Dr.

Kondring, Jörg: Nem állami jogalkalmazása a

szerződésre irányadó jogként állami bíróságok előtt. - A
svájci Szövetségi Bíróság 2005. december 12-i döntéséhez*
(MJ, 2008/5., 311-314. o.)
I. Bevezetés
Azt a kérdést, hogy állami bíróságok előtti eljárásban lehet-e a nemzetközi szerződésekre nem
állami jogot választani, a szakirodalom általában úgy emlegeti, mint elsősorban elméleti
problémát, amelyet csak a jogirodalomban vitatnak. Kétségtelen, hogy az e kérdéskörrel
foglalkozó írások többsége ünnepi kötetekben jelenik meg, de előfordul néha, hogy a
gyakorlatnak is állást kell foglalnia. A Svájci Szövetségi Bíróság 2005. december 20-i döntése
ez utóbbi esetek számát szaporítja. A döntés a profi futballal kapcsolatos, de jelentősége
túlmutat a sportjogon, átnyúlik a nemzetközi gazdasági jogba. Arról a kérdésről van szó, hogy
lehet-e a szerződésre irányadó jogként valamely "magánkodifikációt" választani, mint
amilyen például az UNIDROIT Alapelvek, vagy a UCP 500, az ICC okmányos
meghitelezésre vonatkozó egységes szabályai és szokványai.1 A Szövetségi Bíróság döntése
ezért gyakorlati jelentőséggel bír.
II. A tényállás
A Szövetségi Bíróság által eldöntött esetben a svájci székhelyű felperes, akit egy FIFA
ügynök képviselt, 1999. augusztus 16-án szerződést kötött egy görög részvénytársasággal, az
alperessel egy, a felperes által képviselt futballista transzferjéről. A szerződésben a felek
abban állapodtak meg, hogy a szerződésre a FIFA Szabályzat és a svájci jog az irányadó.
Miután az alperes a kialkudott vételár egy részével késedelembe esett, a felperes 2003-ban
keresetet indított a St-Galleni Kereskedelmi Bíróság előtt. A Bíróság a játékos-ügynökökre
vonatkozó 2000. december 12-i FIFA Szabályzatot alkalmazta (a továbbiakban FIFA 2000
Szabályzat). A FIFA 2000 Szabályzat 22. cikk (3) bekezdése szerint: "Egy játékos-ügynök
tevékenységével kapcsolatos panaszt írásban kell az illetékes Szövetséghez vagy a FIFA-hoz
benyújtani. A panaszt legkésőbb két évvel az alapjául szolgáló esemény bekövetkezését
követően, de mindenképp az azt követő hat hónapon belül kell benyújtani, hogy az érintett
ügynök a tevékenységét megkezdte."
Az első fokon eljáró bíróság, miután megállapította illetékességét, alkalmazandónak találta a
FIFA 2000 Szabályzatot, mint a svájci jog mellett választott jogot, tekintettel annak "belső
koherenciájára" és "anyagi tartalmára" valamint "transznacionalitására", a svájci Nemzetközi
Magánjogi Törvény (a továbbiakban IPRG) 116. cikke alapján. Ennek megfelelően, kumu-
latíve alkalmazta a FIFA 2000 Szabályzatot és a svájci anyagi jogot, azzal, hogy az előbbi,
mint lex specialis, megelőzi az utóbbit. Ennek az lett az eredménye, hogy a St-Galleni
Kereskedelmi Bíróság nem vette figyelembe az svájci Kötelmi Törvény (OR) 127. cikke
szerinti tíz éves elévülési időt, hanem a FIFA 2000 Szabályzat rendelkezését, mint különös
szabályt alkalmazta, mely szerint két év után jogvesztés következik be. Miután a keresetet két
éven túl nyújtották be, a bíróság ítéletében megállapította a jogvesztést.
A Szövetségi Bíróság ezt az álláspontot nem osztotta. Arra a következtetésre jutott, hogy az
IPRG 116. cikke szerint kollíziós jogi értelemben csak állami jogok választhatók, olyan
"anacionális normák", mint a magánszervezetek által létrehozott szabályok azonban nem. Az
utóbbiak az előbbiekkel szemben alárendeltek, és miután nem tekinthetők az IPRG 116. cikke
értelmében vett "jognak" csak anyagi jogi utalás keretében alkalmazhatók, azaz csak abban a
körben, ameny-nyire az állami jog teret hagy egy autonóm szabályozásnak. Ennek
megfelelően a konkrét esetben a FIFA 2000 Szabályzatra való utalás csak anyagi jogi
utalásként fogható fel és azt megelőzik a svájci jog kógens normái. Az OR 129. cikkének
kógens rendelkezése szerint tilos az OR 127 cikke szerinti tíz éves elévülési idő szerződésben
történő lerövidítése. Ennek eredményeképpen a St-Galleni Kereskedelmi Bíróság
álláspontjával ellentétben a követelés nem évült el, illetőleg nem szűnt meg jogvesztés
folytán. A Szövetségi Bíróság ezért hatályon kívül helyezte a St-Galleni Kereskedelmi
Bíróság ítéletét.
III. A Szövetségi Bíróság ítéletének kommentárja
1. A "magánkodifikációk" választhatósága állami bíróságok előtt
A Szövetségi Bíróság 2005. december 12-i döntése a "magánkodifikációk" állami bíróságok
előtti kollíziós értelemben történő választhatóságát illetően, a hatályos jog alapján
mindenképpen helyeselhető.
A FIFA 2000 Szabályzat tipikusan nem állami jog, amelyet a FIFA, mit jogalkotási
hatáskörrel nem rendelkező magánszervezet alkotott meg. Azt, hogy egy ilyen
magánszervezet által alkotott szabályrendszer kollíziós jogi értelemben választható-e, a lex
fori dönti el. A kérdés Svájcban csakúgy, mint Németországban, heves viták tárgya. Több
nemzeti választottbírósági törvénnyel és releváns választott bírósági szabályzattal ellentétben,
amelyek lehetővé teszik nem állami jog kollíziós értelemben vett választását, Németországban
és Svájcban a többségi vélemény szerint a magánkodifikációk, mint nem állami jog, állami
bíróságok előtt de lege lata nem választhatók kollíziós jogi értelemben. Ennek alapja azonban
- a sokak által, egyebek között a Szövetségi Bíróság által is képviselt nézettel ellentétben
önmagában nem az, hogy az ilyen magánkodi-fiációk mögött nem áll olyan állami autoritás,
amely a magánkodifikációk alkalmazását kötelezővé tenné. A törvényhozó a közhatalmi
jelleg hiányában is alkalmazandónak nyilváníthat magánkodifikációkat a nemzetközi
magánjogi törvényekbe foglalt megfelelő felhatalmazással. Ilyen jellegű felhatalmazást
azonban nem találunk sem a svájci IPRG-ben, sem a Római Egyezményben, sem pedig a
német EGBGB-ben. Bár az IPRG 116. cikke a Római Egyezmény 3. cikk (1) bekezdésével és
az EGBGB 27. cikkével csaknem szó szerint megegyezően "jog"-ról szól, mint a jogválasztás
tárgyáról, nem pedig "állam jogáról", mint az EGBGB 28. cikk (1) bekezdése, ebből azonban
nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a ,jog" nem állami jogot is jelent. A svájci jog
vonatkozáásban ez egyebek között az IPRG 187. cikke (1) bekezdésének és 116. cikke (1)
bekezdésének francia szövegéből is következik. A 116. cikk (1) bekezdésében a "droit" (jog)
szó szerepel, mit a jogválasztás tárgya, a 187. cikk (1) bekezdése viszont arról rendelkezik,
hogy a választottbíróság a felek megállapodása szerinti "Régies de droit" (jogi szabályok)
alapján dönti el a jogvitát. A "Regles de droit" fogalmába a nem állami normák is
beletartoznak. Ezt az értelmezést támasztja alá az IPRG megalkotásának története is,
amelyből az a következtetés vonható le, hogy a nem állami jogok választása a 116. cikk
keretében kizárt.
Ugyanez vonatkozik az EGBGB 27. cikk (1) bekezdésére, amelyet elhelyezkedésére
figyelemmel rend-szertanilag az EGBGB 3. cikk (1) bekezdése alapján kell értelmezni,
melynek következtében az EGBGB kollíziós normái csak állami jogra vonatkoznak. Ezt az
álláspontot támasztja alá a Római Egyezmény, amely az EGBGB 27. cikkének alapjául
szolgál. Ebből a szempontból különösen fontos a 2. cikk és 3. cikk (3) bekezdése valamint a
7. cikk (1) bekezdése, de erre utal az 1. cikk (1) bekezdésének angol szövege is, amely a
következőképpen fogalmaz: "The rules of this Convention shall apply to contractual
obligations in any situation involving a choice between the laws of different countries" Ebből
a rendelkezésből a szerződő államokban - Hollandia kivételével - azt a következtetést vonják
le, hogy a Római Egyezmény csak állami jog alkalmazását teszi lehetővé.
A Szövetségi Bíróság arra vonatkozó helyes álláspontja, hogy az IPRG 116. cikke (valamint
az EGBGB és a Római Egyezmény) keretében nem állami jog nem választható, nem jelenti
azt, hogy magánkodifikációkra a felek nem hivatkozhatnak. Csupán az ilyen szabályokra
történő kollíziós értelemben vett utalás kizárt, azaz valamely szabályrendszerben történő
olyan megállapodás, amely e szabályok kógens normáira is vonatkozik, oly módon, hogy az
egyébként, a jogválasztás hiányában irányadó jognak nem csupán a diszpoz-itív, hanem a
kógens szabályait is kizárja felek által kollíziós jogilag meghatározott körben, mint ahogy ezt
a St-Galleni Kereskedelmi Bíróság a FIFA 2000 Szabályzat 22. cikk (3) bekezdésénél
figyelembe vette. Mindig lehetséges ugyanakkor, mint ahogy arra a Szövetségi Bíróság is
utal, egy úgynevezett anyagi jogi utalás, ami azt jelenti, hogy a felek a magánkodifiká-ciót a
szerződésbe foglalt utalással a szerződési tartalom részévé teszik, ahelyett, hogy maguk
határoznák meg a szerződés tartalmát. Ebben az esetben a szerződésre irányadó jog kógens
szabályai jelentik azt a keretet és azokat a korlátokat, amelyek között a nem állami jog
érvényesülhet. Ennek eredményeképp a nem állami jogot az általános szerződési feltételekhez
hasonlóan kezelik, amelyek szintén csak a szerződésre irányadó jog által biztosított
diszpozitív teret használhatják ki, de annak kógens szabályait nem negligálhatják.
Miután a FIFA 2000 szabályzat a Szövetségi Bíróság helyeselhető álláspontja szerint de lege
lata nem lehet kollíziós jogválasztás tárgya, hanem az arra való utalás csak anyagi jogi
utalásként fogható fel, a FIFA 2000 Szabályzat 22. cikk (3) bekezdésének rendelkezése nem
alkalmazható az OR 129. cikke szerint kógensnek minősülő, a 127. cikkben szabályozott
elévülésre vonatkozó rendelkezéssel szemben.
2. Az anyagi jogi utalás, mint statikus, vagy dinamikus utalás
A Szövetségi Bíróság döntése szempontjából - tekintettel arra, hogy FIFA 2000 Szabályzatot
nem lehetett alkalmazni az OR 127. cikkével szemben - nem volt jelentősége, de általában
véve fontos kérdés, hogy egy magánkodifikációra vonatkozó anyagi jogi utalás esetében
statikus, vagy dinamikus utalásról van-e szó. A St-Galleni Kereskedelmi Bíróság, mint első
fokú bíróság az 1999. augusztus 16-án kötött szerződésbe foglalt jogválasztási kikötést ("This
agreement is governed by FIFA rules and swiss law") egy a 2000. december 12-én közzétett
FIFA szabályzatra való (kollíziós jogi) utalásként értelmezte. A FIFA 2000 szabályzat annak
28 cikke értelmében 2001. január 1 jén lépett hatályba és felváltotta a játékos-ügynökökre
vonatkozó 1994. május 20-i FIFA Szabályzat 1995. december változatát (a továbbiakban
FIFA 1995 Szabályzat). A szerződés megkötésének időpontjában, 1999. augusztus 16-án tehát
nem a FIFA 2000 Szabályzat volt hatályban, hanem még a FIFA 1995 Szabályzat, amely nem
tartalmazott a FIFA 2000 Szabályzatnak megfelelő jogvesztésre vonatkozó szabályt. A
szerződéskötéskor hatályos FIFA 1995 Szabályzat alkalmazása esetén nem merült volna fel az
a kérdés, hogy a Szabályzat rendelkezése megelőzheti-e az OR elévülésre vonatkozó kógens
rendelkezését.
A kollíziós jogi utalással ellentétben, amikor alapvetően dinamikus utalással állunk szemben,
és ennek következtében a választott jog mindenkori aktuális állapotában nyer alkalmazást,
függetlenül attól, hogy a jogválasztás időpontjához képest a jog tartalma módosulás folytán
megváltozott, az anyagi jogi utalás statikus értelemben is lehetséges. Amennyiben a felek
szerződésükben egy magánkodifikációra abban az állapotában utalnak, ahogy az a szerződés
megkötésekor hatályban volt, akkor alapvetően az a vélelem érvényesül, hogy a felek azt a
konkrét változatot akarták alkalmazni, és ezért az esetleges későbbi újabb változatok
figyelmen kívül hagyandók. Ez már az anyagi jogi utalás természetéből is következik,
melynek során a felek a magánkodifikációt utalással a szerződési tartalom részévé teszik,
ahelyett, hogy maguk határoznák meg a szerződés tartalmát. Ezáltal a magánkodifikáció
konkrét anyagi tartalma válik a felek konkrét anyagi megállapodásává. Egy magánkodifikáció
belefoglalása a szerződésbe, ebben a vonatkozásban az általános szerződési feltételek
szerződésbe való felvételének felel meg. Kétség esetén ott is a belefoglalás időpontja szerinti
változat tekintendő olyannak, mint amiben a felek megállapodtak, úgyhogy az általános
szerződési feltételek esetleges későbbi módosításait, a felek erre irányuló megfelelő akarata
hiányában nem lehet figyelembe venni, és az nem válhat a szerződés részévé.
A fentieknek megfelelően ebben a konkrét ügyben a FIFA 1995 Szabályzatot kellett volna
alkalmazni, kivéve, ha a felek ezzel ellentétes akarata megállapítható lett volna. Ilyen
ellenkező akaratra lehet következtetni egyebek között abból, hogy a felek egy
magánkodifikációt, (a körülményektől függően még abban az esetben is, ha nem voltak
tudatában annak, hogy azt kollíziós értelemben nem lehet választani), "jogként" kívánták
alkalmazni. Minthogy - mint fent röviden utaltunk rá - a jogot kollíziós jogválasztás esetén
dinamikusan kell felfogni, ez arra utalhat, hogy a felek a magánkodifikációt is dinamikus
értelemben választották, azaz annak esetleges későbbi módosításait nem kívánták figyelmen
kívül hagyni. Ez különösen akkor következhet be, ha a felek az alkalmazni kívánt
magánkodifikációt nem jelölték meg konkrétan, hanem arra csak mint "FIFA rules"-ra
globálisan utaltak. Ha a felek a fentiekkel ellentétben egy magánkodifikáció konkrét
változatára utalnak (például: A játékos-ügynökökre vonatkozó 1995. december FIFA
Szabályzat), akkor ez a magánkodifikáció befagyasztását jelenti a konkrét szerződés céljaira,
és eleve kizárja a dinamikus utalást. A jelen esetben a rendelkezésre álló adatok alapján így
legalábbis képviselhető volt az a nézet, hogy a szerződéskötéskor a szerződésbe felvett utalás
a "FIFA rules" -ra nem az akkor hatályos FIFA 1995 Szabályzatra vonatkozott, hanem
dinamikus utalás volt a mindenkor hatályos FIFA Szabályzatra, ebben az esetben tehát a FIFA
2000 Szabályzatra. E Szabályzat 25. cikkének (1) bekezdése szerint azokra a vitákra,
melyeket a Szabályzat hatályba lépését követően bírálnak el, a FIFA 2000 Szabályzatot kell
alkalmazni.
3. A kumulatív jogválasztás megengedhetősége
A St. Galleni Kereskedelmi Bíróság a FIFA 2000 Szabályzat, általa megengedhetőnek tartott
kollíziós értelmű választása folytán a FIFA 2000 Szabályzat és a svájci jog úgynevezett
kumulatív választását állapította meg. Mind a svájci IPRG, mind a Római Egyezmény 3.
cikke, valamint az EGBGB 27. cikke szerint lehetőség van rész jogválasztásra. Egy ilyen rész
jogválasztás azonban az általános felfogás szerint a szerződés különböző részeinek
elválaszthatóságát tételezi fel, úgy, hogy bár ugyanarra a szerződésre több jog is választható,
azonban a szerződés egyes elkülöníthető részeire csak egy jog vonatkozhat. Így a felek
számára minden további nélkül lehetőség nyílik arra, hogy például az elévülést egy másik jog
alá rendeljék, mint a szerződés többi részét. Ez mind a svájci, mind pedig a német jogra
vonatkozik. Ezzel szemben nem lehetséges az, hogy több jogot együttesen alkalmazzanak
ugyanarra a szerződésre, vagy a szerződés ugyanazon részére. Egy ilyen kumulatív
jogválasztás érvénytelen és elutasítandó. Kivételesen más a helyzet akkor, ha a felek az
általuk alkalmazni rendelt több jog egymáshoz való viszonyát rendezték, az egyik elsőbbségét
rendelve, vagy egy ilyen viszony az eset körülményeiből következik. Ez utóbbival
próbálkozott a tárgyalt esetben a St-Galleni Kereskedelmi Bíróság amennyiben a FIFA 2000
Szabályzatot lex specialisnak tekintette a svájci joggal szemben. Ugyanakkor nem lehet egy
kumulatív jogválasztásnak úgy érvényt szerezni, hogy az együttesen alkalmazni rendelt jogok
közös elveit próbáljuk meg megállapítani és a szerződésre alkalmazni. Ezt példázza a tárgyalt
eset is, amelyben (elfogadva ebből a célból a FIFA 2000 Szabályzat kollíziós értelmű
választását, úgy ahogy azt a St Galleni Kereskedelmi Bíróság értelmezte) az OR 127 cikke és
a FIFA 2000 Szabályzat 22. cikk (3) bekezdése rendelkezései egymással olyan ellentétben
állnak, amelyet nem lehet a közös elvek alkalmazásával feloldani.
 IV. Kitekintés: A "magánkodifikációk" választhatóságához állami
bíróságok előtt de lege ferenda - a tervezett Róma I. Rendelet
Joggal éri kritika azt, hogy de lege lata nem lehetséges magánkodifikációk választása állami
bíróságok előtt. Mindenekelőtt a nemzetközi gazdasági jogban merül fel az igény arra, hogy a
választott jogban való megállapodás gyakori nehézségeit csökkentendő, meg lehessen
állapodni nemzetközileg elismert és a felek által is kiegyensúlyozottnak tartott olyan
szabályok alkalmazásában, amelyeket mindkét fél ismer és meg tud ítélni, anélkül, hogy attól
kellene tartani, hogy ezek a szabályok egy állami jog kógens rendelkezései következtében
mégsem alkalmazhatók. A fent tárgyalt eset jól példázza ezt a szituációt. A nemzetközi
szerződéseket kötő felek gyakran állapodnak meg például a számukra relatíve ismeretlen, de
semlegesnek tartott svájci jog alkalmazásában, ami azzal a következménnyel jár, hogy a
szerződésben kikötött, vagy például az utalással alkalmazni rendelt UNIDROIT Alapelvekben
érvényesülő rövid elévülési idő az OR 127. cikke szerinti tíz éves, kógens elévülési időbe
ütközik. Ebből a szempontból nem megalapozott annak feltételezése, hogy a vállalkozások
közötti jogi forgalomban az általános szerződési feltételekre vonatkozó jogon és a fuvarjogon
kívüli területeken a felek jogválasztási szabadságát a szerződésre irányadó jog kógens anyagi
jogi szabályai csak kivételesen korlátozzák.
Ezért is üdvözlendő az Európai Parlament és a Tanács 2005. december 15-i, a szerződésekre
alkalmazandó jogra vonatkozó rendelettervezetének (Róma L) azon újítása, mely lehetővé
tenné a felek számára, hogy "alkalmazandó jogként az anyagi szerződési jog nemzetközileg,
vagy közösségi szinten elismert elveit, vagy szabályait válasszák." 2 Miután a Róma I
Rendelettervezet esetében a 3. cikk (2) bekezdésébe foglalt jogválasztási lehetőség kollíziós
értelemben vett jogválasztást jelent, a választott nem állami jog a nemzeti jogok) kógens
rendelkezéseivel szemben is érvényesül.
Ahogy az a Róma I. Rendelet tervezetének indokolásából kitűnik, a tervezet 3. cikk (2)
bekezdése szerint "különösen az UNIDROIT Alapelvek, a Principles of European Contract
Law, vagy egy jövőbeli fakultatív EU instrumentum választására lesz lehetőség, míg a "lex
mercatoria, mint nem kellően meghatározott joganyagé, vagy olyan magánkodifikációk
választása, amelyeket a nemzetközi közösség nem ismer el eléggé, továbbra is kizárt". A
jogválasztásnak a fent megjelölt instrumentumokra való korlátozása azonban szükségtelenül
korlátozná a 3. cikk (2) bekezdésének hatókörét. A kereskedők közötti forgalomban
kiterjesztő értelmezésre volna szükség. A lex mercatoriára ugyan minden bizonnyal igaz,
hogy a kellő meghatározottság hiányában nem választható, de a többi említett
magánkodifikáció választhatóságát a nemzetközi közösség általi elismertség esetén a jövőben
nem lehet kizárni. Azt, hogy ez mikor következik be, nem lehet megjósolni. A kívánatos
kiterjesztő értelmezésnek megfelelően ez a nemzetközi elismertség nem csak az állami
bíróságok részéről lehetséges, hanem a nemzetközi jogi forgalom résztvevői és a tudomány
által is. A Róma I. Rendelet tervezete 3. cikk (2) bekezdése értelmében a felek ezért nem
választhatnának közvetlenül alkalmazható nemzetközi jogi egyezményeket - mint például a
Bécsi Vételi Egyezményt - azok alkalmazási körén kívül eső szerződéseikre. Ugyanez
vonatkozik azokra a nemzetközi jogi egyezményekre is, amelyek még nem léptek hatályba. A
követelményeket kielégítené azonban az "érintett üzleti körök" általi elfogadottság, úgyhogy
az UCP 500, amelyet a nemzetközi fizetések terén a bankok alkalmaznak, a 3. cikk (2)
bekezdése keretei között választható lesz. Ugyanez vonatkozik az INCOTERMS
szokványokra.
Végső soron az európai jogalkotónak, vagy ennek hiányában a bíróságoknak kell felállítani
azokat a kritériumokat, amelyek szerint megállapítható, hogy egy magánkodifikáció mikor
tekinthető a Róma I rendelettervezet 3. cikk (2) bekezdése értelmében elfogadottnak. A
kiterjesztő értelmezés - legalábbis a kereskedők közötti forgalomban - kívánatos lenne. Az
ehhez szükséges mérce hasonló lehet ahhoz, amit a St. Galleni Kereskedelmi Bíróság a FIFA
2000 Szabályzat alkalmazása során felállított a "belső koherencia" és az "anyagi tartalom",
valamint a "transznacionalitás" vonatkozásában. •

JEGYZETEK
* IPRax 2007. évi 3. szám. A rövidített fordítást dr. Burián László készítette.
1 A UCP 500-at 2007. január 1-jétől felváltotta a UCP 600 (A fordító megjegyzése.)
2 Ez a rendelkezés az újabb tervezetekben már kimaradt a 3. cikk szövegéből és csak a
preambulum utal rá, de a nem állami jog és a nemzetközi egyezmények tekintetében csak az
anyagi jogi utalást említi. (A fordító megjegyzése.)