Edgar Allan Poe: AZ OVÁLIS ARCKÉP

Az a kastély, ahova szolgám inkább betört, semmint hogy súlyos sebesülten kinn, a szabad ég
alatt engedje eltöltenem az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak,
melyek oly régóta bámulnak le komoran az Appenninek völgyébe, a valóságban éppen úgy,
mint Mrs. Radcliffe képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és
ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és legkevésbé pompás bútorzatú szobában vertünk
tanyát, az épület egy távol eső tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Faláról
kárpit csüngött alá, és mindenféle hadiemlék díszítette, s amellett gazdag faragású, aranyos
keretben szokatlanul nagyszámú ihletett modern festmény. Lehet, hogy lázas kábulatom volt az
oka, de mély érdeklődéssel vizsgáltam ezeket a képeket, amelyek nemcsak a fal síkját borították
el, hanem azt a számos fülkét is, amelyet a kastély bizarr építkezése tett szükségessé.
Megkértem hát Pedrót, hogy hajtsa be a súlyos ablaktáblákat – már éjszakára járt –, gyújtsa
meg ágyam fejénél a magas kandeláber gyertyáit, és húzza el a fekete rojtos bársonyfüggönyt
mennyezetes ágyamról. Mindezt azért, hogy ha el nem alszom, átadhassam magam a
szemlélődésnek és legalább időnként annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam, s amely
a képeket értékelte és ismertette.
Sokáig, sokáig olvastam, és áhítattal-áhítattal szemlélődtem. Gyorsan és remekül teltek
az órák, s eljött a fekete éjfél. A gyertyatartó rossz helyen állt, és mert nem akartam szunyókáló
szolgámat felébreszteni, kínkeservesen kinyújtottam a karom, és magam mozdítottam el úgy,
hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet.
De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most
megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtőzött el.
Így az élénk fényben egy kép tűnt elém, amelyet eddig nem vettem észre. Egy asszonnyá érő
fiatal lány arcképe volt. Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehunytam szemem. Hogy
miért, azt először magam sem tudtam, de mialatt behunyt szemmel feküdtem, azon tűnődtem,
hogy miért is kellett a szemem behunynom. Ösztönös cselekedet lehetett, hogy időt nyerjek
gondolataimnak – hogy megbizonyosodjam, látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és
előkészítsem képzeletemet arra az időre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek
majd a képre. Pár pillanat múlva kinyitottam szemem, és merőn a képre szegeztem.
És meggyőződtem róla – a legcsekélyebb kétségem is eltűnt afelől –, hogy az imént is
tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény eloszlatta érzékeim
álomködét, és egy szempillantás alatt visszahívott az eleven, a való életbe.
A kép, mint mondottam, egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, mint a festők
mondják, vignette modorban; erősen emlékeztet Sully közkedvelt fejeire. A kar, a kebel és a
sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe azzal a halvány, mégis mély árnyékkal, amely a
kép hátterét alkotta. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. Műalkotás
csodálatosabb, mint maga a kép, nem is lehetett volna. De sem a kép művészi tökéletessége,
sem az arc halhatatlan szépsége nem indíthatott volna meg olyan váratlanul, olyan mélyen. Még
kevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élőnek látta a
csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról azon nyomban meggyőzött, s még az ötlet lehetőségét
is kizárta a rajz különössége, a vignette modor, a keret. Sokáig, majdnem egy óra hosszat
töprengtem ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merőn a képet. Végül is
azt hittem, hogy hatásának titkát megoldottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Arra gondoltam,
hogy a kép annyira élethű, arckifejezése annyira való, hogy első pillanatra meglepett, azután
megzavart, végül teljesen lebilincselt. Mély és tiszteletteljes rettegéssel visszatoltam előbbi
helyére a gyertyatartót. S mivel így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam
a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi
homályos és különös sorokat olvastam:
 „Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az
óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó,
komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve
életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz – mindent szeretett és
dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! –, csak a palettától és az ecsettől irtózott,
és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát
hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és
türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak
felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult
művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni,
hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja
ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak
mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és
lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben
jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik
látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát – nemcsak tehetségének,
hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép
befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben
dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta,
nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról
rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás
kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az
asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az
utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt – a festő egy pillanatig megittasulva,
rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el,
lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:
– Csakugyan ez maga az Élet!
S ekkor hirtelen kedvesére nézett – halott volt!”

Pásztor Árpád fordítása