Antik Tanulmányok LIV (2010) 239–252

DOI: 10.1556/AntTan.54.2010.2.3

DARAB ÁGNES

A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN
A RÓMAI KÁNONKÉPZŐDÉS*

A tanulmány a római kánonképződés folyamatának bemutatására tesz kísérletet három szöveghely

alapján. A kérdés vizsgálatának megkerülhetetlen kiindulópontja Cicero Brutusa, amely az első próbálkozás a
római irodalmi teljesítmény összegzésére és a görögökéhez viszonyított értékelésére. Ennek az előzménynek
a kontextusában vizsgálom az id. Plinius Naturalis Historiajának (7, 107–117) és Quintilianus Institutiojának
(10, 1, 46–131; 12, 10, 1–9) a görög és a római irodalom történetét áttekintő fejezeteit: az alkalmazott módsze-
reket (irodalmi komparatisztika, vizuális analógia), a narratív egységek struktúráját szervező szempontokat
(kronológia, korszakolás: görög és római, régi és új, műfajok szerinti csoportosítás), és igen fontos szempont-
ként a szövegek terminológiáját. Mindezek eredményeként kibontakozik a római kánon alakulástörténete,
mely a köztársaság korának utolsó századában vette kezdetét és a Flavius-korban teljesedett ki, s amely a vilá-
got birtokba vevő Imperium Romanum kulturális identitásának egyik irodalmi formájaként értelmezhető.
Kulcsszavak: kánon, komparatisztika, Cicero, id. Plinius, Quintilianus

Mikor az idősebb Cato a III. Antiochos elleni hadjárat során hosszabb időt töl-
tött Athénban, ahogyan Plutarchos írja, „állítólag görög nyelven” intézett beszédet a
város lakóihoz, s oratiójában kifejezte csodálatát a régi athéniak erénye, valamint a város
nagysága és szépsége iránt. „Mindez azonban nem igaz” – folytatja előadását Plutar-
chos –, mert Cato, jóllehet tudott volna görögül beszélni az athéniakkal, mégis tolmács
segítségével érintkezett velük, de Cato véleménye szerint, idézi őt Plutarchos, „az a-
théniak megcsodálták beszédének rövidségét és szabatosságát, és hogy amit ő néhány
szóval mondott el, ahhoz a tolmácsnak hosszú mondatokra és sok szóra volt szüksége;
egyáltalában, úgy vélte, hogy a görögök szavai ajkukról folynak, a rómaiaké azonban
szívükből fakadnak.”1
Plutarchos Cato-vitájának ez a részlete – a főszereplő jellemén túl – rávilágít va-
lami általánosabbra is. Az egynyelvű athéniakkal szemben a görögül és latinul egyaránt
beszélni képes római, és a latin nyelvnek a görög szószátyárságával szembeállított cél-
szerű tömörsége ugyanazt hivatott megfogalmazni: Róma – katonai erejéhez illő – ma-
gabiztosságát, sőt fölényét a kultúra világában is,2 a törekvést, hogy kulturális értelem-
ben is kiterjesszék azt a hatalmat, amelyről a folytatásban, az Antiochos fölött aratott
győzelem utáni ünneplésről szólva Plutarchos ezt írja: Róma „megtelt örömmel, min-
denfelé áldozatokat mutattak be, és a népet eltöltötte az a büszke tudat, hogy képes úrrá
lenni a földkerekségen és minden tengeren.”3

* A IX. Magyar Ókortudományi Konferencián (Pécs, 2010) elhangzott előadás kissé bővített változata.
1
Plut. Marcus Cato 12, 4–5. A magyar fordítást az alábbi kiadás alapján idézem: Plutarkhosz: Párhu-
zamos életrajzok I. Fordította Máthé E., jegyzet és utószó Hegyi D. Budapest 2001.
2
E. S. Gruen: Cultural Fiction and Cultural Identity. TAPhA 123 (1993) 13.
3
Plut. Marcus Cato 14.

© 2010 Akadémiai Kiadó, Budapest

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
240 DARAB ÁGNES

Plutarchos Catónak a görög műveltséggel és tudományokkal szemben nyíltan

hangoztatott, közismert megvetését számos történettel illusztrálja.4 Ezek a történetek
ugyanakkor jól mutatják a Catóéval ellentétes másik oldalt is, vagyis azt, hogy a görög
műveltség vonzereje akkor már ellenállhatatlan volt, elsősorban a római ifjúság köré-
ben. S ha Cato a görög kultúra elterjedése esetén Róma végromlását vizionálta, állás-
pontjáról – miként Plutarchos a gondolatmenet lezárásában büszkén fogalmaz – „az
idő bebizonyította, hogy rosszakaratú jóslása csak hiú fecsegés volt, mert Róma akkor
emelkedett hatalma csúcspontjára, amikor falai közt a görög tudomány és műveltség
otthonra talált.”5
Amikor a Római Birodalom keretein belül élő görög Plutarchos a Kr. u. 2. század
elején lejegyezte a római történelem emblematikus alakjának, a Kr. e. 3–2. század rigoró-
zus polihisztorának, Catónak itt idézett megnyilatkozásait, majd reflektált rá, valójában
a római kultúrtörténet legnagyobb jelentőségű folyamatát összegezte. Cato oppozíci-
ója és Plutarchosnak ezt az oppozíciót feloldó, Róma és a görög kultúra egymást erő-
sítő szimbiózisát valló álláspontja valójában kezdete és vége annak a mintegy 500 éves
folyamatnak, amelyben Róma a görög kultúrához képest is kénytelen volt keresni és
megfogalmazni önmaga történelmi helyét. Róma katonailag és politikailag domináns
pozícióba jutott ugyan, de a görögök kulturális és tudományos teljesítménye felülmúl-
hatatlannak látszott. Ebben a hellén vagy inkább hellenizált, szélesebb kulturális keret-
ben is meg kellett teremtenie a maga helyét, méghozzá úgy, hogy a katonailag-politikai-
lag már megszerzett dominanciája egyszersmind ebben az összefüggésben is érvényre
jusson. Ez a helyzet nem a passzív befogadó szerepét hívta életre a rómaiakban, amelyre
egyébként is alkalmatlanok lettek volna. Ehelyett a római tradíció és a görög kultúra kö-
zött életre kelt egy folyamatos interakció, amelynek során a rómaiak megfogalmazták, a
görögök pedig újrafogalmazták saját kulturális identitásuk jelentését.
A római identitás artikulálásának sokféle módja volt: mítoszok manipulálása, tör-
ténetvariánsok elhallgatása, hagyományok újraformálása, legendák és fikciók terem-
tése.6 A különbözőfajta fabulák hangsúlyainak eltolása, egyes részleteinek elhallgatása
vagy átalakítása mellett idővel megjelent egy másik, már puszta jelenségként is jelentő-
séggel bíró megoldás: a saját teljesítmény számbavétele, több szempont szerinti, első-
sorban a görög teljesítményhez viszonyított értékelése és mindennek irodalmi formába
öntése. Ennek eredményeképpen születtek meg az első irodalomtörténeti áttekintések,
amelyekben az is formálódni kezdett, amit kánonképződésnek7 nevezünk. Quintilianus
Institutiójának idevágó híres részletében láthatjuk ennek a folyamatnak nem a tetőpont-
ját, legkevésbé sem a lezárását, hanem a legteljesebb kifejtését. Ennek az alapját jelentős

4
Plut. Marcus Cato 22–23.
5
Plut. Marcus Cato 23.
6
E. S. Gruen például az Aeneas-monda alakulástörténetével illusztrálja ezt: i. m. 3–9.
7
A kánonfogalmat Rohonyi Zoltán felfogásában használom. Olyan történésként, amelyben az iroda-
lom önmozgása összekapcsolódik az intézményes autorizáció formáival: Rohonyi Z.: Kánon, kánonképződés,
kanonizáció. In: Rohonyi Z. (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció. Budapest 2001. 7–9.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 241

mértékben az teremtette meg, hogy Quintilianus irodalomtörténete egyben a hasonló

előzmények összegzése is, azoké a római irodalomtörténeti előzményeké, amelyek Cice-
ro retorikai tárgyú műveivel, a De oratore és az Orator egyes fejezeteivel, de mindenek-
előtt Brutusával veszik kezdetüket.

Cicero Brutusa

A Brutus a római retorika történetét tekinti át a kezdetektől Cicero koráig. Ez

az összegzés többféle szempont szerint szerveződik. Az alap, amire épül, a kronológia,
amely ugyancsak többféleképpen érvényesül. Az áttekintés nem a római, hanem a gö-
rög retorika történetével indul,8 amely ennek az arsnak a kezdete, a római szónoklatnak
közvetlen előzménye és – mint látni fogjuk – viszonyítási pontja egyszerre. Cicero a
görög retorika történetében, ugyancsak kronológiai alapon, három korszakot különít
el: a retorika Periklés előtt,9 majd Periklés korában,10 végül a Periklés utáni szónoklás.11
Így jut el a történetileg megragadható kezdetektől Démosthenésig és phaléróni Démét-
riosig. Ezután következik a római retorikának értelemszerűen jóval részletesebben ki-
fejtett története,12 amelyet Cicero ugyancsak a történetileg megragadható kezdetektől
kiindulva ad elő. A jelenig tartó áttekintésben öt egymásból szervesen építkező korsza-
kot különít el,13 amelyek közül a jelent tárgyaló utolsó korszak két kiemelkedő szónoka
Hortensius és maga Cicero.
A kronológia mellett a másik rendező elv a művészi fejlődés, az evolúció gondola-
ta, ami a retorika technikai tökéletesedését jelenti. Cicero ugyanis mind a görög, mind
a római retorika történetét lineáris folymatként mutatja be. A régieknek dokumentu-
mokkal már nem igazolható, csak az emlékezetben fenntartott megítélése után szerinte
Periklés,14 illetve Cethegus15 az, aki már biztonsággal szónoknak nevezhető, s a retorika
tökéletesedésének fokozatosan felfelé ívelő folyamata végül Démosthenés, illetve Cicero
teljesítményében éri el tetőpontját. A fejlődés elvére épített retorikatörténet a szóhasz-
nálatban is konzekvensen kifejezésre jut. Periklés mindenfajta erénye mellett szóno-

8
Cic. Brut. 25–52.
9
Cic. Brut. 27: ante Periclem A latin szöveget az alábbi kiadásból idézem: M. Tulli Ciceronis Rhetorica,
Tom. II. Recognovit brevique adnotatione critica instruxit A. S. Wilkins. Oxonii (1903) 1988.
10
Cic. Brut. 28–31: post Pericles.
11
Cic. Brut. 32–38: Exstitit igitur iam senibus illis, […] Isocrates,
12
Cic. Brut. 52–329.
13
M. von Albrecht: A római irodalom története I. Ford. Tar I. Budapest 2003. 398: A legrégibb szóno-
kok (52–60), Cato Maior és kortársai (61–96), a Gracchusok kora (96–126), Crassus és Antonius nemzedéke
(127–228), végül Cicero és Hortensius, valamint a kortársaik (228–329).
14
Cic. Brut. 27: Tamen ante Periclem, cuius scripta quaedam feruntur, […] littera nulla est, quae
quidem ornatum aliquem habeat et oratoris esse videatur.
15
Cic. Brut. 57: Quem vero exstet et de quo sit memoriae proditum eloquentem fuisse et ita esse
habitum, primus est M. Cornelius Cethegus.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
242 DARAB ÁGNES

ki képességét tekintve volt clarissimus.16 Isokratés magnus orator és perfectus magister

volt,17 Lysias iam prope perfectum, Démosthenés pedig perfectum et cui nihil desit.18
Egy-egy szónok teljesítményének megítélése és elhelyezése a fejlődés folyamatá-
ban két szempont szerint történik: a stílus és a mondatszerkezet alapján. A szónoknak
e kettőben megmutatkozó aretéja, illetve virtusa az, ami kijelöli a helyét a retorika tö-
kéletesedésében.19 A stílusban és a mondatszerkezetben megmutatkozó erények alapján
megállapított minősítésekből felépülő clarus – magnus – prope perfectus – perfectus
fokozásban amellett, hogy a folyamat történetisége és evolúciós volta kapja meg nyelvi
formáját, kirajzolódik egy görög rétorkánon, amelyet Periklés, Isokratés, Lysias és Dé-
mosthenés alkotnak. A római retorika áttekintése annyira részletes és szerteágazó, hogy
azon belül nem mutatkozik meg a római ars dicendi kibontakozásának hasonlóan line-
áris útja, illetve a folyamat kiemelkedő jelentőségű szereplőinek nyelvileg konzekvens
minősítése. Cicero hosszas fejtegetéseiből azonban mégis formálódni látszik egy római
rétorkánon, amelyet a következő szónokok alkotnak: Cethegus az elsőség okán,20 Cato
Maior,21 akiben minden szónoki erény megvolt, de archaikus nyelvezete miatt ez már
feledésbe merült, Antonius és Crassus, akik elsőként voltak méltó versenytársai a görö-
göknek,22 végül Hortensius és az ő nagysága mellett felnövekvő Cicero.
Mindeközben a legkülönfélébb összefüggésekben él az összehasonlítás módszeré-
vel. A comparatio Cicerónak a Brutusban általában is alkalmazott fő módszere.23 Össze-
hasonlítja az új generációkat az elődökkel, minden nemzedéken belül az egyes szóno-
kokat24 egymással: mennyire jellemzi egyiket-másikat a magasztos/emelkedett, illetve
az egyszerű/tiszta stílus. A római retorika haladását a technikai tökéletesedésig a szob-
rászat és a festészet fejlődésével hasonlítja össze.25 A vizuális analógia ugyanazt az evo-
lúciót követi, mint az a folyamat, amelyet illusztrálni hivatott. A mindössze négy szob-
rászból álló kánonban Kanachos szobrászata még rigidior, Kalamisé dura sed molliora,
Myróné már pulchra, Polykleitosé pedig pulchriora et plane perfecta.26 Így van ez a fes-

16
Cic. Brut. 28.
17
Cic. Brut. 32.
18
Cic. Brut. 35.
19
E. Fantham: Cicero’s Brutus and Orator. In: G. A. Kennedy (Ed.): The Cambridge History of Literary
Criticism, Vol. 1: Classical Criticism. Cambridge 1989. 236–237.
20
Cic. Brut. 57: primus est M. Cornelius Cethegus…
21
Cic. Brut. 61: Nec vero habeo quemquam antiquiorem, cuius quidem scripta proferenda putem…
22
Cic. Brut. 138: Nam ego sic existimo, hos oratores fuisse maximos et in his primum cum Graecorum
gloria Latine dicendi copiam aequatam.
23
E. Fantham: i. m. 236.
24
Mint például a leglátványosabb, a mű tetőpontját jelentő Hortensius–Cicero összehasonlítás: Cic.
Brut. 317–330.
25
Cic. Brut. 70.
26
Ezt a sort Cicero valójában az Orator 9. caputjában fejezi be: Itaque et Phidiae simulacris, quibus
nihil in illo genere perfectius videmus (kiemelés tőlem, D. Á.). Cicero szobrászkánonjának esztétikatörténeti
megítéléséről lásd: J. J. Pollitt: The Ancient View of Greek Art: Criticism, History and Terminology. New
Haven–London 1974. 60.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 243

tészetben is, és – mint Cicero megfogalmazza – „talán minden egyéb dologban ez megy
végbe: mert nincs semmi, ami keletkezésének a pillanatában már tökéletes is.”27 Végül a
római retorika teljesítményét – részleteiben és egészében is – a görög előzményekhez
méri. Mindaz tehát, ami a Brutus szövegében testet ölt, egy művészet előzetesen megál-
lapított és következetesen alkalmazott kritikai szempontok szerint felvázolt komparatív
fejlődéstörténete, melynek során ez a kritikai áttekintés – éppen e szempontok szerinti
összehasonlítás eredményeként – néhány nevet kánoni rangra emel.
Korántsem előzmények nélkül.28 Aristotelés, a Retorika harmadik könyvében
megállapított két stílus-aretéval (világosság, illőség) és Theophrastos, a Stílusról írt ér-
tekezésében megállapított további két aretéval (egyszerűség, díszítés), hosszú időre, így
Cicero és Quintilianus számára is követendő példát adott a stílus vizsgálatára, másrészt
pedig lehetővé tette, hogy az egyéni teljesítményeket objektív szakmai szempontok sze-
rint lehessen megítélni és összehasonlítani.
A hellenizmus korában, a múlt idealizálásának és az egyéni teljesítmény előtérbe
állításának jegyében megszülettek az első kánonok is. A szobrász- és festőkánonok a
3. századi Xenokratés és karystosi Antigonos művészettörténeti munkáira,29 a költő-
kánonok az Alexandriában tevékenykedő bizánci Aristophanés és követője, Aristarchos
szöveg- és irodalomkritikai munkáira vezethetők vissza.30 A rétorkánonok vagy Ale-
xandriában, vagy Pergamonban formálódtak ki a Kr. e. 2–1. század folyamán. Közülük
az egyedüliként fennmaradt híres, úgynevezett 10 szónok kánonja legkésőbb a Kr. e. 1.
században már bizonyosan létezett.31 Ugyancsak volt már előzménye a Brutusban al-
kalmazott vizuális analógiának is, amelyet feltehetően Poseidónios közvetített Cicero
számára.32
Mi az hát, ami túlmutat ezeken az előzményeken? Egyrészt az, hogy Cicero mind-
ezeket sikeresen alkalmazva először ad szisztematikus kritikai áttekintést a római szó-
noklat fejlődéstörténetéről. Másfelől a Cicero Brutusa előtti időkből egyetlen irodalmi
műfaj teljes történetének kritikai áttekintése sem ismeretes. Ám a Brutus igazi jelentő-
sége, túl az elsőségen, abban van, hogy az összehasonlítás módszerét nemcsak a római
szónokok értékelésében alkalmazza, hanem az aemulatio szellemében a római teljesít-
ményt a göröggel veti össze, s ezzel egész művét az irodalmi fejlődés olyan új értelmezé-
sére alapozza, amelynek fő eszköze a komparatív kritika.33 A fejlődés már nemcsak azt a

27
Cic. Brut. 71: Et nescio an reliquis in rebus omnibus idem eveniat: nihil est enim simul et inventum
et perfectum. A Brutusból vett idézeteket a magam fordításában közlöm.
28
Erről lásd: J. J. Pollitt: i. m. 58–60; E. Fantham: i. m. 232–237.
29
A két mester művészettörténetének jellegéről és jelentőségéről lásd E. Sellers: The Elder Pliny’s
Chapters on the History of Art (K. Jex-Blake fordításával). Chicago (1896) 1968. XVI–XX.
30
G. A. Kennedy: Alexandrian Philology. In: G. A. Kennedy (Ed.): The Cambridge History of Literary
Criticism, Vol. 1: Classical Criticism. Cambridge 1989. 205–208.
31
G. A. Kennedy: Quintilian. New York 1969. 106; J. J. Pollitt: i. m. 60.
32
G. A. Kennedy: i. m. (1969) 118; J. J. Pollitt: i. m. 61–62.
33
E. Fantham: i. m. 236.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
244 DARAB ÁGNES

folyamatot jelenti, amely az inventumtól a perfectumig vezet, hanem azt is, amely eléri a
műfaj görög elődeinek teljesítményét.
Ennek az aemulatiónak azonban van egy másik oldala is, amelyről a Brutusszal
összefüggésben nem szokás beszélni. A versengés a görögökkel nemcsak az utolérés
igyekezetét jelenti, hanem egy ahhoz mérhető teljesítmény felmutatását is. Ez pedig
életre hívja azt a folyamatot, amelyet kánonképződésnek nevezünk. A Brutusban fel-
vázolt görög retorikatörténetnek, valamint a szobrászat rövid történetének tartalmi le-
tisztultsága és strukturális áttekinthetősége, nem utolsósorban pedig a megfogalmazás
konzekvens terminológiája mutatja, hogy Cicero mindkét esetben az alexandriai és a
pergamoni irodalomtudósoktól eredő, kész kánonokat dolgozott bele művébe. A gö-
rög rétorok clarus – magnus – prope perfectus – perfectus és a szobrászok rigidus –
mollior – pulchra – plane perfectus – nihil perfectior sora eléggé meggyőzően mutatja,
hogy mindkét esetben – Kálmán C. György megfogalmazásával élve – „konvenciona-
lizált cselekedetek termékéről,”34 kánonról beszélhetünk. A Brutus fő tárgya, a római
retorikatörténet azonban tartalmilag nem letisztult, struktúrája igazán nem körvona-
lazódik, és a kiemelkedő szónokok minősítésében nem találkozunk valamiféle, még ke-
vésbé konzekvensen alkalmazott terminológiával. Cicero maga is bevallja, hogy igen
sok, kiválónak egyáltalán nem nevezhető szónokot sorolt fel, mert az a szándéka, hogy
mindenkit összegyűjt, aki római szónokként tevékenykedett.35 Római retorikatörténete
még a teljességre törekvés, a szelektálás nélküli összegzés fázisában van, amelyben oly-
kor már kétségtelenül láthatjuk a comparatio sikeres, a görög mintához mérhető meg-
valósítását is. Livius Andronicus Odyssiaja „opus Daedali”,36 Naevius Bellum Punicumja
„quasi Myronis opus delectat,”37 Ennius pedig „perfectior,” mint Naevius.38 A szövegnek
még jól látható kiforratlansága és kiegyensúlyozatlansága annak a következménye, hogy
Cicero római retorikatörténete még az értelmezés, avagy ismét Kálmán C. György meg-
fogalmazásával élve „a cselekedet végrehajtása”,39 a kánon alakítása.
Cicero Brutusa tehát azért különleges traktátus, mert egyszerre rögzíti – a ró-
mai retorikatörténetben – a professzionális kánonképzés folyamatát és a – görög re-
torika- és szobrászattörténetben – ennek a folyamatnak a végét, magát a kánont. A ré-
tori-szobrászati teljesítmény görögöktől átvett kritikai szempontjainak az alkalmazása
pedig annak az igazságára mutat rá, hogy a kánon az értelmezésnek megszokott vagy
intézményesült változata, amely maga kanonikus.40 Nem a szövegek válnak tehát kano-
nikussá, hanem az értelmezések, az a szerkezet, amelynek alapján dönteni lehet a listára
felvehető művekről.41

34
Kálmán C. Gy.: A kis népek kánonjainak vizsgálata. Helikon 44 (1998) 255.
35
Cic. Brut. 137.
36
Cic. Brut. 71.
37
Cic. Brut. 75.
38
Cic. Brut. 76.
39
Kálmán C. Gy.: i. m. 255.
40
Kálmán C. Gy.: i. m. 254.
41
Bezeczky G.: Kánon és trópus. Helikon 44 (1998) 265.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 245

A Naturalis Historia 7. könyve

A római kánonképződésben a folytatást az id. Plinius és Quintilianus szempon-

tunkból releváns szövegrészletei jelentik. Plinius enciklopédiájának antropológiai tárgyú
7. könyvében sok minden közepette ír az ingenium görög és római nagyjairól: költőkről,
filozófusokról és szónokokról.42 Miközben ezt a passzust éppen azzal a gondolattal ve-
zeti be, hogy ki győzné számba venni annyi tudományterületnek (disciplinarum genera)
oly sokféle alkotását (operum varietatem), mindössze tíz fejezetre korlátozott áttekinté-
sében nem a tudományterület és nem az alkotások minősége jelenti a válogatás alapját,
hanem a tudomány világán teljesen kívül álló szempont: a hatalom, illetve a közösség
felől érkező elismerés, a teljesítménynek ebben megmutatkozó gloriája. A retorikai vir-
tusok helyett ez az egyetlen kritérium, amelynek alapján felépül a Homéros, Pindaros,
Aristotelés, Archilochos, Sophoklés, Platón, Isokratés, Aischinés, Démosthenés, Thu-
kydidés és Menandros alkotta sora a görög nagyságoknak. A római kánont Ennius, Ver-
gilius, Varro és Cicero alkotja.
Plinius nem volt irodalomkritikus. Ha olyan nagy uralkodó, mint Nagy Sándor, a
Dareiostól zsákmányolt arany illatszertartót a Homéros-szövegek őrzésére rendelte, és
Thébai kifosztásakor megparancsolta, hogy Pindaros családját és házát kíméljék meg,43
vagy olyan nagy uralkodó, mint Augustus, nem engedte elégetni Vergilius költeménye-
it,44 az Plinius gondolkodásmódja szerint többet jelentett minden szakmai szempontú
elismerésnél. Mert ő a konkrétumok embere volt, akinek elsősorban a maga tényszerű
voltában értelmezhető elismerés – például egy uralkodó nem mindennapi gesztusa – a
rendkívüli szellemi teljesítmény egyértelmű bizonyítéka.45
Annak ellenére, hogy Plinius kánonja nem az irodalmi virtusok köré szerveződik,
a mi szempontunkból is szolgál fontos tanulságokkal. Mind a görög szónokok, mind a
római nagyságok – értelemszerűen Vergilius kivételével – szerepelnek már a Brutusban
is, Quintilianus mindössze néhány évvel későbbi Institutiójában pedig valamennyien.
Homéros és Démosthenés, valamint Vergilius és Cicero Quintilianus irodalomtörténe-
tének, és más római értékeléseknek is, a legkiemelkedőbb és legstabilabb nevei. Így nem
zárható ki, hogy Plinius azért sem szentelt teret a szakmai értékelésnek, mert a felsorolt
költők és írók a kulturális köztudatban már kánoni rangra emelkedtek.
Az ingenium megnevezett görög nagyságai minden műfajt képviselnek, míg a
mindössze négy római csak az eposzt és a retorikát. Plinius ezt a látványosan szeré-
nyebb római teljesítményt mégis fel tudja nagyítani, sőt fölé is képes helyezni a görögö-
kének. Az aemulatio és a comparatio helyett summásan kijelenti, hogy „a római példák

42
Plin. Nat. Hist. 7, 107–117. A Plinius-szöveget az alábbi kiadás alapján idézem: C. Plinius Secundus
d. Ä.: Naturkunde, Buch VII. Hrsg. und übersetzt von R. König in Zusammenarbeit G. Winkler. Zürich 1996.
A Naturalis Historianak erről a részletéről lásd: M. Beagon: The Elder Pliny on Human Animal. Oxford 2005.
50–56.
43
Plin. Nat. Hist. 7, 107–109.
44
Plin. Nat. Hist. 7, 114.
45
Miként ő maga írja: „magnum […] testimonium” (Nat. Hist. 7, 111).

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
246 DARAB ÁGNES

sora megszámlálhatatlan, mert ez az egyetlen nép bármelyik tudományterületen több

kiválóságot adott, mint a többi föld.”46 A gondolatmenetet pedig nemcsak lezárja, ha-
nem egyben a tetőpontjára is emeli a Cicero-panegyricus.47 Annak a rómainak a ma-
gasztalása, aki a közélet és a tudományok kiválóságaként Plinius ideálja volt.48 Ennek a
panegyricusnak a nyelvezete ad valójában magyarázatot arra, hogy Plinius miért nem
tartotta szükségesnek a görögökkel való versengést és ezáltal a római egyenrangúság
bizonyítását.
A panegyricus szerint Cicero az ellenfelét megfutamította,49 az ellenségét prosk-
ribálta,50 a latin nyelvet és irodalmat diadalra vezette,51 a római ingenium határait pe-
dig kiterjesztette az imperium határáig, ami felülmúl minden katonai győzelmet.52 Fu-
git, terminos promovere, triumphus, laurea – ezek a kifejezések mutatják, hogy Plinius
Cicero közéleti curriculumából valósággal triumphust formál, a római szellem győ-
zelmét ünneplő triumphust. Plinius Cicero teljesítményében az ingenium Romanum
diadalát magasztalja, amely betetőzte az imperium Romanum győzelmét. Azért nincs
értelme eszmefuttatásában sem a comparatiónak, sem az aemulatiónak, mert már meg-
történt a világ, benne a görög kultúra teljes birtokbavétele.53 Ez kap megfogalmazást a
Cicero-panegyricus triumphális nyelvezetében.

Quintilianus görög-római irodalomtörténete

Ahogy Cicero és Plinius hosszabb-rövidebb irodalomtörténetének megvolt a maga

sajátos szempontja, úgy Quintilianusénak is: mit kell olvasni azoknak, akik a szónoki pá-
lyára készülnek? A választ is megadja: csak keveset és csak a legkiválóbbak műveit.54

46
Plin. Nat. Hist. 7, 116: innumerabilia deinde exempla Romana, si persequi libeat, cum plures una
gens in quocumque genere eximios tulerit quam ceterae terrae. A Plinius-idézeteket a magam fordításában
közlöm.
47
Plin. Nat. Hist. 117–118.
48
Plinius Cicero-portréjáról lásd R. E. Wolverton: The Encomium of Cicero in Pliny the Elder. In: C.
Henderson (Ed.): Classical, Medieval and Renaissance Studies in Honor of B. L. Ullmann, Vol. I., Rome 1964.
159–164; Á. Darab: Cicero bei Plinius dem Älteren. ACD 31 (1995) 33–41; M. Beagon: i. m. 51.
49
Plin. Nat. Hist. 117: tuum Catilina fugit ingenium.
50
Plin. Nat. Hist. 117: M. Antonium proscripsisti.
51
Plin. Nat. Hist. 117: primus in toga triumphum linguaeque lauream merite et facundiae Latiarumque
litterarum parens aeque.
52
Plin. Nat. Hist. 117: quanto plus est ingenii Romani terminos in tantum promovisse quam imperii.
53
A Naturalis Historiát taglaló két legutóbbi monográfia is a Róma-központúságban jelöli meg Plinius
gondolkodásmódjának alapkövét, magát az enciklopédiát pedig a világ római meghódításának szellemi leké-
pezéseként értelmezi: S. Carey: Pliny’s Catalogue of Culture. Art and Empire in the Natural History. Oxford
2003; T. Murphy: Pliny the Elder’s Natural History. The Empire in the Encyclopedia. Oxford 2004.
54
Quint. Inst. orat. 10, 1, 44–45. Quintilianus művét a következő kiadásokból idézem: Quintilien:
Institution oratoire. Texte établi et traduit par J. Cousin. Tom. VI. (Livre X-XI) Paris 1979 és Tom. VII. (Livre
XII) Paris, 1980.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 247

Ebbe a kontextusba illeszkedik a görög-római irodalom szűkösnek korántsem mondha-

tó 85 fejezetnyi áttekintése.55
Quintilianus irodalomtörténetének az alapja a görög56 és a római57 teljesítmény
comparatiója, olykor oppozíciója. E két nagy irodalomtörténeti folyamaton belül azo-
nos szempontok szerint halad: a kiválasztott szerzőket műfajonként tekinti át, a mű-
fajokat pedig megjelenésük időrendjében helyezi el egymás után. Ezzel megteremtette
az irodalomtörténet-írást évszázadokra meghatározó, az utóbbi évtizedekben azonban
többnyire kárhoztatott mintát, az irodalomtörténet = műfajtörténet szemléletet. Az
egyes műfajokon belül mindig a legkiválóbb méltatásával kezdi, a többieket utána tár-
gyalja kronológiai rendben. Az értékelés három szempontja a témaválasztás, a művészi
szerkesztés (világosság) és az előadásmód (illőség, egyszerűség).
A görög és a római irodalom teljesítményének egymás mellé helyezése, a kronoló-
gia megtartása, a retorikai virtusok szerinti megítélés, az összehasonlítás és rangsorolás
olyan sajátosságai a quintilianusi szövegnek, amelyek a hasonló tartalmú előzmények-
ből már jól ismertek. Mint ahogy a vizuális analógia alkalmazása is, amelyre nem ebben
a kontextusban, hanem a 12. könyvben kerül sor, a stílusnemekről (genera orationis)
szóló fejezetben.58 Ugyanakkor mind ennek, mind a comparatio módszerének az alkal-
mazása másképp és más jelentéssel történik, mint Cicero művében.
A görög festészet és szobrászat kánonja59 éppen az ellenkezőjét hivatott az ana-
lógia erejével illusztrálni, mint a Brutusban. Cicero ezzel a módszerrel azt kívánta lát-
hatóvá tenni, hogy semmi sem tökéletes a kezdet kezdetén, hanem a technikai fejlődés
eredményeként jut el oda.60 Quintilianus pedig azt, hogy tökéletes szónok nincs, sőt
feltehetően tökéletes művészet sincs, mert mindenki másban múlja felül a másikat, és
mindenkinek a megítélése függ a korabeli ízléstől és igénytől.61 Ennek megfelelően a
festészet62 és a szobrászat63 a kiforratlan kezdetektől a merev formák lágyabbá válása64
után nem a tökéletességig jutott el, hanem a virágzásig,65 amikor minden nagy mester
más szempontból volt felülmúlhatatlan: Prótogenés festményeit a műgond tette azzá,
Apellését a báj, Pheidias szobrait isteni fenségük, Lysipposét a valóság leghívebb imita-

55
Quint. Inst. orat. 10, 1, 46–131.
56
Quint. Inst. orat. 10, 1, 46–84.
57
Quint. Inst. orat. 10, 1, 85–131.
58
Quint. Inst. orat. 12, 10, 1– 9.
59
Quintilianus művészettörténetéről lásd: R. G. Austin: Quintilian on Painting and Statuary. Classical
Quarterly 38 (1944) 17–26; J. J. Pollitt: i. m. 60–85.
60
Cic. Brutus 71.
61
Quint. Inst. orat. 12, 10, 2: atque ideo nondum est perfectus orator ac nescio an ars ulla, non solum
quia aliud in alio magis eminet, sed quod non una omnibus forma placuit, partim condicione vel temporum
vel locorum, partim iudicio cuiusque atque proposito.
62
Quint. Inst. orat. 12, 10, 3– 6.
63
Quint. Inst. orat. 12, 10, 7– 9.
64
Quint. Inst. orat. 12, 10, 3: illa prope rudia ac velut futurae mox artis primordia.
65
Quint. Inst. orat. 12, 10, 6: Floruit autem circa Philippum et usque ad successores Alexandri pictura
praecipue.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
248 DARAB ÁGNES

tiója.66 Ezzel éppen a tetőpontján töri meg a képzőművészetek evolúciós kánonját, és a

tökéletesség sugallta befejezettség helyett a kiteljesedés sokszínűségét fogalmazza meg,
amely egyben az alapját jelenti a folytatás többféle irányának. Quintilianus az irodalom-
történetben már csak elvétve, egy-két műfajon belül alkalmazza az evolúciós kánont.67
Valójában nem a folyamatot rögzíti, hanem annak a végét:68 ki miben emelkedik ki, és ki
az, aki – legalábbis a retorikai képzés szempontjából – az adott műfajban a legjobb.
Cicero hatása Quintilianus művére többféle összefüggésben kimutatható.69 Így
abban is, hogy az irodalomtörténeti áttekintésének fő eszközévé a komparatív kritikát
tette. Bár az Institutio irodalomtörténetének a görög része – mint a Brutus görög feje-
zete – letisztultabb és kiforrottabb,70 akárcsak a római, azonban a Cicerónál még látható
következetlenséget és kiegyensúlyozatlanságot javarészt kiküszöbölte: a görög és a ró-
mai irodalomtörténet felépítése részleteiben és egészében is arányos, szempontjainak
érvényesítésében következetes. Quintilianus irodalomtörténetének a valódi újdonsága
azonban abban mutatkozik meg, hogy a comparatio módszerét nemcsak az egyes mű-
fajok alkotói között alkalmazza, nemcsak az egyes műfajok görög és római képviselőit
hasonlítja össze egymással, hanem minden műfaj összrómai teljesítményét a göröggel.
Eszerint a római irodalom a legszerényebb teljesítményt az iambos és a komédia
műfajában produkálta.71 Az előbbi nem lett népszerű, az utóbbiban pedig csak árnyé-
ka a görögök komédiáinak. Az elégiában és történetírásban viszont nem maradnak le a
görögök mögött,72 az epikában pedig Vergilius úgy második a minden szempontból fe-
lülmúlhatatlan Homéros mögött, hogy közelebb áll az elsőhöz, mint a harmadikhoz.73 A
rómaiak két műfajban könyvelhetik el legnagyobb sikerüket. A satura teljes egészében

66
Quint. Inst. orat. 12, 10, 6, 9: cura Protogenes, […] gratia […] Apelles est praestantissimus. […] Nam
duriora et tuscanicis proxima Callon atque Hegesias, iam minus rigida Calamis, molliora adhuc supra dictis
Myron fecit. Phidias […] maiestas operis deum aequavit. Ad veritatem Lysippum ac Praxitelen accessisse
optime adfirmant.
67
Quint. Inst. orat. 10, 1, 66–67: Tragoedias primus in lucem Aeschylus protulit, sublimis et
gravis et grandilocus saepe usque ad vitium, sed rudis in plerisque et incompositus: […] Sed longe clarius
inlustraverunt hoc opus Sophocles atque Euripides, quorum in dispari dicendi via uter sit poeta melior inter
plurimos quaeritur.
68
G. A. Kennedy: i. m. (1969) 106.
69
M. M. Odgers: Quintilian’s Use of Earlier Literatur. Classical Philology 28 (1933) 186–187; G. A.
Kennedy: An Estimate of Quintilian. American Yournal of Philology 83 (1962)/2. 136–137; G. A. Kennedy: i.
m. (1969) 105–106.
70
Ebben meghatározó szerepe van a közvetlen forrásoknak, elsősorban halikarnassosi Dionysios Peri
miméseós c. munkájának, amely szintén műfajonként tekintette át a görög irodalmat: J. W. Duff : A Literary
History of Rome in the Silver Age. London 1960, 321–322; G. A. Kennedy: i. m. (1969) 106–107; E. Fantham:
Quintilian. In: G. A. Kennedy (Ed.): The Cambridge History of Literary Criticism, Vol. 1.: Classical Criticism.
Cambridge 1989. 288–289.
71
Quint. Inst. orat. 10, 1, 96, 99: Iambus non sane a Romanis celebratus est; In comoedia maxime
claudicamus; vix levem consequimur umbram.
72
Quint. Inst. orat. 10, 1, 93, 101: Elegia quoque Graecos provocamus; At non historia cesserit
Graecis.
73
Quint. Inst. orat. 10, 1, 85.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 249

római alkotás,74 a retorika pedig az egyetlen műfaj, amelyet a görög ékesszólással egy
színvonalon művelnek.75
Az összehasonlítások sorozatának eredményeként bontakozik ki Quintilianus
klasszikus kánonja, amely a görögök közül mindenekfelett Homérost, Démosthenést
és Menandrost foglalja magában, a római szerzők közül Cicerót és Vergiliust.76 A com-
paratio eredménye azonban ennél jóval több. Mert bár Quintilianus az evolúciós ká-
nont nem alkalmazza, de a retorika római teljesítményének értékelése betetőzése és
csúcspontja a görög-római irodalom minden eredményének. Ez a hosszabb részlet77 a
két legnagyobb, Démosthenés és Cicero összehasonlítására épül. A retorikai virtusok
alapján nincs különbség közöttük,78 csak egy szempontból: az érzelmi ráhatásban Cice-
ro felülmúlja Démosthenést.79
Quintilianus görög-római irodalomtörténetét a Iuppiterhez és Ókeanoshoz ha-
sonlított Homérosnak szentelt fejezetekkel kezdi, amelyekben a retorikai és poétikai
szempontból egyaránt felülmúlhatatlan, paradigmatikus költőt magasztalja.80 Amikor
ennek az áttekintésnek a végén81 Cicerót, hacsak egyetlen szempontból is, de Démos-
thenés fölé helyezi, akit korábban a retorika princepsének és lexének nevezett,82 azzal a
műfajok és az auktorok versenyében végeredményben a római retorikának és Cicerónak
adja a pálmát. Minthogy minden, ami Homérosszal kezdődött, ebben a római teljesít-
ményben kulminál, Quintilianus világában a római kultúra ugyanúgy győzelmet arat a
görög fölött, mint a másik Flavius kori író, Plinius meggyőződése szerint. A szöveg szó-
használata ebben az esetben is a lényeget mutatja meg. Quintilianus a két szónok össze-
hasonlítását azzal vezeti be, hogy Cicerót habozás nélkül szembe merné állítani bármely
göröggel: Ciceronem cuicumque eorum fortiter opposuerim.83 Majd ezt a szembeállítást
követi az összehasonlítás, tehát az aemulatio, végül annak az eredménye: az érzelmi
ráhatás dolgában egészen biztosan győzünk: Salibus certe et commiseratione, quae duo
plurimum in adfectibus valent, vincimus.84 A nyelvezet – az opposuerim vagy a vincimus

74
Quint. Inst. orat. 10, 1, 93: Satura quidem tota nostra est.
75
Quint. Inst. orat. 10, 1, 105: Oratores vero vel praecipue Latinam eloquentiam parem facere Graecae
possunt.
76
G. A. Kennedy: i. m. (1969) 114.
77
Quint. Inst. orat. 10, 1, 105–108.
78
Quint. Inst. orat. 10, 1, 105: Quorum ego virtutes plerasque arbitror similes.
79
Quint. Inst. orat. 10, 1, 107: Salibus certe et commiseratione, quae duo plurimum in adfectibus
valent, vincimus.
80
Quint. Inst. orat. 10, 1, 46–50.
81
Bár a római irodalom áttekintését nem a retorika, hanem a filozófia műfajának szentelt egyetlen
caput (123.) zárja, azonban Quintilianus ebben is Cicerót nevezi a legkiválóbbnak, Platón versenytársának
(Idem igitur M. Tullius, qui ubique, etiam in hoc opere Platonis aemulus exstitit). Ez tehát nem változtat azon
a quintilianusi képen, hogy az irodalomtörténet Cicero tevékenységében érte el tetőpontját.
82
Quint. Inst. orat. 10, 1, 76.
83
Quint. Inst. orat. 10, 1, 105.
84
Quint. Inst. orat. 10, 1, 107.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
250 DARAB ÁGNES

szavak – ugyanúgy triumphális, mint Pliniusnál, mert az összehasonlítás értelme a két

teljesítmény oppozícióba állítása és a római győzelem felmutatása.

Ars és imperium

Abban a hatvanöt évben, amely Kr. e. 211-től 146-ig, Marcellusnak Syrakusai és

Mummiusnak Korinthos fölött aratott győzelme között eltelt, Róma megtelt a görög
szobrászat és festészet alkotásaival. Marcellus Rómába visszatérve a Syrakusaiból zsák-
mányolt műkincseket is felvonultatta, Plutarchos elbeszélése szerint azért, „hogy dia-
dalmenetét ékesítsék, és a városnak szolgáljanak díszéül; előzőleg ugyanis a rómaiaknak
nem voltak birtokában szép és értékes műtárgyaik, de nem is ismertek efféléket.”85 A gö-
rög művészet remekei nemcsak díszítették a várost, hanem vizuálisan is megfoghatóvá
tették a római katonai győzelmet. Egyszersmind pedig szinte kikényszerítették, hogy az
általuk (is) képviselt idegen kultúra ismeretében, illetve azzal összefüggésben újraérté-
keljék, illetve alkalmasint átértékeljék a római kulturális tradíciót.86
A római irodalom egyes műfajainak vagy egész teljesítményének az összegyűjtése,
értékeinek a felmutatása, és mindeközben a törekvés egy római kánon megteremtésére,
ugyanennek a kulturális hatásnak a reakciójaként értelmezhető. Már Varro munkássá-
gában kezdetét vette87 ez a folyamat, amely az itt vizsgált fennmaradt művekben foly-
tatódott. Varro, Cicero, Plinius és Quintilianus törekvése híven dokumentálja, hogy a
két kultúra egymáshoz viszonyulásának tisztázódása lényegében a késő köztársaság és
a kora császárság korában ment végbe. A folyamat egésze pedig annak az igazságára is
rámutat, hogy a kánon – legalábbis az antik Róma kultúrtörténetében – valóban „a kul-
turális identitás irodalmi formája.”88
Cicero Brutusa akkor keletkezett, amikor már volt mit felmutatni, éspedig abban
az arsban, az ars dicendiben, amely a rómaiak számára a legfontosabb és a legtöbbre
értékelt volt. Az ő attitűdjét a görög teljesítményhez az elismerés és az utolérés igye-
kezete jellemzi, nem a legyőzés szándéka. Ha ebbe a kontextusba bevonjuk az Aeneis
6. énekének Róma történelmi szerepét összegző sorait,89 még azt látjuk, hogy Vergilius
mintegy megosztja a történelmi jelentőséget a két nép teljesítménye között. A görögök
kulturális, elsősorban képzőművészeti imperiumát nem törekszik sem felülmúlni, sem
kisebbíteni, hanem melléállítja a rómaiak katonai és politikai imperiumát. Ugyanakkor a
szöveget, amely Róma történelmi hivatását fogalmazza meg, görögök és rómaiak (alii –

85
Plut. Marcellus 21, 1. In: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok II. Fordította Máthé E., jegyzet és utó-
szó Hegyi D. Budapest 2001. 63.
86
Ennek a bekezdésnek a gondolatmenetét a következő tanulmányból vettem át: J. J. Pollitt: The Impact
of Greek Art on Rome. TAPhA 108 (1978) 155.
87
J. W. Duff : i. m. 322. Varro munkásságának igen jó áttekintését adja Kl. Sallmann: Varro, Terentius,
M. In: Der neue Pauly 12/1 (2002) 1130–1144.
88
Kulcsár Szabó E.: A szövegek ártatlansága. A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete. Alföld
50 (1999)/12. 77.
89
Verg. Aen. 6, 847–853.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
 A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN 251

tu Romane) oppozíciójára építi fel, és arsnak nevezi a regere imperio populos történelmi
feladatát is. Vergilius a maga poétikai eszközeivel így mégiscsak Róma elsőségének ad
megfogalmazást az artes általa itt igen tágan értelmezett világában is, még ha igen fino-
man, alig észrevehető módon teszi is ezt.
Plinius és Quintilianus triumphális nyelvezetében és a két szöveg struktúrájában
már a római irodalom egészének a görög fölé helyezése kap megfogalmazást. Ezen túl,
Plinius himnikus pátosszal magasztalja azt a Cicerót, akinek életútjában a római szelle-
mi teljesítmény minden előzményt kiteljesítő szerepét mutatja fel. Quintilianus azon-
ban a retorika műfajában nem áll meg Cicero magasztalásánál. Továbbhalad a jelenig,
és amikor a comparatio eszközével él, már csak Ciceróhoz méri az utódokat: Pollio a
nyomába sem ér, egyedül Caesar lehetett volna vele egyenértékű szónok.90 A görög iro-
dalom a rómaiak számára sokáig azt a szerepet töltötte be, amit az újkorban a „világ-
irodalom” a kis népek irodalma számára: az örök viszonyítási pontot, amit el kell érni,
esetleg meg lehet haladni. Quintilianus retorikájában ennek a világirodalmi mércének a
szerepébe lép Cicero. Ettől kezdve a retorika története az ő utánzásának és meghaladá-
sának a kettősségében folytatódik tovább: hunc igitur spectemus, hoc propositum nobis
sit exemplum, ille se profecisse sciat cui Cicero valde placebit.91
Az a paradigmaváltás, ami Cicero Flavius kori megítélésében megfogalmazódik,
csak a retorika műfajára vonatkozó és kivételes eset. Semmiképpen sem jelenti azt, amit
leginkább Pliniusnál tapasztalhatunk, hogy a római ingenium egyszer és mindenkor-
ra triumphált a görög szellemi teljesítmény fölött. Az aemulatio soha véget nem érő
igyekezetét éppen annak a belátása tartotta fenn, amit Vergilius fogalmaz meg a leg-
világosabban: a művészetekben és a tudományokban a görög teljesítményt felülmúlni
vagy ahhoz mérhető újat felmutatni aligha lehetséges (credo equidem). Quintilianus hí-
res „Satura quidem tota nostra est”92 sorában nehéz nem érezni azt az elégtételt, amit
az egyetlen originálisan római műfaj felmutatása kelt benne. Mindez azonban mit sem
változtat annak az igazságán, amit Plutarchos – nyilvánvalóan ugyancsak nem csekély
elégtétellel – állapított meg: „Róma akkor emelkedett hatalma csúcspontjára, amikor
falai közt a görög tudomány és műveltség otthonra talált.”93 Az antik szerzők által ked-
velt vizuális analógia eszközével élve, a két műveltség Kr. u. 2. századra kialakult viszo-
nyának szinte a leképeződését láthatjuk Plutarchos korának legimpozánsabb építészeti
együttesében, Traianus forumában. A hatalmas porticusszal körülvett udvarból, bazili-
kából és templomból felépülő császárforumnak része volt az a győzelmi oszlop, amely
Traianus dáciai hadjáratának az eseményeit és a diadalt beszélte el. Az imperium Ro-
manum hódításának képei azonban csak az oszlopot két oldalról keretező épületekből
voltak láthatóak: a római és a görög könyvtár erkélyéről.

90
Quint. Inst. orat. 10, 1, 113–114.
91
Quint. Inst. orat. 10, 1, 112.
92
Quint. Inst. orat. 10, 1, 93.
93
Plut. Marcus Cato 23.

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC
252 DARAB ÁGNES

SUMMARY

This paper makes an attempt to show the shaping of the Roman literary canon. From this point of view
it analyses three texts: Cicero’s Brutus, the Book 7 (107-117) of the Elder Pliny’s Natural History and the Book
10 (1, 46-131) and 12 (10, 1-9) of Quintilian’s Institutio. I study - in connection with the Greek models – the
methods (comparative literary criticism, visual analogy) of these writers, the structure (arrangement accor-
ding to chronology, to genres, to the elder and younger generations, etc.) and the terminology of these texts.
Inspite of the differencies, the aim of Cicero, Pliny and Quintilian was the same: to sum up the Roman literary
achievement, to show it’s prominent, i. e. canonical figures and to establish also such way the Roman cultural
identity.
Keywords: canon, comparative criticism, Cicero, Pliny the Elder, Quintilian

DARAB ÁGNES
ME, BTK, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
3515 Miskolc, Egyetemváros
E-mail: boldarab@uni-miskolc.hu

Brought to you by MTA Könyvtár és Információs Központ olvasók | Unauthenticated | Downloaded 08/27/21 01:09 PM UTC