.
Angie nem tudta pontosan, mivel, de alighanem pénzről volt szó.
Sajnos a lány nem tudta, miért ment Bagger Washingtonba, csak azt,
hogy az egész nagyon váratlanul jött.
Azt elhiszem, gondolta Reuben.
 A harmadik „sötét és viharos” után, ami rum és gyömbérsör elegye
volt, amibe Reuben csak belekóstolt és majdnem kidobta a taccsot,
Angie azt mondta: – Fura dolgok mennek itt manapság. Van egy
haverom a kaszinó könyvelésén. Azt mondta, parancsba kapta, hogy
minden erővel akadályozza meg a kaszinó könyvelésének küszöbönálló
rutinellenőrzését.
– Baggernek pénzügyi gondjai vannak?
Angie a fejét rázta. – Fel nem foghatom, hogy lehet. A Pompeji
Kaszinó valóságos pénzgyár. Egy aranybánya, és Mr. Bagger a
legokosabb kaszinótulaj a városban. Fogához veri a garast, és
mindenből hasznot húz.
– Biztos történt valami – puhatolózott Reuben. – Lehet, hogy a
kórházba került pasasok, meg aki eltűnt, elcseszték a kaszinó pénzét.
Lehet, hogy sikkasztottak. Bagger rájött, és lecsapott.
– Mr. Bagger nem hülye. Manapság már nem szoktak térdeket törni.
Csak ráuszítja a zsarukat meg a jogászokat a csalókra. Úgyhogy valami
nagyobbról lehetett szó, amit Mr. Bagger a szívére vett.
– A zsaruk nem avatkoztak be?
Angie hitetlenkedve nézett Reubenre. – Mr. Bagger tudja, kit kell
megkenni. Tudod, mennyi adóbevételt jelent a Pompeji Kaszinó New
Jersey államnak?
Reuben elgondolkodva bólintott. – A kórházba kerülteket biztos
lefizette. Az eltűnt fickó sem valószínű, hogy fecseghet még a
rendőrségnek.
– Igen, a halottak nem fecsegnek – Angie közelebb hajolt Reubenhez
a bokszban, megpaskolta a férfi combját, aztán otthagyta a kezét. – De
eleget beszéltünk a munkáról. Mesélj magadról. Hivatásos futballista
voltál? Jó nagydarab vagy. – Angie megszorította Reuben combját, és
hozzásimult.
– Az egyetemen játszottam. Vietnamban is megfordultam párszor.
Kaptam néhány érmet, begyűjtöttem pár gránátszilánkot.
– Tényleg? Hol? Itt? – Angie játékosan Reuben mellkasára bökött.
– Fogalmazzunk úgy, hogy már nem lesz gyerekem.
Reuben maga se tudta elhinni, hogy ilyet hazudik egy nőnek, aki
nyilvánvalóan le akar feküdni vele, de most más dolgok jártak a
fejében.
Angie álla úgy leesett, hogy majdnem koppant az asztalon.
 – Fizetek! – kiáltotta Reuben az arra járó pincérnőnek.

31. FEJEZET

MIKÖZBEN Reuben épp Angie-nek okozott csalódást, Milton egy

szisztémát próbált ki a crapsen, vagyis kockaasztalnál, amiről olvasott.
Eddig nem ment olyan jól, ahogy remélte. Igaz, elég hamar eljutott
nyolcezer dollárig, de nagyobb igényei voltak, mint a legtöbb
embernek. A játékostársak ennek ellenére izgatottan biztatták, mondták
neki, hogy most elkapta. Vagy két tucat játékos utánozta a tétjeit, hátha
őket is gazdaggá teszi, vagy legalább segít visszanyerni valamit a
pénzből, amit Jerry Bagger elnyert tőlük.
Alig fedett keblű, koktélt kortyolgató nők vették körbe, a vállához
dörgölték a mellüket, és alkoholt löttyentettek az ingére. Ráadásul buta
kérdésekkel zaklatták a technikájáról. Milton nem tudhatta, hogy nekik
az a dolguk, hogy megzavarják a nyerőben lévő játékos figyelmét, és
remélhetőleg a nyerési sorozatát is. De nem számított. Több kell néhány
felpumpált mellnél és ostoba kérdésnél, hogy megzavarják Milton
Farbot összpontosítás közben.
Az asztalt kiszolgáló két krupié és a kaszinófelügyelő 3 követték az
eseményeket. Felvették a téteket, és fél szemmel figyelték, mi történik.
Szemmel tartották a korlátok körül tolongó kíváncsiskodókat, és a
játékosokat, akik be akartak szállni a játszmába. Jelenleg nem nagyon
volt hely a korlát mellett, de ha valakinek sikerült felkeltenie
valamelyik krupié figyelmét, és kellő mennyiségű zseton volt nála,
akkor beállhatott. Persze mindenki ennél az asztalnál akart játszani.
A háttérben sündörgő, faarcú teremfőnök is mindent látott. Probléma
esetén ő volt a legfelsőbb ítélő fórum, az ő dolga volt megvédeni a
kaszinó érdekeit úgy, hogy látszólag igazságos legyen a játékosokkal. A
kaszinó világa nem valami finnyás. Egyetlen istent ismernek, azt pedig
pénznek hívják. A nap végéig a kaszinónak többet kell szereznie belőle,
mint amennyit odaad. A teremfőnök mégis aggódott, mert elég régóta

3
A kaszinófelügyelő, angolul slickman, egy pálcával irányítja a kockákat. Dobás után
egymás mellé húzza őket, és bejelenti a dobás eredményét, majd a kockákat a
következő dobójátékos elé tolja.
dolgozott már az iparban, hogy felismerjen egy igazi mázlistát. A
Pompeji bajban volt; a teremfőnöknek rossz érzése volt.
Az asztalnál ötven dollár volt a minimum tét, és tízezer a maximum.
Milton pedig sebészi pontossággal tette meg a tétjeit. Réges-rég
kikalkulálta a statisztikai valószínűségeket, és jó hasznát vette ennek a
tudásnak. Első gurításra hetet dobott, s ez az egyetlen eset, amikor ez a
szám nyerő lehet. Ezzel az egy dobással, hála agresszív nyitó tétjének,
ötszáz dollárt nyert, és nem volt többé megállás. Egyre csak növelte a
tétjeit. Úgy dobálta az ötöket, hatokat és nyolcakat, aztán a kilenc és
ötöket, és a legcsábítóbb, de legkevésbé valószínű kombinációt, a
tízeket és négyeket, mintha világéletében ezt csinálta volna. Kétszer is
hard négyet dobott, majd egy-egy hard nyolcat és tízet. Hatszor kidobott
már mindent. Egyre nőtt a feszültség.
Végül az ideges teremfőnök lecserélte az asztal személyzetét. A
krupiék és a kaszinófőnök rossz néven vették, ez egyértelmű volt
savanyú ábrázatukból. A borravalókat a játszma végén szokták
osztogatni, vagyis Ők egy fillért se fognak látni Milton nyereményéből.
De a teremfőnök szava törvény. Azért csinálta, hogy lehűtse kicsit
Miltont és az asztalt. Csakhogy egy ilyen lépés bár szabályszerű,
rendkívül népszerűtlen, és tiltakozó kiáltások harsantak a korlát körül.
Két biztonsági őr sietett az asztalhoz, miután megkapták a
teremfőnök riasztását a fülesükön keresztül. A vállas alakok közeledését
látva hamar lehiggadtak a népek.
A teremfőnök terve nem vált be, hiszen Milton megállíthatatlan volt.
Most már huszonötezer dollár fölött járt a nyereménye. A krupié nem
tudta kicserélni a kockát, csak ha Milton véletlenül ledobta volna az
asztalról, így hát az ideges teremfőnöknek nem sok trükk maradt a
tarsolyában. Csak állt és nézte, ahogy Milton megfeji a Pompeji
Kaszinót.
Döbbent csönd fogadta, amikor Milton ötszáz dolláros tétet rakott
arra, hogy hármat fog dobni. Mikor a kockák ki is hozták az l-es-2-es
kombinációt, a tizenöt az egyhez szorzó miatt az ötszáz dollárból máris
hétezer-ötszáz lett. Így már harmincötezerre rúgott Milton nyereménye.
Az izzadó teremfőnök kénytelen volt kijátszani az utolsó kártyáját.
Biccentett az asztalnál ülő egyik beépített embernek. Az rögtön tétet tett
a hetesre. Ezzel lényegében Milton ellen fogadott. Így ha hetet dob, más
néven crapst, nem dobhat tovább, és minden tét elvész az asztalon. A
szerencsejáték világában általában rossz karmának tartják a dobójátékos
ellen fogadni, elveszi az asztal energiáját, és a dobójátékos elveszti a
lendületét. A tömeg azonnal morogni kezdett a téglára. Valaki meg is
lökte, de a biztonságiak közbeléptek, és leverték a minilázadást.
De Miltont hidegen hagyta a kaszinó nyilvánvaló igyekezete, hogy
kizökkentsék. A döbbenten figyelő tömeg szeme láttára nyugodtan letett
ezerdollárnyi zsetont boxcarsra, vagyis a dupla hatos kombinációra. Ez
volt a legmerészebb húzás, amit a snake eyes mellett megtehetett valaki
a crapsasztalnál, mivel harminc az egyhez fizetett. De mivel ezt csak
egyszer lehet megtenni, ha a következő dobásával Milton nem gurít két
darab hatost, elveszti a tétjét. Így hát az ezerdolláros tétjét őrültségnek
gondolták.
Tökéletes csend telepedett az asztalra. Az asztal körül egy
négyzetcentiméternyi szabad hely nem volt. Hat sorban álltak egymás
mögött a bámészkodók. Semminek nem megy híre olyan hamar egy
kaszinóban, mint ha valaki bankot robbant a crapsasztalnál.
Milton a teremfőnökre nézett, és azt mondta: – Szerencsésnek érzi
magát? Mert én igen!
Mielőtt a döbbent férfi válaszolhatott volna, Milton elgurította a
kockákat. A két kocka végiggurult a posztón, szépen elkerülte az
asztalon feltornyozott zsetonkupacokat, és visszapattant az asztal túlsó
széléről.
Egy pillanatra megdermedt mindenki, majd hatalmas, tömeges
kiáltás mennydörgött végig a kaszinón, ahogy meglátták a két hatost.
Milton Farb harmincezret nyert. Ezzel kis híján megduplázta a
nyereményét, hatvanötezer dollárra. A mellette álló fickó kurjongatott
és Milton hátát paskolta. De Milton ezután következő szavaira az
örömkiáltásokat elégedetlen morgás váltotta fel.
– Kiszállok – mondta a krupiénak.
Az asztal körül állók ábrázata sokkal jobban illett volna temetésre,
vagy egy repülőszerencsétlenség helyszínére.
– Folytassa! – kiáltotta egy férfi. – Nyerő szériája van. Hadd menjen!
– Ebből ki tudnám fizetni a kölykök egyetemét – mondta egy másik.
– Az eszem nagyobb, mint a szerencsém – felelte Milton. – Tudom,
mikor kell abbahagyni.
Ez az igazság nem túl népszerű egy kaszinóban.
 – Cseszd meg! – üvöltötte egy nagydarab fickó, aki odament
Miltonhoz, és húsos mancsát a vállára tette. – Dobálj csak tovább,
megértetted, te kis pöcs? Egész éjjel vesztettem, amíg meg nem
érkeztél. Kockázz tovább, hallottad?
– Hallotta – mondta egy hang.
Sokkalta nagyobb kéz nehezedett a kötekedő férfi vállára, és
hátrarántotta.
– Mi a franc... – kiáltotta a férfi, és ütésre emelt ököllel megpördült.
A felé tornyosuló Reuben Rhodes arcába bámult, aki felvette a pálcát
az asztalról, és maga elé tartotta.
– Az úr befejezte a játékot – közölte Reuben. – Engedd szépen, hogy
összeszedje a zsetonjait, vagy fogom ezt a pálcát, és feldugom a hájas
seggedbe.

32. FEJEZET

KÉSŐBB A bárban egy ital mellett Reuben letolta Miltont.

– A fenébe, először a black jack, most pedig a kocka! Mondtam,
Milton, hogy el kell vegyülnünk. Sokkal nehezebb lesz a munkánk így,
hogy kaszinócápává változtál.
– Sajnálom, Reuben – felelte Milton meghunyászkodva. – Igazad
van. Azt hiszem, elszaladt velem a ló. Nem fordul elő többet.
– Hogy akarod beváltani a zsetonjaidat anélkül, hogy megmondanád,
ki vagy? Ha sokat nyersz a kaszinóban, adópapírokat kell kitöltened a
neveddel, címeddel, a tb-számoddal. Szeretnéd, ha Bagger mindezt
megtudná?
– Olvastam erről, Reuben. Hamis igazolványt fogok használni. Nem
jönnek rá.
– Na és ha lefuttatják az igazolványt egy adatbázisban?
– Az igazolványom szerint Nagy-Britannia állampolgára vagyok, így
nem tartozom az itteni adóhatóság alá. Azt pedig kétlem, hogy a kaszinó
kapcsolatban állna bármilyen angol adatbázissal.
Reuben megenyhült, és elmondta Miltonnak mindazt, amit Angie-től
hallott. – Ha sikerülne rábizonyítanunk ezeket a bűnöket Baggerre,
Susan szabad lenne, mint a madár – összegezte Milton.
 – Csakhogy könnyebb mondani, mint megtenni. Egy Bagger-féle
pasas tudja, hogy kell eltüntetni a nyomait.
– Akkor elkezdem előkeríteni őket.
– Hogyan?
– Oliver beszélt erről az Anthony Wallace-ról. Bagger megtalálta, és
majdnem megölte. Honnan tudta meg, hol van?
– Fogalmam sincs.
– Tudom, hogy késő van, de hívd fel Olivert és Susant. Szedj ki
Susanból mindent, amit csak Wallace-ról tud. Hol lakott itt, Atlantic
Cityben, mit csinált, ilyeneket.
Reuben telefonált, majd visszafordult a barátjához. – Oliver
felkeltette és megkérdezte. Wallace egy szállodában lakott a Pompejivel
szemben. Fals személyiséget használt, Robby Thomas, Michiganből.
Százhetvenöt magas, vékony, sötét hajú, igazi szépfiú. A szobából, ahol
lakott, közvetlenül rálátott Bagger irodájára.
– Ezt akartam tudni – kelt fel Milton.
– Hová mész? – kérdezte Reuben.
– Az út túloldalára. Bagger valószínűleg rájött, hogy Wallace
kémkedik utána. Ha igen, nyilván utánajárt a dolognak. Úgyhogy most
én is azt teszem.
– Hogyan?
– Nem hiába lógtam annyit Susan társaságában. Te csak várj.

MIRE MILTON átért az út túloldalára, fürge agya kigondolta a

részleteket.
A szálloda recepcióján azt mondta: – Egy bizonyos Robert Thomast
keresek. Robby néven ismerik. Úgy tudom, itt lakik. Felcsöngetne a
szobájába?
A recepciós ellenőrizte a nevet a számítógépben, majd megcsóválta a
fejét. – Nincs ilyen nevű vendégünk.
Milton csodálkozó arcot vágott. – Ez különös. A fiaink együtt jártak
a Michiganre. Úgy beszéltük meg, hogy ma együtt vacsorázunk.
– Sajnálom, uram.
– Lehet, hogy összekevertem az időpontot? A titkárnőm szervezte a
dolgot, és hajlamos összekeverni a dolgokat. Szörnyű lenne, ha
kiderülne, hogy felültettem a barátomat.
 A recepciós megnyomott néhány gombot. – Régebben volt egy
Robert Thomas nevű lakónk Michiganből.
– Istenem! Ahogy hazaérek, kirúgom a titkárnőmet. Furcsa, hogy
Robby nem hívott.
– Ki adta meg neki az ön elérhetőségét?
Milton szája tátva maradt. – A titkárnőm! Az a liba! Elszúrta a
dátumot, és alighanem rossz számot is adott meg neki, már ha adott
egyáltalán számot.
A recepciós együtt érzően nézett rá.
– Remélem, Robby legalább jól érezte magát itt.
A pultos a képernyőjét nézte. – Úgy látom, masszázst kért. Szóval,
ha kihagyták is a közös vacsorát, legalább laza volt.
Milton nevetett. – Te jó ég, masszázs! Évek óta nem volt részem
benne.
– Remek masszőrjeink vannak.
– De nem csak szállóvendégeknek?
– Dehogy. Máris foglalhatok önnek időpontot, ha szeretné.
– Tudja mit? Ha lehet, szeretném ugyanazt a hölgyet kapni, akinél
Robby is volt. Legalább jól kibeszélhetjük a barátomat. Nagy figura,
biztos emlékezni fog rá a masszőr.
– Ahogy óhajtja – mosolygott a recepciós. – Csak egy telefon.
A férfi felhívta a spát, pár pércig beszélt valakivel; majd
elfelhősödött az arca. – Tényleg... Nem tudtam, hogy ő volt az. Oké,
majd hívlak. – Letette a telefont, és Miltonhoz fordult. – Sajnos nem
kaphatja ugyanazt a masszőzt.
– Ó, már nem dolgozik itt?
– Nem erről van szó. – A férfi suttogóra fogta. – Sajnos meghalt.
– Úristen! Baleset?
– Azt nem mondhatom meg, uram.
– Tökéletesen megértem. Milyen szomorú! Fiatal volt?
– Igen. Ráadásul Cindy igazán kedves lány volt.
– Ez borzalmas.
– Azért szeretné, ha valaki megmasszírozná? Van is most szabad
időpontunk az ön számára.
– Igen, azt hiszem, kérem. Azt mondja, Cindynek hívták?
– Igen. Cindy Johnsonnak.
– Majd megmondom Robbynak.
 Egy órával később Milton igen alapos masszázst kapott egy Helen
nevű vidám nőszemélytől. De amikor Milton véletlenül megemlítette
Cindy halálát, Helen elkomorult.
– Borzalmas volt. Egyik napról a másikra.
– Úgy hallottam, baleset történt – mondta Milton, amint az előtérben
köntösbe bugyolálva ásványvizet kortyolgatott.
– Baleset? – fortyant föl Helen.
– Ön szerint nem az volt?
– Én nem mondok semmit. Nem is tartozik rám. De szegény
anyukája nagyon odavan.
– Az anyja? Szegény asszony! Ide kellett utaznia azonosítani a
holttestet?
– Tessék? Nem, Dolores is itt él. A Pompejiben dolgozik, a
crapsasztalnál.
– Te jó ég! Az előbb voltam ott.
– Kicsi a világ – felelte Helen.
– Szegény Mrs. Johnson – mondta Milton. – Így elveszíteni a
lányát...
– Bizony. De most Mrs. Radnornak hívják. Újraházasodott. Cin bírta
a mostohaapját, legalábbis azt mondta.
Milton megitta a vizét. – Köszönöm a nagyszerű masszázst.
Valósággal újjászülettem.
– Szívesen. Máskor is.

33. FEJEZET

VISSZAÉRVE A Pompejibe, Milton beavatta Reubent a történtekbe.

– Hű, Milton – mondta Reuben lenyűgözve –, Susan tényleg jó
hatással volt rád.
Néhány jó helyre csúsztatott húszassal később megtalálták Dolores
Randor asztalát. Milton tétet rakott az éppen dobó játékosra, és közben
végigmérte az asszonyt. Sovány volt, az arca ráncos, és bánat lengte
körül. Egy órával később szünetet tartott. Milton követte a báron kívül
egy asztalhoz, ahol az asszony kávét kortyolt és meggyújtatlan
cigarettával játszott az ujjai között.
 – Mrs. Radnor? – kérdezte Milton.
Az asszony összerezzent, és gyanakodva nézett fel. – Honnan tudja a
nevem? Valami baj van?
– Ez fölöttébb kínos – kezdte Milton, miközben Dolores kíváncsian
figyelte. – Néhány hónapja a városban jártam, és a lányától olyan finom
masszázst kaptam, mint még senkitől.
Az asszony ajka remegni kezdett. – Az én Cindym piszokul értett a
masszírozáshoz. Iskolába is elment, volt diplomája róla meg minden.
– Tudom. Tudom. Csodálatos volt. Én pedig megígértem neki, hogy
ha legközelebb itt járok, megkeresem. Most jártam a szállóban, és
mondták, mi történt.
Voltak kedvesek megmondani az ön nevét, és hogy itt dolgozik.
– De miért akarta tudni? – kérdezte, bár most már inkább volt
szomorú, semmint gyanakvó.
– Cindy annyira kedves volt hozzám, hogy megígértem neki, ha
legközelebb itt járok, megteszek neki egy tétet a crapsasztalnál.
Dolores alaposabban szemügyre vette Miltont. – Nem maga az a
bankrobbantó, aki tegnap leégette a 7-es asztalt? Én is odaugrottam
megnézni a szünetemben, mert mindenki csak magáról beszélt.
– Én vagyok, személyesen – felelte Milton, és elővette a tárcáját. –
Oda akartam adni Cindy részesedését.
– Uram, semmi szükség erre.
– Ígéret szép szó – felelte Milton, és huszonegy darab százdollárost
számolt le az asszonynak.
– Istenem – suttogta Dolores.
Vissza akarta adni Miltonnak, de a férfi addig erősködött, míg el nem
tette.
– Régóta ez az első jó dolog, ami velem történt – mondta Dolores, és
hirtelen zokogni kezdett.
Milton adott neki néhány szalvétát az asztalon lévő tartóból. Az
asszony megtörölte a szemét, és kifújta az orrát.
– Köszönöm – mondta.
– Tehetek valamit önért, Mrs. Radnor?
– Szólítson nyugodtan Doloresnek. Máris tett értem valami csodás
dolgot.
– Helen a spában azt mondta, Cindy balesetben halt meg.
Autóbaleset volt?
 Az asszony arca megkeményedett. – Véletlen túladagolás, azt
mondták. Baromság. Cindy soha életében nem drogozott. Tudom, mert
én drogoztam, amikor fiatalabb voltam. A drogosok felismerik egymást.
A lányom nem volt az.
– Akkor miért hiszik, hogy ebbe halt bele?
– Mert anyagot találtak a vérében. És egy rahedli anyagot az ágya
mellett. Ennyi elég is. De én ismertem az én Cindymet. Látta, mit
művelt velem az anyag. Nagy nehezen lejöttem róla, szereztem munkát,
erre tessék. Oda a kicsikém.
Megint szipogni kezdett.
– Még egyszer, őszinte részvétem – mondta Milton, majd visszatért
Reubenhez.
– Szóval – foglalta össze Milton –, Cindy megmasszírozza Tony
Wallace-t, alias Robby Thomast. Wallace-t csaknem félholtra veri
Bagger. Cindy pedig meghal kábítószer-túladagolásban, pedig állítólag
nem is drogozott.
– Nem lehet véletlen – állapította meg Reuben.
– Valószínűleg Bagger megölette. Keresgélhetek kicsit a Pompeji
honlapján. Hátha találok egy kiskaput.
Nem vették észre az öltönyös fickót, aki látta Miltont beszélni
Doloresszel. Most beleszólt az adóvevőjébe:
– Lehet, hogy nagy problémánk akadt. El kell érni Mr. Baggert.

34. FEJEZET

EGY BEHATOLÁSI GYAKORLAT előkészítése zajlott. Kizárólag ezért

állt Harry Finn kora reggel a sorban, noha csak késő este ért vissza az
anyjától. Miközben a sor elején beszélő embert hallgatta, a gondolatai
visszakalandoztak megtört, de elszánt anyjához. A történet, amit már
vagy századszor mesélt el fiának, Rayfield Solomonról szólt, aki Harry
Finn apja volt. Solomon rendkívüli tudásszomjjal bírt, és
kikezdhetetlenül becsületes volt. Évtizedeken át dolgozott a hazájáért.
Nemcsak igaz hazafinak ismerték, hanem olyan embernek, aki képes
megoldani a problémákat az ötleteivel, és akkor is megtalálta a választ,
amikor senki más. Aztán később beleszeretett Harry Finn anyjába, és
elvette. Megszületett Finn, és kezdtek megváltozni a dolgok.
Pontosabban szólva minden összeomlott.
Aztán az apja meghalt. Azt mondták, önkezével vetett véget az
életének egy bűnbánatrohamban. De Finn anyja átlátott rajtuk.
– Egyetlen szó sem igaz – mondta Harrynek újra és újra. – Egyetlen
szó sem igaz. Se rólam, se róla. Megölték a saját érdekeik miatt.
Finn tudta, mik voltak azok az érdekek, mert az anyja ezt is
beléplántálta. Rayfield Solomon hazájáért tett szolgálatait elfelejtették.
A nevét besározták. De
Finn anyját nem ez az igazságtalanság bántotta. Hanem hogy
túlságosan hamar elvesztette a szeretett férfit.
– Nem ezt érdemelte – mondogatta a fiának. – Bosszút kell állni.
Finn emlékezett, hogy hétévesen hallotta először ezt a történetet.
Nem sokkal az apja halála után történt. Megdöbbentette, sokként hatott
kialakulóban lévő igazságérzetére. Még ma is elborzasztotta, hogy
képesek egy embert ilyen igazságtalanul végképp elpusztítani.
Lerázta magáról ezeket a gondolatokat, hogy az előtte álló feladatra
koncentráljon. A tömegben ott volt vele másik három ember is a
csapatából. Ketten közülük egyetemisták voltak, akiket kihozott az
irodából terepre, hogy legyen egy kis kaland az életükben. A harmadik
társa egy nő volt, csaknem olyan profi, mint ő maga.
Némi erőfeszítéssel és kenőpénzzel sikerült jegyeket szerezniük a
csaknem teljesen kész U. S. Capitolium Látogatóközpontban rendezett
VIP-látogatásra. A közel 56 000 négyzetméteres, háromszintes
komplexum a Capitolium telkének keleti része alatt helyezkedett el. Az
új létesítmény nagyobb volt ugyanis, mint maga a Capitolium, és az
építők nem akarták, hogy beárnyékolja a történelmi épületet. A
látogatóközpontban voltak előadótermek, ajándékboltok, büfék, egy
nagycsarnok, kiállítótermek, egy színházterem és más gyakorlati és
propagandacélokat szolgáló helyiségek. Köztük a képviselőház és a
szenátus műveleteihez szükséges terek. Ha megnyílik, évi több millió
látogatót fogad majd a világ minden részéről. Washingtonhoz méltóan
csupán néhány évvel és pár százmillió dollárral lépték át az eredeti
terveket.
Finnt leginkább két dolog érdekelte: a látogatóközpontot és a
Capitoliumot összekötő folyosó, és a teherautóknak épített
szervizalagút. Azt a szállítmányt, amit ő várt, a kongresszus semelyik
tagja nem kívánta volna.
Minden csapattagnál volt egy gomblyukkamera, melyek
folyamatosan készítették a képeket a helyszínről. Félkész alagutak és
folyosók indultak minden irányba, ami később nagyon is kapóra fog
jönni Finn-nek és embereinek.
Finn számos, látszólag ártalmatlan kérdést tett fel az
idegenvezetőnek. De akárcsak a telefonbetyárkodás esetében, a
kérdéseket most is úgy tervezte meg, hogy szép lassan olyan
információkat tudjon meg általuk, amiket az idegenvezető magától sose
osztott volna meg vele. Végszóra Finn csapatának többi tagja is
kérdéseket szúrt közbe, amik révén újabb adatokhoz jutottak. Mire
végeztek, az idegenvezető akaratlanul olyan alapos felvilágosításban
részesítette Finn csapatát, hogy képesek lettek volna levadászni a
Capitoliumban tartózkodó összes személyt.
Te vagy a terroristák álma, és még csak nem is tudsz róla, gondolta
Finn a nyájas idegenvezetőről.
Odakint Finn szemügyre vette a szabadság bronzszobrát, ami a
Capitolium kupoláját díszítette. Tetszett neki. Bár nem volt biztos
benne, hogy az épületben dolgozók megérdemlik ezt a szép cégért. Neki
úgy tűnt, a szabadság, igazság és becsület eszméje volt az utolsó, ami az
itt ténykedőket érdekelte.
Finn és emberei átfésülték a Capitoliumhoz tartozó csaknem
hatvanholdnyi területet, és további hasznos adatokat gyűjtöttek. Egy
bezárt falatozóban találkoztak az Independence Avenue közelében,
hogy egyeztessék az eredményeiket, és kiegészítsék a Capitolium
megtámadására szőtt terveiket.
– A kongresszusban nagyon félthetik a seggüket – jegyezte meg az
egyik csapattag. – Mert ez a művelet egy kisebb vagyonba fog fájni
Sam bácsinak.
– Újabb rés a szövetségi költségvetésben – jegyezte meg a nő. –
Menjünk vissza az irodába, Harry. Kell még telefonbetyárkodnom kicsit
a Pentagon-megbízással kapcsolatban.
– Menjetek vissza – felelte Finn. – Nekem más dolgom van.
Otthagyta őket, és a Hart Szenátusi Irodaház felé vette az útját. Ez
volt a legújabb és legnagyobb a három épület közül, amelyek otthont
adtak Amerika száz szenátorának és hatalmas stábjuknak. Finn mindig
ámult, hogy száz ember nem képes elvégezni a munkáját kisebb helyen,
mint a Hart, Russell és Dirksen szenátusi irodaházak több mint
száznyolcvanezer négyzetmétere. Elvégre ez több, mint ezernyolcszáz
négyzetméter szenátoronként. A politikusok pedig még több helyért
küzdenek, és több adódollárért, amiből felépíthetik őket.
A Hart Szenátusi Irodaház a Second és a Constitution sarkán állt, és
Philip Aloysius Hart-ról, Michigan szenátoráról kapta a nevét, aki 1976-
ban halt meg. A néhai Hart, mint a főbejárat feletti felirat hirdette,
„Kikezdhetetlenül becsületes ember volt”.
Nagyon egyedül érezné magát manapság a Capitoliumban, gondolta
Finn.
Körbesétált az épület belsejében. Megcsodálta a huszonhét méter
magas központi csarnokot, és a fő attrakcióját jelentő mobil szobrot.
Hegyek és felhők. A híres Alexander Calder műve. A szobrász 1976-ban
Washingtonba jött, hogy elvégezze az utolsó simításokat a
monumentális alkotáson – a legmagasabb hegy csúcsa tizenöt méter
magasra nyúlik –, és még aznap este meg is halt, miután visszatért New
Yorkba. Ez alátámasztotta a mondást, miszerint Washington káros az
egészségre.
Bár több mint ötven szenátor dolgozott a Hart Irodaházban, Finnt
csak egy érdekelte: Roger Simpson, Alabama szenátora.
Az épületben még most, 9/11 után is nevetséges volt a biztonság. Ha
túljutottál egy fémérzékelő kapun, lényegében oda mentél az épületben,
ahová akartál. Finn felment a lifttel Simpson emeletére. Nehéz volt
eltéveszteni az irodáját. Alabama állam zászlaja ott lengedezett az ajtaja
mellett. Miközben Finn az üvegajtó körül lebzselt, több felvételt
készített a gomblyukkamerájával. A fiatal recepciós hölgyre fókuszált.
Minden apró részletet megjegyzett az emeleten, és már épp távozni
készült, amikor kinyílt az ajtó, és maga a szenátor lépett ki rajta,
terjedelmes kísérettel.
Roger Simpson magas volt, majdnem százkilencvenöt centi,
kisportolt, ősz szálakkal tarkított, szőkés hajú férfi. Az olyan ember
higgadt, tartózkodó légköre lengte körül, aki elvárja, hogy tiszteletben
tartsák a személyes határait, és kövessék az utasításait.
A folyosó végén kinyílt a lift, és magas, szőke nő lépett ki belőle.
Simpson elmosolyodott, amikor meglátta. Közelebb lépett hozzá, és
megölelte. A nő viszonzásként megcsípte az arcát. Finn gyakorlott
szeme látta, hogy mindez csak színjáték. Ő volt Mrs. Simpson, az
egykori Miss Alabama, aki az ország egyik legrangosabb egyetemén
szerzett üzleti diplomát. Szokatlan életrajz egy lehetséges First
Ladynek.
Finn megfigyelte a Simpson mellett álló két embert. Fülest viseltek,
és fegyverük is volt. Talán a titkos– szolgálathoz tartoztak. Simpson
nyilván extra óvintézkedéseket tett, miután három egykori tripla hatos
és Carter Gray is meghalt. Finn nem tervezett közvetlen támadást
Simpson ellen. Az egyetlen, ami gondot okozhatott, Rayfield Solomon
fényképe. Simpsonnak tudnia kellett, miért ér véget az élete. De Finn,
mint mindig, most is megtalálja majd a módját. Szótlanul elhagyta az
épületet.

35. FEJEZET

STONE korán kelt, de Annabelle már lent volt, és forró teát iszogatott
a kandalló előtt. Stone biccentett neki, amikor belépett a helyiségbe,
aztán körülnézett.
– Ketten vagyunk – mondta a nő unottan. – Kérsz reggelit?
Egy hideg szobában ettek, a kis konyha mellett. Annabelle szinte
hozzá se nyúlt az ennivalóhoz, miközben Stone falta a tojást, pirítóst, és
időnként Annabelle-re sandított.
– Hívott újra Milton és Reuben? – kérdezte Annabelle. – Kitaláltak
még valamit?
– Egyelőre nem, de biztos szólni fognak.
Amint Stone megitta a kávéját, a nő felállt. – Mehetünk?
– Elmegyünk a házhoz?
– Nem lehet. Lebontották, és egy borzalmat emeltek a helyére. De
azért körülnézhetünk.
Annabelle arca kipirult, a szeme zavarosnak tűnt. Stone azon
gondolkozott, hogy talán beteg.
– Jól vagyok – mondta a nő, mintha kitalálta volna a gondolatait. –
Csak keveset aludtam.
Fél órával később az előtt a telek előtt álltak, ahol Annabelle anyját
megölték.
 – Ez az – mondta Annabelle. – Legalábbis ez volt az. Anyámnak
csak egy kis háza volt.
Ami most a helyén állt, minden volt, csak nem kicsi. Egy kilencszáz
négyzetméteres, ingatlanmagazin címlapjára kívánkozó, óceánparti
puccos palota.
– Mikor rombolták le a kisházat? – kérdezte Stone.
– Hat éve. Nem sokkal azután, hogy anyát megölték. Az óceánra
néző kilátás mindig fontosabb szempont, mint egy brutális gyilkosság.
– Oké. Hogy csináljuk? – érdeklődött a férfi.
– Gondolom, legyünk apa és lánya. Már meg ne sértődj. Neked
keresünk valami helyet a nyugdíjaséveidre.

AZNAP DÉLUTÁN Annabelle és Stone egy alacsony, sötét hajú,

hordószerű nőt követett egy nagy eladó házhoz. Négy házszámra volt
onnan, ahol Jerry Bagger jóvoltából golyót röpítettek az anyja fejébe.
– Csodálatos, apu! – lelkendezett Annabelle, miközben a düledező
vityillót mustrálták. – Nem is értem, miért nem csaptak le még rá.
– Először is, nem valami kicsi. Másodszor pedig ráfér egy kis
tatarozás – állapította meg Stone határozottan.
– Ugyan, apu! – ellenkezett Annabelle. – Óceánra néz. Mióta keresel,
és nem találtál semmi érdekeset. Nem tudod elképzelni, hogy itt leszel
nyugdíjas? Nézd a kilátást!
Stone az ingatlanoshoz fordult. – Az utca végén lévő ház nagyon
szép, és jó állapotban is van. Nem árulják véletlenül?
– MacIntoshék? Nem hinném.
– MacIntoshék? – kiáltott Annabelle. – Nem rémlik.
Pedig ismertem valakiket, akik errefelé laktak. Na jó, nem igazi
ismerősök, barát barátai. Egyszer voltam náluk. Pont emiatt jutott
eszembe itt keresni házat. Emlékeztem, milyen szép környék.
– Régóta itt lakom már. Emlékszik az ismerősei nevére?
Annabelle úgy tett, mintha gondolkozna. – Connor, vagy Conway.
Nem! Conroy. Ez az, Conroy.
– Csak nem Tammy Conroy? – kiáltott fel az ingatlanos.
– De, azt hiszem, igen. Most már emlékszem. Magas, karcsú, vörös
hajú asszony.
– Tammy Conroy, istenem – mondta az ingatlanos feszengve. –
Biztos benne?
 – Miért, valami baj van? – kérdezte Annabelle.
– Jól ismerte?
– Mint mondtam, egy barátom barátja volt.
– Előbb-utóbb, gondolom, úgy is megtudná. Tammy Conroy néhány
évvel ezelőtt meghalt abban a házban, ami MacIntoshék háza helyén
állt.
– Meghalt?! – Annabelle megragadta Stone karját.
– Úgy érti – szólt közbe Stone –, hogy baleset érte?
– Nem... Sajnos meggyilkolták. De azóta sem volt egyetlen
gyilkosság se! – tette hozzá gyorsan. – Nagyon békés városka a miénk.
– Elkapták a tettest? – kérdezte Annabelle.
Az ingatlanos még jobban feszengett. – Őszintén szólva nem, sose
kapták el az illetőt.
– Francba – mondta Stone. – Lehet, hogy még mindig itt ólálkodik,
és új áldozatra vár. Lehet, hogy ez a környék a rögeszméje. Furcsább
dolgok is megesnek.
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – vélte az ingatlanos hölgy. – A
megölt nő előtt egy özvegyasszony élt ott. Öregen halt meg, és a fia
adta el a házat Mrs. Conroynak. Őszintén szólva, én képviseltem az
eladót az ügyletben.
– Lehet, hogy a férje tette – sugallta Annabelle. – Már ha férjnél volt.
Nagyon sok gyilkosságról derül ki, hogy családon belül van a tettes.
Szörnyű!
– Volt férje, bár a neve most nem jut eszembe. De mikor az asszonyt
megölték, ő már lelépett. Legalábbis a rendőrség sose gyanúsította. Én
mindig azt gondoltam, hogy valami idegen tette. Tammyt
visszahúzódónak ismertem. Szerintem gyereke se volt. De mint
mondtam, ez évekkel ezelőtt történt. Igazából nagyon biztonságos
környék ez. Szeretnék látni belülről is a házat?
Miután gyorsan megnézték a házat, elkérték a nő névjegyét, azzal,
hogy majd jelentkeznek.
Miközben elhajtottak, Annabelle elővett egy barna nyaksálat a
zsebéből, és gyöngéden megsimogatta.
– Mi ez?
– Ezt a sálat az édesanyámtól kaptam. A születésnapomra. Az utolsó
dolog, amit adhatott nekem.
– Részvétem, Annabelle.
 – Nem bírtam elmenni a temetésre se – mondta Annabelle, miközben
behunyt szemmel hátradőlt az ülésen. – A szakmában azt rebesgették,
hogy Bagger keze van a gyilkosságban, és apám szokás szerint
megúszta. Tudtam, hogy Bagger figyelni fog. Még nem is jártam a
sírnál.
– Mit gondolsz, apád halott?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha teljesült az álmom, akkor igen.
Ahogy haladtak az utcán, a lámpa pirosra váltott, és Stone megállt.
Annabelle szórakozottan vett szemügyre egy magas, sovány férfit, aki
egy bárból lépett ki. A látványtól megdermedt.
Stone észrevette, és megkérdezte: – Mi az?
– A pasas, aki kijött a bárból az utca másik oldalán – suttogta a lány.
– Mi van vele? – nézett oda Stone.
– Ő az apám, Paddy Conroy.

36. FEJEZET

– HÚZÓDJ LE, Oliver – vakkantotta Annabelle.

– Mit akarsz csinálni?
– Egyelőre próbálok nem hányni. – Annabelle a műszerfalhoz
nyomta az arcát, de nem vette le a szemét az apjáról. – Jesszus, mintha
kísértetet látnék.
Annabelle hátradőlt, és letörölte a verítéket a homlokáról.
– Mit akarsz csinálni? – ismételte Stone a kérdést.
– Nem tudom. Leblokkolt az agyam.
– Oké, majd én megmondom. Követjük. Talán elvezet valami
hasznoshoz.
– Az a szemétláda hagyta meghalni az anyámat!
Annabelle annyira erősen markolta a karfát, hogy elfehéredtek az
ujjai. Oliver a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
– Megértelek, Annabelle. Teljesen megértem. Sokan halnak meg
fölöslegesen. Tudom, sokkot jelentett rájönni, hogy az apád él, és itt
van. De nem szabad elveszíteni a fejünket. Nem hiszem, hogy véletlen.
Te igen?
Annabelle megrázta a fejét.
 – Úgyhogy követjük – mondta Stone. – Képes vagy rá? Vagy
tegyelek ki inkább? Egyedül is meg tudom csinálni.
– Nem, itt akarok maradni – felelte a nő élesen. – Jól vagyok, Oliver
– tette hozzá higgadtabban.
Mindketten átnéztek a túloldalra, ahol Paddy Conroy épp egy
viharvert kisteherautóba kászálódott be.
Az út tíz percig tartott. Ez alatt eltávolodtak a központból, és kiértek
a városból. Amikor a kisteherautó befordult a kovácsoltvas kapun,
Annabelle nagy lélegzetet vett.
Stone várt egy kicsit, azután behajtott a kapun az Mt. Holy temetőbe.
Pár pillanat múlva kiszálltak az autóból, és egy facsoport felé osontak.
Erről a rejtekhelyről figyelték, ahogy Paddy egy lapos sírkőhöz
botorkált. Pár szál virágot vett elő kopott kabátja alól, letérdelt, és a
nedves földre helyezte.
Levette a kalapját. Sűrű ősz haj bukkant elő. A férfi összetette a
kezét, imádkozott. Aztán hangos, hosszú nyögést hallatott. A zsebébe
nyúlt, kivett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát.
– Az anyád sírja? – kérdezte Stone.
Annabelle kurtán bólintott.
– Ahogy mondtam, sose voltam itt, de utánanéztem, hol van.
– Úgy tűnik, gyászolja.
– Csak azért, hogy könnyítsen a lelkén amiatt, amit tett. Seggfej.
Sose változik.
– Az emberek változnak – ellenkezett Stone.
– Ő aztán soha – mondta Annabelle, aztán megragadta Stone karját,
aki elindult. – Oliver, mit csinálsz?
– Ellenőrzöm az elméletedet.
Mielőtt Annabelle megállíthatta volna, Oliver kilépett a fák mögül,
és Paddy felé indult. Stone lelassított, és úgy tett, mintha a neveket
olvasná a sírköveken. Aztán megállt egy-két sírral távolabb onnan, ahol
Paddy térdelt és imádkozott.
– Nem akartam megzavarni a magányát – mondta Stone kedvesen. –
Évek óta nem jártam a nagynéném sírjánál. Ki akartam fejezni a
tiszteletemet.
Paddy felnézett, és megtörölte az arcát a kendővel.
– Ez egy nyilvános temető, barátom.
 Stone letérdelt a sírkő előtt, amit választott, de közben nem engedte
ki a látómezejéből Paddyt.
– A temetők kiveszik az ember minden energiáját. Nem? – kérdezte
halkan.
– Ez a büntetés az élőknek, tudja – bólintott Paddy.
– És intés.
– Intés? – nézett fel Stone, és hirtelen tudta.
Paddy Conroy haldoklik. Látta az ősz tincseket az aszott arc körül, a
lesoványodott testet, a remegő kezeket.
Paddy bólintott.
– Nézze ezeket a sírokat – mutatott körbe remegő kezével. – Ez a sok
elhunyt mind a Mindenhatót várja, hogy eljöjjön, és megmondja nekik,
hová mennek. A földben várnak, vagy ha úgy hiszi, a purgatóriumban.
Várnak Rá, hogy lejöjjön, és megmondja. Az örökkévalóságig.
– Mennyország vagy pokol – helyeselt Stone.
– Ön szeret fogadni?
Stone megrázta a fejét.
– Én egész életemben mást se csináltam. De ha mégis fogadnia kéne,
mit gondol, hányan mennek fel, és hányan le?
– Remélhetőleg sokkal több megy fel, mint le – felelte Stone.
– Elvesztené a pénzét.
– Ön szerint több a gonosz, mint a jó?
– Itt vagyok én. Akár ki is nézhetnék magamnak egy szép, napos
zugot a pokolban. Nem kérdés, hogy ez a vénség hová kerül.
– Van megbánnivaló az életében?
– Megbánnivaló? Uram, ha a megbánnivalók dollárok volnának, én
lennék Bill Gates, személyesen.
Paddy előrehajolt, és megcsókolta a sírkövet. – Isten veled, drága
Tammym. Most már békében nyugszol, kislány.
Felállt, lesöpörte a lábait, és föltette a kalapját.
– Ő a mennyországba kerül – fordult Stone-hoz. – Tudja, miért?
Stone a fejét rázta. – Mert egy szent. Egy szent, mert ilyenekkel
bajlódott, mint én. A jó öreg Szent Péter már csak ezért is tárt karokkal
várja majd az ítélet napján. Bárcsak ott lehetnék, hogy lássam!
 37. FEJEZET

KORA REGGEL VOLT. Jerry Bagger egy puccos szállodaszobában ült,

és azon gondolkozott, hogy fel kéne emelnie a szobaárakat a
Pompejiben. Az ő szemében a Fehér Házra néző kilátás nem ér
éjszakánként ezer dollárt. Miközben az ablakon át az elnök otthonát
nézte, a biztonsági csapata egyik tagja, Mike lépett a szobába.
– Múlt éjjel hívást kaptunk a kaszinóból, de nem akartuk
felébreszteni. Volt ott egy fickó, Doloresszel beszélt.
– Miről beszélt Doloresszel? – fordult oda Bagger.
– Abból, amit sikerült kihallgatniuk, úgy tűnik, többször szóba került
a lánya neve.
– A jó öreg Cindy – mondta lassan Bagger. – Gondolom, Dolores
még mindig búsul a gyereke után. Ki a fickó? Zsaru? Vagy szövetségi?
– Most nézünk utána. Van vele egy nagydarab fickó is. Rájuk
állítottunk valakit. Egy lepratelepen szálltak meg a sétálónegyeden
kívül.
– Siessetek az ellenőrzéssel.
– Mi van, ha zsaru?
– Szóljatok nekem. Meglátjuk. Egy zsarut megölni egészen más
tészta. Ha megölsz egyet, egy csomó jön a helyére, FBI-osokkal
fűszerezve. Legyetek rajta. Szimatoljatok körbe, merre járt még a fickó
– Bagger leült. Mike pedig elindult az ajtó felé. – Egy pillanat, Mike.
Hívott az a republikánus amis seggfej?
– Nem, uram.
– Tudod, a sztorija frankónak tűnt. De akkor miért van az az
érzésem, hogy lehazudja a csillagos eget?
– Senkinek nincsenek olyan jó ösztönei, mint önnek, Mr. Bagger.
Nem elég jók, gondolta Bagger. Annabelle Conroy elkapta a tökömet
és lenullázott.
– Akarja, hogy elbeszélgessünk a pasassal?
Bagger megrázta a fejét. – Egyelőre ne. De kövessétek. Tudni
akarom, hová jár az antikvárius esténként.
– Szóval itt maradunk egy darabig?
– Miért is ne? – nézett ki Bagger az ablakon. – Kezdem megszeretni
a várost. – A Fehér Házra mutatott. – Nézd csak meg, Mike. Ez az elnök
háza. A világ legbefolyásosabb seggfejéé. Csak egyet biccent, és egész
országokat atomosítanak el. Ha furcsát fingik, ezer pontot zuhan a
tőzsde. Egy kibaszott hadsereg veszi körbe. Mindent megkap, amit csak
akar. – Bagger csettintett. – Csak így! Szopat az Ovális Irodában,
megadóztatja a gazdagokat, megszáll más országokat, megcsipdesi
néhány királynő fenekét, amit akar. Mert ő az, aki. Ezt becsülöm. Igaz,
csak négyszázezer dollárt keres egy évben, de csinos juttatásokat kap,
és ingyen utazhat egy sokkal nagyobb gépen, mint az enyém. De ezzel
együtt is, tudod mit mondok, Mike?
– Mit, Mr. Bagger?
– Ha véget ér a mandátuma, többé egy senki. Én pedig akkor is Jerry
Bagger leszek.

38. FEJEZET

HARRY FINN a legkisebb gyerekét, Patricket nézte, amint elhibáz egy

szemmagasságban repülő labdát. A Finn mellett álló szülők
felhördültek. Ez volt Patrick harmadik ütése,4 a játék véget ért. Pedig ha
sikerül az ütés, ők nyerhettek volna. A tízéves fiúcska leverten ment
vissza a kispadhoz. A földön húzta maga mögött az ütőjét. A másik
csapat ünneplésbe kezdett. Patrick edzője tartott egy kis hegyi beszédet
a csapatának, a srácok megkapták a meccs utáni uzsonnájukat, ami
sokuk számára az est fénypontját jelentette, aztán a szülők összeszedték
a leendő baseballbajnokokat, hogy hazavigyék őket.
Patrick még mindig a kispadon ült. A sisakját és az ütőkesztyűjét
nem vette le, mintha még mindig arra várna, hogy ismét az ütőállásra
léphessen, és kiüthesse a labdát a pályáról. Finn vitt neki uzsonnát, és
mellé ült.
– Jól játszottál, Pat – mondta, miközben egy zacskó Doritost és egy
narancsízű Gatorade üdítőt adott neki. – Büszke vagyok rád.
– Mellé ütöttem, apa. Miattam esett ki a csapat.
– De előtte kétszer elütötted a labdát, pontot szereztél a csapatodnak,
és három csapattársadnak is segítettél hazafutni. Középpályásként pedig
4
A baseballban ha az ütő játékos háromszor egymás után nem tudja eltalálni a felé
dobott labdát, kiesik, és az ellenfél kap pontot.
elkaptál egy labdát, ami amúgy kiment volna a pályáról. Ezzel három
hazafutást előztél meg. – Megsimogatta a fia vállát. – Jól játszottál. De
nem nyerhetsz mindig.
– Most jön az, hogy a kudarc edzi a jellemet?
– Igen. De azért ne csinálj rendszert belőle. Senki sem szereti a
lúzereket – Finn játékosan megütögette a fia sisakját. – És ha nem eszed
meg a chipsedet, én fogom – ragadta meg a zacskót.
– Hé, az az enyém. Megdolgoztam érte.
– Azt hittem, elvesztetted a meccset.
– Ha én nem vagyok, ennyire se lett volna szoros a mérkőzés.
– Rájöttél végre? Tudtam, hogy igazából a Finnek eszét örökölted. –
Megkopogtatta a sisakot. – Vedd le, így is elég keményfejű vagy.
– Tyű, apa, köszi a támogatást.
– Mit szólnál, ha hazafelé bekapnánk valami vacsorát?
Patricken látszott a kellemes meglepetés. – Csak mi ketten?
– Csak mi ketten.
– David nem lesz mérges?
– A bátyád tizenhárom éves. Manapság már nem szereti annyira, ha
az öregapja a nyakán lóg. Jelenleg nem vagyok elég klassz és okos neki.
De ez tíz éven belül meg fog változni, amikor eladósodik az egyetemen,
és nem talál munkát. Akkor hirtelen megint zseni lesz belőlem.
– Szerintem okos vagy. És klassz.
– Ezt szeretem benned.
Útban az autó felé Harry a vállára vette Patricket, és szaladni kezdett
vele. A parkolóba érve Finn kifulladva tette le a fiát.
– Apu – nevetett Patrick –, miért hurcolsz mindenhová a válladon?
Finn mosolya alábbhagyott, a szemei párásak lettek. – Mert
nemsokára már nem bírlak el. Túl nagy leszel. De ha nem lennél, akkor
se engednéd.
– Olyan nagy dolog ez? – kérdezte a fiú chipsszel teli szájjal.
– Igen, az – felelte Finn, miközben kinyitotta a kocsit. – Majd
megérted, ha te is apa leszel.

EGY HELYI hamburgeresnél ettek, úgy egy kilométerre a házuktól.

– Szeretem ezt a kaját – közölte Patrick. – Semmi más, csak zsír.
– Élvezd, amíg lehet. Ha annyi idős leszel, mint én, rajtad is meg fog
látszani.
 Patrick sült krumplit tömött a szájába, és azt kérdezte: – Hogy van a
nagyi? – Finn kicsit megmerevedett. – Anyu mondta, hogy
meglátogattad. Hogy van?
– Az igazat megvallva, nincs túl jól.
– Miért nem járunk már hozzá?
– Nem biztos, hogy örülne neki, ha a jelenlegi állapotában látnád.
– Engem nem zavar. Jópofa volt, még akkor is, ha furán beszélt.
– Igen, az volt – motyogta Finn a félig megevett sajtburgerébe, de
hirtelen elment minden étvágya. – Lehet hogy nemsokára
meglátogatjuk.
– Tudod, apu, nagyi nem látszik írnek.
Finn maga elé képzelte a magas, széles vállú asszonyt éles, már-már
komor vonásaival, ami oly sok kelet-európai embert jellemzett abban a
generációban. Alig tudta azonosítani az emlékképet az összeaszott
ronccsal, ami az anyjából lett. Patricknek igaza volt. Az anyja nem
látszik írnek, mert nem is az. Finn pedig sokkal jobban hasonlított az
anyjára, mint az apjára.
– Nem az. Nagyapád volt ír.
Nem szívesen hazudott a fiának, de tudta, hogy ebben az esetben
nem mondhatta meg az igazat. Igen, az apja, az ír zsidó.
– Azt mondtad, klassz pasas volt.
– Az volt.
– Sajnálom, hogy nem ismerhettem.
Én is, gondolta Finn. Sajnálom, hogy nem ismerhettem sokkal
tovább.
– Akkor honnan való a nagyi?
– A szélrózsa minden irányából – felelte Finn kitérően.

AMIKOR hazaértek, Mandy az ajtóban várta őket. Miután felküldték

Patricket, hogy vegye fel a pizsamáját, az asszony Finnhez fordult: –
Harry, holnap el kell menned Susie osztályába. A szülők foglalkozásáról
lesz szó.
– Mandy, mondtam, hogy nem szívesen megyek.
– Minden más szülő elmegy. Nem hagyhatjuk cserben Susie-t.
Elmennék, de kétlem, hogy a főzés, takarítás és autóvezetés
foglalkozásnak számít.
 – A szememben igen – mondta Finn, és megcsókolta. –
Keményebben dolgozol, mint bárki, akit ismerek.
– El kell menned, Harry. Susie csalódott lesz, ha nem mész.
– Ugyan már, szívem. Szállj le rólam.
– Jó, de te mondod meg neki, hogy nem mész. Fent vár az ágyában.
Mandy otthagyta Finnt az ajtóban. A férfi morogva indult felfelé a
lépcsőn.
Susie az ágyában ült a plüssállatai között. Tizenegyet tartott maga
mellett az ágyban. Nélkülük nem tudott elaludni. Úgy hívta őket, az
őrangyalai. Az ágy végében még tíz plüssállat sorakozott. Ők voltak „a
kerek asztal lovagjai”.
Susie nagy, kék szemét az apjára emelte, és azonnal a tárgyra tért: –
Eljössz holnap, apu?
– Épp most beszéltem erről anyával.
– Ma Jimmy Potts anyukája jött be. Ő tengerbiológus. – Susie lassan
formálta a szavakat, miközben az arcát vakarta. – Nem tudom, apu,
hogy mi az, de hozott magával egy élő halat.
– Ez klasszul hangzik.
– Te is klassz leszel. Mindenkinek meséltem már rólad.
– Mit mondtál rólam? – Susie-nak fogalma se lehetett róla, mivel
foglalkozik az apja.
– Hogy katona voltál.
– Ez igaz, tényleg az voltam.
– Mindenkinek elmondtam, hogy matróz voltál – tette hozzá a
kislány fontoskodva.
Finn próbált nem nevetni, miközben türelmesen elmagyarázta, hogy
ő a haditengerészetnél szolgált, nem holmi matróz volt.
– Ne feledd, kicsim, hogy ezen a környéken sok olyan ember él, aki
a seregben szolgált. Nem olyan nagy szám.
– De te leszel a legjobb, apu. Tudom. Légyszi, gyere el! – kérlelte a
kislány, miközben Finn ingujját rángatta, azután átölelte.
Melyik apa tudna nemet mondani erre? – Jól van, kicsim. Elmegyek.
Finn lekapcsolta a villanyt, és menni készült, amikor Susie
megszólalt: – Kérdezhetek valamit, apu?
– Persze.
– Amikor katona voltál, megöltél valakit?
Finn az ajtófélfának dőlt. Nem erre a kérdésre számított.
 – Mert Joey Menkel azt mondja, az apja sok rossz embert megölt
Irakban – tette hozzá Susie. – Ő is katona. Te megöltél valakit?
Finn visszaült az ágyra, megfogta a kezét, és megfontoltan azt
felelte: – Amikor háború van, az emberek megsérülnek. Sose jó dolog
másokat bántani. A katonák is csak azért teszik, hogy megvédjék
magukat és a hazájukat, ahol a családjuk él.
– Szóval? – erősködött a gyerek.
– Holnap elviszlek az iskolába. Aludj jól. – Finn megcsókolta a
kislány homlokát, és valósággal kifutott a szobájából.
Egy perccel később már lent volt a garázsban. Itt tartotta a
fegyverszekrényét. Csaknem fél tonnát nyomott, volt rajta egy
hagyományos, egy kombinált és egy biometrikus zárrendszer, amit csak
ő tudott kinyitni. Kinyitotta a nagy, súlyos ajtót, és kivett egy kisebb
dobozt, ami ugyancsak gondosan be volt zárva. Ezt is kinyitotta, kivette
belőle az aktát, a munka– padjához vitte, és tanulmányozni kezdte. A
fotók, a jelentések már elhalványultak, de mégis, a mai napig esztelen
dühöt gerjesztettek benne. Hangosan felolvasta magának a szavakat:
„Rayfield Solomon, feltételezett áruló, öngyilkosságot követ el Dél-
Amerikában.” Nézte Rayfield Solomon, az apja képét. Egy halott férfi,
lyukkal a jobb halántékán, és azzal a váddal, hogy elárulta a hazáját.
Finn ma is érezte a dühöt, de nem ugyanaz volt, mint máskor, amikor
apja múltjának romjait nézte, és ezt a kislánya kérdésének köszönhette:
Megöltél valakit, apu?
Igen, kicsim. Apu ölt.
Elzárta a tárgyakat, és lekapcsolta a fényt a garázsban. Nem ment
vissza a házba. Helyette sétálni indult. Éjfél lett, mire hazaért. Mindenki
régen aludt. A felesége hozzászokott már, hogy férje éjszakánként néha
a környéken csavarog. Finn beosont Susie szobájába, leült az ágya
szélére. Nézte, ahogy fel-le emelkedik a kis mellkasa, miközben az
egyik őrangyalát öleli.
Mikor pirkadni kezdett. Finn otthagyta a lányát, lezuhanyozott,
felöltözött, és felkészült az iskolára, ahol arról fog beszélni, milyen
katonának lenni. Bár azt persze nem mondja el nekik, hogy gyilkos.
Mert az volt.
Miközben a lánya osztályához közeledett a folyosón, apró repedés
keletkezett a falon, ami elválasztotta Harry Finnt attól a másik embertől,
akivé lennie kellett. Kérdés, hogy tudott-e róla. Benyitott a terembe, és
csaknem feldöntötte a lánya, aki átrepült a termen, hogy megölelje.
– Ő az apukám! – jelentette be Susie büszkén az osztályának. – És
haditengerész, nem matróz! És ő jó fiú.
Az vagyok?, gondolta Harry Finn.

39. FEJEZET

STONE elmondta Annabelle-nek, miről beszélt az apjával a síroknál.

– Úgy tűnik, haldoklik.
– Örömmel hallom.
– Azt hiszem, komoly bűntudat gyötri azért, ami az anyáddal történt.
– Kötve hiszem.
– Akarod követni?
– Nem, meg akarom ölni.
– Oké, akkor most mi legyen? Tovább szimatolunk a városban?
– Nem. Menjünk vissza a fogadóba. Innom kell, és a szobám
magányában szeretném megtenni.
Stone kirakta Annabelle-t a fogadónál, és továbbhajtott. Beautózta a
városka utcáit, míg meg nem látta Paddy kisteherjét a járda mellett
parkolni. Apának és lányának ugyanaz az ötlete támadt. Stone leparkolt,
és bement.
A bár koszos volt és sötét. A délutánnak ebben az órájában egyetlen
vendég volt odabent. Előtte a pulton söröskorsó. Stone leült Paddy
mellé, aki jóformán fel se nézett.
– Úgy látszik, a temetőben megszomjazik az ember – mondta Stone.
Paddy rásandított, és kortyolt a söréből. A szemhéja petyhüdt volt, a
bőre pedig még szürkébbnek tűnt itt, a bárban, mint odakint a napon.
– Nekem nincs szükségem okra, hogy legurítsak néhány korsóval –
felelte Paddy némileg akadozó nyelvvel.
– Oliver vagyok – nyújtotta Stone a kezét.
Paddy nem fogadta el, gyanakodva mustrálta
Stone-t.
– Ha összefutsz valakivel, fel sem tűnik. De ha másodszor futsz
össze ugyanazzal a fickóval egy órán belül, az elgondolkodtató.
 – Nem olyan nagy ez a város.
– Elég nagy ahhoz, hogy az embert nyugton hagyják.
– Le is léphetek.
Paddy egy pillanatra ránézett.
– Felejtse el. Mit kér? Én fizetem.
– Erre semmi szükség.
– Sosincs szükség rá, hogy italt fizess valakinek. Ez kiváltság. Ne
utasítsa vissza. Ír vagyok. El kéne vágnom a torkát, ha visszautasítaná.
Stone és Paddy két óra múlva jöttek ki a bárból. Stone támogatta az
öreget.
– Rendes tag vagy – motyogta Paddy. – Jó haver.
– Örülök, hogy így gondolod. Nem vagy olyan állapotban, hogy
vezess. Mondd meg, hol laksz, és elviszlek.
Paddy elaludt Stone autójában. Jobb is volt ez így, mert Stone
eltökélte, hogy látogatóba viszi aput a lányához.

ANNABELLE vagy egy órán át bámulta a gines üveget anélkül, hogy

egy kortyot is ivott volna. Kizárólag akkor ivott, ha egy átverés
megkívánta. Épp eleget látta az apját részegen hülyeségeket csinálni és
mondani ahhoz, hogy egy életre megfogadja, kerülni fogja a piát. Alig
nézett fel a kopogásra.
– Igen?
– Oliver vagyok.
– Nyitva van.
Kinyílt az ajtó. Annabelle csak akkor nézett oda, amikor tudatosult
benne, hogy kettő helyett négy láb közeledik.
– Mi a fenét művelsz? – kiáltott a nő.
Stone a heverőhöz vonszolta Paddyt, és ledobta.
De a lánya hangja valahogy átjutott az alkoholgőzön, Paddy
feltámaszkodott. – Annabelle?
Annabelle olyan gyorsan cselekedett, hogy Stone nem bírta
megállítani. Paddyre vetette magát. A vállával gyomorszájon találta, és
mindketten a földre estek. A lány a padlóhoz szegezte az apját, és
csépelni kezdte az arcát.
Stone elhúzta onnan a lányt, felemelte, miközben Annabelle minden
erejével azon volt, hogy megrúgja az öreget.
 Stone a falhoz nyomta Annabelle-t, és ott tartotta. Miután nem
hagyta abba a kalimpálást, Oliver pofon ütötte. Annabelle döbbenten
meredt rá. Aztán a földön fekvő apjára nézett, így pont láthatta, hogy az
öreg arca elfehéredik, és hányni kezd.
A következő pillanatban a lány kitépte magát Stone szorításából, és
kiszaladt a szobából.

Két ÓRÁVAL később Paddy kinyitotta a szemét, és körülnézett. Aztán

felült, de rögtön megérezte Stone kezét a vállán.
– Csak óvatosan – intette Stone. – Súlyos sokk ért.
– Annie? Annie? – nézett körül Paddy.
– Visszajön – nyugtatta meg Stone. – Csak... ki kellett ugrania
valamiért.
Oliver már feltakarította Paddy hányását, és várta, hogy a férfi
felébredjen.
– Tényleg Annie volt az? – kérdezte Paddy, és reszkető kezével
megragadta Stone karját.
– Igen, tényleg Annie volt.
Amikor Stone meghallotta Annabelle lépteit a lépcsőn, Paddy és a
lánya közé állt. Az ajtó kinyílt, és ott állt Annabelle sápadt,
kifejezéstelen arccal. Egy percre Stone aggódni kezdett, hátha azért
ment el, hogy vegyen egy pisztolyt.
Annabelle becsukta az ajtót, kihúzott egy széket a sarokban álló
étkezőgarnitúrából, és leült szemben a két férfival.
Ide-oda nézett egyikről a másikra, mígnem végül Paddyn állapodott
meg a tekintete. – Kihánytad magad?
Az öreg sután bólintott. – Annie?
A nő felemelte a kezét. – Fogd be. Nem mondtam, hogy beszélhetsz.
Paddy megrázta a fejét, és hasát fogva hátradőlt.
– Mi a fenének hoztad ide? – fordult Annabelle Stone-hoz.
– Gondoltam, ideje, hogy beszéljetek.
– Tévedtél.
– Nem volt alkalmam megmondani, mert úgy elviharzottál. Amikor
anyádat megölték, apád egy szövetségi cellában ült Bostonban
csekkhamisítás vádjával.
 Stone leült Paddy mellé, és Annabelle-t figyelte. Úgy gondolta, azért
ez a nő kora legjobb szélhámosa, mert az arca a legkisebb érzelmet se
árulta el a döbbenetes hír hallatán.
– Honnan tudod? – kérdezte végül a lány, és tekintetét egy pillanatra
se vette le Stone-ról.
– Utánanézettem az én Alex barátommal idefelé jövet. Manapság
minden számítógépen van már.
– De honnan tudtad egyáltalán, hogy van minek utánanézni?
– Mert a pasi az anyád haláláról kérdezgetett a bárban – szólt közbe
Paddy. – Megmondtam neki. Majdnem egy hónapig ültem a sitten. Nem
volt elég bizonyítékuk, hogy bevarrjanak, viszont pénzem se volt
ügyvédre. Mire kiengedtek, anyádat már rég eltemették.
– Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy miattad ölték meg.
– Soha nem is állítottam. Egyetlen pillanat sem telik el anélkül, hogy
azt kívánnám, bárcsak én lennék helyette a föld alatt.
– Te bevetted ezt a melodrámát? – nézett Annabelle Stone-ra. –
Ősrégi trükk.
– Nem, ez az igazság, és teszek rá, hogy elhiszed vagy sem –
kiáltotta Paddy, és bizonytalanul talpra
– Mindig eljön anyád sírjához – tette hozzá Stone.
– Kit érdekel? – csattant fel Annabelle. – Ha nincs az a rongyos
tízezer dollár, amit elloptál Baggertól, anya még mindig élne!
– Eszembe se jutott, hogy elkapja az anyádat. Fogalmam sincs, kitől
tudhatta Bagger, hol van. Ha tudom, megöltem volna Baggert.
– Mondd annak, akit érdekel.
– Nem telik el nap úgy, hogy ne szeretném a kezeim közé kapni Jerry
Baggert.
– Tényleg? Miért nem tetted meg? Azt ne mondd, hogy nem tudod,
hol keresd.
– Egy egész hadsereg veszi körbe.
– Mondj valami újat.
Paddy kíváncsian nézett a lányára. – A szélhámosok közt azt
rebesgetik, hogy Baggernek gondja támadt. Te voltál az?
Annabelle felállt, és kinyitotta az ajtót. – Takarodj.
– Annie...
– Takarodj!
Paddy a fal mellett támogatva magát kioldalgott.
 – Sose bocsátom meg ezt neked! – mondta Annabelle Stone-nak.
– Nincs szükségem bocsánatra – állt fel Oliver.
– Minek hoztad ide?
– Mi lenne, ha gondolkoznál, és magadtól kitalálnád? Talán úgy
többre értékeled a választ.
Stone kisétált az ajtón. Annabelle berúgta mögötte.

40. FEJEZET

BAGGER két embere kiderítette, hogy Milton járt a Pompejivel

szemben lévő hotelben. Beszéltek a recepcióssal és Helennel, a
masszőzzel, aki Miltont kezelésbe vette. Bagger martalócai előtt
egyikük se hallgatott el semmit. Milton nyilvánvalóan nem volt zsaru.
Később felhívták Baggert az információkkal.
– Szedjétek össze a barátjával együtt, tudjátok meg, miben
sántikálnak, és nyírjátok ki őket – felelte Bagger. – Aztán tegyetek róla,
hogy Dolores megtudja. Ha ez sem fogja be a száját, akkor tudok más
megoldást is.
Bagger emberei Milton és Reuben moteljéhez hajtottak a
kaszinónegyed szélén.
Megálltak a motel előtt, és kiszálltak. Milton és Reuben a második
emeleten laktak, a 214-es szobában.
Egykettőre bent voltak. Milton épp az ágyán csomagolt.
– Oké, te szánalmas kis... – mondta az egyik betolakodó, mielőtt
Reuben kemény ökle eltalálta.
A férfi eszméletlenül a padlóra rogyott. Reuben megragadta a másik
fickót, felemelte, és a falhoz csapta, könyökkel erősen tarkón vágta,
aztán hagyta a földre zuhanni.
Gyorsan átkutatta a zsebeiket, elvette tőlük a töltényeket és a
kocsikulcsokat. Átnézte az irataikat. Pompeji Kaszinó. Bagger
verőlegényei. Látta megjönni őket a Hummeren. Elbújt a
fürdőszobában, és lecsapott rájuk, amikor betörtek.
– Honnan tudtad, hogy ide jönnek? – kérdezte Milton a két élettelen
testet bámulva.
 – Gondoltam, ha kinyírták ezt a Cindy nevű tyúkot, alighanem
figyelik az anyját. Biztos kiszúrtak, amikor tegnap este beszéltél vele,
követték visszafelé a nyomaidat, rájöttek, hogy Robby Thomas felől
érdeklődtél, és Bagger elküldte őket látogatóba hozzánk.
– Logikus következtetés.
– Nem hiába húztam le tíz évet a katonai hírszerzésnél. Menjünk.
Bepakoltak Reuben teherautójába. Öt perccel később már dél felé
hajtottak olyan gyorsan, ahogy csak Reuben viharvert tragacsától tellett.
– Reuben, én félek – mondta Milton, miközben rátértek az
autópályára.
– Félhetsz is, mert én is majd összecsinálom magam.

41. FEJEZET

CARTER GRAY épp a jelenlegi CIA-igazgatót avatta be a Rayfield

Solomon-ügybe.
– Szerintem Solomon valami közeli hozzátartozója lehet – mondta
Gray az igazgatónak. – Azért küldték nekem a képet, hogy tudjam,
miért ölnek meg.
– Volt Solomonnak családja? – kérdezte az igazgató. –
Természetesen tudok az ügyről, de még az én kinevezésem előtt történt.
– Solomon egy orosz nővel kavart. Ezzel kezdődött minden. Csak a
keresztnevét tudjuk: Leszja.
– Solomon halála után mi történt?
– A nő eltűnt. Igazából még Solomon halála előtt eltűnt. Úgy véltük,
meg volt tervezve. Tudták, hogy szorul a hurok. Solomont elkaptuk, de
a nőt nem.
– Mikor történt mindez?
– Több mint harminc éve – felelte Gray.
– Tehát ha él is még a nő, aligha gyilkolászik embereket.
– Én se hiszem. De ez nem jelenti azt, hogy nincs benne a keze.
Mindig is értett a manipuláláshoz.
– Ezt tudod róla, de a vezetéknevét nem?
 – Mivel orosz, valójában három neve kell, hogy legyen. A
keresztneve, vagyis az imja, az apai neve, az otcsesztvo, és a
családneve, a familija.
Gray leereszkedő arckifejezése alapján azt lehetett volna gondolni,
hogy kiselőadását úgy fejezi be, „te idióta”. De igen okosan visszafogta
magát.
– Hidegháborús téma – felelte az igazgató. – Már nem tartozik az
érdeklődésünk homlokterébe.
– Talán érdemes felülvizsgálnod a prioritásaidat. Miközben minden
figyelmünket Mohamedre irányítjuk, Putyin, Chávez és Hu a mi
kenyerünket eszi. Pedig az Al-Kaida kisdedóvó ahhoz képest, hogy
mekkora pusztításra képesek a többiek, ha akarják.
Az igazgató megköszörülte a torkát. – Na igen. Hogy lehet, hogy
annak idején nem nyomoztátok le ezt a Leszját?
– Mások voltak a prioritásaink. Solomont likvidáltuk. Leszja
fedezékbe vonult. Azt a taktikai döntést hoztuk, hogy nem éri meg a
felkutatására pazarolni a forrásainkat. Úgy véltük, sikerült hatékonyan
kivonnunk a forgalomból. Három évtizede nem is adott életjelet.
– Mostanáig. Te legalábbis úgy hiszed. Tudunk róla, hogy Leszjának
lenne társa?
– Utána kell néznünk.
– Pontosan mit tudsz az asszonyról?
– Ő volt a Szovjetunió egyik legjobb kémelhárítója. Sose láttam
személyesen, csak fotókon. Magas, szép. Nem tipikus kémalkat, mert
kilóg a tömegből. De ő rácáfolt az előítéletekre. Merészebb volt, mint
bárki a szakmában. Találó nevet kapott, a Leszja „bátorságot” jelent
oroszul. Nem közvetlenül a KGB-nek dolgozott. Annál feljebb állt.
Mindig is úgy véltük, hogy a parancsait közvetlenül a szovjet vezetéstől
kapja.
Egy ideig itt dolgozott, azután Angliában, Francia– országban,
Japánban, Kínában, meg az összes fontosabb terepen. Nagyon értett az
emberek átállításához. Behálózta Solomont, titokban férjhez ment
hozzá, és az országa ellen fordította. Sokba került Amerikának az
árulása.
– Honnan tudod, hogy összeházasodtak?
 – Hadd pontosítsák, úgy hisszük, összeházasodtak. Bizonyos tények
erre mutattak. Többnyire közvetett bizonyítékaink voltak, de mindent
összevéve úgy tűnik, oltár elé álltak.
– A férfi öngyilkos lett?
– Az akta szerint igen. Egyrészt a bűntudattól, hogy mit követett el a
hazája ellen, másrészt tudta, hogy szorul a hurok.
– De az imént azt mondtad, „likvidáltuk”. Ezek szerint megöltük, és
az öngyilkosság csak fedősztori? Vagy tényleg öngyilkos lett?
– Nincs jelentősége, hogy mit tettünk mi, vagy mit tett ő. Úgyis
kivégezték volna árulásért.
Gray hanghordozásából világossá vált, hogy nem hajlandó többet
mondani erről a témáról, még magának a CIA igazgatójának se.
– Átnéztem az aktát. Hiányosnak tűnik.
– Akkoriban még nem voltak számítógépeink. A papírmunka pedig
elég hiányos volt – felelte Gray.
Az igazgató szemmel láthatóan feladta a kérdezősködést. Évekkel
ezelőtt még Gray beosztottja volt. Közel se volt olyan okos, mint Gray,
és ezt ő is tudta.
– Rendben, Carter. Riasztottad Simpson szenátort?
– Hogyne. Felkészült.
– Még valaki?
– Volt még egy férfi a csapatban, bizonyos John Carr, de már rég
meghalt
A megbeszélés ezzel véget ért. Nyilvánvaló volt, hogy Gray nem
mondta el a teljes igazságot. Előrelátón csak annyit tárt fel, amennyit
kellett. Úgyse kíváncsi senki a teljes igazságra. Az országnak elég baja
van így is. Kár lenne bolygatni, mi történt valójában harminc évvel
azelőtt egy emberrel, akire csak árulóként emlékeznek.
A maga részéről Gray utálta mindazt, ami Solomonnal történt, de
nem változtathatott rajta. Előre kell néznie, nem hátra. Vagyis meg kell
találnia a gyilkost, mielőtt újból lecsap. Na és végre Leszját is
levadássza.
Gray látogatása az igazgatónál arra volt jó, hogy egy rakás ügynököt
állítottak rá hivatalosan is az ügyre. Bár ez elég ártatlanul hangzott,
valójában azt jelentette, mindent elkövetnek, hogy megtalálják azt az
embert vagy embereket, akik volt CIA-ügynököket öldösnek.
 A parancs úgy szólt, hogy likvidálják a felelőst. Senki sem akart
tárgyalást.
Csak egy holttestet.

42. FEJEZET

HARRY FINN viszonylag könnyen megúszta az órát. Bár a

harmadikosok sokat kérdeztek, és néha azt kívánta, bárcsak tényleg
matróz lenne, nem pedig katona.
A beszámoló végén Susie megölelte. – Legyen további szép napod,
apu!
Olyan felnőttesen hangzott, hogy Finn egy pillanatra úgy érezte,
megszakad a szíve. Volt haditengerészeti bajtársai megdöbbentek volna,
ha tudják, hogy acélos külseje alatt ennyire sebezhető, érzékeny szív
lapul. Csak úgy védekezhetett ellene, csak úgy volt képes
továbbhaladni, hogy kizárta az érzelmeit. Kettős életet élt, és sose
hagyta, hogy keveredjenek. Amit az anyjáért tett, sose hathat ki a
családjára. Amit pedig a családjával csinál, sose válhat a másik élete
részévé. Legalábbis imádkozott Istenhez, hogy így legyen.
Bement az irodába, és a csapatával átnézték a Capitolium elleni
támadás tervét. Órákon át tartott a megbeszélés. Körültekintően
felvázolták a stratégiájukat, és további előkészületeket tettek. A
megbeszélés vége felé Finn, aki mindig rendkívül jól tudott egyszerre
több mindenre koncentrálni, elmosolyodott. Rájött, hogy ölhetné meg
Simpsont.
Megebédelt majd a raktárába ment. Bombát kellett szerkesztenie.

– SZÉPEN VAGYUNK! – üvöltötte Jerry Bagger a telefonba. –

Nagyszerű. Haza kéne mennem, szétrúgni a seggeteket!
De lehiggadt, amikor meghallotta a következő nagy újságot. Miután
az emberei tovább keresgéltek, rájöttek, hogy az ipse nyert egy rakás
pénzt. A kaszinó világában pedig ez azt jelentette, hogy a nyertesnek, ha
meg akarta kapni a pénzét, ki kell töltenie egy nyomtatványt. Hogy Sam
bácsi tudjon a nyereményedről arra az esetre, ha elfelejtenél adót fizetni
utána.
Bagger leírta az információt. – Egy pillanat. Azt mondod, angol a
fickó?
– A papírjai szerint.
– Angol kiejtése volt?
– Nem tudom.
– Nem tudod! Tudja valaki?
– Utána kell néznem – felelte a férfi idegesen.
– Ha utánanéztél, és rájössz, hogy a papírjai szart se érnek, keress
meg, hogy megfojthassalak.
Bagger lecsapta a telefont.

43. FEJEZET

MIKOR STONE másnap kilépett az utcára, Annabelle duzzadt

szemmel ücsörgött a fogadó lépcsőjén.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány keserűen.
– Semmit. Te mit akarsz magadtól?
– Ne játszd nekem a pszichológust.
– Az apád börtönben volt, amikor anyádat megölték.
– Akkor is miatta ölték meg.
– Lehet. De miért nem lehet megadni neki az ártatlanság vélelmét?
Miért nem hihető, hogy nem akarta, hogy Bagger bántsa az anyádat?
– Miért nem hihető? Azért nem hihető, mert az apám egy hazug, aki
soha nem törődött mással önmagán kívül.
– Rosszul bánt az anyáddal? Verte? Éheztette?
– Ne vicceld el.
– Csak próbálom megérteni a helyzetet.
– Nem, soha nem bántotta.
– Akkor nem kizárt, hogy szerette.
– Miért csinálod ezt velem? Miért fogod az ő pártját?
– Én nem fogom a pártját senkinek, Annabelle. Az az ember
haldoklik. Az anyád sírjánál volt. Azt hitted, becsapta az anyádat, pedig
nem – Stone széttárta a karját. – Én csak azt mondom, hogy
felülvizsgálhatnád a helyzetet. Az élet rövid. A család nem marad meg
örökké. Én tudom a legjobban.
Annabelle karba tett kézzel a kocsinak dőlt. – Két évembe telt
kitervelnem a Bagger elleni akciómat. Csaknem minden filléremet
beleöltem. Veszélyesebb volt, mint bármi az életemben. Elég lett volna
egyetlen apró hiba Jerry előtt, és halott vagyok. De minden percét
élveztem. Tudod, miért?
Stone a fejét rázta. – Áruld el.
– Mert végre megfizethettem annak a szemétládának, aki megölte az
anyámat. Annyi év után végre megfizetett. Megcsináltam, nyertem.
Több pénzt csaltam ki tőle, mint bárki. Annyit, ami már fáj neki.
– És?
– És utána rájöttem, hogy mindez semmit se ér. Jerry csak önmaga
volt, amikor megölte az anyámat. Jerry elvette, ami neki járt. Ez az utca
törvénye, mind e szerint élünk. Félre ne érts. Mindig is gyűlölni fogom
a szemétládát azért, amit tett. De legjobban akkor is az apámat
gyűlöltem.
– Ma pedig rájöttél, hogy ártatlan volt, legalábbis ebben.
Annabelle a szeme alatt húzódó sebre mutatott. – Az ártatlan
bárányka. Ezt még tiniként kaptam, amiért elszúrtam neki egy bulit a
kaszinóban. Azt mondta, csak ebből fogok tanulni. Az anyám is miatta
halt meg. Vele pedig mi történt? Semmi a világon. Minden lepattan róla.
Megy tovább, mintha anyám meg se halt volna.
– Szerintem tévedsz, Annabelle. Nem úgy fest, mint akihez kegyes
volt a sors. Gyászolja az édesanyádat. Bennem nem kelti szívtelen fickó
benyomását.
– Sose tudom elfelejteni, Oliver. Nem tudom elfelejteni, amit tett.
– Nem kérem, hogy bocsáss meg neki. Csak vedd fontolóra a
megbocsátást. Az emberek sok rosszat követnek el. Ettől nem feltétlenül
lesznek rossz emberek.
– Mit vársz tőlem? Szaladjak oda hozzá, és öleljem meg?
– Ezt neked kell tisztáznod önmagadban. Mielőtt elpusztít. Akkor se
nyugszol meg, ha elintézzük Baggert, a Paddy iránti gyűlöleted miatt.
Ha valóban tovább akarod élni az életed, ezzel is meg kell birkóznod.
Annabelle elővette a kocsikulcsát. – Tudod mit? Nem akarok.
Hatalmas kavicsfergeteget kavart, ahogy elhajtott.
 Amint kiért a látótávolságból, berregni kezdett Stone telefonja.
Reuben volt az, elmesélte, mi minden történt velük Atlantic Cityben.
Nem hagyta ki Milton óriási nyereményeit és Bagger embereinek
támadását sem. Stone kérte Reubent, hogy ne vigye haza Miltont,
hanem menjenek mindketten Reuben lakására.
– Nem a saját papírjaival gyűjtötte be a nyereményét, Oliver –
mutatott rá Reuben.
– Nem baj. Nem akarok kockáztatni. Te nemrég költöztél. Nehéz lesz
lenyomozni.
– Hogy megy Susannal a dolog?
– Soha jobban.
Stone lenyomta a telefonját, és Annabelle után nézett.
Család. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne.

44. FEJEZET

GRAY egy titkos telefonvonalon beszélt a bunkerből, amit a CIA

bocsátott a rendelkezésére. Az elnököt is tájékoztatták a történtekről, aki
hatalmánál fogva – ha nem is hivatalosan – minden támogatást
megadott Graynek, amire szüksége lehetett, hogy rendezze a helyzetet.
Gray persze csak a saját verzióját mesélte el az elnöknek és az
embereinek, de ez is elég volt ahhoz, hogy zöld jelzést kapjon.
Jóllehet a bunker tizenöt méter mélyen volt, egy manhattani
ötcsillagos szálloda kényelmével szolgált, saját inassal és szakáccsal.
Grayt mindig is úgy kezelte a hírszerző társadalom, mint egy rocksztárt.
– Ha Leszja és Rayfield Solomon összeházasodtak – mondta Gray a
telefonba –, annak nyoma kell hogy legyen. Tudom, hogy annak idején
nem találtunk ilyet, de változnak az idők. Az oroszok, legalábbis a
felszínen, a szövetségeseink. Ellenőrizzenek mindent. Még mindig
szaladgál pár öreg harcos a KGB modern változatában, akik
segíthetnek. Vigyetek eurót, manapság jobban szeretik a dollárnál.
A vonal másik végén mondtak valamit, mire Gray bólintott.
– A volt orosz nagykövet, Grigorij Tupikov régi barátom. Érdemes
lenne felhívni. Mondd meg neki, hogy a meggyilkolásommal
kapcsolatban nyomozol.
 Egy hordó vodkával, egy kiló homárral és egy természetes vörös
bombázóval mindig meg lehet vesztegetni Grigorijt.
Gray letette a telefont, és tovább olvasta az aktát, miközben
négyfogásos vacsoráját készítették. Bár a szakmában már a
számítógépek és szerverek vitték a prímet, a hidegháború veteránja
szerette a papírlapokat érezni az ujjai között. Egyedül költötte el
fényűző vacsoráját a gázkandalló előtt, melynek lángjai varázslatos
hellyé tették még ezt a föld alatti rejtekhelyet is. Gray soha semmit nem
csinált úgy, mint mások. Még halálában is tizenöt méter mélyen volt a
szokásos másfél helyett, és „koporsója” is sokkal fényűzőbb volt, mint
az átlagé.
Egy pohár brandyvel felszerelkezve átment a lambériázott
könyvtárba, leült díszes íróasztala mögé, és tovább mérlegelte a
helyzetet. Tetszett neki a szerepe az ügyben. Az elmék háborúja ez. Egy
örökös sakkjátszma. Az egyik fél próbálja kijátszani a másikat.
Soha nem volt még az Egyesült Államoknak olyan embere, aki
annyira értett ehhez, mint Carter Gray. Már rég nem számolta, hány
amerikai életet mentett meg a húzásaival. A Szabadság Érdemrend a
legkevesebb, amit az ország adhatott neki. Ha brit lenne, már lovaggá
ütötték volna. Mégis kénytelen volt lemondani, jóval azelőtt, ahogy
akart. Mert John Carr rákényszerítette.
Minél többet gondolt erre Gray, annál mérgesebb lett. Ám a mérge
hidegvérű tervet szült. Bárki gyilkolássza is Gray régi
bérgyilkoscsapatát, alighanem úgy tudja, John Carr halott. De miért
fosztanánk meg
Carrt az örömtől, hogy célpont lehessen? Hiszen keresztbe tett neki.
Gray felvette a titkos telefont, és hívott valakit.
– Szeretnék kiszivárogtatni némi információt a szokásos csatornákon
keresztül. Egy John Carr nevű ember állítólagos halálával kapcsolatos.
Azt hiszem, ideje korrigálni a tévedéseket.
 45. FEJEZET

FINN felemelte a szerkezetet. Akkora volt, mint a tenyere. Külsőleg

ártalmatlan, pedig mindenkit megölne tízméteres körzetben. De csak
egy embert fog megölni. Finn gondoskodik róla.
Felpróbálta az álcáját, és gondolatban végigment mindenen: hogy
fog belépni a Hart Irodaházba, és hogy jut el a rendeltetési helyére.
Miután Finn kicsit utánanézett Roger Simpson múltjának, kiderítette,
hogy az alabamai szenátor valóságos ördögfióka volt régebben. Nem
nagyon törődött senkivel és semmivel önmagán kívül. Bár mit sem
változott, ezt a tulajdonságát szépen palástolta a PR-gépezet azután,
hogy politikai pályára lépett. Mindebben a CIA segítette, ahol egy
nagyon különleges, de közelebbről meg nem nevezett egységnél
dolgozott. Az életrajza hemzsegett a titkosszolgálat elismeréseitől, de
alig voltak benne tények. A hazája szemében mégis hős volt. Ráadásul
Finn úgy hallotta, sokak szerint indulni fog az elnöki székért.
Én nem hinném.
Simpson nem lett hálátlan egykori főnökével szemben. Mint a
nagyhatalmú titkosszolgálati bizottság elnöke a szenátusban, teljesen
szabad kezet adott a CIA-nak. Nem lehetett olyan extrém akció, amit
Simpson ne talált volna elengedhetetlenül fontosnak nemzetbiztonsági
szempontból. Éveken át ő volt Carter Gray hőse, vagy az ölebe,
nézőpont kérdése. Finn teljesen igazságosnak érezte, hogy ugyanoda
küldje őket, és ugyanúgy.
Késő éjjel ért haza, de Mandy megvárta.
– Nagy sikered volt az iskolában – mondta az asszony a tököspite-
szeletek és a forró tea fölött. – Susie meg akart várni, hogy elújságolja,
de elaludt.
– Sajnálom, hogy későn jöttem, de közbejött valami.
– Biztos, hogy minden rendben? Mostanában mintha nem lennél
önmagad.
– Csak a munka. Sok minden jár a fejemben.
– Hogy van Lily?
Finn anyját hívták Lilynek. Akárcsak a Finn, ez se a valódi neve volt.
Harry Finn nem is tudta, milyen lehet, ha valakinek igazi neve van.
– Ugyanúgy. Na jó, rosszabbul.
 Finn nem használta az anyja szavát: „rohadtul”.
– Tudom, hogy zűrös az életünk, de ha szeretnéd, hogy az édesanyád
ideköltözzön, nem bánom. Valahogy megoldjuk.
– Nem jó ötlet, Mandy. Jól van ott, ahol van.
– Jól van, Harry, de eljöhet az ideje, amikor meg kell hoznunk ezt a
döntést.
– Lehet, de nem most. Úgyhogy ne is aggódjunk emiatt. Elég
dolgunk van így is.
– Biztos nincs semmi baj?
Harry megrázta a fejét, de nem nézett a feleségére. Az asszony
megfogta a kezét. – Harry, úgy érzem, eltávolodsz tőlünk.
A férfi olyan indulatosan válaszolt, hogy magát is meglepte: –
Elmentem Susie iskolájába! Nem hagyok ki egyetlen baseball– vagy
focimeccset sem! A kertben nem találsz egyetlen gazt! Segítek minden
házi feladatban és ház körüli munkában. Amikor csak tudom, furikázom
a srácokat. Mit akarsz még tőlem, Mandy?
Az asszony elhúzta a kezét. – Azt hiszem, semmit.
Szótlanul fejezték be a vacsorát. Mandy lassan elindult a lépcsőn, de
Finn ott maradt a konyhában, és a semmibe bámult.
– Nem jössz? – kérdezte Mandy.
– Van még néhány dolgom.
– Ne menj el, Harry. Ma ne.
– Csak egy kis sétára. Tudod.
– Igen, tudom – mondta Mandy magának, miközben felment.
– Mandy?
Az asszony visszafordult. – Rendeződnek a dolgok, ígérem.
Nemsokára rendeződnek.
Már majdnem kész vagyok.
– Biztos, Harry. Biztos.

46. FEJEZET

EGYETLEN HELY volt, ahová Annabelle mehetett: a temető. Még nem

volt alkalma tisztelegnie az anyja emléke előtt. De ma este megteszi.
 Leparkolt a bérelt autóval, besietett a kapun, és végigment a sötét
ösvényeken. Anyja sírjának a helye beleégett az agyába. De odaérve
kiderült, hogy anyjának már van egy látogatója. Annabelle egy fenyő
mögé bújt, és figyelt.
Paddy a sír mellett feküdt a földön kiterülve. Annabelle felé szavakat
hozott a szél. Egy ír dalt énekelt a halott asszonynak. Annabelle ismerte
a dalt, az apja sokszor énekelte az anyjának amikor ő még kislány volt.
A szövegben álmokról, zöld mezőkről, dúsan termő földekről volt szó,
és egy szerelmes férfiról és nőről. Ahogy Annabelle tovább hallgatta,
könnyek csorogtak le az arcán, pedig nem akart sírni. A hang egyre
halkabb lett, és Annabelle rájött, hogy az apja elaludt a felesége –
Annabelle anyja – sírjánál.
Annabelle előjött a fa mögül, halkan a sírhoz ment, és letérdelt az
ellentétes oldalán, mint ahol az apja halkan hortyogott. Aztán valami
olyat tett, amit utoljára kislány korában a misén. Keresztet vetett és
imádkozott az anyjáért. Mind több és több könny záporozott a
szeméből, miközben Istenhez fohászkodott, és próbált beszélni az
anyjához. Elmondani neki, mennyire hiányzott, mennyire szeretné, ha
élne.
Addig imádkozott és beszélt, hogy a szíve majd szétrobbant. Azután
felállt, ismét keresztet vetett, majd lenézett alvó apjára, és elhatározta
magát.
Aggasztóan könnyű volt Paddy, amikor Annabelle megragadta a
hónaljánál fogva, és lábra állította. A férfi kicsit felébredt. Annabelle
elvonszolta a kocsiig, visszahajtott vele a fogadóba, és lefektette a
szobájában. Ő maga az előtérben lévő heverőn ült, mígnem halk
kopogtatást hallott az ajtón.
Stone volt az. Zaklatottnak tűnt. Elmondta Annabelle-nek, mi történt
Miltonnal és Reubennel. Aztán a hálószoba ajtaja felé nézett, ahonnan
hangos hortyogás szűrődött ki.
Stone nem szólt semmit, mert látta a nő arcán, hogy nem tolerálná a
kérdezősködést.
– Hazamenjünk holnap? – kérdezte Oliver.
– Nekem nincs otthonom – felelte Annabelle. – De holnap
visszamehetünk hozzád.
 MÁSNAP Annabelle reggelit rendelt a szobájába. Amikor az apja
kilépett a hálószobából, forró kávét kapott, a tányérján pedig szalonnás
tükörtojás gőzölgött.
– Úgy nézem, rád fér az étel – mondta Annabelle.
Paddy körülnézett.
– Hogy kerültem ide?
– A temetőben voltál tegnap este. Én is.
A férfi lassan bólintott, és egyik kezével lassan lesimította kócos
haját. – Értem.
– Gyere, egyél.
– Nem kell ezt csinálnod, Annabelle.
– Tudom. Egyél.
Paddy leült, legyűrt pár falatot, és kortyolt a kávéból.
– Mennyire súlyos? – kérdezte a lány a sovány, szürke arcba nézve.
– Eléggé. Kezelés nélkül hat hónap. Kezeléssel egy év. De kinek
hiányzik a folytonos hányinger a kezeléstől?
– Szükséged van valamire? Pénzre? Lakásra?
Paddy hátradőlt, és megtörölte a száját a szalvétával. – Nem tartozol
nekem semmivel, Annie. El se fogadnám tőled.
– Semmi szükség rá, hogy fájdalmaid legyenek, és hogy egy
teherautó platóján aludj. Van pénzem.
– A fájdalomra van whiskey-m, a kisteherem pedig megteszi
lakóautónak is. Jól vagyok.
– Nyilvánvalóan nem vagy.
A férfi tekintete elsötétült, ellökte magát az asztaltól. – Semmi
szükségem a sajnálatodra, Annie. Oké? Ennél még a gyűlöleted is
elviselhetőbb.
– Ezért nem kerestél meg soha, hogy elmondd, börtönben voltál anya
halálakor?
– Miért, változtatott volna bármin?
– Valószínűleg nem – ismerte el Annabelle.
– Na látod. Csak időpocsékolás lett volna.
Felállt, és keresgélni kezdett a zsebében. Cigarettát és gyufát
halászott elő. – Nem zavar? Már úgyis megölt.
Annabelle megrázta a fejét. Paddy az ablakhoz lépett, kinyitotta, és
kifújta a füstöt. – Szóval megkopasztottad Jerryt Atlantic Cityben?
– Igen.
 – Annyira, hogy fájjon neki?
– Milliókkal.
– Akkor a mennybe jutsz, mert senki nem érdemelte meg jobban,
mint az a fickó.
– De mégsem volt elég – mondta Annabelle halkan.
Paddy rosszkedvűen bámult ki az ablakon. – Persze hogy nem.
Először is, Jerrynek rengeteg pénze van. Elvehetsz tőle bármennyit,
mindig visszaszerzi a kaszinójában tolongó szerencsétlenektől.
– Akkor mivel bánthatnám eléggé?
Paddy megfordult. – Csak két dolog van, aminek az elvételével
bánthatod. A szabadsága és az élete. Nincs más.
– A gyilkosság nem évül el.
– Van bizonyítékod, hogy ő ölte meg az anyádat?
– Olyan nincs, ami megállna a bíróság előtt. De tudom, hogy ő tette.
– Én is.
Apa és lánya hosszasan nézték egymást.
– Csak két ember van az egész világon – törte meg a csendet Paddy
–, akik átverték, és túlélték. Mindketten ebben a szobában vannak.
– Azt akarod, hogy kapjuk el Jerryt együtt?
– Azt akarom, hogy megfizessen azért, amit az anyáddal tett.
– Azt hiszed, én nem?
– Tudom, hogy igen. El is kaptad. Nekem nem volt hozzá merszem.
Persze jó szélhámos vagyok, talán a legjobb. Merészebb vagyok az
átlagnál.
– Mi változott?
– Úgyis haldoklom. Szóval mit számít nekem? Jobb egy golyó a
fejemben Jerrytől, mint nézni, ahogy belülről szétrohadok.
– Hogy akarod csinálni?
– Az igazat megvallva, sokat gondolkodtam rajta. Szinte nem is
gondoltam másra. De azzal, hogy becsaptad Jerryt, lehetőségünk nyílt
elkapni.
– Mert üldöz?
– Igen. Persze volt csapatod is.
– Kettejüket ismered, legalábbis névről, a harmadikat nem.
Paddy kipöckölte a cigarettáját az ablakon, és visszaült az asztalhoz.
– Elkapta bármelyiküket is Jerry?
– Az egyiküket. Vegetál.
 – Lehet, hogy beköpött?
– Nem lehet. Biztos. Sőt Jerry most épp Washingtonban próbál rám
találni.
– Ez a magas, öreg fószer, aki veled van, megbízható?
– Még sose hagyott cserben.
– Jó barátnak tűnik. – Paddy elhallgatott, a befejezetlen reggelijét
nézte.
– Érzed magad olyan állapotban, hogy csőbe húzd Jerryt? Legutóbb
csak azért úsztam meg, mert tökéletesen kidolgoztam minden részletet.
Nem akarom szétlövetni a fejem, mert te pofára esel.
– Mindig csodáltam a nyíltságodat.
– Vajon kitől tanultam? – vágott vissza Annabelle.
– Kész vagyok rá. Már csak ez éltet. Tervem is van.
– Mi az?
– A lényege: rávenni Jerryt, hogy bevallja az anyád megölését.
– Ó, ennyi lenne? Hogy nekem miért nem jutott eszembe!
– Valami baj van a tervemmel?
– Azzal nincs, csak a megvalósítással. Mert ha nem tévedek, ahhoz,
hogy valaki bármit bevalljon, nagyon közel kell kerülni hozzá.
– Pontosan. Amennyire csak lehet.
– Elfelejthetjük. Én már épp elég időt töltöttem Jerry közelében, nem
kívánom megismételni.
– Az én tervemmel minimális kockázatot kell vállalnod.
– Mit értesz minimálison?
– Bízz bennem, Annie.
– Bolond vagy!
– Nem, én csak egy haldokló vagyok, akinek meg kell békélnie
Istennel. Ehhez pedig meg kell ezt csinálnom. Muszáj.
Ez a megjegyzés annyira váratlanul jött, hogy Annabelle szóhoz sem
jutott, csak bámulta az apját.
– Csakhogy van egy kis baj a tervemmel – mondta Paddy.
– Mennyire kicsi?
– Kapcsolatba kell lépnünk a jófiúkkal, a zsarukkal. Nem egészen az
én asztalom. – A lányára nézett. – Van valami ötleted?
Annabelle hátradőlt ültében, nem tűnt túl magabiztosnak. – Ugye
tudod, hogy ez öngyilkosság?
 – Sose hagynám, hogy Jerry bántson téged. De nekem meg kell
tennem. Megfogadtam neked az anyád sírjánál.
Ez az utolsó megjegyzés olyasmit indított el Annabelle-ben, amiről
nem hitte, hogy bármilyen szó képes. Érezni kezdett valamit az apja
iránt. Nem tudta biztosan, hogy mi ez, együttérzés, szánalom, vagy
több.
– Akkor lehet, hogy meg tudom találni a jófiúkat, akik segíthetnek –
mondta halkan.

47. FEJEZET

ANNABELLE otthagyta az apját, és Stone szobájába ment. – Apám

azt akarja, fogjak össze vele, és vegyük rá Jerryt, hogy bevallja anyám
megölését – mondta erőtlenül, aztán a Stone ágya melletti kis heverőre
rogyott.
– Mit gondolsz, bízhatsz benne?
– A francba, Oliver, egész idő alatt azt sulykoltad, hogy bocsássak
meg neki.
– Azt igen, hogy bocsáss meg neki. Azt nem, hogy bízz benne.
– Semmi okom bízni benne.
Oliver aggódva nézett rá. – Miért érzem úgy, hogy mindjárt jön egy
„de”?
– De ezzel együtt is bízom benne. Fogalmam sincs, miért. Hívjuk
megérzésnek.
– Gondolom, szükség lenne a „felmentő seregre”.
– Azt mondja.
– Segíthetek.
– Gondoltam. Elvégre az adósaid a múltkori után.
– Ők sose lesznek senkinek az adósai, Annabelle. Vagy legalábbis
sose tekintik annak magukat. Meglátom, mit tehetek. De mi legyen
addig az apáddal?
– Igazából reméltem, hogy velünk jöhet Washingtonba.
– Hogy veled lakjon? Az kicsit rizikós lenne, amikor Bagger is a
városban van.
– Örülnék, ha segítenél.
– Szólj az apádnak, hogy szedje össze a holmiját.

PADDYNEK nem volt mit összeszednie. Mindene bent volt a

viharvert kisteherautóban. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját kocsijával
kövesse Oliverékeét.
– Ez az autó mindenem. Nem hagyom itt.
Stone és Annabelle Paddyvel a nyomukban délre indultak,
Reubenhez, Észak-Virginia kevés megmaradt falusias vidékeinek
egyike felé. Nagyon késő volt, mire odaértek, de Stone előre odaszólt.
Lehúzódtak egy murvaútra. Inkább ösvény, mint út volt, sűrű erdőn
vezetett át. Roskadozó kunyhók és autóroncsok mellett haladtak el.
Minden egyes kilométerrel nagyobb lett a vadon és a szegénység. Pár
perccel később a Nova reflektorai egy gazzal benőtt udvart világítottak
meg, az udvaron pedig egy nyitott ajtajú garázst. A garázs tele volt
szerszámokkal és autóalkatrészekkel. Hat autó, két teherautó, három
motor és egy buggyszerű jármű állt mellette, az újjáépítés különböző
fázisaiban. Az udvaron egy lakókocsi is volt, ami már rég nem ment
sehová. Salaktéglák tartották.
– Reuben csak nemrég költözött ide – jegyezte meg Stone.
Annabelle a garázst nézte. – Mellékállásban autókat szerel?
– Nem, a pasas egy mérnökzseni. Szerintem jobban szereti a gépeit,
mint az embereket. Azért is szereti annyira a motorját. Azt mondja,
megbízhatóbb, mint a három felesége közül bármelyik.
– Oliver, vannak neked normális barátaid?
– Itt vagy te.
– Jesszus, akkor nagy bajban lehetsz.
Stone látta, hogy ott áll az udvaron Reuben teherautója, és ég a
lámpa a lakókocsiban. – Várnak minket – mondta.
Reuben az ajtóban várta őket. A kisteherautó kormánya mögött ülő
Paddyre nézett. – Ez ki?
– Barát – mondta Annabelle gyorsan.
– Gondoltam, itt maradhatna, legalább ma éjszakára – magyarázta
Stone.
– Mi a franc? Még egy? Övé lehet az elnöki lakosztály. Közvetlenül
a fürdőszoba mellett van.
– Hol van Milton? – kérdezte Stone.
 – Kidőlt. Úgy látszik, fárasztó, ha egy valag pénzt nyersz a
kaszinóban, aztán majdnem kinyírnak.
– Visszaadjuk Calebnek az autóját – mondta Stone.
– Holnap találkozunk nálam, összerakjuk, amink van, aztán
továbblépünk. Megkérem Alexet, hogy segítsen. – Stone Annabelle-re
nézett. – Egy új tényező miatt.
Reuben lassan hol egyikre, hol másikra nézett. – Oké – felelte
kimérten.
Egy órával később Stone és Annabelle megálltak Caleb washingtoni
lakásánál, és felmentek a liften a férfi lakásába. Stone kopogott.
Közeledő lépéseket hallottak. Kinyílt az ajtó.
Sajnos nem Caleb állt a küszöbön.

48. FEJEZET

– EZ TŰRHETETLEN, Carter! – kiáltotta Roger Simpson szenátor.

A CIA-bunkerben voltak, bőr karosszékekben ültek, és cabernet-s
poharakat szorongattak.
– Hogy ilyesmi üsse fel a ronda fejét épp most! – folytatta Simpson.
– Most, amikor ha minden a tervek szerint halad, néhány év múlva
beülhetek a Fehér Házba!
– Roger, ha ez kiderül, el se indulhatsz a választáson. Alighanem
börtönbe kerülsz.
Simpson elvörösödött Gray csípős megjegyzésétől, de csak komoran
bámulta a borospoharát. Végül azt mondta: – Ray Solomon. Ki
gondolta, hogy visszajön kísérteni?
– Mindig fennállt a veszélye. Számoltunk ezzel a kockázattal. Néha
bejön, néha nem. Biztos vagyok benne, hogy azt tetted annak idején,
amit jónak láttál.
– Úgy beszélsz róla, mintha semmi közöd nem lett volna hozzá. Te is
nyakig benne voltál, akárcsak én.
– Nem én rendeltem el Ray halálát! – csattant fel Gray. – A barátom
volt. Miattad halt meg.
– Öngyilkos lett Brazíliában.
 – Nem. Odaküldted John Carrt és a csapatát, hogy megöljék, mert
féltél, ha rájön az igazságra, leleplez téged.
– Minket leplez le. Carter – mondta Simpson, és a pohara fölött Gray
re meredt. – Ezt sose feledd.
– Ray Solomon jó ember volt, első osztályú ügynök. Most pedig
árulónak bélyegzik. Bemocskolták az emlékét.
– Mindig is szükség volt áldozatokra a nagyobb jó érdekében.
– Vicces, de valahogy az az érzésem, te sose adnád az életedet a
nagyobb jó érdekében.
– A végzet megvédi azokat, akik képesek változást előidézni. Carter.
Az igazán nagy emberek mindig megmaradnak.
– Szükséged is van a végzet segítségére, mert valaki a halálodat
akarja.
– És a tiédet is. Ezt ne feledd.
– Az a tény, hogy a merénylő halottnak hisz, ad nekem némi
mozgásteret. De bizonyos értelemben nem hibáztathatod a fickót. Amit
tettél, az tényleg megbocsáthatatlan.
– Megvolt rá az okom – felelte Simpson mérge– sen. – Régen
történt. Más világ volt. Én is más voltam.
– Egyikünk se változott olyan sokat. És nem is volt annyira régen.
Sőt nem is múlt már, hanem nagyon is a jelen. Nagy lecke a hidak
felégetéséről és arról, hogy ne csinálj hülyeségeket.
– Donna felrobban, ha ez kiderül – jegyezte meg Simpson idegesen.
– Hibáztathatod érte a feleséged? Amit tettél, undorító.
– Amit tettem! Te embereket ölettél. Carter. Halált rendeltél.
– A tripla hatos szakaszt vezettük, nem pedig iskolai előkészítőt
kémjelölteknek. Minden célpontot megfelelően engedélyeztettünk,
gyakran egyenesen a Fehér Házzal. A mi feladatunk a parancsok
végrehajtása volt, mert a másik fél keményen játszott, és mi se érhettük
be kevesebbel, mert az árulás lett volna.
– Nem minden gyilkosságot engedélyeztettünk, és ezt te is tudod.
Carter.
Gray jelentőségteljesen a szenátorra nézett. – Néha jobb, ha a
politikusok sem tudnak mindent. De Ray Solomon nem tartozott az
ilyen esetek közé, Roger. Nem lett volna szabad megtenned.
– Könnyű utólag okosnak lenni. Különben is, ez volt az egyetlen
eset.
 – Tényleg? Na és John Carr?
– Ő volt a legbénább mind közül. Ki akart lépni a tripla hatosok
közül. Nevetséges!
– Mint mindig, most is tévedsz. Carr volt a legjobb mind közül.
– Szerinted.
– Ezért rendelted el a halálát? Mert nem akart többé bérgyilkos
lenni?
Simpson megmerevedett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Megöletni a saját emberünket? Abszurd.
– Nagyon rosszul hazudsz, Roger. Ha tényleg elnök akarsz lenni,
még dolgoznod kell a pókerarcon.
– Nem ölettem meg a pasast.
– Úgy négy éve hosszan elbeszélgettem Judd Binghammel. Ő
mondta. Ő, Cole és Cincetti tették. Carrt a saját csapata vadászta le, a te
parancsodra.
– Ez vérlázító. Nem is volt jogosultságom elrendelni.
– Jogosultság? Akkoriban? Egy csapat gyilkost irányítottunk. A
többségük, Carr kivételével, nagyon is élvezte a munkát. Bingham azt
mondta, szívesen segítettek neked. Nagyon bosszantotta őket, hogy Carr
ott akarta hagyni a bandát. Személyes sértésnek vették.
– Mivel Bingham és a két másik halott, nincs rá bizonyíték. Vagy
tévedek?
– És Carr is. Jelenleg az Arlingtoni Nemzeti temetőben szendereg.
– Tudom – mondta Simpson, és belekortyolt a borába.
– Legalábbis ez áll a hivatalos papírokban.
Simpson hirtelen felnézett. – Miről beszélsz?
– Carr nem halt meg.
Simpson kiköpte a bort. – De hisz Bingham azt mondta... – Későn
kapott észbe.
– Köszönöm, hogy megerősítetted, amit már úgy is tudtam. Bingham
mindig is hazudós volt. Nem akarta bevallani, hogy Carr meglépett
azon az éjjelen. Közben megölte három munkatársunkat. Bingham,
Cole és Cincetti is alig úszták meg. Bár úgy tűnik, Carr nem tudta, hogy
ők voltak azok. Carr páratlan volt, ha gyilkolni kellett. Sokba került
nekünk ez a megbízás, Roger. Megüthetted volna a bokádat.
Szerencséd, hogy Bingham és a másik kettő ennyi ideig befogták a
szájukat. Persze ha kiderül az igazság, ők is bajba kerülnek.
 – Megint csak fogalmam sincs, miről beszélsz.
Gray megvárta, míg Simpson lenyeli a szájában maradt bort, mielőtt
megszólalt. – Jackie Carr lánya volt. Mondtam már? Carr lányát
adoptáltad.
Simpson lassan letette a poharát. Gray látta, hogy remeg a keze. –
Nem, ezt az apróságot kifelejtetted – mondta Simpson feszült hangon. –
Mondtad, hogy árva, de azt nem, hogy kik a szülei. Azt se tudtam, hogy
Carrnak volt lánya.
– Azt gondolná az ember, hogy leellenőrzöd azt a személyt, akit meg
akarsz öletni.
– Ha sejtetted, hogy közöm volt hozzá, miért adtad ide a gyereket?
– Valamit tenni kellett vele. Nektek pedig Donnával nem lehetett
gyereketek. Bármit gondolnak is rólam, van szívem. Nem az ő hibája
volt, ami történt. Nem is az enyém. A tiéd, Binghamé, Cincettié és Cole-
é. Kicsit sem gyanús?
Simpson összerezzent. – Szerinted Carr ölte meg őket?
– Aztán engem is megpróbált megölni. Érthető módon azt
gondolhatta, hogy közöm volt a családja halálához.
– De miért várt volna ilyen sokáig?
– Csak találgatni tudok. De akkor is figyelembe kell vennünk, mint
gyanúsítottat.
– Ha tényleg él.
– A Carr-féléket irtó nehéz megölni, ezt nyilván te is elismered. Még
a tripla hatosoknak se sikerült.
– Nem értem, mi köze ennek Solomonhoz.
– Talán nincs is. Lehet, hogy Carr egyedül dolgozik, és a Solomon-
ügyet használja alibinek. A mi dolgunk kitalálni. De ha Carr együtt
dolgozik valakivel Solomon múltjából, akkor meg kell találnunk.
Nekem megvannak hozzá a forrásaim. A jelenlegi igazgató osztja a
nézeteimet. Nem csoda, az én tanítványom.
– Elkapod, aki ezt csinálja?
– Igen. Remélhetőleg még mielőtt ő kap el téged. Tekintve, hogy te
biztosan szerepelsz a célpontjai listáján, és messze te vagy a
legkönnyebb célpont.
– Ez nem vicces.
– Nem is annak szántam. Három ember, aki jóval képzettebb és
álcázottabb volt nálad, halott. Te jóval egyszerűbb célpontot jelentesz.
 – Holnap reggel elmegyek egy időre az országból – csattant fel
Simpson. – Nem várom ölbe tett kézzel, hogy levadásszon valami
pszichopata.
– Az amerikai adófizetők biztos megértik majd, hogy elhanyagolod a
kongresszusbeli kötelességeidet.
– Nem tetszik ez a hangnem, Carter.
Válaszként Gray felemelte a Szabadság Érdemrendet a széke melletti
asztalról, és Simpson elé tartotta. – Egy darab fémmel fizettek ki,
miután csaknem negyven évig szolgáltam a hazámat! Bár csodálom,
hogy ezt is kaptam. Elvégre lemondtam a titkosszolgálat igazgatói
posztjáról, amivel jó nagy szószban hagytam az ország vezetőségét.
– Gyakran töprengek, miért tetted.
– Töprenghetsz is, Roger. Ez az információ nem szivárog ki tőlem
soha.
Simpson fanyalogva nézett körül. – Olyan itt, mint egy patkány
lyukban.
– Nem szabad alábecsülni valakit, aki képes volt megölni három
korábbi tripla hatost, és majdnem engem is. Úgyhogy egyelőre jól
érzem magam kényelmes kis rejtekhelyemen.
– Csodás, miközben én nem bújhatok el – mérgelődött Simpson.
– Ne aggódj, Roger. Úgy tudom, a Szabadság Érdemrendet
posztumusz is odaadják.

49. FEJEZET

HARRY FINN igen keményen dolgozott másnap, éjszaka pedig egy

apartmanházat keresett fel Arlingtonban. A parkolóhelyeket
megszámozták, így nem okozott nehézséget megtalálni a megfelelőt.
Beállt a furgonjával egy üres helyre, odasétált a fekete Lincoln
Navigatorhoz, és egy szerkezetet nyomott a bal hátsó lökhárítóhoz.
Azonnal kialudt a SUV riasztójának villogó piros lámpája a
műszerfalon. Finn elővette a zámyitót a kabátja zsebéből, és
pillanatokon belül kiszedte a kocsi zárját. Elővette a speciális
azonosítókártyát a visszapillantó tükör mögül, ahol a Lincoln
gyengeelméjű tulajdonosa tartotta. Egy másolatot tett a helyére, bár
tudta, hogy az nem fog úgy működni, ahogy kéne. Nem szerepeltek
rajta a beégetett kódok, amiket Finn sehogy se tudott volna
meghamisítani. Ezért kellett ellopnia az igazit. A tulaj azt hiszi majd,
hogy elromlott a kártya, és igényel másikat. Csakhogy ez a szövetségi
ügynökség hírhedt volt arról, hogy elfelejti letiltani a régi
azonosítókártyákat. Úgy látszik, a sok hígfejű bürokratának mindegy,
hogy egy azonosító régi vagy új. Finn-nek viszont nagyon is számított.
Visszarakta a zárat, bezárta az ajtót, és odanyomta a szerkezetét a
lökhárítóhoz, mire a riasztó ismét életre kelt. Semmi nyoma nem
maradt, hogy valaha is ott járt. Ha az emberek tudnák, mennyi veszély
leselkedik rájuk... De jobb, ha nem tudnak semmiről, és azt hiszik,
biztonságban vannak.
Hazafelé Finn a lopott azonosítóra pillantott. Még jó, hogy nem igazi
rosszfiú, mert ha kicsit megbabrálná a plasztikot, levegőbe küldhetné az
ország teljes törvényhozó testületét. De ő csak egyet akart megölni.
Egyetlenegyet.

STONE, Annabelle és Caleb egy furgon hátuljában ültek. Mike

Manson, Bagger egyik embere ült mellettük. Mike nyitott nekik ajtót
Calebnél, fegyverrel a kezében. Stone nem hitte, hogy követni fogják
Calebet. De úgy tűnt, ez a tévedés az életükbe kerül.
– Hogy van Jerry? – kérdezte Annabelle könnyedén. – Verte át valaki
mostanában?
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelte Mike.
– Gondolom, nem a szállodájába megyünk – jegyezte meg Stone. –
Túl sokan látnák.
Erre Mike nem szólt semmit.
Caleb az ablakhoz nyomta gyötrődő arcát, és próbált nem elájulni.
– Gondolom, kenőpénzről kár is beszélnünk – próbálkozott
Annabelle.
Caleb elfordult az ablaktól. – Tud róla, hogy ezért börtönbe kerülhet?
– Pofa be! – mutatott Mike a pisztollyal Caleb fejére.
Egy autó hirtelen bevágott a furgon elé, ami kénytelen volt
lehúzódni. Miközben a sofőr a kormánnyal harcolt. Mike egy pillanatra
levette a szemét a foglyairól, de ennyi is elég volt.
– Mi a... – kezdte Mike, aztán a hátsó ajtónak repült. Pisztolya a
padlóra esett. Stone fogta a fegyvert, és Mike fejéhez tartotta.
 Mike bal oldala görcsbe rándult, miután Stone megnyomott egy
pontot a férfi bordái között.
– Menj már, öreg, add ide a pisztolyt, mielőtt megsebesíted magad –
mondta Mike fájdalmas grimasszal.
Stone lőtt egyet. A golyó elvitte Mike fülcimpáját, és betörte az
ablakot. Aztán Stone a sofőr fejéhez tartotta a pisztolyt. – Állj meg,
mert a következő a fejedbe megy.
A furgon megállt az út szélén.
Stone a döbbent, vérző Mike-hoz fordult. – Fiacskám, ha
legközelebb elrabolsz valakit, kötözd meg. Akkor nem csinálsz többé
hülyét magadból.
– Ki a fene maga? – kiáltotta Mike.
– Remélem, soha nem tudod meg.
A furgonban talált kötelekkel és hevederekkel megkötözték Mike-ot
és a sofőrt, és egy árokban hagyták őket az út mellett. Átkutatták őket,
de nem találtak náluk iratokat.
Stone beszállt a kormány mögé, és elhajtottak. Annabelle Calebre
nézett.
– Jól vagy?
Caleb dühös arccal fordult hozzá: – Jól vagyok. Miért ne lennék jól?
Alig egy óra leforgása alatt betörtek a lakásomba, elraboltak, és
majdnem megöltek. Most pedig ez a Bagger nevű szörnyeteg tudja,
hogy hazudtam neki. Mint ahogy azt is, hogy hol lakom és hol
dolgozom. Öröm öröm hátán.
– Még nem haltunk meg. Ez is valami – mondta Stone.
– Még nem haltunk meg! – kiáltott vissza Caleb.
Stone odaadta Calebnek a mobilját. – Hívd Alex
Ford otthoni számát. Benne van a gyorshívóban. Mondd el neki, mi
történt, és hol gyűjtheti be Bagger embereit! – Aztán Annabelle-re
nézett. – Jerry nagy hibát követett el. Van valamink, amiért elkaphatjuk
anélkül, hogy neked és Paddynek kéne utána mennetek.
Caleb telefonált, miközben továbbmentek. Az egyik kanyar után egy
teherautó hajtott eléjük a mellékutcából, és útjukat állta. Stone próbálta
megkerülni, de Annabelle felkiáltott: – Ez az apám! És Reuben.
Valóban Paddy Conroy vezetett, Reuben pedig az anyósülésen ült.
Paddy a furgon mellé állt, és letekerte az ablakát.
Annabelle áthajolt Stone-on. – Mi a frászt kerestek itt?
 – Miután elmentetek – magyarázta Reuben –, eszembe jutott, hogy
Bagger meglátogatta Calebet a munkahelyén, és gondoltam, mi van, ha
ráállította az embereit. Úgyhogy Paddyvel úgy döntöttünk, fedezünk
benneteket.
– Pont időben hajtottunk a barátotok lakásához, hogy lássuk, amint
kivonszolnak titeket – tette hozzá Paddy. – Azok alapján, amiket
Reubentől hallottam, úgy gondoltam, neked – itt Stone-ra mutatott –
csak egy kis figyelemelterelés kell, hogy úrrá legyél a helyzeten. Úgy
látom, igazam volt. – Annabelle-re nézett. – Értem már, miért bízik
benned úgy a lányom.
Stone Reubenre nézett. – Paddyvel sokat beszélgettünk útközben –
veregette hátba az írt. – Én mondom, tud vezetni a pasi.
– Sofőrként kezdtem a pályafutásomat – vágott közbe Paddy. –
Mármint a seregben.
Stone elhajtott a furgonnal, Paddy és Reuben pedig követték.
Vidámak voltak, mert sikerült elkapniuk Baggert és az embereit. De
korán örültek.
Miután Alex elküldte az ügynökeit, hogy összeszedjék Bagger
fogdmegjeit, azt jelentették, hogy eltűntek. De ezzel nem volt végük a
rossz híreknek. A pisztolyt, amit Stone Mike-tól vett el, sterilizálták, a
furgon lopott volt. Az elrablóik nem említették Bagger nevét, így hát
semmivel nem lehetett a kaszinófőnökhöz kötni őket. Annyi
bizonyítékuk se volt, hogy Baggert bevihessék kikérdezni. A hatóságok
nem szerették, ha üres kézzel térnek haza. Nyilvánvalóvá tették, hogy a
jövőben Stone-ék nem számíthatnak a felmentő seregre.
Úgy tűnt, a Baggerrel folytatott harcban visszakerültek oda, ahonnan
elindultak.
Mégis Oliver Stone aggódott a legjobban. Sterilizált fegyver, lopott
furgon, semmi irat, emberek tűnnek el az éjszaka közepén nyom nélkül?
Mi van, ha nem is Bagger emberei rabolták el őket?
Mi van, ha nem is Annabelle-t üldözték, hanem őt?
 50. FEJEZET

MIUTÁN MIKE és a foglyai nem jelentek meg az előre megbeszélt

helyen, Bagger nem kezdett kiabálni vagy tárgyakat dobálni. Sokkal
megfontoltabb volt, semmint gondolták róla. Az ember nem jut ilyen
magasra, ha nem képes minden szemszögből átgondolni a dolgokat.
A kaszinófőnök tudta, hogy Mike elvesztése nem jó. Ami még
rosszabb, nem tudta, ki miatt vesztette el Mike-ot, vagy mit mondhat
nekik Mike. A városban csak úgy nyüzsögtek a szövetségiek. Ha
bármelyik sarkon elköpted magad, ötöt találtál el. Baggert már sok
veszélyes pillanatban megmentették az ösztönei. Érezte, hogy ez is
ilyen pillanat. Felpattanhatna a gépére, hogy elmeneküljön. De ez
ellentétes lett volna mindazzal, amire a pályafutása épült. Jerry Bagger
sose futott el a baj elől.
Elintézett néhány telefonhívást. Az elsővel erősítést kért Atlantic
Cityből. Ezután Joe-t hívta, a magánnyomozót, és megbízta, hogy
szerezzen további információkat, amikre szüksége lehet az ügyben.
Végül az ügyvédjét hívta, aki mindenkinél többet tudott Bagger
titkairól. A férfi azonnal alibigyártásba kezdett arra az esetre, ha a
szövetségiek kopogtatnának ügyfele ajtaján.
Miután mindezzel végzett, Bagger úgy döntött, sétára indul, egyedül.
Atlantic Cityvel ellentétben a washingtoni boltok korán zártak.
Hétköznap este kevés étterem és bár tartott nyitva ilyen késői órán.
Mégis, úgy tíz sarokkal odébb Jerry talált egy neonfényes lebujt.
Bement, leült egy bárszékre. Whiskey sour koktélt és kísérőt rendelt a
pultostól, akin meglátszott, hogy elbánt vele az élet. A Jerry mellett ülő
kövér fickó álmosan bámult a sörébe, miközben az ütött-kopott, öreg,
sör és könny áztatta zenegépből egy Elvis Costello-dal szólt.
Bagger ilyen helyeken nőtt fel. Fillérekért gürizett. Csaknem hatvan
évvel később még mindig güriznie kell, igaz, a fillérekből milliók lettek.
Mégis, néha azt kívánta, bárcsak megint a koszos képű, behízelgő
mosolyú suhanc lehetne, aki jól bejáratott trükkökkel
kopasztotta meg az embereket a dollárjaiktól. Áldozatai fel se fogták,
mi történt velük, csak mikor Jerry már messze járt.
– Mivel szórakoznak errefelé az emberek? – kérdezte Jerry a
pultostól.
 A férfi törölni kezdte a pultot, és azt felelte: – Ezt a várost nem
szórakozásra tervezték. Legalábbis szerintem.
– Úgy érti, komoly dolgok folynak itt?
– Ez egy atom komoly hely! – mosolyodott el a férfi.
– Sokak szerint mindenkinek jó lenne, ha ezt a helyet atomosítanák
el.
– Csak szóljanak nekem előtte huszonnégy órával.
– Atlantic Cityből jöttem.
– Klassz hely. Bár elég sok pénzt hagytam ott.
– Járt valaha a Pompejiben?
– Naná. Szép kaszinó. Bár úgy hallottam, a tulaj elég gázos. Igazi
keményfiú. De gondolom, annak is kell lenni abban a szakmában. Én
drukkolok neki.
– Régóta pultos?
– Túl rég óta. Első osztályú dobó baseballjátékos akartam lenni, de
nem voltam elég jó. Mire észbe kaptam, már csak az italtöltéshez
értettem. De három éhes kölyökkel az ember megteszi, ami a
kötelessége.
– Na és a felesége?
– Rák, három éve. Épp mikor kezdtek jóra fordulni a dolgok, az élet
gyomorszájon rúg. Tudja, hogy értem?
– Igen, tudom.
Bagger tíz százast számolt a pultra borravalóként, és felállt.
– Uram, mit jelentsen ez? – kérdezte a döbbent pultos.
– Csak emlékeztető, hogy még a seggfejek sem mind rosszak.
Bagger visszasétált a szállodájához. Rezgett a mobilja. Nyilván a
biztonsági emberei keresik. Bagger– nek sok ellensége volt, és a fiúk
nem szerették, ha egyedül mászkál. Ha történik vele valami, az ő
munkájuknak is annyi. Bagger világában vagy fegyverrel, vagy pénzzel
szerezhetsz hűséget. Nem vette fel a telefont.
Elment a Washington-emlékmű mellett, és megállt. Nem a csaknem
százhetven méter magas obeliszk ragadta meg a figyelmét, hanem a
sétaúton kéz a kézben közeledő pár.
Baggernek sose volt komoly kapcsolata egy nővel se. Túlságosan
lefoglalta a harácsolás. Az összes nő, akivel viszonya volt, vagy pénzt
kapott tőle, vagy valami szívességet kért cserébe. Bagger tudta, hogy
nem szeretik, így hát ő se foglalkozott velük.
 Így ment ez egészen addig, míg meg nem jelent Annabelle Conroy,
aki teljesen felforgatta az életét. Az első pillanatban olyan érzéseket
ébresztett benne, amikről nem is gondolta, hogy képes még érezni őket.
Elhitette magával, hogy a nő tényleg magáért szereti, nem pedig azért,
mert bármit el tud intézni neki.
Aztán kiborult a bili, és most itt van a városban, amit majdnem
annyira utál, mint Vegast, hogy megöljön egy nőt, akit élete végéig
szerethetett volna. A negyvenmillió nem rendítette meg. Ha kell,
bármikor képes még több pénzt keresni. De Annabelle Conroy olyasmit
rabolt el tőle, amire senki nem gondolt volna: a szívét.
Baggert annyira feldühítette ez az árulás, hogy ha van nála fegyver,
ott helyben lelövi az édesen andalgó fiatal párt. Azt is alig bírta ki, hogy
oda ne rohanjon, és a földbe tapossa őket.
Megfordult, és gyorsan visszatért a szállodába. Odaérve újabb
meglepetés várta. Mike Manson és a spanja épp akkor tértek vissza
véresen, ziláltan.
Bagger, mielőtt bármit is mondott volna, odaintette az egyik
emberét, és hang nélkül, csak a szájával formálva a szót azt kérdezte: –
Tiszták?
– Átkutattuk őket – jött a válasz. – Nincs rajtuk poloska.
– Mi az ördög történt? – fordult Bagger Mike-hoz.
– Elcsesztük, Mr. Bagger – ismerte el Mike. – Bent voltak a
furgonban, aztán az öreg elszedte tőlem a pisztolyt, és megkötöztek
minket. Idáig tartott kiszabadulnunk és visszajönnünk.
– Öt kilométert gyalogoltunk! – mondta a másik férfi.
– Teszek rá, ha a nyelveteken is kellett idáig kúszni! – bömbölte
Bagger. – Hagytátok, hogy egy nő meg egy nyamvadt könyvtáros
kicsesszen veletek?
– Nem a könyvtáros volt – mondta Mike. – Idősebb tag volt, de
kemény pasas. A bordáim közé nyomta az ujját, és az egész testem
lebénult. – Aztán a sérült fülére mutatott. – Úgy ellőtte a fülcimpámat a
pisztolyommal, mintha mindig ezt csinálná. Profi volt, Mr. Bagger.
Ilyesmire nem voltunk felkészülve.
– Mike, ha nem tudnám, hogy nem szokásod elcseszni a dolgokat,
golyót röpítenék a fejedbe.
– Igen, Mr. Bagger – hebegte Mike idegesen. – Tudom. Bekúsztunk
a fák mögé, Joe pedig talált egy üvegszilánkot, amivel el tudtuk vágni a
köteleket. Alig indultunk el, megérkeztek a zsaruk. Biztos azok hívták
őket. De nem láttak meg minket.
– Biztos?
– Igen, uram.
– Azt mondod, a pasas, aki elkapott, profi? Hogy nézett ki?
Mike lefestette.
– Lehet, hogy ügynök?
– Nem úgy öltözött. Egy kicsit öreg is volt hozzá. De akkor is profi.
Úgy láttam, együtt van Conroyjal.
Bagger lassan leült a székbe. Ki a fenével állt össze Annabelle?

51. FEJEZET

A SZENÁTOR aznap nem volt az irodájában. Váratlanul tényfeltáró

útra indult, stábja nagy részét is magával vitte. Csupán minimális
személyzetet hagyott hátra. Finn ezt a hasznos információt Simpson
honlapjáról tudta meg, ahol a szenátor úgy állította be útját, mint amiből
minden alabamainak, sőt minden amerikainak előnye származik. Hogy
egy kajmánszigeteki út mivel járulhat ehhez hozzá, arról Finn– nek
elképzelése se volt. Arra gyanakodott, hogy Simpsont figyelmeztették a
gyilkosságokra, és úgy döntött, eltűnik a városból. Semmi baj, előbb-
utóbb vissza kell jönnie Washingtonba. Elvégre szenátor. Nem
kerülhetik el örökké a kötelességeiket, bár van, aki komoly
erőfeszítéseket tesz ennek érdekében.
Finn kormányzati munkaruhában volt, azonosítója a nyakában lógott,
egyik kezében szerszámostáskát lóbált. Magabiztos fellépése, első
osztályú fényképes azonosító kártyája és a valami javítanivalóról szóló
fedősztori révén hamar bejutott az épületbe.
A liftből kiszállva szemügyre vette Simpson irodájának ajtaját és a
mellette álló alabamai zászlót. Fehér alapon vörös andráskereszt: a
déliek polgárháborús zászlajára utalt. Akárcsak százötven éve a kék
egyenruhás jenkiknek, Harry Finn-nek is remek célpontot nyújtott.
Odament az ajtóhoz. Az üvegen keresztül látta bent a fiatal recepcióst a
pultja mögött.
 Finn kinyomtatta a fotókat, amiket legutóbbi itt jártakor az irodáról
és a nőről készített. Tisztán látszott a képeken a névtáblája.
Bedugta a fejét az ajtón, és felemelte a hamis megbízását. – Kézcsók,
Cheryl. Bobby vagyok a karbantartóktól. Pár napja hívtak a bejárati
ajtajuk zárja miatt. Bocs, hogy csak most jöttem, de elúsztam kicsit.
Nem tudja, mi baja? Más irodák is panaszkodtak a sajátjukra.
A túlhajszolt nő, aki sorozatban kapta a telefon– hívásokat, a telefon
mikrofonjára tette a kezét. – Fogalmam sincs.
– Akkor megnézem gyorsan. Maradjon csak – felelte Finn.
A recepciós hálásan mosolygott Finnre, majd folytatta a munkáját.
Finn letérdelt, megvizsgálta a zárat, majd egy kis fémdarabot
csúsztatott a kulcslyukba. Elbabrált még egy kicsit, mintha tényleg az
ajtót javítaná, majd azt mondta: – Most már rendben lesz, Cheryl.
A nő integetett neki. Finn pakolás közben belesett az irodába. Már
tudta, hogy nincs riasztó és mozgásérzékelő, de jobbnak látta biztosra
menni.
Odakint a két folyosó találkozásánál volt egy ipari kamera. Ezt már
bemérte. Kétpercenként váltott állást, hogy felvehesse mindkét folyosót.
Finn végigsétált a folyosón, és az óráját nézte. A kamera még mindig
kétpercenként váltott. Ennyi elég is volt neki.
Éjszaka őrök jártak a folyosókon, de mint Finn kiderítette, a páros
órákban a páratlan emeleteket ellenőrizték, a páratlan órákban a
párosakat. Megvárta, amíg kiürül a folyosó, és a kamera is másfelé néz.
Aztán gyorsan feltörte annak az ajtónak a zárját, ami mögött, tudta, az
ünnepi dekorációkat tartották, és besurrant. Hátul elhelyezkedett a
földön, és elaludt.
Két perccel éjfél után optikai kábelt dugott ki az ajtó alatt, hogy
felmérhesse a folyosót. Üres volt. A kamera a másik folyosó felé nézett.
Finn Simpson irodájához sietett. A fémdarab, amit a zárba tett,
egyetlen célt szolgált, de azt hibátlanul. Ügy tűnt tőle, mintha zárva
lenne az ajtó, pedig nem volt, amennyiben rendelkeztél a megfelelő
eszközzel – mondani se kell, Finn birtokolt ilyet. Az eszköz mágneses
végét a zárba helyezte, kihúzta a fémdarabot, és az ajtó kinyílt.
Azonnal munkához látott. Átszaladt az előszobákon, egyenesen
Simpson tágas irodájába. Letérdelt az íróasztalánál, felvette a földről a
számítógépházat, és megfordította. Lecsavarozta a hátlapját, behelyezte
a szerkezetét, és összekötötte a számítógép más alkatrészeivel.
 Azért tudta átcsempészni a szerkezetét a biztonsági ellenőrzésen,
mert semmilyen robbanóanyagot nem tartalmazott. A szerkezetet úgy
tervezték, hogy vegyi reakciót idézzen elő a számítógép összetevőiben.
Ez a reakció az amúgy ártalmatlan processzort bombává változtatta.
Persze a számítógépiparban senkinek sem volt érdeke, hogy a
vásárlóközönség tudjon erről az eshetőségről. A szerkezethez drót
nélküli rádióvevő csatlakozott, körülbelül ezerötszáz méteres
hatósugárral. Több mint elég, gondolta Finn. Visszatette a számítógép
fedelét, és a helyére rakta a készüléket.
Ezután leült a gép elé, és bekapcsolta. Kivilágosodott a képernyő, de
a gép jelszót kért. Az elfoglalt szenátoroknak nem volt idejük bonyolult
jelszavakat kiötleni. így hát Finn elkezdett neveket beírni. A harmadik
be is vált: Montgomery – Alabama fővárosa.
A férfi beírta a parancsokat, amikre szükség volt, és kikapcsolta a
gépet. Végül egy elemmel működő kis felderítőkészüléket helyezett az
egyik virágcserép mellé a szenátor heverője melletti polcra. A növény
indái megfelelő takarást nyújtottak az aprócska kamerának. Finn-nek
így már közvetlen hangi és képi hozzáférése volt Simpson irodájához,
aminek jó hasznát fogja venni.
Visszament az üvegajtóhoz. Megnézte az óráját, és megvárta, míg a
kamera a másik folyosó felé fordul. Aztán abban a pillanatban kisietett
az irodából, és visszabújt a tárolóba. A szerszámostáskájából kivett egy
adó-vevő készüléket, ami olyan volt, mint egy kis mobiltelefon, és a
képernyőjére nézett. Jól választotta ki a minikamera helyét. Tisztán látta
az egész irodát. Kikapcsolta az eszközt, lefeküdt a padlóra, és megint
elaludt.
Másnap reggel kibújt a tárolóból, és egy ideig fel-le liftezett az
épületben, mint aki megbízásokat teljesít. Aztán egy csomó emberrel
együtt elhagyta az épületet. Elmetrózott az autójához, és az irodába
hajtott.
Most már csak meg kellett várnia, hogy Roger Simpson visszatérjen.
Szép kis fogadtatásban részesül az ember, aki részt vett az apja
megölésében.
De ami a legfontosabb, Simpson halála egyben Harry Finn útjának a
végét is jelenti. Nem öl többet, nem hallgatja meg többet az anyja
történetét. Valami azt súgta neki, anyját az tartja még életben, hogy az
utolsó gyilkos is meghaljon. Finn gyanította, hogy Simpson halálával az
anyja élete is véget ér. A bosszú hatalmas erő, képes a halált is
visszatartani. Amikor az anyja meghal, Finn megsiratja, meggyászolja,
de fel is lélegzik, mert végre szabad lesz.
Kicsit dolgozott még az irodájában, átnézte a Capitolium elleni
támadás terveit, aztán elment a gyerekekért az iskolába. Patrickkel
gyakorolta a baseballt, segített Susie-nak a házi feladatban, Daviddel
pedig átnézték a középiskola-kínálatot. Amikor Mandy visszajött a
boltból, Finn segített neki vacsorát főzni.
– Jó kedved van – jegyezte meg Mandy, miközben a férje krumplit
hámozott.
– Jó napom volt tegnap – felelte Harry.
– Kár, hogy éjszaka is dolgoznod kellett. Biztos kimerültél.
– Nem, túlteng bennem az energia!
Finn végzett az utolsó krumplival is. Megtörölte a kezét, és átölelte
Mandy derekát. – Arra gondoltam, elutazhatnánk valahová. Mondjuk,
külföldre.
– Az csodás lenne, Harry, de túl drága.
– Jó évünk volt. Van egy kis félretett pénzem. Jövő nyáron el is
mehetnénk. Már mindent kitaláltam.
– Miért mindig én vagyok az utolsó, aki értesül az ilyesmiről?
– Megvártam, amíg minden összeáll, hogy csak akkor kérjem a
főparancsnok beleegyezését, asszonyom! Így tanultam a seregben!
Megcsókolta az asszonyt.
– Nehéz kiismernem magam rajtad! – mondta Mandy.
– Mint már említettem, látom a fényt az alagút végén.
– Reménykedjünk, hogy a fény nem a szembejövő vonat – nevetett
Mandy.
Miközben az asszony visszafordult a tűzhelyhez. Finn jókedve
elpárolgott.
A szembejövő vonat, gondolta. Remélte, hogy a felesége nem
bizonyul prófétának.
 52. FEJEZET

A KUDARCBA FULLADT emberrablási kísérlet után Caleb és Paddy

átköltözött Stone házába, miközben Annabelle visszament a
szállodájába, kijelentkezett, és áthurcolkodott a város másik részére.
Aztán felhívta Stone-t az új címmel.
Kora reggel Reuben izgatottan hívta Stone-t.
– Milton az idegeimre megy, Oliver – panaszkodott. – Kitakarította
az egész házat. Semmit nem találok. Delta Dawn nem mer bejönni, mert
egész nap megy a porszívó.
Delta Dawn Reuben fajtisztázatlan kutyája volt.
– Nem fogod elhinni, mit művelt a fürdőszobával! – suttogta
Reuben. – Olyan, mintha egy női magazinban látnád. Szarni se merek
odabent.
– Itt nem fér el – felelte Stone fáradtan –, már így is túlzsúfolt a ház,
Reuben.
– Tudom, ezért is hívtalak. Paddy idejöhetne hozzám, Milton pedig
hozzád. Paddy jobban kedvemre való szobatárs.
– Nem az a legfőbb gondunk, hogy megtaláljuk neked az ideális
szobatársat. Hanem hogy életben maradjunk – közölte nyersen Oliver. –
Minél kevesebbet mászkál Paddy, annál jobb.
– Oké – sóhajtott Reuben. – Azt hiszem, még egy ideig el tudom
viselni Mr. Kényszerbeteget. De jobb lesz minél előbb elkapni ezt a
szemét Baggert. Milton már arról beszél, hogy elvisz ruhát venni.
Márpedig nálam is van egy határ.
Néhány órával később Stone látta, ahogy Caleb gyűrötten, mérgesen
kijön a fürdőszobából az előző este viselt ruháiban.
– Caleb, amikor tegnap lecsaptak rád, mondtak valamit?
– Ó, igen – felelte Caleb komoran. – Azt mondták, ha csak
megnyikkanok, megölnek! Ha meggondolom, hogy amikor a kulcsot a
zárba tettem, arra gondoltam, iszom egy pohár finom sherryt, és
újraolvasom a Don Quijote bevezetését...
– Úgy értem, mondták, hogy Jerry Baggernek dolgoznak?
– Nem, nem mondták. Nem nagyon beszéltek. Nem is kellett, volt
fegyverük.
– Megemlítették Annabelle-t?
 – Nem, egy szóval sem. Miért?
– Nem említettek egy bizonyos John Carrt?
– Az ki?
– Mindegy. Említették a nevét?
– Nem.
Stone egyszerűen nem tudhatta, hogy a rablók Annabelle-t vagy John
Carrt üldözik. Caleben keresztül őt könnyen lenyomozhatták. Járt a
könyvtárban, hogy meglátogassa a barátját. Mindannyian azt
feltételezték, hogy Bagger emberei voltak. De mi van, ha annak a
csoportnak a tagjai, amely megölte a tripla hatosokat? Amely Carter
Grayt is megölte? Bár ha őt üldözik, rájöhettek volna, hogy ki ő és hol
lakik.
– Most mit csináljak? – törte meg Caleb Stone gondolatait. – Tíz
perce munkába kellett volna mennem. Nincs ruhám, piperetáskám,
semmim.
– Jelents beteget! – felelte Stone mérgesen, amiért megzavarták.
– Ma még rendben is lenne. De mi lesz holnap, és holnapután?
– Nem vehetsz ki szabadságot?
– De, csakhogy a kormánynak dolgozom. Nem vehetsz ki
szabadságot csak úgy, váratlanul. Előre kell tervezni, kérelmet kell
benyújtani.
– Emiatt holnap is ráérünk aggódni. Egyelőre maradj itt, és lazíts.
– Lazítsak! Miután elraboltak, és kis híján megöltek? Miután nem
mehetek vissza a lakásomba és a munkahelyemre, mert egy őrült üldöz?
Azt várod, hogy lazítsak?
– Vagy lazíts, vagy vágd fel az ereidet. Rád bízom a döntést –
csattant fel Stone, majd elindult kifelé.
– Hová mész?
– A barátunkhoz.
– Remek. Mondd meg Annabelle-nek, hogy körülbelül akkora
szükségem van hozzá hasonló barátokra, mint egy végbéltükrözésre
érzéstelenítés nélkül.
Paddy lépett ki a fürdőszobából. Haja vizes volt a zuhanyozástól. –
Mi a helyzet?
– Caleb épp reggelit akar készíteni – mondta Stone. – Ugye, Caleb?
– Tessék?
 Paddy Stone-ról Calebre nézett, és elmosolyodott. – Ez irtó kedves
tőled!
Caleb egy pillanatra olyan képet vágott, mint aki mindjárt ordítani
fog. De gyorsan lehiggadt. Amíg Paddy aludt. Stone mesélt róla
Calebnek. Azt is elmondta, hogy haldoklik.
– Végtére is közszolga lennék, vagy mi – mondta Caleb
nagyvonalúan.
– Akkor itt hagylak titeket.
Miközben Stone tempósan elindult kifelé a temetőből, titokban félt,
hogy Annabelle megint lelépett a tegnap történtek után. De szerencsére
fél órával később ott találta az új szállodai szobájában. Épp befejezte a
reggelijét. Kávét töltött Olivernek, szállodai köntösében leült az ágya
szélére. Fáradtnak, megtörtnek látszott. – Hogy van Paddy?
– Furcsa, de jobban néz ki. Peckesebb a lépése.
– A tegnap esti akciótól. Mindig feldobja az ilyesmi.
– Szerencse, hogy ott volt tegnap este. Megmentette az életünket.
– Tudom – mondta Annabelle, de nem tűnt elégedettnek. – Marhára
bosszant. Így most az adósa lettem.
– Felismerted a tegnap esti fickókat? – kérdezte Stone, gondosan
megválogatva a szavait. – Egész biztos, hogy Bagger emberei voltak?
– Nem ismertem őket, de ki más küldhette őket?
– Emlékszel a kis problémámra, amiről beszéltem?
– Igen.
– Elképzelhető, hogy a tegnap esti támadók engem kerestek, nem
téged.
– Tessék? Ki üldöz téged?
– Öltözz fel. Autózunk egyet. Valamit tudnod kell rólam.
– Hová megyünk?
– Az Arlingtoni Nemzeti temetőbe. Mutatni akarok valamit.

53. FEJEZET

– NEM UNOD a temetőket Oliver? – kérdezte Annabelle, miközben az

ország legdicsőbb katonai temetőjének aszfaltját koptatták. – Kezdesz
megszállott lenni.
 A legtöbb síron egyszerű, fehér sírkő állt, de némely híres vagy
gazdagabb elhunyt rendkívül impozáns és sokszor igen ízléstelen
síremléket kapott. Stone úgy érezte, minél többet tett az elhunyt a
hazájáért, annál szürkébb sírkövet kapott.
– Gyere. Nincs már messze – mondta Stone.
Végigvezette az ismerős ösvényen, magában számolta a sorokat. Ez
a temető csöndes szeglete volt. Gyakran ellátogatott ide, ha nyugalomra
vágyott.
A következő pillanatban megtántorodott, magabiztossága semmivé
lett. Közel sem volt olyan nyugalmas a környék, mint megszokta. A
negyedik sor harminckilences sírjánál nagyon is mozgalmas élet folyt.
Munkások ástak. Stone és Annabelle szeme előtt egy koporsót emeltek
ki a földből, és mellettük elhaladva egy furgonba tették.
– Oliver? – kérdezte Annabelle. – Mi az? Mi a baj? – ölelte át a férfi
vállát, aki egy fának támaszkodott.
Stone csak nehezen bírt megszólalni: – Ne együtt menjünk ki innen.
A házamban találkozunk.
– De...
– Menj!
Stone a távozó furgon után eredt.
Miközben a sírásók kezdték visszatemetni a gödröt, Annabelle
hozzájuk sétált. – Azt hittem, a koporsókat beteszik a sírba, nem
kiveszik belőle – mondta.
Az egyik sírásó felnézett, de nem szólt semmit. Ásott tovább.
Annabelle kicsit közelebb ment, próbálta kiolvasni a feliratot a
sírkövön.
– Megmondanák, hol végzik itt az őrségváltást? – kérdezte közelebb
óvatoskodva.
Miközben a munkás válaszolt, Annabelle a válla felett meglátta a
sírfeliratot „John Carr”, olvasta magában.

STONE gyalogosan követte a furgont, míg az el nem érte a főutat, és

el nem tűnt szem elől a temető előtti körforgalmon keresztül. A kocsi
nem a Washingtonba vezető Memorial-híd felé indult, hanem
nyugatnak, Virginia belseje felé. Stone-nak volt egy elképzelése, hová
viszik a koporsót: Langleybe, a CIA központjába.
Felhívta Reubent a mobiljáról.
 – Keresd meg minden ismerősödet a katonai hírszerzésnél, és tudd
meg, miért exhumáltak ma egy sírt az Arlingtoni Nemzeti temetőben.
– Kinek a sírját? – kérdezte Reuben.
– Egy John Carr nevű pasasét.
– Ismerted a fickót?
– Mint önmagamat. Siess, Reuben, fontos.
Stone letette a telefont, majd Alex Fordot hívta, az egyetlen élő
személyt Annabelle Conroyon kívül, aki tudta, hogy az igazi neve John
Carr.
– Láttad, amikor kiásták? – kérdezte Alex.
– Igen. Kérlek, tudj meg mindent, amit lehet.
Stone gyalog ment vissza a házába. Biztos volt benne, hogy
Annabelle, aki kivitte autóval a temetőbe, előbb odaér.
A nő Oliver asztalánál állt, amikor a ház ura belépett. – Egész jól
tartod magad ahhoz képest, hogy halott vagy.
– Hol van Paddy és Caleb? – tudakolta Stone.
– Elmentek a boltba. Nem tartasz itthon sok kaját. Caleb megkért,
hogy mondjam meg, fel van háborodva.
Annabelle az asztalon tornyosuló iratokra mutatott. – Szép kis aktád
van Jerryről.
– Jerryről és rólad – mondta Stone, amire a nő összerezzent.
– Utánam is nyomoztál?
– Nem, a barátom csak Bagger aktáját adta ide. Amit rólad tudok, azt
kikövetkeztettem.
Stone leült az asztala mögé.
– Szóval az a temetői dolog nem túl jó, ugye?
– Fogalmazzunk úgy, hogy meg lesznek lepve, ha kinyitják a
koporsót, mert nem találnak benne – vont vállat Stone.
– Miért ásták ki épp most?
– Nem tudom.
– Szóval ez az a probléma, amiről beszéltél?
– Nem igazán beszélhetek róla neked.
Annabelle dühösen elvörösödött: – Te mondod ezt nekem? Miután
kiöntöttem előtted a lelkemet? Még soha senkinek nem tettem ilyet.
Soha! Az igazat akarom!
Stone magában összerezzent. Évekig tartott egy transzparenst a
Lafayette parkban, amin az állt: „Az igazat akarom!”
 – Annabelle, erről tényleg nem beszélhetek...
– Állj. Ne próbálj álkifogásokat kreálni. Ne feledd, a mellédumálás
bajnoka vagyok.
Stone csak ült, miközben Annabelle a cipője sarkával a fapadlón
topogott. – Figyelj, Oliver, vagy John, vagy hogy hívnak.
– Már megmondtam az igazi nevem. John Carr.
– Remek. Kezdetnek ez is valami. Folytasd.
Stone felállt. – Nem folytatom. Sőt most már Jerry
Bagger ellen se segíthetek neked. Minél előbb elmenekülsz tőlem,
annál jobb neked. Fogd az apádat, a pénzedet, és fuss olyan messze,
amilyen messze csak tudsz. Sajnálom, Annabelle. Ha a közelemben
maradsz, meghalsz. Nem vállalhatom ezért is a felelősséget.
Megragadta a nő karját, az ajtóhoz kísérte, és becsukta mögötte.

54. FEJEZET

HARRY FINN anyja korán kelt. A csontjait hasogató fájdalomtól

mindig virradat előtt felébredt.
Kiment a fürdőbe, visszacsoszogott az ágyához, és egy életen át
berögzült fegyelemmel olvasta végig a lapokat. Ezután a rádiós és tévés
hírműsorok következtek a véget nem érő hírvadászatban. Az asszony
hirtelen azon kapta magát, hogy egy arcot bámul a képernyőn.
Megmarkolta a távirányítót. Önelégült mosolya lehervadt az arcáról.
Nehezen kapott levegőt. A mobiltelefonra nézett, amit a fiától kapott.
Még sose hívta rajta; Harry azt mondta, vészhelyzetre van. Egy
madzagon viselte a nyakában. Csak fürdéskor vette le. Fel kell hívnia.
Meg kell tudnia, mi van azzal az emberrel. Akit a tévében látott. Igaz?
Igaz lehet?
Hallotta, hogy valaki jön, ezért visszabújt az ágyába. Az ajtó kinyílt,
és egy ápolónő lépett be fütyörészve.
– Hogy vagyunk ma, Úrnőm? – kérdezte az ápolónő. A becenév a
páciens uralkodói modorából fakadt.
Az öregasszony arca kifejezéstelen maradt. Motyogott néhány szót
azon a sajátos nyelven, amit beszélt. Bárki másnak összefüggéstelen
hablatyolásnak tűnt, és ez is volt a cél. Az ápolónő már hozzászokott.
 – Jól van, halandzsázzon csak, én addig elviszem a szennyest és
kitakarítom a fürdőszobát. Mindent a vevőért, Úrnőm.
Az ápolónő az újságstószra nézett, és mosolygott. Az Úrnő közel se
olyan hibbant, mint gondolják.
Elvégezte a munkáját, aztán elment. Az öregasszony csak ekkor ült
fel, és nézett ismét a telefonra. Fura, hogy ha az ember megöregedett,
azok a döntések, amiket fiatalon hamar meghozott, most hosszas
mérlegelést igényeltek. Hívni vagy nem hívni?
Még végig se gondolta, az ujjai már be is ütötték a számot.
Egyet se csöngött végig. Finn nyilván felismerte, ki hívja.
A férfi halkan, de érthetően beszélt. – Mi történt? Bajod esett? –
kérdezte.
– Nem. Jól vagyok.
– Akkor miért hívtál?
– Láttam a hírekben, hogy elhagyta az országot. Vakációra ment.
Szabad neki vakációra menni? Igaz ez? Felelj!
– Gondoskodom róla. Most tedd le.
– De biztos...
– Ne mondd ki. Tedd le. Most rögtön!
– Senki nem értheti, miről beszélünk.
– Tedd le! Az asszony kinyomta a telefont, és visszaakasztotta a
nyakába. Harry mérges volt. Nem kellett volna hívnia. De nem bírta
visszafogni magát. Álló nap és álló éjjel itt ül, ebben a pokolban,
rothad, és csak arra gondol. Erre tessék, meglátta a férfit a tévében.
Az ablakhoz sietett, és kinézett rajta. Csodálatos nap volt, de őt nem
érdekelte. Már nem tartozott ehhez a világhoz. A múlt része volt, ami
csaknem teljesen eltűnt már. A családja, a barátai, a férje, mind
meghaltak. Csak Harry maradt. Most pedig haragudott rá. De majd
megbékél. Mindig megbékél. Jó fiú volt. Egy anya se kívánhatott jobb
fiút magának. Az asszony kinyitotta a fiókot, és kivette az utolsó képet,
ami a férjéről maradt neki.
Hanyatt dőlt az ágyában, a fotót a szívére szorította, és Roger
Simpson haláláról álmodott.

HARRY FINN lassan eltette a telefont a zsebébe, és visszament a

konyhába, ahol Mandy és a gyerekek riadtan néztek rá. Amikor
megszólalt a telefon, és meglátta a számot, teljesen elfelejtette, hogy
van családja. Kirohant a konyhából. Biztos volt benne, hogy az anyja
azért hívja, mert rátaláltak. Mert meg fog halni.
Susie szájából egy darabka zabpehely lógott ki. Patrick a padlóra
ejtette a villáját, ahol George, a labrador nyalogatta. David épp
tankönyveket gyömöszölt a hátizsákjába, de félbehagyta, és aggódva
nézett az apjára. Mandy spatulával a kezében állt a tűzhelynél, a
palacsinta kezdett koromfeketévé válni a serpenyőben.
– Harry, minden rendben? – kérdezte aggódva.
Harry próbált mosolyogni, de a szája nem engedelmeskedett. – Téves
riasztás. Azt hittem, valami baj történt. Tévedtem.
Susie, talán az apja ábrázatától vagy a hangjában hallatszó szokatlan
remegéstől, sírni kezdett. Finn felemelte a kislányt, és az arcához
nyomta az arcát.
– Semmi baj, kicsim. Apu tévedett. Ez minden.
Susie megfogta Finn arcát, és azzal a velőbe látó tekintettel nézett rá,
amire csak kisgyerekek képesek.
– Becsszó? – kérdezte a kislány vékony hangon.
A kérdés mélyén rejlő félelem Finn szívébe markolt. Megpuszilta a
kislány arcát, részben azért, hogy ne kelljen a kérlelő, átfúró szemekbe
néznie.
– Becsszó. Még az apukák is tévedhetnek. – A feleségére nézett, aki
kicsit már magához tért a rémületből. – De az anyukák nem, ugye? –
Finn megcsiklandozta Susie-t, a másik kezével pedig átölelte Patrick
karcsú vállát. – Ugye?
– Igen, apu – felelte Susie.
– Igen – helyeselt Patrick.
Finn elvitte a gyerekeket iskolába. David maradt utolsónak a
kocsiban. Hátradőlt, úgy tett, mintha a cipőfűzőjével babrálna, amíg a
testvérei eltűntek az épületben.
– Hé, apa, biztos minden okés?
– Teljes mértékben, pajti. Ne aggódj.
– Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz.
– Azt hittem, ez az én szövegem – mosolygott Finn.
– Komolyan mondom, apa. Tudom, hogy néha nehéz anyuval
megbeszélni bizonyos dolgokat. Van, hogy egy másik pasira van
szükség.
 Finn megrázta a fia kezét. – Ezt nagyra értékelem, Dave. Nagyobbra,
mint hinnéd.
Bárcsak mindent elmondhatnék, fiam! De sose leszek rá képes.
Sajnálom. Ezt gondolta, miközben rendkívül erős ujjai a fia kezét
szorították. Sose akarta elengedni.
– Szia, apa. – David becsukta a kocsi ajtaját, és követte testvéreit az
iskolába.
Finn lassan elhajtott. Más szülők autói mellett haladt el. Ezek a
szülők egész biztosan nem cserélnének vele.
A visszapillantó tükörben látta, ahogy David eltűnik az épületben.
Ha kudarcot vallok, fiam, arra emlékezz, milyen apa voltam, ne arra,
milyen emberré lettem.

FINN anyjával egy folyosón, de másik szobában, egy Herb Daschle

nevű férfi nyújtózkodva ásított. Leült az ágy mellé, amin eszméletlen
férfi feküdt. Daschle éjfél óta itt volt, és még egy óráig szolgálatban
lesz. Biccentett az ápolónőnek, aki bejött ellenőrizni a beteget. Ebben a
pillanatban a férfi nyögni kezdett, és szavak törtek fel belőle. Daschle
felugrott, karon ragadta az ápolónőt, kituszkolta a szobából, és becsapta
mögötte az ajtót. Odahajolt a férfi arcához, és figyelt. Amikor elnémult,
Daschle telefont kapott elő, felhívott egy számot, és szóról szóra
bemondta, amit az ágyon fekvőtől hallott. Aztán az ajtóhoz ment, és
kiszólt. Az ápolónő visszajött. Kicsit zaklatottnak tűnt, bár nem először
fordult elő ilyesmi.
– Sajnálom – szabadkozott udvariasan Daschle, amint visszaült a
helyére.
– Egy nap még szívrohamot hoznak rám maguk – mondta az
asszony, de csak magában.
Hangosan nem merte kimondani. Egyszerűen nem merte.
Ilyen emberek előtt nem.
 55. FEJEZET

– ÖRÜLÖK, hogy Grigorij segítőkész volt – mondta Carter Gray a

CIA-igazgatónak.
A bunker dolgozószobájában ültek. Gray kezdte megszeretni
átmeneti szállását. Van abban valami, ha az ember a föld alatt él. Nem
jelent gondot az időjárás, sem a dugók, ráadásul Carter Gray senkinek a
társaságát nem élvezte úgy, mint a sajátját.
Grigorij Tupikov, aki a Szovjetunió utolsó éveiben amerikai
nagykövet volt, már nem az orosz népet szolgálta. Sokkal inkább
önmagát. Kövér, boldog kapitalista lett, anyaországa exportcikke.
Beszállt egy befektetési csoportba, amely átvette a korábban államilag
felügyelt szénipart Oroszországban, majd továbbadta egy másik orosz
befektetőcsoportnak. Grigorijnak volt annyi esze, hogy elhagyja
országát, mielőtt a kormányzati pöröly lesújt az újgazdagokra. Az év
nagy részét Svájcban töltötte, de volt lakása Párizsban és New Yorkban
is, a millióit pedig a Goldman Sachs kezelte nagy műgonddal.
Gray átolvasta a Tupikovval való találkozásról szóló aktát.
– Tehát Leszja és Rayfield Solomon tényleg összeházasodtak
Volgográdban. Aztán a friss házasoknak sikerült kijutniuk a
Szovjetunióból.
Az igazgató bólogatott.
– Az alapján, amire Grigorij emlékezett, és megtudott régi
kollégáktól, először Lengyelországba utaztak, aztán Franciaországba,
majd onnan Grönlandra. Egyébként Leszja zsidó volt?
– Nem tudom. Solomon az volt, bár nem gyakorolta a vallást. A
kémkedés gyakran megrendíti az ember hitét.
– Én minden vasárnap ott vagyok a presbiteriánus egyház
istentiszteletén – mondta az igazgató.
– Gratulálok. Ha Grigorij ilyen sok mindent tudott annak idején,
miért nem tett semmit? – Gray megválaszolta a saját kérdését. – Azt
hitte, a nő még mindig a szovjeteknek dolgozik.
– Miért, talán nem? – kérdezte az igazgató csodálkozva.
– De, persze – felelte Gray nyájasan. – Na és Grönland után?
– Sajnos kihűlnek a nyomok. Alighanem most is hidegek. Elvégre
régen volt.
 – Nem lehetnek hidegek – csattant fel Gray.
– Pontosan hol találták meg Solomon holttestét? Ez sincs benne az
aktában.
Gray felnézett az aktából, amit olvasott, és úgy tett, mintha próbálna
visszaemlékezni a részletekre, amik nagyon is élénken beleégtek az
agyába.
– Brazíliában. São Paulóban.
– Mit keresett São Paulóban?
– Nem tudom. Természetesen nem mi küldtük oda. Leszja átállította.
– Ott halt meg?
Gray bólintott. – A dél-amerikai kapcsolatunk értesített. Lefolytattuk
a nyomozást, de egyértelműen öngyilkosság volt.
Az igazgató Grayre nézett. Gray pedig az igazgatóra.
– Nyilván – mondta az igazgató. – Leszja pedig magára maradt?
– Úgy tűnik. Van még valami?
– Talán.
Gray felnézett, és látta, hogy az igazgató önelégülten mosolyog.
Graynek eszébe jutott, hogy a jelenlegi CIA-igazgató már ifjú
ügynökként se volt a pókerarc mestere. Ő volt a legrosszabb azok közül,
akiket Gray valaha is kiképzett. Ráadásul mindig is felsőbb– rendűnek
érezte magát, jórészt teljesen alaptalanul. Gray azt hitte, sikerült
kiirtania belőle a gyengeségeket. De nyilvánvalóvá vált, hogy a CIA
igazgatójaként ismét előjöttek ezek a tűrhetetlen tulajdonságok.
– Mi az?
– Grigorij jókedvében lehetett. Ahogy javasoltad, az emberünk több
tonna homárt tömött belé, amikor meglátogatta Párizsban.
– És Moszkovszkaja vodkát? Az a kedvence.
– Literszámra. Néhány vörös hajú pipit is bedobtunk.
– És?
– És azt mondta, hogy hallott egy pletykát: Leszjának muszáj volt
férjhez mennie.
– Muszáj volt férjhez mennie? – ismételte Gray csodálkozva.
Az igazgató a hasára bökött.
– Terhes volt? – kérdezte Gray.
– Legalábbis Grigorij úgy véli.
Gray hátradőlt. Solomon és Leszja fia öldösi az embereket odakint.
 – Szóval, ha megnézzük az időskálát, a gyerekük most a harmincas
évei közepén járhat.
Az igazgató bólintott.
– Viszont kétlem, hogy Solomon a neve.
– De ha Leszja és Solomon Oroszországban házasodtak össze,
amikor a nő már terhes volt, akkor hol születhetett meg a gyerek? Ha az
esküvő után azonnal elhagyták Oroszországot, akkor szülhetett
Lengyelországban, Franciaországban, Gröndlandon vagy akár
Kanadában is.
– Kanadában? Az utolsó ismert tartózkodási helyük Grönland volt.
Hogy jön ide Kanada?
Gray szemügyre vette a férfit, aki az ország első számú
titkosszolgálatának élén állt. A CIA-nál kezdte, aztán áttért a politikára,
és ott is maradt, amíg egy kétes ítélőképességű elnök nem akart csontot
dobni a barátjának, és a CIA igazgatójává nevezte ki. Isten óvja az
országot.
– Miért menne valaki Grönlandra, hacsak nem Kanadába tart? Már
akkoriban is sok közvetlen járat indult az USA-ba. Ráadásul a kémek
kedvenc megállóhelye volt. Bevetés után én is gyakran megálltam
Grönlandon, mielőtt hazajöttem. Grönlandon mindig kiszúrtad, ha követ
valaki. A tundrán nehezen olvad be az ember a környezetébe.
– Jó, de mi van, ha idejöttek megszülni a gyereket?
Az azt jelentené, hogy amerikai állampolgár. Sokkal egyszerűbb
lenne.
– Nem hiszem, hogy itt szült volna. Egyszerűbb besurranni
Kanadába, és ott megszülni a gyereket, mint itt, Amerikában. A
papírokat mindig meg lehet hamisítani utólag.
– Ezen a vonalon akkor se jutunk túl messze.
– Nem értek egyet veled. Grönlandról viszonylag kevés helyen lehet
belépni Kanadába. Akkoriban még ennyi belépőhely se volt. Montreal?
Toronto? Ottawa? Esetleg Új-Skócia vagy Új-Fundland? Ezen
elindulhatunk.
– Pontosan mit is akarunk csinálni?
– Le akarjuk szűkíteni az időt egy tizenkét hónapos periódusra. –
Gray megnevezte az évet. – Átnézzük ezeken a helyeken a születési
anyakönyveket. Először csak a fiúkét.
– A lányokét miért nem?
 – Egyelőre csak a fiúkét – ismételte Gray.
– Ez még így is hatalmas kutatómunka. Ráadásul itt van nyakunkon
ez a készenléti gyakorlat a Capitolium-dombon, amit a
Nemzetbiztonsági Hivatal rendelt meg, de a munka oroszlánrésze
persze ránk vár. Elképesztően időigényes.
– A születési anyakönyveket biztosan számítógépesítették mostanra.
Ez nagyban leegyszerűsíti a dolgot.
– Igen, de akkor is. A szükséges források...
Gray előrehajolt, és egyetlen átható pillantással elnémította a
másikat. – Ha nem teszünk semmit, az katasztrófát okozhat ennek az
országnak.

56. FEJEZET

ANNABELLE kint várt, amíg apja vissza nem jött a közeli boltból
Calebbel. Minden magyarázat nélkül közölte Paddyvel, hogy kövesse a
hoteljébe a kisteherautójával.
Annabelle-nek száguldoztak a gondolatai. Számított Stone
segítségére. Most pedig egyszerűen faképnél hagyta, szó szerint
rácsapta az ajtót. Sose lett volna szabad megbíznia benne. Mostanra
megtanulhatta volna, hogy csak magára számíthat.
– Annie? – kérdezte végül Paddy. – Mondj valamit, kislány. Mi az
ördög folyik itt?
Úgy nézett az apjára, mintha elfelejtette volna, hogy ott van. – Az
folyik itt, hogy rácsesztünk. Nem jön a segítség, amire számítottam
Bagger ellen.
– Nincs felmentő sereg?
– Nincs felmentő sereg.
– Ez az Oliver nevű pasas. Reuben mesélt róla kicsit. Ő segített
volna?
– Igen, de már nem akar. Úgy látszik, fontosabb dolga akadt.
Paddy rácsapott a széke karfájára. – Na és most?
– Most lelépünk. Bagger biztos figyelteti a reptereket és a
pályaudvarokat, de annyi embere nincs, hogy az utakra is jusson.
Megszabadulunk a kocsidtól, aztán mehetünk.
 – Mehetünk, de hová?
– Számít az? A lényeg, hogy innen el.
– Hagyjuk Jerryt elmenni?
– Jobb, mint ha minket visznek el. Holnap is lesz nap – mondta
Annabelle, de rögtön megbánta. – Sajnálom, nem akartam...
– Nekem nem sok napom van már hátra. Vagy most csinálom, vagy
soha.
– Már mondtam, nincs felmentő sereg.
– Akkor kitalálok valami mást.
– Nem szállhatsz szembe Jerryvel egymagad.
– Itt vagy nekem te, nem igaz?
Annabelle kinézett az ablakon, megrázta a fejét. – Van fogalmad
róla, meddig tartott kitervelnem a Jerry elleni akciót?
– Gondolom, tovább, mint amennyi időm nekem maradt. De én nem
futamodok meg. Nem futamodhatok meg.
– Nemrég még semmit nem tettél, hogy elkapd Jerryt. Mi változott?
Paddy felállt, és megragadta a lánya karját. – Te vagy a változás.
Most már tudod, hogy börtönben voltam, amikor anyát megölték. Még
mindig gazember vagyok, de nem akkora, mint gondoltad.
– Azt akarod mondani, hogy ezt értem teszed?
– Nem. Nem csak érted. Tammyért is, mert nem ilyen halált
érdemelt. És magamért is, mert Bagger elvette az egyetlen embert, akit
igazán szerettem.
Annabelle kiszabadította a karját, és félrenézett.
– Nem úgy értettem, Annabelle.
A nő a szeme alatt lévő hegre mutatott. – Mondjuk sose ringattam
magam abban az ábrándban, hogy szeretsz.
Paddy kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a sebet, de Annabelle
elhúzódott.
– Nem volt jogom ezt tenni – mondta az apa. – De olyan leckét
akartam adni, amit sose felejtesz el. Elszúrtad azt a bulit a kaszinóban.
Igaz, fiatal voltál, és a fiatalok hibáznak. De lefogadom, hogy soha
többé nem követted el ugyanazt a hibát. Vagy tévedek?
– Nem.
– Sose érdekeltek az emberek, akikkel dolgoztam. Még annyira se,
hogy sebet ejtsek rajtuk. Ha hibáztak, tudtukra adtam. De tojtam rá,
hogy máskor is elkövetik-e, hogy összeveretik-e magukat valahol.
 – Szóval az én sebem a szereteted jele?
– Anyád nem akarta, hogy beszállj a csalásokba. De azon a nyáron
megszorultunk, és az én ötletem volt, hogy te is gyere. Gyorsan tanultál,
gyorsabban, mint a korodbeliek. Tíz évvel később már jobb voltál, mint
én valaha. Továbbléptél a nagyszabású trükkökre, míg én megmaradtam
a sarki itt a piros, hol a pirosnál. Aprópénzért.
– Te választottad ezt.
– Nem, nem egészen. Az igazat megvallva, nem voltam elég jó a
nagy üzletekhez. Azt mondják, erre születni kell. Én nem erre
születtem.
– Oké, de mire megyünk ezzel? Te nem tudod nagyban csinálni,
márpedig Jerryt csak nagyban lehet elkapni.
– Nélküled nem megy, Annabelle. De én akkor is megpróbálom, ha
nem segítesz.
– Akkor megöl.
– Úgyis halott vagyok. Kétlem, hogy Jerry képes fájdalmasabb halált
kitalálni nekem, mint ami amúgy is vár.
– Jól megbonyolítod az életem.
– Segítesz?
Annabelle nem válaszolt.
– Nem beszélhetnél még egyszer a barátoddal? Hátha meggondolja
magát.
Annabelle nemet akart mondani, de elgondolkozott. Arra gondolt,
visszamehetne Stone házába. Ha ott találja, megpróbálhatja jobb
belátásra bírni. Ha nincs ott, és Annabelle erre gyanakodott, akkor
elhozhatja az aktákat, amiket Stone róla és Jerryről szerzett. Nem
akarta, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek, legyenek azok rendőrök
vagy rosszfiúk.
– Teszek egy próbát.
Az autójához menet rájött, hogy nem engedheti az apját egyedül
szembenézni Jerryvel. Ami azt jelenti, hogy együtt halnak meg.
Szép kilátások.
 57. FEJEZET

MIUTÁN ANNABELLE ÉS PADDY elment, Stone taxiba ültette Calebet,

adott neki pár ruhát a sajátjából, és a sofőrnek megadta egy közeli
szálloda címét.
– Oliver, miért nem maradhatok itt? – kérdezte Caleb szemmel
láthatóan ijedten.
– Nem lenne okos dolog. Később hívlak.
Csak a taxi távozása után kezdett azon gondolkozni, amit Annabelle-
lel tett.
– Cserbenhagytam – állapította meg. – Pedig megígértem, hogy
segítek neki. Miután azt mondtam neki, hogy maradjon itt.
De mit tehetett? Különben is, pár órán belül alighanem gépre ül, és
meg se áll Óceániáig. Ott biztonságban lesz.
De mi lesz, ha nem futamodik meg? Ha csökönyösen úgy dönt, hogy
akkor is Bagger nyomába ered? Segítség nélkül? Azt mondta, felmentő
seregre van szüksége. Meg tudja adni neki?
A következő pillanatban megszólalt a telefon. Reuben volt az. – Az
ismerőseim a VHSZ-nél semmit se tudnak, Oliver. Nem tudtak a
temetői akcióról. Viszont Milton talált valamit a neten. Adom.
– Nem sok mindent, Oliver – hallatszott Milton hangja –, de vezető
hír volt, hogy kinyitottak egy sírt Arlingtonban. A kormánytól senki
nem kommentálta.
– Említették a sírkövön álló nevet?
– Valami John Carr – felelte Milton. – Baj van?
Stone nem válaszolt, letette.
Ennyi év után John Carr hirtelen életre kelt. A sors iróniája, hogy
Stone még sose érezte magát ennyire halott embernek, mint most.
Mit tegyen? Mi történt? Mellbe vágta a felismerés, miközben lassan
visszasétált a temetői úton, és leült a tornácára.
Rászedték.
Ha John Carr többé nem halott, akkor az a valaki, aki a tripla hatosok
tagjait gyilkolja, őt is felteszi a célpontjai listájára.
Csali vagyok, mondta Stone magában. Engem használnak a gyilkos
kiugratására. Ha megöl, mielőtt elkapnák, annyi baj legyen. Ha pedig
mégis megúszom? Akkor sem élek soká. A kormány számára John Carr
nem több kellemetlenségnél. Számos oka van az országának, hogy a
halálát kívánja, és egy se jutott Stone eszébe, amiért életben akarná
tartani. Zseniálisan egyszerű volt. Aláírták a halálos ítéletét.
Stone tudta, hogy csupán egyetlen ember létezett, aki ezt kifőzhette.
Carter Gray. Életben van.
Összepakolt egy kis táskát, bezárta a házat, és futásnak eredt a
temető mögötti erdőben.

HARRY FINN óvatosan megpróbált kiegyensúlyozni egy élére állított

kést az asztalon. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek látszott, de
neki mindig pillanatok alatt sikerült. Akkor csinálta ezt, ha nem volt
biztos valamiben. Egyensúlyra vágyott. Ha egy késsel megtalálja, akkor
az életében is. Legalábbis ezt gondolta. De a valóságban nem volt ilyen
egyszerű.
– Harry?
Amikor Finn felnézett, az egyik csapattársa arcába nézett. A
Capitolium elleni projektet beszélték meg ebéd közben az irodában.
– Sikerült megnézned a levegőztetőrendszer terveit? – kérdezte a nő.
Finn bólintott. Egy zseniális taktikai manőverben szerezték meg,
amely során betörtek annak a mérnöknek a furgonjába, akit megbíztak a
Capitolium Látogatóközpont tervezésével. A terveket lemásolták, majd
ezeket felhasználva telefonbetyárkodássál számos további részletet
tudtak meg az új épületről.
– A tervek szerint a rendszer csatlakozik a Capitoliuméhoz, de ennek
még utána kell néznem. Ami azt illeti, ma éjszaka oda is megyünk.
Elvileg a szállítóalagút felől is megközelíthető, de ezt is ellenőriznem
kell. – Finn a mellette ülő férfira nézett, aki tervrajzokat és listákat
nézett át. – Mi van a járművel?
– Rendben. – A férfi ismertette a részleteket.
Finn a belépőt nézte, amit a SUV-ból lopott el korábban. Ez az
egyetlen belépő óriási előrelépést jelentett neki. Egyszerűen kicseréli a
felszínén látható információkat – fénykép, név s a többi –, és millió
helyre bejuthat vele, ahová egyébként sose engednék be. Hallotta
ugyan, hogy a kormány kezdi felismerni ezt a rést a biztonsági
rendszeren, de a Kongresszus rettentő lassan reagált az ilyen dolgokra.
Finn úgy vélte, mire ezt a kiskaput becsukják, ő már nyugdíjas lesz. De
lehet, még ez is optimista becslés.
 A megbeszélést berekesztették. Finn a saját irodájába ment, és a nap
hátralévő részében dolgozott. Később felvette a capitoliumi rendőrség
egyenruháját, megbütykölte a belépőkártyáját, aztán Washingtonba
hajtott, ahol találkozott a hasonlóképp felöltözött társával. A capitoliumi
rendőrségnél ezer– hatszáz zsaru védte a nagyjából három
négyzetkilométeres területet. Bármely másik város ölni tudott volna
ekkora rendőri jelenlétért. A Kongresszus szerette biztonságban érezni
magát, és az ő kezükben volt a költségvetés.
De hiába, a sok pénztől se lettek lényegesen védettebbek, gondolta
Finn, miközben társával a Capitolium körüli telken sétáltak. Pont ennek
bizonyítása volt aznap este a feladata.
A látogatóközpont építkezéséhez érve beléptek a területre, mintha
csak járőröznének. Itt a hét minden napján huszonnégy órában folyt a
munka, így hát Finnék időnként megálltak, és elbeszélgettek a
munkásokkal, majd továbbindultak. Összefutottak egy másik rendőrrel
is, akivel elpletykáltak jóról és rosszról egyaránt. Finn tájékoztatta a
„kollégát”, hogy őt épp most helyezték át ide az USA
parkrendőrségétől, ahol a San Franciscó-i körzetbe tartozott.
– Itt olcsóbbak a lakások – magyarázta Finn. – San Francisco
megfizethetetlen. Itt házat vettem annyiért, amiért ott csak egy
apartmant kaptam.
– Mázlista vagy – mondta a másik zsaru. – Én postai zsaru voltam
lent, Arkansasban, mielőtt öt éve idejöttem. Még mindig egy
háromszobás apartmanban lakom Manassasben, amit alig tudok fizetni,
és van négy kölyköm.
Finn és a barátja továbbindultak, és végül elértek arra a helyre, ami
miatt ma este idejöttek.
Pontosan ott volt, ahol a tervek jelezték. Egy vészkijárat az
alagútból, ami a jelek szerint már használható is volt. Ez lényegesen
megkönnyítette a dolgukat. Finn feltörte a zárat az ajtón, és besurrantak.
Odabent Finn tanulmányozta a falon lévő műszerszekrényeket, és
fényképeket készített a vezetékekről. Következő lépésben vázlatot
rajzolt a helyről egy notepaden, és jelölte az összes ajtót, folyosót és
ellenőrző pontot, amin áthaladtak. Azután végigmentek néhány
folyosón, s egy kis fűtés- és szellőzésszabályozó helyiségbe értek. A
levegőztetőrendszer nyílása a plafonban volt. Ahhoz keskenynek tűnt,
hogy Finn beférjen rajta, de a társa, kisebb lévén, be tudott bújni a
járatba. Finn bakot tartott neki, és a barátja eltűnt a légcsatornában. Fél
óra múlva visszatért.
– Ahogy gondoltuk, Harry, egyenesen a Capitoliumba megy.
Részletesen leírta Finn-nek az útvonalat. Finn pedig lerajzolta egy
papírra.
Kimentek, maguk mögött hagyták a Capitoliumot, és az utcán a Hart
Szenátusi Irodaház felé indultak. Egyikük balra ment, a másikuk jobbra.
Finn végighaladt az épület mellett, aminek a nyolcadik emeletén kapott
helyet Roger Simpson irodája. A férfi végigszámolta az ablakokat
addig, amelyikről tudta, hogy Alabama szenátora lapul mögötte, az ujját
az ablakra emelte, és azt mondta: – Bumm!
Nem bírt várni.
Az autójához ért, és elhajtott. Bekapcsolta a rádión a helyi
hírcsatornát, és hallotta, hogy a bemondó egy sír felnyitásáról beszél az
Arlingtoni Nemzeti temetőben.
Állítólag senki nem tudta az okát.
– John Carr – mondták a rádióban. – Így hívták a katonát, akinek a
sírját felnyitották.
– John Carr – ismételte Finn hitetlenkedve.
Na persze, mindentudó anyja nyilván hallotta már a hírt.
Finn arra gondolt, hogy talán sose ér véget ez a rémálom.

58. FEJEZET

ALEX FORD aggódva ült otthonában. Próbálta elérni Stone-t, de a

barátja nem vette fel a telefonját. Az arlingtoni sírfeltárás nem került
ugyan a címlapokra, de beszéltek róla az emberek. Alex nem tudta, mit
találtak a koporsóban, azt viszont igen, hogy nem John Carrt. Alex sok
mindent megtudott Stone múltjáról, amikor kis híján mindketten
meghaltak az úgynevezett Gyilok-hegyen, nem túl messze
Washingtontól. Mégis, úgy érezte, van egy olyan Oliver Stone/John
Carr, akit sem ő, se más nem ismerhet soha igazán.
Még egyszer megpróbálta felhívni, aztán alighogy letette, csörögni
kezdett a készülék. Alex felvette. Stone volt az.
– Oliver, mi az ördög folyik itt?
 – Nincs sok időm beszélni, Alex. Hallottál a sírról?
– Igen...
– Carter Gray műve volt.
– De ő...
– Nem. Életben van, és megpróbál csalit csinálni belőlem egy
gyilkossági sorozattal kapcsolatban, ami a múltammal függ össze.
– De Oliver, mit....
– Figyelj! Tudok vigyázni magamra. Reuben és Milton lapítanak,
akárcsak Caleb. De szükségem van egy szívességre.
– Mi lenne az?
– A barátom. Susan Hunter. Emlékszel rá?
– Magas, jó a lába, és nagy dumás.
– Bajban van. Segítséget ajánlottam neki, de így nem tudok segíteni.
Beállnál helyettem?
– Ezért hívtatok múlt éjjel?
– Az én hibám volt, nem az övé. De ha segítesz, meg kell ígérned
valamit.
– Mit? – kérdezte Alex aggodalmasan.
– A múltja nem épp makulátlan. De jó ember, jó célokkal. Ne áss túl
mélyre.
– Oliver, ha a csaj bűnöző...
– Alex, sok mindent végigcsináltunk együtt. Az életemet is rábíznám
erre a nőre. Remélem, ez jelent számodra valamit.
Alex hátradőlt, és nagyot sóhajtott. – Mit szeretnél, mit tegyek?
– Menj el hozzám. Az asztalon hagytam jegyzeteket. Segítenek
jobban megérteni a szituációt. Megadom Susan telefonszámát.
Felhívhatod, és megmondhatod, hogy én kértem a segítséged.
– Úgy látom, ez tényleg nagyon fontos neked.
– Máskülönben nem kérnék ekkora szívességet.
– Oké, Oliver, megteszem.
– Nagyra értékelem, Alex. Nem is tudod, mennyire.
– Biztos, hogy rajtad nem tudok segíteni?
– Nem, ezzel egymagam kell megbirkózzam.
Alex elhajtott Stone házához. Üresnek tűnt, de azért elővette a
pisztolyát, mielőtt kinyitotta az ajtót a kulccsal, amit Stone adott neki
még régebben. Hamar felmérte, hogy senki nincs a házban. Stone
utasításainak megfelelően leült az íróasztalhoz, és kezdte átnézni az ott
heverő papírokat.
Neveket látott: Jerry Bagger, Annabelle Conroy bekarikázva, Paddy
Conroy, Tammy Conroy és valami Anthony Wallace. Talált
feljegyzéseket Stone kiruccanásáról Maine-be, emellett néhány
Reubennel, Miltonnal és Calebbel folytatott beszélgetés vázlatát.
Nagyon úgy tűnt, hogy Milton és Reuben jártak Atlantic Cityben, a
Pompeji Kaszinóban.
Bagger bázisa.
Alex a zsebébe gyűrte a jegyzeteket, felállt, kinyújtóztatta nyurga,
százkilencven magas testét, és a kezével megmasszírozta a nyakizmait.
Évekkel ezelőtt eltörte a nyakát egy balesetben, miközben az elnököt
védte. A műtéti úton beültetett fémdarab időnként görcsöt okozott a
nyakában. A következő lépés, hogy érintkezésbe lép ezzel a Susan
Hunterrel, már ha ez volt a neve. Az akták áttanulmányozása után biztos
volt benne, hogy nem az.
A következő pillanatban megdermedt. Valaki közeledett. Alex a
fürdőszobaajtóhoz lapult, és várt.
Az idegen belépett, azonnal az asztalhoz ment. Mérgesnek tűnt,
amiért nem talál ott semmit.
Alex előlépett, és az illető fejéhez szegezte a fegyvert.
Annabelle Conroy nem hazudtolta meg magát. Nem sikított, csak
annyit szólt: – Nagyon remélem, hogy nincs kibiztosítva.
Alex leeresztette a pisztolyt, és hátrább lépett. Annabelle rövid
szoknyában, szandálban és farmerdzsekiben volt. Hosszú, szőke haját
lófarokban hátrakötötte, és részben baseballsapka alá rejtette. Levette a
napszemüvegét, és felnézett a szövetségi ügynökre.
– Maga a titkosszolgálattól van, ugye?
A férfi bólintott. – Alex Ford. Ismerem magát, maga...
– Munkanélküli. – Annabelle körbenézett. – Nincs itt?
Alex a kampó alakú kis forradást nézte Annabelle jobb szeme alatt.
Aztán észrevette magát, és válaszolt: – Nem, nincs.
– Van ötlete, hol lehet?
– Nem igazán.
– Akkor viszlát.
Alex élesen rákiáltott az ajtó felé tartó nőre: – Annabelle!
 A nő megperdült. – Annabelle Conroy – mosolygott Alex. – Nagyon
örvendek. Hadd találgassak. Az apja Paddy, az anyja vagy talán a
testvére Tammy? – Előhúzta a jegyzeteket a zsebéből. – Azt hiszem,
ezeket keresi.
– Azt hittem, Oliver diszkrétebb ennél – nézett Annabelle a
papírokra.
– Az is. Ezeket egyedül következtettem ki.
– Ügyes. Akkor én megyek.
– Szeretné, hogy mondjak valamit Olivernek, ha találkoznánk? –
kérdezte Alex.
– Nem. Nem hinném, hogy van mit mondanom neki. Már nincs.
– De mégis eljött hozzá?
– Na és? Maga miért van itt? – kérdezte a nő.
– Mert a barátja vagyok, és aggódom érte.
– Tud vigyázni magára.
– Van valami elképzelése, miért szökött meg? – tudakolta Alex, bár
ismerte a választ.
– Mert kiástak egy sírt az Arlingtoni temetőben. Úgy tűnik, az ő
sírját – Annabelle figyelmesen nézte Alexet, talán hogy lássa, miként
reagál. – Átmentem a kis tesztjén?
Alex bólintott. – Oliver nagyon bízhat magában, ha mindezt
elmondta.
– Mondjuk így: azt hittem, hogy bízik bennem, de mint kiderült,
tévedtem.
– Azt hallottam, Bagger könyörtelen.
Ha meglepte is ezzel Annabelle-t, a nő nem mutatta. – Milyen
Bagger? Ismernem kéne?
Alex átnyújtotta az egyik névjegyét. – Oliver felhívott, és kérte, hogy
segítsek, amíg ő nem ér rá.
Ez a hír tényleg meglepte Annabelle-t. – Megkérte magát, hogy
segítsen?
– Sőt ragaszkodott hozzá.
– Maga pedig azt teszi, amit ő mond? – gúnyolódott Annabelle.
– Azt mondta, magára bízná az életét. Nem sok emberről mond ilyet.
Én is közéjük tartozom. Mi pedig általában segítünk egymásnak.
Annabelle hezitált, mielőtt a névjegyet a táskájába tette. –
Köszönöm.
 Alex szótlanul nézte, amint a nő visszasétál az autójához.

59. FEJEZET

BÁR CAMP DAVIDET gyakran használta arra az amerikai elnök, hogy

félrevonultan dolgozzon, nemritkán itt pihente ki a világ
leglehetetlenebb munkájának a fáradalmait. A Fehér Ház sajtóosztálya
arról értesítette az elnökről tudósító újságírókat, hogy ezen a hétvégén
csak az elnök és családja tartózkodik a nyaralóban. Ez hazugság volt,
vagy legalábbis ködösítés, ami oly sokszor előfordult a sajtóosztály által
kiadott közleményekben. Az elnök vendéget fogadott, egy nagyon
különleges vendéget, és teljes titoktartásra volt szükség.
– Köszönöm, elnök úr, hogy ilyen hamar fogadott – mondta Carter
Gray az elnöknek, miközben leült vele szemben.
Bármennyire élvezte is föld alatti bunkerét, időről időre azért jólesett
kimozdulni.
– Örülök, hogy jól van – mondta az elnök. – Nem sokon múlt, hogy
megúszta.
– Nem mondhatom, hogy ez volt az első alkalom, de remélem, az
utolsó. Nagyra értékelem a jelentős mozgásteret, amit biztosított az
ügyben, persze nem hivatalosan.
– Már a telefonbeszélgetésünkkor is éreztem, hogy fontos ügyről van
szó. De szeretném jobban átlátni a helyzetet.
– Hogyne.
Gray dióhéjban előadta az elnöknek a történetet Leszjáról, Rayfield
Solomonról és a három tripla hatos megöléséről a közelmúltban.
– Most pedig elérkeztünk az egység utolsó emberéhez, John Carrhoz.
– Ő az a pasas, akit kiástak Arlingtonban? Értesítettek róla.
– Igen. A koporsóban nem John Carr maradványait találtuk.
– Hanem kiét?
– Mellékes, uram. A lényeg, hogy John Carr megszökött harminc
évvel ezelőtt.
– Megszökött? Talán fogoly volt?
– Nem, áruló. Nekünk dolgozott, de a tettei miatt likvidálnunk
kellett.
 – Likvidálni? Miért nem ítélték el?
– Voltak bizonyos enyhítő körülmények, uram. A nyilvános tárgyalás
nem kedvezett volna az országnak. Így saját kezünkbe kellett vennünk a
dolgokat. Természetesen szigorúan az elődje engedélyével.
Az elnök hátradőlt, és a csészéjével játszott.
– Gondolom, más idők jártak. Mocskos egy ügy.
– Igen, uram. Természetesen manapság nem történik ilyesmi – tette
hozzá Gray gyorsan. – De a likvidálási kísérlet kudarcot vallott. Most
pedig úgy vélem, visszajött, hogy levadásszon minket.
– Hogyhogy?
– Világosnak tűnik, hogy Carr áll a három egykori CIA-ügynök
halála mögött.
– Miből gondolja?
– Ők jelentették fel. Carr most bosszút áll.
– Miért várt volna három évtizedet?
– Ezzel kapcsolatban csak találgatni tudnék. Nem rabolnám vele a
drága idejét, uram. Mindenesetre csak egy ember létezik, akinek oka
van haragudni mindhárom áldozatra, ez pedig John Carr.
– Magát is meg akarta ölni. Miért?
– Én irányítottam az egyseget. Én hoztam fel ellene a belső vádakat.
– Ön rendelte el a likvidálását?
– A feletteseim rendelték el, mint említettem, megfelelő
felhatalmazás birtokában.
Gray teljesen hihetően mondta ezt a hazugságot. Talán ő maga is
elhitte.
– Elérhetők ezek a felettesek?
– Nem, mind meghaltak már. Akárcsak az akkori elnök, mint ön is
tudja.
– Hogy kötődik ez Solomonhoz meg ehhez a Leszja nevű
nőszemélyhez?
– Miattuk akartuk likvidálni Carrt. Úgy véljük, Solomon és Leszja
állították át a másik oldalra.
– De Solomon meghalt. A jelentés szerint öngyilkos lett.
– Igen, de Leszja vélhetően még mindig él. Szerintem Carr és Leszja
közel kerültek egymáshoz. Valószínűleg együtt dolgoznak.
– Miért segítene ez a Leszja megölni a CIA egykori tripla hatosait?
 Gray magában felsóhajtott. Ez az elnök közel sem olyan hülye, mint
az elődei, akiket Carr szolgált.
– Fogalmazzunk úgy, uram, hogy Rayfield Solomon hivatalosan
öngyilkos lett. De ez csak a hivatalos verzió. Nem kizárt, hogy
segítséget kapott.
– Segítséget? Tőlünk?
– Áruló volt, uram. Sok amerikai élete száradt a lelkén. Mindenképp
kivégezték volna. Ott áll a neve a Szégyenfalon Langleyben Aldrich
Ames és más kémek mellett. Felbecsülhetetlen az általa elvett életek
értéke.
Még a kemény Graynek is fájt így beszélni egykori barátjáról, de
Solomon meghalt. Gray viszont élni akart.
– Szóval őt is likvidáltuk.
– Ahogy ön fogalmazott, más világ volt. Én a magam részéről
nagyon örülök, hogy a CIA és általában a kormány is átláthatóbb,
nyíltabb lett. De akkoriban a világ esetleges megsemmisülése ellen
küzdöttünk.
– Tehát Carr és Leszja még mindig élnek. Lehet még más
célpontjuk?
– Egyvalaki – Roger Simpson.
– Ja igen, a CIA-nál dolgozott akkoriban. Tehát Roger is érintett volt
az ügyben?
– Csak érintőlegesen. Gondoskodtunk a biztonságáról.
– Remélem is. Törékeny a szenátusi többségünk. Minden szavazat
számít.
Gray arca semmit nem árult el, de magában megjegyezte, hogy az
elnöknek előrébb való megőrizni a szavazattöbbséget a szenátusban egy
ember életénél.
– Hogyne – mondta. – Megértem, hogy ez fontos önnek.
– Természetesen az emberélet előrébb való – szögezte le gyorsan az
elnök.
– Nem is kételkedtem benne – nyugtatta meg Gray.
Hirtelen arra gondolt, talán hangfelvevők vannak a helyiségben, és a
hadsereg főparancsnoka az utókor kedvéért tette ezt a megjegyzést.
– Tehát mit javasol? Az újságok tele voltak John Carr nevével.
Nyilván ő is tud már a dologról. Én nem így intéztem volna, Carter. Én
hallgattam volna, amíg el nem kapjuk.
 Az elnök nem tudta, hogy Gray pontosan tudja, hol lakik John Carr,
és hogy jelenleg Oliver Stone-ként ismerik. Stone nyilván rájött már,
hogy a sírját feltárták, és felfedték a titkát. Nyilván menekülőre fogta.
Amilyen gyorsan jár az agya, nyilván arra is rájött, hogy Gray él, és
ellene szervezkedik. Gray csöndben tarthatta volna a dolgot, hogy
elmehessen Stone házához, és egyszerűen letartóztassa. Vagy megölje.
De nem tehette, mert Stone terhelő bizonyítékkal rendelkezett ellene.
Gray pedig vissza akarta szerezni. Most van miről tárgyalni: John Carr
élete cserébe a bizonyítékokért. Azt akarta, hogy Carr tudja ezt. Azt
akarta, hogy Carr meneküljön, miközben Gray emberei hosszú pórázon
tartják. így könnyebb tárgyalásra bírni.
– Így utólag visszanézve biztos ez lett volna a helyes stratégia –
mondta Gray. – De azt se feledjük, semmi szükség rá, hogy ismét
előkaparjuk a Solomonnal, Leszjával és társaikkal kapcsolatos hideg–
háborús ügyeket. Oroszországban törékeny a helyzet, semmi
szükségünk rá, hogy felemlegessük a régi sérelmeket. Őszintén szólva,
uram, akkoriban mindkét oldal piszkos játékot játszott. Fölösleges
felszítani az állampolgárok érzelmeit itt is és ott is. Már kapcsolatba
léptünk az oroszokkal, és megértették, mi forog kockán. Megígérték,
hogy segítenek kiiktatni a problémát.
– Hogyne. Az én támogatásomra is maximálisan számíthat, Carter.
Örülök, hogy ismét nyeregben van. Nem is értem, miért mondott le.
– Talán én sem.
Soha nem is teszem, ha nincs John Carr.
Grayt helikopteren visszavitték a bunkerébe. A férfi kinézett a
helikopter ablakán a marylandi vidékre. Odalent Carr teljes erőből fut
Gray embereivel a nyomában. Leszja fia pedig alighanem a következő
támadást tervezte, ugyancsak John Carr ellen. Gray pontosan ezért
akarta, hogy napfényre kerüljön a dolog. Azt akarta, hogy Carr
célponttá váljon.
Nem volt más dolga, mint előbb megtalálni Carrt, úgy tenni, mintha
visszaadná neki az életét a bizonyítékért cserébe. Aztán Leszja fia
megkaphatja. Végül megölik a fiút és Leszját is, és talán végre egyszer
s mindenkorra pontot tehetnek az ügy végére. Ami Roger Simpsont
illeti, nem érdekli, túléli-e vagy sem.
Elismerte, hogy bonyolult terv. De Gray világában semmi se volt
egyszerű.
 60. FEJEZET

AMIKOR ANNABELLE visszatért a hotelbe, Paddy a lánya szobájában

várt.
– Nem dohányoztál – szimatolt a levegőbe a nő.
– Kidobtam a bagót a szemétbe.
– Miért?
– Csúcsformában kell lennem, ha szembeszállunk Baggerrel.
Annyira eltökéltnek, mégis törékenynek tűnt, mint egy makacs
kisfiú, aki elszántan szembeszáll az iskola rémével. Annabelle érezte,
hogy megszánja. Érezte, hogy a keze kinyúl, és megérinti az apja vállát.
Aztán a pillanat elmúlt, és visszahúzta az ujjait.
Igen, Paddy haldoklik. Igen, lényegében nem hagyta meghalni
Annabelle anyját. De ettől még nem lett hirtelen a világ legjobb apja. És
hat hónap múlva halott lesz. Nem játssza végig megint ezt a játékot.
Sokáig, fájdalmasan gyászolta az anyja halálát. Nem teszi meg ugyanezt
Paddyért.
– Van sansz, hogy kapunk segítséget? – kérdezte Paddy.
– Talán.
– Mondd el.
– Alex Ford titkosügynök. Oliver kérte meg, hogy álljon be helyette.
– Ennek az Olivérnek piszok jó kapcsolatai vannak. Ki az ördög ez a
pasas? Mármint hogy egy temetőben él, meg minden.
– Nem tudom biztosan, kicsoda – mondta Annabelle elmélázva.
– De azt mondtad, bízol benne.
– Bízom benne.
Paddy reménykedve nézett rá. – A titkosszolgálat jó. Talán segítenek
bevonni az FBI-t.
Annabelle lerúgta a szandálját, és leült az apjával szemben egy
székre. – Még sose örültél ennyire, hogy titkosügynökök vannak
körülötted.
– A dolgok változnak. Most azt szeretném, ha a környék összes
nyavalyás zsernyákja felsorakozna mögöttünk.
– Baggerhez lehet, hogy szükség is van erre. Ha sikerül
beszerveznem a felmentő sereget, hogy csináljuk? Részletekre van
szükségem, nem általánosságokra. Hogy vesszük rá a vallomásra?
 – Sok ideig tartott Jerry csőbe húzása.
– Igen, és?
– Biztos megvan a telefonszáma.
– Igen. Na és?
– Felhívom, és olyan egyezséget ajánlok neki, amit nem utasíthat
vissza. Eladlak neki, Annabelle. Egy valag pénzt fog kínálni, de én
megmondom, hogy nekem nem kell.
– Akkor mi az indítékod?
– Anyád halála után rossz híremet keltetted a szakmában. Évek óta
nem volt melóm.
– Százszázalékosan hihetően kell mondanod.
– Nem gond – nézett Paddy a lányára. – Hiszen igaz.
– Szóval leszállítasz neki. Aztán?
– Itt jön képbe a felmentő sereg – folytatta Paddy. – Ez nyilván
létfontosságú eleme a tervnek.
– Nyilván – Annabelle gyanakodva méregette az apját.
– Mindent kidolgoztam.
Annabelle előredőlt. – Mondj el minden részletet, hogy
megmondhassam, miért nem fog működni.
– Ne feledd, azért én is átvertem már néhány embert életemben.
Mikor Paddy végzett a mondandójával, Annabelle lenyűgözve dőlt
hátra. Volt a tervben néhány rés, mint minden alapötletben, de semmi
olyan, amit ne lehetne betömni. Az igazat megvallva, nagyon jó terv
volt.
– Van néhány ötletem, amivel kiegészíthetjük – mondta a nő –, de az
alapelképzelés jó.
– Hízelgő.
– Jerry mindent el fog követni, hogy miután felvettek, ne kövessék
őket.
– Tisztában vagyok vele.
– Miután én vagyok a csali, fokozottan érdekem, hogy lehessen
követni.
– Az embereit küldi majd értünk. Ő nem lesz ott, hátha csapda –
mutatott rá Paddy.
– Tudom. És pont ezzel fogjuk meg.
– Hogy gondolod?
Annabelle-t megmosolyogtatta a válasz, ami eszébe jutott.
 – Kiderítjük, hol van Jerry.
– De hogyan?
– Te deríted ki.
– Én? – Paddy csettintett. – A telefonhívással?
– A telefonhívással.
– De szükségünk lesz a felmentő seregre, különben mit sem érünk az
egésszel – tette hozzá Paddy.
Annabelle visszavette a szandálját, és felkapta a kocsikulcsot.
– Akkor hívom őket.

61. FEJEZET

EGY KÁVÉZÓI ASZTALNÁL ültek az M Street és a Wisconsin Avenue

közelében, körülbelül egy kilométerre Stone üres házától. Annabelle
kibámult az ablakon, Alex viszont le se vette róla a szemét. Kiképezték,
hogy olvasson az emberek arckifejezéséből és gesztusaiból. Ezt a nőt
nehéz volt megfejteni, de nyilvánvalóan hatalmas stressz alatt állt.
– Szóval mi ez a váratlan hívás? – kérdezte Alex. – Nem számítottam
rá, hogy látom még.
– Mit mondhatnék? Bukok a magas zsarukra.
– Ez lefordítva segélykiáltás?
– Mennyit tud?
– Oliver megkért, hogy ássak elő anyagot erről a Baggerról, és
megtettem. Úgy tűnik, Milton és Reuben elmentek Atlantic Citybe,
vélhetően a Pompeji Kaszinóba. Oliver szerint most meglapulnak. Ők
az én barátaim is, úgyhogy ha bajban vannak, szeretném tudni, hogy
magával együtt nekik is segíthessek.
– Ezzel foglalkozik? Embereknek segít?
– Ez áll a munkaköri leírásomban. Meséljen erről a Baggerról. Na és
hogy miért ment Oliver Maine-be.
– Úgy tűnik, már úgyis tud mindent.
– Mindent és semmit. De ha tényleg a segítségemet akarja, bíznia
kell bennem – mondta Alex, és félrehajtotta a fejét, miközben Annabelle
rosszkedvűen bámult ki az ablakon. – Látom, nem egykönnyen bízik
meg másokban.
 – Ez a filozófia nagy szolgálatot tett nekem az évek során.
– Elhiszem. De csak hogy tudja, nemegyszer fedeztem már Olivért.
És én is rábíznám az életem.
– Tudom, Oliver mondta. Azt mondta, bármikor elmenne magával a
háborúba.
– Na látja – dőlt hátra Alex. – Szóval lehet, hogy segíthetek, ha
megbízik bennem.
Annabelle nagy lélegzetet vett. Létfontosságú volt megnyernie Alex
támogatását az apja tervéhez. De még így is piszokul nehezére esett,
hogy folyamatosan a cél lebegett a szeme előtt. Itt ült, egy zsaruval
szemben. Nem, nem is csak egy zsaruval, egy szövetségi zsaruval! Aki
egy szempillantás alatt bevarrhatja, ha valami rosszat mond. Idefelé
jövet olyan egyszerűnek tűnt. Most csaknem lehetetlennek.
Gyerünk, Annabelle, meg tudod csinálni.
Újabb nagy lélegzetet vett, és úgy döntött, olyat tesz, mint még soha.
Félreteszi az elveit, és elmondja az igazat. Legalábbis egy részét.
Gyorsan végigvette a fontosabb pontokat. Bagger megölte az anyját.
Most a városban van. Annabelle összefogott az apjával, hogy
elintézzék. Azt Alex is tudta már, hogy elrabolták és kis híján megölték
őket Bagger emberei.
– Sajnos semmire nincs bizonyítékom – tette hozzá a nő. – Semmi
olyan, ami bíróság előtt megállna. De ez az igazság.
– Hiszek magának. De a rendőr barátaim kicsit morcosak lettek,
mikor kivonultak letartóztatni a fickókat, és nem találtak senkit.
– Higgye el, én is.
– Miért üldözi Bagger?
Annabelle reflexszerűen átváltott hazudozásra. – Tudja, hogy el
akarom kapni az anyám megöléséért. Rájött, hogy elutaztam Maine-be,
ahol történt. Nem akarja, hogy találjak valamit, ami elintézheti.
Alex a kávéját kortyolva tovább tanulmányozta a nőt. Vagy ő a
valaha született legjobb hazudozó, vagy tényleg igazat mond.
– Tehát összefogott az apjával? Pontosan hogyan akarják elkapni
Baggert?
– Az apám úgy tesz, mintha feladna engem Baggernek. Bagger
elkap, ráveszem, hogy ismerje be a bűnét, és a zsaruk lekapcsolják.
– Ez a tervük?
– Igen, miért?
 – Mert tele van millió réssel, azért. Ráadásul mindegyik rés oda
vezet, hogy maga meghal.
– Ez csak az alapelképzelés. A részleteken múlik. Mindig a
részleteken múlik.
– Tényleg azt hiszi, véghez tudja vinni?
– Van hozzá érzékem. Az öregem se rossz.
– Aha. Ha sikerül megszereznem a támogatást, amit kér, ennél többre
lesz szükségem.
– Mondok valamit. Mi mindent elrendezünk, maga pedig elviheti a
kollégáihoz masnival átkötve, és akkor eldönti. Ha nemet mond,
meghalok. Ez hogy tetszik, nagyfiú?
– Hé, én csak próbálok reálisan gondolkodni.
– Dehogy, maga tipikus bürokrata. Azt nézi, hogyan nem tud
megcsinálni valamit, nem pedig, hogyan tud.
Alex kipréselt egy kis mosolyt magából. – Ami azt illeti, a
titkosszolgálat nagyon is tettre kész.
– Remek. Bizonyítsa be.
– Hagyjon lógva. Én teszek szívességet magának. Nem kis
kockázatot vállalok a kedvéért.
Annabelle idegesen gombóccá gyűrte a szalvétáját.
– Tudom, sajnálom. Én csak...
– A jó hír, hogy az igazságügyi minisztérium tényleg szeretné
elkapni Baggert. Ha kellően nagy csalit lógatok eléjük, szerezhetünk
FBI támogatást. Bagger– nek sok kétes ügye volt. Több gyilkosság is,
de bizonyítékot nem találtunk.
– Tudok néhány további gyilkosságról, de hacsak be nem ismeri,
semmit nem tud ellene fordítani.
– A félreértések elkerülése végett, amit elmondott, annak csak a felét
hittem el.
Annabelle mondott volna valamit, de Alex közbevágott: – De nem
fogom firtatni.
– Miért nem? – kérdezte Annabelle kíváncsian.
– Mert Oliver arra kért, ne kérdezzek túl sokat. Azt mondta, maga jó
ember, rossz múlttal.
Annabelle alaposan szemügyre vette az ügynököt. – Ki volt John
Carr?
 – Az amerikai kormánynak dolgozott. Rendkívül speciális munkát
végzett.
– Embereket ölt, ugye?
Alex körülnézett, de üres volt a helyiség, a pult mögött álló lány
pedig túlságosan belemerült a Britney Spears legújabb visszatérését
taglaló People magazinba, semhogy kihallgassa őket.
– Már nem tesz ilyet. Csak ha kényszerítik. Például ha valaki meg
akarja ölni őt vagy a barátait.
– Én láttam, ahogy megölt valakit – mondta Annabelle. – Késsel
csinálta. Egy csuklómozdulat, és az az ember halott volt. De meg akart
ölni minket. – Annabelle a kávéscsészéjével játszadozott. – Van valami
ötlete, mi zajlik körülötte?
– Hallott róla, hogy felrobbantották Carter Gray házát?
– Igen, olvastam róla.
– Olivernek és Graynek közös múltja van, és nem a legjobb. Oliver
ott járt Gray házában, Gray kérésére, nem sokkal a robbanás előtt. Nem
baleset volt. Olivernek semmi köze hozzá, de valakinek van. Valaki
másnak, akinek Oliver is szerepelhet a feketelistáján.
– Tehát valaki őt is meg akarja ölni?
– Így is mondhatjuk. Ezért nem akart velünk maradni.
– Nagyon bántott, hogy cserbenhagyott.
– De hívott engem. Lehet, hogy én csak pótlék vagyok, de időnként
én is beviszek néhány szép találatot.
– Amikor azt mondtam, hogy bürokrata...
– Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott, „tipikus bürokrata”'.
– Igen. Szóval visszaszívom. Nagyra értékelem a segítségét.
– Fel kell hívnom néhány embert. Azután pedig segíthetek az
alapkoncepció részleteinek kidolgozásában.
Annabelle viszonozta a férfi mosolyát. – Még sose találkoztam
magához hasonló ügynökkel, Alex Ford.
– Nem baj, maga is újdonság számomra.
 62. FEJEZET

LESZÁLLT az éjszaka, de Oliver Stone tudta, hogy még mindig

követik. Úgy gondolta, ideje búcsút vennie az árnyaktól. Egy taxihoz
rohant, és megadott neki egy alexandriai címet. Halálos üldözőivel a
nyomában egy antikváriumba sietett.
A taxi egy üzlet előtt tette ki a Union Streeten, egy sarokra a
Potomac folyótól. A vadászokkal a sarkában Stone besietett az üzletbe.
Biccentett a tulajnak, Douglasnek. Régebben mindenki csak Dougnak
szólította, és pornográf képregényeket árult a Cadillacje
csomagtartójából. Csakhogy imádta a könyvritkaságokat, és szeretett
volna meggazdagodni. Az álma beteljesületlen maradt, egészen addig,
míg Stone össze nem hozta Calebbel. Doug azóta Douglas lett, és
sikeres antikváriumot üzemeltetett. Az alku részeként Stone szabad
bejárást kapott az üzletbe, és volt egy szobája a pincében, ahol
legértékesebb holmija egy részét tartotta. Volt itt azonban még valami.
Stone most ezt akarta felhasználni.
Le a pincébe, és kinyitotta az egyik ajtót. Odabent öreg kandalló állt.
Rég nem használta senki. Stone benyúlt a kandallóba, ahol az
égésszabályozó mellett egy kis zsinór lógott. Meghúzta, mire egy kis
búvóhelyszerű kamra ajtaja tárult fel. A helyiségben a polcokon
dobozok sorakoztak, olyan magasan, hogy áradás esetén a víz ne
érhesse el őket.
Stone kinyitott egy dobozt. A benne lapuló naplót a táskájába dugta.
Valamelyik másik dobozból ruhákat kotort ki, köztük egy széles
karimájú kalapot, és felvette őket. Egy kis fémdobozból különleges
tárgyat vett elő, amely értékesebb volt neki a világ minden kincsénél.
Egy mobiltelefont. Rajta egy rendkívül fontos üzenet, amit gondosan
megőrzött a beépített hangfelvevő rendszer.
A kis kamrát elhagyva nem ment vissza a földszintre. Egy másik
folyosón indult el, a folyó felé. Újabb ajtót nyitott ki, bement, letérdelt,
erősen meghúzott egy padlóba ágyazott fémkarikát, mire a padló egyik
kockája felnyílt. Stone leereszkedett a lyukon az alant húzódó zegzugos
folyosóra. Folyó, döglött hal és föld szaga csapta meg az orrát,
miközben rozoga lépcsőhöz ért. Felment rajta, újabb ajtót nyitott ki, és
egy facsoport mögött találta magát. A folyóparti ösvényt követte, míg
meg nem pillantotta Douglas parthoz kötött kishajóját. Oliver beszállt,
és elindult délnek a folyón. Egyedül a hajó fehér hátsó lámpája jelezte
Stone hollétét a sötétben. George Washington otthonától, Mount
Vernontól két kilométerrel északra kikötött. Elment a közeli
benzinkútig, ahol taxit hívott a fizetős telefonról.
Úton vissza a városba Stone átolvasta a naplót. Ezek a feljegyzések
Stone távoli múltjának jelentős részét képviselték. Csaknem rögtön
azután kezdett naplót vezetni, hogy felvették a CIA tripla hatos
osztályára. Fogalma se volt róla, rendelkezik-e még a CIA végrehajtó
osztállyal, és ha igen, aznap esti követői hozzájuk tartoznak-e vagy sem.
De feltételezte, hogy ha a megölésére kapnának parancsot, különösebb
gond nélkül végrehajtanák a feladatot.
Stone lapról lapra fájdalmas sétát tett a régmúltban, amikor az
amerikai kormánynak dolgozott. Aztán néhány fényképet vett
szemügyre, amiket saját jegyzeteivel egészített ki, valamint néhány
„nem hivatalos” feljegyzéssel, amit sikerült megszereznie.
Három tripla hatos bajtársa képét nézte: Judd Bingham, Bob Cole és
Lou Cincetti. Aztán az idősebb, szemüveges férfi képét vette sorra az
oldal alján.
Rayfield Solomon, mondta magában. A gyilkosság gyorsan,
hatékonyan zajlott, de mégis Stone karrierjének legszokatlanabb
megbízatásai közé tartozott. São Paulóban történt. A parancs egyértelmű
volt. Solomon kém, akit a legendás orosz kémelhárító, Leszja átállított a
másik oldalra. Szó sem lehetett letartóztatásról és tárgyalásról.
Túlságosan kínos lett volna az amerikai közvélemény előtt. A tripla
hatos csapat sem kapott túl részletes magyarázatot.
Stone emlékezett a férfi arcára, amikor rátörték az ajtót. Nem félelem
volt rajta. Legfeljebb némi csodálkozás. Aztán megkeményedtek az
arcvonásai. Udvariasan megkérdezte, ki rendelte el a likvidálását.
Bingham nevetett, de Stone, a csoport vezetője közelebb lépett, és
megmondta Solomonnak. Ez nem volt munkaköri kötelessége. Csak
úgy érezte, minden halálraítéltnek joga van tudni.
Rayfield Solomon átlagos magasságú és felépítésű férfi volt. Jobban
hasonlított tanárra, mint kémre. De a mai napig emlékezett azokra a
bámulatos szemekre, amik szinte átégették, miközben felemelte a
pisztolyt. E mögött a tekintet mögött zseniális elme lapult, egy olyan
emberé, aki nem félt az ajtaján kopogtató haláltól. Solomon azt mondta,
nem követett el árulást.
– Természetesen meg fog ölni, de tudnia kell, hogy egy ártatlan
emberrel végez.
Stone-ra nagy hatást tett, milyen higgadtan beszélt a férfi, miközben
négy fegyveres fogta körbe.
– Nyilván úgy kell majd beállítaniuk, mintha ön– gyilkosság történt
volna – folytatta Solomon. Ez is meglepte Stone-t, mivel pontosan ez
állt a parancsban. – Jobbkezes vagyok. Amint látják, a jobb kezem
nagyobb, erősebb. Nem hazudok. Úgyhogy a jobb halántékomba
lőjenek. Ha óhajtják, odatartom a pisztolyt, és megfogom a ravaszt,
hogy az ujjlenyomataim a fegyverre kerüljenek.
Aztán olyan pillantást vetett Stone-ra, amitől még a veterán gyilkos
ereiben is megfagyott a vér. – De a ravaszt nem húzom meg. A
gyilkosságot maguknak kell elkövetniük. Ártatlan ember nem lesz
öngyilkos.
Miután végeztek, angolosan távoztak. Másnap visszarepültek
Miamiba a CIA egyik amerikai fedőcégének a teherszállító repülőjén.
Bingham, Cincetti és Cole ünnepelni mentek aznap este, mivel a jól
végzett munka jutalmaként a csapat kimenőt kapott. Stone nem ment
velük. Sose ment. Akkor már felesége és kisgyereke volt. Egyedül
maradt aznap este a szállodai szobájában. Egész éjszaka ébren volt.
Rayfield Solomon képe nem hagyta nyugodni. Valahányszor lehunyta a
szemét, a férfi velejébe hatoló pillantását látta, és szívébe markoló
szavait hallotta.
Ártatlan vagyok.
Stone akkor nem akarta bevallani magának, de eny– nyi év után már
képes volt rá. Solomon igazat mondott. Ártatlan embert ölt meg.
Valahogy érezte, hogy Solomon halála üldözni fogja. Sőt többek között
a Solomon-ügy miatt döntött úgy, hogy elhagyja a tripla hatosokat. Ám
ez a döntése elpusztította a családját.
Árulónak bélyegezték, akárcsak Solomont. Pedig akárcsak Solomon,
ő is ártatlan volt. Vajon hány Rayfield Solomon halt meg még ártatlanul
a kezeitől?
Stone becsukta a naplót, és a taxi néhány perc múlva kitette. Felhívta
Reubent, mert tudta, ha Gray nem találja meg, minden eszközt
felhasznál majd a kifüstölésére. Akár a barátait is elrabolja.
 – A nagyember, akiről azt hittük, eltávozott, még mindig itt van –
mondta Stone higgadtan. – A saját neveden van bejegyezve a
telefonszámod? – kérdezte, bár úgy vélte, tudja a választ, mert ismerte
Reubent.
– Nem, igazából egy barátom előfizetésén élősködöm – felelte
Reuben.
– Mázli, hogy nemrég költöztél, és nincs hivatalos lakcímed.
Különben kénytelen lettelek volna megint elköltöztetni.
– Az előző helyemről kilakoltattak, Oliver. Az éj leple alatt jöttem el,
mert el akartam kerülni a lakbér körüli vitát.
– Most mindenkinek lapulnia kell, mert a barátaim értékesek a
nagyember számára. Később hívlak.
Most rögtön belső információra volt szüksége. Csak egyetlen embert
ismert, aki segíthetett neki. Stone harminc éve nem találkozott a
pasassal, de úgy vélte, ideje feleleveníteni a kapcsolatot. Sőt igazából
csodálkozott, miért nem látogatta meg már évtizedekkel korábban.
Talán félt a választól. De most már nem fél.
Stone a Rayfield Solomon-ügyre összpontosított, mert hosszú
pályafutásából ezt bánta meg a legjobban. Miután kijelölték Solomon
megölésére, Stone ellenőrizte a férfi hátterét. Nem tűnt árulónak, bár
nem az ő feladata volt ezt eldönteni. Hallott Solomon kapcsolatáról a
legendás kémmel, Leszjával. Ha a nő életben maradt, nyilván bosszút
akar állni azokon, akik megölték Solomont. Egy ártatlan embert.

63. FEJEZET

MAX HIMMERLING becsukta a könyvét, ásított és nyújtózkodott.

Mióta a felesége, Kitty két évvel ezelőtt meghalt rákban, alig változott a
napirendje. Dolgozott, hazajött, evett valami egyszerű ételt, elolvasott
egy fejezetet valamelyik könyvéből, és lefeküdt aludni. Egyhangú élet,
de a munkája épp eléggé izgalmas volt. Megkopaszodott és meghízott a
hazája szolgálatában. A CIA csaknem negyven éve szolgálatban lévő
veteránjaként – rögtön egyetem után odakerült – egyedülálló munkát
végzett. Mivel szokatlanul rendszerező aggyal rendelkezett, rábízták a
legszövevényesebb ügyek kibogozását. Egy Egyesült Államok által
támogatott államcsíny Bolíviában vagy Venezuelában miként
befolyásolja a nyugati érdekeltségeket a Közel-Keleten vagy Kínában?
Vagy ha az olaj hordónkénti ára ismét egy dolcsival csökken,
feljogosítja-e ez a Pentagont, hogy újabb katonai bázist nyisson itt és
itt? Maxet jó érzéssel töltötte el, hogy a több billió bájtnyi adattal
feltöltött szuperkomputerek és szerverek, valamint az adatainkat az
űrből ellopó kémműholdak idejében még mindig van egy erős emberi
láncszem az ügynöksége munkájában.
A Langley folyosóin kívül nem ismerte senki, és ott is csak egy
alacsony szintű bürokratának tartották, aki nem kapott se vagyont, se
elismerést. Azok számára viszont, akik számítottak, Max Himmerling
felbecsülhetetlen kincset jelentett a világ legnagyobb titkosszolgálata
számára. Neki pedig ez pont elég volt. A felesége halála után más nem
maradt neki. Hogy mennyire fontos volt az ügynökség számára, azt a
két fegyveres jelezte, akik a házát őrizték kint, amikor Max otthon volt.
Himmerlingnek két éve volt hátra a nyugdíjazásig, és arról álmodozott,
hogy felkeresi azon helyek egyikét, amiket az évek során elemzett. Bár
félt, hogy a pénze előbb elfogy, mint az élete. A kormány nagyszerű
egészségbiztosítási csomagot garantált neki, de nem sok pénzt tett félre,
és az, hogy ezen a környéken élhessen továbbra is, ahogy szeretett
volna, igen sokba került. De úgy vélte, ha eljön az ideje, megteszi, amit
tennie kell.
Felemelte fáradt, húsos testét a foteljéből, és elindult felfelé a
lépcsőn a hálószobájába. De nem ért oda.
A semmiből lépett elő az alak. A nappalijában felbukkanó férfi
látványától Max csaknem szívinfarktust kapott. De ez még semmi nem
volt ahhoz a megrázkódtatáshoz képest, amikor az illető megszólalt.
– Rég találkoztunk, Max.
Max a kezével a falnak támaszkodott. – Ki maga? – kérdezte remegő
hangon. – Hogy jutott át az őrökön?
Stone az asztali lámpa kis fénykörébe lépett. – Ugye emlékszel a
tripla hatosokra, Max? Na és John Carr– ra? Ismerős a név? Ha ennyi
év után is emlékszel, akkor magad is nagyon jól tudhatod, hogyan
sikerült átjutnom az odakint eszméletlenül fekvő két idiótán, akiket te
őröknek nevezel.
Max ijedten nézett a vele szemben álló magas, sudár férfi arcába. –
John Carr? Nem lehet. Ő halott.
 Stone közelebb lépett hozzá. – Te tudsz mindenről, ami a CIA-ban
folyik. Tehát azt is tudod, hogy John Carr nem volt a felnyitott sírban.
Max lehuppant a foteljébe, és szánalmasan nézett Stone-ra. – Mi a
fenét keresel itt?
– Nem te vagy a lángelme? Mindig kikalkuláltad, mire van
szükségünk a küldetéseinkhez. Majdnem mindig hibátlan volt a
számításod. De ha mégse, több ezer kilométerre voltál tőlünk. Minek
aggódtál volna? A mi bőrünket vitték vásárra, nem a tiédet. Szóval
mondd meg, okos tojás, miért vagyok itt? Ne okozz csalódást. Tudod,
mennyire utálom, ha csalódnom kell.
Max nagy lélegzetet vett. – Információt akarsz.
Stone előrelépett, és megszorította Max karját. – Az igazat akarom.
Max arca eltorzult a szorítástól, de semmit sem tehetett. Ő agyban
volt erős, nem testben. – Miről?
– Rayfield Solomonról. Carter Grayről. És mindenkiről, akiről tudod,
hogy benne volt a keze ebben a pusztításban.
Max megborzongott Rayfield Solomon említésétől. – Gray halott –
vágta rá gyorsan.
Stone hosszú ujjai szorosabbra fonódtak a férfi karján, mígnem
gyöngyözni kezdett Max homloka.
– Én nem ezt értem igazságon.
– A fenébe, hisz felrobbant a háza!
– Csakhogy ő nem volt benne. Él, és szövögeti a hálóját, mint
mindig. Viszont most én vagyok a célpont.
Megint. Ez pedig kicsit sem tetszik. Egyszer épp elég volt – tette
hozzá, és még erősebben szorította a másik karját.
– Összeroppanthatod a karomat, akkor se tudok elmondani olyasmit,
amit nem tudok.
– Nem a karodat roppantom össze. – Stone elengedte, és egy kést
csúsztatott elő a kabátja ujjából.
– John! – visított Max. – Már nem vagy gyilkos! Kiszálltál. Te
mindig is más voltál. Mind tudtuk ezt.
– Ez nem sokat segített rajtam annak idején. Az, hogy ki akartam
szállni, kis híján az életembe került.
– Más idők jártak.
– Mindenki ezt mondja. De aki egyszer gyilkos volt, mindig az
marad. Ami azt illeti, nem is olyan rég megint öltem. Önvédelemből
ugyan, de akkor is öltem. Öt méter távolságból elvágtam a torkát. Pedig
egykori tripla hatos volt. Gondolom, manapság már nem olyan kemény
a kiképzés.
– Én védtelen vagyok! – könyörgött Max.
– Megöllek, Max. Méghozzá önvédelemből. Mert ha nem segítesz,
halott ember vagyok. De nem halok meg egyedül. – A kés élét Max
nyaki verőeréhez szorította.
– Az isten szerelmére, John, gondold meg, mit cselekszel! Ráadásul
nemrég halt meg a feleségem. Elvesztettem Kittyt!
– Én is elvesztettem a feleségemet. Sokkal rövidebb ideig
szerethettem, mint te Kittyt. Persze alighanem te kalkuláltad ki a szép,
fehér papírodon, milyen logisztika szükséges a megölésemhez.
– Ahhoz semmi közöm nem volt. Csak később értesültem róla.
– De akkor se szaladtál miatta a hatóságokhoz. Vagy tévedek?
– Mi a fenét vártál tőlem? Engem is megöltek volna!
Stone erősebben szorította a kést a másik húsához. – Zseni létedre
néha hülyeségeket beszélsz. Beszélj Rayfield Solomonról, amíg szépen
vagyok. Merthogy ez az egész Solomonról szólt, igazam van?
– Áruló volt, te pedig megölted, mert parancsba kaptad.
– Megöltük, ahogy parancsolták. Roger Simpson azt mondta,
legfelülről jött az utasítás. De nyilván ennél többről volt szó. Sokkal
többről. Ártatlan volt Solomon? Ha az volt, miért rendelték el a
megölését?
– A francba, John, felejtsd el! A múlt halott.
Stone kése egy milliméternyire Max bőrébe vágott az artéria mellett.
Kibuggyant egy vércsepp. – Ártatlan volt Solomon?
Himmerling nem mondott semmit. Csak ült ott szemét lehunyva, a
mellkasa zihált.
– Max, ha elvágom ezt az artériát, alig öt perc alatt meghalsz. Én
pedig végignézem.
Himmerling végül kinyitotta a szemét. – Csaknem negyven évig
megtartottam a titkokat. Most sem kezdek el fecsegni.
Stone körbenézett a szobában, és a szeme megállapodott a kandallón
álló fotókon. Egy fiú és egy lány.
– Unokák? – kérdezte éllel a hangjában. – Jó lehet neked.
Max reszketve követte Stone pillantását. – Azt nem teszed!
 – Ti megöltetek mindenkit, akit szeretek. Miért bánnék jobban
veletek? Előbb téged öllek meg. Azután őket. – A képre mutatott. –
Fájni fog.
– Rohadék!
– Így van. Rohadék vagyok. A CIA teremtett, birtokolt és
működtetett. Te tudod a legjobban, nem igaz? – Stone megint a fotókat
nézte. – Az utolsó esélyed, Max. Többször nem kérdem.
Így hát Max Himmerling évtizedek óta először kiadott egy titkot. –
Solomon nem volt áruló. Tudott bizonyos dolgokat, de nem mindent.
Féltek, hogy ha megtudja az igazat, beszélni fog.
– Kik féltek? Gray? Simpson?
– Nem tudom.
Stone újabb vágást ejtett Himmerling nyakán. – Max, kezdem
elveszíteni a türelmemet.
– Gray vagy Simpson. Sose tudtam meg, melyikük.
– Na és a titok?
– Azt még én se tudom. Egy küldetéssel függött össze, amit Solomon
és az orosz Leszja teljesített a Szovjetunió ellen. Megint előszedték az
ügyet. Fogalmam sincs, miért.
– Még egy kérdés. Nem lesz nehéz. Ki rendelte el a megölésemet?
– John, kérlek...
Stone erősen torkon ragadta Maxet. – Ki?
– Csak annyit mondhatok, hogy ugyanaz a választási lehetőség, mint
az előző kérdésnél!
Szóval Gray vagy Simpson. Miért nem lepte meg?
Stone eltette a kést. – Ha bárkinek megpróbálod elmondani, hogy itt
voltam, tudod, mi lesz. Gray megtudja, és gyanítani fogja, hogy
csacsogtál nekem. Neki pedig nem tudsz hazudni. Nálad sokkal
keményebb fickókból is képes kiszedni az igazat. Ha pedig rájön, mit
mondtál el nekem, mit gondolsz, mi lesz, Max?
Stone egy képzeletbeli pisztolyt helyezett a férfi fejéhez, és
meghúzta a ravaszt. – Szép estét.
– Tényleg megölted volna az unokáimat? – kérdezte Himmerling
reszkető hangon.
– Örülj, hogy nem kell megtudniuk.
 64. FEJEZET

MIUTÁN STONE elment, Max Himmerling fellélegzett, de aztán

megállt benne az ütő. Az őrök. Tudni fogják, hogy volt itt valaki. Szólni
fognak... Rohant csomagolni. Már rég kidolgozta magában vészhelyzet
esetére a menekülését. Tíz perccel később az ajtónál volt repülőjeggyel
és hamis személyivel a zsebében. A telefoncsöngés megállította.
Felvegye? Valami azt súgta neki, ne. Mégis felvette. Ismerős hang
beszélt hozzá.
– Helló, Max. Mit mondtál neki?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Max, zseniális vagy, de pocsékul hazudsz. Nem hibáztatlak. Biztos
megfenyegetett, mindketten tudjuk, milyen veszélyes ember. Szóval mit
mondtál el neki?
Himmerling ismét kiöntötte a lelkét. – Köszönöm, Max. Helyesen
cselekedtél.
A vonal elnémult.
Himmerling elejtette a telefont, amikor meghallotta, hogy kinyílik a
hátsó ajtó.
– Kérem! – mondta. – Kérem!
A hangtompítós pisztoly elsült. Homlokon találta a golyó. A testét
fekete műanyag zsákba tették. Egy percbe se telt, már el is vitte a
teherautó. Himmerlinget hivatalosan sürgős hatállyal áthelyezik
külföldre. Ha legközelebb lezuhan egy amerikai helikopter valahol a
világban, feljegyzik, hogy Max Himmerling is rajta utazott. A teste a
felismerhetetlenségig összeégett. Így ér véget egy ember csaknem
negyvenéves szolgálata a hazájáért.
De legalább nem kell többé amiatt aggódnia, hogy miből él majd
öreg napjaiban.

CARTER GRAY a bunkerjében a tenyerébe öklözött. Himmerling

elvesztése súlyos csapást jelentett. Gray tudta, hogy számítania kellett
volna rá, mégis váratlanul érte.
Visszanézett az előtte lévő monitorra. Most kapta meg az adott év
születési adatait a fontosabb kanadai városokból. Még elektronikusan
feldolgozva is tetemes mennyiséget tett ki. El kellett választania a búzát
a pelyvától. Szerencsére jól ismerte Rayfield Solomont. Jó barátok
voltak, és baráti riválisok. Azt lehet mondani, Solomon volt a
korosztályukból az egyetlen, akinek a képességeit Carter Grayéhez
lehetett mérni. Graynek el kellett ismernie, hogy terepen Solomon még
talán túl is szárnyalta. Szóval nem lesz könnyű felfedni a nyomokat, de
Carternek megvolt az az előnye, hogy közelről ismerte.
Figyelmét az apa nevére összpontosította a születési adatok közt.
Leszja biztos nem használta a saját nevét. A fiú neve se segít, mert Gray
biztos volt benne, hogy jelenleg másképp hívják. így marad az apa.
Rayfield Solomon nagyon büszke volt zsidó származására. Bár a
munkája nem tette lehetővé, hogy a hagyományos módon gyakorolja
vallását – a létfontosságú küldetéseket még vallásgyakorlás kedvéért se
lehet megszakítani –, Solomon lelkesen tanulmányozta a szent
könyveket. Sokszor beszélgettek teológiáról. Gray felesége hithű
katolikus volt. Gray nem volt különösebben vallásos, mígnem a
felesége és lánya meghalt szeptember 11-én.
– Találj valamit, amiben hihetsz, Carter – tanácsolta neki sokszor
Solomon. – Valamit a munkádon kívül. Mert ha itt hagyod ezt az életet,
a munkád is itt marad. Ha ez mindened, amid van, nincs semmid. Az
örökkévalóság pedig túl hosszú idő a semmihez.
Bölcs szavak, bár Gray nem feltétlenül hitte el őket akkoriban.
Ujjai röpültek a billentyűkön, ahogy különböző keresési
kombinációkkal próbálkozott. Egyre jobban leszűkítette a találatokat.
Addig keresgélt, míg ki nem kötött egyetlen büszke apánál.
David P. Jedidiah, II.
Mosolygott. Ezt elszúrtad, Ray. Hagytad, hogy a magánéleted a
munkád fölé kerekedjen. Családja halála óta Gray is buzgó bibliaolvasó
lett. Így ennek az apának a neve nagyon is beszédes volt számára.
Solomon vagy Salamon Dávid második fia volt, az első törvényes
gyermeke Betsabétól. A későbbi Salamon királyt a nevelője, Nátán
Jedidjának szólította. A héberben Salamon „békét” jelent, ami angolul
„peace”; ezt rövidíti P betű a névben. Rayfield Solomon a David P.
Jedidiah, II nevet használta a születési anyakönyvi kivonatban. Carter
Gray megnézte az anya nevét, aztán a fiúét. Felvette a telefont, és
továbbította az információt.
– Találják meg a fiút – parancsolta.
Letette a telefont, és azt mondta hangosan:
 – Hol bujkálsz, Solomon fia?

65. FEJEZET

HIDEG REGGEL VOLT. Harry Finn egyedül ült, zsebre dugott kézzel,
és az Arlingtoni Nemzeti temetőben a semmit bámulta: a lyukat, ahol
John Carrnak kéne nyugodnia az örökkévalóságig. De ez hazugság volt.
Miért csodálkozik Finn? A kormány mindig is hazudott a legfontosabb
kérdésekben.
Bár halottnak hitte, azért felkutatta John Carr hátterét. A
haditengerészet „SEAL”-jeként sok CIA-s titkosszolgálati munkában
vett részt. Ugyanazokkal a képességekkel, amikkel a betevőt kereste,
apránként feltárta apja utolsó napjainak a történetét, valamint azoknak a
múltját, akik megölték.
Judd Bingham, Bob Cole és Lou Cincetti múltja meglehetősen
hasonló volt. A CIA-nak dolgoztak. Úgy tűnt, élvezik a munkájukat,
majd kényelmesen visszavonultak. Ám szép nyugdíjaséveiknek Finn
véget vetett.
Csak Carr volt más. Hivatalosan egy katonai egység tagjaként ölték
meg egy konfliktusban, amik itt is, ott is ki szoktak törni a világon, és
amelyekre az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége volt reagálni.
Mielőtt a CIA tripla hatos osztályának tagja lett, John Carr a vietnami
háború egyik legtöbbször kitüntetett veteránja volt. Többek között négy
bíbor szívet kapott, és egyiket se holmi csip-csup beszakadt körömért.
Arról is szó volt, hogy megkapja a kongresszusi Becsület Érdemérmet,
a létező legmagasabb katonai kitüntetést. Az a katona, akinek
odaítélték, automatikusan halhatatlanná vált a hivatásos katonák
szemében, bár sokan posztumusz kapták meg. Épp ezért sokan úgy
hívták, „a kitüntetés, amit sose láthatsz”.
Carr nagyon úgy festett, mint egy olimpiai bajnok katonai
megfelelője. Finn izgatottsággal vegyes rémülettel olvasta a hivatalos
jelentést. Egymaga mentette meg szakaszát a rajtuk ütő, tüzérségi
támogatással ellátott, az övékénél jóval nagyobb észak-vietnami
csapattal szemben. John Carr őrmester a hátán cipelte négy sebesült
társát biztos helyre, amihez újra és újra vissza kellett térnie a
veszélyzónába. Kétszer találta el az ellenséges tűz, de így is sikerült
megölnie egy tucat vietkongot. Közülük hármat közelharcban, a többit
pedig a fákról szedte le, olyan mesterlövészi képességről
tanúbizonyságot téve, ami a természetfeletti képességek határát súrolta.
Végül egy géppuskaállásból visszaverte az ismételt támadásokat,
túlélte a körülötte felrobbanó halálos gránátokat, és mindeközben
sikerült légi támogatást kérnie, ami megfutamította az ellenséget, ő
pedig az embereivel biztonságba menekülhetett. Saját lábán hagyta el a
csatateret, pedig az egyenruháját átitatta a vére. Finn akaratlanul is
tisztelni kezdte. Mindig is a legjobb katonák egyikének tekintette
önmagát, de elképzelhetőnek tartotta, hogy John Carr még őt is
felülmúlja a képzeletbeli eredményjelző táblán, ami ott élt minden
katonai személy fejében.
Csakhogy Carr mégse kapta meg a becsületrendet. Finn nem tudta,
hogy a kitüntetés sokkal inkább politika, semmint hősiesség kérdése.
Nem tudta, hogy John Carr háborúellenessége ellene fordította a
feletteseit. A felettese nem is terjesztette fel a kitüntetésre. Mások
intézkedtek. Mégis, valahol a katonai ranglista élén valakik
megakadályozták, hogy egy arra érdemes katona megkapja a hadsereg
legmagasabb kitüntetését.
Ehelyett Carr eltűnt a hadsereg kötelékéből, hogy évekkel később
ismét felbukkanjon és meghaljon egy kisebb összecsapásban, majd –
hivatalosan – eltemessék az Arlingtoni temetőben. Finn tudta, mit
csinált Carr a közbülső időben. A kormány parancsára gyilkolt. De őt se
kímélte a halál.
Finn két éven át kutakodott olyan adatbázisokban, amikhez elvileg
nem volt hozzáférése, de végül kiderítette, hogy Carr feleségét
megölték az otthonukban, hivatalosan egy rablás során. A házaspárnak
volt egy lánya, de neki egyszerűen nyoma veszett. Finn elég okos volt
ahhoz, hogy olvasson a sorok között. A „rablásról” messziről bűzött,
hogy a CIA csapott le. Carr biztos magára haragította valamivel a
feletteseit. Finn örült, mikor megtudta, hogy John Carr halott. Semmi
kedve nem volt háborús hősöket megölni, akik nem kapták meg jogos
kitüntetésüket. Sem egy olyan embert, akinek volt mersze
szembeszegülni a világ leghatalmasabb titkosszolgálatával.
 De most úgy néz ki, hogy Carr életben van. Akkor pedig Finn tudta,
mit kell tennie. Mit vár tőle az anyja. Akár tetszett neki, akár nem.
Akármilyen ember volt is John Carr, megölte Finn apját. Semmiért.
Finn elhagyta a temetőt. Dolga volt.
John Carr egyelőre várhatott.

66. FEJEZET

EZ MOST NEM a szokásos behatolás volt, ezért Finn magával vitt pár
embert az irodából, akik normális esetben az íróasztaluk mögött ültek,
és az adatokat elemezték, amiket Finn specialistákból álló csapata
gyűjtött. A mostani kuncsaft azonban átlagos képességű emberekből
álló csapatot akart, akiket egy hozzáértő vezet – ez lenne Finn. Ennek
oka az volt, hogy a mesterségesen létrehozott biológiai ágensek elleni
vakcinákat gyártó vállalatot nem tekintették a terroristák első számú
célpontjának. Mégis tudni akarták, mire számíthatnak. így került a
képbe Finn és csapata.
Az őrizetlen kerítésen átjutni nem jelentett gondot, bár az egyik
termetesebb irodai fiú, Sam elég nehezen lendítette át magát a
túloldalra. De végül Finn segítségével sikerült neki.
Az épületbe hátul jutottak be egy nyitva felejtett ajtón. Bár
képtelenségnek hangzik, hogy egy értékes vakcinákat gyártó üzemben
nyitva hagyjanak egy ajtót, mégis naponta történnek ilyen ostobaságok
szerte a világon. De tényleg, minek visz haza valaki egy laptopot, rajta
több millió háborús veterán adataival, hogy aztán betörők vigyék el a
lakásából? Ez élteti a rosszfiúkat, és ezért élnek a jófiúk
antidepresszánsokon.
Odabent szétszéledt a csoport. Előre egyeztették a fedősztorijukat.
Finn felvett egy fehér laboránsköpenyt, amit a táskájában hozott. A
nyakába zsinóron lógó azonosítókártyát akasztott. Egy elektromos
notepad is volt nála, jegyzetelni. Így felszerelkezve elindult a
létesítmény előterébe. Az ajtó előtt álló őrnek egy ott dolgozó tudós
nevét mondta be. Finn az internetről szedte a nevet, és nagyon jól tudta,
hogy az illető szabadságon van. Ez utóbbi értesülést úgy szerezte, hogy
egyik este átkutatta a tudós kukáját, és megtalálta a család részletes
útvonaltervét, amit a „zseni” volt szíves kidobni. Amikor az őr közölte,
hogy a tudós nincs bent, Finn azt mondta:
– Ja, igaz. Bill mondta is, hogy Floridába viszi a családot.
Aztán elővett egy másik nevet, amit az épület szobabeosztásából
vett. Mindezt azért játszotta el, hogy meggyőzze az őrt saját
hitelességéről, és elaltassa a gyanakvását. Többnyire mindkettőt
elérhette, ha személyes kapcsolat látszatát keltette valakivel, aki a
célépületben dolgozott.
– Felugranék hozzá – mondta a biztonsági őrnek. – Ismerem a járást.
Át kell néznünk néhány teszteredményt a múlt héten végzett A/B
vizsgálatról, amit a két új kísérleti mikrobavakcinával végeztek.
Gondolom, ismeri a kísérletet?
Az őr egy tiniéveiből épp csak kinőtt kölyök volt, aki büszkén viselte
a szolgálati egyenoldalfegyvert.
– Érdekel is engem... – felelte.
Tovább kortyolta a kávéját, és figyelmét ismét a monitornak
szentelte, amin Finn egy online társkereső szolgálat legfrissebb
ajánlatait látta.
Finn türelmesen várt a liftben, amíg arra nem jött valaki. Akkor
felemelt egy műanyag kártyát, amit abban a pillanatban vett ki az
olvasónyílásból.
– Megint nem működik ez a szar – mondta a dombornyomott
kártyára utalva, amire a lift működtetéséhez volt szükség. – Ebben a
hónapban már harmadszor! Mindig azt ígérik, hogy megcsinálják. Na
persze.
– Ismerem az érzést – felelte a másik, miközben becsúsztatta a saját
kártyáját a nyílásba, és a lift ajtaja becsukódott. – Hányadikra akar
menni?
– Az ötödikre – felelte Finn, miközben visszatette a zsebébe a fia
műanyag könyvtári olvasójegyét.
Az ötödiken kiszállt. Az ajtó, amit keresett, rögtön a lift mellett volt.
Ehhez is belépőkártyára volt szükség. Bement a mosdóba, és vizet
fröcskölt a nadrágszárára. Amikor hallotta a lift csengetését, kinyitotta a
mosdó ajtaját, és úgy tett, mintha a nedves kezét törölné, mikor kinyílt a
liftajtó. Egy nő lépett ki belőle, kártyáját bedugta az ajtónyitóba,
miközben Finn megállt mögötte a műanyag olvasójeggyel a kezében.
A nő Finnre mosolygott. – Úgy látom, megelőztem.
 – Nehéz reggelem volt – mondta Finn, és eltette a kártyáját. – Idefelé
jövet a kocsiban ráömlött a kávé a nadrágomra – mutatott a nedves
foltra.
– Lefogadom, hogy ettől felébredt – mosolygott ismét a nő.
– Az biztos – hagyta rá Finn, miközben követte a nőt a helyiségbe.
– Konkrétan keres valakit? – kérdezte a nő.
Finn megrázta a fejét, és feltartotta hamis, de eredetinek tűnő
nemzetbiztonságis azonosítóját.
– Csak szúrópróbaszerű ellenőrzés. A kormány tudni szeretné, mire
költik az adódollárokat.
– Na ne mondja. Sok sikert! – mondta a nő, és elment.
Finn körbesétált a laborban, közben titokban fotókat készített a
gomblyuk-fényképezőgéppel. Biccentett az útjába kerülő embereknek,
miközben jegyzetelgetett az elektromos notepadján. Ő maga is
csodálkozott. Ha úgy nézel ki, mint aki odatartozik, senki nem von
kérdőre. Sőt több embertől részletes információkat kapott bizonyos
vakcinák hatásáról. Végül távozott, majd egy újabb gyanútlan jó
szamaritánus segítségével visszatért a főbejárathoz. Ám az előtérbe
toppanva megdermedt.
Samet, a kövér irodai srácot falhoz állították, a biztonsági őr pedig
épp nagyon alapos kutatásnak vetette alá. Bárki, aki érti a dolgát, egy
szemvillanás alatt el tudta volna venni az őr fegyverét.
– Mi történt? – kérdezte Finn, és odament.
– Kém! – közölte az őr. – Rajtakaptam. Hívom a zsarukat.
Finn-nek nem volt más választása, mint hogy elővegye a
megbízólevelét, és értesítse az épületben lévő kontaktjukat, hogy
megmondja, leleplezték őket. Nem örült, hogy meg kell tennie, de ha
zöldfülűeket visz magával az ember, néha előfordul. Legalább
Finn-nek sikerült bejutnia oda, ahová akart. Nem is lett volna baj, ha
Sam nem csinál valami iszonyatos hülyeséget. A fegyver látványától
pánikba esett, és futni kezdett.
Az őr Sam széles hátára emelte a fegyverét. – Állj!
– Ne! – kiáltotta Finn, miközben próbált odarohanni.
Az őr pont akkor sütötte el a fegyvert, amikor Finn nekiütközött.
Finn azonnal kicsavarta a fegyvert az őr kezéből, és az arcába nyomta a
megbízólevelét.
 – Hívja John Riverst a biztonságiaktól. Ő tud a... – Elállt a szava,
amikor végignézett a folyosón.
Sam a padlón feküdt, és vér folyt a hátán tátongó sebből.
– Rohadék!
Finn odasietett Samhez.

67. FEJEZET

FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB elindult a mentőautó. Miután Finn odaszaladt

Samhez, elállította a vérzést. Amikor pedig Sam szíve és légzése leállt,
alighanem a sokktól, Finn újraélesztette kollégáját. Aztán megérkeztek
a mentők, és átvették a sérültet. Sam életben marad, de a felépülése
sokáig fog tartani, mert úgy tűnt, a golyó kárt tett néhány létfontosságú
szervben.
Finn nézte, ahogy eltűnik a piros villogó. John Rivers, a biztonságiak
főnöke állt mellette, és nem győzött bocsánatot kérni, amiért az őr hátba
lőtte Samet, pedig nem jelentett fenyegetést rá nézve.
– Hála Istennek, hogy ott voltál, Harry – mondta Rivers. – Különben
halott lenne.
– Na igen, de nem lövik le, ha nem rángatom ide magammal.
– Nem adnak se pénzt, se időt a biztonsági őrök kiképzésére –
panaszkodott Rivers. – Milliárdokat költenek a működési és biztonsági
technikára, közben pisztolyt adnak egy tökfej kezébe, aki tíz dolcsit
keres óránként. Agyrém.
Finn nem igazán figyelt. Még sose történt vele ilyesmi. Sam jó
ember volt, de szigorúan aktakukac. Finn sose szeretett képzetlen
embereket magával vinni terepre, és sokszor hangot is adott ennek.
Talán most végre hallgatni fognak rá.
Hazament, majd később elvitte Patricket a baseball– edzésre.
Szótlanul nézte középső gyermekét, aki minden felé ütött labdát
elkapott, aztán pedig kíméletlenül csépelte az automata labdaadogatóból
az ütője felé repülő labdákat. Finn a hazaúton se beszélt, hagyta, hogy
Patrick lelkesen ecsetelje, milyen napja volt az iskolában. Este vacsora
közben Susie felmondta a szövegét az iskolai színdarabból – nem
mintha a fáknak sok mondanivalót adtak volna a szájukba, amivel
cukkolta is a két bátyja a kislányt. Susie jó képet vágott az évődéshez,
majd végül közölte:
– Kapjátok be, hülyék.
Mandy megszidta érte. Alig bírt a három gyerekkel, mert Finn
eltemetkezett a munkájában.
– Figyelj, apu – mondta David –, eljössz péntek délután a
focimeccsre? Az edző betesz kapusnak.
– Megpróbálok, fiam – felelte Finn szórakozottan. – Lehet, hogy
nem tudok a munka miatt.
Meg kell látogatnia az anyját. Mandy nem fog örülni neki.
Mandy adott némi zsebpénzt Davidnek, mert másnap reggel
kirándulni ment az osztálya. Aztán bekapott egy falat ételt, és a férjére
nézett, aki nyilvánvalóan másutt járt lélekben.
– Jól vagy, Harry?
A férfi összerezzent. – Csak a munka.
Az incidens nem került be a hírekbe. Pedig kihívták a rendőrséget,
de a belbiztonságiak eltussolták az ügyet. Ha Finn bekerül a lapokba, az
súlyos csapást jelentett volna a munkára nézve, amit a vállalata végzett
a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, és amely létfontosságú volt a
nemzetbiztonság szempontjából. A hivatallal a háta mögött Finn hamar
jobb belátásra bírta a helyi zsarukat. A fiatal biztonsági őrt nem
vádolták meg semmivel, legfeljebb azzal, hogy hülye amatőr, és
elkobozták a fegyverét. Recepciós munkára osztották be, és értésére
adták, hogy ha bárkinek is beszél a történtekről, élete végéig bánni
fogja.
Finn vacsora után bement a kórházba meglátogatni Samet. A műtét
után az intenzívre került, de az állapota stabil volt. Erős gyógyszereket
kapott. Fel sem fogta, hogy Finn ott van. A szülei aznap délután
érkeztek New Yorkból, és az intenzív előterében vártak. Finn egy órán
át üldögélt velük. Elmagyarázta nekik a helyzetet. Igyekezett minél
inkább csökkenteni Sam felelősségét abban, hogy egy ideges kölyök
hátba lőtte, mert ostoba módon futni kezdett.
Miután eljött a kórházból, céltalanul autózott, és a helyi hírcsatornát
hallgatta a rádióban. Aztán kikapcsolta, mert a rossz híreket csak még
rosszabb hírek követték, majd következtek az iszonyatos hírek. Milyen
világot hagyunk az utókorra...?
 Finn a belváros felé vette az irányt, mert nem akart még hazamenni a
kertvárosba. Mandy arcán látta, hogy meg akarja beszélni a dolgokat, de
nem sok kedve volt hozzá. Nem tudta, hogy fogja beadni neki, hogy
ismét meglátogatja az anyját. A gyerekek szoros időbeosztása mellett az
elutazásával tényleg cserbenhagyja az asszonyt. De muszáj megtennie,
főleg, miután kiderült az igazság John Carr-ról.
Átkelt a Theodore Roosevelt hídon, majd az ugyanerről az elnökről
elnevezett szigeten. Haladt tovább a
Constitution Avenue-n, amely egész biztosan a főváros második
legismertebb útja a Pennsylvania után. Balra kanyarodva a Fehér Ház
felé indult, majd jobbra befordult az F utcába, és átaraszolt az új élettől
nyüzsgő bevásárló- és üzleti negyeden. Tőle jobbra egy befejezetlen
épület beton és acél csontváza magasodott. Az építtető csődbe ment.
Miközben a piros lámpánál várt, Finn felpillantott a tőle baloldalt álló új
irodaépületre. A pillantása felkalandozott a nyolcadik emeletre, és a
luxuslakóház sarkára tévedt. Ekkor egy pillanatra megmerevedett. Nem
véletlenül jött ide. Nagyon is tudatosan tévedt erre. Gyakran előfordult
vele.
A lámpák égtek, és Finn látta, hogy magas alak halad el az egyik
ablak előtt.
Roger Simpson, Alabama dicső államának szenátora hazatért.

68. FEJEZET

ANNABELLE PADDY mellett állt, aki egy székre rogyott a

hotelszobában. A lány biccentett az apjának, aki mintegy végszóra
felvette a telefont.
Mielőtt beüthette volna a számot, Annabelle az apja vállára tette a
kezét. – Biztos felkészültél? – kérdezte.
– Már évekkel ezelőtt – felelte az öreg tréfásan, de a hangja kicsit
reszketett.
Nem tűnik késznek, gondolta a nő. Fáradtnak és ijedtnek tűnik. –
Sok sikert – mondta Annabelle.
Amint Paddy beütötte a számot, Annabelle felvett egy másik
telefont, és hallgatózott.
 – Hello, Jerry – mondta Paddy. – Itt Paddy Conroy. Rég nem
gyilkoltál. Bár ez valószínűleg nem igaz. Lefogadom, azóta se
tétlenkedtél ezen a téren.
Annabelle az apjára nézett. Paddy modora teljesen megváltozott.
Vigyorgott, a hangja magabiztosan csengett. Erőteljesen,
rendíthetetlenül ült a székében.
Baggert nem volt könnyű megdöbbenteni. De amikor meghallotta a
nevet, érezte, hogy a térdei kicsit megremegnek. A következő érzés már
sokkal ismerősebb volt. Kis híján összeroppantotta a telefont a kezében,
és beleüvöltött: – Honnan az ördögből tudtad, hogy érhetsz el, te
rohadék?
– Megnéztem a telefonkönyvben az S mint Seggfejnél.
Ettől a megjegyzéstől Annabelle majdnem felnevetett.
– Találkoztál mostanában azzal a kurva lányoddal?
– Hallottam, hogy szépen megkopasztott. Épp eléggé, hogy bajba
kerülj a jersey-i hatóságoknál. Hiába, tőlem tanulta.
– Igaz. Lehet, hogy te állsz az egész mögött. De ha így van,
megígérhetem, hogy két napon keresztül fogom lenyúzni a bőrödet.
– Ne mondj ilyen mocskos dolgokat, Jerry, mert egész felizgatsz.
– Mit akarsz?
– Segíteni.
– Nincs szükségem egy piti szélhámos segítségére.
– Ne siesd el, Jer. A segítség azt jelenti, hogy van nálam valami, ami
kell neked.
– Micsoda?
– Nem akarsz találgatni?
– Nem akarod, hogy kitépjem a golyóidat?
– Nálam van Annabelle. Még mindig akarod, vagy beletörődtél, hogy
országos idiótát csinált belőled?
– Átadnád nekem a saját lányodat, mikor tudod, hogy mit fogok
csinálni vele?
– Talán süket vagy? Pontosan ezt mondom.
– Na és miért tennél ilyet? Szívjóságból?
– Jobban ismersz ennél, Jerry.
– Szóval mennyit kérsz a kislányodért?
– Egyetlen centet sem.
– Tessék? – kérdezte Bagger hitetlenkedve.
 – Nincs szükségem pénzre.
– Akkor?
– Meg kell ígérned, hogy ha átpasszolom neked Annabelle-t, nem
üldözöl többé. Nem sok időm maradt ezen a földön, nem akarom arra
pazarolni, hogy állandóan a hátam mögé kell lesnem.
– Tisztázzuk. Feladod nekem Annabelle-t, csak hogy békén
hagyjalak?
– Pontosan. Tudom, hogy a nyomomban vagy, amióta
megszabadítottalak attól a nyavalyás tíz rongytól. Kezdem unni.
– Te unod? – üvöltötte Bagger a telefonba.
– Megegyeztünk? Add a szavadat. Mert tudom, hogy sok mindent
elkövettél, de még sose szegted meg az adott szavadat. Megkapod
Annabelle-t, engem pedig örökre békén hagysz.
Bagger a padlót bámulta, lüktettek a nyaki ütőerei.
– Hallani akarom, Jerry. Hallanom kell, hogy kimondod.
– Milliókat fizetnék érte.
– Na persze. Mondd ki, Jerry. Mondd ki, vagy nincs üzlet.
Paddy a lányára nézett, aki visszatartott lélegzettel szorította a másik
kagylót.
– Miért utálod ennyire? – kérdezte végül Bagger.
– Mert egész idő alatt engem okolt az anyja haláláért. Te ölted meg,
mégis én fizettem meg az árát. Azóta senki nem áll szóba velem a
szélhámosok közül. A lányom tönkretette az életem. Ideje megfizetnem
neki.
Paddy Annabelle-re nézett, és halványan elmosolyodott.
– Hogy fogod tőrbe csalni? Nem hülye. Abból is látszik, hogy nem
bízik benned.
– Azt bízd csak rám.
– Nem is egyeztem bele semmibe.
– De bele fogsz. Nem vagy hülye.
– Magam is elkaphatom. A minap majdnem elcsíptem. Ha mázlim
van, téged is nyakon csíplek.
– Akkor rajta. De két hét múlva, amikor már messze jár, ne az öreg
Paddyt okold. Minél tovább vársz, annál több ideje lesz elrejtőzni, és
mindketten tudjuk, milyen ügyes lány. Gondold csak végig. Még hívlak.
– Mikor?
– Amikor akarlak.
 Paddy és Annabelle egyszerre tették le a telefont.
Annabelle vállon ragadta az apját. – Istenien csináltad! Bekapta a
csalit!
Paddy megfogta a lánya kezét. – Hagyjuk kicsit őrlődni. Ez időt ad a
barátodnak, hogy hadrendbe állítsa az erőit. Őszintén szólva
csodálkozom, hogy minden további nélkül hajlandó segíteni.
– Mondtam, nem tipikus ügynök. De volna valami... – Annabelle
aggódva elhallgatott. Biztos készen állt erre az apja? – Meg se
próbáltad kipuhatolni a telefonban, hogy hol van Jerry.
– Nem jöttem ki a gyakorlatból, ha emiatt aggódsz, Annie –
mosolygott a férfi. – Az első körben nem szabad nagyon tolakodónak
lenni. Az olyan öreg rókák, mint Jerry, azonnal kiszagolják az ilyesmit.
A következő alkalommal kiszedem belőle.
– Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy nem tudod, mit csinálsz.
– A szélhámosság kilencven százaléka előkészítés. A másik tíz
százalék pedig nyugton ülni a fenekeden, ugrásra készen.
– De a tíz nélkül a kilencven szart se ér.
– Pontosan.
– Amit Baggernek mondtál... hogy tönkretettem az életed...
– Én tettem tönkre a saját életemet, Annie. Már csak arra vágyom,
hogy valami kis darabot rendbe hozzak belőle.
Erősen megragadta a lánya kezét. Öregnek, betegnek és ijedtnek
látszott. Ismét a székbe süllyedt. – Tényleg azt hiszed, hogy
megúszhatjuk?
– Igen – hazudta Annabelle.

69. FEJEZET

HARRY FINN a capitoliumi kertészet egyenruhájában állt a Hart

Szenátusi Irodaház előtt, kezében a távirányítós detonátorral. Felnézett
az épület homlokzatára, és a szeme megállapodott Simpson irodáján. A
másik kezében egy kis iPod-szerű készüléket tartott. Valójában a
Simpson irodájában elrejtett, drót nélküli kis kamera jelvevő egysége
volt. Az apró monitor képe borotvaéles volt. Simpson a beosztottjainak
tartott értekezletet. Nyilvánvalóan a létfontosságú karibi „tényfeltáró”
látogatásáról tartott beszámolót.
Finn addig nem tett semmit, amíg a szenátor egyedül nem maradt,
mert ma csak neki kellett meghalnia. Feszülten várt, amíg a beosztottak
fel nem álltak és el nem mentek. Aztán nézte, ahogy Simpson ellenőrzi
az arcát és a haját a falitükörben, megigazítja a nyakkendőjét, az
asztalához megy és leül.
Eljött hát a vég. Finn a kis készülékre helyezte az ujját. Előbb az e-
mailt küldi el. Simpson arckifejezéséből tudni fogja, hogy látta Rayfield
Solomon képét, mielőtt meghalt.
Finn hüvelykujja leereszkedett a gombra. Viszlát, Roger.
– Nahát, apu!
Finn felpillantott. Megismerte a hangot. – Francba! – suttogta.
David Finn szaladt felé mosolyogva. – Te mit keresel itt?
Finn gyorsan eltette az eszközöket a vállán viselt táskába. – Szia,
Dave. Te mit keresel itt?
– Kezdesz szenilis lenni, apu? – méltatlankodott Dave. – Az iskolai
látogatás a Capitoliumban? Aláírtad a szülői hozzájárulást. Emlékszel?
Anya tegnap zsebpénzt is adott vacsora közben.
Finn elsápadt. Francba. – Sajnálom, fiam, csak annyi minden
összejött.
David meglátta az apja ruháját. – Mi ez az egyenruha?
– Dolgozom – mondta Finn halkan.
– Klassz! – mondta Dave felvillanyozva. – Vagyis most álcázva
vagy?
– Nem beszélhetek róla, fiam. Jobb is, ha mész. Nem túl szerencsés,
hogy itt vagy.
Olyan erősen kalapált Finn szíve, csoda, hogy a fia nem hallotta
meg.
– Persze – felelte Dave csalódottan. – Értem. Titkos megbízatás.
– Sajnálom, Dave. Néha azt kívánom, bárcsak normális munkám
lenne.
– Én is – helyeselt Dave, és visszaszaladt a barátaihoz.
Mire Finn visszanézett a képernyőre, Simpson már elhagyta az
irodáját.
Finn Dave-re és a barátaira pillantott. A fia ránézett, aztán elfordult.
A diákcsoport elindult a Capitolium felé.
 Finn az ellenkező irányba indult. Máskor kell megpróbálnia. Most az
anyjához kell mennie. Azt remélte, jelentheti neki Simpson halálát.
Annyira elmerült a saját világában, hogy észre se vette a férfit, aki az
egyik közeli fa mögül lépett elő, és követni kezdte.
Azok után, amit Max Hammerling mondott neki előző este, Oliver
Stone is eljött megnézni Roger Simpson irodáját, legalábbis messziről.
Vagy Gray, vagy Simpson rendelte el Solomon halálát és Stone
likvidálását. Mivel Grayt nem érhette el, maradt Simpson. Most
azonban elterelték a figyelmét. Stone eleget látott és hallott Finnből
ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. Finn profi volt, Stone gyakorlott
szeme ezt azonnal felmérte. A többiek a környéken semmi gyanúsat
nem találtak volna benne, még a rendőrök sem. De Stone nem volt
átlagos ember. Sok semmibe vezető szálat követett már, de érezte, hogy
ez nem az lesz.
Amikor a Capitol Southnál Finn felszállt a metróra. Stone követte a
példáját. A Nemzeti reptérre mentek. Stone oda is követte Finnt. Utóbbi
bement a mosdóba, és utcai ruhában jött ki. Stone úgy érezte, megütötte
a főnyereményt.
Finn retúrjegyet vett New York állam északi részére. Stone
hallótávolságban állt tőle, és később ő is ugyanolyan jegyet vett az
Annabelle-től kapott hamis igazolvánnyal és a pénzzel. Átment a
biztonsági ellenőrzésen. A szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor a
biztonságiak az igazolványon lévő fényképét vizslatták. De átengedték,
és Stone hagyta, hogy Finn kikerüljön egy időre a látótávolságából. Úgy
is tudta, melyik kapuhoz megy.
Stone kávét és újságot vett. Aztán bemondták a járatát. Ő a
repülőgép elejében ült, Stone hátul. Negyven perccel később
felemelkedtek. Nem egészen egy órán belül le is szálltak. Most vált
rizikóssá a követés. A reptér kicsi volt, kevés utas szállingózott benne.
Finn látszólag magába merült, de Stone nem lehetett biztos benne. Ha ő
az, aki magasan képzett bérgyilkosokat öl, Stone nem becsülhette le.
Épp azon töprengett, mihez kezdjen Finn-nel, amikor a fiatal férfi
meglepte. Elment az autókölcsönző pultja mellett, rá se nézett a
taxisdrosztra, hanem gyalog indult el a repülőtéri úton.
Stone fél szemét rajta tartva az egyik taxihoz lépett, és behajolt az
ablakon.
– Késik a járatom – mondta. – Van itt valami sétatávolságban?
 – Néhány ház, bolt és egy szeretetotthon – felelte a sofőr az
újságjába merülve.
– Szeretetotthon?
– Az. Mi az, be akar feküdni, amíg a gépét várja? – röhögött a taxis.
– Induljon el – mondta Stone, és beült a hátsó ülésre. – Lassan.
A taxis vállat vont, letette az újságot, és elindult.

70. FEJEZET

HERB DASCHLE a CIA veteránja volt. Évekig dolgozott terepen,

világot látott, de az elmúlt tíz évet íróasztal mögött töltötte, azután
pedig elfogadta a jelenlegi pozícióját. Nem volt annyira izgalmas, és az
emberek mit sem tudtak róla, de létfontosságú volt a CIA és így a
nemzet biztonsága szempontjából. Legalábbis ez állt az ügynökség
belső kódexében.
Daschle két hónapja járt ebbe a szeretetotthonba hetente háromszor,
és egy olyan férfi magánkórtermében üldögélt, aki magatehetetlenül
feküdt az ágyán. A férfi igen magas poszton szolgált a CIA-nál, és a feje
tele volt titkokkal, amiknek sose szabad kiderülniük. Sajnos aneurizmát
kapott, és nem volt teljesen önmaga. Képes volt kimondani dolgokat
anélkül, hogy tudott volna róla, akaratlanul is szigorúan titkos
információkat oszthatott meg.
Ez megengedhetetlen, így hát Daschle-hez hasonló emberek jártak a
hozzá hasonló, munkaképtelen, érzékeny információk birtokában lévő
CIA-alkalmazottakhoz, és ültek az ágyuk mellett. Volt egy ember a
műtőben, miközben műtéti úton próbálták csökkenteni az agyát érő
nyomást. A gyengélkedőn is ott strázsált valaki. Itt, a szeretetotthonban
pedig éjjel-nappal megfigyelés alatt tartották, és reménykedtek, hogy
teljesen felépül. Még a saját családtagjai se maradhattak vele kettesben.
Ez nem kis sokként érte őket, mert fogalmuk se volt róla, hogy az
apjuk, férjük, nagyapjuk a CIA-nak dolgozik.
Eljött a dél. Daschle felállt, és egy másik ügynök, a váltótársa
foglalta el a helyét. Elbeszélgettek, azután Daschle megemlített pár
dolgot, amit szolgálat közben figyelt meg. Semmi érdemleges. Elhagyta
a szobát. Majd meghalt egy cigiért. Elindult a folyosón a büfé felé,
hogy vegyen egy doboz üdítőt és egy kis rágcsálnivalót, mielőtt elmegy.
De az egyik szobából kihallatszó hangok megállították. Orosz
beszédnek hangzott. Daschle jól ismerte a nyelvet, mivel csaknem
kilenc évig állomásozott Moszkvában. Bár ha tényleg orosz volt, akkor
annak valami különösen katyvaszos változata. Igazából olyan volt, mint
több szláv nyelv keveréke. Daschle szolgált Lengyelországban és
Bulgáriában is egy ideig. Közelebb óvatoskodott a szoba résnyire nyitva
hagyott ajtajához, és tovább hallgatózott. Amit hallott, arra késztette,
hogy kisiessen az épületből. De nem cigarettázni.
Amint elment, Oliver Stone lépett elő a sarok mögül, ahol ő is
hallgatózott. Most a távolodó alak után nézett.
Francba.

ODABENT A SZOBÁBAN Leszja beszélt. Finn pedig némán ült a

székében.
– Szóval John Carr újjászületett a sírból, mint a főnixmadár –
állapította meg a nő szláv halandzsanyelvén.
– Úgy tűnik – felelte Finn. – De nem tudom biztosan.
– És a szenátor is él még.
– Nem sokáig.
– Na és Carr?
– Dolgozom rajta. Mondtam. De fogalmam sincs, hol lehet, vagy
hogy él-e még egyáltalán. Felnyitották a sírját. Ez minden, amit tudok.
– Fogytán az idő – köhögött az asszony.
Neked vagy nekem?, töprengett Finn. Még mindig a fiával való
találkozás járt a fejében. Hajszálon múlott. Egyetlen hajszálon.
– De rá fogsz jönni. Majd én segítek.
– Bízd rám.
– Elmondhatom, amit tudok arról az emberről.
– Elég sok mindent megtudtam már – felelte Finn. – Szerintem ő
más, mint a többi.
– Ezt hogy érted? – nézett rá hirtelen az anyja.
– Szerintem az ügynökség meg akarta ölni. Megölték a feleségét.
Talán a lányát is. Úgy gondolom, sokat szenvedett. Ráadásul háborús
hős.
– Ugyanolyan mint a többi. Gonosz ember. Gyilkos!
 – Miért? Mert parancsnak engedelmeskedve megölte az apámat, a
férjedet?
– Fogalmad sincs, mit beszélsz, Harry. Fogalmad sincs.
– Képzeld, épp meg akartam ölni Simpsont ma reggel, amikor
felbukkant David. Majdnem rajtakapott.
– David, a fiad?
Finn bólintott, mire az anyja a szája elé kapta a kezét. – Te jó ég!
Gyanít valamit?
– Nem, de megfogadtam magamban, hogy életemnek ez az oldala
nem lesz hatással a másikra. Most mégis megtörtént.
Leszja leült a fia mellé, csontos kezével megfogta az övét. Finn most
kicsit ellenszenvesnek találta. – Harry, drága fiam, nemsokára vége lesz.
– Nem tudhatod. Az is lehet, hogy meghalok.
Az asszony lassan elvette a kezét. – Na és most mi következik?
– Simpson, azután Carr.
– Meg fogod csinálni. Esküszöl?
Finn bólintott.
Az anyja fürkészőn nézte a fiát. Azután felállt, a fiókhoz csoszogott,
kinyitotta, és kivette a képet. Odaadta Finn-nek.
– Carrnak – mondta a nő keserűen, és a padlóra köpött. Aztán
visszafeküdt az ágyára. – Hadd mondjak el egy történetet, Harry.
Harry hátradőlt, de életében először nem figyelt.
Amikor kinyílt az ajtó, mindketten odanéztek.
– Mit akar? – kérdezte Leszja dühösen angolul. – Látogatóm van.
Amikor a férfi oroszul kezdett beszélni, elállt Leszja lélegzete.
– Ki maga? – kérdezte Finn angolul.
– Valaha John Carrnak hívtak – felelte Oliver Stone, és Finnre nézett.
– Igaza van. Én más vagyok. Maguknak pedig minél gyorsabban el kell
tűnniük innen.

71. FEJEZET

AMIKOR PADDY másodszor telefonált, Bagger azonnal felvette.

– Igen? – kérdezte Bagger.
– Beláttad végre, hogy igazam van? – kezdte Paddy udvariasan.
 – Van fogalmad róla, hányszor megöltelek már gondolatban, amióta
beszéltünk?
– Örülök, hogy ilyen népszerű vagyok. De hallanom kell a
válaszodat.
– Hogy akarod csinálni? – kérdezte Bagger.
– Nem csinálunk semmit, míg nem hallom tőled azt, amit hallani
szeretnék.
– Gyere a szállodámba, és elmondom személyesen. Tudom, hogy
Annabelle Washingtonban van, úgyhogy te is biztos itt vagy.
Paddy elmosolyodott. – Hogy golyót röpíthess a fejembe? Inkább
nem. Egyébként se megyek a város lepusztult negyedeibe, Jerry. A
magadfajta kaszinós pöcsök mindig a söpredékkel vegyülnek.
– Igen? Egy másodperc alatt több pénzt keresek, mint te egész
életedben.
– A pénz nem minden, Jerry. Nem vehetsz rajta származást. Az se
érdekel, ha a Fehér Házban laksz. Bár kétlem, hogy a magadfajtát
beengednék oda.
– Csak a pénz számít, legalábbis ha Fehér Házra néző kilátást
szeretnél, amilyen nekem van. Ezer dolcsi éjszakánként.
Paddy mosolyogva Annabelle-re mutatott, aki felemelte a
hüvelykujját.
– Szavadat adod, vagy letegyem? Mert ha leteszem, nem hívlak
többé.
Bagger halkan szitkozódott, majd lassan, tagoltan azt mondta: – Ha
elhozod nekem Annabelle-t, szavamat adom, hogy soha többé nem
foglak üldözni.
– Valamint hogy se te, se az embereid nem fognak bántani. Add a
szavadat.
– Oké.
– Mondd ki, Jerry.
– Miért?
– Mert tudom, hogy csak akkor érezhetem teljesen biztonságban
magam, ha kimondtad.
– És sem én, sem az embereim nem fognak bántani. A szavamat
adom.
Ez az utolsó mondat annyira nehezére esett Bagger– nek, hogy
ököllel az asztalra csapott.
 – Köszönöm.
– Még mindig nem mondtad el, hogyan kapom meg a lányodat.
– Egyenesen a karjaidba sétál, Jerry. Gondoskodom róla.
Paddy letette, Annabelle-re nézett, és elvigyorodott.
– Ezer dolcsi esténként. Fehér Házra néző kilátással. Nem lehet sok
belőle.
– Bizony nem – helyeselt Annabelle.

72. FEJEZET

– TUDNA SZEREZNI nekem egy listát azokról a washingtoni

szállodákról, amik a Fehér Házra néznek, és ahol ezer dollárba kerül
egy éjszaka? – kérdezte Annabelle Alextől. Ugyanabban a kávézóban
ültek, mint legutóbb.
– Miért?
– Azokhoz a részletekhez tartozik, amikről már beszéltem.
– Megszerzem a listát. Kell segítség?
Annabelle már majdnem nemet mondott, aztán mégse tette. – Milyen
terepen?
– Tessék?
– Jól boldogul terepen?
– Titkosügynök vagyok. Ez a dolgom.
– Akkor segíthet.

AZNAP KÉSŐ DÉLUTÁN Annabelle besétált a második hotelbe a

listáról, amit Alextől kapott. A pulthoz lépett, és diszkréten felvillantotta
hamis FBI-os jelvényét.
– Miről van szó? – kérdezte idegesen a recepciós.
– Alighanem nagy bajban van a szállodájuk, de talán segíthetek, ha
hajlandó együttműködni. Egy kommandóscsapat vár odakint a
rajtaütésre.
A megdöbbent recepciós azonnal átnézett Annabelle válla fölött.
– Nem láthatja őket – mondta a no. – Úgy elég nehéz lenne bárkin is
rajtaütni.
 – Azt hiszem, a felettesemmel kéne beszélnie – próbálkozott a
recepciós.
– Nem. Szerintem maradjon ott, ahol van, és válaszoljon szépen a
kérdéseimre, William – mondta Annabelle a férfi névtáblájára pillantva.
– Miféle kérdésekre?
– Van egy Jerry Bagger nevű vendégük?
– Nem adhatok ki ilyen bizalmas információt.
– Hát jó, akkor marad a kínosabb megoldás – Annabelle kis
adóvevőt vett elő, amit egy sportáruházban vett. – Bravo 1 a Röntgen
kommandónak. Minden ponton készen állnak a behatolásra?
Megerősítve. Szakaszvezető, ne bocsátkozzanak tűzharcba, csak ha
elkerülhetetlen. Ismétlem, csak ha elkerülhetetlen. A hallban
előfordulhatnak járulékos veszteségek.
– Mi ez, valami vicc? – csattant fel a recepciós.
Annabelle jelzésére Alex, aki a hallban állt az egyik oszlop mögött,
odasétált hozzájuk. A magas ügynök lenézett a recepciósra.
Felmutatta az igazolványát, és megvillantotta a fegyverét. – Valami
probléma van?
A recepciós Annabelle-re mutatott. – Azt mondta magáról, hogy FBI-
os, valami pasast keres, és valami csapatot küld ide.
Alex közelebb hajolt az alacsony férfihoz. – Nem „valami” csapat.
Kommandóscsapatnak hívják. Én vagyok a vezetőjük. Egy antiterrorista
egységhez tartozunk. Huszonöt ügynököm vár nehéz kevlárpáncélban,
MP-5-ös félautomata fegyverekkel, készen rá, hogy betörjön ide, mert
az a „pasas” a második legfontosabb személy a körözési listánkon
Oszama után. Két éve üldözöm ezt a „pasast”, és nem hagyom, hogy
egy magafajta pöcs elszúrja nekem. Szóval választhat: belenéz a
számítógépbe, és megmondja, itt van-e, vagy letartóztatom a hatóság
akadályoztatásáért.
– Francba! – kiáltotta a recepciós. – Tényleg megteheti?
– Szemrebbenés nélkül.
Alex Annabelle-hez fordult: – Folytassa, Hunter ügynök.
Annabelle papírköteget vett ki a zsebéből. – Házkutatási és
letartóztatási parancsunk van Mr. Bagger és társai ellen – mondta szúrós
tekintettel a recepciósnak. – Nem szívesen tennénk ki veszélynek
ártatlan embereket, William, de ez a Bagger gyilkos, benne van a
kábítószerüzletben, fegyverkereskedő, és minden rossz, amit csak el tud
képzelni. De ha együttműködik, akkor a szállodán kívül kapjuk el. A
felettese biztos örülne neki.
William pár percig Annabelle-t bámulta, aztán írni kezdett a
komputerbe.
– Nincs Bagger a vendéglistánkon – mondta aztán reszkető hangon.
– Meglepne, ha a saját nevét használná – felelte Annabelle, és
részletes leírást adott Baggerról. – Mindig egy csomó hústorony
társaságában közlekedik.
– Gondolom, egy ilyen fickó elég feltűnő errefelé – tette hozzá Alex.
– Valóban itt lakik – bólintott William. – Frank Walters néven
jelentkezett be. A legjobb lakosztályunkban van. Csodás kilátás nyílik
onnan a Fehér Házra.
– Elhiszem. Oké, köszönjük az együttműködését, William. De ne
szóljon senkinek. Megértette?
– Teljes mértékben. Sok sikert – felelte a recepciós félénken.
Alex biccentett, erősen vállon veregette a fickót, és távozott
Annabelle-lel.
Miután kiért, Alex kirendelt a szálloda megfigyelésére egy csapatot.
Mostantól kezdve ahová Bagger megy, ők is ott lesznek.
Már Alex autójában ültek, amikor Annabelle azt mondta: – Maga
tényleg jó terepen. Remekül csinálta odabent.
– Magától ez nagy bóknak számít. Na és most?
– Most meghúzzuk a ravaszt.

73. FEJEZET

FINN, LESZJA ÉS STONE hosszú ideig csak bámultak egymásra. Aztán

Leszja halkan szitkozódni kezdett, és felállt a székéből. Megragadott
egy kis fadobozt az éjjeliszekrényén, és úgy tűnt, mindjárt Stone fejéhez
vágja.
– John Carr! – bökte ki. – Maga? Itt? Maga gyilkos!
Stone Finnhez fordult. – Egy férfi kihallgatta magukat. Az
arckifejezéséből úgy vélem, megértette, amit idebent beszéltek, vagy
legalábbis egy részét. Elrohant. Láttam a szobát, ahonnan kijött.
„Véletlenül” benéztem. Odabent volt még egy ember, aki az egyik
páciensre vigyázott.
Finn-nek egy arcizma se rezdült. – Ki volt az az ember?
– A CIA-nál kriptaőröknek hívtuk őket. Az olyan agysérülést
szenvedett ügynököket, akik félő, hogy esetleg nemkívánatos titkokat
árulnak el, más ügynökök figyelik, amíg meg nem halnak vagy fel nem
épülnek. Szerintem itt is erről van szó.
– A CIA, itt? – sziszegte Leszja, és hitetlenkedve nézett Stone-ra.
– A másik pasas is kriptaőr lehetett, akinek épp lejárt a szolgálata.
Kihallgatott minket, és megértette, amiről beszélünk? – kérdezte Finn
lassan.
– A nyelv, amit beszélnek, jó álca. Szinte senki sem értheti meg.
– De maga érti? – csodálkozott Finn.
Stone bólintott. – A jó nyelvérzék hozzátartozik a szakmánkhoz.
Ezért kell távozniuk. Most rögtön.
Finn az anyjára nézett, aki még mindig gyűlölettel nézte Stone-t. –
Miért kéne megbíznunk magában? Lehet, hogy csapdába csal.
– Így van! – csatlakozott Leszja. – Csapdába. Akárcsak a férjemet.
– Ha ezt akarnám, megvárnám, amíg maga elmegy – mutatott Stone
Finnre. – Aztán hátba lőném a reptérre menet. Van odébb egy erdősáv,
ott különösen kényelmes lenne. Ami az anyját illeti, ezt a helyet nem
őrzik különösebben. Egy nyitott ajtó, egy párna, kis dulakodás... –
Stone vállat vont. – Ha pedig a CIA-nak dolgoznék, nem
figyelmeztetném. Hagynám, hogy elvigyék magukat.
– Honnan tudta, hogy ide kell jönnie? – kérdezte Finn.
– Washingtonból követtem. Láttam magát Simpson szenátor
irodaháza előtt ma délelőtt. Gyanúsan nézett ki.
– Nem hinném, hogy ennyire kirívó lettem volna.
– Nem volt az. Csakhogy engem kiképeztek rá, hogy mit kell nézni.
– Maga miért volt Simpson irodájánál?
– Mert valaki azt mondta nekem, akarata ellenére, hogy Rayfield
Solomon ügye ismét fő prioritássá vált a CIA számára.
– Miért? – kérdezte Finn rosszat sejtve.
Stone végigmérte. Világosan látta. Önmagamra emlékeztet, sok-sok
évvel ezelőttről.
– Ha az ember bosszúból öl, azt akarja, hogy az áldozat tudja, miért.
Tehát vagy előre küldött nekik valamit, vagy személyesen adta a
kezükbe, mielőtt meghúzta a ravaszt. Szerintem így tett Cincettivel,
Binghammel és Cole-lal. Akárcsak Carter Grayjel. Tudta, hogy Rayfield
Solomonról van szó. De persze Carter Gray nem halt meg.
– Hogy! – kiáltotta Leszja, és vádlóan nézett a fiára.
Finn-nek a szeme se rebbent. – Carter Gray él?
Stone bólintott. – Kétségtelen, hogy a férfi, aki elszaladt innen...
– Értesíti Grayt – fejezte be Finn a mondatot.
Kiszedte az anyja bőröndjét az ágy alól, és beletömte a cuccait.
– Mit csinálsz? – kérdezte az anyja.
– Menjünk – ragadta meg Finn a karját.
– Hova?
– El innen.
Finn Stone-ra nézett. – Repülő?
Stone a fejét rázta. – Biztos ellenőrzik már. Rólam nem tudnak,
legalábbis egyelőre. Bérelek egy autót. Emlékszik az erdősávra, amiről
beszéltem? Ott találkozunk húsz perc múlva.
– Nem bízhatsz benne, Harry! Gyilkos. Megölte az apádat – mondta
Leszja oroszul.
Stone oroszul válaszolt neki: – Mindaz, amit mond, igaz. Én
vezettem a csapatot, amely megölte a férjét. Most már tudom, hogy
ártatlan volt. A feleségemet és a lányomat vesztettem el amiatt, amit a
hazámért tettem. Az elmúlt harminc évben próbáltam jóvátenni a
dolgokat. Kétlem, hogy elég évem van hátra az adósságaim
törlesztésére. Tudom, hogy nincs oka bízni bennem. De megesküszöm,
hogy az életem árán is megmentem magukat.
– Miért? Miért tenné? – kérdezte Leszja, bár most már higgadtabb
volt a hangja, és angolul beszélt.
– Mert vakon követtem a parancsokat. Mert elvettem egy másik
ember életét, amihez nem volt jogom. És mert épp eleget szenvedtek
már.
Öt perccel később egy hátsó ajtón keresztül elhagyták a
szeretetotthont. Leszja járókerettel közlekedett ugyan, de sikerült
tartania a gyors tempót. Nem volt annyira elesett, mint ahogy elhitette
az emberekkel.
Stone otthagyta őket az erdőben, a reptérre sietett, és autót bérelt a
hitelkártyával, amit Annabelle-től kapott. Máris olyan készülődést látott
maga körül a reptéren, ami nem jelentett jót számukra. Elhajtott az
autóval, felvette anyát és fiát. Finn mitfahrerkedésével mindenféle
alsóbbrendű utakon keresztül elérték az államközi autópályát.
– És most hova? – kérdezte Finn.
– Washingtonba – válaszolta Stone.

74. FEJEZET

JERRY annyit járt fel-alá a szobájában, csoda, hogy nem taposott

árkot a padlóba.
Amikor megszólalt a telefon, odaugrott, de rögtön le is higgadt, ő
Jerry Bagger, Conroyék pedig szar alakok. Mégis be kell érnie a
lánnyal, mert Paddy-hez nem nyúlhatott. Ettől a gondolattól
legszívesebben kitépte volna a saját szívét. Kénytelen lesz Annabelle-en
kiélni magát. Kettőnek elegendő fájdalmat okoz majd neki.
– Hello, Jerry – mondta Paddy. – Készen állsz a randidra?
– Nálad van a lány? Bizonyítsd be!
– Nemsokára magad is meggyőződhetsz róla.
– Hívd a telefonhoz!
– Sajnos eléggé le van kötve. És a száját is betapasztottam.
– Akkor tapaszd ki – erősködött Bagger. – Hallani akarom a hangját.
Egy pillanat múlva Annabelle meggyötört hangja szólalt meg a
telefonból: – Azt hiszem, nyertél, Jerry. Előbb Tony, most pedig én.
Jerry mosolyogva leült. – Annabelle, ne említsd egy napon magad
azzal a lúzerrel. Azt akartam, tudd, mennyire várom, hogy láthassalak.
– Menj a pokolba, te fasz!
– Az utolsó pillanatig küzdesz. Nagy kár. Tényleg. Isteni csapat
lehettünk volna.
– Nem lehettünk volna, Jerry. Megölted az anyámat.
– Te pedig elszedtél tőlem negyvenmilliót, te kis kurva! – kiáltotta
Jerry. – Leromboltad a tekintélyem! Leromboltál mindent, amiért
életem során küzdöttem!
– De még ez sem elég. Szeretném azt a kövér, ronda fejedet egy
karóra tűzve látni!
Jerry hatalmas erővel lenyugodott. – Mondok valamit. Ezt meg se
hallottam. A halál torkában lévő emberek mindenfélét fecsegnek.
Mondok még valamit. Akkora fájdalmat akartam okozni neked, amilyet
még soha nem éreztél. De mégis inkább gyorsan végzek veled. Azután,
hogy megmondtad, hol a pénz. Tudod, miért? A tehetséged iránti
tiszteletből. Az elpocsékolt tehetséged miatt. Ha megtanultad volna, mi
a tisztelet, talán nem halnál meg ilyen hamar.
– Árulj el valamit. Mennyit fizettél az öregemnek, hogy feldobjon?
– Ez a legjobb az egészben. Egyetlen fillérembe se került. Olcsó hús
vagy.
– Isten veled, Jerry.
– Dehogyis. Ez még csak a kezdet.
Paddy visszavette a kagylót. – Oké, Jerry, kijátszhattad magad. Itt az
üzlet ideje.
– Hol és mikor? És azt ne mondd, hogy a Washington-emlékmű vagy
a Fehér Ház előtt. Semmi hasonló hollywoodi marhaság, különben
nincs üzlet. Miután megígértem, hogy nem bántalak, diszkrét
találkahelyet akarok.
– Az Anacostia folyó mellett épül egy futballstadion.
– Hallottam róla. Na és akkor mi van?
– A környéken letúrnak egy csomó öreg épületet. Rengeteg az
elhagyatott hely. Ma este tizenegykor felhívlak egy régi teremgarázs
címével. Fehér furgon fog állni a második emeleten. Annabelle odabent
lesz takarosan egy szőnyegbe tekerve. Kulcs az indítóban.
Bagger letette, és az embereire nézett.
– Lehet, hogy ez valami csapda, főnök – mondta Mike Manson.
– Hű, Mike, csak nem? Bár egy pillanatig se hiszem, hogy Paddy
Conroy bárkinek is dolgozna önmagán kívül, de azért nem vagyok
hülye. Lehet, hogy fasírtban van a lányával az anyja halála miatt. Lehet,
tényleg azért csinálja, hogy békén hagyjam. De sose lehet tudni ennél a
szarházinál.
– Akkor mit csináljunk?
– Megvárjuk a címet. Éjfélkor elmentek a furgonért. Elhozzátok oda,
ahol várni fogok. Valahová, ami sokkal diszkrétebb, mint egy elhagyott
teremgarázs.
– Csak úgy elhajtunk vele? Mi lesz, ha követnek? Bagger
elmosolyodott, és kézbe vette az újságját. – Ebben az áll, hogy ma
Világbank-konferenciát rendeznek a belvárosban. Elegáns vacsorákkal
és beszédekkel lesz tele a város. Nagy kutyák repülnek ide a földgolyó
minden pontjáról.
– És? – kérdezte Mike.
– És azt mondom, ez a lehető legjobb időzítés, ha megvan a
megfelelő menekülési stratégiád.

75. FEJEZET

CARTER GRAY ismét előbújt a rejtekéből. Kezdett aggódni. Úgy tűnt,

a „cég” annyira gyöngévé és tehetetlenné vált, hogy neki személyesen
kell majd meghúznia a Leszjára és fiára szegezett fegyveren a ravaszt.
Miután hiába fésülték át az egész országot, soha vissza nem térő
lehetőségük nyílt egy New York környékén levő szanatóriumban, de
elpuskázták. A szoba üresen állt, anya és gyermeke eltűntek. A velük
együtt látott harmadik alaknak is nyoma veszett. Valami azt súgta Carter
Graynek, John Carr megint keresztbe tett neki, miután sikerült leráznia
Gray embereit, és eljutott Himmerlinghez. Ahhoz, hogy mindhármukat
elkaphassa, Gray kénytelen volt megváltoztatni az eredeti tervét.
A személyleírás alapján Graynek semmi kétsége nem volt afelől,
hogy az idős hölgy Leszja Solomon. A kor nem kímélte a nőt. Nem volt
többé a szép, csábító szovjet kém. De akkor is ő volt Leszja, Gray
egyszerűen tudta.
Viszont mit keresne John Carr azoknál az embereknél, akik meg
akarják ölni? Talán hazudott volna a kilétéről? Erővel lépett fel ellenük?
Összefogtak? Ez utóbbi tulajdonképpen megkönnyítené a dolgomat.
Gray kinézett a helikopter ablakán, miközben Virginia tájai felett
Langleybe repült. Zsebét valósággal égette az elnök felhatalmazása,
hogy átvegye a kutatás irányítását. Senki sem kérdőjelezheti meg a
parancsait. Mégis, a feladat óvatosságot és teljes titoktartást követelt,
amikor pedig bemérik a célpontot, mindent elsöprő erőbevetést. Majd
mutat ő csodát a hadseregnek!
A lenti táj topográfiáját tanulmányozta. Carr, Leszja és a gyereke
valahol odalent voltak. Csupán három ember dacolt vele, köztük egy
hetvenes nő. Graynek korlátlan számú ember, felszerelés és pénz állt
rendelkezésére. Csupán idő kérdése. David P. Jedidiah fiát most már
Amerika titkosszolgálatainak egyesült erőivel keresték. De még mindig
maradt lehetőség a folyamat felgyorsítására. Amint a helikopter leszállt
a CIA-központban, Gray megkezdte a támadást.

OLIVERÉK még aznap este átvágtak Marylanden Finn vezetésével.

Leszja fáradtnak és rémültnek tűnt a hátsó ülésen. Stone hallotta, ahogy
folyamatosan oroszul motyog: – Meg fognak ölni minket.
Stone vetett egy pillantást Finnre, aki maga elé bámult, de Oliver
látta, hogy szeme az oldalsó tükröket kémleli.
– Van családod? – kérdezte Stone.
Finn habozott, majd azt válaszolta. – Koncentráljunk az aktuális
feladatra.
Leszja előrehajolt. – És mi volna az? Mire koncentráljunk? Mondd
meg.
– Az életben maradásra – válaszolta Stone. – Na és a nyomunkban
levő Carter Grayre. Ez nem lesz egyszerű.
– Felnyitották a sírodat – mondta Finn, miközben a főváros
körgyűrűjén haladtak.
– Ez Grayre vall, le akar mosni engem a Föld színéről.
– Tudta, hogy életben vagy?
– Igen. Kiharcoltam tőle egy megállapodást. Ő békén hagyott engem,
és én is békén hagytam őt.
Leszja vádlón mutatott Stone-ra. – Látod? Látod? Szövetségesek,
fiam. Együttműködnek. Az ellenség karjaiban vagyunk.
Stone megfordult az ülésében, hogy az asszonyra nézhessen.
– Leszja, maga volt valaha a Szovjetunió egyik legjobb kéme. Azt
mondták, több külföldi ügynököt buktatott le, mint bárki.
– Orosz vagyok. A hazámat szolgáltam. Ahogyan maga is, John Carr.
Igen, úgy van, ahogy mondja, én voltam a legjobb.
Oliver elhallgatott, várta, hogy az asszony beesett arcára kiüljön a
büszkeség. De csak néhány pillanatig engedte ebben az érzésben
elmerülni, mielőtt ráförmedt: – Akkor kezdjen el úgy is viselkedni!
Fejezze be a hisztérikus, hülye megjegyzéseket, mert minden
segítségére szükségünk van, ha túl akarjuk ezt élni. Vagy csak ül ott, és
hagyja meghalni a fiát? – fejezte be nyersen.
 Az asszony ridegen nézett Oliverre. A hirtelen támadt dühtől
összeszűkült a szeme. De aztán hirtelen kitisztult a tekintete. Finnre
nézett, majd vissza Stone-ra.
– Igaza van – szögezte le. – Ostobán viselkedtem. – Hátradőlt. – Ki
kell dolgoznunk egy tervet észben tartva, hogy Carter Graynek hatalmas
erőforrások állnak rendelkezésére. Szerencsére a hatalmas erőforrások
nem mindig tudnak olyan fürgén mozogni, ahogyan mi. Könnyen
rájöhetnek, hogy van egy-két trükkünk, amire nem számítottak.
Finn az anyját nézte a visszapillantóban. Még sose hallotta így
beszélni, sose látta rajta ezt a magabiztosságot. Az orosz akcentus
teljesen eltűnt. Mintha harminc évet fiatalodott volna. Még a testtartása
is egyenesebb lett.
– Talán nem tudják – folytatta Leszja –, hogy a fiam is
belekeveredett. Legalábbis még nem. De nemsokára tudomást
szereznek róla.
– Hogyan? – kérdezte Finn.
– Ellenőrzik majd a reptérre érkező mai járatokat. Összehasonlítják
az adatokat. Ez egy kis hely, nem lesz nehéz.
– Nem az igazi nevemet használtam. Hamis okmányokkal utaztam.
– A reptéren megfigyelőkamerák működnek – mondta Stone. –
Összehasonlítják az arcokat valami adatbázissal. Felteszem, legalább
egy adatbázisban szerepelsz. – Finn biccentett. – Akkor nem kizárt,
hogy veszélyben van a családod.
– Hívd fel őket, most rögtön! – sürgette Leszja.
Abból, ahogy Finn megragadta a mobiltelefont, Stone látta, milyen
óriási nyomás nehezedik a fiatalemberre.
Finn remegő hangon szólt bele a telefonba. – Kérlek, drágám, most
ne kérdezz semmit. Csak fogd a gyerekeket, és vidd őket egy motelbe.
Van egy mobil az asztalom fiókjában. Azt használd, ha engem hívsz.
Azt senki sem tudja lenyomozni. Vegyél ki pénzt az automatából. A
motelben ne használd se a hitelkártyádat, se a saját neved. Maradjatok
ott. Nincs suli, nincs baseball, foci vagy úszás, semmi. Ne szólj róla
senkinek... Kérlek! Később megmagyarázom.
Stone és Leszja hallották a feleség viharos válaszait.
Egy izzadságcsepp gördült le Finn homlokán. Lehalkította a hangját,
és végül a felesége is lehiggadt. – Szeretlek, édesem. Nem lesz semmi
baj. Megígérem neked.
 Kinyomta a telefont, és hátrahuppant. Leszja a vállára csúsztatta a
kezét, és megszorította.
– Sajnálom, Harry. Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Én... én... –
elcsuklott a hangja. Elvette a kezét, és Stone-ra nézett.
– Ugye, azt mondta, Gray tudja, hogy életben van, Carr? Lényegében
kiöntötte a sírból, mint ürgét a lyukból. Van valakije, akit felhasználhat,
hogy közel kerüljön magához? Hogy újra megtalálja? Mert biztos látta
valaki, hogy eljöttünk a szeretetotthonból, és nyilván adott rólunk
személyleírást. Gray tudni fogja, hogy velünk van. Tudni fogja, hogy a
legegyszerűbben magán keresztül érhet el hozzánk. Mondja, van ilyen
személy?
– Vannak emberek, akiket felhasználhat, de már figyelmeztettem
őket, mielőtt a kórházba mentem.
Leszja rázta a fejét. – A figyelmeztetés mit sem ér, ha nem párosul
körültekintő cselekvéssel. Ezek hozzáértő emberek, akik meg tudják
védeni magukat? Akik betartják az utasításokat? – kérdezte, miközben
alaposan szemügyre vette Stone-t. – Ne színezze ki a valóságot.
Pontosan tudnunk kell, hogy állunk.
– Egyikük ért hozzá, és vele van a másik barátom is. De van egy
harmadik barátom is... – Caleb, kérlek, ne csinálj semmi butaságot.
– Akkor őt fogja ez az alattomos Gray felhasználni. Mondja, milyen
közeli ez a barátja?
– Nagyon!
– Akkor sajnálom magát és a barátját is.
Stone hátradőlt az ülésén. Érezte a szíve dobbanásait. Mérges volt
azért, amit az asszony mondott, mégis tudta, hogy teljes mértékben
igaza van.
– Ha pedig úgy hozná a sors, kiváltaná velünk a barátját? – kérdezte
Leszja.
Stone megfordult. Az asszony őt nézte. Még sosem látott ilyen átható
tekintetet, mint amilyennel most Leszja nézte őt. Nem, ebben nem volt
igaza. Látott már egyszer ilyen merev tekintetet azelőtt: Rayfield
Solomonét, pont, mielőtt megölte őt.
– Nem – mondta. – Nem fogom.
– Akkor azon leszünk, hogy ne következzen be ez a helyzet, John
Carr. Ki tudja, talán tényleg feloldozást nyer a férjem meggyilkolásáért.
 Kipillantott az ablakon, és azt mondta: – Én voltam minden idők
legjobb szovjet kéme. De Rayfield még nálam is jobb volt.
– Miért? – kérdezte Stone.
– Mert beleszerettem, és ő állított át engem.
– Mi? – bökte ki Stone.
– Nem tudta? Én Amerikának dolgoztam, amikor maga meggyilkolta
a férjemet.

76. FEJEZET

JERRY BAGGER egyfolytában telefonált, amióta Paddy Conroyjal

beszélt. A kaszinóigazgató rengeteget gondolkodott az elmúlt néhány
órában, mire végül elhatározásra jutott. Általában a fogat fogért elv híve
volt, és addig ment az adok-kapok, míg ő vagy a másik fél meg nem
tört. Ebben az esetben azonban több okból sem szándékozott így
cselekedni. Leginkább azért, mert látta Annabelle-t akció közben.
Emlékezett rá, milyen meggyőző tud lenni. Ráadásul rémlett neki, hogy
egy kis szurkálás milyen remekül előkészíthet egy balhorgot, ami
padlóra viszi az ellenfelet. Bagger pedig nem akart egy ilyen balhorog
szenvedő alanya lenni.
Arra viszont képtelen volt, hogy hagyja az egészet. A lehetőség,
hogy a kezébe kaparintsa Annabelle-t – már amennyiben Paddy
tisztességes játékot játszik –, túlságosan kecsegtető volt ahhoz, hogy
lemondjon róla. Ha lehetősége nyílik elkapni a nőt, élnie kell vele.
Persze mindig kellett egy B terv, mert az A terv szinte soha nem
működött tökéletesen. Néha olyan rosszul ment, hogy nem tudhattad,
megéred-e a holnapot. Amikor Annabelle kifosztotta, megtanította egy
hasznos leckére. A kiszámíthatatlanság előnyeire.
Először is felhívta a pénztárnokát. Meghagyta neki, hogy helyezzen
el egy halom pénzt valami biztos offshore helyen úgy, hogy szükség
esetén Bagger azonnal hozzáférhessen, viszont senki más ne tudja
kinyomozni. Pénzzel bármit megtehetsz. A magángépét elküldte
Atlantic Citybe néhány holmiért, beleértve az útlevelét. Meghagyta,
hogy mikor a gép visszatér, egy marylandi magán-leszállópályán
landoljon.
 Azután egy másik emberének telefonált, egy nagyon bizalmas
kollégájának, aki különleges adottsággal bírt. Bármit fel tudott
robbantani. Bagger elmondta neki, mit akar, mire a férfi azt válaszolta,
hogy két órán belül meglesz. Bagger felajánlotta, hogy megfejeli a kért
árat további ötezer dollárral.
– Nagyon kellhet önnek – mondta a kolléga.
Ez igaz volt, Baggernek valóban nagy szüksége volt rá. Ironikus
módon a hasonló eszközök majdnem mindig embereket öltek. Nagyon
sok embert. Mégis, ebben az esetben könnyen lehet, hogy valaki ennek
köszönhetően marad életben.
Én.

– RENDBEN – mondta Annabelle Alexnek és az apjának. – Be kell

kerülnöm abba a furgonba.
Paddy felállt, és megrázta a fejét. – Ne aggódj, Annie.
– Tessék? – kiáltott Annabelle, és Alexre pillantott, aki éppoly
zavartnak tűnt, mint a nő.
– Nem te leszel abban a furgonban. Én megyek – közölte Paddy.
– Nem így terveltük ki. Jerry engem akar, nem téged.
– Majd azt mondom neki, hogy kijátszottál. Be fogja venni. Nagyon
jól tudja, milyen körmönfont vagy.
– Apa, nem engedlek Jerry közelébe!
– Előtted még ott az egész élet, Annie. De ha valami félresikerül, és
én iszom meg a levét, akkor mi van?
– Eddig ezt miért nem mondtad?
– Mert tudtam, hogy különben nem mentél volna bele, azért. Most
viszont már túl messzire mentünk, hogy visszaforduljunk.
– Alex, beszélj vele!
– Sajnos nem hülyeség, amit mond, Annabelle.
– Beraktok a furgonba – folytatta Paddy. – Nyerek majd egy kevés
időt azzal, hogy elmesélem neki, hogyan játszottál ki, de még mindig
meg tudlak találni, ha ad még egy esélyt.
– Paddy, meg fog ölni, amint meglát.
– Sokkal régebb óta ismerem Jerryt, mint te. Tudom jól, hogy kell
játszani vele, csak bízz bennem!
– Nem hagyom, hogy ezt tedd!
– Meg kell tennem. Több okból is.
 A lány előbb Alexre nézett, majd vissza Paddyre. – Mi lesz, ha
történik veled valami?
– Akkor történik velem valami – válaszolta Paddy. – Most menjünk,
kezdődik a cirkusz. Minden perccel öregebb vagyok. – Alexre mutatott.
– De van még valami. Addig nem jöhet a felmentő sereg, amíg az a
szörnyeteg be nem ismeri Tammy meggyilkolását.

A HÍVÁS tizenegy órakor érkezett a találka címével. Éjfélkor Bagger

emberei elmentek a parkolóházba, és a második szinten megtalálták a
fehér furgont. A furgon hátuljában egy alak feküdt gondosan szőnyegbe
göngyölve.
– Picsába! – szitkozódott Mike Manson, amikor megvilágította az
alakot. – Ez valami vénember!
Kigöngyölték a szőnyeget. Paddy Conroy kászálódott elő belőle.
Úgy tűnt, annyira legyengítette a megkötözöttség, hogy segíteniük
kellett neki felállni.
Manson Paddy izzadságtól gyöngyöző képébe tolta a pisztolyát. – Mi
a fene folyik itt? Ki az ördög maga?
– Az folyik itt, hogy felültetett a saját istenverte lányom.
Manson megeresztett egy mosolyt. – Maga lenne Paddy Conroy?
– Nem, Írország királya vagyok, seggfej.
Manson átlökte Paddyt a furgonon. Az öreg a jármű oldalának
ütődött, és elesett. Manson telefonált. Mindent elmondott Baggernek.
A kaszinóigazgató örült, hogy elkaphatta régi ellenségét, jóllehet
bosszantotta, hogy váratlan változás állt be a tervben. Mert ez azt
jelentette, hogy Annabelle még mindig él és virul.
– Hozzátok ide – utasította Bagger Mike-ot.
Manson letette a telefont. – Elmegyünk kocsikázni.
De előbb...
A két férfi szakszerűen átvizsgálta Paddyt, van-e rajta bármilyen
nyomkövető.
Egy perccel később a fehér furgon kigurult a parkolóból, vett egy
durva balkanyart, végigszáguldott egy sikátoron, jobbra fordult, majd
erősen fékezve megállt három, egymás után felsorakozott fekete SUV
mögött.
 Mike Manson betuszkolta Paddyt a középsőbe. Mindhárom terepjáró
gyújtást adott, és kiviharzott a sikátorból. Az egyik balra kanyarodott, a
második jobbra, a harmadik pedig ment tovább egyenesen.
A járművek kiértek a főutakra, és Bagger terve nyilvánvalóvá vált.
Fekete SUV-os gépkocsikíséret volt mindenütt, a Világbank-konferencia
látogatóit szállították egyik fontos eseményről a másikra. Bagger három
SUV-ja könnyen elvegyült ebben a méltóságokat és bürokratákat
szállító fergetegben.
Azon az estén fél tizenegykor Bagger elhagyta a hotelt az
embereivel. Egy használaton kívüli raktár– épülethez hajtottak, amit ők
találtak egy elhagyatott ipari létesítményben, Virginia állam területén.
Azután megvárták, míg a fekete SUV Paddy Conroyjal és Mike
Mansonnal begurul a raktárba.
Amint Bagger meglátta Paddyt, odament hozzá, és képen törölte.
Paddy a járműnek tántorodott, azután megpróbálta elkapni Baggert, de a
kaszinótulaj emberei visszafogták.
– Ez azért a tízezer dollárért volt, amit elloptál tőlem. Hosszú időn
keresztül vártam, hogy visszafizettessem veled.
Paddy vért köpött. – A legjobb tízezer dollár, amit valaha szereztem.
– Hát persze. Meglátjuk, a következő pár perc elteltével is így
gondolod-e majd. Fogalmad sincs, menynyire jó érzés... Gondolhatod,
hogy Annabelle nélkül az egyezségünk, hogy ne üldözzelek tovább,
tárgytalan, ahogy a kurva ügyvédek mondják.
Szemügyre vette Paddy gyászos, komor arcvonásait és kopott ruháit.
– Úgy tűnik, az élet jócskán megviselt. Beteg vagy, szegény, vagy
mindkettő?
– Mit érdekel az téged?
– Meg vagyok sértve. Úgy látszik, a legjobb formádban sem vagy
elég jó. Azt hiszed, okos dolog volt utánam jönnöd egy szőnyegbe
bugyolálva, hogy úgy csinálj, mint aki fél lábbal már a sírban van?
Paddy végignézett a fegyveres embereken, akik körülvették. – Ebben
a pillanatban tényleg nem tűnik bölcs gondolatnak.
Bagger leült egy ládára, de egy pillanatra sem vette le tekintetét
Paddy arcáról. – Szóval Annabelle kijátszott? Hogy sikerülhetett ez
neki, Paddy?
– Ahogy már mondtam, azt hiszem, túlságosan is jól megtanítottam.
– Biztos vagy ebben?
 – Hogy érted?
– Mi van, ha apa és lánya összefogtak, hogy átverjenek engem?
Hogy tetszik ez az elgondolás?
– A lányom utálja a képemet.
– Vagy csak mondod.
– Vagy csak tudom. De ha nem hiszel nekem, miért mentél bele az
egyezségbe?
– Tudod jól, miért. Most mégis te vagy itt, Annabelle pedig sehol.
Hol a lány?
– Fogalmam sincs, Jerry.
Bagger lassan felállt. – Szerintem menne ez neked jobban is.
Úgyhogy most elbeszélgetünk egy kicsit.
– Nem vagyok beszélgetős hangulatban.
Bagger fűrészpengéjű kést vett elő a zsebéből, és felhúzott egy
gumikesztyűt.
– Ó, én elég meggyőző tudok lenni.
Az embereire nézett, és bólintott. Egy perc múltán lekerült Paddyről
a nadrágja meg az alsóneműje, és Bagger a férfi intim testrészét kezdte
méregetni, hogy levágja.
– Használtam már ezt a technikát egy Tony Wallace nevű kis
patkányon, Portugáliában, miután elbeszélgettem azokkal az
emberekkel, akiket felbérelt, hogy az én pénzemből működtessék a
palotáját. Hidd el nekem, csak úgy ömlött belőle a szó, mielőtt
szétvertük a fejét. Tulajdonképpen így találtam Annabelle nyomára. Te
is ugyanezt fogod megtenni nekem, öregember. Jól tudod, hogy hol van
Annabelle, és elárulod nekem. Miután elárultad, gyorsan végzek veled,
nem fog fájni. Ha nem beszélsz? Hidd el, nem akarod megtudni, akkor
mi lesz.
Paddy küzdött fogva tartóival, de túlerőben voltak. Ahogy a kés
egyre közeledett ahhoz a ponthoz, ahol egy férfi se szeretett volna éles
tárgyat érezni, Paddy felüvöltött: – Az ég szerelmére! Ne! Csak
eresszetek egy golyót a fejembe!
– Mondd el, hol van Annabelle, és megígérem, gyorsan végzek
veled. Ez az utolsó ajánlatom számodra. Ha tényleg ennyire gyűlölöd a
lányodat, nem okozhat problémát.
– Szerinted most itt lennék, ha tudnám, hol van, te idióta?
Bagger felképelte. – Mutass tiszteletet.
 – Itt az én tiszteletem. – Paddy arcon köpte. – Ezt Tammyért...
– Persze, a volt feleséged, akit hátrahagytál nekem.
– Börtönben voltam, amikor meggyilkoltad, te szörnyeteg. Különben
csak a testemen keresztül férkőzhettél volna hozzá. Ő volt az egyetlen,
akit valaha szerettem. Istenemre mondom, azt terveztem, hogy golyót
eresztek a fejedbe, pont úgy, ahogyan te tetted vele.
– Az előtt vagy az után, hogy megöltem a lányodat?
– Bármit megadtam volna, hogy elkapjalak! – üvöltötte Paddy.
– De Annabelle keresztülhúzta a számításaidat. Ugye, vénember?
– Nem hibáztathatom, amiért a saját fegyveremet fordította ellenem.
– Miután úgyis hidegre akartál tenni a feleséged megöléséért, mit
szólnál, ha elmesélném élete utolsó perceit? Tetszene?
– Megtalálom a módját, hogy megöljelek, Jerry. Erre megesküszöm.
– Ezt igennek veszem. Betörtünk a házába. Azonnal felismert engem.
Tudod, mit mondott? Azt kérdezte: „Miért csinálod ezt, Jerry? Miért
akarsz megölni? Nem ártottam neked.” Na és tudod, hogy mit
válaszoltam neki? Azt mondtam, azért, mert a szaros férjed kirabolt,
téged meg itt hagyott, hogy te álljad a cechet. Ennyire szeretett téged, te
hülye liba. És akkor beleeresztettem a fejébe egy sorozatot. Szeretnél
még tudni valamit, mielőtt miszlikbe váglak?
– Nem, ennyi elég lesz – mondta egy női hang.
Mindannyian megfordultak. Látták, ahogy Annabelle és Alex előjön
egy ládarakás mögül. Alex Baggerre fogta a fegyverét, miközben
Bagger emberei nyolc pisztolyt szegeztek rá és Annabelle-re.
Bagger szólalt meg. – Hogy a pokolba kerülsz ide?
– Az FBI-jal jöttem – mondta Annabelle.
– Senki nem követhette a srácaimat.
– Nem is őket követtük, hanem téged. Az egész helyet körbevettük,
Jerry. Innen nincs kiút.
– Igen? Újabban az FBI-nak dolgozol? Nézd, bébi, rászedtél először,
szégyelld magad. Rászedtél másodszor, baszd meg!
A férfi hangja magabiztosan csengett, de a tekintete nem erről
árulkodott.
– Az igazat mondja, te szarházi! – ordította Alex. – Úgyhogy
tegyétek le a fegyvereket, amíg van választásotok!
– Megölni őket! – adta ki a parancsot Bagger.
 Egy másodperccel később betörték az ajtókat, és egy tucat ember
rohant be páncélban és géppisztollyal a kézben.
– FBI, tegyék le a fegyvereket! Gyerünk!
Bagger eldobta a kést, és az emberei is gyorsan letették a
pisztolyaikat a szövetségiek túlerejét látva.
Bagger Annabelle-ről Paddyre nézett. – Két szélhámos
együttműködik a szövetségiekkel?
– Az ember megteszi, amit kell, Jerry – mondta Paddy, és gyorsan
visszahúzta a ruháit.
Bagger ránézett az egyik FBI-ügynökre, és sikerült visszanyernie a
flegmaságát. – Az a ribanc negyvenmilliót lopott tőlem. Remélem, ezt
se felejtette el közölni.
– Ez nem az én gondom.
– Tényleg? Na és pontosan mik is az ellenem felhozott vádak?
– Az emberrabláson és a halálos fenyegetésen kívül ön meggyilkolta
Tammy Conroyt, három másik embert Portugáliában és Tony Wallace-t,
aki tegnap belehalt az ön és az emberei által okozott sérülésekbe.
Bagger felhorkant.
– Tucatnyi szemtanúm van, akik tanúsítják, hogy egyik említett
gyilkosságnál sem voltam ott.
Annabelle felmutatott egy videofelvevő készüléket. – Az egész
vallomásod itt van a kezemben, Jerry. Minden elismerésem, tisztán,
érthetően beszélsz – tette hozzá, és átadta a készüléket az akciót vezető
ügynöknek.
Bagger végignézett az FBI emberein, Paddyn és Alexen, végül a
tekintete megakadt Annabelle-en.
– Akkor, azt hiszem, ennyi volt – mondta, és becsúsztatta a kezét a
zsebébe.
– Megállj! – mondta az egyik FBI-ügynök. – Lassan vegye ki a kezét
a zsebéből!
Bagger engedelmeskedett. Volt valami a kezében.
– Emberek, ez egy detonátor – mondta. – Amint a hüvelykujjam eléri
a gombot, nagy darab C4-es robban a mögöttem lévő SUV-ban, amely
százméteres körzetben levegőbe repít mindent és mindenkit. – Az akciót
vezető ügynök felé biccentett. – Ha nem hisz nekem, nézze meg.
 A csapat vezetője intett az egyik emberének. A férfi benézett a SUV
csomagtartójába. Ahogy visszanézett a parancsnokára, a tekintete
mindent elárult.
– A következőt fogjuk csinálni... – mondta Bagger, és a szabad
kezével rámutatott Paddyre és Annabelle-re. – Ők velem jönnek.
– Nem engedhetjük, hogy elhagyja az épületet – mondta a
parancsnok.
– Akkor mindannyiunkat átsegítem a túlvilágra.
– Azt erősen kétlem – mondta az FBI-ügynök.
– A legjobb, amit remélhetek, az a halálos injekció, igaz? Nem
megyek egyedül a halálba. Úgyhogy ha nem hiszi, hogy megteszem,
akkor nem ismeri Jerry Baggert! – A mesterlövészek felé nézett, akik a
fegyverük lézerével piros pöttyöt rajzoltak a homlokára. – Az ujjam
akkor is eléri még a gombot, buzi FBI-os, ha az emberei lelőnek. Ez
van.
A parancsnok bizonytalanul nézett Alexre, majd Annabelle-re.
A lány tett egy lépést előre. – Rendben, Jerry, te nyertél. Menjünk.
Alex is előrelépett. – Én is megyek.
– Nem, Alex, te nem jössz! – csattant felé Annabelle.
Bagger gonoszan mosolygott.
– Alex? Ő lenne Alex? Úgy látom, végre találtál egy barátot,
Annabelle. Ki vagyok én, hogy elszakítsalak a barátaidtól? – Alexre
nézett. – Gratulálok, seggfej, nyertél magadnak egy utat a pokolba. –
Bagger a parancsnokra nézett. – Csak hogy tudja, én tisztességes ember
vagyok. Nyugodtan tartson meg néhányat az embereimből, hogy ne
menjen vissza üres kézzel – mondta Bagger, és Mike-ra mutatott. –
Mike-ot is beleértve.
– Mr. Bagger! – ellenkezett Mike.
– Pofa be! – rivallt rá Bagger, majd Annabelle és a többiek felé
fordult. – Be a SUV-ba! – Páran az emberei közül visszavették
fegyvereiket, majd mindenki bemászott a terepjáróba.
Alex, Annabelle és Paddy becsúsztak a középső ülésre. Bagger és
egyik embere előreültek, három másik pedig hátra.
Bagger letekerte az ablakot.
– Ha csak egyetlen autót is meglátok, vagy meghallok egy
helikoptert, elkezdem lelőni az embereket. Világos?
 Integetett az FBI-ügynököknek, ahogy a jármű kihajtott a
raktárépületből.
– Merre megyünk, Mr. Bagger? – kérdezte a sofőr.
– Van egy magánrepülőtér, Nyugat-Marylandben, ott fog várni a
gépem. Felkészültem rá, hogy esetleg gyorsan kell távoznom... Már
hívom is őket, hogy melegítsék be a motort. – Annabelle-re pillantott. –
Sajnálom, de ti hárman nem tarthattok velünk.

77. FEJEZET

CARTER GRAY nagyszerű horgász volt. A legbecsesebb halat azonban

még mindig nem sikerült kifognia, mert nem találta meg hozzá a
megfelelő csalit. Már eddig is több ezer munkaórát szánt rá, digitális
adathegyeket vizsgált át, míg ki nem folyt a szeme. De mindezek dacára
csupán egy nevet tudott felmutatni: Harry Jedidiah, Leszja és Rayfield
Solomon, azaz II. David P. Jedidiah fia.
Megpróbált rátalálni Oliver Stone gittegyletére. A nagydarab,
exkatona Reuben Rhodes, akire Gray emlékezett a Gyilok-hegyről. A
szürke könyvtáros, Caleb Shaw, aki az elmúlt pár napban nem járt sem
otthon, sem munkahelyén, a Kongresszusi Könyvtárban. Továbbá a
kényszerbeteg Milton Farb, az angyali zseni. Graynek mindegyikükről
volt dossziéja, ők azonban egyszerűen felszívódtak. Farb és Shaw nem
használták mobiltelefonjaikat, Rhodes neve mellett pedig nem állt
egyetlen telefonszám sem. Nemrégiben elköltözött, és nem hagyta meg
az új címét. Akárhol élt is, nem volt bejegyezve egyetlen ingatlan-
nyilvántartásban sem, mert Gray emberei már ellenőrizték. Pedig Carter
Gray emberei elől senkinek sem volna szabad eltűnnie. Nem csoda,
hogy a terrorista alvósejteket szinte lehetetlen volt felfedni. Amerika
túlságosan nagy és túlságosan szabad. Bizonyos tekintetben igazuk volt
a szovjeteknek: Kémkedj mindenki után, mert soha sem tudhatod, mikor
válik a barátból ellenség.
Most arra fordította figyelmét, hogy megtalálja Leszja fiát. Egyetlen
szempontra koncentrált, a leggyengébb láncszemre. Felállt székéből a
kényelmes föld alatti fedezékében, és bekapcsolta a tévét. Aztán
megnyomott egy gombot a kezében tartott távkapcsolón.
 A Hart Szenátusi Irodaház felvételét nézte. Roger Simpson
valószínűleg szerepelt Leszja fiának célpontjai között. Ha igen, akkor
vagy otthon, vagy a munkahelyén akar lecsapni rá. Gray már ellenőrizte
a szenátor lakása körüli kamerákat, de nem talált semmi használhatót.
Most az irodáját vette célba.
Órákon keresztül figyelte, hogyan jönnek és mennek az emberek ki-
be az épületből. Rengetegen voltak, és a tömegben arctalan árnyakká
szürkültek. Akkor Gray új szemszögből kezdte nézni a dolgot. Berakott
egy másik DVD-t, visszaült, és most a Simpson irodájához vezető
folyosót kezdte figyelni. Három órán keresztül nézte, és egyesével
ellenőrzött mindenkit, aki feltűnt a képernyőn.
Végre! Felült, és megnézte még egyszer. A férfi, aki Simpson
irodájának ajtaján dolgozott. Kinagyította az arcát. Gray réges-rég
gyakorlatot szerzett abban, hogy átlásson az álruhákon. Az arccsontja
mintha Solomonra emlékeztetne. Az álla, a szeme Leszjára hasonlított.
Azzal ellentétben, amit az elnöknek mondott korábban, Gray nagyon is
jól ismerte a nőt.
Néhány telefonhívás után hamar összeállt a történet. Senki nem kért
szerelőt az ajtóhoz Simpson irodájából. Pedig a recepciós szerint a férfi
azt állította, hogy hívták. Igaz, a felvételek tanúsága szerint az idegen
nem ment be Simpson irodájába. Azonnal bombakereső kutyát vittek
oda, de nem talált semmit, amit megugathatott volna. Poloskákat nem
kerestek. Elvégre poloskával nem lehet embert ölni.
Következő lépésként felvételt készítettek a zárszerelőről, és
végigfuttatták az összes létező kormányzati adatbázison. Aztán
összevetették a reptéri felvételekkel és a szeretetotthonban kapott
személyleírással. Bár a számítástechnika hihetetlenül felgyorsította a
folyamatot, így is beletelt némi időbe. Márpedig Gray nem bővelkedett
benne. Nem hagyhatta, hogy Leszját elfogják a hatóságok. Túl sokat
tudott. Az is biztos, hogy a tudását átadta a fiának is. Ha Carr is velük
van, egyikük se maradhat életben. Az végzetes lenne az országra, sőt a
világra nézve.
Na és persze Carter Grayre nézve.
 78. FEJEZET

BAGGER ARRA UTASÍTOTTA az emberét, hogy vágjon át inkább a

városon, ne pedig a körgyűrűn menjenek Marylandbe. Egyszer
megálltak útközben, hogy kicseréljék a SUV rendszámtábláját, hátha az
FBI feljegyezte. Majd továbbhajtottak, és elvegyültek az úton a tucatnyi
hasonló jármű közt.
Bagger elégedetten hátradőlt, és megnyomott egy gombot a
detonátoron, ami hatástalanította.
Paddy mereven ült az ülésen, tekintetét Baggerre szegezte. Annabelle
csak bámult maga elé. Alex, akárcsak Paddy, Baggert figyelte,
pontosabban Bagger hüvelykujját.
Annabelle törte meg a csendet. – Egy bomba, Jerry? Ez nem a te
stílusod.
Bagger elmosolyodott. – Megtanítottál valamire.
Kiszámíthatatlanság. Néha többet tanulsz abból, ha szétrúgják a segged,
mint ha győznél. Úgy döntöttél, egyenesen engem veszel célba, ahelyett
hogy a kaszinót próbáltad volna megvágni. Hát most visszakapsz egy
keveset abból, amit én kaptam tőled. Tudom, tudom, Jerry Bagger soha
nem hátrál meg, mindig marad és küzd. De most az egyszer nem így
lesz, szivi. És milyen csodás érzés!
– Örülök, hogy jó példát mutattam neked – mondta Annabelle
szárazon.
– Tehát mi a terv? – kérdezte Alex. – Kidobtok minket az erdőben,
úton a reptér felé?
– Nem mindegy az neked? Úgyis halottak lesztek.
– De ha egyszer megszabadulsz tőlünk, nem lesz több túszod. Azt
hiszed, hagyni fogják, hogy csak úgy elrepülj?
– Fogalmuk sincs róla, hogy van egy gépem, vagy arról, hogy hol
van. Néhány órán belül a szövetségi igazságszolgáltatás hatókörén kívül
kerülök.
– Jóformán mindenkivel van kiadatási egyezményünk.
– Ismerem a kiskapukat, elhiheted.
– De a Pompeji Kaszinóval kitörölheted ezek után.
 Bagger hátrafordult, hogy rávigyoroghasson Alexre. – Ugye, te se
hiszed, hogy egy magamfajta fickónak nincsenek gondosan félretett
tartalékai, amikből bőségesen megélhet?
– Biztos vagyok benne, hogy gondoskodtál magadról. De akkor se
fogsz elmenekülni.
– Tényleg? Ki mondja?
– Én.
– Hú, most aztán összeféltem magam... – Bagger Annabelle-re
pillantott, majd megérintette a halántékát. – Az biztos, hogy nagy
tehetség vagy, Annabelle. Úgy értem, először Tony Wallace-t szédítetted
el, most pedig ezt a barmot...
– Kíváncsi vagy, hogy miért nem jutsz ki innen, Jerry? – kérdezte
Alex.
– Hogyne, mondd csak. Meghalok a kíváncsiságtól.
Alex kinézett az ablakon. Épp a Potomac folyón keltek át. – Azért,
mert az FBI pontosan tudja, hol járunk.
– Tényleg? Honnan? Talán telepátia útján kommunikáltok?
Alex és Paddy egymásra néztek, az ír férfi teste megfeszült.
Alex kigombolt néhány gombot az ingén, majd szétnyitotta. Egy drót
tűnt elő alóla.
– Gondoltál már valaha arra, hogy ellenőrizd a túszaidat, van-e rajtuk
poloska, idióta?
– Bassza meg! – kiáltott Bagger, miközben Alex előreugrott, és
nekilökte a kaszinótulajt a sofőrnek, aki ettől beverte a fejét az ablakba.
Paddy hirtelen előrenyúlt, és kirántotta Bagger kezéből a detonátort. A
sofőr eszméletlenül dőlt a kormányra, lábával tövig nyomta a gázt. A
SUV megperdült, és átrohant a szembejövő forgalomba.
Alex ugyanazzal a lendülettel kirúgta az utastér ajtaját, fogta
Annabelle-t, és kiugrott vele. Annabelle megragadta az apja kezét. A
következő pillanatban kirepült az autóból, mivel Paddy Annabelle-t is
megdöbbentő erővel kitépte magát a lánya szorításából.
Az utolsó dolog, amit Annabelle látott, mielőtt az aszfaltra esett, az
apja volt, aki kezében a detonátorral őt nézte.
A következő pillanatban ő és Alex az útburkolaton landoltak, Alex
alul, Annabelle rajta. Aztán a SUV nekirohant a betonhíd korlátjának,
áttörte, és a mélybe zuhant.
 Alex és Annabelle fölpattant, ahogy a robbanás megrázta a levegőt.
A folyó felé zuhanó SUV darabokra esett.
Alex a testével óvta Annabelle-t, hogy ne érjék a szétesett furgon
esőszerűen hulló darabjai. Fél perccel később sebekkel tarkítva, véresen
kecmeregtek talpra. Remegő lábakkal odavánszorogtak a
megrongálódott híd széléhez, és lenéztek a szakadékba. Az a kevés, ami
a SUV-ból és a benne ülőkből maradt, már el is tűnt a folyó mélyén.
Ahogyan a jármű utolsó darabja is eltűnt a víz alatt, Annabelle
megfordult, és lassan elindult az úton. Úgy tűnt, légnyomást kapott.
Az autósok megálltak a hídon, és a nyíláshoz siettek. Mások Alexhez
és Annabelle-hez rohantak.
– Megsérült, uram? – kérdezte valaki.
– Mi az ördög történt, hölgyem? – kiáltott egy idősebb úr.
Alex felmutatta jelvényét. – Titkosszolgálat. Üljenek vissza az
autóikba, és hajtsanak tovább. Gyerünk!
Aztán utat tört magának. Védelmezően átkarolta Annabelle-t.
Felmutatta jelvényét egy másik bámészkodó csoportnak is, hogy
elhessegesse őket, aztán a pár sietve nekivágott az éjszakának.

79. FEJEZET

A HÁROM MENEKÜLŐ egy évtizedek óta elhagyott épület pincéjében

rejtőzködött. Patkánylakta, dohos hely volt, de jelenleg az egyetlen,
ahol biztonságban érezhették magukat. A fényt egy elemlámpa
szolgáltatta, ülni csak a szemétkupacokon tudtak. Ez volt Oliver Stone
utolsó mentsvára. Olyankor jött ide, ha végképp nem volt hova mennie.
Stone a nyirkos falnak dőlt, és Leszját bámulta, aki egy halom régi
szőnyegen ült, szemmel láthatóan gondolataiba merülve. Finn az ajtónál
őrködött. Stone a fiatalemberre emelte a tekintetét.
– Megölted Cincettit, Binghamet és Cole-t. Kis híján Carter Grayt is.
Fölrobbantottad egy puskagolyóval a házát, amit feltöltöttél gázzal.
Felmásztál a sziklákon, hogy a háza közelébe juthass, aztán levetetted
magad a szikláról, hogy elmenekülj.
 – Ne válaszolj neki! – kiáltott rá Leszja, és gyanakvó pillantást
lövellt Stone felé. – Azért egyeztem bele az együttműködésbe, hogy
életben maradjunk. Ez nem jelenti, hogy bíznunk kell benne.
– Nem vártam választ – mondta Stone. – Csak kifejeztem az
elismerésemet. Nem könnyű ilyen gyilkosokat elkapni.
– Akkor úgy véli, maga is megérdemli a halált? – kérdezte Leszja
ingerülten. – Maga is gyilkos volt.
– Őszintén szólva, én már réges-rég halott vagyok.
– Megölték a feleségét, ugye? – kérdezte Finn.
– Mert ki akartam szállni. Engem is majdnem megöltek. Hogy még
rosszabb legyen, Roger Simpson örökbe fogadta a kislányomat még
baba korában. Fogalma sincs róla, hogy én vagyok az apja.
– Simpson! – Leszja a padlóra köpött. – Ez a véleményem Roger
Simpsonról.
– Azt mondta, maga végig nekünk dolgozott – vetette fel Stone. –
Nekünk viszont azt mondták, hogy átállította Solomont, és mindketten a
szovjeteknek kémkedtek. Azért rendelték el a likvidálását, mert áruló
volt.
– Hazudtak magának – közölte Leszja.
– Most már tudom. De ha mindketten nekünk dolgoztak, akkor miért
akarták megölni magukat? Vagy Solomont?
– A rendkívül veszélyes és szigorúan titkos küldetés miatt, amit
Rayfield és én kaptunk. Sikeresen véghez is vittük egy csoport hozzám
hű orosszal.
– Mi volt a küldetés?
– Senkinek nem mondtam el, még a fiamnak se.
– Miért?
– Kém voltam. Nem adjuk ki egykönnyen a titkainkat.
– Ha azt akarják, hogy segítsek, tudnom kell az igazat.
– A férjem gyilkosa követelődzik?
– Carter Gray erőforrásaival nem vetekedhetünk. Együttes erővel
azonban túljárhatunk az eszén. De mielőtt segítek, tudnom kell a teljes
igazságot.
Nem tűnt úgy, hogy meggyőzte Leszját.
Finn az anyja elé állt.
 – Már így is halálra rémítettem a családomat. Fogalmam sincs,
biztonságban vannak-e. Ha megpróbálok kapcsolatba lépni velük, lehet,
hogy elvezetem hozzájuk Grayt.
– Mondtam, hogy van kockázat, nem is kevés.
– Mintha valaha is felmerülhetett volna, hogy cserbenhagylak –
felelte Finn mérgesen. – Egész életemben erre készítettél fel. Hogy az
én kötelességem helyrehozni. Hogy egyedül én vagyok rá képes.
– Minden ember választhat. Akárcsak ez az ember – mondta Leszja,
és Stone-ra mutatott. – Úgy döntött, inkább követi a parancsokat
ahelyett, hogy kétségbe vonja őket, és megölt egy ártatlan embert.
– Katona volt. Arra képezték ki, hogy parancsokat kövessen.
– Akárcsak Bingham, Cole és Cincetti – érvelt az anyja. – Ő miben
más?
– Ő figyelmeztetett minket. Ha ő nincs, már halottak lennénk. Ez a
különbség. Szerintem megszolgálta a bizalmunkat. A te bizalmadat.
– Soha életemben nem bíztam senkiben, kivéve apádat.
– És engem – tette hozzá Finn.
– És téged – hagyta rá Leszja.
– Ha valóban bízol bennem, akkor hallgass rám! Nem élheted le úgy
az életedet, hogy azt hiszed, mindenki ellened van.
– Ez az életfilozófia hasznomra vált az évek során.
– És ha nem bíztál volna Rayfield Solomonban?
Leszja elnémult, tüzetesen szemügyre vette a fiát. Aztán lassan Stone
felé fordult. – Mennyire ismeri a szovjet történelmet?
– Sok időt töltöttem ott, ha jelent ez valamit.
– Tudja, ki volt Gorbacsov előtt a kommunista párt két vezetője?
– Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko. Miért?
– A szovjet vezetők arról voltak híresek, hogy soká élnek. De
Andropov mégis csak tizenhárom hónapig húzta, és Csernyenko is
körülbelül addig.
– Beteges öregemberek voltak – mondta Stone. – Beugrottak
Brezsnyev halála után. Senki se várta, hogy sokáig húzzák.
– Pontosan – csapta össze Leszja a kezét. – Senki se várta, hogy
sokáig húzzák, épp ezért senki sem csodálkozott a halálukon.
– Úgy érti, megölték őket? – kérdezte Stone.
– Nem nehéz megölni beteg öregembereket. Még akkor se, ha
szovjet vezetők.
 – Ki rendelte el a halálukat?
– A maga kormánya.
Finn elképedve nézett az anyjára. – Ez képtelenség! Az amerikai
törvények szerint illegális megöletni más országok vezetőit!
– Mit számít ez, ha a nukleáris háborút akarod megelőzni, ami
letarolná az egész bolygót? – fortyant fel Leszja. – Andropov és
Csernyenko tényleg öregemberek voltak, de kemény vonalas
kommunisták is. Útban voltak. Nem várhattunk komoly változást
alattuk. A Szovjetunió pedig kezdett szétesni. Falhoz állították. Mind
aggasztóbb hírek érkeztek arról, hogy a kommunista párt vezetősége
vissza akarja szerezni az ország helyét, mint szuperhatalom. Ezt nem
hagyhattuk. Gorbacsovnak szabad pályát kellett biztosítani. Mert bár
eleinte Gorbacsov ugyanolyannak tűnt, mint a többi szovjet vezető, mi
tudtuk, hogy egészen más. Tudtuk, hogy az ő keze alatt változások
következnek be. Persze kommunista volt, és nyilvánvalónak tűnt, hogy
nem bomlasztja fel a Szovjetuniót, de azt is láttuk, hogy ha ő kerül
hatalomra, jelentősen csökken a háború veszélye. Aztán Gorbacsov után
jött Jelcin. Senki se gondolta volna, de végül Jelcin alatt omlott össze a
Szovjetunió. Csakhogy a régi kommunista vezetőktől meg kellett
szabadulnunk. Muszáj volt! Ezt a meggyőződésünket elmondtuk az
amerikaiaknak is. Egyetértettek velünk. Rayfield is. Ő is pont annyit
tudott a Szovjetunió belső működéséről, mint bármely amerikai. De a
gyilkosságokat nem mi találtuk ki. Az amerikaiak. – Leszja Stone-ra
nézett. – Ugye, hisz nekem?
– Máskor is öltek már meg államfőket – ismerte el Stone. – De azt
akarja mondani, hogy Gorbacsov tudott a tervről?
– Dehogyis! Csak néhányan tudtunk róla.
– Maguk hogyan kapták a parancsaikat? – kérdezte Stone.
– Az amerikai kapcsolatunktól.
– Ki volt az?
– Hát nem nyilvánvaló? Roger Simpson.
– Maga pedig a csapatával megölte Andropovot és Csernyenkót?
– Fogalmazzunk úgy, hogy elősegítettük idő előtti halálukat. Igen.
– Rayfield Solomon is benne volt?
– Nyakig. A szovjetek azt hitték, nekik dolgozik.
– Honnan tudja, hogy mindez az amerikai kormány áldásával
történt?
 – Már mondtam. Az utasításokat Simpsontól kaptuk. Ő volt az
összekötőnk. Simpson közvetlenül Carter Graynek jelentett. Gray pedig
a CIA vezetőjének.
– Tehát gondolkodás nélkül követték a parancsokat.
– Igen.
– És megölték Andropovot és Csernyenkót? Két ártatlan embert?
Leszja és Stone hosszan egymás szemébe néztek.
– Igen – mondta lassan az asszony.
– De miért ölték meg az amerikaiak apámat – szólt Finn –, és miért
próbáltak megölni téged is, ha egyszer sikeresen teljesítettétek a
megbízást?
– Azért – válaszolt Leszja helyett Stone –, mert nem az amerikai
kormány rendelte el a gyilkosságokat. Alighanem a CIA volt, esetleg
Simpson vagy Gray a saját szakállára tette. Miután pedig a feladatot
elvégezték, hiteltelenné kellett tenniük és félreállítaniuk mindenkit, aki
tudhatott a gyilkosságokról. – Leszjához fordult. – Igaz?
– Igen – ismerte el Leszja. – Képzelje, most mire lehetnek képesek,
hogy megakadályozzák a titok kiderülését. Háborúhoz vezethetne
Oroszország és az Egyesült Államok között. Mire képesek? – kérdezte
megint.
– Megölnének bárkit, akit kell – felelte Finn.
– Sajnos, mi vagyunk Dávid, és ők Góliát – tette hozzá Leszja
keserűen. – Mindig Amerika Góliát.
– Csakhogy Dávid legyőzte Góliátot. Mi is győzhetünk, ha
megelőzzük őket – jelentette ki Stone.
– Csak mi, hárman? – kérdezte Leszja hitetlenkedve.
– Nem vagyunk egyedül – mondta Stone. – Vannak barátaim.
Már ha élnek még.

80. FEJEZET

ALEX leintett egy taxit, és elhajtott Annabelle-lel. Úgy döntött, nem

várja meg, míg megérkezik a többi szövetségi ügynök. A kiégett jármű
és a folyóban lebegő hullák amúgy is önmagukért beszéltek. Felhívta az
FBI-os főparancsnokot, elmondta neki, mi történt, és hogy csak ő és
Annabelle élték túl.
– Ha szükségük lesz rám, nálam leszünk – tette hozzá. – Megtalálnak
a telefonkönyvben. – A parancsnok tiltakozott, de Alex a szavába
vágott: – Mára elég volt. Takarítsák össze a romokat, és később
beszélünk. Nem kell Baggert bíróság elé állítani. A felsőbb ítélőszék elé
került.
A taxi Alex háza előtt rakta ki őket Manassasben. Földszintes épület
volt egyállásos garázzsal. A garázsban Alex teljesen felújított, '69-es,
piros Corvette– je állt. Az egyetlen luxus, amit a titkosügynök valaha is
megengedett magának. A szolgálati limuzinja a ház előtt állt.
– Éhes vagy? – kérdezte Annabelle-t, de ő csak megrázta a fejét. –
Gondolom, hülyeség lenne megkérdeznem, hogy érzed magad.
– Túl leszek rajta.
– Sajnálom, Annabelle.
A nő leült egy székre. – Éveken keresztül gyűlöltem az apámat, mert
azt hittem, hagyta meghalni az anyámat Aztán rájöttem, hogy
tévedtem... – Elcsuklott a hangja.
– Most pedig őt is elvesztetted – fejezte be Alex helyette. – De
legalább még azelőtt rájöttél, mielőtt meghalt, Annabelle, és ezt ő is
tudta.
– Kiugorhatott volna. Még most is élhetne.
– Hogy hat hónap alatt szépen eleméssze a rák?
Annabelle felnézett a férfira. – Hogy hat hónapig velem lehessen.
Gondoskodtam volna róla. Gondolom, úgy érezte, jobban jár, ha
felrobbantja magát.
– Vagy csak önmagánál is jobban gyűlölte Baggert. Kész volt
meghalni, hogy bosszút álljon a feleségéért, az anyádért. Ha mást nem
is, becsülnöd kell a bátorságát.
– Becsülöm – mondta végül a nő. – De akkor is azt kívánom, bár ne
tette volna!
– Ő okozta azt a sebet az arcodon. Nem volt mintaapa.
– De az apám volt – suttogta Annabelle.
– És bűnöző.
– Alex, én is bűnöző vagyok.
– A szememben nem vagy az.
 Kínos csönd telepedett rájuk. Aztán Alex hozzátette: – Azt mondtad,
nem vagy éhes, de főzök egy kis kávét. Azután, ha készen állsz,
beszélünk. Mit szólsz?
– Letusolhatok előbb? Nagyon-nagyon piszkosnak érzem magam.
Alex megmutatta neki a fürdőszobát, ami a hálószoba mellett volt.
Aztán a konyhába ment. Elmosogatott, feltett egy kanna kávét, aztán
rendbe szedte magát. Mire végzett, Annabelle is kijött a tus alól. Alex
egyik fürdőköpenyében lépett be a konyhába.
– Remélem, nem baj – mondta a nő.
A haja vizesen lógott.
– Jobban érzed magad?
– Kicsit sem.
Csendben itták a kávét. Aztán Alex tüzet rakott a nappaliban a
kandallóban, Annabelle pedig leült elé a földre, és a lángok előtt
melengette a kezét.
– Gondolom, az FBI-nak egy csomó kérdése lesz hozzám – mondta
Annabelle.
– Lesz pár. De segíthetek megválaszolni őket, ha akarod.
– Köszönöm a segítséget.
– Te is sokat kockáztattál.
– Ideülnél mellém? – nézett fel Alexre a nő. – Csak egy kicsit?
Alex mellé telepedett, és csendben ültek, amíg el nem aludt a tűz.

CARTER GRAY bosszankodott. Carr egyik emberét se találták meg.

Aztán eszébe jutott még egy eshetőség.
Alex Ford titkosügynök. Ő jó barátja volt Stone-nak. Együtt jártak a
Gyilok-hegyen. Ford épp olyan jól tudta, mit tett Gray, mint Stone. Mi
lenne, ha elkapná Fordot, hogy csalinak használja? Kicsit rizikós. A
pasas szövetségi ügynök. Nem rabolhatja el csak úgy. Vagy mégis, ha
előbb hiteltelenné teszi. Ez volt Gray kedvenc trükkje. Először
ellehetetleníti az áldozatot, valóságos bűnözőt csinál belőle, azután a
legérzékenyebb pontján kapja el. Sokkal könnyebb, mint sokan
gondolnák. Gray elintézett néhány telefonhívást, és beindította a
gépezetet.
Hamarosan visszahívta az egyik FBI-nál lévő kémje. Érdekes
hírekkel szolgált. Elmondta, mi történt aznap Forddal és Jerry
Baggerrel. Azt is, hogy Forddal van egy nő, akinek igencsak
megkérdőjelezhető a múltja. Leléptek egy Washingtonban történt
robbanás helyszínéről. Ford azt ígérte az FBI-nak, hogy másnap beszél
velük. Feltételezhetően hazavitte magához a nőt.
Gray megköszönte a téglájának, és letette.
Ez az információ gyökeresen megváltoztatta a helyzetet.
Alex Ford karrierje hamarosan csúnya fordulatot vesz.

81.FEJEZET

MIUTÁN ANNABELLE LEFEKÜDT, Alex leült a konyhában, és ivott

még egy csésze kávét. Néha a hálószoba felé nézett, miközben
gondolkodott. Pedig min volt itt gondolkozni? Az ügyet lezárták, a
rosszfiúk megbűnhődtek. A filmek itt szoktak véget érni. Legfeljebb
még leadják a filmből kivágott bakiparádét. Persze a valóságban ez nem
volt ilyen egyszerű. Annyi papírt kell kitölteni, hogy egy egész erdőt
kell kiirtani hozzá. Aztán egy belső vizsgálatnak még igazolnia kell,
hogy Alex nem tett semmit, ami indokolatlanul vezetett volna egy
csomó ember felrobbanásához a Potomac folyónál. Alex mindent
megmagyaráz, a magyarázatait megerősítik, és viszonylag hamar,
néhány hónapon belül lezárhatják az ügyet.
Csakhogy ő nem akarta lezárni. Kicsit sem. Ez ugyanis azt jelentené,
hogy Annabelle továbbáll. Alex sóhajtott. Valószínűleg így is, úgy is
továbbáll. Talán jobb is így. Legalábbis hivatalosan. Elvégre a nő
szélhámos, ő pedig zsaru, és ha ez nem összeférhetetlenség, hát nem
tudja, mi az.
Megint a hálószoba felé nézett.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ugye?
Mit csináljon, ha felébred a nő? Kérje meg, hogy maradjon?
Kitalálhatna valami hazugságot. Itt kell maradnia, amíg a hivatalos
vizsgálat véget nem ér. Ez még neki is ostobán hangzott. Annabelle
azonnal átlátna rajta.
A következő pillanatban kiment a fejéből a téma. Úgy tűnt, hívatlan
vendégeik érkeznek hamarosan.
Alex lehajolt az ablakhoz osont, és kinézett. A kocsibejáró elején,
épp csak látótávolságon belül, ismeretlen fekete furgon állt. Nehezen
azonosítható furgon volt. Alex utálta a nehezen azonosítható
furgonokat. Többnyire tele volt nehezen azonosítható, goromba
emberekkel, nagy fegyverekkel. A félelme beigazolódott, amikor az
egyik polcról elővett távcsővel közelebbről is szemügyre vette a
helyzetet. A furgon tetején kis műholdvevő volt. De ha még ezután is
maradtak volna kétségei, a háza melletti bokrok közt tapasztalt
mozgolódás azokat is eloszlatta. Emberek a bokrokban, műholdvevős
furgon, alighanem egy puska távcsöve csillant meg az előbb a
holdfényben.... Egyik se töltötte el boldogsággal. Úgy vélte, egy nap
bőven elég volt egyszer életveszélybe kerülni.
Csakhogy ez a mostani helyzet más volt, mint a Jerry Baggerrel való
találkozás. Erről a mostaniról messziről lerítt, hogy a kormány áll
mögötte. De miért piszkálná a kormány a saját emberét? Alex csaknem
azonnal megválaszolta a saját kérdését.
Carter Gray nem találta Oliver Stone-t, ezért most messzebbre veti a
hálóját. Alex úgy döntött, nem várja meg, hogy kiderüljön, igaz-e a
feltételezése. Egyszer már csaknem a halálát okozta Carter Gray a
Gyilok-hegyen. Még egyszer nem vágyott erre az élményre.
Levett egy kulcscsomót a konyhai telefon fölött lévő kampóról, és a
hálószobába rohant. Annabelle szájára tapasztotta a kezét, nehogy
felsikítson, amiért legmélyebb álmából felveri.
– Van odakint valaki! Öltözz fel! Gyorsan! El kell tűnnünk!
Annabelle alig öltözött fel és kapta fel a táskáját, amikor két ember
jött be a bejáraton, egy másik páros pedig a hátsó ajtón. Testpáncélt
viseltek, és MP-5-ösöket szorítottak. Alex pisztolyának esélye se lett
volna velük szemben. Így úgy döntött, a konyhából a garázsba vezető
ajtón távoznak.
– Állj! – kiáltott utánuk az egyik páncélos alak a folyosóról.
Alexnek esze ágában se volt bármi mást tenni, mint eszeveszettül
futni. Csak annyira nyitotta fel a garázsajtót, hogy a Corvette épp
kiférjen alatta. Centiken múlott. Második sebességfokozatba kapcsolt,
és épp akkor száguldott el a bejárón álló furgon mellett, amikor
kipattant a ház bejárati ajtaja. Miközben a Corvette murvát csapott fel
minden irányba, gépfegyversorozat pattogott a fejük felett. Annabelle
lebukott az ülésén.
– Francba! – kiáltotta Alex.
– Eltaláltak? – kérdezte Annabelle ijedten, és felült.
 – Engem nem, de félek, hogy az autót igen.
Kikanyarodott a főútra. Egy pillanatra se engedte fel a gázpedált.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, és fellélegzett. Senki sem követte.
– Mi történt, Alex?
– Bár tudnám, Annabelle!
– Hová megyünk?
– Bár tudnám. Várj.
Gyorsan felhívta az egyik cimboráját a szövetség washingtoni
irodájánál. – Bobby, itt Alex. Valami nagyon bizarr történt.
– Micsoda?
Alex elmondta. – Fogalmam sincs, kik voltak ezek a fickók, de
komolyan felszerelkeztek. Derítsd ki, amit tudsz, és hívj vissza!
Letette, és Annabelle-re nézett. – Bobby ügyes. Biztos előás valamit,
ami segít.
– Miért nem megyünk be egyszerűen a központba, vagy hogy
hívják? Ott biztonságban lennénk.
– Mert attól tartok, van egy apró, icipici probléma.
– Micsoda?
– Láttam már ezt a macinacit, amit a pasasok viseltek.
– Hol?
– Egy közös gyakorlaton, amit a titkosszolgálat szervezett Camp
Pearyben.
– És az baj? – kérdezte Annabelle nyugtalanul.
– Az a CIA egyik központi kiképzőtelepe, Farm néven ismerik.
– A CIA!
– Az ő katonai egységeik viselnek ilyen ruhát.
– A CIA-nak vannak katonai egységei?
– Van, akinek ez még újdonság?
– Tehát azt mondod, hogy a saját kormányunk üldöz?
– Ahogy mondod.
– Megszabadultunk egy pszichopata kaszinótulajdonostól, az apám
az imént robbantotta fel magát, most pedig a CIA van a seggünkben?
– Pontosan összefoglaltad.
– Nem mondom, egész higgadtan viseled.
– Ha valamire, hát arra megtanítják a cégnél az ügynököket, hogy
maradjanak higgadtak. Bár el kell ismernem, hogy egyre nehezebben
megy.
 – Jó tudni, hogy te is emberből vagy. És most?
– Bármennyire imádom is a Corvette-emet, el kell paterolnunk és
találnunk egy helyet, ahol meglapulhatunk. Aztán várjuk, hátha jó
híreket hoz Bobby. Bár erősen kétlem.

82. FEJEZET

MEGSZABADULTAK ALEX Corvette-jétől. Taxin Alexandria óvárosába

mentek, majd gyalog egy közeli motelhez. Annabelle bejelentkezett.
Készpénzzel fizetett, és hamis igazolványt használt. Alex addig odakint
várt. A szobájukba mentek, és bezárták az ajtót.
Bobby egy óra múlva telefonált. Abból, hogy suttogott, Alex mindent
megértett.
– A hivatalos verzió szerint, amit most kaptunk meg, tüzet nyitottál
szövetségi ügynökökre, akik megpróbáltak letartóztatni a házadban.
Meg hogy egy meg nem nevezett szökevényt rejtegetsz, valami nőt.
Egyikünk se hiszi el, Alex, de az igazgató begolyózott. Azt rebesgetik,
hogy összerúgta a port telefonon a CIA igazgatójával.
– Azok a szövetségi ügynökök vagy meg akartak ölni, vagy el akartak
rabolni, Bobby! Az egyetlen, amit rejtegetek, az az erős vágy, hogy
szétrúgjam valakinek a seggét, és válaszokat kapjak.
– Hé, én veled vagyok. Biztos nem lettél máról holnapra bűnöző.
Jobb, ha bejössz, és elmondod a te verziódat. – Elhallgatott. – Alex, van
veled valaki?
Alex Annabelle-re nézett, aki ijedten viszonozta a tekintetét. –
Köszönöm, Bobby. Majd kereslek.
Undorodva az ágyra dobta a telefont. – Úgy tűnik, teleportáltunk egy
alternatív világegyetembe, ahol minden jófiú gonosz.
Annabelle a férfi mellé ült az ágyra. – Köszönöm.
– Nézd, most igazán nem vagyok vevő a gúnyolódásra.
– Nem gúnyolódtam. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
Kétszer!
– Sajnálom, Annabelle. Nem láttam előre, hogy ez lesz, csak mikor
már késő volt.
– De miért venne célba minket a CIA?
 – Az egyetlen ok, amire gondolni tudok, hogy kapcsolatban vagyok
Oliverrel.
– Miért üldöznék most Olivert?
– Nem olyan rég, amikor az elnököt elrabolták, és az Egyesült
Államok a nukleáris csapás szélén állt...
– Oliver is benne volt!
– Mindketten benne voltunk. Bár nem önszántunkból. Ráadásul
Carter Gray is benne volt. Csakhogy nem a jó oldalon. Oliver miatt
kellett lemondania.
– Szóval Oliver tud valamit Carter Grayről, és rávette, hogy mondjon
le?
– Pontosan.
– De Gray halott.
– Sose találták meg a holttestét.
– Szóval a pasas a sírból szövi a hálóját.
– Nagyon úgy tűnik. Mi pedig csapdába estünk.
– Meg kell találunk Olivert.
– Nem lesz könnyű. Ha a CIA keze van benne, mérget vehetsz rá,
hogy addig erősködnek, míg a többi titkosszolgálat is beszáll, vagy
félreáll az útból.
– De hisz segítettünk az FBI-nak! – vitatkozott Annabelle.
– Nem számít. A nemzetbiztonság mindent üt. Tehát nagyon leszűkül
a mozgásterünk. Ráadásul szemben a tévével és a mozival, csaknem
lehetetlen meglógni a zsaruk elől. Millió szempár figyel. Egyszer valaki
észrevesz valamit, és akkor véged. Azt pedig nyilván tudják, hogy
nézek ki.
Annabelle felemelte a táskáját. – Ezen segíthetek. Irány az öltöző.
Leültette Alexet a fürdőszobai komódra, kivett egy kis dobozt a
táskájából, és előkészített pár tárgyat. Egy órába telt, de a végén Alex
Ford egyáltalán nem hasonlított Alex Fordra.
A férfi a tükörben nézte magát. – Érted a dolgodat.
– Nem árt. Holnap keresünk egy parókaboltot, és szerzünk néhány
ruhát és kiegészítőt is, hogy tovább javítsuk az álcát. Adj még egy kis
időt, és Mrs. Ford se ismer fel.
– Az nem lesz nehéz, mivel nincs Mrs. Ford.
Annabelle összepakolta a felszerelését. – Hirtelen farkaséhes lettem!
– Láttam a közelben egy McDonald'sot.
 – Tankolj fel nekem – kérte Annabelle.
Miközben Alex a McDonald's felé sétált, Stone hívta telefonon.
– Bagger a múlté – avatta be Alex –, de Gray majdnem elkapott
minket, Paddy meghalt, Annabelle pedig elég rosszul viseli.
– Őszintén sajnálom, de attól tartok, megint szükségem van a
segítségedre.
Alex néhány percig hallgatta a barátját, majd megbeszélték, hogy ő
és Annabelle találkoznak Stone-nal két nap múlva, amikor már kicsit
rendeződtek a dolgok.
Alex kinyomta a telefont, majd elment a McDonald'sba, ahol
feltankolt mindkettejüknek. Miközben visszafelé sétált artériarobbantó
ételekkel felpakolva, azon töprengett, hogy ez talán az utolsó vacsorái
egyike.

83. FEJEZET

CARTER GRAY pályafutása során elérkezett azon ritka pillanatok

egyike, amikor magából kikelve üvöltözött. Megtudta, hogy Alex Ford
megszökött.
Bosszús arccal küldte el a faarccal előtte álló embert. Elszalasztották
Carrt, Leszját és a fiát, most pedig ez! A régi időkben ilyen
tehetetlenség nem fordulhatott elő. Amikor olyan emberei voltak, mint
John Carr...
Gray vett három mély lélegzetet, és ismét önmaga lett. Apró
visszalépés, de nem több. Fél órával ezelőtt kapott hírt egy újabb
titkosszolgálati áttörésről. Az évek során már megszokta, hogy
garmadával kapja őket.
Végigfuttatták a férfi arcát az adatbázison. A Carr és Leszja
társaságában lévő úriembert Harry Finn-nek hívták. Egykori SEAL a
haditengerészetnél, aki jelenleg konzultánsként dolgozik a
nemzetbiztonságnak egy vörössejt-csapat tagjaként. Vagy legalábbis
dolgozott. Gray ugyanis nem tudta elképzelni, hogy az úriember
karrierje folytatódjon, mivel kétségtelenül ő volt Leszja Solomon fia.
Ez pedig azt jelenti, hogy gyilkos. Akkor pedig meg kell halnia, mielőtt
bíróság elé állna.
 Gray már ki is küldött egy csapatot Finn otthonába. Kellemes helyen
lakott a külvárosban. Gyönyörű felesége és három édes gyermeke volt.
Szabad idejében futballedzősködött, és minden jel szerint mintapolgár
volt. Gray biztos volt benne, hogy az emberei üresen találják a házat.
Tíz perc múlva ezt telefonon is megerősítették.
De a csapata mégse tért vissza teljesen üres kézzel. A garázsban
érdekes dolgokra bukkantak, például egy tárolóra vonatkozó papírokra.
Amikor felnyitották a tárolót, valóságos aranybányára bukkantak. Tele
volt Bingham, Cole és Cincetti múltjával. Akárcsak Carter Grayével és
Roger Simpsonéval. Végül pedig John Carréval. Bár nem nagyon
találtak olyat, ami Rayfieldre és Leszjára utalt, nyilvánvaló volt, hogy
Harry Finn az emberük. De hol lehet most? Hol a felesége és a
gyerekeik? Bujkálnak természetesen. Carter Gray dolga volt kifüstölni
őket. Remélte, hogy ezúttal szerencséje lesz.
De érezte, hogy az lesz. Bár ellenkezett a józan észszel, úgy érezte,
hogy Stone, Leszja és Harry Finn nagyon közel vannak hozzá. Ha így
van, előbb-utóbb hibáznak. Nem is biztos, hogy ők hibáznak. Van még
egy tényező az egyenletben: Finn teljesen hétköznapi családja.
Felvette a telefont.
– Nyomozzanak le minden hitel- és bankkártyát, mobiltelefont és
vezetékes telefont, ami a Finn család nevén van. Tudják, hol dolgozik.
Tartsák megfigyelés alatt az összes munkatársát és az irodáját. Figyeljék
a gyerekek iskoláját és anyuci olvasóklubját. Ha felbukkannak, fogják
el őket.
Mozdítsanak meg minden követ, de találják meg őket.

84. FEJEZET

ÚJABB NAPOT töltöttek el a pincében. Kezdett sötétedni. Stone, Finn

és Leszja egy terv kidolgozásával töltötték az időt. A következő este
Stone összeszedi a csapatát, és végrehajtják a tervet.
– Most rögtön látnom kell a családomat – közölte a fel-le járkáló
Finn.
Leszja tiltakozni akart, de Stone azt kérdezte: – Hol vannak?
Finn megmondta.
 – Maga maradjon itt! – mondta Stone Leszjának. – Én vele megyek.
– Itt hagynak egyedül? – kérdezte az idős asszony.
– Csak egy kis időre – nyugtatgatta Stone. – Biztonságban lesz.
A két férfi elhagyta a pincét.
– Mennyire rosszul viseli a feleséged? – kérdezte Stone odakint.
– Nagyon! De ki hibáztathatja?
– Mehetünk metróval, azután pedig gyalog.
– Te a hadsereg különleges erőinél voltál Vietnamban – mondta Finn.
– Utánanéztem.
– Na és te?
– Honnan tudod, hogy bármi is voltam?
– Látszik.
– SEAL. Figyelj, fegyverre van szükségünk. A házamat nyilván
átkutatták. Van egy tárolóm is cuccokkal, de biztos azt is megtalálták
már.
– Nekem van egy helyem fegyverekkel – felelte Stone.
Fél órával később Stone egy motel előtt ácsorgott Alexandria
lepukkant részén, és várt, amíg Finn bement a családjához.
A gyerekei azonnal megrohanták, kis híján a falhoz döntötték. Még
George, a labrador is akcióba lendült, ugatott és felugrált a gazdájára.
Miközben Finn szorosan ölelte a gyerekeit, és együtt sírt velük, a David
és Susie közti résen látta, hogy Mandy is zokog, de nem közeledik
hozzá.
Néhány percnyi ölelkezés és sírás után Finn-nek sikerült rávennie a
gyerekeket, hogy üljenek le az ágyra. Susie a mackót szorította, amit a
nagyanyjától kapott, könnyek csorogtak le pufi arcán. Patrick idegesen
harapdálta véresre rágott körmeit. Finn tudta, hogy ezt csinálja minden
dolgozat és futballmeccs előtt. Fájt neki, hogy most olyasmi miatt
csinálja, amiről az apja tehet.
– Apu? – nézett rá David ijedten. – Mi történt?
Finn nagy lélegzetet vett. Éppúgy nem mondhatta el az igazat, ahogy
a Holdra sem tudott felugrani. Idefelé jövet kitalált egy hazugságot, de
most már nem érezte annyira hihetőnek. Nem mondhatta azt, hogy „az
apátok gyilkos, és a rendőrség üldözi”. Nem mondhatta azt a
gyerekeinek. Ők és Mandy voltak mindene. A puszta igazsággal nem
igazolhatta mindazt, amit tett.
 – Történt valami a munkámmal kapcsolatban, Dave – kezdte, és
Mandy is ránézett. A szemében páni félelem ült, de valami más is, ami
elkeserítette Finnt: bizalmatlanság. Kinyújtotta a kezét, de az asszony
elhúzódott.
Finn úgy döntött, hagyja a fedősztorit. Felállt, a falnak dőlt. Mikor
végre felkészült rá, hogy beszéljen, egyenesen a családjára nézett.
– Minden, amit a nagyszüleitekről tudtok, az apámról és az
anyámról, hazugság. A nagyapátok nem Írországból jött, és nem
autóbalesetben halt meg réges-rég. A nagyanyátok sem kanadai. Nem is
azért került szeretetotthonba, mert ott lenne a helye.
Ismét nagy lélegzetet vett, és próbált megfeledkezni a családja
döbbent arckifejezéséről.
Elmondta nekik. A nagyapjuk igazi neve Rayfield Solomon. Az
amerikaiak kémje volt. A nagyanyjuk, Leszja orosz, aki a saját
hazájának kémkedett, mígnem átállt az amerikai oldalra, és feleségül
ment Solomonhoz.
– Tőrbe csalta őket néhány ember a CIA-nál – mondta. – Rayfield
Solomon képe a szégyenfalon lóg Langleyben. De nem érdemelte meg,
hogy odakerüljön. Megölték, nehogy kiderülhessen az igazság. A
nagyanyátok megmenekült, de azóta is bujkál.
Becsületükre legyen mondva, Finn nagy megkönnyebbülésére a
gyerekei, úgy tűnt, készségesen elfogadják a magyarázatot, sőt még
izgalmasnak is tartják.
– De mi az igazság? – kérdezte Dave. – Miért csalták őket tőrbe?
Finn megrázta a fejét. – Nem mondhatom el, fiam. Bár
elmondhatnám, de nem lehet. Én is csak nemrég tudtam meg.
– Hol van nagymama? – kérdezte Patrick.
– Innen visszamegyek hozzá.
Susie a lábába kapaszkodott. – Nem mehetsz el, apu. Nem hagyhatsz
itt minket! – sírta.
Finn szíve darabokra tört ettől a hangtól. Alig kapott levegőt
miközben a lánya arcán záporoztak a könnyek. Felemelte, és megölelte.
– Sajnálom, kicsim, de egyvalamit megígérek. Figyelsz? Tudsz egy
kicsit figyelni apára? Kérlek, kicsim!
Susie végre abbahagyta a sírást. Bátyjaival együtt az apjára nézett.
Megmerevedtek, mintha nem is lélegeznének.
 – Megígérem: apa mindent helyrehoz. Akkor értetek jövök,
hazamegyünk, és minden úgy lesz, mint régen. Ígérem. Esküszöm, hogy
így lesz!
– Hogyan?
Mindenki Mandyre nézett, aki most közelebb lépett a férjéhez.
– Hogyan? – ismételte hangosabban. – Hogyan hozod rendbe? Hogy
lesz megint minden olyan, mint régen? Hogy hozhatod helyre ezt a...
rémálmot?
– Mandy, kérlek. – Finn a gyerekek felé nézett.
– Nem, Harry. Nem! Hazudtál nekem, a gyerekeknek... mióta?
Mióta, Harry?
– Túlságosan rég – felelte a férfi halkan. – Sajnálom. Ha tudnátok...
– Nem akarjuk tudni – Mandy kitépte a kapálódzó Susie-t Harry
kezéből. – Felhívtam Dorist, a szomszédunkat. Azt mondta, ma
átkutatták a házunkat. Amikor megkérdezte tőlük, mi történt, azt
felelték, hogy téged keresnek, Harry. Hogy bűnöző vagy.
– Nem! NEM! – visította Susie. – Apu nem bűnöző! Nem az, nem
az! – Ütni kezdte az anyját. Finn megragadta Susie-t, és szorosan
tartotta. – Susie, sose tegyél ilyet! Sose bántsd az anyádat. Jobban
szeret, mint bárki a világon. ígérd meg, hogy sose teszel ilyet!
– De ugye nem vagy rossz ember? – kérdezte sírva a kislány.
Finn kétségbeesetten nézett Mandyre, aztán a fiaira, akik sápadtan,
ijedt szemmel figyelték.
– Nem, Susie. Az apád nem rossz ember.
Mind Oliver Stone felé fordultak, aki épp akkor lépett be halkan az
ajtón. George, a kutya meg se mukkant. Csak leült Stone elé, és
felnézett rá.
– Kicsoda maga? – kérdezte dühösen Mandy.
– Azon dolgozom a férjével, hogy helyrehozzuk, amit lehet. Harry jó
ember.
– Mondtam, anya – közölte Susie.
– Mi a neve? – tudakolta Mandy.
– Lényegtelen. A fontos, hogy Harry elmondta az igazat, vagy
legalábbis annyit, amennyit tudhatnak anélkül, hogy veszélybe sodorná
magukat. Rendkívül nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idejött, de nem
tudtam lebeszélni. Otthagyta öreg, törékeny édesanyját, hogy lássa
magukat, mert aggódott. Muszáj volt látnia magát. – Mandyre nézett. –
Muszáj volt.
Mandy pillantása Stone-ról a férjére vándorolt. Finn lassan
kinyújtotta a kezét. Mandy vonakodva elfogadta. Az ujjaik olyan erősen
összeszorultak, mint az acél.
– Helyre tudják ezt hozni? – kérdezte Mandy izgatottan Stone-tól.
– Mindent elkövetünk – felelte Oliver. – Mást nem tehetünk.
– Nem fordulhatnak a rendőrséghez...?
– Bár fordulhatnánk, de egyelőre nem lehet.
Finn letette Susie-t, és felvette a macit, amit elejtett. – Megmondtam
nagyinak, mennyire szereted a mackót.
Susie egyik kezével a macit szorította, a másikkal az apja lábát.
Húsz perccel később Stone szólt Finn-nek, hogy menniük kell. Az
ajtóban Mandy átölelte a férjét. Stone és a gyerekek tisztelettudóan
hallgattak.
– Szeretlek, Mandy. Jobban, mint bármit a világon – súgta Finn az
asszony fülébe.
– Csak hozd helyre a dolgokat, Harry. Hozd helyre, és gyere vissza
hozzánk. Kérlek.
Miután elmentek, Finn Stone-hoz fordult. – Köszönöm, amit odabent
tettél.
– A család a legfontosabb a világon.
– Úgy érzem, a tapasztalat beszél belőled.
– Bár így lenne, Harry! Bár így lenne! De sajnos nem.

85. FEJEZET

DAVID FINNT nagyon felzaklatták az előző este eseményei. Örült,

hogy kimozdulhat a motelszobából, és elmehet a boltba. A szobájuknak
volt egy kis főzőfülkéje, az anyjuk ott főzött rájuk.
A sorba beállva jött rá, hogy nincs nála elég pénz. Így elővette a
hitelkártyát, amit az anyja adott neki, hogy vigyázzon rá. Igaz, a lelkére
kötötte, hogy ne használja. De mi baj lehet belőle?, gondolta a fiú.
Nagyon nagy baj, mint kiderült.
 Abban a pillanatban, hogy a hitelkártyát lehúzták, riasztás érkezett
egy kétezer kilométerrel odébb lévő szobába. Továbbították a CIA
főhadiszállására, onnan pedig szinte azonnal továbbment Carter
Grayhez. Két percen belül négy embert indítottak útnak oda, ahol a
kártyát használták.
David félúton se volt a motel felé, amikor megállt mellette egy kocsi,
és két ember szállt ki belőle. Öt másodperc alatt körbefogták a magas
fiút, és betuszkolták az autóba. Fél órával később már húsz kilométerre
volt egy sötét szobában, székhez kötözve. Olyan hevesen dobogott a
szíve, hogy alig kapott levegőt.
– Kérlek, apa, gyere és segíts! – mondta halkan. – Kérlek!
– Apád nem jön, David – mondta egy hang a sötétből. – Apád soha
többé nem jön.

STONE, FINN, LESZJA, a Teve Klub többi tagja, Alex és Annabelle

mind a pincében gyűltek össze. Stone a helyiség közepén állva
bemutatta egymásnak az embereket, és elmondta a teljes történetet.
Mindenki hátradőlt, és elrévült csendben hallgatta. Időnként Leszjára és
Finnre néztek.
– A csapatommal megöltük Rayfield Solomont – zárta le Stone. –
Egy ártatlan embert.
– Nem tudhattátok, Oliver – vigasztalta Milton, amit Reuben és
Caleb is megerősítettek.
Stone hálásan konstatálta, hogy a Teve Klub tagjai különösebb
felhajtás nélkül tudomásul vették őszinte vallomását, miszerint azelőtt a
kormány hivatásos bérgyilkosa volt, a CIA tripla hatos osztályának
tagja.
– Sejtettük, hogy nem nyugalmazott könyvtáros vagy, Oliver –
mutatott rá Caleb. – Azt rögtön láttam volna rajtad.
– Miért hívják Olivernek? – kérdezte Leszja. – A neve John Carr.
Milton, Reuben és Caleb csodálkozva néztek össze.
– Maga talán az igazi nevét használta mindvégig? – kérdezte Stone
Leszjától.
Leszja megrázta a fejét. – Hát én sem. Nyilvánvaló okokból.
Stone ezután Alexhez fordult. – Alex, te a törvény embere vagy.
Miután amit javasolni készülök, nem egészen törvényes, nyugodtan
kiszállhatsz.
 Alex vállat vont. – Engem is érdekel az igazság. – Aztán Leszjára
nézett. – De honnan tudhatjuk, hogy ő igazat mond? Csak az ő szava
van arra, hogy mindez igaz. Mi van, ha Solomon tényleg kém volt? Mi
van, ha ez a hölgy nem állt át a mi oldalunkra? Hallottam Rayfield
Solomonról. Nekem úgy tűnt, hogy valóban bűnös volt.
Minden szem Leszjára meredt.
– Megvan az okom hinni neki – mondta Stone. – Többek között van
valaki a CIA-nál, aki mindent tud.
– Elhiszem – felelte Alex. – De mindannyian igen sokat fogunk
kockáztatni. Úgyhogy tudni akarom, jó ügyért küzdünk-e. Elvégre ha
Leszja tényleg olyan tehetséges kém volt, akkor elsőrangú hazudozó.
Stone mondani akart valamit, de Leszja felemelte a kezét, és felállt. –
Majd én megvédem magam, ha nem bánja. Meglep, hogy csak most
merült fel ez a kérdés.
Fogta a járókeretét, fejjel lefelé fordította, leszedte róla a
habszivacsot, és lecsavarta a fémcső borítását. Két összetekert
papírdarab hullott ki belőle.
– Ezek az írott parancsok, amiket a CIA-tól kaptunk. Ragaszkodtunk
hozzá annak tükrében, hogy mit kérnek tőlünk.
Mindannyian átolvasták őket. Mindkettőnek CIA-s fejléce volt.
Leszja és Rayfield Solomonnak címezték őket. Az elsőben az állt, hogy
öljék meg Jurij Andropovot. A másikban Andropov utóda, Konsztantyin
Csernyenko halálát rendelték meg. Mindkettőnek az alján Roger
Simpson aláírása állt. Mindenki döbbenten nézte.
– Úgy látom, nem bíztak Simpsonban – állapította meg Stone.
– Csak egymásban bíztunk – felelte az asszony.
– Ez tényleg Simpson aláírása – mondta Stone. – Jól ismerem.
– Nem láttamozta az elnök? – kérdezte hitetlenkedve Alex. – Azt
mondják, megöltek két szovjet államfőt egy középvezető parancsára?
– Azt hiszi, az amerikai elnök tényleg a nevét adná egy ilyen
parancshoz? – kérdezte Leszja éppúgy megütközve. – Megvolt a
munkánkban a hivatali sorrend. Ha valami lejött hozzánk a láncon,
feltételeznünk kellett, hogy odafönt jóváhagyták. E nélkül nem tudtunk
volna dolgozni.
– Igaza van – védte meg Stone. – A tripla hatosok ugyanígy
működtek.
 Megvizsgálta a levelet az elemlámpa fényénél. – Egy kódot látok a
vízjel mellett – fordult Leszjához.
– A speciális, kódolt papírnak minimum egy szinttel Simpson feje
fölül kellett jönnie – bólintott Leszja.
– Carter Gray?
– Igen. Tudtuk, hogy a parancsok valójában Grayen keresztül jönnek.
Úgy tapasztaltuk, hogy ami Grayen keresztül érkezik, az legfölülről jön.
Egyáltalán nem bíztunk Simpsonban. Megbízhatatlan alak.
– De Gray is palira vehette magukat – mutatott rá Stone. – Lehet,
hogy az elnök nem is engedélyezte a gyilkosságokat.
– Természetesen fennáll a lehetősége – vonta meg Leszja a vállát. –
Sajnálom, de nem volt alkalmam felmenni a Fehér Házba, személyesen
megkérdezni az elnöktől, hogy szeretne-e megöletni két szovjet vezetőt
– tette hozzá epésen.
– Miért nem vitte el ezt a levelet még akkor a hatóságokhoz? –
kérdezte Alex.
– Semmi okom nem volt ilyesmire gondolni, amíg Rayfieldet meg
nem ölték. De még akkor sem tudtam, hogy az amerikaiak tették. Csak
sokkal később jöttem rá. Aztán engem is megpróbáltak megölni, amikor
Harry még kisgyerek volt. Akkor tudtam, hogy elárultak minket. El
kellett rejtőznünk. Évtizedekbe telt megtudnom az igazságot és a
felelősök nevét. De még akkor is, hogy használhattam volna fel ezt a
bizonyítékot? Orosz kém voltam. Csak Rayfield, Simpson és Carter
tudta, hogy kettős ügynök lettem. Ha hirtelen előbukkanok a semmiből,
még ezekkel a papírokkal együtt sem hitt volna nekem senki.
Egyszerűen megölnek.
Elhallgatott, és végignézett a hitetlenkedő arcokon. – Azt hiszik, a
maguk kormánya nem tenne ilyesmit? – kérdezte az öregasszony, és
Stone-hoz fordult. – Kérdezzék csak tőle.
– Hiszek magának, Leszja – mondta Stone. – Tudom, hogy pontosan
úgy történt volna.
– Rayfield és én a Szovjetunióban házasodtunk össze. Már terhes
voltam Harryvel. Senkinek nem mondhattuk meg, hogy házasok
vagyunk, sem a szovjeteknek, sem az amerikaiaknak. Kettős életet
éltünk. Új nevet vettünk fel, és végül Amerikában telepedtünk le.
Rayfield annyi időt töltött velünk, amennyit csak tudott. Harry még
kicsi volt, amikor Rayfield csaknem minden kapcsolatot megszakított
velünk. Valaki üldözte. Tudta. A félelme bizonysággá vált São
Paulóban. Akkor is az amerikaiaknak dolgozott, a hazájáért. De ők
megölték.
– Volt nyomozás? – szólt közbe Alex.
– Érdekelt is engem egy semmire nem jutó nyomozás! Engem nem
érdekelt, hogy fény derül-e az igazságra vagy sem. Csak bosszúra
vágytam. – Megfogta a fia kezét. – Vágytunk.
– Oliver, miért nem vihetjük el ezeket a bizonyítékokat a
hatóságokhoz? – kérdezte Alex.
– Én is pont erre gondoltam – mondta Annabelle.
– Nem tudhatjuk, hogy a CIA és az akkori elnök nem volt-e benne a
gyilkosságok engedélyezésében – rázta meg a fejét Stone. – Ha benne
voltak, akkor mások is tudhatnak róla, akik esetleg még mindig a
kormányban dolgoznak.
– Mi pedig szépen a karjaikba táncolunk vele – mondta lassan Alex.
– És soha többé nem látnak minket – tette hozzá Leszja. – Nézze, mit
műveltek szegény férjemmel.
– Ha pedig nyilvánosságra kerül, kitörhet a harmadik világháború –
figyelmeztette őket Stone. – Oroszország jelenlegi helyzetében és
Amerika megkopott imázsa miatt nem hinném, hogy az oroszok simán
lenyelik két vezetőjük megöletését. Még akkor se, ha ez vezetett a
Szovjetunió összeomlásához.
– Mi a terved? – kérdezte Alex.
– El kell kapnunk Carter Grayt – mondta. – Azt hiszem, tudom, hogy
csináljuk.
Épp csak ismertetni kezdte a tervet, amikor Finn telefonja
megszólalt. Finn felvette, belehallgatott, aztán letette, és a többiekhez
fordult. – Mandy volt az. David nem jött vissza a boltból.
– Carter Gray elkapta – mondta Leszja halkan. – Csalinak.
Finn felállt. – Akkor vége. Feladom magam a fiamért cserébe.
– Azzal csak annyit érsz el, hogy mindketten meghaltok – ellenkezett
Stone. – Gray sose hagy életben tanúkat, ha nem muszáj.
– Vissza kell szereznem a fiamat! – csattant fel Finn.
– Vissza fogjuk szerezni, Harry. Ígérem – mondta Stone.
– Hogyan? – kiáltott Leszja. – Hogyan, ha egyszer Graynél van?
Maga mondta, hogy az az ember nem hagy életben senkit.
– Valaki mást kell becserélnünk Davidre, nem magát vagy Harryt.
 – De kicsodát? – kérdezte Reuben.
– Valakit, akit Gray nem veszthet el.
– Roger Simpsont – vágta rá Leszja.
Finn sarkon fordult, és Stone-ra nézett. – Én pedig tudom is, hogy
kapjuk el a szarházit!

86. FEJEZET

ROGER SIMPSON az asztalánál ült a Hart Irodaházban, amikor

elsötétült a képernyője. A következő pillanatban ismét életre kelt, és egy
kép jelent meg rajta.
Simpsonnak elállt a lélegzete. Rayfield Solomont látta. Hogy lehet?
A kép mellett betűk jelentek meg: „Remélem, megismeri a barátját.”
– Mi a...? – kérdezte Simpson, és körbenézett. – Mi a fene ez?
– Mi a fene ez? – ismételte egy hang, amitől Simpson kis híján
felugrott a székéből.
A drót nélküli egységből jött, amit Finn rejtett el ott, amikor betört a
szenátor irodájába.
– Ki maga? Ki maga? – kérdezte Simpson rémülten.
– A fontos az, hogy bombát rejtettem el a számítógépében.
– Hogy! – Simpson félig felemelkedett a székéből.
– Ha megpróbálja elhagyni a szobáját, felrobbantom.
Simpson azonnal visszaült.
– Átkutatták a szobámat bombák után!
– Csavarja le a számítógép hátulját. Az íróasztal– fiókban van
csavarhúzó. Megnéztem, amikor ott jártam.
– De...
– Gyerünk!
Simpson remegő kézzel elővette a csavarhúzót, levette a számítógép
hátlapját, és megpillantotta a szerkezetet, amit Finn rakott oda.
– Úgy terveztem meg, hogy a processzor vegyi és elektronikus
összetevői felhasználásával láncreakciót indítson el, ami nagy
robbanással végződik. Ja, és mindent látok, amit csinál, úgyhogy ha
megpróbálja szétszedni a bombát, felrobbantom. Megértette?
 Simpson lassan bólintott. – Ne csak bólintson, hallani akarom.
Megértette?
– Megértettem. Az isten szerelmére, megértettem!
– Nemsokára egy ember érkezik az irodájába. Maga ellenállás nélkül
vele megy. Ha megpróbál bárkit figyelmeztetni, felrobbantom a bombát,
és az egész irodája levegőbe repül. Ha az irodát elhagyva bármivel
próbálkozik, vagy bárkinek megpróbál szólni, meghal a felesége.
Megértette?
– Magánál van Donna?
– Az egykori Miss Alabama jelenleg jól van. De ez az ön
együttműködési készségétől függően változhat. Megértette?
– Igen – felelt Simpson reményvesztetten.
– Helyes. Most szedje össze magát, és várjon, hogy megérkezzen az
emberem. Én addig is figyelek és hallgatózok. Az illető azt fogja
mondani, hogy egy krízisértekezletre viszi magát Langleybe, ahol ott
kell lennie, mint a titkosszolgálati bizottság elnökének. Ön megerősíti a
beosztottjainak, hogy így van. Megértette?
– Igen.
Pár perccel később kopogtak Simpson ajtaján. A fekete öltönyt és
napszemüveget viselő Stone hamarosan lekísérte a liften a sápadt, de
összeszedett szenátort. Beszálltak egy autóba, amit Reuben vezetett.
Miközben az autó elindult, Stone levette a napszemüvegét, és
Simpsonra nézett.
– Hello, Roger. Ezer éve.
– Ismerem ma...? – Simpsonnak elállt a lélegzete.
– Ezek szerint mégsem változtam olyan sokat, mint gondoltam –
mondta Oliver. – Végül is azalatt öregedtem meg, amíg neked és
Graynek dolgoztam.
– John, hinned kell nekem – hebegte Simpson. – Semmi közöm nem
volt ahhoz, ami veled és a feleségeddel történt. És gondoskodtunk
Jackie-ről – tette hozzá gyorsan. – Nagyon szerettük.
Stone könyökkel a férfi bordáiba ütött.
– Az én lányom neve Elizabeth, nem Jackie.
– Gray adta nekünk. Nem mondta meg, hogy a te lányod. Csak most,
nemrég árulta el az igazat.
– Akkor ki rendelte meg a likvidálásomat?
– Lenne tippem – felelte Simpson.
 – Gray?
– Nem kizárt – mondta lassan Simpson. – Azt mondta, ott akarod
hagyni a tripla hatosokat. Nem tetszett neki. Ez az igazság.
– Úgy tűnik, nem csak neki nem tetszett. Ugye te rendelted el
Andropov és Csernyenko megölését?
Simpsonnak elállt a lélegzete. – Ezt ki mondta neked?
– Te voltál?
– Ez a múlt. De ha bármi ilyen jelentőségűt akartam tenni, amit nem
ismerek el, annak rendje és módja szerint engedélyeztettem volna a
lehető legmagasabb helyen.
– Nem kétlem, hogy bebiztosítottad magad. Beszéltem Max
Himmerlinggel, mielőtt meghalt.
Simpson bal halántéka lüktetni kezdett. – Himmerlinggel?
– Igen. Gondolom, Gray megölette, mert tudta, hogy mindent
elmondott nekem. Max pedig tudta, hol vannak a csontvázak elrejtve.
– Mi mindent mondott neked? – kérdezte Simpson idegesen.
– Mindent, amit tudnom kell – mondta Stone halkan. – Például hogy
vagy te, vagy Gray rendelte el a megölésemet.
Simpson most már alig bírt beszélni. – Meg fogsz ölni?
– Ez rajtad múlik – felelte Stone, és visszatette a napszemüvegét. –
És azon, hogy mennyit ér Carter Gray számára a barátságod. Ha nem
harap rá a csalira, számomra értéktelen vagy.
– Könnyen lehet, hogy én leszek az ország következő elnöke! –
csattant fel Simpson.
– Mint mondtam, számomra értéktelen vagy.

87. FEJEZET

SIMPSON lassan beszélt a telefonba. A szavait előre megírták. Stone

fegyvert tartott a fejéhez, nehogy el merjen térni a leírtaktól.
– Találkozni akarnak, Carter – mondta rekedtes hangon.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte Gray. – Kiről beszélsz?
– Tudod, kiről.
 – Mondd meg nekik, akárkik is, hogy ha rögzítik a beszélgetést, sok
szerencsét kívánok a felhasználásához, akárki ellen akarják is
felhasználni.
– A francba, Carter, elraboltak!
– Hívatom a 911-et, ha akarod. Van elképzelésed, hol tartanak fogva?
– Van náluk valami, ami kell neked.
– Tényleg?
– Tudnak Davidről.
– Megint csak fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Náluk vannak a parancsok, amiket aláírtál. Tudod, melyikek.
– Nem, fogalmam sincs.
– Te engedélyezted azt a parancsot, Carter! – csattant fel Simpson.
– Nem mintha tudnám, miről beszélsz, de köthetünk egyezséget.
– Engem a fiúért.
– Nem, a parancsokért.
– Na és én?
– Mi van veled, Roger?
– Megölnek.
– Sajnálattal hallom. De egész sokáig éltél. Hol akarják lebonyolítani
a cserét?
– Te rohadék!
Stone átvette a telefont. – Visszahívunk a hellyel és az idővel.
Simpsont is hozzácsapjuk grátisz. Nincs szükségem rá.
– John, örülök, hogy hallom a hangodat. Tudod, mennyire
megnehezítetted a számomra a dolgokat?
– Azt hiszem, ez tart életben.
– De ugye nem fogsz lesben állni, hogy lecsapj rám?
– Kockáztatnod kell, mint ahogy nekem is.
– Na és ha nem jövök el?
– Akkor az Andropov és Csernyenko meggyilkolását elrendelő
parancsokat elküldöm öt embernek Washingtonban. Egyiküket se
neveznéd a barátodnak. Azután pedig hagyjuk, hogy a szenátor úr
kiárusítson téged, és ezzel mentse a saját bőrét. Szerintem remek tanú
lenne.
– Azt hiszed, ennyi év után bárkit is érdekel?
– Jó. Ha úgy gondolod, nem számít, akkor fölösleges fáradnod.
Szétküldjük, és meglátjuk, mi történik. Minden jót, Carter.
 – Várj!
Néhány másodpercig nem szólt senki.
– Nem hallok semmit – mondta Stone.
– Honnan szerezted a parancsokat? Leszjától?
– Nem kell tudnod. Roger látta őket. A bőre sápadt színéből ítélve
úgy gondolja, nagyon is fontosak.
– Mindig is ideges típus volt. Nem úgy, mint te meg én. Rendben,
John, de ha tényleg meg akarsz egyezni, növelned kell a tétet. Az
eredeti jegyzeteket akarom, amiket a Gyilok-hegyen készítettél.
– Azok nem eladóak.
– Dehogynem. A karrierembe kerültél nekem. Vissza akarom kapni.
És meg ne próbálj másolatokat készíteni! A mostani technológiával már
ki tudjuk mutatni.
– Na és ha nemet mondok?
– Gondolom, nem kell részleteznem a következményeket.
Stone Finnre nézett. – Rendben. Visszahívlak a hellyel és időponttal.
Személyesen neked kell ott lenned, vagy nincs üzlet.
– Akkor szeretném inkább én kiválasztani a helyet.
– Tudom. Ezért csinálom én. Még valami. Ha bármi történik David
Finn-nel, nem távozol élve.
– Már nem vagy a régi, John. Ötven olyan emberem van, amilyen
valaha voltál.
– Csak negyvenkilenc. Az egyik legjobbal összefutottam úgy egy
hónapja. Egy kémmé avanzsált egykori tripla hatossal.
Gray letette a telefont, és letörölt egy izzadságcseppet az arcáról.

88. FEJEZET

AZNAP ESTE Reuben, Caleb és Alex máshová költöztette Mandyt és a

Finn család megmaradt tagjait. Nagyon ügyeltek, nehogy követhessék
őket. Leszját is elvitték hozzájuk. Calebet hagyták ott őrködni,
szigorúan meghagyva, hogy azonnal telefonáljon, ha valami gyanúsat
észlel. Azután Reuben és Alex mentek, hogy segítsenek a többieknek
Simpson és David Finn kicserélésének előkészületeiben.
 A pincében Stone egyértelművé tette, hogy a cserénél csak ő és Finn
lesz jelen.
– Oliver – mondta Alex. – Fogalmad sincs, hány embert hoz Gray.
Emlékezz, a Gyilok-hegyen rengetegen voltak, géppisztollyal
felfegyverkezve.
– Ezúttal mi leszünk előnyben – felelte Stone, és Annabelle-re nézett.
– Viszont szükségünk lesz valakire, aki kiviszi onnan Davidet. Több
okból is te vagy a megfelelő személy. Vállalod?
– Egy pillanat. – Alex kettejük közé lépett. – Ha valaki odamegy
veled, az én leszek, nem Annabelle.
– Csak annyi dolga lesz, hogy kivigye Davidet az épületből. Meg
tudjuk úgy csinálni, hogy ne kelljen összecsapni Grayjel és az
embereivel. – Megint Annabelle-re nézett. – Tudom, hogy bátor csaj
vagy. De nem kérnélek rá, ha tudnék más megoldást. Persze nincs okod
segíteni – tette hozzá halkan. – Én cserbenhagytalak, amikor szükséged
volt rám.
Annabelle Stone-ra nézett, azután Alexre. – A helyettesed, akit
küldtél, remek munkát végzett. Úgyhogy benne vagyok. Mi a lényege?
– A Capitolium Látogatóközpontja – felelte Finn.
– Még nincs kész – mondta Milton.
– Pontosan ezért használjuk – magyarázta Stone.
– A cég, aminek dolgozom, behatolást tervez a látogatóközpontba –
magyarázta Finn. – A Nemzet– biztonsági Hivatallal kötött szerződés
alapján csináljuk, így szoktuk ellenőrizni egy adott objektum
biztonságát. Behatolunk repterekre, kikötőkbe, atomreaktorokba és
ezekhez hasonló kényes, stratégiailag fontos létesítményekbe.
– De ahogy Milton is mondta, a látogatóközpont még meg se nyílt –
tamáskodott Reuben. – Miért akarná a nemzetbiztonság tesztelni a
biztonságát?
– Mert egy terrorista is pontosan erre gondolna. Csapjunk le rá
addig, míg nem működik teljes gőzzel. De ami ennél is fontosabb, hogy
a látogatóközpontot alagút köti össze a Capitoliummal és a
Kongresszusi Könyvtárral. A terroristák kihasználhatják ezt, hogy
alulról támadják a két épületet. Alaposan feltérképeztem már a
látogatóközpontot. Be tudok jutni, és ki tudom hozni a fiamat.
– Mikor történik mindez? – kérdezte Annabelle.
– Holnap este – felelte Stone.
 – De hisz az a Capitolium-domb elleni álterrorista támadás estéje.
Még régebben értesítettek minket.
Teljes lesz a káosz, Oliver. Mentők, rendőrök, tűzoltók, sebesültek,
kész őrültek háza – mondta Alex.
– Káoszban mindig könnyebb megszökni – érvelt Oliver.
– Ha megszöksz – mondta Annabelle. – Ti ketten lényegében
besétáltok egy befejezetlen épületbe, aminek alig van kijárata, hogy
szembenézzetek egy csapat állig felfegyverzett kormányzati
gyilkológéppel, akiknek a vezetője az elmondottak alapján épp oly
zseniális, mint amilyen kegyetlen.
– Szépen összefoglaltad – ismerte el Stone.
– Honnan tudod, hogy Gray nem öli meg egyszerűen Simpsont?
Lehet, hogy látszólag belemegy a cserébe, aztán mindannyiótokat
megölet. – Mindenki Milton felé fordult. – Ha elég sok időt tölt az
ember Oliverrel, kezd paranoiás lenni.
Stone elmosolyodott, mielőtt válaszolt: – Milton, tökéletesen igazad
van. Sőt nem hiszem, hogy különösebb nehézséget okozna Graynek
megölni Simpsont, utána pedig ránk kenni. Csakhogy van valamim,
amit tényleg akar, és tudom, hogy kérni fogja.
– A bizonyíték, amivel rávetted a lemondásra – mondta Alex.
– Tehát Gray megérkezik a haderejével, és cserélünk. Hogy hozzátok
ki Davidet és magatokat épségben, miután megkapta, amit akar? –
érdeklődött Annabelle.
– Van egy mód – felelte Stone. – De mindenki segítségére
szükségünk van hozzá.

89. FEJEZET

FINN CSAPATA már előkészített egy kamiont a behatoláshoz. De a

terveket elhalasztották a Sammel történtek miatt. A kamion azonban
készen állt, és amikor Finn elmondta, mire képes, az ex tripla hatos csak
annyit felelt: – Hozzad.
Finn hozta is különösebb nehézség nélkül, mivel nála volt a kamion
kulcsa, és be tudott jutni a garázsba, ahol tartották.
 Most épp a kamionnal hajtott keresztül a fővároson. Miközben
behajtott a látogatóközpont kapuján, maga körül a terroristatámadás-
gyakorlat előkészületeit látta.
A rakodóhelyen megállt a kamionnal, és kiszállt. A megfelelő
egyenruhát viselte, tökéletes azonosítókártyája volt, sőt még
szállítólevele is. Igaz, hamis, de elég jó ahhoz, hogy átverjenek egy
életunt kormányzati ajtónállót. Finn megmutatta az őrnek a
menetlevelet, aztán kinyitotta a platót. Az őr megvizsgálta a rakományt,
némelyik láDanak még a tetejét is levette, és beléjük nézett.
Finn fél hétre időzítette az érkezését, tudta ugyanis, hogy az
építőmunkásoknak hatkor el kellett menniük a terroristatámadás-
gyakorlat miatt. A következő műszak reggel jön csak. Grayjel a cserét
éjfélre időzítik. Stone két óra múlva fogja hívni. Így elég idejük lesz
kidolgozni a menekülési tervet, Graynek viszont nagyon kevés időt
adnak bármiféle előkészületre.
Valamivel odébb az utcában Milton ült egy autóban, kezében mobil.
Ő volt a biztosíték. Ha úgy tűnik, hogy minden elveszett, értesíti a
rendőrséget, az FBI-t, a tűzoltóságot és bárkit, aki még eszébe jut.
Mivel mindegyik a közelben tartózkodik, gyorsan reagálnak majd a
riasztásra, bár lehet, hogy nem elég gyorsan. Caleb a búvóhelyen
vigyázott Leszjára és a Finn családra. Reuben és Alex a közelben várták
Stone utasításait.
– Ez beletelik némi időbe – mondta Finn az őrnek. – Nem elég
kipakolnom a szállítmányt, de ki is kell csomagolnom. A segítőtársam
pedig beteget jelentett.
– Mennyi az a némi idő? – kérdezte az őr.
– Éjfél is elmúlik, mire végzek.
– Akkor jobban teszi, ha iparkodik – mondta az őr, és továbbállt.
Esze ágában se volt segítséget ajánlani.
Finn egy kézi targoncával lepakolta a szellőzéstechnikai
felszereléssel teli ládákat, és bevitte őket a látogatóközpontba. Négy
láDanak az aljában ügyesen elrejtett üreg volt. Az egyik ládából Stone
bújt elő, a másikból Annabelle. Egy harmadik ládából kirángatták az
összekötözött, felpeckelt szájú Simpsont. A negyedikből Stone és Finn
elővették a fegyvereiket, köztük olyan mesterlövészpuskákat,
amilyeneket Stone még a tripla hatosoknál használt. Finn kétkedve
nézte őket.
 – Még mindig remekül működnek – biztosította Stone. –
Bármennyire is... patinásak.
– Nincs rajta éjjellátó távcső?
– Nincs.
– Gray embereinek lesz. A legmodernebb – mondta Finn lassan.
– Számítottam rá.
– És a legújabb testpáncél.
– Mindig a fejre célzok.
A megkötözött Simpsont betették egy gipszkartonos láda mögé, Finn
pedig elvezette Stone-t és Annabelle-t a központi helyiségekbe,
amiknek a többsége még nem készült el.
Stone megállt egy szobában, és körbenézett. – Erkély?
Finn bólintott. – Ez a nagycsarnok. A főbejáratra néz. Van még az
átrium, a kongresszusi előadóterem, a kiállítóterem, színházak és egy
étkező.
– Tetszik – jelentette ki Stone, miközben végignézett az erkély
mentén végigfutó, derékig érő betonfalon. – A magaslati állás mindig
előnyösebb. Most mutasd meg, hol a legközelebbi áramforrás.
Miután ez is megtörtént, Finn végigvezette őket egy sor ajtón, míg
végül lezárt folyosóra értek.
– Ez a Capitoliumba vezető föld alatti alagút. Jelenleg le van zárva.
– Akkor hogy viszem ki innen Davidet? – kérdezte Annabelle.
Finn a fejük fölé mutatott. – A szellőztetőrendszeren. A
behatolásunknak is ez lett volna az alapja. Ez a szellőzőjárat egyenesen
a Capitoliumba vezet. Rajzoltam térképet.
Odaadta a térképet Annabelle-nek, elmagyarázta a fontosabb
pontokat, köztük azt is, hogy a járat egy kis raktárhelyiségben ér véget.
– Csak végig kell mennetek egy rövid folyosón, és ott egy kijárat.
Nem őrzik, és ki lehet nyitni belülről. Egy kollégám már végigment a
járaton, amikor előzetes felméréseket végeztünk. Neki kicsit szoros
volt, de ő nagyobb, mint te vagy David. Nektek nem lesz gond,
mindketten vékonyak vagytok.
– Ezért van szükség pont rád – nézett Stone Annabelle-re. – Reuben
vagy Alex kizárt, hogy beférne oda. Caleb és Milton elég kicsi,
viszont...
– Tudom – vágta rá Annabelle. – Viszont én ki tudom dumálni
magunkat, ha valami gondunk támad.
 – Alex és Reuben a kijárat közelében lesz. Ha kell, Alex a
titkosszolgálati okmányaival át tud juttatni titeket a biztonsági ellenőrző
pontokon.
– Mit szeretnél, Oliver, hogy hol legyek?
– Maradj itt a szellőző bejárata mellett. Idehozzuk neked Davidet.
Annabelle a magas, széles vállú Stone-ra és Finnre nézett. – Valamit
nem értek. Harry és te nyilván nem fértek be a szellőzőbe. Ti hogy
juttok ki?
– Ez legyen a mi gondunk, Annabelle – mondta Stone.

90. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ két órában Stone és Finn megtervezte, hogy mi fog

történni aznap éjjel. Finn-nek nagy tapasztalata volt az ilyen jellegű
munkában, de el kellett ismernie, hogy ha a cél mások megölése úgy,
hogy az embernek a lehető legjobb esélye legyen a túlélésre, akkor
Oliver Stone egyértelműen előnyben van vele szemben.
Végül mindennel elkészültek. Stone felhívta Grayt, azután
elfoglalták a helyüket, és vártak. Stone tudta, hogy Gray előreküld
valakit felderíteni a helyet. Nem is csalódott. Körülbelül két órával
később emberek érkeztek. Körbenéztek, szimatoltak. Odakint az őrt
vagy megkötözték, vagy befogták a száját a jelvényeikkel.
Aztán megérkezett ő maga. Carter Gray testesebbnek tűnt, mint
máskor. Stone mesterlövészi rejtekhelyéről azonnal felismerte, hogy
miért: testpáncél. Ez kicsit sem izgatta Stone-t. Ahogy Finn-nek is
mondta, mindig a fejre célzott. Senki nem maradhat életben agy nélkül.
Még ha úgy tűnik is, hogy Washingtonban egész sokaknak sikerül.
Gray mellett egy ember targoncát tolt, rajta zsák. Kicipzározta a
zsákot, és kisegítette belőle a fiút. David Finn szemét bekötötték, és
zajvédőt tettek a fülére. Remegve Gray mellé állt, aki körbenézett a
befejezetlen nagycsarnokban.
– Tessék – mondta az ürességbe. – Itt vagyunk.
Harry Finn lépett be a terembe, maga előtt tolta a megkötözött
szenátort. – Ide a fiút!
Gray bosszúsnak tűnt, amiért ilyen stílusban beszélnek vele.
 – Harry Finn. Leszja és Rayfield fia. Jobban hasonlítasz az anyádra,
mint az apádra.
– A fiamat akarom!
– Hol vannak a parancsok? És a jegyzetek?
Finn iratköteget és egy mobiltelefont vett elő a zsebéből. Felemelte
őket. – Azt akarom, hogy a fiam itt álljon mellettem.
Finn Gray irányába taszította Simpsont. A szenátor futva tette meg az
utolsó lépéseket. Amikor odaért Grayhez, a titkosszolgálat egykori
főnöke azonnal levette róla a szájpecket és a kötést a szeméről.
Az őr az apja felé lökte Davidet. Finn megölelte a fiát. – Minden
rendben, David. Megvagy.
Levette Davidről a szemkötést és a zajvédőt. – Apa! – mondta David
remegő hangon, és szorosan átölelte.
– Ide velük! – nyújtotta Gray a kezét. – Most rögtön!
Finn odadobta a tárgyakat. Gray megnézte a parancsokat. –
Hihetetlen, hogy egész mostanáig megmaradtak.
– Sok minden megmaradt, köztük az anyám – mondta Finn,
miközben maga mögé terelte Davidet. Érezte, hogy minden ujj a
fegyver ravaszán van.
Gray meghallgatta a hangfelvételt a telefonról, és odaadta a mellette
álló embernek, aki egy kis elektromos eszközbe helyezte, és ismét
lejátszotta. Azután leolvasta az eszköz oldalán lévő LED kijelzőről az
eredményeket.
– Ez az eredeti, egy másolat készült róla.
Stone már adott egy másolatot Graynek.
Gray elmosolyodott. Zsebre tette a mobilt, és Finnre nézett. – Hogy
van az édesanyád?
– Magának hála özvegy.
Gray körbenézett. – John, tudom, hogy itt vagy. Biztos a söpredéked
is veled van. Csak hogy megértsd a játékszabályokat, körülvettem az
épületet, és hermetikusan lezártam. Megtiltottam a belépést a
rendőrségnek, az FBI-nak, a titkosszolgálatnak és mindenkinek, akire
esetleg számítasz. Biztos tudod, hogy odakint terroristatámadás-
gyakorlat van. Talán épp ezért választottad ezt a helyet és éppen ma
este. De ez csak arra jó, hogy ha lövöldözés támad idebent, akkor senki
nem fogja hallani, vagy ha mégis, nem fog törődni vele.
 Ekkor szirénák, fegyverropogás és robbanások zaja ért el hozzájuk.
Megkezdődött a gyakorlat.
– Ha tudni akarod, köszönettel tartozol ennek a fiatalembernek –
nézett Gray ismét Finnre. – Megölte Binghamet, Cincettit és Cole-t. Te
nem tudhattad, de a három egykori kollégád is tagja volt annak a
csapatnak, amit a megölésedre küldtek. Persze elszúrták, de elkapták a
feleségedet. Cole azt állította, ő ölte meg, de Bingham is magának
tulajdonította a dicsőséget. Tulajdonképpen önként jelentkeztek a
munkára. Nem lehettél túl népszerű közöttük.
Néma csönd fogadta Gray kinyilatkoztatását.
Gray várt egy kicsit, majd hozzátette.
– Biztos érdekelni fog, kibe botlottam idefelé jövet.

91. FEJEZET

FINN CSALÓDOTTAN NÉZTE, ahogy Gray két embere bevezeti

Miltont.
Az erkély betonkorlátja mögül Stone a puskája ravaszára tette a
kezét. Mindkét embert leszedheti, mielőtt bánthatnák Miltont. Csak egy
baj volt, nem tudhatta, hol van Gray csapatának többi tagja. Ki kell
füstölnie őket.
– Azt hiszem, ezzel a cserének vége – mondta Finn.
– Dehogy, Harry – ingatta Gray a fejét. – Csak most kezdődik.
Biccentett az embereinek, akik kikísérték Simpsont. Mikor
biztonságba értek, Simpson felkiáltott: – Egyébként én rendeltem el a
megölésedet, John. Senki nem távozhat önként a tripla hatosok közül!
Csak azt sajnálom, hogy nem kaptunk el akkor. De a türelem rózsát
terem!
Stone az erkélyről odanézett, ahol Simpson beszélt. A szenátornak
volt annyi esze, hogy egy vastag fal legyen közöttük. Stone agya egy
pillanatra kikapcsolt, de rögtön magához tért. El kellett végeznie a
feladatát. Simpson nem zavarhatja meg. Egy elektromos emelőhöz
futott, amit korábban előkészítettek.
Finn megragadta a fiát, a földre lökte, előrántotta a fegyverét a
derékszíjáról, és a testével védte Davidet. A következő pillanatban
hatalmas tárgy zuhant alá a plafonról. Egy beton úttorlasz volt, amit
korábban emeltek fel Stone-ék. Stone kioldotta a csörlőt, és
visszaszaladt a leállásába.
A torlasz oda esett, ahova kellett, körülbelül fél méterrel Finn és a fia
elé. A becsapódástól majdnem kettétört, de Finnék így azonnal
fedezékbe kerültek.
Gray két embere Miltont vette célba, a legkönnyebb célpontot. De
mielőtt meghúzhatták volna a ravaszt, Stone két villámgyors lövése
végzett velük.
Stone mellett egy hosszabbító feküdt. Megnyomott egy gombot, mire
az egész helyiség sötétségbe borult.
Stone lerohant az erkélyről. Memorizálta a lépcsők és a fordulók
számát, így a sötétség nem lassította le jelentősen. Ráhasalt egy lapos
kocsira, amit az egyik raktárban találtak. Az autószerelők szoktak
ilyenen az autó alá gurulni. Keresztülsiklott a nagycsarnokon Milton
felé. Az eredeti terv az volt, hogy Finn és a fia jutnak ki ezzel a
módszerrel. De most Miltont fenyegette a legnagyobb közvetlen
veszély.
– Finn! Fedezz! – kiabálta.
Finn azonnal tüzelni kezdett.
Gurulás közben Stone sűrűn pislogott, hogy a szeme hozzászokjon a
sötéthez. Nekiment egy holttestnek. Letépte az éjjellátó szemüveget a
férfi övéről.
– Milton! – kiabálta, miközben feltette az eszközt.
– Itt vagyok! – válaszolt Milton erőtlenül.
Stone bekapcsolta az éjjellátó szemüveget, és jobbra nézett. Milton
ott feküdt, karjával eltakarta a fejét. A másik halott ráesett.
– Megsebesültél? – kérdezte Stone.
– Nem.
Stone lehúzta a hullát a barátjáról, és a kocsin visszagurultak az
erkély lépcsője felé, miközben Finn két tárat is kiürített, hogy fedezze a
menekülésüket.
– Elviszlek Annabelle-hez – mondta Stone Miltonnak. – Ő, te és
David kimentek a szellőzőrendszeren keresztül, ami a Capitoliumba
vezet. Szűk lesz, de sikerülni fog.
– Oliver, nem mehetek arra.
– Miért nem?
 – Klausztrofóbiás vagyok.
– Jól van – sóhajtott Stone. – Akkor velem jössz.
– De semmi szűk hely! – mondta Milton idegesen.
– Itt minden hely szűk, Milton – csattant fel Stone. – Láttad, mennyi
embert hozott magával Gray?
– Egy tucatot.
– Akkor maradt neki tíz.
Stone tudta, hogy a menekülési tervük következő szakaszában nyílt
téren kell átszaladniuk. Gray emberei nyilván minden lépésüket lesik az
éjjellátó szemüvegeken keresztül. Stone számított erre. Ezek a
szemüvegek csodálatos eszközök, de van egy gyengéjük.
Stone levette a szemüvegét, megmerevedett, aztán megint
megnyomta a hosszabbítón lévő gombot. Kigyúltak a fények. Fájdalmas
kiáltások harsantak. Gray emberei. Ha kigyulladnak a fények, amikor
éjjellátó szemüveget viselsz, akkor legalább egy percen keresztül nem
látsz mást, csak csillagokat.
Stone és Milton futni kezdtek.
Alig értek fedezékbe, amikor Gray emberei magukhoz tértek, és
elsöprő golyózáport zúdítottak rájuk. Stone otthagyta Miltont, és ismét
futásnak eredt. Finn és a fia még mindig az úttorlasz mögött lapultak.
Odaszögezte őket a tűzerő. Stone fogta a motoros kézi targoncát, ami
meg volt pakolva szellőzéstechnikai eszközökkel teli ládákkal, és
elindult Finn és David felé. A Gray emberei által kilőtt golyók
lepattantak a nehéz fémberendezésekről.
Ezzel a pajzzsal visszajutottak a viszonylagos biztonságba, és
összeszedték Miltont is. Végigrohantak a folyosón, átmentek néhány
ajtón, és a halálra rémült Davidet átadták Annabelle-nek.
– Jó ég, te mit keresel itt? – kérdezte a nő, amikor meglátta Miltont.
– Hosszú történet, most nincs idő elmondani – felelte Stone. – Te és
David a szellőzőn mentek. Milton velünk jön.
Finn megölelte a síró fiát, aki szorosan átölelte az apját.
Végre Finn elengedte a fiút, és megmondta neki, hogy Annabelle-lel
kell tartania.
– Segítened kell az édesanyádnak – mondta. – Én is jövök, amint
lehet.
– Apa, meg fognak ölni! Megölnek.
 – Hidd el nekem, voltam én már szorultabb helyzetben is – mondta
Finn, és sikerült mosolyt erőltetnie magára.
Annabelle Stone-ra nézett, és megszorította a kezét. – Ne halj meg,
Oliver. Kérlek, ne halj meg.
Felsegítették Annabelle-t és Davidet a szellőzőjáratba. Finn egy
másik alagúthoz vezette Stone-t és Miltont ami párhuzamosan futott
azzal, amiben korábban jártak. Arra az esetre készítették, ha az
építőmunkásoknak ki kell üríteniük a helységet, és valamilyen okból
nem tudnak a látogatóközpont kijáratán távozni.
Egy biztonsági ajtónál megálltak. Stone szétlőtte a zárat, és Finn
kinyitotta az ajtót. Hosszú folyosóra értek.
– Ez a Jefferson-épülethez visz minket – mondta Finn.
Stone bólintott. – Caleb elmondta, hogy juthatunk ki észrevétlenül a
Jeffersonból. Harry, menj előre. Milton lesz középen, én pedig hátul.
Milton végignézett a hosszú, sötét folyosón. – Egész biztos, hogy
biztonságos?
– Olyan biztonságos, mint...
Stone-nak fogalma se volt róla, honnan jött a lövés. Alig hallotta. Azt
se látta, hogy Finn felemeli a fegyverét, és lő. Nem látta összeesni az
orvlövészt.
Csak Milton arcát látta. A szeme kicsit kikerekedett, mint aki kicsit
meglepődik. Aztán térdre rogyott, de még mindig Stone-ra nézett. Vér
folyt a szájából. Egyetlen szót mondott: – Oliver?
Azután Milton Farb arccal a földre zuhant, a teste rándult egyet, és
nem mozdult többé. A háta közepén tátongó lyukból pirosság ömlött.
Stone sok hasonló sebet látott. Mindegyik halálos volt.
Milton meghalt.
– Istenem! – nézett le Finn a holttestre.
Stone letérdelt, felemelte barátja testét, az egyik sarokba vitte, és
gyöngéden lefektette. Lezárta a kifejezéstelen szemeket, karcsú kezeit a
mellkasára rakta. Aztán felállt, megmarkolta a fegyverét, és egyetlen
szó nélkül elment Finn mellett. Nem a biztonság felé indult. Visszatért a
látogatóközpontba.
Harry Finn a Jefferson épületbe, a szabadságba vezető ajtóra nézett.
A fia biztonságban van. Ha most elmegy, hamarosan csatlakozhat
hozzá. Ez már nem az ő háborúja. John Carr megölte az apját. Mivel
tartozik neki?
 Mindennel. Megmentett engem, az anyámat, a fiamat. Mindent neki
köszönhetek.
Fogta a fegyverét, és Oliver Stone után nyargalt.

92. FEJEZET

OLIVER STONE nem az udvarias, középkorú temetői gondnokként

lépett a csatatérre aznap este. Hanem mint John Carr, a gyilkológép.
Harminc évvel fiatalabb volt, birtokában minden képességnek és
kegyetlenségnek, amit egy mások megölésével töltött élet alakított ki.
Aznap éjjel minden tudását latba vetette. Mégis úgy tűnt, egy
felsőbbrendű hatalom lépett működésbe. A golyók, amik véget vetettek
volna az életének, nemegyszer centikkel kerülték csak el. A
küszöbönálló katasztrófa sose csapott le rá. Talán végre eljött az igazság
pillanata. Erre csak később gondolt. Akkor és ott csak gyilkolt. A
befejezetlen látogatóközpont vérben fürdött. Finn csupán egy embert ölt
meg. A többi hattal Stone végzett. Kettőt olyan lövéssel, amilyenhez
hasonlót Finn még sose látott. Fel nem foghatta, hogy csinálta Stone.
Úgy tűnt, az akaratával irányította célba a lövedékeket.
Stone számára volt még egy magyarázat, miért maradhatott életben.
Gray emberei kétségtelenül fiatalabbak, erősebbek, gyorsabbak voltak,
és remek kiképzést kaptak. Manapság mindig gondoskodnak róla, hogy
túlerőben legyenek, amikor támadnak. Több ezerszer öltek –
gyakorlaton.
De egészen más, ha élesben kell ölni. Vietnamot is beleszámítva
Stone valószínűleg több embert ölt meg, mint Gray emberei együttvéve.
Ráadásul ő sose rendelkezett túlerővel. Gyakran csak magára
számíthatott. Ez a sok tényező pedig egyszerűen jobbá tette az
ellenfeleinél.
Miután az utolsó ember is elesett, Finn és Stone a vészkijárat felé
vették az irányt. Elértek a Jefferson– épülethez, és távoztak, ahogy
Caleb mondta nekik. Stone gyötrelmek közepette cipelte magával
Milton testét. Miközben egy bokor mögött várt a holttesttel, Finn
elment, és szerzett egy mentősegyenruhát a terroristagyakorlatról.
Ezután talált egy mentőautót is. A könyvtár közelében parkolt, a kulcsot
az indítóban hagyták. Pár perc múlva Stone és Finn betették Milton
lepedővel letakart testét a mentőautóba. Amekkora zűrzavar volt, senki
nem tudott megkülönböztetni egy igazi hullát a műhulláktól. Stone
beült hátra, Finn pedig szirénázva elindult.
Finn a visszapillantóba nézett. Stone lehajtott fejjel ült a baratja
mellett. Ő se úszta meg sértetlenül az összecsapást. Egy golyó a jobb
karjába fúródott. Véres foltot hagyott. Egy másik golyó végigszántotta a
feje bal oldalát. De nem vett tudomást róla. Finn kötözte be gézzel és
ragtapasszal. Stone csak bámulta halott barátját.
Stone felemelte a lepedőt, megfogta Milton még mindig meleg kezét,
és megszorította. Szavakat formált. Finn nem hallotta tisztán, de
ösztönösen is tudta, mit mond: – Sajnálom, Milton. Nagyon sajnálom.
Egy könnycsepp folyt végig Stone viharvert arcán, és a lepedőre
pottyant.
Finn nem szívesen törte meg ezt a bensőséges pillanatot, de nem volt
választása. – Hová szeretnéd vinni Miltont?
– Haza. Hazavisszük, Harry.
A mentőautót három háztömbnyire hagyták Oliver házától, és a
temető mögötti erdőn keresztül cipelték végig Miltont. Stone óvatosan
az ágyára fektette, és Finnhez fordult. – Adj egy percet.
Finn bólintott, és tiszteletteljesen kiment a szobából.
Stone-t több bánat érte életében, mint bárkit. Keményen tűrte,
próbált inkább előrenézni, semmint a múlton rágódni. De ahogy lenézett
a barátja testére, élete minden emléke, minden személyes tragédiája
előbújt a sötétből.
Nem sokszor fordult elő Oliver Stone életében, ami most:
megállíthatatlanul zokogott. Olyan erősen sírt, hogy a térde
megremegett, és a földre zuhant. Teste összerándult, mint egy
kisgyereké. Kitört rajta az évek során elfojtott összes rémálom, mint a
gáton átcsapó árhullám.
Fél óra múlva elsírta az összes könnyét. Felállt, és megérintette
barátja arcát. – Isten veled, Milton.
 93. FEJEZET

A CSERE UTÁN Gray és Simpson sürgősen elhagyta a Capitolium

környékét.
– Mikor tudod meg, ha Carr és Leszja fia meghal? – kérdezte
Simpson.
– Bármelyik pillanatban szólhatnak. Nagy könnyelműség volt
bevallanod Carrnak, hogy te rendelted el a megölését.
– Nem akartam, hogy úgy haljon meg, nem is tud róla. Hiányérzetem
maradt volna.
– Szerintem akkor is hiba volt – mondta Gray.
Simpson elvette a régi parancsokat Graytől, és szemügyre vette őket.
– Jobb hely lett a világ attól, amit tettünk.
– Így van. Két halott szovjet vezető. Megtisztítottuk az utat a béke
előtt.
– Sose kaptuk meg a minket megillető elismerést.
– Azért, mert nem engedélyeztettük – emlékeztette Gray. – Saját
kezünkbe vettük a dolgok irányítását.
– A hazafiaknak meg kell tenniük, ami a kötelességük. Most mi
legyen?
– A parancsokat és a mobilt megsemmisítjük – vette vissza a
papírokat Simpsontól.
– Mi van a mobilon? Nem hallottam.
– Örülj neki, Roger. Különben téged is meg kellene ölnöm.
Simpson elképedve nézett rá. – Ugye csak viccelsz?!
– Persze – hazudta Gray.

CARTER GRAY reggel négy órakor kapta meg a híreket. Az embereit

elsöpörték. Carr és Finn megszökött. Úgy látszik, Carr, a gyilkológép
még mindig értette a módját. Gray azonnal felhívta Simpsont.
– Igen? – kérdezte Simpson.
– Ahogy terveztük, Roger. Carr és Finn halott. Semmi nem kerül be
a hírekbe. Mindent elsimítunk.
– Kitűnő. Akkor végre elfelejthetjük az egészet.
Gray letette. Rendben.
 Később találkozott az elnökkel, miután elrendelte a látogatóközpont
kitakarítását.
A főparancsnok nem örült a fejleményeknek.
– Mi a fene történt ott múlt éjjel? Azt mondták, vért találtak, és
tűzharc nyomait.
– Uram, sikerült megtalálnunk John Carrt és Leszja fiát a
látogatóközpontban.
– Te jó ég, a főváros közepén!
– Fogalmam sincs, hogy kerültek ide, de itt voltak. Fülest kaptunk.
Felvonultunk a katonai egységeinkkel, és kemény ellenállásba
ütköztünk.
– Mi az ördög történt?
– A megfelelő személyeket likvidáltuk – válaszolta Gray kitérően.
– Szenvedtünk veszteséget?
– Sajnos igen. A családokat értesítettük.
– Hol vannak a holttestek?
– A tengerentúlra szállítjuk őket, hogy titokban eltemessük. Nem
pattanhat ki az ügy, uram. A sajtó ízekre szedne minket.
– Ide figyeljen, Carter. Én vagyok az elnök. Tudni akarom, mi ez az
egész. Mégpedig most rögtön.
Gray hátradőlt. Számított erre. Elővette a parancsokat a zsebéből. A
mobiltelefont megsemmisítette, de ezek a parancsok túlságosan
értékesek voltak. Főleg azért, mert egyiken se szerepelt az ő neve.
Az elnök átolvasta az írásokat. – Roger Simpson?
Gray bólintott. – Hadd mondjam el az egész történetet, uram.
A zöme koholmány volt, de Gray olyan hitelesen és magabiztosan
adta elő, hogy amikor az elnök végül hátradőlt, nyilvánvaló volt, hogy
elhitte.
– Na és Leszja és Rayfield Solomon szerepe? – kérdezte. – Solomont
árulónak bélyegezte ez az ország. Az volt? Mert ha nem, valahogy jóvá
kell tennünk.
Gray habozott. – Nem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy
áruló volt.
– De azt mondta, likvidálták. Azt mondta, áruló volt.
– Akkoriban egyértelműnek tűnt, hogy az. Most már nem annyira.
További nyomozást kell folytatnom.
 – Tegye meg, Carter. Tegye meg. Ha kiderül, hogy ártatlan volt,
akkor helyrehozzuk. Megértette?
– Én se kívánok mást. Rayfield Solomon a barátom volt.
– Te jó ég! Az országunk megöletett két szovjet vezetőt! Nem tudom
elhinni!
– Nem is könnyű, uram.
– Azt akarja mondani, nem tudott róla? – kérdezte az elnök élesen.
Gray alaposan megválogatta a szavait. – Akkoriban más volt a
dolgok menete. Időről időre bizonyítékokat kaptunk az aktuális
amerikai elnök megölésére szőtt orosz tervekről, de mindig sikerült
meghiúsítanunk őket. Az igazság nem derülhetett ki, mert
atomháborúhoz vezetett volna. Persze a merényletek elrendelése
hivatalosan sose a szovjet vezetéstől eredt, de meg kell értenie, hogy a
hidegháborúban mindenki bevetett mindent.
– Ki az ördög rendelte el Andropov és Csernyenko megölését?
– A parancsok nem mentek át az én kezemen.
– Azt akarja bemesélni, hogy Roger Simpson, aki emlékeim szerint
egyszerű ügynök volt, egyedül csinálta?
– Szó sincs róla, uram. Sose tett volna ilyesmit egyedül. Magasabb
csatornákon kellett kapnia a jóváhagyást.
– Magától független csatornákon? Miért? Nem maga volt a felettese?
– Nem minden ügyben, uram. A külföldi vezetők meggyilkolásával
kapcsolatban pedig egyértelmű volt az álláspontom. Egy végrehajtási
utasítás törvénytelenné tette, én pedig itt húztam meg a vonalat.
– Azt hiszem, legjobb, ha magával Rogerrel beszélek erről.
– Nem tanácsolnám, uram. Indulni fog az elnöki székért. A párttársa.
Ha kérdezősködni kezd, kiszivárog a sajtóba, és végül minden
napvilágra kerül. Mint tudja, manapság sokkal nehezebb titkot tartani.
– Átkozott spiclik. Ismerem az ilyeneket.
– Különben is, mit mondhat Simpson szenátor? Az aláírása ott van a
jelentéseken. Azt fogja állítani, hogy magasabbról kapta az utasításokat.
Talán még azt is mondja, hogy én is tudtam róla. Nem hibáztathatja
érte, hogy megpróbálja tisztára mosni magát. De az ügynek vége. Két
ember meghalt. Törvénytelen volt? Valószínűleg. A cél szentesítette az
eszközt? Szerintem az emberiség úgy vélné, igen. Ne háborgassuk a
múltat, elnök úr. Ne háborgassuk a múltat.
– Még meggondolom, Carter. De tájékoztasson a fejleményekről.
 – Még valami, uram.
– Igen.
– Szeretnék visszatérni a munkába. Mint a nemzeti titkosszolgálatok
vezetője. Szeretném ismét a hazámat szolgálni.
– Mint tudja, jelenleg a poszt betöltetlen. Úgyhogy a magáé, ha
nagyon akarja. Nem hinném, hogy a szenátusnak kifogása lenne egy
Szabadság Érdemrenddel kitüntetett jelölt megerősítése ellen.
– Nagyon akarom, elnök úr.
Az elnök kezet rázott Grayjel. – Értékelem a ma tanúsított
őszinteségét, Carter. Ön igazi hazafi. Bár több ilyen emberem lenne.
– Csak a dolgomat végzem, uram.
Valójában Gray arra gondolt, hogy amíg Carr életben van, annyi állig
felfegyverzett katonával akarja körbevenni magát, ahánnyal csak lehet.
– Tudja, szerintem remek elnök lenne magából.
Gray nevetett. – Köszönöm uram, de félek, nincs meg a szükséges
képzettségem.
Amit Gray nem mondott ki, hogy úgy véli, valójában túlképzett a
pozícióhoz. Ráadásul valódi hatalommal járó posztra vágyott. Egy
elnök legfeljebb csillagháborút vezethet, arra viszont sajnos túl ritkán
kerül sor. Gray úgy vélte, ezt leszámítva az elnöki hatalom
meglehetősen impotens.
Elhagyta a Fehér Házat, és felszállt a helikopterére. Miközben a
levegőbe emelkedett, tudta, hogy diadalt kéne éreznie.
De nem érzett. Sőt ritkán volt ennyire búskomor.

94. FEJEZET

OLIVER STONE nem vett részt Milton temetésén, bár a többiek

csaknem mind ott álltak gyászos arccal. Calebet annyira megrázta
barátja halála, hogy Alex-nek és Annabelle-nek kellett tartania. Harry
Finn is el akart jönni, de még mindig bujkált a családjával.
Alex egyeztetett a főnökével, és kiderült, hogy a gondjai
megszűntek.
– Fogalmam sincs, mi volt ez az egész – mondta a főnöke. – De azt
hiszem, nem is akarom tudni.
 Egy héttel később mindannyian összegyűltek Caleb lakásán, hogy
megemlékezzenek Miltonról. Ezúttal Finn is eljött Leszjával.
– Nem tudom elhinni, hogy Oliver kihagyta Milton temetését –
mondta Reuben sörrel a kezében. – Nem tudom elhinni – ismételte
vörös szemmel.
– Nem jelentkezett? – kérdezte Annabelle Alextől.
Alex megrázta a fejét. – Harry, te láttad utoljára.
Mondott valamit arról, hová megy? Mit csinál?
Finn a fejét rázta. – Tudom, hogy magát okolja Milton haláláért.
– Én pedig azt olvastam az újságban, hogy megint Carter Gray lesz a
titkosszolgálatok vezetője – dühöngött Caleb. – Hát nem csodálatos?
Mind tudjuk, mit követett el. Tudjuk, de rá nincs bizonyítékunk.
Belesüppedt a fotelbe, és Milton képét nézte, amit az egyik polcra
tett ki, hogy mindenki láthassa. Könnyek csorogtak pufók arcán.
– A családommal el kell hagynunk valahogy az országot – mondta
Finn. – Gray nem nyugszik, amíg el nem kap.
– Nem hiszem. Ideje véget vetni ennek a butaságnak.
Minden szem Leszjára fordult, aki az egyik sarokban ült.
A táskájából elővett egy tárgyat. Meglehetősen szokatlan volt, nem
olyasmi, amit egy öregasszony magával hordoz. Egy maci.
– Az unokám imádott mackója. Az én gyönyörűséges Susie-m
macija, amit tőlem kapott kiskorában. – Mindenki csak bámulta az
asszonyt. Nyilván azt fontolgatták, elment-e az esze. – Susie
engedélyével teszem ezt.
Elővett egy kis tollkést a táskájából, és felvágta a macit összetartó
varrást. Kivette a tömést, belenyúlt a maciba, és kis dobozt vett elő.
– Egy orosz kézműves készítette nekem.
Kulcsot vett elő, kinyitotta a dobozt, és kis, hüvelykujj nagyságú
elektromos eszközt vett ki belőle, USB-csatlakozóval.
– Van itt valakinek számítógépe?

A SZÁMÍTÓGÉP képernyőjén egy szegényesen berendezett kis szobát

láttak. Négyen ültek egy faasztal mellett. Az egyik oldalon a fiatal
Leszja és Rayfield Solomon. Velük szemben Roger Simpson. Még
fiatalemberként. Simpson mellett pedig valaki, aki nem sokat változott
időközben.
– Carter Gray – állapította meg Alex.
 Leszja bólintott. – Rayfield ötlete volt titokban felvenni a találkozót.
A küldetés jelentősége miatt.
Nézték, ahogy a négy ember megbeszéli a merényletet. Úgy tűnt,
hogy Andropov már meghalt, így Konsztantyin Csernyenkóra
összpontosítottak, mint az utolsó személyre, aki Gorbacsov hatalomra
kerülésének az útjában állt.
– Nagyszerűen csináltátok az első alkalommal, Ray és Leszja –
mondta Gray. – A legkisebb gyanú sem merült fel, hogy Andropov nem
természetes módon halt meg.
– Léteznek mérgek, amik nem hagynak nyomokat – felelte Leszja. –
Vannak a Szovjetunió vezetőségében jó páran, akik nem hullattak
könnyeket szegény Jurijért.
– Reméljük, Csernyenko esetében is így lesz – mondta Simpson. –
Most, hogy kinevezték főtitkárnak.
– De várjunk kicsit – szólt közbe Gray. – Legalább egy évet. Így időt
nyerünk, hogy elrendezzük a dolgokat a mi oldalunkon, és elejét
vegyük a gyanakvásnak. Minden jel arra mutat, hogy Csernyenko halála
után Gorbacsov venné át a hatalmat.
– Ha várunk, lehet, Konsztantyin méreg nélkül is a kedvünkben jár –
vélte Solomon. – Beteg ember.
– Szóval várjunk egy évet – ismételte Gray. – Aztán ha még mindig
él, Leszjával gondoskodtok róla, hogy ez megváltozzon.
– Az igazgató és az elnök tud erről? – kérdezte Solomon.
– Természetesen – felelte Simpson. – Létfontosságúnak tartják a
világbéke és a Szovjetunió elpusztítása szempontjából. Mint tudjátok,
szovjet oldalon is sokan ezt szeretnék.
– Hősök lesztek – lelkendezett Gray, és Leszjához fordult. – A te
átállásod tette ezt lehetővé. Ha béke lesz az Egyesült Államok és a
Szovjetunió maradványa között, az nagyrészt a te érdemed. Bár sose
kerülhet napvilágra a dolog, örökre elnyered választott hazád háláját. Te
és Ray számtalanszor kockáztattátok az életeteket ezért az országért. Az
elnök megkért, fejezzem ki szívbéli háláját mindazért, amit Amerikáért
tettetek.
A film még folytatódott néhány percig, aztán leállt.
– Soha nem láttam senkit, aki olyan jól tudott hazudni, mint Carter
Gray és Roger Simpson – mondta Leszja. – Hozzájuk képest én amatőr
vagyok.
 – Mi az ördögért nem mutatta meg ezt eddig? – kérdezte Alex.
– Az írott parancsokkal együtt? – tette hozzá Finn.
– Bolond, aki rögtön kiteríti az összes kártyáját. Valamit mindig
megtartasz. Megmentettem a filmet, és rátettem erre a szerkezetre, aztán
bedugtam a maciba, és Susie-nak adtam.
– Istenem, emberek haltak meg. Milton is meghalt – suttogta Caleb.
– Nem tehettem semmit – felelte az asszony. – Mi lenne most
velünk, ha ezt is odaadtuk volna nekik?
Az emberek ugyanúgy halottak lennének. A barátja ugyanúgy halott
lenne. És nem lenne semmink.
– De mihez kezdjünk ezzel? – kérdezte Alex.
– Találkozni akarok Carter Grayjel.
– Tessék? – kiáltott Alex.
– Le kell ülnöm Grayjel szemtől szemben.
– Na és ha nem akar? – akadékoskodott Alex.
Leszja elmosolyodott. – Hadd beszéljek vele telefonon. Akkor
találkozik velem.

95. FEJEZET

– EZER ÉVE, LESZJA – mondta Gray, amikor már egymással szemben

ültek. Egy motelszobában voltak a virginiai Fredericksburgben. – Sokat
változtál – tette hozzá udvariasan.
– A közelmúlt eseményeiből nyilvánvaló, hogy te semmit nem
változtál.
– Azt mondtad a telefonban, hogy van nálad valami, amit látnom
kell.
– Tudom, hogy embereid várnak odakint. Mindig vannak embereid
odakint, Carter.
– Igen, az én szakmámban nem árt az óvatosság. Mit akartál
mutatni? Nincs sok időm.
Leszja kinyitotta a laptopot, amit magával vitt. Gray végignézte.
Aztán Leszjához fordult. – Rayfield ötlete volt a film?
– Igen.
– Ha gyanította az igazat, miért csinálta végig a küldetést?
 – Lojális volt. Te nem. De igazából azért csinálta, hogy megvédjen.
Tudta, milyen kiszolgáltatott lennék. Őt legalább védték az amerikaiak.
Nekem nem volt semmim.
– Rettentően bántam, ami veled és Rayfielddel történt, Leszja. Sok
szempontból ő volt a legjobb barátom.
– Megbízott benned. Carter. Én nem, de ő igen. Ray inkább Simpson
miatt aggódott.
– Jó emberismerő volt – hajolt előre Gray. Úgy tűnt, ég a vágytól,
hogy elmondja végre az igazat. – Leszja, nem én rendeltem el a halálát.
Az Roger műve volt. Soha nem tettem volna ilyet Rayjel. Soha. Dühös
voltam, amikor megtudtam, de nem volt mit tennem. Mindent
megtettem, hogy leszedessem Ray nevét a CIA szégyenfaláról. De
Roger túl alapos munkát végzett. Nagyon meggyőző mesét szőtt Ray
árulásáról. Mivel Ray meghalt, és nem védekezhetett, semmit se
tehettem.
– Nem érdekel a magyarázkodásod, Carter. Ami történt, megtörtént.
Semmi sem hozhatja vissza a férjemet.
– De az eredmény jó volt. Ha valaki, te megértheted, mit jelentett a
világnak. Ray megértené.
– Az biztos. De a férjem meghalt. A neve pedig az áruló
szinonimájává vált a szülőhazájában. Az életét adta a hazájáért, mégis
leárulózták. Ezzel nem tudok együtt élni.
– Ha tehettem volna valamit, megteszem. De meg volt kötve a
kezem. Ha leleplezem Rogert, azzal magamat is felfedem. Ő is tudta.
Lehet, hogy gazember, de nem hülye.
– Tehát nem fednéd fel magad, hogy megmentsd a „legjobb” barátod
becsületét? Nem mondanál le a pályafutásodról ezért? Lehet, hogy
Rayfield a legjobb barátod volt, de te nyilvánvalóan nem voltál az ő
barátja.
– Elismerem, hogy gyönge és önző voltam, amiért nem adtam fel
magam Ray kedvéért.
– Igen, az voltál – hagyta rá Leszja. – Szóval a gyilkosságokat nem
engedélyezte a kormány? Csak te voltál benne, Simpson, és még
néhányan. Egyikük se volt politikai vezetői szerepben. Tudom, hogy
nem válaszolsz, de ez az igazság. Volt rá pár évtizedem, hogy
átgondoljam.
 Leszja hátradőlt, és szemügyre vette Grayt. A titkosszolgálati vezető
magabiztossága érezhetően alábbhagyott.
– Roger attól félt, ha Ray rájön, hogy a gyilkosságokat nem
engedélyezték, feladja őt – magyarázta Gray. – Ray meg is tette volna,
tekintet nélkül arra, milyen hátránya származhat belőle.
– Így van. A férjem becsületes ember volt. Mégis őt ölték meg,
Roger Simpson pedig szép karriert futott be, mint szenátor.
– Leszja, tudod, hogy mentek akkoriban a dolgok.
Leszja egy legyintéssel félbeszakította. – Akkoriban is pontosan úgy
mentek a dolgok, mint manapság. Semmi sem változott, csak az
emberek mások. De akik ezeket a játékokat űzik, még mindig
ugyanolyanok. Jó cselekedetekről beszélnek, és a világ jobbá tételéről.
Maszlag. Minden a hatalomról és az érdekeik védelméről szól. Erről
szól minden. Mindig!
– Mit akarsz? – dőlt hátra Gray. – Gondolom, ezt is kigondoltad
ennyi év alatt.
– Bizony, sokat gondolkodtam rajta. Pontosan tudom, mit akarok.
Harminc éve várok, hogy megmondhassam neked, te rohadék! Te pedig
itt fogsz ülni szépen, és végighallgatod. Azután pedig pontosan azt
teszed, amit mondok.

MIKOR LESZJA befejezte. Gray felállt, hogy távozzon. – Számíthatok

a film eredetijére és az összes másolatára cserébe azért, amit kérsz
tőlem?
– Nem számíthatsz. Be kell érned a becsületszavammal, hogy
magammal viszem a sírba. Még így is szerencsésnek tekinthetitek
magatokat Simpsonnal. Mindkettőtöket elpusztíthatnálak. Én lennék a
legboldogabb. Csakhogy én nem csak a magam örömére gondolok.
Ennek köszönheted te és az a nyomorúságos Simpson, hogy
megmenekültök. Most menj. Nem akarlak többé látni. De valamit
megmondhatnál a nevemben a szenátor úrnak.
– Mit?
– Hallom, elnök akar lenni.
– Igen, indulni akar a választáson.
– Mondd meg neki, hogy gondolja meg magát. Hacsak nem szeretné
elmagyarázni a filmen látottakat az amerikai népnek. Mondd meg neki.
– Megmondom. Isten veled, Leszja. Bármi történt, sajnálom.
 Leszja egyetlen legyintéssel útjára bocsátotta az embert, aki
hamarosan ismét Amerika összes titkosszolgálatának a feje lesz.

RAYFIELD SOLOMON képét levették a CIA szégyenfaláról. Kitaláltak

egy fedősztorit a becsülete visszaállítására. A hivatalos magyarázat
szerint „új bizonyítékok merültek fel”. A CIA pedig természetesen
titkosította a bizonyítékokat. A tudósok majd megkaphatják őket száz év
múlva. Solomon posztumusz megkapta a CIA legnagyobb kitüntetését,
amit terepen végzett munkáért kapni lehet. Soha többé nem nevezték
árulónak.
Leszja Solomon Szabadság Érdemérmet kapott. Először kapta
egykori orosz kém. Ennek okait is titkosították, de így is bekerült a
nemzetközi hírekbe. Az asszony még egy interjút is adott, amiben az
orosz-amerikai kapcsolatok javulását dicsérte. Azzal fejezte be, hogy
azt kívánja, bárcsak a férje, aki annyi mindent tett a hidegháború
befejezéséért, megérhette volna. Több interjút nem vállalt, és ismét
nyoma veszett.
Nem meglepő, hogy simán átment a szenátuson Gray kinevezése a
titkosszolgálatok élére. Helikopter szállította mindennap rendkívül
erősen védett marylandi birtokáról az irodájába. Élete ismét megtelt
titkos akciókkal, kemény döntésekkel és az egész világ
befolyásolásával. Azt mondták, Carter Gray egyetlen szavára egész
nemzetek rendülnek meg. Ismét elemében volt.
De azok szemében, akik jól ismerték, megváltozott. Az addig ismert
lehengerlő személyiség, a legkisebb hiba megtorlása, a tenyérbe mászó
önbizalom mind eltűnt. Néha látták, hogy ül az irodájában, időnként a
falat bámulja, és egy régi fotót szorongat a kezében. Soha senki nem
látta, mi van a képen, mert elzárva tartotta egy széfben.
A fotón Leszja, Rayfield Solomon és Carter Gray volt látható sokkal
fiatalabban. Boldogok voltak, tele élettel. Izgalmas munkát végeztek, az
életüket kockáztatták, hogy az emberek milliárdjai békében élhessenek.
Arckifejezésükön látszott a barátság, a szeretet, ami kialakult köztük. A
fotót nézegetve Carter Gray időnként elsírta magát.
 96. FEJEZET

HAT HÓNAP telt el, és senki nem hallott Oliver Stone-ról. Caleb
visszatért a munkájához a könyvtárba. De az öreg könyvek, amik régen
annyi örömet okoztak neki, nem voltak többek... nos, öreg könyveknél.
Reuben is tovább dolgozott a kikötőben, aztán hazament, leült a
heverőjére egy sörrel, de sose ivott egyetlen kortyot sem. Kiöntötte a
mosogatóba, és lefeküdt.
Miután egy tag meghalt, a vezetője pedig eltűnt, a Teve Klub, úgy
tűnt, hivatalosan is feloszlott.
Harry Finn visszatért csapatához, és ismét a nemzetbiztonságnak
dolgozott. Leszja követelése és a birtokában lévő bizonyíték miatt
biztosak lehettek benne, hogy Carter Gray soha többé nem próbál meg
ártani neki vagy a családjának. Az is biztos volt, hogy Finn soha nem áll
bíróság elé három ember meggyilkolásáért és a Carter Gray elleni
gyilkossági kísérlet miatt.
Ám Finn nem volt gyilkos lélek, és kísértette mindaz, amit tett.
Végül fél év szabadságot vett ki. Minden idejét a családjával töltötte.
Hordta a gyerekeket az iskolába és az edzésekre, és átölelte a feleségét,
amíg aludt. Az anyjával tartotta a kapcsolatot, de hiába kérlelte, az
asszony nem volt hajlandó hozzájuk költözni. Finn szerette volna
megismerni titkok és cselszövés nélkül, de Leszja, úgy tűnik, nem
akarta ezt. Ha fájt is ez Finn-nek, nem mutatta.

ANNABELLE otthagyhatta volna Washingtont, hogy gondtalanul éljen

a Baggertól szerzett milliókból, de nem tette. Miután Alexszel
kimagyarázták magukat Baggerrel és Paddy Conroyjal kapcsolatban –
gondosan kihagyva a Baggertól kicsalt milliókat –, Annabelle újabb
csalásba kezdett. Ezúttal azt az egyházat vette célba, amelyik Stone
házát birtokolta. A nő meggyőzte őket, hogy ő Stone lánya. Önként
vállalkozott, hogy beköltözik, és gondozza a temetőt, ameddig az apja
vissza nem tér „jól megérdemelt vakációjáról”.
Rendbe hozatta a házat, új bútorokat vásárolt bele, de gondosan
megőrizte Stone holmiját is. Aztán hozzálátott rendbe hozni a területet.
Alex gyakran segített neki. Esténként a tornácon ültek.
– Rá se lehet ismerni erre a helyre – mondta Alex.
 – Hát nem haláli? – viccelődött Annabelle.
– A legtöbb temető az – mosolygott Alex. – Szóval maradsz még egy
ideig?
– Még soha nem volt igazi otthonom. Mindig húztam Olivert, amiért
egy temetőben lakik, de tetszik itt nekem.
– Szívesen megmutatom a várost. Ha akarod.
– A hős lovag? Ez aztán a teljes körű rendőri szolgálat.
– Csak a kötelességemet teljesítem.
– Aha. Ne feledd, én vagyok a csaló. Ez az én dumám.
– Mondjuk úgy, „nyugalmazott” csaló, oké?
– Természetesen – mondta Annabelle, de most az egyszer nem volt
túl meggyőző.
Leültek a székükbe, és a sírköveket nézték.
– Mit gondolsz, él? – kérdezte Annabelle.
– Nem tudom. Remélem, de nem tudom.
– Visszajön, Alex?
Alex nem szólt semmit, mert ezt csak is Oliver Stone dönthette el. Ő
azt akarta, hogy visszajöjjön. De minden egyes nappal biztosabb volt
benne, hogy soha többé nem látja idős barátját.

97. FEJEZET

AMIKOR Carter Gray közölte Roger Simpsonnal Leszja követelését,

a szenátor úgy reagált, ahogy várható volt.
– Biztos tehetünk valamit – nyafogott. – Egész életemben azért
dolgoztam, hogy megpályázzam a Fehér Házat – nézett reménykedve
Grayre.
– Nem tudom, mit tehetnénk – felelte Gray.
– Tudod, hol van? Talán...
– Nem, Roger. Leszja eleget szenvedett. Ez többről szól, mint rólam
és rólad. A hátralévő életét békében élheti le.
Simpson arcki fejezéséből egyértelmű volt, hogy nem ért egyet. Gray
még egyszer figyelmeztette, hogy törődjön bele, azután elment.
Hónapok teltek el, de Simpson még mindig a fejét törte. Solomon
nevét tisztázták. Leszja kitüntetést kapott! Gray visszakapta a hatalmát.
Igazságtalanság. Belül fortyogott a szenátor, és még morózusabb,
elviselhetetlenebb volt, mint máskor. A felesége egyre több időt töltött
Alabamában, a barátai és kollégái elkerülték.
Egyszer, a kora hajnali órákban Simpson a fürdőköpenyében ült,
mint mindig, miután behozta a küszöbről az újságot. A felesége a
birminghami barátaiknál járt látogatóban. Ez is dühítette. Senki nem
rabolta el a feleségét. Csak blöff volt, Finn és Stone ezzel vették rá,
hogy némán engedelmeskedjen. Miután kijutott az irodájából, és elég
messze került a bombától, simán letartóztathatta volna Carrt. Csak
túlságosan félt. Ettől még dühösebb lett.
De akkor is ő nevetett a végén. Finn és John Carr meghalt. Simpson
nem vette a fáradságot, hogy utánanézzen Finn-nek, Carr pedig tényleg
eltűnt. Bár igaz, most már egész életében csak szenátor marad. Az
Ovális Iroda után hiába ácsingózik. Simpson a falhoz vágta a kávéját
mérgében, amiért romba dőlt élete álma.
Lehuppant a konyhaasztal mellé, és kibámult az ablakon a
sötétségbe.
– Kell, hogy legyen rá mód – mondta magának.
Nem hagyhatja, hogy egy volt orosz kém, akinek réges-rég halottnak
kéne lennie, megfossza az ország legmagasabb hivatalától, amiről úgy
érezte, a sors is neki szánta.
Felsóhajtott, kinyitotta az újságot, és megdermedt.
A belső oldalra egy nő fényképét ragasztotta valaki.
Ahogy nézte a fotót, hirtelen rájött, ki az.
Aztán a fej eltűnt. Lyuk tátongott a helyén. Simpson felnyögött, és a
mellkasára nézett. Vér ömlött ki onnan, ahol a golyó beléhatolt, miután
az újságot átlőve felismerhetetlenné tette a képen szereplő asszonyt.
Pokolian jó lövés volt.
Simpson a törött ablakra pislogott, ahol a lakásba érkezett a golyó.
Az út túloldalán lévő, befejezetlen házat nézte.
Mielőtt holtan a konyhaasztalra borult, megértette, ki ölte meg.
 98. FEJEZET

MIKÖZBEN rohamtempóban újraépítették Carter Gray sziklákra épült,

Chesapeake-öbölre néző házát, gondosan ügyeltek rá, hogy a
titkosszolgálat vezetője biztonságban legyen. Ehhez nyilván az is
hozzátartozott, hogy még egyszer nehogy valaki felrobbanthassa. Ezt
szem előtt tartva, és Oliver Stone megfigyeléseit is számításba véve, az
ablakokra golyóálló üveg került, és a gázszabályozóhoz se lehetett
többé kívülről hozzáférni. Az őrök még mindig a kerti házban aludtak,
és a föld alatti bunkert és folyosót is átépítették.
Gray mindennap korán kelt és későn feküdt. Soksok kilométert tett
meg magánhelikopterén, amely a legkülönbözőbb időpontokban szállt
le vele a hátsó kertjében. Külön repülő állt rendelkezésére, hogy
elröpítse a világ bármely tájára. Tudta, hogy néhány év múlva
makulátlan hírnévvel vonulhat majd vissza, mint hazája egyik
legjelentősebb közszolgája, és ez sokat jelentett neki.
A vihar gyorsan közeledett az öböl felől. Gray a hálószobájában
öltözködve hallotta a dörgéseket. Megnézte az óráját. Reggel hat óra
volt. Sietnie kell. Ma nem számíthatott a helikopterre. Túlságosan erős
és kiszámíthatatlan szél fújt, és villámok cikáztak az égen.
Három SUV-ból álló konvojba szállt be. A középső volt az ő
Escalade-ja, amelyben egy sofőr és egy testőr utazott még. A másik két
kocsi összesen hat fegyveres kísérőt szállított.
Miközben az autók kigurultak az országútra, szemerkélni kezdett az
eső. Gray az ölében heverő, nyitott jelentést tanulmányozta, hogy
felkészüljön aznapi első megbeszélésére, de a gondolatai másutt jártak.
John Carr még mindig él.
A kocsioszlop épp lelassított, hogy bekanyarodjanak egy sarkon,
amikor Gray észrevette. Letekerte az ablakot, hogy jobban lássa.
Az út mellett a fűbe kis, fehér sírkövet állítottak, elé a földbe kicsi
amerikai zászlót tűztek. Pontosan olyan volt, mint amilyeneket az
Arlingtoni Nemzeti temetőben használnak.
A következő pillanatban Gray felfogta, hogy mit tett. Mielőtt
kiálthatott volna, fejbe találta a hosszú hatótávolságú puska sorozata, és
kioltotta az életét.
 A fegyveresek kipattantak a kocsikból, és körbepásztáztak a
puskáikkal.
Több testőr indult futva arra, ahonnan a lövések jöhettek. Egy másik
kinyitotta a középső SUV ajtaját. Carter Gray élettelenül dőlt ki. Még
mindig be volt kötve a biztonsági öve.
– Rohadék – mormogta az őr, mielőtt telefonált volna.

99. FEJEZET

OLIVER STONE olyan távolságból lőtte le Carter Grayt, hogy

szükségtelen volt elfutnia a testőrei elől. Az igazat megvallva, ennél
sokkal nehezebb lövéseket is csinált már pályafutása során, de egyik se
volt ennyire fontos számára. Lassan sétált vissza az erdőn keresztül a
halott háza felé. Ahogy gyalogolt, felerősödött az eső, villámok
cikáztak, és a mennydörgés igyekezett lépést tartani velük.
Simpsont az út túloldalán lévő, befejezetlen házból ölte meg. A
mesterlövészpuskát egy olajoshordóra támasztotta. A fotón, amit az
újságba ragasztott, Stone felesége, Claire volt. Azt akarta, hogy
Simpson tudja. Pontosan meghatározott helyre ragasztotta a fotót, és
úgy lőtt, hogy utólag ne azonosíthassák, ki volt a képen.
Ezután Stone azonnal ide hajtott, mert még azelőtt meg kellett ölnie
Grayt, hogy Simpson halála kitudódik, és a titkosszolgálat főnöke
elrejtőzik. Előző este ellenőrizte az időjárás-jelentést. Létfontosságú
szerep jutott a közelgő viharnak. Ugyanis a helikopterek nem szállnak
fel ilyen időben. Így Gray csak autón távozhatott. Stone gondosan
elhelyezte a sírkövet és a kis zászlót az út mellett, mert tudta, hogy még
egy Grayhez hasonló óvatos ember is letekeri az ablakot, hogy jobban
megnézhesse. Stone-nak elég volt ez a pár másodperc. A teleszkóppal, a
jól bevált puskájával és a gyilkolási képességgel, ami sose kopik el,
bármennyi év telt is el, Stone biztos volt benne, hogy elkapja az
emberét. Nem is tévedett.
Könnyed, de sietség nélküli léptekkel érte el Gray birtokát. Tudta,
hogy Gray emberei hamarosan megérkeznek, de sok szempontból erre a
pillanatra várt egész felnőtt életében. Nem akarta elsietni.
 Elérte a sziklaszirtet, és lenézett a sötét vízbe. Felötlött benne egy
szerelmes fiatalember képe, aki egyik karjában a feleségét ölelte, a
másikban a kislányát. Övék volt a világ. Nem ismertek akadályokat.
Mekkora tévedés volt! Mert a következő kép az volt, hogy John Carr
egyik brutális gyilkosságtól rohan a másikig egy évtizeden keresztül.
Hazugságokra, csalásra és erőszakos halálra építette az életét, amit
csak a „kormány jóváhagyása” igazolt számára. Végül mindene ráment.
Hazudott Harry Finn-nek aznap a szeretetotthonban. Azt mondta
Finn-nek, hogy ő, John Carr más, mint Bingham, Cincetti és Cole.
Pedig nem más. Sok szempontból éppen olyan, mint ők.
Megfordult, és elsétált a szikla széléről. Aztán John Carr sarkon
pördült, a szakadék szélére rohant, és levetette magát. Széttárt karral,
szétterpesztett lábbal zuhant lefelé. Harminc éve is megölt egy embert.
Jól sikerült, csakhogy több tucat ember üldözte, hogy a vérét vegye.
John Carr úgy szaladt, mint a szél. Senki se ért a nyomába. Fürge volt,
mint a szarvas. A sziklaszirt peremére futott, épp olyan magas volt, mint
ez a mostani, és gondolkodás nélkül a mélybe ugrott.
Golyók záporoztak körülötte, miközben zuhant. Simán ért vizet,
feljött a felszínre, és életben maradt, hogy tovább ölhessen.
Ahogy közeledett a vízhez, Carr karja és lába tökéletes pozíciót vett
fel. Vannak dolgok, amiket nem felejtesz el. Az agyadnak nem kell
parancsot küldenie, a tested tudja magától, mi a dolga. John Carr élete
nagy részében tudta, mit kell tennie.
Mielőtt vizet ért, Oliver Stone elmosolyodott. Aztán John Carr eltűnt
a habok között.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

CSAK AKKOR olvassa el, ha már végzett a regénnyel!

REMÉLEM, tetszett A bosszú. Csak egy megjegyzés, nehogy
elárasszanak e-mailekkel, miszerint kapitális hibát követtem el. Kicsit
játszottam az időrenddel. Úgy helyeztem el Jurij Andropov és
Konsztantyin Csernyenko országlását, hogy passzoljon Oliver Stone
állami bérgyilkosi pályafutásához. Mint fikciószerzőnek minden jogom
megvan rá. Ezt a jogomat a Regényírók Igazságtörvénye garantálja,
miszerint: „Minek bajlódj az igazsággal, amikor ki is találhatod?”
Annak rendje és módja szerint jóváhagyta a Kongresszus, ez az
irigylésre méltó szervezet.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Michelle-nek: az útnak még nincs vége, és senki mással nem tudnám

végigjárni.

Mitch Hoffmannek, először, de nem utoljára.

Aaron Priest, Lucy Childs, Lisa Erbach Vance és Nicole Kenealy, kösz,
hogy segítettetek az írásra összpontosítanom. Na és hogy mindig
őszinték voltatok velem.

David Young, Jamie Raab, Emi Battaglia, Jennifer Romanello, Martha

Otis és a Grand Central Publishing összes munkatársa velem volt
minden egyes lépésnél. Új név, ugyanazok a nagyszerű emberek.

Köszönöm David Northnak, Maria Rejtnek és Katie Jamesnek a Pan

Macmillannél, hogy a csúcsra vezettek.

Köszönet Grace McQuade-nek és Lynn Goldberg-nek a nagyszerű új

együttműködésért. Köszönöm kemény munkátokat. Megérte.

Hála Shane Drennan szaktanácsaiért. Remélem, jól használtam őket.

A kockaasztal-jelenetért köszönettel tartozom Alli és Anshu Guleriának,

valamint Bob és Marlyn Schule-nak. Köszi, srácok. Találkozunk
Vegasban.

Köszönet Deborah-nak és Lynette-nek, az Enterprise csillaghajó

személyzetének.

És a sok millió Teve Klub-rajongónak, akik akkor is látják a fényt,

mikor mindenki más csak a sötétséget.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Barna Imre igazgató
A tördelés az SZBÉ Stúdióban készült
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető Bördős János igazgató
Készült Debrecenben, 2011-ben
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia
Művészeti vezető Gerhes Gábor
Borítóterv Nagy Péter
Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva
Készült 25,4 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 9189 2

www.europakiado.hu