Amanda Gorman
The Hill We Climb
When day comes, we ask ourselves where can we find light
in this never-ending shade?
The loss we carry, a sea we must wade.
We’ve braved the belly of the beast.
We’ve learned that quiet isn’t always peace,
and the norms and notions of what “just” is isn’t always
justice.
And yet, the dawn is ours before we knew it.
Somehow we do it.
Somehow we’ve weathered and witnessed a nation that
isn’t broken,
but simply unfinished.
We, the successors of a country and a time where a skinny
Black girl descended from slaves and raised by a single
mother can dream of becoming president, only to find
herself reciting for one.
And yes, we are far from polished, far from pristine,
but that doesn’t mean we are striving to form a union that
is perfect.
We are striving to forge our union with purpose.
To compose a country committed to all cultures, colors,
characters, and conditions of man.
And so we lift our gazes not to what stands between us,
but what stands before us.
We close the divide because we know, to put our future
first, we must first put our differences aside.
We lay down our arms so we can reach out our arms to one
another.
We seek harm to none and harmony for all.
Let the globe, if nothing else, say this is true:
That even as we grieved, we grew.
That even as we hurt, we hoped.
Totth Benedek fordítása
A hegy, amit megmászunk A domb, amelyet meg kell másznunk
Mikor feljön a nap, azt kérdezzük magunktól, hol lehet a
fény e véget nem érő sötétségben?
A veszteség, amit hordozunk. A tenger, amiben gázolnunk
kell.
Dacolva a fenevad gyomrában.
Megtanultuk, hogy a szelídség sem mindig békés, és hogy
ami valakinek az „igazság”, az néha másnak inkább a
gazság.
És íme, máris miénk a hajnal.
Valahogy megcsináljuk.
Valahogy átvészelünk, és szemtanúk leszünk, egy nemzeté,
amely úgy töredék, hogy nincs még készen.
Egy olyan ország és kor örökösei vagyunk, amelyben egy
vékony fekete lány, rabszolgák leszármazottja, akit anyja
egyedül nevelt fel, arról álmodhat, hogy elnök lesz, még ha
a végén csak egy másik elnöknek szaval is.
És, igen, messze vagyunk a tökéletességtől, messze a
tisztaságtól, de nem is arra törekszünk, hogy tökéletes
szövetségbe forrjunk.
Arra törekszünk, hogy szövetségünket egy közös cél
kovácsolja össze.
Olyan hazát akarunk, amely kiáll minden kultúra, minden
bőrszín, minden egyéniség, minden társadalmi réteg
mellett.
Emeljük fel hát tekintetünket, de ne azt nézzük, ami
közénk, hanem ami előttünk áll.
Temessük be az árkokat, mert ha a jövőnk a legfontosabb,
le kell bontanunk a falakat.
Le kell tennünk kardunk, hogy karunk nyújthassuk egymás
felé.
Nem akarunk senkinek ártani, érteni akarjuk a másikat.
Legyen a bolygó, ha más nem, erre a tanúnk.
Kovács Bálint fordítása
Hol keressük a fényt ebben a végtelen homályban,
kérdezzük magunktól, amikor új napra ébredünk.
Annyi veszteséggel a vállunkon egy tengeren kell
átkelnünk.
Dacoltunk sötét rengeteggel, végül el is hagytuk a mélyét.
Megtanultuk, hogy a csend nem mindig jelent békét,
és ami eszmék és normák szerint „igazság” – nos:
az nem mindig igazságos.
És mégis, máris a pirkadat tárul elébünk.
Valahogy elértük.
Valahogy átvészeltük, és egy olyan nemzet tanúi lettünk,
amely nem tört meg,
csak még befejezetlen.
Mi, akik egy olyan országot, egy olyan kort örököltünk meg,
ahol egy apró fekete lány, a rabszolgák leszármazottja,
akit egy egyedülálló anya nevelt fel,
arról álmodhat, hogy egy nap elnökké válhat,
most egy elnöknek szavalhat.
És igen, távol vagyunk a makulátlanságtól,
távol a kristálytisztaságtól,
de nem is azért küzdünk, hogy tökéletes egységet
alkossunk.
Küzdünk az egységért és egy közös célért.
Hogy megalkossunk egy országot,
amely minden emberi kultúra, bőrszín,
és tulajdonság elkötelezettje.
Így végre arra emelhetjük a tekintetünket, ami előttünk áll,
és nem arra, ami köztünk áll.
Betemetjük az árkot, mert tudjuk,
ahhoz, hogy a jövőnkre koncentrálhassunk,
félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Letesszük a kardunkat,
hogy a másik felé nyújthassuk a karunkat.
Többé nem ölni, hanem ölelni vágyunk.
1
That even as we tired, we tried.
That we’ll forever be tied together, victorious.
Not because we will never again know defeat, but because
we will never again sow division.
Scripture tells us to envision that everyone shall sit under
their own vine and fig tree and no one shall make them
afraid.
If we’re to live up to our own time, then victory won’t lie in
the blade, but in all the bridges we’ve made.
That is the promise to glade, the hill we climb, if only we
dare.
It’s because being American is more than a pride we inherit.
It’s the past we step into and how we repair it.
We’ve seen a force that would shatter our nation rather
than share it.
Would destroy our country if it meant delaying democracy.
This effort very nearly succeeded.
But while democracy can be periodically delayed,
it can never be permanently defeated.
In this truth, in this faith, we trust,
for while we have our eyes on the future, history has its
eyes on us.
This is the era of just redemption.
We feared it at its inception.
We did not feel prepared to be the heirs of such a terrifying
hour,
but within it, we found the power to author a new chapter,
to offer hope and laughter to ourselves.
So while once we asked, ‘How could we possibly prevail
over catastrophe?’ now we assert, ‘How could catastrophe
possibly prevail over us?’
Hogy gyászolva is gyarapodtunk.
Hogy fájdalmak közt is reménykedtünk.
Hogy fáradtan is fáradoztunk.
Hogy örökké összetartozunk, győztesen.
Nem azért, mert többé nem lesz részünk vereségben,
hanem mert többé nem hintjük el a viszály magvát.
Hiszen a Szentírás szerint ki-ki nyugszik az ő szőlője alatt és
fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket.
Ha méltók akarunk lenni korunkhoz, akkor nem a
fegyverek, hanem a hidak jelentik a győzelmet.
Ez az ígéret az ösvény a hegyen, amit megmászunk, ha elég
bátrak vagyunk.
Mert amerikainak lenni több a büszkeségnél, mi ránk
maradt.
A múltunk az, amiben járunk, és ahogyan rendbe hozzuk
azt.
Láttuk az erőt, amely osztozkodás helyett nemzetünket
összezúzná.
Amely elpusztítaná országunkat, ha gátat szabhat a
demokráciának.
És ez a kísérlet kis híján sikerrel járt.
A demokráciának gátat szabhatnak, de nem fogják legyőzni
soha.
Ebben az igazságban, ebben a hitvallásban bízunk, mert
amíg mi a jövőn tartjuk szemünk, a történelem rajtunk
tartja az övét.
Ez a törvényes jóvátétel kora.
A fogantatásánál még féltünk.
Váratlanul ért bennünket, hogy egy ilyen rettentő óra
örökösei lettünk.
Mégis megtaláltuk benne az erőt, hogy új fejezetet írjunk,
hogy reményt és örömöt adjunk magunknak.
Ezért, míg egykor azt kérdeztük, hogyan tudnánk
felülkerekedni a katasztrófán, most azt kell kérdeznünk,
hogy is tudna fölénk kerekedni a katasztrófa?
Ha más nem, maga a földgolyó erősítse meg, hogy így van:
Hogy még ami meg is roppantott, fel is röppentett.
Hogy még ami túl kemény is volt, abban azért remény is
volt.
Hogy még ami kiakasztott, meg az sem akasztott.
Hogy örökké egymáshoz vagyunk láncolva, győzelmesen.
Nem azért, mert sosem szenvedünk többet vereséget,
hanem mert többé nem vetjük el a megosztottság magvait.
A szentírás arra biztat, képzeljük el,
hogy ki-ki az ő szőlője és fügefája alatt nyugszik,
és senki meg nem rettenti őket.
Ha mindannyian megtesszük, amit ma meg kell,
a győzelem nem a katonáink szívében,
hanem az újonnan épült hidak ívében
rejlik.
Ez az ígéret kell itt,
ez a domb, amelyet meg kell másznunk,
csak mernünk kell.
Mert amerikainak lenni nem csak a büszke örökségünk.
Ez a múltunk, amit kijavítani is kötelességünk.
Láttuk az erőt, amely összezúzta volna a nemzetünket,
amikor összehúzni kellett volna.
Elpusztította volna az országunkat a demokrácia
felfüggesztésével.
És kis híján sikerrel is járt.
De ha időről időre fel is lehet függeszteni a demokráciát,
végleg legyőzni soha nem lehet.
Bízunk ebben az igazságban, mély hittel,
mert míg mi a jövőre figyelünk, a történelem minket figyel.
Ez az igazság helyrehozásának kora.
Ettől tartottunk az eleitől fogva.
Nem éreztük késznek magunkat arra,
hogy örökül kapjuk e rémisztő órát,
de amit találtunk benne, erőt adott
egy új fejezet megírásához,
amely reményt és nevetést kínálhat nekünk.
Így noha nemrég még azt kérdeztük,
„Hogyan is győzedelmeskedhetnénk a katasztrófa felett?”,
2

We will not march back to what was, but move to what
shall be:
A country that is bruised but whole, benevolent but bold,
fierce and free.
We will not be turned around or interrupted by intimidation
because we know our inaction and inertia will be the
inheritance of the next generation.
Our blunders become their burdens.
But one thing is certain:
If we merge mercy with might, and might with right, then
love becomes our legacy and change, our children’s
birthright.
So let us leave behind a country better than the one we
were left.
With every breath from my bronze-pounded chest, we will
raise this wounded world into a wondrous one.
We will rise from the golden hills of the west.
We will rise from the wind-swept north-east where our
forefathers first realized revolution.
We will rise from the lake-rimmed cities of the midwestern
states.
We will rise from the sun-baked south.
We will rebuild, reconcile, and recover.
In every known nook of our nation, in every corner called
our country,
our people, diverse and beautiful, will emerge, battered
and beautiful.
When day comes, we step out of the shade, aflame and
unafraid.
The new dawn blooms as we free it.
For there is always light,
if only we’re brave enough to see it.
If only we’re brave enough to be it.
Nem hátrálhatunk a múltba, előre kell mennünk: egy
megtöretett, mégis teljes ország felé, amely jóindulatú, de
bátor, ádáz és szabad.
Nem fogunk megfutamodni, nem hagyjuk, hogy
megfélemlítsenek és hogy megállítsanak minket, mert
tudjuk, hogy tétlenségünk és bénultságunk a következő
generáció öröksége lesz, a jövő.
Tévedéseink az ő vállukon lesz teher.
Egy dolog azonban biztos.
Ha a kegyelmet az erővel, és az erőt a joggal egyesítjük,
akkor a szeretet lesz az örökségünk, és megváltoztatjuk
gyermekeink alapvető jogait.
Hagyjunk magunk után egy jobb országot, mint amit ránk
hagytak.
Minden lélegzetem, amely bronz mellkasomból felszakad,
varázslatossá teszi majd e veszett világot.
Felkelünk a Nyugat arany hegyei közt.
Felkelünk a szélfútta Északkeleten, ahol elődeink először
csináltak forradalmat.
Felkelünk a Középnyugat tavak ölelte városaiban.
Felkelünk a napfényben fürdő Délen.
Újjáépítünk, megbékélünk, felgyógyulunk.
És nemzetünk minden zugában és országunk minden
szegletében, az emberek, sokfélék és gyönyörűek,
meggyötörten és gyönyörűen lépnek elő.
Amikor feljön a nap, félelem nélkül lépünk ki a lángok
árnyékból.
Az égre engedjük az új hajnalt, szabadon.
Mert mindig van fény, ha elég bátrak vagyunk, hogy lássuk.
Ha elég bátrak vagyunk, hogy fénnyé váljunk.
most bátran mondjuk,
„Hogyan is győzedelmeskedhetne felettünk a katasztrófa?”
Nem térünk vissza ahhoz, ami elmúlt, csak afelé megyünk,
ami jó, ha lesz:
Egy ország, mely sebesült, de él, melegszívű, de merész,
szabad és szeles.
Nem térít el és nem zavar meg a megfélemlítés,
mert tudjuk, a tétlenségünket és tehetetlenségünket
továbbörökítenénk a következő generációnak.
A mi ökörségünk lesz az ő örökségük.
De egy dolog biztos:
Ha keverjük a kegyelmet a képességgel,
a képességet a békességgel,
a szeretetet adjuk örökül, és gyermekeink jövője
megtelik fényességgel.
Hagyjunk egy jobb országot magunk mögött, mint amilyet
mi kaptunk.
Bronzszínű kezem
a mellkasomra teszem:
e feljajdult világ feljavult lesz általunk.
Felemelkedünk a nyugat aranyló dombjairól.
Felemelkedünk a szélfútta északkeleten, ahol őseink
először forradalmat szítottak.
Felemelkedünk a közép-nyugat tavaktól szegélyezett
államaiból.
Felemelkedünk a nap perzselte délről.
És építünk, békítünk és szépítünk.
Nemzetünk minden ismert zugában,
az országunkként ismert hely minden sarkában,
a népünk, sokszínű és gyönyörű,
talpra áll majd, ütésektől gyötörten, de gyönyörűen.
Ha eljön a nap, kilépünk a homályból,
izzva és bízva.
Szabadságtól borul virágba a hajnal.
Hiszen mindig ott a fény,
már ha elég bátrak vagyunk látni.
Már ha elég bátrak vagyunk azzá válni.
3
Források
[a letöltés dátuma: 2021. március 17.]

Amanda Gorman, The Hill We Climb,

a szöveg: https://www.theguardian.com/us-news/2021/jan/20/amanda-gorman-poem-biden-inauguration-transcript
az előadás Joe Biden beiktatásán: https://www.youtube.com/watch?v=Jp9pyMqnBzk&ab_channel=CNBCTelevision
Kovács Bálint fordítása
https://hvg.hu/kultura/20210123_amanda_gorman_the_hill_we_climb_magyar_forditas_joe_biden_beiktatasa
Totth Benedek fordítása
https://konyvesmagazin.hu/nagy/amanda_gorman_joe_biden_vers_usa_totth_benedek_forditas.html