Az Első Női Detektív Iroda tulajdonosa, Mma Ramotswe, úgy tűnik,

révbe ért: szolgáltatásait már az amerikai nagykövetség is ajánlja, Mr.

J. L. B. Matekonitól gyémánt jegygyűrűt kap, és az iroda szokásos
ügyeit – sikkasztó hivatalnokok, hűtlen házastársak, aggódó testvérek
eseteit – is sikerrel oldja meg. Miért van mégis olyan érzése, hogy
valami nincs rendjén? Miközben barátságot köt egy másik kultúra
képviselőjével, segít elrendezni két kis árva sorsát, és egy szeretetre
méltó, tekintélyes úriember jegyese, valahol mélyen ott munkál benne
az érzés: valami nincs rendben…
 Copyright © Alexander McCall Smith 2000
Minden jog fenntartva!
Kiadja az Egmont-Hungary Kft. Budapest, 2003
A kiadásért felel a kft. ügyvezetője
A kiadvány eredeti címe: Tears of the Giraffe
Először megjelent: 2000, Polygon
Fordította: Pálfalvi Ilona
Sorozatszerkesztő: Homok Ildikó
Termékmenedzser: Bikádi Katalin
Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia
Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ISBN 963 627 894 6
 Ezt a könyvet
Richard Latchamnak írtam
 ELSŐ FEJEZET

MR. J. L. B. MatekoniHÁZA

M
r. J. L. B. Matekom, a Tlokweng Úti Gyors Motor szerviz tulajdonosa, alig
bírta elhinni, hogy Mma Ramotswe, az Első Női Detektív Iroda alapítója,
beleegyezett abba, hogy feleségül vegye. Ez amásodik próbálkozása volt.
Az első alkalommal, ami nem kevés bátorságot kívánt meg a részéről, –
kosarat kapott. Kedves, sajnálkozó visszautasításban volt része, de
mégiscsak visszautasítás volt. Ezután elkönyvelte magában, hogy Mma
Ramotswe soha nem kíván férjhez menni, mert Note Mokotival, a
trombitással és jazz-őrülttel töltött rövid és szerencsétlen együttélése arról
győzte meg őt, hogy a házasság nem más, mint bánat és szenvedés. Végül
is, az asszony független, saját vállalkozással, és egy Zebra úti kényelmes
otthonnal. Miért is venne a nyakába egy ilyen nő – gondolta – egy férfit,
aki, miután az eskü elhangzott és letelepedett a házban, csak nehézséget
okoz. Nem, ha ő volna Mma Ramotswe helyében, valószínűleg ő is
elutasítana egy házassági ajánlatot, még akkor is, ha az illető olyan
kiemelkedően értelmes és tiszteletreméltó, mint amilyen ő.
És akkor, azon az emlékezetes estén, amikor együtt ültek az asszony
házának a verandáján, miután a délutánt azzal töltötte, hogy megjavítsa az
asszony kis fehér furgonját, az asszony igent mondott. És ez a válasz olyan
egyszerűen, egyértelműen kedvesen hangzott el, hogy a férfi meg volt
győződve róla, hogy Botswana egyik legnagyszerűbb asszonyát szerezte
meg. Aznap este, amikor hazatért a Védelmi Erők Klubjához közeli házába,
a jó szerencséjén elmélkedett. Itt volt egy férfi, a negyvenes évei közepén,
aki ezidáig képtelen volt találni egy kedves feleséget, és most elnyerte az
egyetlen imádott hölgy kezét. Ilyen hatalmas szerencse alig hihető, attól
félt, hogy hirtelen felébred ebből a gyönyörű álomból, amibe véletlenül
betévedt.
Mégis igaz volt. Másnap reggel, bekapcsolta az ágya mellett a rádiót.
Meghallotta az ismerős tehénkolompok hangját, és a botswanai rádió
megkezdte a délelőtti adását. Ekkor tudatosodott benne, hogy valóban
megtörtént az esemény. Hacsak azóta az asszony meg nem gondolta magát,
akkor ő most vőlegény.
Ránézett az órájára. Hat óra volt, s az első fénysugár megjelent az ablaka
előtti tövisfa csúcsán. Nemsokára érezhető lesz a levegőben a reggeli füst
illata, a fa füstjének az illata, ami felkelti az étvágyat. Hamarosan hallani
fogja a háza közelében lévő zegzugos ösvényen közlekedő emberek
lépteinek a zaját; az iskolába tartó gyerekek kurjongatását. A kialvatlan
szemű férfiak a városba indulnak dolgozni, az asszonyok egymásnak
kiáltoznak. Afrika felébred, és megkezdi a napot. Az emberek korán kelnek,
de jobb, ha vár egy órácskát, mielőtt felhívja telefonon Mma Ramotswét,
hogy legyen ideje felébredni, és meginni a reggeli teáját. Miután ezzel
végez, a férfi tudta, hogy az asszony szeret még egy fél órát üldögélni a ház
előtt, és a madarakat nézegeti a ház előtti füves térségen. A fekete és fehér
csíkos hoopok, mintha felhúzós gyermekjátékok lennének, úgy csipegetik a
rovarokat, s a peckesen lépdelő galambok, kis karikával a nyakuk körül,
egyfolytában turbékolnak. Mma Ramotswe kedvelte a madarakat, és ha
szeretné, ő épít majd neki egy madárházat. Tenyészthetnének galambokat,
vagy, ahogy mások is csinálják, valamilyen nagyobb madarakat, például
egerészölyvet, bár nem igazán tudta, hogy mit kezdhetnének az
egerészölyvekkel, miután felnőnek. Az igaz, hogy kígyót esznek, és ez
hasznos dolog, de egy kutya legalább olyan alkalmas arra, hogy távol tartsa
ezeket a hüllőket a háztól.
Amikor kisfiú volt Molepoleban, Mr. J. L. B. Matekoninak volt egy
kutyája, aki legendás kígyófogónak bizonyult. Sovány, barna állat volt, egy
vagy két fehér folttal, s a farka el volt törve. A falu szélén találta, éhesen és
elhagyatva, magához vette és hazavitte a nagyanyja házába. Az öregasszony
sajnálta az ételt az olyan állattól, amelynek láthatóan semmi haszna, de ő
meggyőzte, hogy a kutya maradhasson. Néhány héten belül az eb
bebizonyította, hogy hasznossá tudja tenni magát, megölt három kígyót az
udvaron és egyet a szomszéd dinnyeföldjének ösvényén. Ettől kezdve a
hírneve egyre nőtt, s ha valakinek gondja volt a kígyókkal, megkérték Mr. J.
L. B. Matekonit, hogy hozza át a kutyáját, s birkózzék meg a feladattal.
A kutya természetfeletti módon gyors volt. A kígyók, hacsak meglátták,
mintha tudták volna, hogy halálos veszélyben forognak. A kutya felborzolt
szőrrel és izgalomtól fényes szemekkel, érdekes járásmóddal közelítette
meg a kígyót, mintha a körmei hegyén járna. Aztán, amikor már csak egy
méterre volt az áldozatától, halk morgást hallatott, amit a kígyó úgy
érzékelt, mintha a föld remegne. Egy pillanatra megzavarodott, aztán
igyekezett elsiklani, de ennél a pontnál a kutya előrevetette magát, és
ügyesen elkapta a kígyót a feje mögött. Ezzel a harapással eltörte a gerincét,
és a viadalnak vége lett.
Mr. J. L. B. Matekoni tudta, hogy az ilyen kutyák nem érnek meg magas
kort. Ha hét- vagy nyolcéves korukig életben maradnak, akkor a
mozdulataik elkezdenek lassulni, és az előny hamarosan a kígyó oldalára
billen. Mr. J. L. B. Matekoni kutyája egy csíkos kobrának esett áldozatul, és
a harapás után percekkel kimúlt. Azóta sem talált olyan kutyát, amelyik
helyettesíthette volna, de most... Nos, most felvillant egy új lehetőség.
Vehetnének egy kutyát, és ketten választanának neki nevet. Sőt, azt
javasolja majd, hogy az asszony válassza ki mind a kutyát, mind a nevet,
nehogy úgy érezze, hogy ő akar mindenben dönteni. Valójában azt szeretné,
ha minél kevesebb dologban kellene döntenie. Az asszony nagyon jól
boldogult az életben, és ő teljesen megbízott a képességeiben, hogy kettejük
sorsát majd jól kormányozza, addig, amíg meg nem próbálja őt bevonni a
nyomozói ügyekbe. Azt egyszerűen nem szándékozik felvállalni. Az
asszony a nyomozó, ő pedig autószerelő. És a dolgoknak így is kell
maradniuk.
Nem sokkal hét óra előtt telefonált. Úgy tűnt, hogy Mma Ramotswe örül
a hívásnak, és megkérdezte tőle, hogy jól aludt-e, ami a setswanai nyelvben
kedveskedést jelent.
– Nagyon jól aludtam – válaszolta Mr. J. L. B. Matekom. – Egész éjjel
arról az okos és gyönyörű asszonyról álmodtam, aki megígérte, hogy a
feleségem lesz.
Elhallgatott. Ha az asszony be akarja jelenteni, hogy meggondolta magát,
itt volt az ideje, hogy ezt tudassa vele.
Mma Ramotswe nevetett. – Én soha nem emlékszem az álmaimra –
mondta. – Ha mégis emlékeznék, akkor biztos, hogy arról az első osztályú
autószerelőről álmodnék, aki egy nap a férjem lesz.
Mr. J. L. B. Matekoni megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Az asszony nem
gondolta meg magát, s ezidő szerint még mindig jegyesek voltak.
– Ma ebédeljünk a President Hotelben, – indítványozta a férfi. – Meg kell
ünnepelnünk ezt a fontos eseményt.
Mma Ramotswe beleegyezett. Tizenkettőre elkészül, és utána, ha
alkalmas az időpont, talán a férfi megengedi neki, hogy megnézze a házát.
Ezentúl két házuk lesz, és egyet ki kell választaniuk. Az ő Zebra úti háza
nagyon sok mindenben megfelel, de eléggé közel volt a városközponthoz,
és jobb lenne attól egy kicsit távolabb lenni. A férfi házának, közel a régi
repülőtérhez, nagyobb udvara volt, és kétségkívül csendesebb a környék, de
egy kőhajításnyira a börtön, és vajon nincs-e egy elhanyagolt temető a
közelben? Ez fontos tényező. Ha bármilyen okból egyedül maradna a
házban éjszakára, nem volna túl jó egy közeli temető. Nem mintha Mma
Ramotswe babonás lenne; az ő hitvilága hagyományos volt. Nem volt
benne hely különféle nyugtalan szellemeknek vagy ilyesminek, de, de...
Mma Ramotswe hitt Istenben, aki az egekben lakott, többé-kevésbé
éppen Afrika fölött. Isten kiváltképp megértő, különösen az olyasfajta
emberekkel, mint amilyen ő. De, ha valaki megszegi a parancsait, ahogy ezt
nagyon sokan teljes közömbösséggel megtették, az csak haragot von maga
után.
Ha meghalnak, az olyan jó embereket, mint Mma Ramotswe édesapját,
Obed Ramotswét, az Isten kétségkívül szeretettel fogadja. A többiek sorsa
bizonytalan, feltehetőleg valamilyen szörnyű helyre kerülnek – talán egy
kicsit olyanra, mint Nigéria és ha beismerik a bűneiket, akkor
megbocsájtatnak gondolta.
Isten jó volt hozzá, gondolta Mma Ramotswe. Boldog gyermekkort adott
neki, még akkor is, ha az édesanyját kisbabaként elveszítette. Édesapja és
kedves unokanővére szeretettel gondoskodtak róla, és megtanították
szeretni. Ezt a szeretetet ő is továbbadta, abban a néhány csodálatos napban,
az ő pici babájának. Amikor a gyermek rövid küzdelme az életéért véget
ért, nem értette, Isten miért tette ezt vele, de idővel megbékélt. Most már
újra megmutatta a kedvességét irányában, Mr. J. L. B. Matekoni
személyében, aki kedves, jó ember. Isten küldött neki egy férjet.

A President hotelbeli ünnepi ebéd után – amikor is Mr. J. L. B. Matekoni

megevett két nagy szelet sült húst, és Mma Ramotswe, aki édesszájú, a
tervezettnél lényegesen nagyobb adag fagylaltot fogyasztott – beültek Mr. J.
L. B. Matekoni kisteherautójába, és elmentek megnézni a házát.
– Nem valami tiszta a ház – szabadkozott Mr. J. L. B. Matekoni
aggodalmaskodva. – Próbálom tisztán tartam, de ez elég nehéz dolog egy
férfiember számára. Van egy asszony, aki idejár, de ettől csak rosszabb, azt
hiszem. A nő elég koszos.
– Megtarthatjuk azt a nőt, aki nálam takarít – szólt Mma Ramotswe. – Ő
ért mindenhez. Vasaláshoz. Takarításhoz. Súroláshoz. Ő egyike a
legjobbaknak Botswanában, akik ezzel foglalkoznak. A maga
bejárónőjének majd keresünk valami más munkát,
– Van néhány szoba a házban, ami tele van autóalkatrésszel – tette hozzá
Mr. J. L. B. Matekoni sietve. – Van, amikor nincs elég hely a műhelyben, és
a házban kell tárolnom az olyasmit, amire egy nap még szükségem lehet.
Mma Ramotswe nem szólt semmit. Most már értette, hogy Mr. J. L. B
Matekoniezelőtt miért nem hívta meg soha magához. A Tlokweng Úti
Gyors Motor cég irodája elég borzalmas volt, mindenfelé rengeteg olaj, és
az alkatrészszállítók által küldött, szerinte nevetséges naptárak, azokkal a
gebe lányokkal, akik a gumiabroncsokon ülnek, vagy az autóknak
támaszkodnak. Azok a nők semmire sem alkalmasak. Nem képesek
gyermeket szülni, egyikük sem úgy néz ki, mint akinek megvan a nyolc
általánosa, vagy akárcsak a hat osztálya. Haszontalan, szabadidős lányok,
akik csak feltüzelik a férfiakat, ami senkinek se jó. Bárcsak a férfiak
tudnák, hogy milyen hülyét csinálnak belőlük ezek a lányok, de nem tudják,
és teljesen reménytelen dolog megmagyarázni nekik.
Megérkeztek az autófelhajtó bejáratához, és Mma Ramotswe az autóban
maradt, amíg Mr. J. L. B. Matekoni kinyitotta az ezüstre festett kaput.
Észrevette, hogy a szemetest felborították a kutyák, papírfoszlányok és
mindenféle szemét hevert szanaszét. Ha ideköltözne, – ha — ennek
hamarosan véget kellene vetni. A hagyományos botswanai társadalomban
az udvar rendben tartása az asszony dolga, és ő semmiképpen nem kívánná,
hogy egy ilyen udvarral azonosítsák.
A veranda előtt parkoltak le, egy fészer alatt, amit Mr. J. L. B. Matekoni
árnyékoló hálóból fabrikált. A ház a modern szabványok szerint nagy volt,
akkoriban épült, amikor a kőműveseknek még nem kellett aggódniuk a
méretek miatt. Azokban az időkben egész Afrika nagyrészt
felhasználatlanul állt, és senki nem foglalkozott azzal, hogy spóroljanak a
hellyel. Ma már más a helyzet, és az emberek elkezdtek aggódni, hogy a
városok felfalják maguk körül a bozótost. Ez a ház, egy alacsony,
meglehetősen komor bungaló volt a hullámos bádoglemez tető alatt. A
Protektorátus ideje alatt gyarmati hivatali épületnek készült. A külső falakat
bevakolták és fehérre meszelték, a padlókat vörös cementtel simították le,
amiben nagy kocka-mintákat alakítottak ki. Az ilyen padló mindig
hűvösnek tűnt a láb alatt a forró hónapokban is, bár az igazi kényelem
szempontjából alig volt jobb, mint a hagyományos döngölt agyagpadló
vagy szarvasmarha trágyával tapasztott aljzat.
 Mma Ramotswe körülnézett. A nappaliban voltak, ahová egyenesen á
bejárati ajtón át jutottak. Hatalmas ülőgarnitúra fogadta, – a vásárláskor jó
drága lehetett – de ma már meglehetősen elnyűttnek látszott. A székeknek
széles fatámlájuk, piros kárpitozásuk volt, és egy fekete, keményfából
készült asztalon egy üres pohár és egy hamutálca állt. A falakon egy sötét
bársonyra festett hegy, egy fa kudufej és Nelson Mandela kis képe volt
látható. A hatás tökéletesen kellemes, gondolta Mma Ramotswe, bár
minden bizonnyal látszik rajta a nőtlen férfiakra oly jellemző
elhagyatottság.
– Ez egy nagyon szép szoba — jegyezte meg Mma Ramotswe.
Mr. J. L. B. Matekoni ragyogott az örömtől. – Ezt a szobát próbálom
tisztán tartani – mondta. – Fontos, hogy az embernek legyen egy rendes
szobája a komoly látogatók számára.
– Járnak ide fontos látogatók? – érdeklődött Mma Ramotswe.
Mr. J. L. B. Matekoni összeráncolta a homlokát. – Eddig még egy sem
volt – mondta. – De minden lehetséges.
– Igen – helyeselt Mma Ramotswe. – Sose lehet tudni.
Átnézett a válla fölött, az ajtó felé, ami a lakás többi helyiségébe vezetett.
– Arrafelé van a többi szoba? – kérdezte udvariasan.
Mr. J. L. B. Matekoni bólintott. – A háznak az a része már nem olyan
tiszta – mondta. – Talán majd egyszer máskor nézzük meg!
Mma Ramotswe megrázta a fejét. Mr. J. L. B. Matekoni rájött, hogy
nincs menekvés. Ez része a házasságnak, vonta le a tanulságot, ahol
nincsenek titkok – mindent őszintén meg kell mutatni.
– Erre gyere – szólt bátortalanul, s nyitotta az ajtót. – Igazad van, kell
szereznem egy jobb bejárónőt. Ez nem valami jól teszi a dolgát.
Mma Ramotswe követte őt a folyosón. Az első ajtó félig nyitva volt, és
az asszony megállt az ajtóban, hogy belessen. A szoba valaha hálószoba
lehetett, s padlóján újságpapírok hevertek, mintha szőnyeg lett volna
kiterítve. A szoba közepén egy motor állt, kilátszottak a hengerei, s
körülötte a padlón alkatrészek voltak szétszórva.
– Ez egy nagyon különleges motor – mondta Mr. J. L. B. Matekoni, s
aggódva nézett az asszonyra. – Nincs még egy ilyen motor egész
Botswanában. Egy nap befejezem az összeszerelését.
Továbbmentek. A következő helyiség a fürdőszoba volt. Elég tiszta,
gondolta Mma Ramotswe, bár csupasz és elhanyagolt. A fürdőkád szélén,
egy régi fehér arctörlőn egyensúlyozva feküdt egy nagy karbolszappan.
Ettől eltekintve nem volt ott semmi.
– A karbolszappan nagyon egészséges szappan – jegyezte meg Mr. J. L.
B. Matekom. – Mindig ilyent használtam.
Mma Ramotswe bólintott. Ő a pálmaolaj szappant kedvelte, ami jó volt
az arcbőrre, de megértette, hogy a férfiak valami erőteljesebbet kedvelnek.
Ez egy sivár fürdőszoba, gondolta, de legalább tiszta.
A többi szobából csak egy használható, az étkező. Ebben egy asztal állt a
közepén, s mellette egy magányos szék. A padló azonban piszkos, s a
bútorok alatt és a sarkokban pormacskák kavarogtak. Bárkinek is kellett
rendben tartani ezt a helyiséget, láthatóan hónapok óta nem söpört itt. Mit
csinál ez a lány? Áll az ajtóban és beszélget a barátaival? Erre hajlamosak,
ha nem áll szorosan a sarkukban valaki. Mma Ramotswe számára világos
volt, hogy a lány kihasználta Mr. J. L. B. Matekonit, s a jó természetében
bízva tarthatta meg az állását.
A többi helyiség, bár ágyak is voltak benne, autógyertyával,
ablaktörlővel és más érdekes műszerekkel tömött ládákkal rakták meg. Ami
a konyhát illeti, az, bár tisztának bizonyult tulajdonképpen üres volt, csak
egy-két edény volt benne, néhány fehér zománcos tányér és egy kis
evőeszköztartó.
– A bejárónőnek kellene főznie rám – mondta Mr. J. L. B. Matekom. –
Minden nap készít valami ételt, de mindig csak ugyanazt. Kukoricakását és
ragut kell ennem nap, mint nap. Néha tököt is főz, de csak ritkán. És mégis
egy csomó pénzt visz el tőlem a konyhai kiadásokra.
– Ez egy nagyon lusta nő! – állapította meg Mma Ramotswe. –
Szégyellhetné magát. Ha Botswanában minden asszony ilyen lenne, a
férfiak réges-rég kihaltak volna.
Mr. J. L. B. Matekoni mosolygott. A bejárónője évekig átverte, és neki
soha nem volt meg a bátorsága, hogy a sarkára álljon. De most talán
emberére talál Mma Ramotswéban, és hamarosan keresnie kell valaki mást,
akit szekírozhat.
– Hol van most ez a nő? – kérdezte Mma Ramotswe. –Szeretnék vele
beszélni.
Mr. J. L. B. Matekoni ránézett az órájára. – Hamarosan itt lesz – mondta.
– Minden délután körülbelül ebben az időben jön ide.
A nappaliban ültek, amikor a bejárónő megjött. Jelenlétét a konyhaajtó
bevágásával jelezte.
– Ez ő – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Mindig bevágja az ajtót. Még
soha nem csukta be csendesen, mióta itt dolgozik, most már évek óta.
Mindig csak dirr, durr.
– Menjünk oda, és nézzük meg – javasolta Mma Ramotswe. – Érdekel
engem ez a hölgy, aki ilyen kiválóan ellát téged.
Mr. J. L. B. Matekoni elindult a konyha felé. A mosogató előtt állt egy
terebélyes nő, a harmincas évei közepe felé járt, és a teáskannát töltötte meg
vízzel. Mindkettőjüknél jelentősen magasabbnak, és dagadó bicepszeivel
sokkal erősebbnek tűnt, amint szétvetett lábakkal állt a kövezeten.
Hatalmas, kopott piros kalapot viselt a fején, és egy kék otthonkát húzott a
ruhája fölé. A cipője valamilyen érdekes, fényes bőrből készült, ami
hasonlított a kivágott báli cipőkhöz használt lakkbőrhöz.
Mr. J. L. B. Matekoni megköszörülte a torkát, hogy jelezze a jelenlétét,
és a bejárónő lassan megfordult.
– Dolgom van... – kezdte mondani, de megállt, amikor meglátta Mma
Ramotswét.
Mr. J. L. B. Matekoni udvariasan köszöntötte őt a hagyományoknak
megfelelően. Ezután bemutatta a vendéget. – ő Mma Ramotswe – mondta.
A háztartási alkalmazott ránézett Mma Ramotswéra, és kurtán biccentett.
– Örülök, hogy alkalmam van találkozni önnel – mondta Mma
Ramotswe. – Hallottam már önről Mr. J. L. B. Matekonitól.
A bejárónő ránézett a munkaadójára. – Óh, hallott már felőlem! –
mondta. – Örülök, hogy beszélt rólam. Nem szeretném azt hinni, hogy senki
sem emleget.
– Nem – mondta Mma Ramotswe. – Jobb, ha beszélnek az emberről,
mintha nem méltatják figyelemre. Kivéve bizonyos alkalmakkor, persze.
A bejárónő összehúzta a szemöldökét. A teáskanna megtelt, és kivette a
csap alól.
– Nagyon sok a dolgom – mondta elutasítóan. – Ebben a házban sok a
tennivaló.
– Igen – erősítette meg Mma Ramotswe. – Meglehetősen sok itt a dolog.
Egy ilyen mocskos ház körül sok a feladat.
A termetes bejárónő megmerevedett, – Miért mondja, hogy ez a ház
mocskos? – érdeklődött. – Ki maga, hogy azt mondhatja, hogy ez a ház
mocskos?
 – Ő... – kezdte Mr. J. L. B. Matekoni, de az alkalmazott egy pillantással
elhallgattatta.
– Azért mondom, mert láttam – mondta Mma Ramotswe. – Láttam a
mocskot az étkezőben és a szemetet a kertben. Mr. J. L. B. Matekoni férfi.
Tőle nem lehet elvárni, hogy rendben tartsa a házat.
A bejárónő szeme elkerekedett, és rosszul leplezett dühvel bámult Mma
Ramotswéra. Az orrlyukai remegtek a méregtől, az ajkait agresszív fintorral
csücsörítette előre.
– Évek óta dolgozom ennél az embernél – sziszegte. – Minden nap csak
gürcölök, gürcölök, gürcölök neki. Jó ételt főztem neki és felfényeztem a
padlót. Nagyon jól elláttam.
– Én nem egészen így gondolom, asszonyom – mondta Mma Ramotswe
nyugodtan. – Ha olyan jól tartotta, akkor miért olyan sovány? Ha egy férfit
gondoznak, akkor az meghízik. Épp olyanok, mint a szarvasmarhák. Ezt
mindenki tudja.
A bejárónő a pillantását Mma Ramotswéról a munkaadójára vitte. – Ki ez
a nő? – tudakolta követelőzve. – Milyen jogon jön ide a konyhámba, és
mond ilyeneket? Kérem, mondja meg neki, hogy menjen vissza a bárba,
ahol felszedte.
Mr. J. L. B. Matekoni nagyot nyelt. – Megkértem a kezét – bukott ki
belőle. – ő lesz a feleségem.
Ennél a pontnál a bejárónő összerándult. – Ajjaj! – kiáltott fel. – Ajjaj!
Nem veheti el feleségül! Meg fogja ölni magát! Ez a legrosszabb dolog,
amit csak tehet.
Mr. J. L. B. Matekoni előrelépett, és megnyugtatóan a bejárónő vállára
helyezte a kezét.
– Ne aggódjon, Florence! – mondta. – Ő jó asszony, és bízzon bennem,
szerzek magának másik munkahelyet. Van egy unokatestvérem, akinek van
egy szállodája a buszpályaudvar mellett. Neki szüksége van szobalányokra,
és majd megkérem őt, hogy vegye fel magát.
Ez nem békítette meg az alkalmazottat. – Nem akarok szállodában
dolgozni, ahol mindenkivel úgy bánnak, mint egy rabszolgával – mondta. –
Én nem vagyok egy tedd-ide tedd-oda szolga. Én egy magasan kvalifikált
háztartási alkalmazott vagyok, aki alkalmas arra, hogy magánházaknál
dolgozzon. Óh! Óh! És most befejeztem. De magának is vége, ha elveszi
ezt a kövér nőt. Leszakad alatta az ágy. Biztos, hogy maga nagyon hamar
meg fog halni. Magának vége lesz.
 Mr. J. L. B. Matekoni rápillantott Mma Ramotswéra, jelezve, hogy ideje
elhagyniuk a konyhát. Jobb lesz, gondolta, ha a bejárónő saját magányában
tér magához. Azt nem képzelte, hogy a nő a hírt lelkesedéssel fogadja majd,
de azt nem láthatta előre, hogy a bejelentése ilyen megsemmisítő
próféciákat vált ki. Minél előbb beszél az unokatestvérével, hogy elintézze
az állásváltoztatást, annál jobb.
Visszamentek a nappaliba, s az ajtót szorosan bezárták maguk mögött.
– A bejárónőd egy nehéz eset – jegyezte meg Mma Ramotswe.
– Nem könnyű – helyeselt Mr. J. L. B. Matekoni. – De azt hiszem, nincs
más választásunk. El kell fogadnia azt a másik állást.
Mma Ramotswe bólintott. A férfinak igaza volt. A bejárónőnek mennie
kell, de nekik is. Nem tudnának ebben a házban élni, még akkor sem, ha
nagyobb az udvar. Ki kell adni egy bérlőnek, és át kell költözniük a Zebra
útra. Az ő bejárónője összehasonlíthatatlanul jobb, és mindkettőjüket
kitűnően ellátja majd. Semmi idő alatt Mr. J. L. B. Matekoni magára szed
néhány kilót, és valóban úgy fog kinézni, mint egy jól menő szerelőműhely
tulajdonosa. Az asszony körülnézett a szobában. Van itt egyáltalán valami,
amit érdemes volna átköltöztetni a saját házába? A válasz, gondolta,
valószínűleg: nincs semmi. Mr. J. L. B. Matekomnak csupán egy bőröndre
lesz szüksége, amiben a ruhái és a karbolszappana van. Mindössze ennyi.
 MÁSODIK FEJEZET

ÜGYFÉL ÉRKEZIK

T
apintatosan kell elrendezni mindent. Mma Ramotswe tudta, hogy Mr. J. L.
B. Matekoniboldog lesz a Zebra úton – ebben biztos volt – de a férfiak
büszkék, és neki óvatosnak kell lennie, hogy meggyőzze a döntése
helyességéről. Azt semmiképpen nem mondhatja: – A házadban szörnyű a
rendetlenség; mindenütt motorok és különféle alkatrészek. Azt sem
mondhatja: – Nem szeretnék ilyen közel lakni a régi temetőhöz. – Ehelyett,
így kell megközelítenie a problémát: – Ez egy nagyon szép ház, sok
szobával. Nem bánom a sok motort sem, de biztos vagyok benne, hogy
igazat adsz nekem, hogy a Zebra útról sokkal kényelmesebben elérhető a
város közepe. – Igen, ezt fogja mondani.
Már kigondolta, hogy Mr. J. L. B. Matekoni megérkezése után a Zebra
úton hogyan alakulnak majd a dolgok. Az ő háza nem olyan nagy, mint a
férfié, de bőven elég lesz a hely. Három hálószobája volt. Ezek közül a
legnagyobb lesz az övéké, ami ráadásul a ház végében a legcsöndesebb is.
A másik két szobát tárolásra és varrásra használta, de a raktárszobát
kiürítheti, s mindent, ami ott van, átvisz majd a garázsba. Ez lesz Mr. J. L.
B. Matekoni különszobája. Hogy aztán mire használja, autóalkatrészeket
vagy öreg motorokat tart benne, az már az ő dolga, bár némi hangsúllyal
figyelmezteti majd, hogy ezeknek a dolgoknak nem a lakásban a helyük.
A nappali szoba többé-kevésbé változatlan marad. A saját székei
határozottan jobbak, mint azok, amelyeket a férfi nappalijában látott, bár
lehet, hogy a férfi magával akarja majd hozni a bársonyképet vagy egyik-
másik szobadíszét. Ezek majd kiegészítik az ő saját gyűjteményét, az
édesapja, apus, ahogy hívni szokta, fényképe mellett. Obed Ramotswe a
fényes öltönyben – ez előtt a fotó előtt gyakran megállt, és eszébe jutott az
édesapja életútja, s az, hogy ez neki, a lányának milyen sokat jelentett.
Biztos, hogy apus Mr. J. L. B. Matekonit elfogadta volna. Note Mokotival
kötött házasságát helytelenítette, bár nem akarta megakadályozni, ahogy
más szülők tették volna. Ő tisztában volt az édesapja érzéseivel. De túl
fiatal és szerelmes volt a megnyerő modorú trombitásba ahhoz, hogy
figyelembe vegye azt, amit az édesapja gondolt. És, amikor a házasságuk
olyan szerencsétlenül véget ért, apus nem hánytorgatta fel, hogy ez előre
látható volt, hanem csak a lánya biztonságára és boldogságára gondolt –
ahogy mindig is tette. Szerencséje, hogy ilyen édesapja volt, gondolta.
Manapság olyan sok gyerek nő fel apa nélkül, csak az édesanyjuk vagy a
nagyanyjuk mellett. Sokszor még csak azt sem tudják, ki volt az apjuk.
Hiába látszanak boldognak, ott marad az ur az életükben. Talán, ha valaki
nem tud erről az ürességről, nem is aggódik miatta. Ha százlábú volnál, egy
tshongololo, amelyik a földön mászik, izgatna-e, hogy nincs szárnyad, ha a
madarakra nézel? Talán nem.
Mma Ramotswe hajlamos volt átadni magát a filozofikus gondolatoknak,
de csak egy bizonyos pontig. Az ilyen kérdések kétségkívül izgatóak, de
további olyan kérdésekhez vezetnek, amelyeket nem lehet megválaszolni.
Ennél a pontnál többnyire feladta, mert el kell fogadni, hogy a dolgok pont
olyanok, amilyenek, egyszerűen csak azért, mert azok, amik. Például,
mindenki tudja, hogy egy férfinak nem jó az, ha közel van ahhoz a helyhez,
ahol egy asszony éppen szül. Ez olyan nyilvánvaló, hogy még kimondani is
fölösleges. Mégis, más országokban megjelentek olyan új elképzelések,
hogy a férfiaknak jelen kell lenniük a gyermekeik megszületésénél. Amikor
Mma Ramotswe ezt egy képes magazinban olvasta, a lélegzete is elállt. De
amikor megkérdezte magától, hogy egy apa miért ne láthatná, hogyan
születik meg a gyermeke, hogy köszöntse őt ezen a világon, és megossza az
anyával ezt az örömöt, nehezen talált olyan okot, ami ezt kizárná. Ezzel
nem azt akarta mondani, hogy ez nem volna rossz a férfi számára – az nem
kérdés, hogy egy férfi számára ez nagyon rossz –, de hogy tudná bárki is
bebizonyítani, hogy jogos a tiltás? A legvégső válasza az volt, hogy azért
rossz, mert a régi botswanai erkölcs szerint ez rossz, és a régi botswanai
erkölcs, ahogy azt mindenki tudja, teljesen helyénvaló. Egyszerűen érezni,
hogy jó.
Manapság, természetesen, sok ember van, aki úgy tűnik, hogy elfordul
ettől az erkölcstől. Ezt látja az iskolás gyerekek viselkedésén, akik folyton-
folyvást hivalkodnak, és semmilyen tiszteletet nem tanúsítanak az
idősebbek iránt. Amikor ő járt iskolába, a gyerekek tisztelték a felnőtteket,
és lesütötték a szemüket, amikor beszéltek velük, de ma a gyerekek
egyenesen a szemedbe néznek és visszabeszélnek. Nemrég szólt egy fiatal
fiúnak – alig volt tizenhárom, – hogy vegye fel azt az üres dobozt, amit
rugdosott a bevásárló utcán a minap. A fiú meglepetten nézett rá, aztán
kinevette, és azt mondta neki, hogy ő nyugodtan felveheti, ha akarja, mert
neki, mármint a fiúnak, nincs szándékában. Ezen a szemtelenségen annyira
elképedt, hogy még a megfelelő válasz sem jutott az eszébe, s a kölyök
továbbténfergett, ő meg ottmaradt szótlanul. Amikor ő fiatal volt, egy
asszony felkapta volna az ilyen kölyköt, és a helyszínen elnáspángolja. De
manapság nem verheted meg a más gyerekét az utcán, mert ha
megpróbálnád, nagy kalamajka lenne belőle. Persze, ő egy modern nő,
helytelenítette a verést, de néha az embernek el kell gondolkodni.
Egyáltalán eldobta volna-e az a fiú a dobozt, ha tudja, hogy ezért
elfenekelik? Lehet, hogy nem.

A házasságról, a költözésről, a gyermekek elnáspángolásáról való

elmélkedések fontosak, de a mindennapokra is gondolni kell. Azaz, Mma
Ramotswénak ki kellett nyitni az Első Női Detektív Irodát hétfő reggel is.
Ahogy minden munkanap tette, még akkor is, ha alig volt annak némi
valószínűsége, hogy valaki is betéved vagy telefonál. Mma Ramotswe
fontosnak tartotta, hogy betartsa a szavát. A táblán az iroda előtt az állt,
hogy a nyitvatartási idő reggel kilenctől délután ötig tart, mindennap.
Valójában nemigen akadt olyan ügyfél, aki korán reggel jött. A kliensek
inkább a délutáni órákat választották. Hogy ez miért alakult így, fogalma
sem volt. Bár, néha arra gondolt, hogy az ügyfeleknek időre van szükségük
ahhoz, hogy át merjék lépni a küszöbét, és elmeséljék, mi aggasztja őket.
Így, Mma Ramotswe a titkárnőjével, Mma Makutsival üldögélt az
irodában és egy nagy bögre teát iszogattak mindketten, amit Mma Makutsi
szokott főzni a nap kezdetén. Igazából nem volt nagy szüksége titkárnőre,
de egy komoly vállalkozáshoz kellett valaki, aki felveszi a telefont, vagy
átveszi az üzeneteket, ha a főnök nincs benn. Mma Makutsi jól képzett
gépírónő volt – a titkárnői záróvizsgán 97 százalékot teljesített és bizonyára
elvesztegette a tehetségét egy ilyen kis vállalkozásra, de hűséges, jó társ, s a
legfontosabb tulajdonsága, ami akár ajándéknak is vehető, az a diszkréció.
– Nem szabad arról beszélni, amiről tudomást szerzünk –hangsúlyozta
Mma Ramotswe, amikor alkalmazta őt, és Mma Makutsi ünnepélyesen
bólintott. Mma Ramotswe még csak nem is várta el tőle, hogy megértse a
bizalom fogalmát. Botswanában az emberek szeretnek arról beszélgetni,
hogy mi történik – maga is meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy Mma
Makutsi mindent megértett abból, hogy a megbízhatóság kötelező. Valóban,
Mma Ramotswe észrevette, hogy a titkárnője még csak azt sem árulta el,
hol dolgozik, egyszerűen csak egy irodát emlegetett a Kgale hegy
közelében. Ez felesleges óvatosság volt, de legalább jelezte, hogy az
ügyfelek titkai jó helyen vannak nála.
A kora reggeli tea Mma Makutsival egy megnyugtató rituálévá vált, de
szakmai szempontból is fontos volt. Mma Makutsi feltűnően figyelmes volt,
és odaadóan megjegyzett minden apró pletykát, ami hasznos lehet. Például,
Mma Ramotswe tőle hallotta, hogy egy középbeosztású hivatalnok a
tervezési osztályról megkérte a kezét annak az asszonynak a nővérének, aki
az Azonnal Kész Száraztisztító tulajdonosa volt. Ez az információ
meglehetősen hétköznapinak tűnhet. De amikor Mma Ramotswét megbízta
egy szupermarket tulajdonosa, hogy tudja meg, miért utasították vissza a
kérelmét arra, hogy egy száraztisztítót nyisson a szupermarket mellett, fel
tudta hívni a figyelmét arra, hogy a döntést hozó személynek nem áll
érdekében egy másik, rivális vegytisztító létesítése. Ez az információ
önmaga megakadályozott egy hibás lépést. Mma Ramotswénak mindössze
annyit kellett tennie, hogy elmondta a hivatalnoknak, hogy Gaboronéban
azt beszélik, hogy a döntése meghozatalában az üzleti kapcsolatai
befolyásolják. Természetesen, amikor ezt valaki megemlítette neki, hevesen
tagadta a szóbeszéd igazságát. Vitatkozott azzal az állítással, hogy kapcsolat
lenne az ő száraztisztító érdekeltsége és egy másik vállalkozás
megnyitásának az akadályozása között. Már maga a gondolat vérlázító,
mondta.
Aznap Mma Makutsinak semmi fontos jelentenivalója nem akadt. A
hétvégét a nővérével töltötte békében és nyugalomban, aki a Marina
Hercegnő Kórházban nővérként dolgozott. Vettek valamilyen anyagot és a
nővére lányának kezdtek egy ruhát varrni. Vasárnap templomba mentek,
egy asszony elájult szertartás alatt. A nővére, aki ápolónő, segített az
asszonynak magához térni, majd a templom melletti helyiségben készített
neki teát. Az asszony túl kövér volt, mondta, és a hőség megviselte, de
hamar feléledt, és négy csésze teát ivott. Északról jött, mondta, és
Francistownban tizenkét gyereke van.
– Az túl sok! – kommentálta Mma Ramotswe. – Ezekben a modern
időkben nem jó, ha valakinek tizenkét gyereke van. A kormánynak
szabályozni kellene, hogy hat után álljanak le. Hat gyerek bőven elég,
esetleg hét vagy nyolc, ha valaki megteheti, hogy ennyi szájat etessen.
Mma Makutsi egyetértett. Neki négy bátyja és két lánytestvére van, és
emiatt a szüleik nem tudták megfelelően taníttatni a gyerekeiket.
– Kész csoda volt, hogy elértem a 97 százalékot – mondta.
 – Ha csak három gyerek lett volna, elérte volna a száz százalékot is –
jegyezte meg Mma Ramotswe.
– Lehetetlen – mondta Mma Makutsi. – Még senki nem kapott száz
százalékot a Botswanai Titkárnőképző történetében. Ez egyszerűen
lehetetlen.

Aznap reggel nem volt sok tennivalójuk. Mma Makutsi kitisztította az

írógépét, letörölte az asztalát, míg Mma Ramotswe egy magazint olvasott,
és levelet írt az unokatestvérének Lobatséba. Az órák lassan teltek, és
tizenkettőkor Mma Ramotswe elhatározta, hogy ebédidőre bezárja az
irodát. De éppen akkor, amikor ezt akarta javasolni a titkárnőjének, az
becsapta a fiókját, s energikusan gépelni kezdett. Ez egy ügyfél érkezését
jelentette.
Egy nagy autó közeledett, amit a száraz évszakban mindenütt megjelenő
vékony réteg por borított, s egy törékeny, fehér nő, khaki blúzban és
nadrágban, szállt ki a járműből. Röviden felpillantott az épület elején lévő
táblára, levette a napszemüvegét, és kopogott a félig nyitott ajtón.
Mma Makutsi bevezette az irodába, miközben Mma Ramotswe felkelt a
székéből, hogy üdvözölje.
– Sajnálom, hogy bejelentés nélkül érkeztem – szólt az asszony. –
Reméltem, hogy itt találom.
– Nincs szükség időpont-egyeztetésre – válaszolta Mma Ramotswe
melegen, és előrenyújtotta a kezét, hogy kezet fogjon a nővel. – Itt mindig
szívesen látjuk.
Az asszony elfogadta a kéznyújtást, s Mma Ramotswe megfigyelte, hogy
a nő a botswanai szokásoknak megfelelően fog vele kezet, a bal kezét az ő
jobb karjára helyezte tisztelete jeléül. A fehér emberek többsége durván ráz
kezet, csak az egyik kezüket nyújtják, a másik szabadon lóg, s ez
lehetőséget ad mindenféle turpisság elkövetésére. Ez a nő legalább
megtanult valamit abból, hogyan kell rendesen viselkedni.
Az ügyfelek számára fenntartott székre mutatva hellyel kínálta a
látogatót, s Mma Makutsi elfoglalta magát a teáskannával.
– Mrs. Andrea Curtin vagyok – mutatkozott be a látogató. – A
követségen hallottam, hogy ön nyomozó, és talán tud nekem segíteni.
Mma Ramotswe felhúzta az egyik szemöldökét. – Követség?
– Az amerikai követség — világosította fel Mrs. Curtin. – Őket kértem,
hogy javasoljanak nekem egy nyomozóirodát.
 Mma Ramotswe mosolygott. – Örülök, hogy engem ajánlottak – mondta.
– De mire van szüksége?
Az asszony összekulcsolta a kezeit az ölében, s most azokat nézegette. A
kezén a bőr foltos volt. Mma Ramotswe tudta, akkor ilyen, ha a fehér ember
bőrét túl sok nap éri. Lehet, hogy ő is egy olyan amerikai, aki már több éve
Afrikában él, sok ilyen ember volt. Megszerették Afrikát, és maradtak, néha
akár a haláluk napjáig is. Mma Ramotswe megértette ezt. El nem tudta
volna képzelni, miért akarna bárki valahol máshol élni. Hogy bírják az
emberek a hideg, északi klímát, a rengeteg havat és esőt, a sötétséget?
– Mondhatnám, hogy keresek valakit – mondta Mrs. Curtin, s felemelte a
szemét, a tekintetük találkozott. – Ebben az esetben ez azt jelenthetné, hogy
van valaki, akit keresni lehet. De azt hiszem, nincs. Szóval, inkább azt
kellene mondanom, azt próbálom megtudni, hogy mi történhetett valakivel
jó régen. Nem hiszem, hogy az illető életben van. Pontosabban, biztos
vagyok benne, hogy már nem él. De tudni akarom, hogy mi történt.
Mma Ramotswe bólintott. – Néha nagyon fontos, hogy tudjuk – mondta.
– Nagyon sajnálom, hogy elvesztett valakit.
Mrs. Curtin mosolygott. – Nagyon kedves. Igen, elveszítettem valakit.
– Mikor történt? – kérdezte Mma Ramotswe.
– Tíz évvel ezelőtt – mondta Mrs. Curtin. – Tíz évvel ezelőtt
elveszítettem a fiam.
Néhány pillanatig csend volt. Mma Ramotswe a titkárnőjére nézett, aki a
mosogató mellett állt, és figyelmesen nézte Mrs. Curtint. Amikor elkapta
főnöke pillantását, Mma Makutsit elfogta a bűntudat, és folytatta a
teáskanna megtöltését.
Mma Ramotswe törte meg a csendet. – Nagyon sajnálom. Tudom, hogy
mit jelent egy gyermeket elveszíteni.
– Valóban, asszonyom?
Biztos volt benne, hogy a kérdést némi éllel tette fel a nő, mintha
provokálná, de Mma Ramotswe nyugodtan válaszolt. – Elveszítettem a
kisbabámat. Meghalt.
Mrs. Curtin lehajtotta a fejét. – Akkor valóban tudja – mondta.
Mma Makutsi végre elkészítette a teát, és előhozott egy leütött zománcos
tálcát, amelyen két bögre gőzölgött. Mrs. Curtin köszönettel fogadta a teát,
és szürcsölni kezdte a forró, vörös folyadékot.
– El kell mondanom önnek valamit magamról – mondta Mrs. Curtin. –
Akkor tudni fogja, hogy miért vagyok itt, és miért szeretném, ha segítene.
Ha tud segíteni, akkor nagyon hálás leszek, de ha nem, azt is megértem.
– Meg fogom mondani, hogy tudok-e – mondta Mma Ramotswe. – Nem
tudok mindenkinek segíteni. De nem akarom sem az idejét, sem a pénzét
elvesztegetni. Megmondom, hogy tudom-e vállalni.
Mrs. Curtin lerakta a bögrét, és a kezét a khaki nadrágja szárába törölte.
– Nos, akkor elmondom, miért ül egy amerikai nő itt az ön botswanai
irodájában. A mondandóm végén eldöntheti, hogy igent vagy nemet mond-
e. Ez ilyen egyszerű. Vagy igen, vagy nem.
 HARMADIK FEJEZET

A FIÚ, AKIBEN AFRIKAI SZÍV DOBOGOTT

T
izenkét évvel ezelőtt jöttem Afrikába. Negyvenhárom éves voltam, és
Afrika nem jelentett semmit számomra. Azt hiszem a szokásos
elképzeléseim voltak. Keveredett bennem minden, fantáziák a nagy
lehetőségről, a szavannáról és a felhők közül kiemelkedő Kilimandzsáróról.
Azt gondoltam, hogy éhínség tombol és polgárháborúk dúlnak. Elképzeltem
a felfúvódott hasú, félmeztelen gyerekeket, akik reménytelenségbe
süllyedve bámulnak a kamerába. Tudtam, hogy ez Afrikának csak az egyik
oldala – és nem is a legfontosabb –, de körülbelül ez volt a fejemben.
A férjem közgazdász volt. A főiskolán találkoztunk, és a diploma
megszerzése után hamarosan összeházasodtunk. Dacára annak, hogy
nagyon fiatalok voltunk, a házasságunk tartósnak bizonyult. A férjem
Washingtonban kapott állást, és a végén a Világbanknál kötött ki. Szépen
haladt a hivatali szamárlétrán felfelé, az aktív éveit Washingtonban töltötte.
De aztán nyugtalan lett, és egy nap bejelentette, hogy itt Botswanában egy
kétéves időtartamú állásra nyílt lehetősége, a Világbank helyi
képviselőjeként. Végül is, előléptetésnek számított, azt gondoltam, ha ez a
megoldás a nyugtalanságára, akkor még mindig jobb, mintha egy másik nő
karjaiba omlik, ahogy a férfiak a kapuzárási pánikot kúrálni szokták. Tudja,
asszonyom, hogy van ez, amikor a férfiak rájönnek, hogy többé már nem
fiatalok. Kétségbe esnek, és egy fiatalabb nő után néznek, hogy
bebizonyítsák, hogy még mindig igazi férfiak.
Ezt nem bírtam volna elviselni, és beleegyeztem, hogy idejöjjünk a
fiunkkal, Michaellel, aki akkor tizennyolc éves volt. Abban az évben kellett
volna elkezdenie a főiskolát, de úgy döntött, hogy egy évet velünk tölt,
mielőtt Dartmouthban elkezdi a tanulmányait. Ez egy nagyon jó amerikai
főiskola.
Néhány főiskola nem valami jó, de ez egyike a legjobbaknak. Nagyon
büszkék voltunk, hogy felvették.
Michaelnek megtetszett az ötlet, hogy idejövünk, és elkezdett
mindenfélét összeolvasni Afrikáról. Mire ideérkeztünk, sokkal többet
tudott, mint mi. Elolvasta van der Post minden írását – az összes álmodozó
butaságot –, aztán keresett ennél fajsúlyosabb dolgokat is, antropológiai
könyveket, sőt még a Moffat-i újságokat is. Azt hiszem, ekkor szeretett bele
Afrikába – a könyveken keresztül, még mielőtt a lábát Afrika földjére tette
volna.
A bank bérelt egy házat Gaboronéban, épp az Országház mögött, ahol a
nagykövetségek és különféle bizottságok vannak. Azonnal megszerettem.
Abban az évben jó esők voltak, és a kertet szépen gondozták. A
virágágyásokban rózsanád és kontyvirág virított; a ház körül hatalmas
bougainvillaea bokrok és sűrű kikuyu-fű díszelgett. A paradicsom egy kis
szelete virult a magas, fehér falak között.
Michael olyan volt, mint a kisgyermek, aki éppen most fedezte fel a
cukorkás szekrény kulcsát. Korán reggel kelt, elvitte Jack autóját, és máris a
Molepole felé vezető úton termett. Aztán vagy egy órát bolyongott a
bozótosban reggeli előtt. Egyszer vagy kétszer vele mentem, pedig nem
szeretek korán kelni. Be nem állt a szája, egyfolytában azokról a
madarakról beszélt, amiket láttunk, s a porban futkosó gyíkokról. Néhány
nap alatt megtanulta mindnek a nevét. Néztük a napfelkeltét, éreztük a
melegét. Tudja, hogy van ez, ott, a Kalahári szélén. Ez az az időpont,
amikor az égbolt fehér és üres, a levegő éles, és meg akarod tölteni vele a
tüdődet.
Jacket elfoglalta a munkája, és azok az emberek, akikkel kapcsolatba
került – a kormány tagjai, az amerikai segély-szervezet emberei,
pénzügyesek és így tovább. Engem ez egyáltalán nem érdekelt, lekötöttem
magam a háztartással, olvasással, s reggelenként szívesen kávézgattam
néhány emberrel. Segítettem a metodista klinikán is. Autón szállítottam az
embereket a falujuk és a klinika között, és közben megismertem az ország
jó részét. Ily módon sokat megtudtam az ön népéről, Mma Ramotswe.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy soha életemben nem voltam boldogabb.
Találtunk egy olyan országot, ahol az emberek tisztelettel vannak egymás
iránt, és más értékeket vesznek komolyan, s nem a harácsolás fontos, mint
otthon nálunk. Itt minden, ami a hazámat jelentette hitványnak és
értéktelennek tűnt ahhoz képest, amit Afrikában láttam. Az emberek sokat
szenvednek, és alig van valamijük, de összetartja őket az egymás iránti
szeretet. Amikor először hallottam, hogy az afrikai emberek, teljesen
idegenek is, testvéreknek szólítják egymást, olyan különös volt. De egy idő
után pontosan tudtam, hogy ez mit jelent, és én is hasonlóképpen kezdtem
el gondolkodni. Aztán egy nap, amikor valaki engem is nővérének szólított,
sírva fakadtam, és az illető nem értette, hirtelen miért lettem olyan izgatott.
Azt mondtam neki: Nincs semmi baj, csak sírok. Csak sírok. Bárcsak én is
hívhattam volna a barátaimat „testvéreimnek”, de nagyon mesterkéltnek
tűnt volna. De így éreztem. Megérkeztem Afrikába, és sokat tanultam.
Michael elkezdett setswanaiul tanulni, és jól haladt. Egy Mr. Nogana
nevű ember egy héten négyszer jött hozzánk órákat adni. A hatvanas évei
végén járt, nyugalmazott tanár, és tiszteletet parancsoló férfi volt. Kis, kerek
szemüveget hordott, aminek az egyik lencséje törött volt. Felajánlottam
neki, hogy kicseréltetem, mert úgy gondoltam, hogy nincs sok pénze, de ő
megrázta a fejét, és azt mondta, hogy egész jól lát, és köszöni, de nem
szükséges. A verandán szoktak ülni, és Mr. Nogana átvette a fiammal a
setswanai nyelvtant. Megtanította azoknak a dolgoknak a nevét, amiket
láttak: a kertben lévő növényeket, az égen lévő felhőket, a madarakat
jelentő szavakat.
— A fia gyorsan tanul – mondta nekem. – Belül afrikai szíve van. Én
csak megtanítom azt a szívet beszélni.
Michael barátokat szerzett. Néhány amerikai Gaborone-ban, akik közül
páran vele egykorúak is voltak. De ezek nem nagyon érdekelték őt, sem a
többi fiatal, akik a diplomata szüleikkel voltak itt. Inkább a helyi emberek
barátságát kereste, azokét, akik tudtak valamit Afrikáról. Sok időt töltött
egy fiatal dél-afrikai menekülttel, és egy másik férfival, aki korábban
Mozambikban dolgozott önkéntes orvosként. Komoly emberek voltak, én is
kedveltem őket.
Néhány hónap múlva egyre több időt töltött egy társasággal, akik egy
régi farm épületében éltek, Molepolén túl. Volt ott egy lány, afrikai, aki
néhány évvel korábban Johannesburgból jött, miután belekeveredett egy
politikai ügybe a határon túl. Volt ott egy német is, aki Namíbiából jött, egy
hórihorgas, szakállas férfi, akinek mezőgazdasági újításokkal kapcsolatos
ötletei voltak, és Mochudiból néhány helyi lakos dolgozott a
brigádmozgalomban. Azt hiszem ön ezt afféle kommunának hívná, de
akkor félreértené. Én úgy gondolom, hogy a kommunák valami olyan
helyek, ahol összegyűlnek a hippik, és daggá-t szívnak. Ez egyáltalán nem
ilyen volt. Mindannyian nagyon komoly emberek, és egy közös céljuk volt
csak, hogy zöldséget termeljenek a kiszáradt talajon.
Az ötlet Burkhardttől, a némettől jött. Úgy gondolta, hogy az olyan
száraz országokban, mint Botswana és Namíbia, a terményeket
árnyékolóháló alatt kellene termelni, és csöveken szállított vízzel locsolni.
Bizonyára látta már, hogyan működik ez: egy madzag jön le egy vékony
slagról, és a víz végigfut a madzagon a földbe, a növény tövénél. Tényleg
működik. Én már láttam.
Burkhardt egy szövetkezetét akart létrehozni, az öreg farmépület lett
volna a bázis. Valahonnan szerzett pénzt, kiirtották a bozótos egy részét, és
lefektették a csöveket. Elég sok helybélit rávettek, hogy lépjenek be a
szövetkezetbe, és szépen megindult a termelés, tököt és uborkát
termesztettek, amikor először kinn jártam náluk Michaellel. A termést
gaboronei szállodákban és kórházi konyháknak adták el.
Michael nagyon sok időt töltött ezekkel az emberekkel, sőt, azt mondta
nekünk, hogy ki akar költözni hozzájuk.
Először egy kicsit aggódtam, – melyik anya nem tette volna – de aztán
hozzászoktunk a gondolathoz, és láttuk, hogy milyen sokat jelent számára,
hogy tehet valamit Afrikáért. Így aztán egy vasárnap délután kivittem
kocsival, és otthagytam. Azt mondta, hogy a következő héten bejön a
városba, és meglátogat minket. Nagyon boldognak látszott, és izgatott volt,
hogy az új barátaival élhet majd.
Sokszor találkoztunk. A farm csak egy óra járásnyira volt a várostól, és
gyakorlatilag mindennap bejöttek, vagy azért, hogy vásároljanak vagy azért,
hogy eladjanak valamit. Az egyik batswana tag elsősegély-tanfolyamot
végzett, és egy klinikafélét szerveztek, ahol a kisebb kezeléseket
elvégezték. A gyerekek bélférgeit elhajtották, a gombás fertőzésekre
kenőcsöt adtak, ilyesmit. A kormánytól kaptak némi gyógyszert, és
Burkhardt a többit a gyáraktól kapta, akik örömmel adták át a lejárt
szavatosságú gyógyszereiket, amelyek azért még teljesen használhatók
voltak. Dr. Merriweather a Livingstone-i kórházban dolgozott akkor, és
időről időre kijárt hozzájuk, hogy lássa, rendben folynak-e a dolgok.
Egyszer elmondta nekem, hogy az ápoló legalább olyan jó, mintha orvos
lenne.
Eljött az idő, amikor Michaelnek vissza kellett térnie Amerikába.
Augusztus harmadik hetében Dartmouthban kellett volna lennie, de már
július végén kijelentette, hogy esze ágában sincs visszamenni. Azt mondta,
hogy legalább még egy évet Botswanában akar tölteni. A hátunk mögött
felvette a kapcsolatot Dartmouth-szal, és azok beleegyeztek még egyévi
halasztásba. Gondolhatja milyen kétségbe estem. Az Államokban kell
elvégezni az egyetemet. Ha valaki nem így tesz, akkor soha nem jut egy
normális álláshoz. Már vízióim voltak arról, hogy Michael elhanyagolja a
tanulmányait, és az élete további részét abban a kommunában fogja
eltölteni. Azt hiszem sok szülő gondol hasonlókat, amikor a gyerekeik
valami idealisztikus dologba fognak.
Jack és én órákig vitatkoztunk, de a végén meggyőzött engem, hogy
hagyjuk Michaelt, csinálja, ahogy eltervezte. Ha erősködünk, hogy
elutazzon, akkor csak még jobban belelovalja magát, és egyáltalán nem
megy majd el. Ha elfogadjuk az elképzelését, akkor örömmel távozik majd
velünk együtt, a következő év végén.
– Jó, hogy azt csinálja, amit csinál – mondta Jack. – A legtöbb fiatal az ő
korában rendkívül önző. Ő nem olyan.
Egyet kellett vele értenem, hiszen igaza volt. Teljesen jónak látszott az,
amit csinált. Botswana az a hely, ahol az emberek hisznek abban, hogy az
ilyesfajta munka valóban előrelépést jelent. Ne felejtsük el, hogy az
embereknek kellett valamit felmutatniuk, hogy bizonyítsák van más út is
Dél-Afrikában. Botswana egy fáklya volt azokban az időkben.
Így Michael maradt, ahol volt, és természetesen, amikor eljött az ideje,
hogy visszatérjünk,,nem jött el velünk. Azt mondta, hogy van még
munkája, és néhány évet ott akar dolgozni. A farm felvirágzott. Még több
vezetéket fektettek le, és húsz családnak nyújtottak megélhetést. Túl jól
mentek a dolgok ahhoz, hogy feladja.
Előre sejtettem – azt hiszem mindketten. Megpróbáltuk rábeszélni, de
nem sikerült. Azon kívül addigra már összejött egy dél-afrikai asszonnyal,
bár az legalább hat vagy nyolc évvel idősebb volt, mint ő. Azt hittem, hogy
ő az, aki elsősorban visszatartja a fiam, és felajánlottam neki, hogy
elintézzük, hogy ő is eljöjjön velünk az Államokba, de a gyerek
visszautasította ezt az indítványt. Azt mondta, hogy Afrika az, ami itt tartja,
és ha mi úgy gondoljuk, hogy csak egy nővel való kapcsolat az, akkor
félreértjük a helyzetet.
Egy meglehetősen jelentős pénzösszeggel hagytuk itt. Abban a
szerencsés helyzetben vagyok, hogy az édesapám rám hagyott egy komoly
tőkét, így ez nem jelentett megerőltetést. Tisztában voltam azzal a
kockázattal is, hogy Burkhardt rá akarja majd venni, hogy adományozza a
pénzt a farmnak, vagy arra használja, hogy egy gátat vagy valami ilyesmit
építsen. De nem bántam. Legalább biztonságban tudtam őt Gaboronéban,
hogy szükség esetén hozzájuthat a pénzhez.
 Visszamentünk Washingtonba. A különös az volt, hogy csak a
visszatérésünk után jöttem rá, hogy mi tartotta Michaelt Afrikában. Az
Államokban minden olyan hamisnak, és erőszakosnak tűnt. Hiányzott
Botswana, és nem telt el egyetlen nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna
vissza rá. Olyan volt, mint egy fájdalom. Bármit odaadtam volna érte, ha
kisétálhattam volna a házból és egy tövisfa alá állhattam volna, hogy
felnézzek a nagy fehér égboltra. Vagy hallhattam volna az afrikai hangokat,
ahogy az emberek egymást szólítgatják az éjszakában. Még az októberi
hőség is hiányzott.
Michael minden héten írt nekünk. Levelei tele voltak a gazdasággal
kapcsolatos hírekkel. Mindenről tudtam, mi van a paradicsommal, a
bogarakkal, amelyek megtámadták a spenótot. Mindent olyan élénken
átéltem, és ez nagyon fájdalmas volt, mert szerettem volna ott lenni vele, és
csinálni amit ő csinál, tudva, hogy nemes ügyért dolgoznak. Idáig bármit
tettem egész életemben, nem változtatta meg a dolgokat. Különféle
jótékonysági munkákban vettem részt. Dolgoztam egy írni-olvasni oktatást
segítő programban. Szállítottam könyvtári könyveket olyanoknak, akik nem
tudták elhagyni az otthonaikat. De mindez semmi volt ahhoz képest, amit a
fiam csinált sok-sok mérfölddel távolabb, Afrikában.
Aztán az egyik héten nem jött levél, és egy vagy két nappal később
telefonáltak a botswanai Amerikai Követségről. Azt jelentették, hogy a fiam
eltűnt. Közölték, hogy dolgoznak az ügyön, és ha további információkra
bukkannak, akkor majd értesítenek.
Azonnal idejöttem, és a repülőtéren várt valaki, akit ismertem a
követségről. Ő mondta el, hogy Burkhardt jelentette a rendőrségnek, hogy
egy este Michael egész egyszerűen eltűnt. Együtt vacsoráztak, ő is velük
evett. Ezután senki nem látta őt többé. A dél-afrikai asszonynak fogalma
sem volt, hogy hová ment, a teherautó, amit nem sokkal a mi távozásunk
után vásárolt, szintén a fészerben volt. Semmi jel nem mutatta, mi
történhetett.
A rendőrség mindenkit kihallgatott a farmon, de semmit nem találtak.
Senki nem látta őt, senkinek nem volt fogalma arról, hogy mi lett vele. Úgy
tűnt, mintha az éjszaka felszippantotta volna.
Az érkezésem napjának délutánján odamentem. Burkhardt nagyon
együttérző volt, és próbált megvigasztalni, hogy hamarosan előkerül a fiam.
De nem tudott arra magyarázatot adni, hogy vajon miért vehette volna azt a
fejébe, hogy szó nélkül eltűnjön. A dél-afrikai asszony szótlan volt.
Gyanakodott rám valamiért, és nagyon keveset beszélt. Ő sem tudott olyan
okot, ami miatt Michael fogta volna magát, hogy egyszerűen csak eltűnjön.
Négy hétig maradtam. Hirdetést adtunk fel az újságokban, és bármilyen
célravezető információért cserébe pénzjutalmat ajánlottunk fel. Ingáztam a
farm és a város között, és minden lehetőséget végiggondoltam. Felfogadtam
egy nyomkeresőt, hogy végezzen kutatást a környéken lévő bozótosban.
Két hétig vizsgálódott, aztán feladta. Semmit nem talált.
Végül is született néhány feltételezés. Valaki esetleg rátámadt valamilyen
okból, feltehetően egy rablás kapcsán, és a testét eltüntették. Vagy
vadállatok ragadták el, talán egy oroszlán, amelyik a Kalaháriból vándorolt
ide. Meglehetősen szokatlan lett volna oroszlánt találni olyan közel
Molepoléhoz, de nem volt lehetetlen. De ha valami ilyesmi történt, akkor a
nyomkereső talált volna valamilyen jelet. Semmit nem talált. Nem volt
nyom. Nem látott szokatlan állati potyadékot sem. Nem volt semmi.
Egy hónappal később visszajöttem majd néhány hónappal később még
egyszer. Mindenki együtt érzett velem, de nyilvánvalóvá vált, hogy nincs
számomra további mondanivalójuk. így rábíztam az ügyet az itteni
Amerikai Követségre, és időnként felhívtam a rendőrséget, hogy van-e
valamilyen hírük számomra. Nem volt soha.
Hat hónappal ezelőtt Jack, a férjem, meghalt. Egy ideje súlyos betegen
feküdt, hasnyálmirigyrákja volt, nekem megmondták, hogy nincs remény.
Miután eltávozott, eldöntöttem, hogy még egyszer utoljára megpróbálom,
hogy tudok-e tenni valamit annak érdekében, hogy megtudjam mi történt
Michaellel. Talán különösnek tűnik önnek, Mma Ramotswe, hogy valaki
újra és újra visszatér egy olyan dologhoz, ami tíz évvel ezelőtt történt. De
szeretném tudni. Ki akarom deríteni, hogy mi történt a fiammal. Nem
remélem, hogy megtalálom. Elfogadom a halálát. De szeretném lezárni ezt
a fejezetet, és továbblépni. Mindössze ennyit akarok. Tud segíteni ebben?
Megpróbál valamit kinyomozni nekem? Azt mondta, hogy ön is elveszítette
a gyermekét. Akkor tudja, hogy mit érzek. Tudja, ugye? Ez a szomorúság
soha nem múlik el. Soha.

Néhány pillanatig, miután a látogató befejezte a történetet, Mma Ramotswe

csendben ült. Mit tudna tenni ezért az asszonyért? Találhat valamit
egyáltalán, miután a botswanai rendőrség és az Amerikai nagykövetség már
mindent megpróbált, és sikertelenül? Valószínűleg nem tud tenni semmit.
Az asszonynak segítségre volt szüksége, és ha ezt nem kapja meg az Első
Női Detektív Irodától, akkor hol máshol találná meg?
– Segíteni fogok mondta, s még hozzátette: nővérem.
 NEGYEDIK FEJEZET

AZ ÁRVAHÁZBAN

M
r. J. L. B. Metakoni a Tlokweng Úti Gyors Motor cég irodájából nézelődött
kifelé. Két ablaka volt, az egyikből egyenesen a műhelybe látott, ahol a két
fiatal segéd azzal volt elfoglalva, hogy egy autót a szerelőpadra emeljenek.
Észrevette, hogy rosszul csinálják, annak ellenére, hogy állandóan
figyelmeztette őket a veszélyre. Egyiküknek már volt balesete a
motorventilátor egyik lapátjával, és még szerencse, hogy nem veszítette el
egyik ujját sem; mégis továbbra is állandóan kacérkodtak a veszéllyel. A
probléma természetesen abból adódott, hogy még alig voltak tizenkilenc
évesek. Ebben a korban az összes fiatal halhatatlannak hiszi magát, és azt
képzelik, hogy örökké élnek. Majd rájönnek, gondolta Mr. J. L. B.
Matekoni elkeseredetten. Ráébrednek, hogy ők is ugyanolyanok, mint mi
valamennyien.
Megfordult a székében, és kinézett a másik ablakon. A látvány ebben az
irányban jóval szebb. A műhely hátsó udvarán keresztül látható volt a
száraz, tüskés bokrokból kiemelkedő akáciafa csoport, és mögötte, mintha
szigetek bukkannának fel a szürkészöld tengerből, olyanok voltak az Odi
irányából idelátszó egyedülálló hegyek.
Délelőttre járt az idő, és a levegő mozdulatlan volt. Dél tájban már
annyira felmelegszik a levegő, hogy a hegyek úgy látszanak majd, mintha
táncolnának és vibrálnának. Ebédidőben hazamegy, mert a munkához túl
nagy lesz a hőség. A konyhájában fog üldögélni, mivel az a leghűvösebb
pontja a házának, eszi majd a kukoricakását a raguval, amit a bejárónője
készített neki, és elolvassa a Botswanái Daily News-t. Ezután szundikál egy
kicsit, mielőtt visszamenne a műhelybe, és megkezdené a délutáni
műszakot.
A segédek az ebédjüket a műhelyben fogyasztották el, az egyik akáciafa
alá állított, felfordított olajos hordókon ülve.
Erről a figyelőpontról lesték az arra járó lányokat, és velük évődtek, és
láthatóan jól szórakoztak. Mr. J. L. B. Matekoni hallotta a társalgásukat, és
nem volt valami jó véleménnyel róla.
 – Micsoda csinos kislány! Van autód? Megjavíthatom neked, ha akarod.
Meg tudom csinálni, hogy sokkal gyorsabban menj!
Ez nevetgélésre adott okot, s a Vízügy két fiatal gépírónője
meggyorsította a lépteit.
– Túl soványak vagytok! Nem esztek elég húst! Egy ilyen lánynak több
húsra van szüksége, hogy sok gyereke lehessen!
– Honnan szereztétek a cipőtöket? Mercedes Benz cipők? Gyors cipők,
gyors lányoknak.
– Nahát! – gondolta Mr. J. L. B. Matekoni. Ő soha nem viselkedett így,
amikor ilyen fiatal volt. A Botswanai Busztársaság dízel műhelyében
töltötte le az inaséveket, és az ilyen viselkedést senki nem tűrte. Manapság
azonban a fiatalok mindenütt így viselkednek, és ez ellen nem tehetett
semmit. Próbált beszélni a fejükkel, mondta, hogy a műhely hírneve
legalább annyira múlik rajtuk is, mint rajta. Bambán bámultak, s rá kellett
jönnie, hogy egyszerűen nem értik, amit beszél nekik. Senki nem tanította
meg nekik, hogy mi az a jó hírnév; ez a fogalom teljességgel felfoghatatlan
volt számukra. Ez a felismerés elkedvetlenítette, és arra gondolt, hogy ír az
Oktatási Miniszternek erről. Javasolni fogja, hogy a botswanai fiataloknak
tanítsák meg az alapvető erkölcsi normákat. Miután megfogalmazta a
levelet, olyan dagályosnak találta, hogy úgy döntött, nem küldi el. Ez a baj,
jött rá. Ha szóvá teszed a mai viselkedésformákat, akkor régimódinak és
fellengzősnek tűnsz. Kiderült, hogy egyetlen módon lehet valaki modern:
ha mindenki azt teheti, amit akar, amikor akarja, és nem számít, hogy
mások mit gondolnak. Ez a modem gondolkodásmód.

Mr. J. L. B. Matekoni az asztalára pillantott, kinyitotta a határidőnaplóját.

Be volt jegyezve, hogy a mai napon kell elmennie az árvaházba; s ha
azonnal elindul, akkor még ebédig megjárja, és idejében visszaér, hogy
ellenőrizze az inasok munkáját, mielőtt négy órakor a tulajdonosok
jelentkeznek a kocsikért. Egyikkel sem volt különösebb probléma;
mindössze csak a szokásos szervizen voltak, s ezt még a tanoncok is el
tudták végezni. Azonban figyelni kell rájuk, mert szerették felpörgetni a
motort a maximum teljesítményre, és neki gyakran kellett visszavenni
belőle, mielőtt kiengedte a műhelyből.
– Nem azt várják tőlünk, hogy versenyautókat csináljunk – emlékeztette
őket. – Azok, akik ezekkel a járművekkel közlekednek nem olyan pörgősek,
mint ti! Tisztességes polgárok.
 – Akkor miért hívják a műhelyt Gyors Motornak? – kérdezte az egyik
tanonc.
Mr. J. L. B. Matekoni megsemmisítő pillantást vetett az inasára. Voltak
alkalmak, amikor legszívesebben üvöltözött volna vele, mint ahogy most is,
de mindig visszafogta magát.
– Azért hívják a céget a Tlokweng Úti Gyors Motornak –válaszolt
türelmesen –, mert mi dolgozunk gyorsan. Érted a különbséget? Mi nem
várakoztatjuk meg az ügyfeleket napokig, ahogy a többi szerelő teszi.
Gyorsan végezzük a munkát, és ugyanakkor gondosan is, ahogy állandóan
ezt mondom nektek.
– Néhányan szeretik a gyors motorokat – csatlakozott a másik inas is a
beszélgetéshez. – Van néhány ember, aki szeret gyorsan menni.
– Lehet – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – De nem mindenki ilyen.
Vannak még néhányan, akik tudják, hogy a gyorshajtás nem mindig a
legjobb módja az úti cél elérésének, igaz? Jobb elkésni, mint soha meg nem
érkezni, nem?
Az inasok értetlenül bámultak rá, s ő lemondóan sóhajtott, ez megint csak
az Oktatási Minisztérium, és a modem elképzeléseik hibájából fakad. Ez a
két fiú soha nem fogja megérteni még a felét sem annak, amit mond nekik.
Az sem lenne csoda, ha csúnya baleset érné őket.
Kiautózott az árvaházhoz, és hangosan dudált, ahogy mindig, amikor
megérkezett a kapuhoz. Több okból is kedvelte ezeket a látogatásokat.
Természetesen szerette a gyerekeket, és gyakorta hozott egy nagy marék
édességet, és szétosztotta közöttük, amikor azok köré rajzottak. De szeretett
Mrs. Silvia Potokwanéval, a főnöknővel találkozni. Az asszony az
édesanyja barátnője volt, és ismerte őt, amióta az eszét tudja. Ebből az
okból természetes volt, hogy elvállalja mindenféle masina javítását, a két
teherautó, valamint az ütött-kopott régi minibusz szervizelését, amelyek az
árvaház szállítási gondjait voltak hivatva megoldani. Ezért nem kapott, de
nem is várt semmilyen fizetséget. Aki tudott, segített az árvaháznak, és még
akkor sem fogadott volna el pénzt, ha erőszakoskodtak volna vele.
Mma Potokwane az irodájában tartózkodott, amikor ő megérkezett.
Kihajolt az ablakon, és intett a férfinak, hogy menjen be.
– Kész a tea, Mr. J. L. B. Matekoni – kiáltotta. – Ha igyekszik, akkor kap
süteményt is!
A szervizkocsival leparkolt egy majomkenyérfa árnyékában. Néhány
gyermek már megjelent körülötte, és mellette ugráltak, amíg az irodaépület
felé vette az útját.
– Jók voltak a gyerekek? – kérdezte Mr. J.L.B. Matekoni, miközben a
zsebébe nyúlt.
– Nagyon jó gyerekek voltunk – mondta a legidősebb gyermek. – Egész
héten jól viselkedtünk. Mostanra viszont belefáradtunk abba, hogy mindig
csak jó dolgokat csináljunk.
Mr. J. L. B. Matekoni kuncogott. – Ebben az esetben megérdemlitek az
édességet.
Egy marék cukorkát nyújtott a legidősebb gyerek felé, aki udvariasan
elvette, a botswanai szokások szerint mindkét kezét előrenyújtotta.
– Ne kényeztesse ezeket a gyerekeket! – kiáltotta Mma Potokwane az
ablakból. – Nagyon rossz gyerekek.
A gyerekek nevettek és szétspricceltek, míg Mr. J. L. B. Matekoni
besétált az iroda ajtaján. Odabenn találta Mma Potokwanét, a férjét, aki
nyugdíjas rendőr volt, és néhány gondozónőt. Mindenki kezében volt egy
bögre tea, és előttük egy tányér gyümölcsös sütemény.
Mr. J. L. B. Matekoni a teáját szürcsölte, mialatt Mma Potokwane
elmesélte, hogy gondjaik vannak az egyik öntözőszivattyúval. A szivattyú
alig félórás használat után túlmelegedett, és tartottak tőle, hogy teljesen
beragad.
– Olaj – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Egy szivattyú olaj nélkül
felforrósodik. Valahol biztos szivárog. Lehet egy rossz tömítés vagy valami
ilyesmi az oka.
– Aztán a minibusz fékjei – folytatta Mma Potokwane. -Nagyon furcsa
hangjuk van.
– Fékpofák – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Itt az ideje, hogy
kicseréljük őket. Ebben az időjárásban nagyon sok port kapnak, és ettől
elöregszenek. Meg fogom nézni, de valószínűleg be kell hoznia a
műhelyembe, hogy elvégezzem a javításokat.
Egyetértőleg bólintottak, aztán a társalgás az árvaház eseményeire
terelődött. Az egyik árva éppen most kapott egy állást, és hamarosan
Francistownba költözik, hogy elfoglalja. Egy másik kapott egy pár futócipőt
egy svéd adományozótól, aki időről időre küldött nekik ajándékokat. Ez a
fiú volt a legjobb futó a telepen, és így most már tud versenyezni. Aztán
csend lett, és Mma Potokwane várakozóan tekintett Mr. J. L. B. Matekonira.
– Úgy hallottam, van valami újság – mondta egy kis idő után. – Úgy
hallottam, hogy nősülni készül.
 Mr. J. L. B. Matekoni a cipője orrát nézegette. Amennyire ő tudja,
senkinek nem szóltak még, bár ez nem gátolja meg azt, hogy a hírek
szabadon áramoljanak Botswanában. Talán a bejárónője lehetett, gondolta.
Elmondta a többi bejárónőnek, és azok továbbadták a gazdáiknak. Mostanra
már mindenki tudja.
– Mma Ramotswét veszem feleségül – kezdte. – Ő a...
– Ő az a detektívhölgy, ugye? – kérdezte Mma Potokwane. – Hallottam
már róla. Ezentúl nagyon izgalmas lesz akkor az ön élete. Majd állandóan
lesben áll. Figyeli az embereket.
Mr. J. L. B. Matekoni nagy levegőt vett. – Semmi ilyesmit nem csinálok
– mondta. – Én nem leszek nyomozó. Ez Mma Ramotswe dolga.
Mma Potokwane csalódottnak tűnt. Aztán hamarosan felderült. –
Gondolom, hogy vesz neki egy gyémántgyűrűt – mondta. – Egy
menyasszonynak manapság gyémántgyűrűt kell viselnie, hogy lássák, el
van jegyezve!
Mr. J. L. B. Matekoni megrökönyödve nézett rá. – Ez kötelező? –
kérdezte.
– Igen, kötelező – mondta Mma Potokwane. – Ha olvasná a magazinokat,
látná a hirdetésekben a gyémántgyűrűket. Oda van írva, hogy eljegyzési
gyűrűk.
Mr. J. L. B. Matekoni hallgatott. Aztán rákérdezett: – A gyémántok elég
drágák, nem?
– Nagyon drágák – mondta az egyik gondozónő. – Egy aprócska
gyémánt ezer pula.
– Több annál – mondta Mma Potokwane. – Van olyan gyémánt, ami akár
kétezer pula is lehet. Csak egyetlen gyémánt.
Mr. J. L. B. Matekoni elkeseredettnek tűnt. Nem volt fukar ember, és
bőkezűen szokott ajándékot adni, de ellenezte a pazarlást, és úgy tűnt
számára, hogy ilyen sok pénzt gyémántra költeni mindenképpen pazarlás,
még akkor is, ha ez egy különleges alkalom.
– Beszélek majd Mma Ramotswéval erről – mondta határozottan, hogy a
kellemetlen témát lezárja. – Lehet, hogy ő nincs oda a gyémántokért.
– Nem, nem – ellenkezett Mma Potokwane. – Oda lesz a gyémántokért.
Minden asszony bolondul a gyémántokért. Ebben az egy dologban minden
nő egyetért.
Mr. J. L. B. Matekoni lekuporodott, és megvizsgálta a szivattyút. Miután
befejezte a teázást Mma Potokwanéval, elindult az ösvényen a
szivattyúházba. Ez azoknak a különleges ösvényeknek az egyike, amelyek
össze-vissza kanyarognak, de végül mégiscsak célba érnek. Ez az ösvény
egy nagy kanyart írt le egy tökföld körül, mielőtt leereszkedett egy dongá-
ba, egy mély, vízmosta árokba, és egy kis fészernél ért véget, ami a
szivattyút védte. A szivattyúházat magát egy tövisfa csoport ernyőszerű
képződménye árnyékolta, s amely most, hogy Mr. J. L. B. Matekoni
megérkezett, nagyon kellemes árnyékot biztosított. Egy bádogtetős
építmény, amilyen a szivattyúház is volt, elviselhetetlenül forró tud lenni,
ha a nap sugarai égyenesen rávetődnek, s ez nem tesz jót semmiféle
masinának, ami bent van.
Mr. J. L. B. Matekoni letette a szerszámos ládáját a szivattyúház
bejáratánál, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Nagyon körültekintő volt az
efféle helyeken, mert kiválóan alkalmasak a kígyók számára. Úgy tűnik,
hogy a kígyók valamilyen okból szeretik a gépeket, s nemegyszer látott már
olyan szunyókáló kígyót, amelyik éppen a köré a gép köré tekeredett, amin
éppen dolgozott. Fogalma sem volt, hogy miért tették; talán a meleggel és a
mozgással van kapcsolatban. Vajon a kígyók álmodnak-e maguknak valami
jó helyet? Gondolnak-e arra, hogy létezik valahol egy kígyóparadicsom,
ahol minden földszintes, és senki nem gyalogol át rajtuk?
Kellett néhány pillanat, amíg a szeme alkalmazkodott a helyiség
sötétjéhez, de hamarosan megszokta, és látta, hogy nincs benn semmi
kellemetlen dolog. A pumpát egy hatalmas lendítőkerék hajtotta, amit egy
kiöregedett dízelmotor üzemeltetett. Mr. J. L. B. Matekoni sóhajtott. Ez volt
a baj. Az öreg dízelmotorok általában megbízhatóak, de eljön az a pillanat
az életükben, amikor egész egyszerűen nyugdíjazni kell őket. Pedzegette
már ezt Mma Potokwanénak, de az mindig azzal jött, hogy a pénzt
fontosabb dolgokra kell költeni.
– De a víz a legfontosabb dolog – mondta Mr. J.L.B. Matekoni. – Ha nem
tudják locsolni a zöldségeket, akkor mivel etetik majd a gyerekeket?
– Majd Isten megsegít – mondta Mma Potokwane nyugodtan. – Egy nap
küld nekünk egy új motort.
– Talán – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – De az is lehet, hogy nem.
Néha az Istent nem nagyon érdeklik a motorok. Én igen sok papnak javítom
az autóját, és mindnek gondja van. Isten szolgálói nem vezetnek valami jól.
 Most, szembetalálva magát a dízelmotorok halandóságának
nyilvánvalóságával, elővette a megfelelő csavarkulcsot, és elkezdte
lecsavarni a motorházat. Hamarosan teljesen belemerült a munkájába, mint
a sebész az elaltatott páciens fölött, lecsupaszította a motort egészen a fém
szívéig. A maga korában kiváló motor volt, egy elképzelhetetlenül távoli
gyár terméke – egy hűséges darab, aminek karaktere van. Manapság
majdnem minden motort a japánok készítenek, robotokkal. Természetesen
nagyon megbízhatóak, mert az alkatrészeket nagyon finoman
megmunkálták és engedelmesek, de az olyan embernek, mint Mr. J, L. B.
Matekoni olyan közömbösek, mint egy szelet fehérkenyér. Semmi egyedi
nincs bennük, sem egy kis érdesség, semmi eltérés. Ennek eredményeképp,
egy japán motor megszerelése nem jelentett kihívást.
Gyakran gondolt arra, hogy milyen szomorú, hogy a következő
generációnak nem lesz lehetősége, hogy ezekkel a régi motorokkal
találkozzon. Arra képezik ki őket, hogy a modem motorokat tudják
megjavítani, s a hiba kereséséhez számítógép kell. Amikor valaki egy ilyen
új Mercedes-szel jött a műhelyébe, Mr. J. L. B. Matekoni szíve
összeszorult. Többé nem tudott foglalkozni ilyen autókkal, mert nem volt
egy műszere sem, ami ahhoz szükséges. Ilyen műszer nélkül hogyan tudná
megmondani, hogy a motor egyik elérhetetlen részében éppen melyik apró
szilikonchip küld hibás jeleket? Kísértést érzett arra, hogy azt mondja, az
ilyen autótulajdonosnak egy számítógépre van szüksége, hogy megjavítsa
az autóját, nem egy élő emberre. Természetesen ilyet nem mondott, és
minden tőle telhetőt megtett a csillogó acél motorháztető alatt fészkelő
motor érdekében, de a szíve nem ott volt
Mr. J. L. B. Matekoni levette a szivattyú motorjának hengerfejeit, és
magát a hengereket nézegette. Pontosan olyanok voltak, amilyennek
gondolta; mindkettő kormos volt, és hamarosan újra kell őket fúrni. Amikor
a dugattyúkat leszerelte, látta, hogy a tömítőgyűrűk sérültek és elhasználtak,
mintha csúz támadta volna meg őket. Ez erőteljesen befolyásolja a motor
hatékonyságát, ami felesleges üzemanyag-fogyasztáshoz vezet, és az árvák
zöldségeihez kevesebb víz jut el. Mindent meg kell tennie, amit csak tud.
Kicserél néhány tömítést a motorban, hogy csökkenjen az olaj veszteség, és
megbeszéli, hogy valamikor vigyék el hozzá a motort, hogy felfúrhassa. De
eljön majd az idő, amikor már ez sem segít, és akkor egész egyszerűen kell
venni egy új motort.
 Hangot hallott maga mögül, és meghökkent. A szivattyúház egy
nyugalmas helynek számított, egész idáig csak az akáciafákon csivitelő
madarak hangját hallotta. Ez pedig ember által keltett hang volt.
Körülnézett, de nem volt ott semmi. Aztán újra hallotta, a bokorból tört elő,
mintha egy olajozatlan kerék nyikorogna. Talán az egyik árvagyerek tolt
egy talicskát vagy egy játékautót, amit a gyerekek régi drótokból és
bádogból eszkábálnak maguknak.
Mr. J. L. B. Matekoni megtörölte egy darab rongyban a kezét, és a
rongyot visszagyűrte a zsebébe. A zaj közeledett, és hamarosan meg is látta
a forrását. Az ösvény kanyarját eltakaró tüskés bokorból jött elő. Egy
kerekesszék volt, egy kislány ült benne, és maga hajtotta a széket. Amikor
felnézett az előtte lévő ösvényről, és meglátta Mr. J. L. B. Matekonit,
megállt, s kezei megragadták a szék karfáját. Egy pillanatig csak bámultak
egymásra, aztán a kislány elmosolyodott, és folytatta az útját az ösvényen a
férfi felé.
A lány udvariasan köszöntötte, ahogy a jól nevelt gyerekektől az
elvárható.
– Remélem jól van, Rra – mondta, s felé nyújtotta a jobb kezét, míg a bal
kezét a férfi karjára tette tisztelete jeléül.
Kezet ráztak.
– Remélem nem túl olajos a kezem, – szólt Mr. J. L. B. Matekoni. – A
szivattyún dolgozom éppen.
A lány bólintott. – Hoztam egy kis vizet, uram. Mma Potokwane azt
mondta, hogy mindenféle ital nélkül jött ide, és talán szomjas lehet.
Belenyúlt a táskájába, ami a szék ülése alatt lógott, és előhúzott egy
palackot.
Mr. J. L. B. Matekoni hálával fogadta a vizet. Éppen most kezdett
szomjas lenni, és sajnálta, hogy nem hozott magával semmi innivalót. Ivott
egy kortyot az üvegből, s közben a lányt nézte. A gyerek még meglehetősen
kicsi – körülbelül tizenegy vagy tizenkét évesnek vélte – kedves, nyílt arca
volt. A haja be volt fonva, és a fonatokba gyöngyöket fűztek. Fakókék ruhát
viselt, ami a gyakori mosástól már majdnem fehér volt, és egy pár
kitaposott tacky volt a lábán.
– Itt élsz? – kérdezte. – Az árvaházban?
A lány bólintott. – Már majdnem egy éve – válaszolta. -A kisöcsémmel
vagyok itt, aki csak ötéves.
– Hova valósiak vagytok?
 A lány lehajtotta a fejét. – Francistown mellől jöttünk. Az édesanyám
meghalt. Három évvel ezelőtt, amikor még csak kilencéves voltam. Egy
asszonnyal éltünk együtt, az ő udvarában. Később azt mondta, hogy el kell
mennünk.
Mr. J. L. B. Matekoni nem szólt semmit. Mma Potokwane elmesélte neki
néhány árva történetét, és minden alkalommal fájdalommal telt meg a szíve.
Egy hagyományos erkölcsű társadalomban nem létezett olyasmi, hogy egy
gyereket elküldenek. Valaki gondozta volna. De a dolgok változnak, és
manapság sok árva van. Különösen most, amikor Afrikát ez a betegség
sújtja. Most sokkal több gyerek marad árván, és sokuk számára kizárólag az
árvaház az egyedüli hely, ahová mehetnek. Vajon ez történt ezzel a
kislánnyal is? És miért került tolószékbe?
Megszakította a töprengését. Nincs értelme olyasmin spekulálni, amin
nem tud változtatni. Több azonnal megoldandó kérdés merült fel, például,
miért ad ki a tolószék olyan különös hangot?
– Nyikorog a széked – mondta. – Mindig ilyen?
A lány megrázta a fejét. – Néhány hete kezdődött. Azt hiszem valami
elromlott rajta.
Mr. J. L. B. Matekoni leült a földre, és megvizsgálta a kerekeket. Ezelőtt
még sohasem javított kerekesszéket, de nyilvánvalóvá vált, hogy mi a
probléma. A csapágyak ki voltak száradva, és porosak voltak – egy kis olaj
csodákat tud művelni – és a fék beragadt. Ez a magyarázat a nyikorgásra.
– Kiveszlek – mondta. – A fa alá ülhetsz addig, amíg megjavítom a
széked.
Felemelte a kislányt és gyengéden a fűre helyezte. Aztán felfordította a
széket, kiszabadította a féket, és beállította a kart, ami működtette. Olajat
csepegtetett a csapágyakba, és a kerekeket megforgatta, hogy kipróbálja
őket. Nem volt akadály, nem volt zaj. Újra visszaállította a széket, és
odagurította a kislányhoz.
– Nagyon kedves öntől, Rra – mondta a gyerek. — De most már vissza
kell mennem, mert a nevelőnk azt gondolja, hogy elvesztem.
Elindult az ösvényen, s Mr. J. L. B. Matekoni magára maradt a
pumpával. Folytatta a javítást, és egy óra múlva elkészült vele. Meg volt
vele elégedve, hogy elsőre elindult. Úgy látszott, hogy simán működik.
Azonban, a javítás nem tart majd sokáig, és tudta, hogy vissza kell jönnie, s
teljesen szét kell szerelni az egészet. Hogyan fog víz jutni a zöldségekre?
Ez komoly baj, ha az ember egy száraz országban él. Minden, akár az
emberélet, akár a tök a földben, egy nagyon keskeny mezsgyén
egyensúlyozott.
 ÖTÖDIK FEJEZET

ÍTÉLETNAPI ÉKSZEREK

M
ma Potokwanénak igaza volt: Mma Ramotswe, ahogy azt megjósolta,
érdeklődött a gyémántok iránt.
A téma néhány nappal azután vetődött föl, amikor Mr. J. L. B. Matekoni
megjavította a szivattyút az árvaházban.
– Azt hiszem, az emberek tudnak az eljegyzésünkről – mondta Mma
Ramotswe, amikor ő és Mr. J. L. B. Matekoni teát iszogattak a Tlokweng
Úti Gyors Motor szerviz irodájában. — A bejárónőm mondta, hogy az
emberek városszerte beszélik. Azt mondta, hogy már mindenki tudja.
– Hát, ilyen ez a hely – sóhajtott Mr. J. L. B. Matekoni. –Nekem is
mindig fülembe jut a mások titka.
Mma Ramotswe bólintott. A férfinak igaza volt: Gaborone-ban semmi
nem titok. Mindenki tudott a többiek ügyeiről.
– Például – mondta Mr. J. L. B. Matekoni, belemelegedve a témába –
amikor Mma Sonqkwena tönkretette a fia új autójának a sebváltóját, mert
megpróbálta rükvercbe tenni, amikor harminc mérföldes sebességgel előre
ment, erről is tudott mindenki. Én nem mondtam el senkinek, mégis
kitudódott.
Mma Ramotswe nevetett. Ismerte Mma Sonqkwenat, aki feltehetőleg a
legöregebb autós a városban. A fiának van egy jól jövedelmező boltja a
Broadhurst Mallon, és megpróbálta rávenni az anyját, hogy alkalmazzon
egy sofőrt vagy egyáltalán ne üljön autóba. Nem tudta visszatartani az
asszony megfékezhetetlen függetlenségi törekvéseit.
– Molepole felé ment – folytatta Mr. J. L. B. Matekoni és eszébe jutott,
hogy nem etette meg a csirkéket Gaborone-ban. Ezért úgy döntött, hogy
azonnal visszafordul, mégpedig úgy, hogy a sebváltót hátramenetbe tette.
Képzelheted, mit művelt vele. És egyszer csak mindenki erről beszélt. Azt
hitték, hogy én meséltem el a történeteket pedig nem. Egy autószerelőnek
olyannak kell lennie, mint egy papnak. Nem beszélhet arról, amit lát.
Mma Ramotswe egyetértett. Ő maga nagyra becsülte a megbízhatóságot,
és azt csodálta Mr. J. L. B. Matekoniban is, hogy ezt a tulajdonságot nagyra
értékeli. Túl sok embernek jár el a szája. Ezek csak általános
megállapítások voltak, de ennél sürgetőbb dolgokat is meg kellett
beszélniük, így az asszony visszaterelte a beszélgetés fonalát arra a konkrét
témára, amiről kettőjük társalgása elkezdődött.
– Szóval mindenki az eljegyzésünkről beszél – mondta. –Néhányan még
azt a gyűrűt is meg akarták nézni, amit te vettél nekem. – Rápillantott Mr. J.
L. B. Matekonira, mielőtt folytatta volna. – Ezért azt mondtam, hogy még
nem vetted meg, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megveszed.
Az asszony visszatartotta a lélegzetét. Mr. J. L. B. Matekoni a földet
nézte, amit gyakran megtett, ha bizonytalannak érezte magát.
– Egy gyűrűt? – szólalt meg végül, a hangja erőltetett volt. – Miféle
gyűrűt?
Mma Ramotswe figyelmesen nézett rá. Az embernek körültekintőnek
kell lenni a férfiakkal, amikor ilyen témát vitatnak meg. Ezeket a dolgokat
kevésbé értik, természetesnek, és óvatosnak kell lenni, nehogy elijesszük
őket. Ennek nem volna értelme. Elhatározta, hogy egyenes lesz. Mr. J. L. B.
Matekoni megsejtheti a turpisságot, és az nem segítene.
– Egy gyémántgyűrűt – mondta. – Manapság ilyent viselnek a
menyasszonyok. Most ez a divat.
Mr. J. L. B. Matekoni továbbra is mogorván nézte a földet.
– Gyémántok? – kérdezte elhaló hangon. – Biztos vagy benne, hogy ez a
legdivatosabb dolog?
– Igen – mondta Mma Ramotswe határozottan. – A divatos körökben az
összes menyasszony manapság gyémánt-gyűrűt kap. Ez annak a jele, hogy
nagyra becsülik őket.
Mr, J. L. B. Matekoni hirtelen felnézett. Ha ez igaz – és nagyon
egybevágott azzal, amit Mma Potokwane mondott neki – akkor nincs más
lehetőség, mint venni egy gyémántgyűrűt. Nem szeretné, ha Mma
Ramotswe úgy érezné, hogy nem becsüli őt nagyra. Ő igenis értékeli az
asszonyt, és hálás, hogy beleegyezett, hogy hozzájön feleségül. Ha egy
gyémántgyűrű szükséges ahhoz, hogy ezt tudassák a világgal, akkor ez nem
nagy ár érte. Amikor az „ár” szó átsuhant az agyán, megtorpant a
gondolatai közepett, mert eszébe jutottak az árvaházban a teázás alatt
elhangzott számok.
– Ezek a gyémántok nagyon drágák – próbálkozott. – Remélem lesz rá
elég pénzem.
– Persze, hogy lesz – biztatta Mma Ramotswe. – Vannak kevésbé drágák
is. Vagy lehet részletre is...
 Mr. J. L. B. Matekoni felkapta a fejét. – Azt gondoltam, hogy sok-sok
ezer pulába kerülnek — mondta. – Talán ötvenezer pula is megvan.
– Ugyan, dehogy – mondta Mma Ramotswe. – Természetesen árulnak
nagyon drágákat is, de vannak szépek, amelyek nem kerülnek olyan sokba.
Elmehetünk megnézni. Az Ítéletnapi Ékszereknél, például. Náluk nagy a
választék.
A döntés megszületett. Következő reggel, miután Mma Ramotswe végez
a postával a detektív irodában, elmennek az Ítéletnapi Ékszerek boltjába és
választanak egy gyűrűt. Ez izgalmas eseménynek ígérkezett, és még Mr. J.
L. B. Matekoni is megkönnyebbült, arra a lehetőségre, hogy találnak egy
megfizethető gyűrűt. Várakozással tekintett a vásárlás elé. Most, hogy
végiggondolta a dolgot, rájött, hogy volt valami vonzó a gyémántokban,
valami, amit még egy férfi is megérthet, ha elég keményen gondolkodik
rajta. Ami ennél fontosabb volt Mr. J. L. B. Matekoni számára, az a
gondolat, hogy az ajándéka, ami feltehetőleg a legdrágább ajándék, amit
valaha is adott az élete során, egy olyan tárgy, ami Botswana földjéből
származik. Mr. J. L. B. Matekoni őszinte hazafi volt. Szerette a hazáját, és
tudta, hogy Mma Ramotswe is szereti. Az a gondolat, hogy a gyémánt, amit
majd választ Botswana három gyémántbányája közül az egyikből való, még
inkább fokozza az ajándék értékét. Annak a nőnek ad egy darabkát abból a
földből, amin lépkednek, akit mindenkinél jobban szeret és imád.
Természetesen, nem holmi közönséges porszemre gondolt, hanem egy
szikla töredékére, ami sok-sok évvel ezelőtt annyira felizzott, hogy
ragyogni kezdett. Aztán valaki kiásta a földből Orapánál, megcsiszolta,
lehozta Gaboronéba, és aranyba foglalta. Mindezt Mma Ramotswe fogja
hordani a bal kezének a második ujján, és büszkén hirdeti a világnak, hogy
ő, Mr. J. L. B. Matekoni, a Tlokweng Úti Gyors Motor cég tulajdonosa lesz
a férje.

Az Ítéletnapi Ékszerek üzlethelyisége egy poros út végén volt eldugva, a

Megmentő Könyvesbolt mellett, amelyik bibliát, és más vallási könyveket
árusított, és a Mothobani Könyvelő szolgálat kiadványát: Mondd meg az
adóbeszedőnek, hogy menjen el. Egy meglehetősen ízléstelen üzletnek tűnt.
A lejtős verandatetőt fehérre meszelt tégla oszlopok tartották. A felirat, amit
egy szerény képességű amatőr címfestő készített, egy elragadó hölgy fejét
és vállát mutatta, aki egy nyakláncot és hosszú fülbevalót viselt. A nő a
súlyos fülbevalók, és a nyaklánc által ráerőltetett kényelmetlen tartás
ellenére, kissé kényszeredetten ugyan, de mosolygott.
Mr. J. L. B. Matekoni és Mma Ramotswe az út túloldalán parkoltak le,
egy akáciafa alatt. Később érkeztek, mint ahogy számították, s a hőségben a
hőmérő higanyszála már erőteljesen emelkedni kezdett. Délre a napon
maradó autók annyira felforrósodnak, hogy nem lehet majd hozzájuk érni,
az ülések égetni fognak, és a kormánykerékből tűzkarika lesz. Az
árnyékban ezt el lehet kerülni, és minden fa alatt fészkek létesültek, az
autók orral a fa törzse felé fordultak, mint kismalacok az anyakoca köré,
hogy kihasználják a szabálytalan szürkéskék lombozat védelmét.
Az ajtó zárva volt, de engedelmesen kikattant, amikor Mr. J. L. B.
Matekoni megnyomta a csengőt. A boltban, a pult mögött egy sovány férfi
állt khaki öltözetben. A feje keskeny volt, és mind a ferdén álló szemei,
mind a bőrének az aranysárga árnyalata azt sugallta, hogy az ereiben némi
san vér csörgedezik – a kalahári busmanok vére. Azonban, ha ez így van,
akkor mit keres egy ékszerüzletben eladóként? Nem volt rá ésszerű
magyarázat, hogy miért ne lehetne, mégis valahogy furcsának tűnt. Az
ékszerüzletek az indiaiakat vonzották, vagy a kenyaiakat, akik kedvelték ezt
a fajta munkát; a basarwák inkább vonzódtak az élő állatokhoz – nagyszerű
tehenészek vagy strucctenyésztők voltak.
Az ékszerész rájuk mosolygott. – Láttam, hogy ide tartanak – mondta. –
Az alatt a fa alatt parkoltak le.
Mr. J. L. B. Matekoni megbizonyosodott a felől, hogy igaza van. A férfi
folyékonyan beszélt setswanául, de az akcentusa elárulta. A magánhangzók
ejtése közben csettintések és füttyögetések törtek elő a szájából. A san
nyelv egy különleges nyelv, inkább hasonlít a fán tollászkodó madarak
hangjához, mint emberi beszédhez.
Mr. J. L. B. Matekoni udvariasan bemutatkozott, aztán Mma Ramotswe
felé fordult.
– A hölgy a menyasszonyom – mondta. – Ő Mma Ramotswe, és egy
eljegyzési gyűrűt szeretnék neki venni. – Elhallgatott. – Egy
gyémántgyűrűt.
Az ékszerész rápillantott lelógó szemhéja alól, majd oldalról Mma
Ramotswéra siklott a pillantása. Az asszony visszanézett rá, és azt gondolta:
Itt ész van. Ez egy okos férfi, akiben nem lehet megbízni.
– Ön egy szerencsés ember – mondta az ékszerész. – Nem minden férfi
talál ilyen vidám kedélyű, kövér asszonyt feleségnek. Mostanság rengeteg
girhes, hepciáskodó nő van. Ez a hölgy azonban boldoggá fogja önt tenni.
Mr. J. L. B. Matekoni örömmel fogadta a bókot. – Igen –erősítette meg. –
Én valóban szerencsés férfi vagyok.
– Akkor vegyen az asszonykának egy nagyon nagy gyűrűt – folytatta az
eladó. — Egy kövér asszony nem viselhet pici gyűrűt!
Mr. J. L. B. Matekoni lenézett a cipője orrára.
– Egy közepes gyűrűre gondoltam – mondta. – Nem vagyok gazdag
ember.
– Én tudom, hogy ön kicsoda – mondta az ékszerész. – Magáé a
Tlokweng Úti Gyors Motor cég. Megengedheti magának, hogy vegyen egy
nagy gyűrűt.
Mma Ramotswe elhatározta, hogy közbelép. – Nem akarok nagy gyűrűt
– mondta határozottan. – Nem vagyok az a fajta nő, aki nagy gyűrűket hord.
Egy kis gyűrűre vágyom.
Az ékszerész rávetett egy kurta pillantást. Majdnem bosszúsnak látszott
az asszony jelenléte miatt – mintha csak ez egy férfiak közötti ügylet lenne,
mintha egy tehénre alkudoznának, és ő közbeszólna.
– Mutatok önöknek néhány gyűrűt – mondta, s lehajolt, hogy előhúzzon
egy fiókot a pult alól. – Íme néhány nagyon szép gyémántgyűrű.
A fiókot a pult tetejére helyezte, és rámutatott egy sor gyűrűre, amelyek a
bársony tokban egymás mellett sorakoztak. Mr. J, L. B. Matekoni
visszatartotta a lélegzetét. A gyűrűkön a gyémántok virágszerűen voltak
elhelyezve, egy nagy középen, s körülötte kisebbek. Néhány gyűrűben más
ékkövek is voltak – smaragdok és rubinok, – s mindegyikükön egy kis
cédula fityegett.
– Ne nagyon nézzék, ami az árjegyzéken van — halkította le az ékszerész
a hangját. – Nagy engedményt tudok önöknek biztosítani.
Mma Ramotswe a tálcára tekintett. Aztán felnézett, és a fejét rázta.
– Ezek túl nagyok – mondta. – Mondtam már önnek, hogy kisebbet
akarok. Lehet, hogy más üzletben kell körülnéznünk.
Az ékszerész sóhajtott. – Vannak másmilyenek is – mondta. – Kis
gyűrűim is vannak.
Visszacsúsztatta a fiókot a helyére, és egy másikat húzott ki. Az itt lévő
gyűrűk lényegesen kisebbek voltak. Mma Ramotswe a tálca közepén lévő
gyűrűre mutatott.
– Nekem tetszik ez – mondta. – Mutassa meg, kérem.
 – Ez nem túl nagy – mondta az eladó. – Egy ilyen gyémántot könnyű
elveszíteni. És az emberek észre se fogják venni.
– Nem bánom – mondta Mma Ramotswe. – Ez a gyémánt az enyém lesz.
A többieknek semmi közük hozzá.
Mr. J. L. B. Matekomban bizsergető büszkeség támadt, miközben az
asszony beszélt. Csodálta ezt a nőt, aki hitt a régi botswanai értékekben, és
aki az idejét nem magamutogatással tölti.
– Nekem is tetszik ez a gyűrű – mondta. – Engedje meg, hogy Mma
Ramotswe felpróbálja!
Az eladó átnyújtotta a gyűrűt Mma Ramotswénak, aki az ujjúra húzta, és
Mr. J. L. B. Matekoni felé nyújtotta a kezét, hogy nézze meg.
– Tökéletesen illik az ujjadra – mondta elégedetten.
Az asszony mosolygott. – Ha ez az a gyűrű, amit szeretnél nekem
megvenni, akkor boldog leszek.
Az ékszerész felkapta az árcédulát, és Mr. J. L. B. Matekonifelé
nyújtotta. – Erre már nem tudok engedményt adni – mondta. – Ez így is
elég olcsó.
Mr. J. L. B. Matekoni kellemesen meglepődött, amikor meglátta az árat.
Nemrégiben cserélte ki az egyik kuncsaftja furgonjában a hűtőt, és annak
pont ennyi volt az ára, az utolsó puláig. Nem volt drága. Benyúlt a zsebébe,
és kivett egy köteg pénzt, amit reggel vett ki a bankból, és kifizette a
gyűrűt.
– Még egy dolgot kérdeznék – fordult Mr. J. L. B. Matekoniaz
ékszerészhez. — Ez a gyémánt botswanai gyémánt?
Az ékszerész csodálkozva nézett rá. .
– Miért érdekli? – kérdezte. – A gyémánt az gyémánt, akárhonnan is
származik.
– Azt tudom – mondta Mr. J. L. B. Matekom. – De én szeretném azt
tudni, hogy a feleségem a mi köveink egyikét viseli.
Az eladó mosolygott. – Ebben az esetben, azt mondhatom, hogy igen. Az
összes kő a mi bányáinkból származik.
– Köszönöm — mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Ezt örömmel hallom.

Az anglikán katedrális és a Marina Hercegnő Kórház mellett haladtak el,

amint eljöttek az ékszerboltból. A katedrális mellett Mma Ramotswe
megszólalt: – Azt gondolom, hogy itt kellene összeházasodnunk. Talán
megkérhetjük magát Makhulu püspököt, hogy adjon minket össze.
 – Azt én is szeretném – mondta Mr. J. L. B. Matekom. – A püspök jó
ember.
– Ebben az esetben egy jó ember fogja egy másik jó ember esküvőjét
celebrálni – szólt Mma Ramotswe. – Te nagyon kedves vagy, Mr. J. L. B.
Matekoni!
Mr. J. L. B. Matekoni nem mondott semmit. Nem volt könnyű válaszolni
egy bókra, ráadásul egy olyan bókra, amiről úgy érezte, hogy nem érdemli
meg. Nem gondolta magáról, hogy különösebben jó ember lenne. Úgy
vélte, hogy sok rossz tulajdonsága van, és ha valaki jó, akkor az Mma
Ramotswe, aki sokkal jobb volt nála. Ő csak egy autószerelő, aki megtesz
mindent, ami tőle telik, de az asszony ennél sokkal jobb.
Befordultak a Zebra útra, és Mma Ramotswe autófelhajtóján egészen a
veranda árnyékoló hálója alá gurultak. Rose, Mma Ramotswe bejárónője,
kinézett a konyhaablakon, és integetett nekik. Elvégezte az aznapi mosást,
és kiteregetett. A fehér ruhák világítottak a vörösesbarna föld és a kék ég
között.
Mr. J. L. B. Matekoni megfogta Mma Ramotswe kezét, és egy pillanatra
megérintette a csillogó gyűrűt. Ránézett az asszonyra, és látta, hogy
könnyek gyülekeznek a szemében.
– Sajnálom – mondta az asszony. – Nem kéne sírnom, de nem tudom
megállni.
– Miért vagy szomorú? – kérdezte a férfi. – Nem szabad szomorkodni.
Az asszony letörölt egy könnycseppet, és megrázta a fejét.
– Nem vagyok szomorú – válaszolta. — Csak azért sírok, mert még
senkitől nem kaptam ilyen szép gyűrűt. Amikor hozzámentem Note-hoz,
semmit sem adott nekem. Reméltem, hogy lesz egy gyűrűm, de nem volt
semmi. Most van gyűrűm.
– Megpróbálom, hogy elfelejtessem veled Note-ot – szólt Mr. J. L. B.
Matekoni. – Megpróbálok jó férj lenni.
Így ültek egy pillanatig, nem szóltak semmit, mindegyikük a saját
gondolataival volt elfoglalva. Aztán Mr. J. L. B. Matekoni kiszállt,
körbement, és kinyitotta az asszony előtt az autó ajtaját. Most majd
bemennek teázni, és az asszony megmutatja Rose-nak a gyűrűt, és a
gyémántot, ami olyan boldoggá és egyszersmind szomorúvá tette.
 HATODIK FEJEZET

EGY SZÁRAZ HELY

A
z első női Detektív Irodában üldögélve Mma Ramotswe azon elmélkedett,
milyen könnyű valakit rávenni arra, hogy részt vegyen egy akcióban.
Egyszerűen csak azért, mert nincs bátorsága nemet mondani. Igazából nem
szívesen vállalta el, hogy nyomozzon Mrs. Curtin fia eltűnésének az
ügyében. Clovis Andersennek, a szakmai bibliának, A magánnyomozás
alapelvei című könyv szerzőjének a megállapítása szerint az ilyen
nyomozás olyan, mint a sokadszor felmelegített étel. „Egy ilyen nyomozás”
– írta – „senkinek nem tesz jót, akinek köze van az ügyhöz. Az ügyfélben
csalóka remény ébred, hiszen egy detektív dolgozik az eseten; a nyomozó is
elkötelezve érzi magát, hogy valamivel előálljon, s teljesítse az ügyfél
elvárásait. Ez azt jelenti, hogy a nyomozó valószínűleg sokkal több időt fog
eltölteni az üggyel, mint amennyit a körülmények valóban
megérdemelnének. A nap végén kiderül, hogy semmi előrehaladás nem
történt, és el lehet gondolkodni, hogy vajon ez nem az az eset-e, amit
hagyni kell, hogy szépen eltemetődjék. Ne bolygassuk a múltat – néha ez a
legjobb tanács, ami adható.” Mma Ramotswe többször is végigolvasta ezt a
bekezdést, és úgy találta, hogy mélyen egyetért az abban
megfogalmazottakkal. Túl sokat foglalkozunk a múlttal. Az emberek
állandóan előássák azokat az eseményeket, amelyek nagyon régen
történtek. De mi értelme az egésznek, ha végeredményképpen csak a jelent
mérgezik meg? Oly sok rossz dolog történt a múltban, de mit segít, ha
állandóan megszellőztetjük? A shonai emberekre gondolt, akik örökké azon
lamentáltak, hogy a ndebelék mit tett velük Mzilikazi és Lobengula ideje
alatt. Az igaz, hogy szörnyűségeket követtek el – végül is ők valódi zuluk
voltak, és mindig elnyomták a szomszédaikat, de ez nem jogosít fel senkit
arra, hogy folyamatosan erről beszéljen. Jobb mindent elfelejteni most és
mindörökre.
Seretse Khamára gondolt, a Bamgwato kiváló vezérére, Botswana első
elnökére, az államférfira. Vegyük csak, hogyan bántak vele az angolok.
Nem fogadták el a feleségválasztását, és csak azért, mert egy angol nőt vett
feleségül száműzetésbe kényszeríttették. Hogy tehettek ilyen kegyetlen
dolgot egy olyan emberrel, amilyen ő volt? Elűzni egy embert a
szülőföldjéről, a népétől, a legkegyetlenebb büntetések egyike, amit csak
ember kigondolhat. A nép vezető nélkül maradt; a lelkűk vérzett: Hol van a
mi Khamánk? Hol van II. Kgosi Sekgoma és a mohumagadi Tebogo fia? De
Seretse maga nem csinált később sem nagy ügyet belőle. Nem beszélt róla,
és mindig udvarias hangon tárgyalt a Brit Kormánnyal és magával a
királynővel is. Egy kicsinyes ember ezt mondaná: – Nézd, mit tettél velem,
és most azt várod tőlem, hogy legjobb barátomnak nevezzelek?
Aztán ott volt például Mr. Mandela is. Mindenki ismerte őt, és azt is,
hogyan bocsátott meg mindazoknak, akik bebörtönözték. Sok-sok évet
elvettek az életéből, csak azért, mert igazságot akart. Egy kőbányába
küldték dolgozni, a szemei állandóan begyulladtak a portól. De aztán,
amikor végül kisétált a börtönből azon a lélegzetelállító, gyönyörű napon,
egyetlen szót sem szólt visszavágásról vagy megtorlásról. Azt mondta, hogy
ennél fontosabb dolgokat kell elrendezni, nem a múlton nyavalyogni.
Hamarosan be is bizonyította ezt több száz kedves megnyilvánulással azok
felé, akik olyan rosszul bántak vele. Ez az igazi afrikai mentalitás, ez az a
hagyomány, ami a legközelebb áll Afrika szívéhez. Mindannyian Afrika
gyermekei vagyunk, és egyikünk sem jobb vagy fontosabb, mint a
másikunk. Ez az, amit Afrika üzen a világ felé: ezzel emlékezteti milyen
embernek lenni.
Mma Ramotswe ezt nagyra becsülte, és megértette Khama és Mandela
nagyságát, amikor megbocsátották a múltat. Mégis, Mrs. Curtin esete más
volt. Úgy tűnt neki, hogy az amerikai hölgy nem szándékozik senkit sem
vádolni a fia eltűnése miatt. Bár Mma Ramotswe tudta, hogy ilyen
körülmények között sok ember megszállottan találni akar valakit, akit
megbüntethet. És természetesen, itt a büntetéssel járó egész problémakör.
Az asszony sóhajtott. Ő úgy gondolta, hogy szükség van a büntetésre
ahhoz, hogy világos legyen, hogy amit az illető elkövetett az rossz, de azt
soha nem volt képes megérteni, miért kell azokat is megbüntetni, akik
megbánják, ha rosszat cselekedtek. Amikor kislány volt Mochudiban, látta,
hogy egy fiút azért vernek meg, mert elveszített egy kecskét. Bevallotta,
hogy elaludt a fa alatt, miközben szemmel kellett volna tartania a nyájat.
Azt is mondta, hogy igazán sajnálja, ami történt, és hagyta, hogy a kecske
elkóboroljon. Mi értelme volt, kérdezte ő akkor magában, hogy a fiú
nagybátyja addig verte a gyereket egy mopani pálcával, amíg az
kegyelemért nem könyörgött? Az ilyen büntetéssel semmit nem érnek el,
csupán megszégyenítik azt, aki elkövette.
De ezek a gondolatok hosszas töprengést igényeltek, és sokkal
sürgősebben megoldandó dilemmát jelentett az, hol kezdje a szegény, halott
amerikai fiú keresését. Elképzelte, amint Clovis Andersen megcsóválja a
fejét, és azt mondja: „Nos, Mma Ramotswe, mindannak ellenére, amit az
ilyen esetekről mondtam, maga egyenesen a közepébe hatolt egy ilyen
ásatag ügynek. De ha már így történt, a szokásos tanácsom ilyen esetekben
az, hogy vissza kell menni az elejére. Kezdjük ott.” A kezdet, az asszony
feltételezése szerint, az a farm volt, ahol Burkhardt és a barátai nekifogtak a
projektnek. Nem lesz nehéz megtalálni a helyet, bár kétségei voltak arra
vonatkozólag, hogy bármit is találna a helyszínen. De legalább érzelmileg
ráhangolja az ügyre, és, tudta, hogy ez az igazi kezdet. A helyeknek
szellemük van, s ha valaki elég érzékeny, megérezhet valamit a múlt
üzenetéből, valamiféle sejtése támadhat arról, hogy mi történt.
Azt legalább tudta, hogyan kell megközelíteni a falut. A titkárnőjének,
Mma Makutsinak volt egy unokatestvére, aki abba a faluba való, amely
legközelebb volt a farmhoz. Megmagyarázta neki, melyik úton menjen.
Nyugat felé volt, nem messze Molepolétól. Száraz vidék, határos a
Kalahárival, alacsony bokrok és tövisfák borították. Alig lakták, de azokon
a területeken, ahol több volt a víz, az emberek kis falvakat hoztak létre. Pici
házak csoportjai virítottak a cirok- és a dinnyeföldek között. Az itt élőknek
szűkösek voltak a lehetőségei, és ezért az emberek, ha megtehették,
Lobatséba vagy Gaboronéba költöztek, hogy munkát találjanak.
Gaboronéban tömegével éltek hasonló helyekről származó emberek, A
városba jöttek lakni, de a gyökereik a földjeikhez és a szarvasmarha-
karámjaikhoz kötötték őket. Ezek jelentik számukra örökre az otthont,
függetlenül attól, hogy milyen hosszú időt töltöttek el távol. Az út végén ez
lesz az a hely, ahol szeretnének, véglegesen megpihenni, a széles égbolt
alatt, amely olyan volt, mint a határtalan óceán.
Egyik szombat reggel indult el a kis fehér furgonján. Korán kelt útra,
ahogy mindig is szokott. Amikor elhagyta a települést, a városba igyekvő
emberek sokaságával találkozott szembe, akik a szombati nagybevásárlásra
érkeztek. Hónap vége volt, ami fizetésnapot is jelentett egyben. A boltok
zajosak lesznek, és megtelnek emberekkel, akik nagy bögrékben szirupot és
babot fogyasztanak, vagy felajzottan nyomulnak a kiszemelt ruhák vagy
cipők felé. Mma Ramotswe szeretett vásárolni, de soha nem próbálkozott
meg a vásárlással fizetésnap környékén. Meg volt győződve, hogy ilyenkor
az árak felmennek, és a hónap közepén újra lemennek, amikor már senkinek
nincs pénze.
Az úton a közlekedés nagy részét embereket szállító buszok és
teherautók bonyolították. De az ellenkező irányban is volt némi forgalom –
a városban dolgozó munkások mentek haza a hétvégére a falvakba; férfiak
mentek az asszonyaikhoz és a gyermekeikhez; Gaboronéban bejárónőként
dolgozó asszonyok igyekeztek hazafelé, hogy drága szabadidejüket a
szüleikkel és nagyszüleikkel töltsék. Mma Ramotswe lelassított; egy
asszony állt az út mellett, s kezével integetett, hogy felvegye. A nő
körülbelül Mma Ramotswehoz hasonló korú volt, rendesen felöltözve
fekete szoknyába és élénkpiros pulóverbe. Mma Ramotswe egy kis ideig
tétovázott, majd megállt. Nem hagyhatja az út szélén, hiszen valahol vár rá
a családja, akik számítanak arra, hogy egy autós felveszi és hazaszállítja az
édesanyjukat.
Megállt, és kiszólt az ablakon: – Merre igyekezik, asszonyom?
– Arra, lefelé – mondta az asszony, s mutatta az utat. –Molepolén túlra.
Silokwolelába megyek.
Mma Ramotswe mosolygott. – Én is arra megyek – mondta. – Elvihetem.
Az asszony egy megkönnyebbült kiáltást hallatott. – Maga nagyon
kedves, és én szerencsés vagyok!
Lehajolt a műanyag szatyorért, amiben a holmiját cipelte, és kinyitotta
Mma Ramotswe furgonjának az ajtaját. Az asszony a motyóját elhelyezte a
lábai előtt, és beült az autóba. Mma Ramotswe felhajtott az útra, és folytatta
az útját Szokásának megfelelően, Mma Ramotswe alaposan megszemlélte
útitársát, és megtette a megállapításait. A nő elég jól öltözött volt – a
pulóver új volt, és valódi gyapjúból készült, nem pedig olcsó műszálas
anyagból, amit manapság olyan sokan vásárolnak; azonban a szoknya olcsó
árunak nézett ki, és a cipői kissé kopottak voltak. Úgy gondolta, hogy a nő
talán egy üzletben dolgozik. Valószínűleg befejezte az általános iskolát, s
talán elvégzett egy-két évet a középiskolából is. Férje nincs, a gyerekei a
nagymamánál vannak Silokwolelában. Mma Ramotswe észrevett egy
bibliát a csomag tetejére beszorítva, és ez további információt jelentett. A
hölgy valamelyik egyház tagja lehet, s talán bibliaórára megy. Lehet, hogy
ma este felolvas a gyerekeinek a bibliából.
– A gyerekei vannak odalenn? – kérdezte Mma Ramotswe udvariasan.
 – Igen – jött a válasz. – A nagymamájuknál vannak. Én Gaboronéban
dolgozom, az Új Fenyő Bútorkereskedésben. Ismeri őket talán?
Mma Ramotswe bólintott, főleg azért, mert az asszony szavai beigazolták
következtetéseinek a helyességét, részben pedig válaszképpen.
– Nincs férjem – folytatta a nő. – Elment Francistownba, és a csuklás
elvitte.
Mma Rámotswe elcsodálkozott. – Csuklás? Meg lehet halni a csuklástól?
– Igen. Nagyon sokat csuklott, és bevitték a kórházba Francistownban.
Ott megoperálták, és találtak benn valami nagyon rosszat. Attól csuklott.
Aztán meghalt.
Csend volt. Aztán 'Mma Ramotswe megszólalt. – Nagyon sajnálom.
– Köszönöm. Nagyon szomorú voltam, amikor ez történt, mert nagyon jó
ember volt, és kitűnő apja a gyermekeknek. De szerencsére az édesanyám
jó egészségben volt, és elvállalta, hogy vigyázni fog a gyermekekre.
Gaboronéban szereztem állást, mert megvolt a bizonyítványom a második
osztályból. A bútorüzletbe mentem dolgozni, és nagyon meg vannak
elégedve a munkámmal. Most már egyike vagyok a vezető eladóknak, sőt,
előjegyeztek egy továbbképzésre is Mafikengbe. Mma Ramotswe
mosolygott. – Nagyon ügyesen csinálta. Pedig a nőknek nem könnyű. A
férfiak elvárják tőlünk, hogy minden munkát mi végezzünk, aztán ők
kapják a jobb állásokat. Nem könnyű sikeres asszonynak lenni!
– De látom, hogy maga sikeres – mondta az asszony. – Látszik magán,
hogy jó üzletasszony. Jól megy a sora.
Mma Ramotswe gondolkodott egy pillanatig. Büszke volt arra a
képességére, hogy meg tudta ítélni az embereket, s most azon
morfondírozott, hogy vajon ez nem általános asszonyi képesség-e, része az
ösztönös megérzésnek?
– Mondja meg, mivel foglalkozom! – bíztatta az asszonyt. – Ki tudja
találni mi a foglalkozásom?
A nő oldalt fordult a székében, és végigmérte Mma Ramotswét.
– Szerintem, ön nyomozó – mondta. — Maga egy olyan ember, aki
belelát mások életébe.
A kis fehér furgon megfarolt egy pillanatra. Mma Ramotswét
megdöbbentette a másik nő megsejtése. Az ő intuíciós képességei még az
enyémnél is jobbak, gondolta.
– Honnan gondolja? Mivel hívtam fel magamra a figyelmet?
 Az asszony elfordította a tekintetét. – Egyszerű volt kitalálni – mondta. –
Láttam már magát a detektíviroda előtt a titkárnőjével teázni. Az a hölgy
azzal a hatalmas szemüveggel. Maguk ketten gyakran üldögélnek ott az
árnyékban, én meg az út túloldalán mentem el néhányszor. Innen tudom.
Barátságos egyetértésben utaztak tovább, s az élet mindennapi dolgairól
beszélgettek. A nőt Mma Tsbagónak hívták, és mesélt Mma Ramotswénak a
bútorüzletben munkájáról. A vezető egy kedves ember, mondta a nő, aki
nem dolgoztatta meg nagyon keményen a beosztottjait, és a vevők
irányában is mindig becsületes. Az asszonynak ajánlottak egy jobban fizető
állást egy másik cégnél, de visszautasította. Ezt a vezetője megtudta, és a
ragaszkodását előléptetéssel jutalmazta meg.
Aztán a gyerekekről esett szó. Egy tízéves lánya és egy nyolcéves fia
van. Jól tanulnak az iskolában, és abban reménykednek, hogy a
középiskoláikat Gaboronéban végezhetik majd. Hallotta, hogy a Gaboronei
Állami Gimnázium nagyon jó, és reméli, hogy a gyerekeket majd felveszik
oda. Arról is hallott, hogy ösztöndíjjal még ennél jobb iskolákba is be lehet
jutni, lehet, hogy még erre is lesz esélyük.
Mma Ramotswe elmondta, hogy ő menyasszony, és megmutatta az ujján
a gyémántgyűrűt. Mma Tsbago megcsodálta a gyémántot, és megkérdezte,
hogy ki a vőlegény. Nagyon jó dolog egy autószerelőhöz férjhez menni,
mondta, mert azt hallotta, hogy ők a legjobb férjek. Meg lehet próbálni még
férjhez menni rendőrhöz, műszerészhez vagy tiszteleteshez, de soha nem
szabad feleségül menni politikushoz, csaposhoz vagy egy taxishoz. Ezek az
emberek mindig sok bajt hoznak a feleségük fejére.
– De nem szabad feleségül menni trombitáshoz sem – tette hozzá Mma
Ramotswe. – Én elkövettem ezt a hibát. Férjhez mentem egy Note Mokoti
nevű fickóhoz. Ő trombitás volt.
– Én is biztos vagyok benne, hogy nem jó választás – mondta Mma
Tsbago. – Hozzáadom a listámhoz.

Az út végén lassan haladtak. Nem volt felaszfaltozva, és mély, veszélyes

gödrök tarkították. Néhány esetben a homokpadkára kényszerültek, hogy
elkerüljenek egy-egy fenyegető lyukat. Ez ijesztő volt, mert ha nem
kellőképpen elővigyázatosak, a kis furgon könnyen elakadhat a homokban,
és akár órákat is várniuk kellene a segítségre. Végül azonban megérkeztek
Mma Tsbago falujába, s ez volt a legközelebbi falu ahhoz a farmhoz, amit
Mma Ramotswe éppen keresett.
 Megkérdezte Mma Tsbagót erről a településről, s kapott is néhány
információt. Az asszony emlékezett a vállalkozásra, de nem ismert senkit,
aki részt vett benne. Emlékezett arra is, hogy volt ott egy fehér ember, és
egy dél-afrikai asszony is, és még két vagy három idegen. A faluból sokan
dolgoztak ott, és mindannyian abban reménykedtek, hogy nagy
változásokat hoz a terv, de aztán végül hanyatlásnak indult az egész. Ezen
nem lepődött meg. A dolgok kudarcba fulladnak, nincs remény arra, hogy
Afrikát megváltoztassák. Az emberek elveszítették az érdeklődésüket,
visszatértek a régi megszokott életükhöz, vagy csak egész egyszerűen
feladták, mert túl sok erőfeszítésükbe került. Az afrikai homok pedig
visszajött és az egészet újra befedte.
– Van valaki a faluban, aki elkísérne engem oda?
Mma Tsbago gondolkodott egy pillanatig.
– Akad még néhány ember azok közül, akik ott dolgoztak – mondta. – A
nagybátyám barátja egy ideig ott dolgozott. Elmehetünk hozzá, és
megkérheti őt.

Először Mma Tsbago házához mentek. Hagyományos építésű botswanai

ház volt, sárga agyagtéglából, és egy alacsony fal kerítette körbe, egy
lomotana, ami egy kis udvart fogott körül. A falon kívül két szalmatetős
gabonatároló volt, emelt lábakon, és egy csirkeól. Hátul bádogból készült,
erőteljesen megroggyant árnyékszék, régi deszkaajtóval, amit madzaggal
lehetett behúzni.
A gyermekek azonnal előrohantak, és megölelték az édesanyjukat,
mielőtt szégyenlősen várták, hogy bemutassák őket az idegennek. Aztán, a
ház sötét belsejéből előjött a nagymama is. Elnyűtt fehér ruhát viselt, és
fogatlanul vigyorgott.
Mma Tsbago a táskáját a házban hagyta, s elmagyarázta, hogy egy órán
belül visszajön. Mma Ramotswe édességgel kínálta a gyermekeket, amit
azok két felfelé fordított tenyerükkel fogadtak, s a swetswanai szokások
szerint szépen megköszöntek. Ezek a gyerekek még ismerik a régi
tradíciókat, gondolta Mma Ramotswe helyeselve – nem úgy, mint néhány
gyermek Gaboronéban.
Elhagyták a házat, és a fehér furgonnal végighajtottak a falun. Tipikus
botswanai falu volt, két- vagy háromszobás házak terpeszkedtek végig az út
mentén, saját udvaruk volt, és mindegyiket tövisfák vettek körül. A házakat
ösvények kötötték össze, amelyek összevissza kanyarogtak a mezőkön és a
gabonaföldek körül. Szarvasmarhák legelésztek egykedvűen, kérődzték a
barna, fonnyadt füvet, míg a kerekhasú, piszkos, ágyékkötős tehenészfiú
egy fa alól figyelte őket. A marhákat nem jelölték meg, de mindenki
megismerte a sajátját, és tudta, hogy melyik kié. Az állatok a gazdagságot
jelezték, azt, hogy valaki a jwanengi gyémántbányában vagy a lobatsei
marhakonzervgyárban dolgozott, s munkájának gyümölcseként
megengedhette magának az állattartást.
Mma Tsbago egy faluszéli házba kalauzolta. Szépen gondozott porta volt,
valamivel nagyobb, mint a közvetlen szomszédoké, és a hagyományos
botswanai módon festették ki, vörössel és barnával, és fehér szélű
gyémántformák látszottak szétszórva a falakon. Az udvart rendesen
felsöpörték, ami annak a jele volt, hogy asszony van a háznál, és
valószínűleg a festést is ő végezte. A házak rendben tartása és csinosítása
nők feladata volt, és ez az asszony láthatóan elsajátította a régi szokásokat.
A kapuban várakoztak, amíg Mma Tsbago engedélyt kért a bemenetelre.
Udvariatlanság volt addig az udvarra lépni, amíg nem kiáltottak a
házigazdának, és még nagyobb udvariatlanság, ha hívatlanul lépnek a
házba.
– Ko, Ko! – kiabált Mma Tsbago. – Mma Potsane, én vagyok itt!
Nem érkezett válasz, és Mma Tsbago megismételte a kiabálást. Most sem
válaszolt senki, de aztán a ház ajtaja hirtelen kivágódott, és megjelent egy
kis, gömbölyű asszony, hosszú szoknyában és egy magasított gallérú fehér
blúzban, s feléjük pislogott.
– Ki az? – kiabálta, kezével árnyékolta a szemeit. – Kik vagytok? Nem
látlak benneteket!
– Mma Tsbago vagyok. Ismersz engem. Egy idegen is van velem.
A háziasszony elnevette magát. – Azt hittem, hogy valaki más, és
gyorsan felöltöztem. De nem kellett volna bajlódnom!
Mutatta, hogy lépjenek be, és eléjük ment.
– Nem látok jól mostanában – magyarázta Mma Potsane. – A látásom
napról napra rosszabb. Ezért nem tudtam, hogy kik vagytok.
Kezet ráztak, a hagyományos módon üdvözölték egymást. Aztán Mma
Potsane egy padra mutatott, ami egy nagy fa árnyékában állt a ház mellett. –
Ide ülhetünk, – magyarázta – mert benn túl sötét van.
Mma Tsbago elmondta a jövetelük okát, és Mma Potsane figyelmesen
hallgatta. Látszott, hogy fájnak a szemei, mert időről időre megtörölte őket
a blúza ujjával. Míg Mma Tsbago beszélt, bátorítóan bólogatott.
 – Igen – erősítette meg. – Mi kint laktunk. A férjem ott dolgozott.
Mindketten ott dolgoztunk. Reméltük, hogy tudunk egy kis pénzt keresni a
zöldséggel, egy ideig jól is ment a dolog. Aztán... – elhallgatott.
Lemondóan vonogatta a vállát.
– Rosszul sikerült minden? ~ kérdezte Mma Ramotswe. –Aszály?
Mma Potsane sóhajtott. – Igen, szárazság volt. De szárazság mindig van,
nem? Csak az emberek elveszítették a bizalmukat. Jó emberek éltek ott, de
mind elmentek.
– A fehér ember Namíbiából? A német? – kérdezte Mma Ramotswe.
– Igen, az. Jó ember volt, de elment. Aztán voltak ott mások is,
batswanák, akik úgy döntöttek, hogy elegük van. ők is elmentek.
– És egy amerikai? – erőltette Mma Ramotswe. – Volt ott egy amerikai
fiú is?
Mma Potsane megdörzsölte a szemeit. – Az a fiú eltűnt. Egy éjszaka
elment. Itt volt kinn a rendőrség, és keresték. Az édesanyja is jött, sokszor.
Hozott magával egy mosarwa nyomkeresőt, egy apró emberkét, olyan volt,
mint a kutya, az orra állandóan a földön. Nagyon kövér feneke volt, mint a
basarwáknak általában.
– Semmit sem talált? – Mma Ramotswe tudta a választ, de azt akarta,
hogy az asszony tovább beszéljen. A történteket eddig csak Mrs. Curtin
előadásában hallotta; s lehet, hogy mások láttak valami olyasmit, amiről az
anya nem tudott.
– Körbe-körbe futkározott, mint egy kutya – nevetett Mma Potsane. –
Benézett a kövek alá, beleszagolt a levegőbe, és valamit motyogott azon a
különös nyelven, amit ők beszélnek, tudja milyen az, mint amikor a fák
susognak a szélben, és a faágak letöredeznek. De semmilyen vadállatnak
nem találta nyomát, ami elvihette volna a fiút.
Mma Ramotswe átnyújtotta a zsebkendőjét, hogy azzal törölgesse a
szemét. – És maga mit gondol, mi történhetett? Hogy tűnhet el így valaki?
Mma Potsane szipogott, aztán megtörölte az orrát Mma Ramotswe
zsebkendőjében.
– Azt hiszem, fel lett szippantva – állította. – Néha, ha nagy a forróság,
akkor előfordulnak forgószelek errefelé. A Kalahári felől jönnek, és
felszippantanak mindenfélét. Én azt hiszem, hogy a fiút is felkapta egy
forgószél, és valahol nagyon messze lerakta. Talán a Ghanzin túlra, vagy
valahol a Kalahári közepén. Nem csoda, hogy nem találták meg.
 Mma Tsbago oldalról Mma Ramotswéra pillantott, megpróbálta elkapni a
tekintetét, de az egyenesen előre nézett Mma Potsanéra.
– Még ez is lehetséges, asszonyom – mondta. – Érdekes feltételezés. –
Elhallgatott. – Ki tudna velem jönni, és megmutatni a helyet? Egy
furgonnal vagyok.
Mma Potsane gondolkodott egy pillanatig. – Nem szeretek oda kijárni –
mondta. – Számomra az egy szomorú hely.
– Adok húsz pulát a költségeire – mondta Mma Ramotswe, s a zsebébe
nyúlt. – Remélem, hogy ennyit elfogad tőlem!
– Persze – mondta Mma Potsane sietve. – Mehetünk! Nem szeretek
éjszaka odamenni, de nappal más a helyzet.
– Most? – érdeklődött Mma Ramotswe. – Most tudna jönni?
– Nincs sok dolgom – mondta Mma Potsane. – Nem szokott erre történni
semmi.
Mma Ramotswe átadta a pénzt Mma Potsanénak, aki megköszönte, a
hála jeleként mindkét kezével tapsolt. Aztán a szépen felsöpört udvaron
visszasétáltak a házhoz, s elköszöntek Mma Tsbagótól, majd beszálltak a
furgonba és elhajtottak.
 HETEDIK FEJEZET

ÚJABB PROBLÉMÁK

A
znap, amikor Mma Ramotswe Silokwolelába utazott, Mr. J. L. B. Matekoni
nagyon nyugtalan volt. Már hozzászokott, hogy szombat reggelenként
találkozik Mma Ramotswéval, és segít neki a vásárlásnál, vagy valami más
munkában, ami a ház körül akadt. Az asszony nélkül nem tudott mihez
kezdeni; Gaborone különösen üresnek tűnt; a műhely zárva volt, és neki
semmi kedve nem volt az asztalán felhalmozódott papírmunkát elvégezni.
Felhívhatná az egyik barátját, természetesen, s elmehetnének megnézni egy
meccset, de ehhez sem fűlt a foga. Aztán eszébe jutott Mma Silvia
Potokwane, az árvaház vezetőnője. Odakinn bizonyára történik valami, és
az asszony mindig szívesen leült vele beszélgetni egy csésze tea mellett.
Tehát odamegy, és megnézi, hogy alakulnak a dolgok. Aztán majd csak
eltelik a nap valahogy, amíg Mma Rámotswe estére hazatér.
Mma Potokwane észrevette a férfit, amikor szokás szerint leparkolta az
autóját az egyik barna kérgű jázmincserje alatt.
– Látom magát! – kiáltotta az ablakából. – Látom magát Mr. J. L. B.
Matekoni!
Mr. J. L. B. Matekoni integetett az asszonynak, miközben bezárta az
autóját. Aztán elindult az iroda felé, ahonnan az egyik ablakból vidám
zeneszó hallatszott. Benn, Mma Potokwane az íróasztala mögött ült, s egy
telefonkagylót szorított a füléhez. Intett a férfinak, hogy üljön le, s folytatta
a beszélgetést.
– Ha tudna nekünk adni abból az étolajból – mondta akkor az árvák
nagyon boldogok lennének. Szeretik az olajban sült krumplit, és az jó
nekik.
A vonal másik végén a hang mondott valamit, az öregasszony
összeráncolta a homlokát, s felnézett Mr. J. L. B. Matekonira, mintha meg
akarná vele osztani a bosszúságát.
– De nem adhatja el az olajat, ha lejárt a szavatossága! Miért kéne
bármennyit is fizetnem érte? Csak jobb volna, ha az árvák kapnák még,
mintha a csatornába öntené. Én nem tudok önnek pénzt adni érte, és nem
értem, miért ne adhatná nekünk?
 Valami megint elhangzott a vonal túloldalán, s az asszony türelmesen
bólogatott.
– El tudom intézni, hogy a Daily News kijöjjön és lefotózza, amikor
átadja nekünk az olajat. Mindenki megtudja, hogy ön milyen bőkezű. Benne
lesz az újságokban.
Még volt egy rövid párbeszéd, aztán az asszony lerakta a telefonkagylót.
– Némelyek olyan nehezen adakoznak – mondta. – Ez attól függhet,
hogyan nevelte őket az anyjuk. Egy könyvben olvastam ilyesmiről. Van egy
Dr. Freud nevű nagyon híres orvos, aki sok könyvet írt az ilyesfajta
emberekről.
– Johannesburgban él? – kérdezte Mr. J. L. B. Matekoni.
– Nem hiszem – mondta Mma Potokwane. – A könyv Londonból jött. De
nagyon érdekes. Azt írja, hogy az összes fiú szereti az anyját.
– Hát ez természetes – mondta Mr. J. L. B. Matekom. –Természetesen
minden fiú szereti az édesanyját. Miért ne tennék?
Mma Potokwane rándított egyet a vállán. – Egyetértek önnel. Nem látom
be, miért lenne az rossz, ha egy fiú szereti az édesanyját.
– Akkor miért aggódik ez a Mr. Freud emiatt? – tudakolta Mr. J. L. B.
Matekoni. – Amiatt kéne aggódnia, ha nem szeretnék az anyjukat.
Mma Potokwane elgondolkodott. – Igen. Mégis aggódik ezek miatt a
fiúk miatt, és azt hiszem, hogy azt szeretné, ha nem tennék.
– Hát ez nevetséges! – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Más okosabbal is
tölthetné az idejét!
– Bizonyára igaza van – mondta Mma Potokwane. – De Dr. Freud
véleménye ellenére, a fiúk továbbra is szeretik az édesanyjukat, és ez így
helyes.
Elhallgatott, aztán kissé felvidulva azon, hogy abbahagyták ezt a nehéz
témát, szélesen Mr. J. L. B. Matekonira mosolygott. – Nagyon örülök, hogy
ma idejött. Éppen telefonálni akartam.
Mr. J. L. B. Matekoni sóhajtott. – A fék? Vagy a szivattyú?
– A szivattyú – mondta Mmá Potokwane. – Nagyon fura hangot ad ki
magából. A víz rendesen jön, de a szivattyúnak olyan hangja van, mintha
fájna valamije.
– A motoroknak is szokott fájni — mondta Mr. J. L. B. Matekom. – Ha
fájdalmuk van, akkor zajt csinálnak.
– Akkor a szivattyúnak segítségre van szüksége – mondta Mma
Potokwane. – Vetne rá egy gyors pillantást?
 – Persze – mondta Mr. J. L. B. Matekoni.

Sokkal tovább tartott, mint ahogy gondolta, de végre megtalálta a hibát, és

nekilátott kijavítani. Szétszerelte a szivattyút, megtisztogatta az
alkatrészeket, majd összerakta, aztán újra simán működött. Egy
motorgenerálra volna szükség, természetesen, és ezt a napot nem lehet
sokáig halogatni, de legalább az a furcsa, siránkozó hang elmúlt.
Amikor újra Mma Potokwane irodájában volt, a teáscsészével a kezében
megpihent egy darabig, s egy nagy szelet áfonyás süteménnyel bajlódott,
amit a szakács aznap reggel sütött. Az árvákat jól tartották. A kormány
rendesen gondoskodott róluk, és minden évben bőkezű adományokat
juttatott nekik. De voltak magánadakozók is, néhány ember pénzt vagy
hasonló adományt juttatott az árváknak. Ez azt jelentette, hogy egyik kisded
sem nélkülözött és nem volt alultáplált, mint ahogy ez olyan sok afrikai
országban előfordult. Botswana egy áldott ország volt. Senki nem éhezett és
senki nem szenvedett börtönben a politikai meggyőződéséért. Ahogy Mma
Ramotswe rámutatott, egy batswana mindenütt feltartott fejjel járhatott –
bárhol.
– Finom ez a sütemény – dicsérte Mr. J. L. B. Matekoni. – Biztos ízlik a
gyerekeknek.
Mma Potokwane mosolygott. – A mi gyerekeink szeretik a süteményt.
Ha nem adnánk nekik mást, csak süteményt, nagyon örülnének. De
természetesen mást is kapnak. Az árváknak babra és hagymára is szükségük
van!
Mr. J. L. B. Matekoni bólintott. – Kiegyensúlyozott étrend – mondta
meggyőződéssel. – Azt mondják, hogy a kiegyensúlyozott étrend a kulcsa a
jó egészségnek.
Csend volt egy pillanatig, amíg elgondolkoztak ezen az észrevételen.
Aztán Mma Potokwane szólalt meg.
– Hamarosan házas ember lesz – mondta. – Teljesen megváltozik az
élete. Jó lesz, ha rendesen viselkedik, Mr. J. L. B. Matekoni!
A férfi nevetett, s összesöpörgette a sütemény utolsó morzsáit is. – Mma
Ramotswe vigyáz majd rám. Gondoskodik róla, hogy jól viseljem magam!
– Mmmm – szólt Mma Potokwane. – Az ő házában fognak majd lakni
vagy a magáéban?
– Azt hiszem az övében – mondta Mr. J. L. B. Matekom. – Az egy
kicsivel szebb, mint az enyém. A Zebra úton lakik, tudja.
 – Igen – mondta a főnökasszony. – Láttam már a házát. Valamelyik nap
arra mentem autóval. Nagyon szépen néz ki.
Mr. J. L. B. Matekoni meglepetten kapta fel a fejét. – Csak azért ment
arra kocsival, hogy megnézze?
– Nos – mondta Mma Potokwane egy kissé elmosolyodva. – Úgy
gondoltam, meg kell már néznem, miféle hely az. Egész nagy, nem?
– Kényelmes ház – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Azt hiszem lesz
benne elég hely mindkettőnknek.
– Túl sok hely! – mondta Mma Potokwane. – Még gyerekeknek is lesz
benne hely.
Mr. J. L. B. Matekoni összeráncolta a szemöldökét. – Erre még nem
gondoltunk. Talán már egy kicsit öregek vagyunk egy gyerekhez. Én
negyvenöt éves vagyok. És... Nos, erről a témáról nem akarok beszélni, de
Mma Ramotswe azt mondta, hogy neki nem lehet gyereke. Neki volt már
egy gyereke, aki meghalt, és akkor az orvosok azt mondták...
Mma Potokwane csóválta a fejét. – Ez nagyon szomorú. Nagyon
sajnálom őt.
– De boldogok vagyunk! – mondta Mr. J, L. B. Mateköni. – Még akkor
is, ha nincsenek gyerekeink.
Mma Potokwane a teáskanna után nyűit, és még egy csésze teát öntött a
vendégének. Aztán levágott egy újabb szelet süteményt – bőkezű kínálás —
és a férfi tányérjára csúsztatta.
– Persze, adoptálni is lehet gyereket – mondta, miközben a férfit figyelte.
– Vagy ki lehet venni csak gondozásra egy gyereket, ha nem akarják a
nevükre venni... – Az asszony elhallgatott, a teáscsészét az ajkaihoz emelte.
– Bármikor magukhoz vehetnek egy árvát. – Sietve hozzátette: – Vagy akár
kettőt.
Mr. J. L. B. Matekoni a cipője orrát nézegette. – Nem tudom. Nem
hiszem, hogy szívesen örökbe fogadnék egy gyereket. De...
– De egy gyerek élhetne magukkal. Nem muszáj az örökbefogadási
papírokkal és a bíróságokkal bajlódni – javasolta Mma Potokwane. –
Gondolja el, milyen jó lenne!
– Talán... Nem tudom. A gyermek nagy felelősséget jelent.
Mma Potokwane nevetett. — De maga olyan ember, aki könnyedén tud
felelősséget vállalni. Ott van a műhelye, az már maga felelősség. Aztán az
inasok. Őértük is felelősséget kell vállalni, nem? Magának nem esik
nehezére az ilyesmi.
 Mr. J. L. B. Matekoni az inasaira gondolt. A fiúk nem sokkal azután
megjelentek nála a garázsban, miután telefonált a műszaki iskolába és
felajánlotta, hogy elvállal két inast. Nagy reményeket táplált irántuk, de
végül már a kezdetektől fogva csalódott bennük. Amikor ő annyi idős volt,
mint ezek a fiúk, tele volt ambícióval, de ezek azt hiszik, hogy nekik
minden jár. Eleinte nem értette, hogy miért olyan passzívak, de egy barátja
hamar elmagyarázta neki. – „Manapság a fiatalokban nincs sok lelkesedés
— mondta a barát. – Nem számít menő dolognak, ha valaki lelkes.” Hát, ez
a baj az inasokkal. Azt akarják, hogy menők legyenek.
Egy alkalommal Mr. J. L. B. Matekoni különösen dühös lett, amikor
látta, hogy a két fiatalember az üres olajos hordón üldögél, s bambán bámul
a levegőbe, és felemelte a hangját.
– Azt hiszitek, hogy most menők vagytok? – kiabálta. – Ezt hiszitek?
A két inas egymásra nézett.
– Nem – mondta az egyik néhány pillanat múlva. – Nem, nem hisszük.
Akkor úgy érezte, hogy eldurran az agya, és bevágta maga mögött az
iroda ajtaját. Úgy tűnt, hogy még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy
neki visszavágjanak, ami csak azt bizonyította, hogy neki van igaza.
Most, hogy felvetődött a gyerekek kérdése, azon morfondírozott, hogy
lenne-e elég energiája törődni velük. Egy olyan életkorhoz közeledett,
amikor az ember már csendet és nyugalmat kíván maga körül. Nem akart
mást, mint napközben szerelni az autókat a műhelyében, s az estéket Mma
Ramotswéval tölteni. Ez egy áldás volna. Vajon a gyermekek nem
hoznának-e egy csomó feszültséget az életükbe? A csemetéket el kell vinni
az iskolába, be kell dugni őket a fürdőkádba, el kell vinni a védőnőhöz
oltásra. A szülők állandóan olyan megviseltek a gyermekeik miatt, és nem
volt biztos benne, hogy Mma Ramotswe és ő valóban akarnák-e ezt.
– Látom, hogy elgondolkozott – mondta Mma Potokwane. – Azt hiszem,
eldöntötte.
– Nem tudom...
– Fejest kell ugrani! – folytatta az öregasszony. – Esküvői ajándéknak
viheti a gyerekeket Mma Ramotswénak. A nők szeretik a gyerekeket.
Nagyon fog örülni! Ugyanazon a napon kap egy férjet és gyereket is!
Bármelyik asszony örülne ennek, higgyen nekem!
– De...
Mma Potokwane beléfojtotta a szót. – Van itt két gyerek, akik nagyon
örülnének, ha elvinné őket magához – mondta. – Próbálja meg! Egy hónap
múlva eldöntheti, hogy maradhatnak-e.
– Két gyerek? Ketten vannak? – dadogta Mr. J. L. B. Matekom. – Azt
hittem...
– Egy kislány és egy kisfiú, testvérek – mondta gyorsan Mma
Potokwane. — Nem szeretjük szétszakítani a testvéreket. A kislány
tizenkettő, a fiú csak öt. Nagyon aranyosak.
– Nem tudom... Először...
– Egyébként – mondta Mma Potokwane, s felemelkedett. – Azt hiszem
az egyikükkel már találkozott. Arról a kislányról van szó, aki vizet vitt
magának a múltkor. Az, aki nem tud járni.
Mr. J. L. B. Matekoni nem szólt egy szót sem. Emlékezett a kislányra, aki
nagyon udvarias és kedves volt. De vajon nem túl megterhelő-e egy
mozgássérült gyereket ellátni? Mma Potokwane ezt nem mondta, amikor
először felhozta a témát. Óvatosan beajánlott még egy gyereket – az öcsikét
most meg előjön ezzel a tolókocsival, mintha mindegy lenne. A férfi
leállította magát. Hiszen ő is lehetne abban a tolószékben.
Mma Potokwane kinézett az ablakon. Aztán odafordult a férfihoz.
– Idehívjam a gyereket? – kérdezte. – Nem akarok erőszakoskodni, Mr. J.
L. B. Matekonim, de találkozna-e ismét vele, és a kisfiúval?
A szobában csend volt, csak a bádogtető pattant egyet, ahogy a melegben
kiterjeszkedett. Mr. J. L. B. Matekoni a cipőjét nézegette, és egy pillanatra
eszébe jutott, hogy milyen volt gyerekként a faluban, sok-sok évvel ezelőtt.
És eszébe jutott, hogy a helyi szerelő milyen kedves volt hozzá,
megengedte neki, hogy kifényesítse a teherautókat és segítsen neki
megjavítani a durrdefekteket, s ezzel a kedvességgel kialakította benne az
érdeklődést és a hivatástudatot. Könnyű más emberek életében változást
hozni, könnyű megváltoztatni azt a kis szobát, amiben az emberek leélik az
életüket.
— Hívja ide őket ~ egyezett bele. — Szeretném őket látni. Mma
Potokwane mosolygott. – Maga jó ember, Mr. J. L. B. Matekoni – mondta.
– Küldök valakit értük. A mezőről kell idehozni őket. De amíg
megérkeznek, elmondom önnek a történetüket. Hallgasson ide.
 NYOLCADIK FEJEZET

A GYEREKEK TÖRTÉNETE

M
eg kell értenie, mondta Mma Potokwane, hogy bár könnyű kritizálni a
basarwák életmódját, mégis előbb gondolkodnunk kell, mielőtt megtesszük.
Amikor azt nézzük, hogy milyen életet élnek, kinn a Kalahári sivatagban, se
saját szarvasmarhájuk nincs, se házuk, amiben lakjanak. Ha ezt
végiggondoljuk, s azt, hogy én vagy egy másik batswana meddig bírná ezt
ki, rájövünk, hogy ezek a busmanok rendkívüli emberek.
Néhányuk a Makadikadi sós lapály szélén vándorolt, az Okavango feletti
út mentén. Nem ismerem az országnak azt a részét nagyon jól, csak egyszer
vagy kétszer jártam arra. Emlékszem az első alkalomra. Egy széles, fehér
síkság a fehér égbolt alatt, néhány pálmafával, és fűvel, ami szinte a
semmiből nőtt ki. Olyan különös volt a táj, hogy azt hittem valamilyen
idegen földre tévedtem, Botswanán kívül. Ha egy kicsit még feljebb
megyünk, akkor újra visszaváltozik a táj, s újra jól érzed magad
Botswanában.
Egy csapat masarwa a Kalaháriból jött fel, hogy struccra vadásszon.
Vizet találhattak a sós lapályon, és aztán tovább vándoroltak az egyik falu
irányában a Maunba vezető út mentén. Az ottani emberek nem bíznak meg
a basarwákban, mert azt mondják, hogy ellopják a kecskéiket és megfejik a
teheneiket éjszaka, ha nem vigyáznak rájuk eléggé.
Ez a csapat két vagy három mérföldre táborozott a falutól. Nem építettek
maguknak semmit, a bokrok alatt aludtak, ahogy máskor is tették. Sok
húsuk volt – miután megöltek néhány struccot – és jól érezték magukat ott,
ahol voltak, amíg el nem kapta őket a hév, hogy továbbálljanak.
Gyerekek is voltak velük, s az egyik asszony éppen akkor szült, egy fiút.
Az asszony és a gyermek együtt aludtak, egy kissé távolabb a többiektől.
Egy kislánya is volt az asszonynak, aki a másik oldalán aludt. Az anya
felébredt, valószínűleg, s a lábait kiegyenesítette, hogy kényelmesebben
feküdjön. Szerencsétlenségére, a lábánál egy kígyó volt, s az asszony a
kígyó fejére tette a sarkát. A kígyó megmarta. A legtöbb kígyómarás így
történik. Az emberek alszanak a gyékényszőnyegen, s a kígyó a meleg miatt
odamegy hozzájuk. Aztán rágurulnak a kígyóra, s az védekezésképpen
megmarja őket.
Adtak az asszonynak valamilyen gyógyfüvet. Ezek az emberek különféle
gyökereket szoktak kiásni és lehántanak mindenféle fakérget, de ezek
egyike sem alkalmas a lebolobolo marására, mert bizonyára az lehetett. A
kislány szerint az anyja meghalt, mielőtt a kisfiú felébredt. Természetesen,
nem vesztegették az időt, és még aznap reggel akarták eltemetni az anyát.
De, ahogy talán tudja, Mr. J. L. B. Matekoni, amikor egy mosarwa asszony,
aki még szoptat, meghal, akkor vele együtt eltemetik a kisbabát is. Nincs
elég élelmük, hogy anya nélkül etessék a csecsemőt. Így szokták.
A kislány elrejtőzött a bokorban, és figyelte hogyan viszik el az
édesanyját és a kistestvérét. Minden csupa homok volt arrafelé, és csak egy
sekély sírgödröt tudtak ásni, ebbe fektették az anyát, míg a többi asszony
jajgatott, s a férfiak énekeltek valamit. A lány azt is végignézte, hogy az
állatbőrbe burkolt kistestvérét is a sírba teszik. Aztán mindkettőjükre
rákaparták a homokot, és visszatértek a táborba.
Amikor elmentek, a lány előmászott, és gyorsan beletúrt a homokba.
Nem tartott sokáig a keresés, és hamarosan a karjaiban tartotta az öccsét. A
gyermek orrlyukaiban homok volt, de még lélegzett. A kislány futni kezdett
a bozóton keresztül az út irányában, tudta, hogy nincs messze. Hamarosan
egy teherautó jött arra, a Közlekedési Minisztérium egyik autója. A sofőr
lassított, majd megállt. Bizonyára meglepődött, amikor meglátta a kis
mosarwa lányt, karjában egy csecsemővel. Természetesen nem hagyta ott,
még akkor sem, ha nem értette, mit akar magyarázni. A sofőr
Francistownba tartott, és lerakta őket a Nyangabwe kórháznál, a kapunál az
ügyeletesnek adta át a gyerekeket.
A csecsemő nagyon sovány volt, és súlyos bőrbetegségben szenvedett. A
lánynak tüdőbaja volt, ami egyáltalán nem szokatlan ilyen körülmények
között, így felvették a TBC-s osztályra és néhány hónapig ott kezelték. A
csecsemő a gyermekosztályon maradt, amíg a kislány állapota nem javult.
Aztán elengedték őket. Szükség volt az ágyra a tuberkulózisos osztályon, és
nem a kórház feladata, hogy gondozzon egy mosarwa kislányt egy
csecsemővel. Valószínűleg úgy gondolták, hogy visszamegy a saját
népéhez, ahogy általában történni szokott.
A kórházban az egyik nővér megsajnálta őket. Meglátta a kislányt a
kórház ajtajában üldögélni, és rájött, hogy nincs hova menniük. Hazavitte
őket, és megengedte nekik, hogy a hátsó udvarban lakjanak egy sufniban,
amiben különféle lomokat tároltak. Ezt kiürítette, s így valamiféle lakható
helyiség lett belőle. Ez a nővér és a férje adott enni a gyermekeknek, de
nem tudták őket a saját családjukba fogadni, mert nekik is volt két
gyermekük, és szegények voltak.
A kislány hamar megtanult setswanául. Az út szélén összegyűjtögetett
üvegekből szerzett néhány pulát, amikor visszavitte őket az
üvegvisszaváltóba. A csecsemőt a hátára kötött kendőben cipelte magával,
és soha nem hagyta látótávolságon kívül. A nővér beszélt nekem róla, s
megtudtam, hogy bár még maga is kisgyerek volt, mégis anyaként gondozta
a kisfiút. Itt-ott talált rongyokból ruhácskákat készített neki, és a nővér
vízcsapja alatt a hátsó udvarban megmosdatta a csecsemőt. Néha a
pályaudvaron koldult, és gondolom, hogy az emberek megsajnálták, és
adtak neki egy kis alamizsnát, de a kislány inkább munkával próbálta
megkeresni a pénzt.
Ez négy éven keresztül így ment, aztán, előzetes jelek nélkül, a kislány
beteg lett. Visszavitték a kórházba, és megállapították, hogy a tuberkulózis
megtámadta a csontjait. Olyan súlyos volt a baj, hogy a kislány nagyon
nehezen bírt járni. A kórházban megtették, amit csak lehetett, de nem tudták
megakadályozni az állapotának a súlyosbodását, s végül már nem tudott
járni. A nővér szerzett egy tolószéket, amit végül is a római katolikus
plébániától kapott. így a kisfiút most már a tolószékből kellett gondoznia, és
a maga részéről igyekezett minél kevesebb gondot okozni a nővérének.
Az ápolónő és a férje elköltözött. A férfi egy húsfeldolgozó vállalatnál
dolgozott, és a lobatsei konzervgyárban volt rá szükség. A nővér hallott az
árvaházról, és írt nekem egy levelet. Azt válaszoltam, hogy fel tudjuk őket
venni, és néhány hónappal ezelőtt elmentem Francistownba, hogy elhozzam
őket. Most, ahogy már látta, velünk vannak.
Ez az ő történetük, Mr, J, L. B. Matekoni. Így kerültek ide.

Mr. J. L. B. Matekoni nem szólt semmit. Ránézett Mma Potokwanéra, s a

pillantásuk találkozott. Az asszony majdnem húsz éve dolgozott az
árvaházban – már a kezdetekkor itt volt – és immunis a tragédiára, vagy
legalábbis úgy gondolta. De ez a történet, amit most elmesélt, ugyanolyan
mélyen érintette, mint amikor először hallotta a nővértől Francistownban.
Látta, hogy ugyanilyen hatással van Mr. J. L. B. Matekonira is.
– Néhány pillanaton belül itt lesznek – mondta. — Akarja, hogy
elmondjam nekik, hogy szándékában áll elvinni őket?
 Mr. J. L. B. Matekoni becsukta a szemét. Nem beszélte meg a dolgot
Mma Ramotswéval, és nem találta jónak, hogy előzetes egyeztetés nélkül
megterhelje ezzel. így kezdje a házasságot? Egy ilyen, komoly döntést úgy
hozzon meg, hogy a házastársával meg se beszéli? Biztos, hogy nem így
kéne.
De itt voltak a gyerekek. A kislány a tolószékből rámosolygott, és a
kisfiú komolyan állt ott, a szemeit tiszteletteljesen lesütötte.
A férfi visszatartotta a lélegzetét. Vannak pillanatok az életben, amikor
cselekedni kell, s úgy gondolta, ez most itt az.
– Gyerekek, szeretnétek velem eljönni? – kérdezte. – Csak egy kis időre.
Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.
A lány Mma Potokwanéra nézett bíztatásért.
– Rra Matekoni gondoskodni fog rólatok – mondta. – Boldogok lesztek
vele.
A lány a kistestvéréhez fordult, és néhány szót mondott neki, amit a
felnőttek nem hallottak. A fiú gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott.
– Nagyon kedves öntől, Rra – mondta a lány. – Örömmel megyünk
magával.
Mma Potokwane összecsapta a kezeit.
– Menjetek csomagolni, gyerekek! – mondta. – Mondjátok meg a
gondozónőnek, hogy adjon nektek tiszta ruhát.
A kislány megfordult a tolószékével a szobában, és a kistestvérével a
nyomában elhagyta a helyiséget.
– Mit tettem? – motyogta Mr. J. L. B. Matekoni az orra alatt.
Mma Potokwane válaszolt.
– Egy nagyon jó dolgot – mondta.
 KILENCEDIK FEJEZET

A FORGÓSZÉL

M
ma Ramotswe kis fehér furgonján hajtottak ki a faluból. A földút rossz
állapotban volt, helyenként eltűnt a mély gödrökben, vagy az autó kemény
barázdákon döcögött, s kínjában nyikorgott, és tiltakozásul recsegett
ropogott. A farm csak nyolc mérföldnyire volt a falutól, de nagyon lassan
haladtak, és Mma Ramotswe örült, hogy Mma Potsane vele van. Könnyen
eltévedhetett volna a formátlan bokrok között, mert nem volt semmiféle
irányadó domb vagy magaslat, s a fák is mind egyformának látszottak.
Mma Potsane számára azonban a táj, még ha alig látta is, sokféle emléket
idézett fel. Majdnem teljesen összezárta a szemeit, s úgy nézett ki az autó
ablakán. Rámutatott egy helyre, ahol évekkel ezelőtt találtak egy elbitangolt
szamarat, majd egy sziklára, ahol egy tehén minden látható ok nélkül
kimúlt. Ezek olyan magánjellegű emlékek, amitől egy táj élővé válik. Az
emberek kötődnek egy szárazra perzselt földdarabhoz, ami ezáltal lesz
értékes számukra, és olyan szép, mintha puha, zöld fűvel lenne borítva.
Mma Potsane előrehajolt az ülésben. – Ott – mondta. – Látja azt ott?
Jobban látom a dolgokat, ha messze vannak. Látom már!
Mma Ramotswe szemével követte az asszony tekintetét. A bozót sűrűbb
lett, megsokasodtak a tövisfák, s ezek elrejtették valamelyest, de nem
takarták el teljesen az épületeket. Néhány közülük a Dél-Afrikában talált
romokhoz volt hasonló. A fehérre meszelt falak leomlottak, s már csak fél
méterre magasodtak ki a földből, mintha ledöngölték volna őket. Másoknak
még a tetejük vagy legalábbis a gerendáik megvoltak, s csak a szalma
hullott be a ház közepébe, s a hangyák felfalták vagy a madarak fészket
építettek belőle.
– Az a farm?
– Igen. És amott – látja? – ott laktunk mi.
Mma Potsane számára nem volt szívderítő a látvány – ahogy azt már
korábban említette Mma Ramotswénak –, hiszen itt töltött egy tetemes időt
a férjével, amikor az hazatért a dél-afrikai bányákból. A gyerekeik
felnőttek, s ők egymásra utalva maradtak, s élvezték az eseménytelen élet
luxusát.
 – Nem sok mindent kellett csinálnunk – mesélte. – A férjem mindennap
kiment a földekre dolgozni. Én az asszonyokkal maradtam, és ruhákat
varrtunk. A német örült, ha ruhákat készítettünk, amit Gaboronéban
eladhatott.
Az út lassan elfogyott, s Mma Ramotswe megállította a kocsit egy fa
alatt. Kinyújtóztatta a lábait, és a fák lombján keresztül nézegette azt a
házat, ami a főépület lehetett. A szétszórt romokból ítélve valaha talán
tizenegy vagy tizenkét ház is lehetett itt. Milyen szomorú, gondolta, ezeket
a házakat a bozót közepén nagy reménykedéssel építették meg, és mostanra
már nem maradt belőlük semmi, csak az agyagalapok és az omladozó falak.
Odasétáltak a főépülethez. A tető nagy része még állt, mivel a többi
házzal ellentétben, ezt hullámlemezből készítették. Ajtajai is voltak, régi,
foszladozó szúnyogháló lógott a kereteken, s néhány ablakon még üveg is
volt
– Itt lakott a német – mondta Mma Potsane. – Meg az amerikai és a dél-
afrikai asszony, meg még néhány messziről jött ember. Mi batswanák ott
laktunk.
Mma Ramotswe bólintott. – Szeretnék bemenni abba a házba.
Mma Potsane megrázta a fejét. – Nincs ott már semmi –mondta. – A ház
üres. Mindenki elment.
– Tudom. De ha már kijöttünk ide, szeretném látni, milyen volt belül.
Nem kell jönnie, ha nem akar.
Mma Potsane összerezzent. – Nem engedhetem be egyedül – motyogta. –
Én is magával megyek.
Benyomták a bejárati ajtót takaró szúnyoghálót. A fakeretet felzabálták a
termeszek, s egy érintésre kinyílt.
– A hangyák mindent megesznek ebben az országban –mondta Mma
Potsane. – Egy nap már csak hangyák lesznek. Minden mást elpusztítanak.
Beléptek a házba, érezték, hogy hűvösebb itt a levegő, mert ide nem
sütött be a nap. A levegőnek por szaga volt. Innen a leroskadt mennyezeti
deszkák és a karbolsavval tartósított gerendák fanyar szaga elűzte a
hangyákat.
Mma Potsane körbemutatott a szobában, ahol éppen álltak. – Látja. Nincs
itt semmi. Ez csak egy üres ház. Most már mehetünk.
Mma Ramotswe figyelmen kívül hagyta a javaslatot. Egy elsárgult
papírdarabkát tanulmányozott, amit az egyik falra rajzszögeztek. Egy
újságból kivágott fénykép volt – egy férfi képe, aki egy épület előtt áll.
Valaha volt képaláírás is, de a papír megbámult az enyészettől, és a betűk
olvashatatlanok voltak. Odaintette magához Mma Potsanét.
– Ki ez a férfi?
Mma Potsane a fényképre meredt, közel tartotta a szemeihez. –
Emlékszem erre a férfira – mondta. – Ő is itt dolgozott. Ő egy motswana.
Jóban volt az amerikaival. Minden idejüket beszélgetéssel töltötték, csak
beszéltek és beszéltek, mint két vénember a kgotlán.
– A faluból jött? – kérdezte Mma Ramotswe.
Mma Potsane nevetett. – Nem, ő nem közülünk való. Francistownból
jött. Az apja iskolaigazgató volt ott, egy nagyon intelligens ember. A fia is,
az is nagyon okos volt. Sok mindent tudott. Ezért szeretett vele beszélgetni
az amerikai. Azonban a német nem szerette. Ők nem voltak barátok.
Mma Ramotswe a fényképet tanulmányozta, aztán óvatosan levette a
falról, és a zsebébe gyömöszölte. Mma Potsane már kiment a szobából, és ő
is utánament, közben belesett a másik helyiségbe. Itt a padlón egy, a házba
betévedt nagy madár csontváza hevert, aki nem tudott kimenekülni. A
csontok azon a helyen feküdtek, ahová a madár lezuhant, s a hangyák
tisztára rágták.
– Ezt a szobát irodának használták – mondta Mma Potsane. – Itt tartották
az összes számlát, és abban a sarokban volt egy kis széf. Az emberek pénzt
küldtek ide, tudja? Más országokban volt néhány ember, aki úgy gondolta,
hogy ez a hely fontos. Azt hitték, hogy meg tudják mutatni a világnak, hogy
egy száraz területet is meg lehet változtatni. Azt akarták bebizonyítani,
hogy lehetséges az, hogy az emberek egy ilyen helyen együtt élnek és
megosztják egymással mindenüket.
Mma Ramotswe asszony bólintott. Jól ismerte azokat, akik mindenféle
elképzelést dolgoznak ki arról, hogyan kellene az embereknek élni. Az
országban volt valami, ami vonzotta ide az ilyen idealistákat, mintha ebben
a hatalmas, száraz országban lenne elég levegő ahhoz, hogy új eszméket
lehessen belélegezni.. Az ilyen embereket felizgatta a brigádmozgalom
beindítása. Nagyon jó ötletnek tartották, hogy a fiatalokat arra kérjék, hogy
másokért dolgozzanak, és segítsék a hazájuk felépítését; de ebben mi volt a
különleges? A gazdag országokban nem dolgoznak a fiatalok? Lehet, hogy
ezért van, hogy azok az emberek, akik ilyen országokból jönnek, az egész
ötletet olyan izgalmasnak tartják. Nem volt semmi baj velük, általában
kedves emberek voltak, és a batswanákat tisztelettel kezelték. Mégis,
valahogy olyan fárasztó, ha valakinek állandóan tanácsokat osztogatnak.
Mindig akadt valamilyen külföldi szervezet, amely készen állt arra, hogy
elmondja az afrikaiaknak: ezt kell tennetek, így kell csinálnotok a dolgokat!
A tanács lehet akár jó is, lehet, hogy máshol be is vált, de Afrikának a saját
megoldásaira van szüksége..
Ez a farm is kiváló példája volt azoknak az elképzeléseknek, amelyek
nem működtek. A Kalaháriban nem lehet zöldséget termeszteni. Ezt el kell
fogadni. Sok mindent lehet egy ilyen helyen termeszteni, de csak olyan
zöldségeket, amelyek itt honosak. Nem olyanokat, mint a paradicsom vagy
a saláta. Ezek nem élnek meg Botswanában, legalábbis ezen a-részén nem.
Elhagyták az irodát, és végigsétáltak a ház többi részén. Sok helyiségnek
nem volt teteje, és ezeknek a szobáknak a padlóját falevelek és ágak
borították. Gyíkok futottak szét előttük, megzörgették a leveleket, amint
búvóhelyet kerestek, és apró, rózsaszín és fehér gekkók tapadtak a falra,
rémületbe fagyva a számukra teljesen szokatlan betolakodóktól. Gyíkok,
gekkók, por a levegőben; ez volt minden – egy üres ház.
Kivéve a fényképet.

Mma Potsane örült, hogy végre kinn voltak a házból, és felajánlotta, hogy
megmutatja Mma Ramotswénak azt a helyet, ahol a zöldségeket
termesztették. A természet itt is visszakövetelte a magáét. Nem maradt más,
mint a vízelvezető árkok, amelyek az idők folyamán mélyen
bebarázdálódtak. Itt-ott még látható volt, hol álltak az árnyékvető hálót tartó
faoszlopok, de a fa maga eltűnt, mint minden más, amit a hangyák felfaltak.
Mma Ramotswe beárnyékolta a szemét a kezével.
– Mennyi munka – tűnődött – és ez maradt!
Mma Potsane megrándította a vállát. — Ez mindig is így volt,
asszonyom! – mondta. Még Gaborone is hasonló sorsra juthat. Ott az a sok
épület. Honnan is tudhatnánk, hogy vajon Gaborone ötven év múlva még
ott lesz-e, ahol van? Hátha a hangyáknak már megvan a tervük Gaborone
ellen is!
Mma Ramotswe mosolygott. Ez jó hozzáállás végül is. Minden emberi
erőfeszítés ilyen, nyugtázta magában, és ez azért van, mert nem ismerjük
fel, vagy hamar elfelejtjük, hogy ha magabiztosak lennénk, építhetnénk
valami olyant is, ami tartós marad. Fognak-e emlékezni az Első Női
Detektív Irodára húsz év múlva? Vagy a Tlokweng Úti Gyors Motorra?
Valószínűleg nem, de számít-e ez bármit is?
 A melankolikus hangulatból feleszmélve eszébe jutott, hogy nem azért
van itt, hogy a régészetről álmodozzon, hanem azért, hogy kitalálja, mi
történt itt annyi évvel ezelőtt. Azért jött, hogy kiolvasson a helyből valamit,
és azt kellett látnia, hogy itt nincs már semmi, vagy a semmitől majdnem
kevesebb az, amit olvasni lehet. Olyan volt, mintha a szél a földdel tette
volna egyenlővé az írást, szétszórta a lapokat, s a lábnyomokat porral
takarta be.
Mma Potsanéhoz fordult, aki nagyokat hallgatott mellette.
– Honnan jön a szél, Mma Potsane?
A másik asszony megérintette az arcát, olyan kézmozdulattal, amit Mma
Ramotswe nem értett. A szemei kifejezéstelenek voltak, az egyik homályos
és kissé váladékos volt, Mma Ramotswe azt gondolta, hogy az asszonynak
el kéne mennie a klinikára.
– Onnan – mondta Mma Potsane, miközben a tövisfák irányába, és a
hatalmas kiterjedésű égboltra mutatott, a Kalahári felé. – Onnan.
Mma Ramotswe nem szólt semmit. Úgy érezte nagyon közel van a
megoldáshoz, de nem tudta szavakba önteni, és azt sem tudta megmondani,
hogy miért volt olyan biztos ebben.
 TIZEDIK FEJEZET

A GYEREKEK ÉS BOTSWANA

M
r. J.L.B. Matekoni összeférhetetlen bejárónője a konyhaajtóban csoszogott,
kopott piros kalapját mérgesen a fejébe vágta. A kedve még rosszabb lett
azóta, hogy a munkaadója felfedte a rá nézve nyugtalanító terveit, s amikor
függőlegesben volt, azon elmélkedett, hogyan akadályozhatná meg a
katasztrófát. A Mr. J. L. B. Matekonival kötött megállapodása neki eddig
nagyon megfelelt. Nem törte össze magát a munkában; a férfiak nem
szoktak aggódni a takarítás miatt, s feltéve, hogy a hasuk tele volt, nem
kevertek bajt az alkalmazottjuknak. És ő jól tartotta Mr. J. L. B. Matekonit,
dacára annak, amit az a némber mondott. Azt mondta, hogy a férfi túl
sovány! Lehet, hogy az ő mértéke szerint sovány, de egy átlagemberhez
képest egész jó felépítésű. El tudja képzelni, mivel tömi majd: több kanál
disznózsírt reggelire, vastag szelet kenyereket, ami majd felfújja a férfit, s
olyan lesz, mint az a kövér főnök északról, aki alatt összetört a szék, amikor
meglátogatta azt a házat, ahol az ő unokatestvére volt a bejárónő.
De leginkább nem Mr. J. L. B. Matekoni sorsa izgatta őt, hanem a saját
fenyegetett állása. Ha mennie kell, és egy szállodában kell dolgoznia, nem
tudja majd a barátait tovább szórakoztatni úgy, mint eddig. A jelenlegi
helyzet megengedte, hogy férfiakat fogadjon a házban, amikor a
munkaadója nem volt otthon – természetesen a tudta nélkül – és be tudtak
menni Mr. J.L.B. Matekoni hálószobájába, ahol volt egy nagy franciaágy,
amit a Központi Bútorboltban vett. Az ágy nagyon kényelmes volt – kár
egy ilyen agglegénynek – és a férfiak is kedvelték. Őt pénzzel ajándékozták
meg, és az adományok még nagyobbak voltak, ha Mr. J. L. B. Matekoni
szobájában lehettek együtt. Ha bármi változna, az mindennek a végét
jelentené.
Az asszony haragosan ráncolta a homlokát. A helyzet elég komoly volt
ahhoz, hogy valamilyen hathatós lépésre szánja el magát, de nem igazán
tudta, hogy mit tehetne. Annak nem volt értelme, hogy vitába szálljon a
férfival; ha egyszer egy ilyen asszony a karmai közé kaparintotta, akkor
biztos, hogy nem engedi el. A férfiak ilyen körülmények között
meglehetősen ésszerűtlenül viselkednek. Egyszerűen nem figyelne rá, ha
megpróbálná elmondani neki, hogy milyen veszély fenyegeti. Még akkor se
hallgatna rá, ha találna valami dehonesztáló dolgot a nővel kapcsolatban –
esetleg a múltjában. Elképzelte, hogy előáll azzal az információval, hogy
Mr. J. L. B. Matekoni jövendőbeli felesége egy gyilkos! A nő már két férjet
megölt, mondhatná. Az ételükbe tett valamit. Mostanra már mindketten
halottak a nő miatt.
De a férfi nem mondana semmit, csak mosolyogna. Nem hiszek
magának, vágna vissza; és még akkor is azt mondaná, ha meglobogtatná a
szeme előtt a Botswanai Daily News szalagcímét: Mma Ramotswe méreggel
szabadult meg a férjétől. A rendőrség vizsgálat alá veszi a zabkását. A
zabkása tele van méreggel. Nem, ezt nem hinné el.
Beleköpött a porba. Ha semmivel nem tudja megváltoztatni a férfi
döntését, akkor jobb, ha azon gondolkodik, hogyan befolyásolhatná Mma
Ramotswét. Ha az asszony egyszerűen nem lenne, akkor a probléma is
megoldódna. Ha esetleg... Nem, ilyen szörnyűséget még csak gondolni is
rémes, és különben sem tudna megfizetni egy vajákos embert. Nagyon
sokat kérnek, amikor valakit el kell tüntetni, és különben is nagyon
kockázatos. Az emberek össze-vissza beszélnének, s a rendőrség kijönne
kérdezősködni, és annál rosszabbat el se tud képzelni, mint a börtön.
Börtön! Mi lenne, ha Mma Ramotswe kerülne néhány évre börtönbe?
Olyan nőt nem lehet elvenni feleségül, aki börtönben van. Ha Mma
Ramotswéról kiderülne, hogy elkövetett valamilyen bűnt, és néhány évre
kivonnák a forgalomból, akkor minden maradna a régiben. Mit számít az,
ha valójában nem követett el semmit, de a rendőrség úgy gondolja, hogy
igen, és bizonyítékot is találnak rá? Hallott egyszer egy férfiról, akit
börtönbe küldtek, mert az ellenségei lőszert csempésztek a házába, majd
értesítették a rendőrséget, hogy a gerilláknak akarja átjátszani. Ez még a
zimbabwei háború idején volt, amikor Mr. Nkomo és az emberei
Francistown mellett állomásoztak, a töltények meg a fegyverek
folyamatosan jöttek be az országba, annak ellenére, hogy a rendőrség
megpróbálta megakadályozni. A férfi hiába vallotta ártatlannak magát, a
rendőrök és a bíróság csak nevetett.
Manapság már nemigen kell sem töltény, sem puska, de biztos lehet
találni valami olyasmit, amit el lehetne rejteni az asszony házában. Mi az,
amire a rendőrség mostanában bukik? A kábítószer eléggé aggasztó
probléma, úgy gondolta, és ,az újságok írtak néha olyanokról, akiket dagga
kereskedelem miatt fogtak el. De ahhoz nagy mennyiség kell, hogy a
rendőrséget érdekelje az ügy, és vajon hol tehetne ilyesmire szert? A dagga
nagyon drága, és ő bizonyára nem tudna beszerezni néhány levélnél többet.
Tehát valami mást kell kitalálni.
A bejárónő gondolkodott. Egy légy repült a homlokára, és lefelé mászott
az orrnyergén. Egyéb esetben elzavarta volna, de most egy felvillanyozó
gondolata támadt. Nem foglalkozott a léggyel; a kutya ugatott a szomszédos
kertben; egy teherautó nagy zajjal váltott sebességet a régi felszállóhely felé
vezető úton. A bejárónő mosolygott, és hátracsapta a kalapját. Egyik barátja
segíthetne neki. Tudta, hogy a férfi korábban olyat tett, ami veszélyes volt.
Ez a pasas elintézhetné Mma Ramotswét, és cserébe ő elhalmozná
mindazzal a figyelemmel, amire oly nagyon vágyott, s otthon nem kapott
meg. Mindenki boldog lenne. Megmenthetné az állását. Mr. J. L. B.
Matekoni megszabadulna egy ragadozó típusú nőtől, és Mma Ramotswe is
megkapná, amit megérdemel. Minden világos volt.

A bejárónő visszament a konyhába, és nekifogott burgonyát hámozni. Most,

hogy a Mma Ramotswe által keltett fenyegetés mértéke csökkenni látszott,
egész pozitív érzésekkel gondolt a munkaadójára, aki csak egy gyenge férfi
volt, mint a többiek. Ma nagyon finom ebédet főz neki. A hűtőben volt hús
– ezt korábban magának akarta haza vinni, de most mégis inkább megsüti
egy pár szem hagymával, és mellé tört krumplit készít.
Az étel még nem volt egészen kész, amikor Mr. J. L. B, Matekoni
hazajött. Hallotta a teherautója zaját, és a kapu csapódását, aztán az ajtó
nyílását. Általában bekiabált, amikor megjött – egy sima „Itthon vagyok”-
kal jelezte, hogy tálalhat. Ma azonban, elmaradt a kiáltás; helyette egy
másik hangot hallott. A nő visszafogta a lélegzetét. Az jutott eszébe, hogy a
gazdája talán elhívta azt a nőt ebédre. Ebben az esetben el kell tüntetnie a
sültet, és azt állítani, hogy nincs itthon semmi ennivaló. Nem tudná
elviselni a gondolatot, hogy Mma Ramotswe egyen az ő főztjéből; inkább
adná egy kutyának, mint az elé az asszony elé tálalja, aki a megélhetését
fenyegeti.
A konyhaajtóhoz ment, és kinézett a folyosóra. Mr. J. L. B. Matekoni a
bejáratnál volt, s nyitva tartotta az ajtót valaki előtt, hogy az követni tudja.
— Óvatosan! – mondta a férfi. – Ez az ajtó nem túl széles!
A hang válaszolt, de az asszony nem hallotta, hogy mit mondott. Női
hang volt, de megkönnyebbüléssel észlelte, hogy nem annak a szörnyű
asszonynak a hangja. Kit hoz ez a házba? Egy másik nőt? Ez még jó is
lenne, mert akkor elmondhatná Mma Ramotswénak, hogy a férfi hűtlen volt
hozzá, és ez véget vetne a házasságnak, még mielőtt elkezdődne.
Azonban egy kerekesszék gurult be, és az asszony meglátta a lányt, akit a
kistestvére tolt a házba. Az asszony nem tudta mire vélni a dolgot. Mi a
csudát csinál a gazdája, hogy ezeket a gyerekeket idehozza? Bizonyára
rokonok; valami távoli unokatestvér gyerekei. A régi botswanai erkölcs
szerint segíteni kellett ezeket az embereket, nem számít milyen távoli a
kapcsolat.
– Itt vagyok, uram! – kiáltotta. – Kész az ebédje!
Mr. J. L. B. Matekoni felnézett. – Ah! – mondta. – Van velem, két gyerek
is. Nekik is kell teríteni.
– Lesz elég étel! – kiáltotta. – Nagyon finom sültet készítettem!
Várt néhány percig, mielőtt bement a nappaliba, nekiállt, hogy serényen
összetörje a túlfőtt krumplit. Amikor bement, kezeit szorgalmatosan egy
konyharuhába törölgetve, Mr. J. L. B. Matekoni a székében ült. A szoba
másik végében, egy lány nézett ki az ablakon, s egy kisfiú, feltehetőleg az
öccse állt mellette. A bejárónő rábámult a gyerekekre, egy szempillantás
alatt felmérte, hogy miféle gyerekek voltak. Eltéveszthetetlenül basarwák,
gondolta. Az árulkodó jeleket könnyű felismerni. A lány bőrének pont
olyan volt a színe, az a világosbarna, tehéntrágya szín; a fiúnak olyan
szemei voltak, amelyek azokra az emberekre jellemzők, kicsit olyanok,
mint a kínaiaké, és a feneke kissé kidudorodott.
– Ezek a gyerekek itt fognak lakni – mondta Mr. J. L. B. Matekoni,
szemeit lesütötte, miközben beszélt. – Az árvaházból valók, de én fogom
gondozni őket.
A bejárónő szemei kikerekedtek. Erre nem számított. Egy magára
valamit is adó személy nem engedi meg, hogy masarwa gyerekek lépjenek
a házba, és ott lakjanak. Ezek az emberek tolvajok – ezt soha nem vonta
kétségbe – és nem kéne őket arra biztatni, hogy egy tisztességes batswana
házba jöjjenek lakni. Lehet, hogy Mr. J. L. B. Matekoni egy nagyon
segítőkész ember, de a jótékonyságnak is vannak határai.
Az asszony ránézett a munkaadójára. – Itt maradnak? Hány napig?
A férfi nem nézett fel. Szégyelli magát, gondolta a nő.
– Sokáig maradnak. Nem szándékozom visszavinni őket.
A nő csendben volt. Azon gondolkodott, hogy Mma Ramotswénak köze
van-e ehhez az egészhez. Lehet, hogy ő határozott így, hogy a gyerekek ide
jöjjenek, és itt maradjanak, annak a programnak a részeként, hogy
uralkodjon a férfi életén. Először beköltöztet néhány masarwa gyereket,
aztán majd jön ő is. A gyerekek idehozatala az ő ellene kitervelt gonoszság
része is lehet. Mma Ramotswe jól tudta, hogy helyteleníteni fogja, hogy
ezek a gyerekek a házba jöjjenek, . s ily módón hamarabb kitúrja őt innen,
mint ahogy ő megjelenne. Nos, ha ez a terve, akkor megtesz minden tőle
telhetőt annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. Majd ő megmutatja,
hogy szereti ezeket a gyerekeket, és örül, hogy itt vannak a házban. Nehéz
lesz, de meg tudja csinálni.
– Éhes lehetsz – szólt oda a lánynak, s mosolygott beszéd közben. –
Finom sültem van. Pont olyan, amilyent szeretnek a gyerekek.
A lány viszonozta a mosolyt. – Köszönöm, asszonyom –mondta
tiszteletteljesen. – Nagyon kedves.
A fiú nem szólt semmit. Ránézett azokkal a meghökkentő szemekkel,
amitől a nő belülről összerázkódott. Visszament a konyhába és előkészítette
a tányérokat. A lánynak jó sokat tálalt, és maradt egy nagy adag még Mr. J.
L. B. Matekoni számára is. A fiúnak azonban csak egy kis sültet porciózott,
s a tetejére az edény aljáról összekapart krumplit borította. Nem akarta
felbátorítani a gyereket, s minél kevesebbet eszik, annál jobb.
Az étkezés csendben folyt. Mr. J. L. B. Matekoni az asztalfőn ült, a lány
a jobb oldalán, és a fiú az asztal másik végén. A kislánynak előre kellett
hajolnia a székében, hogy elérje az asztalt, mert a kerekesszék nem fért az
asztal alá. De elég jól boldogult, és hamar végzett az evéssel. A fiú felfalta
az ételt, és a kezét udvariasan összeszorítva ült, Mr. J. L. B. Matekonit
figyelte.
Ezután Mr. J. L. B. Matekoni kiment a teherautóhoz, és behozott egy
bőröndöt, amit az árvaháztól kaptak. A nevelőnő ellátta őket ruhával, amit
egy olcsó, barna, vulkánfíber bőröndbe pakolt, amilyeneket az árvák
kapnak, ha kilépnek a nagyvilágba. Egy rövid, gépelt lista volt a bőrönd
tetejébe ragasztva, és két oszlopban sorolták fel a ruhákat. Fiú: 2
alsónadrág, 2 khaki rövidnadrág, 2 khaki ing, 1 pulóver, 4 pár zokni, 1 pár
cipő, 1 setswana biblia. Lány: 3 bugyi, 2 blúz, 1 trikó, 2 szoknya, 4 pár
zokni, 1 pár cipő, 1 setswana biblia.
Bevitte a bőröndöt a házba, és megmutatta a gyerekeknek a szobájukat,
azt a kis szobát, amit a vendégeknek tartogatott, s akik soha nem érkeztek
meg. A szobában két matrac, egy kis halom piszkos takaró, és egy szék
volt. A bőröndöt a székre helyezte, és kinyitotta. A lány a székhez gurult, és
megnézte a ruhákat, amelyek újak voltak. Kinyújtotta a kezét, és tétovázva
tapintotta meg, olyan szeretettel, mint akinek még soha nem volt új ruhája.
Mr. J. L. B. Matekoni magukra hagyta őket, hadd pakoljanak. Kiment a
kertbe, s egy pillanatra megállt az árnyékoló háló alatt a bejárati ajtónál.
Tudta, hogy valami jelentős dolgot tett, amikor a gyerekeket a házba hozta,
és most tudatosult benne az egész. Megváltoztatta a sorsát két másik
emberkének, és mostantól fogva bármi történik velük, az az ő felelőssége
lesz. Egy pillanatig megrémült a gondolattól. Nemcsak két további szájat
kell etetni, de gondoskodni kell az iskoláztatásukról, és kell egy asszony,
aki ellátja őket. Kell találnia egy nevelőnőt. Egy férfiember képtelen
mindazt megcsinálni, amire a gyerekeknek szükségük van. Kell valamiféle
gondozónő, olyan valaki, aki a farmon is ellátta a gyerekeket. Itt megállt a
gondolkodásban. Majdnem elfelejtette. Hamarosan nős férfi lesz. Mma
Ramotswe lesz az édesanyjuk.
Nehézkesen ráereszkedett egy felfordított olajos hordóra. Ezekért a
gyermekekért most már Mma Ramotswe is felelős, és még csak meg sem
kérdezte a véleményét. Hagyta magát, hogy az az erőszakos Mma
Potokwane az ujja köré csavarja, és végig sem gondolta a
következményeket. Vigye őket vissza? Nem utasíthatja el, ha visszaviszi a
gyerekeket, hiszen jogilag még az árvaház felelős értük. Semmi papírt nem
írtak alá, amit felmutathat. De arra gondolni sem mert, hogy visszavigye
őket. Azt mondta a gyerekeknek, hogy ő fog gondoskodni róluk, és ez, a
véleménye szerint, fontosabb volt, mint akármilyen aláírás egy ügyvédi
okiraton.
Mr. J. L. B. Matekoni soha nem szegte meg a szavát. Az üzleti életben
számára az á szabály, hogy soha nem mond olyat egy ügyfélnek, amit nem
tart be. Néha ez felettébb sokba került neki. Ha egyszer azt mondta a
tulajdonosnak, hogy az autó javítása háromszáz pulába kerül, akkor sem
kért érte többet, ha kiderült, hogy a munka sokkal tovább tartott, mint
gondolta. Gyakran tartott tovább, mert azoknak a lusta inasoknak a
legegyszerűbb dolgot is több órába került megcsinálni. Nem tudta
megérteni, hogyan tarthat három óra hosszat egy sima olajcsere. Nem kell
mást tenni, mint leereszteni a fáradt olajat és kiönteni az olajtárolóba. Aztán
jöhet a friss olaj, az olajszűrők cseréje, a fékfolyadék szintjének a
vizsgálata, a vezérmű beállítása és a sebváltóház zsírozása. Ez az egyszerű
szolgáltatás kétszáznyolcvan pulába kerül. Másfél óra alatt bőven
elvégezhető, de az inasoknak mindig sikerül sokkal hosszabb időt eltölteni
vele.
Nem, nem vonhatja vissza a gyermekeknek adott szavát. Az ő gyerekei
voltak, jöjjön aminek jönnie kell. Beszélni fog Mma Ramotswéval és
megmagyarázza neki, hogy a gyermekek fontosak Botswanának, és
mindent meg kell tenniük, hogy segítsenek azokon, akiknek nincs saját
családjuk. Tudta, hogy a menyasszonya jószívű teremtés, és biztos volt
benne, hogy megérti majd és egyetért vele. Igen, megbeszéli vele, bár lehet,
hogy most még nem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

AZ ÜVEGMENNYEZET

M
ma Makutsi, az Első Női Detektív Iroda titkárnője, aki cum laude végzett a
Botswanai Titkárnőképzőben, az asztalánál ült, és a nyitott ajtón nézegetett
kifelé. Szerette, ha az ajtó nyitva van, amikor nem történt semmi az irodán
(ami az esetek nagy részében így is alakult), de volt egy kis kellemetlenség
is a dologban, mivel a csirkék néhanapján betévedtek és úgy illegették-
billegették magukat, mintha a tyúkólban lennének. Nem szerette ezeket a
csirkéket, számtalan ésszerű okból. Először is, mókásnak tűnt, hogy egy
detektív irodában csirkék téblábolnak. Ettől egészen függetlenül, maguk a
csirkék mélységesen irritálták. Mindig ugyanazok jöttek: négy tyúk és egy
bátortalan, és szerinte impotens kakas, akit a tyúkok csak kegyeletből
tartottak maguk körül. A kakas egyik lábára béna volt, és a tollainak nagy
részét, valamint az egyik szárnyát elveszítette. Levertnek tűnt, mintha csak
tisztában lenne kegyvesztett státuszával, mindig néhány lépéssel a tyúkok
mögött sétálgatott, mint egy királyi hitvestárs, akit a protokoll az örökös
második helyre sorol.
A csirkéket ugyanúgy irritálta Mma Makutsi jelenléte. Mintha ő, és nem
a csirkék lennének a betolakodók. Igaz, ez az aprócska házikó a kis
ablakokkal, valamint a nyikorgó ajtajával tyúkólnak éppen megfelel, de
nem egy nyomozó irodának. Ha őt kinézik innen, és esetleg mennie kell, ők
maradnak a székeken, és a fészküket az iktató szekrénybe rakják. A
csirkéknek ez a célja. .
– Kifelé! – kiáltotta Mma Makutsi, miközben egy összehajtogatott
újsággal hajtotta őket el. – Csirkéknek tilos a belépés! Kifelé!
A legnagyobb tyúk megfordult és rábámult, míg a kakas hamisan nézett.
– Nektek beszélek! – kiáltotta Mma Makutsi. – Ez nem csirketelep! Ki
innen!
A tyúkok méltatlankodva káráltak, és úgy tűnt, hogy egy pillanatig
hezitálnak. De amikor Mma Makutsi székét hátralökve kezdett
feltápászkodni, megfordultak és az ajtó irányába indultak. Ezúttal a
kakassal az élen, amelyik szörnyen húzta a lábát. Miután a csirkékkel így
elbánt, Mma Makutsi folytatta a bámészkodást az ajtón át. Megsértődött,
méltánytalanságnak tartotta, hogy az ő feladata a csirkéket hessegetni az
irodából. A Botswanái Titkárnőképző leányai közül vajon hány kitűnővel
végzett növendéknek kellett ezt csinálnia? A városban voltak irodák –
magas épületek széles ablakokkal és légkondicionálóval, ahol a titkárnők
króm fogantyúval ellátott fényes asztaloknál ültek. Az iskolai gyakorlaton
meglátogatták ezeket az irodákat. Látta, hogy a titkárnők ott ülnek,
mosolyognak, drága fülbevalókat hordanak, és várják, hogy egy jó
beosztásban lévő férfi egyszer csak előpenderüljön, és feleségül kérje őket.
Akkoriban úgy gondolta, hogy ilyen, állást szeretne, bár őt személy szerint
jobban érdekelte a munka, mint a férj. Arra számított, hogy ilyen állása lesz
neki is, de amikor a tanfolyam befejeződött, és mindannyian elkezdtek
munkát keresni, nem kapott egy ajánlatot sem. Nem értette, hogyan
lehetséges ez. Néhányan a többi nő közül sokkal rosszabb eredménnyel
végeztek, némelyik éppen hogy 51 %-kal (alighogy átmentek) és mégis jó
állásajánlatokat kaptak, míg ő (aki a lehető legjobb eredményt érte el a 97
%-ával) nem kapott semmilyent se. Hogyan lehetséges ez?
Az egyik hasonlóképpen sikertelen lány magyarázta meg neki. ő is
elment munkainterjúkra, és szintén nem volt szerencséje.
– A férfiak határoznak az állások betöltéséről, ugye igazam van? –
kérdezte a lány.
– Feltételezem, hogy igen – mondta Mma Makutsi. – A férfiaké a
vállalkozás. Ők választják ki a titkárnőket.
– Mit gondolsz, hogyan választják ki, hogy kinek adják a munkát, és
kinek ne? Azt hiszed, hogy az osztályzatok alapján választanak? Azt hiszed
így csinálják?
Mma Makutsi hallgatott. Soha eszébe se jutott, hogy az ilyen döntéseket
más alapon hoznák. Minden, amit az iskolában tanult, azt az üzenetet
hordozta, hogy a kemény munka gyümölcse a jó állás.
– Nos – mondta a barátnő, kényszeredetten mosolyogva –, látom, hogy
azt hiszed. De tévedsz. A férfiak a nőket az alapján választják ki, hogy
néznek ki. A szépeket választják, és nekik adják a munkát. A többieknek azt
mondják: „Nagyon sajnáljuk. Nincs üres állásunk. Nagyon sajnáljuk. Az
egész világon gazdasági visszaesés van, és a gazdasági pangásban csak a
szép lányoknak jut állás. Ez a hatása a gazdasági válságnak. Az egész a
közgazdaságtannal magyarázható.”
Mma Makutsi meglepetten hallgatta. De tudta, még akkor is, amikor a
keserű megjegyzés elhangzott, hogy mindez igaz. Talán egész végig,
valahol a tudatalattijában ott motoszkált, csak egyszerűen nem nézett
szembe a tényekkel. A csinos nők megkapják, amit akarnak, míg az
olyanok, mint ő, aki talán nem volt olyan elegáns, mint a többiek, nem jár
semmi.
Aznap este belenézett a tükörbe. Próbált csinálni valamit a hajával, de
nem sikerült. Hajkiegyenesítőt használt, húzta és tépte a haját, de mit se
számított, maradt olyan, amilyen volt. A bőre is ellenállt a krémeknek,
amiket magára kent, sokkal sötétebb volt, mint a legtöbb lányé az
iskolában. Elborította a harag hulláma, s átkozta a sorsát. Reménytelen volt
minden. Még az a nagy, kerek szemüveg, amit jó drágán vásárolt magának,
az se tudta elrejteni azt a tényt, hogy ő egy fekete lány egy olyan világban,
ahol a világosbőrű lányok egy kis rúzzsal az ajkukon mindent megkapnak.
Ez volt a végső, fájó igazság, amit sem a vágyakozás, sem a drága krémek
és testápolók nem tudtak megváltoztatni. A boldogulás az életben, a jó
állás, a gazdag férj nem érdem és kemény munka eredménye, hanem
puszta, megváltoztathatatlan biológia.
Mma Makutsi állt a tükör előtt, és sírt. Sokat dolgozott a Botswanai
Titkárnőképzőben, hogy elérje a 97 %-ot, de tölthette volna az idejét
szórakozással vagy randevúzással is, teljesen egyre ment. Kap-e egyáltalán
valamilyen állást, vagy marad otthon az anyja mellett, és segít neki az
öccsei khaki nadrágjait mosni és vasalni?
A kérdésre másnap választ kapott, amikor jelentkezett Mma
Ramotswénál titkárnőnek, aki fel is vette. Ez volt a megoldás. Ha a férfiak
nem az érdem alapján választanak, akkor egy nőnél kell állást keresni.
Lehet, hogy nem egy ragyogó irodában, de az biztos, hogy a munka
izgalmas lesz. Egy magánnyomozó titkárnőjének lenni végül is sokkal
nagyobb presztízst jelent, mint bankban vagy ügyvédi irodában dolgozni.
Talán mégis csak van igazság a földön. Talán mégis megérte, hogy olyan
sokat tanult.
Azonban, a csirkék továbbra is nyűgöt jelentettek számára.

– Szóval, Mma Makutsi – mesélte Mma Ramotswe, miközben

elhelyezkedett a székében, s arra várt, hogy a titkárnője megfőzze a nagy
kanna teát. – Szóval, elmentem Molepoléba, és megtaláltam azt a helyet,
ahol azok az emberek éltek. Láttam a farmot, ahol megpróbáltak zöldséget
termelni, s a házat. Beszéltem egy asszonnyal is, aki akkor ott élt. Mindent
láttam, ami látható volt.
 – És talált valamit? – kérdezte Mma Makutsi, amikor a forró vizet
beleöntötte a régi zománcos kannába, és meglötykölte benne a tealeveleket.
– Egy érzést – mondta Mma Ramotswe. – Úgy éreztem, hogy tudok
valamit.
Mma Makutsi a főnökét figyelte. Mit ért vajon azalatt, hogy úgy érezte,
hogy tud valamit? Vagy tud valamit vagy nem. Az ember nem gondolhatja,
hogy tud valamit, ha valójában nem tudja.
– Nem egészen értem... – kezdte.
Mma Ramotswe nevetett. – Ezt hívják intuíciónak. Olvashat róla Mr.
Andersen könyvében, ő is beszél megérzésről. Ezek olyan dolgok, amit az
ember mélyen érez, de nem talál rá szavakat.
– Ezt érezte azon a helyen – mondta Mma Makutsi tétován. – Mit
mondott önnek a megérzése? Elmondta, hol van az a szegény amerikai fiú?
– Ott van – mondta Mma Ramotswe csendesen. – Az a fiatalember ott
van.
Egy pillanatig mindketten hallgattak. Mma Makutsi lerakta a teáskannát
a műanyag asztallapra, és rárakta a tetejét.
– Ott kinn lakik? Még mindig?
– Nem – mondta Mma Ramotswe. – Halott. De ott van. Érti, hogy miről
beszélek?
Mma Makutsi bólintott. Tudta. Afrikában bárki, aki egy kicsit is
érzékeny, tudja, hogy mire gondolt Mma Ramotswe. Amikor meghalunk,
nem hagyjuk el azt a helyet, ahol akkor éltünk. Bizonyos értelemben mindig
ott vagyunk, a szellemünk ott van. Soha nem megy el. Ez olyan dolog, amit
a fehér emberek egész egyszerűen nem értenek. Ezt az érzést babonának
hívják, és azt mondják, hogy a tudatlanság jele, ha valaki ilyenekben hisz.
Pedig ők azok, akik tudatlanok. Ha nem értik, hogy része vagyunk a
természetnek, ami körülvesz minket, akkor ők járnak csukott szemmel, és
nem mi.
Mma Makutsi kitöltötte a teát, és átnyújtotta Mma Ramotswénak a
bögréjét.
– El fogja mondani ezt az amerikai asszonynak is? – kérdezte. – Biztosan
azt mondja majd: „Hol van a holttest? Mutassa meg pontosan azt a helyet,
ahol a fiam van!” Tudja, hogy gondolkodnak ezek az emberek! Nem fogja
megérteni, ha azt mondja, hogy a fiú ott van valahol, de nem tudja
megmutatni a helyet.
 Mma Ramotswe a szájához emelte a bögrét, s a titkárnőjét nézte,
miközben az beszélt. Előrelátó nő, gondolta. Pontosan érti, hogyan
gondolkodik majd az amerikai hölgy, és azt is tudja, milyen nehéz
megmagyarázni valakinek az igazságot, aki a világra úgy tekint, hogy
mindent csak tudományosan lehet értelmezni. Az amerikaiak nagyon
okosak, rakétákat küldenek az űrbe, és olyan gépeket találnak fel, amelyek
gyorsabban gondolkodnak bármelyik élő embernél, de ez az okosság el is
vakítja őket. Nem értik meg a többi embert. Azt hiszik, hogy mindenki úgy
gondolkodik, ahogy az amerikaiak, de tévednek. A tudomány csak egy
része az igazságnak. Sok más dolog is van, ami a világot mozgatja, és az
amerikaiak gyakran nem veszik észre ezeket a dolgokat, bár egész idő alatt
ott van az orruk előtt.
Mma Ramotswe letette a teásbögréjét, és belenyúlt a ruhája zsebébe.
– Ezt is ott találtam – mondta, és elővette az összegyűrt fényképet és
odaadta a titkárnőjének. Mma Makutsi széthajtogatta a papírdarabkát, és
kisimította az asztal lapján. Néhány pillanatig nézegette, mielőtt felnézett
Mma Ramotswéra.
– Ez nagyon régi – mondta. – Ott volt a földön?
– Nem. A falon volt. Volt még néhány papír a falra rajzszögezve. A
hangyák kikerülték őket.
Mma Makutsi újra a papírra nézett.
– Vannak itt valami nevek – mondta. – Cephas Kalumani. Oswald Ranta.
Mma Soloi. Kik ezek az emberek?
– Mind ott éltek – mondta Mma Ramotswe. – Abban az időben ott
voltak.
Mma Makutsi megvonta a vállát. – Még akkor is, ha megtalálnánk ezeket
az embereket, és beszélnénk velük – mondta – jelentene valamit? A
rendőrség biztos kihallgatta őket akkor. Lehet, hogy még Mrs. Curtin is
beszélt velük, amikor először visszajött.
Mma Ramotswe egyetértően bólogatott. – Igaza van – mondta. – De ez a
fénykép valamit kifejez. Nézze meg az arcokat!
Mma Makutsi tanulmányozni kezdte a sárguló képet. Két férfi állt elöl,
egy asszony mellett. Mögöttük volt egy másik férfi, az arca alig kivehető, és
egy asszony, aki félig hátra fordult. Az aláírás szerint a nevek az első sorra
vonatkoztak Cephas Kalumani magas férfi volt, enyhén merev lábakkal,
olyan ember, aki kényelmetlenül érzi magát, ha fényképezik. Mma Soloi,
aki mellette állt, sugárzott az örömtől. Megnyugvást keltő asszony – egy
tipikus, sokat dolgozó motswana nő, aki nagy családot lát el, és egész életét
panasz nélkül az örökös takarításnak szenteli: takarítja az udvart, takarítja a
házat, tisztán tartja a gyerekeket. A képen egy hősnő volt látható; egy
elismerést nélkülöző, de vitathatatlan hősnő.
A harmadik alak, Oswald Ranta, egész másféle figura volt. Jól öltözött,
elegáns férfi. Fehér inget és nyakkendőt viselt, és Mma Soloihoz hasonlóan
a kamerába mosolygott.
– Nézze meg ezt az embert — mondta Mma Ramotswe. –Nézze ezt a
Rantát!
– Nem tetszik nekem — mondta Mma Makutsi. — Egyáltalán nem
tetszik.
– Pontosan – mondta Mma Ramotswe. – Az a férfi gonosz.
Mma Makutsi nem szólt semmit, és néhány percig mindketten teljes
némaságban ültek. Mma Makutsi a fényképet nézegette, Mma Ramotswe a
teásbögréjét. Aztán Mma Ramotswe megszólalt.
– Azt hiszem, ha valami rossz történt azon a helyen, akkor ez a férfi
követte el. Mit gondol, igazam van?
– Igen – helyeselt Mma Makutsi. – Igaza van. – Elhallgatott. – Meg
akarja keresni?
– Ez a következő lépés – mondta Mma Ramotswe. – Kérdezősködni
fogok, hogy ismeri-e valaki ezt az embert. De addig is, kell írnunk néhány
levelet. Vannak más ügyeink is, amelyekkel foglalkozni kell. A sörfőzdében
az a férfi, aki a bátyja miatt aggódik. Valamit kitaláltam, és ezt megírhatjuk
neki. De először arról a bérelszámolóról kell írnunk egy levelet.
Mma Makutsi behelyezte a papírlapot az írógépbe, és várta, hogy Mma
Ramotswe elkezdjen diktálni. A levél nem volt túl érdekes – arról szólt,
hogy egy vállalat bérelszámolója után kutatnak, aki elsikkasztotta a vállalat
vagyonát, aztán eltűnt. A rendőrség beszüntette a nyomozást, de a cég ki
akarta nyomoztatni az illető hollétét.
Mma Makutsi automatikusan gépelt. Nem figyelt a szövegre, mivel olyan
jól képzett titkárnő volt, még akkor is hibátlanul gépelt, amikor másra
gondolt. Most éppen Oswald Rantára gondolt, és arra, hogyan juthatnának a
nyomába. A Ranta név elég szokatlan volt, és legegyszerűbben egy
telefonkönyvben nézhetnének utána. Oswald Ranta olyan jómódú embernek
tűnt, akinek valószínűleg van telefonja. Mindössze csak meg kell keresni, és
kiírni a címét. Aztán elmehetne hozzá, kikérdezhetné, és
megajándékozhatná Mma Ramotswét az információval.
 Befejezte a levelet, átadta Mma Ramotswénak, hogy írja alá, majd
megcímezte a borítékot. Amíg Mma Ramotswe egy jegyzetet készített a
kartotékon, kinyitotta a fiókját és kivette a botswanai telefonkönyvet.
Ahogy gondolta, csak egy Oswald Rantát talált benne.
– Muszáj egyet telefonálnom – mondta. – Csak egy perc.
Mma Ramotswe mordult egyet jóváhagyásképpen. Tudta, hogy Mma
Makutsiban megbízhat a telefont illetőleg, nem úgy, mint a legtöbb
titkárnőben, akik a főnökeik telefonját mindenféle távolsági beszélgetésekre
használják az olyan helyeken lévő barátaikkal való csevegésre, mint Maun
vagy Orapa.
Makutsi asszony halkan beszélt, és Mma Ramotswe nem hallotta.
– Rra Ranta ott van, kérem?
– Dolgozik, asszonyom. Én a bejárónő vagyok.
– Elnézését kérem, hogy zavarom, asszonyom. Feltétlenül beszélnem kell
vele a munkahelyén. Meg tudná mondani, hol találom?
– Az egyetemen. Oda megy mindennap.
– Értem. Mi a száma?
Lejegyezte egy darab papírra, majd megköszönte a bejárónő segítségét,
és lerakta a telefont. Aztán újra tárcsázott, a ceruzájával egy papírra firkált.
– Mma Ramotswe – mondta csendesen. – Megszereztem minden
információt, amire szüksége lehet.
Mma Ramotswe hirtelen felnézett.
– Információt? Miről?
– Oswald Rantáról. Itt lakik Gaboronéban. Az egyetem Mezőgazdasági
közgazdaságtan tanszékén tanít. A titkárnője azt mondja, hogy mindennap
nyolckor megy be, és aki beszélni akar vele, annak időpontot kell
egyeztetnie. Nem kell tovább keresnie.
Mma Ramotswe mosolygott.
– Maga nagyon ügyes! – mondta. – Hogyan találta meg?
– Megnéztem a telefonkönyvben – válaszolta Mma Makutsi. – Aztán
odatelefonáltam, hogy megtudjam a többit is.
– Értem – mondta Mma Ramotswe még mindig mosolyogva. – Ez
nagyon jó nyomozás volt!
Mma Makutsi arca fénylett a dicsőségtől. Nyomozói munka. Egy
detektív munkáját végezte, holott csak egy titkárnő volt.
– Örülök, hogy meg van elégedve a munkámmal – mondta egy pillanattal
később. – Mindig is detektív szerettem volna lenni. Meg vagyok azzal is
elégedve, hogy titkárnő vagyok, de ez nem ugyanaz.
Mma Ramotswe összeráncolta a szemöldökét. – Detektív akart lenni?
– Mindig – mondta Mma Makutsi. – Mindig azt akartam.
Mma Ramotswe elgondolkodott a titkárnőjén. Jó munkaerő, intelligens,
és ha ez ilyen sokat jelent neki, miért ne léptesse elő? Segíthetne neki a
nyomozásban, amivel sokkal jobban kihasználhatná az idejét, mintha csak
egész nap az íróasztalánál ül, és a telefonokra vár. Vehetnek egy
üzenetrögzítőt arra az esetre, ha akkor keresik őket, amikor nincsenek az
irodában, mert éppen nyomoznak. Miért ne adná meg neki az esélyt, ha
ezzel boldoggá teszi?
– Megkapja azt, amit akar – mondta Mma Ramotswe. –Kinevezem
segédnyomozónak. Holnaptól kezdve.
Mma Makutsi felpattant. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de olyan
izgatott volt, hogy nem jött ki hang a száján. Leült.
– Örülök, hogy elégedett – mondta Mma Ramotswe. – Áttörte az
üvegplafont, ami megakadályozza, hogy a titkárnők megmutathassák mi
mindenre képesek.
Mma Makutsi felnézett, mintha a mennyezetet tekintené meg, amit éppen
áttört. Azonban csak a jól ismert, légypiszokkal pettyezett mennyezeti
deszkákat látta, amelyek megvetemedtek a hőségben. De még a Sixtusi
kápolna mennyezete sem lehetett volna szebb abban a pillanatban,
szemeiben remény és öröm tükröződött.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

ÉJSZAKA GABORONÉBAN

E
gyedül a Zebra úti házban, Mma Ramotswe hajnalban felriadt, mint oly
sokszor máskor is. Ilyenkor a város csendes és kihalt volt. Ez az időpont
jelentette a patkányok és más apró állatok számára a legnagyobb veszélyt,
mert a kobrák és mambák ezidőtájt indultak vadászútjukra. Az asszony
sokat szenvedett ezektől a hirtelen ébredésektől, de mostanában már nem
aggódott miattuk. Soha nem feküdt ébren egy óránál tovább, s mivel korán
feküdt le, mindig sikerült legalább hét órát aludnia. Olvasta, hogy a felnőtt
embernek napi nyolc óra alvásra van szüksége, és a test megköveteli a
magáét. Ha ez így van, akkor ő mindent megtett érte, mert szombatonként
gyakran aludt több órát is, és vasárnap soha nem kelt korán. Ezért
reggelenként egy vagy két óra veszteség nem számított.
Most, miközben arra várt, hogy a haját befonják a Szépíts meg
fodrászatban, észrevett egy újságcikket az alvásról. Egy híres orvos írását
olvasta, aki mindent tudott az alvásról, és tanácsokat adott azoknak, akiknek
alvási gondjai voltak. Ennek a Dr. Shapirónak volt egy különleges klinikája
azok számára, akik nem tudtak aludni, és a fejükre érzékelőket kapcsolt,
hogy lássa, mi a baj. Mma Ramotswe megdöbbent: a képen ott volt Dr.
Shapiro egy álmosnak látszó férfi és nő, ziláltan, pizsamában, egy csomó
kábellel a fején. Azonnal megsajnálta őket. Látta, hogy különösen az
asszony érezte magát nagyon szerencsétlenül, mint akit odakényszeríttetek,
hogy részt vegyen egy gusztustalan kísérletben, sehogy nem tudott
elmenekülni. Bizonyára szívesen szerepelt volna mindig is az újságban, és
most teljesült a kívánsága – csak éppen kórházi pizsamában.
Ahogy tovább olvasta a cikket, dühös lett. „A kövér embereknek gyakran
vannak alvási nehézségeik. Alvás közben légzésszünet áll be náluk, ami azt
jelenti, hogy álmukban rövid időre megszakad a légzésük. Az ilyen
embereknek tanácsos lefogyniuk.”
Tanácsos lefogyniuk! Mi köze a súlynak az egészhez? Nagyon sok
túlsúlyos ember kitűnően alszik. Tényleg, volt egy kövér ember, aki
gyakran ült a Mma Ramotswe háza előtti fa alatt, úgy nézett ki, mintha
állandóan aludna. Hogy tanácsolhatja valaki azt, hogy fogyjon le? Mma
Ramotswe számára egy ilyen tanács teljesen fölösleges, és egyszerűen
boldogtalansághoz vezetne. Az a szegény ember, aki olyan kényelmesen
elhelyezkedett a fa árnyékában egyszer csak kövér emberből olyan sovány
lenne, hogy nem maradna feneke, amin ülhetne, valószínűleg aludni sem
tudna.
Ami őt illeti? Ő egy kövér hölgy volt – híven a hagyományokhoz –, de
nem voltak nehézségei a megkívánt mennyiségű alvás teljesítésében. Az
egész cikk nem volt más, mint egy rettenetes támadás az emberiség ellen
azok részéről, akiknek nincs más dolguk, mint tanácsokat osztogatni
mindenkinek. Ezek az emberek, akik az újságokba firkálgatnak, vagy a
rádióban nyilatkoznak, tele voltak jobbnál jobb ötletekkel, hogy az emberek
hogyan érezhetnék jól magukat. Beleütik az orrukat más dolgába, és meg
akarják mondani nekik, hogy mit csináljanak. Megnézik, hogy mit eszel,
majd azt mondják, hogy egészségtelen. Aztán megfigyelik, hogyan neveled
a gyerekeidet, és kioktatnak, hogy nem jól teszed. Utána, hogy még
rosszabb legyen, gyakran mondogatják, ha nem fogadod meg a tanácsaikat,
akkor meg fogsz halni. így mindenkit annyira megfélemlítenek, hogy az
emberek úgy érzik, el kell fogadni a tanácsaikat.
Mma Ramotswe szerint két célpont volt. Először, a kövér emberek, akik
már egészen hozzászoktak az ellenük indított kampányhoz; másodszor, ott
voltak a férfiak. Mma Ramotswe tudta, hogy a férfiak messze állnak a
tökéletestől, hogy sok férfi gonosz, önző és lusta, a kivételtől eltekintve,
meglehetősen rosszul irányítják Afrikát. De ez nem ok arra, hogy rosszul
bánjanak velük, ahogy néhányan tették. De volt számos jó ember is –
olyanok, mint Mr. J. L. B. Matekoni, Sir Sereste Khama (Botswana első
elnöke, államférfi, Bangwato teljhatalmú főnöke) és a néhai Obed
Ramotswe, nyugdíjas bányász, a szarvasmarhák kiváló ismerője, és a hőn
szeretett édesapja.
Nagyon hiányzott az édesapja, nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondolt
volna rá. Gyakran, amikor éjszaka felébredt, és egyedül feküdt a sötétben,
az emlékezetében kutatott olyan események után, amelyek megnyugtatták:
egy-egy beszélgetés, egy mozdulat, egy közös élmény. Minden emlék
különös kincs volt számára, amit szeretettel őrzött, és áhítattal gondolt rá.
Obed Ramotswe, aki szerette a lányát, és összespórolt minden centet, amit
azokban a kegyetlen bányákban keresett. Az ő kedvéért egy csodálatos
gulyát hozott létre, magának semmit nem követelt. Nem ivott, nem
dohányzott. Csak a lányára gondolt, és arra, hogy mi lesz vele.
 Bárcsak ki tudná törölni az emlékezetéből azt a két szörnyű évet, amit
Note Mokotival töltött, amikor tudta, hogy az édesapja milyen nagyon
szenvedett, mert tudta, hogy Note boldogtalanná teszi a lányát. Amikor
végre visszatért hozzá, miután Note otthagyta, és átölelte, az apja látta az
utolsó verés nyomait, mégsem szólt semmit, és a magyarázkodásait is
leállította.
– Nekem nem kell beszélned róla – mondta. Vége van.
El akarta neki mondani, mennyire sajnálja, hogy nem kérte ki a
véleményét még mielőtt Note feleségül vette, és hogy akkor nem hallgatott
rá, de túl éretlennek érezte magát, és ezt az apja nem is akarta volna hallani.
Eszébe jutott az édesapja betegsége, amikor a mellkasát mind jobban és
jobban felemésztette a betegség, ami oly sok bányászt megölt. Emlékezett
arra, hogy fogta a férfi kezét a betegágya mellett, és utána, amikor meghalt,
kiment, s minden forgott körülötte. Sírni akart, ahogy az ilyenkor szokás, de
a gyász elnémította. Látta, hogy a „Menj el madár” figyeli egy fa ágai
közül, majd nagy szárnylengetéssel egy magasabb ágra repült. Aztán
megfordult, hogy újra odanézzen, mielőtt elrepült; egy piros autó ment el az
úton épp akkor, a hátsó ülésen két gyerek ült, fehér ruhácskában és szalagok
repkedtek a hajukban. A gyerekek ránéztek, és integettek. Emlékezett az
égboltra is. Súlyos, bíborszínű esőfelhők sorakoztak egymás fölé. A
távolban, a Kalahári fölött villámlott, s a fény összekötötte az eget a földdel.
Egy asszony, aki nem tudta, hogy akkor egy világ omlott össze benne,
odakiáltott neki a kórház teraszáról: Jöjjön be, asszonyom! Ne álljon ott!
Vihar lesz. Gyorsan jöjjön be!

A közelben, egy kis repülőgép Gaborone irányában ereszkedni kezdett a gát

fölött, csökkentve a magasságot, lebegve közeledett a Village-nek nevezett
területhez. A Tlokweng úton a boltok fölött lavírozott, és végül, útjának
utolsó percében, a kifutópálya szélét szegélyező bozótot itt-ott megszakító
házak fölött elhaladva szállt le. Az egyik házban, az ablaknál egy lány ült,
és kifelé nézett. Már vagy egy órája ébren volt, mert nem tudott aludni, és
elhatározta, hogy felkel és kinéz az ablakon. A kerekesszék az ágy mellett
volt, és segítség nélkül bele tudott ülni, aztán odagurult az ablakhoz, ott
üldögélt, és kinézett az éjszakába.
Meghallotta a közeledő repülőgépet, még mielőtt meglátta volna a
fényeit. Azon csodálkozott, hogy mit keres itt egy gép hajnali három órakor.
Hogy tudnak a pilóták tájékozódni éjjel? Honnan tudják, hogy merre
repülnek abban a végtelen sötétségben? Mi történne, ha rossz irányba
fordulnának és a Kalahári fölé repülnének, ahol nincsenek fények, amelyek
irányítanák a gépet, és milyen lenne az, ha egy fekete barlangba
tévednének?
Nézte, hogy a gép majdnem pontosan a ház felett repült el, és látta a
szárnyak formáját, és a fénysugarat, amit a gép leszállás közben maga elé
vetített. A motor most nagyon hangos volt – nem csak egy távoli zümmögés
hallatszott – hanem egy mély, kavargó hang. Bizonyára felébreszt
mindenkit a házban, gondolta, de amikor a gép leszállt a kifutópályára, és a
motor hangja elhalt, a ház még mindig csendes volt.
A lány kinézett. Valahol a messzeségben fény látszott, lehet, hogy
magának a leszállópályának a lámpái világítottak, de ettől eltekintve teljes
volt a sötétség. A ház úgy tűnt, hogy messze van a várostól, és a kerten túl
nem volt más csak cserjék, fák, fűcsomók, és a termeszvárak különös, vörös
agyag kupacai.
Egyedül érezte magát. A házban másik két ember aludt: az öccse, aki
sohasem ébredt fel éjszaka, és az a kedves ember, aki a múltkor
megjavította a kerekesszékét, és most magához vette őket. Nem félt itt
lenni; megbízott a férfiban, aki gondozni fogja őket – olyan volt, mint Mr.
Jameson, aki a jótékonysági egyesületnek volt az igazgatója, aki az
árvaházat működtette. Ő jó ember volt, aki csak az árvákkal foglalkozott és
azzal, amire a gyerekeknek szükségük volt. Eleinte nem tudta megérteni,
hogyan létezhetnek ilyen emberek. Miért törődnek az emberek másokkal,
akik nem tartoznak a családjukhoz? Ő vigyázott a kistestvérére, de ezt
kötelességének tekintette.
Egyik nap a nevelőnő megpróbálta megmagyarázni.
– Törődnünk kell másokkal is – mondta. – A többi ember a mi bátyánk és
nővérünk. Ha ők boldogtalanok, akkor mi is azok vagyunk. Ha ők éhesek,
akkor mi is. Érted?
A lány elfogadta ezt a magyarázatot. Az ő kötelessége is az lesz, hogy
más emberekkel törődjön. Még ha soha nem lehet saját gyereke,
gondoskodni fog a többi gyerekről. Megpróbálhatja, hogy ezt a kedves
embert, Mr. J. L. B. Matekonit is ellássa, és odafigyeljen, hogy a házában
minden tiszta és rendes legyen. Ez lesz az ő feladata.
A gyerekekről az édesanyjuk szokott gondoskodni. Ő nem tartozott ezek
közé a szerencsés gyerekek közé, ezzel tisztában volt. De miért halt meg az
édesanyja? Ma már csak homályosan emlékszik rá. Emlékezett a halálára,
és a többi asszony jajgatására. Emlékezett arra is, hogy a kisbabát kivették a
halott anya karjából, és a földbe tették. Mintha ő ásta volna ki, de nem volt
benne biztos. Talán más tette, és átadta neki a kisfiút. Aztán még arra is
emlékezett, hogy elment onnan, és egy idegen helyen lakott.
Talán egy nap talál egy olyan helyet, ahol végleg ott maradhat. Az jó
lenne. Tudni azt, hogy a hely, ahol vagy, az a te helyed – oda tartozol.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

EGY ERKÖLCS-FILOZÓFIAI PROBLÉMA

V
oltak olyan ügyfelek, akik, amikor elsőre elmondták a történetüket, azonnal
elnyerték Mma Ramotswe együttérzését. Másokkal azonban nem működött,
mert azokat az önzés, a mohóság, vagy időnként a nyilvánvaló paranoia
vezérelte. De az igazi esetek – azok az esetek, amelyek a magánnyomozót
valóban felpezsdítették – összetörhették a szívet. Mma Ramotswe tudta,
hogy Mr. Letsenyane Badule története ilyen.
Bejelentkezés nélkül érkezett, másnap, hogy Mma Ramotswe visszajött a
molepolei útjáról. Ez volt az első nap, hogy Mma Makutsi megkapta az
előléptetését, és segédnyomozó lett. Mma Ramotswe épp azt magyarázta
neki, hogy attól, hogy mostantól magánnyomozó, még titkárnői
kötelezettségei is vannak.
Rájött, hogy mihamarabb tisztázni kell a helyzetet, a félreértések
elkerülése végett.
– Nem tudok titkárnőt is és segédet is alkalmazni egyszerre – mondta. –
Ez egy kis ügynökség. Nincs nagy bevétel. Maga tudja ezt, hiszen ön küldi
ki a számlákat.
Mma Makutsi álla leesett. A legcsinosabb ruháját vette fel, és valamit a
hajával is csinált, kis hegyes pamacsokban állt a feje búbján. Nem nagyon
sikerült ez a frizura.
– Akkor még mindig titkárnő vagyok? – kérdezte. – Még mindig nekem
kell gépelnem?
Mma Ramotswe tagadólag rázta a fejét. – Nem változtattam meg a
szavamat – mondta. – Maga egy magándetektív-helyettes. De valakinek
gépelni kell, nem? Ez is hozzátartozik a magánnyomozó-helyettes
munkájához. Ez, és még más dolgok is.
Mma Makutsi arca felderült. – Akkor rendben van. Megcsinálok
mindent, amit szoktam, de még azon felül is. Nekem is lesznek ügyfeleim.
Mma Ramotswe visszafogta a lélegzetét. Nem állt szándékában Mma
Makutsinak saját ügyfeleket adni. Az elképzelése az volt, hogy a segédje az
ő felügyelete alatt dolgozik. Az esetek feldolgozása az ő saját felelősségét
képezi. De aztán eszébe jutott valami. Fiatal lányként Mochudiban a
vegyeskereskedésben dolgozott, és megrémült, amikor először
megengedték neki, hogy egyedül állítsa össze a rendelést. Az önzés, ha
magának tartja meg az ügyfeleket. Hogy kezdheti el valaki a karrierjét, ha
azok, akik fölötte vannak, minden érdekes munkát megtartanak maguknak?
– Igen – mondta nyugodtan. – Lehetnek saját ügyfelei. De én határozom
meg, hogy melyik ügyet kapja meg. Kezdetben... nem lehetnek a magáé a
fontos kliensek. Kis ügyekkel kell kezdenie, és aztán feljebb haladni.
– Ez teljesen egyértelmű – mondta Mma Makutsi. – Köszönöm,
asszonyom. Nem akarok futni, még mielőtt járni tudnék! Ezt tanították
nekünk a Botswanai Titkárnőképzőben. Először a könnyű dolgokat kell
megtanulni, aztán jöhetnek a nehezek. Nem pedig fordítva.
– Ez jó filozófia – mondta Mma Ramotswe. – Sok fiatalnak manapság
nem tanítják meg ezt. Mindjárt azonnal akarják a nagy feladatokat. A
csúcson akarnak kezdeni, sok pénzzel és egy nagy Mercedesszel.
– Ez buta dolog – mondta Mma Makutsi. – Csináld a kis dolgokat akkor,
amikor fiatal vagy, s aztán nőj fel a nagyobb feladatokhoz később!
– Mmmm – elmélkedett Mma Ramotswe. – Ezek a Mercedes autók nem
tettek jót Afrikának. Biztos nagyon jó autók, de az összes törtető ember
Afrikában ilyet szeretne, még mielőtt megkeresné az árát. Ebből aztán sok
probléma fakad.
– Minél több Mercedes van az országban – erősítette meg Mma Makutsi
–, annál rosszabb az országnak. Ha van olyan ország, ahol nincs egy
Mercedes se, az egy jó hely. Ez biztos.
Mma Ramotswe ránézett a segédjére. Ez érdekes elgondolás volt a
részéről, amit bővebben is megvitathatnak majd később. Most azonban,
még előtte egy-két ügyet meg kell oldani.
– Továbbra is maga készíti a teát – mondta határozottan. – Azt mindig is
nagyon jól csinálta.
– Örömmel teszem – mondta Mma Makutsi mosolyogva.
– Nincs semmi ellenvetésem, miért ne főzhetne egy detektív-helyettes
teát, ha nincs nála fiatalabb, aki megtenné.
Kellemetlen beszélgetés volt, és Mma Ramotswe örült, hogy túl vannak
rajta. Arra gondolt, az lenne a legjobb, ha az asszisztense kapna egy ügyet,
hogy elkerülje a feszültség felgyülemlését Amikor aznap, valamivel
később, Mr. Letsenyane Badule megjött, úgy döntött, hogy ezt az esetet adja
át.
 A férfi egy Mercedesszel jött, de ez egy öreg autó volt, tehát erkölcsileg
jelentéktelen, a hátsó küszöbök mentén rozsdanyomok látszottak, és a
vezető ajtaján mély horpadás ékeskedett.
– Nem vagyok az a fajta, aki magánnyomozóhoz jár – mondta, s idegesen
feszengett az ügyfeleknek fenntartott kényelmes szék szélén. Szemben vele
a két asszony biztatóan mosolygott. A kövér asszony – ő volt a főnök, tudta,
mivel látta a fényképét az újságban – és az a másik azzal a furcsa frizurával
és díszes ruhában, talán az asszisztense.
– Ne legyen zavarban – mondta Mma Ramotswe. – Mindenféle ember jár
ide hozzánk. Nem kell szégyellni, ha segítségre van szüksége.
– Valójában – vetette közbe Mma Makutsi – az erősek azok, akik
segítséget kémek. A gyengék azok, akik szégyellik, hogy idejöjjenek.
Mma Ramotswe bólintott. Úgy tűnt az ügyfelet felbátorította Mma
Makutsi kijelentése. Ez jó jel volt. Nem mindenki tudja, hogyan kell egy
ügyfelet megnyugtatni, és jó előjelnek számított, hogy Mma Makutsi
bemutatta, hogy meg tudja válogatni a szavait.
Mr. Badule már nem szorította olyan görcsösen a kalapja karimáját, és
hátradőlt a székében.
– Nagyon aggódom – mondta. – Minden éjjel felébredek, és nem tudok
újra elaludni. Fekszem az ágyamban, és forgolódom, és nem tudom a
fejemből kiverni ezt a gondolatot. Állandóan ez jár az eszemben, újra és
újra. Egyetlen kérdés, amit időről időre felteszek magamnak.
– És soha nem kap rá választ? – kérdezte Mma Makutsi. – Az éjszaka
nem alkalmas olyan kérdések feltevésére, amire nincs válasz.
Mr. Badule ránézett. – Nagyon igazat beszél, nővérem. Semmi nem
rosszabb az éjszakai kérdéseknél.
Nem szólt, és egy-két pillanatig senki nem beszélt. Aztán Mma
Ramotswe megtörte a csendet.
– Miért nem beszél nekünk magáról, uram? Aztán egy kicsit később
visszatérhetünk arra a kérdésre, ami annyira nyugtalanítja. Az
asszisztensem készít egy csésze teát, és aztán együtt megihatjuk.
Mr. Badule élénken bólogatott. Közel állt ahhoz, hogy könnyekben törjön
ki, és Mma Ramotswe tudta, hogy a teaivás rituáléja, a forró bögre a kézben
majd megoldja a nyelvét, és megnyugtatja a lelkét ennek a szegény
embernek.
– Nem vagyok ismert, fontos ember ~ kezdte Mr. Badule. –Lobatséből
származom. Az édesapám tisztiszolga volt a felső bíróságnál, ahol sok évig
szolgált. Az angoloknak dolgozott, akik két kitüntetést is adtak neki, a
királynő arcképével. Mindennap viselte ezeket, még akkor is, amikor már
nyugdíjba vonult. Amikor elhagyta a szolgálatot, az egyik bíró adott neki
egy kapát, hogy azzal dolgozzon a földjén. A bíró a kapát a
börtönműhelyben rendelte meg, és a rabok a bíró utasítására egy feliratot
égettek a fa nyélbe, egy forró szöggel. így szólt a szöveg: Az első osztályú
tisztiszolgának, Badulénak, aki hűséggel szolgálta Őfelségét és aztán a
Botswanái Köztársaságot ötven évig. Köszönettel a kipróbált és megbízható
alkalmazottnak, Mr. Justice Macleantől, a Botswanai Felső bíróság
szavazóbírójától
Ez a bíró jó ember volt, és velem is kedvesen bánt. Beszélt a Katolikus
Iskola egyik paptanárával, és felvettek az általános iskola negyedik
osztályába. Jól tanultam az iskolában, és amikor jelentettem, hogy az egyik
fiú húst lopott a konyháról, kineveztek megbízott vezetőnek.
Letettem a Cambridge-i vizsgát, és ezután jó állást kaptam a Húselosztó
bizottságnál. Ott is keményen dolgoztam, és szintén jelentettem, ha a többi
alkalmazott húst lopott. Nem azért tettem, mert előléptetésre pályáztam,
hanem azért, mert nem vagyok olyan, aki elnézi a becstelenség bármely
formáját. Ezt nagyon jól megtanultam az apámtól. Mint a felső bíróság
tisztiszolgája mindenféle rossz emberrel találkozott, még gyilkosokkal is.
Látta őket a bíróságon, amint össze-vissza hazudoznak, mert tudták, hogy a
gonosztetteik utolérik őket. Látta, amikor a bíró elítélte őket, a nagy, erős
férfiak, akik megvertek vagy megkéseltek más embereket, milyen rémült,
szipogó kisfiúk lettek. Még azt is mondták, hogy megbánták az összes
bűnüket, s bárcsak ne tették volna.
Ilyen háttérrel nem meglepő, hogy az apám megtanította a fiainak, hogy
legyenek becsületesek, és mindig csak az igazat mondják. Ezért nem
haboztam egy pillanatig se, hogy beáruljam ezeket a becstelen
alkalmazottakat, és a főnökeim nagyon meg voltak elégedve.
„Ön megakadályozta, hogy ezek az emberek ellopják a húst a
botswanaiaktól — mondták. – Nekünk nincs mindenütt szemünk, hogy
lássuk, mit művelnek a beosztottak. Ön segített nekünk.”
Nem vártam jutalmat, de előléptettek. És az új állásomban, a központi
irodában, még több ember lopta a húst, de ezúttal okosabban és kevésbé
feltűnő módon, de mégiscsak húslopás volt. Ezért írtam egy levelet a
főigazgatónak. „így tűnik el a hús, az ön orra elöl, a központi irodában.” A
végén felsoroltam a neveket, ábécé sorrendben, aláírtam a levelet, és
elküldtem.
Ezzel is nagyon meg voltak elégedve, és ennek eredményeképpen újra
előléptettek. Addigra már mindenki, aki becstelenül viselkedett, félt, és
elment a vállalattól. Ettől kezdve nem akadt ilyesfajta munkám. De jól
teljesítettem, és elég pénzt spóroltam össze, hogy saját húsboltot vegyek. A
vállalattól kaptam egy nagy összegű csekket, és sajnálták, hogy elmegyek.
Gaborone szélén nyitottam meg a húsboltot. Talán már látták a Lobatse felé
menő út mentén. Becsületes Húsbolt a neve.
A húsbolt jól megy, de még sincs sok spórolt pénzem. Ennek az oka a
feleségem. Ő divatos hölgy, aki szereti a szép ruhákat de ő nem igazán
szeret dolgozni. Nem bánom, hogy nem dolgozik, csak az idegesít, hogy
olyan sok pénzt költ arra, hogy befonassa a haját, és egy indiai szabóval
csináltasson új ruhákat. Én nem vagyok jól öltözött férfi, de ő egy nagyon
csinos nő.
Az esküvőnk után sok évvel még nem volt gyerekünk. Aztán mégis
terhes lett, és született egy fiunk. Nagyon büszke voltam, az egyetlen
bánatom az volt, hogy az édesapám már nem élt, hogy láthassa a gyönyörű
unokáját.
A fiam nem volt túl szorgalmas. A házunkhoz közeli általános iskolába
írattuk, és állandóan kaptuk a jelzéseket, hogy többet kellene tanulnia, és az
írása nagyon csúnya és tele van helyesírási hibával. A feleségem azt
mondta, hogy magániskolába kellett volna járatnunk, ahol jobb tanárok
vannak, akik rákényszerítenék, hogy szebben írjon, de én attól féltem, hogy
ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Amikor ezt mondtam, nagyon dühös lett. – Ha nem tudod megfizetni –
mondta – elmegyek egy jótékonysági intézménybe, és megkérem őket,
hogy fizessék ki a tandíjat.
– Nincsenek ilyen jótékonysági intézmények – mondtam. – Ha volnának,
mindenki oda menne. Mindenki szeretné a gyerekét magániskolába járatni.
Botswanában minden szülő oda menne segítségért. Ez lehetetlen.
– Igen? Na ne mondd! – mondta. – Holnap beszélek egy jótékonysági
intézménnyel, és meg fogod látni. Csak várj, és meglátod!
Másnap bement a városba, és amikor hazajött azt mondta, hogy minden
el van intézve. — A jótékonysági intézmény kifizeti a Thornhill-i iskola
összes költségeit. Következő félévben már odajárhat
 Meg voltam lepődve. Thornhill, bizonyára tudják, Bomma, egy nagyon jó
iskola és az, hogy a fiam oda fog járni, nagyon izgalmas volt. De el nem
tudtam képzelni, hogy a feleségem hogyan tudta elintézni, hogy
jótékonyságból kifizessék a díjat, és amikor a részletek iránt érdeklődtem,
hogy írjak nekik és megköszönjem, amit tettek, azt válaszolta, hogy az egy
titkos intézmény.
– Vannak olyan intézmények, amelyek nem akarják nagydobra verni a\jó
cselekedeteiket – mondta. – Megkértek, hogy ne szóljak senkinek se róla.
De, ha meg akarod köszönni, írd meg a levelet, és majd én átadom nekik.
Megírtam a levelet, de nem kaptam választ.
– Túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy minden szülőnek írjanak, akinek
segítettek – mondta a feleségem. – Nem értem, mit panaszkodsz. Kifizetik a
díjat, nem? Ne piszkáld őket azokkal a levelekkel.
Csak egy levélről volt szó, de a feleségem mindig eltúlozza a dolgokat,
legalábbis amikor rólam van szó. Rám fogja, hogy „állandóan zabálom a
tököt”, amikor nála jóval kevesebbet eszem. Azt mondja, hogy nagyobb zajt
csinálok, mint egy repülőgép, amikor horkolok, ami pedig nem igaz. Azt
mondja, hogy állandóan a lusta unokaöcsémre költőm a pénzt, és minden
évben több ezer pulát küldök neki. Valójában száz pulát adok neki a
születésnapjára, és száz pulát karácsonyra. Hogy honnan veszi ezt a több
ezer pulát, nem tudom. Azt sem tudom, honnan szerzi a pénzt a fényűző
élethez. Azt állítja, hogy megspórolja a háztartáson, de nem értem, hogy jön
össze. Erről majd egy kicsit később beszélek.
Ne értsenek félre, hölgyeim! Nem vagyok az a férj, aki nem szereti a
feleségét. Nagyon boldog vagyok. Minden nap elmondom, hogy milyen jó,
hogy ilyen csinos nő a feleségem. Olyan hölgy, aki után mindenki
megfordul. Nagyon sok hentesnek a felesége nem túl szép, de én nem
tartozom közéjük. Én vagyok az a hentes, akinek nagyon mutatós felesége
van, és erre nagyon büszke vagyok.
A fiamra is büszke vagyok. Amikor Thornhillbe került, minden
tantárgyból le volt maradva és aggódtam, hogy egy osztállyal lejjebb rakják.
De amikor beszéltem a tanárral azt mondta, hogy nem kell idegeskednem
emiatt, mert a fiú értelmes, és hamar felzárkózik. Azt is mondta, hogy az
okos gyermekek túl tudnak jutni a korábbi nehézségeiken, ha elszánják
magukat, hogy tanuljanak.
A fiam szerette az iskolát. Hamarosan jó jegyeket hozott matematikából,
és a kézírása is annyit változott, hogy az ember azt hinné, hogy egy másik
gyerek írása. Írt egy dolgozatot „A föld eróziójának okai Botswanában”
címmel, ha akarják, egy nap majd megmutatom. Nagyon tartalmas munka,
és azt hiszem, ha így folytatja, egy nap Bányaügyi vagy Vízügyi miniszter
lesz. Csak gondoljanak bele, hogy egy felső bírósági tisztiszolga
unokájaként, és egy közönséges hentes fiaként jut majd erre a posztra!
Azt gondolhatják: Mit panaszkodik itt ez a pasas? Van egy csinos
felesége és egy okos fia. Saját hentesüzlete. Miért panaszkodik? Én
megértem, hogy valaki ezt gondolja, de ez engem nem tesz kevésbé
boldogtanná. Minden éjjel felriadok, és ugyanarra gondolok. Minden nap,
amikor hazajövök a munkából, és látom, hogy a feleségem nincs otthon, tíz
vagy tizenegy óráig várok rá, s a nyugtalanság úgy marcangolja a
gyomromat, mint egy éhes állat. Mert, látják Bomma, az igazság az, hogy
azt hiszem, a feleségemnek van valakije. Tudom, hogy sok férj gyanakszik,
és mindenféléről képzelődnek és remélem, hogy én is ugyanolyan vagyok,
csak képzelgek, de addig nem tudok megnyugodni, ameddig be nem
igazolódik, hogy a félelmem igaz.

Amikor Mr. Letsenyane végre elment az ütött-kopott Mercedesével, Mma

Ramotswe ránézett Mma Makutsira és elmosolyodott.
– Nagyon egyszerű – mondta. – Azt hiszem, ez egy nagyon egyszerű
eset, Mma Makutsi. Egyedül is elboldogul majd ezzel az üggyel.
Mma Makutsi visszament a saját íróasztalához, és lesimította csinos kék
ruháját. – Köszönöm, asszonyom. Megteszek minden tőlem telhetőt.
Mma Ramotswe bólintott. – Igen – folytatta. – Egy férfi és egy unatkozó
feleség egyszerű esete. Megint a régi történet. Egy magazinban olvastam,
hogy a franciák ilyen történeteket szeretnek olvasni. Van egy történet egy
Madame Bovárynak nevezett francia asszonyról, aki pont ilyen volt, nagyon
híres történet. A hölgy vidéken élt, és nem tetszett neki, hogy egy unalmas
ember felesége.
– Jobb az, ha egy unalmas ember felesége – mondta Mma Makutsi. – Ez
a Bováryné nagyon buta volt. Az unalmas emberek nagyon jó férjek.
Mindig hűségesek, és soha nem szöknek meg más asszonnyal. Maga
nagyon szerencsés, hogy eljegyezte magát egy ...
Elhallgatott. Nem szándékosan mondta, de most már késő bánat. Nem
gondolta, hogy Mr. J. L. B. Matekoni unalmas ember; megbízható volt, és
autószerelő, tehát mindenképpen megfelelő férj lesz belőle. Erre gondolt, és
nem arra, hogy a férfi valójában unalmas.
 Mma Ramotswe ránézett. – Egy kivel? – kérdezte. – Szerencsés vagyok,
hogy eljegyeztem magam egy kivel?
Mma Makutsi a cipője orrát nézte. Elöntötte a forróság. A cipői, a
legszebbek az összes közül, három fénylő gombbal a lábfején, visszanéztek,
ahogy a cipők mindig is teszik.
Aztán Mma Ramotswe felnevetett. – Semmi baj! – mondta. – Tudom,
hogy mire gondol, Mma Makutsi. Mr. J. L. B. Matekoni talán nem a
legdivatosabb férfi a városban, de a legjobb emberek egyike. Nyugodtan
meg lehet bízni benne. Soha nem verne át. És azt is tudom, hogy soha nem
lenne semmi titka előttem. Ez nagyon fontos.
Mma Makutsi hálás volt, hogy a főnöke ilyen megértő, és gyorsan
helyeselt.
— Messze a legjobb ember – mondta. – Ha egyszer lesz olyan
szerencsém, hogy találkozom egy ilyen férfival, remélem, hogy megkéri a
kezem.
Újra a cipőjére pillantott, s azok vissza rá. A cipők realisták, gondolta, és
úgy tűnt, mintha ezt mondanák: Nincs esély. Sajnáljuk, de nincs semmi
esély.
– Nos – mondta Mma Ramotswe. – Hagyjuk most a férfiakat, és térjünk
vissza Mr. Baduléra. Mit gondol? Mr. Andersen könyve azt mondja, hogy
kell lennie egy feltételezésnek. Azzal kell kezdeni, hogy ezt a valamit
bizonyítani vagy cáfolni kell. Abban megegyeztünk, hogy Mma Badule
bizonyára unatkozik, de vajon, van-e még valami a háttérben?
Mma Makutsi összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, valami történik.
Valahonnét kap pénzt, ami azt jelenti, hogy egy férfitől kapja. Az iskolai
tandíjat ebből a pénzből spórolja össze.
Mma Ramotswe egyetértett. – Mindössze annyit kell tennie, hogy követi
a nőt, és nézi, hogy merre jár. Lehet, hogy egyenesen ehhez az emberhez
fogja vezetni. Aztán kifigyeli, hogy mennyi ideig maradnak együtt, és
beszél a bejárónővel. Adjon neki száz pulát, és el fogja mesélni az egész
történetet. Az alkalmazottak szeretnek arról beszélni, hogy mi folyik a
gazdájuk házában. Azok meg azt hiszik, hogy a bejárónők nem látnak és
nem hallanak. Tudomást sem vesznek róluk. Aztán, egy nap rájönnek, hogy
a bejárónő kihallgatta és meglátta minden titkukat, és kitálalja az első
személynek, aki szembejön. A bejárónő elmond majd mindent. Majd
meglátja. Aztán maga elmondja Mr. Badulének.
 – Na ez az, amit nem szívesen teszek – mondta Mma Makutsi. – A többi
rendben van, de elmondani ennek a szegény embernek, hogy az a gonosz
felesége mit művel, nem lesz könnyű.
Mma Ramotswe megnyugtatta. – Nem kell aggódni. A
magánnyomozónak majdnem minden alkalommal el kell mondania valami
hasonlóan kellemetlen dolgot, amit az ügyfél tulajdonképpen már tud is. Mi
csak a keresett bizonyítékkal szolgálunk. A kliensek tudnak mindent. Soha
nem mondunk semmi újat.
– Még akkor is – mondta Mma Makutsi. – Szegény ember. Szegény
ember.
– Lehet. – Aztán Mma Ramotswe még hozzátette. – De ne felejtse el,
hogy Botswanában minden kikapós feleségre ötszázötven házasságtörő férfi
jut.
Mma Makutsi füttyentett egyet. – Elég meglepő adat –mondta, – Hol
olvasta?
– Sehol – kacagott Mma Ramotswe. – Én találtam ki. De attól még lehet
igaz.
Csodálatos pillanat volt Mma Makutsi számára, amikor először lépett
akcióba. Nem volt jogosítványa, ezért a nagybátyját kellett megkérnie, aki a
kormány teherautóját vezette, amíg nyugdíjba nem ment, hogy vigye el
kocsival. A nagybácsi egy öreg Austint bérelt, hogy esküvőkre és
temetésekre fuvarozza az embereket. A nagybácsit nagyon feldobta, hogy
ilyen akcióban részt vehet, és felvett egy sötét szemüveget erre az
alkalomra.
Korán mentek a hentesüzlet melletti házhoz, ahol Mr. Badule és a
felesége lakott. Egy kissé megrogyott bungaló volt, pawpaw-val körülvéve,
és ezüstszínűre festett, figyelemre méltó bádogteteje volt. Az udvar
lényegében üres volt, eltekintve a pawpaw-tól, és egy sor satnya rózsanád
kornyadozott a ház előtt. A ház végében, egy drótkerítés mentén, amely a
birtok végét jelezte, sorakoztak a cselédlakások és egy fészer a garázsnak.
Nehéz volt várakozásra alkalmas helyet találni, de végül Mma Makutsi
úgy döntött, hogy a sarkon túl parkoljanak le, félig a kis árusító bódé
takarásában, ahol pirított bogarakat, és légypetével borított szárított húst
lehetett kapni, és azok, akik valami különleges csemegére vágytak, mopani
kukacot vásárolhattak! Nem tiltotta semmi, hogy miért oda álljon az autó;
nagyszerű találkahely volt a szerelmeseknek, vagy bárkinek, aki egy vidéki
rokon érkezését várja valamelyik rozoga busszal, amelyik a francistowni út
felől kanyarodott be.
A nagybácsi izgatott volt, rágyújtott egy cigarettára.
– Sok ilyen filmet láttam már – mondta. – De sohasem álmodtam volna,
hogy valaha én fogom csinálni ezt, itt Gaboronében.
– A magánnyomozó munkája nem olyan vidám – mondta az unokahúg. –
Türelmesnek kell lennünk. A munkánk nagy része üldögélést és várakozást
jelent.
– Tudom – mondta a nagybácsi. – Ezt is láttam a filmekben. A detektívek
ülnek az autójukban és szendvicset esznek, amíg várakoznak. Aztán valaki
elkezd lövöldözni.
Mma Makutsi felemelte a szemöldökét. – Botswanában nincs lövöldözés
– mondta. – Mi egy civilizált ország vagyunk.
Sokatmondó hallgatásba merültek, figyelték az embereket, akik elkezdték
a napi ügyeiket intézni. Hét órakor a Badule ház ajtaja kinyílt, és egy fiú
jött ki, a thomhilli iskola jellegzetes egyenruhájába öltözve. Egy pillanatra
megállt a ház előtt, megigazította az iskolatáskája pántját, aztán végigment
a kapuhoz vezető ösvényen.
Aztán fürgén balra fordult, és nagy léptekkel haladt előre az úton.
– Ez a fiú – mondta Mma Makutsi lehalkítva a hangját, bár valószínűleg
senki sem hallhatta meg. – Ösztöndíjat kapott a thornhilli iskolába. Nagyon
okos fiú, szép kézírással.
A nagybácsi érdeklődéssel nézte.
– Leírjam? – kérdezte. – Készíthetek egy feljegyzést arról, hogy mi
történik.
Mma Makutsi már kezdte magyarázni, hogy ez nem szükséges, de aztán
meggondolta magát. Legalább addig is csinál valamit, meg aztán ettől
senkinek nem lesz semmi baja. így a nagybácsi feljegyezte egy
papírdarabkára, amit a zsebéből húzott elő: „Badule fiú hétkor indult el
otthonról, gyalog az iskolába.”
A nagybácsi megmutatta a feljegyzést, és Mma Makutsi helyeselve
bólintott.
– Nagyon jó detektív lennél, bácsikám! – mondta, majd hozzátette: – Kár,
hogy már öreg vagy.
Húsz perccel később Mr. Badule jött ki a házból, és átment a húsboltba.
Kinyitotta az ajtót, és beengedte a két inast, akik egy fa alatt vártak rá.
Néhány perccel később az egyik inas, aki egy vérrel pöttyözött kötényt
viselt a ruhája felett, kijött és kihozott egy nagy rozsdamentes acéltálcát,
amit az épület oldalában lévő csap alatt lemosott. Aztán két vevő érkezett,
az egyik gyalog jött, a másik egy minibuszról szállt le, amelyik a kifőzdén
túl állt meg.
„Vevők a boltban” – írta a nagybácsi. „Csomaggal távoznak.
Valószínűleg hús van benne.”
Most is megmutatta a feljegyzést az unokahúgának, aki helyeslőén
bólintott.
– Nagyon jó. Nagyon hasznos. De minket a nő érdekel — mondta. –
Hamarosan itt az ideje, hogy csináljon már valamit.
További négy órán keresztül vártak. Aztán, röviddel tizenkettő előtt,
amikor az autó már fullasztóan forró volt a nap melegétől, és Mma
Makutsinak elege lett abból, hogy a nagybátyja részletes feljegyzést készít
mindenről, észrevették, hogy Mma Badule megjelenik a ház előtt, és a
garázshoz megy. Ott beszállt az ütött-kopott Mercedesbe és hátramenetben
lement a felhajtóról. Erre a jelre várt a nagybácsi, hogy beindítsa a motort,
és tisztes távolból követte a Mercedest a város felé.
Mma Badule gyorsan vezetett, a nagybácsi alig tudta tartani véle a
sebességet az öreg Austinnal, de még szem előtt volt, amikor a Nyerere
drive-on befordult egy nagy ház kocsifelhajtójára. Lassan elhajtottak
mellette, és látták, amint kiszáll a kocsiból és elindul az árnyékos veranda
felé. Aztán a csodálatos kerti növényzet – sokkal dúsabb, mint azok a
nyomorúságos pawpaw-ok a hentesüzlet körül –, eltakarta őt a szemük elöl.
De ennyi elég is volt. Lassan befordultak a sarkon, és egy jacaranda-fa
alatt leparkoltak az út szélén.
– Most mi legyen? – kérdezte a nagybácsi. – Megvárjuk, amíg kijön?
Mma Makutsi bizonytalan volt. – Nem sok értelme van itt üldögélni –
mondta. Bennünket inkább az érdekelne, hogy mi történik abban a házban.
Eszébe jutott Mma Ramotswe tanácsa. A legnagyszerűbb
információforrásként kétségkívül az alkalmazottakra lehet leginkább
számítani, ha rá lehet ókét venni arra, hogy beszéljenek. Éppen ebédidő
volt, így az asszonyoknak dolguk van a konyhában. De egy óra múlva ők is
megebédelnek, és visszajönnek a szolgálati lakásba. Azt már könnyen
elérik, a keskeny közön keresztül, ami a házak végében fut. Akkor majd
beszélhet velük, és egy ropogós, új ötvenpulást ígér nekik, amit Mma
Ramotswe adott át neki előző este.
 A nagybácsi el akarta őt kísérni, és Mma Makutsinak nagy nehézséget
okozott, hogy meggyőzze, hogy egyedül is be tud menni.
– Veszélyes lehet! – mondta a férfi. – Lehet, hogy védelemre lesz
szükséged!
Az asszony elhárította az ellenvetéseit. „Veszélyes, bácsikám? Mióta
olyan veszélyes Gaborone közepén háztartási alkalmazottakkal beszélgetni,
fényes nappal?
A nagybácsi nem válaszolt, mindamellett aggodalmasan nézett, amikor
az unokahúga egyedül hagyta az autóban, és elindult a hátsó kapu felé.
Látta, hogy egy kissé tétovázik a kis, fehérre meszelt épület mögött, ahol az
alkalmazottak laktak, mielőtt bement az ajtón, aztán elveszítette őt szeme
elől. Elővette a ceruzáját, megnézte az időpontot, és felírta: Mma Makutsi
belép az alkalmazottak szállására 2 óra 10 perckor.
Ketten voltak, ahogy előre sejtette. Az egyik idősebb volt a másiknál, a
szeme körül szarkalábak virítottak. Terebélyes, nagymellű asszonyság volt,
zöld uniformisban, és egy pár fehér házicipőt viselt, amilyent a nővérek
szoktak hordani. A fiatalabb nő, a húszas éveinek a közepén járhatott,
egyidős lehetett Mma Makutsival. Piros kötényt hordott, és az arca
pirospozsgás volt. Más ruhában, más arcfestékkel akár felszolgálónak is
elmehetett volna. Lehet, hogy az is, gondolta Mma Makutsi.
A két asszony értetlenül nézett rá, különösen a fiatalabb látszott
mogorvának.
– Kop-kop – köszönt Mma Makutsi udvariasan, olyan mozdulattal,
mintha az ajtón kopogott volna. így kellett tennie, mert bár az asszonyok
nem voltak benn a házban, nem voltak egészen kinn sem, mert két széken
üldögéltek az épület előtti nyitott verandán.
Az idősebb asszony végigmérte a látogatót, kezét felemelte, hogy
beárnyékolja a szemét a kora délutáni éles fényben.
— Dumela, Mma. Jól van?
Miután udvariasan köszöntötték egymást, csend támadt. A fiatalabb
asszony a kis, megfeketedett vízforralót piszkálta egy fapálcikával.
– Beszélni szeretnék magukkal, nővéreim – szólt Mma Makutsi. –
Szeretnék valamit megtudni arról az asszonyról, aki meglátogatta ezt a
házat, akinek az a Mercedes-e van. Ismerik őt, ugye?
A fiatalabb cselédlány leejtette a pálcikát. Az idősebb bólintott. „Igen,
ismerjük azt az asszonyt.”
– Ki ő?
 A fiatalabb ismét a pálcikával foglalatoskodott, és ránézett Mma
Makutsira. – Egy nagyon fontos hölgy. Eljön a házhoz, leül a székekbe és
teát iszik. Hát ez ő!
A másik kuncogott. – De nagyon fáradt asszony – mondta. – Szegény
asszony, olyan keményen dolgozik, hogy sokat kell feküdnie a
hálószobában, hogy visszanyerje az erejét.
A fiatalabb nevetésben tört ki. – Óh, igen! – mondta. – Sokat kell
pihennie a hálószobában. Az úr segít neki a lábait pihentetni. Szegény
asszony!
Mma Makutsi csatlakozott a nevetésükhöz. Azonnal tudta, hogy sokkal
könnyebb lesz a dolga, mint ahogy elképzelte. Mma Ramotswénak igaza
volt, mint mindig; az emberek szeretnek beszélni, és különösen olyan
személyekről, akik bosszantják őket valamilyen módon. Mindössze csak az
ellenszenvet kellett felfedezni, s aztán ez az ellenszenv megtette a magáét.
Megtapogatta a zsebében a két darab ötven pulást; lehet, hogy nem is kell
majd kiadnia végül. Ha így lesz, akkor megkéri Mma Ramotswét, hadd
adhassa ezt át a nagybátyjának fizetségképpen.
– Ki az a férfi, aki itt lakik? – kérdezte. – Nincs saját felesége?
A kérdés olaj volt a tűzre, s mindketten harsányan nevetni kezdtek. –
Dehogynem, van neki felesége – mondta az idősebbik. – Kinn lakik a
faluban, Mahalaype mellett. Hétvégeken jár hozzá. Ez a hölgy itt a városi
asszonya.
– És a falusi asszony tud a városi nőről?
– Nem – mondta az idősebbik. – Nem tetszene neki. Ő egy katolikus
asszony, és nagyon gazdag. Az apjának négy üzlete van és vett egy nagy
farmot is. Aztán emberek jöttek, és bányát létesítettek a farmon, ezért az
asszonyt kifizették, és jó sok pénzt kapott. Ezen a pénzen vette ezt a házat a
férjének. De az asszony nem szereti Gaboronét.
– Ő olyan, aki soha nem akarja elhagyni a falúját – szólt közbe a
fiatalabb szolgáló. – Vannak ilyen emberek. A férje itt él és valamilyen
vállalkozást vezet, ami az asszonyé. De minden pénteken haza kell mennie,
ahogy a kisdiák hazamegy a hétvégére.
Mma Makutsi a vízforralóra nézett. Nagy volt a forróság aznap, és
kíváncsi volt, vajon megkínálják-e teával. Szerencsére az idősebb asszony
észrevette a pillantását, és megkínálta.
– Még valamit mondok önnek – mondta a fiatalabb szolgáló, miközben
meggyújtotta a petróleumfőzőt a teáskanna alatt. – Én szívesen írnék a
feleségnek egy levelet, és elmondanám neki a másik asszonyt, ha nem
félnék, hogy elveszítem az állásomat.
– Azt mondta nekünk – mondta a másik –, ha elmondjuk a feleségének,
akkor azonnal kirak bennünket. A férfi jól megfizet bennünket. Többet
fizet, mint bárki ebben az utcában. Ezért nem akarjuk elveszíteni a
munkánkat. Befogjuk a szánkat...
Elhallgatott, és abban a pillanatban mind a két asszony ijedten egymásra
nézett.
– Jaj! – kiáltott a fiatalabb. – Mit csináltunk? Miért mondtuk el ezeket
magának? Mahalaypéből jött? A feleség küldte magát? Nekünk végünk.
Micsoda hülye nők vagyunk! Jaj!
– Nem – mondta gyorsan Mma Makutsi. – Nem ismerem a feleséget.
Nem is hallottam még soha róla. Engem a másik asszonynak a férje kért
meg, hogy nézzek utána, mit művel. Ennyi az egész.
A két alkalmazott kissé megnyugodott, de az idősebb még mindig
aggodalmaskodott. – De ha maga elmondja neki, hogy itt mi történik, a férj
idejön és balhét csinál, s alkalmasint elmondja a férfi feleségének, hogy az
urának van egy másik nője. Akkor is végünk van. Nincs semmi különbség.
– Nem – mondta Mma Makutsi. – Nekem nem kell beszámolnom arról,
hogy itt mi folyik. Elég, ha annyit mondok, hogy egy másik férfival
találkozik az asszony, de nem tudom, hogy ki az. Neki teljesen mindegy.
Amit tudnia kell, az az, hogy van egy másik férfi. Az nem számít, hogy
kicsoda.
A fiatalabb súgott valamit a másiknak, aki összeráncolta a homlokát.
– Mi baj, Mma? – kérdezte Mma Makutsi.
Az idősebb ránézett. – A húgom a fiúról kérdezett. Tudja, van egy fiú,
aki ezé a szép nőé. Mi nem kedveljük a nőt, de szeretjük a kisfiút. És a fiú,
tudja, ezé az emberé, nem a másiké. Mindkettőjüknek egyformán nagy
orruk van. Semmi kétség efelől. Csak rájuk kell nézni, és azonnal látható.
Ez a férfi a fiú apja, még akkor is, ha a másikkal lakik. Minden délután
iskola után idejön. Az anyja azt mondta a gyereknek, hogy soha nem
beszélhet az apjának arról, hogy idejár, és a fiú ezért ezt titokban tartja. Ez
nagyon helytelen. A fiúkat nem lenne szabad ilyen hazugságokra tanítani.
Hova jut Botswana, ha ilyen becstelen fiaink lesznek? Isten megbüntet
minket, biztos vagyok benne. Nem így van?
Mma Makutsi gondterheltnek látszott, amikor visszament az árnyékban
parkoló Austinhoz. A nagybácsi elaludt, és a szája szélén kicsurgott a nyála.
Az asszony enyhén megrázta az inge ujját, s a nagybácsi felriadt.
– Ah! Nincs semmi bajod? Örülök, hogy itt vagy!
– Mehetünk! – mondta Mma Makutsi. – Mindent tudok, amire kíváncsi
voltam.
Egyenesen az Első Női Detektív irodába mentek. Mma Ramotswe nem
volt ott, és Mma Makutsi kifizetett a nagybátyjának ötven pulát, és leült az
asztalához, hogy megírja a jelentését.
„Az ügyfél félelme beigazolódott” – írta. „A felesége évek óta jár egy
másik férfihoz, aki egy gazdag, katolikus asszony férje. A gazdag feleség
nem tud az ügyről. A fiú ezé a férfié, és nem az ügyfél gyermeke. Nem
igazán tudom, mit tegyek, de azt hiszem a következő választásaink vannak:
(a) Elmondunk mindent az ügyfélnek, amit megtudtunk. Ezt
kérte tőlünk. Ha nem mondjuk el neki, akkor
félrevezetnénk őt. Amikor felvállaltuk az ügyet, nem azt
ígértük, hogy mindent elmondunk? Ha ez így van, akkor így
kell tennünk, mert be kell tartanunk az ígéreteinket. Ha nem
tartjuk be az ígéreteinket, akkor nem lesz semmi különbség
Botswana és (Nigéria) egy másik bizonyos afrikai ország
között, amit nem akarok megnevezni itt, de tudom, hogy ön
tudja.
(b) Elmondjuk az ügyfélnek, hogy létezik egy másik férfi, de nem
tudjuk, hogy ki az. Ez tulajdonképpen igaz, mert nem tudom, hogy
hívják a férfit, bár tudom, hogy melyik házban lakik. Nem szeretek
hazudni, mivel hiszek Istenben. De Isten néha elvárja, hogy
végiggondoljuk, mi lesz az eredménye annak, ha valakinek
megmondunk valamit. Ha elmondjuk az ügyfélnek, hogy a gyerek nem
az ő fia, nagyon szomorú lesz. Olyan, mintha elveszítené a gyerekét.
Ettől boldogabb lesz? Isten azt akarná, hogy boldogtalan legyen?
Ha mindent elmondunk az ügyfélnek, nagy veszekedés lesz, és
akkor az apa nem fogja tudni tovább fizetni a gyerek iskoláztatási
költségeit, mint ahogy jelenleg megteszi, A gazdag asszony megtiltja,
és ettől a gyerek fog szenvedni. El kell mennie abból az iskolából.
Ezen okoknál fogva nem tudom, hogy mit csináljak.”

Aláírta a jelentést és lerakta Mma Ramotswe íróasztalára. Aztán felállt,

és kinézett az ablakon, túl az akáciafákon, fel a széles, forrós ágtól izzó
égboltra. A Botswanái Titkárnőképző nagyon jól kiképezte, és nagyon jó
érzés volt, hogy 97 %-kal végzett. De nem tanítottak erkölcsi filozófiát, és
neki fogalma sincs, hogyan oldja meg ezt a dilemmát, amit a sikeres
nyomozás hozott elő. Ezt szívesen Mma Ramots-wéra hagyja, aki bölcs
asszony. Sokkal több élettapasztalata van, mint neki, és tudni fogja, mit kell
csinálni.
Mma Makutsi készített magának egy csésze teát, és kinyújtózkodott a
székében. Ránézett a három fénylő gombtól csillogó cipőjére. Tudják-e a
választ? Lehet, hogy igen.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

UTAZÁS A VÁROSBA

M
ma Makutsi fényes sikerének reggelén, Mr, Letsenyane kétségkívül kényes
ügyének nyomozása napján, Mr. J. L. B. Matekoni a Tlokweng Úti Gyors
Motor cég tulajdonosa, s minden kétséget kizáróan Botswana egyik
legügyesebb autószerelője, elhatározta, hogy a frissen beszerzett mostoha
gyerekeivel bemegy egy bevásárlókörútra a városba. A gyermekek
megérkezése a házba megzavarta a rossztermészetű bejárónőt, Mma
Florence Pekót, és őt is kétségek és aggodalom közé hajtotta, ami időnként
pánikba csapott át. Nem mindennap esik meg, hogy az ember elmegy
megszerelni egy vízpumpát és két gyermekkel tér haza, akik közül az egyik
kerekesszékhez van kötve. Ettől kezdve a nyakába vesz egy olyan erkölcsi
kötelezettséget, ami azzal jár, hogy amíg kiskorúak, neki kell gondoskodni
róluk, illetve a tolószékes leányka esetében, kihat az egész életére. Hogyan
sikerült Mma Silvia Potokwanénak, az árvaház túlbuzgó igazgatónőjének
elérni, hogy magára vállalja a gyermekek gondozását, azt még most sem
érti. Korábban már volt szó ilyesmiről, és akkor ő mondta, hogy majd vállal
gyereket, de hogy éppen most hogy sikerült őt ilyen helyzetbe hozni? Mma
Potokwane úgy viselkedett, mint egy ravasz ügyvéd a tanú kihallgatásakor.
Valamilyen közömbös témában kicsikarja a beleegyezést, majd mielőtt a
tanú feleszmélne, egy teljesen más felvetésre is beleegyezően válaszol.
Mindenesetre, a gyermekek megérkeztek, és már túl késő volt bármit is
tenni ellene. Miközben a Tlokweng Úti Gyors Motor irodájában ülve egy
halom papírmunka fölött elmélkedett, két döntést hozott. Az egyik, hogy
felvesz egy titkárt – ez egy olyan döntés, amiről tudta, hogy soha nem jut el
a kivitelezésig, még akkor sem, ha eldöntötte –, a második az volt, hogy
abbahagyja a töprengést arról, hogyan jutottak hozzá a gyermekek, és arra
fog koncentrálni, hogyan legyen tovább. Végül is, ha nyugodtan és
kívülállóként szemléli a helyzetet, sok szempontból pozitívnak tekinthető.
A gyermekek nagyszerűek voltak – elég volt hallani a kislány bátorságának
a történetét ahhoz, hogy erre rájöjjön – és az életük hirtelen jóra fordult.
Tegnap még ők ketten is a százötven árvaházi gyerek közé tartoztak. Ma
már saját otthonuk volt, külön szobával, és egy apával – igen, most már ő is
apa! –, aki saját autószerelő műhellyel rendelkezett. Nem volt hiány
pénzben; bár nem volt feltűnően gazdag ember, Mr. J. L. B. Matekoni
tökéletesen elégedett volt. A műhelyen és a házon nem volt adósság, és a
Botswanai Barclays bankban három számlán gyülekezett a pénz. Bátran
szemébe nézhetett akármelyik Botswanai Kereskedelmi kamarai tagnak, és
elmondhatta; „Soha nem tartoztam egy pennyvel sem. Egyetlen eggyel
sem.” Hány üzletember mondhatja ezt el manapság? Legtöbbjük hitelből él,
s hasra esnek az előtt az önelégült Mr. Timon Mothokoli előtt, aki az üzleti
hiteleket ellenőrzi a bankban. Hallotta, ha végigmegy a kocsijával a Kaunda
úton munkába menet, legalább öt ember ajtaja előtt megy el, akiknek vacog
a foga a félelemtől. Mr. J. L. B. Matekoni ha akarta, mellőzhette Mr.
Mothokolit, ha találkozott vele a Mallon, nem mintha valaha is tett volna
ilyet, persze.
Ha tehát megteheti, gondolta Mr. J. L. B. Matekoni, miért ne költse a
pénze egy részét a gyermekekre? Intézkedik a taníttatásukról,
természetesen, és nem volt semmi akadálya, hogy ne mehessenek
magániskolába. Ott jó tanáraik lesznek. Olyan tanárok, akik mindent tudnak
Shakespeare-ről és a geometriáról. Mindent megtanulhatnak, amire a
munkájukhoz szükségük lesz. A fiú talán... Nem, ez azért már túl sok volna,
de nagyon jóleső gondolat volt. Talán a fiú mutat némi érdeklődést a
műszaki dolgok iránt, s egy nap átveszi tőle a Tlokweng Úti Gyors Motor
cég irányítását. Mr. J. L. B. Matekoni néhány pillanatig beleringatta magát a
gondolatba: a fia, az ő fia, elégedetten áll a műhely előtt, megtörli a kezét
egy olajos rongyban, miután egy bonyolult sebváltóval végzett. A
háttérben, ő és Ramotswe asszony, ülnek az irodában, sokkal öregebben,
mint most, és ősz hajjal teát iszogatnak.
Az még sokára lesz, és hogy ezt a boldog végkifejletet elérjék, addig sok
mindent kell tennie. Először is, beviszi őket a városba, és új ruhákat vásárol
nekik. Az árvaház, szokás szerint, nagylelkűen majdnem új ruhákkal
bocsátotta el őket, de ez nem ugyanaz, mintha boltban vásárolt, saját ruhát
kapnak. Úgy képzelte, hogy ezek a gyerekek ezt a luxust még csak nem is
ismerik. Soha nem bontottak ki még a csomagolásból vadonatúj ruhát, hogy
felpróbálják, s még nem érezték az orrukkal az új tennék utánozhatatlan
illatát. Még aznap reggel, azonnal elmegy velük, és megveszi nekik azokat
a ruhákat, amikre szükségük van. Aztán elviszi őket az illatszerboltba is, és
a lányka vásárolhat magának krémeket és sampont, és más kozmetikumot,
amit alanyok szeretnek. Otthon csak karbolszappan volt, és a kislány ennék
jobbat érdemel.

Mr. J. L. B. Matekoni előhozta a régi zöld teherautót a garázsból, amelynek

a hátuljában bőségesen volt hely a kerekesszék számára. A gyerekek a
verandán ültek, amikor hazaérkezett; a fiúcska talált egy botot, amire egy
madzagot kötött valamilyen okból, és a kislány egy tejesköcsögre való
terítőt horgolt. Az árvaházban megtanították a gyerekeket horgolni, és
némelyik díjakat is nyert a szép mintákkal. Tehetséges a kislány, gondolta
Mr. J. L. B. Matekoni; a kislány mindent meg tud majd csinálni, ha
lehetőséget kap rá.
A gyerekek udvariasan köszöntek neki, és bólintottak, amikor
megkérdezte, hogy a bejárónő adott-e nekik reggelit. Megkérte, hogy jöjjön
korán, és vigyázzon a gyerekekre, amíg ő bement a műhelybe, kissé meg is
lepődött, amikor az alkalmazott beleegyezett. A konyha felől most azonban
különös hangok jöttek – csapkodás és vagdalózás, a bejárónő ezt akkor
szokta csinálni, ha rossz hangulatban van – s ezzel jelezte a jelenlétét.
A bejárónő savanyú képpel fordult utánuk, s tekintetével követte az öreg
kocsit, amíg el nem tűnt szeme elől a régi Botswanai Védelmi Erők
klubjánál, amiben Mr. J. L. B. Matekoni és a két gyerek a város felé
zötykölődött. A rugók el voltak gyötörve, s csak nehezen lehetett kicserélni
őket, mert a gyártó már rég csak a történelmi emlékekben él. De a motor
még működött, és a döcögős utazás nagy gyönyörűséget szerzett a
kislánynak és a kisfiúnak. Mr. J. L. B. Matekoni meglepődött, amikor a
kislány érdeklődést mutatott az autó őstörténete iránt, azt kérdezgette, hogy
milyen öreg és hogy sok olajat használ-e.
– Úgy hallottam, hogy az öreg motorok több olajat fogyasztanak –
mondta. – Igaz ez, uram?
Mr. J. L. B. Matekoni beszélt neki a kopott motoralkatrészekről, és hogy
mennyire nehéz hozzájutni, és a lányka érdeklődéssel hallgatta. A fiút
ellenben egyáltalán nem érdekelte. Nem baj, van még idő. Elviszi majd őt a
műhelybe, és ráveszi az inasokat, hogy mutassák meg neki, hogyan kell
levenni a kerekekről a csavaranyát. Ezt a feladatot egy gyerek is el tudta
végezni, még egy ekkora is, mint ő. Korán kell elkezdeni az autószerelést.
Ez művészet, amit ideális esetben a gyerek az apja mellett tanulhat meg. Az
Úr maga is nem az apja műhelyében lett ács? Mr. J. L. B. Matekoni
elgondolkodott, Ha az Úr ma megjelenne, valószínűleg autószerelő lenne,
töprengett. Ez nagy megtiszteltetés lenne az autószerelők számára. Ahhoz
sem fér kétség, hogy Afrikát választaná: manapság Izrael túl veszélyes hely.
Valójában, minél tovább gondolkodott rajta, annál valószínűbbé vált, hogy
Botswanát választaná, ott is elsősorban Gaboronét. Ez pedig különösen
nagy megtiszteltetés lenne a botswanai embereknek; de ez nem fog
megtörténni, és ezért nincs is értelme tovább ezen elmélkedni. Az Úr nem
jön vissza a Földre; megkaptuk az esélyt, és sajnos, nem éltünk vele.
Az autóval a Brit Bizottság épülete mellett parkolt le, s látta, hogy
őexcellenciája fehér Range Rovere az ajtó előtt áll. A legtöbb diplomata
autót a nagy szerelőműhelyekbe vitték, ahol fejlett diagnosztikai műszerek
álltak rendelkezésre, és hatalmas számlákat nyújtottak be, de őexcellenciája
ragaszkodott Mr. J. L. B. Matekonihoz.
– Látod azt az autót ott? – kérdezte Mr. J. L. B. Matekoni a fiútól. – Az
egy fontos jármű. Én jól ismerem azt az autót.
A fiú lenézett a földre és nem szólt semmit.
– Nagyon szép fehér autó – mondta a lány a férfi háta mögül. – Olyan
mintha egy kerekeken guruló felhő volna.
Mr. J. L. B. Matekoni hátrafordult és a lányra nézett.
– Nagyon szépen beszéltél arról az autóról – jegyezte meg. – Nem fogom
elfelejteni.
– Hány hengere van egy ilyen autónak? – folytatta a lány. –Hat?
Mr. J. L. B. Matekoni mosolygott, és visszafordult a fiúhoz. – Nos –
mondta. – Mit gondolsz, hány henger van annak az autónak a motorjában?
– Egy? – kérdezte a fiú csendesen, közben egyfolytában a földet nézte.
– Egy! – csúfolta a nővére. – Ez nem egy kétütemű autó!
Mr. J. L. B. Matekoni szeme kikerekedett. – Kétütemű? – Hol hallottál
kétütemű motorokról?
A lány vállat vont. – Mindig is tudtam róluk – mondta. –Nagyon zajosak,
és az olajat össze kell keverni a benzinnel. Ilyenek főleg a kis
motorkerékpárokon vannak. Senki nem szereti a kétütemű motorokat.
Mr. J. L. B. Matekoni bólintott. – Nem. Egy kétütemű motorral sok baj
van. – Elhallgatott. – Na ne álljunk itt, motorokról beszélgetve. Be kell
mennünk az üzletekbe és meg kell vásárolnunk a ruhákat, meg amire
szükségetek van.

Az eladók kedvesek voltak a kislánnyal, és elmentek vele a próbafülkébe,

hogy segítsenek felpróbálni a ruhákat, amelyeket kiválasztott az
állványokról. Szerény ízlése volt, és következetesen a lehető legolcsóbb
ruhákat választotta, s azt mondta, hogy azokat szeretné. A fiút jobban
érdekelte a vásárlás; a legélénkebb ingeket választotta, és egy pár fehér
cipőre áhítozott, amire a nővére azt mondta, hogy nem praktikus.
– Ne engedjük meg, hogy azt vegye, uram! – mondta a lány Mr. J. L. B.
Matekoninak. – Rövid idő alatt piszkos lesz és akkor csak a sarokba dobja.
Nagyon hiú gyerek.
– Értem – tűnődött Mr. J. L. B. Matekoni. A fiú tisztelettudó és jól nevelt
volt, de a korábbi elképzelése, hogy a fia majd kinn áll a Tlokweng Úti
Gyors Motor műhely előtt, halványulni kezdett. Egy másik kép jelent meg a
szemei előtt, a fiú szép fehér ingben és öltönyben... De lehet, hogy az sem
lesz igaz.
Befejezték a vásárlást, és visszafelé vették az irányt a széles köztéren a
postahivatal előtt, amikor egy fényképész szólította meg őket.
– Készíthetek egy fényképet önökről – ajánlkozott. – Itt és most.
Odaállnak a fa alá, és én elkészítem a fényképet. Azonnal. Csak ennyi. Egy
kedves családi kép.
– Szeretnétek? – kérdezte Mr. J. L. B. Matekoni. – Egy fénykép, ami
emlékeztet majd az első bevásárló-körutunkra.
A gyerekek felragyogtak.
– Igen! – mondta a lány, majd hozzátette: – Nekem még soha nem volt
fényképem.
Mr. J. L. B. Matekoni mozdulatlanul állt. A lányka, tizenegynéhány
évesen, még nem volt lefényképezve. Nem volt emléke a gyerekkorából,
semmi, ami emlékeztethetné, hogy milyen volt. Nem volt semmije, egy
képe, amire azt mondhatná: „Ez vagyok én”. És ez azt is jelenti, hogy soha
senki nem akart róla egy képet; egész egyszerűen nem kellett senkinek.
A férfi visszatartotta a lélegzetét, és egy pillanatra sajnálat fogta el a
gyerekek iránt; a sajnálat szeretettel keveredett. Ő megadja nekik mindezt.
Majd kárpótolja őket. Mindenük meglesz, ami a többi gyereknek, amit a
többi gyerek magától értetődőnek vesz; a szeretetet, az éveken át elveszett
sze-retetet pótolni fogja, apránként, amíg a mérleg egyenesbe nem billen.
A kerekesszéket a fa elé gurította, ahol a fényképész a szabadtéri
stúdióját berendezte. Aztán a mester felállította a háromlábat a porban, a
kamera mögé kuporodott, és felemelte a kezét, hogy odafigyeljenek rá.
Kattanás hallatszott, amit halk berregés követett, s ahogy a varázsló
bemutatja a trükköt, olyan mozdulattal húzta le a fotós a védőréteget a
képről, s addig fújta, amíg meg nem száradt a kész fénykép.
A lány elvette, és mosolygott. Aztán a fényképész a fiút állította be, aki a
háta mögött összefogta a kezét, s szélesen vigyorgott. Következett az újabb
színházi előadás, s az öröm a gyerek arcán.
– Na – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Kirakhatjátok a szobátokban.
Később majd lesz még több fényképetek is.
Megfordult, és a kerekesszéket akarta irányítani, de hirtelen megállt, a
kezei az oldalán lógtak, mozdulatlanul, bénultam
Mma Ramotswe állt előtte, a jobb kezében egy kosár, levelekkel. A
postára igyekezett, amikor meglátta a férfit, és megállt. Mi folyik itt? Mit
csinál Mr. J. L. B. Matekoni, és kik ezek a gyermekek?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A SÉRTŐDÖTT, GONOSZ BEJÁRÓNŐ AKCIÓJA

F
lorence Peko, Mr. J. L. B. Matekoni savanyú, elégedetlen bejárónője azóta
szenved súlyos fejfájástól, mióta Mma Ramotswét bemutatták neki, mint a
gazdája jövendőbelijét. Hajlamos volt arra, hogy a stressz fejfájást váltson
ki nála, és ezt bármi okozhatta. A bátyja bírósági tárgyalása, például,
fejfájások sorozatát jelentette. Minden hónapban, amikor elment
meglátogatni őt az indiai szupermarket közelében lévő börtönben, már
azelőtt rátört a fejfájás, mielőtt beállt volna a látogatók hosszú sorába, akik
szintén beszélőre jöttek. A bátyját lopott autók miatt ítélték el, bár ő
tanúskodott mellette. Azt vallotta, hogy részt vett egy találkán, ahol a bátyja
elvállalta, hogy vigyáz egy barátja autójára. Az egész történet egy
koholmány. Tudta, hogy a fivére megérdemelten kapta a büntetést. Azok a
bűnesetek, amiért öt évet kapott, csak töredékét képezték annak, amit
valóban elkövetett. De ez nem volt érdekes: ő annyira feldühödött az
ítéleten, hogy a bíróságon a rendőrtisztek előtt nagyjelenetet rendezett,
kiabált, hadonászott. A testület, már éppen távozóban volt, de visszatért a
helyére, és elrendelte, hogy Florence megjelenjen előttük.
– Ez a törvényszék – mondta a bírónő. – Meg kell értenie, hogy itt nem
ordítozhat sem a rendőrtisztekkel sem bárki mással. Azonkívül szerencséje
van, hogy a vádló nem ítélte el önt hamis tanúvallomás miatt, azokért a
hazugságokért, amiket ma itt előadott.
Florence elhallgatott, és szabadon engedték. Ez azonban csak fokozta az
igazságtalanság-érzetét. A Botswanai Köztársaság nagy hibát követett el,
amikor a testvérét börtönbe küldte. Sokkal rosszabb emberek voltak
szabadon, őket miért hagyják futni? Hol az igazság, ha olyan emberek,
mint... A lista hosszú volt, és érdekes egybeesésként, hármat ő is ismert,
kettőt egészen közelről.
Ezek egyikét, Mr. Philemon Leannyét kérte most meg, hogy segítsen. A
férfi tartozott neki egy szívességgel. A férfi egyszer azt mondta a
rendőrségnek, hogy a nővel volt, amikor nem is volt vele, és ez ráadásul
akkor történt, amikor a nőt hamis tanúzásért bírói figyelmeztetésben
részesítették, és óvatosnak kellett lennie a hatóságok előtt. Philemon
Leannyét egy gyorsétkezdénél ismerte meg az African Mallon. A férfi azt
mondta, hogy elege volt a bárban lévő lányokból, és becsületes lányokkal
akar megismerkedni, akik nem veszik el a pénzét, és nem fizettetnek vele
italt maguknak.
– Olyanokkal, mint te vagy – mondta a férfi csábosán.
Ez hízelgett a nőnek, és az ismeretségük virágba szökkent. Ugyan
megesett, hogy hónapok is elteltek, míg látták egymást, de a férfi időnként
megjelent és hozott neki ajándékokat – egyszer egy ezüstórát, egy táskát
(még a pénztárca is benne volt), egy üveg Cape Brandy-t. A férfi Old
Nalediben lakott egy asszonnyal, akitől három gyereke volt.
– Az az asszony állandóan kiabál velem – panaszkodott. –Semmit se
tudok úgy csinálni, hogy jó legyen. Minden hónapban kap tőlem pénzt, de
mindig panaszkodik, hogy a gyerekek éhesek, és nincs miből vegyen nekik
ennivalót. Mindig elégedetlen.
Florence együtt érzett vele.
– El kéne hagynod őt, és engem kellene feleségül venned – ajánlgatta. –
Én nem vagyok olyan, hogy kiabálnék egy férfival. Nagyon jó felesége
lennék egy olyan embernek, mint te vagy.
A nő komolyan gondolta az ajánlatot, de a férfi viccnek vette, és
játékosan arcul legyintette.
– Te legalább olyan rossz lennél – mondta. – Ha egyszer egy nő férjhez
megy, elkezd panaszkodni. Ez egy jól ismert tény. Kérdezd meg akármelyik
házasembert.
Így a kapcsolatuk esetleges maradt, de a kockázatos és meglehetősen
ijesztő rendőrségi kihallgatás után – olyan kihallgatás után, amikor az
alibijét három órán keresztül vizsgálták – a nő úgy érezte, hogy a férfi ezzel
lekötelezettjévé vált, s ezt egy nap majd érdemes lesz beváltani.
– Philemon – mondta neki, miközben egymás mellett feküdtek Mr. J. L.
B. Matekoni ágyán azon a forró délutánon. – Szerezz nekem egy puskát!
A férfi elnevette magát, de elkomorult, amikor megfordult és látta a nő
arckifejezését.
– Mit akarsz csinálni? Lelőni Mr. J. L. B. Matekonit? Legközelebb, ha
bejön a konyhába és panaszkodik az étel miatt, akkor lelövöd? Hah!
– Nem. Nem áll szándékomban senkit se lelőni. A puskát valakinek a
házában akarom elrejteni. Aztán megmondom a rendőrségnek, hogy van ott
egy puska, és kimennek és megtalálják.
– Tehát nem kapom vissza a puskámat?
 – Nem. A rendőrség elviszi. De elviszik azt a személyt is, akinek a
házában megtalálják. Mi történik, ha valakinél találnak egy engedély nélkül
tartott puskát?
Philemon rágyújtott a cigarettára, s a füstöt Mr. J. L. B. Matekoni
mennyezete felé eregette.
– Errefelé nem szeretik az illegális fegyvereket. Ha elkapnak valakit egy
illegális puskával, akkor börtönbe kerül. Ennyi. Nem akasztják fel. Nem
akarják, hogy ez a hely is olyan legyen, mint Johannesburg.
Florence mosolygott. – Örülök, hogy ilyen szigorúan veszik a puskákat.
Pont ezt akarom.
Philemon kipiszkált egy darabka dohányt, ami a két első foga közé
szorult. – Szóval, – érdeklődött. – Hogy fizessem ki azt a puskát? Ötszáz
pula. Minimum. Valakinek át kell hoznia Johannesburgból. Itt nem lehet
olyan könnyen hozzájutni.
– Nincs ötszáz pulám – mondta a nő. – Miért nem lopsz egy puskát?
Vannak kapcsolataid. Vedd rá az egyik srácot, hogy tegye meg! – Megállt,
mielőtt folytatta volna. – Ne felejtsd el, hogy én is segítettem neked. Az
sem volt könnyű.
A férfi hosszan tanulmányozta a nőt. – Igazán akarod?
– Igen – mondta a nő. – Fontos nekem.
A férfi elnyomta a cigarettáját, és átlendítette a lábát az ágy szélén.
– Rendben van – mondta. – Megszerzem neked a puskát. De ne felejtsd
el, ha valami baj lesz, nem tőlem kaptad!
– Majd azt mondom, hogy találtam – mondta Florence. – Azt fogom
állítani, hogy a bozótban volt a börtön mellett. Talán a foglyoknak lehetett
hozzá valami köze.
– Ésszerűnek hangzik – mondta Philemon. – Mikorra kell?
– Amilyen hamar csak meg tudod szerezni – válaszolt a nő.
– Ma éjjel is tudok egyet szerezni – mondta a férfi. – Éppen van egy
tartalékpuskám. Tiéd lehet.
A nő felült, s gyengéden megérintette a férfi tarkóját. – Nagyon kedves
ember vagy. Bármikor eljöhetsz hozzám, tudod. Bármikor. Mindig örülök,
ha látlak és boldoggá tudlak tenni.
– Nagyon klassz csaj vagy! – mondta az nevetve. – Nagyon rossz.
Nagyon gonosz. Nagyon okos.
A férfi leszállította a puskát, ahogy megígérte, egy viaszos csomagban, amit
egy méretes OK Bazáros reklámszatyor aljára tett, egy csomó régi Ebony
magazin alá. A nő még a jelenlétében kicsomagolta, és a férfi elkezdte
magyarázni, hogyan működik a biztonsági závár, de a nő félbeszakította.
– Ez engem nem érdekel — mondta. – Engem csak a puska és ezek a
golyók érdekelnek.
A férfi átadott neki kilenc különálló, nehéz tölténysorozatot. A golyók
fénylettek, mintha erre a feladatra egyenként fényesítették volna ki őket, s a
nőt vonzotta a tapintásuk. Milyen szép nyaklánc lenne belőlük, gondolta, ha
az alján átfúrnák őket, és egy nylon zsinórt vagy esetleg egy ezüstláncot
átfűznének rajtuk.
Philemon megmutatta neki, hogyan kell betölteni a golyókat a tárba, és
utána hogyan törölje meg, hogy eltüntesse az ujjnyomokat. Aztán
megsimogatta a nőt, az arcára nyomott egy csókot, majd elment. A
hajolajának az illata egy egzotikus rumhoz hasonlított, és ott lebegett a
levegőben, mint mindig, ha meglátogatta őt. A nőt elfogta a nosztalgia az
elmúlt délután eltöltött pásztoróra után. Ha odamenne a házába és lelőné a
nejét, akkor vajon feleségül venné-e őt? Úgy tekintene-e rá, mint a
felszabadítójára, vagy, mint gyermekei anyjának a gyilkosára? Ez nehéz
kérdés volt.
De senkit nem tudna lelőni. Keresztény volt, és nem helyeselte a
gyilkosságot. Magára úgy gondolt, mint egy jó asszonyra, akit egyszerűen
csak a körülmények kényszerítenek olyasmit cselekedni, amit a jó emberek
nem tesznek – vagy legalábbis, amiről azt állítják. Ő aztán csak tudja.
Mindenki csinál olyat, amit nem illik. Ha rákényszerül, hogy Mma
Ramotswéval ilyen körmönfont módon bánjon el, az csak azért van, mert
nyilvánvaló veszélyt jelent Mr. J. L. B. Matekonira. Hogyan tudná szegény
ember megvédeni magát egy ilyen elszánt asszony ellen? Világos volt, hogy
lépéseket kell tenni, és egy néhány év a börtönben majd megtanítja azt a
némbert, hogy jobban kell tisztelnie mások jogait. Az a minden lében kanál
detektívasszony volt az ő szerencsétlenségének a forrása, tehát csak saját
magát okolhatja.

Nos, gondolta Florence, megszereztem a puskát. Ezt most oda kell

juttatnom, ahova terveztem, abba a bizonyos Zebra úti házba.
Ehhez egy újabb szívességet kell kémem. Egy Paul nevű férfi, aki
beszélgetni és egy kis gyengédségért járt hozzá, két évvel korábban pénzt
kért tőle kölcsön. Nem volt egy nagy összeg, de soha nem fizette vissza.
Lehet, hogy a férfi elfeledkezett róla, de ő nem, és most emlékeztetni fogja.
Ha netán tiltakozna, neki is van felesége, aki nem tud azokról a baráti
látogatásokról, amelyeket a férje Mr. J. L. B. Matekoni házában tesz.
Megfenyegeti, hogy ezt napvilágra hozza, ezzel megerősítheti az
együttműködési készségét.
A pénz elősegítette a megegyezést. Amikor a nő megemlítette a kölcsönt,
a férfi azt dadogta, hogy képtelen fizetni.
– Minden egyes pulával el kell számolnom – mondta. – Az egyik
gyereknek ki kell fizetni a kórházi költségeit. Állandóan betegeskedik. Nem
tudok semmi pénzt megspórolni. Egyszer majd csak visszafizetem.
A nő megértően bólogatott. – Könnyen felejthető a dolog – mondta. –
Eltekintek az adósságodtól, ha cserébe megteszel nekem valamit.
A férfi gyanakodva nézett rá. — Bemész egy üres házba, senki nem lesz
ott – folytatta a nő. – Betöröd a konyhaablakot, és azon keresztül bejutsz.
– Nem vagyok betörő – szólt közbe a férfi. – Nem fogok lopni.
– Nem arra kérlek, hogy lopj! – mondta a nő. – Milyen rabló az, aki
bemegy egy házba és bevisz valamit? Ez nem lopás!
Megmagyarázta, hogy egy csomagot kell otthagynia valahol, egy
szekrényben, jól eldugva, hogy ne találják meg.
– Valamit biztonságba akarok helyezni – mondta a nő. – Ez ott jó helyen
lesz!
A férfinak nem tetszett az ötlet, de amikor a nő újra megemlítette a
kölcsönt, akkor megadta magát. Másnap délután kell elmennie, olyan
időben, amikor mindenki dolgozik. A nő már elrendezte a dolgokat: még a
bejárónő sem lesz ott, kutya meg nincs.
– Ennél könnyebb már nem is lehetne – biztatta. – Tizenöt perc alatt
végzel. Be. Ki.
Átnyújtotta a csomagot. A puskát visszahelyezte a viaszos papírba, és ezt
még becsomagolta egy sima barna papírba is. A sokrétű csomagolás
elrejtette a tartalmát, de nehéz volt, és a férfi gyanakodni kezdett.
– Ne kérdezd, hogy mi az! – mondta a nő. – Ne kérdezd, jobb, ha nem
tudod!
A férfi megsejtette, hogy egy puska. „Azt akarja, hogy elrejtsek egy
puskát egy Zebra úti házban.”
– Nem akarom ezt a valamit magammal cipelni – mondta óvatosan. – Ez
nagyon veszélyes. Tudom, hogy puska van benne, és tudom, hogy mi
történik, ha a rendőrség megtalálja nálam. Nem akarok börtönbe menni.
Majd holnap elviszem a Matekoni-házból.
A nő gondolkodott egy pillanatig. Elviheti magával a puskát, ha megy
dolgozni, beleteszi egy műanyag szatyorba. Ha onnan akarja elvinni, ő nem
ellenkezik. A lényeg az volt, hogy Mma Ramotswe házába kerüljön
mihamarabb, és két nap múlva telefonon értesíti a rendőrséget.
– Rendben – mondta. – Visszateszem a szatyorba, és magammal viszem.
Fél háromkor gyere. Addigra már visszamegy a műhelybe.
A férfi figyelte, hogy a nő visszarakta a csomagot az OK Bazáros
reklámszatyorba, amelyben ide hozta.
– Nos – mondta. – Jó ember vagy, boldoggá akarlak tenni.
A férfi megrázta a fejét. – Most túl ideges vagyok ahhoz, hogy boldog
tudjak lenni. Talán majd máskor.

Másnap délután, nem sokkal két óra után, Paul Monsopati, a Gaborone Sun
hotel egyik irodavezetője, akit a szálloda vezetősége előléptetésre javasolt,
bement az egyik szállodai titkárnő irodájába, és megkérte, hogy hagyja el a
szobát néhány percre.
– Egy fontos telefont kell elintéznem – mondta. – Magánügy. Temetéssel
kapcsolatos.
A titkárnő bólintott, és kiment a szobából. Az emberek folyton
meghalnak, és a temetéseket, – amelyekre a legtávolabbi rokonok és az
alkalmi ismerősök is előszeretettel elmennek, ha csak tehetik, – gondosan
meg kell szervezni.
Paul felkapta a telefonkagylót, és tárcsázta a számot, amit kiírt egy
papírdarabkára.
– A felügyelővel szeretnék beszélni – mondta. – Nem egy altiszttel. A
felügyelővel!
– Kicsoda ön, uram?
– Az nem fontos. Adja a felügyelőt, különben bajba kerül!
Nem szólt senki semmit, és néhány perc elteltével egy másik hang
hallatszott a vonal túlsó végén.
– Figyeljen ide, uram! – mondta Paul. – Nem tudok hosszan beszélni. Én
hű botswanai állampolgár vagyok. Nem vagyok híve a bűnözésnek.
– Ez helyes – mondta a felügyelő. – Ezt szeretjük hallani!
– Nos – folytatta Paul. – Ha elmennek egy bizonyos házba, találnak ott
egy nőt, akinél illegális lőfegyver található. Ő árulja ezeket a fegyvereket.
A puska egy fehér OK Bazáros reklámszatyorban van. Ha most elindulnak,
akkor elkapják. A nőnél van, nem a ház tulajdonosánál. A nő táskájába
rejtette, és nála lesz a konyhában. Ezt akartam mondani.
Megadta a pontos címet, és letette a kagylót. A vonal másik végén a
felügyelő elégedetten mosolygott. Ez könnyű letartóztatás lesz, és gratulálni
fognak neki, amiért a törvényellenesen tartott fegyverek ügyében csinált
valamit. Vannak, akik panaszkodnak a közbiztonságra, és a kötelességérzet
hiányára, de olykor-olykor megesik ilyesmi is, és a lelkiismeretes
állampolgárok visszaadják a hitet az embereknek. Az ilyen embereket ki
kellene tüntetni. Kitüntetés és készpénzjutalom. Legalább ötszáz pula.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A CSALÁD

M
r. J. L. B. Matekon! tudatában volt annak, hogy pont egy akáciafa ágai alatt
áll. Felnézett, és egy pillanatra látta, teljesen világosan, az üres égbolton
kirajzolódó falevelek legapróbb részleteit is. A déli rekkenő hőség ellen úgy
védekeztek, hogy összecsukódtak, mintha aprócska kezek kulcsolódtak
volna imára. A fa magas ágán, egy közönséges, csenevész tövisszúró gébics
gubbasztott. Karmaival erősen szorította a fát. Fekete szemei szúrósan
irányultak rá. Mr. J. L. B. Matekoni kínos helyzete váltotta ki, hogy mindezt
olyan aprólékosan megfigyelte; ahogy egy elítélt nézhet ki a cellájából az
utolsó reggelen az ismerős, elmúlóban lévő világra.
Lenézett, és látta, hogy Mma Ramotswe még mindig ott van, néhány
méterre tőle, arckifejezésén néma döbbenet. Az asszony tudta, hogy a férfi
dolgozik az árvaháznak, és ismerte Mma Silvia Potokwane rámenős stílusát
is. A férfi azt gondolta, hogy az asszony most úgy képzeli, hogy pár napra
kihozott két árvát, és csináltat róluk egy fotót. Azt nem is feltételezi, hogy
itt áll Mr. J. L. B. Matekoni a két új mostoha-gyerekével, akik hamarosan az
ő mostohagyerekei is lesznek.
Mma Ramotswe törte meg a csendet. – Mit csinálsz itt? –kérdezte egész
egyszerűen. Teljesen ésszerű kérdés volt, olyan kérdés, amit bármelyik
barát feltehet a másiknak, sőt egy menyasszony a párjának egyenesen. Mr.
J. L. B. Matekoni a gyerekekre nézett. A lány berakta a fényképet a
kerekesszék oldalára erősített nylon bevásárló szatyorba; a fiú meg a
melléhez szorította, mintha Mma Ramotswe el kívánná venni tőle.
– Ez két gyerek az árvaházból – hebegte Mr. J. L. B. Matekoni. – Ez a
kislány és a kisfiú.
Mma Ramotswe nevetett. – Ja! – mondta. – Szóval ez a helyzet! Ez sokat
segített.
A lány mosolygott, és udvariasan üdvözölte Mma Ramotswét.
– Motholelinek hívnak – mutatkozott be. – Az öcsémet Pusónak. Ezeket
a neveket az árvaházban kaptuk.
Mma Ramotswe bólintott. – Remélem, hogy jó ellátásban van részetek.
Mma Potokwane kedves hölgy.
 – Kedves – mondta a lány. – Nagyon kedves.
Úgy látszott, hogy mondani akar még valamit, de Mr. J. L. B, Matekoni
gyorsan közbevágott.
– Készítettem fényképet a gyerekekről – magyarázta, s a kislányhoz
fordulva azt mondta: – Mutasd meg Mma Ramotswénak, Motholeli!
A lány előrébb gurult a székével, és átnyújtotta a fotót Mma
Ramotswénak, aki megcsodálta.
– Ez egy nagyon jól sikerült fénykép! – dicsérte. – Nekem csak egy vagy
két fényképem van abból a koromból, amikor akkora voltam, mint te. Ha
időnként öregnek érzem magam, megnézegetem a képeket, és azt
gondolom, hogy talán mégsem vagyok olyan öreg.
– Te még fiatal vagy! – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. –Manapság
hetvenéves koráig senki nem öreg! Vagy még azon túl se. Minden
megváltozott.
– Szeretjük ezt hinni – kuncogott Mma Ramotswe, és visszaadta a
kislánynak a fényképet. – Mr. J. L. B. Matekoni visszavisz benneteket, vagy
a városban ebédeltek?
– Vásárolni voltunk – kottyantotta ki Mr. J. L. B. Matekoni. – Még egy-
két dolog hátra van.
– Hamarosan hazatérünk – mondta a lány. – Most Mr. J. L. B.
Matekomnál lakunk. Az ő házában.
Mr. J. L. B. Matekoni úgy érezte, hogy a szíve vadul dörömböl a
mellében. Mindjárt szívinfarktusom lesz, gondolta. Rögtön meghalok. Egy
pillanatig rendkívüli módon sajnálta, hogy nem fogja tudni feleségül venni
Mma Ramotswét, hogy agglegényként fogják elhantolni, a gyerekek
kétszeresen árvák lesznek, és a Tlokweng Úti Gyors Motor szerviz bezár.
De a szíve nem állt meg, tovább zakatolt, és Mma Ramotswe s az őket
körülvevő valódi világ makacsul továbbra is előtte állt.
Mma Ramotswe kérdően nézett Mr. J. L. B. Matekonira.
– A te házadban laknak? – kérdezte. – Ez egy új fejlemény. Most
érkeztek?
A férfi üres tekintettel bólintott. – Tegnap – mondta.
Mma Ramotswe a gyerekekre nézett, aztán újra Mr. J. L. B. Matekonira.
– Azt hiszem beszélnünk kellene – mondta. – Ti gyerekek maradjatok itt
egy pillanatig. Mr. J. L. B. Matekoni eljön velem a postára.
Nem volt menekvés. Lehajtott fejjel, mint egy csínyen kapott
iskolásgyerek, követte Mma Ramotswét a posta sarkáig, ahol a
magánpostafiókok sora előtt megadta magát a sorsnak, készen arra, hogy
elfogadja a bírói ítéletet és a kiszabott büntetést. Az asszony el fog tőle
válni – már ha ez a helyes kifejezés egy eljegyzés felbontására. Elveszítette
a kedvesét a becstelensége és hülyesége miatt – és mindez Mma Silvia
Potokwane hibája volt. Az ilyen asszonyok mindig beleavatkoznak mások
életébe, rákényszerítik őket különböző tettekre; aztán minden rosszra
fordul, és életek mennek tönkre a folyamat során.
Mma Ramotswe lerakta a leveles kosarat.
– Miért nem szóltál nekem ezekről a gyerekekről? – kérdezte. – Mit
műveltél?
A férfi alig mert az asszony szemébe nézni. – El akartam mondani –
hebegte. – Tegnap kinn voltam az árvaházban. A szivattyú döglődött. Már
nagyon öreg. Aztán a minibuszhoz is kell egy fék. Megpróbáltam
megjavítani a fékeket, de mindig baj van velük. Meg kell próbálni, hogy új
alkatrészeket szerezzünk, mondtam már nekik, de...
– Igen, igen – mondta kényszeredetten Mma Ramotswe. – Már mesélted
azt a féket. De mi van ezekkel a gyerekekkel?
Mr. J. L. B. Matekoni sóhajtott. – Mma Potokwane egy nagyon
határozott asszony. Azt mondta, hogy magamhoz kéne vennem egy-két
árvagyereket. Nem akartam megtenni anélkül, hogy veled megbeszéljem,
de nem hallgatott rám. Odahozta a gyerekeket, és akkor már nem volt
visszaút. Nagyon kellemetlen volt.
Elhallgatott. Egy férfi ment el mellettük a postafiókjához, a zsebében
kotorászott a kulcsa után, s valamit dünnyögött magában. Mma Ramotswe
rápillantott a férfira, aztán vissza Mr. J. L. B. Matekomra.
– Szóval – mondta –, te beleegyeztél, hogy elhozd ezeket a gyerekeket.
Most azt hiszik, hogy nálad maradnak?
– Igen, azt hiszem – motyogta a férfi.
– És meddig? – kérdezte Mma Ramotswe.
Mr. J. L. B. Matekoni mély levegőt vett. – Addig, amíg otthonra van
szükségük – mondta. – Igen, ezt mondtam nekik.
Váratlanul feltámadt az önbizalma. Nem tett semmi rosszat. Nem lopott
semmit, nem ölt meg senkit, nem követett el házasságtörést. Csak azt
vállalta, hogy megváltoztatja két szegény gyermeknek a sorsát, akiknek
nincs senkijük, és mostantól fogva szeretni és gondozni fogja őket. Ha ez
nem tetszik Mma Ramotswénak, akkor sem tud már semmit csinálni.
Meggondolatlan volt, de ez a meggondolatlanság jó ügyet szolgált.
 Mma Ramotswe hirtelen elnevetette magát. – Nos, Mr. J. L. B. Matekoni
– mondta. – Senki nem mondhatja rólad, hogy nem vagy jó ember. Azt
hiszem a legjobb ember vagy egész Botswanában. Más ember is megtenné?
Egyet sem ismerek ilyet, egyetlen egyet se. Senki nem tenne ilyet. Senki.
A férfi rábámult. – Nem vagy dühös?
– Az voltam – mondta az asszony. – De csak rövid ideig. Talán egy
percig. Aztán azt gondoltam: Férjhez akarok-e menni az ország legjobb
emberéhez? Igen. Tudok a gyerekek anyja lenni? Igen. Erre gondoltam, Mr.
J. L. B. Matekoni.
A férfi alig hitte, amit hallott. – Te is nagyon jó asszony vagy. Nagyon
kedves vagy hozzám.
– Nem álldogálhatunk itt, hogy a kedvességről beszélgessünk – mondta
az asszony. – Ott van az a két gyerek. Vigyük el őket a Zebra útra, és
mutassuk meg nekik, hogy hol fognak lakni. Aztán majd délután
összepakolom őket, és áthozom az én házamba. Az enyém...
Elhallgatott, de a férfi nem bántódott meg.
– Tudom, hogy a Zebra úti ház kényelmesebb – mondta. – Jobb lesz
nekik, ha te vigyázol rájuk.
Egyetértésben ballagtak vissza a gyerekekhez.
– Feleségül fogom venni ezt az nőt – jelentette be Mr. J. L. B. Matekoni.
– Hamarosan ő lesz a mamátok.
A fiú meghökkent, de a lány tiszteletteljesen lehajtotta a fejét.
– Köszönjük, asszonyom – mondta. – Igyekszünk, hogy jó gyermekei
legyünk.
– Az jó lesz — mondta Mma Ramotswe. – Nagyon boldog család
leszünk. Már most megmondhatom.
Mma Ramotswe elindult a kis fehér furgonhoz, a fiút magával vitte. Mr.
J. L. B. Matekoni a lány kerekesszékét odagurította az öreg teherautóhoz, és
a Zebra útra hajtott, ahol Mma Ramotswe és Puso már várták őket. A fiú
izgatott volt, előrefutott, hogy üdvözölje a nővérét.
– Ez egy nagyon jó ház! – kiáltotta. – Nézd csak, fák is vannak, meg
dinnye. Az én szobám hátul lesz.
Mr. J. L. B. Matekoni hátra maradt, amíg Mma Ramotswe végigvezette a
gyerekeket a házon. Mindaz, amit az asszony iránt érzett, most kétséget
kizáróan beigazolódott. Obed Ramotswe, az édesapja, aki az édesanyja
halála után a kislányt gondozta, nagyon eredményes munkát végzett.
Felnevelte Botswana egyik legnagyszerűbb asszonyát. Az apa egy hős volt,
anélkül, hogy tudta volna.
Amíg Mma Ramotswe elkészítette az ebédet a gyerekeknek, Mr. J. L. B,
Matekoni felhívta a műhelyt, hogy ellenőrizze, vajon a tanoncok
boldogulnak-e a feladattal, amit rájuk bízott. A fiatalabb inas vette fel a
kagylót, és Mr. J. L. B. Matekoni azonnal tudta a fiú hangsúlyából, hogy
valami komoly baj van. A fiatalember hangja természetellenesen magas
volt és izgatott.
– Örülök, hogy telefonált uram, – mondta. — Itt a rendőrség. A
bejárónőjéről akartak magával beszélni. Letartóztatták és becsukták a
dutyiba. Egy puska volt a táskájában. A rendőrök nagyon dühösek.
Az inas nem tudott több információval szolgálni, így Mr. J. L. B.
Matekoni letette a telefont. A bejárónője fel volt fegyverezve? Sok mindent
el tudott képzelni róla – becstelenséget, vagy még rosszabbat – de azt nem,
hogy fegyvere legyen. Mivel foglalkozott a szabad idejében – fegyveres
rablással? Gyilkossággal?
A konyhába ment, ahol Mma Ramotswe éppen tököt főzött egy nagy
zománcos fazékban.
– A bejárónőmet letartóztatták és elvitték a börtönbe – mondta a férfi
színtelen hangon. – Puska volt nála, egy táskában cipelte magával.
Mma Ramotswe lerakta a kanalat. A tök biztatóan rotyogott, hamarosan
puha lesz. – Nem vagyok meglepve – mondta. – Nagyon rosszindulatú,
tisztességtelen nő volt. A rendőrség végre elkapta. Ráadásul még ostoba is!

Mr. J. L. B. Matekoni és Mma Ramotswe úgy gondolta, hogy az élet kezd

túl bonyolult lenni körülöttük. A nap további részét csendesebb
tevékenységnek szentelnék, például a gyerekekkel foglalkoznának. E célból
Mr. J. L. B. Matekoni felhívta az inasokat, és azt mondta nekik, hogy zárják
be a műhelyt másnap reggelig.
– Úgyis akartam nektek szabadidőt adni, hogy tanuljatok – mondta. –
Nos, ezt ma délután megejthetitek. Tegyetek ki egy táblát, hogy holnap
reggel nyolckor nyitunk.
Mma Ramotswénak azt mondta: – Ezek úgyse fognak tanulni. Elmennek,
és a lányok után szaladgálnak. Nincs semmi ezeknek a fiatalembereknek a
fejében. Semmi.
– Sok ilyen fiatal van – mondta az asszony. – Csak a tánc meg a ruhák,
meg a hangos zene jár a fejükben. Ez az életük. Mi is ilyenek voltunk, nem
emlékszel?
Mma Ramotswe felhívta az Első Női detektív irodát, és a meglehetősen
magabiztos Mma Makutsit találta a vonal végén, aki elmagyarázta, hogy
befejezte a Badule ügyben a nyomozást. Most már csak azt kell eldönteni,
hogy mitévő legyen azokkal az információkkal, amit megszerzett. Erről
majd még beszélnek, tanácsolta Mma Ramotswe. Attól félt, hogy a
nyomozás olyan értesüléseket hozott felszínre, amelyek erkölcsi megítélése
nem lesz egyszerű. Van, amikor a tudatlanság sokkal kényelmesebb, mint a
tudás.
A tök azonban elkészült, és itt volt az ideje, hogy asztalhoz üljenek, első
alkalommal együtt a család,
Mma Ramotswe mondta el az asztali áldást.
– Hálát adunk ezért a tökért és ezért a húsért – mondta. – Vannak
testvéreink, akiknek nem jut étel az asztalukra, és mi rájuk gondolunk, és
kívánjuk, hogy a jövőben nekik is legyen mindig ételük. Köszönjük az
Úrnak, hogy ezeket a gyermekeket ideküldte nekünk, hogy boldogok
lehessünk, és ők otthonra találjanak nálunk. Úgy gondoljuk, hogy ez a nap a
gyermekek néhai édesapjának és édesanyjának is boldogságot jelent, akik
fentről néznek minket.
Mr. J. L. B. Matekoni semmit nem tudott hozzátenni ehhez az
imádsághoz, amiről úgy vélte, hogy minden tekintetben tiszteletre méltó
volt. Teljességgel kifejezte az ő érzéseit is, s a szíve túlságosan tele volt
érzelmekkel ahhoz, hogy beszélni tudjon. Ezért inkább hallgatott.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A TANSZÉK

A
reggel a legjobb időpont, hogy szembenézzünk a problémákkal, gondolta
Mma Ramotswe. A munkanap első óráiban vagyunk a legfrissebbek,
amikor a nap még alacsonyan jár, és a levegő éles. Ekkor kell feltenni a
fontos kérdéseket, ilyenkor a nap minden nyűge még nem telepszik rá az
emberre, minden világos és érthető.
– Olvastam a jelentését – mondta Mma Ramotswe, amikor Mma Makutsi
megérkezett az irodába. – Kitér mindenre, és jól van megírva. Ügyes.
Mma Makutsi hálával fogadta a dicséretet. – Örülök, hogy az első ügyem
nem volt nehéz – mondta. – Legalábbis azt nem volt nehéz kinyomozni,
amit meg kellett tudni. De azok a kérdések, amiket a végén felvetek – azok
egy kicsit bonyolultak.
– Igen – mondta Mma Ramotswe, a papírra pislantva. – Az erkölcsi
kérdések.
– Nem tudom, hogyan oldjam meg – mondta Makutsi asszony. — Ha az
egyik választ helyesnek találom, azonnal látom benne a problémát. Aztán
megvizsgálom a másik választ, és egy sor más probléma áll elő.
Várakozóan tekintett Mma Ramotswéra, aki grimaszokat vágott.
– Ez nekem se könnyű – mondta az idősebb asszony. – Azért mert egy
kicsivel idősebb vagyok, mint maga, nem jelenti azt, hogy találok
megoldást mindenre. Ahogy öregszik az ember, úgy valóban jobban látja a
helyzet fonákját is. A maga korában sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok.
– Elhallgatott, majd hozzátette: – Ne felejtse el, hogy még én sem vagyok
negyven. Még nem vagyok olyan öreg.
– Nem – mondta Mma Makutsi. – Szerintem ez a legjobb kor. De attól
még itt van ez a probléma, és nagyon kínos. Ha eláruljuk Badulénak ezt a
másik férfit, akkor ő véget vet az egész ügynek, és a gyerek tandíját nem
fogja kifizetni. Ez azt jelenti, hogy megszűnik a nagyszerű lehetősége a
tanuláshoz. A fiúnak ez nem lenne a legjobb.
Mma Ramotswe bólintott. – Értem – mondta. – Másfelől azonban nem
hazudhatunk Mr. Badulénak. Nem etikus, hogy a detektív hazudjon az
ügyfélnek. Ezt nem tehetjük.
 – Ezt nem értem – mondta Mma Makutsi. – Van, amikor a hazugság jó
dolog. Mi van akkor, ha egy gyilkos jön a házba, és azt kérdezi, hogy hol
van egy bizonyos személy? Ha bárki tudná, hol van az a személy, helytelen
lenne azt mondani: „Nem tudok semmit arról a személyről. Nem tudom, hol
van.”? Ez nem volna hazugság?
– Jó, jó, de ebben az esetben nem kötelessége senkinek, hogy elmondja
az igazságot a gyilkosnak. Tehát hazudhat neki. De az ügyfélnek, a
házastársnak, a rendőrségnek kötelességünk megmondani az igazat. Ez
teljesen más dolog.
– Miért? Ha helytelen dolog hazudni, akkor az minden esetben az. Ha az
emberek mindig hazudhatnának, amikor úgy gondolják, hogy ez a helyes
megoldás, akkor soha nem tudnánk megmondani, hogy mikor mondanak
igazat. – Mma Makutsi elhallgatott, és elmerengett egy pár pillanatig,
mielőtt folytatta volna. – Az egyik ember véleménye arról, hogy mi a
helyes teljesen különböző lehet a másik ember véleményétől. Ha mindenki
maga állítaná fel a saját szabályait... – Megvonta a vállát, a következtetés
kimondatlan maradt.
– Igen, – mondta Mma Ramotswe – ebben igaza van. Ez a baj a világgal
manapság. .Mindenki úgy gondolja, hogy eldöntheti, mi a helyes és mi a
helytelen. Mindenki úgy gondolja, hogy megfelejtkezhetnek a régi
botswanai erkölcsökről. Pedig nem.
– Az igazi probléma itt az – mondta Mma Makutsi –, hogy elmondjunk-e
neki mindent? Mi van, ha azt mondjuk: „Igaza van, a felesége hűtlenkedik”
– és ennyiben hagynánk a dolgot. Megtettük a kötelességünket? Nem
hazudunk, igaz? Csak nem mondjuk el a teljes igazságot.
Mma Ramotswe felpillantott Mma Makutsira. Mindig nagyra értékelte a
titkárnője kommentárjait, de azt soha nem hitte volna, hogy ilyen erkölcsi
magasságokba emelkedik egy olyan kis probléma kapcsán, amivel egy
nyomozó naponta százzal találkozik. Ez időnként nagyon kellemetlen
munka. Segíted az embereket a problémáikban, de nem neked kell
megtalálnod a megoldást. Az, hogy mit csinálnak az információ tudatában,
az az ő dolguk. Az ő életük, nekik kell megoldani.
De ahogy erre gondolt, rájött, hogy régebben sokkal tovább ment ennél.
Egy sor sikeres esetben többet csinált, mint ami a nyomozáshoz szükséges
volt. Döntéseket hozott a végkifejletet illetően, és ezek a döntések gyakran
bizonyultak nagy jelentőségűnek. Például, abban az esetben, amikor a férj
ellopott egy Mercedest, elintézte, hogy az autó visszakerüljön a valódi
tulajdonosához. A tizenhárom ujjú ember hamis biztosítási ügyletét nem
jelentették a rendőrségnek. Ez olyan döntés volt, ami megváltoztathatott
egy életet. Lehet, hogy a férfi becsületes lett, miután megkapta rá az esélyt,
lehet, hogy nem. Nem tudja megmondani. Amit ő megtehetett, az az volt,
hogy felajánlotta neki a lehetőséget, és a férfi élhetett ezzel, ha akart. Így
beavatkozott mások életébe, és nem igaz, hogy csak információt nyújtott.
Rájött, hogy ebben az esetben, az igazi dilemma a fiú sorsa. A felnőttek
elintézhetik a maguk ügyeit. Mr. Badule fel tudja magában dolgozni a
házasságtörést (valójában már eleve tudta, hogy a felesége hűtlen); a másik
ember visszamehet a feleségéhez térden állva könyörögve, és elfogadhatja a
büntetést (talán arra kényszerül, hogy abban a távoli faluban éljen a
katolikus feleségével), és a divatos hölgy egy kicsivel több időt tölthetne a
hentesüzletben, ahelyett, hogy a Nyerere úti házban a nagy ágyon
hemperegjen. A fiút azonban nem lehet kitenni az események kényének-
kedvének. Neki biztosítani kell, amit eddig, mert bármi történt, a fiú nem
szenvedhet az anyja hibái miatt.
Talán akad olyan megoldás, ami lehetővé teszi, hogy a fiú folytathassa az
iskolát. Ha valaki figyelmesen elmélyül az eset tanulmányozásában,
állíthatja-e végül, hogy a szereplők közül bárki valójában boldogtalan? A
divatos menyecske nagyon boldog; mert van egy gazdag szeretője és egy
nagy ágya. A gazdag szerető vett neki divatos ruhákat, és más egyebet, amit
a hölgyek kedvelnek. A szerető is boldog, mert van egy divatos nője és nem
kellett sok időt töltenie az istenfélő feleségével. Az istenfélő feleség boldog,
mert ott él, ahol szeretett lenni, feltehetően azt csinálja, amihez kedve van,
és a férje is rendszeresen hazajárt, de nem olyan gyakran, hogy megunja. A
gyerek boldog, mert két apja van, és egy drága iskolában jó képzésben
részesült.
És Mr. Letsenyane Badule? Ő boldog? Vagy ha boldogtalan, újra boldog
lehet-e a helyzet megváltoztatása nélkül? Ha találnának rá valamilyen
módot, akkor nem kellene a fiú körülményeiben változtatást eszközölni. De
hogyan lehet ezt elérni? Nem mondhatja meg Mr. Badulénak, hogy a fiú
nem az övé. Az túlságosan felkavaró lenne, túl kegyetlen, és valószínűleg a
gyereket is megzavarná. Lehet, hogy a fiú még nem fedezte fel, ki az igazi
apja; végül is, még ha hasonló orruk is van, a fiúk nem szokták az ilyesmit
észrevenni, s lehet, hogy még soha nem gondolt rá. Mma Ramotswe
eldöntötte, hogy szükségtelen ezzel foglalkozni; a tudatlanság a legjobb
állapot a fiú számára. Később, ha az iskoláit már kifizették, elkezdheti
tanulmányozni a családi orrformát, és levonhatja a saját következtetéseit.
– Mr. Badule az, akit boldoggá kell tennünk! – jelentette ki Mma
Ramotswe. – El kell neki mondanunk, hogy mi történik körülötte, de rá kell
vennünk arra, hogy fogadja el a helyzetet. Ha elfogadja, akkor az egész
probléma megoldódik.
– De azt mondta, hogy zavarja a dolog – ellenkezett Mma Makutsi.
– Azért zavarja, mert azt hiszi, hogy nem szép dolog, ha a felesége egy
másik férfihoz jár – vágott vissza Mma Ramotswe. – Mi meggyőzzük az
ellenkezőjéről!
Mma Makutsi kételkedve nézett, de megkönnyebbült, hogy Mma
Ramotswe vette át az irányítást. Nem kell hazugságot mondani, és ha
mégis, azt nem neki kell megtenni. Különben is, Mma Ramotswe
szédületesen találékony. Ha hitt abban, hogy meggyőzheti Mr. Badulét
arról, hogy így legyen elégedett, akkor jó esély volt rá, hogy meg is tudja
tenni.

Azonban más ügyekkel is kellett foglalkozni. Érkezett egy levél Mrs.

Curtintől, amelyben érdeklődött, hogy Mma Ramotswe talált-e valamit.
„Tudom, hogy még korai az érdeklődés – írta – de amióta beszéltem önnel,
az az érzésem, hogy valamit fog találni. Nem akarok hízelegni önnek,
asszonyom, de úgy gondolom, hogy maga egyike azoknak, akik tudják,
hogy mi történt. A levelemre nem szükséges válaszolnia; tudom, hogy még
nem is kellene írnom ebben a fázisban, de valamit tennem kell. Ön meg
fogja érteni, Mma Ramotswe.”
A levél nagyon meghatotta Mma Ramotswét, mint mindig, ha elért hozzá
a bajba jutott emberek könyörgése. Az eddigi eredményekre gondolt. Látta
a helyszínt, és érezte, hogy annak a fiatalembernek az élete ott végződött
be. Bizonyos értelemben már a kezdeteknél eljutott a végső konklúzióig.
Most innen kell visszafele menni, és kitalálni, hogy miért fekszik ott – mert
ebben biztos volt abban a száraz földben, a Nagy Kalahári szélén. A sír
végtelenül magányos volt, távol a szeretteitől, és a fiú olyan fiatal volt még.
Hogy történhetett? Egy ponton valami rossz dolog történt, és ha ki akarja
találni, hogy mi volt az, akkor meg kell találnia azokat az embereket, akik
képesek voltak elkövetni azt a rosszat. Mr. Oswald Rantát.
A kis fehér furgon óvatosan haladt át a sebességkorlátozó buckákon,
amelyek a gyors és indulatos vezetőket szándékoztak megóvni a bajtól.
Mma Ramotswe figyelmesen vezetett, és haragudott a rossz sofőrökre, akik
az utakon száguldoztak. Botswana természetesen sokkal biztonságosabb,
mint a többi afrikai ország. Dél-Afrika rettenetes volt; nagyon sok agresszív
vezető volt, akik lelőnének, ha felbosszantanád őket. Gyakran ittasak,
különösen fizetésnap után. Ha a fizetés péntekre esett, akkor bolondság volt
az utakra merészkedni. Swaziföld még ennél is rosszabb. A swazik imádták
a sebességet, és a Manzini és Mbabane közötti kanyargós út, ahol egyszer
eltöltött egy borzalmas fél órát, hírhedt volt az autósok magas halálozási
arányáról. Emlékezett rá, hogy egyszer olvasott egy szívszaggató cikket a
The Times of Swaziland egyik számában, amely bemutatott egy
meglehetősen egérszerű, kicsi és jelentéktelen emberkét, ez alatt az
egyszerű cím alatt: A néhai Mr. Richard Mavuso (46). Mr. Mavusónak kis
feje és kis, ápolt bajsza volt, és bizonyára nem keltette fel egy
szépségkirálynő figyelmét sem. De sajnálatos módon, az újságcikk szerint,
éppen ezek egyike gázolta el.
Mma Ramotswét mélyen megrendítette a cikk. Mr. Richard Mavuso
(fent) helyi lakost péntek éjjel elütötte a swaziföldi szépségverseny második
helyezettje. A jól ismert szépségkirálynő, Miss Gladys Lapelala Manziniből.
Akkor gázolta el Mr. Mavusót, amikor az Mbabanéban át akart kelni az
úton, ahol a közmunka osztályon hivatalnokként dolgozott.
A cikk csak ennyi volt, és Mma Ramotswe azon tűnődött, hogy mi rázta
meg annyira. Valahol mindig történt egy baleset, és általában nem csináltak
belőle nagy ügyet. Jelen esetben az volt a feltűnő, hogy egy szépségkirálynő
ütötte el? Vagy azért olyan szomorú a történet, mert Mr. Mavuso olyan kicsi
és jelentéktelen ember volt, és a szépségkirálynő olyan gyönyörű és ismert
személy? Talán az ilyen események érzékletesen mutatták be az élet
igazságtalanságait: az erős, az elragadó, az ünnepelt büntetlenül félrelökheti
a jelentékteleneket, a bátortalanokat.
Beállt orral a Kormányzati épület parkolójába a kis fehér furgonnal, és
körülnézett. Minden nap elment az egyetem mellett, és ezért a régi repülőtér
közelében, a több száz hektáros területen szétszórt fehér, napszítta
épületcsoport tulajdonképpen ismerős volt. Eddig azonban még nem volt
alkalma, hogy belépjen ide. Most meglehetősen ijesztő épületekkel találta
szembe magát. Mindegyiknek hangzatos, idegen neve volt, ez kissé
lenyűgözte. Nem egy iskolázatlan nő, de egyetemi diplomája nem volt.
Ezen a helyen, akivel csak találkozhat, mindenkinek van diplomája, vagy
doktorija, vagy még annál is magasabb végzettsége. Hihetetlenül tanult
emberek; olyan tudósok, mint Tlou professzor, aki megírta Botswana
történelmét, és Seretse Khama életrajzát. Vagy ott volt Dr. Bojosi Otloghile,
aki írt egy könyvet a Botswanái Felső Bíróságról, amit már megvásárolt, de
még nem olvasott el. Az ember ilyen személyekkel futhatott össze ezeknek
az épületeknek a sarkánál, akik meglepő módon pont ugyanúgy néznek ki,
mint bárki más ember. De a fejükben több van, mint az átlagembernek,
akiknek nincs különösen tele az eszük a világ nagy felfedezéseivel.
Egy táblát nézegetett, az egyetemi terület térképét. Fizikai Intézet arra,
Teológiai Intézet arra; Felsőfokú Tudományok első sarok jobbra. Aztán
végre, szerencsére, Információ. Követte a nyilat az információ irányában, és
egy szerény, előre gyártott elemekből készült épülethez ért, a Teológia és az
Afrikai nyelvek intézete közé szorítva. Kopogott az ajtón és belépett.
Egy csont és bőr nő ült egy asztalnál, és megpróbálta lecsavarni a tolla
kupakját.
– Mr. Rantát keresem – mondta. – Azt hiszem itt dolgozik.
A nő unottan nézett fel. – Dr. Ranta – igazította ki Mma Ramotswét. –
Nem egyszerűen csak Mr. Ranta, hanem Dr. Ranta.
– Elnézést – szabadkozott Mma Ramotswe. – Nem akartam őt
megsérteni. Hol találom, kérem?
– Itt is keresik, ott is keresik – mondta az asszony. – Egyik percben itt
van, a másikban sehol. Ez Dr. Ranta.
– Ebben a pillanatban itt van valahol? A többi jelenleg nem érdekel.
A nő felhúzta a szemöldökét. – Megpróbálhatja az irodájában. Van itt egy
irodája. De az ideje nagy részét a hálószobájában tölti.
– Óh! — szólt Mma Ramotswe. – Ez a Dr. Ranta a nők kedvence?
– Mondhatni – hagyta helyben az asszony. – Hamarosan az Egyetemi
Tanács elkapja és felköti egy kötéllel. De addig senki sem meri bántani.
Ez a kijelentés kíváncsivá tette Mma Ramotswét. Mint olyan gyakran, az
emberek elvégezték helyette a feladatot, mint ahogy most ez az asszony.
– Miért nem merik bántani? – kérdezte.
– A lányok nem mernek beszélni – mondta a nő. – És a kollégáinak is
van bőven rejtegetni valójuk. Tudja, hogy ezek milyen helyek.
Mma Ramotswe tagadólag rázta a fejét. – Nekem nincs diplomám –
mondta. – Nem tudom.
 – Nos – mondta a nő –, akkor elmondom én. Sok ilyen Dr. Ranta féle
ember nyüzsög errefelé. Majd maga is rájön. Én azért beszélhetek így, mert
holnap elmegyek innen. Kapok egy jobb állást.
Mma Ramotswe megkapta az útbaigazítást Dr. Ranta irodája felé, és
elbúcsúzott a segítőkész titkárnőtől. Nem volt valami jó ötlet az egyetem
részéről egy ilyen nőt ideültetni. Ha minden érdeklődőt úgy fogad, mintha a
személyzet tagja lenne, s a nyakába zúdít minden hivatali pletykát, a
látogató elég vegyes benyomást szerez. De lehet, hogy ez csak azért volt,
mert másnap már úgyis elmegy, és ezért beszélt így; ebben az esetben, ő
kapott egy lehetőséget.
– Még egy szót, asszonyom! – szólt Mma Ramotswe, aki már az ajtóban
volt. – Nehéz lenne bárkinek is megfogni Dr. Rantát, mert nem csinált
semmi rosszat. Talán nem helyes, hogy összejön a diákokkal, de ez nem ok
arra, hogy kirúgják, legalábbis manapság nem. Ezért, lehet, hogy semmit
sem lehet tenni.
Azonnal látta, hogy ez a megjegyzés megteszi a magáét, és az a feltevése,
hogy a titkárnő is szenvedett Dr. Ranta kezei alatt, helyes volt.
– De igen, lehet! – vágott vissza, hirtelen felélénkülve az asszony. –
Megmutatta a vizsgafeladatokat egy diáknak, azzal a feltétellel, ha
engedelmeskedik neki. Igen! Én vagyok az egyetlen, aki tudja. A diák az
unokatestvérem lánya volt. Elmondta az anyjának, de az egyetemen nem
jelentette. Az anyja azonban elmondta nekem.
– De nincs bizonyítéka? – kérdezte Mma Ramotswe halkan. – Ez a baj?
– Igen – válaszolt a titkárnő. – Nincs bizonyíték. Dr. Ranta letagadja a
csillagot is az égről.
– És ez a kislány, ez a Margaret, mit csinált?
– Margaret? Ki az a Margaret?
– Az unokatestvére lánya – mondta Mma Ramotswe.
– Ő nem Margaret – mondta a titkárnő. – Angelnek hívják. Nem csinált
semmit, és a pasi megúszta. A pasik mindig megússzák, nem? Minden
egyes alkalommal.
Mma Ramotswénak már a nyelvén volt egy nem. Nem mindig, de kevés
ideje volt, ezért elköszönt másodszor is, és elindult a Közgazdasági Intézet
felé.

Az ajtó nyitva állt. Mma Ramotswe elolvasta a kis táblát, mielőtt kopogott:
Dr. Oswald Ranta, a közgazdaság doktora, a filozófia doktora (Duke
egyetem) Ha nem vagyok itt, hagyjon üzenetet az intézet titkárságán. Ha a
diákok vissza akarják kapni a dolgozataikat, keressék meg a konzulensüket
vagy menjenek az intézeti irodába.
Hallgatózott, hall-e emberi hangokat a szobából, de nem hallott semmit.
Egy számítógép billentyűinek a kopogását hallotta. Dr. Ranta benn volt.
Hirtelen felnézett, amikor az asszony kopogott és szélesre tárta az ajtót.
– Nos, Mma – mondta. – Mit akar?
Mma Ramotswe angolról setswanaira váltott. – Önnel szeretnék beszélni,
Rra. Ráér egy pillanatra?
A férfi gyorsan rápillantott az órájára.
– Igen – mondta, nem volt udvariatlan. – De nincs sok időm. Ön a
diákjaim egyike?
Mma Ramotswe egy lemondó kézmozdulattal foglalta el a helyet,
amellyel a férfi megkínálta. – Nem, – mondta sajnálkozva. – Én nem
vagyok olyan tanult. Letettem a Cambridge-i Záróvizsgát, de semmi többet.
Sokat kellett dolgoznom az unokatestvérem férjének a buszvállalatánál,
tudja. Nem tudtam folytatni a tanulmányaimat.
– Soha nem késő, Mma! – mondta. – Még ön is tanulhat. Van nálunk
néhány egészen idős diák is. Nem mintha ön öreg volna, természetesen, de
a lényeg az, hogy mindenki tanulhat.
– Lehet – mondta az asszony. – Talán majd egyszer.
– Itt bármit lehet tanulni – folytatta a férfi. – Kivéve az orvostudományt.
Orvosokat nem lehet csak úgy képezni.
– És detektíveket sem.
A férfi meglepetten nézett. – Detektíveket? Egyetemen nem lehet
nyomozást tanulni.
Az asszony felhúzta az egyik szemöldökét. — De olvastam, hogy az
amerikai egyetemeken vannak magándetektív-tanfolyamok. Van egy
könyvem...
A férfi közbevágott. – Óh, persze! Igen, az amerikai egyetemeken
bármilyen tanfolyamot el lehet végezni. Úszást is, ha ahhoz van kedve. De
ez is csak néhány egyetemen van. A jó helyeken, amelyeket Borostyán
Ligának hívunk, az ilyen butaságokkal nem sokra lehet menni. Komoly
tantárgyakat kell tanulni.
– Mint például a logika?
– Logika? Igen. A filozófia diplomához az is kell. A Duke egyetemen
logikát is tanítanak, természetesen. Vagy legalábbis tanítottak, amikor
odajártam.
Azt várta, hogy Mma Ramotswe meghatódjon ettől, és ezért az asszony
valóban próbált a kedvében járni, csodálattal nézett rá. Ez, gondolta, olyan
férfi, akinek állandó megerősítésre van szüksége. Innen az a sok lány.
– De hát ez az, amiről a nyomozás szól. Logika, és egy kis pszichológia.
Ha ismered a logikát, tudod, hogy a dolgok hogyan működnek. Ha tudod a
pszichológiát, tudod, hogy az emberek hogyan cselekednek.
A férfi mosolygott, kezeit összefonta a hasán, mintha korrepetálásra
készülne. Miközben így tett, a pillantása végigfutott Mma Ramotswe
alakján, és az asszony ezt megérezte. Visszanézett a férfira, az összekulcsolt
kezekre, a szorosan megkötött divatos nyakkendőre.
– Nos, Mma – mondta. – Szívesen társalognék önnel a filozófia
kérdéseiről. De hamarosan egy megbeszélésre kell mennem, és meg kell
kérdeznem, hogy miről óhajt beszélgetni? Csak nem a filozófiáról?
Az asszony nevetett. – Nem akarom vesztegetni az idejét, uram. Ön
nagyon okos ember, és az életben nagyon sok kötelezettsége van. Én csak
egy nyomozónő vagyok.
Látta, hogy a férfi feszült lett. A kezei elengedték egymást, és a szék
karfájába kapaszkodtak.
– Ön detektív? – kérdezte. A hangja most hűvösebb volt.
Az asszony egy lekicsinylő mozdulatot tett. – Ez csak egy kis ügynökség.
Az Első Női Detektív Iroda. Túl van a Kgale hegyen. Talán már látta is.
– Nem járok arrafelé – mondta. – Még nem hallottam önről.
– Óh, nem is várnám, hogy halljon rólam, uram. Nem vagyok olyan
ismert, mint ön.
A férfi bal kezével nyugtalanul a nyakkendője csomóját igazgatta.
– Miért akar velem beszélni? – kérdezte. – Valaki azt mondta magának,
hogy jöjjön ide és beszéljen velem?
– Nem – mondta az asszony. – Nem erről van szó.
Az asszony észrevette, hogy a válasza megnyugtatta a férfit, akinek
visszatért az arroganciája.
– Hát akkor? – kérdezte.
– Azért jöttem, hogy beszélgessek magával valamiről, ami már nagyon
régen történt. Tíz évvel ezelőtt. – A férfi ránézett. A tekintete fegyelmezett
volt, de az asszony megérezte azt az összetéveszthetetlen, savanyú szagot,
amit akkor érezni, ha valaki fél.
– Tíz év az hosszú idő. Az emberek nem emlékeznek.
 – Nem – igazította ki a férfit. – Az emberek felejtenek. De van néhány
dolog, amit nem könnyű elfelejteni. Egy anya, például, nem felejti el a fiát.
Amíg az asszony beszélt, a férfi viselkedése újra megváltozott. Nevetve
felugrott a székéből.
– Óh! – mondta. – Most már értem! Az az amerikai nő, aki mindig
kérdezősködik, most önt fogadta fel, hogy újra kiássa a múltat. Soha nem
unja meg? Semmiből nem tanul?
– Mit kéne megtanulnia? — kérdezte Mma Ramotswe.
A férfi az ablaknál állt, egy csoport diákot nézett a járdán.
– Azt, hogy nincs mit megtudnia – mondta. – Az a fiú halott. Biztos
kiment a sivatagba, és eltévedt a Kalaháriban. Elment sétálni, és soha nem
jött vissza. Tudja, hogy ez elég könnyű. Az egyik tövisfa pont ugyanolyan,
mint a másik, és nincsenek hegyek, hogy tájékozódni lehessen. Az ember
eltéved. Pláne, ha fehér emberről van szó, aki nem a természetes
környezetében él. Mit vár tőlem?
– De én nem hiszem el, hogy eltévedt és meghalt – ellenkezett Mma
Ramotswe. – Úgy gondolom, hogy valami egészen más történt vele.
A férfi szembenézett vele.
– Éspedig? – vakkantotta.
Az asszony megvonta a vállát. – Nem tudom biztosan, hogy mi történt.
De honnan is tudnám? Nem voltam ott. – Elhallgatott, mielőtt, majdnem
suttogva, hozzátette: – Maga volt ott.
Hallotta a férfi lélegzését, miközben az visszaült a székébe. Lenn az
egyik diák kiáltott valamit, valamit egy dzsekivel kapcsolatban, s a többiek
nevettek.
– Azt mondja, hogy én ott voltam. Ezt hogy érti?
Az asszony a szemével belekapaszkodott a férfi tekintetébe. – Úgy értem,
hogy abban az időben maga ott lakott. Maga egyike volt azoknak, akik
mindennap látták. Találkozott vele a halála napján is. Kell, hogy legyen
valamilyen elképzelése!
– Azt elmondtam akkor a rendőröknek is, az amerikaiaknak is, akik
mindannyiunkat kikérdeztek. Láttam őt aznap reggel egyszer, aztán
ebédidőben is. Elmondtam, hogy mi volt az ebéd. Leírást adtam a ruhájáról,
ami rajta volt. Mindent elmondtam.
Miközben beszélt, Mma Ramotswe levonta a következtetését. A férfi
hazudott. Ha az igazat mondta volna, akkor az asszony befejezte volna a
beszélgetést, de most már biztos benne, hogy az első megérzése helyes volt.
A férfi minden egyes szava hazugság. Könnyű volt megállapítani; igazából
Mma Ramotswe nem értette, hogy az emberek miért nem tudják, ha a másik
személy hazudik. Az ő szemében nyilvánvaló volt, és Dr. Ranta akár
hordhatott volna egy világító jelet is a nyakában.
– Nem hiszek önnek, Rra – mondta egyszerűen. – Maga hazudik nekem.
A férfi kissé kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd, a hasára kulcsolva
ismét a kezét, hátradőlt a székében.
– A beszélgetésünk véget ért, Mma – jelentette ki. – Sajnálom, hogy nem
tudok segíteni. Talán jobb, ha hazamegy és foglalkozik egy kicsit a
logikával. A logika szerint, ha valaki azt mondja, hogy nem tud segíteni,
akkor nem tud segíteni. Végül is, ez logikus!
Megvető gúnnyal ejtette ki a szavakat, meg volt elégedve a saját elegáns
szófordulatával.
– Rendben van, Rra – mondta Mma Ramotswe. – Segíthetne nekem,
illetve annak a szegény amerikai nőnek. Ő egy anya. Magának is volt
édesanyja. Mondhatnám önnek, hogy gondoljon annak az anyának az
érzéseire, de tudom, hogy ez egy olyan személynél, mint ön, teljesen
mindegy. Maga nem bánja, hogy mi van azzal az asszonnyal. Nem csak
azért, mert egy fehér nőről van szó, a messzi távolból; de önt akkor se
érdekelné, ha a saját falujából való asszonyról volna szó, nemde?
A férfi rávigyorgott. – Mondtam már önnek. Vége a beszélgetésnek.
– De azokat, akik nem törődnek a másikkal, néha rá lehet venni, hogy
törődjenek – mondta az asszony.
A férfi felhorkantott. – Azonnal telefonálok a gondnokságra, és jelentem,
hogy egy betolakodó van a szobámban. Mondhatom, hogy rajtakaptam,
amikor valamit el akart lopni. Megtehetem, tudja. Valóban, azt hiszem ezt
kéne tennem. Mostanában sok bajunk volt már alkalmi tolvajokkal, és
nagyon gyorsan ideküldik a biztonsági embereket. Nehézségei támadhatnak
a magyarázattal, Mrs. Logika.
– Én nem tenném, Rra – mondta az asszony. – Tudja, én mindent tudok
Angelről.
A hatás azonnali volt. A férfi teste megmerevedett, és újra érezni lehetett
a savanyú kipárolgást, most erősebben, mint az előbb.
– Igen – mondta az asszony. – Tudok Angelről és a vizsgadolgozatról.
Van egy feljelentés otthon az irodámban. Könnyen ki tudom húzni a széket
maga alól, itt és most. Mit csinálna akkor Gaboronéban, munkanélküli
egyetemi előadóként, Rra? Visszamenne a falujába? Újra a szarvasmarhák
mellé?
A szavai, észrevette, fejszecsapásként hatottak. Kényszerítés, gondolta.
Zsarolás. Így éreznek a zsarolók, ha az áldozatuk a lábaiknál hever. Teljes
hatalmat.
– Ezt nem teheti... Le fogom tagadni... Nincs semmilyen bizonyíték...
– Minden bizonyítékom megvan, amire szükség lesz – mondta. – Angel,
és egy másik lány, akit rávettem, hogy azt hazudja, hogy maga adta neki a
vizsgakérdéseket. Haragszik magára, és hazudni fog. Amit mond az nem
igaz, de lesz még két lány ugyanavval a történettel. Mi detektívek ezt
hitelesítésnek hívjuk, Rra. A bíróság szereti a hitelesítést. A Jogi tanszéken
lévő kollégái ezt megerősíthetik. Menjen és beszéljen velük!
Elmagyarázzák önnek a törvényeket!
A férfi a nyelvét a fogai közé tolta, mintha az ajkait akarná
megnedvesíteni. Mma Ramotswe észrevette a mozdulatot, és látta az
izzadtságtól nedves foltot a hóna alatt. Észrevette, hogy a férfi egyik
cipőfűzője kikötődött, és a nyakkendőjén volt egy folt, kávé vagy tea.
– Nem szeretem ezt csinálni, Rra – mondta az asszony. – De ez a
foglalkozásom. Néha keménynek kell lennem, és olyan dolgokat kell
csinálnom, amiket nem szeretek. De azt, amit most teszek, meg kell
csinálnom amiatt a nagyon szomorú amerikai asszony miatt, aki csak el
akar köszönni a fiától. Tudom, hogy maga nem törődik vele, de én igen, és
úgy gondolom, hogy az ő érzései fontosabbak, mint a magáé. Tehát,
egyezséget ajánlok. Maga elmondja, hogy mi történt, és én megígérem és
állom a szavamat, Rra hogy többet nem hallunk Angelről és a barátnőjéről.
A férfi lélegzése rendszertelen volt; levegőért kapkodott, mint az a
személy, akinek elzáródott a légcsöve, légszomj tört rá.
– Nem öltem meg – mondta. – Nem öltem meg!
– Most igazat mond – mondta Mma Ramotswe. – Látom. De el kell
mondania, mi történt és hol a holttest. Ezt akarom tudni!
– Elmegy a rendőrségre és elmondja nekik, hogy visszatartottam az
információt? Ha igen, akkor akármit vállalok a lánnyal kapcsolatban.
– Nem, nem megyek a rendőrségre. Ez a történet már csak az anyát
érdekli. Ennyi az egész.
A férfi becsukta a szemeit. – Itt nem tudok beszélni. Jöjjön el hozzám!
– Ma este ott leszek!
– Nem – mondta a férfi. – Holnap.
 – Ma este megyek! – mondta Mma Ramotswe. – Az az asszony tíz évet
várt. Tovább nem várhat!
– Rendben van. Leírom a címet. Ma este kilenckor jöhet.
– Nyolckor megyek – mondta az asszony. – Nem minden nő csinálja azt,
amit maga mond neki, tudja?
Magára hagyta a férfit, és miközben a kis fehér furgonhoz sietett, saját
lélegzetvételére figyelt, és érezte, hogy a szíve vadul ver. Fogalma sem volt,
honnan vette a bátorságot, jött, mint a víz a nem használt kőbánya alján –
mérhetetlenül mélyről.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A TLOKWENG ÚTI GYORS MOTOR

M
ialatt Mma Ramotswe élvezkedett a zsarolás gyönyörében – mert végül is,
ez az volt, még ha jó ügy érdekében is, és ebből fakadóan egy újabb
erkölcsi kérdés vetődött fel, amin ő és Mma Makutsi még sokáig
elmoralizálhat majd – addig Mr. J. L. B. Matekoni őexcellenciája, a
Botswanai Brit Főtanácsos autószerelője, délután elvitte a két gyerekét a
műhelybe. A lány, Motholeli kérte, hogy vigye el őket, hogy láthassa,
miként dolgozik, és ő elvarázsolva beleegyezett. Az autószerelő műhely
nem igazán jó hely gyerekek számára. Tele van nehéz szerszámokkal és
pneumatikus csövekkel, de megbízta az egyik inasát, hogy vigyázzon a
csemetékre, amíg ő dolgozik. Emellett, ha ebben a korban megmutatja a
fiúcskának a műhelyt, lehet, hogy már most megtetszik neki az
autószerelés. Az autók és motorok lelkének a megismerését nem lehet elég
korán kezdeni; ez nem olyan dolog, amit később meg lehet tanulni. Az
ember bármilyen korban lehet autószerelő, természetesen, de nem
mindenkinek van érzéke a motorokhoz. Ez olyasmi, amit lassan, hosszú
éveken át lehet csak elsajátítani.
Az irodája ajtaja előtt parkolt le, hogy Motholeli az árnyékban ülhessen a
kerekesszékben. A fiú azonnal berontott, hogy megvizsgálja az épület
oldalán lévő csapot, úgy kellett visszahívni.
– Ez egy veszélyes hely! – figyelmeztette Mr. J. L. B. Matekom. –
Maradj azokkal a fiúkkal!
Szólította a fiatalabb tanoncot, azt, amelyik állandóan a zsíros ujjúval
ütögette a vállát, és rendszeresen összepiszkította a tiszta overállját.
– Hagyd abba, amit éppen csinálsz! – mondta. – Vigyázz a két kölyökre,
amíg dolgozom! Figyelj, hogy ne legyen semmi bajuk!
Az inas láthatóan örült az új feladatnak, és széles vigyorral nézett a
gyerekekre. Ez a lusta, gondolta Mr. J. L. B. Matekom. Jobb dadus lenne
belőle, mint autószerelő!
A műhely zsúfolt volt. Egy futballcsapat minibusza volt ott
generáljavításra, ez a munka nagy kihívást jelentett. A motort a folyamatos
túlterheléssel agyonhajszolták, de ez minden minibusz sorsa ebben az
országban. Állandóan túl voltak terhelve, mert a tulajdonosok
megkíséreltek minden lehetséges utast egyszerre begyömöszölni. Ez itt,
amelyikre új gyűrűket kellett felrakni, csípős, fekete füstöt okádott ki
magából, olyannyira, hogy a játékosok majdnem megfulladtak.
A motort kiemelte és az áttételt szétszerelte. A másik inas segítségével
Mr. J. L. B. Matekoni egy emelőszerkezetet erősített a motorházhoz, és
elkezdte csörlővel felemelni a járművet. Motholeli nagyon figyelt a
kerekesszékből, és mutatott valamit az öccsének. Az egy rövid ideig a
motor irányába nézett, de aztán megint másfelé tekintgetett. A lábainál levő
olajfoltban rajzolgatott egy mintát.
Mr. J. L. B. Matekoni kiszedte a dugattyúkat és a hengereket. Aztán
megállt, és a gyerekekre nézett.
– Most mi történik, uram? – kiáltotta a lány. – Kicseréli azokat a
gyűrűket? Nekik mi a dolguk? Fontosak?
Mr. J. L. B. Matekoni a fiúra nézett. – Látod, Puso? Látod, hogy mit
csinálok?
A fiú erőtlenül mosolygott.
– Egy képet rajzol az olajban – mondta az inas. – Egy házat rajzol.
A lány azt kérdezte: – Közelebb jöhetek, Rra? Nem leszek útban!
Mr. J. L. B. Matekoni bólintott, aztán, amikor a lány odakerekezett,
megmutatta neki, hol a baj.
– Fogd meg ezt nekem – mondta. – Tessék.
A lány megfogta a csavarkulcsot, és szorosan tartotta.
– Jól van – mondta Mr. J. L. B. Matekoni. – Most ezt forgasd meg.
Látod? Ne nagyon. Rendben.
Elvette tőle a csavarkulcsot, és visszarakta a tálcára. Aztán megfordult, és
a lányra nézett. Az előrehajolt a székében, a szemeiben érdeklődés
tükröződött. A férfi ismerte ezt a nézést; azoknak van az arcán ilyen
kifejezés, akik szeretik a motorokat. Ezt nem lehetett tettetni; a fiatalabb
inasnak például soha nem látta az arcán, ezért nem is lesz belőle más, mint
egy középszerű szerelő. De ez a lány, ez a különös, komoly gyermek, aki
hirtelen jött az életébe, úgy viselkedik, mint egy szerelő. Ért hozzá. Ezt még
sohasem látta egy lányon, de most itt van. És miért ne? Mma Ramotswe
megtanította neki, hogy nincs olyan ok, ami miatt egy nő ne tudná
megcsinálni, amit akar. Kétségkívül igaza volt. Az emberek úgy tartották,
hogy csak férfiak lehetnek magánnyomozók, de látni kell, hogy Mma
Ramotswe milyen jól végzi a munkáját. Képes arra, hogy használja a női
megfigyelő és intuitív képességét, hogy rájöjjön dolgokra, ami egy férfinál
nincs meg. így, ha egy lány lehet detektív, akkor miért ne vágyakozhatna
arra, hogy betörjön az autók és motorok férfias világába?
Motholeli felemelte a tekintetét, és a szemeik találkoztak, de a lány nem
volt tiszteletlen.
– Nem haragszik rám, Rra? – kérdezte. – Nem gondolja, hogy útban
vagyok?
A férfi kinyújtotta a kezét, és gyengéden a lány karjára tette.
– Persze, hogy nem haragszom — mondta. – Büszke vagyok. Büszke
vagyok, hogy van egy lányom, aki nagyon jó szerelő lesz. Ezt szeretnéd?
Nem tévedek?
A lány szerényen bólintott. – Mindig nagyon szerettem a motorokat –
mondta. – Szerettem nézegetni őket. Szerettem volna csavarhúzóval és
csavarkulccsal dolgozni. De még soha nem volt rá lehetőségem.
– Nos, – mondta Mr. J. L. B. Matekoni – ez most megváltozik. Szombat
reggelenként eljöhetsz velem, és segíthetsz. Szeretnéd? Készíthetünk egy
speciális munkapadot neked – egy alacsonyat – ami a széked magasságához
igazodik.
– Nagyon kedves, Rra.
A nap további részében a férfi mellett maradt, megfigyelt minden egyes
munkafázist, kérdéseket tett fel, de igyekezett nem tolakodni. A férfi
forrasztott és hegesztett, amíg a minibusz motorja – újraélesztve – vissza
nem került a helyére, és amikor kipróbálták, már nem eregetett fojtó, fekete
füstöt.
– Látod? – mondta büszkén Mr. J. L. B. Matekoni, a tiszta kipufogóra
mutatva. – Ha a rendes helyén van, akkor az olaj nem ég olyan csúnyán.
Szoros tömítések. Jó dugattyúgyűrűk. Minden a megfelelő helyen.
Motholeli összecsapta a kezét. – Az autó most boldogabb – mondta.
Mr. J. L. B. Matekoni mosolygott. – Igen – helyeselt. – Most boldogabb.
Most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy a kislány tehetséges.
Csak azok mondhatják, hogy egy motor boldog, akik igazán megértik a
gépezeteket; ez egy olyan meglátás, ami a nem műszaki gondolkodásúakból
egyszerűen hiányzik. A kislányban megvolt, a fiatalabb tanoncban nem. Az
inkább belerúgna a motorba, semhogy beszéljen hozzá, és gyakran látta,
hogyan erőlteti a vasat. A vasat nem lehet erőltetni, mondta neki időről
időre Mr. J. L. B. Matekoni. Ha a vasat erőlteted, visszarúg. Ezt ne felejtsd
el, ha már a többire nem emlékszel, amire igyekeztelek megtanítani. A
tanonc mégis megszakította a menetet, mert másik irányba tekerte az anyát,
és meghajlította a peremeket, ha vonakodtak maguktól a helyükre menni.
Egy gépezetet nem lehet így kezelni.
A lány egészen más volt. Megértette a motorok lelkét, és egy nap
nagyszerű szerelő lesz – ez világos volt.
Büszkén nézett rá, miközben a kezeit egy vászondarabba törölte. A
Tlokweng Úti Gyors Motor cég jövője biztosítva volt.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

MI TÖRTÉNT?

M
ma Ramotswe félt. Botswana egyetlen női magánnyomozójaként (a cím
még mindig kizárólagosan az övé volt, hiszen Mma Makutsi csak
segédnyomozó volt) csak egyszer vagy kétszer érzett hasonló félelmet.
Akkor tört rá a félsz, amikor Charlie Gotsóhoz ment, a gazdag
üzletemberhez, aki még hitt a varázslókban, és a megbeszélés során
komolyan eltűnődött, hogy vajon a hivatása egyszer nem kergeti-e valódi
veszélybe. Most, Dr. Ranta lakása felé menet, ugyanaz a rossz érzés
csavarta meg a gyomrát. Természetesen, nem volt semmi alapja ennek az
izgalomnak. Egy közönséges ház volt ez is, egy mindennapi utcában, közel
a Marua-Pula iskolához. A szomszédban bizonyára élnek emberek, és
hallani lehet a hangjukat; a kutyák ugatása felhangzik az éjszakában; az
autók fényei felvillannak az utcán. Nem tudta elképzelni, hogy Dr. Ranta
bármilyen veszélyt jelentene rá nézve. Rutinos nőcsábász, talán egy
manipulátor, egy opportunista, de nem gyilkos.
Ugyanakkor, a leghétköznapibb emberekből is válhat gyilkos. És ha
valaki ily módon hal meg, akkor nagyon valószínű, hogy ismeri a támadót,
és teljesen megszokott körülmények között találkoznak. Nemrég fizetett elő
a Kriminológiai Folyóiratra (költséges hiba volt, mert az újságban nem sok
számára érdekes dolog akadt), de a semmit nem jelentő táblázatok, és az
olvashatatlan szöveg mellett rájött egy érdekes dologra: a gyilkosságok
áldozatainak elsöprő többsége ismerte azt a személyt, aki megölte. Nem
ismeretlenek ölték meg őket, hanem barátok, a családtagok közül valaki,
munkatársak. Anyák ölték meg a gyermekeiket. Férjek ölték meg a
feleségeiket. Feleségek ölték meg a férjeiket. Alkalmazottak a
munkaadókat. A veszély, úgy tűnt, a mindennapi élet minden szegmensének
velejárója. Ez igaz lehet? Johannesburgban nem, gondolta, ott az emberek
éjszaka az utcán csatangoló zsiványok áldozataiként végzik, vagy a
fegyverüket használó autótolvajok végeznek velük, és időnként válogatás
nélkül lesznek olyan erőszakos fiatalok áldozataivá, akik nincsenek
tisztában az élet értékével. De talán az ilyen városok kivételesen ritkák, és a
gyilkosság sokkal hétköznapibb körülmények között történik meg csendes
beszélgetés közben egy tisztességes házban, miközben az emberek egy
kőhajtásnyira a szokásos tevékenységüket végzik.
Mr. J. L. B. Matekoni érezte, hogy valami nincs rendben. Vacsorára
érkezett, hogy elmesélje, az este folyamán meglátogatta a bejárónőjét a
börtönben, de azonnal észrevette, hogy Ramotswe asszony zaklatott.
Először nem említette meg, a bejárónője történetével traktálta, és ez, úgy
gondolta, elvonja majd Mma Ramotswe figyelmét arról, ami foglalkoztatja.
– Megbeszéltem egy ügyvéddel, hogy keresse fel – mondta a férfi. – Van
egy ember a városban, aki jól ismeri az ilyen ügyeket. Megkértem, hogy
menjen be hozzá a börtönbe, és képviselje a bíróságon.
Mma Ramotswe egy nagy adag babot halmozott Mr. J. L. B. Matekoni
tányérjára.
– Mondott valamit az a nő? – kérdezte az asszony. – Semmi jóra nem
számítok. Buta liba.
Mr. J. L. B. Matekoni összeráncolta a homlokát. – Hisztériában tört ki,
amikor megjelentem. Elkezdett ordítozni az őrökkel. Nagyon szégyelltem
magam. Azt mondták: „Kérem, fogja vissza a feleségét, és mondja meg
neki, hogy tartsa a száját!” Kétszer is el kellett mondanom, hogy nem a
feleségem.
– De miért ordítozott? — kérdezte Mma Ramotswe. – Csak megérti,
hogy ott nem randalírozhat!
– Szerintem, tudja – mondta Mr. J. L. B. Matekom. – Azért ordibált, mert
dühös volt. Azt kiabálta, hogy valaki másnak kellene ott lenni, s nem őneki.
Valamilyen okból a te nevedet emlegette.
Mma Ramotswe a saját tányérjára is rakott babot. – Az enyémet? Mi
közöm nekem ehhez az egészhez?
– Megkérdeztem tőle – folytatta Mr. J. L. B. Matekoni. – De csak rázta a
fejét, és nem mondott semmit.
– És a fegyver? Mondott valamit a fegyverről?
– Azt mondta, hogy a puska nem az övé. Azt mondta, hogy egy barátjáé,
aki úgy volt, hogy jön érte. Aztán azt állította, hogy nem is tudta, hogy ott
van. Azt gondolta, hogy a csomagban hús van. Vagy valami hasonló.
Mma Ramotswe megrázta a fejét. – Ezt nem fogják elhinni. Ha ezt
elhinnék, hogyan tudnának valaha is elítélni valakit illegális
fegyvertartásért?
– Az ügyvéd is ezt mondta a telefonban – mondta Mr. J. L. B. Matekoni.
– Azt mondta, hogy nagyon nehéz ez alól a vád alól bárkit is felmentetni. A
bíróság egyszerűen nem hisz nekik, amikor azt mondják, hogy nem tudták,
hogy a fegyver ott volt. Feltételezik, hogy az illető hazudik, és legalább egy
évre börtönbe küldik. Ha korábban már volt büntetve, és ezek általában
olyanok, akkor hosszabb időre.
Mma Ramotswe az ajkához emelte a teáscsészét. Szeretett vacsora
közben teát inni, és erre a célra égy speciális bögréje volt. Majd megpróbál
egy hasonlót venni Mr. J. L. B. Matekoninak is, gondolta, de ez nem lesz
olyan egyszerű, mert ezt a bögrét Angliában készítették, és nagyon
különleges volt.
Mr. J. L. B. Matekoni oldalról pillantott Mma Ramotswé-ra. Valami
motoszkált az asszony agyában. A házasságban fontos, gondolta, hogy ne
titkoljunk el semmit a házastársunk előtt, és ezt az egyezséget már most
megkezdhetnék. Aztán eszébe jutott, hogy csak a minap történt, amikor
elhallgatta előle a két gyereket, ami aligha számított aprócska titoknak, de
ezen már túl vannak, és az új megállapodás megkezdődhet.
– Mma Ramotswe! – próbálkozott. – Ma este nagyon nyugtalan vagy.
Valami olyasmit mondtam?
– Semmi köze hozzád – bizonygatta az asszony. – Ma este fel kell
keresnem valakit a lakásán. Curtin asszony fiáról van szó. Aggaszt ez a
személy, akit meg kell látogatnom.
Elmesélte a félelmeit. Elmagyarázta, hogy annak ellenére, hogy tudja,
hogy a Botswanai egyetem egyik közgazdásza kevéssé valószínű, hogy
erőszakra ragadtatja magát, a férfi jellemében lévő gonoszság mégis arra
inti, hogy óvakodjék tőle.
– Van egy szó az ilyen alakokra – magyarázta. – Olvastam róluk.
Pszichopatáknak hívják őket. Ez egy olyan férfi, akinek nincs erkölcsi
érzéke.
Mr. J. L. B. Matekoni szótlanul hallgatta, a szemöldökét együttérzéssel
ráncolta össze. Amikor az asszony befejezte a beszédet, azt mondta: – Nem
mehetsz. Nem engedhetem, hogy a jövendőbeli feleségem ilyen csapdába
sétáljon.
Az asszony ránézett. – Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ennyire aggódsz –
mondta. – De nekem van egy hivatásom, magándetektív vagyok. Ha meg
tudnának félemlíteni, akkor más foglalkozás után kéne néznem!
Mr. J. L. B. Matekoni szomorúnak látszott. — Nem ismered ezt a férfit.
Nem mehetsz oda hozzá, csak úgy. Ha mindenképpen menned kell, akkor
én is veled tartok. Kinn foglak várni. Nem kell tudnia, hogy ott vagyok.
 Mma Ramotswe fontolóra vette az ajánlatot. Nem akarta, hogy Mr. J. L.
B. Matekoni miatta nyugtalankodjon, s ha a jelenléte megnyugtatja, nem
szól semmi az ellen, hogy elmenjen vele, és kint megvárja. – Rendben –
egyezett bele. – Várj meg kinn. Az én kocsimmal megyünk. Addig ülhetsz a
kocsiban, amíg beszélgetünk.
– És ha bármi baj van, – figyelmeztette a férfi, – csak kiabálj! Fülelni
fogok.
Mindketten sokkal oldottabb hangulatban fejezték be a vacsorát.
Motholeli felolvasott a testvérének a szobájában, a gyerekek korábban
vacsoráztak. Az étkezés után, amíg Mr. J. L. B. Matekoni a tányérokat
bevitte a konyhába, Mma Ramotswe megnézte a gyerekeket, s a kislány
félig aludt, a könyv a térdén pihent, Puso még ébren volt, de már álmos
volt, egyik karjával átfogta a mellét, a másik lelógott az ágy mellett. Az
asszony felrakta a karját az ágyra, s a kisfiú álmosan mosolygott rá.
– Itt az ideje, hogy te is lefeküdj – mondta a kislánynak. – Mr. J. L. B.
Matekoni elmesélte, hogy milyen nehéz napod volt, motort javítottál.
Visszagurította Motholelit a saját szobájába, ott kisegítette a székből, s az
ágya szélére ültette. Azt szerette volna, hogy önálló legyen, ezért
megengedte neki, hogy segítség nélkül egyedül vetkőzzön le, és bebújjon
abba az új hálóingbe, amit Mr. J. L. B. Matekoni vett neki a bevásárló-
körútjukon. Elég borzasztó a színe, gondolta Mma Ramotswe, de végtére is,
egy férfi választotta, akitől nem várható el, hogy értsen ezekhez a
dolgokhoz.
– Boldog vagy itt, Motholeli? – kérdezte.
– Nagyon boldog vagyok – mondta a lány. – És az életem minden nappal
egyre boldogabb.
Mma Ramotswe eligazgatta körülötte a lepedőt, és megcsókolta az arcát.
Aztán lekapcsolta a lámpát, és kiment a szobából. Minden nappal egyre
boldogabb vagyok. Mma Ramotswe azon gondolkodott, hogy vajon ez a
kislány és az öccse egy jobb világot fog-e örökölni, mint amilyenben ő és
Mr. J. L. B. Matekoni felnőttek. Nekik boldogabb gyermekkoruk volt, vélte,
mert láthatták Afrika függetlenné válását és elindulását a világ felé. De a
kontinens serdülőkorát megzavarták az öntelt diktátorok és a velük járó
korrupt bürokrácia ténykedései. Ezalatt Afrika népe megpróbált a
felfordulás és csalódás közepeit tisztességes életet élni. Vajon azok az
emberek, akik a világon a döntéseket hozzák, a hatalmon lévők olyan
helyeken, mint Washington és London, tudják-e, hogy élnek itt olyanok,
mim Mothoteli és Puso? Vagy egyáltalán érdekli-e őket? Mma Ramotswe
biztos volt benne, hogy érdekelné őket, ha tudnának róluk. Néha arra
gondolt, hogy a tengerentúl az embereknek nincs hely a szívükben Afrika
számára, mert senki nem mondta meg nekik, hogy az afrikai emberek is
ugyanolyanok, mint ők. Egyszerűen csak fogalmuk sincs olyan emberekről,
mint amilyen az ő édesapja, Obed Ramotswe volt, aki büszkén feszített a
fényes öltönyében a nappalijában lévő fényképen. Nem volt unokád,
mondta a fényképnek, de most már van. Kettő. Ebben a házban.
A fénykép néma maradt. Vitathatatlanul szeretett volna találkozni a
gyerekekkel, gondolta Mma Ramotswe. Bizonyára jó nagyapa lett volna,
megtanította volna nekik a régi botswanai erkölcsöt, és megérttette volna
velük, milyen a becsületes élet. Most neki kell ezt megtennie; neki és Mr. J.
L. B. Matekomnak. Egy nap majd kiautózik az árvaházba, és megköszöni
Mma Silvia Potokwanénak a gyerekeket. És mindazt megköszöni majd,
amit a többi árváért tett, mert gyanította, hogy még senki nem köszönte ezt
meg neki. Lehet, hogy Mma Potokwane erőszakos, de hiszen ő volt az
árvaház főnökasszonya, és a főnök feladata, hogy határozott legyen, mint
ahogy a detektív kíváncsi és az autószerelő... Nos, milyennek kell egy
autószerelőnek lennie? Olajosnak? Nem, ez nem igazán megfelelő
meghatározás. Erről még majd gondolkodnia kell.
— Készenlétben leszek – mondta Mr. J. L. B. Matekoni, a hangját
lehalkította, bár erre semmi szükség nem volt. – Tudd, hogy itt vagyok.
Pontosan itt, a ház előtt. Ha kiáltasz, meg fogom hallani.
Az utcai lámpa homályos fényénél a házat tanulmányozták, egy
hagyományos, piros cserepes, jellegtelen épületet láttak és egy gondozatlan
kertet.
– Látni, hogy nincs kertésze – jegyezte meg Mma Ramotswe. – Nézd
micsoda rendetlenség van itt!
Nem tisztességes dolog olyan ember részéről, mint Dr. Ranta, ha nem
alkalmaz senkit, amikor jól fizető, vezető állása van. Szinte társadalmi
kötelezettség volt, hogy a jól keresők háztartási alkalmazottakat fogadjanak
fel, akik szívesen jöttek és megbecsülték a munkát. A bérek alacsonyak
voltak, szemérmetlenül alacsonyak, gondolta Mma Ramotswe – de legalább
ez a rendszer munkalehetőségeket teremtett. Ha mindenki, aki állással
rendelkezel alkalmazott volna egy bejárónőt, akkor legalább jutott volna
étel az asszonyok és a gyerekeik szájába. Ha mindenki maga végezné a
házimunkát és gondozná a saját kertjét, akkor mit csinálnának a bejárónők
és a kertészek?
Az hogy még csak nem is gondozta a kertjét, azt mutatta, hogy Dr. Ranta
önző volt, amin Mma Ramotswe egy cseppet sem csodálkozott.
– Túlságosan is önző – jegyezte meg Mr. J. L. B. Matekoni.
– Én is pont erre gondoltam – mondta Mma Ramotswe.
Kinyitotta az autó ajtaját, és kimanőverezte magát. A furgon túl kicsi volt
egy olyan termetes asszonyság számára, mint amilyen volt, de nagyon
megszerette, és előre félt attól a naptól, amikor majd Mr, J. L. B. Matekoni
nem fogja tudni többé megjavítani. Semmilyen modern autó – a különféle
kütyükkel és szerelvényekkel – nem fogja pótolni a kis fehér furgont.
Amióta tizenegy évvel ezelőtt megvette, hűségesen szállította őt minden
útján, felvette a harcot az októberi hőséggel, vagy a finom porral, ami az év
bizonyos időszakaiban idesodródott a Kalahári felől, és mindent beborított
vörösesbarna takaróval. A por a motorok nagy ellensége, magyarázta Mr. J.
L. B. Matekoni – több mint egy alkalommal – a motor ellensége, de az éhes
autószerelő barátja.
Mr. J. L. B. Matekoni figyelte, ahogy Mma Ramotswe a bejárathoz
közeledik és kopog. Dr. Ranta bizonyára már várta, mert az ajtó hamar
kinyílt, majd gyorsan bezáródott mögötte.
– Csak egyedül jött, asszonyom? – kérdezte Dr. Ranta. – A barátja, aki
kinn van, nem jön be?
– Nem – mondta. – Kint vár meg.
Dr. Ranta nevetett. – Biztonsági őr? Most már biztonságban érzi magát?
Az asszony nem válaszolt a kérdésre. – Milyen szép háza van – mondta.
– Maga nagyon szerencsés.
A férfi bekísérte a nappaliba. Aztán egy székre mutatott, majd maga is
leült.
– Nem akarom az időmet sokáig vesztegetni azzal, hogy itt beszélgetünk
– mondta. – Csak azért beszélek, mert megfenyegetett, és nemrégiben némi
bonyodalmam támadt valami hazug nőszemélyekkel. Ez az egyetlen oka
annak, hogy szóba állok magával.
Az asszony megállapította, hogy a férfi büszkesége megsérült. Sarokba
szorult, és ráadásul egy nő tette ezt vele; fájdalmas megszégyenítés egy
asszonyfaló számára. Nincs értelme hosszú bevezetőnek, gondolta, ezért
egyenesen a tárgyra tért.
– Hogy halt meg Michael Curtin? – kérdezte.
 A férfi a szemben lévő székben ült, ajkait összecsücsörítette.
– Én ott dolgoztam – kezdte a férfi, s szemlátomást tudomást sem vett a
kérdésről – mezőgazdasági közgazdászként. A Ford alapítványtól
ösztöndíjat kaptam, hogy tanulmányozzam az ilyen kisgazdaságok
közgazdasági kockázatait. Ez volt a munkám. De tudtam, hogy ez a
vállalkozás reménytelen. A kezdetektől fogva. Azok az emberek túl
idealisták voltak. Azt gondolták, hogy meg lehet változtatni a dolgokat.
Tudtam, hogy nem fog működni.
– De a pénzt elfogadta! – jegyezte meg Mma Ramotswe.
A férfi megvetően nézett rá. – Ez egy munka volt. Hivatásos közgazdász
vagyok. Tanulmányozóm azt, ami működik, és azt, ami nem működik. Ezt
ön valószínűleg nem érti.
– Képzelje, értem – mondta az asszony.
– Nos – folytatta. – Mi – a vezetőség, hogy így nevezzem magunkat – a
nagy házban laktunk. Volt ott egy német, ő volt a főnök, egy férfi
Namíbiából, Burkhardt Fischer. A felesége, Marcia, aztán egy dél-afrikai
asszony, Carla Smit, az amerikai fiú és én.
Jól kijöttünk egymással, kivéve, hogy az a Burkhardt nem kedvelt
engem. Megpróbált gyorsan megszabadulni tőlem, miután megjelentem, de
nekem szerződésem volt az alapítvánnyal, ezért elutasították a kérését.
Össze-vissza hazudozott rólam, de nem hittek neki.
Az amerikai fiú nagyon udvarias volt. Elég jól beszélte a setswanai
nyelvet és az emberek szerették öt. A dél-afrikai asszony hozzácsapódott, és
hamarosan egy szobában aludtak. A nő mindent megcsinált neki. Főzött,
mosott rá, és nagy felhajtást csapott körülötte. Aztán irántam kezdett
érdeklődni. Semmivel nem bátorítottam, de lefeküdt velem, közben pedig
még mindig a fiúval élt. Azt mondta, hogy elmeséli a fiúnak, de nem akarta
megsérteni az érzelmeit. Ezért titokban találkoztunk, amit elég nehéz volt
ott kinn megoldani, de sikerült.
Burkhardt sejtette, hogy mi történik, és behívott az irodájába, és
megfenyegetett, hogy elmondja az amerikai srácnak, ha nem hagyom abba
a viszonyt Carlával. Mondtam neki, hogy semmi köze hozzá, erre dühös
lett. Azt mondta, hogy ismét ír az alapítványnak, és elmondja, hogy én
rombolom a kollektíva munkáját. Erre megígértem neki, hogy nem
találkozom többet Carlával.
Persze nem tartottam be. Miért kellett volna? Esténként találkoztunk. Azt
mondta a fiúnak, hogy szeret sötétedés után a bozótosban sétálni, a fiú
viszont nem szeretett, ezért a házban maradt. Figyelmeztette őt, hogy ne
menjen túl messzire, és óvakodjon a vadállatoktól és a kígyóktól.
Volt egy helyünk, ahol együtt lehettünk. Ez egy kunyhó volt a földeken
túl. Kapák, madzagok és ilyesmik tárolására használtuk. De jő találkahely
volt szerelmesek számára is.
Aznap éjjel együtt voltunk a kunyhóban. A teleholdtól egész világos volt
kinn. Egyszer csak észrevettem, hogy van valaki a kunyhó előtt, és
felkeltem. Az ajtóhoz osontam, és lassan kinyitottam. Az amerikai fiú volt
az. Csak egy rövidnadrág és a bozótjárója volt rajta. Nagyon meleg éjszaka
volt.
– Azt kérdezte: – Mit csinálsz itt? Nem szóltam semmit, de hirtelen
félrelökött, és benézett a kunyhóba. Meglátta Carlát, és persze azonnal
tudta, mi a helyzet.
Először nem szólt semmit. Csak nézett rá, aztán rám. Aztán elkezdett
futni. De nem vissza a házhoz, hanem az ellenkező irányba, a bozótba.
Carla odakiáltott nekem, hogy fussak utána, és el is indultam. Nagyon
gyorsan futott, de sikerült utolérnem, és elkaptam a vállát. Ellökött, és újra
futni kezdett. Mentem utána, még a szúrós bokrokon keresztül is, amelyek
összekarmolták a kezem és a lábam. Könnyen a szemembe is mehetett
volna egy tüske, de szerencsére nem. Elég veszélyes volt.
Újra elkaptam, de ezúttal nem tudott olyan könnyen szabadulni.
Lefogtam a kezemmel, hogy megnyugodjon, és vissza tudjunk menni a
házba, de kitépte magát a karjaimból és felbukott.
Egy mély árok, egy donga szélén voltunk, ami átszelte a bozótost. Hat
láb mély volt, és amikor a fiú felbukott, beleesett az árokba. Lenéztem, és
láttam, hogy ott fekszik a földön. Nem mozdult és nem adott ki magából
semmilyen hangot.
Lemásztam és megnéztem, mi van vele. Teljesen mozdulatlan volt, és
amikor meg akartam nézni, hogy nem ütötte-e meg a fejét, a feje oldalra
fordult a tenyeremben. Rájöttem, hogy esés közben kitörte a nyakát, és már
nem lélegzett.
Visszarohantam Carlához, és elmondtam neki, mi történt. Visszajött
velem a dongához, és újra megnéztük. Teljesen nyilvánvalóan halott volt, és
Carla elkezdett sikítani.
Amikor abbahagyta, leültünk az árok alján, és azon tanakodtunk, hogy
mit csináljunk. Azt gondoltam, ha visszamegyünk, és elmondjuk, hogy mi
történt, senki nem fogja elhinni, hogy véletlenül csúszott meg. Azt
képzeltem, hogy az emberek azt fogják mondani, hogy összeverekedtünk,
amikor megtudta, hogy velem csalja meg a barátnője. Egyébként, tudtam,
ha a rendőrség beszél Burkhardttal, ő csak rosszat fog mondani rólam, és
azt fogja állítani, hogy én öltem meg. Ez nagyon rosszul jött volna nekem.
Ezért úgy határoztunk, hogy elássuk a holttestet, és azt mondjuk, hogy
nem tudunk semmit. Tudtam, hogy a közelben hangyavárak vannak; a
bozótos tele van velük, és a hely alkalmas arra, hogy megszabaduljunk a
hullától. Egész könnyen rábukkantam egyre, szerencsés voltam. Egy
hangyászsün egy nagy lyukat fúrt a termeszvár oldalába, ezt valamennyire
megnagyobbítottam, és betuszkoltam a holttestet. Aztán köveket és földet
hordtam rá, és egy tövisfa ágával felsöpörtem a földhányás környékét. Azt
hiszem sikerült minden nyomot eltüntetnem, mert a nyomkereső, akit
felfogadtak, nem talált semmit. Ráadásul, másnap esett az eső, és az is
segített a nyomokat felszámolni.
A következő napokban a rendőrség, és még mások is, kihallgattak
bennünket. Azt mondtam, hogy aznap este nem láttam a fiút, és Carla
ugyanezt mondta. Ő sokkot kapott, és nagyon csendes lett. Nem akart
többet velem találkozni, és állandóan sírt.
Aztán Carla elment. Mielőtt eltávozott, beszélt velem, és elmondta, hogy
sajnálja, hogy összejött velem. Azt is elmondta, hogy terhes, de a gyerek a
fiúé volt, nem az enyém, mert már akkor terhes volt, amikor mi
találkozgatni kezdtünk egymással.
Tehát, ő elment, és egy hónappal később én is elmentem. Kaptam egy
ösztöndíjat Duke-ba, ő pedig elment az országból. Nem akart visszamenni
Dél-Afrikába, nem szeretett ott lenni. Azt hallottam, hogy Zimbabwéba
ment, Bulawayóba, és egy kis szállodát vezet. Nemrég még azt hallottam,
hogy azóta is ott van. Egy ismerősöm Bulawayóban volt, és messziről látta.
A férfi elhallgatott, és Ramotswe asszonyra nézett. – Ez az igazság,
asszonyom – mondta. – Nem öltem meg. Az igazságot mondtam el önnek.
Mma Ramotswe bólintott. – Elhiszem – mondta. – Elhiszem, hogy nem
hazudik. – Kis szünetet tartott. – Nem fogom elmondani a rendőrségnek.
Ezt megígértem, és nem másítom meg a szavam. De elmondom az anyának,
hogy mi történt, feltéve, ha ő is megígéri ugyanezt – mármint hogy nem
megy el a rendőrségre, – és azt hiszem, hogy erre ő is ígéretet tesz. Nem
látom értelmét, hogy a rendőrség újra felvegye az ügyet.
Látható volt, hogy Dr. Ranta megkönnyebbült. Az ellenséges kifejezés
eltűnt az arcáról, és úgy látszott, hogy még valamilyen megerősítést vár
Mma Ramotswétól.
– És azok a lányok ~ kérdezte – nem fognak bajt hozni rám?
Mma Ramotswe megrázta a fejét. – Ők nem jelentenek veszélyt maga
számára. Nem kell aggódnia miattuk.
– És mi van azzal a feljelentéssel? – kérdezte. – Amit a másik lány tett.
Azt ön megsemmisíti?
Mma Ramotswe felemelkedett a székből, és az ajtó felé indult.
– A feljelentést?
– Igen. Amit az a lány tett, aki hazudott.
Mma Ramotswe kinyitotta az ajtót, és kinézett. Mr, J. L. B. Matekoni az
autóban ült, és felnézett, amikor a bejárati ajtó kinyílt.
Kilépett az útra.
– Nos, Dr. Ranta – mondta csöndesen. – Én azt hiszem, maga egy olyan
ember, aki sok mindenkinek hazudott, különösen, ha jól gondolom, a
nőknek. Most valami olyasmi történt, ami azelőtt magával még sohasem
esett meg. Egy asszony hazudott magának, és maga bevette. Nem fog
tetszeni magának, de talán megtanulja, milyen az, ha valakit manipulálnak.
Nem volt másik lány.
Végigment az úton, kilépett a kapun. A férfi az ajtóban állt, és őt nézte,
de az asszony tudta, hogy nem mer semmit se tenni ellene. Ha legyűri a
mérgét, amiben biztos volt, hogy most ott fortyog benne, rájön, hogy
könnyen megúszta, és ha a lelkiismeret leghalványabb nyoma is fellelhető
nála, akkor még hálás is lehet neki, hogy a tíz évvel ezelőtti eseményt
nyugvópontra juttatta. A férfi lelkiismerete felől ugyan kétségei voltak, és
azt gondolta, hogy ez valószínűtlen.
Ami a saját lelkiismeretét illeti, hazudott a férfinak és zsaroláshoz
folyamodott. Ezt annak érdekében tette, hogy megszerezze azt az
információt, amit egyébként nem sikerült volna. Mégis felvetődött benne a
cél és az eszköz kapcsolata. Helyes volt-e nemtelen eszközöket bevetnie
azért, hogy megkapja a kívánt eredményt? Bizonyára. Vannak olyan
háborúk, amelyeket végig kell harcolni. Afrikának meg kellett küzdenie
azért, hogy felszabaduljon, és senki nem mondta, hogy nem volt helyes
erőszakot alkalmazni azért, hogy elérje a céljait. Az élet furcsa, és néha
nincs más megoldás. Dr. Rantát a saját módszerével győzte le, mint ahogy
már máskor is sikerült csalással győznie, például a gonosz vajákos ember
esetében. Sajnálatos, de egy olyan világban, amely messze nem tökéletes,
időnként erre van szükség.
 HUSZADIK FEJEZET

BULAWAYO

K
orán indult, a várost akkor hagyta el, amikor az még nem éledt fel, s az ég is
sötét volt, amikor a kis fehér furgon a franci stowni útra kanyarodott.
Mielőtt elérte a mochudii elágazást, ahol az út a Limpopo forrása felé
tartott, a nap elkezdett felemelkedni a síkság fölé, és egy néhány percig az
egész világ aranysárgán lüktetett. A fák lombkoronája, az előző évszakban
kiszáradt fű az út mentén, a homok. A nap, a nagy vörös golyó, úgy látszott,
mintha a horizont fölött lógna, majd elszabadította magát, és Afrika fölé
úszott. A világ természetes színei visszatértek, és Mma Ramotswe
megpillantotta gyermekkora házainak ismerős háztetőit és a szamarakat az
út mellett, s a fák mögött megbújó házakat.
A hely az ország száraz vidékéhez tartozott, de most, az esős évszak
kezdetén, beindult a változás. A korai esők jót tettek a földnek. Nagy
bíborszínű felhők gyülekeztek Északon és Keleten, az eső fehér
zuhatagokban özönlötte el a vidéket, mintha vízesés borítaná el a földet. A
talaj kiszikkadt a száraz hónapok alatt, és szomjasan nyelte a zápor után a
pocsolyákat. Néhány óra leforgása alatt a barna talajt belepte egy zsenge
zöld réteg. Sarjadzó fű, apró sárga virágok, a vadszőlő indái törtek át a föld
felpuhult rétegein, és a táj zöld és buja lett. A kiégett agyaghorpadások
zavarosbarna vízzel teltek meg, és a folyómedrekben, a száraz
homokcsíkokon, újra folyt a víz. Az esős évszak hozta meg minden évben a
csodát, hogy az élet kiviruljon ezeken a száraz vidékeken is. A csodát,
amiben hinni kellett, mert akkor az esők soha nem érkeztek volna meg, és
akkor a szarvasmarhák elpusztulnak, mint ahogy régen nemegyszer
megtörtént már.
Szeretett Francistownba autózni, bár ma az úti célja még további
háromórás vezetést kívánt, a határon át, Zimbabwéba. Mr. J. L. B.
Matekoninak nem tetszett az ötlet, rá akarta venni, hogy maradjon, de az
asszony ragaszkodott ahhoz, hogy útra keljen. Elvállalta ezt az ügyet, és
ezért végére kellett járnia.
– Az az ország még veszélyesebb, mint Botswana – mondta. – Ott
mindig van valamilyen balhé. Először volt a háború, aztán a lázadók, meg
más bajkeverők. Útelzárások. Forgalmi akadályok. Mi van, ha a furgon
lerobban?
Ezt a kockázatot vállalnia kellett, bár nem szerette volna, hogy a férfinak
aggódnia kelljen érte. Attól eltekintve azonban, hogy szükségét érezte, hogy
útnak induljon, az is fontos volt, hogy elfogadtassa azt az alapelvet, hogy a
saját ügyeiben ő dönt. Nem lehet, hogy egy férj beleszóljon az Első Női
Detektív Iroda munkájába; különben meg kell változtatnia a nevét Első Női
(és Férfi) Detektív Irodára. Mr. J. L. B. Matekoni jó autószerelő, de nem
detektív. Ehhez kellett még... .Micsoda is? Körmönfontság? Megérzés?
Tehát a bulawayói kirándulás valóra vált. Úgy vélte, hogy tud magára
vigyázni. Az emberek nagy része csak magát hibáztathatta azért, ha bajba
került. Olyan helyekre keveredtek, ahol semmi keresnivalójuk nem volt.
Provokatív kijelentéseket tettek olyanoknak, akiknek nem kellett volna.
Nem voltak képesek eligazodni a társadalom üzenetei között. Mma
Ramotswe viszont tudta, hogyan bánjon a környezetével. Tudta, hogyan
kezeljen egy fiatalembert, akinek a saját fontosságáról érdekes elképzelései
voltak, ami az asszony szemszögéből a legveszélyesebb jelenség volt egész
Afrikában. Egy pisztollyal rendelkező fiatalember egy taposóakna volt, ha
belegyalogoltál a lelkébe – ami nem volt nehéz – iszonyú következmények
származtak belőle. De ha megfelelőképpen bántál vele – olyan tisztelettel,
amire ezek az emberek ki voltak éhezve – megmenthetted a szituációt.
Ugyanakkor, nem maradhattál túl passzív, mert azt úgy értékelte volna,
hogy lehetőséget adtál neki, hogy előtérbe tolja magát. Mindössze csak jól
kellett megítélni a helyzet pszichológiai mélységeit.
Egész délelőtt vezetett. Kilenc órára már keresztülhaladt Mahalapyén,
ahol az édesapja, Obed Ramotswe született. Aztán a férfi délre költözött
Mochudiba, ami az édesanyja faluja volt, de itt éltek az ő rokonai is, és
ezért, bizonyos értelemben, Mma Ramotswe rokonai is. Ha végigsétált a
város kesze-kusza utcáin, és beszédbe elegyedett az öregekkel, biztos volt
benne, hogy előbb-utóbb talált valakit, aki tudta róla, hogy kicsoda, s
valamilyen bonyolult leszármazási rendszer alapján be tudta azonosítani.
Voltak itt második, harmadik, negyedik unokatestvérek, távoli családi
leágazások, mely viszonyok olyan emberekhez kötötték, akiket még
sohasem látott, és akik között bizonyára azonnal érezné az összetartozást.
Ha a kis fehér furgon lerobbanna, bekopogtathatna bármelyik ajtón, és
számíthatna rá, hogy szívesen fogadják. Segítséget kapna a batswanák
között fennálló összetartás révén.
 Mma Ramotswe nehezen tudta elképzelni, milyen lenne, ha nem
lennének rokonai. Tudta, hogy sokan vannak, akiknek nem jutott senki az
életben, sem nagybácsi, sem nagynéni vagy bármilyen fokú távoli atyafi;
akik magányosan éltek. Sok fehér ember van így, valamilyen érthetetlen
okból; úgy tűnik, nem akarnak maguk körül senkit, és egyedül is
boldogulnak. Milyen magányosak lehetnek. Mint az űrhajósok az űrben,
lebegnek a sötétségben. De ráadásul még az az ezüstszínű, rugalmas kötél
sem köti őket semmihez, ami az asztronautákat összeköti azzal a fém
anyaméhhel, ami a levegőt és a biztonságot jelenti nekik. Egy pillanatig
átadta magát az ábrándozásnak, s elképzelte a kis fehér furgont az űrben,
amint lassan pörög a csillagok között, és Mma Ramotswe, az Első Női Űr
Ügynökségtől, súlytalanul lebeg, fejjel lefelé egy vékony szárítókötéllel
odakötözve a kis fehér furgonhoz.
Francistownban megállt, és megivott egy csésze teát a vasútra néző hotel
teraszán. Egy dízelmozdony nehéz vagonokat vonszolt maga után, amelyek
tömve voltak északról jött utasokkal, és egy mellékvágányra tolatott; egy
tehervonat, megpakolva Zambia bányáiból származó rézzel mozdulatlanul
állt, míg a mozdonyvezető egy fa alatt beszélgetett az állomásfőnökkel. A
hőségtől kitikkadt, egyik lábára béna kutya sántikált el mellette. Egy
kíváncsi gyermek, nedves orral, incselkedett Mma Ramotswe asztalánál,
aztán kacagva elfutott, amikor az asszony rámosolygott.
Ezután következett a határátlépés, a sor lassan araszolt a fehér hivatali
épület előtt, ahol az egyenruhás határőrök tologatták az olcsó
formanyomtatványokat, és pecsételték az útleveleket és mindenféle
engedélyt. Egyszerre voltak unottak és hivatalosak. Miután túljutott a
formaságokon, nekifogott, hogy legyűrje az út végső szakaszát.
Gránittömbökből álló hegyek mellett suhant el, amelyek elhalványodtak a
kék horizont mentén, a távolban a levegő hűvösebbnek és frissebbnek tűnt,
mint Francistownban a nyomott hőség. Végül megérkezett Bulawayóba. A
széles utcákat jacaranda-fák szegélyezték, s a házak előtt árnyas verandák
nyúltak el. Volt hova menjen; egy barátja házába tartott, aki időről időre
meglátogatta őt Gaboronéban. Most egy kényelmes szoba várta őt, hűvös,
fényesre súrolt piros padlóval, és szalmatető védte a szoba levegőjét, ami
olyan nyugodt és hűvös volt, mint egy barlangban.
– Mindig örülök, ha látlak! – köszöntötte a barátja. – Mi járatban vagy
errefelé?
 – Keresek valakit – mondta Mma Ramotswe. – Illetve, segítek valakinek
megtalálni valakit.
– Rejtvényekben beszélsz – nevetett a barát.
– Nos, megmagyarázom – mondta Mma Ramotswe. – Azért vagyok itt,
hogy lezárjak egy fejezetet.
Minden nehézség nélkül megtalálta az asszonyt, és a hotelt. Mma
Ramotswe barátja telefonált néhány helyre, majd megadta a nő nevét, és a
szálloda címét. Régi, gyarmati stílusban épített épület volt, a Matopos felé
menő úton. Nem volt világos, hogy kik szálltak meg benne, de
gondozottnak tűnt. A háttérben valahol volt egy zajos bár is. A bejárati ajtó
fölött egy fekete táblán ez állt fehér betűkkel: Carla Smit, alkoholos italok
felszolgálása engedélyezett. Véget ért a nyomozás, és ahogy többnyire lenni
szokott, egy teljesen hétköznapi helyszínen; de még kétséges volt, hogy a
személy, akit keresett egyáltalán létezik-e, és itt van-e.
– Carla vagyok.
Mma Ramotswe rápillantott a nőre, aki az íróasztala mögött ült, és egy
nagy halom rendezetlen papír tornyosult előtte. Mögötte a falon, az iktató
szekrény fölött, egy naptár volt a falra tűzve, a napokat jelentő oszlopok
élénk színekkel voltak nyomtatva. A nyomda ajándékaként vastag Bodoni
betűtípussal volt kiszedve: A Matabeleland (Magán) Nyomda vállalat Ltd.
terméke: Ön kigondolja, mi kinyomtatjuk! Eszébe jutott, hogy ő is
csináltathatna egy kalendáriumot a saját ügyfeleinek: Gyanakszik? Hívja az
Első Női Detektív Irodát! Ön kérdez, mi válaszolunk! Nem, ez nagyon
bénán hangzik. Ön sír, mi nyomozunk! Ez se jó, nem mindegyik ügyfél érzi
magát nyomorult helyzetben. Mi megtaláljuk, amit ön keres. Ez már jobb:
ebben benne volt a szükséges méltóság.
– Ön kicsoda? – kérdezte az asszony udvariasan, de a hangjában volt egy
kis gyanakvás. Azt hiszi, hogy munkát keresek, gondolta Mma Ramotswe,
és megkeményíti magát, hogy elutasítson.
– A nevem Precious Ramotswe – mondta. – Gaboronéból jöttem. Nem
állást keresek.
Az asszony mosolygott. – Sok ember próbálkozik -mondta. – Borzalmas
a munkanélküliség. Még azok az emberek is, akik rendelkeznek valamilyen
végzettséggel, kétségbeesetten keresnek munkát. Bármit. Mindent
elvállalnak. Hetente tíz, de lehet, hogy tizenkét érdeklődő keres meg. Az
iskolaév végén még ennél is többen.
– Rosszak a körülmények?
 Az asszony sóhajtott. – Igen, már egy jó ideje. Nagyon sok ember
szenved.
– Értem – mondta Mma Ramotswe. – Mi szerencsések vagyunk odahaza
Botswanában. Ilyen gondjaink nincsenek.
Carla bólintott, de gondterheltnek látszott. – Tudom. Éltem ott néhány
évig. Már régen volt, de azt hallottam, hogy nem sokat változott a helyzet.
Ezért olyan szerencsések.
– Jobban kedvelte a régi Afrikát?
Carla kérdően nézett rá. Ha ez egy politikai természetű kérdés volt,
óvatosnak kell lennie.
Lassan beszélt, megválogatta a szavait. – Nem. Legalábbis nem úgy,
hogy a gyarmati időket jobban szerettem volna. Természetesen nem. A
fehér emberek közül sem szerette mindenki, tudja. Én tulajdonképpen dél-
afrikai vagyok, de az apartheid miatt elhagytam Dél-Afrikát. Ezért mentem
Botswanába.
Mma Ramotswe nem akarta zavarba hozni a nőt. Kérdése nem volt
célzott kérdés, és próbálta megnyugtatni. — Nem úgy értettem – mondta. –
Én a régi Afrikára gondoltam, amikor kevés ember volt munka nélkül.
Akkor az embereknek volt helyük. A falujukban, a családjukhoz tartoztak.
Voltak földjeik. Most már alig találni ilyet, az embereknek nincs semmijük,
csak egy viskójuk a város szélén. Én nem szeretem ezt az Afrikát.
Carla megnyugodott. – Igen, de nem állíthatjuk meg a világot. Afrika
most ezekkel a problémákkal néz szembe. Meg kell próbálnunk boldogulni.
Csend volt. Ez a nő nem azért jött, hogy politikáról csevegjen, gondolta
Carla, sem Afrika történelméről. Akkor miért van itt?
Mma Ramotswe lenézett a kezére, és a jegygyűrűjére, amin egy kis pont
világított. – Tíz évvel ezelőtt – kezdte, — maga Molepole mellett lakott, a
Burkhardt Fischer vezette telepen. Ott volt, amikor egy Michael Curtin
nevű amerikai misztikus körülmények között eltűnt.
Elhallgatott. Carla üveges szemekkel bámult rá.
– Nekem semmi közöm a rendőrséghez – mondta Mma Ramotswe sietve.
– Nem azért jöttem, hogy kihallgassam.
Carla arckifejezése érzéketlen maradt. – Akkor miért akar beszélni róla?
Nagyon régen történt. A fiú eltűnt. Ennyi az egész.
– Nem – mondta Mma Ramotswe. – Nem ennyi az egész. Nem kell öntől
megkérdeznem, hogy mi történt, mert pontosan tudom. Maga és Oswald
Ranta ott voltak a kunyhóban, amikor Michael felbukkant. Beleesett egy
dongába, és kitörte a nyakát. Elrejtették a holttestet, mert Oswald félt, hogy
a rendőrség Michael megölésével fogja vádolni. Ez történt.
Carla nem szólt semmit, de Mma Ramotswe látta, hogy a szavai
megrázták. Dr. Ranta az igazat mondta, és most Carla reakciója igazolta ezt.
– Maga nem ölte meg Michaelt – mondta. – Magának ehhez semmi köze
nem volt. De elrejtette a hullát, ami azt jelentette, hogy az édesanyja soha
nem tudta meg, mi történt vele. Ez csúnya dolog volt. De most nem ez az
érdekes. Az az érdekes, hogy maga tehet valamit, amivel ezt jóváteszi. Ez
teljesen biztonságos. Az ön részéről nincs semmi kockázat.
Carla hangja távoli volt, alig hallható. – Mit tehetnék? Nem hozhatom
vissza.
– Véget vethetne egy édesanya keresgélésének – mondta.
– Csak annyit szeretne, hogy elbúcsúzhasson tőle. Az emberek, ha
elveszítenek valakit, gyakran ilyenek. Lehet, hogy nincs bosszúvágy a
szívükben. Egyszerűen csak bizonyosságot akarnak. Ennyi az egész.
Carla hátradőlt a székében, szemeit lehunyta. – Nem tudom... Oswald
dühös lenne, ha beszélnék...
Mma Ramotswe közbevágott. – Oswald tudja, és beleegyezik.
– Akkor miért nem ő mondja meg neki? – vágott vissza Carla, hirtelen
méreggel. – Ő tette. Én csak hazudtam, hogy megvédjem.
Mma Ramotswe egyetértőén bólogatott. – Igen – mondta. – Ez az ő
hibája, de ő nem jó ember. Nem tud semmit adni annak az asszonynak,
vagy bárki másnak, aki érintett. Az ilyen emberek nem tudnak bocsánatot
kérni a másiktól. De maga megteheti. Maga találkozhat ezzel az asszonnyal,
és elmondhatja neki, mi történt. Kérje a megbocsátását.
Carla a fejét rázta. – Nem látom értelmét, hogy miért... Ennyi év után...
Mma Ramotswe megszakította. – Azon kívül – mondta –, ön az anyja az
ő unokájának. Nem így van? Megtagadná tőle ezt a kis vigaszt? Már
nincsen fia: De van egy ...
– Ez is fiú – mondta Carla. – Őt is Michaelnek hívják. Kilencéves,
majdnem tíz.
Mma Ramotswe mosolygott. – El kell hozzá vinnie a gyermeket,
asszonyom – mondta. – Ön is anya. Tudja, hogy ez mit jelent. Nincs rá oka,
hogy ne tegye. Oswald nem árthat önnek. Ő nem jelent fenyegetést.
Mma Ramotswe felállt, és az asztalhoz ment, ahol Carla görcsösen,
bizonytalanul ült.
– Tudja, hogy meg kell tennie ~ mondta.
 Kezébe vette a másik asszony kezét, és gyengéden tartotta. Barna pöttyök
voltak rajta, ami a nagy magasságtól, a hőségtől és a kemény munkától
támad.
– Megteszi, ugye asszonyom? Az asszony kész arra, hogy Botswanába
utazzon. Ha szólok neki, egy vagy két nap múlva azonnal itt van. El tud
innen szabadulni? Csak néhány napra.
– Van egy helyettesem – mondta Carla. – Addig vezetheti a szállodát.
– És a fiú? Michael? Nem lesz boldog, ha látja a nagyanyját?
Carla felnézett rá.
– Igen, Mma Ramotswe – mondta. – Igaza van.

Mma Ramotswe másnap hazatért Gaboronéba, késő éjszaka érkezett meg.

A háztartási alkalmazottja, Rose maradt otthon a gyerekekkel, akik már
mélyen aludtak, amikor Mma Ramotswe megjött. Beóvatoskodott a
szobájukba, és hallgatta a halk lélegzésüket, és érezte az alvó gyermekek
illatát. Aztán, kimerülten a több órás vezetéstől, bedőlt az ágyába.
Gondolatban még mindig vezetett, szemei mozogtak a lecsukott szemhéjak
alatt.
Másnap korán reggel az irodában volt, a gyermekeket Rose gondjára
bízta. Mma Makutsi még nála is korábban érkezett, szorgalmasan gépelt
egy. jelentést.
– Mr. Letsenyane Badule – közölte. – Az ügy végéről készítek jelentést.
Mma Ramotswe felvonta a szemöldökét. – Azt hittem azt akarta, hogy én
intézzem el.
Makutsi asszony összecsücsörítette a száját. – Az igazság az, hogy nem
voltam hozzá elég bátor – mondta. – De tegnap bejött az irodába, és
beszélnem kellett vele. Láttam, hogy jön, bezárhattam volna az ajtót, és
kirakhattam volna a „Zárva” feliratot. De bejött, mielőtt bármit is tehettem
volna.
– És? – sürgette Mma Ramotswe.
– Elmondtam neki, hogy a felesége hűtlen volt.
– Mit szólt?
– Fel volt zaklatva. Nagyon szomorúnak látszott.
Mma Ramotswe kényszeredetten mosolygott. – Semmi meglepetés –
mondta.
– Igen, de aztán azt is elmondtam neki, hogy ne csináljon semmit, mert
az asszony nem magáért teszi, hanem a gyereke kedvéért. Csak azért
keveredett össze egy gazdag emberrel, hogy a fia jó iskolába járhasson. Azt
mondtam, hogy az asszony nagyon önzetlen. Rábeszéltem, hogy jobb lenne
így hagyni a dolgokat.
Mma Ramotswe meghökkent. – Elhitte? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – mondta Mma Makutsi. – Nem nagyon művelt ember. Úgy tűnt,
hogy meg van elégedve.
– Meglepő – mondta Mma Ramotswe.
– Ugyan már! – mondta Mma Makutsi. – ő továbbra is elégedett lesz. A
felesége is. A fiú folytathatja az iskolát. A feleség szeretője, valamint a
feleség szeretőjének a felesége is boldogok lesznek. Ez egy sikeres
befejezés.
Mma Ramotswe nem volt erről meggyőződve. Volt egy etikai
szépséghibája a dolognak, de ahhoz, hogy ezt részletesen megbeszéljék, azt
alaposan végig kéne gondolni és megvitatni. Majd beszél erről a dologról
Mma Makutsival hosszabban is, ha egyszer jut rá ideje. Kár, gondolta, hogy
a Kriminológiai Folyóiratban nincs egy olvasói oldal az ilyen esetekre.
írhatna nekik, és megkérhetné, hogy ebben a kényes ügyben adjanak
tanácsot. Talán mindenképpen írnia kéne a szerkesztőnek, és javasolhatná,
hogy indítsanak egy lelki rovatot; az újság minden bizonnyal olvasottabb
lenne.
Néhány eseménytelen nap következett. Mialatt ügyfél nélkül maradtak,
utolérhették magukat az adminisztrációval. Mma Makutsi beölajozta az
írógépét, és elment, hogy vegyen egy teaforralót, hogy teát tudjon készíteni.
Mma Ramotswe a régi barátainak írt leveleket, és előkészítette a számlákat
az év közelgő pénzügyi lezárásához. Sok bevétele nem volt, de veszteséget
sem termelt, közben pedig jól érezte magát. Ez többet ért, mint egy
pontosan kitöltött egyenleg. Valóban, gondolta, az éves elszámolásban fel
kéne tüntetni a Boldogság rovatot is, a bevétel és kiadás mellett. Az ő
számláján ez a szám nagyon magas lenne, gondolta.
De ez meg sem közelíti azt a boldogságot, amit Andrea Curtin érzett, aki
három nappal később megérkezett, és késő délután, az Első Női Detektív
Irodában találkozott az unokájának az édesanyjával és az unokájával is.
Amíg az asszony és Carla egyedül maradtak, hogy megbeszéljék, mi történt
azon az éjszakán tíz évvel ezelőtt, Mma Ramotswe elvitte a fiút sétálni, és
megmutatta neki a Kgale hegy gránitszikláit, és a távoli kékségben
felfedezték a gát mögött felgyűlt vizet. Udvarias fiúcska volt, sőt inkább
komoly, érdekelték a kövek, és folyton megállt, hogy megkapirgálja a
sziklákat, vagy felvegyen egy kavicsot.
– Ez itt kvarc – mondta, és egy darabka fehér kőre mutatott. – Néha
aranyat is lehet találni a kvarckristályban.
Az asszony megfogta a követ és megvizsgálta. – Téged nagyon
érdekelnek a sziklák?
– Geológus akarok lenni – mondta a fiú ünnepélyesen. –Ismerek egy
geológust, aki néha a mi szállodánkban száll meg. Ő tanít nekem sok
mindent a kövekről.
Az asszony bíztatóan mosolygott. – Biztosan nagyon érdekes foglalkozás
– mondta. – Olyan, mint a nyomozás. Mindkettő keres valamit.
Visszaadta a fiúnak a kvarcdarabot. Amikor átvette, meglátta az
eljegyzési gyűrűt, és egy pillanatig megfogta az asszony kezét, megnézte az
arany karikát és a csillogó követ.
– Cirkónium kristály – mondta. – Olyanra csiszolják, hogy úgy nézzen
ki, mint egy gyémánt. Mint a valódi.
Amikor visszaértek, Carla és az amerikai asszony egymás mellett ültek,
és béke, sőt, talán öröm volt az idősebb asszony arcán, ami azt mondta
Mma Ramotswénak, hogy amit szándékában állt megtenni, meghozta az
eredményét.
Együtt teáztak, közben csak nézték egymást. A fiú hozott egy ajándékot a
nagymamájának, egy picike zsírkő faragványt, amit ő készített. Az asszony
átvette, s megcsókolta a kisfiút, ahogy bármelyik nagymama tenné.
Mma Ramotswe is adott ajándékot az amerikai asszonynak, egy kosarat,
amit egy hirtelen ötlettől vezérelve, Bulawayóból visszafelé tartva egy
asszonytól vásárolt, aki az út mellett üldögélt Francistownban. Az asszony
el volt keseredve, és Mma Ramotswe, akinek nem volt szüksége kosárra,
megsajnálta. Hagyományos botswana kosár volt, a fonatban mintákkal.
– Ezek a kis pöttyök itt könnyek – mondta. – A zsiráf az asszonyoknak
adja a könnyeit, és azok belefonják a kosárba.
Az amerikai asszony udvariasan vette át a kosarat, ahogy Botswanában
elfogadni illik egy ajándékot – mindkét kézzel. Milyen otrombaság, amikor
valaki egy kézzel veszi át az ajándékot, mintha kikapná az ajándékozó
kezéből. Ez az asszony jól tudta, hogy mi az illem.
– Ön nagyon kedves, Mma – mondta az amerikai hölgy. – De miért adják
oda a zsiráfok a könnyeiket?
 Mma Ramotswe vállat vont. Erre még soha nem gondolt. – Talán azt
jelenti, hogy mindannyian tudunk adni valamit – mondta. – A zsiráfnak
nincs egyebe, amit adhatna, csak a könnyek.
Valóban azt jelentené? – morfondírozott. Egy pillanatig elképzelte, hogy
egy zsiráfot lát kikémlelni a fák mögül, a különös, magas lábakra emelt
testet elrejtik a levelek, csak a bársonyos pofája, s a könnytől nedves,
csillogó szemek látszanak. Akkor mindarra a sok szépségre gondolt, ami
Afrikában található, a nevetésre és a szeretetre.
A fiú ránézett a kosárra. – Ez igaz, asszonyom?
Mma Ramotswe mosolygott.
– Remélem, igen – mondta.
 Table of Contents
ELSŐ FEJEZET
MR. J. L. B. MatekoniHÁZA
MÁSODIK FEJEZET
ÜGYFÉL ÉRKEZIK
HARMADIK FEJEZET
A FIÚ, AKIBEN AFRIKAI SZÍV DOBOGOTT
NEGYEDIK FEJEZET
AZ ÁRVAHÁZBAN
ÖTÖDIK FEJEZET
ÍTÉLETNAPI ÉKSZEREK
HATODIK FEJEZET
EGY SZÁRAZ HELY
HETEDIK FEJEZET
ÚJABB PROBLÉMÁK
NYOLCADIK FEJEZET
A GYEREKEK TÖRTÉNETE
KILENCEDIK FEJEZET
A FORGÓSZÉL
TIZEDIK FEJEZET
A GYEREKEK ÉS BOTSWANA
TIZENEGYEDIK FEJEZET
AZ ÜVEGMENNYEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
ÉJSZAKA GABORONÉBAN
TIZENHARMADIK FEJEZET
EGY ERKÖLCS-FILOZÓFIAI PROBLÉMA
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
UTAZÁS A VÁROSBA
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A SÉRTŐDÖTT, GONOSZ BEJÁRÓNŐ AKCIÓJA
TIZENHATODIK FEJEZET
A CSALÁD
TIZENHETEDIK FEJEZET
A TANSZÉK
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A TLOKWENG ÚTI GYORS MOTOR
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
MI TÖRTÉNT?
HUSZADIK FEJEZET
BULAWAYO