József Attila 1905 április 11-én született budapesten, a 20.

századi magyar költészet egyik

legkiemelkedőbb alakja. Boldogtalan volt az életben, a műveiben jelemző volt a szenvedés.
költészetében gyakori a külvárosi táj képe, motívuma, újszerűséget alkodta az tájverseiben.

Az éjszaka versek előképe a Holt Vidék (1932),

József Attila a tájköltészet hagyományaira részben épít, részben eltér tőlük. 

József Attila tájköltészetének újszerűsége: a táj és a hozzáfűződő gondolat szerves egységet

alkot. A költői képek József Attila lelkiállapotának, gondolatainak tükörképei. 

Tárgyias líra = a belső világát (szorongását 焦虑) kivetíti a tájra. 

Az én kivetítése a valóságra = exprsszionizmus. 表现主义
Jellegzetes motívumai: est, ősz, tél, fagy, hideg

A tájelemekhez a napszakok és az évszakok is hagyományosan kapcsolódnak: József Attilánál

mindezek szimbolikus értelmet kapnak. 

Évszakok: a költők számára korábban sokkal kedveltebb ősz (pl. Berzsenyi) és tavasz (pl. Petőfi)
helyett a nyár és a tél gyakoribb a J.A.versekben. 

A tél különös jelentőséget kap: hagyományosan a halál, a pusztulás jellegzetes költői képe.A költő
ezeket a jelentéseket is megtartva: további szimbolikus értelmezésekkel látja el (pl. az emberek
közötti elszigeteltség, a magány, a ridegség 脆弱 kifejezése a Téli éjszaka vagy a Holt vidék 死亡
之国 c. versben).

Napszakok 四季: a tájhoz kapcsolódóan jelennek meg. Az éjszaka a romantika kora óta sokféle
szimbolikus jelentéssel töltődött fel. A költő verseiben ennek megfelelően az éjszaka a
szemlélődés, az elmélkedés időszaka. A többi ember alszik, a költő pedig mintegy „meglesi 观
察” a dolgok éjszakai életre kelését, működését. 
(pl. a mindannyiunk számára ismert Altató-ban: „alszik a széken a kabát, szunnyadozik a
szakadás…”)

  A 30-as évek nagy gondolati költeményeinek háttere az éjszaka (pl. Külvárosi éj, Téli
éjszaka)
  A „csönd” (ill. a csöndet megtörő hanghatások) gyakran kapcsolódnak az éjszakához:
  „A csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák” (Téli éjszaka)

A hagyományos tájelemek (hegyek, fák, mezők, bokrok, csillag stb.) mellett újszerű elemként
jelennek meg a város képei: a gyárak, a vasutak, a peremváros házai, a gépek, műhelyek,
szerszámok.
József Attila korában ezek a technikai fejlődés szimbólumai, de ezekben a költeményekben (A
város peremén, Téli éjszaka, Külvárosi éj) az élettelen, rideg anyag az érzelem-nélküliség, a világ
embertelen, gépies működésének szimbóluma.

A téli, kopár éjszakák egy sajátos világszemlélet kifejezőeszközei: amelyben az emberi

nyomorúság, az ember számára idegenné és barátságtalanná vált világ, a magány és a szenvedés
fogalmazódik meg. 
pl. a Holt vidék című költemény. Az éjszaka versek előképe a Holt Vidék (1932),

A külvárosi tájjal, az elhagyott telkekkel és a holt vidékekkel csupán önnön sivársági érzését, belső
szorongását kívánja formába önteni. Látszólag hagyományos tájleíró vers, a téli Alföld, az
édesanya szülőföldje adhatta az élményanyagot. Sem a költő, sem más beszélő nem jelenik meg,
a táj bemutatása személytelen tárgyiassággal, ugyanakkor értékeléssel és érzelmekkel történik.
„Valaki” ott áll ebben a tájban és szemlélődik. A téli alföld mozdulatlansága, üressége
hagyományos ábrázolási elem (Petőfi: A puszta télen). Hagyomány az alföldi táj szimbolikus képe
és annak téli változata (Ady: A magyar Ugaron, A téli Magyarország). A holt vidék tája önmagát is
jelenti, ugyanakkor egy életforma, egy léthelyzet szimbólumává is formálódik. A táj fizikai és
társadalmi jelentést kap. A Holt vidékben nincs buzdítás, sem a tőke többjelentésű fogalma, sem
az uraság emlegetése nem indít el ilyet.

A táj egyes részletei megtelnek az ott élők érzelmeivel, hangulataival, ki nem mondott
gondolataival. A holt vidék nem elsősorban a téli hideg és dermedtség miatt haldoklik. A halott,
dermedt, mozdulatlan táli nyomasztó, keserű hangulatát cáfolja a versdallam jókedvű, vidám,
szinte játékos könnyedsége. Hangsúlyos páros rímű sorok, tiszta ütemek, 32 sorból áll a vers, a
rímtelen ötödik sorok valamiféle riadtságot, disszonanciát visznek a vers muzsikájába.

A költői szemlélet távolról közelít a tanya, a tanyán élő emberek felé. a táj csöndjét alig-alig
hallható hangok éppen még észlelhető mozgások érzékeltetik. A „sűrű csönd” ropog a hóban
(valaki járhat ott), a ladik is kotyog a még kásás tavon (valaki ülhet benne, vagy a szél mozgatja). A
nyirkosság, a mindent átjáró nedvesség kellemetlen érzete dominál az első két strófában. A tavon
túl az erdő fái közt mintha már jóval hidegebb lenne: „Jeges ágak között zörgő időt vajúdik az
erdő.” A kép szürrealisztikus, a két minőségjelző helyet cserélt, nem ott áll, ahová logikailag
tartozna (zörgő ágak között jeges időt vajúdik).

A 3. strófa utolsó komplex képe „csattogó fagy…ideköti csontos lovát…” a középkor végi
metszetekből ismert haláltánc-jelenetek egyik részletét asszociálja tudatunkban: a csontvázként
ábrázolt halál alakját. A táj fázós didergését, élettelen sivárságát sugallja.
A 4. versszak a tanya felé közeledve szelídebb, humánusabb vidékre vezet. Emberi szorgalomról,
gondoskodásról, használható karókról ad hírt a versszak.

Az 5. és a 6. szakasz először távolabbról, majd közelebbről láttatja a végpontot, a tanyát. A

szegénység, a nyomor képzetét kelti fel a tanyasi ház omladozó, gondozatlan külseje, az ól
üressége, lógó nyikorgó ajtaja. Sehol egy háziállat, amellyel törődni lehetne, az életnek semmiféle
jele, hangja, nesze. E lehangoló képbe némi derű, feddő, ironikus humor szűrődik be: az ól ajtaja
azért van kitárva, hátha „betéved” egy malac s vele együtt egy egész kukoricatábla.

A 7. strófa a tanyai kis szobába vezet. A holt vidéken élő emberek léthelyzetét, csodaváró, bénító
tehetetlenségét, kilátástalanságát és kiszolgáltatottságát közvetíti.

A verset lezáró strófa felháborodott következtetést von le, magyarázatot ad arra, hogy miért
haldoklik a táj, miért tétlenek, nemtörődők az emberek. Ha már haldoklik, pusztuljon is el minden
érték, semmisüljön meg a paraszti szorgalom mindenfajta gyümölcse, hiszen úgyis minden az
„uraságé”, a földesúré.

Kiemelt szerepük van az akusztikus elemeknek. Igen gyakoriak az alliterációk (káka kókkadón;
lapos lapály; sorakozó sovány), hangfestő funkciója van a mély, illetve a magas magánhangzók
csoportosításának („a lóg a káka kókkadón a pusztaságba”; „egy keveset repesztgeti még a
meszet”) s többször találkozunk hangutánzó szavakkal (ropog, kotyog, zörgő, csattogó, nyikorog,
durrog).

látszólag hagyományos tájvers:leírt valóságelemek mély gondolati tartalmat hordoznak. 

helyszín:nem a város, hanem a tanyavilág.  mozdulatlan tájat ír le (jellegzetes szókincs: fagy, tél,
csend, homály). 

előbb a körülötte lévő tájat írja le, majd halad befelé a tanyáig, az emberi világig. 

amilyen vigasztalan a táj, annyira reménytelen az emberi lét („ezeken nem segít ima”).