A fenntartható növekedés régi vitatéma, magam is foglalkoztam vele már

ötven évvel ezelőtt, amikor a Római Klub A növekedés határai című

tanulmánya megjelent. A tanulmány azt igyekezett bizonyítani, hogy nem
lehet a végtelenségig növekedni, mert a Föld erőforrásai elfogynak, a Föld
elszennyeződik, az egyre növekvő népességet pedig nem lehet
élelmiszerrel ellátni. A könyv előrejelzése szerint a 2030-as évekre, tehát
a jelenlegi időszakra, az olyan fontos energiaforrások, mint az olaj vagy az
olyan fontos fémek, mint a réz készletei gyakorlatilag kimerülnének. Ezt
már akkor is vitatták, például a Sussexi Egyetem szakértői arra mutattak
rá, hogy a feltárt olajtartalékok mindig körülbelül a következő harminc év
fogyasztását fedezik, de azután újabb, esetleg drágábban kitermelhető,
készleteket fedeznek fel és a készletek nem fognak kimerülni. Ugyanez
igaz a rézre is. Valamikor a három százalék rezet tartalmazó ércek
kitermelése volt gazdaságos, ma a néhány tizedszázalékot tartalmazó
érceket is feldolgozzák. A készletek tehát nem fogytak ki, miközben a
kitermelés jelentősen nőtt, a népesség pedig kereken kétszeresére
növekedett a tanulmány kiadása óta.

A Római Klub előrejelzései tehát nem váltak be, de abban igazuk volt,
hogy egy véges rendszerben, mint a Föld, nem lehet a végtelenségig
növekedni, különösen nem exponenciális módon, tehát évente
ugyanolyan százalékkal, ami egy akkoriban jellemző ötszázalékos
gazdasági növekedés mellett az igények tizenöt évenkénti
megduplázódását jelentette volna. Ez az ütem egyébként a hetvenes évek
olajválsága nyomán jelentősen le is lassult, különösen Európában, míg az
újonnan felzárkózó – elsősorban ázsiai – országok esetében a növekedés
továbbra is dinamikus maradt. Összességében, a világ átlagában az elmúlt
ötven évben mintegy háromszázalékos növekedést láthatunk, ami
huszonöt évenkénti megduplázódást jelent.
Meg kell jegyezni, hogy az emberiség történetének döntő hányadában
(attól függ, mikortól számítjuk az emberiség történetét) a növekedés –
sem a népességé, sem a gazdaságé – a lakosság számára nem volt
érzékelhető. Egyes gyorsan fejlődő vagy újonnan alapított városok
kivételével egészen az ipari forradalom kezdetéig az emberek életük
alkonyán lényegében ugyanazt a világot látták, mint amit ifjúkorukban
megismertek, a népesség növekedése legfeljebb egy-két tized százalék
volt, a műszaki fejlődés pedig lassú. Ha valaki egy szakmát elsajátított,
abból egész életében megélt, nem kellett néhány évente újratanulni az
egészet, mint ma.

Bizonyos problémák azonban már akkor jelentkeztek. Mezopotámiában

az első városállamok korában az öntözéses gazdálkodás nyomán egy
hektár földön mintegy huszonöt mázsa árpa termett, az öntözés
következtében azonban egy évezred alatt a föld egyre jobban
elszikesedett, és a termés a felére esett vissza. Ennek nyomán Sumer
lassan elveszítette gazdasági és politikai jelentőségét, a fejlődés központja
északabbra tevődött át. Ha valaki térképen nézi az ókori közel-keleti
kultúrák terjedését, azt figyelheti meg, hogy azok fokozatosan nyugatra
terjedtek, majd átugrottak az óceánon, de ezzel a térbeli mozgás be is
fejeződött, keletre ott volt India és Kína. Mára a kultúrák körbeérték a
földet, ha valamelyik részét kimerítettük, nincs hová tovább vándorolni.

Ezért is merül fel ismételten, hogy valamilyen formában korlátozzuk a

növekedést. Bizonyára sokak előtt ismert Thomas Robert Malthus (1766–
1834) elmélete, aki korának folyamataiból kiindulva (és mellesleg számos
primitív és fejlettebb nép demográfiai viszonyait tanulmányozva) arra a
következtetésre jutott, hogy míg a népesség (az akkori Angliában már jól
érzékelhetően) exponenciálisan növekszik, addig az élelmiszer-termelés
csak lassabban, számtani haladvány szerint, ami egy idő után nem teszi
lehetővé a népesség eltartását. Ezért a majdan bekövetkező tömeges
éhhalál elkerülése érdekében olyan intézkedéseket javasolt, amelyek
csökkenthetik a születésszámot. Többek között úgy vélte, hogy az
életkörülmények javulása egyben a születésszám növekedéséhez is vezet,
ezért a minimálisan szükséges bérek mellett foglalt állást.

Bár Malthus feltételezéseit az idő nem igazolta, például pont az

életszínvonal növekedése vezetett a születésszám csökkenéséhez, az ma
is nyilvánvaló, hogy a növekedésnek korlátai vannak. A Malthus által
vizionált éhhalál is előfordult mind a 19., mind a 20. században, ami a
gombabetegségen (Írország) illetve a szárazságon (Szovjetunió és Kína) és
árvizeken (India) túlmenően a relatív túlnépesedésnek is betudható: a
tartalékok nem voltak elegendők a kedvezőtlen időjárási körülmények
áthidalására. Kínában ekkor radikális intézkedéseket hoztak, a
házaspároknak csak egy gyereket engedélyeztek, amivel néhány évtized
után meg is állították a népesség növekedését, de egyúttal hatalmas
problémát is teremtettek, mert (nyilván nem megengedett
beavatkozások nyomán) sokkal több fiú született, mint lány, másrészt
mostanára a teljes termékenységi ráta olyan mértékben lecsökkent (a
korábbi 5-ről 1,7-re), hogy fő problémává a népesség elöregedése vált.
Indiában is próbálkoztak a születésszám korlátozásával, de az ország
demokratikus politikai berendezkedése miatt az nem volt végrehajtható.
India népessége jelenleg is évi egy százalékkal (13 millió fővel) növekszik,
és már meghaladta Kína népességét, holott az ötvenes években még
annak kétharmada volt. Indiában az élelmiszer-ellátást a hatvanas évek
„zöldforradalmával” megoldották, de senki nem adhat biztosítékot arra,
hogy nem támad-e egy olyan gombafajta, mint az ír burgonyavész
esetében történt.

Míg korábban a népesség stabilitását – ahogy azt Malthus is láttatta – a

maga kegyetlen módján a természet biztosította, a humánusabb
megoldásra törekvő emberi beavatkozás is lehet problematikus. Mint
Kína esetében is látjuk, nem könnyű a teljes termékenységi rátát
mesterséges eszközökkel a stabilitáshoz szükséges 2,1-es értéken tartani.
Hasonló problémát okoz, ha az anyagi javak, vagyis a GDP növekedését
tekintjük. Hol a felső határ? Ma a magas és alacsony jövedelmű országok
egy főre jutó jövedelmei közötti eltérés hússzoros, az egy főre eső
energiafogyasztásban pedig tizenötszörös. Élhetnek-e a mai szegény
országok is majd úgy, mint a gazdagok, és az mekkora terhelést jelentene
a Föld számára, amelyről már ma is azt mondják, hogy másfélszer
nagyobb mértékben használjuk ki, mint ami hosszú távon fenntartható
lenne.

Egy következő probléma, amin kevesen gondolkodnak, de szinte

mindenkinek szembe kell néznie vele, az a megtermelt tartós, főleg
infrastrukturális javak fenntartása. Míg termelni és építeni – a gépesítés,
automatizálás jóvoltából – viszonylag kevés emberrel lehet, ugyanezen
tárgyak fenntartása már kézi munkát igényel. Gondoljunk például egy
egyszerű gumiabroncscserére autó esetében vagy a lakásunkban akár
csak egy csöpögő csap megjavítására, nem beszélve az olyan nagy
létesítményekről, mint az utak, vasutak, középületek, stadionok, ahol a
karbantartás, a fenntartás mind élőmunka-igényes. Egy háztartásban is a
meglévő állóeszközöknek és a folyó jövedelmeknek megfelelő arányban
kell állniuk, hogy a háztartás fenntartható legyen. Ki kell fizetni a
villanyszámlát, meg kell javítani a tetőt. Egy ország szintjén, de globálisan
is ez úgy jelentkezik, hogy nem érdemes többet építeni, termelni, mint
aminek a fenntartását biztosítani tudjuk. Turistaként vagy esetleg csak
képeken mindenki látott már dzsungelek által benőtt vagy a sivatag
homokja által betakart városokat. Valaha ezek mind virágzó települések
voltak, de elszegényedtek és végül, ami épült, azt a természet vette
birtokába.

Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy míg a természet szépen

megoldotta, hogy amit felépített, azt le is bontja és újrahasznosítja, a
modern, ipari korszak emberének ez nem sikerült. Míg a néhány
évtizeddel ezelőtti paraszti gazdaságok lényegében hulladékmentesen
tartották el a lakosság kétharmadát, ma szinte belefulladunk a
hulladékba, aminek a nagy része csomagolóanyag. Kényelmes,
termelékeny, de fenntarthatatlan.

Ma a tudományosan megalapozatlan feltételezésekre épülő

klímahisztéria (meg a háborúig fajuló rivalizálás) vonja el a figyelmet az
emberiség jövője szempontjából sokkal fontosabb kérdésről, a hosszú
távú fenntarthatóságról. Épp ideje lenne, hogy hisztéria helyett a
történelmi tapasztalatokra és a valóságból kiinduló mérnöki (és
gazdasági) számításokra építve néznénk szembe az emberiség hosszú távú
problémáival.