A textilipari fonatolás a fonalak összefüggő kelmévé való egyesítésének egy módja.

A fonatolt termék úgy jön létre, hogy a fonalakat a kelme egyik szélétől a másikig
átlós irányban vezetik, mégpedig oly módon, hogy közben egymást alul-felül
keresztezik. A szövettől eltérően itt nem két (lánc- és vetülék-) fonalrendszerből
épül fel a kelme, hanem egyetlen fonalrendszerből, amelynek egyes elemeit a
kereszteződési pontokban fellépő súrlódás tartja össze rendezett állapotban.

Vannak olyan műszaki alkalmazások, amelyeknél a fonatot nem textilfonalakból, hanem

vékony fémhuzalokból állítják elő.

A fonatolt termék lehet

szalag alakú, amikor a termék nyitott kelme, amelyben a fonalak valóban az egyik
széltől a másikig haladnak és ott visszafordulnak (úgy, mint a haj „befonásakor”,
ami voltaképpen szintén „fonatolás”[Megj. 1]), vagy
zárt cső alakú, amelyben a fonalak folyamatosan egy irányban haladnak csavarmenet
formájában, miközben egymással kereszteződnek. Ebben az esetben szükség esetén
bélfonalat (betétfonalat) is be lehet vezetni a cső belsejébe, hogy a termék
hosszirányú nyúlását gátolják (pl. a cipőfűző esetében), van éppen rugalmassá
tegyék (pl. egy gumikötél esetében).
Történet
A fonatolás egyike az ősi kézműves tevékenységeknek, amit kezdetben hajlékony
faágak, indák összefűzésével műveltek és használati tárgyak (főleg kosarak)
készítésére használtak. A kosárfonás nyomai 12 ezer évvel ezelőtti leleteken
fennmaradtak.[1] Ötzi, akinek jégbe fagyott, 5000 éves múmiáját 1991-ben találták
meg, fűből készült fonatolt késtokot viselt a derekán.[2] Egyiptomban már 3000
évvel ezelőtt is készítettek olyan ülőbútorokat, amelyek felületét ilyen módon
alakították ki. (A ma használatos „fonott” – valójában „fonatolt” – székek a 17.
század óta ismertek.[3]) A haj „befonása” is nagyon régi szokás, i. e. 600-ból
például fennmaradt olyan görög szobor, amely befont hajú ifjút ábrázol.[4]

A fonatolás – akár csak számos más textilipari eljárás – gépesítése is az ipari

forradalom idejére, a 18. századra vezethető vissza. 1748-ból származik az első
ilyen vonatkozású szabadalom, ez az angol Thomas Walford találmánya,[5] amit főleg
gyertyába való kanóc, cipőfűzők és zsinórok készítésére szerkesztett. Ezt a
konstrukciót a német Johann Heinrich Bockmühl tökéletesítette 1767-ben[6][7] és ez
lett az alapja a mai korszerű gépeknek.
szalagfonatoló gépen páratlan számú baba van. A babák egy majdnem teljes,
megszakított körpályán haladnak, amely egymással érintkező kisebb körökből áll. A
babák a körpálya megszakítása miatt nem haladhatnak állandóan egy irányban, a
megszakítás helyén visszafordulnak. A külső pályán haladó babák felváltva
kerülgetik a belső körön haladókat. Mozgásukat úgy hangolják össze, hogy nehogy
összeütközzenek. Az egymást kerülgető babák együttesen hozzák létre a fonatot,
amely ez esetben – a babák visszafordulásra kényszerülése miatt – nyitott, azaz két
ép széllel rendelkezik.

A csőfonatoló gép páros számú babával működik, amelyek ebben az esetben teljes zárt
pályán haladnak végig. A babák fele az óramutató járásával megegyezően, a másik
fele azzal ellentétesen halad, egymást kerülgetve. A kialakuló fonat ebben az
esetben zárt cső.

A csőfonatoló gép egy speciális fajtája az ún. „négyszöggép”, amelyen a babák

pályája két, egymásra merőleges 8-as alakot mutat.[8] Ezen a gépen négyszög
(négyzet vagy téglalap) keresztmetszetű, üreges zsinór készíthető, amit
paszományokhoz használnak fel.

Maga a fonatolt szerkezet alakváltozásra – így nyúlásra is – erősen hajlamos. Ha

szabályozott mértékű nyúlást kell elérni, akkor a fonatba hosszanti irányú
fonalakat, ún. betétfonalakat kell bevezetni, amiket a fonatképző fonalak
átkulcsolnak. A cső alakú fonatba – ha nem kifejezetten cső gyártására szolgál –
alulról folyamatosan egy bélfonalat vezetnek a kialakuló cső belsejébe, ezt öleli
körül maga a fonat, mint burkolat. A betét- ill. bélfonal tulajdonságai határozzák
meg, hogy milyen mértékű nyúlása lesz a fonatolt szalagnak ill. zsinórnak. Ha
kifejezetten nagy nyúlású, rugalmas termék előállítása a cél, akkor ezt gumi- vagy
elasztánfonal bevezetésével érik el.

A csőfonatoló gépek egy fontos alkalmazási területe a kábelszigetelések készítése.

A kábel itt tulajdonképpen mint „bélfonal” szerepel. Erre a célra azonban speciális
felépítésű fonatológépre van szükség, amelyen a kábelt vízszintesen vezetik és a
babák függőleges síkban elhelyezett pályákon mozognak. Itt a babák kialakítása és
szerkezete is eltér a „közönséges” fonatológépen alkalmazott konstrukciótól, de a
működés elve ugyanaz.

A fonatot alkotó fonalak színének, fajtájának, vastagságának kombinálásával, a

fonalak feszességének, valamint a babák mozgatásának változtatásával nagyon sokféle
mintás fonat is készíthető. A babák pályájának módosítására régebben lyukkártyás,
újabban elektronikus vezérlés (ún. jacquard-berendezés) révén van lehetőség. Ezzel
azt érik el, hogy egy-egy baba nem mindig ugyanazt a pályát futja be, hanem a
kívánt mintának megfelelően helyenként megváltoztatják a mozgásirányát és így az
általa mozgatott fonal kereszteződési pontjait is – ez adja ki a mintát. Ily módon
akár csipkeszerű hatások is elérhetők.

Korszerű fonatológépek között olyan konstrukció is van, amelynél a babák nem kör
alakban rendezett pályákon haladnak végig, hanem ezek a pályák egy négyzetet
töltenek ki és ezen belül a babák a kívánt kötésmódnak, mintának megfelelően
vezethetők