Kína, a furcsa óriás

készítette: Born Atilla felkészítő tanár: Dr. Szenográdi Péter

Tartalom
Bevezetés...........................................................................................................................................2
I. Rész.....................................................................................................................................................3
A kezdetek..........................................................................................................................................4
Császárság az ókorban........................................................................................................................4
Kína a közép- és újkorban...................................................................................................................6
A mongol Yuan dinasztia....................................................................................................................7
Ming dinasztia....................................................................................................................................7
Első európaiak Kínában......................................................................................................................8
Az utolsó dinasztia: A Csing................................................................................................................9
Nyugati behatolás Kínába, az ópiumkereskedelem..........................................................................10
Az ópiumháborúk.............................................................................................................................10
Kína a századfordulón.......................................................................................................................12
Első kínai-japán konfliktus................................................................................................................12
A száznapos reformtól a köztársaságig.............................................................................................13
Az egységes Kína vége, a hadurak kora............................................................................................14
A kommunizmus első megjelenése..................................................................................................14
Második kínai-japán háború.............................................................................................................15
A kínai polgárháború........................................................................................................................16
II. Rész..................................................................................................................................................17
Mao Ce-tung.....................................................................................................................................18
A Maoista népköztársaság időszakai................................................................................................18
A gazdasági helyreállítás (1949-1952)..............................................................................................19
Az első ötéves terv (1953-1957).......................................................................................................20
A nagy ugrás (1958)..........................................................................................................................20
A kiigazítás korszaka (1951-1965).....................................................................................................21
Mao külpolitikája..............................................................................................................................21
A kulturális forradalom korszaka......................................................................................................22
Nyitás a világ felé..............................................................................................................................23
Jogi reformok...................................................................................................................................24
Gazdasági reformok..........................................................................................................................25
A reformista időszak hanyatlása.......................................................................................................26
A Tienanmen téri vérengzés.............................................................................................................26
III. Rész.................................................................................................................................................28
Jiang Zemin Kínája (1989-2002)........................................................................................................29

1
Kína gazdasága és társadalma az ezredfordulón..............................................................................30
Kína gazdasági sikerének feltételei...................................................................................................32
Hu Jintao...........................................................................................................................................32
Kína külpolitikája a 2000-es években................................................................................................33
Xi Jinping..........................................................................................................................................35
Gazdasági intézkedések....................................................................................................................35
A BRI és az új selyemút.....................................................................................................................36
Kínai hitelcsapda Afrikában..............................................................................................................37
Kína szerepvállalása..........................................................................................................................38
Xi Jinping külpolitikája......................................................................................................................39
Belső konfliktusok............................................................................................................................40
Kapitalista vagy szocialista?..............................................................................................................40
Irodalomjegyzék...............................................................................................................................42

2
Bevezetés

Kína jelentősége az elmúlt évtizedekben olyan mértékben gyarapodott, hogy a

közéletben is kulcsfontosságúvá vált a jelenléte, pedig sok esetben szinte tudomást sem
veszünk róla, vagy csak egyszerűen elsiklik felette az ember figyelme, így hasznosnak véltem
ennek a témának a feldolgozását, bemutatását.

A Kelet-ázsiai ország mindig is közismert volt értékes és kifogástalan termékeiről,

óriási népességszámáról, és hatalmas méreteiről egészen az ókortól kezdődően. Az igazi
gazdasági áttörést azonban a modern kor jelentette eme ország számára, és ez alatt az
intenzív, termelékenységben prosperáló korszaka tart mind a mai napig. A gazdasági
szakértők és Kína-kutatók között sincs összhang azzal kapcsolatban, hogy vajon lesz-e vége
és ha igen mikor, ennek a drasztikus felívelésnek. A mindennapi eszközök gyártásától a
bányászati ágakon, olaj- és gázkitermelésen keresztül egészen a technológiai újításokig a
modern Kína az új világrend esszenciális alappillére lett mind a globális áru-, mind a
tőkemozgatásban.

A dolgozat középpontjában legfőképpen a kínai gazdaság vizsgálata áll, mivel ez az

állam felemelkedésének leglátványosabb és legérdekesebb aspektusa. Mint ahogyan a cím is
utal rá, Kína gazdaságpolitikája nem szokványos, hanem egyfajta keverék, amely a 70-es évek
óta a szocialista piacgazdaságot folyamatosan vegyítette a kapitalizmus elemeivel a mai napig
működő és erőteljes kommunista egypártrendszer jelenlétében.

A projektmunka keretein belül kitérek az ország történelmének rövid ismertetésére,

ahol mind a kulturális, szociális és gazdasági tényezőket és az ezeket meghatározó regionális
és interkontinentális külső behatásokat összefoglalom.

3
 I. Rész

A kezdetektől a népköztársaságig

4
A kezdetek

Bizonyos ásatások és az azokból felbukkanó csontok is tudják igazolni, hogy Kína már
időszámításunk előtt 600 ezerben is lakott volt a homo sapiens által. A neolitikus korszakban
(18000-4000) a nagy folyók mentén, mint a Sárga-folyó, vagy a Jangce, patriarchális törzsi
közösségek alakultak ki. Jellemző volt erre az időszakra többek között a kifinomult
eszközhasználat és a növénytermesztési technikák fejlődése. A porcelán és selyem már ekkor
megjelent, mint termelt csereáru. A mai ország területén ekkor különböző, egységeket alkotó
kultúrák jelentek meg, melyek népességei többnyire földműveléssel, állattenyésztéssel és
fazekassággal foglalkoztak. Ilyen csoport volt például a Peiligang, vagy a Yangshao
civilizáció.

A Bronz-korszakban (2100-500) a kínai civilizáció súlypontja a Sárga-folyóra került,

ahonnan az első írásos emlékek is származnak, és ezen a vidéken uralkodott az első dinasztia,
a Xia, melyről rendelkezésre állnak tárgyi emlékek, de tényleges létezése vitatott. A bronz-
korszaki Kínára nem volt jellemző az egységes birodalom létrejötte, több kisebb állam és
városállam szerveződött egymás mellé.

Császárság az ókorban

Az első feljegyzett dinasztia, melynek léte nem vitatott, a Sang dinasztia volt, mely
Krisztus előtt 1600-tól egészen 1046-ig fenn állt. A Sang királyok befolyása a Sárga-
folyó középső és alsó szakaszának, illetve ezek mellékfolyóinak völgyére terjedt ki, tehát a
mai Észak-Kína jelentős része az uralmuk, vagy legalábbis hatásuk alatt állt. A sangok
birodalma minden bizonnyal nem egységes állam volt, hanem a Sárga-folyó vízgyűjtő
területén élő olyan törzsek szövetsége, amely elismerte a Sang
uralkodójának vallási és politikai elsőbbségét, adót fizettek neki és részt vettek a
hadjárataiban. Erre a korszakra jellemzővé vált a rabszolgaság jelenléte és egy korai,
hűbérihez hasonló rendszer, ahol az uralkodó ajándékokat fogadott és nyújtott.

Időszámításunk előtt 1046 után a Zhou dinasztia következett, mely Kína történetének
legtöbb ideig hatalmon lévő dinasztiája volt (Kr.e.256-ig). Ezt a korszakot két részre lehet

5
tagolni, egy nyugati Zhou és egy keleti Zhou korszakra, melynek oka, hogy külső támadások
és a fővárosok változtatása miatt a hatalom középpontja eltolódott. A viszonylag békés
korszak a kínai filozófia fejlődésének kedvezett. Ekkor jelent meg a daoizmus,
konfucianizmus, növekedett a nyelv diverzitása, a társadalmi pozíciókat egyre inkább elnyerni
lehetett az mintsem örökölni (a tanácsadói posztokat gazdag kereskedők és gondolkodók
öltötték be). A városok s fejlődésnek indultak,bár főleg az uralkodóhoz közeliek. A városok
fejlődése viszont a Zhou dinasztia bukását okozta, mert idővel függetlenebbé váltak és a
centralizált hatalom szétzihálódott.

A Zhou korszak után a függetlenedő városok háborúskodtak egymással, és volt idő

amikor 7 város állt egymással hadban. Közülük Qin városállama volt a legsikeresebb amely
elfoglalta a többi vetélytársát.

A rövid életű Qin dinasztia volt az első olyan kínai dinasztia, mely birodalmi kereteket
hozott létre. Ekkor került használatba a császár szó, mint uralkodó megnevezése.
Megkezdődött a nomádok ellen védelmet nyújtó északi ,,nagyfal” megépítése és emlékül a
császár ekkor csináltatta meg a híres agyagseregét. Írásrendszer, egységes valuta és
büntetőszabályzat jött létre.

A Qin dinasztiát (melynek egy parasztfelkelés vetett véget Kr.e. 206-ban) a Han
dinasztia követte. A Római Birodalommal egy időben létezett, ekkor alakult ki a selyemút is.
Kína gazdasági erejét mutatja, hogy a selyemút léte mellett még több belsőséges, azaz
országon belüli kereskedelmi útvonal is létesült, melyeket teautaknak neveztek. A
buddhizmus is ekkor terjedt el az ország déli részeiben és a konfucianizmus is megerősödött
az államszervezet ideológiai keretein belül. A Han dinasztia kiterjesztette Kína határait belső
Mongóliára, Koreára, Mandzsúria alsó vidékére és Észak-Vietnámba is behatolt.

A Han dinasztia bukását több tényező is elősegítette: rengeteg uralkodó fiatalon

meghalt, így azok helyett különböző tanácsadók és tábornokok érvényesíthették akaratukat a
császár rokonain (fiatal uralkodójelöltek), sáskajárás pusztította a termés nagyrészét ezzel a
paraszti réteget lesüllyesztve, valamint a korrupció parasztlázadásokat gerjesztett.

Kína a Han dinasztia bukása után először egy hármas polgárháborúba kényszerült,
majd az egész kora középkor egyfajta ,,sötét korszakként” jelenik meg a kínai történetírás
szerint, melyben több hatalmi gyengülés, gazdasági probléma is jelen volt. Rengeteg lázadás
tört ki vidéken, az ország egyesítésére sokszor tettek kísérletet de sikertelenül.

6
Kína a közép- és újkorban

A változás végül a középkorban következett be, amikor a Sui dinasztia alatt (581-618)
egy újabb stabil korszak köszöntött be. Az ország újraegyesült és új császárt koronáztak. Az
erős központi irányításnak hála az állam sok tervet megvalósíthatott. Sor került a nagyfal
helyrehozatalára/megerősítésére, létrehozták a ,,nagy csatornát” mely a világ leghosszabb
csatornája és mesterséges folyója volt egyben. Ez a projekt felélénkítette a gazdaságot a
kereskedelem fellendítésével, megkönnyítette a katonák szállítmányozását és növelte a
terméshozamot. Katonai vereségek (Korea sikertelen inváziója), magas adók és a
kizsákmányoló munka miatt a lázadások vetettek véget a Sui dinasztiának.

A sorban a következő a Tang dinasztia volt (618-907). A Tang-kor első fele, vagyis a
7. század elejétől a 8. század közepéig terjedő időszak a középkori Kína aranykora volt. Ekkor
egyértelműen Kína volt Kelet-Ázsia központja, és történelmének számos más időszakával
ellentétben egyáltalán nem volt jellemző rá a bezárkózás. Tömegesen érkeztek Kínába a
kereskedők Közép-Ázsiából, Perzsiából és Arábiából, s az ázsiai országok között élénk
cserekereskedelem alakult ki. A meghonosodott és letelpült kereskedők által ekkor
ismerkedett meg Kína az iszlámmal és a kereszténységgel. Bár több parasztfelkelést is
levertek, a dinasztia nem tudta uralmának régi fényét visszaállítani, s lassú hanyatlásnak
indult.

A Tang-dinasztia bukása után az ország fél évszázadra apró, egymással marakodó

államocskákra szakadt, amelyek nagy részében a Tang-ház volt katonai parancsnokai
uralkodtak. Dél-Kínában tíz állam jött létre, míg a nagyjából egyben maradt északon öt rövid
életű dinasztia váltotta egymást ezért a 907-től 960-ig tartó időszakot az ,,öt dinasztia
korának”, vagy az ,,öt dinasztia és a tíz királyság korának” nevezik.

Az öt dinasztia korából emelkedett ki a Song dinasztia mely rendszeres hódításokkal

újra egy országgá kovácsolta Kínát. Az Öt dinasztia korában és a Song-kor elején az ingatag
politikai helyzettől függetlenül óriási változások történtek a kínai gazdaságban. Ennek oka
számos új eszköz felfedezése (pl: lőpor), illetve régebbi találmány tökéletesítése volt, aminek
következtében a termelés megugrott, s a termelt felesleg nagymértékű kereskedelemre és
városiasodásra adott lehetőséget. A változások a mezőgazdaságban kezdődtek: az eddig csak

7
a Jangce-deltában alkalmazott öntözéses rizstermesztés elterjedt egész Dél-Kínában
megindult a növénynemesítés, valamint a rizs lépett elő a fő agrárexport termékké.

A mongol Yuan dinasztia

A 13. században a mongolok szépen lassan maguk alá gyűrték és elfoglalták Kínát,
majd külön dinasztiát alapítottak (1279-1368). A mongolok ugyan megkísérelték kínai
rendszer szerint megszervezni az országot, de a földművelő társadalmat nem tudták igazán
hatékonyan irányítani. A Yuan dinasztia Kubiláj (1260-1284) és unokája Temür alatt tudota
elérni a legnagyobb sikereit/virágzást. A nagycsatorna meghosszabbításra került, Peking lett a
főváros, a csatornák mellett utak épültek, bevezették a papírpénzt, ami az első alkalom volt a
világon. Sok hivatalt kínaiak helyett tatárokkal, szaracénokkal töltettek be. Temür 1307-es
halála után a belharcok miatt a mongol uralom gyors hanyatlásnak indult, a következő 26
évben hét császár váltotta egymást a trónon. Eközben a gátakat, öntözőműveket
elhanyagolták, és a gátlástalanul kibocsátott papírpénz óriási inflációt okozott. A Song-korban
és a Yuan-kor elején még virágzó gazdaság válságba jutott, 1333 után az országban
mindenfelé éhínségek törtek ki, s a mongol uralom második felében már egymást követték a
felkelések. A Yuan-dinasztia évszázadának talán legnagyobb eredménye az volt, hogy
megnyíltak a kapuk a külföldiek előtt (Marco Polo útjai) és könnyebbé vált az utazás.

Ming dinasztia

A Yuan dinasztia uralmának egy újabb felkelés vetett véget, mely egy déli
parasztcsaládból származó uralkodót emelt trónra. Az általa elfoglalt területeken csökkentette
a parasztság terheit, így sikerült ügyének megnyerni a lakosság többségét. 1367-re
visszafoglalta az utolsó mongol uralta területet is és még ez évben megalapította az új Ming-
dinasztiát Nanjing központtal, mely kultúrközpont volt a valóságban csupán, mivel ekkorra
már az adminisztratív főváros, mely tényleges közigazgatási szereppel bírt, Peking volt. A
birodalom határvidékein a Ming-kormányzat félkatonai telepeket létesített, amelyeknek lakói
egyrészt védték a határokat, másrészt földet műveltek, így a hadsereg nagy részben önellátó
lett, ezzel csökkentve a lakosság terheit. A Ming-korban építették fel azt a Nagy Falat,
amelynek romjai ma is láthatók, s a kínaiak az adófizetőjükké tették Koreát és Indokína egyes
részeit. A Ming-korban minden korábbinál erősebb volt a központi kormányzat, s a császár

8
szerepe is megnőtt. A közvetlen hatalomgyakorlás miatt megnőtt a császár személyiségének
jelentősége. Ha ezután tehetségtelen, gyengekezű uralkodó került a trónra, az könnyen
katasztrófába sodorhatta az egész országot is. A Ming-kor elején egy rövid időre megélénkült
a külkereskedelem, s Kína ismét Kelet-Ázsia gazdasági és politikai központjává vált.
Különösen a délkeleti partvidéken folyt élénk kereskedelem, ahol a külföldiek kis kolóniákat
hoztak létre. Ebben az időben a kínaiak gyártották a világ legjobb hajóit, s ezekkel eljutottak
Délkelet-Ázsiába, Indiába, sőt Afrikába is. A kereskedelem rövid fellendülés után gyorsan
hanyatlásnak indult, aminek súlyos következményei lettek Kínára nézve. A hanyatlás okai
elsősorban politikaiak voltak. 1436-ban a külföldi követeket hazaküldték Kínából, így a
Ming-birodalom lényegében bezárkózott, éppenséggel abban a korban, amikor az európaiak
megkezdték a világ felfedezését és gyarmatosítását. A külkereskedelem hanyatlásával
párhuzamosan a belső gazdaság fejlődése is lelassult. A Ming-dinasztia politikai és gazdasági
hanyatlása vezetett oda, hogy az eddig jóval fejletlenebb Nyugat hamarosan megelőzte Kínát,
így a 19. században a Középső Birodalom kiszolgáltatottan állt a jobb fegyverekkel és az
életképesebb gazdasági rendszerekkel szemben. A Ming-dinasztia hosszú időn át jólétet és
békét biztosított a lakosság számára, különösen uralmának első felében. A Mingek
rendszerének szilárdságára jellemző, hogy az utánuk következő Qing-dinasztia jóformán
semmiféle változtatást nem hajtott végre sem az államszervezeten, sem a kormányzási
módszereken. Az 1400-as évek közepétől kezdtek sűrűsödni a problémák a Ming udvarban,
amit leginkább az okozott, hogy a trónra tehetségtelen, a földi örömökbe merülő császárok
kerültek, akik a birodalom kormányzását átengedték a hivatalnokoknak. 1644-re Kína
végletesen megosztott volt, egyes helyeket különböző felkelők tartottak uralmuk alatt, más
területeket pedig az érintetlen Ming seregek ellenőriztek. Ideális helyzet volt ez a külső hódító
számára.

Első európaiak Kínában

Az első európai hajó portugál volt, mely 1516-ban érkezett Kínába. 1517-ben
kérvényezték portugál kereskedelmi telep létesítését, de a kínaiak a kérést elutasították.
Ezután számos európai hajó érkezett a kínai partokhoz, amelyek legénységét teljesen
lenyűgözte az óriási, jól szervezett, virágzó birodalom. (A portugálok végül a helyi
hivatalnokok lefizetésével 1557-ben megtelepedhettek a dél-kínai Makaón, mely 1999-ig az ő
fennhatóságuk alá tartozott.) A kereskedők mellett keresztény hittérítők is érkeztek Kínába.

9
Az utolsó dinasztia: A Csing

A mandzsu törzsek 1616-ban egyesültek és kínai mintára jól szervezett államot hoztak
létre Mandzsúriában, a mai Északkelet-Kínában. Az általuk alapított dinasztia (1636) a Csing
(Qing) nevet vette fel, s hamarosan támadásokat indított a végnapjait élő Mingek Kínája ellen.
A következő évtizedek háborúval teltek: az északról támadó mandzsuk és az átpártolt kínai
seregek mind délebbre hatolva sorra megsemmisítették vagy behódoltatták a szétszórt
parasztfelkelő csapatokat és a megbukott Ming-házhoz hű erőket. A mandzsuknak 1662-re
sikerült elfoglalniuk az egész kínai szárazföldet. Időközben fővárosukká Pekinget tették, s az
elfoglalt területeken helyreállították a Mingek államszervezetét. A társadalom megbékítése
érdekében a hódítók megegyeztek a kínai elit réteggel és néhány mandzsu kulturális elem
bevezetése mellett (például az oldalt borotvált, coffba szedett haj) meghagyták az eddigi kínai
kulturális normákat majd fel is vették azokat (nyelv). Az engedékeny politika és az
Amerikából a Kínába került haszonnövények elterjedése következtében a gazdaság fellendült,
s a lakosság is megnégyszereződött. A konszolidációhoz hozzájárult az is, hogy az első Csing
császárok igen tehetségesek, ügyesek és műveltek voltak. Belső-Kína feletti uralmuk
megszilárdítását követően a mandzsuk hozzáláttak, hogy birodalmuk határait kiszélesítsék. A
mai Kína határai tulajdonképpen a Csing császárok hódításaival alakultak ki. Először 1696-
ban északnyugaton elfoglalták Kelet-Turkesztánt (ujgur, muszlim lakosság) és a mai
Mongólia nagy részét, majd Tibetet tették protektorátussá. A hódítások az 1750-es években
fejeződtek be, amikor is sikerült Kelet-Turkesztán maradék részét és Dzsungáriát is elfoglalni.
Ezekkel a győzelmekkel a birodalom területe megduplázódott. A 18. század végére a
gazdaság elérte azt a szintet, ahonnan az adott keretek között tovább fejlődni nem lehetett (a
világ GDP-jének 30%-át ekkor még Kína adta). A mezőgazdaságban nem maradt több
megműveletlen terület, amit még fel lehetett volna törni, az iparcikkek piacának növekedése
is megállt, nem emelkedett tovább a nem mezőgazdasági termékek iránti kereslet, s a
kereskedelmet valamint az ipart befolyása alatt tartotta a szigorú állami bürokrácia. A
gazdasági stagnálást és későbbi recessziót legnagyobb részben azonban a Csing-dinasztia
elzárkózott külpolitikájához kötik. Ekkorra fejlett kulturális szintet elért Kína, de
hagyományos fejlődési útjai miatt nem bírt tovább növekedni. Ugyanebben az időben Nyugat-
Európában végbementek a polgári és ipari változások, forradalmak aminek következtében az

10
európai államok technikailag, gazdaságilag és katonailag minden más civilizációnál
erősebbek lettek, és lehagyták a korábban náluk fejlettebb Kínát.

Nyugati behatolás Kínába, az ópiumkereskedelem

Portugália után Anglia volt a következő európai állam, mely (1699-ben) létesített
kereskedelmi kirendeltséget Kínában (Kanton). A 18. században az áruforgalom javarészt két
irányból volt fenntartva: az angol Kelet-indiai Társaság és a kínai állam felügyelete alatt álló
Kohong cégszövetség között. A cikkek többsége angol részről a tea és selyem voltak. A
pekingi kormányzat, bár tetemes hasznot húzott a Kantonon áthaladó áruk vámjából,
igyekezett korlátozni és kézben tartani a külkereskedelmet. Az angolok 1793-ban követséget
küldtek a kínai császárhoz, azt kérve, hogy Pekingben állandó angol képviseletet
nyithassanak, a kormányzat nyisson meg néhány északi kikötőt az angol kereskedők előtt és
bocsásson Anglia rendelkezésére egy-két szigetet. Az angol küldöttség kérelmét az uralkodó
elutasította.

Kínába rengeteg európai ezüst áramlott, mert míg a nyugati országok számos árucikket
importáltak Kínából, Kína gyakorlatilag semmit nem vett tőlük, így a kínai tea-, selyem- és
porcelánszállítmányokért ezüsttel kellett fizetniük. Ezért a britek az ezüst kiváltására
elkezdtek Indiából nagy mennyiségben ópiumot szállítani Kínába. Az ópiumszívás 1729 óta
be volt tiltva Kínában, ám a tilalom papíron maradt, hiszen éppen az ópiumkereskedelem
felszámolásával is megbízott helyi hivatalnokok voltak az üzlet fő haszonélvezői. 1773-ban a
Brit Kelet-indiai Társaság brit részről monopóliumot szerzett az indiai ópiummal való
kereskedelemre, ettől fogva a következő fél évszázadban még tudatosabban és
erőszakosabban folyt a csempészet. Becslések szerint 1730-ban 15 tonna ópiumot szállítottak
a britek Kínába, az 1820-as években pedig évente már 900 tonnát. Ezzel a briteknek sikerült
az ópiummal kiváltaniuk a kínai árukért eddig fizetett ezüstöt, így megállt az ezüst Kínába
áramlása, sőt az ópiumfüggők számának emelkedésével az ezüst a brit ópiumkereskedőkön
keresztül elkezdett visszaáramlani Európába.

Az ópiumháborúk

11
 Az 1820–30-as évekre a Csing-dinasztia mély gazdasági válságba jutott. A válság fő
okai a túlnépesedés és a nagyarányú ópiumbehozatal miatti ezüsthiány volt. Utóbbi és a rossz
pénzügyi politika miatt romlott a réz- és az ezüstpénz cserearánya, vagyis az ezüst értéke
emelkedett a rézpénzéhez képest, ami megingatta az ezüstre épült adórendszert. A pénzügyi
válság okozójának a főhivatalnokok jelentős része az ópiumimportot tartotta. Az 1830-as
években az ópiumkérdésről éles vita támadt az udvarban: egyesek az ópiumkereskedelem
legalizálását és megadóztatását, mások a teljes betiltását javasolták a császárnak,s az végül az
utóbbiakra hallgatott. Kanton kikötőjét blokád alá vonta, elkobozta és tűzre vetette
ópiumkészleteiket. Az első ópiumháború bebizonyította Kínának, hogy az európai hatalmak
technológiai előnyben vannak, és habár szárazföldön a Csing erők lettek volna előnyben, de
az angol flotta a kereskedelem ellehetetlenítése végett tárgyalásra kényszerítette a kínai felet.
A két fél 1842. augusztus 29-én elfogadta az úgynevezett nanjingi szerződést amit a kínaiak
az „egyenlőtlen szerződések” neveznek, s ezzel megkezdődött Kína félgyarmati helyzete. A
nanjingi szerződésben többek között Kína átadta Nagy-Britanniának Hongkong szigetét és a
brit kereskedők előtt megnyitott öt kikötőt. Az ópiumkereskedelem tovább virágzott. A
következő években a briteknek adott kiváltságokat megadták a többi nyugati nagyhatalomnak
is, így a megnyitott városokban hamarosan hatalmas nemzetközi negyedek jöttek létre. VI.
1857-től 1860-ig újabb összecsapásokra került sor a nyugati hatalmak és Kína között,
amelyek következtében a kínai kormányzat újabb engedményeket tett, például engedélyezte a
külföldiek szabad mozgását Kína belsejében, törvényesítette az ópiumkereskedelmet, s a
Pekinghez közeli Tianjin várost megnyitotta a külföldiek előtt.

A 18. század végére Kína megrekedt a fejlődésben, majd hamarosan mély válságba
jutott. Nagyjából az ópiumháborúkkal egy időben Kína-szerte újabb felkelések törtek ki a
Csing-dinasztia ellen. A legfontosabb ilyen a Taiping felkelés volt (1850–64), amelyet a Hong
Xiuquan nevű hivatalnok vezetett. 1850-ben Kanton tartományban kirobbantotta a felkelést,
amelyhez csatlakoztak az elszegényedett parasztok és szállítómunkások. A taipingok
kezdetben nagy katonai sikereket értek el, több kisebb várost elfoglaltak, majd bevették
Nanjing városát. Végül hosszas harcok után 1864-ben a taipingokat leverték. Mindeközben a
birodalom más területein is lázadások törtek ki. A Csing-dinasztia hatalma az 1850-es
években alapjaiban megrendült: kívülről a nagyhatalmak, belülről pedig a különböző
felkelések fenyegették.

Az 1860-as évek elején a mandzsu dinasztiának sikerült valamelyest megszilárdítani

hatalmát az ország felett. Ez részben a nyugati hatalmakkal való megbékélésnek köszönhető,

12
hiszen miután ezek a hatalmak elérték a szabad kereskedelmi jogokat a dinasztiával, annak
fenntartása állt érdekükben. Emellett a császár seregei a kikötőkön keresztül hozzájutottak a
nyugati haditechnikához, így a felkelők és a nemzetiségek ellen fordíthatták azokat. Másrészt
pedig újabb kiegyezés jött létre a mandzsu dinasztia és a kínai elit között. Ez azt jelentette,
hogy a 60-as évektől kezdve a kínaiak nagyobb arányban részesültek a hatalomból, és már
hadseregek vezetését is rájuk bízták.

Kína a századfordulón

Az ópiumháború és az erőszakos külföldi behatolás óriási sokk volt a kínaiak számára,

hiszen több évezredes történelmük során most először találkoztak egy náluk katonailag,
gazdaságilag és technikailag egyaránt jóval fejlettebb hatalommal, aminek következtében
valamelyest át kellett alakítaniuk az ősi, Kína-központú világképet. A mandzsu-kínai elit
azonban nem értette meg, hogy a középkori jellegű Kínai Birodalom zsákutcába jutott, csak
azt ismerte el, hogy a nyugati fegyverek jobbak a kínaiaknál. Így aztán (például Japánnal
ellentétben) nem került sor széleskörű társadalmi és politikai modernizációra, s Kína a
válságból azzal igyekezett kilábalni, hogy országszerte nyugati típusú fegyver- és
hajógyárakat létesített. Az 1860-as, 70-es és 80-as éveket az „önerősítés” korszakának szokás
nevezni: ekkor Kína még elutasította a nyugati eszméket és intézményeket, csak a technika
átvételére tett kísérletet.

Első kínai-japán konfliktus

1894-ben kitört az első kínai-japán háború a Koreai-félsziget feletti befolyásért

kezdődött. Koreában, amely mindig is Kína érdekszférájába tartozott, 1893-ban kitört egy
felkelés, ami jó ürügy volt mind Kínának, mind Japánnak, hogy csapatokat küldjön a
félszigetre. 1894 nyarán a japán csapatok kiverték a kínaiakat Koreából, s nem álltak meg a
kínai-koreai határnál, hanem elfoglalták az északkelet-kínai Liaodong-félszigetet. Eközben a
modern japán hadihajók az évtizedek alatt felépített kínai flottát egy-két ütközetben teljesen
megsemmisítették. A kínaiak 1895 februárjában letették a fegyvert, majd áprilisban Kína a
háborút lezáró simonoszeki békében lemondott a Koreával kapcsolatos jogairól, Taiwanról, a
Liaodong-félszigetről, emellett óriási kártérítést fizetett Japánnak. Ez a konfliktus elsősorban
ráébresztette a császári udvart, hogy akárcsak a szomszédos Japán mintájára, nem elég a

13
nyugati technológiákat lemásolni, hanem új kormányzási és közigazgatási rendszer szükséges
a hatalmi pozíció fenntartásáért.

A száznapos reformtól a köztársaságig

A japánoktól elszenvedett vereség után a kínai írástudók körében országszerte

reformmozgalmak indultak, amelyek az 1868-as meidzsi reformok mintáját követve
társadalmi, politikai és gazdasági változásokat az alkotmányos monarchia megteremtését
tűzték ki célul. Ezt különösen sürgőssé tette az, hogy a nagyhatalmak már-már
kezdték ,,felszeletelni” maguk között Kínát. Ténylegesen végül is egyik hatalom sem tudta
gyarmatává tenni, aminek a legfőbb akadálya a többi hatalom féltékenysége lett volna, de a
század utolsó évtizedeire az országot érdekszférákra tagolták és az összes tengerparti
nagyvárost megnyitották a külföldiek előtt. A megnyitott városokban a hatalmak koncessziót
kaptak. A reformrendeletek végül is elbuktak, belső politikai összetűzések végett.

A háborús vereségek és a reformok elbukása után az országban egyre fokozódott az

elégedetlenség egyrészt a Kínát kizsákmányoló külföldiekkel, másrészt pedig a külföldiek
érdekeit kiszolgáló dinasztiával szemben. A nincstelenné vált elemeket szervezte egybe az
„Igazságot és Békét Teremtő Ököl nevű társaság (bokszerek), amely a külföldieket tartotta
felelősnek minden bajért. Az idegengyűlölő, fanatikus bokszerek 1900-ban fegyvert fogtak, és
az udvar hallgatólagos beleegyezésével bevonultak Pekingbe, ahol európai üzleteket
gyújtottak fel, keresztény kínaiakat mészároltak le, és ostrom alá vették a követségi negyedet
(,,bokszerlázadás”). Válaszként a nagyhatalmak csapatai 1900. június 17-én partra szálltak és
leverték a felkelést és az időközben a felkelés mellé álló Cixi anyacsászárnő csapatait.

Az alkotmányos monarchiát sürgetők és a fanatikus csoportok mellett az 1890es

években felbukkant egy harmadik erő, a radikális forradalmárok. Ezt a csoportosulást
értelmiségiek és a külfödön tanult diákok alkották, élükön Sun Yat Sen állt, aki művelt,
nyugati képzésben részesült orvos volt. Politikai mozgalma a Csing-dinasztia megbuktatását
és a polgári demokratikus rendre való áttérést tűzték ki célul. A 20. század első évtizedében a
sok sebből vérző Csing-dinasztia végül elszánta magát bizonyos alkotmányos reformokra.

14
1906-ban bejelentették, hogy Kínát fokozatosan alkotmányos monarchiává alakítják. 1910
októberében Pekingben összeült az Országos Tanácskozó Testület, amely parlamenti funkciót
töltött volna be a demokratikus átalakulás kiteljesedéséig. 1910 végén azonban a
gyermekkorú Puyi császár helyett kormányzó régens szembefordult a demokratizálási
folyamattal és ezzel az udvar elvesztette széles néprétegek támogatását. 1911 májusában egy
kormányzati intézkedés miatt, amelynek következtében tömegek vesztették el vasúti
részvényekbe fektetett vagyonukat, Sichuanban elindult az úgynevezett vasútvédő mozgalom
amelyet csak nagy nehezen tudtak elfojtani. Forrongott a hangulat egész Kína szerte. 1911.
október 10-én kitört a wuchangi felkelés, amely végül is véget vetett a kínai császárságnak. A
következő hetekben a tartományok sorra mondták ki függetlenségüket, decemberre a 18
tartomány közül csak három maradt hű a dinasztiához. 1911 decemberében hazatért Sun Yat-
sen, aki eddig az USA-ban tartózkodott, és a wuchangi felkelésről újságból értesült.
Nanjingban 1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot, Sun Yat-sent pedig
megválasztották ideiglenes elnöknek. A Csing dinasztiát lemondatták, ezzel a kínai császárság
története lezárult, és kezdetét vette a köztársaság kora.

Az egységes Kína vége, a hadurak kora

Akárcsak a császárságban, úgy a rövidéletű köztársaság (1912-1916) alatt sem

tartozott a hadsereg egy központosult irányítás alá. A haderőt régiónként más-más
úgynevezett hadúr irányította és mindegyik hadúr külön-külön fogadott hűséget az állam
vezetőjének. 1916-ban amikor Yuan Sikai meghalt az országban megszűnt a centralizált
hatalom és az ország szét lett tagolva a kvázi magánhadsereggel rendelkező hadurak között.
Az eközben száműzetésben élő Sun Yat-sen visszatért és néhány hadúr segítségével saját
kormányt alakított Kantonban, majd 1919-ben újra megalakította a Kuomintangot. Álma az
ország egyesítése volt, ám nem rendelkezett elegendő katonai támogatással ahhoz, hogy az
északi tartományokat is uralma alá vonja.

A kommunizmus első megjelenése

A gyakran váltakozó, hadúri pekingi kormány kétségbeesetten próbálta megtartani

hatalmát. 1919-ben diáklázadások kezdődtek, amikor a kínai kormány képtelen volt a kínai

15
értelmiség által elfogadhatónak tartott választ adni a versailles-i békeszerződés azon
rendelkezésére, amely a santungi német koncessziós területeket Japánnak juttatta. A
tüntetések felerősítették a köztársasági eszméket, s ebben a környezetben kezdett el terjedni a
marxizmus eszmeisége is, olyannyira, hogy 1921-ben meg is alakult a Kínai Kommunista
Párt. A párt szovjet pénzből jött létre, és vezetősége erős szovjet befolyás alatt állt, ezért jó
ideig nem volt több, mint a Komintern egyik fiókszervezete. A pekingi kormányzat nem
ismerte el Külső-Mongólia orosz megszállását és kormányát, azonban Sun yat sen kész volt
erre az oroszok fegyveres segítségéért cserébe. Mint 1922 szeptemberében mondta, olyan
seregre van szüksége, amely Oroszországtól kapja fegyvereit és munícióját. Sun az ígért orosz
fegyvereket és katonai tanácsadókat megkapta, így hozzáláthatott a Nemzeti Forradalmi
Hadsereg megszervezéséhez, amely hamarosan nagy erőt képviselt a széttaglalt Kínában, Sun
azonban már nem élhette meg a pekingi kormány bukását, ugyanis 1925-ben elhunyt. Sun
Yat-sen halála után a Kuomintang új vezetője Chiang Kai-shek lett, aki egy északi irányú
hadjárat során megpróbálta legyőzni a hadurakat és újraegyesíteni Kínát szovjet segítséggel.
Chiang úgy döntött, megszabadul a pártbéli kommunistáktól: a sanghaji mészárlás során több
ezer embert öltek meg. A déli tartományokban, ahol a kommunisták voltak többségben, a
nacionalistákat gyilkolták halomra. Kirobbant a polgárháború. Chiang Kai-shek az ország
belsejébe szorította a kommunistákat, majd 1927-ben kormányt hozott létre Nanjingban.
1928-ra végül Chiang-nak sikerült megdöntenie a pekingi kormányt.

Második kínai-japán háború

1931-ben a Chiang Kai-shek vezette nacionalista kormánynak szembe kellett néznie

Mandzsúria japánok általi megszállásával, és több területi követelésnek is engedelmeskedni
kényszerültek. Végül a Marco Polo-hídi incidenssel 1937 júliusában kitört az újabb kínai-jpán
háború, ami után a japánok megszállták Kínát, és gyorsan meghódították a legtöbb nagyobb
várost és gazdasági központot. A Csang Kaj-sek alatti nacionalista kormány és a (ekkorra már
Mao Ce-tung vezette) Kínai Kommunista Párt több hadúrral is összeállt (Egyesült Front) és a
nézeteltéréseket félrerakva, együttműködtek a japán megszálló hadak ellen. A kínai ellenállás
elhúzódó gerillaháborút vívott a japán megszállók ellen, gyakran a szövetségesek
segítségével. A háború több millió kínai áldozatot és számos kínai várost és kulturális
helyszínt pusztított el. A konfliktus 1945-ben azzal ért véget, hogy Japán feltétel nélkül
megadta magát a szövetséges hatalmaknak.

16
 Kínai katonák 1937-ben

A kínai polgárháború

Japán 1945-ös kapitulációjával egyhuzamban Kína az ENSZ alapító tagja lett. A

kormány 1946-ban visszatért Nanjingba. A második világháborút követően az addig japán
uralom alatt álló Tajvan szigete szövetséges felügyelet alá került, és a japánok a Kínai
Köztársaság katonái előtt tették le a fegyvert. A Kínai Köztársaság (Chang Kai-shek féle
kormány) tartományi kormányzatot hozott létre a szigeten. A köztársaság a katonai
felügyeletet is kiterjesztette a szigetre, ami a tajvani lakosok és a köztársaságiak között
növekvő feszültséget okozott és lázongásokhoz vezetett. 1947. február 28-án egy civil
lelövése kapcsán az egész szigetre kiterjedő felkelés vette kezdetét, amely a 228-as incidens
néven vált ismertté. A harcokban 18.000-30.000 tajvanit öltek meg, de a halottak pontos
számát nem lehet megmondani. 1945 és 1947 között amerikai közvetítéssel a nacionalisták és
a kommunisták beleegyeztek, hogy béketárgyalás sorozatok keretén belül megpróbálnak
megegyezni egy koalíciós kormány felállításáról. A tárgyalások kudarcba fulladtak, így a
polgárháború folytatódott. A nacionalisták a kommunisták részvétele nélkül összehívták a
nemzetgyűlést és elfogadták a Kínai Köztársaság alkotmányát. Az alkotmányt a kommunisták
erőteljesen kritizálták,és a kihirdetése vezetett a két fél közötti viszony végleges
megromlásához. 1947 elején a polgárháború teljes erővel folytatódott. 1948ban a Kínai
Köztársaság statáriumot vezetett be, amely a polgárháború közben a teljes nemzetre kiterjedt.
A Szovjetunió által támogatott kommunista hadsereg végül győzedelmeskedett az amerikaiak
által segített nacionalisták felett. 1949 decemberében Chang Khai-shek Tajvanra menekítette
a kormányt, és Tajpejt tette meg ideiglenes
fővárossá. A nacionalisták magukkal vitték
Kína aranytartalékát, és körülbelül egy két
millió kínai menekült érkezett velük az addig

17
hatmillió lakost számláló szigetre. 1949 októberében a kommunisták kikiáltották a Kínai
Népköztársaságot.

Chiang Kai-shek

Mao Ce-tung

18
 II. Rész

A Kínai Népköztársaság 1949-től 1989-ig

19
Mao Ce-tung

1893. december 26-án gazdag földműves családban született Shaoshanban, Hunan

tartományban. Öt évig tanult konfucianista klasszikusokat a falusi iskolában, de 13 éves
korában otthon maradt, hogy segítsen a gazdaságban. Mao Changshába, Hunan tartomány
fővárosába költözött, hogy folytassa tanulmányait. 1911-ben és 1912-ben 6 hónapot töltött a
katonaságban Changsha laktanyáján, a wuchangi forradalom idején, (amely megdöntötte
Csing-dinasztiát). 1913 és 1918 között Mao egy tanárképző iskolában tanult, ahol hatottak rá
az 1917es orosz forradalom eszméi és elkezdett kibontakozni forradalmi elgondolása. A
diploma megszerzése után Mao Pekingbe ment, ahol a pekingi egyetemi könyvtárban végzett
munkát. Felügyelője, Li Dazhao volt, a Kínai Kommunista Párt társalapítója, és nagyban
befolyásolta Mao fejlődő forradalmi elképzeléseit. A kommunista kiáltvány elolvasása után
elkötelezett marxistává vált. Hat évvel később kitört a polgárháború a kommunisták és a
Kuomintang között. Mao a kommunisták oldalán több csapatot is vezetett, de sikertelenül.
Mintegy 85 ezer vörös katona a déli tartományokból elindult 6000 km-es ívben Shaanxi
északi tartományához. Az időjárás, a veszélyes hegyi ösvények, a hideg folyók, a hadurak és a
Kuomintanggal való összecsapások miatt csak 7 ezer katona ért be a célba. Ez volt az
úgynevezett hosszú menetelés. A hosszú menetelés után 1936-ban a Kommunista Kína élére
kivenezték Mao Ce-tungot. A második világháborút és az újabb polgárháborút követően ő lett
Kína tejhatalmú vezetője.

A Maoista népköztársaság időszakai

Az új rendszer belpolitikája a számottevő különbségek ellenére sokban a kelet-európai

mintát követte: egypártrendszert vezettek be, leszámoltak a politikai ellenfelekkel, széles körű
államosításokat és radikális földreformot hajtottak végre. A Mao által vezetett időszakot öt
nagy szakaszra lehet bontani: A gazdasági helyreállítás, az első ötéves terv, a nagy ugrás, A
kiigazítás időszaka, és a kulturális forradalom időszaka.

20
A gazdasági helyreállítás (1949-1952)
A KNK megalakulásakor Kína gazdasága egy elmaradott, félfeudális és félgyarmati
társadalom háborúban lerombolt és szétzilált gazdaságának képét mutatta. Az infláció
csillagászati mértékeket öltött, a termelés a háború előtti legmagasabb színvonalnak az
iparban alig több mint felét, a mezőgazdaságban pedig mintegy 2/3-át érte el. Annak
érdekében, hogy a gazdaság helyreálljon és fejlődhessen, különböző forradalmi feladatokat
kellet végrehajtani. Az első és legfontosabb lépést ezen az úton a földreform következetes
végrehajtása volt. A másik fontos lépése a gazdaság szocialista állami szektorának
megteremtése volt a külföldi tőke lefoglalása és a bürokratikus-tőkés vagyon ellenszolgáltatás
nélküli kisajátítása révén. Az átalakulás következő fontos lépése a
felsőbbosztályok ,,kizsákmányoló” tevékenységének korlátozása s ennek eredményeként a
nemzetgazdaság államkapitalista gazdasági szektorának megjelenése volt. Fontos feladat volt
még az infláció megállítása és a népi valuta, azaz a jüan vásárlóértékének a piaci egyensúly
megteremtésével és az árak stabilizálásával történő megszilárdítása. A helyreállítási
munkálatok során, a legnagyobb és a nemzetgazdaság további fejlődése és korszerűsítése
szempontjából legjelentősebb sikereket kétségtelenül az ipari termelés vonalán érték el. ,,Az
ipar helyreállítására és korszerűsítésére fordított állami beruházások összege a helyreállítás
éveiben évről évre megduplázódott.” 1A kínai nemzetgazdaság másik fő ágazatában, a
mezőgazdaságban a helyreállítási munkálatok a földreform nyomán a tulajdonviszonyokban
végbement gyökeres változások ellenére már nem jártak, de nem is járhattak az iparéhoz
hasonló nagy és látványos eredményekkel. A mezőgazdaságénál sokkalta nagyobb
eredményeket értek el a gazdasági helyreállítás éveiben a közlekedés és áruszállítás területén.
,,Az ország külkereskedelmi forgalmát illetően a felszabadulást követő években a legnagyobb
jelentőségű változás a forgalom irányításának és lebonyolításának állami kézbe vétele,
továbbá a forgalom zömének a tőkés világpiacról a Szovjetunió és a népi demokratikus
országok piacaira való átirányítása volt.”2 A gazdaság helyreállításában fontos szerepet
játszott az a jelentős anyagi és műszaki segítség, amelyet a Szovjetunió nyújtott. Ez a
segítségnyújtás már a KNK megalakulása előtt megkezdődött. A gazdasági helyreállítási és
korszerűsítési feladatok megoldása szempontjából különösen fontos volt az a megállapodás,
amelynek keretében a Szovjetunió alacsony kamat mellett 300 millió USA-dollár összegű
hitelt nyújtott a KNK-nak. Ez a segítség igen kedvező volt a népi Kína számára a tekintetben
is, hogy már ebben az időszakban megtegye a szükséges előkészületeket és lépéseket a

1
Katona Alexandra: Kína a 20.században
2
-II-

21
nagyarányú és tervszerű, szocialista típusú gazdaságépítés kibontakozásában, amely 1953-ban
a nemzetgazdaság fejlesztése első ötéves tervének beindításával vette kezdetét.

Az első ötéves terv (1953-1957)

A helyreállítás időszaka után a Kínai Népköztársaság meghírdette az első ötéves

tervét, amelyet főleg a gazdasági adatok szemléltetése végett helyeztem egy külön
bekezdésben, a szovjet segítségnek köszönhetően is kiemelkedő eredményeket ért el, bár
egyenetlen fejlődést volt jellemző. A nemzeti jövedelem átlag évi 8,9%-kal, az ipar 18%-kal
nőtt. Négy év alatt 5300 km vasútvonal épült. Ebben persze nagy szerepe volt az 1930-as évek
modernizáló politikájának, a már működő és a háborús évek ellenére megmaradt ipari és
szállítási szektornak. Források szerint a régi gyárak kibővítése adta az ipari növekedés
kétharmadát az első ötéves terv idején. Hasznosnak bizonyult a régi szakemberek megtartása.
Ezzel együtt is 1957-ben az egy főre jutó GDP csak kb. 20%-kal haladta meg az 1933-as
szintet, viszont még 1952-ben az egy főre jutó GDP 119 jüan, azaz 52 USA dollárnak felelt
meg, 1956-ra ez a szám elérte a 166 jüant, azaz 40%-os növekedést produkált. A
mezőgazdaság ugyanakkor lassan fejlődött, pedig a lakosság az akkori becslések szerint
mintegy 89 százaléka vidéken élt és a kollektivizálás is (1950-53) a termelés visszaesését
idézte elő.

A nagy ugrás (1958)

Mao Ce-tung 1958-ban úgy látta, eljött az idő a nagy ugrásra a kommunizmusba,
melynek legfőbb kiváltó oka az volt, hogy a legfelsőbb vezetés nem látta elég dinamikusnak
az eddigi fejlődést és sokkal radikálisabb úton kívánta ezt megtenni. A kollektivizált
mezőgazdaságban a még meg sem szilárdult szövetkezeteket hatalmas méretű kommunákba
vonták össze, a munka szerinti elosztás elvetésével és közös konyhák szervezésével. Az
országos méretű vas- és acélolvasztó kampány (népi kohók) miatt elsősorban a
mezőgazdasági termelés károsodott. A mezőgazdaság tragikus visszaeséséhez az is
hozzájárult, hogy több éven keresztül siralmas volt a terményhozam. Ez annak tudható be,
hogy az állam elrendelte a verebek kiírtását, mert úgy gondolták, ha a madarak nem pusztítják

22
a termést, az nagyobb hozammal jár, de a veréb populáció csökkenésével ez a program szabad
utat nyújtott a rovaroknak, így azok csócsálhatták a sokszori elültetés miatt már így is rossz
minőségű termést. Ez silány terméshozam hatalmas éhínséget hozott magával és csaknem 30
millió ember életét követelte. A gazdaság más szektorait is érintették a korszak inkompetens
döntései: visszaesett a könnyűipari termelés, valamint a közszükségleti cikkekben is hiány
keletkezett, valamint a mezőgazdasági tervet alig 52%-ra teljesítették. Az elkezdett
beruházások kihasználatlanok maradtak, rengeteg volt a befejezetlen létesítmény és magasak
voltak a költségek is.

A kiigazítás korszaka (1951-1965)

Az 1961–65-ös évek a radikális címkék és szlogenek kitartása ellenére sem

hasonlítottak az előző háromra. Maguk a kínaiak nem akarták elismerni a nagy ugrás
időszakának végét, és kijelentették, hogy a szocialista konstrukció általános irányvonala és
annak nemzetközi forradalmi következménye mindenkire nézve érvényes. A maoista
gazdasági koncepció csődje "kiigazítást" tett szükségessé, amely a mezőgazdaságot és az azt
kiszolgáló iparokat (műtrágya, növényvédő szer, mezőgazdasági eszközök és gépek) tette a
leghangsúlyosabb helyre, és csak ezt követte az addig a szocialista iparosításnak megfelelően
az első helyen szereplő nehézipar. A "kiigazító" intézkedések azonban csak igen lassan
születtek meg. Mao és követői a "kiigazítási politikát" kezdettől fogva csak kényszerű taktikai
visszalépésnek tekintették a stratégiai cél, a világforradalmi vezető szerep megszerzése
szempontjából. A kiábrándulási folyamat megakadályozására Mao már 1962-ben elhatározta
a szocialista nevelési mozgalom indítását, a revizionizmus ellen. Az ideológiai és politikai
kampányokat a hadsereg segítségével hajtották végre. Alapműve a Mao műveiből válogatott
idézetgyűjtemény, a több százmilliós példányszámban kinyomtatott Vörös könyvecske volt:
ezt lobogtatva vonultak a fiatal radikális maoista vörösgárdisták.

Mao külpolitikája

23
 Mao Ce-tung Kínájának politikáját általánosságban az elszigeteltség, csakúgy mint a
császárság korában, az elszigeteltség és az autarkia kialakítása jellemezte. A legtöbb globális
vagy regionális megjelenése Kínának általában katonai beavatkozás formájában jelent meg.
Nem sokkal azután, hogy Mao hatalomba került Kínában, elküldte a Népi Önkéntes
Hadsereget az 1953-től 1953-ig tartó koreai konfliktusba, hogy harcoljon az észak-koreaiak
mellett, szemben a dél-koreaiak és az ENSZ hadereje ellen. A PVA megmentette az északiak
hadseregét, hogy túllépjen, ami a mai napig tartó patthelyzetet eredményezett. 1951-ben Mao
elküldte a Népi Felszabadító Hadsereget Tibetbe, hogy "felszabadítsa" a vallási
és ,,elmaradott” uralom alól. 1959-re Kína kapcsolata a Szovjetunióval jelentősen romlott. A
két kommunista hatalom nem értett egyet az új szocialista irányzatok, a kínai nukleáris
ambíciók és a sino-indiai háború (1962) kapcsán. 1962-re Kína és a Szovjetunió elvágta a
kapcsolatokat egymással.

A kulturális forradalom korszaka

A kulturális forradalmat Mao Ce-tung hirdette meg, hogy a szovjet modell

térhódításával szemben fölélessze a kínai forradalom szellemét, valamint, egy kísérlet volt,
hogy visszaszerezze a tejhatalmat a párt felett, amit közben folyamatosan elvettek pártbeli
társai. A kulturális forradalom föl akarta számolni a városi és falusi lakosság közötti
különbségeket, csökkenteni akarta az értelmiség, és növelni az ifjúság szerepét (szétzilálva az
oktatást és kárt téve a kultúrában). A forradalmat a nagyvárosi vörösgárdista fiatalokkal
hajtatta végre, megtiltva a KKP-nek azok tetteinek korlátozását. Mao, eszméit a fiatalok
körében a már említett Vörös könyv formájában terjesztette. 1966 őszén bezáratták az
iskolákat, a vörösgárdisták a hagyományos értékeket támadva, Mao eszméit az élet minden
terén törvénnyé akarták tenni. Az értelmiségieket önkritikára kényszerítették, próbára tették a
tisztségviselőket, a pártban, a hadseregben.
Vakbuzgó csoportokra szakadva Mao kultuszát
vallássá, a zűrzavart és rémuralmat általánossá
tették. A műemlékek lerombolásával, a
műkincsek elpusztításával, az értelmiség
tömegének internálásával nagyobb anyagi,

24
erkölcsi és szellemi pusztítás történt, mint a polgárháborúban. A kínai kommunizmus 65
millióra becsült áldozatainak kb. 2/3-a a kulturális forradalom idején halt meg. Az állítólagos
felelőseit és irányítóit, a ,,négyek bandáját” Mao halála után (1976) kizárták a pártból és
életfogytiglani börtönre ítélték, Kína új gazdaságpolitikát kezdett.

Maoista propaganda

Nyitás a világ felé

A Nyugattal fenntartott kapcsolatok jelentősen javultak Deng Xiaoping hivatali ideje

(1982-1987) alatt, aki már ezelőtt is nagy hatalommal bírt a Mao Ce-tungi Kínában, bár a
Kínai Népköztársaság bizonyos fokú elismerést kapott a Nyugattól a késő Mao-korszakban is.
1968-ban Kanada kormánya és Pierre Elliott Trudeau miniszterelnök tárgyalásokat
kezdeményezett a Kínai Népköztársasággal, amelyek 1970. október 13-án a diplomáciai
kapcsolatok kiépítéséhez vezettek Kína és Kanada között. Kanada és Kína 1971-ben rezidens
diplomáciai képviseleteket hozott létre, és ez számos diplomáciai sikerhez vezetett Nyugaton.
A Kínai Népköztársaság 1971-ben csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez,
felváltva azt a nemzetközi legitimitást, amelyet korábban a Kuomintang kormánya birtokolt
Tajvan szigetén. 1972. februárjában Richard Nixon amerikai elnök példátlanul nyolcnapos
látogatást tett a Kínai Népköztársaságban, és találkozott Mao Ce-tunggal is. 1973. február 22-
én az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság megállapodott összekötő irodák
létrehozásában. A teljes diplomáciai kapcsolatok 1979-ben jöttek létre. Deng Xiaoping
külföldre utazott, és egy sor baráti megbeszélést folytatott nyugati vezetőkkel, 1979-ben pedig
az Egyesült Államokba utazott, hogy találkozzon Jimmy Carter elnökkel a Fehér Házban.
Carter végül elismerte a Népköztársaságot, amely a tajvani székhelyű Kínai Köztársaságot
váltotta fel, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 1971-ben elismert egyetlen kínai
kormányt. Deng egyik eredménye az Egyesült Királyság és a Kínai Népköztársaság által
december 19-én aláírt megállapodás, 1984-ben, amelynek értelmében Hongkongot 1997-ben
át kellett adni a KNK-nak. Az új területekre vonatkozó 99 éves bérleti szerződés lejártával
Deng beleegyezett abba, hogy a KNK nem avatkozik bele Hongkong kapitalista rendszerébe,
és lehetővé teszi a helyiek számára nagyfokú autonómia legalább 50 évig. Deng azonban nem
javította a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatokat. Továbbra is ragaszkodott a kínai-

25
szovjet ,,Split” maoista irányvonalához, amely kimondta, hogy a Szovjetunió ugyanolyan
imperialista szuperhatalom, mint az Egyesült Államok, de közelebbi közelsége miatt még
fenyegetőbb a KNK számára.

Deng Xiaoping

Jogi reformok

Az új, pragmatikus vezetés a gazdasági fejlődést hangsúlyozta, és lemondott a

tömegpolitikai mozgalmakról. A 11. KKP-kongresszus 1978. december 22-én lezárult és a
vezetés elfogadta a ,,négy modernizáció” néven ismert gazdasági reformpolitikát. Ezek a
tételek a vidéki jövedelmek bővítését, a vállalatok autonómiájának ösztönzését, a központi
tervezés csökkentését és a közvetlen külföldi befektetések létrehozását célozták Kínában. A
tanács a jogi reform ütemének felgyorsításáról is döntött, aminek csúcspontjaként az Országos
Népi Kongresszus 1979. júniusában több új törvénykönyvet fogadott el. Deng reformjainak
céljait a négy modernizáció foglalta össze: a mezőgazdaság, az ipar, a tudomány és a
technológia, valamint a haderő modernizálása. E célok elérésének stratégiája, amelyek célja
Kína modern, ipari nemzetté válásának elősegítése volt. Új korszakot nyitott a kínai
történelemben, amelyet "Reformok és nyitás" néven ismeretes a külvilág számára. A Hua
Guofeng által 1978-ban kidolgozott tízéves tervet gyorsan elvetették azzal az indokkal, hogy
Kínának sem költségvetése, sem technikai szakértelme nem volt a megvalósításhoz. Ehelyett
egy szerényebb ötéves tervet fogadtak el, amely a könnyűipart és a fogyasztói termelést
helyezte előtérbe. 1982. szeptemberében Pekingben összeült a 12. pártkongresszus. Az
Egyesült Államokat és a Szovjetuniót ismét bírálták az imperializmus miatt. A legfontosabb,
hogy az 1978-as javaslat helyett egy másik új
alkotmányt fogadtak el. Ez a változat (amely a mai
napig Kína alkotmánya) az ország modernizálásához
és fejlesztéséhez nyújtott külföldi segítségnyújtást
hangsúlyozta, ezzel elutasítva a korábbi
alkotmányrészek maoista önállóságát. A kulturális

26
forradalom utolsó megmaradt utalásait is eltávolították. Ehelyett az 1982-es alkotmány
kimondta, hogy a „kizsákmányoló” osztályt felszámolták Kínában, így az osztályharc már
nem releváns kérdés. A 12. kongresszuson hivatalosan is elítélték a személyi kultuszokat.
Ezeket a változásokat azonban nem sikerült teljesen implementálni a párt, a bürokrácia és a
katonaság ellenállása miatt. Még mindig volt néhány szélsőséges követője a Négyek
Bandájának, de nem sokan, és igyekeztek kiszorítani őket a pártból. A legtöbben a
hadseregben voltak, akik panaszkodtak, hogy költségvetését Kína teljes GDP-jének 1978-as
10%-áról 1982-re 5%-ra csökkentették. Számos, a 70-es években készülő fegyverprojektet
leállítottak, mivel túl drága és szükségtelen, és a tábornokok azt is kifogásolták, hogy
fogyasztási cikkek gyártására kérik fel őket (ez általános gyakorlat a Szovjetunióban),
ahelyett, hogy a nagyon szükséges védelmi modernizációt kapnák. Deng hangsúlyozta, hogy a
katonai engedelmességre van szükség a párt irányelveinek, emlékeztetve őket Mao
mondására, miszerint "A pártnak uralnia kell a fegyvert, de a fegyvert soha nem szabad
megengedni, hogy irányítsa a pártot".

Gazdasági reformok

Deng Xiaoping azon a véleményen volt, hogy Kína a szocializmus elsődleges

szakaszában van, és a párt kötelessége a "kínai jellemzőkkel rendelkező szocializmus"
tökéletesítése. Így született meg a szocialista piacgazdaság. A kínai marxizmusnak ez az
értelmezése csökkentette az ideológia szerepét a gazdasági döntéshozatalban, és hangsúlyozta
a hatékonynak bizonyult politikákat, hangsúlyozva a „tényekből való igazság keresésének”
szükségességét. Elutasítva Mao idealista, közösségi értékeit, de nem feltétlenül Marx és Lenin
értékeit. A kommunista dogmák és szocialista gazdaságpolitika mellett egy harmadik téynező
is befolyásolta és szinte kikényszerítette a gazdasági újításokat, mégpedig a Kelet-ázsiai
kistigrisek makrogazdasági mutatványai, melyek későbbiekben nagy hatást gyakoroltak a
furcsa óriás gazdasági irányvonalára. Ebben az időszakban Tajvan egy főre jutó GDP-je
háromszorosa volt a szárazföldének. A közkeletű tévhitekkel ellentétben Deng reformjai
között szerepelt a makrogazdaság tervezett, központosított irányításának bevezetése a
műszakilag jártas bürokraták által, feladva Mao tömeges kampánystílusát a
gazdaságépítésben. Azonban ellentétben a szovjet modellel vagy Kínával Mao idején, ez a
menedzsment közvetetten, piaci mechanizmusokon keresztül történt, és nagy része a nyugati
nemzetek gazdasági tervezési és ellenőrzési mechanizmusai alapján készült. Elsődlegesen a
reformok az egyenlőtlenségek elsimítását célozták meg a bizonyos szektorok között. Fejlődött

27
a könnyűipar, az infrastruktúra és az energetika. A mezőgazdaság terén is sikereket értek el a
reformok. A kötelező terménybeszolgáltatás és a falusi gazdaságok segélyezésével fellendült
ez a szektor is. A makrogazdaságközpontú tendencia azonban nem hátráltatta a
mikrogazdasági szintű piac felé történő általános elmozdulást.
A már említett könnyűipari termelés létfontosságú volt egy viszonylag kevés tőkével
dolgozó fejlődő ország számára. Alacsony tőkeigénye és magas devizaexport bevétele révén a
könnyűipari szektor bevételeit a technológiailag fejlettebb termelésbe, illetve további
beruházásokba és beruházásokba lehetett visszaforgatni. A nehéziparba fektetett tőke
nagyrészt a bankrendszerből származott, és ennek nagy része betétekből származott. Ezek a
reformok az autarkia és a gazdasági önellátás maoista politikájának megfordítását jelentették.
A KNK úgy döntött, hogy felgyorsítja a modernizációs folyamatot a külkereskedelem
fokozásával.

A reformista időszak hanyatlása

A gazdasági sikerek ellenére megjelentek ebben az időszakban a politikai

nézeteltérések, valamint a társadalmi problémák, köztük az infláció, a politikai korrupció, a
tömeges városi migráció és a prostitúció. Az 1980-as években a szellemiség felfutása volt
tapasztalható, amikor az ország kiemelkedett a kulturális forradalom utóhatásaiból, az 1982 és
1989 közötti időszakban soha nem látott sajtószabadságot tapasztaltunk, és azóta soha többé.
Két kiemelkedő irányzat alakult ki. Egy iskola, amely diákokból és értelmiségiekből állt, akik
nagyobb gazdasági és politikai reformokat sürgettek; a másik, forradalmi pártöregekből álló
másik pedig egyre szkeptikusabb lett a reformprogram ütemét és végső céljait illetően, mivel
az eltért a kommunista párt tervezett irányától. 1983 vége a kulturális forradalom egy rövid
újjáéledésének tűnt, amikor Deng Xiaoping „szellemi szennyeződést” elítélő beszéde után
elindult az „Anti-Spirituális Szennyeződés Kampány”. Deng Xiaoping azonban gyorsan
leállította a kampányt. Az 1980-as években Kínában visszaállították a vallásszabadságot,
miután 1966–1976-ban gyakorlatilag betiltották.

A Tienanmen téri vérengzés

1986 decemberében a diáktüntetők, kihasználva a lazább politikai légkört,

tiltakozásokat szerveztek a reformok lassú üteme ellen, megerősítve a pártöregek félelmét,

28
miszerint a jelenlegi reformprogram egyfajta társadalmi instabilitáshoz vezet. Hu Yaobangot,
Deng pártfogoltját és a reform egyik vezető szószólóját hibáztatták a tiltakozásokért, és 1987
januárjában kénytelen volt lemondani a KKP főtitkári posztjáról. A KKP 1987. október–
novemberi 13. pártkongresszusán Teng Hsziao-ping és a párt többi vénei formálisan
lemondtak a hatalomról. Több keményvonalas maoista is volt köztük, akik ellenálltak Deng
politikájának, azonban ezek a személyek továbbra is gyakoroltak politikai befolyást. A
múlttól való további elmozdulásként 1988-ban a párt úgy döntött, hogy a nemzeti ünnepek
alkalmával a Tienanmen téren többé nem lesz kiállítva Marx, Engels, Lenin és Sztálin
portréja, csak Mao és Szun Jat-szen portréja. Miután Zhao Ziyang a párt főtitkára lett, az
általa kiállt gazdasági és politikai reformokat egyre inkább támadták kollégái. 1988
májusában az árreform felgyorsítására tett javaslata széles körben elterjedt panaszokhoz
vezetett a rohamos infláció miatt, és lehetőséget adott a gyors reform ellenzőinek arra, hogy a
gazdasági ellenőrzések nagyobb központosítását és a nyugati befolyás szigorúbb tilalmát
szorgalmazzák. Ez politikai vitát váltott ki, amely 1988–1989 telén egyre hevesebbé vált. Hu
Yaobang 1989. április 15-i halála, a magas infláció és más társadalmi tényezők által okozott
növekvő gazdasági nehézségekkel párosulva, megteremtette a hátteret a diákok, értelmiségiek
és az elégedetlen városi lakosság más részei által szervezett nagyszabású tiltakozó
megmozduláshoz. Pekingben egyetemisták és más polgárok táboroztak a Tienanmen téren,
hogy gyászolják Hu halálát, és tiltakozzanak azok ellen, akik lassítják a reformokat.
Tiltakozásaik, amelyek a kormány erőfeszítései ellenére is fokozódtak a megfékezésükre, bár
természetüknél fogva nem szigorúan kormányellenesek, a hivatali korrupció felszámolását és
a Kínai Népköztársaság alkotmánya által garantált szabadságjogok védelmét követelték. A
tiltakozások sok más városban is átterjedtek, köztük Sanghajban, Kantonban és Csengtuban.
Ezt követően az elnökség az eredetileg tervezettnél sokkal nagyobb hatalmat kapott. 1989.
május 20-án hirdették ki a hadiállapotot. Június 3-án későn és június 4-én kora reggel katonai
egységeket hívtak a szomszédos tartományokból, és vittek be Pekingbe. Fegyveres erővel
eltakarították a tüntetőket az utcákról. A hivatalos kínai becslések szerint az elhunytak száma
két-háromszáz közé tehető, míg az olyan csoportok, mint a Vöröskereszt, úgy vélik, hogy ez a
szám két-háromezer között van. A tiltakozások után a kínai kormányt a külföldi kormányok
hordái bírálták a tiltakozások leverése miatt, a kormány megfékezte a rendet és a stabilitást
veszélyeztető nézeteltérések fennmaradó forrásait, nagyszámú tüntetőt vett őrizetbe, és
politikai átnevelést kapott. Zhao Ziyang körülbelül 16 évvel későbbi haláláig házi őrizetbe
került.

29
Az elhíresült kép diáktüntetők

III. Rész

Kína 1989-től napjainkig

30
Jiang Zemin Kínája (1989-2002)

A Kínai Népköztársaságban Teng Hsziao-ping az 1989-es Tienanmen téri mészárlás

után hivatalosan nyugdíjba vonult, utódja a sanghaji KKP volt titkára, Jiang Zemin lett.
Abban az időszakban, amelyet jiangista Kínának is neveznek, az 1989-es tiltakozások
leverése óriási gondokat okozott Kína hírnevében világszerte, és szankciókat vont maga után.
Azonban a Délszláv-háború és a Szovjetúnió felbomlásával a Nyugat figyelme elterelődött, és
a gazdasági helyzet is végül stabilizálódott. Az 1990-es években egészséges gazdasági
fejlődés kezdett kibontakozni, de az állami tulajdonú vállalatok bezárása, a korrupció és a
munkanélküliség növekvő szintje, valamint a környezeti kihívások továbbra is sújtották Kínát.
A tüntetéseket és mészárlást megelőző évek magas inflációja 1990-es évek elejére
alábbhagytak, ahogy Jiang Zemin és a vezetés új generációja megpróbált csillapítani minden
gazdasági beáramlást, a politikai intézmények stabilizálódtak. A szocialista piacgazdaság
kiépítésének hosszabb távra szóló programját a 1993. novemberében megtartott 3. plenáris
ülés fogadta el a KKP-KB határozata a szocialista piacgazdasági rendszer létrehozásának
néhány kérdéséről című dokumentumában. Két évvel később, 1995. szeptemberében került
sor az 5. plenáris ülésre, amelyen alapvetően már nem a piacgazdasági rendszer kiépítésével,
hanem a gazdaság- és társadalomfejlesztés célkitűzéseivel, valamint a modernizációs építés
legfontosabb összefüggéseinek elemzésével foglalkoztak. A plénumon egy hat fejezetből és
negyven pontból álló határozatot fogadtak el. és a 2010. évig szóló főbb távlati
célkitűzéseinek lényege című tervdokumentumot. A dokumentum a 9. ötéves terv fő
célkitűzéseit tömören fogalmazta meg:
„Teljes egészében meg kell valósítani a modernizációs építés második szakaszának stratégiai
céljait, 2000-re – a népességet 1,3 milliárd főn belül tartva – meg kell valósítani az egy főre
eső GDP megnégyszerezését az 1980-as volumenhez képest, alapjában fel kell számolni a
szegénység jelenségét, és a nép életszínvonalának el kell érnie a szerény jólétet; gyorsítani
kell a modern vállalati rendszer kiépítését; s kezdeti fokon létre kell hozni a szocialista
piacgazdasági rendszert. Még jobb anyagi-műszaki alapot és gazdasági rendszeralapot kell
teremteni a jövő század elejére; a modernizációs építés harmadik szakasza stratégiai feladatai
megvalósításának a megkezdéséhez.”A sajátosan kínai szocializmus építésének
főkonstruktőre és a szocialista piacgazdaság kezdeményezője, Teng Hsziao-ping azonban már
nem érhete meg
ennek a műnek az elkészültét, mint ahogy az általa megfogalmazott egy ország – két rendszer
formula alapján Kína elszakított részeinek az anyaországgal való békés egyesítését sem,

31
ugyanis 1997. február 19-én, 93 éves korában elhunyt. Műve befejezőjének a közvélemény és
a kínai szakemberek is Jiang Zemint tartják. Például vezetése alatta került sor többek között
Hong Kong ünnepélyes átadására is Nagy-Britannia által 1997. június 30-án.

Kína gazdasága és társadalma az ezredfordulón

Jiang Zemin és az utána következő Hu Jintao voltak azok, akiknek az elnökléséhez

lehet kötni azokat a drámai változásokat a gazdaságban, melyek miatt Kína a világ
leggyorsabban és legdinamikusabban fejlődő országaként lépet be a 21.századba. Az előző két
évtized gazdaságfejlesztési és modernizációs stratégiai célját, az 1980. évi bruttó nemzeti
termék volumenének a megnégyszerezését 2000-re nemcsak elérték, de messze túl is
teljesítették. A bruttó hazai termék azaz GDP az 1980. évihez képest például 2000-re 6,37-
szeresére növekedett, azaz húsz év alatt éves átlagban 9,7 százalékkal nőt. Ez azt jelenti, hogy
még az egy főre eső GDP csaknem az ötszöröse volt az 1980. évinek. Ezzel Kína a GDP-ben
mért gazdasági összteljesítmény tekintetében 2005-ben már megelőzte Franciaországot és az
Egyesült Királyságot, és a negyedik helyre zárkózott fel, az Egyesült Államok, Japán és
Németország mögé. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Kína továbbra is a világ
legnépesebb országa volt már ekkor is, amelynek népessége 2005 januárjában már
meghaladta az 1,3 milliárd főt és évente továbbra is csaknem nyolcmillió fővel bővült. Ennek
következtében Kínában évente többmillió új munkahelyet kellett/kell teremteni, hogy képes
legyen az állam az előző évek számadatait és exponenciális növekedését produkálni. 2005-re
jelentős változások következtek be a bruttó hazai terméket megteremtő ágazatok egymáshoz
való viszonyában. Míg 2000-ben a GDP előállításából a primer, azaz a mezőgazdaság,
erdészet, stb. még csaknem 16 százalékkal részesedtek, ez az arány 2005-re már 13 százalék
alá csökkent, noha ebben az ágazatban a foglalkoztatottak mintegy fele, azaz 380 millió
ember dolgozik még ma is. Ennél nagyobb mértékben csökkent a szekunder, vagyis az ipar,
építőipar részesedési aránya, 51 százalékról 46 százalékra. Eme ágazatokban, 2005-ben
mintegy a 760 millió főt kitevő összes foglalkoztatottból körülbelül 160 millió, azaz a
foglalkoztatottak 21 százaléka talált munkát. Ezzel szemben a tercier, azaz a szolgáltató
ágazatok részesedése 33 százalékról csaknem 41 százalékra emelkedett, és 2005-ben a
foglalkoztatottak mintegy 29 százaléka, körülbelül 220 millió fő már a szolgáltatási
szektorban dolgozott. Az elmúlt évek hatalmas ütemű gazdasági fejlődése és egyes területek
gyors modernizálódása ellenére azonban Kína gazdasága alapjában véve továbbra is duális
szerkezetű, azaz a bővülő, hatékonyan működő modern gazdasági szektor mellett továbbra is

32
fennmaradt és fejlődik az alapvetően kisipari módszerekkel s éppen ezért alacsony
hatékonysággal működő tradicionális gazdasági szektor.

Ez a szektor kezdettől fogva kívül esik a központi tervezés és irányítás hatáskörén, ami
azt jelenti, hogy egyfelől nagyfokú autonómiát élvez, másfelől viszont ki van téve a piaci erők
véletlenszerű hatásainak. E szektor túlsúlya különösen az ország mezőgazdasági körzeteire és
a belső elmaradottabb területeire jellemző. 1991-ben a legfejlettebb és leggazdagabb
Kuangtung tartományban az egy lakosra eső GDP-összeg csak 3,17-szer volt nagyobb a
legelmaradottabb és legszegényebb tartományénál. 2002-re ez a különbség 4,77-szeresre nőt.
Az 1,3 milliárd lakos hatvan százaléka még ma is falvakban él, meglehetősen szerény, sőt
helyenként szegényes életkörülmények között. Az 1978-ban még a létminimum alatt élő
300millió kínai emberből mára 220 milliót sikerült kiemelni a nyomorból, de
nyolcvanmillióan még mindig a szegénységi határon belül élnek, és rendszeres támogatásra
szorulnak. A további egymilliárd lakosból mintegy 700milliónak számottevően javultak a
megélhetési viszonyai és életkörülményei, és 2000-re jelentősen meg is haladták azt a szintet,
amit az úgynevezett szerény jólét kritériumaiként a 90-es évek elején meghatároztak. Kína
gazdasági sikereihez és a lakosság életszínvonalának az emelkedéséhez az is hozzájárult,
hogy az 1970-es évek végén bevezetett születésszabályozási intézkedésekkel az elmúlt 27
évben sikerült a népesség természetes szaporulatát 12 ezrelékről hat ezrelék alá csökkenteni,
ami a jövőben egyre komolyabb problémát fog jelenteni a népesség elöregedése
szempontjából, figyelembe véve azt is, hogy a várható életartam a Kínai Népköztársaság
megalakulása óta megkétszereződött (73 év). További problémát jelent, hogy Kínában mind
ez ideig nem épült ki az egészség- és nyugdíjbiztosítás rendszere, s ezért az öregekről való
gondoskodás az ország vidéki körzeteiben még jó ideig többnyire a gyermekekre hárul. Az
utóbbi fél évtizedben Kína a legnagyobb sikereket gazdaságilag a külkereskedelem fejlesztése
terén érte el. Kína jelenleg a világ negyedik legnagyobb külkereskedelmi forgalmat bonyolító
országa, az Egyesült Államok, Japán és Németország után. 2001-hez képest Kína
külkereskedelmi forgalmának összértéke csaknem a háromszorosára nőtt, s 2005-ben már
1432 milliárd US dollárt tett ki. Kína legjelentősebb kereskedelmi partnerei továbbra is az
Egyesült Államok és Japán, valamint az Európai Unió tagállamai együttvéve, mely utóbbiak
2005-ben már valamivel nagyobb összegű forgalmat bonyolítottak le Kínával, mint az
Egyesült Államok. Külkereskedelmi forgalmuk elemzése kapcsán a kínai vezetők az utóbbi
időben azt hangsúlyozzák, hogy annak mennyisége valóban nagy, de minősége messze nem
kielégítő. A kínai exporttermékek jelenleg még elsősorban az alacsony áruk miatt veszik, ami

33
elősegíti ugyan az export dinamikus növekedését, de ugyanakkor vitákhoz vezet Kína
partnerországainak a vezetőivel. A kínai termékek olcsósága miatt különféle kereskedelmi
korlátozásokat léptettek életbe a kínai áruk behozatala terén. Ugyanakkor az alacsony
minőségű termékek előállításához Kína az olcsó munkaerőn kívül jelentős mennyiségű drága
nyersanyagot, valamint energiát is felhasznál. Jellemző mai napig a rossz munkakörülmény és
a hatalmas léptékű környezetszennyezés, ami az ipar olthatatlan szomja miatt alakult ki. A
környezet javítása érdekében a fő szennyezőanyagok kibocsátását két százalékkal tervezték
csökkenteni, s az ipari hulladékok 56 és a lakossági szemét ötven százalékát szerették volna
újra feldolgozni és hasznosítani.

Kína gazdasági sikerének feltételei

A kínai gazdaság alapvetően három pilléren alapszik: A bruttó hazai termék azaz a
GDP növelésén, a szegénység visszaszorításán és a hatalmas számú munkaerőn. Utóbbinak
lényege, hogy amint már dolgozatomban említettem Deng Xiaoping a nagylétszámú
munkaerőt úgy kívánta hasznosítani a gazdaság javára, ahogyan a Kelet-ázsiai kistigrisek
példája mutatta. Habár hatalmas anyag- és energiabefektetéssel járt a rengeteg munkahely
létrehozása és fenntartása, a nyitott kapuk politika fokozatos behozatala a kínai diplomáciába
megengedte az utat állami és külföldi cégeknek is, akik az olcsó kínai munkaerőt
kihasználták, és megindították a külföldi tőkemozgást. Jiang Zemin és a 2000-es évek alatt ez
csupán annyit változott, hogy időközben szakképzettebb lett a munkaerő és Kína is elkezdte
cégeit fejletlenebb országokban kvázi állomásoztatni. A népesség növekedése a kínai
demográfusok előrejelzései szerint 2038-ban fogja elérni 1480 millió fővel a csúcsot, attól
kezdve már csökkenni fog. Addig azonban Kína marad a világ legnépesebb országa, ha csak
még az előtt India e téren meg nem előzi. Igaz, a népesség korösszetétele akkor már igen
kedvezőtlen lesz a gazdaságfejlesztés szempontjából, de addigra nem az extenzív, hanem az
intenzív és fenntartható fejlődés biztosítása kerül előtérbe.

Hu Jintao

34
 Hu Jintao 2002 és 2012 között volt a Kínai Népköztársaság vezetője. Hivatali ideje
alatt folytatta Jiang Zemin gazdaság- és külpolitikáját, valamint szintén számos
gazdaságpolitikai
rendeletet hajtott végre, amelyek elősegítették Kínát globális gazdasági nagyhatalommá
alakításában. E rendeletek főcélja szintén a fenntartható gazdasági növekedés előmozdítása, a
szegénység csökkentése és a kínai állampolgárok életszínvonalának emelése volt. Hu Jintao
egyik legjelentősebb gazdaságpolitikája a "Tudományos Fejlesztési Koncepció" (SDC) volt,
amelyet 2006-ban vezetett be. Az SDC hangsúlyozta a gazdasági fejlődés és a társadalmi
haladás és a környezetvédelem közötti egyensúly megteremtésének fontosságát. Az SDC
keretében Kína gazdasági növekedését már nem kizárólag a bruttó hazai termékben (GDP)
mérték, hanem környezeti és társadalmi mutatókban is. Ez a politika eltérést jelentett a GDP-
növekedésre való hagyományos összpontosítástól, amely gyakran a környezet romlásához és
társadalmi egyenlőtlenségekhez vezetett. Hu Jintao másik kulcsfontosságú gazdaságpolitikája
az „Új Szocialista Vidék” (NSC) kezdeményezés volt. A 2006-ban elindított NSC célja a
vidéki lakosok életszínvonalának javítása volt az infrastruktúrába, az oktatásba és az
egészségügybe való befektetés révén. A politika a mezőgazdasági modernizációt és a
gazdálkodók jövedelmének növelését is igyekezett elősegíteni. Az NSC kísérlet volt a
növekvő vidéki és városi jövedelmi különbségek kezelésére és a szegénység csökkentésére a
vidéki területeken. A politika sikeres volt a szegénység csökkentésében, a vidéki szegénységi
ráta a 2010-es 10,2%-ról 2018-ra 3,1%-ra csökkent. Hu Jintao több olyan politikát is
végrehajtott, amelyek célja a fenntartható gazdasági növekedés előmozdítása. Az egyik ilyen
politika volt a 2005-ben elindított "Energiatakarékossági és kibocsátáscsökkentési" (ECER)
program. Az ECER célja az energiafelhasználás csökkentése és a környezetszennyezés
visszaszorítása volt az energiahatékony technológiák és a megújuló energiaforrások
támogatásával. A politika sikeres volt, mivel Kína energiaintenzitása (az egy egységnyi GDP
előállításához szükséges energiamennyiség) 20%-kal csökkent 2005 és 2010 között. E
politikák mellett Hu Jintao a „nyitás és együttműködés” (OUC) politikáját is folytatta,
amelynek célja a nemzetközi kereskedelem és befektetések előmozdítása. Az OUC
értelmében Kína külkereskedelme és befektetései gyorsan növekedtek, és az ország 2013-ban
a világ legnagyobb kereskedelmi nemzetévé vált. A politika elősegítette Kína integrálását a
globális gazdaságba és elősegítette a gazdasági növekedést.

Kína külpolitikája a 2000-es években

35
 Az ezredfordulós kínai külpolitikát nagyban határozta meg a kereskedelem
fellendülése, így a partnerországok számának bővítése, és a velük létrejött kapcsolatok
ápolása. Jiang Zemin külpolitikájának egyik kulcsfontosságú kezdeményezése a Sanghaji
Együttműködési Szervezet 2001-es megalakítása. Célja a regionális biztonság és
együttműködés előmozdítása volt tagjai között, amelybe Kína, Oroszország és több közép-
ázsiai ország is beletartozott. A szervezet a közös aggályok, például a terrorizmus, a
szeparatizmus és a szélsőségesség kezelésére, valamint a gazdasági együttműködés
előmozdítására összpontosított. Az SCO fontos platformmá vált Kína számára, hogy
kiterjessze befolyását a régióban, és népszerűsítse a többpólusú világról alkotott elképzelését.
Hu Jintao külpolitikáját leginkább a 2002-ben elindított kezdeményezése a "Going Out"
politika volt. A politika célja a kínai vállalatok tengerentúli befektetéseinek ösztönzése és
Kína globális gazdasági befolyásának kiterjesztése volt. A politika sikeres volt, a kínai
befektetések gyorsan növekedtek más országokban. Hu olyan kezdeményezésekkel is
igyekezett erősíteni Kína kapcsolatait más országokkal, mint a Kína-Afrika Fórum és a Kína-
EU Átfogó Stratégiai Partnerség. Hu külpolitikájának másik fontos aspektusa a Tajvannal
kapcsolatos megközelítése volt. Hu a Tajvannal való kapcsolatokban a "status quo"
fenntartására törekedett, és elkerülte a konfliktust Tajvannal. Hu megközelítése segített
csökkenteni a feszültséget Kína és Tajvan között, és megnyitotta az utat a gazdasági és
kulturális kapcsolatok javításához.

36
Jiang Zemin Hu Jintao

37
Xi Jinping

Xi hatalomra jutása 2007-ben kezdődött, amikor kinevezték a Politikai Hivatal

Állandó Bizottságába, Kína legmagasabb döntéshozó testületébe. Ezt követően 2008 és 2013
között Hu Jintao alelnöke volt. Xi hatalomhoz vezető útja azonban nem volt kihívásoktól
mentes. Amikor először kinevezték a Politikai Hivatal Állandó Bizottságába,
kompromisszumos jelöltnek tekintették, akinek csekély politikai befolyása van. A KKP-n
belül sokan átmeneti vezetőnek tekintették, aki néhány évig szolgál, mielőtt félreállna egy
erősebb figuráért. Xi azonban képzett politikai szereplőnek bizonyult, és szövetségeket
kezdett építeni a KKP-n belül. Szorosan együttműködött a párt propagandafőnökével, Liu
Yunshannal és Wang Qishannal, aki a korrupció visszaszorításáért volt felelős. Ezek a
szövetségek segítették Xi-t, hogy befolyást szerezzen a párton belül, és támogatást szerezzen
esetleges hatalomra jutásához. Xi hatalomra jutását a korrupciós botrányok sorozata is
elősegítette, amelyek a 2012-es főtitkári kinevezését megelőző években megrázták a KKP-t.
Xi erős korrupcióellenes keresztes lovagként pozícionálta magát, és ezt a platformot használta
a támogatás elnyerésére. a párt soros tagjaitól. 2012-ben Xi-t kinevezték a KKP főtitkárának,
Hu Jintao helyére. Ezt követően 2013-ban Kína elnöke lett, és azóta megszilárdította hatalmát
politikai riválisai megtisztításával és az ellenvélemények leküzdésével.

Gazdasági intézkedések

Xi gazdasági reformjainak egyik kulcsfontosságú pillére a „Made in China 2025”

kezdeményezés volt. Ez a kezdeményezés a kínai feldolgozóipar átalakítására törekszik
azáltal, hogy feljebb viszi az értékláncban, az alacsony költségű, alacsony technológiájú
termékek gyártásától a magasabb értékű, magasabb technológiájú gyártás felé. A terv új
technológiákba, például mesterséges intelligencia, robotika és fejlett anyagokba való
befektetést (Kína már az elektronikai eszközök 60%-át gyártja), valamint az innováció és a
vállalkozói szellem támogatását tartalmazza. Xi gazdasági reformjainak másik fontos
aspektusa a „Belt and Road Initiative” (BRI), amelynek célja Kína befolyásának és
kereskedelmi kapcsolatainak kiterjesztése Ázsia, Afrika és Európa infrastrukturális
projektjeibe való befektetéssel. A BRI-t egyesek a fejlődő országok "adósságcsapdájaként"
bírálták, de támogatói azzal érvelnek, hogy segít új piacok létrehozásában és elősegíti a
gazdasági növekedést a hagyományosan alul ellátott régiókban. Xi emellett a kínai állami
tulajdonú vállalatok reformjára is összpontosított, amelyeket régóta kritizálnak a hatékonyság

38
és a korrupció miatt. Irányítása alatt a kormány sürgette a nagyobb hatékonyságot és
elszámoltathatóságot ezekben a vállalkozásokban, valamint olyan piacorientált reformok
előmozdítását, mint például a vegyes tulajdonosi reform, amely magában foglalja a
magánbefektetők bevonását az állami vállalatok teljesítményének javítása érdekében. E
nagyszabású reformok mellett Xi számos kisebb változtatást is végrehajtott, amelyek célja a
kínai gazdaság hatékonyságának és versenyképességének javítása. Például egyszerűsítette az
új vállalkozások indításának folyamatát, csökkentette a bürokratikus terheket és csökkentette
az importált árukra kivetett vámokat. Ahogy Kína gazdasága érett, a reál-GDP növekedése
jelentősen, 14,2%-ról lelassult 2007-ben 6,6%-ra 2018-ban, és ezt a növekedést a Nemzetközi
Valutaalap előrejelzése szerint 2024-re 5,5%-ra csökken. A kínai kormány lassabb gazdasági
növekedést fogadott el, „új normálisnak” tekintik, és elismerik, hogy Kínának új növekedési
modellt kell elfogadnia, amely kevésbé támaszkodik az exportra, és inkább a
magánfogyasztásra, a szolgáltatásokra és innováció a gazdasági növekedés ösztönzésére. Az
ilyen reformokra azért van szükség, hogy Kína elkerülje az ütéseket a „közepes jövedelmű
csapda”, amikor az országok elérnek egy bizonyos gazdasági szintet, de elkezdenek elérni
élesen csökkenő gazdasági növekedést tapasztalnak, mivel nem képesek újat elfogadni a
gazdasági növekedés forrásai, mint például az innováció.

A BRI és az új selyemút

A Selyemút Alap egy kínai állami tulajdonú befektetési alap, amelyet 2014-ben hoztak
létre az ország ambiciózus „Belt and Road Initiative” (BRI) előmozdítására irányuló
erőfeszítéseinek részeként. Az alap célja infrastrukturális és egyéb projektek támogatása a
BRI Ázsián, Európán és Afrikán átívelő útvonalain. A Selyemút Alap össztőkéje 40 milliárd
dollár, amelyet kezdetben Kína devizatartalékaiból finanszíroztak. Az alap elsősorban az
energiával, a közlekedéssel és a telekommunikációval kapcsolatos projektekbe való
befektetésekre összpontosít, valamint más, a BRI fejlesztése szempontjából kritikus
ágazatokba. A Selyemút Alap egyik fő előnye, hogy hosszú távú tőkeforrást biztosít az
infrastrukturális projektekhez olyan országokban, ahol nehézségekbe ütközik a hagyományos
finanszírozási forrásokhoz való hozzáférés. Ez különösen fontos az olyan régiókban, mint
Közép-Ázsia és Afrika, ahol jelentős szükség van az infrastruktúra fejlesztésére, de
korlátozott a tőkéhez való hozzáférés. A Selyemút Alap megalakulása óta számos nagy
horderejű projektbe fektetett be. Például 2015-ben az alap 1,65 milliárd dollárt fektetett be a

39
Kína-Kazahsztán vezetékbe, amely Közép-Ázsiából Kínába szállít földgázt. Az alap
Pakisztánban megújuló energia projektekbe is fektetett be, és segített finanszírozni egy
mianmari kikötő építését. A Selyemút Alap azonban kritikát is kapott, különösen a nyugati
országok és néhány nemzetközi szervezet részéről, akik aggodalmukat fejezték ki az alap
befektetéseinek átláthatósága és elszámoltathatósága miatt. Egyes kritikusok azzal is érveltek,
hogy az alapot Kína geopolitikai érdekeinek előmozdítására használják, nem pedig a BRI
menti régiók gazdasági fejlődésére. A kritikák ellenére a Selyemút Alap továbbra is fontos
eszköze Kína tengerentúli befektetési stratégiájának. Az alap fontos részét képezi az ország
átfogóbb erőfeszítéseinek, amelyek célja a gazdasági fejlődés és az összeköttetések
elősegítése Ázsiában, Európában és Afrikában. Noha az alap szembesült bizonyos
kihívásokkal és kritikákkal, valószínűleg továbbra is kulcsszereplő marad a BRI és Kína
szélesebb körű gazdasági stratégiájának folyamatos fejlesztésében.

Kínai hitelcsapda Afrikában

Kína jelenléte a fekete kontinensen már az 50-es években megkezdődött, amikor a

függetlenedő államok közül sokan polgárháborús helyzetbe kerültek és a kommunista feleket
a Mao-i vezetés előszeretettel támogatta. Ez a támogatás csak katonai volt és fegyverekben,
valamint önkéntesek küldésében merült ki. Hu Jintao-tól kezdődően azonban Kína rengeteg
pénzügyi beruházásba kezdett itt és ezt a politikát Xi Jinping folytatta. Kína adósságcsapda
stratégiája Afrikában az elmúlt években komoly aggodalomra ad okot. Az „adósságcsapda-
diplomácia” kifejezés arra a gyakorlatra utal, hogy az adósságot stratégiai befolyás és
ellenőrzés megszerzésére használják fel más országok felett. Ez sok afrikai ország számára
aggodalomra ad okot, amelyek jelentős kölcsönöket vettek fel Kínától infrastrukturális
projektek finanszírozására. Kína jelentős összegeket fektetett be Afrikában infrastrukturális
projektekbe, például utakba, vasutakba, kikötőkbe és energiaprojektekbe. Ezeket a projekteket
kínai bankok hiteleiből finanszírozták, és számos afrikai országban a gazdasági növekedés
egyik fő mozgatórugói voltak. Ugyanakkor aggodalomra ad okot, hogy Kína hitelezési
gyakorlata Afrikában adósságválsághoz vezethet. Az afrikai országoknak nyújtott kínai
hiteleket gyakran kedvező feltételekkel, például alacsony kamattal és meghosszabbított
törlesztési idővel nyújtják. Bár ezek a feltételek vonzónak tűnhetnek a hitelt felvevő országok
számára, fenntarthatatlan adósságszintekhez is vezethetnek. A kínai adósságcsapda-
stratégiába beletartozik, hogy ez a hitelt felvevő országok szuverenitásának elvesztéséhez
vezethet. Amikor az országok nem tudják visszafizetni hiteleiket, kénytelenek lehetnek

40
feladni az ellenőrzést a kulcsfontosságú eszközök, például a kikötők vagy a természeti
erőforrások felett, mint adósságaik fedezetét. Ez oda vezethet, hogy Kína jelentős befolyást és
ellenőrzést szerez az afrikai országok felett. A kínai kölcsönöket gyakran ugyanolyan szintű
ellenőrzés és felügyelet nélkül nyújtják, mint a hagyományos hitelezőktől, például a
Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól származó kölcsönöket. Ez megnehezítheti a
kínai hitelek valódi költségeinek és az afrikai gazdaságokra gyakorolt hatásának felmérését.
Ezen aggodalmak ellenére fontos megjegyezni, hogy Kína afrikai befektetéseinek pozitív
hatásai is voltak. A Kína által finanszírozott infrastrukturális projektek hozzájárultak a
közlekedési kapcsolatok és az energiaellátás javításához, valamint munkahelyeket és
lehetőségeket teremtettek a helyi közösségek számára. Kína az afrikai országok számára is
fontos finanszírozási forrás volt egy olyan időszakban, amikor a hagyományos hitelezők
visszafogták a hitelezést. Fontos azonban, hogy az afrikai országok alaposan mérlegeljék a
Kínától felvett hitelek feltételeit, és gondoskodjanak arról, hogy világos tervük legyen
adósságaik visszafizetésére. Kína számára is fontos, hogy átlátható legyen hitelezési
gyakorlata, és együttműködjön az afrikai országokkal annak érdekében, hogy befektetéseik
fenntarthatóak és mindkét fél számára előnyösek legyenek.

Kína szerepvállalása

Kínát jelenleg egységes marxista–leninista egypárti szocialista köztársaságként

kormányozza a KKP3. Kína az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának állandó tagja,
valamint számos multilaterális és regionális együttműködési szervezet alapító tagja, mint
például az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank, a Selyemút Alap, az Új Fejlesztési Bank,
a Sanghaji Együttműködési Szervezet és az RCEP4. Tagja a BRICS5-nek, a G8+5-nek, a G20-
nak, az APEC-nek és a Kelet-Ázsia csúcstalálkozónak is. A demokrácia, a polgári
szabadságjogok, a kormány átláthatósága, a sajtószabadság, a vallásszabadság és az etnikai
kisebbségek emberi jogai tekintetében a legalacsonyabbak közé tartozik. Emberi jogi
aktivisták és nem kormányzati szervezetek bírálták a kínai hatóságokat az emberi jogok
megsértése miatt, ideértve a politikai elnyomást, a tömeges cenzúrát, az állampolgárok
tömeges megfigyelését, valamint a tiltakozások és a nézeteltérések erőszakos elfojtását. A
világgazdaság körülbelül egyötödét kitevő Kína vásárlóerő-paritáson számítva a világ

3
Kínai Kommunista Párt
4
Regional Comprehensive Economic Partnership
5
Brazil-Russia-India-South Africa-China

41
legnagyobb gazdasága GDP alapján, nominális GDP alapján a második legnagyobb gazdaság,
és a második leggazdagabb ország. Az ország az egyik leggyorsabban növekvő nagy
gazdaság, és a világ legnagyobb gyártója és exportőre, valamint a második legnagyobb
importőre. Kína elismert atomfegyverrel rendelkező állam, a világ legnagyobb katonai
hadseregével és a második legnagyobb védelmi költségvetéssel. Kínát potenciális
szuperhatalomnak tekintik magas szintű innovációja, gazdasági potenciálja, növekvő katonai
ereje és nemzetközi befolyása miatt.

Xi Jinping külpolitikája

Xi Jinping külpolitikájának legfőbb karakterisztikája Kína nagyhatalmi státuszának

előmozdítása. Ez a határozottabb hozzáállásban mutatkozott meg olyan kérdésekben, mint a
Dél-kínai-tenger és Tajvan területi vitái, valamint a globális kormányzásban és a
diplomáciában való aktívabb szerepvállalás. Xi Jinping külpolitikájának másik fontos témája
a gazdasági diplomácia hangsúlyozása. Kína olyan kezdeményezések révén igyekezett
elmélyíteni a gazdasági kapcsolatokat a világ országaival, amelynek célja infrastruktúra és
összeköttetések kiépítése Ázsia, Európa és Afrika között. A BRI az elmúlt években Kína
külpolitikájának egyik fő fókuszpontja volt, és a gazdasági növekedés és fejlődés
elősegítésének egyik módjának tekintették, miközben Kína befolyását is kiterjeszti. Xi Jinping
külpolitikája szintén hangsúlyozta Kína más nagyhatalmakkal, különösen az Egyesült
Államokkal való kapcsolatainak fontosságát. Míg Kína és az USA kapcsolatát az elmúlt
években feszültségek és verseny jellemezte, Xi Jinping a két ország közötti stabil és
konstruktív kapcsolat fenntartására törekedett. Ez számos kezdeményezést tartalmazott,
beleértve a magas szintű párbeszédet és együttműködést olyan kérdésekben, mint az
éghajlatváltozás és Észak-Korea. Xi Jinping külpolitikájának másik kulcsfontosságú
jellemzője Kína globális kormányzásban betöltött szerepének hangsúlyozása. Kína arra
törekedett, hogy aktívabb szerepet játsszon az olyan nemzetközi szervezetekben, mint az
Egyesült Nemzetek Szervezete, és kiállt egy többpólusú és igazságosabb világrend mellett. Ez
megmutatkozott abban, hogy Kína támogatja az olyan kezdeményezéseket, mint az
éghajlatváltozásról szóló párizsi megállapodás és az iráni nukleáris megállapodás. Xi Jinping
külpolitikája azonban kritikával és ellenkezéssel is szembesült, különösen a nyugati országok
és Kína néhány szomszédja részéről. Kína határozottabb hozzáállása olyan kérdésekben, mint
a Dél-kínai-tengeren és Tajvanon fennálló területi viták, instabilitáshoz és konfliktusokhoz

42
vezethet a régióban. Kína növekvő befolyása és gazdasági jelenléte a fejlődő országokban,
egyesek szerint neokolonializmus egy formájának tekinthető.

Belső konfliktusok

Kínának a belső konfliktusok terén összetett története van, amelyek közül néhány
évtizedek óta tart. Kínában a legfontosabb belső konfliktusok közé tartozik például: Tibet,
ahol Kína általi 1951-es annektálása óta továbbra is nagy a feszültség a tibeti nép és a kínai
kormány között. A tibetiek bírálták Kína kulturális asszimilációs politikáját, és az elmúlt
években több heves összecsapás is volt a tibetiek és a kínai biztonsági erők között. Az egyik
legerősebb belső konfliktus Kelet-Kínában a török eredetű ujgurok kérdése, akik egy muszlim
kisebbséget alkotnak, ezzel vallásilag is megkülönböztetve magukat a kínaiaktól. Bizonyos
források szerint a kormány az ujgurok egy részét munka- és átnevelőtáborban tartja. A
belügyekhez tartozik Hong Kong kérdése is, ahol egy 2019-es egy kiadatási törvényjavaslat
tüntetéseket váltott ki, amely lehetővé tette volna, hogy Hongkong lakosait Kínába küldjék
tárgyalásra. A tiltakozások egy nagyobb mozgalommá fejlődtek, amely nagyobb demokráciát
és nagyobb autonómiát követelt Kínától, és a kínai hatóságok erőszakos válaszlépései voltak
rájuk nézve. Habár hivatalosan nem belső konfliktusnak mondható, de a kínai kormány mégis
annak tekinti a Tajvannal kapcsolatos diplomáciai kérdéseket, így Tajvan státusza régóta vita
tárgya Kína és a tajvani kormány között. Kína renegát tartománynak tekinti Tajvant, és
erőszakkal fenyegetőzött, hogy újraegyesítse a szigetet a szárazfölddel. Tajvan a maga
részéről elutasította Kína követeléseit, és független államként nagyobb nemzetközi
elismerésre törekedett. A feszült helyzet 2023 januárjában újult ki legutoljára és mai napig
tart.

Kapitalista vagy szocialista?

Zárógondolatként kitérnék az egyik legtöbbet emlegetett kérdésre Kínával

kapcsolatban. Kína gazdasági rendszerét gyakran a szocializmus és a kapitalizmus
hibridjeként írják le. Az 1970-es évek végi kínai gazdasági reformok óta az ország
piacorientált gazdaságpolitikát folytat, miközben megőrizte erős állami jelenlétét a
gazdaságban. A kínai kormány nagyszámú állami tulajdonú vállalattal rendelkezik olyan
ágazatokban, mint az energia, a távközlés és a pénzügy, és magas szintű ellenőrzést tart fenn a

43
bankszektor felett. Ugyanakkor Kína befogadta a külföldi befektetéseket, és egyre inkább
integrálódott a világgazdaságba. A piacorientált reformok ellenére azonban Kína politikai
rendszere továbbra is szilárdan a Kommunista Párt irányítása alatt áll, amely megtartja a
politikai hatalom monopóliumát. Ez arra késztette egyes megfigyelőket, hogy Kína gazdasági
rendszerét állami kapitalizmusként írják le. Összességében elmondható, hogy Kína gazdasági
rendszere összetett, és nehéz pontosan
besorolni akár szocialista, akár
kapitalista kategóriába. Az
ország mindkét rendszer elemeivel
rendelkezik, és gazdasági céljainak
elérése érdekében igyekezett egyensúlyt
teremteni az állami ellenőrzés és a
piacorientált politika között.

Xi Jinping

44
Irodalomjegyzék

- Linda Jaivin: Kína legrövidebb története

- Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása
- Körös tanulmányok: Mazán Zsombor – Szenográdi Péter: Kína, a dübörgő óriás
- Congressional Research Service: China’s Economic Rise: History, Trends,
Challenges, and Implications for the United States
- Tálas Barna: A kínai civilizáció újabb reneszánsza a XXI. század első évtizedeiben
- Szunomár Ágnes: Kínai nagyhatalmiság
- Boros Szilárd – Kolozsi Pál Péter: Egy 21. századi geopolitikai összeütközés
természetrajza Kína és az USA példáján keresztül
- A KKP határozata a gazdasági rendszer reformjáról. MTI Dokumentumok. 1984/23.
szám. (A szerző
- kiemelése)
- Katona Alexandra: Kína története a XX. Században
- Salát Gegely: A régi Kína története, Budapest,2009, Konfuciusz könyvtár
- földrajzi közlemények 2017: A kínai gazdasági csoda okai és korlátai

45