Galileo Galilei

Ludovico Geymonat
Gondolat (1961)

Címkék: Csillagászat
Csillagászatttt

Tartalom:

Előszó
Ifjúkor
A padovai időszak
Az első szerencsés csillagászati megfigyelések
A nagyratörő program
Az első vereség
A hallgatás évei
A kopernikuszi kiáltvány
Galielei programjának kudarca
Visszatérés a tiszta tudományhoz
Egy harcos élet derűs befejezése
Magyarázó szótár
LUDOVICO GEYMONAT
GALILEO GALILEI
 Előszó
Közismert dolog, hogy a Galileo Galilei alakja és életműve körüli viták
az idők folyamán nemhogy enyhültek, hanem − századunk kezdete óta
− mindjobban elmélyültek, mind komolyabbá váltak; ennek oka
elsősorban az volt, hogy Galilei életművének nemzeti kiadása révén
nagyszerű munkaeszköz került a filozófiai és tudományos eszmék
történetének művelői kezébe. Galilei életművét a firenzei Barbera kiadó
jelentette meg tizenkilenc kötetben (1890-1907) − a huszadik kötet
(1909) a mutatókat tartalmazza − Antonio Favarónak, a nagy pisai
tudós egyik legszorgalmasabb és legszenvedélyesebb kutatójának
gondozásában. 1907-től kezdve számos tanulmány követte egymást:
közülük kitűnik néhány alapvető munka, amelyeket ma is biztos
támpontokként kell tekintenünk a téma bármilyen irányú, szigorúan
kritikai tanulmányozásakor.
A modern Galilei-kutatások öt alapvető fontos központi témára
összpontosulnak:
1) Galilei kapcsolata a reneszánsszal, s különösképpen Galilei
technikai-tudományos problematikájának kapcsolata az új struktúrával,
az úgynevezett kézművességnek (a kifejezést legtágabb értelmében
véve) a XV. és a XVI. században fokozatosan kialakult új struktúrájával;
2) Galilei tudományos munkásságának eredetisége és korlátai
szembeállítva az arisztoteliánus és occamista tudománnyal;
3) Galilei módszertani forradalmának általános filozófiai előfeltételei,
valamint ezeknek az előfeltételeknek idealista avagy empirikus jellege;
4) Galilei Kopernikusz tanítása érdekében folytatott harcának okai és
fejleményei, s e harc fontossága a tudomány és a kultúra történetében;
5) megvoltak-e a felvilágosodás csírái a nagy tudós
gondolatvilágában és magatartásában.
Azok közül a kiváló kutatók közül, akik a fenti témák egy-
némelyikének tisztázásához nagyobb mértékben járultak hozzá,
említésre méltó néhány külföldi: Emil Wohlwill, Leonard Olschki,
Alexandre Koyré; hozzájuk sorolható − bár sok fenntartással − Adolf
Müller vatikáni csillagász is, akinek Galileiről szóló tudományos munkái
tanúsítják, hogy milyen kitartóan gyűlölik a jezsuiták régi ellenfelüket.
Az olaszok közül egyelőre csak Vasco Ronchi, Antonio Banfi és Giorgio
de Santillana említésére szorítkozom, akik beható munkáikkal
jelentősen gazdagították a legújabb Galilei-irodalmat.
Az újszerű és tekintélyes tanulmányok ilyen bőségének láttán az
olvasóban valószínűleg felmerül a gondolat, hogy mire jó a számukat
még eggyel szaporítani, annál is inkább, mert a jelen munka szerény
kiadói köntösében, nem versenyezhet az előbb említettekkel. Úgy
gondolom, hogy kétrendbeli megfontolással kell válaszolnom az olvasó
kérdésére.
Kijelentem, hogy fő célkitűzésem a tájékoztatás: a lehető
legrövidebben szeretném megismertetni a Galilei-kérdésekben nem
járatos olvasót a nagy tudós életére és munkájára vonatkozó,
napjainkban leginkább vitatott kérdésekkel. Az, hogy Galilei alakjának
legproblematikusabb oldalai iránt érdeklődöm, nyilvánvalóan arra
kötelez, hogy egyes cselekedeteit és gondolatait különösen kiemeljem,
s másokat − amelyek talán ismertebbek − csak másodsorban vegyek
figyelembe. Természetesen a legnagyobb gonddal ügyelek arra, hogy
ez ne zavarja a kifejtés tárgyilagosságát, hanem kizárólag Galilei
munkássága történeti és elméleti jelentőségének közvetlenebb
megértését szolgálja.
Bevallom, hogy azokat az új értelmezéseket, melyekkel a Galilei-
problémakör ismerői munkámban itt-ott találkoznak, szintén
fáradozásom igazolásául tekintem. Ezek az értelmezések főként abból
a sajátos módszertani-illuminista szemléletből fakadnak, amellyel a
Galilei-szövegeket, egyébként objektíven és lelkiismeretesen olvastam.
Előadásuk körülményei nyilvánvalóan nem teszik számomra lehetővé,
hogy az elfogadtatásukhoz szükséges összes bizonyítékukkal
alátámasszam őket: arra azonban mégis jók lesznek, hogy előzetes
formában felvessem őket, s remélem, hogy idővel bizonyos mértékig
termékenynek mutatkoznak majd.
A legfontosabb az, hogy a régi és új értelmezésekre való utalásokból
világosan kitűnjék Galilei gondolatainak csodálatos gazdagsága s
kulturális harcának döntő jelentősége a modern világ történetében. Ha
személyiségének mind pozitív, mind negatív vonásait reális szemlélettel
tanulmányozzuk, ez mindnyájunk számára csak a legnagyobb
mértékben épületes lehet: még a hibái, gyengeségei, illúziói is értékes
tanítást nyújtanak azok számára, akik teljes tudatossággal akarnak
továbbhaladni az általa megkezdett úton.
L. G.
ELSŐ FEJEZET
Ifjúkor
r. Galileo Galilei Pisában született 1564. február 15-én. Apja
Vincenzo Galilei (1520-1591) zenész és kereskedő volt, anyja pedig a
Pesciából származó Giulia Ammannati (1538-1620).
 Vincenzo és ősei firenzeiek voltak; sőt, a Galilei-család valamikor
Firenze egyik legtekintélyesebb családja volt. Egyik ősük, egy bizonyos
Tommaso di Buonajuto tagja volt Firenze demokratikus kormányának,
amely 1343-ban a Duca d’Atene helyébe lépett. Körülbelül egy
évszázaddal később a család egy másik tagja, „magister Galilaeus de
Galilaeis” (szül. 1370-ben, megh. 1446 és 1451 között) híres orvos volt,
és a gonfaloniere di giustizia tisztét töltötte be; sírja, amely ma is
megvan a Santa Crocéban, később a Galileiek családi sírboltja lett
(ebben a sírboltban temették el a mi Galileinket is). Vincenzo őse az
imént említett „magister” egyik fivére volt. A XVI. században a család
alighanem némileg lehanyatlott, legalábbis anyagi téren;
tulajdonképpen a gazdasági nehézségek kényszerítették Vincenzót,
hogy a zenén kívül kereskedéssel is foglalkozzék. Éppen üzleti okokból
költözött Pisába, ahol 1562-ben megnősült, s itt születette első
gyermeke, Galileo.
Vincenzo Galilei igen termékeny és sokoldalú műveltséggel
rendelkezett; nemcsak kitűnő lantjátékos volt, hanem a zeneelmélethez
is értett (mint ilyen, aktív tagja volt az Accademia vagy Camerata dei
Bardi-nak − Bardiék Akadémiája vagy összejövetele), s emellett jól
ismerte a klasszikus nyelveket, sőt a matematikát is. Több zeneelméleti
munkája maradt fenn. Hlég ha a következő hármat idézzük: U Fronimo,
Dialogo della muüca antica e della modernet, Discorso inlorno all’Opera
di Messer Gioseffo Zarlino da Cbioggia (Fronimo, Dialógus a régi és új
zenéről, Értekezés Gioseffo Zarlino da Chioggia úr munkásságáról),
amelyekben igen élénken vitázik Zarlino mesterrel, akinek tanítványa
volt; azt tartja, hogy „újra meg kell találni a régi zenét”, vagyis vissza
kell térni az egyszólamúsághoz a velenceiek ellenpontos
többszólamúságával szemben.
Galilei a zene iránti szeretettel együtt apjától örökölte független
jellemét és igen harcos szellemét is.
Elsőszülött fián, Galileón kívül Vincenzónak még két fia és négy
lánya volt. Az egyik fiúnak és két lánynak azonban, csakhamar nyomát
vesztjük. A többieknek viszont (Virginia, szül. 1573-ban, Michelangelo,
szül. 1575-ben és Lívia, szül. 1578-ban) fontos szerepük lesz Galileo
életében. Állandó bajainak és gyakori vándorlásainak nem utolsósorban
éppen azok a kötelezettségek az okai, amelyeket túlontúl nagylelkűen
magára vállal, hogy testvéreinek és anyjának, ennek az egyáltalában
nem gyengéd és megértő asszonynak egyre növekvő anyagi igényeit
kielégítse.
 Vincenzo Galilei családja körülbelül 1574-ig tartózkodott Pisában,
majd visszatért Firenzébe. Így hát Galilei ebben a két városban végezte
első tanulmányait, amelyek teljesen humanista jellegűek voltak. Egy
ideig a Santa Maria di Vallombrosai kolostorban tartózkodott − nem
tudjuk, egyszerű növendék volt-e, vagy kispap −, s itt ismerkedett meg
a logika elemeivel.
1581. szeptemberében Galileit bejegyezték a pisai egyetem
anyakönyvébe a „kézművesek” karán mint orvosnövendéket. Hogy
Vincenzo Galilei efféle tanulmányok felé irányította elsőszülött fiát,
abban valószínűleg az az óhaja érvényesült, hogy az ifjú a XV.
századbeli ős nyomdokaiba lépjen. Galilei azonban az orvostudomány
iránt nem mutatott semmilyen komoly érdeklődést, s végül is 1585-ben
visszatért Firenzébe, anélkül, hogy befejezte volna tanulmányait és
megszerezte volna az ezzel járó doktori címet. Közben pedig a jövendő
tudós pályaválasztása szempontjából döntő jelentőségű dolog történt.
1583-ban Galileinek, miközben otthon szünidejét töltötte, apja tudta
nélkül sikerült elérnie, hogy Ostilio Ricci, a család egyik barátja
bevezesse őt a matematikai tanulmányokba. Galilei már nem volt
gyerek (tizenkilenc éves volt már), de olyan lelkesedést tanúsított a
számára teljesen új tudomány iránt, hogy Ricci alaposan meglepődött.
Jobbnak látta szólni az apának, s megkérni, hogy engedélyezze az órák
folytatását. Vincenzo beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy nem viszik
túlzásba a dolgot, nehogy elvonják az ifjút a sokkal jövedelmezőbb
orvostudomány tanulásától. Nemsokára azonban Galilei már önállóan
haladt előre a matematikai kutatásokban, s rendkívüli gyors
előmenetele láttán az apa kénytelen volt megadni magát: hozzájárult,
hogy fia egyre inkább kedvenc tudományának szentelje magát.
Különösen Arkhimédészt kedvelte, akiben az imént említett
matematikai-kísérleti gondolkodás legtökéletesebb képviselőjét látta;
ugyanez indította néhány évvel azelőtt Tartagliát arra, hogy saját latin
fordításában adja ki a nagy szirakúzai több munkáját. Az Arkhimédész
iránti szeretet az egyik legértékesebb örökség, amelyet Ricci Galileire
hagy.
A matematikához való ragaszkodás Galileiben is mindig a
megfigyelés, a mérés és a rajz iránti érdeklődéssel párosul: a
matematikát kezdettől fogva úgy tekinti, mint a természet
megismerésének nagyhatalmú eszközét, melynek segítségével
bepillanthatunk a természet legrejtettebb titkaiba, s a természeti
folyamatokat pontos, világos, szigorúan ellenőrizhető nyelvre
fordíthatjuk le.
Míg azokban az években a matematika oktatását a pisai egyetemen
szinte teljesen elhanyagolták − s ezért, mint láttuk, Galileinek
Firenzében, édesapja barátai között kellett matematikai tanulmányaihoz
mestert keresnie ugyanezt nem mondhatjuk el a fizikára vonatkozóan.
Ezt a tárgyat egy arisztoteliánus tudós oktatta, a firenzei Francesco
Bonamico, a filozófia professzora. Bár semmilyen pontos, érdemleges
adatunk nincs, biztosra vehetjük, hogy Galilei hallgatta Bonamico
előadásait, és egy ideig hatása alatt is állt: erről meg is győződhetünk,
ha Galileinek közönségesen Juvenilia címen ismert töredékeit (amelyek
minden jel szerint éppen 1584 körül keletkeztek) összehasonlítjuk az
említett professzor De motu (A mozgásról) című tízkötetes művével.
Ezek a töredékek meglepő világossággal elevenítik fel az
arisztoteliánus tudós érveit, és az ő eszméit fejtegetik. Annak a
tudománynak, amellyel a mester, és nem különben a tanítvány is
foglalkozik, semmi köze a szó modern értelmében vett fizikához: az
bizony nem egyéb, mint általános kozmológia, amelyben az egyes
jelenségek magyarázatának általános elveit keresik; nem egyéb, mint a
finalista metafizika és a közönséges érzéki tapasztalat többé vagy
kevésbé szerencsés szintézise.
Rendkívül jelentős dolog, hogy Galilei éppen az Ostilio Ricci-féle
matematikusoktól kapta az első ösztönzést arra, hogy elhagyja ezt a
régi fajta fizikát, és hogy szigorú, a jelenségek pontosan meghatározott
csoportjaira szorítkozó kutatásra cserélje fel azt. Egy bizonyos ideig
alighanem a két irányzat együttes hatása alatt állt: azután a
matematikai irányzat kerekedett benne felül, s az arisztoteliánus fizikai
szemlélet teljes vereséget szenvedett. Arra, hogy hogyan hagyta el
Galilei az arisztotelészi fizikát, a 4. pontban még visszatérünk, ahol szó
lesz arról a közbeeső fázisról, amelyen az úgynevezett „párizsi
fizikusok” hatására ment keresztül.
Nem érdektelen, ha megemlékezünk itt arról, hogy éppen 1583-ból,
matematikai tanulmányai megkezdésének évéből való első, a kifejezés
modern értelmében vett fizikai felfedezése: az ingalengések
időtartamának egyenlőségéről szóló megállapítása (amelyre 1638-ban
legnagyobb tudományos munkájában visszatér).
Müller megjegyzi, hogy az időtartamok egyenlőségére annak idején
Ibn Junis arab csillagász már rájött; Európában azonban Ibn Junis
jóformán ismeretlen volt, s a fiatal Galilei senkitől sem hallhatott róla. Az
a tény azonban, hogy a mi diákunk a pisai dóm egy csillárjának
lengését figyelve ilyen fontos következtetésre jutott, azt bizonyítja, hogy
elméjében érőfélben volt egy teljesen új készség: az a megfigyelési
hajlam, amely egyre nagyobb lelkesedéssel ragadja majd őt a Tartaglia-
iskola matematikusaitól művelt, meghatározott kutatások típusa felé.
Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a kis lengések időtartam-
egyenlőségének leszögezése után Galilei ezt azonnal − mint életrajzírói
említik − az érverésnek és más rövid időközöknek mérésére igyekezett
alkalmazni: biztos jele annak, hogy tudományos felismeréseit már akkor
is gyakorlati, az emberiség számára hasznos elvekre törekedett
átváltani. Mint majd látni fogjuk, ez a törekvés később is egész
tevékenységének egyik alapvető vonása marad.
„A klasszikusok szeretete és ismerete − Vergilius, Ovidius, Horatius,
Seneca voltak kedvencei − összhangban áll nála kora olasz irodalma
iránti érdeklődéssel. Az irodalomban azt keresi, ami a tudománnyal
szemben a költészet sajátja, a képzelet üde játékát. A képzeletét, mely
hol a rendezett és megállapodott konvencionális valóságból kitörve
szívderítő szatíraként virágzik Berni kapitulusaiban vagy Ruzzante
komédiáiban, megszabadítván a lelket a köznapok terhétől és
kötöttségétől, hol meg saját világot alkotva a maga számára, mint
Ariosto eposzában, abban álomképeket, számtalan mítoszt kelt életre,
amelyekben az emberiség keresi és megleli önmagát.”
Ebből az időből valók Lezioni circa la figura, sito e grandezza
dell’lnferno di Dante (Előadások Dante Poklának alakjáról, helyéről és
kiterjedéséről) című előadásai, amelyeket Galilei 1588-ban a firenzei
akadémián tartott. A szerző célja az volt, hogy megvédje Manetti
feltevését Dante Poklának helyrajzáról; a legérdekesebb azonban az a
mód, ahogyan a védelmet ellátja: egzakt geometriai problémák
felvetése révén, amelyeket nagy matematikai jártassággal és az
elemzett szöveg tökéletes ismeretében kezel.
Ami szorosabban vett fizikai-matematikai tevékenységét illeti,
említsük meg, hogy Galilei 1586-ban feltalálta a testek fajsúlyának
meghatározására szolgáló hidrosztatikus mérleget. E tárgyról rövid, de
érdekes munkát írt La bilancetta (A kis mérleg) címen, amely bizonyos
értelemben tudományos szerzői munkássága elsőszülöttjének
tekinthető (Galilei életében nem jelent meg nyomtatásban, csak barátai
és ismerősei, s később tanítványai között forgott közkézen).
Arkhimédész hatása ebben a munkában kétségtelenül megnyilvánul,
akár a kérdés tárgyalását, akár a megoldás módszerét tekintjük; e
munka vitathatatlanul bizonyítja, hogy Ricci tanítása megérlelte első
jelentős gyümölcseit.
Egy másik műve, mely a testek súlypontjával foglalkozik, szintén
Arkhimédész hatását tükrözi. Galilei a testek súlypontjára vonatkozó
törvényszerűségeket 1586-87 körül ismerte fel, de tételeit csak jóval
későbben, 1638-ban tette közzé, legnagyobb tudományos alkotásának,
a Discorsi e dimnstrazioni ma-ternatiche intorno a due nuove
scienzenek (két új tudományra vonatkozó értekezések és matematikai
bizonyítások) függelékeként; a kérdéses problémák iránt érdeklődő
tudósok ezt a művét is azonnal kézről kézre adták, s általa Galilei a kor
legtekintélyesebb matematikusainak őszinte elismerését vívta ki.
Közülük elég, ha megemlítjük Guidobaldo del Monte őrgrófot, aki mint
Galilei maga is kijelentette, a leginkább ösztönözte őt ilyen irányú
kutatásokra, valamint Christoph Klau (latinosan Clavius) német
jezsuitát, aki nagyon érdeklődött a munka iránt, s szerzőjével
tudományos levélváltásba kezdett (Clavius páterről a III. fejezetben
majd hosszasabban beszélünk).
Közben Galilei lázasan keresett valamilyen elhelyezkedést, amely
biztosíthatta volna tanulmányainak nyugodt folytatását. Igaz,
Firenzében és Sienában tartott néhány matematikai órát, de világosan
látta, hogy csak az állandó oktatói megbízatás biztosíthatja számára a
nélkülözhetetlen pénzügyi önállóságot. Idevágó próbálkozásai azonban
több egyetemen meghiúsultak, így például a bolognain is, amely
Galileivel szemben Antonio Maginit választotta és hívta meg 1588.
augusztus 4-én. (Galilei 1587-ben Rómába utazott, hogy támogatást
szerezzen — élete első utazása volt −, de nem járt eredménnyel.)
Végül 1589-ben hároméves szerződéssel sikerült a pisai egyetem egyik
matematikai tanszékét elnyernie. A várva várt állást I. Ferdinánd
nagyherceg engedélyezte számára, Francesco del Monte kardinálisnak,
az imént említett Guidobaldo fivérének közbenjárására. A valóságban
nem valami fontos, és bizonyára kevéssé jövedelmező katedráról volt
szó (évi hatvan szkúdót hozott, míg Girolamo Mercuriale, az
orvostudomány professzora évi kétezer szkúdót kapott!); mégis, a fiatal
előadónak bár kicsiny, de biztos jövedelmet jelentett, s ugyanakkor
módot adott számára, hogy a hivatalos tudomány keretein belül tanú-
bizonyságát adja tudományos képességeinek.
Galilei így professzori megbízatással térhetett vissza arra az
egyetemre, amelyet négy éve hagyott el anélkül, hogy befejezte volna
az apja kívánságára megkezdett tanulmányokat. Személyi becsülete
ezzel elégtételt nyert. 1589. november 12-én tartotta bemutatkozó
előadását; két nappal később megkezdte rendes előadásait. A Pisában
töltött három esztendő gondolatvilágának fejlődésére igen nagy
hatással volt.
4. Hogy pontosan megállapítsuk, milyen előrehaladást tett Galilei az
alatt a három év alatt, míg Pisában a matematika professzora volt, le
kellene mérnünk felfogásának fejlődését tudományos tevékenységének
két leendő fő vonalán, a csillagászat és a dinamika terén. A
rendelkezésünkre álló adatanyag azonban nem teszi lehetővé, hogy
erről pontosan számot adjunk.
Ami a csillagászatot illeti, bizonyos, hogy a szóban forgó időtől
kezdve foglalkozott vele; hiszen tudjuk, hogy a matematika
professzorának előadásai programjába előírásszerűen be kellett iktatnia
mind az euklidészi geometriát, mind a ptolemaioszi rendszert. De vajon
mi volt Galilei személyes véleménye erről a rendszerről 1589 és 1592
között? Abból, hogy előadásain lelkiismeretesen kifejtette,
természetesen még nem következik szükségképpen, hogy valóban
meg volt győződve a ptolemaioszi rendszer igaz voltáról. Hiszen látni
fogjuk, hogy Padovában is változatlan lelkiismeretességgel fejti majd ki,
akkor is, amikor magánemberként a kopernikuszi rendszer igazát veszi
védelmébe.
A megfelelő adatok hiányában a Galilei-kutatók véleménye eltérő.
Egyesek, mint például Müller, azt állítják, hogy a szóban forgó években
Ptolemaiosz őszinte követője volt.
 Galileo Dialogo sopra i massimi sistemi (Dialógus a fő
világrendszerekről) c. műve első kiadásának előlapja (1632)
Galilei csillárja a pisai székesegyházban
 Mások viszont, mint például Wohlvill és Timpanaro, határozottan
állítják, hogy Galilei ekkorra már kopernikánussá vált. A nehéz kérdés
legelfogadhatóbb magyarázatát úgy vélem, Koyré adja, aki elismeri
ugyan, hogy Galilei ezekben az években a kopernikuszi tanítások híve
lett, de felfogásának megváltozását főként a Pisában elkezdett
mozgástanulmányaival hozza kapcsolatba.
„Kétségkívül túlzás volna ahhoz ragaszkodni − írja hogy Galilei
életművét teljes egészében kozmológiai töprengései határozták meg…
Való igaz azonban, hogy ezeknek a töprengéseknek elsőrendű
szerepük van Galilei gondolkodásában és tanulmányaiban, és hogy
ifjúságától kezdve a Pisában felvázolt mozgásról szóló értekezése és
dialógusa óta olyan problémákkal foglalkozik, amelyek teljes értelmüket
csak a Világ-egyetem kopernikuszi szemléletének fényében nyerik el.”
Anélkül, hogy mélyebbre hatolnék a vitában, azt hiszem, nem
tévedek abban, hogy ha Galilei a pisai három esztendő alatt -valóban
tett is néhány jelentős lépést a kopernikánizmus felé, ezt elsősorban
mechanikai felfogásának érlelődése határozta meg, s éppen ezért
elsősorban innen kell kiindulnunk, ha gondolkodásának fejlődését
akarjuk megvilágítani.
Galileinek a pisai időszak alatt kidolgozott mechanikai elvei
különböző kéziratokban találhatók, amelyeket ő maga gyűjtött össze De
rnotu antiquiora (Régebbi írások a mozgásról) címen; e kutatások
legfontosabb eredményei azután „beépültek” Galilei néhány évvel
későbben kiadott munkáiba.
Galilei, korának minden fizikusával egyetemben (akár
arisztoteliánusok, akár nem), felismeri a mozgás kérdésének központi
fontosságát: feltételezi ugyanis, hogy ez az alapja a természeti
jelenségek tudományos tárgyalásának. Az út azonban, melyet a
mozgás értelmezésében követ, már teljesen túlvezet az arisztotelészi
sémákon.
Milyen hatások érhették a fiatal pisai professzort, hogy elhagyta
ezeket az annyira elterjedt és tekintélyes sémákat? Hogy erre a
kérdésre megfelelhessünk, ha nagyon röviden is, de foglalkoznunk kell
azzal a munkával, amely ezekben az években Galilei legfontosabb
olvasmánya volt: Giovanni Bat-tista Benedetti Diversarum
speculationum mathematicarum et physicarum libei (Különféle
matematikai és fizikai okfejtések könyve) című művével (Torino, 1585).
A Galileit megelőző tudós nemzedékből Benedetti volt a kényszerített
mozgás elméletének legeredetibb és legmeggyőződésesebb
védelmezője. Mint ismeretes, ez a híres elmélet, mely Giovanni
Filoponótól, az arisztotelészi fizika egyik-magyarázójától származik − a
XIV. és XV. században számos derék védelmezőre talált a párizsi
tudósok között, s ezért általánosan „párizsi fizika” néven ismerték. A
XVI. században széles körben terjedt el Olaszországban is, és maga
Tartaglia is felkarolta.
Ez az elmélet lényegében és elsősorban az ún. „kényszerített
mozgások” kérdésében (mint amilyen pl. a lövedékek mozgása) −
találta magát szemben az arisztotelészi mechanikával. Míg
Arisztotelész a kényszerített mozgások okát abban a közegben vélte
megtalálni, amelyben a testek mozognak (levegő, víz stb.), az említett
elmélet hívei az okot egy ugyancsak kevéssé meghatározott
fogalomban keresték, a lendületben (impetus), melyet szerintük a
kényszerített mozgást létrehozó cselekmény olt bele a mozgó testbe.
Bár ma egyik felfogást sem fogadjuk el, mégis kétségtelen, hogy a
„párizsi fizikusoké” sokkal közelebb állt a tényekhez, mint
Arisztotelészé. Elég arra gondolnunk, hogy Arisztotelész elmélete
szerint a kényszerített mozgás az űrben lehetetlen lenne; a lendület
elméletének hívei észrevették ennek a következtetésnek abszurd voltát,
s vele szemben a légüres tér lehetőségét védelmezték.
Galilei fejlődése szempontjából Benedetti munkája döntő fontosságú
volt: segítségével megértette, mennyire helyénvalóak a párizsiak
ellenérvei Arisztotelésszel szemben, és belátta, hogy egyszer s
mindenkorra szakítani kell az arisztotelészi sémákkal. Tudvalevő, hogy
− mint Koyré is megemlíti − Benedetti kopernikánus volt, s ezért
lehetséges, hogy hatása nem volt közömbös Galileinek a kopernikuszi
tanok irányában való fejlődése szempontjából sem.
A Benedetti értekezésében éppen hogy érintett két elemnek, a
matematikának és empíriának azonban Galilei azonnal új, alapvető
fontosságot tulajdonított. Itt egyrészt Arkhimédész hatása ütközött ki
benne, másrészt a reneszánsz technikusainak gondolkozásmódja, akik
arra törekedtek, hegy az elméletet a gyakorlattal, a tudományos
magyarázatot a tapasztalati ellenőrzéssel elszakíthatatlan kapcsolatban
tartsák. Mindenekelőtt a fizika matematizálásának szükségessége
vezeti rá a „lendület” (impetus) nem egyértelmű fogalmának
tarthatatlanságára, és győzi meg arról, hogy új mechanikára van
szükség, amely mentes mind az arisztotelészi sémáktól, mind a párizsi
fizika sémáitól. A tapasztalati elemre majd a II. fejezetben térünk vissza.
A De motuban ez az érési folyamat éppen hogy elkezdődött és a
lendületelmélet, bár több pontban módosítva és kiegészítve, akkor még
Galilei gondolkodásának alapját képezi.
Egy dolgot azonban szerintem már most ki kell emelni, mert általa
meg tudjuk érteni, milyen jelentősége lesz − a későbbiek folyamán is −
a fizika Galilei-féle matematizálásának. Galilei nem a
neoplatonikusokéhoz hasonló matematizálásra törekszik, akik a
számokban vélték megtalálni a természeti jelenségek lényegét. Amit ő
a matematika révén el akar érni, az mindenekfelett a fogalmak és a
következtetések szigorúsága: „Methodus quam in hoc tractatu
servabimus ea érit, ut semper dicenda c~ dictis pendeant… Quam
quidem metho-dum mathematici mei me docuere.” (A módszer, melyet
a jelen értekezésben használunk majd, olyan lesz, hogy az
elmondandók mindig a már elmondottakon fognak alapulni… Erre a
módszerre pedig matematikusaim tanítottak.).
Figyelemre méltó a „mathematici mei” (matematikusaim) többes
szám: biztos jele annak, hogy Galilei nemcsak Arkhimédészre akar
hivatkozni, hanem mindazokra, akik ebben a tudományágban mesterei
voltak: akik megtanították, mint a 2. pontban már említettük, hogy ne
mint elvont eszmék általános elméletét tanulmányozza a matematikát,
hanem mint konkrét kérdések összefüggő és szigorú megvitatásának
hatékony eszközét.
5. Bár Galilei a tudomány imént vizsgált területein jelentős
eredményeket ért el, ne gondoljuk, hogy idejét teljesen a csillagászati
és mechanikai kutatásoknak szentelte. Ez talán életének egyetlen
időszakában sem volt így, de legkevésbé a pisai szakaszban, amikor
túláradó fiatal ereje arra ösztönözte, hogy gazdag egyéniségét
mindenféle kezdeményezésben tegye próbára.
Elég, ha pisai egyetemi kartársainak akadémikus szokásai és viselete
elleni harapós támadásaira gondolunk, az éppen az idő tájt szerzett
„Contro il portar la tóga” (A tógaviselés ellen) c. tiszteletlen, Bernire
emlékeztető gúnyversében. Ebben, miután bebizonyítja, hogy a legfőbb
jó meztelenül járni, Galilei belenyugszik ugyan a felöltözötten járásba,
de nem a tógaviselésbe:
Hogy én kedvvel viselnék cifra tógát,
Mint egy farizeus vagy talmud-bölcse.
Ki dölyfösen igazgat zsinagógát,
Ne hidd te azt…
Tógát ki ölt, kopottan az ne járjon,
 S ügyeljen ám, hogy megviselt ruhával A tóga szégyenére, jaj, ne
váljon…
A költség így nő kétszer akkorára,
S ha vékony erszényben kevés a tallér, Hová jut majd az ember agg
korára?
Tudd meg: minden cafrangot, cifraságot Kaján fickó talált ki nagy
gáládul, így szedve rá a félbolond világot,
Mely mindenáron látni úgy akarja,
Hogy bársony köntösben különb az ember,
Mint az, kinek testét daróc takarja!
Az isten tudja, hogy s miért, de így van.
Terényi István fordítása
Nagyon valószínű, hogy a pisai időből valók a Considerazioni sül
Tassa (Észrevételek Tassóról) című jegyzetei, vagy legalábbis egy
részük. Ezek az Észrevételek, valamint a bizonytalan származási idejű
Postille all’ Ariosto (Széljegyzetek Ariostóhoz) különböző
feljegyzésekből állnak, amelyeket Galilei részben a Gerusalemme
Liberata (Felszabadított Jeruzsálem) és az Orlando Furioso (őrjöngő
Loránd) köteteinek lapszéleire írt, hol pedig a két mű lapjai közé
helyezett külön levelekre. Bizonyos, hogy a szóban forgó esztendőkben
Galilei, akárcsak korábban Firenzében, továbbra is élénken érdeklődött
a költészet iránt. Így, amikor az Ariosto és Tasso művészi elsőségéről
folyó, akkoriban nagyon aktuális vitában részt vett, a legnagyobb
határozottsággal és biztonsággal foglalhatott állást Ariosto mellett,
magasztalva annak csodálatos képzeletét és természetességét,
amelyek nem zavarják a költő képeinek összhangját. Banfi nagyon
helyesen írja Galileiről, hogy amikor „korának a fantasztikum és a bizarr
szeszély iránti ízlésével elmarasztalja Tassót a képzelet hiánya,
képeinek és verselésének egyhangúsága és lassúsága miatt,
ugyanakkor Ariostóban nemcsak a szép álmok változatosságát szereti,
a helyzetek gyors fordulatát, a ritmus elő rugalmasságát, hanem
mindezek harmonikus egyensúlyát, képeinek összefüggő voltát, s a
változatosság mellett a költői képzelet szerves egységét is. Ízlésének
alapja, a gazdag barokk elemek ellenére is klasszikus, és az is marad:
a szerkesztés tisztasága, az elegáns és mértéktartó harmónia,
amelyben könnyedén feloldódik az intuíció bonyolult játéka, alapvető
kritériuma mind esztétikai ítéletének, mind irodalmi kifejezésmódjának.”
A Pisában folytatott gondtalan életmódot azonban csakhamar néhány
igen fontos esemény zavarta meg, ami Galilei jövendő sorsát mélyen
befolyásolja. Az első és legsúlyosabb esemény apja halála volt (1591),
amely váratlanul az elsőszülött fiú vállára rakta a nagyszámú család
(anya, fiú- és leánytestvérek) eltartásának gondját, s könyörtelenül arra
kényszerítette, hogy nagyon is szegényes keresetét megnövelje.
Hozzájárult ehhez az, hogy az akadémikus környezet, melyet a
vitatkozó hajlamú Galilei többször is megsértett, napról napra
ellenségesebben állt vele szemben. Galilei világosan látta, hogy ha
fizetésemelést kérne, senki sem támogatná. Végül arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy Galilei éppen a legnagyobb szükség
pillanatában vesztette el a Nagyherceg kegyét, mert őszinte negatív
ítéletet mondott a Medici-család egyik tagjának műszaki jellegű
állítólagos találmányáról. Így hát Galilei 1592 elején nemcsak hogy
fizetésemelést nem remélhetett, hanem egyenesen állásának
elvesztése fenyegette a szerződésben biztosított három év leteltével,
ami éppen azon az őszön volt esedékes. Mivel sürgősen el kellett
helyezkednie valamelyik másik egyetemen, Galilei ismét tekintélyes
barátjához, Guidobaldo del Montéhez fordult, aki most is készségesen
és nemeslelkűen sietett segítségére; a padovai egyetem pártfogásába
ajánlotta őt, ahol a matematikai tanszék Giuseppe Moletti professzor
elhalálozása miatt 1588-ban megüresedett. Galilei 1592 szeptember
elején Velencébe utazott, hogy személyesen mutatkozzék be a
Köztársaság hatóságainak, amelyek a padovai egyetem anyagi
ellátásáról gondoskodtak. Galileit bemutatkozásakor olyan
rokonszenvesnek találták, hogy már 26-án kezében volt az áhított
kinevezés: négy évre szerződtették, s ezt a Dózse hozzájárulásával
további két évvel meg lehetett hosszabbítani.
Anyagi helyzete nem sokkal lett jobb, mint Pisában volt (padovai
fizetése alig érte el az évi száznyolcvan forintot), de megvolt a
reménye, hogy később ismételten jelentős fizetésjavítást kap, mint
ahogy elődje Moletti is kapott. Miután kezében volt a kinevezés, Galilei
elbocsátást kért és kapott a Nagyhercegtől, és azonnal Padovába
költözött, ahol bemutatkozó előadását még abban az évben december
7-én megtartotta.
MÁSODIK FEJEZET
A padovai időszak
I. A Padovában eltöltött tizennyolc esztendő Galilei életének
kétségkívül a legszebb időszaka volt, amint ezt bizonyos nosztalgiával
ő maga említi 1640. június 23-án Fortunio Licetihez írt levelében.
 Bár a fizetése kevés volt, kiadásai fokozatosan növekedtek, s anyagi
helyzete továbbra is nehéz volt − erre a kérdésre még visszatérünk
ebben a pontban −, mégis csakhamar érezte az új helyre való
átköltözés jótékony hatását. Valóban, nagyon élénk és ösztönző
környezet vette körül, amely alkalmas volt arra, hogy lelkében derűs
optimizmust és az ember alkotó képességében való lelkes hitet
támasszon. Ezt a környezetet a kartársak és barátok közötti őszinte
szívélyesség, valamint a kulturális érdeklődés rendkívüli gazdagsága
jellemezte; minden másnál termékenyebbnek bizonyult az a széleskörű
gondolatszabadság, amelyet a Velencei Köztársaság biztosított minden
tudósnak.
A padovai egyetem professzorai közötti szívélyes jóviszonyt semmi
sem mutatja jobban, mint két nyilvánvaló ellenfél kapcsolata: az egyik
Galilei, a másik Cesare Cremonini, a padovai filozófia averroista
arisztoteliánus (A XVI. században „averroistának” neveztek minden
nem közvetlenül Arisztotelész művein alapuló arisztotelizmust,
függetlenül attól, hogy ihletének forrása Averröes Arisztotelész-
kommentárja volt-e, vagy pedig az Afrodiziai Alexanderé.)
hagyományainak megátalkodott védelmezője. Kétségtelen, hogy már
az első évektől kezdve éles ellentét volt közöttük számos nagy elméleti
fontosságú kérdésben; nos, ennek ellenére olyan jó barátságban voltak,
hogy a legnehezebb pillanatokban megsegítették egymást. Valóban,
megbízható dokumentumokból tudjuk, hogy éppen Cremonini
kezeskedett Galileiért, amikor ez 1608-ban komoly előleget kért (és
nem is az első alkalommal!) az egyetem gazdasági hivatalától;
valószínű, hogy máskor viszont Galilei segítette hathatósan kollégáját.
Bizonyos, hogy amikor az Inkvizíció pert indított Cremonini ellen
(amelyben Cremoninit a velencei kormánynak sikerült diadalmasan
megvédenie), a vizsgálatot − mint majd látni fogjuk − Galilei személyére
is kiterjesztették.
A padovai kulturális körökön kívül Galilei a velenceieket is gyakran
látogatta, ahová a két város közelsége folytán könnyen eljutott. Így
kapcsolatba kerülhetett a Köztársaság legbefolyásosabb családjaival, s
különösen a szabadabb gondolkodású fiatal arisztokratákkal, akik igen
nagyra tartották éles és elfogulatlan szellemét, mindig ragyogóan élénk
társalgását. A Galileihez egyik legközelebb álló velencei nemes éppen
az a Giovanfrancesco Sagredo (1571-1620) volt, akit Galilei
dialógusaiban örökít meg, mint a viták egyik okos résztvevőjét, s mint a
képzelt összejövetelek színhelyének, egy a Canal Grandén levő
palotának gazdáját. Ugyancsak Velencében ismerkedett meg Galilei fra’
Paolo Sarpival és fra’ Fulgenzio Micanzióval, aki később Sarpi utódja
lett a Köztársaság teológiai tanácsadójának tisztségében; meg kell
jegyeznünk, hogy Sarpit kortársai nemcsak kitűnő teológusnak és
politikusnak, hanem matematikusnak és csillagásznak is tartották.
Galilei mindkettőjükben tekintélyes, befolyásos és igen megbízható
barátokra talált.
Galilei velencei kapcsolatai nemcsak a város magasabb köreire
korlátozódtak. Velencei látogatásait arra is felhasználta, hogy eljárjon a
híres Arzenál körül kialakult ipari negyedbe, s onnan számos, igen
hasznos érvet merítsen tudományos elmélkedéseihez. Ez
nyilvánvalóan kitűnik Discorsi e dimostrazioni mtorno a due nuove
scienze (Értekezések és bizonyítások két új tudomány tárgyában) című
nagy munkájának első lapjaiból, amelyek éppen ezzel kezdődnek:
„A gondolkodó elméknek elmefuttatásaik számára, úgy vélem, széles
teret nyújt, ó Velencei Urak, a ti híres arzenálotoknak, s különösképpen
a „mechanikusok negyede” néven nevezett környéknek látogatása; itt
sok mesterember munkálkodik nap mint nap mindenféle eszközön és
gépeken, s e mesterek némelyike részben elődjeik megfigyelései
nyomán, részben saját, állandóan halmozódó észrevételeik révén
szükségszerűen nagy tapasztalatú és igen értelmes beszédű” (VIII. 49).
Mint tudjuk, a kézművesek és munkások tevékenysége iránti
tudományos érdeklődés azokban az években tulajdonképpen nem volt
újdonság, mert ez már a Tartaglia-művelte „matematikai” kutatásoknak
is egyik fontos jellemzője; Galileinél azonban egyre tudatosabb lett, és
végül is módszertani forradalmának sarokkövévé vált. Említésre méltó,
hogy Galilei, padovai dolgozószobája mellett berendezett egy kis
műhelyt, egy igen ügyes állandó munkással, bizonyos Marcantonio
Mazzolenivel, aki családjával a tudós házában lakott: ez a műhely újabb
kísérleti kutatásokon kívül matematikai eszközök (szögmérők, körzők,
iránytűk) előállítására is szolgált, melyeknek eladásából Galilei nagyon
is sovány jövedelmét egészítette ki.
Az előző fejezetből már tudjuk, hogy apja halála után a család
eltartása majdnem teljesen Galilei vállára nehezedett; most hozzá kell
tennünk, hogy amint pénzforrásai nőttek, ez a teher egyre súlyosabbá
vált. 1591-ben Virginia nővére férjhezment Benedetto Landuccihoz, s
Galileinek kellett, lehetőségein jóval felül, nővére hozományáról
gondoskodnia: ez a kötelezettsége hosszú évekre felemészti
jövedelmének nagy részét. 1601-ben Lívia nővére is férjhez akart
menni, és Galilei kötelezte magát, hogy leendő sógorának, Taddeo
Gallettinek nagyértékű hozományt biztosít; hogy ennek a
kötelezettségének eleget tehessen, kénytelen volt a Velencei
Köztársaságtól (a padovai egyetem fenntartó hatóságától) kétévi
fizetését előlegben kikérni. Öccse, Michelangelo, aki Galileivel együtt
írta alá Gallettivel a szerződést, nemhogy nem tett eleget
kötelezettségének, hanem ő maga is anyagi támogatásra szorult.
Michelangelo tehetséges zenész volt, de képtelen arra, hogy valamit
nyélbeüssön; két kedvező zenetanári állást is felajánlottak neki, az elsőt
Lengyelországban, a másodikat Münchenben: mindkét alkalommal
Galileinek kellett fedeznie öccse útiköltségét. Lengyelországban
azonban Michelangelo csak rövid ideig tartózkodott, s szegényebben
jött vissza, mint ahogy elment. Németországban pedig, alighogy
valamennyire összeszedte magát, ahelyett, hogy sógorával és fivérével
rendezte volna adósságait, megnősült (Anna Chiara Bandinellit vette
feleségül), és minden rendelkezésére álló pénzét a fényűző esküvői
lakomára pazarolta. Később is gyakran kellett Galileihez folyamodnia
segítségért, hogy nagyszámú családját eltarthassa.
Közben Galilei is családot alapított, jóllehet nem szabályos házassági
kötelékben; együtt élt a velencei Marina Gambával, aki Padovában
telepedett le, bár nem tudósunk házában, s több mint tíz évig szerető
élettársa volt. Kapcsolatukból két lány és egy fiú született: Virginia
(1600), Lívia (1601) és Vincenzo (1606). Galilei csak akkor válik meg
tőle, amikor 1610-ben elhagyja Padovát és Firenzébe megy; Marina
Gamba ezután Giovanni Bartoluzzi felesége lesz, valószínűleg
törvényes házasságban (bár az idevonatkozó okiratot máig sem találták
meg). Tudjuk, hogy Galilei és Marina Gamba elválása barátságos volt;
kitűnik ez abból is, hogy amikor Galilei Firenzébe utazott, egy időre az
asszonynál hagyta a kis Vincenzót (aki különösen rászorult az anyai
gondoskodásra), és Bartoluzzival is évekig igen szívélyes viszonyt
tartott fenn.
Mindez bőven elegendő annak bizonyítására, hogy tudósunk
tizennyolc padovai éve alatt egyre növekvő pénzszükségben
szenvedett. Tudjuk, hogy már a kezdőfizetése is (évi száz-nyolcvan
forint) jóval szükségletei alatt maradt; később felemelték fizetését (az
egyetemmel kötött eredeti szerződés minden egyes megújítása
alkalmából) háromszázhúsz forintra (1598-ban), majd ötszázhúszra
(1606-ban) s végül évi ezer forintra (1609-ben). De még ezekkel az
emelésekkel sem sikerült szükségleteit fedeznie, úgyhogy
nagymértékben a magánoktatásra kellett támaszkodnia, s háza
valósággal diákotthonná vált; egyszerre tizenöt-húsz diák is volt nála
kosztra-kvártélyra, akiknek szinte minden nap adott órákat. Előkelő
családok fiai voltak ezek, akik Európa minden részéből áramlottak
Padova felé; odavonzotta őket egyrészt az egyetem híre, másrészt
pedig Galilei személyes hírneve. Ezenkívül tudósunk keresetét azoknak
a matematikai eszközöknek eladásával is kiegészítette, amelyeket kis
műhelyében készítettek, de ez a bevétel olyan csekély volt, hogy
legtöbbször alig fedezte a beszerzett anyagok árát és a mechanikus
fizetését.
Bár helytelen volna azt mondani, hogy ez az állapot lehangolta
Galileit − hiszen azokban az években különösen vidám volt, szerette a
jó életet, telve önbizalommal mégis bizonyos, hogy nemegyszer mélyen
elkeseredett miatta. Minden valószínűség szerint a feje felett
összecsapó anyagi nehézségek akadályozták meg a rendes
családalapításban: számos példa bizonyította saját rokonsági körében,
hogy milyen gyászos következményekkel jár, ha valaki túlságosan
könnyedén fogja fel ezt a kérdést.
Galilei személyiségének egyik legjellemzőbb vonása az a kitartás és
energia, amellyel a ránehezedő átkozott szűkölködéssel küzdött; ebben
kell keresnünk több jellembeli megnyilvánulásának magyarázatát:
közülük egyesek vonzók, mint pl. nemeslelkű segítőkészsége azok
iránt, akik magukhoz méltó munkát kerestek (előbb öccse, később
tanítványai iránt), mások sokkal kevésbé, mint például az a
gátlástalanság, ahogyan bármilyen eszközzel, igyekezett növelni saját
tekintélyét, s ennek alapján megszilárdítani helyzetét (kirívó példája
lesz ennek az a mód, ahogyan kiaknázza a távcső feltalálását).
Az említett küzdelemnek része az az elhatározása is, hogy a
Padovához fűződő számos köteléket elszakítva újabb áttelepülésre
vállalkozik. 1604-ben fordult meg először a fejében ez a gondolat.
Ebben az évben többször komolyan tárgyalt Vincenzo Gonzagával, a
mantovai herceggel arról, hogy átlép szolgálatába; a herceg azonban,
úgy látszik, nem volt olyan nagylelkű, mint Galilei remélte, és a
tárgyalások nem vezettek eredményre. Végre, néhány év múlva
Toscana nagyhercege módot nyújt tudósunknak arra, hogy véglegesen
megoldja minden gyakorlati problémáját és Galilei lelkesen elfogadja az
ajánlatot, bár nem titkolja el maga előtt a velejáró súlyos nehézségeket.
Nem érdektelen idéznünk néhány levélrészletet, amelyekben Galilei
megmagyarázza elhatározását: egyrészt lehetetlennek tartja, hogy
nyilvános és magánórái miatt naponta továbbra is több órával rövidítse
meg tudományos kutatását; másrészt számol azzal, hogy egy
köztársasági kormány, mint a velencei is, sohasem biztosíthat számára
szükségleteinek megfelelő fizetést anélkül, hogy megkezdett
tanulmányainak folytatásán kívül ne kérjen tőle más ellenszolgáltatást
is:
„ … valóban nagyon szeretnék annyi nyugalmat és szabadidőt
biztosítani a magam számára, hogy még életemben befejezhessem
három nagy munkámat, amelyeken dolgozom, s kiadhassam őket
valamelyes dicsőségül a magam számára, valamint azokéra, akik eme
vállalkozásomban segítettek … Nem valószínű, hogy máshol több
szabadidőm lenne, mint itt, mert háztartásomat nyilvános és
magánórákból kell fenntartanom … Így hát még az a szabadság sem
elegendő, amivel itt rendelkezem, mivel szükség szerint hol ennek, hol
annak a kérésére naponta több órát, s rendszerint a legjobbakat kell
elfecsérelnem. Egy Köztársaságtól, mégha oly fényes és nagylelkű is,
nem illik fizetést elfogadni a köz szolgálata nélkül, mert ha a
közösségtől hasznot várunk, akkor a közösséget kell kielégítenünk, és
nem az egyest; s amíg képes vagyok előadásokat tartani és szolgálni, a
Köztársaságnak egy embere sem menthet fel ez alól fizetésem
meghagyása mellett; végeredményben tehát ilyen kedvezményt nem
remélhetek mástól, mint egy egyeduralkodó hercegtől.” „De mivel mind
a magánórák, mind a házitanítványok akadályozzák és késleltetik
tanulmányaimat, ezektől teljesen, amazoktól nagyrészt szeretnék
megszabadulni; éppen ezért ha hazatérek, azt szeretném, ha őfensége
elsősorban nyugalmat és szabadidőt biztosítana számomra, hogy
befejezhessem munkámat, és ne kelljen előadásokat tartanom.”
Kétségtelen, hogy egy mecénás szolgálata megfosztotta volna
Galileit számos olyan előnytől, amelyet a szabad Velencei
Köztársaságban élvezett. Bár minden egyeduralkodó herceg közül
bizonyára Cosimo nagyherceg lett volna az, aki leginkább hajlott volna
Galilei filozófiai függetlenségének tiszteletben tartására, hiszen őszinte
tanítványi szeretet fűzte Galileihez. Ifjúkorában ugyanis különös
lelkesedéssel hallgatta padovai előadásait. A felajánlott nemeslelkű
feltételek mellett, ezt a rokonszenvet vette figyelembe Galilei, amikor
elhatározta magát a nagy lépésre. Mi, akik ismerjük az események
további menetét, meggondolatlannak tarthatjuk ezt a döntést; bizonyos
azonban, hogy az adott pillanatban Galilei szemszögéből a legbölcsebb
és a legésszerűbb lépés volt.
 2. A Padovában töltött tizennyolc év Galilei életében nemcsak
viszonylag boldog időszakot jelentett (különösen, ha a következő
időszakokkal hasonlítjuk össze), hanem tudományos fejlődésének igen
fontos szakaszát is. És bár ezekből az évekből egy alapvető munkája
sem származik, néhány legjelentősebb felfedezése, mint például az
önmagától gyorsuló mozgás törvényei, biztosan ebből az időből valók.
Mielőtt klasszikus mechanikai kutatásaival foglalkoznánk, hasznos lesz
− az előző fejezetben követett sorrend fenntartása érdekében − ha igen
röviden is − megállanunk azoknál az eredményeknél, amelyeket Galilei
más tudományágakban, s különösképpen a csillagászatban ért el.
Tudjuk, hogy akkoriban az egyetemi matematikai előadások tematikái
rendszerint magukban foglalták mind Eukleidész, mind pedig
Ptolemaiosz magyarázását. Nem meglepő tehát, hogy Galilei
Padovában − akárcsak azelőtt Pisában − több előadás-sorozatot
szentelt a ptolemaioszi világrendszernek. Kifejezetten ezzel a
rendszerrel foglalkozik Trattato della sferica ovvero Cosmografia
(Értekezés a szférikáról, avagy Kozmográfia) című, 1597-ben írt
munkájában is. A különös azonban az, hogy nyoma sincs benne a
kifejtett rendszer iránti bíráló megjegyzésnek, sem a kopernikuszi
elméletre vonatkozó valamilyen utalásnak, bár Galilei éppen ebben az
évben foglalt első ízben nem hivatalosan állást Kopernikusz tanítása
mellett. A kritikusok sokáig vitatták ennek a következetlenségnek okait,
amit nem is könnyű megmagyarázni, főként akkor, ha figyelembe
vesszük, hogy azokban az években az egyházi hatóságok még meg
sem indították amúgy igazában a Kopernikusz-ellenes hadjáratot.
Galilei magatartását talán túlzott óvatosságára vezethetjük vissza; talán
egyszerűen arra a tényre, hogy úgy gondolta: a tanár feladata az, hogy
a hallgatóknak a tanmenetben megjelölt tárgyakat adja elő, és nem a
saját tudományos véleményét.
Az imént említett magánkijelentései közül különösen kettő fontos: egy
levél (II. 198-202), amelyet 1597. május 30-án Jacopo Mazzonihoz írt,
aki a pisai egyetemen, s egy ideig a római Sapienzán volt a filozófia
professzora (Pisában Galilei a tanítványa volt); s egy másik, amelyet
ugyanazon év augusztus 4-én Johannes Keplerhez intézett (X. 67). Az
elsőben Galilei megkísérli „megmenteni Kopernikuszt” egy
ellenvetéstől, amelyet Mazzoni tett egy nemrég megjelent munkájában
(De comparatione Aristotelis et Platonis) − Arisztotelész és Platón
összehasonlításától; fontosabb azonban a második, egyrészt mert
világosabb, másrészt a címzett személyének tudományos hírneve
miatt.
Kepler 1596-ban Tübingenben egy nagyon jelentős csillagászati
munkát tett közzé: Prodromus dissertationum cosmogra-phicarum
continens mysterium cosmographicum de adtnirabili proportione orbium
celestium deque causis coelorutn numeri, magnitudinis, motuumque
periodicorum genuinis et propriis, demonstratum per quinque regularia
corpora geometrica (Kozmográfiai munkák előfutára, amely az égi
körök arányosságának csodálatos összefüggésével, az égi szférák
számával, okaival, ezek nagyságával, közös és sajátos periodikus
mozgásaival kapcsolatos kozmográfiai misztériumot tartalmazza −
megmagyarázván ezt az öt szabályos geometriai test alapján), és e
munka egy példányát megküldte a padovai egyetem matematika
professzorának. Augusztus 4-i levelében Galilei megköszöni német
kollégájának a tiszteletpéldányt, amelyet éppen akkor kapott kézhez;
bevallja, hogy még csak a bevezetést volt módjában átfutni, de a
kopernikuszi elmélet igazságát illetően máris kijelenti, hogy teljesen
egyetért a szerzővel; hozzáteszi, hogy ezt az elméletet már évek óta
felkarolta és alátámasztására számos természeti bizonyítékot gyűjtött,
melyek a ptolemaioszi felfogással nem magyarázhatók („quod in
Copernici sententiam multis abhinc annis venerim, ac ex tali positione
multorum etiam naturalium effectuum causae sint a me adin-ventae,
quae dubio procul per communem hypothesim inexplicabiles sunt”
[hogy évekkel ezelőtt magam is eljutottam Kopernikusz álláspontjára és
sok természeti tényt fedeztem fel ezen álláspont bizonyítására, mely
tények az általánosan elfogadott feltevésekkel kétségtelenül nem
egyeztethetők ősszel). Kepler október 13-án kelt levelében arra kéri
Galileit, hogy mondjon részletesebb véleményt a Mysteriumról és
bátorítja, hogy adja ki a kopernikuszi elmélet igazságát alátámasztó
bizonyítékait. Nem tudjuk, felelt-e Galilei erre a levélre, mert a két tudós
eddig ismert levelezése itt sajnálatos módon megszakad (1610-ig), ami
kapcsolatuknak amúgy is bonyolult problémáját csak súlyosbítja. Erre a
kapcsolatra azonban még többször módunk lesz visszatérni.
Itt csak körvonalazhatjuk azt a kérdést, hogy Galilei valóban
összegyűjtött-e néhány bizonyítékot a kopernikuszi elmélet
alátámasztására, amint azt Keplerhez 1597-ben írt levelében állítja, és
ha igen, mennyit értek ezek a bizonyítékok? Vajon miért nem határozta
el magát, hogy a nagy német csillagász tanácsát követve közölje
azokat, vagy legalábbis a leginkább hozzáértő személyek tudomására
juttassa?
 Galileinek tulajdonított ingaóraszerkezet rekonstrukciója, a Viani
kézirataiban fennmaradt tervezet alapján. Firenze, Regi műszerek
múzeuma.

Galilei geometriai-katonai körzője. Firenze, Régi műszerek múzeuma

Ezt a kérdést rendszerint azok a tudósok teszik fel, akiket, mint
például Müllert, Galilei „modern ellenfeleinek” nevezhetnénk. El kell
ismernem a kérdés súlyos voltát, annál is inkább, mert ismerjük azokat
a „bizonyítékokat”, amelyeket tudósunk csak évek múlva tesz közzé:
nyilvánvaló ugyanis, hogy a távcső segítségével tett észlelésein alapuló
bizonyítékokkal a szóban forgó időszakban még nem rendelkezhetett;
ha ezeket kizárjuk, csak a mechanikán alapuló közvetett „bizonyítékok”
maradnak, amelyek a kopernikuszi tanítással szembenálló, látszaton
alapuló ellenvetéseket voltak hivatva megcáfolni.
Valóban ezekre akart volna hivatkozni Galilei? És milyen lehetett
ezeknek a pontos értéke, ha tekintetbe vesszük, hogy Galilei vizsgálatai
a mechanika alapelveinek körében 1597-ben még nem értek el valami
magas szintet? Mivel nehéz ezekre a kérdésekre megfelelni, azt a
feltevést fogalmazhatnánk meg, hogy a fent említett levélben Galilei
inkább „kívánatos”, mint „birtokában levő” bizonyítékokra hivatkozott.
Ezt az eljárást megmagyarázhatná az az óhaja (amely érthető, ha nem
is bocsátható meg), hogy ne valljon szégyent a német tudós előtt.
Nyilvánvaló azonban, hogy az adatgyűjtés jelenlegi állása mellett ezt a
„borúlátó” feltevést sem bizonyíthatjuk. Ha mégis feltesszük, hogy
megfelel a valóságnak, akkor sem változtathatna azon a vitathatatlan
tényen, hogy Galilei 1597-től kezdve odaadóan foglalkozott a
kopernikuszi tételekkel s több vagy kevesebb tudományos
világossággal meglátta mély igazságukat.
Galilei a kopernikánizmusra 1604 végén utalt első ízben nyilvánosan.
Ez év szeptember 30-án egy Ilario Altobelli nevű barát levélben arról
értesítette Galileit, hogy új csillagot figyelt meg az égbolton; ugyanezt
október 10-én a milánói Baldassare Capra, a guntzenhauseni német
Simon Mayr tanítványa is látta és erről közös ismerősük útján adott hírt
Galileinek. A csillag tizennyolc hónapig volt látható s ezalatt egyre
kisebb lett. Minthogy a jelenség nagyon fontos volt, Galilei három
nyilvános előadásban foglalkozott vele, nagyszámú hallgatóság előtt, s
éppen ebből az alkalomból tért rá a jelentős tárgyra.
Tudjuk − bár az előadások szövege nem jutott el hozzánk −, hogy
Galilei szerint az új csillag a kopernikuszi elmélet ragyogó bizonyítéka
volt. Ez az állítás azért jelentős, mert bizonyítja, hogy Galilei akkor már
nemcsak tisztán matematikai, tehát bizonyos korlátok között hipotétikus
szemszögből igyekezett tanulmányozni a kopernikuszi tanítást, hanem
az égbolt valóságos megfigyelésével kapcsolatban is.
A következő évben megjelent egy értekezés, amelyben az
Arisztotelészt követő Antonio Lorenzini válaszolt Galilei érveléseire.
Ezzel kapcsolatban fontos tény, hogy Lorenzini írását nem Galilei
cáfolta meg, hanem a fentebb említett Baldassare Capra; ő azonban
nemcsak az arisztoteliánussal vitatkozott, hanem Galileivel is. De még
ez a támadás sem késztette tudósunkat arra, hogy közvetlenül
visszatérjen a tárgyra; ő csak annyit közölt, hogy erről a rendkívül
izgalmas kérdésről nagy értekezést készít; ez azonban sohasem jelent
meg, mert Galilei nem is írta meg.
Mi ennek a hallgatásnak a magyarázata? Az egyetlen lehetséges
válasz az, hogy tudósunk az értekezés fogalmazása közben észrevette,
milyen összetett problémáról van szó, s hogy mennyire nem kielégítő a
három híres előadásban kifejtett elmélet tudományos alátámasztása.
Galilei korántsem volt az az ember, aki visszariadt a polémiától: a
következő pontban látni fogjuk, hogy milyen keményen támadja Caprát
egy másik kérdéssel kapcsolatban; s hogy 1605-ben sem neki, sem
Lorenzininek nem mert válaszolni, csak azt bizonyítja, hogy abban az
időben komoly kétségei voltak mind az új csillag természete felől, mind
pedig afelől, vajon felhasználható-e a kopernikuszi tanítás igazságának
alátámasztására. Galilei hitt ebben az elméletben, de még nem tartotta
meggyőzőknek azokat a bizonyítékokat, amelyek annak
alátámasztására akkor rendelkezésére álltak. Inkább türelmesen várt s
új utat keresett, amely tudományosan meggyőzőbb tényeket képes
szolgáltatni. Erre az útra később a távcső feltalálása vezette.
3. Milyen jellegűek voltak azok a kísérleti kutatások, amelyeket Galilei
a padovai házában berendezett kis műhelyben folytatott?
Mindenekelőtt − mint már tudjuk − matematikai eszközöket készített.
A legjelentősebbek közöttük egy eredeti osztókörző volt, a „geometriai-
katonai körző”, amely az arányos nagyságok elvén alapult. Abszolút
értelemben véve nem volt újdonság; ilyesfajta körzőket a korabeli
matematikusok már évek óta használtak, egy ilyet éppen Guidobaldo
del Monte is szerkesztett. Galilei azonban önállóan jutott el a sajátjához
1597 táján és a gyakorlatban különösen hasznos formában tudta ezt
megvalósítani. Éveken keresztül nem tartotta szükségesnek, hogy
találmányát tudományos dolgozatban ismertesse; megelégedett azzal,
hogy szóban magyarázza meg használatát magántanítványainak,
elsősorban azoknak, akik a matematikát hadászati alkalmazásai miatt
tanulták. A kompasz valóban nagy hasznukra vált; annyi bizonyos, hogy
széles körben használták mindaddig, amíg meg nem jelentek a
tulajdonképpeni logarlécek, amelyek egészen más elven alapulnak.
Erről a tárgyról Galilei csak 1606-ban adott ki egy kis munkácskát Le
operazioni del compasso geometrico militare (A geometriai-katonai
körzővel végezhető műveletek) címen, amelyet Cosimo de’ Medici
nagyhercegnek ajánlott. Maga az a tény is, hogy olasz nyelven írta,
bizonyítja, hogy nem a tudósoknak, hanem a diákoknak szánta.
Mindamellett ez a kiadvány nagy hasznára volt, mert a velencei
kormány felfigyelt rá, s így könnyebben érte el, hogy szerződését
jelentős fizetés-emeléssel megújítsák.
Alig néhány hónap múlva azonban ugyanerről a készülékről a
második szakaszban már említett Baldassare Caprának is megjelent
egy könyvecskéje latinul Usus et fabrica circini cuiusdam proportionis
(Az arányos körző használata és előállítása) címen. Ebben Capra
magának és már említett mesterének, Simon Mayrnak tulajdonította a
találmány elsőbbségét. Ez az elsőbbségi kérdés alapjában véve nem
volt nagy jelentőségű, mert gyakorlati jellegű találmányról volt szó, s
nem egy tulajdonképpeni tudományos felfedezésről. Capra támadása
azonban nyilvánvaló folytatása volt annak a polémiának, amelyet 1605-
ben indított Galilei ellen, kétségkívül azzal a céllal, hogy csökkentse a
pisai tudós hírnevét a padovai egyetemi hatóságok előtt.
Ez alkalommal Galilei azonnal és keményen reagált. 1607. április 9-
én törvényszéki eljárást indíttatott Capra ellen, akit plágiummal vádolt, s
rövidesen elérte, hogy a padovai egyetem felügyelői nyilvánosan
elítélték ellenfelét. De nem elégedett meg ezzel a győzelemmel, hanem
egy keményen polemizáló hangnemű iratot adott ki a tárgyról, Difesa
contro allé calunnie et imposture di Baldassar Capra (Baldassar Capra
rágalmai és szélhámosságai ellen védekező irat) címen. Ezzel
kapcsolatban őszintén meg kell mondanunk, hogy a kérdés nem
érdemelt ekkora vitát; mégis megérthetjük Galilei csökönyösségét, mert
ki akarta köszörülni a hírnevén esett csorbát, s meg akarta bosszulni a
büszkeségét bántó sérelmet. Nyilvánvaló, hogy önmagában véve
csekély jelentőségű eseményről van szó, amelynek azonban Galilei
életrajzírói mégis bizonyos jelentőséget tulajdonítottak, minthogy
rávilágít a pisai tudós jellemére.
A matematikai eszközökön kívül Galilei azokban az években
mágnesekkel is foglalkozott. A mágneses jelenségeket akkoriban
William Gilbert De Magnete (A mágnesről) (1600) című fontos
munkájának megjelenése tette nagyon aktuálissá. Maguk a királyok és
hercegek is igyekeztek minél több mágnest beszerezni és nagyon
büszkék voltak a mágnesek erejére. (A XVII. és XVIII. században az
európai udvarokban divatossá vált a különleges esztétikai és
tudományos értékű fizikai − optikai, mágneses, villamos stb. − eszközök
gyűjtése.
Az igazat megvallva, az angol tudós elméletei meghökkentették
Galileit, aki tudományos formában fel nem dolgozott, nagyszámú
mágikus elemet vélt felfedezni bennük (később sem fogadta el a
vonzás elvét az árapály megmagyarázására, s mindent elkövetett, hogy
ezt a jelenséget tisztán mechanikai alapon értelmezze). Komoly
problémának tartotta azonban a mágnesek készítését: főként olyan
armatúrák kikísérletezését, amelyekkel a mágneses vonzerő növelhető.
Úgy látszik, ebbéli kutatásaiban elég jelentős eredményeket ért el.
Bizonyos, hogy nagyon sok időt szentelt a kérdésnek; fő célja talán az
volt, hogy Cosimo de’Medici nagyhercegnek, a szenvedélyes
mágnesgyűjtőnek kedvébe járjon. (Galilei 1626-ban foglalkozik ismét a
mágnesek tanulmányozásával.) Barátja, Gianfrancesco Sagredo révén
sikerült is eladnia a nagyhercegnek egy különlegesen erős mágnest.
Ugyanezekben az években Galilei hőjelenségekkel is foglalkozott, s
egy készüléket talált fel a hőmérséklet mérésére. Készülékének, mai
szemmel nézve számos hibája van, mivel a csőben, amelyen a
leolvasásokat végezni kellett, a folyadék szintje nemcsak a keresett
hőmérséklettől, hanem a külső légköri nyomástól is függött; jogosan
jegyeztek meg (Favaro), hogy a készüléket helyesen termo-
barométernek kellene nevezni, mert tulajdonképpen még nem volt
hőmérő. A találmány hibája ellenére is nagyon érdekes, mert látjuk,
hogy milyen változatos jelenségekkel foglalkozott Galilei, s mennyire
tudatában volt a mérőeszközök fontosságának a modern fizikában.
1609-ben kis műhelyében megkezdi a híres távcső első példányainak
előállítását. Az új találmány Galilei hosszú évek során szerzett
gyakorlati alkotókészségének ragyogó bizonyítéka; innen veszi
kezdetét tudományos munkásságának legdicsőségesebb szakasza.
4. Galileinek a padovai tizennyolc év alatt végzett sokoldalú
tevékenységéből tudományos szempontból kétségkívül a
leggyümölcsözőbbek a mechanikai jelenségek körében végzett
vizsgálatai. Ennek ellenére egyetlen kiadványa sem foglalkozik velük;
ez időben elért eredményei azonban az 1638-ban megjelent utolsó
nagy művében kifejtett elméletek sarkpontját képezik.
1598-ban Galilei az imént említett tárgykörnek egész
előadássorozatot szentelt Arisztotelész Mechanika kérdései című
művéből kiindulva. Valószínűleg ebből az évből, való a Trattato di
meccaniche (Értekezés a mechanizmusokról) megfogalmazása, amely
1634-ben Párizsban jelenik meg nyomtatásban, Marino Mersenne páter
fordításában (olasz szövege csak Galilei halála után néhány évvel,
1649-ben jelenik meg).
Különböző dokumentumokból és mindenekelőtt Galilei levelezéséből
kitűnik, hogy 1602 és 1609 között különös komolysággal és jelentős
szerencsével tért vissza a mechanikai kutatásokhoz; külön említést
érdemel 1604. október 16-án fra’ Paolo Sarpihoz intézett levele. (X.
115), amelyben először fogalmazta meg a testek eséséről szóló híres
törvényét: „Miután sokat gondolkoztam a mozgásról, mivel az általam
megfigyelt jelenségek magyarázatára hiányzott egy minden kétséget
kizáró elv, amelyet axiómaként állíthattam volna fel, egy olyan
megoldást találtam, amely természetesnek és kézenfekvőnek látszik;
feltételezem, és a továbbiakban bizonyítom, hogy a természetes
mozgás során megtett út az idővel kétszeres (mai terminológia szerint
négyzetes − A ford.) arányban van és következésképpen az egyenlő
idők alatt megtett utak úgy aránylanak egymáshoz, mint a páratlan
számok ab unitate (az egységből kiindulva) stb. Ez az elv a következő:
az önmagától mozgó testnek olyan arányban nő a sebessége, amilyen
arányban távolodik a mozgás kiinduló pontjától” (azaz a sebesség az
esés kiinduló pontjától való távolsággal egyenes arányban nő).
Hogy felfoghassuk Galilei új mechanikájának jelentőségét,
mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést: miben tér el lényegesen
Arisztotelész mechanikájától? A választ így foglalhatjuk össze:
Arisztotelész két természetes mozgást ismert el (az egyik, a földé és a
vízé, lefelé irányuló; a másik, a levegőé és a tűző, felfelé irányuló);
Galilei azonban csak egyetlen természetes mozgást ismer el: a lefelé
irányulót. Más szóval: szerinte minden testnek súlya van, s ezért
természetesen (saját súlyának hatása) a Föld középpontja felé esik; ha
viszont egyes testek lefelé irányuló mozgás helyett felfelé haladnak,
ennek csak az az oka, hogy olyan közegbe merülnek, mely az
Arkhimédész által felfedezett elv szerint nagyobb fajsúlyánál fogva
felfelé taszítja őket. Ha azonban ezeket (a levegőt is, a tüzet is) nem
vennék körül nagyobb fajsúlyú testek, természetesen ezek is lefelé
irányuló mozgást végeznének. Ezért olyan fontos a testek
szabadesésére vonatkozó törvény, amely ebben a formájában minden
testre érvényes, vagyis valóságosan univerzális (Galilei nem ok nélkül
használja a „természetes mozgás” kifejezést a súlyos testek
szabadesésének jelölésére).
Az imént említett felfogás arkhimédészi jellege nyilvánvaló; ez is
megerősíti azt, amiről már az I. fejezetben is szó volt, hogy az ókori
szirakuzai gondolkodó hatott a modern mechanika elindítójára. Galilei
azonban egy ponton nyilvánvalóan túllép az arkhimédészi tudományon:
míg ez kizárólag statikus jelenségekre alkalmazta a matematikát,
Galileinek sikerül azt a dinamikára is alkalmaznia. S a legsajátosabb
tény − mind Galilei, mind kortársai szemében − az volt, hogy az új
mechanika számtani szabályosságot fedez’ fel a testek esésében („az
egyenlő időegységek alatt befutott utak olyanok, mint a páratlan
számok ab unitate”). Lehet-e tagadni egy olyan törvény vonzóerejét,
amelyben a XVIII. század tudósai a legrégibb pithagoreizmus
visszhangját vélték hallani?
Helyszűke miatt nem sorolhatjuk itt fel azokat az állomásokat,
amelyeken át tudósunk eljutott fő tudományos művének (Discorsi e
dimostrazioni matematiche intor no a due mtove scienze. [Értekezések
és matematikai bizonyítások két új tudomány tárgyában]) legnagyobb
értékéhez, a szabadesés törvényeinek tökéletes racionális
rendszerezéséhez. Elegendő, ha csak a De motu (A mozgásról) című
ifjúkori munkájára emlékeztetünk, amelyről az I. fejezetben volt szó, s
amelyben Galilei még azt tartotta, hogy az eső test csak az első
pillanatokban gyorsul, vagyis addig a pillanatig, amikor a mozgó test
eléri a rá jellemző (a súlyával arányos) sebességet; ettől a pillanattól
kezdve pedig sebessége − úgymond − állandó.
Ennek a felfogásnak az elvetése komoly tudományos éleslátást
követelt meg, elfordulást attól a régi elvtől, mely szerint minden
szabadon eső testnek sajátos sebessége van, amely minden testre
más és más, és arányos a test súlyával.
A fra’ Paolo Sarpinak írt, fentebb idézett levelében Galilei
bizonyságát adja, hogy eljutott már azoknak a törvényeknek pontos
megfogalmazásához, amelyek a természetesen gyorsuló mozgás
esetén meghatározzák a megtett út és a befutásához szükséges idő
közti arányosság típusát. Téves még azonban a „természetes és
nyilvánvaló” elve, amelyből c törvényeket le akarja vezetni; hiszen, ez
az elv azt állítja, hogy a test sebessége és az esés kiinduló pontjától
megtett távolság között egyenes arány van (a valóságban nincs).
Galilei csak kutatásainak harmadik szakaszában jut el az egzakt elv
felfedezéséhez, amelyből a természetesen gyorsuló mozgásról szóló
törvényei valóban levezethetők; ez az elv: a szabadesés közben a test
sebessége nem az úttal, hanem az idővel nő egyenes arányban (vagyis
azzal az időközzel, amely a mozgás megindulásának pillanatától a
vizsgált pillanatig eltelik). A pontos megfogalmazást maga Galilei adja a
következő szavaival: „Motum acquabiliter, seu uniformiter, acce-leratum
dico illum, qui, a quietc recedens, temporibus aequa-libus aequalia
celeritatis momenta sibi superaddit ” (Egyformán, azaz egyenletesen
gyorsulónak nevezem azt a mozgást, amely, a nyugalomból kiindulva,
egyenlő idők alatt saját sebességéhez egyenlő sebességeket ad
hozzá). (VIII. 198).
A Discorsi e dimostrazioni matematiche inlorno a dúc nuove scienze
című művében tudósunk c törvényéhez még egy utolsó fontos
kiegészítést tesz. Valóban bebizonyítja − kibővítve egy okoskodást,
amelyet már az I. fejezet 4. szakaszában említett Benedetti is
felhasznált hogy ha a közeg ellenállásától eltekintünk, „a súlybeli
különbségnek bármilyen nagy is legyen az” nincs „semmilyen része a
mozgó testek sebességének megváltoztatásában, úgyhogy attól még
mindahányan egyforma sebességgel mozognának”; vagyis minden test
egyforma gyorsulással esik, akkor is, ha természetük és súlyuk
különböző.
Mechanikai kutatásai során Galilei egy másik nagy fontosságú
eredményre is jutott az úgynevezett virtuális sebességek elvével
kapcsolatban. Ezt az elvet annak idején már Guidobaldo del Monte
felfedezte és alkalmazta az emelők és a mozgócsigák
tanulmányozásában; azt állította, hogy ezeknél a gépeknél két súly
akkor van egyensúlyban, ha a súlyok szorzata a hozzájuk tartozó
virtuális sebességekkel egyenlő és egymással ellentétes irányú. Nos,
Galileinek igen jelentős érdeme, hogy ezt az elvet kibővítette és
kiterjesztette a lejtők és minden velük összefüggő gép
tanulmányozására. Végül is kitűnt, hogy ez az elv minden gép közös
tulajdonsága, amely egyensúlyviszonyaik meghatározására biztos
módot ad. Ez a fontos elgondolás az alapja a Trattato di meccaniche
(Értekezés a mechanikáról) című munkának, amelyről már e szakasz
elején megemlékeztünk.
Röviden beszélnünk kellene még a tehetetlenség elvéről, arról a
nehéz problémáról, vajon Galileinek valóban sikerült-e
általánosságában is felismernie ezt az elvet. Nemrégen még többnyire
egyetértettek abban, hogy az érdem Galileié (legfeljebb azt állították,
hogy a dolog nem teljesen új); Koyré viszont idézett munkájában azt
állítja, hogy nem Galilei, hanem csak Descartes jutott el a szóban forgó
elvig. Mivel nagyon bonyolult kérdésről van szó, amely tudósunk egész
munkásságával összefügg, a kérdést függőben hagyjuk azzal, hogy
tárgyalásunk során még visszatérünk rá (különösen a IX. fejezet 7.
szakaszában).
A másodikkal kapcsolatban azonban egészen másként áll a dolog; s
nemcsak azért, mert Galilei szenvedéllyel foglalkozott matematikai
eszközökkel és megszerkesztette a híres geometriaikatonai
osztókörzőt, hanem elsősorban azért is, mert legfontosabb fizikai
kutatásai − tudniillik a mechanikai vonatkozásúak − tisztán matematikai
jellegűek.
Az elmondottakat nem úgy kell értelmeznünk, hogy Galilei világosan
meglátta a tiszta és alkalmazott matematika közötti különbséget;
viszont majd minden erejét az utóbbinak szentelte anélkül, hogy
pontosan számot vetett volna egy másik, szigorúan elméleti matematika
létezésével. Ebben a tekintetben ő mindig Tartaglia irányzatának hatása
alatt maradt, amint erről az I. fejezetben már megemlékeztünk; más
szóval egész életében úgy tekintette a matematikát, mint lényegében a
természet tanulmányozására való tudományt, mint olyan módszert,
amely pontosakká és összefüggőkké teszi a természeti jelenségekre
vonatkozó kutatásainkat.
A matematikának ez az értelmezése nagyon fontos, ha helyesen
akarjuk értékelni annak a „platonizmusnak” jelentőségét, amelyet
számos tudós felfedezni vél Galilei gondolat-világában.
Kétségtelen, hogy ez a „platonizmus”, ha ugyan lehet róla szó, abban
áll, hogy Galilei a természet tanulmányozásában nagy fontosságot
tulajdonított a matematikának. Nem szabad azonban elfelejtenünk,
hogy az a matematika, amelyet tudósunk alkalmazott, bizony alig-alig
hasonlított — ezt éppen az imént fejtettük ki − arra a nemes elméleti
tudományra, amelynek Platón zengte dicséretét, mondván, hogy az
elménket az eszmék világába képes emelni; annál inkább hasonlított a
földmérők geometriájához és a számfejtők aritmetikájához, amelyeket
az athéni filozófus olyannyira megvetett. Azt sem kell elfelejtenünk,
hogy a Galileit megelőző két évszázadban Itáliában egy platonikusan
matematizáló filozófiai irányzat virágzott, amelytől élesen elkülönült a
Galilei-féle törekvés; sőt, köztudomású, hogy a Kepler és Galilei közötti
különbséget éppen akkor látjuk a legvilágosabban, ha lemérjük,
mennyire szorosan ragaszkodott Kepler a reneszánsz platonizmusához
(a számok misztikus és mágikus értelmezésével), miközben Galilei
teljesen más úton halad.
Galilei platonikus beállítottságának több igen kiváló védelmezője
világosan látja ennek a „platonizmusnak” sajátosságait.
Olschki például beismeri, hogy Galilei inkább érzelmi beállítottsága
miatt közeledett Platónhoz, és nem valamilyen lényegi tudományos és
filozófiai kapcsolat miatt (eszerint inkább Platón irodalmi képességei
hatottak Galileire, mint önálló elméletei; a Ficino-féle platonizmus
öröksége a delolasz filozófusokra szállt és nem a firenzei kulturális
környezetre, amelyben Machiavelli gyakorlati szelleme uralkodott, s
amelyben Galilei is nevelkedett). Maga Koyré, Galilei platonizmusának
leghatározottabb védelmezője is kénytelen elismerni, hogy „a filozófia
történetében több Platón és több platonizmus létezik. Főleg két típust
különböztethetünk meg: a firenzei akadémia platonizmusát,
helyesebben újplatonizmusát, amely misztika, aritmológia és mágia
keveréke -és a matematikusok platonizmusát, olyanokét, mint Tartaglia
vagy Galilei; ez a platonizmus csupán matematizmus és semmi több.”
Ha a platonizmust a matematizmussal azonosítjuk, akkor habozás
nélkül elismerem Galilei tudományának platonikus jellegét. A dolog
azonban már nem olyan nyilvánvaló, ha mint Koyré, azt állítjuk, hogy a
matematizmus abszolút határvonal a platonizmus és az arisztotelizmus
között; látni fogjuk tárgyalásunk során, hogy Galilei esetében ez nem
állja meg a helyét. Galilei, eszméinek érése során egyre világosabban
törekszik majd úgy értelmezni a matematikát, mint a logikának sajátos
eszközét (e terminus arisztotelészi jelentésében) s nem mint egy ezzel
ellenkező valamit.
Amikor Koyré Galilei platonizmusa mellett tör lándzsát, a valóságban
azt akarja állítani, hogy tudósunk csak platonikus felfogásra építhette a
valóság matematizálásának jogát. Nos, a legnehezebb probléma éppen
itt van, éspedig a következő két kérdésben:
a) vajon Galilei valóban a saját matematikai természettanának
megalapozását kereste-e, habár teljes tudatában volt az ezzel járó
filozófiai nehézségeknek és b) vajon Galilei személy szerint keresett-e
erre igazolást a platonizmusban, illetve elsősorban a platonizmusban,
vagy pedig a matematika egyszerű instrumentalista felfogásában
találta-e meg azt.
Igen nagy fontosságú kérdések ezek, amelyekre többször vissza kell
térnünk. E pillanatban elég ha hozzáfűzöm, hogy e kérdések
megválaszolásához nemcsak Galilei mechanikai kutatásait kell
figyelembe vennünk, hanem minden filozófiai kutatását is.
HARMADIK FEJEZET
Az első szerencsés csillagászati megfigyelések
1. Mint az előző fejezetben már említettük, kétségkívül a távcső volt
messze a legfontosabb eszköz, amely Galilei kis műhelyében elkészült.
Ez, akárcsak a geometriai kompasz, nem volt újdonság, és Galilei
egyáltalában nem cselekedett helyesen, amikor újdonságként mutatta
be s amennyire lehetett, véka alatt tartotta a másoktól származó
sugalmazásokat. Ez a körülmény azonban nem csökkenti lényegesen
érdemét, mert egyedül neki köszönhető, hogy a távcső a tudomány
szolgálatába lépett és ott döntő jelentőségű fordulatot idézett elő.
Ismeretes, hogy a szemüvegkészítő kézművesek már a középkortól
kezdve alkalmaztak lencseformájú üvegeket a látási hibák kijavítására.
A hivatalos tudomány azonban évszázadokon keresztül nem vette
komolyan ezeket a lencséket, amelyek működését képtelen volt
megmagyarázni. A helyzet csak a XVI. század közepétől kezdett
megváltozni, s ez elsősorban az olasz Giovanni Battista Della Portának
és Keplernek köszönhető.
Della Porta az érdekes jelenséget a Magia naturalis (Természeti
mágia) című munkájának (1589) XVII. könyvében vizsgálta, amelyet
teljesen optikai kérdéseknek szentelt, majd később visszatért a tárgyra
a De refractione (A fénytörésről) című művében (1593) is. Kepler
viszont érdekes kötetet adott ki a fénytörés jelenségeiről Ad Vitellionem
paralipomena (Széljegyzetek Vitelliushoz) címen (1604), amelyben
elsőül adta a lencsék tulajdonságainak egzakt magyarázatát. Ezekből a
kiadványokból kitűnik, hogy szerzőik képesek lettek volna
megszerkeszteni a távcsövet; a valóságban azonban nem jutottak el
idáig, s ezért alaptalan Della Porta támadása Galilei ellen, amelyben
szemére veti, hogy a találmányt ő már megmagyarázta a Magiábán.
Ami a távcsövet illeti, körülbelül az történt vele is, mint a lencsékkel.
A távcsövet ugyanis először (a XVI. század utolsó éveiben) szerény
holland szemüvegkészítők szerkesztették meg, akik minden elméleti
megfontolás nélkül dolgoztak. Ezek az ügyes feltalálók bemutatták
találmányukat uralkodóknak és kormányoknak, s főként a katonai
célokra való hasznosságát hangsúlyozták, de sikerük még
kereskedelmi szempontból sem volt kielégítő. A művelt körök pedig
teljesen érzéketlenek maradtak a találmány iránt; maga Della Porta és
Kepler figyelemre sem méltatták.
A különös szerkezet híre csak 1609 tavaszán jutott el Galileihez;
egyik másik példány talán a kezébe is került. Bizonyos azonban, hogy
azonnal a legnagyobb érdeklődéssel fogadta és jelentős tökéletesítések
alkalmazásával igyekezett azt lemásolni. Miután sorozatos kísérletekkel
megállapította az új eszköz csodálatos nagyítóképességét, azonnal
átlátta − amit egyébként az első feltalálók is tudtak hogy milyen
hasznos gyakorlati felhasználási lehetőségeket rejt magában. Ezért
számunkra meghökkentő elfogulatlansággal − mint saját találmányát
felajánlotta a Velencei Köztársaságnak, arra törekedvén, hogy a
legnagyobb hasznot húzza a maga számára. A készüléket 1609.
augusztus 25-én mutatta be és őszinte lelkesedést keltett, különösen
Antonio Priuli tanácsosban, ki egyben a padovai egyetem egyik
felügyelője volt. Galileinek felajánlották, hogy oktatói szerződését
(amely a következő évben járt volna le) életfogytiglan meghosszabbítják
s évi fizetését azonnal felemelik ötszázról ezer forintra. E tény
természetesen nem kevés szóbeszédre adott okot ellenségei körében,
különösen amikor kitudódott, hogy a találmány egyáltalában nem új.
A nem sokkal később végzett csillagászati megfigyelései azonban
mind Galilei előtt, mind barátai és ellenségei előtt minden kétséget
kizáróan bizonyítják, hogy a távcső iránti kezdeti és általános
érdeklődés nem volt hiábavaló.
Később, amikor Galilei a találmányáról írt, azt állította, hogy pontos
optikai megfontolások alapján jutott el hozzá. Az újabb kritika azonban
kétségbevonja ennek igazságát; Galilei 1609-ig nem foglalkozott optikai
kutatásokkal s ezért nem lehetséges, hogy egzakt okoskodással
alkalmazta volna a fénytörés törvényeit. Az ő távcső-szerkesztése vagy
inkább másolása ezért vagy tisztán és egyszerűen gyakorlati
próbálkozásoknak tulajdonítható, vagy nagyon felszínes, kizárólag
kvalitatív okoskodásoknak; s inkább az egyszerű szemüvegkészítők
esetéhez hasonló empirikus folyamatnak volt az eredménye, mint egy
olyan tudományos gondolatmenetnek, amelyet például Della Porta,
vagy Kepler állíthattak volna fel. Ennek alátámasztására
megemlíthetjük azt, amit Giovanni Tarde írt naplójában, amikor 1614
novemberében megkérdezte Galileit, mi a véleménye a fénytörés
jelenségéről és egy olyan távcső szerkesztéséről, amellyel adott
nagyítást lehet elérni. Galilei igen röviden azt felelte, hogy ez a
tudomány még kevéssé ismert. Ez alkalommal, igaz, Galilei utalt
Keplerre − aki időközben 1611-ben kiadta Dioptrikáját, amelyben
teljesen kifejti a távcső elméletét de hozzátette, hogy Kepler könyve
olyan homályos, hogy talán még a szerzője sem érti. Ez a tanúság
bizonyítja, hogy az elmúlt öt év során Galileinek nem volt arra ideje,
hogy elmélyüljön a geometriai optikában, s annál kevésbé ismerhette
azt 1609-ben.
Vessük ezt talán a szemére? Kétségkívül jogosan megtehetnénk; de
akkor ugyanolyan joggal vethetnénk Kepler szemére, hogy miért nem ő
készítette el az első távcsövet (vagy legalábbis elsőnek a tudósok
között), holott minden bizonnyal mindenkinél jobban otthonos volt az
optika törvényeiben. Érdekes tény, hogy az imént idézett Dioptrikájában
Kepler nemcsak a (konkáv szemlencséjű) „Galilei-féle távcső” pontos
elméleti leírását adja, hanem a konvex szemlencsését is, amely sokkal
erősebb (s amelyet ma éppen Kepler nevén ismernek); ennek ellenére
meg sem kísérelte, hogy gyakorlatilag megvalósítsa ezt a távcsőfajtát
(Schneider atya állította elő 1630-ban).
Az igazság az, hogy az emberi gondolkodás történetében nincs
értelme az effajta szemrehányásoknak. A történelem feladata nem az,
hogy egy tudóst azért marasztaljon el, mert nem jutott el ahhoz a
felfedezéshez, amelyhez más eljutott; feladata az, hogy pontosan
megállapítsa mindegyikük hozzájárulását és a kutatás általuk követett
útjait. Galilei és Kepler különleges esetében, ha elismerjük, hogy az
egyikben- a legmagasabb fokon volt meg néhány olyan pozitív
tulajdonság, amely a másikból hiányzott és viszont, ez főleg arra
szolgálhat, hogy kiemeljük a kettejük kulturális beállítottsága közötti
éles különbséget.
2. Vasco Ronchi Galileo e il cannocchiale (Galilei és a távcső) című
szép munkájában helyesen ismeri el és világos szavakkal fejti ki, hogy
sem a távcső felfedezése holland kézművesek által, sem a Galilei-féle
újrafelfedezés „fogalmi szempontból nem valami csodálatra méltó
események”. A távcső nagy fontossága, úgymond, „abban van, hogy a
tudományos világ, amely először tudomást sem akart venni erről az
újdonságról, végül is valóságos kincset vélt benne felfedezni”; s éppen
ehhez kellett „Galilei hathatós közbelépése”.
Az említett folyamatban két mozzanatot kell megkülönböztetnünk:
azt, amikor Galilei személy szerint a legnagyobb bizalmat helyezte a
távcsőbe, s azt, amikor ezt a bizalmat sikeresen átültette kortársaiba is.
Nem árt, ha röviden megállapodunk az elsőnél, hogy azután bővebben
fejthessük ki a másodikat, amely összefügg Galileinek a távcső
segítségével tett sikeres csillagászati felfedezéseivel, és a körülöttük
kialakult vitának történetével.
Már említettük, hogy Galileinek nem voltak pontos ismeretei a
fénytörés törvényeiről, s ezért a távcsőbe vetett bizalmának sem volt
szilárd elméleti alapja. Ez a bizalom eleinte ösztönös volt benne, s
inkább lelkesedésből fakadt, mint komoly elmélyülésből; később
azonban c bizalom tényekre épült, éspedig arra az ezerszer ismételt
megállapításra, hogy a távcsövön keresztül messziről szemlélt tárgyak
éppen úgy jelentkeznek, mintha közelről puszta szemmel nézték volna
őket.
Mint Ronchi említi, nem Galilei volt az első, aki a távcsövet az ég felé
irányította; ő volt azonban az első, aki észrevette a látott dolgok
rendkívüli jelentőségét. Valóban, azonnal megértette, hogy e dolgok
tökéletesen beilleszkednek a kopernikuszi felfogásba, viszont teljesen
ellentétben állnak a régi csillagászattal. Talán éppen itt kell keresni a
kopernikánizmus azon igazságának közvetlen bizonyítékait, amelyben
tudósunk évek óta hitt, amelyet azonban még nem tudott bebizonyítani
barátai és a kollégái előtt tett, nagyon is felelőtlen kijelentései ellenére
sem? Minél jobban gyökeret vert benne ez a meggyőződés, annál
világosabban ismerte fel az új eszköz fontosságát.
A távcső igazmondásába vetett bizalom és fontosságának elismerése
Galilei lelkében nem két különböző, egymást követő aktus volt, hanem
egy és ugyanazon hosszú, fáradságos, akadályokkal teli folyamatnak
két megjelenési formája. T6IO. május 24-én azt írja Matteo Carosiónak,
hogy teleszkópjait kipróbálta „százezerszer is, százezer csillagon és
különböző tárgyon” (X. 557); e „különböző tárgyak” megfigyelésének az
volt a célja, hogy bizonyítékot nyerjen a készülék igazmondását illetően;
a csillagok megfigyelésének pedig az eszköz fontosságát kellett
bizonyítania. Egy év múlva, i6it. május 21-én, a készüléke iránt
megnyilvánuló tartós bizalmatlansággal szemben − most már jogosan
tekintette „sajátjának” -még részletesebben fejti ki Piero Dini előtt
bizalmának lassú, fokozatos kialakulását és azt, hogy e bizalomtól most
már senki sem foszthatja meg: „mivel nyilvánvaló, hogy én immár két
esztendeje eszközömmel, sőt több tucat eszközömmel százezernyi
kísérletet végeztem ezer meg ezer közeli és távoli, nagy és kicsiny,
fényes és sötét tárgyon, képtelen vagyok felfogni, miért akadnak még
olyanok, akik azt hiszik, hogy megfigyeléseim egyszerűen becsapnak
engem.” (XI. 106).
A következőkben foglalkozni fogunk egy levéllel, amelyben Kepler
Galilei csillagászati felfedezéseivel kapcsolatosan kifejezésre juttatja
teljes elismerését és dicséri az olasz tudóst, hogy volt bátorsága
távcsövével „omni deposita dubitatione” (minden kétséget félretéve)
megfigyelni az eget. Galilei fentebb idézett levelei azonban azt
bizonyítják, hogy részéről „a minden kétség félretevése” nemcsak
egyszerű hitvallás volt -mint maga Ronchi is véli hanem hosszas, a
tapasztalathoz szívósan ragaszkodó kutatás betetőzése.
A modern kutatóknak, akik Galileiben csak matematikust és
platonikust szeretnének látni, komolyan el kellene gondolkodniuk,
milyen típusú folyamaton keresztül jutott el tudósunk odáig, hogy
higgyen a távcsövének; s azt sem lenne szabad elfelejteniük, hogy ez a
bizalom Galilei egész életében megmaradt mindenfajta csillagászati-
filozófiai kutatásának középpontjában, és sohasem alakult át
matematikára alapozott bizalommá. Mert, ha igaz az, hogy Galileinek
mechanikai jelenségekkel folytatott kísérletei szüntelenül a matematika
és a tapasztalat szintézisének jellegét hordták magukon (ebben a
szintézisben az előbbi néha teljesen az utóbbi fölé kerekedett s emiatt
egyesek tisztán elméleti kísérleteknek minősítették őket), nem kevésbé
igaz az is, hogy a távcső esetében nem a matematika, hanem a
tapasztalat vezette Galileit nagy győzelméhez: a készülék
igazmondásába vetett bizalom győzelméhez. Arra kellene hát
következtetnünk, hogy Galilei tudományos tevékenységének két
mozzanata (mármint az égbolt megfigyelése és a modern mechanika
elindítása) összeegyeztethetetlen? Vagy el kell ismernünk, hogy azok a
sémák, amelyekben rendszerint megkísérlik összefoglalni Galilei
tevékenységét, túlságosan leegyszerűsítik a dolgokat?
3. Galilei az 1609-es esztendőnek majdnem egész nyarát azzal
töltötte, hogy egyre tökéletesebb távcsöveket szerkesztett; többek
között felismerte, hogy távcsöveit megfelelő állványhoz kell rögzítenie,
amelynek segítségével pontosan megállapíthatja az egymás után
következő távcsőhelyzeteket. Nemsokkal ezután megkezdte és az év
végéig a legnagyobb intenzitással folytatta híres csillagászati
megfigyeléseit. 1610 január elején már bejelentethetett néhány
meglepő eredményt: a Holdról kiderült, hogy a Földhöz igen hasonló
testű, de jóval nagyobb hegyekkel rendelkezik, s a Tejútról, hogy „igen
kicsiny csillagok halmaza”. Rögtön ezután felfedezte a Jupiter holdjait
(először hármat, azután a negyediket).
Miután számot vetett azzal, mint az előző szakaszban is említettük,
hogy megfigyeléseinek forradalmi jelentősége van (az általános
világképre vonatkozóan is), Galilei január 30-án nagy sietve Velencébe
ment, hogy ott azonnal kinyomasson egy füzetet, amelyben az egész
világ tudósainak tudomására hozza a rendkívüli hírt. Március 12-én
megjelent a Sidereus nuncius (Csillagok követe), latin nyelven, mert
hiszen a tudományos világnak szólt. Ugyancsak márciusban, 19-én,
elküldte egy példányát II. Cosimo de’ Medicinek s tisztelete jeléül egy
„elég jó” távcsövet is, s megígérte, hogy nemsokára küld egy még
jobbat.
De a legfeltűnőbb tiszteletnyilvánítás az volt, hogy a Jupiter négy
holdját „pianeti medicei”-nek (Medici-bolygóknak) nevezte el, ily módon
a nagyhercegi családnak ajánlva őket.
 Mi volt az oka, hogy Galilei ilyen nagy megtiszteltetésben részesítette
II. Cosimót? Elsősorban személyi oka volt rá. A II. fejezet első
szakaszában már említettük, hogy tudósunk néhány év óta
határozottan beleunt a padovai tartózkodásba, ahol − bár fizetését
többször is emelték − még mindig jóval kevesebbet keresett, mint
amennyiből a saját és a reá támaszkodó család szükségleteit ki tudta
elégíteni és ahol az óraadás túlságosan sok idejét vette igénybe,
elvonva őt a szorosan vett tudományos kutatástól. Éppen ezért
bizalmas tárgyalásokat kezdett régi tanítványával, aki közben Toscana
nagyhercege lett, hogy segítségével olyan álláshoz jusson, amely végül
megszabadítja mind az anyagi gondoktól, mind a tanítás
kötelezettségétől; világos tehát, hogy minél nagyobb volt a
tiszteletadás, annál kedvezőbb lehetett a Nagyherceg hangulata kiváló
mestere irányában. Ezen az elsősorban gazdasági jellegű okon kívül
volt azonban egy nem kevésbé fontos, de egészen más jellegű ok is.
Galilei tudatában volt annak, milyen ellenséges érzelmeket fognak
kiváltani felfedezései a tudományos világból, s minden eszközzel arra
törekedett, hogy a lehető legrövidebb idő alatt kivívja igazságuk
általános elismerését; erre a legalkalmasabb út csak az lehetett, hogy
felfedezéseire kezességet nyer a kor uralkodó osztályától, vagyis az
uralkodóházaktól és az egyháztól. Ezért mesterkedett azon, hogy a
Jupiter holdjainak sorsát a névadás segítségével a hatalmas Medici-
család nevéhez kösse; ezért hódolt „kitűnő” távcsövekkel II.
Cosimónak, és nem sokkal később Európa minden fejedelmének és
uralkodójának.
II. Cosimo nagyon hálásnak mutatkozott, hogy Galilei a Medici-
háznak ajánlotta a Jupiter holdjait, s felfedezőjének értékes aranyláncot
és érmet ajándékozott. Kevéssel ezután, június 5-i keltezéssel Belisario
Vinta, nagyhercegi titkár, értesítette Galileit, II. Cosimo elhatározásáról,
mely szerint alkalmazza őt „a pisai egyetem első Matematikusa és
őfensége a Nagyherceg Filozófusa minőségben, előadási kötelezettség
nélkül, akinek sem az egyetemen, sem Pisa városában tartózkodnia
nem kell s évi jövedelme ezer szkudó, firenzei pénzben”, Firenzébe
érkezésétől számítva. Galilei ezt elfogadta és a kinevezési okmányt
július 1o-én aláírta.
Galilei szeptember elején Padovából Firenzébe költözött, és ezzel,
mint tudjuk, végleg elvált gyermekeinek anyjától. Tudósunk a lehető
legrövidebb idő alatt meg akarta oldani a maga és családja gyakorlati
problémáit, hogy teljesen az előtte álló nagy tudományos kérdésekkel
foglalkozhasson.
Galilei hirtelen elutazása kellemetlenül érintette a velencei urakat,
annál is inkább, mert még egy éve sem múlt, hogy megújították tanári
szerződését, amellyel − mint láttuk − egész életére a padovai
egyetemhez akarták kötni. Mégsem tettek semmit, hogy visszatartsák;
sőt, kimutatták, hogy mélyen megsértődtek. Egyikük írt Gianfrancesco
Sagredónak, s levelében felszólította őt, hogy szakítsa meg a pisai
tudóssal évek óta fennálló barátságát.
Ugyanakkor Galilei szinte szédítő iramban folytatta csillagászati
kutatásait. Még Padovában, röviddel elutazása előtt, megfigyelte a
napfoltokat, amelyekről valamelyes általános ismeret már az ókortól
fogva létezett (Vergilius is beszélt róluk például, a Georgicában); talán
nem volt teljesen tudatában fontosságuknak, mert csak néhány
barátjának mutatta meg őket, köztük fra’ Paolo Sarpinak és fra’
Fulgenzio Micanziónak. Körülbelül azokban a napokban fedezte fel a
Saturnus (a legkülső bolygó) különös alakját, amely az akkori
távcsöveken nézve három csillagból állónak látszott s végül, alighogy
Firenzébe érkezett, felfedezte a Venus fázisait, amelyek teljesen
azonosak voltak a Holdéival. Mivel nem volt rá ideje, hogy egzakt
tudományos formába foglalja megfigyeléseit s ugyanakkor biztosítani
akarta a maga számára felfedezésük elsőbbségét, a kor szokása
szerint két anagrammában adott róluk hírt s az egyiket Keplerhez, a
másikat Giuliano de’ Medicihez intézte.
Ennyi egymásra halmozódó újdonság lázba hozta az egész akkori
művelt világot, és a nagy tudós hírneve csakhamar eljutott a
legtávolabbi országokba is. Ennek bizonyságául elegendő, ha idézzük
egy lengyel nemes úrnak, Chirstophnak, Zbaraz hercegének 1612.
március 8-án Galileihez intézett levelét: „Az ön ragyogó Medici-csillagai
eljutottak a hideg moszkvai övezetbe is. Egy barátom elküldte nekem
Olaszországból az ön könyvecskéjét, amely ritka tehetségről tesz
figyelemre méltó tanúságot. Egy Ptolemaiosz nem dicsekedhetett
ekkora tudománnyal: s így korunkat az ókor mellett mindenki dicsőíteni
fogja. Én… nagyon örülök, hogy az ön nevét a halhatatlanság övezi, s
mindenki tiszteli és csodálja” (XI. 69-70).
4. Mint Galilei előre látta, a Sidereus nuncius megjelenése nemcsak
lelkesedést és csodálatot keltett, hanem bizalmatlanságot és éles
bírálatot is. Röviden utalva rájuk, mindenekelőtt megemlítjük, hogy
különböző helyekről határozott vádak hangzottak el, amelyek szerint
nem Galilei volt a távcső igazi feltalálója; egyes vádak tudósoktól
származtak, így például Della Portától és Keplertől, mások a
kézművesek táborából. Mint az első pontban kifejtettük, e vádak
kétségkívül igazak voltak, de semmit sem vontak le Galilei érdeméből.
Sőt azt mondhatjuk, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű személyek,
akik Galilei könyvének elterjedésekor azzal kezdtek dicsekedni, hogy ők
maguk találták fel a távcsövet, bizonyítékául vehetők annak, hogy
milyen érdeklődést keltett a Sidereus és, hogy az új készülék
fontosságát széles körben felismerték. Olyan is akadt, aki kijelentette,
hogy néhány nappal megelőzte Galileit a Jupiter holdjainak
felfedezésében: például Simon Mayr, akiről már szó volt, a geometriai-
katonai kompasszal kapcsolatos vitában. Minthogy a következő
pontban ezzel részletesen foglalkozunk, itt csak annyit jegyzünk meg,
hogy ez a tény, ha igaz volna, sem fosztaná meg Galileit attól az
érdemtől, hogy önállóan jutott el a nagy felfedezéshez, azonnal felfogta
forradalmi jelentőségét és a tudományos világban elsőként tette közzé
a rendkívüli hírt.
Sokkal súlyosabban esnek latba azoknak az ellenvetései, akik
tagadták a távcső segítségével tett felfedezések érvényét. A készülék
használatának legtúlzóbb − s éppen túlzásai miatt talán a legkevésbé
veszélyes − ellenfele az Arisztotelész-párti Cesare Cremonini volt,
akiről már megemlékeztünk, mint Galileinek padovai egyetemi
kollégájáról és bensőséges barátjáról. Olyan makacsul kitartott az
égbolt régi sémák szerint felfogott elmélete mellett, hogy nem tartotta
érdemesnek Galilei forradalmi felfedezéseivel vitába szállni, sőt még a
távcsőbe sem pillantott. Néhány érdekes részletet közlünk egy levélből,
amelyet Paolo Gualdo, a két barát és egyben ellenfél közös ismerőse írt
Galileinek 1611. július 29-én, hogy elmesélje egy Cremonininél történt
látogatását (nyilvánvaló benne a Disputatio de coelo [Vitairat az égről]
című munkára való utalás, amelyet az arisztoteliánus barát Velencében
nyomat ki 1613-ban): „A napokban voltam az említett Cremonini úrnál, s
mikor Kegyelmedről esett szó, tréfálkozva ezt mondtam: Galilei úr
aggódó félelemmel várja, hogy Kegyelmed műve megjelenjék. Ezt
felelte: Nem kell aggódnia, mert meg sem említem észrevételeit. Erre
én: Nem kell mást tennie, mint az ellenkezőjét állítania annak, amit ő
állít. Mert hiszen az ember nem helyeselheti azt, amit egyáltalában nem
ismer, és nem is látott. Galilei úrnak éppen az nem tetszett − mondom
−, hogy ön nem akarta látni azokat a dolgokat. Azt felelte: azt hiszem,
hogy rajta kívül más nem is látta; aztán meg az a szemüvegen
keresztül való nézelődés csak elbutítja az embert: elég már, hallani sem
akarok róla többet”. A levél végén Cremonininek Galileihez intézett
híres szemrehányása olvasható, amely egyben rávilágít az
arisztoteliánus filozófiai korlátaira és politikai elfogulatlanságára:
„Azután így tört ki: milyen jól tette volna Galilei úr, ha nem kezdett volna
ezekbe a machinációkba és nem hagyta volna ott a padovai
szabadságot!” (XI. 165).
De a Sidereus nuncius elleni legélesebb bírálatok igazi központja
nem Padova volt, hanem Bologna. Közvetlen ihletőjük az az Antonio
Magini volt (az I. fejezetben már említettük), akit 1588-ban Galileinél
alkalmasabbnak tartottak arra, hogy betöltse a bolognai egyetem
matematikai tanszékét. Valószínűleg ő sugalmazta Martin Horky de
Lochovic Brevissima peregrinatio conlra Nuncium Sidereum (Rövid
zarándoklat a Csillagok követe ellen) − (Bologna 1610) című hírhedt
gúnyiratának szövegét is.
Galilei számolt azzal a veszéllyel, amely bolognai kollégája felől
fenyegette, s mivel el akarta oszlatni bizalmatlanságát, 1610 áprilisában
személyesen meglátogatta; elvitte magával saját távcsövét is, hogy
közvetlenül mutassa meg rajta keresztül nagyszerű felfedezéseit. A
látogatás azonban nagyon kedvezőtlenül végződött, nemcsak
Magininck és barátainak rosszakarata, hanem a megfigyelés valóságos
külső akadályai miatt is. Érdekes Horkynak (ennek az egyébként nem
valami megbízható tanúnak) Keplerhez intézett levele, amelyben leírja
Galilei szerencsétlen bolognai látogatását: „Galileus Galileus
Mathematicus Pataviensis, venit ad nos Bononiam, et pers-picillum
illum, per quod 4 fictos planetas vidit, attulit. Ego 24 et 25 április die et
nocte nunquam dormivi, séd instrumentum hoc Galilei millies millc
modis probavi, tam in his inferioribus, quam in superioribus. In
inferioribus facit mirabilia; in caelo fallit quia aliae stellae fixae
duplicatae videntur. Habeo testes excellentissimos viros et nobilissimos
doctores … omnes instrumentum fallere sunt confcssi. At Galileus
obmutuit, et die 26 … tristis ad Illustrissimo D. Magino discessit”
(Galileus Galileus padovai matematikus eljött hozzánk Bolognába, és
elhozta távcsövét, melyen át négy égitestet vélt látni. Jómagam április
24-én és 25-én semmit sem aludtam, hanem ennek a Galileinek az
eszközét ezerszer ezer módon kipróbáltam, mind földi, mind égi
dolgokon. A földön csodákat művelt; az égben azonban csalódást
okozott, minthogy egyes állócsillagokat kettőzve mutatott… Tanúim
kiváló férfiak és igen nemes doktorok, akik mind úgy nyilatkoztak, hogy
a távcső csalt. Galileus azonban hallgatott, és 26-án … szomorúan
távozott a kitűnő Magini doktortól) (X. 343).
Clavius atya, a Collegio Romano kiváló matematika tanára is (róla
már az I. fejezetben megemlékeztünk) eleinte azt hitte, hogy Galilei új
felfedezései csak a lencsék okozta csalódásnak tulaidoníthatók; ez
derül ki DéMául Cigolinak 1610. október 10-én Galileihez írott leveléből
(X. 441-42), amelyben többek között ez áll: „Clavius pedig, mindnyájuk
főnöke, a négy csillagról azt mondta egy barátomnak, hogy nevetnie
kell rajtuk, s hogy először egy olyan szemüveget kell készíteni, amely
először létrehozza, azután pedig megmutatja őket, valamint azt, hogy
Galilei tartsa meg a véleményét, ő pedig megtartja a magáét”.
Decemberben azonban − miután komolyan elvégezte a távcsöves
megfigyeléseket − Clavius kénytelen volt elismerni, hogy Galileinek
igaza van. Később Magini is bevallotta tévedését.
Ilyen jellegű ellenvetéseken kívül (amelyeket főként az akkori lencsék
rossz működése sugalmazott) Galileinek egészen más jellegűekkel
szemben is védekeznie kellett, amelyek azonban korántsem voltak
kevésbé veszélyesek. Ezek az ellenvetések abban a felfogásban
gyökereznek − amelyet a kor legtöbb tudósa vallott −, hogy csak a
közvetlen szemlélet képes megragadni a valóságot; vagyis nem a
kísérletekbe vetett hit hiányzott bennük, hanem túlságosan hittek
érzékeinek.
Az ellenvetések e második típusának leküzdése filozófiai jellegű
megfontolást igényelt, vagyis ki kellett jelenteni, hogy abszurd dolog
szemünket a valóságosan létező dolgok kritériumának megtenni. Galilei
ezzel kapcsolatban így nyilatkozott:
„S ki állítja azt, hogy a Medici-csillagok fénye nem jut el a Földre?
Csak nem akarjuk megtenni szemünket minden fény terjedése
mértékének úgy, hogy ha bizonyos fényes tárgyakat nem érzékelünk,
akkor már azt kellene állítanunk, hogy fényük nem érkezik hozzánk?
Azok a fények, amelyek rejtve maradnak gyenge látásunk előtt, talán jól
láthatók a sasok és hiúzok szemével” (XI. 115). Abból a felismerésből
kiindulva, hogy az embernél élesebb látás is lehetséges, áttért azután −
s ez az áttérés nem is volt nehéz — annak elfogadtatására, hogy a
távcső mint eszköz esetleg nem torzítja, hanem meghatványozza
észlelő képességünket. Lehet, hogy ma ezeket a kétségeket
gyerekeseknek tartjuk, de Galilei érdemeinek megértéséhez figyelembe
kell vennünk, hogy akkoriban rendkívül súlyos nehézségeket okoztak. A
tudomány fejlődésének nemegyszer azok az előítéletek a
legveszélyesebb akadályai, amelyek, ha egyszer túlhaladták őket,
közönséges és egyszerű banalitásoknak tűnnek.
Eleinte maga Kepler is nagyon tartózkodó volt, annál is inkább, mivel
többfelől nyomatékosan arra akarták rávenni, hogy Galilei felfedezései
ellen nyilatkozzék. Mindenesetre Galileinek 1610. április 19-én küldött
első válaszában (amelyet később Prágában Dissertatio curn Nuncio
Sidereo [Vitairat a Sidereus Nunciusról] címen adtak ki), ha csak
általánosságban is, de kifejezésre juttatta azt a meggyőződést, hogy a
híres könyvecskében közölt új dolgok fontosak. Nem rejtette azonban
véka alá, hogy ellenszenvesnek tartja az olasz tudós néhány
könnyelmű cselekedetét, s különösen szemére vetette, hogy nem
említette meg azok nevét (elsősorban Del la Portáét és a sajátját), akik,
legalábbis elméleti síkon, megelőzték őt a távcső feltalálásában.
Alighogy hozzájutott azonban egy jó távcsőhöz (pontosan ahhoz a
példányhoz, amelyet maga Galilei küldött a kölni
választófejedelemnek), azonnal a legalaposabb megfigyeléseket
végezte vele az égbolton (augusztus 30-tól szeptember 9-ig) s a
legfőbb gondja az volt, hogy megállapítsa, léteznek-e a Medici-bolygók,
vagy sem. Amint megbizonyosodott a Galilei-féle felfedezés
tudományos hitele felől, azonnal hírt adott róla a Narratio de observatis
a se quattuor Jovis satellibus erronibus (Elbeszélés az általam
megfigyelt négy Jupiter-holdról) című munkájában; ez 1611-ben jelent
meg Frankfurtban Thomas Segget néhány epigrammájával, amelyek a
híres felkiáltást tartalmazzák: Vicisti Galilaee. (Győztél Galilei!) A
Narratio Keplertől származó szövege ezekkel a jelentőségteljes
szavakkal végződik: „Tibi verő, Lector amice, hoc, quicquid est,
paucarum et properatarum observationum impertiendum publice
censui, ut, aut mcam meorumque testium fidcm sequu-tus, posthac,
omni seposita dubitatione, veritatem patefactam agnoscas, aut tibi de
bono instrumento prospicias, quod in rém presentem te deducat
xOtoICtyiv”. (Ezért úgy vélem kedves olvasó, hogy ezeket a csekély és
sietve tett megfigyeléseket eléd és a nyilvánosság elé tárom, hogy akár
a magam, vagy az itt idézett tanúk bizonyságát elfogadván, minden
kétkedést félretéve, a nyilvánvalóvá vált igazságot felismerd, akár egy
jó műszert szerezvén magadnak, saját szemeddel győződj meg a
szóban forgó dologban …) (III. 188).
Kepler és Collegio Romano matematikusai voltak a kor általánosan
elismert legnagyobb tudományos tekintélyei, s Galilei jól tudta, hogy
csak úgy arathat teljes győzelmet az új felfedezésekkel szembeni
ellenvetések felett, ha ők egyértelműen állást foglalnak mellette. Kepler
imént ismertetett írása kétségtelenül megfelelt a kívánt célnak; ami
viszont a többieket illeti, nyilvánvaló volt, hogy nem elegendő Clavius
atyának valamelyik magánlevele, mint például az, amelyet 1610
decemberében küldött Galileinek, hanem többre van szükség: valamire,
ami a kényes kérdésben megnyilatkozásra késztette volna őket. Éppen
ezért Galilei − alighogy Firenzébe érkezett − engedélyt kért a
Nagyhercegtől, hogy tudományos célból minél előbb Rómába
utazhasson. A pillanat nagy lelkesedésében előre látta (és nem
alaptalanul), hogy szavainak és távcsövének meggyőző erejével
nemcsak a jezsuiták, hanem a legmagasabb egyházi hatóság teljes és
maradéktalan hozzájárulását is sikerül majd elnyernie a nagy
csillagászati újdonságokhoz.
Az utazásra az 1611-es év első hónapjaiban került sor (tudósunk
április 1-én érkezett Rómába), s elejétől fogva szinte úgy zajlott le, mint
egy diadalmenet. Galileit a legnagyobb előzékenységgel több kardinális
fogadta, majd maga V. Pál pápa is, aki a legnagyobb jóindulat jeleként
nem engedte meg, hogy az akkor szokásos szertartási rend előírása
szerint térdenállva maradjon a kihallgatás alatt. Nagy tisztességben
részesítette Federico Cesi herceg is, a római tudományos élet egyik
legbefolyásosabb személyisége − ő alapította 1605-ban az Accademia
dei Linceit −, aki azonnal felvette őt, mint az akadémia
legtekintélyesebb tagját (ettől fogva Galilei legjelentősebb leveleit így
írta alá: „Galileo Galilei, Linceo”). A jezsuita atyák részéről való
fogadtatása is kitűnő volt, s őszinte tudományos vitaszellem jellemezte.
Belisario Vinta nagyhercegi titkárhoz intézett egyik levelében Galilei ezt
jelentette: „Másnap a jezsuita atyáknál voltam és hosszasan
elbeszélgettem Clavius atyával, valamint a tudományág két másik
kiváló képviselőjével és tanítványaikkal. Azt tapasztaltam, hogy a
nevezett atyák, miután végre megismerték az igazságot az új Medici-
bolygókról, két hónap óta mind a mai napig állandó megfigyeléseket
folytatnak, amelyek, sajátjaimmal összehasonlíttatván, pontosan
megfelelőknek találtattak”.
Valójában azonban − egy következő pontban még szó lesz erről — a
jezsuita atyák megegyeztek ugyan Galileivel, de csak az általa végzett
csillagászati megfigyelések ténybeli valóságának elismerésében, és
nem azok értelmezésében. Mindenesetre ez már jelentős eredmény
volt, és e pillanatban tudósunk nem is várhatott többet tőlük. A
nagyhatalmú atyák egy ünnepélyes előadáson, amelyet 1611
májusában tartottak a Collegio Romanóban magának Galileinek
jelenlétében, hivatalosan megerősítették tudósunk felfedezéseit: az
előadás címe Nuncius Sidereus Collegil Románt (A Collegio Romano
csillagkövete) volt, és Odo van Maelcote atya olvasta fel.
Hogy megértsük, miért nem akarták a jezsuiták követni Galileit a
megfigyelések értelmezésében is, meg kell említenünk, hogy bár abban
az időben ők képviselték az egzakt tudományok számára leginkább
nyílt egyházi rendet − ugyanakkor orientációjuk ellenére is ők voltak az
ortodox katolicizmus leghűségesebb védelmezői, akik tudományos
hozzáértésüket mindenekfölött egy cél érdekében törekedtek
felhasználni: megakadályozni, hogy a modern tudomány bármilyen
dogma-ellenes jelentőségre tegyen szert. Nem szabad elfelejtenünk,
hogy éppen a Jézustársaság tagja volt az ellenreformáció szellemének
akkor élő legtekintélyesebb képviselője, Roberto Bellarmino bíboros
(1542-1621), a Collegio Romano volt hitvita professzora, majd a pápa
teológusa, a Szent Hivatal tanácsosa, akitől a püspökök kinevezése
függött.
Érdekes, hogy éppen azokban a napokban, amikor Galilei Rómában
sikereit aratta, Bellarmino bíboros sietve néhány alaposan részletező
kérdést tett fel a Collegio Romano matematikusainak arra vonatkozóan,
hogy mi a véleményük az új csillagászati felfedezésekről; a válasz,
amelyet Clavius Christoph és három atya írt alá, a kardinálistól
megkívánt gondossággal részletezte, hogy mivel értenek egyet és mivel
nem. Bellarminót, aki maga is megfigyelte az égboltot a távcsövén
keresztül, határozottan aggasztotta az újdonságnak az a túlzott légköre,
mely ebből az eszközből áradni látszott. Nem tudta elleplezni gyanúját
sem a felfedezések iránt, sem túlságosan erélyes felfedezőjük
irányában. Vajon a tudomány ezen rendkívüli fejlődésének milyen
kihatása lehet az általános világ-szemléletre, s így közvetve a
hagyományos teológia szent elveire?
Addig is, amíg e kérdésre a jövő megadhatta a választ, a Szent
Hivatal testülete 1611. május 16-án Bellarmino bíboros jelenlétében
elhatározta, hogy titokban tájékozódik, belekeverték-e Galilei nevét az
egy idő óta Cremonini ellen folyó perbe (e perben, mint tudjuk, a
Velencei Köztársaság tekintélye eredményesen megvédte az
arisztoteliánus tudóst): videatur art in processu Docl. Cacsaris
Cremonini sít nominatus Galilaeus, Pbilosopbus et Mathematicae
Professor (állapítsák meg, hogy a Cesare Cremonini doktor perében
történt-e említés Galilei filozófusról, a matematika professzoráról).
 5. Müller atyának az a véleménye, hogy − ami a Siderius nunciusban
kifejtett újdonságokat illeti − Galileit inkább „szerencsés megtalálónak”
kell tekinteni, mint valódi, érdemleges felfedezőnek. Ezek, folytatja,
„csak idő kérdése voltak, sőt gyakran csak napokon múltak”; különösen
a Jupiter holdjainak felfedezése nem tulajdonítható kizárólag az olasz
tudósnak, mert körülbelül ugyanazokban a napokban a német Simon
Mayr is ugyanerre az eredményre jutott. Müller Galileinek elsősorban
azt az érdemét ismeri el, „hogy Sidereus nunciusknak kiadásával
felhívta az általános figyelmet ezekre a dolgokra”.
Nem a mi feladatunk, hogy eldöntsük a kényes kérdést (ez
túlságosan elemző vizsgálatot követelne), vajon Mayr valóban
felfedezte-e vagy sem, Galileivel egy- időben, és tőle függetlenül, a
Medici-bolygókat. Elég, ha E. Wohlwill kitűnő könyvére hivatkozunk, aki
a Müllerével teljesen ellentétes eredményre jut. Akárhogy is áll a dolog,
ettől a részletkérdéstől eltekintve is, Müller általános tétele megérdemli,
hogy röviden vitába szálljunk vele, ha másért nem, legalább azért, hogy
lássuk miben egyezik azzal, illetve miben különbözik attól, amit. Ebben
a fejezetben állítottunk.
Az, hogy Galilei felfedezései „csak idő kérdése” voltak, véleményem
szerint minden további nélkül elfogadható állítás. Meg kell azonban
állapítani, hogy ez minden tudományos felfedezésre áll: nemcsak a
kísérleti, hanem a teljesen elméleti jellegűekre is. Elég, ha az
infinitézimálszámítás felfedezésére gondolunk, amely Newton egyik
legnagyobb érdeme; ma mindnyájan tudjuk, hogy közvetlen előzményei
megtalálhatók Cavalieri, Torricelli, Fermat, Pascal, Barrow,
kutatásaiban, úgyhogy − ha szigorúak akarunk lenni − pontosan azt
kellene mondanunk, hogy inkább egy egész évszázad eredménye, mint
egy emberé. Annyi bizonyos, hogy ugyanazt a számítást nem sokkal
később és Newtontól függetlenül Leibniz újra felfedezte és mindegyikük
− alapjában véve jóhiszeműen − azt állította magáról, hogy ő a
kigondolója a matematika új, fontos ágának. A valóság az, hogy a
legzseniálisabb találmány sem lehet soha egyetlen, a társadalomtól
elszigetelt személy eredménye, hanem mindig olyan tudósé, aki egy
bizonyos társadalmi környezetben él és dolgozik; de ettől függetlenül
fontos, hogy az eredményt ez a tudós érte el és nem amaz, s ezért
különös érdem jut neki, amely más természetű, mint az eredmény
elérését lehetővé tevő kulturális környezetnek kijáró érdem.
Müller azonkívül azt állítja, hogy „a lehető legtermészetesebb dolog
volt az új, optikai eszközt az égitestek felé fordítani”. Persze, hogyha
nem tudjuk függetleníteni magunkat a mai tudományos gondolkodástól,
sohasem tudjuk megérteni ennek a ma oly természetesnek tűnő
cselekedetnek nehézségeit; elég azonban, ha kissé elgondolkozunk a
4. pontban említett viták felett, és máris megértjük, hogy ez a
cselekedet − amely idővel annyira „természetes” lett − nem kis
bátorságot követelt attól, aki elsőnek merte megtenni. Az ég felé
fordított távcsőnek hinni, valóban azt jelentette: hinni annak
létezésében amit megmutat nekünk, még ha kezdetben nincs is rá
semmi mód, hogy közvetlen szemlélettel ellenőrizzük ezt a létezést. Ki
tagadhatná, hogy ez a bizalom valóságos módszertani forradalmat
jelentett?
Mint már a 2. pontban igyekeztem megvilágítani, Vasco Ronchi
véleményem szerint túlságosan fontosnak tartja azt a „hívet”, amely
szerinte Galileit bátor tettében, a távcsőnek az ég felé fordításában
vezérelte (s e cselekedetet − Ronchi szerint − inkább tudósunk lelkes
temperamentuma igazolja, mint egy pontos tudományos elgondolás);
Müllernél viszont az ellenkező felfogással találkozunk, amely minden
nehézségtől mentesnek tartja ezt a cselekedetet, s egészen
természetesnek állítja be.
Úgy vélem, hogy a történeti igazság egy közbülső tételben
fogalmazható meg: annak elismerésében, hogy a szóban forgó
cselekedet végrehajtásakor Galileinek valóban néhány − elsősorban
lélektani szempontból − nagyon súlyos nehézséget kellett legyőznie, de
nem a hitre, vagy saját lelkes természetére támaszkodva győzte le
őket, hanem komoly és átgondolt okoskodással. Okoskodása nem
matematikai volt, mint Kepleré lehetett volna, aki ismerte az optika
törvényeit; mégis racionális cselekedet volt (legalábbis Galilei
szemszögéből), mert ezernyi ezer földi tárgy megfigyelésén alapult
(ezeken a távcső igazmondását kísérletileg ellenőrizni lehetett), s ennek
az igazmondásnak arra az esetre való kiterjesztésén is, amelyben az
ellenőrzés már nem volt lehetséges.
Galilei új magatartásának, amely a modern kísérleti tudományt
jellemzi majd, lényege a következő: érzékszerveink tökéletlenségével
szemben a tudósnak nem az a feladata, hogy elítélje az érzéki
megismerést, hanem hogy megteremtse az eszközöket, amelyekkel
fokozatosan tökéletesítheti azt.
Ebből az időszakból származó leveleiben gyakran megállapítja, hogy
az embernek a megismerésben két eszköze van: “az okos tapasztalat”
és a „biztos demonstráció”. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tényleges
dualitást vél a megismerésben felfedezni, vagyis, hogy ellentmondás-
félét ismer el a tapasztalat és a gondolkodás között. Ellenkezőleg, az az
igazság, hogy közöttük mély, dinamikus egységet lát: szerinte a
tapasztalatot és a gondolkodást állandóan tökéletesíteni lehet, az
egyiknek állandóan szüksége van a másikra, éppen fokozatos
tökéletesítésük megvalósítása érdekében. Ha ezt a gondolatot mai
nyelvre fordítjuk, azt mondhatjuk: Galilei számára minden kutatás
fejlődő kutatás, amelyet az embernek előre kell vinnie bármilyen
módszer segítségével, mindegy, hogy az empirikus-e vagy racionális,
csak hasznos legyen a fejlődés szempontjából.
Talán nem vagyok túlságosan merész, ha felteszem, hogy az imént
kifejtett felfogás kialakulására bizonyos, esetleg csak közvetett hatással
lehetett az a bírálat, amelyet maga Galilei fejtett ki a tökéletességnek,
mint a létezők „abszolút minőségének” arisztotelészi (és nem csak
arisztotelészi) felfogása ellen. A szóban forgó évek alatt tudósunk a
geometriai alakzatokra való különös tekintettel továbbfejlesztette ezt a
bírálatot; később a számokra vonatkozóan megismétli nyílt Pithagorasz-
ellenes éllel. Mindkét alkalommal nyilvánvaló Galilei
gondolatmenetének instrumentalista beállítottsága: a „tökéletesség”
terminus semmit sem jelent, ha elszigetelten tekintjük, viszont pontosan
meghatározott jelentése van, ha egy „eszköz-cél” folyamatra
vonatkoztatjuk, ahol az eszközt aszerint nyilváníthatjuk többé vagy
kevésbé tökéletesnek, amilyen mértékben alkalmas az adott cél
elérésére.
Mi adott Galileinek alkalmat arra, hogy kifejtse az abszolút
tökéletesség eszméjére vonatkozó igen érdekes bírálatát? A
peripatetikusok legjellegzetesebb ellenvetésének vizsgálata, amellyel
azt az állítást szokták támadni, hogy a Hold felszíne hegyes-völgyes.
Tipikusan apriorisztikus ellenvetésről van szó: a Holdon nem lehetnek
hegyek, mert akkor nem lenne olyan gömbalakja, amely − mint abszolút
tökéletes alak − minden égitestnek tulajdonsága. Galilei válaszában
bátran szembeszáll az utóbbi feltételezéssel, amelyen az égitestek
gömbalakjáról szóló egész fejtegetés nyugszik: „Ezt a fejtegetést − írja
(XI. 146-47) − a peripatetikus iskolák unos-untig ismétlik, de úgy sejtem,
nagy hatékonyságát csak annak köszönheti, hogy megvénült az
emberek agyában, és nem annak, hogy állításai bebizonyítottak vagy
szükségesek; szerintem éppen nagyon kétségesek és bizonytalanok.
Először is, nem hiszem, hogy abszolút határozottan állíthatjuk, hogy a
gömbalak többé vagy kevésbé tökéletesebb más testeknél, legfeljebb
bizonyos fenntartással: így például, olyan test esetében, amelynek
minden oldalra forognia kell, a gömbalak a legtökéletesebb, ezért a
természet tökéletes gömbalakra formálta a szemet és a combcsont
végződéseit; olyan test esetében viszont, amelynek mozdulatlanul kell
állnia, ez az alak igencsak tökéletlen lenne; ha valaki falak építésénél
gömb alakú köveket alkalmazna, nagyon rosszul tenné, erre a célra
viszont igen kiválóak a szögletesek ..
Mivel a dolog magától értetődő, nem szükséges, kiemelnem e válasz
módszertani fontosságát. Galilei szerint csak „bizonyos fenntartással”
beszélhetünk „abszolút” tökéletességről: így a tökéletesség fogalma
leszáll a metafizika abszolút síkjáról a tudomány technikai szintjére, s
ezáltal olyan belső dinamizmust nyerhet, amilyennel korábban nem
rendelkezett. Ilyen értelemben egy tárgy, s különösen egy eszköz
tökéletességét vagy tökéletlenségét nem általánosságban kell
megítélni, hanem csak egy adott felhasználás viszonylatában; ezért
lehetséges, hogy egy eszköz bizonyos célra tökéletes, más célra
viszont javítani és tökéletesíteni kell.
Ha a most kifejtett felfogást érzékeinkre, mint különleges eszközökre
alkalmazzuk, így következtethetünk: elismerjük, hogy bizonyos
ismeretek szempontjából döntő értékük van, de ez nem zárja ki annak
szükségességét, hogy más ismeretek esetében helyesbíteni és javítani
kell őket. A megismerésnek egyetlen eszközét sem fogadhatjuk el
azonban tökéletesnek; ebben az esetben ugyanis lehetetlenné válnék
az újabb eszközök kutatása már meglevő ismereteink tökéletesítése
érdekében.
7. Galilei kritikáját az abszolút tökélyről nem érthetjük meg kritikai
megokolásának teljes gazdagságában, ha nem annak az általános
elutasításnak keretében tekintjük, amelyet minden olyan törekvéssel
szembehelyezett, hogy a tudományba ellenőrizhetetlen fogalmakat
vezessenek be. Az ő számára a relatív tökéletességnek az abszolút
feletti felsőbbsége igazában azon múlik, hogy az előbbit ellenőrizni
lehet (felülvizsgálván, hogy a vitatott eszköz megfelel-e vagy sem arra a
célra, amelynek szempontjából tökéletesnek ítélik), míg az utóbbi
kicsúszik minden lehetséges ellenőrzés alól.
Tudósunk vitába szállt azzal az új fondorlatos furfanggal, amelyet a
peripatetikusok azért eszeltek ki, hogy tagadják a Hold felszínének
domborzatos voltát. Mint látni fogjuk, Galilei éppen ebben a vitában ítéli
el különös világossággal az ellenőrizhetetlen dolgoknak a tudományba
való suba alatti bevezetését. Ez az elítélés, ha nem is ilyen világos
formában, kiütközik munkáinak számos és éppen a legjelentősebb
lapjain.
A kibúvót, amelyre utalni szándékozunk, Clavius atya találta ki abból
a célból, hogy össze lehessen egyeztetni a távcső segítségével tett új
égi megfigyelések eredményeit a Hold tökéletes gömbalakjának régi
arisztotelészi elméletével; ez arra a feltevésre épül, hogy a Hold hegyeit
és völgyeit egy teljesen átlátszó kristályos anyag borítja, amely úgy
helyezkedik el, hogy az égitestnek teljesen sima külsőt kölcsönöz.
Kétségtelen, hogy ez az érv legalábbis látszólag, megcáfolhatatlan:
valóban, ha az említett kristályos anyag teljes átlátszóságát, és így
láthatatlanságát posztuláljuk, arra kell következtetnünk, hogy
láthatatlansága nem bizonyít semmit létezése ellen.

Nos, hogyan vélekedik Galilei az arisztoteliánusok

HATODIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
Hogy ezekre a kérdésekre megfelelhessünk, szem elő
F
 Nos, hogyan vélekedik Galilei az arisztoteliánusok ezen utolsó
kibúvójáról? Válasza amilyen rövid, olyan határozott és hatásos:
„valóban szép elképzelés … csak az a hibája, hogy nem bizonyított és
nem bizonyítható” (XI. 142). Gúnyos szavai ezt jelentik: Clavius atya
feltevésének, mivel nincs bebizonyítva és nem is bizonyítható, nincs
polgárjoga a tudományban; nem egyéb, mint szép elképzelés.
Fokozatosan jutunk el így a közvetlen szemlélet abszolút értékének
bírálatától az „abszolút tökéletesség” eszméjének bírálatához; az
abszolút tökéletesség kritikájától, minden áltudományos agyrém
határozott és gyökeres elutasításáig, mert azok „nem bizonyítottak és
nem bizonyíthatok”. Mint látjuk, ez a következtetés olyan rendkívül
modern, hogy meg kell lepődnünk rajta.
Elegendő, ha elolvassuk Galileinek ebben az időszakban írott
leveleit, hogy észrevegyük, milyen gazdagok az olyan típusú,
módszertani megjegyzésekben, mint amilyenekre az előbb utaltunk.
Tagadhatjuk-e, hogy az előző oldalakon elemzett számos élénk vitairat
fő vonzóereje éppen ebben a gazdagságban rejlik? Aki nem tartja szem
előtt tudósunk bátor elfogulatlanságát és következetességét, amelyek
áthatják a különböző kritikusai elleni érvelését, sohasem magyarázhatja
meg magának azt a rendkívüli nevelő hatást, amellyel az ilyen érvelés a
XVIII. század tudósaira hatott; s még kevésbé értheti meg a Galilei
felfedezései körül támadt rendkívüli érdeklődés mélyenfekvő okait.
Tény az, hogy a Galilei-féle tudományos forradalom tartalma nemcsak
a felfedezésekben foglalt számos újdonság, hanem mindenekelőtt a
belőlük kibontakozó újszerű módszertani érettség is.
NEGYEDIK FEJEZET
A nagyratörő program
1. Mielőtt elmélyednénk annak a széleskörű és bátor politikai-
kulturális programnak vizsgálatában, amelyet Galilei 1611 és 1615
között gondolt el, helyes lesz, hacsak röviden is, beszámolnunk
életének ezekben az években történt eseményeiről és írói
tevékenységéről.
Tudjuk már, hogy 1610 szeptemberében, amikor Galilei Padovából
Firenzébe utazott, a kis Vincenzót egy időre Marina Gambánál hagyta.
Elsőszülött leánya, Virginia már körülbelül egy évvel azelőtt elhagyta
Padovát Galilei anyjával, aki látogatóban volt fiánál, majd visszatért
Firenzébe; Lívia, a második leány, követte apját a költözködésben. Az
apa először az anyjánál helyezte el lányait, de sajnos, ez a megoldás
nem vált be az öregasszony természete miatt; miután ez a kísérlete
kudarcot vallott, nem talált más megoldást, mint hogy zárdába helyezze
el őket. Így hát 1613 vége felé beadta két lányát az arcetrii San Matteo
kolostorba. A két kislány ekkor még nagyon fiatal volt (13 és 12 éves)
— nem lehettek azonnal apácák. Csak 1616-ban és 1617-ben tettek
fogadalmat, tizenhatodik évük betöltése után, s a rendben a Maria
Celeste nővér és az Arcangela nővér nevet vették fel.
Több okot hoztak fel arra, hogy megmagyarázzák Galileinek a lányai
iránti kétségtelenül kegyetlen magatartását, amely egyáltalában nem
számolt kívánságaikkal (tagadhatatlan, hogy míg a nagyobbik
megnyugvással fogadta az apjától rákényszerített életet, sőt vallásos
elhivatottságról tett tanúságot, a kisebbik nagyon sokat szenvedett
miatta − savanyú és kiállhatatlan természetűvé vált). Az első, általános
igazolást a kor közismert szomorú szokásaiban találhatjuk meg; a
másikat, a személyes jellegűt, abban a tényben, hogy leányai
törvénytelenek voltak, s emiatt nehezen találhattak volna maguknak
olyan férjet, aki társadalmilag megfelelt volna apjuk magas állásának. A
leglényegesebb azonban Galileinek az az óhaja volt, hogy olyan
elhelyezkedést találjon számukra, ami a jövőben mentesíteni fogja őt az
újabb terhektől, azaz egyszer s mindenkorra megszabadul a velük
kapcsolatos anyagi gondoktól.
Bár könnyen megérthetjük ezt az óhaját, főként, ha figyelembe
vesszük, mennyi időt veszített a múltban családja miatt, valamint
számolunk azokkal a nagy, politikai-kulturális problémákkal, amelyek
most értek lelkében, mégsem tagadhatjuk, hogy mindez alapjában
önzést takart. Gyakran bizony a legnagyobb emberek jelleme is rejt
olyan vonást, amely méltatlan nagyságukhoz.
A szóban forgó időszakban, vagyis 1611 és 1615 között Galilei
tulajdonképpeni tudományos termése két különleges problémára
összpontosult: a testek úszására és a napfoltokra. Tény azonban, hogy
sem az egyikhez, sem a másikhoz nem annyira magától jutott el, mint
inkább az ellenséges támadások ösztökélésére.
Alighogy hazatért diadalmas római útjáról (amelyről a III. fejezetben
volt szó), 1611 szeptemberében részt vett egy különböző irányokat
képviselő filozófusok és tudósok közti baráti összejövetelen, amelyet II.
Cosimo rendezett a nagyhercegi palotában. Szóba került a testek
úszásának jelensége és lehetséges magyarázata; Galilei Arkhimédész
magyarázatát fejtette ki és védelmezte, mások viszont Arisztotelészét.
A vitát néhány nappal később újabb összejöveteleken folytatták,
amelyekre az arisztotelészi párt erősítése érdekében meghívták
Ludovico delle Colombe firenzei tudóst, a kopernikanizmus ismert
ellenfelét. Az egyre jobban szélesedő és egyre érdekesebbé váló
vitán most már a Nagyherceg és családján kívül két bíboros is részt
vett: Maffeo Barberini kardinális (a későbbi VIII. Orbán pápa), aki Galilei
mellé állt, és Federico Gonzaga kardinális, aki viszont az
arisztoteliánusokkal volt egy véleményen. A vita lezárásaként II.
Cosimo azt javasolta, hogy a vitázók írásban gyűjtsék össze érveiket.
így született meg Galileinek Discorso intorno allé cose ebe stanno in
sít l’acqua o che in quella si muovono (Értekezés a vízen úszó vagy
vízben mozgó tárgyakról) című munkája, amely a Nagyherceghez szóló
ajánlással − 1612 májusában jelent meg nyomtatásban; bevezetésében
a Jupiter holdjairól és a napfoltokról is volt szó. Oly nagy sikere volt,
hogy még abban az évben másodszor is kiadták. Ellenségeiből
azonban éles támadásokat váltott ki; különösen fontos Ludovico delle
Colombo könyvecskéje, amely Discorso apologetico d’intorno al
Discorso di Galileo Galilei (Hitvédelmi értekezés Galileo Galilei
értekezése tárgyában) címen jelent meg (Firenze 1612). Ez ellen és
más hasonló írások ellen jelent meg végül (Firenze 1615) egy Risposta
(Válasz), amelyet Benedetto Castelli, Galilei tanítványa írt alá, de maga
Galilei sugallt, javított és nagyrészt írt is.
Galileinek a napfoltokról írott tanulmánya is kifejezetten vitairat-
jellegű volt. Tudjuk már a III. fejezetből, hogy tudósunknak a Napra
vonatkozó észrevételei 1610-ből valók, és azt is, hogy akkor a híres
foltokról nem írt, és nem adott ki semmit, mindössze néhány velencei
barátjának tett róluk említést. Igaz, hogy a következő évben beszámolt
róluk a Collegio Romano matematikusainak, de ez alkalommal is csak
szóban. Tény az, hogy néhány hónappal később a jelenség iránt
rendkívül behatóan érdeklődni kezdett Christoph Scheiner német
jezsuita, a matematika és a héber nyelv professzora, az ingolstadti
egyetemen. Nem könnyű megállapítani, hogy Scheinert a Napra
vonatkozó megfigyeléseire római kollégáinak sugalmazásai vezették-e,
vagy ami valószínűbb, maga kezdeményezte-e ezeket; annyi bizonyos,
hogy 1611 decemberében három fontos levelet küldött e tárgyban Mark
Welsernek, Augsburg város duumvirjának, akit bensőséges kapcsolatok
fűztek a jezsuitákhoz (ő volt az egyik bankárjuk). A jezsuiták 1612. jan.
5-én kiadták ezeket a leveleket, szerzőjük személyét Apelles álnév
mögé rejtve.
Welser az érdekes kiadvány egy példányát azonnal elküldte
Galileinek, aki mélyen megsértődött; úgy érezte, hogy elsikkasztották
saját felfedezését (nem volt egészen igaza, mert addig semmit sem írt
róla és nem is tanulmányozta pontosan a kérdést. Akárhogy is történt a
dolog, Galilei válasza nem sokat váratott magára, s szintén levél
formájában jelent meg. Mivel Apelles három levelet írt, hármat írt Galilei
is, s ő is, akárcsak a német jezsuita. Mark Welserhez intézte őket 1612.
május 4-i, augusztus 14-i és december 10-i dátummal. A következő
évben az Accademia dei Lincei gondozásában, egyetlen kötetben
kerültek ki a sajtó alól a következő címen: Istoria e climostrazioni
intorno allé macchie solari e loro accidenti, comprese in tre lettere
scritte all’illustríssirno Signor Marco V elseri Linceo, Duumviro
d’Augusta, Consigliero di Sua Maestá Cesarea, dal Signor Galileo
Galilei, Nobil fiorentino Filosofo e Matematico primario del Serenissimo
D. Cosimo II Gran Dúca di Toscana (A napfoltok felfedezésének
története és létezésük bizonyítékai, amelyek három levélben
foglaltatnak, intéztetvén a nagyságos Marco Velseri Úrhoz az
Accademia dei Lincei tagjához, Augsburg Duumvirjához, ő Császári
Fenségének Tanácsosához, Galileo Galilei firenzei nemestől, aki a
Fenséges II. Cosimo Hercegnek, Toscana Nagyhercegének első
Filozófusa és Matematikusa); a mű ajánlása Filippo Salviati, firenzei
nemesnek, az Accademia dei Lincei tagjának szól.
Mint majd látni fogjuk, a polémia két évig tart, mindkét részről
egyformán kíméletlenül; csakhogy amíg Galilei ezalatt más
kérdéseknek is figyelmet szentelt, Scheiner atya túlnyomó-részt a Nap
megfigyelésével foglalkozott, s ezért a kérdés legkiválóbb szakértőjévé
válhatott. 1630-ban adja ki alapvető tanulmányát e tárgyról Rosa tirsina
címen.
Mivel a 4. pontban még visszatérünk Galilei fenti két munkájára, itt
csak azt emeljük ki, hogy mindkettőnek alkalmi jellege volt. Vajon a
most vizsgált időszakban tudósunk nem adott-e ki, vagy legalábbis nem
kezdett-e valami rendszeresebb munka megírásába, olyasfélébe, mint
az a Systema mundi (Világrendszer), amelyet a Sidereus nuncius
megjelenése előtt néhány évvel jelentett be? A válasz tagadó, s ez a
tény már önmagában is komoly problémát vet fel. Ha ugyanis
figyelembe vesszük, hogy most már felszabadult minden oktatási
kötelezettség és minden családi gond alól, önként adódik a kérdés:
miért nem használta fel ezt a szabadságot, hogy megírja a bejelentett
értekezést, vagy hogy folytassa és befejezze a még Padovában
elkezdett nagyszerű mechanikai kutatásait, vagy hogy elmélyítse a
lencsékre vonatkozó saját tanulmányait? Hogyan hogy nem talált időt
még arra sem, hogy elolvassa Keplernek alapvető optikai és
csillagászati munkáit? Nyilvánvalóan, valami más dolog érdekelte.
Valóban, minden kezünkben levő adat (levelek és más tanúságok)
azt bizonyítja, hogy Galilei érdeklődése a tisztán tudományos kutatástól
egy kultúrpropaganda-akció irányába tolódott el. Évek múltával egyre
jobban meggyőződött, hogy abban az időpontban mindenekelőtt egy
dologra volt szükség: mind szélesebb rétegek között elterjeszteni a
kopernikánizmust, s általa a lehető legtöbb emberben feltámasztani a
modern tudományos szellemet. Ez a propaganda-szellem az alapja a
Discorso sui galleggianti (Értekezés az úszó tárgyakról) című
munkájának s még világosabban domborodik ki a Lettere sulié macchie
solarihan (Levelek a napfoltokról); ez lesz uralkodó hangja néhány híres
levelének (ezek nem kerültek nyilvánosságra, csak barátai adták kézről
kézre), amelyekben bizonyítani igyekszik, hogy a kopernikuszi elmélet
és a katolikus dogma összeegyeztethető. Ezek: az 1613. december 21-
én Benedetto Castellihez írt levél, az 1615. február 16-án és március
23-án Monsignor Pietro Dinihez írt két levél, továbbá a Madama
Cristina di Lorenához, Toscana Nagyhercegnőjéhez írt levél, amelyet
több részletben írt meg és 1615 második felében fejezett be.
2. Hogy megfelelően értékelhessük, mennyire fontosnak tartotta
Galilei a kopernikuszi elmélet védelmét és elterjesztését, látnunk kell,
hogy milyen új értelmet tulajdonított ennek az elméletnek.
A kopernikánizmus már néhány korábbi gondolkodónál, így például
Brunónál is, az eredeti, elsősorban csillagászati jelentőségénél jóval
nagyobb fontosságra emelkedett; ezek a gondolkodók ugyanis e
rendszerhez való csatlakozást úgy tekintették, mint szakítást a
középkor elavult arisztotelészi világképével, s mint a valóság új
felfogásának kezdetét. Nos, valami ehhez hasonló történt Galilei
esetében is, nála azonban ez -amint majd magyarázni igyekszünk −
bizonyos, teljesen eltérő vonásokat öltött.
Bruno azon igyekszik, hogy tisztán filozófiai, vagy helyesebben
metafizikai irányban terjessze ki a kopernikuszi elméletet, minden
határozott tudományos következmény nélkül, ő a heliocentrikus
rendszerből kiindulva eljutott egy új eszmékben rendkívül gazdag, de
ijesztően kevéssé egzakt természetfilozófiához. Előadása tele van
allegóriákkal, mágikus utalásokkal, nagyon általános és
ellenőrizhetetlen állításokkal. Ez az értekezési mód széttöri a régi
arisztotelészi fizika sémáit, de csak azért, hogy új sémákkal
helyettesítse, ha kevésbé merevekkel is, nem pedig azért, hogy a
kritizált rendszertől módszertanilag különböző újfajta kutatásokat
kezdeményezzen.
Galilei a Bruno-féle programot teljesen új irányban viszi tovább. Nála
a kopernikuszi felfogás mindennemű tudományos kutatás
kiindulópontjává válik − a matematikától a csillagászatig és a
mechanikáig −, úgyhogy elfogadása, illetve elutasítása azt jelenti:
elfogadjuk-e azt a módszertani alapot, amely értelmet ad ezeknek a
tudományoknak, vagy megmaradunk-e a régi előítéletek rabságában. A
kopernikuszi elmélet fontossága a filozófia szempontjából, véleménye
szerint, nem abban van, hogy a metafizika új fajtái előtt nyit utat, hanem
abban, hogy lehetetlenné tesz mindenféle ragaszkodást a metafizikai
szellemhez.
Ha szem előtt tartjuk a két nagy gondolkodó közötti, imént említett
különbségeket, könnyen megmagyarázhatjuk, miért nem érezte Galilei
soha szükségét annak, hogy Bruno nevét idézze. Kepler annak idején
szemére vetette ezt az elhallgatást. Hibáztatják miatta ma is számosán,
olyan tudósok, akik szeretnek elidőzni a kopernikánizmus két fejlődési
iránya közötti analógiáknál, valamint néhány olyan gondolatmenetnél,
amelyek szinte teljesen azonos formában jelentkeznek Bruno és Galilei
műveiben. Úgy gondolom, erre azt kell válaszolnunk, hogy Galilei
tisztán látta az általa harcosan védelmezett tudományos kutatás és a
Bruno által pártfogolt természet-filozófia (mindegy, hogy régi vagy új)
lényege közötti különbséget: minden olyan utalást, amely elősegítette
volna a két álláspont összetévesztését, veszélyesnek tartott saját
kultúrharca kimenetele szempontjából, s ezért gondosan kerülte őket.
Körülbelül ugyanezeket a megfontolásokat ismételhetnénk meg
Campanellával kapcsolatban is; s éppen ez magyarázza, hogy miért
viselkedett Galilei mindig olyan ridegen a szerencsétlen szerzetessel
szemben, aki állandóan a legmelegebben és legőszintébben lelkesedett
érte (olyannyira, hogy felajánlotta: személyesen veszi át védelmét az
egyházi hatóságokkal szemben, amit Galilei óvakodott elfogadni).
Néhány évszázad távlatából úgy tűnik, Galileinek Brunóhoz való fent
említett viszonya legalábbis nem nagyon szívélyes volt. Nem lett volna
sokkal szebb, ha magasztalta volna a tizenegynéhány éve elevenen
megégetett kárhozott lelket? Ha elég bátorsága lett volna, hogy
őszintén elismerje mindazt, ami Bruno és a saját programjában közös
(vagyis mindkettőjük szilárd elhatározását, hogy a kopernikuszi
rendszert nem egyszerű csillagászati elméletnek tekintik, hanem a
legtágabb fejlődési lehetőségeket magában hordozó igazságnak)? Bár
itt nem akarjuk vitatni, hogy Galilei hallgatásában a bátorság hiányának
is szerepe volt (a továbbiakban látni fogjuk majd, hogy bizonyos
körülmények között tudósunk rendkívül bátor volt, más esetekben
viszont a végletekig óvatos), bizonyos, hogy más, nagyon komoly okai
is voltak, amelyek elméletileg igazolták. S valóban, miért törte volna
meg a csendet, ha megszólalása − bármilyen szép lett volna, mint
bátorságának jele − a legkínosabb zavarokat eredményezte volna?
Galilei és Bruno viszonyának kérdését beilleszthetjük a reneszánsz
értelmezésének tágabb problémájába, vagyis abba a vitába, amely az
idealista és az idealista ellenes értelmezés között folyik: az előbbi a
nolai tudós filozófiájában látja a reneszánsz gondolati forradalmának
kikristályosodását, az utóbbi pedig a pisai csillagász tudományában.
Mivel most nem szándékozom bemutatni azokat a motívumokat,
amelyek az egyik vagy a másik felfogást támasztják alá, mindössze
annyit jegyzek meg, hogy a fenti két értelmezés között általánosan
megnyilvánuló ellentét bizonyítja a valóságát annak a nem kisebb
ellentétnek, amely a két tudós között fennállt, és amelyet ők
szimbólumként, mondhatnánk saját zászlajukként fogadtak el.
3. A Bruno és Galilei közötti mély különbség végső döntő bizonyítéka
az utóbbinak a katolikus egyházzal szemben elfoglalt álláspontja.
Galileinek és az ellene indított pereknek kutatói általában részletesen
vizsgálják azokat a politikai, teológiai, filozófiai okokat, amelyek
megmagyarázhatják a vatikáni hatóságoknak a kiváló tudóssal
szembeni magatartását. Ezek a kutatók rendszerint azonban
másodrendű fontosságot tulajdonítanak azoknak az okoknak, amelyek
hatására Galilei úgy cselekedett, amint cselekedett, s általában csak
meggondolatlanságára vagy legalábbis könnyelműségére utalnak. Az
igazat megvallva, volt olyan is, aki Galilei magatartásának valamelyes
indokolását feltételezett antiklerikalizmusában vélte megtalálni:
szerintük ez lett volna cselekedeteinek rugója. Ez az igazolás azonban
elfogadhatatlan, egyrészt mert üres állítás (meg kellene indokolni ennek
az antiklerikalizmusnak okait), másrészt pedig azért, mert nem felel
meg a történeti valóságnak.
Brunótól eltérően Galilei sohasem törekedett az egyház filozófiai-
teológiai örökségének megújítására. Mivel katolikus országban
született, buzgó katolikus volt; a vallás problémája azonban a
legcsekélyebb gondot sem okozta neki: egyáltalában nem érdekelték
sem isten létezésének bizonyítékai, sem az egyes keresztény
hitvallások közötti ellentétek. Ami viszont valóban érdekelte és őszinte
csodálattal töltötte el, az az egyház szervező ereje volt. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy néhány év óta a katolicizmus gyorsan erőre kapott,
és a református egyházaktól nagy területeket hódított vissza.
A Medici-bolygókkal kapcsolatban már említettük, hogy Galilei ezzel
az elnevezéssel elismertetésüket valamilyen módon hozzá akarta kötni
a toscanai nagyhercegek hatalmas családjának szerencséjéhez; most
hozzátehetjük, hogy ez a cselekedete egy általános tervbe illeszkedett
bele: abba, hogy az új tudomány számára megnyerje a föld minden
hatalmasainak támogatását az uralkodóktól az egyházig, ő ugyanis a
tudományt nem egyes tudósok magántevékenységének tartotta, hanem
közérdekű dolognak, amelynek át kell hatnia az egész társadalmat;
éppen ezért, teljes kibontakozásának megvalósulása érdekében,
szüksége lett volna azoknak segítségére és támogatására, akik a
társadalom kormánykerekét forgatták.
Ezért érdeklődött olyan rendkívüli módon a katolikus egyház iránt;
érdeklődése annál komolyabb és őszintébb volt, minél nyilvánvalóbb
volt e hatalmas intézmény szervező ereje, minél szélesebbkörű volt
hatása, elsősorban a kultúra területén. Ezért vert mély gyökeret
lelkében az a meggyőződés, hogy az egyházat minden eszközzel a
tudomány felé kell fordítani, nehogy a kettő között törés álljon be, amely
veszélyesen késleltethetné a tudományos kutatás fejlődését.
Ezért nőtt elsőrendű fontosságúvá Galilei szemében a
kopernikánizmus és a katolikus dogma közötti viszony kérdése. Mint
már említettük, számára a kopernikánizmus válaszút volt a régi és az új
tudomány között; másrészt viszont a dogma a katolicizmus kulturális
építményének középpontja volt. Nem volt más választása: vagy
megtalálja az összhangot a kopernikuszi elmélet és a katolikus dogma
között, vagy pedig lemond arról − a tudományos haladás óriási kárára
−, hogy az egyház támogassa az új tudományt.
A dolgok ilyen állása mellett felmerül a kérdés: ki vállalhatná azt a
feladatot, hogy egy ilyen nehéz és fontos ügyben eljárjon, azt
védelmezze és győzelemre vigye? Galileinek itt nincsenek kételyei:
magát tartja erre a feladatra a leginkább alkalmas személynek, részben
azért, mert a Sidereus nuncius megjelenésével világhírre tett szert,
részben, mert a hatalmas és mélyen katolikus Medici-család védelmét
élvezi, részben pedig, mert az egyház legmagasabbrangú vezetői
között számos személyes barátja van. Nagy lelkesedéssel kezd a
feladathoz, amelyre elhivatottságot érez, s olyan szenvedéllyel lát a
merész terv megvalósításához, hogy minden energiáját abba fekteti, s
végül is lemond érdekében minden más tevékenységről (még a
szorosan vett tudományos kutatásról is). 1611-től kezdve mintegy két
évtizeden át a tiszta tudomány − amint az előbb kifejtettük − kiesik
érdeklődésének homlokteréből; figyelme most egy nagyratörő tervre
összpontosul, amelyet modern terminussal „kultúrpolitikának”
nevezhetnénk; megnyerni az új tudomány, vagyis a kopernikánizmus
számára az egyház támogatását.
Meggyőződésem, hogy ha figyelembe vesszük az elmondottakat,
elég könnyen megmagyarázhatjuk Galilei magatartását 1611-től
kezdve; s nemcsak 1616-ig, vagyis programjának első súlyos
vereségéig, hanem a következő években is, amikor kénytelen lesz
megváltoztatni harci taktikáját − ha a stratégiáját nem is. Csak az 1633-
ban bekövetkezett második és végleges veresége után mond le
programjának megvalósításáról, s tér vissza a padovai időszakban
elkezdett (immár nem politikai, hanem kimondottan tudományos)
mechanikai munkáihoz.
4. Nem szándékozom itt részletesen foglalkozni az 1. pontban
említett két munka, a Discorso intorno allé cose che stanno in su
l’acqua és az Istoria intorno allé macchie solari tartalmával.
Az elsőben az úszás (amely a stagizita filozófus szerint az úszó
testekben meglevő légnemű elemnek tulajdonítható, mivel ez
természeténél fogva a magasba törekszik) arisztotelészi
értelmezésének határozott, és mégis higgadt bírálata fonódik össze
ugyanazon jelenség arkhimédészi magyarázatának részletes és
elmélyült kifejtésével (amely jelenség a szirakúzai tudós szerint, az
úszó test és a víz fajsúlya közötti különbségnek tulajdonítható).
Figyelemre méltó, milyen szellemesen vizsgálja meg Galilei azokat a
kísérleteket, amelyeket az arisztoteliánusok szoktak felsorakoztatni
Arkhimédész ellen; megjegyzendő, hogy közülük a legjelentősebbek
annak a Francesco Bonamico filozófusnak De motu (A mozgásról) című
munkájából származnak, aki Pisában Galilei tanára volt, s akiről már
megemlékeztünk (I. 2.). Mint Banfi nagyon helyesen megjegyzi, ezek az
„állítólagos kísérletek… nem mások, mint durva megfigyelések az
alkotóelemek és a bonyolult oksági összefüggések megkülönböztetése
nélkül.
A Galilei által javasolt kísérletek viszont alkalmasak arra, hogy a
jelenségeket különböző állapotain át nyomon kövessük, mert
leegyszerűsítik a dolgokat, és lehetővé teszik a jelenséget meghatározó
lényegi összefüggések megvilágítását”.
 Galilei szempontjából a legnehezebb volt megmagyarázni bizonyos
testeknek (vékony fémlemezeknek, tűknek,, stb.) úszását, amelyek
fajsúlya nagyobb, mint a vízé, nyilvánvaló ellentmondásban az
arkhimédészi úszási elvvel (ma már tudjuk, hogy a testek nem úsznak,
hanem azért maradnak a víz felett, mert nem tudják áttörni azt a
különleges réteget, amely a víz felszínén a kohéziós erők hatására
alakul ki). Igaz, Galilei nem jut el ennek a különleges esetnek egzakt
tudományos magyarázatához, de jobb híján felvet egy határozottan
éleselméjű és érdekes feltevést (azt állítja ugyanis, hogy a vizsgált
esetben nem csupán a test, pl. a fémlemezke úszik, hanem ennek a
lemezkének meg a közte és a víz között összepréselődött levegőnek az
összessége); érdeme tehát, hogy megérti: itt sajátos jelenségekről van
szó, amelyek csak különleges helyzetben állnak elő (rendkívüli
viselkedésük gyökere éppen kivételes voltukban rejlik), s ezért nem
használhatók fel olyan törvények cáfolására, amelyek, mint
Arkhimédészé is, szilárd kísérleti bizonyítékokon alapulnak.
A Discorso fontossága tartalmán kívül módszertani megjegyzéseiben
van, amelyek azt bizonyítják, milyen gyorsan ébred tudatára Galilei
annak a különbözőségnek, amely az arisztoteliánusok pontatlan és
tisztán minőségi tapasztalása, és az új fizika kísérletei között fennáll.
Végül különösen figyelemre méltó az a nyelvre vonatkozó fontos
megjegyzés, amely tulajdonképpen nem a Discorsóban, hanem a
Castelli nevét viselő 1615-ből való Rispostában (Feleletben) található,
(amely azonban mint tudjuk, jelentős részben Galileinek tulajdonítható).
E szerint a megjegyzés szerint meg kell különböztetni a pontatlan és
félreérthető mindennapi nyelvet a pontos és fegyelmezett tudományos
nyelvtől, amelyben minden kifejezésnek mindig ugyanaz a
„legnyíltabban kimondott” jelentése van (amely jelentés éppen a
pontosság miatt, különbözhetik ugyanannak a kifejezésnek sokféle és
ingadozó köznyelvi jelentéseitől): „Itt Colombo úr a hiábavalóságok
végtelen tengerébe lép; ennek pedig az a magyarázata, hogy sohasem
volt képes megérteni egy egyszerű terminust, amelyet Galilei úr teljesen
egyértelműen, meghatározott, s Discorsójában legalább ezerszer
használ; zavarosságának az az oka, hogy nem gondolta meg, ha már a
világon annyiféle nyelv van, és mindegyikben annyi meg annyi ezer
név, amelyeket mind emberek adtak tetszésük szerint, akkor Galilei úr
is bevezethetett egy új nevet saját használatára, ha annak a jelentését
határozottan kinyilvánította.” (IV. 627). Amint ez a részlet is rávilágít,
Galilei teljes tudatában volt annak, hogy a tudományos
meghatározások megállapodás kérdései, és hogy éppen e
megállapodásos jelleg révén szigorú fogalmazást tesznek lehetővé.
Világos, hogy aki ilyesmit mond, tudatában van a köznyelv és a
tudományos nyelv közötti különbségnek; bár a nép nyelvén ír, nem akar
elnéző lenni a köznyelv pontatlanságaival szemben, hanem
ellenkezőleg, rá akarja nevelni az átlagembert is a tudományban
nélkülözhetetlen fegyelemre.
Ami az Istoria intorno allé macchie solarit illeti, fölöslegesnek tartom,
hogy többet mondjak annál, mint az 1. pontban a napfoltok felfedezése
körüli elsőbbségi kérdésről már elmondtam. Mivel e kérdésben
személyi presztízsüket akarták megvédeni, mind Scheiner atya, mind
Galilei olyan gyűlölködéssel kezelték a problémát, amely valóban
méltatlan volt mindkettőjük tudományos érdeméhez. Bár ebben a
hosszú, évekig tartó polémiában Galilei számos hibát követett el
(tudjuk, hogy az effajta vitákban túlságosan elragadta gőgös és heves
természete), kétségtelenül még nagyobbak voltak kitartó és bosszúálló
ellenfelének hibái. Valószínű, hogy éppen Scheiner atya volt a Galilei
elleni 1633-as per egyik legtekintélyesebb felbujtója; bűne annál
súlyosabb, mert − kiváló csillagász lévén − mindenki másnál jobban
kellett tudnia, hogy mennyi érv szól a kopernikánizmus mellett.
Félretéve ezt a személyi kérdést, elég ha megemlítjük a
legjellemzőbb mozzanatot, amely körül a két tudós vitája forgott: ez a
mozzanat a napfoltok értelmezése volt. Scheiner atya a Nap körül
bizonyos távolságra keringő csillagrajokat látott bennük; e feltevés
(amelyet később maga is feladott) annyiban volt előnyös, hogy a foltok
okát a Napon kívül álló valamire vezette vissza, s így megmenthette a
régi csillagászatnak a Nap tökéletességéről alkotott elképzelését.
Galilei azt vetette ellene, hogy alapos megfigyelések szerint, a foltok
nem mutatkoznak olyan állandóknak, mint amilyennek egy még olyan
összetett csillagrendszernek is lennie kellene; mivel kialakulásuk és
felbomlásuk rendszertelen, voltaképpen inkább felhőkhöz hasonlítanak,
mint valami csillagképhez. Ez azt bizonyítja, hogy mozgékony anyagból
valók, mely nem a Napon kívül van, hanem annak felületén foglal
helyet, helyesebben annak légköréhez tartozik. Abban a tényben
viszont, hogy a foltok nyilvánvalóan mozognak a Nap felszínén, Galilei
a Nap saját tengelye körüli forgásának közvetlen bizonyítékát ismerte
fel; ez szerinte hatásos bizonyítéka volt a kopernikuszi rendszernek
(meg volt ugyanis győződve róla − mint ahogy egyébként Kepler is hogy
a Nap körforgása és az égitestek napkörüli keringése összefügg, s
ezért szemében az előbbinek a napfoltok tévén való megállapítása az
utóbbi közvetlen bizonyítékának tűnt).
Bár ezek az eredmények igen fontosak, még fontosabb volt az út,
amelyen Galilei eljutott hozzájuk; mint Banfi írja, ezen az úton „az
induktív eljárás a konkrét bizonyosság maximumához” jutott el, s ezáltal
az egész munka a „módszeresség mintaképévé” vált.
Tanulságosnak tartom hozzáfűzni azt, hogy ez a módszertani
tökéletesség nemcsak az indukciók szigorúságában tükröződik, hanem
a nevezéktan kritikájában is. Mivel igen fontos kérdésről van szó,
amelyet a Galilei-kutatók rendszerint eléggé elhanyagolnak, helyes lesz
rávilágítanunk erre a mű egyik legjelentősebb részletének szó szerinti
idézésével. Ez a részlet éppen Scheinernek az imént említett feltevését
bírálja, amellyel emez csillagrajokként magyarázza a napfoltokat;
„hasonló érveléssel esetleg csillagoknak lehet nevezni a napfoltokat is;
de ezek attól nem fognak kevésbé különbözni az előbbi csillagoktól” (IV.
229), vagyis a „csillagoktól” a szó közönséges értelmében véve.
Igaz, hogy ez a nevezéktani szabadosság önmagában véve még
nem elítélendő, de azzá válik a tárgyalás során, mert odavezet, hogy
ugyanazzal a szóval jelölünk különböző viselkedésű tárgyakat: „Én
aztán igazán kevés nehézséget támasztok az elnevezésekkel
kapcsolatban, sőt tudom, hogy kinek-kinek szabadságában áll a maga
módján alkalmazni őket, ezért nem törődnék azzal, hogy csillagoknak
nevezik őket… De ezek a Nap-csillagok bizony mások, mint a többiek”
(IV. 257). Egyszóval, ha az elnevezéseket a jelenségekre
vonatkoztatjuk, akkor − így zárja le következtetését Galilei — a
napfoltokat nem a csillagokhoz kell „hasonlítani”, hanem „a mi
fellegeinkhez, vagy füstünkhöz”.
Az a tudatosság, amely itt a tudományos elnevezések egyezményes,
de nem önkényes jellegét illetően megnyilvánul, bizonyítja, hogy Galilei
hosszasan elmélkedett a módszertannak ezen a különösen kényes
kérdésén is.
5. A nyelv problémája az alapja azoknak a Galilei-leveleknek is, −
amelyekre már az 1. pont végén utaltunk, s amelyek célja bebizonyítani
a kopernikuszi igazság és a katolikus dogma összeegyeztetésének
lehetőségét.
Senki sem vonhatja kétségbe − ma sem, de a XVII. században sem
hogy Kopernikusz tétele és a biblia néhány nagyon világos részlete
(például Józsua szavai, amelyekkel megparancsolja a Napnak, hogy
álljon meg) között számos teljesen nyilvánvaló ellentmondás van. (Még
a múlt században − egy Rómában 1822-ben megjelent névtelen
könyvecskében − Filippo Anfossi atya azt írta, hogy Kepler törvényei, a
Newton-féle vonzástörvény, a szabadon eső testek kelet felé való
eltérése „olyan dolgok, amelyek a legcsekélyebb figyelemre sem
méltók, a Szentírás annyi és oly világos megnyilvánulásával szemben,
amelyek állandóan a Nap mozgását és a Föld mozdulatlanságát állítják,
anélkül, hogy egyetlenegyszer is az ellenkezőjét állítanák”. Majd
később hozzáteszi: „Vajon a Szentlélek tudott-e vagy sem ezekről a
későbbi felfedezésekről? Ha tudott, akkor a tőle ihletett szent emberek
miért mondták nekünk nyolcvanegynéhányszor, hogy a Nap mozog és
egyetlenegyszer sem, hogy mozdulatlanul áll?”)
Galilei ezzel tisztában van, de azt is tudja, hogy bárkinek, aki egy
időben akar lenni tudós és katolikus, egyformán igaznak kell elismernie
mind ama tételt, mind ezeket a szavakat. Azt kell tehát bebizonyítani,
hogy ez lehetséges. Galilei azt hiszi, hogy birtokában van a bizonyíték,
és mindent elkövet, hogy ezt kifejtse barátainak, az állami
hatóságoknak s az egyház legmagasabb vezető köreinek. Valóban meg
van róla győződve, hogy csak akkor tudja győzelemre vinni programját,
vagyis megszerezni a katolikus egyház támogatását az új tudomány
számára, ha sikerül mindenkibe átültetnie saját meggyőződését.
Nincs itt szó arról − ezt világosan le kell szögeznünk hogy
kompromisszumot találjon a kopernikánizmus és a dogma között (látni
fogjuk, hogy Galilei mély megvetéssel szemlél minden ilyen kísérletet s
úgy érzi, hogy könyörtelen szigorral kell harcolnia Tycho de Brahe
rendszere ellen, amely közvetíteni akart a régi és az új között); még
kevésbé van szó arról, hogy a dogmával szembehelyezkedjék, ami az
új tudományt az ortodox felfogással szembeállítaná, s ezért az
automatikusan elvesztené a katolikus egyház támogatását. Arról sincs
szó, hogy elfogadja a kettős igazság mesterkélt averroista elméletét,
mert ez vagy egyszerűen a dogma burkolt tagadása, vagy pedig
nyilvánvaló erőszaktétel a logika alapelvein.
Tudósunk a kiutat mindeme nehézségekből abban látja, hogy el kell
ismerni két gyökeresen különböző nyelvezet létezését: a közhasználatú
nyelvezetét, ennek minden pontatlanságával és következetlenségével,
és a tudományos nyelvezetét, amely fegyelmezett és nagyon pontos.
Isten végtelen bölcsessége, bár mindkettőt tökéletesen ismeri, nagyon
jól tudta − amikor a Szentírást diktálta hogyha meg akarja értetni magát
hallgatóival, a közönséges nyelvet kell használnia, mert ez az egyetlen,
amit az átlagember megért.
 Ezért azt sugalmazta, hogy a Nap forog a Föld körül. A tudományban
viszont kötelességünk a másik nyelvezet használata − a fegyelmezett
és precíz nyelvezeté − amely a tudományos előadásmódot jellemzi;
ezért nem fogadhatjuk el többé érvényesnek az előbbi állítást, bár az a
bibliában található.
Összegezve: az igazság egy, de két különböző nyelven fejezhető ki.
Ha a tudományos kutatásban lemondunk Isten nyelvezetéről, amelyet a
bibliában használ, ez nem jelenti, hogy elvetjük a bibliát, vagy ki akarjuk
javítani, vagy hogy bármilyen módon kétségbe akarjuk vonni tekintélyét.
Egyszerűen csak azt jelenti, hogy az egyik típusú nyelvezetről a
másikra térünk át, vagyis arra − és ez a megjegyzés nagyon fontos −,
melyet egyébként maga az isten is alkalmazott, amikor nem az
emberekhez akart szólni, hanem amikor a természet könyvét írta:
„Mivel a Szentírás számos helyen nemcsak hogy lehetővé tesz olyan
magyarázatot, amely eltér a szavak látszólagos értelmétől, hanem
olykor szükségszerűen rá is szorul, úgy vélem, hogy a természetről
szóló vitákban a Szentíráshoz csak végső esetben kell fordulni; mert az
isteni Igétől származik mind a Szentírás, mind a természet; az előbbi a
Szentlélek diktálása révén, az utóbbi mint az Isten parancsainak
módfelett engedelmes végrehajtója; mi több, a Szentírásban az
általános érthetőség érdekében megengedett számos oly dolgot
kijelenteni, amelyek megnyilvánulásukban és a szavak jelentésében
eltérnek az abszolút igazságtól; másrészt azonban a természet
hajthatatlan és változatlan, s nem törődik azzal, hogy titkos értelme
hozzáférhető-e vagy sem az emberek számára, és sohasem hágja át a
neki kiszabott törvényeket; ezért úgy látszik, hogy az, amit a természeti
események, vagy az érzéki tapasztalat a szemünk elé tárnak, vagy
amire megfelelő kísérletekkel következtetünk, semmiképpen nem
cáfolható a Szentírásnak szó szerint látszólag ellentmondó helyei
alapján … Mivel ez a dolgok állása, s mivel nyilvánvaló, hogy két
igazság sohasem állítható szembe egymással, a bölcs magyarázóknak
arra kell törekedniük, hogy megleljék a szent helyek igazi értelmét, mely
egyezik azokkal a természeti következtetésekkel, amelyek felől már a
nyilvánvaló érzékelés vagy a szükséges bizonyítékok teljesen és
biztosan meggyőztek bennünket” (V. 282-283).
Galilei megoldása olyan egyszerű − vagy talán együgyű −, hogy
szinte meghökkentő. Már az a tény is, hogy a korabeli egyházi
hatóságokat nem sikerült vele meggyőznie, megerősíti az idevágó
kételyeinket. Mindenesetre csak azokkal az ellenvetésekkel
foglalkozunk, amelyek Galileinek a saját alapvető tételén később
végzett módosításaival kapcsolatosak.
E módosítások közül az első és legfontosabb az, hogy kétféle
nyelvezet közti megkülönböztetésről Galilei áttér a kétféle
tudományszak, az etikai-vallási tudományok és a természettudományok
különválasztására.
Az előbbiek terén vita nélkül elfogadja, hogy tárgyuk „fölötte áll
minden emberi megvitatásnak” (itt világos, hogy csakis a tudományos
tárgyalásra gondol), s ezért mint nyilvánvaló következményt elismeri,
hogy ezeknek a tudományágaknak igazságait „nem ismerhettük meg
más tudomány révén vagy más úton, mint a Szentlélek száján
keresztül”. Amikor viszont minden embert érdeklő igazságokról van szó
(ti. amelyek lelkűk üdvösségére vonatkoznak), Galilei nyilvánvaló
dologként elismeri, hogy a Szentlélek ezeket csak közönséges nyelven
fejezheti ki, mert ez az egyetlen, mindenki számára érthető nyelv.
Az utóbbiak terén viszont Galilei azt tartja, hogy az ember − isten
ajándékából − olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek természetüknél
fogva alkalmasak arra, hogy tudományos szigorúsággal hozzáférjen az
igazsághoz; ebből kiindulva felveti a második kérdést, amelyet a
priorinak nevezhetnénk: miért kellett istennek elégedetlennek lennie
azokkal a természeti eszközökkel, amelyekkel maga látta el az embert,
és hozzájuk tennie egy másik, már nem természeti eszközt, vagyis
miért kellett feltárnia az ember előtt ugyanazt az igazságot a
Szentíráson keresztül is? Galileinek nincs kétsége a válasz felől, mert
lehetetlennek tartja, hogy isten ennyire hiábavaló cselekedetet hajtott
volna végre; lehetetlennek tartja ugyanis, hogy „ugyanaz az isten, aki
érzékekkel, beszéddel és értelemmel ruházott fel bennünket, mellőzve
ezek használatát, más eszközökkel akarta volna tudomásunkra hozni
azokat az ismereteket, amelyeket amazokkal elérhetünk” (V. 284).
Annál inkább értelmetlen lenne a dolog, ha megfontoljuk, hogy a
természeti eszközök a kérdéses ismereteket tökéletesen precíz
nyelvezet útján adhatják meg nekünk, míg a Szentírás csak a köznyelv
pontatlanságával nyújthatná azokat.
Itt azonban igen nagy nehézség támad, amellyel Galilei úgy látszik
nem számolt teljes mértékben: állíthatjuk-e, hogy ha nem is az érzékek,
de legalábbis a beszéd és az értelem segítségével, amelyekkel
kétségkívül fel vagyunk ruházva, előbb-utóbb nem leszünk képesek
tudományos pontossággal tárgyalni az erkölcsi tudományágakat illető
igazságokat is? Igaz ugyan, hogy Galilei ismételten és félreérthetetlenül
leszögezte: ő csakis a „természeti problémák megvitatásának” területén
követeli a tudományos ismeretek teljes autonómiáját a bibliával
szemben; de milyen biztosítékot adhatott ő az egyháznak, hogy mások
− az általa feltárt úton − nem követelnek-e hasonló szabadságot az
erkölcsi és vallási kérdések megvitatásában is? Milyen biztosítékot
adhatott, végtére is, hogy ha egyszer a tudományos kutatómódszer
győzött a második típushoz tartozó tudományágakban, nem igyekszik-e
majd kiterjeszkedni az első típusba való tudományágakra is? Nem
tagadhatjuk, hogy a teológusoknak a maguk szempontjából tökéletesen
igazuk volt, amikor előre látták (és félték) egy ilyen, számukra nagyon
veszélyes helyzetnek − mindegy, hogy közeli vagy távoli −
bekövetkezését.
A valóságban Galilei, mint ellenfelei is jól látták, egyfelől látszólag
elismerte a két nyelvezet egyenjogúságát − a közönséges nyelvét az
emberek mindennapi életében és a biblia Szentleikének szájában, s a
tudományok nyelvét a szigorúan pontos kutatásokban −, másfelől
azonban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a másodiknak
vitathatatlan fölénye van az első felett. Gondolatainak háttere más
szavakkal ez volt: ha egy kérdést a tudományos nyelv segítségével a
legmélyebb részletekig megvilágítottunk, akkor teljesen értelmetlen
lenne arra törekedni, hogy a köznyelvi beszéd segítségével
elhomályosítsuk az elért eredményeket (köznyelvi beszéden értve a
mindennapi életben használt beszédet, illetve a bibliában a Szentlélek-
diktálta szavakat); a tudományosan bebizonyított igazságokkal
szemben a köznyelvnek nem lehet semmiféle ellenvetése. Elégedjünk
meg egy példával: ha a múltban volt is néhány ellenvetés − a Szentírás
alapján − a Medici-bolygókkal kapcsolatban − „most, hogy a bolygókat
az egész világ látja, szeretném hallani, hogy ugyanazok az ellenzői,
milyen új értelmezéssel magyarázzák a Szentírást”.
A tudományos tárgyalásnak tehát − Galilei felfogása szerint −
önmagában véve vitathatatlan értéke van, s ezért nincs szüksége arra,
hogy bármilyen rajta kívül álló tekintélyre támaszkodjék; a közönséges
beszéd viszont korlátozott értékű, és ha − bármilyen problémával
kapcsolatban − állításai ellenkeznek a tudományos állításokkal, csak
egy megoldás marad: az utóbbiakra kell támaszkodni az előbbiek
megmagyarázásában. Ez érvényes a Medici-bolygókra, s ugyanúgy a
kopernikánizmusra is. Azok a korlátolt gondolkodású teológusok, akik a
bibliai szövegre támaszkodnak, hogy a tudományt határok közé
szorítsák, ezzel csak magának a bibliának hitelét rontják.
 Néhány évvel később, amikor a Szent Hivatal idézésére Rómába
készül, Galilei Elia Diodatihoz írott levelében (1633. január 15)
megismétli ugyanezt az aggodalmát: „Ha Framondo vagy másvalaki azt
mondta volna, hogy a Föld mozgásának állítása eretnekség, és
ugyanakkor a bizonyítékok, a megfigyelés és a szükséges ellenőrzések
mégis a Föld mozgását igazolnák, milyen bajba keverte volna
sajátmagát és a Szentegyházat?” (XV. 25). E határozott kijelentések azt
bizonyítják, hogy a tudományos ismereteknek Galilei által védelmezett
autonómiája a valóságban nagyon széleskörű volt: valóban nemcsak
azt a szabadságot követelte a tudomány számára, hogy ne
kényszerüljön elfogadni más ismeretformák parancsait, hanem azt is,
hogy a tudománynak álljon jogában meghatározni az igazság egyetlen,
döntő kritériumát minden más ismeretforma részére. Mi értelme van −
kérdezte − megtagadni ezt az autonómiát, amikor a tudományos
tárgyalás nemcsak fantazmagóriákra épül, hanem ellenőrizhető
tényekre, s ezek olyan erősek, hogy önkényesen senki sem
változtathatja meg őket? „Ha a Föld de facto mozog, nem
változtathatjuk meg a természetet, nem tehetjük, hogy ne mozogjon” (V.
365).
6. Kétségtelen, hogy Galileinek ez a magatartása igen jellemző a
felvilágosodás korára; megnyilvánul benne a felvilágosult szellem
bizalma az emberi gondolkodás iránt, amely a tudományos kutatás
segítségével képes tisztázni a rosszindulatú félreértéseket,
felülkerekedni minden régi előítéleten, elragadni a természettől minden
titkot. A Dialogo dei massimi sistemi (Dialógus a fő rendszerekről) c.
művében a tudomány legyőzhetetlenségébe vetett bizalmát a
következő hatásos szavakkal fejezi ki: „Ami pedig a tudományt illeti, az
nem tehet mást, mint halad előre” (VII. 62.).
Az ésszerűség, melyre Galilei folyton hivatkozik, nem statikus, hanem
dinamikus természetű: kétségekben fogan, vitákban, kutatás által
világosodik meg. Az ésszerűség az az indíték, mely mindenkit arra
késztet, hogy keresse az igazságot, és örüljön, ha megszabadul a
tévedéstől; „Már pedig a filozófusoknak, ha igazi filozófusok volnának,
azaz ha szeretnék az igazságot, nem szabadna bosszankodniuk,
hanem, felismervén, hogy tévhitben voltak, hálásaknak kellene lenniük
aziránt, aki megmutatja nekik az igazságot” (V. 367).
Galilei racionalizmusának felvilágosodott jellege az előbb idézett
soroknál még sokkal világosabban nyilvánul meg abban a funkcióban,
amelyet ő kifejezetten a tudósnak tulajdonít: a tudósnak a lehető
legtöbb embert kell kiemelnie a tudatlanságból. Más szóval, a
gondolkodás felszabadító tevékenységét nem szabad a szakemberek
szűk körére korlátozni, hanem ki kell terjeszteni minden emberre, hogy
felébressze, ösztönözze, egyre öntudatossabbá tegye őket.
Itt azonban önként támad egy kétség: nincs-e belső ellentmondás
azon tendencia között, hogy a tudomány felszabadító tevékenységét a
legnagyobb mértékben ki kell terjeszteni, és azon követelmény között,
hogy egyre világosabban meg kell különböztetni a tudományos nyelvet
a köznyelvtől?
Úgy vélem, nyugodtan felelhetem, hogy ez az ellentmondás csak
látszólagos. Galilei nem azt tűzi ki célul, hogy népszerűsíti a tudományt,
vagyis enged a racionális szigorából és ezzel leszállítja színvonalát,
hanem azt, hogy elterjeszti, vagyis átalakítja igazságait − „amelyek
most elég nehezen érthetők -mindenki számára érthetővé, világossá”. A
világosság számára nem a pontosság és összefüggés hiányát jelenti;
ellenkezőleg, a gondolatok pontosságát, az összefüggések
meghatározottságát, s éppen ezért belső áttekinthetőségét is. Más
szóval: szigorúság és nehézen érthetőség Galilei számára nem
ekvivalens tulajdonságok. A nehezen érthető tudás nem lehet valóban
tudományos. A szigorú, fegyelmezett tudás éppen fegyelmezettségénél
fogva olyan kristálytiszta, hogy bárki könnyen átláthatja igazságait és
legrejtettebb feltevéseit is.
A felvilágosító küldetés tehát nem olyasvalami, amit Galilei kívülről
akart ráakasztani a tudományra: olyan feladat ez, amelyet
elválaszthatatlannak tart minden igazi tudománytól, mert ez a tudomány
szerkezetében rejlik. Míg a régi metafizika érthetetlen formulákba
burkolózott, amelyek lehetetlenné tették, hogy az egyetemeken kívül
elterjedjen, s maga is érzékennyé váljék az élet legkézzelfoghatóbb
követelményei iránt, addig az új tudomány termékeny mag, mely nem
ismer korlátokat, s belső energiájánál fogva arra törekszik, hogy
elárassza és átalakítsa a világot.
Ezért kellett népi nyelven (ami azonban nem jelent egyben pontatlan
nyelvet), és nem akadémikus formában írni az új tudományos
munkákat, hogy külső akadályok ne fékezzék terjeszkedését. Ebből
következik, hogy a tudós ne igyekezzék elrejteni a teológus elől saját
elméleteinek legmerészebb eredményeit, hanem nyíltan szálljon
szembe a tudomány és a dogma kölcsönös viszonyának problémájával,
bízván abban, hogy az elfogulatlan és őszinte kutatás a tudomány és
dogma közötti ellentmondásokat is megoldhatja.
 Nem nehéz megérteni az itt említett sajátszerű bizalom belső
kapcsolatát azzal a Galilei-féle programmal, amely meg akarja nyerni
az egyház támogatását az új tudomány számára. Éppen az ész erejébe
vetett bizalma áltatja majd Galileit 1615-1616-ban az utolsó pillanatig,
hogy békítő programja győzni fog a maradiak minden cselszövése
ellen. Csak az események könyörtelen fejlődése rombolja majd szét
reményeit.
ÖTÖDIK FEJEZET
Az első vereség
1. Mint a IV. fejezet 3. pontjában említettük, az 1616-os per súlyos
vereséget mért Galileire, aki arra kényszerült, hogy a katolikus egyház
és a kopernikánizmus közti egyeztető programjának néhány alapvető
pontját megváltoztassa. Ebben a fejezetben a nagy ütközet
előzményeivel és szomorú kimenetelének jelentőségével foglalkozunk,
anélkül, hogy a per menetének a legszükségesebbnél nagyobb teret
szentelnénk.
Eddig arra törekedtünk, hogy megvilágítsuk, milyen belső, lelki
indítékok vezették Galileit nagyratörő programjának kidolgozásában.
Nem árt, ha hozzátesszük, hogy a „világi” tudósok között szinte senki
sem helyeselte cselekedetét. A nagy Kepler, például, hiábavalónak és
megfontolatlannak tartotta; véleménye szerint a kopernikuszi elmélet
védelmezőinek egyetlen lehetséges feladata az, hogy az elmélet
tudományos igazságait kimerítően tanulmányozzák, s így megvédjék
ügyét a hozzáértők szűk körében, de a leggondosabban kerüljék, hogy
bármilyen, csillagászati kutatásokban járatlan személyt a vitába
bevonjanak. Galileitől annyira eltérő magatartásának bemutatására
mindössze egy leveléből idézek, amelyet négy évvel később, azaz
1619-ben írt s amelyben nyilvánvalók Galilei-ellenes célzásai1:
„Egyesek megfontolatlan magatartásukkal azt érték el, hogy
Kopernikusz munkájának olvasása, amely nyolcvan év óta teljesen
szabad volt, most tilos, legalábbis, amíg ki nem javítják. Mindenesetre
jól informált hatóságok és feljebbvalók, mind egyháziak, mind polgáriak,
arról biztosítanak, hogy ezzel nem gördítenek akadályokat a
csillagászati elméleti kutatások elé.” Ezekből a szavakból világosan
kitűnik, hogy Keplernek egyetlen gondja a szakemberek kutatási
szabadsága volt; ezzel szemben Galilei lelkét sokkal szélesebbkörű és
sokkal bonyolultabb kérdés foglalkoztatta: az, hogy a modern tudomány
számára − fájdalmas születése pillanatában − biztosítsa az egyház
hatalmas szervezetének tekintélyes támogatását.
 Az a környezet viszont, ahol Galilei programja széleskörű helyeslésre
talált − bár, sajnos, igen erős ellenzékre is egyházi emberek köre volt;
ezek műveltebb és őszintébb része nagyon szerette volna megtalálni az
utat, amelyen összeegyeztethetné saját katolicizmusát a születőben
levő tudományos kultúrával. Bár Galilei különböző főpap, püspök és
bíboros barátai nem értették meg maradéktalanul, hogy a
kopernikánizmus szorosan összefügg az új tudománnyal, mégis számot
vetettek azzal, hogy itt kell keresni koruk kultúrájának egyik
fordulópontját; ezért ők is úgy vélekedtek, érdemes minden erőfeszítést
megtenni, hogy az egyház az állásfoglalásában éppen ezen a ponton
legyen felvilágosodott és modern. Vajon Kopernikusz maga nem volt-e
hithű katolikus − vetették fel a kérdést − sőt kitűnő kanonok? Arra is
emlékeztek, hogy a XVI. század végén egy spanyol ágostonrendi
szerzetes, Diego de Zuniga, Jóbhoz írt kommentárjában azt tartotta,
hogy inkább összhangban van a Szentírással, ha a Föld mozgását
állítjuk, mint az ellenkezőjét2.
Az említett eszmeáramlat hivatalos tolmácsolója Paolo Antonio
Foscarini karmelita szerzetes volt, aki 1615-ben Nápolyban kiadott egy
saját rendjének Generálisához címzett levelet Lettem sopra l’opinione
dei Pitagorici e del Copernico, nella quale sí accordano ed appaciono i
luoghi della Sacra Scrittura e le proposizioni teologiche, ebe giammai
potessero addursi contro tale opinione (A pitagóreusok és Kopernikusz
véleményéről szóló levél, amely összeegyezteti és összebékíti a
Szentírás megfelelő helyeit és mindazokat a teológiai tételeket,
amelyek csak felhozhatók e véleménnyel szemben) címen.
E levélre még visszatérünk a következő pontban s most csak azt
említjük meg, hogy Galilei is olvasta Foscarini munkáját (XII. 159-160),
mielőtt befejezte volna Madama Crístina di Lorenához intézett (az előző
fejezetben már említett) híres levelét.
2. Milyen volt a kor két legbefolyásosabb rendjének, a jezsuitáknak
és a dominikánusoknak magatartása e kényes kérdéssel kapcsolatban?
Tudjuk, hogy a XVII. század elején a jezsuiták rendje volt az egyház
kebelén belül a régi kultúra legtekintélyesebb letéteményese és
soraiban kiváló matematikusok, fizikusok és csillagászok voltak. De azt
is mondottuk már, hogy ez a komoly érdeklődés a tudományok iránt
nem jelentett igazi orientációt a modernség felé; inkább intelligens
próbálkozás volt arra, hogy az új kutatásokat ortodox vágányra tereljék,
és hogy dicsőséggel és fénnyel övezzék az egyház legfőbb tekintélyét.
 Hogy a tudomány új eredményeit bármi áron is biztosítsák az
ortodoxia számára, gyakran törekedtek nekik olyan filozófiai
értelmezést adni, amely összeegyeztethető Arisztotelész tanításaival.
Ennek tanulságos példáját láttuk Clavius atya kifinomult
mesterkedésében, amellyel össze akarta egyeztetni a Hold gömb
alakjának feltevését hegyes-völgyes alakjának felfedezésével. Valóban,
a legnagyobb teológusok akkoriban egyhangúlag az arisztotelizmust
tartották a legalkalmasabb metafizikának, amely a katolikus dogma
biztos alapjául szolgálhatott; mindaz tehát, amit össze lehetett
egyeztetni Arisztotelésszel. ortodox volt.
Ennek előrebocsátása után könnyen megérthetjük a jezsuiták
ingadozó magatartását, amelyet 1616-ig a kopernikuszi vitában
tanúsítottak. Egyrészt valóban szerették volna kimutatni, hogy nem
zárkóznak el ez elől a nagy fontosságú csillagászati elmélet elől;
másrészt azonban haboztak határozottan állást foglalni mellette, mert −
amint ez nagyon is nyilvánvaló volt −, nem lehetett összeegyeztetni az
arisztotelizmus semmiféle formájával.
Ez a bizonytalanság világosan kitűnik Bellarmino bíborosnak, a rend
legnagyobb teológusának a karmelita Foscarinihoz írt válaszában; ez
ugyanis a bíboros véleményét kérte saját nevezetes cikkére
vonatkozóan, amelyről fentebb beszéltünk.
Mindössze néhány különösen jelentős részletet idézünk:
„1. Kimondom, hogy véleményem szerint Atyaságod és Galilei úr
bölcsen elégedjenek meg azzal, hogy ne feltétlenül, hanem ex
suppositione beszéljenek, mint véleményem szerint Kopernikusz mindig
is beszélt. Mert ezt mondván: feltételezzük, hogy a Föld mozog és a
Nap áll, minden látszatot jobban megőrzünk, mint ha excentrikus
köröket és epicikloisokat rajzolunk; ez így van jól és nincs benne semmi
veszély; s ezzel elégedjék meg a matematikus: de ha valaki azt állítja,
hogy a Nap a világ közepén áll s csak a saját tengelye körül forog és
nem keletről nyugatra fut, valamint, hogy a Föld a harmadik égben
helyezkedik el és nagy sebességgel kering a Nap körül − ez nagyon
veszélyes dolog, s nemcsak ingerli az összes skolasztikus filozófust és
teológust, de árt a Szent Hitnek és azzal, hogy kétségbevonja a
Szentírást…
2. Kijelentem, amint ön is tudja, hogy a Zsinat tiltja a Szentírás
magyarázatát a Szent Atyák közös felfogásával szemben; s ha
Atyaságod nemcsak a Szent Atyákat, hanem a Genezis, a Zsoltárok, a
Prédikátor könyve, Józsua modern magyarázóit is elolvassa, látni fogja,
hogy mindnyájan ad literam megegyeznek abban, hogy a Nap az égen
van és nagy sebességgel kering a Föld körül…
3. Kijelentem, ha netán valóságos bizonyíték lenne arra, hogy a
Nap a világ közepén található, s a Föld a harmadik égben, és hogy nem
a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül, akkor
nagyon óvatosan kell magyarázni az írást, amely az ellenkezőjét látszik
állítani, s inkább azt kell mondanunk, hogy nem értjük, mint azt, hogy
hamis, amit mond. Én azonban nem hiszem, hogy van ilyen bizonyíték,
amíg meg nem mutatják nekem; s nem mindegy, hogy megmentjük-e a
látszatot, feltételezvén, hogy a Nap áll középen s a Föld az égen, vagy
bebizonyítjuk, hogy a Nap valóban középen áll s a Föld az égen; mert a
feltételezésről elhiszem, hogy lehetséges, de a bizonyításban nagyon
kételkedem, s kétely esetén nem szabad a Szent Atyák részéről
magyarázott Szentírásról lemondani. Hozzáteszem, hogy aki ezt írta:
Oritur sol et occid.it, et ad locum suum revertitur stb. (A Nap pedig felkél
és lenyugszik és visszatér a maga helyére stb.), Salamon volt, aki
nemcsak Isten ihletésére beszélt, hanem mindenekfelett nagyon bölcs
és igen tudós ember volt az emberi dolgok tudományában, s a teremtett
dolgok ismeretében, s mindezt a tudását Istentől nyerte, ezért nem
valószínű, hogy olyan dolgot állítson, amely ellentmond a bebizonyított
igazságnak vagy annak, amit bizonyítani lehetne.”
Bizonyos ingadozás után, a rend végül is úgy határozott, hogy távol
tartja magát a kopernikánizmust pártoló áramlattól, nehogy ezzel is
hozzájáruljon − ha csak ebben a pontban is − az arisztotelészi felfogás
megingatásához. 1616 után a jezsuiták között legjobban elterjedt
irányzat a Tycho Brahe csillagászati irányzatához való csatlakozás,
amely − bár jelentősen különbözött mind az arisztotelészi, mind a
ptolemaioszi irányzattól − elég összeegyeztethetőnek látszott az
arisztoteliánus-tomista metafizika elveivel.
Teljesen eltérő volt a dominikánusok állásfoglalása. Mivel nemcsak
Szt. Tamás metafizikájához maradtak hűek, hanem mindahhoz is, amit
ő bármilyen tudományos és filozófiai problémáról elgondolt, a
legnagyobb gyanakvással fogadtak minden, akár tisztán csillagászati
újdonságot is. Nyilvánvaló tehát, hogy különösen szembeszálltak
Galileivel, aki hajlott arra, mint már mondottuk, hogy a
kopernikánizmusban nemcsak a csillagászatnak, hanem a modern
tudomány egészének nagy fordulópontját lássa.
Más szóval: ezekben az években a dominikánusok a katolicizmus
legkonzervatívabb és legreakciósabb áramlatának képviselői voltak.
Nem véletlen, hogy Galileinek első legtudatlanabb és leggyűlölködőbb
ellenfelei éppen ebből a rendből kerülnek majd ki.
Mindenesetre már most meg kell mondanunk, hogy a két rendnek
Galileivel szembeni magatartása az 1616-os és az 1633-as perek közti
időszakban teljesen megfordul. Az első perben a feljelentés a
dominikánusoktól indul ki és tudósunk élvezi a jezsuitáknak, ha nem is
teljes, de legalább közvetett támogatását; a második perben a vádat a
jezsuiták ihletik s néhány dominikánus is belekeveredik, akik
engedélyezték Galileinek a fő világrendszerekről szóló Dialogo
(Dialógus)-jának kiadását.
3. Az első Galilei-ellenes per előmozdítói Nicolo Lorini és Tommaso
Caccini dominikánus szerzetesek voltak.
Az első, általánosságokban mozgó, de alattomos támadást Lorini
indította a firenzei S. Matteo kolostorban 1612. november 1-én tartott
prédikációjával. Három nappal később azonban, talán mert megijedt,
hogy túlságosan messze merészkedett egy ilyen hatalmas
személyiséggel szemben, sietve levelet írt Galileinek, amelyben
biztosította, hogy nem állt szándékában „filozófia tárgyában senki ellen
szólni”, s legkevésbé őellene. Kifejtette, hogy csak „két szót” szólt, mert
meg akarta magyarázni, hogy „annak a Hipernikusznak, vagy hogy is
hívják, a véleménye úgy látszik, ellenkezik a Szentírással”. Nyilván az
azonnali visszavonulásnak a hatására, tudósunkat nem aggasztották a
szerzetes szavai, s barátaival együtt csak nevetett annak otromba
tudatlanságán.
A második támadás Caccini szájából hangzott el, körülbelül két év
múlva, a S. Marco templomban 1614 ádventjének negyedik
vasárnapján.
Ez alkalommal a vád már körülményesebb volt: Caccini kezében
tartotta Galilei Castellihez intézett levelének másolatát és −
megbotránkozva a benne kifejtett tétel miatt − kifejezetten
kötelességének tartotta, hogy nyíltan bevádolja a hívek előtt a
matematikát, ezt a veszélyes, ördögi mesterséget, az eretnekség
melegágyát. A kirohanást hatásos szónoki fogással fejezte be, az
Apostolok cselekedeteinek híres szavait idézve: „Viri galilaci, quid statis
adspicientes in coelum?” („Galilea-beli férfiak, mit állotok nézve a
mennybe?” Az Apostolok cselekedetei. I. u. Károli Gáspár biblia-
fordítása); ezeket a szavakat az evangélium szerint az angyalok
mondták Galilea lakosainak, hogy ne kémleljék tovább az eget, mert
Jézus − akinek mennybemenetelét látták − többé nem száll le a földre,
Caccini pedig a „galileistákra” értette (vagyis Galilei követőire), s úgy
tolmácsolta, mint egyenes isteni parancsot, hogy ne ragaszkodjanak
többé a csillagok ördögi megfigyeléséhez.
Néhány héttel később az elsőként említett dominikánus (Nicolo
Lorini) elküldte Millini kardinálisnak, a Szent Hivatal tagjának Galilei
kárhoztatott levelének másolatát, felhíva a figyelmet a benne foglalt
filozófiai és teológiai veszélyekre: „Minthogy a minden jó keresztényre
érvényes kötelesség még ezerszer jobban érvényes Szt. Domonkos
minden szerzetesére, akiket Szent Atyjuk a Szent Hivatal fekete-fehér
kutyáinak nevezett, és azok közül is elsősorban a teológusokra és
prédikátorokra, ím ezért én, mindnyájunk legcsekélyebbike s
leghűségesebb szolgája különösen Kegyelmes Uramnak, úgy
döntöttem, hogy elküldök Kegyelmes Uramnak egy levelet, amely a
kezem ügyébe került, s itt sokak kezén megfordult; e levelet azok írták,
akiket galileistáknak neveznek, s azt állítják benne Kopernikusz
nyomán, hogy a Föld mozog és az égbolt áll; e levélben a mi igen
vallásos S. Marco kolostorunk minden szerzetesének megítélése
szerint nagyon sok tétel van, amelyek feltehetően gyanúsak vagy
vakmerők, mint például az, hogy a Szentírás kifejezésmódja, egyes
helyeken nem megfelelő és hogy a természeti dolgokról szóló vitákban
a Szentírás az utolsó helyre szorul … mindezekért úgy döntöttem,
elküldöm Kegyelmes Uramnak e levelet, hogy Kegyelmességed, mint a
legszentebb buzgalommal teli ember, valamint hivatali állásánál fogva
is, nagynevű kollégáival egyetemben figyeljen fel az ilyen dolgokra, s
hogy − ha úgy véli, hogy javításra van szükség − megtehesse azokat a
lépéseket, amelyeket legszükségesebbnek ítél, hogy parvus error in
principio non sit mágnás in \ine ..(a kezdetben kicsi hiba végül is nagyra
ne nőjön …) (XIX. 297-298).
A vizsgálat azonnal megindult a legnagyobb titokban. A pisai érsek
és a pisai inkvizítor kapták azt a megbízatást, hogy „ügyesen”
szerezzék meg Galileinek Castellihez írt eredeti levelét, de közben a
Lorinitól küldött másolatot a kérdésben különösen járatos
szaktanácsadónak adták ki. A válasz elég biztató volt, mert azt állította,
hogy három nem megfelelő kifejezéstől eltekintve (pl. attól, amely
szerint a Szentírásban, ami a szavak puszta jelentését illeti, sok a téves
állítás) a levél többi részében nem tért le a katolikus nyelvezet
ösvényeiről („a semitis tamen catholicae locutionis non deviat”); minden
valószínűsége megvolt tehát annak, hogy az eljárást megszüntetik, már
csak azért is, mert Galileinek sok támogatója volt az egyház vezető
személyiségei között.
Nem lehetett azonban gyorsan lezárni az ügyet, mert március 20-án
Caccini atya önként jelentkezett a Szent Hivatalnál, hogy Galilei ellen
tanúskodjék; többek között azt állította, hogy Ferdinando Ximenes atya
(a S. Maria Novella kormányzója) elmondta neki, miszerint néhány
„galileista” a következő igen súlyos kijelentéseket tette: isten nem
lényeg, hanem járulék; isten érző lény, mert „benne isteni érzékek
vannak”; azok a csodák, amelyekről azt állítják, hogy a szentek
cselekedték, nem igazi csodák.
Ezek után kihallgatták, bár nem túlságosan nagy gonddal, a
Caccinitől megidézett tanúkat: az említett Ximenes atyát és egy
bizonyos Giannozzo Altavantit, a castelfiorentinobeli Sant’Ippolito
templom plébánosát. Mindkettő tanúskodása eléggé kedvezett
Galileinek, mert lényegében tagadták a dominikánus vádjait. Különösen
világos volt Altavantié: „Sohasem hallottam Galilei úr szájából olyasmit,
ami ellenkezik a Szentírással, vagy szent katolikus hitünkkel; de
filozófiai és matematikai vonatkozásban hallottam az említett Galilei
úrtól, hogy Kopernikusz tanítása szerint a Föld a középpontja körül
avagy glóbusában forog és hogy a Nap ugyancsak forog középpontja
körül, de ezenkívül nincs haladó mozgása, mint azt ő egynémely
levelében állította is, amelyek Delle macchie solari (A napfoltokról)
címen Rómában megjelentek s amelyekre én mindenben hivatkozom”.
Ami a fenti állításokat illeti (isten nem lényeg, hanem járulék stb.),
kiderült, hogy pusztán csak szerzetesek dialektikus gyakorlatairól volt
szó, amelyeknek semmi közük a Galilei által hirdetett tanokhoz. A
kihallgatás végén Altavanti általános jellegű kijelentést tett Galilei
vallásos hitének bizonyítására: „Úgy ismerem, mint igen jó katolikust;
máskülönben nem lehetne ezen Fenséges Hercegek körében” (XIX.
318-319).
A Szent Hivatal 1615. november 25-i ülésén, miután felolvasták a
fenti két tanú vallomását, úgy határoztak, hogy egyelőre nem tesznek
semmilyen intézkedést, hanem megvizsgálják Galileinek a napfoltokról
írott könyvét (ezt idézte Altavanti), hogy birtokába jussanak a kényes
témára vonatkozó valamennyi adatnak. Caccini atya is megneszelhette,
hogy a tanúskodások nem érték el a tőle várt eredményt; ezért
személyesen felkereste Galileit (aki közben Rómába érkezett, -erről a
következő pontban lesz szó), hogy bocsánatot kérjen tőle, körülbelül
úgy, ahogy néhány évvel ezelőtt Lorini atya cselekedte. Íme, hogyan
írta le Galilei ezt a látogatást Curzio Picchenához, II. Cosimo
miniszteréhez intézett levelében (XII. 231): „…Tegnap meglátogatott
otthonomban ugyanaz a személy, aki először a firenzei szószékekről,
majd itt egyéb helyeken oly súlyos vádakkal illetett, és úgy áskálódott
ellenem: több mint négy óra hosszat volt nálam, és az első félórában,
hogy négyszemközt maradtunk, teljes alázattal igyekezett bocsánatot
nyerni ottani cselekedetére, késznek mutatkozván, hogy megad nekem
minden elégtételt; azután el akarta hitetni velem; hogy nem ő volt az
itteni lárma ihletője”.
Időközben azonban, amint a következőkben kifejtjük, az ellentét
nagyon kiélesedett s az egyházon belül két párt közötti belső harc
jellegét öltötte magára; a harc a legszélsőségesebb reakciósok pártja
között, valamint a merészek között dúlt, akik azt vallották, hogy az
egyháznak a modern kultúra irányában kell fejlődnie. Ebben a kemény
küzdelemben, amely részben föld alatti volt, az utóbbi irányzat, sajnos,
alul maradt, s veresége természetesen magával rántotta a „galileisták”
csoportját is.
4. A téma túlságosan bonyolult volta miatt nem vizsgálhatjuk meg a
súlyos ütközet minden részletét. Mindössze nagyon röviden
beszámolunk Galileinek benne vitt szerepéről. Feltétlenül övé az
érdem, hogy — talán mindenki másnál jobban − megértette a tét nagy
jelentőségét és azt, hogy az egyik vagy a másik irányzat győzelme
milyen mértékben fog kihatni az európai kultúra jövendő fejlődésére.
Míg 1612-ben nem vette komolyan Lorini nyilvános vádjait, 1615-ben
tüstént felfogta, hogy az ellenséges hadmozdulat -ezúttal − igen
veszélyes, és jóval túlmutat saját személyén. Ezért arra törekedett,
hogy ebben a kényes „ügyben” közvetlenül érdekeltté tegye a
leghatalmasabb és legműveltebb egyházfejedelmeket és készenlétbe
helyezze számos római barátját, akik gyakran nagyon is naivak és
derűlátók voltak. Ebből a szempontból igen jelentős monsignor
Giovanni Ciampolinak 1615. február 28-án Galileihez intézett levele,
amelyből kitűnik, hogy még ez a lelkes Galilei hivő is milyen nehezen
értette meg a két jelentéktelen dominikánus szerzetes által felvetett
probléma súlyos voltát. Érdemes néhány részletet közölni é levélből:
„Oly hűséges szolgája vagyok Kitűnőségednek, hogy az az érzésem,
mintha hűtlenséggel vádoltak volna, amikor azt kérdezték, vajon
továbbra is szeretem-e… Elképzelhetetlen számomra, ismernem önt és
nem szeretnem; még ellenfelei is azt mondták, hogy ön elbűvöli az
embereket; ez természetes is, mert nem hiszem, hogy egy nemes szív
hatékonyabb bűverőt sugározzák, mint az erény szépsége és az
ékesszólás ereje… De hogy a részletekre térjek, röviden ezt
mondhatom: ne lantos mihi fingé metus (ne fess nekem annyi
rémképet). Azokról a rettenetes szörnyűségekről bizonyára nincs többé
szó, mert nem találkoztam eddig olyan prelátusokkal vagy bíborosokkal,
akik az ilyesmiről tudni szoktak, és hallottak volna róluk… Egy este,
körülbelül három héttel ezelőtt értesültem (Caccini) prédikációjáról; s
mivel nem tudtam, hogy miről van szó, habár non omnia metuenda
(nem kell mindentől félni), nem feledkeztem meg arról sem, hogy nihil
spernendum (semmit sem szabad félvállról venni). Bár éjjel két óra volt,
nem akartam az időt vesztegetni; azonnal felkerestem Barberino
kardinális urat (Maffeo Barberini), aki Uraságodat nagyon kedveli és
üdvözli… Biztosíthatom tehát, hogy amit önért teszek, senki más
emberfiáért meg nem tenném; különösen amikor ilyen tűrhetetlen
sérelem ér egy erényeiről híres, tudományában és baráti körében oly
nagyérdemű embert… Nagyon is igaz, és nem szabad elfelejteni, hogy
acres esse viros, cum dura proelia gente (hevesek az emberek, ha
kemény ellenféllel harcolnak) olyan dolgokban, amelyekben a
szerzetesek rendszerint nem akarnak veszíteni. Azt az üdvös záradékot
azonban, hogy alávetem magam az Anyaszentegyháznak stb.,
akárhányszor ismétli az ember, sohasem sok…” (XII. 145-147).
Galilei barátai sokat reméltek attól is, hogy − mint tudjuk éppen
azokban a hónapokban jelent meg Foscarini karmelita atya híres levele.
Később azonban be kellett látniuk, hogy a levél nem használt
ügyüknek, hanem ellenkezőleg, csak még bonyolultabbá tette azt,
hatására még nagyobb erővel lángolt fel az ellenfelek szenvedélye,
fokozódott a vatikáni hatóságok gyanakvása.
Galilei azonnal Rómába utazott volna, hogy személyesen ismertesse
a kopernikánizmus tudományos érveit. Tudjuk, hogy nagyon bízott saját
tekintélyében és szavainak hatásában, amely 1611-ben is döntő
jelentőségű volt. De egy súlyos betegség Firenzéhez kötötte és emiatt
az utazását, sajnos, néhány hónappal el kellett halasztania.
Aggodalmát nagyon hatásosan fejezik ki a következő szavak,
amelyeket május 15-én írt monsignor Dininek (XII. 184): „…hogyne
lenne minden fáradozásom hiábavaló, mikor azok a Peripatetikusok,
akiknek meg kellene győződniük, képtelenek felfogni a legegyszerűbb
és legkönnyebben érthető érveket is?… Mégsem esnék kétségbe és
túltenném magam ezen a nehézségen, ha abban a helyzetben lennék,
hogy toliam helyett nyelvemet használhatnám: s ha valaha
meggyógyulok és elmehetek oda, megteszem abban a reményben,
hogy megmutatom, mennyire szeretem a Szentegyházat, s
megmutatom buzgalmamat, nehogy ebben az ügyben valami kevésbé
jó határozatot hozzanak számtalan rosszindulatú és a kérdéshez
semmit nem értő ember ösztökélésére”.
Mivel ügyének védelmére más lehetősége nem volt, csak az írás,
lediktálta a inár említett híres leveleit Dinihez és Madama Cristina di
Lorenához.
Végül, december elején, bár még betegen, de elutazhatott. Telve volt
bizalommal mind a védelme tárgyát képező elmélet belső értéke iránt,
mind tekintélyes támogatói irányában. Maga a nagyherceg is meleg
ajánló sorokat írt érdekében több főpapnak és Piero Guicciardininek,
római nagykövetének, elrendelvén, hogy az utóbbi lássa vendégül
Galileit a nagykövetség (a Trinitá dei Montin levő nagyszerű palota)
néhány „szép és kényelmes” szobájában, s „lássa el ízlése szerinti
étellel, egy íródeákkal, egy szolgával és egy öszvérrel”. Galilei
lelkesedéséről tanúskodnak Picchena miniszterhez rendszeresen
küldött levelei, amelyeket áthat a biztonságérzés és a harcias szellem:
„remélem, úgy távozhatok innen, hogy nemcsak jóhírem szerzem
vissza, hanem az háromszorosára növekedik, és azzal a tudattal, hogy
nem kis jelentőségű ügyet zártam le, amellyel hónapok óta a
legnagyobb tudású és tekintélyű személyek foglalkoznak” (1616. január
8; XII. 223).
„ … mindezek a műveletek, éppen Rómában és egy idegennek,
nagyon fáradságosak és hosszadalmasak. De az a biztos remény, hogy
igen nagy jelentőségű vállalkozást kell végrehajtanom, amely már eddig
is mély benyomást tett azokban, akiktől kimenetele függ, türelemmel
viseltet el velem minden fáradságot” (1616. január 23; XII. 228).
„Folytatván tájékoztatását eredményeim felől, bejelenthetem, hogy
ügyem teljesen lezárult a rám vonatkozó személyi részt illetően; ezt
mindazok a kiváló személyiségek, akik az ügyet kezelik, szabadon és
nyíltan közölték velem …” (1616. február 6; XII. 230).
Az utóbbi levélnek egészen különös jelentősége van, mind dátumát
illetően (alig néhány héttel azelőtt kelt, hogy a Szent Hivatal elítéli a
kopernikánizmust!), mind ünnepélyes hangneme miatt, amelyet akkor
vesz fel, amikor néhány sorral az előbbi idézet után Galilei a
megoldottnak vélt személyi kérdésről áttér az általános kérdésre, és
teljes joggal ebben látja a probléma igazi kulcsát: „De minthogy
ügyemhez egy olyan fejezetet csatoltak, amely már nem az én
személyemet illeti, hanem mindazok összességét, akik 80 év óta, akár
nyomtatott munkákkal, vagy magánírásaikban, akár nyilvános
beszédekben, prédikációkban vagy magánbeszélgetésekben,
hozzájárultak vagy hozzájárulnak bizonyos tanításhoz és véleményhez,
amely Nagyságos Uram előtt nem ismeretlen s amelynek
meghatározása felől most folyik a vita, hogy úgy dönthessenek róla,
ahogy az helyes és a legjobb; én, aki történetesen segíthetek
valamelyest, ami az általam gyakorolt tudomány igazságát illeti, nem
tudom megtagadni és nem is szabad megtagadnom ezt a segítséget;
ezt sugallja nekem lelkiismeretem, egy buzgó keresztény katolikus
lelkiismerete.” Más szóval: én, Galilei, a gondolkodás történetének
ebben a döntő pillanatában, mint katolikus és mint tudós, teljes
mértékben érzem magasztos kötelességemet, mely szerint segítenem
kell a katolicizmust, hogy a „helyes és a legjobb” álláspontot foglalja el a
nagy kopernikánus mozgalom irányában, amely, immár nyolcvan év
alatt megerősödve, a modern kultúra világában be akarja tölteni az őt
megillető helyet.
5. Milyen volt Galilei magatartása Rómában? Használt-e vagy sem
annak az ügynek, amelyet annyira a szívén viselt?
Valamennyi adatból egybehangzóan az derül ki, hogy a nagy tudós
minden rendelkezésére álló energiával látott ügyéhez, és teljes
tudatában volt annak, hogy mekkora tét forog kockán. Eljárása őszinte
volt, nyílt és titkolózás nélkül való. Hogy bemutassa az új elmélet
igazságait, bátran szembenézett a legnehezebb tárgyalásoknak is
(amelyekről tudta, hogy ott a legjobban felvértezett és a legügyesebb
ellenfelekkel találkozik), s mindenütt „nagyszerű beszédeket” tartott,
mindig igen élénk volt mind a védekezésben, mind a támadásban,
mindig kiapadhatatlan volt régi és új érvekben. Éppen Maffeo Barberini
kardinálissal folytatott egyik beszélgetése alkalmával fejtette ki
tudósunk első ízben híres árapály-érvét, amelynek sok évvel későbben
a Dialogo dei massimi sistemi (Dialógus a két fő világrendszerről) utolsó
napját szenteli majd (ezt az érvet Galilei döntőnek tartotta, bár
tudományosan téves.
S most lássuk Galilei egyik ellenfelének, Quarengo kanonoknak
sokatmondó szavait, melyekkel tájékoztatja (1616. január 20-án) az
akkoriban Modenában tartózkodó Alessandro d’Este bíborost Galilei
akciójának fejleményeiről: „Nagyságos Uram nagy élvezetét lelné
benne, ha hallaná Galileit, amint hol az egyik házban, hol a másikban
vitázik gyakran tizenöthúsz személlyel is, akik kegyetlenül támadják, ő
azonban úgy fel van vértezve, hogy csak nevet rajtuk; s bár
véleményének újdonsága nem győz meg, mégis megsemmisíti a
legtöbb érvet, amelyekkel támadói le akarják verni. Hétfő; különösen..;
csodálatos bizonyításokat végzett, s ami rendkívüli módon tetszett
nekem, mielőtt válaszolt volna az ellenérvekre, még jobban kibővítette
és megerősítette ezeket újabb, látszatra még jelentősebb ellenérvekkel,
hogy azután, tönkreverve az érveket, ellenfeleit még nevetségesebb
helyzetben hagyja” (XII. 226-227).
Tudósunk azonban egy dologgal nem számolt eléggé: azzal, hogy
nemcsak a szerzetesek elkeseredett gyűlöletét kellett legyőznie.
Ugyanis a szerzetesek mögött − akik „rendszerint nem akarnak
veszíteni” − egy olyan egyház állott, amely félt minden lényegbevágó és
mélyreható újítástól; olyan egyház, amelynek valóban számos, az
irodalmat és tudományt szerető főpapja volt, akik azonban már nem
voltak hajlandók annyira vinni ezt a szeretetet, hogy komoly harcban
szabadítsák meg az irodalmat és a tudományt a régi szerzetesi kultúra
által rárakott béklyóktól. Galileit megcsalta az egyház valódi
törekvésének hibás értékelése s áldozata lett naiv derűlátásának,
amelynek veszélyeivel szemben néhány hónappal azelőtt éppen ő
igyekezett felvértezni római barátait, köztük Ciampolit is.
Egy valaki azonban nagyon is jól felismerte ezt a tévedést, s ez
Guicciardini nagykövet volt. ő már hozzászokott azokhoz a föld alatti
mesterkedésekhez, amelyek a vatikáni udvarban napirenden voltak, s
kezdettől fogva látta, hogy a sok beszéd hiábavaló, a vitákból a
kopernikánizmus ügye csak vesztesként kerülhet ki. Nagyon jelentős
ezzel kapcsolatban az a levele, amelyet Galilei Rómába érkezése
napjaiban küldött Picchena miniszternek, s amelyből kitűnik a
kérgesszívű diplomata ellenszenve a fellegekben járó tudós iránt, aki
azt hiszi, hogy éppen az ellenreformáció fővárosába tud betörni új
eszméivel: „Hallom, hogy a Galilei idejön… Annak idején, mikor én
idejöttem (1611-ben) itt találtam őt is, s ebben a házban tartózkodott
néhány napig. Tanítása meg néhány más dolog nem volt ínyére a Szent
Hivatal kardinálisainak és tanácsosainak; Bellarmino többek között azt
mondta nekem, hogy… ha sokáig itt tartózkodik, nem tehetnek egyebet,
mint hogy valami igazolást keresnek a maguk dolgaira … Nem tudom,
hogy a tanítása vagy a hangulata változott-e meg, de nagyon jól tudom,
hogy néhány dominikánus barát, akiknek szavuk van a Szent
Hivatalnál, és mások is, rosszindulattal vannak irányában; ez nem olyan
ország, ahova el lehet jönni a Holdról vitatkozni, sem olyan évszázad,
amikor új tanokat lehet hirdetni vagy behozni” (1615. december 5; XII.
207).
Az események menete sajnos igazolta, hogy nem Galilei, hanem
Guicciardini fogta fel reálisan a helyzetet. A per kedvezőtlen menetének
fő okát talán abban kell keresnünk, hogy a jezsuiták, akik eleinte mintha
hajlandók lettek volna támogatni Galileit − hiszen május 16-án
monsignor Dini ezt írta barátjának: „hallom, hogy sok jezsuita titokban
ugyanazon a véleményen van, bár hallgat” −, inkább félrevonult, mert
attól félt − erről a 2. pontban már szó volt hogy a kopernikuszi rendszer
győzelme túlságosan leronthatja az arisztotelészi filozófia hitelét.
Valószínű, hogy ezt a közvetett felelősségüket Galilei is felfogta, ami
részben megmagyarázza, hogy 1616 után miért idegenedett el tőlük
egyre jobban. Anélkül, hogy tovább kutatnánk, kit terhel inkább a
felelősség az eseményekért, a dominikánusokat a támadásukért vagy a
jezsuitákat a visszavonulásukért, − bizonyos, hogy a Szent Hivatal
ítélete rosszabb már nem is lehetett. Egyesek − s bizonyos értelemben
közéjük tartozott Galilei is − valami kompromisszumot véltek látni benne
(az ítélet kompromisszum-jellege állítólag abban a tényben is
megnyilvánult volna, − erre rövidesen visszatérünk −, hogy
tudósunknak egyetlen munkája sem került az elítélt könyvek
jegyzékébe), valójában azonban vereséget jelentett a pisai tudós
számára: s bár e vereség közvetlenül nem érintette, nagyon kemény
csapást mért egész programjára.
6. 1616. február 19-én a Szent Hivatal két tételt adott át
teológusainak, amelyekben összefoglalni szándékozott a kérdés
lényegét (XIX. 320):
1. „Hogy a Nap központja a világnak s következésképpen haladó
mozgást nem végez;”
2. „Hogy a Föld nem középpontja a világnak, és nem is mozdulatlan,
hanem saját magától mozog teljes egészében, etiam (sőt) naponként.”
Ugyanabban a hónapban, 24-én a teológusok az első tételt
egyhangúlag filozófiailag esztelennek és lehetetlennek, valamint
formálisan eretneknek nyilvánították, mert sok helyen ellentmond mind
a Szentírás betű szerinti értelemben vett kijelentéseinek, mind a Szent
Atyák és a teológia doktorai közös magyarázatainak. Ami a másodikat
illeti, bár nem nyilvánították eretneknek, filozófiailag ugyanúgy
elítélendőnek tartották, mint az elsőt, teológiai szempontból viszont, a
hit szempontjából legalábbis, tévesnek nyilvánították. Másnap az
ítéletet a Szent Hivatal nagy kongregációjának tudomására hozták.
 Mint Banfi nagyon helyesen magyarázza, „a két tétel, amelyek
állításait hiába keresnénk Galilei és Kopernikusz műveiben, s amelyek
nem mások, mint Caccini feljelentésének kibővítése, nyilvánvalóan
megközelítően sem fejezik ki a kopernikuszi elmélet struktúráját, összes
bizonyítékával, ahogy azt Galilei bemutatta. Mindössze két
következtetését fejezik ki összefüggéseikből kiragadva − s azokat is
metafizikus-skolasztikus, tehát nem megfelelő terminusokkal −, két
olyan következtetést, amelyek bibliai szövegekkel állnak kapcsolatban
… pedig csak a többiekkel együtt alkottak szerves egészet az égbolt
mozgásának magyarázó rendszerében. Ezenfelül a kifejezésmód,
különösen a második tételben, nem összehangolt, nem világos,
pontatlan, és az elsőben az omnino immobilis (teljességgel
mozdulatlan) ellentmond magának Galilei véleményének is”.
Akárhogyan is, e szerkezeti hibák ellenére, vagyis annak ellenére, hogy
a két vizsgált tételt rosszul egyeztették a kopernikuszi rendszerrel,
világos, hogy elítélésük -minden kétséget kizáróan − a kopernikánizmus
általános elítélését jelentette. Ez néhány nap múlva be is
bizonyosodott.
A Szent Hivatal döntését ugyanis átküldték az Indexkongregációnak,
s ez 1616. március 3-án kibocsátott egy elítélési határozatot (5-én
hozták nyilvánosságra), amely három különböző fokozatú részből áll: 1.
Kopernikusz és Diego de Zuniga könyveit kijavításukig (usque
corrigantur) egyszerűen „felfüggesztették”; 2. Foscarini atya könyvét
elítélték és a legszigorúbban betiltották (omnino prohibendum atque
damnandutn); 3. minden más könyvet, amely ugyanezeket a tanokat
hirdette, bár nem ítéltek el, de a maguk összességében betiltottak
(áliosque omnes libros, pariter docentes, prohibendos) (XIX. 323).
Galilei műveit név szerint nem sorolták fel az elítélő határozatban.
Castcllihez, Dinihez, Madama Cristinához intézett híres leveleit illetően
ez a tény könnyen megmagyarázható, mert magán-dokumentumokról
volt szó, amelyek nem kerültek nyilvánosságra; nehezebb
magyarázatot adni az Isloria delle macchie solari (A napfoltok története)
esetében, annál is inkább, mert e mű megvizsgálását, mint ezt a 3.
pontban említettük, a Szent Hivatal 1615. november 25-i ülésén
elhatározták. A munkát körülvevő hallgatás nyilvánvalóan bizonyítja,
hogy nem akarták megsérteni a nagy tudóst, akit a Medicick hatalmas
és buzgó katolikus családja annyira védett.
7. A Szent Hivatal ítéletét bizalmasan közölték Galileivel − a perben
legközvetlenebbül érdekelt személlyel − ama néhány nap valamelyikén,
amely az ítélet kibocsátása és az Index-kongregáció rendeletének
megjelenése között telt el.
Február 25-én V. Pál pápa utasította Bellarmino bíborost, hogy
rendelje magához Galileit és szólítsa fel, hogy szakítson elítélt
véleményével. A rendelkezés azt is kimondta, hogy ha a tudós
megtagadja az engedelmességet, a Kommisszárius Atyának
hivatalosan − jegyző és tanúk jelenlétében − meg kell parancsolnia:
Galileinek teljes mértékben tartózkodnia kell attól, hogy előadja vagy
védje tanítását, vagy bármiképpen tárgyalja azt (et si recusaverit
parere, P. Commissarius, coram notario et testibus, faciat illi
praeceptum et omnino abstineat huismodi doctrinam et opinionem
docere aut defen-dere, seu de ea tractare); végül, ha ebbe sem egyezik
bele, be kell börtönözni (si verő non acquivsrit, carceretur) (XIX. 321).
A kapott rendelkezés értelmében Bellarmino február 26-án magához
idézte Galileit és a Szent Hivatal fő-komisszáriusának jelenlétében
mindenekelőtt arra intette − legalábbis az ülés jegyzőkönyve szerint −,
hogy hagyja el elítélt véleményét, majd rögtön ezután (successive ac
incontinenti) áttért az eljárás második részére. Ebben a kommisszárius
Atya a pápa és a Szent Hivatal testületének nevében rendeletileg
felszólította, hogy szakítson teljesen a szóban forgó véleményével, ne
támogassa, ne oktassa, ne védelmezze semmilyen módon, sem
szóban, sem írásban (… et supradictus P. Commissarius … ordinavit ut
supradictam opinionem … omnino relinquat, nec eam de caetero quovis
tnodo teneat, doceat aut defendat, verbis aut seriptis). A jegyzőkönyv
hozzáteszi, hogy Galilei beleegyezett (acquivit) s ez megmagyarázza,
miért nem került sor a bebörtönzésére (XIX. 322).
Azt mondottam, hogy „legalábbis az ülés jegyzőkönyve szerint”, mert
a jegyzőkönyv az egész eseménysorozat egyik legellentmondásosabb
pontja; nagyon fontos pont, mert látni fogjuk, hogy az 1633-as Galilei
elleni perben a vád éppen erre az iratra épül. A szóban forgó
jegyzőkönyv körüli ellentmondásoknak két oka van.
Az első a jegyzőkönyvnek magát a tartalmát érinti. Mert hogyan
lehetséges az, hogy az egyszerű megintéstől azonnal, incontienti
áttértek a tulajdonképpeni parancsra? Különböző körülmények ugyanis
kizárják, hogy Galilei ne fogadta volna el a megintést, s ezért semmi
sem hatalmazta fel a Kommissziárius Atyát, hogy az eljárás első
részéről a másodikra térjen át, még kevésbé, hogy ezt azonnal
megtegye. Túlbuzgóság volt tehát? Ballerminónak, vagy a
Kommisszárius Atyának a visszaéléséről van szó? Az is különös, hogy
a Kommisszárius Atya parancsát a quovis modo (semmilyen módon)
szavakkal kísérte, amelyek súlyosbították Galilei helyzetét minden más
kortársával szemben, mert voltaképpen megtiltották neki, hogy a
kérdést akár egyszerű feltevés formájában is tárgyalja (vagyis ex
suppositione).
A második ok a kétkedésre a jegyzőkönyv formáját illeti. Nincsenek
ugyanis rajta a jelenlevők kötelező aláírásai, inkább egyszerű
feljegyzésnek tűnik, mint hivatalos okmánynak. Nem lehetséges-e,
kérdik egyes kritikusok, hogy apokrif írásról van szó? Nem lehetséges-
e, hogy 1633-ban tették hozzá a 16-os per irataihoz csak azért, mert
abban a pillanatban ez kapóra jött az új bíráknak, akiknek az kellett,
hogy a vádlott helyzete minél súlyosabb legyen? Világos, hogy ennek a
gyanúnak beigazolódása esetén teljesen hitelét veszítené az 1633-as
per egész lefolyása.
A rendelkezésünkre álló terjedelem korlátai miatt most sem mehetünk
bele a kérdés részletes elemzésébe, annál kevésbé, mert az ilyen
elemzés bőséges tudományos apparátust követelne meg, ami egy
ilyenféle műben semmiképpen sem helyénvaló. Mégis meg kell
mondani, hogy a fenti feltevést (azt, hogy az okmányt 1635-ban, utólag
csatolták) a legtöbb kritikus elveti. A jegyzőkönyvet tartalmazó papírlap
ibolyántúli sugarakkal végzett vizsgálata ugyanis azt tanúsítja, hogy az
nem későbbi eredetű, mint a per egész aktakötegének megelőző és
rákövetkező lapjai. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kritikusok
nagy része kész valóságként elfogadni a jegyzőkönyv tartalmát
(ellenkezőleg, mint De Santillana állítja, az a gyanú, hogy a
jegyzőkönyv hamis, „ma már [Olaszországon kívül] bizonyossággá vált
egyházi szerzők körében is”), csak annyit jelent, hogy a hamisítás nem
készülhetett 1633-ban.
A tárgyilagosság kedvéért közlöm az okmány kétféle magyarázatát,
mindkettő komoly, modern tudósé − az egyik Morpurgo Tagliabue, a
másik meg éppen De Santillana −, amelyek egymással ellentétes
véleményt képviselnek. Különbözőségük nyilvánvalóan bizonyítja, hogy
milyen bonyolult a kérdés.
Morpurgo Tagliabue egyike a keveseknek, akik még ma is eredeti
jegyzőkönyvnek tartják az iratot s visszautasítják nem csak a hamisítás
feltevését, hanem azt az állítást is, hogy csak egyszerű „jegyzői vázlat”-
ról van szó. Érvelése főképpen jogi jellegű: „éppen az okmány meg
nem felelő volta, az, hogy nincs összhangban V. Pál rendeletével,
késztet arra, hogy igaznak tartsuk. Egy egyszerű jegyzői vázlatban
bizonyára említés történt volna róla, mert számítani lehetett arra, hogy
visszautasítják azt, amiben megállapodtak. Csakis eljárási hibára
gondolhatunk, vagy, ha úgy tetszik, arra, hogy a kongregáció visszaélt a
kezdeményezés lehetőségével. Az a tény, hogy a Szent Hivatal 1633-
as ítélete első fogalmazványában közli ezt az okmányt s nem emeli ki,
se nem helyesbíti az eltérést, sőt az okmányt a Galilei elleni vád
főpontjává teszi, arra enged következtetni, hogy az ilyen eljárási hibák
nem ütköztek a kor jogszokásába”.
De Santillana viszont meg van győződve arról, hogy az irat hamis, és
hogy a Galileit különösen gyűlölő Kommisszárius Atya
kezdeményezésére készült 1616-ban. Íme okoskodásának lényege:
„Seguri kommisszárius atya egyáltalában nera értett egyet Bellarmino
bíborossal az ügykezelés módjában. Ezt nem is titkolta. Guicciardini
nagykövet ezt írta Firenzébe: „Tudom, hogy itt a Szent Hivatalban és
másutt vannak dominikánus barátok, akik rosszat akarnak neki
(Galileinek) … egy szép napon azt fogjuk hallani, hogy valami nagy
bajba jutott” … A kommisszárius, mint a tárgyalás részvevője,
bizonyára nagyon kínosan érezte magát, látván, hogy a kardinális
milyen barátságos módon vezeti azt: ez minden közbelépésének
elvágta az útját. Ezért hát letett arról, hogy Bellarmino utasításai szerint
vezesse a jegyzőkönyvet, s miután visszatért hivatalába, lemásoltatott
az írnokkal egy saját elképzeléseinek megfelelő feljegyzést: ezt nem
lehetett hamisítványnak tekinteni, mert végeredményben nem volt
aláírva, de mindig jól jöhetett valami váratlan szorult helyzetben, hiszen
sohasem lehetett tudni… Klasszikus esete ez annak a teológiai
gyűlöletnek, amely nem riad vissza semmilyen eszköztől”.
Anélkül, hogy a kérdés érdemi részével foglalkoznánk, meg kell adni,
hogy De Santillana feltevése nagyon jó magyarázatát adja a Galilei és a
Szent Hivatal közötti további viszonynak. Tegyük még hozzá:
pillanatnyilag még senkinek sem sikerült pontosan eldöntenie, hogy a
Galileivel szemben alkalmazott eljárás − vagyis az, hogy elhívták
Bellarmino kardinálishoz, hogy személyesen közöljék vele a Szent
Hivatal határozatát − az iránta való különös tiszteletnek volt-e
köszönhető, vagy annak az óhajnak, hogy mindenki másnál jobban
késztessék őt a határozat tiszteletben tartására; az eljárás ugyanis
alapot ad mindkét magyarázatra.
8. Nincs is szükség más részletre, hogy bemutassuk, mennyi
bizonytalanság és ellentmondás jellemzi a per egész menetét: elég, ha
még egyszer emlékeztetünk arra, hogy a Szent Hivatal által elítélt két
tételt egyetlen olyan műből sem idézték szöveg szerint, amelyekre a
bírák közvetlenül vagy közvetve hivatkozni szándékoztak, valamint
hogy az Index határozatában az említett munkák szerzőivel szemben a
szigor más és más fokát alkalmazták. Ezek az ellentmondó vonások
tulajdonképpen csak az egyház belső bizonytalanságát és
ellentmondásait tükrözték. Az egyház, bár a legmerevebb dogmatizmus
útját választotta, a „modern” irányzat híveivel azt akarta éreztetni, hogy
nekik is tett valamelyes engedményt.
Különös az a tény, hogy ennek az irányzatnak a hívei maguk sem
óhajtották leleplezni a kétértelműséget, sőt, arra törekedtek, hogy
alátámasszák és elmélyítsék azt. Magatartásuk érthető, ha figyelembe
vesszük, hogy csak a kétértelműség légkörében állíthatták − a
nyilvánosság előtt −, hogy nem szenvedtek teljes vereséget. Erről
tanúskodik Galileinek március 6-án Picchena miniszterhez írott levele,
amelyből kitűnik, hogy tudósunk csökkenteni igyekszik vereségének
súlyát, sőt fél-győzelemnek szeretné beállítani: „ … az eredmény
igazolta, hogy az ő véleményét (Caccini atyáét) a Szentegyház nem
tette magáévá, mert csak annyit jelentett ki, nem többet, hogy a szóban
forgó nézet nem egyezik a Szentírással; ezért csak azokat a könyveket
helyezik tilalom alá, amelyek ex professo (kimondottan) állítják, hogy e
nézet nem tér el a Szentírástól; ilyen könyv sincs több, mint csupán egy
Karmelita Atya levele, amely a múlt évben jelent meg nyomtatásban;
csak ezt az egyet tiltották be.
Diego de Zunigát… felfüggesztik, donec corrigatur (amíg ki nem
javíttatik)… Kopernikusz munkájára csak a III. Pálhoz intézett
bevezetés 10 sora vonatkozik, amelyben úgy véli, hogy ez a tanítás
nem ellenkezik a Szentírással … Más szerzőkről nem is történt említés.
Én, mint az eljárás természetéből is következik, egyáltalában nem
vagyok benne érdekelt, s nem is foglalkoztam volna vele semmiképpen,
ha … ellenségeim nem kevertek volna bele” (XII. 244).
Őszinte volt-e Galilei vagy sem, amikor ezeket a sorokat írta? Az
biztos, hogy nem volt teljesen őszinte; annál kevésbé, mert elhallgatott
több, számára hátrányos részletet. Azonban azt sem állíthatjuk, hogy
az őszinteségnek teljesen híjával volt.
Bizonyos, hogy Galilei − Guicciardini nagykövet határozott
ellenzésével szemben − Rómában akart maradni még az
Indexkongregáció határozatának megjelenése után három hónappal is,
hogy személyesen győződjék meg arról, mennyire szigorúan akarja
érvényesíteni az egyház a Szent Hivatal határozatát és hogy −
nagyhatalmú barátai révén − megkíséreljen még megmenteni valamit.
Annyit mindenesetre elért, hogy maga a pápa fogadja, aki ugyan
engedélyezte az „igen kegyes kihallgatást” és biztosította őt személyes
jóindulatáról, de az elvi kérdésekben semmiféle engedményekre nem
utalt.
Ennyi jóindulat ellenére, a napok múlásával személyi helyzete mégis
egyre jobban megrendült. Kiszivárogtak egyes hírek Bellarminóval
folytatott megbeszéléséről, s ellenfelei egyre azt suttogták, hogy a
kardinális előtt visszavonta elméleteit; sőt, azt is hozzátették, hogy nem
önként jött Rómába, hanem a Szent Hivatal határozott rendeletére.
Hogy véget vessen ezeknek a mendemondáknak, Galilei arra
gondolt, hogy magától Bellarminótól kér egy félreérthetetlen
nyilatkozatot, amely megvédi őt mindenféle vádaskodástól.
Megelégedésére a bíboros ezt meg is adta május 26-án.
Galilei ebben újabb bizonyítékát látta annak, hogy az egyház vezetői
előtt még maradt valami tekintélye. Az okmány szó szerint így hangzik:
„Mi Roberto Bellarmino kardinális, hallván, hogy Galileo Galilei urat
azzal rágalmazzák és vádolják, hogy előttünk vissza kellett vonnia
tanait s hogy ezért bűnbocsánatot kellett nyernie üdvös penitenciával,
az igazság érdekében kijelentjük, hogy a nevezett Galilei úr nem vonta
vissza tanait sem előttünk, sem bárki más előtt itt Rómában, sem pedig
más, előttünk ismert helyen, sőt nem vonta vissza semmiféle
véleményét vagy tanítását, s még kevésbé nyert üdvös vagy másfajta
bűnbocsánatot. Mindössze csak közöltek vele egy a Mi Urunktól
származó és az Index Szent Kongregációja által nyilvánosságra hozott
nyilatkozatot; ebben az foglaltatik, hogy a Kopernikusznak tulajdonított
tanítás, mely szerint a Föld forog a Nap körül és a Nap áll a világ
középpontjában s nem halad keletről nyugatnak, ellenkezik a
Szentírással s ezért nem védelmezhető és nem tartható. Ennek hiteléül
jelen levelünket saját kezünkkel írtuk és aláírtuk” (XIX. 348).
A nyilatkozat birtokában tudósunk végül is elhatározta, hogy június 4-
én hazamegy Rómából Firenzébe. Két másik bíboros, Alessandro
Orsini és Francesco Maria Del Monte, egy-egy levelet küldtek vele II.
Cosimo nagyhercegnek, amelyben kijelentették Galilei „gazdájának”,
hogy szolgája, római tartózkodása alatt a „legjobb hírnevet” szerezte
magának a bíborosok kollégiuma előtt; a kollégium örült, hogy ez
alkalommal Galilei „erényeit bensőségesebben” megismerhette.
Mindezek a tagadhatatlanul udvarias gesztusok, bár részben
enyhítették Galilei elkeseredését, végül is − s ez érthető -csak még
mélyebbre bocsátották lelkében annak az önámításnak gyökerét,
amelyről e pont elején beszéltünk. S ez bizony szükségszerűen
bizonyos ellenérzést kelt bennünk, ha arra a jóval mélyebb
elkeseredésére gondolunk, amelynek ez az önámítás lesz a forrása az
1635-as második perben; vagyis ha azokra a kegyetlen eseményekre
gondolunk, amelyekben része lesz, éppen mert túlságosan bízott az
egyháznak iránta való jóindulatában, s különösképpen az igen
tekintélyes Bellarmino kardinális által kiállított okmány
hatékonyságában (ezt az okmányt az 1633-as per folyamán bemutatja
a vizsgálóbíróknak, de ügyének semmi haszna belőle).
Ne feledkezzünk meg azonban a következőkről: ha igaz − mint
Morpurgo Tagliabue írja −, hogy „az első percben született
ellentmondásokban, megkülönböztetésekben és kompromisszumokban
… rejlik eredete a második Galilei-per eljövendő bonyodalmainak”,
akkor az is igaz, hogy a tudósunk lelkében gyökeret vert önámítás volt
az, ami miatt nem érezte át teljesen vereségét az 1616-os első nagy
megpróbáltatásban, s amiért össze tudta szedni erejét, hogy egy
másiknak menjen elébe. Főképpen arról nem szabad
megfeledkeznünk, hogy éppen erre a második ütközetre való
felkészülés ösztönözte Galileit arra, hogy megírja minden idők
tudományos-filozófiai irodalmának egyik legcsodálatosabb remekművét,
a Dialogo sui masstmi sistemit (Párbeszéd a fő rendszerekről).
1
2
 HATODIK FEJEZET
A hallgatás évei
1. Miután 1616 júniusában visszatért Firenzébe, Galilei visszavonult a
Segni villába Bellosguardóban, és minden energiáját pontos
csillagászati megfigyeléseknek szentelte. Közben gondolt arra is, hogy
családja dolgait rendezze: két lánya, mint már tudjuk, az arcetrii S.
Matteo kolostorban fogadalmat tett (1616 októberében, illetve 1617
októberében); Vincenzo fiát 1619-ben a magáénak ismerte el és
törvényesítette. 1618 májusában és júniusában zarándokúira ment
Loretóba s visszafelé megállt Urbinóban, Francesco Maria della Rovere
hercegnél.
1616 első heteiben Francesco Ingoli ravennai jogász, a Propaganda
Fide (Hitterjesztés) Kongregáció titkára, levél formájában elküldte neki a
kopernikuszi rendszer cáfolatát De situ et quiete Terrae contra
Copernici systema disputatio (Vitairat Kopernikusz rendszere ellen a
Föld helyzetének és mozdulatlanságának tárgyában) címen, amely
Arisztotelészből, Ptolemaioszból és Tycho Braheből merített érvekre
épült. Galilei, mivel nem tudta időben, február 25-c előtt megcáfolni
Ingoli bizonyítékait, kénytelen volt egyelőre hallgatni és jobb időkre
halasztani válaszát. Ez kétségtelenül kemény próbára tette heves
természetét; de belátta, hogy mindaddig, amíg az emberek lassan meg
nem nyugszanak, a hallgatás a legjobb fegyver.
Néhány jelből egyébként Galilei arra következtetett, hogy valamilyen
változás van folyamatban a magas vatikáni körökben is. Türelmesen
várni kellett tehát, s közben minden erőfeszítéssel visszaszerezni az
egyház legfőbb vezetőinek teljes jóindulatát. E taktika célravezető voltát
bizonyítja egy tény, amely önmagában véve nem nagyon fontos, de
kétségkívül sokatmondó: 1620 augusztusában Maffeo Barberini
kardinális tisztelete váratlan jeléül költői művet küldött tudósunknak,
Adulatio pernicioso (Veszélyes hízelgés) címen. A kísérő levél
hangneme minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy szerzője a nagy
tudósnak nem a hibáira, hanem csakis érdemeire akart emlékezni:
„Igen Kiváló Uram
Az a tisztelet, amellyel Uraságod iránt és az önben összpontosuló
erények irányában mindig is viseltettem, volt az alapja a mellékelt
alkotásnak; s ha ez híjával van azon tulajdonságoknak, amelyeket
elvárnak tőle, ön csak az én szeretetemet lássa meg benne, míg én az
ön tiszta nevével óhajtok e műnek becsületet szerezni. Ezért, mellőzve
a további bocsánatkéréseket, s azokat az Uraságod iránti barátságomra
bízva, kérem, fogadja szívesen az ön iránt érzett nagy szeretetem e
kicsiny jelét; teljes szívemből köszöntve önt, kívánok önnek az Úrtól
sok-sok boldogságot” (XIII. 48-49).
Nincs kétségünk afelől, hogy Galilei az imént említett óvatossága
ellenére továbbra is kitartott jól megalapozott kopernikuszi hitében.
Tudósunk lelkiállapotáról világosan tanúskodik az a finom irónia, amely
elejétől végéig áthatja az 1618. május 23-án Ausztriai Lipóthoz írott
levelét. Ebben a szokásos udvariassági kifejezésformákkal kísér
néhány ajándékot (két távcsövet stb.), amelyeket a nagyhatalmú
császárnak küldött; a különös az, hogy az ajándékok között ott volt az
lstoria delle macchie solari (A napfoltok története) egy példányban,
amely művet, mint tudjuk, a kopernikánizmus ihletett, s a Discorso sül
flusso e riflusso del maré (Értekezés az árapályról) egy másolata,
amelyet, ezt szintén tudjuk, 1616 január 8-án Orsini kardinálisnak
ajánlott, s benne e rendszernek szerinte legdöntőbb bizonyítékát fejtette
ki, − világos jeléül annak, hogy e két írás, és főképpen a második,
Galilei szemében egyáltalában nem vesztettek eredeti értékükből, még
az 1616-os határozat ellenére sem.
Hogyan indokolható ez a Szent Hivatal irányában oly kevéssé óvatos
cselekedet? Íme Galilei jelentőségteljes válasza: „Immáron, minthogy
tudom, mennyire illik engedelmeskedni és hinni a feljebbvalók
határozatainak, mert azok mögött sokkal magasabb ismeretek állanak,
mint amelyekhez alacsonyabbrendű elmém önmagától felérhet, − ezt az
önnek küldött írásomat, amely a Föld mozgásán alapul, illetve e
mozgás alátámasztásának egyik tőlem származó érvét tartalmazza,
mondom, ezt az írásomat úgy tekintem, mint valamilyen költeményt
vagy álmot s kérem, hogy így is fogadja tőlem Fenséged. De mint
ahogy a költők néha értékesnek tartják képzelgéseiket, én is csak
tartom valamire ezt a kis hiábavalóságot, s minthogy már megírtam és
megmutattam az említett Kardinális Úrnak és egy-két személynek,
néhány példányt más nagy Urak kezéhez is eljuttattam; s mindezt azért,
hogyha bármilyen esetben valaki más, Egyházunktól elválván,
magának akarná tulajdonítani ezen szeszélyemet …, a legmagasabb
személyiségek tanúskodhassanak amellett, hogy én voltam az első, aki
ez ábrándot megálmodtam” (XII. 390-391).
A fentebb bemutatott, enyhülést célzó taktikától ezekben az években
egyetlen egyszer tért csak el: ez a kivétel azonban nagyon súlyos, mert
a jezsuiták nagyhatalmú rendjét illeti. Mint már említettük, e rend
tagjainak a per folyamán tanúsított bizonytalan és gyáva magatartása
mélyen sértette Galileit: most kereste az alkalmat, hogy megbosszulja
magát. Erre az üstökösök természetére vonatkozó vita adott alkalmat,
amely 1618-ban tört ki az európai tudósok körében.
Mielőtt ezt a fontos kérdést érintenénk, röviden meg kell állnunk
azoknál a csillagászati megfigyeléseknél, amelyeknek Galilei,
szerencsétlen római útjáról visszatérve, energiájának nagy részét
szentelte − amint ezt e pont elején már említettük. E nagy türelemről
tanúskodó megfigyeléseket Galilei korábbi leghíresebb felfedezésére, a
Jupiter holdjaira összpontosította: megfigyelései révén meg akarta
állapítani pontos keringési idejüket; nemcsak az adatok nyilvánvaló
tudományos fontossága miatt, hanem jól felfogott gyakorlati célból is,
amit egyéniségének jellegzetes vonásaként kell kiemelnünk
(emlékezzünk vissza arra, amit az I. fejezetben mondottunk a
tudománynak arról a technikai irányzatáról, amelyet Galilei a XVI,
század „matematikusai” iskolájától örökölt).
Galilei meg volt győződve arról és egész életén át kitartott e
meggyőződése mellett, hogy az említett keringési idők pontos ismerete
biztos és a gyakorlatban is használható módszert szolgáltathat a Föld
bármely pontja földrajzi hosszúságának megállapítására; ezt a
módszert szerinte a tengeren is lehetett volna alkalmazni, s ez lehetővé
tette volna, hogy a hajók menet közben folyamatosan megállapíthassák
helyzetüket.
Az eljárásnak abból kellett volna kiindulnia, hogy a távcső
segítségével megfigyelik a Jupiter holdjainak fogyatkozásait,
csillagfedéseit és együttállásait; ezután ahhoz a módszerhez hasonlóan
kellett volna eljárni, amelyet a valóságban is sikerrel alkalmaztak már
egyes földrajzi hosszúságoknak a napfogyatkozások megfigyelése
alapján való kiszámítására. Ha a Nap helyett a Jupiter holdjait vennék
figyelembe, az Galilei szerint azért volna előnyös, mert e holdak
fogyatkozásai igen gyakoriak, míg a napfogyatkozások köztudomásúlag
igen ritkák. Mint Ferdinando Flóra a maga vitathatatlan csillagászati
szakértelmével megmagyarázza, ez a módszer, mely „elméletileg
tökéletes, hajókon nem volt alkalmazható, részben a távcsöves
megfigyelésnek a hajó imbolygása következtében fellépő nehézségei
miatt, részben pedig kronométer hiányában … Galilei módszere ma is
csillagászati ismereteket és rendkívüli adottságot kíván a
megfigyelőtől… és sohasem alkalmazták”.
Bár az itt ismertetett elképzelés lényegében illuzórikus, történeti
szempontból mégis igen fontos Galilei egyéniségének megismerése
szempontjából. Rámutat arra a szakadatlan, eleven belső ösztönzésre,
mely a nagy tudóst az elmélet és a gyakorlat összekapcsolására
késztette. Ennek az ösztönzésnek hatására nem tudta elképzelni, hogy
legnagyobb csillagászati felfedezése (a „Medici-bolygók”) ne kerüljön
gyakorlati alkalmazásra, vagyis hogy fontosságát csak a belőle filozófiai
téren levezethető következtetéseknek köszönhesse. Szerinte éppen
ellenkezőleg, a felfedezés hasznosságának éppen a kor egyik
legnehezebb és legsürgetőbb kérdésében kellett volna
megnyilvánulnia, a földrajzi hosszúság kiszámításában, és − ezzel
kapcsolatban a hajók útjának megállapításában, amely a tengerek
feletti uralom szempontjából alapvető dolog.
A szóban forgó időszakban Galilei tárgyalni kezdett II. Cosimo
nagyherceggel, majd − a nagyherceg madridi nagykövete útján −
magával a spanyol királlyal is, hogy megkísérelje a gyakorlatban
érvényesíteni vélt felfedezését. A spanyol kormány technikusai
azonban − bár nem teljesen tudatosan − megsejtették, hogy a dolog
valami nehézséget rejt, amely sajnos elég arra, hogy semmivé tegye
gyakorlati jelentőségét s ezért zátonyra vitték a tárgyalásokat. Galilei
életének utolsó szakaszában újra kezdte ezeket a tárgyalásokat a
holland kormánnyal, amely elküldte egy megbízottját Itáliába, hogy
pontos és érdemleges felvilágosítást szerezzen a dologról. Közben
azonban, amint a megfelelő helyen elmondjuk majd, Galilei látása
erősen romlott, és ezzel minden lehetőségét elvesztette annak, hogy
javasolt módszerének használhatóságát ellenőrizze. Így hát végül is
azzal az illúzióval szállt sírba, amely sohasem aludt ki benne, hogy
magával visz egy értékes titkot, amelyet többször, de mindig hiába
ajánlott fel kortársainak.
2. 1618 novemberében három üstökös jelent meg az égen, és ez a
rendkívüli csillagászati esemény nemcsak a népet foglalkoztatta, amely
szomorú jövendőt vélt belőle kiolvasni, hanem az összes európai
országok legnagyobb tudósait is. Természetesen Galilei is azonnal
megértette a rendkívüli esemény fontosságát, de sajnos nem tudta
személyesen megfigyelni, mert egy súlyos betegség ágyhoz kötötte.
Ez a kedvezőtlen körülmény azonban mégsem akadályozta meg
abban, hogy − először közvetve, majd közvetlenül − részt vegyen a
tudományos vitában, amely az üstökösök általános természetét illetően
csakhamar magasra lángolt a tudósok között.
Lényegében két elméleten vitatkoztak: az egyik az arisztotelészi volt,
amely az üstökösöket mint légköri meteorokat fogta fel: ezek a tűz
szférájáig emelkednek fel, ott meggyulladnak, majd a felső egek
mozgása körmozgásba rántja őket, (Mint ismeretes, Arisztotelész
fizikája szerint a földgolyó (mely mozdulatlanul áll a világmindenség
középpontjában) négy szférából áll − a föld, a víz, a levegő és a tűz
szféráiból (alulról felfelé), amelyek világunk négy alapelemének
természetes tartózkodási helyét jelentik. A tűz szféráján felül
helyezkednek el az egek (ezek gömb alakúak, középpontjuk a Föld
középpontjával esik egybe), amelyek egyenletes körmozgással
forognak, az első, vagyis a legalacsonyabb ég a Hold ege.) a másikat
Tycho Brahe gondolta ki az 1577-es üstökös pontos megfigyelése
alapján, s különösen az üstökös és a Hold parallaxis-értékeinek
összehasonlítása alapján azt állította, hogy a Hold egén túl mozgó
testekről van szó, amelyek tehát a tűz szférájánál jóval messzebb
vannak.
Az első elmélet természetesen főleg arra irányult, hogy megmentse
az egek tökéletességének elvét; a második viszont részben visszatért a
régi pithagoraszi hipotézishez, amely az üstökösök csillagszerű
természetére vonatkozott. Ebből a feltevésből azonban Tycho csak azt
fogadta el, hogy az üstökösök magasan az egekben helyezkednek el,
de nem nyilatkozott testük természetéről (hogy csillagszerűek-e vagy
sem); hajlott azonkívül arra is, hogy az arisztoteliánusok felé elismerje
az üstökösök körpályán való mozgását.
Már az előző fejezetben láttuk, hogy a jezsuita csillagászok, miután
1616-ban elálltak minden Kopernikusznak tett engedménytől, most arra
hajlottak, hogy Tycho csillagászati rendszerét fogadják el és
védelmezzék: ez egyfelől valóban valami teljesen modern dolog volt és
olyan pontos égi megfigyeléseken alapult, amelyek ismeretlenek voltak
mind Arisztotelész, mind Ptolemaiosz rendszerében; másfelől azonban
nem szakított forradalmi módon a régi felfogással, mert elismerte a Föld
mozdulatlanságát. Természetes tehát, hogy a jezsuiták az üstökösökkel
kapcsolatban is nyíltan védelmezték Tycho elméletét.
Mindez világosan kitűnt egy, a tárgyról szóló tudós értekezésből,
amelyet a savonai származású Orazio Grassi jezsuita atya a Collegio
Romano matematika professzora tartott Rómában. Az értekezést 1619-
ben adták ki a következő címen: Disputatio astronomica de tribus
cometis anrtl MDCXVIII (Csillagászati értekezés az 1618-as év három
üstököséről). Virágos szónoki stílusban készült munka ez, amely
tudományos szempontból valójában semmi újat nem fűzött hozzá
Tycho elméletéhez; az egyetlen újdonság, amit Grassi bevezetett (mint
Banfi magyarázza) mindössze az volt, hogy megkísérelte
összeegyeztetni „az új feltevést az arisztotelészi metafizikus elvekkel,
amennyiben megerősítette az égi mozgások és anyag, illetve az elemi
mozgások és anyag közti megkülönböztetést”. Ez a kísérlet
megerősítette a jezsuiták által újrafeldolgozott Tycho-féle rendszer
kompromisszum jellegét, amit Galilei oly gyűlöletesnek tartott. Éppen ez
késztette tudósunkat arra, hogy éljen az alkalommal s kíméletlen és
általános polémiát indítson a Collegio Romano professzorainak
tudományos kutatási eljárása ellen.
Galilei ez irányban első lépésként a firenzei akadémián tanítványaival
és barátjával, Mario Guiduccival felolvastatta a Discorso delle comete
(Értekezés az üstökösökről) c. előadást, amely Grassi véleményét
„hiábavalónak és hamisnak” nyilvánította. A Discorsot Galilei ihlette és
részben írta is, s benne egy új hipotézist sugalmazott, amely szerint az
üstökösök nem valóságos testek, hanem látszólagosak, mint a
szivárvány és a Hold udvara; vagyis tisztán optikai effektusok,
amelyeket a napsugarak idéznek elő a földről igen nagy magasságokba
emelkedő páratömegekben. Tagadhatatlanul vannak az új hipotézis és
Arisztotelész régi elmélete között kapcsolatok; az érvek azonban,
amelyekkel Guiducci (vagyis Galilei) ezt a feltevést alátámasztotta,
egyáltalán nem arisztotelésziek.
Guiducci Discorsoja 1618 júniusában megjelent Firenzében, és még
ugyanabban az esztendőben kiadták Grassi atya válaszát is Libra
Astronomica ac Pbilosopbica (Csillagászati és filozófiai Mérleg) címen.
A szerző Lotario Sarsi Sigensano név mögé rejtőzött, ami Oratio Grassi
Salonensi anagrammája; a Libra (mérleg) cím − ami, Sarsi
magyarázata szerint az 1618-ban megjelent három üstökös
legnagyobbikától származik: ez ugyanis a Mérleg jegyében jelent meg −
azt jelentette, hogy a Discorso állításait szigorúan mérlegelni kell,
mielőtt elfogadják őket. Fontos az a tény, hogy Sarsi (vagyis Grassi)
nem vitatkozik a tanítvánnyal, hanem már munkája alcímében nyílt
polémiába kezd Galileivel; az alcím ugyanis így hangzik: (Libra …) qua
Galilaei GalUaei opiniones de cornetis a Mario Guiducci in florenlina
Academia expositae, atque in lucem nuper editae, examinantur.)
([Mérleg …] mellyel megvizsgáltatnak Galileo Galileinek nemrég
közreadott s Mario Guiducci által a firenzei akadémián ismertetett
véleményei az üstökösökről).
Tudósunkat tehát közvetlenül bevonták a vitába s így kénytelen volt
személyesen is részt venni benne. Közben két válasz is született: az
egyik, nagyon mérsékelt hangú és tiszteletteljes, amelyet maga
Guiducci írt levélalakban Lettera al M. R. P. Tarquinio Galuzzi della
Compagnia di Gesú (Levél a főtisztelendő Tarquinio Galuzzi
Jézustársaságbeli Atyához címen) Firenzében jelent meg 1620-ban; s
egy másik, Galileié, mely sokkal hosszabb és vitatkozóbb, ugyancsak
levél formájában; a címzett; nagyságos és főtisztelendő Don Virginio
Cesarini úr, az Accademia dci Lincei tagja, pápai kamarás. E levél
megfogalmazása körülbelül három évet vett igénybe, s csak azután,
1622 októberében került a címzett, Cesarini kezébe (1623-ban a levél
nyomtatásban is megjelent az új pápának szóló ajánlással; erről
részletesebben a VII. fejezetben lesz szó). Galilei elfogadja Sarsi
hasonlatát és válaszának a Saggiatore (aranymérleg) címet adja, hogy
ezzel is jelölje: a kényes kérdésben nem közönséges mérleget (libra)
kell használni, hanem az aranyművesek nagyon finom mérlegét. Majd
hozzáteszi − szavai itt egyszerre feltárják előttünk a polémia
hevességét −, hogy ami az igazat illeti, a híres üstökös nem a Mérleg,
hanem a Skorpió jegyében tűnt fel, s ezért Sarsi sokkal jobban
megközelítette volna a valóságot, ha munkáját „csillagászati és filozófiai
skorpiónak” nevezte volna: „e csillagzatot − folytatja a magyarázat −
fenséges költőnk, Dante azon hideg állat csillagképének nevezi,
mely farkával veri a földi népet;
s valóban nem szűkölködik ellenem irányuló szúrásokban, melyek
sokkal súlyosabbak, mint a skorpióé, mert emez az ember iránt
barátságos állat nem sebez, csak ha sértik és bántják, amaz pedig
megmar engem, ki soha, még gondolatban sem bántottam. De
szerencsémre ismerem az azonnal ható ellenszert és gyógyszert az
ilyen szúrásokra! Szétzúzom és széttaposom a skorpiót magán a
seben, hogy hullája szívja vissza a mérget s engem szabadon s
egészségben hagyjon” (VI. 221).
Sarsi (Grassi) még egyszer visszatér a kérdésre. 1626-ban
terjedelmes művet ad ki Ratio ponderum librae et simbellae (A finom és
a durva mérleg-mutatta súlyok összevetése) címen, amelyet Francesco
Boncompagni kardinálisnak ajánl. A jezsuita stílusa látszólag derűs és
nyugodt, a valóságban azonban mérget rejt. Nemhiába írta Galilei a mű
első lapjára a verses kommentárt:
Nyugalmat színlel bár az arc, de a szív Bosszúra szólít belül,
bosszúra vágyik
(VI. 277).
 Ha azonban csak a csillagászat tudománya szemszögéből kellene
megítélnünk, őszintén el kellene ismernünk, hogy elhibázott könyv.
De Santillana azon fáradozik, hogy Galileinek az üstökösök
természetéről szóló hipotéziséből megmentsen néhány pontot, s ebből
a célból arra hivatkozik, hogy „az a kapcsolat, amelyet ő (Galilei) az
üstökösök farka és a Nap sugarai között vél megállapítani, lényegében
helyesnek mutatkozott”, nyilvánvaló azonban, hogy olyan részletekről
van szó, amelyek az elmélet általános értékelése szempontjából
lényegtelenek. Hogy Galilei konok meg nem értését Tycho érdemeivel
szemben igazolja, Wohlvill évekkel ezelőtt azt állította, hogy a Tycho-
féle elméletnek − amelyről mindenki elismerte, hogy a csillagászat egyik
legfontosabb vívmánya − a XVII. században nem volt olyan nagy
jelentősége, mint amelyet ma szokás neki tulajdonítani, igazolását
azonban semmi mással nem tudta alátámasztani, mint „a gondolkodás
történetének ellentmondásai”-ra való általános hivatkozással.
Mindenesetre ellene szól az a tény, hogy Kepler nagyon is jól felfogta
Tycho csillagászati rendszerének értékét, bár tőle több pontban eltért,
sőt az is, hogy a Kepler és Galilei között támadt súlyos nézeteltérésnek
az volt a gyökere, hogy különféleképpen értékelték ezt a csillagászati
rendszert.
Összegezve, helyesebb Olschkival együtt elismerni, hogy a
Saggiatoréban foglalt polémiának az üstökösök elmélete nem igazi
magja, hanem csak kiindulópontja; vagy helyesebb akár Timpanaróval
merészen elismerni, hogy − ha jól meggondoljuk − Galileinek még csak
szándékában sem volt kielégítő elméletet adni az említett jelenségre.
Valóban, ha a Saggiatorét szigorúan csillagászati szempontból
akarnánk megítélni (vagyis azon az alapon, hogy tartható-e vagy sem
Galilei elmélete az üstökösökről), ez azt jelentené, hogy, lemondanánk
arról, ami benne a legélőbb és legtermékenyebb: Galilei rendkívül
gazdag probléma-látásáról, a rengeteg részletkutatásról, amelyekben
ragyogó megfigyelő képessége nyilvánul meg, harapósan polemizáló
érveléséről, amellyel zseniális módon gyakran jelöl ki új tudományos
kutatóterületeket. Galilei és Grassi harcának fejlődését nem érthetjük
meg, ha megállunk az általunk védelmezett általános tételeknél s
eltekintünk attól, hogyan védelmezték őket. Ezzel kapcsolatban nagyon
helyesen írja Flóra: „A két, túlságosan különböző értékű vitatkozó fél
közül az egyik, Grassi, az igazsághoz közelebb cső tételt véd gyakran
könyvszagú érvekkel; a másik, Galilei, téves hipotézist vet fel, s az igazi
tudós elméjével védelmezi, aki közvetlenül a »természet
nagykönyvében« kutat, hogy feltárja törvényeit: s nem elégedhet meg
elégtelen és zavaros érveléssel.”
Elegendő, ha a Saggiatoré számos témája közül egynéhányat
idézünk, hogy megismerjük e munka rendkívüli változatosságát, s hogy
lássuk, milyen lehetetlen dolog tisztán az üstökösök természetéről szóló
egyszerű értekezésnek tekintenünk: több vitapont foglalkozik a távcső
nagyításának problémájával, különös tekintettel arra az esetre, amikor
sok „szabad szemmel láthatatlan” csillag válik „nagyon is láthatóvá”
(ennek az esetnek nehézsége abban áll, hogy benne elveszíti értelmét
a nagyítás rendes meghatározása); mind tudományos éleslátásuk,
mind rendkívül élénk stílusuk miatt a legjelentősebbek közé tartoznak
azok a lapok, amelyeken bebizonyítja, hogy a hőt nem a testek
egyszerű mozgása hozza létre, hanem a mozgásuk közben fellépő
súrlódás; más részletekben kisebb-nagyobb részletességgel vizsgál
érdekes jelenségeket, amelyek a fizikának szinte minden ágát érintik:
például, milyen összefüggés van egy orgona hangjainak mélysége és a
sípok hosszúsága között, hogyan tapadnak a felületek egymáshoz, s
különösen a levegő és a víz a testek felületéhez, − miért átlátszatlanok
a megvilágított testek stb.
Van az írásban ezeken kívül − a különféle kísérletekről szóló
beszámolók közé iktatva − számos nagyon érdekes önéletrajzi adat
(ezeket is nyilvánvalóan polémikus éllel írta Galilei), s néhány igen
értékes módszertani jellegű megállapítás. Megemlítjük, többek között
azt az éleselméjű bírálatot (a III. fejezetben már részletesen
tárgyaltakhoz kapcsolódik), amely bizonyos geometriai alakzatok
állítólagos nemessége és tökéletessége ellen irányul; vagy azt az
igazán hatásosat, amely a köznyelv bizonyos kifejezéseinek, mint a
közelség és a távolság, a nagyság és a kicsinység határozatlansága
ellen szól, („tévedne az, aki azt mondaná »a világ dolgai vagy nagyok,
vagy kicsinyek«, mert e mondatban nincs sem igazság, sem hamisság,
mint ahogy nincsen ebben a mondatban sem: »a tárgyak vagy közeliek,
vagy távoliak«; ebből a határozatlanságból az következik, hogy
ugyanazokat a dolgokat nagyon közelieknek és nagyon távoliaknak
nevezhetjük, igen nagyoknak és igen kicsinyeknek, a legközelibbeket
távoliaknak, a legtávolibbakat közelieknek, valamint a legnagyobbakat
kicsinyeknek és a legkisebbeket nagyoknak…” [VI. 364]); vagy
megemlíthetjük azokat a különösen jellemző észrevételeket, amelyek
vaskövetkezetességgel állítják, hogy a közvetlen tapasztalásra épülő
bizonyítékok többet érnek azoknál, amelyek csak mások egyszerű
tanúskodásán alapulnak.
„A sok tanúra való hivatkozás, Sarsi úr, semmit sem ér… Kegyelmed
számos költő tanúságát veti ellene ama tapasztalatnak, amelyet mi
bemutatunk. Én csak azt mondhatom Kegyelmednek, hogy ha azok a
költők ott lennének a mi kísérleteinknél, megváltoztatnák véleményüket”
(VI. 337). „Nem győzőm csodálkozni, hogy Sarsi minden áron tanúkkal
akarja nekem bebizonyítani azt, amit én tapasztalati úton minden
órában láthatok” (VI. 339). „Sarsi pedig tovább folytatja, ahogy kezdte,
vagyis mások beszámolóival akar bizonyítani olyan tényeket, amelyeket
minden órában tapasztalni lehet” (VI. 341) és így tovább. Nagyon
jelentős és rendkívül modern végül is az a felhívása, hogy sohasem
elégedjünk meg a hagyományos tudománytól ránk testált régi
megoldásokkal, ha nem keressünk mindig újakat, bátor
határozottsággal, még akkor is, ha − mint ma mondanánk − csak
munkahipotézis:
„Mario (Guiducci) úrnak és nekem alapvető szándékunk … az, hogy
megerősítsük azokat a kétségeket, amelyek véleményünk szerint
bizonytalanná teszik az eddigi nézeteket, és hogy megvizsgálásra
javasoljunk néhány új megfontolást, mert figyelembe kell venni mindent,
ami bármi módon is, valamelyes világosságot szülhet és egyengetheti
az igazság megtalálásának útját” (VI. 281-282).
Egyébként már a műnek a felépítése is kizárja, hogy igazi
értekezésnek tarthassuk, mert lapról lapra kommentár formájában
követi Sarsi Libráját és − hasonlóan a középkori mesterek régi
kommentárjaihoz − kiindulópontot talál benne a legkülönbözőbb és
legmerészebb elmélkedésekhez. Mindebben van bizonyos gúny,
részben mert Galilei, furcsa módon ilyen elavult módszerhez
folyamodik, részben, mert Sarsi iránti színlelt hódolatában a Librát úgy
kezeli, mint tekintélyénél fogva kommentálásra méltó szöveget.
Arra kell tehát következtetnünk, hogy a Saggiatoré teljesen
töredékes, belső egység híján levő munka? Ez a következtetés
helytelen lenne; valóban, van benne belső egység, ha másban nem, hát
Galilei csupa-ideg egyéniségében, amely mindenütt megnyilvánul: a
maróan polemizáló stílusában, a szellemes kísérletező éleslátásában, a
kultúra bátor újítójának erejében. Bizonyos azonban, hogy a Saggiatoré
nem tudományos értekezés: ragyogó kulturális propagandamunka,
mely szakít a régi módszerekkel, nyíltan megvádolja azt a
kompromisszumszellemet, amely a jezsuiták dialektikájának hamis
modernsége mögött rejlett. Olschki nem ok nélkül vélt párhuzamot
találni Galilei itt ismertetett polémiája és Pascal híres Lettres á un
Provinciájában kifejtett polémia között − a jezsuita kultúra egy másik
formája ellen. Bár elismerem ennek az észrevételnek jelentőségét,
mégis azt hiszem, ki kell emelnem, hogy ez a párhuzam csak nagyon
szűk határokon belül áll fenn: valóban, semmi sem volna beszédesebb
− legalábbis véleményem szerint −, mint összekeverni Pascal
janzenista magatartását Galilei felvilágosult (vagy korai felvilágosult)
magatartásával.
4. A téma kényes volta miatt külön vizsgáljuk meg a Saggiatorénak
azon részeit, amelyek sajátosan filozófiai kérdéseket tárgyalnak, illetve
látszanak tárgyalni. Főként két ilyen kérdésről van szó: az egyiket
néhány sorban említi a munka elején (VI. 232), s ez azokra a vonásokra
utal, amelyek szerint a természet könyvét kellene megírni; a másikat
(VI. 347 stb.), amelyben megkülönbözteti a testek tulajdonságainak két
típusát, a mű végén fejti ki részletesen.
Kezdjük a másodikkal, mert az lényegesen egyszerűbb.
Olyasféle megkülönböztetésről van szó, amelyet később több
filozófus is megfogalmaz (hol Galileiéhoz hasonló érveléssel, hol attól
eltérően); Locke ezt az elsődleges és másodlagos tulajdonságok közti
megkülönböztetésnek nevezi. „Azt mondom
- írja tudósunk −, hogy tüstént, amint felfogok valamely anyagot vagy
anyagi szubsztanciát, szükségképpen úgy fogom fel, hogy az
másokhoz képest nagy vagy kicsiny, ezen vagy amazon a helyen van,
ebben vagy abban az időben, hogy mozog-e vagy áll, érint-e vagy nem
más testet, egy-e vagy kevés avagy sok, és semmiféle elképzelés
hatására sem tudom elválasztani ezektől a körülményektől; de az elmét
semmi sem készteti feltétlenül annak észrevételére, hogy a kérdéses
tárgy fehér-e vagy piros, keserű, édes, hangos, néma, kellemes vagy
kellemetlen szagú. Sőt, ha az érzékek nem érzékelnék őket, talán a
beszéd vagy a képzelet önmagában sohasem jutna el odáig. Ezért úgy
okoskodom, hogy ezek az ízek, szagok, színek stb., amelyek látszólag
a tárgy sajátjai, nem mások, mint puszta nevek, és csakis az érzékelő
testben léteznek, úgyhogy, ha az érzékelő lényt elvesszük, elvétetnek
és megsemmisíttetnek mindezek a sajátosságok… Nem hiszem, hogy
a külső testeknél másra van szükség, mint a nagyságukra, alakjukra,
mennyiségükre és a lassú vagy gyors mozgásukra, hogy bennünk
ízeket, szagokat és hangokat keltsenek; s úgy vélem, hogy elvéve a
fület, a nyelvet és az orrot, bizony megmaradnak az alakok, a számok
és mozgások, de nem maradnak meg a szagok, az ízek, a hangok,
amelyek az élőlényen kívül csak elnevezések, mint ahogy a
csiklandozás és az orrfacsarás sem több puszta elnevezésnél, ha
megszüntetjük a hónaljat és az orr belső bőrét”.
Galileinek sorai világosak és fontosak: kétségkívül ezek nyitották meg
az utat, amelyen a modern tudomány évszázadokon át haladt előre.
Köztudomású ugyanis, hogy a legújabb időkig a fizika és a fiziológia
Galileivel egyetértésben azt tartotta, hogy a másodlagos tulajdonságok
(amelyeket minden további nélkül szubjektiveknek ítéltek)
„magyarázata” azon folyamatok pontos meghatározásában áll, amelyek
során a másodlagos tulajdonságok a fizikai ingerek (a tárgyé) és a
fiziológiai készülékek (az érzékelő alanyé) elsődleges tulajdonságaiból
keletkeztek. Ma már egyébként − akkor is, ha nagyobb kritikai
tudatosságunk folytán már nem azonosítjuk felületesen a hangok,
színek, ízek stb. „magyarázatának” és az elsődleges tulajdonságokra
való „visszavezetésének” fogalmát -mégis el kell ismernünk, hogy ez a
visszavezetés a nevezett tulajdonságok magyarázatának igen fontos
momentuma.
Ugyanakkor, amikor elismerjük a Galilei által tett megkülönböztetés
óriási tudományos jelentőségét, hasonló őszinteséggel rá kell
mutatnunk arra is: semmi sem bizonyítja, hogy Galilei teljesen
megértette a benne levő filozófiai tartalmat, ő e fontos
megkülönböztetésre inkább tudósként, mint filozófusként hivatkozott,
vagyis inkább operatív mint spekulatív észjárással. Más szóval:
merészen hivatkozott rá, mert szolgálta kutatásait, de csak azon
határokon belül, amíg hasznossága nyilvánvaló volt; mégsem
kockáztatta meg, hogy általános ismeretelméleti elemzésnek vesse alá.
mert ez az elemzés érdeklődési körén kívül állt. A Galilei által
„felfedezett” kétféle típusú tulajdonság közötti különbség egyetlen
igazolására -ha ugyan szó lehet tulajdonképpen igazolásról − a fentebb
idézett szöveg első soraiban találunk utalást; ez az igazolás, azon a
„lehetetlenségen” alapul, amellyel szembetalálnánk magunkat, ha
„valamely anyagot vagy anyagi szubsztanciát” akarnánk felfogni
anélkül, hogy vele együtt számtani („egy-e vagy néhány avagy sok”),
geometriai és mechanikai tulajdonságait is felfognánk. Galilei azonban
itt sem vizsgálja meg alaposan, hogy logikai vagy felfogásbeli
lehetetlenségről van-e szó, s ha az utóbbiról, akkor a felfogásról
általában vagy pszichológiai értelemben van-e szó. E problémák
nyilvánvalóan távol állnak érdeklődésétől. Ez a megállapítás nem jelent
szemrehányást; csak annak elismerését jelenti, hogy veszélyes lenne
(ha nem egyenesen meggondolatlan) Galileinek ilyen vagy amolyan
filozófiai felfogást tulajdonítani csak azért, mert ez − szerintünk − a
legalkalmasabb alapot szolgáltatná a testek objektív és szubjektív
tulajdonságai közötti megkülönböztetésének alátámasztására.
Sokkal inkább filozófiai jellegű a pont elején említett két kérdés közül
az első. Ezt Galilei, munkája legnagyobb hírnévnek örvendő részében
tárgyalja: „A filozófia meg van írva ebben a nagy-nagy könyvben, amely
állandóan nyitva áll szemünk előtt (vagyis a világmindenségben), de
nem érthetjük, ha nem tanultuk meg azt a nyelvet, nem ismerjük azokat
a betűket, amelyeken írva vagyon. A könyv matematikai nyelven
vagyon megírva, s betűi háromszögek, körök és más geometriai alakok,
amely eszközök nélkül emberileg lehetetlen megérteni a szavát;
nélkülük csak hiábavalóan bolyongunk egy sötét labirintusban.”
E ponton nyilvánvaló Galilei közlésének plátói hangvétele, s ezért
természetes, hogy tudósunknak azok a tanulmányozói, akik
gondolatvilágát hajlamosak a matematizáló platonizmus egy (bár
félénk) formájaként értelmezni, nagyon is kidomborították ezt a
részletet. Banfi például ezt írja: „A másodlagos tulajdonságok bírálata
és az elsődleges tulajdonságok értékének hangsúlyozása Galileinél
nem jelenti valami metafizikai mechanizmus igenlését. Démokritosz,
szabad legyen ezt mondanunk, bevezetés számunkra Platónhoz… Az
új tudomány a nyers oksági viszonyokban megvilágítja az arányossági
viszonyok bizonyos állandóságát, a törvényt, amennyiben a mennyiségi
és geometriai megfontolás síkjára helyezi át ama viszonyokat. A világ,
ez a végtelen sok hangú és megjelenésű világ ekkor úgy mutatkozik
meg, mint harmonikus egész, amelyben a részek egymásnak felelnek
meg: kifejtve egy „nagy-nagy könyvben, amely állandóan nyitva áll
szemünk előtt..
Egyáltalában nem akarom tagadni, hogy Galilei lelkében volt helye
Platón hatásának (de csak más hatások mellett); mégis kétségesnek
tartom, hogy tulajdoníthatunk-e neki valamely határozott filozófiai irányt,
s még inkább olyan irányt, amely lehetővé tesz akármilyen plátói jellegű
törést a jelenségeknek „végtelen sok hangú és megjelenésű világa”,
valamint egy valóságos, teljesen harmonikus világ között, amely az
előbbinek alatta áll, és amelyet csupa matematikai létező képez.
Ha csak a Saggiatoréta korlátozódunk − mert más munkáknál a
probléma eléggé eltérő úgy hiszem, legalábbis nagyon merész dolog
lenne belőle egy az imént említett típusú platonizáló értelmezés
alátámasztására következtetni. Vagy talán nem láttuk az előző pontban,
hogy a mű egyik középponti módszertani alapszabálya éppen a
tapasztalatnak mint a megismerés biztos forrásának érvényesítése?
Sőt, tovább megyek: számos tény annak megfontolására késztet − ha
nem tévedek −, hogy a fentebb idézett részletnek sincs oly határozott
platonikus irányzata, mint amilyet rendszerint tulajdonítanak neki.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az idézet nem része
valamely sajátosan filozófiai érvelés-komplexumnak, hanem olyan
részlet, amelynek egyetlen célja van: polemizál Sarsinak (Grassinak)
azzal a veszélyes szokásával, amely a tudományos vitákba a
tekintélyre való hivatkozást vezeti be: „Ezenfelül felfedezni vélem
Sarsiban azt a szilárd hitet, hogy a filozofálásban valamely híres szerző
véleményére kell támaszkodni…; talán azt hiszi, hogy a filozófia egy
ember könyve és fantáziája, mint az Iliász és az Orlandó Furioso, oly
könyv, amelyben a legkevésbé az a fontos, hogy igaz legyen, ami
benne írva van”. Nem! kiáltja Galilei: „Sarsi úr, a dolog nem így áll. A
filozófia meg van írva ebben a nagy-nagy könyvben stb.” Tehát annak,
hogy a természetet „könyv”-höz hasonlítja, nincs semmiféle rejtett
metafizikai jelentése, mert Galilei nyilvánvalóan, és csakis érvelési
céllal vezette be: azért, hogy az egyik könyvet szembeállítsa a
másikkal, vagyis a természet könyvét (amelyben nem érvényes a
tekintély elve, mert nem ember munkája) a költők könyveivel, amelyek
lehetnek többé vagy kevésbé szépek, s ezért többé vagy kevésbé
tekintélyesek, szerzőik tehetsége szerint.
Galilei azonban valamivel többet is mond: azt mondja, hogy a költők
könyveiben a fantázia uralkodik, s ezért nem fontos, hogy „igaz legyen,
ami bennük írva van”, míg a természet könyvében a matematikai szigor
uralkodik, s ezért fő célja az, hogy megragadja a valóságot. A
matematikának ez a fantáziával, és nem a jelenségekkel való
szembeállítása éppen az, ami miatt − szerintem − bizonyos
gyanakvással kell fogadnunk a szóban forgó részlet platonizáló
értelmezését. Ki tagadhatja valóban, hogy Galilei itt csupán azért
hivatkozik a matematikára, mert szigorával csak az képes a fantáziák
útvesztője helyett az igazság nyomára vezetni bennünket? Vagyis hogy
ő a matematikára inkább technikai funkciója (a logika megsegítése)
miatt tekint, mint metafizikai funkciója (egy szilárdabb és
harmonikusabb, a jelenségek hullámzásának alávetett valóság
kifejezése) miatt?
 Hogy e kérdésekre válaszolhassunk, nem árt, ha egy pillanatig
elmélkedünk a Saggiatoré általános jellegén, Tudjuk már, hogy az
egész mű egyetlen és igazi vezérfonala a jezsuiták hamis dialektikája
elleni kíméletlen polémia. De miben áll ez a polémia? Elég, ha gyorsan
végiglapozunk Galilei munkáján, ahhoz, hogy meggyőződjünk róla:
nemcsak az a célja, hogy szétzúzza Sarsi csalárd logikáját, hanem az
is, hogy egy másik, igazán komoly logikát állítson vele szembe: „Itt
Sarsi ágaskodik és hosszú elmefuttatással igyekszik mindenáron
csapnivaló logikusnak feltüntetni engem … minderre én röviden és
egyszerűen ezt válaszolhatom: azt hiszem, Sarsi nyíltan olyannak
mutatja magát, amilyennek engem szeretne látni, vagyis a logikához
alig értőnek” (VI. 245); „ha Sarsi most azt hiszi, hogy dicséretre méltóan
megragadhatja ezt a beszédmódot … ügyeljen, nehogy nagy
logikusnak akarván mutatkozni, még nagyobb szofistának tűnjék” (VI.
255); „és bár a szóban forgó anyaghoz tartozik, e szillogizmus
semmirevalóságát bizonyítja, hogy én lépésről lépésre az ő
nyomdokain haladva, meggyőzően fogom bebizonyítani az
ellenkezőjét…” (VI. 270); „de akinek birtokában van a természeti logika
színe-java, ha összeköti Sarsi alaptételeit a belőlük következő
konklúzióval, az ilyen szillogizmust fog megfogalmazni…” (VI. 308); stb.
Éppen e „természeti logika színe-javát” akarja Galilei szembeállítani
ellenfele szofisztikájával: szorosan a tapasztalathoz kapcsolódva, az
igazi logika meg tudja adni számunkra az igazság biztos kritériumát, s
ily módon olyan filozófiához segít bennünket, amely nem azonos a
költők fantáziáival.
Nos, ezen a ponton önként kínálkozik az a kérdés, amely visszavezet
bennünket a fenti részlet magyarázatához: Galilei szerint melyek a
jellemzői az igazi logikának, amelyet ő olyan erélyesen szembeszegez
a jezsuiták hamis logikájával? Tudósunknak nincs kétsége ezzel
kapcsolatban: az igazi logikát át kell hogy hassa a matematika.
Valóban, a bizonyításnak, ha tényleg hathatós, vagyis „tiszta,
geometriai, tökéletes és szükséges”, az a felbecsülhetetlen értéke van,
hogy azonnal és teljesen meztelenre vetkőzteti bármely érv igazságát
vagy hamisságát. „Mert — magyarázza Galilei − mint ahogy ex parte rei
(a dolog felől nézve) nincs középút az igaz és a hamis között, úgy a
szükséges bizonyítások − s ezzel a kifejezéssel a matematikai
bizonyításokra utal − vagy minden kétség nélkül helyes, vagy
könyörtelenül hibás következtetésre vezetnek, anélkül, hogy bármi mód
lenne korlátozásokkal, megkülönböztetésekkel, szótekeréssel vagy más
cselszövéssel talpon maradni: itt néhány szóval és az első rohamra
vagy Caesar leszel, vagy semmi” (VI. 296).
Látni fogjuk, hogy az itt kifejezett gondolat gyakran, sőt még
világosabban nyilvánul meg más munkában. Az azonban nem
kétséges, hogy − legalábbis a Saggiatoreban − a Sarsi hamis
logikájával szembeállított helyes logika az, amely matematikai
bizonyításokra épül. Ennek, és csakis ennek segítségével építhetünk
fel, Galilei szerint, az érzéki tapasztalatból kiindulva, igaz
fejtegetéseket.
Ha a dolgok így állnak, az előbbi híres idézet is azonnal világos és
pontos jelentésre tesz szert: meggyőző erejű hivatkozás arra, ami majd
a polémia fő következtetése lesz, vagyis a tudós kötelességére, hogy
matematikai terminusokban gondolkozzék, nehogy fantáziája becsapja,
illetve nehogy szofisztikus tévedésekbe bonyolódjék.
Még ha ma érettebb filozófiai tudatossággal azt is tartanok, hogy e
következtetés csakis platonikus típusú metafizikán alapulhat (erre
vonatkozólag azonban nekem számos fenntartásom van), semmi sem
jogosíthat fel bennünket arra, hogy e meggyőződésünket Galileinek
tulajdonítsuk, ő valóban határozottan állítja, hogy csak a matematika
garantálhatja számunkra fejtegetéseink kifogástalanul logikus voltát, de
semmiképpen nem látszik, hogy az itt feltételezett metafizikai hipotézis
aggasztaná őt. Végeredményben a matematikára való hivatkozás
módszertani alapelv marad számára; ezen alapszabály filozófiai
igazolása nem érdekli, s ezért messze a vita hátterébe száműzi. Ha a
Saggiatoréból ennél többet akarnánk kiolvasni, ha valamiféle
matematikai platonizmusra való utalást akarnánk benne látni, akkor a
munka legélőbb lényegének elferdítését kockáztatnék meg.
A kopernikuszi kiáltvány
1. 1621-ben Galilei számára nagyon szomorú dolog történt: meghalt
pártfogója, II. Cosimo, akinek fia, II. Ferdinando, igen fiatal korban
lépett örökébe, anyjának, Maria Maddalena d’Austriának, és
nagyanyjának, Cristina di Lorenának gyámsága alatt, az apja által
kijelölt kormányzótanács támogatásával. Az új uralkodó
gyengeségének tizenkét év múlva súlyos következményei lesznek, a
Galilei és a Szent Hivatal közötti vita lefolyásakor.
1623-ban viszont olyan esemény történt, amely új reményeket keltett
tudósunk és a leghaladóbb katolikusok lelkében: Maffeo Barberini
kardinálist VIII. Orbán néven pápává választották. Az új pápa firenzei
származású, élénk szellemű és a kultúra szükségletei iránt
kétségtelenül fogékony ember volt. Mintha a gondviselés őt küldte
volna, hogy az egyházat új útra vigye, amely szélesre tárul a
tudományok és a művészetek előtt. Megválasztását a franciabarát
bíbornokok irányzata támogatta, s ez garancia volt arra, hogy VIII.
Orbán nem teszi magáévá teljesen az Ellenreformáció polemikus
magatartását (emlékeztetünk arra, hogy IV. Henrik néhány évtizeddel
korábban adta ki a Nantes-i ediktumot).
Az új helyzetről világosan tanúskodnak azok a levelek, amelyeket
Galilei − tüstént a pápaválasztás után − az Accademia dei Lincciben
tömörült római barátaitól kap. Így például Fran-cesco Stelluti augusztus
12-én a következőket írja neki: „Az új pápa megválasztása mindnyájunk
örömére szolgált, mert ő igen értékes és jó ember, s mint Uraságod is
nagyon jól tudja, pártfogója a tudósoknak; úgy látszik tehát, hogy lesz
egy legfelsőbb mecénásunk …
Mint Uraságod bizonyára értesült róla, [az új pápa] azonnal kinevezte
kamarásának a mi Virginio Cesarini Urunkat: Monsignor Ciampoli
nemcsak hogy megmarad a Brevi de’ Principi titkári tisztében, hanem
titkos kamarássá is kineveztetett; és Dal Pozzo lovag úr, szintén a
Lincei-akadémia tagja, a pápa unokaöccsét fogja szolgálni, aki
kardinális lesz: úgyhogy három palotaszolgálatra rendelt akadémikus
társunk lesz, nem említve sok más barátunkat. Kérjük addig is az
Úristent, őrizze meg hosszú ideig a pápát, mert reméljük, kitűnően fog
kormányozni” (XIII. 121).
S most lássunk egy részletet abból a gratuláló levélből, amelyet
Galilei küldött nem magának a pápának, mert ez tiszteletlenség lett
volna, hanem unokaöccsének: „Biztosítom önt kimondhatatlan
örömömről, melyet őszentségének a legfenségesebb trónralépése
okozott nekem. Meg kell mondanom, hogy gyönyörűség lesz számomra
életem hátralevő része, és a szokásosnál sokkal kevésbé lesz súlyos a
halálom, bármikor is ér majd: boldogan fogok élni, mert felvirradt a már
teljesen letűnt remény, hogy előhívatnak hosszú számkivetésükből a
legkiválóbb tudományok; s elégedetten fogok meghalni, mert megértem
legdicsőbb sikerét a legjobban szeretett és a legtiszteltebb gazdámnak,
úgyhogy ehhez hasonló örömet már többé nem remélhetek és nem is
óhajthatok” (XIII. 130-131).
VIII. Orbán megválasztása nem maradt hatás nélkül a Saggiatore
megjelentetésére sem. A VI. fejezetben már említettük, hogy ez a
munka levél formájában készült, Virginio Caesarinihez, az Accademia
dei Lincei tagjához intézve (akiről Stelluti imént idézett levelében is szó
van), s a címzett 1622 októberében kapta meg. A következő év
januárjában pedig Cesarini akadémiai tagtársai nevében közölte
Galileivel, hogy az akadémia gondozásában szándékoznak kinyomtatni
a művet, éppen Rómában „az ellenfelek hatalmának ellenére is”. Az
utóbbiaknak minden ellenállása természetesen megszűnt VIII. Orbán
trónra lépésével, sőt az Accademia dei Lincei tagjai úgy határoztak,
hogy egyenesen az új pápának ajánlják Galilei munkáját. Az ajánlás,
amelyet Cesarini fogalmazott meg, többek között ezt mondta:
„Hódolatunk jeléül és igaz szolgálatunk adójaként nyújtjuk át Galilei
tagtársunknak Saggiatore című munkáját, azét a firenzeiét, aki nem új
földrészeket, hanem az égbolt soha nem látott részeit fedezte fel…
Ajánljuk és ajándékozzuk Szentségednek, mint akinek lelke igaz
ékességgel és ragyogással van telve, s akinek hősi elméje nagyszerű
vállalkozásokra tör… Ím, alázattal hajolva lábához, könyörgünk, hogy
legkegyesebb támogatásának szíves sugaraival és éltető melegével
továbbra is támogassa tanulmányainkat.”
Az események menete, sajnos, rövid tíz év alatt bebizonyította, hogy
VIII. Orbán a „legkegyesebb támogatás”-nak milyen változatát
tartogatta a „galileisták” „legkiválóbb” tanulmányai számára; mégsem
valószínűtlen, hogy 1623-ban őszintén meg akarta adni a támogatást,
amelyet olyan reményteljes várakozással kértek tőle. Bizonyos, hogy
VIII. Orbán láthatólag nagyon szívesen fogadta a Saggiatore ajánlását;
több tanúság szól amellett, hogy étkezés közben felolvastatta a munkát,
és örömét lelte benne. Galileinek a jezsuiták ellen intézett csípős
támadásai nem voltak számára kellemetlenek: nagyon jól tudta ugyanis,
hogy bár a jezsuiták látszólag érdeklődtek a modern kultúra iránt, mégis
az ellenreformációs türelmetlenség legelkeseredettebb védelmezői
voltak, és hogy éppen ezért e türelmetlenség kiküszöbölésének
szükségszerűen tükröződnie kellett annak a hatalomnak a fokozatos
csökkenésében, amelyre a Jézustársaság tagjai az utóbbi fél évszázad
folyamán az egész katolikus világban szert tettek.
Miután római barátai tájékoztatták a pápa kedvező hangulatáról,
Galilei elhatározta, hogy személyesen is tiszteleg nála, kitapasztalja
lelkületét, s megkísérel valami konkrét ígéretet nyerni tőle az egyház
álláspontjának a kopernikánizmussal szembeni − akármilyen óvatos −
megváltoztatására.
1624. április 23-án ért Rómába, s ott a legszívélyesebb, leglelkesebb
fogadtatásra talált, úgyhogy rövid ott-tartózkodása alatt (körülbelül
másfél hónapig volt ott) VIII. Orbán nem kevesebb, mint hatszor fogadta
őt, sőt még kegydíjat is ígért Vincenzo fia számára. De a kopernikuszi
tanok kényes témájára vonatkozóan, ami tudósunknak minden másnál
inkább szívügye volt, nem sikerült semmilyen határozott ígéretet
elérnie. Galilei ismételt próbálkozásaira, hogy az 1616-os határozatot
visszavonják, a pápa kibúvó válaszokat adott; legszívesebben mindig
egy ravasz érvelés mögé bújt, amely éppen az ő nevéről ismert a
történelemben („VIII. Orbán argumentuma” néven): bár számos tény azt
látszik igazolni, hogy a Föld forog a Nap körül, elméletileg mégis
lehetséges, hogy isten végtelen hatalmával ezt a hatást úgy érte el,
hogy a Napot hajtotta a Föld körül, ahogy a Szentírás mondja. Számos
jel mutatott arra, hogy VIII. Orbán tartózkodása ellenére sem ellenezte
a heliocentrikus elmélet megvitatásának óvatos újrakezdését; nagyon
jellemző ezzel kapcsolatban az, amit Zoller bíborosnak mondott, s
amiről ez utóbbi azonnal értesítette Galileit: „a Szentegyház nem ítélte
el, és nem is mint eretnekséget akarta elítélni ezt az elméletet, csak
mint vakmerőséget; de egyáltalában nem kell attól tartani, hogy valaha
valaki szükségszerű igazságként be tudja bizonyítani” (XIII. 182).
Ebben a helyzetben érdemes volt a harcot folytatni, és bátran
kipróbálni, hogy meddig megy el a pápa türelme. Mindenesetre elég
veszélyes próbálkozás volt, de Galilei jól tudta, hogy csak ezzel a
veszéllyel szembeszállva folytathatja nagyratörő programját, amelyért
oly nagy kitartással harcolt néhány évvel ezelőtt. Ha a lehető
leggyorsabban nem használja ki a magas vatikáni hatóságok körében
bekövetkezett változást, ugyan mikor kínálkozik még egyszer ilyen
kedvező alkalom?
Mindenesetre úgy határozott, hogy fokozatosan halad előre. Első
lépésként megfogalmazott egy választ Francesco Ingoli levelére,
amelyre már az előző fejezetben utaltunk. Ezt Firenzébe való
visszaérkezése után azonnal elkészítette, és tüstént elküldte római
barátainak azzal, hogy minél szélesebb körben terjesszék, de úgy, hogy
nyilvánosságra ne hozzák, és magához Ingolihoz ne juttassák el.
Bizonyos, hogy a választ sokan elolvasták, maga a pápa is tudomást
szerzett róla, bár talán csak részleteiről. A fogadtatás, bár ettől félni
lehetett volna, nem volt kedvezőtlen. Galileit meggyőzte arról, hogy a
választott út jó, s hogy ki kell tartania. Éveknek kellett elmúlniuk ahhoz,
hogy a tények meggyőzzék róla, milyen tragikus illúziókban ringatta
magát. (Érdemes megemlíteni, hogy a szóban forgó időszakban
Galileinek arra is volt ideje, hogy egészen más jellegű kutatásokat
végezzen. A legfontosabbak azok, amelyek 1624-ben a mikroszkóp
elkészítéséhez vezetik; ez év szeptemberéből való egy Cesi herceghez
írott levele, amelyben (előkelő római barátjának tiszteletpéldányként
küldve „egy kis szemüveget, amellyel közelről láthatók a legapróbb
dolgok) bemutatja a mikroszikóp működését és csodálatos képességeit.
1626-ból valók bizonyos mágneses kísérleti kutatásai, amelyekkel
folytatja a padovai tartózkodása folyamán megkezdett sorozatot. 1627-
ben viszont hozzászól egy érdekes gyakorlati számtani problémához:
„egy ló a valóságban száz szkudót ér, egyvalaki ezer szkudóra értékeli,
másvalaki tízre, kérdés: ki becsülte meg jobban”; szerinte ,,a becslések
eltéréseit a mértani arány szerint kell megítélni”, s ebből az következik,
hogy a két tévedés egyenértékű. Hogy Galileinek a gyakorlati
kérdésekben való jártasságát Bizonyítsuk, elegendő, ha megemlítjük,
hogyan véleményezte (1631. január 16-án) azt a tervet, amelyet
néhány mérnök mutatott be a Nagyhercegnek a Bisenzio folyó gyakori
kiöntésének megakadályozására; véleménye mindössze néhány lapnyi
levél, mely rövidsége ellenére is a tudományos pontosság és a
technikai jártasság kis ékszere.)
2. Francesco Ingoli levele három csoportba osztható -csillagászati,
filozófiai és teológiai jellegű érvekkel próbálta cáfolni Kopernikusz
hipotézisét. Galilei válaszában csak a csillagászati és filozófiai
jellegűekkel foglalkozik, s a leghatározottabban kijelenti − ebben van a
mostani és korábbi, 1616-os magatartása közötti különbség hogy
egyáltalában nem szándékozik érinteni a teológiai problémát, amelyre
vonatkozóan teljesen aláveti magát az egyház döntésének.
Meg kell állapítanunk, hogy a teológiai érvekkel szemben summás és
teljes lemondásának valószínűleg nemcsak az az oka, hogy
fegyelmezetten alá akarja vetni magát az 1616-os határozatoknak,
hanem az a nem kevésbé szilárd elhatározása, hogy késznek
mutatkozik bizonyos engedményeket tenni VIII. Orbán sajátos
gondolkodásmódjának javára. Nem nehéz észrevenni azonban, hogy a
mód, ahogyan ezeket az engedményeket megteszi, inkább ironikus,
mint valóban komoly hangot ad a dolognak.
Nagyon jelentősek ezzel kapcsolatban a Risposta (Válasz) első
lapjai: „Felhívom a figyelmét, Ingoli Úr − írja tudósunk −, hogy nem
azzal a gondolattal vagy szándékkal fogok ebbe a vállalkozásba,
mintha újra fel akarnám vetni és igaznak akarnám feltüntetni azt az
álláspontot, amelyet gyanúsnak és visszataszítónak nyilvánított a
természeti és csillagászati tudományoknál fenségben és tekintélyben
magasabbrendű tanítás; válaszomat kizárólag annak bebizonyítására
írom, hogy a kegyelmed első és második rendbéli érvei tarthatatlanok,
mert a Szent Hivatal határozatát csak a vallástudományra, és nem
másra vonatkozóan kell elfogadni. Sőt, hozzáteszem: az eretnekek
megcáfolására, akik között, úgy hallom, a leghíresebbek mind
Kopernikusz véleményét vallják, szándékomban áll ezt a témát
terjedelmesen feldolgozni, s bebizonyítani nekik, hogy mi katolikusok
nem azért maradunk meg a szent szerzők által tanított régi
bizonyosságok mellett, mert természeti fejtegetéseink hibásak, vagy
mert nem látunk annyi okot, nincs annyi tapasztalatunk, megfigyelésünk
és bizonyítékunk, mint nekik, hanem igenis Atyáink írásai iránti
tiszteletből, vallásunk és hitünk iránti buzgóságból; ezért, ha ők
ismertek is minden csillagászati és természeti, érvet, amelyeket mi
nagyon jól ismerünk, sőt még többet is ismertek, másokat is, az
eddigieknél sokkal nagyobb erejűeket, akkor is legfeljebb
véleményünkben állhatatos embereknek tarthatnak bennünket, nem
pedig vakoknak, vagy az emberi tudományokban járatlanoknak: az
pedig igazán nem kell, hogy érdekeljen egy hithű keresztény katolikust,
hogy egy eretnek kineveti, mert többre értékeli a szent szerzők iránti
köteles tiszteletét és hitét annál, valahány érve és bizonyítéka csak van
az összes csillagásznak és filozófusnak együttvéve. Ehhez
hozzátehetem még egy előnyünket; mi ugyanis megértjük, milyen
kevéssé bízhatunk meg az emberi fejtegetésekben és az emberi
tudományban, s ezért mennyire hálásak lehetünk a magasabbrendű
tudományoknak, mert csak ezek tudják szétoszlatni elménk vak
sötétségét, s megtanítani minket arra a tudományra, amelyhez
tapasztalásunkkal és értelmünkkel soha el nem jutnánk” (VI. 511-512).
Az utolsó sorokban különösen nyilvánvaló Galileinek VIII. Orbán
tudományos szkepticizmusa javára tett engedményei: úgy látszik,
valóban kész vita nélkül elfogadni, hogy „elménk vak sötétségé”-ből
nem juthatunk ki egyedül az emberi tudomány segítségével, hanem
szükség van ehhez a „magasabbrendű”, isteni ihletésű tudományokra
is. A valóságban azonban elegendő egy kicsit mélyebben
megismerkednünk a munka tartalmával, hogy lássuk: Galilei annyira
meg van győződve az ellenkezőjéről, hogy soha, a legkisebb kétsége
sincs afelől, hogy képes döntő módon megfelelni Ingoli ellenvetéseinek
első két kategóriájára (a csillagászatira és filozófiaira); biztos jele ez
annak, hogy az emberi tudományok terén az ellenfél részéről bizonyított
„vakság” könnyen legyőzhető, mindenféle emberfeletti dolog segítsége
nélkül. Ehhez a győzelemhez csak az kell, hogy lehessen vitatkozni.
 Galilei első célja evvel a munkájával éppen az, hogy újra megindítsa
a vitát a kopcrnikánizmusról a katolikus tudósok között. Az a fogása,
hogy az eretnekeknek meg akarja mutatni a katolikus kultúra
komolyságát, nyilvánvaló kitalálás: tudósunknak az a fontos, hogy ezzel
a fogással újra megindítsa a vitát, és különösképpen, hogy
megismertesse a katolikusokkal is a Kopernikusz igazát bizonyító
legújabb érveket.
E fogás paradox jellegével azonban még valami mást is céloz:
ráébreszteni az egyházat arra a hallatlan felelősségre, amelyet
kulturális tekintetben magára vesz, amikor arra kényszeríti a híveit,
hogy többre értékeljék… „a hitet annál, valahány érve és bizonyítéka
csak van az összes csillagásznak és filozófusnak együttvéve”. Vajon
kitarthat-e nevetséges magatartásában, amikor Galilei tiszteletteljesen
megvilágította annak teljes képtelenségét? Vajon egy olyan felvilágosult
főpap, mint VIII. Orbán, képes lesz-e fenntartani a vallás és a tudomány
közötti ellentmondást, amely tetszhetett ugyan a Lorini- és Caccini-féle
tudatlan szerzeteseknek, de csak ostobaságnak tűnhet az előtt, aki
valamennyire is felfogja az egyik és a másik értékét? Galilei ezt nem
hiszi el, éppen azért nem hiszi el, mert tiszteli VIII. Orbánt: ezért tehát
meg kell értetnie vele, hogy a tudományos kutatás − bár a katolikusok
számára tilos − könyörtelenül halad előre, minden akadály ellenére, s
ezért a fenti ellentmondás, ha továbbra is fennmarad, végül is visszaüt
az egyházra. Ebben a helyzetben az egyetlen lényeges feladat,
megtalálni a módját az 1616-ban megszakadt vita újra-felvételének; ha
egyszer kifejtheti érveit, az igazság feltétlenül győzni fog a tévedésen:
Galilei erről meg van győződve.
Miután a fentebb ismertetett módon megmagyarázta saját
kutatásainak viszonyát az egyház dekrétumaihoz, továbbhalad és
rendben, pontosan kifejti válaszait Ingoli csillagászati és filozófiai
érveire. Mindezt egy kristálytiszta, rövid (a nemzeti kiadásban körülbelül
ötven lap), élénk s egyben derűs munkában. Az ellenféllel folytatott vita
nem emlékeztet a Saggiatore polémikus csípősségére, hanem őszintén
arra irányul, hogy meggyőzze, felvilágosítsa őt, egyenként elhárítsa
kétségeit, minden nehézségnek vele együtt nézzen a mélyére. Ez a
higgadtság jellemzi a levél befejező záradékát is: „Végül szeretném
megkérni: fogadja el válaszaimat jó lélekkel; remélem, hogy így fog
cselekedni, részben kegyelmed veleszületett udvariassága miatt,
részben pedig azért, mert így illik tenni mindenkinek, aki szereti az
igazságot: mert ha nékem sikerült megalapozottan megcáfolnom
kegyelmed érveit, nyeresége nem lesz csekély, mivel hamis dolgokat
cserél fel igazakkal, ha pedig, el
 A Galilei által felszerelt természetes mágnes. Firenze, Régi műszerek
múzeuma

Galileinek az arcetri obszervatóriumban őrzött távcsöve

lenkezőleg, én tévedtem, annál szebben fog ragyogni értekezésének
tudománya” (VI. 561).
Tekintettel arra, hogy a választ nem küldte el Ingolinak, arra kell
következtetnünk, hogy a valóságban valaki másnak írta, nagyobb
tekintélynek, akit mindenáron a maga pártjára akart állítani. A
személyiség, akihez fordul, nem ellenség, s még kevésbé tudatlan
ember: „szereti az igazságot”, s bár más álláspontról indul ki, mint
Galilei, neki is az a vágya, hogy a kérdések világos és meggyőző
megoldásához jusson el, akár Ptolemaiosz, akár Kopernikusz szerint.
Ki más lehetett ez az „eszmei személyiség”, ha nem VIII. Orbán, aki
annyira a kultúra nagy pártfogójának szerepében kívánt mutatkozni, s
aki annyira becsült minden komoly művészi és tudományos érdeket?
 Galilei már itt is tömören és valóban tökéletes formában kifejt
néhányat azok közül az érdekesebb érvek közül, amelyeket majd újra
felhasznál és kibővít a Dielogo sui massirni sistemi (Értekezés a fő
rendszerekről) c. művében. A kifejtés itt nemegyszer fegyelmezettebb
is, mint főművében. Itt mindössze két érvről számolunk be, amelyek a
legjelentősebbeknek látszanak Galilei gondolatvilágáról szóló általános
értelmezésünk szempontjából. Az első a kopernikánizmus ellen
rendszerint felhozott egyik legnagyobb „fizikai” ellenvetést, a második
az alapvető „mechanikai” ellenvetést tárgyalja és oldja meg.
A „fizikai” érvben azt az alapvető kérdést vitatja meg, hogy a Föld
valóban középpontja-e a világmindenségnek. Kopernikusz ellenfelei,
nyilvánvaló arisztotelészi ihletéssel, ezt állítják: „Látjuk, hogy az
egyszerű testek közül a legvaskosabbak és legnehezebbek alul
foglalnak helyet (ezt látjuk a föld és a víz, valamint a víz és a levegő
viszonylatában). A Föld pedig vaskosabb test, mint a Nap, s a
világmindenségben a legalacsonyabb hely a középpont; tehát nem a
Nap, hanem a Föld foglalja el a középpontot”. Galilei cáfolata erre az
álokoskodásra három alapvető pontra tagolódik: a) az alsó és felső
fogalmak bírálata, amelyeket Arisztotelész képviselői abszolút
jelentésűeknek tartanak, holott csak relatívok, helyről helyre változók (a
Földön ugyanis azt jelentik, hogy „ami a lábunk alatt van, a földgolyó
közepe felé, és ami a fejünk felett van, az ég felé” helyezkedik el, de „a
Holdon, a Napon és más csillagokon az alacsonyabb helyek a
középpontjuk irányában, a magasabb helyek a felszinük felé
helyezkednek el, majd azon túl az őket körülvevő ég felé”) (VI. 555), s
ennek következményeként a középpontok nagy számát kell
felismernünk („a világmindenségben annyi középpontunk lesz, és annyi
alacsonyabb és magasabb helyünk, ahány glóbusz van benne és
ahány világrendszer, amely különböző pontok körül forog”);
b) az arisztoteliánusok összekeverik a Föld középpontját a
világmindenség középpontjával, feltéve, hogy ilyen egyáltalán van („De
ha kegyelmed a konklúzióban alacsonyabb helyen nem a Föld
középpontját érti, mint az alaptételben, hanem a világmindenség
középpontját, akkor vagy négytagú szillogizmust állít fel, összekeverve
a Föld középpontját a világmindenségével, vagy bizonyítottnak
feltételezi azt, amit bizonyítani akar, vagyis azt, hogy a Föld mint
legsúlyosabb test, a világmindenség középpontjában áll”) (VI. 536);
c) dogmatikus jellegű az az állítás, amelyet az arisztoteliánus
nyilvánvalónak tüntet fel, hogy a Föld nehezebb test, mint a Nap („amit
sem én, sem kegyelmed nem tudunk, és nem is tudhatunk bizonyosan”)
(VI. 540). Ellenkezőleg − javasolja Galilei −, ha Arisztotelésszel el
akarjuk ismerni, hogy a Nap változhatatlan és megronthatatlan, akkor
bizony vaskosabb anyagból valónak kell elképzelnünk, mint a Földet,
mert közelebb kell hogy álljon az aranyhoz vagy gyémánthoz, mint a
vízhez és a levegőhöz.
A Föld mozgását tagadó mechanikai bizonyítékok cáfolata Galilei
életművének egyik leginkább időtálló és legérdekesebb részlete. Az
egyik ilyen bizonyíték (amelyet még Tycho is elfogadott) azon a tényen
alapult, hogy a testek „a Föld felszínére merőlegesen” esnek és nem
ferdén, mint ahogy, legalábbis szerintük, történnie kellene, ha a Föld
mozogna; ennek alátámasztására egy kísérletre hivatkoztak, „mondván,
hogy ez nyilvánvalóan kitűnik egy hajón, mely ha kikötőben áll, az árboc
tetejéről szabadeséssel leejtett kő merőlegesen az árboc lábához esik,
pontosan arra a pontra, amely függőónnal összeköthető az esés
kiindulópontjával; nem ez az eredmény (fűzik hozzá ők), ha a hajó
gyorsan halad, mert mialatt a kő függőlegesen szabadon esik, a hajó
előrefut, és a kő az árboctól több karnyi távolságra a hajó fara felé ér le;
ehhez az eredményhez hasonlónak kellene bekövetkeznie a torony
tetejéről leejtett kő esetében, ha a Föld gyorsan forogna” (VI. 543-544)-
Kopernikusz ellenfeleinek ezzel az érvelésével és más, ehhez
hasonló érvekkel szemben Galilei szembeállítja azt, amit mi ma „Galilei-
féle relativitási elv”-nek szoktunk nevezni: eszerint egy rendszeren belül
végrehajtott mechanikai kísérletek alapján lehetetlen eldönteni, hogy a
rendszer nyugalomban van-e, vagy egyenesvonalú egyenletes
mozgásban: „Egy nagy hajónak lehető legnagyobb szobájába
zárkózzék be egy barátjával, s ugyanide zárjon be legyeket, lepkéket és
hasonló repülő állatkákat; helyezzen el ugyanitt egy nagy, vízzel telt
edényt, halakkal; helyezzen el egy magas edényt is, amelyből víz
csepeg alá egy szűknyakú edénybe: ha a hajó áll, figyelje szorgosan,
hogyan repkednek az állatkák egyforma sebességgel a szoba minden
részében; a halak pedig közömbösen úszkálnak a tartályban
összevissza; az aláhulló vízcseppek mind beleesnek az alsó edénybe
… Ha már mindezt megjegyezte, indítsa el a hajót, amilyen gyorsan
csak akarja, ezek a dolgok mind ugyanúgy fognak bekövetkezni; mert
(ha a hajó mozgása egyenletes és nem ingadozik erre-arra) a legkisebb
változást sem fogja tapasztalni a fenti dolgokban; de kegyelmed saját
állapotából sem tudja megállapítani, hogy a hajó halad-e vagy áll… S
ha kegyelmed mindezen okozatoknak okát kérdezi, egyelőre azt
felelem: »A hajó általános mozgását átadja a levegőnek és
mindazoknak a dolgoknak, amelyek benne foglaltatnak, s mert ez a
mozgás nincs ellentétben azok természetes hajlandóságával, bennük
eltörölhetetlenül megmarad«; máshelyütt ezt még alapos
részletességgel megmagyarázom” (VI. 547-
548).
Galilei válaszának óriási tudományos jelentősége nyilvánvaló; de
nem kevésbé érdekes az a módszer, amelynek segítségével
felfedezéséhez eljut; ez egyrészt szigorúan pontos okoskodásra épül,
másrészt valóban elvégzett kísérletekre. E módszer lényege: végleg
szakítani az arisztoteliánusok által bevezetett rendkívül veszélyes
szokással, mely szerint nyilvánvalónak tartják azt, ami nagyon is
vitatható, és általánosságban hivatkoznak végre nem hajtott
kísérletekre, amelyeknek bizonyos eredményt tulajdonítanak, holott a
valóságban mást eredményeznek. Galilei kritikája az arisztoteliánusok
hamis kísérletei ellen itt olyan komoly hangnembe csap át, hogy a
legcsekélyebb kétségünk sem lehet afelől, milyen nagy fontosságot
tulajdonít ennek a kérdésnek: „ami a másik hibát illeti, amely szerint
kegyelmed olyan kísérletekre hivatkozik, amelyeket állítólag elvégzett,
és amelyek a kegyelmed által megkívánt eredményt adták, holott soha
ilyeneket el nem végzett, s meg nem figyelt… ha kegyelmed és Tycho
őszintén bevallaná az igazságot, kijelentené, hogy sohasem végzett
kísérleteket… hogy sohasem tapasztalta, úgy történik-e, avagy
másképpen, mint ahogyan feltételezte stb.” (VI. 545). Mint ahogy
tudósunk a Saggiatore bán célul tűzte ki, hogy igaz logikát szegez
szembe a hamis dialektikával, úgy most a kísérletre való jogos
hivatkozást akarja szembeállítani a jogtalannal: „Hozzátesszük, hogy
bár százszor is megpróbáltuk mozgatni vagy megállítani a hajót …
belső állapotából sohasem tudtuk meg, mit csinál” (VI. 549)
Érdekes, hogy Galilei mást is szemére vet ellenfeleinek: azt, hogy
pontos mechanikai okoskodás segítségével nem tudták megjósolni,
hogy a dolgok úgy történnek, ahogyan a valóságban történniük kell. Ez
azonban nem olyan súlyos hiba, mert jóhiszeműen is el lehet követni:
az igazi, megbocsáthatatlan hiba a hazugság: „Egyike az ilyen
kísérleteknek éppen az árboc tetejéről leejtett kő…; ebben én náluk
kétszerte jobb filozófus voltam, mert ők, azon felül, hogy a valósággal
ellenkező dolgot állítottak, még hazudtak is, mondván, hogy látva
tapasztalták. Én azonban valóban elvégeztem a kísérletet, miután már
a természetes okoskodás is határozottan meggyőzött arról, hogy a
hatásnak úgy kell bekövetkeznie, ahogyan valóban bekövetkezett”.
Tehát az arisztoteliánusokhoz hasonlóan Galilei is az okoskodásra
hivatkozott, amellyel előre akarta látni, hogy hogyan „kell
bekövetkeznie” a dolgoknak; de ő nem elégedett meg ezzel, mert
szükségét érezte, hogy tényleges kísérletekkel ellenőrizze: vajon a
valóságban is úgy következnek-e be. S amikor a végrehajtás technikai
nehézsége miatt nem tudta elvégezni a kísérletet, őszintén bevallja.
Ellenfelei viszont tudatosan hazudnak, s mivel már egyszer rajtakaptuk
őket, nem tudjuk, higgyünk-e, nem-e a többi állításuknak („nem tudom,
elhihetem-e még, hogy kegyelmed vagy Tycho szorgalmas
megfigyeléseket végzett…”).
De az eszmei személyiség, akihez Galilei Válaszát intézi, nem
megátalkodott arisztoteliánus, és Tychónak sem konok követője; e
személyiség − mint az imént említettük − „szereti az igazságot”, s ezért
olyan ember, aki nem maradhat érzéketlen a fenti érvek láttán. Ezért
Galilei nem érezteti vele közvetlenül bírálatának keménységét (mint azt
Sarsival tette), hanem számít igazságszeretetére és reméli, hogy
hamarosan saját szövetségesei sorában üdvözölheti őt.
Ennek az előbbinél jóval kevésbé nagyratörő tervnek alapja az a
meggyőződés volt, hogy a tudomány, ha nincs kitéve a vak dogmatikus
düh támadásainak, végül is magától érvényesíti saját igazát, és
győztesen utat nyit magának a modern világban. Súlyosan késleltetné
azonban előrehaladását, ha ebben nem működnének közre a katolikus
országok tudósai is; ha viszont ezek az országok, elsősorban Itália,
kívülrekednek a tudományos vitán, csakhamar a társadalmi haladásnak
nem az élén − amint Galilei remélni szerette volna −, hanem a végén
találják magukat. Tehát mind ezen országok, mind a tudomány javára el
kellett hárítani az útból az 1616-ban, Caccini és Lorini szerzetesek
tudatlansága miatt létrejött akadályt. Módot kellett találni arra, éspedig
most már az egyházi hatóságok teljes jóváhagyásával, hogy a
kopernikánizmusról egy nagy és elfogulatlan mű jelenhessék meg,
amely a katolikusok között elterjedve, meggyőzi őket az elmélet
megalapozott voltáról, s ugyanakkor az eretnekek előtt is, határozottan
bebizonyítaná, hogy a katolicizmus nem rekedt meg ostobán az 1616-
os állásokban.
Mint a IV. fejezetben említettük, Galilei már a Sidereus nunciusban
megígérte egy Systema mundi (Világrendszer) kiadását, amelynek
egyetlen nagyszabású koncepcióban kellett volna egyesítenie a
csillagászat és más tudományágak legújabb felfedezéseit, s ezzel
megteremteni az alapját minden további természetkutatásnak. Ezt az
ígéretet, bár újra megerősítette a Discorso intoro allé cose che stanno
in su L’acqua (Értekezés a vízen úszó dolgokról) című munkájában és
néhány levelében, Galilei még nem váltotta be, sőt nincs rá adatunk,
hogy valaha is komolyan készült volna a nagy értekezés megírására.
Minden erejét − mint tudjuk − inkább arra fordította, hogy egyrészt a
tudományos kultúrát a lehető legszélesebb körben elterjessze kortársai
között, másrészt, hogy megtalálja az új (kopernikuszi) tudomány és a
katolikus egyház közötti megegyezés alapját.
Most a régi terv gyorsan újraéled lelkében, de új vonásokkal
gazdagodva: most már nem a csillagászat szaktudósai számára akarja
megírni a Systerna mundit, hanem azt a nagy és merész művet akarja
megalkotni a kopernikánizmusról, amelyet az imént ismertetett kulturális
terv követel meg, s belevonni − gördülékeny társalgó stílusban —
mindazokat a kérdéseket, amelyeket az annyiszor megígért
értekezésnek kellett volna megtárgyalnia. Amint ez az elhatározása
megszületett, azonnal munkához lát (1624), és úgy dönt, hogy új
munkáját dialógus formájában írja meg: ez egyrészt lehetővé teszi,
hogy a társalgásba könnyen beleszőhesse az új tudomány
problémáival kapcsolatos legkülönbözőbb témákat, amelyek csak
számíthatnak a művelt közönség érdeklődésére, másrészt e formában
bemutathatja a kopernikánizmus javára szóló bizonyítékokat anélkül,
hogy személyesen le kellene kötnie magát mellettük.
A munka megírását ez alkalommal is többször meg kellett szakítania,
elsősorban egészségi okokból. Galilei ekkor már túl volt a hatvanadik
életévén, s ereje lassan hanyatlott (1628 márciusában súlyosan
megbetegedett); közben még családi ügyei is gyakran elvonták a
munkától.
1627-ben testvére, Michelangelo visszatért Itáliába, és Galileihez
vitte nagyszámú családját. Amikor azonban 1628 februárjában
visszament Münchenbe, Galilei nyakán hagyta feleségét és hét
gyermekét, majd hirtelen magához hívta őket, szemére vetve
Galileinek, hogy nem viselte eléggé gondjukat (ez az igazságtalan
szemrehányás − amelynek semmi alapja nem volt — mélyen sértette
tudósunk lelkét). Michelangelo 1613—ban meghalt, miután bocsánatot
kért fivérétől és újra jóindulatába ajánlotta feleségét és gyermekeit.
Ugyanebben az időszakban más események is jelentős mértékben
hatottak Galilei életére: 1628-ban Vincenzo fia megszerezte Pisában a
jogi baccalaureátust és 1629-ben feleségül vette Sestilia Bocchinerit; a
leány fivére Geri Bocchineri, II. Ferdinando nagyherceg titkárságához
tartozott, nővére pedig Alessandra Bocchineri, aki oly nagy vigasza volt
Galileinek, élete utolsó éveiben. (Ezenkívül − amihez hozzájárult az is,
hogy hamarosan, 1629 decemberében, egy, a nagyapa nevét viselő
unokával ajándékozta meg -Vincenzo nem tudott más örömet szerezni
öreg édesapjának; viszont súlyos bánatot annál többet, részben, mert
rideg volt apjával szemben, részben pedig, mert munkájában a
legcsekélyebb komolyságot sem tanúsította. Vincenzo és Sestilia
házasságából még két gyermek született: Carlo (1652-ben) és Cosimo
(1638-ban).)
Testvérük házassága némi fájdalmat okozott a két apáca-leánynak,
különösen az egyébként nagyon szelídlelkű idősebbiknek (Maria
Celeste nővérnek), akinek egy pillanatra attól kellett tartania, hogy
sógornője és családja javára le kell mondania az apai szeretet egy
részéről. Mindenki szerencséjére ez a félreértés hamarosan
szertefoszlott és Galilei újra megtalálta leányában azt a mély megértést,
amely mindig vigaszt hozott számára, s amelyre néhány év múlva, a
második per viharában még sokkal nagyobb szüksége volt. Éppen az ő
kívánságára vette bérbe 1631-ben Arcetriben az „II gioiello” (Az ékszer)
nevű kis villát, a San Matteo kolostor mellett; ide, lányai közelébe
száműzték később 1633 decemberében.
Bár a fenti okok miatt gyakran meg kellett szakítania munkáját, a
párbeszéd megírását 1630 januárjában végre befejezte: a munka hat
évig tartott. Eredetileg a Del flusso e riflusso (Az árapályról) címet
kellett volna kapnia. Most már csak le kellett másoltatni, megszerezni
az egyház jóváhagyását, és utánajárni a kinyomtatásnak.
Március hónapban, míg a másolás folyt, jó hírek jöttek Rómából:
Benedetto Castelli levele biztosította Galileit Nicolo Riccardi
dominikánus atya jóindulatáról, aki a pápai palota udvarmestere volt
(egyébként Padre Mostrónak hívták); Castelli arról is tájékoztatta, hogy
maga VIII. Orbán, Campanellával a kopernikánizmus elítéltetéséről
beszélgetve, kijelentette: „az a határozat sohasem volt szándékunkban,
és ha rajtunk múlt volna, sohasem született volna meg’”. Határozott
támogatásáról biztosította Galileit Fedcrico Cesi herceg, aki elhatározta,
hogy a munkát az Accademia dci Lincei (amelyet nemcsak alapított,
hanem fenntartott is) gondozásában adja ki, mint azt néhány évvel
korábban a Saggiatoréval tette.
Március vége felé Galilei Rómába ment, hogy átadja a kéziratot az
egyházi hatóságnak, és elnyerje jóváhagyását. Hosszasan beszélhetett
az említett Riccardi atyával és a könyv megvizsgálásával megbízott
Raffaello Visconti atyával. Riccardi atyának pártfogásába ajánlotta őt
mind Benedetto Castelli, mind Francesco Nicolini őrgróf, Toscana
nagykövete Rómában, akinek felesége Riccardi közeli rokona volt;
mindkettő jó hírekkel biztatta olyan értelemben, hogy a munkát néhány
lényegtelen változtatással engedélyezni fogják. Galilei, ezen
ígéretekben bízva, június 26-án hazautazott, telve bizalommal és
reménnyel. Valóban hamarosan visszakapta a kéziratot Riccardi atyától
„aláírva és engedélyezve”, de ez az engedély nem volt végleges, és
csak arra volt jó, hogy felhatalmazta Galileit a nyomdásszal való
tárgyalások elkezdésére.
Nem sokkal ezután azonban a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Cesi
herceg augusztus elején Rómában hirtelen meghalt, s erkölcsi és
anyagi támogatása hiányában az Accademia dei Linceinek le kellett
mondania a mű kiadásának közvetlen gondozásáról. Ennek
következtében Castelli írt Galileinek és azt tanácsolta neki, hogy
Firenzében nyomassa ki a Dialogót, ahol a nagyhercegi udvar
segítségével könnyebben juthat az egyházi és világi cenzúra
engedélyéhez. Tudósunk megfogadta a tanácsot, s az engedélyek
valóban nem várattak magukra sokáig: hiányzott azonban Róma végső
véleménye.
Itt Riccardi atya, nyilván Galilei ellenségeinek erős nyomására,
köntörfalazott. Hogy időt nyerjen, Firenzébe írt és visszakérte a
kéziratot újabb átnézés végett. Galilei azonban gyanút fogott, és
különböző nehézségekre hivatkozva ki akarta magát vonni a kérés
teljesítése alól: azt javasolta, hogy művét Firenzében vizsgálja meg
valamelyik teológus, aki mind a két fél bizalmát élvezi. Javaslatát csak
részben fogadták el: hozzájárultak ahhoz, hogy a Dialogo javát
Firenzében Giacinto Stefani dominikánus atyával felülvizsgáltathassa;
de úgy határoztak, hogy a bevezető és a befejező részt mindenképpen
el kell küldenie Rómába, ahol a sajtó számára átdolgoznák őket.
Így is történt; csakhogy amíg Stefani atya rövid idő alatt elvégezte
munkáját, addig Róma jobbnak látta a legnagyobb lassúsággal eljárni.
Riccardi atya csak Nicolini nagykövet többszöri sürgetésére szánta rá
magát, hogy befejezze, amire vállalkozott. 1631 júliusában küldte el a
firenzei inkvizítornak az utolsó útmutatásokat a kért jóváhagyás
kiadására, s mellékelte „az elejét, illetve a bevezetést, amelyet az első
lap elé kell tenni, de szabad kezet kell adni a szerzőnek, hogy a
tartalom értelmének figyelembevételével szavakban megváltoztathassa
és stilizálhassa”; hasonló jellegűnek kellett lennie a befejezésnek is. A
címet illetően előírták, hogy az árapályra, vagyis éppen arra, ami −
Galilei szerint − a kopernikánizmus döntő bizonyítéka lett volna, minden
utalást mellőzni kell.
Tudósunk ellenvetés nélkül elfogadta a fenti intézkedéseket, s csak
azzal törődött, hogy minél jobban meggyorsítsa a mű kiadását. A könyv
végre megjelenhetett Firenzében, 1632. február 21-én a Tre Pesci
(Három hal) nyomdában: ismét két év telt el azóta, hogy Galilei
elkészítette a kéziratot! A régi cím helyett új volt a címlapon, sokkal
semlegesebb: Dialogo di Galilso Galilei Linceo, dovr nei con gr ess i di
quattro gior-nate si discorre sopra i due massimi sistemi del mondo,
tolemaico e copernicano (Galileo Galilei Linceo-akadémikus dialógusa,
amelyben négynapi összejövetelen beszélgetés folyik a két fő
világrendszerről, Ptolemaioszéról és Kopernikuszéról). Észre kell
vennünk, hogy az utolsó szavak, „két fő világrendszerről stb.”, kiemelik
Galilei szilárd elhatározását, hogy a fő világrendszerek közé nem veszi
fel Tycho Brahéét (vagyis azt a kompromisszumos rendszert, amely
éppen a jezsuiták műve volt).
A beszélgetésben hárman vesznek részt: Pilippo Salviati firenzei
nemes (1583-1614), akinek Galilei, mint a IV. fejezetben említettük, az
Istoria delle macchie solari (A napfoltok története) című munkáját
ajánlotta; Giovanfrancesco Sagredo velencei nemes (1571-1620), akiről
többször szó volt a II. és III. fejezetben; valamint Simplicio [az együgyű],
arisztoteliánus, képzelt személy, akinek neve Arisztotelész egy VI.
századbeli híres kommentátorára emlékeztet (bár lehet, hogy Galilei
azért használta ezt a nevet, hogy az arisztoteliánus hitelét rontsa,
nevén keresztül közvetve tudományos együgyűséggel vádolva őt). A
szerző elképzelése szerint a beszélgetés szereplői négy napon
keresztül (a dátum nincs meghatározva) találkoznak a velencei
Sagredo-palotában, hogy baráti beszélgetést folytassanak a
heliocentrikus világképről, és tisztázzák a mellette és ellene szóló
érveket: Salviati lelkes kopernikánus; Simplicio makacsul védelmezi a
geocentrikus felfogást; Sagredo hajlik a kopernikánizmus felé, bár
kezdetben közömbös, s ezzel ösztönzi a másik kettőt, hogy tisztázzák
és elmélyítsék saját érveiket.
4. A Dialogo sopra i massimi sistemi bevezetése (amelyet tudósunk a
Riccardi atyától sugalmazott irányvonal értelmében dolgozott át) nyíltan
átveszi azt a motívumot, amelyet már kifejtettünk és bőven elemeztünk
a Francesco Ingolinak írt Rispostával kapcsolatban: „Ezért jelen
munkámban meg akarom mutatni az idegen nemzeteknek, hogy
ezekről a dolgokról tudnak Itáliában is, és különösképpen Rómában
tudják mindazt, amit a hegyeken túli szorgos tudomány valaha is
elgondolhatott róla (VII. 29). Ez a motívum azonban ehelyütt olyan
szorosan összefonódik azzal, amit „VIII. Orbán argumentumának”
neveztünk, mintha ennek természetes feltétele lenne: „Remélem, a
világ megtudja ezekből az okoskodásokból, hogy ha más nemzetek
többet hajóztak, mi viszont nem gondolkodtunk kevesebbet, és ha újból
azt erősítjük, hogy a Föld szilárdan áll, s az ellenkezőjét csak
matematikai szeszélynek tartjuk, ez nem azért van, mert nincs
tudomásunk arról, amit mások gondoltak róla, hanem, ha máshonnan
nem, hát azokból az érvekből következik, amelyekkel az istenfélelem, a
vallás, az isteni mindenhatóság ismerete s az emberi szellem
gyengeségének tudata látnak el bennünket” (VII. 30). A négy érvnek ez
az összefoglalása (istenfélelem, vallás, isteni minden-hatóság, az
emberi szellem gyengesége) a pápa gondolkodásmódjának nyilvánvaló
elfogadását jelentette.
A dolog még nyilvánvalóbb a negyedik nap utolsó lapján, ahol Galilei
a következő szavakat adja Simplicio szájába: „Ami pedig az elhangzott
érveléseket illeti, s különösen a legutóbbit a tenger árapályáról…,
bevallom, kegyelmed gondolatát vélem minden eddig hallottak között a
legelmésebbnek, de nem tartom igaznak és meggyőzőnek: sőt, lelki
szemem előtt tartván folyton-folyvást a tanítások legszilárdabbikát,
amelyet valaha egy igen bölcs és nagyon kiváló személytől tanultam, és
amelyben meg kell nyugodnunk, tudom, hogyha kegyelmeteket
megkérdezik afelől, hogy Isten mindenhatóságával és mindentudásával
megadhatta-e a víznek más módon is a benne tapasztalt kölcsönös
mozgást… tudom, mondom, azt felelnék, hogy tudhatta és megtehette
sokféle módon, sőt értelmünk számára elképzelhetetlen módon is.
Ezért én tüstént arra a végső következtetésre jutottam, hogy ha a
dolgok így állnak, túlságos vakmerőség lenne, ha valaki valamiféle
különös fantáziára akarná korlátozni és kényszeríteni az isteni akaratot
és mindentudást” (VII. 488).
Mivel Galilei ezekkel a szavakkal fejezte be a Dialogot, nyilván azt
gondolta, hogy lelkiismeretesen engedelmeskedett az egyházi hatóság
rendeletének, sőt a legnagyobb mértékben kiemelte VIII. Orbán
argumentumát. A valóság azonban más volt és ezt bíráinak is észre
kellett venniük. A kérdéses szavakat Simplicio mondotta, s pusztán ez a
tény elég volt ahhoz, hogy ugyancsak kedvezőtlen fénybe kerüljenek.
Iga?, a Dialogo következő fordulatában maga a kopernikánus Salviati is
azonnal csatlakozik Simplicio érvéhez, de itt ismét mintha túlságosan
ironikus színezete lenne a készségesen helyeslő szavaknak:
„Csodálatos és valóban angyali tanítás…!” Milyen jelentősége lehetett
ennek a habozás nélküli helyeslésnek, amely meg sem kísérelte a vitát,
de még az elmélyedést sem?
Galilei ellenségei később el akarták hitetni a pápával − s ez sikerült is
nekik hogy Galilei őt ábrázolta és gúnyolta ki Simplicio alakjában. Ez a
vád azonban teljesen alaptalan volt, mert Simplicio mindenekelőtt és
félreérthetetlenül a dogmatikus arisztoteliánus, és nem a szkepticizmus
rafinált képviselője; s ha ennek ellenére végül is isten
mindenhatóságára és az emberi szellem gyengeségére hivatkozik, ezt
csak végső szorultságában teszi, mert látja, hogy nincs már más
lehetősége a kopernikánus bizonyítékainak megcáfolására. Bár
Simplicio állásfoglalását nem azonosíthatjuk VIII. Orbánéval, ez
azonban még nem győz meg kellőképpen arról, hogy Galilei valóban
komolyan vette a pápa argumentumát; sőt, azt állíthatnék, hogy még
kevésbé vette komolyan, mint az arisztotelészi-ptolemaioszi érveket.
Ugyanis ez utóbbiak elemzésének a Dialogo számos lapját szenteli,
míg VIII. Orbán argumentumának a deus ex machina szerepe jut,
amely mindent megold, de alapjában véve senkit sem győz meg.
A valóság az, hogy tudósunk undorodott ettől az argumentumtól, mert
nemcsak a kopernikuszi hipotézis egyik vagy másik bizonyítékával állt
ellentétben, hanem a kopernikuszi felfogás egész felvilágosodott
racionalista beállítottságával is. Galilei nem vitatkozik vele − s
bevallhatjuk, hogy nincsenek is eszközei a megcáfolására −, de ez a
hallgatás nyilvánvalóan bizonyítja, hogy nem veheti komolyan: abban a
pillanatban, amikor ő és legkiválóbb kortársai minden energiájukat latba
vetik az új tudomány megteremtésére, nem engedheti meg magának,
hogy időt és fáradságot pazaroljon effajta szofizmákra. Nem mintha
hiányoznék belőle a kritikai éleslátás (többször hangsúlyoztuk már
módszertani fejtegetéseinek mélyreható voltát), de ezt sokkal
hasznosabb dologra akarja felhasználni: arra, hogy leküzdje a régi
elbizakodott, dogmatikus, metafizikus tudományt, s nem arra, hogy
kétségbevonja minden tudomány alapját, vagyis az emberi elme
hatalmát.
Ezek tisztázása után ki kellene fejtenünk a Dialogo tartalmát a vita
négy napjának menetét követve. De a fentebb elmondottak alapján már
tudjuk, hogy ez szinte lehetetlen, mert a kérdések roppant tömegét
tárgyalja; ezek, bár egészükben harmonikusan, de rendkívül
változatosan követik egymást; lehetetlen a kitérések, a látszólagos
elkalandozások miatt, amelyek azonban nincsenek a munka
hátrányára, sőt élénkítik és rendkívül vonzóvá teszik azt. Ezért
elegendő lesz néhány utalás, és majd a következő pontban térünk
vissza egy másik szempontból a Dialogo tartalmára, hogy
megvilágítsuk általános jelentőségét és rendkívüli értékét.
Az első nap annak a „tökéletességnek” tömör, nagyon érdekes
bírálatával kezdődik, amelyet az arisztoteliánusok és még inkább a
pithagoreusok bizonyos számoknak − különösen a hármas számnak −
tulajdonítanak, és amelynek alapján azt állítják, hogy a világ tökéletes
egész, mert három dimenziója van. A vita egyre jobban kiszélesedik s
az arisztotelészi fizika általános bírálatáig jut el: mindenekfelett bírálja
az égi és Holdon inneni híres megkülönböztetést, valamint Arisztotelész
hibás okoskodását, amellyel bizonyítani akarta, hogy a Föld
középpontja a világ középpontja. A dialektikus okoskodás itt kiegészül a
kísérleteken alapulóval, amelyet Galilei a csillagok távcsöves
megfigyeléséből merített. Nem hibáztathatjuk Arisztotelészt, hogy nem
vette figyelembe őket, mert nem rendelkezett még a csodálatos
eszközzel, de őszintén el kell ismernünk, hogy − legalábbis ebben a
vonatkozásban -feltétlenül felette állunk. A rákövetkező vitában
(amelyben megismétlődik az, amit már kifejtettünk az előző
fejezetekben) azokról a hiábavaló mesterkedésekről van szó, amelyek
a nagyszámú csillagászati felfedezést igyekeznek összeegyeztetni a
régi arisztotelészi fizikával; végül Simplicio bevallja, hogy
kimondhatatlanul undorodik a Föld és a csillagok természete közötti
azonosság elismerésétől, s innen kiindulva a beszélgetés tárgya az
emberi elme képességeinek megvitatása. Ez a vita alkalmat ad
Salviatinak arra, hogy felvázolja híres megkülönböztetését az intenzív
megértés” és az „extenzív megértés” között; míg ugyanis extenzitás
szempontjából az emberi felfogás végtelenül elmarad az isteni mögött,
intenzitás szempontjából elérheti és felérhet vele. Ez éppen a tiszta
matematikai tudományokban lehetséges, „vagyis a geometriában és a
számtanban, amelyekből az isteni szellem végtelenül több tételt ismer,
miután ismeri mindet, de az emberi értelem ama kevesek ismeretében,
amelyeket felfog belőlük, azt hiszem, egyenlő az isteni értelemmel
objektív bizonyosságban, mert felfogja szükséges voltukat, s ennél
nagyobb bizonyosság valószínűleg nincs is” (VII. 123-129). Ennek a
megkülönböztetésnek értelmezésén sokat vitatkoztak Galilei
gondolatvilágának búvárai; számomra Galilei legvilágosabb kísérlete az
újplatonizmustól való határozott elszakadás hang-súlyozására. Mert
míg az újplatonizmus szerint az istennel való azonosulás egyetlen útja
a (racionálison túli, vagyis misztikus) mindenség megismeréséhez való
felemelkedés, tudósunk szerint ez az út a (jellegzetesen racionális)
tudás néhány jól körülhatárolt területének megismerésén át vezet,
amilyenek a számtan és a geometria.
Az első nap az emberi nyelv rendkívül érdekes dicsőítésével
végződik; Galilei a nyelvet „valamennyi csodás emberi találmány
pecsétjé”-nek tartja: „De milyen kitűnő, kiváló elme volt az, aki
megtalálta a módját, hogy saját rejtett gondolatait bármely más
személlyel közölje, légyen az bármilyen távol tőle térben és időben?
Beszélni azokkal, akik Indiában vannak, beszélni azokkal, akik még
meg sem születtek, sőt csak ezer meg tízezer év múlva születnek meg?
És milyen eszközökkel? Húsz kis betűnek egy papíron való többféle
összerakásával” (VII. 130).
A második és harmadik napot annak szenteli, hogy elemezze és
feloldja a Föld kétféle, napi és évi mozgása ellen szóló hagyományos
ellenvetéseket (amelyek elsősorban Arisztotelésztől, Ptolemaiosztól és
Tychótól eredtek). A napi mozgásra vonatkozó észrevételekre már
utaltunk a 2. pontban; híres kísérleteit − amelyekre ott részletesen
kitértünk, s amelyeket Galilei szembeállított ellenségeinek hamis
okoskodásával − most szinte ugyanazokkal a szavakkal ismerteti. A
Föld évi mozgását kétségbevonó fő ellenvetések viszont azon
alapulnak, hogy az év különböző évszakaiban az álló csillagok
nagysága és magassága nem változik; megcáfolásukban Galilei nem is
hivatkozik másra (itt is felhasználván egy, Ingolinak írt Válaszában
felvetett gondolatot), mint arra, hogy e csillagok és a Föld közti távolság
sokkal nagyobb, mint a Föld által befutott út, amikor pályája egyik
helyéről a másikra halad. Ennek a cáfolatnak kifejtésében Galilei − bár
csak hipotetikus formában − eljut odáig, hogy felveti a világmindenség
végtelenségének merész gondolatát.
Miután a Föld mozgását kétségbevonó ellenvetéseket elhárította,
tudósunk végre rátérhet annak bebizonyítására, hogy a Kopernikusz
által felvetett két körforgás (a napi és az évi) feltevése mutatja meg a
legegyszerűbb utat minden égi jelenség, különösen a távcső
segítségével újonnan felfedezettek (például a Venus fényváltozásai)
magyarázására. A távcsöves megfigyeléseket tehát ebből a
szempontból úgy tekinthetjük, mint a vizsgált feltevésnek majdnem
közvetlen bizonyítékát. Érdemes bemutatni az erről szóló beszélgetés
néhány részletét, amelyek különösen élénken tükrözik a szerző
tudományos pátoszát (VII. 367):
„Sagr. Oh, Kopernikusz, mennyire örültél volna, ha láttad volna,
milyen ragyogó tapasztalatok támasztják alá rendszerednek ezt a
részét!”
„Salv. Úgy van; de mennyivel kisebb lett volna szellemed
kiválóságának hírneve a hozzáértők előtt! Látjuk, mint az imént is
mondtam, hogy Kopernikusz az érvek alapján szakadatlan kitartással
állított olyasmit, aminek az érzéki tapasztalás az ellenkezőjét mutatta: s
nem győzök csodálkozni azon, hogy mégis szüntelen kitartott amellett,
hogy a Venus a Nap körül forog s tőlünk több mint hatszoros távolságra
van az egyik alkalommal, mint a másikkal, bár mindig önmagával
azonosnak mutatkozik, amikor negyvenszer nagyobbnak kellene
látszania.”
„Salv. … Most pedig meg kell szabadulnunk attól a hiedelemtől,
amely a Föld mozgásával kapcsolatban adódott, hogy tudniillik minden
égitest egymagában forog a Nap körül, csak a Föld nem, hiszen a Föld
a Hold társaságában az elemek egész szférájával együtt egy év alatt
megkerüli a Napot, s a Hold vele együtt mozogva maga is havonta
egyszer körüljárja a Földet. Itt újra fennen kell magasztalnunk
Kopernikusz csodálatra méltó elméjét, s egyben fájlalnunk
szerencsétlenségét, hogy nem él a mi időnkben, amikor a Föld és a
Hold együttes mozgásának látszólagos lehetetlenségét megcáfolva
látjuk, hiszen a Jupiter, akárcsak egy másik Föld, nem egy, hanem négy
holddal mozog együtt, s így járják körül a Napot 12 év alatt, mindazon
dolgokkal együtt, melyek a négy Medici-bolygó pályáján belül
helyezkednek el”.
Végül, a negyedik nap azt az érvet fejti ki, amelyet 1615-ben Orsini
kardinális felkérésére már vázolt a Discorso del flusso e riflusso del
maré (Értekezés a tengeri árapályról) című munkájában.
Itt is úgy magyarázza a tengeri árapályt, mint a Föld saját tengelye
körüli forgásának és a Nap körüli keringésének eredő mozgására
visszavezethető jelenséget. Galilei szerint ez a magyarázat két
szempontból jelentős:
a) az árapályt tisztán mechanikai törvényekre vezeti vissza anélkül,
hogy a víztömegek és a Hold közötti vonzásra kellene hivatkozni, mert
ez utóbbit csaknem okkultnak tartja (ezt a magyarázatot, amely
egyébként közelebb áll a mai tudományos értelmezéshez, a kor más
csillagászai vetették fel); („Azok közül a nagy emberek közül, akik e
csodálatos természeti jelenségen (az árapály) elmélkedtek, a legjobban
Kepleren csodálkozom, mert ő, bár szabad és éles elméjű, s ismeri a
Földnek tulajdonított mozgásokat, mégis meghallgatta és helyeselte
azokat az állításokat, melyek szerint a Holdnak hatalma van a víz felett,
meg hogy itt okkult sajátságokról, és hasonló gyerekségekről van szó”
(VII. 486.).)
b) olyan, már nem csillagászati, hanem földi jelenségre mutat rá,
amelynek segítségével közvetlenül alátámasztható Kopernikusz
feltevése.
Bár Salviati maga úgy ítélte meg a szóban forgó érvet, mint a
„fantázia szülöttét, amelyről nagyon könnyen kiderülhet, hogy a
leghivságosabb ábránd és a legfenköltebb paradoxon”, tudjuk, hogy
Galilei mindenekfelett érvényesnek tartotta, sőt a legérvényesebb és
legdöntőbb érvnek, amelyet valaha csak felhozott a kopernikánizmus
érdekében. Azonban mindennek ellenére téves volt, és éppen
Galileinek kellett volna először észrevennie ezt, ha helyesen alkalmazta
volna a Földre a mozgások összetételének törvényeit, amelyeket éppen
ő fedezett fel. De néha a legnagyobb tudósok is vaskos hibákat
követnek el.
Meg kell említenünk, hogy a Dialogo egy másik helyén, pontosabban
a második napon, ugyanaz a Galilei kiváló éleslátással rámutatott egy
igen fontos mechanikai jelenségre, amelynek segítségével valóban (s
igazán kifogástalanul) bizonyítható lett volna a Föld forgása magán a
Földön. Arról a tényről van szó, hogy egy meglehetősen nagy
magasságból szabadeséssel aláhulló golyónak a Föld forgása
következtében a függőlegesnek megfelelő pont előtt kell földet érnie, és
nem mögötte, mint a kopernikánizmus ellenfelei állították: „tantum abest
[az már nem igaz], hogy a golyó nem kíséri a Föld mozgását, hanem
lemarad tőle, inkább meg kell előznie, mert a Földhöz közeledvén a
körforgásnak mind kisebb köröket kell leírnia; úgyhogy a golyónak,
megőrizvén a levegőben felvett sebességét, meg kell előznie, mint
mondtam, a Föld forgását” (VII. 259-260). Tudósunk, sajnos, nem mérte
fel a megfigyelés teljes jelentőségét s nem értette meg. hogy éppen
ezen az alapon lehetett volna igazolni a Föld mozgását (amit ő annyira
szeretett volna, tévesen az árapály segítségével bebizonyítani). Mégis,
már ez az egyszerű tény, hogy észrevette a Föld mozgásának egy
látszólag annyira ellentmondó következményét, egymagában véve is
kiemelkedő fontosságú tudományos érdem.
 Koyré igen helyesen írja: „Valóban, a Dialogo nem csillagászati
könyv, de fizikai sem. Mindenekelőtt kritikai könyv; polémikus és harcos
munka; s ugyanakkor pedagógiai alkotás, filozófiai mű is; és végül
történelmi mű: »Galilei szellemének története”.
Polémikus és harcos munka: ez határozza meg (részben) a Dialogo
irodalmi szerkezetét: Galilei a hagyományos tudomány és filozófia ellen
szegezi hadigépezetét. De ha a Dialogo az arisztotelészi hagyomány
ellen irányul is, nem fordul, vagy szinte sohasem fordul védelmezőihez,
a padovai és pisai filozófusokhoz … a becsületes emberhez (honnéte
homme) fordul; nem is latinul van írva, az egyetemek és iskolák tudós
nyelvén, hanem népi nyelven, olaszul, az udvarok és a polgárság
nyelvén. Galilei a becsületes embert akarja megnyerni ügyének; nos, a
becsületes embert rá kell beszélni, meg kell győzni, s nem fárasztani és
elnyomni. Ennek köszönhető (részben) a mű dialógusos formája, a
beszélgetés könnyed hangneme, az állandó kitérések és ismétlések, a
vita látszólagos rendezetlensége: pontosan így társalogtak és
vitatkoztak a derék emberek egymás között a velencei patrícius-paloták
termeiben vagy a Mediciek udvarában. Ennek tulajdonítható a Galilei-
felhasználta »fegyverek« sokfélesége: a derűs vita, amely
bizonyítékokat keres és bizonyítani akar; az ékesszólás, mely
meggyőzni akar; s végül a vita utolsó és leghatalmasabb fegyvere: a
szúró, maró és metsző bírálat, az irónia, amely kigúnyolja az ellenfelet,
nevetségessé teszi, aláássa és lerombolja még megmaradt tekintélyét.
»Pedagógiai« alkotás. Valóban nemcsak rábeszélésről,
meggyőzésről és bizonyításról van szó: ezenfelül, s talán mindenekelőtt
arról, hogy a becsületes olvasót lassan, fokozatosan odáig vezesse,
hogy hagyja rábeszélni és meggyőzni magát, hogy megértse a
bizonyítást és elfogadja a bizonyítékot. S ebből a célból a rombolás és
az építés kettős munkáját kell elvégezni: le kell rombolni mind a
hagyományos észjárás, mind a természetes józan ész előítéleteit;
helyükbe új észjárást kell teremteni, a gondolkodás új készségét; ennek
tulajdoníthatók a mai olvasó számára − annak számára, aki Galilei
forradalmának eredményeit élvezi − az elviselhetetlenül hosszadalmas
fejtegetések, ennek köszönhetők az ismétlések, az elmondott dolgokra
való visszatérések, ugyanazoknak az érveknek újra meg újra történő
megbírálása, a példák halmozása… Valóságosan nevelni kell az
olvasót, meg kell tanítani, hogy ne higgyen többé a tekintélynek, a
hagyománynak és a természetes észnek. Meg kell tanítani
gondolkodni.
 Filozófiai mű; Galilei a valóságban nemcsak a hagyományos fizikát
és kozmológiát támadja és döntögeti, hanem ellenfelének egész
filozófiáját és világnézetét. Abban az időben egyébként a fizika és a
kozmológia szolidárisak voltak a filozófiával, vagy ha úgy tetszik, annak
részét alkották. Nos, ha Galilei küzd Arisztotelész filozófiája ellen, akkor
ezt egy másik filozófia érdekében teszi, amelynek zászlaja alá áll:
Platón filozófiája érdekében, egy bizonyos fajta plátói filozófia
érdekében.”
Ha nem is fogadhatom el Koyrénak azt a véleményét, hogy Galilei
valóban szembe akart állítani egy bizonyos meghatározott formájú
platonizmust az arisztotelészi hagyománnyal, abban viszont teljesen
egyetértek vele, hogy a Dialogót inkább pedagógiai-filozófiai műként,
mintsem szorosan vett tudományos munkaként kell értelmezni: sőt,
még helyesebben: inkább a kultúra megújítását célzó manifesztumként,
mint a már megújult kultúrán belül ható tudományos értekezésként.
Egyébként Galilei minden modern kutatója − többé vagy kevésbé
nyíltan − általában ezt a felfogást képviseli. Olschki például azt állítja,
hogy Galilei nem a jövő számára írta a Dialogót, hanem saját kora,
saját környezete számára, hogy a maga kultúrkörének megmutassa az
új tudomány útját; hogy megmutassa: a kopernikánizmushoz való
csatlakozásának nemcsak csillagászati jelentősége van, hanem terhes
etikaifilozófiai következményekkel. Banfi pedig megállapítja, hogy a
Dialogo „az új tudomány összehangolása és szintézise”, amelynek célja
„szétoszlatni a hagyományos megoldás spekulatív alapjait és a
megszerzett fizikai bizonyosságok révén megnyitni az utat egy
megújhodott világfelfogás felé”.
Az itt elmondottak azonban nem jelentik azt, mint Galilei ellenfelei ma
is sejtetni szeretnék, hogy a Dialogo szigorúan tudományos
értelemben, értéktelen munka. Még ha tudósunk arra törekedett is,
hogy inkább tudományos-filozófiai propagandaművet írjon, mint tisztán
csillagászati munkát, még ha nem is sikerült megtalálnia a Föld
mozgásának szigorúan érvényes bizonyítékát, mégis hatalmas
mértékben hozzájárult Kopernikusz feltevésének győzelméhez. Mert
hiszen a legpontosabb tudományos okoskodással elhárította a
természetes ész legsúlyosabb ellenvetéseit, amennyiben tökéletes
szigorral bebizonyította, hogy a kopernikuszi feltevés és az új
mechanika elvei között felbonthatalan a kapcsolat. A természetes ész
előítéletei ellen annál is nehezebb volt harcolnia, mert ezek az
előítéletek mélyen gyökereztek a XVIII. század minden tudósának
lelkében, Galileiében nem kevésbé, mint kortársaiéban; döntő harc volt
ez a tudomány történetében, mert ez, és csakis ez a harc nyitotta meg
azok előtt a részletesebb kutatások előtt az utat, amelyek később
meghozták a kopernikuszi feltevés döntő bizonyítékát.
Ennek a véleménynek alátámasztására és e fejezet záradékául egy
kitűnő tudós, Federigo Enriques szavait idézem, aki − páratlan
világossággal − megoldotta a Dialogo sopra i massini sistemi
tudományos értékének annyira vitatott kérdését;
„Abban a harcban, amelyet… ő [Galilei] a peripatetikusok ellen
folytatott, nem annyira külső ellenfelekkel folytatott polémiát kell
látnunk, mint inkább azt a csatát, amelyet előbb a filozófusnak saját
magával kellett megvívnia, amikor az új eszmék meggyökerezett
gondolkodási sémákkal kerültek összeütközésbe. A peripatetikus érvek
a kopernikuszi feltevésnek voltaképpen azt a nagyon is hihetőnek tűnő
látszatot vetik ellene, amely szerint a Földnek futásában maga mögött
kellene hagynia minden tárgyat, és a szabadon eső tárgynak … jóval a
függőleges talppontja mögött kellene földet érnie. A kopernikuszi
rendszer megköveteli ezeknek az érveknek szétzúzását; éppen ebből a
követelményből fakadnak a dinamika törvényei és az, ami a mindennapi
tapasztalattól legtávolabb csőnek látszik: a tehetetlenség elve és a
relativitás elve, amelyek végeredményben egyetlen felfedezésben
egyesülnek…
…Egy szóval: a dinamika törvényei és a kopernikuszi rendszer
igazolása szétszakíthatatlanul összekapcsolódnak Galilei
gondolkodásában, és póruljár a kritika, ha szét akarja bontani ezt a
kapcsolatot. Mégis megjegyezhetné valaki: nem a hipotézis valódi
bizonyításáról van itt szó, hanem csak az elfogadását gátló akadályok
elhárításáról. De hiszen Kopernikusz nézetének elfogadását elsősorban
éppen a belőle eredni látszó mechanikai következmények látszólagos
ellentmondása gátolta…
A filozófus szántára sohasem adatik, meg egy tudományos
elméletben való abszolút meggyőződés, sem az a bizonyos
meghatározott pont, amelyben ez az elmélet a történelem során először
nyer bizonyítást. De a bizonyítás relatív értéke azáltal nő, hogy egyre
újabb bizonyítékok magvait szolgáltatja… Galilei megoldotta annak a
filozófusnak feladatát,.. . akinek le kell győznie a természetes észt és a
problémát olyan területre kell vinnie, amelyen megoldása lehetségessé
válik.”
 NYOLCADIK FEJEZET
Galilei programjának kudarca
1. Mint az előző fejezetben láttuk, Galilei főleg két célt akart elérni a
Dialogo sopra i massimi sislemivel: felhívni a koparnikánizmus
problémájára a művelt, bár nem csillagász szakemberek általános
érdeklődését, meggyőzvén őket a régi peripatetikus tudomány
„együgyűségéről”; s másodszor, felvilágosítani a legmagasabb vatikáni
hatóságokat azokról a veszélyekről, amelyekbe a katolikus egyház
kerül, ha makacsul kitart az 1616-ban elfoglalt magatartása mellett.
Az első célt nagyon rövid idő alatt elérte, amint azt e ragyogó és
nagyon tetszetős munkáról a legkülönbözőbb körökben elhangzott
dicséretek bizonyítják. Elég, ha néhány részletet idézünk a sok levélből,
amelyeket Galilei azokban a hónapokban barátaitól és csodálóitól
kapott:
„A mű címe, az ajánlás és bevezetés annyira felfokozták
kíváncsiságomat, hogy mielőtt olvasni kezdtem volna… nem tudtam
ellenállni és mohón beleolvastam… a szöveg egyes részeibe; itt új
gondolatokkal és elegáns megfigyelésekkel találkoztam, amelyeket ön
oly könnyűvé tett, hogy magam is, bár más a hivatásom, úgy hiszem,
legalábbis részben, képes lennék elsajátítani” (Alessandro Caccia,
1632. május 26; XIV. 357).
„Ki ne csodálná azt a kristálytisztaságot, amellyel korábban
érthetetlennek látszó pontok magyarázatot nyernek!” (Fulgenzio
Micanzio, 1632. július 3; XIV. 363).
„Ön bizony olyan messzire jutott el, amennyire az emberek közül még
senki más… Az igazat megvallva, milyen megbecsülésben volt része
Itáliában a kopernikuszi rendszernek? De Uraságod lelket adott a
természetnek, s ami a fontos, lerántotta róla a leplet” (Fulgenzio
Micanzio, 1632. július 17; XIV. 364).
„Minden tetszett nekem és látom, mennyivel erőteljesebb az ön
érvelése Kopernikuszénál, habár az az alapvető… A régi igazságok és
új világok ezen újdonságai, az új csillagok, új rendszerek, új nemzetek
stb. új század hajnalát jelentik” (Tomasso Campanella, 1632. augusztus
5; XIV. 366-367).
A második célt illetően azonban a dolgok egészen másként alakultak.
Csak néhány hónap múlt el, s már vajmi kevéssé bátorító hírek kezdtek
kiszivárogni a Dialogo fogadtatásáról a legbefolyásosabb egyházi
körökben. Benedetto Castelli június 19-i levelében (XIV. 360) elmondja
Galileinek, amit hallott: „Scheiner atya egy könyvesboltban találkozott
egy bizonyos olivetanus atyával… hallván, hogy az olivetanus atya
megérdemelt dicséretben részesítette a Dialógusokat…, annyira
felizgatta magát, hogy arcának színe elváltozott, teste s keze erősen
reszketni kezdett, úgyhogy a könyvárus, aki nekem az esetet elmondta,
nagyon elcsodálkozott”. Két hónap múlva Campanella írja, hogy amint
„nagy undorral” hallotta, „összeül a haragos teológusok Kongregációja,
hogy betiltsa Uraságod Dialógusait” (XIV. 373).
A legsúlyosabb esemény − amely az eljárás egész további menetét
eldöntötte − az volt, hogy VIII. Orbán váratlanul átlépett a barátok
csapatából Galilei legvadabb ellenfeleinek táborába. 1632. szeptember
5-én Niccolini követ azt írja Ciolinak, hogy a pápát a Dialogo elleni nagy
haragban találta, s akkora méreg fűti, hogy az nem is lehet „rosszabb
már a mi szegény Galilei Urunk számára” (XIV. 383-384).
Hogyan magyarázzuk a VIII. Orbán lelkében szinte váratlanul
végbement változást?
Mindenekelőtt egy szorosan vett személyi tényezővel kell
számolnunk: Galilei egyes ravasz ellenfeleinek sikerült elhitetni a
pápával, hogy a tudós gúnyt akart űzni belőle, és őt személyesítette
meg Simplicio együgyű és tudatlan alakjában. Bár lényegében
alaptalan volt a gyanú (mint ezt tisztázni igyekeztünk az előző
fejezetben), mégis oly mélyen sértette VIII. Orbán büszkeségét, hogy
egyszerre megfeledkezett Galilei iránti régi jóindulatáról, amelyet most
ugyanakkora gyűlölet és bosszúvágy váltott fel.
Nem lennénk azonban igazságosak, ha a pápa dühkitörését kizárólag
lobbanékony jellemének tulajdonítanánk. Más alkalommal talán
tárgyilagosabban tudott volna gondolkodni, de 1632 nyarán olyan
feszült időszakon ment keresztül, hogy minden gyanút azonnal
vitathatatlan igazságnak tartott. E nagyfokú érzékenység okát abban a
rendkívül kényes politikai helyzetben kell keresnünk, amely épp azokra
a hónapokra érett meg.
Miután − mint tudjuk − franciabarát kardinálisok támogatásával
választották meg, VIII. Orbán, alighogy elfoglalta Szent Péter székét, az
egyház politikáját olyan új irányba akarta terelni, amely határozottan
kedvezett a megválasztásában segítő csoportnak: „A Spanyolország és
a Császárság közötti megegyezés ellen, amely Európát Habsburg-
hegemóniával fenyegette, a francia politikát támogatta. Ennek
érdekében semleges politikára igyekezett rávenni a bajor herceget,
kitartott a császárral szemben a restitúciós ediktum alkalmazása
mellett, követelte Wallenstein leváltását és támogatta a francia
intervenciót Itáliában a Mantováért és Monferratóért folyó háborúban,
sőt, 1631 tavaszán közbenjárt a francia király, a németországi
Semleges Ligát képviselő bajor herceg, és Gusztáv Adolf győztes
protestáns seregei közötti egyezmény létrehozásában.
Spanyolországnak és a Császárságnak pedig, amelyek arra kérték,
hogy álljon a katolikus államok ligájának élére, azt válaszolta, hogy
politikai és nem vallási harcról lévén szó, nem szabad hozzákötnie az
egyház sorsát dinasztikus érdekekhez.” Az évek múlásával azonban ez
a politikai vonal a Habsburg-pártiak között egyre erősebb ellenhatást
váltott ki, s éppen ez az ellenhatás taszította a pápát 1632-ben az előbb
említett politikai válságba; ez volt a közvetett oka annak, hogy
hangulata Galilei irányában oly hirtelen megfordult.
A válság az év márciusában tört ki a Konzisztóriumon, amikor
Gaspare Borgia kardinális, spanyol nagykövet nekibátorodván, nyílt és
heves támadást intézett a pápa ellen, azzal vádolván őt, hogy az
eretnekeket támogatja, s felszólította, hogy végül is mutassa meg: őt is
ugyanaz az „apostoli hév” fűti, amelyről „jámborabb és dicsőbb” elődei
annyi tanúságot tettek.
A támadás annál veszélyesebb volt, mert úgy látszik, visszhangra lelt
a római szegény nép körében. Ez már egy ideje a pápa féktelen
nepotizmusa s kimondottan világi ambíciói miatt zúgolódott, amelyet
nehezen lehet összeegyeztetni a kereszténység fejének tisztségével.
VIII. Orbán világosan látta, hogy e súlyos vádakkal szemben milyen
bizonytalan lett látszólagos hatalma, s mindent elkövetett, hogy kiépítse
védelmét. Valóban drámai hónapok voltak ezek: mindenütt ellenséget
látott, az ellenpárt ügynökeit, sőt megmérgezésére kész árulókat.
Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben a feszült
helyzetben azonnal hitt Galilei ellenségeinek, és elfogadta, hogy a
Dialogo szerzőjének főcélja az ő befeketítése a művelt közönség előtt.
Ez magyarázza elhatározását, hogy bosszút áll rajta, megbünteti, s a
hitszegő jóbarát megalázása útján visszaállítja tekintélyét.
Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Galilei megbüntetésének még két
vitathatatlan előnye kínálkozott: egyrészt bebizonyíthatta: a pápa még
van olyan erős, hogy Galileivel együtt meg tudja alázni pártfogóját is
(Toscana nagyhercegét, Spanyolország barátját), másrészt
megmutathatta a katolikus világnak, hogy képes megvédeni az
ellenreformáció igazi szellemét, feláldozva a dogma legfelsőbb
érdekének jólismert személyi kapcsolatait is, amelyek addig a vád alá
helyezett könyv szerzőjéhez fűzték. Galilei elítéltetése tehát ily módon
új, az ő személyén túlmenő jelleget öltött, valóságos politikai
szükségszerűséggé vált: „ezt nemcsak a pápa személyes neheztelése
követelte meg, hanem méltóságának és tekintélyének védelme s
egyben a katolikus fegyelemnek, az egyház rendelkezéseinek
tiszteletben tartása is, az ellenreformáció embereinek és
intézményeinek hitbuzgalma, s fékezhetetlen törekvésük, hogy a
kultúrán és a tudáson uralkodjanak”.
2. Mivel kitűzött célom, hogy csak Galilei történetével foglalkozom,
nem pedig ellenfeleiével, itt is − mint az V. fejezetben − csak a
legszükségesebb tényekre térek ki, hogy rajtuk keresztül követhessem
tudósunk gondolatainak fejlődését a per folyamán és azt követően,
amely politikai-kulturális programjának végleges kudarcát jelentette.
Az első hivatalos okmány, amely tájékoztat a Galileivel kapcsolatos
egyházi állásfoglalás teljes megváltozásáról, egy levél, melyet alább
idézek: Riccardi atya írta (akit a VII. fejezetből ismerünk) Clcmente
Egidi atyának, a firenzei inkvizítornak (XX. Kiegészítés a levelezéshez,
571-572).
„Eljutott ide Galilei úr könyve s nagyon sok dolog nem tetszik benne,
ezért a feljebbvalók minden áron szükségesnek tartják kijavítását. Ezért
a mi Urunk úgy rendelkezett (bár a dologban csak az én nevem
szerepelhet), hogy vissza kell tartani a könyvet; nem juthat vissza
kegyelmedékhez anélkül, hogy ne szabnók meg, mit kell benne
kijavítani, s még kevésbé szabad külországba kiküldeni. Tárgyalja meg
Főtisztelendő Atyaságod a nagyságos Nuncius úrral; s tapintattal
eljárván hasson oda kegyelmed, hogy minden sikeresen történjék.”
A levél végén levő különös utóirat felveti azt a kérdést, hogy „a három
halról elnevezett nyomda a nyomdászé-e, vagy Galilei Űré-e”; a pápa
ugyanis azt gyanította, hogy a nyomdász cégére mögött is valami
tiszteletlenség húzódik meg, esetleg utalás három unokaöccsére, akiket
a pápa szemérmetlenül támogatott.
Augusztus 7-én Riccardi atya újabb levelet küldött a firenzei
inkvizítornak, hogy ismételten felhívja a figyelmét: „tapintatosan” járjon
el Galilei dolgában; ezenkívül arra is kérte, hogy „ügyesen” tudja meg,
hány példány hagyta el a nyomdát és hova küldték őket, „hogy
szorgalmazni lehessen visszaszerzésüket”.
Bármennyire nem volt harcos szellem, a Nagyherceg mégsem
tehette, hogy ne tiltakozzék egy olyan könyv terjesztésének megtiltása
miatt, amelyet első matematikusa és filozófusa írt, s amely rendelkezett
minden előírt egyházi jóváhagyással: „olyan könyv, amelyet maga a
szerzője adott Rómában a legfőbb hatóság kezébe, s ez a legnagyobb
figyelemmel többször elolvasta, és amelyet, nem mondom, hogy a
nevezett szerző örömére, de mégis kérésére, kijavítottak,
megváltoztattak, kiegészítettek és megtisztítottak a feljebbvalók
kívánsága szerint, s azonkívül ugyanazt a vizsgálatot még itt is
elvégezték Róma parancsának megfelelően s végül itt is, ott is
engedélyezték” (Cioli miniszter levele Niccolini nagykövethez,
augusztus 24-én; XIV. 375-576). Niccolini éppen akkor tapasztalta a
pápa „nagy dühét” Galilei iránt, amikor uralkodójának ezt a tiltakozását
átadta neki. Most már minden arra mutatott, hogy az események
rohamos gyorsasággal fogják követni egymást; hiábavaló volna
megkísérelni lassításukat, hacsak nem szándékoztak erőiket a
pápáéval összemérni. De ez a Nagyhercegnek bizonyára nem volt
szándékában, és nem volt rá lehetősége.
Első lépésként kiküldték megvizsgálásra a Dialogót egy
szakbizottságnak, amelynek meg kellett ítélnie, hogy valóban
félreérthetetlenül kopernikánus jellegű-e, mint azt Galilei ellenségei
állították, bár az előszó és a befejező részletek mást mutattak.
Közvetlenül ezután a Szent Hivatal Kongregációja elé vitték az
„ügyet”, és ekkor vette kezdetét hivatalosan a tulajdonképpeni per,
amely majd 1633-ban zárul le.
Szeptember 25-én Antonio Barberini kardinális, a pápa öccse, írt a
firenzei inkvizítornak, hogy egy jegyző és néhány tanú jelenlétében,
akiket azonban az érdekeltnek nem volt szabad látnia, személyesen
utasítsa Galileit, hogy október hónapban Rómába utazzék a Szent
Hivatal Főkommisszáriusának rendelkezésére. Az utasítást október i-én
végrehajtották és Galilei a következő írásbeli nyilatkozatot tette:
„Kimondom én, Galileo Galilei, hogy a nevezett napon a római Szent
Hivatal Szent Kongregációjának rendeletére Firenze város
Főtisztelendő Inkvizítora megparancsolta nekem: jelen hónap folyamán
Rómába kell utaznom és jelentkeznem kell a Szent Hivatalnál a
Kommisszárius Atya előtt, akitől megtudom, mi a teendőm; s én
szívesen fogadom e parancsot jelen október hónapra” (XIX. 351-332).
Hogy mennyire „szívesen” fogadta tudósunk a parancsot, arra
jellemző az a számos kísérlet, amelyekkel el akarta érni felmentését.
Valóban írt minden hatalmas barátjának, akikre csak számíthatott (a
Nagyhercegtől Francesco Barberini kardinálisig), s mindegyiküknek
elsorolta, miért nem tanácsos elutaznia: beteges, öreg, a vidéken
pestisjárvány szedi áldozatait stb. Sajnos, minden hiábavaló volt:
hiábavalók az orvosi bizonyítványok, a római pártfogók, Niccolini
nagykövet állandó közbenjárása, aki hiába javasolta, hogy a római
helyett a firenzei inkvizítor végezze Galilei kihallgatását. Tudósunk csak
annyit ért el, hogy néhány hónappal elhalaszt-hatta utazását.
1633. január elsején azonban Antonio Barberini bíboros (ugyanaz,
aki az első, Rómába idéző rendeletet írta) levelet írt a firenzei
inkvizítornak, amely már nem tűrt ellenvetést: „A Szent Hivatal
Kongregációja nagyon rossz néven vette, hogy Galileo Galilei nem
engedelmeskedett készségesen a Rómába hívó parancsnak;
engedetlenségét ne mentegesse az évszakkal, mert jövetele az ő
hibájából húzódott mostanig; s hiába próbál kibújni betegséget
színlelve, mert a mi Urunk őszentsége és az Eminenciás Urak semmi
módon nem tűrik ezt a színlelést, s nem engedik el idejövetelét; ezért
Főtiszte-lendőséged mondja meg neki, ha nem engedelmeskedik
azonnal, kommisszáriust és orvosokat küldünk érte és bezárjuk a
ségszerűséggé vált: „ezt nemcsak a pápa személyes neheztelése
követelte meg, hanem méltóságának és tekintélyének védelme s
egyben a katolikus fegyelemnek, az egyház rendelkezéseinek
tiszteletben tartása is, az ellenreformáció embereinek és
intézményeinek hitbuzgalma, s fékezhetetlen törekvésük, hogy a
kultúrán és a tudáson uralkodjanak”.
legfelsőbb Törvényszék börtönébe, vasra verve, mert mindebből
látjuk, hogy visszaélt e Kongregáció jóindulatával; a továbbiakban
minden ebből eredő költség viselésére fogjuk ítélni, ön végrehajtja
parancsunkat és értesítést küld róla” (xx. 575-576).
A rendelkezés keménysége önmagáért beszél. Galilei még egy
utolsó alkalommal megkísérelte, hogy támogatást kapjon a
Nagyhercegtől, de ez szépen visszavonult. Íme, Cioli miniszter levele,
amelyet január 11-én küldött tudósunknak:
„A legnagyobb mértékben sajnálom, hogy Uraságodat újabb szigorú
határozattal azonnal Rómába rendelték, tekintettel az életveszélyre,
melynek kiteszi magát megrendült egészségi állapota miatt, meg a téli
évszak, valamint hajlott kora miatt is: őfensége, akinek Uraságod
levelét megmutattam, szintén szánja önt. Mivel azonban a legfelsőbb
Törvényszéknek engedelmeskedni kell, őfensége sajnálja, hogy nem
tudja megakadályozni Uraságod utazását. De talán az ön készsége az
engedelmességre, valamint elméjének becsületessége, és személyes
jelenléte kiengesztelik majd azokat a lelkeket, amelyek most ön ellen
háborognak. Így kívánja őfensége azon szeretet és tisztelet nevében,
amit ön iránt érez. S hogy Uraságod kényelmesen utazhassék,
őfensége kegyeskedik átengedni önnek egy betegszállító kocsiját jó
kocsissal, s ilyen értelemben utasította udvarmesterét; azonkívül
szeretné, ha ön Niccolini nagykövet úr házában szállna meg,
feltételezve, hogy önt egy hónapon belül felmentik. Menjen hát
Uraságod s legyen az utazása jó, mert ezt kívánja önnek őfensége s én
is ezért könyörgöm: írjon és rendelkezzék velem, bárhol is van” (XV.
21).
Mivel fő reménysége nyomorultul összeomlott, Galilei számára nem
maradt más hátra, mint belenyugodni az utazásba.
Január 20-án utazott el, a legridegebb téli időben. Néhány napra
azonban meg kellett állnia, mint minden utasnak, Ponté a Centinánál, a
pestis terjedésének meggátlását célzó vesztegzár miatt. Nagyon
keserves vesztegelés volt: azzá tették a hideg, az éhség és annak
előérzete, ami Rómában várt rá.
Rómába teljesen kimerülve érkezett február 13-án, huszonöt napos
utazás után, s a nagykövetség palotája előtt szállt ki a betegszállító
hintóból. Nagy vigasztalására Niccolini nagykövetnek és feleségének
személyében valóban baráti vendéglátókra talált: jóval
barátságosabban fogadták, mint azt hivatali kötelességük előírta. Elég
ha arra emlékeztetünk, hogy − miután lejárt az idő, amelynek tartamára
a Nagyherceg vállalta Galilei római tartózkodásának anyagi fedezetét −
úgy döntöttek, hogy házukban tartják, mint magánvendégüket.
3. Könnyen elképzelhetjük − azok után, amit az előző lapokon
leírtunk −, hogy mekkorát kellett csalódnia tudósunknak, amikor az
események rohamos kibontakozása egyre nyilvánvalóbban bizonyította
be előtte, milyen hiábavaló volt minden arra irányuló erőfeszítése, hogy
rávegye az egyházat: hagyjon fel az 1616-ban felvett türelmetlen
Kopernikusz-ellenes magatartásával. És mégis, még a kapott parancs
ridegsége ellenére sem vesztette el végleg a reményt, hogy talán még
megmenthet valamit; csak áprilisban − a következő pontban erre is
kitérünk − adja meg magát a nyilvánvaló tények láttán; erre aztán
megszállja lelkét életének egyik legsúlyosabb depressziós válsága.
Az 1632 októberétől 1633 áprilisáig terjedő hónapok az egymást
követő lehangoltság és az energikus újrakezdés pillanatai, amelyek
Galilei emberi nagyságát jellemzik. A legdrámaibb az a tény, hogy a
vigasztalanság pillanataiban Galilei mélységesen elkeseredve egyetlen
mereven tagadó ítélettel illette nemcsak hiábavaló kísérleteit, hogy
kimozdítsa az egyházat téves állásfoglalásából, hanem még a tisztán
tudományos kutatásba ölt energiáját és azt a lendületet is, amely -mint
többször is mondottuk − arra késztette, hogy ne tartsa meg magának
felfedezéseit. A legmegindítóbb okmányok egyike az a levél, amelyet a
nagy tudós − egy különösen szomorú órában, 1632. október 13-án
barátjának (vagy vélt barátjának), Francesco Barberini kardinálisnak, a
pápa unokaöccsének írt. Lássunk belőle néhány részletet (XIV. 406-
408).
„Hogy a legutóbb megjelent Dialógusom ellentmondókra fog találni,
azt én és minden barátom előre láttuk, mert így volt ez minden egyes
korábban nyomtatásban megjelent könyvem esetében is, s mert úgy
látszik, ez rendszerint együttjár azokkal a tanításokkal, amelyek a
legcsekélyebb mértékben is eltérnek a megszokott és elavult
véleményektől. De hogy egyesek annyira gyűlölnek engem és
írásaimat, hogy képesek voltak elhitetni a legszentebb és legmagasabb
elmékkel: e könyvem méltatlan arra, hogy napvilágot lásson − ez
valóban váratlanul ért; éppen ezért nagyon súlyosan érintett az a
parancs, amely két hónappal ezelőtt a nyomdászt és engem felelőssé
tett azért, hogy e könyvem nem kerülhet nyilvánosságra. Mégis nagy
megkönnyebbülésemre volt lelkiismeretem tisztasága, mely arról
biztosított, hogy nem lesz nehéz bebizonyítani ártatlanságomat.
Ezért nem tagadhatom, hogy a legnagyobb mértékben lesújtott,
amikor legutóbb megkaptam a Szent Hivatal Szent Kongregációjának
rendeletét, hogy még ebben a hónapban jelentkeznem kell e magas
Törvényszék előtt; elgondoltam magamban, hogy annyi éven át végzett
tanulmányaim fáradságos gyümölcsei, amelyek annak idején nem
minden dicsőség nélkül, sőt hírnévvel gazdagon juttatták el nevemet a
tudósok fülébe, most aláássák hírnevemet s ellenfeleimet arra
bátorítják, hogy barátaimat támadják… hogy ezt vessék szemükre:
megérdemeltem, hogy végre megidézett a Szent Hivatal Törvényszéke,
pedig így csak a súlyos bűnösökkel szoktak eljárni. Ez végtelenül lesújt
engem, s arra késztet, hogy gyűlölettel gondoljak e tanulmányokra
fordított időre, pedig mennyire lelkesedtem értük és reméltem, hogy
általuk valamennyire eltávolodhatom a tudósok agyonkoptatott és
népes ösvényétől; arra indít, hogy megbánjam, hogy munkáim egy
részét a világ elé tártam, s kedvem volna megsemmisíteni és máglyára
ítélni azt, ami még megmaradt, teljesen kielégítvén ezáltal ellenségeim
éhségét, akiknek gondolataim annyira terhükre vannak”.
A levertség e percei után Galilei még egyszer reménykedni kezd, és
egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy az egyházi hatóságok előtt
megvilágítsa jóhiszeműségét, amelyre egész programját építette:
„Én mindenestül készen állok, hogy papírra vessem s a
legrészletesebben és legőszintébben előadjam azoknak a dolgoknak
egész menetét, amelyeket valaha csak mondtam, írtam és végeztem az
első naptól kezdve, hogy Kopernikusz és megújított véleménye körül
mozgolódás támadt… és nem lesz senki, hacsak nem ösztökéli
elferdült szenvedély és érzés, aki ne vallaná, hogy oly jámboran és
katolikushoz illően viselkedtem, aminél nagyobb jámborságot nem
mutathattak azok az Atyák sem, akiket a szentség címével tüntettek
ki… Mindenki meg fogja érteni, hogy kizárólag a Szentegyház iránti
buzgalmamban keveredtem bele ebbe az ügybe, hogy szolgáinak
tudomására hozzam azokat az újdonságokat, amelyekhez hosszas
tanulmányaim útján jutottam, s amelyekre egyeseknek talán szükségük
lehetett, mint homályban levő és a leginkább ismert tanoktól távol eső
ismeretekre.”
Ugyanaz a gondolat ez, amely Ciolinak Niccolinihez intézett és az
imént idézett levelét hatja át, amelyben Cioli energikusan állította, hogy
Galilei „mint Őfensége bizonyára tudja”, csakis „a Szentegyház javára”
írt, „azért, hogy a természetüknél fogva nehezen érthető tárgyakban
azok, akiknek feladata a döntés, kevesebb fáradsággal és
időpazarlással foghassák fel, merre van az igazság, s vele
összeegyeztethessék a Szentírás értelmét” (XVI. 576). Az egyház
azonban nem akart felvilágosult lenni s inkább változatlanul hagyta
rendeleteit, mert nem akarta megérteni, merre van a tudományos
igazság.
A tudomány szerencséjére, Galilei, amikor kegyetlen helyzetben
szembekerül az egyház hajthatatlanságával, nem engedi, hogy erőt
vegyen rajta az a kétségbeesés, amely elárasztotta fenti levele első
részét, hanem elég erősnek mutatkozik, hogy elválassza egymástól a
két témát, amelyekre addig összpontosította tevékenységét: vagyis
elejti, ez alkalommal véglegesen, oly hosszan követett programját, hogy
modus vivendit találjon az egyház és a tudomány között; régi
munkáinak kéziratát viszont nem dobja tűzbe, sőt átdolgozza és rendezi
őket egy új munkában (Discorsi e Dimostrazioni matematiche in-torno a
due nuove scienze [Értekezések és bizonyítások két új tudomány
tárgyában]), amely szorosan vett tudományos szempontból élete fő
műve.
1653-tól kezdve Galilei saját múltbeli illúzióival kapcsolatban a
legnagyobb mértékben tartózkodó lesz, csak azt emeli ki, valahányszor
alkalma nyílik, hogy megveti azoknak tudatlanságát, akik „bűnösnek”
ítélték őt. Gondolatainak örökösei azonban jóval túlmennek ezen az
állásponton: az egyháznak Galilei békítési kísérleteivel szemben
tanúsított elutasító magatartását úgy ítélik meg, mint a dogma és a
tudomány összeegyeztethetetlen voltának cáfolhatatlan bizonyítékát; s
azt következtetik belőle, hogy Galilei illuminista szellemét új, Galilei előtt
ismeretlen vonással kell kiegészíteni, a vallási előítélet minden formája
elleni nyílt és meg nem alkuvó harc vonásával.
4. Galilei nehezen kapta meg az engedélyt, hogy a Szent Hivatal
börtönébe való azonnali bevonulás helyett Niccolini nagykövetnél
maradhasson; előre felhívták figyelmét arra, hogy nem hagyhatja el a
házat és nem fogadhatja barátait. Körülbelül két hónapig tartózkodott
ott, anélkül, hogy valami történt volna, csak monsignor Ludovico
Serristori látogatta meg időnként, látszólag vigasztalni akarván az öreg
tudóst, valóban azonban azzal a kényes megbízatással, hogy
kikémlelje Galilei védekezési tervét; ennek alapján ugyanis a Szent
Hivatal hatékonyabban fogalmazhatta meg vádját.
Niccolini ezalatt szenvedélyesen nyomozott, hogy valamit megtudjon
arról az eljárásról, melyet az egyházi hatóság a legnagyobb titokban
indított meg Galilei ellen. Így többek között tudomására jutott, hogy a
vád főpontja egy régi beszélgetésre épül, amelyet Galilei még 1616-ban
folytatott Bellarminóval. Erre felhívta Galilei figyelmét (február vége
felé), de őt ez egyáltalában nem nyugtalanította, sőt úgy látszott, hogy
ezen a ponton teljesen biztonságban érzi magát. De Santillana
helyesen jegyzi meg, hogy Galilei magabiztossága közvetve, de
cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a hírhedt 1616. február 26-án nem
kapott semmiféle hivatalos felszólítást: ,,És gondoljunk a pert megelőző
hetekre: amikor végre elárulják neki a »Bellarmino-féIe« felszólítás
híres és jól leplezett titkát. A különböző vádpontok közül, írja egészen
felbátorodva Geri Bocchinerinek, úgy látszik csak ez az egy maradt
meg, és hála a bizonyítványnak (Bellarminoénak), nem lesz nehéz
elhárítani. Vajon nem ebben a pillanatban kellett volna megrettennie,
annak az átkozott közbelépésnek (a kommisszárius közbelépésének)
hirtelen feltámadt kegyetlen emlékére, amelytől most már nem
menekülhetett? Ö pedig azt hiszi, hogy nincs mitől tartania, sőt alig
várja, hogy szembekerüljön bíráival. Itt az ideje − mondja hogy azok az
urak számot adjanak az egész üldözésről. S Niccolininek kell
tudomására hoznia, hogy a dolgok nem így mennek majd, s hogy
vigyázzon, “tegyen kedvükre« legjobb tudása szerint.”) És, mintha ez
nem lett volna elég, újra reménykedni kezdett: nagy merészen abban
bízott, hogy a nyomozó hatóságokkal baráti vitát folytathat majd a
kopernikánizmus tudományos alapjairól, és ha az utolsó pillanatban is,
de vissza tudja tartani őket egy helyrehozhatatlan hiba elkövetésétől,
attól, hogy megmerevedjenek a tudomány új irányzataival szemben.
Végül is Niccolini, miután hírét vette, hogy Galileit rövidesen
megidézik a Szent Hivatal elé és bizonytalan ideig ott tartják, április
elején úgy határozott, hogy a legteljesebb nyíltsággal beszél vele és
figyelmezteti, bíráinak immár megváltozhatatlan állásfoglalására.
Elsőrendű értékű történelmi dokumentum az a levél, amelyben a
nagykövet április 9-én tájékoztatja Cioli minisztert Galileivel folytatott
beszélgetéséről:
„Ö még mindig határozottan kitart amellett, hogy nagyon jól
megvédheti a nézeteit, én azonban figyelmeztettem, hogy minél előbb
mondjon le erről és ne törekedjék fenntartani őket, hanem vesse alá
magát mindannak, amit csak kívánnak tőle, hogy higgyen és állítson,
különösképpen a Föld mozgása kérdésében” (XV. 85.).
Bármilyen szeretettel van irányában a nagykövet, még sem tudja
megérteni, miért tulajdonít a tudós olyan nagy fontos ságot
„különösképpen a Föld mozgása kérdésének” és miért nem nyugszik
bele − minden további ellenállás nélkül − annak színlelésébe, amit
„kívánnak, hogy higgye”. Rab vendége iránti őszinte tisztelete sem elég
arra, hogy felfogja annak a harcnak értelmét, ami szemmel láthatólag
dúl Galilei lelkében. Pedig ez a harc nagyon súlyos, amint arról Niccolini
tanúskodik imént idézett levelének folytatásában:
„Végtelenül levert miatta; tegnapról mára szemlátomást annyira
lefogyott, hogy nagyon féltem életét.”
Bár minden történész fontos tényként emelte ki, hogy Niccolinivel
folytatott beszélgetése után Galilei súlyos válságon esett keresztül, az
az érzésem, mégsem foglalkoztak elég kitartóan döntő kihatásával
mind Galilei személyes sorsának további eseményeire, mind pedig
filozófiai-tudományos nézeteinek alakulására.
Nem hiszem, hogy Galilei szinte halálos letörését egyszerűen az
magyarázná, hogy aggódott a reá váró bajok miatt: ezeket már egy
ideje előre látta és Niccolini szavai ebben a vonatkozásban semmi újat
nem mondottak számára. Sőt azt a reményt kelthették benne, hogy −
alávetve magát az inkvizítorok kívánságainak − elég hamar
„megszabadulhat”. Ez a letörés nézetem szerint azon sem múlhatott,
hogy Galilei undorodott a Kopernikusz-ellenes nézetek színlelt summás
elfogadásától; vajon az ellenség előtti fegyverletételnek ez a fajtája nem
foglaltatott-e benne a Dialogo utolsó mondataiban (vagyis azokban a
szavakban, amelyekkel Simplicio összefoglalta VIII. Orbán
argumentumát, valamint azokban, amelyekkel Salviati színleg elismerte
teljesen cáfolhatatlan voltát)? És Galilei minden különös bánkódás
nélkül elfogadta Riccardi atya javaslatát, hogy az említett konklúzióval
fejezze be a Dialogót.
Azt hiszem, hogy Galilei teljes letörésének okát mélyebben kell
keresnünk: abban a figyelmeztetésben − amelyet Niccolini olyan
nyíltan, bár őszinte barátsággal közölt vele hogy véget ért a viták ideje,
nem lehet többé tudományosan elemezni a kopernikánizmus melletti
vagy elleni érveket.
Két évvel azelőtt tudósunk azért fogadta el minden ellenvetés nélkül
a Riccardi atyától sugalmazott módosításokat, mert tudta: ez az
egyetlen lehetőség arra, hogy az egyház tudomására hozza a
kopernikánizmus vitájának legújabb és legmegbízhatóbb eredményeit;
engedékenysége mögött az a szilárd meggyőződés állt, hogy − ha
egyszer megismerkedtek ezekkel az eredményekkel − az egyházi
hatóságok sokkal óvatosabban járnak el, mint 1616-ban. Most viszont
Niccolini egészen mást kért tőle: nem arról kell lemondania, hogy
kifejezze a kopernikánizmusba vetett hitét, hanem arról, hogy kifejtse
ennek az elméletnek bizonyító erejű tudományos érveit; le kell tehát
mondania arról, hogy felvilágosítsa az egyházat, s általában a katolikus
világot egy ilyen alapvető jelentőségű kérdésről.
Végleg fel kellett hagynia politikai-kulturális programjával, amelyért
oly hosszú ideje harcolt
Ezért volt tudósunk olyan mérhetetlenül letörve; azért keseredett el,
mert látta, hogy küldetése csődbe jutott („kizárólag a Szentegyház iránti
buzgalmamban keveredtem bele ebbe az ügybe”). Most már nem sokat
számít, hogy mit határoz: ünnepélyesen visszavonja-e tanítását, vagy
vállalja a legnagyobb áldozatot is, és nem vonja vissza. A legsúlyosabb,
helyrehozhatatlan tény azonban az, hogy végérvényesen megszakad a
párbeszéd közte és az inkvizítorok között, a tudomány és az egyház
között. A racionális vita szakaszát felváltotta a nyílt erőszak.
5. Amikor Galilei április 12-én reggel idézésre megjelent a Szent
Hivatal előtt, még nem tudta, hogy a hónap végéig ott fogják. Ettől a
pillanattól kezdve a per eseményei nagyrészt elveszítik azt a
jelentőségüket − tágabb filozófiai értelemben amelyet eddig látni véltünk
benne. Most már csak azoknak a manővereknek sötét láncolatáról van
szó, amelyekkel a kommisszárius atya, a dominikánus Vincenzo
Maculano igyekszik berántani Galileit egy jóelőre ügyesen előkészített
csapda-szövevénybe, és azokról a sokkal kevésbé ügyes
ellenhadmozdulatokról, amelyekkel Galilei igyekszik menekülni
ellenfelétől.
A vád szempontjából a fő nehézség az volt, hogy a Dialogo az
egyházi hatóság teljes jóváhagyásával jelent meg. Az előző fejezetben
már beszéltünk arról, hogy milyen fontos volt Galileinek ez a
jóváhagyás. Az ő terveiben valóban a római egyháznak azt az
elhatározását kellett volna jelentenie, hogy nem tiltja többé a katolikus
tudósoknak a kopernikuszi problémával való foglalkozást (vagyis
pontosan az ellenkezőjét annak, amit a Szent Hivatal tagjai most
akartak).
Módot kellett tehát találni Galilei megvádolására azzal, hogy
hitszegően erőszakolta ki az egyházi engedélyt s így ráhárították azt a
hibát, amelyért tulajdonképpen a pápai palota udvarmesterét lehetett
volna felelőssé tenni. A megoldást az a hírhedt okmány nyújtotta,
amelyről az V. fejezetben beszéltünk, vagyis a Galilei és Bellarmino
között 1616. február 26-án lefolyt tárgyalás állítólagos jegyzőkönyve.
Ezt eredetinek véve, az inkvizitor azzal a súlyos bűnnel vádolhatta
Galileit, hogy nem tartotta magát a történelmi ülésen vele közölt
parancshoz és főképpen azzal, hogy nem közölte Riccardi atyával a
parancs létezését.
A kétségkívül nagyon ügyes megoldás azonban egy súlyos
nehézségbe ütközött: az okmány szabálytalan volt, mert hiányoztak róla
az ilyen nagy jelentőségű jegyzőkönyvön szükséges aláírások. Ez
magyarázza a kommisszárius atya kérdéseinek rendkívüli óvatosságát
és a kérdésekben jól látható szándékát, hogy magát Galileit vegye rá
egy parancs létezésének elismerésére, amely parancsot akkor közölték
vele. Ennek a vallomásnak kicsikarása után már elég könnyen lehetett
volna olyan következtetést levonni belőle, hogy a vádlott részéről
elismert parancs pontosan az volt, amelyet a jegyzőkönyv tartalmaz: az
ugyanis, hogy ne állítsa, ne védelmezze és ne tanítsa semmiféle
módon (quovis modo) a kopernikuszi tant.
Az első kihallgatás, mindjárt április 12-én. azzal kezdődött, hogy
Galileinek pontos felvilágosítást kellett adnia, hogyan folyt le az 1616.
február 26-i ülés, s kik vettek azon részt. Galilei „közlésiről beszél,
amellyel Bellarmino kardinális tudomására hozta a Szent Hivatal
rendeletét és saját állításának alátámasztására bemutatja azt az
okmányt, amelyet maga Bellarmino állított ki számára az év májusában;
ami a megbeszélésen jelen volt személyeket illeti, Galilei elismeri
ugyan, hogy néhány szerzetes föl s alá járt a szobában, de kizárja,
hogy valamelyikük is felszólalt volna (a jegyzőkönyv szerint viszont a
kommisszárius atya közölte vele a hírhedt parancsot). Ehhez a ponthoz
érkezve Maculano atya felolvassa a vádlottnak az állítólagos parancs
szövegét; Galilei élénken tiltakozik, nem emlékszik, de közben az ő
száján is kicsúszik a „parancs” szó s a vizsgálóbíró erre mint valami
vallomásra veti rá magát. Azonnal megkérdezi tőle, miért nem említette
ezt Riccardi atyának, a pápai palota udvarmesterének, amikor
engedélyt kért a Dialogo kiadására. Galilei habozik, kijelenti, hogy nem
látta szükségesnek s végül azt állítja (nyilvánvalóan tarthatatlanul),
hogy a Dialogo nem ellenkezik a vele közölt paranccsal, sőt, éppen azt
akarta bebizonyítani, hogy Kopernikusz érvei „érvénytelenek és nem
vezetnek semmire” (XIX. 341).
Éppen ez a lehetetlen állítás rontja meg tudósunk helyzetét, mert
meggyengíti minden más válaszának értékét.
Az első és a második (április 30-i) kihallgatás közötti időt Galilei
fogságban tölti, de nem a Szent Hivatal börtönében, hanem az ügyész
eléggé kényelmes szobáiban. Ez alatt az idő alatt Galilei enged a
rábeszélésnek, hogy módosítsa fenti állítását. Április 30-án végül
bevallja, hogy a Dialogo több ponton kifejezetten kopernikánus jellegű,
s mentségére, hogy igazi szándékától oly messze eső hibát követett el,
felhozza azt „a természetes tetszelgést, amellyel minden ember
viseltetik saját elmeszüleménye iránt, aziránt, hogy szellemesebbnek
mutatkozzék másokkal szemben, még hamis állításokban is, a
valószínűség elmés látszatbizonyításában” (XIX. 343). E vallomás után
szabadon engedik, vagyis megengedik, hogy visszatérjen Niccolini
nagykövet házába, de csak azzal a feltétellel, hogy „tekintse azt
börtönének”.
Május 10-én újra megidézik a Szent Hivatal elé, ahol nyolc napot kap
védelmének megírására, ő azonban, éppen ebből a célból, már
magával hozott egy emlékiratot; ezt adta át és hozzáfűzte: „Ami a többit
illeti, e Törvényszék szokott könyörületességébe és irgalmába ajánlom
magamat.” Az emlékirat nem tartalmazott semmi újat, csak azt
magyarázta, hogy ő (Galilei) − éppen mert birtokában volt Bellarmino
bíboros 1616 májusában kiállított okmányának − a 26-i ülésen
elhangzott szavakat többé nem „tartotta sem eszében, sem
emlékezetében”, tehát a legteljesebb mértékben elfeledkezett róluk:
„úgyhogy − fejezte be − a két kitétel, vagyis vei quovis modo docere
(vagy bármely módon tanítani), melyekről hallom, hogy benne
foglaltatnak a velem közölt és lefektetett parancsban, számomra
teljesen újak voltak, mintha sohasem hallottam volna őket”, ezért „úgy
érzem, nem vagyok hibás, hogy nem szóltam a pápai palota
udvarmesterének a velem magánúton közölt parancsról” (XIX. 346.).
Az inkvizítornak nem kellett több: Galilei saját szavai hatalmazták fel
arra, hogy hitelesként kezelje az 1616. február 26-i ülésnek az aláírás
nélküli jegyzőkönyvben levő változatát. Az ügyesen előkészített
manőver teljes sikerrel járt: Galilei nem vonhatta ki magát többé az
elítélés alól. Az ítélet kibocsátásáig azonban még egy hónapnak kellett
eltelnie s ezalatt még egyszer, utoljára kihallgatták „szándékáról”.
6. Az első kihallgatások menetére vonatkozó néhány fenti utalás elég
annak bizonyítására, hogy − miután április elején rendkívül fájdalmas
válságon esett át (erről a 4. pontban hosszasan beszéltünk) − tudósunk
végül is, bár nagyon nehéz szívvel, megfogadta Niccolini nagykövet
baráti tanácsait, végérvényesen lemondott arról, hogy vizsgálóbírója
előtt megkísérelje újra megvitatni a kopernikuszi elmélet tudományos
alapjait. Ettől a pillanattól kezdve egy célra összpontosította minden
cselekedetét: minél előbb megszabadulni ettől a nagyon gonosz
„ügytől”, örökre félretenni azt a politikai-kulturális tervet, amely hosszú
évekig foglalkoztatta, s visszatérni másfajta, nem gyanús tárgyú
tanulmányaihoz. (Ebből a szempontból nagyon kifejezők azok a sorok,
melyeket július 23,-án barátja és tanítványa, Mario Guiducci intézett
hozzá. Guiducci teljesen tudatosan tolmácsolta azt az óhajt, amely
mesterének lelkében már hónapok óta gyökeret vert: „Alig várom már,
hogy újra lássam megszokott nyugalmában, félretéve a Kongregáció
által elítélt tanulmányokat, s másokkal foglalkozva, amelyek nem
adhatnak okot semmiféle gyanúra”.)
Nem sejtette, hogy milyen hosszú az út addig és mennyi
megpróbáltatásban lesz még része a per végéig. Később Galilei a
jezsuiták gyűlöletében kereste az egyház ellene való acsarkodásának
okát; nézzük például, mit ír 1634. július 25-én Elia Diodatinak:
„Ebből és más eseményekből, amelyek leírása túlságosan sok időt
venne igénybe, látható, hogy hatalmas üldözőim haragja egyre jobban
elmérgesedik. Ez végül is akkor derült ki, amikor egy kedves barátom
körülbelül két héttel ezelőtt Rómában tárgyalt a jezsuita Cristoforo
Grembergo atyával, a Collegio [Romano] matematikusával. Amidőn az
én ügyem került szóba, a Jezsuita e szavakkal fordult barátomhoz: „Ha
Galilei meg tudta volna őrizni e Kollégium atyáinak szeretetét,
dicsőségben élne a világon, nem kellett volna megalázkodnia s
tetszése szerint írhatott volna minden tárgyról, még a Föld mozgásairól
is stb.”: úgyhogy Uraságod láthatja, nem ilyen vagy olyan véleményem
miatt vagyok bajban, hanem mert kegyvesztett lettem a Jezsuitáknál”
(XVI. 116).
Valóban, bár semmi közvetlen bizonyítékunk nincs rá, mindenből azt
gyaníthatjuk, hogy a jezsuiták Galilei-ellenes gyűlölete jelentős
mértékben befolyásolta az egyházat magatartásában. Tudósunk
környezetéhez tartozó, vagy attól távol álló személyek számos levele
kifejezetten utal erre a veszedelmes befolyásra: így például Filippo
Magalottinak 1632 augusztusában Mario Guiduccihoz írt levele (XIV.
370); Gábriel Naudé levele Pierre Gassendihez 1633 áprilisában (XV.
88); Descartes 1634 februárjában Marin Mersenne-hez írt le vele (XVI.
56); Grotius egy levele, amelyet 1633 májusában intézett Gerhard
Johannes Vossiushoz (XVI. 266) stb. És különösen fájdalmas
körülmény, hogy majdnem mindegyikük úgy utal Scheiner atya nevére,
mint a Galilei-ellenes földalatti mesterkedésekben legmegátalkodottabb
jezsuiták egyikére. Igazán szomorú arra gondolnunk, hogy a
tudományos vetélkedés egy olyan értékes embert, mint Scheiner,
ennyire süllyesztett. Annál is inkább, mivel − mint Descartes
megjegyezte fent említett levelében − figyelembe kell vennünk, hogy
ugyanaz a Scheiner atya lelkében minden valószínűség szerint
csatlakozott Kopernikusz véleményéhez!
Az sincs kizárva, hogy a jezsuiták akcióját részben meghatározta a
dominikánusokkal szembeni ellentétük is; kétségtelen ugyanis, hogy az
1633-as per súlyos bűn árnyát vetítette az utóbbi rendre. Mert bár igaz,
hogy Vincenzo Maculano dominikánus atya bebizonyította rendjének
rendkívüli ügyességét, amikor Galileit rávette a vallomásra és tanainak
ünnepélyes visszavonására, ugyanakkor azonban Riccardi atya nem
vonhatta ki magát a könnyelműség vádja alól, hiszen ő engedélyezte a
vád alá helyezett munka kiadását (a továbbiakban meg is büntették
ezért a súlyos mulasztásért).
Mindezek előrebocsátása után mégis el kell ismernünk, hogy az
egyház magatartásának a személyi gyűlölködésnél mélyebben fekvő
okai is voltak. Ezekről az okokról Galilei sohasem adott magának
teljesen számot, vagy pedig jobbnak látta nem is törődni velük; talán ha
beszélt volna róluk, kénytelen lett volna nyilvánosan elismerni régi
programjának csődjét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egyházat − ha
egyszer visszautasította Galilei javaslatát az új tudomány felé való
orientálódásra − saját eljárásának dialektikája arra késztette, hogy mind
merevebben elzárkózzék; ebből a szemszögből nézve, a Galilei által
annyi éven át védelmezett program csak valami Ördögi és „utálatos”
dolognak tűnhetett, valaminek, ami „még veszélyesebb a Szentegyház
számára”, mint akár Luther és Calvin tanai.
Nem kevésbé szomorúak voltak annak a következményei, hogy
Galilei is feladta saját programját. Néhányról már megemlékeztünk,
amikor vázlatosan közöltük „Védekezésének” vonalvezetését:
különösen szomorú volt az a lehetetlen állítása, hogy a Dialogo sopra i
massimi sistemi szándéka … a kopernikuszi tan elleni harc. És ha
egyszer emellett foglalt állást, az események logikája még messzebb
ragadta: annak ünnepélyes kijelentésére, hogy a kopernikánizmus
1616-os elítéltetése után többé nem hitt benne; tehát saját munkájának
megtagadásához, nyilvános visszavonásához, „a megalázkodásnak
abba a feneketlen mélységébe” − mint Banfi jogosan mondja amelyben
Galilei elvesztette minden lázadó energiáját.
7. Június 20-án ismét megidézték Galileit a Szent Hivatal elé, hogy
kihallgassák „szándékáról”. 21-én jelent meg, s azonnal szigorú
vizsgálatnak vetették alá a kopernikuszi tanításra vonatkozó
meggyőződését illetően. A szigorú vizsgálat előírta a kínzást is, hogy a
teljes igazság bevallására kényszerítse a bűnöst; nincsenek azonban
bizonyítékaink arra, hogy a nagynevű öreg elleni szigor eddig
merészkedett volna.
Mint a Galilei által sajátkezűleg aláírt jegyzőkönyvből kitűnik, csupa
határozottan tagadó választ adott: „Nem osztom és nem osztottam
Kopernikusznak ezt a véleményét, miután megparancsolták, hogy el
kell hagynom; egyébként itt vagyok a kezük között, tegyenek amint
jónak látják” (XIX. 362).
Mivel nem érhetett el mást, a kihallgatás ezzel véget ért; Galileit
azonban nem engedték vissza Niccolini házába, hanem bezárták a
Szent Hivatal börtönébe. Innen 22-én átvitték a Santa Maria sopra
Minerva dominikánus kolostor nagytermébe, és a Szent Hivatal
Kongregációjának ünnepélyes ülésén felolvasták előtte az ítéletet:
betiltották a Dialogo sopra i massimi sistemit, szerzőjét formális
börtönbüntetésre ítélték (a Szent Hivatal tetszése szerint), valamint
néhány „üdvös penitenciára (vagyis három éven át hetenként el kellett
mondania a két bűnbánati zsoltárt), a Szent Hivatal pedig fenntartotta
magának a „jogot, hogy mérsékelje, megváltoztassa, teljesen vagy
részben megszüntesse az említett büntetést és penitenciát”.
Az ítélet meghallgatása után Galilei térdenállva mondta el a
következő nyilvános ünnepélyes visszavonást:
„Én Galileo, a firenzei Vinc. Galileo fia, hetven éves koromban,
személyesen megjelenvén a törvény előtt, s letérdelvén előttetek,
Eminenciás és Főtisztelendő Kardinálisok, minden Keresztények
Köztársaságában az eretnek gonoszság fő inkvizítorai; szemem előtt
lévén a legszentebb evangélium, amelyet saját kezemmel érintek,
esküszöm, hogy mindig is hittem, hiszem most, és Isten segedelmével
a jövőben is hinni fogom mindazt, amit a Szent Katolikus és Apostoli
Egyház tart, prédikál és oktat. Minthogy azonban annak ellenére, hogy
a Szent Hivatal törvényes paranccsal elrendelte, hogy teljesen fel kell
hagynom azzal a hamis véleménnyel, mely szerint a Nap a világ
közepén mozdulatlanul áll és a Föld nem a világ közepe és mozog, s
hogy e hamis tanítást nem tarthatom, nem védhetem s nem taníthatom
semmiféle módon, sem szóban, sem írásban, s miután tudomásomra
hozták, hogy a nevezett tanítás ellenkezik a Szentírással, megírtam és
nyomtatásban kiadtam egy könyvet, amelyben ugyanazzal a már elítélt
tanítással foglalkozom és nagyon hatásos érveket hozok fel érdekében
anélkül, hogy bármilyen megoldásra jutnék, ezen Szent Hivatal által
igen erősen gyanúsnak ítéltettem eretnekség dolgában, vagyis abban,
hogy tartottam és elhittem, miszerint a Nap a világ közepén áll
mozdulatlanul s a Föld nem középpont és mozog.
„Ezért, ki akarván törölni Eminenciátoknak és minden hű
Kereszténynek elméjéből az irányomban jogosan támadt erős gyanút,
őszinte szívvel és nem színlelt hittel ünnepélyesen visszavonom,
megátkozom és elítélem a fenti tévedéseket és eretnekségeket s
általában minden és bármilyen más, a Szentegyházzal ellentétes
tévedést, eretnekséget és szektát; s esküszöm, hogy a jövőben soha
nem fogok mondani, sem állítani szóban vagy írásban, olyan dolgokat,
amelyek miatt hasonló gyanú érhetne engem; ha pedig megismerek
bármilyen eretneket vagy eretnek-gyanús személyt, feljelentem ezen
Szent Hivatalnak, avagy a helyi inkvizítornak vagy püspöknek, aszerint,
hogy éppen hol tartózkodom.
„Esküszöm és megígérem, hogy teljes egészükben teljesítem és
betartom mindazon penitenciákat, amelyeket ezen Szent Hivatal reám
rótt, vagy reám fog róni; s ha megszegném valamely ígéretemet vagy
eskümet, amitől óvjon Isten, alávetem magam minden büntetésnek és
fenyítésnek, amelyeket a szent törvények s más általános és
különleges rendeletek az ilyen bűnösökre kiszabnak és kinyilvánítanak.
Isten engem úgy segéljen és ezek az ő szent Evangéliumai, melyeket
saját kezemmel érintek.
„Én, a nevezett Galileo Galilei ünnepélyesen visszavontam,
megesküdtem, megígértem és köteleztem magam mint fent; aminek
hiteléül saját kezemmel aláírtam ezen visszavonási irományt és szóról
szóra elmondtam Rómában, a Minerva-kolostorban, a mai napon, 1633.
június 22-én”.
Egy jelentőségteljes néphagyomány − amelyet azonban semmilyen
okmány nem erősít meg − azt mondja, hogy a visszavonás után Galilei
a térdelésből felemelkedve lábával a földre dobbantott s így kiáltott fel:
„És mégis mozog!”
A sötét dráma befejezéseként közöljük annak a levélnek
legfontosabb részleteit, amelyet Niccolini június 26-án küldött Cioli
miniszternek s amelyben tájékoztatja őt az utolsó események
lefolyásáról:
„Galilei Urat hétfőn este megidézték a Szent Hivatal elé, ahol a
rendelkezésnek megfelelően kedden reggel megjelent, hogy meghallja,
mit kívánnak tőle; s miután visszatartották, szerdán átvitték a
Minervába, a Kongregáció Kardinális és Prelátus Urai elé, ahol
nemcsak hogy ünnepélyesen felolvasták előtte az ítéletet, hanem
vissza is vonatták vele véleményét. Az ítélet tartalmazza könyvének
betiltását, valamint személyének a Szent Hivatal börtönére ítélését,
Őszentsége tetszése szerint, mivel áthágta a kérdéses tárgyban 16
évvel azelőtt kapott parancsot; amely ítéletet őszentsége a Trinitá dei
Monti parkjába történő száműzetéssé változtatta, ahová én pénteken
este elkísértem, s ahol most is tartózkodik, várván őszentsége
kegyelmének eredményét.
S mivel különféle érdekei miatt szeretett volna odamenni [Firenzébe],
tárgyalni kezdtem, hogyha Barberini Kardinális Úr és őszentsége nem
is részesíthetik teljes szabadságban, egyezzenek bele legalább, hogy
számkivetését Sienában tölthesse, barátjának, az Érsek Úrnak
házában, vagy a város valamelyik kolostorában … Várom a választ…
Úgy látom, hogy Galileo Urat nagyon leverte a kiszabott büntetés,
amely váratlanul is érte, mert ami a könyvet illeti, úgy látszott, hogy nem
törődik vele, betiltják-e, mert ezt előre látta” (XV. 165).
Azt hiszem, jogos az a feltevés, hogy a könyv betiltása nem nagyon
aggasztotta Galileit; nagyon is jól tudta, hogy immár semmi sem
akadályozhatja meg elterjedését a kultúra széles világában, ahol a
szabad emberi gondolatén kívül semmilyen más törvényszék
határozatai nem érvényesek.
Június 30-án megjött a Niccolinitől szorgalmazott végzés a
számkivetés helyének megváltoztatására: „Summus fecit ora-tori
gratiam eundi Senas, et ab eadem civitate non discedere sine licentia
Sac. Congregationis, et se praesentet coram Archiepiscopo dictae
civitatis” (A kérelmezőnek megadatott a legmagasabb kegy, hogy
Sienába mehet, de a városból a Szent Kongregáció engedélye nélkül
nem távozhatik; tartozik jelentkezni a nevezett város érsekénél) (XIX.
362). 1633. július 6-án Galilei végleg elhagyhatta azt a várost, amely
megszégyenítő lealázásának szintere volt. Három nap múlva Sienába
érkezett.
KILENCEDIK FEJEZET
Visszatérés a tiszta tudományhoz
1. Az 1635-as ítéletet követő tíz hónap egyike a legfontosabb
időszakoknak Galilei személyiségének tanulmányozása szempontjából,
amely olyan mélyen emberi, olyan nagy még gyengeségeiben is; ebben
az időszakban a legszívósabb erőfeszítéseket teszi, hogy erőt vegyen
azon a nyomasztó kétségbeesésen, amelybe zuhant, s hogy új értelmét
találja életének; de abban a pillanatban, amikor úgy látszik, hogy túljut
ennek a folyamatnak kezdeti és legnehezebb szakaszán, hirtelen
visszazuhan a legsötétebb kétségbeesésbe, mert halálos csapás éri
legmélyebb érzését, Virginia leánya iránti szeretetét.
Tudjuk már, hogy Galilei egy idő óta a tiszta tudományhoz való
visszatérés tervét melengette lelkében, hogy benne feloldódva elfelejtse
gyűlöletes sérelmét; rendkívüli dolog, hogy alig néhány hét alatt
megtalálta régi derűjét és újult energiával, nagy lendülettel fogott
munkához. E rendkívül gyors magáratalálás időszakában
leghathatósabb támogatója Ascanio Piccolomini sienai érsek volt,
akinek házába mint számkivetett érkezett.
Piccolominit őszinte és mély barátság fűzte Galileihez, és tudta, mi a
kötelessége: elérni azt, hogy a tudós ne érezze börtönnek az érseki
palotát, hanem olyan környezetet találjon benne, amely visszaadja
önbizalmát és a tudományos kutatásra ösztönzi. Hogy ezt
megvalósíthassa, megszervezte a város legkiemelkedőbb
személyiségeinek „állandó látogatását”, amelyek során a vendégek,
részben azáltal, hogy kifejezték Galileinek rendületlen csodálatukat,
részben azáltal, hogy nap nap után érdekes problémákat vetettek fel
előtte, végül is közvetlenül meggyőzték őt arról, hogy munkássága
mennyire használhatna még a kultúra haladásának.
Így a legyőzött csakhamar új erőre kaphatott, és a „börtön”
valósággal a szabad tudományos viták iskolája lett.
A dolgok e szerencsés alakulásáról a legbiztosabban tájékoztatnak
bennünket éppen Galilei ellenségei, akik saját szempontjukból jogosan
háborodtak fel azon, hogy nem csüggedtnek és bűnbánatosnak, hanem
egyre magabiztosabbnak látták Galileit, s ezért energikusan tiltakoztak
a Szent Hivatalnál, sőt névtelen levelet is írtak, amelyben nemcsak
Galileit jelentették fel viselt dolgaiért, hanem a túlságosan nemes szívű
érseket is. „Galilei − így szólt a névtelen levél − ebben a városban
kevéssé katolikus nézeteket hintett el, amiben vendéglátója, az Érsek
serkentette. Ez utóbbi azt híresztelte sokak előtt, hogy Galileit
igazságtalanul sújtotta a Szent Kongregáció, s hogy nem kellett volna s
nem lett volna szabad kárhoztatnia azokat a filozófiai nézeteit,
amelyeket legyőzhetetlenül igaz matematikai érvekkel támasztott alá,
valamint, hogy ő az első ember a világon, s örökké élni fog írásaiban,
még ha be is tiltották azokat, s mind, aki modern és kiváló ember, őt
fogja követni” (XIX. 393).
Mégha a Szent Hivatal hivatalosan nem vehette is figyelembe ezeket
a mendemondákat, arra kétségtelenül jók voltak, hogy megértse:
Galilei, bár legyőzték, továbbra is nagyon veszedelmes ember maradt.
Ebben a helyzetben a legsürgősebb teendő az volt, hogy minél előbb
eltávolítsák Sienából, s olyan helyre kényszerítsék, ahol valóban
teljesen el van szigetelve a külvilágtól.
Tagadhatatlanul ügyesen oldották meg a kérdést. Elfogadták Galilei
kérését − amelyet ő maga küldött június utolsó napjaiban − „hogy
börtönének Rómában kijelölt helyét más hasonlóval válthassa fel
Firenzében”. A határozat 1633. december 1-én kelt, s felhatalmazta
Galileit, hogy Arcetriben levő villájába költözzék, ahol jobban
utánanézhet dolgainak és mindennap találkozhat leányaival. A
rendelkezés azonban határozottan leszögezi, hogy új tartózkodási
helyén teljesen egyedül kell élnie, s egyáltalában nem fogadhat
látogatót: „conceditur habitatio in eius rure, modo tamen ibi ut in soli-
tudine stet, nec evocet eo aut venientes illuc recipiat ad col-locutiones,
et hoc per tempus arbitrio Suae Sanctitatis” (megengedtetik neki a
falujában való tartózkodás, azzal a feltétellel, hogy ott egymagában fog
élni, és nem hívhat magához, illetve nem fogadhat senkit megbeszélés
céljából; mindezt addig, amíg őszentsége jónak látja). (XIX. 389).
 Akárhogyan is volt, az öreg végtelen örömmel fogadta a határozatot,
amely lehetővé tette, hogy újra felderült kedéllyel zárja a végzetes
1633-as esztendőt. Sajnos, 1634 első hónapjai újabb, még nagyobb
szenvedést tartogattak számára.
2. Galilei családtagjai közül csak idősebbik leánya (Maria Celeste
nővér) érzett őszintén és mélyen apjával, annak legutóbbi, gyötrelmes
időszakában. És bár tudósunk mindent elkövetett, hogy a Szent Hivatal
elmarasztaló ítéletének tartalmát titokban tartsa előtte − attól félt
ugyanis, hogy leányának rendkívül érzékeny vallásos lelkülete
túlságosan szenvedne miatta Maria Celeste nővér mégis hamar
megtudta és nagy keserűséggel vette tudomásul. Azonnal átlátta a
konfliktus lényegét és − bár nyíltan egy szóval sem ítélte el az egyház
eljárását − nem volt kétsége affelől, hogy apjának alapjában igaza van.
Néhány részletet idézünk abból a számos levélből, amelyeket ebben
az időszakban küldött atyjának, hogy megértsük, mennyire meg tudta
vigasztalni őt, a köztük levő nagy távolság ellenére is.
(Április 30.) „Édes Atyám Uram, írnom kellett most önnek, hogy
megtudja: részt veszek gyötrelmeiben, s ez tán vigasztalni fogja
valamelyest: még egyetlen társnőmmel sem közöltem, azt akarván,
hogy ezek a szomorú dolgok mind nekem maradjanak. És ki tudja, míg
ezeket a sorokat írom, Atyám-uram nem szabadult-e meg minden
szorongattatásától és gondjától?” (XV. 98).
(Július 2.) „Édes Atyám Uram, most van itt az ideje, hogy minden
más alkalomnál jobban éljen azzal a bölcsességgel, amellyel az Úristen
felruházta, hogy azzal a lelkierővel viselje el a csapásokat, amelyet a
vallása, foglalkozása és kora megkívánnak. Bizony ön számos
tapasztalatból jól ismerheti e csúf világ minden dolgának csalárd és
esendő voltát, ne sokat törődjék ezekkel a viharokkal, sőt remélje, hogy
hamarosan lecsillapodnak, s teljes elégtételére jobbra fordulnak” (XV.
167).
(Július 16.) „Mikor Atyámuram Rómában volt, azt mondtam
magamban: Ha a gondviselés megengedi nekem, hogy elutazzék
onnan és Sienába jöjjön, megelégszem, hiszen majdnem azt
mondhatom, hogy otthon van; s most nem vagyok elégedett, hanem
forrón azt kívánom, hogy itt legyen közelebb hozzám” (XV. 181).
Nem csoda tehát, hogy amikor az öreg Galilei visszatért Arcetribe, a
legbensőségesebb örömmel ölelte meg azt a lényt, aki még messziről is
annyira vigasztalta szeretetének melegével. Sajnos azonban, mint már
említettük, vigasza csak nagyon rövid életű lehetett s csakhamar
vigasztalan fájdalommá változott. 1634 első hónapjaiban ugyanis Maria
Celeste nővér súlyosan megbetegedett, s az orvosok és az édesapa
azonnal látták, hogy menthetetlen.
Azok a levelek, amelyeket Galilei e hetekben kapott legbensőbb
barátaitól, közvetve bár, de feltárják, mit érezhetett lelkében, éppen
akkor, amikor kezdett kilábalni egy annyi keserűséggel terhes
időszakból. Íme néhány szó, amelyet Nicolo Aggiunti intézett hozzá
március 5-én: „Szívemnek akkora együttérzésével olvastam
gyötrelmeiről, hogy mind a mai napig mélységesen megdöbbentett…
Ismerem az önök közötti atyai és gyermeki szeretetet, ismerem azt a
magasröptű szellemet, előrelátást és bölcsességet, mely az ön
leánykájának tulajdona volt és semmiképpen sem szeretném, hogy az,
aki gyötrelmeiben egyedüli vigasza volt, hiányozván, vigasztalan sírást
okozzon önnek” (XVI. 57). Maria Celeste nővér 1634. április 2-án
meghalt; még nem volt harmincnégy éves, s elhunyta Galileinek
valóban „vigasztalan sírást okozott”.
Csak néhány sort idézek egy leveléből, amelyet ugyanabban az
áprilisban, 27-én Geri Bocchinerinek küldött; ez a levél véleményem
szerint rendkívül kifejező, éppen azért, mert nem foglalkozik közvetlenül
a leány halálával. Mégis ez van a hátterében; kétségbeesetten
fájdalmas ez a háttér, s annál igazabb, minél tudatosabban akarja
elrejteni fizikai jellegű betegségek említése mögé: „A sérvem jobban
gyötör, mint valaha, erős szívdobogások fognak el; végtelenül szomorú
vagyok és levert, teljesen étvágytalan, gyűlölöm saját magamat,
egyszóval állandóan hallom kedves kislányom hívását” (XVI. 85).
És mégis, ebben a szívettépő helyzetben is, Galilei újra megmutatta
erős jellemét. Lassan-lassan magához tért, és -bár vigasztalan
fájdalomtól fátyolozott szívvel − ismét munkához látott, hogy befejezze
nagy művét, amely tehetségének legragyogóbb próbája volt.
3. 1634 végtelenül szomorú tavaszára a kemény magány évei
következtek, amelyet csak kivételesen szakított meg egy-egy külső
látogatás. Vendégeket csak szabályos engedéllyel fogadhatott. Ami
rokonságát illeti, meg kell mondanunk, hogy sem kisebbik lánya,
Arcangela nővér, sem Vincenzo fia nem tudtak vigaszt nyújtani az agg
tudósnak; túlságosan alatta álltak mind erkölcsi érzékenységben, mind
kulturális érdeklődésükben, és sohasem tudták betölteni azt az űrt,
amelyet Maria Celeste nővér halála hagyott szívében. Sokkal élénkebb
megértőkre talált tudósunk menyének családjában, különösen annak
fivérében, Geri Bocchineriben, aki közvetítő volt Galilei és a
nagyhercegi kormány között (amelynek Bocchineri tisztviselője volt), s
még inkább Alessandra nővérében, akire a tizedik fejezetben még
hosszasabban visszatérünk.
Az „arcetri rab” meglátogatásának tilalmát különösen szigorúan
alkalmazták tanítványai esetében; meg akarták ugyanis akadályozni,
hogy valamilyen Galilei-iskola maradjon fenn. Mint a továbbiak során
látni fogjuk, csak tudósunk életének utolsó éveiben enyhítették e
rendelkezések szigorát.
A fentiek alátámasztására megemlítjük Benedetto Castelli esetét, aki
szabályos kérvényt adott be, hogy meglátogathassa súlyosan beteg
öreg mesterét; egyrészt „elő akarta készíteni, hogy jó keresztényként
haljon meg” (Castelli ugyanis benedekrendi szerzetes volt), másrészt
néhány felvilágosítást akart kérni tőle fontos tudományos kérdésekről
(különösen a Jupiter holdjainak a földrajzi hosszúság kiszámítására
való fel-használásáról); Castelli megkapta a kért engedélyt, de csak
azzal a feltétellel, hogy az Inkvizíció egy szerzetesének jelen kell lennie
a beszélgetéseken: „Ezért őszentsége azt akarja, hogy adasson maga
mellé egy társat, akit az Apát atya alkalmasnak talál arra, hogy a
beszélgetéseknél jelen legyen, úgyhogy ha az Apát atya maga nem
mehet, ez a társa lehessen jelen: s mindez megengedtetik, mert
ismeretes Tisztelendő-séged kegyessége, és mert ön úgy fog vele élni,
mint megígérte” (XVII. 393).
A vizsgált időszakban, vagyis 1634. és 1638. között tudósunk
egyetlen vigasza a tudományos kutatáson kívül az a sűrű levelezés
volt, amelyet tisztelőivel és barátaival folytathatott, akik nemegyszer
megbízható firenzei ismerőseik segítségét vették igénybe, hogy
titokban juttassák el hozzá veszélyesebb tartalmú leveleiket. Bár Galilei
levelezése ebből az időszakból korántsem maradt ránk teljesen, mégis
rendkívül értékes dokumentum, amelynek segítségével rekonstruálni
tudjuk lelkének történetét, annak történetét, hogy hogyan hódította
vissza, lassan, de biztosan az elviselt megaláztatások után belső
méltóságát, és hogy hogyan élt benne tovább egy pontosan
körülhatárolt illuminista irányzat: ez a tudatlanságban kereste a
társadalom minden bajának legmélyebb gyökerét, tehát az igazi
ellenséget, amelyet le kell verni, hogy lehetővé váljék a szabad és
emberhez méltó élet.
Íme néhány különösen jelentős idézet:
„Mivel egyáltalában nem szenvedtem kárt két dologban, amelyeket
minden más felett különösen tiszteletben kell tartanunk, vagyis az
életben és a jóhírnévben …, a sérelmek és igazságtalanságok,
amelyekkel az irigység és a gonoszság mesterkedett ellenem, nem
gyötörtek meg és nem gyötörnek. Sőt… minél nagyobb a bántalom,
annál jobban felemel .. és a becstelenség visszahull az árulókra s
azokra, akik elérték a tudatlanság legmagasabb fokát, mely a
gonoszság, az irigység, a düh szülőanyja és minden más gaz és
csúfságos véteké és bűné” (Galileinek Diodatihoz írott leveléből, 1634.
március 7.; XVI. 59).
„Non tamen his angustiis eliditur aut contrahitur animus, quo liberas
viroque dignas cogitationes semper agito” (De még ezek a dolgok sem
tudják letörni és aggasztani lelkemet, amely folyvást szabad és férfihoz
méltó dolgokat forgat magában). (Berneggerhez írott leveléből, 1634.
július 16.; XVI. tíz).
„Szerencsétlen ez a mi klímánk, amelyben az a sziláid elhatározás
uralkodik, hogy ki kell irtani minden újat, különösen a tudományokban,
mintha már minden tudhatót tudnánk” (Diodatihoz intézett leveléből,
1635. december 18.; XVI. 361).
Galilei külföldi tisztelőié az érdem − nemritkán azonban valamely hű
olasz barátnak, így pl. a már többször említett fra Fulgenzio
Micanziónak segítsége is hozzájárult −, hogy 1633. után gondoskodtak
munkáinak kiadásáról vagy újrakiadásáról. Ilyen módon biztosították
gondolatainak terjesztését minden egyházi tilalom ellenére is.
A IT. fejezetben már említettük, hogy Marino Mersenne atya 1634-
ben francia fordításban kiadta a Tratlato di meccanichet, amelyet Galilei
a padovai időszakban írt, de olaszul csak néhány évvel a szerző halála
után jelent meg.
Ugyanabban az évben Mathias Bernegger latinra fordította a Dialogo
sopra i rnassimi sistemii, amely az Elzevirek kiadásában jelent meg
Hollandiában 1655-ben. Kevéssel az után ugyanez a könyvnyomtató
család adta ki Galileinek Ma-dama Cristina di Lorenához intézett híres
levelét, Elia Diodati latin fordításában. Érdemes rámutatnunk, hogy
hogyan adott hírt Vincenzo Viviani (Galilei utolsó tanítványa, akiről a
következő fejezetben lesz szó) ezekről a fordításokról Mesterének
hivatalos életrajzában, amelyet Leopoldo de’ Medici herceg
megbízásából írt: „Elképzelhetetlen volt, hogy a Világrendszerről szóló
mű ne jusson el az Alpokon-túli országokba; ezért Germániában
nemsokára lefordította és kiadta Mathias Bernegger… Ezen
fordításoknak és új kiadásoknak a híre nagyon bántotta Galilei Urat,
mert előre látta, hogy ezeket már sohasem lehet többé visszavonni,
úgyszintén azokat sem, amelyekről azt mondta, hogy már kéziratban
elterjedtek Itáliában és külföldön; ezek is ugyanarról a tárgyról szóltak s
különböző alkalmakkor írta őket, amikor még Kopernikusz véleményét
osztotta; ez utóbbit, a római cenzúra tekintélye miatt, katolikus módra
elhagyta”. A valóság azonban az, hogy Galileit oly kevéssé bántották a
fentemlített fordítások, hogy Berneggernek és Diodatinak értékes
ajándékok kíséretében a legmélyebb háláját fejezte ki.
Galileit sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta, mint az, hogy régi,
Itáliában már megjelent írásait terjesszék, vagy legalábbis barátai
széles körében kézről kézre adják (mint például a legutóbb említett,
Madama Cristina di Lorenához írott levelével történt). Azt a célt tűzte
maga elé, hogy befejezze és kinyomtassa a „természetes és
kényszerített helyi mozgásokról” szóló új dialógusát, amelyet a Dialogo
sopra i tnassimi sistemi végén bejelentett. E művével nemcsak további
dicsőség elérését remélte, hanem azt is, hogy az egész világ számára
ragyogó bizonyítékát nyújtsa az új mechanika hatékonyságának,
valamint azoknak a csodálatos eredményeknek, amelyeket az ember
elérhet, ha következetesen járja a gondolkodás útját.
A következő pontokban részletesen kitérünk erre a munkára, de már
most megemlítjük, hogy abbeli igyekezete, hogy befejezze és kiadva
lássa, egyik legállandóbb témája levelezésének ezekben az években:
„mielőtt eltávoznék, szeretném látni fáradozásaim maradék gyümölcsét,
amelyet most tisztázok és írok át” (XVI. 234). Annyira szívén viselte új
munkájának kiadását, hogy kinyomtatásáról tárgyalni kezdett, még
mielőtt befejezte volna: akár Velencében, akár Ausztriában,
Németországban vagy Franciaországban, vagy akármelyik másik
országban kiadta volna. E tárgyalások nehézsége összefüggött azzal a
szigorú tilalommal − ez nyilván csak a katolikus országokra terjedt ki −,
amelyet Róma bocsátott ki tudósunk bármilyen munkájának kiadásáról,
„de editis omnibus et edendis” (minden kiadott és kiadandó művéről).
Végül sikerült megállapodnia ugyanazzal az Elzevir-családdal, amely
műveinek fent említett fordításait adta ki és így a híres Discorsi 1638-
ban Leidenben látott napvilágot.
Galilei félelme, hogy esetleg nem éli meg fő munkájának
kinyomtatását, kétségtelenül indokolt volt. Tudjuk ugyanis, hogy
egészségi állapota gyorsan hanyatlott és ez sajnos igazolta a
legszomorúbb kilátásokat.
1637 vége felé újabb, gyötrelmes öregkori betegségbe esett;
fokozatosan súlyosbodó könyörtelen baj támadta meg jobb szemét,
amelyre csakhamar teljesen megvakult. Éppen akkor igyekezett hosszú
és dicsőséges csillagászati tevékenységét két munkával lezárni. Az
egyik elméleti mű. volt: Le opsrazioni astronomiche (a csillagászati
műveletek); a másik gyakorlatibb jellegű, és a földrajzi hosszúság
kiszámítására kigondolt saját módszerét (amelyről már több ízben volt
szó) akarta vele tökéletesíteni. A vakság derékba törte ezt az álmát s
egy újabbal toldotta meg az utóbbi években ránehezedett sok
keserűséget.
Íme a levele, amelyben hírt ad távoli barátjának, Elia Diodatinak
gyógyíthatatlan betegségéről (1638. január 2.): „Uraságod legutolsó
igen kedves levelére válaszolva… az első kérdést illetően, melyben
egészségi állapotom iránt érdeklődik, közlöm, hogy testem erőnléte
ismét nagyon közepes; de jaj, óh Uram, az a Galilei, aki az ön kedves
barátja és szolgája, egy hónap óta menthetetlenül és teljesen vak.
Gondolja el Uraságod, mennyire lesújtott ez engem, ha arra gondolok,
hogy az az égbolt, az a világ és az a világmindenség, amelyet
csodálatos megfigyeléseimmel és világos bizonyításaimmal százszor
és ezerszer akkorára tágítottam, mint amekkorának minden elmúlt
évszázad tudósai közönségesen látták, most számomra oly kicsiny és
szűk lett, hogy nem nagyobb, mint amekkorát saját személyem elfoglal.
Az engem ért szerencsétlenség újdonsága még nem engedett rá időt,
hogy türelemmel és kitartással fogadjam a csapást, amelyhez idővel
mégiscsak hozzá kell szoknom” (XVII. 247).
4. A Discorsit nem tekinthetjük Galilei teljesen új munkájának, mert ez
inkább azoknak az eredményeknek újrafeldolgozása és elmélyítése,
amelyeket nagyrészt már a padovai időszakban elért. Mivel azonban
korábban megelégedett azzal, hogy levelekben számoljon be róluk
barátainak és tanítványainak, jogos volt, hogy most egy nagy
dialógusban egyesítse őket, amelyet tudományos örökségként hagyhat
a jövő tudós-nemzedékeire.
A munka tulajdonképpeni megfogalmazását csak az 1633-as ítélet
után kezdte el, pontosabban a Sienában töltött hónapok alatt, „ahol −
mint mondja − megírtam egy új tárgyú, számos érdekes és hasznos
elmélkedéssel teli értekezést”.
1634-ben majdnem elkészült vele, legalábbis fő vonalaiban, mégis
tovább csiszolta, tökéletesítette, s mind újabb kiegészítéseket fűzött
hozzá: „A mozgásról szóló, teljesen új értekezés már elkészült, de
nyugtalan elmém nem állhatja meg, hogy minduntalan s nagy
időpazarlással vissza ne térjen hozzá, mért az a gondolat, amely
valamely új dologról utoljára jut eszembe, megsemmisíti az összes
többi megelőzőt” (Fulgenzio Miconziónak írt egyik leveléből; 1634.
november 19.; XVI. 163). Még 1637-ben is, amikor Ludwig Elzevir már
megkezdte a kötet kinyomtatását. Galilei az utolsó részletek átjavításán
dolgozott.
Mint mondottuk, a munka 1658-ban megjelent. A címet a kiadó
fogalmazta meg, de Galilei nem volt vele megelégedve; a
legszívesebben „újra kijavította” volna. Bizony meglehetősen hosszú és
bonyolult volt: Discorsi e dimostraxioni matematiche intorno a due
nouve scicnze, attlnenti alla meccanica e i movimenti locali (Két új
tudományra, a mechanikára és a helyi mozgásokra vonatkozó
értekezések és matematikai bizonyítások).
Ezt a munkáját is beszélgetés formájában írta, a három beszélő −
Salviati, Sagredo, Simplicio − ugyanaz a három, aki a Dialogo sopra is
massimi sistemi szereplője volt, s ez is négy napra van felosztva. Az
egyes részek stílusa azonban nagyon eltérő; az első két napon ugyanis
valóságos beszélgetés folyik, azokkal a jellemző vonásokkal,
amelyekkel Galilei effajta kompozícióiban már találkoztunk (a
feldolgozás töredékessége, a legkülönbözőbb kérdések
megjavításának szakadatlan láncolata, merész kitérések, éleselméjű
részletmegfigyelések stb.); a második két napon viszont ahhoz az írói
elképzeléshez folyamodik, hogy Salviatival felolvastat egy mozgásról
szóló értekezést (latinul), amelyet barátja, Accademico (vagyis Galilei)
írt, s a másik két szereplő csak időnként szakítja félbe a felolvasást,
hogy magyarázatot kérjen és kapjon.
Az 1638-as kiadásban a munkát egy latin nyelvű függelék zárta le
Appendix in qua continentur theoremata eorumque demonstrationes,
quae ab eodem Auctore circa centrum gra-vitatis solidorum olim
conscripta fuerunt (Függelék, melyben azok a tételek és bizonyítások
foglaltatnak, melyeket ugyanez a szerző hajdan a szilárd testek
súlypontjával kapcsolatban felállított) címen. Ezek a tételek
tulajdonképpen Galilei fiatalkori munkáinak reprodukciói, amelyekre az
I. fejezetben már céloztunk.
Ezenkívül megtaláltak néhány fontos töredéket is, amelyek a mű
természetes folytatásait képezik. Egy részük 1674-ben jelent meg
Viviani gondozásában, mint Principio della quinta giornata (Az ötödik
nap kezdete), kiegészítésénél a leydeni kiadásban szereplő négy első
naphoz; más részüket 1718-ban adták ki Sesla giornata (Hatodik nap)
címen, bár a társalgás menetéből nem kivetkezik a kronológiai
összefüggés az előzővel (sőt, ellnkezőleg, helyesebb az feltételezés,
hogy Galilei elképzelésében a Hatodiknak meg kellett volna előznie az
Ötödiket).
Ismét más töredékeket Favaro adott közre a nemzeti kiadás VIII.
kötetében. Megjegyzendő, hogy az úgynevezett Sesta giornata
párbeszédében az arisztoteliánus Simplicio már nem vesz részt; új
vitatkozó fél került azonban a helyébe, Paolo Aproino, trevisói nemes,
Galilei tanítványa és a padovai időszakban igen jó barátja.
A következő pontban változatosan kifejtjük a Discorsi négy-fő
napjának tartalmát, a további pontokban pedig részletesebben
foglalkozunk Galileinek a végtelenre és a mechanika alapelveire
vonatkozó kutatásaival, valamint tudományának módszertani
vonásaival.
5. A két első nap témája az, amire a címben szereplő első utalás
vonatkozik: a testek ellenállásával foglalkozó tudomány. A problémát
Galilei szerint az a tény veti fel, amelyet mindenki jól ismer, aki a
gyakorlatban mechanikai gépek előállításán dolgozik; amikor különböző
nagyságú gépeket készítenek, „a nagyobb gép, amelyet ugyanabból az
anyagból s ugyanazokkal az arányokkal gyártottak, mint a kisebbet,
minden körülményben pontos szimmetriával felel meg a kisebbnek,
kivéve erejét és az erőszakos behatásokkal szembeni ellenállását; mert
minél nagyobb lesz, arányosan annál gyengébb lesz”. E különös tény
az anyag és a geometria nyilvánvaló sajátszerű ellentmondásán alapul.
Míg ugyanis geometriai szempontból a nagyobb és a kisebb gép
tökéletesen hasonlók (vagyis ugyanazok az arányok jellemzik őket), az
anyag szempontjából a nagyobbik gép különös módon a kisebbikétől
igen különböző erőt mutat; biztos jele ez annak, hogy az „erőszakos
behatásokkal szembeni ellenállás” jelenségébe − legalábbis első
látásra − egy olyan tényező vonul be, amelynek jellege eltér a tiszta
geometriában vizsgáltakétól. Mi ez a tényező? Hol kell keresnünk
tudományos magyarázatát?
Galilei magatartása e kérdésekkel szemben bizonyos zavart árul el.
Az első napon ugyanis a legmerészebb vitát folytatja, hogy megkeresse
a szilárd testek részei közötti „összefüggés” rejtett okait; a második
napon viszont csak annak tudomásulvételére szorítkozik, hogy a szilárd
testekben „kétségkívül megvan valami ellenállás a darabokra töréssel
szemben” és − a legteljesebb mértékben elvonatkoztatva ennek okaitól
− minden erejét arra összpontosítja, hogy meghatározza a testek ezen
ellenállása, valamint „hosszúságuk és vastagságuk” közötti matematikai
összefüggéseket. A kétféle tárgyalás közti eltérés nemcsak tartalmuk
különbözőségében nyilvánvaló, hanem stílusukban is, és az egész azt
a benyomást kelti bennünk, hogy a második napon elejt számos
szempontot, a legfontosabbakat is, amelyről az első napon még szó
van.
Hogy valamilyen − habár nagyon vázlatos − elképzelésünk legyen az
első napon tárgyalt kérdésekről, először is el kell mondanunk, hogy
mindjárt az elején őszintén elismeri: a fent említett probléma
megoldásához mindenekelőtt pontosan és rendszeresen meg kell
vizsgálni az anyag szerkezetét. Ez azonban annyi rendkívül finom és
érdekes kérdést vet fel, hogy ezek teljesen lekötik a vitázókat s végül is
kénytelenek bevallani: nem tehetnek egyebet, mint a második napra
halasztani a kiindulási probléma megvizsgálását.
Galilei világosan megsejti, hogy az anyag szerkezetének vizsgálata
magával hozza a legbonyolultabb kérdések tanulmányozását, mint a
„folytonosság”, az „űr”, az „atom”, s következésképpen annak
tisztázását is, hogy milyen hasonlóságok és különbözőségek vannak a
matematikai és a fizikai értelemben való részekre oszlás között. Azok a
lapok, amelyeket e vitának szentelt, minden hiányosságuk ellenére is a
munka legvonzóbb részletei. Démokritosz atomizmusa − amelyet az
ókorban tisztán metafizikai jellegű elméletként fogtak fel − itt gyakorlati
jelentőségű tudományos hipotézissé válik, amelynek segítségével
eligazodhatunk és magyarázatát adhatjuk meghatározott fizikai
jelenségeknek.
Különösen fontos az űrről (mint fizikai fogalomról) szóló vita, amely
magával ragadja Galileit egy széleskörű és elmélyített polémiába az
arisztotelészi mechanika ellen, és különösen annak abszurd
feltételezése ellen, hogy az űrben lehetetlen a mozgás. Elemzi és
bírálja azokat a törvényeket, amelyeket Arisztotelész felfedezni vélt a
testek esésére vonatkozóan, s különösen azt, amely szerint arány áll
fenn az eső testek súlya és esési sebességük között. Nagyszerű,
élesenlátó elméleti és kísérleti érvelésével Galilei kifejti, hogyan támadt
benne az a vélemény, hogy „ha teljesen megszüntetnénk a közeg
ellenállását, minden anyag egyforma sebességgel esne alá”. E lapok
nyilvánvaló bevezetései a mozgásról szóló értekezésnek, amely majd a
harmadik és negyedik nap tárgya lesz.
A vita az ingálengések és törvényeik (vagyis az izokronizmus és a
lengés ideje, illetve az inga hosszának négyzetgyöke közötti
arányosság), valamint a szinkronizmus jelenségének igen pontos
vizsgálatával folytatódik. Az elért eredményeket végül az akusztikai
jelenségek tanulmányozására alkalmazza, amelyekkel Galilei már
többször foglalkozott; különösen érdekesek a rezonanciáról és a zenei
hangközökről szóló magyarázatai.
Teljesen más jellegű − mint már mondottuk − a második nap vitájának
lefolyása (sokkal rövidebb, mint az első napé) Itt ismét felülkerekedik a
kutatás klasszikus, arkhimédészi irányzata: Galilei sematizálni törekszik
az anyagok ellenállásának különféle megnyilvánulásait és emelők
többé-kevésbé bonyolult kombinációira vezeti vissza őket; ezen emelők
arányainak és egyensúlyviszonyainak pontos tanulmányozását
valósággal az új tudomány középpontjába, magvába állítja, miáltal az új
tudomány úgy jelentkezik, mint egy, már az ókorban ismert
tudománynak, a statikának tiszta és egyszerű alkalmazása. Galilei
nagyon a szívén viseli ezt a visszavezetést a statikára, mert ennek
révén magasztalhatja a geometriának rendkívüli hatékonyságát a
tudományos problémák elemzésében, vagyis azoknak az alapelveknek
meghatározásában, amelyeknek összjátéka szabja meg a látszólag
legbonyolultabb jelenségeket is. Íme a dialógus két részlete, amelyek
különösen világosan jellemzik a szerzőnek ezt a szándékát (VIII. Í75).
„Sagredo: Mit mondjunk, Simplicio úr? Nem volna helyes bevallani,
hogy a geometria erénye: minden másnál hatalmasabb eszköz a
szellem csiszolására s előkészít a tökéletes vitatkozásra s
gondolkodásra; s vajon nem volt-e komoly oka Platónnak, aki azt
akarta, hogy tanítványai először alaposan ismerjék meg a matematikát?
Én nagyon jól megértettem az emelő tulajdonságát, vagyis hogy
növelve vagy csökkentve hosszúságát, növekedett vagy csökkent
erejének és ellenállásának momentuma; mindazonáltal a jelen
probléma megoldásában tévedtem s nem is kevéssé, hanem
végtelenül.”
„Simplicio: Valóban kezdem megérteni, hogy a logika, bár beszédünk
szabályozásának igen fontos eszköze, az elmének találékonyságra való
ösztönzésében nem vetekedhet a geometria éleslátásával.”
Az érvelés meggyőző geometriai kifejtése azonban nem akadályozza
meg Galileit abban, hogy néhány rendkívül érdekes kitérőt ne tegyen a
legkülönbözőbb területekre. Különösen fontosak biológiai kitérései,
amelyek módot nyújtanak neki arra, hogy megvizsgálja az üreges
csontok természetét és funkcióját, az óriások tagjainak arányát stb.
Ezek a kitérők megvetik a mechanikai biológia alapjait, amely − Galilei
nyomán − igen érdekes eredményekhez vezet majd.
 A harmadik és a negyedik napot a kötet fő címében bejelentett
második új tudománynak, vagyis a dinamikának szenteli. E két nap a
mű legtökéletesebb része, amely − Galilei szerint − a
legnyilvánvalóbban bizonyítja a modern tudomány óriási haladását a
klasszikus tudományhoz képest. S valóban, míg az anyagok
ellenállásának tanulmányozását visszavezeti − legalábbis a második
napon − a statikának, ennek az igen régi tudományágnak körébe, a
mozgástanulmányokat viszont úgy mutatja be, mint teljesen új
tudományt: nem tárgyában új, mert már Arisztotelész is vizsgálta,
hanem elért eredményeiben és az elérésükre felhasznált módszerben.
Mivel a 7. pontban részletesebben foglalkozunk majd a Galilei-féle
dinamika alapelveivel, most csak nagy vonalakban vázoljuk fel a két
nap témáit.
A harmadik nap bemutatja az egyenletes mozgásról, a
természetesen gyorsuló mozgásról és az egyenletesen gyorsuló avagy
lassuló mozgásról szóló klasszikus törvényeket. A tárgyalás deduktív
jellegű, mert az említett mozgások elvont és általános
meghatározásából indul ki, hogy azután matematikai szigorral vezesse
le belőlük a megfelelő tulajdonságokat. Csak egy második szakaszban
történik meg az így elért eredmények empirikus ellenőrzése, amelyet
külön erre a célra készített lejtőkön végez el. Mivel Galilei itt
nagyfontosságú módszertani kérdést vitat meg (amely érinti a dedukció
és a tapasztalat közötti összetett viszonyt), feltétlenül szükségesnek
tartjuk, hogy ennek szenteljük e fejezet utolsó két pontját.
Amit azonnal ki kell emelnünk, mint a mű egyik legnagyobb értékét,
az a világosság, amellyel Galilei megragadja − sőt kiemeli − saját
elméletének legkényesebb (s legnehezebben elfogadható) pontját: a
végtelen és az infinitézimális mennyiségek nem világos fogalmainak
használatát. Ma már jól ismert ezek mély jelentősége, mert mindnyájan
tudjuk, hogy a végtelen és az infinitézimális mennyiségek (vagy
pontosabban a határértékek) fogalmai alkotják a központi magvát a
pillanatnyi sebességről és a gyorsulásról szóló ismereteknek,
amelyeken az egész Galilei-féle dinamika nyugszik. Ez a nehézség ma
már természetesen nem kelt bennünk aggodalmat, mert manapság az
infinitézimálszámítás képében biztos eszközünk van, amellyel
uralkodunk rajta. Galilei azonban nem rendelkezett még velük, s éppen
ezért különösen csodálatraméltó a bátorsága, hogy bevezetett egy
olyan mozgásmeghatározást, amelyben „végtelen mérvű késleltetés”
szerepel, s ügyessége, hogy kifogástalanul dolgozik ezekkel a
mozgásfajtákkal: mindezek olyan érdemek, amelyek joggal helyezik őt
korának legnagyobb tudósai közé.
A negyedik napot a lövedékek röppályája széleskörű és elmélyült
tanulmányozásának szenteli, amely a mozgások összetételének híres
elvén alapul. Ennél a résznél is meg kell jegyeznünk, hogy, mint az
előzőben is, a tárgyalás deduktív módon történik, vagyis hipotézisként
(ex suppositione) elfogadott s nem a tapasztalatból nyert általános
tételekből indul ki; a tapasztalat feladata az marad, hogy ellenőrizze az
előzőleg elméleti úton bebizonyított következtetéseket. Rá kell
egyébként mutatnunk, hogy Galilei igazi „módszertani bátorságról” tesz
tanúságot, amikor két olyan szinte ellentétes mozgásfajtát tesz össze,
mint a testek szabadesésének „természetes” mozgása, s az a
„kényszerített” mozgás, amelyet az ágyúban robbanó lőpor kelt. Az
arisztotelészi fizika soha nem engedte volna meg két ennyire ellentétes
fogalomnak tudományos tárgyalásban való egyesítését.
A nap legfontosabb eredménye annak bizonyítása, hogy a fenti
röppálya parabola alakú: ez az eredmény lehetővé teszi, hogy Galilei
sok gyakorlati kérdést oldjon meg, mint például az ágyú hajlásszögének
kiszámítását, amely szögben az ágyú a legmesszebbre küldi lövedékét
(ez a hajlásszög Galilei számítása szerint 450).
Érdemes idézni Sagredo szavait, amelyekkel ezt az eredményt kíséri;
megmutatja, hogy mennyire lelkesedik Galilei, amikor ismét tapasztalja,
hogy az elméleti előrelátás egybeesik a kísérleti ellenőrzés
eredményével.
„Csodálatos és egyben örvendetes ezeknek a szükséges
bizonyításoknak ereje; ilyenek csak a matematikaiak lehetnek. Már
tudtam, mert elhittem több tüzér beszámolóját, hogy a tüzérségi avagy
a mozsárból való lövéskor a golyóbis akkor jut a legmesszebbre, amikor
[az ágyú] fél derékszögben áll, amit a tüzérek úgy mondanak, hogy az
osztás hatodik pontján; de megérteni annak okát, amiért így történik,
végtelenül felülmúlja a más tanúságtételéből, sőt, a számos
megismételt kísérletből származó egyszerű hírt” (VIII. 296).
Most még röviden hírt kellene adnom a dialógus ötödik és hatodik
napjáról; mivel azonban ezek nem teljesek, megelégszem azzal, hogy
mindössze néhány sorban utaljak arra a témára, amely az egyik, illetve
a másik tárgyát alkotja.
Az ötödik nap a híres euklideszi arány-elmélettel foglalkozik, amelyet
Galilei igyekszik világosabbá és érthetőbbé tenni; a kutatás azokhoz a
különböző arányossági bizonyításokhoz kapcsolódik, amelyek De motu
(A mozgásról) című értekezésben szerepelnek. A téma kizárólag
matematikai jellegű, s nem alkalmas semmiféle valóban új és eredeti
elképzelés bevezetésére. A hatodik nap viszont az ütés nehéz fizikai
problémájával foglalkozik; benne Aproino közli az „Accademico” (vagyis
Galilei) által végzett kísérleteket, amelyek arra irányultak, hogy
„kikutassák, milyen része van az ütés hatásában és működésében a
kalapács súlyának, valamint működtetése nagyobb vagy kisebb
sebességének”. A vita konklúziója az, hogy „az ütés ereje végtelen
momentumú, mert bármilyen nagy lenne az ellenállás, a legkisebb ütés
is felülmúlja azt” (VIII. 345).
6. Könyvünk első fejezeteiben igyekeztünk megvilágítani, hogy mit ért
Galilei „matematikán”, amikor nagy lelkesedéssel foglalkozni kezd vele;
számára akkor ez a tudományág szétszakíthatatlanul kapcsolódott a
technikához, a szerkesztéshez, a természeti jelenségek
tanulmányozásához (mennyiségi tanulmányozásához, amelyek útja a
lehető legpontosabb mérésükön keresztül vezet). Az évek múlásával
tudósunk egyre nagyobb fontosságot tulajdonított e tudomány
tulajdonképpeni racionális formájának, vagyis érvelései „szükségszerű”
menetének; de szigorúan véve még akkor sem a matematika „ideális”
tartalma vonzotta, vagyis azoknak az elvont fogalmaknak összessége,
amelyekre az általában „tisztának” nevezett geometriai és számtani
elméletek épülnek: számára a matematika továbbra sem célt, hanem
eszközt jelentett, a logikának, a helyes gondolatkifejtés egyetlen
hathatós biztosítékának segítőtársát (emlékezzünk arra, amit a VI.
fejezetben olvastunk a matematikának tulajdonított szerepről a
Saggialorébán). Nos, ennek a pontnak az a feladata, hogy
megvilágítsa, hogyan maradt fenn, lényegében változatlanul, életének
utolsó szakaszában is Galileinek az a törekvése, hogy a matematikát
eszközként értelmezze (a X. fejezetben még visszatérünk a matematika
és a logika kapcsolatára is).
Leghelyesebb, ha néhány észrevétellel kezdjük, amelyek bár nem
általános természetűek, mégis alkalmasak az imént mondottak
alátámasztására, nevezetesen, hogy Galilei alig érdeklődött a
matematika, mint „önmagáért való tudomány” iránt.
Mindenekelőtt különös, de tagadhatatlan tény, hogy tudósunk
sohasem olvasta el komolyan Kepler munkáit: sem a tulajdonképpeni
matematikai műveit, sem a csillagászatiakat és fénytaniakat, amelyeket
nagyon is áthatott a matematikai szellem. Nehéz megmagyaráznunk
ezt a magatartását anélkül, hogy ne tételeznők fel őszinte és mély
ellenszenvét az említett munkák tárgyalásmódjával szemben. Ez az
ellenszenve az idő múlásával nem csökkent, mert még 1634-ben is −
vagyis évekkel Kepler halála után − Galilei szükségét érezte annak,
hogy kiemelje (Fulgenzio Micanziónak írott egyik levelében, amelyet
már idéztünk) a saját „filozofálása” és a német tudósé közti mély
különbséget: lehetséges, mondja, „hogy ugyanazokról a kérdésekről
írva, természetesen csak az égitestek mozgásának körében, néha
találkoztunk valamilyen azonos fogalomalkotásban, mivel ugyanannak
az igaz érvnek ugyanazt az igaz hatást tulajdonítottuk; de ez legfeljebb
gondolataim egy százalékánál történik így” (XVI. 163).
Galilei és Kepler kapcsolatánál azonban még sokkal
tanulságosabbak − ugyancsak a fentiek bizonyítása szempontjából − a
Galilei és tanítványa, Bonaventura Cavalieri (A Geometria indivisibilibus
continuorum quadam ratione promota [A geometria továbbfejlesztése
az oszthatatlanok és a folytonos mennyiségek bizonyos arányainak
tanával] 1635-ben megjelent munka kitűnő szerzője) közötti
kapcsolatok.
Cavalierit nagyon érdekelték a tiszta matematikai kutatások s
különösen az oszthatatlanság problémája, amelyre éppen Galilei
vezette rá. Ezért érthető, hogy ismervén nagy mesterének számos
idevágó gondolatát, szerette volna minél előbb összegyűjtve és kiadva
látni őket, akár azért, mert így megismerhette volna Galilei legújabb
eredményeit, akár pedig, mert független akart lenni minden kötöttségtől
saját eredményeinek közzétételekor (el akarta kerülni azt, ami később
valóban bekövetkezett, hogy akaratlanul is magának tulajdonítsa Galilei
érdemeit). Nos, kínos látni, mekkora -éveken át hiábavaló − kitartással
kérleli a tanítvány mesterét, hogy fogalmazza már meg a várva várt
matematikai munkáját: „S ne feledkezzék meg az oszthatatlanokról
szóló munkájáról, amelynek megírását már elhatározta, s amely nagyon
hasznos lesz..(1626. február 29; XIII. 309); „Ami az oszthatatlanokról
szóló munkáját illeti, nagyon hálás lennék, ha Uraságod minél előbb
hozzáfogna, hogy én is megfogalmazhassam a magamét, amelyet
addig is csiszolni fogok ..(1626. március 21; XIII. 312); stb. Minden
kérés hiábavaló; Galilei mindig más tanulmányokkal foglalkozik,
amelyek jobban érdeklik.
De még ez sem elég: Cavalieri elküldi mesterének saját matematikai
kutatásainak néhány eredményét, hogy érdemleges szakmai
véleményét kérje. Most sem sikerül közömbösségéből kimozdítania.
„Végtelen nagy elfoglaltságának én csak halálos ellensége lehetek,
mert ez az oka, hogy leveleimre egy szónyi válaszát sem élvezhettem”
(1627. december 17.; XIII. 381); „Én meg Húsvét után írtam önnek
levelet, amelyben elküldtem logaritmusaimnak egy példányát; de
kétlem, hogy megkapta, mert, bár nemcsak erre vártam választ…, saját
levelében nem is említi” (1631. május 21; XIV. 265).
1634. január 10-én, alighogy Cavalieri tudomást szerez arról, hogy
Galilei szigorúan tudományos munkán dolgozik, sietve megújítja régi
kérését: „Nagyon szeretném megkérni, hogy ha alkalma adódik, érintse
valamelyest az oszthatatlanok tanát is, mint már évek óta tervbevette,
az én Geometriám javára; nagyon hálás lennék érte. Azt hiszem, a
társalgó forma megfelelő lenne ehhez; ezért remélem, hogy szíves
meghallgatására találok” (XVI. 15).
Ezek az okmányok önmagukért beszélnek s még inkább, ha
figyelembe vesszük egyrészt, hogy Galilei nagyra becsülte Cavalierit
(akinek éppen mestere támogatásával sikerült elnyernie a bolognai
egyetem egyik matematika-tanszékét), másrészt, hogy Galilei mindig a
legnagyobb készséggel válaszolt, ha olyan kérdésekben keresték meg,
amelyek érdekelték őt. Azt hiszem, helyesen következtetem, hogy a
matematika, mint „önmagáért való tudomány”, ahogyan azt Cavalieri
művelte, egyáltalában nem volt tudósunk szívügye. Igaz ugyan, hogy
ebben a tudományágban is gazdag volt zseniális gondolatokban, de
sohasem talált rá időt, hogy komolyan foglalkozzék vele.
Végül meg kell jegyeznünk, hogy amikor Galilei mégis elhatározza
magát és − Cavalieri imént idézett legutolsó levelét meghallgatva −
nekiveselkedik az infinitézimálisok problémájának, ez alkalommal is
kidomborítja, hogy nem tisztán geometriai szempontból, vagyis
elvontan akar velük foglalkozni, hanem kifejezetten egy fizikai kérdésre,
a feldarabolás kérdésére (tehát az atomok és az űr kérdésére)
hivatkozva.
Mint már az 5. pontban említettük, Galilei egyik legnagyobb érdeme
ebben a kérdésben az, hogy azonnal felfogta az éles jelentésbeli
különbséget, amely a nevezett műveletet (a felosztást) a fizika, illetve a
matematika síkján jellemzi; az elsőben ugyanis csak addig a fokig
képzelhető el, amíg véges nagyságú testecskéket kapunk (ezeket
Galilei „kvantum részek”-nek nevezi), a másodikban viszont a
végtelenig vihető (vagyis addig, amíg „nem-kvantum részeket”, tehát
geometriailag oszthatatlanokat) kapunk. Éppen az a módszertani
szükségesség, hogy megoldja a látszólagos ellentmondásokat,
amelyek a kétféle felosztási típusból erednek, ösztönzi Galileit, hogy
egy ma általunk „tiszta matematikai” kérdésnek tartott problémába
mélyedjen el (a „nem-kvantum részek” tanulmányozásába).
Azért kívánom hangsúlyozni az „egy ma általunk tiszta matematikai
kérdésnek tartott problémát”, hogy azonnal hozzátehessem: Galilei
valóban nem tartotta annak, mert szilárdan meg volt róla győződve,
hogy a „nem-kvantum részeknek” is van a természetben pontosan
meghatározott szerepe. Azt gondolta, hogy − míg egy szilárd test
felosztása lehetetlen a „nemkvantum részek”-ig − a folyadékoknál ez a
felosztás tényleges valóság: „Azt kell tehát hinnünk, hogy a folyadékok
azért ilyenek, mert első oszthatatlan összetevőikre vannak felbontva?
Nem találok jobb kiutat, hogy megmagyarázzak néhány érzéki
tapasztalatot… Ebből, azt hiszem, ésszerűen azt következtethetem,
hogy a víz legkisebb részecskéi, amelyekre úgy látszik fel van bontva
(mert hiszen sokkal kisebb a szilárdsága, mint a legfinomabb pornak,
sőt nincs is semmiféle szilárdsága), a legnagyobb mértékben
különböznek a legkisebb és osztható kvantumoktól; s nem tudnék más
különbséget találni, mint hogy oszthatatlanok” (VIII. 85-86). Arról is meg
volt győződve − s ez is alátámasztja, amit az előbb állítottunk hogy a
„nem-kvantum részek” bevezetése a fizika szempontjából
nagyjelentőségű, mert lehetővé teszi a sűrűsödés és ritkulás titokzatos
fizikai jelenségének megmagyarázását „elkerülvén ugyanakkor a
vákuumot és a testek áteresztő tulajdonságát”.
Akárhogyan is van, ha már tisztáztuk, hogy Galilei szemében a
végtelen és inifinitezimális mennyiségek is az alkalmazott matematika
egy fejezetét alkották, el kell ismernünk azt is, hogy e fejezet
tárgyalásakor megsejtett néhány igen fontos eredményt, amelyeket ma
a tiszta matematika körébe szokás sorolni.
Az egyik jelentős eredmény éppen az volt, hogy felfogja a strukturális
különbséget, amely egy vonalnak véges számú „kvantum részre” való
felosztása, valamint végtelen számú „nem-kvantum részre” való
felbontása között fennáll. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni a Discorsi
egy részletét, amely szerintem ma is vitathatatlanul időszerű: „Itt észre
kell vennetek, hogy ha egy vonalat folyamatosan számozott kvantum
részekre osztunk, nem lehetséges nagyobb kiterjedésben elhelyezni
őket, mint amekkorát egyvégben és kapcsolva foglaltak el, ugyanannyi
üres tér közbeiktatása nélkül; de ha a vonalat nem-kvantum részekre,
vagyis végtelen oszthatatlan részeire bontva képzeljük el, a
végtelenségbe nyújtva foghatjuk fel üres kvantum térközök
közbeiktatása nélkül, de végtelen oszthatatlan vákuumok
közbeiktatásával” (VIII. 72).
Galilei ebben az írásában még egy zseniális lépést tett: különböző
végteleneket hasonlított össze egymással. Igaz, túlzott aggodalommal
állapítja meg a végén, hogy „»a nagyobb«, »kisebb« vagy »egyenlő«
tulajdonságoknak nincs értelmük, nemcsak végtelen mennyiségek, de a
végtelen és véges mennyiségek között sem”; közben azonban olyan
utat jelölt ki, amelyen a matematikusoknak néhány évszázad múlva
sikerül kiterjeszteniük a nevezett tulajdonságokat éppen a végtelen
sokaságokra is.
Mivel oly kényes és nehéz témáról van szó, nem szabad
meglepődnünk, hogy Galilei értekezésében néhány új és termékeny
eszme mellett több elavult és téves fogalommal is találkozunk,
amelyeket a zavaros újplatonikus elméletekből vett át (ilyen például az
az állítás, hogy „ha valamely számot végtelennek mondhatunk, akkor
az egység az”); a fontos azonban az, hogy a régin keresztül utat tör
magának az új is, azaz kibontakoznak egy ismeretlen (bár még távoli)
földrész körvonalai, amelyen a XIX. század matematikusai majd
felbecsülhetetlen kincseket fognak találni.
Elismerésre méltó Galileinek az a bátorsága, amellyel szembeszáll e
paradoxonokban bővelkedő témákkal, valamint az az erőfeszítése,
hogy megvilágítva őket, rájuk is kiterjeszthesse az ész uralmát. Nem
akarja maga előtt elrejteni a felosztás nehézségeit − sőt, rendkívül éles
elmével bebizonyítja, hogy maga a „kvantum részekre” való felosztás
sok kényes kérdést vet fel de konklúziója mégis pozitív, mert határozott
nyíltsággal elismeri, hogy „a vonalnak végtelen számú pontra való
bontása… nem lehetetlen”, sőt „nem rejt magában nagyobb
nehézséget, mind megkülönböztetni a vonal kvantumrészeit”. Ez a
konklúzió a kutatás folytatására ösztönöz bennünket, s nem engedi,
hogy megijedjünk a látszólagos ellentmondásoktól, arra ösztönöz, hogy
pontos gondolatmenetbe fogjuk azt is, amitől a szemlélet visszariad.
Mint Sebastiano Timpanaro nagyon helyesen megállapítja1, a
Dialoghi delle nuove scienze nem kevésbé kopernikánus jellegű, mint a
Dialogo dei massitni sistemi. A teológusok azért nem ítélték el, mert
nem értették meg”. Hogy meggyőződjünk ennek az állításnak
megalapozott voltáról, elég ha visszagondolunk arra, amit a VII.
fejezetben olvastunk. Ha ugyanis igaz, hogy Galilei legnagyobb
hozzájárulása a kopernikánizmus győzelméhez az volt, hogy
kiküszöbölte az ellene rendszerint felhozott mechanikai jellegű
ellenvetéseket (a testek függőleges esése stb.), akkor ebből az
következik, hogy második műve − amelynek célja éppen az volt, hogy
megerősítse azokat a mechanikai törvényeket, amelyeket első
munkájában a fenti ellenvetések megcáfolására használt fel −
tulajdonképpen csak új bizonyítékokat szállított e cáfolat
megerősítésére. Ez is kopernikánus mű volt tehát, mert arra irányult,
hogy tökéletesítse és elmélyítse a Dialogo sui massimi sistemíben a
kopernikánizmus igazságának bizonyítására már felhasznált
eszközöket.
Lássuk tehát, milyen fokú volt ez az elmélyítés, s ezért először is
elemezzük, hogy mivel járult hozzá kritikailag az új mű a tehetetlenség
elvének − a Massimi sistemi egész „kopernikuszi okoskodása” legfőbb
alapelvének − tisztázásához.
Ami az elv bizonyítását illeti, el kell ismernünk, hogy ez mind a két
munkában körülbelül ugyanazon megfontolások alapján történt, vagyis
tipikus „gondolati kísérlet” alapján (azaz olyan kísérlettel, amelyet nem
végeztek el és ténylegesen el sem végezhető, csak a tudományos
képzelet képes zseniálisan elgondolni). A Massimi sittemben Salviati
javasolja a két másik szereplőnek, hogy figyeljék meg egy „tökéletesen
gömbölyű” labda mozgását egy „teljesen sima” síkon, s mindenek előtt
arra hívja fel figyelmüket, hogy ha a mozgás lefelé haladna, a labda
gyorsulna, míg ha felfelé haladna, lassúbbodna: „most mondjátok −
kérdezi aztán − mi történne ugyanezzel a mozgó testtel olyan felületen,
amely se nem ereszkedő, se nem emelkedő”; azt a választ kapja, hogy
a mozgás „örökös lenne” (VII. in). A Nuove scietizében a bizonyítás így
történik: „At-tendere insuper licet, quod velocitatis gradus, quicumque in
mobili reperiatur, est in illő suaque natura indelebiter impres-sus, dum
externae causae accelerationis aut retardationis tol-lantur, quod is solo
horizontali piano contingit; nam in planis declivibus adest jam causa
accelerationis maioris, in acclivibus verő retardationis: ex quo pariter
sequitur, motum in horizontali esse quoque aeternum; si enim est
acquabilis, non debi-litatur aut remittitur, et multo minus tollitur”
(Ezenfelül várható, hogy a sebesség mértéke, bármely mozgó testre is
vonatkozzék, a testbe természeténél fogva eltörölhetetlenül bele van
oltva, ha a gyorsulásra vagy lassulásra vezető külső okokat
megszüntetjük, ami a vízszintes síkban való mozgást illeti; ugyanis
lejtős síkokon már van ok a nagyobb gyorsulásra, az emelkedőkön
viszont lassulásra; amiből egyszersmind következik, hogy a vízszintes
mozgás egyben örök is; mert ha az ilyen mozgás egyenletes, nem
lassul vagy fékeződik és mégkevésbé szűnik meg)” (VIII. 243). A két
érvelés közötti párhuzam olyan nyilvánvaló, hogy nem szorul
bizonyításra.
A probléma elmélyítése a második munkában azonban világossá
válik, amint a tehetetlenség elvének bizonyításáról áttérünk a belőle
nyert következtetésekre. Valóban: míg a Massimi sistemi a fenti
okfejtésből hibásan következteti a Föld középpontjával egybeeső
középpontú egyenletes körmozgás tehetetlenségi jellegét, a Discorsi
intorno a due nuove scienze mindössze annyit állít általános
terminusokban, hogy a sík mozgás tehetetlenségi jellegű, mert itt a
mozgásnak nincsenek gyorsító vagy lassító okai.
De hát akkor miben kell látnunk a fent említett hiba kijavításának
lényeges tartalmát? Hogy erre a nagy fontosságú kérdésre
megfelelhessünk, a leghelyesebb lesz Koyré elemzésére hivatkoznunk:
ez az elemzés, mint rendszerint, valóban szigorú, habár talán nagyon is
összefogott s ezért túlságosan nehéz is.
A kiváló francia kritikus először is megjegyzi, hogy a Discorsiban
tanulmányozott világ testjei „nem esnek a Föld középpontja felé. És
mégis ennek”. Valóban, ha megvizsgáljuk a második mű szövegét, −
például a fent idézett részletet -láthatjuk (Koyré szerint), hogy Galilei „a
mozgás jellegét határozottan lefelé irányulónak” tartja, vagyis hogy ő
„képtelen elvonatkoztatni a súlytól”. A híres labda mozgása tehát csak
addig marad egyenesvonalú, amíg az erővonalakra merőleges síkon
gurul; abban a pillanatban, amikor ez a sík eltűnik alóla, a lefelé vonzott
labda szükségszerűen esni kezd, éspedig a súly erővonalai irányában
(itt már nem sajátosan a Föld középpontja felé, mint a Dialógéban áll):
„mozgása csak addig egyenesvonalú, amíg a test vízszintes síkon
marad; amikor már nincs többé a síkon, ez a mozgás önmagától
folytatódik, de a test nem mozog többé egyenesvonalúan”. Más szóval:
Galilei nem úgy fogja fel a nehézkedést, mint „olyan erőt, amely hat a
testre”, hanem csak mint „valamit, ami magához a testhez tartozik”;
ezért sohasem sikerül − még a Discorsiban sem − teljesen
elvonatkoztatnia tőle, s ezért nem tud annyira elmélyülni a
tehetetlenség elvében, hogy képes legyen megadni valóban általános
megfogalmazását. Koyré ebből arra következtet, hogy Galilei eljut
ugyan ennek az elvnek küszöbéig, de nem hatol bele teljes tudományos
tudatossággal.
Szükségesnek tartottam részletesen közölni ezt a bírálatot, hogy
bemutassam az olvasónak, milyen komoly modern kutatások folynak a
tehetetlenség elvének történetére vonatkozóan; nem ismertetem
viszont azokat az érveket − ez ugyanis túlságosan messze vinne
tárgyunktól amelyekkel Koyré igyekszik bebizonyítani, hogy Descartes
érdeme a fenti elv első teljesen átfogó megfogalmazása.
Meg kell azonban magyaráznom, miért tartom Koyré elemzését
nagyon is összefogottnak, s ezért túlságosan szigorúnak.
Magyarázatomhoz ismételten felhasználom Enriques szavait
(amelyeket a VII. fejezet végén már idézett művéből merítek). Enriques
azt állítja, hogy Galilei munkáiban nem kereshetjük a tehetetlenség
elvének tárgyalását, mint önálló törvényét, kiszakítva abból az általános
fejtegetésből, amelybe Galilei beleszövi a mechanikát; ezt az elvet csak
mint a relatív mozgásról szóló viták „előjátékát” védelmezi és elemzi:
„világos, hogy az így kifejtett elvet nem tartja tisztán elvont törvénynek,
hanem összefüggésbe hozza azzal, hogy a tehetetlenségi mozgás
minden pillanatban összetevődik a ható erők által létrehozott
gyorsulással”. Ezek a szavak, amelyek látszólag egyeznek Koyré
kijelentésével, a valóságban majdnem ellenkező tétel bizonyítását
célozzák: azt mondják ugyanis, hogy történetileg értelmetlen
szemrehányást tenni Galileinek, mert nem tartotta szükségesnek
általánosságban felállítani a tehetetlenség elvét; a fontos az, hogy
tökéletes pontossággal tudta alkalmazni minden őt érdeklő esetre, s
kiindulópontnak tudta felhasználni, hogy eljusson a relativitás elvéig,
valamint a kopernikánizmussal szemben alkalmazott „mechanikai
ellenvetések” megcáfolásáig. Milyen jogon lehet ezek után azt állítani,
hogy nem sikerült igazán átfogóan megragadnia? Valóban egész
értékében ragadta meg, de termékeny gyakorlati tudatossággal, s nem
pedig tisztán elméleti módon. Azt sem szabad elfelejtenünk − s maga
Koyré juttatja eszünkbe hogy Galilei tanítványai többé egyáltalában
nem tartották szükségesnek, hogy tudományos vitát indítsanak a
tehetetlenség elvéről, hanem egyöntetűen úgy tekintették, mint az új
mechanika számára immár véglegesen biztosított eredményt.
Enriques tisztázta, hogy Galilei döntő fontosságot tulajdonított a
tehetetlenségi elv és a relativitás elve közötti kapcsolatnak, s ez arra
ösztönöz bennünket, hogy éppen ebben a kapcsolatban keressük a
Discorsi nagyobb mélységét a Dialogo-val szemben. Látni fogjuk, hogy
valóban jelentős az elmélyülés; annak következménye ez, hogy a
Discorsibán új, világos formában jelenik meg az erőhatások
összetételének alapvető elve.
 A Discorsi negyedik napja majdnem kizárólag ezt a kérdést tárgyalja.
Galilei tökéletes pontossággal fejti ki a „mozgások parallelogrammját”
és zseniálisan alkalmazza azt az egyenesvonalú egyenletes
(tehetetlenségi) mozgás és az egyenesvonalú természetesen gyorsuló
(gravitációs) mozgás összetételére, bebizonyítván, hogy az eredő
mozgás parabolikus jellegű. Érdemes idézni azokat a szavakat,
amelyekkel Sagredo, az új tétel bizonyításának meghallgatása után
kifejezi csodálatát, s kiemeli a rendkívül fontos eredmény lényeges
gondolatait: „Tagadhatatlan, hogy ez a fejtegetés új, elmés és
eredményes, ha ex suppositione érvelünk, vagyis ha feltesszük, hogy a
harántirányú mozgás mindig egyenletes marad, és hogy a természetes
deorsum [lefelé irányuló mozgás] ugyancsak mindig gyorsuló marad az
idő kettős aránya szerint és ha ezek a mozgások és sebességük
összekeveredvén nem változtatják meg, nem zavarják és nem
akadályozzák egymást, úgyhogy végül is a lövedék pályája a mozgás
során nem fajul el más jellegűvé” (VIII. 273).
Mint rendszerint, Galilei itt sem áll meg az általános tétel kifejtésénél,
hanem azonnal a legkülönbözőbb és legérdekesebb területeken
alkalmazza azt. Az elv ilyen módon, csodálatos termékenysége révén új
tekintélyre tesz szert, s ez feljogosítja arra, hogy minden valóban
komoly tudóstól elvárja a tétel következményeinek elfogadását. A
Dialogo siti massimi sistemiből tudjuk, hogy ezek között a
következmények között ott voltak Galilei válaszai is a
kopernikánizmussal szembeni „mechanikai ellenvetésekre”; azt kell
tehát belőle következtetnünk, hogy ezek a válaszok közvetve szintén új
tudományos fontosságra tesznek szert.
Mindebből világosan következik, hogy a Nuove scienze -mint már a
pont elején mondottuk − tulajdonképpen kopernikánus mű.
Természetesen már nem a kopernikánizmus „kiáltványa”, mint a
Massimi sistemi, de olyan munka, amely a modern tudomány új,
kopernikuszi szellemének jegyében áll, elmélyíti annak elveit és kibővíti
eredményeit.
8. Mivel azok a legérdekesebb részeredmények, amelyeket Galilei a
Discorsi harmadik és negyedik napján kifejtett, ma már a modern
tudományos kultúra közös örökségének részei, nem érdemes sokáig
elidőznünk mellettük és újabb adalékokkal kiegészítenünk azt, amit
ebben a fejezetben, vagy a II. fejezet 4. pontjában már elmondottunk.
Tanulságos lesz viszont megvizsgálni e fontos értekezésben követett
módszert, annál is inkább, mert ezt tekintik Galilei gondolkodásának
platonikus értelmezésében az egyik legszilárdabb pillérnek.
Már említettük, hogy a szóban forgó napok alapszöveget egy latin
nyelvű értekezés, a De motu képezi, amelyet Salviati olvas fel két
társának, valamint néhány olasz nyelven folyó vitarészlet, amely az
egyes tételek felolvasása közé van iktatva. Az értekezés alakja
szigorúan deduktív: Galilei ugyanis az egyes mozgások pontos
meghatározásaiból, valamint beláthatóan igaz általános alaptételekből
indul ki, hogy azután − feltételezvén, hogy az olvasó elfogadja őket − a
tételek és a következtetések hosszú sorát vezesse le belőlük. A
levezetés matematikai terminusokkal történik, s ez lehetővé teszi, hogy
tudósunk valóban példás szigort érjen el. A megfigyeléseknek csak az a
feladatuk, hogy − a tulajdonképpeni tételek magyarázását szolgáló viták
során − ellenőrizzék, megfelelnek-e egymásnak a De motu
értekezésben kifejtett eredmények és a tapasztalat tényei.
Azt is meg kell jegyeznünk az objektivitás érdekében, hogy a
tapasztalati ellenőrzés egyre veszít fontosságából, míg végül látszólag
elveszíti minden jelentőségét. Ezzel kapcsolatban lényeges az, hogy a
harmadik napon az empirizmus követelményének megvédése az
arisztoteliánus Simplicióra hárul: „De − veti ellen − hogy valóban ilyen-e
az a gyorsulás, amelyet a természet előidéz a testek eső mozgásában,
ebben én még mindig kételkedem; éppen ezért, saját felfogásom és
más, hozzám hasonlók felfogása szerint, úgy hiszem, helyes lett volna
ehelyütt néhány olyan kísérlettel alátámasztani, amelyekből állítólag
sok van, s amelyek számos esetben megegyeznek az említett
konklúziókkal” (VIII. 212).
Habár igaz, hogy a javaslatot „igen ésszerű”-nek tartják, s ezért el is
fogadják − s éppen azért, hogy eleget tegyen neki, Salviati leírja a
Galilei által elvégzett híres kísérleteket, amelyekben „egy igen kemény
bronzból készült, jól lekerekített és simára csiszolt golyóbist” engedett
gurulni egy lejtősen elhelyezett „kimélyített” vájatban, (Az a fogás, hogy
a testek esését függőleges esés helyett lejtős síkon tanulmányozza,
nyilvánvalóan a gyorsulás csökkentését szolgálja. Feltételezi azonban,
hogy ez a lassítás nem változtatja meg az esést szabályozó törvények
alakját.) − az a tény azonban, hogy ezeket a kísérleteket nem iktatja be
közvetlenül a latin értekezésbe, hanem csak az ennek olvasása közben
felmerülő (olasz nyelvű) vitákba, azt a gyanút keltheti, hogy Galilei
szinte mellékesnek tartja őket. Íme, ezt írja a kérdéssel kapcsolatban
Koyré, akit már többször idéztem: „Az arisztotelészi empirizmus a
»kísérleteket« igényli, amelyek az elmélet alapjául, megalapozásául
szolgálhatnak; amit az apriorisztikus és egyben kísérleti Galilei-féle
ismeretelmélet nyújt neki…, nem más, mint olyan kísérletek, amelyek
egy elméletre támaszkodva épülnek fel, és amelyeknek sajátos
feladata: megerősíteni vagy megcáfolni olyan törvények alkalmazását a
valóságra, amelyek elvi alapjai kívül esnek a kérdéses elmélet körén.”
A negyedik napon a helyzet, ha lehet, még egyértelműbb lesz, vagyis
még jobban kedvez a platonikus magyarázatnak. Ezt alátámasztja egy
idézet is, amelyet néhány lappal előbb közöltünk (az ötödik pont egyik
utolsó bekezdésében); ebben azt állítja, hogy egy esemény okának
matematikai megértése „végtelenül felülmúlja a más tanúságtételéből,
sőt, a számos megismételt kísérletből származó egyszerű
fogalomalkotást”.
Ez a Sagredo szájába adott állítás még pontosabb értelmet nyer, ha
vele együtt, illetve közvetlen utána elolvassuk ezúttal az igazi
galileiánus Salviati szavait: „Uraságod nagyon igazat beszél: egyetlen
okozat ismerete, amelyet okaiból nyertünk, megnyitja elménket, hogy
megértsünk más okozatokat és megbizonyosodjunk felőlük anélkül,
hogy kísérletekhez kellene folyamodnunk.”
Mire kell tehát következtetnünk? El kell-e ismernünk, hogy a
kísérletnek másodrendű szerepe van Galilei módszerében?
Koyrénak nincsen kétsége ezzel kapcsolatban; szerinte a Discorsi két
utolsó napjának elemzése után nyilvánvaló, hogy a Galilei előtt álló cél
nem a tények megismerése, hanem a „lényegeké”, amelyek a tények
alapját képezik. Sőt, a nagyobb világosság kedvéért hozzáteszi, hogy e
lényegeket a tényeknek szükségképpen csak megközelítőleg kell
igazolniuk; nincs értelme tehát kiindulni a tényekből, hogy eljussunk a
lényegekig, amikor a matematikával, és csakis a matematikával
közvetlenül megragadhatjuk őket.
Galilei gondolatvilágának egy másik tekintélyes tolmácsolója, Ernst
Cassirer azt állítja, hogy bár a nagy pisai tudós módszere a
tapasztalatban gyökeredzik, fő próbaköve is a tapasztalás, mégis arra a
magas célra irányul, hogy a megfigyelés adatait fogalmi jellegű, nem
pedig tapasztalati természetű „általános vonatkozásokéban oldja fel.
Más szóval: az érzéki tapasztalásnak Galilei kutató-munkájában csak
alkalmi szerepe van; a fontosabb feladat viszont az észnek jut, amely
az egyik és a másik kísérlet közötti matematikai vonatkozások
meghatározásával megtanít minket arra, hogyan „alakítsuk át az
esetleges tapasztalást törvényeknek alávetett szükségszerűséggé, s ily
módon megleljük az érthető, rendszeres és egységes rend útját, amely
rendben az igazi, a végleges és alapvető valóság lakozik. „A természet
lényeges törvényei -mondja Cassirer − Galilei szerint nem a
kézzelfogható adottságok törvényei, nem közvetlenül megvalósítható
helyzetekre, hanem ideális esetekre vonatkoznak, amelyek a
természetben sohasem valósulhatnak meg teljesen. Ez azonban nem
ad okot semmiféle előítéletre »objektivitásukat« illetően.”
A kérdés valóban nagyon súlyos és gondos vizsgálatot érdemel.
Szerintem éppen ezért szükséges a Discorsi mellett Galilei más
írásainak tanulmányozása is.
Mindenekelőtt még egyszer foglalkoznunk kell a második fejezetben
már idézett, 1604-ből való levéllel, amelyben Galilei közli Paolo Sarpival
a természetesen gyorsuló mozgás törvényeinek felfedezését. Ebből
világosan kitűnik, hogy tudósunk kezdetben nem a Discorsi harmadik
napján kifejtett deduktív eljárást követte a vizsgált törvények
meghatározásában; annál kevésbe, mert 1604-ben Galilei már ismerte
őket, bár még nem állt rendelkezésére a természetesen gyorsuló
mozgás pontos definíciója (Sarpihoz írott levelében valóban azt állította,
hogy eljutott egy „természetes és nyilvánvaló” elvhez, amelyből
levezethette a gyorsuló mozgás törvényeit, de később ő maga is
felfogta ennek az elvnek hibás voltát, s keményen meg is bírálta azt).
Ilyenformán felmerül a kérdés: mi biztosította őt akkoriban, hogy a
természetesen gyorsuló mozgás törvényei igazak, hiszen még nem
ismerte pontosan, sőt kifejezetten hibás irányban kereste azt az elvet,
amelyből levezethette őket? Erre a kérdésre nem lehet helyesen
válaszolni Galilei gondolatvilágának platonikus értelmezése
segítségével.
Az imént mondottak természetesen nem zárják ki azt a tényt, hogy −
legalábbis a Discorsi utolsó két napján Salviati által felolvasott De motu
c. értekezésben − Galilei ne mutasson akkora lelkesedést a
hipotézisekkel dolgozó deduktív módszer iránt, hogy végül is előnyben
ne részesítse azzal a módszerrel szemben, amelyet a jelek szerint
harminc évvel azelőtt követett a szóban forgó törvények felfedezésekor;
meg kell azonban jegyeznünk: lelkesedése sohasem ragadja el annyira,
hogy összekeverje a nevezett törvények ex suppositione bizonyítását
tényleges érvényességük bizonyítékával. Sőt, gyakran hangsúlyozza,
hogy a két probléma között határozott különbség van; olyan
energikusan hangsúlyozza, hogy ezzel is állítja: az egyik dolog teljesen
független a másiktól, olyannyira, hogy az ex suppositione bizonyítás
akkor is megőrizné értékét − csakis elméleti értékét azonban, s erről a
„platonikus” tolmácsolok, úgy látszik, megfeledkeznek! ha a
természetben soha meg nem valósuló eredményekre jutna. Lássuk
tudósunk világos szavait, amelyeket erről a kérdésről 1639. január 7-én
ír Giovanni Battista Balianinak: „Visszatérve azonban a mozgásról szóló
értekezésemhez, a mozgásra vonatkozó érvemhez, amelyet ex
suppositione fogalmaztam meg; eszerint, ha a következtetések nem
felelnének meg a természetes mozgás eseteinek, ez engem nem
nagyon érdekelne, mint ahogy semmi sem érvényteleníti Arkhimédész
bizonyításait, bár a természetben egyetlen test sem mozog spirális
vonal mentén” (XVIII. 12-13).
Ez az állítás első pillantásra mintha elítélné a tapasztalatot; a
valóságban azonban csak azt fejezi ki: Galilei teljesen tudatában van
annak, hogy a matematikai levelezést és a fizikai bizonyítást nem
szabad összekeverni. Ez a tudatosság nagyon fontos s ezt jól tudja ma
a racionális mechanika minden művelője is, aki teljesen szabadon
határozhatja meg és tanulmányozhatja elméletileg a legkülönfélébb
mozgásokat anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is aggódna
amiatt: van-e a természetben megfelelőjük. A mai tudós számára a
lényeges az, hogy ne keverje össze − s Galilei távol állt tőle, hogy
összekeverje − az említett elméleti tanulmányokat a jelenségek reális
leírásával. Természetesen megeshet, véletlenül, hogy a szóban forgó
mozgás valamilyen valóságos mozgással egyezőnek mutatkozik; ez
azonban nem több, mint szerencsés véletlen. „Én azonban − folytatja
Galilei imént idézett levelében − ebben, mondhatnám, nagyon
szerencsés voltam, mert a testek esése s annak különböző részletei
pontosan megfelelnek az általam definiált mozgásban kimutatott
mozzanatoknak”. Ki tagadhatja, hogy itt hajthatatlan antiplatonikus
magatartás nyilvánul meg? Vagyis hogy éles szakadás jön létre egy
törvények hipotétikus meghatározásból való levezetése (ami logikailag
szükséges) és a valóságban való tényleges tapasztalása között (ami
nem szükségszerű, annál kevésbé, mert kevésbé szerencsés
esetekben hiányozhat is)?
Ha a dolgok mélyére tekintünk, véleményem szerint az ex
suppositione igazság és a de facto igazság közötti megkülönböztetés,
amely Galilei más munkáiban is megvolt már, kezünkbe adja a kulcsot,
hogy megérthessük az egész mű mély értelmét. Az imént azt állítottuk −
mint a legtöbb tudós által elismert, nyilvánvaló dolgot −, hogy, mellőzve
a latin értekezésből híres törvényei kísérleti bizonyítékainak kifejtését,
Galilei a tárgyalás ezen részének csekély tudományos jelentőségét
akarta érzékeltetni; most azonban megkérdezhetjük: mi igazolja ezt az
állítást? Hogyan bizonyíthatjuk be, hogy tudósunk valóban nagyobb
fontosságot tulajdonít műve latinul írott lapjainak, mint az olaszul
írottaknak? Az igazság talán más, méghozzá olyan, hogy megdönti
Galilei módszerének „platonikus” magyarázatát: az igazság ugyanis az,
hogy Galilei szándékosan használt két nyelvet, azzal a határozott
szándékkal, hogy kiemelje a kétféle tárgyalás megingathatatlan voltát.
S tette ezt abból a célból, hogy mindenki számára világossá tegye: a
matematikai bizonyítás nem akarja magába olvasztani a tapasztalatit,
mert független tőle, s egyik is, másik is két teljesen különböző síkon
mozog.
Ha a dolgok valóban így állnak, valaki esetleg mégis meg kérdezi:
mivel magyarázod, hogy Galilei kutatásának ily nagy részét szenteli a
mozgás matematikai tárgyalásának? Mivel magyarázod, hogy ilyen
hatalmas erőfeszítéssel igyekezett deduktív módon bizonyítani valamit,
amit tapasztalati úton is igazolhatott volna?
1
 Hogy ezekre a kérdésekre megfelelhessünk, szem előtt kell tartanunk
a következőket: a „mozgás egy esete” matematikai bizonyításának és
kísérleti ellenőrzésének határozott különválasztása egyáltalában nem
annak tagadását jelenti, hogy amaz valamiképpen hasznára lehet
emennek. Igaz ugyan, hogy a matematikai bizonyítás nem biztosíthatja
a fizikai tény tényleges bekövetkezését, mégis megvilágíthatja az egyik
„eset” és a másik közötti logikai kapcsolatokat és mindenekfelett
segíthet bennünket, hogy megragadjuk a tapasztalatból leszűrhető
következtetésekben rejlő általános elveket; s ha ezen elvek között
egyik-másik nyilvánvalóan ellentmondásosnak mutatkozik, ez csak arra
késztethet bennünket, hogy újra és alaposabban megvizsgáljuk a
kérdést, nagyobb szigorral mérlegeljük a természet-adta válaszokat.
Ezzel kapcsolatban semmi sem tanulságosabb, mint az az igen
értékes módszertani megjegyzés, amely a szóban forgó mű hatodik
napján hangzott el.
Aproino felvázolta az ütés hatásainak látszólag meggyőző
magyarázatát, de Salviati igen egyszerű érveléssel bebizonyítja neki,
hogy az nem állja meg a helyét. Mivel Aproino zavarban van az
elkövetett hiba miatt, barátja a következő szavakkal vigasztalja,
amelyekben világosan utal Galileire: „Ne döbbenjen meg, Aproino Úr,
mert biztosítom, hogy sokan mások is beleestek már olyan hurokba,
amelyet egyébként nagyon könnyen ki lehetett bogozni; és kétségtelen,
hogy természeténél fogva minden hibás okoskodást könnyen fel
lehetne fedni, ha rendszeresen kifejtenők és alapelemeire bontanók,
amikor is bizonyosan kiderül, hogy a benne foglalt vagy tőle nem
messze eső alapelemek egyike-másika nyilvánvalóan hibás. Az
ilyesmiben, abban ugyanis, hogy néhány szóval kimutassa a hibás
konklúziók lehetetlen és helytelen voltát, bárha mindig is igazaknak
tartattak, a mi Akadémikusunknak bizony különös tehetsége van; s
nekem egész gyűjteményem van természetes konklúziókból, amelyek
mindig igazakként szerepeltek, s ő pedig röviden és könnyedén
bebizonyította róluk, hogy hamisak” (VIII. 327).
Az a módszertani elfogultság, amely szerint „rendszeresen ki kell
fejteni és alapelemeire bontani” minden tudományos tételt, itt teljes
fontosságában nyilvánul meg; valóban Salviati (vagyis Galilei) ezt a
megoldást tartja a legalkalmasabbnak arra, hogy feltáruljon előttünk a
„természetes végkövetkeztetések” esetlegesen hamis volta. Csak
amikor egy, a tapasztalat sugalmazta „természetes konklúzióról”
bebizonyosodik, hogy nem tartalmaz hamis elveket, és nem is áll
ellentétben más „természetes elvekkel”, csak akkor lehet elfogadni,
mint tudományos bizonyosságot; ellenkező esetben újra kell vizsgálni a
tapasztalat újabb és figyelmesebb kivizsgálásával.
A geometria, amely Galilei szerint „minden másnál hatalmasabb
eszköz a szellem csiszolására, s előkészít a tökéletes vitatkozásra”
(mint ahogy Sagredo elismeri a Discorsi második napjának az 5.
pontban már idézett részletében), éppen ezért a legalkalmasabb
eszköz arra is, hogy elveikben kibontsa és megoldja a természetes
konklúziókat. Habár a tiszta hipotézisek területére korlátozódik, ennek
ellenére a fentebb tisztázott okok miatt, elsőrendű fontosságú szerepe
van a természet kutatásában. Rávezet ugyanis arra, hogy felfedezzük a
természetes konklúziók közötti legszövevényesebb kapcsolatokat s
ezzel segít bennünket, hogy meghatározzuk minden megfigyelési adat
pontos értékét, anélkül, hogy azok a priori levezetését vagy elvont
fogalmi viszonyokban való feloldását tűznők ki magunk elé.
Úgy véljük, nem árt egy utolsó kiegészítést hozzáfűznünk az előző
lapokon elmondottakhoz − még mindig a szóban forgó művel
kapcsolatban − az empirikus magatartásnak tulajdonított funkcióra
vonatkozóan. Már említettük, hogy a Discorsi harmadik napján Galilei
az arisztoteliánus Simpliciónak tartja fenn e magatartás védelmének
feladatát s hozzáfűztük, hogy ezt a tényt általában úgy értékelik, mint
ennek a magatartásnak lebecsülését. Most azonban feltesszük a
kérdést: ki biztosít bennünket arról, hogy ez az értékelés helyes? Nem
sokkal valószínűbb-e. hogy Galilei mindezzel el akarja ismerni az új
tudomány és az arisztotelészi gondolatkör legjava közötti mély
kapcsolatot?
Ezt az utóbbi magyarázatot alátámasztja az a tény, hogy amikor
1640-ben visszatér a saját módszere és az arisztotelészi módszer
közötti kapcsolatok kényes kérdésére, Galilei nyíltan bevallja (mint
ahogy a X. fejezetben majd elmondjuk): valóban van közöttük
kapcsolat, sőt eljut annak állításához is, hogy éppen ő Arisztotelész
igazi örököse, sokkal inkább, mint ellenségei. Sőt, mi több: ilyen
állítások, bár kevésbé nyilvánvaló formában, többször elhangzottak már
korábbi munkáiban is; elég arra emlékeztetnünk, hogy éppen a Dialogo
sui massimi sistemiben tudósunk igen energikusan és minden kétséget
kizáróan vallotta: tökéletesen egyetért Arisztotelésznek azzal az
állításával, hogy „amit a tapasztalat és az érzékelés bizonyít nekünk,
elébe kell helyeznünk minden, még a legmegalapozottabbnak látszó
spekulációnak is” (VII. 80).
 Erre valamely platonikus irányzatot képviselő kritikus talán azt veti
majd szememre, hogy az itt idézett szavak nem képviselik a Dialogo
eredeti gondolatait; annál kevésbé -mondhatja mert Galilei éppen
ebben a művében Kopernikusz legnagyobb érdemének azt tartja, hogy
„ő, az érvek alapján, szakadatlan kitartással állított olyasmit, aminek az
érzéki tapasztalás az ellenkezőjét mutatta” (e szavakat a VII. fejezet 4.
pontjában már idéztük). Azt hiszem, hogy − legalábbis Kopernikusz
esetére vonatkoztatva − így lehetne feloldani a látszólagos
ellentmondást: Galilei teljesen tudatában van annak, hogy a nagy
lengyel csillagásznak nem sikerült bebizonyítania saját elméletének
fizikai igazságát (ezt az igazságot a tudomány csak későbbi időkben
bizonyítja be, igen pontos csillagászati és földi kísérletek alapján);
mégis a legnagyobb csodálatot érzi iránta, mert Kopernikusz
megsejtetté, hogy előbb vagy utóbb felfedezik a bizonyítékokat, és
mindenekfelett megértette, hogy azok a nehézkes kísérletek, amelyeket
az arisztotelészi és ptolemaioszi csillagászat hívei a heliocentrikus
rendszer ellen felhoztak, híjával vannak minden reális bizonyító erőnek.
Ha ezt továbbfejlesztjük, akkor − véleményem szerint − a következő
eredményre juthatunk: Galilei bizonyára egyetért Arisztotelésszel,
amikor elébe helyezi minden spekulációnak azt, „amit a tapasztalat és
az érzékelés bizonyít nekünk”, nem gondolja azonban, hogy a
tapasztalat az adatokkal együtt a helyes értelmezést meg is adja, Sőt,
azt tartja, hogy sok esetben (mint például a kopernikánizmus esetében
is) az, amiben mi ellentmondást látunk bizonyos tények és egy adott
elmélet között, nem más, mint a nevezett elmélet és a tényekről adott
első primitív értelmezésünk közötti ellentmondás. Ezért kell lefejteni a
tényekről (amelyek önmagukban véve vitathatatlanok) azt a lepelt,
amelybe önkéntelenül is beburkoltuk őket; ezért kell olyan új, pontosabb
tényeket előidézni, amelyek megragadhatók valóságukban, minden
lepel nélkül.
Ilyesfajta tényeket − vagyis egyértelmű és rendkívüli pontossággal
leírható kísérleteket − előidézni tudni Galilei szerint annyit tesz, mint
érteni kikérdezni a természetet. Ebből a célból nem szabad
megállapodni az első minőségi látszatoknál (amelyek úgyis tele vannak
aggatva rendkívül veszélyes hagyományos értelmezésekkel), hanem
olyan technikai berendezéseket vagy modelleket kell kitalálni és
elkészíteni, amelyekben a természet válasza világosan kidomborodik.
Nos, el kell ismernünk, hogy Galilei éppen a Discorsiban ennek a
kikérdezésnek oly nagyszerű módját alkalmazta, amely azután
klasszikussá vált a tudomány történetében. A természetesen gyorsuló
mozgásnak már említett kísérleti ellenőrzésére gondolunk, amelyet a
híres lejtő-kísérletekkel hajtott végre: „legalább százszor megismételt
kísérletek” ezek, s mindig ugyanazzal az eredménnyel − mint ahogy
Salviati meséli vitatkozó társainak (VIII. 213) − „s a lejtőnek, vagyis a
golyót lefelé továbbító vájatnak minden szögben való állítása mellett”.
Az így elvégzett megfigyelések valóban hatékonyan kérdezték ki a
természetet, mert a golyó által befutott távolságok és a szakaszonként
elért sebességek pontos megmérését eredményezték. Erre a
kikérdezésre a természet félreérthetetlenül válaszolt; azt válaszolta,
hogy a régi arisztotelészi és occamista mechanika felfogása
tarthatatlan, mert nyíltan ellentmondanak annak, „amit a tapasztalat és
az érzékelés bizonyít nekünk”.
Minden valószínűség szerint 1604 előtt (vagyis mielőtt a
„természetesen gyorsuló mozgás” pontos definícióját megadta, amely
csak jóval később vált ugyanezen jelenség ex suppositione, deduktív
bizonyításának alapjává) Galilei már többféle lehetséges összefüggést
képzelt el az út és az idő között a testek szabadesésében. A természet
lejtő segítségével való megkérdezésének eredményei azonban arra
voltak jók, hogy ezek között az összefüggések között be tudta
bizonyítani egynek az igazságát, és az összes többinek hibás voltát
Ettől a pillanattól kezdve azt tapasztaljuk, hogy a „természetesen
gyorsuló mozgás” fogalmának általános, szigorúan pontos
meghatározását keresi; olyan meghatározást, amelyből éppen a fenti
összefüggést vezetheti le, és nem valami másikat; látjuk, hogy a
kísérletileg igazolt eredményt a mozgáselméletek tényleges
igazságának próbakövéül használja fel. Milyen jogon állíthatjuk ennek a
jellegzetesen kísérleti eljárásnak láttán, hogy a tapasztalat benne csak
alkalmi és másodlagos szerepet tölt be, mint ahogy Cassirer szeretné?
Arra a döntő funkcióra hivatkozva, amelyet Galilei a kísérleti
ellenőrzésnek tulajdonít − meglehetősen elhanyagolva az értelmezési
problémáját annak a szerepnek, amelyet Galilei a matematikának
tulajdonít − egy kiváló marxista felfogású olasz tudós, Galvano Della
Volpe újabban valami „materialista logika” energikus képviselőjét vélte
látni a nagy pisai tudósban. Anélkül, hogy teljesen osztanám ezt az
értelmezést, le akarom szögezni, hogy teljes mértékben egyetértek
Della Volpéval akkor, amikor élénken ellenzi − a tapasztalat bizonyító,
vagy „bizonyításra nem alkalmas” értekének alapján -Galilei
gondolatvilágának Cassirer-féle értelmezését. Della Volpe bírálatából
mindössze egy különösen kifejező részletet idézek, amely azt hiszem,
nagyon jól beleilleszkedik az ebben a pontban már felállított konklúziók
közé: „Galileo olyan deduktív okfejtést, azaz érvelést érvényesít, mely
egyfelől létrehozza a kvalitatív, az empirikus fogalmak matematikai,
azaz mennyiségi (kvantitatív) »felbontását« és »összetevését«, és
ezáltal elvezet az »idők és utak négyzetes arányosságának
eszméjéhez, vagyis a súlyos testek esésének helyes hipotéziséhez,
másfelől viszont bizonyítékát adja a hipotézis igazságának, amely
hipotézis ezáltal okozati törvénnyé válik, nem saját belső értéke (az
értelem ereje) miatt, hanem sajátosan a gyakorlati kísérlet alapján. A
kísérlet engedi meg, hogy megcáfoljuk vagy kizárjuk az oda nem való
tényeket, és így hozzásegíti az értelmet ahhoz, hogy valóban legyőzze
az alapvető nehézséget … azt, hogy ugyanazon ténynek más és más
előzményei lehetnek.”
Anélkül, hogy tovább akarnók nyújtani a már úgyis hosszú elemzést,
felvethetjük a kérdést: valóban sikerült-e Galileinek teljes, kimerítő
tudatosságra szert tennie a kísérleti módszer természetét illetően?
Vagyis igazán kielégítő módon tisztáznia önmagában az ész és a
tapasztalat közötti viszonyt? Azt hiszem, hogy összes műveinek
figyelmes és elfogulatlan olvasása alapján határozottan tagadóan kell
válaszolnunk ezekre a kérdésekre; ezt bizonyítják Galilei tagadhatatlan
ingadozásai a legtisztább deduktív módszerhez (ex suppositione) való
folyamodás s a tapasztalati megfigyeléshez való nem kevésbé
energikus és gyakori folyamodás között; megerősítik azok a
mindennapos viták is, amelyek Galilei mai tolmácsolói között folynak;
ezek éppen elég indokot .találnak Galilei írásaiban arra, hogy olyan
ellentétes felfogásokat tulajdonítsanak neki, mint a platonikus és a
materialista felfogás.
A legkülönösebb tény mégis az, hogy mindezen bizonytalanságok
ellenére, mindezen ingadozások ellenére Galilei óriási mértékben
hozzájárult a tudomány módszertani tudatosságának fejlesztéséhez:
ezt kénytelen egyöntetűen elismerni minden történész, bármilyen
irányzathoz tartozik is, mint ahogyan többször elismertük mi is, amikor
kiemeltük írásaiban a legélőbb s legaktuálisabb módszertani
észrevételek kimeríthetetlen gazdagságát. Ennek a rendkívüliségnek
magyarázatát a módszer problémájának objektíve bonyolult voltában
kell keresnünk; a problémát még a mai ismeretelméletnek sem sikerült
teljesen megoldania. Éppen mert Galilei minden más kortársánál
jobban megsejtette ezt a bonyolultságot, elkerülhette, hogy
bezárkózzék egy dogmatikusan racionalista, vagy dogmatikusan
empirista álláspontba és sikerült körvonalaznia − bár nem minden
bizonytalanság nélkül − azt az utat, amelyen majd a modern tudomány
továbbfejlődik. Ha filozófiai szempontból érdeklődésének szerteágazó
volta esetleg néha következetlenségnek tűnhet, módszertani
szempontból viszont úgy látjuk, hogy tudatos érettséget fejez ki: a
leghatározottabban bizonyítja, hogy tudósunk új szellemmel kezdett
érdeklődni a tudományos kutatás iránt, kívül minden eleve
meghatározott sémán, lett légyen az platonikus, avagy arisztoteliánus.
TIZEDIK FEJEZET
Egy harcos élet derűs befejezése
1. A hosszú Arcetri-beli száműzetés, tragikus megvakulása,
öregkorának sok és kellemetlen betegsége nem akadályozták meg
Galileit, hogy derűs és méltóságteljes nyugalomban zárja le életét.
Barátainak, tanítványainak, sőt még ellenfeleinek is példájával utoljára
leckét adott emberségből, s ez számos és értékes tanítása között
semmi esetre sem volt a legkisebb jelentőségű.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy egészségi állapotának
nyilvánvaló rosszabbodása az öreg tudós számára legalább egy
vonatkozásban hasznos volt: abban ugyanis, hogy enyhítette az
egyházi hatóságok által rárótt rendelkezések szigorát. 1639-ben
megengedték neki, hogy arcetri villájába fogadjon egy fiatal, értelmes
tudóst, Vincenzo Vivianit, aki egészen Galilei haláláig mellette marad; ő
írja meg majd a mester rövid életrajzát − amelyet többször idéztünk s
amely, bár a Galilei üldözői iránt állandóan kifejezett hódolata
bosszanthat bennünket (ez egyébként a mű hivatalos jellegének
tulajdonítható, hiszen kifejezetten Leopoldo de’ Medici herceg
megbízásából készült), mégis megható, olyan túláradó szeretettel
emlékezik meg a nagy tudósról.
Viviani nemcsak a tanítvány áhítatos csodálatát nyújthatta
mesterének, hanem a tudományos kérdések iránti fiatalos, olthatatlan
érdeklődését is, mindig új magyarázatokra törő vágyát, azt a
képességét, hogy ébren tudta tartani Galileiben a kutató kedvet. Nem
kell rá szebb bizonyíték, mint magának Galileinek ide vonatkozó szavai
a Benedetto Castellinek 1639. december 3-án diktált leveléből;
„Nyilvánvaló… hogy a kételkedés a filozófiában a feltalálás szülője,
mert utat nyit az igazság felfedezése felé. Azok az ellenvetések,
amelyeket hónapokkal ezelőtt tett ez a fiatal ember, jelenleg vendégem
és tanítványom, azon elvvel szemben (vagyis hogy a testeknek
függőleges szabadesésére vonatkozóan kimutatott összefüggések
változatlanul érvényesek bármilyen lejtőn is), amelyet én a gyorsuló
mozgásról szóló értekezésemben feltételeztem, s amelyet ő akkor nagy
szorgalommal tanulmányozott, oly nagy mértékben gondolkodásra
késztettek engem, hogy meggyőzhessem őt: ez az elv elfogadható és
igaz, hogy végre rájöttem, ha nem csalódom, mindkettőnk legnagyobb
örömére, a döntő bizonyításra, mert hiszen eddig nem egyet adtam
róla. Ezt most ő megszövegezte számomra, mert én, teljesen vak
lévén, talán összezavarodnék a bizonyításhoz szükséges rajzok és
betűk között” (XVIII. 125-126). Fiatal tanítványának ösztönző jelenléte
volt kétségkívül az egyik fő oka a mesterben kialakult derűnek. Ennek
tudható be, hogy lassanként elfeledte a múlt keserű emlékeit és
határozottabban érezte az emberi tudomány legyőzhetetlen erejét, a
tudományét, amely nemzedékről nemzedékre halad előre és sohasem
engedi, hogy megállítsák, sem az ellenfelei állította akadályok,
bármilyen nagyok is azok, sem ennek vagy annak a kutatónak halála,
bármilyen kiváló és értékes tudós volt is.
1641 októberében Arcetribe érkezik a mester utolsó tanításainak
megismerésére egy másik fiatal tudós, Evangélista Torricelli is, aki
kétségkívül Galilei szellemének legzseniálisabb folytatója. Galilei
hangja azonban elhalóban volt már, s nem tudott semmi újat hozzáfűzni
ahhoz, amit csodálatos műveiben megírt.
Galilei élete utolsó szakaszának egyik legjellemzőbb epizódja volt
Fortunio Licetivel folytatott vitája. Liceti arisztoteliánus tudós volt, a
filozófia és az orvostudomány professzora Pisában, majd Padovában s
végül Bolognában. E polémiában a legjelentősebb tény annak menete
volt. Kezdeti hevessége ugyanis nem nagyon különbözött a régi
polémiákétól, rövidesen azonban rendkívül mérsékelt hangúvá
szelídült, s ebben világosan látható tudósunk lelkületének mély derűje,
amely gondolkodásának érettebb tudatosságával párosult.
Fortunio Liceti nemrégen adta ki Litheosphorus sive de lapide
bononiensi (A fényhordozó, azaz a bolognai kőről) című értekezését,
amelyben az úgynevezett „bolognai fénylő követ” tárgyalta. Ez egy
barit-féleség, amelyet egy Vincenzio Casciarolo nevű alkimista talált
1604-ben a Bolognától nem messze levő Paderno hegyen; e kőzetnek
az volt különleges sajátsága, hogy a napfény hatására foszforeszkált
vagy, ahogyan akkor mondták, beitta a fényt, majd lassanként kiadta
magából. Az értekezés ötvenedik fejezetének tárgya a hamuszínű fény
volt, amelyet mindnyájan tapasztalhatunk a Hold árnyékos részén,
különösen akkor, amikor közel van a Nappal való együttálláshoz. Liceto
igyekezett megcáfolni Galileinek a Sidereus nunciusban annak idején
kifejtett elméletét, amely szerint a szóban forgó jelenség nem más, mint
a Földtől a Holdra visszavert napsugarak hatása, és úgy próbálta
megmagyarázni a jelenséget, hogy a Holdat körülvevő atmoszféra-
kisugárzás (ab aethere contermino ad Lunae globum) − a Hold
gömbjével határos éterből [származik], amely atmoszférának −
akárcsak a „bolognai fénylő kőnek” − az a tulajdonsága, hogy egy ideig
megőrzi a Napról előzőleg rávetődött sugarakat (ut, absente Sole, ac in
umbra..in parte lumine solari non tacta, conservet aliqudndiu lucem,
quarn prius a Sole susceperat [hogy a Nap távollétében árnyékban is…,
a napsugárzás által nem érintett részében is valameddig megőrzi a
fényt, melyet előzőleg a Naptól kapott]).
Mivel Liceti előzőleg elküldte Galileinek munkája egy példányát,
megkérvén, hogy közölje vele rávonatkozó véleményét, s mivel
időközben Leopoldo de’ Medici herceg is élénken sürgette tudósunkat,
hogy feleljen a Litheosphorus ötvenedik fejezetére, az agg tudós 1640
márciusában elhatározta, hogy kifejti elgondolását az érdekes
kérdésről. Le is diktálta azt a fiatal Vivianinak Leopoldo herceghez
intézett levél formájában. (Meg kell említenünk, hogy Galilei néhány év
óta újra foglalkozott a Hold problémáival, erre irányította 1637-ben,
megvakulása előtt, utolsó távcsöves megfigyeléseit. Erről az 1638.
február 20-i levelében számolt be (XVII. 29,1-297), amelynek tárgya
éppen a Hold úgynevezett tétovázása volt. Tulajdonképpen egy rövid,
de önmagában teljes kis értekezésről van szó, amely módszertani
szigorával és stílusának ragyogó tisztaságával valóban példaszerű.
Galileinek régi tétele a Föld és a Hold rokonságáról avagy
„sógorságáról” erősen felfrissítve jelenik meg benne. A levél néhány
Scheinerre vonatkozó keserű észrevétellel zárul.)
A levél szövege nem titkolta Galilei megvetését ellenfele iránt, akit a
legszúrósabb bírálatnak vetett alá; a vitát elmérgesítette az a tény, hogy
a levelet nemcsak Leopoldo hercegnek küldte el, amint az rendjén is
lett volna, hanem barátai között körözte, mielőtt Licetinek is megküldte
volna. Liceti írt a nagynevű tudósnak és, bár tiszteletteljes szavakkal
fejezte ki, de nem rejtette el neheztelését, − majd engedélyt kért, hogy a
híres levelet válaszával együtt kiadhassa. Ezen a ponton a vita vagy
hirtelen megszakadhatott volna, vagy egyre maróbb jelleget ölthetett
volna. Galilei azonban őszinte szívélyességgel válaszolt ellenfelének
(ez a szívélyesség az elkövetkező hónapokban csak nőtt), sőt
megígérte neki, hogy a lehető legrövidebb időn belül új fogalmazványt
készít munkájáról (a második megfogalmazás az elsőnél sokkal
udvariasabb hangnemben készült, bár bizonyos, nagyon finom gúny is
vegyül bele). Érdemes bemutatnunk néhány részletet Galileinek 1640.
augusztus 25-én Licetihez intézett leveléből:
„Valóban csodálatra méltó az a szerénység és finomság, amellyel ön
eszméit öltözteti; mert bár ezeket önmagukban valamilyen belső
keserűség hatja át, mégis, ennyi nyájassággal tolmácsolva, élvezettel
és szíves-örömest fogadtatnak … Nem gondoltam arra, hogy
nyomtatásban adjam ki ezt az írásomat…; de ha ön úgy határoz, hogy
nyilvánosságra hozza válaszomat, anélkül hogy tartalmán bármit is
változtatnék, más formában fogalmazom meg. s ha önnek úgy tetszik,
önnek magának küldöm el értekezésemet… Ami a csípős
megjegyzésektől való tartózkodást illeti, minthogy remélem, hogy
udvariasságától és nemeslelkűségétől indíttatva, így fog cselekedni, én
is biztosítom, hogy ha bármiben is ellent kell mondanom önnek, bár
legyőzetvén öntől tudásban, nem engedem, hogy megelőzzön engem
abban a tiszteletben, amellyel az ön kiváló érdemeinek tartozom” (XVIII.
232-236).
Galilei nyilván nem hajlandó ellenfele iránti udvariasságból a
legkevesebbet sem változtatni saját véleményén; nem is lenne értelme
ilyesmit követelni egy hozzá hasonló komoly gondolkodótól, aki hajlott
kora ellenére is szellemi képességeinek teljes birtokában van. Változik
azonban lelki beállítottsága; s ez nem csekély dolog, mert éppen ez a
változás (vagyis a régi éles hang elhagyása és a felsőbbrendű derű
elnyerése) az, ami lehetővé teszi, hogy egyre nagyobb
tárgyilagossággal vizsgálja saját tudományos irányzatának
jelentőségét. A következő pontban látni fogjuk, hogy tudósunknak
Licetivel való levelezése nemhogy megszakad az első levélváltás után,
hanem egyre terebélyesedik és komolyodik, mígnem alkalmat nyújt
Galileinek arra, hogy ismét szembenézzen teljes általánosságban az új
tudomány szelleme és az arisztote-lészi filozófia igazi lényege közötti
kapcsolatok problémájával. Meggyőződésem, hogy Galilei
felvilágosításai, amelyeket ellenfelének ad − e felvilágosítások nem
jelentenek visszafejlődést, hanem a mindenkor megtartott
álláspontjának elmélyítését -számunkra kitűnő lehetőséget adnak arra,
hogy behatoljunk gondolatvilága és megkíséreljük sokoldalúan
értelmezni azt.
 Itt mindenesetre hozzá kell tennünk − tudósunk változatlan
tudományos állásfoglalásának alátámasztására −, hogy ő még a
kopernikánizmus rendkívül kényes kérdését illetően is hű maradt (az
ünnepélyes visszavonás ellenére is) régi meggyőződéséhez, legalábbis
azokon a határokon belül, amelyeket a legelemibb óvatossági
követelmények megengedtek. Kétségtelen bizonyíték erre az 1641.
március 29-én Francesco Rinuccinihoz írott levele, amely annyira
világos, hogy nem szorul kommentárra: „Kopernikusz rendszerének
hibás voltát semmiképpen sem vonhatjuk kétségbe, főként mi
katolikusok… S minthogy én elégteleneknek találtam a kopernikuszi
megfigyeléseket és feltevéseket, még hibásabbaknak és még téve-
sebbeknek tartom Ptolemaioszéit és Arisztotelészéit, valamint
követőikéit, mert nagyon is világosan megállapítható ezeknek nem
meggyőző volta, anélkül, hogy kilépnénk az emberi fejtegetés határai
közül” (XVIII. 314-316).
Miután a fenti idézetekkel megmagyaráztuk, hogyan kell értelmezni
Galilei fejlődését (lelkének fejlődését és nem tudományos tanításáét)
1638-tól halálának napjáig, végül még egy − teljesen eltérő jellegű −
epizódra kell utalnunk, amely új szemszögből világítja meg mindig
eleven és gazdag személyiségének kimeríthetetlen forrásait: ez az
epizód a tudósunk és Alessandra Bocchineri közötti érzelmi
kapcsolatokból tevődik össze. Alessandra érdeme az volt, hogy
megsimogatta „Galilei lelkét, utolsó kegyelemként” és „kristálytiszta,
gazdag, zengő életerejének izzásával” kiváltott belőle egy tiszta
szellemi felindulást, a meghatott szeretetnek és a gyengéd
udvariasságnak harmóniáját, egy álomszerűen derűs varázslat
édességét, egy tiszta álomét, amely az utolsó őszi melegben a tavaszt
idézi”.
Alessandra Geri Bocchinerinek és Sestiliának − Vincenzo Galilei
feleségének − nővére, rövid élete során sok fájdalmat és örömet ért
meg. Miután Lorenzo Nati di Bibbiena özvegységben hagyta,
másodszor az arezzói származású Francesco Rasihoz ment férjhez, s
követte őt a mantovai nagyhercegi udvarba; nemsokára azonban Rasi
is meghalt és Alessandra újra egyedül maradt egy idegen városban,
távol családjától.
A Gonzagákat mégsem hagyta el, belépett Eleonórának, a
nagyherceg nővérének szolgálatába; amikor pedig ez férjhez ment
Ferdinánd császárhoz, udvarhölgyeként Bécsbe is követte. Itt a
császárné bemutatta egy ragyogó diplomatának − a firenzei
Gianfrancesco Buonamicinek aki harmadik férje lett. 1630-ban
Alessandra váratlanul visszatért hazájába, „miután meg tudott
menekülni − így írta a fivére Galileinek -rövid tizennyolc napi utazás
alatt a háború és a pestis borzalmaitól, mindenki csodálatára, aki csak
tudott róla” (XIV. 100).
Vincenzo természetesen sietve bemutatta édesapjának szép és
intelligens sógornőjét, aki annyi sikert aratott a legelegánsabb európai
udvarokban; nos, Galilei és Alessandra levelezéséből kitűnik, hogy
szívükben azonnal mély kölcsönös vonzalom támadt, amely az idők
múlásával sem gyengült, hanem szeretetteljes tartalommal telt meg
éppen az öreg tudós életének utolsó évében, s meghozta neki a
meghatott gyengédségnek azt az enyhítő leheletét, amelyre fentebb
utaltunk. „Én − írja Alessandra (Prato 1641 március 27.) − nemegyszer
erősen töröm a fejem azon, milyen módon találhatnám meg az útját,
hogy mielőtt meghalok, beszélhessek Uraságoddal, hogy egy egész
napon át élvezhessem társalgását anélkül, hogy megbotránkoztatnám
vagy féltékennyé tenném azokat a személyeket, akik akaratomban
meggátolnak. Ha tudnám, hogy Uraságod jó egészségben van, és nem
terhelné a kocsin való utazás, elküldeném lovaimat és találnék egy
kocsit is, hogy Uraságod kegyeskedjek eljönni és velünk tölteni két
napot, most, hogy már szép az idő. Nagyon szépen kérem,
szíveskedjék válaszolni, mert én tüstént elküldök önért és lassan
jöhetne, nem hiszem, hogy megviselné az utazás… Nem akarok
hosszasabban írni, abban a reményben, hogy Uraságod szíveskedik
válaszolni és megírni, mikor küldhetem el a kocsit, akkor aztán
elmondhatjuk a közmondással, hogy az Arno, amikor megárad,
sokmindent hord a hátán” (XVIII. 313). Alig lehet keserűség nélkül
olvasni Galilei azonnali válaszát (április 6.), amelyben, miután kifejezte
Alessandrának „kimondhatatlan örömet”, amelyet meghívásának
hallatára érzett, kénytelen bevallani, hogy nem fogadhatja el: „Nem
tudnám kellően kifejezni, mennyire boldog lennék, ha zavartalan
nyugalomban élvezhetném okfejtését, amely annyira felette áll az átlag
női szavaknak, sőt olyan, hogy aligha várhatnánk jelentősebb és
okosabb szavakat a világ dolgaiban legtapasztaltabb és legjártasabb
férfiaktól.
Fáj nekem, hogy nem tudom elfogadni meghívását; nemcsak mert
számos betegség és súlyos öregkorom akadályoznak, hanem azért
sem, mert hiszen még börtönben tartanak olyan okokból, amelyek
bizonyára ismeretesek a Nagyságos Lovag Úr, az ön férje és az én
Uram előtt” (XVIII. 319).
Bár nem láthatta viszont, bizonyosan érezte szellemének közelségét
életének derült alkonyán. Jelentőségteljes tény, hogy
1641. december 20-án írt utolsó levelét éppen Alessandrának küldi:
„Megkaptam Nagyságod igen kedves levelét olyan időben, amikor
nagy-nagy vigasztalásomra szolgált, mivel éppen ágyban feküdtem,
hetek óta súlyos betegen. Hálatelt szívvel köszönöm a személyem iránt
megnyilvánuló kedves szeretetét, azt a mély együttérzést, amellyel
felkeres nyomorúságomban és szerencsétlenségemben… Kérem önt,
hogy akaratlan rövidségemet tulajdonítsa betegségem súlyos voltának;
a legszívélyesebb szeretettel csókolom a kezét…” (XVIII. 374).
Liceti ezt nem tudja elvégezni, részben mert képtelen számontartani
az összes tapasztalati adatot, részben mert vaskos logikai hibákat
követ el; „teljes mértékben hibás voltát azzal bizonyítom, hogy ráépítek
az övére egy argumentumot, anélkül, hogy egy hajszálnyit is eltérnék
tőle, majd hibás következtetést vonok le belőle; ennek pedig igaznak
kellene lennie, ha az argumentum formájában nem lett volna hamisság”
(VIII. 499). Galilei ebben a munkájában is, mint már sok más előzőben
a legnagyobb határozottsággal állítja a matematika hasznosságát az
ilyen hibák elkerülésében, majd még nyomatékosabban hangsúlyozza
ezt a meggyőződését, amikor Liceti minden alap nélkül kijelenti, hogy ő
is „fizikai-matematikai” alapon végezte saját kutatását: „Látja tehát
Fenséged, a matematikai érvelés milyen jó szolgálatot tesz azoknak a
szirteknek elkerülésében, amelyekbe beleütközik s amelyeken
nemegyszer kockáztatja a hajótörést a tisztán fizikai okoskodás” (VIII.
521).
Különös figyelmet érdemelnek annak a levélnek utolsó sorai,
amelyben Galilei megmagyarázza, hogy nem állott szándékában
megbírálni az arisztotelianizmust általában, „hanem csak egyeseket,
akik határain túl akarják kiterjeszteni a filozófiát és az arisztotelészi
tekintélyt, s ezt tartják pajzsként maguk elé bárkivel szemben, aki
ésszerűen érvel” (VIII. 542). Ennek az utalásnak fontossága abban áll,
hogy a Licetivel folytatott vitát egy általánosabb problémára terjeszti ki:
saját gondolatvilága és az arisztotelészi filozófia közötti kapcsolatokra.
Tudósunk számos Licetihez intézett levelében, de különösen az
1640. szeptember 15-iben részletesen tárgyalja ezt a kérdést. Mivel
fontos dologról van szó, szükségesnek tartom, hogy fő részleteit
alaposabban elemezzem:
 „Szívesen hallom, hogy Kitűnőséged többekkel együtt, mint: ahogy
mondja, engem a peripatetikus filozófia ellenfelének tartómért ez
legalább alkalmat szolgáltat arra, hogy megszabaduljak ettől a bélyegtől
(mert ennek tartom az ilyen véleményt) és bebizonyíthatom, mennyire
csodálok egy oly nagy embert, mint Arisztotelész.
Szűkre szabott időmben megelégszem azzal, hogy csak röviden
utaljak arra, amit több idő esetén jobban és világosabban fejthetnék ki
és bizonyíthatnék.” Sajnos, Galilei nem tudta valóra váltani az itt
felmerült tervet, amelyről − mint már mondottam − okunk van azt hinni,
hogy hosszasan elmélkedett életének utolsó éveiben, s ezért nem
szabad megelégednünk ennek a levélnek a kérdés fontosságához
mérten nagyon is vázlatos tartalmával.
„Úgy vélem (és azt hiszem, ön is úgy véli), hogy igazi
peripatetikusnak, vagy arisztotcliánus filozófusnak lenni mindenekelőtt
azt jelenti, hogy Arisztotelész tanításának megfelelően filozofálunk s
azokkal a módszerekkel, azokkal a helyes feltevésekkel és elvekkel
dolgozunk, amelyekre a tudományos bizonyítás épül, feltételezvén
azokat az általános ismereteket, amelyektől eltérni súlyos hiba lenne. E
feltevések magukban foglalják mindazt, amit Arisztotelész tanít
Dialektikájában, s ami óvatossá tesz bennünket, hogy elkerüljük a
hamis érvelést, mert úgy irányít és szoktat minket, hogy jól okoskodjunk
és jól vezessük le az alapvető feltevésekből a szükséges
végkövetkeztetést; ez a tudomány a helyes okoskodás formájára
vonatkozik. Ami pedig ezt illeti, azt hiszem, hogy a számtalan, sohasem
csalárd tiszta matematikai kifejtés révén olyan biztonságra tettem szert
a bizonyításban, hogy ha nem is soha, de legalábbis igen ritka
alkalmakkor tévedtem az érvelésemben. Eddig tehát peripatetikus
vagyok.”
Azt hiszem ez a félreérthetetlen kijelentés alátámasztja mindazt, amit
már többször is igyekeztem tisztázni az előző fejezetekben, vagyis,
hogy Galilei tökéletesen meg van győződve arról, hogy az arisztotelészi
logika, „az érvelés hamisságainak elkerülésében” igen értékes
segítség, de ugyanakkor arról is meg van győződve, hogy az −
szabályainak elvont és általános volta miatt − nem elegendő segítség
erre a célra, s ezért a matematikával kell kiegészíteni. Szerinte tehát
csakis a matematika adhat − gyakorlatilag is és nemcsak elméletileg −
számunkra „olyan biztonságot a bizonyításban”, hogy majdnem minden
hibával és tévedéssel szemben, bármennyire rejtettek és megrögzöttek
is azok, biztonságot nyújt.
 Talán nem lesz hiábavaló, ha megismétlünk az előző fejezetekben
már közölt néhány idézetet − amelyek ebben az új megvilágításban
különös világosságra tesznek szert: „mint ahogy ex parte rei nincs
középút az igaz és a hamis között, úgy a szükséges bizonyítások (s
ezzel a kifejezéssel − mint a VI. fejezetben már rámutattam − Galilei
bizonyosan a matematikai bizonyításokra utal) vagy minden kétség
nélkül helyes, vagy könyörtelenül hibás következtetésre vezetnek,
anélkül, hogy bármi mód lenne korlátozásokkal,
megkülönböztetésekkel, szótekeréssel vagy más cselszövéssel talpon
maradni: itt néhány szóval és az első rohamra vagy Caesar leszel vagy
semmi” (VI. 296; idézve a VI. fejezet 4. pontjában); „Mit mondjunk,
Simplicio Úr? Nem volna helyes bevallani, hogy a geometria erénye:
minden másnál hatalmasabb eszköz a szellem csiszolására s előkészít
a tökéletes vitatkozásra s gondolkodásra” (VIII. 175; idézve a IX. fejezet
5. pontjában): „Az ilyesmiben, abban ugyanis, hogy néhány szóval
kimutassa a hibás konklúziók lehetetlen és helytelen voltát, bárha
mindig is igazaknak tartattak, a mi Akadémikusunknak bizony különös
tehetsége van” (VIII. 327; idézve a IX. fejezet 8. pontjában).
Miután Galilei kifejtette, hogy milyen értelemben és milyen
megszorításokkal fogadja el az arisztotelészi logikát, így folytatja: „Az
igazság elérésének biztos módozatai között ott van a tapasztalatoknak
bármilyen más érvelés elé helyezése, mivel bizonyosak vagyunk, hogy
ez az utóbbi, legalábbis burkoltan, tartalmazza a hamisságot, s mivel
egy érzéki tapasztalat nem mondhat ellen az igazságnak: ezt a tanítást
is rendkívül becsesnek tartotta Arisztotelész és messze elébehelyezte a
világ összes emberi tekintélye értékének és hatalmának.”
E részlet jelentése nagyon világos, és különösen fontosnak tartom,
hogy Galilei visszatér benne a Dialogo siti massimi sistemiben kifejtett
álláspontjához anélkül, hogy a platonizmusnak azokat az
engedményeket tenné, amelyeket, legalábbis látszólag, a Discorsi e
dimonstrazióni matematiche intorno a due nuove scienze néhány
helyén tett. Ha ezt tudomásul vesszük, azt hiszem túlzás lenne csak a
Discorsinál megállapodni, elfelejtvén azt, amit tudósunk expressis
verbis megírt mind a Discorsi előtt, mind utána (vagyis mind a Dialógé
bán, mind Licctinek írott jelen levelében). Határozott tiltakozása,
amelyben lehetetlennek tartja, hogy az érzéki tapasztalat ellent-
mondjon az igazságnak, véleményem szerint félreérthetetlenül
megerősíti Galileinek azt az akaratát, hogy a kísérleti ellenőrzésnek,
mint a tudományos elméletek próbakövének, központi szerepet
juttasson. Amikor valamely érvelés ellentmond egy „ténynek”, akkor
„legalábbis burkoltan” valami hamisság van benne, s a tudós feladata
éppen az, hogy feltárja ennek a hamisságnak természetét. Ez, jól
vigyázzunk, nem azt jelenti, hogy az elmélet és a tapasztalati
megfigyelés közötti első látszólagos ellentmondásra Galilei el akarná
vetni az elméletet; mert ha ez igaz volna, akkor azonnal el kellett volna
vetnie a kopernikuszi elméletet, amikor a tudósok úgy látták, hogy
benne néhány dolog ellentmond a mindennapi élet tényeinek (például a
testek függőleges esése). A most idézetthez hasonló esetekben a
hamisság valóban létezik, de nem az elméletben, hanem abban a
módban, ahogyan bizonyos következtetéseket akarnak levonni belőle,
amelyek ellentmondanak a tapasztalatnak; így, a kopernikuszi elmélet
példájában a hamisság abban az állításban van, hogy a kopernikuszi
feltevésből következik annak lehetetlensége, hogy a testek
függőlegesen esnek. Ennek a hamisságnak kiküszöbölése céljából ki
kell tehát javítani egy hamis okoskodást és nem a feltevést kell
félretenni; s éppen ebben a kijavításban nyújthat számunkra a
matematika segítséget (például, a kopernikánizmus esetében,
bebizonyíthatja − mint ahogy éppen Galilei tanította hogy a Föld
mozgásának feltevéséből egyáltalában nem az következik, hogy a
szabadon eső testeknek hátra kell maradniok a függőlegeshez képest,
hanem talán éppen az ellenkezőjét, hogy előtte kell leesniük, mint
ahogy valóban ki is mutatták jóval Galilei kora után).
Miután kinyilvánította egyetértését Arisztotelész két alapvető
módszertani szabályával, Galilei ugyanolyan határozottan leszögezi,
hogy nem ért egyet azokkal az arisztoteliánusokkal, akik, mint például
Liceti is, elfelejtik Arisztotelésznek azt a tanítását, hogy elébe kell
helyezni a tapasztalatot „a világ összes emberi tekintélye értékének és
hatalmának”. Ezek alávetik magukat Arisztotelész abszolút
tekintélyének, „aminek fenntartása végett megtagadják az érzéki
tapasztalatokat, vagy furcsa módon értelmezik Arisztotelész
„szövegeit”; e szövegek tartalma és korlátai miatt a legszívesebben
más, nem kevésbé furcsa és elképzeléseitől bizonyára távoleső
dolgokat adnának az illető filozófus szájába”. Az ilyen arisztoteliánusok
nem gondolják meg, hogy Arisztotelész tévedhetett, bármilyen helyesek
is azok a módszertani törvények, amelyeknek követését célul tűzte
maga elé. „Egyáltalában nem visszataszító, ha egy nagy művész, bár
művészetében teljesen biztos és tökéletes szabályokat követ, néha
téved munka közben valamely részletkérdésben: mint ahogy például
egy zenész vagy egy festő, bár ismeri a művészet igaz szabályait, a
gyakorlatban mégis elkövet valamilyen disszonanciát, vagy nem vesz
észre valamely távlati hibát. Ezek szerint nekem, aki tudom, hogy ezek
a művészek nemcsak hogy ismerték az igaz szabályokat, hanem ők
maguk fedezték fel őket, látván egyes munkáik bizonyos hiányosságait,
úgy kell fogadnom e hibákat, mint mestermunkát, mint fenntartásra és
utánzásra méltó dolgokat szerzőik tekintélye miatt? Ehhez bizony nem
járulok hozzá.” Hasonló magatartást kell tanúsítania, Galilei szerint,
Arisztotelésszel kapcsolatban mindazoknak, akik valóban hűen akarják
követni módszertani útmutatásait. „Ehhez csak azt akarom még
hozzátenni: bizonyos vagyok benne, hogy ha Arisztotelész közöttünk
élne, befogadna engem követői közé igen kevés, de ugyancsak
meggyőző ellentmondásom ellenére, sokkal inkább, mint másokat, akik,
hogy igaznak állítsák be minden mondását, olyan eszméket
magyaráznak bele műveibe, amelyek soha eszébe sem jutottak volna.
És ha Arisztotelész meglátná a legújabban felfedezett újdonságokat az
égbolton, holott azt állította, hogy az változhatatlan és változatlan, mert
eladdig semmiféle változást nem tapasztalt rajta, most megváltoztatná
véleményét és az ellenkezőjét mondaná, mert ő jól megérti, hogy míg
akkor változhatatlannak mondta az égboltot, mivel nem látott rajta
változást, most azt mondaná, hogy változó, mert változásokat tapasztal
rajta.”
A tapasztalatra vonatkozó ezen utolsó hivatkozással zárul le a
levélnek az a része, amely a most érintett kérdéseket tárgyalja. Nagyon
jelentős hivatkozás ez, fontosságát ki kell emelnünk: nyilvánvaló az
ellentét azon elméleti állítás, hogy „az égbolt változhatatlan és
változatlan”, valamint azon tapasztalati megállapítás között, hogy
„változásokat tapasztalni rajta”; ilyen esetben nincs szükség különleges
matematikai bizonyításokra, hogy felfogjuk az első és a második tétel
összeegyeztethetetlen voltát: ez az összeegyeztethetetlenség
nyilvánvaló, nem segít rajta semmiféle „szótekerés vagy más
cselszövés”. Mi kell tehát? Vagy el kell fogadni az elméleti állítást és
tagadni a tapasztalati megállapítást, vagy elfogadni ezt és tagadni
amazt. Ennyire világos esetben Galileinek nincsenek kétségei: ahhoz,
hogy hű maradhasson Arisztotelészhez, tagadnia kell az égbolt
arisztotelészi elméletét; s hogy „elébe helyezze a tapasztalatot az
érvelésnek”, nyílt harcot kell folytatnia kortársai arisztotelianizmusával.
Véleményem szerint az a vizsgálat, amelyet Galilei olyan higgadtan
végzett el a saját álláspontja és Arisztotelész álláspontja között fennálló
kapcsolatok tisztázására, bőségesen elég annak bizonyítására, hogy
gondolkodásában mély nyomai vannak az arisztotelianizmusnak. S a
legfontosabb közöttük, az, hogy a tapasztalatot elébe kell helyezni az
érvelésnek, önmagában is megcáfolja Galilei tudományos
munkásságának tisztán platonikus értelmezését.
Az is igaz azonban, hogy Galilei hivatkozása a tapasztalatra jóval
túlmegy Arisztotelész megfelelő hivatkozásán, mert Galilei nagyon jól
tudja, hogy a tapasztalatot − ahhoz, hogy bizonyító ereje legyen −
okosan kell megszerezni; gyakran kijelenti ugyanis − mint ismételten
láttuk például a Leopoldo herceghez intézett levél egy részletében is,
amelyet az előző pont elején idéztünk −, hogy „az érzék az első
érzékeléskor tévedhet”.
Hogyan kell tehát eljárnunk, hogy helyesbítsük? A helyesbítési
eljárásban Galilei nem tisztán arisztoteliánus, mert a logikán kívül
hivatkozik a matematikára is, amely egyrészt a helyes érvelés nagy
kidolgozója, másrészt a természet pontosabb megfigyelésére ösztönöz
(nemcsak minőségi, hanem mennyiségi megfigyelésről is szó van), és
nemkülönben az elméleti feltevések ellenőrzésére szolgáló technikai
eszközök (vagy modellek) sugalmazója. Galilei mégis azt tartja − nem
fontos most, jogosan vagy jogtalanul −, hogy ha ő „túl is megy”
Arisztotelészen, ez nem jelenti, hogy Arisztotelész „ellen megy”; és
amikor többször hivatkozik Platónra, azt bizonyára nem azért teszi,
hogy visszatérjen a „tapasztalatnak az érvelés alá rendeléséhez” annak
bármilyen formájában, hanem hogy megerősítse saját polémiáját az
arisztoteliánusok ellen (a „hamis arisztoteliánusok” ellen) és hogy
kiemelje a matematikának, mint a logika kiegészítésének fontosságát
(emlékezzünk vissza Simplicio szavaira, amelyeket már idéztünk a IX.
fejezetben: „Valóban kezdem megérteni, hogy a logika, bár beszedünk
szabályozásának igen fontos eszköze… nem vetekedhet a geometria
éleslátásával”).
Kizártnak tartom, hogy Galileinek hivatkozását a matematikára mint
fontos eszközre úgy lehessen magyarázni, mint valami metafizikai
matematizmushoz való csatlakozását: kizárt dolog, először is mert
Galilei − éppen az imént mondtuk -beiktatja a matematikát a logikába,
vagy, hogy pontosabbak legyünk, a nyelv kiigazításának nagy
folyamatába, amit ő feltétlenül szükségesnek tart a tudományos kutatás
fejlődése szempontjából (s amelynek szerinte nemcsak valóban
kifogástalan okoskodásokból kell állnia, hanem ki kell küszöbölnie a
tudományos nyelvezetből a „nem operatív” értelemben vett „metafizikai”
fogalmakra való csalárd és kétértelmű hivatkozásokat; másodszor kizárt
dolog azért, mert Galilei a matematikát majdnem mindig úgy tekinti,
mint a technikával összekapcsolt tudományt és nem mint „tiszta
matematikát” e terminus mai értelmében (éppen ezért szerinte az a
feladata, hogy általa közelebb jussunk a természetes világhoz és ne
vezessen minket valami transzcendens ideális létezők világába). Az is
igaz ugyan, hogy Galilei néha olyan kifejezéseket használ, amelyek
kedveznek a platonizáló értelmezésnek − így például híres
hasonlatában, amelyben a természet mint matematikai betűkkel írott
könyv szerepel de ilyen esetekben nyilvánvaló, hogy a kifejezéseknek
kizárólag polemikus célja van. A most említett példára vonatkozóan:
Galilei ezt a hasonlatot azért gondolta ki a Saggiatoréban, hogy
szembeállítsa a tudósok igazmondó világát a költők fantasztikus
világával. Érdekes, hogy ugyanez a hasonlat visszatér egy Licetihez írt
levélben is (nem a 2. pontban szereplő levélről van szó, hanem egy
másikról, amely 1641 januárjában kelt); itt azonban a természet könyvét
már nem a költői fantázia alkotásaival állítja szembe, hanem
Arisztotelész könyveivel. Bár a hasonlat egyik részét kicserélte, a
nyíltan bevallott szándéka − mind az egyik, mind a másik esetben − az,
hogy harcoljon a tekintély elve ellen, s nem az, hogy valamely
geometriai valóság mellett törjön lándzsát, amely a látszat alapját
képezi: „csak arra következtetek, mivel Kiválóságodnak az a célja, hogy
igaznak tartsa Arisztotelész minden mondását és hogy azt állítsa,
miszerint a tapasztalatok nem mutatnak semmit, amit Arisztotelész ne
tudott volna, hogy ön úgy cselekszik, ahogyan talán sok peripatetikus
együtt sem cselekedne; s ha e filozófia az volna, ami Arisztotelész
könyveiben foglaltatik, véleményem szerint Uraságod lenne a világon a
legnagyobb filozófus, mert látom, annyira kisujjában vannak e könyvek
és oly kitűnően ismeri minden részletüket. Én pedig az igazat megvallva
azt tartom, hogy a filozófia könyve az, amely folyton-folyvást nyitva áll
szemünk előtt; de minthogy a mi ábécénktől eltérő betűkkel van írva,
nem tudja elolvasni mindenki; e könyv betűi háromszögek, négyszögek,
körök, gömbök, kúpok, gúlák és más matematikai alakzatok, amelyek
alkalmasak az effajta olvasásra” (XVIII. 295). Ennek az idézetnek kezdő
szavai: „mivel Kiválóságodnak az a célja, … miszerint a tapasztalatok
nem mutatnak semmit stb.” világosan bizonyítják, hogy a tapasztalatra
való hivatkozás és a támadás a tekintélyelv ellen Galilei számára egy
és ugyanaz; ez is alátámaszthatja fentebb állított tételünket, amely
szerint Galilei gondolatvilágát nem lehet visszavezetni a platonizmus
többé vagy kevésbé nyílt formájára.
A most tárgyalt kérdés, a tekintélyelv elleni támadás kérdése teszi
lehetővé, hogy foglalkozzunk a Galilei „filozófiájának” értékelésében
véleményem szerint legdöntőbb érvvel. Kétségtelen, hogy Galilei
minden munkájában kitartóan harcolt a fenti elv ellen; mégsem látom
biztosnak, hogy teljesen megértette ennek a polémiának bonyolult
jelentőségét.
Vajon a XVI. és XVII. század arisztoteliánusai miért tettek olyan nagy
erőfeszítést, hogy tudományukat hozzákössék Arisztotelész nevéhez?
Minden valószínűség szerint Galilei nem tette fel magának ezt a
kérdést, de mindenesetre nem adott rá választ. Mi azonban tudjuk,
hogy az említett erőfeszítéseknek pontosan meghatározott filozófiai
jelentőségük volt: kapcsolatot igyekeztek találni a tudományos
kutatások és egy nagy metafizikus rendszer között. Ez a kapcsolat − az
arisztoteliánusok szerint − feltétlenül szükséges volt arra, hogy a
kutatásoknak egységet s ezzel komolyságot biztosítson. Más
szavakkal: e nélkül a kapcsolat nélkül a kutatásokat állandó fejlődésük
során a peripatetikusok szerint az a veszély fenyegette, hogy ezer ágra
szakadnak, szétporladnak, tisztán technikai kutatásokká zsugorodnak
össze, egy szóval elveszítik „elméleti” értéküket. Ennek az álláspontnak
hátterében az állt, hogy a tudomány nem állhat meg önmagában, ha
nem lehet szilárd alapja, ha nem épül valamilyen metafizikára.
Mindebből nagyon is világosan kiderül az a veszély, amelyet Galilei
eljárásában felfedezni véltek; az már nem érdekelte őket, hogy Galilei
követi-e vagy sem Arisztotelész módszertani szabályait: szemükben a
súlyos dolog az új tudománynak az a követelése volt, hogy meg kell
szüntetni minden alárendeltségi viszonyt, a régi és jói megalapozott
metafizikával szemben. És hogy ez a szakadás nagyon is mély volt, azt
jobban megértették, mint a jezsuiták; ez utóbbiak ugyanis abban
reménykedtek, hogy alkalmas mesterkedésekkel valamilyen
kompromisszumfélét találnak az új tudomány és a régi metafizika
között; az arisztoteliánusok viszont nem tápláltak semmi ilyesféle illúziót
És ha őszinték akarunk lenni, azt sem mondhatjuk, hogy
megállapításuk pontatlan volt; az új tudomány születése valóban súlyos
csapást mért a metafizikára, olyan forradalmi ugrást jelentett, amely
nem tűrt kompromisszumokat. Mit is eredményeztek volna ezek? Hová
vezetett volna végső soron a részkutatások számának növekedése,
amelyeket mindenféle rendszeren kívül végeztek?
 Az arisztoteliánusoknak ez az aggodalma annyira komoly volt, hogy −
körülbelül ugyanazokban az esztendőkben − osztotta velük, bár más
szemszögből, egy olyan nagy gondolkodó is, mint Descartes, ő
azonban − minthogy meg volt róla győződve, hogy a modern tudományt
most már nem lehet megtagadni − Arisztotelész követőitől eltérően nem
ragaszkodott többé az új tudomány elleni terméketlen harchoz, hanem
egy új metafizika felkutatására indult, amely legalább olyan szilárd új
filozófiai alapot tud nyújtani a születőben levő tudománynak, mint
amilyent az arisztotelianizmus biztosított a Galilei előtti régi
kutatásoknak.
Ha ebből a szempontból nézzük, akkor világos, hogy Galilei nem volt
arisztoteliánus. De nem volt platonikus sem; sőt, többet is mondhatunk:
nem volt igazi filozófus. Nem értette meg annak a tudományos
forradalomnak filozófiai horderejét, amelynek ő maga volt az élharcosa;
nem akart foglalkozni azokkal a következményekkel, amelyek előbb
vagy utóbb belőle származnak. Egyetlen gondja az volt, hogy minden
módon segítse az új tudomány fejlődését: hogy bátran megnyissa
számára az utat, minden akadályt elhárítson előle, akár a metafizika,
akár a teológia részéről mutatkoztak is.
Innen ered nagy módszertani érdeklődése, innen erednek kitartó
harcai, hogy megtisztítsa a tudományos vitákat mindattól, ami csak
akadályozhatta a kutatás szabad kibontakozását; és innen ered az is,
hogy képtelen volt bármiféle komoly kutatást végezni, amellyel
feltárhatta volna a tudományban szükséges új módszerek filozófiai
előfeltételeit. Csak egy dolog volt számára fontos: hogy ezek az új
módszerek valóban hatékonyak legyenek, hogy a tudomány
segítségükkel egyre gyorsabb ütemű haladásra legyen képes.
A nemzetközi tudománytörténeti kongresszuson (Firenzében, 1956
szeptemberében) nemrég tartott nagyon szép előadásában, A. C.
Crombie világosan megmagyarázta, hogyan tekinthették Galileit több
egymással összeegyeztethetetlen filozófiai irányzat „jelképének”
(platonikus, kantiánus, experimentalista, pozitivista stb); s valóban,
ezeknek az irányzatoknak mindegyike talált is Galilei műveiben olyan
megnyilvánulást, amely alkalmas volt saját értelmezésének igazolására.
Úgy vélem, ez annak alapján megmagyarázható, hogy Galileinek a
valóságban nem volt tudatosan kidolgozott saját filozófiája.
Helytelen volna arra. gondolni, hogy a most elmondottakban
valamilyen lebecsülési kísérlet rejlik.
 Bár Galilei nem volt a szó igazi értelmében vett filozófus, ennek
ellenére elsőrendű helyet foglal el a filozófiai gondolat történetében,
mert bátran szakított a régi metafizikával, mert győzelmesen harcolt a
tudományos kutatás autonómiájáért, az észbe vetett hitért, amelyet
sikerült elültetnie sok-sok kortársa szívében. Ugyanakkor, amikor
elismerem, hogy nem lehet őt ennek vagy annak, a különleges filozófiai
rendszernek szimbólumává emelni, úgy vélem, azt is el kell ismernem,
hogy ő a legalkalmasabb személy arra, hogy a modern kort jelképezze;
sőt, annál valamivel több is: ennek a kornak ő volt a kezdeményezője,
kitartó, legyőzhetetlen mozgató ereje.
4. 1641 novemberének első napjaitól kezdve Galilei ágyba
kényszerült, nem erős, de állandó lázzal, vesefájdalmakkal és erős
szívdobogással. Két tanítványa, Evangélista Torricelli és Vincenzo
Viviani szakadatlanul mellette voltak; még szívesen, figyelmes
értelemmel követte tudományos vitáikat, de egyre kevésbé tudott
bennük közvetlenül részt venni.
1642. január 8-án reggel − mint ahogy Viviani mondja el -Galilei
„filozofikus és keresztényi lelki nyugalommal visszaadá lelkét
Teremtőjének, elmenvén lelke, mint hinni szeretném, hogy közelebbről
élvezze és csodálja azokat az örök és változhatatlan csodákat,
amelyeket halandó tehetségével olyan nagy türelmetlenséggel
igyekezett múlandó emberi szemünkhöz közelebb hozni”. Közel 78
éves volt.
.„Testét − így folytatja Viviani Racconto istoricó]a (Történeti
elbeszélése) − Arcetri-beli villájából Firenzébe vitték é-; a mi
fényességes Nagyhercegünk rendeletére külön temették el a Santa
Groce templomban, ahol a nemes Galilei-család ősi sírhelye van
(vagyis a családi sírboltba temették, XV. századbeli dicső őse,
Galilaeus de. Galilaeis mellé, akiről már az I. fejezetben
megemlékeztünk), azzal a gondolattal, hogy fenséges és pompás
síremléket emelnek neki a nevezett templom legelőkelőbb helyén és
így, nem kevésbé nemes szívvel, mint életében, megtiszteljék halála
után a második firenzei Amerigo halhatatlan hírnevét, aki nem valami
kis földrészeket fedezett fel, hanem számtalan égi glóbust és
csillagokat, amelyeket a Legfényesebb Ház [a Medicieké]
legszerencsésebb jegyében mutatott ki”.
A „fenséges és pompás síremléket” azonban mégsem állíthatták fel,
mert 1642. január 25-i dátummal, Francesco Barberini kardinális, VIII.
Orbán unokaöccse, Giovanni Muzzarelli atyának, a firenzei
inkvizítornak, a következő szövegű levelet küldte: „Az Asszesszor úr,
őszentsége a Mi Urunk előtt, felolvasta Főtisztelendőséged levelét,
amelyben ön tudatta Galileo Galilei halálát, és utalt arra, amit
véleménye szerint a sírját és temetését illetően tenni kell; őszentsége,
Eminenciás uraink véleményét meghallgatva úgy határozott, hogy ön,
szokott ügyességével adja finoman a Nagyherceg tudtára, hogy nem
helyes mauzóleumot emelni azon személy tetemének, akit a Szent
Inkvizíció Törvényszéke elítélt és aki büntetésének ideje alatt halt meg,
mert a jók megbotránkozhatnának Őfensége óvatlan
könyörületességén. Ha azonban mégsem lehetne elhárítani ezt a
gondolatot, önnek figyelmeztetnie kell, hogy- a feliratban, amit a sírra
vésni fognak, ne legyenek olyan szavak, amelyek megsérthetnék ennek
a Törvényszéknek hírnevét. Ugyanúgy kell figyelmeztetnie önnek azt is,
aki a gyászbeszédet fogja tartani, s gondoskodjék a beszéd előzetes
megszerzéséről és alapos átvizsgálásáról, mielőtt elmondanák vagy
kinyomtatnák. Őszentsége Főtisztelendőséged bölcs belátására bízza
ennek az ügynek elintézését” (XVIII. 379-380). Muzzarelli atya „szokott
ügyessége” kétségkívül nagy volt, s ugyancsak nagy volt a
Fényességes Medici Ház alázatossága is, mert nem emeltek Galileo
Galileinek mauzóleumot sem azonnal, sem pedig halála után körülbelül
egy évszázadig. Csak 1734-ben határozta el a Szent Hivatal, amelyet
az ügyre vonatkozóan megkérdeztek, hogy engedélyezi felállítását:
„reseribendum P. Inquisitori quod constructionem depositi Galileo non
impediat, séd curet sollicite sibi communicari inseriptionem super dicto
deposito faciendam, illamque ad S. Congregationem transmittat, ad
effectum circa illám dandi ordines opportunos antequam fiat” (írassék
meg válaszul az Inkvizitor atyának, hogy Galilei síremlékének
felállítását ne akadályozza, de gondoskodjék arról, hogy a nevezett
emlékműre kerülő feliratról jóelőre tájékoztassák, és azt a Szent
Kongregációhoz is juttassa el, ez ügyben pedig a megfelelő
intézkedéseket jóelőre tegye meg) (XIX. 399). Az emlékművet, G. B.
Foggini és G. Ticciati szobrászok alkotását, 1737-ben valóban
felállították a firenzei Santa Croce templomban.
Az egyház Galilei iránti türelmetlenségét ugyanolyan keményen
érvényesítette tanítványaival szemben is, amikor közülük egynéhányan
1657-ben, ugyancsak Firenze városában megalapították az Accademia
del Cimentót azzal a szándékkal, hogy Mesterük szellemében
folytassák a természet kutatását. De a Fényességes Medici Ház ismét
képtelen volt megfelelő támogatást nyújtani, hogy ellenálljanak a
teológusok nyomásának. Az akadémiának alig tíz évi fennállása után
(vagyis 1667-ben) be kellett szüntetnie dicsőséges működését.
Az Index-Kongregáció csak 1757-ben határozta el, hogy felmondja
minden olyan munkát betiltó rendeletét, amely a Nap mozdulatlanságát
és a Föld mozgását tanítja („quod … om-mittatur Decretum quo
prohibentur libri omnes docentes im-mobilitatem solis ct mobilitatem
terrae”) (XIX. 419). De még több mint fél évszázadnak kell elmúlnia
ahhoz, hogy a Szent Hivatal is hozzájáruljon a fenti határozathoz. Az
első érdemleges rendeletet 1820-ban bocsátották ki, de csak egy
személyre szóló jelleggel, mert mindössze bizonyos Jákob Settele nevű
professzor Elementi di astronomia (A csillagászat elemei) című
munkájának kiadását engedélyezték. Végül 1822 szeptemberében
határoztak úgy a Szent Hivatal eminenciás tagjai, hogy attól kezdve
nem kell megtagadni olyan munkák kiadási engedélyét, amelyek a Föld
mozgását és a Nap mozdulatlanságát tárgyalják („decreverunt non esse
a presenti et futuris protemporc Magistris Sacri Palatii Apostoliéi
recusandam li-centiam pro impressione ct publicatione operum
tractantium de mobilitate terrae et immobilitate solis juxta communem
modernorum astronomorum opinionem, dummodo nihil aliud obstet..
(elhatározták, hogy mostantól kezdve nem szükséges a Szent Apostoli
Szék magisterének megtagadnia az engedélyt olyan munkák
kinyomtatására, és közzétételére, amelyek a Föld mozgásáról és a Nap
mozdulatlanságáról szólnak, a jelenkori csillagászok általános
véleményével megegyezően, feltéve, hogy más akadályozó ok nem áll
fenn) (XIX. 421). Ennek következtében először törölték a tiltott könyvek
jegyzékéből Kopernikusz, Galilei, Kepler műveit, amelyeket a XVII.
század elején ítéltek el.
Nyilvánvalóan felesleges megemlíteni, hogy ennek a törlésnek
semmiféle hatása nem volt a kultúra valóságos történetére, annyira
elkésett a kopernikuszi felfogás fejlődéséhez képest. Ami Galilei
gondolatait illeti, immár régen elterjedtek Európa minden országában,
amelyek megtanulták, hogy benne lássák − mint az Enciclopédia, a
felvilágosodás leghíresebb kiadványa írja, − a „minden előítélettől
mentes embert”, „azt, aki elűzte a régi iskola hibáit”.
Bár ma már nem írhatjuk alá többé betűszerinti jelentésükben ezeket
a véleményeket, mégis el kell ismernünk, hogy éppen a felvilágosodás
gyűjtötte össze Galilei örökségének legéletrevalóbb csíráit, hogy egész
életművéből valóságos és termékeny tanítást merítsen; s itt nemcsak
zseniális tudományos és módszertani elgondolásaira utalok, hanem
arra a politikai-kulturális programra is, amelynek bukása döntő
tapasztalatot jelentett az európai művelődés számára: keserű, de
szükséges tapasztalatot, hogy „megszüntessék” azokat a hibákat és
előítéleteket, amelyeknek éppen Galilei volt védelmezője, de egyben
áldozata is.
 Magyarázó szótár
A filozófiai, matematikai és fizikai vonatkozású jegyzetek általános
tájékoztatót, gyors eligazítást kívánnak nyújtani a szakkifejezések
között, s egyben igyekeznek utalni összefüggéseikre is. A könyvben
számos név szerepel, amelyeknek nagy része lexikonokban sem
található, s ezért jegyzetelésük különösen indokolt. Viselőik közvetett
vagy közvetlen, baráti vagy ellenséges kapcsolatban álltak, vagy éppen
közömbösek voltak Galileivel, és nemegyszer csak ennek a
kapcsolatnak köszönhetik nevük fennmaradását. Más nevek viszont
tájékozódási pontokat jelölnek, amelyek segítik az olvasót a
tudománytörténeti eligazodásban. Egyéb történeti vonatkozású
jegyzetek a korra és annak intézményeire utalnak.
A
Accademia dei láncéi („A hiúz-szeműek akadémiája”). − Alapítói a
hiúz éleslátásáért választották e nevet. Elsősorban a matematikai és
természettudományos kutatásokat tűzték ki céljukul, s azt vallották,
hogy a dolgok belsejébe kell hatolni, hogy megismerjük okaikat. Galilei
volt egyik leghíresebb tagja az Akadémiának, amely a nagy tudós
módszereit sajátjaiként fogadta el.
Accademia del Cimento (a tudományos kísérlet akadémiája; Vö.
olasz elmentő = kísérlet, vizsgálat). − 1657-ben alapította Firenzében
Leopoldo de’ Medici (1. ott) természettudományos kutatási céllal. 1667-
ben megszűnt, valószínűleg azért, hogy ne álljon útjában alapítója
bíborosi kinevezésének.
Accademia della Crusca − a Crusca (korpa) akadémia. Firenzében
alapították 1582-ben nyelvművelési célzattal, hogy úgy válassza el a
hely-
telen szavakat a tiszta nyelvhasználat szavaitól, mint ahogyan a
korpát elválasztják a liszttől. Innen a neve. Híres, több kiadást megért,
és még ma sem teljesen befejezett munkája a nyelvhelyességi szótár.
Afrodiziai Alexander (Alexander Afrodisias) i. sz. III. században. -
Arisztotelész követője és magyarázója.
Aggiunti, Niccold (1600-1635). − A filozófiai és jogi doktorátus
megszerzése után a fiatal II. Ferdinánd nagyherceg irodalomtanára lett.
Valószínűleg ebben az időben volt Galilei magántanítványa. Így
történhetett, hogy amikor 1626-ban megüresedett a pisai egyetem
matematika professzori széke, Galilei meleg pártfogásával elnyerte azt.
Itt érte korai halála.
 Aquinói Tamás (1225-1274) − a skolasztikus vallási, idealista filozó-^
fiának legnagyobb képviselője, akit később a katolikus vallás szentté
avatott, s rendszerét az egyház „egyedül igaz” filozófiájaként fogadta el.
Tanításait összefoglalóan tomizmusnak nevezik. Aquinói Tamás
Arisztotelész tanításából kiirtotta az összes materialista és dialektikus
eszméket, és ezzel betetőzte Arisztotelész skolasztikus átdolgozását.
Szerinte az értelmet és a tudományt a hitnek és a vallásnak, mint
maga-sabbrendű kategóriáknak kell alávetni. Hangoztatta, hogy
értelmes hitre van szükség, s a vallási dogmák logikai megindokolását
követelte. Ha azonban a kereszténység egyik-másik dogmáját az
értelem segítségével nem lehet megindokolni, ez nem rendítheti meg e
dogmák igazságát, csupán megerősíti „értelem fölötti” jellegüket. − A
nominalisták, a középkor materialista filozófusai, valamint a realisták, a
középkor platonikus idealista filozófusai közötti vitában lényegében
realista álláspontot vallott.
Arkhimédész (• c. 287-212) − görög matematikus és fizikus, számos
mechanikai gép feltalálója. Kimagasló eredményeket ért el a
geometriában. Módszerei a modern matematikai analízis kezdeteinek
tekinthetők.
Ariosto Lodovico (1474-1533) − az olasz irodalom egyik legnagyobb
alakja, akit a világirodalomban is híressé tett Orlando Purioso (Őrjöngő
Lóránd) című lovagi eposza. Udvaronc volt, aki megvetette az udvart,
és eposzt írt lírikus lelkülettel. Vígjátékai az olasz reneszánsz legjobb
színpadi művei közé tartoznak. Csak sajnálhatjuk, hogy a hidegtől való
félelmében nem követte urát, Ippolito d’Este érseket Magyar-országra
1517-ben.
Arisztotelész (i. e. 384-322) − görög filozófus, Marx szerint az ókor
legnagyobb gondolkodója. Filozófiáját a materialista és idealista
elképzelések közötti ingadozás jellemzi. Az ókor másik nagy
filozófusának, Platónnak volt a tanítványa, de szigorúan bírálta és
elvetette mesterének idealista tanításait. Plafonnal szemben úgy vélte,
hogy az általános nem létezik az egyesen kívül. Vallotta, hogy az
anyag, mely a természet jelenségeit létrehozza, öröktől fogva létezik, s
a természet formái nem léteznek az anyagon kívül. Elismerte a tudattól
független és a tudaton kívül létező anyagot, amelyet érzeteink
visszatükröznek. -A mozgásfolyamat végső okául azonban egy
anyagtalan szellemi formát tételezett fel, ami az objektív idealizmus
álláspontja. Számos tudomány rendszerezője és megalapozója volt.
Filozófiáját a középkori skolasztikus filozófia idealisztikus és metafizikus
módon eltorzította, és a feudális rend uralkodó ideológiájává tette. A
klasszikus német filozófia eredményeit felhasználva, a marxizmus hozta
felszínre filozófiájának materialista és dialektikus oldalait.
Aritmológia (uritbmos görögül ’szám’) − a számok szimbolikus,
mágikus jelentőségéről szóló idealisztikus tan, elsősorban Platón és
Pithago-rász filozófiájában.
Armatúra (latin szó, a. m. ‘fegyverzet’) − a természetes mágnesek
mágneses hatását növelni hivatott szerkezet, amely rendszerint a
természetes mágnest alkalmas formában körülvevő vasdarabokból áll.
Ma a villamosmotorok tekercseit hordozó vá2at hívják armatúrának.
A szerelem anyja Cynthia alakját utánozza. − Ez a mondat előttünk
ma nem egészen világos. A kor tudósai azonban jól megérthették: „a
szerelem anyja” − Vénusz, a szépség istennője; Cynthia − a Hold
istennőjének, Diánának, Apollo napisten nővérének egyik neve. Az
ókori mitikus regék szerint Apollo és Diána, Latonának és Jupiternek a
Cynthus hegyen (Delos szigete) született ikrei voltak.
Asszesszor − a. m. ülnök. Magasabbrangú tisztviselő segítője, titkára.
Averroés (Ibn-Rosd, 026-1198) − arab orvos és filozófus.
Arisztotelész müveire támaszkodott (amelyeket görögről arabra
fordított), s tagadta, hogy a világot isten teremtette. Bár a filozófia
alapkérdését idealista módon oldotta meg, elvetette a lélek
halhatatlanságáról szóló vallási, idealista tant és a természet vallásos
magyarázatát. Tanítása erősen hatott a haladó filozófiai eszmék
fejlődésére, különösen a reneszánsz korában.
Az idő kettős aránya szerint − mai kifejezésmóddal élve, az idővel
négyzetesen arányosan (azaz r, 2, 3, 4 másodperc múlva a megtett út
1, 4, 9, 16 egységnyi lesz, és így tovább).
B
Baliani, Giovanni Battista (1582-1666) − magasrangú genovai
közéleti személyiség volt. Nevét leginkább két tanulmánya őrizte meg:
De motu naturali gravtutn solidorum, 1638 (A szilárd testek természetes
mozgásáról) és De motu naturali gravium solidorum et liqiúdorum, 1646
(A szilárd és cseppfolyós testek természetes mozgásáról).
Barberini, Maffeo (1568-1644) − 1623-tól kezdve VIII. Orbán néven
pápa. Pápaságának kezdeti időszakában pártfogolta Galileit, a
Dialógusok megjelenése után azonban kiszolgáltatta őt az
inkvizíciónak, amely 1633-ban arra kényszerítette a tudóst, hogy
tagadja meg Kopernikusz tanítását. VIII. Orbán elrendelte az inkvizíció
ítéletének és Galilei visszavonó nyilatkozatának széleskörű kihirdetését.
 Bárdi, Camerata (Accademia) dei Bárdi, vagy Camerata fiorentma. -
Giovanni Bárdi (1534-1612), kiváló firenzei zenetudós és irodalmár
házában rendszeresen találkoztak korának jeles zeneművészei,
zenetudósai és zenekedvelői, hogy vitatkozzanak a zene, a
komponálás megújításáról. Ezeket az összejöveteleket, valamint a
rajtuk résztvevőket (Galilei is közéjük tartozott) nevezték el Camerata
dei Bárdi (Bardiék összejövetele) néven.
Barrow, Isaac (1630-1677) − angol matematikus és teológus, Newton
mestere, a differenciál-háromszög feltalálója.
Bellaimino, Roberto (1542-1621) − bíboros érsek, jezsuita teológus;
Számos magas tisztséget töltött be az egymást követő pápák
megbízásából. Fontos szerepe volt az első Galilei-perben.
Bernegger, Matbias (1582-1640) − osztrák tudós. Egyetemi
tanulmányait Strassburgban végezte. Ezután Bécsbe, majd Grácba
ment továbbképzés céljából; valószínűleg itt ismerte meg Keplert.
Gimnáziumi tanárként, majd az egyetemen történelem-tanárként
működött. A Dialogo latinra fordításával hozzájárult Galilei tanításainak
európai elterjesztéséhez.
Berni, Francesco (sz. 1497 vagy 1498, megh. 1535) − az olasz
reneszánsz humoros költészetének mestere. Humora gyakran csapott
át szatírába és metsző gúnyba, különösen ha a pápai udvarra! vagy
személyes ellenségeivel foglalkozott. A kapitulusok a Ríme giocose
(Vidám versek), Berni főművének részét alkotják.
Bocchineri, Alessandra (szül. a XVII. sz. első éveiben − megh. 1649).
− 1618-ban férjhezment Lorenzo Nati di Bibbienához, majd ennek
halála után, 1621-ben Francesco Rasihoz. Röviddel ezután második
férje is meghalt. Bécsben ismerkedett meg harmadik férjével és
honfítár-sával, a firenzei Gianfranccsco Buonamicivel. Nem sokkal
korábban került rokonságba Galileivel; Vincenzo Galilei, a nagy tudós
fia ugyanis Sestilia nevű nővérét vette feleségül. Galileinek iránta táplált
nemes érzelmeiről könyvünk részletesen szól. Hozzá intézte Galilei
halálos ágyáról utolsó levelét, amelyet Evangélista Torricellinek diktált.
Bocchineri, Geri (megh. 1650). − Andrea Cioli (1. ott) toscanai
minisztersége idején II. Ferdinánd nagyherceg személyi titkára volt, s
élvezte az uralkodó kegyét. 1617 és 1642 között több más közhivatali
megbízásáról is tudunk.
Brevi dei Principi - a pápai udvar protokoll-irodájának az az
„osztálya”, amely az uralkodóknak írt pápai leveleket (breve)
fogalmazta.
 Bitonarnici, Gianfrancesco (1592-1669) − jogot végzett, majd
diplomata lett, s főként a toscanai nagyherceget képviselte mint
nagykövet, különféle udvarokban. A becsi udvarnál ismerte meg és
vette feleségül Alessandra Bocchinerit (1. ott), aki két éve vesztette el
második férjét. Az ő révén került rokonságba Galileivel, akinek
találmányait pártfogolta a spanyol udvarnál. A Galilei-per idején
igyekezett segíteni rokonának súlyos helyzetében. A nagy tudós iránti
szívélyes baráti kapcsolatokat megőrizte annak Arcetribe való
visszavonulása után is.
C
Capra, Baldassare (1580 körül − 1626) − Simon Mayrtól tanult
csillagászatot Padovában. Hírét Galilei geometriai-katonai körzője
plágium-ügyének köszönheti, valamint az új csillag megfigyelésére
vonatkozó 1604-es kellemetlen ügynek. Kapcsolatban állt Federigo
Borromeo bíborossal.
Castelli, Benedetto (1577 körül-1643) − Galilei tanítványa és
munkatársa csillagászati kutatásaiban. 1613-tól matematikát tanított a
pisai egyetemen, majd Rómában a Sapienza (I. ott) professzoraként. A
Galilei elleni perben igyekezett védeni mesterét. Kitűnt hidraulikai
munkásságával is.
Cavalieri, Francesco Bonaventura (1591 v. 1598-1647) − milánói
matematikus és csillagász, Galilei tanítványa. Geometriai munkássága
kiemelkedő.
Cesarini. Virginio (1595-1624) − olasz és latin nyelven írt elegáns
verseket. 1618-tól az Accadcmia dei Lincei tagja lett. XV. Gergely és
VIII. Orbán pápa kamarása volt.
Ciampoli, Giovanni (1589 körüI-1643). Firenzében Galilei közvetlen
baráti körébe tartozott. Az elsők között győződött meg saját szemével a
Medici-bolygók létezéséről, és sietett hírt vinni róluk Rómába. Eleinte
világi tisztségeket viselt, majd 1614-ben pap lett, és a pápai udvarban
az uralkodókkal folytatott levelezés volt rábízva (1. Brevi dei Principi).
Galilei javaslatára felvették az Accademia dei Lincei tagjai sorába.
Galileivel folytatott levelezésből kitűnik, mennyire támogatta mindig a
nagy tudós ügyét, s bizonyosan nagy része volt a Dialógusok kiadási
engedélyének megszerzésében. 1632-ben egy politikai ügy miatt
elvesztette a pápa kegyét, kisebb megbízatásokkal kihelyezték, és nem
is térhetett vissza többé Rómába.
Cigoli (Ludovico Cardi da Cigoli, 1559-1613) − festő, szobrász és
építész. Jelentősebb munkáit mint építész Firenzében alkotta.
 Cioli, Andrea (1573-1641) − A toscanai nagyhercegek szolgálatában
töltötte életének jelentős részét. Számos külföldi és itáliai követségben
képviselte őket, s egyike lett a nagyhercegség vezető államférfiainak.
Clavins, Cbristopb (1537-1612) − német matematikus és csillagász.
Mint jezsuita a Collegio Romanóba került, és itt oktatta haláláig a
matematikát. Levelezett Giovanni Antonio Maginivcl és Tycho Brahéval.
16x1-ben Rómában barátságot kötött Galileivel. Euklcidész kiadását
eredeti jegyzetekkel látta el, és részt vett a Gregorián-féle naptárreform
elkészítésében.
Collegio Romano − Rómában 1585-1870 főiskolai jellegű intézmény,
amelyben a jezsuiták tanítottak. 1870 óta könyvtár, múzeum és
középiskola.
Cremonini, Cesare (1550 vagy 1552-1631) − a filozófia professzora a
ferrarai, majd a padovai egyetemen. Tiszta arisztoteliánusnak tartották,
a valóságban azonban eklektikus volt, arisztotelizmusa újplatoni-kus és
averroista elemekkel keveredett. Szilárdan kitartott abbeli véleménye
mellett, hogy a fizika független a teológiától. Ezért is többször volt baja
az inkvizícióval. A Dispútatio de coelo (Vita az égboltról) c. könyvét
indexre tették. Galileinek jó barátja volt, de eszméitől távoltartotta
magát.
Cristina di Lorena (megh. 1637-ben) − 1589-ben lett I. Ferdinándnak,
Toscana nagyhercegének felesége. Fiának halála után egy ideig
kormányzóként ő vezette a nagyhercegséget. Neve annak a levélnek
élén szerepel, amelyet Galilei a tudományos kutatás szabadságának
érdekében írt.
Dal Pozzo, Cassiano (1538-1657) − irodalmi és filozófiai
tanulmányokat végzett Bolognában’. Francesco Barberini érsek
főkamarása volt. 1622-től az Accademia dei Lincei tagja és az
akadémia éttékeinek egyik átmentője.
Della Porta Giovanni, Battista (1540-1615) − híres nápolyi fizikus, a
sötétkamra feltalálója.
Della Roveré Francesco Maria (1549-163,1) − Urbinó hercege.
Madridban nevelkedett Don Carlosszal, II. Fülöp fiával együtt.
Delié Colombe, Ludovico (szül. 1565). − Lényegében csak annyit
tudunk róla, hogy korában kiváló matematikusnak, csillagásznak, és
filozófusnak tartották. Mivel a firenzei akadémia tagja volt (1. Ficino A/.),
nyilvánvalóan újplatonikus meggyőződésű volt, s az arisztoteliánusok
ellenfele.
 Del Monte, Gmdobaldo (1545-1607). − A padovai egyetemen tanult.
Egy ideig a toscanai nagyherceg szolgálatában állt, majd kedves
tudományának, a mechanikának szentelte magát; ebben számos
munka szerzője és Galilei közvetlen előfutára volt. Lehet, hogy ő volt az
osztókörző első feltalálója.
De’ Medici, Leopoldo (1617-1675) − II. Cosimo toscanai nagyherceg
fia. A közhivatali pályát a tudományokkal cserélte fel. Mesterei Galilei
iskolájának legkiválóbb tanítványai közül kerültek ki. Mindenkor nagy
tisztelettel volt a zseniális tudós művei iránt. 1657-ben Firenzében
természettudományos kutatások céljából megalapította az Accademia
del Cimentót (1. ott).
Dini, Piero − 1595-ben lett az Accademia della Crusca tagja, 1605-
ben tisztséget viselt az Accademia fiorentinában. Mint Bandini bíboros
unokaöccse Rómába ment, majd nagybátyja kineveztette fermói
érseknek. 1625-ben halt meg.
Diodati, Elia (1576-1661) − olasz származású kiváló jogász és
ügyvéd. Párizsban élt, s korának számos tudósával levelezett. Galileivel
egyik itáliai útja során ismerkedett meg, s levelezésük bizonyítja,
mennyire szerette a nagy tudóst. Ennek a levelezésnek köszönhető,
hogy neve fennmaradt.
Dúca d’Atene − Gualtieri di Brienne, akit dúca d’Atcnének (Athén
hercegének) is neveztek, francia zsoldosvezér volt a XIV. században. A
firenzeiek köztársaságuk élére állították (1342), s bár eleinte a
köznépre támaszkodott a nemesekkel és gazdag polgárokkal szemben,
egyre súlyosbodó zsarnokoskodása miatt 1343-ban megfosztották
hatalmától.
E
Egyházi tilalom (interdiktum) − az istentisztelet és más egyházi
szolgáltatások betiltása. A középkortól kezdve a római pápák
büntetésként alkalmazták egyes városokkal, tartományokkal, sőt
országokkal szemben főként azért, hogy a világi hatalmak elismerni
kényszerüljenek az egyházi hatalom felsőbbségét állami vonalon is.
Empirizmus - az emberi megismerésben a tapasztalatnak elsődleges
szerepet tulajdonító filozófiai szemlélet és módszer. Az empirizmusnak
két ága van: materialista és idealista. Az idealista empirizmus a
tapasztalatot a szubjektív érzetek vagy képzetek összességére
korlátozza, s tagadja, hogy a tapasztalat alapja az anyagi természet. A
materialista empirizmus azt mondja, hogy az érzéki tapasztalat az
anyagi természet tárgyain alapszik. A dialektikus materializmus elveti
az idealista empirizmust, de egyúttal elveti a Marx előtti materializmust
jellemző egyoldalú empirizmust is, amely lebecsülte az elméletek és a
tudományos absztrakciók szerepét. A dialektikus materializmus szerint
minden megismerés érzéki tapasztalaton alapszik, de nagy szerepük
van a megismerésben a tudományos elméleteknek, az eszméknek, a
fogalmaknak is.
Enciklopédia (Encyclopédie) (1751-1780) − a francia felvilágosodás
legjelesebb haladó képviselőinek Európa-szerte nagy hatású alkotása.
Bírálták benne a vallási és tudományos elmaradottságot s a feudális
társadalom intézményeit, ideológiailag megalapozták a polgári
átalakulást. Munkásságuk hozzájárult a materializmus franciaországi
elterjedéséhez, ezért az egyház és a feudális reakció üldözte őket. Az
enciklopédisták filozófiai szempontból nem alkottak egységes csoportot.
A materializmus és ateizmus legkövetkezetesebb képviselője Diderot
mellett Ilolbach és Í-Icl-vfitius volt, míg Rousseau és Voltaire a deizmust
vallották. Az Encyclopédie munkálataiban híres természettudósok is
részt vettek (d’Alcm-bert, Buffon, Leroy).
Episztemológia − ismeretelmélet. Űjabban az idealista iskolák
némelyike megkülönbözteti a gnoszeológiától, és az episztemológia
kifejezésen vagy az ismeretelméletnek a logikával összefüggő
kérdéseit, vagy ismereteink forrásainak és határainak kutatását érti.
Excentrikus körök, epicikloisok. − Ha a földet képzeljük a
naprendszer középpontjának, azt látjuk, hogy a naprendszer bolygói a
Föld körül rendkívül bonyolult pályákon (epiciklois, excentrikus kör,
csavarvonal stb.) haladnak. Ha viszont a Napot vesszük középpontnak,
a bolygók mozgása rendkívül egyszerűen megadható: ellipszis
pályákon mozognak, melyek egyik gyújtópontjában a Nap áll. (Ezt a
törvényt már Kepler felismerte.) Galilei helyesen látta meg, hogy a
pályáknak ez az egyszerű törvényszerűsége döntő érv a kopernikuszi
felfogás mellett,
 F
Fabricius, Johannes (1587-1615 körül) − német csillagász, az
ugyancsak csillagász F. Dávid fia. Egyike volt az elsőknek, akik a
távcsövet csillagászati megfigyelésekre használták. 1611-ben körülbelül
Galileivel és Scheinerrel egyidőben vette észre a napfoltokat.
Permat, Pierre (1601-1665) − francia matematikus és fizikus. A
matematikai analízis és a valószínűségszámítás egyik előkészítője.
Ficino, Marsilto (1433—14.99) − az olasz reneszánsz legjelentősebb
platonista filozófusa, Platón műveinek olasz tolmácsolója. Fő törekvése
az volt, hogy Platón idealista filozófiáját a katolikus vallás szolgálatába
állítsa.
Filopono„ Giovanni (megh. 580 körül) − görög grammatikus, filozófus
és teológus. Arisztotelész több könyvének magyarázója. Olaszosí-tott
neve a görög „filoponosz” − „munkaszerető” szóból származik, amely
igen sokoldalú tevékenységére utal. Elsősorban Arisztotelész követője
volt, de egyes részletekben a platóm és a sztoikus filozófia is hatott rá.
Finalizmus — az az idealista tanítás, amely szerint a természet és
társadalom mozgása eleve meghatározott cél irányában halad.
Foscarini, Paolo Antonio (1580 körül-1636) − velenceinek és a híres
Foscariniz család tagjának adta ki magát, holott calabriai születésű volt
és Scarininek hívták. Mint karmelita szerzetes a tartományi főnöki
rangig vitte. Messinában teológiát tanított.
G
Galluzzi Tarquinio (1574-1649) − 1590-től a jezsuita rend tagja.
Sokáig tanított retorikát, majd erkölcstant a Collegio Romanóban.
Gassendi, Pierre (1592-1655) − francia materialista filozófus, aki
csillagászat!, matematikai, mechanikai és tudománytörténeti kutatásai
révén is hírnevet szerzett. A XVII. századi Franciaország egyik haladó
személyisége. 1617-ben pappá szentelték. A jezsuiták üldözték, mert
előadásaiban és műveiben bírálta a skolasztikusok nézeteit és
Arisztote-lesznek a skolasztikusok által kiforgatott magyarázását.
Újraélesztette és terjesztette az ókori materialisták nézeteit,
szembeszállt Descartes hibás felfogásával, leleplezte a képmutató
valláserkölcsöt.
Geometriai-katonai osztókörző − a logaritmikus számolóléc, a
„logarléc” egyik őse. A XVI. és XVII. században a rohamosan fejlődő
mérnöki és egyéb, gyakorlati matematikai munkát kívánó tevékenység
megkövetelte, hogy a számtani alapműveleteket korlátozott
pontossággal, de gyorsan lehessen elvégezni. Ezt a célt szolgálta
Galilei műszere is, amely azonban még nem a logaritmusokon, hanem
a kompassz egyes szárain megrajzolt, egy pontból kiinduló egyenesek
közötti távolságok arányossági tulajdonságain alapult. A szerkezet
középső, ívelt részén .szögbeosztás van, Így szögfelrakóként is
használható.
Gilbert, William (1540 körül-1603) − angol orvos és természettudós.
Főműve a De magnete (A mágnesről), amolynek nagy hírnevét
köszönheti (a „inágnesség Galileiének” nevezték), tartalmazza a
mágnesség minden elemi jelenségét.
Gonfaloniere di giustizia − tulajdonképpen „az igazság zászlóvivője”.
A XIII. században a firenzei köztársaságban választották pieg először
mint a köztársaság egyik főtisztviselőjét, akinek a feladata az volt, hogy
a nemességgel szemben megvédje a közép- és a vagyonos polgárság
demokratikus jogait. Külön fegyveres testülettel rendelkezett.
Grassi, Orazio (1590 köriil-1654). Tizennyolc éves korában belépett a
jezsuita rendbe. Tizenegy éven át matematikát tanított Genovában és
Rómában. Az üstökösökről szóló értekezésén kívül alig írt egyebet.
Grembergo, Cristoforo (Grienberger Christof, megh. 1636) − tiroli
származású jezsuita. Clavius tanítványa volt, majd utóda a Collegio
Romano matematikai tanári székében.
Grotius (De Groot) Hugó, 1583-164;) − holland jogtudós, történész és
diplomata. A korai polgárság ideológusa volt a tcrmészetjog-elmé-let
egyik megalapozója, a nemzetközi jog rendszerezője. Marx
megjegyezte, hogy Grotius, akárcsak őt megelőzően Machiavelli és
Campanella is, az állam törvényeit nem a teológiából, hanem a józan
észből és a tapasztalatból vezette le.
Gualdo, Paolo (1553-1621) − a padovai egyetemen jogi végzettséget
szerzett, majd mint pap többféle egyházi tisztséget töltött be.
Fennmaradt róla, hogy kitűnő verseket írt padovai nyelvjárásban.
Guiducci, Mario (1585-1646) − jogot végzett a pisai egyetemen, tagja
volt az Accademia della Crusca, az Accademia fiorentina és az Acca-
demia dei Lincei olasz akadémiáknak.
H
Horky de Lohovic Martin. - Nagyon keveset tudunk róla. Neve főként
azért maradt fenn, mert kétségbevonta a Medici-bolygók felfedezését.
Főként az asztrológia (csillagjóslás) jogi vonatkozásaival foglalkozott.
I
lmpelus-elmélel. - Az arisztotelészi fizika szerint az ún. „kénysze-rített
mozgások” (a testre közvetlenül ható külső erők okozta mozgások, mint
pl. a hajítás, szembeállítva a távolbaható nehézségi erő okozta
mozgással, amilyen a szabadesés − az akkori felfogás szerint „magától
való” mozgás) oka a testet körülvevő közegben (víz, levegő) rejlik.
Ezzel szemben az impetus-elmélet − melynek a XIV. és XV. században
számos kiváló védelmezője volt Párizsban, s ezért párizsi fizikának is
nevezik − azt a mai felfogásunkhoz sokkal közelebb álló dolgot állította,
hogy a megindított test továbbmozgását a testben rejlő tulajdonság, az
általuk közelebbről meg nem határozott „impetus” (mai tcrminolójiánk
szerint impulzus) okozza.
Index-kongregáció − a katolikus egyház által betiltott könyvek
jegyzékét (Index librorum prohibitorum) összeállító bizottság. A
kongregáció elnöke a pápa által kinevezett bíbornok, tagjai ugyancsak
bíbor-nókok, többnyire valamely szerzetesrend tagjai is.
Ingalengések és törvényeik, izokronizmus, szinkronizmus, zenei
hangközök. - Az ingalengés legfontosabb törvénye az, hogy a lengés
időtartama − vagyis az inga két szélső helyzete között eltelt idő −
független attól, hogy az inga lengésének kezdeti szakaszán mérjük,
amikör a lengés tágassága még nagy, vagy pedig később, amikor már
lecsökkent. Ezt a tényt, az egyenlő időtartamok tényét, nevezzük az
ingalengés izokronizniusának. Másik fontos törvény, hogy két egyforma
hosszú szálon függő tömeg lengésekor a lengésidő nem függ a tömeg
nagyságától és egyéb sajátságaitól, csakis a szál hosszúságától. Ez a
szinkronizmus (egyidejűség, együttlengés) törvénye. Az ingalengés
harmadik fontos törvénye kimondja, hogy a lengésidő az ingafonal
hosszúságának négyzetgyökével arányos. Ezek a tételek mind csak
bizonyos korlátozott pontossággal teljesülnek, az eltéréseket azonban a
Galilei-kora-beli kísérleti tudomány még nem tudta kiegészítő
törvényekbe foglalni, sőt részben még megfigyelni sem. − Galilei
helyesen látta meg, hogy a hang, azaz a levegő rezgése, és az
ingalengés között mélyen-szántó analógiák vannak, így sikerült neki a
hangtan egyes jelenségeit az ingamozgások törvényei alapján helyesen
értelmeznie.
Ingoli, Francesco (1578-1649) − a padovai egyetemen végezte a
jogot, majd pap lett. Eleinte keleti nyelveket tanult, s a Propaganda Fide
(Hitterjesztés) pápai hivatalának főtitkára és a ma is működő hasonló
nevű nyomdának megalapítója volt.
J
Janzenizmus − vallási-társadalmi mozgalom Franciaországban a
XVIL században, amely Cornelius Jansenius németalföldi teológus
tanításai nyomán keletkezett. A katolikus egyház dogmatikus
ideológiájával szemben a janzenizmus kísérletet jelentett arra
(némiképpen a protestantizmus irányában), hogy megerősítsék a vallás
tekintélyét, amelyet az ortodox jezsuitizmus ugyancsak megingatott.
Kálvin tanításaiból átvette a szabadakarat tagadását és az eleve
elrendelés (predesztináció) tanát. Az első janzenista közösség 1636-
ban alakult a Port Royal kolostorban. A janzenizmus elsősorban
Franciaországban a polgárság és értelmiség egyes rétegeiben terjedt
el. Az elavult jezsuita oktatás merev dog-matizmusával szemben
racionalista pedagógiai tevékenységet fejtett ki, s ezzel sikereket ért el
tanai terjesztésében.
K
Kényszerített mozgások - 1. Impetus elmélet.
Kopernikusz, Nicolaus (1473-1543) − lengyel természettudós és
csillagász, aki a Napot helyezte a világ középpontjába. Körülötte forog a
Föld, amely naponta saját tengelye körül is megfordul. Elmélete a
természettudomány további fejlődésének alapja lett. Engels szerint
Kopernikusz tanítása forradalmi tett volt, amellyel a természet kutatása
önálló tudománnyá vált. Ettől kezdve szabadult meg a
természettudomány a teológiától, s haladt előre óriási léptekkel a
tudományok fejlődése. Kopernikusz korának haladó tudósai (pl.
Giordano Brunó, Galilei) az ő elméletéért szálltak síkra, mint alapvetően
tudományos elméletért. Az egyház elkeseredetten harcolt tanításai
ellen, s főműve, a De revolutionibus orbium coelestium (Az égitestek
forgásáról) csak halálának évében jelenhetett meg.
Kozmológia − a világegyetem ismerete, összefoglalása mindannak,
amit a világegyetemről érzékeink és értelmünk révén megismerhetünk.
Mint önálló tudomány szoros kapcsolatban áll a csillagászattal és a
fizikával.
L
Liceti, Fortunio (1577-1657) − orvos és filozófus. A filozófia
professzora volt a pisai, padovai és a bolognai egyetemeken.
Logika; a logika arisztotelészi értelmezése. − A logika a gondolkodás
formáiról és törvényeiről szóló tudomány. A logikának mint
tudománynak kidolgozásában nagy érdeme van Arisztotelésznek, aki a
formális logika megalapítója; ő volt az első, aki külön rendszeres
vizsgálat alá vette a gondolkodást és a gondolkodás törvényeit.
Arisztotelész logikája − jóllehet nem volt egészen mentes az
idealizmustól -nem szakította el a gondolkodás formáit a léttől. Az
arisztotelészi formális logika arra tanít, hogyan kell helyesen
gondolkodni, betartva a gondolat egyértelműséget,
ellentmondásmentességét, határozottságát, bizonyíthatóságát és
következetességét. A formális logika törvényei és szabályai − amelyek
nélkül semmiféle gondolkodás nem lehetséges − egyetemesek,
általános emberi érvényűek. A formális logika azonban a gondolkodás
„elemi matematikája”, amely önmagában még nem elegendő a
tudományos kutatáshoz, mert a jelenségeket és a dolgokat kölcsönös
összefüggésükből és kölcsönös függőségükből kiragadva vizsgálja.
A dialektikus logika a logikának mintegy „felsőbb matematikája”, a
valóságot a maga teljességében megismerni törekvő konkrét
gondolkodás törvényeinek vizsgálata. A dialektikus logika azokat a
feltételeket tanulmányozza, amelyek lehetővé teszik, hogy a
gondolkodás eljuthasson a konkrétabb ismeretektől az elvontabb,
általánosabb ismeretekig. A marxista filozófia a dialektikus logikát nem
tekinti önálló tudománynak. Lenin hangsúlyozza, hogy a dialektika, a
logika és az ismeretelmélet − egy és ugyanaz, mert a logika nem
teremthet olyan külön gondolkodási törvényeket, amelyek nem
egyeznek meg a lét törvényeivel. A materialista dialektika egyszersmind
a gondolkodás logikája is.
Lórenzini, Antonio. − Életére vonatkozóan igen kevés és bizonytalan
adatunk van. Állítólag Pisában, majd 1604-től fogva Padovában
magánórákat adott filozófiából.
M
Maculano, Vincenzo. (1578-1667) − dominikánus szerzetes, számos
egyházi hivatalt töltött be egészen az érsekségig. .
Magalotti, Filippo (szül. 1558-ban). − Csak annyit tudunk róla, hogy
1595-ben és 1608-ban közhivatalt viselt a toscanai nagyhercegségben.
Mágia − számok mágiája. Bizonyos rendszer szerint felállított
számcsoportokat, amelyeknek mágikus erőt tulajdonítottak, nemesfém-
lemezekre vésték, és amulettként hordták (pl. pestis ellen).
Manetti, Antorito (1423-1497) − olasz matematikus és csillagász, mű-
értő és építész, a firenzei köztársaság közéleti személyisége. Lelkesen
tanulmányozta Dante Isteni Színjátékát, s ennek eredményeként
helyrajzi vázlatokat készített a Pokolról.
Marin Celcste nővér (1600-1634) − Virginia, Galilei elsőszülött
©’érméké. Kolostorba vonult, és ott vette fel a Maria Celeste nővér
nevet. Apjának legkedvesebb gyermeke és támasza volt.
 Második firenzei Amerigo. - Utalás az ugyancsak firenzei származású
Aincrigo Vespuccira (1451-1512), akiről Amerikát elnevezték.
Matematika instrumentalisla felfogása − az a felfogás, mely szerint a
matematika mint a formális logika egy egyszerűen kezelhető, nagy
teljesítőképességű formája, a természet megismerésének fontos
eszköze (instrumentuma), de nem önmagáért való vagy éppen mágikus
tudomány.
Matematikai platonizmus − a plátói filozófiai tannak az a része, mely
a matematikának, elsősorban a természetes számoknak a természet
harmóniájában, az idéák világának arányaiban megmutatkozó
jelentőségét fejtegeti.
Matematizmus − az a felfogás, mely a természet jelenségeinek
megismerésében, a matematikának nagy, vagy éppen elsőrendű
fontosságot tulajdonít.
Mayr (Mayer) Marius Simon (1570-1624) − német csillagász, T. Brahe
tanítványa. Elsőnek látta meg és írta le az Andromcda-ködöt (1612.)
Valószínű, hogy ő is látta a Jupiter holdjait, körülbelül két nappal Galilei
megfigyelése után.
Mazzoni, Jacopo (1548-1598) — a maceratai és a pisai, majd a római
egyetemen (Sapienza, 1. ott) a filozófia professzora volt. Ficirio (1. ott)
késői kövctőjeTcént arra törekedett, hogy a tudományt a hit
szolgálatába állítsa.
Mersenne, Marin (1588-1648) − francia tudós. Főként matematikával,
fizikával, filozófiával és zenével foglalkozott. Legfontosabb munkáit az
akusztika köréből írta: elsőként sikerült meghatároznia a hang terjedési
sebességét. Kiterjedt levelezést folytatott korának nagy tudósaival,
köztük Galileivel is, akinek munkáit franciára fordította, illetve
népszerűsítette Franciaországban.
Metafizika − a természet jelenségeit mint különálló, egymástól
elszigetelt és változatlan jelenségeket szemléli, szemben a
dialektikával, amely a jelenségeket fejlődésükben, változásukban és
kölcsönös összefüggésükben vizsgálja. A metafizikus módszer az
emberi megismerés fejlődésének történelmileg meghatározott foka volt.
A természetnek különálló részeire bontása, a különböző természeti
tárgyak és jelenségek meghatározott osztályokra különítése fontos
feltétele volt azoknak a hatalmas eredményeknek, amelyeket a
természettudomány a XV. század és a XVTCI. század közötti
időszakban elért. De a vizsgálatnak ez a módja örökbe hagyta azt a
szemléletmódot, amely a tárgyakat és jelenségeket összefüggésükből,
fejlődésükből és változásukból kiragadva vizsgálta. A fejlődést a
metafizika hívei egyszerű növekedési folyamatnak tekintették,
amelyben a mennyiségi változások nem vezetnek minőségi
változásokra. A metafizika tagadja a tárgyakban rejlő belső
ellentmondásokat; számára a külső ellentétes erők összeütközése a
fejlődés forrása.
A régi, Marx előtti filozófiában metafizikán a filozófiának azt a részét
értették, amely a tapasztalat határán túli kérdéseket tárgyalja (isten, a
lélek, a szabadakarat stb.). Maga a metafizika kifejezés annyit jelent,
mint „a fizika után” (görögül meta = utkvi), és onnan ered, hogy azt a
részt, amely Arisztotelész műveiben a filozófia elméletét taglalja,
Arisztotelész műveinek rendszerbe foglalói a fizikáról szóló rész után
helyezték el.
Micanzio, Fulgenzio (1570-1654).— Igen fiatalon lépett be a szervita
rendbe. Tanulmányainak befejezése után teológiát tanított Mantovában
és Bolognában, majd 1606-ban, Paolo Sarpi (1. ott) segítőtársa lett
abban a harcban, amelyet a Velencei Köztársaság V. Pár pápával
szemben folytatott a Köztársaságnak egyházi tilalom alá helyezésé
után. Társszerzője volt több kiadványnak, amelyek az állam jogát
védték a római egyháznak az államéletbe való beavatkozásával
szemben. Sarpi halála után ennek utóda lett a Köztársaság teológusa
és tanácsosa megbízatásban.
Momentum (nyomaték) − az emelőknél (és egyéb, adott középpont
körül forgó mozgást végző testeknél) az erő szorzata az erő
támadáspontja és a forgási középpont közötti távolsággal, az erő
karjával. Mai terminológiánk szerint forgatónyomaték.
N
Nautes-i ediktum - törvény, amelyet IV. Henrik francia király adott ki
Nantcs-ban 1598-ban. Lezárta a hugenotta háborúk korát.
Kinyilvánította, hogy Franciaországban az uralkodó vallás a katolikus,
de elismerte a hugenották vallásgyakorlását és politikai jogait. Később,
az abszolutizmus erősödésével, felszámolták ezeket a jogokat.
Naudé, Gábriel (1600-1653). − Francia származású. Hazájában és a
padovai egyetemen irodalmi, filozófiai és orvosi tanulmányokat végzett,
s igen nagy műveltségre tett szert. Rövid megszakítástól eltekintve,
amikor XIII. Lajos udvari orvosa volt, több olasz és francia bíboros
(köztük Richelieu és Mazarin), valamint Krisztina svéd királynő
könyvtárosaként tevékenykedett.
 Neoplatonizmus (újplatonizmus) − a görög filozófia legutolsó formája,
amelyben főként Platón, Arisztotelész és a sztoikusok tanai a keleti
vallások misztikus tanításaival olvadnak egybe. Mint filozófiai
irányzatnak a III. és IV. században érvényesült leginkább a hatása. A
neoplatonizmus szerint az anyagi világ a szellemi ősprincípium
misztikus kisugárzása. Mind a keresztény, mind a mohamedán
országokban igen nagy hatással volt a hűbéri társadalom filozófiájának
fejlődésére. (L. még Platón jegyzetet.)
Newton, Isaac (1642-1727) − zseniális angol fizikus, csillagász,
matematikus. Megfogalmazta a klasszikus mechanika alaptörvényeit,
felfedezte az általános tömegvonzás törvényét, ő fejtette meg először
helyesen a színszóródás jelenségét és Leibniz-cel egyidőben
kidolgozta a differenciál- és integrálszámítást.
Niccolini, Francesco (1584-1650). − Kezdetben egyházi pályán
működött, majd apja halála után elhagyta a papságot és feleségül vette
Caterina di Francesco Riccardit. A toscanai nagyhercegség vezető
tisztviselője volt, s (1621-1643) római nagykövet is.
O
Occam, William (szül. 13.00. körül, megh. 1349 körül) − angol ferenc-
rendi szerzetes. A nominalizmusnak, a középkori skolasztikus filozófia
materialista jellegű felfogásának képviselője volt, amely tagadta isten
szerepét a természetben. A nominalizmus szerint az általános fogalmak
puszta nevek, s nekik az objektív valóság világában semmi sem felel
meg. A pápával szemben Occam a világi hatalom pártjára állt s az
emberi társadalom ésszerű, természetes földi rendeltetését vallotta.
p
Parallaxis. − Ha egy égitestet a Föld két különböző pontjáról
szemlélünk, úgy tűnik, mintha az égitest helyzete a két esetben
különböző lenne. A két látszólagos helyzet közötti távolság a parallaxis.
Minél távolabb van a megfigyelőtől a kérdéses égitest, annál kisebb
lesz a parallaxis; ezért lehet a parallaxis nagyságából az égitesteknek a
Földtől való távolságára következtetni.
Párizsi fizika -‘ 1. Impctus elmélet.
Pascal, Blaise (1623-1662) − kiváló francia matematikus, fizikus és
filozófus. 1655-ben bevonult a Port Royalba, a janzenisták (1. Janzeniz-
mus) kolostorába, amely akkoriban az abszolutizmussal és a katolikus
egyházzal szemben állt. Számos ponton előrevitte a matematika és
fizika tudományát, ő mérte meg először a levegő súlyát. Számológép és
számos más találmány szerzője, a valószínűségszámítás egyik
előkészítője. Filozófiai nézetei ellentmondásosak: ingadozott a
racionalizmus és a szkepticizmus között. A Lettfes a un Provinciái c.
munkájában ostorozza a jezsuiták képmutatását és hamis filozófiáját.
Peripatetikus − a görög peripateo (sétálgatok) igéből nyert szó, amely
Arisztotelész iskolájához, filozófiai tanításához tartozót jelent.
Arisztotelész ugyanis az athéni lyeeum oszlopsorában sétálgatva
tanította hallgatóit. A középkorban így nevezték Arisztotelész híveit,
azaz lényegében a skolasztikus filozófusokat.
Piccolomini, Ascanio (megh. 1671). − VIII. Orbán pápává választása
után belépett Francesco Barberini kardinális udvartartásába. 1628-ban
sicnai érsek lett, de 1671-ben lemondott erről a tisztségéről.
Pithagorász (i. e. 580-500) − a hagyomány szerint a görög Samosban
született. Etikai-vallási célzattal megalakította a pitagoreusok
közösségét. Ezek tudományos szempontból kitűntek matematikai
kutatásaikkal. sőt őket tekintik az ókori görög világban a matematika
megalapozóinak és a zenei jelenségeket meghatározó matematikai
törvények felfedezőinek. Pithagorász a dolgok lényegét a számokban
látta, s a számok egyszerű viszonyaiban az igazság teljességét.
Platón (i. e. 427-347) − ókori görög idealista filozófus. Filozófiája
objektív idealizmus, amely azon alapszik, hogy a természeti dolgok
változékony valóságával szembeállítja a változatlan, örök „igazi létet”, a
szellemi lényegek − az ideák − világát, s ezt tekinti elsődlegesnek. Az
újplatonizmus (neoplatonizmus: 1. ott) Platón objektív idealizmusának
misztikus továbbvitele.
Pozitivizmus − a burzsoá filozófia egyik legelterjedtebb idealista
irányzata. Azt állítja magáról, hogy végleg leszámolt a filozófiával, és
elméletében nem „elvont következtetésekre”, hanem kizárólag .,pozitív”
tényekre támaszkodik. Ezenkívül azt hangoztatja, hogy egyaránt
felülemelkedik a materializmuson és az idealizmuson. Valójában
azonban a pozitivizmus az idealista metafizika egyik legsekélyesebb
válfaja. A filozófia „tagadása” a valóságban a burzsoá filozófusok
fogása, akik ily módon próbálják becsempészni a tudományba az
idealizmust. A pozitivizmus szerint a tudomány szerepe a tények
leírására korlátozódik (és nem a magyarázatára), s a tényeket csak
meghatározott észleleteknek. tudatállapotoknak tartja.
Ptolemaiosz (megh. 168 körül). − Jeles ógörög tudós, akinek művei
rendkívül nagy hatással voltak számos tudomány, különösen a
csillagászat, a földrajz és az optika fejlődésére. E területeken
Ptolemaiosz nemcsak betetőzi, hanem kiválóan rendszerezi az ókori
tudósok minden eredményét. Rendszere, a geocentrikus világrendszer,
azon a feltevésen alapul, hogy a Föld mozdulatlanul nyugszik a
világmindenség középpontjában, és az égitestek körülötte keringenek.
Az egyház támogatása következtében Ptolemaiosz világrendszerét igen
sokáig elismerték, míg végül Kopernikusz kimutatta, hogy a világ
alapjában véve más szerkezetű. Életéről nagyon keveset tudunk, de
ismeretes, hogy (127-151y Alexandriában végzett csillagászati
megfigyeléseket.
R
Racionalizmus - ismeretelméleti irányzat, amely az észt tartja a
megismerés egyedüli forrásának. A racionalizmus ellentétes az
empirizmussal (1. ott), amely szerint a megismerés egyedüli forrása az
érzéki tapasztalat. Az empirizmus abszolút jelleget tulajdonít a
tapasztalatnak, és lebecsüli az ész szerepét a megismerésben, a
racionalizmus viszont elszakítja az észt az érzéki tapasztalattól, az
érzetektől, és abszolút érvényűnek tartja a fogalmakat, a gondolkodást.
A logikai mozzanat elszakítása az érzéki mozzanattól viszont
elkerülhetetlenül idealizmusra vezet. A dialektikus materializmus
leküzdötte a racionalizmus és az empirizmus egyoldalúságát, és
tudományosan oldotta meg a megismerés érzéki és logikai
mozzanatainak kérdését, azzal, hogy ezeket a mozzanatokat szerves
összefüggésükben és egységükben vizsgálja, mint a megismerés
szükségszerű, egymást kiegészítő fokait.
Rasi, Francesco (1570 körül -1621) − korának híres tenorénekesc
volt, a Gonzagák mantovai hercegi udvarának ünnepelt udvari
művésze, aki más udvarokban is nagy sikerrel szerepelt. Beleszeretett
Alessandra Bocchineribe, aki igen fiatalon vesztette el első férjét,
Lorenzo Natit.
1621-ben elvette feleségül, de néhány hét múlva meghalt.
Rinuccini, Francesco (1603^1678) − ifjúkorában a Collegio
Romanóban tanult, majd a padovai és pisai egyetemeken jogot végzett.
II. Ferdinánd nagyherceg követe volt Velencében 1642-ig, majd a papi
pályát választotta, és 1652-ben pistoiai és pratói püspök lett. Tagja volt
a firenzei Accademia della Cruscának (1. ott).
Ruzzante (1502-1542) − Beolco, Angelo mellékneve. Beolco kiváló
ünnepelt vígjátékíró és színész volt, a padovai nyelvjárásban írott
darabjaiban humorral és reálisan ábrázolta a parasztokat. „Ruzzante”
melléknevét is egyik leghíresebb típusától nyerte. Írásainak szatirikus
élét a Petrarca-utánzók mesterkélt modora ellen irányította.
 S
Sagreclo, Gianfrancesco (1571-1620) − velencei nemes, Galilei
kortársa és barátja. Galilei Dialógusainak színterét az ő velencei
házába teszi. Sagredo a Dialógusok egyik szereplője is.
Sapienza − a római egyetem régi épülete. Michelangelo rajzai alapján
kezdték építeni, és Giacomo della Porta (1539-1602) fejezte be. Az
egyetemet VIII. Bonifác pápa alapította 1303-ban, és Galilei korában is
a pápák védnöksége alatt működött.
Sarpi, fra Paolo (1552-1623) − olasz természettudós és politikus.
Galilei nagyra értékelte kutatásait. Mint szervita szerzetes ellenezte a
pápák világi hatalmát, az egyház egyes dogmáit és a jezsuiták
tevékenységét, ezért az inkvizíció üldözte. Amikor V. Pál pápa egyházi
tilalom alá vette a Velencei Köztársaságot, Sarpi sikerrel képviselte
szülővárosát a pápa elleni függetlenségi küzdelmében.
Scheiner, Christoph (1575-1650) − német csillagász, fizikus és
matematikus. A freiburgi és az ingolstadti egyetemek tanára volt. 1616
után egyideig Rómában élt. Fontosak csillagászati megfigyelései. 1611-
ben Galileitől függetlenül felfedezte a Nap foltjait és fáklyáit. Mint
jezsuita és a geocentrikus rendszer híve, Galilei ellen lépett fel.
Segget (Segeth) Tbomas − Skóciából származott. A VI. század
végén Padovába ment, ahol többek között barátságot kötött Galileivel.
A Velencei Köztársaságban kétszer is perbe fogták, és valamilyen
rágalmazó irat miatt börtönben is ült. Kiszabadulása után
Németországba költözött; levelezett olasz barátaival, de 1611 után
nyoma vesz.
Scrristori, Luclovico (1580-1657) − vezető egyházi személyiség, az
Inkvizíció tanácsosa, majd cortonai püspök.
Skolasztikus. − A középkorban, Európában és a keleti országokban
egyaránt azok a nyíltan idealista vallási tanítások uralkodtak, amelyek
az ún. skolasztikának, vagyis az akkori idők általánosan elfogadott,
iskolás. dogmatikus filozófiájának fő tartalmát alkották. E filozófia fő
feladata az volt, hogy „bizonyítsa” isten létét és általában a szentírás
dogmáit. A skolasztikusok magyarázták a szentírást, az egyházatyák
műveit és Arisztotelészt is, akit tanainak megfelelő átdolgozása után,
csalhatatlan filozófiai tekintélynek nyilvánítottak.
Stagirita − Arisztotelész jelzője, Stagira ókori makedóniai város
nevéről, amelyben a filozófus született.
Stefani, Giacinto (1577-1633) − dominikánus szerzetes. Firenzében
húsz évig a nagyhcrccgnő udvari papja volt, majd 1626-tól rendjének
tarto-mányfőnökc.
Stelluti, Francesco (1577-1646) − matematikus, az Accademia dei
Lincei négy alapító tagjának egyike, Cesi herceg legtevékenyebb
segítőtársa, s az Akadémia ügyeinek leglelkesebb irányítója.
„S. Vesp.” a. m. Signor Vespucci (V. úr), Vespitcci Vincenzo (1585—
1646). − Feljegyezték róla, hogy i622-i623nban a toscanai nagyherceg
palotájában tanított.
Sz
Szabadesés törvényei − azok a matematikai összefüggések, melyek
az cső test által megtett út, az út megtételéhez szükséges idő, és a test
mindenkori sebessége között fennállanak. Galilei érdeme volt, hogy
felismerte: ezek a törvények nem függenek az eső test anyagi
minőségétől, fajsúlyától seb., hanem − ha a levegő súrlódásától
eltekintünk − minden testre egyformán érvényesek.
Szent Hivatal - (lat. sanctum officium) − másként inkvizíció (lat.
iuquisito haereticae pravitatis − „az eretnek gonoszság kinyomozása”).
Egyházi törvényszék, amelynek feladata az eretnekségek felkutatása
és kiirtása volt. Bár már a IV. századtól fogva voltak eretnekkivégzések,
hivatalos egyházi intézménnyé az 1215-1 lateráni zsinat nyilvánította a
pápák irányítása alatt. Az inkvizíciót az államhatalom is támogatta. A
súlyosabb, elsősorban a halálos büntetések végrehajtását az egyház az
államhatalom feladatává tette. Az inkvizíció hírhedtté vált kínzásokkal
igyekezett a vádlottakból a vád beismerését kicsikarni. Amikor ezt
elérte, a további kínzások célja eretnek tanaik visszavonatása volt. Ha a
vádlott ezt megtette, akkor elsősorban csak egyházi büntetéssel
sújtották, s végül ünnepélyes hitvallást kellett tennie. A halálbüntetés
rendszerint máglyán való elégetés volt.
A XV-XVI. században az antifeudális és egyházellenes mozgalmak
megerősödésével az inkvizíció is fokozta tevékenységét (többnyire
domonkosrendi szerzetesek vezetésével), de fennállásának egész ideje
alatt üldözte a haladó gondolkodókat: meggyötörte Galileit, máglyán
égette el Giordano Brunót stb. Az inkvizíció felhasználta az ún. tiltott
könyvek jegyzékét s az abban szereplő könyvek terjesztőit, olvasóit
eretnekeknek nyilvánította; számos esetben rendezett könyvégetést is.
Szilárd, testek ellenállása a darabokra töréssel szemben. − A
probléma lényege: miért kell nagy erő ahhoz, hogy egy vasdarabot
összetörjünk, hiszen, ha megolvasztjuk és kiöntjük, magától széthull
millió cseppre. A szilárd halmazállapotú anyagokat összetartó erő (ma
„kohézió” néven ismerjük) természete sokáig megmagyarázhatatlan
volt, és csak a modern atomfizika tudta a testet felépítő atomok és
molekulák közötti elektromos kölcsönhatásokkal megmagyarázni. Nem
csoda, ha Galilei nem bírt ezzel a problémával.
Szkiidó - régi olasz arany- vagy ezüstpenz, tallér. Egyik oldalán az
uralkodó vagy az állam címerpajzsa van, innen a neve (scudo = pajzs).
Értéke különböző volt.
Szofisztika − hamis érvek, ún. szofizmák, vagyis a látszólag,
formailag helyes érvelés mögé rejtett különböző fogások alkalmazása a
vitában vagy a bizonyításnál.
Szükségszerűség és véletlen. − Az objektív világban végbemenő
folyamatok jellegének megismerése szempontjából jelentős filozófiai
kategóriák. A dialektikus materializmus abból indul ki, hogy a
természetben és a társadalomban nem a véletlen, hanem a
szükségszerűség az uralkodó: az objektív világban minden, ami
lényeges, a szükségszerűségből, vagyis az objektív fejlődestörvényből
fakad. Ugyanakkor azonban a dialektikus materializmus nem tagadja a
véletlent sem. A véletlen is objektíve létezik, de nem következik
szükségszerűen valamely jelenség törvényszerű fejlődéséből, jóllehet a
véletlennek is van oka. A metafizika a véletlent és a szükségszerűséget
egymást kölcsönösen kizáró fogalmaknak tekinti. A dialektikus
materializmus azt tanítja, hogy e két kategória kölcsönösen összefügg,
s hogy a véletlen csupán a szükségszerűség kiegészítése és
megjelenési formája. A véletlenek mögött mindig szükségszerűség
rejlik, amely meghatározza a fejlődés menetét a természetben és a
társadalombán, s amelyet a tudománynak kell feltárnia és megismernie.
A megismerés csak annyiban tekinthető tudományosnak, amennyiben a
természeti és társadalmi jelenségeket a maguk szükségszerűségében
ismeri meg. A tudomány mindig arra törekszik, hogy a véletlenek
mögött felfedezze a törvényszerűséget, a szükségszerűséget.
T
Tarde, Giovanni (Jean du Pont, 1561 körül − 1636) − egyetemi
tanulmányait a Sorbonne-on végezte. Kanonoksága anyagi
függetlenséget biztosított számára, és így a földrajz, a matematika, a
csillagászat, a fizika és a történelem tanulmányozásának szentelhette
magát. Első olaszországi útja alkalmából, 1593-ban Rómában
megismerte Claviust, második útján pedig, 1614-ben Firenzében
Galileit, aki tájékoztatta őt felfedezéseiről és az általa szerkesztett
eszközökről.
 Tartaglia, Niccold (szül. 1499 körül, megh. 1557) − A XVI. század
egyik legkiválóbb matematikusa. Autodidakta volt. Főműve a tiszta és
alkalmazott matematika köréből való. Tudományos tevékenysége nagy
hatással volt a XVI. századi mechanika fejlődésére.
Tasso, Torqitato (1544-1599). − A világirodalom egyik legnagyobb
alkotásának, a Gerusalemme Liberatának (Megszabadított Jeruzsálem)
szerzője.
‘Távlat-elmélet vagy perspektíva-elmélet − a geometria egyik része,
mely azzal foglalkozik, hogyan kell a térben elhelyezkedő dolgokat sík
felületre (papír, vászon) úgy vetíteni vagy azon ábrázolni, hogy az ábra
szemünkben térbeli hatást keltsen. Ma projektív geometriának szokás
nevezni. Kifejlődésére nagy hatással voltak az olasz reneszánsz
festőinek többé-kevésbé ösztönös megérzései, akik a korábbi egyházi
festők merev, síkbeli, térhatás nélküli ábrázolásmódját igyekeztek minél
térszerűbb ábrázolással felváltani.
Tehetetlenség elve. - Ez az elv kimondja, hogy a fizikai testek, ha
nyugalomban vannak, csakis külső erők hatására jönnek mozgásba,
illetve, ha mozognak, megtartják egyenesvonalú egyenletes
mozgásukat, mindaddig, amíg rájuk valamilyen külső erő nem hat.
Tiltott könyvek jegyzéke - I. Index-kongregáció.
Torricelli, Evangélista (1608-1647) − kiváló olasz fizikus, matematikus
és mérnök, a barométer feltalálója. Matematikai képzését Rómában
kapta, Galilei tanítványától, B. Castéllitől. A Trattato del moto dei gravi,
1641 (Értekezés a testek mozgásáról) című tanulmánya felhívta
Galilei figyelmét a fiatal tudósra, akit ezután bevont munkáinak
kidolgozásába. Galilei halála után Torricelli lett utódja a nagyherceg
udvari matematikusa tisztségében, s a firenzei egyetemen ő lett a
matematika és fizika professzora.
Tycho de Brahe (1546-1601) − dán csillagász, 1599-től II. Rudolf
udvari csillagásza Prágában. A bolygók mozgására és az állócsillagok
helyzetére, vonatkozó értékes megfigyeléseit tanítványa, Kepler
felhasználta a bolygók mozgástörvényeinek megállapításában. Brahe
helytelen elméletet alakított ki megfigyelései alapján. Elmélete
átmenetet jelentett a geocentrikus és heliocentrikus világkép között.
V
Végtelen mérvű késleltetés. − Galilei problémája az volt, hogy az
időben változó sebességű, azaz gyorsuló mozgásoknál hogyan ragadja
meg, és főként, hogy hogyan mérje meg a sebesség pillanatnyi értékét.
Erre a problémára majd Newton adja meg a matematikai megoldást, a
differenciál- és integrálszámítás kidolgozásával. Galilei érdeme, hogy
bár a végtelon kicsiny mennyiségekkel való számolást, az infinitézimális
számítást nem ismerte, tehát nem tudott végtelenül rövid, pillanatnyi
időtartamokkal, és az azokat jellemző sebességértékekkel számolni,
mégis olyan gondolati kísérleteket eszelt ki, melyeknek segítségével
inkább logikai, mint matematikai alapon választ talált a felvetett
kérdésre. Ezekben a gondolati kísérletekben szerepelt a végtelenül
késleltetett, ‘ azaz végtelen lassúsággal lefolyó mozgás is, mely a
valóságban nem valósítható meg, de gondolatban lehetővé teszi a
gyorsuló mozgás néhány alapkérdésének tisztázását.
Vinta, Belisario (1542-1613) − 1579-ben lépett be tisztviselőként
Toscana nagyhercegének titkári hivatalába. Ettől kezdve nagy hivatali
pályát futott be: államtitkár és szenátor volt.
Virtuális sebesség elve − a statikai egyensúly feltételeinek
meghatározására szolgáló elv. Statikai egyensúlyról akkor beszélünk,
ha valamely test több különböző irányú (és esetleg különböző
nagyságú) erő együttes hatására nyugalomban marad. Az egyensúly
fennállásáról úgy győződhetünk meg, hogy a testet gondolatban kissé
elmozdítjuk. Ekkor az erők támadási pontjai általában különböző
sebességgel mozognak. Ha testre ható erők nagysága, szorozva az
erők támadáspontjának elmozdulási sebességével, összesen zérust ad
eredményül, akkor az egyensúly feltétele teljesül. Példa erre egy
aszimmetrikus hinta, melynek rövid szárán egy 20 kilós, hosszabb
szárán egy 10 kilós gyerek ül. A hinta akkor van egyensúlyban, ha a
hosszabb szár kétszer olyan hosszú, mint a rövid.
Viviani, Vincenzo (1622-1703,). − Galilei utolsó tanítványa. 16 éves
korában kitűnt kiváló matematikai tudásával, úgyhogy II. Ferdinánd
nagyherceg havi ösztöndíjjal látta el, és Galileire bízta, aki nagy
szeretettel foglalkozott vele, és élete végéig magánál tartotta. Torricelli
halála után Galilei utódaként a nagyherceg udvari matematikusa lett.
Különösen geometriai tanulmányaival tűnt ki, s több akadémia
választotta tagjává. Élete végéig hálával és szeretettel gondolt nagy
mesterére, és sokat tett munkáinak felkutatása és kiadása, életrajzának
megírása érdekében.
Vonal jelosztása kvantum és nem-kvantum részekre. − A geometria
egyik alapvető problémája, hogy idealizált alakzatai, pl. a vonalak,
éppen úgy atomosak-e, mint a valóságos anyag, azaz vannak-e
legkisebb, tovább nem osztható részeik, vagy pedig minden határon túl,
végtelen kicsi (nem-kvantum) részekre oszthatók-e. Ezzel a kérdéssel
Galilei is foglalkozott, és bizonyos eredményeket el is ért az idevágó
vizsgálatokban.
Vossius (Voss Gerbard Johannes, 1577-1649) − neves holland tudós.
1622-től a leideni egyetem irodalom és történelem professzora;.1630-
ban, az amszterdami akadémia megalakulásakor megválasztják egyik
legelső tagjául.
W
Welser Mark (1558-1614). − Tanulmányainak nagy részét Itáliában
végezte, ahol később is sokat tartózkodott, és igen jól megtanult
olaszul. Kiterjedt levelezést folytatott Galileivel, Salviatival, Cerivel, F.
Borro-meo bíborossal és más olasz tudósokkal. Egyébként bankár volt,
és szülővárosa, Aug’sburg egyik vezető személyisége.