Neveléstörténet – Tendenciák a nevelés történetében

2. téma
Az ókori görög paideia 

Az előadás fő egységei:

1) A paideia kifejlődése az ókori Görögországban

2) A homéroszi korszak nevelési eszménye
3) Püthagorasz és a püthagoreizmus misztikus nevelési tendenciája
4) Nevelés a poliszban: Athén és Spárta nevelési eszménye
5) A múzsai, a gümnasztikai és az ephébiai nevelés legfőbb jegyei
6) Szókratész, Platón és Arisztotelész filozófiájának pedagógiai elemei
7) A hellenisztikus kor nevelési eszménye
8) A sztoikus és az epikureus filozófiai iskolák tanítása a nevelésről
Irodalom:
PUKÁNSZKY, Béla – NÉMETH, András, Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,
1996, 35–64.
Az európai kultúra bölcsőjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.)

1) A paideia kifejlődése az ókori Görögországban

Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal
nép - a mükénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni,
perzsa és zsidó civilizációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét
asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött
saját kulturális értékeikkel.
Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s
látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az
egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán
... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép
elsőszülötteivé és mintaképeivé."[12]
A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e.
második évezredben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsőként az akhájok érkeztek, akik a
peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A
leigázott őslakosokat nem pusztították el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek
újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket
elűzve - a IX. századra telepedtek le véglegesen.
A görögök földje belső tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott
völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi
egységek kedvező feltételeket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek
lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek
fokozatosan fölbomlottak, megkezdődött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak")
hatalma örökletessé vált. Ők irányították a közösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az
arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtelepedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek
során az arisztokráciának bizonyítania kellett rátermettségét. A csaták hősei kiérdemelték a közösség
anyagi és erkölcsi elismerését.
2) A homéroszi korszak nevelési eszménye
A Kr. e. VIII. században élt ión görög költő, Homérosz volt az, akinek nevéhez fűződik ennek a
heroikus emberideálnak a művészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költő, egyetlen
irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló
jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász, korának
legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélő költeményt hallgatva
ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük,
harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt ez a fajta példaadás,
szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-
olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hősi énekek, legendák)
meghallgatásával, átélésével, a hősökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és
erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével.

Az előkelők gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelők oktatták-nevelték. (Az Iliász

hőse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnőtt korában szüksége
volt: a testi erőt a "közös viadalhoz" és a kifejező, másokat meggyőző beszéd képességét.)

Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s
eszejárását kitanulta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár
értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költője is feltehetően őket tekintette közönségének. A
furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a
polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskedelem és a fejlődő
kézműves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra.

E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk
nevelésének és művelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. Az előbbiben
sajátították el a fegyverforgatás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi
pedig arra tette képessé őket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják győzni a
tömegeket az élő szó erejével. A legfontosabb nevelő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet
gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élő példa nevelő szerepe
rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét,
s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyről-helyre vándorló
énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben.

A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok
esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház
körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az
állhatatosság, a kikezdhetetlen házastársi hűség volt.
Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet
leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával
érzékeltethetünk.

3) Püthagorasz és a püthagoreizmus misztikus nevelési tendenciája (külön nyomtatva)

4) Nevelés a poliszban: Athén és Spárta nevelési eszménye
1. A spártai nevelés (Kr. e. VIII-IV. sz.)
A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és
mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba
kényszeríttették az őslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földműveléssel
foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, ők személyileg
szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendelkeztek.

Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi
polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút
követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést megszakított a többi
városállammal.

Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a

Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta
biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy

a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek;

b) étkezésük közösen történjék;
c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek.

Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés
legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak
formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt
erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül
mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével.
Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő
egyéni sajátosságok megszüntetésével.
Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt,
hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett
mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él
önmagának, hanem a polisznak."[14]
A spártai harcost a testi erőn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek
voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni.
Hogyan tudtak gyermekeikből ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt
beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is
szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei
rendelkeztek, hanem az állam.
A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei
összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt,
utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai
parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába -
azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől
kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet
borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét."[15]
A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak -
nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre
nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne
féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad.
A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek
vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek.
Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek
zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak
a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.
A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész
évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők
maguk törtek puszta kézzel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira
képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt.
A lopás nem számított bűnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így
tudósít a spártai fiúk életéről: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstől [a paidanomosz,
táborvezető] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak,
lehetővé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak maguknak. [...] Ezt a fajta nevelést
tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találékonnyá tegye szükségleteik
megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja őket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha
Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A
válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, megbüntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A
spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak."[16]
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik
egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett
válaszolniuk. (Innen ered a "lakonikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy
Lakónia volt.)
A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is,
hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás
szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy
ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a
szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra.

A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan műveket tanultak, amelyek
alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére.
Egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek
dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat.

Ünnepeiken gyakran felhangzott a következő ének,

amely a különböző életkorok feladatait zengte. Először
az öregek kara szólt:
"Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron."
A fiatalok kara erre így válaszolt:
"Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz.
A fiúk éneke így hangzott:
"Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!"[18]

Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az

engedelmesség állt mint követendő érték.
A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását
követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek. Ez előbb a
közösségből ideiglenesen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, később egy a harcias szertartássá,
"titkos megbízatássá" vált. Lényegében abból állt, hogy az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan
megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül
lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettős célt
szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől
állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat.
Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem
tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice
Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s
mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen".[19]
A tényleges háborúk, a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból
megkönnyebbülést is jelentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek
valamelyest. Megengedték nekik, hogy hajviseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket,
ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe".
Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt.
A fiúk húszéves korukban lettek - kitűnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már
megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek.
"Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott
szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek
családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.
A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész
polisz úgy működött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a
kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos
dolgokra tanították őket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak
arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig
olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.
A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű
képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt
hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben
foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok
idején - nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.
A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai
rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem
vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a
dórok nevelési gyakorlatát.

2. Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.)

Periklész, a kiváló athéni államférfi a következő szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés
különbségét: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos
gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem
csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb
életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban
velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy
nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk,
nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik."[22]
Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben
rejlik a titok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikből embert faragni. Olyan
harmonikus embert, aki bátorságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme
nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsége, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál.
A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich
Nietzsche a görög szellem kettős alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derű
kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a
mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettős természet - az
apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében
periódusonként váltakozva jut uralomra.[23]
Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkező betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan
nagy számbeli fölényben, mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén
kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV.
századra már elérte a 400 ezret. A szabadoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci
készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadseregnek idegen területen".
A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek
enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetői" -
hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelő adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok
tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat
pedig az állam pénzén váltották ki. A véglegesen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott.
A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon
nagyságától tette függővé.
A cenzus alapját a földből eredő jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérő" volt. (Egy mérő
gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelső osztály tagjai az "ötszázmérősök" voltak. Ők lehettek
arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelső végrehajtó
hatalmat birtokolták.) A hadseregben ők teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi
kötelezettségeik közé tartozott - többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása.
A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérő jövedelemmel rendelkeztek. A
hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik kettőszáztól ötszáz mérőig terjedő
jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetű gyalogosként, hoplitaként szolgáltak.
Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével ők és a "lovagok" tölthették be az összes állami
tisztséget. Kettőszáz mérő jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el.
Földnélküliek, kisbirtokosok, kézművesek, napszámosok kerültek ki soraikból - a hadseregben ők
voltak a könnyűfegyverzetű gyalogosok.[24]
A népgyűlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali
tisztséget nem vállalhattak.
A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésű arisztokraták mellett - a legmagasabb
jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-
tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati
jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket
pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek.
Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú
jogalkotáson túl a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat
hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a
démosz, a nép is részesülhessen belőle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha -
Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A
taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő
tandíj miatt.
A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikből "jó poliszpolgár"
váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani. E műveltség két részből
állt:

1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges
ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át.
2. Általános műveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak
határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét
logikus érvekkel alátámasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyűléseken,
a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését
példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez ismernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a
klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.

E műveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket.
Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot
fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" című művében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a
szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá
tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes
cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetsző, az bűnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt
szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és
verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített
fadarabot kiegyenesít."[25]
Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett
nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak:

5) A múzsai, a gümnasztikai és az ephébiai nevelés legfőbb jegyei

1. Múzsai képzés. Ezen belül:

a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi művek
tanulmányozását jelentette.
b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké).

2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.

A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt:
a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az
alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a
számtant.
Az olvasás tanulása a betűk megismerésével kezdődött. (A betűk egyben számokat és zenei hangokat
is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein)
utána olvastak. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt.
Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülről
meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva
mondták vagy énekelték.
Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték
"paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - műveltebb rabszolga lévén -
segítette őket az otthoni tanulásban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú
erkölcsi nevelője is lett.
b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a
zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a
mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás
nélkül pusztán bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a
lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és
táncolva adták elő.
c) Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely'): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a
gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás
színtere volt ez. A testnevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a
könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.
Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsődleges céljuk mégsem a
harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek.
Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan
növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erősödik az akaraterő, úgy
bontakozik ki az önzetlenség, az önfeláldozás erénye.
"Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban,
semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törődsz a tested felkészítésével. Bármit
tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy
minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcsekélyebb a szerepe, vagyis a
gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedéseket, mert a testük nem egészséges?
A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az őrjöngés sokaknál gyakran épp a test
elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyira, hogy még a biztos tudást is elfeledteti.
Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..."[26]
A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek
lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek
adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó"
harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "agathosz" jelentése pedig: "jó".)
Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek
el. Eszményük nem az az ember volt, aki kimagaslik a többiek közül, hanem az az egyszerű ember, aki
- ha a sors úgy kívánja - képes hőssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki
kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt.
Érdemes megfigyelni szobrászatukban is: a frontalitás elvét, a legnagyobb felületek ábrázolására való
törekvést az évszázadok során hogyan váltja fel a plaszticitás igénye, amikor megjelennek a
dinamikus, élettel, lendülettel teli szoboralakok. Keresték a kifejezési formákat, kísérleteztek az
anyaggal, míg végül sikerült az emberi test harmóniáját meggyőzően ábrázolniuk.
d) Gümnaszion (gümnosz = 'meztelen'): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást.
Olyan épület volt ez, amelyben - a fedetlen és fedett futópályák mellett - különféle céloknak megfelelő
helyiségek kaptak helyet. A vetkőzésre, tisztálkodásra szolgáló szobák mellett később megjelentek az
előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a
fiatalok.
A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a
szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen
beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre.
Az érett fiúk a különféle "iskolákban" elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének
birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott
gyakorolják állampolgári jogaikat.
Az athéni lányok nevelése ettől eltérő képet mutatott. Többségüket csak a háztartási és gazdasági
ismeretekre tanították meg: anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni
általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága
zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház
idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.
Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora a következőket írta erről 1874-ben
megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: "A nőnem nem csak nem részesíttetett olyan
tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla.
Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők
társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen
férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré."[27]
Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre.
Nem elégedtek meg a tanított anyag mechanikus bevésésével, ennél többre törekedtek.
Platón így ír erről: "...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes
magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a
kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betűvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget
is annyira érti, mint azelőtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költők költeményeit, hogy ezekkel is
megismerkedjenek. Sőt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi
tanulságot meríthetnek belőlük, ezenkívül pedig a régmúlt idők kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is
okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek előtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra
serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak
hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne
térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan
bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek..."[28]
Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy
sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek, a fiatalok lelkébe az esztétikum segítségével.
Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának
hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre
emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt
elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A
szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének
sajátosan athéni megközelítése.
Nem véletlen, hogy Athénban ilyen nagy gondot fordítottak a növekvő gyermekek esztétikai
nevelésére. Ott a gyermek lépten-nyomon találkozhatott az esztétikumnak valamilyen megjelenési
formájával. Fináczy Ernő, a századelő budapesti egyetemének professzora érzékletes szavakkal
ecsetelte ezt a páratlan élményt: "A nevelésnek ezt az aesthetikai irányát nemcsak az irodalom, a zene
és a testgyakorlás tanítói gondozták. Önkéntelenül is fejlesztette minden, ami a gyermeket kis korától
környékezte. Első sorban a természet: a majdnem mindig derült ég, az átlátszó levegő, a szelíd hajlású
hegyek, a kék tenger; azután a művészet tárgyai, melyek mindenütt szembeötlöttek. A szülői ház
falfestményei és mennyezeti díszítései, karcsú oszlopai, faragott oltárai éppúgy fejlesztették a gyermek
ízlését, mint a közönséges használati tárgyak, eszközök, edények, bútorok, öltözékek [...] A mécses,
melyet a gyermek kezébe vett; a szék, melyre leült; az ágy, mely fekvőhelyéül szolgált, művészi
érzékkel volt elkészítve [...] S ha a gyermek kiment az utzára, lépten-nyomon szépet látott. Emitt egy
templom fenséges oszloprendeivel, amott egy gyönyörű színház, oszlopcsarnok vagy más középület.
Minden sarkon egy-egy szobor; nem utánzat, hanem kiváló művész eredeti alkotása."[29]
AZ ATHÉNI EPHÉBIA
Athénban ezt az intézményt hivatalosan Kr. e. 338-ban vezették be, amely 18-20 év közötti fiatalok
katonai kiképzését jelentette.118 Van-e még értelme a zsoldos hadsereg mellett a hagyományos
katonai felkészítésnek, amikor már Athén katonai szerepe sem a régi? Ráadásul az efféle katonai
kiképzésben részt vevő ifjak száma a Kr. e. 3. században jelentősen csökkent: 305-304-ben 400; 269-
268-ban 33; 249-ben 19; 244-243-ban 23. Ezután szinte eltűnik, újra csak a Kr. e. 2. század végén
dokumentálható a megléte, akkor viszont egyéves főiskolai jellegű képzést jelentett, amit
természetesen csak a tehetősebb fiatalok tudtak igénybe venni. Ez a forma testedzés mellett
színvonalas szellemi képzést is takar, a tanítványok sorába idegenek is bejuthatnak, különböző
városokból, így a felemelkedő Rómából is. Az ephébia működéséről azok az Athénban született
rendelkezések közölnek információkat számunkra, amelyekkel a város gondoskodott az ifjúságról,
azok tanárairól –,akik most már fizetett alkalmazottak. Az egész intézmény irányítója egy választott
tisztségviselő, a kosmétés. Az elmondottak illusztrálása céljából idézzünk egy dokumentumot, amely
egy milétosi alapítványi iskola működését mutatja be. 119

Körültekintést és adminisztrációt igényelt egy ilyen iskola működtetése, és milyen példás alapossággal
biztosították az alapítványi pénz rendeltetésszerű felhasználását. Az arra érdemes ephébosokat
aranykoszorúval jutalmazták, a tanárokat pedig olajkoszorúval, amit szintén feliratok igazolnak. Az
ifjúság maga is részt vett a különféle felvonulásokon, kör- meneteken, jelen volt a kultikus
cselekményeknél, és megismerkedett az egyes városok tradícióival. 121 Athén történetének,
kultúrájának – különös tekintettel a görög színházra – fontos szereplője volt Dionysos, az ephébosok
mind a nagy Dionysián, mind falusi Dionysiákon részt vettek. A felügyeletükre rendelt
tisztségviselőknek gondjuk volt arra is, hogy a fiatalokat a közélet és politika rejtelmeibe is
bevezessék, ha például követség vagy vendégek érkeztek, 122 az ilyen alkalmakkor szintén kivonultak
az ephébosok is. Jelen voltak a népgyűléseken is, hogy az ott folyó ügymenettel és vitákkal – élőben
és gyakorlatban is – megismerkedjenek. Saját társaságuk is volt, amely kicsiben utánozta és mintegy
leképezte a korabeli athéni közéletet. 123 A katonai kiképzés néhány eleme hosszan megmaradt az
ephébia intézményében, viszont az 1. században már csak egy „katonai edző” foglalkozott az
ilyen irányú képzéssel. 124 A legnagyobb szerepe egyértelműen a testedzésnek volt, ennek a tanárát a
Kr. e. 2. században már tartósan (élethossziglan) alkalmazzák. Fontos tárgyaik a filozófia, rétorika,
grammatika, továbbá különösen ügyelnek az ifjúság viselkedésére, általános hozzáállására, ezt a
kosmétés személyesen ellenőrizte. Az athéni ephébia egy évig tartott, és a középszintű oktatás
betetőzését, a felsőfokú tanúlmányok előkészítését jelentette. A többi görög városból kevés ada-
tunk van hasonló intézményekről, így nehéz pontosan bemutatni a görög paideia rendszerét. Az antik
nevelés rendszere teljes egészében a hellenizmus korában formálódott ki, ezt örökítette át Róma a
középkori Európára. Nagy hangsúlyt kapott a tanulandó stúdiumok között az irodalomtudomány, felső
szinten pedig a filozófia és a rétorika; az utóbbi éppen akkor kapott elsőbbséget, amikor a görög
politikai világ önállósága már a múlté volt. A hellenizmus kultúráját az ékesszólás kultúrájaként is
szokás emlegetni, és valóban rendkívüli érdeklődés kísérte a szónoki előadásokat és vitákat, akár a
természettudósok ellenében is. Minden művelt görögnek jól kellett ismernie a görög irodalom régi
alkotásait, tudnia kellett pontosan beszélni és írni, tehát tisztában kellett lennie a rétorika alapelveivel.
Ez az elvárás emlékeztet a szofista gondolkodásban a nyelvi techné szükségességének kiemelésére,
amely a kommunikáció elengedhetetlen feltétele volt, sőt, azóta is az. Imponáló volt sokféle ismeret
birtokában lenni, a mennyiség azonban a kellő alaposság rovására ment. A lexikai ismeretek
megszerzésének könnyítésére sorozatban készültek a kivonatok és tömörítések, amelyekből gyorsan
lehetett felületes ismereteket szerezni. Drámai művek kivonatait, válogatott verseket, epigrammákat
gyűjtöttek egybe olvasókönyvekbe, szöveggyűjteményekbe részben iskolai használatra, részben a
kényelmesen és gyorsan művelődni vágyók számára. A műveltségi eszmény az enkyklios paideia volt,
később enkyklopaideia. Ez a kifejezés a mindenre kiterjedő, általános műveltséget adó nevelést
jelentette.

6) Szókratész, Platón és Arisztotelész filozófiájának pedagógiai elemei

a) Szókratész
Szókratész (Kr. e. 470-399) volt a kiemelkedő görög filozófusok közül az első, aki a nevelésről
jelentős gondolatokat fogalmazott meg. Érdeme, hogy hadat üzent a szofisták erkölcsi
relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért.
A szofistákkal együtt Szókratész is hangoztatta a protagoraszi tételt, mely szerint: "minden dolog
mértéke az ember". Ő azonban a megismerő, gondolkodó és cselekvő embert állítja vizsgálódásának
középpontjába, s tanítványainak is az önismeretet és az önfejlesztést tanácsolta. ("Ismerd meg
önmagadat!" - fogalmazta újra a delphi templom híres feliratát.)
Szókratész filozófiája szélsőségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba
helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külső természet tudati leképezésének így kisebb
jelentőséget tulajdonít. "Felhagytam a mindenség vizsgálatával - írja - [...] félni kezdtem, hogy még
egészen elvakulna a lelkem, ha szememmel vizsgálom a dolgokat, vagy többi érzékszervemmel
próbálom felfogni őket. Úgy gondoltam tehát, a fogalmakban kell menedéket keresnem, s rajtuk
keresztül vizsgálnom a létezőkben lévő valóságot."[34]
A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következő:
1. A szakemberek, különféle mesteremberek ismeretszerzése, amely a tárgyi ismeretek tanulását
jelenti. Ez csak egy alacsonyabb rendű, relatív értékű tudást eredményezhet.
2. Ha a dolgokat nem szemünkkel, hanem belső tudatműködésünkkel vizsgáljuk, szert tehetünk az
egyedül igaz, valóságos ismeretekre.
Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentős Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a
konkrét tapasztalat zavaros képzeteiből rávezette az igazságra. Ez a szókratészi "bábáskodás"
(maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer
alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések
sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll előtérben, s a
háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá őt a helyes útra. (Miután előbb
vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé
tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az
eredendően velünk született és később feledésbe merült ismeretekre.[35]
Szókratész az ésszerűség nevében több ízben helyezkedett szembe az athéni demokrácia fórumaival.
Hevesen bírálta azt a korabeli gyakorlatot, mely szerint az állam vezető tisztségviselőit sorshúzás
alapján választották meg.
A szofistákhoz hasonlóan - de náluk még erőteljesebben - képviselte az etikai intellektualizmus
álláspontját. Aki tudja a jót, az törekszik megvalósítására - ez volt Szókratész felfogása is. A tudás
azonban csak a kevesek, a kiválasztottak privilégiuma lehetett. Nekik, a "hozzáértőknek" kell
irányítaniuk a polisz politikai életét, nem pedig a véletlen szerencse kegyeltjeinek.
Pedagógiáját is ez jellemzi: Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert.
De nála ez a tudás nem a külső forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat benső
aktivitásán, a ráció öncélúságán. A tudás átadására viszont kimunkált egy mesteri módszert, a
heurisztika, a "rádöbbentés" művészetét. Ennek kései - meglehetősen leegyszerűsített - válfaja
"kérdve-kifejtő módszer" néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában.
b) Platón
Platón (Kr. e. 428/7-348/7) az ókori görögök egyik legkiemelkedőbb filozófusa. Jelentősége
pedagógiai szempontból is felbecsülhetetlen. Érdeme ezen a téren kettős: egyrészt rendkívül
szemléletes - s ugyanakkor művészi - módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy
sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott.
Neveléssel kapcsolatos gondolatokat szinte valamennyi művében olvashatunk. Ezek nagy többsége
csak érintőlegesen vonatkozik a pedagógiára, s így belőlük nem lehet rekonstruálni a teljes neveléstani
rendszert. Az "Állam" és a "Törvények" című dialógusában viszont már nemcsak elszórt
megjegyzéseket találunk a nevelésről. Itt már - politikai szemszögből ugyan -, de aprólékos
részletességgel és rendszerbe foglalva tárgyalja a nevelés és az oktatás kérdéseit.
"Állam" című munkájában abból a tényből indul ki, hogy a polisz társadalma valójában három fő
osztályra tagolható: filozófusokra, katonákra és kétkezi dolgozókra. (A rabszolgák csak "beszélő
szerszám"-nak számítottak, s ezért természetesen e felsorolásból is hiányoznak.) Társadalmi bajok
akkor jelentkeznek, ha e három osztály együttélése nem zavartalan. Hogyan jöhet létre tökéletes
városállam? Úgy, hogy érvényesül az igazságosság eszméje, azaz mindenki az őt megillető helyet tölti
be a társadalomban. Csak így valósulhat meg az államban a harmónia, a boldogság. A cél tehát nem az
egyén, hanem a nagy egész, az állam boldogsága.
A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját lelki alkata határozza meg. Platón az egyes
ember lelkének összetevőit vizsgálja, s ezt a következőképpen térképezi föl:

Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következő osztályokat különbözteti meg:
Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag ők alkalmasak. Őrök ők is,
akárcsak a következő kaszt tagjai.
Katonák, harcosok, a filozófusok segítői. Míg a filozófusok a törvények betartásán őrködnek, addig a
katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élő férfiak és
nők e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság.
Dolgozók. Ők csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a
társadalom működéséhez szükséges anyagi javak előállítása.
Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját
egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokként kell élniük. Dolgozókból nem lehetnek
katonák vagy filozófusok, az ő oktatásuk-nevelésük így teljesen felesleges, sőt káros. A tudás
birtokában ugyanis felfelé törekedhetnének, és veszélyeztetnék az állam harmóniáját. Egyedül a
katonák legkiválóbbjaiból lehetnek filozófusok, tehát vezetők. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés
segíti hozzá a fiatalokat, amelyből fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell.
Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését Platón már kisgyermekkortól kezdve szigorú ellenőrzés
alá kívánja vonni. A szokásos mesék egy része nem nekik való. Ezért el kell érni, hogy az édesanyák
és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondják a gyermekeknek. A
homéroszi költészetet is károsnak minősíti, hiszen az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek
gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak.
Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét, s
ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat.
A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, "nincs kétféle foglalkozású vagy
sokoldalú ember".
Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a jövendő őröket s filozófusokat. Platón feltétel nélkül
hisz a zene lélekformáló erejében: "a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe". Az
ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít - ezért ezek mellőzendők. A dór és a fríg viszont
éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a
kitharát engedélyezte. A fuvolát száműzte a fiatal őröknek ajánlható hangszerek közül.
Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet
fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat
egyoldalúvá, mértéktelenné.
A gümnasztikai nevelés mellől a múzsai nevelés sem hiányozhat. Homérosz költészete helyett - amely
az isteneket gyarló emberi lényeknek ábrázolja - Platón himnuszokat és magasztaló énekeket tanítana a
fiatal fiúknak és lányoknak.
Miután az őrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek
hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai előtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a
képzésben ennek a tudománynak, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás
képessége nélkülözhetetlen a leendő filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között
tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán előkészület a dialektikához,
amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak
dialektikával öt esztendőn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendő filozófus tizenöt éven át
a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendős korára lesz
kész arra, hogy az állam vezetői közé lépjen.
A filozófusok fentebb bemutatott magasrendű nevelésének végső célja a transzcendens (érzék fölötti)
ideák, mindenekelőtt a jó ideájának a megismertetése.
Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember
élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek,
akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévő falon csak a barlang nyílása előtt elvonuló
tárgyaknak - a külső fénysugarak által leképezett - árnyképeit láthatják.
Az állam leendő kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító
világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát - "ennek a megfordításnak a
művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni"[36].
Látható tehát, hogy Platón pedagógiai gondolatai egy általa elképzelt merev, kasztszerű társadalmi-
politikai rendszer igényeihez igazodtak. Hitt abban, hogy nevelés útján tökéletesíthető a társadalom
rendje, ezért a nevelés a legfontosabb valamennyi állami ügy között.
Másik fontos művében, a Törvényekben szintén találunk gondozásra-nevelésre vonatkozó
gondolatokat. Ha ezeket csokorba gyűjtjük, érzékelhetővé válik, milyen képe volt Platónnak a
gyermekről, s annak fejlődéséről.[37] A következő táblázat ennek a fejlődésmenetnek az egyes
szakaszait szemlélteti:
Forrás
Életkor Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok
"Törvények"
0-2 év A gyermek lelke "hajlékony", formálható.
"Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell." 789e
Pólyázásra van szükség két éves korig.
2-3 év A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait. 792a
A dajkák figyeljenek a kisded "jelzéseire". 789e
Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy 792b
élményeket gyűjtsön.
 "A kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje."
Kisgyermekkorban "oltódik bele mindnyájunkba döntő jelentőséggel egész 792e
jellemünk a szokás hatalma folytán".
3-6 év "A gyermek lelkületének szüksége van a játékra." 793e
A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A 794a,b
fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. 793e
6- A gyermekeket már el kell különíteni nemük szerint.
794c,d
serdülőkor A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában.
794d
A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet
795e
fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti.
794d
A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit.
Ebből a táblázatból is kitűnik: Platón számára fontos volt a gyermek, érdekelték a gyermekkor
sajátosságai. Úgy vélte, hogy alakítani, formálni, tanítani kell őket, hiszen tőlük függ a jövő, az állam
jóléte.

c) Arisztotelész
Arisztotelész (Kr. e. 384-322) Sztageirában született régi orvos családba. Talán éppen ezért érdeklődött
olyan élénken a természettudományok (elsősorban az állattan és a botanika)0 iránt. Platón
tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsősorban filozófiával foglalkozott, de
érdeklődési köre - sok más tudománnyal együtt - kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelőjeként
a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A későbbi világhódító fejedelem élete végéig
ragaszkodott mesteréhez.
A sztageirai bölcs kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést azért
tartja "kétes értékű"-nek, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai
nevelés sem megfelelő, mert "egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert
szerintük ez a leghasznosabb vitézség".[38] A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerőlteti és
tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelő, mert nem
ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban
"felhígul a szeretet". A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel
összeegyeztethetetlen "közösködéshez" vezet.
Fiának szánt művében, a "Nikomakhoszi ethiká"-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki
az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él - hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes
polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján.
Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom,
igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi
erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi
erény fontos jellemzője a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a
kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkű adakozás a tékozlás és a
fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba
vitt atlétika és a tunyaság között.)
Nagyon jelentős - s ma is érvényes tanulságokkal szolgál - ez a megkülönböztetés. Kitűnik belőle,
hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson, a gyermek értelmén keresztül vezet az út.
Nem a tudás az erkölcs alapja, "az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom". Ezzel
Arisztotelész túllép - a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt - erkölcsi intellektualizmus
álláspontján.
Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy
tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája.
Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi
erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. "Lehetetlen jónak és erényesnek
lenni okosság nélkül" - írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: "lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény
nélkül". Örök érvényű igazság ez: a megszerzett tudás nem elegendő, sőt káros is lehet, ha azt rossz
cél érdekében használja fel az ember.
Hogyan képzelte el Arisztotelész a nevelés gyakorlatát? A következő táblázat a Politika alapján
foglalja össze az első hét esztendő fejlődési szakaszait és gondozási-nevelési feladatait:
Forrás
Életkor Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok
"Politika"

Születés- A test gondozása és módszeres edzése fontos feladat.

elválasztás "Bőséges tejtáplálék felel meg a testnek."
1336a
"Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek".
Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez.

2-5 év "Semmiféle tanulásra nem ajánlatos fogni a gyermeket."

Mozogjon sokat.
Foglalkozzunk és játsszunk vele. 1336a
A meséket a gyermekfelügyelők ellenőrizzék.
Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás.

5-7 év Még mindig otthon neveljük.

"A gyermekfelügyelőknek vigyázniuk kell e gyermek
1336b
időtöltésére."
1336b
Óvjuk az illetlen beszédtől, szobroktól és képektől.
Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat.

7-serdülőkorig Folytasson tanulmányokat.  

Ettől kezdve tehát nevelője már fokozatosan a bevezetheti a tudományokba és a művészetekbe. A

tanítandó tárgyak a következők: 1. írás-olvasás, 2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5.
rajzolás.
Arisztotelész talán még Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. Úgy véli, hogy a zene
képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. (Ez a megtisztulás
az arisztotelészi katarzis-elméletnek a lényege.) A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendő,
a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerű, "versenyekre
és díjakra irányuló". Általános zenei műveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a
fuvolát elutasítja, mert az "nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen", csupán a
szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A
hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert "nyugodt, férfias méltóságot" áraszt, s így ez felel
meg leginkább a szélsőségektől mentes erkölcsi erények kialakításának.
Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam
irányítása alá kell vonni. A nevelés végső célja nála is az "állam boldogsága". Az egyént nem
önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli.
Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig
Arisztotelész szerint a nevelés áldásából az állam minden tagjának, minden szabad embernek
egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi
törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben - az oktatáson,
a tudatosításon túl - a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani.

7) A hellenisztikus kor nevelési eszménye

A hellenisztikus nevelés (Kr. e. 336 - Kr. e. 30)
A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig
az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). Ez
a viharos háromszáz esztendő a görög kultúra kisugárzásának, szétterjedésének időszaka. A Nagy
Sándor hódításainak eredményeként makedón és görög uralom alá került népek magukba szívták,
asszimilálták a hódítók által közvetített kulturális javakat. A műveltség fogalma az egyre inkább
kitáguló "lakott világban" összekapcsolódott a görög nyelv és kultúra ismeretével.
A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül.
Új "iskolatípusok" jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult.
a) Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion lett. Általában 7-14 éves korú
gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak ezek, de már megjelentek a városok által fenntartott
intézmények is. Az elemi iskola többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított
az iskolamester: a grammatisztész vagy didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért - a korabeli
mentalitásnak megfelelően - igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek
létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi
tanítási idő - közbeiktatott szünetekkel - virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és
számolni tanultak a didaszkaleionban.
b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz ('irodalomtanár')
vezetésével itt már megkezdődött a klasszikus írók és költők - mindenekelőtt Homérosz - műveinek
beható tanulmányozása. Az alkalmazott módszerek igen alapos és sokoldalú tanulást tettek lehetővé.
Az Iliász tanításakor például a grammatikosz előbb ismertette az elemzésre kiválasztott részlet
cselekményét (ennek szemléltetésére képeket is alkalmazhatott), jellemezte az egyes szereplőket, s a
tanulók csak ezután olvasták fel a szöveget. A felolvasás közben kijavították a diákok által készített
másolatok esetleges hibáit, majd szóról-szóra elmagyarázták és értelmezték a szöveget. Ez a módszer
önmagában is segítette az emlékezetbe vésést, amit megköveteltek a tanulóktól. A magyarázatra azért
volt szükség, mert a költői szókincs kifejezései már eltértek a köznapi nyelvtől. Miután a gyerekek
megértették a szöveget, tartalmát kivonatokba, kérdés-felelet formájú katekizmusokba tömörítették.
Házi feladataik között fogalmazások szerepeltek, amelyeket egy előre megadott témából kellett írniuk.
A szónoki beszéd elsajátítására előkészítő ismeretek és gyakorlatok köre fokozatosan tovább bővült a
grammatikai iskolában: az irodalmi művek elemzése mellett bekerült a tananyagba a nyelvtan
(grammatika). Később megjelentek a matematikával kapcsolatos és a természetre vonatkozó "reál"
ismeretkörök is: az aritmetika, a geometria, az asztronómia, valamint a zeneelmélet. (Ez utóbbiak
lesznek majd a "hét szabad tudomány" rendszerében a quadrivium elemei.) Így vált teljessé, humán és
reál ismeretköröket egyaránt felölelve az a műveltségeszmény, amelyet a hellén emberek enkükliosz
paideiá-nak, vagyis a minden szabad ember számára hozzáférhető általános nevelésnek-oktatásnak
neveztek.
A paideia görög kifejezés a 'paideuszisz' szinonimája. Eredete a paisz ('gyermek') szó. Jelentéstartalma
igen gazdag: a gyermekgondozást, képzést, oktatást, nevelést épp úgy jelölte, mint a műveltséget a
kultúrát. Hangzása hasonló, mint a paidia ('játék') kifejezésé - a görög bölcsek szívesen játszottak
ezzel az egybecsengéssel.
c) Továbbra is működtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás
épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is
szolgálták már. Hatósugara is bővült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta "kulturális
centrummá" vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a
könyvtárban olvasni.[30]
c) A felsőfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselők köré tömörülő
fiatalokból szerveződtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az "akadémia". A híres filozófus
Akadémosz parkjában a természetben, a gondolkodásban érvényesülő általános törvényszerűségekről
beszélgetett, vitatkozott a köréje sereglett fiatalokkal. Hasonlóképpen tanított Arisztotelész az athéniak
kedvelt "peripatosz"-án ('sétáló hely, sétány'), a Lükabéttosz nevű dombon sétálgatás közben
magyarázva, vitatkozva tanítványaival. (A domb nevéből származik a későbbi iskolatípus, a líceum
neve, a peripatosz szóból pedig az Arisztotelészt követő peripatetikus filozófusok nyerték
elnevezésüket.)
A filozófiai "iskolákban" a fiatalok előbb egy általános filozófiatörténeti bevezetést kaptak, majd az
iskola saját filozófiai rendszerével ismerkedhettek meg. Az iskola vezetőjével folytatott beszélgetések
során vitatni is kellett annak tanait, nézeteit. Így is fejleszteni kívánták a görögöknél olyan nagyra
becsült vitakészséget.
A felsőfokú képzés színterei közé taroztak még az orvosi iskolák, elsősorban Hippokratész műveit
használták itt. Végül igen népszerűek voltak a szónoki képzést nyújtó retorikai iskolák is, ahol a
rétorok oktattak. Az tanítást segítő kézikönyvek tartalmának elsajátítása után, a jövendő szónokok
stílusát csiszolták, és módszeresen fejlesztették olyan képességeiket, amelyekre a jó rétornak szüksége
volt (emlékezet, hangképzés, gesztusnyelv stb.).

Görög filozófusok a nevelésről

a) A szofisták
Miután a Kr. e. V. századi Athénban megerősödött a demokratikus államforma, fokozatosan
megnövekedett a neveléssel, művelődéssel, oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek
kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva - jó
pénzért - tették közkinccsé bölcsességüket.
Elgondolkodtató, hogy kortársaik többségének róluk alkotott véleménye egyáltalán nem mondható
hízelgőnek. Xenophón például így vélekedett a szofistákról: "Még egyetlen embert sem tettek
nemesebbé, úgyhogy a szofista név gúnynévvé vált az értelmesek között."[31] Munkásságuk ennek
ellenére felbecsülhetetlen jelentőségű. Ők voltak azok, akik a politikai közélet küzdőterén sikeres
emberek nevelését tűzték ki célul. Mindenekelőtt az egyén boldogulását kívánták elősegíteni, de ez
nem került ellentmondásba a nagyobb közösség érdekeivel sem. Igazán értékes közösség ugyanis nem
létezhet individuális értékekkel rendelkező egyének nélkül.
A szofisták mindent megtettek azért, hogy lerombolják a régmúlt korok hősi eszményéhez görcsösen
ragaszkodó arisztokratikus nevelési cél maradványait. Olyan műveltséget kívántak tanítványaiknak
átadni, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos
természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. A filozófia mellett már más
tudományokat is műveltek-oktattak. A természetre, a társadalomra, a világmindenségre és az államra
vonatkozó tudásanyagot azonban - végső soron - a filozófia szolgálatába állították. Tanításuk tartalma
a következőképpen rendszerezhető:
1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista
odáig fejlesztette ennek mesterségét-művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással
homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy "a kevésbé találó
felfogást mint helytállóbbat" hitesse el vitapartnereivel.
E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz - de már öncélúságba hajló - vitatkozás
segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt
jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei. Eljuthat az objektív igazság létének
tagadásáig, egyfajta szkeptikus ismeretelméleti álláspontig.
"Minden viszonylagos" - hangoztatják a szofisták, s ez az erkölcsök terén azt jelenti, hogy nem
léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű törvények. Protagorasz, amikor azt
állítja, hogy "minden dolog mértéke az ember" (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is
sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet,
különbözik egymástól a férfi, a nő, a gyermek, a felnőtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A
szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.
2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező, hatásos beszéd mestersége ("techné"-je). A szofisták nemcsak a
logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is,
hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és egyben hatásos formába tudják
önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül
hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt
fektettek a gyakorlásra. A "tanulási kedv" felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a
dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az előre lepénzelt "bértapsolók"
tetszésnyilvánítását is.
A retorikát nemcsak a gyakorlati hasznossága miatt tanították, hanem azért is, mert hitték: ez az akarat
fejlesztésének leghatásosabb eszköze. Bíztak abban, hogy az oktatott ismeretek a jellemet is alakítják,
tehát a tanítással egyben nevelni is lehet. Ez az etikai intellektualizmus, tehát az a felfogás, mely
szerint a megszerzett ismeret, a tudás befolyásolja az erényt.
3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták "tananyagrendjében" a humán ismeretkörök mellett bizonyos
természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl
számtant, mértant és csillagászatot is tanított.
A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén alakíthatóságában,
nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Így például
Antiphón a következő szavakkal ecsetelte a nevelés jelentőségét: "Véleményem szerint a világon
legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is
végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe
nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság
nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen
jellemünk fejlődése is."[32]
Egy másik szofista soraiban már újabb tényezőkkel bővül a nevelés sikerességét befolyásoló tényezők
köre: "Mindenekelőtt természetes adottság kell, ez mindenekelőtt szerencse dolga, a másik azonban
magának az embernek a kezében van: a szépre és jóra törekvés, szorgalom, a tanítás minél előbb való
megkezdése és hosszú időn át való folytatása. Ha e feltételek közül csak az egyik is hiányzik, úgy
lehetetlen a legmagasabb tökéletességet elérni. Ha azonban mindezek megvannak, úgy bármi történik
is, az [ti. a tökéletesség] utolérhetetlen lesz."[33]
8) A sztoikus és az epikureus filozófiai iskolák tanítása a nevelésről
SZTOIKUS FILOZÓFIA EGY, A HÉTKÖZNAPOKBAN HASZNÁLHATÓ, GYAKORLATIAS
MEGKÖZELÍTÉSŰ FILOZÓFIAI ISKOLA. FŐ GONDOLATAI A AZ ÁLTALUNK
BEFOLYÁSOLHATÓ DOLGOKRA VALÓ KONCENTRÁLÁSON, A LEGROSSZABBRA VALÓ
FELKÉSZÜLÉSEN ÉS AZ ÉLET RÖVIDSÉGÉN VALÓ ELMÉLKEDÉSEN ALAPUL.

Megalapítója a kitioni Zénon (336-264), aki Athénban az ún. Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé)
tanított. Az irányzat innen kapta a nevét, ritkábban „A Csarnok filozófusai” néven is említik őket.
Zénon tanítását Khrüszipposz (280-207) fejlesztette rendszerré, majd a babilóni Diogenész és
tanítványa Panaitiosz (Kr. e. II. század) terjesztették el Rómában. Ez az ún. „középső sztoa”.
            Logikájukban a megismerés folyamatát a következő lépésekre osztják fel: (1) érzékelés; (2) az
érzetekből kialakul a képzet (phantaszia); (3) a lélek mérlegeli a képzet igaz, vagy hamis voltát; ha
igaznak ítéli, akkor „asszenzióval illeti” a képzetet (latin assensio: beleegyezés, ráhangolódás), ha
tévesnek ítéli, akkor „megvonja az asszenziót” a képzettől; (4) az asszenzióval illetett képzet az
értelembe, azaz a „vezérlő lélekrészbe” (hégemonikon) kerül, s részévé válik a tudásnak.
A képzetek azonban eredendően kétfélék. A komprehenzív képzet evidens képzet, amely
világosságánál fogva megragadja a lelket (latin comprehendo: „megragad, megért valamit”), a nem-
komprehenzív képzet lehet téves is. A filozófia ismerettani célja: olyan állapotba hozni a lelket, hogy
kizárólag a komprehenzív képzetet illesse asszenzióval. A komprehenzív képzet az igazság
kritériuma. Elsődleges evidenciánk (komprehenzív képzetünk) önmagunk létezéséről való, s abban
nyilvánul meg, hogy minden érzékelést, képzetalkotást és gondolatot egyidejűleg nyomon követ az a
kimondatlan evidencia, hogy ezt én érzékelem és gondolom. Ennek az elsődleges evidenciának a neve:
önelsajátítás; ellentétét pedig elidegenedésnek nevezik a sztoikusok.
            Természetfilozófiai tanításuk szerint a világ két arkhéból: a passzív anyagból és az aktív
pneumából (szellem) épül föl. Átvették Hérakleitosz tanítását arról, hogy a világ lényege a tűz; de
ebben erőteljesebben hangsúlyozták az ún. ekpürószisz tanát: eszerint a világ periodikusan
megsemmisül a tűzben, majd a tűzből ismét újjászületik.
            Az ember etikai célja: követni és tetteiben megvalósítani a jót. A jó lényegét tekintve egyetlen,
ám megjelenését tekintve több formáját ismerjük. Ezek az erények. (A sztoikusok  azonosítják a tudást
az erénnyel, ami szókratikus vonás, továbbá átveszik Platóntól a négy alapvető erényt, de ezeknek
rengeteg alfaját különböztetik meg.) A rossz nem más, mint a jó ellentéte. Az emberi világ dolgainak
és eseményeinek legnagyobb része a két pólus között helyezkedik el, ennélfogva etikai szempontból
közömbös. Az etikailag művelt ember feladata az, hogy a közömbös dolgokkal szemben közömbös,
szenvedélymentes magatartást tanúsítson. Ennek a helyes magatartásnak a neve: apatheia
(„szenvedélymentesség”).
            A sztoikus attitűdbe belefér tehát, hogy miközben a bölcs a lelkében öntörvényét követi, s így
szabad, eközben a világhoz és annak lényegében változtathatatlan dolgaihoz és körülményeihez
alkalmazkodik. Ez elvezethet egyfajta kettős életvitelhez. Az ún. „késői sztoa” filozófusaira ez
meglehetősen jellemző: a Claudiust és Nerót egyaránt kiszolgáló Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65) és a
császári funkcióinak mindenben eleget tevő Marcus Aurelius (121-180) „lélekben” éppúgy szabadok
és bölcsek voltak, mint a fölszabadított phrügiai rabszolga, Epiktétosz (50-138). Ő kizárólag
élőszóban tanított. Gondolatait egy tanítványa jegyezte le „Epiktétosz beszélgetései” címen, majd
ugyanő elkészítette ennek a műnek a kivonatát „Kézikönyvecske” címmel, mely azóta is megszakítás
nélkül az egyik legolvasottabb morálfilozófiai értekezés.
EPIKUREUS FILOZÓFIA

AZ EPIKUREIZMUS EMPIRISTA FELFOGÁSÚ FILOZÓFIA. EPIKUROSZ ÓGÖRÖG

FILOZÓFUS UTÁN KAPTA A NEVÉT. ALAPÍTÁSA I. E. 307-RE TEHETŐ. A HEDONIZMUS
EGYIK ALCSOPORTJAKÉNT TARTJÁK SZÁMON, BÁR NÉZETEI NAGYBAN ELTÉRNEK
ATTÓL, AMIT A HEDONISTA FILOZÓFIÁK ÁLTALÁBAN KÉPVISELNEK. AZ EPIKUROSZI
FELFOGÁS SZERINT A LEGNAGYOBB ÖRÖM A FÉLELEMTŐL VALÓ MENTESSÉG ÉS A
NYUGALOM, MELYEKET A TUDÁSON, BARÁTSÁGON ÉS ÖNMEGTARTÓZTATÁSON
KERESZTÜL LEHET ELÉRNI. AZ ASZKÉZISSEL HATÁROS, ERÉNYES ÉS VISSZAFOGOTT
ÉLETVITELT HIRDET, EZZEL ELLENTMONDÁSBA KERÜLVE A HEDONISTA FILOZÓFIÁK
TÖBBSÉGÉVEL. ÚGY ÉRVEL, HOGY EGY GAZDAG LAKOMA BOLDOGTALANSÁGOT
HOZHAT, HISZEN RÁESZMÉLHETÜNK, HOGY TALÁN NEM LESZ A JÖVŐBEN
LEHETŐSÉGÜNK MEGISMÉTELNI. A SZEXUÁLIS KAPCSOLAT NÖVELHETI A VÁGYAT,
EZZEL ELÉGEDETLENSÉGET SZÜLVE. A POLITIKÁT, ILLETVE AZ ABBAN VALÓ
RÉSZVÉTELT MÉLYEN ELÍTÉLI.

Alapítója, Epikurosz (341-270) fizikájában a démokritoszi természetfilozófia követője, azonban az

atomelméletet már eleve etikai tartalommal tölti meg: az atomok ugyanis szerinte „elhajolhatnak" a
pályájukról, s így az ember nem eleve meghatározott módon cselekszik, hanem szabad lehet. Az
isteneket az ún. „intermundiumokba" (a világok közötti űrbe, azaz a nem-létezőbe) helyezi - azok ott
úgymond zavartalan nyugalomban, tehát boldogságban élhetnek. Logikai tanításából csak az igazság
kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük; az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a
gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a
gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja.

            Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg.
Szerinte ez az ataraxia, amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a
lélekben. A későbbiekben gyakran - félreértve az epikureus hédoné mivoltát - az epikureizmust a
féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelték. Epikurosz tanítása azonban nemcsak mérsékelt, de
bizonyos értelemben negatív hedonizmus is. Nemcsak a politikától, de a házasságtól is tartózkodnia
kell a bölcsnek; egyedül az igazi barátság az az emberi kapcsolat, mely a számára lehetséges.
Tanítványai valóban baráti társaságot alkottak (innen: „Epikurosz kertje").

            Rómában Lucretius Carus (97-55) rendszerezte és fejtette ki De rerum natura (A

természetről) című művében az epikureus tanítást, melynek a költő Horatius versei azután még
szélesebb elterjedést biztosítottak. A horatiusi „nil admirari" (semmin se csodálkozz) és „odi profanum
vulgus et arceo" (gyűlölöm a közönséges tömeget és távoltartom) jelszava, az „arany középszer" elve
éppúgy rendkívül népszerűvé váltak művelt római körökben, mint nevezetes sorai:

Jöjj hozzám, ha nevetni akarsz, nézd csak teli képem.

Engem már beterelt hízói közé Epicurus.

Horatius e sorai váltak egyébként a későbbiekben az „Epikurosz disznói" (mint láttuk,

megalapozatlan) keresztény szidalom forrásává. Ezzel szemben az epikureusok, például Lukianosz
(120-180) a maguk részéről a keresztény aszkézist gúnyolták ki.