A zsidó monoteizmus

A zsidó állam kialakulásának helye

A zsidó államot Izraelnek nevezzük. A szó eredeti értelme: Izrael = „Aki

megharcolt Istennel”. Az elnevezés Jákob történetére utal, aki egy éjjelen
megharcolt az Úr angyalával, s elnyerte az Izrael nevet.
A zsidó állam megismeréséhez az egyik legfontosabb forrásunk a Biblia
Ószövetségi része. Az Ószövetség családok-nemzetségek történetébe ágyaztatva
ismerteti a zsidóság múltját.
A zsidó állam szülőhazája Kánaán (az ígéret földje). Kánaán a Jordán-folyó és a
Földközi-tenger közötti vidék. Itt vezet keresztül a környék legfontosabb
kereskedelmi útvonala, a „királyi út”. A kereskedelem központja Damaszkusz
volt, a „szamarak városa”. A kereskedelmi út mentén városállamok húzódtak,
melyeket III. Thotmesz fáraó győzött le a megidói csatában a kr.e. 15.
században. 250 éven át itt húzódott az egyiptomi és a hettita birodalom határa.
Az égei vándorlás megdöntötte a hettita államot, s régi határai mögé
kényszerítette Egyiptomot. A térség élete felbolydult: már nem volt olyan állam,
amely összetartotta volna az itt élőket. A városok egy részét a filiszteusok
szállták meg. E korból való az első olyan forrás, mely a zsidóságot említi.

A zsidó nép eredete. Az államalapítás

Sémi eredetű nép, akik a Kr.e. XIII. században jelentek meg Kánaánban. Elő-
Ázsiából származnak, a kr.e. 18. században délnyugat felé, a hükszoszokkal
együtt sodródnak Egyiptomba (Lásd a Bibliában Jákob és József történetét). Az
egyiptomiak habirunak nevezték a beköltözőket (poros lábúak: mert gyalogosan
vándorló nomádok voltak). A zsidóság megjelenését Kánaánban az
Egyiptomból való kivonuláshoz és Mózes személyéhez köti a hagyomány.
Ugyanekkor kelet felől is érkeznek ide zsidók, a hagyomány szerint Ábrahám
vezette őket.
A Kánaánba érkező nép összeolvad egy a Kr.e. XV. századtól itt élő
népcsoporttal, s a két nép keveredéséből alakul ki Izrael egységes népe. A
kialakult népnek számos harcot kellett vívnia a filiszteusokkal (fejlettebb városi
kultúrájú ellenfeleik) (Sámson, Dávid és Góliát történetei). A hosszú harcokban
a 12 zsidó törzs szövetséget kötött, e szövetség vált később a szervezett állam
alapjává.
A Kr.e. XI. században két nagyobb, szervezett egység jön létre: a déli Judea és
az északi Izrael. A két területet a déliek egyesítik Dávid alatt (Kr.e. 1010-970).
Dávid elfoglalta, majd fővárosává Jeruzsálemet tette, s a szomszédos területeket
is ellenőrzése alá vonta. Államát egyiptomi mintára szervezte meg, bevezette az
írásbeliséget is. Az északi törzsek lázadásai ellenére utódára sikerült egy szilárd
államalakulatot hagynia. Dávid utóda Salamon (Kr.e. 970-930), aki Izraelt a
térség „mini” nagyhatalmává teszi. Ő az, aki 12 körzetre osztja Izraelt,
egyiptomi feleséget választ magának és kiváló kapcsolatokat épít ki Föníciával.

A zsidó vallás
A zsidó vallás legfontosabb jellegzetessége és egyben újdonsága
az egyistenhit, a monoteizmus volt. . Egy Isten van, Jahve. (Jahve valaha a
tűz, láng és vihar sivatagi istensége volt). A Kr.e. VI. századtól nevének kiejtése
tabu.
A zsidó nép nem ismeri el más népek, más városok isteneit.
Izrael Isten választott népe. A választott néppel az Úr szövetséget kötött,
melyet megerősített azzal, hogy törvényt adott népének. Ez a Tóra. A törvények
legfontosabb csoportja a Tízparancsolat, melyet Isten két kőtáblán nyújtott át
az egyiptomi kivonulás vezetőjének, Mózesnek. A törvény szabályozza az
adásvételt, öröklést, házasságot, büntetést, a vallási szertartások rendjét.
A vallás szentként tiszteli az ősatyákat (pátriarchákat). Az ősatyák
(Ábrahám3, Izsák, Jákob) kötötték az Úrral az első szövetségeket. A
szövetségkötés jelképe a körülmetélés.
A vallás előírásai szabályozzák a zsidók életét. Kerülniük kell bizonyos
ételek (disznóhús, pikkelytelen halak) fogyasztását. Megtartják a heti
pihenőnapot, a szombatot (héberül sabbat). Legfontosabb ünnepeik több
napon át tartanak. Ezek közül a pészah a tavasz és a szabadság ünnepe, amely
az Egyiptomból való kivonulásra emlékezteti a zsidóságot. Amíg állt a
jeruzsálemi szentély, a zarándokok Jeruzsálembe mentek, és minden család egy-
egy bárányt áldozott, amelyet kovásztalan kenyérrel is fogyasztottak.
Miután a nép újra s újra eltávolodik a törvénytől a szövetséget újra meg újra
meg kell újítani. Erre hivatottak a próféták. A próféták ápolják a hagyományt, a
Talmudot is. A Talmud a Kr.e. V. századtól a Kr.u. V. századig tartó korszak
vitáinak, bölcsességeinek, szónoklatainak gyűjteménye.
Jahve kultuszának középpontja a jeruzsálemi templom4. Itt helyezték el a
„frigyládát”, mely a szövetség jelképe, s benne Mózes két kőtábláját.
A tízparancsolat az egyetemes emberi erkölcs alapértékeinek törvényi
pontokba szedett foglalataként azt bizonyítja, hogy a zsidó és a keresztény
vallás erkölcsi felfogása egy tőről fakad.
Izrael hanyatlása

Salamon uralkodása alatt egyre nő az elégedetlenség (pl. a magas adók stb.

miatt). Júdea és Izrael elszakad egymástól. A tömegek romló életkörülményei és
a vezető réteg távolodása Jahve kultuszától elégedetlenséghez vezetett.
Látnokok, jósok léptek fel (a legismertebb Illés próféta), akik egyaránt
ostorozták a nép kifosztását és az elfordulást Jahvétól. Ezek a próféták maguk
köré gyűjtötték a népet, s megjövendölték Isten büntetését az idegen istenek
tisztelete miatt. Az idegen támadás pedig be is következett:
Kr.e. 925-ben az egyiptomiak kifosztják Jeruzsálemet (Sesonk fáraó).
Kr.e. 721-ben az asszírok (II. Sarrukin) támadása következik be. Az asszírok a
zsidó lakosság egy részét Asszíriába telepítik. Ezzel az északi országrész
megsemmisült. A déli terület – Judea – a teljes meghódolás és adófizetés árán
menekült meg a pusztulástól, és átvészelte a véres hódítások korát. Jeruzsálem
urai változtattak belső politikájukon: az egység érdekében kiegyeztek a próféták
mozgalmával, és könnyítettek a nép sorsán. Szakítottak az idegen kultuszokkal,
és csak Jahvét ismerték el a zsidók egyetlen istenének, s csak az ő jeruzsálemi
szentélyében lehetett tisztelni az Istent. De a déli országrész sem kerülte el a
megpróbáltatásokat:
Kr.e. 587-ben az újbabilóni birodalom szállja meg Jeruzsálemet (Nabu-kudurri-
uszur). Ekkor történik meg a zsidó nép jelentős részének Babilónba telepítése.
(Lásd „babilóni fogság”. A fogság időszakában jelentős változás történt vallási
életükben. Jahve a zsidók felett uralkodó egyetlen istenségből a mindenség
teremtőjévé és a földkerekség egyetlen istenévé vált. Jeremiás próféta
megjövendölte a nép visszatérését, a megváltást5.) A visszatérés 52 év múlva
valósul meg, amikor a perzsák elfoglalják Babilont, s ez lehetővé teszi a
visszatérést.
1. Az Ószövetség a tárgyalt események után kb. 500 évvel keletkezett.
 2. Ábrahám Mezopotámiában, Úr városában élt családjával. Egy
alkalommal elpusztította az ember által készített istenszobrokat, ezért el
kellett hagynia szülőföldjét. Hárán városába települt át, de innen is tovább
ment az Úr parancsára Kánaán felé. Idős korában született fia, Izsák. Az ő
gyermeke volt Jákob, s az ő 12 fia már a 12 zsidó törzset jelképezi. Az
éhínség elől Jákob fiai Egyiptomba vándoroltak. A legkisebb testvér,
József jóvoltából a zsidók békében éltek és sokasodtak Egyiptom földjén.
De az egyiptomiak megirigyelték gyarapodásukat és szembefordultak
velük. A fáraó el akarta pusztítani őket. Elrendelték, hogy a zsidó
fiúgyermekeket öljék a Nílusba. Az egyik fiúcskát, Mózest azonban
vesszőkosárba tették, s úgy eresztették a vízre. Őt a fáraó lánya találta
meg, felneveltette, s előkelő férfiú lett belőle. Mikor vérei mellé állt,
menekülnie kellett. A Sinai-félszigeten kóborolt. A zsidók istene, Jahve
égő csipkebokor képében megjelent neki, s elküldte őt, hogy hozza ki
népét Egyiptomból, s vezesse őket Kánaán földjére. Mózes teljesítette
Jahve parancsát, s nagy nehézségek árán kivezette népét Egyiptomból. A
sivatagban az Úr táplálta a zsidókat, s törvényt adott választott népének.
Kemény harcok árán végül Mózes Kánaán határáig vezette népét, de ő
már nem léphetett az új haza földjére.

3. Dániel, a Júdeából származó előkelő ifjú a babilóni király fogságában

sínylődött, s látnoki képességeinél fogva meg tudta fejteni Belsaccar
király álmait. A király álmában hatalmas szoborkolosszus jelent meg,
melynek feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből,
lábszárai vasból, lábai pedig vasból és agyagból voltak. A szobrot egy kő
ledöntötte. Ebből Dániel az agyaglábú babilóni kolosszus ledőlését
jósolta. „Megmérettettél és könnyűnek találtattál”. (Mene, tekel,
ufarszin). S valóban, a várost még az álomfejtés éjjelén elfoglalták a
perzsák.

A kereszténység kialakulása, tanai, elterjedés

A vallás megalakulása
 A római uralom alatt élő zsidóság Megváltót váró szellemi légkörében
lépett fel i.sz. 30 körül, Palesztinában, a közeli Isten országát és a
megváltást hirdetve Jézus, a keresztény vallás megalapítója.
  Az Újszövetség elbeszélései szerint tanítása, csodái, kereszthalála, és
feltámadása egyaránt azt bizonyította követői számára, hogy személyében
elérkezett a várva várt Messiás.

 Tanítványainak mozgalma kezdetben zsidó hitújító csoportnak indult,

hamarosan azonban megnyílt a pogányok, a nem zsidók előtt, s ettől
kezdve mind határozottabban egy új vallás körvonalai kezdtek
kirajzolódni.

 Az első keresztények a közeli Világvégét várták és arra készültek.

Vagyonközösségben éltek, együtt imádkoztak, elmélkedtek Jézus
tanításai felett, közösen böjtöltek, kultikus lakomákat tartottak és szigorú
aszkézist javasoltak.

 Hamarosan megindult az új hit terjedése. Noha az új vallás képviselőit a

római hatóságok gyakorta üldözték, a keresztények, már az I. század
végén szinte az egész Római Birodalomban jelen voltak.

A kereszténység tanításai
 Alapvető hitelvük, hogy Jézusban, Isten saját, egyszülött fiát, a megígért
Megváltót küldte az emberek közé.
 Jézus életét az evangéliumok beszélik el, amelyeket a Biblia második
része, a görög nyelvű Újszövetség tartalmaz. Az evangélium görög szó,
jelentése: ’örömhír’. Jézus az evangéliumok szerint Galileában, Názáret
környékén tanította az apostolokat és a többi tanítványát. A görög
apostol szó ’küldött’-et jelent, mivel Jézus kiküldte őket, hogy azt
tanítsák, amit tőle tanultak. Jézus tanítványai kivétel nélkül egyszerű,
szegény halászok, kézművesek voltak.
 Aki a szeretet általa követett parancsát elfogadja, megváltásban, örök
üdvösségben részesül.
 Jézus azokhoz fordult, akik magukra maradtak, segített reménytelen
helyzetükben, gyógyított lelki és fizikai bajokkal küszködőket. Tanításai
és tettei szóbeli hagyományként éltek életében, majd keresztre feszítése
után. Hegyi beszédében – amelyet Máté evangéliuma őrzött meg –
összefoglalta tanításainak lényegét. Jézus szeretetet hirdetett,
 bűnbánatot és megbocsátani tudást sürgetett. Nem lázított Róma ellen,
sőt elvetette a fizikai erőszakot.
 Jézust tanítványai királynak, Isten országát elhozó Messiásnak, sőt Isten
fiának tartották. A királyokat koronázásukkor szentelt olajjal kenték fel,
ebből származik a görög Khrisztosz (’felkent’) – Krisztus kifejezés. Az
evangéliumok szerint Jézus növekvő népszerűségét a vezetők
gyanakodva figyelték. Végül Máté evangéliuma szerint „tanácsot
tartottak, és elhatározták, hogy halálra adják. Megkötözték, elvezették, és
átadták Pilátus helytartónak.” Pontius Pilatus halálra ítélte Jézust, és a
rómaiak keresztre feszítették. Ez az egyik legkegyetlenebb és
legmegalázóbb római kivégzési módszer volt. A római helytartó Jézus
keresztjén egy feliratot helyezett el. János evangéliuma alapján ez állt
rajta: „a Názáreti Jézus, a zsidók királya”, mindez arra utalt, hogy Pilatus
politikai okból döntött a kivégzés mellett. Az evangéliumok szerint Jézus
harmadnapra feltámadt, és amíg Isten magához nem emelte, sokaknak
megjelent. (A keresztény és a keresztyén szó nem a kereszt, hanem
a Krisztus névből származik, az csak véletlen, hogy a magyar nyelvben
a két hangalak gyakorlatilag egybeesik. A kereszt szó görögül sztau-
rosz; magát a keresztet pedig még négy évszázadon át nem is tekintették
keresztény szimbólumnak.)
 A 40-es évek végétől Pál apostol, és mások jóvoltából a keresztény tanok
a hellenisztikus gondolkodáshoz kezdtek idomulni: Jézus egyre
hasonlatosabbá vált a meghaló és feltámadó istenek közismert, és
népszerű képzetéhez.

Az egyház kialakulása
 Az apostolokat Jézus Krisztus választotta ki, hogy folytassák küldetését.
Tanításaikban főként azokról az eseményekről beszéltek, amelyek az
utolsó napokban történtek velük Jeruzsálemben, s a beszédet mindig
a megfeszítés és feltámadás felidézésével fejezték be. Az ősgyülekezet
tagjai erős közösségben, részleges vagyonközösségben
éltek. Összejöveteleiket általában magánházaknál tartották. Zsoltárokat
énekeltek, imákat mondtak, felolvastak a Bibliából. Megtartották a Tóra
előírásait, és nem adták fel a reményt, hogy egész Izrael felismeri
Jézusban a Messiást.
  Az első gyülekezeteket Jézus tanítványai, az apostolok irányították,
munkájukat a vének, és gyülekezeti szolgák segítették, a közös anyagi
ügyeket pedig a püspökök kezelték.
 Kezdetben az egyes közösségeknek sem szilárd szervezete, sem állandó
hívei nem voltak, csupán a Jézusban, mint Megváltóban való közös hit
kötötte össze őket.
 A tizenkét apostol mellé mások is
csatlakoztak. Megkeresztelkedésük (vízben való alámerülésük) volt új
életük külső jele. Közös étkezésükön a kenyér megtörése Jézus
megtöretett testére, kereszthalálára emlékeztette őket. A
kialakuló úrvacsora hagyománya (Oltáriszentség) felidézi a hívekben
azt az eseményt, amelyet Jézus a keresztre feszítése előtti utolsó vacsorán
cselekedett. Mindez ahhoz az ünnephez kötődött, amikor a zsidó nép az
Egyiptomból való szabadulására emlékezik (pészah). Ez alkalommal az
áldozati szertartás része volt a bárány és a kovásztalan kenyér
fogyasztása. Az evangéliumok szerint Jézus új jelentést adott az
ünnepnek, amikor nagycsütörtökön (utolsó vacsora során) önmagát
azonosította az áldozati báránnyal, aki testét, életét és vérét adja
váltságként az emberek bűneiért. Ez az új szövetség, amely minden
emberre vonatkozik. Az úrvacsora kellékei a kenyér és a bor, amelyek
Jézus testének és vérének jelképei a hívők számára. A katolikus egyház
szerint a pap az Oltáriszentségben nemcsak felidézi, hanem ténylegesen
átváltoztatja Krisztus testévé és vérévé a kenyeret és a bort. Az úrvacsora
kiszolgáltatásának módjában is eltérnek egymástól a keresztény
felekezetek.
 A II. század elejétől - a számbeli gyarapodással párhuzamosan -
megindult a szervezett egyház és a szisztematikus tanítás kialakulása. A
püspökök váltak fegyelmi és hittan ügyekben is a közösség vezetőivé, s
az elszórt gyülekezetekből szervezett, hierarchikus egyház épült ki.

 Létrejöttek az egyház fegyelmi rendjének első elemei, állandósultak

olyan szokások, mint a keresztelés, vagy a böjti fegyelem.

A kereszténység szent könyvei

A Biblia azoknak a könyveknek (66 db könyvnek) a gyűjteménye, amelyeket a
zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek
fogad el. A kereszténység két részre osztja a Bibliát: a zsidó Bibliát magában
foglaló, héber nyelvű, és 39 könyvből álló Ószövetségre (Ótestamentum) és az
apostoli írásokat tartalmazó, görög nyelven íródott, 27 könyvből álló
Újszövetségre (Újtestamentum).
Az ószövetséget Krisztus előtt 1513-ban kezdték megírni - héber nyelven - és
Krisztus előtt 443 körül fejezték meg. Ezzel szemben az Újszövetség írása
Krisztus után 41-ben kezdődött és Krisztus után 98-ban fejeződött be.
Tanait görög nyelven jegyezték le. Elsősorban Jézus földi működéséről és az
apostoli egyház életéről, a tanítványok működéséről ad számot és a keresztény
tanítás alapjául és kiindulópontjául szolgál. Kik írták a Bibliát? Az
Újszövetséget heten írták (Kr.u. 41-98 közt): Máté, Lukács, János, Pál, Jakab,
Péter, Júdás, az Ószövetséget pedig 33-an.
A Biblia története szempontjából kulcsfontosságú volt, a nicaeai zsinat!
Krisztus után 325 -ben Nagy Constantinusz császár a nicaeai zsinaton, az
akkori keresztény egyház 300 összehívott vallásvezetője (püspöke) segítségével
„fogadta el” a „hivatalos” evangéliumokat, melyek később a ma ismert Biblia
anyagát jelentették. A zsinaton egyeztek meg az egyház dogmáiban, kitűzték az
egyház fő irányvonalát, kimondták az Atya, a Fiú és a Szentlélek
szentháromságát, Jézus isteni lényegét.

A kereszténység térhódítása

 A hitelvek pontosítása fölötti vitában a II. századtól jelentős keresztény

irodalom született, és megjelentek a hittételeket "hamis módon
értelmező" eretnek irányzatok is.
 A kereszténység gyors terjedése hamar felkeltette a császárok
gyanúját. Nero császár már 64-ben őket tette felelőssé a római
tűzvészért, vagyis alig harminc évvel Jézus keresztre feszítése után Róma
városában már veszélyesnek ítélt tömeget alkottak. Nero rendelkezése
nyomán igen sok keresztényt fogtak el ekkor és végeztek ki cirkuszi
látványosság keretében. A vérengzésnek esett áldozatul Szent Péter és
Szent Pál apostol. A későbbi császárok idején hol felerősödött, hol pedig
gyengült az üldöztetés, de különös módon mindez csak erősítette
a közösségeket. Amikor azonban a császárok kötelezték a keresztényeket,
hogy mutassanak be áldozatot a császár szobra előtt, inkább ezrével
vállalták a vértanúságot, semmint a bálványimádást. A hitüket megvalló
vértanúkat mártíroknak nevezték.
 A legpusztítóbb keresztényüldözés Diocletianus császár uralkodása
idején, a 4. század első éveiben következett be. A császár által elrendelt
 üldöztetésnek főleg a birodalom keleti felén estek ezrek áldozatául.
Néhány évvel később, belső harcokat követően, Constantinus császár
már nyitott a kereszténység felé. Itáliában legyőzte ellenfelét, majd egy
évvel később, 313-ban a keleti császárral, Liciniussal
együtt Milánóban rendeletet, úgynevezett edictumot adott ki. Ebben
nemcsak beszüntette a keresztényüldözést, hanem a többivel egyenrangú
vallássá tette a keresztény vallást, és elrendelte az elkobzott keresztény
templomok és más javak visszaszolgáltatását. Constantinus ekkor még
biztosan nem volt keresztény, megtérését a keresztény történetírás
elbeszélése a halálos ágyához köti.

 A legalizált viszonyok között gyorsan épült ki az egyház szervezete.

Létrejöttek az egyházmegyék, egyháztartományok, az egyház feje pedig
Róma püspöke, a pápa lett. Kialakult a zsinatok megtartásának szokása,
és megjelentek az első keresztény remeték, a szerzetesség előhírnökei.
 A következő évtizedekben azokban a városokban, ahol a keresztények
többségbe jutottak, bezárták a pogány szentélyeket, sőt volt, ahol
üldözték a pogány vallásokat. Az egyházszervezet a birodalom
provinciáinak mintájára épült ki. Öt központját (Róma, Konstantinápoly,
Jeruzsálem, Alexandria és Antiochia) öt egyenrangú pátriárka irá-
nyította. Alattuk helyezkedtek el a hierarchiában az érsekek vagy metro-
politák, alattuk pedig az egyes városok püspökei. A városokon belüli
közösségek élén a városok papjai álltak. Nagy Theodosius császár (379–
395) uralkodása során államvallássá, vagyis a birodalom kizárólagos
vallásává nyilvánította a kereszténységet, és bezáratta a pogány
szentélyeket. Így szűnt meg például az olümpiai Zeusz kultusza, és vele
együtt az olimpiai játékok.

 Az V. századtól Róma hanyatlásával párhuzamosan, a keresztény egyház

egyre jobban részesévé vált az államhatalomnak. Amikor a népvándorlás
hullámai elsöpörték a Római Birodalmat, az új, feudális Európa, már e hit
elvei alapján épült fel a korai középkorban.

 A kereszténység időközben komoly sikereket ért el, teret nyert Afrikában,

Ázsiában, és a germán népek között, valamint elkezdődött a szláv népek
megtérítése is.
  E diadalmas fejlődésnek külső okok vetettek véget. A Nyugat-Római
Birodalom bukása, az iszlám megjelenése, később pedig a katolikus, és az
ortodox egyházak közötti szakadás (nagy szkizma, 1054).

Fogalmak: