Cynthia Parker

Reménytelen

Vagabund, Kecskemét, 2006

 TARTALOM
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
EPILÓGUS
 1. FEJEZET

Rose Miller nyugtalanul bámult ki a vonat ablakán.

Vajon milyen lesz New Yorkban? Hogyan fog boldogulni a
nagyvárosban? Milyen érzés lesz tanfolyamra járni, és milyen egy
menő panzióban dolgozni?
Kérdések özöne kavargott a fejében, ám egyikre sem tudta a
választ. Mint ahogy arra sem, miért adta be a derekát, holott eleinte
hallani sem akart arról, hogy elhagyja szülővárosát, Lenox Cityt,
arról meg aztán végképp nem, hogy pont New Yorkba költözzön.
Igaz, fél évre, de akkor is.
Egyetlen pillanatra sem feledkezhetett meg róla, hogy ez a város
Tom Roberts, valódi nevén Fraser szülővárosa, és a férfi ma is itt él
és dolgozik. Az a férfi, akinek ő néhány hónappal korábban ajánlatot
tett egyetlen éjszaka erejéig, ám ő visszautasította. És nemcsak
visszautasította, de a tetejében meg is sértődött!
Ezt még most sem volt képes felfogni, noha elmagyarázták neki,
hogy az ajánlata lealacsonyító volt mindkét fél számára, utóbb aztán
bocsánatot is kért telefonon – az illem kedvéért –, valójában
azonban úgy érezte, Tomnak nem volt joga megsértődni, neki
ellenben annál inkább, amiért a férfi nem élt a lehetőséggel.
Na persze, ezt is megmagyarázták. Eszerint azért nem élt vele,
mert ő, Rose, előtte megivott két pohárka jóféle whiskyt, és a pasas
nem akarta kihasználni a helyzetet. Hiába bizonygatta, hogy nem
részeg, Tom nem hitt neki. Aztán végül ráhagyta, ám ahhoz
csökönyösen ragaszkodott, hogy kizárólag az elfogyasztott ital
hatására tette az ajánlatot.
Nos, ebben azért volt némi igazság.
Abban a pillanatban ugyanis, amint Alexandra bemutatta a férfit,
neki rögtön megtetszett, noha akkor még Tom szegénynek álcázta
magát, és ennek megfelelő volt a szerelése is meg a kocsija is. Ez őt a
legkevésbé sem érdekelte, hiszen maga is szegény volt.
Ami nyomban megragadta, az a melegbarna szeme volt, az
érzékien duzzadt szája, enyhén mackós testalkata, és a kisugárzása.
Vagyis minden, amit rövid idő alatt fel lehet mérni a másikban.
És azután világossá vált előtte, hogy Tom az ő számára veszélyessé
válhat, hiszen nemcsak végtelenül vonzó, de gazdag is, és egy ilyen
férfi bármelyik nőt megkaphatja.
Még azt is hajlandó volt elhinni, hogy ő is tetszik Tomnak, azt
viszont nem, hogy komoly kapcsolat lehetne közöttük. Világok
választják el őket egymástól, a férfi hamar ráunna az unalmas vidéki
libára, vagyis rá, és másik nő után nézne, neki pedig összetörné a
szívét. Nem, nem akart egyetlen gazdag playboy játékszere sem
lenni.
Tom Fraser éppen az a típusú férfi, akibe képes lenne viharos
gyorsasággal beleszeretni, és ha a férfi nem volna gazdag, talán meg
is kockáztatná, de így…
Már az is éppen elég baj, hogy New Yorki-i, a tetejében vagyonos
szülők csemetéje. Nem, ő egy ilyen képbe sehogyan sem illik bele.
Ugyanakkor az is igaz volt, hogy rögtön a férfi hatása alá került, s
eljátszott a gondolattal: vajon milyen lenne vele az ágyban. Esküdni
mert volna, hogy mennyei.
Még sosem volt egyéjszakás kalandja, nem is vágyott rá, sőt
meglehetősen elítélő véleménnyel volt róla, ám amikor azon az
ominózus szombat estén a diszkóban megitta azt a nyavalyás
whiskyt, már nem találta a dolgot olyan felháborítónak. Sőt!
Miért is ne?
Tom tapasztalt szerető, biztosan boldoggá tenné őt. A szextől
eddig nem volt elájulva, de valami azt súgta neki, hogy a férfi olyan
élményben részesítené, amitől rögvest megváltozna a véleménye.
Az alkohol, a diszkó villódzó fényei, a jó zene, na és Tom testi
közelsége, illata végül annyira elvarázsolta, hogy döntésre vitte
magában a dolgot. Eltöltenek együtt egy szenvedélyes éjszakát,
aztán másnap ki-ki folytatja megszokott életét. Sem magukat, sem a
másikat nem kötelezik semmire, csupán a pillanatnak élnek.
Biztos volt abban, hogy Tomnak nem új az ilyesmi, s hogy kapva
kap rajta, ha tudja, ő nem vár tőle semmilyen folytatást. Végül is a
férfi csupán rövid időre érkezett Lenox Citybe, aztán – ha
visszamegy New Yorkba – azt is elfelejti, hogy a világon van.
Ráadásul Tom nem ismer senkit a városban, tehát még az a veszély
sem áll fenn, hogy a kalandjukat szétkürtöli.
Így azután, amikor egy lassú szám alkalmával magához ölelte, ő a
kelleténél szorosabban simult hozzá, és azt búgta a fülébe, hogy le
akar feküdni vele.
A férfi ekkor eltolta magától, és hitetlenkedve bámult rá.
– Tessék? Mondott valamit?
– Igen. Azt, hogy le akarok feküdni magával – ismételte sebesen.
– Azt hiszem, jobb, ha hazaviszem – vélte Tom.
– Felesleges, még táncolni akarok – vágta rá erre, s mivel a ritmus
megint gyorsra váltott, kihívó pillantást vetett partnerére, és körözni
kezdett a csípőjével, akár egy vérbeli hastáncos…
Újfent belepirult az emlékezésbe.
Valahányszor felidézte ezt az éjszakát, a feje búbjától a lába ujjáig
elvörösödött. Miután elmúlt a whisky hatása, annyira szégyellte
magát, hogy kerülte a férfit, képtelen lett volna a szemébe nézni. Mi
több, eleinte még telefonon sem mert beszélni vele. Még soha,
egyetlen férfinak sem tett ajánlatot.
Tomnak később váratlanul vissza kellett utaznia New Yorkba, de
hagyott neki egy levelet, s ő végre erőt vett magán: felhívta és
bocsánatot kért tőle, ám sokkal inkább illendőségből, mint
meggyőződésből. És a férfi a szavát vette, hogy egyszer még újra
találkozik vele, amibe ő könnyelműen beleegyezett, hiszen
akkoriban álmában sem gondolta, hogy néhány hónappal később
New Yorkban köt ki. Méghozzá fél évre.
Minthogy azonban a panzió, ahol dolgozott Lenox Cityben, bezárt
a felújítás miatt, neki muszáj volt elfogadnia a nagyfőnök, Jason
Sheraton ajánlatát. Túlságosan csábító volt ez ahhoz, hogy
meggondolatlanul visszautasítsa Tom Fraser miatt.
Másfelől viszont először gyanakodva fogadta; attól félt, hogy
Alexandra mesterkedésének köszönhetően kell utaznia, s amikor ezt
Jasonnek is megemlítette, a férfi elnevette magát.
– Jaj, Rose, ne viccelj! Nagyon szeretlek ugyan, olyan vagy nekem,
mintha a kishúgom lennél, de a két szép szemedért még neked sem
fizetek ki egy rakás pénzt! Hidd csak el nyugodtan, hogy a
továbbképzés nem ürügy! Az épület felújítása után a számítógépeket
is kicseréljük a legmodernebbekre, tehát szükségem lesz jól képzett
dolgozókra. És azt se felejtsd el, hogy a tanfolyam elvégzése után, ha
újra megnyílik a panzió, a fizetésed magasabb lesz. Addig New
Yorkban dolgozol, ott jól kereshetsz, hiszen a Romantika egy menő
hely, és nagyon sokat tanulhatsz.
– Oké, Jason, hiszek neked, de azért szólj a barátnődnek, Alexnek,
hogy ne riadóztassa Tomot az odautazásom miatt.
– Miért ne?
– Mert… mert… nem akarom.
– És miért nem? – tudakolta a férfi kitartóan. – Nézd, Rose!
Tudom, semmi közöm hozzá, de nekem az volt a benyomásom, hogy
tetszettél Tomnak. S ha ez az érzés kölcsönös, akkor azon kellene
lenned, hogy kiderítsd, lehet-e ebből komoly, nem pedig elbújni
előle holmi kislányos szégyenlősség miatt.
 – Te ezt nem értheted! Tom gazdag, nagyvilági férfi, aki gazdag,
nagyvilági nőkhöz szokott. Gyorsan elege lenne belőlem, a vidéki
libából, akinek fogalma sincs, hogyan kell felsőbb körökben
viselkedni, s akinek még rendes ruhája sincs, amit ilyen helyre
felvehetne. Csak lejáratnám őt, kínos helyzetbe hoznám magunkat.
– Isten az égben! – nyögött fel Jason, rosszallóan ingatva a fejét.
– Rose Miller, ne légy kishitű! Okos, szép, csinos nő vagy; kedves,
vidám, szolgálatkész, sosem feltételeztem rólad, hogy
önbizalomhiányban szenvedsz.
– Nem is szenvedek, csupán reálisan nézem a dolgokat.
– Tévedsz! Mérget vennék rá, hogy sok gazdag pali irigyelné
Tomot, ha meglátnák veled. Bízz jobban magadban! Egyáltalán nem
úgy festett, amikor itt volt, mint aki megjátssza magát.
– Mert akkor inkognitóban érkezett.
– Az mindegy. Rendes pasas, és megérdemli, hogy kapjon egy
esélyt. Nagyon odavolt érted. – A lány a fejét rázta, és úgy festett,
mint akit képtelenség meggyőzni, ám ]ason még nem adta fel. –
Figyelj, Rose! – sóhajtott nagyot. – Ne viseltess előítélettel a
gazdagok iránt! Mi is csak emberek vagyunk, és nem szentek.
Vannak köztünk rosszak, de jók is. Annyira félsz, hogy Tom Fraser
megsebez téged, hogy közben elfelejted: te is megsebezheted öt.
Ugyanakkor azonban az is előfordulhat, hogy jól sül el a dolog, és ti
egymásnak teremtődtetek. Ne fuss el anélkül, hogy ezt kiderítenéd,
különben örökké boldogtalan leszel! Élvezd Tom társaságát, ne
gondolkozz, ne töprengj annyit; csak hagyd megtörténni a dolgokat!
Túlságosan óvatos vagy, de ennek semmi értelme.
– Így gondolod?
– Igen. Olyasmitől rettegsz, ami meg sem fog történni.
– Hát… kösz a tanácsot, Jason – állt fel a lány, és elindult az ajtó
felé.
 – Nincs mit. És… Rose?
– Igen?
– Ne feledd, hogy egy csóró pasi is összetörheti a szívedet; nem
feltétlenül kell ahhoz gazdagnak lennie.
– Ebben igazad van.
– Sok szerencsét! – mosolygott rá a férfi.
– Kösz – motyogta a lány, miközben elgondolkozva lépett ki a
folyosóra. Rá kellett ébrednie, hogy sok igazság van abban, amit
Jason mondott, ezért úgy határozott, hogy nem fog elzárkózni
mereven Tom elől.
Most ellenben, hogy a vonaton ült, és New York felé robogott,
ismét elfogta a félelem, és újra rátört a szégyen is. Hogyan lesz képes
Tom szemébe nézni?
Tiszta szerencse, hogy az állomáson az unokatestvére, Virginia
várja!
Igaz ugyan, hogy évek óta csupán telefonon tartották a
kapcsolatot, és nagyon régen találkoztak személyesen,
következésképpen meg sem ismernék egymást, ha nem küldtek
volna a másiknak fényképet, de még mindig jobb, mint azonnal
Tomba botlani.
Mindenesetre nagyon remélte, hogy nem lesz gond, nem szeretett
volna az ismeretlen helyen bolyongani egyedül.

Virginia Cooper idegesen futkosott a háló- és fürdőszobája között.

A délelőttöt festőállványa előtt töltötte, s annyira belemerült a
munkába, hogy észre sem vette az idő múlását. Ha Emma, a
házvezetőnő nem figyelmezteti az ebédidőre, akkor tán még most is
dolgozik.
Fejvesztve rohant tusolni, öltözni, ám bármennyire sietett is,
tudta: nem ér ki időben az állomásra. Felkapta mobilját, hogy
tárcsázza Rose számát, de a készülék váratlanul megszólalt a
kezében, minek következtében annyira megijedt, hogy kis híján
elhajította, pokolba kívánva a hívót.
– Igen? – mordult bele barátságtalanul.
– Virginia Cooper?
– Az vagyok. Ki beszél?
– Nick Donovan – mutatkozott be a hívó –, de, kérlek, ne tedd le!
– fűzte hozzá gyorsan. – Fontos ügyben hívlak.
Virginia meglepetésében először szóhoz sem jutott, azután nagy
levegőt vett – El sem tudom képzelni, mi fontosat mondhatsz te
nekem – jegyezte meg gúnyosan.
– Tedd félre a személyes sérelmeidet, légy szíves, és jól nyisd ki a
füled! – felelte a férfi komoran, elengedve a füle mellett a
gúnyolódást.
– Az ördögbe is, Nick, fogd rövidre, mert nem érek rá, már így is
késésben vagyok.
– Valóban? Talán randid van?
– Kétlem, hogy bármi közöd lenne hozzá – utasította rendre a
lány mérgesen.
– Ebben igazad van – értett egyet a férfi. – Csupán meglepett a
kijelentésed. Miféle fontos dolga lehet egy magadfajtának? A fiad
nyilván iskolában van, te meg otthon, hiszen nincs munkád.
– Ha nem hagyod abba, leteszem! – fenyegette meg Ginny.
– Bocs – vágta rá nyomban a férfi. – Megint igazad van, sem a
hely, sem az idő nem alkalmas ilyesmire, úgyhogy máris a
bocsánatodat kérem, és rátérnék a hívásom okára. Bevallom, nem
könnyű.
– Miről van szó? – kérdezte a lány, és hirtelen rossz érzés kerítette
hatalmába. Most fogta föl, hogy Nick eddig még nem sokszor hívta
fel élete folyamán, s ha ma megtette, annak talán tényleg nyomós
oka lehet. – Az ég szerelmére kérlek, bökd ki végre!
– Na jó – sóhajtott nagyot a férfi. – Az édesapádról van szó.
– Mi van vele?
– Üzleti megbeszélés közben rosszul lett, mentőt kellett hívnom
hozzá.
– Neked? Hogy kerültél te az apámhoz?
– Mint említettem, üzleti megbeszélésünk volt.
– Gondolom, jól felizgattad, és azért lett rosszul.
– Tudom, hogy mindig a legrosszabbat feltételezed rólam, ám
ezúttal tévedsz. Nem izgattam fel, semmi olyasmit nem tettem vagy
mondtam, ami ártó jellegű lett volna. Állítólag a vérnyomása egy
ideje nincs rendben, most is ez okozta a bajt. Nyilván szeretnéd látni
őt, ezért kérlek, gyere a St. John Klinikára. Igaz, még vizsgálják, és
semmi bővebbet nem tudok, de biztosan hamarosan végeznek. Az
édesanyádat is értesítettem, már úton van ide, egyébként ő kért
meg, hogy telefonáljak neked.
– Ó, te jó ég! – nyögött fel Ginny. – Nagyon súlyos apa állapota?
– Hát… először alaposan rám ijesztett, de szerencsére a
mentőorvos megnyugtatott. Kapott gyógyszert, attól jobban lett. Itt
a klinikán pedig alaposan kivizsgálják, és beállítják a vérnyomását.
Nyugodj meg, hamarosan felépül! Akkor jössz?
– Természetesen – vágta rá Virginia, miközben lázasan törte a
fejét, kit küldjön ki maga helyett az állomásra. Egy pillanatra még az
is megfordult a fejében, hogy Nicket kéri meg, de aztán elvetette az
ötletet, mert a férfi nem ismerte a lányt.
Tanácstalanul rágta a szája szélét, míg végül eszébe jutott a
megoldás Tom Fraser személyében. Tudta ugyan, hogy Rose nem
lesz oda a gyönyörűségtől, ha meglátja a férfit, másfelől viszont talán
ő sem olyan naiv, hogy azt higgye, Tom nem fog nála próbálkozni,
míg New Yorkban tartózkodik.
Ginny is hallott a Lenox Cityben kettőjük közt lezajlott rövid
afférról, és teljes szívéből drukkolt barátjának, hogy sikerüljön
meghódítania Rose szívét. Mindig kedvelte Tomot, és úgy vélte, ha
nősülésre adja a fejét, bizonyosan jó férj lesz belőle. Milyen kár,
hogy az ő számára csupán barátot jelentett – sajnálkozott
gondolatban, mialatt arra várt, hogy a férfi felvegye a telefont.
– Fraser.
– Itt meg Virginia Cooper.
– Nahát, Ginny, szia! – derült fel a férfi hangja rögtön. – Mi
történt, hogy eszedbe jutottam? – kérdezte némi szemrehányással a
hangjában.
Virginia bűntudatosan fintorgott, a szemrehányás jogos volt,
hamarjában nem is tudta, hogyan magyarázza ki magát.
– Ne haragudj, Tom, igazad van, de…
– Ne folytasd, kitalálom! – vágott a szavába a férfi nevetve.
– Sürgősen szükséged van rám.
– Honnan tudod?
– Mondtam, hogy kitalálom.
– Ügyes vagy. Minthogy nagyon sietek, a tárgyra térnék. Nos, az a
helyzet, hogy igazából Rose- nak lenne szüksége rád.
– Rose-nak? Milyen Rose-nak?
– Rose Millernek, az unokatestvéremnek – magyarázta
türelmetlenül a lány. – Ne mondd, hogy Alexandra nem
tájékoztatott arról, hogy Rose New Yorkba jön továbbképzésre.
– Valóban említette, ám azt nem, hogy mikor kerül rá sor.
– Most, drága Tom, most, és ezért kellene égetően a segítséged.
Rose vonata hamarosan befut az állomásra, és úgy volt, hogy én
megyek ki elé, de – sajnos – közbejött valami. Apám váratlanul
rosszul lett az irodájában, kórházba vitték, oda kell mennem.
– Te jó ég, Ginny, ez magától értetődik. Szívesen segítek, bár
kétlem, hogy a viszontlátás örömében Miss Miller osztozni fog
velem. Mindenesetre remélem, hogy az édesapád hamarosan jobban
lesz.
– Én is nagyon remélem – felelte letörten a lány.
– Azért ne láss rémeket! – próbált lelket önteni bele Tom.
– Biztos vagyok benne, hogy nem komoly a baj. Mr. Cooper
kimondottan jól tartja magát. Hány éves?
– Ötvenhét, de te honnan ismered?
– Időnként üzleti kapcsolatban állunk.
– Ez komoly? Miért nem tudok én erről semmit?
– Sejtelmem sincs, Ginny, végül is nem titok.
– Ezek szerint jól megy a bolt.
– Nincs okom panaszra. Az utóbbi időben annyi a megrendelése a
reklámügynökségnek, hogy alig győzzük.
– Ez csak jó, nem?
– Valóban, de azért nem szeretnék a cégem rabszolgájává válni.
– Igen, tudom. Alexandra mesélte, hogy családra vágysz. Tom
felnevetett.
– Ti aztán kitárgyaltok mindent és mindenkit, ugye?
– Ugyan már, Tom, nem volt bennünk rossz szándék. Alex csupán
elmesélte, mi történt Lenox Cityben, és ekkor merült fel a te neved is
Rose-zal kapcsolatban, ö meg eleve nem idegen a számomra, hiszen
unokatestvérek vagyunk. S jóllehet, már jó ideje nem tartozom
szorosan a bandához, azért én még a barátomnak tekintelek, és
érdekel a sorsod. Biztosíthatlak, hogy Alexandra sem meséli el
fűnek-fának a Lenox Cityben történteket.
 – Jó, jó, rendben, hiszek neked – bizonygatta Tom most ellenben
azt áruld el, mikorra kell kiérnem az állomásra, és hová kell
fuvaroznom Rose-t.
– Máris indulhatsz, de attól tartok, még így sem érsz ki időben.
– Remek – mormolta a férfi csöppet sem lelkesen. Nem elég, hogy
Rose Ginnyt várja majd, és neki csalódást kell okoznia, a tetejében
meg is várakoztatja!
– Egyébként Alex lakására kell vinned, ott fog lakni, míg New
Yorkban lesz. Tudod a címet?
– Természetesen. Kérdezhetek valamit?
– Ne kímélj!
– Miért nem mutattad be soha nekünk Rose-t? Hiszen ha rokonok
vagytok, bizonyosan többször is járt nálatok.
– Nagyon régen volt itt, még gyerekkorunkban. Anyáink
testvérek, de összevesztek, és ősidők óta nem tartják a kapcsolatot;
mi is csupán titokban telefonálgattunk egymásnak, ám hosszú évek
óta nem találkoztunk. Ezért is kínos nekem ez az egész. Már
szörnyen vártam a viszontlátást, és most mégsem tudok ott lenni az
állomáson. Remélem, Rose megérti, és nem sértődik meg.
– Nyugodj meg, majd elmagyarázom neki a helyzetet, és nem lesz
semmi baj.
– Kösz, Tom, és kérlek, mondd meg neki, hogy a kórház után
egyenesen hozzá megyek.
– Rendben, de ha megbocsátasz, indulnék, nem szeretném
túlságosan magamra haragítani a hölgyet.
– Oké, Tom, és még egyszer köszi – nevette el magát Virginia. –
Nem is tudod, milyen hálás vagyok neked. Most pedig rohanok a
klinikára, szia.
– Szia – viszonozta a köszönést a férfi gépiesen, közben már azon
törte a fejét, merre induljon, hogy minél hamarabb kiérjen az
állomásra.
Tulajdonképpen örült Ginny kérésének, mert ezáltal
viszontláthatja Rose-t. Csupán azt nem tudta, milyen stratégiát
alkalmazzon vele szemben. Az elmúlt hónapokban rengeteget
gondolt rá, ám semmi ötlete nem volt, hogyan hódíthatná meg. A
legfontosabb egy kapcsolatban a bizalom; ha ez nincs meg, akkor az
egész nem ér egy fabatkát sem. Márpedig a lány nem rejtette véka
alá Lenox Cityben, mennyire nem bízik benne. Leginkább azért,
mert gazdag.
Õ viszont ennek ellenére sem fogja szétosztani a vagyonát a
szegények között, esze ágában sincs. Szerette és élvezte, hogy van
pénze, azonban sosem kérkedett vele. Nem szórta két kézzel, mindig
ésszerűen bánt vele.
Sejtelme sem volt hogyan, de mindenképpen be fogja bizonyítani
Rose-nak, hogy azért, mert valaki gazdag, még nem feltétlenül
utolsó csirkefogó.
Némi keresgélés után sikerült találnia szabad parkolót, gyorsan
bekormányozta elegáns sport Mercedesét, leállította a motort, és
nagyot fújt.
Jó lesz összeszedni magam – futott át agyán, mert Rose
bizonyosan nem kímél majd.
S noha nagyon tetszett neki a lány, és még nem adta fel a reményt,
úgy határozott, hogy egyelőre csupán barátként viselkedik vele,
végül is szüksége van valakire, aki a nagyvárosban segíti, ha Virginia
éppen nem ér rá.
Másfelől áldotta a szerencséjét, hogy ilyen váratlan módon az
ölébe hullott. Végre viszontláthatja Rose-t, és meglesz rá a
lehetősége, hogy lépésről lépésre hódíthassa meg. Legalábbis
mindent meg fog tenni ennek érdekében.
 Ugyanakkor azonban volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ehhez a
szerencséhez Alexandra is hozzájárult valamennyire, amiért
kimondhatatlan hálát érzett. Meg kellett állapítania, hogy a lánynak
jót tett a szerelem: már nem olyan önző, sokkal nyitottabb lett a
mások gondjaira, mint régen.
 2. FEJEZET

Rose-nak nem volt egyszerű lekászálódnia a vonatról két tömött

bőröndjével meg a kézitáskájával.
A peronon megállt, fáradtan törölte le gyöngyöző homlokát,
miközben nyugtalanul tekingetett mindenfelé, ám unokatestvérét
sehol sem látta.
Egek! Mi van, ha egyszerűen nem ismerjük meg a másikat, és
elkerüljük egymást? – rémüldözött, mialatt továbbindult, hogy
olyan helyet keressen, ahol a tömeg nem lökdösi állandóan.
Végül a váróteremtől nem messze talált egy szabad padot, ott
lecuccolt, teljesen kifulladt, mire elvonszolta odáig a két bőröndöt.
Aztán előhalászta mobilját, hogy felhívja Virginiát, s ekkor látta,
hogy üzenete érkezett. Gyorsan átfutotta.
„Késni fogok, de ne aggódj, nem hagylak magadra! Ginny”
Hát ez remek! – gondolta idegesen. Vajon mennyit kell várnom
rá? – töprengett, s újfent átvillant az agyán, hogy talán mégis hiba
volt elfogadnia Jason ajánlatát.
Nem ismerte New Yorkot, és most ijesztően elveszettnek érezte
magát benne. Hogyan fog itt boldogulni nap nap után, segítség
nélkül? Elvégre Virginia sem ér majd rá örökké, hogy őt pátyolgassa,
hiszen ott van a fia is. Mégsem járhat azonban folyton taxival, mert
az sokba kerül, a tömegközlekedésről viszont fogalma sincs. Mitévő
legyen?
S hirtelen kimondhatatlanul vágyakozott Lenox City után, ami
ugyan nem nagy város, de talán éppen azért. Ismerte, akár a
tenyerét, sok helyre gyalogosan is eljutott; tudta, mit hol keressen, s
erre otthagyott csapot-papot, hogy New Yorkba költözzön több
hónapra, ahol az unokatestvérén kívül nem ismer senkit, csupán
azért, hogy néhány nyamvadt dollárral többet keressen. Teljesen
elment az esze!
Felnyögött és türelmetlen pillantást vetett az órájára. Még csak tíz
perce várakozik! – állapította meg bosszúsan.
Noha nem a világ végéről érkezett, és egész idő alatt ücsörgött a
vonaton, most mégis elgyötörtnek és piszkosnak érezte magát.
Izzadtnak, porosnak, kimerültnek. Szeretett volna lezuhanyozni,
hajat mosni, aztán egy jót enni, sőt egy-két óra alvást sem vetett
volna meg a nagy izgalomra, ehelyett itt várakozik súlyos
csomagjaival az állomás egyik ócska padja mellett, ötpercenként
nézi az órát, és Ginny még mindig nincs sehol! Az ördögbe!
Bárcsak Lenox Cityben lenne! Ott már legalább tíz ismerősbe
botlott volna, akik rögvest megszánták volna, s már régen a
szállására fuvarozták volna.
Igaz, otthon nem kellene semmilyen szállásra mennie, az
állomáson sem kellene dekkolnia, hiszen van lakása.
Tekintete hirtelen a kezeire tévedt, és elhúzta a száját.
Nem, mégsem lenne jó ötlet ismerősbe botlani – gondolta
elszörnyedve, piszkos ujjaira és körmeire meredve. Te jó ég! Úgy
nézek ki, mintha mind a tíz körmömmel a földet túrtam volna! Na
de mitől lettek ilyenek, amikor nem is csináltam semmit?
Az utazás előtt becsülettel kimanikűrözött, kilakkozott rózsaszínű
lakkal, most meg úgy fest az egész, mintha gyászolna, ahogyan régen
az anyja fejezte ki magát, ha koszosak voltak a körmei.
Kétségbeesetten gondolt arra, hogy talán az arca is maszatos, meg
a nyaka, és a haja merő zsír lett az izzadtságtól. Elővette
kézitáskáját, és tükröt kezdett vadászni a mélyén. Óvatosan
pillantott bele, és felnyögött. Noha nem volt maszatos az arca, a
reggeli sminknek már nyoma sem volt; a haja csapzottan tapadt
össze, és a pólóján rejtélyes folt éktelenkedett.
 Édes Istenem! Hol marad már Ginny? – dühöngött némán, és
körülnézett. A lányt még most sem látta, ám felfedezett egy pasast,
aki merőn bámulta. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Rose
gyorsan hátat fordított neki.
Összerázkódott.
Na, már csak ez hiányzott! – mérgelődött tovább, de ezúttal a
harag mellett a félelem is a hatalmába kerítette. Ha ugyanis a fickó
erőszakoskodni kezd vele, még elmenekülni sem tud nehéz
csomagjai miatt.
Félfordulatot tett és óvatosan arra sandított, ahol az imént a férfit
látta, azonban gyorsan vissza is fordult, és szorosabban ölelte
magához a kézitáskáját, hiszen abban volt összes vagyona. Az alak
kifejezetten veszedelmesnek látszott koromfekete hajával és
szakállával, ráadásul neki az a kényszerképzete támadt, mintha épp
felé tartana. Lázasan törte a fejét, hogyan védekezzen, ha a fickó
letámadná.
Az biztos, hogy sikítani fogok! – gondolta elszántan.
– Na, végre – hallott meg maga mellett váratlanul egy dörmögő
hangot. – Üdvözlöm, Rose.
A lány először összerezzent a mély hangra, ám nevének említése
azonmód legyőzte félelmét, és a hang tulajdonosára emelte égkék
szemeit. Értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Ismernem kellene? – kérdezte végül zavartan.
A fekete bajuszos és szakállas, messziről felettébb félelmetesnek
látszó férfi sötét szemében vidám szikrák gyúltak.
– Szóval már elfelejtett! – állapította meg vádlón. Rose még
mindig értetlenül bámult rá.
– Elnézést, uram, de…
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem ismer meg? – A kérdés
kifejezetten kötekedően csengett.
 – Hát… mi tagadás… – dadogta a lány riadtan, a menekülés útját
keresve. – Ez valami olcsó ismerkedési trükk?
– Ejnye, Miss Miller – csóválta a fejét a szakállas rosszallóan –,
Lenox Cityben még ágyba akart bújni velem.
Rose nyomban fülig vörösödött, hitetlenkedve pillantott fel a
férfira. Szemlátomást az érzelmek széles skálája vonult végig arcán,
Tom úgy olvasott belőlük, akár egy nyitott könyvből.
Mély megkönnyebbülés, hogy nem támadják le, és nem
molesztálják idegen férfiak, aztán a végtelen zavar, amit Tom a
szavaival okozott; a néma kérdés, hogy ő most vajon mit kereshet itt,
s egy villanásnyi időre mintha örömöt is látott volna, ami ellenben
gyorsan eltűnt, s helyét újabb zavar váltotta fel.
– Maga az, Mr. Roberts? – hebegte Rose döbbenten, még mindig
pipacspirosan.
– Az igazi nevem Fraser – helyesbített Tom. – Mint tudja, Lenox
Cityben Alexandra inkognitóban volt, ezért nekem mint a
barátjának, szintén így kellett megjelennem. Egyébként a Roberts
anyám leánykori neve. Mellesleg ha az emlékezetem nem csal, már
megegyeztünk, hogy Tomnak hív.
Rose csak nehezen szedte össze magát – több okból is. Ha volt
valaki, akit semmiképp sem akart látni, hát az éppen Tom Fraser
volt, hiszen jól tudta, hogy rémesen fest; piszkosan, gyűrötten,
csapzottan, sőt nagy valószínűséggel már illatosnak sem
mondható…
Erre ebben az őrületesen nagy városban pont abba az emberbe
botlik, akit amúgy is szeretett volna elkerülni, ma meg aztán
végképp.
A viszontlátás egyenesen letaglózta, ráadásul a bajusszal és a
szakállal meg sem ismerte. Alig tudta felfogni, hogy az a fickó, akit ő
veszedelmesnek talált és feltételezte róla, hogy letámadja, nos az
nem más, mint a gazdag Tom Fraser személyesen. Máskor talán
még mulatságosnak is találta volna a dolgot, most ellenben nem volt
kedve nevetni, rövid úton meg akart szabadulni tőle.
– Maga is most érkezett, Mr… ööö… Tom?
A férfi értetlenül nézett rá, de azután kapcsolt.
– Úgy érti, valamelyik vonattal? – A lány bólintott. – Nem, Rose.
Nem jártam sehol.
– Akkor talán épp most indul? – A kérdés szinte reménykedően
csengett. Tom mosolyogva rázta meg a fejét.
– Nem, nem áll szándékomban. – Aha! Szóval borzasztóan
szeretnél megszabadulni tőlem, és abban reménykedsz, hogy
elutazom. Hát ez nem fog bejönni, kedves.
– Esetleg eltévedt? – kockáztatta meg a lány, noha jól tudta, hogy
hülye a kérdés. Tom Fraser bizonyosan nem az a fajta, aki csak úgy
eltéved egy nagyvárosban, még ha New Yorkról is van szó.
– Hideg, hideg – mosolygott rá továbbra is derűsen a férfi.
– Bár nem ismerem az egész várost, azért nehezen tévedek el
benne.
– Talán kikísért valakit? Munkatársát, az édesanyját vagy a
barátnőjét? Tom szája széle gyanúsan megrándult.
– Senkim sem utazott el, sem a munkatársam, sem az édesanyám,
barátnőm pedig nincs.
Elégedett a válasszal? – emelte rá sötét szemét mindentudóan.
Ha lehetséges, Rose arca még vörösebb színt öltött.
– Akkor bizonyára egy fontos ügyfele elé jött ki – hadarta.
– Nos, fontosnak éppen fontos, de nem az ügyfelem.
– Értem. Na akkor én nem is tartom fel tovább, Mr… ööö… Tom.
Szeretnéd, ha elmennék a pokolba, ugye?
 – Nem tart fel, Rose, kedves; van időm – nyugtatta meg a férfi.
Nagyon úgy fest, hogy nekem is – gondolta boldogtalanul a lány.
Legalább negyedórája cseveg Tommal, és ugyanennyi ideje próbál
megszabadulni tőle, mindenféle buta kérdéssel igyekszik elvenni a
férfi kedvét a társaságától, ám Tom Fraser még mindig itt áll vele
szemben, Virginia ellenben továbbra sincs sehol!
És a haja izzadtan tapad össze, az arca vörös, mint a főtt rák, a
pólója pecsétes, és a kezei, körmei koszosak, mintha sosem ápolná
őket.
Kizárólag neki lehet ilyen szerencséje, hogy a férfi így látja. Ha
Tom valaha is vonzónak találta, most bizonyosan kiábrándult belőle.
Az ilyen gazdag playboyok igényesek, szóba sem állnak akármilyen
nővel; minimum szexbombának kell lennie.
Hát ő aztán sosem volt szexbomba, most meg egyenesen
elhanyagolt, ápolatlan, koszos. És fáradt, éhes, ideges, amellett
sürgősen meg kell látogatnia a mosdót, különben baj lesz.
Édes Istenem! Csak menne már el! – fohászkodott némán, ám
Tomnak szemlátomást tényleg nem volt sietős.
Rose lopva többször is rásandított, azután végül döntött. Nem is
maradt más választása, ha nem akart bepisilni. A fenébe, hiszen a
férfi is szokott vécére járni! Bármennyire gazdag, akármilyen őrült
nagy playboy, még ő sem izzadja ki! – vigasztalta magát némileg
cinikusan.
Tomra bámult, és dacosan felszegte a fejét.
– Megkérhetném valamire?
– Természetesen.
– Vigyázna a csomagjaimra, míg elszaladok a mosdóba? Tudja,
szörnyen piszkos a kezem és szeretném megmosni, rettentően zavar
– hadarta sebesen. – Egyúttal meg is fésülködnék.
A férfinak a szeme sem rebbent.
 – Menjen csak – felelte nagy komolyan, bár a szája sarka azért
gyanúsan megrándult. Rose összeszorította az ajkát, és elmasírozott.
Gyanította, Tom átlátott rajta.
Ám hiába mosdott meg, hiába fésülködött, zavara a férfi
jelenlétében nőttön nőtt. Nem tehetett róla, de elviselhetetlenül
feszélyezte Tom személye, meg a tudat, hogy gazdag, hogy csodaszép
és szintén gazdag női voltak, s hogy ő ezeknek a hideg nyomába sem
léphet.
Időközben a férfi a mosdó közelébe cipelte a lány csomagjait, s
most ott várt rá.
– Igazán nem kellett volna – jegyezte meg Rose.
– Semmiség – vont vállat Tom.
– Köszönöm. Úgy látom, egyikünk se valami szerencsés –
állapította meg a lány.
– Hogy érti ezt?
– Még mindig nem érkeztek meg, akiket várunk.
– Téved.
– Tényleg? Az ön ismerőse itt van? Legalább nem kell tovább
várakoznia. Én is szívesen elmennék már innen.
– Talán időre kell eljutnia valahová? – tudakolta a férfi.
– Nem, dehogy, csak… csak borzasztóan szeretnék már
megfürdeni, átöltözni; piszkosnak, ápolatlannak érzem magam –
vallotta be Rose újfent elvörösödve.
Tom tekintete ráérősen haladt rajta végig: lófarokba kötött haján,
varázslatos kék szemén, szép arcán, elidőzött izgatóan ívelt ajkán,
majd továbbsiklott karcsú nyakára, hogy azután végül rászegeződjön
a mellére.
Rose nyomon követhette a férfi tekintetének útját, és még jobban
elpirult. Nem dicsekedhetett dús idomokkal, ugyanakkor bizonyos
volt benne, hogy Tom a nagy mellű nőket kedveli, vagyis ő ebből a
szempontból sem üti meg a mércét.
– Szerintem jól néz ki, Rose, mint mindig – jelentette ki a férfi. –
Semmi baj a külsejével.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – csattant fel a lány.
– Igenis megviselt az utazás, fáradt vagyok, ideges, piszkos, és
amint az imént alaposan végigmért, bizonyára észrevette, hogy a
pólóm pecsétes, noha az úton nem ettem semmit, és otthon még
nem volt olyan.
A férfi szeme pajkosan megvillant.
– Hol látta azt a fránya foltot? Én nem vettem észre.
– Itt! – bökött dühösen Rose a két melle közé, bár ezt rög¬ tön
meg is bánta. Egek! Hogy lehettem ilyen hülye?
– Mutassa! – hajolt hozzá közel Tom, és a szeme egy magasságba
került a lány kebleivel. Felemelte a kezét, és két ujjával végigsimított
az említett helyen, miközben kézfeje akaratlanul is súrolta a mellét.
Rose összerezzent, ki tudja, hányadszor, megint elvörösödött, és
gyorsan hátralépett.
– Mi jut eszébe! – sziszegte dühösen, amint megérezte, hogy
mellbimbói megkeményednek.
Tomot ellenben továbbra sem lehetett kizökkenteni a lelki
nyugalmából. Higgadtan konstatálta a lány testének reakcióját,
majd mélyen a szemébe nézett. Tekintetéből lassan eltűnt a
csintalan huncutság, és olyan komolynak tűnt, amilyennek Rose
még sosem látta.
– Az jutott eszembe – kezdte a férfi lassan –, hogy maga
gyönyörű, csak nagy kár, hogy túl szigorú önmagához. Az utazás
mindenkit megviselhet, olykor egy-két folt is kerülhet az ember
ruhájára, ettől még nem dől össze a világ. Árulja el, Rose, kedves! Ki
várja el öntől, hogy mindig tökéletesen fessen?
 – De hiszen épp a maguk világában kötelező a makulátlan külső!
– Igaz, ám ez engem sosem izgatott különösebben.
– Kötve hiszem – húzta el a száját a lány. – Most is úgy fest, mint
aki valamelyik divatlapból lépett elő.
– Kizárólag azért, mert az irodából rohantam ide az állomásra,
különben mérget vehet rá, hogy farmert viselnék.
– Na jó, de milyen farmert!?
– Jaj, az ördögbe! – mérgelődött Tom. – Látom, a fordított
sznobizmusát még mindig nem vetkőzte le.
– És nyilván nem is fogom.
– De igen, amennyiben rajtam is múlik. Most azonban ne
vitatkozzunk ezen, hanem induljunk! – azzal felkapta a két tömött
bőröndöt, és megcélozta a kijáratot.
– Induljunk…?! – ismételte Rose elképedve. – Mégis hová? –
kérdezte, és futva igyekezett utolérni a férfit.
– A szállására. Nem maga mondta, hogy szeretne már
megfürdeni?
– Valóban mondtam ilyet, de ez önt nem kötelezi semmire.
Nyugodtan intézheti a saját ügyét, és magamra hagyhat, az
unokatestvérem most már perceken belül itt lehet. – Legalábbis
nagyon remélem.
– Téved, Rose kedves – felelte a férfi bársonyos hangon Virginia
nem fog jönni. A lánynak még a szája is tátva maradt
meglepetésében.
– Maga… maga… ismeri őt? – hápogta hitetlenkedve.
– Természetesen. Virginia ugyanahhoz a baráti társasághoz
tartozott, ahová Alexandra és én – magyarázta Tom, miközben a
csomagokat gondosan elrendezte a csomagtartóban.
– De…
 – Nincs de, Rose – vágott a szavába a férfi. – Ginny megkért, hogy
jöjjek ki maga elé, mert neki közbejött valami.
– Vajon mi? Hiszen még a gyerekére is dada vigyáz – jegyezte
meg Rose epésen.
– Vigyázzon, kedves! – figyelmeztette Tom megrovóan.
– A fordított sznobizmusa kezd átmenni közönséges
rosszindulatba.
– Jaj, menjen már, Tom! Virginia megesküdött, hogy ma várni
fog, mégsem jött el. Ezek után abban sem hihetek, hogy az itt-
tartózkodásom elején segít megismerni a várost, mert majd akkor is
közbejön valami. Nagyon jól tudom, mivel múlatják az időt a gazdag
fiatalok, Alex elmesélte. Kétlem, hogy a vásárlás, bulizgatás olyan
szörnyen fontos dolog volna.
– Elfelejtett egy apróságot.
– Mit?
– Azt, hogy Virginia már régóta nem vesz részt a banda
bulijaiban. Higgye csak el, hogy rendes lány, és nagyon ko¬ molyan
veszi az anyaságot. Mellesleg azért nem tudott kijönni magáért, mert
az édesapja váratlanul rosszul lett és kórházba került. Hozzá kellett
bemennie.
– Ó – suttogta Rose elszégyellve magát.
– Hát igen – pillantott rá a férfi –, soha nem szabad
elhamarkodottan ítélni – Nos, rendben, igaza van. Sajnálom, hogy
buta voltam.
– Nincs semmi baj – vigasztalta Tom –, és ne aggódjon a jövő
miatt. Ha Ginny nem ér rá, majd én a pártfogásomba veszem, s
meglátja: hamarosan egyedül is boldogulni fog. Nem kell annyira
megijedni New Yorktól!
– Maga könnyen beszél, hiszen itt született.
 – Azért én sem ismerem az egész várost.
– De itt élnek a rokonai, a barátai, nincs úgy kiszolgáltatva az
ismeretlennek. Tom olyan gyengéden nézett rá, hogy Rose-nak
melegség öntötte el a szívét.
– Ne aggódjon, és ne féljen! – kérte lágyan. – Nem fogom
engedni, hogy bármi baj érje.
– De hiszen ön sem ér rá egész nap. Alex azt mondta, hogy
dolgozik, és a munkáját nagyon komolyan veszi.
– Ez igaz, ám minden csupán szervezés kérdése. Minthogy a
főnök én vagyok, megengedhetem magamnak, hogy később menjek
be az irodába.
– Ja, persze, majdnem elfelejtettem – kapott a fejéhez Rose.
– Egy főnök bármit megtehet, akár be se menjen dolgozni.
Minek? Majd a beosztottak dolgoznak helyette is!
A férfi amúgy is sötét szeme elsötétült a haragtól.
– Fejezze ezt be, Rose! – parancsolta fojtott hangon. – Látom,
előttem rejtélyes okból, feltett szándéka, hogy kihoz a sodromból
Hoppá, szóval ezt akarja! – csapott a homlokára hirtelen. – Most,
hogy rájöttem, nyugodtan adja csak fel, nem fog sikerülni. Nem
hagyom, hogy veszekedést provokáljon, hogy azután sértődötten
elrohanjon, és nyakig merüljön az önsajnálatban, amiért a gazdagok
szavának hinni sem lehet.
– De én nem…
– Dehogyisnem – vágott a szavába Tom. Udvariasan kinyitotta
neki a kocsi ajtaját, majd beült a kormány mögé. – Átlátok magán,
ne erőlködjön. Nem engedem, hogy ellentéteket szítson közöttünk
azt remélve, majd alaposan felbosszant, s ezáltal elüldözhet. Higgye
csak el, hogy nagyon makacs tudok lenni, ha egyszer elhatározom
magam. Jobb, ha nem harcol velem, mert ezt a csatát úgyis
elveszítené.
 – Hú, de nagyon magabiztos! – jegyezte meg gúnyosan a lány. –
Mellesleg én is igen makacs vagyok, ha valamit a fejembe veszek.
– Készséggel elhiszem – mosolygott rá a férfi csakhogy most nincs
abban a helyzetben, hogy háborúzzon velem. Hallgasson a józan
eszére, és fogadja el a békejobbot! Alexandra és Virginia is
tanúsíthatja, hogy megbízható barát vagyok, márpedig önnek most
leginkább erre van szüksége.
– Maga a barátom akar lenni? – pillantott rá hitetlenkedve Rose.
– Igen. Egy idegen városban nem jön rosszul, ha az ember
barátokat szerez – jegyezte meg a férfi szárazon, és beindította a
motort.
– Bezzeg, amikor másra kértem, akkor egyből visszautasított! –
morogta a lány inkább csak magának, ám Tom meghallotta. Tüstént
le is állította a motort, mire Rose fülig vörösödött.
– Nocsak, Miss Miller! A szavai elégedetlenséget sugallnak. Netán
csalódott?
– Én? Csalódott? Ugyan miért lennék?
– Azt én is szeretném tudni. Bár lehet, hogy tudom is! – nézett rá
a férfi diadalmasan.
– Igazán?
– Igazán. Nagyon úgy fest, hogy maga most sem barátot akar,
hanem szeretőt.
– Menjen a pokolba!
– Ugyan, Rose, ne háborogjon! Végül is az óhaja jogos. Már
amennyiben engem akar.
– Nem hallgatom ezt tovább – kiáltotta a lány mélységes
felháborodással, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de Tom résen volt,
és gyorsan lezárta.
– A meneküléssel semmit sem old meg – jegyezte meg higgadtan.
– Amellett mindketten jól tudjuk, hogy az a bizonyos szikra kettőnk
között létezik, vagyis botorság volna tagadni. És én nem is tagadom,
és nagyon boldog vagyok, amiért a városba jött tanulni, mert így
legalább lesz módunk megismerni egymást.
– Maga beszélte rá Jasont?
– Én? Mire?
– Arra, hogy valami ürüggyel ideküldjön.
Tom meglepetten pillantott rá, végül elnevette magát.
– Egek, Rose! Túl sokat képzel rólam – mondta vidáman.
– És túl keveset magáról – tette hozzá komoran. – Tudja,
Alexandráról még feltételezem az effajta mesterkedést, ám Jason
Sheratonról a legkevésbé sem. Biztos vagyok abban, hogyha Jason
nem látott volna fantáziát önben, akkor nem küldte volna ide. Ne
felejtse el, hogy a tanfolyam nem ingyenes, és egyetlen üzletember
sem olyan esztelen, hogy az ablakon hajigálja ki a pénzt. Ha ugyanis
buta volna, akkor a főnöke nem szorgalmazta volna a továbbképzést,
ha mégoly szerelmes is a barátnőjébe.
– Gondolja? – vetett rá bizonytalan pillantást a lány.
– Mérget vennék rá. Úgyhogy ne kicsinyelje le önmagát, az eszét.
Nem is tetszene nekem, ha buta lenne.
– Én mást hallottam.
– Tényleg? Egész pontosan mit hallott?
– Nos… ööö… Alex mesélte, hogy ön eddig a nagyon fiatal, szexi,
de nem túl okos, ellenben dús idomokkal megáldott gazdag lányokat
kedvelte. Én azonban nem vagyok sem túl fiatal, sem gazdag, sem
dús idomú, és nagyon okos sem lehetek, hiszen nem végeztem
egyetemet.
– Alexandrának időnként le kellene ragasztani a száját – morogta
bosszúsan a férfi.
 – Miért? – tudakolta a lány. – Hazudott?
– Nem – ismerte el vonakodva Tom. – Nem hazudott, csak… csak
azok a lányok épp arra voltak alkalmasak, amire kellettek.
Bizonyosan hallott már arról, hogy van a nőknek egy olyan
csoportja, akikből a férfi feleséget választ, és van, akikből a világ
minden kincséért se venne el egyet sem. Nahát, azok lányok ez
utóbbihoz tartoztak. Ön ellenben, Rose, kedves, az első táborhoz.
– Igazán hízelgő, amit mond, de nincs még szándékomban férjhez
menni.
– Az mindegy. Maga egyszerűen alkalmatlan a futó kalandra;
kizárólag komoly kapcsolatként jöhet szóba. Ehhez viszont –
szerény véleményem szerint – elengedhetetlen, hogy a felek
megismerjék egymást. Erre pedig a legalkalmasabb felállás az, ha
igyekeznek barátként viselkedni a másikkal. Én ugyan¬ is hiszek
abban, hogy a barátságból kialakuló szerelmi kapcsolat jóval
tartósabb és mélyebb, de természetesen nem hiányozhat az a
bizonyos szikra sem. Szóval ne aggódjon, Miss Miller, azért nem
egyszerű szeplőtelen barátságra gondoltam. Legalábbis a
későbbiekben nem. Most ellenben még illik tiszteletben tartanom,
hogy idegen a városban, segítségre van szüksége, ennélfogva
kiszolgáltatott, s én nem óhajtok visszaélni a helyzetével. Ez annyit
jelent, hogy egyelőre mégiscsak a szeplőtelen barátságot ajánlom.
– Milyen nagyvonalú.
– Ne gúnyolódjon, komolyan beszélek. Nézze inkább a jó oldalát!
Ezentúl nem kell, hogy feszélyezze a jelenlétem; nem kell görcsölnie
amiatt, ha piszkos a keze, netán a körme, vagy – ne adj’ isten –
pecsétes a pólója; és nem kell mindenféle ürügyet kitalálnia ahhoz,
hogy elmenjen a mosdóba, ha pisilnie kell!
Rose már jó ideje nem számolta, hányadszor pirul el a férfi
szavaitól. Sejtette ő, hogy átlátott rajta, mégis kínosan érintette.
– De nekem tényleg piszkos volt a kezem, és kócos voltam –
bizonygatta, mint egy dacos gyerek.
– Elhiszem, ha mondja – mosolygott rá mindentudóan Tom,
végül elnevette magát. – Jaj, ne gyerekeskedjen már, Rose! Ezennel
ünnepélyes esküt teszek, hogy mi, gazdagok is járunk a toalettre,
bekoszolódhat a ruhánk, a kezünk, leizzadhatunk, lehetünk
fáradtak, kimerültek, sőt kiábrándultak, még betegek is – egyszóval
mi is csak emberek vagyunk: közönséges halandók, és nem szentek.
A barátok pedig elnézik a másiknak, ha az nem tökéletes. Kössünk
egyezséget, és induljunk végre: bocsássa meg a hibákat önmagának
és nekem is, fogadja el a békejobbot, amit ajánlok, és felejtse el,
hogy férfi vagyok, aki ráadásul gazdag! Mostantól a barátja leszek,
akire mindig, minden körülmények között számíthat; úgy szereti
magát, ahogy van, és nagyon boldoggá tenné, ha viszonozná ezt a
barátságot. Itt a kezem – nyújtotta a lány felé a tenyerét pecsételjük
meg kézfogással, ahogy barátok között szokás.
Rose habozva csúsztatta a sajátját Toméba. A férfi ujjai finoman
rásimultak a kezére, tenyere meleg volt, érintése puha, gyengéd,
megnyugtató. Biztatóan, ellágyuló tekintettel nézte őt, ennek
ellenére a lány veszélyesnek találta. A sötét bajusz és szakáll vagány
külsőt kölcsönzött neki, s noha nem különösebben rajongott a
szőrös pasasokért, úgy találta, hogy a férfinak kifejezetten jól áll, s
azon tanakodott magában, hogy vajon meddig bír majd ellenállni a
vonzerejének.
Mert hiába ágált ellene: most is ugyanolyan kívánatosnak találta,
mint amikor azt a szégyenletes ajánlatot tette neki.
Tom ekkor az ajkához emelte a kezét, és gálánsán kezet csókolt.
– Ne… – nyögte Rose mélyen elpirulva, s el akarta rántani a kezét,
ám a férfi nem hagyta.
– Miért ne? – tudakolta szelíden. – Vannak nemzetek, ahol a
kézcsók a tisztelet jele.
– Én is olvastam róla, mint ahogy arról is, hogy az ilyesmi rég
kiment a divatból.
– Nem számít. A divat nem különösebben érdekel, és
egyenjogúság ide vagy oda, én szeretem megadni a nőknek a
tiszteletet, az udvariasságot még akkor is, ha csupán baráti szálak
fűznek hozzájuk. Most pedig, miután tisztáztunk mindent,
indulhatnánk végre! Gondolom, már nemcsak fáradt, és szeretne
letusolni, de nyilván meg is éhezett. Szereti a kínai konyhát?
– Igen, de…
– Ne aggódjon, nem ülünk be sehová – nyugtatta meg a férfi. –
Alex lakása felé menet van egy kínai étterem, majd ott
becsomagoltatok valamit. így megfelel?
– Igen, és köszönöm.
Tom válaszul rámosolygott, nem volt ebben semmi kétértelműség,
teljesen ártatlannak lehetett nevezni, Rose-t mégis elöntötte a
melegség, és bizonyos volt benne, hogy az ő szeplőtelen barátsága a
férfival nem fog sokáig tartani.
Titkon figyelte, amint fürgén kiszáll a kocsiból és bemegy az
étterembe. Veszedelmesen vonzónak találta a külsejét még a
szakállal is, és az volt az igazság, hogy nemcsak a külsejét, hanem a
bensőjét is. A viselkedését, a modorát – egyszóval az egész férfit.
Ezek után pedig már nem is tartotta olyan szörnyű dolognak a futó
kapcsolatot vele. Csupán azt tökélte el, hogy semmi esetre sem
omlik túl gyorsan a karjába. Nem óhajtott könnyű préda lenni: a
férfinak meg kell dolgoznia érte, aztán úgyis menthetetlenül a
karjaiban köt ki.
Vagy az ágyában…
 3. FEJEZET

Időközben Tom visszaért az étteremből, és Rose igyekezett

elhessegetni erotikus gondolatait, mert rettegett tőle, hogy a férfi
kitalálja, mi jár a fejében.
– Vigyázzon, forró, nehogy megégesse magát! – figyelmeztette
Tom és átnyújtotta neki a finom ételekkel teli csomagot, majd beült
a kormány mögé.
– Oké – biccentett a lány, s miközben óvatosan elrendezte a
lábánál, orrát megcsapta az ínycsiklandó fűszeres illat, mire gyomra
hangosan kordult egyet. – Bbbocsánat… – dadogta lángoló arccal, és
teljesen belemerült a csomag tanulmányozásába.
– Jaj, Rose… – hallotta Tom hangját, s hamarjában nem is tudta,
hogyan értelmezze a hangsúlyát.
Egy darabig még a földre szegezte a tekintetét, aztán győzött a
kíváncsisága, és futó pillantást vetett rá.
A férfi őt nézte. Tekintetében vidám szikrák gyúltak, szája sarka
gyanúsan megrándult, végül nem bírta tovább, és elnevette magát.
– Jaj, Rose – ismételte újra, miközben a fejét ingatta. Közelebb
hajolt hozzá, és megsimogatta az arcát. – Szenzációs vagy! – tette
hozzá szeretetteljes hangon. – Bocsáss meg, ám a korábbi
felsorolásból kifelejtettem, hogy mi, gazdagok is megéhezünk, és –
bizony – a gyomrunk is hangosan korog, ha nem vesszük figyelembe
a követelését függetlenül attól, hogy illik-e ez vagy sem. És ne
haragudj, hogy az engedélyed nélkül letegeztelek, de barátok
vagyunk, amellett fiatalok, és ez a magázódás sehogyan sem tetszik
nekem. Természetesen tudom, hogy a nőnek kell felajánlania, ám
tartok tőle, hogy te ezt so¬ sem tennéd meg, márpedig a barátok
nemigen magázódnak. Vagy feltétlenül ragaszkodsz hozzá?
 – Nem, dehogy.
– Köszönöm – felelte Tom és futó csókot lehelt az ajkára. Épp
csak egy pillanatig tartott az egész, aztán elhúzódott, beindította a
motort, ám Rose beleborzongott. Megcsapta orrát kellemesen
diszkrét illata, a bajusz és a szakáll csiklandozta, egy villanásnyi
ideig még a teste melegét is érezni vélte, és szinte elemi erővel tört
rá a vágy, hogy hozzá bújjon: hogy Tom magához ölelje és biztosítsa
róla, nem kell félnie a jövőtől, mert megvédi.
És nem csupán barátként, hanem… Na igen. Szeretőként is. Ó,
egek!
A férfi besorolt a forgalomba, ő pedig szégyenkezve bámult ki az
ablakon, miután ráébredt, merre kószálnak már megint a
gondolatai.
Vicces – állapította meg magában fanyarul. Azelőtt nem volt oda a
szexért, noha akadt egy-két kalandja, ám egyikre sem lehetett
ráfogni, hogy nagy szerelem lett volna, ráadásul partnerei az ágyban
is könnyen felejthető élményt nyújtottak. Egy kicsit kellemetlenül
érintette a csalódás, de végül elkönyvelte, hogy ő nem az a
kimondott szenvedélyes teremtés, és nem csinált belőle nagy ügyet.
Teljesen összezavarodott azonban, amikor Alexandra bemutatta
neki Tomot. Először elöntötte a forróság, azután kirázta a hideg;
érezte, hogy folyton elpirul, s a fejében egy hang folyamatosan azt
kiabálta, hogy: menekülni, menekülni, menekülni! Egy másik
viszont szégyentelenül azt hajtogatta, hogy: lefeküdni vele, lefeküdni
vele, lefeküdni vele!
Miután tudatosult benne, hogy valóban szívesen megtenné az
utóbbit, elfogta a pánik, mert akár mérget is vett volna rá, hogy
könnyedén a férfiba tudna szeretni, és aztán Tom összetörné a
szívét. Hiszen a gazdag playboyok nem holmi vidéki libákat
választanak társukul – sosem hitt az ilyesfajta mesékben.
Igyekezett hát kerülni a férfit, ami nem volt könnyű tekintve, hogy
Tom nem titkolta rokonszenvét, és kereste a társaságát. Ám a
legnagyobb hibát azzal követte el, hogy engedett Alexandra
kérésének, és azon a bizonyos szombat estén velük tartott a
diszkóba, ráadásul megitta azt a két pohár méregerős whiskyt. Nem
lett volna szabad, túlságosan feloldotta a gátlásait, és aztán ő tett
ajánlatot a férfinak.
Még mindig nem bírt túllépni rajta. Egyfelől nagyon szégyellte
magát, másfelől viszont most is ott mocorgott benne a kisördög,
hogy ez az elképesztően sármos férfi milyen szerető lehet.
Akár tetszik, akár nem: az igazság az, hogy szívesen
megtapasztalná. És Tom itt ül mellette, barátjaként viselkedik, és ő
semmi jelét nem látja rajta, hogy a személye felzaklatná. Hogy
tényleg tetszene neki, s hogy tényleg létezik mindkét fél részéről az a
bizonyos szikra, amiről korábban beszélt neki. Nyugodtnak látszott,
higgadtnak, kiegyensúlyozottnak, míg ő…
– Mit nem adnék érte, ha tudnám, mire gondolsz! – jegyezte meg
váratlanul Tom, megtörve ezzel a hosszú hallgatást.
Még csak az kém! – gondolta rémülten Rose, és a feje búbjától a
lába ujjáig elvörösödött.
Tiszta szerencse, hogy nem látsz a gondolataimba!
– Semmi érdekesre – nyögte zavartan. – Elfáradtam, éhes vagyok
és álmos – tette hozzá, s nagyon remélte, elég meggyőzően cseng a
hangja.
– Tarts ki még egy kicsit, jó? Mindjárt odaérünk – biztatta Tom,
és meleg mosolyától a lánynak forróság kúszott végig a gerincén.
Végtelenül kínos volt neki, hogy ilyen nagy hatással van rá a férfi.
Nem sokkal később Tom beállt egy parkolóba, és leállította a motort.
– Megérkeztünk – közölte rávillantva egy újabb szívmelengető
mosolyt. – Ne mozdulj! – parancsolt rá pajkosan, majd kipattant a
kocsiból, hogy udvariasan kinyithassa neki az ajtót.
 Rose kikászálódott az autóból és nagyot nyújtózott. A mozdulattól
megfeszült a póló a keblén, ráadásul felcsúszott a derekán, és
kilátszott alóla bársonyos bőre.
A férfi felszikrázó szeméből jött rá, hogy az mégsem olyan
közönyös, mint eddig mutatta. Gyorsan leengedte a karját és
eligazgatta magán a pólót, s jóllehet, mindig viselt melltartót,
megkeményedő mellbimbóit még az sem rejtette el.
Tom tekintete ebben a pillanatban szinte feketének látszott a
fellobbanó vágytól, ám hihetetlenül gyorsan visszanyerte önuralmát.
Elfordította a fejét és a csomagtartóhoz lépett. Kivette a két nehéz
bőröndöt, majd biztatóan a lányra mosolygott.
– Mehetünk? – tette fel a költői kérdést, és elindult a társasház
felé.
Rose követte, s közben elégedetten vette tudomásul, hogy igen
előkelő környezetben fog lakni az elkövetkezendő hónapokban.
Természetesen nem lepte ez meg; jól tudta, hogy Alexandra szülei
nagyon gazdagok, s ennek megfelelően vásárolták a lakást.
Leendő-otthona berendezése modern volt, ízléses és méregdrága,
minden elképzelhető géppel ellátták, amire egy embernek szüksége
lehet. Valaki nyilvánvalóan nemrég járhatott itt, mert ragyogó rend
fogadta a belépőt, sehol egy porszem, és a hűtőszekrényt is
feltöltötték.
Rose elragadtatottan járt körbe, a legszívesebben sikított volna
örömében, hogy ilyen luxuskörnyezetben lakhat.
Tom meglepően otthonosan mozgott. A bőröndöket a
hálószobába vitte, majd a konyhába sietett és kicsomagolta az
étteremből hozott finomságokat.
– Gyere, Rose, együnk, amíg meleg – javasolta, aztán felsorolta,
mi mindent vásárolt. Jóízűen láttak neki, egy ideig teljesen
belefeledkeztek a kulináris élvezetbe. – Tudod kezelni a
pezsgőfürdőt? – tudakolta a férfi.
– Nem – ismerte el a lány és úgy döntött, azért sem szégyenkezik
tudatlansága miatt.
– Semmi baj – nyugtatta meg Tom –, nem nagy ördöngösség.
Megmutatom, mielőtt elmegyek, s ajánlom: próbáld is ki! Egy
fárasztó nap után különösen jó szolgálatot tesz.
– Rendben – egyezett bele Rose. – Gyönyörű ez a lakás –
állapította meg elismerően. – Alig tudom elhinni, hogy Alex le bírt
mondani róla. Én aligha lettem volna rá képes, hogy azután egy
ócska kis lyukban lakjak egy kisváros lepusztult panziójában.
– Hát… nem volt neki könnyű, ám ha most megkérdeznéd,
biztosan azt válaszolná, hogy megérte, különben sosem ismerte
volna meg nagy szerelmét, Jasont.
– Igaz – bólintott a lány. – Szinte hihetetlen, ahogy ők ketten
egymásra találtak.
– Valóban, de most hagyjuk a szerelmeseket, inkább beszéljünk
rólad!
– Rólam? – csodálkozott Rose.
– Igen. Melyik Sheraton-szállodában fogsz dolgozni?
– Nem szállodában, hanem egy bizonyos Romantika nevezetű
panzióban.
– Komolyan mondod?
– Aha. Miért, ismered?
– Jártam már ott néhányszor.
– És? – A lány szemében ott ült a kimondatlan kérdés, hogy vajon
kivel, s ez csöppet sem tetszett a férfinak.
– A panzió éttermében nagyon jól főznek, egyébként pedig szép és
elegáns épület. Mikor kell jelentkezned? – kérdezte Tom.
– Holnapután. Holnap meg kell keresnem az iskolát, ahol a
számítástechnikai tanfolyamot tartják, a jövő héten kezdődik a
képzés.
– Nos, akkor mindjárt felhívom a titkárnőmet, milyen fontos
tárgyalásaim lesznek e két napban; amit lehet, elhalasztunk, és
elkísérlek az iskolába is, meg panzióba is, azután pedig megnézzük,
hogyan juthatsz el legegyszerűbben ezekre a helyekre.
– Ne csinálj ebből nagy gondot, Tom, nem várom el, hogy
mindent felboríts miattam! Majd taxival megyek, később pedig
biztos akad valaki a panzióban, aki bevezet a tömegközlekedés
rejtelmeibe.
– Egyáltalán nem jelent gondot. Mint már említettem: csu¬ pán
szervezés kérdése az egész, és én nagyon szívesen segítek neked.
Ráadásul nyugodtabb is leszek, ha együtt nézzük át a járatokat,
melyikkel tudsz eljutni egyik helyről a másikra. Vezetni nem akarsz?
– Inkább nem. New York számomra túl forgalmas, nem mernék
kormány mögé ülni.
– Megértem, teljesen igazad van; az ember legyen óvatos. Szóba
jöhet még a taxi is, de…
– Az nekem túl drága – vágott a szavába a lány.
– Jó, akkor utánanézek a metró- és a buszjáratoknak.
– Nem túlzás ez? Elvégre nem vagyok gyerek.
– Ezzel én is tisztában vagyok, de ne felejtsd el, hogy itt a
közbiztonság nem olyan, mint Lenox Cityben. Egy idegen könnyen
eltévedhet, s aztán olyan helyen köthet ki, ahol végképp nem
biztonságos. Ne ellenkezz velem, nincs értelme! Én leszek a taxisod
a következő napokban, aztán pedig meglátjuk – jelentette ki
megfellebbezhetetlenül a férfi, majd felállt és nekilátott a
kávéfőzésnek.
Rose meglepetten figyelte, nem gondolta volna, hogy Tom Fraser
tud – és hajlandó – is kávét főzni ahelyett, hogy a szakácsnőt bízná
meg a feladattal. Igaz, a lakásban nem volt személyzet, ezért arra
számított, hogy a férfi őt kéri meg e nemes feladatra. Tévedett. Tom
nem szólt, úgy serénykedett a konyhában, mintha mindig ezt
csinálná.
– Meglepően jól kiismered magad – jegyezte meg finom gúnnyal.
– Olyan otthonosan mozogsz, mintha itt laknál.
– Rose, kedves – kezdte a férfi lassan, csúfondáros mosollyal –, ez
egészen úgy hangzott, mintha, bizony, féltékeny lennél.
– Én? Féltékeny? – háborodott fel a lány. – Már miért lennék az?
– Nos, talán ugyanazért, amiért szerfölött furdalja az oldaladat a
kíváncsiság, hogy vajon kivel járhattam a Romantika Panzióban.
– Nagyon tévedsz, ha így gondolod, mert engem egyáltalán nem
érdekel!
– Rosszul hazudsz, kedvesem – pirított rá Tom. – Láttam rajtad
az előbb, hogy majd’ megöl a kíváncsiság. – A lány közbe akart
szólni, ám a férfi nem engedte. – Mielőtt elkezdenél égre-földre
esküdözni, hogy de nem, nem; rosszul láttam, közlöm veled, hogy a
látszat ellenére csupán néhányszor jártam Alexnél. Az igazsághoz
tartozik, hogy nem voltunk igazán még barátok sem, viszonyt meg
aztán végképp nem folytattunk. -Voltaképpen akkor mélyült el a
barátságunk, amikor Alexandra a fejébe vette, hogy eltűnik egy
időre, és a segítségemet kérte.
– Nem tartozol nekem elszámolással, Tom – jelentette ki Rose.
– Valóban nem – helyeselt a férfi. – Én azonban szeretnék egyszer
s mindenkorra tiszta vizet önteni a pohárba, és azután lezártnak
tekintem a témát. Tehát: mint említettem, Alexandrával teljesen
ártatlan volt a kapcsolatunk, ám nem tagadom: nem éltem szerzetesi
életet, ugyanakkor kétlem, hogy én lettem volna a város legnagyobb
szoknyavadásza. Akadt egyéjszakás kalandom is, de általában több
hónapig tartott egy-egy viszonyom. Ezeknek a lányoknak nem
ígértem az égvilágon semmit. Amíg jól éreztük magunkat, együtt
voltunk, ám ami¬ kor szakítottunk, azt is túlélték.
– Ilyenkor te is vettél valami búcsúajándékot?
– Természetesen. Ez beletartozik a játékszabályokba. Egy értékes
karkötő fájdalomdíjként, és nincs könnyes búcsú, nagyjelenet.
– Soha nem volt?
– Nem. Szerencsére, én ugyanúgy nem jelentettem nekik sokat,
ahogyan ők sem nekem.
– Értem.
– Biztos, hogy érted? – hajolt hozzá egészen közel Tom, mélyen a
szemébe nézve. Már nem mosolygott, eltűnt a csúfondáros
arckifejezés, helyette komoly volt, csaknem szigorú.
– Amit elmondtam, az azt is jelenti, hogy bár volt viszonyunk,
szakítottunk, ám azért nem haragszunk egymásra; nincs sárdobálás,
s minthogy egy városban élünk, olykor előfordul, hogy összefutunk.
Ilyenkor barátságosan üdvözöljük egymást, váltunk néhány szót, és
– előre figyelmeztetlek, hogy – ez bárhol, bármikor előfordulhat.
Nem kell féltékenykedned emiatt, nem jelent semmit.
– De én nem… – kezdte megint Rose, ám a férfi leintette.
– De, bizony, hogy igen! Éppen azért szóltam előre, mert ismerlek
annyira, hogy tudjam: nem bízol bennem, és egy ilyen találkozás
után képes lennél egyszerűen faképnél hagyni.
Másfelől azonban tulajdonképpen hízelgőnek is találhatnám a
dolgot…
– Hízelgőnek? Hogy érted ezt?
– Nos, az ember nem féltékeny, ugye, olyasvalakire, aki iránt nem
érez semmit… Rose félrenyelte a feketekávét.
– Hogy micsoda?
– Jól hallottad, kedves. Jaj, ne csináld ezt! Mindketten tudjuk,
hogy nem vagyok közömbös neked, utóvégre nem akartál volna
velem ágyba bújni, ha az lennék – jelentette ki a férfi olyan hangon,
mintha csak az időjárásról csevegett volna. Aztán igyekezett
biztonságba helyezni a kávéscsészéket, amint látta, hogy a lány
felpattan, és villámló szemmel, ököllel ront neki. Ő is felállt, és
megpróbálta kivédeni a támadást.
– Te alávaló, beképzelt…
– Hé, hé, higgadj le! – kapta el mindkét karját Tom nevetve, és a
háta mögé szorította, hogy megfékezze valahogy a harciassá vált
amazont.
– Azonnal engedj el! – tombolt Rose magánkívül az indulattól.
– Csillapodj le, kedves, nem akartalak feldühíteni, esküszöm! –
pillantott rá a férfi bűnbánóan.
– Végül is nem szégyen az, ha egy nőnek megtetszik egy férfi, és
vágyik rá – tette hozzá pajkosan csillogó szemmel, s ezzel mindent
elrontott.
Rose már kezdett hinni neki és megnyugodni, hogy tényleg
megbánta, amit mondott, ám az utolsó megjegyzés ismét
felbosszantotta. Ki akarta rántani a karját a szorításból, ám Tom
számított rá és szorosabban tartotta. Ez, persze, azért sem volt
egyszerű, mert újfent rázta a nevetés. Némi birkózás után csak
sikerült megfékeznie a lányt.
– Jól van, kicsim, nyugodj meg! – nyugtatgatta Tom olyan meleg,
simogató hangon, hogy Rose- nak kezdett elszállni a harci kedve.
– Nagyon élvezed, ugye? – érdeklődött sértetten. – Visszaélsz
azzal, hogy Lenox Cityben vonzónak találtalak!
– Miért, most már nem találsz annak? – kérdezte a férfi vidáman
csillogó szemmel.
– Nem!
Tom szája sarka gyanúsan megrándult.
 – Milyen kár – sajnálkozott megjátszott kétségbeeséssel –,
ugyanis én még most is ellenállhatatlannak látlak, különösen így,
ezzel a dacos duzzogással.
– Ne gúnyolódj!
– Eszem ágában sincs.
– De igen – ellenkezett a lány. – Kigúnyolsz, kinevetsz, kicsúfolsz
az érzéseim miatt, mert egyoldalúak!
– Egyoldalúak? – ismételte a férfi hitetlenkedve. – Miről beszélsz?
Hiszen épp az imént ismertem el, hogy…
– Ugyan már, Tom, mindketten tudjuk, hogy azt csak azért
találtad ki, hogy kicsúfolj. Hidd el, nem várom el, hogy olyasmit
hazudj, ami nem igaz, és még meg is játszd azt!
A férfi felszisszent.
– Júúúj, ez fájt! – mondta elsötétülő tekintettel. Magához
szorította az ingerlő testet, s mielőtt a lány felfoghatta volna, mire
készül, szájon csókolta. Szenvedélyük lángra lobbant, és jó ideig
nem is hagyott teret a józan észnek. – Jézusom, Rose, megőrjítesz! –
szakadt el Tom a csábító ajkaktól zihálva. Vágytól izzó sötét
szemével a lány tekintetét kereste, s amint megtalálta, rabul ejtette.
– Még mindig azt hiszed, hogy összevissza hazudozom, és csak
megjátszom az egészet? – érdeklődött végül, miközben megragadta
a csípőjét, és a sajátjához préselte. Hangja halk volt, elmélyült a
szenvedélytől, perzselő pillantásával a jeget is megolvasztotta volna.
– Nos?
– Én… ööö… – Rose képtelen volt akár csak egyetlen szót is
kinyögni. Egyrészt váratlanul érte az érzéki támadás, másrészt a
közöttük fellobbanó tűz meg egyenesen megrémítette. Miután a férfi
még mindig szorosan ölelte magához, érezte a vitat¬ hatatlan
bizonyítékot is, hogy nem hazudott; tényleg vonzónak találja,
valamennyire legalábbis, különben nem kívánná.
 Tom nem tágított. Mint egy hastáncos, lassan, érzékien mozgatta
a csípőjét úgy, hogy a lányét közben a sajátjához szorította.
– Nos, kicsim? Még mindig úgy gondolod, hogy ezt képes lennék
megjátszani? – kérdezte és felnevetett. A mély hang rekedtesen
csengett, hiszen még mindig ott izzott közöttük a vágy. – Talán van
némi fogalmad a férfitest működéséről, ennélfogva nem tekinted
hazugságnak, ha megesküszöm, hogy ezt megjátszani lehetetlen.
– Igen… tudom…
– Akkor ezennel tisztáztuk is azt a kérdést, hogy a vonzalom
közöttünk még véletlenül sem egyoldalú, hanem kölcsönös.
Megmondom neked őszintén, hogy egyre emberfelettibb erőfeszítést
igényel tőlem, hogy álljam a szavam, és ne éljek vissza a helyzettel. A
legszívesebben meg sem állnék veled a hálószobáig! Csakhogy az
adott szavam kötelez.
– És ezt mindig megtartod?
Tom homloka ráncba szaladt és felnyögött.
– Te most provokálsz engem…?!
– Nem, dehogy – bizonygatta tüstént Rose.
– Ajánlom is, hogy ne tedd, mert a tűzből perceken belül máglya
lesz, s akkor aztán semmi sem tarthat vissza! – Hirtelen elengedte a
lányt, ellépett tőle, s a mosogatónak támaszkodva igyekezett
visszanyerni önuralmát.
Rose tanácstalanul álldogált ugyanott, ahol a férfi hagyta: a
konyha közepén. Tekintete Tom széles hátára tapadt, még így is
látszott rajta, hogy mélyeket lélegez, s ő közben azon tanakodott,
hogy most mit kellene csinálnia. Vagy mondania. Talán kimehetne a
fürdőszobába…
Kimondhatatlanul zaklatott volt és zavarodott, és persze sejtelme
sem volt róla, mit kezdjen azzal a hatalmas érzelmi, sőt érzéki
viharral, amit a férfi ébresztett benne.
 – Tudod, Rose – szólalt meg Tom hirtelen, de még mindig háttal
neki –, nyáron, amikor azt az ajánlatot tetted, átkozottul nehéz volt
visszautasítani, azonban biztos voltam benne, hogy az ital beszél
belőled. Másnap megbántad volna, és engem hibáztattál volna, ha
visszaélek a helyzettel, és igazad is lett volna. Én viszont nem
akartam ezt, ezért nem éltem a lehetőséggel. Ennek azonban semmi
köze nem volt ahhoz, hogy ne lettél volna nekem elég jó; éppen
ellenkezőleg. Az első perctől megmagyarázhatatlan vonzalmat
éreztem irántad, és örültem, hogy ez kölcsönös. Azóta eltelt több
hónap, de semmi sem változott. Amikor ma megláttalak az
állomáson, rögtön tudtam, hogy iszonyú nehéz lesz megtartóztatni
magam, egyszerűen elképesztő, milyen hatással vagy rám. Hidd el,
számomra nagy boldogság, hogy te is ellenállhatatlannak találsz, és
az előbb nem csúfoltalak, hanem ugrattalak. Reméltem, a humor
talán oldja a köztünk szikrázó szexuális feszültséget. Mindazonáltal
eltökéltem, hogy az elején csupán a barátod leszek, amíg kiismered
itt magad. Bőven elég, hogy új munkahelyre mész, aztán még
tanulni is fogsz, számodra teljesen ismeretlen városban, nem
hiányzik, hogy én is bonyolítsam az életed. De töredelmesen
bevallom: pokoli nehéz lesz kizárólag a barátodnak lennem; és
nehogy azt képzeld, csak te vagy összezavarodva! Férfiasan
bevallom: én is, egyenesen félelmetesnek találom, ami köztünk van.
Rose úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett. A férfi vallomása
annyira meglepte, hogy sem mozdulni, sem szólni nem bírt, csak
nézett rá kék szemével döbbenten, mint akit megbabonáztak.
Tom szembefordult vele, feszült vonásai kisimultak, tekintete
ellágyult, ahogy rápillantott. S noha egyetlen ujjal sem ért hozzá, a
lánynak mégis olyan érzése támadt, mintha simogatná.
A férfi folytatta.
– Az első perctől rokonszenvesnek talállak, nagyon tetszel nekem,
gyönyörű vagy, és én őrülten kívánlak! – Bársonyosan csengő mély
hangja ugyanazt a hatást keltette, mint a tekintete, s Rose megigézve
hallgatta. – Ne félj tőlem, kedves, engedd, hogy bebizonyítsam: nem
vagyok szörnyeteg csupán azért, mert gazdagnak születtem – tette
hozzá szenvedélyesen. Felemelte a kezét és lágyan végigsimított a
lány arcán. – Nagyon szeretnélek most még egyszer megcsókolni, de
ígérem, hogy a jövőben egyetlen ujjal sem érek hozzád, a barátod
leszek és támogatlak mindenben, amíg megszokod az új életed.
Hogy azután mi lesz, az kizárólag rajtad múlik.
– Magához ölelte, forró ajka rásimult Rose-éra, és neki eszébe
sem jutott tiltakozni.
Tom annyira elvarázsolta, megbűvölte, megigézte, hogy
gondolkozni sem volt képes, nemhogy cselekedni. Különben is
túlságosan jó volt a férfihoz simulni és élvezni a csókját.
Testük szorosan összepréselődött, és Rose érezte, amint Tomban
újjáéled a vágy, s beleremeg.
Ekkor hirtelen elenged¬ te és hátralépett.
– Kérlek, emlékeztess rá, hogy ezentúl ne menjek hozzád egy
méternél közelebb! – szólalt meg rekedten. Izzó tekintetét pár
pillanatig a lányra szegezte, aztán elfordult. Amikor újra megszólalt,
hangja még mindig túlfűtött érzelmekről árulkodott. – Gyere,
megmutatom, hogyan kell kezelni a pezsgőfürdőt, és már itt sem
vagyok. – Anélkül, hogy Rose-ra nézett volna, elindult a fürdőszoba
felé.
A lány bizonytalanul követte, agya eltompult, s mintha az
egyensúlyérzékével is valami baj történt volna. Mint aki sokat ivott,
bár még akkor sem érezte magát ilyennek, amikor meg¬ itta azt a
bizonyos két pohár whiskyt a nyáron a diszkóban.
Tom belépett a tágas fürdőbe és rögtön magyarázni kezdett.
Tárgyilagosan beszélt, a lánynak úgy tűnt, már visszanyerte
önuralmát. Irigyelte érte. Ám amikor a férfi mutogatni kezdte, mit
hogyan csináljon, a keze reszketett, és ebből jött rá, hogy még
mindig zaklatott. Ahogyan ő is.
– Minden világos? – kérdezte Tom, de most sem nézett rá.
– Aha – felelte Rose kábultan. Egyszerűen nem fért a fejébe,
hogyan tudta így elvarázsolni a férfi, még beszélni sem bírt.
– Jó – biccentett Tom. – Akkor megyek is – mondta és már ott
sem volt.
A lány alig győzte követni, az előszobában érte utol. Megállt a
nappali küszöbén, a férfi keze már a bejárati ajtó kilincsén volt. És
akkor megint találkozott a tekintetük, s a levegő szinte szikrázott a
feszültségtől.
Tom nagyot nyelt, meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt képes
volt megszólalni.
– Este felhívlak, és megmondom, holnap délelőtt hány órára
tudok érted jönni. Nyilván szeretnéd kipihenni magad, ezért úgy
gondolom, tíz óra előtt jobb, ha nem zavarlak. Jó lesz így?
– Aha – ismételte Rose, és borzasztó hülyén érezte magát. Egek!
Hát tényleg egyetlen értelmes szó sem jut az eszembe? Lázasan
törte a fejét, ám ott belül teljes zárlat uralkodott.
– Akkor megyek – mondta Tom, de csak nézte a lányt és nem
mozdult.
– Jó – lehelte Rose még mindig bódulatban.
– Magasságos ég! – nyögött fel a férfi és két lendületes lépéssel a
lány előtt termett. – Az isten szerelmére kérlek, ne nézz így rám,
mert nem bírlak itthagyni! – morogta fojtottan, és hevesen magához
ölelte. Szája Rose ajkát kereste, s olyan mohón csókolta, hogy a lány
beleremegett.
Önkéntelenül szorosabban simult hozzá.
Hosszan, szenvedélyesen csókolóztak, aztán egyszerre Tom
torkából hörgő hang tört fel, és véget vetett az egésznek. Elhátrált a
lánytól, keze ökölbe szorult, minden ízében reszketett.
– Bocsáss meg, ám ha most rögtön nem távozom, akkor jó ideig
nem is fogok – mormolta alig hallhatóan, majd sarkon fordult, és
kiviharzott a lakásból.
Rose még hosszú ideig ácsorgott a nappali küszöbén, s meredt
fátyolos szemmel a csukott ajtóra. Csak lassan szedte össze magát
annyira, hogy visszamenjen a fürdőszobába, és elkészítse a hőn
áhított fürdőt.
Kimondottan hálás volt az agyára borult ködért, mert nem tudta,
lenne-e elég ereje szembenézni a történtekkel; azzal, hogy tehetetlen
bábuként áléit Tom karjaiba. Meg azzal, hogy vigasztalja-e az a
tudat, hogy a férfi is legalább annyira nem volt ura magának, mint ő.
És azzal, hogy a józan gondolkodására mindig oly büszke Rose
Miller ezúttal teljesen elvesztette a fejét. Na és azzal is, hogy mi lesz
mindennek a vége.
Alszik egy keveset, s ha felébred, még az is lehetséges, hogy
kiderül, csupán álmodta az egészet – reménykedett.
 4. FEJEZET

Nick Donovan idegesen babrált a kávéautomatával, máskor oly

híres hidegvére ezúttal teljesen cserbenhagyta. Féríiasan be kellett
vallania magának, hogy fél a Virginiával való találkozástól, és nem
minden ok nélkül.
A nyáron csúnyán becsapta és kihasználta; jóllehet, levélben
bocsánatot kért, azóta személyesen nem találkoztak, és nem
beszéltek. Tudatában volt, hogy a lány haragszik rá, teljes joggal, s
csak abban reménykedhetett, hogy haragja az eltelt idővel
arányosan csökkent.
Bedobta az automatába a kezében szorongatott pénzérmét, és vett
egy újabb adag kapucsínót. Hogy elfoglalja magát valamivel, egy
pohárral vitt Virginia édesanyjának is, ő pedig már a másodikat itta.
Ebben a pillanatban bukkant fel a lány alakja a folyosón.
– Mi van az apámmal? – szegezte neki a kérdést rögvest, köszönés
helyett.
– Neked is szép napot – felelte Nick gúnyosan. – Egyébként még
mindig vizsgáljak. Az édesanyád pedig abban a szobában várakozik
– mutatott egy csukott ajtóra. – Nincs valami jó színben, kissé
megviselték a történtek.
– Megyek, megnézem – hadarta Virginia és már ott sem volt.
A férfi fejcsóválva nézett utána. Egyszerű farmert, pólót és dzsekit
viselt, gesztenyebarna haja csöppet ziláltnak látszott, nagyon úgy
festett, mint aki kapkodva készülődött.
Nick kidobta az üres műanyag poharat, és követte a lányt. Mrs.
Cooper éppen a szemét törölgette, amikor belépett a helyiségbe.
– Nyugodj meg, anya, nem lesz semmi baj – vigasztalta Vir¬
ginia, majd a férfihoz fordult. – Tulajdonképpen mi történt? Hálás
lennék, ha elmesélnéd!
– Semmivel sem tudok többet mondani, mint a telefon¬ ban.
– Nem hiszek neked! Mit titkolsz?
– Esküszöm, hogy semmit!
Virginia összeszűkült szemmel méregette.
– Miért nem tudok hinni neked?
– Az isten szerelmére, Ginny! Mi az ördögért hazudnék?
– Természetesen azért, hogy védd magad! Nick kék szeme
haragosan villant.
– Sosem voltam gerinctelen, a tetteimért mindig vállaltam a
felelősséget még akkor is, ha annak kellemetlen következményei
voltak.
– Szerintem nem mindig – sziszegte a lány ádázul.
A férfi nagyon jól tudta, hogy Virginia a nyáron történtekre utal,
ám a hely nem volt alkalmas a dolgok tisztázására.
– Gyerekek, gyerekek, ne veszekedjetek! – avatkozott köz¬ be
Anna Cooper. – Ez itt kórház. Ha bajotok van egymással, máshol
tisztázzátok!
– Egyetértek – hajtott fejet Nick udvariasan.
Virginia gyilkos pillantást vetett rá, és dühösen összepréselte az
ajkát. Ekkor egy nővér dugta be a fejét az ajtón.
– Hogy van a férjem? – érdeklődött rögtön az asszony.
– Ne nyugtalankodjon, Mrs. Cooper, a körülményekhez képest jól.
Hamarosan itt lesz az orvos, és mindenről tájékoz¬ tatja önöket. –
Alig fejezte be a mondatot, máris megjelent dr. Martin Wilson.
Õszes hajú, rokonszenves, ötvenes férfi lépett a szobába, és
biztatóan rájuk mosolygott.
 – Hogy van a férjem? – ismételte meg a korábbi kérdést Anna
Cooper idegesen.
– Nyugodjon meg, asszonyom, a férje rendbe jön. Néhány napig a
mi vendégszeretetünket kell élveznie, aztán egy darabig pihen
otthon, és meggyógyul.
– Mikor dolgozhat újra?
– Majd annak is eljön az ideje. Mindenesetre óvatosabbnak kell
lennie ezentúl; kímélnie magát, betartani az utasításokat, és
rendesen szedni a gyógyszereket Jobb, ha a munkával egy¬ előre
nem foglalkozik.
– De hát az a mindene!
– Elhiszem – bólogatott megértően dr. Wilson –, ám az első az
egészség. Gondolom, a kedves fia kiválóan helyettesíti ad¬ dig is az
édesapját – pillantott Nickre.
Anna Cooper elvörösödött. Még soha senki nem nézte olyan
öregnek, hogy egy harminchét éves férfit a fiának higgyen. Alig talált
szavakat. Igaz, hogy betöltötte az ötvenet, de mindenki jóval
fiatalabbnak gondolta, és az orvos szavait kifejezetten sértőnek
érezte. A legszívesebben alaposan a helyére tette volna a doktort, ám
azt is tudta, hogy ezzel a férjének ártana. Elszámolt hát magában
tízig, mielőtt megszólalt.
– Nos… Nick nem a… fiam, ő a család… barátja… – szűrte a foga
között a szavakat a dühtől levegő után kapkodva.
Az orvos szemvillanás alatt zavarba jött.
– Akkor elnézését kell kérnem – jelentette ki gyorsan. – Valahol
elhagytam a szemüvegem – tette hozzá bocsánatkérően.
– A férjére visszatérve: egy ideig semmiképp sem szabad
dolgoznia. Miközben beszélt, váratlanul csilingelni kezdett Virginia
mobilja.
– Elnézést – morogta a lány és kiment a folyosóra.
 – Mi a baj, Emma? – szólt a készülékbe, miután megállapította,
hogy a házvezetőnő hívja.
– Mary és én aggódunk Bobbyért. Már rég itthon kellene lennie,
de se híre, se hamva. Mit tegyünk? Várjunk még, vagy Mary
induljon a keresésére?
Ginnynek görcsbe rándult a gyomra a hír hallatán, ám uralkodott
magán, igyekezett higgadtan válaszolni.
– Mary nézzen körül a környéken, hátha csak elcsatangolt a fiam,
én majd elmegyek az iskolához, te pedig maradj otthon, ha esetleg
időközben hazamenne, legyen valaki a házban. Most mennem kell,
de telefonon tartsuk a kapcsolatot, jó?
Virginia reszkető kézzel tette el a készüléket. El sem tudta
képzelni, hová tűnhetett Bobby, és rettegéssel töltötte el a gondolat,
hogy valami baj érte. Sápadtan tért vissza a várószobába. Az orvos
éppen menni készült, még egyszer bocsánatot kért Anna asszonytól
a tévedéséért, biztatóan rájuk mosolygott, és távozott.
– Mi történt? – kérdezte a lányt rögtön Nick, aki azonnal
észrevette zaklatottságát.
– Bobby eltűnt – jelentette be Ginny tömören.
– Eltűnt? – ismételte az édesanyja és a férfi egyszerre, mire ő
elmesélte, mit mondott neki a házvezetőnő.
– El kell mennem az iskolához – szögezte le Virginia. – Hát¬ ha
csak lekéste a buszt, és nem tudta, kihez forduljon – tette hozzá
reménykedve. Igen, nagyon remélte, hogy csupán erről van szó, és
nem érte komoly baj.
– Veled megyek – vágta rá nyomban Nick.
– Szükségtelen – vetett rá lesújtó pillantást a lány. – Egyedül is
odatalálok.
– Természetesen nem vonom kétségbe, de… de bármi lehetséges,
ezért – úgy vélem – nem árt, ha van egy férfi melletted.
 – Tökéletesen megvoltam nélkülük eddig is!
– Elhiszem – mondta a férfi szelíden. – Csakhogy most az
édesapád itt fekszik, az édesanyád pedig mellette lesz, te meg senkit
nem hívhatsz segítségül, ha szükséged lenne rá.
– Ne ellenkezz tovább, kislányom! – avatkozott közbe ismét Mrs.
Cooper. – Nicknek igaza van, inkább induljatok! Jaj, szegény
unokám! Azonnal hívjatok, ha megtudtok valamit! Apádra ne legyen
gondod, az orvos úgyis csak néhány perc látogatást engedélyezett,
mert gyógyszereket kapott, és aludni fog.
– Na és te, anya? Neked is szükséged lenne segítségre. Nick itt
maradhatna…
– Velem ne törődj, én megleszek! – legyintett az asszony.
– Most, hogy már tudom, apád jobban van, megnyugszom, és
nem lesz semmi probléma. – Látva lánya habozását, bátorítóan
rámosolygott. – Menj, édesem! Lehet, hogy Bobby nagy bajban van,
és szüksége lenne rád, ilyenkor minden perc drága.
Nick megfogta a lány kezét és finoman az ajtó felé húzta.
– Az édesanyádnak igaza van, siessünk!
Virginia vonakodva engedelmeskedett. A pokolba kívánta a férfit
is meg buzgó gondoskodását is. Még mindig kimondhatatlanul
haragudott rá, amiért a nyáron becsapta és kihasználta. Méltányolta
ugyan a bocsánatkérését, ám igazából egyelőre nem tudott
megbocsátani.
Amint kiléptek a folyosóra, lerázta magáról a férfi kezét és
előresietett. Nick meglepetten igyekezett utána. Azt várta, hogy
mihelyt ketten maradnak, alaposan leteremti, ehelyett szó nélkül
faképnél hagyta. Sejtette, hogy egyszerűen le akarja rázni, ám ő
biztos volt abban, hogy ezúttal jobb, ha vele marad.
Beletörődő sóhajjal tehát meggyorsította lépteit, és a lány után
iramodott. Meg sem próbálta arra kérni, hogy lassítson, hiszen úgyis
tudta, hogy már csak azért sem tenné meg. Szerencséjére, a liftre
várni kellett, így könnyedén utolérte.
Virginia makacsul összepréselte a száját és hallgatott, még
véletlenül sem nézett volna rá.
Nick elfojtott egy mosolyt. Nem haragudott rá, végül is a dühe
jogos volt, megértette őt, ugyanakkor a viselkedése nevetésre
ingerelte. Akár egy dacos kislány, akinek elvették a játékát –
gondolta, miközben hősiesen küzdött komolyságáért.
Az épületből kiérve aztán Ginny vállára tette a kezét, megállásra
késztetve. A lány haragos pillantást vetett rá.
– Mi van? – mordult rá barátságtalanul.
– Csak azt akartam mondani, hogy elviszlek.
– Minek? Én is kocsival vagyok – csattant fel Virginia és le akarta
rázni magáról a férfi kezét, ám az most nem hagyta.
– Az ördögbe is, Ginny, ne csináld ezt! – szólalt meg fojtott
hangon, és ujjai szorosabban simultak a vállára. – Elviszlek az
iskolához, megkeressük a fiadat, azután esküszöm, hogy
visszahozlak ide! Úgy gondolom, egyszerűbb, ha egy autóval
megyünk, amellett most ideges vagy, jobb, ha nem vezetsz –
győzködte végtelen türelemmel, s látva a lány tétovázását, folytatta.
– Nézd! Elhiszem, hogy egyedül is boldogulnál, hogy bátor és erős
nő vagy, de ha már kéznél vagyok, kérlek, fogadd el a segítségemet!
– Rendben – adta be a derekát Ginny. – Ám mielőtt elindulunk,
szeretném tudni, ezúttal miféle hátsó szándék vezet!
– Hátsó szándék? – ismételte Nick csodálkozva. – Semmiféle
hátsó szándék nem vezet. Honnan vetted ezt?
– A nyáron, amikor meghívtál magadhoz vacsorára, semmi mást
nem akartál, mint így vagy úgy megszerezni a húgod mobilszámát és
az új címét. Felháborítóan tisztességtelen játékot játszottál!
– Tudom és sajnálom, de nem volt más választásom. Apám egyre
elviselhetetlenebbé vált, az anyám egyre idegesebbé, és őszintén
szólva én is aggódtam Alexandráért, hiszen szó nélkül tűnt el.
Ráadásul a vakmerőség könnyen bajba sodorhat egy nőt Meg kellett
tudnom, hol bujkál, és mérget vettem volna rá, hogy téged a
bizalmába fogadott. Bevallom, meg¬ lehetősen bosszantott, hogy
nem árulod el; úgy gondoltam, szándékosan dühítesz.
– Tévedtél. Tudtam, hogy Alexnek semmi baja; hogy
biztonságban van. Nem volt nyomós okom rá, hogy eláruljam,
hiszen kötött az adott szavam.
Nick a fejét ingatta, miközben besegítette a nőt a kocsiba, aztán
gyorsan ő is beült a kormány mögé.
– Még mindig alig tudom elhinni, hogy az elkényeztetett, extra
igényeiről híres húgom képes volt szegénnyé változni, csak azért,
hogy ne találjuk meg.
– Na igen – mosolyodon el most először Virginia. – Nem volt neki
könnyű lemondania mindenről, annyi szent.
– Lefogadom, hogy te segítettél neki.
– Nemcsak én, hanem Tom Fraser is.
– De te találtad ki az egészet, ugye?
– Valóban.
– Ha meggondolom, hogy szemrebbenés nélkül hazudtál nekem…
– Nem volt más választásom – vágta rá nyomban Virginia.
– Igen, tudom, kötött az adott szavad – felelte némi gúnnyal Nick.
– Elképesztő, milyen hűséges barátai vannak Alexnek! Tom Frasert
is hiába faggattam, ő sem mondott semmit.
– Felkerested Tomot?
– Igen, de nem mentem sokra vele, ő is az adott szavára
hivatkozott.
– Te jó ég, ezt nem tudtam! Tom nem is mesélte.
 – Ti tartjátok a kapcsolatot? – lepődött meg a férfi.
– Minthogy a barátom nekem is, igen, bár nem annyira, mint
szeretném.
– És mennyire szeretnéd? – kérdezte Nick valami furcsa
felhanggal, s a lány azon tűnődött, hogyan is értelmezze. Egek! Csak
nem féltékeny…?
Virginia szeme megvillant.
– Nagyon – vágta rá gyorsan. – Tom igen rendes ember.
– Te pedig szeretnéd megfogni magadnak, ugye?
Ginny kis híján elnevette magát. Tényleg nem tévedett, amikor azt
gondolta, Nick féltékeny. Már csak azt nem értette, vajon miért.
Hiszen a férfi homoszexuális. Mit számít neki, hogy ő kit akar
„megfogni” magának?
– Aha, leghőbb vágyam – jelentette ki megjátszott áhítattal.
Kényelmesen kinyújtózott az ülésen, és ábrándos tekintettel bámult
ki az ablakon. – Tudod, ő olyan sármos! Jóképű, jó humorú, és nem
olyan megbízhatatlan, mint a többiek – áradozott mély átéléssel,
miközben alig bírta nevetését elfojtani. Valójában sosem volt
közöttük semmi, csak amolyan testvéri viszony, és nem is állt
szándékában változtatni ezen.
– Ha ennyire tetszik neked, hogyhogy nem hódítottad meg már
korábban?
– Hm… Nem is tudom. Talán azért, mert hol én voltam foglalt, hol
ő. Aztán pedig ott volt nekem Bobby, és amikor még nagyon kicsi
volt, egyszerűen nem értem rá.
– Aha. Na, és mi van azzal a Joe hogyishívjákkal?
– Nocsak! Még emlékszel rá?
– Miért ne emlékeznék, hiszen miatta hagytál faképnél. Nos?
Máris ráuntál?
 Virginia hitetlenkedve pillantott Nickre. Tényleg férfifa¬ lónak
tartja? Hiszen mondta neki annak idején, hogy nincs közöttük
semmi, ám nagyon úgy fest, hogy a férfi egyszerűen nem hitt neki.
És minden bizonnyal most sem hinne.
– Minek is tagadjam? – vont vállat közönyösen. – Szörnyen
unalmas alak volt – hazudta szemrebbenés nélkül, s magában
bocsánatot kért Joe-tól.
– Most már értem, miért vagytok olyan jó barátnők a húgommal
– húzta el a száját megvetően Nick.
– Igazán? Beavatnál engem is?
– Hogyne. Te is ugyanolyan laza erkölcsű nőszemély vagy, mint ő!
– Na és aztán! Úgy vélem, neked aztán végképp nincs jogod
ítélkezni felettünk!
– Hogy érted ezt?
Virginia mérgesen nevetett fel.
– Még kérdezed? Épp te? Te, akinek a szexuális ízlése
meglehetősen vitatható? Jobb, ha tudod: a melegeket sokan jobban
elítélik, mint a laza erkölcsű nőket.
– Ja, persze – csapott a homlokára Nick –, mindig elfelejtem,
hogy homoszexuális vagyok… ööö… mármint hogy te tudod, hogy az
vagyok.
– Bizony ám! – vágta rá Virginia, s ezúttal átsiklott a különös
hangsúllyal kiejtett szavakon. – Egyébként kérdezhetek valamit?
– Ne kímélj!
– Van most barátod?
– Természetesen. Cole Sinclair. Nem ismered?
– Nem. – Ezek szerint Alexandrának ebben is igaza volt,
állapította meg gondolatban.
– Kár. Nagyon rendes ember.
 – Aha. És mondd csak, Nick! – pillantott rá Ginny kihívóan. –
Úgy egyébként melyikőtök a fiú és melyikőtök a lány? – meresztett
ártatlan szemeket. – Vagy ez túl intim kérdés?
– Micsodaaa…? – nézett egy pillanatra értetlenül a lányra a férfi.
– Hogyhogy ki a fiú és ki a lány?
– Hát… tudod… A bűz… ööö… a melegek kapcsolatában is
megvan, hogy ki játssza a nőt, és ki a férfit.
– Ja, vagy úgy! Nos… – Nick az ajkába harapott. – Szóval…
nálunk változó a helyzet – rögtönzött végül.
– Változó? Nahát, ilyet sem hallottam még!
– Na látod. Tiszta szerencse, hogy veled tartok, így legalább
megtudhatsz néhány titkot a melegek világáról.
– Valóban. Tényleg tiszta haszon – húzta el a száját a lány.
– Nem mintha át akarnék menni leszbikusba – tette hozzá
fintorogva.
– Nagyon undorítónak tartod?
– Hát, mi tagadás. Illetve nem is ez a megfelelő kifejezés.
Egyszerűen… szóval képtelen vagyok elképzelni, hogy egy férfi
másik férfihoz vonzódik. Hogy például te szenvedélyesen csókolózol
a barátoddal, s közben ugyanazt érzed, mint egy férfi és egy nő az
úgynevezett normális felállásban.
Nick az ajkába harapott. Ezt ő is nehezen tudta elképzelni, bár
egészen más okból, mint Virginia.
– Na és a nőkkel mi van? – tudakolta.
– Velük ugyanez a helyzet – szögezte le a lány. – Soha nem
éreztem még egy csekély indíttatást sem arra, hogy kipróbáljam,
pedig te tudod a legjobban, milyen viharos életet éltünk Alexszel.
– A húgom sem próbálta ki soha? Virginia felnevetett.
– Alexandra? Ugyan már! Imádta a férfiakat, őt aztán végképp
nem lehetett volna rávenni ilyesmire. Nagyon elítéli őket.
– Pedig ennek is megvan az előnye.
– Előnye? Micsoda?
– Hát az, hogy egy férfit senki sem ismerhet jobban egy másik
férfinál, mint ahogy egy nőt is egy másik nő ismer a leginkább. Az
azonos neműek jobban bírják követni egymás észjárását, jobban
tudják, mi jó a másiknak, ugye, melyek a legizgatóbb pontjaik, míg
egy hagyományos kapcsolat állandó félreértés, merő talány. A nők
szégyellik kimondani a vágyaikat, a férfiak ellenben nem
gondolatolvasók.
– Jaj, menj már, Nick! – kacagott fel Ginny. – Mintha a férfiak
olyan fenemód közlékenyek lennének! Hallgatnak, mint a sír, de
elvárják, hogy a nők kitalálják, mi bajuk van, hogy mit szeretnének.
– Ebből is látszik, mennyivel egyszerűbb egy azonos neművel a
kapcsolat.
– Egek! Csak nem arra akarsz rávenni, hogy ezentúl legyek inkább
leszbikus?
– Isten látja lelkemet, még véletlenül sem.
– Ajánlom is, mert úgysem tudnál rábeszélni. Lehet, hogy eddig
nem volt szerencsém a férfiakkal, ám én azért még reménykedem.
Látod, a húgod is megtalálta a szerelmet, és én hiszek a csodában,
hogy egy napon nekem is sikerül.
– Jó neked. Én már sok évvel ezelőtt elvesztettem a hitemet a
csodában – mormolta a férfi halkan, de a lány meghallotta.
– Hogy érted ezt?
– Nem érdekes – legyintett Nick.
Virginia meglepetten fürkészte a vonásait. Volt valami végtelen
fájdalom a férfi hangjában, arckifejezésében, ami nem hagyta
nyugodni.
 – De igen, Nick, érdekes, és ha már elkezdted, fejezd is be!
– Most nem, Ginny. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre.
– Tényleg! A helyről jut eszembe! Miért állunk?
– Mert megérkeztünk.
– Komolyan mondod? El sem hiszem. Máskor egy örökké¬
valóságig tart, míg elvergődöm ide a városon keresztül. Hogy
csináltad, mondd?!
– Semmi ördöngösség nincs benne. Egyszerűen csak
beszélgettünk, így gyorsabban telt az idő.
– Nahát, milyen szerény lettél! Jaj, Istenem! Hol lehet Bobby?
Csak az ég tudja, mi történt vele, lehet, hogy szenved, én meg az
utóbbi félórában nem is gondoltam rá. Szörnyű anya vagyok, igaz?
– Egyáltalán nem vagy az, Ginny – felelte Nick szelíden.
– Ne tégy magadnak szemrehányást, nem te vagy a hibás, hanem
én.
– Te? – hökkent meg a lány.
– Igen. Bevallom, szándékosan gondoskodtam róla, hogy ne
akadjon el a beszélgetés.
– De hát miért?
– Hogy eltereljem a figyelmedet.
– És ezt miért tetted? – támadt neki a lány. – Ne is mondj
semmit, tudom! Azért, hogy később majd a fejemhez vágd, milyen
csapnivaló anya vagyok!
– Te aztán alaposan eltájoltad magad, kedvesem – nevetett fel a
férfi. – Már mondtam, hogy nem vagy rossz anya, és különben sincs
jogom kritizálni téged e téren, hiszen én nem vagyok szülő.
Természetesen vannak elképzeléseim a gyereknevelésről, ám mindig
más az elmélet, és más a gyakorlat. Egyszerűen arról van szó, hogy
nem akartam, hogy a fiadra gondolj egész úton, mert lehet, hogy
feleslegesen idegeskedtél volna. Ha ugyanis hagytam volna, hogy
azon görcsölj, mi baja lehet, mostanra kész idegroncs lennél, s
ennek mi értelme volna? Elképzelhető, hogy Bobbynak szüksége van
rád, de egy hisztérikus anyával nem menne sokra. Ráérsz azután
idegeskedni, ha megtudod az igazságot, nem?
Virginia meghatottan bólintott és könny szökött a szemébe, alig
tudta visszapislogni. Végtelenül jólesett neki a férfi figyelmessége,
gondoskodása, ilyesmit végképp nem feltételezett róla.
– Köszönöm – mormolta, majd hozzáhajolt és megpuszilta az
arcát. Teljesen ártatlannak, amolyan barátinak indult a gesztus a
hála jeleként, ám váratlanul megcsapta orrát Nick drága
arcszeszének kellemes illata, és érzékei tüstént felbolydultak.
Összezavarodva húzódott vissza, sebesen elfordult tőle, s a kilincs
után tapogatózott, egyszerre túl szűknek érezte a máskor tágas autó
légterét.
Az isten szerelmére! Miért pont Nick kavarja fel ennyire? Hiszen a
férfi homoszexuális!
Meleg! Homokos! Buzi!
Nem lehet vele ennyire kegyetlen a sors, hogy éppen egy ilyen
pasasba zúgjon bele! Annyira belemerült a saját kétségbeesésébe,
hogy nem is vette észre a férfiét.
Nem tűnt fel neki, hogy Nick először elsápad, azután meg
elvörösödik, amint megérzi az ajkát a bőrén; hogy egész teste
megfeszül, keze ökölbe szorul, és a levegőt is visszatartja; hogy az
arcán mélységes fájdalom, gyötrő lemondás suhan át, és kínzó
kétségbeesés, mert úgy érzi, a sors által rá mért csapást már nem
képes elviselni.
Mindenkinek megvan a maga keresztje – futott át agyán a bölcs
gondolat, ám ez csöppet sem vigasztalta. A maga keresztjét olyan
súlyosnak találta, hogy attól félt, nem bírja tovább cipelni.
 Miután Ginny elfordult tőle, lassan kifújta a tüdejébe szorult
levegőt. Néhányszor mélyet lélegzett, hogy agya kitisztuljon, és
emlékeztette magát, hogy egy homoszexuális fickó nem reagál holmi
puszikra, netán női bájakra.
Kiszállt a kocsiból, s miután a lány még mindig nem boldogult a
kilinccsel, udvariasan kinyitotta neki az ajtót.
– Minden rendben? – kérdezte, amint Virginiára nézett, és egy
röpke másodpercre találkozott a tekintetük.
– Persze. Miért ne lenne? – motyogta a lány lesütött szemmel.
Zavarodottsága nemhogy csökkent volna, egyre nőtt a férfi
jelenlétében.
A könnyednek tűnő kérdés nem is tévesztette meg Nicket.
– Azt javaslom, először nézzünk körül az iskola körül, aztán
menjünk be az épületbe.
– Jó ötlet – egyezett bele Ginny. Nagyon remélte, hogy a szabad
levegőn összeszedi magát, és ismét ura lesz érzékeinek.
Neki most a fiára kell koncentrálnia, ő most anya, nem holmi
éretlen bakfis, aki egy elérhetetlen férfi után ácsingózik, tehát ideje,
hogy ennek megfelelően viselkedjen!
 5. FEJEZET

Az iskola épületét a főbejárat felől hatalmas park védte a

járművek elől, autóval csupán a hátsó részét lehetett megközelíteni.
Virginia és Nick egymás mellett indult útnak, hogy szemügyre
vegyék a környéket, hátha Bobby egyszerűen csak lekéste a buszt, és
most egy pádon gubbaszt kétségbeesetten.
Hallgatagon bandukoltak gondolataikba merülve. A parkban
kisebb és nagyobb gyerekek sétáltak, beszélgettek vagy éppen
fogócskáztak, ám Bobby nem volt közöttük. Tüzetesen megnéztek
minden padot, bokrot, de a kisfiú nem került elő.
Virginia egyetlen ismerős diákot sem látott, akitől megkérdezhette
volna, tud-e valamit Bobbyról. Lassan kezdett úrrá lenni rajta a
pánik. S mintha Nick megérezte volna, megfogta a kezét, és
bátorítóan megszorította. Hálásan nézett fel rá.
– Ne aggódj! Biztosan előkerül – biztatta a férfi.
– Lehet, de itt akkor sincs; már mindent megnéztünk.
– Nézzük meg még egyszer! – javasolta Nick. – Menjünk erre! –
mutatott a park legtávolabbi pontjára.
– Ott biztos nincs, a kicsik oda nem mehetnek. Szabály, hogy
nekik itt kell lenniük az épület közelében.
– Nos, ha engem valamilyen sérelem ért az iskolában, mindig
elbújtam, lehetőleg jó messzire a tanároktól.
– Téged érted sérelmek? – döbbent meg Ginny.
– Az elején igen. Azért kezdtem sportolni, hogy megvédjem
magam, és ne féljek a nagyobb srácoktól.
– Bántottak?
 – Sajnos, akadnak idősebb fiúk, akik valóságos lelki terror alatt
tartják a kisebbeket. Régen sem volt ez másként, és gyanítom ma
sincs.
– Csak nem azt gondolod, hogy Bobby is ilyesminek esett
áldozatául?
– Nem lehet kizárni.
– Jézusom! – nyögött fel Virginia. – Ha ez történt volna, miért
nem szólt nekem?
– Mert megfélemlítették.
– Nem tudom elhinni – ingatta a fejét a lány. – Hiszen ez egy
előkelő iskola, tele előkelő szülők előkelő csemetéivel!
– Ami azonban egyáltalán nem zárja ki az én feltételezésemet, sőt.
Az előkelő csemeték között is gyakran előfordul, mert mindenük
megvan, s már csak unalomból is zsarolják a kisebbeket. Először
csupán az uzsonnájukat szedik el, aztán pénzt követelnek, majd
elveszik az értékeiket, és megfenyegetik őket, hogy megverik, ha
bárkinek is szólni mernek.
Időközben elértek a park legtávolabbi csücskébe. Elszórtan itt is
voltak padok, de a bokrok szinte teljesen eltakarták a kíváncsi
szemek elől.
Többet is megvizsgáltak alaposan, ám nem jártak szerencsével.
Úgy festett, hogy a park végére értek, azonban Bobby nyomára nem
bukkantak.
– Jaj, Nick! Hol lehet? – kérdezte Virginia a sírás küszöbén.
– Mi történhetett vele? Istenem, nem élném túl, ha…
– Csitt! – intett kezével a férfi, mire a lány elnémult. – Mint¬ ha
hallottam volna valamit. Egy ideig mindketten füleltek, végül Ginny
megrázta a fejét.
– Én nem hallok semmit. Hidd el, nincs itt az égvilágon senki! –
Ekkor azonban ő is meghallotta. Hogy mit, azt nem tudta volna
szavakba önteni, ám valamit valóban hallott. – Mi volt ez?
– Nem tudom, de rögtön kiderítem – jelentette ki Nick, és
elindult abba az irányba, amerről a különös zajt hallani vélte.
A lány nem követte. Leroskadt az egyik padra, és arcát kezébe
temette. Egyfolytában azon törte a fejét, hol lehet a fia, és mi
történhetett vele. Csak nemrégen kezdett egyedül járni az iskolába
az iskolabusszal, s már nagyon bánta, amiért megengedte neki. Csak
hát Bobby annyira könyörgött és bizonygatta, hogy ő már nagyfiú, és
egyedül is képes rá, hogy végül beadta a derekát. Bár ne tette volna!
– Virginia! Virginia! Gyere ide! Azt hiszem, megtaláltam –
hallotta hirtelen Nick kiabálását, mire tüstént felpattant, és a férfi
után iramodott.
És azután meglátta. Bobby egy fatuskón gubbasztott, a szemét
törölgette és szipogott.
– Bobby! Kisfiam! – sikoltotta Ginny, és odaszaladt hozzá.
A gyerek felnézett, és szemmel látható kétségbeesését mély
megkönnyebbülés váltotta fel.
– Anya! Jaj, anya, de jó, hogy itt vagy! – ölelte át Virginia nyakát
kitörő örömmel. – Tudtam, hogy eljössz értem!
Egy ideig Nick megindultan figyelte őket, ám aztán arca
elkomorult. Közelebb lépett hozzájuk, végül leguggolt, hogy egy
magasságba kerüljön a kisfiúval.
– Ha tudtad, hogy édesanyád jönni fog, miért bújtál el? – kérdezte
szigorúan. – Már majdnem feladtuk a keresést.
– Mert… mert… lekéstem a buszt és… és megijedtem.
– Ezért igazán nem kellett volna elbújnod.
– De… de sírva fakadtam, és… és nem akartam, hogy a nagyobbak
meglássák és kicsúfoljanak.
 – Értem – bólintott a férfi, s néhány percig hallgatott. –
Tulajdonképpen miért késted le a buszt?
– kérdezte végül. Bobby lehajtotta a fejét és nem válaszolt. – Nos?
– sürgette Nick.
– Igen, kisfiam, miért? – érdeklődött Virginia. –
Figyelmeztettelek, hogy a busz nem vár.
– Kérlek, Ginny – tette a lány vállára a kezét Nick. – Engedd,
hogy én beszéljek vele!
Virginia kérdőn pillantott a fiára, majd a férfira, végül felállt és
távolabb sétált. Sejtelme sem volt, miért engedett Nick kérésének,
hiszen ha jobban belegondolt, felnőttként szinte nem is ismerték
egymást, alig néhányszor találkoztak az utóbbi években, ráadásul
Bobbyt csupán párszor látta a férfi, akkor is futólag. Mégis az volt az
érzése, hogy jobb, ha engedelmeskedik.
Tudatában volt annak, hogy fiának apa kellene, de eddig még nem
érezte olyan égetőnek a hiányát, mint most, hiszen ott volt az
édesapja, aki azonban kórházban fekszik, és nem tud az unokája
segítségére sietni. Úgy sejtette, hogy Bobby lassan szívesebben
osztaná meg a gondjait egy férfival, mint vele. Belesajdult a szíve.
Hiszen még csak kilencéves múlt, olyan kicsi! Legalábbis ő annak
látta.
S miközben azon töprengett, honnan a csudából kerítsen egy
férfit, aki méltó apja lenne a gyereknek, Nick és Bobby kézen fogva
közeledett felé.
Egy pillanatra elakadt a lélegzete.
A kisfiú olyan bizalommal nézett fel a férfira, mintha mindig
ismerte volna, Nick pedig ellágyuló tekintettel, szeretettel pillantott
rá, s mondott neki valamit meleg mosollyal.
Virginiának görcsbe rándult a gyomra. Nem volt kétséges előtte,
hogy ők ketten megtalálták a tökéletes összhangot. Teljesen úgy
festettek, mint apa és fia, ráadásul hasonlítottak is egymásra.
Bobbynak ugyan nem volt olyan sötét haja, mint a férfinak, és a
szeme is világosabb kéknek látszott, ám ha valaki futólag rájuk
pillantott, biztosan rokonoknak vélte őket.
Amint a lányhoz értek, Nick arcáról eltűnt a meleg mosoly,
gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Minden úgy történt, ahogy feltételeztem – közölte fojtott
hangon. – Azt javaslom, hallgasd meg a fiadat, és azután szólj az
igazgatónak. Üljünk le egy padra, jó?
Virginia idegességében szólni sem bírt, csupán bólintott.
Elhelyezkedtek, és Bobby belekezdett.
Először akadozva, majd egyre bátrabban mesélt.
– Ma azért késtem le a buszt, mert négy hetedikes eldugta a
táskámat.
– Miért tették?
– Mert… mert megettem az uzsonnámat, mielőtt elvehették volna.
– Jól tetted, kicsim – nyelt nagyot Ginny. Mivé fajul ez a világ, ha
már az iskolában, a gyerekek között is a terror uralkodik?! – Csak
azt nem értem, miért nem telefonáltál nekem vagy a dadusodnak
vagy Emmának?
– Azért, mert… nem volt pénzem.
– Nem volt pénzed? – ismételte a lány hitetlenkedve. – De hiszen
adtam neked…
– Igen, anya, csakhogy elvették tőlem a nagyok. A pénzemet is, a
telefonkártyát is meg a… meg a…
– Jézusom, Bobby! – sóhajtott nagyot Virginia. – Kérlek, mondj el
mindent! Jól tudod, hogy nem kell félned tőlem. Sosem bántanálak.
– De most szörnyen dühös leszel – suttogta a kisfiú lehajtott
fejjel.
 – Ne félj, kisfiam! – szólalt meg Nick. – Én itt vagyok, és
megvédelek, ha az édesanyád túlságosan elragadtatja magát.
Elhiszed, hogy elbírok vele? Nagyon erős vagyok ám! – próbálta
tréfával oldani a feszültséget.
Bobby halványan el is mosolyodott, ám Virginia sötét pillantással
illette.
– Nagyon vicces – morogta. – Egyébként miért leszek én szörnyen
dühös? – fordult a fiához szigorúan.
– Mert… mert elvették a mobiltelefonomat is – vallotta be a
gyerek alig hallhatóan.
– Egek, Bobby! Te elhoztad az iskolába? – emelte fel a hang¬ ját
indulatosan a lány. – Hiszen megtiltottam.
– Tudom, anya. Én… én csak… meg akartam mutatni az egyik új
barátomnak, de… de meglátták a nagyok, és kicsavarták a kezemből.
– Nagyszerű! Mondtam én, hogy nem való az még neked. Egy
kilencéves gyereknek semmi szüksége rá.
– A többieknek is van – méltatlankodott a kisfiú.
– Úgy érted, akiktől még nem vették el.
– Kérdezhetek valamit? – avatkozott közbe Nick.
– Nem! – vágta rá mérgesen a lány.
– Higgadj le, légy szíves! – nézett rá komoran a férfi. –
Megígértem Bobbynak, hogy semmi bántódása nem esik, ha
őszintén bevall neked mindent, ugyanis nem akarta megtenni.
Csakhogy most nem igazán a te haragodról van szó, Virginia, hanem
arról, hogy szólni kell az igazgatónak, és meg kell akadályozni, hogy
ezek a srácok továbbra is büntetlenül garázdálkodjanak. Ehhez
pedig az kell, hogy tudjuk a teljes igazságot. A te kicsinyes mérged ez
esetben nem számít. A mobiltelefon azért van, hogy az ember
magánál hordja, és bármikor tudjon telefonálni. Minek vetted a
fiadnak, ha otthon a vitrinben őrzitek?
 – Csak hogy tudd, Nick Donovan: a keresztanyja vette a
szülinapjára, vagyis a húgod, és nem én! Szerény véleményem
szerint ugyanis neki még nincs rá szüksége.
– A mostani helyzetben nem jött volna rosszul.
– Hát persze – mosolygott gúnyosan Ginny –, feltéve, hogy azok a
srácok puszta könyörületből a fiamnál hagyják, de mint te is
hallottad, elvették tőle. Talán nem is baj, úgyis csak hülyeségekre
használta.
– Nézd! Tudom, hogy a gyerekek nem fogják fel, hogy egy
készülék igazából milyen fontos lehet; hogy akár életet menthet, s
hogy ők csupán jó játéknak tartják, ha a barátaikat felhívhatják, de
kétlem, hogy a fiad telefonszámlája anyagi romlásba döntene.
– Itt most nem a pénzről van szó! – csattant fel Virginia.
– Nem fogom a fiamat elkényeztetni pusztán azért, mert
megtehetném, hogy azután semmirekellő felnőtt legyen belőle, aki
nem értékeli kellőképpen a pénzt!
– Ebben teljesen igazad van – értett egyet a férfi –, ám ha nem
vetted volna észre nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól.
– Na jó, ebben meg neked van igazad – ismerte el a lány.
Megenyhülve fordult a fiához. – Bocsáss meg, Bobby, nem akartam
cirkuszolni veled. Hidd el, nagyra értékelem az őszinteségedet. Van
még valami, amit el akarsz mondani?
A kisfiú bólintott, de kerülte anyja tekintetét. Ebből Virginia
nyomban rájött, hogy még valami miatt „szörnyen dühös lesz”.
– Ki vele, kicsim, essünk túl rajta! Mit vettek még el tőled?
– Az MP3-lejátszómat.
– Amit tőlem kaptál a szülinapodra – biccentett a lány.
– Hát ez remek. Másoktól is elszedik az értékeiket?
– Igen, a kicsiktől. Azoktól, akik nem bírják megvédeni magukat.
 – Istenem, ez borzasztó! – szörnyülködött Virginia. – De mi az
ördögöt csinálnak ennyi mobillal, pénzzel meg MP3-lejátszóval? Az
uzsonnát még értem, hiszen azt megehetik, ám a többit…
– Alighanem eladják – vélte Nick. – A kamaszok közül sokan
játékautomatákra költik minden pénzüket. El sem képzeled, mibe
kerülhet egy ilyen szenvedély, s lehet, hogy a szülőktől nem kapnak
annyit. És akkor még a kábítószerről említést sem tettem.
– Jézusom! – nyögött fel Virginia elszörnyedve. – Csak nem azt
akarod mondani, hogy ezek a gyerekek narkóznak is?
– Sajnos, azt. Ma a fiatalok még korábban kezdik, mint régen.
Éppen ezért nem árt, ha már most elkezded felkészíteni a fiadat a
kábítószer pusztító hatásaira, hátha akkor sikerül megelőznöd a
bajt. Manapság az anyatejjel kellene magukba szívniuk ezeket a
dolgokat, akkor talán felfognák, hogy a drog az drog – teljesen
mindegy, hogy gyengébb vagy erősebb. Természetesen nem
mindegy, én is tudom, ám abból a szempontból igen, hogyha
rászokik a könnyűre, előbb-utóbb a rabjává válik. Szomorú, de a
gyengébbekre sokan csak legyintenek, pedig utána szokott jönni az
erősebb, aztán a még erősebb, míg végül a szer alkalmazója már
nem képes megenni nélküle.
– Kösz a biztatást, Nick! – húzta el a száját a lány.
– Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam; másfelől viszont nem árt,
ha a fiadba sulykolod, hogy a kábítószer méreg, és meg se próbálja,
ha élni akar. Akadnak persze olyanok is, akik azért lövik be
magukat, mert el akarnak menekülni a problémák elől, de ahogy az
alkohol, úgy az anyag sem old meg semmit. Véleményem szerint az a
legnagyobb baj, hogy sok szülő még mindig nem veszi elég
komolyan; egyszerűen nem érnek rá sem a kellő felvilágosításra,
sem arra, hogy figyelemmel kísérjék gyerekük életét. Sokan azt
képzelik, hogyha mindent megadnak nekik, azzal kész, letudták a
kötelességüket. Mások meg egyenesen személyes sértésnek veszik a
figyelmeztetést, mert felsőbbrendűnek gondolják magukat –
ennélfogva csemetéjüket is –, és kikérik maguknak a feltételezést, az
ő gyerekük aztán biztosan nem nyúlna droghoz. Természetesen nem
rólad beszélek, ám ismerek olyan befolyásos embereket, akik így
viselkedtek, és alaposan megjárták. A gyerekek ugyanis olykor igen
leleményesen tudják titkolni, ha drogosok.
– Szép kilátások – állapította meg fanyarul Virginia.
– Hát, az biztos, hogy nem könnyű ma egy szülőnek, ha tényleg
komolyan veszi a szerepét.
– Nekem mondod? – nevetett fel kesernyésen a lány.
– Gondolom, egyedül még nehezebb – jegyezte meg a férfi együtt
érzőén. – És te még voltaképpen szerencsés vagy, mert ott vannak a
szüleid, akik minden bizonnyal segítenek.
– Úgy van – erősítette meg Ginny. Nickre pillantott, és tekintete
hosszan elidőzött rajta. – Te sosem vágytál gyerekre? – csúszott ki a
száján a kérdés. Talán azért, mert úgy vélte, a férfi remek apa lenne.
Nick arcizmai megfeszültek.
– Nem! – vágta rá gyorsan. A lány érzése szerint túl gyorsan.
– De miért?
– Mert… nem, és kész.
– Pedig kiváló apa válna belőled.
– Az én helyzetemben nem engedhetem meg magamnak. Úgy
gondolom, egy gyerek neveléséhez a normális felállás szükséges,
vagyis nő és férfi; én ellenben ezzel nem szolgálhatok. Nekem ebben
az életben nem lesz gyerekem, és nem is akarok erről többet
beszélni!
– Ezek szerint Alexandrának teljesen igaza volt – mormolta Ginny
inkább csak magának, ám a férfi meghallotta.
– Miben volt igaza a húgomnak?
 Virginia összerezzent. Csak most döbbent rá, hogy olyasmit
mondott, amit nem kellett volna.
– Mindegy, nem érdekes – legyintett gyorsan. – Szerinted bent
van még az igazgató? – mutatott az iskola épületére. Nagyon
remélte, hogy sikerült elterelnie Nick figyelmét, mert ellenkező
esetben komoly bajba kerül. Sosem tudott hihetően hazudni, az
igazat viszont nem akarta elmesélni, főleg most nem, hogy a fia is a
közelben volt.
– Nézzük meg! – javasolta a férfi, mire a lány megkönnyebbülten
lélegzett fel: az elterelő hadművelet sikerült.
Frank Morgan, az igazgató negyvenes éveinek a végén járt, és
azonnal fogadta őket. Rendkívül udvariasnak és szolgálatkésznek
bizonyult, ám Virginia beszámolóját szkeptikusan fogadta.
– Biztos, hogy ezeket a dolgokat elvették tőled? – nézett Bobbyra
kétkedőn. – Nem lehet, hogy egyszerűen elveszítetted, csak nem
mered megmondani az édesanyádnak?
– Nem – felelte a gyerek szűkszavúan. Látszott rajta, mennyire
zokon vette, hogy a férfi nem hitt neki.
– Igazán meg vagyok lepve – jelentette ki Mr. Morgan. – Ez egy jó
hírű iskola, és itt még soha nem fordult elő ilyesmi.
– Eddig senki nem tett panaszt? – érdeklődött Ginny, nehezen
uralkodva indulatán.
Felháborítónak találta, hogy az igazgató kétségbe vonja fia
szavahihetőségét.
– Nem, senki – ocsúdott Mr. Morgan hangjára.
– Egyetlen szülő sem? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem.
– Pedig másoktól is elvették az értékeiket! Tudod a nevüket,
Bobby?
 – Igen – bólintott a kisfiú kelletlenül, de azért felsorolta az
osztályából annak a tíz gyereknek a nevét, akiket szintén kifosztottak
a nagyobbak.
Az igazgató feljegyezte a neveket, és biztosította őket, hogy
utánajár a dolognak, és értesíti Virginiát, ha megtud valamit, majd
udvariasan jelezte, hogy részéről a beszélgetést befejezte.
Ginny már épp szóra nyitotta a száját, hogy alaposan megmondja
a véleményét a férfinak, amikor egy kéz érintette meg a vállát.
– Induljunk! – hallotta Nick halk hangját, s közben érezte ujjai
szorításából a sürgetést.
A férfi nem avatkozott a beszélgetésbe, meghúzódott a háttérben,
és a lány nem értette, miért, ám a dolog dühítette. Kézen fogta a fiát,
s egy odavetett „jó napot”-tal kimasírozott az irodából.
– Fel vagyok háborodva! – robbant ki tüstént a folyosón, de Nick
leintette.
– Ne itt – kérte meglepően lágyan.
– Aztán miért ne? – háborgott Virginia.
– Nem tudhatjuk, ki hallja. Mi van, ha a közelben olyan gyerek is
tartózkodik, aki részt vesz a fosztogatásban? Holnap a fiad látná
kárát, ha kiderülne, hogy nem tartotta a száját.
– Igazad van – harapott az ajkába Ginny, erre nem gondolt, így
azután hallgatagon tették meg az utat a kocsiig.
A férfi előzékenyen kinyitotta nekik az ajtót, Bobbynak még az
övét is segített bekapcsolni, mielőtt beszállt az autóba.
– Most már beszélhetek? – kérdezte a lány.
– Igen – felelte Nick elfojtva mosolyát. – Nyugodtan add ki a
dühödet, aranyom, itt már nem hallhatja illetéktelen!
– Ne beszélj velem így! – csattant fel Virginia. Nick felvonta a
szemöldökét.
 – Miért, hogy beszélek veled?
– Mint egy dacos gyerekkel, akinek elvették a kedvenc játékát!
Márpedig jobb, ha tudomásul veszed, Nick Donovan, hogy nem
vagyok gyerek, és a legkevésbé sem játékról van szó!
– Rég tudomásul vettem – mormolta a férfi talányos
arckifejezéssel. – Nézd, Ginny! Tudom, hogy nagyon mérges vagy, s
hogy minden okod megvan rá. Engem is felháborított az igazgató
viselkedése, ám…
– Ó, igazán? – vágott a szavába gúnyosan a lány. – Ügyesen
titkoltad, meg sem mukkantál egész idő alatt.
– Azzal nem érünk el semmit, ha cirkuszolunk. Egyelőre nem
akartam belefolyni az ügybe, végül is csupán a család barátja
vagyok; az igazgató nyomban lecsapott volna rám, hogy vajon
milyen jogon teszem, de hidd el, vannak kapcsolataim, s ha
szükséges, használom is. Egy ellenőrzés az iskolában aligha fogja
örömmel eltölteni Frank Morgant; másfelől őt is meg lehet érteni.
Mint igazgatónak, óvnia kell az intézmény jó hírét, persze, hogy nem
lelkesedett a hír hallatán. Képzeld el! Ha kiderül az igazság, botrány
lesz, ám az ilyesmit sok szülő nem szereti. Sorra vinnék el a
gyerekeiket máshová, és az iskola csődbe menne.
– S ha a szőnyeg alá söpri a problémát, azzal elkerülheti a
botrányt?
– Ideig-óráig legalábbis.
– Na, és mi lesz azután?
– Jó kérdés – bólintott Nick. – Ha szerencséje van, megússza; ha
nincs, akkor nem.
– Hát ez engem csöppet sem vigasztal, s ha rajtam múlik, nem is
fogja megúszni!
– Mi a terved?
– Még nem tudom – vallotta be Virginia. – A legszívesebben
máris kivenném innen Bobbyt, és másik iskolába íratnám, csakhogy
ezzel nem oldanék meg semmit. Egyfelől senki sem garantálhatja,
hogy az új helyen nem fordulhat elő ugyanez, másfelől nem
hagyhatom, hogy ezek a kamaszok továbbra is büntetlenül
garázdálkodjanak.
– Ezek szerint fel akarod venni a harcot?
– Igen.
– Most megleptél, Ginny.
– Megleptelek? Mivel?
– Azzal, hogy harcolni akarsz ahelyett, hogy megfutamodnál.
– Őszintén szólva nem egészen értelek.
– Pedig nem bonyolult. Azt gondoltam, te is az a típus vagy, aki az
egyszerűbb utat választja, és inkább elmenekül, mintsem
szembeszálljon olyasvalamivel, aminek a kimenetele igen kétséges,
és sok gondot, kényelmetlenséget okozhat.
– Nos, akkor tévedtél. Nem ijedek meg sem a gondoktól, sem a
kényelmetlenségektől.
– Biztos? – pillantott rá kétkedőn a férfi.
– Mérget vehetsz rá! – vágta rá a lány dacosan. – Nem szokásom
hazudni.
– Igazán? – érdeklődött a férfi gunyorosan. – A nyáron nekem
mégis szemrebbenés nélkül hazudtál, amikor a húgomat kerestem.
– Ööö… az más volt, de…
– Ne folytasd, tudom! Kötött az adott szavad.
– Ahogy mondod. És nem fogok ezért bocsánatot kérni tőled,
hiába is dörgölöd az orrom alá folyton!
– Jól van, nem hozom szóba többet, és nem is várom el, hogy
bocsánatot kérj.
 – Milyen nagyvonalú vagy!
– Hagyd abba a gúnyolódást, Virginia!
– Oké, de te meg ne piszkálj örökké! Meglehet, a nyáron nem
mondtam igazat, te viszont csúnyán becsaptál és kihasználtál, szóval
nem vethetsz a szememre semmit.
– Rendben, nyertél – sóhajtott fel Nick. – S ezzel, ha szabad
javasolnom, zárjuk is le a múltat, és koncentráljunk inkább a
jelenre!
– Anya! – szólalt meg váratlanul a hátsó ülésen Bobby, mire
mindketten összerezzentek. Annyira belemerültek a szópárbajba,
hogy – szégyen ide, szégyen oda – egy csöppet megfeledkeztek róla.
– Mondd, szívem! – nyögte Virginia röstellkedve.
– Miért megyünk erre?
– El kell hoznunk a klinikától a kocsimat. Egek, te még nem is
tudod, hogy a nagypapa rosszul lett! Nick bácsinak – aki épp nála
volt – orvost kellett hívnia hozzá, és végül mentővel behozták ide.
Én éppen nála voltam, amikor Emma telefonált, hogy még nem értél
haza. Nick felajánlotta, hogy segít megkeresni téged, és ezért az ő
autójával jöttünk, az enyém a parkolóban maradt.
Jézusom! Telefonálnom kell a nagyinak is meg Emmának is, hogy
megvagy! – csapott a homlokára, és gyorsan elővette a mobilját.
– A nagypapa meg fog halni?
– Jaj, dehogy! – sietett megnyugtatni a gyerekét Ginny. – Már
jobban van. Hidd el, hamarosan újra otthon lesz!
– Én is bemehetek hozzá?
– Még nem, kicsim. Sok gyógyszert kapott, és most alszik, de
ígérem, amint lehet, együtt meglátogatjuk. Így jó lesz?
– Igen – felelte a gyerek és nem szólt többet.
Miközben Virginia telefonált, Nick időnként Bobbyt vizslatta a
visszapillantó tükörből. Fura felfedezés volt, ám egyre inkább
gyerekkori önmagára emlékeztette. Még az is megfordult a fejében,
hogyha az ő fia volna, lehet hogy akkor sem hasonlítana jobban rá.
Bobby zárkózott, visszahúzódó gyereknek látszott: alig beszélt,
szemben legtöbb társával, akik állandóan csacsogtak, és nyugodtan
ült, nem izgett-mozgott folyton, mint sokan a hasonló korúak közül.
Én is ilyen voltam – futott át a férfi agyán, s azon töprengett,
milyen érzés lenne, ha Bobby a fia volna.
Megrettent a gondolattól, hiszen már régen, nagyon régen
eltemette magában a vágyat, hogy egyszer apa lesz, ám a képzelete
tovább szárnyalt: Bobbyt a saját fiaként neveli, Virginia pedig a
felesége.
Hirtelen beletaposott a fékbe.
Az ötlet annyira megdöbbentette, hogy majdnem túlszaladt a
kórház parkolóján. Isten az égben!
Virginia, mint a feleségem?
Hogy a fenébe juthatott ez az eszembe?!
Ha valaha is nősülésre adná a fejét, ami persze az ő helyzetében
teljeséggel kizárt, akkor sem választana éppen olyan nőt, mint ő.
Másfelől azonban egyre inkább az az érzése támadt, hogy a lányt
tökéletesen félreismeri, s a látszat alapján ítélkezett felette. Mi
tagadás, egyre rokonszenvesebbnek találta, és felmerült benne, hogy
egy kölcsönös alku alapján kötött házassággal mind a ketten jól
járnának. Neki meglenne az alibije, Ginnynek pedig egy barát, aki
mellette áll, Bobbynak apa, aki azért sokat nyújthatna neki Az
biztos, hogy rögtön beíratná egy távol-keleti sporttal foglalkozó
klubba.
Újfent a fékbe taposott.
Kis híján nekiment a mellette álló autónak, mert rossz ívben
kanyarodott az üres parkolóhelyre. Megrázta a fejét.
 Egek, teljesen elment az eszem!
– Mi ütött beléd, Nick? – nézett rá megütközve Virginia.
– Semmi – morogta a férfi. – Talán egy kicsit fáradt lehetek.
– Szerintem nagyon fáradt lehetsz – jegyezte meg a lány.
– Köszönöm, hogy a sofőröm voltál, menj haza, és pihend ki
magad!
– Jó ötlet, azt fogom tenni – bólintott Nick.
Elköszöntek egymástól, Virginia a saját autójához sietett,
kinyitotta, hogy a fia beülhessen, ám a férfi még mindig nem indult
el, s ő akarata ellenére visszanézett rá. Megdöbbenve látta, hogy
Nick a kormányra borult.
Megijedt. Megnyugtatta Bobbyt, hogy rögtön jön, és visszaszaladt
a férfihoz.
– Jól vagy? – hajolt be a nyitott ablakon. Nick elgyötörtén nézett
fel.
– Jól, csak… csak fáradtabb vagyok, mint gondoltam – füllentette,
mert azt, ugye, mégsem vallhatta be, mi járt a fejében.
– Ne aggódj, pihenek pár percet, aztán indulok haza. És…
Ginny…?
– Igen?
– Holnap felhívlak. Természetesen tudom, hogy boldogulnál
egyedül is, ám most, hogy az édesapád a klinikán van, számíthatsz
rám. Ha a srácok Bobby iskolájában narkóznak, akkor nem árt, ha
egy férfi is áll melletted. Ki tudja, milyen messze merészkednének
el?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy veszélybe kerülhetek?
– Pontosan, de én szívesen segítek. Lehet, hogy holnapra támad
egy ötletem, hogyan kezdjük el a harcot, ám ha nem, ketten akkor is
többre megyünk.
 – Kérdezhetek valamit?
– Hogyne.
– Miért akarsz segíteni? – kíváncsiskodott Ginny. – Hiszen
nemrégen még csapnivaló véleményed volt rólam.
– Tévedtem, és nem szégyellem bevallani a tévedésemet. Bár a
húgommal barátnők vagytok, te mégsem vagy olyan szélhámos,
mint ő. Felelősségteljes ember vagy, aki nem futamodik meg a
problémák elől. Becsülettel neveled a fiadat, és komolyan törődsz
vele. Mindketten megérdemlitek a segítséget, amellett én sem
szeretném, ha ezek a kamaszok tovább garázdálkodhatnának
büntetlenül. Van egy nyomozó barátom, még ma felhívom,
bizonyosan lesz néhány ötlete, hogy mit tegyünk. Őszintén szólva az
igazgatóra is szeretnék egy csöppet ráijeszteni, hogy veszélyben a
széke, ha nem intézkedik érdemben.
– Kösz, Nick.
– Nincs mit. Most pedig ideje indulnunk! Úgy látom, a fiad is
türelmetlen. Egyébként nagyon rendes gyerek, büszke lehetsz rá.
– Köszönöm – felelte Virginia megilletődve. Annyira meglepte a
férfi viselkedése, hogy alig bírt megszólalni. Még sosem látta ilyen
fáradtnak, elgyötörtnek, sebezhetőnek; ennyire emberinek, a fiával
pedig egyenesen gyengédnek.
Nick Donovan az ő számára eddig olyannak látszott, akár egy
hibátlanul programozott gép. Igaz, ritkán találkoztak, ám Ginny
mindig makulátlan külsővel látta, szigorúan fegyelmezett belsővel;
visszafogott modorral, kifürkészhetetlen arcvonásokkal; legfeljebb a
rosszallásának adott hangot a húgával és vele kapcsolatban.
Ma ellenben a tökéletes álarc mögé leshetett, s megtapasztalhatta,
hogy Nick is ember, emberi érzésekkel. Valahogy az az érzése
támadt, hogy valami mélységesen felzaklatta a férfit, és ezért nem
bírta elrejteni a gyengeségét. Elkínzott arca, fájdalmat sugárzó
tekintete mélyen megérintette. Sejtelme sem volt, mi bántja, de
megfogadta, hogy alkalomadtán felajánlja neki a segítségét.
Te jó ég! Nemrég még olyan dühös volt rá, hogy a legszívesebben
megfojtotta volna, most meg segíteni akar neki? Mi ütött belé?
Ám minden hiába, Nick a mostani viselkedésével elérte, hogy
haragját rokonszenves együttérzés váltsa fel. S ha kölcsönösen
egymás segítségére lennének, a végén még barátokká is
válhatnának. Többről természetesen nem lehet szó, elvégre a férfi a
barátnője bátyja, amellett nem szabad elfelejtenie, hogy
homoszexuális.
De vajon tényleg az, vagy valami mást akar leplezni ezzel?
A gyanú, hogy Nick valamilyen rejtélyes okból félrevezeti, most
erősebben élt benne, mint valaha.
 6. FEJEZET

Virginia gondolatai továbbra is Nick körül jártak, miközben beült

a kocsijába. Egyszerre vonzotta és taszította a férfi, s hol egyik
irányba, hol a másikba billent a képzeletbeli mérleg.
– Most már hazamegyünk? – zökkentette ki gondolataiból Bobby.
– Igen, szívem, de este még el kell mennem.
– Hová?
– Egy nénihez, nem ismered, ám egy alkalommal majd
bemutatlak neki. Elleszel a dadussal?
– Igen, anyu. A nagyi ma nem jön haza?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom. Elfelejtettem megkérdezni.
Elképzelhető, hogy a nagypapa mellett akar maradni, másrészt
viszont a galériában megint nagy a hajtás, ki kellene pihennie
magát.
– Olyan jó lenne látni a nagyapát! – sóhajtotta bánatosan a kisfiú.
– Kérlek, légy egy kis türelemmel! Megígértem, hogy amint lehet,
meglátogatjuk együtt, nem fogom elfelejteni. Tudod, hogy
igyekszem megtartani adott szavam.
– Igen, anya, tudom. Szerinted Nick bácsi tényleg segíteni fog?
– Nos, remélem.
– Ő nem mindig tartja meg adott szavát?
– Nem tudom, kicsim, annyira azért nem ismerem.
– Szerintem nagyon kedves volt. Szerinted is, anyu? Virginia az
ajkába harapott.
– Aha – morogta nem túl lelkesen. Nem örült ugyanis annak,
hogy a férfi máris meghódította a fia szívét. Bobby ugyan eddig nem
adta jelét, hogy hiányzik neki az apa, most ellenben, hogy Nicket
jobban megismerte, talán többet képzel majd a kapcsolatukba a
valóságnál, és a végén keserű csalódás éri. Ezt azonban nem
engedheti!
Amint hazaértek, a dadus és a házvezetőnő kitörő örömmel
fogadta a gyereket. Mialatt Bobbyt babusgatták, Virginia telefonált
az édesanyjának, hogy megtudakolja, hol tölti az éjszakát, mire az
asszony megnyugtatta, hogy otthon. Az édesapja jobban van, és egy
ideig sokat fog aludni, vagyis felesleges mellette maradnia.
Ezután végre eljutott odáig, hogy felhívja Rose-t. Szörnyű
lelkifurdalása volt, amiért nem bírt kimenni elé az állomásra, de hát
ő sem tudhatta előre, hogy az édesapja kórházba kerül, és Bobbyval
is gondok lesznek a suliban.
Újfent bocsánatot kért tőle, és megesküdött, hogy hamarosan nála
lesz. Előtte azonban még eltöltött egy órát a fiával, türelmesen felelt
minden kérdésére, megbeszélték a leckét is, mégis bűntudat fogta el,
amiért ezen az estén nem lesz mellette, amikor lefekszik.
Amióta anya lett, nem sok időt töltött távol gyermekétől, hosszú
éveken át egyetlen partin sem vett részt, mert nem akarta látni,
amint összesúgnak a háta mögött, másfelől imádta Bobbyt, és
szeretett vele lenni. Rendszeressé vált, hogy esténként ő fekteti le, ő
mesél neki, és a kisfiú annyira hozzászokott, hogy nehezen viselte,
ha nagy ritkán el kellett mennie.
Pont ezért aggódott most, mert ezen a napon túl sok
kellemetlenség érte a gyereket. Ugyanakkor Rose-zal sem tehette
meg, hogy mégsem látogatja meg, hiszen jól tudta, milyen nagy
szüksége van a lánynak rá.
Vagyis nem maradt más hátra, mint meggyőzni a fiát, hogy elég
nagy ahhoz, hogy időnként az édesanyja elmehessen éppen este,
hiszen nem marad egyedül a házban, és különben is aludnia kell.
Kicsit az ő fülének is hamisan csengett az érvelés, ám úgy tűnt,
Bobbyt sikerült meggyőznie.
Már éppen indulni készült, amikor hazaérkezett az édesanyja.
– Hogy van apa?
– Jobban, szerencsére. Most egyfolytában alszik, de az orvos azt
mondta, hogy holnap már többet lesz fent.
– Bobby szeretne bemenni hozzá.
– Ezzel még várni kellene néhány napot.
– Én is ezt mondtam neki. Te jól vagy, anya? – fürkészte a
vonásait Virginia.
– Jól, csak elfáradtam. Készülsz valahová? – mérte végig
csodálkozva lánya ruházatát.
– Igen. El kell mennem valakihez, de sietek haza.
– Ismerem?
– Nem.
– Kár.
– Kár? Miért? – kérdezte Ginny meglepetten. Az asszony habozott
kicsit, mielőtt válaszolt.
– Az hittem, Nickkel találkozol – vallotta be végül. Virginia a
szemét forgatta.
– De anya! Már a nyáron is mondtam, hogy nincs közöttünk
semmi, és nem is lesz!
– Miért vagy ebben olyan biztos?
Mert buzi, azért! – kiáltotta volna a lány a legszívesebben, de
persze nem árulhatta el a férfi titkát.
– Ugyan már, kislányom! Mi kifogásod van Nick ellen? Igazán
rendes ember, felelősségteljes, a mi köreinkhez tartozik, van
munkája, pénze, és férfinak sem utolsó. Amellett rögtön a
segítségünkre sietett, amint baj történt, és nem ijedt meg akkor sem,
amikor Bobby eltűnt. Te magad mesélted, hogy sok férfit elriaszt az
unokám. Nos, Nick bizonyosan nem tartozik közéjük. Szerintem
kiváló apa és férj válna belőle.
– Kérlek, hagyd abba! – fogta könyörgőre Ginny. – Nick barát, és
az is marad. Ne kongasd meg az esküvői harangokat, mert nem lesz
esküvő.
– Azért nem árt, ha észben tartod, Virginia, hogy te sem leszel
fiatalabb. Ideje lenne férjet találnod, és Bobbynak apát. Kétlem
ugyanis, hogy kielégítene az az élet, amit most élsz. Nem jársz
sehová, nem érintkezel senkivel, s ha nagy ritkán mégis akad egy
férfi, aki az utadba kerül, rögtön ezer hibát találsz benne, hogy miért
is nem felel meg. Attól tartok, túlságosan válogatós lettél, és végül
hoppon maradsz, pedig Nick Donovan nem akármilyen partinak
számít.
– Az ég szerelmére – emelte a mennyezetre a szemét a lány.
– Nem tekintem életcélomnak a házasságot. Kizárólag akkor
megyek férjhez, ha olyan férfit találok, aki Bobbyt is elfogadja, és
mindkettőnket szeret. Na és természetesen mi is viszontszeretjük,
de jobb, ha tudomásul veszed, hogy ez nem Nick Donovan lesz,
akármilyen jó partinak is számít!
– Mi kifogásod van ellene?
– Mindössze annyi, hogy nem szeretjük egymást, csupán barátok
vagyunk.
– Jaj, kislányom! Számtalan barátságról hallottam én, ami
szerelemmé változott.
– A mienk nem fog.
– Én azért nem vennék erre mérget. Az a te bajod, hogy nem
törődsz a külsőddel eleget. Öltözz csinosabban, és meg látod, Nick
észre fogja venni benned a nőt!
Virginia elvesztette a türelmét. Tudta ő, hogy nem érdemes
anyjával vitába szállnia, mert mindig ez a vége, de megfeledkezett
róla.
Már rég Rose-nál kellene lennem! – gondolta, és dühösen nézett
az asszonyra.
– Nem, nem fogja, mert ő a fi… – hirtelen elhallgatott, amint
ráeszmélt, mit akart mondani. Nem árulhatja el a férfit, mert annak
beláthatatlan következményei lennének. Édesanyja sosem tudott
titkot tartani, amellett imádta a pletykát.
– Szóval a fiatalokat kedveli – helyesbített, és az ajtóhoz sietett.
– Most pedig tényleg mennem kell, így is késésben vagyok. Majd
máskor folytatjuk, anya, jó éjszakát, ha esetleg ma már nem
találkoznánk!
– Szóval mégiscsak férfi van a dologban! – csapott le rögvest Mrs.
Cooper.
– Nem, nincs férfi, egy nőismerősömhöz megyek – felelte Ginny
nagy levegőt véve. – Sajnálom, de egy ideig még el kell viselned a
házban. Persze, ha túlságosan zavarunk, el is költözhetünk.
– Tudod, hogy nem így értettem – jegyezte meg Anna asszony
sírós hangon. – Én csak azt szeretném, ha te is révbe érnél, és olyan
boldog lennél, mint a barátnőd, Alexandra. Ma kaptuk az értesítést,
hogy karácsony előtt partit adnak a Donovan szülők, és akkor
jelentik be az eljegyzést – Ennek szívből örülök – mondta Ginny. –
De ne hidd, hogy irigylem. Boldog vagyok én most is, ehhez nem
szükséges férjhez mennem. Na, indulok – tette még hozzá, és
gyorsan kilépett a házból, mielőtt anyja feltartóztathatta volna.
A kocsijába ülve nagyot fújt, a vita kimerítette. Aztán eszébe jutott
Rose, és azon tűnődött, mit szólna az édesanyja, ha tudná, kihez
megy.
Vajon hogyan fogadná a lányt, ha meghívná a házukba? Elnézné-e
neki, hogy a húga lánya, vagy egyszerűen ajtót mutatna neki?
 Anyjától bármi kitelik, és ez szerfölött aggasztotta. Az
édesapjában mindig szövetségesre talált, ám őt most nem
zaklathatja ilyesmivel, hiszen beteg, nyugalomra van szüksége.
Márpedig ő meg akarta hívni Rose-t a házukba, sőt azt szerette
volna, hajó néhány napot náluk tölt, hogy megismerhessék egymást.
Egyrészt unokatestvérek voltak, másrészt mindig kedvelte őt, és
most, hogy Alexandra Lenox Cityben segített Jasonnek a panzió
felújításában, na meg a szerelem is dúlt közöttük, ritkábban
beszéltek telefonon, és nagyon magányosnak érezte magát.
Mindig fájlalta, hogy nem született testvére, ám Rose enyhítette
ezt a fájdalmat. Igaz, kicsi gyerekek voltak, amikor utoljára
találkoztak, s azóta csupán fényképről ismerték egymást, ám ő
biztos volt abban, hogy jól kijönnek majd egymással, ahogy régen.
És azután Bobbyt is szerette volna bemutatni neki, de jól tudta,
hogy a fia előbb-utóbb kikottyantaná otthon a dolgot.
Valahogy tehát el kell érnie, hogy édesanyja elfogadja: Rose a
családhoz tartozik, sőt azt is, hogy ideje fátylat borítani a múltra, és
a húgát olyannak elfogadnia, amilyen.

A házban lévő portás régi ismerősként üdvözölte Ginnyt, és

megnyugtatta, hogy a vendég Alexandra lakásába megérkezett.
Virginia megköszönte, és arra kérte a férfit, hogy ne szóljon fel
neki. Amúgy az utóbbi két napban többször is találkoztak, mert ő
intézte a lakás kitakaríttatását, és személyesen töltötte fel a hűtőt
Rose számára.
Míg a liftben utazott, a várakozás izgalma töltötte el, hogy most
végre, annyi év után viszontláthatja unokahúgát, és némi lámpaláz,
hogy vajon az életben is rokonszenvesnek találják-e egymást, na és
így, felnőttként.
A lakás előtt vett egy mély lélegzetet, és megnyomta a csengőt.
 – Ki az? – csendült fel egy kellemes női hang az ajtó túloldalán.
– Virginia vagyok.
– Ginny…? – sikoltotta Rose kitörő örömmel, és sarkig tárta az
ajtót. Pár pillanatig némán nézték egymást, azután egyszerre
mozdultak meg, hogy ujjongva üdvözöljék a másikat. Hosszan
ölelkeztek, sírtak és nevettek, alig akarták elhinni, hogy végre
találkozhattak. – Ó, Ginny, de örülök, hogy látlak! Gyere be!
– Én is nagyon boldog vagyok – nyelt nagyokat Virginia, hogy
visszaparancsolja a könnyeit.
– Kérsz egy kis tojásrántottát? Jut mind a kettőnknek, most lett
kész.
– Elfogadom. Olyan zűrös napom volt, hogy még nem is
vacsoráztam.
– Mesélj! Hogy van az édesapád? – kérdezte Rose, miközben
megterítette az asztalt.
Aztán letelepedtek, s mialatt jóízűen falatoztak, Virginia
beszámolt apja állapotáról, majd a Bobbyval történt esetről,
unokahúga döbbenten hallgatta. Ismét bocsánatot kért, amiért nem
tudott kimenni az állomásra, ám a lány biztosította, hogy megérti, és
különben is Tom ott volt, és segített neki.
– Remélem, nem szidtál nagyon, amiért őt küldtem eléd, de senki
más nem ismer téged itt.
– Nem, dehogy.
– Biztos? Úgy hallottam, a nyáron volt valami köztetek, és végül
nem a legnagyobb egyetértésben váltatok el.
– Nincs jelentősége – bizonygatta Rose, de piruló arca elárulta.
– Na, na! – nevette el magát Ginny. – Alex mindent elmesélt ám!
– Mindent?
– Bizony. Tudom, hogy tetszik neked, és te is neki.
 – Na igen.
– Jaj, Rose! Ne félj tőle, Tom rendes pasi.
– Ha csakugyan olyan rendes – harapdálta a szája szélét a lány
Alexandra és te miért nem jártatok vele soha?
Virginia elnevette magát.
– Megértem a gyanakvásodat, de hidd el, felesleges!
Tulajdonképpen azért nem volt köztünk semmi, mert egyfelől
Tomnak más típusú lány volt az esete, másfelől meg régen nekünk
túl rendes volt. Kissé visszahúzódó, csendes, valahogy mindig úgy
viselkedett a bandában, mint egy külső szemlélődő, és gyakran
helytelenítette a mi vadságunkat. Ma már tudom, hogy neki volt
igaza, ám ezért drága árat fizettem.
Ennek ellenére számomra ma is csupán jó barát, akire lehet
számítani.
– Tom soha nem volt szerelmes?
– Úgy tudom, egyszer az volt, bár a lányról nem sokat tudok, Tom
ugyanis idősebb nálunk. Érettségi után egy évet utazgatással töltött,
majd egyetemre ment. Eredetileg építész akart lenni, mint az
édesapja. Aztán megismerkedett azzal a lánnyal, egy évfolyamon
tanultak, dúlt a szerelem, ám a második év végén a szokásos dolog
történt: a csaj megcsalta őt az akkori legjobb barátjával, mire Tom
szakított vele meg a barátjával is, sőt az egyetemet is otthagyta.
Állítólag részegek voltak, noha ez Tomot csöppet sem hatotta meg.
Az építészet helyett közgazdaságtant kezdett tanulni, amit el is
végzett, s végül a reklámiparban kötött ki.
– Azt hittem, mindannyian egy egyetemre jártatok.
– Néhányan valóban, de nem ugyanarra a karra. A bandából
csupán Tomot és Dávidet érdekelte az üzlet, Alexet az újságírás,
engem a művészetek, Jacket a jog, Bent a vegyészet, Helent pedig a
divatszakma. Van azonban a városban egy klub, ahová többnyire
egyetemisták járnak, mi is ott jöttünk össze.
– És több szerelme nem volt Tomnak?
– Tudtommal nem. Egy ideig nem is foglalkozott a lányokkal,
később pedig a szőke, nagy mellű, buta csajok érdekelték, akik mind
fiatalabbak voltak nála. Sőt barátja sem lett olyan, akiben feltétel
nélkül megbízott volna. Talán Dávidét jobban a bizalmába fogadta,
mint a többieket, ám még vele sem volt teljesen őszinte.
– Nem tudod, hogy nézett ki a lány?
– Nos, Dávid egyszer kikotyogta, amikor kicsit többet ivott a
kelleténél. Igazából veszekedtek, mi meg Alexszel ott álltunk a
közelben, és mindent hallottunk Dávid szó szerint azt mondta: azért,
mert a csaj fekete hajú és barna szemű, még nem biztos, hogy olyan,
mint a te volt szerelmed, Jessica! Ekkor Tom észrevett bennünket,
és dühösen Davidre mordult: „Fogd be a szád, részeg vagy!” – s ezzel
faképnél hagyta. Hogy aztán később miként rendezték el egymással
a dolgot, nem tudom, mert akkoriban már ismertem Pault, és
miután teherbe estem, eltávolodtam tőlük.
– De azért a fiad mindenért kárpótol, nem?
– Valóban, ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy az én életem
egészen más, mint például Alexé. Az estéket otthon töltöm,
tulajdonképpen napközben is ritkán megyek el, anyámnak szoktam
segíteni a galériában, de nincsenek barátnőim, nem járok partikra.
– Na és hogy állsz a pasikkal?
– Sehogy. Tudod, akinek van gyereke, az már nem olyan kapós,
mint akinek nincs. Nekem viszont nem kell olyan férfi, aki nem bírja
elviselni Bobbyt. Na, de eleget beszéltünk rólam, inkább azt mondd
el, mikor kell menned a panzióba a megbeszélésre.
– Emiatt ne aggódj, Ginny, Tom már felajánlotta, hogy elvisz.
Most, hogy az édesapád kórházban van, tudom, hogy neked is
kevesebb az időd, és szeretnél nála lenni.
 – Persze, hogy szeretnék, ám azért nem ülök ott egész nap,
pihennie kell, az orvosok sem engednék. Sok időt akarok veled
tölteni, hiszen olyan sokáig nem találkozhattunk. És azt is
szeretném, ha nálunk lennél majd egy ideig.
– Hát… kétlem, hogy az édesanyád örülne neki.
– Szerintem épp itt az ideje, hogy anyám leadjon a
sznobizmusából, és elfogadjon benneteket olyannak, amilyenek
vagytok. Annyira szeretném, ha az anyáink kibékülnének! Meg kell
próbálnunk összehozni őket.
– Nem tudom, jó ötlet lenne-e. Anya nem haragszik Anna nénire,
ám azt biztosan nem venné jó néven, ha megint ócsárolni kezdené
azért, mert nem szerzett milliókat, s csak egy pénztárosi állásig vitte.
Még diplomája sincs, ahogy nekem sem.
– Ugyan, Rose, nekem sincs diplomám, sőt még állásom sem.
– De te a lánya vagy.
– Valóban. Mindenesetre örülhetek, hogy nincs testvérem, mert
ha lenne, és történetesen volna diplomája, fütyülne rám.
– Ezt nem tudhatod biztosan.
– Jaj, dehogyisnem, ismerem az anyámat. Bár most, hogy apám
kórházba került, úgy vettem észre, megijedt. Megijedt attól a
tudattól, hogy esetleg el is veszítheti. S talán végre elgondolkozik
azon, hogy apán és rajtam kívül nincs senkije, s ha apuval történne
valami, én meg bepasiznék – aminek ugyan kicsi a valószínűsége –,
ő egyedül maradna, őszintén szólva, nem bírom elképzelni, hogy ne
hiányozna neki a húga, és ne gondoljon rá titokban. Hiszen az
édestestvére.
– Az én véleményem szerint Anna néni jól megvan az anyám
nélkül. Végül is ott van a galéria, ami bőven ad neki elfoglaltságot,
meg az előkelő barátai.
– Azok csupán felszínes barátságok, nekem elhiheted. Előttük
lehet dicsekedni, felvágni, ám a gondjaidat jobb, ha megtartod
magadnak. Egy családtag azonban más. A testvéred előtt nem kell
megjátszanod magad akkor is, ha nem a legjobb formádban vagy.
– Legalábbis egy ideális testvér előtt – vélte Rose. – Mert akinek
kizárólag az számít, hogy van-e diplomád, meg millióid a bankban,
azzal nem lehetsz őszinte. Meg azzal sem, aki folyton csak
dicsekszik, s közben veled azt érezteti, hogy egy senki vagy, mert
örülsz, ha a számláidat ki bírod fizetni, nemhogy luxusdolgokra
költs. Anya azt mesélte, hogy a nővére jelenlétében mindig butának,
ügyefogyottnak érezte magát, csúnyának, esetlennek, sőt
piszkosnak, mert Anna néni örökké drága parfümtől illatozott, és
drága ruhákban feszített. Karcsú volt, mint a nádszál, és úgy járkált
az emberek között, akár egy primadonna. Ráadásul még egyetemet
is végzett, és a galériája is sikeres lett. Nem csoda, ha mellette anya
örök vesztesnek érezte magát, mint ahogy az sem, hogy a nővére őt
tartotta a szegény rokonnak, akit szégyellni kell, és legjobb eltitkolni
a létezését is. S mi lett az eredmény? Anyámnak szikrányi önbizalma
sem maradt a közelében.
– Biztos vagyok abban, hogy anya ma már nem ilyen –
bizonygatta Virginia.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Rose. – Azt viszont igen, hogy
anyám nem haragszik rá, csak nem szeretné, ha a testvére megint
elbizonytalanítaná.
– Nos, el kell ismernem, hogy anyuban megvan ez a képesség, de
egyszerűen nem szabad tudomást venni róla. Végül is egyikük sem
lesz fiatalabb, olyan jó lenne, ha újra összejönne a család!
– Szerintem először puhatoljuk ki, mit szólna hozzám. Engem
nem olyan könnyű elbizonytalanítani, mint anyát, s ha úgy látom,
hogy az édesanyád megváltozott, idecsaljuk a húgát. Ám ha nem,
akkor elfelejtjük az egészet.
– Oké, megegyeztünk.
 S miközben összeütötték a tenyerüket, akár két összeesküvő,
megszólalt a csengő. Meglepetten pillantottak egymásra.
– Vársz valakit? – érdeklődött Virginia.
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Rose. – Ugyan kit várnék?
Vajon miért nem szólt fel a portás? – töprengett Ginny, mialatt
unokahúga kiment megnézni, ki a váratlan látogató.
Végül kíváncsian indult Rose után, s a vendég láttán elnevette
magát.
– Nahát! Szia, Tom – üdvözölte vidáman. – Az egész házat
vendégül akarod látni? – bökött az óriási hamburgeres és sült
krumplis zacskókra.
– Nem, csak nem tudtam, hogy lesz-e időd beugrani Rose-hoz, és
nem akartam, hogy éhen haljon – mentegetőzött zavartan. –
Egyébként szia.
– Ne féltsd te az unokatesómat! Tegnap feltöltöttem a hűtőt, még
akkor is bírt volna enni, ha ma nem tudok eljönni hozzá.
– Na mindegy – vonogatta a vállát Tom. – Remélem, azért egy
hamburgert meg némi sült krumplit képesek vagytok eltüntetni.
– Már vacsoráztunk – jelentette ki Virginia.
– Mit? – mosolygott a férfi lekicsinylőén. – Egy pohár joghurtot
ketten?
– Tojásrántottát – vágta rá diadalmasan a lány.
– Nocsak! Nem féltek a magas koleszterinszinttől? A lányok
elnevették magukat.
– Gondolod, hogy a hamburger meg a sült krumpli
egészségesebb?
– Bizony ám! Nekem az orvosom kifejezetten ezt írta fel.
– Vigyázz, Tom! – figyelmeztette Virginia. – Már most is van
pocakod, pedig a lányok nem szeretik a hájas pasasokat. A kockás
has a menő.
– Neked is az tetszik? – pillantott a férfi Rose-ra.
– Úgy ám! Gyengém az izomkolosszus, és egyenesen
ellenállhatatlannak találom a kockás hasat – kapott a lány a szívéhez
színpadiasan.
– Hát ez borzasztó! – sopánkodott Tom. – Akkor holnaptól
kénytelen leszek felkeresni egy fitnesztermet.
– Nocsak! – nevetett fel Ginny. – Képes volnál tornázni Rose
miatt? Te, a lustaság?
– Aha. Ha egyszer az izomkolosszus és a kockás has a gyengéje,
akkor igen, ugyanis nekem meg ő a gyengém – felelte a férfi
elmélyülő hangon, és sötét szemét az említett hölgyre villantotta.
Rose úgy érezte, mintha áramütés érte volna, mélyen elpirult.
Ekkor ismét megszólalt a csengő.
Csodálkozva kapta fel a fejét.
– Hát ez meg ki lehet? Kettőtökön kívül senkit sem ismerek New
Yorkban.
– Majd én megnézem – ajánlotta Tom. – A portásnak nem kellene
felszólnia?
– De igen – felelte Ginny. – Csakhogy akkor sem telefonált,
amikor te jöttél – tette hozzá rosszallóan. – Vajon miért?
– Mert megkértem rá – vigyorgott a férfi, és gyorsan távozott.
– Ajjaj! – nyögött fel Virginia. – De szeretném én még egyszer az
életben átélni azt, amit most te!
– Mármint micsodát?
– Na hallod! Csakúgy pattognak a szikrák köztetek!
– Én nem örülök ennek annyira.
– Miért nem?
 – Mert zavarba hoz, és mert túl veszélyesnek találom.
– A szerelem mindig kockázattal jár – jegyezte meg Ginny –,
ugyanakkor csodálatos is tud lenni, s ez megér minden kockázatot.
 7. FEJEZET

Rose azon tűnődött, vajon mi jó van abban, ha az ember lánya

folyton úgy érzi, hogy teljesen kicsúszik a lába alól a talaj egy
bizonyos férfi jelenlétében, ám mielőtt hangot adhatott volna
véleményének, Tom visszatért, nyomában egy ismeretlen férfival.
Valahogy ismerősnek tűnt, de képtelen volt felidézni, hol és mikor
látta.
– Üdvözlöm a hölgyeket – szólalt meg kellemesen mély hangon az
idegen.
– Nahát, Nick! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Virginia
meglepetten. – Nem azt mondtad, hogy ma korán ágyba bújsz?
– Amint kimondta, rögvest zavarba jött. Ezzel egyrészt elárulta,
hogy a nap folyamán már találkoztak, másrészt a kérdés valahogy
túl meghittnek, intimnek hatott.
Tom felvonta a szemöldökét, Rose kíváncsian pillantott hol
egyikükre, hol másikukra, Nick sötétkék szeme megvillant, Ginny
pedig a haja tövéig elvörösödött.
– Nos, igen. Valóban ezt mondtam, de… – kezdte a férfi lassan de
nem bírtam aludni. Így azután vettem egy frissítő zuhanyt, s közben
eszembe jutott, hogy a húgom mára jelezte vidéki barátnője
érkezését a lakásába, ezért elhatároztam, hogy megnézem, minden
rendben van-e, és most itt vagyok.
– Amint látod, minden a legnagyobb rendben – felelte Virginia
mereven. – Tom volt olyan kedves, és elhozta Rose-t az állomásról
helyettem, sőt egy halom vacsoráról is gondoskodott. Gyere,
csatlakozz a hamburgerpartihoz! Egyébként ismeritek egymást?
Nick a lányra nézett és megrázta a fejét.
 – Nem hiszem.
– Én viszont emlékszem önre – közölte Rose mosolyogva. Amint a
férfi a húgát emlegette, rögtön eszébe jutott, hol látta. Lenox
Cityben, a panzióban, ahol Nick végül rábukkant Alexandrára. – Azt
is tudom, hogy Alex bátyja. Az előbb olyan ismerősnek tűnt, csak
nem ugrott be rögtön, honnan. Tudja, Alexandrával együtt
dolgoztam a panzióban. Ön, persze, biztosan nem emlékszik rám.
Amikor megérkezett az édesapjával, túl nagy volt ott a kavarodás.
Egyébként Rose Miller vagyok.
– Nick Donovan – mormolta a férfi, miközben összeszűkült
szemmel méregette. Aztán tekintete Tomra siklott, majd Virginiára,
végezetül ismét Rose-ra, és bólintott. – Aha! Minden világos. A
három összeesküvő együtt, akik elrejtették a húgomat! – tette hozzá
vádlón.
Virginia felkacagott.
– Jaj, Nick, ez már lejárt lemez. Hagyd végre a szerelmeseket,
hiszen Alexandra boldog, és ez a lényeg, nem? S ha jobban
belegondolsz, ezt nekünk, „összeesküvőknek” köszönheti.
– Valóban – biccentett a férfi szigorúan, és megint végignézett
rajtuk, bűnösökön, akik a nyáron igencsak megnehezítették az
életét. Rose Miller talán tudtán kívül, ám a másik kettő… Akkoriban
haragudott rájuk, ma már csupán megjátszotta azt. Természetesen
örült húga boldogságának.
– Foglaljon helyet, Mr. Donovan – törte meg a csendet a finom
modorú Tom. – Talán egy hamburgerrel, némi sült krumplival meg
egy pohár kólával kiengesztelhetnénk?
Nick ráemelte zord tekintetét.
– Nem hagyom lekenyerezni magam ilyen olcsón! – szögezte le,
ám ekkor hangosan megkordult a gyomra, mire elnevette magát –
Na, nem bánom – közölte kegyesen. – Minthogy a testem elárult,
köszönettel elfogadom, de csak akkor, ha elfelejtjük ezt a
miszterezést: Nick vagyok, és kész! Ha megengeded, neked is, Rose.
– Ez csak természetes – vágta rá a lány nevetve. A feszültség
feloldódott, és a „hamburgerparti” tovább folytatódott.
Miután elpusztították a tetemes mennyiségű ételt, a lányok
nyögve álltak fel.
– Te jó ég, menten kipukkanok! – sopánkodott Ginny.
– Én is – ismerte el Rose, majd mindannyian a nappaliba
vonultak és kényelmesen elhelyezkedtek.
– Honnan ismeritek egymást? – kíváncsiskodott Nick, a lányokra
pillantva.
– Unokatestvérek vagyunk – felelték egyszerre.
– Unokatestvérek…? – ismételte a férfi csodálkozva. – És hol
rejtegetted őt eddig? – fordult Virginiához.
– Ó, ez hosszú történet.
– Ráérünk – szögezte le Tom. – Ugye, Nick? Már én is bővebb
tájékoztatást akartam erről hallani – tette még hozzá, és
várakozásteljesen dőlt hátra a fotelban. – Na, halljuk!
– Nem túl vidám – jegyezte meg Rose.
– Azért csak meséljétek el!
A lányok ismét felnyögtek, majd megadva magukat sorsuknak,
felváltva nekikezdtek. Először Virginia, aztán Rose, majd megint
Ginny.
– Úgy tűnik, valamit nem tudsz – szögezte le hirtelen Rose.
– Mit?
– Nos, az igaz, hogy a szülők nem helyeselték anyám választását,
de elfogadták.
– Mert te már útban voltál.
 – Lehetséges, hogy ezért, ám én úgy hallottam, hogy apám rendes
ember volt, és végül megkedvelték. Még Anna néni is, dacára annak,
hogy csupán farmer volt. A család anyámat korholta folyvást, soha
nem volt elég jó, amit csinált. Aztán jött az az aszályos év, nagyon
drága lett a takarmány, és a farm tönkrement, el kellett adni. Anya
kérte a szüleit, hogy segítsenek, de megtagadták a kölcsönt. Apa
akkor kezdett el inni, amit aztán anyám nehezen viselt, mert
olyankor agresszívvá vált. Megint a szüleihez fordult, el akarta
hagyni a férjét, és hazamenni, ám ők kijelentették, hogy a feleségnek
a férje mellett a helye a bajban is, és akkor kellett volna észnél
lennie, amikor elherdálta a pénzt.
– A pénzt? Milyen pénzt? – rökönyödött meg Virginia. Ő teljesen
másként hallotta anyjától a történetet.
– Nos, az anyám is ezt kérdezte, mert amikor a farm jól ment,
akkor sem tellett neki flancos holmikra, míg Anna néni a legutolsó
divat szerint öltözött. Azt a választ kapta az édesapjától, hogy
nagyon jól tudja, miért ment tönkre a farm, szerinte azért, mert
anya elszórta a férje nehezen megkeresett pénzét, és annak is ő az
oka, hogy apa inni kezdett, s végül öngyilkos lett.
– Jézusom! – nyögött fel Virginia elszörnyedve. – Honnan vette
ezt a nagyapánk? – kérdezte felháborodva. Rose az ajkába harapott
és nem felelt. – Gyerünk, Rose, ki vele! – sürgette Ginny.
– Inkább beszéljünk másról.
– Nem!
– Pedig jobb lenne, ha békén hagynánk a múltat.
– Szó sem lehet róla! – ellenkezett Virginia. – Szeretném tudni
végre az igazságot, légy szíves válaszolni! Tehát: nagypapa honnan
szedte ezeket a szörnyű hazugságokat?
– Az… az édesanyádtól – nyelt nagyot Rose.
– De miért? Miért hazudozott az anyám?
 – Mert azt akarta, hogy a húga Lenox Cityben maradjon. Ha
ugyanis visszatér New Yorkba, akkor a vele történtek sem maradnak
titokban, s Anna néni úgy gondolta, hogy egy pórul járt szegény
rokon árthatna a jó hírének. A férje neves építész volt, ő pedig
megnyitotta a galériát. Ráadásul így, hogy befeketítette a szüleik
előtt a testvérét, még pénzt is bírt kérni tőlük, ami a galériához
kellett neki.
– De hiszen arra megvolt a pénz. Apa adta neki, még hitelt is
vettek fel rá.
– Csakhogy az édesanyád kissé többet költött, mint szabad lett
volna, de ezt nem merte elárulni a férjének. Ehelyett az édesapjához
fordult, aki ellenben közölte vele, hogy már épp eleget kapott tőlük,
és neki van egy másik lánya is, akinél elkélne a segítség. Ekkor
találta ki Anna néni azt a mesét, hogy mindenért anya a hibás, és
nem érdemel segítséget, mert hálátlan teremtés. Addig szajkózta ezt
az öregnek, míg végül elhitte, és azt a pénzt is Anna néninek adta,
amit eredetileg az én anyámnak szánt. Nos, elérte, amit akart:
kapott pénzt, a húga pedig Lenox Cityben maradt és megszakított
minden kapcsolatot a rokonsággal. Nagyon fájt neki, hogy a szülei
meg sem hallgatták, mindent elhittek a testvérének, aki igen
meggyőző tudott lenni, ha az érdekei úgy kívánták, és ezt ki is
használta. Hidd el, Virginia, nagyon sajnálom, hogy rosszat kellett
mondanom az édesanyádról, ám így talán megérted, ha az anyám fél
találkozni a nővérével.
– Igen, megértem.
– Igazán? Ó, Ginny! Ne haragudj, hogy ezt mondom, de neked
fogalmad sem lehet az egészről – nevetett fel keserűen Rose. – El
sem tudod képzelni, hogyan éltünk, miután Anna néni miatt
kitagadták anyut a szülei. Nem, erre csak olyasvalaki képes, aki
maga is átélte. Átélte, milyen érzés, ha választás elé kerül: vagy a
számlákat fizeti ki, vagy ennivalót vesz, és még az is gondot okoz
neki, ha turkálóból, hangsúlyozom, turkálóból ruhát kell vennie. Ha
csupán mogyoróvajas kenyéren, pirítóson él, és az ünnepinek
nevezett menü fasírt, természetesen hús nélkül, kenyérből és némi
fűszerből készül. És mindeközben a szülei jó módban élnek, a
testvére meg egyenesen gazdag. Míg élek, nem felejtem el azokat az
időket, ahogy anya sem. Anna néni mindentől megfosztotta a húgát:
a szüleitől, a pénzétől, ami egy jobb jövőt jelenthetett volna a
számára; az önbizalmától, és az emberekbe vetett hitétől. Azóta
ugyan eltelt csaknem húsz év, ám én biztosan tudom, hogy az anyám
emiatt nem mer újra férjhez menni. Egyszerűen nem mer bízni a
férfiban, akit pedig szeret, de úgy van vele, hogyha a saját családja
így bánt vele, mit várhat egy vadidegentől.
– Az édesanyádnak vőlegénye van?
– Úgy is mondhatjuk.
– Ki az? Kérlek, Rose, mesélj róla! – lelkesült fel Ginny, hogy
végre valami jót is hallhat a sok szörnyűség után.
– Lehet, hogy ismeritek, régebben itt élt New Yorkban. Neves
ügyvéd volt, Simon Wintersnek hívják.
– Ez az a Simon Winters, aki vesztegetési ügybe keveredett? –
tudakolta Nick.
– Igen – bólintott Rose.
– Ismerem őt, szerintem rendes ember, és kétlem, hogy tényleg
benne volt abban az ügyben. Valakinek vagy valakiknek az útjában
lehetett, és el akarták távolítani a városból. Tudtommal nem is
bizonyítottak rá semmit.
– Így van – helyeselt Rose. – Mindenesetre a tervük sikerült.
Most Lenox Cityben él, elvált, családjoggal foglalkozik, és nagyon
sokat segít olyanoknak ingyen, akik nem bírnák megfizetni. Anyuval
lassan öt éve ismerik egymást, dúl a szerelem, és Simon akár már
holnap elvenné, ha anya igent mondana.
 – Csakhogy az édesanyád nem bízik benne – állapította meg
Ginny szomorúan.
– Anyámnak személy szerint semmi kifogása Simon ellen, ő csak
a gazdag emberekben nem bízik.
– És a lánya örökölte a bizalmatlanságát – jegyezte meg halkan
Tom.
A két férfi eddig feszült némaságban hallgatta a lányok
párbeszédét, csupán most kezdtek magukhoz térni. Mindkettőjüket
mélyen megérintette Rose beszámolója, Tom kezdte érteni, miért
nem mer hinni neki a lány. Belesajdult a szíve, mi mindent élhetett
át, miután a család elfordult tőlük, és magában megesküdött, hogy
mindent megad neki, kényeztetni fogja, hogy elfeledtesse vele
azokat a borzalmas éveket. Gyanította azonban, ez nem lesz
egyszerű, mert először el kell érnie, hogy Rose bízzon benne.
A lány nem méltatta válaszra a megjegyzését, csupán vállat vont.
Aztán Virginiára figyelt, aki arról tartott kiselőadást, hogy az
édesanyjának kötelessége lenne kárpótolni a húgát és az
unokahúgát, az ellenük elkövetett bűnökért.
– Semmi szükség rá – bizonygatta Rose. – Szerencsére elmúlt, ma
már jobban élünk. Anya többet keres, én is dolgozom, és most már
megengedhetjük magunknak, hogy a születésnapunkon akár egy
egész tortát megvegyünk a cukrászdában, ne csak két szeletet.
– Ezt úgy érted, hogy egy-egy szelet jutott mindkettőtöknek?
– Igen – vonogatta a vállát Rose. – De volt olyan is, hogy egyre
sem tellett. Mindegy, nem számít.
Virginia hitetlenkedve ingatta a fejét. Amikor az ő születésnapját
ünnepelték, gyakran több tortát dobtak ki, mint amennyit megettek.
Meg sem fordult a fejében, hogy létezhet gyerek, akinek nem jut
osztályrészül ilyen pazar ünneplés.
Mielőtt tovább töprenghetett volna, megszólalt a mobilja. Rögvest
görcsbe rándult a gyomra, mert ez azt jelentette, hogy vagy az
apjával történt valami, vagy a fiával.
Remegő kézzel emelte a füléhez az apró készüléket.
– Igen, anya? – szólt bele idegesen, becsukva a szemét. – Mi van
apával? – kérdezte rémülten. Ekkor egy kéz simult a vállára. Meleg,
nyugalmat sugárzó kéz, mire hálás pillantást vetett Nickre.
– Bobby belázasodott? Te jó ég! Máris indulok haza!
– Felpattant ültéből és megölelte Rose-t. – Bocsáss meg, de
mennem kell!
– Nem kell mentegetőznöd! Remélem, nem komoly a baj.
– Én is – motyogta Ginny, de látszott, gondolatban már máshol
jár. Nick felállt.
– Nekem is ideje indulnom – mormolta, és Rose-hoz lépett.
– Örülök, hogy megismertelek. Gondolom, a jövőben gyakrabban
találkozunk. Aludj jól! – tette hozzá, és testvéri gesztussal megölelte.
– Lekísérlek a kocsidhoz – nézett Virginiára –, jobb, ha ilyenkor
nem kószálsz egyedül: fél tíz – pillantott az órájára.
– Jaj, Nick…
– Ne mondj semmit, Virginia! Tudom, egyedül is boldogulnál, de
minthogy a te kocsid mellett parkolok, ezért az utunk egy irányba
vezet.
– Rendben – adta meg magát a lány ám, ha még maradni akarsz,
nyugodtan megteheted. Valóban boldogulok egyedül, és ez egy
biztonságos környék.
– Az ember soha nem lehet elég óvatos – morogta a férfi,
miközben kezet nyújtott Tomnak. – Biztos vagyok abban, hogy
mostantól sűrűbben látjuk egymást. Talán a közeljövőben
szervezhetnénk is négyesben valamilyen programot.
– Remek ötlet – mosolygott rá Tom. Akár mérget is vett volna rá,
hogy a férfinak nem közömbös Virginia, s ez az érzés kölcsönös.
Igaz, valamiféle rejtélyes okból egyikük sem akar tudomást venni
róla, ám őt nem tudták megtéveszteni.
Mialatt Rose az ajtóig kísérte vendégeit, azon rágódott, hogy Tom
meddig akar még nála maradni. Jobban örült volna, ha ő is távozik,
egyszerűen félt kettesben maradni vele. ő is érezte a szikrákat, hiába
igyekezett, a férfi olyan nagy hatással volt rá, hogy attól tartott, a
végén még megint felajánl neki egy közös éjszakát.
Amikor visszaért a szobába, Tom a cd-ket böngészte.
– Mindjárt megyek én is – közölte mosolyogva –, csak szeretnék
nekik hagyni néhány percet.
– Nekik…?
– Igen. Ginnynek és Nicknek.
– Miért?
– Te nem vetted észre, milyen feszültség volt közöttük?
– Most, hogy így mondod… Úgy gondolod, viszonyuk van?
– Azt kétlem. Még túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy
harcoljanak az érzéseik ellen, előbb még rá kell jönniük, hogy hiába
harcolnak.
– Meg vagyok lepve – csóválta a fejét a lány. – Virginia és Nick…
Szerinted Alex sejt valamit?
– Kötve hiszem. Nincs túl jó véleménye a bátyjáról.
– Miért? Rendesnek látszik. Láttad, milyen együtt érzőn
viselkedett, amikor Ginny anyja telefonált?
– Láttam, bizony.
– Hát akkor? Mi kifogása lehet a bátyja ellen Alexandrának?
Jóképű, sikeres, gyengéd… Tom Rose-ra pillantott.
– Szeretném, ha köztünk maradna, amit most mondok.
 – Számíthatsz rám, tudok titkot tartani.
– Nos, Alex úgy gondolja, hogy Nick homokos.
– Micsodaaa… ? – kacagott fel a lány. – Kizártnak tartom.
– Én is – bólintott Tom. – S ha még azt is láttad volna, hogyan
nézett Virginiára, amikor megérkezett… Egy homoszexuális férfit
hidegen hagynak a nők. Igaz, még nem találkoztam meleg fickóval,
de állítólag az ilyenek kiváló barátként viselkednek a nőkkel,
ellenben nem vetnek rájuk sóvár pillantásokat. Márpedig Nick
tekintetéből ezt olvastam ki.
– Na és Ginny?
– Az unokatestvéred rögvest zavarba jött, amint meglátta.
– Szóval kerülgetik egymást, mint macska a forró kását.
– Nem – mélyült el a férfi hangja. – Mi kerülgetjük egymást, ők
még harcolnak. Legalábbis nagyon remélem, hogy te már nem
harcolsz ellenem.
– Na és te? – kérdezett vissza Rose, hogy elodázza a feleletet – Én
sosem harcoltam – mondta Tom szelíden. – Az első pillanattól fogva
tetszettél, és azt gondoltam rólad, hogy ilyen nőt szeretnék a
feleségemnek.
– Te jó ég! – kiáltott fel Rose elpirulva. – Nagyon előreszaladtunk,
hiszen alig ismerjük egymást.
– Valóban, ám a sors kegyes volt hozzánk, és adott egy kiváló
lehetőséget, hogy változtassunk ezen – jelentette ki a férfi, és
közelebb lépett hozzá. Tekintetük hosszan egymásba kapcsolódott,
és megszűnt körülöttük a világ.
A telefon csöngésére ocsúdtak.
– Jobb, ha meg sem érintelek – motyogta Tom, miközben elindult
az ajtó felé. – Nyugodtan vedd fel, egyedül is kitalálok. Ja, és holnap
délelőtt tíz órára itt leszek – tette hozzá rekedten. Dobott egy csókot
a lánynak, és sebesen távozott.
Rose fátyolos hangon szólt a telefonba.
– Halló!
– Szia, Rose, itt Alexandra. Aludtál?
– Szia, Alex, dehogy aludtam. – Bár tényleg úgy érzem magam,
mint aki álomból ébredt. – Mi újság?
– Én is ezt akartam kérdezni. Rendben megérkeztél? Ginny várt
rád? Milyen a lakás?
– Hé, hé, csak lassan! – nevette el magát Rose. – Egyébként igen,
nem, szuper.
– Na, várj, ezt meg kell emésztenem! Tehát rendben megérkeztél,
Ginny nem várt rád, de a lakás szuper. Egek! Ginny tényleg nem várt
rád?
– Nem, bizony – felelte a lány, s azután töviről hegyire elmesélt
mindent.
– Ezek szerint alig értél New Yorkba, máris Tomba botlottál? –
kacagott fel Alexandra vidáman.
– Na igen.
– Hát, jobb, ha hozzászoksz, hogy nem is szabadulsz meg tőle.
– Majd igyekszem – mosolygott Rose. Be kellett vallania
magának, hogy már nem is nagyon akar. – Te jól vagy?
– Igen, nagyszerűen. A felújítás jól halad, és – képzeld! – támadt
néhány ötletem, amit Jason lelkesen fogadott. A szerelem is dúl
közöttünk, csak te és Virginia hiányoztok.
– A karácsonyt Lenox Cityben töltöm anyámmal – mondta Rose.
– Mi meg New Yorkban, de sebaj! Már december második
hetében hazamegyünk, s legkésőbb akkor találkozunk, ám az is
lehet, hogy előtte valamikor teszünk egy villámlátogatást. Ja, és
Rose!
 – Igen?
– A hálószobában találsz egy szekrényt.
– Mi van vele?
– Nos, mielőtt eljöttem, kiürítettem, hogy legyen helye a
ruháidnak.
– Oké. Még nem volt időm kicsomagolni, holnap szándékozom.
– Akkor időben szóltam. Ezenkívül átválogattam a cuccaimat, és
találtam néhányat, amiket sosem használtam, noha teljesen újak,
divatosak. Kérlek, nézd át, s ha valamelyik tetszik, az a tied. Ne ijedj
meg, nem extravagáns holmikról van szó, hanem olyanokról, amiket
te is szeretsz. Szolidak, neves divatházak termékei, azért vettem,
hogy a szüleim konzervatív partijain viseljem, de nem került rá sor.
Én a szűk ruhákat szeretem, ám az apám mindig botrányosnak
tartotta, ezért ezek a darabok lezserek. Szerintem jók lennének rád,
s most, hogy New Yorkban élsz, lesz alkalom, hogy viseld
valamelyiket. Legalább nem kell erre is pénzt költened. Persze, csak
akkor adom neked, ha nem sértelek meg vele.
– Dehogy sértesz, köszi, Alex!
– Ugyan, nincs mit – nevetett a lány. – Annyi a ruhám, hogy
lassan már nem férek tőlük. Nekem teszel szívességet, ha néhánytól
megszabadítasz. Egyébként a gardróbba is pakolhatsz, ott is
csináltam helyet. Remélem, elférsz.
– Ö, nincs nekem olyan sok ruhám.
– Majd lesz.
– Aligha. Nem szándékozom elszórni, amit itt keresek.
– Oké, megértem – felelte Alex, és nem fűzött hozzá többet,
jóllehet biztos volt abban, hogy Tom elhalmozza majd
mindenfélével, Rose hiába tiltakozik.
Váltottak még pár szót Virginiáról, az édesapjáról meg Bobby
betegségéről, aztán elköszöntek egymástól.
Rose vidám hangulatban készült a lefekvéshez, s az járt a fejében,
mennyire megváltozott az élete, mióta Alexet megismerte. Hiszen
általa került kapcsolatba Tommal is, s még mindig gyanította, hogy
az ő sugallatára küldte Jason New Yorkba, a tanfolyamra.
Nagyon remélte, hogy soha nem bánja meg, amiért elfogadta.
 8. FEJEZET

Virginia idegesen hajtott hazafelé, s közben azért imádkozott,

hogy ne legyen komoly baja a fiának.
Amikor eljött otthonról, még nem érezte lázasnak, az elmúlt
napokban pedig nem hallotta sem tüsszögni, sem köhögni. Ezért
aztán hajlott arra, hogy azt gondolja: Bobby rosszullétének lelki okai
lehetnek.
Az iskolában terrorizáló gyerekek; a rettegés, hogy mi lesz vele,
miután lekéste a buszt; a félelem a saját anyjától, hogy mit fog
szólni, ha kiderül, hogy nincs meg sem a mobilja, sem az MP3-
lejátszója; aztán az igazgató, aki kétségbe vonta a szavahihetőségét, s
mindennek a tetejében a rossz hír, hogy a nagyapja kórházba került;
és talán még a rettegés, hogy mi lesz másnap az iskolában.
Ráadásul neki is pont ma este kellett eljönnie otthonról, és nem
lehetett mellette. Alig várta, hogy hazaérjen, elviselhetetlen
bűntudat kínozta.
Amikor Nick lekísérte a parkolóba, attól félt, hogy majd sokáig
feltartja. Végül is Rose sok szörnyűséget mesélt, s ő tapasztalhatta
már, hogy a férfi milyen szeszélyes tud lenni, és olyan dolgokért is őt
okolja, melyekről valójában nem tehet. Az anyja bűneiért nem
felelős ugyan, hiszen még ő is gyerek volt, ám Nicknél sosem lehet
tudni.
Szerencsére, szóba sem hozta. Ehelyett kijelentette, hogy
hazakíséri, és majd a kocsiban megvárja, amíg ő megnézi, mi a baja
a fiának. Elvégre lehet olyan beteg, hogy orvost kell hívni hozzá,
vagy egyenesen kórházba rohanni vele, s minthogy az édesapja a
klinikán fekszik, nincs férfi a háznál, aki elkísérhetné őket.
Virginia már meg sem próbálta lebeszélni a szándékáról. Tudta,
hiábavaló próbálkozás lenne. Következésképpen Nick most a háta
mögött jött, ami azonban őt szerfölött idegesítette. Azt gondolta, a
férfi – amint lehet – elszáguld, s majd a házuknál vár rá, de tévednie
kellett. Szorgalmasan követte, és esze ágában sem volt megelőzni,
noha Ginny sehol nem ment gyorsabban a megengedett sebességnél.
Eddigi tapasztalatai alapján pedig azok a pasasok, akik márkás
autóval közlekedtek, az utat a sajátjuknak tekintették,
elfoglaltságaikat a legfontosabbaknak, minekutána nyaktörő
sebességgel száguldoztak BMW-ikkel, Merdzsóikkal, kockáztatva
saját és mások életét. Virginiát időnként csaknem lesöpörték az
útról azért, mert betartotta a szabályokat, és még az indexet is
használta!
Sokan nyilván hiányoztak arról az óráról, ahol az oktató
elmagyarázta, mi a szerepe az irányjelzőnek, és mennyire fontos a
használata, merthogy a többi sofőr nem gondolatolvasó.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor rákanyarodott a
kocsifelhajtóra, Nick követte. Ginny kiszállt az autójából, a férfi
azonban a sajátjában maradt, mire odasietett hozzá.
– Most akkor bejössz, vagy kint maradsz?
– Kint maradok.
– De hát ez hülyeség, Nick. Nem tudom, meddig kell a fiamnál
lennem. Lehet, hogy fél óra, ám az is megtörténhet, hogy kettő. A
nappaliba nyugodtan bejöhetsz, és legalább nézheted a tévét.
– Késő van, Virginia, nem akarok kényelmetlenséget okozni.
– Sokkal inkább azzal okozol, ha itt maradsz.
– Na jó, rendben, nyertél – sóhajtott nagyot a férfi, és kiszállt. –
Hidd el, csak addig maradok, míg kiderül, szükséged van-e a
segítségemre!
– Oké – bólintott a lány, és a házba indult. A nappaliban hellyel
kínálta a férfit. – Szolgáld ki magad – mutatott az italokra, de Nick
megrázta a fejét.
– Kösz, nem kérek alkoholt.
– Találsz üdítőt a hűtőben – közölte Virginia és elindult az
emeletre. Halkan nyitott be a fia szobájába, Bobby mégis rögtön
észrevette.
– Anya! – kiáltotta örömmel.
– Szia, kicsim! Hogy vagy?
– Már jobban – felelte a gyerek helyett Anna Cooper. – Adtam
neki lázcsillapítót meg hányinger elleni gyógyszert, szépen megy le a
láza.
Virginia megkönnyebbülten lélegzett fel, és leült az ágyra.
– Jól ránk ijesztettél – jegyezte meg, miközben magához ölelte. –
Nick bácsi lent vár a nappaliban, hogy megtudja, mi van veled.
– Tényleg? – csodálkozott Bobby, és felcsillant a szeme.
– Kedvelem őt.
– Nick Donovan itt van? – kérdezte az édesanyja, mire Ginny az
ajkába harapott.
– Igen. Véletlenül… összefutottunk, és ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérjen, miután apa kórházban van, és nincs férfi a háznál, aki
segíthetne, ha kell. Így mondta.
– Milyen rendes tőle – hatódott meg az asszony. – Egyébként
nem azt mondtad, hogy nem vele randizol?
– De igen, és nem is randiztunk. Egy közös ismerősünknél
futottunk össze.
– Aha…
– Az ég szerelmére, anya! – emelte a mennyezetre a szemét a lány.
– Nincs közöttünk semmi.
– Ha te mondod, kislányom… Most magatokra hagylak –
jelentette be, és gyorsan távozott. Lesietett a nappaliba, hogy
üdvözölje a férfit. Égett a kíváncsiságtól, vajon hol „futhatott össze”
vele a lánya, de nem merte megkérdezni.
Nick udvariasan köszöntötte és biztosította róla, hogy amint
beszélt Ginnyvel, máris távozik – Semmi baj – nyugtatta meg az
asszony –, nem zavarsz.
– Tulajdonképpen kedvelte a férfit: kifejezetten jó partinak
számított, vonzó külsővel rendelkezett, csak az ő ízléséhez képest
mindig olyan komolynak látszott, mint aki egy világ fájdalmát cipeli.
Nem értette, hogy egy ilyen sikeres fiatal férfi miért mosolyog olyan
ritkán.
Nick a szeme sarkából figyelte az asszonyt, és megpróbálta
elképzelni önző fiatalként, aki a saját húgára is végtelenül irigy volt,
és nem átallta befeketíteni a szüleik előtt. Fiatalabbnak látszott a
koránál, és szépnek lehetett nevezni, már ha valakinek tetszett a
rikító vörösre festett haja, a több mint elég smink az arcán, a
csuklóján csilingelő számtalan, drága karperec, valamint a
lámpafényben szikrázó gyémánt ékszerei.
Nick számára túl harsánynak tűnt, már-már közönségesnek, noha
kedvelte, ha egy nő viselt ékszereket. Ettől eltekintve az asszony
visszafogottan és választékosán beszélt, ahogy egy úri hölgyhöz illik.
Utcai ruháját már lecserélte, s most egy kimonóra emlékeztető
holmit viselt. Miközben a bárpulthoz lépett, kecsesen mozgott, nem
volt rajta egy deka súlyfelesleg sem, olyan soványnak látszott, mint
aki épp csak annyit eszik, hogy éhen ne haljon, neki mégis
vonzóbbnak tűnt Virginia, aki ugyan szintén távol állt a kövérségtől,
de nőiesebbnek hatott azáltal, hogy volt rajta néhány kiló plusz.
Amúgy nem tudta volna megmondani, kire hasonlít a lány,
minthogy mindkét szülőnek kék szeme volt, amiként Ginnynek is,
ám hogy gesztenyebarna haját kitől örökölte, azt nem lehetett
eldönteni, mert az anyja festett vörös volt, az édesapja viszont
meglehetősen ősz. Abban azonban biztos volt, hogy természetét
tekintve inkább az apja lehet. Eddig még nem viselkedett úgy előtte,
mint egy kényeskedő dáma. Olivér Cooper sem játszotta meg magát,
noha megtehette volna.
Virginia ekkor lépett be az ajtón. Még mindig farmerban és
pólóban volt, fáradtnak, elgyötörtnek látszott, amint átvágott a
nappalin, és a hűtőhöz ment. Kivett belőle két doboz narancslét, s az
egyiket szó nélkül Nicknek nyújtotta.
– Mi van Bobbyval? – kérdezte az édesanyja.
– Lement a láza és elaludt.
– Nagyszerű. Akkor, ha nem gond, én is lefekszem – állt fel az
asszony.
– Persze, anya, menj csak! Jó éjszakát – mormolta a lány és
lehuppant a fotelba.
– Jó éjt mindkettőtöknek – felelte Anna és távozott.
– Ugye, nem szóltál neki? – szegezte a kérdést a férfinak Virginia.
– Miről?
– Rose-ról.
– Dehogy szóltam – nyugtatta meg Nick. – Amúgy sem tartozik
rám, és nem szokásom pletykálni.
– Hála az égnek – könnyebbült meg a lány. – Egész idő alatt attól
rettegtem, hogy elmeséled neki, hol futottunk össze. Természetesen
szeretném, ha találkoznának, de előtte elő kell készítenem a terepet.
Valahogy ki kell puhatolnom, mit szólna anya, ha viszontlátná Rose-
t. A húgával is szeretném kibékíteni, bár most, hogy értesültem a
teljes igazságról, tartok tőle, hogy nem fog menni.
– Azért ne add fel teljesen! Nem tudhatod, mennyit változtak a
nővérek a hosszú évek alatt. Lehet, hogy az édesanyád megbánta,
amit művelt, és szívesen jóvátenné, csak sejtelme sincs, hogyan
fogjon hozzá.
– Nem tudom, Nick. Az biztos, hogy szégyellem magam az anyám
helyett is.
– Ez ostobaság, Ginny. Nem vagy felelős a tetteiért.
– Akkor is szeretnék bocsánatot kérni helyette Doris nénitől.
– Doris néni nyilván az édesanyád húga.
– Igen.
– Nekem úgy tűnt, Rose rendes lány, s ha ez a Doris néni és ő
hasonlítanak egymásra, akkor a nagynénéd rád bizonyosan nem
haragszik. S mint hallottad, van egy gazdag vőlegénye, amellett ma
már nem kell nélkülöznie, talán a testvérének is megbocsát.
– Talán – ismételte Virginia töprengőn. – Ám, ha jobban
belegondolok, én a helyében képtelen lennék rá.
– Nem szabad haragot tartani, Ginny! – figyelmeztette a férfi. –
Az mérgezi a lelket és a testet.
– Nocsak, milyen bölcs vagy!
– Biztosan a kor teszi – mosolyodott el Nick fanyarul.
Hallgattak egy sort, mindketten az üdítőjüket kortyolgatták, ám a
csend sokkal inkább volt meghitt, mint zavaró.
Aztán a pillantásuk összeakadt, és egy időre megfeledkeztek
mindenről.
Kisvártatva a férfi letette az üres dobozt, majd akár egy lassított
filmen, felállt és odament a lányhoz. Megfogta a kezét, felhúzta a
fotelból, s miközben még mindig egymás szemébe néztek, finoman
végigsimított az arcán. Ujjai az ajkára siklottak, majd a nyakára, s
végül megpihentek a tarkóján.
– Tévedtem veled kapcsolatban – ismerte el Nick halkan.
– Mi… miben? – nyelt nagyot Ginny. A szája teljesen kiszáradt, a
szíve a torkában dobogott a férfi közelségétől. Érezte a teste melegét,
diszkrét illatát, forró leheletét.
– Azt hiszem, mindenben. Abból indultam ki, hogy a húgom
barátnője vagy, s ezért tévesen ítéltelek meg. Úgy gondoltam, te is
olyan felelőtlen vagy, mint ő, de most már látom, hogy ez nem így
van. Sajnálom, ha igazságtalanul bántottalak, vagy megsértettelek! –
Hirtelen elhallgatott, csak nézte őt sóváran, majd becsukta a szemét,
mint aki így próbál meg erőt gyűjteni. – Most pedig megyek, látom,
hogy nagyon fáradt vagy. Jó éjt! – tette hozzá, de csak állt, míg végül
fölé hajolt, és ajkát a lányéra tapasztotta.
Rövid ideig a szenvedély győzedelmeskedett a józan ész felett.
Nick forrón ölelte és csókolta, Ginny pedig ugyanolyan forrón
viszonozta.
Aztán a férfi észbe kapott, s hirtelen elengedte.
– Bocsáss meg! – mormolta, majd sarkon fordult, és re¬ kordidő
alatt ért a bejárati ajtóhoz, Virginia alig győzte követni. – Ja, igen –
fordult vissza váratlanul, és majdnem összeütköztek. A lány
megingott, Nick fogta meg, hogy el ne essen. Miután visszanyerte az
egyensúlyát, a férfi gyorsan elkapta a kezét, és zsebre dugta. –
Majdnem elfelejtettem szólni, hogy holnap kérd meg a fiadat,
diktálja le azoknak a társainak a nevét, akiknek szintén elszedték az
értékeiket. Gondolom, néhány napig biztosan nem megy iskolába
most, hogy beteg, ami tulajdonképpen nem is baj. Ki tudja, mivel
terrorizálnák szegényt! Minthogy beteg, nyilván nem szívesen
mozdulsz el mellőle, nekem viszont az jutott az eszembe, hogy fel
kellene keresnünk azokat a szülőket, hátha nem is tudnak róla, hogy
csemetéjüket terror alatt tartják. Ha meglesz a névsor, meg¬
szerezzük a címeket, és én meglátogatom őket. Aztán pedig szólok a
nyomozó barátomnak, és ő majd megmondja, mi a teendő.
– Nem kívánhatom tőled, hogy egyedül menj, veled tartok.
– És mi lesz Bobbyval?
– Úgy gondolom, a rosszulléte lelki eredetű, és én is jónak tartom,
ha néhány napig itthon marad. Ha pedig nem beteg nagyon, engem
sem hiányol annyira, ellesz Emmával meg a dadussal, Maryvel. Ne
felejtsd el, hogy téged nem ismernek a szülők, engem viszont igen!
– Igazad van. Lehetséges, hogy nekem nem is mondanának
semmit, neked ellenben igen, mert ismernek.
– Így van – bólintott Virginia.
– Rendben. Akkor délelőtt felhívlak és megbeszéljük, mikor
indulunk útnak.
Még egyszer jó éjt kívántak egymásnak, majd Nick beült a
kocsijába és elhajtott, Ginny pedig az emeletre ballagott. Megnézte,
hogy van a fia, s miután meggyőződött róla, hogy nem lázas, a saját
szobájába ment, hogy minél előbb ágyba bújhasson.
Már tizenegy óra volt, és ő olyan fáradt, hogy alig állt a lábán, ám
ennek most kifejezetten örült, mert így sem ideje, sem ereje nem
maradt, hogy Nickhez fűződő kapcsolatán rágódjon.
Amint elhelyezkedett az ágyban, nyomban elaludt.
 9. FEJEZET

Rose idegesen nézett a nagy tükörbe, végül majdnem elégedetten

sóhajtott fel.
Nem is olyan rossz – futott át agyán, amint végigmérte magát.
Alexandra jó néhány ruhát átrámolt az ő szekrényébe, egyik szebb
volt, mint a másik, az árcédulák érintetlenül ott fityegtek rajtuk.
Igaz, árat egyiken sem lehetett látni, de gyanította, hogy őrült
összegekbe kerülhettek. Szinte valamennyi tökéletesen állt rajta, s
így nem okozott neki gondot, hogy csinosan öltözzön fel,
valahányszor az alkalom úgy kívánta. Márpedig alkalomból nem volt
hiány, Tom gondoskodott róla.
Három hete tartózkodott New Yorkban, s ez alatt az idő alatt sok
mindent tanult. Rájött például, hogy azok a ruhák, amiket magával
hozott, már a panzióban sem állták volna meg a helyüket; az volt a
szerencséje, hogy egyenruhát viseltek.
Tom elkísérte az iskolába is meg a panzióba is a bemutatkozó
beszélgetésre, és kiderítette, hogy metróval lesz a legegyszerűbb
utaznia, mert az állomás nincs messze sem a lakásától, sem a
panziótól.
A tanfolyam heti három alkalommal háromtól este hétig tartott, s
ilyenkor a férfi mindig érte ment. Elvitte vacsorázni, aztán
beszélgettek még egy kicsit, végül hazavitte, a kapuig kísérte, ám ott
elköszönt tőle. Rendkívül udvarias és figyelmes volt vele, de
gondosan került mindenfajta érintést.
Õ pedig lassan kezdte azt hinni, hogy azok a bizonyos
szenvedélyes szikrák nem is léteztek közöttük, csupán álmodta az
egészet. Tom úgy viselkedett vele, mintha csakugyan a barátja lenne,
és semmi több. Ennek tulajdonképpen örülnie kellett volna, mégis
inkább csalódott volt, ugyanakkor egyre nagyobb biztonságban
érezte magát mellette.
Tom már a megérkezése másnapján meglepte. Amikor megjelent
nála, ő útra készen várta, ám a férfi végigmérte, és egyszerűen arra
kérte, öltözzön át.
– Öltözzek át? – kérdezte hitetlenkedve. – Miért?
– Nem akarlak megbántani, kedvesem, de az öltözéked, sajnos
nem megfelelő.
– Nem megfelelő? – ismételte bambán. – Ez a legjobb darabom!
– Sajnálom, Rose, ám ez a stílus rég kiment a divatból.
– Akkor sincs más! – szegte fel a fejét dacosan.
– Idefigyelj! Vagy lejáratod magad már az első napon, vagy
hallgatsz rám. Te azt tudod, mi a módi Lenox Cityben, én meg azt,
mi itt, New Yorkban. Na, gyerünk, kedves, mutasd a szekrényedet!
Hátha találok benne megfelelőt.
A lány vonakodva engedett a kérésnek. Először a saját holmiját
mutatta meg, majd azokat, amiket Alextől „örökölt”.
– Ezeket mind Alexandrától kaptam, egyiket sem használta.
– Igen, látom. Még az árcédula is rajta van valamennyin.
– Csak ár nincs rajta.
– Nos, egy bizonyos összegen túl nem divat feltüntetni.
– Vajon mennyi ez a bizonyos összeg? – kíváncsiskodott Rose.
– Jobb, ha nem tudod.
– Olyan sok?
– Bizony. De most igyekezzünk, mert elkésünk!
Tom szakértő szemmel válogatott a luxusholmik között, végül egy
világoskék vászonkosztüm mellett döntött a hozzá illő blúzzal, és a
lány elé tartotta.
 – Ez jó lesz – állapította meg –, illik a szemedhez – mondta, és
Rose kezébe nyomta. – Gyerünk, kedves, vedd fel! Ha végeztünk a
kötelező dolgokkal, utána városnézésre megyünk.
– A városnézéshez is ki kell öltözni?
– Nem, de a te farmered még arra sem alkalmas.
– Kösz szépen.
– Ne húzd fel az orrod rögtön! Nem bántani akarlak, csupán
megkímélni attól, hogy kínosan érezd magad. S ha jó kislány leszel,
veszek neked olyan farmert, amiben bárhová elmehetsz.
– Inkább ne.
– Miért?
– Mert nem akarom!
– Figyelj rám, Rose! Igaz, most a saját nemem ellen beszélek, de
akkor is meg kell tanulnod azt az aranyszabályt, hogy soha ne
utasítsd vissza a férfiak ajándékát, mert megsértődnek, leszoknak
róla, és akkor sem vesznek majd semmit, amikor elvárnád tőlük.
Engedd, hogy kényeztessen az, aki anyagilag megengedheti
magának, és nem vár el érte cserébe semmit! Alex nagyon gazdag,
mégse hidd, hogy minden ruhát ő vett magának. Biztos vagyok
abban, hogy jó részét kapta, akárcsak az ékszereinek a többségét.
– Ezt komolyan mondod?
– A legkomolyabban.
– Itt ez a szokás?
– Bizony, és nem árt, ha tiszteletben tartod.
– Számomra ugyan nagyon szokatlan dolog, de majd
megpróbálom.
– Helyes – mosolygott rá Tom. – Most pedig induljunk, essünk
túl a hivatalos dolgokon, aztán megvesszük a farmert, te sugárzó
arccal megköszönöd, és azzal el van intézve.
 Rose átöltözött, a férfi elismerően dicsérte meg, majd úgy tett,
ahogy ajánlotta. Végül gazdagabb lett egy márkás farmerral, kettő
hozzá illő felsővel, sőt Tom egy farmerdzsekivel is meglepte, meg
egy márkás sportcipővel – mondván, hogy szerelésének
összhangban kell lennie.
Õszinte örömmel köszönte meg, még sosem volt ilyen drága
holmija, és mind nagyon tetszett neki.
Ettől kezdve mindig meglepte valamivel. Hol egy szál virággal, hol
bonbonnal, beszerezte neki a legújabb bestsellert, mert tudta, hogy
szeret olvasni.
Amikor azonban drága parfümmel állított be, Rose összeráncolta
a homlokát. Az apróbb ajándékok ellen semmi kifogása nem volt,
ám egy méregdrága parfüm az más. Ráadásul félt, hogy nem tetszik
neki az illat, és Tom megsértődik, ha bevallja az igazat.
– Ne ráncold a homlokodat, kedvesem – rótta meg a férfi. –
Inkább próbáld ki, s ha megfelel az illata, csak köszönd meg!
– És ha nem tetszik? – kötekedett a lány.
– Akkor elajándékozod valakinek, és együtt választunk másikat.
Erre ellenben nem került sor, mert az illatot csodálatosnak találta,
így hát megköszönte, és a dolog el volt intézve.
Idegesen pillantott az órájára, és még idegesebb lett azonban
most, amikor megállapította, hogy Tom bármelyik pillanatban
betoppanhat. Ezen az estén előkelő helyre készültek vacsorázni,
négyesben Nickkel és Virginiával. A férfi arra kérte, csípje ki magát,
s most attól félt, hogy megint nem öltözött megfelelően.
Amúgy is tiszta lámpaláz volt, még soha nem járt felső tízezer
látogatta étteremben, és rettegett, hogy majd valamit nem jól csinál.
Összecseréli az evőeszközöket, vagy magára borítja az ételt. Vagy
felborítja a teli poharat. Vagy véletlenül kiveri a pincér kezéből a
megrakott tálcát. Esetleg félrenyel, és mindenki szeme láttára fog
fülig vörösödve fuldokolni.
Vagy…
Megszólalt a csengő.
Görcsbe rándult a gyomra, amint ajtót nyitott.
Tom észbontóan festett méretre szabott, homokszínű öltönyében
és fekete ingében, meg az öltöny színével harmonizáló csíkos
nyakkendőjében.
Kritikus szemmel mérte végig a lányt, aztán tekintete ellágyult,
szinte simogatott.
– Gyönyörű vagy – jelentette ki áhítattal.
– Ezek szerint… – nyelt nagyot Rose – nem kell átöltöznöm? –
kérdezte kihívóan. A férfi szeme megvillant.
– Nem – felelte lassan, csak ha segíthetek – tette hozzá
célzatosan. A lány elpirult.
– Kösz, inkább lemondok róla.
– Milyen kár – sajnálkozott Tom. – Indulhatunk?
– Igen – rebegte a lány. Fekete ruháját a derekánál aranyszínű
flitterek díszítették, ugyanilyen díszt kapott a kabátka szegélye és
gallérja is. Fülében aranykarika csillogott. Az egészet aranyszínű
körömcipő és apró táska egészítette ki. Szőke haját feltűzte, melynek
hatására még nagyobb hangsúlyt kapott karcsú, szép ívű nyaka,
szemhéját kékkel festette ki, ajkát rózsaszínű rúzzsal, ami által a
szeme még kékebbnek látszott. Tom lenyűgözve nézte.
– Valami baj van? – kérdezte Rose zavartan.
– Nincs semmi. Egyszerűen nem tudom levenni rólad a szemem,
olyan szép vagy.
– Köszönöm.
A férfi a karját nyújtotta, bezárták a lakást, és lementek a taxihoz.
A lány egész úton nem bírt feloldódni, s amikor megérkeztek az
étterembe, már a keze is remegett az idegességtől.
– Nyugodj meg, kedves! – nyugtatgatta halkan Tom. – Hidd el,
nem lesz semmi baj!
– Bárcsak én is olyan biztos lehetnék ebben! – sóhajtotta keserves
képpel Rose.
Aztán beléptek az étterembe, a pincér eléjük sietett és a bárba
invitálta őket, míg az asztaluk felszabadul. Ott találkoztak
Virginiával és Nickkel, mindketten bámulatosan festettek.
Virginia borvörös selyemruhát viselt, és lélegzetelállítóan nézett
ki. Nick fekete öltönyéhez halványkék inget választott sötét- és
világoskék csíkozású nyakkendővel, és Rose-nak most tűnt fel,
mennyire jóképű kékesfekete hajával és sötétkék szemével. Ahogy
figyelte őket, meg kellett állapítania, hogy rendkívül összeillenek.
Ittak egy aperitifet vacsora előtt, s a lány igyekezett nem feltűnően
nézelődni. Mindenfelé drága ruhákba öltözött embereket látott, a
nőket sok ékszerrel, és tudta, a legtöbbjük valódi.
Szóval így tengeti napjait a felső tízezer – gondolta némi
rosszindulattal, de gyorsan rendreutasította magát. Nem szokott ő
ilyen lenni, inkább legyen hálás, amiért itt lehet!
A pincér hamarosan az asztalukhoz kísérte őket, s Rose tovább
ámuldozhatott a csodás ruhák és ékszerek láttán.
Tom közel hajolt hozzá és segített neki kiigazodni az étlapon, a
cifra nevű ételek között, végül aztán mindannyian rendeltek.
Virginia rámosolygott.
– Na, hogy érzed magad New Yorkban? Most már biztosan van
valami képed a munkahelyről meg a suliról.
Mióta Rose dolgozott, csak ritkán tudtak találkozni. Napközben a
lány a panzióban volt, este viszont Ginny nem szívesen hagyta
magára a fiát.
 Csupán telefonon tartották a kapcsolatot, az meg mégsem
ugyanaz, mint a személyes találkozás.
– Nos, a főnöknőm meglehetősen fenn hordja az orrát, és érezteti
velem, hogy vidéki liba vagyok, ám a kolléganőim között akadnak
rendesek, segítőkészek is.
– Ne törődj a főnöknőddel, idővel megváltozik! – vigasztalta
Virginia.
– Ám azért ne tűrj el neki mindent! – javasolta Tom. – Ha
túlságosan elviselhetetlenné válik, szólj Jasonnek. Végső esetben
pedig ott is hagyhatod a panziót, majd én biztosítok neked állást.
Rose meglepetten nézett rá.
Meglátszik, hogy a férfi sosem volt beosztott, gondolta magában.
Fogalma sincs, hogy az olyan szürke kis senkiket, mint ő, hányszor
alázzák meg a főnökök, de nem ugrálhatnak, mert gyorsan a
képükbe vágják, hogy nem kötelező azon a helyen dolgozni,
márpedig neki szüksége van a munkájára, hogy fizetést kapjon.
Õ nem azért dolgozik, hogy valamivel agyonüsse az időt, hanem
azért, mert muszáj. Mert neki nincsenek gazdag szülei, akik
eltartanák.
És a legkevésbé sem akart állást elfogadni a férfitól, mert nem
akarta kiszolgáltatni magát neki.
Talán szép és izgalmas lenne az elején, na de mi várna rá a végén?
Semmi jó.
Mindenesetre nem örült annak, hogy a főnöknőjével kölcsönösen
ellenszenvesek egymásnak, mert tudta jól, hogy az ilyennek soha
nincs jó vége. Mindegy. Jobb, ha nem most töpreng ezen, mert a
végén teljesen elrontja a hangulatát.
– Azért nem olyan vészes – hazudta végül. – És mi újság nálatok?
Mi van az iskolában?
Sikerült felkeresni a szülőket?
 – Jaj, ne is kérdezd! – legyintett Virginia. – Egyik-másik szülő
rémes volt – tette hozzá Nickre pillantva.
A férfi mérgesen csóválta a fejét.
– Sosem hittem volna, hogy ilyen apák is léteznek! Egyikük
például kijelentette, hogy a fia meg is érdemli, ha elszedték az
értékeit, és hagyta, ő egy fontos pozíciót tölt be, nagyon elfoglalt, és
nem ér rá ilyen piti dolgokkal foglalkozni. A másik azon akadt ki,
hogy a fia mennyire nyámnyila, ha nem védte meg azt, ami az övé, s
majd jól ellátja a baját, hogy tudja, máskor mit kell tennie. A
harmadik viszont azonnal a rendőrséggel meg botránnyal
fenyegetőzött, alig tudtuk lecsillapítani. Szerencsére a többiek
normálisak voltak, de ez a három… Képtelenség volt velük
kulturáltan beszélni.
– De azért neked mégis sikerült – jelentette ki olyan szeretetteljes
hangsúllyal Virginia, hogy Tom elfojtott egy mosolyt.
Esküdni mert volna, hogyha ráolvasná a lányra, miszerint tetszik
neki a férfi, bizonyosan a csillagos eget is letagadná az égről, ám ő
tudta, mi az igazság. Nem lepte meg különösebben Nick ellágyuló
tekintete sem, amint Virginiára nézett. Vajon meddig harcolnak még
az érzéseik ellen?
– Igyekszik az ember – mondta Nick szerényen.
– Sokat köszönhetünk neked – bizonygatta Ginny mély
meggyőződéssel. – ö győzte meg a szülőket, hogy tegyenek panaszt
az igazgatónál, akinek végül mégis vizsgálatot kellett indítania.
Kiderült, hogy nagyon sok gyereket zsaroltak a kamaszok, és hogy
kábítószerre kellett nekik a pénz. A suliban is találtak náluk anyagot,
így aztán rendőrségi ügy lett a dologból. Az igazgató meg foghatja a
fejét a botrány miatt.
– őt is meg lehet érteni – szögezte le Nick –, másfelől viszont, ha
jobban nyitva tartja a szemét, megelőzhette volna a bajt. Biztos
vagyok abban, hogy voltak jelek, amikből kikövetkeztethette volna,
hogy valami nincs rendben.
– Lehet, hogy féltette az állását – vélte Rose.
– Annál inkább.
– Szóval akkor elmondhatjuk, hogy az ügynek szerencsés vége
lett, és a gyerekek ezentúl nyugodtan járhatnak a suliba – összegezte
Rose.
– Úgy van – helyeselt Ginny.
– Az édesapád hogy van?
– Ó, már sokkal jobban. Mióta kiengedték a kórházból, napról
napra javul az állapota. A legszívesebben már menne dolgozni,
amiről természetesen még szó sem lehet, de hát tudod, milyenek a
férfiak, az apám sem különb. Nem könnyű otthon tartani.
Rose a szája szélét harapdálta.
– Mikor beszéltél Alexandrával?
– Úgy egy hete.
– Szólt neked a partiról?
– Ó, másról sem beszélt, csak arról – nevetett Ginny. – Miért
kérdezed?
– Nos… Alex engem is meghívott…
– Ez csak természetes.
– Meg az anyámat a vőlegényével. Azt mesélte nekem, hogy
gyakran találkoznak.
– Megértem. Jason biztosan nagyon elfoglalt, és Alex unatkozik,
az édesanyádnak meg te hiányzol…
– Most nem erről van szó – vágott a szavába a lány idegesen. –
Gondolom, a te édesanyád is ott lesz a partin, bár most, hogy az
édesapád beteg…
– Ó, biztos vagyok én abban, hogy mindketten jelen lesznek.
Addig még van bő egy hónap, hat lóval sem lehetne őket
visszatartani, hiszen az év szenzációja lesz ez az eljegyzés.
– Komolyan mondod? – kérdezte elképedve Rose. – Nos, akkor
azt hiszem jobb, ha mi el sem megyünk.
– Ne beszélj zöldségeket! – mordult rá Virginia.
– Figyelj, Ginny! Ha az év szenzációja lesz, akkor bizonyára
újságírók is lesznek ott. Kétlem, hogy egy botrány bárkinek is
hiányozna.
– Nem egészen értelek.
– Jézusom! – forgatta a szemét Rose. – Szerinted mi sülne ki
abból, ha a te anyád, meg az enyém pont egy ilyen helyen
botlanának egymásba annyi év után?
– Nem tudom – ismerte el Virginia –, tényleg nem. Erre nem is
gondoltam. Mindazonáltal nem teheted meg az ifjú párral, hogy
távol maradsz a nagy eseménytől! Ez a parti róluk szól, és nem
anyáink sérelmeiről. Egyébként is kétlem, hogy botrányt csapna
anyu, ahhoz ő túl jól nevelt. Lehet, hogy meg sem ismer benneteket.
– Vagy nem akarna.
– Az is megeshet – hagyta helyben Ginny –, de ez nem is fontos.
Kizárólag az számít, hogy ott legyetek mindketten. Illetve
mindhárman: te is, az édesanyád is meg a vőlegénye is, mert
Alexandra számít rátok. És én is. őszintén szólva nem érdekel,
hogyan fogadja majd ezt az anyám. Túl sok bűnt követett el
ellenetek, ideje lenne jóvátennie legalább néhányat.
– Még az is előfordulhat, hogy nem találkoztok össze, egy ilyen
partin rengetegen vannak – jegyezte meg Tom –, és ismerve Alexet,
biztosan sokan lesznek.
– Arra mérget vehettek! – nevette el magát Nick. – A szüleim
mással sem foglalkoznak hetek óta, kizárólag azzal, kiket kell még
meghívniuk, mindenkinek küldtek-e meghívót, aki számít, nehogy
sértődés legyen a dologból.
– Te jó ég! – nyögött fel Rose. – Nem illek én oda.
– Miket beszélsz!? – hördült fel egyszerre Ginny, Nick és Tom.
– Bizony, Rose! Meg ne próbálkozz a távolmaradással, mert
személyesen megyek el érted! – fenyegette meg Nick.
– Majd én figyelek rá – ígérte Tom.
– Én is – vágta rá Virginia. A lány elnevette magát.
– Ilyen elszánt bandával szemben esélyem sincs, ugye?
– Nincs ám! – bizonygatta Ginny.
A vacsorát befejezték, még egy rövid ideig beszélgettek, aztán
szedelőzködni kezdtek. A parkolóban Tom javasolta, hogy menjenek
el táncolni, hiszen szombat éjszaka van, ám a többieknek nem volt
kedvük. Éjfél volt, fáradtak voltak, s végül elköszöntek egymástól.
Ginnyt Nick vitte haza, Rose-t természetesen Tom.
Megint az ajtóig kísérte, ám ott megállt előtte, gondosan
megtartva a fél méter távolságot, jó éjszakát kívánt, pár pillanatig
mélyen a szemébe nézett, majd sarkon fordult, és beülve kocsijába
elhajtott.
Rose pedig csalódottan indult fel a lakásba, amiért a férfi még
csak meg sem csókolta.

Nick is az ajtóig kísérte Virginiát, és ő is betartotta a kellő

távolságot közte és a lány között, s mintha összebeszélt volna
Tommal, került mindenfajta érintést. Melegen Ginnyre mosolygott,
udvariasan megköszönte a kellemes estét, aztán jó éjszakát kívánva
távozott.
Meleg mosolyától Virginiának liftezni kezdett a gyomra,
mindenről megfeledkezett a férfival kapcsolatban, csupán Nick igéző
sötétkék szemére és érzéki szájára koncentrált.
 Keserves sóhajjal kellett emlékeztetnie magát, hogy a férfi tabu,
hiszen homoszexuális.
Ugyanezt hajtogatta Nick is, útban hazafelé. Kimondhatatlanul
dühös volt magára, amiért nem képes eszerint viselkedni. Ám
minden hiába, Virginia egyre menthetetlenebbül vonzotta. A
közelében megfeledkezett a korlátairól, és csak arra vágyott, hogy
minél közelebb legyen a lányhoz. Mi több, azt akarta, hogy ők
hárman – Bobbyval együtt – összetartozzanak. Egy család legyenek.
Teljesen elment az esze. Becsavarodott.
Meghibbant. Dilis lett.
Lökött.
Hülye.
Aggkori elbutulásban szenved.
Mindegy, hogyan nevezzük, a lényeg ugyanaz. Olyasmire áhítozik,
ami sosem lehet az övé: a normális családi életre. Márpedig ez az ő
helyzetében egyszerűen lehetetlen. Talán azért vágyik rá, mert tudja,
hogy reménytelen?
Ráadásul Virginia sem könnyíti meg a helyzetét. Akkor volt a
legjobb, amikor ritkán találkoztak. Ám akkoriban nem volt közös
ügyük, megtehették, most ellenben nem. Megígérte, hogy segít neki,
s ő mindig betartja a szavát még akkor is, ha a kínok kínját állja ki.
Igaz, Anna asszony vacsorameghívásait visszautasíthatta volna, de
túlságosan csábító volt ahhoz, hogy megtegye. Ahogy a lány is. És
megkedvelte Bobbyt, a gyerek is őt. Aztán egyre többször kapta rajta
Ginnyt, hogy már-már szeretetteljes pillantásokkal méregeti, szinte
sóváran, amikor azt gondolta, hogy ő nem látja. De bizony, látta ő
azt tökéletesen, és nyomban melege lett.
Mind gyakrabban játszott el a gondolattal, hogy őszinte lesz
hozzá, feltárja előtte féltve őrzött titkát, és felajánlja neki azt, amit
nyújtani tud.
 S ez halálos rémülettel töltötte el.
Egyszerűen nem lenne tisztességes a lánnyal szemben. Egyetlen
fiatal, szenvedélyes nővel sem. Nem, nem árulhatja el a titkát, mert
azt nem viselné el, ha kinevetnék.
Jobb, ha belátod, barátom, hogy reménytelen helyzetben vagy,
és nem áhítozol olyasmire, ami ellent mond a józan észnek! –
győzködte magát, bár tudta, hiába.
Szeretett Virginia közelében lenni, meg a fia közelében is, mindig
kedvelte az édesapját, Olivér Coopert, s jóllehet tisztában volt Anna
asszony hibáival, őt is elfogadta; végül is őt sosem bántotta, sőt
kifejezetten kedves volt hozzá. Még azon sem lepődött volna meg, ha
Mrs. Cooper titkos álmokat szövöget vele és a lányával
kapcsolatban.
És ekkor ismét megszólalt a józan esze, hogy térjen észhez, kár
illúziókba ringatnia magát.
Reménytelen! Nem érted? Reménytelen!
Egyetlen egészséges nőt sem kérhetsz arra, hogy élete végéig
szűzi életet éljen!
Ó, nagyon is értette. Az eszével igen, ám a szívével…
Sokan megdöbbentek volna, ha megtudják, hogy a kér¬
lelhetetlen üzletember, a szigorú, mogorva férfi, a hidegnek,
érzéketlennek látszó Nick Donovan valójában reménytelenül
romantikus lélek. Még akkor is, ha az eszével jól tudja, hogy semmi
értelme.
Nem maradt más választása, minthogy drasztikus lépésre szánja
el magát. Beszélnie kell barátjával, Cole Sinclairrel, és megkérnie
egy szívességre.
Biztosan lesz rá mód a húga partiján – lehetőleg akkor, amikor
más nem látja –, hogy eljátsszák Virginia előtt, milyen jó barátok.
Nagyon-nagyon jó barátok…!
 10. FEJEZET

Rose Miller olyan ideges volt, hogy talán életében először egyetlen
falat sem ment le a torkán. Aztán pontosított.
Minthogy a szombat délelőttöt Tommal töltötte, a férfi beállított
hozzá tíz órakor, és addig nem tágított, míg vele nem tartott a
piacra, amit együtt jártak végig, s délben ellentmondást nem törően
sikerült belediktálnia egy hamburgert meg egy doboz kólát, később
pedig még egy banánt.
Végül hazavitte és azt javasolta, hogy aludjon kicsit délután, mert
igen fárasztó este vár rájuk.
Szót fogadott, aludt is fél órát, ám utána már nem bírt magával
mit kezdeni.
Rettegett, hogy lejáratja magát a partin, a sok gazdag és tanult
emberrel képtelen lesz bármiről is csevegni, és borzasztóan félt,
hogy Anna néni botrányt csinál, ha felismeri őket, s így aztán
elrontják Alexandra és Jason eljegyzési ünnepségét. Na, és
elriasztják Tomot is, aki már így is épp elég hűvös és távolságtartó
vele, mintha a vágy sosem létezett volna közöttük.
Eddig azért is aggódott, hogy édesanyja ismét fájdalmas sebet kap
a nővérétől, ám most ez nyugtalanította a legkevésbé, miután
értesült a nagy hírről.
Anyja és Simon már egy hete tartózkodott New Yorkban, s amint
megérkeztek, még aznap este felkereste őt Alex lakásában, és
bejelentette, hogy igent mondott Simon kérésére.
– Hozzámész? – kérdezte Rose hitetlenkedve.
– Igen.
– De hát mi történt? Annyiszor utasítottad vissza!
 – Így van. Aztán amikor elutaztál, rá kellett ébrednem, hogy én
sem leszek fiatalabb, és nem lelkesített a tudat, hogy öregkoromra
egyedül maradjak. Öt éve találkoztam Simonnal, ennyi idő alatt elég
jól kiismertük egymást, és úgy érzem, működni fog a házasságunk.
Szeretem őt és ő is engem.
– Na, de mi lesz a munkáddal?
– Feladom.
– Csak így, egyszerűen?
– El kellett döntenem, ki vagy mi a fontosabb: ő vagy a munka.
– Választás elé állított?
– Tulajdonképpen igen, de…
– Jézusom, anya! – sopánkodott Rose. – Mindig azt mondtad,
hogy az a férfi, aki arra kényszerít, hogy add fel magad, a munkád,
az elveid, az nem is szeret igazán.
– Ezt most is vallom. Egyébként nem hagytad, hogy befejezzem.
Szóval… Simon nem azt kérte, hogy ezentúl üljek otthon, hanem azt,
hogy a mozinál mondjak fel. Gondolj a nyitvatartásra! A munkám
miatt nem bírnánk elmenni egy moziba vagy színházba, esetleg
vacsorázni, ő esténként ülhetne otthon, míg én dolgozom, csakhogy
éppen ezt nem akarja. Szeretne közös programokat szervezni, ha úgy
tetszik, szórakozni járni velem, ha már egyszer fiatalkoromban nem
adatott meg.
– Ezek szerint dolgozni fogsz valahol?
– Egy ideig nem, ugyanis Simon hosszú nászutat tervez. Szeretne
mindenért kárpótolni, amikben annak idején nem lehetett részem.
Később is csupán részmunkaidős állást keresek majd, mert sok időt
akarunk együtt tölteni.
– Hát, anyu… – ingatta a fejét Rose –, nem találok szavakat!
Sosem hittem volna, hogy egyszer még újra feladod az annyira
féltett függetlenséged. Ráadásul nemcsak a szabadságodat, de még a
munkádat is.
– Minden kapcsolatban szükséges kompromisszumokat kötni –
felelte Doris józanul.
– A kérdés csupán az, mekkorákat.
– Ha szeretsz valakit, nagyobb áldozatokra is képes vagy.
– Lehetséges, de… vajon a másik fél is hajlandó erre?
– Tudod, drágám, ha két ember szereti egymást, akkor nem mérik
patikamérlegen, hogy ki mennyit ad, hanem az egész számít. Az,
hogy boldogok-e. Tegyük fel, hogy boldog vagy Tommal. Mit tennél,
ha arra kérne, hogy költözz New Yorkba végleg?
Rose tátott szájjal meredt anyjára.
– De hiszen engem minden Lenox Cityhez köt!
– Öt viszont New Yorkhoz. Elsősorban a munkája, míg te bárhol
találhatsz állást. Amellett neked itt több lehetőséged van, mert ez
egy nagyváros, míg Lenox City kicsi.
– Őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam, és nem is kell,
mert Tommal csupán barátok vagyunk.
– Én nem így hallottam.
– Kitől hallottál rólunk egyáltalán?
– Nem érdekes.
– Ó, tudom már! Szóval Alexandra pletykált.
– Hogy pletykált, az túlzás, csak mesélt egy-két dolgot, ha már a
saját lányom nem mond semmit. Igazság szerint véletlenül szólta el
magát, mert azt hitte, te beszámoltál nekem Tomról.
– Hidd el, anyu, hogy nincs köztünk semmi! – bizonygatta Rose.
– Eleinte úgy tűnt, hogy lesz, aztán másként alakult, az utóbbi
hetekben még a kezemet sem fogta meg.
– Oké, elhiszem, én csak azt szeretném kérni tőled, hogy szólj,
mielőtt férjhez mennél!
– Szólni fogok – ígérte a lány, noha úgy érezte, ő már örökre
pártában marad. A környezetében nem tolonganak azok a férfiak,
akikért érdemes lenne áldozatot hoznia. Tom természetesen kivétel,
ám ő valamiért meggondolta magát. Jóllehet, e pillanatban nem
tudta volna megmondani, hogy képes lenne-e a kedvéért végleg a
nagyvárosba költözni, noha abban igazat adott az édesanyjának,
hogy a férfinak jóval kevesebb lehetősége volna Lenox Cityben.
Másfelől viszont mindig azt gondolta, hogy itt fogja felnevelni a
gyerekeit. – És nektek mikor lesz az esküvőtök? – kérdezte az
édesanyjától.
– A nyár elejére tervezzük. Ugye, remélhetem, hogy ott leszel?
– Ó, anyu! – ölelte át Rose. – Hát persze, hogy ott leszek, és
nagyon örülök, hogy boldog vagy. Sajnálom, ha félreértettél. Semmi
kifogásom Simon ellen, kedvelem őt, én csak nem szeretném, ha
fájdalmat okozna neked.
– Hát azt én sem. Bevallom, félek, de… de ha nem próbálom meg,
örökké szemrehányást teszek majd magamnak, amiért gyáva
voltam.
– Kívánom, hogy sikerüljön – felelte a lány, és komolyan is
gondolta.
Most pedig úgy vélte, hogy Anna néni már nem ejthet túl fájó
sebet az édesanyján, Simon megvédi ettől. A fájdalmas sebet a férfi
ejthetné, ha csalódnia kellene benne az anyjának.
Pár nappal később, amikor találkoztak, és Simon megkérte tőle is
a kezét, ezt meg is mondta neki, mire a férfi megesküdött, hogy
sosem tenne ilyet, ahhoz túl régóta és túlságosan szereti.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy először meg sem hallotta
a telefon csörgését.
– Igen?
 – Szia, kedves – hallotta Tom hangját. – Na, kialudtad ma¬ gad?
– Nem mondhatnám. Annyira izgulok, hogy még aludni sem
tudtam rendesen, és fél óra múltán felébredtem.
– Ez baj, gyorsan ki fogsz merülni.
– Ne aggódj, kibírom!
– Te pedig ne izgulj, nem lesz semmi baj!
– Könnyen beszélsz, Tom, mert megszoktad az ilyen nagyszabású
partikat, én ellenben még életemben nem voltam egyen sem. Ha
elképzelem azt a sok mérhetetlenül gazdag embert…
– Inkább ne képzeld el – javasolta a férfi józanul. – Egyáltalán ne
foglalkozz az egésszel, feleslegesen riogatod magad, helyette kezdj el
készülni!
– Ilyen korán?
– Annyira nincs már korán, kedvesem, és tudom jól, hogy a
nőknek órákba telik, mire gálába vágják magukat. Ne feledd: hétre
ott kell lennünk!
Rose csípős visszavágáson törte a fejét, de azután letett róla.
Semmi értelme, hogy elrontsa a hangulatát. Tomnak eddig gazdag
barátnői voltak, olyanok, akiknek minden bizonnyal több száz
ruhájuk volt, minekutána az órákat vett igénybe, hogy eldöntsék,
melyiket vegyék fel a sok közül.
Jóllehet, mostanában ő sem panaszkodhatott, Alexandra mellett
Virginia is megajándékozta jó néhány sosem hordott márkás
darabbal, azonban ezen az estén csakis egyetlen ruhát vehet fel: azt,
amit Tom vásárolt neki a hozzá való kiegészítőkkel, és úgy mellesleg
egy nercbundával, mert, ugye, még¬ sem állíthat be az ő
divatjamúlt, ócska szövetkabátjában, amit évekkel korábban egy
kiárusításon vett.
Ráérősen kezdett készülődni, ezúttal aztán mindennek megadta a
módját, lazító fürdőt is vett, bár ez nemigen érte el a kívánt hatást,
ám a végeredmény azért minden pénzt megért.
Az, amikor Tomnak tátva maradt a száj a meglepetésében, meg az,
amint végül áhítatosan suttogja, hogy: „gyönyörű vagy!”
Természetesen a férfi is fantasztikusan festett, s miután
összeszedte magát, a zsebébe nyúlt.
– Fordulj meg! – kérte a lányt, majd egy ügyes mozdulattal a
nyakába tette a nem túl hivalkodó, ám annál szebb nyakéket.
Csuklójára felcsatolta a hozzá illő karkötőt, végül a gyémántköves,
szintén finom érzékkel kiválasztott apró fülbevaló következett.
Rose-nak elakadt a lélegzete, még a tiltakozás is a torkára forrt,
amint meglátta, noha tudatában volt, hogy ezeket aztán már
végképp nem fogadhatja el.
Csak kölcsönveszem ma estére – gondolta, miközben még mindig
a megfelelő szavakat keresgélte.
Tom szó nélkül a tükör felé fordította.
– Tökéletes vagy, drágám – szögezte le olyan hangon, hogy a lány
térde megroggyant.
A látványtól pedig egy hang sem jött ki a torkán. Hosszú haját
feltűzte, mert tudta, hogy ez a frizura nagyon jól áll neki, ráadásul
még jobban érvényesült szép nyakán a szolidnak mondható, ám
annál mutatósabb ékszer. Az apró gyémántkövek szikráztak a
lámpafényben, és Rose félve simított végig rajtuk.
– Istenem, ez csodaszép! – lehelte meghatottan.
– Szerintem is – helyeselt Tom, bár ő a lányt nézte. – ó, Rose!
Olyan lélegzetelállítóan szép vagy, hogy alig találok szavakat! – A
lány elpirult, noha nagyon jólestek neki a dicsérő szavak. – Jobb, ha
tudod – folytatta a férfi rekedten –, hogy az önuralmam végén járok.
Ez a bő két hónap számomra maga volt a pokol.
– Tényleg? – csodálkozott Rose. Vajon miért érezte pokolinak? –
találgatta magában.
 – Sejtelmed sincs, miről beszélek, ugye?
– Hát…
– Jézusom! – nevette el magát akaratlanul is a férfi. – Kettőnkről
van szó, érted? Arról, hogy milyen átkozottul nehéz volt megállnom,
hogy egyetlen ujjal se érjek hozzád, amikor itt voltál a közelemben.
Megígértem, hogy egy darabig csak a barátod leszek. Nem
emlékszel?
– De, most már igen.
– Nos, tulajdonképpen el is felejtheted, mert ennek ezennel vége.
Ma este még kénytelen vagyok visszafogni magam, ám ajánlom,
hogy hozz magaddal váltás ruhát, mert az éjszakát nálam töltöd!
– Meg sem kérdezed, akarom-e?
– Ne játssz velem, Rose! – szűrte a foga között a szavakat a férfi. –
A mi kapcsolatunk sokkal, értékesebb annál, semhogy büszkeségből
vagy makacsságból, netán dacból elrontsuk. Mindketten tudjuk,
hogy a vonzalmunk kölcsönös, és úgy vélem, eleget vártunk a
beteljesedésére. Csak azért, mert azt képzeled, úgy illendő, ne kéresd
magad, anélkül is tudom – hidd el! –, hogy tisztességes lány vagy.
– De…
– Semmi de, kicsim – simogatta meg az arcát Tom gyengéden. –
A mai este Alexé és Jasoné, ám az éjszaka a kettőnké lesz, szóval
hozz még valamit, amit holnap nappal is felvehetsz. Egyébként
felkészülhetsz rá, hogyha végre nálam leszel, egyhamar nem
engedlek el… – tette még hozzá izzó szemmel, vágytól túlfűtött
hangon.
Rose egy ideig bénultan állt, s bámult rá úgy, mint akit
megbabonáztak. Bármennyire igyekezett szépíteni a dolgon, az első
pillanattól kívánta a férfit, s ha őszinte akart lenni, nem csupán
egyetlen éjszakát szeretett volna a rutinos szeretővel, mint ahogyan
füllentette neki a nyáron, s most, hogy Tom a beteljesülésről beszélt,
hihetetlen boldogság fogta el.
Hazudhatott neki, önmagát is becsaphatta, ám attól még az
igazság mit sem változott. Az, hogy beleszeretett a férfiba. Lehet,
persze, hogy Tom nem szerelmes bele, de kívánja, s ha ez nem
változik meg, akkor be kell érnie ennyivel. Azzal a fél évvel, amit
New Yorkban tölt.
És ekkor megesküdött magának, hogy az utolsó percig ki fogja
élvezni.
– Ha ez most fenyegetés akart lenni – kezdte lassan, s tekintetéből
ugyanúgy sütött a szenvedély, mint a férfiéból –, nos állok elébe.
Tom szeme felszikrázott.
– Nem fenyegetés, csupán ígéret – helyesbített halkan.
– Remek – nyalta meg a szája szélét önkéntelenül a lány.
– Ez esetben felkészülhet rá, Mr. Fraser, hogy én sem akarok
majd távozni egyhamar…
– Ördög és pokol! – kiáltott fel fojtottan a férfi. – Ha nem hagyod
abba rögtön, esküszöm, hogy a parti helyett az ágyban kötünk ki!
– Melyik ágyban? – kérdezte ártatlanul Rose. – A tiedben vagy az
enyémben?
– Na, indulás! – adta ki a parancsot Tom. – Szégyelld magad,
Rose Miller! Szándékosan gyötörsz engem, és még mulatsz is
rajtam!
– Jaj, dehogy, esküszöm, bíró úr, ártatlan vagyok!
– Hát persze – húzta el a száját a férfi. Felkapta a nercbundát, és a
lányra terítette. – Menjünk, mielőtt meggondolom magam, te pedig
hagyd abba a provokálást!
Rose halkan kuncogott.
– Igenis, papa – vágta rá évődve.
Tom a fejét csóválta, mialatt beszálltak a liftbe, ám tekintete
rögtön ellágyult, amint partnerére pillantott. A lány gyönyörű volt,
és hihetetlenül jó érzés volt ránézni.
– Kész kegyetlenség – morogta.
– Micsoda? – hökkent meg Rose.
– Az, hogy még csak meg sem csókolhatlak!
– Miért nem?
Tom a mennyezetre emelte a szemét.
– Te most szórakozol velem? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem.
– Nem hiszem el – jelentette ki a férfi. – Azért nem csókolhatlak
meg, mert még tönkretenném a sminkedet – felelte lassan tagolva
minden egyes szót –, és tudom, hogy ezt utálják a nők.
Mindazonáltal ami késik, nem múlik, s ha nem hagyod abba a
provokálást, megcsókollak, a művészien feltűzött hajadból kiszedem
a csatokat, ám arra már nem lesz időd, hogy újra megcsináld.
Kénytelen leszel enyhén zilált frizurával megjelenni a vendégek
előtt, s ezzel okot adni nekik a találgatásokra, hogy vajon mit
művelhettünk indulás előtt. Nos, vállalod…?
Rose újfent elvörösödött.
– Induljunk! – mondta halkan, lesütött szemmel.
– Szerintem is – bólintott Tom, és kiléptek a házból.

Rose még soha életében nem volt egyetlen gazdag ember

rezidenciájában sem, mint ahogy még nagyszabású partin sem vett
részt, s most egyik ámulatból a másikba esett. Lassan kezdett
hozzászokni, hogy New Yorkban folyton ámuldozik valami miatt.
Minden nagy volt vagy drága, vagy mindkettő. Óriási épület,
hatalmas termek, számtalan vendég vagyonokat érő
ruhakölteményekben és ékszerekben. Az ő szerelése kifejezetten
szolidnak hatott, pedig az elején attól tartott, hogy Tom túlságosan
kiöltöztette.
Már a megérkezésük is olyan volt, akár a filmekben: inas nyitotta
ki nekik a sofőr vezette, bérelt limuzin ajtaját, és vörös szőnyegen
lépdelhettek a fényárban pompázó épület bejáratához. Rose
eltűnődött, vajon hová tüntették a havat, hiszen december volt, az
utcákat hó borította, ám itt egyetlen kósza pihét sem látott.
Lehet, hogy a gazdagoknak még arra is van hatalmuk, hogy
megszabják, hová essen hó és hová nem… ?
A vendégeket a házaspár fogadta, Alexandra még nem
mutatkozott.
A lányt kifejezetten meglepte a szülők kedvessége, közvetlensége.
Barátságosan csevegtek vele, figyeltek a válaszaira, türelmesen
hallgatták, és csak Tom vetett véget az egésznek, mikor belekarolva
arrébb húzta jelezve, hogy ideje utat engedniük az újonnan
érkezőknek.
– Gyere, nézzünk körül! – javasolta és magával hurcolta. Rose
furcsa hangot hallatott, mire a férfi elnevette magát. – Jaj, kicsim!
Nyugodj meg végre, hidd el, senki sem fogja leharapni a fejedet, ők
is csak emberek. Aztán majdcsak előkerülnek közös barátaink is,
akik előtt végképp nem kell feszengened, ám addig is bemutatlak
néhány személynek. Kérlek, varázsolj boldog mosolyt az arcodra,
hogy senki se kételkedhessen benne, tényleg boldog vagy a
barátnőmként, és induljunk!
– Na jó, de miről beszéljek velük?
– Hagyd, hogy ők beszéljenek! Biztosan kíváncsiak lesznek,
honnan jöttél, kik a szüleid, mivel foglalkozol, neked azonban elég
annyit válaszolnod, hogy vidéki vagy. Ne merülj részletekbe, hadd
találgassanak.
Tom bemutatta néhány párnak, s a hölgyek valóban rögtön tudni
akarták, kik a szülei és honnan jött, ám miután választ kaptak, némi
csalódással méregették.
– Nos, igen – kezdte Tom az én kedvesem tényleg vidéki, sőt
milliói sincsenek szerencsére, de csodálatos ember, okos és
gyönyörű, és én teljesen odavagyok érte! – áradozott, s közben
szeretetteljes mosollyal pillantott a lányra.
Váratlanul Nick termett mellettük, és nagy ovációval fogadta őket,
majd sűrű bocsánatkérések közepette karolt mindkettőjükbe, hogy
fontos megbeszélésre hivatkozva elvigye onnan. A nők egy része
irigykedve figyelte Rose-t, és sóvár pillantásokkal illették a két
vitathatatlanul vonzó férfit.
Az előcsarnokban Nick feléjük fordult.
– Igazából az emeletre megyünk, mert Alexandra látni akar
benneteket, mielőtt lejön, Virginia már nála van.
– Jason is megérkezett? – tudakolta Rose.
– Természetesen ő is fent van. A szüléink számtalan olyan
befolyásos embert meghívtak, akik még nekem sem mondanak
semmit, nemhogy a húgomnak. Ennek ellenére minddel kell majd
váltania néhány szót, fogadni és megköszönni a gratulációkat, szóval
egy jó ideig nem lesz alkalma a barátokkal beszélni, s ezért döntött
úgy, hogy még a szobájában üdvözöl titeket.
Ahhoz, hogy az emeletre jussanak, át kellett vágniuk az óriási
előcsarnokon, és Nick hirtelen felkiáltott.
– Cole! Cole, itt vagyok!
A lépcsőtől nem messze egy Nickkel hasonló korú, magas, sötét
hajú, de meglehetősen őszülő férfit pillantottak meg. Szemlátomást
tétován toporgott ott, mint akinek fogalma sincs, merre induljon,
ám barátja láttán felderült az arca.
– Az édesanyád mondta, hogy feltétlenül beszélni akarsz velem,
azt azonban nem tudta, hol keresselek.
 – Jaj, Cole, de örülök, hogy mégis sikerült eljönnöd! –
lelkendezett Nick, miközben vehemesen ölelgette a férfit. Jobbról,
balról megpuszilta, a hátát jól meglapogatta, s úgy fordult, hogy
láthassa Rose-t és Tomot. – Engedjétek meg, hogy bemutassam a
legjobb barátomat, Cole Sinclairt!
Cole is tiszta szívéből örült barátjának, azonban Nick viharos
üdvözlése meglepte, sőt kínosan érintette, annál is inkább, mert
nem szokott ilyen lenni. Sosem volt az az ölelgetős, puszilgatós fajta,
s neki sejtelme sem volt, egyszerre mi lelhette. Minthogy jó ideig
nem volt a városban, régóta nem beszéltek.
Lopva körülnézett, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy
szerencsére nem sokan láthatták őket, a vendégek a csarnok másik
végébe érkeztek, s a háziak szívélyes üdvözlése után pedig eltűntek a
balra nyíló nagyteremben.
Hála az égnek, gondolta Cole, mert volt neki baja elég, s végképp
nem szerette volna, ha fura pletykák kezdenek keringeni róla és
Nickről.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket – szólalt meg
végül szemmel láthatóan zavartan.
– Tom Fraser és a barátnőm, Rose Miller – felelte Tom úgy,
mintha nem tulajdonítana semmit Nick viselkedésének. – Mi is
örülünk, hogy megismerhettük.
– Kérlek, Cole, gyere velünk! – kérte Nick figyelmeztető
villanással a szemében. – Feltétlenül meg kell beszélnünk valami
fontosat!
– Oké – bólintott a férfi de most hová megyünk?
– Alexhez, aztán meg mi ketten hozzám.
Cole a homlokát ráncolta, de nem kérdezett többet.
Alexandra már teljes gálába vágta magát, és fantasztikusan festett
a gyönyörű estélyiben csakúgy, mint Virginia, aki ezúttal szintén
nagyon elegáns ruhát választott. A nők mögött Jason sem maradt el,
voltaképpen mindannyian ragyogóan néztek ki.
Alex kitörő örömmel fogadta a kis társaságot, bár Cole láttán a
homloka ráncba szaladt. Virginiára pillantott, és jelentőségteljesen
villant össze a tekintetük. Csupán egy másodpercig tartott az egész,
ám Tom észrevette, sőt a Ginny arcán átfutó csalódás sem kerülte el
a figyelmét. Tanácstalanul vonta fel a szemöldökét. Vajon tévedett
volna Nicket illetően?
Alexandra lelkesen üdvözölte őt és Rose-t, csak Cole-nak köszönt
hűvösen. A férfi nem értette ugyan a fagyos fogadtatást, de továbbra
sem szólt semmit.
Mindeközben pedig Nick elégedetten figyelte Virginiát. Noha a
lány lélegzetelállítóan nézett ki, s neki egy pillanatra fájdalom
nyilallt a szívébe, megkeményítette magát. Erősnek kell maradnia,
és ahhoz tartania magát, amit előre eltervezett. Virginiának nincs
helye az életében, mint ahogy egyetlen nőnek sem. El kell érnie,
hogy a lány ne vonzódjon hozzá és elhiggye, hogy ő és Cole…
Rámosolygott hát barátjára és hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta
a vállát.
– Gyerünk, kedves barátom, nekünk még van egy fontos ügyünk,
ami nem tűr halasztást! – jelentette ki komoly képpel, s mielőtt a
férfi bármit tehetett volna, Nick ujjainak szorítása jelezte, hogy ideje
megfordulniuk és távozniuk.
A folyosón Cole szembefordult barátjával.
– Mi az ördög folyik itt? Mi a jó fenét művelsz? – sziszegte fojtott
hangon, türelme végén.
– Ne itt – intette le Nick és elindult a saját szobája felé.
Mind neki, mind a húgának két szobája volt az emeleten: egy
nappali és egy háló, s mindkettőhöz tartozott fürdőszoba is.
Nick belépett birodalmába, és hellyel kínálta vendégét, ám Cole
elhárította.
– Szóval, milyen hülye játékot játszol? – sürgette türelmetlenül.
– Nem is tudom, hol kezdjem – hezitált Nick és zsebre dugta a
kezét.
Aztán járkálni kezdett fel-alá, és közben akadozva belefogott.
Elmesélte, hogyan és miért került kapcsolatba Virginiával, s hogy a
sok együttlét során ráébredt, hogy teljesen félreismerte, és egyre
rokonszenvesebbé vált a számára. Mi több, a vonzalom kölcsönös,
csakhogy…
Csakhogy az ő helyzetében jobb, ha egyetlen nőt sem enged közel
magához, s minthogy Ginny tudni vél a homoszexualitásáról,
kézenfekvőnek tűnt, hogy ezzel tartsa távol magától.
Cole döbbenten hallgatta, alig talált szavakat.
– Nem lenne okosabb, ha mindent bevallanál neki? – kérdezte
végül.
– Nem! – vágta rá Nick. – Már mindent tud, ami fontos: számára
buzi vagyok és kész!
– Én pedig a „barátnőd” vagyok! ? – kiáltotta fenyegető hangon
Cole.
– Aha.
– Jézusom, Nick! – temette tenyerébe az arcát a „barátnő”.
– Nem félsz, hogy kitudódik a dolog, és az újságok is megneszelik?
– Nem. Ginnyben megbízhatunk.
– Na és a többiekben? Az imént, Alex szobájában, meglehetősen
furcsán néztek ránk, amin csöppet sem csodálkozom.
– Bennük is bízhatunk, nem fog eljárni a szájuk.
– Hát ajánlom is, Nick, mert nem szeretném a pletykalapok
címoldalán olvasni, hogy a szeretőd vagyok!
 – Nem fogod. Ne nyugtalankodj, szívj! – vigyorgott rá a férfi.
– Menj a fenébe! – mordult rá Cole.
– Ne mérgelődj, szépfiú, mert elcsúfít, inkább induljunk, ideje
csatlakozni a társasághoz!
– Remélem, nem akarod lent is eljátszani ezt az őrültséget!
– Természetesen nem, nem vagyok bolond, ártana az én jó
híremnek is. Amellett már megtettük, amit kellett: Virginiát
meggyőztük.
– Szerintem igenis bolond vagy! Ginny kedves lány, szép, csinos,
és láthatóan nem vagy közömbös neki. Jobb lenne, ha őszinte lennél
hozzá.
– Az vagyok. Virginia azt hiszi, meleg vagyok, én csupán
megerősítettem ebbéli hitében. Sejtelmem sincs ugyan, honnan
vette, de nem is érdekel. Nem fogok neki olyasmit bevallani, ami
számomra megalázó, mert a lényegen úgysem változtat. Nem lehet
köztünk semmi, és punktum.
– És mi van, ha tévedsz?
– Kizárt dolog, s a témát lezártnak tekintem.
 11. FEJEZET

Úgy látszott, Rose számára zökkenőmentesen zajlik a parti.

Időközben összefutott a svédasztalnál az édesanyjával meg annak
vőlegényével, mindketten irtó elegánsak voltak, és csak úgy
ragyogtak a boldogságtól.
– Örülök, hogy eljöttél, anyu.
Doris bűntudatosan hajtotta le a fejét.
– Nem az én érdemem – motyogta.
– Édesanyád nem akart eljönni – árulta el Simon.
– Ne érts félre, drágám – kezdte Doris –, nem félek én már a
nővéremtől, ne aggódj, nincs hatalma fölöttem. Csak nem akartam,
hogy valami zűr támadjon Alexandra partiján. Fogalmam sincs,
hogyan reagálna Anna, ha meglátna, és nem szeretnék botrányt.
Meg aztán még sosem jártam ilyen előkelő helyen, és nem akartam
lejáratni Simont, itt őt még mindig sokan ismerik.
– Ne túlozz, édesein, csupán két ismerős házaspárral futottunk
össze. Hidd csak el, hogy nem bírnál lejáratni, csodálatos asszony
vagy!
Tom megértően mosolyogva nézett a férfira.
– Meglátszik, hogy rokonok, Rose ugyanezért aggódott.
Megjegyzem, feleslegesen.
– Szerintem is – értett egyet Simon.
Aztán hétköznapi dolgokról folyt a beszélgetés, a két férfi
meglepően jól megértette egymást. Félrevonultak, és négyesben
fogyasztották el a tányérjukra szedett sok finomságot. Utána Tom
felkérte táncolni a lányt és elvonultak.
Anna Cooper ivott egy korty pezsgőt, s csak fél füllel figyelt a kis
társaságban zajló beszélgetésre.
Képtelen volt az okára rájönni, de egész álló este nyugtalanság
gyötörte. Nem lelt magyarázatra, hiszen a férje, Olivér szépen
rendbe jött, és most ott állt mellette, s a tőle megszokott nyugodt
derűvel nézett a megszólalóra; lánya, Virginia, szintén itt volt
valahol, és nem otthon gubbasztott, mint az utóbbi években.
Igaz, a barátnője eljegyzéséről még ő sem akart lemaradni, s ez
alkalomra csodaszép ruhát varratott, ami nála igazán nagy szónak
számított, hiába mondta neki oly sokszor, hogy teljesen elhanyagolja
magát. Most ellenben ragyogóan festett, és ő titokban abban
reménykedett, hogy ha Nick így meglátja, biztosan nem tud majd
ellenállni neki.
Ezúttal Bobbyval, az unokájával sem volt baj, egészséges volt, s az
iskolába is szívesen járt, miután a rendőrség lefülelte a zsaroló
kamaszokat.
– Igaz, kedvesem? – ocsúdott Mrs. Blake hangjára.
– Micsoda? – nézett az idős asszonyra értetlenül. – Jaj, bocsásson
meg, másra figyeltem!
– Nos, az ifjú Fraser barátnőjéről beszélgettünk. A kislány
vidékről érkezett, állítólag dolgozik, nincsenek gazdag szülei, de
véleményem szerint ez egyáltalán nem látszik rajta. Meg kell hagyni,
csinos és nagyon szép teremtés, illik ehhez a Tom gyerekhez. Nézze
csak, ott táncolnak – mutatott Anna háta mögé, mire megfordult,
hogy szemrevételezze az említett hölgyet.
S ekkor furcsa dolog történt.
A feszültség fokozódott benne, mire a gyomra görcsbe rándult.
Nézte a lányt, s igazat kellett adnia Mrs. Blake-nek. Gyönyörű volt,
bár a mai divathoz képest kissé telt, ám arányos, és tökéletesen illett
a mackós külsejű Tomhoz. S ez megint csak azt juttatta az eszébe,
hogy bezzeg Virginia még mindig nem találta meg a hozzá való párt.
 Nem mintha terhére lett volna a tulajdon lánya, ő csupán azt
szerette volna, ha Ginny is megtalálja az igazit, férjhez megy és
révbe ér, és talán még egy-két unokával is megörvendezteti Bobbyn
kívül.
Virginia még egész kicsi volt, amikor megnyitotta a galériát,
kiadós kölcsönbe verve magukat, s ettől kezdve nem is álmodhatott
még egy gyerekről. Lányával is csupán kevés időt tudott tölteni, ami
miatt kínozta a bűntudat, de ha már belefogott az üzletbe, nem
akarta feladni. A hitelt is törleszteni kellett, és a munkát is nagyon
élvezte, a sikert pedig még inkább, de magában el kellett ismernie,
hogy a karrier mellett nehezen fér meg a gyerek.
S minthogy Ginny még az egyetemet sem fejezte be – ami neki
nagy szívfájdalma volt –, és nem szőtt nagy álmokat fényes
karrierről, úgy vélte, lánya tökéletes anyja lenne több gyereknek is,
na meg férjének tökéletes felesége.
Csakhogy Virginia egyáltalán nem igyekezett férjet fogni
magának.
Miközben gondolatai ide-oda csapongtak, még mindig a fiatalokat
nézte, s egyszerre az az érzése támadt, hogy ismeri a lányt
valahonnan, noha biztos volt benne, még sosem találkoztak.
Tovább vizsgálva a táncolókat, egy idősebb párra lett figyelmes.
Törte a fejét, hogy hívják a férfit, de nem jutott az eszébe.
– Ki az a pasas? – fordult a férjéhez.
– Nem tudod?
– Nem ugrik be a neve, bár nagyon ismerős.
– Simon Winters. Néhány éve sztárügyvéd volt a városban, aztán
valami zűrbe keveredett és…
– Igen, már emlékszem – vágott a szavába Anna. – Én úgy
hallottam, hogy itt hagyta New Yorkot.
– Így is van.
 – Akkor most hogy kerül ide?
– Nyilván meghívták a háziak.
– Az meglehet. És ki az a nő?
– Sejtelmem sincs, de mintha már láttam volna valahol. Neked
nem ismerős? – pillantott nejére Olivér.
– Nos… most, hogy így mondod… tényleg az, ám ha
agyonütnének, akkor sem tudnám megmondani, honnan.
S miközben Olivér nézte a nejét és hallgatta a válaszát, olyan
képtelen ötlete támadt, hogy majdnem hangosan felnevetett.
Bármennyire is nevetségesnek tűnt, a Simon Winters karján táncoló
hölgy elképesztően hasonlított büszke és sznob hitvesére, akit azért
minden hibája ellenére sok éve szeretett.
Újra és újra a táncoló nőre pillantott, majd a feleségére, és a
gyanú annyira befészkelte magát az agyába, hogy meg kellett
győződnie róla, mi az igazság. Na jó, de hogyan? És mit tegyen, ha
gyanúja beigazolódik? Mit szól majd Anna, ha rájön, hogy a húga,
Doris is itt van? S ha tényleg Doris az, akkor minden bizonnyal a
lánya is vele van, gondolta.
Tekintete ismét a táncoló párokra tévedt, s megpihent Tomon
meg a barátnőjén. Aztán tovább siklott Simon partnernőjére, majd
vissza a Tommal andalgó lányra, s ekkor összeállt neki a kép.
Isten az égben! – nyögött fel halkan.
Tudta, hogy Alexandra és Jason Lenox Cityben tartózkodik
hónapok óta, és azt is, hogy Tom meglátogatta ott Alexet, tehát
összejöhetett Rose-zal. Arra ugyan nem emlékezett, hová költözött
Simon Winters, de sejtette, hogy Lenox Citybe, és innen ismerheti
Dorist.
El kellett ismernie, sógornője szenzációsan fest, e pillanatban
semmi sem emlékeztetett rajta arra az egyszerű, szegény kis
farmerfeleségre, aki annak idején volt, s talán nem csoda, hogy Anna
nem ismerte fel őt, ám ami késik, nem múlik… És akkor bármi
megtörténhet.
Olivér lázasan törte a fejét, hogyan úszhatnák meg botrány nélkül
a találkozást. Ekkor azonban a vér is meghűlt ereiben. Felesége a
füléhez hajolt, és azt kérdezte:
– Szerinted a Simon oldalán táncoló asszony, meg Tom barátnője
nem hasonlítanak egymásra?

– Szabad? – kérdezte egy jól ismert férfihang.

De igen, drágám! Egymásra is meg rád is! – kiáltotta volna a
legszívesebben, ám ehelyett csak döbbenten meredt Annára.
– Nem! – vágta rá Virginia mérgesen.
– Ugyan már, Ginny, ne légy ilyen! – kérlelte Nick behízelgő
hangon. – Gyere, táncoljunk! – kapta el a karját és maga után
vonszolta.
– Nem lesz féltékeny a barátod? – sziszegte a lány indulatosan.
– Halkabban, ha lehet, jó? Mellesleg nem féltékeny típus, amellett
mégsem kérhetem fel őt keringőzni.
– Miért nem?
– Viccelsz, Virginia? Nem okozhatok botrányt a húgom eljegyzési
partiján.
– Tényleg nem.
– Ráadásul megígérted, hogy barátok leszünk. Talán
meggondoltad magad?
– Igen!
– Miért, Ginny? – kérdezte a férfi lágyan. – Azt mondtad, téged
nem zavar az én… hm… másságom. Lehet, hogy mégis?
– Nem. Igen. Jaj, hagyj békén!
 – Kérlek szépen, Virginia! A jó híremnek kifejezetten jót tenne, ha
látnának veled táncolni. Sikerülne elaltatni a pletykafészkek
gyanúját, hogy esetleg valami nincs rendben velem, mert
mostanában sehol sem jelentem meg nővel az oldalamon.
– Az a te bajod.
– Ne légy szívtelen! Különben is megígérted!
– Na jó, de csak egyetlen zeneszám erejéig – adta be a derekát a
lány.
– Miért? Már ennyire undorodsz tőlem? – kérdezte szomorúan a
férfi. – Pedig nem is olyan régen még csókolóztál velem, és éreztem,
hogy vonzódsz hozzám, mint ahogy én is hozzád.
– Ha nem hagyod abba, itthagylak! – fenyegette meg Virginia
fülig vörösödve.
– Abbahagyom – emelte fel a kezét csitítóan a férfi. – Inkább
táncoljunk! – javasolta.
Egyik tenyerét a lány derekára csúsztatta, másikkal átfogta a
kezét, és olyan ragyogó mosolyt villantott rá, hogy annak nyomban
nagyot dobbant a szíve, és elöntötte a melegség. Felvették a keringő
ritmusát, s attól fogva csak a zenére figyeltek. Olyan összhangban
pörögtek-forogtak, hogy többen is megcsodálták őket anélkül, hogy
tudtak volna róla.
A tánc végén Nick stílszerűen kezet csókolt, és újabb szívdöglesztő
mosollyal jutalmazta.
– Csak még egyet… – alkudozott, ám Virginia hajthatatlan
maradt.
– Megmondtam, hogy csupán egyetlen számra táncolok veled!
– Kérlek…!
– Nem! – Hogyisne!
A klasszikus zenét egy jóval modernebb lassú szám követte, és
Ginnynek esze ágában sem volt Nickkel összesimulnia. Ha
megtennék, biztosan beindulnának a találgatások, hogy vajon mi
van, és mi nincs közöttük! Meglehet, a férfinak szüksége van a
magánéletének védelmére, de neki is.
Csakhogy Nick ekkor hirtelen magához rántotta, és szája lecsapott
a lányéra.
Virginia annyira meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett.
Egy percig teljesen átadta magát a szenvedélynek, hiába, a férfi
mesterien csókolt, minek hatására az is kiröppent a fejéből, hol
vannak tulajdonképpen. Nem látott, nem hallott semmit, kizárólag
Nick létezett és ő.
Ám a varázslat egyszeriben véget ért: felocsúdott, eszébe jutott,
hol van, és akkor erőszakkal próbált szabadulni. A férfi tüzes ajkától
sikerült is, de az öleléséből nem.
– Táncoljunk! – suttogta Nick, amint észrevette a haragos
szikrákat a lány szép kék szemében. Ginny lopva körülnézett, és
pirulva állapította meg, hogy viharos csókjukat épp elegen látták
ahhoz, hogy a pletyka beinduljon. Elmondhatatlanul dühös volt a
férfira. – Meg ne próbáld! – hallotta Nick figyelmeztető hangját.
– Micsodát? – csikorgatta a fogát Ginny.
– Ha most elrohannál, csak témát szolgáltatnál a
pletykafészkeknek.
– Miért? Te nem azt tetted, amikor megcsókoltál?
– Belátom, hiba volt. Éppen ezért ne tetézzük újabbal. Mellesleg
nem is engedném, ismét megcsókolnálak.
– Hát ez remek! – mérgelődött Ginny. – Az nem lenne újabb
adalék, vagy az nem számít, mert te csinálod? Hát figyelmeztetlek,
Nick Donovan, hogy nem csak a te jó híredre szükséges vigyázni,
hanem az enyémre is. Ha netán elfelejtetted volna, van egy fiam,
akire tekintettel kell lennem.
 – Igazad van, Ginny, sajnálom – vágott bűntudatos képet a férfi. –
Tényleg elfelejtettem. De annyira kívánatos voltál, ahogy ott álltái,
hogy egyszerűen képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, muszáj
volt megcsókolnom téged!
– És Cole minden további nélkül elnézi neked, hogy bárkit
megcsókolj, akit kívánatosnak találsz? – érdeklődött Virginia
gúnyosan.
– Aha.
– Nos lehet, hogy ő elnézi, én ellenben nem! Az én gyomrom nem
veszi be, hogy egyszer őt csókold, máskor meg engem! Elég volt a
kisded játékaidból, Nick, egyszer s mindenkorra hagyj engem békén!
– kiáltotta felháborodva, azzal kiszakította magát az öleléséből és
elrohant.
Nick szomorúan nézett utána. Sikerült elérnie, amit akart: Ginnyt
vérig sértette, megundorodott tőle, és ismerte már annyira, hogy
tudja, egyhamar nemhogy vonzódni nem fog hozzá, de még csak
szóba sem áll vele.
Mélységesen sajnálta a dolgot, már csak azért is, mert nem csupán
a lányt kedvelte meg, hanem a fiát is, ám az adott helyzetben ezentúl
vele sem találkozhat. Virginia pusztán bosszúból sem engedné.

Olivér Cooper a svédasztalnál válogatott a finomabbnál finomabb

falatok között, és annyira belemerült eme fenséges foglalatosságba,
hogy véletlenül nekiütközött valakinek.
– Bocsánat – kért elnézést tüstént, ám amint ránézett az illetőre, a
lélegzete is elállt. – Ne haragudjon, de… emlékeztet valakire. Nem
találkoztunk mi már valahol?
– Olivér…? – pillantott rá az asszony bizonytalanul.
– Doris… ? Doris Miller? Tényleg te vagy az?
– Hát igen – mosolygott a nő zavartan. – Az idejét sem tudom,
mikor láttuk egymást.
– Bizony – helyeselt a férfi nagyon régen volt. Egyébként
megkérdezhetem, hogy kerülsz ide?
– Ismerem a menyasszonyt és a vőlegényt, ők hívtak meg.
– Ők ugyanis nem szégyellnek úgy, mint a feleséged!
– Egyedül jöttél?
– Nem.
– A lányoddal?
– Tulajdonképpen nem. Rose néhány hónapja New Yorkban tanul
és dolgozik, tőlem függetlenül van itt, én a vőlegényemmel
érkeztem.
Olivernek leesett az álla.
– Menyasszony vagy?
– Igen – emelte fel a kezét Doris büszkén. Gyűrűsujján csodaszép
jegygyűrű csillogott nem túl hivalkodó, de igen mutatós gyémánttal
ékesítve.
– És ki a vőlegény? – tudakolta a férfi alig lelve a hangjára. A hír
alaposan meglepte.
– Lehet, hogy ismered – hallotta sógornője hangját –, Simon
Wintersnek hívják.
– Komolyan mondod? – képedt el Olivér. Nahát! A szürke kisegér
Doris, meg a gazdag, egykori sztárügyvéd! Ki hitte volna? –
Gratulálok! – tette hozzá kissé megkésve.
– Köszönöm.
– Egyébként Anna is itt van. Nem akarsz találkozni vele?
– Azt hiszem, inkább nem. Nem szeretnék botrányt Alexandra és
Jason eljegyzésén:
– Én sem – értett egyet Olivér –, de nem gondolom, hogy
tartanunk kellene tőle. A nővéred sokat változott, már nem olyan,
mint régen.
– Azért nem árt az óvatosság.
– Ez igaz. Mindazonáltal úgy vélem, már ideje volna fátylat
borítanotok a múltra, elvégre testvérek vagytok. Édestestvérek.
– Annak idején sem én kevertem meg a dolgokat, nem én
fordítottam Anna ellen a szüleinket.
– Igen, tudom – sóhajtott nagyot a férfi ám a múltat nem lehet
meg nem történtté tenni, a jelenbe viszont van beleszólásod. Gyere,
kísérj el, váltsatok néhány szót! Ha most nem teszed meg, később
szemrehányásokkal illeted magad. Tudom, a nejem nem könnyű
eset, de legalább próbáld meg!
– Valami baj van, drágám? – lépett hozzájuk Simon Winters.
– Nem, nincs semmi. Engedd meg, hogy bemutassam a
sógoromat, Olivér Coopert – a kölcsönös bemutatkozás után Doris
folytatta. – Épp arra akar rávenni, hogy menjek vele, és beszéljek a
nővéremmel.
– Jó ötlet – állapította meg Simon –, de elkísérlek. Mialatt
Annához igyekeztek, Olivér azt kérdezte:
– A lányod hogy kerül ide?
– Ismeri a jegyespárt, őt is meghívták. Itt van valahol a közelben,
nemrég még Tommal táncolt.
Tom Fraserrel. Ismered?
– Igen. Nagyon rendes gyerek.
– Szerintem is. És nagyon szereti Rose-t.
– Együtt járnak? – döbbent meg Olivér. Egyik ámulatból a
másikba esett. Nem elég, hogy Doris az egyszerű farmer után
sztárügyvédet fog magának, még a lánya is meghódítja a város egyik
legpartiképesebb fiatalemberét! Biztos volt abban, hogy ezek után
Annának sem lesz kifogása a húga és az unokahúga ellen.
Ismerve mérhetetlenül sznob nejét, azon sem csodálkozott volna,
ha szívélyesen fogadja őket, mi több meghívja a házukba.
– Na igen – felelte némi szünet után Doris –, így mondják ezt
manapság.
– Akkor mindketten bevallhatjátok, hogy szerencsések vagytok.
– Valóban nincs okunk panaszra.
Közben egyre közelebb értek Annához, aki még mindig Mrs.
Blake-kel fecsegett, és Dorisnak liftezni kezdett a gyomra.
Mintha csak megérezte volna növekvő feszültségét, Simon az
asszony vállára tette a kezét, és többé el sem engedte – ezzel is
jelezve, hogy ott áll mögötte megingathatatlan kősziklaként, és
számíthat rá.
Ezalatt Olivér azon töprengett, vajon jó ötlet volt-e sógornőjét
magával csalnia. Az biztos, hogy Anna rengeteg bűnt követett el a
húga ellen, de talán mégsem szerencsés éppen Mrs. Blake
jelenlétében szembesülniük egymással. Az öregasszony betöltötte a
hetvenet, ám még mindig kiváló egészségnek örvendett, és a
rossznyelvek szerint a pletyka éltette, a botrányoktól meg egyenesen
lázba jött, és tüstént húsz évet fiatalodott.
Másfelől viszont akár a neje, akár nem – ha botrány lesz –, Anna
csak azt kapja, amit megérdemel.
Mindig sajnálta sógornőjét. A szülők és a nővére alaposan
kitoltak vele, de neki sem ideje, sem ereje nem volt ahhoz, hogy
megvédje. Még a végén rásütötték volna, hogy a szeretője.
Az egyetlen, amit tehetett, hogy megengedte a lányának, hogy
titokban időről időre telefonálhasson Rose-nak. Jól tudta, mennyire
hiányzik neki a testvér, és Rose afféle testvérpótló szerepet töltött be
az életében.
Minthogy a felesége szívesebben foglalkozott a galériával, mint
pelenkázással, lányuk születése után nem szorgalmazta, hogy legyen
még egy gyermekük. Be kellett látnia, hogy Anna nem az a
kimondott anyatípus, noha Ginnyt a maga módján szerette, ám
időnkénti túlkapásait a nevelésben nem volt könnyű ellensúlyozni.
Neki pedig bőven elég volt a hivatása mellett a nejével
szembeszállni, hogy megvédje Virginia lelkét.
Nos, az évek gyorsan teltek, ám a két lány barátsága megmaradt,
és sikerült elérniük, hogy Anna soha ne jöjjön rá: az unokatestvérek
tartják a kapcsolatot.
Olivér biztos volt abban, hogy Virginia most is mindenről tud;
kizárólag azért neheztelt rá, mert őt semmibe sem avatta be.
Ugyanakkor gyanította, hogy azért, mert nem akarta felizgatni.
Anna annyira belemelegedett a pletykálkodásba, hogy egy ideig
észre sem vette őket. Egyszer azonban hirtelen megfordult, a férjére
nézett, majd tekintete a mellette bandukoló nőre tévedt.
Elsápadt.
Egy pillanatra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, újra a felé tartó
nőre nézett, de újra csak ugyanazt látta, nem képzelődött – Nézd
csak, kedvesem, kibe ütköztem a szó szoros értelmében a
svédasztalnál! – újságolta Olivér olyan lelkesen, mintha legalábbis
neje legjobb barátnőjébe botlott volna.
– Látom – jelentette ki Anna, és kritikus szemmel mérte végig rég
nem látott testvérét. – Szervusz, Doris! Hogy kerülsz te éppen ide?
– Hát… csak úgy beszédültem az utcáról! – vágta rá az asszony.
Maga sem tudta, milyen fogadtatást várt, ám ez a hűvös, közönyös
hang, a lekicsinylő, de vizsla pillantás rögvest felbosszantotta. Olivér
mondhat bármit, Anna nem változott Igaz, nem kiabált – lehet, hogy
már ennek is örülnie kellene?
– Jól vagy, anyu? – termett mellettük hirtelen Rose, nyomában
Tommal. Anna tekintete ide-oda cikázott, próbálva felmérni
közöttük a kapcsolatot.
– Igen, drágám, jól – kényszerített mosolyt az arcára Doris.
– S ha már ilyen szépen összejöttünk, hadd mutassam be a
lányomat, Anna! Rose, ő a nagynénéd.
– Jó estét – köszönt a lány kissé mereven. Nem tehetett róla, de
rögtön eszébe jutott az asszony összes, ellenük elkövetett bűne, s
ahogy most ott állt, szálfaegyenesen, gőgösen, drága ruhájában,
alaposan felékszerezve, valahogy nem keltette fel a rokonszenvét.
Anna fensőbbséges ábrázattal tetőtől talpig végigmérte, majd
arckifejezése megenyhült.
– Szép lány lett belőled, Rose Miller. S ha megkérhetlek, ne
magázz, elvégre rokonok vagyunk.
Biztosan nem emlékszel már rám, de amikor kicsi voltál,
néhányszor találkoztunk.
– Rémlik valami – felelte Rose, ám Anna már nem is figyelt rá.
Sem a húgára.
Figyelmét a férfiak keltették fel, és szigorú vonásai szemvillanás
alatt megváltoztak. Ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, és hófehér
gyöngyfogait Tomra villantotta, miközben kérdőn vonta fel a
szemöldökét.
– Tom Fraser vagyok, asszonyom – felelt a ki nem mondott
kérdésre a férfi Rose barátja.
– Nagyon örvendek, Mr. Fraser – villantott rá újabb mosolyt
Anna, de még ez sem tudta elrejteni az arcán átsuhanó csalódást.
– Rose barátja? – ismételte.
– Igen, asszonyom, ö és én szeretjük egymást.
– Értem. Hát akkor… gratulálok. Az unokahúgom nagyon szép
lány.
– Szerintem is – mosolygott a férfi Rose-re olyan észvesztően,
hogy az elpirult.
Anna elfordult tőlük, újabb, még fényesebb mosoly terült szét az
arcán, amit a húga mögött csendben álldogáló férfinak szánt.
– Mi még nem ismerjük egymást – kezdte lassan bár sokat
hallottam önről. Anna Cooper vagyok.
– Engedelmével Simon Winters – hajolt meg a férfi
szertartásosan de bármit is hallott rólam, ne higgyen a rosszízű
pletykáknak!
– Rendben, Mr. Winters, ám egyszer feltétlenül el kell jönnie
hozzánk, és mesélnie néhány izgalmas történetet. A pályafutása
során biztosan sok ilyennel találkozott – mondta Anna, és újabb
ragyogó mosoly volt az ügyvéd jutalma.
Nem, nem, ez már egyenesen csábmosoly volt – javította ki magát
Doris bosszankodva. Te jó ég! A nővére flörtöl Simonnal, mindenki
szeme láttára!
Kíváncsian pillantott sógorára, vajon mit szól hozzá, ám Olivér
arca semmit nem árult el gondolataiból. Továbbra is mosolyogva
szemlélte az eseményeket, és vagy nem vette észre neje viselkedését,
vagy nem akarta.
– Köszönettel elfogadom a meghívást – szólalt meg Simon –, bár
ezt még meg kell beszélnem a menyasszonyommal.
– ön vőlegény? – döbbent meg Anna.
– Bizony. Méghozzá nagyon boldog vőlegény!
– És ki a szerencsés ara?
– Itt áll ön előtt, asszonyom. Doris az én menyasszonyom, és
végtelenül boldog vagyok, hogy öt év várakozás után végre igent
mondott.
Anna úgy állt ott, mint akit leforráztak. Hogy az ő buta,
jelentéktelen húgának ekkora szerencséje legyen! Csak tátogott, akár
a hal, egy hang sem jött ki a torkán.
– Nahát, milyen romantikus! – kiáltotta ekkor Mrs. Blake, aki
eddig csendben, de annál nagyobb élvezettel kísérte figyelemmel a
fejleményeket.
Annát mindig szívtelen, fennhéjázó, számító, gőgös, sznob
teremtésnek tartotta, aki azért törölte a fontos embereket
tartalmazó listájáról a saját húgát, mert egyszerű farmerhez ment
feleségül. Hallott a tragédiáról is, ami Dorist érte, és rendkívül
felháborítónak találta, hogy a szülei nem segítettek, amikor
megtehették volna. S végül még ki is tagadták, miközben Anna
galériáját anyagilag támogatták. Mrs. Blake rendkívül jól értesült
volt a felső tízezer kényes dolgairól, noha ő maga sem volt szegény,
de arra mindig büszke volt, hogy az ő pénzéhez nem tapadnak
titkolni való ügyletek. – Remélem, ezentúl nem dugdossa a húgát,
Anna, drágám! Simon Winters menyasszonyaként már igazán nem
kell szégyellnie. Sem Őt, sem a lányát, hiszen az ifjú Tom Fraser sem
akárki. Mindannyian beleillenek az ön igényes köreibe. Csupán attól
tartok, hogy mostantól a lányát fogja vidékre száműzni, mert
akárhonnan nézzük, nem vitte sokra. Nincs diplomája, se munkája,
és – legyünk őszinték! – megesett a lelkem.
– Virginia a lányom, és sehová sem fogom száműzni – felelte
Anna fogcsikorgatva.
– Doris pedig a húga, Rose az unokahúga. Rokonok mind,
egyiküket sem lett volna szabad megtagadnia, amiért nem vitték
sokra. Szégyen és gyalázat, amit művelt velük!
– Jaj, fogja már be a száját! – ripakodott az öregasszony¬ ra
Anna. Most, hogy ő lett a szenvedő alanya éles nyelvének, egyenesen
a pokolba kívánta.
Minthogy a csoportosulás egyre bővült körülöttük, Doris a
legszívesebben felszívódott volna, ám ahhoz már túl nagy volt a
tömeg, hogy észrevétlenül távozhasson.
 Simon viszont mögötte állt, és azt suttogta a fülébe:
– Ne fuss el, drágám, tarts ki még egy kicsit! Túl kell ezen esni.
Ekkor érkezett oda Virginia, nyomában Alexandrával és Jasonnel.
– Jaj, Ginny, de jó, hogy jössz! – kiáltotta örömmel Anna. – Gyere
közelebb, kislányom, szeretnélek bemutatni valakinek.
A kíváncsiskodók utat engedtek neki, és Virginia hamarosan
szemtől szemben állt Rose-zal.
– Kinek akarsz bemutatni, anyu?
– Ez a gyönyörű szép ifjú hölgy az unokahúgod, a mellette álló
asszony pedig a nagynénéd.
Biztosan nem emlékszel rájuk, sok éve nem találkoztunk.
– Nagyon tévedsz.
– Hogyan?
– Nos, az igaz, hogy Doris nénivel csupán az elmúlt héten
találkoztam, Rose-zal ellenben többször is az utóbbi hónapokban,
mert itt tanul és dolgozik. Az igazság az, hogy mi mindig tartottuk a
kapcsolatot.
– Micsodaaaa…?
– Sajnálom, anya! Te haragudtál meg a testvéredre, nem én, ezért
aztán semmi okát nem láttam, hogy ne beszéljek velük. Időnként
felhívtam őket, és kitárgyaltuk életünk alakulását.
– De… de hiszen még egész kicsi voltál! – dadogta az asszony.
– Annyira azért nem, és… – hirtelen elhallgatott, tekintetével az
édesapját kereste, s amikor megtalálta, Olivér alig észrevehetően
bólintott. – És… apu is segített.
– Az apád…? Olivér! Mit műveltetek a hátam mögött?!
– Semmi büntetendőt, és jobban tennéd, ha a dühöngés helyett
inkább a húgodat próbálnád megbékíteni.
 Anna elvörösödött.
– Bocsáss meg, Doris! – nézett hűvösen testvérére, majd
pillantását körbehordozta a köréjük gyűlt embereken. – S miután jó
időre elegendő témát szolgáltattunk önöknek – ha megbocsátanak
–, én most hazamegyek, rosszul érzem magam – jelentette be, majd
hátravetve a fejét, büszke tartással elmasírozott. Olivér követte.
Virginia elsírta magát.
– Ne haragudj rá, Doris néni! Anyától még ez is nagy szó, képtelen
az igazi, őszinte bocsánatkérésre.
– Semmi baj, drágám, nem haragszom.
– Te sem, Rose?
– Persze, hogy nem.
– Akkor kérlek, gyere el hozzám! Természetesen nem ma este,
hanem, mondjuk, a jövő héten.
– Oké, elmegyek.
– Köszönöm. – Virginia ekkor a jegyespárhoz fordult.
– Annyira sajnálom! – hüppögte könnyek között. – Teljesen
elrontottuk az ünnepeteket.
– Ugyan, ne butáskodj! – legyintett Alex, és magához ölelte.
– Még tartozol egy vallomással – suttogta a fülébe.
– Vallomással…? – értetlenkedett Ginny.
– Bizony ám! Hiszen a bátyám megcsókolt!
– Jaj, hagyj engem Nickkel!
– Csak nem vesztetek össze?
– De igen.
– Majd kibékültök.
– Nem!
 – Ugyan már, Ginny, láttam, amit láttam! Ahogy ti táncoltatok…
– Nincs közöttünk semmi, ha netán erre céloznál, és nem is lesz!
– Pedig szívesen áldásom adnám rátok – nevetett Alex.
– Na jó, nem mondok többet, csak ne húzd fel magad!
– Szeretnék hazamenni. Kérlek, Alexandra, hívj nekem taxit!
Anyáék már biztosan elmentek.
– Felesleges, majd én hazaviszlek – szólalt meg egy jól ismert
férfihang a hátuk mögött. Időközben eltávolodtak a
csoportosulástól, ami amúgy is kezdett felosztani, miután a
„műsornak” vége lett.
Egyszerre fordultak meg.
Alex felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett hol egyikükre, hol
másikukra. Bátyja és barátnője között szinte sistergett a levegő.
Virginia gyilkos pillantást vetett Nickre.
– Nem! Majd a taxi hazavisz.
– Ne viccelj, Ginny, szombat este van, ilyenkor nehéz taxit találni
Amellett… nos… szeretnék beszélni veled.
– Én nem.
– Kérlek!
– Mi is indulni készülünk – csatlakozott hozzájuk Rose és Tom ha
gondoljátok, elvihetjük Virginiát – ajánlotta fel a férfi.
– Nem lesz rá szükség – szögezte le Nick mert Ginnyt én viszem
haza! Van egy ügyünk, amit feltétlenül tisztázni akarok! De azért
kösz, Tom.
A férfi bólintott, majd Alexandrához fordult.
– Még egyszer gratulálunk, ám ha nem haragszol, elmegyünk.
– Talán nektek is van egy ügyetek, amit feltétlenül tisztáznotok
kell? – kérdezte a menyasszony vidáman kuncogva.
 – Bizony, van – felelte Tom komoly képpel.
– Megkérdezhetem, mi az?
– Szó sem lehet róla! – háborodott fel a férfi.
– Ne is mondj semmit, úgyis kitaláltam – nevetett Alexandra.
Tom is elnevette magát, miközben mutatóujjával játékosan
megfenyegette, végül a fiatalok távoztak.
A vendégek létszáma lassan fogyatkozott, de még így is maradtak
elegen, hiszen éjfél sem volt A svédasztalt újra és újra feltöltötték
finomságokkal, és a meghívottak gyakran látogatták.
Tom a bérelt limuzin sofőrjének a saját lakása címét mondta be,
majd kényelmesen hátradőlt az ülésen, és magához ölelte a lányt.
 12. FEJEZET

Rose még sosem volt Tom lakásában, és most kíváncsian nézett

körül. A férfi udvariasan megmutatott neki mindent, majd hellyel és
itallal kínálta.
– Egészségedre! – nyújtotta át a poharat. Egyetlen korty konyakot
ittak. – Nem vagy éhes?
– Nem is tudom.
– Van sült csirke meg saláta.
– Nem hangzik rosszul.
– Akkor együnk! – állt a lány elé, és felhúzta a fotelból.
A konyha szintén nagyon tetszett Rose-nak, mindenféle gépekkel
felszerelték, tiszta volt, tágas, és csodálatos meghittséget árasztott.
– A csirkét hidegen vagy melegen kéred? – tudakolta Tom.
– Lehet, hogy nem ártana kicsit felmelegíteni a mikróban – vélte a
lány.
– Oké, akkor felmelegítjük.
Közösen készítették elő a kései pótvacsorát, megterítettek, majd
asztalhoz ültek. A partiról beszélgettek közben, felmerült Anna
Cooper neve is, aztán Virginia meg Nick csókja, tulajdonképpen
minden, ami az este folyamán történt.
Miután éhségüket csillapították, elpakoltak maguk után, majd
Tom így szólt:
– Akarsz fürdeni?
– Szívesen letusolnék.
– Akkor menj előbb te, utána én következem. Mi tagadás, tánc
közben megizzadtam. Férfiasán bevallom, hogy ellustultam, talán
tényleg ideje lenne nekifogni némi sportolásnak.
– Ha edzésben tartod magad, az nagyon egészséges – jegyezte
meg Rose bölcsen.
– Hiszen edzésben tartom én magam – vágta rá Tom hamiskásan.
– Nem úgy gondoltam! – csattant fel a lány.
– Jól van, kicsim, ne dühöngj! Inkább gyere ide – tárta szét a
karját a férfi. – Egész este erre vágytam – mormolta, miután Rose
teljesítette a kérést, és hozzábújt. Tom végigcirógatta az arcát, aztán
az ajkára hajolt és megcsókolta. Mikor azonban kezdett túl
szenvedélyessé válni a dolog, hirtelen elengedte.
– Fürdeni akartál, hát siess! – szólt érces hangon. – Törülközőt
találsz a polcon meg tusfürdőt is, és egy köntöst a fogasra akasztva,
de mielőtt azon kezdenél rágódni, vajon kié volt, kijelentem, hogy
senkié, neked vettem. Másra nem lesz szükséged, ne is próbálj
felöltözni. Na most tűnj el, mielőtt meggondolom magam!
Rose pirulva sietett ki a konyhából. Egyfelől idegesítette, hogy
tudta, mi fog történni, másfelől viszont a várakozás izgalma is
elfogta. Végül is nem szűz lány már, s jó ideje ábrándozik arról, hogy
a férfi a szeretője lesz. Most végre átélheti, milyen egy tapasztalt
pasas az ágyban.
Tom a hálószobába sietett, beállította a CD-lejátszót, az éjjeli
lámpát a földre tette, hogy ne legyen olyan világos, aztán tálcára
pezsgőt, ásványvizet és két poharat készített.
Az ágyneműt még reggel kicserélte frissre, gondoskodott róla,
hogy a fürdőben tiszta törülközők sorakozzanak, letakarította a
tükröt, kifertőtlenítette a kézmosót és a vécét. A takarítónője egy
héten csak egyszer jött hozzá, szerdánként, ezért kénytelen volt saját
kezűleg végezni egy gyors takarítást, minthogy az asszony
szombatonként nem ért rá.
Nagyon remélte, hogy mindenre gondolt, és nem vívja ki a lány
undorát egy elöl felejtett koszos holmi vagy bármi más.
Igazából sosem volt túlságosan rendetlen, a környezetére
ugyanolyan kényes volt, mint a külsejére és minden másra.
Ezért nem restellte a porszívót használni, ha úgy adódott, sem a
felmosópamacsot, s ha kellett, el is mosogatott. A ruháit sem ott
vetette le, ahol éppen az eszébe jutott, és nem gyűjtötte a szoba
sarkában az üres sörös- vagy kólásdobozokat.
Néha azonban előfordult némi hanyagság, ha túl sokat dolgozott,
ám jól tudta, hogy a nők mennyire háklisak az ilyesmire.
Időközben Rose végzett, és fehér köntösében, kezében a ruháival
beóvakodott a szobába.
– Várj, adok egy vállfát, arra akaszd fel! – mutatott a gyönyörű
ruhára. – Helyezd magad kényelembe, ha akarod, nézd a tévét, de
figyelmeztetlek, hogy gyorsan végzek.
– Oké – nyögte a lány, és elfordult, hogy elrendezze a ruháját a
vállfán.
Tom elvonult, s minthogy már halkan szólt a zene, Rose nem
kapcsolta be a tévét, inkább leült az egyik fotelba, s a kezébe vett
díszpárnát átölelve próbált lazítani. Végtelenül feszült volt. Becsukta
a szemét és az andalító zenére összpontosított.
Pár perc elteltével aztán gondolt egy nagyot, visszatette a párnát a
helyére, és végignyúlt a széles ágyon. Köntösét gondosan elrendezte,
és várta, hogy végezzen a férfi.
Tom szintén köntösben tért vissza, tisztán, illatosan.
– Kérsz valamit inni? – állt meg az asztalnál habozva.
– Csak egy kis ásványvizet – felelte Rose, és majdnem elnevette
magát. Nocsak! A tapasztalt szerető is ideges?
– Pezsgőt?
– Most nem kívánom. Baj?
 – Dehogy. Oké, akkor ásványvíz – ismételte a férfi, és kitöltötte a
pohárba. A lány ivott két kortyot, majd letette az éjjeliszekrényre. –
Még valamit?
– Kösz, semmit – rázta meg a fejét Rose. – Legfeljebb téged –
tette hozzá Tom felé nyújtva a karját.
– Engem… – ismételte a férfi meglepetten, de szemvillanás alatt
túljutott rajta, és tekintete nyomban felszikrázott.
Mintha varázsszó lett volna, a kínos feszültség feloldódott
közöttük, és Tom megrészegülve az ágynál termett, s a lány fölé
hajolt.
– Szentséges ég, mióta várok erre! – nyögött fel rekedten, s a
következő pillanatban forró csókban forrtak össze.
A férfi végigsimogatta és -csókolta a formás testet, olyan
pontokon is izgató bizsergést ébresztve, amikről eddig Rosenak
sejtelme sem volt. Időnként abbahagyta, s csak nézte őt, tekintetével
cirógatva, áhítattal és hitetlenkedve, hogy végre itt van teljes
valójában, és nem csupán álmodja az egészet.
– Egek! – ült fel Tom, és olyan észveszejtő mosolyt villantott rá,
hogy a lánynak hirtelen nagyon melege lett. – El sem tudod
képzelni, hogy az utóbbi időben hányszor álmodtam, hogy itt fekszel
mellettem! Alig bírtam a munkámra figyelni, kezdtem becsavarodni.
A munkatársaim nemegyszer a szememre vetették, hogy egyre
elviselhetetlenebb vagyok, és ideje lenne találnom valami
elfoglaltságot, amivel levezethetem a feszültséget.
Rose is felült, és a férfira mosolygott.
– De most itt vagyok, ez már nem álom.
– És hihetetlen gyönyörűség megérinteni a bőrödet.
– Én is élvezem, ha simogatsz, ám azt is, ha én teszem ugyanezt –
vallotta be, és végighúzta tenyerét Tom széles mellkasán, ujjai
lefutottak a hasára, s talán bizony tovább is merészkednek, ha a férfi
el nem kapja a kezét egy hörgő hang kíséretében.
Ledöntötte az ágyra, és szája újra lecsapott a csábító ajkakra.
Szenvedélyes játékuk tovább folytatódott, míg végül mindketten
reszkettek a vágytól, ám ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor
éreztek, amikor testük összeforrt.
Rose életében először élte át a teljes gyönyört, és olyan végtelen
szerelemmel nézett a férfi szemébe, hogy annak a megindultságtól
gombóc nőtt a torkában. Beszéd helyett apró csókokkal hintette tele
a lány arcát, szemét, száját.
– Ó, istenem – sóhajtotta remegő hangon. – Édesem, drágám,
annyira… csodálatos vagy – suttogta, de nem várt választ, csak
csókolta, csókolta, ahol érte, s közben magában ezt gondolta:
Ugye, nem mész vissza Lenox Citybe? Ugye, örökre velem
maradsz? A feleségem leszel, és szülsz nekem egy-két gyereket?
Persze, csak néhány év múlva, mert önző vagyok, és egy ideig
kizárólag magamnak akarlak!
Nem mondta ki a szavakat, nem merte megtenni, mert nem
akarta elijeszteni a lányt, és rettegett, hogy Rose visszautasítja. Hogy
sosem költözik New Yorkba végleg, soha nem lesz a felesége, és
végképp nem szül neki gyerekeket, mert még mindig csupán gazdag
playboynak tartja, és nem képes bízni benne. S hogy kizárólag a
tapasztalt szeretőre vágyik, semmi többre.
Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a sötét gondolatokat.
Magához ölelte a kimerültségtől már félig alvó Rose-t, és gondosan
betakargatta.
Valaha azt képzelte, szeretett egy lányt, aki csúnyán becsapta, de
az semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. Védeni akarta Rose-t,
oltalmazni, kényeztetni, megmutatni neki egy szebb világot, mint
amit eddig ismert, mint amiben eddig része volt.
Mindig mosolyt látni az arcán, és soha bánatkönnyet a szemében.
 Virginia engedett a késztetésnek és hagyta, hogy elnehezülő
szemhéja eltakarja előle a világot.
Kimerült volt, s a kocsi lágy ringása könnyedén elálmosította.
Talán még aludt is néhány percet, ám azután felriadt, és kinyitotta
a szemét. Nick a vezetésre koncentrált, a lejátszóból halk zene szólt,
ő pedig kibámult az ablakon, még a beszéd is nehezére esett.
Ám hirtelen teljesen éber lett.
– Hová viszel? – vonta kérdőre a férfit. – Nem erre van a házunk!
– Tényleg? – vigyorgott rá Nick. – Jó, hogy szólsz, eddig észre
sem vettem.
– Ez egyáltalán nem vicces! – kiáltotta a lány. – Rettentően fáradt
vagyok, légy szíves, vigyél haza!
– Sajnálom, Virginia! De… de elhatároztam, őszinte leszek veled,
ezért meg kell hallgatnod!
– Nem lehetne holnap?
– Nem. Holnapra meggondolom magam, és továbbra is
hazudozni fogok. Cole egész este rágta a fülemet, és meggyőzött,
hogy el kell mondanom az igazat, azonban egyáltalán nem biztos,
hogy holnap is így érzek.
– Cole…?!
– Igen, Cole. Ne haragudj rá, hidd el, nagyon rendes ember!
– És mellesleg a szeretőd.
– Ebbe most inkább ne menjünk bele.
– Akkor áruld el, hová hurcolsz!
– Hamarosan megtudod.
– Hát veled aztán sokra megyek!
– Ne türelmetlenkedj, mindjárt ott vagyunk, és akkor minden
kérdésedre válaszolok.
Nick hamarosan bekanyarodott egy mélygarázsba, és beállt a
parkolóba. Aztán lifttel mentek tovább, végül egy folyosóra jutottak,
ahonnan a férfi egy lakás felé indult.
– Helyezd magad kényelembe! – javasolta, amint beléptek az
előszobába.
Nick meglepően otthonosan mozgott, Ginny gyanakodva figyelte,
amint italt tölt két pohárba.
– Kié ez a luxuskégli? – érdeklődött kíváncsian.
– Egy barátomé.
– Véletlenül nem Cole-nak hívják az illetőt?
– És ha igen?
– Egyetlen percig sem maradok tovább a kétségtelenül csinos kis
szerelmi fészketekben! – pattant fel a lány. – Felfordul a gyomrom
tőle!
– Nyugodj meg és ülj vissza! A lakás az enyém – felelte a férfi, és
egy hajtásra legurította a whiskyt.
– A tied? Nem is tudtam, hogy van lakásod a városban.
– Kevesen tudják.
– Miért? Netán itt találkozol a szeretőddel?
Nick sokáig nem válaszolt. Zsebre dugta a kezét, és járkálni
kezdett a hatalmas nappaliban.
Végül lecövekelt a panorámaablaknál, és a város fényeit bámulta.
– Nincs szeretőm – vallotta be végül alig hallhatóan.
– Hogyan?
– Jól hallottad, Ginny. Nincs szeretőm – ismételte meg a férfi.
Virginia döbbenten meredt rá.
– És akkor Cole kicsoda?
 – Cole Sinclair hosszú évek óta a barátom; olyan barátom, mint
neked a húgom.
– És ezt el is higgyem?
– Az az igazság, Virginia – kezdte lassan Nick –, hogy nem vagyok
homoszexuális. Sem biszex.
Heteroszexuális vagyok – vallotta be szomorúan. – Vagyis voltam
– javította ki magát keserűen.
– De… de akkor miért…? – dadogta a lány. – Miért hitetted el
velem, hogy a férfiakat szereted?
– Mert… mert azt gondoltam, így egyszerűbb.
– Egyszerűbb…? Micsoda?
– Egyszerűbb nekem. És neked is.
– De mi, az ég áldjon meg!?
– Egyszerűbb téged távol tartani tőlem. És magamat tőled.
– Ne haragudj, de nem értelek. Miért kell távol tartanod magadat
tőlem? Vagy engem magadtól, ha egyszer heteroszexuális vagy?
Nick hirtelen előtte termett, felrántotta a fotelból, és száját a
lányéra tapasztotta. Mohón csókolta, vad kétségbeeséssel, reszketve
a vágytól. Ám aztán váratlanul elengedte, és elhátrált tőle.
– Hát ezért – morogta, és dühösen a hajába túrt. – Mikor a nyár
elején felkerestelek, nagyon megleptél. Noha végtelenül mérges
voltam rád is meg a húgomra is, a közelséged felkavart, és meg
kellett állapítanom, hogy nagyon vonzó nő lett belőled. Attól fogva
gyakran gondoltam rád, és kívántalak. Persze, azelőtt is szép voltál,
de mintha a koroddal egyenes arányban a szépséged fokozódott
volna. Szinte megbabonázott a kisugárzásod, noha jól tudtam, nem
lehet köztünk semmi, mert reménytelen eset vagyok. Na, igen. Az
eszemmel tudtam, ám… ám hiába. Ráadásul észrevettem, hogy én is
hatással vagyok rád; hogy felkavarlak; hogy te is ugyanúgy vágysz
rám, ahogyan én is rád. Ezért ki kellett találnom valamit, mert nem
engedhettem ennek a vonzalomnak. S akkor te tálcán kínáltad
nekem a megoldást, amikor azzal vádoltál, hogy meleg vagyok.
– De miért kellett hazudnod? A bolondját járatnod velem?
– Azért, mert ha nem teszem, kiderült volna a titkom.
– Milyen titkod?
– Az én tizenöt éve féltve őrzött titkom – húzta el a száját
cinikusan a férfi.
– Na jó, de mi az? Vagy nekem sem árulod el? Ne csináld ezt,
Nick! Magyarázattal tartozol! Miért nem lehet köztünk semmi, ha
egyszer kölcsönösen vonzódunk egymáshoz? Miért tartod magad
reménytelen esetnek?
Nick nem felelt, teljesen magába zárkózott. Ismét a város fényit
bámulta, de Ginny biztosan tudta, hogy igazából semmit nem lát
belőle.
Miután egyre kínosabb csend telepedett a szobára, komolyan
kezdett aggódni, hogy a férfi megfeledkezett róla. Vagy talán – ami
még rosszabb – hirtelen meggondolta magát, és mégsem akarja
elárulni az igazságot.
Nézte Nicket, s a legszívesebben a háta mögé került volna, hogy
hozzásimuljon.
Kölcsönösen vonzódunk egymáshoz.
Alig akarta elhinni, hogy a férfi is így érez iránta. S ahogy
magában visszaidézte a szavait, végtelen öröm töltötte el, hiszen
tulajdonképpen felfoghatta úgy is, mint egyfajta szerelmi vallomást.
Nick keserves küzdelmet folytatott önmagával. Megint
elbizonytalanodott, hogy okos ötlet-e beavatni Virginiát a titkába;
megbízhat-e benne; s mi lesz, ha egyszerűen kineveti?
Másrészt viszont egyfolytában arra vágyott, hogy átölelje,
megsimogassa és csókolja azokat az érzéki ajkakat.
Cole azt mondta neki, hogy szerinte Ginny megértő partnere
lenne, és ha szereti őt, meg kell próbálnia, különben később
elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás gyötri majd, amiért gyáva volt.
Virginia képtelen volt tovább elviselni a csendet. Szinte már
fojtogatta, és attól tartott, hamarosan hisztériázni kezd, ha a férfi
nem beszél.
– Nick…? – szólalt meg bizonytalanul pont akkor, amikor a férfi
éppen elszánta magát a döntő lépésre: lesz, ami lesz, meg kell
próbálnia!
Lassan visszafordult, és a lányra emelte szomorúsággal telve szép
szemét. Mélységes fájdalmat tükröző arca láttán Ginny a
legszívesebben megölelte volna, mégsem mozdult. Nem merte
megtenni, nehogy mindent elrontson.
– Add szavadat, hogy amit most hallasz, köztünk marad,
bárhogyan is alakul a kettőnk kapcsolata! Hogy akkor sem árulsz el,
ha haragodban a legszívesebben megfojtanál!
– A szavamat adom, esküszöm! – emelte esküre a kezét a lány. –
És ebben bízhatsz, mert nem szokásom megszeg¬ ni. Emlékezz csak,
Nick! Alexandra is megesketett, és nem árultam el.
– Igen, tudom – futott át fanyar mosoly a férfi arcán. Pár percig
még vívódott, végül bólintott, és eltökélten mesélni kezdett. – Nos…
minden rendben volt velem mindaddig, míg az egyetemen egy
mérkőzés közben súlyos sérülés nem ért. Pontosabban több sérülést
is szenvedtem, az ellenfél nem kímélt, ám mind között volt egy, ami
maradandó károsodást okozott. Nyerésre álltunk, és ettől a másik
csapat teljesen bevadult.
– Igen, emlékszem, elég sokáig feküdtél kórházban. A lábad is
eltört, és a szüleid aggódtak, hogy majd nem folytathatod miatta a
sportot. Teljesen kétségbe voltak esve.
 – Na, igen. A lábam tényleg súlyosan megsérült, és féltek is, hogy
nem lesz tökéletes, ám a kétségbeesésüket egészen más okozta.
Amikor a verekedés kitört, és az egyik játékos dühében megrúgott,
az ágyékomat célozta meg, és a dolog olyan jól sikerült neki, hogy…
hogy… majdnem háremőrt csinált belőlem – vallotta be alig
hallhatóan.
Úgy tűnt, az emlék felidézése visszarepítette a múltba, talán még a
pokoli fájdalmat is újra érezte, mindenesetre arcát kezébe temette,
és jó ideig nem szólt.
Virginia azon tűnődött, vajon mit jelentenek a férfi szavai. Mi az,
hogy „majdnem”?
Borzasztóan szeretett volna segíteni neki, de sejtelme sem volt,
hogyan.
Noha elég jól ismerte a férfitest működését, azért akadtak
hiányosságai, elvégre nem volt orvos. Csupán azt tudta, hogy ha egy
férfi ott sérül meg, az mindenképpen iszonyú lelki traumát okoz.
Várt egy ideig, hogy Nick összeszedje magát egy kicsit, de aztán
győzött a türelmetlensége. Mindent tudni akart róla a legapróbb
részletekig, és eltökélte, hogy amennyiben módjában áll, segít neki.
– Mit… – törte meg a hosszúra nyúlt csendet, ám az idegességtől
alig lelt a hangjára. Újra nekiveselkedett. – Mit jelent az pontosan,
hogy… hogy „majdnem”? – Nagyon remélte, a férfi nem veszi zokon
a faggatózást.
Nick felemelte a fejét és elgyötörtén nézett rá.
– Ez azt jelenti, hogy… a férfiúi képességem harminc- vagy
negyvenszázalékos – felelte elfátyolosodó szemmel.
– És ez mit jelent a gyakorlatban? – faggatózott tovább Virginia. –
Bocsáss meg, de nem vagyok férfi, mindent én sem tudhatok.
– Semmi baj, Ginny. És igazad van, ezért egyértelműbben
fogalmazok. Nos, amíg a kórházban voltam, még az is kétséges volt,
hogy férfi leszek-e egyáltalán. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem.
– Jézusom – nyögött fel együtt érzőén a lány.
– Hát igen. Hogy őszinte legyek, miután megtudtam, először élni
sem akartam tovább – ismerte el a férfi. – Nem volt se vágyam, se
semmiféle testi reakcióm. Épp nekem, érted? – kiáltotta, és ismét
járkálni kezdett – Nekem, aki akkor már vőlegény voltam, és a
menyasszonyommal, Lindával azt terveztük, hogy amint befejezzük
az egyetemet, összeházasodunk! De aztán jött a sérülés, és… és
minden megváltozott Lindával szakítottam, semmi értelme nem volt
annak, hogy továbbra is a gyűrűmet hordja.
– És Linda minden további nélkül beleegyezett?
– Ó, az ördögbe is, Ginny! Hagyd a romantikus képzelgéseidet!
Oké? Linda gyönyörű volt és fiatal, huszonkét éves; annyi, mint én.
Nem várhattam el, hogy pátyolgasson, előbb-utóbb úgyis megcsalt
volna. Neki egy egészséges férfi kellett, nem egy nyomorék, aki
kielégíteni sem képes!
– De… akkor mi az a harminc-negyven százalék?
– Nos, az… A felépülésem után egy évvel csodálkozva vettem
észre, hogy felébredt a vágyam. Volt egy lány, aki megtetszett, és…
és megkívántam. Újra felkerestem az orvost, aki elmondta, hogy
sosem leszek teljes értékű az ágyban, csupán egy bizonyos
százalékban, aki érezhet vágyat, sőt időnként még arra is képes
leszek, hogy… hogy szeretkezzek egy lánnyal, ha nagyon tetszik, de…
de el kell fogadnom, hogy megesik, hogy épp a döntő pillanatban
lohad le a vágyam, és csődöt mondok. Azt javasolta, próbálkozzak
sűrűn, az „edzés” jót tesz. Csak azt felejtette el közölni, milyen
traumát okoz, ha csalódás ér. Ha a lány egyszerűen kinevet, és
cikizni kezd, amiért kudarcba fulladt az együttlét. S miután átéltem
ilyen megalázó helyzetet, feladtam, és többé nem próbálkoztam.
Újra sportoltam, aztán az egyetem befejezése után a munkába
temetkeztem, majd megint tanulni kezdtem.
 – És tényleg soha többé nem próbálkoztál?
– De igen, végül is fiatal voltam, nehezen fogadtam el a helyzetet,
és a vágy is megvolt. Igaz, évek teltek el közben, de néha
megpróbáltam. Apám másik városba küldött üzleti útra, s akkor
kihasználtam, hogy ott senki sem ismer, és nem fenyeget az a
veszély, hogy a dolog kitudódik, és az újságokba is bekerül. Meg is
tettem ennek érdekében minden óvintézkedést; más néven
mutatkoztam be, nem öltöztem drága holmikba. Hogy rövidre
fogjam: két táncosnőt meg egy pincérnőt szúrtam ki, természetesen
nem egyszerre, hanem összesen az elmúlt években. A táncosnőkkel
kudarcot vallottam, de a pincérnővel sikerült. Ez jót tett az
önérzetemnek, ám a két kudarc elkeserített, és végül megfogadtam,
hogy a szexet örökre száműzöm az életemből. Belevetettem magam
a tanulásba meg a munkába, s ha még mindig maradt némi erőm, és
vágyat éreztem, azt a sportba fojtottam. Csupán a fájdalommal nem
tudok mit kezdeni mind a mai napig, a veszteséggel, hogy nekem
soha nem lehet feleségem, családom, hiszen egyetlen egészséges nőt
sem kérhetek arra, hogy legyen a nejem, de ezentúl éljen szűzi életet.
– Azért van némi esély – jegyezte meg halkan a lány.
– A harminc-negyven százalékra gondolsz? Ne nevettess!
Egyetlen nő se bírja ki, hogy többszöri kísérletezés után egy évben
esetleg kétszer-háromszor, netán négyszer sikerül kielégítenem. És
nincs is jogom ilyet kérni. Azt viszont nem viselném el, ha
megcsalna. Marad az agglegényélet. A munka. Meg a súlyos teher
cipelése, hogy soha nem lehet családom.
– Cole tud róla?
– A szülemen kívül ő az egyetlen, mert… mert hasonló gondokkal
küszködik. Igaz, ő nem sérült meg, neki a stressz miatt vannak
problémái. A nők sorra hagyták el emiatt, most éppen mindenféle
terápiára jár, és azt mondja, hogy rengeteg férfi szenved ebben a
bajban a sok idegeskedés miatt. Nemcsak az öregek, de a fiatalok is.
 – Igen, erről már én is hallottam. Túl nagyok az elvárások, és
képtelenek megfelelni mindenhol. Bár ha jobban belegondolok,
manapság a nőktől is olyan sokat várnak el, hogyha azt valaki mind
teljesíti, akkor ő is joggal várhatja el a férfitól, hogy tökéletes legyen.
Ami, persze, képtelenség mindkét fél részéről. Az én véleményem
szerint egyébként vannak a szexen kívül más dolgok is, amik nagyon
fontosak egy kapcsolatban. Hidd el, hogy a jó szex sem ér semmit,
ha azon felül minden más rossz; ha nincsenek meg az emberi
értékek a partnerben. Lehet lepedőakrobata egy férfi, ha nincs
benne felelősségérzet, megértés, szeretet, tisztelet, figyelem, törődés
a másik iránt, nem ér semmit. A pusztán a szexre épülő viszony soha
nem tartós, házasságot pedig egyenesen őrültség építeni rá.
– De anélkül is esztelenség.
– Pedig vannak szexmentes házasságok.
– Lehetetlen.
– Attól még léteznek. Tudod, az évek múlásával csökkenhet a
vágy.
– És te ezt honnan tudod?
– Tapasztalat.
A férfi hitetlenkedve nézett rá.
– Tapasztalat? Netán a tied?
– Igen. Belátom, volt idő, amikor meglehetősen viharos életet
éltem, de – ha hiszed, ha nem – ez nem tartott sokáig, és soha nem
feküdtem le senkivel pusztán a sport kedvéért Valamit éreznem
kellett a másik iránt, mert különben nem ment. És mióta a fiam
megszületett, csak egyetlen kapcsolatom volt, és nem is tartott
sokáig.
– Csak egy?
– Igen. Bobby hároméves lehetett, amikor megtetszett egy férfi, és
végül engedtem a kérésének. Hogy őszinte legyek, csapnivaló volt az
ágyban, kizárólag magával törődött. Gyorsan véget is vetettem az
egésznek, mert nem érte meg a bűntudat, hogy nem vagyok a fiam
mellett.
– Hároméves lehetett – motyogta Nick kábultan. – Hiszen annak
már hat éve! Csak nem azt akarod mondani, hogy ennyi ideje szűzi
életet élsz?
– De igen.
– És hogy bírod?
– Meglepően jól viselem – ismerte el Virginia. – Sokkal jobban
hiányzik az, hogy odabújhassak valakihez, hogy érezzem a
közelségét, a biztonságot, a meghittséget, azt, hogy szeret, hogy
számíthatok rá, hogy nem vagyok egyedül a világban, mint maga a
szex. A magány sokkal rosszabb, mint szűzi életet élni.
– Ebben egyetértünk – mondta halkan Nick, és odasétált hozzá. –
Voltaképpen sokszor én is arra vágyom, amit te az imént felsoroltál.
De… Mégsem kérhetek meg valakit, hogy bújjunk össze, azonban
többre ne számítson.
– Miért nem?
– Mert kinevetnének.
Tekintetük összekapcsolódott, és sokáig úgy is maradt.
– Én nem nevetnélek ki – suttogta végül Virginia.
– Ne kísértsd a sorsot, Ginny – óvta Nick mert nagy csalódás
érne.
– Nem hiszem.
– Fel akarod áldozni magad?
– Nem érzem áldozatnak.
– Gyűlölöm, ha szánakoznak rajtam! – kiáltotta fojtott hangon a
férfi.
– Még véletlenül sem szánalom az, amit irántad érzek.
 – Hanem mi? – érdeklődött Nick, miközben már olyan közel
voltak egymáshoz, hogy ajkuk súrolta a másikét.
– Elképesztően vonzódom hozzád.
– És még?
– Ennyi nem elég? Meglepően sokat beszélsz, Nick Donovan,
inkább hallgass és csókolj meg!
Szeretem a szádat, és szeretem, ahogyan csókolsz.
A férfi felnyögött, és nem kellett neki kétszer mondani, a vágy
olyan erővel tombolt benne, mint a sérülése óta még soha. Vagy
annak előtte sem.
És azután nem gondolkozott többet.
Csak cselekedett ösztönösen, izzó szenvedélytől hajtva, ahogy a
lány is. Mégsem voltak a mozdulataik kapkodóak, inkább
megfontoltak. Nem siettek; lassan, de biztosan juttatták el egymást
az őrület határára.
Virginia nem mert szólni, nehogy a szavakkal mindent elrontson,
amikor megérezte, mennyire kívánja Nick. Teljesen rábízta magát,
hagyta, hogy ő diktálja a tempót.
– Meg… megpróbáljuk…? – kérdezte a férfi olyan érdes hangon,
hogy a lány alig értette.
– Igen – lehelte a nyakába. – De türelmes vagyok, és nem
szeretem a kapkodást. Nick eltolta magától, hogy a szemébe
nézhessen.
– Ha tudnád, hányszor elképzeltem, hogy mindent tudsz rólam,
és nem kell titkolóznom! Hogy az igazság tudatában is velem
maradsz… Hogy csókolózunk… Hogy nem vallo kudarcot…
– Csss… – tette az ujját a férfi szájára Ginny. – Erre most ne is
gondolj! Ha nem sikerül, majd sikerül legközelebb. Ne feledd,
milyen csodálatos, ha összebújunk és csókolózunk. Hogy itt vagyunk
egymásnak, és nem kell többé szenvednünk a magánytól.
– Ó, istenem – nyögött fel Nick elfúló hangon. – Ha tudnád,
mennyire szeretlek!
– Te szeretsz engem? – kérdezte Virginia hitetlenkedve.
– Hát persze, hogy szeretlek. És jó ideje arról ábrándozom, hogy a
feleségem vagy, Bobby meg a fiunk.
– Jaj, Nick! – kiáltotta a lány, de a meghatottságtól elcsuklott a
hangja. – Hiszen én is szeretlek, és én is erről álmodoztam.
– Olyan boldoggá teszel, szerelmem! – ujjongott a férfi és
felkapta. A hálószobában az ágy mellett a földre állította, de nem
engedte el. – Nem tudom, mi lesz az éjszaka kimenetele, azt
azonban kimondhatatlanul szeretném, ha összebújnál velem!
Meztelenül, hogy érezhessem a testemen a testedet, hogy
csókolhassalak és simogathassalak mindenhol. Megengeded?
– Lehet, hogy csalódást okozok – bizonytalanodott el Virginia.
– Te? – hökkent meg a férfi. – Nekem?
– Igen. Ne felejtsd el, hogy van egy fiam, és a terhesség
meglehetős nyomokat hagyott rajtam – vallotta be Ginny fülig
vörösödve.
Nick mérhetetlenül gyengéden nézett rá.
– Látni akarom mindet, hiszen ezek az anyaság jelei! Ne félj,
kicsim, biztos, hogy nem okozol nekem csalódást – szögezte le mély
meggyőződéssel, és lassan vetkőztetni kezdte. Kihámozta az estélyi
ruhából, a csipke fehérneműből, s végül ott állt előtte anyaszült
meztelenül.
Ginny hiába fürkészte a vonásait, nem fedezte fel rajta a
csalódottság, netán az undor jeleit. Ehelyett csodálattal mérte végig
többször is, és sötétkék szeme szinte feketének látszott a benne
lobogó szenvedélytől.
 – Gyönyörű vagy – suttogta a férfi és magához ölelte.
– Rajtad viszont sok a ruha – bátorodott fel a lány Nick csodáló
tekintete láttán, és vetkőztetni kezdte. A férfi meg csak tűrte, tűrte,
míg végül már ő is teljesen pucér volt.
Bár nem mutatta, a szégyenérzet őt is ugyanúgy elfogta, mint
Ginnyt. Igaz, sérüléseinek nem maradtak feltűnő nyomai, még is
kínosan feszengett, amikor a lány többször is végigmérte.
Ostobaság – szedte össze magát. Azelőtt egyáltalán nem volt
szégyenlős.
Csakhogy az már nagyon régen volt, és hosszú évek óta nem
mutatkozott meztelenül nő előtt.
Igaz, Virginia sem mutogatta magát senkinek évek óta, jutott az
eszébe, és lassan oldódni kezdett a feszültsége.
Elmosolyodott.
Valójában sokkal több bennük a közös, mint azt valaha is
gondolták volna!
– Nagyon szép tested van – állapította meg Virginia, aki nem
csupán úgy nézte, mint egy szerelmes nő, hanem mint festőművész-
palánta.
– És mit érek vele…?! – húzta el a száját megvetően Nick.
– Ne, édesem – kérte a lány. – Megbeszéltük, hogy nem
gondolunk a sérülésre, csak összebújunk. Megtehetnénk végre?
Kezdek fázni!
– Jézusom! Miért nem szóltál? – kérdezte szemrehányóan a férfi,
és feljebb kapcsolta a fűtést. S ha már ott volt a közelben, benyomott
egy cd-t a lejátszóba, majd visszament a lányhoz. Lehúzta a takarót a
széles franciaágyról és rámutatott – Gyere, kicsim, hadd öleljelek
magamhoz! Majd én gyorsan felmelegítelek.
Ginny mellbimbói olyan vigyázzállásba vágták magukat, akár a
katonák, és Nick alig tudta levenni a szemét róluk. El is határozta,
hogy az ágyban első dolga lesz megízlelni őket.
És azután megízlelte a lány testének minden pontját.
Módszeresen csókolta végig, de közben vissza-visszatért a csábító
ajkakra és a hetyke mellbimbókra, melyek mágnesként vonzották a
tekintetét.
Virginia folyamatosan érezte Nick izgalmát, de nem tett rá
megjegyzést, ő is simogatta a gyönyörű férfitestet, ahol érte, és
elégedettséggel töltötte el, ha Nickből hörgő hangok törtek fel.
Amikor a férfi végül ránehezedett, egy pillanatra megmerevedett.
Nem maga miatt, hanem Nick miatt aggódott. Amiatt, ha csődöt
mond, és ezért megint visszahúzódik a csigaházába. Aztán
elhessegette a gondolatot.
Mindegy, mi fog történni, ő már eddig is nagyon élvezte, amit a
férfi művelt vele, és eltökélte, hogy mindent megtesz annak
érdekében, hogy Nick is élvezze. Hogy ne érjen rá gondolkodni, mert
gyanította, hogy a férfit nem csupán a sérülés blokkolja, hanem a
lelki trauma is, amit a kudarcok okoztak. Volt elég tapasztalata
ahhoz, hogy képes legyen elterelni Nick figyelmét, és meg is tette.
A férfi teljesen elvesztette az önuralmát, többé eszébe sem jutott a
kudarc, kizárólag az imádott nő létezett, aki ezt a mérhetetlen
szenvedélyt ébresztette benne.
Addig izgatta, míg többé ő sem volt ura magának, testük egyesült,
és sikerült átélniük a frenetikus gyönyört, mely a két felet teljes
egésszé teszi.
 13. FEJEZET

Rose módszeresen csomagolt. Már csak alig néhány napja maradt

New Yorkban, és haza kellett utaznia Lenox Citybe.
A tanfolyamot elvégezte, és féléves szerződése is lejárt a
panzióban. Jól érezte magát itt, de mindig tudta, hogy nem marad
örökké. Sok mindent élvezett, amit a nagyváros nyújtott, ám a nagy
forgalmat, a nyüzsgést még mindig kimerítőnek találta.
Körbejárta a luxuslakást, és meg kellett állapítania, hogy már csak
az a holmija maradt elöl, amire még szüksége lehet a maradék
három napban.
Március elejét írtak, s bár a hó elolvadt, csapnivaló idő volt: az eső
szakadt, a szél erősen fújt, és hideg volt. Nagyon remélte, hogy az
elutazásáig már nem lesz hó és fagy, mert az igencsak
megnehezítené a közlekedést.
Tommal csodálatos időt töltött együtt, ám az utóbbi két hétben a
kapcsolatuk egyre feszültebbé vált, egyszer még össze is kaptak.
Most éppen szombat délelőtt volt, s miután végzett a
csomagolással, úgy határozott, hogy végigtakarítja a lakást.
Legalább eltereli a figyelmét valamennyire. Képtelen volt ugyanis
megérteni a férfi viselkedését, és egyre inkább gyötörte a tudat, hogy
Tom egyszerűen ráunt. Hiába, ilyenek a gazdag férfiak. A sors
annyira elkényezteti őket, hogy gyorsan ráunnak mindenre, ami
megszokott, és hajtja őket az újdonság utáni vágy.
Tudtad ezt akkor is, amikor az ágyába bújtál, hát most ne
siránkozz! – rótta meg egy gonosz kis belső hang, ám a fájdalom a
szívében nem múlt el, mert ő bizony beleszeretett a férfiba.
Mire végzett a takarítással, késő délután lett. Alaposan elfáradt,
de pihenésről szó sem lehetett, készülnie kellett, mert Tommal
együtt vacsorázott, utoljára valami flancos étteremben.
Olyan ruhát választott, amit még nem látott a férfi, s ezután
nekifogott, hogy az egyszerű, vidéki lányból, aki saját kis kacsóival
takarít, nagyvárosi végzet asszonyát varázsoljon.
A végeredmény láttán aztán elégedetten bólintott. Ez a ruha
sokkal merészebb volt a többinél. Még sosem viselt ilyet, de úgy
érezte, meg kell leckéztetnie Tomot. Lehet, hogy ráunt, ám be akarta
bizonyítani, hogy nem akármilyen nőt veszít, ha újra cseréli.
Tudatábanvolt, hogy a „V” nyakú kivágás jól áll neki, ez azonban
mélyebb volt a szokásosnál, mint amit viselni mert, mégis erőt vett
magán. A rafinált melltartó megemelte a melleit, és ennek hatására
jobban kilátszottak a felső domborulatok, mint eddig bármikor.
Igaz, a botrányostól távol állt, noha Rose már ezt is annak találta.
Újfent erőt vett magán, és kisminkelte magát, amit itt-
tartózkodása alatt tökéletesen megtanult.
A haját feltűzte, és fülébe tette az aranyfoglalatú apró
gyémántokat. Nyakában vékony láncon függő, csepp formájú
gyémántot viselt, karjára felcsatolta a Tomtól karácsonyra kapott
aranyórát, ujjára felhúzta a gyémántköves gyűrűt, amit szintén a
férfi ajándékozott neki, aztán jött még a vékony karlánc, amit
természetesen szintén gyémántköves függő díszített. Pár csepp
parfüm után a tükörbe nézett, és elégedettség töltötte el.
Jóllehet nagyon tetszettek neki a kifinomult ízlésről árulkodó
ékszerek, egy kicsit mégis úgy érezte magát, akár egy feldíszített
karácsonyfa. Mindegy. Ha egyszer itt ez a divat, akkor el kell
fogadnia.
Hogy a merész dekoltázst elrejtse a férfi szeme elől, felvette a
ruhához illő vékony kabátkát, kikészítette a nercbundát meg az
estélyi táskát, és elfogytak a teendői.
Úgy tervezte, hogy majd csak az étteremben veti le a kabátkát, és
figyeli Tom reakcióját.
Remélte, a várt hatás nem marad el.
A férfi pontosan érkezett, mint mindig, de sokkal
visszafogottabban üdvözölte, mint korábban.
– Kész is vagy?
– Igen.
– Akkor mehetünk.
Tom a saját kocsijával érkezett, s ebből Rose arra következtetett,
hogy nem akar inni alkoholt.
Az étterembe érve a pincér előre lefoglalt asztalukhoz kísérte őket,
udvariasan kihúzta a széket a lánynak, majd étlapot tett eléjük. Rose
éhes volt, és rögvest bele is mélyedt, hogy vajon mit rendeljen, így
nem vette észre a férfi vizsgálódását.
Tom azon tanakodott magában, vajon mitől más a lány, mint
egyébként. Eddig borzasztóan hízelgett a hiúságának az úgy
általában önbizalomhiánnyal küszködő nő szerelmes pillantása,
rosszul leplezett rajongása, ám az utóbbi napokban megváltozott,
feszült lett, s már nem rajongott érte úgy, mint előtte.
Mi történhetett?
Lehet, hogy talált valaki mást, aki jobban megfelel az
elvárásainak?
Mert Tom hiába igyekezett, Rose-ból időnként még mindig
előbújt a fordított sznob, és nemtetszését fejezte ki az ő gazdagsága
miatt.
A lány ekkor felnézett rá, és nagyot fújt.
– Hűűű… de meleg van itt! – legyezgette magát látványosan, és
lassan kibújt a kabátkából.
Gondosan a szék támlájára rendezgette, majd visszafordult, és
ivott a narancsléből.
 Nem tehetett róla, de a férfi tekintetét mágnesként vonzotta
minden mozdulata, s miután már nem izgett-mozgott, ismét tüzetes
vizsgálatnak vetette alá, hogy rájöjjön a változás okára.
Pillantása hosszan elidőzött a gondosan feltűzött hajon, majd
megpihent a profi módon sminkelt arcon.
– Gyönyörű vagy, kicsim! – állapította meg elismerően, mire a
lány lesütötte a szemét.
– Köszönöm.
Tom sötét szeme végigsimogatta a szépen ívelt karcsú nyakat, és
örömmel vette tudomásul, hogy viseli a tőle kapott ékszereket.
Tekintete lassan tovább vándorolt, és hirtelen elakadt a lélegzete a
mély dekoltázs láttán, mire nagyot nyelt.
Barna szemében fellobbant a vágy, mire Rose elégedetten húzta ki
magát, hogy még jobban domborodjon ott, ahol domborodnia kell.
Közben azonban teljesen közönyösen pillantott a férfira.
Tom óvatosan engedte ki a tüdejébe szorult levegőt.
– Vedd föl a kiskabátot! – parancsolta fojtott hangon.
– Tessék? – meresztett ártatlan szemeket a lány.
– Vedd föl a kiskabátot! – ismételte a férfi szigorúan. Rose
felvonta a szemöldökét.
– Miért? Iszonyú meleg van itt.
Tom homloka ráncba szaladt. Tényleg ennyire naiv, vagy
egyszerűen a bolondját járatja vele?
– Akkor is tedd, amit mondtam!
– Utálom a parancsolgató pasasokat! – morogta durcásan, közben
kelletlenül nyúlt hátra az említett ruhadarabért. A mozdulatra a
ruha megfeszült rajta, s a melltartó dacára is látszottak
megkeményedő mellbimbói.
Tom felhorkant.
 – Meg akarsz ölni?
– Én…?
– Elég volt ebből! A csábító démon szerepe nélkül is majd’
megőrülök érted, nem szükséges tovább feszítened a húrt,
borzalmas hetem volt!
– Ö, te szegény!
A férfi szeme megvillant.
– Figyelmeztetlek, hogy hagyd abba, mert nem lesz jó vége!
– De hiszen nem is csinálok…
– Rose…!
Semmit – akarta mondani a lány, ám Tom fenyegető arckifejezése
láttán inkább lenyelte a mondat végét.
A férfi megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a pincér eléjük tette
az ételt.
Pocsék hangulatban volt, az idegei pattanásig feszültek, a hét
folyamán rengeteget dolgozott, és csupán egyetlen éjszakát töltöttek
együtt, kedden, utána azonban csak telefonon beszéltek.
Kibírhatatlanul kívánta a lányt, erre Rose még rátett egy lapáttal a
kihívó szerelésével, ráadásul kopogott a szeme az éhségtől.
Mindennek a tetejébe hétfőn hazautazik a szülővárosába, s neki még
mindig nincs sejtelme sem arról, hogyan bírja maradásra; hogyan
győzze meg, hogy mellette a helye, és itt kell maradnia örökre.
Görcsbe rándult a gyomra, ha eszébe jutott, hogy elveszítheti őt.
Talán még soha életében nem fordult elő vele, hogy – bár alig
látott az éhségtől – csak tologatta tányérján az ételt.
Rose bezzeg nem szenvedett, jóízűen evett. Noha belebújt a
kiskabátba, nem gombolta be, így azután még mindig többet
mutatott meg magából, mint amennyit Tom el bírt viselni.
Csörömpölve ejtette ki kezéből az evőeszközöket, majd intett a
pincérnek, hogy fizetni akar. Rose értetlenül bámult rá.
– Hová sietsz? Azt hittem, eszünk desszertet.
– Te leszel a desszert – sziszegte a férfi. – Elérted a
mesterkedéseddel, hogy elmenjen az étvágyam az ételtől, s csak rád
éhezzek.
A lány zavarba jött a vallomástól, bár a szíve ujjongott. Lehet,
hogy van másik nő a láthatáron, ám Tom még mindig kívánja őt!
Kisebb feltűnést keltettek gyors távozásukkal, de nem törődtek
vele.
A férfi hazafelé megállt egy hamburgeresnél, alaposan feltankolt
mindenféléből, gondolva a későbbiekre, amikor gyomra
könyörtelenül követelni fogja a magáét, ám most még csak a lányra
áhítozott.
Alig csukták be az ajtót maguk mögött, Tom a vágytól remegve
szorította a lányt a falnak, s tapadt mohón a szájára. Tenyere Rose
azon testrészére siklott, melynek látványa az étteremben majd’
megőrjítette, és finom ujjainak érzéki masszírozására a bimbók
azonnal reagáltak.
A férfi elszakadt a csábító ajkaktól, és arcát a lány két melle közti
völgybe temette, amit szabadon hagyott a ruha mély kivágása.
– Kérlek, maradj velem, Rose! – hallotta az esdeklő hangot a lány,
és könny szökött a szemébe.
– Ne utazz el! – könyörgött Tom kétségbeesetten.
– Tudod, hogy ez lehetetlen – mondta Rose elcsukló hangon.
– Nem, nem az!
– De igen. Mindenképpen haza kell mennem. Itt lejárt a
szerződésem, és Jason visszavár az otthoni panzióba.
– Biztos vagyok abban, hogy itt is tudna munkát adni, ha
mindenáron dolgozni akarsz.
 – Nem nagyon szerettem a Romantika Panziót.
– Nem inkább a főnöknődet utáltad?
– Kölcsönösen nem szíveltük egymást.
– Én is tudok neked állást ajánlani.
– Ne haragudj, de nem szeretnék veled dolgozni.
– Miért? Annyira azért nem vagyok elviselhetetlen főnök.
– Nem erről van szó.
– Hanem miről? – nézett mélyen a szemébe a férfi.
– Szerintem nem tesz jót egy kapcsolatnak, ha a felek örökké
együtt vannak.
– Megoldható, hogy a cégnek olyan részénél dolgozz, ahol nem
lennénk folyton együtt.
– De akkor is te lennél a főnök.
– Valóban.
– Nézd, Tom! Én nem szeretem összekeverni a munkát meg a
magánéletet. Egy kapcsolatban előfordulhatnak nézeteltérések, és
ha a haragot beviszik a közös munkahelyre, abból cirkusz támad.
– Ebben van igazság – ismerte el kelletlenül a férfi –, de… de
találnánk olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelelne.
– Kérlek, ne vitatkozzunk ezen, mert a lényegen úgysem változtat.
Haza kell mennem! Engem minden Lenox Citybe köt: a munkám, a
barátaim, az anyám.
– Munkád itt is lehet, barátaid is, és az édesanyád bármikor
meglátogathat, vagy te őt, amellett már nincs egyedül, nem kell
aggódnod miatta.
– Csakhogy nem lakhatok örökké Alexandra lakásában.
– Költözz hozzám!
– Szó sem lehet róla!
 – De hát miért? Bizonyára te is ismered a mondást, miszerint
lakva ismered meg igazán a másikat. Ez mindkettőnknek jó alkalom
lenne, hogy alaposan megismerjük egymást.
– Ez igaz.
– Hát akkor?
– Nem is tudom – harapdálta a szája szélét Rose. – Valahogy… túl
gyors ez nekem. Egyszerűen azt hiszem, időre van szükségem.
– És minél nagyobb távolságra, ugye? Meguntál engem, valld be
őszintén! A lány elnevette magát.
– Dehogy untalak meg! – Inkább te untál meg engem. – Az ég
szerelmére, Tom, ne vitatkozzunk! Alig maradt már időnk, kérlek,
szeress engem!
És a férfi szerette. Szerette mohón, vad szenvedéllyel, aztán
szerette gyengéden, lassan, ám egy érzés végigkísérte: a
kétségbeesés, amiért elhagyja.
Rose-t is gyötörte a kétségbeesés. Úgy érezte, Tom nem igazán
akarja, hogy maradjon. Nem mutatta be a szüleinek, a barátainak,
nem beszélt házasságról, sőt azt sem mondta neki egyszer sem, hogy
szereti.
Ezzel szemben ő halálosan beleszeretett, és sejtelme sem volt,
hogyan bírja ki a jövőben nélküle. Remélte, a távolság jót fog tenni,
mert túlságosan Tom-függővé vált, hiszen a héten is nehezen viselte,
hogy csak egyszer találkoztak.
Az erős érzelmek pedig megijesztették annál is inkább, mert a
férfit még mindig gazdag playboynak tartotta, aki nem képes
egyetlen nő mellett megállapodni, és tudta: el kell hagynia őt még
akkor is, ha félig belehal.
Jószerével a vasárnapot is ágyban töltötték; aludtak, szeretkeztek,
ettek, aztán megint aludtak és megint szeretkeztek. A búcsú napja
volt ez a javából. Kétségbeesett, emésztő, szenvedélyes búcsú, hiszen
hétfőn a férfi kiviszi az állomásra, a lány pedig felszáll a vonatra, és
visszamegy oda, ahonnan jött: Lenox Citybe.
S végül elérkezett a búcsú órája is.
Felvitték a bőröndöket a vonatra, és miután igencsak
megszaporodtak Rose csomagjai, néhányat postán adott fel, a
maradékot pedig Tom cipelte, majd újra leszálltak, és akkor már a
lány a könnyeivel küzdve nézett fel rá.
Nem beszéltek, egyikük sem volt képes rá.
A férfi szeme is könnyben úszott, a végtelen fájdalom, hogy Rose
nem marad vele, legyűrte, és nem volt képes uralkodni magán.
Magához rántotta, úgy szorította, akár a fuldokló a szalmaszálat,
és úgy csókolta, mintha nem is akarná elengedni.
A lánynak erőszakkal kellett kibontakoznia öleléséből, nehogy
lemaradjon a vonatról.
– Szia, Tom, vigyázz magadra! – motyogta és felszaladt a lépcsőn.
Leült a helyére, s az ablakból integetett a férfinak.
A vonat elindult, Tom egy ideig követte a mozgását, és
visszaintegetett neki, végül már futnia kellett, s akkor azt kiáltotta:
– Szeretlek és örökké szeretni foglak!
Rose a fejét rázta, széttárta a karját, s egyfolytában azt hajtogatta:
– Nem értem, nem értem… Ezt viszont a férfi nem értette.
A vonat felgyorsult, és Tom feladta, hogy kövesse a tempóját. Ott
állt kifulladva, megsemmisülten, mert elvesztette a lányt, s úgy
érezte, a reményt is, hogy valaha a felesége lesz.
Rose pedig nem is zsebkendőbe, hanem törülközőbe temette az
arcát, és végigsírta az egész utat.

Virginia idegesen rótta a köröket az óriási nappaliban. Időközben

Nicktől kapott kulcsot, így bármikor felmehetett a lakásába, ha bent
járt a városban.
Feltétlenül beszélnie kellett a férfival, tovább nem húzhatta, és ez
a tény borzasztóan nyugtalanította, mert rossz érzés kerítette a
hatalmába.
Nem tudtak sűrűn találkozni, mert Nick őrületesen sokat
dolgozott, Ginnynek pedig ott volt a fia, akit esténként nem szívesen
hagyott sem az anyjára, sem a dadára. Napközben a festészettel
foglalkozott, szépen gyarapodott kész képeinek száma, ám a titkot
egyelőre megőrizte magának.
Erre a szombat estére mindketten jó ideje készültek, már három
hete nem voltak kettesben, de mire Ginny megérkezett, Nicknek el
kellett mennie, mert az egyik Donovan-szállodában valami gikszer
történt, és a vendég a tulajdonost követelte. Így azután telefonált a
lánynak, beszámolt neki a dologról, és arra kérte, hogy feltétlenül
várja meg a lakásában.
Noha vacsorázni készültek, Virginia gyanította, hogy nem lesz
belőle semmi, mert az órája már fél tízet mutatott.
Kiballagott a konyhába, hogy megnézze a hűtő kínálatát, amikor
meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
– Megjöttem, drágám! – kiáltotta Nick. – Merre vagy?
– A konyhában – felelte a lány, és lemondó sóhajjal becsukta az
ajtót. A hűtő kongott az ürességtől.
– Bocsáss meg – lépett a konyhába a férfi –, de sajnos elhúzódott
kissé. Nagy baj lenne, ha ma este már nem mennénk sehová?
– Nem lenne nagy baj, csakhogy a hűtőd üres, és a gyomrom is az.
Nick elnevette magát.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta, és visszament az
előszobába, majd három ételhordóval bukkant fel újra. –
Megkértem a szálloda szakácsát, hogy csomagoljon nekünk valami
finomat.
 – Jaj, Nick, angyal vagy! Farkaséhes vagyok.
– Akkor máris nekiláthatunk, ám előtte még feltétlenül kapnom
kell tőled egy csókot! Ez lesz ugyanis az előétel, a desszertről később
tárgyalunk.
– Nagyszerű ötlet – nevetett Ginny, és a férfihoz bújt.
Szenvedélyes csókjuk egy csöppet elhúzódott, de egyikük sem bánta.
– Iszonyúan hiányoztál – vallotta be Nick szerelmes pillantással –
Te is nekem.
– Na, akkor vacsorázzunk, s közben majdcsak kitaláljuk, mivel is
töltsük a hátralévő időt.
– Nekem máris van egy ötletem – újságolta a lány lelkesen.
– Nekem is – szögezte le a férfi elmélyülő hangon éppen ezért
együnk gyorsan!
A fenséges vacsorának azért megadták a módját, utána gondosan
elpakoltak, és a kávét a nappaliban fogyasztották el. Végül a férfi
magához ölelte Ginnyt, és szenvedélyesen csókolni kezdte, aminek
az lett a következménye, hogy a hálószobában kötöttek ki.
Igaz, hogy ritkán voltak együtt, ám ezen ritka alkalmakkor Nick
még egyszer sem mondott csődöt, és ez annyira felszabadította
meggyötört lelkét, hogy teljesen megváltozott, mintha kicserélték
volna.
Már nem volt olyan magába forduló, morcos, mint régen,
vidámmá, közvetlenné vált, sokat tréfálkozott és nevetett. Az
átalakulás elképesztő volt. Valósággal kivirult, és most még
vonzóbbá vált, mint valaha.
Virginiát időnként elviselhetetlen féltékenység gyötörte, hogy ez a
gyönyörű testű, jóképű férfi egy napon ejti őt, és egy egészen fiatal
betegesen sovány, de szilikonos mellű, felfújt szájú csinibabát
választ helyette. Már a gondolat is rettegéssel töltötte el.
Volt azonban valami, amitől most még jobban rettegett El kellett
mondania valamit a férfinak, de ötlete sem volt, hogyan fogadja
majd. E téren, sajnos, volt már keserű tapasztalata, talán ezért is félt
annyira. Csak hogy tovább már nem halogathatta.
– Mindjárt jövök – jelentette be Nicknek, és kiment a
fürdőszobába. Lekapta a fogason lógó köntöst, magára öltötte, aztán
ivott egy korty vizet, nagy levegőt vett, és mindenre elszánva
visszaindult a hálóba.
Nick homloka ráncba szaladt.
– Miért öltöztél fel? Ugyan már, Ginny, ne butáskodj! Nem
gondolod, hogy egy kicsit elkéstél ezzel? Hiszen a tested minden
apró részletét láttam már, és eskü alatt is vallom, hogy nincs
szükséged a szégyenkezésre, gyönyörű vagy!
– Beszélnem kell veled, és így jobban érzem magam. Komoly
dologról van szó.
– Akkor mondd gyorsan, szerelmem! Essünk túl rajta minél
hamarabb, mert szeretnék veled összebújni. Tudod, mennyire
imádom érezni a bőrödet a bőrömön, és olyan régen volt benne
részem.
– Nick, kérlek! – könyörgött neki a lány. – Ne tereld el a
figyelmemet! Hidd el, én is ugyanerre vágyom, de ez most tényleg
fontos.
– Oké, hallgatlak.
Virginia leült a fotelba, szemérmesen elrendezgette magán a
köpenyt, majd a körmeit kezdte a tanulmányozni. Végül aztán
mélyet lélegzett, és halkan kibökte:
– Terhes vagyok.
A szobában szinte megfagyott a levegő. Hosszú percekig egyikük
sem szólt, Ginny még ránézni sem mert a férfira. Végül is jogosan
haragszik, gondolta boldogtalanul. Mondania kellett volna, hogy
nem szed tablettát, ám az adott helyzetben egyszerűen elfelejtette.
 – Szóval terhes vagy – hallotta a férfi fenyegetően fojtott hangját,
mire mégis rápillantott. Kilelte a hideg.
Nick arca teljesen megváltozott. Ugyanazt a zárkózottságot,
szigorúságot, mogorvaságot tükrözte, mint régen; a vidámság úgy
eltűnt róla, mintha ott sem lett volna.
– Igen – suttogta és nagyot nyelt.
– És most mit vársz tőlem?! – kiáltotta a férfi indulatosan, és
kiugrott az ágyból. Kivágta a fürdőszoba ajtaját, lekapta a fogasról a
köntösét, és belebújt, majd visszaviharzott a hálószobába.
– Netán gratuláljak neked?
– Nem… nem értelek.
– Tényleg? – termett a lány előtt szemvillanás alatt. – Szóval nem
értesz! – sziszegte. – Én azonban nagyon is értelek! Ki az apa?!
Virginia döbbenten meredt rá.
– Hogy érted ezt?
– Nyilvánvaló, nem? Ki a gyerek apja? – ismételte meg a kérdést
olyan vészjóslóan, hogy a lány összerezzent.
– Természetesen te – felelte elszántan Ginny.
– Természetesen! – hangsúlyozta a szót gúnyosan Nick. – Ne
hazudj nekem, Virginia! – dörrent rá fenyegetően. – Kivel csaltál
meg?
– Senkivel sem csaltalak meg!
– Igazán? Akkor hogyan estél teherbe?
Most már a lány is elvesztette a türelmét. Felugrott és harciasan
nézett a férfira.
– Úgy estem teherbe, ahogy a nők szoktak. Lefeküdtem veled, és
egyikünk sem védekezett.
Megértem, ha dühös vagy, de ne hárítsd rám teljesen a
felelősséget, mindketten hibáztunk!
– Ó, nem, nem, aranyom – ingatta a fejét cinikus mosollyal Nick
–, kizárólag te hibáztál, amikor nem bírva a véreddel, megcsaltál!
– De nem csaltalak meg! – sikoltotta a lány.
– Nézd, aranyom – halkította le a hangját hirtelen Nick.
– Nagyon szívesen hinnék neked, sőt boldogan, de nem tudok!
Tessék, fogd a cuccod, öltözz fel és tűnj el a szemem elől! – nyomta a
kezébe a ruháit. – A húgom és te habzsoltátok a férfiakat, egyiket a
másik után, úgyhogy ne gyere nekem a dumával, miszerint ártatlan
vagy!
– De ha egyszer az vagyok!
– Valóban? Akkor mivel magyarázod a gyereket a hasadban?
– Már megmondtam, Nick, és nem fogom ismételni magam! –
kiáltotta a lány, és becsapta a fürdőszoba ajtaját.
Sebtében magára kapkodta a ruháit, megfésülködött, aztán
kimasírozott a hálóba. Megkereste a cipőjét és belebújt.
Nick a másik fotelban ült, és whiskyt ivott.
– Tudod, Ginny, boldogan hinnék én neked, ám az adott
körülmények között nem tehetem – jelentette ki megtörten.
– Adott körülmények – visszhangozta a lány megvetően. – Miféle
adott körülmények? De tudod, mit? Fütyülök rá! Többé nem
érdekel, mit hordasz össze, Nick Donovan! Te is csak olyan vagy,
mint a többi férfi: félsz a felelősségtől, rettegsz tőle, és mindent
elkövetsz, hogy kibújj alóla, miközben fennen hirdeted, mennyire
felelősségteljes vagy. Vizet prédikálsz, és bort iszol!
– Ó, nagyon szívesen vállalnám én a felelősséget, ha én lennék az
apa, de biztos, hogy nem én vagyok!
– Aztán honnan vagy te ebben olyan biztos?
– Onnan, aranyom, hogy a sérülésem miatt nem lehet gyerekem.
 – Ki mondta?
– Az orvos, aranyom, ki más? – nevetett fel keserűen a férfi.
– Az orvos megmondta, hogy örüljek, hogy egyáltalán harminc-
negyven százalékos a férfiúi képességem, de ne is álmodjak róla,
hogy valaha lehet gyerekem.
Virginia döbbenten meredt a férfira, ám döbbenetét hamarosan
kétkedés váltotta fel.
– Hazudsz, Nick! Semmi baj a te férfiasságoddal, csak kitaláltad
ezt az egészet, hiszen valahányszor együtt voltunk, sosem ért kudarc,
mindened teljesen normálisan működött!
– Kételkedsz a szavaimban?!
– Ahogy te is az enyémben!
– Nem hazudtam neked, Virginia – mondta elgyötörten a férfi. –
A sérülésem és minden egyéb igaz. A szexuális kudarcok, és hogy
soha nem lehet gyerekem. Az orvos megmondta.
– Akkor tévedett – szögezte le a lány, miközben belebújt a
kabátjába. – Én ugyanis hat év óta senki mással nem feküdtem le,
csak veled – tette hozzá olyan határozottan, hogy a férfi kezdett
elbizonytalanodni. – De úgy látszik, ez is nagy hiba volt! – vetette
oda könyörtelenül. Előszedte a táskájából Nick lakáskulcsát, és a
lába elé hajította. – Erre már nem lesz szükségem. Ég veled! – intett
búcsúzóul és kiviharzott a lakásból.
Nick pedig, a mindig józan és megfontolt Nick, aki ezt máskor
elképzelhetetlennek tartotta volna, pontosan úgy viselkedett, mint a
legtöbb férfi: addig töltögette magának a whiskyt, míg csak volt az
üvegben, és azután derekasan kiütötte magát.
 14. FEJEZET

Jason Sheraton sokáig törte a fejét, mi lenne a legjobb megoldás,

de egyik ötletet a másik után vetette el, mindnek akadt valami
szépséghibája.
Azt azonban mégsem hagyhatta, hogy míg ő úszik a
boldogságban, addig újdonsült barátai búnak eresztett fejjel lógatják
az orrukat. Ezt látta Rose-on, miután visszajött New Yorkból, ezt
érezte, amikor Tommal beszélt telefonon, majd pedig Nickkel,
leendő sógorával, aki azt fájlalta a legjobban, hogy a városban sehol
sem találja Virginiát, állítólag még a szülei sem tudnak róla, ami
már csak azért is volt gyanús, hiszen ott volt Bobby, akinek még
tartott az iskola, és Ginnynek nem volt szokása csak úgy magára
hagyni. Ráadásul Nick hiába hívta, a mobilját sem vette fel, és nem
is hívta vissza.
Menyasszonya ezúttal nemhogy segített volna neki, hogy
valamilyen módon összehozzák a szerelmeseket, egyszerűen
letagadta, hogy bármit is tudna Virginiáról. Csakhogy hiába volt
óvatos, ő végül meghallotta, amikor Ginnyvel trécselt telefonon, és
ujjongott örömében, amikor megtudta, hogy a barátnője Rose-nál
tartózkodik itt, Lenox Cityben.
Õ meg azért ujjongott, hogy végre jó hírrel szolgálhat Nicknek.
Nem is vonta kérdőre Alexet, inkább a fiúknak telefonált, hogy
kidolgozzanak egy tervet, melynek segítségével majd jobb belátásra
bírják a makrancos hölgyeket.
Már csak azt kellett elérnie, hogy Rose és Ginny a lakásban
legyen, de Alex maradjon tőlük távol, nehogy elrontson mindent.
Ellátta hát menyasszonyát mindenféle botcsinálta feladattal, hogy
levegőt venni se legyen ideje, ő meg Rose lakására indult. A terv
készen volt, csupán a jó mélyen benne lappangó színészi képességet
kellett előcsalogatnia magából.
Most pedig a lány ajtaja előtt toporgott, s igyekezett a helyzethez
méltóan fájdalmas ábrázatot ölteni, aztán megnyomta a csengőt.
– Szia, Jason, gyere be! – invitálta beljebb Rose.
– Szia, bocs a zavarásért, de… de nagy baj van.
– Baj? Mi történt? A panzióval van valami? – aggodalmaskodott a
lány.
– Nem, sokkal rosszabb – hajtotta le a fejét Jason bánatosan. –
Magántermészetű a dolog.
– Üljünk le és mesélj!
– Nos… kétségbe vagyok esve! Az a szomorú helyzet, hogy… hogy
Alexandra összepakolt és visszament New Yorkba.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta döbbenten Rose. –
Összevesztetek?
– Hát… valóban vitatkoztunk, de nem gondoltam, hogy ennyire a
szívére veszi. Jaj, Rose!
Mondd meg, mit tegyek! Képtelen vagyok nélküle élni!
– Menj utána!
– Menjek utána?
– Aha.
– Te is hallottad? Mi volt ez? – kapta fel a fejét hirtelen Jason.
– Nem hallottam semmit.
A férfi kétkedőn pillantott a lányra. Tudta, hogy nincs egyedül,
hiszen Virginia nála lakik, ám egyelőre még nem árulta el a dolgot.
– Szóval azt mondod, hogy menjek utána – tért vissza az eredeti
témára.
– Igen.
 – Na jó, de mi lesz, ha nem áll velem szóba?
– Alex szeret téged, és biztos vagyok abban, hogy ha lehiggad,
meghallgat. Ebben a pillanatban tisztán hallatszott, hogy a másik
szobában valaki tüsszentett. Jason felugrott.
– Ki van ott? Az édesanyád?
– Anya már jó ideje Simonnál lakik – felelte automatikusan Rose,
későn döbbent rá, hogy jobb lett volna, ha a férfit meghagyja abban
a tévhitben, hogy Doris tartózkodik a másik szobában.
– Egek, Rose! Valaki van a lakásodban, és te észre sem vetted…? –
kiáltotta Jason felháborodva, s mielőtt a lány megakadályozhatta
volna, berontott a helyiségbe. – Virginiaaa…?
– kérdezte teljesen feleslegesen, amint megpillantotta. – Hogy
kerülsz te ide? S mi volt ez a nagy titkolózás? Talán te is
inkognitóban vagy itt?
– Nem. Nekem… nekem csak el kellett tűnnöm egy kis időre.
– Vagy úgy! Nos, ha már itt vagy, te is adhatnál tanácsot, Rose-t
már meghallgattam. – Jason folyékonyan hazudott, közben arcizma
sem rezdült, és még maga is elcsodálkozott bámulatos színészi
alakításán.
– Szerintem Rose-nak igaza van. Alex után kell menned.
– És ha meg sem hallgat?
– Meg kell tennie! Mindenkinek joga van egy utolsó esélyre.
– Tényleg? – nézett a lányra szúrós szemmel a férfi.
– Igen, tényleg.
– Neked mi a véleményed? – pillantott Rose-ra.
– Virginiának igaza van. Mindenkinek adni kell még egy esélyt –
Ezt most komolyan mondjátok?
– Igen – felelték a lányok.
 – Nos, akkor vigyázzatok, mert szavatokon foglak benneteket!
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Ginny.
– Várjatok egy percet, mindjárt megtudjátok – mondta Jason,
majd sebesen távozott.
A lányok értetlenül néztek egymásra. A férfi viselkedése, szavai
kissé zavarosnak tűntek, s nekik sejtelmük sem volt, mi lelhette.
Ennyire megzavarta, hogy Alex elhagyta?
Aztán hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, és remélték, hogy
Jason magyarázattal szolgál. Csakhogy Jason helyett egy másik férfi
lépett a szobába, és Virginiának tátva maradt a szája
meglepetésében.
Nick egyenesen felé tartott, megmarkolta a karját, és szó nélkül a
másik szobába vonszolta.
Rose hitetlenkedve figyelte a jelenetet, de mielőtt felocsúdott
volna, újabb férfi alakja bukkant fel az ajtóban, s erre neki már csak
egy halk sikolyra futotta erejéből.
Tom odalépett hozzá és mélyen a szemébe nézett.
– Szervusz, Rose.
– Szí… szia. Aztán néma csend.
– Isten az égben – nyögött fel a férfi végül. – Csak ennyi, Rose?
Köszönünk egymásnak, álldogálunk, és bámuljuk a másikat?
– Nem tudom…, mit mondjak… – suttogta a lány.
– Például azt, hogy szeretsz… Hogy nem tudsz élni nélkülem…
Hogy az elmúlt két hónapban majd’ megőrültél a hiányomtól. Mert
én pontosan ezeket éreztem és érzem ma is.
– Té… tényleg?
– Igen, tényleg! Gyere hozzám feleségül, Rose, mellettem a helyed
most már mindörökké!
– De…
 – Várj, szerelmem – kérte Tom –, hadd mondjam el, amit akarok!
Ha képtelen vagy New Yorkban élni, hajlandó vagyok Lenox Citybe
költözni. Akárhová, csak együtt legyünk!
– Igazán hajlandó lennél erre? – kérdezte a lány hitetlenkedve.
Ezt soha nem feltételezte volna a férfiról. Azt gondolta, egy olyan
gazdag playboy, mint ő, sosem hagyná el a nagyvárost. Ám ha mégis
megteszi, annak már jelentenie kell valamit – Bármire, kicsim, mert
nem bírok élni nélküled!
– De hát miért nem mondtad mindezt New Yorkban?
– Mert attól féltem, hogy kapásból visszautasítasz. Azt reméltem,
ha időt hagyok neked, magadtól is rájössz, hogy itt már semmi sem
lesz ugyanaz, mint régen, mert mellettem a helyed. De hiába vártam,
nem jelentkeztél, s ha én nem hívtalak, te nem telefonáltál. Sőt
amikor gyakran hívtalak, az volt az érzésem, hogy a pokolba kívánsz.
– Ez nem így van… Pokolian hiányoztál, Tom, de nem tudtam, mit
tegyek. Attól féltem, rám untál, és miután egyre ritkábban
telefonáltál, biztos voltam benne, hogy találtál valaki mást.
– Egek, dehogy! Már az elutazásod előtti hetekben rettegtem az
elválástól, s amikor az állomáson felszálltál a vonatra, azt hittem,
belehalok. Hiszen hiába kértelek, hogy maradj velem. Kellett egy kis
idő, míg valamelyest magamhoz tértem, de igazából azóta se bírtam
összeszedni magam. A munkatársaim kezdtek utálni, mert
mindenbe belekötöttem, semmi nem volt jó, és csak amikor a
titkárnőm megfenyegetett, hogy felmond, ha továbbra is olyan
elviselhetetlen maradok, és jobban tenném, ha utánad jönnék, és
végre tisztáznánk az ügyünket, akkor határoztam el, hogy nem várok
tovább.
– Na és Nick?
– Nick Virginiát kereste mindenhol, hozzám is azért jött, hogy mit
tudok róla, közben meg észrevette a bőröndöket, és eszébe jutott,
hogy Ginny nálad is lehet. Így azután együtt jöttünk, bár külön
kocsival.
Ez így elég hihetően hangzott, ám Rose-ban még mindig élt a
gyanú, hogy valami turpisság van a dologban.
– És hogy kerül a képbe Jason? Bejött ide és hetet-havat
összehordott. Tom elnevette magát.
– Neki az volt a feladata, hogy elérje: itthon légy, amikor jövünk,
kipuhatolja, itt van-e Ginny, és ha ez sikerült, hagyja nyitva az ajtót,
hogy beosonhassunk. Attól féltünk ugyanis, hogy nem engedsz be,
ha Virginia nálad van.
– Jasonnek, persze, eljárt a szája, ugye?
Természetesen, kedves, csak hamarabb, mint gondolod.
– Igen, de ne haragudj rá ezért. Hidd el, Nick tisztességes
szándékkal jött Ginnyhez, ahogy én is hozzád – nézett rá őszintén a
férfi. – Csakhogy még mindig nem kaptam választ – tette hozzá
szemrehányóan. – Szeretsz te engem egyáltalán?
– Jézusom, Tom! Hogy kérdezhetsz ilyet? Már a New York-i
tartózkodásom elején beléd szerettem.
– Valóban? Igazán ügyesen titkoltad.
– Ne mondd, hogy nem vetted észre!
– Pedig nem.
– Az ég szerelmére – nyögött fel Rose. – Mit gondolsz? Miért
vettem fel azt a botrányosan kivágott ruhát az utolsó szombat este?
– Azért, hogy az őrületbe kergess, gondolom. Megjegyzem,
sikerült, akkor este teljesen elvesztettem a fejem, annyira
kívántalak, és annyira féltékeny voltam.
– Féltékeny voltál? Te? Rám?
– Igen.
– Engem is a féltékenység zöld szemű szörnyetege gyötört –
vallotta be a lány. – Rettegtem, hogy van valaki más a láthatáron, és
azért viselkedsz olyan furcsán. Elhatároztam, hogy megleckéztetlek.
Hogy bebizonyítom, én sem nézek ki úgy, mint egy bányarém, ha
nagyon igyekszem.
– Bányarém? – ismételte a férfi és felnevetett. – Hányszor kell
még bizonygatnom, hogy gyönyörű vagy, csinos és észbontóan
szexi? – érdeklődött lágyan és a karjába vette. – De most már, légy
szíves, felelj végre, mielőtt megőrülök! Hozzám jössz feleségül?
– Igen!
– Bízol már bennem?
– Igen, Tom. És nem kell ideköltöznöd, szívesen megyek veled
vissza New Yorkba.
– Jól meggondoltad?
– Ezerszer is átgondoltam. Igazad van, itt már semmi sem
ugyanaz, mint régen. Nélküled semmiképp.
– Akkor jó. És lehet, hogy néhány év múlva veszünk itt egy házat,
tetszik ez a hely. Ideális környezet gyerekek nevelésére.
– Jaj, Tom! – bújt hozzá szorosan Rose. – Nagyon szeretlek!
– Én is téged.
– Most már csak Jasonnel kell beszélnem.
– Nyugodj meg, biztosan nem gördít akadályt az utunkba.
– Hát remélem. Végül is az ő költségén tanultam New Yorkban.
– Majd állást vállalsz valamelyik ottani szállodájában, de ezt most
hagyjuk, ne szaladjunk annyira előre! – Tom a zsebébe nyúlt és egy
apró dobozt vett elő. – Rose Miller! Ezennel a menyasszonyommá
nyilvánítalak, és mostantól kötelességed életed végéig kitartani
mellettem! – mondta komoly képpel, fennhangon, mialatt az ujjára
húzta a jegygyűrűt.
– És neked mi lesz a kötelességed? – kíváncsiskodott Rose. A férfi
esküre emelte a kezét.
 – Életem végéig szeretni és tisztelni foglak, és természetesen
kényeztetni, hogy elfeledtessem veled a keserves éveket. Vigyázok
rád, védelmezni foglak, és kitartok melletted jóban és rosszban
egyaránt.
– Ez nagyon szép volt, Tom – nézett rá hamiskásan a lány –, de
most már megcsókolhatnád a menyasszonyt.
– Ezer örömmel – vigyorgott rá a férfi –, másról egyelőre úgysem
lehet szó, hiszen Nick és Virginia a másik szobában tartózkodik –
mondta bánatosan. – Ám ami késik, nem múlik – tette még hozzá
sokat sejtetően.
– Sok a szöveg, Mr. Fraser – szögezte le Rose, majd magához
húzta, és ajkával beléfojtotta a szót.
A másik szobában Virginia mérgesen mordult Nickre.
– Mit keresel itt?
– És te mit keresel itt? – dobta vissza a labdát a férfi.
– Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Az mindegy. Miért nem válaszoltál a hívásaimra? Legalább
százszor telefonáltam neked!
– Nem tartottam fontosnak.
– Igazán? És az meg sem fordult abban a csökönyös fejedben,
hogy tényleg fontos ügyben kereslek?
– Nem. Nekünk már nincs semmilyen fontos ügyünk egymással.
Nick tekintete lassan végigsiklott rajta, és megpihent enyhén
gömbölyödő hasán.
– De van.
– Valóban? És mi az? – kérdezte Ginny gúnyosan.
– Te ugyanolyan jól tudod, mint én.
– Én csak azt tudom, hogy egyszer s mindenkorra végeztem veled!
 – Mintha azt mondtad volna Jasonnek, hogy mindenkinek joga
van egy utolsó esélyre.
– Honnan tudsz te erről?
– Nem fontos – legyintett Nick, gondolva az apró, ügyes kis
szerkentyűre Jason ingének zsebében, meg a párjára az ő
kocsijában, melyek segítségével tisztán hallották a lakásban folyó
párbeszédet. Lent várakoztak a ház előtti parkolóban, Tom átült
hozzá, és azon izgultak, hogy minden zökkenőmentesen sikerüljön.
– Az a fontos, hogy hallgass meg! Kérlek!
Virginia tétovázott kicsit, majd lassan bólintott.
– Nos, rendben. Hallgatlak.
– Megértem, hogy haragszol, Ginny, minden okod megvan rá, de
te is érts meg engem! – kezdte Nick, majd egy ideig a gondolataiba
mélyedt, végül folytatta. – Tizenöt éven át éltem abban a szörnyű
hitben, hogy nem lehet gyerekem. Tizenöt keservesen hosszú éven
át! És ugyanennyi ideje emésztett a fájdalom, hogy nem nősülhetek
meg, nem alapíthatok családot, mert az orvos százszázalékos
bizonyossággal állította e tényt. Titokban irigyeltem a férfiakat, akik
megnősülnek, akiknek gyerekük van, és nem értettem őket, miért
panaszkodnak folyton ahelyett, hogy örülnének a családjuknak.
Egyikre-másikra a legszívesebben ráordítottam volna, hogy adjon
hálát az égnek miattuk mindennap, és ne szidja őket, mert
egyáltalán nem magától értetődő, ha az embernek gyereke lesz.
Számtalanszor feltettem magamban a kérdést, hogy miért éppen én,
miért épp nekem nem lehet, amikor mindig erre vágytam.
Ugyanakkor folyton a fülembe csengtek a doki szavai, hogy nem
lehet. És akkor egyszer csak közlöd velem, hogy terhes vagy.
– Gondolom, a hír sokkolt, ugye?
– Az nem kifejezés. Ha hiszed, ha nem, egy pillanatra boldogság
fogott el, ám azután eszembe jutottak az orvos szavai. Mi másra
gondolhattam volna, minthogy nem voltam elég neked én, és
megcsaltál?
– Értem. És mi változott azóta?
– Mielőtt két hónappal ezelőtt elmentél tőlem, azt mondtad,
tévedett az orvos. Akkor nem foglalkoztam vele, mert túlságosan
kiütött a fájdalom, hogy hűtlen voltál hozzám, hogy elhitetted
velem, jó voltam az ágyban, de aztán kiderült, hogy hazugság az
egész, mert szükséged volt még valakire. Na, mindegy. A lényeg,
hogy leittam magam a sárga földig, és három napig ki sem
józanodtam. Nem mentem be dolgozni, a telefont sem vettem fel.
– Te…? – pillantott rá hitetlenkedve Ginny. – Ezt nem hiszem el!
– Igen, én. Miért csodálkozol ezen? Hiszen én is csak ember
vagyok, nem gép, emberi reakciókkal. Szóval a titkárnőm aggódni
kezdett, de nem merte apámat zavarni, inkább Cole-t hívta fel, hogy
megkérdezze, mi lehet velem. Így keresett fel a barátom, és nem
talált éppen szalonképes állapotban. Minthogy amúgy is tud rólam
mindent, elmeséltem neki, mi küldött a padlóra, s ő ugyanazt
mondta, amit te. Hogy az orvos is tévedhetett. És hogy azóta hosszú
idő telt el, nem ártana újra megvizsgáltatnom magam, mert az
orvostudomány sokat fejlődött ennyi idő alatt, és ma biztosan
pontosabban meg tudják állapítani a sérülésem következményeit,
mint régen. Végül segített keresni egy specialistát, aki soron kívül
fogadott és megvizsgált.
– És? – Ginny akarata ellenére lélegzet-visszafojtva várta a
választ.
– És a vizsgálati eredmény szerint lehet gyerekem. Igaz, az
esélyem húsz százalék, de nem lehetetlen! Jaj, Virginia! Még mindig
alig bírom felfogni, hogy a gyerek az enyém! Hogy apa leszek! Ó,
kedvesem, a legrövidebb időn belül össze kell házasodnunk!
– Nem megyek hozzád, Nick. A férfi hitetlenkedve nézett rá.
– De… de miért?
 – Mert a házassághoz bizalom kell, te ellenben nem bízol bennem.
Évek óta úgy éltem, akár egy apáca, te azonban annak alapján ítélsz
meg, amilyen fiatalkoromban voltam. Mellesleg akkor sem volt
olyan rengeteg férfi az életemben, mint azt hiszed.
– Igazad van, Ginny. Igazad van, ha dühös vagy rám, ha a
legszívesebben megfojtanál, de ne büntess azzal, hogy kizársz az
életedből pont most, amikor a gyerekemet hordod a szíved alatt!
Már így is sok időt kihagytam a hülyeségem miatt – bíznom kellett
volna benned –, márpedig én részese akarok lenni annak, ahogy a
hasadban fejlődik a fiunk vagy a lányunk!
– Ehhez nem kell összeházasodnunk.
– De igen.
– De nem, és legalább megspórolhatjuk a válást.
– Csakhogy én nem akarok elválni – szögezte le Nick
határozottan. – Az ég szerelmére, Virginia! Nem azért akarlak
elvenni, hogy később elváljunk! Veled akarok élni, mert szeretlek.
Talán egy esetleges hűtlenség sem fájt volna annyira, ha nem
szeretnélek.
– És mi van a bizalommal?
– Igyekezni fogok, esküszöm! Tudom, nem vagyok már fiatal, s ha
jobban belegondolok, hozzád képest egyenesen öreg, de mindent
elkövetek, hogy boldoggá tegyelek. Persze, ha te nem szeretsz…
– Nem erről van szó, Nick – vágott a szavába a lány –, hanem
arról, hogy nem bírnám elviselni az örökös bizalmatlanságodat.
Főleg azért nem, mert semmi okod rá.
– Ezek szerint… szeretsz? – kérdezte félelemmel a tekintetében a
férfi. Olyan elesettnek, olyan kétségbeesettnek látszott, hogy
Virginia képtelen volt tovább játszani az érzéketlen, kemény nőt.
Hajthatatlannak akart maradni, hiszen nagyon mélyen
megsebezte Nick, most mégis győzött a lágy szíve, ugyanis
kimondhatatlanul szerette.
– Igen, Nick, szeretlek. De… nagy fájdalmat okoztál, s ha még
egyszer előfordul, azonnal elhagylak. Bobby apja épp eléggé
meggyötört ahhoz, hogy tanuljak belőle. Akármennyire szeretek is
valakit, többé nem hagyom, hogy kínozzon. Hogy lelki fájdalmakat
okozzon, megalázzon, lelki terror alatt tartson. Annak idején kis
híján beleroppantam.
– Sosem mondtad.
– Ja, az ember lánya nem szívesen dicsekszik azzal, ha
terrorizálják. Sokan el sem hiszik, mások meg úgy gondolják,
biztosan megérdemli. Az emberek kegyetlenek.
– Én nem akarok az lenni – jelentette ki halkan a férfi. – Én
csupán veled szeretnék élni meg a gyerekeinkkel.
– Ugye tudod, hogy nem fogadhatod örökbe Bobbyt?
– Miért nem?
– Mert apu vette a nevére, minthogy nem született fia.
– És a vér szerinti apja mit szólt hozzá?
– Boldogan beleegyezett, miután pénzre volt szüksége. Egyébként
ő ajánlotta fel, hogy lemond róla, ha megfizetjük az árát. Az igazság
az, hogy Paulban sosem tengett túl az atyai szeretet. Fütyült ránk.
Nick felszisszent, és ökölbe szorult a keze haragjában. Ki vagy mi
lehet fontosabb egy ember életében, mint a gyermeke?
Odament a lányhoz és mélyen a szemébe nézett. Tekintetében
fájdalom, kétségbeesés, bűntudat váltotta egymást.
– Megbocsátasz nekem?
Virginia felnézett rá, és teljesen belemerült a szomorú kék
szemekbe.
– Igen, megbocsátok – mondta végül halkan.
– Köszönöm – ragyogott fel a férfi arca, és pillantása megtelt
szerelemmel. – Jaj, Virginia! – ölelte magához gyengéden.
– Nagyon sokat köszönhetek neked. Nélküled még mindig azt a
remény nélküli sivár életet élném, mint régen, de te visszaadtad az
önbecsülésemet. Segítettél leküzdeni a sérülésem okozta traumát, a
testit és lelkit egyaránt, s most még utóddal is megajándékozol.
Életem hátralévő részében szeretném bebizonyítani, hogy nem
döntöttél rosszul, amikor megbocsátottál. Talán öreg vagyok és
reménytelen, azonban igyekezni fogok, mert az életemnél is jobban
szeretlek. Azért hozzám jössz feleségül?
– Igen, Nick, hozzád – mosolyodon el halványan a lány.
– Tényleg nem vagy könnyű eset, de én is nagyon szeretlek, és
ketten együtt talán bebizonyíthatjuk, hogy nem vagy teljesen
reménytelen.
 EPILÓGUS

New Yorkban ebben az évben megsokasodtak az esküvők.

Először Virginia és Nick járult az oltár elé, s noha a csodaszép
esküvői ruha már nem bírta maradéktalanul elrejteni a sietség okát,
az ifjú pár fütyült rá. Kimondhatatlanul boldogok voltak, szerelmük
még jobban elmélyült a gyermekvárás időszakában, és Nick arcáról
örökre eltűnt a végtelen szomorúság.
Büszkén feszített menyasszonya oldalán, bár aggódott is érte,
mert az ő állapotában azért kockázatos dolog volt nagy esküvőt
tartani. Igaz, az orvos áldását adta rá, bár megeskette őket, hogy
azért a rock and rollt kihagyják.
A maguk részéről csendes esküvővel is kiegyeztek volna, ám ott
voltak a szülők, akik hallani sem akartak róla. Sem a Donovanok,
sem a Cooperek, s az ügy érdekében mindent magukra vállaltak.
Jószerével még ki sem pihenték a vendégek a fáradalmakat, jött a
következő pár: Rose és Tom. A lány megnyugodott, a férfi időközben
bemutatta a szüleinek, akik őszinte örömmel fogadták, és nem
éreztették vele a származását. A vőlegény pedig ezerszer is
bebizonyította, hogy lehet valaki gazdag, azért még nem kell
feltétlenül szörnyetegnek is lennie.
Miután nászútjukról hazaértek, Alexandra és Jason menyegzőjére
került sor. Lenox Cityben megnyílt a felújított panzió, és olyan
sikeressé vált, hogy a férfi apja többé nem kételkedett fia
képességeiben.
Tom pedig nászajándékul azt a sportautót adta, amit Alexandra
jóval áron alul adott el annak idején, amikor készpénzre volt
szüksége, hogy eltűnhessen a városból, és a férfi titokban
visszavásárolta. Könny szökött a lány szemébe a meghatottságtól,
amint meglátta a slusszkulcsot. Valójában nem volt érzelgős fajta,
ám a kocsit eredetileg az édesapjától kapta és nagyon szerette,
amellett megindította Tom cselekedete, hogy megmentette a
számára.
A Donovan szülők és a Sheratonok megbékéltek egymással, noha
a két apa mindig talált okot arra, hogy bosszantsa a másikat.
A sort Doris és Simon esküvője zárta, melyet Lenox Cityben
tartottak. Doris és a nővére, Anna, nem lettek ugyan barátnők, de
szóba álltak egymással, s minthogy a fiatalok élete eléggé
összefonódott, időnként vendégül látták a másikat.
Anna pedig, hogy fiatalkori bűneit valamelyest enyhítse,
tulajdonrészt ajándékozott Dorisnak a galériából, ami szépen
jövedelmezett. Virginia képei is itt kerültek később kiállításra, és
óriási sikert arattak. Nick szerfölött büszke volt tehetséges
feleségére, akiben sosem kételkedett többé.
A középkorú házaspár esküvője természetesen nem volt olyan
nagyszabású, mint a fiataloké, viszont hosszú nászutat terveztek, és
csak karácsonyra tértek haza még mindig nagy boldogságban.
Náluk csak Nick volt boldogabb, amikor megszületett sosem
remélt fia. Képes volt órákon át nézni őt meg az édesanyát, amint
szoptatja, mert már a látványuk is nagy örömmel töltötte el.
Aztán négy évvel később Alexandra, Rose és Virginia egy időben
voltak terhesek, s a kispapák jobban izgultak a szüléskor, mint a
kismamák. Alex és Rose kisfiúnak adott életet, Virginia kislánynak, s
a három apuka nem csupán a boldogságban és büszkeségben
osztozott, hanem az éjszakai ügyeletben is, amiről csöpp gyermekük
módszeresen gondoskodott.
Később mindhárom házaspár vett házat Lenox Cityben, hogy
ideális környezetben nevelkedhessenek örököseik, és a barátságukat
rokoni szálakkal is erősítették, na meg bonyolították, mert
mindegyikük keresztszülője lett valamelyik gyereknek, az idegenek
időnként már nem is bírták követni, ki kinek a kije.
A felnőttek csak összemosolyogtak, ők már tudták a titkot:
akármilyen reménytelen dologról legyen is szó, apróról vagy
nagyról, mindig van remény.