Andersen meséi

AZ ÖREG UTCAI
LÁMPÁS
Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz,
nem éppen vidám história, de azért
egyszer végighallgathatod.
Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki
esztendők hosszú során át becsületesen
ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak
küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét töltötte
az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy
érezte magát, mint egy megöregedett
táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy
másnap már kis padlásszobájában tölti az
estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy
meg kell jelennie - életében először a
városházán, ahol a polgármester meg a várostyák
eldöntik majd, alkalmas-e további szolgálatra,
vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba
küldik-e, ahol tovább világíthat,
vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet,
hogy egyenest a vasöntőbe irányítják,
ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s
valamilyen alakban tovább élhetne,
mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában
emlékszik-e majd előbbi életére, szép
hivatására.
Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell
válnia az utcai silbaktól meg a feleségétől,
akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás
ugyanakkor kezdte a szolgálatot,
mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt
akkoriban, csak este vetett egy-egy rövid
pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette.
De az utóbbi esztendőkben, amikor
már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége
egyre többet törődött vele: gyakran
megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek
voltak, nem csalták meg a lámpást
egy csepp olajjal sem.
Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje
szolgálati helyén másnap a városházán
kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem
csoda, hogy azon az estén reszketett a
lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok
mindent látott életében, sok mindenre
fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a
városatyáknál is többet tapasztalt, de ezt nem
hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart
megbántani senkit, főképp nem a
fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt
gondolta közben „Talán egyszer majd rám
is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit
hosszú életemben láttam. Emlékszem egy
ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált
alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű
levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel
teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta.
Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet,
s föltekintett rám. Sohasem felejtem
el a szemét, azt mondta a tekintete: „Én vagyok a
legboldogabb a földkerekségen!” Megosztotta
velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten,
hogy mi volt abban a levélben, a
rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik
szempárra is - milyen összevissza
kalandoznak az ember gondolatai! „Egy szép, fiatal
asszonyt temettek egyszer, erre vonult el a
temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt
alattam, nekidőlt az oszlopomnak, és
tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám -
sohasem felejtem el a tekintetét!”
Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott
őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit
fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány
szót, mielőtt átadja posztját; az utcai
lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos
tanácsokat adhatott volna neki az esőről
meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja
meg a telihold a gyalogjárót, s melyik
irányból fúj legtöbbször a szél.
A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az
utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő
maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej
volt, aki, mint tudjuk, világít a sötét150
ben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának
meg, ha vele töltenék be a hivatalt. Egy
korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt
a sötétben, és világítás tekintetében
zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is
többnek tartotta magát nála, hogy utolsó
darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő
legszebb ékessége volt. A harmadik egy
kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta,
honnan termett elő, de hát ott volt, és
világított, ahogy erejétől telt.
Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre
esküdözött, hogy a szentjánosbogár csak
hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal
betöltésére.
Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a
versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se
válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három
pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor
megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt,
kárörvendve nevettek, s azt mondták,
szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter,
úgyse tudná okosan megválasztani az
utódját.
Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél.
Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a szellőzőlyukain,
és megkérdezte tőle:
- Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma
látlak utoljára! Fogadd tőlem búcsúajándékomat:
most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak
hogy tisztán emlékszel
mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is
leszel, hogy mindent megértesz, és
magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a
közeledben.
- Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta
hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy az
olvasztóba kerüljek! - aggódott.
- Oda még nem kerülsz, ne félj! - vigasztalta a szél. - Én
most felfrissítem az emlékeidet; ha
még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban
telik majd öregkorod.
- Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a
lámpás, mert mindegyre ez motoszkált a
fejében. - Vagy akkor is hasznát veszem az
ajándékodnak?
- Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már
továbbiramodott volna, de abban a
pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél
felkiáltott neki: - Hát kegyed mit
ajándékoz a lámpásnak?
- Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen
fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás
nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s
nem ő nekem! - Azzal visszabújt a
felhők mögé, mert már unta a zaklatást.
Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a
lámpás azt hitte, az ereszről csöppent, de
a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a
felhő küldte ajándékul.
- Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt
megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan
elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az
ajándéknak, a szél pedig valósággal
megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:
- Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad
még?
Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér
fénypászta jelezte útját.
- Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt
hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam,
egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas
személyek is pályáznak erre a hivatalra,
akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! -
vélekedett, s úgy is tett.
- Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A
tündöklő csillagok, akikre még mindig
áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a
magasban, ahogy én sohasem tudtam,

bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre

méltattak engem, öreg földi lámpást, s
leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal,
hogy amire emlékezem, vagy amit
látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték
ajándékul a csillagok, érzem! S ez a
legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit
megoszthatunk másokkal!
- Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez
az kell, hogy viaszgyertyát gyújtsanak
benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor
senki se láthat meg a segítségeddel
semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt
hiszik, hogy mindenben, ami világít,
legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam -
nyújtózott a szél -, megyek és lefekszem.
- El is nyugodott.
Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt
átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben
pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az
öreg silbak házában, aki megkérte a
polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges
szolgálata jutalmául házába vihesse a másik
hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a
kérésén, de nekiadták a lámpást, így
került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol
kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak
éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel
nézegettek az utcai lámpásra - biztosan
asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis
szobájuk volt kétölnyire a föld alatt,
kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg
volt, rend és tisztaság volt a szoba
dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis
ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak
párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott.
Hajósok hozhatták őket a messzi
Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott
tömték meg őket földdel. Az egyik
cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg
házaspár veteményeskertje; a
másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük
volt. A falon régi óra lengette szaporán
ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem
bánták, azt gondolták, jobb, ha siet,
mintha késne.
Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg
utcai lámpás meg a karosszékben, a
kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte
magát, sehogy sem találta helyét az új
világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak
ránézett, és emlegetni kezdte azokat az
időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről,
ködökről beszélt meg rövid nyári éjszakákról,
förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein,
az öreg lámpás is otthonosabban
érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra
elvonult előtte, amit valaha átélt;
bizony szép ajándékot kapott a széltől.
Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem
hevert ölben a kezük, de a vasárnapjaik
békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy
régi könyvet, a legtöbbször
valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak,
a roppant őserdőkről meg az elefántokról,
amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony
figyelmesen hallgatta, s tekintete a cserép
elefántokra tévedt, két parányi kertjére.
- Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás
szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne
benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint
ő, az égbe szökő sudár fákat, az
összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket,
meg a vadul vágtató elefántcsordákat,
amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a
bokrokat, és keményre döngölik a földet.
„Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem
viaszgyertya, nem adhatom át nekik! -
sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya
van a háznál, az pedig nem elég!”
Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg
silbak házába. A nagyobb darabokat
meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az
öregasszony, hogy tartósabb legyen.
Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az
öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a
lámpába is tegyenek egy darabkát.

- Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire!

- emésztődött az utcai lámpás. -
Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg
másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják,
hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává
változtathatom, zöldellő erdőket varázsolhatok
elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.
Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony
tisztán tartotta, fényesre súrolta, s a
kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze
aki látta, azt mondta róla, hogy ócska
lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás
nagyon a szívükhöz nőtt. Végre egy
napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az
asszony odatipegett a lámpáshoz, és
mosolyogva mondta:
- Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa
megcsikordult nagy örömében, mert azt
gondolta: „Végre észbe kaptatok!” - De keservesen
csalódott, mert nem viaszgyertyát kapott,
csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon
töprenkedett, hogy a csillagok ajándéka, a
legszebb ajándék, holt kincs marad.
Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt,
s őt a vasöntőbe vitték beolvasztani.
Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a
polgármestertől meg a városatyáktól. De
azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá -
pedig megtehette volna, hiszen a vízcsepp
ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az
olvasztókemencébe. Onnan kikerülve
megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa,
amilyenbe fehér viaszgyertya kívánkozik.
A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a
kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó
volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy
zöld íróasztalon kapott helyet, egy
barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv
sorakozott, a falakon szép festmények
függtek. Költő szobájába került a lámpa, s
megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt
vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a
szobát, vagy napsütötte rétté, ahol
gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy
tengeren hánykódó hajóvá.
„Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el
a lámpa az álmán, amikor fölébredt. -
Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és
újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a
két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem
magamért szeretnek. Úgy bántak velem,
mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal
tápláltak; jobb dolgom volt náluk, mint a két
elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s
előkelőbbek is!”
És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs
békességben élt az öreg silbak házában, s
meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék
lámpa volt egész életében!