AULUS GELLIUS

ATTIKAI ÉJSZAKÁK

VÁLOGATTA SIMON RÓBERT

FORDÍTOTTA, AZ UTÓSZÓT ÍRTA ÉS A JEGYZETEKET

ÖSSZEÁLLÍTOTTA MURAKÖZY GYULA

A VÉDŐBORÍTÓ, KÖSTÉSTERV ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓ

SZÁNTÓ PIROSKA MUNKÁJA

EURÓPA KÖNYVKIADÓ - BUDAPEST 1968

A válogatás és a fordítás alapjául szolgáló kiadás

A. Gellii Noctium Atticarum Libri XX. Edidit C. Hosius. Lipcse, 1903.
B. G. Teubner
 MILYEN KÉTÉRTELMŰ TERVET ESZELT KI
A LAKEDAIMÓNI KHILÓN BARÁTJA MEGMENTÉSÉRE;
TOVÁBBÁ, HOGY MILYEN KÖRÜLTEKINTŐEN
ÉS AGGÁLYOSAN KELL MÉRLEGELNÜNK, SZÜKSÉGES-E
BARÁTAINK ÉRDEKÉBEN MEGSÉRTENI A TÖRVÉNYT,
VALAMINT AZOK A NÉZETEK ÉS MEGJEGYZÉSEK,
AMELYEK ERRE VONATKOZÓAN THEOPHRASZTOSZ ÉS M.
CICERO MŰVEIBEN TÁLALHATÓK

Azok az írók, akik a híres férfiak életét és tetteit megörökítették,

könyveikben megemlítik, hogy a lakedaimóni Khilón, az egyik híres bölcs,
élete legvégén, mikor már-már elragadta a halál, így szólt körülötte álló
barátaihoz:
- Talán ti is tudjátok, hogy szinte semmit sem kell megbánnom
abból, amit hosszú életem folyamán mondtam vagy cselekedtem. S
bizonyára nem áltatom magam ebben a percben, ha azt mondom, hogy
semmit sem követtem el, ami miatt lelkiismeret-furdalást kellene éreznem.
Csupán egyetlen eset van, amelyről még ma sem tudom biztosan eldönteni,
hogy akkor helyesen vagy helytelenül cselekedtem-e. Egy főbenjáró
ügyben harmadmagammal egyik barátom bírája voltam. A törvény
értelmében feltétlenül el kellett volna ítélnünk. Tehát vagy a barátomat
kellett halálra adnom, vagy a törvényt kijátszanom. Sokáig gyötrődtem,
milyen kiutat találhatnék ebből a szorult helyzetből. Végül is minden
egyéb lehetőség közül a következő megoldást választottam, mert ez látszott
a legelviselhetőbbnek: én titkosan az elítélésére szavaztam, de társaimat
rábírtam, hogy a felmentésére szavazzanak. Így ebben a súlyos ügyben,
magam előtt, egyaránt eleget tettem baráti és bírói kötelességemnek. Most
azonban e cselekedetem miatt bánt a lelkiismeret: félek, nem volt ment a
becstelenségtől és kötelességszegéstől, hogy hivatalos eljárás során
ugyanabban a dologban, ugyanegy időben másokat homlokegyenest
ellenkező határozatra beszéltem rá, mint ami az én véleményem szerint a
leghelyesebb lett volna.
Vagyis Khilón, ez a kiváló bölcs, maga sem volt tisztában azzal,
hogy barátunk érdekében mely határig véthetünk a jog és a törvény ellen, s
ez élete végén is kínozta lelkiismeretét. Ezután - mint könyveik bizonyítják
- még a filozófia sok-sok művelője vizsgálta igen mélyrehatóan és igen
nagy gonddal ezt a kérdést, hogy - az ő meghatározásukkal élve -: "Meddig
és milyen mértékben segítsük barátunkat a törvény ellenére is?" Mint e
szavakból kiderül, ők arra kerestek választ, hogy bizonyos esetekben meg
kell-e segíteni barátunkat a jog és a szokás ellenére is, és hogy ez milyen
esetekben s milyen mértékben lehetséges.
Ezzel a kérdéssel a legalaposabban a peripatetikus bölcselők közül
tudásával és szerénységével kitűnő Theophrasztosz foglalkozott;
értekezése, ha emlékezetem nem csal, A barátságról szóló műve első
könyvében olvasható. Nyilvánvaló, hogy Cicero is olvasta ezt a könyvet,
mikor maga írt a barátságról. De ő, jóllehet mindazt, amit célszerűnek
látott Theophrasztosztól kölcsönvenni, tehetségének és művészetének
megfelelően a legcélszerűbben és a legmegfelelőbben átvette és
felhasználta, ezt az általam előbb említett s annyit vitatott kérdést,
valamennyi között a legnehezebbet, csak futólag és felületesen érintette, s
azt, amit Theophrasztosz oly gondosan mérlegelve és minden részletében
kifejtve tárgyalt, nem adta elő, nem aggályoskodott, mint ahogy
fejtegetései sem voltak oly kínosan lelkiismeretesek, s a dolog lényegére
csak néhány kurta szóval utalt. Annak a kedvéért, akit érdekel Cicero
szövege, íme idézem: "Véleményem szerint ahhoz kell tartanunk
magunkat, hogy amíg a barátok jelleme feddhetetlen, minden dolgukban,
szándékukban, kívánságukban kivétel nélkül egynek kell lenniük, és ha a
véletlen úgy hozná, hogy barátaink kevésbé jogos óhajainak is eleget kell
tennünk, mert életük vagy becsületük forog kockán, akkor le kell térnünk a
helyes útról, feltéve, hogy nem zúdítunk magunkra nagyon nagy
gyalázatot, mert megvan a határa annak, meddig lehetünk barátainkkal
szemben elnézők."
Abban az esetben - mondja továbbá -, ha barátunk élete vagy
becsülete forog kockán, le kell térnünk a helyes útról, s még a jogtalan
kívánságot is támogatnunk kell.
Ám arról, hogy miképpen kell eltérnünk a helyestől, és mennyire
távolodhatunk el az igazságtól, vagy hogy meddig terjedhet a barát
jogtalan kívánsága, egy szót sem szól. De hiába tudom, hogy ha barátom
nagy veszélyben van, engem pedig nem fenyeget nagyon nagy gyalázat, le
kell térnem a helyes útról, ha egyszer nem fejti ki, mit ért a nagy
gyalázaton, s azt sem, hogy ha rászánom magam, hogy letérjek a helyes
útról, ebben meddig kell elmennem. "Mert - mondja ő - van egy bizonyos
határ, ameddig barátainkkal szemben elnézők lehetünk." Éppen ez a
fődolog, amit mindenekelőtt tudni szeretnénk, s éppen erről mondanak
legkevesebbet tanítómestereink, azaz hogy milyen mértékben és mely
határig kell barátainkkal szemben elnézőknek lennünk. A bölcs Khilón is,
akiről az előbb szóltam, letért a helyes útról, hogy megmentse barátját. De
legalább látom, meddig ment el: barátja megmentése érdekében rossz
tanácsot adott. Mégis élete végéig gyötörte a kétség, vajon eljárását nem
lehet-e joggal kifogásolni és bűnéül felróni?
"A haza ellen - mondja Cicero - barátunk érdekében nem kell
fegyvert fogni." De ezt mindenki tudta - hogy Lucilius szavaival éljünk -
"még mielőtt Theognisz megszületett volna". Engem azonban az érdekel, s
arra óhajtok választ kapni, ha barátunkat a lehetőség határáig a törvény
ellenére is segítenünk kell, és érte - persze, ameddig nem veszélyeztetjük a
haza szabadságát és békéjét -, mint Cicero is kijelentette: le kell térnünk a
helyes útról, kérdés, hogy milyen esetben, milyen körülmények között,
mely határig szükséges ez? Az athéni Periklész, ez a kiváló tehetségű és
minden tudománnyal ékes férfiú, igaz, hogy csak egy esetben, de akkor
világosan kifejtette a véleményét. Mikor egyik barátja azzal a kéréssel
fordult hozzá, hogy az ő kedvéért tegyen egy pörben hamis esküt, a
következő szavakkal válaszolt: "Kötelességünk barátainkat megsegíteni, de
csak addig, amíg az istenek engedik."
Theophrasztosz azonban említett könyvében épp ezt a kérdést
alaposabban, szabatosabban és határozottabban fejti ki, mint Cicero. De ő
sem külön-külön ismertetett egyes tényekből vagy a példák nyilvánvaló
tanulságából szűri le véleményét, hanem csak úgy általában, röviden
hivatkozik a lehetséges esetekre, s körülbelül ezt mondja:
"Vállalnunk kell a kisebb szégyent vagy a csekélyebb gyalázatot,
ha ezzel barátunknak nagyon hasznos szolgálatot tehetünk. Hiszen kárpótol
érte és helyreüti a hírnevünkön esett csekély csorbát az a másik és
fontosabb dicső tett, hogy a barátunkon segítettünk, másrészt kissé
megrendült, mondhatnók: megrepedezett hírnevünket ismét megszilárdítja
a barátunknak tett hasznos szolgálat támfala." Majd így folytatja: "Ne
befolyásoljanak bennünket afféle kijelentések, mintha hírnevünk
tisztessége és barátunk érdeke két, teljesen különböző kategória volna.
Mert ezt mindenkori súlyuk és hatásuk dönti el, nem pedig a sok általános
szólam és a kategóriák méltóságának mérlegelése. Ha teljesen egyenlő
vagy alig különböző dolgokban kell választanunk barátunk érdeke és
becsületünk megőrzése között, kétségtelenül a mi becsületünk nyom többet
a latban; de ha barátunk érdeke igen fontos, a mi becsületünkön meg -
jelentéktelen ügyben - éppen hogy csorba esik, akkor barátunk érdeke
éppen úgy nyomósabb, mint ahogy értékesebb a nagy érctömb a kis
aranylemeznél."
Ezenkívül itt idézem Theophrasztosznak ez ügyben mondott
szavait: "Bármilyen értékes is valami önmagában, még nem biztos, hogy
egy része egy másik dolog egy részével összehasonlítva értékesebbnek
bizonyul. Például az arany önmagában értékesebb a réznél, de ki merné
állítani, hogy egy kis darabka arany többet ér, mint nagy halom réz. Az
anyag tömege és nagysága dönt."
Favorinus filozófus is - kellő mérséklettel és kissé
engedékenyebben figyelve az igazság mérlegének érzékeny nyelvét - a
következőképpen határozza meg, mit ért az alkalmas időben nyújtott,
jóindulatú támogatáson: "Az emberek részéről megnyilvánuló úgynevezett
könyörületesség nem egyéb, mint szükség esetén a törvény szigorának
enyhítése."
A továbbiakban majdnem teljesen ugyanerre az eredményre jut
Theophrasztosz is: "Hogy ezek a dolgok - mondja - jelentéktelenek-e, vagy
nagyon fontosak, hogy szolgálatunk végső soron mennyit ér, azt néha
egyéb külső tényezők, a személlyel, alkalommal, szükséggel összefüggő,
szabályokba alig foglalható, különböző körülmények irányítják,
szabályozzák, mondhatnók: kormányozzák; ezek minősítik egyszer
helyesnek, másszor helytelennek."
Theophrasztosz az ilyen és efféle nézeteket nagyon körültekintően,
aggályosan és lelkiismeretesen, inkább e kérdés boncolgatásának és
fejtegetésének a szándékával, s nem azzal a céllal vagy abban
reménykedve írta le, hogy kimondja a végső szót, minthogy nyilvánvaló:
az egyes helyzetek és kényszerítő körülmények nagyon különbözőek, s a
meg nem egyező s az egészen különböző dolgok között annyi árnyalat
lehetséges, hogy ezek miatt nem tudtuk olyan határozott, végérvényes,
minden esetre illő szabályt felállítani, amelyet, mint elmefuttatásom elején
mondtam, olyannyira nélkülözünk.
Ugyanennek a Khilónnak, aki erre a kis eszmefuttatásra ösztönzött,
egyéb hasznos és bölcs intelmei között akad egy, amely számunkra
különösen azért nagyon hasznos, mert arra int, hogy két
legszenvedélyesebb érzésünket, a szeretetet és a gyűlöletet határok közé
kell szorítanunk. "Ügy szeress - mondja ő -, mintha a sors végzéséből
később gyűlölnöd kellene, s úgy gyűlölj, mintha később szeretned kellene".
Ugyanerről a Khilónról mondta a filozófus Plutarkhosz A lélekről című
műve első könyvében: "Khilón már öregkorában, mikor valaki kijelentette,
hogy neki nincs ellensége, megkérdezte tőle, hogy eszerint egyetlen barátja
sincs. Mert az volt a véleménye, hogy a gyűlölet és a barátság
törvényszerűen együtt fordul elő, s szorosan össze van fonódva."

IDÉZET METELLUS NUMIDICUS BESZÉDÉBŐL,

MELLYEL CENSORSÁGA IDEJÉN A NÉPET NŐSŰLÉSRE
 BUZDÍTOTTA. MIT KIFOGÁSOLTAK
EBBEN A BESZÉDBEN, MÁSFELŐL MEG HOGYAN KELTEK
VÉDELMÉRE?

Egyszer művelt férfiakból álló, népes hallgatóság előtt felolvasták a

tekintélyes és ékesszóló Metellus Numidicus beszédét, amelyben
censorsága idején nősülésre buzdította a férfiakat. Beszédében ez van: "Ha
kibírnánk feleség nélkül, polgárok, mindnyájan ellennénk eme
kellemetlenség nélkül, de mivel a természet úgy rendelte, hogy az
asszonyokkal nem valami kellemes, nélkülük viszont lehetetlen élni,
inkább törődjünk állandó jólétünkkel, mint az ideig-óráig tartó örömmel."
Egyesek úgy vélték, hogy Q. Metellus censornak, ha - szándéka
szerint - a népet nősülésre akarja biztatni, el kellett volna hallgatnia a
házasélettel járó nehézségeket és állandó kellemetlenségeket, hiszen így
nem biztatja, hanem lebeszéli és visszariasztja őket; szerintük beszédében
azt kellett volna bizonygatnia, hogy a házasságban általában nincsenek
kellemetlenségek, s ha látszólag mégis előfordulnak, csak könnyen
elviselhető, jelentéktelen apróságok, amelyeket egyhamar elfeledtetnek a
sokkal jelentősebb örömök és előnyök, s hogy e bajok nem általánosak,
nem is a természet hibájából, hanem csupán egy-egy házastárs helytelen és
vétkes viselkedéséből erednek. Viszont Titus Castricius úgy vélekedett,
hogy Metellus helyesen és tisztéhez méltóan szónokolt.
- Másként kell beszélnie - mondta - a censornak, - és másként a
szónoknak. A szónoknak ugyanis megengedjük, hogy a bizonyításban
hamis, vakmerő, körmönfont, ravasz, megtévesztő érvekkel éljen, ha
legalább egy szemernyi igazság található bennük, s ha az ilyen
megtévesztéssel a hallgatókat rászedheti és megnyerheti.
Ráadásul - állapította meg - rossz az a szónok, aki nem igaz ügyet
védve, bármit is figyelmen kívül hagy, vagy nem használ fel érvelése
alátámasztására. Majd így folytatta:
- De amikor Metellus, ily feddhetetlen, ily tekintélyes és becsületes
férfiú, ilyen tisztségekkel és tiszteletre méltó élettel a háta mögött, a római
néphez szól, nem illik, hogy mást mondjon, mint amit ő maga, de mindenki
más is, az igazságnak tart. Különösen nem, mikor olyasmiről beszél, ami
mindenki előtt ismert, s amit a mindennapi tapasztalat és az élet általános
gyakorlata igazol. Amikor tehát elismerte, hogy ezek a mindenki által
ismert kellemetlenségek fennállnak, s ezzel bebizonyította, milyen derék és
szavahihető férfiú, végül fáradság nélkül, szinte észrevétlenül győzte meg
a polgárokat arról a minden körülmények között legfontosabb igazságról,
hogy az állam nem maradhat fenn, ha nem kötnek elég házasságot.
Q. Metellusnak ebben a beszédében van egy másik rész is, amely
véleményem szerint nagyon is megérdemli, hogy újra elolvassuk, akár a
legtekintélyesebb filozófusok írásait. Ezt mondja ugyanis: "A halhatatlan
istenek a legtöbbre képesek, de ők sem kötelesek jobban szeretni
bennünket, mint szüleink. A szülők pedig kitagadják az örökségből a
gonoszságban megátalkodott gyermekeket. Miért várjuk el tehát a
halhatatlan istenektől, hogy másképp bánjanak velünk, ha nem vetünk
véget gonosz cselekedeteinknek? Mert méltányos, hogy azokhoz legyenek
kegyesek, akik nem szállnak szembe velük. Az örök isteneknek
jutalmazniuk kell az erényt, nem pedig pótolniuk.

TÖRTÉNET LAISZRÓL, A KURTIZÁNRÓL,

ÉS DÉMOSZTHENÉSZRŐL, A SZÓNOKRÓL, AMINT AZT
SZÓTION FILOZÓFUS MEGÍRTA

Szótion, a peripatetikus iskola tagja, valóban nem volt érdemtelen

férfiú. Írt egy érdekes történeteket tartalmazó könyvet, amelynek az
Amaltheia szarva címet adta. Ez a név körülbelül annyit jelent, mint a mi
bőségszaru kifejezésünk.
E könyvben Démoszthenészről, a szónokról, és Laiszról, a
kurtizánról a következő történet olvasható: "A korinthoszi Laisz, gyönyörű
és varázslatos lényével, igen sok pénzt szerzett, s egész Görögországból
özönlöttek hozzá a gazdag férfiak, ő azonban csak azt fogadta, akitől
megkapta a kívánt összeget; ez az összeg azonban igen magas volt." A
szerző szerint innen ered a görögöknél elterjedt mondás: Korinthoszba nem
mindenki hajózhat el. Mert hiába kopogtatott Korinthoszban Laisznál az,
aki nem tudta megfizetni a kívánt összeget. "Titokban meglátogatta őt
Démoszthenész is, és kérte, hogy részesítse kegyeiben. Laisz azonban
tízezer drachmát kért." Ez a mi pénzünk szerint tízezer denarius.
"Démoszthenészt valósággal mellbe vágta a nő arcátlansága és az összeg
nagysága, ijedten hátat fordított, s távozóban így szólt: »Drágán szerzett
megbánás lenne a vége.«" De a szavak, melyeket a szájába adnak, görögül
sokkal magvasabban hangzanak: "Tízezer drachmát nem ér meg!"

HOGYAN ÉS MILYEN REND SZERINT TANULTAK

PÜTHAGORASZ ISKOLÁJÁBAN, S MENNYI VOLT A
SZOKÁSOSAN MEGSZABOTT IDŐ, AMÍG CSAK
TANULNI ÉS HALLGATNI VOLT SZABAD?
 A hagyomány szerint Püthagorasz, majd később hívei és követői a
következő módon vették fel és oktatták tanítványaikat.
Mindenekelőtt megvizsgálták a tanítványnak jelentkező ifjú
küllemét. A görög έφυδιογνωμονει szó azt jelenti: az arcból és
arckifejezésből, a test alakjából és a megjelenésből következtetni az
emberek erkölcsére és természetére. Akit megvizsgáltak és alkalmasnak
találtak, tüstént felvettek az iskolába, s arra kötelezték, hogy bizonyos
ideig ne szólaljon meg: ez az idő azonban nem volt egyforma, hanem
kinél-kinél felfogóképessége szerint különböző. Az, aki némaságra volt
kötelezve, meghallgatta a többiek beszédét, de az elhangzottak után, még
ha nem értett is meg valamit teljesen, akkor sem volt szabad tudakozódnia,
sem a hallottakhoz megjegyzést fűznie; a hallgatási idő legkevesebb két
évig tartott. A szótlanság és a hallgatás időszakában "hallgatók"-nak
nevezték őket. Mikor azután megtanulták minden dolgok legnehezebbikét,
a szótlanságot és a hallgatást, és a hallgatástól kezdtek kiművelődni, már
jogot kaptak, hogy közbeszóljanak és kérdezősködjenek, a hallottakat
leírják, s kifejtsék véleményüket. Ebben a szakaszban "mathematikusok"-
nak nevezték őket azokról a tudományokról, amelyeket akkor kezdtek
tanulni és művelni, mivel a régi görögök a geometriát, a gnómonikát, a
muzsikát s az egyéb, magasabb fokú ismereteket együttesen mathézisnek
mondták. A köznép azonban azokat nevezi mathematikusoknak, akiket,
egy származást jelölő szóval, khaldeusoknak kellene hívni. Miután e
tudományokat elsajátították, további fejlődésük folyamán áttértek a világ
szerkezetének, a természet alaptörvényeinek a vizsgálatára, s akkor végül
elnyerték a "fizikus" nevet.
Barátom, Taurosz, miután mindezt elmondta Püthagoraszról,
hozzáfűzte még:
- Ma azonban meggondolatlanul fordulnak a filozófusokhoz, még a
lábukat sem mossák meg előbb, s nem elég, hogy semmi elképzelésük,
tudatlanok, nem értenek a geometriához, de még elő is írják a filozófia
oktatásának módszerét. Az egyik ezt mondja: "Ezt tanítsd meg nekem
először!" A másik kijelenti: "Ezt akarom megtanulni, nem azt!" Amaz
mohón Platón Lakomá-jával akarja kezdeni Alkibiadész duhajkodása
miatt, egy másik Phaedrusba akar belevágni Lüsziasz beszéde helyett. Sőt -
folytatta -, akár hiszed, akár nem, olyan is van, aki nem azért ragaszkodik
erőnek erejével Platón tanulmányozásához, hogy élete gazdagabb legyen,
hanem azért, hogy stílusát, kifejezésmódját csiszolja, nem azért, hogy
szerényebbé váljék, hanem hogy elragadóbb legyen társaságban.
Ilyeneket mondogatott Taurosz, mikor összehasonlította a hajdani
Püthagorasz-tanítványokat az újsütetű filozófus-növendékekkel. Igaz, még
azt sem hagyhatom említés nélkül, hogy akit Püthagorasz befogadott
követői közé, az minden jószágát és vagyonát felajánlotta a közösségnek. S
olyan megbonthatatlan társaságban egyesültek, aminő a régi
vagyonközösség lehetett, amelyet római jogi kifejezéssel "szétoszthatatlan
örökség"-nek neveztek.

MIT MOND ARRÓL THUKÜDIDÉSZ, A HÍRES

TÖRTÉNETÍRÓ, HOGY A LAKEDAIMÓNIAK A
CSATÁBAN NEM KÜRTÖT, HANEM FUVOLÁT
HASZNÁLTAK; ERRE VONATKOZÓ SZAVAI;
TOVÁBBÁ, HOGY HÉRODOTOSZ KÖZLÉSE SZERINT
ALÜATTÉSZ KIRÁLY CITERASNŐKET TARTOTT
CSATÁBA INDULÓ SEREGÉBEN; S VÉGÜL NÉHÁNY
ADAT GRACCHUSNAK A NÉPGYŰLÉSEKEN
HASZNÁLT SÍPJÁRÓL

Thuküdidész, a görögök legtekintélyesebb történetírója, elmondja,

hogy a lakedaimóniak, a legjobb harcosok, ütközetben nem trombitával és
kürttel adtak jelt, hanem fuvolaszóval. Ez nem volt náluk vallási vagy az
istenek jóindulatának megnyerését célzó szertartás, nem is akarták így a
harcosokat felbátorítani és felajzani. Éppen ellenkezőleg, azt akarták, hogy
a kedélyük lecsillapodjék, szabályosabb ütemre lépve támadjanak, mert a
fuvola dallamának nyugtató hatása van. Véleményük szerint az ellenséggel
összecsapva, ütközet előtt, semmi sem fokozza annyira a harcosok
biztonságérzetét és bátorságát, mint az, hogy a lágy hangoktól
megszelídülve nem rontanak vadul harcba. Mikor tehát a hadsereg készen
állt, és elrendezték a sorokat, s már rohantak volna az ellenségre, a katonák
közé állított fuvolások játszani kezdtek. Ez az ütközet előtt felhangzó
nyugodt, kellemes és ünnepélyes dallam, mint valami katonás, fegyelemre
szorító zene, megfékezte a katonák vadságát és fegyelmezetlenségét, nem
rohamoztak szakadozott sorokban, szétszórtan. De talán idézhetem itt
magának a kiváló írónak a szavait, melyeket méltóságuk és
szavahihetőségük még becsesebbé tesz: "Ezután megindult a támadás. Az
argosziak és szövetségeseik hevesen és dühödten nyomultak előre, a
lakedaimóniak azonban lassan, a soraik közé szabályos távolságban
beosztott fuvolások dallamának az ütemére. Nem az istenek tiszteletére
fújták, hanem azért, hogy a katonák az ütemre egyszerre lépkedjenek előre,
ne zavarodjék össze hadirendjük, ahogy ez nagy hadseregek
előnyomulásakor történni szokott."
A hagyomány szerint a csatába induló krétaiak is a lant hangjára és
ütemére lépkedtek. Alüattész pedig, a barbár életmódjáról és fényűzéséről
híres líd király - mint történeti művében Hérodotosz megemlíti -, a
milétosziak ellen viselt háborúban síposokból és lantosokból álló zenekart
tartott maga mellett, sőt harcba induló seregében ott voltak a dőzsölők
gyönyörűségei, a fuvolásnők is. Az akhájok azonban Homérosz szerint
nem lantok vagy fuvolák hangjára, hanem teljes szellemi és lelki
összhangban, néma egyetértésben kezdték meg az ütközetet:

Ám az erőt lehelő nagy akhájok csöndbe haladtak,

lelkük vágyakozott a veszélyben védeni egymást.1

De mit jelent a római katonák iszonyú csatakiáltása, amely az

évkönyvek írói szerint ütközet előtt mindig felhangzott? Nem volt-e
ellentétben a régi fegyelem oly helyeslésre méltó utasításaival? Vagy pedig
a néma menetelésre és a csöndre a távolból még alig látható ellenség
megközelítésénél van szükség, amikor pedig már majdnem közelharcra
kerül sor, akkor kell közvetlen közelből rohamozva megfutamítani és
csatakiáltással megrémíteni?
De lám, a lakedaimón fuvola hangjáról eszembe jut az a fuvola,
amelyet C. Gracchus szólaltatott meg a népgyűlésen a tömeg előtt, s amely
a hagyomány szerint a beszédét kísérte, s megadta a hangszínt. De
egyáltalán nem úgy áll a dolog, ahogy általában emlegetik, azaz hogy a
mögötte álló fuvolás állandóan játszott, s a különféle dallamokkal hol
lecsendesítette, hol felkorbácsolta szenvedélyét, előadásmódját. Mert mi
sem lett volna ízléstelenebb, mint az, hogy Gracchusnak szónoklás közben
a fuvolás úgy adja meg az ütemet, a mértéket s a jelet a hangváltásra, mint
valami csupasz lábú táncosnak? De megbízhatóbb hagyományok szerint a
fuvolás megbújva ott állt a közelben, és rövid fuvolájának mélyebb
zengésével esetenként mérsékelte és csillapította a szónok szertelen hevét.
Mert véleményem szerint nem valószínű, hogy Gracchusnak a természettől
amúgy is szenvedélyes egyénisége még külső ösztönzésre és ingerlésre
szorult volna. Igaz, hogy M. Cicero szerint Gracchus a fuvolást mindkét
célra felhasználta: egyrészt arra, hogy hol szelíd, hol szenvedélyes
zengésével felélénkítse erőtlenebbé és vontatottabbá váló előadását,
másrészt, hogy szenvedélyes és féktelen lendületét mérsékelje. Idézem

1 Iliász II. 8-9. (Devecseri Gábor fordítása)

Cicero saját szavait: "Tehát ennek a Gracchusnak, kedves Catulusom, mint
művelt cliensedtől, Liciniustól, az ő akkori írnok rabszolgájától hallhatod,
volt egy kitűnően játszó fuvolása, aki elefántcsont fuvolájával a
népgyűlésen megbújva mögötte állott, és gyorsan megfelelő hangot adott:
ettől Gracchus, ha bágyadtabban beszélt, lendületbe jött, ha pedig nagyon
elragadta a hév, mérséklődött."
Azt a szokást pedig, hogy fuvolaszóra vonulnak csatába - mint
Arisztotelész a vitás kérdésekről szóló művében elmondja -, azért
honosították meg a lakedaimóniak, hogy minél világosabban és
kézzelfoghatóbban kitűnjék a katonák bátorsága és harci kedve. "Mert -
mint mondja - a csatába vonulásnak ez a módja a legkevésbé sem illik
össze az önbizalom hiányával és a gyávasággal, s azoktól, akik csüggedtek
és rettegnek, idegen az ilyen gyújtó hatású, szép dallam." Ide iktatom még
Arisztotelésznek erre vonatkozó néhány szavát: "Miért lépkednek a
katonák, mikor életüket szándékoznak kockára tenni, a fuvola ütemére?
Azért, hogy a gyávák elárulják magukat, hiszen nem tudnak az ütemhez
igazodni."

A FILOZÓFIA SOKAT VITATOTT KÉRDÉSE, VAJON

A MEGBÍZÁS TELJESÍTÉSÉNÉL MI A HELYESEBB
ELJÁRÁS: PONTOSAN A MEGBÍZÁS ÉRTELMÉBEN
CSELEKEDNI, VAGY INKÁBB ANNAK ELLENÉRE,
HA ÚGY GONDOLJUK, HOGY EZ A MEGOLDÁS
MEGBÍZÓNKNAK ELŐNYÖSEBB LESZ; S AZ ERRŐL A
KÉRDÉSRŐL KIFEJTETT KÜLÖNFÉLE VÉLEMÉNYEK

Egy feladat tudomásul vételénél, megítélésénél és mérlegelésénél

(ezt a filozófusok a "teendő" szóval jelölik) fel szokott merülni a kérdés:
vajon a szigorúan meghatározott feladatot a megbízással ellentétes módon
kell-e végrehajtanunk, ha ez a másik megoldás megbízónk szempontjából
hasznosabbnak és sikeresebbnek ígérkezik. A vélemények megoszlanak, s
kiváló elmék érvelnek egyik vagy másik megoldás mellett. Mert nem
kevesen vannak, akik csak az érem egyik oldalát tekintve, mereven
leszögezik, hogy ha a megbízó, akinek hatalmában áll a dologban dönteni,
a feladatot már megfontolta és meghatározta, úgy még akkor sem szabad a
megbízással ellentétesen cselekednünk, ha valamilyen előre nem látott
fordulat a dolog sikeresebb elintézésével biztatna. Mégpedig azért nem,
mert ha kudarcot vallunk, nem tudjuk elkerülni az engedetlenségért járó
büntetést, ha pedig esetleg sikerrel végződik a dolog, az isteneknek ugyan
hálával tartozunk, de ez a példa sem változtat azon a tényen, hogy a jól
megfontolt és szigorúan meghatározott tervek, ha nem vagyunk
következetesek végrehajtásukban, meghiúsulhatnak. Mások azt vallják: ha
a feladatot nem a megbízás szerint akarjuk teljesíteni, előbb össze kell
vetnünk a fenyegető károkat a remélhető előnyökkel. S ha a kár kicsinynek
és elenyészőnek ígérkezik, a haszon viszont remélhetőleg a vártnál
tekintélyesebb és jelentősebb lesz, akkor jogunk van a megbízás ellenére
cselekednünk, hogy ne szalasszuk el az istenek nyújtotta jó alkalmat.
Szerintük nem kell attól félnünk, hogy az engedetlenségre szolgáltatunk
példát, hiszen megvan rá az okunk. De azt mondják, elsősorban arra kell
tekintettel lennünk, milyen kedélyű és jellemű az, akitől a parancsot vagy a
megbízást kaptuk, nehogy az illető esetleg olyan szilaj, kemény, féktelen
és kérlelhetetlen legyen, mint Postumius és Manlius. Mert ha ilyen
megbízónak tartozunk felelősséggel, akkor - így szól a tanács - semmit se
tegyünk másképp, mint ahogy ránk bízták.
Azt gondolom, az ilyenféle megbízatások teljesítéséről szóló kis
elmefuttatásom még tanulságosabb és megalapozottabb lesz, ha idézem a
kiváló és nagy hírű P. Crassus Mucianus példáját. Ez a Crassus - mint
Sempronius Asellio és több más római történetíró megírta - birtokában volt
az öt legfőbb és legjelesebb erénynek: dúsgazdag, előkelő származású,
kiváló szónok, nagy jogtudós és főpap volt. Mikor, consulsága idején, Asia
provinciában hadakozott, éppen Leucae város körülzárására és
megostromlására készült, a város falainak megvívásához egy faltörő kost
akart készíttetni, s ehhez egy hosszú és erős gerendára volt szüksége.
Levelet küldött tehát a rómaiakkal szövetségben és barátságban álló
mülasszabeliek építőmesterének, hogy a két árboc közül, amelyeket náluk
látott, küldje el a nagyobbikat. Amikor az építész értesült a kívánság
okáról, nem a nagyobbikat küldte el, ahogy a parancs szólt, hanem a
kisebbiket, mert véleménye szerint ez sokkal alkalmasabb volt faltörő kos
készítésére, s könnyebb volt szállítani is. Crassus erre magához rendelte,
megkérdezte, miért nem azt küldte, amit megparancsolt, s figyelembe sem
véve mentegetőzését és érvelését, lehúzatta ruháit, s jó alaposan
megvesszőztette. Mert az volt a véleménye, hogy vége minden
engedelmességnek, ha valaki a kapott parancsot nem a köteles
engedelmességgel hajtja végre, hanem - engedély nélkül - a saját belátása
szerint.

MIT MONDOTT ÉS MIKÉPPEN CSELEKEDETT

A DICSŐSÉGBEN ÉS HŐSTETTEKBEN GAZDAG,
 DE ANYAGI JAVAKBAN SZEGÉNY C. FABRICIUS,
MIKOR A SAMNISIAK, ABBAN A HITBEN, HOGY
SZŰKÖLKÖDIK, NAGY MENNYISÉGŰ ARANYAT
AKARTAK NEKI AJÁNDÉKOZNI?

Iulius Hyginus a kiváló férfiak életéről és tetteiről szóló művének

hatodik könyvében elmondja, hogy C. Fabriciushoz, a római nép
fővezéréhez a samnisiaktól követek érkeztek, s miután megemlékeztek
róla, hogy a békekötés után milyen jó és nagylelkű volt hozzájuk, s mennyi
jelentős szolgálatot tett népüknek, nagy pénzösszeget ajánlottak fel neki,
kérve, hogy fogadja el, és használja fel. S elmondták, hogy azért teszik ezt,
mert látják, háztartása és életmódja mennyire híján van az illő
fényűzésnek, s hogy sokkal szegényesebben él, mint állása és tekintélye
megkívánná. Ekkor Fabricius végighúzta két tenyerét fülétől a szeméhez,
onnan az orrához és szájához, valamint a torkához, végül a gyomra aljához,
majd azt felelte a küldötteknek, hogy amíg érintett testrészeinek ellenállni
és parancsolni tud, soha semmiben nem lát hiányt, ezért a pénzt, amelyre
nincs szüksége, nem fogadja el azoktól, akikről tudja, hogy szükségük van
rá.

MENNYIRE ELVISELHETETLEN ÉS GYŰLÖLETRE MÉLTÓ

HIBA A HIÚ ÉS TARTALMATLAN FECSEGÉS, ÉS
HÁNYSZOR KÁRHOZTATTÁK TELJES JOGGAL AZ EGYIK
VAGY MÁSIK NYELV KIVÁLÓ ÍRÓI

Nagyon helyes az a vélemény, hogy aki súlytalanul, tartalmatlanul

és kibírhatatlanul fecseg, annak a beszéde nem a valóság alapján áll,
hanem vizenyős szóáradatban folyik szét, nem a szívében, hanem a
szájában születik, pedig - mint mondják - a nyelvet nem szabad féktelenül
szabadjára hagyni, hanem kellőképpen meg kell zabolázni, hogy a lélek, a
szív mélyéről jövő parancs mozgassa és szinte irányítsa. Mert sokan
minden megfontolás nélkül, korlátlan és mértéktelen felelőtlenséggel
locsognak, olyannyira, hogy legtöbbször maguk sem tudják, mit beszélnek.
Ezzel szemben Homérosz azt mondja, hogy a bölcs beszéd tudományával
megáldott Odüsszeusznak nem a szájából, hanem a szívéből jön a szó,
amivel persze nem a beszéd zenéjére, a hanghordozásra gondol, hanem
inkább a lélek legmélyén fogant gondolatok méltóságára. S találóan
mondja, hogy a fogak sánca a meggondolatlan szavak visszatartására
szolgál, hogy az elhamarkodott beszédet ne csak a szív ébersége és
felügyelete tartsa vissza, hanem, hogy úgy mondjam, még a szájba állított
őrszemek is útját állják.
A fentebb említett homéroszi szavak így hangzanak:

Csakhogy amint kebeléből úgy zuditotta ki roppant hangját...2

és:

...ugyan mily szó szökkent ki fogad kerítésén?3

Itt közlöm M. Tullius szavait is, melyekkel nyomatékosan és

jogosan elítéli az üres és tartalmatlan szószaporítást: "Kétségtelen, hogy
sem annak a némaságát nem kell dicsérnünk, aki rendelkezik ugyan
megfelelő tudással, de nem képes szóban kifejezni, sem annak a
tudatlanságát, aki nincs ugyan tisztában a dologgal, viszont jól tud
beszélni. De ha már választanom kellene közöttük, inkább választanám a
nehezebben beszélő bölcsességét, mint a fecsegő tudatlanságot." Továbbá
A szónok című műve első könyvében a következőket mondja: "Mi hozhat
jobban indulatba, mint az akár legszebb és legdíszesebb szavak üres
csengése, ha nem alapozza meg őket a tartalom és értelem?" De legjobban
M. Cato ostorozta az efféle hibákat. Mert a Ha Caelius néptribunus
megidézne című beszédében ezt mondja: "Sohasem hallgat el az, akit a
fecsegés nyavalyája úgy gyötör, mint a beteget a szomjúság vagy az
álmatlanság. Mert annyira gyötri a beszéd vágya, hogy ha hívására nem
mentek oda hozzá, pénzért fogad magának hallgatóságot. Így hát halljátok,
de nem hallgatjátok, éppen úgy, akár ha kuruzsló volna. Mert őt is hagyjuk
beszélni, de senki sem bízza rá magát, ha beteg lesz." Ugyanebben a
beszédében Cato a fent említett Caelius néptribunus szemére hányja, hogy
olcsón lehet megvásárolni nemcsak a szavait, hanem a hallgatását is. Ezt
mondja: "Egy falat kenyérrel egyformán rá lehet venni, hogy hallgasson,
vagy hogy beszéljen." Nem joggal nevezi Homérosz is az egész seregből
egyedül Therszitészt féktelen szószaporítónak és meggondolatlan
fecsegőnek, s mondja róla, hogy áradó, minden ékességet nélkülöző
beszéde a hollók vég nélküli károgásához hasonlít? Mert mi más lenne a
εχολωα szó jelentése? Eupolisz következő verssora is igen találóan
jellemzi az ilyeneket:

2 Iliász, III. 221.

3 Iliász, IV. 350. (Devecseri Gábor fordításai)
 Fecsegni jól tud, szépen szólni képtelen.

A mi Sallustiusunk az ő szellemében mondja: "Inkább fecsegő,

mint ékesszóló." Ezért jelenti ki Hésziodosz, ez az igen bölcs költő, hogy a
nyelvet nem mutogatni kell, hanem rejtegetni, mint drága kincset, s csak
akkor illeti hála, ha valóban meggondolt, szűkszavú és mértéktartó:

Nagy kincs az, ha a nyelve az embernek takarékos,

kedvesen akkor perdül, a mértéket ha betartja.4

Epikharmosznak ez a verssora is igen találóan mondja:

Nem beszédben vagy te nagy, de képtelen a hallgatásra!

S bizonyára ebből ered a mondás: Bár beszélni nem tudott, a

hallgatáshoz sem értett. Magam hallottam Favorinustól, hogy Euripidész
következő sorait:

Zabolátlan beszédnek,
szabados dőreségnek
csupa baj lesz a vége.5

nemcsak azokra kell vonatkoztatnunk, akik istentelen vagy meg

nem engedett dolgokat mondanak, hanem sokkal inkább azokra is
érthetjük, akik ostobán és mértéktelenül fecsegnek, akiknek nyelve annyira
pergő és zabolátlan, hogy meg nem szűnő áradása a legvisszataszítóbb
szóözönt hömpölygeti. Ezt az emberfajtát a görögök igen találó szóval
szócséplőknek nevezték. Valerius Probus egyik bizalmasa - tanult férfi -
közölte velem, hogy a jeles grammatikus, kevéssel halála előtt
Sallustiusnak ezt a megállapítását: "Sok szó, kevés értelem!" így kezdte
olvasni: "Sok fecsegés, nagyon kevés bölcsesség!", s állította, hogy
Sallustius ebben a formában hagyta ránk. Mert a szavakat megújító
Sallustiusnak sokkal jobban megfelelt a "fecsegés" szó, s az "ékesszólás"
szerinte egy napon sem említhető a "kevés értelem"-mel.
Az ilyen fecsegést, az efféle terjengős, felfújt és üres szóhalmazt

4 Munkák és napok, 719-20. (Trencsényi Waldapfel Imre fordítása)

5 Bacchánsnők, 386-88.
bélyegezte meg igen találó szavakkal a legszellemesebb költő,
Arisztophanész, a következő sorokban:

Goromba költő és erőszakos,

A szája fékezhetlen, tárt kapu,
Letorkolhatlan, szópöffpuffbeszédü.6

Nem kevésbé találóan illették elődeink is az ilyen, szavakban

mértéket nem ismerő embereket a "fecsegők", "csácsogók", "nyelvelők"
elnevezésekkel.

MILYEN NAGY LELKI NYUGALOMMAL VISELTE EL

SZÓKRATÉSZ FELESÉGE KIBÍRHATATLAN TERMÉSZETÉT;
TOVÁBBÁ MIT MONDOTT VARRD EGYIK SZATÍRÁJÁBAN
A FÉRJ KÖTELESSÉGÉRŐL?

A hagyomány szerint Xanthippe, a filozófus Szókratész felesége,

igen házsártos és patvarkodó természet volt, éjjel-nappal nem hagyott fel
asszonyi dühkitöréseivel és zaklatásaival. Alkibiadész csodálkozott a
férjével szemben tanúsított féktelen viselkedésén, megkérdezte hát
Szókratészt, miért nem küldi el házából ezt a pörlekedő asszonyt ?
- Azért - felelte Szókratész -, mert azáltal, hogy házamban
elviselem, megedződöm, és megszokom, hogy idegenektől is könnyebben
tűrjem el az arcátlanságot és a méltánytalan viselkedést.
Ugyanilyen értelemben írja Varro is a férj kötelességéről
menipposzi szatírájában: "Feleségünk hibáját vagy meg kell szüntetnünk,
vagy el kell viselnünk. Aki megszünteti a hibát, a feleségét teszi
alkalmazkodóbbá, aki pedig eltűri, maga lesz jobb". Igen helyes érzékkel
állította egymás mellé Varro a két szót: "megszüntetni" és "elviselni". De a
"megszüntetni" nyilván ahelyett van, hogy "kijavítani". Az is kétségtelen,
hogy Varro véleménye szerint, ha a feleség hibáját nem lehet megjavítani,
el kell tűrni, persze addig a határig, amíg egy férfi tisztességgel tűrheti; a
hiba ugyanis nem olyan súlyos, mint a bűn.

A SIBYLLA-KÖNYVEK ÉS TARQUINIUS
SUPERBUS KIRÁLY TÖRTÉNETE

6 A békák, 837-39 (Arany János fordítása)

 A hajdani évkönyvek a következő történetet jegyezték fel a Sibylla-
könyvekről. Egy idegen, ismeretlen anyóka jelent meg Tarquinius
Superbus király előtt, kezében kilenc könyvvel, mondván, hogy isteni
jóslatokat tartalmaznak, és el akarja adni őket. Tarquinius megkérdezte,
mibe kerülnek. Az asszony szerfelett magas összeget kért, mire a király
abban a hitben, hogy az öregkor gyengeelméjűvé tette az anyókát,
kinevette. Akkor az öregasszony parázzsal telt serpenyőt tett a király elé, a
kilenc könyvből hármat elégetett, s megkérdezte, megadja-e ugyanazt az
árat a megmaradt hatért. Tarquinius azonban most még jobban nevetett, s
kijelentette, hogy az öregasszony kétségtelenül elvesztette eszét. Erre az
asszony azonnal ismét elégetett három könyvet, s teljes nyugalommal
ugyanazt az árat kérte a megmaradt háromért. A király elkomorodott,
töprengésbe merült. Belátta, hogy ezt az állhatatosságot és önbizalmat nem
szabad félvállról vennie, a megmaradt három könyvet tehát ugyanannyiért
vette meg, amennyit az asszony a kilencért kért. Tény, hogy az asszonyt,
miután Tarquiniustól eltávozott, többé sehol se látták. A három könyvet
pedig a főszentélyben helyezték el, s "Sibylla-könyvek"-nek nevezték. E
könyvekhez szinte mint orákulumhoz fordultak a tizenöt tagú papi testület
tagjai, valahányszor a halhatatlan istenektől a közügyekre vonatkozó
tanácsot kellett kérniük.

KI VOLT A SZEGÉLYES TÓGÁJÚ PAPIRIUS;

MIÉRT KAPTA EZT A MELLÉKNEVET; S A RÓLA SZÓLÓ
MULATSÁGOS TÖRTÉNET

M. Cato A katonák előtt Galba ellen mondott beszédében igen

ékesen, lebilincselő és érthető stílusban mond el és ír le egy történetet a
szegélyes tógájú Papiriusról. Följegyzéseimben Cato saját szavait idézném,
de könyve akkor, mikor ezeket a sorokat diktáltam, nem volt kezem
ügyében. Ám, ha nem az ő nagyszerű és méltóságteljes szavaira vágysz,
olvasó, hanem maga a történet érdekel, hát a dolog körülbelül így esett.
Régebben Rómában a szenátorok szegélyes tógát viselő fiaikat is
magukkal szokták vinni a tanácsházba. Az egyik ülésen fontosabb ügyet
tárgyaltak, s mivel a döntést másnapra halasztották, úgy határoztak, hogy a
szóban forgó ügyről döntés előtt senki se nyilatkozzék. Az ifjú Papiriust,
aki apjával jelen volt az ülésen, anyja faggatni kezdte, miről is tárgyaltak a
szenátusban. A fiú azt felelte, hogy hallgatnia kell, nem mondhatja meg.
Az asszony még inkább szerette volna a dolgot hallani, az ügy
titokzatossága és fia hallgatása felingerelte kíváncsiságát, még hevesebben
és még erőszakosabban kérdezősködött. Erre a gyermek, minthogy anyja
ennyire sürgette, szellemes és mulatságos valótlanságot eszelt ki. Azt
mondta, arról volt szó, mi lenne üdvösebb az államnak, ha egy férfinak
volna két felesége, vagy egy asszonynak két férje. Alighogy meghallotta
ezt az anyja, lelkét borzadály fogta el, remegve sietett a többi asszonyhoz.
Másnap a családanyák serege a szenátus elé járult. Könnyek között és
esdekelve rimánkodtak, hogy inkább egy asszonynak legyen két férje, mint
egy férfinak két felesége. A tanácsházba érkező szenátorok nagyon
elcsodálkoztak, miért keltek ki annyira magukból az asszonyok, s mit
jelent ez a követelés. Ekkor Papirius fia kiállt középre, s elmondta a dolgot
úgy, ahogy volt: mennyit zaklatta kíváncsi anyja, s hogy ő mit válaszolt. A
szenátus a talpraesett és megbízható fiút dicséretben részesítette, és úgy
határozott, hogy a jövőben a fiúk, Papiriust kivéve, nem mehetnek
apjukkal a tanácsházba. A gyermeknek, érdeme jutalmául, a "szegélyes
tógájú" melléknevet adományozták, mert ily fiatalon a beszédben és
hallgatásban olyan bölcsességet tanúsított.

HÁROM RÉGI KÖLTŐ, NAEVIUS, PLAUTUS, PACUVIUS

SAJÁT MAGUK KÉSZÍTETTE SÍRFELIRATAI, AMELYEKET
SÍRKÖVÜKRE FELVÉSTEK

Úgy gondolom, a három kiváló költő, Cn. Naevius, Plautus és M.

Pacuvius saját maguk készítette sírfeliratai, amelyeket meghagyásuk
szerint fel kellett vésni sírkövükre, emelkedett hangjukért, stílusuk bájáért
megérdemlik, hogy jegyzeteimben is helyet kapjanak.
Naevius sírfelirata csupa campaniai önteltség, amely inkább más
szerzők írásaira jellemző:

Ha megsirathatnának nem halók halandót,

siratnák Naeviust az isteni Camaenák.
Mióta Orchus csűre nyelte őt magába,
A szép latin beszédet elfeledte Róma.

Plautus sírverse, amelyről nem hinnők el, hogy Plautus maga írta,
ha M. Varro nem erősítené meg A költőkről című műve első könyvében, a
következő:

Hogy Plautust elnyelte a sír, a komédia gyászol.

Árva a színpad már, a kacaj, játék meg a tréfa
 S nem mértékre szedett sok vers, mind érte zokognak.

Pacuvius sírfelirata a legszerényebb és a legegyszerűbb, s igen illő

az ő emelkedett méltóságához:

Ha sürgető is, ifjú, utad, kér e kő,

Hogy nézd meg, s olvasd át a rája irtakat.
A költő, Marcus Pacuvius csontja itt
Pihen. Hogy tudd meg, vágyam ez volt. Ég veled!

MIKÉPPEN EDZETTE TESTÉT A FILOZÓFUS SZÓKRATÉSZ

A KITARTÁSRA; TOVÁBBÁ HOGY MILYEN
ÖNURALOMMAL RENDELKEZETT?

Hallottam, hogy Szókratész önként vállalt fáradalmakat és

gyakorlatokat, hogy testét minden lehető kellemetlenség elviselésére
megerősítse. Többek között a következőt is gyakorolni szokta. Azt
mondják, hogy változatlan helyzetben, mereven, egész napon és éjjen át,
egyik napkeltétől a másikig nyitott szemmel, mozdulatlanul, ugyanazon a
helyen, tekintetét, szemét egyugyanazon pontra függesztve, gondolataiba
merülve szokott álldogálni, mintha lelke, szelleme teljesen elvált volna
testétől. Szókratész szilárdságáról értekezve Favorinus többek közt ezt is
érintette, és így beszélt róla:
- Gyakran álldogált egyik napkeltétől a másikig, szilárdabban, mint
egy fatörzs.
Azt mondják, annyira ura volt testének, hogy úgyszólván egész
életében zavartalan egészségnek örvendett, még akkor is, amikor a
peloponnészoszi háború idején pestis tört ki, és szörnyű öldöklésével
végigpusztította Athén lakosságát, ő a szigorú önuralom és önmérséklet
szabályaihoz tartva magát elkerülte az élvezetekben rejlő veszélyeket, s
annyira megőrizte egészségét, hogy őt nem érintette a többiekre lesújtó
általános pusztulás.

SZOLÓN EGYIK MINDENT MÉRLEGELŐ ÉS JÓL

MEGGONDOLT TÖRVÉNYE, AMELY ELŐSZÖR
JOGTALANNAK ÉS HELYTELENNEK TŰNIK,
DE KÖZELEBBRŐL MEGNÉZVE KIDERÜL, MENNYIRE
HASZNOS ÉS ÜDVÖS
 Arisztotelész tudósít róla, hogy Szolón ősi törvényei közül -
amelyeket az athéniak fatáblákra véstek, s hogy örök érvényűek legyenek,
mivel tőle származnak, büntetések és szent esküvések erejével
megszeghetetlennek nyilvánítottak - az egyik így szól:
"Ha egyenetlenség és viszály miatt zendülés tör ki, és a nép két
pártra szakad, s emiatt úgy fellángolnak az indulatok, hogy mindkét részről
fegyvert ragadnak, és harcot kezdenek, akkor az, aki ebben az időben és ez
alkalommal a polgári viszályban egyik félhez sem csatlakozik, hanem
elkülönülve és visszavonulva elhatárolja magát az államot ért közös bajtól,
veszítse el házát, hazáját, minden vagyonát, legyen számkivetett és
földönfutó."
Mikor a különleges bölcsességgel megáldott Szolónnak ezt a
törvényét olvastam, először nagyon csodálkoztam, s kutatni kezdtem, hogy
szerinte miért érdemelnek büntetést azok, akik a lázongástól és a
polgárháborútól távol tartják magukat. Ekkor azok, akik elmélyültebben és
alaposabban elemezték a törvény célját és értelmét, kifejtették: a törvény
célja nem az, hogy felszítsa, hanem hogy lecsillapítsa a lázongást. S
valóban, így is áll a dolog. Ha ugyanis mindazok a derék polgárok, akik
kezdetben nem tudták megakadályozni a lázongást, nem hagyják ott a
felingerelt és őrjöngő tömeget, hanem megoszolva az egyik, illetve a másik
félhez csatlakoznak, akkor - külön-külön az egyik, illetve a másik félhez
állva - elérik, hogy e pártokban, nagy tekintélyük révén, mérsékelő és
irányító szerephez jutnak. S így elsősorban ők állíthatják helyre és
szilárdíthatják meg az egyetértést, mert övéiket is, akik melléjük álltak,
irányítják és mérsékelik, és az ellenfelet is inkább észre akarják téríteni,
mint elpusztítani.
Favorinus filozófus szerint ugyanez a teendő, ha testvérek vagy
barátok között tör ki egyenetlenkedés. Azok, akik jóindulatúan állnak a két
fél között - s mint ingadozó barátoknak, nincs elég tekintélyük az
egyetértés megteremtéséhez -, álljanak az egyik és a másik fél oldalára, s
így rászolgálva bizalmukra, egyengessék a két fél között a kibékülés útját.
Manapság azonban - mondta - legtöbben, minthogy mindkét féllel
jó barátságban vannak, a két civódót magukra hagyják, mintha ezzel
helyesen viselkednének, így rosszindulatú vagy pénzsóvár ügyvédek
kezére juttatják őket, akik az ellentéteket és az indulatukat még jobban
feltüzelik, mert vagy a viszályt kedvelik, vagy a hasznot.

CAECILIUS "NYAKLÁNC" CÍMŰ, MENANDROSZ NYOMÁN

ÍRT VÍGJÁTÉKA EGYES HELYEINEK VIZSGÁLATA ÉS
 BÍRÁLATA

Gyakran olvasgatom költőink vígjátékait, amelyeknek tárgyát

görög vígjátékíróktól, Menandrosztól, Poszidipposztól, Apollodórosztól,
Alexisztől vagy másoktól vették, vagy az egészet tőlük fordították. Így
olvasgatva, egyáltalán nem hatnak kellemetlenül, sőt szellemes és elbűvölő
stílusok azt a benyomást kelti, hogy nem is lehetett volna e darabokat
jobban megírni. De ha a görög eredetivel összevetve az egyes helyeket -
hol az eredetit nézve, hol a fordítást -, egymás mellé tesszük, gondosan és
figyelmesen összehasonlítjuk, tüstént színtelennek és fáradtnak látszik a
latin szöveg, nem tud versenyre kelni a göröggel, s erőtlenné válik benne
az eredeti szellemessége és sziporkázása.
Épp a minap volt részem ilyen élményben. Caecilius Nyaklánc-át
olvastuk, és sem rám, sem a jelenlevőkre nem tett rossz hatást. Majd
kedvünk kerekedett, hogy a vígjáték eredetijét, Menandrosz Nyaklánc-át is
elolvassuk. S alig vettük kezünkbe Menandroszt - jóságos istenek! -,
mindjárt az elején mennyire együgyűnek és hidegnek, mennyire másnak
éreztük mellette Caeciliust! Istenemre, Diomédész és Glaukosz fegyverei
sem voltak ennyire különböző értékűek! Majd olvasás közben elértünk
ahhoz a helyhez, ahol az öreg férj panaszkodik gazdag és rút feleségére,
aki arra kényszerítette, hogy nagyon ügyes és csinos szolgalányát adja el,
mert gyanakodott, hogy a férje összeszűri vele a levet. Nem kezdem most
bizonygatni a különbséget, a megfelelő verseket mindkét szövegből
kimásoltattam, hogy ki-ki maga alkothasson róluk véleményt. Menandrosz
szövege így hangzik:

Aludhat már a két fülén dús hitvesem,

békén pihenhet. Véghezvitte nagyhírű,
hatalmas tettét, és mint rég tervezte már,
a lányt kidobta házamból, szegény fejét,
hogy minden szem csak őt bámulja, Króbülét.
Hatalmában tart már nagyhírű asszonyom
egészen. Ő, ha arcát nézed, épp olyan,
akár szamár a majmok közt - a példaszó
szerint. Az éjről jobb hallgatni, nagy bajom
forrásáról! Jaj, mért is kellett Króbülé
nekem, s miért a pénze, sok talentuma?
Miért e kurta seprűnyél? Az égig ér
hatalmas gőgje. Zeusz, Olümposz ormain
 s Athéné! Szörnyű ő, kibírni nem lehet!
Te szolgálatkész lány, ki gyorsabb voltál, mint
a gondolat, ki ad majd vissza tégedet?

Caecilius szövege pedig így:

Szegény, aki nem képes titkolni nagy baját!

Mily bajba hoztak hitvesem arca s tettei.
Ha meg se mondom, tudják. Rajta semmi szép
hozományán kívül. Példámon tanul, ki bölcs:
szabad földön s városban, szolga, rab vagyok.
Mire vágyom, azt sem adja egészségem miatt,
s halálát lesve az élők közt vagyok halott.
Gyanúba vett, hogy a szolgalány az ágyasom.
Könnyezve, kérve, megfenyegetve s mocskoló
szót ontva rávett, adjam el. S már hallom is,
barátnőnek, rokonnak mint kerepli szét:
"Aratott-e egy is köztetek rég, viruló
korában férjén olyan győzelmet, mint ma én,
a vén elértem? Elűztem férjem ágyasát!"
A pletyka ez ma, s nyelvén engem hord, szegényt.

Most ne is nézzük, hogy a két írónál össze sem lehet hasonlítani a

kifejezések és gondolatok könnyedségét, csak arra hívom fel a figyelmet,
hogy Caecilius meg se próbálta visszaadni Menandrosz elragadó,
szellemes és találó kifejezésmódját, még ha képes is lett volna rá. Sőt,
minden ilyet, figyelemre se méltatva, elhagyott, s a szövegbe mit tudom
én, milyen bohóságokat toldott bele. S azt sem értem, miért mellőzte azt,
amit Menandrosz valóban az emberi életből vett, s amit oly egyszerűen,
igazul és gyönyörűen tudott kifejezni. Például mikor az öreg férj a
szomszéddal, egy másik öreggel beszélget, s gazdag felesége gőgje ellen
kifakadva ezt mondja:

"Nem mondtam még, hogy a nagy hozományú Lamia

a hitvesem? S övé e hajlék és mező,
övé itt minden, mit csak megpillant szemed.
S az égre! sok bajunk közt ő a legnagyobb!
Mindenkinek nehéz nyűg ő, nemcsak nekem.
Fiának s méginkább a lányának." - "Tudom,
 amit mondasz, cáfolhatatlan."

Caecilius e helyen inkább nevetséges hatást akar elérni, s nem ügyel rá,
hogy amit mond, a szereplő személyhez illő és megfelelő legyen. Mert ezt
a helyet így rontotta el:

"A hitvesed házsártos, nem ?" - "Még kérdezed!"

"Mi baj ?" - "Nevét is utálom. Alig jövök
haza s ülök le, tüstént éhesen tapad
a csókjaival rám." - "Ejh, a csókkal jót akar:
hogy add ki a bort, mi künn szaladt le torkodon."

Az is nyilvánvaló, milyen véleménnyel kell lennünk arról a mindkét

vígjátékban előforduló helyről, amelynek a tartalma körülbelül ez: egy
szegény ember lányán egy éjszakai ünnepen erőszakot követtek el. Az apa
nem tudta meg, továbbra is hajadonnak tartották a lányt, aki az erőszak
eredményeként terhes lett, s a megfelelő hónapok elteltével vajúdni
kezdett. A kapu előtt álldogáló egyik derék szolgán, aki nem is gyanítja,
hogy ura lánya vajúdik, s hogy egyáltalán becstelenség történt vele, mikor
meghallja a szülő nő jajgatását és nyögését, egyszerre vesz erőt félelem,
harag, gyanakvás, szánakozás és fájdalom. A szolga felindulását, zaklatott
lelkiállapotát a görög vígjáték csodálatos pontossággal, szemléletesen
ábrázolja. Caeciliusnál azonban mindez élettelen, s nélkülözi a kifejezés
minden báját és méltóságát. Majd ezután a szolga, hogy tudakozódik, s
mindent megtud, Menandrosznál ily szavakban tör ki:

Háromszor is boldogtalan, ki koldusul

nemz gyermeket, s nagy ínségére nem tekint.
Szükségében nem áll mellette senki sem,
s ha oly baj éri, mely mindenkivel közös,
hogy eltakarja, pénze nincs hozzá elég.
Az élet bőszen, nagy viharban hányja őt
könyörtelen, minden csapásban része van
bőségesen, de része jóban nincs soha.
Egyet féltek, de óvjon mindenkit szavam!

Nézzük meg, Caeciliust megihlette-e e szavak őszintesége és

egyszerűsége? Az ő megfelelő versei nagyon megcsonkítva adják vissza,
amit Menandrosz mondott, s úgy hatnak, mint valami tragédiai
dagályosságból összefércelt szóhalmaz:

Bizony, szerencsétlen sorsú az oly szegény

ember, ki nagy nyomorba' nevel fel gyermeket.
Mindenki látja bús sorsát, baját, amíg
a dús rossz hírét kísérői elfedik.

Vagyis, mint bevezetőben mondtam, ha Caeciliust egymagában

olvasom, egyáltalán nem kelt erőtlen vagy kellemetlen benyomást, de ha
összehasonlításul melléhelyezem a görög eredetit, arra a meggyőződésre
jutok, hogy kár volt Caeciliusnak olyat utánoznia, amit képtelen volt elérni.

A RÉGI TAKARÉKOSSÁG,
A KÖLTEKEZÉST KORLÁTOZÓ HAJDANI TÖRVÉNYEK

A régi rómaiaknál nemcsak a családi felügyelet és fegyelem

biztosította a takarékosságot, az étkezés és vendéglátás szerénységét:
megtartásukon az állam büntető hatalma és számos szigorú törvény is
őrködött. Éppen a minap olvastam Ateius Capito Vegyes feljegyzések című
könyvében egy régi szenátusi határozatról, amelyet C. Fannius és M.
Valerius Messalla consulok idejében hoztak, és amely elrendeli, hogy azok
a vezető polgárok, akik a Magna Mater játékain ősi szokás szerint felváltva
rendezik a közvendégséget - vagyis egyik nap ez, a másik nap amaz a
házigazda -, kötelesek a consulok előtt meghatározott szövegű esküt tenni,
hogy a lakomára nem költenek többet százhúsz asnál, nem számítva bele a
főzeléket, lisztet és a bort, s hogy nem külföldi, hanem hazai bort
szolgálnak fel, s hogy a lakomán használt ezüst edények súlya nem haladja
meg a száz fontot.
A szenátus határozata után hozták meg a Fannius-féle törvényt,
amely a Római Játékok, a Nyilvános Játékok, a Saturnalia s még néhány
más, meghatározott ünnep alkalmával felhasználható költséget napi száz
asban szabja meg, a hónap tíz napjára napi harminc, az egyéb napokra napi
tíz ast engedélyez. Erre a törvényre céloz Lucilius költő a következő
szavakkal:

Fannius száz hitvány asa...

Néhány szerző a Luciliushoz írt magyarázatában félreértette ezt a

verset, mondván, hogy a Fannius-féle törvény minden napra egyformán
száz ast engedélyez. Pedig, mint fentebb emutettem is, Fannius csak
bizonyos, pontosan megnevezett ünnepnapokra engedélyezett százat, a
többi napra harminc, illetve tíz asban szabta meg a határt.
Majd ezután terjesztették elő a Licinius-féle törvényt. Ez noha
bizonyos napokra - éppúgy, mint Fannius törvénye - száz as költséget
engedélyezett, a lakodalomra ellenben kétszázat, egyéb napokra pedig
harmincat, s noha határozottan előírta, hogy egyes napokon mennyi súlyú
szárított húst, sózott halat lehet felhasználni, a föld terményeiből, szőlőből,
gyümölcsből megkülönböztetés nélkül korlátlan mennyiséget
engedélyezett. Laevius költő erre a törvényre utal a Szerelmes versek-ben.
Szavai, amelyekben elmondja, hogy a lakomára szánt gödölyét szabadon
engedték, s az ebédet a Licinius-féle törvény előírása szerint gyümölcsből
és főzelékből állították össze, a következők:

Licinius törvénye áll,

a gidára nem vár halál.

Lucilius is erre a törvényre gondol így írván:

Licinius törvényét vessük el!

Később, mikor ezek a régi, elavult törvények feledésbe mentek, s

igen sokan nagy örökségükből tékozolni kezdtek, s minden jószágukat és
vagyonukat az ebédek és vacsorák torka nyelte el, Lucius Sulla dictator
törvényjavaslatot terjesztett a nép elé, amely jogot és lehetőséget adott,
hogy a Kalendae, Idus és Nonae alkalmából, a játékok napján és bizonyos
ünnepnapokon háromszáz sestertiust fordítsanak lakomára, minden egyéb
napon viszont csak harmincat.
Eme szabályokon kívül itt találhatjuk még az Aemilius-féle
törvényt is, amely azonban nem a lakomák költségeit, csupán az ételek
mennyiségét és minőségét szabályozta.
Később az Antius-féle törvény a költségeken kívül azt is
megszabta, hogy aki hivatalt visel, vagy hivatalra pályázik, csak bizonyos
személyeknél vendégeskedhet.
Végül Augustus Caesar uralkodása alatt terjesztették a nép elé a
Iulius-féle törvényt, amely a költségeket hétköznapokra kétszáz, a
Kalendae, Idus, Nonae napjára s más egyéb ünnepnapokra háromszáz, a
lakodalomra, a menyegzőt követő lakomára pedig ezer sestertiusban
határozza meg.
 Ateius Capito említi, hogy van még egy rendelet - már nem
emlékszem, hogy az isteni Augustus, vagy Tiberius Caesar idejéből való-e
-, amely szerint a különböző ünnepnapokon egy-egy lakoma költsége
háromszáztól kétezer sestertiusig terjedhet, hogy legalább ennyire
korlátozzák a pazarlás mindent elsöprő áradatát.

MI VOLT A VÉLEMÉNYE CASTRICIUSNAK SALLUSTIUS ÉS

DÉMOSZTHENÉSZ SZAVAIRÓL, AMELYEKKEL AZ
UTÓBBI PHILIPPOSZT, AZ ELŐBBI SERTORIUST ÍRTA LE?

Démoszthenész ezeket az erőteljes és nagyszerű szavakat mondta

Philipposz királyról:
- Láttam, hogy ennek a Philipposznak, akivel mi a hatalomért és az
egyeduralomért viaskodunk, az egyik szemét kiütötték, a vállperece törött,
fél keze, fél lába nyomorék, de ő elhatározta, hogy ha a sors valamelyik
más testrészét kívánná, arról is lemond azért, hogy azzal, ami megmaradt,
nagy tiszteletben és dicsőségben éljen.
Ezt a helyet akarta utánozni Sallustius, mikor históriás művében így
ír Sertorius vezérről:
"Hispániában, mint katonai tribunus, T. Didius fővezérsége alatt
nagy dicsőséggel szolgált, s a marsus háborúban hasznos szolgálatot tett:
megszervezte a csapatokat, beszerezte a fegyvereket. Az ő vezérlete alatt
elért sok sikert az írók - részben alacsony származása miatt, részben
rosszindulatból - elhallgatták. Ezeket azonban ő maga életében igazolta
arcával, amelyen több vágás volt, s egyik szeme hiányzott. Sőt, teste
elcsúfítása a legnagyobb örömmel töltötte el, és egyáltalán nem bánkódott
miatta, mert többi tagját csak dicsősége öregbítésére őrizte meg."
T. Castricius a két író szavait értékelve így nyilatkozik:
"Nem embertelen dolog, ha valaki teste elcsúfításának örül? Hiszen
örömön a nagyon nagy kívánságok beteljesültén örvendező lélek
emelkedettebb állapotát értjük! Mennyivel igazabb s mennyivel közelebb
áll az emberi gondolkozáshoz Démoszthenész e szavaiban: »Ha a sors
valamelyik más testrészét kívánná, arról is lemond.« Mert e szavakban
nem úgy jelenik meg előttünk Philipposz, mint a teste megnyomorításának
örvendő Sertorius (ami Démoszthenész szerint szokatlan és túlzó állítás),
hanem úgy, mint aki a dicsőségért és a megbecsülésért nem törődik a testét
ért sebekkel és sérülésekkel, s minden tagját szívesen feláldozná a sorsnak,
hogy az áhított dicsőséget nyerje érte cserébe."
 A PHRÜGIAI AISZÓPOSZ EGYIK EMLÉKEZETES MESÉJE

A phrügiai Aiszóposzt méltán tartották bölcsnek, mert üdvös

tanácsait és intelmeit nem a filozófusok szokásos szigorú és parancsoló
hangnemében kényszerítette ránk és nyilatkoztatta ki, hanem igen
szellemes és gyönyörködtető mesékben, s józan és tanulságos gondolatai
fület megejtő varázsukkal találtak utat az emberek agyához és szívéhez.
Így például a kismadár fészkéről szóló mesében gyönyörködtetően és
szeretetre méltóan int, hogy ha valamit magunk is el tudunk végezni,
hitünket és bizalmunkat sohase másba, hanem saját magunkba helyezzük.
"Van egy kismadár - szól a mese -, a neve búbos pacsirta. A
vetésekben tanyázik és fészkel, s fiókái körülbelül akkor tollasodnak,
amikor eljön az aratás. Ez a búbos pacsirta egyszer korán érő vetésben
fészkelt, s így, mikor a kalászok sárgultak, fiókái még csak pelyhesedtek.
Mikor elrepült eleséget keresni, meghagyta a kicsiknek, figyeljék meg, mi
történik addig, mit hallanak, hogy visszatérése után elmondhassák neki.
Nemsokára megjelent a szántóföld gazdája, és így szólt serdülő
fiához:
- Látod, milyen érett a vetés, már csak a munkás kézre vár. Ezért
holnap pirkadatkor menj el barátaidhoz, és kérd meg őket, jöjjenek el
dolgozni, segítsenek az aratásban, majd mi is segítünk nekik.
Ezután eltávozott. Mikor a pacsirta hazaérkezett, a fiókák reszketve
és remegve körülcsipogták anyjukat, s kérték, hogy azonnal vigye el őket
máshova.
- Mert - mondták - a gazda elküldött barátaiért, hogy hajnalban
jöjjenek aratni.
Anyjuk nyugalomra intette őket:
- Ha a gazda barátaira bízza az aratást, holnap nem lesz aratás, így
semmi szükség rá, hogy ma elvigyelek benneteket.
Másnap - folytatódik a mese - az anya elrepült eleségért, a gazda
pedig várta a hívottakat. A nap tüzesen sütött, s nem történt semmi, múlt a
nap, egyetlen barátja sem mutatkozott. Erre megint azt mondta a fiának:
- A te barátaid semmirekellő naplopók. Inkább menjünk el a
rokonokhoz és sógorokhoz, és őket kérjük meg, hogy holnap idejében
jöjjenek aratni.
A megrémült fiókák ezt is elmondták anyjuknak. Az megint biztatja
őket, ne féljenek, ne aggódjanak, hiszen általában a rokonok és sógorok
sem olyan készségesek, hogy késlekedés nélkül munkához fognak, és
nyomban engedelmeskednek.
 - Ti csak azt figyeljétek - mondta -, mit fognak megint beszélni.
Másnap hajnalban a madár ismét elment eleségért. A kért munkát a
rokonok és sógorok sem végezték el. Végül a gazda így szólt a fiához:
- Maradjanak csak maguknak barátaink és rokonaink! Hozz ki
holnap hajnalban két sarlót, az egyiket én fogom meg, a másikat te, s a
gabonát mi vágjuk le saját kezünkkel.
Mikor az anyamadár meghallotta fiókáitól, mit beszélt a gazda, így
szólt:
- Itt az idő, hogy felkerekedjünk és elmenjünk, mert kétségtelenül el
is végzi, amit holnapra kitűzött. Most már őrajta múlik a dolog, s nem
másokon, akiket segítségül hívott.
Így a pacsirta elköltözött, a gazda pedig learatta a vetést."
Így szólt Aiszóposz meséje arról, hogy többnyire hiába és
alaptalanul bízunk barátainkban és rokonainkban. De a filozófusok
tiszteletre méltó írásai is arra figyelmeztetnek, hogy csak saját magunkra
támaszkodjunk, s ne várjuk, hogy bármi, ami elhatározásunkon és
lehetőségeinken kívül esik, magunknak vagy ügyeinknek segítségére
legyen. Aiszóposznak ezt a meséjét Q. Ennius igen elmés és csinos
négyütemű versekbe foglalta. A két utolsó sor, amely, istenemre,
megérdemli, hogy elménkbe és szívünkbe véssük, így hangzik:

Jól szíveld meg e tanácsot, s mindig ehhez tartsd magad:

sose várd a barátodtól, mit magad is megtehetsz!

HOGYAN ÉS MILYEN ISMÉRVEK ALAPJÁN ISMERHETŐK

FEL PLAUTUS VÍGJÁTÉKAI, MERT AZ Ő NEVE ALATT
VEGYESEN FORDULNAK ELŐ ÁLTALA ÍROTT ÉS NEM
VALÓDI MŰVEK; VALAMINT ARRŐL, HOGY PLAUTUS
ÉS NAEVIUS BEZÁRVA ÍRT SZÍNDARABOT

Egyetértek azokkal a tájékozott irodalomkedvelőkkel, akik Plautus

nagyon sok vígjátékának gondos és elmélyült tanulmányozása alapján azt
állítják, hogy a kétesnek tartott darabok vizsgálatánál nem hihetünk Aelius,
Sedigitus, Claudius, Aurelius, Accius, Manilius műjegyzékének, hanem
csupán és egyedül Plautusnak, az ő nyelvi és gondolkozásbeli
jellegzetességeinek. Láthatjuk, hogy Varro is erre alapítja véleményét.
Mert azon a huszonegy komédián kívül, amelyet Varro-féle daraboknak
neveznek - s amelyeket azért említ külön, mert hitelességük kétségtelen,
minthogy általános vélemény szerint Plautus alkotásai -, még néhányat
szintén az eredetiek közé sorol a Plautusra annyira jellemző egyéni
vonások és finom szellemességük alapján. Szerinte ezek a más íróknak
tulajdonított darabok is Plautus alkotásai. Többek közt a Boióthiai nő is,
melyet a napokban olvastunk. Mert noha ez nem szerepel a fenti
huszonegy között, és Aquilius művének tartják, Varro határozottan állítja,
hogy Plautus alkotása, s ebben más sem fog kételkedni, aki sokat olvassa
Plautust, csak nézze át a darabból azt a néhány sort, amelyeket, mivel -
Plautus stílusában szólva - a legplautusibbak, megjegyeztem magamnak, s
most itt idézek. Az éhező élősdi a következőket mondja:

Aki az órát feltalálta, az isten verje meg,

s ki elsőként napórát állított fel itt!
Jaj, tönkretett, darabokra szelte szét napom!
Gyermekkoromban egy napórám volt: hasam,
sokkal jobb, pontosabb volt, mint az összes itt.
Ebédre intett, már ha ugyan volt enni mit.
De most, ha van is, ha a Nap nem akarja, nincs ebéd.
Napórákkal mióta telve városunk,
a legtöbbünk éhség-aszaltan tántorog.

Mikor Plautusnak a kétes darabok közé sorolt Nervulariá-ját

olvastam, mesterem, Favorinus, meghallotta a vígjáték következő sorát:

Utcarongya bicebócák, üstöktépő mocskosok!

elragadta a szajhák csúfságára és ocsmányságára vonatkozó szavak

szellemessége és régies íze, s így szólt:
- Istenemre mondom, ez az egy sor is elég bizonyíték arra, hogy a
darabnak Plautus a szerzője!
Én is, mikor nemrég az Öböl című darabot olvastam, amelyet
egyesek nem tartanak Plautus művének, egy percig sem kételkedtem
abban, hogy ez valódi Plautus-darab, sőt mindegyik közül a legvalódibb. A
darabból kijegyeztem két sort, hogy az arretiumi jósda történetének
utánanézzek:

A jósszó, mely Arretiumban hangzik az ünnepen:

végem, ha nem teszem, s ha igen, verést kapok!

Varro azonban a Plautus vígjátékairól írt műve első könyvében

Accius következő szavait idézi: "Mert sohasem volt Plautus alkotása sem
A két merítő, sem A rabszolgagyűrű, sem A vénasszony, sem A kétszer
megerőszakolt nő, sem a Boióthiai nő, és Az együgyű paraszt-nak és Az
együtt meghalók-nak sem Titius Maccius a szerzője"
Varro ugyanebben a művében arról is tudósít, hogy volt egy
Plautius nevű vígjátékíró is. Minthogy az ő darabjai felett is ez állt:
"Plauti",7 azt hitték, hogy ezeket is Plautus írta, holott nem plautusi, hanem
plautiusi alkotások voltak.
Mintegy százharminc darabot tulajdonítanak Plautusnak, de
ezekből L. Aelius, a kiváló tudós szerint mindössze huszonöt eredeti.
Kétségtelen, hogy azok a plautusinak mondott komédiák, amelyeket
nyilvánvalóan nem ő írt, régebbi költők művei, ezeket ő átdolgozta,
kicsiszolta, így kölcsönözve nekik az ő sajátos stílusának jellegzetes
zamatát. Varro és mások feljegyzése szerint Plautus A jóllakott és A rab
adós című darabjait s még egy harmadikat is, amelynek a címe most nem
jut eszembe, egy malomban írta, miután színpadi működésével szerzett
minden pénzét kereskedelmi vállalkozásokban elvesztette.
Koldusszegényen tért vissza Rómába, s hogy eltengődjön, egy molnárhoz
szegődött, s a "taszajtsdmeg"-nek nevezett kézimalmot forgatta.
Éppígy Naeviusról is hallottuk, hogy börtönben írta két művét, A
jós-t és a León-t; mivel a triumvirek - mert a görög költők módján
állandóan csipkedte és ócsárolta az állam vezetőit - Rómában fogságba
vetették. A néptribunusok szabadították ki, miután az imént említett
darabjaiban elnézést kért azokért a hibáiért és szabad szájú csúfolódásaiért,
amelyekkel előbb annyi embert megsértett.

EGY TÖRTÉNET AZ ÉVKŐNYVEKBŐL Q. CAEDICIUS

KATONAI TRIBUNUSRÓL; S NÉHÁNY SZÓ M. CATO
"ŐSTÖRTÉNET"-ÉBŐL, AMELYEKBEN CAEDICIUS
HŐSIESSÉGÉT A SPÁRTAI LEÓNIDASZÉVAL VETI ÖSSZE

Milyen nagyszerű - kegyes istenek! - s mennyire méltó a görög

ékesszólásra és dicshimnuszokra Q. Caedicius katonai tribunus ama
hőstette, amelyet Cato jegyzett fel és őrzött meg számunkra Őstörténet-e
könyveiben, s körülbelül így ad elő:
Az első pun háborúban a karthágói fővezér Szicília földjén
előrenyomult, s a római sereget megelőzve elfoglalta a magaslatokat és a

7 Plautus és Plautius birtokos esete latinban egyformán: Plauti.

kedvező helyeket. Ezért a római katonák olyan helyre szorultak, ahol ki
voltak szolgáltatva a cselvetésnek és a megsemmisülésnek. Ekkor a
tribunus odament a consulhoz, és felhívta figyelmét, hogy veszedelemben
forognak, mert a hely alkalmatlan, s ellenséges gyűrű veszi őket körül.
- Úgy gondolom - mondta -, ha el akarod kerülni a pusztulást, küldj
mintegy négyszáz katonát a púp ellen (e névvel jelölte Cato az eléggé
kiemelkedő magaslatot), és parancsolj rájuk, sürgősen foglalják el. Erre az
ellenség nyilván a legerősebb és legelszántabb csapatait fogja
feltartóztatásukra csatába küldeni, minden erejét ide összpontosítja, s nem
kétséges, hogy a négyszáz embert mind egy szálig lekaszabolják. Te
azonban, míg az ellenség az öldökléssel lesz elfoglalva, időt nyersz, hogy a
sereget innen kivezesd. Ez az egyetlen út a menekülésre.
A consul erre azt felelte, hogy a tervet ő is nagyon megfontoltnak
tartja.
- De ki fogja a négyszáz katonát az ellenség sorai közé vezetni? -
kérdezte.
- Ha nem találsz mást - válaszolt a tribunus -, engem küldj erre a
veszélyes vállalkozásra, neked és a hazának ajánlom életemet.
A consul köszönetet mondott a tribunusnak, és megdicsérte. A
tribunos és a négyszáz harcos elindult a biztos halálba. Az ellenség
bámulta a vakmerőségüket, és figyelte, merre igyekeznek. Mikor
nyilvánvaló lett, hogy a földpúp elfoglalására indulnak, a karthágói fővezér
a legbátrabb lovas- és gyalogoscsapatokat indította ellenük. Körülfogták a
római katonákat, akik a gyűrűben is ellenálltak. A hadiszerencse sokáig
ingadozott. Végül győzött a túlerő. Kardoktól átszúrva, dárdákkal elborítva
estek el mind a négyszázan. Közben a consul, míg itt a csata folyt, egy
biztonságot nyújtó magaslatra vonult.
De hogy a tribunust, a négyszáz katona vezérét, hogyan segítették
meg az istenek, és mi történt vele az ütközetben, azt már nem a saját
szavaimmal adom elő, hanem Cato szavaival:
"A halhatatlan istenek szerencsés sorssal jutalmazták a katonai
tribunost vitézségéért. A dolog ugyanis így történt: bár sok sebet ejtettek
rajta, a fején nem sebesült meg, s a halottak közt találták meg sebektől
elborítva s a vérveszteségtől eszméletlenül. Gondozásba vették,
felgyógyult, s ezután is mindig bátran és derekasan szolgálta hazáját.
Azzal, hogy négyszáz katonát feláldozott, megmentette a sereg többi
részét. De ugyanazt a hőstettet különböző helyeken egészen másképpen
ítélik meg. A spártai Leónidasz hasonlóképpen viselkedett
Thermopülainál, s hősiességéért egész Görögország elhalmozta
dicsőséggel és nagy hírneve iránt érzett rendkívüli hálája jeleivel:
festmények, szobrok, feliratok, történetírói megemlékezések és sok minden
más hirdették nagyszerű tettét. De ennek a katonai tribunusnak, aki
ugyanilyen hőstettet hajtott végre, s megmentette a hadsereget, vajmi kevés
elismerés jutott osztályrészül.
Q. Caediciusnak erről a hőstettéről M. Cato ilyen dicsőítő
szavakkal tett tanúságot. Viszont Claudius Quadrigarius azt állítja
harmadik évkönyvében, hogy a tribunus neve nem Caedicius, hanem
Laberius volt.

FABRICIUS ÉS Q. AEMILIUS CONSULOK

PÜRRHOSZ KIRÁLYHOZ ÍRT NAGYSZERÜ LEVELE,
AMELYET Q. CLAUDIUS TÖRTÉNETÍRÓ JEGYZETT FEL
AZ UTÓKOR SZÁMÁRA

Mikor Pürrhosz király Itáliában tartózkodott, s egy vagy két

győzelem után a rómaiak helyzete aggasztóvá kezdett válni, és Itália
legnagyobb része hozzá pártolt, egy bizonyos Timokharész, Pürrhosz
király ambrákiai barátja, titokban megjelent C. Fabricius consulnál, pénzt
kért tőle, s megígérte, hogy - ha a jutalomban megegyeznek - a királyt
méreggel elpusztítja. Azt mondta, a dolog igen könnyen kivihető, mert a
lakomákon az ő fia a király pohárnoka. Fabricius tüstént írt a szenátusnak.
A szenátus követeket küldött a királyhoz, meghagyva nekik, hogy
Timokharészról egy szót se szóljanak, de figyelmeztessék a királyt, legyen
elővigyázatosabb, és óvja életét a közvetlen környezetében levők
cselszövéseitől. Ez a történet, így, ahogy elmondtam, Valerius Antias
történeti művében található. Quadrigarius azonban műve harmadik
könyvében azt írja, hogy nem Timokharész, hanem egy Nikiasz nevű
ember ment a consulhoz, nem a szenátus, hanem a consul küldött
követeket, s hogy Pürrhosz a római népnek dicsérő és hálás hangú levelet
írt, s a hatalmában levő római foglyokat mind ruhával látta el, és
hazaküldte.
Akkor C. Fabricius és Q. Aemilius voltak a consulok. Levelük,
amelyet ez ügyben Pürrhosz királyhoz intéztek, Claudius Quadrigarius
szerint a következőképpen hangzott:
"A római consulok köszöntik Pürrhosz királyt. A te szakadatlan
zaklatásaidtól lelkünk mélyéig felháborodva elhatároztuk, hogy mint
ellenségeid folytatjuk ellened a harcot. De a közösségnek való példaadás
szándéka és a tisztesség arra int bennünket, hogy kívánatosnak tartsuk
életben maradásodat, és így fegyveres harcban győzhessünk le. Eljött
hozzánk egyik bizalmasod, Nikiasz, s kérte, adjunk neki jutalmat, ha téged
titokban eltesz láb alól. Mi azt válaszoltuk, hogy ezt nem óhajtjuk, ezért
semmi jutalmat ne várjon, egyszersmind úgy látjuk jónak, hogy téged
értesítsünk, nehogy - ha ilyesmi megtörténne - az államok azt gondolják,
hogy mi kezdeményeztük, s azért sem, mert nem találjuk illőnek, hogy
pénzzel, jutalommal, cselszövéssel harcoljunk. Ha nem leszel óvatos, véged
van!"

MENNYIRE KÜLŐNBŐZŐ AZ ORVOSOK ÉS A

FILOZÓFUSOK SZERINT AZ ASSZONYOK TERHESSÉGÉNEK
IDŐTARTAMA; TOVÁBBÁ A RÉGI KŐLTŐK ERRE
VONATKOZÓ VÉLEMÉNYE, S MÉG SOK EGYÉB DOLOG,
AMI MEGÉRDEMLI, HOGY MEGHALLGASSUK ÉS
MEGJEGYEZZŰK; VÉGEZETŰL HIPPOKRATÉSZ ORVOS
IDE VÁGÓ SZAVAI "A TÁPLÁLKOZÁSRÓL" CÍMŰ
MŰVÉBŐL

Neves orvosok és filozófusok foglalkoztak azzal a kérdéssel,

mennyi időre születik meg az ember. A legelterjedtebb és általánosan
elfogadott vélemény szerint a magzat, miután az asszony méhében
megfogamzott, a hetedik hónapban ritkán, a nyolcadikban sohasem, a
kilencedikben gyakran s a leggyakrabban a tizedikben születik meg, ez a
szülés végső időpontja, de a tizedik hónapnak sem az elejére, hanem a
végére esik. Látjuk, hogy Plautus is, a régi költő, A ládácska című
vígjátékában ezeket mondja:

... a lány, akit megejtettek,

tíz hónap múlva gyermeket szült, kisleányt.

Ugyanezt állítja egy még korábban élt költő, Menandrosz is, aki
nagyon alaposan ismerte az emberek vélekedését. Íme, erre vonatkozó
verssora A nyaklánc című darabjából:

Az asszony tíz hónapra szül...

A mi Caeciliusunk azonban, aki Menandrosz nyomán ugyanilyen

című és tartalmú vígjátékot írt, felsorolja, hogy hány hónapra következhet
be a szülés, de nem hagyja ki a nyolcadik hónapot sem, amelyet
Menandrosz nem említ. Íme, Caecilius sorai:

Szokott-e az asszony tíz hónapra szülni e - Bizony!

Szokott kilencre, sőt hétre vagy nyolcra is.

Hogy ezt Caecilius nem vaktában mondta, s nem ötletszerűen tért el

Menandrosz és mások véleményétől, megerősíti M. Varro is, aki Az isteni
dolgokról című műve tizennegyedik könyvében egyik helyen azt írja, hogy
néha a nyolcadik hónapra is eshet a szülés. Ugyanebben a művében azt
mondja, hogy egy gyermek olykor megszülethetik a tizenegyedik
hónapban is, s közli, hogy a nyolcadik, illetve tizenegyedik hónapra
vonatkozó kijelentésében Arisztotelészre támaszkodik. Hogy a nyolcadik
hónapról miért oszlanak meg a vélemények, azt Hippokratész A
táplálkozásról című könyvéből lehet megmagyarázni. Mert ebben ez van:
"A nyolc hónap van is, meg nincs is."
Ezt a homályos, összefüggéstelen, önmagának szinte ellentmondó
kijelentést Sabinus orvos, Hippokratész legkiválóbb magyarázója, a
következőképpen értelmezte:
"A koraszülött gyermek kezdetben életképesnek látszik, de nem az,
mert csakhamar meghal. Van is, meg nem is, mert pillanatnyilag élőnek
látszik, de nincs benne életerő."
Varro arról tudósít, hogy a régi rómaiak szerint az ilyesmi nem
számít baljós ritkaságnak, de azért a kilencedik és tizedik hónap az,
amelyben az asszonyok a természet rendjének megfelelően szülnek, a
többiben nem. Ezért nevezték el a három sorsistennőt a szülésről és a
kilencedik és tizedik hónapról. "Mert a »Parca« - mondja - egy betű
különbséggel a »partus« szóból származik, hasonlóképpen a »Nona« és a
»Decima« a szülés rendes idejét jelző hónapok számából." Caesellius
Vindex azonban Régi olvasmányok című művében így nyilatkozik: "A
Párkáknak három nevük van: »Nona«, »Decuma«,8 »Morta«" - s idézi
legrégibb költőnk, Livius Odysseiá-jából ezt a sort:

Mikor jön el, amit Morta megjövendölt, az a nap?

Caesellius, aki pedig nem volt műveletlen ember, a "Mortá"-t

tulajdonnévnek értelmezte, holott a "Moerá"-val9 kellett volna

8 Nona: kilencedik; Decima: tizedik.

9 Moera: az egyik sorsistennő.
azonosítania.
Az ember születésére vonatkozó, különböző könyvekben olvasott
adatokon kívül tudomást szereztem egy Rómában megtörtént esetről. Egy
feddhetetlen és jó erkölcsű nő, akinek tisztességéhez szó sem férhetett,
férje halála után a tizenegyedik hónapban szült. Így az időpont miatt az a
vád érte, hogy a fogamzás a férj halála után történt, minthogy a decemvirek
törvénye szerint tíz hónapig tarthat a terhesség, tizenegyről pedig nem
történik említés. De az isteni Hadrianus, megvizsgálván az ügyet, úgy
döntött, hogy a szülés a tizenegyedik hónapban is lehetséges; ezt a
határozatát én magam is olvastam. Hadrianus azt mondja, hogy a régi
filozófusok és orvosok erre vonatkozó nézeteinek a felkutatása után
határozott így.
Ma is ezt olvastam M. Varro Végrendelet című szatírájában:
"Ha nekem egy vagy több fiam a tizedik hónapban születik, s annyi
eszük van, mint a szamárnak a lírához, ne legyen joguk tőlem örökölni. Ha
azonban egyik, amit Arisztotelész lehetségesnek tart, a tizenegyedik
hónapban jön világra, számomra Attius éppen annyi, mint Tettius." Ezzel a
régi közmondással: "Attius éppen annyi, mint Tettius", amelyet az
egyáltalán nem különböző dolgokra szoktak alkalmazni, Varro azt akarja
mondani, hogy a tizedik és a tizenegyedik hónapban született gyermekek is
teljesen egyenlő jogúak.
Mert ha az asszonyok terhessége nem tarthatna tíz hónapnál tovább,
vajon miért mondja Homérosznál Neptunus egy tőle éppen teherbe ejtett
lánynak a következő szavakat:

Üdvözlégy szerelemben: az év ha bevégzi futását,

nagyszerű gyermekeket szülsz, mert tudd meg, hogy az isten
ágya sosem meddő.10

Mikor ezt a verset több grammatikus előtt idéztem, egy részük azt
állította, hogy Homérosz korában - akárcsak Romulus idejében - az év nem
tizenkét, hanem csak tíz hónapból állt. Mások azt mondták, úgy illik
Neptunushoz és méltóságához, hogy a tőle származó magzat fejlődéséhez a
szokottnál több idő legyen szükséges, mások egyéb, nagyon együgyű
érveket hoztak fel. Favorinus azonban nekem azt mondta, hogy "az év, ha
bevégzi futását" kifejezés nem azt jelenti, hogy "az év a végéhez ért",
hanem, hogy "a végéhez közeledik".

10 Odüsszeia, XI. 248-50. (Devecseri Gábor fordítása)

 Magyarázatában ezt a kifejezést nem a szokásos jelentésben
használta. "A végéhez közeledő" kifejezést ugyanis Cicero és a választékos
beszéd régi mesterei sajátos értelemben alkalmazták, ami még nem
fejeződött be, de igen közel van ahhoz, hogy befejeződve véget érjen. Ilyen
jelentésben használja Cicero A consuli provinciákról mondott beszédében
is.
Hippokratész azonban fent említett könyvében, meghatározva a
napok számát, amelyek alatt a méhben a fogamzásból az élőlény kialakul,
a szülés idejét a kilencedik vagy a tizedik hónapra teszi, s azt mondja, hogy
ez az idő mégsem mindig egyforma, néha rövidebb, néha hosszabb, s végül
kijelenti:
"A szülés általában vagy egyes esetekben ehhez az időhöz képest
bekövetkezhet később vagy hamarabb is, de az eltolódás nem sokkal több a
hosszabbnál, és nem sokkal kevesebb a rövidebbnél."
Amivel azt akarja mondani, hogy a szülés, ha valamivel hamarabb
következik is be, nem sokkal hamarabb, s ha valamivel később nem sokkal
később.
Emlékszem, Rómában milyen behatóan és gondosan mérlegelték -
mikor egy nem csekély jelentőségű jogeset szükségessé tette -, vajon az a
gyermek, aki az anyaméhből a nyolcadik hónapban élve jött a világra, de
tüstént meg is halt, megszerzi-e az apának a három gyermekeseknek járó
jogokat. Ekkor sokan arra a véleményre jutottak, hogy a nyolcadik
hónapban, az idő korai volta miatt, nem történhetik szülés, csak megszakad
a terhesség.
De minthogy most már a Homérosznál említett egy évre, valamint a
tizenegy hónapra történő szülésről mindent elmondtam, amit csak
megtudtam, nem akarom figyelmen kívül hagyni azt sem, amit az idősebb
Plinius Természetrajz-ának hetedik könyvében olvastam. Mivel azonban az
eset hihetetlennek látszhat, idézem Plinius szavait:
"Masurius beszéli, hogy mikor egy másodrendű örökös törvényes
igényt emelt az örökségre, L. Papirius praetor nem neki, hanem a másiknak
ítélte meg a vagyon fölötti rendelkezés jogát, bár ez utóbbiról az anyja azt
mondta, hogy a tizenharmadik hónapban szülte. Mégpedig azért ítélt így,
mert szerinte a szülés ideje nincs biztosan megállapítva a törvényben."
Az idősebb Plinius könyvében még a következő feljegyzés
található:
"A vajúdás alatti ásítás a szülő nő életét veszélyezteti, a közösülés
utáni prüsszentés elvetélést okoz."
 A LEGTEKINTÉLYESEBB ÍRÓK FELJEGYEZTÉK,
HOGY PLATÓN A PÜTHAGORASZT KÖVETŐ
PHILOLAOSZNAK HÁROM KÖNYVÉT, ARISZTOTELÉSZ
PEDIG SZPEUSZIPPOSZ FILOZÓFUSNAK NÉHANY MÜVÉ'T'
SZINTE HIHETETLEN ÁRON VÁSÁROLTA MEG

Feljegyezték, hogy Platónnak, a filozófusnak igen csekély vagyona

volt, mégis a Püthagorasz-hivő Philolaosz három könyvéért tízezer denárt
adott. Ezt az összeget állítólag barátja, a szürakuszai Dión adta neki
ajándékba.
Arisztotelészről is azt mondja a hagyomány, hogy mikor
Szpeuszipposz filozófus meghalt, néhány rövid írását három attikai
talentumért vette meg; ez az összeg a mi pénzünkre átszámítva
hetvenkétezer sestertiusra rúg.
A harapós kedvű Timón írt egy Szillosz című, szerfelett gyalázkodó
művet. Ebben a könyvben megvetően felrója Platón filozófusnak, hogy a
püthagoraszi tanokat tartalmazó könyvért hallatlan árat fizetett, s hogy
nagy hírű dialógusát, a Timaiosz-t, ebből szedegette össze. Timón erről
szóló sorai a következők:

Hogy bölcs hírbe kerülj, Platón, te is arra törekszel,

annyi ezüstpénzért megvettél egy kicsi könyvet,
s már tudod azt, hogy kell timaioszi műveket írni.

MI A KÜLÖNBSÉG A BETEGSÉG ÉS A TESTI

FOGYATÉKOSSÁG KÖZÖTT; MIT JELENTENEK EZEK A
SZAVAK AZ AEDILISI RENDELETBEN; VISSZA LEHET-E
ADNI A HERÉLT FÉRFIT ÉS A MEDDŐ NŐT, S AZ
IDEVÁGÓ KÜLÖNFÉLE VÉLEMÉNYEK

A curulis aedilisek rendeletének abban a részében, amely a

rabszolgaeladást szabályozza, a következő áll:
"Minden egyes rabszolga tábláján félreérthetetlen pontossággal fel
kell tüntetni, beteg-e vagy testileg fogyatékos, szökevény-e vagy csavargó,
és le kell-e még töltenie büntetését."
Ezért a régi jogtudósok megvizsgálták, hogyan kell helyesen
értelmezni a "beteg rabszolga" és a "testileg fogyatékos rabszolga"
kifejezéseket, s miben különbözik: a betegség a testi hibától. Caelius
Sabinus a curulis aedilisek rendeletéről szóló könyvében megemlíti, hogy
Labeo a következőképpen határozta meg a betegséget:
"A betegség a testnek olyan nem természetes állapota, amely
csökkenti teljesítőképességét."
De hozzáteszi, hogy a betegség néha az egész testre kiterjed, néha
csak egy részére. Az egész test beteg, ha sorvadás vagy láz kínozza; vakság
vagy rokkant láb esetében csak egy része.
"A dadogó vagy selypítő - mondja - inkább fogyatékos, mintsem
beteg, a harapós vagy rúgós ló is hibás, nem pedig beteg. De aki beteg, az
testi hibás is. Viszont ennek az ellenkezője nem áll: mert aki testi hibás, az
még nem feltétlenül beteg. Ezért, ha beteg emberről beszélünk, joggal
mondhatjuk róla ezt is: »Mennyivel kevesebb az értéke testi hibája miatt.«"
A herélt rabszolgáról is vita folyt, vajon az aedilisi rendelet
kijátszásának tekinthető-e, ha a vevőnek nem adják tudtára, hogy eunuchot
vásárolt. Labeo állítólag azt felelte erre a kérdésre, hogy épp úgy vissza
lehet adni, mintha beteg lett volna, mert - írta -, ha a koca meddőnek
bizonyul, s mégis eladták, a vevő az aedilisi rendelet alapján panaszt tehet.
De a meddő asszony esetében - ha születésétől fogva meddő - Trebatius
más véleményen van, mint Labeo. Mert Labeo szerint az ilyen nőt éppen
úgy vissza lehet adni, mint a beteget, Trebatius viszont - mint mondják -
úgy nyilatkozott, hogy e rendelet alapján nem lehet panaszt emelni, ha a nő
meddőnek született. De ha egészségi állapotának megrendülése miatt
támadt az a fogyatékossága, hogy képtelen magzatot foganni, akkor nem
tekinthető egészségesnek, s megvan a kellő alap a visszaadásra. A
rövidlátóról, vagy mint régiesen mondják, a vaksiról is különbözőek a
vélemények. Egyesek szerint minden esetben visszaadható, mások szerint
csak akkor, ha ez a fogyatékosság betegség következménye. Servius
szerint azt is vissza lehet adni, akinek csak egyetlen foga is hiányzik,
Labeo szerint nem:
"Mert hiszen - mondja - nagyon sok embernek hiányzik valamelyik
foga, de azért legtöbbször mégsem tekinthetők betegeknek, s képtelenség
az az állítás, hogy az emberek nem egészségesen jönnek a világra,
minthogy a csecsemők nem foggal születnek."
Nem akarom említetlenül hagyni, milyen különbséget tesznek a
régi jogtudósok könyvei a betegség és a testi fogyatékosság közt, mivel a
testi hiba állandó, a betegség viszont keletkezik, és elmúlik. De ha a dolog
így áll, akkor ellentétben Labeo előbb idézett véleményével, sem a herélt,
sem a vak szolga nem számít betegnek.
Idézem itt Masurius Sabinus Polgári jog című műve második
könyvéből a következő szavakat:
 "Betegnek tekinthető az őrült, a néma, a csonka, az, akinek
valamelyik tagja béna vagy megsérült, vagy valamilyen más baj miatt nem
teljesen munkaképes. Azonban a születésétől fogva kissé rövidlátó éppen
úgy egészségesnek számít, mint aki kissé lassabban fut."

HOSTILIUS MANCINUS AEDILIS ESETE EGY MANILIA

NEVŰ KURTIZÁNNAL. MIT HATÁROZTAK A TRIBUNUSOK,
MIKOR MANILIA HOZZÁJUK FOLYAMODOTT?

Mikor Ateius Capito Nyilvános ítéletek című gyűjteményének

kilencedik könyvét olvastam, feltűnt egy régi, a hajdani igazságszeretetre
annyira jellemző tribunusi rendelet. Éppen ezért elmondom, hogy miért
hozták, és mit tartalmaz.
Aulus Hostilius Mancinus curulis aedilis egy Manilia nevű
kurtizánt a nép elé idézett, mert a nő lakásából éjjel kővel megdobták, s a
kő ütötte sebet is megmutatta. Manilia a néptribunusokhoz fellebbezett.
Eléjük állva elmondta, hogy Mancinus garázda módon jött a lakásához, így
nem lett volna semmi haszna belőle, ha fogadja, ezért, mivel erőszakkal
akart rátörni, kődobásokkal űzte el. A tribunusok úgy határoztak, hogy az
aedilist jogosan kergették el arról a helyről, ahová nem illett volna
felkoszorúzott fejjel mennie, s ezért megtiltották neki, hogy a nép előtt
panaszt emeljen.

AZ ÉVKÖNYVEK NÉHÁNY EMLÍTÉST ÉRDEMLŐ ADATA

AZ IDŐSEBB P. AFRICANUSRÓL

Hogy a korábban élt Scipio Africanus milyen ragyogó erényekkel

tűnt ki, milyen emelkedett és nagyszerű gondolkodású volt, s viselkedése
milyen szilárd öntudaton nyugodott, az számos megnyilatkozásából és
tettéből kiderül. Íme, két példa önbizalma és felülmúlhatatlan kiválósága
bizonyítására.
M. Naevius néptribunus bevádolta a nép előtt, hogy pénzt fogadott
el Antiokhosz királytól, hogy a római nép nevében enyhébb és kedvezőbb
feltételekkel kössön vele békét, s még több más, ilyen férfiúhoz méltatlan
váddal illette; Scipio ekkor néhány bevezető szó után, melyeket élete
méltósága és dicsősége megkövetelt, így szólt:
- Éppen most jut eszembe, polgárok, ma van az évfordulója annak a
napnak, amelyen a pun Hannibált, birodalmatok legelkeseredettebb
ellenségét, Afrika földjén nagy csatában levertem, s nektek nagyszerű
győzelmet és békét szereztem. Ne legyünk hát hálátlanok az istenek iránt,
ezért javasolom, hagyjuk itt ezt a semmirekellőt, s induljunk el azonnal
hálát adni a legnagyobb és legjobb Iuppiternek.
Ezzel sarkon fordult, s elindult a Capitolium felé. Ekkor az egész
népgyűlés, amely azért jött, hogy ítéletet mondjon felette, faképnél hagyva
a tribunust, Scipióval a Capitoliumra vonult, majd innen örömujjongás és
ünnepélyes hálanyilvánítások között hazáig kísérték. Emlegetik azt a
beszédet is, amelyet állítólag ezen a napon tartott, s még akik kétségbe
vonják valódiságát, azok sem tagadják, hogy legalábbis az itt idézett
szavak Scipiótól erednek.
Éppilyen rendkívüli egy másik tette is. Bizonyos néptribunusok, a
Petiliusok, akiket - mint mondják - ellensége, M. Cato uszított ellene, a
szenátusban szenvedélyesen követelték, hogy számoljon e1 az Antiokhosz
ellen vívott háborúban szerzett pénzzel és hadizsákmánnyal. Abban a
provinciában legatusa volt ugyanis testvérének, Lucius Scipio Asiaticus
fővezérnek. Ekkor Scipio felállt, és tógája öbléből egy könyvet előhúzva
kijelentette, ebben van az elszámolás az egész pénzről, a teljes
hadizsákmányról, s azért hozta magával, hogy olvassák fel nyilvánosan, és
helyezzék el a kincstárban.
- De most már nem teszem meg - mondta -, nem alacsonyítom le
saját magamat.
S a könyvet azonnal, mindenki szeme láttára kettészakította,
darabokra tépte, mert mélységesen megsértődött, hogy tőle, akinek a
birodalom és az állam megmentéséért hálával tartoznának, elszámolást
követelnek a pénzről és a hadizsákmányról.

MENNYIRE HELYTELENÍTETTE MUSONIUS FILOZÓFUS

AZT A SZOKÁST, HOGY A FILOZÓFUSOK ELŐADASAT
A HALLGATÓK KIABÁLÁSSAL ÉS ZAJOS
TETSZÉSNYILVÁNÍTÁSSAL KISÉRIK

Hallottam, hogy Musonius filozófus gyakran nyilatkozott a

következőképpen: ha egy filozófus buzdít, int, tanácsot ad, pirongat, vagy
valamilyen más filozófiai kérdésről értekezik, és hallgatói harsányan, teli
torokból mindennapi elcsépelt dicsérő szavakban törnek ki, hozzá még
kiabálnak, hadonásznak, s az előadó szavainak kellemes hangzása,
ütemessége, a hanglejtés bizonyos zeneisége elragadtatásba, izgalomba,
önkívületbe ejti őket, akkor meg lehetsz győződve, hogy ebből sem az
előadónak, sem a hallgatóságnak semmi haszna, hogy ott nem filozófus ad
elő, hanem valamilyen fuvolás játszik. Mert ha az előadás hasznos és
üdvös, és a tévedések és hibák gyógyszeréül szolgál, akkor a filozófus
hallgatóinak nem lesz alkalmuk és idejük arra, hogy lelkük véget nem érő,
mértéktelen dicséretben törjön ki. A filozófus előadása alatt minden egyes
hallgató, ha nem teljesen elvetemült, rendüljön meg, csendben
szégyenkezzék, érezzen megbánást, örvendezzék és csodálkozzék, s
arckifejezése aszerint tükrözzön más és más érzelmeket, ahogy
lelkiismeretét a filozófusnak a lélek egészséges vagy beteg állapotáról
szóló elmélkedése megérinti.
Azt is mondta még, hogy a nagyfokú elragadtatás nem sokban
különbözik a csodálkozástól, a legnagyobb csodálkozás pedig nem
szavakban, hanem hallgatásban nyilvánul meg.
- Ezért - folytatta -, mikor a legbölcsebb költő befejezi Odüsszeusz
küzdelmeinek elragadó leírását, a hallgatóságot úgy rajzolja meg, hogy
nem törnek ki ujjongásban, hangos tetszésnyilvánításban, kiabálásban,
hanem mindnyájan, megrendülve és elámulva hallgatásba merülnek,
minthogy a fülüket elbűvölő varázs egészen lelkük mélyéig, a beszéd
forrásáig hatolt:

Így szólt, és amazok mind hosszu csöndbe merültek,

mind megigézve maradtak az árnyas termek ölében.11

MI ADTA AZ OKOT ÉS AZ ELSÖ ÖSZTÖNZÉST

PROTAGORASZNAK, HOGY A FILOZÓFIA
TUDOMÁNYÁVAL FOGLALKOZZÉK?

Úgy beszélik, hogy Protagorasz, a tudományok kiváló ismerője,

akinek nevét Platón egy híres dialógus címéül választotta, fiatalon
napszámosmunkával tartotta el magát, nagy terheket cipelt a vállán, mint
azok, akiket a görögök αχθοφορος-oknak neveztek, mi pedig "baiulus"-
oknak. Egyszer szülővárosában, Abdérában, a környékről éppen nagy
köteg, rövid kötéllel átkötött fát hozott. Véletlenül megpillantotta
Démokritosz, erénye és bölcsessége miatt a városnak mindenki másnál
jobban tisztelt polgára, aki a szabadban sétált, s észrevette, hogy súlyos és
természeténél fogva nehezen egybefogható terhével milyen könnyedén és
fürgén lépdel. Odament Protagoraszhoz, nézegetni kezdte, milyen ügyesen
és szakértelemmel van összeállítva és egybekötve a köteg, s megkérte az

11 Odüsszeia, XIII. 1-2. (Devecscri Gábor fordítása)

ismeretlent, pihenjen meg egy kicsit. Protagorasz eleget tett a kérésének,
közben Démokritosz megfigyelte, hogy a kör alakban összeillesztett
fadarabokból álló, rövid kötéllel megerősített köteg szinte a mértan
törvényei szerint van kiegyensúlyozva és egybeillesztve, s megkérdezte, ki
rakta így össze. Protagorasz válaszára, hogy ő maga, megkérte, oldja szét,
és ugyanígy kötözze össze újra. Protagorasz kioldotta, s ugyanúgy megint
összekötözte, Démokritosz pedig elbámulva, hogy az iskolázatlan ember
ily találékony és éles elméjű, így szólt:
- Kedves fiam, minthogy van képességed, és jól oldod meg a
dolgokat, sok nagyobb és szebb feladat akad, amit velem együtt oldhatsz
meg.
Azzal tüstént hazavitte, maga mellett tartotta, pénzzel segítette,
tanította a filozófiára, s mindent megtett, hogy a későbbi kiváló emberré
váljék.
Mindamellett Protagorasz nem volt igazi filozófus, hanem az egyik
legélesebb eszű szofista, tanítványaitól ugyanis minden évben nagy
összegű tandíjat szedett be, s megígérte, hogy megtanítja őket, miképpen
lehet - a szavakkal ügyeskedve - a vesztésre álló ügyet győztes üggyé
változtatni, amit ő görögül így fejezett ki: τον ηττω λογον χρειττω ποιειν,
azaz a rosszabbnak látszó dolgot a jobbiknak tüntetni fel.

AZ A KÖVETKEZTETÉSI FORMA, AMELYET A GÖRÖGÖK

αντιστρεφον-NAK HÍVNAK, MI PEDIG A
VISSZAÜTŐ SZÓVAL JELÖLHETÜNK

A hamis következtetési módok közül a leghamisabbnak tűnik az,

amelyet a görögök αντιοτρεφον-nak hívnak. Néhány barátunk, s bizony
nem helytelenül, visszaütőnek nevezte el. Ez a hibás következtetés abban
áll, hogy az előadott érvelés, ellenkezőjére fordítva, felhasználható az
ellen, aki mondta, s mindkét irányban egyformán érvényes. Erre a
legismertebb példa az az okoskodás, amelyet - a hagyomány szerint -
Protagorasz, a legélesebb eszű szofista alkalmazott saját tanítványa,
Euathlosz ellen.
Mert vita és pörösködés támadt közöttük a kialkudott tandíj
ügyében. Euathlosz gazdag fiatalember volt, aki szerette volna elsajátítani
az ékesszólás, a bírósági ügyekben való szereplés tudományát. Beiratkozott
hát Protagoraszhoz, és kötelezte magát, hogy a Protagorasz által kért nagy
összegű tandíjat megfizeti. A felét azonnal, még a tanulás megkezdése előtt
kiegyenlítette, s megígérte, hogy a másik felét is megadja, mikor első perét
a bíróság előtt letárgyalta és megnyerte. Már jó ideje Protagorasz kísérője
és tanítványa volt, s alaposan előrehaladt az ékesszólásban, de még mindig
nem vállalt pert, s közben múlt az idő, és láthatóan az volt a szándéka,
hogy a tandíj másik felét nem adja meg. Protagorasz ekkor a saját
véleménye szerint furfangos tervet eszelt ki: elhatározta, hogy követelni
fogja a kialkudott összeget, s pert indít Euathlosz ellen.
Mikor megjelentek a bírák előtt, hogy ügyüket megtárgyalják és
eldöntsék, Protagorasz így kezdte beszédét:
- Vedd tudomásul, együgyű ifjú, hogy mindkét esetben eleget kell
tenned követelésemnek, akár ellened, akár javadra fog szólni az ítélet. Mert
ha elmarasztalnak, akkor az ítélet értelmében kell fizetned, mert én
nyertem meg a pert, s ha javadra szól az ítélet, akkor megállapodásod
értelmében kell fizetned, mert te győztél.
Erre Euathlosz a következőképpen felelt:
- A te ravasz csapdádat úgy is ki tudnám kerülni, ha nem magam
emelnék szót magamért, hanem mást kérnék fel a védelmemre. De még
nagyobb örömet szerez nekem a győzelem, ha nemcsak a perben győzlek
le, hanem érvelésedben is. Tudd meg hát te is, igen bölcs mesterem, hogy
egyik esetben sem kapod meg, amit követelsz, akár ellenem szól az ítélet,
akár mellettem. Mert ha a bírák javamra döntenek, nem kell fizetnem az
ítélet értelmében, mivel a perben én győztem, viszont ha elmarasztalnak,
megállapodásunk értelmében semmivel sem tartozom neked, mert nem
győztem.
Akkor a bírák, arra a véleményre jutva, hogy a két fél részéről
kifejtett érvek megfoghatatlanok és kibogozhatatlanok, s hogy ne hozzanak
olyan ítéletet, amely - akármelyik fél javára dönt is - önmagánál fogva újra
vitássá válik, nem hoztak ítéletet, és a tárgyalást beláthatatlan időre
elhalasztották. Így fordította az ifjú tanítvány az ékesszólás nagy hírű
mestere ellen annak érvelését, s így tette hatástalanná a ravaszul felállított
csapdát.

A TUDÓS APIÓN PLEISZTONIKÉSZ FELJEGYZÉSE ARRÓL,

HOGY RÓMÁBAN SZEMTANÚJA VOLT, MIKÉNT ISMERTE
FEL EGYMAST KÉT RÉGI ISMERŐS, EGY EMBER ÉS EGY
OROSZLÁN

Apión, akit Pleisztonikésznek neveztek, a tudományok sok ágában

volt otthonos, de különösen a görög történelemben való rendkívüli és
sokoldalú jártasságával tűnt ki. Könyveiben, melyek igen vonzó
olvasmányok, szinte minden Egyiptomban látható vagy hallható csodálatos
dolgot leír. Néha azonban - talán abból a hibáztatható szándékból, hogy
kérkedjék - olyan eseményeket is leír, amelyeket állítása szerint hallott
vagy olvasott, és ilyenkor túl bőbeszédűvé válik, mert, hogy ismereteit
fitogtassa, túlságosan dicsekszik. Egyiptomi érdekességek című műve
ötödik könyvében feljegyzett azonban egy történetet, amelyet - állítása
szerint - nem hallott vagy olvasott, hanem Rómában a saját szemével látott.
"Egyszer - meséli - a Circus Maximusban minden eddigit felülmúló
állatviadalt rendeztek a népnek. Minthogy éppen Rómában tartózkodtam,
magam is nézője lehettem. Sok kegyetlen vadállatot sorakoztattak fel,
rendkívüli, hatalmas fenevadakat, s az egyik vérszomjasabb, nagyobb volt,
mint a másik. De legjobban az oroszlánok nagyságát bámulták, ezek közt
is különösen egyét. Erős és hatalmas testével, rettenetes, mennydörgő
ordításával, izmaival, nyakán hullámzó sörényével mindnyájunk tekintetét
és figyelmét lekötötte. Aztán többek között bevezették egy volt consul
szolgáját is, akit arra ítéltek, hogy küzdjön meg a vadállatokkal. A szolga
neve Androclus volt. Mikor az oroszlán messziről észrevette, mintegy
elbámulva megállt, azután lassan és szelíden közeledett hozzá, mintha
egyre ismerősebbnek találná. A hízelgő kutyák szokása szerint farkát
szelíden és kedveskedve csóválni kezdte, odadörgölőzött Androclus
testéhez, s a félelemtől már félholt ember lábát és kezét békésen
nyalogatta. Androclus eközben látva, hogy az iszonyú vadállat így
körülhízelgi, visszanyerte elvesztett bátorságát, s szemét lassan az
oroszlánra fordította, hogy jobban szemügyre vehesse. S akkor, csak láttad
volna, hogy örült, s hogyan köszöntötte egymást - kölcsönösen egymásra
ismerve - az ember és az oroszlán."
Elmondja továbbá, hogy a csodálatos eset láttán a nép eget verő
zajongásban tört ki, Caesar magához hívatta Androclust, és megkérdezte
tőle, miért egyedül őt kímélte meg a vérszomjas oroszlán. Ekkor Androclus
rendkívüli és bámulatos történetet mesélt el:
- Mikor a gazdám, mint proconsul, Afrika provinciát kormányozta,
én, minthogy mindennap igazságtalanul megvesszőztetett, kénytelen
voltam megszökni, és valami zugban kerestem biztos menedéket uram,
ama föld kormányzója elől. Elhagyatott mezőkre és sivatagokba
menekültem, s elhatároztam, ha nem találok táplálékot, valamilyen módon
végzek magammal. Délben, mikor a nap hevesen perzselt, egy félreeső,
hűvös barlangra találtam: bementem, és elrejtőztem. Nemsokára
megérkezett ez az oroszlán, egyik lábára vérezve és sántikálva nyöszörgött,
morgott, panaszkodva fájdalmas és kínos sebe miatt.
Elmondta még, hogy amikor az oroszlán megjelent, ő első pillanatban
megrémült, és lelkét átjárta a borzalom.
- De miután az oroszlán bejött a barlangba - folytatta -, amely
nyilvánvalóan a tanyája volt, s messziről meglátott, amint lapulok, szelíden
és kezesen közelebb jött, s úgy látszott, hogy felemelt lábát odamutatja és
felém nyújtja, mintha segítséget kérne. Erre kihúztam a talpába fúródott
nagy tüskét, kinyomtam a seb mélyén összegyűlt gennyet, s most már
minden nagyobb félelem nélkül megtisztítottam a sebet, s letöröltem róla a
vért. Az oroszlán, gyógyító segítségemtől megkönnyebbülve, lábát a
kezem között hagyta, lefeküdt, és elaludt. E naptól fogva három teljes évig
éltünk, én és az oroszlán, közös barlangban, ugyanazon az élelmen. Mert a
zsákmányul ejtett vadakból a legjobb falatokat odahozta nekem, s ezeket -
minthogy tüzet nem tudtam rakni - az izzó napon megszárítottam, és úgy
fogyasztottam el. De megcsömörlöttem a vadállatoknak való életmódtól,
ezért, mikor az oroszlán egyszer vadászni ment, elhagytam a barlangot, s
miután elértem vagy háromnapi járóföldre, katonák láttak meg, elfogtak, s
Afrikából Rómába küldtek a gazdámhoz. Ő azonnal halálra ítéltetett, s
elrendelte, hogy vessenek a fenevadak elé. S most látom csak - fejezte be -,
hogy elválásunk után az oroszlánt is elfogták, s most megmutatja, milyen
hálás akkori jóságomért és segítségemért.
Apión szerint ezeket mesélte el Androclus, s mindazt, amit
elmondott, táblára írták, és körülhordozva megmutatták a népnek, s erre -
minthogy mindenki ezt óhajtotta - Androclust felmentették, szabadon
engedték, s a nép kívánságára az oroszlánt is neki ajándékozták.
- Ezután - mondja - gyakran láttuk Androclust, amint az oroszlánt
vékony pórázon vezetve járja a várost, az árusok bódéit; neki pénzt
ajándékoztak, az oroszlánra virágot szórtak, s minden szembejövő így
szólt: "Lám, ez az oroszlán ennek az embernek a barátja, s ez az ember az
oroszlán orvosa."

AZ ÉVKÖNYVEKBŐL VETT NÉHÁNY CSODALATOS

TÖRTÉNET AZ IDŐSEBB P. AFRICANUSRÓL

Amit a görög történelemben Olümpiaszról, Philipposz király

feleségéről, Nagy Sándor anyjáról feljegyeztek, ugyanazt megírták annak a
P. Scipiónak anyjáról is, aki először nyerte el az Africanus melléknevet.
Mert C. Oppius, Iulius Hyginus és mások, akik Africanus életéről és
tetteiről írtak, azt mondják, hogy anyját sokáig meddőnek tartották, s már
férje, P. Scipio is feladta a reményt, hogy gyermekei lesznek. Később,
mikor egyszer az asszony, férje távollétében, hálószobájában aludt
fekhelyén, hirtelen hatalmas kígyót pillantottak meg mellette, amely a
rémült kiáltozásra tovasiklott, s nem is tudták megtalálni. P. Scipio a jósok
elé terjesztette az esetet, akik az áldozat bemutatása után biztosították,
hogy gyermekei fognak születni. S nem sok nappal azután, hogy a kígyót
az ágyban megpillantották, az asszony észrevette magán a terhesség első
jeleit és tüneteit, majd a tizedik hónapban megszülte azt a P. Africanust,
aki Hannibált és a karthágóiakat a második pun háborúban Afrika földjén
legyőzte. De abban, hogy isteni erényű embernek tartották, sokkal nagyobb
része volt cselekedeteinek, mint ennek a csodajelnek.
Szívesen mondom el azt is, amit szintén a fentebb említett írók
jegyeztek fel róla, hogy ez a Scipio Africanus az éjszaka vége felé, mielőtt
hajnalodott, gyakran megjelent a Capitoliumon, felnyittatta Iuppiter
szentélyét, s ott huzamos ideig egyedül elidőzött, mintha Iuppiterrel az
állam üdvéről tanácskoznék, s a templom őreit sokszor bámulat fogta el,
hogy a minden idegent dühösen megugató és megtámadó kutyák őt, mikor
ebben az időben egyedül a Capitoliumra jött, nem ugatták és nem rohanták
meg.
Úgy látszik, Scipiónak többnyire bámulatot keltő szavai és tettei
csak alátámasztották és megerősítették a tömegben róla elterjedt
véleményt. Elmondok egyet. Ostromzár alatt tartott Hispániában egy
kiváló fekvésű, erős falakkal megerődített, hatalmas sereggel védett várost,
amely bővében volt az élelemnek is, így semmi remény nem volt
elfoglalására. Egyik nap a táborában ülve bíráskodott, s távolról éppen
odalátott a városra. Ekkor az egyik eléje idézett katona feltette a szokásos
kérdést, hogy parancsa szerint hol és mikor jelenjék meg az ítélet
meghallgatása végett. Scipio, az ostromlott város fellegvárára mutatott, és
ezt mondta:
- Holnapután ott, azon a helyen jelenjetek meg!
S így is történt. Az ítélethozatalra kitűzött harmadik napon bevette
a várost, s a város fellegvárában hirdette ki az ítéletet.

MIT KIFOGASOLT TIRO TULLIUS, CICERO SZABADOSA,

M. CATÓNAK A RHODOSZIAK ÉRDEKÉBEN ELMONDOTT
SZENÁTUSI BESZÉDÉBEN; S MIT VÁLASZOLUNK ERRE A
KIFOGÁSRA?

A rhodosziak a sziget kedvező fekvése, nagyszerű épületei,

hajózásban való jártasságuk és a tengeren aratott győzelmeik miatt nagy
hírnévnek örvendtek. Ezt az államot, noha a római nép barátja és
szövetségese volt, barátság fűzte Perszész makedón királyhoz, Philipposz
fiához, a római nép ellenségéhez. Ezért a rhodosziak a gyakorta Rómába
küldött követségek útján erőfeszítéseket tettek, hogy véget vessenek a két
fél között dúló háborúnak. Minthogy azonban a békére irányuló törekvésük
meghiúsult, a rhodoszi népgyűléseken többen azt a javaslatot terjesztették a
nép elé, hogy - ha a békekötés lehetetlen - a rhodosziak álljanak a király
mellé a rómaiakkal szemben. Ám ez a javaslat nem ment határozatba. De
mikor Perszész vereséget szenvedett, és fogságba jutott, a rhodosziak,
megrémülve a népgyűléseken többször megtárgyalt s elhangzott nézetek
miatt, követeket küldtek Rómába, hogy elnézést kérjenek egyes
polgártársaik meggondolatlanságáért, s állítsák helyre a hűségükben és
józan megfontolásukban megrendült bizalmat. A követek Rómába
érkeztek, a szenátus elé járulva elmondhatták ügyük védelmére szolgáló
könyörgő szavaikat, majd eltávoztak; ezután megkezdődött a tanácskozás.
A szenátorok egy része panasszal élt a rhodosziak ellen, mivel ellenséges
érzülettel viseltettek a rómaiakkal szemben, s ezért jogos, hogy háborút
indítsanak ellenük. Ekkor hirtelen szólásra emelkedett M. Cato, hevesen a
rhodosziak védelmére kelt, és oltalmába vette őket, mondván, hogy a mi
legjobb és leghűségesebb szövetségeseink, s hogy a mi előkelőink közül
igen sokan elkeseredetten törekednek arra, hogy Rhodosz kincseit
elrabolják és megkaparintsák; szóval megtartotta híres beszédét, amely A
rhodosziak védelmében címen külön is olvasható az Őstörténet ötödik
könyvében.
Tiro Tullius, Cicero szabadosa, ez a kétségtelenül kiművelt
szellemű férfiú, nem volt járatlan a történelemben és a régi irodalomban
sem; Cicero fiatal korától kezdve szabad emberként neveltette, irodalmi
munkálkodásában segítőül és szinte munkatársként használta. De Tiro
ebben az esetben többet engedett meg magának, mint ami eltűrhető és
megbocsátható. Mert nagy önbizalommal és eléggé hevenyészve levelet írt
Q. Axiushoz, ura meghitt barátjához, és A rhodosziak védelmében
elmondott, fentebb említett beszédet éles elméjű és alapos bírálatban vélte
részesíteni. Talán szabad lesz most ebből a levélből egyik-másik
elmarasztaló megjegyzést idéznem, abban a meggyőződésben, hogy sokkal
több joggal marasztalhatjuk el mi őt, mint ő Catót.
Először is azt rója fel, hogy Cato kontár módon megválasztott -
vagy ahogy ő mondja -, csiszolatlan bevezető szavaiban nagyon is
fölényes, nagyon is éles és megrovó hangot üt meg, mikor félelmének ad
kifejezést, hogy az atyák :megzavarodtak a siker felett érzett örömükben és
elragadtatásukban, s nincsenek eléggé szellemi képességeik birtokában
ahhoz, hogy a helyzetet helyesen felismerjék, és megfelelő döntést
hozzanak.
"Hiszen - mondja Tiro - az ügyfelüket védő ügyvédeknek arra kell
törekedniük bevezető szavaikban, hogy elnyerjék a bírák jóindulatát és
rokonszenvét, s az együttérzést, mely az ügy alakulásától függően még
egyik fél iránt sem támadt fel a bírákban, s még ingadozó és merev,
tisztességes és szerény érvekkel a maguk számára nyerjék meg, s ne fojtsák
el eleve sértésekkel és fennhéjázó fenyegetésekkel."
Azután közli Cato beszédének bevezető részét, amely így hangzik
"Tudom, fogy a legtöbb ember, ha körülményei kedvezően,
szerencsésen, sikeresen alakulnak, fennhéjázó lesz, gőgje és szilajsága
növekszik és gyarapodik. Ezért most nagy gonddal tölt el, hogy miután ez
az ügy számunkra olyan kedvezően végződött, mostani határozatunk ne
fordítsa visszájára szerencsés helyzetünket, s a nagy öröm ne változzék
túlzott önhittséggé. A szerencsétlen helyzet ugyanis megfékez, és megtanít
arra, mit kell tennünk, a szerencsés fordulat felett érzett öröm azonban
rendszerint eltérít a helyes helyzetfelismerés és döntés útjáról. Ezért még
nagyobb nyomatékkal mondom és tanácsolom: halasszuk el
tanácskozásunkat néhány nappal, míg a nagy örömujjongásból ismét
visszatalálunk önuralmunkhoz."
"Cato erre következő szavai - mondja Tiro - inkább beismerésnek,
mint védekezésnek minősíthetők, nem verik vissza, nem semmisítik meg a
vádat, hanem azt fejezik ki, hogy a rhodosziak csak általában értettek egyet
ezzel a gondolattal, ami pedig nem elég ahhoz, hogy a vádat érvénytelenné
tegyék. Ezenfelül - mondja - a rhodosziakról, akiket azzal vádoltak, hogy a
római néppel szemben inkább a király felé hajoltak, s inkább néki
kedveztek, olyan véleményt hangoztat Cato, hogy saját érdekük késztette
őket részrehajlásra és kedvezésre, nehogy a rómaiakat, ha Perszészt
legyőzik, még határtalanabb gőg és szilajság szállja meg."
S itt is, mint fentebb, idézi Cato saját szavait:
"Véleményem szerint a rhodosziak nem óhajtották, hogy olyan
arányú győzelmet arassunk, amilyet arattunk, sem azt, hogy Perszész
királyt leverjük. De ezt nemcsak a rhodosziak, hanem, úgy gondolom, több
más nép és törzs sem akarta, s valószínű, hogy egy részük nem azért nem
óhajtotta a mi győzelmünket, hogy lássa a minket ért gyalázatot, hanem
azért, mert attól tartottak, hogy ha már senkitől nem lesz félnivalónk, akkor
teljesen kényünk-kedvünk szerint cselekedhetünk. Meggyőződésem, hogy
saját szabadságuk féltése sugallta ezt az állásfoglalásukat, hogy ne egyedül
a mi uralmunk alatt, szolgaként éljenek. Ennek ellenére a rhodosziak
hivatalosan soha nem nyújtottak segítséget Perszésznek. S gondoljátok
csak meg, mennyivel számítóbban intézzük mi egymás közt saját
magánügyeinket. Hiszen bármelyikünk, ha úgy látja, hogy valami az ő
érdeke ellen történik, minden erővel ellene szegül, nehogy kár érje; a
rhodosziak azonban hasonló helyzetben megadó türelmet tanúsítottak."
Ám ami Tirónak a beszéd bevezető része ellen felhozott kifogását
illeti, mégiscsak tudnia kellett volna, hogy Cato valóban a rhodosziak
védelmére kelt, de mint szenátor, mint volt consul és censor - mint olyan
személy, aki arra ad tanácsot, ami szerinte az állam érdekét legjobban
szolgálja -, nem pedig mint a vádlottat védő ügyvéd. Mert másféle
bevezetőt kell mondania annak, aki a törvényszék előtt vádlottat védelmez,
és mindenütt szánalom és együttérzés után fürkészik, s mást az olyan nagy
tekintélyű férfiúnak, akit - mikor a szenátus az állam érdekéről tanácskozik
- felháborít egyesek teljesen igazságtalan véleménye, s a köz érdekében és
a szövetségesek védelmében súlyos és nemes veretű szavakkal fejezi ki az
őt egyszerre elfogó felháborodást és fájdalmat. Hiszen helyesen és
célszerűen tanítják a rhétoriskolákban, hogy ha a bírák számukra idegen
sorsokba s őket egyáltalán nem érintő ügybe óhajtanak betekinteni, amely
tőlük csak bírói hivatásuk teljesítését kívánja meg, de számukra sem
előnyt, sem veszélyt nem jelent, kérlelő és enyhe szavakkal kell megnyerni
elnézésüket és jóindulatukat, hogy az eléjük állított vádlott érdekeit
jóakaratúan mérlegeljék. De ha mindnyájunk közös tekintélyéről,
becsületéről és érdekéről van szó, s ilyen ügyben kell javaslatot tennünk,
hogy mi történjék, vagy ha már történt valami, mit kell késleltetni, akkor a
szónok, aki így kezdi, arra törekedvén, hogy megnyerje hallgatói
jóindulatát és jóakaratát, felesleges fecsegéssel lopja a drága időt. Mert
hiszen a szóban forgó ügyek, az államot fenyegető közös veszélyek szinte
maguk sugallják a hallgatóságnak, hogy mit kell határoznia, s inkább a
hallgatók igénylik maguknak a javaslatát előterjesztő szónok jóindulatát.
De Tiro szerint Cato elismerte, hogy a rhodosziak nem óhajtottak olyan
nagy római győzelmet, amilyent arattunk, sem azt, hogy Perszészt a római
nép leverje, s hogy nemcsak a rhodosziak, hanem sok egyéb nép sem
akarta, de szavaival sem visszaverni, sem gyengíteni nem tudta a vádat, s
Tiro már ebben az első kifogásában tisztességtelenül valótlant állít. Idézi
Cato szavait, de elferdítve, más szavakat becsempészve. Cato ugyanis nem
állította határozottan, hogy a rhodosziak nem akarták a rómaiak győzelmét,
hanem azt mondta, hogy az ő véleménye szerint nem akarták, s így ez az
állítás kétségtelenül saját véleménye kifejezésének, nem pedig a
rhodosziak vétkét igazoló bizonyítéknak tekinthető. Ezért - legalábbis az
én véleményem szerint - nemcsak hogy nem hibáztatható, inkább teljes
joggal dicsérnünk és csodálnunk kell, mert a látszat szerint a rhodosziakat
támadva, nyíltan és lelkiismeretesen fejezte ki, amit érzett, s miután így
bizalmat keltett igazságszeretete iránt, elhárította felőlük azt a vádat,
amelyet látszólag ellenük hozott fel, s az ügynek olyan fordulatot adott,
hogy a rhodosziak éppen azért szolgálnak rá a legteljesebb mértékben a
rómaiak pártfogására és szeretetére, mert noha hasznuk is lett volna belőle,
és óhajtották is, hogy a király kerekedjék felül, mégsem nyújtottak neki
semmiféle segítséget.
Tiro ezután a beszédből a következő szavakat idézi:
"S most egyszerre elfelejtsük lépten-nyomon tanúsított nagy
szolgálataikat, s hátat fordítsunk ilyen nagy barátságnak? Megelőzzük
őket, és azt, amit ők, állításunk szerint, csak meg akartak tenni, mi valóban
meg is tegyük?"
"Ez a következtetés - mondja Tiro - mit sem ér, és nem elfogadható.
Hiszen így lehet rá válaszolni: »Természetesen megelőzzük őket, mert ha
nem, ők nyomnak majd el minket, s beleesünk csapdájukba, amelytől
előzőleg nem óvakodtunk.« S szerinte helyesen hibáztatja Lucilius a költő
Euripidészt, aki - mikor Polüphontész király kijelenti, hogy azért ölette
meg öccsét, mert az életére akart törni - Meropé, a megölt fivér felesége
szájába a következő cáfoló szavakat adja:

Ha férjemnek halálod, mondod, terve volt,

mért nem maradt terv bosszud addig néked is?

Hiszen - mondja Tiro - az ilyen felelet merő együgyűség: olyan

szándékkal és céllal készülni valamilyen tettre, hogy szándékunkat soha
nem fogjuk végrehajtani."
Csakhogy Tiro nem veszi figyelembe, hogy nem ugyanaz az ok
késztet minden esetben óvatosságra, s az ember életében előforduló
kötelezettségek, cselekedetek, feladatok - akár siettetni, akár késleltetni
kell őket, akár bosszúra, akár óvatosságra késztetnek - nem hasonlíthatók a
gladiátori viadalhoz. Mert a viadalra felkészült gladiátornak csak azt a
választást engedi meg a sors, hogy vagy ő öli meg ellenfelét, ha ő a
gyorsabb, vagy az őt, ha ő meghátrál. De az emberi élet nincs ilyen
igazságtalan és könyörtelen törvényekhez kötve, nem kell valamilyen
jogtalanságot hamarabb elkövetnie mivel ha nem követi el, őneki kell
elszenvednie. Hiszen ez annyira távol áll a római nép szelíd természetétől,
amely gyakran még az ellene elkövetett jogtalanságokért sem áll bosszút.
Azután azt állítja, hogy Cato ebben a beszédében nem túl
tisztességes, túlságosan is vakmerő érveket hoz fel, amelyek olyan
agyafúrtak és csalárdak, mintha nem is valami magafajta kiváló férfiú
beszélne, hanem egy görög szofista fitogtatná találékonyságát. Mert - így
érvel - Cato szemrehányást tesz ugyan a rhodosziaknak, hogy hadat
akartak indítani a római nép ellen, mégis azt mondja, hogy nem szolgáltak
rá a büntetésre, mivel a háborút, bár nagyon akarták, mégsem indították
meg. Továbbá azt mondja, hogy Cato olyan okoskodással él, amelyet a
dialektikusok επαγωγη-nak neveznek, és ezt a szerfelett ravasz szofisztikus
érvelési módot nem annyira az igazság kiderítésére, mint inkább
elhomályosítására találták fel. Megtévesztő példákból kiindulva azt akarja
ugyanis levezetni és bebizonyítani, hogy senkit sem lehet jogosan
megbüntetni, ha csupán tervezte a rosszat, csak akkor, ha végre is hajtotta,
amit tervezett. Cato beszédének idevágó szavai a következők:
"Még aki a legnagyobb hévvel beszél is a rhodosziak ellen, az is
csak annyit mond: »Ellenségeinkké akartak válni.« De ki van közöttetek
olyan, aki - ha róla volna szó - méltányosnak tartaná, hogy azért
szenvedjen büntetést, mert valamilyen véteknek a szándékával gyanúsítják.
Azt hiszem, hogy senki sem ilyen; én, a magam részéről, semmiképpen
sem."
Majd kissé később így folytatja:
"Nos hát? Elvégre van olyan szigorú törvényünk, amely ezt
mondja: »Ha valaki ezt vagy amazt meg akarja tenni, legyen a büntetése
vagyonának ezer sestertiusszal kevesebb fele, vagy ha valaki ötszáz
holdnál több föld birtoklására törekszik, legyen a büntetése ugyanennyi, ha
pedig barmainak számát akarja a megengedettnél többre növelni, ennyi és
ennyi pénzbüntetést fizessen.« Mi pedig mindezekből sokkal többet
akarunk, és mégis büntetlenek maradunk."
Majd ezt mondja:
"De ha nem tartjuk méltányosnak, hogy valakinek kitüntetést
adjunk a jó tett szándékáért, akkor a rhodosziak miért bűnhődjenek meg
azért a rosszért, amit nem tettek meg, pusztán, mert állítólag szándékukban
volt megtenni?"
Tiro Tullius szerint M. Cato ezekkel az érvekkel azt igyekezett
bebizonyítani, hogy a rhodosziakat nem lehet büntetéssel sújtani, mert a
római nép ellenségévé akartak ugyan válni, de egyáltalán nem lettek azzá.
Azon pedig nem lehet átsiklani - mondja Tiro -, hogy nem egyenlő és nem
egymáshoz mérhető két dolog ötszáz holdnál nagyobb birtokra vágyni
(amit Stolo javaslatára a népgyűlés megtiltott), és igazságtalan, aljas
háborút tervezni a római nép ellen, s azt sem lehet tagadni, hogy más az
indítéka a jutalmazásnak és más a büntetésnek.
"Mert - mondja - a megígért jótettek megvalósítását meg kell várni,
s nem kell jutalmat adni, amíg meg nem történtek, a fenyegető veszélyeket
azonban sokkal jobb megelőzni, mint bevárni. Hiszen igen nagy
együgyűség volna részünkről, ha nem szállnánk szembe a tervezett
gazságokkal, hanem tétlenkednénk és várnánk, s csak akkor élnénk
büntetéssel, ha már a vétket végrehajtották, s amikor a megtörténteket nem
lehet meg nem történtté tenni."
Tiro ezeket hozza fel Cato ellen nem minden lendület nélkül s nem
egészen alaptalanul. Csakhogy Cato ezt a következtetést nem elszigetelten,
önmagában, s nem megalapozatlanul alkalmazza, hanem igen
sokféleképpen alátámasztja, sok egyéb érvvel veszi körül, s mivel
tanácsaiban nemcsak a rhodosziak, hanem az állam érdekeit is szem előtt
tartotta, meg volt győződve: sem szavait, sem tetteit nem érheti kifogás
azért, mert beszédében minden lehetőséget felhasznált, hogy megpróbálja
szövetségeseinket megtartani. S először is, ügyesen olyan bizonyító erejű
törvényeket szedett össze, amelyekben sem a természetjog, sem a népjog
alapján nincs tilalom, s amelyeket a törvényekben megszabott jog alapján
azért hoztak, hogy bizonyos visszaélést vagy veszedelmet elkerüljenek;
ilyen például a barmok számát és a földbirtok nagyságát korlátozó előírás.
Ezekben az esetekben ugyan, a törvények értelmében, nem szabad átlépni a
tilalmat, de maga a cselekvésre irányuló szándék nem megbecstelenítő és
nem büntetendő. Ezeket az eseteket hozza ő fel sorban egymás után, majd
olyat említ, amit önmagában sem megtenni, sem tervezni nem tisztességes
dolog. Majd, hogy az összehasonlítások között a különbség ne legyen
nagyon feltűnő, saját véleményét számos érvvel bástyázza körül, s nem
helyez túl nagy súlyt arra - mint az időtöltésből vitatkozó filozófusok
szokták -, hogy a tiltott dolgokra irányuló puszta szándékot szegényes és
üres szemrehányásokkal illesse, hanem minden erejével egyes-egyedül arra
törekszik, hogy a rhodosziak ügyét - mert az állam érdeke, hogy
barátságukat megtartsuk - méltányosan ítéljék meg, vagy legalábbis
tekintsék megbocsáthatónak. S előadja, hogy a rhodosziak nem indítottak,
nem is terveztek háborút, s közben kijelenti, hogy egyedül a tettet kell
megítélni és törvény elé vinni, de a végre nem hajtott puszta szándékkal
szemben sem a törvény, sem a büntetés nem alkalmazható; közben azért -
mintegy megengedve, hogy hibáztak - elnézést kér számukra, s arra tanít,
mennyire hasznos az emberi ügyekben a megbocsátás, s hogyha nem
bocsátanak meg, akkor az államban lázadástól való félelmet támasztanak, s
bebizonyítja, hogy ha viszont megbocsátanak, megőrzik a római nép
nagyságát.
S a büszkeség vádját is, amelyet akkor egyéb kifogások mellett a
szenátusban a rhodosziak ellen felhoztak, csodálatos, majdnemhogy isteni
válaszában szinte játszva vetette vissza és tette semmivé. Ezért közlöm
idevágó szavait, minthogy Tiro ezeket mellőzte:
"Azt mondják, hogy a rhodosziak büszkék; olyan szemrehányás,
amelyet a legkevésbé sem kívánnék sem magamnak, se gyermekeimnek.
De hadd legyenek büszkék! Mit tartozik ez ránk? Azért haragusztok, mert
valaki büszkébb, mint mi magunk?"
Valóban, nem is lehet ennél a pirongatásnál súlyosabb és erősebb
szemrehányással illetni azokat a végtelenül kevély embereket, akik a saját
büszkeségüket dédelgetik, a másokét elítélik.
Ezenkívül megfigyelhetjük, hogyan vonultatta fel Cato a beszéd
minden mondatában a szónoklás művészetének minden fegyverét és
eszközét, de nem úgy, ahogy a tréfás viadalokon, vagy a mulattatás
céljából rendezett harci játékoknál megfigyelhetjük. Mert nála az egész
tárgyalás - hogy úgy mondjam - nem szabályosan, pontosan,
beütemezetten halad, inkább kétes kimenetelű ütközet, amelyben a
hadsorok szétszóródnak, s a különböző pontokon váltakozó szerencsével
folyik a harc. Így alkalmazza Cato - mikor a rhodosziaknak hírhedt
büszkeségük miatt annyiak irigységét és gyűlöletét kell elszenvedniük -
felváltva a védekezés és a támadás minden eszközét: majd úgy ajánlja őket,
mint a legérdemesebbeket, majd úgy mentegeti, mintha ártatlanok
volnának, majd azok ellen kel ki erős szavakkal, akik vagyonukat és
gazdagságukat kívánják, majd úgy könyörög értük, mintha tévedésből
hibáztak volna, majd bebizonyítja, hogy államunknak szüksége van rájuk, s
hol az ősök kegyességére és engedékenységére, hol az állam érdekeire
hivatkozik hallgatói előtt. Lehet, hogy mindezt választékosabban és
hangzatosabban is el lehetett volna mondani, de erőteljesebben és
szenvedélyesebben bizonyára nem. Tehát helytelenül járt el Tullius Tiro,
mikor ennek a ragyogó, következetes, egymással összefüggő részekből
teljes egésszé kerekülő beszédnek csak kisebb, elszigetelten kiragadott
részeit idézte, s ezekre alapozta kifogásait, mintha méltatlan lett volna
Catóhoz, hogy a végre nem hajtott vétek puszta szándékát nem tartotta
büntetendő cselekménynek.
Tiro Tulliusnak válaszul szánt szavaimról megfelelőbb és
helyesebb véleményt alkothat bárki, ha kezébe veszi Cato egész beszédét, s
nem sajnálja a fáradságot, hogy Tirónak Axiushoz írt levelét előkeresse és
elolvassa. Mert úgy hitelesebb és megbízhatóbb alapon tudja majd
állításaimat elvetni vagy helyeselni.

EGY EMLÍTÉSRE MÉLTÓ TÖRTÉNET PÓLOSZ SZÍNÉSZRŐL

Élt Görögországban egy nagy hírű színész, aki taglejtésének bájával

és kiejtésének tisztaságával felülmúlta társait; a hagyomány szerint
Pólosznak hívták, s a kiváló költők tragédiáiban nyújtott elmélyült,
komolyan kidolgozott alakítást. Ez a Pólosz elvesztette egyetlen, nagyon
szeretett fiát. Amikor úgy érezte, hogy már elég volt a gyászból, ismét
gyakorolni kezdte művészetét. Ebben az időben Athénban Szophoklész
Élektráját kellett játszania, s be kellett hoznia egy urnát, amelyben mintha
Oresztész csontjai volnának. A darab cselekménye szerint Élektra, behozva
a csontokat, amelyeket fivére maradványainak hisz, zokogva és panaszos
szavakkal gyászolja, akiről azt hiszi, hogy meghalt. Pólosz tehát, felöltve
Élektra gyászruháját, fia hamvvedrét hozta el a sírból, úgy ölelte magához,
mintha az Oresztészé lenne, betöltötte az egész színházat panaszával,
amely nem tettetett és megjátszott érzelem volt, hanem saját gyászának
valódi, szíve mélyéből kitörő kifejezése. Így, mikor látszólag szerepét
játszotta, a saját fájdalmát fejezte ki.

HIHETETLEN TÖRTÉNET A SZERELMES DELFINRŐL

S IMÁDATA TÁRGYÁRÓL, EGY FIÚRÓL

Nemcsak a régi leírások, hanem újabb források is elmondják, hogy

a delfinek buják és szerelmes természetűek. Mint Apión feljegyezte,
Augustus Caesar uralkodása alatt a Puteoli-tengerben, vagy, mint
Theophrasztosz írja, néhány századdal ezelőtt Naupaktosznál láttak
szenvedélyes szerelemre gyulladt delfineket. De nem csupán a saját
fajtájukbeliekhez vonzódtak, hanem, csodálatosképpen, emberi módon
szerettek olyan csinos fiúkat is, akiket a csónakokban vagy a part szélén
megpillantottak.
Szó szerint idézem a tudós Apión Egyiptomi érdekességek című
művének ötödik könyvéből azt a részt, amelyben elmondja, hogyan
szeretett meg egy delfin egy gyereket, s hogy a fiú minden félelem nélkül
hozzászokott, eljátszott, hordoztatta magát vele, s lovagolt rajta. Apión azt
állítja, hogy mindezt ő maga s vele együtt sokan mások saját szemükkel
látták.
 "Magam láttam Dikaiarkhiánál - mondja -, hogy egy delfin
szenvedélyes érzéssel ragaszkodott egy Hüakinthosz nevű fiúhoz. A fiú
hívására azonnal megjelent, behúzta uszonyait, vigyázva, hogy imádottja
bőrén karcolás ne essék, s a fiút, aki rajta, mint lovon ült, körbevitte
mintegy kétszáz stadiumnyi távolságban. Özönlött is oda Róma s egész
Itália, hogy lássák a halat, amelyet gyeplőre fogott a szerelem."
Ehhez az író még egy nem kevésbé csodálatos kiegészítést fűz:
"Később a gyermek, akit a delfin úgy szeretett, megbetegedett és meghalt.
A szerelmes delfin ezután is odaúszott a jól ismert parthoz, és mivel sehol
sem találta a fiút, aki a sekély vízben szokott rá várakozni, utána való
vágyában egyre csak emésztette magát, és végül elpusztult. Ott találták
meg a parton azok, akik az egész dolgot jól ismerték, s oda temették el az
általa úgy szeretett fiú sírjába."

M. VARRO "AZ ÉTELEKRŐL" ÍROTT SZATÍRÁJÁNAK

KIVONATA, AMELY A KÜLFÖLDI ÉTELEKRŐL SZÓL,
EZENKÍVÜL EURIPIDÉSZ NÉHÁNY SORA,
MELYEKBEN KIKEL AZ ÍNYENCEK FÉKTELEN
TORKOSSÁGA ELLEN

M.Varro Az ételekről című szatírájában igen szellemes és tréfás

versekben ad áttekintést a lakomákon felszolgált, keresett nyalánkságokról.
Ugyanis a legtöbb ínyencfalatot, amelyet ezek a dőzsölők szárazon és
vízen felkutatnak, hatlábasokban verseli meg.
Akinek van rá ideje, megkeresheti a verseket az említett könyvben.
Én azonban emlékezetből felsorolom azoknak az ételeknek neveit és
fajtáit, s az ínyencfalatok legismertebb előfordulási helyét, amelyeket a
mértéket nem ismerő falánkság felkutatott, s amelyeket Varro pirongató
szavak kíséretében vesz sorra. Ezek körülbelül a következők: szamoszi
páva, phrügiai császármadár, médiai darvak, ambrákiai gödölye,
khalkedóni tonhal, tartésziai muréna, pessinuntiumi lazac, tarentumi
osztriga, leszboszi fésűkagyló, rhodoszi kecsege, kilikiai papagájhal,
thaszoszi mandula, egyiptomi datolya, ibériai makk.
Még megvetésre méltóbbnak kell tartanunk ezt az ínyencségekért
minden idegen országot felkutató mohó vágyat, ezt a nyalánkságok utáni
állandó hajszát, ha felidézzük Euripidész sorait, amelyeket Khrüszipposz
filozófus is gyakran idézett, s amelyek azt fejezik ki, hogy az efféle
ételeket nem a létfenntartás érdekében találták ki, hanem érzékeink
felingerlésére, s a könnyen megszerezhető eledeleket megvető, mindig
újabb ingerre sóvárgó élvezetvágy kielégítésére. Azt hiszem, nem árt, ha
idézem itt Euripidész sorait:

Halandóknak mi kell e két dolgon kívül:

Demeter magva s rá egy jó pohárnyi víz?
Azért vannak, hogy táplálékunk meglegyen,
Tőlük csömört sosem kapunk. Más étkeket
Csak élvezetvágyunktól űzve hajszolunk.

HOGYAN TISZTELTÉK ÉS ÓVTÁK A RÓMAIAK

AZ ESKÜ SZENTSÉGÉT; EGYSZERSMIND A TÍZ
FOGOLYRÓL, AKIKET HANNIBÁL ÚGY KÜLDÖTT
RÓMÁBA, HOGY ELŐBB MEGESKETTE ŐKET

Az esküt a rómaiak szentnek és sérthetetlennek tartották, amit sok

szokás és törvény igazol, s nem csekély bizonyíték rá az az eset, amelyet
most elmondok.
A cannaei csata után Hannibál karthágói fővezér tíz római
hadifoglyot a városba küldött azzal az ajánlattal és megbízással, hogy - ha
a római nép is úgy látja jónak - cseréljék ki a foglyokat, s amelyik fél
többet ad át, kapjon a fölös számúakért fejenként másfél font ezüstöt.
Elindulásuk előtt azonban megeskette őket, hogy - ha a rómaiak nem
lesznek hajlandók a fogolycserére - visszatérnek a pun táborba.
Megérkezett Rómába a tíz fogoly, beszámoltak a szenátusban a pun
fővezér megbízásáról, de a szenátus nem volt hajlandó a cserére. A szülők,
rokonok, sógorok, átölelve a foglyokat, bizonygatták, hogy miután
visszatérési jog alapján érkeztek hazájukba, teljes egészében, csorbítatlanul
helyreállt előbbi jogi helyzetük, s könyörögtek nekik, mondjanak le
szándékukról, ne menjenek vissza az ellenséghez. Ekkor a tíz közül nyolc
azt felelte, hogy hazaérkezésükkel nem állt vissza előbbi jogi helyzetük,
hiszen eskü kötelezi őket, ezért, esküjükhöz híven, azonnal visszautaztak
Hannibálhoz. Kettő Rómában maradt, mondván, hogy az eskü őket már
nem köti, és nem érvényes rájuk, mivel az ellenség táborából elindulva
kitalált ürüggyel, mintha valami véletlen jött volna közbe, még egyszer
visszamentek, így eleget tettek esküjüknek, s másodszor már az eskü
kötelezettsége nélkül távoztak. Körmönfont ravaszságukat a közvélemény
olyan becstelennek ítélte, hogy általános megvetés és gyalázat tárgyává
lettek, a censorok később mindenféle büntetéssel bélyegezték és alázták
meg őket, mert nem tartották meg, aminek a megtartására esküt tettek.
 Cornelius Nepos Példázatok című műve ötödik könyvében azt is
feljegyezte: a szenátusban többen javasolták, hogy azt a kettőt, aki nem
akar visszatérni, őrizet alatt vigyék Hannibálhoz, de javaslatukat az
ellenkező véleményen levő többség leszavazta. Mindenesetre ezek ketten,
akik nem tértek vissza Hannibálhoz, annyira megvetetté és gyűlöletessé
váltak, hogy megutálva az életet, önkezükkel végeztek magukkal.

MILYEN FELELETET ADOTT KHRÜSZIPPOSZ AZOKNAK,

AKIK TAGADTÁK A GONDVISELÉS LÉTEZÉSÉT?

Mindazok, akik sem azt nem látják be, hogy a világ az isten és az
emberek kedvéért jött létre, sem azt, hogy az emberek dolgait a
gondviselés kormányozza, azt hiszik, igen nyomatékos bizonyítékot
hoznak fel, mikor azt hangoztatják: "Ha volna gondviselés, nem volna
semmiféle rossz". Mert szerintük semmi sincs kevésbé összhangban a
gondviseléssel, mint az, hogy az állítólag az emberek kedvéért teremtett
világon annyi a baj és nyomorúság. Khrüszipposz A gondviselésről szóló
műve negyedik könyvében szembeszáll ezzel az állítással, és a
következőket mondja:
"Nincs együgyűbb annál az állításnál, hogy a jó létezhetnék, ha
ugyanakkor nem léteznék a rossz. A jó ugyanis a rossz ellentéte, ezért
szükségképpen e két ellentétes dolog csak egymásra vonatkoztatva állhat
fenn, mintegy kölcsönös ellentétben, hogy úgy mondjuk, egymást
támogatva létezhet; mert az ellentétes fogalom nem képzelhető e1 egy
másik, vele ellentétes fogalom nélkül. Beszélhetnénk-e igazságról, ha nem
volna igazságtalanság? Mert mi más az igazságosság, mint az
igazságtalanság kiküszöbölése? S hogyan tudnók elképzelni a bátorságot,
ha nem hasonlíthatnók össze a gyávasággal? S hogyan képzelhetnők el az
önmérsékletet a mértéktelenség nélkül? S hasonlóképpen, lehetséges
volna-e a bölcsesség, ellentéte, az esztelenség nélkül? Így miért nem állnak
elő - kérdezi - a balgák azzal a kívánsággal, hogy csak igazság legyen, de
hazugság ne ? Éppen így van jó és rossz, boldogság és boldogtalanság,
fájdalom és gyönyör. Mert egyik a másikkal összefügg, mint Platón
mondja, a végek össze vannak erősítve, s ha az egyiket megragadod,
megragadod mindkettőt."
Ugyancsak Khrüszipposz tárgyalja és mérlegeli ebben a könyvében
azt a kérdést, amely szerinte megérdemli a vizsgálódást, vajon a
természetnek megfelelően keletkeznek-e az. emberi betegségek; azaz, hogy
a természet, az egész világ szerkezetét és az emberi fajtát létrehozó
gondviselés alkotta-e azokat a betegségeket, testi fogyatékosságokat és
gyötrelmeket, amelyekben az emberek szenvednek? Az a véleménye, hogy
a természet eredetileg nem akarta az embereket betegségekkel sújtani, mert
ez sehogy sem illenék az alkotó természethez, minden jónak teremtőjéhez.
"De - folytatja - miközben sok nagyszerű, kiváló dolgot alkotott,
más, hátrányos körülmények is létrejöttek, hozzátapadva azokhoz, amiket
teremtett."
De ezek, Khrüszipposz szerint, nem a természet művei, hanem
bizonyos szükségszerű következményből, mint ő mondja, χατα
παραχολονθησιν származnak.
"Például - folytatja -, mikor a természet megalkotta az emberi
testet, a magasabb szempont és a célszerűség is azt kívánta, hogy a fejet a
leggyengébb és legfinomabb csontokból illessze össze. De az a tény, hogy
ezt a fontos testrészt ilyen célszerűen alkotta meg, azzal a hátrányos külső
következménnyel járt, hogy a fej igen kevéssé védett, s kisebb ütések vagy
sérelmek hatására is könnyen betörik. S éppen az emberek egészségéről
való gondoskodásból következnek a betegségek és fogyatékosságok. S
istenemre! amíg az emberrel a természet gondoskodásából vele születik az
erény, az ellentétességgel járó összetartozás alapján, egyidejűleg bűnök is
keletkeznek."

HOGYAN BIZONYÍTOTTA BE KHRÜSZIPPOSZ

A VÉGZET EREJÉT ÉS ELKERÜLHETETLENSÉGÉT,
S HOGYAN ERŐSÍTETTE MEG, HOGY MINDEN
ELHATAROZASUNKBAN ÉS ÍTÉLETÜNKBEN
MÉGIS SZABAD AKARATUNK VAN?

Khrüszipposz, a sztoikus filozófiai iskola feje, a végzetet, amelyet a

görögök είμαρμενη-nek neveztek, ilyenformán határozta meg:
"A végzet az események örök és megváltoztathatatlan sorozata,
olyan láncolat, amely önmagát mozgatja, belekapcsolódva a
következmények végtelen sorába, amelyekből lett, s amelyekkel szoros
összefüggésben van."
Amennyire emlékezetemtől telik, ideírok valamit Khrüszipposz
saját szavaiból is, hogy ha valaki az én fordításomat nem tartja elég
világosnak, tanulmányozhassa az eredetit. A gondviselésről című műve
negyedik könyvében ezt mondja:
"A végzet az egyes dolgoknak a többi dologgal öröktől való
összefüggésében és változásában megnyilvánuló természetes rend,
minthogy ez a kapcsolat megváltoztathatatlan."12
Viszont más vélemények és tanítások képviselői hevesen kikeltek e
meghatározás ellen.
"Ha Khrüszipposz úgy véli - mondják -, hogy mindent a végzet
mozgat és irányít, s a végzet menetét és kanyargásait sem eltéríteni, sem
kikerülni nem lehet, akkor az emberek vétkei és bűnei miatt nem saját
magukra és szándékukra kell haragudnunk és ítéletet mondanunk, hanem
arra a végzetből fakadó, elkerülhetetlen szükségszerűségre, amely
mindennek úrnője és bírája, s amelynek parancsára szükségszerűen
történik, ami történik. Ezért jogtalanok a bűnösöket büntetéssel sújtó
törvények, ha az emberek nem saját elhatározásukból térnek a bűn útjára,
hanem a végzet taszítja oda őket."
Ezekre az érvekre Khrüszipposz igen terjedelmesen, finom és elmés
okfejtéssel válaszol; mindannak, amit erről ír, a gondolatmenete körülbelül
a következő:
"Igaz ugyan - mondja -, hogy minden valami szükségszerű elemi
törvényszerűségnek van alávetve, s függ a végzettől, mégis azt, hogy
szellemi tulajdonságaink milyen mértékben függnek a végzettől, azt
sajátosságuk és minőségük szabja meg. Mert ha tulajdonságainkat a
természet eleve üdvösnek és hasznosnak alkotta, akkor a végzet részéről
fenyegető minden külső, erőszakos hatást nagyobb ellenállás és erőlködés
nélkül ki tudunk kerülni. De ha ezek a vonások durvák, otrombák, nyersek,
s egyáltalán nem támaszkodnak a nemes tudományok segítségére, akkor ha
valamilyen végzetes csapásnak csak kicsiny vagy teljesen jelentéktelen
része éri is őket, fonák voltuk s valamilyen belső parancs következtében
szüntelenül a bűnökbe és tévelygésekbe rohannak. S hogy ez ilyen
törvényszerűen történik, azt a dolgoknak az a természetes és szükségszerű
összefüggése okozza, amit végzetnek hívunk. Van ugyanis egy önmagában
végzetszerű és következetes törvény, hogy a rosszra hajlamos emberek
nem lehetnek meg vétkek és tévelygések nélkül."
S ezt az állítást - szavamra mondom - nagyon is ide illő és nem
szellemtelen példával bizonyítja.
"Olyan ez - mondja -, mint amikor egy gömbölyű követ meredek,
lefelé futó lejtőre löksz: igaz, hogy te indítottad el a mélybe, de azután
magától gördül sebesen tovább, s most már nem azért, mert te mozgatod,
hanem azért, mert lényege és alakjának gördülékenysége teszi lehetővé.
Így a végzet rendje, törvénye és szükségszerűsége teremti meg az okok

12 A görög eredetit - nyomdatechnikai okokból - magyar fordításban közöljük.

fajait és kezdeteit, de elhatározásunkból és érzelmeinkből eredő
döntéseinket, cselekedeteinket s eljárásunkat kinek-kinek a saját akarata és
vele született lelki tulajdonságai kormányozzák."
Ezután ezt - az általam mondottakkal teljesen egybehangzó -
idézetet fűzi szavaihoz:

"Ezért mondják a püthagoreusok:

Látod az embereket, maga választotta baját mind,

mert mind maga okozta a saját romlását, saját vágyukból önmaguk

vétkeznek és rohannak vesztükbe, saját választásuk és elhatározásuk
alapján."
Ezért nem kell meghallgatni és elfogadni - mondja ő - a hitványak,
gyávák, ártók és eszeveszettek mentegetőzését, akik, ha hibát vagy vétket
bizonyítanak rájuk, a végzet elkerülhetetlenségéhez menekülnek, mint
valami szentély menedékhelyére, azt állítván, hogy legnagyobb gaztetteik
nem saját esztelenségüknek, hanem a végzetnek tulajdonítandók.
Ezt legelőször a legbölcsebb és legrégibb költő fejezte ki a
következő sorokban:

Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:

azt mondják, a csapások tőlünk jönnek, azonban
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl.13

M. Cicero A végzetről című művében megjegyzi, mennyire

homályos és bonyolult ez a kérdés, s kijelenti, hogy ebben még
Khrüszipposz filozófus sem tudott eligazodni. Ezt mondja:
"Khrüszipposz is szenvedélyes igyekezettel próbálta megoldani a
kérdést, hogyan lehetséges, hogy minden a végzet parancsára történik, de
részben tőlünk függ, s végül teljesen belebonyolódott."

MILYEN KÜLÖNÖS TÖRTÉNETET ÖRÖKÍTETT MEG

TUBERO A KARTHÁGÓIAK FOGSÁGÁBA ESETT
ATILIUS REGULUSRÓL; S MIT JEGYZETT FEL
TUDITANUS IS UGYANERRŐL A REGULUSRÓL?

13 Odüsszeia, I. 32-34. (Devecseri Gábor fordítása)

 Nemrégiben olvastam a Tuditanus könyvében található, eléggé is-
mert történetet Atilius Regulusról.
Regulus mint a karthágóiak foglya, a római szenátus előtt mondott
beszédében azt tanácsolta, ne menjenek bele a karthágóiakkal való
fogolycserébe, s azt is hozzáfűzte, hogy a karthágóiak mérget adtak be
neki, nem gyorsan ölőt, hanem olyat, amelytől bizonyos ideig még elélhet,
azért, hogy életben maradjon addig, amíg a foglyokat kicserélik, s azután
sorvassza el a méreg, mely már átjárta szervezetét.
Ugyanerről a Regulusról mondja történeti művében Tubero, hogy
mikor Karthágóba visszatért, a punok példátlan, új kínzásokkal gyötörték
halálra.
"Sötét, föld alatti üregbe zárták, majd jó sokára, amikor a nap
legizzóbban sütött, hirtelen kivezették, hogy a nap felé fordulva az égboltra
tekintsen, szemhéjait pedig, hogy ne tudja becsukni őket, széthúztak, s fent
és lent odavarrták."
Tuditanus azonban arról tudósít, hogy nem hagyták aludni, így
gyötörték halálra. Mikor ez Rómában ismeretes lett, a szenátus
kiszolgáltatta a legelőkelőbb pun hadifoglyokat Regulus gyermekeinek,
akik hegyes tüskékkel kivert ládába csukták, és ugyancsak kialvatlansággal
kínozták halálra őket.

ACCA LARENTIA ÉS GAIA TARACIA; A

"MEZEI TESTVÉREK" ELNEVEZÉSŰ PAPI TESTÜLET
EREDETE

Acca Larentia és Gaia Taracia (vagy Fufetia) igen híres nevek a

régi évkönyvekben. Az előbbit halála után, Taraciát pedig már életében a
római nép a legnagyobb tisztelettel övezte. Taraciáról a Horatius-féle
törvény is - amelyet az ő ügyében terjesztettek a nép elé - tanúsítja, hogy
Vesta-szűz volt. Ez a törvény igen sok kitüntetést biztosított számára,
többek közt azt a jogot is, hogy tanúskodhassék, egyedül ő kapta meg az
asszonyok között a "tanúul állítható" nevet. A Horatius-féle törvényben is
ez a szó van. (A tizenkét táblás törvényben egy kizáró rendelkezés van
feljegyezve: "Becstelen legyen, és ne lehessen tanúnak megidézni.")
Ezenkívül, arra az esetre, ha negyvenéves korában az a szándéka támad,
hogy lemond papnői méltóságáról, és férjhez megy, megadták neki a
lemondás és férjhezmenés jogát, hálából bőkezűségéért és jótéteményéért,
mert a Tiberis-, illetve Mars-mezőt a népnek ajándékozta.
Acca Larentia viszont a testét adta el mindenkinek, s ezzel a
foglalkozással sok pénzt szerzett. Majd, mint Antias írja Történet-ében,
Romulus királyt vagy - mások szerint - a római népet tette meg vagyona
örökösévé. Ezért az érdeméért Quirinus papja nyilvános áldozattal tisztelte
meg, s a naptárban is a nevéről neveztek el egy napot. Sabinus Masurius
azonban a Nevezetességek első könyvében - néhány történetíró adata
alapján - azt mondja, hogy Acca Larentia Romulus dajkája volt.
"Ennek az asszonynak - meséli - tizenkét fiúgyermekéből egy
meghalt. Ennek a helyét foglalta el az Acca fiává fogadott Romulus, aki
magát és Acca többi fiát »mezei testvérek«-nek nevezte. Azóta a »mezei
testvérek« papi testületének mindig tizenkét tagja volt, jelvényük a
kalászkoszorú és a fehér papi homlokszalag."

NÉHÁNY EMLÍTÉSRE MÉLTÓ FELJEGYZÉS

NAGY SÁNDORRÓL ÉS P. SCIPIÓRÓL

A görög Apión, akit "sokgyőzelmű"-nek neveztek, eleven és

könnyed stílusú elbeszélő volt. Sándor király dicséretes tulajdonságairól a
következőket írta:
"Megtiltotta, hogy legyőzött ellensége feleségét, ezt a híres
szépségű asszonyt, eléje vezessék, hogy még szeme pillantásával se
illesse."
Itt tréfásan el lehetne vitatkozni azon, hogy kettőjük közt ki volt az
önmegtartóztatóbb: az idősebb Publius Africanus, aki a nagy hispániai
város, Karthágó meghódítása után az egyik foglyul ejtett és hozzá vitt,
nagyon szép eladó szüzet, az egyik előkelő hispán férfi lányát érintetlenül
visszaadta apjának; vagy Sándor király, aki egy csata után, mikor foglyul
ejtették Dareiosz király feleségét s annak nővérét, akiről hallotta, milyen
rendkívüli szépség, látni se akarta, s megtiltotta, hogy elébe vezessék őket.
De ezt a Nagy Sándorról és Scipióról szóló két történetet használják
csak szónoki gyakorlatuk tárgyául azok, akiknek bőségesen van hozzá
idejük, tehetségük és előadókészségük. Mi megelégszünk azzal, ha a
történelem alapján elmondjuk a következő esetet:
Scipiónak fiatal korában - ki tudja, joggal vagy jogtalanul - nem
volt valami jó híre, s majdnem bizonyos, hogy őrá vonatkoznak Cn.
Naevius leöltő következő sorai:

Kinek hős karja annyi nagy dolgot művelt,

tettei élnek, s első minden nép között,
azt kedvesétől apja egy ingben hozta el.
 Azt hiszem, Valerius Antias ezeknek a soroknak a hatására alkotott
a többi történetíróéval ellentétes véleményt Scipio erkölcseiről. S ezért írta
róla - ami ellenkezik az általam fentebb elmondottakkal -, hogy a foglyul
esett lányt nem adta vissza apjának, hanem, hogy szerelmeskedjék vele, a
maga gyönyörűségére magánál tartotta.

TÖRTÉNET EUKLIDÉSZRŐL,
SZÓKRATÉSZ TANÍTVANYARÓL, AKINEK PÉLDAJAVAL
TAUROSZ FILOZÓFUS SZOKTA IFJÚ TANÍTVÁNYAIT
BUZDÍTANI, HOGY TELJES ERŐVEL MÉLYEDJENEK EL
A FILOZÓFIÁBAN

Taurosz filozófus, korunkban Platón tanainak egyik leghíresebb

ismerője, sok kiváló és üdvös példával szokott a filozófiával való
foglalkozásra lelkesíteni, s különösen ezzel a történettel, mely szerinte
Euklidésszel, Szókratész tanítványával esett meg:
"Az athéniak - mesélte - rendeletet hoztak, hogy halállal lakoljon az
a megarai, aki beteszi lábát Athénba. Ilyen gyűlölet élt az athéniakban
szomszédaik, a megarabeliek ellen. Euklidész, aki szintén megarai
születésű volt, s aki a rendelet meghozatala előtt sűrűn megfordult
Athénban, és gyakran hallgatta Szókratészt, a rendelet kibocsátása után
esténként hosszú, női ruhát és tarka-barka köpenyt öltött, fejét fátyollal
fedte be, s megarai otthonából elgyalogolt Szókratészhoz Athénba, hogy
legalább az éjszaka egy részében részesülhessen tanácsaiban és szavaiban.
S hajnal felé ugyanebben az öltözetben visszafelé is megtette a húszezer
lépésnél valamivel hosszabb utat. Manapság pedig - fejezte be - azt
láthatjuk, hogy a filozófusok futnak, hogy taníthassák a gazdag ifjakat,
leülnek ajtajuk elé, és ott rostokolnak délig, míg tanítványaik az éjszakai
ivás mámorát teljesen ki nem aludták."

KI ALAPÍTOTT ELŐSZÖR NYILVÁNOS

OLVASÓKÖNYVTÁRAT, S MENNYI VOLT ATHÉNBAN
A KÖNYVTÁR KÖNYVEINEK SZÁMA A PERZSÁKTÓL
ELSZENVEDETT VERESÉG ELŐTT?

Azt mondják, Athénban először Peiszisztratosz türannosz alapított

könyvtárat, ahol a szabad tudományokkal foglalkozó könyvek szabadon az
olvasók rendelkezésére álltak. Majd maguk az athéniak gyarapították nagy
hozzáértéssel és szorgalommal. De Xerxész, mikor elfoglalta Athént, s a
város - a fellegvár kivételével - mindenestül a lángok martaléka lett, az
egész könyvgyűjteményt elvitte, és Perzsiába szállíttatta. Majd, jó sok idő
múlva, a Nikanórnak nevezett Szeleükosz király parancsára a könyvtárat
visszavitték Athénba.
Később Egyiptomban a Ptolomaiosz királyok kutattak fel vagy
készíttettek nagyon sok könyvet, a tekercsek száma mintegy hétszázezerre
rúgott, de az első alexandriai háborúban, mikor a várost kirabolták - igaz,
hogy nem szántszándékkal és nem parancsra -, a segédcsapatok
felgyújtották az egészet.

MILYEN SZAVAKKAL BÉLYEGEZETT MEG HERODES

ATTICUS EGY ÁLFILOZÓFUST?

Éppen látogatóban voltam a consulviselt Herodes Atticusnál, akit

tiszteltek megnyerő egyénisége és a görög szónoklásban való jártassága
miatt, mikor beállított hozzá egy hosszú hajú, majdnem köldökig érő
szakállt viselő köpönyeges férfi, aki pénzt koldult betévő falatra. Herodes
megkérdezte, hogy voltaképpen kicsoda. Erre az rendreutasító tekintetet
vetett rá, és méltatlankodva kijelentette, hogy ő filozófus, és hozzátette:
nagyon csodálkozik, miért kérdeznek meg olyasmit, ami amúgyis látható.
- A köpenyt és a szakállat látom - felelte Herodes -, de nem látom a
filozófust. Ezért arra kérlek, légy kegyes felvilágosítani, milyen
ismertetőjelek alapján ismerhetem fel benned a filozófust?
Közben néhány vendég elmondta, hogy ez az ember semmirekellő
csavargó, piszkos zugkocsmák tölteléke, és ha nem kapja meg, amit kér,
csúnyán szitkozódik. Herodes így felelt:
- Adjunk neki néhány fillért, akárki is, mint emberek, ha nem is
mint embernek - s harmincnapi kenyérre elegendő pénzt adatott neki.
Majd ránk tekintett, akik nagy figyelemmel hallgattuk, és így szólt:
- Musonius egy ilyen kéregetőnek, aki filozófusnak hazudta magát,
ezer fillért adatott, s mikor többen mondták, hogy az illető mihaszna, rossz,
elvetemült ember, aki semmi jót nem érdemel, Musonius, a hagyomány
szerint, mosolyogva ezt válaszolta: "Nos, akkor megérdemli a pénzt." De
sokkal inkább bánt és bosszant - folytatta Herodes -, hogy az ilyen
mocskos és gyalázatos lények a legszentebb elnevezést bitorolják, s
filozófusnak mondják magukat. Az én athéni őseim népgyűlésen
elhatározták, hogy Harmodiosznak és Arisztogeitónnak, annak a két hős
ifjúnak, akik a szabadság visszaszerzése érdekében megölték Hipparkhosz
türannoszt, nem viselheti a nevét rabszolga, mert véteknek tartották volna,
hogy e neveket, melyeket megszentelt a haza szabadságáért hozott áldozat,
beszennyezze az, hogy rabszolgákkal hozzák őket kapcsolatba. Hát mi
miért tűrjük, hogy a filozófia oly ragyogó nevét az emberek alja
bepiszkolhassa? Ismerek ehhez hasonló, de ellentétes jellegű példát is -
folytatta. - A régi rómaiak úgy rendelkeztek, hogy azoknak a
patríciusoknak az előnevét, akik súlyosan vétkeztek az állam érdeke ellen,
s ezért halálbüntetést szenvedtek, a család egyetlen patrícius tagja se
vehesse fel, hogy a bűnös életével együtt a neve is becstelenné váljon és
megsemmisüljön.

A BARBÁR NÉPEK MEGHÖKKENTŐ CSODÁIRÓL;

KEGYETLEN ÉS PUSZTÍTŐ VARÁZSLATAIRÓL;
S VÉGÜL OLYAN NŐKRŐL, AKIK HIRTELEN FÉRFIVÁ
VÁLTOZTAK

Mikor Görögországból Itáliába hazatérve Brundisiumban partra

szálltam, és abban a híres kikötőben sétálgattam, amelyet Q. Ennius kissé
szokatlan, de találó kifejezéssel "szerencsét-hozó"-nak nevezett,
megpillantottam egy csomó eladásra kirakott könyvet. Mohón odasiettem.
Mindegyik görög nyelvű volt, tele csodálatos elbeszélésekkel, soha nem
hallott, hihetetlen történetekkel, olyan nagy nevű szerzők írásai, mint a
prokonnészoszbeli Ariszteasz, a nikaiai Iszigonosz, Ktésziasz,
Oneszikritosz, Philosztephanosz és Hegésziasz. A könyvtekercsek azonban
a hosszú heverés alatt elpiszkolódtak, elég mocskosak lettek. Mégis
közelebb léptem, megtudakoltam, mi az áruk, s mert csábított a csodálatos
és nem remélt olcsóság, a legtöbb kötetet potom áron megvásároltam, s két
éjszaka gyorsan átfutottam. Olvasás közben egyet-mást kiszedegettem
belőlük, jegyzeteket készítettem, és bevettem ezekbe a feljegyzésekbe
olyan csodálatos dolgokat, amelyekkel a mi íróink nem is igen
foglalkoznak, nehogy olvasóim, ha majd ilyesfélékről hallanak, teljesen
tudatlanok és tájékozatlanok legyenek.
Ezekben a könyvekben ilyenfélék találhatók:
A messze távolban, éppen a Sarkcsillag alatt lakó szkithák
emberhúst esznek, ez a táplálékuk, s emberevőknek hívják őket.
Ugyanezen az égtájon élnek az arimaszposzok, akiknek a homlokuk
közepén van egy szemük, s éppen olyanok, mint amilyennek a Küklopszot
írják le a költők. Másoknak, akik rendkívül gyorsan tudnak futni, a
lábfejük nem előre fordul, mint a többi emberé, hanem visszafelé.
Olyasmiről is olvastam, hogy a világ végén, bizonyos Albania nevű
országban már a gyermekek megőszülnek, s éjszaka jobban látnak, mint
nappal. Bizonyos és hitelt érdemlő ténynek mondják a feljegyzések azt is,
hogy a Borüszthenész folyón messze túl lakó szauromaták csak minden
harmadik nap táplálkoznak, s a közbeeső napokon nem nyúlnak ételhez.
Ugyanezekben a könyvekben az is meg van írva, amit később az
idősebb Plinius Természetrajz-ának hetedik könyvében is olvastam, hogy
Afrikában olyan néptörzsek élnek, amelyeknek a hangjában és beszédében
varázserő van. S ha véletlenül túlságosan megdicsérik a szép fákat, a viruló
vetéseket, a kedves gyermekeket, a kiváló paripákat, a jól táplált nyájakat,
azok minden külső ok nélkül hirtelen elpusztulnak. Olvastam még, hogy a
szemben is lehet végzetes varázserő: e könyvek szerint az illírek, ha sokáig
haragosan néznek valakire, tekintetükkel elpusztítják, s ezeknek a rontó
tekintetű nőknek és férfiaknak mindegyik szemgolyójában két szembogár
van. Továbbá: India hegyes vidékeinek kutyafejű, ugató lakosai a vadászat
közben elejtett madarakkal és vadakkal táplálkoznak; Kelet legtávolabbi
vidékein más, csodálatos emberi lények akadnak, akik fél lábon
szökdécselve, rendkívüli gyorsasággal tudnak futni, aztán vannak olyanok
is, akiknek nincs nyakuk, s a vállukon van a szemük. Az pedig már túl van
minden hihetőség határán, hogy - ezeknek az íróknak az állítása szerint -
India legtávolabbi vidékein él egy nép, amelynek a testét serte, vagy,
akárcsak a madarakét, tollazat fedi, semmiféle ételt nem fogyasztanak,
beszívott virágillat a táplálékuk. Tőlük nem messze élnek a pygmaeusok,
akik közül a legmagasabb se nagyobb két és negyed lábnál.
Ezeket és még több effélét olvasgattam, de mikor kezdtem leírni,
megcsömörlöttem ettől a haszontalan irkafirkától, amely egyáltalán nem
alkalmas arra, hogy az életet széppé és kellemessé tegye. Mégis jónak
láttam ide, a csodák leírásának szentelt részbe feljegyezni azt is, amiről a
saját korában tehetsége és méltósága miatt olyan nagy tekintélyben álló
idősebb Plinius, Természetrajz-a hetedik könyvében, azt állítja, hogy nem
olvasta és hallotta, hanem személyesen tapasztalta és látta. Így a lentebb
idézett szavak az ő könyvéből valók, és azt bizonyítják, hogy nem kell
elutasítanunk és kinevetnünk a régi költőknek azt a jól ismert meséjét,
amely szerint egy Caenis nevű leány Caenus nevű fiúvá változott. Nem
mese az - mondja -, hogy nők férfivá változhatnak át.
"Az évkönyvekben olvastam, hogy Q. Licinius Crassus és C.
Cassius Longinus consulok idejében Casinumban egy hajadon fiúvá
változott át szülei szeme láttára, akik aztán a jósok parancsára egy lakatlan
szigetre tették ki. Licinius Mucianus beszéli el, hogy látott Argoszban egy
Areszkón nevű fiút, aki előbb Areszkusza nevű leány volt, sőt, férjhez is
ment, de azután szakálla nőtt, a férfiasság jelei tűntek fel rajta, s később
meg is nősült. Szmirnában is a szeme elé került egy hasonló sorsú fiú. Én
magam is láttam Afrikában egy L. Cossitius nevű thüszdroszi polgárt, aki a
menyegzője napján változott át férfivá, s még életben volt, mikor ezeket
írom."
Plinius még ezt írja ebben a könyvben:
"Vannak, akik születésüktől fogva kétneműek. Ezeket mi
hermafroditáknak hívjak, régen férfi-asszony volt a nevük, akkor
természetellenes jelenségnek, most a kéjelgés eszközeinek tekintik őket."

KIVÁLÓ FILOZÓFUSOK KÜLÖNBÖZŐ NÉZETEI

A GYÖNYÖR FAJÁRÓL ÉS TERMÉSZETÉRŐL;
S HIEROKLÉSZ FILOZÓFUSNAK EPIKUROSZ TANAIT
ELÍTÉLŐ SZAVAI

A gyönyörről a régi filozófusok különböző véleményeket

hangoztatnak. Epikurosz a legfőbb jónak tartja, s a következőképpen
határozza meg:
"A test kiegyensúlyozott állapota."
Anthiszthenész, Szókratész tanítványa, a legfőbb rossznak ítéli,
hiszen ezt mondja róla:
"Inkább választom az őrültséget, mint a gyönyört."
Szpeuszipposz és az egész régi Akadémia szerint a gyönyör és a
fájdalom két, egymással ellentétes rossz, s csak az a jó, ami a kettő között,
középütt van. Zénón úgy vélekedik, hogy a gyönyör közömbös valami,
vagyis semleges, sem nem rossz, sem nem jó, s a görög άδιάφορον szóval
jelöli. A peripatetikus Kritolaosz szerint a gyönyör nemcsak rossz, hanem
sok egyéb rossznak, a jogtalanságnak, tunyaságnak, feledékenységnek, a
gyávaságnak is a szülője. Platón már őelőttük oly sokoldalúan és
változatosan értekezett a gyönyörről, hogy úgy tűnik, minden most
ismertetett vélemény ebből a forrásból, az ő kijelentéseiből ered. Mert nála
megtalálható minden egyes nézet, amely megfelel a gyönyör
sokféleképpen megnyilatkozó természetének, s amelyet az általa érintett
okok s a megmagyarázandó körülmények lényege megkövetel. A mi
Tauroszunk pedig, valahányszor Epikurosz került szóba, mindig idézte
Hieroklész, a feddhetetlen és szigorú sztoikus következő szavait:
"Ha a gyönyör az életcél, ez a kéjelgés tana; nem hinni a
gondviselésben, ez nem a kéjelgés tana."
 HOGYAN KELL A GÖRÖG KIFEJEZÉSEKET FORDÍTANI;
S HOMÉROSZNAK AZOK A VERSSORAI, AMELYEKET
VERGILIUS - ÁLTALÁNOS VÉLEMÉNY SZERINT -
VAGY JÓL ÉS MEGFELELŐEN, VAGY NEM SZERENCSÉSEN
TOLMÁCSOLT

Ha a görög költői művek kiváló mondatait akarjuk lefordítani vagy

utánozni, akkor - azt mondják - nem kell folyton minden egyes szót
éppúgy lefordítanunk, ahogy az eredetiben van. A legtöbb esetben ugyanis
elvész a szöveg természetes varázsa, ha szinte kiforgatva és eltorzítva,
erőltetetten fordítjuk le. Nagyon bölcsen és megfontoltan járt el Vergilius,
mikor Homérosz, Hésziodosz, Apollóniosz, Partheniosz vagy más költők
egyes helyeit utánköltve, egyes kifejezéseket elhagyott, másokat átvett.
Így mi is megfigyelhettük, mikor nemrég az asztalnál egymás után
olvasgattuk Theokritosz és Vergilius bucolicáit, hogy Vergilius a görög
eredeti egyik csodálatosan bűbájos részét elhagyta, mert nem tartotta
szükségesnek, vagy nem tudta lefordítani. De az, amit helyette adott, szinte
még kellemesebb és megejtőbb az elhagyott résznél.

Almával hajigál Clearista, hogyha a nyájam

arra vezérlem, s édes füttyel hívja a kecskést.14

Csintalan egy almát dob rám Galatea, e csitri,

majd a füzesbe fut, ám, hogy előbb vegyem észre, kívánja.15

Egy másik helyen is megfigyelhetjük, hogy óvatosan elhagy

olyasmit, ami a görög versben oly édesen hangzik:

Tityrosom, szeretett pajtásom, hajtsd ki legelni,

vidd el itatni a nyájat, Tityrosom, de a sárga
lybiabéli bakomra vigyázz, szarvára ne kapjon!16

Hogyan is tudta volna Vergilius visszaadni ezeket a természetes

édességgel átjárt, lefordíthatatlan szavakat: τό χαλόν πεφιληένε?17 Ezeket
14 Theokritosz: V. 88-89. (Kerényi Grácia fordítása)
15 Eclogák, III. 64-65. (Lakatos István fordítása)
16 Theokritosz: III. 3-5. (Kerényi Grácia fordítása)
17 Szeretett pajtásom.
el is hagyta, de a többi fordítása valóban élvezhető, kivéve, hogy
Theokritosz ενόρχης18 szavát "caper" szóval fordítja, Varro szerint ugyanis
latinban a "caper" kiherélt hímet jelent.

Tityrus, óvd (kis utam van) amíg hazatérek, a nyájat,

s adj nekik inni, ha már a hasuk tele, Tityrus, ámde:
hajtva, bakomra vigyázz, valahogy szarvára ne kapjon!19

S minthogy itt éppen a fordításról beszélek, eszembe jut, amit a

művelt, a régi irodalmi műveket annyira ismerő és hozzáértően bíráló
Valerius Probus tanítványaitól hallottam. Ő ugyanis azt szokta
mondogatni, hogy Vergilius egyetlen rész fordítását sem találta el olyan
rosszul, mint azokét az elbájoló sorokét, amelyeket Homérosz
Nauszikaáról írt:

Mint nyilas Artemisz úrnő jár a hegyek meredélyén,

járja a hosszugerincű Téügetoszt s Erümanthoszt,
hol vadkanra, szökő szarvasra vadászik örömmel,
s véle a pajzsos Zeusz lánysarjai, völgybeli nimfák
játszadozón járnak, s Létó örvend a szívében:
mert mindannyi közül feje, homloka úgy kimagaslik,
s könnyen ráismerni, pedig gyönyörű valamennyi.20

Éppen olyan, mint Eurotas fövenyén, vagy a Cynthus

Hegyfokain Diana, midőn örvénylik a kartánc,
S ott kavarog körülötte ezernyi Oreas; ilyenkor
Puzdrát hord s ahogyan halad ott, szebb nincs nemenyésző,
Hogy Latona szívét az öröm megtölti titokban.21

A tanítványok szerint Probusnak először is az tűnt fel, hogy

Homérosz a szűzies Nauszikaát, aki szolgálóival az elhagyott helyen
játszadozik, igen helyesen és találóan hasonlítja a mezei nimfákkal a
hegyek bércein vadászgató Dianához. Vergilius hasonlata azonban
egyáltalán nem illik ide. Hiszen nála Dido a város közepén, a tyrusi
főemberek között lépked, és tiszteletet parancsol megjelenésével, "sürgetve
18 Bak.
19 Eclogák, IX. 23-25. (Lakatos István fordítása)
20 Odüsszeia, VI. 102-107. (Devecseri Gábor fordítása)
21 Aeneis, I. 497-502. (Lakatos István fordítása)
a munkát" és "birodalma építését" - mint a költő mondja -, s így a hasonlat,
amely őt a játszadozó és vadászó Dianával veti össze, egyetlen vonásában
sem találó. Továbbá Homérosz igen szépen és érthetően írja le, mily
kitartóan és mily gyönyörűséggel űzi Diana a vadászatot, Vergilius
azonban egy szót sem szól az istennő vadászatáról, úgy viteti vele tegezét a
vállán, mint terhet vagy csomagot. Probus - mint mondták - azt is szerfelett
csodálta Vergiliusnál, hogy míg Homérosznál Létó bensőségesen és igazi
örömmel örvendezik, s szíve és lelke mélyét eltölti a vidámság, ha ugyan
az "örvend a szívében" kifejezés valóban ezt jelenti, Vergilius viszont
utánozni akarván ezt a részt, csak valami lagymatag, gyenge, tétova,
mintegy a lélek felszínén hullámzó érzésről tesz említést. Mert - mondja -
nem tudni, mi mást jelenthetne a "megtölti" szó. Probus mindezeken kívül
úgy látta, hogy Vergilius az egész rész legszebb virágát elhagyta azzal,
hogy csak részben követte a következő verssort:

s könnyen ráismerni, pedig gyönyörű valamennyi

mivel nem lehet valakinek a szépségéről nagyobb és teljesebb

dicséretet mondani, mint azt, hogy egyedül ő tűnik ki az összes többi szép
lány közül, s mind között egyedül őt lehet könnyen felismerni.

VALERIUS CORVINUS, ÉS HOGY MIÉRT KAPTA

A CORVINUS NEVET

Minden tekintélyesebb író kivétel nélkül megegyezik abban, hogy

Marcus Valerius arról kapta Corvinus melléknevét, hogy egy holló nyújtott
neki segítséget és védelmet. A rendkívül csodálatos esetet így örökítették
meg az évkönyvek.
Furius és Claudius Appius consulok alatt az előkelő nemzetségből
származó ifjú katonai tribunus Lett. Ez idő tájt hatalmas gallus sereg szállta
meg a pomptini mezőt, s a consulok - bár eléggé aggasztotta őket az
ellenség nagy ereje - felvonultatták a hadsorokat. Ekkor előlépett a
gallusok vezére, ragyogó arany fegyverzetet viselő óriás, gőgösen és
fennhéjázóan körülhordozta tekintetét, és lándzsáját forgatva, megvetően
kiabálni kezdett: álljon elő, és mérkőzzék meg vele, akinek az egész római
seregből elég bátorsága van ahhoz, hogy vele szembeszálljon. A rómaiak
rettegés és szégyen között vergődtek, de előlépett Valerius tribunus,
engedélyt kért a consuloktól, hogy megvívhasson az oly nagy hangon
kérkedő gallussal, majd félelem nélkül és nyugodtan elébe állt. Meg is
indultak egymás ellen, állást foglaltak, s már-már birokra keltek. Ekkor
azonban valamilyen égi hatalom lépett közbe: hirtelen-váratlan egy holló
röppent oda, a tribunus sisakjára telepedve belekapott ellenfele arcába,
szemébe, nekirontott, megzavarta, karmaival a kezébe tépett, szárnyaival
akadályozta a látását, s mikor kitöltötte rajta dühét, visszaröppent a
tribunus sisakjára. Így Valerius a két sereg szeme láttára, saját vitézségére
támaszkodva s a madár segítségével legyőzte és megölte az ellenség
őrjöngő vezérét; ezért nyerte el a Corvinus melléknevet. Ez az eset Róma
alapítása után a 405. évben történt.
Corvinusnak az isteni Augustus a saját forumán állíttatott szobrot.
A szobor fején, a most elmondott küzdelem emlékére, ott látható a holló
mása is.

RÉSZLET CLAUDIUS QUADRIGARIUS TŐRTÉNETI

MŰVÉBŐL, AMELY LEÍRJA, HOGYAN KÜZDŐTT MEG
MANLIUS TORQUATUS RÓMAI NEMES IFJÚ AZ ŐT
VIADALRA KIHÍVÓ ELLENSÉGES GALLUSSAL

Titus Manlius igen előkelő származású és nemes gondolkodású

férfiú volt. A Torquatus melléknevet állítólag egy zsákmányolt arany
nyakláncról kapta, amelyet megölt ellenfeléről vett le, és azóta a nyakán
viselt. De hogy ki, milyen származású, milyen iszonyú termetű volt az
ellenfél, milyen dölyfösen hívta ki harcra, s hogyan küzdöttek meg, azt Q.
Claudius írja le az évkönyvek első kötetében, igen világosan,
választékosan, egyszerűen, a hajdani előadásmód mesterkéletlen bájával.
Erről a könyvről mondta Favorinus, a filozófus, hogy mikor elolvasta,
éppen olyan izgalmas és eleven hatást tett rá, s éppúgy megindította,
mintha saját szemével látta volna őket harcolni.
Itt idézem Q. Claudiusnak a párviadalt lefestő szavait:
"Ekkor egy gallus lépett elő, ruha nem volt rajta, pajzsán, két
kardján kívül csak nyakláncot és karpereceket hordott díszül, erejével,
nagyságával, ifjúságával és vitézségével kitűnt társai közül. Ez a gallus,
mikor az ütközet már javában tombolt, s az ellenfelek a legnagyobb hévvel
harcoltak, mindkét kezével integetni kezdett, hogy hagyjanak fel a harccal.
Erre abbahagyták a csatát. A hirtelen beállott csendben harsány hangon
elkiáltotta magát, álljon elő, aki viadalra akar kelni vele. De olyan nagy és
ijesztő külsejű volt, hogy senki se mert a párharcra vállalkozni. Ekkor
gúnyolódni kezdett, és nyelvét öltögette. Hirtelen fájdalom nyilallt Titus
Manhus, az egyik előkelő származású ifjú szívébe: hogy mekkora gyalázat
éri hazáját, ha ekkora seregből senki se áll ki érte. És, mint már mondtam,
előlépett, mert nem tűrhette, hogy a rómaiak jó hírét a gallus szégyenletes
módon lábával tiporja. Gyalogsági pajzzsal és hispán karddal
felfegyverkezve állt ki a gallus ellen. Nagy aggodalom övezte, amikor a
két sereg szeme előtt, éppen a hídon találkoztak össze. Itt megálltak. A
gallus, az ő harci szokásuk szerint, pajzsát előrenyújtva, védekező állást
vett fel. Manlius, inkább elszántságában, mint ügyességében bizakodva,
pajzsát ellenfele pajzsához feszítette, s a gallust hátralökte. S amíg az az
előbbihez hasonló állást próbált elfoglalni, Manlius, pajzsát a pajzshoz
feszítve, ismét kimozdította helyéből, majd a gallus kardja alatt
hozzáférkőzve, hispán kardját az ellenség mellébe döfte, azután -
kihasználva a szerzett előnyt - egyik csapást a másik után mérte jobb
vállára, s nem tágított, amíg a földre nem terítette; a gallusnak már nem
volt ereje, hogy visszavágjon. Manlius a földre terített ellenség fejét vette,
letépte nyakláncát, és amúgy véresen a saját nyakába akasztotta. Ezért a
tettéért adták neki és utódainak a Torquatus melléknevet."
Erről a Titus Manliusról, akinek ezt a párviadalát Quadrigarius
leírta, nevezik a kemény és könyörtelen parancsokat "manliusi"
parancsoknak, minthogy később, mikor consul volt, a latinok ellen vívott
háborúban bárddal lefejeztette fiát, mert amikor kémszemlére küldte,
tilalma ellenére megölt egy ellenséges katonát, aki párviadalra kihívta.

ARISZTOTELÉSZ SZERINT HÁNY GYERMEKET SZÜLHET

EGYSZERRE EGY ASSZONY?

A filozófus Arisztotelész említi, hogy egy asszony Egyiptomban

egyszerre öt gyermeket hozott a világra, s kijelenti, hogy ez a szám a felső
határ, ennél több ember egyszerre nem születhet, s - mint mondja - ő sem
hallotta soha, hogy asszony egyszerre több gyermeket szült volna, s hogy
ez a szám is a legnagyobb ritkaság. De a kor történetírói szerint az isteni
Augustus uralkodása alatt Augustus Caesar egyik szolgálója is öt fiút szült
a laurentumi mezőn, akik azonban csak néhány napig éltek, s nem sokkal a
szülés után az anya is meghalt. Augustus parancsára a laurentumi úton
emléket állítottak neki, s erre felirták a szülöttek említett számát is.

C. GRACCHUS, M. CICERO ÉS M. CATO

BESZÉDEINEK NÉHÁNY HÍRES PASSZUSA

C. Gracchus merész és magával ragadó szónok hírében állt. Ezt

senki sem vonja kétségbe. De azt már ki hagyná szó nélkül, hogy egyesek
komolyabbnak, szenvedélyesebbnek, erőteljesebbnek tartották M.
Cicerónál is? Nemrégiben olvastam át Gracchus beszédét A törvények
kihirdetéséről, amelyben rendkívül indulatosan panaszolja el, hogy római
hivatalnokok igazságtalanul megvesszőztették M. Mariust és Itália
municipiális városainak néhány köztiszteletben álló polgárát.
Az esetet a következő szavakkal adja elő:
"A consul nemrég a sidicinus Teanumban járt. Felesége kijelentette,
hogy szeretne a férfifürdőben megfürdeni. M. Marius, sidicinus quaestor,
parancsot kapott, hogy kergessék ki a fürdőből az ott fürdőzőket. Az
asszony panaszkodott férjének, hogy a fürdőt nern adták át neki elég hamar
és elég tisztán. Ezért a forumon egy karót szúrtak le, odahurcolták M.
Mariust, a város legtekintélyesebb polgárát, s ruháit lehúzva,
megvesszőzték. A calesiek, mikor ezt meghallották, rendeletet hoztak,
hogy senkinek se jusson eszébe a fürdőben fürödni, ha egy római
hivatalnok tartózkodik ott. Ferentinumban praetorunk hasonló okból
parancsot adott a queastorok elfogatására: az egyik quaestor levetette
magát a városfalról, a másikat elfogták és megvesszőzték."
De mikor ilyen szörnyű esetről, mikor a nyilvánvaló
igazságtalanság ilyen sajnálatos és szomorú megnyilvánulásáról volt szó,
nem szólhatott-e volna világosabban, jelentőségteljesebben, vagy
meghatóbban és több együttérzéssel, terjedelmesebben és bővebben
fejezve ki rosszallását, nyomatékosabban és hatásosabban fájdalmát? Bár
igaz, hogy beszéde olyan rövid, kellemes és egyszerű, mint az ünnepi
alkalmakkor bemutatott vígjátékok.
Ugyancsak Gracchus egy másik helyen ezt mondja:
"Hogy milyen önkényeskedés és féktelenség jellemzi a
fiatalembereket, arra ezt a példát hozom fel. Néhány évvel ezelőtt olyan
fiatalembert küldtünk Ázsiából legatusnak, aki még nem viselt hivatalt.
Gyaloghintón utazott, s szembetalálkoztak egy venusiai barompásztorral,
aki, nem tudva, kit visznek, tréfásan megkérdezte, netán halottat
szállítanak. A fiatalember ezt meghallva, letétette a hordszéket, s ennek
szíjaival addig verette a pásztort, amíg az ki nem lehelte lelkét."
Az ily kegyetlen és erőszakos gaztettet előadó szónoklat szinte
semmiben sem különbözik a mindennapi társalgástól. De mikor hasonló
ügyben Tullius beszél arról, hogy római polgárokat, mit sem vétő férfiakat
a jog és törvény ellenére megvesszőztek, vagy a legszörnyűbb kínzásokkal
megöltek, milyen együttérzés van a szavaiban! Mennyire mélyen
elérzékenyül! Mennyire szemléletesen állítja elénk az egész esetet! Mily
hevesen tör elő belőle a rosszallás és az elkeseredés! Istenemre, mikor M.
Cicerónak ezeket a szavait olvasom, lelkemet szinte körülfogják a
vesszőzés, a jajveszékelés, a sírás hangjai és képei. Így van ez akkor is,
amikor Verresről beszél; szavait - amennyire emlékszem rájuk - itt idézem:
"Gazságtól és dühtől lángolva érkezett a forumra. Szemei égtek,
egész arcáról sugárzott a könyörtelenség. Mindenki várta, meddig
merészkedik, mit fog cselekedni; ekkor hirtelen megparancsolja, hogy az
embert fogják le, vetkőztessék le, kötözzék meg, s készítsék elő a
vesszőket a forum közepén." S valóban, már maguk ezek a puszta szavak:
"megparancsolja, hogy fogják le, vetkőztessék le, kötözzék meg, s
készítsék elő a vesszőket" annyi felháborodást és rémületet idéznek fel,
hogy a történteket nem is csak hallja, hanem közvetlenül látja az ember.
Gracchus azonban nem panaszt tesz és kesereg, hanem tudósít:
"A forumon - mondja - egy karót szúrtak le, s ruháit lehúzva
megvesszőzték."
Cicero azonban a maga világos és alapos előadásában nem azt
mondja, hogy "megvesszőzték", hanem hogy "vesszővel ütlegeltek
Messana forumán egy római polgárt, s a szerencsétlentől nagy
fájdalmában, amíg a vesszőcsapások suhogtak, egy nyögést, egy jajszót
nem lehetett hallani, csak ezt: »Római polgár vagyok!« Azt hitte, hogy
polgárjogára hivatkozva testétől minden csapást elhárít, és minden kínzást
távol tart."
S hogy mennyire iszonyodik ő is az ilyen szörnyűségektől, s hogy
mennyire gyűlölték és megvetették Verrest a római polgárok, azt élesen,
erőteljesen, szenvedélyes hévvel mutatja meg szavaiban.
"Ó, a szabadság oly édes neve! A mi államunk
összehasonlíthatatlan jogrendje! Ó, a Porcius- és Sempronius-féle
törvények! Ó, a római nép olyan hevesen óhajtott és végre elnyert tribunusi
hatalma! S végül mindezekkel ide jutottunk, hogy egy római polgárt a
római nép provinciájában, a szövetségesek egyik városában megkötöztet,
és a forumon vesszővel veret meg az, akinek a római nép kegye
ajándékozta a vesszőköteget és a bárdot? Mit? Ha akkor, mikor tüzet, izzó
vasat és egyéb kínzóeszközöket hoztak oda, téged nem enyhített meg
ennek az embernek keserves jajgatása és szívszaggató könyörgése, vajon
megindítottak-e az ott levő római polgárok könnyei és hangos sóhajai?"
Tullius ilyen keményen, nyomatékosan, ilyen pontos és áradó
szónoklatban fejezte ki elkeseredését. De van-e olyan bárdolatlan és
érzéketlen fülű ember, akit ez a csillogó és megnyerő stílus, a szavaknak ez
az elrendezése nem tölt el különleges gyönyörűséggel, és az előbb említett
szónokot azért kedveli, mert beszéde egyszerű, rövidre fogott,
kidolgozatlan, de van benne valami természetes báj, s mert szavai,
fényeikkel és árnyaikkal, az elhomályosult régiséget idézik; az ilyen, ha
rendelkezik valamilyen ítélőképességgel, vizsgálja meg egy régebben élt
szónok, Cato hasonló ügyben elmondott szónoklatát, amelynek lendületét
és tartalmi gazdagságát Gracchus meg sem közelítette. Azt hiszem, be
fogja látni, hogy Cato nem volt megelégedve saját kora ékesszólásával, s
már akkor olyasmit tervezett, amit később Cicero valósított meg. Abban a
könyvében ugyanis, amelyben A jogtalan botozásról értekezik, a
következőképpen emel panaszt Q. Thermus ellen:
"Azt mondotta, hogy a decemvirek nem gondoskodnak megfelelően
az élelmezésről. Ezért levetkőztette és megkorbácsoltatta őket. Így a
decemvireket a bruttiusok botozták meg sok ember szeme láttára. Ki lenne
képes elviselni ezt a gyalázatot, ezt a hatalmaskodást, ezt a szolgaságot?
Egyik királyunk sem merészkedett ilyesmire, s ez történik derék, jó
családból született emberekkel, azokkal, akik a közjóról gondoskodnak?
Hol a szövetségi jog? Hol az ősök adott szava? Égbe kiáltó jogtalanságok,
verés, vesszőzés, kék foltok, kínok, gyalázatos kínzások okozójává
merészeltél válni számos polgártársad és halandó szeme láttán? De
hallottam, mekkora gyász, milyen jajveszékelés, milyen könnyáradat,
milyen sírás következett erre! Még a szolgák is nehezen viselik a rossz
bánásmódot; mit gondoltok, milyen lelkiállapotban voltak és lesznek, amíg
csak élnek, azok, akik előkelő családból származnak, és nagy érdemekkel
dicsekedhetnek?"
Ami pedig Catónak "a bruttiusok botozták meg" kifejezését illeti,
hogy senki ne nyomozzon a "bruttiusok" után, ennek a magyarázata a
következő: Mikor a pun Hannibál Itáliában tartózkodott seregével, s a
római nép néhány szerencsétlen ütközetet vívott, egész Itáliában először a
bruttiusok pártoltak Hannibálhoz. Ezt a rómaiak igen rossz néven vették, s
miután Hannibál Itáliából eltávozott, s a punok vereséget szenvedtek, a
bruttiusokat - hogy megalázzák őket - nem vették be katonának, és nem
tartották szövetségeseknek, hanem megparancsolták, hogy a provinciákba
küldött tisztviselőknek engedelmeskedjenek, s mellettük a szolga szerepét
töltsék be. Ezek tehát éppen úgy a tisztviselők kíséretéhez tartoztak, mint a
színjátékokban az úgynevezett "korbácsosok", s mindenkit, akire
rámutattak, megkötöztek vagy megvertek; s minthogy Bruttium vidékéről
valók voltak, bruttiusoknak nevezték őket.

A MEGSZÉGYENÍTŐ KATONAI BÜNTETÉSEK KÖZÉ

 TARTOZOTT AZ ÉRVAGÁS IS; MI LEHETETT ENNEK
A FENYÍTÉSNEK A VALÓSZÍNŰ OKA?

Hajdan a katonaságnál a büntetések közé számított az is, hogy a

katonán, megszégyenítés céljából, eret vágtak, a vérét megcsapolták.
Ennek az okát a régi művekben, már amelyeket fel tudtam kutatni, nem
találtam. Úgy vélem, ezt az eljárást kezdetben az ostoba és beteg lelkű
katonákon alkalmazták, s így nem is annyira fenyítésnek, inkább
gyógyításnak látszott. Később azonban, úgy gondolom, szokásba jött, hogy
sok más hibát is ezzel büntettek, mintha azok, akik valamilyen hibát
követtek el, nem volnának teljesen az eszüknél.

MI ANNAK AZ OKA, HOGY A HAJDANI GÖRŐGŐK ÉS A

RÓMAIAK A GYŰRŰT BAL KEZŰKÖN, A KISUJJUKKAL
SZOMSZÉDOS UJJUKON VISELTÉK?

Ismeretes, hogy a hajdani görögök a gyűrűt bal kezükön, a

kisujjukkal szomszédos ujjukon viselték. S úgy mondják, legtöbbször ezen
hordták a rómaiak is. Apión, Egyiptomi érdekességek című művében, azt
hozza fel ennek okául, hogy az emberi testnek Egyiptomban szokásos
felnyitásánál, amit görögül "felboncolás"-nak neveznek, találtak egy igen
finom ideget, amely az említett ujjból kiindulva a szívig ér el; tehát nem
minden ok nélkül jutott éppen ez az ujj ilyen nagy megbecsüléshez, mivel
valószínűnek látszott, hogy összefügg és mintegy kapcsolatban van a lélek
székhelyével.

AZOKRÓL A CSODADOLGOKRÓL,
AMELYEK AZ IDŐSEBB PLINIUS ÁLTAL NAGYON
MÉLTATLANUL DÉMOKRITOSZ FILOZÓFUSNAK
TULAJDONÍTOTT FECSEGÉSEKBEN SZEREPELNEK;
VALAMINT EGY GALAMBMODELLRŐL, AMELYIK REPÜLT

Idősebb Plinius emliti Természetrajz-a huszonnyolcadik

könyvében, hogy olvasta Démokritosznak, az egyik legismertebb
filozófusnak a kaméleon természetadta erejéről szóló könyvét. S körítésül
elmond még egy csomó haszontalan, nehezen elhihető dolgot, amiket,
szerinte, Démokritosz írt le. Ezekből néhányat elmondok, nem valami
szívesen, mert visszatetszőek.
Például, hogy a földön mászó kaméleon az ölyvet, a leggyorsabb
madarat, ha éppen fölötte repül el, magához húzza, az valamilyen erőtől a
földre hull, s tűri és hagyja, hogy a többi madár marcangolja. Éppen így
túlhaladja az elhihetőség határát az is, hogy ha a kaméleon nyakát és fejét
tölgyfahasábokon elégetik, nyomban záporeső és mennydörgés támad, s
ugyanez történik, ha az állat máját a háztetőn égetik el. Van itt más is,
amit, istenemre!, nem is tudom, megemlítsek-e, olyan hazug és nevetséges,
legfeljebb azért szólnék róla, hogy egyszer már megmondjam a
véleményemet az ilyen csodás valótlanságokról, amelyek becsapják és
áldozatul ejtik a legjobb képességű elméket is, főként azokat, akikben a
leghevesebb a tudásvágy.
De visszatérek Pliniushoz. Azt mondja, ha a kaméleon bal lábát
megtüzesített vaslapon, az ugyancsak kaméleonnak nevezett fűvel együtt
elégetik, a kétféle hamvat kenőccsel golyóvá gyúrják össze, s faedénybe
teszik, akkor az, aki az edényt kézbe veszi, a legnagyobb tömegbe
vegyülve is láthatatlan lesz.
Nem tartom méltónak az idősebb Pliniushoz, hogy ezeket a
csodákat és szemfényvesztő kóklerségeket Démokritosz nevével hozza
kapcsolatba, s azt sem, amiről műve tizedik könyvében bizonygatja, hogy
Démokritosznál olvasta. Bizonyos madaraknak ugyanis határozott szavaik
volnának, ezeknek a madaraknak a véréből kígyó támad, s aki a kígyót
megeszi, megérti a madarak nyelvét és beszédét.
Úgy látszik, hogy kevésbé éles eszű emberek, felhasználva
Démokritosz hírét és tekintélyét, sok ilyen hazugságnál hivatkoztak rá.
Ami viszont a Püthagorasz-tanítvány Arkhütosz alkotását illeti, azt - noha
szintén csodálatos - mégsem kell ugyanilyen mesebeszédnek tartanunk.
Mert a tekintélyes görög szerzők többsége s Favorinus filozófus, a régi
emlékek igen serény kutatója, a leghatározottabban állítja, hogy Arkhütosz
bizonyos elgondolás alapján mechanikai tudományával egy galambmodellt
készített, amely repült is; mert valami repítő erő felemelte, és a belezárt
levegő mozgásba hozta. Jónak látom idézni Favorinusnak erről a hihetetlen
alkotásról mondott szavait: "A tarentumi Arkhütosz, aki jól értett a
mechanikához is, fából galambot készített, amely repülni tudott. De
leereszkedés után már nem emelkedett fel, mert addig . . ."

HOGYAN ÉS MIÉRT FOSZTOTTA MEG MAGÁT

SZEME VILÁGÁTÓL DÉMOKRITOSZ FILOZÓFUS,
VALAMINT LABERIUSNAK ERRŐL SZÓLÓ EGYSZERŰ
ÉS FINOM VERSSORAI
 A görög történeti könyvek azt írják, hogy Démokritosz, a
mindenkitől tisztelt és az ókorban rendkívüli tekintélyű filozófus, önként
megfosztotta magát szeme világától, mert azt hitte, hogy lelkének a
természet törvényeire irányuló gondolatai és magyarázatai elevenebbek és
tökéletesebbek lesznek, ha megszabadítja őket azoktól a csalódásoktól,
amelyeket a látás, és azoktól az akadályoktól, amelyeket a szem jelent.
Tettét, és azt, hogy milyen könnyen és rendkívüli szakértelemmel vakította
meg magát, Laberius költő megírta ugyan Kötélverő című mimusában,
méghozzá elég ügyes és csinos versekben, de más, költött okkal
magyarázta, s igen találékonyan kapcsolatba hozta az akkor színre hozott
darab tárgyával. Az a szereplő ugyanis, aki Laberiusnál ezt elmondja,
fösvény és zsugori gazdag, aki a sok kiadás és egy fiatalember mértéktelen
költekezése miatt siránkozik. Laberius sorai így hangzanak:

Abderai Démokritosz, természettudós

pajzsát Kelettel szemben állította fel,
hogy megvakítsa az érc fényével önmagát.
Látásától így megrabolta őt a nap,
hogy meg ne lássa rossz polgárok jó sorát.
Éppígy szeretném én is, hogy vakítsa meg
a pénz fényével - még holtom előtt - a két szemem,
hogy boldognak ne kelljen látnom rossz fiam!

IDÉZET PLATÓN "GORGIASZ" CÍMŰ DIALÓGUSÁBÓL:

FILOZÓFIÁNAK ÁLCÁZOTT KIFOGÁSOK, AMELYEKKEL
A FILOZÓFUSOKAT ALAPTALANUL VÁDOLJAK AZOK,
AKIKNEK SEJTELMŰK SINCS AZ IGAZI FILOZÓFIA
NYÚJTOTTA ELŐNYÖKRŐL

Platón, az igazság legszenvedélyesebb barátja, akinek legfőbb

vágya volt, hogy az igazságot mindenkinek feltárja, egyik, nem valami
tekintélyes s erre a feladatra nem is egészen alkalmas szereplőjével
mondatta el, de igazán és őszintén, amit általában el lehet mondani azokról
a tunyákról és semmittevőkről, akik a filozófia nevét felhasználva, azt
tűzték ki célul, hogy lopják a napot, s életükben és szavaikban a homály
uralkodjék. Mert noha Kalliklész, akinek mindezt a szájába adja, járatlan
lévén az igazi filozófiában, gyalázatos és méltatlan kirohanásokat intéz a
filozófusok ellen, mégis figyelnünk kell az elmondottakra, hogy felfogjuk
nekünk is szóló intelmét, s hogy ne szolgáljunk rá mi magunk is efféle
korholásra, tétlen és eredménytelen időlopásunk miatt ne bizonyuljon
hazugságnak az, hogy mi a filozófiát műveljük és tanulmányozzuk.
Platón Gorgiasz című művének megfelelő szövegét, minthogy
olyan jellegzetességei miatt, amelyeket a latin nyelv semmiképpen nem tud
visszaadni, s én magam még kevésbé, nem volt szándékom lefordítani, ide
iktattam:
"A filozófia, Szókratészem, öröm forrása, ha valaki fiatal korában
mértékkel foglalkozik vele, de ha a kelleténél tovább vesztegeti rá az időt,
kárára válik. Mert bármilyen jó képességű valaki, ha fiatalsága elmúltával
is filozofál, szükségszerűen tapasztalatlan marad mindabban, amit ismernie
kell, ha derék és tisztelettel övezett polgárrá akar válni. Mert nem fogja
ismerni az állam törvényeit, nem tudja, hogyan érintkezzen az emberekkel
magán- és közügyekben, teljességgel járatlan lesz az emberi gyönyörökben
és vágyakban, egyáltalán az emberek gondolkodásmódjában. Ha azután
valamilyen magán- vagy közügyben kell eljárnia, mulatság tárgyává lesz,
mint - gondolom - a politikus is nevetségessé válik, ha részt vesz a ti
eszmecserétekben."
Kissé később ezeket teszi hozzá:
"Különben, véleményem szerint, az a leghelyesebb, ha valaki
mindkettőben járatos. Szép dolog a filozófiával foglalkozni, hogy
műveltebbek legyünk, s a filozofálás nem hoz szégyent az ifjúra. Aki
azonban idősebb és még mindig filozofál, ezt már, Szókratész,
nevetségesnek tartom, s úgy tekintem az ilyen filozofálókat, mint akik
selypítenek vagy játszadoznak. Mert ha egy kisgyereket látok, akihez még
illik az efféle beszéd, amint selypít és játszadozik, öröm tölt el, mert
nyilvánvaló, hogy nála ez kedves, megengedett, a gyermeki életkorhoz illő
dolog. Ellenben ha azt hallom, hogy egy ilyen fiúcska tökéletesen ejt ki
mindent, kellemetlennek, fülsértőnek, erőltetettnek tartom. Aki pedig azt
hallja, hogy felnőtt ember selypít, vagy azt látja, hogy gyermeki módra
játszik, ezt nevetségesnek, férfihoz nem illőnek találja, és szeretné
megverni. Hasonló érzéssel töltenek el engem a filozofálók is. Ha
fiatalembert látok filozofálni, e1 vagyok ragadtatva, dicsérem, hozzá
illőnek tartom, s úgy vélem, szabad ember, de ha nem filozofál, akkor nem
szabad, és nem bizonyul méltónak semmiféle szép és nemes cselekedetre.
Ám, ha azt látom, hogy valaki idősebb korában is a filozófiába merül, és
nem hagy fel vele, hidd el, ó, Szókratész, véleményem szerint megérdemli,
hogy megverjék. Mert, mint előbb mondtam, félni kell, hogy, bármilyen
tehetséges is, férfiatlan lesz, aki kerüli a város közepét és a piacot, amely,
mint a költő mondja: "a férfit hírre segíti",22 s élete hátralevő részét ifjak
közt tölti, egy sarokban suttog három-négy fiatalnak, de sohasem hangoztat
valami nemes vagy üdvös dolgot."
Mindezt Platón - mint említettem - olyan szereplő szájába adja,
akiben, ha nem is ért annyira a dologhoz, megvan a helyes érzék, s bízik
saját emberi értelmében, a letagadhatatlan igazságban. S nyilvánvalóan
nem arról a filozófiáról beszél, amely minden erény tudománya, s az állami
és magánügyekben egyaránt kimagasló szerepet játszik, s a polgárokat és
az államot - ha nem jön közbe semmi akadály - szilárdan, belátással és
erélyesen igazgatja, hanem az olyanféle haszontalan és gyerekes,
ügyeskedő elmélkedésről, amely sem az élet fenntartásához, sem
elrendezéséhez nem járul hozzá semmivel, s amelybe azok a dologtalanul
lebzselő emberek öregednek bele, akiket a tömeg filozófusoknak tart, és
tart az is, akivel Platón mindezt elmondatja.

RÉSZLET M. CATÓNAK A HAJDANI ASSZONYOK

ÉLETMÓDJÁRÓL ÉS SZOKÁSAIRÓL SZÓLÓ BESZÉDÉBŐL;
VALAMINT AZ, HOGY A FÉRJNEK JOGA VOLT MEGÖLNI
HÁZASSÁGTÖRÉSEN KAPOTT FELESÉGÉT

Azok szerint, akik a római nép életmódjáról és szokásairól írtak,

Róma és Latium asszonyai józan életet éltek, azaz tartózkodtak a bortól,
vagy mint régi latinsággal mondják, a részegítő italtól, s rokonaikat mindig
meg kellett csókolniuk, hogy a leheletből kiderüljön, ittak-e vagy sem.
Állítólag mégis rendszeresen ittak aszút, puncsot és fűszeres bort, s más
ilyenféle édes italokat. És az említett művek is úgy mondják el mindezt,
mint közismert tényt. De M. Cato szerint a borivó asszonyokat nemcsak
megszólták, hanem bírói ítélettel el is marasztalták, éppúgy, mintha
házasságtörést követtek volna el.
Ide iktatom M. Cato szavait A hozományról című beszédéből, ahol
az is le van írva, hogy a férjnek joga volt megölni a házasságtörésen
rajtakapott feleséget.
"A férj, amíg a válási eljárás tart, bírája feleségének, akár a censor,
és nyilvánvalóan korlátlan hatalma van fölötte, ha az asszony illetlen és
gyalázatos cselekedetet követ el; megbünteti, ha ivott. S ítéletet mond
fölötte, ha más férfival kerül gyalázatos viszonyba."
Arról, hogy joga van megölni, így ír:

22 Íliász, IX. 441. (Devecseri Gábor fordítása)

 "Ha feleségedet házasságtörésen kapod, ítélet nélkül, büntetlenül
megölheted; neki azonban, ha te követtél el házasságtörést, egy ujjal sem
szabad hozzád nyúlnia, a törvény nem ad rá jogot."

TUBERO HOGYAN HATÁROZZA MEG TÖRTÉNELMI

MŰVÉBEN A GYERMEK-, IFJÚ- ÉS ÖREGKOR HATÁRAIT?

Tubero azt írja történelmi műve első könyvében, hogy Servius

Tullius király, mikor a római népet, ifjakat és öregeket, vagyonbecslés
céljából a jól ismert öt osztályba osztotta, azokat sorolta a gyerekek közé,
akik még nem voltak tizenhét évesek, a tizenhét éven felülieket pedig,
mivel véleménye szerint már alkalmasak voltak arra, hogy az államot
szolgálják, a katonák jegyzékébe íratta. Negyvenhat éves korukig
"ifjabbak"-nak, ezen felül "idősebbek"-nek nevezte őket.
Ezt azért jegyeztem fel, hogy Servius Tullius, a bölcs király
felosztásából tudjuk meg, mi volt őseink megszokott, kialakult véleménye
a gyermek-, ifjú- és öregkorról.

RÖVID MEGJEGYZÉSEK A PÜRRHÓNT KÖVETŐKRŐL

ÉS AZ AKADÉMIKUS FILOZÓFUSOKRÓL; S ARRÓL,
HOGY MI A KÜLÖNBSÉG KÖZÖTTÜK

Azokat a filozófusokat, akiket mi Pürrhón követőinek hívunk, a

görögök szkeptikusoknak nevezik; ez körülbelül annyit jelent, mint kutató,
szemlélődő, mivel semmit sem különböztetnek meg, és semmit sem
határoznak meg, hanem minden dologban állandóan olyan jegyeket
kutatnak és vizsgálnak, amelyek alapján ezek a dolgok
megkülönböztethetők és meghatározhatók. S azon a véleményen vannak,
hogy tulajdonképpen nem látnak és nem hallanak semmit, hanem a külső
hatások és benyomások keltik azt a látszatot, mintha látnának és
hallanának, és a benyomásokat keltő dolgok jellegét és tulajdonságait
tartózkodással és kételkedéssel ítélik meg. Azt állítják, hogy a valóban
jellemző és a félrevezető jegyek keverednek és kapcsolódnak egymással,
ezért annyira lehetetlennek látszik bármilyen dolog hiteles valójának a
megragadása, hogy mindenkinek, aki nem akar elhamarkodott ítéletet
mondani, ahhoz kell tartania magát, amit a hagyomány szerint Pürrhón,
ennek a filozófiai iskolának a megalapítója mondott: "Nem lehet tudni,
hogy valami ilyen vagy olyan vagy semmilyen." Szerintük valamilyen
dolog ismertetőjegyeit és igazi sajátosságait lehetetlen megismerni és
felfogni, s ezt az állítást sokféleképpen próbálják kifejteni és bebizonyítani.
Erről a tárgyról Favorinus is írt egy tíz könyvből álló, igen alapos és okos
munkát, amelynek A Pürrhón-féle következtetések címet adta.
Régi kérdés, amellyel már sok görög szerző is foglalkozott, hogy
miben és mennyiben különböznek a Pürrhón-követők az akadémikus
filozófusoktól. Mindkét csoportra alkalmazzák ugyanis a "szemlélődő",
"tartózkodó", "kételkedő" kifejezéseket, mert egyik csoport sem állít
semmit, s véleményük szerint semmit sem lehet felfogni. Ellenben azt
mondják, hogy minden dolognak van egy külső látszata, amelyet ők
jelenségnek, látszatképnek hívnak, de ez nem a dolgok lényege, hanem
testi és szellemi benyomás, amely azokban támadt, akikhez a látszat eljut.
Így - mondják ők - minden egyes dolog, amely az emberi érzékelésre hat,
csak valamihez képest létezik. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy semmi sem
létezik önmagában, nincs saját külön hatása és jellege, hanem minden
dolog csak vonatkozik valamire, s külső alakja - ahogy látjuk, s ahogy
érzékeinkkel, külső benyomásra, megalkotjuk - csak látszat, nem azonos
eredeti lényegével. S bár ebben Pürrhón követői és az akadémikusok
megegyeznek, általában úgy tartják, mégis van közöttük eltérés,
egynémely egyéb dolgon kívül főképpen abban, hogy az akadémikusok
legalább azt az egyet felfogták, hogy semmit sem tudunk felfogni, s
meghatározták, hogy semmit sem tudunk meghatározni. Pürrhón követői
azonban még ennek a valóságát is tagadják, mert szerintük semmi sem
igaz.

MIKÉPPEN VÉLEKEDETT M. CATO ARRÓL

AZ ALBINUSRÓL, AKI RÓMAI LÉTÉRE GÖRÖGÜL ÍRTA
MEG "RÓMAI TÖRTÉNET"-ÉT, DE ELÖBB ELNÉZÉST KÉRT,
HOGY NEM ELÉGGÉ JÁRATOS A GÖRÖG NYELVBEN?

Azt mondják, M. Cato okkal és szellemesen bírálta meg Aulus

Albinust. Ez az Albinus, L. Lucullus hajdani consultársa, görögül írta meg
Római történet-ét, és műve előszavában mentegetőzik, hogy senki ne
háborodjék fel azon, ha a könyvek stílusa nem eléggé ügyes vagy kevéssé
választékos.
"Mert én - folytatja - római vagyok, Latiumban születtem, s nekünk
a görög nyelv nagyon idegen."
S elnézést kér, ha egy-egy botlással bosszúságot okozna. Cato,
mikor ezt elolvasta, kijelentette: "Nagy semmirekellő vagy te, Aulus!
Elnézést kérsz hibáid miatt, ahelyett, hogy a hibát kerülnéd. Mert akkor
szoktunk elnézést kérni, ha tudtunkon kívül követtünk el hibát, vagy ha
kényszer hatása alatt vétettünk. Téged viszont, mondd meg, ki
kényszerített olyasmire, amiért eleve elnézést kérsz, még mielőtt megtetted
volna?"
Mindezt Cornelius Nepos örökítette meg a Híres férfiakról szóló
műve tizenharmadik könyvében.

A MILÉTOSZI KÖVETSÉG ÉS DÉMOSZTHENÉSZ SZÓNOK

TÖRTÉNETE, AHOGY AZT KRITOLAOSZ MEGÍRTA

Kritolaosz írja, hogy Milétoszból állami ügyben követek érkeztek

Athénba, valószínűleg azért, hogy segítséget kérjenek. Néhány
alkalmasnak látszó férfiút felkértek, hogy emeljenek szót az érdekükben, s
e szónokok a megbízás értelmében az ő pártjukon szólaltak fel a nép előtt.
Démoszthenész azonban éles hangon visszautasította kívánságukat,
mondván, hogy a milétosziak nem méltók a támogatásra, és az államnak
sem lenne belőle haszna. A döntést a következő napra halasztották. A
követek ezután felkeresték Démoszthenészt, s nagy hévvel kérték, hogy ne
szónokoljon ellenük. Ő pénzt követelt tőlük, s meg is kapta. Másnap,
mikor az ügyet újra elővették, Démoszthenész torkát vastag
gyapjúkendővel bekötve jelent meg a nép előtt, s kijelentette, hogy
torokgyulladása van, ezért nem tud a milétosziak ellen felszólalni. Ekkor
valaki felkiáltott a tömegből, hogy nem torok-, hanem pénzgyulladásban
szenved.
Ezt az esetet, Kritolaosz tudósítása szerint, később Démoszthenész
nem tartotta titokban, sőt, saját dicsőségét látta benne. Mert mikor
megkérdezte Arisztodémoszt, a színészt, hogy mennyit kap egy
fellépéséért, s az azt felelte, hogy egy talentumot, ő így válaszolt:
"Én többet kaptam azért, hogy hallgattam."

MILYEN BÜNTETÉSSEL SÚJTOTTA AZ ATHÉNI DRAKÓN

AZ ATHÉNI NÉP SZÁMÁRA HOZOTT TÖRVÉNYEIBEN
A TOLVAJOKAT, MAJD KÉSŐBB MIKÉPPEN BÜNTETTE
ŐKET SZOLÓN, ÉS MIKÉPPEN NÁLUNK A DECEMVIREK,
A TIZENKÉTTÁBLÁS TÖRVÉNY MEGALKOTÓI?
TOVÁBBÁ, HOGY AZ EGYIPTOMIAKNÁL A LOPÁS SZABAD
ÉS MEGENGEDETT VOLT, A SPÁRTAIAKNÁL EGYENESEN
MEGKÍVÁNTÁK, ÉS MINT HASZNOS MESTERSÉGET ŰZTÉK;
VÉGÜL PEDIG CATÓNAK A LOPÁS BÜNTETÉSÉRE
 VONATKOZÓ, FIGYELEMRE MÉLTÓ VÉLEMÉNYE

Az athéni Drakón jó és igen bölcs ember hírében állott, alaposan

ismerte az isteni és az emberi jogot. Ő hozott legelőször törvényeket az
athéniak számára. Egyéb, túlságosan szigorú rendszabályok mellett azt is
elrendelte és törvényerőre emelte, hogy a tolvajt, bármiféle lopás bizonyul
rá, halállal kell büntetni. Törvényei azonban, minthogy nagyon szigorúak
voltak, nem valami határozatra vagy parancsra, hanem az athéniak ki nem
mondott, íratlan megegyezésével feledésbe merültek. Később más,
szelídebb törvényeket vezettek be, amelyeket Szolón alkotott. Ő egyike
volt a hét híres bölcsnek: nem halálbüntetést szabott a tolvajokra, mint
azelőtt Drakón, hanem kétszeres kártérítést.
A rni decemvireink pedig, akik a királyok kora után a tizenkét
táblára felíratták a római nép körében érvényes törvényt, a különféle
tolvajokkal nem voltak sem egyformán szigorúak, sem túlságosan
irgalmasak. Ha ugyanis a lopást éjjel követték el, vagy ha a tolvajt nappal
fogták el, de fegyverrel védte magát, megengedték, hogy a rajtakapott
tolvajt megöljék. Egyéb esetekben pedig elrendelték, hogy a tolvajt, ha
szabad születésű, és rajtakapták, korbácsolják meg, s legyen rabszolgája
annak, akit meglopott, de csak akkor, ha a tolvajlást nappal követte el, és
nem védekezett fegyverrel. A tolvajláson rajtakapott szolgák büntetése
pedig az volt, hogy megkorbácsolták, és a szikláról letaszították őket, de a
serdülő korú gyereket csak a praetor parancsára lehetett megverni, s ő
állapította meg az okozott kárért járó kártérítést is. Azokat a lopásokat,
amelyeket övvel és serpenyővel fedeztek fel, éppen úgy büntették, mintha
úgy kapták volna rajta a tettest.
Ma azonban eltértek a decemvireknek ettől a törvényétől. Azt
ugyanis, akit lopáson rajtakapnak, négyszeres bírsággal büntetik.
Rajtakapott tolvajlásnak pedig, Masurius szerint, az számít, amelynek
végrehajtása közben érik tetten az elkövetőjét. A lopás akkor számít
megtörténtnek, ha a tolvaj a lopott tárgyat elvitte oda, ahova akarta. A
lopási kísérlet és a leleplezett lopás büntetése háromszoros kártérítés.
Ha valaki utána akar nézni, hogy mi a különbség a lopási kísérlet és
a leleplezett lopás között, s meg akarja ismerni az erre vonatkozó sok
egyéb tényt s a hajdaniaknak e téren kifejtett kiváló gyakorlatát, amit mind
igen hasznos és nem kellemetlen megismerni, felvilágosítást nyerhet
Sabinusnak A lopásról szóló könyvéből. Ebben meg van írva az is, amit
általában nem is képzelnénk, hogy tudniillik nemcsak embereket s titkon
felemelhető és elvihető ingóságokat lehet lopni, hanem házat és
földbirtokot is, és hogy egy földbérlőt azért ítéltek el lopásért, mert a bérelt
földet eladta, s ezzel a birtokost kiforgatta tulajdonából. Sabinus elmond
egy még hihetetlenebb esetet is: valakit emberlopásért ítéltek el, mert egy
szökött rabszolgát, aki véletlenül gazdája szeme elé került, tógájával
eltakart, úgy téve, mintha magát akarná beburkolni.
A nem tetten ért tolvajok büntetését kétszeres kártérítésben
határozták meg. Emlékszem, azt is olvastam Arisztón, az egyáltalán nem
tájékozatlan jogtudós könyvében, hogy a régi egyiptomiak, akik
köztudomásúan a tudományok feltalálásában igen leleményesek s a dolgok
kifürkészésében rendkívül éles eszűek voltak, a lopás minden faját
megengedték, és nem büntették.
A lakedaimóniakról is azt állitja az erkölcseiket és törvényeiket
megörökítő több hírneves író, hogy ez a józan és szigorú nép, amelyről
nem olyan bizonytalanok az ismereteink, mint az egyiptomiakról, jogosnak
és megszokottnak ismerte el a lopást. S az ifjúság nem azért tolvajkodott,
hogy gyalázatos nyereséghez jusson, pénzt kerítsen vágyai kielégítésére
vagy gazdagságra tegyen szert, hanem pusztán azért, hogy a háborúra
felkészüljön és eddze magát, minthogy véleményük szerint a ravasz lopás
és annak állandó gyakorlása élesíti az ifjak értelmét, és képessé teszi őket a
ravasz cselvetésre, a türelmes éberségre és a gyors, ravasz megközelítésre.
M. Cato azonban a zsákmánynak a katonák közt való szétosztásáról
mondott szónoklatában szenvedélyesen és szókimondóan panaszolja fel a
féktelenül és büntetlenül folyó sikkasztásokat. Szavait, minthogy módfelett
megtetszettek, kijegyeztem magamnak:
"A magánvagyon tolvajai bilincsben és láncokban, a közvagyon
tolvajai pedig aranyban és bíborban élnek."
Úgy gondolom, nem hagyható említés nélkül, milyen világosan és
lelkiismeretesen határozták meg a nagy bölcsek a lopás fogalmát,
mondván, hogy ne csak azt higgyük tolvajnak, aki titokban elemel vagy
észrevétlenül eltulajdonít valamit. Sabinus így ír Polgári jog című műve
második könyvében:
"Aki más tulajdonához nyúl, azt tolvajnak kell tekintenünk, mert
meg kellett volna gondolnia, hogy a tulajdonos akarata ellenére
cselekszik."
Ugyancsak ő mondja egy másik fejezetében:
"Aki idegen tulajdont titokban, nyereségvágyból elvisz, az a lopás
bűnébe esik, akár tudja, ki a tulajdonos, akár nem."
Ezeket írja Sabinus említett könyvében azokról a tárgyakról,
amelyekhez azért nyúl valaki, hogy ellopja. De ne felejtsük el, hogy a
fentebb írtak értelmében tolvaj az is, aki nem nyúl semmihez, de lopáson
töri a fejét, lopni akar. Éppen ezért mondja Sabinus, hogy szerinte
töprengés nélkül el lehet ítélni lopásért azt a gazdát, aki szolgájának ad
parancsot, hogy lopjon.

FAVORINUS FILOZÓFUS ELMEFUTTATÁSA, AMELYBEN

EGY ELŐKELŐ ASSZONYNAK AZT TANÁCSOLJA,
HOGY GYERMEKEIT NE FELFOGADOTT DAJKÁK,
HANEM A MAGA TEJÉVEL TÁPLÁLJA

Egyszer éppen Favorinus filozófusnál időztem, amikor hírül hozták,

hogy egyik hallgatójának és követőjének a felesége kevéssel előbb
lebetegedett, és férjét egy fiúval ajándékozta meg.
- Gyerünk - mondta Favorinus -, nézzük meg a fiút, és kívánjunk
szerencsét az apának.
Az apa előkelő családból származó szenátor volt. A társaság
Favorinusszal együtt indult útnak, elkísértük és bementünk vele. Megölelte
az elébe siető apát, szerencsét kívánt neki, majd letelepedvén az iránt
tudakozódott, meddig tartott és fájdalmas volt-e a szülés. Ezután látva,
hogy a kimerült asszony az álmatlanságtól elszunnyadt, fesztelenebbül
kezdett beszélgetni, s kijelentette:
- Remélem, saját tejével fogja táplálni fiát.
A fiatalasszony anyja azt válaszolta, hogy a szülő nő kímélése
érdekében a gyerek mellé dajkát kell fogadni, nehogy a vajúdás fájdalmai
után a nehéz és súlyos feladatot jelentő szoptatással is fárasszák az anyát.
Favorinus így felelt:
- Jó asszony! Engedd, hogy egészen anyja legyen fiának. Mert nem
természetellenes, tökéletlen s félig vállalt anyai kötelességteljesítés-e, ha
megszüli a gyermeket, s utána tüstént eltaszítja magától? Nem tudom, mért
táplálta a méhében vérével azt, akit nem látott, s most nem táplálja tejével
azt, akit lát, aki már élőlény, már ember, és esdekelni tud az anyai
gondozásért. Netán te is azt gondolod, hogy a természet mint bájos
anyajegyet adta a nőknek a mellbimbókat, keblük díszéül, nem pedig azért,
hogy a gyermeküket táplálják? Így fordul elő - persze nem rólatok beszélek
-, hogy nagyon sok asszony megcsúfolja a természetet és a testnek ezt a
legszentebb forrását, az emberi nem éltetőjét, mintha bizony megfosztaná
őket külső szépségüktől, megpróbálja kiszárítani és elapasztani, és vállalja
a tej visszatartásával és megrontásával járó veszélyt. Éppolyan őrültség így
cselekedni, mint ha valaki a testében megfogant magzatot kiszámított
álnoksággal el akarja vetélni, nehogy hasa sima bőre megráncosodjék, s
elgyötörje a magzat terhének kihordása és a szüléssel járó megerőltetés.
Rászolgál a közmegvetésre és mindenki gyűlöletére az, aki az embert léte
legkezdetén, mikor alakul és élet költözik beléje, szinte az alkotó természet
karjai közt öli meg, de mennyivel inkább rászolgál az, aki a már
kifejlődött, világra jött lényt, a gyermeket fosztja meg az anya véréből
való, megszokott, jól ismert tápláléktól? Nem lényeges, szokták felhozni,
hogy kinek a tejét szívja a gyermek, csak táplálkozzék, és maradjon
életben! Aki ilyet mond, és már ennyire süket a természet parancsának
megértésére, miért nem állítja mindjárt azt is, hogy teljesen mindegy, kinek
a testében és kinek a vérén növekedik, és kitől származik az ember? Vagy
talán, mert a sok lélegzés és a meleg miatt megfehéredett, nem ugyanaz a
vér van-e az emlőkben, ami a méhben volt? S nem válik-e nyilvánvalóvá
ebből is a természet leleményessége, hogy a vér, miután teremtő erejével a
test belső rejtekeiben teljessé formálta a magzat testét, szülés idején a
felsőbb részekbe húzódik, készen arra, hogy segítse a napvilágra jött életet,
s az újszülöttet az ismert, megszokott táplálékkal lássa el? Nem alaptalan
az a hiedelem, hogy amiként a nemző mag ereje és természete befolyásolja
a testi és lelki hasonlóságot, éppen ilyen hatással vannak a tejben rejlő
tulajdonságok és sajátosságok is. S ezt nemcsak embereknél, hanem
barmoknál is megfigyelték. Mert ha a kecskegidát juhok, vagy a kisbárányt
kecskék tejével táplálják, majdnem biztos, hogy a juhok gyapja durvább, a
kecskék szőre selymesebb lesz. Ugyanígy van a fákkal és gyümölcsökkel
is. Fejlődésük vagy elsatnyulásuk sokkal inkább függ a tápláló víz és talaj
erejétől és hatásától, mint az elvetett magtól, s gyakran megfigyelhetjük,
hogy a viruló és fejlődő fát átültetés után a silányabb talaj tönkreteszi. Hát,
a csudába is, milyen érvvel lehet igazolni, hogy idegen, természetellenes
táplálékkal, másnak a tejével rontják meg az éppen megszületett ember
nemes lényét, kiváló alapokon nyugvó testi és szellemi sajátságait?
Különösen akkor van ez így, ha a felfogadott szoptatós dajka szolga vagy
szolgai lelkületű, és, mint igen gyakori eset, külföldi, barbár, vagy csúnya,
erkölcstelen, szemérmetlen, iszákos. Hiszen legtöbb esetben válogatás
nélkül azt fogadják meg, aki éppen abban az időben szoptat. Hát eltűrjük,
hogy ezt a mi csecsemőnket ilyen veszélyes hatás fertőzze meg, teste és
szelleme táplálékát a legsilányabb testből és lélekből szívja magába?
Istenemre!, ezért esik meg, amin annyiszor csodálkozunk, hogy erkölcsös
nők gyermekei néha sem testben, sem lélekben nem ütnek a szülőkre.
Ügyesen és okosan járt el a mi Marónk, amikor utánköltve Homérosz
következő verssorait:
 ... apád sohasem lehetett Péleusz, a lovas hős,
édesanyád se Thetisz: kék tenger szült a világra
és meredek sziklák, mivel elméd ennyire ádáz.23

nemcsak születését panaszoltatja fel, mint költői mintaképe, hanem

vaddá és kegyetlenné alakító táplálását is, s még hozzáteszi:

...hürkán tigris teje táplált,

hiszen az erkölcsi vonások kialakításában igen fontos, milyen a

dajka jelleme, és milyen a teje, mivel a dajka, akit már korábban anyává
tettek, a maga anyai testi és szellemi tulajdonságaiból is sokat ad hozzá az
alakuló egyéniséghez. Ezenkívül ki hagyhatná figyelmen kívül és nézhetné
közönyösen, hogy aki elhagyja, elküldi és másokkal tápláltatja szülöttjét,
elvágja vagy legalábbis meggyengíti és meglazítja a szeretetnek a szülőket
és a gyermekeket összekapcsoló szoros, természet adta lelki kötelékeit?
Mert mikor a gyermeket idegenbe adják, és elküldik szemük elől,
lassanként fokozatosan meggyengül a forró anyai szeretet jól ismert ereje
is, a nyugtalan, aggodalmas szívdobogása elcsitul, s éppúgy elfeledkezik a
dajkára bízott fiúról, mintha a halál ragadta volna el. És a csecsemő is az
után vágyik, azt szereti, s egyedül ahhoz ragaszkodik, aki táplálja, így hát,
mint a kitett gyermekeknél is lenni szokott, semmi érzés nem köti
szülőanyjához, és nem is vágyódik utána. S minthogy teljesen elmosódik a
velük született ragaszkodás legkisebb nyoma is, ha az így nevelődött
gyerekek azt is hiszik magukról, hogy szeretik apjukat és anyjukat, mindez
legnagyobbrészt nem természetes szeretet, hanem a vérségi köteléktől
független, észokokon alapuló ragaszkodás.
Magam is végighallgattam Favorinus görög nyelven elmondott
szavait. Gondolatait, hogy a köznek használjanak, amennyire
emlékezetemtől tellett, följegyeztem, de szavainak vonzóerejét, gazdag
áradását a latin nyelv minden ékesszólása is alig tudná visszaadni, az én
csekély tehetségem pedig különösen nem.

NÉHÁNY SOR Q. ENNIUS HETEDIK "EVKŐNYV"-ÉBŐL,

AMELYBEN LEÍRJA ÉS RÉSZLETEZI EGY ALACSONYABB
RANGÚ EMBER JELLEMÉT ÉS ELŐKELŐ BARÁTJÁVAL

23 Íliász XVI. 33-35. (Devecseri Gábor fordítása)

 SZEMBEN TANÚSÍTOTT ELŐZÉKENY MAGATARTÁSÁT

Quintus Ennius a hetedik Évkönyv-ben elbeszéli az előkelő

Geminus Servilius történetét, és igen szemléletesen, ügyesen írja le és
határozza meg, milyen éleselméjűnek, nyájasnak, szerénynek,
ragaszkodónak, milyen szűkszavúnak, a beszédben milyen
alkalmazkodónak, hajdani dolgokkal, a régi és új szokásokkal milyen
ismerősnek, a rábízott titkok megőrzésében milyen lelkiismeretesnek s
végül az élettel járó terhek elviselésében milyen segítőnek, enyhítést,
vigasztnyújtónak kell lennie a kitűnő származású és vagyonos ember
barátjának. Azt hiszem, Enniusnak ezeket a sorait éppolyan sűrűn és
állandóan fel kell idéznünk, mint a filozófusoknak az élethivatásról szóló
tanításait. Ezenkívül a verseket jellemző bizonyos régiesség annyira
tiszteletre méltó, s bájuk annyira romlatlan, nem erőltetett, hogy -
legalábbis az én véleményem szerint - úgy kell őket őrizni,
emlékezetünkben megtartanunk és tisztelnünk, mint a barátság régi,
megszentelt törvénybe foglalását. Ezért is gondoltam, hogy ide írom ezeket
a verssorokat, hátha valaki szeretné azonnal megismerni:

Szólt, s odahívta, kivel mindig készséggel, örömmel

váltott szót, ügyeit s vacsoráját véle megosztva,
nyájasan, miután fáradván szinte egész nap
szüntelenül, fontos közügyekben hozta a döntést,
és hallotta szavát a forum s hallá a szenátus.
Bátran elétár itt komoly és kis ügyet s ami tréfás,
s mindent, mit nehezen vagy könnyen mond ki az ember,
elmond néki, amit csak tud, rábízza nyugodtan
arra, ki sok titkolt vagy nyílt örömet vele ért meg;
művelt fő, ki nem ad gonoszul s felelőtlenül aljas
tettre tanácsot, nem viszi rá szíve. Bölcs, okos ember,
kellemes, ékesen szóló, boldog, megelégült,
ildomos, akkor szól, amikor kell, nem fecseg, ésszel
él, sok már feledett dolgot tud, s tudja az újabb,
s tudja a régi szokást, a sok év folyamán kitanulta,
s azt, ami már rég volt, a sok isteni, emberi törvényt.
Érti, hogyan kell bölcs módján hallgatni, beszélni.
Servilius hozzá eképp fordul vita közben.

A hagyomány szerint L. Aelius Stilo gyakran mondogatta, hogy Q.

Ennius itt saját magát írta le, s hogy ez a vers Q. Ennius jellemének és
lelkületének az ábrázolása.

TAUROSZ FILOZÓFUS BESZÉLGETÉSE ARRÓL,

HOGY A SZTOIKUS TANÍTÁSOK SZERINT MIKÉPPEN
ÉS MILYEN ELVEK ALAPJÁN KELL A FÁJDALMAT ELVISELNI

Mikor Taurosz filozófus Delphoiba ment a Püthói Játékokra, hogy

tanúja lehessen majdnem egész Görögország egybesereglésének, mi pedig
a kíséretében voltunk, és utunkban Lebadiába, Boiothia egyik ősi városába
érkeztünk, Taurosznak hírül hozták, hogy egyik barátja, kiváló sztoikus
filozófus, súlyos betegségtől gyötörve az ágyat nyomja. Erre Taurosz
félbeszakította egyébként elég sietős útját, s leszállva a kocsiról, azonnal
látogatására indult. Mi pedig, mint minden útján, most is követtük. Mikor
megérkeztünk a házhoz, ahol a beteg feküdt, görögül "kólíká"-nak nevezett
gyomorgörcsöktől és heves láztól meggyötört embert pillantottunk meg.
Elnyomott nyögések és sóhajok szakadtak fel belőle, melléből ziháló
hangok törtek elő, nem annyira a fájdalom, mint inkább a fájdalommal
vívott küzdelme jelei.
Taurosz orvosokat hívatott, megbeszélte velük, milyen
gyógyszereket alkalmazzanak, a betegbe pedig azzal öntött lelket, hogy a
szenvedni tudás példájaként állította elénk, ezután eltávoztunk, és
visszaindultunk a kocsihoz és társainkhoz. Közben Taurosz így szólt
- Nem éppen szívvidító, de tanulságos látvány tanúi voltatok:
annak, hogyan csap össze és viaskodik a filozófus és a fájdalom. A
betegség ereje és természete megtette a magáét, eltorzította és meggyötörte
a tagokat, de megtette a magáét a lélek értelme és természete is: tűrte,
zabolázta, visszafojtotta a heves és féktelen fájdalmakat. A beteg nem
jajveszékelt, nem kesergett, illetlen szó nem hagyta el az ajkát, de azért
láthattátok némi jelét, hogy itt az erény és a test csatázik az ember felett
való uralomért.
Ekkor Taurosz egyik fiatal, a filozófiát buzgó elmélyedéssel
tanulmányozó követője közbeszólt:
- Ha oly keserves a fájdalom, hogy ellene szegül a lélek akaratának,
s az embert arra kényszeríti, hogy akarata és az értelem meggyőződése
ellenére nyögjön, és bevallja, mennyire gyötri a kegyetlen betegség, miért
mondják a sztoikusok, hogy a fájdalom nem rossz, hanem közömbös
valami. Továbbá: miért lehet egy sztoikust valamire kényszeríteni, vagy
miért gyakorolhat rá kényszert a fájdalom, ha az ő tanításuk szerint a
fájdalom semmire sem kényszeríthet, és a bölcset semmire sem lehet
kényszeríteni?
Taurosz szemmel láthatóan örömét lelte ebben az izgalmas
kérdésben, ezért derűssé váló arccal így felelt:
- Ha a mi barátunk jobb erőben volna, megvédené akaratlanul
kitörő nyögéseit a te félremagyarázásodtól, s azt hiszem, alaposan
megfelelne kérdésedre. Azonban tudod, hogy én a sztoikusokkal vagy
inkább a Sztoa tanításával nem vagyok teljesen egy véleményen. Nézeteink
több ponton különböznek, ahogy ezt erről írt könyvemben ki is fejtettem.
De hogy kedvedben járjak, elmondom, ahogy mondani szokás "mint
kívülálló" és "teljes nyíltsággal" azt a feleletet, amelyet sokkal
bonyolultabban és leleményesebben fogalmazott volna meg valamelyik
sztoikus, ha itt van velünk. Azt hiszem, ismered a régi, sokat emlegetett
mondást: "Nem baj, ha tudatlan szólsz, csak őszinte legyen szavad."
És ebből kiindulva így nyilatkozott a beteg sztoikus fájdalmáról és
nyögéseiről:
- A minden dolgot és bennünket is létrehozó természet mindjárt
létünk kezdetén nekünk adta és belénk oltotta a szeretetet és a ragaszkodást
önmagunk iránt, olyannyira, hogy számunkra semmi sem drágább és
becsesebb, mint mi magunk. Mert azt vélte, az emberi faj folyamatos
fennmaradásnak az az alapja, ha mindnyájunkban, mihelyt meglátjuk a
napvilágot, meggyökeredzik minden olyan dolognak az érzékelése és
kedvelése, amit a régi filozófusok a "természettől kapott első
benyomások"-nak neveztek, vagyis, hogy örül mindennek, ami a testének
jólesik, s borzad mindentől, ami nem esik jól. Később, ahogy az ember
korban növekedik, ítélőképessége saját magából jobban kifejlődik, s az ész
használata meghozza a megfontolást. Mérlegelni kezdi, mi a valóban
tisztességes és hasznos, és finomabb érzékkel, biztosabban képes
kiválasztani azt, ami kedvező, és azt, ami kedvezőtlen. S így mindent
túlragyogva és teljes fényében mutatkozik meg előtte a dicsőségnek és a
tisztességesnek a méltósága, megveti azt a külső akadályt, amely
meggátolja ennek elnyerésében és megtartásában. Semmi mást nem tart
igazán és valóban jónak, csak a tiszteletre méltót, és semmi mást rossznak,
csak a becstelent. A többit, mindazt, ami e kettő között van, és se nem
tiszteletre méltó, se nem becstelen, nem tartják se jónak, se rossznak.
Vannak azonban olyan jelenségek és viszonyok, amelyeknek a befolyása
körülhatárolt és különböző, s amelyeket a sztoikusok "kívánatos"-nak és
"nem kívánatos"-nak hívnak. Így a gyönyör és a fájdalom is - ha a boldog
élet határairól beszélünk - kívülálló fogalomnak számít, s nem tartozik sem
a jó, sem a rossz dolgok közé. De minthogy az újszülött, mielőtt még
gondolkodása és ítélőképessége kifejlődnék, első benyomásként a gyönyört
és a fájdalmat ismeri meg, s már a természettől is a gyönyörhöz vonzódik,
a fájdalomtól pedig, mint félelmes ellenségtől, menekül és idegenkedik,
ezeket az első és maradandó benyomásokat a később megizmosodó
értelem aligha képes gyökerestül kitépni és megsemmisíteni. De állandó
harcban áll velük, s ha felélednek, visszaszorítja, elnyomja,
engedelmességre és alkalmazkodásra kényszeríti őket. Ezért láthattátok,
hogy ez a filozófus, bízva a tan értelmének erejében, birkózva a
betegséggel és a féktelen fájdalommal, egyáltalán nem hátrált meg, nem
ismerte be vereségét, s nem siránkozott és jajveszékelt, mint a legtöbb
beteg, hogy milyen nyomorult és szerencsétlen, csupán erősen lihegett, és
mélyeket sóhajtott, nem azért, mert a fájdalom legyőzte és elnyomta,
hanem annak jeléül, hogy ő igyekszik azt legyőzni és elnyomni. Nem
tudom, vajon e küszködést és sóhajtozást látva, nem teszi-e valaki azt az
ellenvetést, hogy ha a fájdalom nem rossz, miért e sóhajtozás és küszködés.
Azért, mert azok a dolgok, amelyek nem számítanak rossznak, még nem
mentesek minden kellemetlenségtől, hanem közülük igen sok káros lehet,
ha nem is rejt nagyobb veszedelmet, mert ha nem is visszataszítóak, mégis
ellentétben vannak a természet szelídségével és nyugalmával, s a természet
valamilyen ismeretlen és szükségszerű törvénye szerint harcban állnak
vele. A bölcs képes arra, hogy ezeket elviselje és kibírja, de nem képes
megakadályozni, hogy érzékeire egyáltalán hassarak. Az "érzéketlenség"
és az "érzéstelenség" nemcsak szerintem, hanem ugyanennek az iskolának
több tudósa, köztük a tekintélyes és bölcs Panaiotiosz szerint is, nem
helyes, sőt elvetendő. De miért kényszerül a sztoikus filozófus, akiről azt
mondják, hogy semmire nem lehet kényszeríteni, arra, hogy akarata
ellenére nyögjön? Igaz, a bölcset semmire sem lehet kényszeríteni, amíg
arról van szó, hogy hű maradjon az értelemhez, de ha a természet
kényszeríti, ez a kényszer a természet által alkotott értelemre is kiterjed.
Fürkészd ki, ha úgy tetszik, miért hunyja be az ember akaratlanul is a
szemét, mikor valaki hirtelen ellegyint előtte, miért kapja el tekintetét és
fejét, ha az égen vakító villám cikázik át, miért rezzen össze az erősebb
mennydörgésre, miért rázkódik meg, ha prüsszent, miért hevül fel a forró
napsütésben, s gémberedik el a kemény fagyban. Mindez és még sok egyéb
más nem az akarattól, az észtől és a belátástól függ, hanem a természet és a
szükségszerűség parancsaitól. Mert nem az az igazi bátorság, amely úgy
száll szembe a természettel, mint valami szörnyeteggel, és - lelki
érzéketlenségből vagy eltompultságból, vagy hogy a fájdalmak
elviselésében valami keserves és kényszerű gyakorlatra tegyen szert -
túllépi a természet határait. (A Caesar viadalain fellépő egyik szilaj
gladiátorról beszélik, hogy nevetni szokott, mikor az orvosok a sebeiben
vájkálnak.) Nem. Az igazi bátorság őseink véleménye szerint abban áll,
hogy felismerjük, mi kibírható és mi nem. Ebből nyilvánvaló, hogy vannak
kibírhatatlan helyzetek, amelyeknek vállalásától és elviselésétől még a
legbátrabbaknak is vissza kell borzadniuk.
Miután Taurosz ezeket elmondta - s szemmel láthatóan szívesen
beszélt volna még többet is e tárgyról -, megérkeztünk a kocsihoz, és
beszálltunk.

MIÉRT UTALTA CN. DOLABELLA PROCONSUL AZ

AREOPAGOSZ ELÉ EGY ASSZONY ÜGYÉT, AKI BEISMERTE,
HOGY MÉREGKEVERŐ?

Cn. Dolabella elé, mikor mint proconsul Asia provinciát

kormányozta, egy szmürnai asszonyt vittek, aki egyszerre pusztította el
férjét és fiát, titokban mérget adva be nekik. Tettét be is ismerte, s
kijelentette, hogy megvolt rá az oka, minthogy az a kettő előbbi férjétől
született derék, ártatlan serdülő fiát tőrbe csalta és megölte. Senki nem
vitatta, hogy az eset valóban így történt. Dolabella a tanács elé terjesztette
az ügyet. A tanács egyik tagja sem vállalkozott, hogy a szerfelett kényes
ügyben véleményt mondjon, hiszen a férjet és a fiút méreggel ölték meg, s
ez nyilván nem maradhat megtorlás nélkül, másrészt úgy látták, hogy ezzel
két bűnös nyerte el megérdemelt büntetését. Ekkor Dolabella a kérdést a
legtekintélyesebb és legtöbb gyakorlattal rendelkező bírák, az athéni
Areopagosz tagjai elé terjesztette. Ezek, miután megismerkedtek az
üggyel, úgy döntöttek, hogy az asszony és a vádló száz év múlva jelenjék
meg újra. Így a nőt nem mentették fel a méregkeverés vádja alól (amit nem
is engedett volna meg a törvény), de nem is marasztaltak el és nem
büntettek meg olyan vádlottat, aki kegyelmet érdemelt. Ezt a történetet
Valerius Maximus írta le Jeles tettek és mondások című műve kilencedik
könyvében.

MILYEN SZELLEMES VÁLASSZAL HÁRÍTOTTA EL MAGÁTÓL

M. CICERO EGY RÁBIZONYÍTOTT HAZUGSÁG VÁDJÁT?

Az is a szónoki fogások közé tartozik, hogy ügyesen és ravaszul,

minden kockázat nélkül elismerjük valamely vétkünket, és így, amikor
olyasmit hánynak a szemünkre, amit nem lehet letagadni, a vádat tréfás
felelettel, játékosan elháríthatjuk, s az ügyet olyan színben tüntethetjük fel,
mintha inkább mosolyt, mint megrovást érdemelne. Így járt el - mint írják -
Cicero is, amikor egy letagadhatatlan cselekedetét szellemes és elmés
mondással jelentéktelennek tüntette fel. Mikor ugyanis meg akart venni
egy házat a Palatiumon, de éppen pénzszűkében volt, az akkor vád alatt
álló P. Sullától vett fel titokban kétmillió sestertius kölcsönt. A dolog híre
azonban még a vétel előtt kiszivárgott, és közismertté vált, és Cicerónak
szemére vetették, hogy olyan valakitől kapott pénzt házvételre, aki vád
alatt állt. Cicerót váratlanul érte a dolog, de letagadta, hogy pénzt kapott, és
hogy házat akar venni, s hozzátette:
- Akkor lesz igaz, hogy pénzt kaptam, ha megveszem a házat.
Minthogy azonban később csakugyan megvette, barátai a
szenátusban szemére hányták, hogy hazudott. De ő nagyot nevetett, s
nevetve mondta:
- Hát hiányzik a józan eszetek; nem tudjátok, hogy egy okos és
előrelátó családapának kötelessége, hogy, ha meg akar venni valamit,
vásárlási szándékát a többi vevő miatt letagadja?

NAGY SÁNDOR LEVELÉNEK MÁSOLATA, AMELYET

ANYJÁHOZ, OLÜMPIÁSZHOZ ÍRT, S OLÜMPIÁSZ
SZELLEMES VÁLASZA

A Nagy Sándor tetteiről szóló legtöbb munkában s legutóbb M.

Varro Oresztész vagy az őrültség című művében olvastam, milyen
szellemesen válaszolt Olümpiász, Philipposz felesége, fiának, Nagy
Sándornak a levelére. Mikor ugyanis ezt a levelet kapta tőle: "Sándor, a
király, Iuppiter Hammón fia, üdvözletét küldi anyjának, Olümpiásznak", a
következőképpen válaszolt:
"Fiam, nagyon kérlek, ne gyanúsíts s ne vádolj be engem Iuno előtt,
aki bizony nagy bajt fog rám zúdítani, ha leveledben te nyíltan kijelented,
hogy én az ő vetélytársnője vagyok."
Látnivaló, mily nyájasan és vidáman akarta ez az okos és elmés
asszony figyelmeztetni elbizakodott fiát, tegyen le arról a téveszméről,
amelyet nagy győzelmei, a csúszómászó udvaroncok hízelgése és
hihetetlenül szerencsés sorsa következtében fejébe vett, hogy tudniillik ő
Iuppitertől származik.

ARISZTOTELÉSZ, THEOPHRASZTOSZ ÉS EUDÉMOSZ

 FILOZÓFUSOKRÓL; MILYEN FINOM TAPINTATTAL
JELÖLTE KI ARISZTOTELÉSZ, KI LEGYEN AZ UTÓDJA
AZ ISKOLA VEZETÉSÉBEN

A filozófus Arisztotelészt úgy körülbelül hatvankét éves korában

annyira elgyengítette a betegség, hogy nem sok reménye volt az életben
maradáshoz. Ekkor teljes számban felkeresték tanítványai, s kérve kérték,
ő maga válassza ki utódját az iskola vezetésében, aki eltávozása után majd
éppúgy vezetőjük lesz az ismeretek megszerzésében és elmélyítésében,
mint ő. Iskolájában ekkor sok kitűnő férfiú akadt, de különösen kettő
emelkedett ki: Theophrasztosz és Eudémosz, akik tehetségükkel és
tudásukkal kimagaslottak a többi közül. Amaz Leszbosz szigetéről
származott, Eudémosz pedig Rhodószból. Arisztotelész azt felelte, majd ha
úgy érzi, hogy eljött az ideje, eleget tesz kérésüknek.
Kis idő múlva, ugyanazoknak a jelenlétében, akik utódja
kijelölésére kérték, megjegyezte, hogy a bor, amelyből éppen ivott, nem
tesz jót az egészségének, mert ártalmas és fanyar, azért külföldit kellene
keresni, rhodoszit vagy leszboszit. Kérte, kerítsenek mindkettőből, ő majd
ahhoz pártol, amelyik jobbat tesz neki. Elmentek, kerestek, találtak, vittek
neki. Arisztotelész először a rhodosziból kért.
- Istenemre - mondta ízlelgetve -, erős ez a bor, és kellemes. Azután
a leszbosziból kért. Ezt is megízlelte.
- Igen kiváló bor mindkettő - mondta -, de a leszboszi édesebb. E
szavai után senkiben sem volt kétség, hogy kedvesen és tapintatosan
nemcsak a bort, hanem utódját is kiválasztotta, mégpedig a leszboszi
Theophrasztoszt, aki feltűnően kedvesen beszélt és viselkedett. Így hát,
mikor Arisztotelész nem sokkal később meghalt, valamennyien
Theophrasztoszt tekintették vezetőjüknek.

FAVORINUS FILOZÓFUS ELŐADÁSA AZ ÚGYNEVEZETT

KHALDEUSOK ELLEN, AKIK AZT ÍGÉRIK, HOGY
MEGJÓSOLJÁK AZ EMBEREK SORSÁT A CSILLAGOK
ÉS CSILLAGKÉPEK ÁLLÁSÁBÓL

Jelen voltam egyszer Rómában Favorinus filozófus görög nyelven

tartott elragadó és nagyszerű előadásán, mikor azokat támadta, akik
khaldeusoknak vagy csillagjósoknak nevezik magukat, s azt állítják, hogy
a csillagok mozgásából és helyzetéből ki tudják olvasni a jövendőt. Azt
azonban nem tudnám megmondani, mi indította Favorinust e
kijelentéseire; gyakorolni, de nem fitogtatni akarta-e szellemi képességeit,
vagy komoly és megfontolt véleményt kívánt nyilvánítani. Mindenesetre
előadásáról hazaérkezve, az általa idézett érvek és szöveghelyek főbb
pontjait emlékezetből azonnal feljegyeztem. Ezeknek lényege nagyjából a
következő:
- A khaldeusok tudománya nem olyan régi, mint amilyennek ők
szeretnék feltüntetni, s nem is azok találták fel és alkották meg, akiknek
tulajdonítják, hanem a népcsalásnak és ámításnak ezt a fajtáját jöttment
szélhámosok találták ki, hogy hazugságaikkal harapnivalóra és keresetre
tegyenek szert. Minthogy látták, hogy az emberekkel kapcsolatban álló
egynémely földi dolog mozgását érzékelhetően az égitestek irányítják
(például a tenger mintegy a Hold követője, azzal együtt gyarapodik és
fogy), éppen ezt használták fel érvként, hogy elültessék bennünk a
meggyőződést: minden emberi dolog - a kicsiny éppúgy, mint a
legnagyobb - a csillagok és csillagképek befolyása alatt áll, ezek irányítják
és kormányozzák. A tenger dagálya valóban a Hold járásához igazodik, de
az már túlmenne minden ostobaság és képtelenség határán, ha elhinnők,
hogy ha valaki bíró előtt pereskedik ellenfelével a vízvezeték, vagy
szomszédjával egy közös fal miatt, az ő ügyét, mintegy gyeplővel, a
csillagok irányítják. De még ha igaz is, hogy mindent égi erő és befolyás
igazgat, mégis lehetséges-e, hogy ezt, mikor életünk olyan kurta és szűkre
szabott, még a legnagyszerűbb emberi elme is képes legyen felfogni és
megérteni, hiszen - hogy az ő szavaival éljek - csak "egészen felületes
módon" tudunk némely dolgot megmagyarázni. De ezek az állítások nem a
tudományon alapulnak, elmosódnak, bizonytalanok, önkényesek; mint
mikor messziről nézünk valamit, s a nagy távolság miatt mintegy ködön át
látjuk. Hiszen ha az emberek előre tudnának mindent, ami a jövőben
történni fog, eltűnne a legnagyobb különbség az istenek és emberek között.
Azután kifejezte azt a véleményét, hogy ezek a jósok még a csillagok és a
csillagképek megfigyeléséhez se nagyon értenek, pedig azt állítják, hogy
ez tudományuk alapja.
- Mert ha a nagy síkságokon lakó, ősi khaldeusok, megfigyelve a
csillagok mozgását, pályáját, egymástól való eltávolodását és egymáshoz
való közeledését, megjegyezték, hogy ezek milyen hatással jártak, valóban
kifejlődhetett egy ilyesféle tudomány, de csak az alatt az égtáj alatt, ahol a
khaldeusok akkor tartózkodtak. De megfigyelésük érvényét veszti, ha
máshol akarják alkalmazni. Hiszen ki ne venné észre, mekkora különbség
van a világegyetem görbülete és boltozatos alakja miatt az égbolt egyes
részei és csillagpályái között? Így hát ahogyan azok a csillagok, amelyek
szerintük minden isteni és emberi dolgot befolyásolnak, nem mindenütt
okoznak fagyot vagy hőséget, hanem hol ezt, hol azt, s egyidejűleg
támasztanak itt csendes, ott viharos időjárást, miért ne befolyásolhatnák
éppen ilyen eltérően az események és cselekedeteink kimenetelét,
másképpen a khaldeusoknál vagy a gaetuloknál, másként a Dunánál vagy a
Nílusnál? Következetlenség ugyanis azt képzelni, hogy míg a mérhetetlen
levegő tömege és állapota sem marad a különböző égtájakon ugyanaz, az
emberi dolgokban a csillagok hatása mindig egyformán nyilvánulna meg, a
föld bármelyik pontjáról szemléljük is őket.
Azt is furcsállotta, miképpen tarthatja valaki megcáfolhatatlannak
azt a nézetet, hogy azoknak a csillagoknak a száma, amelyeket állítólag a
khaldeusok, babiloniak és az egyiptomiak is megfigyeltek, s amelyeket a
többség "bolygók"-nak, Nigidius pedig "bolyongók"-nak nevezett el, éppen
annyi, amennyinek általában tartják. Szerinte könnyen lehetséges, hogy
vannak más, hasonló hatást kifejtő planéták is, amelyeknek a
figyelembevétele nélkül szó sem lehet helyes és folyamatos
megfigyelésről, de ezeket roppant fényük vagy a nagy távolság miatt az
emberek nem láthatják.
- Mert - folytatta - egyes csillagokat csak a föld egy bizonyos
pontjáról lehet látni, csak az ott lakók ismerik őket, de a föld más pontjáról
nem láthatók, és az ott lakók előtt teljesen ismeretlenek. De ha elfogadjuk
is, hogy csakis ezeket a csillagokat kell megfigyelnünk, s csakis a föld egy
bizonyos pontjáról, mégis, mi ennek a megfigyelésnek a határa, mennyi
idő lehet elég ahhoz, hogy felfogjuk, milyen jelentősége van a csillagok
találkozásának, keringésének vagy elválásának? Mert ha úgy kezdünk a
megfigyeléshez, hogy megállapítjuk valakiről: milyen volt születésekor a
csillagok helyzete, képe, állása, azután születésétől fogva figyelemmel
kísérjük szerencséjét, erkölcseit, jellemét, dolgait, körülményeit, s hogy
miképpen fejezte be életét, s ezeket mind sorban feljegyezzük, akkor
később, hosszú idő elteltével, amikor a csillagok ugyanolyan helyzetbe és
állásba kerülnek, azt kellene gondolnunk, hogy mindenkinek
hajszálpontosan hasonló lesz a sorsa, aki ebben az időben születik. De ha
még így fognánk is hozzá a megfigyeléshez, s ennek alapján bizonyos
módszert dolgoznánk is ki, így sem tudnánk semmiképpen végére jutni.
Ugyan mondják meg, végül is hány év, vagy inkább hány évszázad kellene
ahhoz, hogy a megfigyeléseknek ezt a körét le lehessen zárni?
Hiszen szerinte a csillagjósok is elismerik, hogy az úgynevezett
bolygók, amelyektől a világon mindennek sorsa függ, az évek számtalan,
szinte megszámlálhatatlan során át mind ugyanabban az állapotban térnek
vissza oda, ahonnan egyszer elindultak, úgyhogy ennyi ideig semmiféle
megfigyelés nem marad érvényes, semmiféle írásos feljegyzés nem
maradhat fenn. Véleménye szerint azt is meg kellene vizsgálni, mi a
helyzet azzal, hogy egészen más a csillagok állása akkor, mikor az ember
az anyaméhben megfogamzik, s más, mikor a rákövetkező tíz hónap
elmúltával világra jön. S megkérdezte, miképpen lehet összhangba hozni
az egyazon dologra vonatkozó eltérő jósjeleket, ha - mint a jósok hiszik -
ugyanazoknak a csillagoknak különböző helyzete és pályája más és más
sorsot ígér. De akkor is, mikor házasságot kötnek, amelyből gyermekek
születnek, vagy már akkor, mikor a férfi és a nő egyesül, a csillagok biztos
és végzetszabta állásából meg kellene jósolni, milyen jellemű és sorsú
emberek születnek majd, sőt még sokkal előbb, mikor az apa és az anya
világra jöttek, az ő születésük napja csillagállásának kellett volna már előre
meghatározni, milyen utódok születnek majd tőlük. S így kellett volna
visszamenni tovább és tovább, a végtelenségig, úgy, hogy ha ez a
tudomány a valóság valamelyes fundamentumára támaszkodik, ezeknek a
csillagoknak már száz évszázaddal korábban, vagy még inkább a föld és ég
keletkezése óta meg kellett volna mondaniuk és attól kezdve folyamatosan
jelezniük - miközben nemzedékek váltogatták egymást -, milyen sorsú és
jellemű ember lesz, aki ma születik.
- De hogyan is lehetne kihagyni - folytatta -, hogy általában minden
egyes csillag alakja és helyzete meghatározza egy ember sorsát és jellemét,
s hogy ez a helyzet az évszázadok végtelenül hosszú időszaka alatt
megismétlődik, ha ugyanazon ember életének és sorsának előjelei olyan
rövid időközökben, őseinek egyes nemzedéki fokain s a leszármazottak
végtelen során keresztül oly gyakran és sokszorosan azonosak, de a
csillagoknak nem ugyanaz a helyzete jellemzi őket? Ha ez lehetséges - s
ezt az ellentétet és különbséget az ókor minden időszakában
megengedettnek tartották, mikor egy születendő ember sorsának a
megjövendöléséről volt szó -, akkor ez az eltérés összezavarja a
megfigyelést, s alapjában ingatja meg a tudomány minden érvét.
Véleménye szerint azt az állításukat meg éppenséggel nem szabad
elfogadnunk, hogy nemcsak a kívülről jövő véletleneket és eseményeket,
hanem az emberek terveit, véleményét, különféle szándékát, kívánságát,
ellenszenvét, a legcsekélyebb apróságban megnyilvánuló pillanatnyi,
hirtelen elhatározását vagy visszakozását égi hatás irányítja és
befolyásolja. Például azt, hogy egyszer éppen fürdőbe akarunk menni,
azután nem akarunk, majd ismét akarunk, nem lelkünk változó és ellentétes
elhatározása, hanem a bolygók visszatérése és kikerülhetetlen hatása szabja
meg. Hiszen az emberek így, mint mondani szokás, nem "gondolkozó
lények"-nek, hanem mulatságos és nevetséges báboknak látszanak, semmit
sem saját akaratukból és elhatározásukból csinálnak, hanem a csillagok
vezetik és irányítják őket.
- És hogyha - mondta - ők azt bizonygatják, hogy előre meg tudták
volna jósolni, vajon a csatában Pürrhosz király vagy Manius Curius lesz-e
a győztes, ugyan miért nem merik azt is megjósolni, hogy a kocka-, a
kövecske- és az ostáblajátékban melyik játékos nyer? Vagy csak a fontos
dolgokban tájékozottak, a jelentéktelenekben nem, s a kisebb dolgok
nehezebben felfoghatók, mint a nagyobbak ? De ha csak a nagy dolgokat
sajátítják ki maguknak, kijelentve, hogy ezek inkább áttekinthetők és
könnyebben felfoghatók, szeretnék választ kapni arra a kérdésemre, mi az,
amit az egész világegyetemhez, a természet roppant alkotásaihoz mérve az
ember kicsiny és múlandó küszködésében és sorsában nagynak tartanak?
Továbbá arra is szeretnék feleletet kapni: ha olyan rövid és tovaszálló a
pillanat, amelyben a születő ember sorsa eldől, hogy ugyanabban a
pillanatban, ugyanaz alatt az égtáj alatt s ugyanolyan csillagállásnál többen
egyszerre nem születhetnek, s ha az ikreknek is éppen ezért nem egyforma
az életsorsuk, mert nem egy pillanatban születtek, óhajtom, világosítsanak
fel, miképpen és milyen megfontolással tudják követni, áttekinteni,
megjegyezni a tovaszálló időnek ezt a rohanását, amelyet az emberi ész
semmilyen képessége nem tud megragadni, holott azt állítják, hogy a
napoknak és az éjeknek ebben a száguldó körforgásában a legrövidebb
pillanat is a legnagyobb változásokat okozza?
Végül azt kérdezte, mit hozhatnak föl az ellen, hogy akadnak
mindkét nemhez tartozó, különböző életkorú emberek, akik a csillagok
más-más állása idején, egymástól nagy távolságra születtek, mégis
földrengés, házomlás, egy város ostroma alkalmával, vagy a hullámoktól
ugyanazon a hajón eltemetve egyforma halállal, egyidőben, mindnyájan
együtt pusztulnak el.
- Ez persze - mondta - sohasem történnék meg, ha születésekor
mindenkinek meg volna határozva a sorsa, s e sors törvényeihez kellene
alkalmazkodnia. Ha azt válaszolják, hogy a különböző időben született
emberek életében és halálában, a csillagok valamikor bekövetkező egyező
állása miatt némely körülmény azonos vagy hasonló lehet, miért nem
teremtődik később mindenben egyforma helyzet, vagyis a csillagok ilyen
találkozása és egyezése következtében miért nem születnek egyszerre nagy
számban Szókratészek, Anthiszthenészek, Platónok, akiknek származása,
tehetsége, erkölcse, egész élete és halála körülményei egyformák? Ez
azonban - jelentette ki - teljességgel lehetetlen. Tehát ezzel az okkal nem
tudnak helyes magyarázatot adni az emberek nem egyforma születésére és
egyforma halálára.
Erre a kérdésre viszont nem is vár feleletet, mert nem is arra keres
választ, hogy ha az emberek és minden emberi dolog létének, elmúlásának
ideje, módja és oka az égben és a csillagokban rejlik, mi a véleményük a
legyekről, férgekről, tengeri sünökről és más egyéb, egészen parányi földi
vagy tengeri élőlényekről? Vagy ezek ugyanolyan törvények szerint
születnek és múlnak el, mint az emberek? S vajon a békáknak és
szúnyogoknak is megszabja a sorsát születésükkor az égitestek mozgása,
vagy, ha nem ez a véleményük, egyáltalán lehet-e magyarázatot találni
arra, hogy ha a csillagok ereje befolyásolni tudja az embert, miért nem
tudja a többi élőlényt?
Mindezt én szegényes, egyszerű, majdnem száraz stílusban
érintettem. De Favorinus kiváló tehetségével s a görög ékesszólás
gazdagságával és bájával sokkal terjedelmesebben, megragadóbban,
folyamatosabban, ragyogóbban adta elő. S ismételten figyelmeztetett,
vigyázzunk, nehogy behálózzanak, megnyerve bizalmunkat, ezek a csalók,
mert néha látszólag igazat locsognak és híresztelnek.
- Mert - mondta - nem beszélnek megfoghatóan, határozottan,
érthetően, hanem kétes és szövevényes sejtelmekre támaszkodnak, s a
hamis és igaz között mintegy a sötétben tapogatózva lépkednek, vagy
pedig sok próbálkozás után szinte tudtukon kívül találnak rá az igazságra, s
olykor ügyeskedve éppen azoknak a végtelen hiszékenységétől vezettetve
jönnek rá, hogy mi az igaz, akik hozzájuk fordulnak tanácsért. S ezért
tűnnek fel olyan színben, hogy szemmel láthatóan könnyebben fellelik az
igazságot az elmúlt, mint az eljövendő dolgokban. Ha azonban mindazt az
igazságot, amit véletlenül vagy ügyeskedve megmondanak, összevetjük
hazugságaikkal, az igazság a hazugságok egy ezredrészét sem teszi ki.
Favorinus itt hallott szavain kívül a régi írók műveiből is sok
tanúságtétel jutott eszembe arra, hogy az ilyen csaló jóslatok semmit sem
érnek.
Az egyik Pacuviusé:

Iuppiterként tisztelnék azt, aki a jövőbe lát.

Nemkülönben Acciusnak e sorai:

A jósnak semmit sem hiszek, ki csak szóval dusítja más

 fülét, saját házát hogy kinccsel rakja meg.

Ugyancsak Favorinus, hogy visszariassza és elfordítsa az ifjakat

ezektől a születésnapi csillagjósoktól és más hasonszőrű csalóktól, akik azt
ígérik, hogy csodálatos mesterségükkel minden eljövendő dolgot
megjósolnak, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy soha, semmi esetben
sem szabad hozzájuk fordulni és tanácsukat kikérni. Így érvelt:
- Vagy kedvező, vagy kedvezőtlen események eljövetelét jósolják.
Ha a jóslat kedvező értelmű, de becsapnak vele, szerencsétlenné tesz a
hiábavaló reménykedés, ha pedig kedvezőtlent jósolnak, de hazudnak,
szerencsétlenné tesz a hiábavaló rettegés. Ha szerencsétlenséget jósolnak,
és az beválik, lélekben még hamarabb szerencsétlenek leszünk, mielőtt a
sors azzá tenne, ha pedig szerencsét jósolnak, és az beteljesedik, akkor ez
meg éppenséggel kettős bajjal jár: egyrészt a remény és várakozás izgalma
gyötör, másrészt az öröm várható gyümölcseit a remény már előre
leszakítja. Egyetlen esetben se forduljunk tehát olyanokhoz, akik
jövendőmondással foglalkoznak.

HOGYAN NYILATKOZOTT FAVORINUS A BÍRÓ

KÖTELESSÉGÉRŐL, MIKOR TANÁCSOT KÉRTEM TŐLE?

Mikor a praetorok először jelöltek ki bírónak úgynevezett

magánperek tárgyalására, felkutattam a bíró kötelességeiről szóló minden
görög vagy latin nyelvű könyvet, hogy mint fiatalember, akit a költők
meséitől és a szónoki beszédek hatásos befejezésétől szólítottak el a perek
eldöntésére, a bíró tennivalóit "élő szó" híján - ahogy mondani szokás - a
"néma mesterek"-től sajátítsam el. S az elnapolásra, az ítélet harmadnapra
való halasztására s egyéb törvényszéki eljárásokra vonatkozóan éppen a
Iulius-féle törvény meg Sabinus Masurius és néhány más jogtudós
magyarázatai szolgáltak tanáccsal és támogatással. De a gyakran
előforduló bonyolult jogesetekben, s a nézetek különbözőségéből adódó
vitás ügyekben ezek a könyvek nem nyújtottak eligazítást. Mert a bírónak a
tárgyalt ügy állásából kell ugyan véleményt formálnia, mégis vannak olyan
általános figyelmeztetések és utasítások, amelyeknek ismeretében még a
tárgyalás előtt biztosítania kell magát, s felkészülnie az esetleges
nehézségekre és kétes helyzetekre, mint ahogy akkor én is az ítélethozatalt
megnehezítő, nagyon bonyolult üggyel találtam magam szemben.
A panaszos egy kölcsönt követelt vissza, amelyet - állítása szerint -
pontosan leszámolva adott át, de ezt a tényt sem nyugtával, sem tanúkkal
nem tudta igazolni, s nagyon gyenge bizonyítékokra támaszkodott. Viszont
mindenki tudta, milyen derék, kipróbáltan megbízható, makulátlan életű
férfiú, aki számtalan fényes példával igazolta becsületességét és
feddhetetlenségét. Az alperesről pedig közismert volt, hogy anyagi
helyzete bizonytalan, élete rút és szennyes, igen sokszor kapták rajta
hazugságon, s ravasz és jellemtelen. Ennek ellenére nagy hangon azt
kiabálta sok-sok ügyvédjével együtt: az ellenfél bizonyítsa rá a szokott
bizonyítékokkal, hogy ő felvette a pénzt (például a kölcsön bejegyzésével,
üzleti könyvekkel, a kötelezvény bemutatásával, az adóslevél pecsétjével,
tanúk felvonultatásával), különben mentsék fel, és a másik nyakába
akasszanak rágalmazási pert; amit pedig kettőjük életmódjáról és
cselekedeteiről emlegetnek, az ide nem tartozó üres szóbeszéd; különben is
a magánügyek bírája előtt állanak azért, hogy az adósság visszafizetéséről
döntsön, s nem a censor előtt, aki az erkölcsöket ítéli meg.
Barátaim, akikhez tanácsért fordultam - gyakorlott ügyvédek és
ismert törvénykezési szakértők, akik az őket minden oldalról elárasztó és
százfelé tépő ügyek miatt állandó rohanásban élnek -, úgy vélekedtek,
hogy ne húzzam sokáig a dolgot: kétségtelenül fel kell menteni az alperest,
hiszen nem lehet elfogadhatóan bizonyítani, hogy a pénzt megkapta. Én
azonban, elgondolkozva a két emberről - az egyik maga a becsületesség, a
másik pedig merő aljasság, és az élete csupa mocsok és elvetemültség -,
nem tudtam rászánni magam a felmentésre. Így elnapoltam a tárgyalást, s a
bíróságról nyomban Favorinus filozófushoz mentem, akivel akkor sűrűn
voltam együtt Rómában; elmondtam neki mindent az ügyről, hogy mit
hallottam a két emberről, és az egész helyzetet. Segítségét kértem, hogy
ebben az ügyben, amelyben oly határozatlan vagyok, s a többiben is,
amelyet bírói tisztemnél fogva figyelemmel kell majd kísérnem, dönteni
tudjak.
Favorinus megdicsérte a habozásban és töprengésben
megnyilvánuló lelkiismeretességemet, és így szólt:
- Ez, amiről kérdezel, apró és jelentéktelen dolognak tűnhet. De ha
azt óhajtod, hogy részletesen kifejtsem előtted a bíró minden kötelességét,
arra nem alkalmas ez a hely és idő. Mert ennek a sokfelé ágazó és
bonyolult kérdésnek a vizsgálata lelkiismeretes gondot és megfontolást
igényel. Mert, hogy vizsgálódásainknak csak néhány fontosabb pontját
érintsem, a bírói munkával kapcsolatban mindenekelőtt a következő kérdés
merül fel: ha a bíró történetesen már a tárgyalás megkezdése vagy az
eljárás megindítása előtt ismeri a per anyagát, mert valamely más ügy vagy
a véletlen segítségével teljesen világos és tiszta képet alkotott róla, de ezt a
tárgyalás nem erősíti meg, akkor vajon előzetesen kialakult véleménye
vagy a tárgyaláson tapasztaltak alapján mondjon-e ítéletet? Az a kérdés is
fel szokott merülni, vajon ha az ügy kivizsgálása után lehetőség nyílik a
békés elintézésre, szabad és illik-e, hogy a bíró - kis időre háttérbe szorítva
hivatalos kötelességét - magára vállalja a közös barát s mintegy a
békeközvetítő szerepét? S úgy tudom, még több kétség és vita van akörül,
köteles-e a bíró a tárgyaláson mindazt kimondani és megkérdezni, aminek
a kimondása és megkérdezése szükséges, jóllehet az a fél, akinek ez érdeke
volna, nem tesz róla említést, s nem is kívánja, hogy szóba hozzák? Ezt
ugyanis inkább védőügyvédeskedésnek és nem bíráskodásnak tartják.
Ezenkívül arról is megoszlanak a vélemények, vajon összefér-e a bírói
gyakorlattal és kötelességgel, ha közbeszólásaival meghatározza és
irányítja a tárgyalás menetét, tehát a jelenlétében elhangzó zűrzavaros,
összevissza kijelentések alapján még az ítélet kimondása előtt elárulja és
kifejezi a hely és idő megszabta körülmények hatására kialakult érzéseit és
indulatait. Mert azok a bírák, akik határozottan és gyorsan járnak el, azt
vallják, hogy a tárgyalt ügyet csak akkor tudják kibogozni és áttekinteni,
ha a bíró sűrűn közbevetett kérdésekkel és szükséges közbeszólásokkal
feltárja a saját érzelmeit, és kipuhatolja a pereskedőkét. Ezzel szemben a
nyugodtabb és tekintélyesebb hírben álló bírák nem tartják szükségesnek,
hogy a bíró az ítélet kimondása előtt, mikor még egyik fél javára sem dőlt
el az ügy, minden alkalommal, valahányszor az elhangzottak hatnak rá,
kifejezze érzéseit. Mert, mondják, az állítások és az érvek oly változatosak,
hogy a lélekben más és más érzelmeket keltenek, s így az a látszat, mintha
a bíró ugyanarról az ügyről ugyanabban az időben egyszer így, másszor
amúgy vélekedne és beszélne. De ezekről és a bírói kötelességről szóló
más nézetekről majd később fejtem ki véleményemet, ha lesz ráérő időm,
és akkor elemzem majd Aelius Tuberónak a bírói munkát összefoglaló
szabályzatát, amelyet mostanában olvastam. Ami pedig ezt az esetet, a
bírói széked előtt visszakövetelt adósságot illeti, csak azt tudom tanácsolni,
fogadd meg a bölcs M. Cato tanácsát, aki a L. Turrius érdekében Cn.
Gellius ellen tartott beszédében hivatkozott arra az őseinktől örökölt és
megőrzött szokásra, hogy ha a két fél vitáját sem írásos bizonyítékokkal,
sem tanúkkal nem lehet tisztázni, a tárgyaló bírónak ki kell derítenie,
melyik fél a tisztességesebb, és ha egyformák - egyformán jók vagy
rosszak -, annak higgyen, akitől követelnek, s az ő javára ítéljen. Ebben az
ügyben, amely annyi gondot okoz neked, a felperes makulátlan, az alperes
pedig a legrosszabb hírben áll, s kettőjük ügyletére nincs tanú. Menj hát, és
annak adj hitelt, aki a pénzt követeli, s azt marasztald el, akitől követeli,
mert - ahogy mondod - nem egyformák, s a felperes a tisztességesebb.
Ezt a filozófushoz illő tanácsot kaptam Favorinustól. De úgy
éreztem, hogy az ügy sokkal fontosabb és jelentősebb, semhogy ilyen fiatal
és mérsékelt tehetségű bíró, mint én, meg tudná oldani, mert könnyen
olyan színben tűnhetek fel, hogy a felek erkölcsei, nem pedig a tényeken
nyugvó bizonyítékok alapján folytattam le a vizsgálatot és hoztam döntést;
de nem tudtam magam rászánni, hogy felmentő ítéletet hozzak, ezért eskü
alatt kijelentettem, hogy az ügyben nem tudok dönteni, így felmentettek a
bíráskodástól.
M. Cato beszédének az a része, amelyet Favorinus említett, így
hangzik:
"Én az ősök hagyományából úgy tudom, hogy ha valakinek a
másikon követelése van, s mindketten egyformán jók vagy rosszak, s az
ügyletet négyszemközt, tanúk nélkül kötötték, akkor az alperesnek kell
inkább hitelt adnunk. Tegyük fel, hogy Gellius és Turius szerződést köt, s
Gellius nem becsületesebb Turiusnál; azt hiszem, senki se lenne olyan
esztelen, hogy Gelliust jobbnak ítélje Turiusnál; de ha Gellius nem
becsületesebb Turiusnál, inkább annak kell hinnünk, akitől követelnek."

VAJON XENOPHÓN ÉS PLATÓN VETÉLYTÁRSAK ÉS

ELLENFELEK VOLTAK-E?

Xenophón és Platón viszonya, az életükről és jellemükről igen

bőven és alaposan tudósító szerzők szerint nem volt mentes valami ki nem
mondott, titkos féltékenységtől és vetélkedéstől, s ezt, műveik alapján, vélt
érvekkel is bizonyítják. Például, hogy Platón sok művet írt, de egyikben
sem említi Xenophónt, s az se Platónt, noha mindketten - különösen pedig
Platón a dialógusaiban - Szókratész számos tanítványát szerepeltetik. Az
sem tekinthető szerintük az őszinte és baráti érzület jelének, hogy mikor
megjelent Platónnak a legjobb államformáról és az állam kormányzásáról
írott híres munkája, Xenophón elolvasta az első két könyvet, majd
szembeállította vele az ellentétes államformát, a királyságot tárgyaló művét
Kürosz neveltetéséről. Ez az eljárás és a könyv állítólag annyira bántotta
Platónt, hogy egy másik művében, azzal a szándékkal, hogy kisebbítse és
leszólja Xenophón művét, szó szerint azt írta Kürosz királyról, hogy
iparkodó és serény férfiú volt, "de egyáltalán nem részesült helyes
nevelésben".
Az ellentéteket igazolná még az is, hogy Szókratész mondásait és
tetteit magyarázó könyveiben Xenophón kijelenti: Szókratész sohasem
beszélgetett a csillagászat és a természettudomány alapjairól, nem érintette
és nem helyeselte a görögül "mathématá"-nak nevezett többi tanítást sem,
amelyek nem a helyes és boldog életre vonatkoznak, következésképpen,
mondja Xenophón, szégyentelenül hazudnak, akik szerint Szókratész
ilyenféle beszélgetéseket folytatott.
"Márpedig, mondják az ellentét kutatói, megállapításainak éle
Platón ellen irányul, akinek a könyveiben Szókratész köztudomásúan a
zenéről, a természettudományról és a mértanról értekezik."
De ha ilyen igen kiváló és tekintélyes férfiakról elhiszünk vagy
feltételezünk is ilyesmit, én úgy gondolom, ennek oka nem a lekicsinylés,
irigység, nem is a nagyobb dicsőség megszerzésére irányuló versengés
lehetett, mert az ilyesmi teljesen idegen a filozófus magatartásától, amelyet
ők - általános vélemény szerint - mindketten oly kiválóan képviseltek. Min
alapulhat hát ez a feltevés? Bizonyára azon, hogy többnyire már az
egyformán kiváló tulajdonságok egymás mellé állítása és összehasonlítása
a vetélkedés óhaja vagy szándéka nélkül is a versengés látszatát kelti. Mert
ha a tudományos kutatás ugyanazon ágában akad két vagy több kitűnő
szellem, akiket egyforma vagy majdnem egyforma hírnév övez, vetélkedő
híveik között versengés támad tevékenységük és dicsőségük
megítélésében. Így azután a tőlük idegen versengés a mestereket is
beszennyezi a vetélkedés sarával, s minthogy mindketten egyforma, vagy
nehezen megkülönböztethető eredménnyel, de az erény ugyanazon
magaslatának elérésére törnek, nem a maguk, hanem követőik
buzgólkodása a vetélkedés gyanújába hozza őket.
Így hitték Xenophónról és Platónról, a megnyerő szókratészi
tudomány e két csillagáról is, hogy küzdenek és vetélkednek egymással,
mert követőik azon vitatkoztak, hogy kettőjük közül ki a nagyszerűbb, és
mert ha két kiváló egyéniség egyidőben és egymás mellett próbál a
magasba törni, az bizonyos fokig mindig a féltékeny vetélkedés látszatát
kelti.

MILYEN MEGFELELŐ, SZEMLÉLETES, JÓL MEGVÁLASZTOTT,

ÉRZÉKLETES KIFEJEZÉSEKKEL RAJZOLTA MEG
KHRÜSZIPPOSZ AZ IGAZSÁG ALAKJÁT?

Istenemre, milyen méltóképpen, tiszteletet keltő, ékes, és komoly

szavakkal festette le Khrüszipposz a szépről és a gyönyörről írott műve
első könyvében az Igazság arcát, szemét, arckifejezését. Megrajzolja
ugyanis az Igazság képét, elmondja, hogy a festők és a hajdani szónokok
körülbelül ilyennek szokták ábrázolni: alakja, megjelenése finom, szűzies,
tekintete szigorú és félelmes, pillantása átható, s nem közönséges és zord,
hanem inkább tiszteletet keltő szomorúság jellemzi. Ezzel a leírással pedig
azt akarta megértetni, hogy a bíró, aki az Igazság főpapja, legyen komoly,
feddhetetlen, szigorú, megvesztegethetetlen, a hízelgés számára
megközelíthetetlen, a gonoszokkal és bűnösökkel szemben könyörtelen és
kérlelhetetlen, bátor, emelkedett, erős és - a méltányosság és az
igazságszeretet méltóságának az erejére támaszkodva - félelmetes.
Khrüszipposznak az Igazságról mondott saját szavai így hangzanak:
"Azt mondják, külseje szűzies, mintegy jelképéül annak, hogy
megközelíthetetlen, hogy soha nem adja oda magát a gonosztevőknek, nem
indítja meg sem a tetszetős rábeszélés, sem a mentegetőzés, sem a kérés,
sem a hízelgés, sem más ilyesmi, s ennek megfelelően komornak,
összevont szemöldökűnek, átható, éles tekintetűnek ábrázolják; hogy a
bűnösökben rémületet, az igazakban bátorságot kelt, minthogy
arckifejezése az utóbbiakra jóindulatot, az előbbiekre szigorúságot
sugároz."
Véleményem szerint helyénvaló volt Khrüszipposz szavait
idéznem, legalább kinek-kinek alkalma lesz megfontolni és megítélni őket;
mikor ugyanis ezt az idézetet néhány finnyás filozófusnak felolvastam, azt
vetették ellene, hogy ez a kép nem az Igazságé, hanem a Kegyetlenségé.

QUINTUS CLAUDIUS AZT ÍRTA ÉVKÖNYVEIBEN,

HOGY A TIMSÓVAL BEKENT FA NEM GYULLAD MEG

Antonius Iulianus rhetor mindig kiváló szónok, de egyszer

különösen gyönyörködtetőre és élvezetesre sikerült a beszéde. Ezek az
iskolai szónoki gyakorlatok ugyanis majdnem mindig egyforma képet
adnak a szónokról és előadói képességéről, de nem kíséri őket mindennap
egyforma tetszés.
Szóval, éppen hazafelé tartottunk - ő és mi, a barátai -, mikor a
Cispius hegyre felfelé lépkedve észrevettük, hogy egy magas bérház a
többi szomszédos épülettel együtt hatalmas lánggal ég. Iulianus egyik
kísérője megjegyezte:
- Nagy jövedelmet hoznak a városi telkek, de még nagyobb
kockázatot is jelentenek. Ha valamivel meg lehetne akadályozni, hogy
Rómában olyan sűrűn égjenek le a házak, istenemre, eladnám vidéki
jószágomat, és itt vennék valamit helyette.
Iulianus, már ahogy társalgás közben szokása volt, szeretetre méltó
kedvességgel így felelt:
- Ha olvastad volna Q. Claudiusnak, ennek a rendkívül derék és
pártatlan írónak tizenkilencedik évkönyvét, Arkhelaosznak, Mithridatész
király vezérének szavaiból tudnád, milyen szerrel és miféle leleménnyel
előzheted meg a tűzesetet, hogy még fából készült házad sem fog tüzet, ha
a lángok rátámadnak, és nyaldosni kezdik.
Én megkérdeztem, mi volt ez a Quadrigarius említette csodaszer.
Így válaszolt:
- Abban a könyvben azt találtam megírva, hogy mikor L. Sulla
Attika földjén Peiraioszt ostromolta, a várost védő Arkhelaosz,
Mithridatész király vezére a védelem erősítésére fatornyot építtetett, amely
akkor sem fogott tüzet, ha a lángok minden oldalról körülvették, mert
timsóval kente be.
Quadrigarius könyvének megfelelő szavai így hangzanak: "Sulla,
hosszas kísérletezés után, kivezényelte csapatait, hogy gyújtsák fel az
Arkhelaosz által emeltetett egyik fatornyot. Odaérve megrohamozta a
tornyot, fát rakott alája, kiűzte a görögöket, és fel akarta gyújtani az
építményt. Jó sokáig próbálkoztak, de hiába, mert Arkhelaosz vastagon
bekente timsóval; Sulla és katonái elcsodálkoztak, s miután a torony nem
akart meggyulladni, visszavonultak."

PLATÓN A TÖRVÉNYEKRŐL ÍROTT KÖNYVEIBEN

ÚGY VÉLEKEDETT, HOGY A LAKOMÁKON NEM ART
A KISSÉ BŐVEBB ÉS VÍGABB BOROZÁS

Egy krétai születésű athéni polgár azt állította magáról, hogy Platón
tanait valló filozófus, s megkövetelte, hogy annak is tekintsék. Valójában
mihaszna szószátyár volt, aki állandóan a görög ékesszólásban elért
sikereivel kérkedett, imádta a bort, és gyakran a csúfságig leitta magát. A
közös lakomákon, amelyeket mi, ifjak, Athénban minden holdnegyedkor
szoktunk rendezni, a vacsora végén hasznos és gyönyörködtető társalgásba
merültünk, ő azonban csendet és figyelmet kérve beszélni kezdett, s a rá
jellemző sekélyes és zűrzavaros szóáradattal mindnyájunkat ivásra
buzdított, kijelentve, hogy ő Platón tanaitól indíttatva iszik. (Mintha bizony
Platón a törvényekről írott művében bővebben kitért volna a részegség
dicséretére, s kijelentette volna, hogy ez a derék és bátor férfiaknak csak
hasznára válhat.) S barátunk, efféle szónoklatai közben, sűrűn nézegetett az
öblös poharak fenekére, és el is itta minden eszét, azt hajtogatva, hogy
értelmünk és erényünk is felgyúl és felhevül, ha bor tüzesíti szellemünket
és testünket.
Platón azonban a Törvények első és második könyvében nem azt a
rendkívül visszataszító részegeskedést dicsőíti, amely az emberi elmét
meggyengíti és összezavarja, és amelyre ez a semmirevaló gondolt, csupán
nem helytelenítette azt a kissé bőségesebb s kissé jobb hangulattal járó
borozást, amelyet józan lakomavezetők és borkirályok vezetésével szoktak
rendezni. Mert úgy vélekedett, hogy az ivással járó jobb hangulat - ha az
önmérséklet és illendőség határain belül marad - megerősíti és felfrissíti a
lelket, hogy józanon, újult erővel végezhesse kötelességeit, és fokozatosan
vidámabbá és készségesebbé teszi az új feladatok vállalására; ugyanakkor -
megoldva a nyelveket - a szív mélyén rejtőző és tartózkodó
szégyenérzetből eltitkolt helytelen érzelmeket és vágyakat minden
súlyosabb következmény nélkül napfényre segíti, s így sokkal könnyebb
lesz ezeket ráncba szedni és meggyógyítani.
Platón még azt is mondja, ne kerüljük és ne utasítsuk el undorral az
ivásra nyíló alkalmat, arra hivatkozva, hogy le kell küzdeni a bor csábító
erejét, mert senkit sem tarthatunk teljes határozottsággal
önmegtartóztatónak és mértékletesnek, ha élete és erkölcsei nem állták
meg a próbát az ilyen kilengések veszedelmei és a gyönyörök csábításai
között. Mert aki nem ismeri a lakomák örömeit és ingereit - mivel soha
nem volt bennük része -, ha történetesen saját elhatározásából, a véletlen
következtében vagy a szükség kényszeréből belekóstol ezekbe az
élvezetekbe, rendszerint elgyengül, és áldozatul esik a csábításnak, az esze
és a lelke nem marad a helyén, hanem a váratlan külső hatástól elragadva
ingadozni kezd. Platón véleménye szerint tehát a gyönyörökkel s a bor
szilajító hatásával közelharcban kell megküzdeni, mint valami csatában,
hogy ne megfutamodással vagy távolmaradással biztosítsuk magunkat
velük szemben, hanem lelkierővel, állandó szilárdsággal, mértéktartó
gyakorlattal óvjuk meg önmérsékletünket és tartózkodásunkat, s elménket
így feltüzelve s egyszersmind felelevenítve öblítsük ki belőle a dermedt
csüggedést vagy a bénító aggodalmat.

AZ ALACSONY SZARMAZASÚ VENTIDIUS BASSUS

TÖRTÉNETE, AKI A HAGYOMÁNY SZERINT ELSŐNEK
DIADALMASKODOTT A PARTHUSOKON

Nemrég néhány idősebb tudós beszélgetése közben arra terelődött a

szó, hogy régen sok egészen ismeretlen s igen-igen lenézett férfiú is
feljutott a legmagasabb tisztségekig. De egyikük története sem olyan
bámulatra méltó, mint Ventidius Bassusé.
A feljegyzések szerint Picenumban született szegény szülőktől, és
nagy szegénységben éltek. Anyját Pompeius Strabo, Pompeius Magnus
apja, a szövetséges háborúban, mikor az asculumiakat leigázta, a
gyermekkel együtt fogságba ejtette, majd pompeius Strabo
diadalmenetében ő is ott volt az imperator kocsija előtt anyja ölében.
Ifjúkorában nehéz munkával kereste meg kenyerét: igen szegényes
megélhetést biztosított neki az, hogy öszvéreket és kocsikat szerzett be,
amelyeket aztán az egyes provinciákba kisorsolt tisztviselők állami
költségen használtak. E foglalkozása közben megismerkedett C. Caesarral,
s Galliába ment vele. A provinciában eléggé kitett magáért, később a
polgárháborúban is minden megbízatást serényen és maradéktalanul
teljesített, ezért nemcsak Ceasar barátságát szerezte meg, hanem a
legmagasabb tisztségeket is: rövidesen néptribunusszá, majd praetorrá
választották. Ebben az időben a szenátus M. Antoniusszal együtt a haza
ellenségének nyilvánította, később azonban, hogy a pártok újra egyesültek,
nemcsak előbbi méltóságát kapta vissza, hanem elnyerte a főpapságot,
majd rá a consulságot is. A római nép, jól emlékezve arra, hogy Bassus
öszvértartásból tengette életét, nehezen viselte el felemelkedését, és a város
falaira úton-útfélen ilyen verseket irkáltak fel:

Csődüljön most a béljós, látnok mind ide!

Im, itt az eddig még sosem volt új csoda:
consullá lett, ki még öszvért vakart minap!

Suetonius Tranquillus írja, hogy M. Antonius a keleti provinciák

élére állította Bassust, aki a Szíriába betörő parthusokat három csatában
megverte. Ő tartott elsőnek diadalmenetet a parthusok felett aratott
győzelem elismeréséül, és halála után államköltségen temették el.

ÖREG EMBEREKNÉL MEGFIGYELTÉK, HOGY

HATVANHARMADIK ÉLETÉVÜKET VALAMI BAJ,
HALÁLESET VAGY EGYÉB CSAPÁS SZOKTA
RENDKÍVÜLIVÉ TENNI; TOVÁBBÁ EGY RÉSZLET
AZ ISTENI AUGUSTUSNAK UNOKÁJÁHOZ, GAIUSHOZ
ÍRT LEVELÉBŐL ENNEK AZ ÁLLÍTÁSNAK A BIZONYÍTÁSÁRA

Emberemlékezet óta megfigyelték és tapasztalták, hogy majdnem

minden idősebb ember életében a hatvanharmadik év valami veszedelmet,
csapást hoz; testi megpróbáltatást, súlyos betegséget, az élettől való
megválást, szellemi elgyöngülést. Ezért azok, akik az idevágó
jelenségekkel és ezek megmagyarázásával foglalkoznak, ezt az életévet
válságosnak nevezik.
Múlt éjjel is, mikor az isteni Augustusnak unokájához, Gaiushoz
írott leveleit olvasgattam, kedvemet lelve mogorvaságtól és aggodalomtól
mentes, könnyed és egyszerű előadásmódjában, éppen az említett évre
találtam utalást. Ez a rész így hangzik:
"Szeptember 23.
Köszöntelek Gaiusom, te legkedvesebb kis szamaracskám. Isten a
megmondhatója, hogy mindig utánad vágyódom, mikor nem vagy itt. De
különösen olyan napokon kutat a szemem az én Gaiusom után, mint a mai,
amelyet, remélem, vígan és jó egészségben ültél meg, lévén az én
hatvannegyedik születésnapom. Amint látod, magam mögött hagytam a
minden öregnek egyformán válságos hatvanharmadik évet. De én csupán
azt kérem az istenektől, hogy még hátralevő éveimet úgy éljem át, hogy ti
mindnyájan jó egészségnek, az állam a legnagyobb jólétnek örvendjen, s ti,
igaz emberek, váltsatok majd fel őrhelyemen."

EGY HAJDANI SZÓNOKNAK, FAVONIUSNAK

A LAKOMÁZÁST ÉS FÉNYŰZÉST ELÍTÉLŐ BESZÉDÉBŐL
AZ A RÉSZLET, AMELYBEN A KÖLTEKEZÉS
KORLÁTOZÁSÁRA A LICINIUS-FÉLE TÖRVÉNY
ALKALMAZASAT AJÁNLJA

Elolvastam és könyv nélkül megtanultam Favoniusnak, e valóban

nem ügyetlen szónoknak egyik régi beszédét, hogy emlékezetemben
megmaradjon, és, istenemre, mindig ébren tartsa bennem azt a gondolatot,
hogy milyen ellenszenves az általa említett pazarlás és helytelen életmód.
Favoniusnak ezek a szavai pedig így hangzanak:
"Az ínyencségek és a fényűzés kitanult mesterei szerint az ebéd
nem érdemli meg a nagyszerű jelzőt, ha nem viszik ki a fogást, mikor
éppen a legízesebben falatozol belőle, és nem adnak fel helyette valami
még jobbat, még bőségesebbet. Az ilyen étkezést tartják a lakomák
koronájának azok, akiknél a tobzódás és a finnyás válogatás helyettesíti a
szellemi élvezeteket, s akik szerint, a barázdabillegetőt kivéve, még egy
madarat sem szabad egészen elfogyasztani. Szánalmasan szegényesnek
mondják azt a lakomát, amelyen a többi szárnyasból és baromfiból nem
hordanak fel annyit, hogy a vendég pusztán a püspökfalatokkal is jóllakjék,
s szerintük azoknak, akik a madár, a baromfi mellét is elfogyasztják, ínyük
talán van, de ízlésük nincs. Ha a fényűzés ilyen arányban kezd elharapózni,
és a halandók heverőin több arany, ezüst, bíbordísz pompázik, mint a
halhatatlan istenekén, már csak az hiányzik, hogy előre meg is rágassák az
ebédet, nehogy kifáradjanak az evésben."

A MILÉTOSZI SZÜZEK ÖNKÉNTES, ÉRTHETETLEN HALÁLA

Plutarkhosz a lélekről írott műve első könyvében az emberi lelket

megrázó szenvedésekről szólva elmondja, hogy akkoriban a legtöbb
milétoszi szüzet, minden érthető ok nélkül, hirtelen elfogta a halálvágy, s
igen sokan lettek öngyilkosok: felakasztották magukat. A halálesetek
száma napról napra növekedett, és semmiféle ellenszer nem segített a
lelkekben makacsul élő halálvágy ellen; ekkor a milétosziak kimondták,
hogy minden szüzet, aki véget vetett életének, meztelenül vigyenek ki
sírjához, azzal a hurokkal együtt, amellyel felkötötte magát. Eme határozat
után a szüzek lemondtak az öngyilkosságról, mert visszariasztotta őket a
megalázó temetéssel járó megszégyenítés.

A FILOZÓFUSOKAT RÓMÁBÓL KITILTÓ SZENÁTUSI

HATÁROZAT SZÖVEGE, VALAMINT AZ A CENSORI
RENDELET, AMELY HELYTELENÍTI ÉS KORLÁTOZZA
AZOKNAK A MŰKÖDÉSÉT, AKIK RÓMÁBAN
A SZÓNOKLÁS TANÍTÁSAT MEGHONOSÍTOTTÁK ÉS
GYAKOROLTÁK

C. Fannins Strabo és M. Valerius Messala consulok idejében a

filozófusokról és a latin rhétorokról a következő szenátusi határozatot
hozták:
"M. Pomponius praetor utasítást kért a szenátustól. A kérdés a
filozófusokra és a rhétorokra vonatkozott, a döntés pedig úgy hangzott,
hogy M. Pomponius praetor kísérje őket figyelemmel, és legyen gondja
arra, hogy amennyiben az állam érdeke és az ő hivatali kötelessége úgy
kívánja, ezek ne tartózkodjanak Rómában."
Néhány esztendővel később Cn. Domitius Ahenobarbus és L.
Licinius Crassus censorok a latin rhétorok működésének korlátozására a
következőket rendelték el:
"Tudomásunkra jutott, hogy egyesek új tudományt honosítottak
meg, s iskoláikban összegyülekezik az ifjúság. Latin rhétoroknak nevezik
magukat, s a fiatalemberek náluk henyélik el napjaikat. Őseink már
meghatározták, mit kell tanulnia a gyermeknek, és milyen iskolába járjon.
Ezek az új dolgok ellentétesek az ősök szokásaival és erkölcseivel, nekünk
nem tetszenek, s nem is tartjuk őket helyesnek. Ennélfogva azok számára,
akiknek ilyen iskolájuk van, és azok számára, akik oda járnak, jónak láttuk
kinyilatkoztatni azt a véleményt, hogy ez a dolog nincs tetszésünkre."
De nemcsak ebben az egészen műveletlen, a görög tudomány által
még ki nem finomított korban űzték el a filozófusokat Rómából, hanem
még Domitianus uralkodása alatt is szenátusi határozat tiltotta ki őket a
Városból és Itáliából. Ebben a viharos korban a szenátusi végzés miatt
költözött el Rómából Nikopoliszba Epiktétosz filozófus is.

MILYEN KÜLÖNÖS MÓDON PUSZTULT EL A

KROTÓNI MILÓN?

A krotóni Milón, a híres versenyző, akit a krónikák szerint a LXII.

olümpiai játékokon koszorúztak meg először, siralmas és rendkívüli
módon végezte életét. Aggastyán korában, mikor már felhagyott a
versenyzéssel, egyedül utazgatott Itália erdős vidékein, s egyszer az út
mellett egy tölgyfát pillantott meg, amelynek törzsén széles repedés
tátongott. Ekkor, úgy gondolom, még egyszer meg akarta próbálni, maradt-
e még testében valami erő, benyúlt hát a repedésbe, s megkísérelte a fát
szétfeszítve kettéhasítani. Csakugyan ketté is választotta, s közepéig
kettérepesztette a törzset; de a szétfeszített fatest - mikor ő, mint aki
véghezvitte nagy erőt kívánó tervét, meglazította izmait - a feszítő erő
megszűntével visszaállt eredeti helyzetébe, és szétválaszthatatlanul
rácsapódott Milón ujjaira, és a törzsbe szorította. Így Milón ott maradt a
vadak prédájául: szét is marcangolták.

NÉHÁNY FELJEGYZÉS EURIPIDÉSZ KÖLTŐ

SZÁRMAZÁSÁRÓL, ÉLETÉRŐL, SZOKÁSAIRÓL, HALÁLÁRÓL

Theopomposz szerint a költő Euripidész anyja falun termett

zöldséget árult, s ebből tartotta el magát. Az apának pedig azt jósolták a
khaldeusok az újszülött fiúról, hogy miután felserdült, versenyek győztese
lesz, ez van megírva a sorsában. Az apa ezt úgy értelmezte, hogy fiát
atlétává kell nevelnie, ezért gyakoroltatta és edzette testét, s elvitte
Olümpiába, hogy ott a többi ifjú versenyző között küzdjön. Euripidészt
fiatal kora miatt először nem engedték ugyan indulni, de később
versenyzett, és koszorút is nyert az eleusziszi és thészeuszi versenyeken.
Majd testének megedzése után buzgó igyekezettel szelleme kiműveléséhez
fogott, s a természettudós Anaxagorasz és a szónok Pródikosz hallgatója,
az erkölcstanban pedig Szókratész tanítványa lett. Tizennyolc éves korában
kezdett tragédiát írni: Philakhorosz beszéli, hogy Szalamisz szigetén van
egy ijesztő és rémséges barlang (én is láttam), s Euripidész ebben írogatta
tragédiáit.
Azt mondják, majdnem minden nő iránt a legnagyobb gyűlölettel
viseltetett, vagy mert vele született idegenkedése riasztotta el a női
társaságtól, vagy pedig azért, mert egyszerre két felesége volt (ezt az
akkori athéni törvények megengedték), s ők utáltatták meg vele a
házasságot. Nőgyűlöletéről Arisztophanész is megemlékezik A nők
ünnepé-ben:

Most hát tanácslom, s kérlek összesen:

Lakoltassátok annyi bűneért,
Mert sok vadat tesz, óh nők, ellenünk,
Mint aki vad gyökéren nőtt maga.24

Az aitóliszi Alexandrosz pedig ezeket a verseket szerezte

Euripidészre:

Ez Anaxagorászt hallgatta, ha megszólítod, durva, mogorva,

gyűlölt a kacaj neki, nem veszi rá vidám tréfára a bor sem,
de mit ír, az mézédes, minthogyha a szírének dala lenne.

Mikor Makedóniéban tartózkodott Arkhelaosz királynál, akihez

meghitt barátság fűzte, és egyik éjjel tőle tért haza lakomáról, összemarták
a kutyák, amelyeket egyik vetélytársa uszított rá, és a sebekbe belehalt.
Sírját és emlékét a makedónok olyan nagy tiszteletben tartották, hogy a
sírkövén is megörökítették dicsőségét:

Emléked, Euripidész, nem hal meg soha!

A nagyszerű költőt halála urán az ő földjükbe temették el. S ezért,

mikor az athéniak követek útján kérték, hogy csontjait átvihessék
szülőföldjére, Athénba, a makedónok a kérést teljes egyetértésben

24 453-56 (Arany János fordítása)

visszautasították.

TÖRTÉNET SERTORIUSRÓL, A KIVÁLÓ HADVEZÉRRŐL,

S ARRÓL, MILYEN ÜGYES SZÍNLELÉSSEL ÉS TETTETÉSSEL
TARTOTTA FÉKEN ÉS BEFOLYÁSOLTA KATONÁIT

Sertorius, ez a kemény férfiú és kiváló hadvezér, igen jól értette,

hogyan kell kezelni és irányítani hadseregét. Nagyon szorult helyzetben
akár hazudott is katonáinak, ha ez segített; koholt leveleket olvasott fel;
megjátszotta, hogy álomlátása volt; s a belőle hiányzó vallásos hiedelmeket
is felhasználta, ha így hatni tudott katonái lelkére. Különösen nevezetes
volt a következő fogása:
Valami lusitaniaitól egyszer egy nagyon szép és rendkívül gyors
fehér szarvast kapott ajándékba. Mindenkivel elhitette, hogy az állatban,
amely isteni rendelésből jutott hozzá, Diana isteni sugallata rejtőzik,
beszélget vele, inti, és megmutatja a hasznos cselekvés útját. S ha láthatóan
nehezebben teljesíthető parancsot adott katonáinak, kijelentette, hogy a
szarvas kívánja így. Szavainak mindenki készséggel engedelmeskedett,
mint az isteni szózatnak. Egyik nap, mikor az ellenség támadását
jelentették, a szarvas a futkosástól és a zajtól megrettenve elfutott, s
bevette magát egy közeli mocsárba. Hosszas keresés után már azt hitték,
hogy elveszett. Néhány nap múlva jelentették Sertoriusnak, hogy
megtalálták a szarvast. Ő azonban a hírhozónak hallgatást parancsolt,
megtiltotta, hogy bárkinek is szóljon a dologról, s úgy rendelkezett, hogy
másnap hirtelen engedje be az állatot oda, ahol ő majd barátaival együtt
lesz. Következő nap azután elmesélte barátainak, hogy álmot látott, amely
szerint az elveszett szarvas visszatér hozzá, hogy - akárcsak azelőtt - előre
megmondja, mit kell cselekednie; s ekkor a kioktatott szolgának jelt adott.
Az elengedte a szarvast, amely beszökkent Sertorius szobájába.
Mindnyájan felkiáltottak a csodálkozástól.
Sertorius, fontos ügyekben, igen jól felhasználta a barbárok
hiszékenységét. Sok csatában szenvedett vereséget, de a hagyomány
szerint a hozzá csatlakozott népekből soha egyik sem pártolt el tőle,
jóllehet az ilyenféle népség a legingatagabb.

A KÖLTŐKRŐL ÍROTT KÖNYVÉBEN MIKÉPPEN

VÉLEKEDETT VULCACIUS SEDIGITUS A LATIN
VÍGJÁTÉKÍRÓKRÓL?
 Sedigitus a költőkről írott könyvében elmondja véleményét a
vígjátékírókról, hogy kit tart valamennyi között a legkiválóbbnak, majd a
következő versekben adja elő, hogy melyiket hányadik helyre sorolja és
mennyire értékel:

Láthatjuk, hányan nem tudják eldönteni,

melyik vígjátékíróé a pálmaág.
Tisztázom én számodra ezt a zűrzavart,
úgy, hogy ki mást mond, annak mit sem ér szava.
A pálmát kapja Statius Caecilius.
A többit mind legyőzve Plautus második.
A harmadik - gyújtó hevéért - Naevius.
Negyedik lesz, ha van rá díj, Licinius.
Utána jő, úgy vélem én, Atilius.
Hatodiknak következik Terentius.
Turpilius s Trabea hét- és nyolcadik.
Kilencedik - könnyű a döntés - Luscius.
Tizedik lesz, ódonságáért, Ennius.

MILYEN FORMASÁGOKKAL ÉS MILYEN SZAVAKKAL

SZOKOTT A RÓMAI NÉP PAPI KÖVETE HADAT ÜZENNI
AZOKNAK, AKIK ELLEN A DÖNTÉS SZERINT HÁBORÚT
KELL INDÍTANI; TOVÁBBÁ, MIKÉNT HANGZOTT
A KATONÁKNAK A BÜNTETÉST ÉRDEMLŐ LOPÁSOKRA
VONATKOZÓ ESKÜSZÖVEGE, ÉS HOGY A BESOROZOTT
KATONÁKNAK MEGJELÖLT NAPON ÉS EGY BIZONYOS
HELYEN MEG KELLETT JELENNIÜK, KIVÉVE HA
RENDKÍVÜLI OKOK FENNFORGÁSA ESETÉN AZ ESKÜ
MEGSZEGÉSÉT A JOG ÉS MÉLTÁNYOSSÁG ALAPJÁN
ELNÉZTÉK

Cincius írja A haditudományokról szóló műve harmadik

könyvében, hogy mikor a római nép papi követe az ellenségnek a
hadiállapotot bejelentette, területükre dárdát hajított át, a következő szavak
kíséretében
"Mivel a hermundulus nép és a hermundulus férfiak a római nép
ellen háborút határoztak el, s minthogy a római nép a hermundulus nép és a
hermundulus férfiak elleni háború mellett döntött, ezért én és a római nép a
hermundulus népnek és a hermundulus férfiaknak a háborút megüzenjük,
és meg is kezdjük."
Az említett mű ötödik könyvében olvasható a következő: "Mikor a
régi időkben újoncoztak, és a katonákat besorozták, a katonai tribunus e
szavakkal eskette fel őket (ezek a hivatalnok szavai): »Caius fiának, C.
Laelius consulnak és Publius fiának, L. Cornelius consulnak a seregében és
10.000 lépésnyi körzetben naponta egy ezüst pénznél nagyobb értéket nem
fogsz szándékosan lopni sem egyedül, sem másokkal. S azt, amit találsz és
elviszel - hacsak nem lándzsa, lándzsanyél, fa, gyümölcs, takarmány,
tömlő, zsák, fáklya -, és nem a tiéd, és egy ezüstnél többet ér, azt elviszed
Caius fiához, C. Laelius consulhoz, vagy Publius fiához, L. Cornelius
consulhoz vagy ahhoz, akihez egyikük parancsolja, vagy pedig a
rákövetkező három napon belül bejelented, mit találtál, vagy mit vettél el
szándékosan, vagy átadod annak, akit tulajdonosának gondolsz, hogy
helyesen járj el.«"
A besorozott katonáknak pedig meghatározott napot jelöltek ki,
hogy azon jelenjenek meg, s ha a consul szólítja őket, jelentkezzenek.
Azután megeskették őket, hogy feltétlenül meg fognak jelenni, kivéve a
következő eseteket: "Hacsak ezen okok közül valamelyik közbe nem jön:
családi gyász vagy halotti gyászünnep, de csak ha nem azért tették erre a
napra, hogy a besorozott ezen a napon ne jelenhessék meg; veszedelmes
betegség vagy jósfelkérés, amit csak kegyeletsértés árán lehetne
elhalasztani, vagy az évi áldozati ünnep, amely csak akkor jár
eredménnyel, ha ezen a napon ő is ott van; erőszak vagy ellenséges
támadás; az ellenféllel együtt kitűzött törvénykezési nap. Ha valakit ilyen
ok akadályoz, akkor a rákövetkező nap, mikor már ez az ok nem áll fenn,
el kell mennie, és jelentkeznie annál, aki abban a faluban, vidéken,
városban az újoncozást intézte."
Ugyancsak ebben a könyvben található a következő:
"Azt a katonát, aki a kijelölt napon nem jelent meg, s nem is
igazolta távolmaradását, szökevénynek bélyegezték."
A hatodik könyv ezt írja:
"A sereg lovascsapatait szárnyaknak hívták, mert a légiók körül
jobbra és balra úgy helyezkedtek el, mint a madarak testén a szárnyak. Egy
légióban van 60 centuria, 30 manipulus és 10 cohors."

MIT JELENT A PROLETÁR ÉS A NINCSTELEN KIFEJEZÉS,

MIT JELENT A TIZENKÉTTÁBLÁS TÖRVÉNYBEN
AZ ADÓFIZETŐ SZÓ, S MI AZ EREDETE?
 Egyszer, mikor Rómában a Forumon szüneteltek a hivatalos ügyek,
a pihenőnap vidám hangulatában többen összejöttünk, és a társaságban
Ennius egyik évkönyvét olvastuk. Itt találtuk a következő sorokat:

Pajzsot meg fegyvert adjunk minden proletárnak

állami költségen, hogy a várfalakat meg a várost
és Forumunk védjék, őrt állván.

Tanakodni kezdtünk, mit is jelent a proletár szó. Megpillantva

társaságunkban egyik, polgári joghoz értő barátomat, megkértem, fejtse ki
a szó értelmét. S mikor azt felelte, hogy ő a jogtudományban otthonos,
nem a nyelvtudományban, ezt válaszoltam neki:
- Annál inkább tudnod kell, mivel, ahogy mondod, jártas vagy a
jogban. Mert Ennius ezt a szót a ti tizenkéttáblás törvényetekből vette,
ahol, ha jól emlékszem, ez van: "Adófizetőnek adófizető legyen a védője,
proletár polgáré bárki lehet." Arra kérünk tehát, gondold azt, hogy nem
Ennius évkönyvét, hanem a tizenkét táblát olvasod, s magyarázd meg, mit
jelent ebben a törvényben a proletár polgár.
- Én azonban - jelentette ki - csak akkor lennék köteles ezt
megmagyarázni, ha a Faunusok és az aborigok törvényeit tanulmányoztam
volna. De minthogy az ilyen kifejezések, mint "proletár", "adófizetők",
"sanates", "óvadékos", "alóvadékos", "25 as büntetés", "megtorlási jog", "a
lopás nyomozása övvel és serpenyővel" már elavultak, s az egész ősi
tizenkéttáblás törvényt, a centumvirek jogi tevékenysége kivételével, az
Aebutius-féle törvény érvénytelenítette, én csak arra vagyok kötelezve,
hogy a most érvényes jogot, törvényeket és kifejezéseket tanulmányozzam
és ismerjem.
Éppen ekkor pillantottuk meg mellettünk elmenőben Iulius Paulust,
a kor legműveltebb költőjét. Köszöntöttük, s megkértük, adjon
felvilágosítást a szó tartalmáról és jelentéséről. A következőket közölte:
- Azokat, akik a római köznépben a legnehezebben éltek, és a
legszegényebbek voltak, s a vagyonbecslésnél nem tudtak 1.500 as-nál
több vagyont igazolni, proletároknak nevezték. Azokat pedig, akik igen
csekély vagy egyáltalán semmi vagyonnal nem rendelkeztek,
nincsteleneknek mondták. Ezeknél pedig a vagyon legalsó határa 375 as
volt. Minthogy pedig a családi vagyon és birtok a hazával szemben a kezes
és a jótálló szerepét töltötte be, s bennük a hazához való ragaszkodás
valamiféle bizonyítéka és alapja rejlett, a proletárokat és a nincsteleneket
csak rendkívüli veszély esetén sorozták be katonának, minthogy vagy igen
kevés, vagy egyáltalán semmi vagyonuk és jószáguk nem volt. A proletár
rend azonban, helyzetét és nevét tekintve, jóval nagyobb megbecsülést
élvezett, mint a nincsteleneké, mert ha az állam szorongatott helyzetbe
került, és kevés volt a fiatalság, a hamarjában toborzott seregbe őket is
bevették, és államköltségen fegyverrel is felszerelték. Ezért nem is a
fejenkénti számbavétekől nevezték el őket, hanem, hízelgőbb kifejezéssel,
arról a hivatásukról és kötelességükről, hogy utódokat hoztak létre,
minthogy csekély vagyonukkal aligha lehettek az állam segítségére,
nagyszámú utóddal viszont a népességet gyarapították. A nincsteleneket
pedig, mint egyesek mondják, a cimber háborúban, az állam legnagyobb
szorongattatása idején, Marius sorozta be először, vagy inkább, mint
Sallustius állítja, a Iugurtha elleni háborúban, mert ilyesmi régebben nem
fordult elő. Az adófizető kifejezést pedig a tizenkéttáblás törvény a gazdag
és kötelességét könnyen teljesítő polgárra használja, s ez vagy az as
kifejezésből ered, hogy ércpénzt ad, mikor olyan idők jönnek, és az állam
érdeke megköveteli, vagy a kitartás szóból, amely kitartással a családi
vagyont gyarapítja.
Iugurtháról szóló történeti művében C. Marius consulról szólva
Sallustius a nincstelenekről így nyilatkozik:
"Ő közben katonákat sorozott, nem úgy, ahogy az ősök szokták, s
nem is a vagyoni osztályok szerint, hanem ahogy kinek-kinek kedve volt
beállni, többnyire a nincstelenekből. Ezt egyesek az arravaló emberek
hiányával, mások a consul népszerűségre törekvésével magyarázták, mivel
ez a népréteg ünnepelte és emelte fel őt, s annak, aki a hatalomra tör,
mindig a legszegényebbek a legjobb támaszai."

MI A MUNICIPIUM, ÉS MIBEN KÜLÖNBÖZIK

A COLONIATÓL; KIK AZOK A MUNICEPSEK, S MI ENNEK
A SZÓNAK AZ EREDETE ÉS JELENTÉSE; S EHHEZ
KAPCSOLÓDVA: HOGYAN NYILATKOZOTT AZ ISTENI
HADRIANUS A SZENÁTUSBAN A MUNICEPSEK JOGAIRÓL
ÉS ELNEVEZÉSÉRŐL?

A municipium és a municeps szavakat lépten-nyomon könnyedén

kimondjuk, és állandóan használjuk, s szinte mindenki meg van győződve,
hogy pontosan tudja is, amit mond. Pedig más a valóság, és más, amit
mondanak. Hiszen legtöbben, akik római coloniából származnak,
municepsnek nevezik magukat is, polgártársaikat is, ami pedig az
ésszerűségtől és az igazságtól nagyon messze esik. Ennyire nem tudjuk
ugyanis, mi a municipium, milyen jogok illetik meg, miben különbözik a
coloniától, s az a véleményünk, hogy a coloniák kedvezőbb körülmények
között vannak, mint a municipiumok.
Igen bőven taglalta ezt az általánossá vált tévedést az isteni
Hadrianus, mikor a szenátusban szülővárosának, Italicának lakosairól
beszélt, s csodálkozását fejezte ki, hogy az italicaiak s más régi
municipiumok lakói is - közülük az uticaiakat említette -, jóllehet saját
szokásaik és törvényeik szerint élhetnének, mégis változást szeretnének, s
a coloniák jogi helyzetét kívánják maguknak. S felhozta, hogy ezzel
ellenkező eset is előfordult, mikor a praenestebeliek Tiberiust a
legnagyobb hévvel sürgették és ostromolták, hogy coloniából
municipiummá tegye őket, amit Tiberius hálája jeléül meg is adott nekik,
minthogy súlyos betegségéből azon a vidéken és éppen az ő városukban
épült fel.
A municepsek tehát azok a municipiumokból való római polgárok,
akik saját törvényeik és jogszabályaik szerint élnek, csak annyiban vannak
azonos helyzetben a római néppel, hogy joguk van állami tisztségeket
viselni, s arról a jogukról, hogy ezeket elnyerhetik, kapták azután a
nevüket. Semmi egyéb kényszer, a római nép semmi egyéb törvénye nem
kötelezte őket, kivéve, ha nem hagytak jóvá valamilyen különleges
törvényt éppen abban a városban lakó népre vonatkozóan. Úgy tudjuk,
hogy az első municepsek - szavazati jog nélkül - a caerebeliek voltak, akik
megkapták a jogot, hogy élvezhetik a római polgárnak járó megbecsülést,
de fel voltak mentve a kötelességek és terhek alól, mivel a gallus
háborúban a szentségeket befogadták és megőrizték. Ezért nevezték -
ellenkező értelemben - caerei tábláknak azokat a jegyzékeket, amelyeket a
censoroknak azokról kellett vezetniük, akiket megbélyegző szándékkal
megfosztottak szavazati joguktól.
De a coloniákkal egészen másként áll a helyzet, mivel nem kívülről
olvadtak be az államba, s nem is hivatkozhatnak saját, külön eredetükre,
hanem mintegy az államból fejlődtek ki, nincs önálló rendelkezési joguk, s
a római nép minden törvénye és előírása érvényes rájuk. Azonban ezt a
helyzetet, bár sokkal függőbb, és sokkal kevesebb szabadságot biztosít,
mégis méltóságteljesebbnek és tekintélyesebbnek tartják - azzá teszi a
római nép méltósága és tekintélye -, mert az a látszat, hogy ezek a coloniák
az ő kisebb másai és megtestesülései, mivel a municipiumok előjogai
elhomályosultak és feledésbe mentek, s már csak azért sem érvényesítik
őket, mert nem is tudják, hogy léteznek.
 AZ AGRIPPÁK A NEHÉZ ÉS KEDVEZŐTLEN SZÜLÉSRŐL
KAPTÁK A NEVÜKET; TOVÁBBÁ, HOGY KIK A PRORSA
ÉS POSTVERTA NEVŰ ISTENNŐK

Azokat, akik nem fejjel, hanem lábbal jönnek világra - ezt tartják a
legnehezebb és legveszedelmesebb szülésnek -, a kedvezőtlen fekvés, az
aegritudo és a láb (pes) szavak összetételéből alkotott Agrippa névvel
nevezték. Varro azonban azt mondja, hogy a gyermekek az anyaméhben
fejjel lefelé, lábbal felfelé helyezkednek el, nem az emberek, hanem a fák
természete szerint. Mert szerinte a láb és lábszár a fa ágainak, a fej pedig a
törzsének és a tövének felel meg.
"Mikor tehát - mondja- a lábak természetellenesen fordított
helyzetben vannak, a karok is többnyire szét vannak tárva, s ekkor a nők
nehezebben szülnek. Hogy ezt a veszedelmet imádsággal űzzék el,
Rómában oltárokat állítottak két istennőnek, akik közül az egyiket
Postvertának, visszafelé fordultnak, a másikat Prorsának, előrefordultnak
nevezték arról, hogy rendes vagy fordított helyzetben születik-e a magzat.

NÉHÁNY SZÓRAKOZTATÓ ÉS MEGJEGYZÉSRE MÉLTÓ

ADAT A GEOMETRIÁNAK AZOKRÓL AZ ÁGAIRÓL,
AMELYEKET OPTIKÁNAK, HANGELMÉLETNEK ÉS
METRIKÁNAK NEVEZNEK

A geometriának a látással foglalkozó ágát optikának, a hallásra

vonatkozót hangelméletnek nevezik, s a zenészek ezt tekintik művészetük
alapjának. Mindkettő a térközökön, a vonalak közti távolságokon és a
számok elvén alapul.
Az optika sok csodálatos élménnyel szolgál, például, hogy a
tükörben egy tárgy megsokszorozódva látszik; vagy hogy a tükröt egy
bizonyos helyre állítva nem látunk benne képet, egy másik helyre állítva
igen; vagy hogy ha mereven nézünk a tükörbe, lent látszik a fejünk és fent
a lábunk. Ez a tudomány megadja annak az optikai csalódásnak az okát is,
hogy szemünk a vízben levő tárgyakat nagyobbnak, a távolban levőket
kisebbnek látja.
A hangelmélet pedig a hang magasságának és hosszúságának
mérésével foglalkozik. A hang tartós hangzását ritmusnak, magasság
szerinti váltakozását melódiának nevezzük. Van a hangtannak egy másik
fajtája is, a metrika. Ez arra szolgál, hogy fülünkkel meghatározzuk a
hosszú, rövid és közepes időtartamú szótagok egybekapcsolásának a
mértan szabályaival összefüggő mértékét. De mindezt - mint M. Varro
mondja - vagy egyáltalán nem tanuljuk meg, vagy nem is törődünk vele, és
nem is fogjuk fel, miért is kellene megtanulnunk. Az ilyen tudomány
öröme és haszna a következményekben mutatkozik meg, akkor, ha már
teljesen elsajátítottuk, de eleinte értelmetlennek és kellemetlennek látszik a
tanulás.

ARIÓN LANTOS TÖRTÉNETE, AHOGY HÉRODOTOSZ

MEGÍRTA

Hérodotosz gyorsan pergő, művészi előadásban, kicsiszolt művészi

kifejezésekkel írja le Arión, a híres lantos történetét.
"Arión - meséli - a régi idők igen híres énekese volt. Ha
szülővárosát nézzük: methümnai; ha tágabb hazáját, a szigetet: leszboszi
származású. Ezt az Ariónt, művészete miatt, Periandrosz, Korinthosz
királya is barátságába és szeretetébe fogadta. Ő azonban egyszer elhagyta a
királyt, hogy beutazza a nagy hírű földeket, Itáliát és Szicíliát. Elbűvölte az
ottlakók fülét és lelkét, elhalmozták pénzzel, élete csupa öröm volt,
mindenki a kedvében járt. Mikor a sok pénz és értékes ajándék már
gazdaggá tette, elhatározta, hogy visszatér Korinthoszba. Így hát
korinthoszi hajót keresett s korinthoszi hajósokat, mert azok jobban
ismerik, és barátságosabbak hozzá."
De mikor hajójuk már kint járt a tengeren, a korinthosziak
megkívánták Arión pénzét és drágaságait, ezért elhatározták, hogy
végeznek vele. Arión látva, milyen veszélyben forog, inkább odaadta nekik
minden pénzét és egyéb értékét, csak azért könyörgött, hogy az életét
hagyják meg. Esdeklő szavaitól a hajósok valamennyire megenyhülve
lemondtak arról, hogy maguk öljék meg, de ráparancsoltak, hogy azonnal,
ott a szemük előtt, vesse magát a tengerbe.
"Ekkor - folytatja Hérodotosz - a halálra rémült Arión, aki már
minden reményét elvesztette, hogy életben maradhat, csak azt az egyet
kérte, engedjék meg, hogy mielőtt véget verne életének, felöltse legszebb
ruháit, kezébe vehesse lantját, és szomorú helyzetében dalt énekelhessen
vigaszul. A kegyetlen és vad hajósokat vágy fogta el, hogy hallják, ezért
eleget tettek kérésének. Ő azután, már ahogy szokta, felkoszorúzott fővel,
díszes ruhába öltözve, felállt a hajótat legmagasabb részére, s zengő
hangon egy úgynevezett magas fekvésű dalt kezdett énekelni. Befejezve az
éneklést, lantjával és minden ékességével együtt, úgy, ahogy ott állt és
énekelt, a mélybe vetette magát. A hajósok, akik egy percig sem
kételkedtek pusztulásában, folytatták megkezdett útjukat. De ekkor
váratlan, csodálatos, mindent jóra fordító esemény történt."
Hirtelen egy delfin úszott Ariónhoz a habok közt, a hullámokon
hányódó ember alá merült, s az ár fölé magasodva vitte - Arión teste és
díszruhája sértetlen maradt -, s lakóniai földön, Tainarónnál kitette a partra.
Arión azonnal Korinthoszba ment, s abban az állapotban, ahogy a delfin
hátán lovagolt, váratlanul megjelent Periandrosz király előtt, s elmondta
neki a történteket. Ám a király nem adott hitelt szavának, s hazug beszédért
fogságba vetette. Megkerestette a hajósokat, és mintha nem értesült volna
semmiről, megkérdezte, mit hallottak Ariónról ott, ahonnan elindultak. A
hajósok azt mondták, hogy mikor ők elindultak, Arión Itália földjén
tartózkodott, felvitte az isten a dolgát, a városok lelkesedtek érte, és a
kedvében jártak, a nagy megbecsülés és a sok pénz gazdaggá és
szerencséssé tette. Míg ezeket mesélték, Arión lantjával és abban a
ruhában, amelyben a tengerbe ugrott, elébük állt: a meghökkent és
leleplezett hajósok nem tagadhattak tovább.
Ezt az érdekes történetet Leszboszban és Korinthoszban mesélgetik,
s hogy megtörtént, arra bizonyíték a Tainarónnál látható, ércből készült két
alak: egy úszó delfin és egy rajta ülő ember.

MIT MONDOTT MENANDROSZ KÖLTŐTÁRSÁNAK,

PHILEMÓNNAK, AKI A VÍGJÁTÉKI VERSENYEKEN
SOKSZOR IGAZSÁGTALANUL ELŐZTE MEG, S HOGY
EURIPIDÉSZT GYAKRAN GYŐZTÉK LE JELENTÉKTELEN
TRAGÉDIAÍRÓK

Menandroszt a vígjátéki versenyeken gyakran legyőzte a hozzá nem

is mérhető Philemón, aki lekenyerezte, részrehajlásra bírta a közönséget, és
megszervezte a nézőket. Mikor egyszer véletlenül találkoztak, Menandrosz
így szólt hozzá:
- Mondd csak, Philemón, de őszintén: nem pirulsz, amikor engem
legyőzöl?
Euripidészről is azt mondja M. Varro, hogy noha 75 tragédiát írt,
csupán öt ízben nyert, s gyakran egészen szánalmas költők győzték le.
Menandrosz után egyesek szerint 108, mások szerint 109 vígjáték
maradt. Viszont Apollodórosz, ez a neves író, Krónika című könyvében a
következő sorokat írja Menandroszról:

Képhiszoszból való volt Diopeithész fia,

 nekik 105 komédiát írt, ez maradt
utána, hogy meghalt ötvenkét évesen.

Ugyanebben a könyvében közli Apollodórosz, hogy a 105 darabból

mindössze 8-cal győzött.

TAUROSZ FILOZÓFUS ASZTALÁNÁL

ILYEN KÉRDÉSEKET SZOKTAK FELVETNI ÉS
MEGTÁRGYALNI: MIÉRT VAN, HOGY AZ OLAJ
OLY GYAKRAN ÉS KÖNNYEN, A BOR
NEHEZEBBEN, AZ ECET PEDIG MAJDNEM
SOHA NEM FAGY MEG, S MI AZ OKA ANNAK,
HOGY A FOLYÓK ÉS PATAKOK VIZE BEFAGY,
A TENGEREKÉ VISZONT SOHASEM

A filozófus Taurosz Athénban rendszerint estefelé hívott bennünket

asztalához, mert ott ez a fő étkezés ideje. Legfontosabb része, az egyetlen
fő fogás, rendszerint egy tál egyiptomi lencse volt, benne apróra vagdalt
tök. Egyik nap, mikor evéshez készülve várakoztunk, s már behozták és
feltálalták az ételt, Taurosz rászólt egy gyerekre, hogy öntsön a tálba olajat.
Ez az attikai fiú legfeljebb nyolcéves volt, tele a korára és fajtájára
jellemző legpajkosabb ötletekkel. Egy üres szamoszi korsót hozott be -
mint később állította, elnézésből -, mintha olaj volna benne, s a korsót
megfordítva szokás szerint körbejártatta kezét az egész tál felett, de nem
látszott rajta egy csepp olaj sem. A gyerek dühösen, haragos pillantással
megvizsgálta a korsót, erősen megrázta, majd ismét a tál fölé tartotta.
Minthogy mi titokban, csendesen mosolyogtunk rajta, ő a legtisztább
attikai görögséggel kijelentette:
- Ne nevessetek, van benne olaj. De nem tudjátok, reggel milyen
hideg volt ? Így hát megfagyott.
- Mindjárt megraklak - mondta nevetve Taurosz -, azonnal szaladj,
és hozz olajat!
Amint a gyerek kiment olajért, Taurosz, nem neheztelve a
késedelem miatt, így szólt:
- A tálba olaj kell, s amint látom, az étel is kibírhatatlanul forró,
várjunk hát az evéssel. S mivel a gyerek eszünkbe juttatta, hogy az olaj
meg szokott fagyni, vizsgáljuk meg, miért fagy meg az olaj oly gyakran és
könnyen, a bor pedig miért olyan ritkán?
Rám nézett, és felszólított, hogy nyilvánítsak véleményt. Erre én azt
feleltem, hogy sejtésem szerint a bor azért fagy meg kevésbé gyorsan, mert
többet tartalmaz a meleg eleméből, természettől fogva tüzesebb, ezért
mondja róla Homérosz, hogy "szikrázó bor", nem pedig, mint egyesek
vélik, a színe miatt.
- Úgy van, ahogy mondod - felelte Taurosz. - Mert abban általában
megegyezünk, hogy a bor felmelegíti a testet. De az olaj is éppígy fel tud
hevíteni, s nem kevésbé képes a testek felmelegítésére. Ezzel vág egybe az
is, hogy minden, ami melegebb, nehezebben fagy meg, s minden, ami
hidegebb, könnyebben. Legjobban az ecet hűl le, mégsem fagy meg soha.
Nem az-e hát az olaj megszilárdulásának az oka, hogy könnyű? Úgy látszik
ugyanis, hogy azok a dolgok szilárdulnak meg hamarabb, amelyek
simábbak és könnyebbek.
Ezenkívül, mint mondotta, az a kérdés is megérdemli a
vizsgálódást, miért fagy be a folyók és patakok vize, s miért nem áll be
egyáltalán a tengereké.
- Ámbár Hérodotosz - jelentette ki - szembeszállva mindazok
nézetével, akik ezt a dolgot kutatták, azt írja, hogy a Kimmeriumnak
nevezett Boszporosz és az úgynevezett Szkitha-tenger teljes egészében
befagy és beáll.
Míg Taurosz ezeket elmondta, megjött a fiú, az étel is langyosabb
lett, s megkezdődött az evés és a hallgatás ideje.

MILYEN RÖVIDÍTÉSEKKEL TALÁLKOZUNK

CAESAR LEVELEIBEN; S MÁS EGYÉB,
A RÉGI IDŐKBŐL FELKUTATOTT
TITKOSÍRÁSOK, S HOGY MI A LAKÓNIAI
PÁLCALEVÉL?

Van C. Caesarnak egy levélgyűjteménye, amely C. Oppiushoz és

Balbus Corneliushoz írott leveleit tartalmazza: távollétében ők intézték
ügyeit. E levelekben néhol különálló betűket találunk, amelyek nincsenek
szótagokká összefűzve. Azt hihetnénk, hogy teljesen megokolatlanul
kerültek oda, mert semmiféle szót nem lehet összeállítani belőlük. Volt
azonban hármuk között egy, a betűk sorrendjének felcseréléséről szóló
titkos megegyezés, amely szerint az írásban egy-egy betűnek más a helye
és a jelentése, de olvasás közben mindegyik visszakapja igazi helyét és
értelmét. De hogy írás közben melyik betűt melyikkel kell helyettesíteni,
azt, mint már mondtam, csak azok tudták, akik e titkosírásban már előzőleg
megegyeztek. Probus nyelvtudósnak van is egy elég gondosan
megszerkesztett magyarázata, amely a Caesar leveleiben található
titkosírás megfejtését tartalmazza.
A régi lakedaimóniak pedig, ha azt akarták, hogy a hadvezérekhez
küldött hivatalos levelek tartalma titokban és rejtve maradjon, és terveik
akkor se tudódjanak ki, ha az írás az ellenség kezébe kerül, leveleiket a
következőképpen küldték el. Volt két hosszú, henger alakú, egyforma
vastag és azonos méretű, ugyanúgy lecsiszolt és rovátkolt pálcájuk. Az
egyiket megkapta a háborúba induló vezér, a másikat a főtisztviselők
őrizték hivatalos pecsét alatt elzárva. Amikor titkos üzenetet kellett
küldeni, a pálca köré az üzenetnek megfelelő hosszúságú, keskeny szíjat
tekertek egy menetben, úgy, hogy a felcsavart szíj szélei mindenütt
szorosan összesimulva jól egymáshoz illeszkedtek. A levelet erre a szíjra
írták, a csavarulatokon keresztbe, hogy a sorok a bot egyik végétől a másik
felé haladtak, s mikor az egész üzenetet ráírták, letekerték a pálcáról a
szíjat, és elküldték a vezérnek, aki a titkos módszerbe be volt avatva. A
lecsavart szíjon csak töredékes betűrészleteket lehetett látni, a betűk egyes
részei, vonalai a különböző részeken összevissza helyezkedtek el. Így ha a
szíj az ellenség kezébe jutott, semmit sem tudott az írásból kiokoskodni, de
ha az kapta meg, akihez küldték, ő a nála levő, hasonló méretű pálcára
szabályszerűen végig rátekerte, így a betűk, minthogy a pálca ugyanolyan
kerületű volt, helyükre kerülve megint összeillettek, s a teljes egésszé
kerekült, csonkítatlan levelet könnyen el lehetett olvasni. Ezt a fajta levelet
a lakedaimóniak pálcalevélnek nevezték.
Azt is olvastam a punokról szóló egyik régi történeti műben, hogy
valamelyik híres emberük - nem emlékszem, hogy a nevezetes Hasdrubal
volt-e, vagy valaki más - titkos tartalmú levelét a következő módon tette
láthatatlanná. Vett egy viasszal még be nem vont új írótáblát, a betűket
belevéste a fába, azután szokás szerint bevonta viasszal, majd a táblát,
mintha nem volna rá semmi sem írva, elküldte annak, akivel már előre
megállapodott. A címzett lekaparta a viaszt, és könnyen elolvasta a fába
vésett betűket.
A görög történeti emlékek említenek még egy másik titkos - alig
hihető barbár ravaszsággal kigondolt - írásmódot is. Volt egy Hisztiaiosz
nevű férfiú, aki Ázsiában s nem is hitvány családból született. Ázsiát akkor
Dareiosz tartotta uralma alatt. Ez a Hisztiaiosz, amikor Perzsiában
Dareiosznál tartózkodott, egy Arisztagorasz nevű barátjával valami
borzalmas dolgot akart rejtett írással közölni, s a titkosírás következő,
valóban bámulatos módját eszelte ki. Egyik szolgájának, aki sokáig
szenvedett szemfájásban, mintha ezzel akarná meggyógyítani, a haját a
fejéről egészen leborotváltatta, s a sima fejbőrre rátetoválta a levelet.
Ebben megírta, amit közölni akart, a szolgát magánál tartotta, amíg a haja
ki nem nőtt. Amint ez megtörtént, elküldte Arisztagoraszhoz a következő
paranccsal:
- Ha odaérkeztél hozzá, mondd meg neki, hogy ahogyan én is
tettem, borotváltassa le a fejedet.
A szolga parancs szerint elment Arisztagoraszhoz, s átadta ura
üzenetét. Az pedig, gondolva, hogy van valami oka az utasításnak,
megfelelően járt el. Így jutott el hozzá az üzenet.

PLUTARKHOSZ - "ASZTALI
BESZÉLGETÉSEK" CÍMŰ MŰVÉBEN - AZ
ORVOS ERASZISZTRATOSSZAL SZEMBEN
EGY RÉGI ORVOS, HIPPOKRATÉSZ
VÉLEMÉNYÉRE TÁMASZKODVA VÉDELMÉBE
VETTE PLATÓNNAK A GYOMOR
ALKATÁRÓL ÉS TERMÉSZETÉRŐL ÉS A
GÖRÖGÜL "TRAKHEIA"-NAK NEVEZETT
LÉGCSŐRŐL VALLOTT VÉLEMÉNYÉT

Nemcsak Plutarkhosz, hanem más tudósok is feljegyezték, hogy

Eraszisztratosz, a híres orvos, megrótta Platónt, aki azt állította, hogy a
folyadék lefolyik a tüdőre, s miután eléggé átáztatta, átszivárog a tüdő
lukacsain, és így jut le a hólyagba. Ennek a tévedésnek forrása Alkaiosz,
aki verseiben így ír:

Nedvesítsd a tüdőd borral, kibújt már ott fenn a csillag.

Eraszisztratosz maga azonban azt állítja, hogy két kis csatorna vagy
cső indul le a torokból, az egyiken halad és csúszik le minden enni- és
innivaló a gyomorszájig, s innen jut a gyomorba, amely feldolgozza és
megemészti, s a szilárdabb ürülék a görögül "kólon"-nak nevezett
vastagbélbe, a folyékonyabb pedig a veséken át a hólyagba kerül. A másik
csövön, amelyet a görögök porcogós csőnek neveznek, a levegő jut a
szájból a tüdőbe, majd kerül vissza a szájba és az orrba, s ugyanezt az utat
teszi meg a hang is. És hogy a gyomor felé haladó ital és szilárdabb étel ne
jusson a szájból ebbe a levegő továbbítására szolgáló csőbe, s ne zárja el a
lélegzés útját, a természet bölcs gondoskodása és előrelátása a két nyílásnál
úgynevezett nyelvcsapokat alkalmazott, amelyek - mint mozgatható
csapóajtók - váltakozva hol becsukódnak, hol kinyílnak. Ez a nyelvcsap,
mikor eszünk vagy iszunk, elzárja és befedi a légcsövet, nehogy étel vagy
ital kerüljön a ki- és beáramló lélegzet útjába; ezért nem folyhat semmiféle
nedvesség a tüdőbe, minthogy a légcsőnyílás el van zárva.
Ezt állítja Eraszisztratosz orvos, ellentétben Platónnal. De
Plutarkhosz az Asztali beszélgetések-ben azt mondja, hogy Platón ezt az
állítást Hippokratésztől vette, s ugyanezt a nézetet vallotta két régi, kiváló
orvos, a lókriszi Philisztión és a Hippokratészt követő Dioipposz is.
Őszerinte az Eraszisztratosz által említett nyelvcsap nem azért van ott,
hogy semmi folyadék ne jusson be a légcsőbe, mert úgy látszik, a
folyadékra szükség van a tüdő benedvesítéséhez és felfrissítéséhez, hanem
szűrő és kiválasztó szerepe van, hogy kiválassza, mit kell az egészség
érdekében visszatartani, és mit kell beereszteni, s az a feladata, hogy
minden ételt a légcsőtől elterelve a gyomorba irányítson, az italt pedig
megossza a gyomor és a légcső között, s azt, aminek a légcsövön át a
tüdőbe kell jutnia, ne gyorsan és egyszerre, hanem reteszszerűen
visszatartva és gátolva, lassanként, fokozatosan engedje át, minden mást
pedig a gyomorba vezető csőbe irányítson.

PUBLILIUS MIMUSAIBÓL ÖSSZEVÁLOGATOTT

TÁLALÓ MONDÁSOK

Publilius mimusköltő volt, s méltónak ítélték arra, hogy

Laberiusszal egy sorba helyezzék. C. Caesar pedig annyira megsértődött
Laberius éles nyelve és önhittsége miatt, hogy kijelentése szerint neki
Publilius mimusai sokkal jobban tetszettek, mint Laberius alkotásai.
Ennek a Publiliusnak rendkívül sok találó, társalgás közben igen jól
felhasználható mondása forog közszájon. Ezekből néhányat - egy-egy
verssorba tömörítve - istenemre! nagy örömmel jegyeztem fel:

Nem jó tanács, min változtatni nem tudunk.

Magával tesz jót az, ki érdemesnek ád.

Ne átkozd, tűrd, mit elkerülni nem lehet.

Ki sok jogot kap, még többet kér, mint jogos.

Víg társ útközben egy szekérrel is felér.

Nyíltszívűség a jó hírnévnek végzete.

Kacag belül, ki örökséget kapva sír.

Türelmünk, túl sokszor kihíva, dühbe vált.

Ne Neptunust szidd több hajótörés után.

Úgy nézd barátod, hogy még ellenség lehet.

Sértést eltűrve új sértésre csábítasz.

Veszély nélkül nem győzhetünk le más veszélyt.

Igazságunk a túl sok pör közt elveszik.

Kérést kedvesen megtagadni: fél segély.

M. VARRO AZT ÍRJA, HOGY

C. SALLUSTIUS TÖRTÉNETÍRÓT
ANNIUS MILO HÁZASSÁGTÖRÉSEN KAPTA
RAJTA, MEGKORBÁCSOLTA, S CSAK NAGY
PÉNZÖSSZEG ELLENÉBEN ENGEDTE
SZABADON

M. Varro, akit írásműveiben és egész életében a legnagyobb

komolyság és megbízhatóság jellemez, A feddhetetlen ember, vagy a
békéről című művében azt mondja, hogy C. Sallustiust, a komoly és
szigorú felfogású történetírót, akinek történeti munkáiban censorhoz illő
megjegyzéseket és megnyilvánulásokat találhatunk, Annius Milo
házasságtörésen kapta rajta, jól megkorbácsolta, s csak nagy pénzösszeg
lefizetése ellenében engedte szabadon.

MIT SZOKOTT HANGOZTATNI A

FILOZÓFUS EPIKTÉTOSZ AZOKRÓL A
SEMMIREKELLŐ HITVÁNYOKRÓL, AKIK
NAGY SZORGALOMMAL BÚJJÁK A FILOZÓFIA
TANÍTÁSAIT; S HOGY KÉT SZÓBAN MILY
 ÜDVÖS, MEGSZÍVLELENDŐ JÓTANÁCSOT ADOTT?

Favorinus egyszer a füleim hallatára idézte Epiktétosz filozófusnak

azt a kijelentését, hogy nagyon sokan, akik a filozófus szerepében
tetszelegnek, soha nem jutnak el a cselekvésig, hanem csak beszélnek,
azaz: "tett nélkül csak a szavakig" érnek el. Sokkal keményebben
nyilatkozott azonban Epiktétosz, ahogy Arrianus - megjegyezve, hogy
milyen sokszor hallotta tőle - az ő értekezéseiről írott munkájában ránk
hagyományozta. Ezt mondja ugyanis Arrianus
- Mikor Epiktétosz megfigyelt egy szemérmetlen, erőszakos,
tolakodó, züllött erkölcsű, nagy hangjában bízó, orcátlan embert, aki
mindenre gondolt, csak a lelke kiművelésére nem, és látta, hogy ennek
ellenére a filozófia tanításával és törvényeivel is foglalkozik, belemerül a
természettudományba, tanulmányozza a dialektikát, felkutat és boncolgat
sok egyéb hasonló tételt, istent és embert tanúul híva többek jelenlétében a
következő szavakkal támadt rá: "Ember, hova nyargalsz? Nézd meg, tiszta-
e az edény, mert ha mindezt a magad önhittségébe hányod bele,
megromlik, s megrothadva vizeletté, ecetté vagy még ezeknél is
hitványabbá válik."
Aligha találhatnánk komolyabb és igazabb szavakat, hiszen e nagy
filozófus azt fejezi ki, hogy a filozófia előírásai és elvei, ha kétszínű és
elfajzott emberbe hullnak, mint valami mocskos edényben, átalakulnak,
megváltoznak, megromlanak, és - ahogy ő a cinikusokhoz illően mondja -
vizeletté vagy annál is undorítóbb dologgá válnak.
Ezenkívül, mint szintén Favorinustól hallottam, ugyancsak
Epiktétosz szokta mondani, hogy a legkibírhatatlanabb és legocsmányabb
vétség a türelmetlenség és a féktelenség, azaz, ha azokat a jogtalanságokat,
amelyeket el kellene viselnünk, nem viseljük el, vagy pedig nem
tartózkodunk azoktól a gyönyöröktől, amelyektől tartózkodnunk kellene.
"Így hát - mondja - az, aki a következő két szót szívébe vési,
segítségükkel saját magát megerősíti és ellenőrzi, általában bűntelen
marad, s életét teljes nyugalomban éli le."
A két szó pedig, amit mondott, a következő: "Tűrj, tartózkodj!"

RÓMA ALAPÍTASA ÉS A MÁSODIK

KARTHÁGÓI HÁBORÚ KÖZÖTT MELY
KORBAN ÉLTEK A LEGHÍRESEBB GÖRÖG
 ÉS RÓMAI FÉRFIAK?25

Hogy áttekintést kapjunk a régi korokról és azokról a híres

férfiakról, akik ezekben az időkben éltek - nehogy beszélgetés közben a
híres emberek koráról és életéről találomra valami oktalanságot mondjunk,
mint az a hiányos műveltségű szofista, aki ország-világ előtt mesélte, hogy
Karneadész filozófus Nagy Sándor királytól, Philipposz fiától kapott
pénzajándékot, és hogy a sztoikus Panaitiosz az idősebb Africanus
idejében élt -, tehát, hogy elkerülhessük a korokkal és életrajzokkal
kapcsolatos tévedéseket, összeszedegettem az úgynevezett krónikákból,
mikor is éltek azok a görög és velük együtt azok a római férfiak, akik
Róma alapítása és a második karthágói háború között tehetségükkel vagy
uralkodói képességükkel kitűntek, s most sorban előadom sok különböző
forrásból készített kivonataimat. Azt azonban nem tekintettem
feladatomnak, hogy szigorú és aprólékos gonddal időrendi sorrendet
állítsak össze a két nép kiváló férfiairól, csupán az a szándék vezérelt, hogy
ezeket az én Éjszakáimat a történelem néhány könnyedén elszórt virágával
hintsem be. Így elegendőnek véltem, ha ebben az áttekintésben csak
néhány személy időbeli adatait említem, hogy az ő korukból azután
következtetni lehessen azokra is, akiket nem nevezek meg.
Kezdjük hát a nagy hírű Szolónnal, minthogy abban majdnem
minden szerző egyetért, hogy Homérosz és Hésziodosz vagy egyidőben,
vagy Homérosz valamivel előbb, de mindketten még Róma alapítása előtt
éltek, mikor a Silviusok uralkodtak Albában, vagyis, Cassius első Évkönyv-
e szerint a trójai háború után több mint százhatvan évvel, vagy mint
Cornelius Nepos mondja Króníká-jának első könyvében, körülbelül
százhatvan évvel a Város alapítása előtt.
Szolón tehát, a híres hét bölcs egyike, mint tudjuk, az athéniak
törvényeit alkotta meg akkor, mikor Rómában Tarquinius Priscus már
harmincharmadik éve uralkodott. Servius Tullius uralkodása idején pedig
Peiszisztratosz volt Athénban a türannosz, miután Szolón önkéntes
számkivetésbe ment, minthogy nem hittek neki, mikor előre megjósolta
Peiszisztratosz hatalomra kerülését. A szamoszi Püthagorasz akkor jött
Itáliába, amikor Tarquiniusnak Superbus melléknevű fia tartotta kezében a
hatalmat, s ugyanebben az időben ölte meg Athénban Harmodiosz és
Arisztogeitón Hüpparkhoszt, Peiszisztratosz fiát, Hippiasz türannosz

25 A fejezet könnyebb megértéséhez: a trójai háború az i. e. 13. sz. végén zajlott le, Róma
alapítását i. e. 753-ra teszik, a pun háborúk ideje i. e.: 264-146.
testvérét. Arkhilokhosz pedig - Cornelius Nepos tudósítása szerint -
költeményeivel már akkor hírt és nevet szerzett, mikor Rómában Tullus
Hostilius volt a király.
Később, a hagyomány szerint, Róma alapítása után 260-ban, vagy
nem sokkal később, győzték le az athéniak a perzsákat a híres marathóni
ütközetben, annak a Miltiadésznek a vezérlete alatt, akit a győzelem után
az athéni nép elítélt, s aki az állami börtönben fejezte be életét. Ekkor volt
Athénban ünnepelt tragédiaköltő Aiszkhülosz. Rómában pedig ekkor
kényszerítette ki a fellázadt nép, hogy tribunusokat és aediliseket
választhasson, s nem sokkal később pártolt át Cn. Marcius Coriolanus a
néptribunusok vádaskodásai és zaklatásai miatt az akkor velünk
ellenségként szembenálló volscusokhoz, és háborút indított a római nép
ellen.
Néhány év múlva a szalamiszi tengeri csatában Themisztoklész
vezetésével győzték le és futamították meg Xerxész királyt az athéniak és
más görögök. Körülbelül négy évvel ezután, Menenius Agrippa és M.
Horatius Pulvillus consulok idejében, esett el a veiibeliek ellen vívott
háborúban, a Cremera folyónál az ellenség állította csapdában a patrícius
Fabius család 306 tagja minden szolgával egyetemben.
Körülbelül ebben az időben tűnt ki az agrigentumi Empedoklész
természettudományos kutatásaival. Ismeretes, hogy Rómában ez idő tájt
választottak tíz férfit a törvények megalkotására: először a tíztáblás
törvényt készítették el, majd ezekhez még kettőt tettek hozzá.
Róma alapítása után körülbelül a 323. évben tört ki
Görögországban a legnagyobb háború, a peloponnészoszi, amelynek
történetét Thuküdidész írta meg. Rómában ekkortájt az az Olus Postumius
Tibertus volt dictator, aki fiát, minthogy engedélye nélkül kezdett harcot az
ellenséggel, lefejeztette. A római nép ekkoriban a fidenaebeliekkel és az
aequibeliekkel ellenségeskedett. E korban oly híres és ünnepelt emberek
éltek, mint Szophoklész, majd Euripidész tragédiaírók, később
Hippokratész, az orvos és Démokritosz, a filozófus, és a náluk fiatalabb, de
mégis kortársuknak számító athéni Szókratész.
Rómában a város alapításától számított 347. év körül a consuli
hatalommal felruházott katonai tribunusok kormányozták az államot, ekkor
ültették a lakedaimóniak a harminc türannoszt az athéniak nyakára, s ekkor
lett Szicíliában türannosz az idősebb Dionüsziosz. Nem sokkal később
ítélték halálra Athénban és ölték meg börtönében méreggel Szókratészt.
Majdnem ugyanekkor volt Rómában dictator M. Furius Camillus, aki
elfoglalta Veiit, s nem sokkal később folyt le a senon háború, mikor a
gallusok a Capitolium kivételével egész Rómát elfoglalták.
Nem sokkal később szerzett nagy hírnevet Görögországban
Eudoxosz csillagász, s győzték le a lakedaimóniakat az athéniak Phormión
vezérletével Korinthosznál. Ekkor ítélték halálra Rómában M. Manliust,
aki a Capitoliumot ostromló és a meredek lejtőn felkúszó gallusokat
visszakergette, mert leleplezték, hogy király akar lenni, és - mint M. Varro
mondja - letaszították a tarpei szikláról; Cornelius Nepos viszont azt írja,
hogy halálra korbácsolták. Ebben, a Város visszafoglalásától számított
hetedik évben született Arisztotelész, a filozófus.
Néhány évvel a senon háború után győzték le a thébaiak a
lakedaimóniakat Epaminondász vezetésével Leuktránál, s röviddel ezután
kezdték Rómában a consulokat a Licinius Stolo-féle törvény alapján a
köznépből is választani, mert addig jogszerűen csak a patríciusok lehettek
consulok.
Ezután, mintegy a Város alapításától számított 400. év táján, lett
Makedónia királya Philipposz, Amüntasz fia, Nagy Sándor atyja, s ekkor
született Sándor is. Nem sok évvel ezután ment el a filozófus Platón az
ifjabbik Dionüszioszhoz, Szicília türannoszához. Valamivel később
Philipposz Khairóneiánál nagy ütközetben verte le az athéniakat. Ebben a
csatában futott meg, hogy mentse az életét, Démoszthenész, s mikor ezt a
szemére hányták, az ismert verssorral mentegetőzött:

Csatázhat újra még, ki egyszer megfutott.

Ezután Philipposzt álnokul megölték, Nagy Sándor pedig elnyerte a

trónt, Ázsiába és Keletre ment, hogy a perzsákat leigázza. Egy másik
Sándor (Molossus melléknevű) Itáliába jött, hogy a római nép ellen
hadakozzék - mert a római vitézség és hadiszerencse ragyogó híre már a
külföldi népekhez is eljutott -, de még a háború kezdete előtt meghalt. A
hagyomány szerint ez a Molossus mondta, mikor Itáliába átkelt, hogy ő a
rómaiakhoz úgy megy, mintha a férfiterembe, a makedóniai Sándor pedig a
perzsákhoz úgy, mintha az asszonyok termébe menne. Ezután a makedón
Nagy Sándor, miután Keletet majdnem teljesen meghódította, tizenegy évi
uralkodása után meghalt. Nem sokkal később hunyt el Arisztotelész, a
filozófus, majd valamivel utána Démoszthenész. A római nép körülbelül
ugyanekkor bonyolódott a súlyos és hosszadalmas samnis háborúba,
amelyben Tiberius Veturius és Spurius Postumius consulokat Caudiumnál,
nagyon kedvezőtlen terepen, a samnisok körülzárták, s szégyeniga alatt
vonultatták el; szégyenletes békével kellett hazatérniük, ezért a nép
parancsára a fetialis papok nem fogadták be őket, hanem átadták a
samnisoknak.
Körülbelül 470 évvel a Város alapítása után kezdődött a háború
Pürrhosz király ellen. Ebben az időben vált híressé az athéni Epikurosz és a
kitióni Zénón, a két filozófus, s ugyanekkor volt censor Rómában C.
Fabricius Luscinus és Q. Aemilius Papus, akik kizárták a szenátusból P.
Cornelius Rufinust, az egykori dictatort és a kétszer volt consult, s
megbélyegzése okául azt hozták fel, hogy tudomásuk szerint egy ebédhez
tíz fontnyi vert ezüstöt használt fel.
Körülbelül 490 évvel Róma alapítása után, a Caudexnek nevezett
Appius Claudius - a híres Appius Caecus testvére - és Marcus Fulvius
Flaccus consulsága idején kezdődött az első pun háború, s nem sokkal
később ünnepelték Ptolomaiosz alexandriai udvarában Kallimakhosz
kürénéi költőt.
Alig több, mint húsz évvel később Claudius Centho - Appius
Caecus fia - és M. Sempronius Tuditanus consulok alatt békét kötöttek a
punokkal. Ekkor kezdte L. Livius Andronicus költő - valamennyi között
legelőször - színre hozni darabjait, majdnem több mint százhatvan évvel
Szophoklész és Euripidész, s körülbelül ötvenkét évvel Menandrosz halála
után. Claudius és Tuditanus után Q. Valerius és C. Mamilius lett consul, s
ekkor született - ahogy M. Varro írja A költőkről című műve első
könyvében - Q. Ennius a költő, aki - mint művében maga is megjegyzi -
hatvanhét éves korában írta meg az Évkönyvek tizenkettedik könyvét.
Róma alapítása után az 519. évben Sp. Carvilius Ruga volt az első,
aki barátai tanácsára elvált meddő feleségétől; a censorok előtt eskü alatt
kijelentette, hogy az asszonyt utódok nemzése végett vette el. Ugyanebben
az évben mutatta be a népnek színjátékait Cn. Naevius költő, aki M.
Varrónak A költőkről írott műve szerint az első pun háborúban maga is
katonáskodott, amit egyébként maga is említ a háborúról írott
költeményében. Porcius Licinus következő verse szerint azonban Rómában
később indult meg a költészet:

A második pun háború elején jött Romulus

harcias, vad népéhez a Múzsa szárnyas lábain.

Ezután, körülbelül tizenöt év múlva, újra megindult a háború a

punok ellen, s nem sokkal később volt virágjában M. Cato, a közéletí
szónok és Plautus, a költő és színpadi szerző. Ez idő tájt küldték el az
athéniak a római szenátushoz hivatalos ügyben a sztoikus Diogenészt, az
akadémikus Karneadészt és a peripatetikus Kritolaoszt. Nem sokkal
később lett híressé Q. Ennius, s vele egyidőben Caecilius és Terentius,
majd Pacuvius. Pacuvius öregkorában Accius szerzett hírnevet, ám még
híresebbé vált, az ő alkotásaik kigúnyolásával, Lucilius. De tovább
haladtam a tárgyalással, hiszen e kis feljegyzés határát a második pun
háborúban jelöltem meg.

EGY SZTOIKUS ÉS EGY PERIPATETIKUS

FILOZÓFUS VITÁJA FAVORINUS
DÖNTŐBÍRÁSKODÁSA ALATT ARRÓL, HOGY
AZ ÉLETET MENNYIRE TUDJA BOLDOGGÁ
TENNI AZ ERÉNY, S HOGY MEKKORA A
BEFOLYÁSA A KŰLSŐNEK MONDOTT
KÖRÜLMÉNYEKNEK

Favorinust Rómában meghitt barátság fűzte két, nem is

jelentéktelen filozófushoz, akik közül az egyik a peripatetikus, a másik a
sztoikus iskola híve volt. Mikor egyszer nagy számban együtt voltunk
Favorinusnál Ostiában, tavaszi időben estefelé a parton sétálva magam is
tanúja voltam, milyen éles és szenvedélyes vitába keveredtek tanaik
védelmében.
A sztoikus kifejtette, hogy az ember életét igazán boldoggá csak a
lélek erénye, s valóban nyomorulttá csak a bűn teheti, még akkor is, ha az
úgynevezett külső körülmények az erényt nem segítik, és a bűnt
támogatják.
Ezzel szemben a peripatetikus elismerte ugyan, hogy az élet csak a
lélek bűnei és a gonoszság következtében válik nyomorulttá, de az volt a
véleménye, hogy az erény egymagában nem elegendő ahhoz, hogy életünk
elérje a teljes boldogság mértékét, mert ehhez köztudomásúan még testi
épség, egészség, megfelelő külső megjelenés, családi vagyon, jó hírnév és
még sok egyéb testi és sorsadta előny kell.
E pontnál a sztoikus közbeszólt, és csodálkozását fejezte ki, hogy
ellenfele szinte két ellentétes dolgot állít egyszerre, mondván, hogy a
gonoszság és az erény két ellentétes dolog, s éppilyen ellentétes a
nyomorult és a boldog élet is, mégsem látja érvényesnek mindkét esetben
az ellentétes dolgok hatását és természetét, s úgy vélekedik, hogy az életet
egymaga a gonoszság is nyomorulttá teheti, viszont az élet szerinte
egyedül az erénytől nem válik boldoggá. A sztoikus szerint ez hatalmas
ellentmondás, mert nem összeegyeztethető egyrészt azt vallani, hogy csak
az erény az, amelynek a hiánya miatt az élet semmiképpen nem lehet
boldog, másfelől tagadni, hogy az életet a meglevő erény egymaga
boldoggá teheti, s így azt az értéket, amelyet a hiányzó erénynek megad és
tulajdonít, elveszi az óhajtottól és meglevőtől.
Erre a peripatetikus bizony igen talpraesetten így válaszolt:
- Kérlek, felelj, ha nincs ellene kifogásod: mit gondolsz,
beszélhetünk-e egy akó borról, ha hiányzik belőle egy pint?
- Teljesen lehetetlen - felelte amaz -, a bor nem lehet egy akó, ha
egy pint híja van.
Erre a peripatetikus így felelt:
- Így tehát ki kell jelentenünk, hogy egy pint tesz ki egy akót, mert
ha hiányzik, nem lesz a bor egy akó, ha pedig hozzátesszük, egy akónyi
lesz. S amilyen képtelenség azt állítani, hogy egyedül egy pintből lesz egy
akó, ugyanúgy képtelenség az az állítás is, hogy az erény egymagában
boldoggá teszi az életet, mivel ha az erény hiányzik, az élet soha nem lehet
boldog.
Ekkor Favorinus, a peripatetikusra tekintve, közbeszólt:
- Ezt a furfangos magyarázatot, amelyet a pint borral kapcsolatban
alkalmaztál, megtalálhatjuk a könyvekben is, de mint magad is jól tudod,
nem tekinthetjük a próbát kiálló, megfelelő bizonyítéknak, inkább
szellemes fordulatnak. Ha ugyanis hiányzik a pint, ez lesz az oka, hogy az
akó nincs meg teljesen, ha azonban fogjuk és hozzáöntjük, az egy pint nem
teszi ki az egész akót, hanem csak kiegészíti. A sztoikus állítása szerint
azonban az erény nem hozzáadás, nem is kiegészítés, hanem egymaga
azonos a boldog élettel, ha megvan, az életet önmaga is boldoggá teheti.
Ilyen és még sok más, inkább jelentéktelen és bonyolult dologról
vitázva fejtették ki nézeteiket Favorinus, mint döntőbíró előtt. Mikor
azonban az éjszaka első szövétneke kigyúlt, és egyre sűrűbbé vált a
homály, elkísértük a hazafelé induló Favorinust, s mi is elszéledtünk.

MILYEN KÉRDÉSEK MEGOLDÁSÁN

VERSENYEZVE SZOKTUNK SZÓRAKOZNI
ATHÉNBAN A SATURNALIA ÜNNEPÉN,
S EZZEL KAPCSOLATBAN NÉHÁNY
SZÓRAKOZTATÓ ÁLKÖVETKEZTETÉS ÉS
REJTVÉNY ISMERTETÉSE

A Saturnaliát Athénban valóban vidáman és mértéktartóan szoktuk

megülni, nem - mint mondani szokás - félbehagyva a szellemi
tevékenységet - mert Musonius szerint a szellemi tevékenységet
félbehagyni annyi, mint teljesen felhagyni vele -, hanem úgy, hogy
szellemünket kissé felvidítsuk, s kellemes, vonzó, nemes társalgásban
találjunk szórakozást. Elég szép számban gyűltünk össze ebédre mi,
Görögországban időző rómaiak, akik ugyanazokat az előadásokat és
mestereket hallgattuk. Ilyenkor az, akire az ebédrendezés sora került, díjat
tűzött ki egy-egy kérdés megfejtéséért: régi görög vagy latin író könyvét és
egy babérkoszorút. Annyi kérdést tett fel, ahányan voltunk, s miután
minden kérdést elmondott, sorshúzás döntötte el, melyikre és milyen
sorrendben kell felelnünk. Aki helyes megfejtést mondott, megkapta a
koszorút és a jutalmat, ha nem tudott felelni, a sorshúzás szerint
következőnek kellett választ adnia, s ezt a szabályt körben, mindenkinél
egyformán betartottuk. Ha senki sem tudott helyes választ adni, a jutalmul
kitűzött koszorút annak az istennek ajánlottuk fel, akinek akkor volt az
ünnepe. A kérdésekben ilyesmi szerepelt: egy régi költő szellemesen
megfogalmazott, nem megfejthetetlen mondása, vagy valaminek a
kinyomozása a régi történelemben, vagy egy általában tévesen értelmezett
filozófiai tétel tisztázása, vagy egy szofista álokoskodás megfejtése, vagy
valami szokatlanabb és ritkább szó kinyomozása, vagy egy-egy világos
jelentésű ige vitás idejének meghatározása.
Emlékszem, nemrég legalább hét kérdést adtak fel, köztük az első
az volt, hogy mondjunk olyan verseket Ennius szatíráiból, amelyekbe a
költő ugyanazt a szót kellemes hangzással többféleképpen szövi bele.
Példa rá:

Mert ki meg akar valakit csalni ravasz módon,

csalódik, hogy meg van csalva, kit megcsaltnak gondol,
az csalja meg, akit ő gondol megcsaltnak,
s csalódik, aki csal, ha amaz nincs csalva.

A második kérdés ez volt: "Hogyan értelmezzük és értsük, amit

Platón az ő írásban megalapított államában mond, a nőközösséget, azaz,
hogy a nők közösek, és hogy ő a kiemelkedő hősöknek a fiúk és lányok
csókját ígérte jutalmul."
A harmadik kérdés: "A következő hamis következtetés melyik
szavaiban rejlik a ravaszság, s miképpen lehet megfejteni és
megmagyarázni: »Amit nem vesztettél el, az megvan, szarvakat nem
vesztettél el, tehát szarvaid vannak.«"
Vagy egy másik hamis következtetés: "Te nem vagy az, ami én
vagyok, én ember vagyok, tehát te nem vagy ember."
Az is a kérdések között szerepelt, hogy mi ennek az
álokoskodásnak a megoldása: "Ha én hazudós vagyok, és beismerem, hogy
hazudok, akkor hazudok-e, vagy igazat mondok?"
Vagy egy ilyen kérdés: "A patríciusok miért a Megalesia, a köznép
tagjai miért a Cerealia ünnepén szokták egymást meghívni?"
Ezután ez a kérdés következett: "Melyik régi költő használja a
»verant« kifejezést, amely azt jelenti »vera dicunt« (igazat mondanak)?"
Hatodik kérdés: "Milyen növény az az aszfodélosz, amelyet
Hésziodosz a következő sorokban említ:

Balgák, nem tudják, hogy a fél az több az egésznél,

sem, hogy a mályva s az aszfodelosz hagymája milyen jó.26

Továbbá, hogy mit akar Hésziodosz azzal mondani, hogy "a fél az
több az egésznél"?
Végül az utolsó kérdés így hangzott: "A scripserim, venerim,
legerim (írtam, jöttem, olvastam légyen) múlt vagy jövő időben áll-e, vagy
mind a kettőben egyszerre?"
Ahogy a kérdések az említett sorrendben elhangzottak, s mi a
sorshúzás rendjében egymás után megvitattuk és megválaszoltuk őket, s
mindnyájan megkaptuk a könyveket és koszorúkat; csak egy, a "verant"-ra
vonatkozó kérdés maradt válasz nélkül. Senkinek sem jutott eszébe, hogy
Ennius használja ezt a szót az Évkönyvek tizenharmadik könyvének a
következő sorában:

Éveink jelezve őszinték (verant) a jósok?

Így a kérdés megoldásáért járó koszorút az ünnep istenének,

Saturnusnak ajánlottuk fel.

AISZKHINÉSZ SZÓNOK TIMARKHOSZT

SZEMÉRMETLENSÉGGEL VÁDOLÓ
BESZÉDÉBEN ELMONDJA, MIKÉNT
HATÁROZTAK A LAKEDAIMÓNIAK EGY
RENDKÍVÜL JÓ INDÍTVÁNYRÓL, AMELYET
EGY ELVETEMÜLT EMBER TETT

26 Munkák és napok, 40-41. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

 Aiszkhinész, az athéni népgyűlés kimagasló szónokai közül az
egyik legszenvedélyesebb és legbölcsebb, abban a könyörtelenül vádoló,
méreggel átitatott beszédben, amelyben Timarkhoszt szemérmetlenséggel
vádolta, elmondta, milyen nagyszerű és kiváló tanácsot adott a
lakedaimóniaknak egyik erényes, idős, nagy tekintélynek örvendő, előkelő
honfitársuk.
- A lakedaimón nép - beszélte - egyszer egy rendkívül fontos állami
ügyben tanácskozva hasznos és tisztességes megoldást keresett. Ekkor
felállt egy erkölcstelen múltja miatt igen hírhedt, de kiválóan előadó,
ékesen szóló férfiú, hogy véleményét elmondja. Indítványát, a kérdés
megoldására irányuló javaslatát mindenki nagy tetszéssel fogadta, s már
néphatározattá akarták emelni az indítványt. Ekkor az előkelőségek közül,
akiket tekintélyükért és koruk méltóságáért a lakedaimóniak mint az állam
rendjének bíráit és intézőit tisztelték, az egyik haragosan felugrott, és így
emelt szót: "Mily alapon és hogyan remélhetjük ezután, lakedaimóniak,
hogy a város és az állam még sokáig boldog és legyőzhetetlen marad, ha
ilyen múlttal rendelkező emberek tanácsaira támaszkodunk? Lehet, hogy
ez az indítvány helyes és megfelelő, de kérlek benneteket, ne hagyjuk,
hogy ily tisztességtelen javaslattevő szennye piszkolja be!" Ezek után
kiválasztott egy férfit, aki mindnyájuk közül kitűnt bátorságával és
igazságszeretetével, bár a nyelve nehezen forgott, és a szónokláshoz sem
értett, és felkérte, hogy mindnyájuk egyhangú kérésére terjessze elő még
egyszer az ékesen szóló férfi indítványát úgy, ahogy tudja, hogy - az előző
szónokot meg sem említve - a nép annak a nevéhez kapcsolva fogadja el és
emelje határozattá, aki másodszor adta elő. Úgy is tettek, ahogy a bölcs
öreg tanácsolta. Az üdvös indítvány megmaradt, csak a gyalázatos
indítványozót cserélték ki mással.

HOGYAN VÁGOTT VISSZA DIOGENÉSZ,

A FILOZÓFUS, MIKOR EGY DIALEKTIKUS
SZEMTELEN ÁLOKOSKODÁSSAL AKARTA
PRÓBÁRA TENNI?

Athénban a Saturnalián vidám és tisztességes "kockajátékkal"

szórakoztunk a következőképpen: fürdés idejében többen összejöttünk,
akik ugyanolyan tanulmányokkal foglalkoztunk, s a szofizmának nevezett
álokoskodásokon törtük a fejünket, s ekkor mindegyikünk, mikor rákerült a
sor, egy-egy ilyet, mint valami játékkockát, a társaság elé hajított. A
megfejtés jutalma vagy a nem elég világos megoldás büntetése egy
sestertius volt. A pénzt összegyűjtöttük, mint valami nyereséget, és szerény
lakomát rendeztünk belőle a játékban részt vevő egész társaságnak. Ezek
az álokoskodások (bár latinul kevésbé finoman, sőt szinte nehézkesen
adhatók vissza) körülbelül ilyesfélék voltak:
"A hó nem jég, a hó fehér, tehát a jég nem fehér."
Ehhez hasonló ez a másik is:
"Az ember nem ló, az ember élőlény, tehát a ló nem élőlény."
Annak, akire a játék rendje szerint a feladat hárult, hogy elemezze
és cáfolja az álokoskodást, meg kellett mondania, melyik szóban rejlik a
megtévesztés, mit kell elfogadni és mit nem, s ha nem adott helyes választ,
egy sestertiust fizetett, amit azután a lakomára fordítottunk.
Élvezettel mondom még el, milyen szellemesen vágott vissza
Diogenész egy hasonló álokoskodásért, amellyel a Platón iskolájához
tartozó egyik dialektikus akarta gúnyosan próbára tenni. A dialektikus
ugyanis megkérdezte tőle:
- Ami én vagyok, te nem vagy az, ugye?
Mikor Diogenész ezt elfogadta ő hozzátette:
- Én pedig ember vagyok.
S mikor Diogenész ezt is elfogadta, a dialektikus ezt a
végkövetkeztetést vonta le:
- Tehát te nem vagy ember.
- Ez nem igaz - mondta Diogenész -, de ha azt akarod, hogy igaz
legyen, kezdd rajtam a bizonyítást.

EGY FILOZÓFUS MEGMAGYARÁZZA, MIÉRT

SÁPADT EL A TENGERI VIHARBAN

Egyszer Kassziopéből Brundisium felé hajóztunk a félelmesen

viharzó, hatalmas Ión-tengeren. Az első nap után a majdnem egész éjjel
dühöngő oldalszél hullámokkal borította el a hajót. Mindnyájan együtt
keseregtünk, s jó sokat kínlódtunk a hajófenékbe ömlő vízzel, míg végre
feljött a nap. De sem a veszély, sem a vihar dühe nem csökkent, még
sűrűbben jöttek a szélrohamok, s a fekete ég, a füstölgő ködfelhők, az
ijesztő alakú fellegek, az úgynevezett esőzsákok ott függtek, és rémítettek
a fejünk felett, s úgy látszott, hogy hajónkat a mélybe süllyesztik.
Ezen a hajón utazott egy híres sztoikus filozófus is, akit még
Athénból ismertem; ez a jeles férfiú mindig le tudta kötni tanítványai
figyelmét. Most, a nagy veszélyben, az ég és tenger tombolása közben őt
kereste tekintetem, szerettem volna látni, milyen lelkiállapotban van,
rettenthetetlen és nyugodt maradt-e. S azt láttam, hogy reszket és
halálsápadt; nem jajgat ugyan, mint a többiek, egy panaszos hangot sem
hallat, de nyugtalanságot eláruló arcszíne és viselkedése nemigen
különbözik a többiekétől. Mikor azután kiderült, a tenger elsimult, s elmúlt
a fenyegető veszély, odament a sztoikushoz egy gazdag görög, aki, mint
megfigyelhettük, nagy pompával, felszereléssel, kényelemmel és
cselédséggel utazott, s maga is bővelkedett minden testi és szellemi jóban,
s mintegy kötekedve megszólította a filozófust:
- Hogyan lehet az, hogy te, filozófus létedre, féltél és sápadoztál,
mikor veszedelemben forogtunk? Én nem féltem, el se sápadtam.
A filozófus kicsit tűnődött, egyáltalán feleletre méltassa-e, majd így
válaszolt:
- Talán az volt a látszat, hogy a heves viharban kissé megrémültem,
de te akkor sem vagy méltó, hogy okát meghalld. De jól megfelel majd
neked helyettem Arisztipposz, Szókratész tanítványa, aki, mikor hasonló
helyzetben egy teljesen magadfajta ember megkérdezte tőle, miért fél egy
filozófus, mikor ő maga egyáltalán nem fél, azt válaszolta, hogy
kettőjüknek nem egyenlő okuk van a félelemre, mivel az nemigen aggódik
egy mihaszna semmirekellő lelkéért, ő azonban félti Arisztipposz lelkét.
A sztoikus tehát e szavakkal kergette el a gazdag ázsiait. Később
azonban, mikor Brundisium felé közeledtünk, s teljes szélcsendben pihent
a tenger, megkérdeztem tőle, mi volt félelmének oka, aminek a kifejtése
alól felmentve érezte magát, minthogy nem kellő tisztelettel szólították
meg. Nekem aztán nyájasan és barátságosan így felelt:
- Mivel szeretnéd meghallani, hát halld meg, hogy a mi hajdani
nagy fiaink, a sztoikus iskola alapítói, hogyan vélekedtek erről az
alapjában véve rövid ideig tartó, de szükségszerű és természetes
félelemről. Vagy még jobb lesz, ha elolvasod, mert olvasva jobban
megérted, és emlékezetedben is jobban megőrzöd.
És előttem kivette poggyászából Epiktétosz filozófus Beszélgetései-
nek ötödik könyvét, amelyet Arrianus állított össze, s amely kétségtelenül
összhangban van Khrüszipposz és Zénón írásaival. Ebben a könyvben,
természetesen görögül, a következő gondolatmenetet olvastam:
"Azok a lelki benyomások, amelyeket a filozófusok jelenségeknek
neveznek, s amelyek az emberi lelket rögtön első megjelenésükkel a
tapasztaltak felfogására késztetik, nem függenek akaratuktól, s nem is
szándékosak, hanem, valami különös erővel behatolva az emberekbe,
teszik felismerhetővé magukat; a jelenségek megismerésére irányuló,
megbizonyosodásnak nevezett vizsgálódásaink azonban akaratunktól
függenek, s az ember elhatározásából következnek. Ezért tehát, mikor az
égből vagy valami omlásból rémítő zaj hallatszik, vagy hír érkezik
valamilyen veszedelemről, vagy más ilyenféle hatás ér, szükségszerű, hogy
lelkében kissé megrendüljön, megijedjen, elsápadjon még a bölcs is, nem
mintha valami jövendő veszedelmet sejtene meg, hanem a hirtelen és
váratlan benyomások miatt, amelyek az ész és az értelem működését
megakadályozzák. Később azonban a bölcs ezeket a jelenségeket, az ilyen
ijesztő lelki benyomásokat nem méltatja figyelemre, vagyis nem ért velük
egyet, és nem hagyja, hogy befolyásolják, hanem elveti, elutasítja őket, és
nem lát bennük semmi félnivalót. Azt mondják, a bölcs és a nem bölcs
lelke között az a különbség, hogy a nem bölcs mindent olyan szörnyűnek
és félelmetesnek lát, mint az első benyomáskor érezte, s ezt az első hatást,
amelytől joggal megijedhet, saját helybenhagyásával még fokozza és
enged a külső befolyásnak (ezt a kifejezést használják ugyanis az erről a
tárgyról értekező sztoikusok). A bölcs azonban - ha egy pillanatra
megváltozik is arckifejezése - nem azonosul ezekkel, hanem megőrzi
szelleme lényegét és erejét ezekkel a jelenségekkel szemben, amelyektől
egyáltalán nem kell félni, mert megtévesztő megjelenésükkel és alaptalan
félelemmel keltenek rémületet."
Epiktétosznak ezeket a sztoikus tanok alapján kifejtett gondolatait
és nyilatkozatait elolvastam, és azért tartottam érdemesnek a feljegyzésre,
hogy ha valakit véletlenül, ilyen helyzetben reszketni és elsápadni látunk,
ne írjuk a tudatlanság és emberi gyávaság rovására, s a rövid, természetes
felindulást inkább a gyengeségnek tulajdonítsuk, s ne annak tartsuk,
aminek a látszat mutatja.

AZ EMBER ÖT ÉRZÉKE KÖZÜL FŐKÉPPEN

KETTŐ KÖZÖS AZ ÁLLATOKKAL; A HALLÁS,
LÁTÁS ÉS SZAGLÁS NYÚJTOTTA ÉLVEZET
SZÉGYENTELJES ÉS MEGVETENDŐ, AMIT
AZONBAN AZ ÍZLELÉS ÉS A TAPINTÁS NYÚJT,
AZ A LEGUTÁLATOSABB, MERT EZZEL
A KETTŐVEL AZ ÁLLATOK IS RENDELKEZNEK,
MÍG A TÖBBIVEL CSAK AZ EMBER

Az embernek öt, görögül aiszthészisznak nevezett érzéke van,

amelyek nyilvánvalóan a test és a lélek élvezetvágyát szolgálják: az ízlelés,
a tapintás, a szaglás, a látás és a hallás. A közvetítésükkel szerzett
mértéktelen élvezetet megvetendőnek és szégyenteljesnek tartják. A
bölcsek szerint az ízleléssel és a tapintással szerzett élvezet a
legutálatosabb, s a görögök főként azokat jelölték a legsúlyosabban
vétkezők nevével, a "kicsapongó" és "kéjenc" szavakkal, akik ennek a két
állatias élvezetnek a rabjai lettek. Mi az ilyeneket zabolátlannak és
mértéktelennek mondjuk, mert ha a "kéjenc" szót pontosan lefordítanánk,
nagyon szokatlanul hangzanék. Egyedül az ízleléssel és a tapintással
összefüggő két élvezet, az evés és a szerelem gyönyöre közös az
emberekben és az állatban, így a barmok és vadállatok közé szokták
számítani azt, aki ezeknek az állati élvezeteknek a rabja lett, és általános
vélemény, hogy a többi három érzék útján szerzett élvezetben csak ember
részesülhet.
Feljegyeztem, mit írt erről Arisztotelész, a filozófus, remélve, hogy
e nagyszerű férfiú tekintélye is segít visszariasztani minket az ilyen rút
gyönyöröktől:
"Miért nevezik zabolátlanoknak azokat, akik túlságosan átadják
magukat a tapintásból és ízlelésből származó gyönyöröknek? Mert egyrészt
a szerelmi élvezetekben, másrészt az ínyenckedésben nem ismernek
korlátokat. Van olyan ínyenc, akinek a nyelve, és olyan is, akinek a torka
az élvezet forrása, ezért kívánta Philoxenosz a daru nyakát. Nem az-e
ennek az oka, hogy az így szerzett élvezetek közösek bennünk és a többi
állatban? Ha pedig közösek, még visszataszítóbbak és utálatosabbak, ezért
azt, aki hatalmukba került, ócsároljuk, kicsapongónak, kéjencnek
nevezzük, mert a legalantasabb élvezetek rabja lett. Más élőlények a
meglevő öt érzék közül csak ennek a kettőnek a révén jutnak élvezethez, a
többi érzék pedig vagy egyáltalán nem szerez nekik élvezetet, vagy ha
szerez is, csak véletlenül."
Miképpen találhat hát az, akiben emberi szemérem van, örömet a szerelmi
élvezetben és a torkosságban, mikor ezekben a disznóval és a szamárral
osztozik? Ezért mondta Szókratész, hogy sok ember azért akar élni, hogy
egyék és igyék, nem pedig azért eszik és iszik, hogy éljen. Az isteni
bölcsességű Hippokratész szerint pedig a közösülés annak a legutálatosabb
betegségnek egyik faja, amit mi nyavalyatörésnek nevezünk. Ránk
hagyományozott szavai ugyanis így hangzanak: "A közösülés rövid
epilepszia."

MILY RENDKÍVÜL SZELLEMESEN

VÁLASZOLT ANTONIUS IULIANUS EGY
LAKOMÁN NÉHÁNY GÖRÖGNEK
 Egy lovagi családból származó, víg kedélyű, testi és lelki
kincsekben gazdag, a zenéhez természettől és szeretettel vonzódó ázsiai
ifjú lakomát rendezett barátainak és tanítóinak a város mellett fekvő
jószágán, hogy megünnepelje a napot, amelyen világra jött. Megjelent
velük az ebéden az ifjak nyilvános iskolájának tanítója, az ékesszólás
hispániai kiejtéssel beszélő mestere, a régi dolgokban és irodalomban jártas
Antonius Iulianus rhétor is. Mikor, befejezve a falatozást, poharazni és
társalogni kezdtünk, ő azt óhajtotta, álljanak elő azok a mindkét nemből
való ügyes énekesek és citerások, akik tudomása szerint az ifjú
szolgálatában állnak. Meg is jelentek ezek a fiúk és lányok, és igen
megnyerően előadták Anakreón, Szapphó és néhány újabb költő kedves és
bájos szerelmes elégiáját.
De minden másnál nagyobb gyönyörűséget találtunk az ősz
Anakreón elbűvölő soraiban, s ezeket ide is írom, hogy a kifejezés és
hangzás édessége ebben a fárasztó, szüntelen éjszakai munkában kissé
felüdítsen.

Ezüstmíves kezeddel
Héphaisztosz, énnekem csak
ne készíts harcifegyvert:
ugyan minek csatázzam?
De készíts egy kupát, és
mélyítsd ki jól az öblét.
S ne rajzolj énnekem rá
kocsit se, csillagot se:
Fiastyúkkal mi gondom,
s a Csordás csillagával?
Véss nékem arra szőlőt,
amelynek fürtje fenn függ,
s szüretkor mámoros nőt.
S Megoldó istenemmel
Erószt meg Aphroditét.27

Ekkor az ebéden részt vevő többi görög - egyébként kedves és a mi

irodalmunkat is szorgalmasan tanulmányozó emberek - kötődni és
csipkelődni kezdett Iulianus rhétorral, mint tőrőlmetszett barbárral és

27 Devecseri Gábor fordítása.

vidékivel, mondván, hogy Hispániából származik, szónoklata
szószátyárkodás és dühös pörlekedés, s olyan nyelvet tanít, amelyben a
bájnak, a venusi és múzsai szépségnek nyoma sincs. Újra és újra
nekiszegezték a kérdést, hogyan vélekedik Anakreónról és a többi, hozzá
hasonló költőről, s hogy vajon a mi költőink közül ki alkotott ilyen áradó
szépségekkel gyönyörködtető verseket?
- Kivéve talán - mondták - Catullus és Calvus egy-két versét. Mert
hiszen Laevius zavaros, Hortensiusban nincs báj, Cinra nehézkes,
Memmius nyers, egyszóval mindegyikből hiányzik a könnyedség és a
kellemes hangzás.
Akkor ő, mintha csak házi oltárát és tűzhelyét védelmezné,
felindulva és méltatlankodva kelt a hazai nyelv védelmére:
- Valóban el kell ismernem, hogy efféle dőzsölésben és
korhelykedésben még Alkinooszt is felülmúljátok, s az élet és evés
nyújtotta gyönyörök és a lágy dalok élvezetében egyaránt legyőzitek. De
hogy minket, vagyis a latin népet, ne tartsatok - mintha a szerelem
örömeinek hijjával lennénk - teljesen együgyű és faragatlan embereknek,
engedjétek meg, hogy a fejemre húzzam a köpenyemet (mint tette
Szókratész is egy nem egészen szemérmes elbeszélésnél), s hallgassátok és
tanuljátok meg, hogy azoknál, akiket ti megneveztetek, még sokkal
régebben élt költőinket is tüzelte a szerelem és a szerelmi vágy.
Ekkor hátradőlve, fejét betakarva a lehető legbehízelgőbb hangon
elénekelte a régi költő, Valerius Aedituus, majd Porcius Licinius és Q.
Catullus verseit, amelyeknél - véleményem szerint - takarosabb,
megnyerőbb, kicsiszoltabb, hibátlanabb költeményeket nem találhatunk
sem a latinoknál, sem a görögöknél. Íme Aedituus verse:

Pamphila! Vágyva szívem kínját megvallani néked

És amit esdekelek, ajkamon elhal a szó.
Hogy tüzelek! Mellem veríték áztatja azonnal,
Égek, gyáva vagyok, szótalan így veszek el.

Utána előadta a költő egy másik és az előbbinél bizony nem

kevésbé elragadó versét:

Mért is jársz, Phileros, fáklyát hordozva előttem?

Menjünk így, ad elég fényt a szívem tüze is!
Nincs az a szél, ami ezt ádáz rohamával eloltsa,
S égből hullva alá, nincs az a záporeső!
 Drága Venus tüze ez! S ha Venus tán önmaga nem jő,
Kívüle nincsen erő, mely lelohassza hevét.

Elmondta még Porcius Licinius következő versét is:

Pásztorok, őrei kisbárányoknak s a juhnyájnak,

Tűz kell? Erre, felém gyertek, az ember a tűz!
Végig lángol, ahol hozzáér ujjam, az erdő,
Lángol mind, ami él, gyújt, hova néz, a szemem.

Quintus Catullus verse így hangzott:

Lelkem messzeszökött, tudom én, most is Theotimust

Nézi meg, őhozzá szállt, menedéke csak ő.
Persze, ha én sem tiltottam befogadni a hűtlent,
S nem mondtam: ha jön is, dobja ki, űzze csak el.
Rajta, keressük meg! De ha éppígy rab leszek én is?
Félek. Mit tehetek? Légy, Venus, útmutatóm!

PLATÓN NÉHÁNY SZERELMES VERSE,

AMELYEKKEL EGÉSZEN IFJÚKORÁBAN
AKKOR JÁTSZADOZOTT, MIKOR
TRAGÉDIÁIVAL RÉSZT VETT A VERSENYEKEN

Igen híressé vált az itt következő két, görög nyelvű verssor, s igen
sok művelt ember méltatta őket említésre, mert oly kedvesek és bájosan
rövidek. S elég sok régi író állítja, hogy a filozófus Platón alkotta őket
könnyed, ifjúkori játszadozásként, mikor tragédiák írására készülve
ilyenekkel szórakozott.

"Ajkamon ott ült, míg Agathónt csókoltam, a lelkem,

Jött, gyötrődve, hogy átjutni akadna-e út."

Ezt a disztihont egy fiatal költői érzékű barátom kissé több sorban,
szabadabban és kibővítve, lefordította. Minthogy szerintem e sorok is
figyelemre méltók, ideiktatom őket:

Míg félignyílt ajkakkal én

a drága kedvest csókolom,
 s szívom nyílt szája édes és
virágszagú lehelletét,
lelkem sebezve, betegen
az ajkaimra felsuhan,
kutatja gyengéd ajkait,
szája útvesztő ajtaját,
az oly keserves átjutást.
Mert át akarna szállani,
s ha páros csókjaink között,
akadna csöppnyi kis szünet,
átlehelném a szerelem
lángjával, és itthagyna ő.
S az lenne ám a nagy csoda,
hogy meghalok, de lelkem a
kedves fiúban él tovább.

HERODES ATTICUS ELŐADÁSA

A FÁJDALOM EREJÉRŐL ÉS TERMÉSZETÉRŐL,
S HOGYAN TÁMASZTOTTA ALÁ
VÉLEMÉNYÉT AZ EGYÜGYŰ PARASZT
PÉLDÁJÁVAL, AKI A FATTYÚHAJTÁSOKKAL
EGYÜTT A TERMŐFÁKAT IS LEVAGDALTA

Meghallgattam Athénban Herodes Atticus, volt consul görög

nyelven tartott előadását, amelynek komolyságával, gondolatai és a
könnyed kifejezések gazdagságával csaknem minden kortársát felülmúlta.
Előadása a sztoikusok által hirdetett szenvtelenség ellen irányult, ugyanis
egy sztoikus részéről az a szemrehányás érte, hogy szeretett gyermeke
halálán érzett fájdalmát nem igazi bölcs módjára s nem eléggé férfihoz
illően viselte el.
Előadásának főbb gondolatai emlékezetem szerint ezek voltak:
Nincs oly természetesen érző és gondolkozó ember, aki teljesen
függetleníteni tudná magát, és el tudna szakadni a lélek azon
megnyilvánulásaitól, amelyeket ő "pathé"-nak (érzelemnek) nevezett, mint
például a levertségtől, a vágytól, a félelemtől, a haragtól, a gyönyörtől, a
fájdalomtól. Sőt, ha sikerülne is mindettől függetlenítenie magát, ez sem
válnék előnyére, mert lelke elgyengülne, eltompulna, hiszen elveszíti
bizonyos érzelmek támogatását, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz,
hogy meglegyen egyensúlya. Azt állította ugyanis, hogy a léleknek ezek az
érzései és indulatai, amelyek a mértéket túllépve hibákká válhatnak, szoros
összefüggésben és kapcsolatban állnak a lélek bizonyos elevenségével és
derűjével, s így, ha mi ezeket meggondolatlanul mind kitépjük magunkból,
az a veszély fenyeget, hogy a velük összefüggő jó és üdvös lelki
sajátságoktól is megfosztjuk magunkat. Véleménye szerint tehát az a
helyes, ha ezeket megzabolázzuk, bölcs és megfontolt módon
megtisztogatjuk - s pusztán csak attól kell megszabadulnunk, ami nem
odavalónak, nem természetesnek látszik, csak veszedelemnek tapadt oda -,
hogy semmiképpen ne essünk abba a hibába, mint a mesében szereplő
egyszeri együgyű és tanulatlan thrák ember, mikor művelni kezdte földjét.
- Egy thrák ember - mesélte -, aki nem értett a földműveléshez,
emberi élet után vágyva a messze, idegen földről műveltebb tájakra
költözött, s megvett egy olajfával és szőlővel beültetett telket. Sejtelme
sem volt a szőlő vagy a gyümölcsfák kezeléséről, s egyszer véletlenül
meglátta, hogy szomszédja levágja a felfelé és oldalt elburjánzó
szederindákat, a kőrisfákat csaknem koronájukig megnyesi, a szőlő
gyökeréből a föld felszínére törő hajtásokat kitépi, s a gyümölcs- és olajfák
felnyúló, egyenes fattyúhajtásait levagdalja. Odalépett hozzá, s
megkérdezte, miért rendezett olyan nagy öldöklést az ágak és gallyak
között. "Azért - mondta a másik -, hogy földem takaros és tiszta legyen, s
jobban teremjen rajta a fa és a szőlő." Emberünk, mint akit a földművelés
minden titkába beavattak, sűrű hálálkodások közepette otthagyta
szomszédját. Majd sarlót és baltát ragadva a szerencsétlen oktondi minden
szőlőjét és olajfáját megcsonkította, a fák legszebb lombjait, a szőlő
legbujább hajtásait levagdalta, s minden gyümölcsöt, termést ígérő cserjét
kitépett a tüskékkel és a szederindákkal együtt, hogy földjét megtisztítsa. A
saját kárán kellett okulnia, hogy milyen vétkes volt merészsége és
önbizalma, így tanulta meg, hogy rosszul utánozta a szomszédját. Éppen
így vannak a közönyösség tanának követői is, akik szeretnének
nyugodtnak, félelemtől mentnek és sziklaszilárdnak látszani, s amíg semmi
jelét nem adják a vágynak, fájdalomnak, haragnak, örömnek, a lélek
minden kezdeményezőerejét és megnyilvánulását kiirtják magukból, s egy
közönyös, erejét vesztett élet tompaságába süllyedve öregednek meg.

SEX. CAECILIUS JOGTUDÓS ÉS FAVORINUS FILOZÓFUS

VITÁJA A TIZENKÉTTÁBLÁS TŐRVÉNYRŐL

Sextus Caecilius sok tapasztalata, tekintélye, a római nép

törvényeinek kutatásában és értelmezésében tanúsított jártassága miatt igen
nagy hírnévnek örvendett. Mikor egyszer a Palatinuson várakoztunk, hogy
a császárt üdvözölhessük, mellénk sodródott Favorinus filozófus, s többek
jelenlétében szóba ereszkedett vele. Beszélgetés közben sor került a
decemvirek törvényére is, amelyet a nép által erre a feladatra megválasztott
tíz férfi szerkesztett, és tizenkét táblára felírt.
Sex. Caecilius kijelentette, hogy e törvényeket választékos és
tökéletes tömörséggel fogalmazták meg, hiszen szerzőik sok város
törvényeit kutattak fel és tanulmányozták.
- Valóban - válaszolta Favorinus -, legnagyobb részükre áll, amit
mondasz, legalábbis magam nem kisebb érdeklődéssel olvastam a tizenkét
táblát, mint Platónnak a törvényekről szóló híres tizenkét könyvét.
Mindamellett találtam néhány dolgot, ami túl homályos vagy túl kegyetlen,
és olyat is, ami viszont túl enyhe és engedékeny, vagy pedig semmiképpen
nem valósítható meg úgy, ahogy írva van.
- A homályos helyekért - válaszolta Sex. Caecilius - ne az alkotókat
okoljuk, hanem a hozzá nem értők tudatlanságát, noha azok sem
hibáztathatók, akik nem értik az írott szöveget. Mert a hosszú idő alatt
eltűntek egyes szavak és régi szokások, amelyekhez a törvény tartalma
igazodott. Róma alapítása után 300 évvel állították össze és írták le ezeket
a táblákat, s attól a mai napig kis híján 600 esztendő telt el. De mégis, mit
tekinthetünk ezekben a törvényekben túl szigorúnak? Legfeljebb azt
ítélhetjük kegyetlennek, amely szerint az a törvényesen kirendelt esküdt- és
döntőbíró, akiről bebizonyosodik, hogy döntéséért pénzt fogadott el,
halálbüntetést érdemel; vagy azt a törvényt, amely előírja, hogy a
rajtakapott tolvaj legyen a rabszolgája annak, akitől lopott, s az éjszakai
tolvaj megölését pedig jogosnak ítéli. Mondd csak, kérlek, te minden
bölcsességben jártas férfi, mondd, szerinted becstelenségével nem szolgált-
e rá a halálbüntetésre az a bíró, aki minden emberi és isteni törvény
ellenére áruba bocsátja esküjét, s nem méltó-e a halálbüntetésre a
rajtakapott tolvaj hallatlan vakmerősége vagy az éjszakai csavargó ravasz
erőszakossága?
- Ne tudakold az én véleményemet - szólt Favorinus. - Hiszen
tudod, hogy az általam hirdetett tanok értelmében inkább vizsgálódni
szoktam, nem pedig ítélkezni. De az egész római népet bizonyára nem
tekinthetjük felelőtlen és megvetést érdemlő bírónak, s ez a bíró úgy véli,
hogy az efféle vétkek megérdemlik ugyan a büntetést, de az ilyen
büntetések túlságosan szigorúak; s eltűrte, hogy az ennyire túlzó büntetést
kiszabó törvények elavulva és megöregedve kihaljanak.
Helytelenítette például azt az embertelen előírást is, hogy ha a
törvény elé idézett kora vagy betegsége miatt elgyengülve nem tud
megjelenni, nem fogatnak be érte kocsit, magának kell feltápászkodnia, s
egy igavonó jószágra ültetik, s ilyen újfajta temetési menetben viszik a
házától a praetorhoz, a törvénykezés helyére. Mivel lehet magyarázni,
hogy azt, akit elgyengített a betegség, és nem tud helytállni magáért a
törvény előtt, azt ellenfele kívánságára egy jószág hátára kötözve szállítják
oda?
- S visszatérve arra, amit előbb mondtam, azaz, hogy egyes
kitételek túl enyhének látszanak, nem tartod-e te is túlságosan szelídnek a
testi sértés megtorlására vonatkozó rendelkezést: "Ha valaki bántalmaz
mást, 25 as büntetést fizessen." Lesz-e olyan nincstelen, akit, ha kedve
kerekedik valakinek a bántalmazására, a 25 as visszariasztana? Így
nyilatkozott a ti híres Labeótok is, mikor a tizenkéttáblás törvényről szóló
könyvében ezt a törvényt helyteleníti: "L. Veratius a legnagyobb
mértékben orcátlan és szörnyen rosszindulatú ember volt. Abban telt
öröme, hogy szabad embereket saját kezével arcul ütött. Mögötte ment a
szolgája aprópénzzel telt erszénnyel, s mikor valakit arcul vert,
ráparancsolt a szolgára, hogy a tizenkéttáblás törvény értelmében azonnal
számolja le a 25 as-t." Ezért - folytatta Favorinus - a praetorok később
kinyilvánították, hogy a törvény elavult, és nem kell figyelembe venni, s ők
rendeltek ki bírákat, hogy a sérelem mértékét megállapítsák. Néhány
intézkedés pedig e törvényekben, mint említettem, nem látszik eléggé
megalapozottnak. Ilyen például a megtorlás jól ismert törvénye, amely, ha
emlékezetem nem csal, így hangzik: "Azzal, aki valakinek a tagját eltöri,
ha nem egyeznek ki, ugyanaz történjék." Nos, ha nem nézzük is, milyen
kegyetlen ez a büntetés, az effajta megtorlás igazságos végrehajtása
képtelenség. Mert ha az, akinek eltörték a karját, a megtorlás alapján
ugyancsak el akarja a tettes karját törni, kérdem én, kiegyenlítheti-e az
ügyet, ha hasonlóképpen eltör egy megfelelő testrészt? Itt, mindjárt az
elején, van egy megoldhatatlan nehézség. Mi történik akkor, ha valaki
akaratlanul törte el a másik karját? Mert amit akaratlanul követtek el, azt
akaratlanul kell megtorolni. Hiszen a szándékos és szándéktalan ütésre a
megtorlásnak nem ugyanaz a formája érvényes. Hogyan tudná az
akaratlanságot utánozni az, aki a megtorlás végrehajtásánál jog szerint nem
cselekedhet szándékoltan, csak akaratlanul? De még ha szándékoltan
hajtották is végre a tettet, a tettes semmiképpen nem fogja eltűrni, hogy az
ő sérelme súlyosabb és komolyabb legyen. S nemigen tudom kiokoskodni,
hogy ezt miféle mérleg vagy mérték segítségével lehetne elkerülni. Sőt, ha
a megtorlás nagyobbra vagy másfélére sikerül, a kegyetlenség nevetséges
formája áll elő; mindig újabb jogalapja születik a kölcsönös megtorlásnak,
s az egymást váltó megtorlások sorozata a végtelenségig növekedik. Arról
az iszonyatról pedig, hogy mikor valakit adóssága miatt elítélnek, és
odaítélik több hitelezőjének, testét feldarabolják és szétosztják, nem akarok
megemlékezni, sőt említeni is restellem. Mi lehet ugyanis vadállatibb, az
ember lényével ellentétesebb eljárás, mint az, hogy a szerencsétlen adóst
iszonyú kegyetlenséggel szétmarcangolva feldarabolják, úgy, ahogy ma a
birtokát szedik szét, hogy eladják?
Erre Sex. Caecilius, mindkét kezével átölelve Favorinust, így szólt:
- Bizony igaz, hogy te vagy a mi korunkban nemcsak a görög,
hanem a római dolgoknak is egyetlen igazán tudós ismerője! Mert melyik
filozófus ismeri oly mélyen és részletesen saját tudománya törvényeit, mint
amilyen alaposan ismered te a decemvirek alkotta római törvényeket? De
mégis arra kérlek, szállj le egy pillanatra a hozzátok illő vitatkozások
akadémiai szekeréről, s hagyj fel kedves szokásaiddal, hogy azt
kárhoztatod vagy veszed védelmedbe, amit tetszésed szerint kiválasztottál,
s vizsgáld meg komolyabban, mifélék azok a rendelkezések, amelyeket
leszóltál, s ne vesd meg ezeket a régiségszámba menő törvényeket azért,
mert maga a római nép a legtöbbet már nem alkalmazza. Hiszen tudod,
hogy a törvények alkalmazásának ideje és gyógyító ereje a korok erkölcsei,
az államformák fajtái, a jelenkor követelményei és jellege, az orvoslást
kívánó bűnök hullámzása szerint módosul és alakul, nem maradhat meg
egy ponton, sőt úgy változik a viszonyok és a sors viharaiban, akár az ég és
a tenger képe. Mi látszott üdvösebbnek Stolo ismert törvényjavaslatánál,
amely megszabta, hogy egy földbirtok hány hold lehet? Mi látszott
hasznosabbnak az asszonyok örökösödési jogát korlátozó Voconius-féle
néphatározatnál? Mit véltek szükségesebbnek a polgárok között elterjedt
fényűzés megszüntetésére, mint a Licinus- és Fannius-féle s egyéb, szintén
a fényűzésre vonatkozó törvényeket? Pedig már feledésbe mentek és
elavultak, mert az állam meggazdagodott, s mintegy átcsaptak rajta saját
hullámai. De miért látod te embertelennek azt a nézetem szerint
valamennyi között legemberségesebb törvényt, amely elrendeli, hogy a
törvény elé idézett betegnek vagy öregnek igavonó jószágot adjanak? A
"Ha valaki egy másikat törvény elé idéz" kezdetű törvény szavai így
hangzanak: "Ha a törvény elé megidézettet betegség vagy öregkor
akadályozza, az adjon neki egy igavonót, aki megidézte, de ha a
megidézett nem akarja elfogadni, ne küldjön érte fedeles szekeret." Talán
azt gondolod, hogy a betegségen heves lázzal és hidegleléssel járó súlyos
bajt kell érteni, s az igavonón egyetlen teherhordó állatot, amelynek az
ember a hátára ül? S azt hiszed, a dolog azért nem eléggé emberies, mert az
otthon fekvő beteget egy jószágra ültetve a törvény elé ragadják? Nem,
kedves Favorinusom, egyáltalán nem így áll a dolog! Mert a törvény nem
valami lázas vagy nagyon súlyos betegségről beszél, hanem a gyengeség és
öregség okozta fogyatékosságról, ami nem jelent életveszélyt. Egyébként is
a súlyosabb, veszélyesebb betegséget a törvények alkotói más helyen nem
betegségnek, hanem "súlyos betegség"-nek nevezik. Az igavonó sem csak
azt jelenti, amit mi most ezen értünk, hanem szekeret is, amelyet az eléje
fogott barmok húznak. Eleink az igavonó szót az "igába fog" szóból
képezték. A "fedeles szekér" pedig egy fedéllel ellátott, minden oldalról
kibélelt parasztkocsi neve volt, amely ruhákkal betakart, nagy ládához
hasonlított, s amelyen a nagy betegeket vagy öregeket szokták fekvő
helyzetben szállítani. Miért látod kegyetlenségnek, hogy a törvény elé
idézett, szegény vagy támasz nélkül álló emberért, akinek esetleg a lába
volt beteg, vagy valami más okból nem tudott járni, szekeret kellett
küldeni? A törvény azonban nem rendelte el, hogy fedeles kocsiban
vessenek gyengéden ágyat neki, mert a gyengélkedőnek a másik jármű is
elegendő. Ezt pedig azért tették, hogy a betegséget ne használhassa fel
kifogásul állandó pörhalogatásra olyan személy, aki kivonja magát a
törvény hatálya alól, s szeretne elmaradni a tárgyalásokról. Ám vizsgáld
meg, önmagában, a következő dolgot is. Az okozott bántalomért 25 as
büntetést szabtak ki. De nem minden bántalmazást lehetett ám, kedves
Favorinusom, ilyen olcsón megváltani (noha ez a kevés is nagy súlyú
ércpénzt jelentett, mert a római nép abban az időben egy font súlyú ast
használt). Súlyosabb bántalmazásért azonban, például a csonttörésért, még
akkor is, ha nem szabad emberrel, hanem szolgával szemben követték el,
nagy pénzbüntetést szabtak ki, s egynémely bántalmazás esetében a
megtorlás jogát is megadták. Ezt a megtorlási jogot bíráltad az imént
igazságtalanul, te kiváló férfiú, s szellemes előadásban kimutattad, hogy
nem érvényesíthető, mert nem lehetséges a bántalmazással szemben
azonos mértékű megtorlás, s hogy nem egykönnyen lehet egy végtagot
ugyanúgy - ahogy mondtad "ugyanolyan mértékben" - eltörni mint egy
másikat. Nagyon igaz, kedves Favorinusom, hogy egészen egyenlő
megtorlást alkalmazni szerfelett nehéz. Azonban a decemvirek szándéka az
volt, hogy a verés és bántalmazás megtorlásával csökkentsék és
megszüntessék az efféle erőszakosságot, s úgy vélekedtek, hogy az
emberek féken tartásához szükséges az ilyen büntetéstől való félelem is; és
véleményük szerint, ha valaki eltörte egy másiknak a karját, s mégsem akar
egyezkedni a megtorlás megváltásáról, nem kell olyan túlságosan
mérlegelni, hogy szándékosan vagy véletlenül követte-e el a tettét, s az
sem szükséges, hogy a megtorlás mértékét a tettesen pontosan kimérjék,
vagy mérleggel határozzák meg. Sokkal kívánatosabbnak tartották, hogy
ugyanazon testrész eltörésénél ne az esetlegességek azonosságára
ügyeljenek, hanem arra, hogy ugyanaz legyen a szándék és az indulat, mert
a végrehajtás módját bizonyítani lehet, de azt, hogy az eset véletlenül
történt-e, nem. S ha ez úgy van, ahogy mondom, s ahogy a méltányosság
jellegéből is következik, akkor az, amit a kölcsönös megtorlásról mondtál,
bizonyára sokkal inkább szellemes volt, mint igaz. De minthogy az a
véleményed, hogy ez a büntetésfajta önmagában véve kegyetlen, gondold
meg, kérlek, mi kegyetlenség van abban, hogy az történik veled, amit te
cselekedtél mással? Különösen akkor, ha előzőleg lehetőség nyílt a
megegyezésre, s nem vagy kénytelen a megtorlást elviselni, ha nem te
magad választottad. Ha pedig szerinted elfogadhatóbb a praetoroknak a
jogtalanságok bírói elítéléséről szóló rendelete, nem szeretném, ha
elkerülné figyelmedet, hogy ezt a megtorlást is szükségképpen úgy szokták
végrehajtani, hogy bírói ítélet előzi meg. Ugyanis ha a vádlott nem volt
hajlandó kiegyezni, s nem engedelmeskedett a bíró megtorlást elrendelő
ítéletének, a bíró, meghatározva a bírságot, az illetőt pénzbüntetésre ítélte,
s így ha a vádlott a kiegyezést túl súlyosnak, a megtorlást túl keménynek
látta, a törvény szigora pénzbírságra korlátozódott. Hátra van még a felelet
arra az állításodra, hogy te a test feldarabolását és szétosztását a lehető
legiszonyúbb dolognak látod. A római nép, szerény kezdetek után, az
erények minden fajtáját gyakorolva és ápolva jutott a hatalom ily magas
csúcsára, de főként és mindenekelőtt az adott szót tartotta szentnek a
magán- és közéletben egyaránt. Ezért szolgáltatta ki néha consulait,
legkiválóbb embereit is az ellenségnek, annak bizonyítékául, hogy hű
marad nyilvánosan vállalt kötelezettségeihez, ezért tartotta azt, hogy az
oltalmában álló clienset jobban meg kell becsülni, mint a családtagokat, s
még a rokonokkal szemben is meg kell védeni, s nem volt szerinte
visszataszítóbb gaztett, mint ha valakire rábizonyosodott, hogy a
clienseiből hasznot húzott. De az adott szót őseink nemcsak a kölcsönös
elkötelezettségekben tartották szentnek, hanem az üzleti szerződések,
különösen pedig a kereskedelmi vagy magánjellegű pénzkölcsönzés
esetében is. Úgy vélekedtek ugyanis, hogy ettől a támasztól, amelyre
pillanatnyi nehéz helyzetében mindenki egyformán rászorulhat,
megfosztják az embereket, ha az adósok becstelen módon, súlyos büntetés
nélkül csúfot űzhetnek belőle. Így hát azoknak, akiket beismert
adósságukért elítéltek, harminc nap időt adtak, hogy pénzt hajtsanak fel az
adósság kiegyenlítésére. Ezeket a napokat a decemvirek "törvényes"-nek
nevezték, vagyis mintegy törvénykezési szünetnek, ami azt jelenti, hogy a
pörlekedők közt az eljárás szünetel és elhalasztódik, s e napokban semmi
törvényszéki eljárást folytatni nem lehet. S ha ezután sem rendezték
adósságukat, a praetor maga elé idézte, s azoknak, akiknek odaítélte,
ünnepélyesen átadta őket, sőt még bilincset és kötelet is raktak rájuk. A
törvény szavai ugyanis emlékezetem szerint így hangzanak: "Ha valaki
adósságát elismerte, s az ügyet a törvény előtt letárgyalták, kapjon harminc
törvényes napot. Azután el kell fogni és a törvényszék elé vinni. Ha az
ítéletnek nem tesz eleget, vagy nem akad, aki a törvény előtt kezességet
vállal érte, a hitelező vigye el magával, kösse meg szíjjal vagy bilinccsel,
amely tizenöt fontnál ne legyen könnyebb, de ha akarja, lehet nehezebb. A
vádlott saját költségén élhet. Ha nem a magáéból él, akkor az, aki
megkötözve magánál tartja, adjon neki naponta egy font lisztet. Ha akarja,
adjon többet." Az adósnak azonban megvolt a joga, hogy időközben
kiegyezzék, s ha nem jött létre egyesség, hatvan napig tartották fogságban.
Ez idő alatt három, egymás után következő vásárnapon elvezették a praetor
elé a törvényszékre, s közhírré tették, hogy mekkora adósságért ítélték el.
A harmadik vásárnapon halálra ítélték, vagy túl a Tiberisen, a Városon
kívül eladták. De ezt a halálbüntetést azért tüntették fel, a könyörtelen
szigor megmutatásával, ijesztőnek és a rendkívüli borzalmak segítségével
rémségesnek, hogy, mint már említettem, megőrizzék az adott szó
szentségét. Ha ugyanis a vádlottat több hitelezőjének ítélték oda, ezek
engedélyt kaptak, hogy a nekik ítélt személy testét, ha akarják,
földarabolhatják és szétoszthatják. Idézem a törvény szavait, nehogy azt
hidd, mintha tartanék a te rosszallásodtól: "A harmadik vásárnapon -
mondja a törvény - vágják részekre; ha több vagy kevesebb részre vágják,
az ő bajuk legyen." S való igaz, hogy el se képzelhetnénk kegyetlenebb és
iszonyúbb dolgot, hacsak - mint magából a tényből is nyilvánvaló - nem
éppen azzal a szándékkal hoztak volna ilyen iszonyú törvényt, hogy soha
ne kerülhessen sor az alkalmazására. Hiszen - mivel a legelvetemültebbek
ma a büntetéssel járó megkötözést semmibe se veszik - most is nagyon sok
példát látunk arra, hogy valakit odaítélnek és megkötöznek. De az biztos,
hogy sehol nem olvastam, és nem is hallottam, hogy a múltban bárkit
szétdaraboltak volna, éppen azért, mert elképzelhetetlen volt, hogy valaki
is semmibe vegyen egy ennyire kegyetlen büntetést. Vagy mit gondolsz,
Favorinus, ha nem megy feledésbe a tizenkéttáblás törvénynek a hamis
tanúzást sújtó büntetése, s ha most is, mint hajdanában, a tarpeii szikláról
dobnák le, akire hamis tanúzás bizonyult rá, vajon tennének-e ma annyian
hamis tanúvallomást, mint ahányat láthatunk. Mert mindig is a bűn
megtorlásában tanúsított szigorúság a legjobb eszköz arra, hogy az
embereket helyes és körültekintő életmódra kényszerítsük. Nem olvasok
túl sok ilyen tárgyú könyvet, mégis jól ismerem az albai Mettus Fufetius
történetét: álnokul megszegte a római nép királyával kötött szerződést és
megállapodást, ezért két ellentétes irányban hajtó négyfogatúhoz kötve
tépettek szét. Szokatlan és kegyetlen módja a büntetésnek, ki tagadná? S
mégis, nézd, mit mond a legkényesebb ízlésű költő:

Albai hős, szavadat tartottad volna meg inkább!

Miközben Sextus Caecilius erről és más hasonló dolgokról adott

elő, s szavait minden jelenlevő és maga Favorinus is nagy helyesléssel és
elismeréssel fogadta, jelentették, hogy a császár már kész, fogadja az
üdvözlést, így aztán szétváltunk.

A SZÍNÉSZEK KEDVELÉSE ÉS A VELÜK VALÓ ÉRINTKEZÉS

TISZTESSÉGTELEN DOLOG ÉS MEGROVÁST ÉRDEMEL;
MILYEN SZAVAKKAL ÍRTA LE ERRE VONATKOZÓ
VÉLEMÉNYÉT ARISZTOTELÉSZ, A FILOZÓFUS

Taurosz filozófus egyik tanítványa, egy gazdag fiatalember,

legnagyobb élvezetét a szabad életet élő tragikus és vígjátéki színészek és a
fuvolások társaságában találta. A művészeknek ezt a fajtáját a görögök
"Dionüszosz művészei"-nek nevezik. Taurosz elhatározta, hogy a
fiatalembert elvonja a művészek barátságától és társaságától, ezért odaadta
neki Arisztotelész Alapvető problémák című könyvét, s ráparancsolt, hogy
a következő részt mindennap olvassa el:
"Miért van az, hogy Dionüszosz művészei többnyire romlottak?
Azért, mert igen kevés tudományban és filozófiában van részük, s mert
életük nagy részét erőszakosan a művészetük köti le, s mert sokáig élnek
hol mértéktelenségben, hol szegénységben, s mindkettő a romlást segíti
elő."

NAGY SÁNDOR KIRÁLY ÉS ARISZTOTELÉSZ

FILOZÓFUS LEVELEINEK MÁSOLATA ÉS LATIN FORDÍTÁSA

Azt mondják, hogy Arisztotelész, a filozófus, Nagy Sándor király

nevelője, kétféle anyagot adott elő tanítványainak, a tudományokra és a
művészetekre oktatva őket. Az egyiket "népszerű"-nek, a másikat
"magasabb fokú"-nak nevezte. Népszerűnek mondta azt, amelynek célja az
volt, hogy bevezessen a szónoki gyakorlatba, élesítse a gondolkodást, s
politikai ismereteket nyújtson. A magasabb fokúba tartozott a mélyebb,
alaposabb filozófiai tudás, és minden, ami kapcsolatban van a természet
tanulmányozásával és a vitázva kifejtett ismeretekkel. Az említett
magasabb fokú tanulmányokra a Lükaiónban a reggeli időt jelölte ki, s nem
engedett egykönnyen oda senkit, csak akinek tehetségét, addig szerzett
tudását s a tanulásban mutatott szorgalmát és iparkodását megvizsgálta. A
népszerű jellegű előadásokat és szónoki gyakorlatokat pedig ugyanott, este
tartotta meg, s ezeket bárki hallgathatta. Ezt esti, az előbbit reggeli sétának
nevezte, ugyanis mindkét alkalommal sétálgatva adott elő. Könyveit s az
összes tárgyra vonatkozó jegyzeteit két részre osztotta, az egyik részt
népszerűnek, a másikat magasabb fokúnak nevezik. Mikor Nagy Sándor
királyhoz eljutott a híre, hogy a filozófus a magasabb fokú munkákat a
nyilvánosság számára kiadta, bár ő abban az időben egész Ázsiát fegyverei
uralma alatt tartotta, s magát Dareiosz királyt is győzelmes csatában
szorongatta, ilyen sokféle és nagy fáradozás közben levelet írt
Arisztotelésznek, hogy nem tette helyesen, mikor a magasabb fokú
tudományokat, amelyekkel őt is nevelte, most e kiadással a tömeg
rendelkezésére bocsátotta.
"Mert - írja - mivel fogunk kitűnni a többiek közül, ha az, amit
tőled kaptunk, köztulajdonná válik. Mert én inkább tudományommal
szeretnék kitűnni, mintsem hadseregemmel és gazdagságommal."
Arisztotelész a következő értelemben válaszolt:
"A magasabb fokú könyveket, amelyekről felpanaszlod, hogy
kiadásuk után titkos tartalmuk nem marad rejtve, nem kell sem
kiadottaknak, sem ki nem adottaknak tekintenünk, mert csak azok számára
felfoghatóak, akik engem hallgattak."
Közlöm mindkét levél másolatát Andronikosz filozófus könyve
nyomán. Különösen figyelemre méltó mindkét levélben a rendkívül
választékos és egyszerű tömörség.
"Sándor Arisztotelésznek jó egészséget kíván! Nem tetted helyesen,
hogy kiadtad magasabb fokú előadásaidat. Mivel leszünk mi különbek, ha
mindenkinek köztulajdona lesz, amire minket tanítottál? Én inkább a
legnemesebb tudományokban szeretnék kitűnni, mint a hatalomban.
Minden jót!"
"Arisztotelész Sándor királynak jó egészséget kíván! Írtál magasabb
fokú előadásaimról, kifejezve véleményedet, hogy ezeket elrejtve kellett
volna tartani. Tudd meg, hogy ki is vannak adva meg nem is, mert csupán
azoknak felfoghatóak, akik engem hallgattak. Sándor királynak minden
jót!"
Ezt a kifejezést: "felfoghatóak" ugyancsak egy szóval akarva
kifejezni, nem találtam más megfelelőt, csak amit M. Cato használ
Őstörténtet-e hatodik könyvében:
"Gondolom, így megértve a dolog könnyebben felfogható."
 UTÓSZÓ

"Részletek a nagy filozófus házaséletéből", "Ostorozta az

erkölcsöket - házasságtörésen kapták a híres történetírót", "Miről levelezett
a világhódító és a nagy filozófus?", "Az öngyilkosság ellenszere: a női
hiúság", "Milyen feltételekkel lehet bejutni az Akadémiára?", "Árt-e a nő
szépségének, ha az anya maga táplálja gyermekét?".
Nem egy ókori reklámfőnök feladatait akarjuk ellátni ezekkel a
"szenzációs" címekkel, amelyek az Attikai éjszakák néhány találomra
kiragadott fejezetének a tartalmát jelölik, s jól beillenének a bulvárlapok
"Tudósítóink jelentik" rovatába, vagy akár Ráth-Végh István valamelyik
könyvének megfelelő fejezetébe is. Nem akarjuk ezzel a fogalmazással
maivá, népszerűvé vagy éppen szenzációssá gyúrni Gelliust, az egyébként
nem túlságosan ismert antik írót. Annál kevésbé, mivel a többszáz
anekdotából, filozófiai fejtegetésből éppen nem újságszerű, hanem
tudományos igényű címeket is kiválogathatnánk: "Komoly tudomány-e a
csillagjóslás?", "Miről ismerhetők fel Plautus eredeti írásai?", "Melyek a
baráti szívesség határai?", "Boldoggá teheti-e az életet az erény?".
Címízelitőnkkel csupán Gellius művének jellegét kívántuk érzékeltetni: az
Attikai éjszakák nem egyetlen témát feldolgozó történelmi, filozófiai mű,
nem is eredeti alkotások (etikai eszmefuttatások, íróportrék, orvosi
megállapítások) füzére, nem a szerző önálló kutatásainak eredményeit
rögzíti, hanem egy szorgalmas olvasó kivonatoló, jegyzetkészítő
munkájának gyümölcse.
Hallgassuk meg, mit ír erről a szerző:
"Művemnél szórakoztatóbb olvasmányok is találhatók; azért írtam,
hogy gyermekeimnek is legyen felüdítő olvasnivalójuk, ha lelkük munka
után megpihenhet, és kedvtelését követheti. Az anyag elrendezésében
pedig éppúgy a véletlenre bíztam magam, mint előzőleg, kivonatolás
közben. Ha egy görög vagy latin könyvet a kezembe vettem, vagy
valamilyen megjegyzésre méltó dolgot hallottam, mindent, ami
megragadott, nem nézve, hogy milyen jellegű, rendszerezés nélkül, ahogy
jött, feljegyeztem, s emlékezetem támogatására mintegy irodalmi tartalékul
félretettem, hogy ha majd valamilyen adatra vagy szóra lesz szükségem, s
éppen nem jut eszembe, s a könyvek, amelyekből merítettem, nincsenek
kéznél, itt egykettőre megtalálhassam és elővehessem.
S minthogy fejtegetéseimbe, szórakoztató időtöltésül, a hosszú, téli
éjszakákon Attikában fekvő birtokomon kezdtem bele, az Attikai éjszakák
címet adtam nekik, egy cseppet sem akarván utánozni azokat a
hatásvadászó címeket, amelyeket a legtöbb, egyik vagy másik nyelven író
szerző hasonló jellegű művének adott."
Tehát világos a kép: az Attikai éjszakák nem a latin irodalom
klasszikusai nagy vonulatának egy része, hanem sok-sok kis kocka,
amelyből a régi latin és görög műveltség, történelem és kultúra mozaikja
áll össze.

Aulus Gellius (a középkor téves olvasata szerint: Agellius) életrajzi

adataival azért sem kell elhalmoznunk az olvasót, mert csak annyit tudunk
róla, amennyit a filológusok minden szót mérlegelő detektívmunkája
magából a műből kibányászhatott. Eszerint életrajza lerögzíthető adatai a
következők: valószínűleg előkelő család tagja, 130-180 között élhetett,
vagyis élete és működése Hadrianus (117-138), Antoninus Pius (138-161)
és Marcus Aurelius (161-180) uralkodására esett. Jó anyagi viszonyai,
társadalmi helyzete lehetővé tették, hogy egész életét - egy rövid,
közjátéknak tekinthető hivatalos szereplést nem számítva - római, majd
hosszabb ideig tartó görögországi tanulmányainak, később pedig minden
erejével művének szentelje.
A kor sok neves rhétorával, gondolkodójával került a tanítványi
viszonyból gyakran meghitt barátsággá mélyülő kapcsolatba. Hogy csak az
általa is említett legkiválóbbakat említsük: retorikai tanítói között szerepelt
Antonius Iulianus és Titus Castricius. Irodalomszemléletére alapvető
hatással volt az akkori idők egyik szellemi vezéregyénisége, M. Cornelius
Fronto, annak az akkoriban uralkodó ízlésirányzatnak legnagyobb hatású
képviselője, amely - az augustusi kort (az i. e. I. század vége,
időszámításunk első évtizedei) lebecsülve - elmerült a régiesség
kultuszába, s írói példaképeit, stiláris eszményeit a régi, köztársasági kor (i.
e. 509-től) irodalmában kereste. Rómában Gellius egyik legkedvesebb
mestere és barátja a Hadrianus kegyeit élvező Favorinus volt - többek
között szerzője egy, az övéhez hasonló gyűjteménynek is -, Athénban
pedig főként a platónista C. Taurosz, a "cinikus" Peregrinus Proteus s a kor
egyik legműveltebb s emberileg is legvonzóbb egyénisége, a kiváló nevelő,
szónok, államférfi és emberbarát Herodes Atticus körében forgolódott.
Gellius Görögországban kezdett bele (169 körül) az Attikai
éjszakák anyagának gyűjtésébe. A munkát Rómában folytatta, egyre
nagyobb, szinte megszállott, mániákus buzgalommal, minden percét erre
fordítva, egészen haláláig.
Róla igazán nem mondhatjuk, hogy forradalmár, aki az új idők új
dalaival tör be az i. sz. II. században a római császárkor irodalmi életébe,
amelyre egyébként is a minél régebbi idők minél régebbi dalainak az
egyoldalú tisztelete jellemző. Műve a kor egyik legkedvesebb műfaja:
kivonatgyűjtemény, kompiláció, amelynek anyagát írója válogatás nélkül
szedi össze olvasmányaiból vagy előző gyűjteményekből. Akkoriban
gombamórira szaporodtak az ilyen irodalmi, történelmi, helyesírási,
nyelvtani, jogi stb. tárgyú gyűjtemények (Gellius előszavában is vagy
harmincnak a címét sorolja fel): általában a teljes régiségkultusz és
általában a teljes szellemi önállótlanság jegyében. Íróik legfeljebb a
fölöttébb cikornyás címek megválasztásában mutattak valamelyes szellemi
önállóságot.
Gellius műve több szempontból kiemelkedik a kor terméséből (és
ez teszi indokolttá, hogy a nagy klasszikusok mellett az ő művének húsz
könyvéből készült válogatás is megjelenjen magyarul.) Elsősorban azzal,
hogy eléggé megbízható forrásmunka: amennyire ellenőrizhetjük,
forrásaiból elég pontosan idéz. Ez a tudományos lelkiismeretesség csak
növeli műve nagy - sőt a szaktudomány szerint legnagyobb értékét, azt,
hogy nagy megőrzővé, az antik irodalom gazdag lelőhelyévé vált.
Majdnem 300 antik írót említ név szerint, igen sokuktól idéz, többnyire
olyanoktól, akiknek művei töredékesen vagy egyáltalán nem maradtak
ránk.
Meddő vállalkozás volna - bár a fordító mindig kissé lelki véd- és
dacszövetségre lép az íróval - most Gelliust feljebb szöktetni az antik írók
ranglétráján, s közelebb csempészni akár csak Pliniushoz is. Azonban
másképpen kell látnunk, ha nem is nagyságát, de jelentőségét, ha
értékelésünkben a korból és a műből indulunk ki. Elvégre Gelliustól nem
hősöket, jellemeket, konfliktusokat kell követelnünk, még csak nem is
klasszikus stílust, irodalmi rendszerezést vagy egységes filozófián alapuló
világképet. Ő maga ilyenre sose vállalkozott, egyszerűen annyit vállalt és
ígért, hogy - mint szorgalmas olvasó - olvasmányairól, lehetőségeihez és
képességéhez képest, írásban is beszámol. Ezt az ígéretét be is tartotta. Más
kérdés, hogy ez az életmű - különösebb összegezési és megformálási
szándék nélkül - mit markolt fel a korból, s tett, akaratlanul is,
maradandóvá. Hiszen éppen az az izgalmas benne, hogy megőrizte azt is,
ami nagyon mulandó, s kiválogatta azt is, amit más nem talált
kiválogatásra méltónak. A távolodó időben minden tény egyszer - abszolút
értékétől függetlenül - értékes lesz, mert dokumentummá válik. A
dokumentum becsén a stilizálás csak rontani szokott, legfőbb értéke a
belezárt életanyag valósága. Az Attikai éjszakák értéke maga ez a valóság, a
pontos kép egy jellegtelenségében is jellegzetes korról, az i. sz. II.
századról, egy kultúra hanyatlásának sajátos jelenségeiről és
törvényszerűségeiről. A kor, a "rossz" császárokra következő "jó"
császárok kora, látszólag a birodalmi egység és konszolidáció, az
arányaiban és technikai eszközeiben egyre gyarapodó irodalmi élet
jegyében áll. De a szellemi élet, amely már kezdi kiheverni Néró és
Domitianus lelkes és fojtogató "irodalompártolás"-át, s közben - a
régmúltba fordulva - igyekszik szabadulni az augustusi "nagy kor"
nyomasztó hatásától is, már elkerülhetetlenül a hanyatlás, az öregedés
jeleit mutatja.
Melyek ennek az öregedésnek Gellius művében is megfigyelhető
jellegzetes vonásai? A szellemi élet szívesebben utánoz, mint alkot.
Minthogy a valóság túllépi a régi törvényszerűségeket, a kor
nosztalgikusan visszasírja, sőt visszahozná a múltat, mert nincs ereje
kodifikálni az újat. Magatartása kimerül az utánzásban, a sablonok
újraélésében. Tudományos módszere az alkotás helyett a meglevő értékek
leltározása, a gyűjtés. De a gyűjtemény darabjait nem igazi értékük szerint
szedi össze, hanem a hanyatlás mértéke szerint változó rendező elvek
szerint, amelyek között a legprimitívebb a mennyiség (minél több legyen a
gyűjteményben, mindegy, hogy mi), kissé magasabb fokú a hasznosság, a
szubjektív relatív értékelés. Ilyen rendező elv a régiség is, hiszen a jelen
problémái tragikus törvényszerűséggel a jövőre utalnak, tehát eleve
teljesíthetetlen feladatokkal fenyegetnek: a múltat, cselekvési és döntési
kényszer nélkül, csak szemlélni kell. A törvényszerűségek érvényének
megingásával meginog az egész értékelési rendszer is, nincs különbség
lényeges és járulékos jelenség között. Az irodalomban ez úgy jelentkezik,
hogy megmerevednek a műfajok és műfaji törvények, az értékelés
nosztalgiával telítve mindent a múlthoz viszonyít. Elapad az új formákat
teremtő alkotóerő, előtérbe kerül az öröklött formák fetisizálása és
aprólékos elemzése. Az organikus alkotófolyamatot technikai fogásokra
akarják bontani, divatos lesz az irodalmi technikával, a nyelvvel való
improduktív bíbelődés, de ez a nyelvészkedés nem alkotó, intuitív erejű,
hanem többnyire meddő és tudománytalan spekuláció, hiszen az egykor
mondanivalót hordozó, funkcionális elemek egyre üresebbé, dekoratívvá
válnak.
Íme a tünetek, amelyeket Gellius műve éppen azért tükröz olyan
pontosan, mert nem, vagy alig tud róluk. Ő is gyűjt, mert a gyűjtés az
uralkodó tudományos módszer, ugyanakkor azt is bizonyítva, milyen
hatalmas örökségből lehetett gyűjteni. Művében szinte a kor teljes
enciklopédiáját adja, bár - nyilván azért, hogy a változatossággal is ébren
tartsa az olvasó érdeklődését - szinte vonzó összevisszaságban. Ha rendbe
akarnók tenni az anyagot, a fejezetek nagyjából a következő témakörök
körül csoportosulnának: filozófia, logika, pedagógia, etika, irodalom,
retorika, történelem, grammatika, jog, matematika, geometria,
orvostudomány, anekdoták, folklór, vallástörténet, nyelvészet,
irodalomtörténet, naplószerű, életrajzi részletek. Vagyis ez az anyag
kitöltené a tudományokat összefoglaló rendszerezés kategóriáit, a jogi,
társadalomtudományi jellegűektől kezdve fel egészen a filozófiáig. Sőt, ha
egy témakörön belül még a fejezetek időrendi rendezését is elvégeznők,
mindez történelmi távlatot is kapna, és egy nagyon vázlatos filozófia-,
irodalom-, jogtörténet stb. körvonalai is kibontakoznának. S bár Gellius
szemére vetik, hogy önállótlan, nem értékel, s nincs érzéke a nagy és
kicsiny, a jelentékeny és jelentéktelen megkülönböztetéséhez, a művet
végigolvasva mégis úgy találjuk, hogy alig van dolog, amiről közvetve
vagy közvetlenül ne mondana véleményt. S így az egész anyagot szinte
kétféleképpen is csoportosíthatnók, egy pozitív és egy negatív filozófiai
értékrendszer vagy táblázat kategóriái szerint, s az így leolvasható
értékelés éppen olyan híven tükrözi a kor ízlését, felfogását, mint a mű
stílusa, válogatása, mint külön minden egyes részlete.
A múlt visszavágyásának egyik feltűnő jele az az egyoldalúság,
hogy saját korából egy írót sem említ, az Augustus-korból pedig egyedül
Vergiliust, őt is többször erősen elmarasztalva, ugyanakkor annál többször
és szinte korlátlan rajongással a "régieket", a köztársasági kor íróit. Az
értékelés jellemző bizonytalanságára is sok példát találhatunk. Rendkívül
különböző műfajú írókat, embereket említ egyforma tisztelettel és áhítattal
- egy Cicerót és egy Frontót. Vagy máshol egészen modern, remek
tudományos érveket hallunk a csillagjósláshoz fűződő babonák ellen szóló
előadás ismertetésében, de néhány oldallal előbb vagy később a
csillagjóslásnál százszor naivabb dolgokat közöl halálos komolyan, mint
tudományos tényeket. Jellegzetes vonása, mekkora figyelmet szentel a
nagy, megrendítő, emberi jelenségek mellett - sőt helyett - az idegeket
felborzoló fantasztikumnak, szenzációnak, vagy hogy a lényegre mutató
irodalmi megjegyzéseket miképpen szorítja háttérbe művében a szellemi
munkát csak illuzórikusan helyettesítő, öncélú grammatizálás.
Gelliusra egyénileg egyetlen, az egész művön végigvonuló
szubjektív nosztalgia a legjellemzőbb: a szépírói ambíció. Mondanivalóját
legtöbbször novellisztikus vagy annak szánt formában adja elő, ami persze
nem új módszer Platón óta. Kétségtelen, hogy maga a szándék, az irodalmi
színezet olvasmányosabbá teszi a művet. Az író általában emberi
szituációt, feszültséget teremtve, mintegy szcenírozva fejti ki
mondanivalóját. Írói teljesítménye - valljuk meg - nagyon ingadozó. Néha
van egy-egy sikerültebb leírása: az athéni vidám, baráti összejövetelek, a
tengeri utazás, a Taurosz athéni filozófus asztalánál utolérhetetlen bájjal és
kölykös pimaszsággal mókázó görög fiú megjelenítése írói teljesítmény.
De sajnos, nem mindig ilyen üde, csak akkor, ha elfeledkezik a leckéről, s
kissé letér a korabeli archaikus, szinte barokkosan túlzsúfolt latin próza
vágányairól.
Azon, hogy néha ártatlan írói lódításon kapjuk rajta, inkább
derülünk, mint felháborodunk. Nagyon életszerűen írja le például, hogy
Brundisiumban néhány görög könyvet vett, s egész éjszaka habzsolta az
ezekben található nem mindennapi földrajzi, természetrajzi szenzációkat.
Milyen kiábrándító, hogy ezeket a könyveket már az idősebb Plinius
Természetrajz-a is említi, sajnos, pontosan ezeket és pontosan ilyen
sorrendben, méghozzá ugyanezeket az érdekességeket bányászván ki
belőlük. Bizony, Gellius nemegyszer saját olvasmányaként tünteti fel, amit
csak kivonatból ismer, de hát előfordult ez mással is az ókorban és később
is, nemcsak azóta, hogy a kötelező olvasmányokat feltalálták.
A XX. század második felének embere örömmel ismer rá Gellius
művében a mai tudomány alapjaira, vagy megmosolyogja a naív
babonákat. Vannak a könyvben olyan lomposságok is, amelyeket a kor
tudásának kevésbé felületes felhasználásával is el lehetett volna kerülni.
Gondoljunk a híres férfiakról szóló fejezet időrendi zűrzavarára, a
Megarából reggel, este 60-60 kilométert legyalogló filozófusra, és egyéb
lehetetlenségekre, amelyek mind azt bizonyítják, hogy Gellius nem volt
mentes bizonyos zsurnaliszta hibáktól, könyve tehát nem tekinthető
tudományos dokumentációnak.
Mindamellett az Attikai éjszakák úgy, ahogy van, szinte egyedülálló
ilyen jellegű összefoglalás, egy kor minden vonásában jellegzetes
enciklopédiája. Létrehozója, ihletője alapjában mégiscsak a kultúrába
vetett hit s a szellemi teljesítményeknek - a saját teljesítmény színvonalától
független - tisztelete. S mint ilyen majdnem kétezer éves utóéletével azt is
bizonyítja - vigaszul nem keveseknek -, hogy a tehetséget olykor bizonyos
mértékig pótolhatja a szorgalom s a dilettáns, de szívós ambíció. Sok
mindent nem tudnánk az ókorról e munka nélkül, amelynek nagysága,
paradox módon, éppen kicsinyességében, s átfogó volta éppen
korlátozottságában rejlik. Az író személyében olyan szerencsés tanú szólal
meg, aki egy nagy múlt örököse, s egy nosztalgiákkal és meg nem
fogalmazott problémákkal telített kor részese lehetett. Műve
szándéktalanul nőtt egy olyan kor szinte reprezentatív alkotásává,
amelynek jellemzője éppen az igaz reprezentatív alkotások hiánya.

E válogatásból elsősorban a nyelvészkedő, vagy egy tudományág,

részletprobléma tőlünk már nagyon távol eső, igen sok magyarázatot
igénylő kérdéseivel foglalkozó fejezetek hiányoznak. Olyan részletek,
amelyeknek a megértéséhez csak a római jogban és a latin nyelvben
alaposan jártas szakember nem igényel részletes magyarázó jegyzeteket, s
amelyeknek fordítása - különösen a nyelvészkedő fejezeteké - szinte
leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. A szöveg és a jegyzet együtt
azonban lehetővé teszi az összefüggések megértését, a lehetőleg
folyamatos olvasást. Nagyon sok a megmagyarázandó fogalom, a
jegyzetanyagot mégsem akartuk túlméretezni, hiszen tulajdonképpen
vázlatos római történelmet, irodalom-, jog- és filozófiatörténetet kellett
volna adnunk. Nem fűztünk jegyzeteket olyan fogalmakhoz, amelyekről
csak annyit tudunk, amennyit a szöveg is elmond, vagy amelyeket a
szövegösszefüggés is megmagyaráz.
Gellius művének egyetlen teljes magyar fordítása, Barcza József és
Soós József munkája, 1905-ben jelent meg. E fordítás néhány sikerültebb
fordulatát, kifejezését munkánkban is felhasználtuk. Megemlítjük végül,
hogy legutóbb az Irodalmi élet a régi Rómában című, Horváth István
Károly szerkesztésében megjelent válogatás is közölt néhány Gellius-
szemelvényt.

Muraközy Gyula
 JEGYZETEK

Abdéra - város Thrákiában, Démokritosz és Protagorasz filozófusok

szülővárosa.
aborigok - ősi, Latiumban lakó néptörzs. Általános értelemben használva:
őslakos.
Accius, Lucius - (i. e. II. sz.), római tragédiaíró. Mintegy negyven,
nagyrészt a régi római történelem eseményeit feldolgozó tragédiát írt.
Művei elvesztek.
adófizető - latinul: assiduus. Gellius szerint a szó vagy az aes dat (ércpénzt
ad), vagy az cassiduitas (kitartás) kifejezésből származik.
Aebutius-féle törvény - az i. e. 125 körül hozott törvény egyszerűsítette a
régebbi törvényszéki eljárást.
aedilis - főtisztviselő, feladata volt a közbiztonságra és gabonaellátásra
való felügyelet és az ünnepi játékok megrendezése. Eredetileg plebejus
tisztség volt (aedilis plebis), később választottak két aedilist a patríciusok
közül is (aedilis curulis).
Aelius, Lucius (i.e. II. század), római grammatikus, összeállította Plautus
vígjátékainak jegyzékét.
aequusok - néptörzs Latiumban.
Africanus - l. Scipio.
Aiszkhinész - híres athéni szónok, Démoszthenész ellenfele.
Aitólisz - görögországi tartomány.
Akadémia - egy Akadémosz nevű hősről elnevezett épület és liget Athén
mellett, s minthogy Platón kb. i. e. 387-től itt tanított, az általa alapított
idealista filozófiai iskola neve is. A "régi Akadémia" az iskola mintegy
negyven évig tartó első, Platón személyéhez kapcsolódó korszaka.
akadémikus - Platón filozófiai iskolájának a tagja.
Alba - város és hegy Róma közelében. Albai hős: 1. Mettus Fufetius.
Albania - tartomány a Káspi-tengertől nyugatra.
Albinus, Aulus Postumius - (i. e. II. sz.), volt consul, görög nyelven megírta
Róma történetét.
Alexandrosz - (aitóliszi; i. e. III. sz.), Alexandriában működő tragédia-,
elégia- és epigrammaköltő.
alexandriai háború - Iulius Caesar i. e. 48-ban foglalta el Egyiptomot, s
Alexandria ostrománál a könyvtár leégett.
Alexisz - (i. e. IV. sz.), görög vígjátékíró.
Alkibiadész - (kb. i. e. 450-404), athéni államférfi és hadvezér. Szókratész
egyik legismertebb tanítványa.
Alkinoosz - Homérosz Odüsszeiá-jában a phaiák nép királya. Minthogy a
phaiákok - Homérosz szerint - minden idejüket lakomával, tánccal
töltötték, az ókorban az elpuhultság hagyományosan emlegetett példáivá
váltak.
Amaltheia - a csecsemő Iuppitert Kréta szigetén szoptató kecske; letört
szarva, amelyből a monda szerint nektár és ambrózia folyt, a bőség
jelképévé vált (bőségszaru).
Ambrákia - város a görögországi Epiruszban.
Anaxagorasz - (i. e. 500-428), materialista felfogású athéni filozófus.
Andronikosz - rhodoszi származású, peripatetikus filozófus, aki Augustus
idejében (i. e. 63-i. sz. 14.) tanított Rómában. Ő készítette elő Arisztotelész
és Theophrasztosz műveinek kiadását.
Annius Milo - Cicero barátja, viharos életű politikus.
Antiokhosz - III. vagy Nagy Antiokhosz, Szíria királya, akit Cornelius
Scipio győzött le a kisázsiai Szipülosznál i. e. 190-ben.
Anthiszthenész - (i. e. kb. 445-365), athéni filozófus, Platón tanítványa,
majd a "cinikus" filozófiai iskola megalapítója.
Antonius, Marcus - (i. e. 83-30), római államférfi és hadvezér, Caesar
halála után egy ideig szembeszállt Augustusszal, aki a haza ellenségének
nyilvánította.
Apión - (i. e. I. sz.), Pleisztonikész (Sokgyőzelmű) melléknevű, alexandriai
grammatikus, a tudományok sok ágával foglalkozott.
Apollodórosz - (i. e. II. sz. végén), athéni vígjátékíró, az athéni komédia
második, "újkomédiá"-nak nevezett korszakában.
Apollóniosz Rhodiosz - (i. e. kb. 295-215), görög költő és grammatikus, a
homéroszi epika utánzója. Erősen hatott Vergiliusra.
Arkhelaosz - (i. e. IV. sz.), makedón király, a művészetek pártfogója;
udvarában sok görög költőt, művészt gyűjtött össze.
Areopagosz - ősrégi tanács és törvényszék Athénban, amelyet a monda
szerint maga Athéné istennő alapított.
Arkhilokhosz - (i. e. VII. sz.), hányatott életű görög költő, a korai görög líra
egyik legnagyobb alakja.
Argosz - görög város a Peloponnészoszon; általában Görögország.
Arretíum - város az itáliai Etrúriában, a mai Arezzo.
arimaszposzok - mesés nép Szkűthiában, az akkor ismert világ északkeleti
szélén.
Árión - (i. e. VII-VI. sz.), leszboszi születésű, ünnepelt kardalköltő.
Ariszteasz - (i. e. VI. sz.), többek közt az arimaszposzok népéről írt mesés
részletekben bővelkedő eposzt.
Agrisztipposz - (i. e. kb. 435-355), idealista filozófus, aki tagadta az
objektív megismerés lehetőségét.
Arisztogeitón - barátjával, Harmodiosszal együtt i. e. 514-ben megölte
Peiszisztratosz athéni türannosz fiát, Hipparkhoszt.
Arkhütosz - (i. e. VI. sz.), filozófus és matematikus, a tudományos
mechanika megalapítója.
Arrianus Flavíus - (i. e. II. sz.), számos történeti és filozófiai mű szerzője.
Az Epiktétosz tanait összefoglaló Epiktétosz beszélgetései című könyvének
egy része megmaradt.
as - régi római súlymérték (272 g) s ennyi érc értékének megfelelő
rézpénz, a legkisebb római pénzegység.
Asculum - Közép-Itália Picenum nevű tartományának a fővárosa.
Asiaticus - ázsiai; Lucius Scipio kapta ezt a melléknevet Ázsiában aratott
győzelmei emlékére.
aszphodélosz - királydárda, liliomhoz hasonló dísznövény. Gyökérgumóit a
görögök, főként a szegények, megették.
Ateius Capito - híres jogász Augustus és Tiberius idejében, Attius Labeo
ellenfele.
Attika - félsziget, Görögország délkeleti része; általában Görögország.
Aurelius Opilius - Rómában tanított filozófiát és grammatikát i. sz. 90
körül. Művei elvesztek.
Boióthia - tartomány Közép-Görögországban.
Borüszthenész - a mai Dnyeper.
Boszporosz - A kimmeri Boszporosz az Azovi-tengert a Fekete-tengerrel
összekötő Kercsi szoros.
Brundisium - a mai Brindisi.
bruttiusok - Itália legdélibb részének lakói.
Caecilius, Statius - (i. e. III. sz.), vígjátékíró, rabszolgaként került Rómába,
főként Menandrosz darabjait dolgozta át a római színpadra. Műveiből csak
töredékek maradtak ránk.
Caere - a mai Cerveteri.
Caius Caesar - (ur. i. sz. 37-41), Caligula császár.
Calenum (Cales) - boráról híres város Campaniában, ma Calvi Risorta.
Calvus, Licinius - (i. e. I. sz.), költő és szónok, Catullus barátja és
költészetének utánzója.
Camaenák - Múzsák.
Camillus -1. Furius.
Campania - tartomány Latiumtól délre, lakói a campánok.
Cannae - város Apuliában. Itt győzte le Hannibál i. e. 216-ban a római
sereget.
Capitolium - Róma legjelentősebb halma. Itt állt Iuppiter, Iuno, Minerva
szentélye. A déli oldalán levő Tarpeii szikláról dobták a mélybe a
bűnösöket.
Casinum - város Latiumban.
Castricius, Titus - római szónok Hadrianus idejében, Gellius egyik
mestere.
Cato, Marcus Porcius Censorius - (i. e. 234-149), római államférfi,
szónok, író. A régihez ragaszkodó, konzervatív, szilárd római jellem
mintaképe. Róma eredetét tárgyaló Őstörténet (Origines) c. munkájából
csak töredékek maradtak fenn. A földművelésről szóló, ránk maradt
értekezése igen becses történeti forrás.
caudex - tuskó.
Caudium - itáliai helység; a samnisok i. e. 321-ben itt verték meg a római
sereget, s a foglyokat, megalázásképpen, jelképes iga alatt hajtották át.
censor - tisztviselő, rendszerint volt consul. Feladata volt a polgárok
összeírása vagyoni helyzetük alapján, s a közerkölcsökre való felügyelet. A
censoroknak joguk volt a méltatlannak ítélt szenátorokat a szenátusból is
kizárni.
centumvirek ("száz férfi") - állandó polgári törvényszék, elsősorban
tulajdonjogi és örökösödési ügyeket tárgyalt.
centuria - mintegy 100 emberből álló katonai egység.
Cerealia - a gabona és a földművelés istennőjének, Ceresnek áprilisban
megtartott ünnepe.
cimber háború - a cimberek északi germán törzs, amely a teutonokkal
együtt többször intézett támadást Róma ellen. Marius i. e. 101-ben
Vercellinél verte meg seregeiket.
Cincius, Caius - állam- és haditudományi író a második pun háború
idejében.
cinikusok - athéni filozófiai iskola az i. e. IV. században. Alapítója
Anthiszthenész, legismertebb képviselője Diogenész. Tanításuk szerint az
emberben legfőbb érték az erény, ezt pedig az ember belső
függetlenségének biztosításával, a társadalmi kötöttségek és körülmények
teljes megvetésével fejleszthetjük ki és őrizhetjük meg.
Circus Maximus - Róma legnagyobb, 150.000 nézőt befogadó
versenypályája, ahol főként kocsiversenyeket tartottak.
Cispius hegy - Róma egyik halmának, az Esquilinusnak egyik része.
Claudius, Servius - grammatikus, római költők műveivel, főként
Plautusszal foglalkozott.
cliens - olyan, jogilag szabadnak számító, szegény római polgár, aki egy
patrícius - a patrónus - védelme alá helyezte magát, s ez szolgálataiért
érdekeit képviselte, és anyagilag is támogatta.
cohors - kb. 500 főből álló gyalogos csapategység, a legio része.
colonia - a meghódított területeken - elsősorban katonai célból - szervezett
polgári település.
consul - kb. i. e. 450-től évente választott két római tisztviselő, a legfőbb
végrehajtó hatalom képviselői. Az éveket a consulok nevével jelölték.
Cornelius Nepos - (i. e. kb. 100-25), római történetíró. Fő műve a híres
férfiakról, hadvezérekről, írókról szóló, anekdotikus életrajzgyűjtemény.
Cremera - a Tiberis kis mellékfolyója.
Dareiosz - több perzsa király neve. Az utolsót, III. Dareioszt Nagy Sándor
győzte le.
decemvirek (decemviri) - tíz patríciusból álló bizottság, amelyet Rómában
i. e. 451-ben alakítottak - consuli hatáskörrel - a törvények
megszerkesztésére. L. Tizenkéttáblás törvény.
Délosz - kis görög sziget az Égei-tengerben. Az ókorban mint Apollón és
Artemisz születési helyét tisztelték.
Démétér - a görögöknél a földből sarjadó növények, főleg a gabona
istennője.
Démokritosz - (i. e. 460-370), görög filozófus, a legnagyobb görög
materialista, aki filozófiai rendszerét arra a feltevésre alapította, hogy a
világegyetem parányi, mozgó, oszthatatlan (atomosz) részecskékből áll.
denarius - római ezüstpénz, tíz ast vagy négy sestertiust ért.
dialektika - a görög filozófiában vitatkozást jelentett, olyan módszert,
amely az ellenfél érvelésében mutatkozó ellentmondások feltárásával
közelíti meg az igazságot. Hérakleitosz, a szofisták és Platón egyaránt
alkalmazták. Mint módszert, legtökéletesebben Arisztotelész dolgozta ki.
dialektikus - a dialektika módszerével élő filozófus.
dictator - olyan férfi, akit kivételes esetekben a consulok javaslatára a
szenátus hat hónapig tartó teljhatalommal ruházott fel.
Dido - Belusnak, a föníciai Türosz királyának lánya, Karthágó
megalapítója és királynője, Vergilius Aeneis-ének egyik főszereplője.
Dikaiarkhia - tengerparti város Nápoly közelében.
Dión - (i. e. IV. sz.), a szicíliai Szürakuszai királya, Platón nagy tisztelője.
Diomédész - az egyik leghíresebb görög hős Homérosz Íliász-ában. A
csatatéren Glaukosz trójai hőssel - miután kiderült rokonságuk -
ajándékképpen kicserélik fegyvereiket, de a két ajándék nagyon különböző
értékű.
Dionüsziosz - Szürakuszai több türannoszának neve. Az idősebbik i. e.
406-367 között, az ifjabbik i. e. 367-344 között uralkodott. Mindketten
pártolták a tudományokat és a művészeteket.
Domitianus, Titus Flavius - (ur. i. sz. 81-96), római császár.
drachma - görög súlymérték (4,37 g) és a súlynak megfelelő értékű ezüst-
vagy aranypénz.
Eleuszisz - város Attikában, Athén mellett. Itt állt Démétér temploma,
akinek tiszteletére évenként kultikus szertartásokat rendeztek.
Empedoklész - (i. e. kb. 495-435) - szicíliai görög filozófus,
természettudós.
Euklidész - Szókratész tanítványa, a megarai iskola megalapítója.
Ennius, Quintus - (i. e. kb. a39-z68), római költő, ő honosította meg a latin
költészetben a görög hexametert. Írt tragédiákat, vígjátékokat, elbeszélő
költeményeket. Legjelentősebb műve római történelme, az Évkönyvek.
Munkáit csak nagyon töredékesen ismerjük.
Epikharmosz - (i. e. V. sz.), görög komédiaíró, aki Megarában és
Szürakuszaiban élt és alkotott.
Epiktétosz - (kb. 50-138), sztoikus görög filozófus, egy ideig Rómában is
tanított.
Eraszisztratosz - (i. e. III. sz.), híres orvos, számos orvosi munka szerzője.
A természetes gyógymódot hirdette, először boncolt emberi testet, s
felismerte az agy és az idegrendszer jelentőségét.
Erümantosz - hegy a görögországi Arkadiában.
Eudoxosz - (i. e. IV. sz.), híres görög matematikus, csillagász, filozófus.
Eupolisz - (i. e. V. sz.), görög komédiaíró, a régi athéni vígjátéknak
Arisztophanész mellett legkiválóbb képviselője.
Eurótasz - folyó Görögország déli részén.
Fabiusok - ősi nemzetség, amelynek tagjai egymaguk vállalták Veii
lakóival szemben a harcot.
Faunus - mondabeli ősi latiumi király. Faunosok: az őskorban élt latinok.
Favorinus - Galliából származó, Hadrianus kegyeit élvező filozófus, aki jól
ismerte a latin irodalmat is.
fetialis papok - 20 főből álló papi testület, amelynek feladata volt a más
népekkel kapcsolatos ügyek (hadüzenet, békekötés) lebonyolítása.
Fidenae - város a Tiberis mellett.
Forentum - város Apuliában, a mai Forenzo.
Furius Camillus, Marcus - (i. e. 365-ig élt), római hadvezér, ötször volt
dictator.
gaetulok - nagy néptörzs Afrikában a mai Algéria területén.
Gaius, Caesar - Augustus unokája - lányának, Iuliának és Vipsanius
Agrippának a fia -, akit később Augustus feleségének, Liviának az
intrikáira megmérgeztek.
Gallia - tartomány a mai Észak-Itália, Franciaország, Svájc területén. Ezt a
területet Iulius Caesar hódította meg a galliai háborúban (i. e. 58-51).
Gellius, Cnaeus - történetíró, Cato kortársa. Megírta Róma történetét.
Gellius és Turius - általánosságban használt nevek (mint magyarban "Kis
Péter, Nagy Pál").
gnómonika - a "gnómon" nevű, napórának és csillagászati
megfigyelőeszköznek egyaránt használható tárgy neve után:
napórakészítés, tágabb értelemben csillagászat.
Gorgiasz - görög rétor és szofista, Platón kortársa, Platón hasonló című
dialógusának egyik szereplője.
Gracchus, Caius Sempronius - i. e. 122-123-ban volt néptribunus.
grammatikus - az ókorban nemcsak nyelvtudós, hanem tágabb értelemben
vett tudós, aki történelemmel, irodalommal, régiségekkel stb. foglalkozik.
Hadrianus - (ur. i. sz. 117-138), egyike a művészeteket, tudományokat is
pártoló "jó császárok"-nak.
Harmodiosz - 1. Arisztogeitón.
háromgyermekesek joga - kedvezmény a többgyermekes apáknak.
Hasdrubal - több híres karthágói hadvezér neve.
Hegésziasz - (i. e. III. sz.), Alexandriában tanító görög filozófus; az élet
céltalanságát hirdette.
hermundulus nép - az Elba mellett élt germán törzs.
Herodes Atticus - (107-177), Athénban élő és tanító nagy műveltségű rétor,
hallgatója volt Marcus Aurelius császár is.
Hésziodosz - (i. e. 700 körül), paraszti sorban élő görög költő; két ránk
maradt tankölteménye a Munkák és napok és az Istenek születése.
Hieroklész - i. e. I. sz.-ban Rhodoszban tanító görög rétor.
Hippiasz - (i. e. VI. sz.), athéni türannosz.
Hippokratész - (i. e. kb. 460-377), görög orvos és természettudós, az
orvostudomány egyik megalapozója.
Hortensius Hortalus - (szül. i. e. 114), nagy hatású szónok, aki verseket is
írt.
Hyginus, Caiuas Iulius - Augustus szabadosa, akit a császár a palatinusi
könyvtár őrévé tett. Csillagászati, mitológiai, történeti tárgyú és híres
emberekről szóló műveinek csak a címét ismerjük.
Hürkánia - a Kaspi-tenger délkeleti partvidéke.
imperator - császár; győztes hadvezér.
Iszigonosz - nikaiai származású görög történetíró.
Italica - hispániai város, amelyet Scipio alapított.
Iugurtha - (i. e. kb. 160-104), Numidia királya. Róma ellen folytatott
háborújában (111-105) Marius győzte le. E háború történetét írta meg
Sallustius történetíró.
Iulius-féle törvény (Lex Iulia) - Iulius Caesar egyik törvénye, amely a bírák
kötelességeit szabályozta.
Kalkhédon - város Büthiniában a mai Márvány-tenger partján.
Karneadész - (i. e. 214-129), görög filozófus, a szkepticizmus irányában
haladó filozófiai iskola, az ún. harmadik akadémia alapítója.
Karthágói háború - l. pun hábarúk.
Kassziopé - város Korfu szigetén.
Képhiszosz - folyó Attikában.
Khairóneia - város Boióthiában, itt verte meg II. Philipposz makedón
király i. e. 338-ban az egyesült athéni és thébai seregeket.
khaldeusok - Babilóna legdélibb részének, Khaldeának lakói. Átvitt ér
telemben: csillagjósok, jövendőmondók.
Khrüszipposz - (i. e. kb. 278-204), sztoikus filozófus, részletesen
kidolgozta a sztoikus etikát, amelynek lényege a sorsba való belenyugvás,
a szenvedélyek megfékezése.
Kimmerium (Kimmeri-tenger) - a Fekete- és az Azovi-tengert összekötő
tengerrész, amely nevét az ott lakó, kimmeri népről kapta.
Kilikia - tartomány Kisázsiában.
Kitión - város Ciprus szigetén.
Kritolaosz - (i. e. II. sz.), peripatetikus filozófus.
Krotón - város Dél-Itáliában.
Ktésziász - (i. e. V. sz.), II. Artaxerxész perzsa király udvari orvosa.
Megírta a perzsák történetét.
Künthosz - hegy a görögországi Déloszban.
Labeo, Quintus Antistius - híres jogtudós Augustus korában; állítólag 400
jogi tárgyú könyvet írt.
Laberius Decimus - (i. e. 106-43), római költő.
Lakedaimón - Spárta.
Laevius - (i. e. I. sz.), pajkos tárgyú verseket író lírai költő.
Lakópia - görög tartomány, a spártai állam középső része.
Latium - Itália Rómától délre fekvő partvidéke; nevével gyakran jelölik
egész Itáliát.
Latóna - görög istennő, Apollón és Artemisz anyja.
Laurentum - kis város Latiumban, Róma mellett.
Lebadia - görög város Boióthiában.
legatus - teljes hatalommal felruházott állami megbízott, akit
béketárgyalásra, illetve hadvezérek és helytartók mellé küldtek ki.
Legio - 4-6.000 főből álló katonai egység, alegységei a centuria, manipulus
és a cohors.
Leonidasz - (i. e. V. sz.), spártai király, a görög-perzsa háborúban a
Thermopülai szoros védelmében esett el.
Leszbosz - sziget az Égei-tengerben, Kisázsia közelében, Szapphó görög
költőnő szülőhelye.
Létó - l. Latóna
Leukasz - sziget az Ion-tengerben.
Leuktra - helyiség Boióthiában. Itt győzte le i. e. 371-ben Epaminondasz a
spártaiakat.
Licinius-féle törvény - az i. e. 100 körül hozott törvény a pazarlást
igyekezett korlátozni.
Licinius, Imbrex - (i. e. II. sz.), latin vígjátékíró, csak néhány darabja címét
ismerjük.
Livius Andronicus - (i. e. III. sz.), a római költészet első jelentős alakja; írt
tragédiákat, vígjátékokat, lefordította latinra ütemes versekben Homérosz
Odüsszeiá-ját..
Lókrisz - tartomány Görögországban.
Lucilius, Caius - (i. e. 180-103), a római szatíraköltészet megteremtője.
Harminc könyvbe foglalt szatíráiból csak töredékek maradtak ránk.
Luscius, Lanivius - (i. e. II. sz.), latin vígjátékíró, műveiből csak töredékek
maradtak ránk.
Lusitania - a mai Portugália ókori neve.
Lükaión - Arisztotelész "peripatetikus" iskolája.
Lüsziasz - (i. e. V. sz.), híres athéni szónok. Platón Az állam c. dialógusa az
ő házában játszódik.
Maccius Titius - Plautus.
Magna Mater - a "Nagy Istenanya", a kisázsiai eredetű Kübelé istennő,
akinek tiszteletére rendezték áprilisban a több napig tartó Megalensia
ünnepet.
manipulus - katonai egység, a legio tizedét kitevő cohors egyharmad része.
Marathón - helység Athéntól 40 km-re. Itt verték meg i. e. 490-ben a
görögök az athéni Miltiadész vezetésével a perzsákat.
Marius, Caius - (i. e. 156-86), római hadvezér és politikus, Iugurtha, majd
a cimber és teuton seregek legyőzője.
Mars-mező - Róma nagy tere a Tiberis bal partján (népgyűlések, testedzés
céljait szolgálta).
marsusok - harcias nép Latiumban.
Maro - Vergilius.
Masurius Sabinus - a császárkor nagy hírű jogtudósa, a polgári jog
összefoglalója.
Megalensia - l. Magna Mater
Menandrosz - (i. e. 343-293) az ún. új attikai vígjáték legkiválóbb
művelője. Eredeti alkotásai nem maradtak fenn, műveire csak Terentius és
Plautus latin átdolgozásaiból következtethetünk.
Menipposz - az i. e. III. században élt, szíriai származású, rabszolgából lett
költő, a filozófiai szatíra megteremtője.
Meropé - l. Polüphontész.
Messana - szicíliai város, a mai Messina.
Methümnai - város Leszbosz szigetén, itt született Arión költő.
Mettus Fufetius - albai vezér, akit Tullus Hostilius király büntetett meg
árulásáért az itt leírt módon.
mimus - népi eredetű, nagyon kedvelt görög és latin műfaj: egy-két
szereplőre írt bohózat, amelyben a szereplők álarc nélkül játszanak, így
még hatásosabban érvényesül arcjátékuk (mimika).
Mithridatész - (ur. i. e. 111-63), kisázsiai király, a rómaiak ellen indított
három háborújában Sulla, Lucullus, majd Pompeius győzte le.
molosszoszok - törzs a görögországi Epiruszban.
M. Tullius - Marcus Tullius Cicero.
municipium - olyan város a római birodalomban, amelynek lakói
megkapták a római polgárjogot és az önkormányzatot. Lakói a
municepsek.
Musonius, Caius Rufus - sztoikus filozófus i. sz. I. sz.-ban. Tanítványa volt
Epiktétosz is.
Mülassza - káriai görög város.
Naevius, Cnaeus - (i. e. III. sz.), római költő, tragédiáiban és vígjátékaiban
a görög mintákkal szemben sok önállóságot mutatott. Fő műve az első pun
háborút megéneklő eposz.
Naupaktosz - görög kikötő a Korinthoszi öbölben.
Nauszikaá - Alkinoosz, phaiák király leánya, az Odüsszeiá-ban szereplő
bájos leányalak.
néptribunus - l. tribunus.
Nígidius Figulus - az i. e. I. sz.-ban élt, igen kiterjedt tudományos
munkásságot folytatott, különösen a misztikus dolgok érdekelték.
Nikaia - város Kisázsiában.
Nikopolisz - város a görögországi Akharnaiában.
Nonae - a hónap 5., 6. vagy 7. napja.
Nyilvános Játékok - ünnepség- és játéksorozat november első felében.
Olümpia - Zeusznak szentelt vidék Görögország Élisz nevű
tartományában, a négyévenként tartott, az egész görögséget megmozgató
versenyek színhelye. Az első játékokat a hagyomány szerint i. e. 776-ban
tartották.
Oneszikritosz - Diogenész tanítványa. Részt vett Nagy Sándor
hadjárataiban, s túlzóan dicsőítő művet írt Nagy Sándor tetteiről.
Orchus - az alvilág istene, aki "csűrébe" betakarítja a lelkeket.
oreasz - hegyi nimfa.
Oresztész - Agamemnón és Klütaimnésztra fia, Élektra bátyja, aki bosszút
áll apja meggyilkolásáért anyján és annak szeretőjén.
öv és serpenyő - ha lopott holmik után kutattak, a kutatóknak, nehogy
valami bűnjelet becsempészhessenek, ruha nélkül kellett bemenniük a
házba, csak egy öv volt rajtuk, s az arcuk elé egy tálat tartottak, hogy fel ne
ismerjék őket.
Pacuvius, Marcus - (i. e. 220-130), római tragédiaíró.
Palatinus, Palatium - Róma egyik halma, itt állt Augustus palotája.
Panaitiosz - sztoikus filozófus, az ifjabb Scipio Africanus barátja.
Párka (Parca) - sorsistennő.
Partheniosz - i. e. 72-ben hadifogolyként Rómába került görög költő, nagy
hatással volt a fiatal Vergiliusra.
Peiraiosz - Athén kikötője.
Peiszisztratosz - (i. e. V. sz.), athéni türannosz.
Péleusz - Thesszália királya, Akhilleusz apja.
peloponnészoszi háború - Athén és Spárta i. e. 431-404-ben vívott háborúja
a görög hegemóniáért, amely Spárta győzelmével végződött. Történetét
Thuküdidész írta meg.
Periklész - (i. e. 490-429), athéni államférfi, nevéhez fűződik Athén
aranykora.
peripatetikusok - ("sétálgatók"); az Arisztotelész tanításait hirdető
filozófiai iskola, amely nevét onnan nyerte, hogy Arisztotelész sétálgatva
tartotta előadásait.
Perszisz - perzsa tartomány.
Pessinuntium - város Kisázsiában.
Philisztión - Szókratész kortársa, híres orvos.
Philakhorosz - (i. e. III. sz.), görög történetíró, fő műve Athén története (17
könyvben).
Philolaosz - Szókratész kortársa, Püthagorasz tanítványa: elsőnek foglalta
írásba mestere tanításait.
Philonexosz - (i. e. V. sz.), görög költő, a hagyományok szerint nagy
ínyenc.
Phrügök - a kisázsiai Phrügia lakói.
Picenum - város Közép-Itáliában, az Adria partján.
Plinius, Gaius Secundus (idősebb) - (23-79), római tudós, író. Nagy
terjedelmű Természetrajz-a kora természettudományos ismereteinek
összefoglalása.
Polüphontész - mondabeli király: megölte Messzéné királyát, és feleségül
vette az özvegyét, Meropét.
Pompeius, Gnaeus Magnus - (i. e. 106-48), római államférfi, hadvezér.
pomptini mező - mocsaras vidék Latiumban (Pontini-mocsarak.)
Poszidipposz - (i. e. III. sz.), az új görög komédia egyik kiváló képviselője.
Praeneste - kedvelt nyaralóhely Latiumban.
praetor - főtisztviselő, a bírósági ügyeket intézte.
Probus - l. Valerius.
proconsul - a római provincia kormányzásával megbízott helytartó, akit
rendszerint a hivatali évüket letöltött consulok közül választottak ki.
Pródikosz - (i. e. V. sz.), athéni szofista.
Prokonnészosz - sziget a Boszporusz és a Dardanellák között a Márvány-
tengeren.
Protagorasz - (i. e. kb. 481-411), görög filozófus, a szofisztika
megalapítója.
provincia - a római birodalomhoz tartozó, de az Appennini-félszigeten
kívül eső tartomány, amelyet egy helytartó kormányzott.
Ptolomaiosz - i. e. III-I. században uralkodó egyiptomi uralkodócsalád
neve.
Publilius Syrus - (i. e. 85-43), római mimusköltő.
pun háborúk - Róma és Karthágó megújuló küzdelmei a földközi-tengeri
hegemóniáért. A háborúk Karthágó teljes vereségével, a pun birodalom
megsemmisülésével végződtek. Az első pun háború ideje: i. e. 264-241; a
másodiké: i. e. 218-201; a harmadiké: i. e. 149-146.
Puteoli - tengerparti város Nápoly közelében, a mai Pozzuoli.
Pürrhón - (i. e. IV. sz.), szkeptikus filozófus.
Pürrhosz - (i. e. 307-272), Epirusz királya. Meg akarta hódítani Itáliát, de
kudarcot vallott, mert bár állandóan győzött, a nagy veszteségek
szétzilálták seregét. Ellenfele a római Manius Curius volt.
Pütlaói Játékok - a monda szerint Apollón megölte Püthón sárkányt. Ennek
emlékére alapította a görögországi Delphoi jóshelyet s az ottani
versenyjátékokat.
Quadrigarius, Quintus Claudius - (i. e. I. sz.), történetíró, megírta Róma
történetét a gallok betörésétől saját koráig. Művéből csak töredékek
maradtak fenn.
quaestor - eredetileg a bírósági, majd a pénzügyek intézésével megbízott
római tisztviselő.
Quintus Claudius - l. Quadrigarius.
Quirinus - az istenné nyilvánított Romulus.
Regulus, Atilius - (i. e. III. sz.), consul, a punok fogságába esett, akik
Rómába küldték, hogy eszközölje ki a békét, de feltételül szabták, hogy
megbízatása sikertelensége esetén visszatér Karthágóba. Regulus Rómában
lebeszélte honfitársait a békéről, s bárhogy kérlelték, visszatért a biztos
halálba.
Róma alapítása - i. e. 753. IV. 21.
Rómaí Játékok - napokig tartó játék- és ünnepségsorozat Iuppiter
tiszteletére.
Sallustius (Caius Sallustius Crispus) - (i. e. 86-35), római történetíró,
megírta a Catilina-féle összeesküvés és a Iugurtha elleni háború történetét.
samnisok - néptörzs Közép-Itáliában.
Sándor - Nagy Sándor.
Saturnalia - Saturnus ősi latin isten vidám hangulatú, evéssel-ivással,
ajándékozással egybekötött ünnepe (december 17-23.)
Scipio - a.) Publius Cornelius Scipio Africanus Maior (apja P. Corn. Scipio
consul); aki i. e. 202-ben Zámánál legyőzte Hannibált.
b.) P. Corn. Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus, aki a
harmadik pun háborúban elfoglalta Karthágót.
Sedigitus, Vulcatius - (i. e. I. sz.), író, grammatikus.
Sempronius Asellio - (i. e. II-I. sz.) történetíró. Scipio oldalán részt vett a
numantiai háborúban mint katonai tribunus, majd emlékiratban megírta a
háború történetét. Műve elveszett.
Sempronius Gracchus - l. Gracchus.
senon háború - a Galliából Észak-Itáliába bevándorolt senonokat hosszú
harcok után i, e. 283-ban Dolabella consul győzte le.
Sertorius, Quintus - (i. e. 123-72), római hadvezér.
Servius T'ullius - (i. e. VI. sz.), a hagyomány szerint Róma hatodik királya.
sestertius - római ezüstpénz, értéke 2,5 as (= i gramm ezüst).
sidicinus - a dél-itáliai Campaniában lakó nép.
Silvius - több ősi, albai király neve.
stadium (sztadion) - görög távolságmérték (192,27 m).
Stolo, Caius Licinius Calvus - (i. e. IV. sz.), a patríciusok jogainak
korlátozásáért harcoló néptribunus.
Sulla, Lucius Cornelius - (i. e. 138-78), római államférfi és hadvezér.
Szalamisz - sziget Attika közelében. Itt győzték le a görögök i. e. 480-ban a
perzsa Xerxész seregét.
Szeleükosz - Nikanor, Nagy Sándor egyik alvezére, az i. e. III-I. században
Kisázsia nagy részén uralkodó Szeleükidák uralkodóház megalapítója.
szofisták - nem egységes filozófiai iskola: általában azoknak a
filozófusoknak a gyűjtőneve, akik az i. e. V. században Athénban a
filozófia tanításával foglalkoztak. Közös vonásuk a vallásellenesség, a
racionalista szemlélet s az a felfogás, hogy az erkölcsben minden relatív,
viszonylagos. Vitáikban sokszor a szofisztika módszerét használták, azaz
olyan álokoskodást, amely formálisan helyesnek látszik, de lényegében
megsérti a logika alapvető szabályait.
szövetségi jog - Róma egyes itáliai államokkal szövetséget kötött, vagy
teljes vagy csak kismértékben korlátozott függetlenséget biztosítva nekik.
Szpeuszipposz - (i. e. 407-339), görög filozófus, Platón unokaöccse, halála
után az Akadémia vezetője.
Sztoa, sztoicizmus - nagy hatású filozófiai iskola, amely i. e. IV. századtól
i. sz. VI. század elejéig állt fenn. Alapítója Zénón. Korai korszakára a
materialista, naiv dialektikus természetfilozófia jellemző, később a
sztoikusok kizárólag etikai kérdésekkel foglalkoztak. Kialakították a
jellegzetes fatalista sztoikus életideált, amely szerint a legfőbb erény a lét
zavartalan élése, s ennek feltétele a sorsba való belenyugvás, a mindennel
szemben való közömbösség és a szenvedélyek közömbösítése.
szauromaták - szarmaták.
Tainarón - hegyfok a Peloponnészoszon.
talentum - a legnagyobb görög pénz- és súlyegység. Értéke a különböző
korokban erősen változó, Szolón korában egy talentum: 26 kg. Az arany és
ezüst talentum értéke mai pénzben több tízezer Ft.
Tarquinius Priscus - (i. e. VII-VI. sz.), a hagyomány szerint Róma ötödik
királya.
Tarquinius Superbus - a hagyomány szerint Róma utolsó királya, elűzése
után a római állam köztársasággá alakult. (i. e. 509).
Teanum - város Campániában.
Thaszosz - sziget az Égei-tengerben, Kisázsia partjai mellett.
Thébai - itt: város Boióthiában.
Themisztóklész - (i. e. kb. 525-460), athéni államférfi, a Szalamisznál
győztes görög sereg vezére. Később száműzték.
Theokritosz - (i. e. III. sz.), szicíliai görög költő. Új műfajt alkotott az
egyszerű pásztoréletet festő, idillikus hangulatú verseivel, amelyek
Vergiliusra is erősen hatottak.
Theognisz - (i. e. V. sz.), megarai görög elégiaköltő.
Theophrasztosz - görög természettudós és filozófus. Arisztotelész halála
után a peripatetikus iskola vezetője.
Theopomposz - (i. e. IV. sz.), kiváló görög szónok, történetíró.
Thészeusz - mondabeli görög király. Őt tartották a versenyszerű birkózás
feltalálójának.
Thetisz - tengeristennő, Péleusz felesége, Akhilleusz anyja.
Thüszdrosz - város a Tuniszi öbölben.
Tiberius, Claudius Nero - (ur. 14-37), római császár.
Timón - (i. e. III. sz.), athéni filozófus, író. Gúnyos verseiben egyes
filozófiai iskolák és filozófusok hibáit pellengérezte ki.
Titus - l. Castricius.
Torquatus - (nyakláncot viselő) latinul a nyaklánc torquis.
Tizenkéttáblás törvény - i. e. 450 körül a plebejusok sürgetésére 12 táblára
felvésték a köz- és magánjogi törvényeket.
Trabea - (i. e. II. sz.), latin vígjátékíró, művei nem maradtak ránk.
tribunus - a) katonai tiszti rang;
b) néptribunus - a köznép választott képviselője.
triumvirek - itt: három tagból álló nyomozótestület.
Tubero, Q. Aelius - (i. e. I. sz.), szónok, jogász, történetíró.
Tuditanus, Caius Sempronius - (i. e. II. sz.), consul, hadvezér, történetíró.
Művei nem maradtak fenn.
Tullius - Marcus Tullius Cicero.
Tullus Hostilius - a monda szerint Róma harmadik királya.
Turpilius - vígjátékíró, Terentius kortársa, a görög Menandrosz utánzója.
türannosz - az ókori görög városállamok diktátori hatalmú uralkodója.
Utica - nagy kereskedőváros Észak-Afrikában.
utódok - latinul: proles.
Valerius Aedituus - (i. e. II. sz.), Szapphót utánzó római költő.
Valerius Antias - (i. e. I. század), történetíró.
Valerius Maximus - történetíró Tiberius idejében, a Jeles tettek és
mondások c. anekdotagyűjtemény szerzője.
Valerius Probus - grammatikus Néró idejében, kiadta Lucretius, Vergilius,
Horatius, Terentius és Persius műveit.
Varro, Marcus Terentius - (i. e. 116-27), író, grammatikus. Nagy munkákat
írt, többek között a latin nyelvről és a földművelésről.
Veii - az etruszk nép hajdani fővárosa Róma közelében.
Verres, Caius - (i. e. I. sz.), mint helytartó, teljesen kifosztotta Szicíliát. A
szicíliaiakat, ellene indított perükben, Cicero képviselte teljes sikerrel.
Vulcatiis - l. Sedigitus.
volscusok - nép Közép-Itáliában.
Xerxész - (ur. i. e. 485-465), perzsa király; hatalmas sereggel el akarta
foglalni Görögországot, de a szalamiszi tengeri csatában vereséget
szenvedett.
Zénón - (i. e. 336-264), görög filozófus, a sztoikus iskola megalapítója.
 TARTALOM

Megsérthetjük-e barátaink érdekében a törvényt?

Hogyan kell nősülésre biztatni a férfiakat?
Démoszthenész és Laisz, a kurtizán
Püthagorasz iskolájának tanulmányi rendje
Kürt helyett fuvola, citera, síp
A parancsvégrehajtásról
Egy római hadvezér, akit nem lehetett megvesztegetni
A fecsegők ellen
A férj jogairól és kötelességeiről
A Sybilla-könyvek
A kíváncsi anya és a fegyelmezett fiú
Költők sírfeliratai
Miképpen edzette testét Szókratész
Szolón törvényeiről
Szövegkritikai megjegyzések
Harc a pazarlás ellen
Az öncsonkítók ellen
Aiszoposz meséje
Milyen ismérvek alapján ismerhetők fel Plautus vígjátékai?
Egy hős katonatiszt
A római szenátus az orgyilkosok ellen
A terhesség időtartamáról
Drága könyvek
Mi a különbség a betegség és a testi fogyatékosság között?
A dobálózó kurtizán
Epizódok Scipio Africanus életéből
Viselkedési útmutató az előadások közönsége számára
Mi ösztönözte Protagóraszt a filozófia tanulmányozására?
A "visszaütő" következtetés
Androclus és jó barátja, az oroszlán
Csodálatos történetek Scipio Africanusról
Cicero pökhendi szabadosa
A hős színész
A szerelmes delfin
Ínyencfalatok
Az eskü szentsége
Van-e gondviselés?
 A végzet és a szabad akarat
Atilius Regidus a karthágóiak fogságában
Egy prostituált és egy hős asszony
Párhuzamos epizódok Nagy Sándor és P. Scipio életéből
A filozófus Euklidész
Athén első nyilvános könyvtára
Egy álfilozófus leleplezése
Férfivá változó nők
Nézetek a gyönyör természetéről
Hogyan fordítsunk görögből
Miért kapta Valerius a "hollós" nevet?
Harc egy dölyfös gallussal
Hány gyermeket szülhet egyszerre egy asszony?
Gőgös római tisztségviselők
Az érvágás mint katonai büntetés
Melyik ujjon kell viselni a gyűrűt?
Démokritosznak tulajdonított fecsegések
Hogyan és miért vakította meg magát Démokritosz?
Filozófiának álcázott kifogások
A házasságtörő asszony büntetése: halál
Az életkorok határai
Filozófiai irányzatok
Görögül író latin szerző
A megvesztegethető Démoszthenész
A lopás büntetése
Azokról az asszonyokról, akik nem maguk szoptatják gyermekeiket
Hogyan viselkedjen az előkelő ember jó barátja?
Hogyan kell elviselni a fájdalmat
Legközelebbi tárgyalás száz év múlva
Cicero talpraesett válasza
Nagy Sándor levelezése anyjával
Miképpen jelölte ki utódját Arisztotelész?
A csillagjósokról
A bíró kötelességeiről
"Fúrta-e" Platón Xenophónt?
Az Igazság alakja
A timsóval bekent fa nem gyullad meg
Vélemények a borozásról
A nagy hadvezérré lett Ventidius Bassus története
 A vészterhes hatvanharmadik életév
Ismét a pazarlás ellen
A hiú milétoszi szüzek
Rómában nem szerették a szónoklattanárokat
Furcsa halál
Euripidész életéről
Egy ügyes hadvezér
Latin vígjátékírók
Római hadüzenet
Proletárok és nincstelenek
Municipium és colonia
Az "Agrippa" név eredete
Optika - hangelmélet - metrika
Árión lantos története
Tehetségtelen pályatársak
Miért fagy meg az olaj oly gyakran és könnyen
Pálcalevél és egyéb titkosírások
A gyomor alkatáról és a légcsőről
Aranymondások
A házasságtörő erkölcscsősz
Fecsegő filozofálók
Híres férfiak
Boldogít-e az erény
Saturnalia-ünnep Athénban
Jó javaslat - becstelen javaslattevő
Az álokoskodás kudarca
Még a bölcs is elsápad a tengeri viharban
Állati élvezetek
Szellemes társalgás
Platón szerelmes versei
A fájdalom erejéről és természetéről
A tizenkéttáblás törvény
A színészekről
Nagy Sándor és Arisztotelész levelezése

Utószó (Muraközy Gyula)

Jegyzetek (Muraközy Gyula)
 A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Lontay László
A fordítást az eredetivel egybevetette: Hegyi György
Műszaki vezető: Siklós Béla
Készült 4200 példányban, 13,4 (A/5) ív terjedelemben
az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint
EU 25-c-6869

68.8650 Kner Nyomda