Neveléstörténet – Tendenciák a nevelés történetében

3. téma

Az ókori Róma nevelés- és oktatásügye 

Az előadás fő egységei:
1) Az ókori római nevelés ősi, átmeneti és hellenizált korszaka
2) A retorikai nevelés elmélete és gyakorlata a nevelésben: Cicero és Quintilianus
3) Az antik római embereszmény
4) Filozófiai gondolkodás a nevelésben: Seneca és Marcus Aurelius
5) A római császárság utolsó századai: a retorika és a jogi gondolkodás szerepe a nevelésben

Irodalom:

PUKÁNSZKY, Béla – NÉMETH, András, Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,

1996, 64–75.

1) Az ókori római nevelés ősi, átmeneti és hellenizált korszaka

Nevelés az ókori Rómában (Kr. e. VIII- Kr. u. V. sz.)

A görög nevelés alapvető kérdése - mint már láttuk - az volt, hogyan lehet a gyermekből
harmonikusan fejlett embert formálni. Olyan embert, akinek teste és lelke összhangban van: erős,
arányosan fejlett fizikummal rendelkezik, de fogékony a szép és a jó iránt is. A gimnasztikai
gyakorlatokat nemcsak azért végzi, hogy majd a harcban legyőzhesse az ellenséget; olvasni, írni és
kitharán játszani sem csak ezek gyakorlati hasznossága miatt tanul meg. A műveltséget azért sajátítja
el, hogy neveltsége révén értékesebbé váljék: hogy rendet, harmóniát teremthessen magában.
A görögöknél mindez a "kalokagathia" eszméjében kristályosodott ki. A "jó poliszpolgár" a szakmai
műveltségen túl általános műveltséggel is rendelkezett, s ennek elemeit a múzsai és a gimnasztikai
képzés során sajátította el. A nevelés célja nemcsak a közvetlenül hasznosítható praktikus ismeretek
átadása volt, hanem az erkölcsiség, az esztétikai érzék formálása, az egész egyéniség alakítása.
Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen műveltséggel"
akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni őket az állami célok szolgálatára.
"Nem a kalokagathia lelkesítette őket, hanem az állami céloknak szentelt férfias élet derekassága és
gyakorlati tartalma. A római ember valóban azért tanulta meg a fegyverforgatást, azért tűrte a
»porondot és napmeleget«, azért úszta meg a »sárga Tiberist«, hogy testi erejével harcban és
háborúban megállja helyét, s győzelemre segítse az örök Rómát; csak azért tanult meg ékesen és
meggyőzően szólni, hogy a közügyekben való részvételével is az összesség erejét segítsen
gyarapítani."[39]
A "vir bonus", a "jó ember" a rómaiak eszménye, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel. Képes
arra, hogy - köztisztviselőként - segítse a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Ha
kell, megvédi az impérium határait, s ha lehetőség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök
dicsőségét".
Ahogyan Lubrich Ágost írja: "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos művészetekre irányult
[...], nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító értelem tárgyai, az állam és a
polgár szükségei, az örök Róma hatalmas dicsősége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi
tevékenység volt a czél."[40]
A római nevelés évszázadai alatt - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - ez az eszmény érvényesült.
1. A római nevelés korszakai
A római nevelés történetét három korszakra bontva vizsgáljuk. A nemzeti-családi nevelés korát az
iskolai oktatás elterjedésének időszaka követte, majd a sort - a császárság ideje alatt - a birodalmi
iskolák térhódításának időszaka zárta.

a) A kezdetek: nevelés a családban

Ebben - a kezdetektől körülbelül Kr. e. 300-ig tartó - korszakban intézményes nevelés még nem
létezett, a gyermekeket és fiatalokat a család, a katonáskodás és a közélet színtere: a Fórum nevelte.
A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa
megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkezett (patria potestas). Az édesanya feltétlen tisztelete
jellemezte ezt a korszakot, ő biztosította a család belső egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött
gyermekét a földről magához emelte - ez volt az ősi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja -
elkezdődött a gyermek családi nevelése.
Hétéves koráig édesanyja volt első nevelője. A szeretetteljes gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi
hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt
hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a
gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak
kötelességeit tartalmazták.
Már a családban mindent megtettek azért, hogy a fiatal gyermekekben kialakítsák a bátorság, a virtus
megbecsülését. Vendégségek alkalmával gyakran maguk a gyermekek adtak elő dicsőítő énekeket a
nagynevű ősök tetteit magasztalva.
Később a már serdültebb római gyermekek elkísérték apjukat a Fórumra, ahol - akárcsak görög társaik
az agórán - megszerezhették első benyomásaikat a politikai életről. Kezdetben csak szemlélték az
eseményeket, megtanulva így a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolyását a közösség életét érintő
kérdésekben. Nagykorúságuk jeleként később tizenhét éves koruktól - maguk is részt vehettek a
szavazásban. A politikai nevelésnek ez a módja csak a fiúkra vonatkozott. Lányok részvételét a
Fórumon a szokásjog tiltotta.
A fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Jól szervezett táborokban készítették fel a
fiatalokat arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére, mindenekelőtt a hatalom
megvédésére. Róma ugyanis ebben az időszakban még nem szőtt világhódító terveket.
Az ifjabbik Plinius később így jellemzi ennek a kornak az életszerű nevelését: "Régen az volt a
gyakorlat, hogy az öregebbektől tanultuk meg - nemcsak a fülünk, hanem a szemünk segítségével -,
hogy nemsokára nekünk is mit kell cselekednünk, majd pedig - hasonló módon - átadnunk a még
ifjabbaknak. Ezért az ifjak mindjárt katonai szolgálatot is teljesítettek hogy megszokják
engedelmeskedés közben a parancsolást, s másokat követve a vezérkedést. Azután a tisztségekre
pályázva ott álldogáltak a tanácsház kapuiban, s először nézői voltak a nyilvános tanácskozásnak, csak
később résztvevői. Az apja kinek-kinek egyben tanítója is volt, s ha nem volt apja, valamelyik
tekintélyesebb és idősebb senator vállalta el az apa szerepét."[41]

b) Az intézményes nevelés kialakulása

Ez Róma nagyhatalommá válásának korszaka. (Kr. e. 300-tól Görögország meghódításáig, Kr. e. 146-
ig tart.) A műveltség megszerzésének eddigi keretei - a család, a katonaság, a Fórum - már nem
bizonyultak elegendőnek. A hódító Róma érintkezésbe lépett más népek kultúrájával, műveltségével,
mindezeket a hatásokat befogadta, asszimilálta.
Erre az időszakra tehető az intézményes nevelés fokozatos térhódítása. Elsősorban a görög kultúra
hatására jelennek meg az első magániskolák, s felváltják az addigi alkalomszerű, családi oktatást-
képzést.
A rómaiak egy része igen erősen ragaszkodott a hagyományokhoz, s erős rosszallással vette tudomásul
a nevelés addigi patriarchális rendjének fokozatos felbomlását. Portius Cato például továbbra is maga
tanította fiait írásra, olvasásra, fegyverforgatásra.
A "ludus" (ludus litterarius). A rómaiak átvették a görögök iskolarendszerét, és szinte semmit sem
változtattak rajta. Az alapkészségeket - az írást, olvasást, számolást - a "ludus"-ban, ebben a kis
magániskolában tanulták a gyermekek. A szülők tandíjat fizettek gyermekük oktatásáért. Alapiskola
minden városban volt.
Érdemes felfigyelni rá: a "ludus" eredeti jelentése: kellemes foglalatosság, játék. (Az elemi ismeretek
tanítójának neve: "ludimagister".) Ez a görög "szkolé" latin megfelelője, amely azt jelentette a
görögöknél is: szívesen végzett, gyönyörködtető tevékenység. A középkortól kezdték ezt a görög szót
latin formájában is használni: schola. Ez a szóalak került át a magyar nyelvbe is egy "i" eléje
illesztésével, s így lett a szkólából "iskola".
A tanítás a "ludus"-ban - akárcsak hellén megfelelőjében a didaszkaleionban - meglehetősen
szegényes körülmények között folyt: sokszor az utcából elkerített részt alakítottak ki iskolai célra. Ha
létezett iskolaépület, az is többnyire egyszerű fabódé volt. A gyermekeket a tanulással eltöltött évek
száma szerint osztották csoportokba. Naponta - egy ebédszünet közbeiktatásával - körülbelül hat óra
hosszat tanultak.
Az olvasás és az írás elsajátítása hosszú, fáradságos - nem egyszer gyötrelmes - gyakorlás eredménye
volt. Olvasni először szótagolva, "sillabizálva" tanultak (a "syllaba" jelentése: szótag). A tanítók
igyekeztek megkönnyíteni a kimerítő olvasás- és írástanulást. Elefántcsontból vagy fából faragott
betűket adtak nekik, hogy a tanulás játékossága őrizze meg kedvüket; sőt édességgel is jutalmazták
őket.
Az írást a görögök módszere szerint tanították: A gyereknek fa- vagy viasztáblába vésett betűk
mélyedésein kellett végighúznia íróeszközét ("stílusát"). A tanító kezdeti segítsége után a gyermekek
egyre önállóbban másolták az eléjük tett írásmintákat. A számtan tanítását - amelyre, praktikus haszna
miatt a görögöknél nagyobb gondot fordítottak -, egyszerű számológéppel, "abacus"-szal segítették.
A játékos módszerek mellett a római kisiskolákban rendkívül szigorú fegyelem uralkodott. Gyakori
fegyelmezési eszköz volt a fűzfavessző (ferula) és a szíjkorbács. A "kemény római jellem"
kialakításához mindezeket szükségesnek vélték.
Lubrich Ágost következőképpen jellemzi a római iskolák életét: "Az iskolai rend és fegyelem igen
szigorú volt. Valamint az egész élet, úgy az iskola is korábban kezdődött, mint Athenében, Juvenalis
szerint már éjfélkor. Annyi bizonyos, hogy igen korán kezdődhetett, mert Martialis a tanítót az éj
álomrabló csendháborítójának mondja. A tanulónak tisztán öltözködve megmosdva s fésülködve,
zajtalanul kelle az iskolába lépnie és kijelölt helyét elfoglalnia. Illedelmes, szerény viseletre és
engedelmességre, mint a római jellem fő vonására a közönséges római iskolában is sokat adtak... A
fegyelem a római jellemnek megfelelő szigorral kezeltetett, mit eléggé igazol az, hogy az iskola
kezdetétől végéig a ferula uralkodék, mellyel a kezet és ujjakat szokták ütni, a nagyobb vétséget pedig
flagellum-mal (korbács) büntették."[42]
Nem volt ritka az olyan tanító sem, aki szüntelen kiabálással igyekezett kordában tartani tanítványait:
"Rőt tarajú kakasok szava meg sem törte a csöndet,
s már te veszett lármát ütve rikoltsz, verekedsz.
üllőkön kalapált fém cseng ily fülsiketítően...
Lanyhább lárma rivall, ha rajong a nagy amphitheatrum...
Kérlel a szomszédnép: szundítana egy kicsit éjjel!"[43]
Grammatikai iskola. A Kr. e. III. század első felében dél-itáliai görög magántanítók nyitották meg az
első grammatikai iskolákat. (Latinul grammaticusnak hívták őket.) Tizenegy-tizenkét éves fiúk jártak
ide, akik már tudtak írni, olvasni, számolni. Latin és görög nyelvtanon kívül költészetet és irodalmat
tanultak itt - elsősorban Homérosz, Vergilius , Horatius és Terentius műveit. Az irodalmi alkotásokat
az emlékezetbe vésésen túl módszeresen feldolgozták. Ennek során (a szép, kifejezésteljes előadás
mellett) sort kerítettek a szövegek értelmezésére, magyarázatára, sőt a művek kritikai értékelésére is.
Retorikai iskola. (Cicero, Quintilianus) Ahogy összetettebbé, szövevényesebbé vált a köztársaság
politikai élete, úgy növekedett az igény a megfelelő szónoki-retorikai képzettséggel rendelkező
szakemberek iránt. A Kr. e. II. század közepén több neves görög rétor telepedett le Rómában, és -
noha a hivatalos körök egy időre megtiltották nekik az oktatást - a görögös retorikai képzésnek nem
lehetett útját állni. Tizenhat éves korukban kerültek a római fiatalok a retorikai iskolába, ahol a
grammatikai iskolában tanultakra épülő szélesebb műveltséget szerezhettek. A szónoklattanon kívül a
korabeli közélethez kapcsolódó ismeretköröket is tanultak itt.
A vagyonos római fiatalok elméleti képzését a retorikai iskola koronázta meg ebben a korszakban.
Ezután egy-egy nagyhírű ügyvéd mellé szegődtek, akik bevezették őket a jogi praxis rejtelmeibe.

c) Az iskolarendszer szétterülésének korszaka

Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedő időszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az
eddig kialakult iskolák megerősödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Időközben
ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római
birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a
központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba. A birodalom, a császár érdekeit
ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselők, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselőre
(orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános műveltségen túl jogi ismeretekkel is
rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselőt, orátort?
Rendelkeznie kellett:
a) Nyelvi képzettséggel. (Jól kellett beszélnie latinul és görögül, járatosnak kellett lennie a grammatika,
retorika és dialektika tudományában.)
b) "Tudományos" képzettséggel. (Ismernie kellett az aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet
elemeit.)
c) Szilárd erkölcsi tartással. (Magatartásában érvényesülnie kellett a szó és tett egységének.) A
császárkori Róma különböző iskoláiban tehát már rendszerbe foglalt tudományokat tanultak a fiatalok.
Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika
(szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különböző megjelenési
formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria
(mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a "hét szabad
tudományt", vagy más szóval a "hét szabad művészetet". (Septem artes liberales - az "ars" tudományt
és művészetet egyaránt jelentett.) Azért "szabad" tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint
csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás.[44]
A császárkori Róma legelőkelőbb és legtehetségesebb ifjai számára mindezek csupán előkészületet
jelentettek a filozófia tanulmányozásához. A "hét szabad tudomány" így pedagógiai előkészületté
(propedeutika) vált: felkészítette a fiatalok elméjét a filozófiai kérdések megválaszolására. A világ
keletkezése, működésének legátfogóbb elvei, a természet, az emberi magatartás és gondolkodás
törvényei foglalkoztatták őket, s e problémák vizsgálatát általában görög filozófusok vezetésével
végezték.
Egy római ügyvéd - Lucius Apuleius - írta a II. században e tanulmányokról a következőket: "Egy
bölcs mondta borozás közben e gyakran idézett szavakat: Az első serleg bor a szomjúságé, a második
a vidámságé, a harmadik az élvezeté, a negyedik az esztelenségé. Nos, ami a Múzsák serlegeit illeti,
azokkal éppen fordítva áll a dolog: minél sűrűbben követi egyik a másikat, annál inkább szolgálnak az
ész gyarapodására. Az első serleg - azaz a ludus tanítójáé - az alapokkal látja el a növendéket; a
második - vagyis a grammatika tanítójáé - ismeretekkel tölti meg; a harmadik pedig - a retorika
tanítójáé - az ékesszólással fegyverzi fel. Ezzel a legtöbben be is fejezik a borozást. Én azonban
további serlegeket is ürítgettem Athénban: feneketlen pohárból ittam a filozófia nektáros borát..."[45]
Az oktatási intézmények a császárkorban igen magas szintre fejlődtek. A korabeli írók, költők soraiból
úgy tűnik: a nevelés nem minden esetben emelkedett hasonló színvonalra. A császárkor szerzői
gyakran a korábbi évszázadokból ragadtak ki követendő példát kortársaik figyelmeztetésére. Tacitus
például így ír: "Az anya gyermekeinek nemcsak komoly gonddal végzett tanulmányaira, hanem
pihenő idejére és játékaira is tiszteletre méltó erkölcsi felelősségtudattal ügyelt [...] Bezzeg most a
csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé még adnak néhányat a szolgák seregéből,
többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek
friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezek zavaros beszédei itatják át..."[46]
Juvenalis a gyermekeik erkölcsi fejlődésével mit sem törődő szülőknek szánja intő sorait:
"A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket."
...
"Szent figyelemmel kell a gyermekkort nézned.
Akármily bűnt teszel is, ne feledd a fiacskád évei számát,
s kisfiad álljon eléd, amikor vétkezni szeretnél."[47]
A császárság ideje alatt megváltozott a görög kultúrához, görög műveltséghez való viszonyulás is. A
birodalom korábbi ellenállása megszűnt, és a görög kultúra mindent elsöprő "divatja" hódított. Róma
Kr. e. 146-ban meghódította ugyan Görögországot, de a hadak fegyverei által legyőzöttek a kultúra
fegyverével vágtak vissza. Ahogyan Horatius írja Caesarhoz intézett Eclogájában:
"Durva legyőzőjén a legázolt Graecia győzött,
szép művészeteket plántálva a pór Latiumba..."[48]
Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római
"arcélű" kultúrát teremtett. A görög "kalokagathia" eszménye itt a hasznosság elve alá rendelődik, és a
nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezető szerepet. Olyan kultúrára, olyan művészetre volt
Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának
bizonyítására.
A római ember gyermekeit "vir bonus"-szá akarta nevelni, olyan "jó ember"-ré, aki rendelkezik a
megfelelő általános és szakműveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja
fel. Felismerték ugyanis, hogy a műveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó
szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. (Emlékezzünk a szofisták virtuóz retorikai
bravúrjaira!) A "vir bonus" előtt álló "jó ügy" pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek
önzetlen szolgálata.
Figyelemre méltó, hogy a római nevelés tényezői közül teljesen hiányzik a zene. A görögök - mint
láttuk - rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erőteljes erkölcsformáló erőt
tulajdonítottak neki. A gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a művészetet a tanított
tárgyak közül, s csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit.
Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök
szellemének megfelelő esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona
erőteljes fizikumáé. A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra
kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat.
Mivel a nők Rómában jelentősebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése
nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az
ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai
ugyan együtt jártak a "ludus"-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de
magasabb iskolákba nem kerültek. A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól
szereztek irodalmi és zenei műveltséget.
A római nevelés közvetítő szerepe miatt is jelentős: egységes oktatási rendszert honosított meg a
birodalom távol eső tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus
kultúrát. Ugyanakkor a jövő is ezekben az iskolákban érlelődött: Itt tanultak az egyre jobban terjedő -
s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás első ideológusai is.

2) A retorikai nevelés elmélete és gyakorlata a nevelésben: Cicero és Quintilianus

Marcus Tullius Cicero az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai
pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és
viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi
időpontban töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt.
Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak
dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (58/57). A Caesar és Pompeius
közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben
részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar
meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicák nak nevezett beszédeiben.
Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett
áldozatul.
Sikereit egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú
szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta
számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az
egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a
természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják.
Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő
megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja.
Cicero életműve igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd mellett a szónoklás elméletével
foglalkozó művek (Az invencióról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az
istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg
nem kiadásra szánt) levél, fordítások és költemények.

Marcus Fabius Quintilianus (35 -100)

Rómában tanult, és tanulmányai végeztével rétorként működött. Nyolc évvel később Galba hispániai
helytartó Rómába vitte. Minden bizonnyal sok előkelő tanítványa volt, többek között Ifjabb Plinius is.
Domitianus őt bízta meg adoptált gyermekeinek, Flavius Clemens fiainak nevelésével. 91-ben
visszavonult.
Első munkáját De causis corruptae eloquentiae (Az ékesszólás hanyatlásának okairól) címmel írta, e
munkájában a témát a stílus szempontjából vizsgálja: a hanyatlást technikai és stilisztikai okokra
vezeti vissza. Legjelentősebb munkáját, az Institutio oratoriát (Szónoklattan) 94 körül fejezte be. E mű
a legnagyobb szabású ókori retorikatankönyv. A szerző célja az, hogy széles körű elméleti és
gyakorlati ismereteket adjon a szónok neveléséről. A későbbi korokban keveset forgatták művét, de
Cassiodorus és Szent Jeromos bizonyosan ismerte. Az itáliai reneszánsz humanisták fedezik fel újra.

Quintilianus pedagógiai gondolatai

A római pedagógiai elmélet és gyakorlat legkiemelkedőbb egyénisége Marcus Fabius Quintilianus
volt (35-től a század végéig). Retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként,
majd - két évtizedes tanítás után - visszavonult. Ezután írta meg a "Szónoki képzés tizenkét könyve"
(Institutionis oratoriae libri duodecim) című nagyszabású művét.
Könyvében részletesen foglalkozik a kisgyermekek nevelő környezetével. Az első évek benyomásai a
legmaradandóbbak, hiszen akárcsak "az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett
gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét". Különösen ügyelni kell a dajkák kiválasztására, akik
nemcsak a gyermek testét ápolják, hanem szellemi és erkölcsi fejlődésére is hatással vannak.
Fontos, hogy a gyermekkel foglalkozó személyek (szülők, dajkák, nevelők) műveltek legyenek,
helyesen, szépen beszéljenek. Az édesanyák beszédének nevelő hatására külön felhívja a figyelmet.
Tévesnek tartja azt az elterjedt felfogást, miszerint csak kevés gyermek alkalmas a tanulásra,
többségüknél ez kárba veszett fáradság. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal
a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a "gondolkodás és a
szellemi mozgékonyság". A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Azzal a korabeli
szabállyal sem ért egyet, mely szerint a gyerekek tanítását hétéves korukig nem szabad elkezdeni. Kár
volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.
"De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan - fűzi hozzá -, hogy az egészen fiatal gyermekeknek
mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól
különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meg ne
gyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is vissza ne rettenjen. Játék legyen
a tanulás."[49]
Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető - véli Quintilianus. (Játékos
segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.)
Arra a kérdésre, hogy az otthoni vagy az iskolai oktatás célszerűbb-e, Quintilianus válasza: az utóbbi.
Elutasítja azt az érvet, hogy a családban kevesebb káros hatás éri a gyermeket. A császárkori Róma
közállapotait veszi alapul, amikor a családok erkölcsi zülléséről ír:
"Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a
gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test
erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában
megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb
műveljük ínyöket, mint erkölcseiket."[50]
A családban folyó magánnevelés elsőbbsége mellett szóló indokok közül azt is elveti, miszerint az egy
gyermekkel foglalkozó tanító több figyelmet fordíthat tanítványára, egyénre szabott módszereket
alkalmazhat. Az iskolai gyermekcsoportok, közösségek nevelő hatását állítja ezzel szembe. A jövendő
szónokok itt már kiskoruktól kezdve szokhatnak a nyilvánossághoz. Versenyezhetnek egymással,
tanulhatnak társaik hibáiból is. A nyilvános nevelés előnyben részesítése nem jelenti azt, hogy
Quintilianus ne fordított volna gondot a gyermekekkel való egyéni bánásmódra. Ellenkezőleg. A
tanítónak szerinte feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd
ezekhez tudja szabni az alkalmazott módszereit. Mindenekelőtt az emlékező tehetség felismerésére és
fejlesztésére kell figyelnie, miközben kihasználhatja a gyermek meglévő utánzási hajlamát, tanulékony
természetét.
Milyen az ideális tanuló Quintilianus szerint? "Az én kedvem szerint való fiú - halljuk a véleményét -
az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az
előadás menetét, nem siet előre." Az ilyen gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: "Én
az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír."[51]
Rendkívül határozottan fellép a korában igen elterjedt "fegyelmezési eszköz", a testi fenyíték ellen.
Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad.
Így érvel e durva módszer ellen: "A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom
megengedhetőnek. Először azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami
jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású,
hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül
nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ]
Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha
fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni
valója is?"[52] A veréssel szemben kialakított álláspontja egyedülálló az egész ókori nevelésben.
Quintilianus pedagógiájában különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy a szónoknak, az orátornak
nem elegendő a műveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is.
A tökéletes szónok "vir bonus", jó, erkölcsös ember. "Mindenképpen becsületes ember legyen a
szónok" - írja. "Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék,
semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik
emberi lehetőség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz
szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...]
Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát
egymás vesztére fordítanunk...

3) Az antik római embereszmény

Az antik görög és római kultúra közismerten szoros kapcsolatban áll Európa kultúrájával, amelynek
megalapozásában különleges értéket képvisel az antik örökség. A klasszikus embereszmény vizsgálata
minden kor számára szolgálhat tanulságokkal, sőt az önmegismerés kitűnő iskoláját is jelenti. Az
elméleti kérdések feltárásában kétségtelenül a görög paideiát illeti a pálma, azok praktikus
megvalósítója azonban a római nevelés, szemléletének középpontjában a praxisszal és a
humanitasszal.
Minden történelmi korszak számára visszatérően felvetődő kérdés a nevelés célja. A kérdés annál is
inkább fontos, mivel a nevelésnek mindenkor szinkronban kell lennie a társadalmi elvárásokkal. Az
ókori Rómában a nevelés az emberben rejlő értékek felismertetését, kibontakoztatását célozta, vagyis a
studia humanitatis megvalósítását. Mindezt ifjú korban kell elkezdeni, ahogyan Horatius fogalmaz:
„Ifjú, tiszta szívedbe most kortyold fel a bölcs tanítást, most menj a nagyokhoz./ Őrzi a szilke soká a
szagát annak, mit először öntsz bele” (Horatius: Levelek 1,2,70-71). Az ifjúkori hatások maradandó
nyomokat hagynak az emberek lelkében. Nagy Sándor nevelője, Leonidés a babyloni Diogenés szerint
több olyan bűnös hajlamot is kifejlesztett tanítványában, amelyeknek az felnőtt korában is rabja
maradt (Quintilianus: I,1,8).
Az arisztokratikus berendezkedésű római társadalom értékrendje konzervatív, erkölcstana szintén
hagyományokhoz ragaszkodó és gyakorlati. Amíg a görög nevelés a szépség, a harmónia és
tökéletesség (kalokagathia) és a sokoldalú műveltség (enküklios paideia) megvalósítására törekszik az
ifjúság nevelésében is, addig Rómában a vir bonus (derék férfi) nevelése a cél, aki a gyakorlati életben
mindenben képes megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak.
A derék polgárától a római állam elvárja, hogy katona legyen (miles), családfő (pater familias),
vállaljon tisztséget (magistratus), és mint polgár (civis) feleljen meg valamennyi rárótt feladatnak.
Róma természetesen sohasem téveszti szem elől saját küldetéstudatát, miszerint a világ szervezésére
és vezetésére hivatott. Vergilius híres sorai szerint: „Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,/
El ne feledd hogy békés törvényekkel igazgass,/ És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”
(Vergilius: Aeneis 6,851-853).
Általános zsinórmérték a rómaiak számára az ősök szokásés intézményrendszere, a mos maiorum,
amit mindenben tanácsos követni. A társadalom számára kívánatos értékrend átadása részben a
családban, részben pedig „intézményes” formában, az iskolában történik. Az oktatás a római
köztársaság korában nem állami feladat, ilyen módon nincsenek szervezett iskolák, sem általános és
ellenőrzött tananyag.
Az oktatás számára a „tankönyvet” az irodalmi és történeti munkák, valamint a XII Táblás törvények
címen ismert jogszabály gyűjtemény jelentette. Amikor a római oktatás és nevelés kérdését vizsgáljuk,
értelemszerűen ugyanezen forráscsoportok szolgálhatnak információkkal.

4) Filozófiai gondolkodás a nevelésben: Seneca és Marcus Aurelius

Az ún. „késői sztoa” filozófusaira ez meglehetősen jellemző: a Claudiust és Nerót egyaránt kiszolgáló
Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65) és a császári funkcióinak mindenben eleget tevő Marcus Aurelius (121-
180) „lélekben” éppúgy szabadok és bölcsek voltak, mint a fölszabadított phrügiai rabszolga,
Epiktétosz (50-138). Ő kizárólag élőszóban tanított. Gondolatait egy tanítványa jegyezte le
„Epiktétosz beszélgetései” címen, majd ugyanő elkészítette ennek a műnek a kivonatát
„Kézikönyvecske” címmel, mely azóta is megszakítás nélkül az egyik legolvasottabb morálfilozófiai
értekezés.
MARCUS AURELIUS ANTONINUS PIUS (született M. Annius Verus) (121 -180)

Római császár, filozófus. A hispániai konzulviselt családból származó ifjút Hadrianus kegyeibe
fogadja és figyelemmel kíséri tanulmányait. Rétorika-tanára Fronto. 138-tól Antonius Pius örökbe
fogadott fia, 161-től császár. Társcsászára 169-ig L. Verus, 177-től fia, Commodus. Uralkodása
jobbára hadviseléssel telik: 166. és 169. között kiűzi a germán megszállókat Észak-Itáliából, két
hadjáratot vezet (170-174; 177-180) a Duna felső szakaszánál a markomannok és kvádok ellen.
Fennmaradtak Frontóhoz írott levelei is, de ezeknél sokkal jelentősebbek 12 könyvet kitevő,
valószínűleg nem kiadásra szánt "Elmélkedései" (ha volt is a műnek eredeti címe, az bizonytalan).
A szisztematikus szerkesztést nélkülőző írás önterápikus célú, aforisztikus naplójegyzetekből áll,
amelyek főleg a sztoa gondolatvilágát követik, de erős platonikus hatást is tükröznek.
A filozófus császár úgy tartja, hogy a mindenséget a gondviselő istenség hatja át, az embereket pedig
az értelem birtoklása egymás testvéreivé teszi és egyszersmind az istenek
polgártársaivá avatja a kozmikus államban. Ez az alapja a másik ember - és nem csak a bölcs, hanem
akár a nekünk rosszat tevő embertársunk - iránti szeretetnek. Önmagára úgy tekint, mint aki egyfelől
testvére az embereknek, másfelől vezetésükre rendeltetett.
A középső sztoa platonizáló vonulatát felerősítve az embert három összetevőre:
testre, lélekre, valamint értelemre osztja, és ez utóbbit istenségnek (daimón), a kozmikus istenség
kiáradásának tartja. Úgy véli, az egyénnek ezt a belső istenséget kell szolgálnia, olymódon, hogy
minél inkább visszahúzódik érzékeitől. Gondolatait személyes hangon, vissza-visszatérő kétellyel
fogalmazza meg.
Seneca
Lucius Annaeus Seneca (Kr.e 55 Cordoba, - Kr.u. 40. Róma)
Római író, filozófus. Ránk maradt filozófiai művei a 12 "dialógus", valójában értekezés, melyek közül
a leghíresebb az Erkölcsi levelek (szám szerint 124 levél).
Alapvetően az orthodox sztoikus filozófia gondolatainak a megszólaltatója, de nem zárkózott el más
irányzatoktól sem, híven követve alapelvét: az igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja,
mindannyiunk közös kincse (12. levél). Így a korai Stoa nagy filozófusai, Zénón, Kleanthés és
Chrysippos mellett gyakran, sőt, az előbbieknél többször idézi Epikurost, műveiben felfedezhető a
középső sztoicizmus két vezető filozófusának, Panaitiosnak és Poseidóniosnak a hatása éppúgy mint
Platóné. Valószínűleg az ő hatásuk nyilvánul meg abban is, hogy a filozófiát Seneca nem elvont,
életidegen elméletnek, hanem sokkal inkább gyakorlatnak tartotta. A filozófia célja az, hogy
segítségével az ember bölcsességre tegyen szert, vagyis eljusson az erényben megvalósuló boldogság
állapotába. Lényegét tekintve egyfajta "lélekgyógyászat", "therápia", mely a lelket az erényhez vezető
útra tereli. Ennek fontos eszköze a meditatio - rendszeres önvizsgálat, bizonyos alapelvek folytonos
ismétlése, memorizálása abból a célból, hogy a beteg lélek megszabaduljon a hamis vélekedésektől:
átlássa a valós értékviszonyokat, és felismerje, mi az, ami az erény szempontjából közömbös. Az
efféle tudással felvértezett lélek bátran szembesül az esetleges sorscsapásokkal, és napjait nem rontja
meg az alaptalan halálfélelem. A bölcs képes összhangban élni a világmindenséggel, a kozmikus
természettel - mely maga az isten, az értelem, ezért kutatása azonos isten szemlélésével
(Természettudományos vizsgálódások) - és önmagával, saját individuális természetével (A boldog
életről). Ennek köszönhetően a boldogság állapotában van: élete a halhatatlanságot kivéve az
istenekéhez hasonló, sem használni, sem ártani nem lehet neki (A bölcs állhatatosságáról). A
boldogság egy másik definíció szerint folytonos lelki nyugalom és kiegyensúlyozottság, amire az
emberi méltósággal összeegyeztethetetlen szenvedélyek: a félelem, a fájdalom, a gyönyör és a harag
kiküszöbölése révén (ld. A haragról), valamint következetes életvitellel lehet szert tenni (ld. A
nyugalmas életről, A lelki nyugalomról, Az élet rövidségéről). Noha sztoikus felfogás szerint az erény
- melynek birtoklása egyet jelent a boldogsággal - egy és oszthatatlan, mégis több fajtáját
különböztették meg. Ezek sorát Seneca speciálisan római erényekkel, így a nagylelkűséggel
(clementia) és az emberséggel (humanitas) gyarapította . A nagylelkűségről című befejezetlen
művében a még ifjú Nerót szerette volna elkötelezni ezen nemes erények mellett. Ugyancsak a szabad
emberhez méltó, humánus gondolkodásmódot állítja példaként az olvasó elé A jótéteményekről hét
könyve: az istenek példáját követve nekünk is önzetlenül és nem az érte járó háláért kell jót tennünk
másokkal.
Filozófiai műveivel Seneca segítséget akart nyújtani másoknak - és önmagának is -, hogy bölcsekké,
ezáltal boldogokká válhassanak. Ezt a célt szolgálta jellegzetes, a klasszikus cicerói stílustól jelentősen
eltérő, retorikai eszközöket, metaforákat, ellentétekre kihegyezett, rövid mondatokat sűrűn alkalmazó,
az értelem mellett az érzelmekre is erőteljesen ható írásmódja.

5) A római császárság utolsó századai: a retorika és a jogi gondolkodás szerepe a nevelésben

A császárság utolsó századai

Szemléletünket ebben a fejezetben is az egész birodalomra kell kiterjesztenünk, mivel a hellenizált
nevelés rendjében ekkor már lényegesebb különbséget alig találunk. Az egységesítés műve
diadalmasan halad előre, az Imperium Romanum nemcsak politikai, hanem szellemi egységet is
jelentett. Az elemi és a középfokú képzés abban a mederben folyt, ahogy azt korábban megismertük.
Az enciklopédikus tudományok köre alkotta a tanulmány gerincét, s a római birodalom egyes
részeiben pl. Galliában, Hispániában még a VI-VII. századig a grammatikai és retorikai iskolák tovább
virágoztak.
Bizonyos különbség mutatkozott mindenesetre a nyelv tekintetében, mivel a birodalom keleti felében
természetszerűleg a görög uralkodott, s vele az egész tradicionális görög kultúra. Nyugaton ellenben a
latin volt középpontban, és a görög kultúrából kihajtott, hellenizált latin kultúra. Ebből folyt egy
további különbség, s ez a retorika és a filozófia viszonyában mutatkozott. A Kr. u. századokban a
birodalom keleti felében a filozófia közeledett a retorika felé. Ezt bizonyítja a II. majd a IV. században
a szofisztika újra felvirágzása is. E tendencia mellett azonban tovább folyt a filozófiai iskolák élete, a
filozófia önálló stúdium volt, amely akárcsak a klasszikus korszak idején a művelődés betetőzéséül
szolgált.
Nyugaton ezzel szemben Cicerától kezdve a retorika felől történt közeledés a filozófia felé. Ez ... azt
jelentette, hogy itt nem a filozófia, hanem éppen a retorika tanulmánya szolgált a műveltség
betetőzéséül. Persze a filozófiai szellemben művelt retorikáé. Ebből érthetők a későbbi császárkor
intézményes újításai. Két ilyen intézményről számolhatunk be: az egyik az athéni egyetem, a másik a
római jogi főiskola.
Ha az athéni egyetemről beszélünk, vigyáznunk kell, hogy itt törté netietlen felfogásba ne essünk.
Egyetemről a modern értelemben (universitas scientiarum) szó sincs; de téves volna az is, ha a
középkori universitas magistrorum et scholarium [tanárok és diákok egyeteme, közössége] mintájára
képzelnénk el ezt az egyetemet.
Az egyetemet a középkor hozta létre, és a modernkor fejlesztette ki: ebben az értelemben az
antikvitásban nem szabad keresnünk. Az „egyetem” név jóval későbbi eredetű, voltaképp Raffael
ismert képe [Az athéni iskola, egyetem] vitte a köztudatba, tehát alapjában anakronizmus. Mi itt csak
azért használjuk, mert Fináczy is ilyen néven szól róla, s valóban nehéz volna más nevet találni.
Az athéni egyetem (már görög neve is) a különböző filozófiai iskolák hallgatóinak egységes
szövetségbe (phratriai, khoroi) való tömörülését is jelentette. Hogy ez mikor történt, arról biztos
tudomásunk nincs.
Az ösztönzést alkalmasint az a körülmény adta, hogy a hallgatók már a Kr. e. II. századtól kezdve
egyidejűleg valamennyi iskolát látogatták, majd közös életszükségleteik biztosítása végett testületekbe
tömörültek. Ez a korporatív vonás az, ami bennünket valóban emlékeztet a középkori egyetem
keletkezésére. De sohasem szabad feledni, hogy a középkori egyetem egyházi intézmény volt, s
önkormányzati elvét is csak ebből a szempontból méltathatjuk. Athénban ilyen szervezeti formát öltött
önkormányzatról mit sem tudunk. A társulásoknak, phratriáknak minden esetre voltak vezetőik és
jelvényeik; egyforma öltözetet viseltek, közös ünnepélyeket tartottak, és általában a sportszerű
foglalkozásokat erősen űzték.
Valószínű azonban, hogy ezek a külső mozzanatok idővel kihatottak a filozófiai tanulmányok belső
rendjére is. Amit ez idő tájt a filozófiára jellemzőként szoktak emlegetni, hogy ti. eklektizáló jellegű
volt, jórészt épp abból a körülményből is fakadhatott, hogy az iskolák egymás felé közeledtek. Hiszen
ha nagyon is élesen álltak volna egymással szemben, veszélyeztették volna sikerüket: a suum cuique
[kinek-kinek a magáét] megalkuvó elvét érvényesítették tehát.
A Kr. e. utolsó évszázadtól kezdve a filozófiai iskolákban általában tanították a retorikát is. A platóni
tiszta filozófia eszméjétől ez mindenesetre eltávolodást jelentett, de bizonyára művelődési
szükségletnek felelt meg. Utóbb azután minden filozófiai iskolában külön rétorok ekkor szofistáknak
nevezték őket tanították a retorikát. Így lassanként egész szabályozott tanítási rend alakult ki: aki
Athénba került, szabadon válogathatott a különböző iskolák retorikai és filozófiai előadásai között.
A Kr. u. II. századtól kezdve azután itt is érvényesült az állami beavatkozás elve. Hadrianus császár,
majd az Antoninusok mindenképpen felkarolták ezeket az athéni iskolákat, amelyek addig csupán a
gazdagabb tanítványok alapítványaiból tartották fenn magukat. (Így Marcus Aurelius mind a négy
filozófiai iskolában 2-2 filozófiai, és 2-2 retorikai tanszéket alapított.) Ettől fogva mindegyikben
voltak államilag díjazott rétorok és filozófusok. Ezen az alapon tehát joggal beszélhetünk bizonyos
egységről, s arról, hogy ez az athéni retorikai és filozófiai iskolák egyesüléséből keletkezett.
Arra nézve, hogy miképpen folyt az ókor késő századaiban ezen az athéni „egyetemen” az élet, több
forrásunk van. Egyik-másik torzító tükörben is mutatja azt. Meg kell állapítanunk, hogy a retorika
kultusza ez idő tájt egészen formalisztikussá vált. Teljesen elszakadt a közélet gyakorlatától, s
merőben a szónoki találékonyság és előadókészség ragyog tatásában, még gyakrabban a hatásos és
pompázó díszbeszédek (az úgynevezett epideiktikus stílus) művelésében merült ki. Ezért a második,
majd a harmadik szofisztika idején úgyszólván iskolapéldáját szolgáltatta az úgynevezett didaktikai
formalizmusnak. De több leírása maradt fenn az athéni egyetemi életnek a görög egyházatyáktól is.
Ezek legtöbbje maga is Athénban tanult, így Nagy Szent Baszileiosz és Nazianzoszi Szent Gergely.
Az utóbbinak egyik beszéde tulajdonképpen a leghitelesebb forrásunk ennek az athéni egyetemnek
szervezetére és a diákok életére nézve. A Kr. u. IV. század közepén az athéni egyetem mindenesetre
már túl volt virágzása tetőpontján, amely a II. és III. században volt.
A IV. sz. közepétől azonban már a hanyatlás világos jelei mutatkoznak. Számottevőbb filozófus alig
akad; az Akadémia valahogy csak teng, de a többi filozófiai iskolából ettől fogva még csak a
szkolarkhoszok nevét sem ismerjük. A hallgatóság is mind gyérebbé vált. Mindez annak a jele, hogy a
kereszténység ekkor már előretört, és elhódította a rétorok és filozófusok elől a hallgatóságot. Ezen a
neoplatonizmus sem tudott többé változtatni, amely az V. sz. elején az ifjabb Plutarkhosszal,
Szürianosszal, s főleg Proklosszal bevonul az athéni egyetemre. Az antik filozófia szelleme elapadt,
vagy helyesebben a kereszténységbe vándorolt át, s így nem is keltett nagyobb feltűnést, amikor
Justinianus császár 529-ben kelt edik tumával bezáratta az athéni egyetemet. A filozófusok
elszélednek, s rövidesen nyomuk vész.
A római jogi főiskolával Róma a jogi képzés középpontjává vált, ami abból eredt, hogy itt a retorikai
képzés volt előtérben, s ez a közszabadságok elhanyatlásával sem veszítette el kapcsolatát egészen az
élettel, csupán filozofikussá vált. Ez a körülmény teremtette meg a római jogot, a római szellemnek ezt
a talán legnagyszerűbb alkotását. A kialakulás hosszú évszázadai után a kodifikálás a császárkor
idején történt. Ennek gyakorlati okai voltak: az összbirodalom közigazgatása megkövetelte, hogy
törvényben és jogban képzett tisztviselők álljanak rendelkezésre. Eleinte magánvállalkozásból
keletkezett Rómában az Apollón temploma mellett az első jogi iskola.
A birodalom különböző részein utóbb felállított iskolák közül különösen híressé vált a Bérütosz-i
(Föníciában, a mai Bejrút), itt tanult ... a [két] híres római jogász ... Gaius és Ulpianus is. Később
azután az állami beavatkozás itt is bekövetkezett, főleg avégből, hogy az állami közigazgatás egységes
rendje már a jogi előképzettség által is biztosítva legyen. Ezért már Nagy Konstantin az egyes jogi
iskolák egymástól eltérő tanítását összehangolni igyekezett, de az államosítást csupán II. Theodosius
császár hajtotta végre 425-ben kiadott ediktumával.
Ebben Rómában, Bérütoszban és Konstantinápolyban 2-2 jogi tanszéket rendszeresített, és a jogi
tanfolyamot öt évben állapította meg. Ebből három év esett a tanárok előadásainak látogatására, kettő
pedig a joggyakorlatra. Befejezte azután az államosítás művét Justinianus 533-ban kelt jogi reformja,
amellyel évszázadokra megvetette alapját a jog forrásszerű tanulmányának (ezt nevezték később
Corpus iuris civilisnek).
Ez a Justinianus-féle reform azonban már a Nyugatrómai Birodalom bukása után történt. Hogy mi
idézte elő ezt az összeomlást, arra nézve Montesquieu óta napjainkig historikusok és
történetfilozófusok kiterjedt irodalomban nyilatkoztak. Bizonyos, hogy nem a művelődés rendjének
elaggása idézte elő a politikai összeomlást nyomon követő kulturális hanyatlást. Az is a régi
balítéletek közé tartozik, hogy az erkölcsök elfajulása korhasztotta volna meg a birodalmat és
kultúráját. Az összeomlás közvetlen okai közé kell ugyan a népvándorlás rohamait is számítanunk, de
vajon nem állt-e ellen ugyanez a Róma évszázadokon át e barbár világ sokkal hevesebb ostromainak is
már sikeresen?
Az összeomlást szociális okok idézték elő. Már Platón világosan látta, hogy a társadalmi egységesülés
útja csakis a művelődés egységes alapjáról indulhat el. A történeti fejlődés azonban nem a platóni
tervet követte. Az egységesítés művét amely erőt és hatalmat adott neki Róma valóban mindenben
diadalra vitte, még a vallásban is, a szociális egységesítés azonban nem sikerült neki.
Az új fejlődés első stádiuma a keresztény ókor. Ekkor veszi fel a kereszténység is magába az antik
kultúra szellemét, hogy azután áthagyományozza az új, fiatal népekre.