Neveléstörténet – Tendenciák a nevelés történetében

4. téma
A korai keresztény nevelés és a középkor nevelés- és oktatásügye 

Az előadás fő egységei:
1) A korai keresztény nevelés legfőbb dokumentumai és azoknak tanítása (újszövetségi szentírás,
apologéták, nyugati és keleti egyházatyák, kateketikai iskolák)
2) Alexandriai Kelemen és a filozófia
3) Nagy Szent Baszileosz, Nüsszai Szent Gergely, Nazianzoszi Szent Gergely, Aranyszájú Szent
János: a Római Birodalom keleti részének élete a Kr. u. IV–VI. században
4) Szent Ágoston
5) A nevelés története a korai középkorban: a középkori szellemiség és társadalom
6) A szerzetesség megjelenése, a kolostori iskolák, Szent Benedek
7) A középkor átmeneti századai: Alcuin és Nagy Károly tanügyi reformjai
8) A fejlett középkor neveléstörténete: a városok, az egyetemek, a lovagi nevelés
 
Irodalom:
PUKÁNSZKY, Béla – NÉMETH, András, Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,
1996, 75–106.

A korai kereszténység és a nevelés

A görög városállamok kialakulásától az ókor alkonyáig hatalmas léptekkel haladt előre a történelem.
Az anyagi kultúra és a szellemi műveltség hihetetlen fejlettségre emelkedett. Hatalmas városok,
csodálatos paloták, a képzőművészet és az irodalom remekművei fémjelezték ezt a korszakot.
A görög - és nyomukban a római - bölcselők kérdéseket fogalmaztak meg a világ keletkezéséről,
természetéről, az ember életének értelméről. A görögök fedezték fel az embert. Filozófusaik az ember
természetét vizsgálva pedagógiai kérdéseket is felvetettek, s válaszaik - mint láttuk -
elgondolkodtatóak, gyakran meglepően "modernek". A nevelésről való gondolkodás mellett a nevelés
tényleges gyakorlata is fejlődött. Létrejöttek és elterjedtek azok az iskolaszerű intézmények,
amelyekben gyermekeiket felkészítették eljövendő életükre. Mindezt úgy, hogy lehetőleg
érvényesüljön a testi-lelki harmónia, a kalokagathia eszméje.
A császárkori Rómában valami megváltozott. A korábban megtalált harmóniát mindinkább egyfajta
belső feszültségekkel terhes felfokozott életérzés váltotta föl. Addig ismeretlen mértéket öltött a
versengés, a gazdasági és politikai konkurencia. A magas hivatali tisztségek birtokosai a lakosságot
kizsákmányolva igyekeztek minél hamarabb nagy vagyonra szert tenni. Példátlanul magas szintre
emelkedett a fényűzés, az anyagi javak herdálása. Hihetetlen mértékű erkölcsi züllés párosult
mindezzel - erről tudósítanak a korabeli szerzők fönnmaradt művei.
A Kr. e. I. században a társadalmi válság a vallás terén is éreztette hatását. A régi ókori istenek
tekintélye csökkent, egyre többen hittek idegen (egyiptomi, zsidó, föníciai, perzsa) istenekben. Egyre
szaporodtak a titkos szekták, a misztikus szertartások köré szerveződő vallási közösségek.
Jézus Krisztus színre lépésével új fordulatot vett az európai ember, az európai kultúra története.
Szélsebesen terjedt az "evangélium" (jó hír) a Megváltó születéséről életéről, csodálatos tetteiről.
Követőinek száma nőttön-nőtt. Palesztinában, Ázsiában, majd Itáliában egyre-másra szerveződtek a
keresztény közösségek. Tagjaik azt hirdették, hogy nincs különbség ember és ember között, a hívők
Isten előtt egyenlők - a római császárt istenként tisztelni viszont halálos bűn. Ez a tanítás váltotta ki
háromszáz esztendőn át a megtorlás iszonyatát: keresztények ezreit végezték ki vagy vetették
vadállatok karmai közé.
A legelső jeruzsálemi keresztény gyülekezetek szegény hívekből állottak. Ez a hit kezdetben a
kisemberek körében talált visszhangra, akik sorsuk jobbra fordulását a Messiás eljövetelétől várták.
Tőle remélték a helyi hatalmasságok és a nagy elnyomó, a római birodalom megsemmisítését.
A korábban üldözött keresztények helyzete alapvetően megváltozott, amikor Konstantin császár 313-
ban - az úgynevezett Milánói ediktumban (rendeletben) - vallásszabadságot és különleges jogokat
biztosított nekik. Ettől fogva a kereszténység egyre fontosabb szerepet játszott a római birodalom
életében.
Konstantin a kereszténységgel akarta fokozatosan felváltani a pogány államvallást. A keresztre
feszítés büntetését 315-ben megszüntette, a gyermekeket, rabszolgákat, földműveseket és foglyokat
törvényekkel védte. Az egyházat anyagi támogatásban részesítette, és rendeletére 321-ben a vasárnap
állami pihenőnap lett.

1. Emberfelfogás, embereszmény
A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. Az antikvitás embere élni akar, s
eközben a teljességre törekszik. Testét-lelkét ennek érdekében fejleszti. Retteg a haláltól, boldogulását
ezen a földi világon keresi. A korai kereszténység embere ezzel szemben a földöntúli élet felé fordítja
figyelmét. Nem képességeinek harmonikus fejlesztésére törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét
megtisztítsa a földi élet szennyétől. Fináczy Ernő érzékletesen írja: "Testét igen kevésre becsüli;
értelmét se sokra. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága becsesebb minden másnál. Az erkölcs forrása
nem a tudás, hanem a hit és szeretet."[54]
Szeretet, önfeláldozás, alázatosság, békére törekvés, lelkierő - ezek a vonások jellemezték a
kereszténység emberét.
Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek
országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék
lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az
irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert majd meglátják az Istent.
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést
szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa."[55]

1) A korai keresztény nevelés legfőbb dokumentumai és azoknak tanítása (újszövetségi szentírás,

apologéták, nyugati és keleti egyházatyák, kateketikai iskolák)

A korai keresztény nevelés jellemzői

a) Az egyházatyák és a gyermeki lélek
A korai kereszténység nevelési elvei a fentebb bemutatott emberfelfogásból eredeztethetőek.
Középpontban az akarat fejlesztése áll; a testi erők és az értelmi képességek kibontakoztatása ehhez
képest másodlagos. Az akarat erősítése egyben a hit erősödését is jelenti. (Csak jóval később, a
skolasztikus viták idején helyezték vissza jogaiba az értelmet.)
Érdemes megfigyelni a korszak festményein az egyszerűsítésre és stilizálásra való törekvést. A festők
az emberalakok síkszerű, testetlen, "áttetsző" ábrázolására törekszenek. Ugyanakkor az arc -
különösen a szemek és a homlok - kidolgozottsága lehetővé teszi a vallásos áhítat az intenzív,
érzelmileg túlfűtött lelki élet kifejezését. Az eszmei tartalom mindinkább fontosabbá válik a formánál,
s lassanként kialakul egy sajátos "képírás", szimbolikus ábrázolásmód.[56]
További lényeges jellemzője a keresztény nevelésnek az egyetemes jelleg. (A "katholikosz" görög szó
jelentése: egyetemes, általános, minden népre kiterjedő.) Eszerint minden embernek joga van ahhoz,
hogy a hit és a szeretet szellemében művelődjék. Társadalmi, faji és nemzeti különbségeken
fölülemelkedve a korai kereszténység képviselői a nőknek és a rabszolgáknak is biztosítani akarták a
kulturálódás lehetőségét.
Családi nevelés. A korai kereszténység nagyműveltségű bölcselői, az egyházatyák a hit terjesztésével
összefüggésben pedagógiai kérdéseket is tárgyaltak műveikben. Ezek között is különösen nagy
fontosságot tulajdonítottak a családi nevelésnek.
A IV. század végén keletkezett Aranyszájú Szent Jánosnak (Khrüszosztomosz) a keresztény szellemű
családi nevelést bemutató könyve. (Címe: "A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell
gyermekeiket felnevelniök") A Krisztus szelleméből fakadó nevelés megköveteli, hogy a szülők óvják
gyermekeik tiszta és romlatlan lelkét a káros hatásoktól. A büntetés eszközei közül a verést nem tartja
célravezetőnek. Inkább büntessen a szülő "szigorú tekintettel", szemrehányó szavakkal. Inkább hasson
a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen sűrűn része benne.
Arra is ügyeljenek a szülők, hogy gyermekük ne váljon emberkerülővé. A nevelés fontos eszköze a
mese: meséljenek nekik olyan bibliai történeteket, melyeket könnyen megértenek. Az Újszövetség
részletes megismertetése csak később, serdülőkorban tanácsos, mikor a fiatal már érettebb
felfogóképességgel rendelkezik. A lélek tisztaságát csak úgy őrizheti meg, ha az indulatok -
elsősorban az érzéki vágy - legyőzésére az akarat megfelelő erővel rendelkezik. Jól válasszuk meg
gyermekünk nevelőjét - tanácsolja Aranyszájú Szent János -, s ügyeljünk arra, hogy ne kerüljön rossz
társaságba. Óva int a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét. A nemi ösztönből fakadó
vágyak ellen minden eszközzel küzdeni kell. Leghatásosabbnak azt tartja, ha az ifjút lehetőleg korán
egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei.
A keresztény szellemű családi nevelés legfőbb feladata e felfogás szerint a lélek tisztaságának óvása, s
az akarat energiáinak fokozása azért, hogy képes legyen ellenállni a bűnre csábító belső ösztönöknek
és külső hatásoknak. Szó sincs még itt a gyermekről mint eleve rosszra hajló természetű lényről, és a
gyermekkorról mint a "nyomorúság korá"-ról. Ez az egész középkori nevelést beárnyékoló sötéten
pesszimista gyermekfelfogás - mint majd látni fogjuk - később vált uralkodóvá. Aranyszájú Szent
János könyvét még a gyermeki tisztaságot hirdető evangéliumi gondolat hatja át: "Engedjétek, hogy a
kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa".
Ugyanez az óvó-segítő magatartás iránti igény fogalmazódik meg Szent Jeromos (349 körül - 420)
közismert - Laetához intézett - levelében is, amelyben a keresztény leánynevelés alapelveit fogalmazza
meg. Az írástanítás segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: "Miután aztán remegő kézzel
kezdi stílusát a viaszon végighúzni, akkor vagy más valakinek kell őt kezénél fognia és gyenge
ujjacskáit irányítania, vagy pedig az írótáblába kell bevésni a betűket, hogy keze nyoma ugyanazokban
a barázdákban haladhasson végig széltől szélig s kifelé kalandozni ne bírjon."[57] A törődés rendkívül
szigorú felügyelettel párosult. Hieronymus eszményített leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi
életre készül, éppen ezért "nem szabad mást hallania és beszélnie, mint ami isteni félelmet lehel. A
tisztességtelen szót meg ne értse; világi énekekről ne is legyen tudomása, s már kicsi korában szokjék
nyelve édesen szóló zsoltárénekekhez." Tömören fogalmazva: a leány dolga az, hogy "éljen angyali
tisztaságban; legyen testben test nélkül".[58] Ez a természetes gyermeki hajlamokat háttérbe szorító,
ugyanakkor a segítő "attitűd" (gyermekekhez való viszonyulás) elemeit sem nélkülöző nevelési
eszmény érvényesült a keresztény nőnevelésben évszázadokon át.
Látható: a korai kereszténység egyházatyái fontos szerepet töltöttek be a gyermekkel kapcsolatos
korábbi közömbös attitűd fokozatos átformálásában. Munkáikban lépten-nyomon felhívták a figyelmet
arra, hogy a gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott értékes teremtménye. Éppen ezért figyelmet,
együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.
Az apologéták (g. apologein = védelmezni) a 2. szd. keresztyén gondolkodói, akik a keresztyén hit
védelmezői egyrészt a nép körében elterjedt hazug rágalmakkal, másrészt a g.-hellénista filozófia
támadásával szemben. Őket nevezhetjük a szó mai értelmében elsőként teológusoknak. A
keresztyénüldözések idején a császárhoz intézett beadványok szerzői. A legismertebbek: Quadratus,
Arisztidész, Justinus, Athenagorasz. Írásaik sajátossága, hogy keresztyén teológusokként nem
keresztyén olvasókhoz fordulnak. A hamis vádaskodást visszautasítva, a valóságnak megfelelően
mutatják be a keresztyén hit és élet alapvető tényeit, s ezzel egyúttal missziói feladatot is töltenek be.
A filozófia fegyvereit, a következtetést, a rendszerezést felhasználva védelmezik a keresztyénséget.
Különösen a sztoikus és a platóni filozófia fogalmi készletét használják fel hitük megismertetése és
érthetővé tétele során. A kapcsolódási pontot elsősorban a monoteizmus és a gondviselés
gondolatának, valamint a logosz fogalmának közös használata jelentette. Munkásságuknak messzeható
következményei lettek azáltal, hogy a keresztyén tanítást a g. filozófiával egybevethető valóságként
igyekeztek feltüntetni, sőt a keresztyénséget mint az egyetlen igazi tudást (gnózist) és filozófiát (ami
az igazi életfolytatást is jelentette) hirdették. Az apologéták a B-i üzenetet szólaltatják meg a hellénista
környezet számára érthető formában. Eközben óhatatlanul ferdül is valamit a B-i bizonyságtétel. Jézus
alakja egyre inkább hasonlít az isteni tanítómester alakjához, az ev-ból kainosz nomosz (új törvény)
lesz. Egészében véve azonban üzenetük tartalma nem változik meg. Azt a minden kor számára
elengedhetetlenül szükséges munkát végzik, ami az egyház alapvető feladata: az ev örök üzenetét
időszerű formában hirdetni.

b) Iskolák és a műveltség rostája

Kathekéta iskolák. A keresztény közösségek új tagjaikat - mielőtt maguk közé fogadták volna őket -
alapos vallásos oktatásban-nevelésben részesítették. A gyülekezetek tanítóinak kiképzésére már a II.
századtól kezdve ún. "kathekéta-iskolákat" létesítettek. ("Kathekéta" volt a neve a keresztény
gyülekezetbe lépni szándékozó felnőttek nevelőjének, oktatójának. Az oktatás gyakran 2-3 évig is
eltartott.) A többéves előkészület időszaka alatt a jelölteket megismertették a kereszténység
tanításaival és jellemformáló gyakorlatokat végeztek velük.
A legismertebb kathekéta iskola az észak-afrikai Alexandriában működött a II-III. században. Egy
ideig Origenész keleti egyházatya vezette, aki - társaihoz hasonlóan - kísérletet tett a klasszikus hellén
műveltség és a keresztény vallás és teológiai gondolkodás közötti szakadék áthidalására.
Korán megfogalmazódott a kérdés: a keresztény közösségek vezetői, papjai, a művelt keresztény
világiak hogyan viszonyuljanak az antik klasszikus műveltség, a "pogány" kultúra örökségéhez?
Miként tekintsenek a görög-római szerzőknek azokra az alkotásaira, melyek nem egyeztethetőek össze
a keresztény vallás tanaival?
A görög-római kultúra alapvető értékeit kezdetben nem volt nehéz beilleszteni a kereszténység
eszmerendszerébe. Az olyan ókori erkölcsi eszmék, mint a kalokagathia vagy a római virtus
összhangban voltak a keresztény etikával: mindegyikük az ember erkölcsi jobbítását célozta.
Hamarosan megmutatkozott az emberközpontú humanizmus és a keresztény hit közötti különbség. Az
előbbi a földi létet helyezte a középpontba, az utóbbi Isten, a Teremtő felé fordult. A keresztény
embert nem a földi gyönyörök, hanem az örökkévalóság kérdései foglalkoztatták. A konfliktus egyre
élesebbé vált, a korai egyházatyák ezért élesen elutasították a pogány műveltség örökségét.
A korábbi egyöntetű tiltás-elutasítás némileg enyhült a III-IV. századra. Az egyház nagytekintélyű
teológusai, az egyházatyák már nem egyformán viszonyultak a klasszikus örökséghez. A keleti
egyházatyák (mint például Aranyszájú Szent János, Nanziai Gergely, Vazul, Origenész) - nagyfokú
gondosság mellett - az antik szerzők műveinek alapos tanulmányozását szükségesnek tartották. Sokkal
szigorúbbaknak bizonyultak a nyugati egyházatyák (Jeromos, Ambrosius, Tertullianus, Lactantius és
Augustinus), akik mélységesen elítélték a "pogány" erkölcsöket, ezért általában elvetették a klasszikus
kultúrát. Bizonyos engedményeket azonban ők is tettek.
Jól példázza ezt az elutasítást Tertullianus, aki szerint a görögök és rómaiak istentisztelete "véres és
kegyetlen", epikus költészetük "istentelen", tragédiáik "förtelmes gonosztettek megjelenítései,"
komédiáik "kéjelgések eleven rajzai", lírikusaik pedig hazudnak. "Mennyi nevetséges dolgot találtok
ki! - írja az Apologeticusban. "Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára
nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és akhájok kedvéért? Hogy Vénusz
emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát Aeneast Diomedes kezéből ki akarja szabadítani?
[...] A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy
tévedését. Hallgatok a filozófusokról, beérve Szókratésszel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg
kecskebakra meg kutyára esküdözött..."[59]
Végül az indulatos Tertullianus is megalkuvásra kényszerült. Belátta, hogy a keresztény ember sem
szerezhet műveltséget máshonnan, mint a klasszikus auktorok műveiből. Ez az álláspont alakult ki az
V-VI. századra: az antik szerzők műveinek olvasása-tanulmányozása szükséges, mert ez biztosítja az
értelem csiszoltságát, a gondolkodás frissességét. Ugyanakkor alaposan meg kell szűrni ezeket a
műveket, s a kifejezetten káros hatású könyveket el kell távolítani a keresztény ember olvasmányai
közül. Mindebből látható, hogy a keresztény műveltség nem előzmények nélkül való. Nem a
semmiből született, hanem az antikvitás kultúrájából terebélyesedett ki. Annak ellenére, hogy tagadta
a pogány szellemiséget, a klasszikus görög-római műveltségnek mégis sok elemét vette át.

4) Szent Ágoston
Ezt a "megszüntetve-megőrzést" tükrözi Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) felfogása is.
Ágoston pogány iskolákban szerezte hatalmas műveltségét, pogány filozófusokat követett, s fiatal
korában meglehetősen szabados életet élt. Ambrosius püspök tanításának, szent beszédeinek, valamint
egy jelenésnek a hatására (melyet háza kertjében égi szózatként hallott) tért meg a keresztény hitre. "A
bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott" - írja erről
Vallomásaiban.[60] Hippó városának püspökeként 396-tól az egyik legjelentősebb nyugati
egyházatyává lett.
Szent Ágoston felfogása szerint két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember.
A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi ember
ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik. A tanulás, a tudás végső célja csak a
bölcsesség elsajátítása lehet. Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból
értékelendő, hogy mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését. A Szentírás szövegeinek
olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség. A szent könyvekben előforduló allegóriák,
"képes beszéd", az utalások megértését segíti, ha a művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a
számok világában, de a történelem, az asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára. A Biblia
tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait logikusan, a dialektika
szabályai szerint kell kifejtenie.
Augustinus végső soron az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény
ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére előkészítő
(propedeutikus) szerepre tettek szert. Ez az antik műveltség természetesen - ahogyan azt a legtöbb
egyházatya kifejtette - csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé. Így például
elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen "a csillagok jelképeiből előre megmondani az
újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság". Augustinus igen szigorú a
antik művészetek dolgában is, a keresztény embert ezektől is eltiltja.
Figyelemreméltó gondolatokat tartalmaz Augustinusnak az a műve, amelyet a katekhumenátusok
részére írt. ("A kezdők tanításáról") A megtérni szándékozó pogányok tanításával foglalkozó
keresztény tanítók számára készült ez a munka. Kifejti benne: a keresztény vallásra áttérő felnőttek
oktatásában ügyelni kell arra, hogy a tanítás alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi
fejlettségéhez, egyéniségéhez. Nagyon fontos, hogy a rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek,
mindenekelőtt az Isten iránti szeretet felkeltése. Ebben is a tanítónak kell példát mutatnia. Csak akkor
lesz eredményes, ha lelkesedéssel, szeretettel végzi munkáját.
Szent Ágostonnak az ember eredendő bűnére vonatkozó gondolatai nagy hatást gyakoroltak a
középkor emberfelfogása, gyermekképére. Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette
szabad akaratát. Krisztus áldozatának révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó
nemzedékek bűneitől, de lelke még mindig terhes a "bűn robbanóanyagával", a bűnre való hajlammal.
Még csak természeti ember (homo naturalis), de megvan a lehetősége arra, hogy Isten kegyelme által
újjáteremtődve szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.
Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a "bűn alapanyagát", de ez igazi bűnné csak az ember
beleegyezésével (consensus) válik. Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a
lehetőséget számára, hogy ne azonosuljon saját ösztöneivel. Sőt, még ha vétkezik is, a könyörület
megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi
tökéletesedés útját.[61]
Ebből a gondolatmenetből konkrét pedagógiai következmények vonhatók le: A szülő és a nevelő
szeretettel tudja a gyermek az esendő, bűnre hajlamos akaratát megacélozni, a magasrendű lelki célok
felé irányítani. A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése. (Ágoston szóhasználatában
a "szeretni" és az "akarni" ige gyakran szinonimaként fordul elő.) A szeretet viszont nem zárja ki, sőt,
e felfogás szerint egyenesen megköveteli - a gyakori testi fenyítést.
Szent Ágoston - és más egyházatyák - felfogása jelentősen hozzájárult annak a középkori keresztény
nevelési elvnek a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a
nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös
természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés
feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit
parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő tanulók - s felnőttek - nevelésére
törekedtek.
A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozandó: Augustinus pedagógiai felfogása nem
"pesszimista": hitt a gyermekek nevelhetőségében, lelkének formálhatóságában. Érdeklődött a
gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az anya-gyermek kapcsolat. A 130. zsoltárhoz fűzött
magyarázatában például a korai elválasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet: "Ha a kicsiny gyermeket
valami szerencsétlenség folytán megfosztják édesanyja tejétől, belehal [...] Ügyeljetek arra, hogy idő
előtt el ne válasszák a csecsemőt."[62]
Ha összegyűjtjük Szent Ágoston emlékeit saját kisgyermekkoráról, akkor általánosítható tényekhez is
jutunk egyúttal. Összeállíthatunk egy táblázatot arról, hogyan képzelte el Hippó püspöke a gyermek
fejlődésének egyes stációit:
Forrás
Életkor Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok
Vallomások
0-3 (?) "Csak a szopáshoz értettem, szenderegtem gyönyörűségemben."
Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál kapcsolatot teremteni a
1.6
felnőttekkel.
Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem teljesítik.
3 (?)-7 (?) Otthon kell nevelni.
Megköveteli, hogy "sürögjenek-forogjanak" körülötte.
Beszélni tanul.
Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet. 1.7
"Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével" 1.8
teremt kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció,
testbeszéd.)
"Szüleim tekintélye óvott, felnőtt emberek póráza vezetett."
7 (?)- Iskolába jár. 1.9
serdülésig Időnként lanyhul a tudás iránti vágya. 1.12
"Csalogatott a játék gyönyörűsége és megbüntettek érte..." 1.14
Könyörög, hogy ne verjék.
 Nem szeret tanulni.
"Nem rajongtam a tudományokért..."
Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált.
Később megszereti a tanulást.
"Többet ér a tudás kötetlen vágya", mint a "szükség félelmes szabálya."

c) Kereszténység és gyermekvédelem
Szent Ágoston gyermekfelfogásának pozitívumai még jobban értékelhetővé válnak, ha arra
gondolunk, hogy a maga korában a gyermekek meggyilkolása, elhagyása, "kitevése" még egyáltalán
nem számított bűnnek. Csak 374-ben született az az egyházi törvény, amely a gyermekek
meggyilkolását főbenjáró bűnnek bélyegzi. A 442-ben megtartott vaisoni zsinat határozata értelmében
a "kitett" gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok,
szerzetesek lettek belőlük. Az egyház gyermekvédő, karitatív tevékenységének erősödését jelzi a
lelencházak megszervezése. Az első árvaházat Dateo, Milánó érseke szervezte meg 787-ben. Nagy
szükség volt a karitászra: egyes adatok szerint a legszegényebbek körében nem volt ritka a nem kívánt
gyermekek eladása sem.
A tehetősebb családokban évszázadokig tartó szokás volt a gyermekek szoptatós dajkához adása. A
csecsemők élete itt nem volt mindig biztonságban. A dajkák gyakran ópiumos cseppekkel itatva
"nyugtatták" őket, előfordult, hogy a leejtett gyermek halálra zúzta magát, vagy a gondatlan dajka
ágyában fulladt meg. Angliában csak a XIII. században alkották meg az első világi törvényt, amely
kimondta: ha egy dajka vagy egy tanító szándékosan vagy gondatlanságból megöli a gondjaira bízott
gyermeket, ugyanolyan bűnt követ el, mintha felnőtt lenne az áldozat. A tragédiák ellenére a dajkaság
intézménye nagyon sokáig fennmaradt: Angliában és Amerikában a XVIII. századig,
Franciaországban a XIX. századig, Németországban pedig egészen a XX. századig élt ez a gyakorlat.
Hasonlóan mélyen gyökerező és elterjedt szokás volt a csecsemők szoros bepólyázása. Négyhónapos
korukig szorosan megkötözve kényszeríttették mozdulatlanságra őket. Ezután karjaikat
kiszabadították, de a törzsüket és a lábukat még további öt hónapon keresztül pólyába kényszeríttették.
A gyermekekből így könnyen kezelhető "csomagok" váltak. Olyan szorosan megkötözték őket, hogy
szívverésük lelassult: így nyugodtabbá, aluszékonybbá váltak. (A pólyázás szokása is igen hosszú
életű volt. Rousseau a XVIII. század végén még szenvedélyesen érvelt a csecsemők "kínzása" ellen.)
A pólyázás célja végső soron a gyermeki test formálása volt. Ennél erőszakosabb módszer is
előfordult: szülésznők kézzel alakították az újszülött csecsemő még lágy koponyáját, formálták
végtagjait.
Az egyház igen sokat tett a gyermekek védelmében. A IX. századtól kezdve egyre többször hangzott
el vasárnaponként a szószékről az intés: a szülők vigyázzanak gyermekeik életére, hiszen a gyermek
Isten teremtménye, lélekkel megáldott lény. Óvják életét, ne hagyják felügyelet nélkül. A csecsemő a
bölcsőben arcára fordulva megfulladhat. Ugyanígy járhat édesanyja ágyában is, ha az anya
vigyázatlan. A tűz és a víz is könnyen válhat tragédiák okává, ha a szülők nem eléggé óvatosak.[63]
A mélyen gyökerező szokások megváltoztatása nem ment könnyen. Az egyházatyák az értekezések
lapjain ugyanazért érveltek, mint amit az egyszerű lelkipásztorok a vasárnapi istentiszteleten
prédikáltak: a gyermek élete érték, a gyermek gondozása-nevelése a szülők kötelessége. Az egyház
felvilágosító, népnevelő tevékenysége végül is nem maradt hatástalan: fokozatosan felértékelődött az
édesanya szerepe, kapcsolata gyermekéhez érzelmi színezettel telítődött, humanizálódott.
2) Alexandriai Kelemen és a filozófia
Valószínűleg Athénban végzi filozófiai tanulmányait a középső platonizmus híveként. Megtérése után
utazásokat tesz Dél-Itáliában, Szíriában és Palesztinában, majd 180 táján Alexandriában telepedik le,
ahol Pantainosz keresztény teológiai iskolájában tanul, amelynek vezetését később átveszi. A
Septimius Severus-féle keresztényüldözések miatt (202–203) Kis-ázsiába menekül.
A Buzdítás a görögökhöz (Protreptikosz) című írása a pogányok megtérítését célozza; A nevelő
(Paidagógosz) a keresztény erkölcs alapjait mutatja be a már hívő keresztények számára; a fő mű, a 8
könyves Tarka szőttes (Sztrómateisz) egymással szorosan össze nem függő fejezetekből áll – címét is
innen kapta –, és a hitének tartalmát megérteni vágyó keresztény számára fejti ki a keresztény teológia
legfontosabb kérdéseit. Vitatott, hogy ez azonos-e a Kelemen által beígért, trilógiazáró Tanítóval. A
három cím ugyanis annak a folyamatnak a három fázisát fejezi ki, amelyeken keresztül a Logosz (az
Ige) az embert elvezeti Istenhez. Ránk maradt még a Melyik gazdag üdvözülhet? című morálteológiai
írása, valamint néhány, írásaihoz készített feljegyzés és kivonat. Műveinek jelentős része elveszett –
köztük egy nagyszabású Szentírás-magyarázat is, az Alapvonalak (Hüpotüpószeisz).
Kelemen két szempontból is a 2. századi görög apologéták örökségét viszi tovább: 1. a keresztény
tanítást mint igazi filozófiát mutatja be; 2. teológiájában központi szerepet szán a Logosz fogalmának.
Gondolkodására az apologétákon kívül Philón és a középső platonizmus gyakorolta a legnagyobb
hatást.
Az alexandriai egyházatya felfogásában minden lehetséges szinten a Logosz a közvetítő isten és az
ember között: mint a természetben ható törvény ő buzdítja a keresztény hit elfogadására;
megtestesülve ő buzdítja saját példájával a hívőt a helyes életre, és ő teszi képessé rá; ugyancsak
emberként ő parancsolja meg a Szentírás rejtett tartalmának felfedését; s végül rajta keresztül
ismerhető meg töredékesen az Atya.
A Logosz-fogalom előfeltétele Isten nagyfokú transzcendenciája. Isten abszolút értelemben egy,
amennyiben semmilyen részt nem lehet benne megkülönböztetni. Ebből következik, hogy nincsenek a
szó igazi értelmében vett attribútumai, nincs neve, testetlen, nem rendelkezik alakkal (Tarka szőttes
5,68,3). Megragadhatatlan és kimondhatatlan, leginkább a negatív teológia módszerével közelíthetjük
meg (4,156,1). Az erényt sem állíthatjuk róla, az ugyanis küzdelem a szenvedélyek kontrollálására,
majd leküzdésére, Isten azonban természeténél fogva mentes a szenvedélyektől, tehát nincs szüksége
erényre (2,81,1.) Ez az abszolút módon transzcendens Isten Platón Parmenidészének első
hipotézisében szereplő egyre vezethető vissza. Plótinosz majdani Egyével rokonítható, de eltér tőle
abban – és itt nem is egészen következetes az alexandriai egyházatya –, hogy mégis csak értelem, van
gondolkodása (Lilla 1977: 212 skk.). Ez a gondolkodás az Igében, a Logoszban fejeződik ki, aki
kiáradása, emanációja révén a transzcendens Isten és a kozmosz, illetve az emberi világ között
közvetít.
Kelemen kijelentései alapján a Logosz tevékenységében három szakaszt különböztethetünk meg. Az
első szakaszban még Isten immanens értelme, gondolatainak foglalata (Tarka szőttes 4,155,2). A
második fázisban már külön isteni valóság: az önállósult isteni értelem, illetve bölcsesség; maga is
alkotás, vagy más szóval Fiú (7,7,4). Ekkor már Isten gondolatait mint teremtésre kész erőket foglalja
magában. Ebben a szakaszban látja el a démiurgosz funkcióját (5,16,5). Az így értett, különálló
Logosz ugyancsak egység (Monasz), de a szó nem abszolút értelmében: differenciált egység, ami
mindent átfog (5,38,7). A gondolat hátterében megint Platón Parmenidészét sejthetjük, azon belül is a
második hipotézis egyét.
A harmadik szakaszban a Logosz a mindenségben mint Világlélek, mint immanens természettörvény
működik (7,5,4).
A teremtést Kelemen Philónnal és a középső platonizmussal összhangban írja le: Isten a világot
értelme (Igéje) mint minta alapján teremtette, nem az időben, mivel az időt is a világgal együtt hozta
létre (5,92). Tudjuk, hogy egyik elveszett művében, az Alapvonalakban azt tanította: a teremtés
alapjául az örökkévaló anyag szolgál (Phótiosz, Könyvtár 3,202,10–11.). Másfelől az anyagot a Tarka
szőttesben minden minőségtől, formától mentesnek nevezi, s így – Iusztinosszal és a platonikus
hagyomány egy részével megegyezően – bizonyos értelemben nem létezőnek (mé on) tartja (5,89,5–
6).
A Logosz, ahogy Philónnál és a görög apologétáknál láttuk, ismeretelméleti értelemben is közvetítő,
és részben ez magyarázza meg a jelentős átfedéseket az egyes filozófiai iskolák nézetei között. A
filozófusok közvetlenül a Logosztól kapták a keresztény igazságokat. Iusztinoszhoz hasonlóan
Kelemen is úgy gondolja, hogy egyrészt már az Isten képmására megalkotott értelem
birtokbavételével szert tettek bizonyos természetes istenismeretre (Tarka szőttes 1,37,2), másrészt az
Ige révén egyedi inspirációban is részesültek. (1,80,5; A nevelő 68,2) Isten ugyanis nem csak a
zsidóságot akarta előkészíteni a keresztény tanítás, vagyis az igazi filozófia befogadására (az
Ótestamentum sugalmazásával), hanem a pogányokat is (a filozófiai igazságok sugalmazásával; Tarka
szőttes 1,28; vö. Lilla 1977: 9 skk.). Kelemennél tehát az Ótestamentum és a görög filozófia a Krisztus
előtti kinyilatkoztatás két egyenrangú módja.
Kelemen még két hagyományos magyarázattal szolgál a kereszténység és a görög filozófiák
párhuzamosságaira: a filozófusok „loptak” az Ótestamentumból; a démonok lopták el a filozófiai
igazságokat magától Istentől, és átadták azokat a pogányoknak. A három különböző magyarázatra
Kelemennek azért volt szüksége, mert többféle olvasóhoz fordult. A filozófiát és a hit megértését
elutasító keresztényeket az elsővel akarta meggyőzni. A második és harmadik magyarázat a pogány
kritikusok ellen szólt, akiknek az volt az egyik legfőbb érve a kereszténység ellen, hogy az újsütetű
tanítás, szemben a sok évszázados filozófiai doktrínákkal.
Kelemen a filozófiának nemcsak az üdvtörténetben, hanem az egyes keresztény ember életében is
előkészítő szerepet tulajdonít, akárcsak Alexandriai Philón a zsidó hivő fejlődésében. Filozófia és
bölcsesség viszonyát ugyanúgy Hágár és Sára alakjával illusztrálja, mint korábban az alexandriai
exegéta (Tarka szőttes 1,30,1–2). A Szentírás tartalmát a filozófia segítségével megértő tökéletes hívőt
nevezi Kelemen igazi gnosztikusnak – visszabirtokolva az elnevezést a gnosztikus irányzatoktól.
Abból a felfogásból, hogy az egyes filozófiai iskolák az igazság egyes részleteit birtokolják, a
bölcseleti örökség eklektikus alkalmazása következik. A válogatás kritériuma elsősorban a keresztény
tanítással való összeegyeztethetőség, de Kelemen az ugyancsak eklektikus középső platonizmus – sok
szempontból a kereszténységgel összhangban levő – szempontrendszerét is figyelembe veszi.
Kelemen hit és tudás viszonyának tanulmányozásával megalapozta a keresztény rendszer – már
másokra maradt – tudományos kifejtését. Hogy elhárítsa azt a közkeletű vádat, miszerint a
kereszténység irracionális, megalapozatlan hit, szisztematikus vizsgálatnak vetette alá magát a hit
jelenségét. A vallási értelemben vett hiten kívül (7,55,2) hitnek minősíti a meggyőződés más fajtáit is,
amelyek meghatározásakor a klasszikus filozófiai ismeretelméletek fogalmaihoz nyúl (Lilla 1971: 118
skk; Somos 2001: 54 skk.).
1. Minden bizonyításnak van egyetlen végső, bizonyíthatatlan alapja, princípiuma (arkhé) (7,95,6),
amit hittel fogadunk el. A gondolat eredete Platón Államának osztott vonaláig (511 b 6–7: „eljutva
mindennek az előfeltétel nélküli kezdetéig), de legalábbis Arisztotelész logikai műveiig követhető
vissza (Első analitika 64b32; Második analitika 71b20).
2. Továbbá hittel illetjük mindazt, ami bármely egyedi bizonyításunk alapjául szolgál, származzon
akár intuícióból, akár a világos érzéki megismerésből. Ezt a fajta hitet Kelemen hasonló források
alapján azonosítja a sztoikus ismeretelméletből vett jóváhagyással (szünkatatheszisz; Tarka szőttes
5,86,1) és az epikureus előképzettel (prolépszisz; 2,28,1).
3. Végül hitnek nevezi Kelemen azt a meggyőződést is, amellyel a már végigvitt bizonyítás
konklúzióját elfogadjuk. A bizonyítás jellege szerint ez a hit lehet tudományos vagy vélekedő (2,48,1).
Az igazi megismeréshez, gnózishoz vezető út leírásában Kelemen összekapcsolja egymással a vallásos
és a nem vallásos hit fogalmát. Először Isten létére és gondviselésére vonatkozó hitünkből
következően vallásos hittel elfogadjuk, hogy a Szentírás igaz (Tarka szőttes 7,96,1). Ez a hit lesz az
alapja, arkhéja annak a tudományos bizonyításnak, amely azt mutatja be, miképpen igaz a Szentírás,
vagyis feltárja annak rejtett értelmét. Eredményünkhöz, a bizonyítás konklúziójához aztán, ha jól
végeztük dolgunkat, tudományos hit kapcsolódik. Ez a hit (pisztisz) valójában azonos a tudással
(gnószisz).
A tudás tehát első értelmében a Szentírás allegorikus értelmének, az igazi filozófiának a megismerése.
A Biblia szavai azért nem egyértelműek, és Jézus is azért beszélt homályosan, hogy csak kevesen
jussanak el a megváltó tudáshoz. Krisztus, a megtestesült Logosz titkos tanítását s vele az allegorikus
módszert a tanítványok egy szűkebb körének adta tovább (Tarka szőttes 1,11,3; Alapvonalak, 13.
töredék). Kelemen vallásosságának ez az ezoterikus, intellektuális jellege valószínűleg részben Philón,
részben egyes középső platonikus szerzők, részben pedig a gnoszticizmus hatására vezethető vissza
(Daniélou 1961, Lilla 1971: 144 skk.).
A gnószisz másik, magasabb rendű formája csak a halál után érhető el, amikor az igazi gnosztikus
lelke elszakad az érzéki világtól és a testtől, hogy a Logoszon, az intelligibilis világon keresztül Istent
szemlélje. (Tarka szőttes 1,97,2). Az az állapot a lélek teljes megnyugvása (A nevelő 1,29,3) és
megistenülése (Tarka szőttes 7,56,6; Völker 1938, Méhat 1966).
Kelemen a klasszikus etikák két különböző eszményét, a peripatetikus, illetve középsztoikus
metriopatheiát (a szenvedélyek mérséklése) és az első Sztoa apatheiáját Philónhoz hasonlóan két
egymást követő fejlődési szakaszhoz kapcsolta: aki még csak a hitnél tart, annak számára a
szenvedélyek (pathoszok) korlátozása (Nevelő 2,16,4), a gnosztikus számára pedig a szenvedélyek
teljes kiirtása a cél (Tarka szőttes 6,105,1). A szenvedélyeket nem az értelemre, hanem – mint Platón
nyomán a középső sztoa filozófusa, Poszeidóniosz – az irracionális lélekrész(ek)re vezette vissza
(Tarka szőttes 4,136,1). Az apatheia állapota Kelemennél az Istenhez való hasonlatosságot jelenti (vö.
Platón, Theaitétosz 176b). A két állapotot összekapcsolja a Teremtés könyve 1,26-ban szereplő két
fordulattal: „képmásunkra”, „hasonlóságunkra”. A képmás-volt az értelem birtoklásában áll, tehát
mindenkinek természetes sajátja, a hasonlatosság viszont az egyéni erőfeszítés révén elérhető
tökéletesség (Tarka Szőttes 2,131,5; lásd Merki 1952: 45 skk.). Az Istenhez hasonulás Krisztus, a
testté vált Logosz utánzását jelenti, aki szenvedélymentes maradt, s így modellként szolgálhat a
szenvedélyek mérsékléséhez, sőt megszüntetésükhöz is (Tarka Szőttes 6,72,1). Az ő utánzása
valamiféle eggyé válást, egységesülést is jelent, mivel a Logosz, mint láttuk, monász, a differenciált
egység képviselője. Krisztus azonban nemcsak minta, hanem személyes segítő is a szenvedélyek
leküzdésében (7,7,5).

A klerikus műveltség átadásának intézményei

6) A szerzetesség megjelenése, a kolostori iskolák, Szent Benedek

Szent Ágoston életének utolsó esztendeiben már tartott a római birodalom bomlásának folyamata.
Mikor Hippó püspöke 430-ban meghalt, városát már hónapok óta a vandálok seregei ostromolták. Az
V. század végére a hajdan világuralomra törekvő impérium szétesett. A délorosz sztyeppékről
lezúduló barbár törzsek rohamai bevégezték mindazt, amit a belső társadalmi válság már előkészített:
476-ban összeomlott a Birodalom. Az egykori provinciák területét germán törzsek népesítették be.
Sokféle nép gyűjtőmedencéje lett a világnak az a része, mely egykoron Róma fönnhatósága alatt állt.
Hamarosan hadvezérek és uralkodók emelkedtek ki ebből a kaotikus sokaságból. A keresztény vallást
is segítségül hívták ország szervező munkájukhoz. A római birodalom helyén létrejövő országokban
fokozatosan egy magasabb rendű társadalmi rend, a feudalizmus bontakozott ki.
A lélek megtisztulásához, az üdvözülés elnyeréséhez az aszkétikus életmód vezet - ez a gondolat már a
korai keresztény közösségekben is visszhangra talált. Az üldöztetések idején sokan az aszkézis
legszigorúbb formáját választották, és - elfordulva a bűnös világ csábításaitól - remeteként folytatták
életüket. Később, az egyház szigorú hierarchikus szervezetének kialakulása után, az államvallássá lett
kereszténység sokszor már világi érdekek sodrásába került. A gyakran mesterkéltté, külsőségekkel
terhessé váló hivatalos egyházi élet nem elégítette ki azokat a hívőket, akik a krisztusi tanításokat a
maguk teljességében akarták megvalósítani, és tiszta, személyes vallási élményre vágyakoztak. Ők
továbbra is a világtól való elvonulást, a remeteséget választották. Belőlük szerveződtek a IV. század
elején az első kolostori jellegű közösségek.
Az egymást kölcsönösen segítő remeték kolóniái Egyiptom területén alakultak ki a III. században.
Szent Antal szervezte őket a rákövetkező évszázadban kifejezetten kolostori közösségekké. Az első
olyan kolostort, melyben a szerzetesek életét szabályzat (Regula) irányította, Szent Pakhomiosz
alapította Dél-Egyiptomban.
A IV. századtól kezdve a római birodalomnak nemcsak a keleti, hanem nyugati részén is létrejöttek az
első kolostorok. Szent Ágoston is meglátogatott néhányat Itáliában, majd afrikai szülővárosába,
Tagastéba visszatérve maga is alapított kolostort.
A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján Róma és
Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort. Nővére, Szent Skolasztika követte példáját,
zárdát hozott létre a közeli Piumarolában. Monte Cassino kolostorából rajzottak ki hosszú időn
keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi) szerzetesek, hogy újabb és újabb kolostorokat hozzanak létre
Európa-szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század végén.
Szent Benedek kolostorának életét olyan jól kidolgozott, szigorú szabályzattal irányította, mely hosszú
időre példaképül szolgált más kolostorok számára. A "Regulá"-ból kitűnik, hogy a szerzeteseknek a
nap bizonyos időszakában fizikai munkát kellett végezniük, máskor pedig a Szentírás és a szent
könyvek tanulmányozása volt feladatuk. Naponta kétszer étkeztek, az egyik szerzetes felolvasása
kíséretében. Húst csak a betegek fogyaszthattak. Az apát számukra is kiszabott olyan könnyebb
munkát, mely megóvta őket a bűnre csábító tétlenségtől. (Ha arra gondolunk, hogy Szent Benedek
"Regulá"-ja folytonos háborúk időszakában keletkezett, beláthatjuk, hogy az az életmód, amelyet
ajánlott a béke és a rend menedékét biztosította a világtól elvonuló szerzetesek számára.)
Az olvasásról így szól Szent Benedek: "A negyvenes böjt napjaiban mindenki egy könyvet kap a
könyvtárból, melyet elejétől végig el kell olvasnia. A nagyböjt elején kell a könyveket kiosztani.
Mindenekelőtt azonban egy-két öregebb testvért kell kirendelni, hogy járják körül a monostort
azokban az órákban, mikor az olvasás ideje van, s vigyázzanak, nincsen-e esetleg a testvérek között
lustálkodó, aki jobban szereti a pihenést vagy a tereferét, mint a buzgó olvasást, amivel nemcsak
magának árt, hanem másokat is feltartóztat."[1]
Maga a szabályzat nem említi a kolostori iskolát. Az imádkozó és olvasó gyermekek fenyítésére
viszont található benne utalás, ezért valószínű, hogy olvasni tanuló gyermekek is voltak falai között.
Ebben a "sötét középkor"-nak nevezett zaklatott időszakban, a VI-VIII. században a kolostorok a
nyugodt szellemi élethez biztosítottak kiegyensúlyozott körülményeket. Szükséges volt ehhez, hogy a
szerzetesek a lelkigyakorlaton, szent könyvek olvasásán és a reájuk bízott gyermekek oktatásán kívül
nehéz testi munkát is végezzenek. Műhelyekben, szántóföldeken, erdőkben és kertekben folyt a
szorgos munka, a kolostorok fokozatosan gazdasági központokká váltak. Ahogyan Hauser Arnold írja:
"A Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők
teremtették meg."[2]

Kolostori iskolák
Minden kolostorban folyt olvasástanítás. A nagy kolostorokban általában két iskola működött: egy
belső iskola a leendő szerzetesek (oblátusok) számára, egy külső pedig a világi papok képzésére. Ez
utóbbiban tanultak azok a gyermekek is, akiket szüleik szerzetesekkel taníttattak ugyan, de nem
szánták őket egyházi pályára.
A korábbi korszakokban - a görög és a római nevelés időszakában - viszonylag kevesen tanultak meg
olvasni. A kolostorok alapításával indult meg az olvasástanulásnak az első nagy hulláma, amely széles
körre terjedt ki. A rendtagok ugyanis mindenkit maguk közé fogadtak, előkelő családok gyermekeit
éppúgy, mint a társadalom alsó rétegeiből származó fiúkat. A szerzetesek a kolostorokban többirányú
műveltségre tehettek szert. Legtöbbjük az olvasást sajátította el, és azokat az egyházi énekeket,
amelyek a liturgia szerves részét alkották.
Szent Gergely tevékenysége nyomán az énekoktatás fontos szerephez jutott a kolostorok életében. A
600. esztendő táján összegyűjtötte és egy nagy kötetbe másolta az egyházi énekeket. Ezt a kódexet a
római Szent Péter templom oltárához láncoltatta. Innen másolták le a térítő útra induló szerzetesek, és
innen vitték magukkal a gregoriánnak nevezett egyszólamú énekeket, melyek harmonikus egységbe
ötvözték a görög és római dallamok hagyományait a keleti és zsidó népzenei elemekkel.
A szerzetesek egy része - további tanulmányok után - kiemelkedett a kolostorok zárt közösségéből.
Püspökként vagy állami tisztségviselőként, államférfiként a feudális államrendben jelentős szerepre
tettek szert. Ehhez a klerikus műveltség magasabb szintjét is el kellett sajátítaniuk.
Klerikusoknak nevezték a VI-XVI. században azokat a férfiakat, akik az egyházi rendbe (klérusba)
tartoztak. Igen összetett volt ez a réteg: az egyszerű falusi papoktól kezdve az érsekekig, püspökökig
ide tartozott mindenki, aki az egyházhoz szorosabb-lazább szállal kapcsolódott. Volt köztük az
alapvető ismereteket birtokló szerzetes és nagy műveltségű tudós. Ők töltötték be a korabeli világi
"értelmiségi" funkciókat is: kancelláriákon, hiteles helyeken, a törvényhozás és jogalkotás számos
területén, a közigazgatás posztjain teljesítettek szolgálatot. További tipikusan "értelmiségi" feladatuk
volt a gyermekek oktatása-nevelése. Világi rendűek - egészen a XIII-XIV. századig - még nem
vállalkoztak erre.
A magasabb társadalmi pozíciók betöltéséhez szükséges magasabb tudományok elsajátítására nyílott
lehetőség például Cassiodorus kolostorában, a "Vivarium"-ban, melyet 540-ben alapított Calabriában.
A VIII. századtól pedig az angol szigetek kolostorai váltak a magasabb művelődés központjaivá.
Canterbury, Wearmouth és York kolostoraiban már olyan gazdag könyvtárak voltak, amelyekben a
keresztény egyházatyák és az antik klasszikus szerzők műveit egyaránt forgathatták a tudásra szomjas
szerzetesek és iskolások.
A VIII. század végére megszilárdult Európában az első hatalmas feudális állam, Nagy Károly frank
birodalma. Miután a 800. esztendő karácsonyán a pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta, az uralkodó
hozzákezdhetett nagyszabású művelődési programjának a megvalósításához. Ebben az egész országra
kiterjedő koncepcióban a kolostori, székesegyházi (káptalani) és plébániai iskolák kiterjedt rendszerét
hozta létre.
A IX. századra Nagy Károly egy olyan széles körű iskolarendszert teremtett, melynek alapja a területi
elv volt. Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az alapvető klerikus ismereteket
(olvasás és éneklés azaz: lectura és cantus) oktató plébániai iskolákat, és minden területi központban a
kolostori és székesegyházi iskolák tették lehetővé a magasabb ismeretek elsajátítását.
Már a mai értelemben vett iskolák működtek ezekben a nagyobb kolostorokban és
székesegyházakban. Az ókorral ellentétben már nem egy-egy tudós vagy filozófus köré gyűltek össze
a fiatalok, hogy tőlük tudományukat - az emberi élet lényeges kérdéseiről beszélgetve, vitatkozva -
ellessék. Nem a kötetlen beszélgetés volt már a filozófiai stúdiumok fő "oktatási módszere". Az
alapfokú ismereteket sem a gyerekeknek egyénileg magyarázva, velük egyénileg foglalkozva
tanították.
A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok
tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Az azonos tantárgyat tanuló
gyermekeket tudatosan kialakított módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt
tartalmú tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült, lehetővé téve a
tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat már az oktatást élethivatásnak tekintő
szakemberek - klerikus tanárok - tanították.
A gyakorlati társadalmi igények hatására az új iskolarendszerrel párhuzamosan új tananyagrendszer
alakult ki. Ez az új klerikus tananyag - mint látni fogjuk - magába olvasztotta a "hét szabad tudomány"
egyes tagjait. A VIII. században a Karoling-kor elméletírói két csoportra bontották ezt az ókorból
örökölt tudományrendszert. A trivium tagjai a szóval, a szöveggel foglalkozó tudományok: a
grammatika, a retorika és a dialektika. A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra
vonatkozó ismeretanyagok: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.
Mint már fentebb említettük, a klerikus műveltség alapját az olvasás és az éneklés jelentette. Az előbbi
körébe tartozott a latin szövegek és számok elolvasása, néhány egyszerű latin nyelvtani szabály és a
latin nyelv alapvető szókincse. Az utóbbi pedig - az egyházi énekek megszólaltatásán túl - az egyházi
liturgia ismeretét is megkövetelte; vagyis tudni kellett, hogy az egyes dallamok mikor, milyen
ünnepeken, a szertartás melyik részében csendülhetnek fel.
Akik magasabbra akartak kerülni a klerikus pályán, azok további három "komplex" tantárggyal
ismerkedtek meg behatóan:
Grammatika. Ennek a már régtől fogva ismert komplex tantárgynak a keretei között tanulták meg a
részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait nemcsak elméletben, hanem
a gyakorlatban is. Szükség is volt erre, mivel a frank birodalomban a latin mint idegen nyelv a
tudomány, az egyházi élet és a közigazgatás nyelve volt.
Diktámen. Több szálból szövődött össze ez az ismeretkör. A tanulók ennek keretei között sajátították
el a latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályait. Ez volt tehát a gyakorlati "írásművészet"
tudománya. Azt is megtanulták, hogyan kell okleveleket helyesen kiállítani, peres ügyekben vagy egy
földbirtok adás-vétele kapcsán. Ehhez bizonyos fokú jogi ismeretre is szükség volt. A különféle
írásművek - például levél, törvényszöveg, történeti feldolgozás - sajátos műfaji és stiláris szabályait is
ismerniük és alkalmazniuk kellett. A diktámen keretei között került sor a verselés művészetének és az
énekelt versekkel kapcsolatos tudnivalóknak a megismertetésére.
Kompútusz. Ez a számokkal kapcsolatos ismeretek összessége volt a középkori klerikus műveltségben.
Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. A
naptárkészítéshez - ez is a papok feladata volt - csillagászati számítások ismerete is szükséges volt. Az
időszámítás tudománya, a történeti időfolyam főbb állomásainak ismerete, néhány természeti jelenség
(villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére
vonatkozó korabeli ismeretanyag is ide tartozott.
Láthatjuk, hogy az antikvitás "hét szabad tudománya" hogyan transzformálódott át egy hármas
tagozódású, gyakorlati jellegű klerikus műveltség elemeivé.
Természetesen írással is foglalkoztak a kolostorok szerzeteslakói. Lankadatlan szorgalommal másolták
le többek között az ókori klasszikusok műveit - e munkákat ma is ezekből a IX-X. századi
másolatokból ismerjük. A betűket nem folyóírással vetették papírra, hanem nagy gonddal rajzolták
őket. A kezdőbetűket (iniciálékat) művészi igénnyel festették-díszítették.

Nagy Károly korának kiemelkedő egyénisége volt a frankföldi Tours kolostori iskolájának
vezetője: Alkuin (730 körül-804). Tanulmányait az angliai York kolostorában végezte, innen került
Nagy Károly udvarába, majd Tours kolostorának élére. Nagy műveltségét példázzák sorai, melyet -
tanításának célját vázolván - az uralkodóhoz intézett: A növendékek egy részének "a Szentírás mézét
szolgálom fel; másokat a régi tudományok nemes borával igyekszem elbódítani; vannak, akiknek a
grammatikai finomságok gyümölcseivel kedveskedem; némelyekben pedig világosságot gyújtok az
égboltozat fényes csillagaival".[3]
Akárcsak Alkuin, más tudós szerzetesek is szenvedélyesen vetették bele magukat az ókori klasszikus
szerzők tanulmányozásába. Ennek a reneszánszhoz hasonló életérzésnek a fellángolása azonban
sokakban ellenérzést váltott ki. Ezek közé tartozott Odo (?-942), a cluny kolostor apátja. Fiatal
korában ő maga is lelkesedett az antik klasszikus költőkért. Egy éjjel álmában gyönyörű kelyhet látott.
Kíváncsian nézett bele, s csábító szépségű kígyók tömegét pillantotta meg benne. A kígyók azonban
hirtelen kisiklottak a kehelyből, s nekitámadtak Odónak. Felébredése után megértette: a pogány
irodalom a csábító külső alatt mérget rejt magában. Elfordult tőle, s aztán csak a szent könyveknek
szentelte életét.[4]

2. Plébániai iskolák
Nagy Károly frank birodalmában a kolostorok, püspöki székhelyek, fejedelmi rezidenciák körül apró
települések, falvak alakultak ki. Az itt élő-dolgozó nép teremtette meg munkájával a feudális
társadalmi rend anyagi alapjait. Az uralkodó osztály minél szélesebb körben kívánta terjeszteni az
egyház tanításait, hogy ennek segítségével biztosítsa a társadalom életének zavartalanságát. Igen sok
papra volt szükség ehhez.
Erre a célra szerveződött a IX. század folyamán a falvak plébániai oktatása, a plébániai iskola.
Összegyűjtötték - akár a legalsóbb néprétegekből is - a tehetséges ifjakat, hogy alapvető ismeretekkel
és gyakorlati készségekkel felvértezve pappá képezzék ki őket. "Alakítsanak a fiúk számára
olvasóiskolákat, ahol zsoltárokat, énekeket tanuljanak. Itt hibátlanul másolt szentírási könyvek is
legyenek" - rendelkezett Nagy Károly 802. évi törvénye. Ennek nyomán a század folyamán szerte
Európában már rendelkezések egész sora írta elő, hogy a plébániás falvak papjai gyűjtsenek maguk
köré ifjakat, akiket liturgikus könyvek olvasására és gregorián énekekre tanítottak.
A plébániai oktatás tananyagát tehát az olvasás (lectura) és az éneklés (cantus) alkotta. Az egyszerű
falusi plébánosnak nem volt szüksége magasabb műveltségre. Mégis e két alapvető készséghez
szervesen társult az emlékezet fejlesztése, hiszen nagy mennyiségű anyanyelvű és latin szöveget
kellett megjegyezniük (tízparancsolat, imák, szentségekről való ismeretek, szentírásrészletek stb.). A
falusi plébánosoknak mindezeken túl a mise - vasárnaponként és ünnepenként változó - szentírási
szövegeit, érthetően, szépen hangsúlyozva kellett felolvasniuk, tájékozottnak kellett lenniük a
liturgikus előírások terén, ismerniük kellett az egyházi éneket. Az elemi szintű klerikus műveltség
tehát gyakorlatra irányuló, praktikus ismeret- és készség-együttes volt.
Az előzőekből látható, hogy a plébániai oktatás célja a klerikus-utánpótlás volt. A legalacsonyabb
néprétegek számára ezen kívül - egészen a XVI. századig - nem létesítettek iskolákat. Az egyház
nevelő-tevékenysége viszont nem korlátozódott az iskolaszerű oktatásra-nevelésre. A templomban
felhangzó prédikációk, a szertartások szimbolikája, az egyházi énekek katartikus hatása mind-mind
arra buzdították a híveket, hogy a földi élet örömeit csak mérsékelten élvezve figyelmüket a túlvilági
élet jutalma felé fordítsák

3. Székesegyházi iskolák
A papi műveltség elsajátításának harmadik lehetséges színtere - a kolostorok és plébániák mellett - a
székesegyházi iskola volt a Karoling kortól kezdve. Ezeket az iskolákat az egyházi központokban a
püspöki vagy káptalani székhelyeken szervezték meg. (A püspök vagy érsek a kanonokok testületével,
a káptalannal együtt irányította az egyházmegye életét.) A székesegyházi - vagy más néven káptalani -
iskolák a falusi iskolák esetlegességével szemben a rendszeres oktatást képviselték. Feladatuk
kezdetben az volt, ami a plébániákon: az elemi szintű klerikus műveltség tanításával kellett
biztosítaniuk az utánpótlást a papság számára.
Emellett az iskolások az egyházi szertartások fényét is emelték, hiszen a tanuló fiúk, a scholarisok a
székesegyházakban a templomi kórus tagjaiként is közreműködtek. Az egyszerű szervezettségű
káptalani iskolákat később - az egyház érdekeinek megfelelően - át kellett alakítani. A XI-XII.
századtól kezdve ugyanis sok olyan reformmozgalom bontakozott ki, melyeknek tömegbázisát a
legalsó néptömegek alkották, vezetőik pedig a falusi papság soraiból kerültek ki. Az egyház jogainak
és érdekeinek védelméért a székesegyházi-káptalani iskolákat magasabb képesítésű tanárokkal, tudós
férfiakkal igyekeztek megerősíteni. Ekkor, az ezredforduló táján kristályosodott ki a klerikus
műveltség két egymásra épülő rétege.
Az alsó fokú iskolás ismereteket (olvasás és éneklés) a komplex "tantárgyak", alaptudományok
követték: a latin grammatika, a diktámen és a kompútusz. A székesegyházi iskolák tanulói ezeket
sajátították el. Később, a XII-XIII. században azután a magasabb színvonalon oktató székesegyházi
iskolákban kiemelkedett ezek közül néhány speciális tudomány: a filozófiai alapozású teológia, a
jogtudomány (decreta) és az orvostudomány (medicina). Az orvostudomány fejlődését az akkoriban
egyre jobban elterjedő arab tudományos hatás serkentette. A középkor orvosainak kedvelt
olvasmányává lett Avicenna (Ibn Sinà) "Kánon"-ja.
Így vált teljessé a klerikus műveltség hármas rendszere: az alap- és középfokú műveltséget a
specializálódott szaktudományok koronázták meg.
A következő táblázat a középkori klerikusműveltség elemeit szemlélteti[5]:

c) orvostudomány
Önálló szaktudományok b) egyházjog
a) filozófia-teológia

c) kompútusz
Komplex alaptudományok b) diktámen
a) grammatika

b) éneklés
Alsó fokú iskolás ismeretek
a) olvasás

Nyugat-Európában tehát a IX. század folyamán alakult ki az oktatási-nevelési intézményrendszer

alapszerkezete: A kolostori és székesegyházi iskolák a kor műveltségének közép- és felsőszintű
elsajátítására nyújtottak lehetőséget, a plébániai iskolák pedig az alapismeretek oktatását végezték. (Ez
a rendszer nem jelentette a fokok hierarchikus egymásra épülését. A mai értelemben vett
osztályrendszer, szigorúan elhatárolt évfolyamokkal, csak később alakult ki.) A frank birodalom
mintájára szerveződött Európában a klerikusképzés egészen a XVI. század első évtizedéig.

7) A középkor átmeneti századai: Alcuin és Nagy Károly tanügyi reformjai

Végigtekintve ezeken a reformtörekvéseken, összefüggően három
mozzanatot kell kiemelnünk belőlük:
1.) Nagy Károly kísérelte meg a római császárok ez irányú kezdeményezése óta először, hogy a
nevelés egész rendjét államilag szervezze. Ez annál jelentősebb, mivel Vespasianus – aki először nyúlt
bele a nevelésügybe az állami hatalommal – már nagyon fejlett művelődésüggyel állt szemben; Nagy
Károly ellenben csak egészen kezdeti állapotokat talált, s ezért neki kellett nemcsak a szervezésnek,
hanem a megalapozásnak a munkáját is vállalnia. Az akkori történeti helyzetben ez magától értetődően
csakis az egyházzal karöltve történhetett. Hasonlóképpen történeti kulturális viszonyok magyarázzák,
hogy ez az állami szervezés nem lehetett maradandó alkotás. Hosszú évszázadoknak kellett elmúlniuk,
míg az államhatalom ismét kezdeményezően nyúlt bele a művelődés ügyébe. De hogy Nagy Károly a
VIII. században erre kísérletet tett, az mindenesetre tervszerű politikai előrelátásáról tanúskodik.
2.) Nagy Károlynál találkozunk egész európai történetünkben először az egyetemes népnevelés
gondolatával. Erre vonatkozik az említett 802. évi kapituláréja. Magától értetődik, hogy ezt a
népnevelést Nagy Károly az anyanyelven értette; egyébként Nagy Károly többször kifejezést adott
annak a meggyőződésének, hogy „senki se higgye, hogy Istenhez csak a három nyelven (ti. görögül,
latinul és héberül) lehet imádkozni”. Hogy az anyanyelv ügyét mennyire szívén viselte, mutatja, hogy
maga is megpróbálkozott egy német grammatika írásával, továbbá a hónapoknak és a szeleknek –
amelyeknek eddig csupán latin nevük volt – a saját anyanyelvéből adott elnevezést. Mindezek olyan
törekvések, amelyeknek ebben a korban természetszerűleg nem lehet folytatásuk.
3.) Ezzel az általános népműveléssel függ össze Nagy Károlynak az a törekvése, hogy a magasabb
művelődést a világiak számára is hozzáférhetővé tegye. Ismeretes, hogy a középkor elejétől kezdve a
művelődés mindinkább klerikalizálódik, vagyis a papi rendnek kiváltságává válik, úgyhogy aki
művelődni akart, annak a papi rendbe kellett belépnie. Nagy Károly ezzel szemben a világiakkal is
meg akarta kedveltetni a szabad
művészeteket; evégből járt elől maga is jó példával, és igyekezett akadémiájába a világi urakat is
belevonni, s alapította palotája iskoláját, hogy ebben a világi urak gyermekei részesüljenek magasabb
művelődésben. Ez is olyan kezdemény, aminek utána jó időre nem akad tervszerű folytatása. Ebben a
nagy művében ... hűséges segítőtársa volta a már eddig is többször említett Alkuin. Az ő neve
elválaszthatatlan Nagy Károly tanügyi reformjaitól. Egyik itáliai hadjárata alkalmából 781-ben
találkozott vele Nagy Károly, amikor az a yorki érsek küldetésében járt a pápánál. Ekkor rábírta őt
arra, hogy udvarába jöjjön, s ettől kezdve – háromévi megszakítással – egész haláláig – ő volt a király
(s később császár) legbizalmasabb embere, tanítója, kultúrpolitikai tanácsadója, és a tervek
megvalósítója.

Alkuin (735 k.–804) angolszász bencés szerzetes volt, York iskolájában tanult. Egbertus, Beda
Venerabilis tanítványa volt a mestere, s később maga is ennek az iskolának lett a tanára és vezetője, s
már ekkor is korának legnevesebb tudósa hírében állott. Alkuin két ízben tartózkodott a frank
birodalomban, és ez mintegy magától két szakaszra tagolja működését. Első tartózkodása az aacheni
udvarban volt, 781–790. Ez idő alatt – mint a palotaiskola feje – a királyi család, és az udvari
előkelőség gyermekeit, tehát a birodalom jövendő vezetőit tanította a szabad művészetek ismeretére.
Ugyancsak középpontja itt Nagy Károly tudós körének, az akadémiának is, ahol költői tehetségére
való tekintettel a Flaccus [a római költő, Quintus Horatius
Flaccus után] névvel tisztelték meg. Mindezen kívül pedig tanítója, tanácsadója, ösztönzője, de
egyszersmind végrehajtója is a király nagyszabású művelődéspolitikai terveinek. Nehéz eldönteni ma,
hogy mi vihető vissza Nagy Károlynak a művelődés emelésére vonatkozó intézkedéseiben Alkuin
személyes hatására. Valószínűnek tarthatjuk, hogy Nagy Károly népművelési törekvéseiben is
ösztönző része volt. Sőt nemcsak a művelődés terén, hanem közigazgatási, politikai kérdésekben is a
király
meghitt tanácsadója volt, amint az kettőjük levelezéséből kiviláglik. Alkuin tanügyszervezői
működésének másik színhelye Tours volt. Itt (794–804) mint a Szent Mártonról elnevezett kolostor
apátja, legfőbb törekvése a frank birodalmi kolostori iskolázás megszervezésére irányult, mégpedig
abban a szellemben, ahogy az az angolszász kolostorokban már egy évszázaddal előbb kialakult. Épp
ezért a Tours-i kolostor iskoláját igazi mintaiskolává fejlesztette ki. A szabad művészeteknek minden
ágát tanították, valószínűleg két csoportban: külön osztva a trivium [a hét szabad művészet tanításának
alsó foka, amely a grammatikát, a retorikát és a dialektikát foglalta magában] és külön a quadrivium [a
hét szabad művészet tanításának magasabb foka, amely a számtant, a mértant, a csillagászatot és a
zenét foglalta magában] tanulóit. Ebből az iskolából kerültek ki a birodalom püspökei és apátjai, és
ennek mintájára szervezték utóbb Nyugat- és Közép-Európa kolostori iskoláit. Habár ennek a Tours-i
iskolázásnak részleteit nem ismerjük, annyit a fennmaradt forrásokból meg lehet állapítani, hogy vele
kezdődik a kontinensen (a déli részeket természetesen nem számítva) a septem artes rendszeres iskolai
művelése. Ennek érdekét szolgálta a kolostori könyvmásolás is. Az antik auktorok legrégibb szövegei
javarészt éppen Karoling kódexekben származtak ránk. Már magában ez a tény kultúrtörténetileg
eléggé fel nem becsülhető, hiszen e nélkül az újkor elején a humanizmus – s vele az egész szellemi
élet – újjáéledése be nem következhetett volna.
Alkuin nevét ... nemcsak ez a tanítói és szervezői tevékenysége teszi a nevelés történetében
emlékezetessé, hanem még inkább tankönyvírói munkássága. A trivium egyes tárgyai számára írt egy
grammatikát, egy retorikát és egy dialektikát, továbbá egy könyvet az ortográfiáról. Ezek a
tankönyvek részint még aacheni, részint Tours-i tartózkodása idejében keletkeztek, ami mutatja, hogy
az ő említett kettős irányú tevékenységéből nőttek ki. De erre vall e tankönyvek anyagának
párbeszédes feldolgo-
zási formája is. Interrogare sapienter est docere [Bölcsen kérdezni annyi, mint tanítani] – hangzik
Alkuin egyik módszeres alapelve. Kétségkívül tankönyveinek ez a párbeszédes formája nem eredeti,
hanem Beda Venerabilis nyomát követte, akinél először láttuk feltűnni a középkorban. Nem is
szükséges külön rámutatni, hogy ez milyen didaktikai tapintatra vall, hiszen ma is a párbeszédet
tartjuk a leghelyesebb tanítási formának; a középkorban pedig (amikor rendszerint csak a tanárnak volt
könyve), ezek a tankönyvek ezzel a párbeszédes formájukkal éppenséggel módsze-
res vezérfonalat adtak a tanár kezébe, hogy hogyan dolgozzák fel ezt az egyáltalán nem könnyű
anyagot. Ebből érthetjük, hogy mindenütt – ahol a kolostori iskolázás a középkorban felvirágozott –,
ezek a tankönyvek voltak használatban, és sokszor utánozták őket. E tankönyveken kívül Alkuin még
etikai és pszichológiai tárgyú
műveket is írt, továbbá ódákat, elégiákat, példázatokat és rejtvényszerű meséket. Ezek ... – bár nekik
köszönhette elsősorban a Flaccus költői nevet –, természetesen csak kultúrhistóriai érdekűek. E
szempontból ... ezeknél is fontosabbak a levelei, amelyeket főleg Nagy Károlyhoz, továbbá világi és
egyházi méltóságok viselőihez írt. Körülbelül 300 levele maradt fenn. Ezek tanúskodnak talán
leginkább arról, milyen nagy fontos-
ságú ösztönző tevékenységet fejtett ki Alkuin, s mennyire kiterjedt figyelme a tanítás és szervezés
minden problémájára. Jelentőségét abban foglalhatjuk össze, hogy ő volt az antik műveltség
anyagának első rendszerezője, s mint a kolostori iskolázás megszervezője, egyszersmind közvetítője
és terjesztője is Nyugat-Európában.

8) A fejlett középkor neveléstörténete: a városok, az egyetemek, a lovagi nevelés

A középkori egyetemek
Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét a műveltség elsajátításának történetében. A
XII. században némelyik székesegyházi iskolában a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei
sereglettek, hogy előadásait hallgathassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették előnyben, akik - a
kornak megfelelő - praktikus ismeretanyagot (diktámen, jog, orvoslás stb.) dolgozták fel. A fokozott
érdeklődés a tanárok "kiválogatódását", s ezzel együtt a színvonal emelkedését eredményezte.
Fokozatosan létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete, az "universitas", azaz a mai egyetem
őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a tudományok egyetemességét, hanem a testület
egységét jelentette: "universitas magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az
intézmény neve ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok"). Az első studium
generale Bolognában jött létre 1088-ban.
Párizsban a XII. század első felében a Notre-Dame székesegyház és a Szent Genovéva-kolostor
iskolájának összeolvadásából keletkezett az egyik legjelentősebb középkori egyetem, a Sorbonne.
(Nevét IX. Lajos egyik udvari klerikusáról kapta, aki 1253-ban 16 szegény teológus diák számára
kollégiumot alapított.) Legelső tanárai közül talán a leghíresebb, Pierre Abèlard (1079-1142) volt az,
akinek racionális okfejtései, kritikus szemlélete, kérlelhetetlen szkepticizmusa messzi földről vonzotta
a hallgatóságot.
Nevezetes volt etikai kérdésekről folytatott heves vitája, amelyet a ciszterci teológussal, Clairvaux-i
Szent Bernáttal folytatott. Szent Bernát a bűnös ember tehetetlenségét hangsúlyozta: "Bűnben
születtünk, bűnösök vagyunk, és bűnösöket hozunk a világra; adósnak születvén adósokat; romlottnak
születvén romlottakat; rabszolgának születvén rabszolgákat. Világra jövetelünktől kezdve sérültek
vagyunk, és azok is maradunk..." Abèlard szerint a bűn csak hiány: "Bűnözni annyi, mint elhanyagolni
Teremtőnket, tehát nem cselekedni, vagy nem lemondani őérte ott, ahol az hitünk szerint
kötelességünk lenne. Miután a bűnt így, tisztán negatív módon határoztuk meg mint nem lemondást a
helytelen cselekedetekről, vagy pedig mint tartózkodást a dicséretes cselekedetek elkövetésétől,
világosan kimutattuk, hogy a bűn nem lényegi dolog (substantia), mivel inkább hiány, mint meglét;
hasonlatos a sötétséghez, amelyet így definiálhatunk: a világosság hiánya ott, ahol pedig szükség lenne
a világosságra."[6] Abèlard felfogása ember-közelibb, humánusabb: a bűn nem "lemoshatatlan", örök
életre szóló stigma.
A párizsi egyetemnek - ez tekinthető a középkori egyetemek "prototípusának" - négy kara (fakultása)
volt: három felsőbb (teológiai, jogi orvosi) és egy alsóbb, a facultas artium, a filozófiai kar. Ez utóbbi
előkészítő szerepet töltött be, itt sajátították el a hallgatók az alapvető tudományos műveltséget.
Szükség is volt erre, mivel az Európa különféle országaiból egybesereglett tanulni vágyó fiatalok nem
rendelkeztek egységes tudásanyaggal. A középkori egyetemek nem kizárólag felsőoktatási
intézmények voltak. Az egyetem ellenőrzése alatt történt az alsó és középfokú oktatás jelentős része.
A kollégiumokban a gyerekek már nyolcéves koruktól tanulhattak.
A párizsi egyetemen a facultas artium hat esztendeig tartott, általában tizennégytől húszéves korig. Két
fokozat tartozott ide: a baccalaureatus a második év végén és a doctoratus az oktatási szakasz
befejezése után. Minden bizonnyal ezután kerülhetett sor orvosi vagy jogi stúdiumokra húsztól
mintegy huszonöt éves korig. A teológia nyolc évet vett igénybe, a teológiai doktorátus
megszerzésének korhatára harmincöt év.
A tipikus egyetemi stúdiumok a következőképpen alakultak: A facultas artium ("ars"-fakultás,
filozófiai fakultás vagy magyarra fordítva: bölcsészeti kar) első esztendei alatt latin grammatikát, majd
logikát tanultak a hallgatók. Ha ezekből sikeresen levizsgáztak, megkapták a baccalaureatus
fokozatot. Arisztotelész természetbölcseleti művei következtek ezután, ennek befejeztével nyerték el a
licentiatust. Végezetül Arisztotelész etikai fő művét, a "Nikomakhoszi Etiká"-t tanulmányozták, ezután
került sor magiszterré avatásukra. Magiszterként maguk is tarthattak előadásokat bármely egyetem
filozófiai (más szóval "ars") fakultásán. Minden egyetemi hallgatónak először el kellett végeznie a
facultas artium-ot, csak ezután léphetett a jogi, teológiai vagy orvosi fakultásra.
A középkori egyetemek fakultásainak egymásra épülését a következő ábra szemlélteti:

orvosi kar jogi kar teológiai kar

filozófiai kar

A középkori egyetemek polgárai általában 6-10 esztendei szaktudományos stúdium után nyerték el a
doktori címet. A fakultás élén - akárcsak ma - a dékán állott, a négy fakultás, tehát az egész egyetem
vezetője pedig a rektor volt. Párizsban a rektort a legnépesebb fakultás, a bölcsészeti kar oktatói
választották maguk közül. Az egyetemek általában különféle jogokra, kiváltságokra tettek szert, s
viszonylagosan függetlenítették magukat az egyházi és a világi hatalomtól. Jellemző sajátosságaik
alapján a középkori egyetemek két típusba sorolhatók:
1. Párizsi típusú egyetem: Az egyetem rektorát a tanárok választották, de az egyházi hatóság (az
egyetem kancellárja) erősítette meg tisztségében. Ilyenek voltak a francia, az angol és a német
egyetemek.
2. Bolognai típusú egyetem: Itt az egyetemi polgárok választottak maguk közül rektort egy-két évre.
Rektor csak egyházi rendhez tartozó (klerikus) lehetett, olyan, aki "tisztes erkölcsű, megbízható,
higgadt és igazságos", legalább 25 esztendős nőtlen férfiú volt. Tanítási jogot ő adományozhatott. Az
itáliai és a spanyol egyetemek követték ezt a mintát, de ilyen volt a rend a krakkói egyetemen is.
Érdekes, hogy a - különböző tisztségviselőkön kívül - az egyetem kötelékébe tartoztak a könyvárusok
(librarius), a könyvmásolással, sokszorosítással is foglalkozó stacionáriusok, a könyvbecsüsök,
pergamen-kereskedők, könyvkötők, az iniciálékat festő könyvdíszítők és a gyógyszerészek is. Az
oktatók és a hallgatók fegyelmi ügyeiben az egyetemi bíróság döntött. E téren is érvényesült az
autonómia, a jogi különállás, önrendelkezés.
Kiemelkedő esemény volt az egyetemek életében a doktorrá avatás szertartása. Bolognában a XIII.
század végén következőképpen zajlott le ez a fényes ünnepség: A nagy nap reggelén díszes menet
indult az egyetemről a templomba. A felavatásra váró ifjút barátai kísérték zenészek társaságában,
akik az ünnepély fényét emelték. Ezután következett az egyetem rektora és a hallgatóság. A
templomban a doktori cím várományosa ékes latin beszéddel kérte felavatását. A rektor válaszolt erre,
és átadott neki egy nyitott és egy csukott könyvet (azt jelképezve, hogy ezután kötelessége lesz
tudományát folytonosan gyarapítani), fejére tette a doktori kalapot és ujjára húzta a doktori gyűrűt. A
szertartást nagy lakoma követte.
Az egyes európai egyetemeken nem mindegyik fakultás fejlődött egyenlő mértékben. Bolognában a
jogi kar vált Európa-szerte ismertté. Nagy érdemeket szereztek professzorai a klasszikus római jogra
alapozott világi jog kidolgozásában. Olyan egyetemes érvényű jogrendszert jelentett ez, amely azonos
volt az egész feudális Európában, nem különbözött népenként, nemzeti hagyományonként. A párizsi
egyetem a filozófiai alapozású teológia művelésével tűnt ki. Fontos eleme volt ennek a "skolasztikus
dialektika", illetve a skolasztikus bizonyítási mód, amely egyben oktatási módszert is jelentett. (A
középkor filozófiája, a skolasztika nevét onnan nyerte, hogy "iskolában" művelték.) Ez a módszer
annyira elterjedtté vált, hogy - a filozófián és teológián kívül - hamarosan más tudományok tanításakor
is alkalmazták.
Mi volt ennek a módszernek a lényege? Az ismeretkörök tanítása a következő menet szerint történt:
1. A tanítandó tételt röviden, szabatosan fogalmazták meg, többnyire kérdő formában.
2. Felsorakoztatták a tétel ellen hozható ellenérveket.
3. Ezután a tétel mellett szóló érvek következtek. (Mindkét oldalon logikai érvek és tekintélyes
szerzők véleményei szerepeltek.)
4. A tétel kifejtése, eldöntése és a döntés megokolása következett.
5. Ennek alapján megcáfolták a (2. szám alatt szereplő) ellenérveket.
A skolasztikus bizonyítási mód deduktív ismeretszerzési módszer, mely kizárólag a gondolkodás
műveleteire alapoz, és figyelmen kívül hagyja az érzéki tapasztalásból származó ismeretanyagot.
Előnye, hogy fegyelmezett gondolkodásra nevel, kizárólagos alkalmazása viszont - éppen a külső
érzékletek elhanyagolása miatt - öncélúvá teheti a gondolkodást.
A középkori skolasztikus filozófia egyik alapkérdése az univerzáliák és a reáliák körül zajlott.
Háromféle felfogás alakult ki:
1. A "végletes realizmus" azt állította, hogy a fogalmak, az eszmék megelőzik a dolgokat (universalia
sunt ante rem);
2. a "mérsékelt realizmus" szerint a fogalmak benne foglaltatnak a dolgokban (universalia sunt in re);
3. a nominalizmus szerint pedig a fogalmakat pusztán az ész teremti, amikor a dolgokból "vonja ki"
őket (universalia sunt post rem).
A nominalizmus jeles képviselője William Occam (1280-1349) volt. A dolgok: dolgok, a fogalmak
pedig fogalmak - így lehetne tanítását leegyszerűsítve értelmezni. Nincsen szükség a valóság
megkettőzésére, a létezők szaporítására. Isten megismerhetetlen, nincsenek megragadható
tulajdonságai. Abszolút hatalommal és végtelen kiterjedéssel rendelkezik. Semmi és senki sem
befolyásolhatja őt. Mindössze abban reménykedhetünk, hogy ha elő az ítélet napja, talál számunkra
enyhítő körülményt. Engedelmeskednünk kell tehát Istennek és bíznunk kell a saját értelmünkben.
Occam szkepticizmusa az empirizmus kialakulásának vetette meg az alapját.
A skolasztikus filozófia legkiemelkedőbb képviselője Aquinói Szent Tamás (1225?-1274) volt, aki a
párizsi egyetem professzoraként alkotta meg a skolasztika szintézisét. "Summá"-jában hatalmas
összefüggő szintézisbe ötvözte a középkor világképét.
A dél-franciaországi Montpellier egyetemén az orvosi fakultás vált a XIII. század során európai
hírűvé. Galénosz és Hippokratész művei alapján folyt az oktatás, amelyet az arab orvosok tanításaival
egészítettek ki. Évszázadokon át ismert volt a középkorban az egészségügyi útmutató, melyet a
Salerno kolostori iskolájában élő szerzetesek dolgoztak ki arab orvosok műveit latinra fordítva. Ez a
mű (Regimen sanitatis Salernitatum) hexameteres verssorokba sűrítve tartalmaz - a kor tudományos
színvonalának megfelelő - egészségügyi ismereteket, orvosi tanácsokat.

B) A világi nevelés
A középkor a rendi tagozódás kora. A rendiség nemcsak jogi tekintetben tagolta a társadalmat, hanem
minden rendnek megszabta a maga sajátos foglalkozását. A középkor embere nem ismerte az
univerzalitást. "Szakmai csoportok" jöttek létre: a tudományok művelője: a papság, a szabad emberek:
katonák vagy (később) polgárok, a nem szabadok: jobbágyok.
Az előkelő világiak fiai a lovagi nevelés életszerű keretei között sajátították el mindazt, amire felnőtt
életükben szükségük lehetett.

1. A lovagok nevelése
A középkor társadalmi rendjének alapja a földbirok, a feudum volt. A birtok tulajdonosának elsőrendű
kötelessége volt, hogy mindazt, amit örökölt megvédje és gyarapítsa. Ehhez katonai erényekre: fizikai
erőre, ügyességre, a fegyverforgatás készségeire volt szükség. A nemesi fiúgyermekeket ennek
szellemében nevelték. A családi birtokot a legidősebb gyermek örökölte, a többi pedig a király, a
fejedelem vagy más hűbérúr szolgálatába szegődött.
A lovag tehát az a nemesi származású - legtöbbször nem elsőszülött - lovas katona volt, aki fegyveres
szolgálatait hűbérurának ajánlotta fel, s hűségéért cserébe jutalmul földbirtokot kapott. (Később a
lovagok rendjébe alsóbb néprétegekből származó katonák is bekerültek.)
A XI. századtól - a feudalizmus megszilárdulásától - kezdve a fejedelmi udvarok többségében jelentős
udvari kultúra keletkezett. A környékbeli nemes fiatalok itt gyűltek össze, hogy megismerjék a
feudális társadalom szokásait, szert tegyenek azokra az ismeretekre és készségekre, amelyekre
majdani életükben szükségük lehetett. Sajátos lovagi ideál alakult ki ezekben a kulturális
központokban.
Bátor, hősies férfiak nevelése volt a cél, akik készek életüket habozás nélkül feláldozni a szent cél
érdekében. A lovagi ideál a görög arisztokrácia kalokagathia eszméjéhez volt hasonlatos. Ismét
értékké vált az, amit az őskeresztények elutasítottak: a testi erő, a harcedzettség, a fejlett fizikum. A
fizikai erőn kívül ez az ideál olyan erényeket is magába foglalt, amelyekhez hasonlókkal már
Spártában is találkozhattunk. Lelkierő, kitartás, a szenvedés és a halál megvetése, mértékletesség és
önuralom - ezek a jó lovag lelki tulajdonságai. Ehhez járult a hűbérúr iránti feltétlen hűség, valamint a
legendássá vált "lovagiasság": a legyőzöttek iránti nagylelkűség, a gyengék és elesettek gyámolítása, a
női nem feltétlen tisztelete.
Ez utóbbiak már a későbbi "úri" erényeket, a gentleman nagyvonalúságát, önzetlenségét előlegezik
meg sajátos formában. Az arisztokratikus lovagi ideálban az üzleti szellemnek, a gazdasági
racionalizmusnak még nyoma sincs. A "nemesség kötelez" (noblesse oblige) elve hatja át ezt a
szemléletmódot, s ez a kétkezi munka megvetésében, a pazarlás iránti hajlamban, a reprezentálás
szeretetében nyilvánul meg.
Az egyház is szentesítette a lovagság intézményét. A hős harcosokat Krisztus bajnokainak tekintette,
így egyfajta lelki-spirituális méltóságot is adományozott nekik. Ennek ellenére a lovagság eszméjében
feszülő antagonizmusként jelentek meg a világi és a transzcendens tendenciák. Egymás mellett élt
egyetlen emberképben a vallás iránti feltétlen elkötelezettség és a földi örömök iránti fogékonyság.
A lovagság ugyanis új szerelmi eszményt teremtett. Költészetében a szerelem kultusza, a szerelem
apoteózisa jelenik meg. Az a nagyon is evilági irányultság, felfogás, hogy a szerelem minden szépnek
és jónak a forrása. Újfajta, bensőséges érzelem ölt testet a lovagi líra alkotásaiban, a szerelmes férfi
gyengédsége, egyfajta jámbor áhítat, mellyel az imádott hölgyre gondol a vágyódó lovag. Új érzés ez,
hiszen a korábbi idők (a rabszolgák zsákmányolásával és a leányrablással) nem ismerték a férfi
udvarlását. Új azért is, mert a nő értékeit emeli eszmei rangra. Végül új, mivel nem feltétlenül függ a
vágy teljesülésétől. A lovagi szerelem hevületét a visszautasítás, a balsiker sem csökkenti.
A lovagi nevelés "iskolái" a főúri udvarok voltak. Ezekbe a politikai és kulturális központokba küldték
a feudális urak gyermekeiket - miután otthon a vallás alapjait, a legfontosabb erkölcsi szabályokat, a
fegyverforgatás alapvető készségeit már elsajátíttatták velük. A főúri udvarok nem iskolás
"könyvműveltséget" adtak, mint amilyent a klerikusok szereztek az egyházi iskolákban. Ezek a fiatal
fiúk a valós élet keretei között, a lovagi tornák, vadászatok, fegyvergyakorlatok forgatagában tanulták
meg mindazt, amire a későbbiekben szükségük lehetett. Itt tettek szert testi ügyességre és erőre, de itt,
a mindennapi élettapasztalatok, a követésre méltó minták alapján bontakoztak ki bennük - a már
említett - lovagi tulajdonságok, erények. De itt tanulták meg a lovagi műveltség egyes elemeit is: a
dal, a zene, a tánc szükséges velejárója a lovag életnek, hogy ellenpontozza a kegyetlen háborúk
szörnyűségeit.
A követendő példákat felkínáló hősi történeteket, az úgynevezett "lovagregényeket" (roman) nem
könyvből olvasták, hanem meghallgatták - hiszen a lovagok többsége nem tudott írni-olvasni.
Hallomás útján ismerték meg - többek között - a Roland-éneket, mely az arabok ellen harcoló két
frank lovag, Roland és Olivier tragikus, de felemelő pusztulását bemutatva adott nekik példát
önfeláldozásból, hazaszeretetből. "Francia föld, igen édes ország vagy" - sóhajtanak föl az idealizált
keresztény fejedelem, Nagy Károly vitézei haláluk előtt, egy új életérzés kifejezéseként. Az "édes"
jelzővel illetett francia föld szeretete ugyanis új fejleményt jelez: a nemzetté válás folyamatának
kísérőjelensége ez.
A lovagi műveltség építőkövei közé tartozott a nyelvtudás is. Ez a nyelv már - a klerikusok latin
nyelvével szemben - egy nemzeti nyelv, a német és angol lovagvárak esetében a francia. Szükség is
volt ennek elsajátítására, hiszen a művelt ifjú lovagnak ezen a nyelven illett társalognia az előkelő
hölgyekkel.
Látható: a lovagok nevelése gyökeresen eltért a klerikusok képzésétől. Mégis - talán a párhuzamok
keresése miatt - a korabeli és későbbi írók a "septem artes liberales" mintájára "hét lovagi készség"-ről
írtak. A lovaglást, úszást, nyilazást, vívást, vadászatot, sakkozást és az éneklést - feltehetően a hetes
szám misztikája jegyében - foglalták egységesnek vélt rendszerbe. Ugyanígy elméleti konstrukció a
lovaggá válás folyamatának három szakaszra bontása: apród gyermekkorban, fegyverhordozó
ifjúkorban és lovag felnőttkorban.
Ha az ifjú elérte a 20-22 éves kort, a felnőttkor határát, s ha arra érdemesnek bizonyult, akkor
pompázatos szertartással lovaggá avatták. Fegyverzete egyes darabjait: a sisakot a vérteket és a
sarkantyút a püspök adta át neki, a kardját pedig hűbérura. A lovaggá ütés a fanfárok zengése
közepette történt.
A lovagi nevelés a XII-XIV. században érte el virágkorát Európa-szerte. A középkorban az úri
családok leánygyermekeinek nevelése eltért a fiúkétól. Többségük hamar elkerült otthonról:
apácakolostorokban vagy más főúri családok lovagváraiban nevelkedtek.
Ezek az előkelő származású leánykák a várúrnő vezetésével sajátították el mindazt, amit egy feudális
udvarház, egy nagy gazdaság vezetéséhez tudni kellett. Minél hamarabb meg kellett tanulniuk
mindezt, mivel általában korán, 12 esztendős koruk táján férjhez adták őket.
A gazdaság vezetése a középkorban a nemesasszony feladata volt, míg férje a katonáival, fegyvereivel
és lovaival foglalkozott. A várúrnő háztartásvezetői munkája nem volt könnyű, a tipikus középkori
háztartásba ugyanis többnyire több tucat, nemritkán száz ember is beletartozhatott. Rokonok,
szolgálók, védencek, papok - mindannyit etetni és öltöztetni kellett, ez volt a feudális várúrnő
kötelessége.
A hűbéri kor nemesi udvarháza vagy a lovagvár általában önellátó gazdaság volt: mindent maguknak
kellett előállítaniuk, amire szükség volt. A nemesasszonynak tehát a gazdálkodással, a pénzügyekkel
kapcsolatos praktikus ismeretekre kellett szert tennie. Megfontoltnak, bölcsnek, törvénytudónak kellett
lennie, hiszen férje távollétében ő töltötte be a döntőbíró szerepét is. Valamelyest a harcászathoz is
értenie kellett, hogy egy váratlan támadás esetén irányítani tudja a vár védelmét. A betegápolás, az
orvoslás is a feladatai közé tartozott.
Mindezek után a nemesasszonyoknak nem sok idejük maradhatott arra, hogy elméjüket műveljék. Az
íráshoz általában nem értettek, olvasni is csak kevesen tanultak meg. Az alapvető művelődési eszközt
számukra is a nemzetközi méretekben közkinccsé vált lovagregények jelentették. Ezeket a "regények"-
et (a nevük "roman", s ez eredetileg francia nyelvű könyvet jelent) a XII. században már több európai
nyelvre lefordították. A várkisasszonyok ezekből tanulták meg a jó modor, az illem szabályait, a
társaságbeli viselkedést, az úri magatartást.
Mindezeken túl - ha még maradt idejük - énekelni, táncolni, franciául beszélgetni tanultak, hogy
majdani életükben ezzel is fényt vigyenek a hétköznapok egyhangúságába, s vendégjáráskor,
ünnepnapokon úgy tudjanak viselkedni, ahogyan az illik.[7]

2. A városi polgárság iskolái

A XIII. századtól kezdve a városi polgárság egyre nagyobb befolyásra tett szert. Ezzel párhuzamosan
átformálódott a városi plébániai iskolák tananyaga: már nemcsak a pappá nevelés szempontjait vették
figyelembe, hanem a kereskedő, iparos- és hivatalnokrétegek szükségleteit is.
A városi plébániai iskolák oktatója, az iskolarektor (rector scholae, magister scholae) volt. Többnyire
egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a
tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több
helyen segédtanítót (preceptor, informator, Geselle) alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a
kezdők gyakoroltatásában segédkeztek.
Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes
városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget.
Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi
tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak
sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb
városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai
végzettségük - az esetek többségében - ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői
ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti ("ars") fakultásán szerezhető
baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen.
Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV-XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi
literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.
A városi plébániai iskolák tananyagának középpontjában - az olvasás, írás és az éneklés tanításán túl -
a latin nyelv oktatása volt. A köznapi latin nyelvet oktatták itt, szemben a székesegyházi iskolák
csiszolt, ékes latinságával. Fontos volt a városi polgárok gyermekei számára e köznapi latin
elsajátítása, mivel abban a korban ez a nyelv töltötte be a legfontosabb világi-köznapi kommunikációs
eszköz szerepét is.
Az alapvető készségek (olvasás, írás) és a latin grammatika tanulmányozása után a városi iskolák
növendékei már praktikus - a jövendő életpályához szükséges - ismeretek tanulásával foglalkoztak. A
világi pályákra igyekvőknek a rektor megtanította a különböző hivatalos iratok szerkesztését, pénzügyi
ismereteket, gyakorlati számtant, könyvelést, kereskedelmi levelezést, földrajzi-csillagászati
ismereteket. A latin nyelvet - a világi pályákra készülők esetében - az anyanyelvi írás-olvasás
oktatásával egészítette ki.
Komplex ismeretköröket sajátítottak el ezek a fiatalok, olyan tudásanyagot, mely a - korábban
bemutatott - klerikus műveltség diktámen és kompútusz ismerettömbjének számos elemét is magába
ötvözte.
A XIII-XIV. századra új, világi értelmiségi réteg, a literátusok rétege alakult ki Európa városaiban. A
városi plébániai iskolákban, vagy később az egyetemek filozófiai fakultásán olyan komplex
műveltséget szerezhettek, amelynek már gyakorlati irányultsága volt. A vallás, a tudomány, a
törvénykezés, a hétköznapi ügyintézés, az orvoslás egyaránt helyet kapott benne. E műveltség
birtokában a literátusok már nem törekedtek arra, hogy klerikusokká legyenek. Világi pályák várták
őket. Lehetett belőlük például jegyző, tanító, tisztviselő, gazdatiszt, titkár, könyvelő.
A kézműves- és kereskedő rétegek gyermekei is megtalálhatók voltak a városi plébániai iskolákban. A
mesterség fortélyait a céhekben, a műhelyekben sajátították el, az iskolában pedig az alapvető
ismereteket: anyanyelvű írást, olvasást, esetleg latin grammatikát. Ez utóbbi ugyanis a társadalmi
emelkedés, a magasabb rétegekbe kerülés műveltségbeli eszköze volt.
A városi plébániai iskolák mellett ezekben a századokban már kialakultak a városi polgárság
anyanyelvű képzést nyújtó, praktikus ismeretanyagot felkínáló magániskolái. Az anyanyelv
kizárólagossága az iskolák nevében is szerepelt: "magyar skóla", Deutsche Schule. Az oktatás
körülményeire utal a "zugiskola" elnevezés. Gyakran előfordult, hogy a plébániai iskola rektora
délutánonként lakásán tanított. A lányok nevelését-oktatását általában feleségére bízta.

C) A középkor gyermekfelfogása
A középkori városi plébániai iskolában a tanulócsoportok nem életkorok szerint különültek el, hanem
a tanulmányokban való előrehaladás alapján osztályozták őket.
Robert of Salisbury még a XII. században írja: Láttam a diákokat az iskolában. Számuk nagy (több
mint kétszázan lehettek). Látok köztük különböző korú férfiakat: pueros (gyermekeket), adolescentes
(serdülőket), juvenes (ifjakat), senes (időseket)."[8] A korabeli gyakorlat szerint tehát minden életkor
képviselve volt egy iskolai tanulócsoportban.
Ennek a keveredésnek a magyarázatát a középkor gyermekfelfogásában kereshetjük. A kisgyermekkor
határát az öt-hatesztendős korban szabták meg, mikor a gyermek elhagyta anyját, dajkáját. Hétéves
korukban már iskolába mehettek, s ettől kezdve már fiatal felnőttnek számítottak. A XVIII. századig
megmaradt az iskolában a korok keveredése: tíz-tizennégy éves gyermekek, tizenöt-tizennyolc éves
kamaszok és tizenkilenc-huszonöt éves fiatalemberek jártak ugyanabba az osztályba.
A középkor nem sokra becsülte a gyermekkort. Gyermekábrázolást a képzőművészet egészen a XII.
századig nem ismert, s ennek oka nem a művészek hiányos tudásában keresendő.
Jellemző példa erre az az Ottó-korabeli miniatúra, amely egy evangéliumi jelenetet ábrázol. Azt,
amelyben Jézus így szól: Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket! A művész azonban nyolc felnőtt
férfit fest Jézus köré, minden gyermeki vonás nélkül, csak kisebb méretben.
Mindebből látható, hogy a X-XI. század embereit nem foglalkoztatta a gyermekkor ábrázolása, ez a
kérdés fel sem merült számukra. Csak a reneszánsz művészetben jelennek meg a gyermekek, de itt
sem önmagukban, hanem legtöbbször egy család körében, egy zsánerjelenet részeként.
A középkorban a gyermek akaratának megtörését igen korán elkezdték. El kellett fogadnia azt, hogy ő
egy tökéletlen lény, aki csak akkor válhat erkölcsileg értékessé, ha feltétel nélkül elfogadja a felnőttek
felsőbbrendűségét. Nem volt ritka a gyermekek ijesztgetése szellemekkel, boszorkányokkal, halállal, s
mindennapos volt a testi fenyítés.
A gyermekek élete hétéves korukban alapvetően megváltozott. Általában elküldték őket otthonról: a
szegények gyermekei szolgálni mentek, a gazdagok gyermekei iskolába vagy valamely más házhoz
tanulni. Ettől kezdve szinte felnőttként kezelték őket. Változást e téren csak a humanizmus moralistái
hoztak, de ez a fejlődés megrekedt a pedagógiai tárgyú írások, traktátusok szintjén, s nem vált
gyakorlattá.[9]

D) A magyar intézményes nevelés kezdetei

Szent István király megkoronázása idején egy forrongásban-átalakulásban levő, régi és új hit között
vívódó társadalom élére került. Az új király felismerte legfontosabb feladatait: a magyar társadalom
új, feudális struktúráját kellett kibontakoztatnia, a feudális államszervezetet kiépítenie, s mindehhez a
gazdasági fejlődés alapjait lefektetnie. A jövő érdekében - hogy a magyar nép betagolódhasson az
európai nemzetek közé - a kereszténység felvétele is szükséges volt.
A keresztény egyház szervezetének kiépítése együtt járt az egyházi iskolák megteremtésével, s ez
kettős célt szolgált: klerikusokat képeztek, akik az egyházi szolgálat ellátásán túl világi értelmiségi
funkciókat is betöltöttek. Szent István több kolostort alapított bencés szerzetesek részére. Ezek közül
kiemelkedik a Szent Márton hegyi kolostor, amelynek első szerzetesei még Géza fejedelem hívására,
996-ban érkeztek ide, csehországi és lengyelországi térítőútjuk után. Letelepítésüket - mint ahogyan
azt az 1001-ben megújított alapítólevél is tartalmazza - a királyság megerősítése (pro stabilitate regni)
indokolta.
Iskola is működött ebben a kolostorban: a bencések tervszerűen oktatták-nevelték a szerzetesi életet
választó magyar fiatalokat. A Szent Márton hegyi kolostor szerzetesei közül később számosan lettek
István király országépítő munkájának segítőivé. (A magyar kultúrtörténet e fontos helyszíne 1810-ben
kapta a Pannonhalma nevet Guzmics Izidor bencés tanártól.)
Szent István alapítása volt még a pécsváradi, zalavári, bakonybéli és a zobori bencés kolostor is.
Ezekben is folyt oktató-nevelő munka, de nyilván egyszerűbb formában, mint a szellemi központban,
Szent Márton hegyén.
Első királyunk két érsekség (Esztergom és Kalocsa), valamint nyolc püspökség alapításáról intézkedett
(Győr, Veszprém, Pécs, Csanád, Eger, Vác, Nagyvárad, Gyulafehérvár). Ezeken a helyeken
székesegyházi iskolák működtek.
A Gellért püspök által az 1030-as években megszervezett csanádi székesegyházi iskoláról részletes
leírást tartalmaz a XIV. századi szövegezésben ránk maradt Szent Gellért életrajz.
Ebből a - szakemberek által hitelesnek elismert - dokumentumból tudjuk meg, hogy az iskola első
tanára Valter magiszter volt. (A "magiszter" kifejezés elöljáró voltára, vezető tisztségére utal.) Valter a
dunántúli Bakonybél kolostorából jött a Maros menti Csanádvár iskolájába.
A Gellért-legenda így szól e székesegyházi iskola életéről: "Az egyik napon harminc férfi - nemrég
vették fel a keresztséget - jött [Gellért] püspökhöz és kérték, hogy vegye maga mellé fiaikat, s a
tudományokban való kiképzés után szentelje őket papokká. A püspök befogadta és Valter magiszter
vezetése alá rendelte őket, egy erre a célra alkalmas házat is adva nekik, hogy ott oktatást nyerjenek
tőle a "grammatica" és a "musica" tudományaiban. Rövid idő alatt nagy előrehaladást tettek [az ifjak]
az említett tudományokban."[10]
Valter magiszter tehát a grammatica és musica (vagy ahogyan a Gellért-legenda további részeiben
szerepel: a lectura és cantus, vagyis olvasás és éneklés) ismeretére tanította növendékeit. A tanulók
között nemcsak gazdag, hanem szegény emberek gyermekei is voltak. A tehetségesebbek az alapfokú
ismeretek megszerzésén túl magasabb egyházi műveltségre (latin grammatika, diktámen, kompútusz)
is szert tehettek. Ennek birtokában akár magas egyházi méltóságra is emelkedhettek, püspök is
válhatott némelyikükből. A többiek az alapfokú egyházi műveltséggel felvértezve a plébániás falvak
lelkészei lettek. (Szent István ugyanis elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, s ennek
papját pontosan meghatározott javadalommal lássák el.)
A csanádi székesegyházi iskola tehát ilyen szellemi központ szerepét töltötte be, innen kapta lelkészeit
a környező csanádi falvak többsége.
A falusi lelkészek képzésének más módja is volt. Ha a faluban működő papok összegyűjtötték a
tanulni vágyó fiúkat, átadhatták nekik mindazt, amit maguk is tudtak: Olvasni és énekelni tanították
őket, bevezették őket az egyházi szertartásokba, megismertették velük az alapvető egyházi latin
szókincset, a liturgikus szövegeket és énekeket. Mindezek birtokában az egyházmegye székhelyén a
püspök pappá szentelhette ezeket a fiúkat.
Sajátos pedagógiai helyzet volt ez: A falusi papok megtanították mindazt a növendékeiknek, amit
maguk is tudtak, de ehhez nem rendelkeztek pedagógiai-módszertani ismeretekkel. Ennek nem is
érezték hiányát. A közfelfogás úgy tartotta, hogy ha valaki tud valamit, akkor arra is képes, hogy azt
másnak megtanítsa. Ez a pedagógiai alapállás az egész középkorra jellemző. A tanulásnak ez a módja
a társadalmi felemelkedésnek is kiváló eszköze volt: szegény sorsú szülők gyermekeiből lehettek így
megbecsült lelkipásztorok vagy akár tudós klerikusok.
A XI-XII. század fordulóján - a Szent István korabeli állapotokkal szemben - megerősödött a feudális
birtokosok helyzete. Ezért újra kellett rendezni a szolgasorsúak tanulásának lehetőségeit, hogy - a
klerikus pályára lépők számával - ne csökkenjék túlságosan a magánbirtokok termelőereje.
A Könyves Kálmán korában megtartott esztergomi zsinat határozatot hozott, miszerint: "Senkinek a
szolgája nem emelhető a klerikusok rendjébe, hacsak előtte ura nem ad számára teljes szabadságot."[11]
(Az engedély nélküli "betűismeretre oktatás" büntetése 50 pénz volt.) Emellett az is világos, hogy ez a
zsinati határozat a szolgarendűek klerikussá nevelését nem tiltotta, csak a földesúr engedélyéhez
kötötte.
Ez a társadalmi mozgás - tehát a szolgasorú gyerekek klerikussá emelkedésének folyamata - nem
mindig volt zavartalan. Időnként erőre kaptak az ezzel ellentétes nemesi tendenciák. A szolgarendűek,
a jobbágyok fiai-lányai ezért rendszerint nem részesültek iskolai oktatásban. Az élethez, a termeléshez
szükséges tudnivalókat ők a hétköznapok gyakorlatában sajátították el.
A XI-XIV. században hazánkban is megerősödtek a székesegyházi iskolák. (A kolostorok iskolái ezzel
párhuzamosan egyre inkább csak a jövendő szerzetesek oktatásával-nevelésével foglalkoztak.)
A tananyag itt is - akárcsak Európában másutt - az alapkészségek megtanulása után a latin
grammatika, a diktámen és a kompútusz volt. A XII. században keletkezett esztergomi diákjegyzet
bizonyítja, hogy az utóbbi két ismeretkört gyakran kiegészítették a tanulók életpályára való
felkészítéséhez alkalmas választott ismeretekkel (például a levelek fogalmazásának, szerkesztésének
tudnivalóival).
Az 1344-ből származó zágrábi iskolaszabályzat részletesen leírta a székesegyházi (káptalani) iskolák
életét. A szegény tanulók ingyen tanulhattak, szállást és élelmet is ingyen kaptak. Ennek fejében a hét
meghatározott napján körüljárták a várost, és a jómódú családokhoz betérve összegyűjtötték az
iskolának szánt adományokat. (Ezt nevezték mendikálásnak.) A zágrábi szabályzat szerint tehát a
mendikánsokat ingyen kell tanítani, míg azok a gyerekek, akiknek szülei "keserves munkával keresik
kenyerüket" természetben és pénzben fizettek a tanítónak. A vagyonosok, a "földi javakban
bővelkedők" hasonlóképpen pénzben és természetbeni adományokkal rótták le tartozásukat.
Szigorú fegyelem uralkodott az esztergomi székesegyházi iskolában. 1397-ben a felügyelői látogatás
jegyzőkönyve írásba foglalt egy tanulságos esetet. A tanító fegyelmezés céljából meg akart vesszőzni
egy diákot, de az szembeszegült vele. A többi tanuló nem sietett a tanító segítségére - bár az hívta őket
-, ezért büntetésből valamennyi diákot karcerba (iskolai fogdába) zárták.
A világi főurak, a királyok gyermekeinek nevelése már a XI. századtól kezdve a nyugat-európai mintát
követte. Az uralkodók udvari klerikust tartottak maguk mellett, akinek egyik legfontosabb feladata a
trónvárományosok nevelése volt. E tanítás középpontjában a vallás-erkölcsi tudnivalók átadása állott,
de a legmagasabb rangú nemes ifjak egy része grammatikával is foglalkozott.
Az 1077 körül keletkezett Szent Imre legendában és az 1109 körül írt Szent István-legendában
egyaránt olvashatunk utalást erre: István királyt és fiát, Imre herceget "már gyermekkorában
teljességgel átitatta a grammatika tudománya". A latin szövegekkel való foglalkozás mellett
legfontosabb feladatuk a testedzés, a fegyverforgatás elsajátítása volt. A legenda szerint maga István
király is szerkesztett egy erkölcstanító könyvecskét fiának, melyben az igazságos keresztény király
tudnivalóira oktatta a fiatal herceget. (Valójában a "Libellus de institutione morum ad Emericum
ducem" című munkát az udvari klerikus - talán éppen Szent Gellért - írta a király intenciói alapján.)
Szent István király e könyvecskében fia lelkére kötötte, hogy őrizze meg hűségesen katolikus hitét,
becsülje meg az egyházi és világi tisztségviselőket, legyen igazságos a törvénykezésben. Pártfogolja a
más országból érkezőket, kérje ki döntés előtt a királyi tanács tagjainak véleményét. A gyermekét
szerető édesapa a következő szavakkal intette s buzdította fiát: "Illik pedig, hogy odaadó figyelemmel
hallgatván eszedbe vésd apád parancsait [...] fogadj szót, fiam, gyermek vagy, gazdagságban született
kis cselédem, puha párnák lakója, [...] gyönyörűségben dédelgetve és nevelve; nem tapasztaltad a
hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet
lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá
tehet, ez pedig férfiasságod elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem
itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi..."[12]
A serdülő Imre hercegre - a grammatikai tanulmányokon kívül - nemsokára más is várt, ahogyan az az
Intelmekben is megfogalmazódik: "ki-ki életkorának megfelelő dolgokban forgolódjék, tudniillik az
ifjak fegyverben, a vének a tanácsban...".[13]
Akárcsak Európában másutt, a nemes ifjak legnagyobb hányadának nálunk sem volt életcél a
klerikuspálya. A XII-XIV. században hazánkban is jelentős világi-lovagi műveltség bontakozott ki.
A főúri nevelés mintáját nálunk is a királyi udvar adta. A IV. Béla udvarában nevelkedő nemes ifjak
csoportját egy korabeli oklevél "collegium iuvenum" néven említi.
Nyugat-európai lovag költők, trubadúrok is megfordultak magyar földön. (Így például itt járt Peire
Vidal és Oswald von Wolkenstein.) A nemzetközi lovagregények nálunk is közismertté váltak. A
Roland-ének, Trisztán és Izolda históriája, Nagy Sándor hőstetteinek feldolgozása - mind a nemes
ifjak lelki gyarapodását, épülését szolgálták.
Maga Szent István király is példaképként szerepelt ifjúságunk előtt: a bölcs államférfi, az
egyházszervező, a keménykezű király eszményét testesítette meg. Később, a XIV. században Szent
László, a lovagkirály alakja lett a magyar lovagi eszmény kifejezője.
Míg a nemes ifjak László király vitézségéről hallgatták a dicsőítő énekeket, (s maguk is ilyen
hőstettekről álmodoztak), addig az alacsonyabb rendekből származó fiatalok egy része már külföldi
egyetemeket keresett fel, hogy tudását gyarapítsa. A környező országokban egymás után alakultak az
egyetemek: 1348-ban a prágai, 1364-ben a krakkói, 1365-ben a bécsi univerzitász nyitotta meg
kapuit. Korábban a magyar fiatalok a bolognai és a párizsi egyetemet keresték fel szívesen.
Nagy Lajos - Vilmos pécsi püspök szorgalmazására - 1367-ben alapított egyetemet Pécsett. Ez az
intézmény néhány évtized múltán megszűnt. Új egyetem létesült Zsigmond uralkodása alatt Óbudán,
1395-ben. Az oktatás valamennyi karon megindult, s az intézmény szoros kapcsolatot tartott fönn a
bécsi egyetemmel: Az óbudai filozófiai fakultáson bécsi magiszterek oktattak, a bécsi egyetemen
pedig óbudai bakkalaureusok. Ez az intézmény sem volt hosszú életű: 1414 után már nem található
róla adat.
Az egyetem mind Pécsett, mind Óbudán a helyi székesegyházi iskolából fejlődött ki. A teljes egyetemi
szervezet azonban egyik helyen sem tudott megerősödni (feltehetően a javadalmak hiánya és a
külföldi egyetemek nagyobb vonzereje miatt), s nemsokára ismét káptalani iskolaként működtek
tovább ezek az intézmények.