III.

NAPÓLEON ÉS BISMARCK

A metternichi rendszernek a krími háborút követő összeomlása közel két évtizedes konfliktust
eredményezett: Piemont és Franciaország Ausztria elleni háborúját 1859-ben, a Schleswig-Holsteinért
vívott háborút 1864-ben, az 1866-os osztrák-porosz háborút, valamint az 1870-es francia-porosz
háborút. Ebből a zűrzavarból új erőegyensúly született Európában. Franciaország, amely három
háborúban is részt vett, a többiek kirobbanását pedig elősegítette, elvesztette vezető szerepét
Németországgal szemben. Ami még ennél is lényegesebb, a metternichi rendszer erkölcsi gátjai
átszakadtak. A német Realpolitik kifejezés felváltotta a francia raison d’état-t anélkül azonban, hogy a
kifejezés jelentése megváltozott volna.

Az új európai rend két olyan, egyáltalán össze nem illő ember - III. Napóleon és Otto von Bismarck -
munkája révén született meg, akik végül egymás fő ellenségeivé váltak. Ez a két ember semmibe
vette Metternich elavult szentenciáit, hogy a stabilitás érdekében Európa államai törvényesen
megkoronázott uralkodóit meg kell őrizni, hogy a nemzeti és a liberális mozgalmakat el kell fojtani, és
hogy, mindenekfelett, az egyes országok közötti kapcsolatokat a hasonló felfogású uralkodók közötti
egyetértésre kell alapozni. III. Napóleon és Bismarck a Realpolitikra építették a politikájukat - arra az
elvre, mely szerint az államok közötti kapcsolatokat a nyers erő dönti el, és az erősebb
győzedelmeskedik.

Az Európát feldúló nagy Napóleon unokaöccse, III. Napóleon fiatalkorában az itáliai osztrák uralom
ellen harcoló titkos olasz társaságok tagja volt. Az 1848-ban államelnökké választott Napóleon egy
államcsíny eredményeként, 1852-ben kiáltotta ki magát császárnak. Otto von Bismarck előkelő porosz
családból származott, s ő maga szenvedélyesen ellenezte az 1848-as porosz liberális forradalmat.
Bismarck csak azért lett Ministerprasident (miniszterelnök) 1862-ben, mert a makacs király nem látott
más kiutat a katonai költségvetés miatt a széthúzó parlament és maga között kialakult ellentét
feloldására.

III. Napóleonnak és Bismarcknak sikerült megsemmisíteni a bécsi rendezést, s ami a legfontosabb - a

konzervatív értékek közös elfogadásából eredő önmegtartóztatást. Nem lehetett volna elképzelni két,
egymástól jobban különböző embert, mint Bismarckot és III. Napóleont. A Vaskancellárt és a Tuileriák
Szfinxét a bécsi rendszer iránti ellenszenv kötötte össze. III. Napóleon azért gyűlölte a bécsi rendszert,
mert azt kimondottan Franciaország megfékezésére hozták létre.. Bismarck azért nem rajongott
Metternich alkotásáért, mert az Poroszországot Ausztria alávetettjeként bezárta a Német
Szövetségbe, s szilárdan hitt abban, hogy a Szövetség olyan nagyszámú apró német fejedelemséget
őrzött meg, hogy a Szövetség már gúzsba köti Poroszországot. Ha Poroszország meg akar felelni
küldetésének és egyesíteni akarja Németországot, akkor a bécsi rendszert le kell rombolni.

Napóleon az európai nacionalizmus ösztönzőjének szerepében tetszelgett, az európai diplomáciát

olyan zűrzavarba taszította, amelyből hosszú távon Franciaország semmit sem nyert, más államok
viszont hasznot húztak. Napóleon lehetővé tette Olaszország egyesítését és - akaratlanul -
elősegítette Németország egyesítését is. Ez a két esemény Franciaországot geopolitikailag
meggyengítette, és lerombolta a közép-európai francia befolyás történelmi alapjait.

A külföldi beavatkozástól való hasonló félelem arra késztette a köztársasági Franciaországot, hogy
tartózkodjék forradalma exportálásától. Ebben a patthelyzetben a konzervatív hatalmak
nagynehezen rászánták magukat a köztársasági Franciaország elismerésére.