______VI KEELAND______

NAGY JÁTÉKOS

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2021
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Vi Keeland: The Baller, 2021

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018
Egomániás, 2019
Csak szex, 2019
A meghízó, 2019
A vetélytárs, 2020
Fiatal szerető, 2020
A viszony, 2020
Vonzó hagyaték, 2021
Hívatlan vendég, 2021

Copyright © 2016. THE BALLER by Vi Keeland

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Márton Andrea, 2020

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Fordító: Márton Andrea

Borítófotó © Simon Barnes • Modell: Jack Ryan
Borítóterv: Fehér Zsanett, Faniszló Ádám
Szerkesztette: Fodor Zsuzsa
Korrektúra: Csémi Judit
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-963-5701-99-5

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu • www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar • instagram.com/alomgyarkiado
Készült 2021-ben az Alföldi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Ezt a könyvet Jake-nek ajánlom.
(Csak el ne olvasd, jó?)
 1. FEJEZET

Delilah

A főnököm világbajnok seggfej volt.

A hétfő délutáni, kötelező, háromórás megbeszéléseken III. Charles
Ulysses Macy a nagyrészt férfiakból álló sportprogram-szakosztály
tagjainak a legutóbbi hódításaival dicsekedett. Kibámultam az
ablakon, miközben Charles tovább dumált, és azon tűnődtem, hogy a
főnököm valamelyik őse rávarratta-e a monogramját a párnahuzatra.
Micsoda díszei lennének egy vendégszobának a tűzpiros párnák
azzal a monogrammal – amit a Macy család férfi tagjai úgy
gondoltak, érdemes továbbadni a leszármazottjaiknak –, hogy CUM,
azaz ondó.
Elmosolyodtam, és felálltam.
– Miss Maddox? – szólalt meg Mr. CUM a tárgyalóasztal végéről.
Az asztalnál húszan is elfértünk, és három sorban álltak a székek.
Hirtelen hatvan szempár szegeződött rám.
– Igen, Mr. Macy?
– Valami mondanivalója van?
– Nem. Azt reméltem, csendben kiosonhatok. Ma este meccs van,
és le kell mennem a jelmeztárba.
– Nos, akkor igyekezzen! Ne tartsa vissza a kiöltözéstől egy
olyan apróság, mint a csapatmegbeszélés.
Seggfej.
Páran kuncogtak, ahogy az ajtó felé tartottam, de nem igazán
érdekelt. A legtöbben úgyis csak féltékenyek voltak. Ma este én
tudósítok élőben a New York Steel és a Cowboys meccséről, ők
pedig egy sörrel a kezükben nézik végig a meccset, miközben a
másik kezükkel a tréninggatyájukban kotorásznak.
Harmincnál is több újságíró jelentkezett az új posztomra – a
World Media Broadcasting alkalmazott focitudósítója helyére.
Azonban én leszek az, aki elbeszélgethet a focistákkal a meccs után,
nem ők. Ettől persze nem különösebben lettem népszerű a kedves
munkatársak körében. Annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben
heti nyolcvan órát dolgoztam azért, hogy eljussak oda, ahol most
vagyok, a harminc órát melózó pasik rögtön a varázserejű
puncimmal hozták összefüggésbe a sikeremet. Dögöljenek meg!
Ahelyett, hogy egyenesen a jelmeztárba mentem volna, tettem
egy kitérőt az irodámba. Indie rögtön utánam jött. Felült egy
vendégszék karfájára, lábát pedig feltette az ülésre.
– Gondoltam, ez jól jön!
Jelentőségteljesen egy darab Irish Spring szappanra pillantott,
amely ott hevert a rendetlen íróasztalom kellős közepén.
– Büdös vagyok?
– Az öltözőbe, a meccs utánra. Jó rég nem kufircoltál.
Gondoltam, rád férne egy kis elejtettem a szappant kutyapozíció.
– Te még Mr. CUM-nál is rosszabb vagy! – Csevegés közben bőr
aktatáskámba hajigáltam a kutatási anyagomat. Minden statisztikát
kívülről fújtam, de a vonatúton szerettem volna újra átnézni. – Kösz,
nem kérek szappant. Még egy hónap van vissza a tisztítókúrámból.
– A tisztítókúra a bélrendszernek kell, nem a hüvelynek.
– Csak öt hónapja nem voltam senkivel. Jót tesz a lelkemnek.
Indie elvigyorodott.
– És a Duracell is örül neki.
– Ki kéne próbálnod! Szuper méregtelenítő, ha hat hónapig nem
jársz senkivel.
– Kösz, én maradok a gyümölcsleves méregtelenítésnél!
Indie kinyitotta a táskáját, és kivett egy üveg élénk rózsaszín
körömlakkot, és itt, az irodámban nekiállt kifesteni a lábkörmét, ami
már eleve élénk rózsaszín volt.
– Te meg mit művelsz?
Indie megszakította a festést, és úgy bámult rám, mintha
meghibbantam volna.
– Kifestem a lábkörmömet. Reggel már feltettem egy réteget, de
ebből a színből tulajdonképpen kettő kell. Egyrétegű körömlakk, a
nagy túrót!
– Muszáj az én irodámban kipingálni a lábkörmödet?
– Az enyémben büdös lenne tőle.
– De az enyémben lehet büdös?
– Te amúgy is mindig mindent megszaglászol. Könyveket,
kaját… Azt ne hidd, hogy pár hete, amikor teniszeztünk, nem láttam,
ahogy megszagoltad a vadiúj teniszlabdát, amit elővettél.
– Az más. Én döntöttem úgy, hogy megszagolom.
Nem most akartam beismerni, hogy két napja rendeltem egy
L’Oréal Perfumeries körömlakkot. Miért nem találták fel előbb az
illatosított körömlakkot?
– Amúgy meg úgyis elmész – vont vállat Indie. –
Meginterjúvolhatsz egy rakás izzadt, félmeztelen pasit. A marketing
helyett nekem is az újságírást kellett volna választanom.
– Viszont te meg pokolian ügyes vagy abban, hogy egy rakás
szart rátukmálj az emberekre.
– Igazad van. Tényleg az vagyok. – Felsóhajtott. – Hé… Baston
ma visszajött.
– Tudom. Két héttel előbb, mint gondoltuk.
– Tudtad, hogy Subway a beceneve?
Csak pislogtam.
– A sajtóban senki nem nevezi Subwaynek.
– Ó. Nem a sajtó nevezi így.
Kételkedtem benne, de azért ráharaptam a csalira.
– Akkor ki nevezi Subwaynek?
– A nők.
Indie vidáman felvonta a szemöldökét, élénkpiros rúzsa egy
árnyalattal világosabb volt, mint tűzvörös haja. Iszonyatosan jól állt
neki, bár nehéz volt másra összpontosítani, mint a színes ajka és a
hófehér bőre közötti éles kontrasztra.
– Azért, mert eredetileg brooklyni, és metróval járt csajozni?
– Nem. De nem rossz tipp.
– Akkor világosíts fel! – Vállamra vettem a bőrtáskámat. –
Muszáj lemennem a jelmeztárba, aztán pedig indulnom kell.
– Sokkal mókásabb, ha találgatnod kell!
Kiléptem az irodámból, és Indie utánam jött a liftig; a sarkán járt,
hogy ne kenje el a körömlakkot.
– Mert egész nap mozgásban van?
– Nem. De lefogadom, hogy így van. Láttad azt a táncot, amit az
utolsó gólnál lejtett? Úgy mozgatja azt a keskeny csípőjét, mint egy
profi sztriptíztáncos!
A lift sípolt, Indie belépett utánam. Megnyomtam a kettes
gombot, hogy lemenjek a jelmeztárba.
 – Mert olyan tömeg van az ágyában, mint a négyes metrón?
– Nagy szívás lenne!
– Ha nem segítesz átöltözni, és jössz velem a stadionig, akkor azt
hiszem, vége a kis játékunknak.
A lift három emelettel lejjebb megállt. Indie az érzékelőhöz
tartotta a kezét, hogy ne csukódjon be az ajtó, és utánam kiabált,
miközben a jelmeztár felé vezető hosszú folyosón haladtam.
– Nem az Subway! Nem a metróról beszélek, hanem a
szendvicsboltról. Tudod… ahol rácuppanhatsz arra az isteni
huszonnégy centis példányra!
A fejemet ingatva kiabáltam hátra, még csak vissza se fordultam.
– Sziamia, Indie!
– Piros ruhát vegyél föl, az áll a legjobban! És széles övet! Ami
kiemeli a vékony derekadat és a formás csípődet! Tuti, hogy a
tavalyi Super Bowl hőse értékelni fogja az erőfeszítéseidet!

***

Most tudósítottam másodszor a New York Steelről, de először

jelentkeztem be az öltözőből. Ott álltam egy tucat riporter
társaságában az öltöző előtt, és igyekeztem ugyanolyan lezsernek
látszani, mint ők. A nagy kék ajtón csúnya horpadás díszelgett,
mintha valamelyik játékos azon vezette volna le a feszültségét. A
túlméretezett ajtót több bajnoki-győztes-felirat keretezte; a tavalyi
Super Bowl-győztes felirat büszkén terpeszkedett középen, pontosan
a csapat lógója alatt.
Néhány perc múlva egy biztonsági őr kinyitotta az ajtót, és intett,
hogy bemehetünk. Pár riporter felmutatta a belépőjét, ahogy elhaladt
mellette, másoknak láthatóan nem volt szükségük bemutatkozásra.
Henry, ahogy azt a biztonsági őr viseltes kitűzőjén olvashattam,
mindenkit név szerint ismert. Pár riporter a lánya hogyléte iránt
érdeklődött. Úgy tűnt, Larissa nemrég eltörte a karját kosárlabdázás
közben. A kis létszámú csapat tagjai jól ismerték egymást.
Alig vártam, hogy bejuthassak, de nem siettem különösebben. A
tömeg gyorsan ritkult, így csak négyen maradtunk a folyosón. Mély
lélegzetet vettem, és az ajtóhoz léptem; igyekeztem nem kimutatni a
félelmemet. Elmosolyodtam, felmutattam a belépőmet, és a
biztonsági őr kitűzője felé böktem, amin az állt: Henry Inez.
 – Helló.
– Helló – bólintott az őr.
– A kezdőbetűinek a jelentése: helló, érti, HI.
Szuperül sikerült eltitkolni a rettegésemet. Amikor ideges vagyok,
összevissza beszélek.
HI összevont szemöldökkel pillantott le rám. Majd fogta a
kitűzőjét, megtapogatta a mellkasát, mintha az olvasó szemüvege
után kutatna, aztán felsóhajtott, és eltartotta magától a belépőmet,
hogy elolvashassa.
– Van második keresztneve is, Delilah Maddox?
– Anne.
Henry elvigyorodott.
– DAM, azaz gát.
A csacska kis beszélgetés némileg megnyugtatott, és rájöttem,
hogy eddig visszatartottam a lélegzetem, így most kifújtam a
levegőt.
Henry visszaadta a jelvényemet.
– Maga Tom lánya, ugye?
Bólintottam.
– Harminc éve dolgozom itt. Manapság már nem születnek hozzá
hasonlók. Az egyik legjobb sportoló volt, aki valaha ezeket a
padokat koptatta. Az önteltség szikrája sem volt meg benne. Igazi
úriember volt. Őszinte részvétem. Az egész sportszakma számára
komoly veszteség.
– Köszönöm.
Henry körbemutatott az öltözőben.
– Ezek a fiúk? Öntelt hólyagok. Ne hagyja, hogy felhúzzák! Oké,
DAM?
Bólintottam, és reménykedő mosollyal visszavettem a belépőmet.
– Nem hagyom.
Ahogy befelé tartottam a belső szentélybe, meglepett már az
öltöző puszta mérete is. Elég fotót láttam az öltözőkről ahhoz, hogy
tudjam: hatalmasak, de innen, belülről nézve azonnal ámulatba
ejtettek a döbbenetes méretek. A falakat széles öltözőszekrények
szegélyezték; a helyiség közepe nagyrészt üres volt, néhány külön
kialakított ülőrészt kivéve. Minden ülőrészben négy széles bőr
karosszék volt, köztük pedig üveg dohányzóasztal. Minden rendezett
volt, és makulátlan. A szekrények fölött külön-külön ki volt
világítva a tulajdonos neve, és mindenütt játékosok csevegtek a
riporterekkel. A hangulat könnyed volt és vidám, valószínűleg a
meccs eredményének köszönhetően. A Steel 28:0-ra nyert. Engem, a
terem közepén láthatóan magányosan álldogáló, egyetlen nőt senki
nem vett észre. Vagy ha észrevették, akkor sem foglalkoztak velem.
Leengedtem eddig mereven tartott vállamat.
Megtaláltam Nicket, az operatőrömet, aki már bent volt;
észrevettem, hogy a Steel rúgója épp ráér, ezért odamentem, és
feltettem néhány kérdést. A srác még mindig mezt viselt, de a többi
védőfelszerelését beszélgetés közben vette le. Könnyű első interjú
volt ez, és a csevegéstől magabiztos lettem.
– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Aaron – mondtam,
amikor a kamerát kikapcsolták.
– Nagyon szívesen. Maga jött Frank Munnard helyére, ugye?
– Igen.
– Rémes alak volt! Jó, hogy nyugdíjba ment. Annak ellenére,
hogy a fejünk fölé van írva a nevünk, a fél csapat nevét
összekeverte. – Állával a szekrények felső része felé bökött. – És
kösz az utolsó kérdést a fiam focicsapatának edzősködésével
kapcsolatban. Boldog lesz, ha megtudja, hogy élőben is
megemlítettem a nevét!
Elmosolyodtam; eszembe jutott, amikor kislánykoromban apám
név szerint említett élő adásban. Úgy éreztem magam, mint valami
híresség. Rég nem gondoltam erre, de ezek az emlékek fontos
szerepet játszhattak abban, hogy minden interjúm végén felteszek
egy személyes kérdést. Ahogy hétről hétre láttam, hogy dolgozik
apám, a statisztikáról szóló beszélgetés meglehetősen unalmassá
vált. De amikor bepillantást nyerhettem a játékosok magánéletébe,
az mindig felkeltette a figyelmemet. Sokkal inkább tűntek igazi
embernek, semmint menő sportolóknak.
Továbbindultam, tekintetem a termet pásztázta. A hatalmas, kerek
terem egyik felében nyüzsögtek az emberek; olyan sűrűn álltak a
riporterek, hogy nem is láttam az adott játékost. De fel sem kellett
pillantanom a szekrény felső részére, hogy tudjam, ki az, akire
várakoznak.
Brody Easton.
Brody Easton bárhová ment, a sajtó a nyomában volt; nagyrészt
azért, mert arrogáns showman volt, aki mindig szolgáltatott valami
újdonságot. Az sem ártott, hogy a kamera imádta jóképű arcát és
dögös testét, ahogy a nők is, akik gyakran vették körbe fotózáskor.
Néhány más játékost is megszólaltattam, de kihagytam azokat,
akik a vetkőzés különböző fázisaiban voltak. Sok meztelenség vett
körül, de nagyrészt pucér mellkasokat és hátsókat lehetett látni.
Átöltözés közben majdnem minden férfi hátat fordított, és a
szekrénye felé fordult. Tekintetem néhány másodpercig elidőzött
Darryl Smith kemény fenekén – egek, micsoda izmos hátsó! –, de
gyorsan összeszedtem magam. Muszáj profiként viselkednem, főleg,
ha ugyanezt várom el a játékosoktól is.
Amikor végre ritkulni kezdett az Eastont körülvevő tömeg,
odaléptem hozzá. Dereka köré egy törülközőt csavart, és nem volt
rajta póló. Szentséges isten! Talán ez a tisztítókúra mégsem volt
olyan bölcs döntés. Úgy éreztem magam, mint aki többnapos éhezés
után beszabadul az élelmiszerboltba. És mivel a sportolók a
gyengém, ez az élelmiszerbolt a kedvenc kajáimmal volt tele.
Muszáj összeszednem magam!
Az operatőröm kezdő pozícióba emelte a lámpáját, így figyelmem
Brody titáni válláról az arcára terelődött, amely sokszor ott virított a
hétfő reggeli pletykalapok címoldalán. Állkapcsa szépen formált és
négyszögletes volt, napbarnított bőrén épp csak kiütközött a borosta.
Tekintetem követte ívelt járomcsontját, elhaladt bűnösen telt ajka és
tekintélyt parancsoló sasorra mellett, majd találkozott a legszebb
szempárral, amit valaha láttam. Jézusom! Élőben még szexibb.
A sűrű, sötét szempillák alatt világoszöld, mandulavágású szem
csillogott. Olyan rabul ejtő volt a szeme, hogy megrémültem.
Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy kiszakítom magam
Easton bűvköréből. Szerencsére Nick miatt kénytelen voltam ismét a
valóságra összpontosítani.
– Easton gyakran hangoztatja, hogy nőket nem lenne szabad
beengedni az öltözőbe. Ne számíts arra, hogy ugyanolyan udvarias
lesz hozzád, mint a régi cimboráihoz!
Nick több mint tíz éve volt a csapat operatőre; figyelmeztetése
nem tréfa volt, hanem tapasztalat.
Valamint hallottam a viszályról Brody Easton és Susan
Metzinger, egy rivális tévécsatorna tudósítója között. Susan
nyilvánosan azzal vádolta Brodyt, hogy káromkodik az öltözőben, és
az eseten több mint egy hónapon át csámcsogtak a bulvárlapok.
Brody kijelentette, hogy Susannek semmi keresnivalója az
öltözőben, és a káromkodást láthatóan a férfi riporterek egyike sem
bánta. Susan egy teljes oldalon át sorolta Brody káromkodásait,
melyek szerinte sértők a nőkre nézve. Az idézetek nagy részét
kiemelték az eredeti szövegkörnyezetből, azonban a cikket fél tucat
videóklip kísérte, ahol Brody épp egy nő mellét vagy fenekét
stírölte. És itt elindult a lavina. Mindez több mint egy évvel ezelőtt
történt, de fejben felkészültem a hírhedt irányító viselkedésére.
– Készen állsz?
Nick vállára vetette a táskáját, és felemelte a kamerát. Az előttünk
álló riporter befejezte az interjúját, és kezet rázott Eastonnal.
Ennyire készen még sosem voltam.
– Persze.
Előreléptem, és kinyújtottam a kezem.
– Delilah Maddox vagyok a WMBC Sporthíradótól.
Easton arcán lassú mosoly terült szét, majd azzal lepett meg, hogy
odahajolt hozzám, és arcon csókolt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem!
Nem voltam biztos benne, hogy így akar-e kelepcébe csalni – azt
várva, hogy miután az imént csupán kezet rázott a férfi riporterrel, én
majd leszúrom azért, mert engem arcon csókolt –, vagy
egyértelműen a szexuális vonzerejét használja fel arra, hogy
kibillentsen az egyensúlyomból. Bárhogy is volt, nem mentem bele a
játékba. Megköszörültem a torkomat, és kiegyenesedtem, annak
ellenére, hogy remegett a térdem.
– Nem gond, ha felteszek néhány kérdést?
– Mi másért lenne itt?
Nem törődtem a gúnyos megjegyzéssel. Brody még mindig
mosolygott. Igazából inkább vigyor volt ez, és úgy éreztem magam
tőle, mintha játékszer lennék a kezében.
– Készen állsz, Nick?
Az operatőröm végzett az előkészületekkel, készen állt a világítás
is, majd pozícióba emelte a kamerát, és megadta a kézjelet.
– Gratulálok a mai győzelemhez, Brody! Hogy érzi magát most,
hogy lement a térdsérülése utáni első meccse? – emeltem fel a
mikrofonomat, tudva, hogy Nick egészen közelről vesz minket.
– Nagyon… – Brody könnyedén a derekán levő törülköző után
nyúlt, és megrántotta a csücskénél. A törülköző a földre esett. –
É
Nagyon jól érzem magam. Remekül. És maga? Először jár
férfiöltözőben, ugye? És hogy tetszik, amit eddig látott? – Ajka
igazi, ördögien gonosz mosolyra húzódott.
Mielőtt észbe kaptam volna, pillantásom letévedt meztelen
altestére. A francba! Mondhatni, egy szál semmiben áll előttem.
Teljesen megzavart az, hogy milyen hosszan lelógott. Subway.
Meglehetősen illett rá a becenév. Valószínűleg egy teljes perc is
eltelt, mire képes voltam válaszolni. Egy perc némaság, élő adásban.
Remek!
– Igen. Ööö… az öltöző nagyon… öööö… szép.
Úgy beszéltem, mint egy idióta. Élő adásban.
Az a szemétláda folytatta az interjút.
– Olyan nagy, mint amilyennek gondolta?
– Ööö… sokkal nagyobb, mint képzeltem.
Brody mosolya még szélesebb lett.
Hűha!
Muszáj magamhoz térnem, vagy a legelső öltözői interjúm örökre
nevetség tárgya lesz. A nézőknek fogalmuk sem volt arról, hogy
Brody deréktól lefelé meztelen volt.
– Mit gondol, ma százszázalékos teljesítményt nyújtott?
Brody szemöldöke a magasba szaladt.
– Ha a mai meccsre céloz, akkor feltétlenül. Száz százalékban
odatettem magam a pályán. Vannak bizonyos területek, amiken
tudnék még alakítani, de a térdem ma százszázalékosan teljesített.
Világoszöld szeme elsötétült, én pedig néztem, ahogy lesüti
hosszú, sötét szempilláját. Követtem tekintete vonalát, és hirtelen
meztelen hímtagjára siklott a pillantásom. Már megint. A francba!
Felnéztem, de éreztem, hogy elpirulok. Ezt most rögtön be kell
fejeznem, különben élő adásban céklavörös leszek.
– Nos, isten hozta újra itt! És gratulálok a mai győzelemhez!
Megvártam, amíg Nick leengedi a kameráját, és lekapcsolja a
fényt. Majd egyenesen Brody Easton öntelt képébe bámultam.
– Ugye tudja, hogy maga egy seggfej?
Brody szeme felparázslott.
– Tudom.
Amint kirohantam az öltözőből, még hallottam, hogy a hátam
mögött összecsapódnak a tenyerek, és felharsan a nevetés.
 2. FEJEZET

Brody

– Jó reggelt, Mr. Easton!

– Jó reggelt, Shannon. Hogy érezte magát Marlene a héten? – Egy
kicsit rosszkedvű, és rosszul alszik. De a maga keddi látogatásaitól
mindig felvidul. Már nagyon várja magát. Azt hiszem, a társalgóban
van.
Grouper épp a folyosót söpörte, ahogy elhaladtam mellette.
– Az unokám roppant csalódott lesz.
– És ennek semmi köze ahhoz, hogy Kis Grouper ezen a héten
nem kap meccslabdát. Szerencsétlen kölyköt egy halról nevezték el!
Grouper felkacagott, és a kezét nyújtotta.
– Jó szarul nézett ki a tévében tegnap!
– Maga meg szarul seper! – mondtam mosolyogva. – Váltanom
kéne pár szót a személyzetissel, hogy tegyék már ki innen azt a
löttyedt hátsóját! Úgy fest ez a hely, mintha egy vak öregember
söpörné ki. Én pedig kétszáz métereset dobtam… úgyhogy nem
nézhettem ki szarul. Hanem kibaszottul szipi-szupin néztem ki!
– Marlene majd jól kimossa a száját szappannal, ha meghallja,
hogy ilyen mocskos módon beszél!
Grouper nem tréfált. Igaz, Marlene a nyolcvanadikat taposta, de
az aprócska idős hölgytől még ma is kitört a frász. Amikor Willow
és én járni kezdtünk, tudtam, hogy Marlene lenne az, aki lemetszené
a tökömet, ha bántanám az unokáját, nem pedig a nagydarab férje.
Még egy percig sértegettem Groupert, aztán bementem a
társalgóba, és megkerestem Marlene-t. Nem kellett sokáig
nézelődnöm. Csak néhányan voltak a teremben, és a bolond
vénszatyor volt az egyetlen, aki nagyestélyit viselt.
– Mi az, dögös randipartner várja ma este, Marlene?
A kerekesszékében ült; lehajoltam, és homlokon csókoltam. Egy
percbe telt, de Marlene elmosolyodott, és tudtam, hogy az e heti
látogatás jobb lesz, mint a múlt heti.
– Ó, de jóképű vagy!
– Én mindig jóképű vagyok.
Begurítottam a terem egyik sarkába, és a székét velem szemben
helyeztem el, majd leültem a kanapéra.
– Nem szmokingot kellene viselned?
Ó, ez megmagyarázza a nagyestélyit. Szokás szerint belementem
a játékba.
– Ma reggel edzésem volt. Nemsokára átöltözöm.
Marlene bólintott.
– Mondd meg az unokámnak, hogy kék ruhát vegyen fel! Kiemeli
a szeme színét.
Willow szeme a világoskék és a fűzöld között játszott. Ha kéket
viselt, akvamarinkék lett a szeme, ha zöldet, akkor olajzöld. Én
jobban szerettem, amikor se kéket, se zöldet nem viselt – akkor
egész nap bámulhattam a szemébe, és azon tűnődhettem, hogy
melyik színt szeretem jobban. Kivéve, amikor meztelen volt – akkor
egyáltalán nem a szemére összpontosítottam.
– Ügyelek rá, hogy kéket vegyen fel.
Marlene pár percig hallgatott, én pedig figyeltem az
arckifejezését; tudtam, hogy valahol messze jár. Soha nem
tudhattam, hol ér földet.
– Azt hiszem, valaki ellopta a fogsoromat.
Felvontam a szemöldökömet.
– A fogsora a szájában van, Marlene.
Marlene reszkető kézzel odanyúlt, és ujjai rátaláltak a vakítóan
fehér műfogsorra.
– A fenébe! Itt keresem, teljesen fölöslegesen!
A látogatásom még vagy egy órán át tartott, összevissza ugráltunk
a témák között – harminc évvel ezelőtti és jelenlegi dolgokról is
beszélgettünk. De kénytelen voltam kettőre visszamenni a stadionba,
hogy megnézzem a visszavágó meccset. Nem akartam kétezer
dolláros bírságot fizetni azért, mert elkéstem egy kötelező
támadófal-megbeszélésről, ezért felálltam, hogy elbúcsúzzak.
– Szeretné, hogy elvigyem valahová, mielőtt elmegyek?
– A Harmincnegyedik utca és az Amsterdam sarkán van a
Heidelman’s. Ennék egy Reuben-szendvicset.
 – Ha jövő héten eljövök, hozok egyet.
Lehajoltam, és homlokon csókoltam; azt elfelejtettem közölni
vele, hogy a Heidelman’s tizenöt éve bezárt.
– És ne hagyd, hogy az öreg Heidelman készítse el a
szendvicset!! Annak a vén bolondnak nincs ki mind a négy kereke!
Felnevettem.
– Rendben. Az öreg Heidelmant kerülöm.
– És csókold meg a nevemben Willow-t!
– Rendben. Maga pedig szóljon Groupernek, hogy alaposabban
takarítsa ki a szobáját, rendben?
– Tényleg? Jól van.
Marlene a társalgóban akart maradni, de ahogy kifelé mentem,
inkább betoltam az üres szobájába, hogy körülnézzek egy kicsit. A
helyiség szokás szerint makulátlan volt. A fenébe is, Grouper úgy
takarított, hogy akár a földről is lehetett volna enni! De örömet
okozott, ha Marlene-t rávehettem, hogy kicsit megszorongassa
Groupert.
Kifelé menet a vén gazember épp az üvegajtót takarította, én
pedig legyezőszerűen széttárt ujjakkal, szándékosan otthagytam a
kézlenyomatomat a patyolattiszta ajtón.
– Azt a részt kihagyta!
– Seggfej!
– És büszke vagyok rá!
– Jövő héten kérek két labdát!
– Miért, a nejének kidurrantak a dudái?
– Nyalja ki!
– Legközelebb, Grouper.
 3. FEJEZET

Delilah

– Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam? – harsogtam Indie

felé.
A kocsijában ültünk, és a Baxter Kupára tartottunk – ezt a
jótékonysági estet a néhai játékos, Marcus Baxter emlékére
rendezték meg minden évben. Marcus mezőnygólrúgó volt, akit hat
évvel ezelőtt elgázolt egy részeg sofőr. Azóta a csapat és a liga
szponzorálta a jótékonysági eseményt. A WMBC idén három asztalt
is megvásárolt. Én most először kaptam meghívót, azonban Indie a
marketingszakosztály alelnökeként évek óta minden bálon ott volt.
– Hallottam. Egy seggfej. Megmutatta a farkát. Kínos helyzetbe
hozott.
– És mégis megkérdezed, hogy róla álmodtam-e az éjjel?
– Róla álmodtál?
– Nem.
Talán.
Indie vállat vont.
– Én róla álmodtam volna.
– Az a pasas arrogáns és faragatlan!
– Akkor a te eseted.
Igaza van. A randipartnereim listája nem volt valami nagy szám.
Mindig a balhés alakok vonzottak.
– Már nem ez a típus az esetem. Ha véget ér a tisztítókúra, csak
olyan pasikkal fogok járni, akik kedvesek, udvariasak és
megbízhatóak.
– Majd bemutatlak apám legjobb barátjának, Hughey-nak.
– De vicces.
– Mi bajod? Nagyon kedves ember. Esküszöm! Biztos vagyok
benne, hogy a felesége ezért vált el tőle, és ment hozzá a negyvenöt
éves társastánctanárához. Túl unalmas volt… vagyis kedves.
– Majd észben tartom Hughey-t.
– És mit csinálsz jövő héten, ha újra megteszi?
– Figyelmen kívül hagyom, és folytatom az interjút. Sejtettem,
hogy egy farok lesz. De arra nem számítottam, hogy meg is mutatja
a farkát. Nagyon meglepett. Legközelebb viszont készen állok majd
rá!
– Én már most készen állnék rá. Ha lenne rajtam bugyi, facsarni
lehetne belőle a nedvességet, ha eszembe jutna az a test. Mit
gondolsz, ma este ott lesz?
– Remélem, nem.
Agyam aprócska, sötét, mazochista része azonban nagyon is várta
a viszontlátást. Bár ezt semmiképpen sem ismertem volna be.

***

A Baxter Kupán az asztalomnál ülők érdekes egyvelegét alkották a

WMBC tagjainak és a New York Steel menedzsmentjének, ideértve
a csatorna tulajdonosának elbűvölő unokáját, Michael Langley-t, aki
a tévécsatorna vezetője volt – tulajdonképpen Mr. CUM főnökének a
főnöke. Michaellel majdnem egy órája beszélgettünk, és
meglepődtem, mennyi közös van bennünk. Mindketten a Stanfordra
jártunk, bár Michael néhány évvel idősebb volt nálam. Mindkettőnk
édesapja profi irányító volt fiatalon, és mindketten kora hajnalban
keltünk. A Langley család legendának számított New York
sportvilágában; Michael nagyapja nem csupán a WMBC tulajdonosa
volt, de a New York Steel fő részvényese is.
Amikor elvitték a vacsoratányérunkat, Michael odahajolt hozzám.
– Van kedve táncolni?
– Persze. Örömmel.
A táncparketten végigtáncoltunk egy lassút. Határozottan fogott,
és pontosan tudta, hogyan kell vezetni. És meglehetősen jól nézett
ki. Egy szemüveges Matt Damon. Ápolt, intelligens, jóképű – ennél
rosszabb estém is lehetne.
– Csinos így feltűzve a haja!
És cuki is.
A stylistnak majdnem két órájába telt annyira megzabolázni
rakoncátlan, sötét fürtjeimet, hogy feltornyozhassa a fejem búbjára.
Néhány tincs így is kiszabadult.
– Köszönöm. Nem dohányzik, ugye? Mert amennyi hajlakkot rám
fújt a stylist, hogy így maradjon a frizurám, ha egy cigaretta
közelébe megyek, biztos lángra kap a hajam!
Michael elmosolyodott.
– Semmi gond. Nem dohányzom.
Miért nem ilyen típusú pasikat vonzok? Michael, apja
nyomdokaiba lépve, focizott az egyetemen, míg egy elülső
keresztszalag-szakadás véget nem vetett még el sem induló
karrierjének. Mivel jól ismerte a játékot, és igazi dögös amerikai
külsővel rendelkezett, könnyen jött a váltás a sportriporteri pálya
felé. Bár az utóbbi néhány évben inkább a színfalak mögött
tevékenykedett, ahogy felfelé haladt a ranglétrán.
– Tervez erre a szezonra interjúkat? Szívesen végignézném,
ahogy forgat, hadd tanuljak. Az interjúi mindig olyan benyomást
keltenek, mintha a nappaliban csevegne, nem pedig egy díszletben, a
kamerák előtt.
– Köszönöm. Igazából egyetlen interjúm sincs tervbe véve, de
most adott egy indokot, hogy ezen változtassak.
Elkezdődött egy új szám, és nagyon élveztem Michael társaságát,
amikor megszólalt mögöttem egy hang.
– Szabad?
Felkaptam a fejem, bár nem volt kétségem afelől, kihez tartozott a
rekedtes hang.
Michael nagylelkű volt.
– Nem szívesen osztozom, de azt hiszem, kisajátítottam az est
legcsinosabb hölgyét. – Elengedte a kezemet, és udvarias bólintással
hátralépett. – Köszönöm a táncot, Delilah!
Brody Easton ismét meglepett. Mielőtt észbe kaptam volna, már
táncoltam is ezzel az öntelt seggfejjel, aki átkarolt, és szorosan
magához húzott. Sokkal szorosabban, mint ahogy Michael tartott az
imént.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Lois Lane.
Meg kell adni, ennek a fickónak aztán van vér a pucájában!
Egyenesen belenéztem a szemébe.
– Kellemes végre ruhában látni, Easton.
– Jobban szereti, ha ruha nélkül vagyok?
– Jobban szeretem, ha a terem túlsó végében van.
 Brody felnevetett. Szívből jövő nevetés volt.
– Néha ez történik, amikor az ember úgy dönt, hogy a
férfiöltözőben akar lógni.
Próbáltam elhúzódni, de Brody még szorosabban fogott.
Kinyújtottam a nyakamat.
– Engedjen el!
– Nem.
– Nem?
– Úgy bizony. Nem.
– Tudok teli tüdőből is kiabálni!
– Örömmel venném, ha kiabálna.
Hangjából ítélve úgy értette, hogy úgy kiabáljak, hogy közben
alatta fekszem.
– Maga egy seggfej, ugye tudja?
– Tudom. Ezt tegnap már megkérdezte tőlem. Mint riporter, kicsit
gyakrabban kéne váltogatnia a kérdéseit.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
Easton keze a derekamra siklott, majd megforgatott a
táncparketten. Ez a pöcs aztán tud táncolni!
– Jár valakivel?
– Ugye nem komolyan kérdezi?
Nem törődött a megjegyzésemmel.
– Van kedve velem vacsorázni ma este?
– Most fejeztük be az evést.
– Akkor desszert nálam?
Önkéntelenül is elnevettem magam.
– Talán beütötte a fejét a tegnapi meccsen?
– Fogyókúrázik, mi?
– Igen. Ez az. Nem akarok felmenni a lakására, mert
fogyókúrázom.
– Nos, ez nagy kár – mosolyodott el Easton. Igazából
meglehetősen sziporkázó humorú és szórakoztató beszélgetőpartner
volt, de attól még egy seggfej. A szám véget ért, és a zenekar
megkért mindenkit, hogy foglalja el a helyét, amíg bejelentik a néma
árverés győzteseit.
– Mondanám, hogy örültem a viszontlátásnak, de nem szoktam
hazudni.
Easton elvigyorodott. Láthatóan tetszettek neki a sértéseim. De
mielőtt elmentem volna, megragadta a kezemet.
– Hé! Vigyázzon Langley-vel. Párszor találkoztam vele, amíg
sportriporter volt. Egy igazi rohadék.
– Ez nem hangzik furán pont a maga szájából?
– Én az vagyok, amit lát. Az a fickó viszont nem.
Az este további részében nagyrészt jól éreztem magam. Indie
bemutatott egy csomó embernek, és baráti beszélgetésem Michaellel
elkanyarodott a flörtölés felé. Ahogy ott ültünk és beszélgettünk,
párszor felnéztem, és észrevettem, hogy Brody Easton bámul. Az
arcáról eltűnt a korábbi mosoly, szinte dühösnek látszott, ezért még
közelebb hajoltam Michaelhez.
Odakint épp azt vártam, hogy a parkolófiú elindítsa Indie
kocsiját, amíg ő elköszönt néhány embertől a vállalatközi
kapcsolatok osztályáról. Michael pont akkor lépett oda hozzám,
amikor meghozták ezüst Porsche Spyderjét.
– Szép kocsi!
– Kösz. Szívesen elvinném kocsikázni… talán egyik este, úton
egy étterembe?
– Örömmel venném, de a következő pár hétben elég őrült az
időbeosztásom. – Huszonnyolc napom maradt a tisztítókúrámból.
– És ha már kissé lenyugodtak a dolgok? – Átadta a mobilját, és
amíg elmentettem a számomat, odahajolt hozzám.
– Hihetetlen az illata! Már többször akartam mondani az este
folyamán.
– Köszönöm. Ez egy Rose nevű illat a Chloétól. Nemrég vettem,
de nem tudtam eldönteni, nem túl virágos-e.
– Tökéletes.
Ahelyett, hogy kivette volna a telefonját a kezemből, Michael
ujjait az enyémre kulcsolta, és magához húzott egy búcsúölelésre.
Amikor felnéztem, Brody Easton minket nézett, és meglehetősen
dühösnek látszott. Úgyhogy különösen hosszú idő múlva
bontakoztam csak ki Michael öleléséből.

***

A következő héten a Steel ismét hazai pályán játszott, úgyhogy nem

kellett hétközben egy tudósítás miatt útra kelnem, de mivel a
kosárlabdás Hall of Fame-jelölésekről tudósítottam, nem voltam a
városban. Szombat késő este négy órát autóztam hazafelé, hogy
mindenképp ott legyek a másnap reggeli kezdőrúgásnál. Az
oldalvonalról néztem a meccset, és segédkeztem az éppen közvetítő
sporttudósítónak. Miután a Steel ismét nyert, az öltöző felé vettem
az irányt. Most nem vacakoltam; amint a biztonsági őr kinyitotta a
nagy kék ajtót, bevágtam magam a sorba.
– Mi a szitu, DAM? – nyújtotta felém a kezét Henry, hogy
csapjak bele.
– Helló, HI. Hoztam magának valamit.
Benyúltam a táskámba, és elővettem egy dedikált fotót Rochelle
Teaversről, a WNBA menő góllövőjéről.
– Múltkor hallottam pár riportert arról beszélgetni, hogy a lánya
eltörte a karját kosarazás közben. A héten a Hall of Fame-jelölésről
tudósítottam, és Rochelle is ott volt. – A fényes fotóra pillantottam.
– Remélem, jól betűztem neki Larissa nevét.
Henry megtapogatta a mellkasát, és elővett egy szemüveget az
egyenruhája zsebéből.
– Ejha, odanézzenek! Na, apuci kivételesen jó fejnek számít
majd. Nagyon köszönöm, Delilah Dam!
– Szívesen.
Az elsők között voltam, aki beléphetett az öltözőbe. Egy másik
riporter már készülődött, hogy meginterjúvolja Eastont, de én
igyekeztem megelőzni; Nickkel a nyomomban léptem oda hozzá.
Brody épp a térdéről beszélt, de amint észrevett, mosoly ült ki az
arcára. A francba! Megint törülköző van rajta. Túlságosan is
felkészültem az interjúra, és tudtam, hogyan fogom leszerelni az
öntelt irányítót, ha ismét szórakozni támad kedve. De attól a rohadt
mosolytól ideges lettem.
Amikor én következtem, lezserül odaléptem Brodyhoz.
– Na, ma milyen játékot játszunk, Easton?
– Gondolt rám a héten, amíg Bostonban volt?
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Mi az, követi, merre járok?
– Ismerje be, hogy gondolt rám, és ma megkönnyítem a dolgát!
– Készen állok magára, és az exhibicionista viselkedésére. Nem
kell megkönnyítenie a dolgomat. Legyen olyan kemény, amennyire
csak lehet! – intettem oda Nicknek, hogy kezdődhet a felvétel.
Easton elvigyorodott, és leejtette a törülközőjét.
 Elindult az élő adás.
– Nos, ismét gratulálok az e heti győzelemhez! És a sikeres
pontszerzéshez.
– Köszönöm.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd szándékosan
lenéztem – egyenesen a férfiasságára.
– Elég rövid volt az a futás. Mennyi lehetett, nyolc centi?
– Ó, nem. Biztos, hogy több mint nyolc centi. Én minimum
húszcentist mondanék.
– Szerintem a hivatalos statisztika nyolc centi. A pasik és a
horgászós sztorijaik! – kuncogtam fel.
Easton vigyora kicsit elhalványult. Érezhető volt rajta az
ingerültség. Én boldog voltam, ő viszont láthatóan nem.
– Árulja el, mit változtatott meg a második félidőben? Előtte úgy
tűnt, gondjai akadtak a passzolással. Wren Jacobs két Daryl
Breezynek szánt passzolási próbálkozását is meghiúsította. Talán
nehezére esett felállítani a fontossági sorrendet a játék során?
Easton összehúzott szemmel méregetett.
– Nem. Nem esett nehezemre felállítani. Csak jobb védelemre
volt szükségem. Az edző változtatott pár dolgon félidőben, amivel
betömködte a támadófalunkon keletkezett lyukakat. Amint megvolt
a védelem, képes voltam becsusszantani a labdát.
Ahogy korábban én is, most Easton is farkasszemet nézett velem,
majd lenézett, én pedig kénytelen voltam követni a tekintetét. A
fegyelmezett interjú abban a pillanatban ment a levesbe, hogy
rájöttem, Easton kezd felizgulni.
Amikor visszanéztem, Brody úgy vigyorgott, mint pék kutyája a
meleg kiflire. Majd ismét ő vette át az irányítást az én interjúmban.
– Bruce Harness kiemelkedő teljesítményt nyújtott ma. A
második félidő kezdetén az a punt blokkolás megfordította a játékot.
– Azzal a blokkolással a legjobb tíz profi punt blokkoló közé
került – válaszoltam.
Easton vigyora eltűnt, meglepettnek látszott. Fejből tudtam a punt
blokkolási statisztikát.
– Így van. Még öt blokkolás, és övé lehet a legjobb punt blokkoló
rekordja.
– Még hat – helyesbítettem.
– Öt.
 – Hat.
– Öt.
– Herman Weaver, 1970-1980. A Detroitnál kezdett, a
Seahawksnál fejezte be a pályafutását. Tizennégy blokkolt punt.
Harnessnek nyolc van. Még hat kell neki, hogy új rekordot állítson
fel. – Easton szólásra nyitotta a száját, majd ismét becsukta. Megint
én uraltam az interjút. – Még egy utolsó kérdés? – Megfordultam, és
láttam, hogy mögöttem türelmetlen riporterek toporognak. – A térde
készen áll arra, hogy jövő héten Kaliforniában szembenézzen az
eddigi első helyezett Chargersszel?
– Maga ott lesz, hogy tudósítson róla?
– Ott leszek.
– Akkor számíthat rá, hogy készen állok!
 4. FEJEZET

Brody

– Hosszú futás!
Grouper seprűje a földet érte, és elkezdett bicegve futni, végig a
hosszú folyosón. Shannon, a nappali műszakos nővér fejcsóválva
haladt el mellette. Nem először nézte végig, hogy ilyesmit
művelünk. Azóta szórakoztunk ezzel, hogy Grouper sántítani
kezdett. A pár évvel ezelőtti műtétje némileg lelassította az öreg
szivart; most a gólpasszaim inkább teniszlabdához hasonlítottak,
nem pedig lövedékként száguldó labdákhoz.
– Hatvankilenc éves – szólt oda Shannon a válla fölött. – Az a
szerencsétlen öregember egy nap maga miatt kap szívrohamot! – De
ahogy továbbmentem, láttam, hogy elmosolyodik.
Amikor Grouper odaért a folyosó végére, a tizennyolc méteres
dobásom után a labdát egyenesen a kezébe kapta.
– Még el tudom kapni – indult el vissza, felém.
– Soha nem tudta elkapni. Belevarázsoltam a kezébe.
– Baromság! A nagy lószart tud maga dobni! Mindenki tudja,
hogy a gólpassz a kapón, nem a dobón múlik.
– Kis Guppi is tudja, milyen tiszteletlenül beszél nagyapó a
bálványával?
– Pff, a bálványa! Én vagyok a bálványa!
A nyolcéves Grouper nagy focirajongó volt, és még nagyobb
Brody Easton-rajongó. Múltkor én is benéztem a szülinapi partijára.
Amikor meglátott, olyan izgatott lett, hogy elsírta magát. Emiatt
heteken át cikiztem a nagyapját.
Megálltam a nővérpultnál.
– Milyen volt Marlene hete?
– Igazából jó volt – mondta Shannon. – Szeretne elmenni
vásárolni. Azt mondja, új alsóneműre van szüksége, annak ellenére,
hogy teli a szekrénye.
– Akkor kérje meg a segédápolót, hogy vigye el vásárolni!
– Azt akarja, hogy vitessem el a segédápolóval vásárolni? Egy
olyan kirándulásra, ami plusz háromszáz dollárba fáj magának,
emellett a fehérnemű árába, annak ellenére, hogy már így is negyven
bugyogója van!
– Boldoggá tenné Marlene-t?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor igen.
Shannon elmosolyodott.
– A hétre megszervezem.
Marlene a szobájában volt, és a Tippeld meg az árát egyik
ismétlését nézte. Éppen ott tartottak, ahol egy csomó tétel árát össze
kell adni, és el kellett érni egy adott összeget.
– Helló, Marlene.
– Sss!
Marlene kezében notesz és ceruza volt, és remegő kézzel, sebesen
leírogatta az egyes felmutatott tárgyak árát. Bob Barker felemelt egy
dobozos tejet, én pedig vetettem egy pillantást Marlene
macskakaparására. Tizenöt cent. Jó, akkor már sejtem, melyik évben
járhatunk.
Marlene nem volt boldog, hogy az általa kiszámolt összeg a
közelében sem járt a helyes válasznak. Próbáltam jobb kedvre
deríteni.
– Csak azért csinálnak inflációt, hogy megnehezítsék a
versenyzők dolgát.
– Azt hiszem, igazad lehet.
– Persze, hogy igazam van. Mindig igazam van. És pokolian jól
nézek ki.
Kinyitottam a papírzacskót, amit hoztam, és kicsomagoltam a
fehér papírt; alóla kibukkant a Reuben-szendvics, amire a múlt héten
vágyott.
– Elmentél a Heidelman’sba!
– Igen. – Vagy talán a Ben's Kosher Delikáteszbe, ami tíz évvel
ezelőtt elfoglalta a helyét. De mindez lényegtelen volt.
– Alig várom, hogy beleharapjak! Ideadnád a fogam tartóját?
– A fogsora már a szájában van, Marlene.
Egy percig tapogatta, és rájött, hogy igazat mondok:
megkocogtatta a szemfogát a körme hegyével. Bár ide-oda
csapongott, a foga majdnem minden héten központi témája volt a
beszélgetésünknek.
– Willow a minap meglátogatott.
– Az jó.
– Igen. Elmesélte, mit csinált.
Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ó, tényleg? És mit? Egyszerűen már nem tudom követni, miket
művel ez a Willow!
– A medence. Tudod. Szégyellhetnétek magatokat! Legközelebb a
rendőrség nem fog kesztyűs kézzel bánni veletek!
Mindig csodáltam, hogy Marlene miként képes kristálytisztán
visszaemlékezni arra, ami tíz évvel ezelőtt történt, és közben nem
emlékszik, hogy öt perccel ezelőtt betette-e a műfogsorát. Olyan
volt, mintha először a legfrissebb emlékei tűnnének el. Reméltem,
hogy a medencés eset az én emlékeimből sosem tűnik el.
Akkor láttam először meztelenül Willow-t. Azon az éjszakán
döbbentem rá, hogy az az iszonyatosan rémisztő sajgás, amit akkor
éreztem a mellkasomban, amikor az általam Vad Willow-nak
nevezett lány valamiért megint rám hozta a frászt, nem fájdalom
volt. Hanem szerelem.
– Az én hibám volt. Willow próbált lebeszélni. Csak azért ugrotta
át a kerítést, hogy kimentsen engem. Én dobtam a medencébe.
Marlene kételkedve bámult rám, méghozzá jogosan. Egyetlen
épeszű ember sem hitte el, hogy Willow-t rá kell beszélni olyasmire,
amihez vakmerőség kellett. Az a lány mindig borotvaélen táncolt,
mégpedig mosolyogva, én viszont ott álltam, és vártam, hogy
elállítsam a vérzést, ha megvágja magát. Ez volt benne a
legcsodálatosabb. És a legborzasztóbb is.
– Ez az utolsó figyelmeztetés. Ha megint bajba kerültök,
szétválasztalak titeket! Úgy viselkedtek együtt, mint két ütődött!
Lenyúltam a fél Reuben-szendvicsét, és megígértem, hogy nem
kerülök bajba. Ironikus volt azzal fenyegetni, hogy szétválaszt
minket, pedig éppen ő volt az, aki összetartott.
 5. FEJEZET

Delilah

– Min dolgozol? – tette le magát Indie az íróasztalom túloldalán a

földre.
Törökülésben ült, annak ellenére, hogy szoknyát viselt.
– Szép a bugyid!
Nem is látod a bugyimat.
– Dehogynem! – blöfföltem.
– Nincs rajtam bugyi.
– Remélem, a szakosztályi értekezleten is így ültél, ahonnan most
jöttél.
– Naná.
Indie előrehajolt, és mielőtt megakadályozhattam volna, felkapott
egy rakás papírt az íróasztalomról, és átlapozott pár kinyomtatott
cikket.
– Brody Easton, mi?
– Ez csak kutatási anyag.
– Mihez? Egy interjú a Cosmopolitan magazinban? Itt egyetlen
sport témájú cikket sem látok.
Szétterítette a papírokat, és legyezni kezdte magát.
– Az e heti meccshez.
– Igazán? – Indie abbahagyta a legyezést, és kivett egy lapot a
legyezőjéből. – Áruld már el, ebből a cikkből mit tudtál meg?
A fotó Brodyt ábrázolta, alsóneműben. Szűk, fekete bokszeralsót
viselt.
– A térdét néztem, hogy a képet a műtétje előtt vagy után
csinálták.
– A farkát bámultad.
– Nem. Az a pasi egy igazi farok!
– Akitől beindulsz.
 – Nem igaz.
– Dehogynem.
– Mindegy. – Égnek emeltem a tekintetem. – Tudod… különös a
múltja. Húszévesen kiválasztották a játékosbörzén. A szezon
közepén autóbalesete volt. Megsérült, de nem annyira súlyosan. A
harmadik szezonja kezdete előtt kirakták a csapatból. Rehab
majdnem két évvel később, aztán sikerült visszaverekednie magát a
kezdő körbe, mint sportösztöndíjban nem részesülő játékos. Három
évvel később pedig a Super Bowl legértékesebb játékosa lett.
– Emlékszem, amikor kirakták. Többet szerepelt a hírekben, mint
akkor, amikor kezdett a Steelnél. Ivott és bulizott. Egy rakás híres nő
játékszere lett.
– Hogy lehet valakit, akit húszévesen választanak ki, kitenni a
csapatból?
– Drog és alkohol.
– De igazából csak azután lett igazi partiarc, hogy kirakták a
csapatból. Kicsit utánanéztem, próbáltam összerakni a Brody Easton
nevű kirakóst, de úgy érzem, néhány darabja még hiányzik. Sehol
nem írnak arról, hogy milyen zűrök voltak vele, és a csapat sem
adott meg semmilyen indokot, amikor kirakták.
– A liga valószínűleg nem akart ilyen szégyenfoltot. Talán Easton
rákattant a fájdalomcsillapítókra a balesete után, vagy valami
hasonló.
– A balesetet vágásokkal és zúzódásokkal megúszta. Nem sérült
meg súlyosan.
– Volt, aki megsérült?
– Egyedül ült a kocsiban, túl gyorsan hajtott, és elveszítette az
uralmat a jármű fölött.
– Hm… Nem tudom. De talán két menet között rákérdezhetsz
nála. – Indie felállt. – Mikor jössz vissza?
– Hétfőn este.
– Megtarthatom?
Indie felemelte Brody bokszeralsós fotóját. Abszolút érdemes volt
megtartani.
– Természetesen. Nekem nem kell fotó arról az arrogáns
seggfejről!
– Naná, hogy nem kell! – dobott puszit felém Indie, majd eltűnt.
 ***

A Delta külön átalakíttatta a repülőgépet a profi sportcsapatoknak.

Egy átlagos Boeing-757-esen több mint kétszáz utas fért el, de a liga
által használt repülőgépen kivettek több ülést, így nagyobb tér volt a
lábaknak. A gép hátsó részében tömbökben néhány ülést pedig
egymással szemben helyeztek el, hogy a repülőút során az edzők
kényelmesen tanácskozhassanak.
A Steel-beosztásban szereplő mind az ötvenhárom aktív játékos
együtt utazott két nappal a meccs előtt, a tizenhét edzővel és a
néhány irodai alkalmazottal együtt. Nagyjából egy tucat riporter
ment a csapattal. Mivel a WMBC volt a hivatalos csapatszponzor, én
is a riporterek egyike voltam. És… gyűlöltem repülni.
Öt perccel a beszállás előtt benyomtam egy Xanaxot, és
leöblítettem egy egész pohár borral. Az utolsó emlékem elalvás előtt
az volt, hogy a pilóta mond valamit némi késésről egy csapat makacs
madár miatt. Madár?
Amikor felébredtem, megnéztem a telefonomon, hány óra. A
hatórás kaliforniai útból négyet végigaludtam. A szám száraz volt, a
szemem pedig még szárazabb.
– Jó reggelt, álomszuszék!
A hang megijesztett. Álmosan, zavartan fordultam a folyosó felé.
– Hol… hol van Alan?
Alan Coleman, a Sportkrónika riportere mellett aludtam el. Most
viszont nem más ült mellettem, mint Brody Easton, és teli szájjal
vigyorgott.
– Felajánlottam neki egy exkluzív interjút a liga új
alkoholszabályairól, ha helyet cserél velem.
– Miért tette?
– Hogy maga mellett ülhessek.
– Élvezte, hogy néz alvás közben?
– Élveztem. Tudja, hogy horkol?
– Nem is horkolok!
– Dehogynem. Akarja látni a videós bizonyítékot?
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– Levideózott alvás közben?
– Nem. De egy kis nyál rászáradt a szája szélére. – Odamutatott.
– Itt.
 Letöröltem, bár nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e.
– Azért jött ide, hogy engem bosszantson?
– Nagyjából igen.
Brody elmosolyodott. Valódi mosoly volt, elért egészen a zöld
szeméig. A fenébe!
Ekkor a gép turbulenciába került, és bármilyen nyugalmat is adott
a Xanax, az ott és akkor kiszállt belőlem. Két kézzel
megkapaszkodtam az ülésem karfájában.
– Nem szeret repülni?
– Ez enyhe kifejezés.
– Be kéne vennie valamit repülés előtt.
– Bevettem. De biztosan kiment belőlem.
– Mit szólna egy italhoz, hogy megnyugtassa az idegeit?
– Nem kéne még több alkohollal kevernem a Xanaxot. – A repülő
ismét megrázkódott. – Egy merlot lesz.
Brody felnevetett, majd felnyúlt, és megnyomta a légikísérő
hívógombját. A hosszú combú, barna hajú lány szinte azonnal
megjelent. Velem mit sem törődve Brodyhoz intézte a szavait.
– Mit tehetek önért, Mr. Easton?
– Hozna nekünk egy merlot-t és egy üveg vizet, kérem?
– Hogyne.
Abban a pillanatban, hogy az ital megérkezett, majdnem az egész
pohárral felhajtottam; mintha gyógyszer lenne.
Brodyra pillantva most először döbbentem rá, hogy öltönyt visel.
Nagyon jól állt neki.
– A változatosság kedvéért érdekes végre nadrágban látni magát.
– Levehetem, ha gondolja.
– Ahhoz sokkal több kéne nekem, mint egy ilyen kis pohárnyi
merlot.
Easton gyorsan felnyúlt, és ismét megnyomta a hívógombot.
Felkuncogtam.
– Most… komolyan… miért ül itt?
– Körülnézett már ezen a gépen? Egyetlenegy dögös nő és száz
szőrös pasi ül rajta. A kérdés inkább úgy hangzana, hogy miért nem
verekednek a pasik azért, hogy maga mellett ülhessenek.
– Ez majdnem úgy hangzott, mint egy bók, Mr. Easton.
– Az is volt. Maga kibaszottul dögös. És tetszik nekem.
– Ó, tényleg? Érdekes módon mutatja ki, hogy tetszem magának.
Valahányszor meglátom, tönkre akarja tenni az interjúmat.
– Valahányszor meglátom, villantok magának. – Ismét
megajándékozott védjegyévé vált mosolyával. – Ahonnan én jövök,
így mutatjuk meg egy lánynak, ha tetszik nekünk.
– Honnan jön maga, a dzsungelból?
– Brooklynból.
A támadósorfal edzője szakította félbe a beszélgetésünket.
– Brody, szeretnék pár változtatást a piros négyes fordításon.
Megnéztük a múlt heti felvételeket, és muszáj egy kicsit változtatni a
játékon.
– Rendben, edző.
Brody elkapta a kezemet, és megcsókolta. Majd eltűnt az edzővel,
és az utazás további részében nem láttam; legközelebb a meccs
napján találkoztam vele.

***

A nap szokás szerint hét ágra sütött San Diegóban. Tulajdonképpen

nagyon hiányzott Kalifornia. Egyetem után úgy gondoltam, sokkal
többet járok vissza, mint amennyit a valóságban tettem. De ahogy
teltek az évek, egyre jobban féltem a repüléstől, és mostanában
repülővel kizárólag munkaügyben utaztam. Ez az út eszembe
juttatta, hogy engedem, hogy a félelmem irányítson, ahelyett, hogy
pont fordítva lenne.
Az oldalvonal mellett álltam, és Brett Marlin, a helyszíni tudósító
társaságában néztem a meccset. Alkalmazott sporttudósítóként egyik
feladatom az volt, hogy én legyek Brett második szempárja. Az élő
adások között egyeztettünk – szinte lehetetlen volt egy embernek
szemmel tartani a pályán levő huszonkét embert. Két szempár sokkal
jobb munkát végzett.
Ahogy arra számítani lehetett, a területi rivalizálás a Steel és a
San Diego között roppant nagy volt. Az eredmény fogja
meghatározni, hogy kié lesz az első és a második hely, és úgy
játszottak, mintha a Super Bowlon szerepelnének. A tömeg annyira
őrjöngött, hogy Brett és én csak nagy nehezen hallottuk egymást a
fülesben. A mellkasomban éreztem, ahogy dübörögtek a lelátón.
Istenem, mennyire imádom az ilyen meccseket! Mivel félidőig már
csak harminc másodperc volt vissza, a gólvonal mellett álltam, és
figyeltem, ahogy a Steel csapata mozog a pályán. Brody
hátramaradt, hogy passzoljon, de észrevette, hogy az elkapók erős
emberfogás alatt vannak. Nem kockáztatta, hogy elfogják a labdát,
hanem várt, és valahogy kikerülte az ütközést egy százötven kilós
védővel. Majd lesunyta a vállát, és az ellenfél célterülete felé rohant.
Csak akkor állt meg, amikor áthaladt a vonalon. Csak én éreztem azt,
hogy a nap hirtelen melegebben süt?
A tömeg őrjöngött, én pedig rájöttem, hogy tapsolok, bár egy
riporternek közönyösnek kell maradnia. Ahogy Brody lekocogott a
pályáról félidőben a pontszerző labdával a kezében, azzal lepett meg,
hogy odadobta nekem a labdát. Nem is tudtam, hogy észrevett,
ahogy oldalt állok.
Anyámmal éveken átjártunk meccsekre, a negyvenöt méteres
vonalnál levő páholyban ültünk – imádtam nézni, ahogy apám
játszott. A fenébe is, azért lettem riporter, mert eljártam azokra a
meccsekre. El sem tudtam képzelni, hogy az életemben így vagy úgy
ne szerepeljen a foci. De egészen más volt Brodyt nézni. Szexin és
magabiztosan mozgott. Hosszú lábaival, vastag, erős combjával úgy
tűnt, nem fél bárki fölé magasodni. Olyan óriási erőt képviselt, hogy
lehetetlen volt nem vonzódni hozzá. És nem csak én voltam így vele.
Valahányszor levette a sisakját, hogy lejöjjön a pályáról, a nők
nemes egyszerűséggel leszólítgatták. A második félidő alatt
futásával újabb touchdownt csinált. Amikor megint felém dobta a
labdát, az őt ájultan csodáló rajongó hölgyek közül néhányan
pfújolni kezdtek.
A meccs után az öltöző előtt várakozva megnéztem az e-
mailjeimet és az üzeneteimet. Az első üzenet, amit megnyitottam,
Indie-től jött.

Indie: Az a szoknya túl hosszú. Ha lemész az öltözőbe

flörtölni Eastonnal, hajtsd fel pár centivel!

Gépelés közben felkuncogtam.

Delilah: Én nem flörtölök, hanem interjúvolok.

Ez a MUNKÁM.
 Indie: OMG. Ma két labdát lökött oda neked.
Szerintem ma este újabb kettőt is oda fog lökni!

Remek. A kamera felvette, ahogy Brody Easton mindkét nyerő

labdáját felém hajítja. Biztos voltam benne, hogy a kötelező hétfői
megbeszélésen a részt vevő férfiak felének lesz valami
hozzáfűznivalója.
Váltottam az e-mailekre, és elkezdtem ritkítani a sort, de a
szemem megállt Michael Langley e-mailjénél.
Csak szerettem volna elmondani, milyen jól éreztem magam a
múlt heti jótékonysági esten, és gyakran gondolok magára. Már
nagyon várom, hogy kicsit lazuljon az időbeosztása, és elvihessem
vacsorázni. Emellett dolgozom azon, hogy néhány interjút is
bevegyek az időbeosztásomba. A legjobbakat: M.
Milyen kedves pasi! Lehet, hogy előbb befejezem a
tisztítókúrámat.
A telefonomat bámultam, és próbáltam utolérni magam a
munkámban, de végül a biztonságiak megnyitották az öltöző ajtaját.
A vendégcsapat öltözőjében meginterjúvoltam egy szélső elkapót,
majd átmentem Jennings Astorhoz, ahhoz a védőhöz, akinek
kulcspozíciója volt a negyedik negyedben. Easton előtt szokás
szerint hosszú sor kígyózott. Szekrénye szemben volt Jenningsével,
és láttam, hogy épp befejezte az éppen aktuális interjúját. A sorban
Sandra Halston, a hazai csapat tudósítója következett. Kíváncsian
vártam azt az interjút.
Amíg Sandra felkészült, az arrogáns seggfej pillantása
megállapodott rajtam.
Szélesen elvigyorodott.
Nem is törődtem vele. Pontosítok: úgy tettem, mintha nem is
törődnék vele.
A terem túlsó végéből figyeltem Easton testbeszédét. A
gyönyörű, szőke riporternő előtt nem ejtette el a törülközőjét. Mi
több, pontosan úgy bánt vele, ahogy a férfi riporterekkel is. Sehol
egy dögös vigyor vagy egy csillogó szempár, miközben kétértelmű,
szexi megjegyzéseket tesz. És a szendvicsbevalót sem villantotta
meg. Eltűnődtem, hogy Sandra részesült-e már Easton ugratásából.
Szerettem volna tudni, hogy valaha megtette-e azt Sandrával, amit
velem, de nem tudtam volna megmondani, miért fontos ez nekem.
Miután végeztem a szükséges interjúkkal, Eastonhoz léptem. Már
nem voltam ideges; inkább… izgatott.
Amíg Nick beállította a kamerát és a világítást, így szóltam:
– Köszönöm… a mai labdákat.
Easton elvigyorodott.
– Szívesen.
– Azért tette, hogy kénytelen legyek megköszönni, igaz?
– Nem. Az csak hab volt a tortán. Azért tettem, hogy vigye haza
őket, és valahányszor rájuk néz, én jussak eszébe.
– Máris tudom, mi a legjobb hely számukra.
– A hálószobája?
– Az alagsor. Elég sötét hely. Pont megfelel a célnak.
Easton szokás szerint figyelmen kívül hagyta a sértésemet.
– A táskájában vannak a labdák?
– Igen.
Easton megfordult, benyúlt a szekrényébe, és kivett egy vastag
filctollat.
– Hadd kérjem el! Aláírom magának.
Ahogy aláírta a második labdát, Nick szólt, hogy felvételre
készen áll. A labdákat a sporttáskámba gyömöszöltem, és
megpróbáltam megzabolázni rakoncátlan hajamat.
– Készen áll?
– Magára? Mindig.
Megráztam a fejemet, és feltettem az első kérdésemet. Arra
számítottam, hogy Brody ismét elejti a törülközőjét, de
meglepődtem, mert nem tette. Mi több, az egész interjú alatt
törülközőben volt, és minden kérdésemre szexuális célzásoktól
mentesen válaszolt. Lehet, hogy vége az ugratásomnak.
Miután Nick lekapcsolta a kamerát, nem tudtam megállni, hogy
ne tegyek egy megjegyzést.
– Köszönöm, hogy ma némileg felöltözve maradt.
– Nagyon kemény feladat volt számomra.
Ahogy elpakoltam a noteszemet és a mikrofonomat, felnevettem.
– Szóval vége van? Mármint az ugratásomnak. Észrevettem, hogy
ma Sandra előtt sem vetkőzött le. Ez a szokása? Az új riporternőket
teljesen meztelenül fogadja, hogy kínos helyzetbe hozza őket az első
néhány héten?
 – Tudja, különös kegy, hogy meztelenül láthatott.
– Magának akkora az arca, hogy kész csoda, hogy talál rá sisakot!
Elvigyorodott.
– Nagy arc. Nagy sisak.
– Hogy lehet, hogy még senki nem panaszolta be magát szexuális
zaklatásért a ligánál?
Easton vállat vont.
– Ezt senki mással nem csinálom.
Összehúzott szemmel méregettem.
– Úgy érti, Sandra soha nem tapasztalta meg a törülközős akcióját
interjú alatt?
– Nem, soha.
– Ejha, nekem aztán hatalmas szerencsém van!
– Bizony, szerencséje van. Velem vacsorázik?
– Nem.
– Nem?
Megelégedettséggel töltött el, hogy láthatóan megdöbbentette a
visszautasítás.
– Így van. Nem.
– Miért?
– Játékosokkal nem járok.
– Tavaly is elment vacsorázni azzal a rúgóval a Saintstől.
– Azt mondtam, játékosokkal nem járok, nem azt, hogy
sportolókkal.
Brody Easton most az egyszer semmi szellemeset nem tudott
visszavágni. Elindultam, majd megálltam, és megfordultam.
– Amúgy utánanézett a magánéletemnek? Ez ciki. A labdái tutira
lekerülnek az alagsorba!

***

Hétfő reggel a legelső menetrend szerinti géppel utaztam haza, nem

pedig a késő délutánival, ami a csapatot szállította. Mr. CUM-ot nem
érdekelte, hogy a fél országot bejártam; számított a jelenlétemre a
kötelező hétfői megbeszélésen.
Amikor megérkeztem a JFK-re, céges kocsi jött értem a reptérre,
és indultunk is az irodába. Alig fél kilométert haladtunk, amikor
beütött a délutáni csúcsforgalom. Benyúltam a felszerelésemet
tartalmazó sporttáskába, amit felvittem a gépre is, hogy elővegyem a
noteszemet. Pillantásom valami fekete irkafirkára esett. A labdán
Brody Easton neve állt, de fölé írt valamit.
Nagyon szeretném megbaszni. 212-538-0321.
Megráztam a fejem. Majd a másik labdáért nyúltam,
megfordítottam, és elolvastam a feliratot:
Ne rázogassa a fejét! Tudja, hogy maga is akarja.
Egy kicsit felizgultam. És nagyon szánalmasnak éreztem magam.
 6. FEJEZET

Delilah

A Steel kedd reggel tíz órára sajtótájékoztatót jelentett be. A pletyka

szerint Tyrell Oden sérülése sokkal súlyosabb, mint eredetileg
gondolták, és bejelentik, hogy szezon közepén új játékost
vásárolnak.
Szerencsére a mellettem ülő újságíró megrúgott az asztal alatt,
hogy felhívja a figyelmemet.
– Bocsánat, megismételné?
Mr. CUM nagyot fújt mérgében; éreztem, hogy mentegetőznöm
kell.
– A gondolataim már az interjúkérdéseken jártak.
– A gondolatainak ezen a megbeszélésen kéne járniuk. És közben
engem kéne néznie.
Bólintottam, Mr. CUM pedig a sajtótájékoztatóról beszélt,
valószínűleg másodszor is.
– Már regisztráltam is – jegyeztem meg.
– Jó. – CUM felsóhajtott. – Most, hogy Miss Maddox gondolatai
végre újra velünk vannak, mi lenne, ha elcsevegnénk Brody
Eastonról?
Ööö. Pontosan nála jártak a gondolataim. Egyszerűen képtelen
voltam azt a rohadékot kiverni a fejemből.
– Rendben.
– Phil Stapleton a hetente jelentkező show-műsorában személyes
interjút akar Eastonnal. Maga láthatóan jó kapcsolatba került vele.
Láttam, hogy tegnap a pontszerzés után odadobott magának egy
labdát.
Két labdát, amelyek az irodámban voltak, a sporttáskámban, és az
egyikre egészen pontosan az volt írva, hogy Nagyon szeretném
megbaszni. Én pedig szánalmasan régóta koplaltam a romantika
terén, mert a gondolattól, hogy Easton kíván engem, fészkelődni
kezdtem a helyemen.
– Párszor meginterjúvoltam Eastont, igen. Bár nem vagyok biztos
benne, hogy a köztünk lévő kapcsolatot miként lehetne jónak
tekinteni.
Mr. CUM elnézőn legyintett.
– Jövő héten hívja meg egy személyes interjúra Philhez. A Sixty
with Stapleton című műsorba.
Közismert tény volt, hogy Brody Easton a legfontosabb,
öltözőben készült interjúkon és a sajtótájékoztatókon kívül nem
vállalt mást. Az újságokban megjelent cikkekre pedig mindig ő
maga mondta rá az áment. Minden televíziós mélyinterjút
visszautasított azóta, hogy visszaszerezte a helyét a csapatban.
– Easton nem vállal tévés interjút.
– Nagy fogás lenne számunkra. Idén meglehetősen lagymatag
nézettséget produkálunk.
A fogamat csikorgattam, sejtettem, mire céloz. Habár a helyzet
úgy állt, hogy az érdektelen tartalom miatt volt a béka feneke alatt a
nézettségünk. A régi motorosok közül sokan csak azokat a
játékosokat interjúvolták meg, akikkel jóban voltak, és a jelentősebb
korábbi sporteseményekről tudósítottak. A nézők frissebb sztorikra
vágytak.
– Meglátom, mit tehetek.
Még egy félórát ott kellett csücsülnöm a teljesen felesleges
megbeszélésen, majd visszamentem az irodámba. Indie a helyemen
ült, és a levegőbe dobált egy labdát. A Nagyon szeretnélek
megbaszni-labdát. És fülig ért a szája.
– Van kedved mesélni róla?
– Fogd be!
– Azt hiszem, a tisztítókúrád hamarosan véget ér. Vagy már véget
is ért?
– Nem hinném.
– Miért? Easton nevetségesen jóképű, és nyilvánvalóan beléd
zúgott.
– Nem belém zúgott. Hanem belém akarja zúgatni a farkát.
– Majdnem ugyanaz.
– Nem. Óriási a különbség.
– Képzeld, új évezredbe léptünk! Lehet szexelni elköteleződés és
szerelem nélkül is!
– Igen, tudom. Jártam már néhány pasival.
– Pár hónapig jársz pasikkal, rájössz, hogy valami nem stimmel
velük, aztán fél évig tartózkodsz a hímtagoktól. Nem lenne
könnyebb egyszerűen szexelni, és nem randizgatni? Akkor nem kéne
a hat hónapos cölibátus. Egész évben szétkefélhetnéd az agyadat!
– Ez a logika sokkal értelmesebb volt a fejedben, mielőtt kijött
volna a szádon, nem? – Kivettem egy aktát a szekrényemből, és
elkezdtem átlapozni.
– Szóval lefekszel Eastonnal?
– Komolyan nem veszed észre a gúnyt a hangomban? Az a pasas
csak dugni akar. Ha beadom a derekamat, másnap reggel a fickónak
hűlt helye lesz.
– Randira hívott?
– Azt hiszem. Meghívott vacsorázni azelőtt, hogy megírta azt az
őszinte invitálást a labdára.
– Látod? Bejössz neki.
Ugyan nem szívesen ismertem be, de szerettem volna, hogy
bejöjjek neki. Tagadhatatlan volt, hogy fizikailag vonzódom hozzá.
Melyik épeszű nő ne vonzódna? De én egyszerűen nem az a típus
vagyok, aki kedveli az egyéjszakás kalandokat. Elképzeltem a
másnap reggelt – hogy milyen érzés, hogy kívánnak, majd
elfelejtenek. Olyan lehet, mint amikor bungee jumpingnál
kicsusszansz a kötélből. Mikor leugrasz, részegítő érzés fog el,
azonban szabadesés közben rádöbbensz, hogy már semmi nem tart.
Teljesen egyedül vagy, és már nem is emlékszel rá, miért ugrottál le.
Aznap este, az utazástól kimerülten, korán feküdtem le. Bár a
testem fáradt volt, az agyam nem akart leállni. Brody Eastonra
gondoltam, arra, ahogy a tekintetétől olyan izgalmat éreztem,
aminek a létezését már rég elfelejtettem – ezt a zsigeri reakciót
lehetetlen volt megzabolázni. Drew óta nem éreztem ezt a repdesést
a gyomromban.
Drew.
Az éjjeliszekrényemről levettem a kis ovális fényképkeretet; a
fotó még a gimiben készült. Bár mindig is ott állt, évek óta nem
néztem meg. Drew a focimezét viselte, és kedves, barna szeme alatt
a fekete sáv elmaszatolódott, mivel a meccs alatt gyakran letörölte az
izzadtságot. Elmosolyodtam, eszembe jutott, hogy kamaszkoromban
mindig elolvadtam ettől a tekintettől.
Feküdtem a sötétben, és próbáltam valami értelmet kihámozni a
Brody iránti érzéseimből. Végül úgy döntöttem, egyszerűen a
focisták a gyengéim. Végül is apám is focista volt. Freudnak
biztosan lenne hozzám egy-két keresetlen szava.

***

A szerdai sajtótájékoztatón a hátsó sorban foglaltam helyet. Az

asztalnál öt férfi ült: balról jobbra a csapatműködtetés vezetője, Bill
Ryan vezetőedző, a Chargers szélső elkapója, Colin Anderson; a
Steel támadásvezető edzője, a jobb szélen pedig ott ült Brody
Easton. Igaznak bizonyult a pletyka: Tyrell Oden, a csapat egyik
legfontosabb támadójának sérülése miatt a szezon végéig nem
játszhat. Emellett bejelentettek egy ritka, szezonközépi vásárlást,
hogy helyettesítsék. Colin Anderson a héten csatlakozik a Steelhez.
Egy barátom még tegnap leadta a drótot a cseréről, és volt időm
kicsit utánanézni a dolgoknak. Bár a média soha nem figyelt fel rá,
Colin és Brody közös múltja meglehetősen zűrös volt. Ugyanarra az
egyetemre jártak, sőt a Brody kiválasztása előtti évben ugyanabban a
támadósorban szerepeltek. Ez a két sportoló nagyon nem jött ki
egymással, és számos veszekedésük volt pályán kívül. Kételkedtem
benne, hogy a riporterek közül bárki is tudta volna, mivel én is csak
azért értesültem róla, mert volt Colinnal egy közös barátunk. Az
Országos Csapatok Szövetsége égisze alatt működő egyetemek
mélyen hallgatnak a konfliktusokról. Nem akarják a kiválasztás előtt
álló sportolókat balhésnak bélyegezni.
A bejelentés után Ryan edző teret adott a kérdéseknek. Brody
elkapta a pillantásomat, és rám kacsintott. Úgy vigyorogtam vissza,
mint egy félkegyelmű. Flörtölése nyíltan túlzó volt; egyszerűen
kénytelen voltam mulatságosnak találni.
A teremben minden kéz a levegőbe emelkedett. Az edző egy jól
ismert riportert szólított az első sorban. Figyeltem, ahogy Brody
lefirkantott valamit egy darab papírra, és odacsúsztatta az edzőnek.
A következő kérdés előtt Ryan edző lepillantott a papírra, majd
végignézett a helyiségen. Még nem is látott meg, amikor kimondta a
nevemet. Felálltam, hogy feltegyem a kérdésemet.
– A kérdésem Mr. Eastonnak szól. – Brody arcán elégedettség
villant. – Nem aggasztja az új elkapó és az ön közötti kémia?
Brody összefonta a karját, és hátradőlt a székében.
– Mi volt Colin tavalyi statisztikája, Miss Maddox?
– Száztizenegy elkapás, tizennégy egész három átlagos yard,
tizenegy touchdown. A liga második legjobbja.
– Megkapta a választ. Van még kérdése, Miss Maddox?
Néhány férfi elvigyorodott. De én valódi választ akartam.
– A kérdésem nem az volt, hogy Colin mennyire sikeres
sportember. Mindannyian tudjuk, hogy roppant tehetséges. A
kérdésem – esetleg megismétlem, ha kell – arra vonatkozott, hogy
nem aggódik-e a maguk között meglévő kémia miatt?
Brody álla megfeszült.
– Nem tervezem randira hívni Colint.
Újabb vigyorok.
– Nem is így gondoltam. De tekintve, hogy önök az egyetemen
nem voltak túl jó kapcsolatban, ez talán aggasztó lehet az ön
számára.
Brody kurta választ adott.
– Nem. Amíg Colin teszi a dolgát, nem aggódom.
– Köszönöm.
Leültem, és a teremben sustorgás kezdődött.
Az interjú további részében Brody csillogó szemmel figyelt
engem. Feltettem magamban a kérdést, hogy nem ébresztettem-e fel
az alvó oroszlánt. Colin viszont ördögien vigyorgott, és úgy tűnt,
élvezi a mi kis szópárbajunkat.
A sajtótájékoztató után nem maradtam ott beszélgetni. Sürgető
randim volt az egyhavi szennyesruhámmal; ezt a randit már többször
is elhalasztottam. Ahogy végigmentem a hosszú folyosón a kijárat
felé, épp Indie-nek írtam üzenetet, amikor valaki megfogta a
könyökömet. Nagyon megijedtem.
– Szép kis húzás volt! Az egész kollégiumot felhívta, hogy
előássa ezt a kis információt, amit az imént bedobott a közösbe?
– Biztos vagyok benne, hogy ha meginterjúvoltam volna az egész
kollégiumot, már csengene a fülem.
– Ugye tudja, hogy mostantól minden újságíró árgus szemmel fog
figyelni engem és azt a seggfejt?
– Sajnálom!
– Dehogy sajnálja.
 Megálltam. Brody még mindig fogta a karomat.
Odafordultam hozzá, és vállat vontam.
– Rendben. Talán nem sajnálom. Na és?
Brody rám kacsintott.
– Ó, egyébként a tévécsatorna, ahol dolgozom, szeretne egy
interjút magával Phil Stapleton műsorában, a Sixty with
Stapletonban.
– Komolyan szívességet kér tőlem, miután bevitt nekem egy
balegyenest?
Félrehajtott fejjel bámultam rá, és édesen rámosolyogtam.
– Maga tönkretette az első öltözői interjúmat, utána pedig randira
hívott.
Easton szemöldöke felszaladt.
– Szóval így akar revansot venni?
Elértük a stadion bejáratát, Brody kinyitotta nekem az ajtót, és
utánam jött.
– Mi az, hazáig fog követni?
– Ez felhívás keringőre?
Pokolian nagyképű mosolyt villantott rám.
Megráztam a fejemet, és mentem tovább. Egyikünk sem szólt egy
szót sem; átvágtunk a parkolón, és megérkeztünk a kocsimhoz.
Kinyitottam az ajtót, és beszálltam. Easton megállt, és megfogta a
kocsiajtót.
– Mondok magának valamit. Megcsinálom a Sixty with Stapleton-
interjút.
– Megcsinálja?
– Két feltétellel.
– Éspedig?
– Maga csinálja az interjút, nem az a vén seggfej Stapleton.
Gyakran szerepelnek nála vendég-műsorvezetők. Ha engem akarnak,
maga interjúvol meg.
– Ezt komolyan mondja?
– Aha.
– Hű. Stapleton biztosan nem fog örülni neki. De Mr. CUM, azaz
a főnököm nagyon is.
– Akkor megbeszéltük.
Összehúzott szemmel bámultam rá.
– Miért ilyen kedves velem? Nemrég nyilvánosságra hoztam
valamit, amiből valószínűleg óriási médiavihar lesz maga körül.
– Kedvelem magát.
A fejemet ingattam.
– Beszélek a főnökömmel, aztán felhívom az ügynökét, hogy
egyeztessük a részleteket.
– Jól hangzik. Kölcsönadná a mobilját? Az edző már valószínűleg
szeretné tudni, hol járok.
Átadtam neki a telefonomat. Beütött egy számot, elmentette,
majd visszaadta nekem a telefont anélkül, hogy a füléhez emelte
volna.
Látta rajtam a zavart.
– Nem kérdezte meg, mi a második számú feltételem.
Annyira izgatott lettem attól, hogy beleegyezett az interjúba, hogy
elfelejtettem, hogy két feltételt említett.
– Mi a második feltétel?
– Hogy velem vacsorázik.
– Vacsora?
– Igen.
– A vacsora azt jelenti, hogy le is kell feküdnöm magával?
– Remélhetőleg a végén igen. De ha szeretne gyorsítani a
dolgokon, ugorhatunk a kefélésre. Örömmel engedelmeskedem.
– Nem, kösz.
– Nyugi, csak viccelek. A vacsora az vacsora. Tudja, elviszem
valami túlárazott étterembe, ahol együtt vacsorázunk, és elmondom
magának, hogy milyen jó fej vagyok.
– Egek. Hogy is utasíthatnám vissza ezt a meghívást?
Brody rám kacsintott.
– Pontosan erre céloztam. Ellenállhatatlan vagyok!
– Ne mondja!
Kifelé tartottam a parkolóból, és még mindig azon tűnődtem,
mibe mentem bele, amikor megrezzent a telefonom.

Brody: Szerda este. Magáért megyek az irodába hatra.

Valami szexit vegyen fel.
 7. FEJEZET

Delilah

– Mi a franc van rajtad?

Indie akkor érkezett meg, amikor szerda este visszaértem az
irodámhoz a mosdóból.
– Új ruha. A ma esti randimra.
– Úgy festesz, mint egy hatvanéves, kilencgyerekes nagymama,
aki templomba készül.
Tényleg úgy festettem. Az öltözékem egy részét épp erre az
alkalomra vettem. A Hetvenkettedik utcában levő turkáló tökéletes
volt – alig húsz dolcsiért egy zacskó nagyanyós ruhát sikerült
beszereznem. Túlméretezett, sötétkék kordblézer. Sötétkék, gumis
derekú, susogós nadrág (ami baromi kényelmes volt). Krémszínű,
csipkebetétes pamutblúz, természetesen nyakig begombolva. Hamis
gyöngysor. A hajam szoros kontyban. Lábamon mamusz. (Na jó, azt
a szekrényemből halásztam elő.)
Megtapogattam a kontyomat, és feltettem valami ódivatú,
mályvaszínű rúzst, amit szándékosan elkentem a szemfogamon.
– Nem tetszik az új ruhám?
– Ezt most komolyan kérdezed? Kissé idiótának nézel ki.
Lesimítottam a kabátomat, és felemeltem a hatalmas, fosbarna
ridikült.
– Mi az? Szerinted nem vagyok szexi?
– Nagyibugyi van rajtad alatta?
Lekapcsoltam a szobámban a villanyt.
– És szoptatós melltartó.
Valójában tanga és félkosaras melltartó volt rajtam, de Indie
arckifejezése megérte azt a kis kegyes hazugságot.
Indie utánam jött. Szerencsére az épület majdnem üres volt,
máskülönben furcsa pillantások kísértek volna. Úgy néztem ki, mint
egy elmebeteg.
– A jelmezosztályról szerezted a ruhákat? – kérdezte Indie.
– Nem. A randimra vettem.
– Ezt a szerkót vetted?
– Naná.
– Szerintem túlságosan sok stressz ér mostanában. – Indie arcon
csókolt, majd beszállt a liftbe, hogy visszamenjen az irodába. –
Reggeli nyolckor az irodádban. Alig várom, hogy elmeséld, mi volt
ezen a randin!
Tíz perccel később kiléptem a WMBC épületének üveg
forgóajtaján, és megláttam egy menő kocsit a járdasziget mellett
parkolni. Brody kiszállt, és megkerülte az autót, hogy kinyissa az
anyósülés ajtaját. Ahogy végigmért, összevonta a szemöldökét. Majd
többször hitetlenkedve pislogott.
– Helló.
Fülig érő szájjal vigyorogtam rá.
– Helló. Hová megyünk?
– Ööö… abba ööö… az étterembe a Regencyben.
Minden erőmre szükségem volt, nehogy felnevessek. Brody nem
tudta eldönteni, hogy komolyan gondoltam-e, ami rajtam van. Bár
szerzett nálam egy piros pontot azzal, hogy nem tett megjegyzést.
Egy kicsit még piszkáltam, miután beültünk a kocsiba.
– Nagyon jól néz ki.
Vadászzöld kasmírpulóvert viselt, ami nagyon jól állt neki:
kifeszült izmos vállán, de nem tapadt rá túlságosan, és egyszerű,
fekete nadrágot.
Brody rám pillantott, majd ismét az utat nézte.
– Köszönöm.
Nem voltam biztos benne, hogy jobban vagy kevésbé tetszik
amiatt, hogy nem hazudott és nem bókolt a ruhámat illetően.
– Feltűzött hajjal egészen máshogy fest. Tetszik.
– Tényleg?
– Igen, ez a szexi könyvtárosnő stílus.
– Szexi könyvtárosnő, mi?
– Mindig is vonzódtam a könyvtárosnőkhöz. Tudja… kibontani a
feltűzött haját, hogy aztán leomoljon a hátán. Elérni, hogy a
gyönyörtől hangosan nyögdécseljen a könyvespolcok között.
– Milyen romantikus!
 Fészkelődtem egy kicsit az általa lefestett képtől.
– Szerintem a nők nem vágynak annyira a romantikára, mint
képzelik.
Felkacagtam.
– Nem ismeri túl jól a nőket.
– Ó, szerintem viszont jól ismerem őket. Szerintem a legtöbb nő,
főleg akik keményen dolgoznak és elfoglaltak, azt szereti, ha a férfi
hazamegy, felnyalábolja őt, és nekinyomja a falnak, nem pedig azt,
ha odaad neki valami kórót, és cuki gesztusokkal halmozza el egész
éjjel.
– Mi nők szeretjük a kórókat és a cuki gesztusokat.
Bár rám férne egy kis döngetés a falnák döntve.
– Akkor magát még nem kefélték meg úgy istenigazából, a falnak
döntve.
– Kitalálom. Tart bemutatót?
– Kihagyhatnánk a vacsorát.
– Ez igazán nagylelkű magától. De az egyezségünk úgy szólt,
hogy vacsora interjúért cserébe.
Brody vállat vont.
– Ahogy gondolja.
Megérkeztünk a Regencyhez, és a parkolófiú, aki kinyitotta
előttem az ajtót, név szerint ismerte Brodyt.
– Reggel a szokott időben, Mr. Easton?
– Azt hiszem, talán ma este még használni fogom a kocsit.
Kérem, tartsa a közelben.
– Természetesen, Mr. Easton.
Brody megkerülte a kocsit. Keze a derekamra siklott.
– Talán?
– Az ember mindig ragaszkodjon az álmaihoz!
Rám kacsintott.
Ahogy beléptünk az előcsarnokba, újabb emberek üdvözölték
Brodyt név szerint. Közismert ember volt, mégis gyakori vendégként
üdvözölték.
– Gyakran jár ide? Gyakran vacsorázik szállodában? Milyen
kényelmes a desszertet illetően!
– Én itt lakom.
– A Regencyben lakik?
– A szezon alatt igen. A stadion alig egy óra ide, még nagy
forgalomban is.
– Szezonon kívül hol lakik?
– Az állam túlsó végében van egy kunyhóm. Nagyrészt ott lakom.
– Kunyhó? Az erdőben?
– Igen. Szezonon kívül évek óta dolgozom azon, hogy
helyrepofozzam. Azt hiszem, nagyjából… nem is tudom… húsz
vagy harminc év múlva elkészül.
Felnevetett.
– Úgy tűnik, gyorsan dolgozik.
Brody végigterelt a folyosón az étterem felé, és közel hajolt
hozzám; rekedtes hangon szólalt meg.
– Igazából szeretem mindennek megadni a módját.
Reszelős hangjától a lábujjaim begörbültek lábkímélő cipőmben.
Lényem egy része hirtelen azt kívánta, bár ne öltöztem volna úgy,
mint egy portás néni.
Leültünk az asztalunkhoz a csodálatos Silver Ivy étteremben, és
egy pincérnő odajött felvenni az italrendelésünket. Hosszú
szempillái alól hosszan bámult Brodyra, engem pedig csak
végigmért. Kétségtelen, hogy féltékeny volt a ruhámra.
– Mit tehetek önért ma este, Mr. Easton?
Ez komoly? Fúúúj!
– Helló, Siselee. – Rám pillantott. – Szereti a vörösbort?
– Az öt nagy ételcsoport közé sorolom.
Brody olyan bort rendelt, amiről még életemben nem hallottam.
A pincérnő ott, előttünk nyitotta ki, kitöltött nekem egy pohárral, és
az üveget az asztal melletti vödörbe helyezte.
– Maga nem iszik?
A kérdést egyenesen Brodynak intéztem, de Siselee megelőzött a
válasszal.
– Csak kedd esténként iszik – szegte fel az állát; büszke volt arra,
hogy tudja a választ.
– Edzés – szolgált magyarázattal Brody.
Könnyed beszélgetés alakult ki köztünk, ami természetesen a
sportra terelődött. Vitatkozni kezdtünk, hogy ki a világ legjobb
sportolója, és megkóstoltuk egymás vacsoráját, úgy, hogy a csevegés
egy pillanatra sem lankadt. A beszélgetés végül Brody új szélső
elkapójára terelődött.
– Én dobok, ő elkapja. Nem kell barátoknak lennünk.
 – De meg kell bízniuk egymásban. Apám mindig azt mondogatta,
hogy az elkapó olyan, mint a felesége. Olyan társ, akiben megbízhat,
hogy helyesen fog dönteni.
– A képességeiben kell bíznom. Nem a moráljában.
– Akkor mi a gond? A morálja?
Brody hátradőlt a székében, és összefonta a karját.
– Ez most interjú? Ez a szar holnap adásba megy?
– Nem. Bocsánat. Rossz szokás. Úgy nőttem fel, hogy apámmal
folyamatosan a fociról vitáztam. Ha őszinte akarok lenni, élvezem a
vitát.
– Azt hiszem, én is. Maga mit szokott még élvezni?
– Manapság nem sok szabadidőm van. Sokat utazom, emellett
kutatok, és a statisztikák terén is képben kell lennem. Nem sok időm
van másra, mint munkára és alvásra. Két hónapja nem volt
szabadnapom.
– Ha lenne egy szabadnapja, mit csinálna?
– Hm. Szeretem a múzeumokat, és imádok bringázni. De ha egy
teljes szabadnapom lenne, azt ágyban tölteném, és filmeket néznék.
– Milyen filmeket?
– B kategóriás horrort. Minél durvább, annál jobb.
– Ez komoly?
– Komoly. – Felé fordítottam a pohár bort, majd az ajkamhoz
emeltem. – Na és maga? Mit csinál, amikor nincs edzés vagy meccs?
– Mivel apám irányító volt, tudtam, hogy egy ilyen szabadnap ritka
kincs a szezon alatt. Az irányítóknak még a meccset követő
„pihenőnapon” is az előző meccsek videófelvételét kellett megnézni,
hogy felkészüljenek a következőre.
– Én is ágyban lennék.
– És mit nézne?
– A maga arcát, behatolás közben.
Épp egy nagyot kortyoltam a boromból, ettől viszont
félrenyeltem. A köhögés és a harákolás legalább ürügy volt arra,
hogy miért lesz pipacspiros az arcom.
– Jól van?
Egy percbe telt, mire magamhoz tértem, és rekedtes hangon
szólaltam meg.
– Miért mond ilyeneket?
Brody vállat vont.
 – Mert ez az igazság. Ha bármit csinálhatnék a szabadnapomon…
én… magát csinálnám meg.
– Mocskos szája van.
– Ez a mocskos száj mocskos dolgokat akar művelni magával.
Úgy éreztem magam, mintha egy hullámvasúton ülnék, ami épp a
pálya legtetején van, és mindjárt elindul lefelé… azonban az
idegességgel vegyes izgatottságot nem a gyomromban éreztem,
hanem a bugyimban. Ami szép lassan átnedvesedett.
Brody kiemelte az üveget a vödörből, és újratöltötte a poharamat.
– Meséljen magáról valami kínosat!
– Valami kínosat?
– Igen. Talán akkor nem azon fog járni az eszem, hogy milyen
mocskos dolgokat akarok művelni magával.
– Hm. Hadd gondolkozzak!
– Igyekezzen! Nagyon szexi, amikor gondolkozik.
A fejemet ingatva elmeséltem a legelső kínos dolgot, ami
eszembe jutott, bár a történet elég régi volt.
– Tizenhat éves koromban azt mondtam a szüleimnek, hogy egy
barátnőmnél alszom, de igazából elmentem kempingezni pár
barátommal. Vettünk sört, leültünk a tábortűz köré, és egész éjszaka
iszogattunk. Egy idő után, miután már túl sokat ittunk, úgy
döntöttünk, mályvacukrot sütünk. Én nagyjából olyan tapasztalt
voltam a mályvacukor sütés terén, mint a kempingezés terén, vagyis
részegen semmi keresnivalóm nem lett volna a tűz körül. Kerestünk
pár botot, és rátűztük a végére a mályvacukrot. Az én botom csak
tizennyolc centis volt.
Brody vigyorogva szakított félbe.
– Az én botom nagyobb!
Égnek emeltem a tekintetem, de folytattam.
– Mindegy, túlságosan közel ültem a tűzhöz, miközben próbáltam
megsütni a mályvacukromat, és meggyulladt a hajam. Szerencsém
volt, hogy nem égtem meg nagyon, de a fél hajam leégett. A
második év végéig kénytelen voltam borotvált fejjel járni. És egy
hónapig szobafogságban voltam.
Mindketten jót nevettünk, az én káromra.
– Tudja, mi a sztoriban a legpoénosabb? – kérdezte Brody.
– Mi?
– Még mindig szeretnék mocskos dolgokat művelni magával.
 A pincérnő lépett oda az asztalunkhoz, és elvitte a tányérokat.
Brody pár perc türelmet kért, amíg kiválasztjuk a desszertet, így
végre volt időm kicsit összeszedni magam, összekulcsoltam magam
előtt a kezemet az asztalon.
– Szóval ennyi? Így udvarol nekem? Egy vacsora, amire
kénytelen voltam eljönni, ha szeretnék egy interjút magával a
munkám miatt, és most szexelnem kéne magával?
– A hangjából ítélve, azt hiszem, nem kéne igennel válaszolnom a
kérdésére.
A pincérnő visszajött, mielőtt még visszavághattam volna.
– Kérnek desszertet?
Brody az étlapra mutatott.
– Hozzon nekünk mindenből egyet!
A pincérnő jogosan ráncolta a homlokát.
– Minden desszertből rendel egyet?
Brody rám pillantott.
– Így van. A hölgynek további udvarlásra van szüksége. Hozzon
mindenből egyet!
Önkéntelenül is elnevettem magam.
– Látja? – szólalt meg Brody, amikor Siselee elment. – Látja,
milyen szórakoztató társaság vagyok? Megnevettetem magát,
ráadásul maga szerint dögös is vagyok. Ez remek udvarlás. Nem
tudom, miről beszél?
– Tessék? Soha életemben nem mondtam magára, hogy dögös!
– Nem kell mondania. Érzem. Itt van a levegőben, amikor
egymás közelében vagyunk. Maga is ugyanúgy vonzódik hozzám,
mint én magához.
– Maga megbolondult!
– Ismerje be!
– Higgye el, nem számítana, ha így is lenne…
– Vonzódik.
– Mindegy. Én nem szoktam belemenni szexkalandokba.
– Miért nem?
– Mert a szex legyen több, mint csupán… szex.
– Miért?
Összevonta a szemöldökét, láthatóan valóban nem értette a
válaszomat.
– Nekem szükségem van érzelmi kötődésre ahhoz, hogy szexeljek
valakivel.
– Úgy érti, párkapcsolatra?
– Igen. Párkapcsolatra. Nem házasságról beszélek. Hanem együtt
járásról. Arról, hogy megismerjük egymást a hálószobán kívül.
Brody hangosan kifújta a levegőt.
– Az nekem nem megy. Muszáj egyszerűen intéznem a dolgokat.
Kikényszerítettem egy mosolyt. Gyűlöltem magamat a
csalódottságért, amit éreztem.
– Látja? Jobb, ha barátok maradunk.
– Nekem egyetlen női barátom sincs. Mármint olyan, akivel ne
feküdtem volna le.
– Akkor én leszek az első.
– Azt hiszem, igen.
Kinyújtotta a kezét, hogy kézfogással pecsételjük meg friss
barátságunkat, de nem engedte el. Közelebb hajolt, és szorosabban
fogta a kezemet.
– Csalódott vagyok. Már alig vártam, hogy a hálószobám
padlóján ott lássam a ruháját!
– Még ezt a ruhát is? – vontam fel a szemöldökömet.
A pincémő odagurított egy zsúrkocsit, rajta a desszertekkel, így
kénytelenek voltunk szétválni. Nem szívesen vallottam be, de
amikor Brody elengedte a kezemet, hiányzott az érintése. Ez a sok
édesség valaminek a helyét fogja betölteni.
Ezután a beszélgetés ismét normális mederben folytatódott.
Mármint számunkra normális mederben. Brody tett még néhány
frivol megjegyzést, és mind a tizenhárom desszertet megkóstoltuk.
Örültem, hogy a menő, gumis derekú nadrág volt rajtam.
– Tele vagyok – dőltem hátra a székemben.
– Ahhoz képest, hogy ilyen pici, jó sokat tud enni!
– Ilyet nem illik mondani egy hölgynek.
– Akkor igen, ha csak barátok vagyunk, nem?
Egyikünknek sem akaródzott befejezni az estét, és csak akkor
döbbentem rá, milyen késő van, amikor már csak mi maradtunk az
étteremben.
– Hű! Majdnem négy órája ülünk itt.
– Észre sem vettem.
– Tudom. A mai este egyáltalán nem olyan volt, mint vártam.
– Mit várt?
 – Nem tudom. Nem gondoltam, hogy igazából jobban
megismerhetem magát.
– Azt hitte, csak egy csinos pofika vagyok, mi?
Nevetéssel ütöttem el a megjegyzését, de valahol tényleg ezt
vártam. Egy estét, tele szexuális célzásokkal és fociról szóló
eszmecserével. Félreértés ne essék, mindez meg is volt, de emellett
sokkal többről szólt ez az este. Nem emlékeztem, mikor ment
utoljára ilyen jól egy első randi. A francba! Hiszen ez nem randi!
Egy órával később megérkeztünk az épületem elé. Brody
leparkolt, leállította a motort, és megkerülte a kocsit, hogy kinyissa
az ajtómat.
– Itt nincs portás?
– Este tizenegykor elmegy.
– Bekísérem.
Az előcsarnokban csend volt, és szokás szerint csak egy lift
működött ebben a magas épületben. Megnyomtam a hívót, és azon
gondolkoztam, hogy felhívjam-e magamhoz Brodyt vagy ne.
Ne. Ha megkéred, jöjjön be, az félrevezető.
De nem szeretném, hogy elmenjen.
– Akkor… felhívom az ügynökét, hogy megbeszéljük az interjút a
hétvégére.
– Engem hívjon fel. Ne az ügynökömet.
– Rendben.
A lift sípolt, én pedig hirtelen sutának éreztem magam.
– Van kedve feljönni egy kávéra?
Brody lassan a fejét ingatta.
– Rendben van. Nos. Köszönöm a vacsorát! – léptem be a liftbe.
– Szívesen.
A türelmetlen ajtó kezdett bezárulni. Brody megállította a
kezével, majd odahajolt hozzám, és arcon csókolt. A szája a fülem
körül körözött, és előrehajolt, hogy belesuttogjon.
– Nem bízom magamban, ha kettesben maradunk. Szükségem
van némi térre, különben rossz vége lesz a barátságunknak.
Hátrahajolt, és egy pillanatig csak bámultuk egymást. A szívem
vadul vert, a pulzusom olyan volt, mintha maratont futottam volna,
és minden pihe felállt a nyakszirtemen a közöttünk szikrázó
elektromosságtól.
Brody elvette a karját a liftajtótól, és amint az csukódni kezdett,
így szólt:
– Szép álmokat, barátnőm!
Tudtam, hogy szépet fogok álmodni, mert egészen biztos voltam
benne, hogy ki lesz a főszereplője.
 8. FEJEZET

Delilah

– Gondolom, agyonszexelted magad tegnap este?

Indie megfordult az ergonomikus kialakítású forgószékemben. A
földre ejtettem a táskámat, és az asztalom közepén álló, csodálatos
csokorra pillantottam.
– Ez meg hogy került ide?
Indie felemelte a virágárus kis kártyáját.
– Cityscape Florists. Azelőtt hozták, hogy megjöttél.
– Ki kell szaladnom a mosdóba. Kérlek, érezd otthon magad! Ó,
várj! Már megtörtént!
A táskámat egy fiókba hajítottam, a mobilomat az asztalra
dobtam, és megszemléltem a barna papírzacskót, amiről azt
feltételeztem, hogy az Indie által vásárolt reggelit tartalmazza.
– Remélem, valami egészségtelen… ma reggel szükségem lesz rá.
Amikor visszaértem az irodámba, Indie a mobilomon beszélt.
– Itt jön. Amúgy gyönyörű a csokor!
Vidám mosollyal nyújtotta át a telefonomat.
– Halló?
– Jó reggelt. – Brody hangja rekedtesen csengett így reggel. –
Milyen virágot kapott?
Megnéztem a csokrot.
– Rózsát. Gyönyörű. Köszönöm.
– Ez nem túl eredeti.
– Tessék?
– Miféle seggfej küld közönséges rózsát egy nőnek?
– Úgy érti… nem maga küldte?
– Nem. És a fickó, aki küldte, a titkárnőjével intéztette az egészet,
ő maga egy percet sem vesztegetett rá. Valószínűleg számlája van a
virágárusnál, és gyakran szokott rendelni. Micsoda pöcsfej!
 – Azt sem tudja, ki küldte. Sőt, én sem tudom, ki küldte. Mégis
pöcsfej?
– Igen, az.
– Azért, mert rózsát küldött?
– Igen. Pöcsfej. Biztos vagyok benne.
Felnevettem.
– Érdekes ez a kiértékelés. Biztos vagyok benne, hogy észben
tartom majd, amikor végre elolvasom a kártyát, és megtudom, kinek
köszönhetem ezt a kedves gesztust.
– Kedves gesztust! – hahotázott Brody. – Maga nem kedves
gesztusokra vágyik, és ezt maga is tudja!
Mivel nyolc órán keresztül csak hánykolódtam az ágyamban,
kezdtem azt hinni, hogy igaza van. Bár nem szívesen ismertem be, a
tegnap este után rengeteget gondoltam Brodyra. Újra és újra
lejátszottam magamban a beszélgetésünket arról, hogy miért vagyok
képtelen párkapcsolaton kívül szexelni, és elkezdtem kételkedni
magamban. Talán semmi gond nincs azzal, ha olyan pasival
szexelek, akihez vonzódom. Miért kell elköteleznem magam ahhoz,
hogy kihasználjam egy szexuális kapcsolat fizikai előnyeit?
Huszonhat éves vagyok – semmi gond nincs azzal, ha a szex
magáról a szexről szól. Már ha tényleg ezt akarom.
– Valami oka is volt annak, hogy felhívott, vagy csak közölni
akarta velem, hogy mit akarok, Mr. Easton?
Brody felnyögött.
– Mi az?
– Tetszik, ahogy kiejti a száján, hogy „Mr. Easton”.
Ismét felnyögött.
– Mi a baj?
– Most meg a szájára gondolok.
Felnevettem.
– Nem valami jó ebben a barátság dologban, mi?
– Mondtam én, hogy maga nekem az első. Nehezebb, mint
gondoltam.
– Azt lefogadom!
– Maga most flörtöl velem, kedves barátom?
– Egyszerűen szédülök magától. Fogalmam sincs, mit művelek.
Azt sem tudom, miért hívott fel.
– A francba. Igen. Rendben. A szállodai lakosztályomban akarom
az interjút.
– A szállodai lakosztályában?
– Ne aggódjon! Ott lesz magával az egész stáb. Előttük nem
támadhatom le!
– Ez igaz.
– Meg kell várnom, amíg elmennek.
Az íróasztalom mellett álltam, úgyhogy a hüvelykujjammal
intettem Indie-nek, hogy álljon fel a székemből.
– Melyik nap?
– Szombaton. Késő délután. A meccsünk hazai pályán van
vasárnap, ezért kettőig edzésem van.
– Mit szól az öt órához?
– Részemről rendben.
– Köszönöm. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok
ezért az interjúért! A főnököm nagyon boldog lesz! Márpedig a
főnököm általában nyomorultul érzi magát, úgyhogy ez nagy szó.
– Örülök, hogy segíthetek.
– Holnap estig megüzenek néhány kérdést, amit fel fogok tenni.
– Mi lenne, ha áthozná őket, és gyakorolnánk?
– A szállodai lakosztályában?
– Attól fél, hogy nem bír majd magával?
– Természetesen nem.
Talán.
– Hétkor várom. A lakosztályomba rendelem a vacsorát.
– Rendben.
– Ó, és Delilah?
– Igen?
– A nagyanyja ruháit nyugodtan otthon hagyhatja. Abban is simán
a falnak döntöm, és megkefélem!
A hívás véget ért, én pedig tátott szájjal bámultam a telefont.
Amikor végre összeszedtem magam, kinyújtottam a tenyeremet
Indie felé, aki átadta a virágárus névjegykártyáját.
Delilah. Ez a virág feleannyira sem illatos, mint maga. Michael
Langley.
– Kitől kaptad?
– Nem is kéne megmondanom neked, azok után, amit a
telefonommal műveltél!
– Mi az? Azt hittem, Brody küldte. Tegnap este randiztál vele, és
reggel első dolga volt felhívni téged.
– Nos, rosszul hitted.
– Brody tuti féltékeny!
– Nem hinném.
Indie kikapta a névjegykártyát a kezemből. Elolvasta, és a
homlokát ráncolta.
– Michael Langley.
– Mi az? Rendes pasas. Beszélgettünk a jótékonysági esten. Sok
közös van bennünk.
– Tudod, mi a baj vele?
– Mi?
– Hogy nem ő Brody Easton.
– Szerintem neked kéne Brody Eastonnal randira menni!
– Megtenném. De én tartom a csajos szabályt.
– A csajos szabályt?
– Nem fekszem le azzal a pasival, akit a legjobb barátnőm
kiszemelt magának!
– Nem szemeltem ki magamnak.
– Dehogynem!
Nem volt értelme vitatkozni vele.
– Legalább hoztál nekem valami reggelit?
– Sajtos-szalonnás tükörtojás, két tojásból.
– Hála az égnek!
– Ha lefeküdtél volna Eastonnal, ma reggel nem lenne szükséged
ilyen szemét kajára. Joghurtot vagy valami hasonló egészséges
szarságot ennél.
– Szóval igazából egészséges lefeküdni Eastonnal? Ezt próbálod
közölni velem?
– Teljes mértékben.
Késő délután kikerestem a céges címjegyzékben Michael Langley
telefonszámát. A titkárnője a második csengetésre felvette.
– Michael Langley irodája.
– Halló, Delilah Maddox vagyok. Beszélhetek Michaellel?
– Ó, helló, Delilah. Nem, sajnos megbeszélésen van. Átadhatok
neki egy üzenetet?
– Persze. Megtenné, hogy… – Brody megjegyzése visszhangzott
a fejemben. – Igazából szerettem volna megköszönni neki a virágot.
De azt hiszem, talán magának kéne köszönetet mondanom. Biztos
magát kérte meg, hogy küldje el nekem azt a csodálatos csokrot.
– Nem csupán az enyém az érdem. Michael diktálta, hogy mit
írjak a kártyára.
Felnevetett, és teljesen ártatlanul beigazolt valamit, aminek nem
kellett volna számítania. Mégis, valamilyen oknál fogva nekem
számított.
– Nos, köszönöm, és kérem, mondja meg neki, hogy azért
telefonáltam, hogy neki is megköszönjem.
– Megmondom.
Miután letettem, csak ültem az irodámban, és egy ideig bámultam
magam elé. Amikor valaki bekopogott az ajtómon, megijedtem.
– Delilah Maddox?
– Igen?
A futár kezében hosszú, fehér doboz volt, rajta hatalmas kék-
sárga masnival.
Hosszú szárú rózsák, ilyenkor?
– Ez önnek érkezett.
A futár az asztalomra helyezte a dobozt, és elment. Levettem a
masnit, és felfigyeltem rá, hogy a színek a Steel csapat színei. Ahogy
kibontottam a fehér csomagolópapírt, egy tucat hosszú szárú rózsára
számítottam. Helyette a doboz hosszú botokkal volt tele – faágakkal.
Legalább egy tucat volt, rajtuk masni, ugyanolyan, mint magán a
dobozon. A kísérőkártyán Brody kézírását pillantottam meg –
felismertem a labdáról.
Ha netán mályvacukrot akarna sütni.
Gondolok magára. – Brody
(Ui. A gondolataim mocskosak.)
 9. FEJEZET

Delilah

Úgy éreztem magam, mintha az első randimra mennék. Csütörtök

este majdnem annyiszor pillantottam az órára, ahányszor átöltöztem.
A helyzet az… hogy ez nem randi volt, hanem üzleti megbeszélés.
Egy olyan pasival, akinek a szexuális ajánlatát korábban kerek perec
visszautasítottam. Egy olyan pasival, akiről eltűnődtem, milyen
lenne vele a szex. Mégis, mi a megfelelő öltözék egy ilyen
alkalomra?
Feladtam a küzdelmet loboncos hajammal, és kiengedtem, így a
zabolátlan fürtök végigzuhogtak a hátamon. Átkutattam a
szekrényemet, valami olyasmit kerestem, ami elegáns, mégis vonzó,
anélkül, hogy nyíltan szexi lenne. Végül fekete ceruzaszoknya és
egy piros, végig gombos blúz mellett döntöttem. Feltettem pár
túlméretezett karkötőt, bokapántos szandált húztam, és még egyszer,
utoljára belenéztem a hálószobai teljes alakos tükörbe. Az idő még
mindig elég meleg volt, hogy ne húzzak harisnyát, és magas sarkú,
nyitott orrú szandálomban az egyébként is hosszú lábam még
hosszabbnak tűnt. Tetszett a látvány. Ki hitte volna, hogy képes
vagyok elegánsan, mégis szexin felöltözni? Most már csak azt kell
sikeresen tettetnem, hogy nem is vonz ez az arrogáns seggfej.
Pontban öt órakor felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak a
penthouse lakosztályba, azonban kitárult az ajtó, így a kezem
megállt a levegőben. Egy gyönyörű, fiatal, barna lány nyitott ajtót,
aki rövid felsőt és testhez tapadó leggingset viselt. Karcsú dereka
félig kilógott, hangja pedig pomponlányhoz illőn édeskés volt.
– Hé! – kiáltotta vissza a válla fölött, magas sarkújában
egyensúlyozva. – Megjött a vendéged, Brody! Viszlát holnap!
Még mindig mosolyogva oldalt lépett, hogy beengedjen, majd
búcsúzóul így szólt:
 – Eléggé kifárasztottam, remélem, nem tettem keresztbe a
terveidnek!
Zavartan megálltam az ajtóban, ami becsukódott mögöttem.
Brody lépett be a szobába, láthatóan nemrég jött ki a zuhany alól.
Alacsony derekú melegítőnadrágot viselt, és félmeztelen volt. Haja
nedvesen simult a fejére. A francba!
– Helló. – Tekintete lassan végigjárt a testemen, majd pár lépésre
megállt tőlem. – Hű, maga nagyon…
Testemet megmelengette a tekintetéből áradó tűz. Szemtelenül,
hosszan végigmért, majd tekintete találkozott az enyémmel.
– Várjunk csak, hogy is van ez? A barátok nem mondhatják meg
egymásnak, ki hogy néz ki?
– Dehogynem. A barátok bókolhatnak egymásnak.
Brody szeme felragyogott.
– Jó. Olyan jól néz ki, hogy legszívesebben felfalnám.
Egek, tényleg nagyon régen nem szexeltem. Testem megfeszült, és
kénytelen voltam visszafojtani a levegőt, nehogy vágyakozón
felsóhajtsak. Arcom rózsapírban égett a képtől, amit lefestett elém.
El tudtam képzelni, ahogy lepillantok arra a széles vállra, miközben
felfal a nyelvével. Valahogy tudtam, hogy nem lassan és gyengéden
szívogatna. Nem, ez a pasi egészben falna fel.
– Nem is hallottam, hogy bejött. Szükségem volt egy gyors
zuhanyra Brittany után. Az a lány amilyen pici, olyan követelődző.
Ma rendesen megdolgoztatott.
A kapcsoló villámgyorsan váltott. Az egeket verdeső libidómat
semmi nem rombolja le jobban, mint amikor egy pasi a hódításairól
beszél.
– Csodálatos. Örömmel hallom, hogy szükségletei kielégítést
nyertek. Talán akkor hagyhatnánk is a játszadozást, és rátérnénk a
munkára? – szólaltam meg kissé éles hangon.
Brody összevonta a szemöldökét. Elindult felém, és akkor sem
állt meg, amikor már túlságosan közel volt hozzám. A lakosztály
ajtaja alig fél méterre volt tőlem. Elfogott a vágy, hogy egy vagy két
lépést hátralépjek, de álltam a sarat.
– Nem játszadozunk. Nincs, amit szívesebben megtennék, mint
az, hogy az ajtónak döntsem magát, és a tény, hogy féltékeny lett
Brittanyre, a fizioterapeutámra, csupán azt bizonyítja, hogy nem
járok nagyon messze az igazságtól. Maga is pontosan annyira akarja,
hogy belemerüljek a testébe, mint amennyire én szeretnék elmerülni
magában. Csak nem ismeri be magának… – Lehajtotta a fejét, hogy
az orrunk összeérjen. – Még. De be fogja ismerni.
Nagyot nyeltem. Kivételesen ismét elnémultam. Végül Brody
felnyögött, és hátralépett, végigszántott a haján, és így szólt:
– Valahol máshol kell tartanunk az interjút. Nem bízom
magamban így, kettesben magával a lakosztályomban.
Azt hittem, viccel, de pár perc múlva baseballsapkában és
pulóverben jött elő.
– Hová megyünk?
– Olyan helyre, ahol nem tudom kihasználni a helyzetet. Nem
hozatta elő a parkolófiúval a kocsiját, hanem taxit hívott.
– Az Amszterdami sugárút és a Száztizenkettedik utca sarkára,
kérem.
– Morningside Heightsbe? Ott nem tudja kihasználni a helyzetet?
– De.

***

Ahogy beléptünk, tekintetem az élénk színűre festett mennyezetre

tapadt.
– Hihetetlen ez a hely! Már vagy százszor jártam erre, de sose
jöttem be.
Brody és én a Szent János-székesegyházban sétáltunk.
Végigmentünk a templom bal oldalán egy hosszú padsor mellett, és
Brody intett két papnak, akik a padok között ülve beszélgettek. A
padsor végén kinyitott egy ajtót, és maga elé engedett.
– Hová megyünk?
– A tetőre.
– A tetőre?
– Igen. Néha eljövök ide. Egy barátom régen itt dolgozott. Volt
egy galambdúca a tetőn. Gyerekkoromban állandóan idejártam, és
együtt lógtunk. Csendes hely. A legtöbb ember az Empire State
Building vagy a Top of the Rock tetejére megy fel, hogy a kilátásban
gyönyörködjön. Innen fentről azonban ugyanolyan jól látni a várost.
– És magát felengedik ide?
– Nem. Le is tartóztathatnak érte. Én simán képes lennék elfutni a
zsaruk elől, de maga pokoli lassú lenne ebben a szexi cipőben.
– Tessék?
– Csak tréfálok. A tető nyitva áll a nagyközönség előtt az
idegenvezetés során. De a legtöbb itt dolgozót ismerem, úgyhogy
akkor jövök fel ide, amikor csak akarok. Carl több mint ötven éven
át dolgozott itt, utána ment nyugdíjba. A gyerekkorom az ő és
Marlene, a felesége társaságában telt.
Brody nem túlzott. A tetőről egészen káprázatos látvány tárult
elénk. A templom két tornya között kellemes kis ülőrészt alakítottak
ki, ahonnan az egész várost beláthattuk.
– És mi lett a galambdúcokkal, miután Carl nyugdíjba ment?
Sehol nem láttam ketrecet, galambdúcot pedig pláne nem.
– Egy ideig folytatta a galambászást. Miután meghalt, Marlene
mindent a West Side Galambklubnak adományozott. Manapság sok
galambbarát él ebben a városban.
Megálltunk a téglakorlát mellett, és Brody megmutogatott néhány
fontosabb épületet. Meglehetősen jól ismerte a környéket és
építészetét.
– Maga milyen szakra járt az egyetemen? – kérdeztem.
– Úgy érti, nem tudja fejből?
– A statisztikában jobb vagyok, mint a szavakban.
– Gépészmérnök szakra jártam.
– Igen? Az elég komoly, miközben az ember egy Big Ten-
konferencián focizik.
– Látja? Nem csupán egy szép pofika vagyok. Eszem is van.
Égnek emeltem a tekintetemet.
– Ide hozza az összes randipartnerét? Egyáltalán nem erre
számítottam.
– Ha ez igazi randi lenne, biztosan nem olyan helyen lennénk,
ahol nem tudom szétszedni magát, vagy nem mondhatom meg, hogy
mit szeretnék művelni a testével.
– Akkor ez a menedékhelyem?
Brody intett, hogy üljek le a kőpadra, majd leült mellém.
– Talán ez az egyetlen menedékhelye.
– Rendben van. – Megköszörültem a torkomat, és benyúltam a
táskámba a noteszemért. – Mi lenne, ha elkezdenénk? Kesztyűs
kézzel bánok majd magával!
Brody elvigyorodott.
 – Ha ez az én műsorom lenne, én nem bánnék magával kesztyűs
kézzel!
Megráztam a fejemet.
– Mi a véleménye a jövő szezonra tervezett edzői és
menedzsmentszintű változásokról?
Mióta Brody elkezdte a karrierjét, a Steel edzője Ryan edző volt.
Ugyan ő zárta ki Brodyt a csapatból, de ő is vette vissza, és adott
neki még egy esélyt. A felesége betegsége miatt azonban Ryan edző
a szezon végén visszavonul.
Brody hosszan kifújta a levegőt.
– Nem örülök neki. Az edző kemény, de igazságos, és ő építette
fel a csapatot olyanná, amilyen a mai formája. Tisztelem őt, és
boldog lennék, ha velünk maradna. Azonban még jobban tisztelem
azért, hogy a családját helyezi előtérbe.
– Sejti, kit akarnak a helyére hozni?
– Nem. De remélem, hogy a döntés még Ryan edző nyugdíjba
vonulása előtt megszületik. Minél előbb, annál jobb. Megkönnyítené
az átállást, ha a két edző egy ideig együtt dolgozhatna. Bob Langley
eddig biztos kézzel választott edzőt. Remélem, ez így is marad.
– Így szépen átkanyarodhatunk a következő kérdésemre. Az a
pletyka járja, miszerint Bob Langley eladja a…
– A rózsát Langley küldte?
– Miért küldene a maga csapatának a tulajdonosa rózsát nekem?
Hiszen sosem találkoztam vele!
Pontosan tudtam, kire célzott. Bob fiára, Michaelre.
– Az a bunkó fia, akivel maga együtt dolgozik. Nem Bob.
– Szerintem ehhez magának semmi köze.
– Talán nincs. De most én kérdeztem.
Farkasszemet néztem vele.
– Igen.
– Az a fickó egy igazi…
– Templomban vagyunk – emlékeztettem.
– Maga Langley-vel jár?
– Elhívott vacsorázni, ha éppenséggel tudni akarja.
– Vele elmegy vacsorázni, de velem nem?
– Az ő vacsorameghívása arról szól, hogy megismerjen engem,
nem pedig arról, hogy belém hatoljon.
– Na, ebben téved. Én egyszerűen őszintébb vagyok ezzel
kapcsolatban.
– Az interjú előtti egyeztetésből hogy alakult ki az, hogy maga
tesz fel kérdéseket nekem?
Brody hátradőlt, és összefonta a karját a mellkasán.
– Kérdés kérdésért cserébe.
– Tessék?
– Minden feltett kérdése után én is kérdezhetek valamit.
– Ez nevetséges!
– Akkor nem, ha tényleg akarja ezt az interjút.
– Kitalálom. Minden kérdése személyes lesz?
– Csak akkor, ha a magáé is.
– Rendben – fújtam ki a levegőt. Majd egyszerűen kerülöm a
személyes kérdéseket. Átnéztem a listámat, és kihagytam az első
kérdést, ami inkább személyes, semmint szakmai jellegű volt. –
Mostanában a támadófal mintha mindig a második félidőben
játszana. A gólok hatvannyolc százalékát a második félidőben
dobják, és a Steel öt győzelme közül négyben a második félidőben
vette vissza a vezetést. Mi történik félidőben az öltözőben, amitől a
csapat jobban összetart?
Brody láthatóan megörült a kérdésemnek. Majdnem öt percen át
beszélt Ryan edző félidőben eszközölt változtatásairól. Számos
irányítótól eltérően nem sajátjaként büszkélkedett el azokkal az
újításokkal, melyek segítségével nyert a csapata, hanem az erőskezű
edzőnek tulajdonította az eredményt.
– Én jövök – mondta Brody, miután végeztem a jegyzeteléssel.
– Szinte félek a kérdéstől. De tessék.
– Ha valakihez feleségül mehetne a Gilligan szigete című filmből,
kit választana?
Felnevettem.
– Ez a kérdése?
– Igen.
Kisfiús mosoly ült ki az arcára.
– Ez könnyű. A Professzorhoz.
– Jó válasz.
– Létezik erre más logikus válasz is?
– Választhatta volna a gazdag és öreg Mr. Howellt.
A következő kérdésem a védtelen játékos büntetés kiterjesztésére
vonatkozott. Majd ismét Brody következett.
 – Hogy hívták az első háziállatát?
– Nekem soha nem volt háziállatom.
– Mindenkinek volt háziállata élete során. Kutya, macska, nyúl,
kígyó, gyík, hörcsög, teknős… valami?
Megráztam a fejem.
– Nem. Nagyon gyakran utaztunk hétvégén, hogy megnézzük
apám meccseit, így soha nem volt háziállatunk, mert nem lett volna,
aki vigyázzon rá.
– Tudja, hogy elfogott a vágy, hogy vásároljak magának egy
kutyát? Egy nagyot, mondjuk egy újfoundlandit vagy egy dán dogot.
– Ne merészelje!
Majdnem két órán át ültünk fent a tetőn. Brody különös kérdései
által szokatlan hasonlóságokat fedeztünk fel az életünkben.
Mindkettőnk édesanyjának a második neve Yvonne volt, és
egyikünk sem szerette a csokoládét. Mindketten olyan lakásokban
nőttünk fel, amelynek a postacíme 333-as volt. Egy bizonyos kérdést
kihagytam, mert tudtam, hogy nekem is válaszolnom kellene egy
személyes kérdésre.
Utolsó kérdés.
– Jöhet!
– Egyedülálló vagy foglalt? – Megmagyaráztam a kérdést,
próbáltam nem túlságosan érintettnek tűnni a válasszal kapcsolatban.
– Minden nő szeretné tudni a választ.
Brody a szemembe nézett, miközben válaszolt.
– Egyik sem.
Erre a válaszra nem készültem fel, úgyhogy nem volt következő
kérdésem. Bólintottam, és elpakoltam a noteszemet.
Kiegyenesedtem, és vártam a kérdését.
– Tessék, tegye fel a személyes kérdését!
Brody felállt, és kezet nyújtott, hogy felsegítsen.
– Inkább későbbre tartogatom.

***

Két háztömböt sétáltunk egy kis bisztróig. Brody azt mondta, a

lakosztályába rendel vacsorát, úgyhogy egész nap alig ettem valamit.
Ahogy helyet foglaltunk, megkordult a gyomrom.
– Mi volt ez? – ugratott Brody.
 – Hallgasson! Azt mondta, megetet, aztán helyette elvitt egy
templomba. A gyomrom joggal panaszkodik.
A pincérnő nagyon meglepődött, amikor odajött felvenni a
rendelésünket.
– Maga nem… maga nem… Brody Easton?
– De igen.
– Ó, istenem! – sikította a pincérnő. – Nagy rajongója vagyok! De
a tizenegy éves fiam irányító a suliban. Szerinte maga a legjobb!
– Köszönöm. A fia csapata hogy teljesített eddig a szezonban?
– Minden meccset elveszítettek. De az én Joey-m soha nem
veszít. Az a kölyök az én magasságomat örökölte. Szegénykém
nagyon alacsony. De nagyobb szíve van, mint a nála kétszer akkora
fiúknak!
– Az jó. Még van ideje megnyúlni. De a sportot vagy szívvel-
lélekkel csináljuk, vagy sehogy. A fia félig már jó helyen van.
– El sem fogja hinni, hogy találkoztam magával!
– Mi lenne, ha csinálnánk egy közös fotót, és elküldenénk neki?
A pincérnő szeme kiguvadt az izgalomtól, de a vidámság gyorsan
lehervadt az arcáról.
– Már nincs mobilom. Ha két telefonunk van, túl magas lesz a
számla, és a fiam nagyon szeretett volna egy mobilt. Emellett én
mindig itt vagyok, és szeretem, ha el tudom érni, amikor kell.
– Mi lenne, ha az én telefonomról küldenénk el a képet Joey-nak?
– Ó, istenem! Megtenné? A fiam dobna egy hátast!
Közbeszóltam.
– Majd én fotózok! Álljanak össze!
A pincérnő ragyogó arccal nézte, ahogy Brody felállt, átkarolta,
és odahajolt hozzá. Miután csináltam pár fotót, és ellenőriztem, hogy
jók lettek-e, átadtam neki a mobilomat, ő pedig elküldte a képeket a
fiának egy cuki megjegyzés kíséretében. Ahogy vissza akarta adni a
telefonomat, Brody megállította.
– Mondja, megtenné, hogy lefotóz minket?
– Hogyne.
Kérdőn néztem Brodyra, aki ravaszul rám vigyorgott, megkerülte
az asztalt, majd leguggolt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön.
– Készen áll? – kérdezte a pincérnő.
Brody odahajolt, és belesuttogta a fülembe:
– Inkább magát kóstolnám meg, mint bármi mást az étlapon. –
Majd hátrahajtotta a fejét, hogy lássa, milyen arcot vágok. – Mehet!
– szólt oda a pincérnőnek, aki lefotózta, ahogy Brody csillogó
szemmel pillant rám, én pedig félig lehunyom a szemem.
Rendeltünk, és én mindent megtettem, hogy ne látszódjon rajtam,
hogy mennyire hatottak rám a történtek.
– Meséljen valamit magáról! – kérte Brody, és karját könnyedén a
bokszunk háttámlájára helyezte.
– Mégis mit?
– Nem tudom. Akármit. Meséljen valamit magáról, ami
bosszantja az embereket!
– Maga furákat kérdez.
– Még jó, hogy nem a maga állása az enyém.
Felnevettem.
– Ez igaz. – Belekortyoltam az üdítőmbe, és elgondolkoztam a
kérdésen. – Filmnézés közben beszélni szoktam.
– És? Mindenki beszél egy film alatt egy adott ponton.
– Nem. Én beszélek filmnézés közben. Általában akkor, ha tetszik
a film. Izgatott leszek, és úgy érzem, muszáj mindent
megismételnem a mellettem ülőnek, ami a mozivásznon lezajlott.
Brodyt láthatóan mulattatta a dolog.
– Szóval jobb, ha olyan filmre viszem el, ami nem tetszik
magának?
– Nos… ha nem tetszik a film, akkor elkezdek álmodozni, és
elveszítem a fonalat. Emiatt nem megismétlem a történteket, hanem
egy rakás kérdést teszek fel.
– Ha tudja, hogy ez a szokása, és tudja, hogy ez bosszant
másokat, miért nem áll le?
– Képtelen vagyok türtőztetni magam. Maga mit csinál, ami
bosszantja az embereket?
– Azt mondom, amit gondolok.
– Ez egészen biztos.
– Magát bosszantja?
– Eleinte bosszantott. De azt hiszem, már szinte várom.
– Olyan vagyok, mint a gomba, a bőre alá mászok.
– Elbűvölő.
Beszélgetés közben repültek az órák. Főleg akkor, amikor
vitatkozni kezdtünk a fociról. Majdnem éjfélkor jöttünk el az
étteremből. A pincérnő kihozta a számlát, és Brody nem engedte,
hogy fizessek, annak ellenére, hogy kijelentettem, hogy ez
tulajdonképpen üzleti vacsora volt, és a tévécsatorna majd rendezi a
számlát. Nem szólt semmit, de észrevettem, hogy több száz dollár
borravalót hagyott a pincérnőnek. A tény, hogy nem akarta, hogy
észrevegyem, sokkal jelentőségteljesebbé tette a gesztust.
Leintett egy taxit, és a gyér késő éjszakai forgalomban alig
negyedóra múlva ott álltunk a lakótömböm előtt. Brody megkérte a
sofőrt, hogy várjon pár percet, és elkísért a bejáratig.
– Köszönöm, hogy időt szánt az interjú előzetes átbeszélésére.
Sokkal kellemesebben fogom magam érezni szombaton most, hogy
mindent átnéztünk!
– Nagyon szívesen.
Megnyomtam a lift hívógombját.
– És még egyszer köszönöm a vacsorát.
Brody bólintott.
– Tudja… még mindig a tarsolyomban van az az egyetlen,
személyes kérdés.
Tulajdonképpen el is feledkeztem róla.
– A legjobbat a végére tartogatja?
– Mondhatnám így is. Igen.
A gyomrom úgy liftezett, hogy sejtettem, mi jön. Brody egy
gyengéd mozdulattal kisimította a hajamat az arcomból, és a fülem
mögé tűrte. Végigsimított az arcomon, és kissé felemelte az államat,
hogy egyenesen a szemembe nézhessen, amikor megszólal.
– Mi kell ahhoz, hogy magam alá gyűrhessem, Delilah?
Nagyot nyeltem. Most nem cukkolt, hogy felfigyeljek rá. Nem,
halálosan komolyan beszélt, és feszült figyelemmel várta a választ.
– Kedvelem magát. Maga túlságosan egyenes és kissé öntelt, de
mindezek ellenére nagyon szívesen vagyok együtt magával.
Azonban nem pusztán fizikai vonzalomra épülő kapcsolatot keresek.
Nekem ennél több kell.
– Mint például?
– Nem tudom. Együtt járás. Randizás. Kizárólagosság. Szeretnék
együtt lenni az illetővel, és nem csak az ágyban. Szeretnék beszélni
hozzá mozizás közben. – Nagy nehezen elmosolyodtam. –
Egyszerűen ilyen vagyok.
Az általában csigalassú lift kivételesen hamar megérkezett. Az
ajtó kinyílt, és vártam, hogy Brody mondjon valamit. De csupán
bólintott.
– Viszlát szombaton? – kérdeztem.
– Szombaton – bólintott Brody.
Az ajtó becsukódott, és felrepített a tizennegyedik emeletre,
mégis úgy éreztem, a szívem egy darabja odalent maradt.
 10. FEJEZET

Delilah

Csak két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam Brodyt, mégis
képtelen voltam kiűzni a gondolataim közül. Nyilván nem csak én
voltam ezzel így.
– Cuki. – Indie minden lelkesedés nélkül intett a srácnak a bár
túlsó végében, aki megemelte felé a poharát. – De nem Brody Easton
az.
– Megint kezded? Az érdeklődésed lassan a perverzitás határát
súrolja!
– Azt hiszem, az a pali ott jó lesz talonba. – Egy idősebb férfi felé
intett a poharával, aki úgy nézett ki, mint dr. Hannibál Lecter A
bárányok hallgatnak című filmből. A pasas egyedül állt egy
sarokban, és felénk vicsorgott; amikor észrevette, hogy bámuljuk,
műfogsoros mosolya szélesebb lett. Nagyobb biztonságban éreztem
volna magam, ha Hannibálon rajta van a bőr arcvédője. – Biztos
vagyok benne, hogy szívesen feltörné ismételten szűziesített
hüvelyed pecsétjét… mielőtt leharapja a fél arcod.
– Azt hiszem, kihagyom. Vannak más lehetőségeim is. Michael
Langley ma üzent.
– Ó, igen. És beleegyeztél már egy randiba?
– Nem értem rá. Még nem volt időm visszaírni.
– Azért húzod az időt, mert Brodyt akarod, és ezzel te is tisztában
vagy.
– Nem igaz!
– Dehogynem!
– Most ráérsz. – A pultos felé mutatta üres poharát. – Tessék!
Kivárom. Üzend meg neki, hogy randizol vele! Ha nem Brody
Easton miatt fogod vissza magadat, akkor nincs semmi, ami
megakadályozzon. A tisztítókúrád amúgy is mindjárt véget ér.
 – Majd írok neki.
– Én tudok várni – kopogott a körmével Indie a pulton.
Szerettem volna bebizonyítani, hogy téved, ezért előkaptam a
mobilomat, és gyorsan válaszoltam Michaelnek.
– Most boldog vagy? –– fordítottam felé a mobilomat, hogy lássa
az Üzenet elküldve feliratot a kijelzőn.
Indie kikapta a kezemből a telefont, és elolvasta a válaszomat.
Köszönöm. Újabb őrült hetem van. Ígérem, hogy jövő héten
mindent bepótolunk.
– Ezzel nem azt közlöd vele, hogy randiztok. Hanem megint
eltolod az egészet egy héttel!
– De tényleg nem érek rá! Mégis, mit kellett volna írnom?
Indie megírt egy üzenetet, és felém fordította a telefont.
Szerencsére nem nyomta meg az Elküld gombot. A szöveg az alábbi
volt:
Most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem, nem tudok még egy
hetet várni. Vacsora szombat este?
– Én nem vagyok ennyire egyenes – kaptam a telefon után, Indie
viszont elhúzta az orrom előtt, majd széles mosollyal így szólt:
– Most már az vagy – nyomta meg az Elküld gombot.
Kiguvadt szemmel bámultam rá.
– Nem akarom elhinni, hogy megtetted!
Indie nem törődött velem, inkább rendelt két rövidet, amikor a
pultos visszatért a martinijével. Nem voltam valami nagy ivó. A
szokásos péntek esti koktélozásnál nálam két pohár bor volt a
maximum. Ha őszinte akartam lenni, a társaságáért és az
ingyenkajáért jártam ide – ahogy New Yorkban a szinglik fele. Senki
nem akart főzni az aprócska konyhájában, hacsak nem volt
rákényszerítve.
Még mindig duzzogtam, amikor a telefonom megrezzent.
Michael neve jelent meg a kijelzőn. Indie-hez fordultam, felemeltem
a rövidet, és megittam. Majd felhajtottam Indie italát is, és az
alkohol okozta idegességet legyűrve összeszedtem minden
bátorságomat, és elolvastam Michael válaszát.
Már kezdtem azt hinni, hogy le akar pattintani. Az üzenete miatt
az egyébként pocsék napom ragyogó lett. Szombat este nyolckor?
Talán Indie-nek van igaza. Talán tényleg azért húztam az időt,
mert hosszabb ideje vonzódom egy bizonyos irányítóhoz. Lelkem
mélyén tudtam, hogy nem lenne szabad engednem a csábításnak,
bele sem lenne szabad kóstolni az egészbe. Nem volt okom arra,
hogy ne kezdjek el újra randizni.
Felsóhajtottam.
– Jól van. Talán igazad volt.
– Tessék?
Hangosabban szólaltam meg.
– Azt mondtam, talán igazad volt.
– Ó, akkor elsőre is jól hallottam. Csak imádom, hogy beismered!
Indie-vel majdnem tizenegyig ültünk a bárban. Enyhén szólva is
spicces voltam, amikor Indie leintett egy taxit, hogy ne kelljen a
szokásos módon, metróval hazamennünk. A sofőr először Indie-t
tette ki, én pedig alkoholos kábulatban bámultam ki az ablakon a
forgalomra. Egy busz állt meg mellettünk, ami felkeltette az
érdeklődésem. A busz oldaláról régi, foszladozó reklám nézett vissza
rám. A New York Steel lógója volt rajta, Brody jóképű arcával, és a
következő felirattal: Easton visszatért. Jó néhány éves lehetett a
reklám.
Az alkohol merész döntésekre sarkallt. Gondolkodás nélkül
küldtem egy üzenetet.

Delilah: Az imént láttam a fényképét egy busz oldalán.

Élvezi, hogy a fotója ott virít a közlekedési eszközökön?

Brody fél perc múlva válaszolt.

Brody: Élvezem, hogy olyan helyen van az arcom, ahol maga

meglátja, és rám gondol. De szívesebben venném, ha az
arcom a lába között lenne.

Mégis, ki mond ilyeneket? És mi a fenéért tetszik ez nekem? Az

egész altestem bizseregni kezdett.

Delilah: Maga aztán igazán jól bánik a szavakkal, kedves

barátom!
 Brody: A nyelvemmel is igazán jól bánok. Mikor adja végre
be a derekát, és engedi meg, hogy megmutassam?

Delilah: Csábító ajánlat. De azt hiszem, inkább maradok az

olyan férfiaknál, akiket a testnyílásaimon kívül más is érdekel.

Brody: Már attól megkeményedek, hogy a „testnyílás” szót

használta.

Hangosan felnevettem. A taxis belenézett a visszapillantó

tükörbe, én pedig magyarázatképpen felemeltem a mobilomat. A
taxist nem érdekelte a dolog.

Delilah: Jó éjszakát, Brody!

Ez a pasi képes megnevettetni, és ugyanakkor megperzsel. Ezt a

kombinációt az egész testem élvezte.

Brody: Viszlát az álmaiban!

Egészen biztosan így lesz.

***

Szombat délután kész roncs voltam. Ötkor várt rám a ritka kincsnek
számító személyes interjú Brodyval, nyolckor pedig randevúm lesz
Michaellel. Ahogy a Regency felé tartottam, legszívesebben
kitekertem volna Indie nyakát azért, hogy ma estére összehozta
nekem ezt a randit.
– Ideges vagy?
Nick rám pillantott, majd figyelme ismét az út felé fordult. A
szokásos, öltözőben készülő interjúhoz szükséges felszerelésnél több
cuccal indultunk útnak, ezért Nick a tévécsatorna kisteherautóját
választotta.
– Látszik?
– Azóta forgatod a kezedben azt a tollat, hogy beszálltál mellém.
Megmarkoltam a tollat, hogy leállítsam magam. Az biztos, hogy
idegességemben mindig matatnom kell valamivel, pedig nem is
voltam tudatában.
– Bocsánat.
– Engem aztán nem zavar. De meglep. Nekem idegtépőbb lenne
egy öltözői interjú, mint ez a négyszemközti beszélgetés. Te mindig
olyan nyugodtnak látszol, alig várod, hogy meccs után bemenj az
öltözőbe.
– Akkor ügyesebben kell titkolnom a félelmemet. Emellett ma
este az interjúm után randim lesz. Rég nem randiztam. Hat hónapja
önkéntes alapon nem mentem el senkivel.
– Akkor ez a magyarázat. Hánykor van a randid?
– Nyolckor.
– Akkor jó. Hétkor már itt sem leszünk.
Pár perccel korábban érkeztünk Brody szállodájához; Brody
frissen a zuhany alól kilépve nyitott ajtót. Haját hátrasimította, és
vízcseppek csillogtak nevetségesen gyönyörű, formás mellkasán.
Egek, menyire szerettem volna lenyalogatni azokat a vízcseppeket!
Brody rajtakapott, hogy tátott szájjal bámulom, és mindentudó
vigyor ült ki jóképű arcára. Legszívesebben egy pofonnal töröltem
volna le azt a vigyort. Vagy egy csókkal.
– Jöjjenek be! Gondoltam, amíg maga felkészül, Delilah segíthet
kiválasztani, hogy mit vegyek fel. – Kezet rázott Nickkel, majd
hozzám hajolt, és arcon csókolt. – Maga gyönyörű!
Nick és Brody megbeszélték, hová állítja majd Nick a kamerát, és
pár percig a sportról csevegtek. Ez az ember mindenkit elbűvöl,
férfiakat és nőket egyaránt. Egyszerűen ilyen a természete. Többek
között emiatt tűnik a kamerák előtt olyan élettelinek.
Magabiztosságot és karizmát sugárzott magából. Végül felém
fordította a figyelmét.
– Készen áll arra, hogy felöltöztessen?
Égnek emeltem a tekintetem. Ahogy Brody bevezetett a
hálószobájába, Nick utánunk kiáltott:
– Nem a saját ruhádat választod ki, ne szöszmötölj annyit!
Különben lemaradsz a randidról!
Amikor Brody váratlanul megállt, egyenesen nekimentem.
– Randi?
Nagyot nyeltem, úgy éreztem magam, mint aki rossz fát tett a
tűzre.
 – Igen, ma este, az interjú után randim van.
– Hánykor?
– Nyolckor.
Brody nagyon meglepett, mert nem kérdezett többet. Áthaladtunk
a hálószobán, és beléptünk a hálóból nyíló gardróbba.
– Mit gondol? Öltöny, vagy valami lezserebb?
– Szerintem lezserebb. Talán pulóver és nadrág.
– Parancsoljon! – mutatott Brody a beépített polcrendszer felé,
ahol szép sorban feküdtek a pulóverek.
Ahogy nézegettem őket, feltűnt, hogy mindegyiket ugyanúgy
hajtogatták.
– Gondolom, van valakije, aki a helyére teszi a vasalt ruhát.
Brody odalépett mögém. Nagyon közel állt hozzám. Éreztem a
teste melegét. A félmeztelen, csodálatos teste melegét.
– Igen. Ha nem lenne, akkor most a földön heverő ruhahalomból
kellene válogatnia.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem hatna rám a közelsége, és arra
összpontosítottam, hogy kiválasszam az öltözékét. Egy sötétkék
kasmírpulóver után nyúltam.
– Mit szól ehhez?
Megfordultam, hogy megmutassam a kiválasztott ruhadarabot, és
egyenesen kőkemény mellkasának ütköztem. Brody meg sem
moccant. A gardrób nagy volt, mégis alig volt hely a mögöttem lévő
polcrendszer és az előttem álló férfi között.
Brody vállat vont.
– Ha magának tetszik, felveszem.
– Magával könnyű dolgom van.
– Bár én is elmondhatnám magáról ugyanezt!
– Valami azt súgja, hogy ha könnyű dolga lenne velem, már
elveszítette volna az érdeklődését irántam.
– Ezt gondolja rólam? Hogy csak a hajkurászás érdekel?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Igen. Igen, úgy gondolom, maga élvezi a hajkurászást. És ez az
egész újdonság a számára. Általában maga az, akit hajkurásznak, és
nem maga az, aki hajkurászik.
Brody közelebb lépett; hátraléptem, és nekiütköztem a mögöttem
levő polcnak. Brody két alkarjával a falnak támaszkodott a fejem két
oldalán, így ravaszul csapdába ejtett. Legszívesebben elmenekültem
volna az érzés elől, de hirtelen elfogott a sürgető vágy, hogy
szorosan hozzásimuljak. Szerencsére némi önkontroll még fellelhető
volt az agyamban.
Brody lehajtotta hozzám a fejét.
– Kivel randizik ma este?
– Semmi köze hozzá.
Brody közelebb hajolt, így ajkunk csak pár centiméterre volt
egymástól.
– Ha az ő közelében van, azt érzi, amit most érez?
Nem.
– Talán.
– Baromság! Mondja, hogy megcsókolhatom!
Lehajtotta a fejét, és orrát gyengéden végighúzta a torkomon. A
testem úgy zsongott, mint egy egyetemista srácé a kollégiumi
beavatás előtt.
– Nem.
A szó alig hallható suttogásként tört elő belőlem. Hangom fojtott
volt, és feszült, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy Brody
mélyen megérintett valamit bennem.
Brody továbbra is simogatta a torkomat az orrával. Az érzéki
érintéstől lúdbőrözni kezdtem. Amikor elérte a fülemet, feszülten,
vágytól fojtottan szólalt meg.
– Mondja, hogy megcsókolhatom! Érzem, hogy a teste kezd
beindulni! Mondja ki!
Remegett a térdem, és végül kinyitottam a számat, hogy
megadjam magam. Annyira akarom, hogy megcsókoljon!
Szerencsére Nick hangja megtörte a varázst.
– Brody, átvihetek itt egy kábelt a… hűű… Bocsánat, nem
akartam zavarni.
Brody rezzenéstelenül válaszolt.
– Tegye, amit kell, Nick.
– Jól van, rendben, öregem – mondta Nick. Lépései gyorsan
távolodtak.
Csak pár másodpercnyi figyelemelterelés volt, de így volt
esélyem felébredni a vágy keltette kábulatból.
– Ez nagyon szakmaiatlan tőlem!
Átbújtam Brody karja alatt, és kirohantam a gardróbból.
Pár percre szükségem volt a mosdóban, amíg összeszedtem
magam, majd csatlakoztam Nickhez a nappaliban, aki már majdnem
végzett a beállással.
– Ne haragudj! Nem tudtam, hogy a ma esti randi Brodyval lesz.
Kinyitottam a számat, de a válasz attól a férfitól jött, aki
mögöttem lépett be a helyiségbe.
– Nem vele lesz. Pedig kurvára vele kéne lennie.
Megfordultam, és ott találtam Brodyt, az általam választott
sötétkék kasmírpulóverben és a hozzáillő nadrágban. A sötétkék szín
kiemelte szeme mélységét; tekintete szinte belém fúródott.
– Az edző beszélni akar velem. Egy időre ki kell szaladnom
telefonálni. Érezzék otthon magukat, jó? Mielőtt elkezdjük, rendelek
némi harapnivalót a szobaszerviztől.
– Semmi gond. Kösz, Brody – mondta Nick.
És Brody elment.
Majdnem két teljes órán át volt távol.
Végül a keresésére indultam a lakosztály hátsó részében. Csend
volt, semmijele nem volt annak, hogy még telefonál. Halkan
bekopogtam a hálószobaajtón, de nem jött válasz. Úgyhogy ismét
kopogtam. Amikor még mindig csend volt, óvatosan benyitottam a
hálóba. Brody ott feküdt a hatalmas méretű ágy közepén, és mélyen
aludt.
– Brody?
Brody lassan kinyitotta a szemét.
– A nő az álmaimból!
Csípőre tettem a kezem.
– Mit képzel, mégis mit művel?
– Azt hiszem, elaludtam.
– A kamu edzős telefon előtt vagy után?
Brody átvetette a lábát az ágyon, és felült. Végigszántott a haján,
majd így szólt:
– Készen áll a kezdésre?
– Több mint két órája készen állok!
– Bocs. Azt hiszem, le kell mondania a ma esti randiját.
Brody mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá, de az enyém
messze volt a barátságos mosolytól. Inkább amolyan hajolj előre,
hogy feldugjam a lábfejemet a seggedbe-mosoly.
– Semmi gond. Kihagyjuk a vacsorát, és következhet az, amit az
illető utána tervezett.
 Brody mosolya eltűnt, az enyém viszont szélesebb lett. Tíz perc
múlva végre elhelyezkedtünk, és elkezdtük az interjút.
Az első néhány kérdés elég merevre sikerült. Bosszankodásom
érezhető volt, Brody pedig kurtán válaszolgatott. A negyedik kérdés
körül változtak a dolgok, mert heves vitába keveredtünk a
statisztikát illetően. Ugyan reklámokkal együtt félórás, nélkülük
pedig csak egy huszonkét perces adást kellett összevágnunk, több
mint egy óra eltelt, és a fél tekercs film elfogyott.
Az utolsó kérdés következett.
– Szingli vagy foglalt?
Az előkészítő beszélgetés során Brody válasza „egyik sem” volt,
amiről úgy gondoltam, meglehetősen érdekes és pontos leírása
szerelmi életének. Nem volt foglalt, de szingli sem.
Azonban mikor feltettem ezt a kérdést, a válasza teljesen
váratlanul ért.
– Foglalt.
Biztos látta az arcomon a zavart, de gyorsan visszaváltottam
riporter üzemmódba.
– Igazán? Ez valami új?
– Igen.
– Mennyire új?
– Annyira, hogy a hölgy még nem is tud róla.
– Tessék?
– Rögtön az interjúnk után tervezem közölni vele.
– Közli vele? Nem megkéri?
– Igen. Egy ideje macska-egér játékot játszunk. Hetek óta
kerülgetjük egymást. Én azért kerülgettem, mert nem vagyok túl jó a
párkapcsolatok terén.
– És most ez változott?
– Igen. Ez a nő teljesen megőrjít, és egyszerűen képtelen vagyok
kiverni a fejemből. Úgyhogy ideje hivatalossá tenni a dolgot, és
parkolópályára tenni magam, hogy kiderítsem, hogy állnak köztünk
a dolgok.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak erre, ezért gyorsan
befejeztem az interjút. A kamera felé fordulva elmondtam a záró
mondatokat.
– Tehát itt hallották először, hölgyeim. Brody Easton
parkolópályára tette magát. Biztos vagyok benne, hogy nők hadát
küldi teljesen padlóra ez a hír. Azonban a WMBC sok szerencsét
kíván a Super Bowl legértékesebb játékosának a holnapi meccshez
és a párkapcsolatához. A riporter úgy gondolja, hogy az egyikkel
Brodynak könnyebb dolga lesz.
Nick lekapcsolta a kamerát. Ahogy összepakolta a lámpákat, így
szólt:
– Remek interjú! Kemény dió lesz olyan részt találni, amit
kivághat, hogy beleférjünk a huszonkét percbe.
– Kösz, Nick!
Brodyval segítettünk összepakolni a maradék cuccot. Kilenc is
elmúlt, mire végeztünk. Nick a telefonjára pillantott.
– Elvigyelek a randidra? Már így is késésben vagy.
– Kösz, de már küldtem az illetőnek egy üzenetet, és
elhalasztottam.
Nick bólintott.
– Hazavigyelek?
– Majd én hazaviszem – szólt közbe Brody. – Segítek levinni ezt
a sok cuccot a kocsihoz!
Felemeltem egy táskát, de Brody kivette a kezemből.
– Maradjon csak, majd én. Mindjárt jövök.
Amíg Brody távol volt, visszarendeztem a nappali bútorzatát az
interjú előtti állapotba. Ahogy épp a párnákat tettem vissza a
kanapéra, Brody belépett.
– Monogramos párnákat kéne csináltatnia a kanapéra – mondtam.
– Sokkal kevésbé látszana szállodai szobának, és otthonosabb lenne.
– Mikor halasztotta el a randit?
Az egyik párnát a mellkasomhoz szorítottam.
– Amikor kijöttem a gardróbból.
– Nem azután, hogy miattam elkésett?
Megráztam a fejem. Amikor kijöttem a gardróbból, olyan érzések
kavarogtak bennem, hogy tudtam: hiba lenne Michaellel randizni.
Akár lépek valamit, akár nem ez ügyben, az érzéseim egy másik férfi
felé repítenek, és nem lenne tisztességes párkapcsolatot kezdeni úgy,
hogy a gondolataim másfelé járnak.
– Beláthatatlan időre halassza el.
– Igazán?
Brody bólintott, és megkerülte a kanapét. A kezem után nyúlt, és
belenézett a szemembe.
 – Képes vagyok a kizárólagos párkapcsolatra. A fenébe is, a
gondolat, hogy valaki mással vagy, kibaszottul az őrületbe kerget!
Ragaszkodom a kizárólagossághoz. És a randizáshoz. Benne vagyok
bármiben, amit szeretnél. A párkapcsolati részben nagyon
türelmesnek kell lenned; nagyon rég nem voltam normális
kapcsolatban. Valószínűleg sokszor elcseszem majd, és sokszor
feldühítelek, de szeretném megpróbálni.
Hű! Már nem akartam szóba hozni, hogy benne vagyok a csak
szex-elgondolásban. Azt hiszem, a dacolási versenyt megnyertem.
Nagyjából harminc másodperccel.
– Rendben.
– Rendben?
– Igen. Én is szeretném megpróbálni. Te egy arrogáns seggfej
vagy. De van benned valami, ami tetszik.
Brody megfogta a másik kezemet, ajkához emelte, és édes csókot
lehelt rá.
– Szuper. Vacsora, aztán baszás? Vagy baszás, aztán vacsora?
– Egek, hogyan is lehetne dönteni ilyen izgalmas lehetőségek
között?
– Dobjunk fel egy érmét! Ha fej, leszopsz, ha írás, kinyallak.
Mindkét helyzet nyerő neked. – Rám kacsintott. – Egyébként
imádom, amikor belefoglalod a dönteni szót a beszélgetésünkbe!
Felnevettem.
– Mi lenne, ha egy rendes randival kezdenénk?
– Mehetünk is!
– Ne olyan hevesen!
Brody úgy nézett rám, mintha belerúgtam volna a
kölyökkutyájába.
– Miért?
– Ha valóban belemegyünk, akkor kezdjük el rendesen. Holnap
meccsed van. Én rendes randit akarok. Mondjuk jövő hétvégén?
– Azt már nem!
– Türelmetlen vagy?
– A türelem keserű. A türelem gyümölcse viszont édes.
– Csak nem Arisztotelészt idézted?
– Talán. – Megragadta a karomat, amit eddig fogott, és szorosan
magához húzott. – Vacsora. Szerda este. Hétkor érted megyek.
– Jól van.
 – Akkor csókolj már meg, az isten verje meg!
Nem volt időm válaszolni, az ajka egy szempillantás alatt az
ajkamon volt. Karja birtoklón körém fonódott, és magához húzott,
amitől elgyengült a térdem. A szívem vadul vert, és megesküdtem
volna, hogy egy kocsiderék pillangó szabadult el a gyomromban.
Brody felnyögött: a hang végigvisszhangzott a szánkon, és egész
testemen végigszáguldott. Majd megnyalta az ajkamat, és nyelvével
kettéválasztotta. Nyelve agresszívan kutatott a nyelvem után, és
mindent elvett, amit adtam. Még soha nem volt részem ilyen
kétségbeesett és elsöprő erejű csókban. Ahogy belemarkolt a
hajamba, és hátrahúzta a fejemet, én is belemarkoltam az ő hajába.
Felnyögtem, éreztem, ahogy a belőle áradó vágy körbefon, és
felnyüszítettem, amikor éreztem, hogy kemény farka a hasamnak
nyomódik.
Szentséges ég!
Hosszú ideig így maradtunk. Tapogattuk és simogattuk egymást.
Húztuk-vontuk egymást. Amikor végre elengedte a számat,
gyengéden beleharapott az alsó ajkamba, és vágyakozón felsóhajtott.
– Hozd a cuccaidat. Szerdán hozd az ottalvós cuccaidat. Mert az
hétszentség, hogy nem engedlek hazamenni!
 11. FEJEZET

Brody

– Tudja, kölyökkoromban még voltak igazi focisták. Bőrsisakot

viseltek, és nem kéthetente edzettek. Miféle nyeszlett alaknak van
szüksége egy hét pihenésre a szezon közepén?
– A maga kölyökkorában úgy pontoztak, hogy kőbe vésték az
elért pontszámot.
Odahajítottam egy mezt Groupernek. A következő hét
nosztalgiahétnek lett minősítve, amikor a csapat az egyik korábbi év
mezét viseli. Rendeltem egy pluszmezt a legifjabb Groupernek.
– Mondja meg Guppinak, hogy ezt mosható tintával írtam alá.
Nem akarom, hogy az anyját még egyszer felhívja az iskolaigazgató,
hogy bűzlik a gyereke!
Grouper felemelte a mezt, és nosztalgikusan felsóhajtott.
– Emlékszem erre a mezre. Ez még a nem puhapöcsök korából
való.
– Pukkadjon meg, öreg!
Marlene az ágy szélén ült, fején virágos úszósapkával. Mögötte a
tévében a Tippelje meg az árát vége főcíme ment, Marlene pedig
bőszen jegyzetelt a noteszébe. Azt hiszem, ma elkéstem.
– Úszni készül, Marlene? – hajoltam oda hozzá, és arcon
csókoltam.
Marlene révetegen pillantott rám.
– Maga a buszsofőr?
– Nem. Brody vagyok. Emlékszik rám?
Marlene még mindig zavartnak látszott.
– Régebben a szomszédban laktam.
Marlene megismert.
– Willow Brodyja! – Körülnézett. – Willow is eljött?
– Ma nem, Marlene.
 – Nem akart eljönni?
Gyűlöltem, amikor ilyen kérdéseket tett fel. Néha könnyebb volt,
amikor nem ismert meg.
– A kunyhómban egy művészi projekten dolgozik. Tudja, milyen,
ha munkáról van szó.
Ez láthatóan megnyugtatta Marlene-t, úgyhogy váltottam az egyik
kedvenc témájára.
– Hogy teljesített a mai műsorban?
Marlene lepillantott a noteszére.
– Megnyertem volna! Az a nő, aki a fináléban volt, Kathrynnak
hívták, csak félgőzzel csinálta.
– Nem lehet mindenki olyan, mint maga, vagy nem is lenne
verseny a verseny, igaz?
– Annak a Barkernek a mikrofonja túl keskeny. Nem is értem, mit
akar bizonyítani!
Felnevettem.
– Igen, én sem tudom.
Marlene elvette a távirányítót az éjjeliszekrényről, és lekapcsolta
a tévét.
– Hánykor van az úszás? Nem is tudtam, hogy változtattak a
programon.
– Tizenegykor.
Lenéztem az órámra, öt perccel múlt dél.
Marlene és én még egy ideig diskuráltunk, aztán bejött Shannon
egy kis átlátszó dobozkával, ami tele volt gyógyszerrel. Egy pohár
víz kíséretében átadta Marlene-nak.
– Ma később van az úszás? – kérdeztem.
– Nem. Szerdán kettőkor van úszás.
Oldalt pillantottam Marlene úszósapkájára, majd visszanéztem
Shannonra, aki vállat vont.
– Nagyon feldúlta, amikor ma reggel megpróbáltam levenni a
fejéről. Azt mondtam neki, hogy az úszás csak holnap lesz, erre
kijelentette, hogy egy szekér trágya van az agyam helyén. Ugye,
Marlene?
Marlene bólintott, és visszaadta az üres gyógyszeresdobozt. Úgy
beszélt, mintha a pontos időt közölné.
– Így van. Egy szekér trágya van az agya helyén.
Shannon rám kacsintott, és a győzelem jelét mutatta kifelé menet.
 Egy órával később segítettem Marlene-nak levenni a gumi
úszósapkát. Az a vacak olyan szorosan ült a fején, hogy piros csíkot
hagyott a homlokán, ahol elszorította.
– Lassan indulok. Ma késő délután van edzésem.
Marlene bólintott.
– Csókold meg az unokámat helyettem is, és mondd meg neki,
hogy ne dolgozza agyon magát!
– Megmondom.
 12. FEJEZET

Delilah

Miután visszatértem a kétórás vágómunkálatok után, a recepciós egy

hosszú, vízzel teli üvegvázával lépett be az irodámba. Zavart
arckifejezése pont olyan volt, mint az enyém. Aztán megláttam,
hogy a váza tulajdonképpen nem üres. Egyetlen kék sziámi harcos
hal úszkált benne, a váza alján kék és sárga kavics volt. A recepciós
átadta a virágárus kis kártyáját, majd a másik vázára pillantott az
asztalomon – ami tele volt ágakkal –, aztán a fejét ingatva kiment.
Szétnyitottam a kártyát.
Brodynak neveztem él. Szívesen.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott a beszélgetésünk, hogy még
sosem volt háziállatom. Ahhoz képest, hogy Brody szerint a nők
nem vágynak ócska kóróra és kedves gesztusokra – mert igazából
arra vágynak, hogy valaki a falhoz kenve jól megkúrja őket –, biztos
voltam benne, hogy ma mindkettőt megkapom.
Azon a délután éppen az interjúmat néztem vissza a laptopomon.
Brody rekedtes hangja és a belőle áradó magabiztosság egy kicsit
olyan volt, mintha előjáték lenne a ma esti randinkhoz. Izgatott
voltam, ingerlékeny és zaklatott.
Ahogy beszélt, lehunytam a szemem, hátradőltem a székemben,
és elképzeltem, ahogy itt áll előttem, és parancsoló hangon felszólít,
hogy vetkőzzek le.
Gombold ki a blúzodat!
Vedd le azt a melltartót!
Egek, már pusztán attól, hogy elképzeltem, bizseregni kezdett
nőiségem minden apró része.
Húzd fel azt a szoknyát!
Még jobban, Delilah!
Tudod, mit fogok művelni veled…
 Valaki kopogott az irodaajtón, amitől annyira megijedtem, hogy
felugrottam a helyemről. A francba!
– Helló. Bocsánat, nem akartam megijeszteni. Azt hittem, látott.
– Michael. Helló. Azt hiszem, belemerültem a munkámba.
A legutolsó pillanatban mondtam le a múltkor a randinkat, és
Michael nagyon megértő volt. Igazából nem hazudtam, amikor azt
írtam, hogy az interjút több órás késéssel kezdjük, és kértem, tegyük
át másik időpontra a randinkat. Tegnap este rám üzent, hogy
beszéljünk meg új időpontot – mivel nem tudtam mit válaszolni,
nem válaszoltam semmit.
– Csak benéztem, hogy köszönjek, és megnézzem, mi jót csinál.
– Jól vagyok. Sok a dolgom. Bocsánat, hogy nem üzentem vissza.
Az időbeosztásom a feje tetejére állt.
Tekintete a mögöttem lévő irattárolón álló rózsákra siklott, amiket
ő küldött, majd észrevette az íróasztalom sarkán álló, ágakkal teli
vázát. Arcán jogos zavar tükröződött. A váza a máskülönben szikár
irodámba becsempészett egy kis bolondériát, Michael azonban nem
kérdezte meg, mi ez a furcsaság.
– Lenne kedve ma este velem vacsorázni?
– Sajnos ma este nem érek rá. Bocsánat.
– Megint dolgozik?
Michael figyelt, várta a választ. Furcsa lett volna azt mondani,
hogy randira megyek, valószínűleg azért, mert mardosott a bűntudat,
hogy azzal a pasival randizom, aki miatt lemondtam a múltkorit.
Úgyhogy hazudtam.
– Igen. Újra kell forgatni a felvett interjú egy részét.
Michael arcán megkönnyebbülés suhant át.
– Egek, nem sok előnye van annak, hogy én vagyok a főnök, mi?
– Azt hiszem, tényleg nem – próbáltam nevetéssel elütni a dolgot.
– Akkor jövő héten?
Bólintottam, igyekeztem nem fixálni semmit. Szerencsére
megszólalt a mobilom.
– Elnézést, egy pillanat. – Megkönnyebbültem, hogy
megmenekülök a beszélgetéstől, és felvettem az irodai telefonomat.
– Delilah Maddox.
Brody szexi hangja búgott bele a telefonba.
– Hoztál ottalvós cuccot?
Felpillantottam Michaelre, aki még mindig az ajtóban állt.
 – Igen, hoztam.
– Semmit nem kell hoznod. Egy óra múlva érted megyek.
Megkapod a randidat. Aztán megmutatom, hogy én hogy gondolom
azokat a kedves gesztusokat, amit annyira szeretsz.
Megköszörültem a torkomat.
– Rendben, ez nagyon jól hangzik.
– Valaki van a szobában?
– Igen, így van.
– Szoknya van rajtad?
– Igen.
– Mielőtt érted megyek, vedd le a bugyidat!
– Ööö…
– Egy óra múlva, Delilah. Bugyi nélkül. Már a puszta gondolattól,
hogy kinyalhatlak, csorog a nyálam.
Brody letette, én pedig ott ültem, mint egy idióta; a testem
zsongott, és tátott szájjal bámultam.
– Jól van? – tudakolta Michael aggodalmas arccal.
– Igen. – Pislogtam, hogy magamhoz térjek. – Elnézést kérek.
– Visszaengedem dolgozni. Felhívhatom jövő héten?
– Remekül hangzik, persze!
Talán addigra kinő a gerincem.

***

A tíz perc alatt, amit a női mosdó egyik fülkéjében töltöttem,

háromszor is levettem, majd visszavettem a bugyimat. A külső ajtó
ismét kinyílt, és két cseverésző nő jött be; a hangjukról nem
ismertem fel őket. Ez nevetséges!
Úgy döntöttem, állok a kihívás elébe. Gombóccá gyűrtem a
fekete csipketangát, majd a táskám cipzáros részébe gyömöszöltem.
Ahogy kiléptem a fülkéből, megrohant valami felszabadító érzés.
Kezet mostam, és az irodaépület kijárata felé tartottam.
Az üvegajtón át láttam, ahogy Brody nekitámaszkodik a
kocsijának. Lezserül lóbálta a kulcsát, és figyelte az épületbe érkező
és onnan távozó embereket. Ahogy kiléptem az utcára, egyszerre
voltam ideges és izgatott. Amikor megpillantott, szája édes mosolyra
húzódott. Összefonta a karját a mellkasán, és feszülten figyelt, ahogy
az autója felé lépkedtem. Az utca tömve volt emberrel, azonban ő
senki mást nem látott. Tiszta őrület volt – az, ahogy rám nézett,
ahogy vággyal teli pillantása követte minden mozdulatomat és ettől
egy kicsit beindultam. Egyetlen érintés nélkül képes volt felizgatni.
Hirtelen kiéhezettnek éreztem magam, de nem ételre vágytam.
Brody felém nyújtotta a kezét, majd gyorsan megragadta a
karomat, és magához húzott. Azzal lepett meg, hogy megcsókolt –
ott, az utcán. És micsoda csók volt!
Amikor végre elengedte a számat, az agyam teljesen elködösült.
– A fenébe! – Keze a csípőmre csúszott, és szorosan ölelve tartott.
– Kihagyhatnánk a randit!
Annak ellenére, hogy a testem pontosan erre vágyott, így szóltam:
– Most nem lágyulhatok el, igaz?
– Azóta kemény a helyzet nálam, amióta megismertelek – húzott
még jobban magához, így szó szerint éreztem, milyen őszinte. A
hasamnak nyomult az erekciója.
– Akkor hová is megyünk?
– Vacsorázni és múzeumba.
– Múzeumba?
– A múltkor azt mondtad, szereted.
– Ahhoz képest, hogy nem hiszel az ócska kórókban és a kedves
gesztusokban, pokolian jól csinálod!
Annak ellenére, hogy egy kis étterembe mentünk, ami nem volt
ismert a celebek között, amíg a parkolófiú elvitte a kocsit, és
leültettek minket egy csendes asztalhoz a sarokba, ketten is
megállítottak minket.
– Elnézést kérek.
– Semmi gond, megszoktam. Arra viszont nem emlékszem, hogy
azok a nők, akik apámat megállították, olyan szemeket meresztettek
volna rá, ahogy annak az utolsó pasinak a felesége méregetett téged.
– Egyszer találkoztam apáddal.
– Tényleg?
– Igen. Az első évem volt a csapatnál, edzőtáborban voltunk.
Apád félrevont, és legalább fél órát beszélgettünk. Minden
szezonban megjelent az első napon.
– Miről beszélgettetek?
– Azt mondta, ha egyszer is meglát a lánya közelében,
összeroppantja a tökömet.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
 – Ez komoly?
– Nem, csak szórakozom veled.
Felnevettem. Brody mellett sokat lehetett nevetni. Megvolt az a
különleges képessége, hogy egy szempillantás alatt megváltoztatta a
hangulatomat. Az egyik percben nevettem, a következőben pedig
szó szerint lihegtem a hihetetlen szexuális feszültségtől.
Miután bort és előételt rendeltünk, újabb izgatott rajongó zavarta
meg a beszélgetésünket, és kért autogramot. A fociszezon kellős
közepén jártunk, és én a második legjobb csapat sztár irányítójával
vacsoráztam.
– Zavar téged a hírnév?
– Általában nem. Nem szoktam semmi olyasmit csinálni
nyilvánosan, amit bánnék, ha félbeszakítják. Hiszed vagy sem, nem
sűrűn járok el.
– Elég sok nővel láttalak lefényképezve.
– A legtöbb ilyen kép különféle eseményeken készült. Kötelező
kép a szponzorokkal vagy a csapattal. Igazából nem emlékszem,
mikor randiztam utoljára úgy, hogy nem volt kötelező számomra a
megjelenés.
– Miért? Gondolom, nem a lehetőségek hiánya miatt.
– Szeretek a játékra összpontosítani.
– Szóval soha nem volt komoly kapcsolatod?
Brody hátradőlt a székében, és körülnézett az étteremben.
– De, volt egy párkapcsolatom.
– Csak egy?
– Csak egy.
Az állán megfeszült egy izom; a beszélgetéstől láthatóan
kényelmetlenül érezte magát, de én többet akartam tudni róla.
– Mi történt?
– Véget ért.
– Ennyit kikövetkeztettem, tekintve, hogy itt ülünk, és te hetek
óta próbálod elérni, hogy lefeküdjek veled.
Brody szemöldöke a magasba szaladt.
– Miért érzem azt, hogy mindig interjút adok, valahányszor
együtt vagyunk?
– Valószínűleg azért, mert magadtól nem sok információt közölsz.
A pincérnő megállt az asztalunk mellett.
– Elvihetem ezeket a tányérokat?
 Brody bólintott.
– Az remek lenne.
Amikor a pincérnő elment, Brody próbált témát váltani.
– Miért pont az újságírás?
Nem hagytam ilyen könnyen futni hagyni. Belekortyoltam a
boromba, és figyelmen kívül hagytam egyértelmű próbálkozását.
– Szóval volt már korábban egy párkapcsolatod?
– Igen.
– Mikor ért véget?
– Nem tudom, Delilah, nem írtam be a naptáramba. Nagyjából
négy évvel ezelőtt.
– És azóta csak kötetlenül randizol?
– Igen.
– Érdekes.
– Nem igazán. Most végre én is feltehetek kérdéseket?
– Mindenképpen – intettem felé, mintha átadnám neki a terepet.
Brody egy pillanatig az állát vakarta.
– Ha tudnád, hogy egy hónapot egy lakatlan szigeten fogsz
tölteni, és csak három dolgot vihetnél magaddal, mi lenne az?
Felnevettem.
– Ha témát akarsz váltani, felhozhatod a focit vagy a politikát is.
– Felhozhattam volna, de kíváncsi vagyok, hogy a három dolog
közé beválogatnád-e a vibrátorodat.
– Úgy gondolod, hogy ha egy hónapot töltenék egy lakatlan
szigeten, akkor magammal vinnék egy vibrátort?
– Azt hiszem, reménykedem, hogy igen.
– Ne gondold, hogy rajta lenne a rövid listámon.
– Akkor mi lenne rajta?
– Nem tudom. Improvizálnom kell? Gyufa, víz és halászháló.
– Okos választás. Csalódott vagyok. De legalább nem halnál
éhen.
– Bizarr kérdéseket teszel fel, tudod?
– Meglehet. De a válaszod sok mindent elárul rólad. Megtudtam,
hogy praktikus vagy. Tudod, hogy a saját kezedtől is el tudsz
élvezni, úgyhogy nem viszel magaddal felesleges szexuális
segédeszközt. – Megkocogtatta a halántékát, és elvigyorodott. – A
kis csavaros eszű!
– Hadd kérdezzek valamit! Ha végül szexelünk…
 Brody közbevágott.
– Ha?
– Amikor. Amikor ööö…
– Megbaszlak…
– Igen. Utána kevesebbet fogsz beszélni a szexről?
Brody előrehajolt.
– Kurvára esélytelen. Lefogadom, hogy ha már egyszer benned
vagyok, onnan csak rosszabb lesz!
– Rendben van.
Hű, de meleg van itt! Muszáj témát váltanom, különben ez a randi
nagyon gyorsan véget ér. Brody ötletét folytatva megkérdeztem:
– Ha választanod kéne a Disney-hercegnők közül, kit választanál?
Brody elmosolyodott.
– Szép kérdés. Hadd gondoljam át!
Egy pillanatig hallgatott, majd meglepett. Láthatóan komolyan
vette a kérdésemet.
– Biztos nem Csipkerózsikát, aki egész nap alszik, és azt várja,
hogy valami harisnyás faszkalap megcsókolja!
– Én nem éppen így jellemeztem volna Csipkerózsikát, de
rendben… folytasd!
Brody megdörzsölte az állát.
– Hófehérke hangjától a világból is kiszaladnék. Emellett én
százkilencven centi magas vagyok, ő pedig az alacsonyabb pasikra
bukik. – Szünetet tartott. – Nem tudom, ismerek-e más hercegnőket.
Várjunk, nem, ott van az a csaj az Aladdinból! Na, ő dögös. Vagy A
kis hableány. De egy hableány szét tudja tenni a lábát? Vagy
egyáltalán hercegnőnek számít?
Az este további része hasonlóképp alakult. Nevetséges kérdéseket
tettünk fel egymásnak, és a válaszok tulajdonképpen sok mindent
elárultak a másikról. Úgy éreztem, mostantól kezdve az interjúimba
is bedobhatnék egy-egy ilyen oda nem illő kérdést. Miután Brody
rendezte a számlát, kint várakoztunk, hogy a parkolófiú meghozza a
kocsiját. Láttam, hogy egy csapat ember összeverődve beszélget,
Brody viszont elhúzódott tőlük, és hátat fordított nekik, hogy ne
hívja fel magára a figyelmet.
– Kedvenc pozíció? – kérdezte Brody.
Ez könnyű volt.
– Természetesen az irányító. Apám lánya vagyok.
 Brody közelebb hajolt, és a fülembe suttogott.
– Úgy értettem, meztelenül mi a kedvenc pozíciód.
– Ó.
Ó!
Brody komolyan választ várt.
– Nem tudom. Soha nem gondoltam végig. – Nagyot nyeltem. –
Neked?
Brody kezébe vette a kezemet, és összefogta, majd a hátam mögé
vezette. Egyik hatalmas markába vette mindkét csuklómat, másik
kezével pedig kisimított egy hajtincset az arcomból.
– Felül. Mindegy, hogyan. Azóta vágyom, hogy feletted legyek,
amióta megismertelek. Bármennyire is szeretném látni, ahogy
meglovagolsz, szerintem veled a legjobb az lenne, ha én lennék
felül. És valószínűleg misszionárius pózban. Mert valamilyen oknál
fogva nem vágyom másra, mint arra, hogy lássam az arcodat,
miközben beléd hatolok.
Nem ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha mondtak
nekem, mégis mindenhol éreztem, még a mellkasomban is.
– Jézusom, Brody!
Brody ajka súrolta az ajkamat.
– A múzeumi látogatásunk meglehetősen rövid lesz.
Gyengéd érintése, nyers szavai soha nem tapasztalt sóvárgást
keltettek bennem. Előrehajoltam, szánk lágyan összeért, és szavaim
vibráltak az ajkunk között.
– Hagyjuk ki a múzeumot!

***

Amikor megálltunk a futballszezonban Brody otthonául szolgáló

szálloda előtt, Brody egy intéssel elküldte a parkolófiút, megkerülte
a kocsit, majd kinyújtotta a kezét, hogy kisegítsen.
– Végzett ma estére, Mr. Easton?
Brody összefonta ujjaimat az övével, és az ajtó felé húzott; válasz
közben vissza sem nézett.
– Lehet, hogy soha többé nem jövök ki a lakosztályomból!
Ahogy a lift a legfelső emelet felé közeledett, egyre gyorsabban
szedtem a levegőt. Nem voltunk egyedül a fülkében, de csak Brodyt
hallottam, az ő illatát éreztem. Az ezüstösen fénylő ajtók tükrében
figyeltem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed, és lélegzetvételem
alkalmazkodott az övéhez. Mögöttem állt, és minden lélegzetét
éreztem. Nem próbáltam meg az enyémet az övéhez igazítani, a
testem természetszerűen csatlakozott hozzá. Kétségtelen volt, hogy
nem ez lesz az egyetlen ritmus, ami magától kialakul köztünk. A
nyers, szexuális kémia a megismerkedésünk óta elektromos
áramként kötött össze minket.
Ahogy a zár kattant, a hang végigvisszhangzott az egész
lakosztályon. Tettem pár lépést, de nem fordultam meg. Brody
mögöttem állt. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét. A kulcsait
hangos csattanással egy asztalra hajította. A testem annyira lángolt,
annyira elteltem várakozással, hogy a hangtól halkan felkiáltottam.
A lakosztályban sötét volt, ami még inkább felerősítette, amit
hallottam, amit szagoltam, amit éreztem. Ahogy Brody közelebb
lépett, hátulról egyik kezével megragadott, másik kezével
félresöpörte a hajamat. Amikor lehajtotta a fejét, és orrát
végigfuttatta a pulzusvonalon, a torkomon, halkan felnyögtem,
karomat a fejem fölé emeltem, és átkaroltam Brody nyakát.
Elgyengült a térdem a gondolattól, hogy mi fog történni.
– Annyi mindent akarok csinálni veled!
Brody halkan, rekedtes hangon beszélt, ugyanazzal a vággyal és
sóvárgással, amit én is éreztem.
– Például?
Brody szája a fülemnél volt, miközben simogatta a testemet. Ujjai
lassan az oldalamra csúsztak – a csípőmről a derekamra, a
felsőtestemre; kezébe vette a mellemet, majd hevesen megszorította.
– Szívogatni a melledet. Keményen. Addig harapdálni a
mellbimbódat, amíg már nem bírod tovább.
– És még?
Minden félénkségem elmúlt. Ettől a pasitól teljesen elveszítettem
a fejem.
– Utána, azt hiszem, kinyallak. Azt akarom, hogy ülj rá az
arcomra, hogy te irányítsd, hol nyaljalak, és te döntsd el, hogy
mennyire keményen akarod meglovagolni a nyelvemet.
– Ó, istenem!
– És akkor, amikor már készen állsz… amikor már tiszta lucsok
vagy, és érzem az illatodon, hogy mennyire kívánsz, a fejed fölé
emelem a kezedet, és megbaszlak. Első alkalommal képtelen leszek
uralkodni magamon. Azt majd reggelre tartogatjuk. Amikor a
napfény rásüt a meztelen testedre, akkor látni akarom, ahogy az
arcod minden egyes simogatástól megváltozik, és hallgatni akarom,
ahogy lélegzel, miközben mélyen beléd temetkezem.
Brody elvette a kezét a mellemről, és végigsimított a
mellkasomon. Harapdálni kezdte a fülcimpámat, megragadta az
oldalamat, és magához húzott. Erekciója csakúgy feszült a
nadrágjában, és egészen a derekamnál éreztem.
– És ez a szépséges popsi! Egyszer ott is magamévá teszlek.
Talán nem ma este. De nemsokára. A tested minden nyílásába be
akarok hatolni. Mindent ki akarok próbálni veled! A tested minden
részét birtokolni akarom!
Hátradőltem, és keményen nekidörzsöltem a fenekemet.
Brody felnyögött.
– Emlékszel arra a napra, amikor megismertelek az öltözőben?
Utána egész délután keményen állt a farkam. Még egy hideg zuhany
sem segített rajtam, egy rakás szőrös focista közelében. Hazajöttem
és kivertem, miközben csak téged láttalak magam előtt.
Brody megfordított, és közben szerencsére szorosan tartott.
Könnyű szédülés kerülgetett, mivel a vér a testem más részeibe
áramlott. Majd lecsapott a számra, úgy csókolt, ahogy még soha
senki. Birtoklón, mégsem erőszakosan, összeszedetten, mégis
sóvárgón. Kétségtelenül ő irányította a testemet. A nyelvünk
összefonódott, ajkunk egymásnak feszült, testünk pedig
egybeolvadt. Csak annyi időre váltunk szét, amíg Brody lehúzta a
felsőmet.
Lehajtotta a fejét, hüvelykujjával lenyomta a melltartóm kosarát,
és az egyik mellbimbót éhes szájába vette. Lehunytam a szemem,
ahogy nyelve ott körözött körülötte, és szívogatta. Egyik mellről a
másikra vándorolt, addig nyalogatott és harapdált, míg végül csak
lihegni tudtam.
Amikor a szoknyám alá nyúlt, felnyögött, mivel rájött, hogy nincs
rajtam bugyi.
– Bassza meg! Levetted! – Belém nyomta egyik ujját; már nedves
voltam, készen álltam rá. Felnyögött, és már két ujjal volt bennem. –
Első alkalommal szerettem volna minél hosszabban elnyújtani. De
most azonnal benned kell lennem! Később kárpótollak érte. Ígérem!
Nem tréfált. Egy perccel később hallottam, ahogy feltépi az
óvszer csomagolását, és rögtön a falnak döntött.
– Mondd, hogy szabad! A falnak döntve akarlak magamévá tenni!
Keményen!
– Több mint szabad!
– Hála az égnek, basszus! – Belemarkolt a szoknyámba, és a
levegőbe emelt. – Kulcsold körém a lábadat!
Megtettem, és odalépett a falhoz, majd nekinyomta a hátamat.
Elhelyezkedett, és kissé megemelt, majd ráengedett a farkára.
Megmarkoltam a vállát, és hangosan felnyögtem, ahogy belém
hatolt. Brody ekkor megmerevedett.
– Jól vagy?
– Nagyon is!
Újra lecsapott a számra, és elkezdett ki-be mozogni bennem.
Testem puha tenyérként szorult össze körülötte, és minden gyengéd
simítás le-fel masszírozta, újabb és újabb idegvégződéseket keltve
életre. Nem emlékeztem, hogy valaha éreztem-e ilyen csodálatosat,
főleg nem első alkalommal.
Miután kellőképpen bejárta szűk testemet, elkezdett gyorsabban
mozogni. Keményebben. Hosszabb, mélyebbre hatoló, erősebb
mozdulatokkal. Egyik kezével keményen belemarkolt a fenekembe.
Ritmusa ütemesen dübörgött, és mindketten felnyögtünk, ahogy
mélyebbre hatolt, és elkezdett körözni a csípőjével, nekidörzsölte a
farka tövét a csiklómnak.
Éreztem, hogy mindjárt elélvezek, és izmaim megfeszülnek
körülötte.
– Brody!
Brody még gyorsabb tempóra váltott.
– Baaassza meg!
Ahogy fáradhatatlanul újra és újra belém hatolt, a testem végre
megadta magát, és körülölelte orgazmusom. Amikor a testem
elernyedt, ő még néhány döfés erejéig gyorsított a tempón, majd
mélyen belém temetkezett, és ő maga is engedélyezte magának,
hogy végre elélvezzen.
Hosszú órákkal és orgazmusokkal később fejemet Brody
mellkasára hajtottam, és hallgattam a szívverését. Új reménnyel
telve aludtam el, és furcsa módon nyugodtnak éreztem magam.
Talán ezt az eufóriát életem legjobb szexuális élménye okozta, vagy
az, hogy Brody ölelésében biztonságban és boldognak éreztem
magam. Bárhogy is volt, ez az érzés nem tartott sokáig.
 13. FEJEZET

Brody

Mire végre Marlene-hoz értem, már elég későre járt. Majdnem két
órámba telt, mire képes voltam kimászni az ágyból azután, hogy
Delilah elment dolgozni. És miattam ő is elkésett – amikor
megláttam abban a kis fekete szoknyában, képtelen voltam
megtagadni magunktól még egy menetet. Olyan elegáns és decens
volt, magas sarkú cipőjében, feje tetejére tornyozott hajával.
Keményen álló farkam kikövetelte, hogy a kis könyvtárosnőt
rádöntsem az ágyrácsra. Némileg gyűrött ruhában távozott, haja
lazán lógott, és amolyan „most keféltem”-mosollyal nézett a világba.
Jól állt neki. Nagyon jól állt.
A kemény kardióval telt éjszaka árát majd később fizetem meg.
Mindig is a hétközepi edzések voltak a legkeményebbek; a mai is
gyilkos lesz a tegnap éjszaka és a minimális alvás után. De nem
érdekelt. Nagyon régóta nem éreztem ilyen jól magam. Egész
pontosan négy éve.
Grouper éppen az étkező padlóját takarította, amikor elhaladtam
mellette úton Marlene felé. Mivel nem volt nálam labda, amit felé
hajíthattam volna, improvizálnom kellett. Az ebéd már megvolt, de a
személyzet még mindig a maradékot pakolta, úgyhogy felkaptam
három kis doboz tejet egy ládából, amit Grouper egyik karbantartója
vitt, és azt kiabáltam:
– Hosszú futás! Különben egy tócsányi tehénhúgyot kell
feltakarítania!
Grouper morgott valamit a bajusza alatt, de rohanni kezdett az
étkező túlsó vége felé. Az első két kis tejesdoboz a tenyerében
landolt. Ahogy el akarta kapni a harmadikat, Shannon rám kiabált, és
elvonta Grouper figyelmét. A harmadik doboz kicsúszott nyitott
keze közül, és vállon találta, majd a földre esett, szétrobbant, és
mindent beterített.
– Szart se tud dobni!
– A Super Bowl legértékesebb játékosa, öregem. A Super Bowl
legértékesebb játékosa!
Shannon arca figyelmeztetett, hogy a délutánom nem lesz olyan
felemelő, mint a reggelem volt.
– Mi a helyzet, Shannon?
– Rossz napja van, Brody.
Shannon hangja elcsuklott; kinyújtott kezével megérintette az
alkaromat. Ebben az idősek otthonában csodálatos gondozónők
dolgoztak. Annyi szívfájdalmat megtapasztaltak már az öregek
között, hogy meglehetősen komoly dolognak kellett történnie ahhoz,
hogy a sírás fojtogassa őket.
– Fizikailag vagy mentálisan?
– Mentálisan. Eszébe jutottak dolgok Willow-ról. Dolgok, amikre
már nagyon régen nem emlékezett.
Marlene-t zaklatott állapotban, sírva találtam. Leültem az ágyára,
és megfogtam a kezét.
– Mi a baj, Marlene?
Nem tudtam, melyik emlékével viaskodik éppen, és nem akartam,
hogy a szükségesnél is rosszabb legyen a helyzet.
– Willow.
Az utóbbi négy évben megtanultam beszélni Willow-ról. Először
nem volt könnyű, de az idő tompította a fájdalmat, amit az elején a
neve hallatán éreztem.
– Mi van Willow-val?
– Az este felhívott. Azt mondta, jövő héten, a születésnapomon
meglátogat. Aztán ma reggel megjelent nálam a rendőrség.
Shannonra pillantottam, aki a fejét ingatta.
– Valaki valóban felhívta tegnap este. – Felemelte Marlene
kórlapját, és belelapozott. – Az éjszakás nővér feljegyezte.
Gyanítjuk, hogy valami telemarketinges. Talán az illetőt véletlenül
Willow-nak hívták?
Marlene hüppögni kezdett.
– Órák óta ezt csinálja – suttogta Shannon. – Folyamatosan a
rendőrségről beszél, és arról, hogy találtak egy holttestet a folyóban.
Az egy dolog, hogy a mindennapi életemből kizártam Willow-t,
de az emlékek még mindig ott voltak bennem, mélyen eltemetve. A
közös emlékeink. Több jó emlék volt, mint rossz, még akkor is, ha a
rosszak elhalványították a jókat.
– Semmi baj, Marlene. Minden rendben lesz.
Ugyanúgy nyugtattam, ahogy négy évvel ezelőtt is, a kórházi
váróban. Ugyanaz a belső küzdelem kísértett most is. Azonban most
Marlene demenciája nem kezdeti stádiumban volt. Azok a napok,
amikor emlékezett unokája életének részleteire, nagyon ritkák
voltak. Most még kevesebb okom volt elmondani neki a teljes
igazságot, mint akkor.
– Kék volt. Olyan kék volt, Brody!
A kép, amit majdnem egy évbe került kiűznöm a fejemből, most
hirtelen visszatért. Ahogy Willow-t begurítják a sürgősségi osztályra.
Mire a folyónál megtörtént a baj, már meglehetősen rossz állapotban
volt. Az én egykori Willow-m már régen nem létezett, helyébe a
napi három csomagot fogyasztó heroinfüggő lépett, aki időnként
hetekre eltűnt. Szórványos látogatásain csak azért jelent meg, hogy
ellopja azt, amit nem voltunk hajlandók odaadni neki.
Marlene hüppögéséből zokogás lett. Átkaroltam. Az éjszakát,
amikor kihúzták Willow-t a Hudson folyóból, soha többé nem
akartam átélni. Sajnos ez volt Marlene életében a második eset,
amikor ez az emléke visszatért. Bárcsak kizárólag a rossz emlékek
tűnnének el!
– Úgy gondolják, nem marad életben, Brody.
– Tudom. Semmi baj, Marlene. Semmi baj.
A következő egy órában foszlányokban jöttek vissza az emlékei
arról az éjszakáról.
– Huszonhat. Azt mondták, a testhőmérséklete huszonhat fok
volt.
– Próbálják felmelegíteni. Mindent megtesznek, amit tudnak,
Marlene.
Belementem a játékba. Semmi értelme nem volt rontani a
dolgokon. Mint a múltkor, most is addig nyugtattam, amíg az
epizódnak vége nem lett. Nem volt értelme újra összetörni a szívét,
elmesélni az összes szörnyűséget, csak azért, hogy ismét a poklok
poklát élje át… és valószínűleg másnap semmire nem fog
emlékezni…
Végre hatni kezdett az ápolónő adta nyugtató, és Marlene
megnyugodott, majd végül elaludt.
 – Nekem is adna abból az injekcióból? – tréfálkoztam, amikor
Shannon benézett hozzánk.
– Ma edzése van?
– Igen.
Shannon bánatosan elmosolyodott.
– Akkor nem. De ha szeretne beszélni Pallen doktornővel, épp
viziten van. Megcsipogtatom, ha beszélne vele.
– Köszönöm, Shannon, de nem szükséges. Ez a cucc mennyi
időre ütötte ki?
– Valószínűleg ma egész nap aludni fog. – Vállamra tette a kezét,
ahogy ültem, és néztem az alvó Marlene-t. – Ne aggódjon, Brody!
Nagyon vigyázunk rá. Telefonálunk, ha bármi történik, vagy megint
zaklatott állapotban ébred.
– Ma este edzés után benézek.
– Szólok az éjszakás nővérnek, hogy este még látogatója lesz.
– Köszönöm.

***

Enyhe kifejezés, hogy könnyedén fölém kerekedtek aznap az

edzésen. A fizikai kimerültség mellett, amit az éjszakázás okozott,
ott volt a mentális teher a Marlene-nal történtek miatt, ezért nem volt
meglepő, hogy olyan voltam, mintha egy babzsákot dobáltak volna.
Egy adott ponton a csapattársaim kímélni kezdtek, ami még jobban
felbőszítette az edzőt, mint az, hogy csak vonszolom magam.
Edzés után a térdem akkorára dagadt, mint egy lufi, mivel
valahányszor fenékre estem, kifordult a lábam. A csapat
fizioterapeutája tizenöt perces jeges ülőfürdőt írt elő. Mintha a
reggeli emlékek vihara nem küldött volna eléggé padlóra, már csak
az hiányzott, hogy beleüljek egy kád jeges vízbe; megint eszembe
jutott, ahogy kihúzták Willow jéghideg testét a Hudson folyóból.
 14. FEJEZET

Delilah

A közös éjszakánk után Brody mindennap üzent nekem, és naponta

kétszer beszéltünk telefonon. Megszoktam, hogy a futballszezon
idején apámat csak hébe-hóba látom, úgyhogy nem lepett meg, hogy
ennyire elfoglalt, de attól még elég csalódott voltam. A szex
egyszerűen fenomenális volt. Azonban mégis az ágyban eltöltött,
többórás beszélgetésektől éreztem azt, amit évek óta nem. Reményt.
Ezt adta nekem a közös éjszakánk. Már majdnem elfelejtettem,
milyen érzés. Ahogy felszálltam a Texasba tartó gépre a Steel
meccsére igyekezve, ismét eszembe jutott, miért adtam fel Drew
után a reményt. Mert szívás, ha összetörik az álmaid.
A huszonhatodik sorban kijelölt helyem felé tartottam, amikor a
kapitány mindenkit megkért, hogy gyorsan foglaljon helyet.
Engedélyezték számunkra, hogy előbb szálljunk fel, és a közelgő
vihar miatt a kapitány nem akart időt vesztegetni azzal, hogy a többi
géppel együtt sorban állunk a felszálláshoz. Remek. Egy nyomorult
vihar. Pont erre volt szükségem. Olyan forgalom volt a reptérre
vezető úton, hogy csak öt perccel ezelőtt tudtam bevenni a
Xanaxomat, és leöblíteni egy itallal. Kész katasztrófa lesz a
felszállás.
Ahogy megérkeztem a soromhoz, Brody, aki pár sorral hátrébb
ült, felpillantott, és elkapta a tekintetemet. Kissé furán éreztem
magam, de mosolyogva igyekeztem feltenni a kézitáskámat a
tartóba. Már harmadszor ellenőriztem a biztonsági övemet, amikor
váratlanul megszólalt Brody.
– Connors! – szólította meg a mellettem ülő riportert. –
Harmincegyedik sor. – A gép hátsó része felé intett.
A riporter Brodyra, majd rám pillantott.
– Mindjárt felszállunk.
 – Igen, éppen ezért kéne igyekeznie.
– Az összes cuccom a fejünk feletti tárolóban van.
– Amint felszálltunk, hátraviszem magának. Várja egy üveg
merlot, és egy üres hely maga mellett.
Connors felsóhajtott, de belement a cserébe, Brody pedig
elhelyezkedett mellettem.
– Gondolom, nem vetted észre, hogy üres mellettem egy hely.
Tényleg nem vettem észre.
– Lefoglalt az, hogy leüljek, és próbáljak ne arra összpontosítani,
hogy hamarosan felszállunk, és a Xanaxom csak húsz perc múlva
kezd hatni.
Ebben a pillanatban a gép elindult a kaputól. Csak kicsit döccent
meg, és csigalassan haladtunk, mégis keményen megmarkoltam a
székem karfáját.
Brody lehámozta a karfáról az ujjaimat, amik belefehéredtek a
szorításba, és megfogta a kezemet.
– Vigyázok rád!
– És amikor óránként ezerkétszáz kilométeres sebességgel
zuhanunk a föld felé, akkor is vigyázni fogsz rám?
Brody szemöldöke a magasba szaladt. Képtelen voltam uralkodni
a rettegésen, ami elfogott. Éreztem, hogy a szívem vadul ver. Brody
megfordult a helyén, és megszólította a mögöttünk ülő riportert.
– Öt sorral hátrébb. 31A ülőhely. Adja előre azt az üveg merlot-t!
Indulás előtt megittam még egy pohárral. Nem igazán segített.
Főleg akkor, amikor a kapitány ismét bejelentkezett azzal, hogy
harmadik helyen vagyunk a sorban az induláshoz, és öt perc múlva
felszállunk.
– Tudod, ez a kéz elég sokat hoz a konyhára.
Brody pillantása összekulcsolt kezünkre esett. Olyan hevesen
szorítottam, hogy minden szín kiment belőle, a körmöm pedig szinte
átszúrta a bőrét.
– Bocsánat!
– Csak viccelek. Szorítsd nyugodtan! – Odahajolt hozzám. –
Imádom, amikor belém vájod a körmödet. Hiányzik, ahogy az
orgazmus közelében végigkarmolod a hátamat, én pedig lassítok a
tempón.
– Ez komoly? Komolyan erről beszélsz, amikor nekem
pánikrohamom van?
 Brody felnevetett.
– Szükséged van egy kis figyelemelterelésre.
– Mi lenne, ha az időjárásról beszélgetnénk? Vagy a sportról?
Tudtad, hogy az Eagles punterje tartja a rekordot a legtöbb
nyereséges meccs tekintetében 1971 óta? Vagy hogy jelenleg nyolc
Smith nevű játékos van a ligában, ami rekord…
Összevissza beszéltem. A mondat közepén Brody úgy döntött,
elhallgattat; szája váratlanul lecsapott a számra, és úgy csókolt, hogy
elgyengült a térdem. Agresszívan, parancsolón, mintha nem tudna
betelni velem.
Egészen elmerültem a csókban, és csak akkor vettem észre, hogy
felszálltunk, amikor már a levegőben voltunk.
– Látod? A felszállás szuper, ha egyszerűen hátradőlsz, és élvezed
a repülést.
– Ezt gyakrabban kéne kipróbálnom. Vajon a hazafelé úton ki ül
majd mellettem?
– Ez egyáltalán nem vicces.
Pillantása elnyomta a növekvő kellemetlen érzést, ami az utóbbi
napokban hatalmába kerített. Hiszen fociszezon volt. Tudnom
kellene, hogy ilyenkor mire kell összpontosítania.
Egy ideig beszélgettünk, de végül hatott a Xanax, és Brody
vállára hajtva a fejemet, elszunnyadtam. Amikor felébredtem, épp
leszálltunk.
– Nem voltam biztos benne, hogy veszel-e levegőt vagy sem.
Kinyújtóztam.
– Nagyon kiütöttem magam.
– Tudom. Megpróbáltalak felkelteni, hogy csatlakozz a gyakori
repülők klubjához, de meg se moccantál. Mi több, lehúztam a
bugyidat is, de úgy aludtál, mint a bunda.
– Nem tehetted!
Brody vállat vont, és elvigyorodott, majd tovább böngészte a
meccsnaptárat.
Kisimítottam gyűrött szoknyámat, és diszkréten ellenőriztem a
bugyimat.
Amikor Brody megszólalt, még csak fel sem pillantott.
– Tudtam, hogy ellenőrizni fogod.
Két busszal szállítottak minket a hotelbe. A szokott,
előcsarnokban történő bejelentkezés helyett egy konferenciaterembe
kísértek, ahol fél tucat szállodai személyzetis várakozott egy
névsorral, és kiosztotta a kulcskártyákat.
Természetesen Brodynak nem kellett bemutatkoznia.
– Jó napot, Mr. Easton. Isten hozta a Sonetta hotelben! Gail
vagyok. Ha esetleg valami szokatlanra lenne szüksége, a saját
telefonszámomat és az igazgató úr telefonszámát a névjegykártya
hátoldalán találja, ez pedig két kulcs a lakosztályához – firkantott le
valamit a papírjára, és átadott Brodynak egy tollat, hogy írja alá.
– Köszönöm.
Gail figyelme most felém fordult.
– Maga a csapattal vagy a sajtóval van?
– Velem van – válaszolta Brody.
A lány bólintott, és úgy tűnt, továbbáll a többiekhez, így
közbeszóltam.
– Én is vendég vagyok. Be kell jelentkeznem.
Brody összehúzott szemmel nézett rám, majd egyenesen Gailhez
intézte a szavait:
– A hölgynek nincs szüksége külön szobára.
– De, szükségem van.
– Nem azt tervezed, hogy velem töltöd ezt az éjszakát?
Gail láthatóan ugyanolyan zavarba jött ettől a beszélgetéstől, mint
én.
– Ezt nem mondtam. De ha még kínosabb helyzetbe hozol ez előtt
a kedves hölgy előtt, akkor nem veled töltöm!
Gailhez fordultam.
– Maddox, két D-vel.
Brody egy szót sem szólt, mialatt Gail felvette az adataimat.
Utána azonban visszaadta Gailnek a kulcskártyáját.
– Szeretnék kijelentkezni.
– Parancsol?
– Szeretnék kijelentkezni. Nincs szükségem a szobára. A hölgy
szobájában fogok lakni – intett felém.
– ÖÖö… – Szegény Gail meglehetősen zavartnak tűnt. – Önnek
lakosztálya van, Mr. Easton, Miss Maddox viszont standard szobát
kapott.
– A hölgynél van ágy?
– Igen, van.
– Szeretnék kijelentkezni.
 A szobám a hatodik emeleten volt, és ahogy Gail mondta,
valóban standard szoba volt. Ágy, éjjeliszekrény, minibár, tévé és
fürdőszoba. Brody eltette a szekrénybe a bőröndjeinket, amíg én
elvonultam felfrissíteni magam. Úgy éreztem, mintha egy egész
éjszakát átaludtam volna, nem pedig egy gyógyszer elősegítette
alvás után tértem volna magamhoz. Amikor kiléptem a
fürdőszobából, Brody ott feküdt az ágyon, és kezét lazán
összekulcsolta a tarkóján.
– Nem akartál velem lenni?
Most először hallottam a hangján, hogy megingott az önbizalma.
Ebben volt valami megindító. Felhúztam a szoknyámat, felléptem az
ágyra, és lovaglóülésben ráültem.
– Minden héten le kell adnom a kiadásaimat, és nem akartam,
hogy bárki is megkérdezze, hol van a szállodai szobaszámlám.
– Mit érdekli őket, leadsz-e számlát vagy nem? Pénzt spórolnál
nekik!
– A főnököm így is agyonszekál. Ellenezte az előléptetésemet;
tulajdonképpen az ő főnöke választott ki erre az állásra.
– Miért nem akarta neked adni ezt a melót?
– Mert egy szexista seggfej, aki szerint a nőknek semmi
keresnivalója az öltözőben. Ismerősen hangzik?
– Csak azért nehezítettem meg a dolgodat, mert úgy gondoltam,
pokolian csinos vagy.
– Csak próbáltam a munkámat végezni.
– Tudom. Önző disznó vagyok. Erre nem is gondoltam. Csak
szórakozni akartam veled, és aztán elkapott a gépszíj.
– Na és Susan Metzinger? Határozottan kijelentetted, hogy nem
lenne szabad beengedni az öltözőbe.
– Susan Metzingert nem is lenne szabad.
– És miért nem? – lengettem meg büszkén a női egyenjogúság
zászlaját.
– Bejött az öltözőbe, és megfogta a farkamat. Engem viszont nem
érdekelt a csaj.
– Ez komoly?
– Igen. Gleason a WMBC-től az egészet levideózta. Éppen Smitht
interjúvolta a mellettem levő szekrénynél. – Szünetet tartott. – Az
egyik Smitht a sok közül.
– Miért nem hoztad nyilvánosságra, mit művelt Susan?
Meghurcolt téged az egész sajtóban!
– Azt hiszem, rosszul éreztem magam amiatt, hogy
visszautasítottam.
– Szóval tényleg semmi okát nem látod, miért ne lehetne nőket is
beengedni az öltözőbe?
– Téged nem lenne szabad beengedni – húzott le magához, így
már rajta feküdtem.
– Miért?
– Mert azt akarom, hogy mostanában az én farkam legyen az
egyetlen, amit látsz.
– Ez különös módon édes kijelentés.
– Én egy különös módon édes pasi vagyok. Most viszont hallgass
el, és csókolj meg!
A fenekem még mindig a csípőjén nyugodott, de ráhajoltam,
mellkasom az övének nyomódott. Ajkam könnyedén súrolta az ajkát.
– Én vagyok felül. Azt mondtad, nem ez lesz velem a kedvenc
pozíciód.
– Derítsük ki, igazam volt-e!

***

Brodynak csapatmegbeszélése volt, nekem pedig dolgoznom kellett.

Amikor visszajött, nevetséges mennyiségű kaját rendeltünk a
szobaszerviztől, és az éjszaka további részét ágyban töltöttük. Mivel
én szundítottam egyet, nem voltam fáradt, Brodynak pedig csak
négy-hat óra alvásra volt szüksége, még úgy is, hogy tízszer annyi
fizikai igénybevételnek volt kitéve, mint egy átlagos fitt ember. Ő
sem volt fáradt.
Néhány újabb menet után, melyek során feltérképeztük egymás
testét, ismét elkezdtük sajátságos kis játékunkat, mely során
megismertük egymást. Vagyis én normális kérdéseket tettem fel,
Brody pedig nevetségeseket. Végig könnyed volt a beszélgetés –
egészen addig, amíg Brody véletlenül rákérdezett életem azon
részére, amiről addig nem beszéltem.
Nyolcasokat írtam le meztelen mellkasán, amikor ismét feltett
egy különös kérdést.
– Ha bárkit meginterjúvolhatnál, élőt vagy holtat, ki lenne az?
Nem gondolkoztam a válaszon, pedig talán kellett volna.
 – Drew Martint.
Abbahagytam a rajzolgatást. Abban a pillanatban, hogy
kimondtam a nevét, legszívesebben visszaszívtam volna.
– Honnan ismerem ezt a nevet?
– Az utánad következő évben volt a játékosválogatója. Második
kör. Rúgó.
Brody úgy fordult, hogy most mindketten oldalt feküdtünk.
Jobban szerettem volna, ha továbbra is a mellkasára hajthatom a
fejemet, mert úgy nem tud a szemembe nézni.
– Féltékenynek kéne lennem? – csak félig volt komoly a kérdése.
– Nem hinném. – Nagyot nyeltem. Ezt a szót nem lett könnyebb
kimondani. – Drew meghalt.
– Rokonod volt?
Megráztam a fejem.
– Az életed része?
Bólintottam.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem igazán.
Meglepett, amikor magához húzott, és megcsókolta a fejem
búbját.
– Rendben. Majd akkor beszélünk róla, ha már készen állsz.
 15. FEJEZET

Delilah

A Steelnek vasárnap meccse volt, és csütörtök este megint. Mivel

kevés idő volt a pihenésre, a csapat hétfő reggel helyett rögtön a
meccs után hazaindult. Ez azt jelentette, hogy a vasárnapi meccs
után nem lesznek interjúk az öltözőben. A helyi riporterek
megpróbálhattak elcsípni egy-egy kulcsfontosságú játékost, ahogy
épp leballagtak a pályáról, de a csapattagokat csak az edzés utáni
kötetlen, az öltözőben tartott beszélgetésen lehetett elérni.
A riporterek ma ötkor léphettek be az öltözőbe. Reggel a
szállodában a laptopomról dolgoztam, majd sikerült egy negyvenöt
perces futás erejéig levonszolnom magamat az edzőterembe, és
három órára értem a pályára, ahol a Steel épp edzést tartott. Felültem
a lelátóra, és figyeltem a speciális csapat edzését.
Nagyon rég volt, hogy utoljára ültem egy ilyen hideg fémpadon
egy csípős őszi délutánon, és néztem az edzést. Annak ellenére, hogy
életem elég nagy részét azzal töltöttem, hogy egy lelátóról figyeltem
a focipályát, olyan volt, mintha az életemnek két felvonása lenne, és
az első felvonás után lement volna a függöny. És mégis itt voltam.
Egészen szürreális érzés volt.
Nehéz volt a szívem amiatt, hogy tegnap beszélnem kellett Drew-
ról, most pedig azt a csapatot figyeltem, amelynek apám olyan
hosszú időn át volt a kapitánya. Amikor Drew és én járni kezdtünk,
Drew profi labdarúgó volt, az amerikai focit soha életében nem
próbálta. Emlékszem, amikor elvittem Drew-t bemutatni apámnak.
Tizedikesek voltunk, és Drew odavolt a gyönyörűségtől, hogy
találkozhat a nagy Tom Maddoxszal.
Apa azt mondta neki, hogy foglaljon helyet, és a két óra nagy
részét azzal töltötte, hogy azt ecsetelte, hogy mennyivel jobb az
amerikai fociban rúgónak lenni, mint a közönséges labdarúgásban.
Azon az őszön Drew próbajátékon vett részt a focicsapatban, és ő
lett a kezdő rúgó.
Élesen felhangzott a sípszó. Brody az oldalvonal mellett
beszélgetett Ryan edzővel, míg a speciális csapat végzett a pályán,
de a csapattagok most helyet cseréltek. A támadósorfal tagjai
befutottak a pályára, míg a többiek lefutottak. Nem hallottam semmit
a beszélgetésből, de élénken figyeltem, ahogy Brody helyet foglalt
középen, és mutogatni kezdett. A játékosok pozíciót váltottak, és
parancsára helyet változtattak.
Ez az ember a pályán és a pályán kívül is ugyanúgy viselkedett.
Agresszív volt, magabiztos, tudatában volt mindennek, ami körülötte
zajlott, felelősségének teljes tudatában. Úgy éreztem magam, mint
egy gimnáziumi pomponlány, de egy kicsit fel is izgatott, hogy akció
közben figyelhettem meg Brodyt. Hiányzott az életemnek ez a része.
Magát a játékot imádtam, de abban volt valami különleges, hogy egy
számomra fontos embert nézhetek a pályán. Az elkapások, az
ugrások, és a puszta tény, hogy huszonkét ember egy egységet alkot,
egymással versenyzik – volt ebben valami elemi gyönyörűség.
Annak ellenére, hogy a foci soha nem szűnt meg életem része
lenni, valami újra felébredt bennem, ahogy a lelátóról figyeltem a
pályát azon a délutánon. Nem voltam biztos benne, hogy a sport
szeretete éledt-e újra, vagy a remény, hogy egy napon a pályán lévő
egyik sportolót is ugyanúgy szerethetem, mint magát a sportot.
Edzés után az öltözőben sokkal másabb volt a hangulat, mint
meccs után. Mindenki könnyedebb és lazább volt; még az edzők is
nevetgéltek. Nick egy aznap reggeli géppel érkezett, úgyhogy
megkerestem, és meginterjúvoltuk az egyik új szélső elkapót, aki
ezen a hétvégén kezdett, majd nagyobb halra vadászva
továbbálltunk. Brodyt a szokásos tömeg vette körül, ezért úgy
gondoltam, keresek magamnak egy másik játékost. A második
leghosszabb sort látva több okból is elfogott a kíváncsiság. Colin
Anderson az első meccsére készült a Steel csapatában, és még senki
nem jött rá, hogy mi volt az oka annak a konfliktusnak az egyetemen
Brodyval.
Colin Brodytól négy szekrénnyel arrébb öltözött, de az egyetlen
játékos, aki a köztük lévő szabad helyet elfoglalta, már eltűnt a
zuhanyzóban. Nickkel kemény húsz percet vártunk, mire
meginterjúvolhattam Colint. Oldalt pillantva láttam, hogy Brody a
tömeget kémleli utánam. Rám nézett, haragos pillantást vetett
Colinra, majd figyelme visszafordult felém; összenéztünk.
Amikor mi következtünk, bemutatkoztam, ahogy szoktam.
– Helló, Colin, Delilah Maddox vagyok a…
– Brody Eastontól.
Colin ravaszul rám vigyorgott, majd Brodyra pillantott, aki
szintén interjút adott. A két férfi egy másodpercre farkasszemet
nézett.
– Nem, a WMBC Sporthíradótól. – Próbáltam témát váltani. –
Feltehetnék néhány kérdést a vasárnapi, meccs előtti riportunkhoz?
– Magának bármit.
Már csak ez hiányzott!
– Mehet, Nick?
Rossz érzés fogott el, szerettem volna túllenni az egészen, pedig
még el sem kezdtük. Szerencsére Nick sosem vacakolt, és fél perc
múlva már forgattunk is.
– Gratulálunk a cseréhez, Colin! Gondolom, izgatottan várja a
vasárnapi első meccsét a csapattal?
– Igen. Csak néhány hete vagyok itt, de jól érzem magam. Azt
hiszem, a Steelnél otthonra találtam.
Annak ellenére, hogy nagyon szerettem volna megkérdezni, mi
történt annak idején Brody és közte, nem kérdeztem meg. Valami azt
súgta, Colin ürügyet keres arra, hogy kiszúrjon Brodyval, és nem
akartam olajat önteni arra a régi tűzre.
Az interjú gond nélkül lement. Colin tulajdonképpen elbűvölő
volt, és nagyon profi. Utána Nick leengedte a kamerát, én pedig a
táskámba hajítottam a mikrofonomat.
– Köszönöm, hogy időt szánt rám, Colin. Minden jót vasárnapra!
Colin nagyon meglepett, amikor odahajolt, és arcon csókolt.
– Részemről a megtiszteltetés. – Ahogy elindultam, utánam szólt.
– A 801-es lakosztályban vagyok. Szívesen megosztom magával, ha
benne van. Olyan lesz Brodyval, mint a régi szép időkben.
Mi a franc?
– Gyere, Delilah! – mondta Nick. – Az öltözőben már csak tíz
percig lehet tartózkodni, és szeretném leforgatni az interjút
Eastonnal.
Ahogy vártunk az interjúra Brodyval, szédülni kezdtem. Lehet,
hogy erről szólt az egész háborúskodás? Hogy osztoztak a csajokon
az egyetemen? Nem voltam naiv; van a nőknek egy bizonyos
csoportja, akik bármit megtennének, hogy megszerezzenek egy
sportolót. Még profi sportolónak sem kell lenniük. Mi több, a foci-
grupik az egyetemen még többen voltak. Fiatal testek, tomboló
hormonok, és a televízió által közvetített Big Ten focival járó
sztárság. Brody nők körüli magabiztossága nem abból fakadt, hogy
az egyetemen a koliban ült és tanult. Tudtam, hogy a játékosok
számára a lehetőségek tárháza végtelen; azt is tudtam, hogy szeretett
csajozni. Arra azonban nem volt szükségem, hogy erre
emlékeztessenek azzal a pasival kapcsolatban, akivel szexeltem – és
akibe lassan kezdtem beleszeretni.
Örültem, hogy néhányan még várakoztak előttünk; volt időm
lenyugodni, és emlékeztetni magamat arra, hogy a karrierem, nem
pedig a magánéletem miatt vagyok itt az öltözőben. Muszáj
profiként viselkednem.
Amikor mi következtünk az interjúhoz, igyekeztem profihoz
illően elkezdeni.
– Ma jó nagy sor volt! Ígérem, gyors leszek.
– Mit mondott neked?
– Kicsoda?
Pontosan tudtam, kiről beszél.
– Anderson.
– Megválaszolta az interjús kérdéseimet.
– És utána megcsókolt. Mi a faszomat súgott a füledbe?
Azt reméltem, hogy Brody nem vette észre.
– Semmiség az egész.
– Delilah! – morogta Brody.
– Nem beszélhetnénk meg később? Inkább négyszemközt
mondanám el.
Brody Nick felé fordult, és rábámult. Nick a kamerával
szöszmötölt, de gyorsan elkészült.
– Szeretnék, hogy pár percre elvonuljak?
Amikor Brody igent mondott, én nemet mondtam. Szegény Nick
láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen.
– Adjon nekünk egy percet, jó, Nick?
Brody kért, de hangja komolyságából ítélve nem kérésnek szánta
a dolgot.
Nick arrébb ment.
 – Mit mondott Colin, Delilah?
– Egyáltalán nem fontos.
– Nekem fontos. Rád startolt? Ha emiatt aggódsz, azzal
megbirkózom. Majd máskor elbeszélgetek vele, de akkor most nem
csinálok jelenetet, ha ennyi volt az egész.
A szemébe néztem. Őszinte volt a tekintete.
– Igen. Colin csak flörtölt. Azt mondta, nem gond számára, ha
osztoztok. Hogy ha osztozik veled, az olyan lesz, mint régen az
egyetemen.
Arra számítottam, hogy Brody dühös lesz. Arra is számítottam,
hogy állja a szavát, és nem csinál jelenetet. Basszus, mekkorát
tévedtem!
Pár másodperc alatt elszabadult a pokol. Brody nekilökte Colint
egy szekrénynek. Riporterek kiáltoztak, játékosok padokat ugráltak
át, hogy szétválasszák a két férfit, az edzők pedig mindenkit
félrelöktek, hogy odaférjenek a két sztárjátékoshoz.
Brody be akart húzni egyet Colinnak, de közben valaki
megragadta Colint, és jobbra taszította, emiatt Brody keze a
szekrénynek csapódott, méghozzá olyan erővel, hogy a fém
behorpadt, és rajta maradt hatalmas kézlenyomata. A két férfi
megpróbált összeugrani, de annyian fogták vissza mindkettejüket,
hogy egyetlen ütés sem ért célt.
Amikor szétválasztották őket, Ryan edző hangosan belefojt a
sípjába, és azt kiáltotta, hogy a csapattagokon kívül mindenki hagyja
el a helyiséget. A riportereket úgy terelték a kijárat felé, akár a
birkákat.
– Mi a fene történt köztük? – kérdezte Nick, mikor már a
folyosón voltunk.
Fogalmam sem volt, de ki akartam deríteni.
 16. FEJEZET

Delilah

Éjfél is elmúlt, amikor kinyílt a szállodai szoba ajtaja. Mivel Brody

órák múlva sem érkezett meg, azt feltételeztem, hogy nem az én
szobámban tölti az éjszakát, és úgy éreztem, ezzel nincs is semmi
gond. Azok után, ahogy reagált, nem óhajtottam a közelében lenni.
A két férfi között nyilván régóta dúlt a háború, azonban a mai nap
következményeit nem csak Brody fogja viselni. A viselkedése a Mr.
CUM-félék véleményét igazolta: nőknek semmi keresnivalójuk az
öltözőben. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem volt szükségem
arra, hogy még jobban felfigyeljenek a magánéletemre. Az én
feladatom az volt, hogy sztorikról tudósítsak, nem az, hogy én
legyek a sztori. Azonban, ahogy álmatlanul hánykolódtam,
eltűnődtem, hogy Brody jól van-e.
A szoba koromsötét volt, mikor Brody bejött. Elgondolkoztam,
tegyek-e úgy, mintha aludnék. A reggel valószínűleg majd elhozza a
tiszta gondolatokat. Általában nem sok jó származik abból, ha az
ember éjfélkor felzaklatja magát.
Brody nem kapcsolta fel a lámpát. Átvágott a szobán, hallottam,
hogy lehúzza a nadrágja cipzárját, és a sarokban álló székre hajítja.
Csak akkor kapcsolta fel a villanyt a fürdőszobában, miután
becsukta az ajtót. Pár perccel később megsüllyedt az ágy, és bebújt
mellém. Csukva volt a szemem, de magamon éreztem a tekintetét.
– Azt a lányt Willow-nak hívták.
Hangja alig volt több suttogásnál, és valami olyan szomorúság
volt benne, hogy egy szempillantás alatt elfeledkeztem a dühömről.
Annak ellenére, hogy a szoba tulajdonképpen sötét volt, láttam
Brody szemét. Elkínzott volt a tekintete, ami szinte fizikai fájdalmat
okozott sajgó mellkasomban. Kezembe fogtam az arcát, ő pedig pár
másodpercre lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, folytatta.
 – Tizenhárom éves voltam, amikor Willow családja a szomszédba
költözött. Az édesanyjával és a nagyanyjával érkezett. Gyönyörű
volt. És vad. Én sem voltam szent, az egyszer biztos, de Willow…
volt benne valami született vadság.
Hosszú ideig hallgatott. Szerettem volna mondani valamit, de
nem találtam meg a megfelelő szavakat. Egyértelmű volt, hogy
bármerre is visz ez a történet, nem lesz jó vége. Úgyhogy
megvártam, amíg Brody ismét készen áll folytatni.
– Az édesanyja drogos volt. Nem sokáig maradt egy helyben.
Időnként hónapokra eltűnt, aztán pont annyi időre bukkant fel, hogy
megint kirabolja a saját anyját, és újra, és újra átverje Willow-t.
– Nagyon sajnálom!
– Átlagos, kamaszokra jellemző dolgokat műveltünk;
beleugráltunk a közösségi uszoda medencéjébe, elvonatoztunk, hogy
sziklákról ugráljunk le a Harlem folyónál, ott, ahol a víztömeg
találkozik a Spuyten Duyvil Creekkel, vagy elcsórtunk egy üveggel
a nagyanyja italosszekrényéből, aztán felszálltunk a metróra, és
egymásnak adogattuk a barna csomagolópapírba burkolt üveget.
Kamaszokra jellemző baromságokat csináltunk. De Willow mindig
többet akart. És ez mindig rosszabb lett, valahányszor az anyja újra
és újra megjelent. Brooklynban egymás melletti apartmanlakásban
éltünk. A lakások közel voltak egymáshoz, de nem csatlakoztak
össze. A lapos tetők között talán egy vagy másfél méter távolság
lehetett. Amikor az anyja megjelent, Willow átjött a lakásomba, és
az egyik tetőről átugrott a másikra. Simán ugrott, eszébe sem jutott,
hogy a tízméteres mélységben landolhat. A vadóc lány azonban
veszélyessé vált.
Több okból is valami üresség ülte meg a gyomromat, ahogy
hallgattam Brodyt Willow-ról mesélni. Én is ennyi idősen ismertem
meg Drew-t. Tudtam, hogy az én történetemnek mi a vége, és most
már azt is tudtam, hogy az övénél sincs hepiend.
– Órákig mesélhetném, hogy mennyi hülyeséget csináltunk az
évek során. De inkább ugrok egy kicsit az időben, és a rövidített
változatot adom elő, hogy megértsd, miért veszítettem el a
türelmemet a mai napon.
– Rendben.
– Mire végzősök lettünk a gimiben, Willow már az anyja
nyomdokaiba lépett. Rátalált a drogokra, és a kísérletezésből hamar
az lett, hogy naponta beszívott. – Brody szomorúan felnevetett. – Ha
tudnád, hogy néznek az emberre hajnali kettőkor a metrón, mikor ott
ül mellette egy tizennyolc éves lány, akit nemrég vonszolt ki egy
drogtanyáról, meg egy hetvenéves nő, aki pongyolában van,
hajcsavarókkal a fején! Voltak éjszakák, amikor kénytelen voltam a
vállamra vetni Willow-t, mert alig tudott járni, és szegény Marlene is
velem volt.
Brody ismét szünetet tartott, és a következő szavai nagyon
megdöbbentettek.
– Annyira gyűlöltem ezért Willow-t, de nem tudtam rávenni
magamat, hogy ne szeressem.
Összekulcsoltam az ujjainkat, és megszorítottam.
– Az ország legjobb egyetemeire toboroztak, de én helyben
akartam maradni. Végzős koromra a Syracuse-i és a Georgiai
Egyetem között hezitáltam. Apám próbált rávenni, hogy a Bulldogot
válasszam, és mindannyian tudtuk, miért, bár sosem beszéltünk róla.
Amikor választanom kellett az iskolák között, és Willow hat hétre
eltűnt, olyan dühös lettem rá, hogy a Georgiai Egyetemet
választottam. Miután elmentem, tartottam a kapcsolatot Marlene-nal,
és időnként hírt kaptam Willow-ról is, de kezdtem továbblépni.
– Ez teljesen érthető. Úgy tűnik, már így is rengeteget tettél érte.
– Az első és második évem közötti nyáron hazajöttem. Marlene
kapott egy enyhe szívrohamot, és ez láthatóan felrázta Willow-t.
Tiszta volt, sőt részmunkaidőben dolgozni kezdett egy zeneboltban,
amit imádott. Sok időt töltöttünk együtt, és amikor eljött az
augusztus, nem szívesen mentem vissza az egyetemre. Úgy éreztem,
visszakaptam azt a lányt, akibe beleszerettem, és attól féltem, most,
hogy eljövök, ismét eltűnik. Marlene megérezte, hogy azon
tűnődöm, nem megyek vissza, ezért úgy döntött, szeptember utolsó
hetében odarepülnek, hogy megnézzék, hogyan játszom, így három
hét múlva viszontláthattam Willow-t.
Brody ismét szünetet tartott.
– Ígérem, végre elértem a lényegéhez, hogy miért is öntöm rád
ezt az egészet.
– Csak nyugodtan. Nem sietünk sehová.
Brody bólintott.
– Mindegy, két nappal azután, hogy visszamentem az egyetemre,
és újra edzeni kezdtem, Willow nem vette fel a mobilját. Ez sosem
volt jó jel. Beszéltem Marlene-nal, aki azt mondta, hogy Willow
egész hétvégén nem ment haza. Napi hat órát edzettem, az NFL
toborzói megjelentek az edzéseken, és én semmi mást nem akartam,
csak hazamenni. De nem tehettem meg. Végül Willow ismét
felbukkant, valószínűleg azért, mert elfogyott a pénze, és a
következő három hétben kihasználta a nagyanyja gyengeségét. Nem
számítottam arra, hogy megjelenik azon a hétvégén, de Marlene
valahogy felrángatta a repülőre. Pedig jót akart. Azt hitte, ha
eltávolítja a dílerje közeléből, és ismét találkozik velem, az segít
rajta. De egy egyetemi kampuszon sokkal könnyebb drogot szerezni,
mint azt sokan gondolják. Willow eltűnt, Marlene és én pedig egy
héten át kerestük. A drogfüggők, akiket megfenyegettem, hogy
segítsenek megkeresni, jobban féltek attól, hogy elveszítik a bevételi
forrásukat, mint tőlem, pedig még a szart is kivertem volna belőlük.
Nem könnyű felkutatni olyan embereket, akiknek nincs semmije.
Nem mertem megkérdezni, hogyan került elő végül Willow, de
mivel még nem tértünk rá Colinra, tudtam, hogy a legrosszabb még
hátravan.
– Azt sem tudom, mit mondjak!
– Nem kell mondanod semmit. Nekem kell. Magyarázattal és
bocsánatkéréssel tartozom. Ha befejeztem a magyarázkódást, és
elfogadod, remélem, hogy hosszas, többszörös bocsánatkérésben
részesíthetlek.
Még a nyilvánvalóan fájdalmas történet közepén is Brody…
Brody volt. Elmosolyodtam, most először azóta, hogy ott ültem
délután a lelátón.
– Nos, akkor haladjunk tovább a sztorival, hogy mielőbb
eljussunk a bocsánatkéréshez – ugrattam. Abban a pillanatban
szükségünk volt némi lazításra.
– Colin elsős volt a Georgiai Egyetemen. Az augusztusi edzések
első napján ismerkedtünk meg, és rögtön unszimpatikus volt.
Iszonyatosan nagyképű volt, állandóan úgy nyilatkozott a nőkről,
mintha szexuális tárgyak lennének. Nem beszélve arról, hogy
nagyon lobbanékony, hirtelen haragú volt. Az a pasi még ma is egy
seggfej.
Annak ellenére, hogy úgy éreztem, Brody nemsokára összeomlik,
amikor Colinról beszélt, egész más hangot ütött meg.
– Mindegy, egy este néhány srác elrángatott egy buliba, ami nem
az egyetem területén volt, és már eleve nem voltam valami jó
hangulatban. Mikor odaértünk, kiderült, hogy ez nem a szokásos
műanyag poharas, kannás boros parti. Igazi patkánylyuk volt az a
hely, gázos külsejű emberek voltak ott, akik valami szart szívtak egy
üvegpipából, aminek égett műanyagszaga volt. Colin már ott volt, a
csapatból néhány elsős társaságában. Valami csajról dicsekedett, akit
meg akart kúrni aznap este. A csaj betépett Colin barátjával, és Colin
látta, hogy a csaj benne van a mókában – jó kis buli lesz ebből.
Hányingerem lett attól, ahogy a nőről beszélt. Én kijelentettem,
hogyha a csaj túlságosan betépett ahhoz, hogy tudja, mit csinál,
akkor szerintem egy fasza kis nemi erőszak lesz ebből.
– Tudtam, hogy valami szörnyűségnek kellett történnie, hogy így
reagáltál.
– Ez még csak a kezdet.
Pillanatról pillanatra rosszabb lett az egész. Az eredeti
feltételezésem, miszerint a két srác összeveszett valami
pomponlányon, csak vágyálom maradt.
– Én kocsival mentem a buliba, és néhány srác még maradni
akart, úgyhogy végül tovább maradtam, mint szerettem volna. Újabb
és újabb emberek jelentek meg, és a legtöbbjük nem nagyon tetszett.
Szerettem volna eltűnni, még mielőtt kiérkeznek a zsaruk. Végül azt
mondtam a fiúknak, hogy kimegyek a mosdóba, aztán hazaindulok.
Vagy jönnek velem, vagy visszajutnak a koliba, ahogy tudnak. A
hely tömve volt, úgyhogy először nem furcsállottam, hogy ketten
álldogáltak a mosdó melletti szoba csukott ajtaja előtt. Amíg a
soromra vártam, megkérdeztem, mit csinálnak, és az egyik srác azt
mondta, hogy a haverja van bent valami dögös drogos csajjal.
– Ne…
– Nem tudom, miért, de még akkor sem állt össze a kép.
Elmentem a mosdóba, kijöttem, és a két srác még mindig ott állt az
ajtó előtt. Félúton a lépcsőn lefelé hallottam, amint az egyik srác
odaszól a másiknak: „Hé, hogy is hívják a csajt, akivel Colin
odabent van?”. A másik seggfej így válaszolt: „Nem tudom. Rose,
Violet, Meadow? Valami virágos szarság”.
A mellkasomhoz kaptam.
– Ó, egek!
– Megkíméllek a részletektől, de Willow egyáltalán nem olyan
állapotban volt, hogy bárkiről vagy bármiről is dönthetett volna.
Beszélni is alig tudott. Kénytelen voltam a karomban kihozni.
– Ez nemi erőszak!
– Ha engem kérdezel, majdnem az volt. Szerencsére addig nem
jutottak el. Colin kijelentette, hogy csak szórakoztak, és aztán
rádöbbent, hogy Willow mennyire nincs magánál, és megpróbálta
felsegíteni. Letolt nadrággal próbált segíteni neki.
– Colin számára volt ennek az egésznek bármi következménye?
– Attól eltekintve, hogy eltörtem az orrát, nem. Elmentem a
rendőrségre, de nagyjából az én szavam állt az övével szemben.
Willow nem emlékezett az egészre, és mire végeztek a nyomozással,
természetesen megint eltűnt. Az ügyet lezárták, én pedig még két
éven át voltam kénytelen dobálni Colinnak a labdát. Mostanáig, a
Steel szezonközepi cseréjéig azt hittem, végre megszabadultam ettől
a seggfejtől!
– Aztán engem használt fel arra, hogy piszkáljon téged, amikor
megtette azt a megjegyzést arról, hogy osztoztok.
– Sajnálom, hogy bármit is mondott neked!
– Nem a te hibád.
– Meglehet. De akkor is nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem.
És azt is, hogy nem kerestelek fel rögtön azután, hogy az edzőm
kitekerte a nyakamat.
– Felfüggesztettek?
– Csak holnap derül ki. Tutira pénzbüntetést kapok, de remélem,
ennyi lesz. Amikor eljöttem, az edző már sokkal nyugodtabb volt.
– Hová mentél, miután beszéltél az edződdel?
– Kellett egy kis idő, hogy kiszellőztessem a fejemet,
összeszedjem magam, mielőtt ideállok eléd. Nem akarom, hogy a
múltam a jövőm részévé váljon.
– Ezt nagyra értékelem. Komolyan.
– Megbocsátasz nekem?
Annyi mindent szerettem volna tudni! Legfőképp azt, hogy mi
lett Willow-val. Még mindig része Brody életének? De ahogy
belenéztem Brody szemébe abban a pillanatban, láttam, hogy hatott
rá az, hogy el kellett mondania ezt a történetet. Láthatóan szüksége
volt egy szusszanásnyi időre.
– Azt hiszem, még nem bocsátok meg neked.
– Nem?
– Talán akkor, ha megkaptam azt a többszörös bocsánatkérést,
amit beígértél.
Brody lenyúlt, megragadta a fenekemet, és megszorította.
– Nincs más, amit szívesebben tennék, mint hogy bocsánatképpen
megkúrjalak.
Mindenképpen holnap tudom meg, hogy mi lett Willow-val.
 17. FEJEZET

Delilah

Másnap reggel sokáig aludtunk, mivel napfelkeltéig a

bocsánatkérések különböző fajtáit gyakoroltuk. Meleg víz zubogott
sajgó izmaimra, én pedig két kézzel kinyúltam, és megkapaszkodtam
a zuhanyzó falában. Lehunyt szemmel visszaemlékeztem arra,
hogyan is nézett Brody, amikor tegnap éjszaka kiöntötte nekem a
szívét. Nem voltam biztos benne, hogy a beszélgetésünk miatt volt-e
ennyire érzelmes, de a szex valahogy különlegesebb, intimebb volt.
Nem is igazán szex volt, inkább szeretkezés. Utoljára Drew-val
éreztem ilyet. Tudtam, hogy nevetséges, de némileg bűntudatom volt
a bennem növekvő érzések miatt. Brody tegnap éjjel azt mondta,
hogy szeretné maga mögött tudni a múltat – én is ezt akartam. De
ahhoz, hogy ezt megtehessem, el kellett mondanom neki, hogy a
szívem egy darabja mindig is egy másik férfié lesz.
Épp félúton voltam a tizenegy órás interjúmra a Texas Lions
egyik segédedzőjéhez, amikor felhívtak, hogy az interjút
kénytelenek áttenni délután két órára. Brody már elment edzésre,
úgyhogy ahelyett, hogy visszamentem volna az üres hotelszobába,
úgy döntöttem, megiszom egy második kávét is, amire oltári nagy
szükségem volt. A Starbucksban mindent belengett a sütőtök és az
ősz illata, ami különös volt, tekintve, hogy odakint majdnem
huszonhat fok volt.
– Egy sütőtökös ízesítésű tejeskávét kérek szépen. Simát
szerettem volna, de az illat meggyőzött.
– Nekem mondja? Ma már három lecsúszott! – hadarta a karcsú
kis baristalány.
Na, ne mondd!
– Hogy hívják? – nyúlt a lány a filctollával egy hosszú papírpohár
felé.
 – Delilah.
– Nagyon szép neve van.
Pillantásom a névtáblájára tévedt. Puma.
A lány észrevette, hogy nézem.
– Igen. Ez az igazi nevem. A szüleim hippik voltak.
Próbáltam őszintén megnyilvánulni.
– Szép. Egyedi.
– Legalább a második keresztnevem menő: Ophelia. Az majdnem
olyan, mint a Delilah. És az asszonynevem szép és egyszerű: Oar.
Elmosolyodtam, és a pult túlsó végéhez léptem, hogy megvárjam,
mire POO, azaz Kaka elkészíti a tejeskávémat.
Elhelyezkedtem a sarokban álló, túlméretezett fotelban,
kortyolgattam a sütőtök ízesítésű tejeskávémat, és kinyitottam a
MacBookomat, hogy megnézzem a reggeli híreket. A nyelvem
bizsergett, ahogy a forró kávéutánzat megégette. A fenébe is!
Amikor bejelentkeztem a WMBC élő híroldalára, azt hittem,
rosszul látok. Az egyik Associated Press sportcikk címoldalán Brody
és én szerepeltünk, ahogy a minap kiléptünk a liftből. Valami fura
szögből készült a kép, de egyértelműen látszott, hogy Brody keze a
fenekemen nyugszik. Aztán elolvastam a főcímet. A WMBC riporter
szerelmi háromszöge. Alatta néhány fotó volt az öltözőből, még
azelőttről, hogy kitört a verekedés. Az egyiken Colin szerepelt,
ahogy Brody nekinyomja az egyik szekrénynek, és alkarja a nyakára
szorul. Colin arcán ugyanolyan gonosz vigyor ült, mint amilyet
akkor villantott rám, amikor Brodyval gúnyolt.
A francba! Hogy lesz képes ezek után bárki is komolyan venni
engem?
A telefonom rezegni kezdett. Az irodából hívnak. Mély lélegzetet
vettem, és beleszóltam.
– Delilah Maddox.
– Volt rajtad bugyi? Felnagyítottam a képet a laptopomon, és nem
láttam a bugyid vonalát.
Indie. Hála az égnek! Hangosan kifújtam a levegőt.
– Az egész iroda rajtam röhög?
– Nem tudom. Amint megláttam a hírfolyamon, azonnal bezártam
az irodám ajtaját. Na jó, lehet, hogy pár percig elnézegettem Brody
mellkasát, majd megszemléltem a hátsódat is.
 – Elvileg te vagy a szemem és a fülem ebben az irodában!
– Miután megnéztem azt a képet, inkább a cicid és a feneked
lennék!
Mindent elmeséltem Indie-nek, de a Brody és Colin közti viszály
részleteit megtartottam magamnak. Nem akartam elárulni Brodyt,
aki ezt a történetet annak a nőnek mesélte el, akivel együtt járt, nem
pedig a sztorira éhes riporternek. Annyit mondtam Indie-nek, hogy
Brody és Colin között „régóta viszály van”.
– Brody visszarepül, vagy megvárja, amíg vasárnap végzel?
– Elvileg mindketten a csapattal repülünk haza, a meccs után.
– Szerintem Brodynak nem engedik meg, hogy a csapattal menjen
haza.
– Miért nem?
– Áh, mit tudom én? Volt egy cikk, miszerint a felfüggesztett
játékos nem léphet kapcsolatba egyetlen csapattársával sem, és a
meccsen sem lehet ott. Gondoltam, egy másik géppel küldik haza.
– Brody azt reméli, hogy nem függesztik fel, csupán
pénzbüntetést kap.
– Ööö… gondolom a képernyődön nem láttál mást, csak a saját
hátsódat. Brodyt felfüggesztették. Nagyjából egy órája hozták le a
hírt.
Gyorsan letettem a telefont, és végignéztem a reggeli híreket;
megtaláltam a cikket, amire Indie utalt. Easton nagy hazafutása. A
cikk szerint pénzbüntetést kapott, és egy meccs erejéig
felfüggesztették amiatt, hogy megszegte a csapat új viselkedési
szabályait. Colin Anderson azonban csak pénzbüntetést kapott.
A francba!
Duplán a francba!
Brody teljesen odalesz, hogy felfüggesztették, és én nem is adtam
át azt a sztorit a munkaadómnak, amiben én is benne voltam.

***

Próbáltam Brodyt hívni, és üzentem is azon a délutánon, de nem

vette fel. Az interjúm végén egyenesen visszamentem a szállodába.
– Helló! Mit csinálsz?
Brody egy széken ült, a szoba csendes volt, kezében egy pohár
átlátszó folyadékot tartott.
– Bebizonyítom, hogy mindenkinek igaza volt – itta ki egy
hajtásra a maradékot.
Leültem vele szemben az ágyra.
– Sajnálom! Hallottam, mi történt. Próbáltalak elérni, de biztosan
lemerült a telefonod.
– Lemerült. Véglegesen.
Az asztalon heverő telefonra pillantott. A kijelző törött volt. Nem
kellett megkérdeznem, hogy történt.
– Nyújthatsz be óvást ellene?
– Nem fogom megóvni a döntést.
– Miért? Főleg így, hogy Colin csak kisebb büntetést kapott?
– Mert ez az egész visszavinne a múltba. Nincs szükségem arra a
borzalomra.
– Ezt nem értem.
– Miután beválogattak az NFL-be, szép lassan továbbléptem az
életemben. De aztán Willow újra felbukkant. Egy idő után már nem
tudtam, mi a fontos számomra. Egyik este, amikor Willow bulizni és
drogozni ment, a keresésére indultam, és elveszítettem az uralmamat
a kocsi fölött. Balesetet okoztam. Elkezdtem kihagyni az edzéseket,
és az erősítő edzéseket is, képtelen voltam koncentrálni a meccsen.
A teljesítményem meredeken ívelt lefelé, és az edző kiültetett a
kispadra, hogy megleckéztessen. Végül elveszítettem a csapatban a
helyemet amiatt, hogy Willow élete ismét magába szippantott.
– Értem.
– Érted?
– Igen, értem. Drew halála után képtelen voltam elengedni őt. A
jegyeim romlottak. Már nem jártam be az órákra. Végül kihagytam
egy félévet. Lassan, apránként javulni kezdett a helyzet, de elég volt
a legapróbb emlék, és megint ott voltam a kellős közepén.
– Sejtettem, hogy Drew fontos volt neked.
– A vőlegényem volt. Gimi után eljegyeztük egymást, de
szerettük volna megvárni a válogatót. Egyik szombaton épp
kvadozott, és nekiment valaminek. A kvad felborult, ő pedig a
nyakát törte. Azonnal meghalt.
Brody hosszan kifújta a levegőt, és utánam nyúlt.
– Gyere ide! – Beleültem az ölébe. – Kibaszottul hihetetlen csaj
vagy, ugye tudod?
 – Most a tüzes víz beszél belőled, vagy tényleg így gondolod?
– Azt mondod, alkohol, én pedig úgy értem: „tüzes íz”. Ma este
repülök vissza New Yorkba. De most áll a farkam, és muszáj beléd
kóstolnom, mielőtt elmegyek.
– Ugye tudod, hogy alig öt perc alatt lettél borongósból perverz?
– Mondtam. Továbblépek – kezdte el kigombolni a blúzomat.
– Mikor indul a géped?
– Nagyjából egy órával azután, hogy kétszer is elmentem benned.
Bármikor is legyen az.
 18. FEJEZET

Brody

Még szezonon kívül is ragaszkodtam ahhoz, hogy keddenként

meglátogassam Marlene-t. Broadhollow Manorban a vasárnapi
személyzet még. soha nem találkozott velem. Beírtam magam a
vendégkönyvbe, és bemutatkoztam.
– Karen vagyok, telefonon beszéltünk néhányszor a héten. Én
csinálom a hétköznap estéket és a vasárnapokat. Nagyon örvendek,
Mr. Easton.
– Kérem, szólítson Brodynak!
Karen bólintott.
– Brody.
– Hogy van ma Marlene?
– A szokottan. Bármi is zaklatta fel annyira a múlt héten, úgy
tűnik, elfelejtette. Megint a régi.
– Amikor azt mondja, a szokottan van, úgy érti, hogy megmondja
a nővérnek, hogy kevesebb rúzst tegyen fel, mert akkor az emberek
inkább az alakjára, nem pedig az arcára összpontosítanak?
Karen elmosolyodott, majd a szája elé kapta a kezét.
– Igen, ezt már hallottam róla. Szórakoztató idős hölgy.
– Mondja az a hölgy, akinek nagyon jól áll az élénkpiros, fényes
rúzs.
A nővér elpirult.
– A szobájában van?
– Azt hiszem, még a társalgóban. Amikor nemrég arra jártam, a
személyzet egyik tagja dámajátékozott vele.
Nem számítottam rá, hogy a személyzet ezen tagja Grouper lesz.
Nem is a szokásos egyenruhája volt rajta. Hosszú ujjú, kockás inget
viselt, rajta pedig kötött mellényt.
– Ó, csak nem Mr. Rogers? Maga meg mit keres itt? – Odaléptem
Marlene-hoz, és arcon csókoltam. – Nem próbálja lecsapni szívem
hölgyét a kezemről, ugye?
Grouper legyintett, és csak mormolt valamit.
– Vasárnap van – tájékoztatott Marlene. – Ilyenkor
dámajátékozunk és tévét nézünk. De ma nem adnak egyetlen
meccset sem.
– A környéken jártam, gondoltam, benézek, mi a helyzet –
próbálta Grouper kijátszani a látogatását.
– Minden héten meccs előtt bekapcsolja nekem a tévét. Nem
igazán szeretem a focit, de szoktunk dámázni is, úgyhogy inkább
nem szólok semmit.
– Valóban? Ez a vén gazember még a szabadnapján is bejár, mi?
– Ez nem túl kedves tőled. Nem is gazember. Csak öreg, és egy
kicsit furán mozog. Emellett kissé süket is.
Grouperre vigyorogtam. Csak azért vágytam arra, hogy
megöregedjek, és azt mondhassak, amit csak akarok, hogy
megúszhassam.
Grouper gonoszul rám pillantott.
– Vasárnaponként nyugalom van errefelé, mert nem lehet meccset
nézni.
Tudhattam volna, hogy tesz valami célzást arra, hogy
felfüggesztettek.
– Én sem vagyok boldog, hogy ma nincs meccs.
– Ne is legyen boldog. Elpazarolja a tökéletes tehetségét azzal, ha
nem játszik.
Egy órával később még mindig ott ültem Marlene-nal szemben,
Grouper pedig figyelte, ahogy mi ketten dámáztunk. Öt perccel a
játék kezdete után Marlene fekete bábuinak fele király volt, és
ellopta a fele pirosaimat. Hirtelen kettőt ugrott, amire nem
számítottam.
– Mi a fene? Mi maga, dámacápa?
Grouper felnevetett.
– Azt képzelte, hogy én csak itt ülök, és hagyom Marlene-t
nyerni?
– Igazából azt képzeltem, hogy maga nem képes megverni
Marlene-t. Azért csatlakoztam a játékhoz, hogy egy kis kihívás is
legyen benne Marlene számára.
Egyébként tényleg úgy gondoltam, hogy Grouper csupán hagyja
Marlene-t nyerni.
– Egyetlen ember tudott mindig megverni, és az Willow volt. –
Marlene a bábuját az alapvonalamra csúsztatta. – Én győztem!
Grouper és én összenéztünk. Mindketten csendben vártuk, hogy
mi következik. Mikor legutóbb eszébe jutott Marlene-nak Willow,
annak nem lett jó vége.
– Könyörüljön rajtam, hölgyem! Különben meglátja, mit kap, ha
legközelebb pastramit kér rozsos zsemlében a Heidelman’sból!
Marlene legyintett.
– Mondd meg Willow-nak, hogy hozza ide az étkezőből, a
nagyszekrényből, a fából faragott dámajátékkészletet!
Elképedtem, hogy emlékezhet arra, hol tartott egy társasjátékot,
de az nem jut eszébe, hogy az unokája három éve nem látogatta meg.
– Máris.
– Willow azt mondta, sok a dolga, de a születésnapomon
mindenképp meglátogat.
– Ó, igen.
– Mondd meg neki, hogy ugorjon be a Zen Gardenbe. A világ
legjobb wonton levesét árulják.
– Túl sok sót tesznek bele, az nem tesz jót magának! – szólt
közbe Grouper.
Igen. Nincs semmi gond. Biztos voltam benne, hogy Willow
úgysem jön el.
 19. FEJEZET

Delilah

Hétfő délután felültem a gépre, és a szokottnál is idegesebb voltam.

A csapat és a riporterek többsége már tegnap este, a meccs után
hazautazott, de én kénytelen voltam maradni egy interjú miatt – egy
helyi egyetemi futójátékossal beszéltem, akiről azt rebesgették, hogy
az egyik legesélyesebb befutó lesz a következő szezon válogatóján.
Amikor korábban beszéltem vele, Brody hangja teljesen normális
volt, de biztos voltam benne, hogy a csapat tegnapi veresége mélyen
érintette. A második legjobb irányító négyszer is elveszítette a
labdát, amelyből bármelyik okozhatta a vereséget.
A kapitány hangja szólalt meg a hangszóróból; közölte, hogy a
keleti rossz időjárási körülmények miatt torlódnak az indulásra váró
gépek, és visszatérünk a kapuhoz, bár nem kell leszállnunk a gépről.
Dőljünk hátra, és fogyasszuk egészséggel az ajándékként felszolgált
italt. Persze. Te könnyen beszélsz! A dobozos italnak nyilván nem
ugyanolyan hatása volt a kapitányra. Miért történik az, hogy
mostanában valahányszor repülőre ülök, a kapitány mindig rossz
időjárásra vagy valami potenciális katasztrófahelyzetre utal?
Amint megálltunk, és lekapcsolták a biztonsági öves
figyelmeztetést, tettem egy kitérőt a női mosdóba, majd kihalásztam
a táskámból a telefonomat, hogy szóljak Brodynak, hogy késve
indulunk. A kijelző felvillant, majd azonnal megjelent egy villám
ikon, jelezve, hogy lemerült az akksi, és a telefon kikapcsolt.
– A francba!
– Segítségre van szüksége?
A mellettem ülő úr a hatvanas éveiben járhatott. Eszembe jutott,
hogy kölcsönkérem a telefonját, de nem tudtam fejből Brody számát.
Még soha nem kellett beütnöm a telefonba.
Felemeltem a mobilomat.
 – Lemerült a telefonom, és nem tudom a barátom számát. A
lakásomon kellene találkoznom bele, és gondolom, késni fogunk,
mivel az imént állította le a kapitány úr a motort.
– Ó. Mobiltelefon-elvonás. Állítólag olyan elven működik, mint a
heroin.
– Magának nincs mobilja?
– Nincs.
– Megy magáért valaki a célállomáson?
– Igen. A feleségem.
– A feleségének van mobilja?
A férfi mosolyogva a fejét rázta.
– Honnan fogja tudni, hogy késünk?
– Feltételezem, felemeli a telefont, és felhívja a légitársaságot,
ahogy azt az utóbbi negyven évben is tette. Jól gondolom, hogy
akivel maga találkozik, ezt nem fogja megtenni?
– Biztos nem. – Elmosolyodtam, és a táskámat a szék alá toltam.
– Akkor hogy üti el az időt Candy Crush nélkül?
– Milyen Candy?
A következő félórában elmagyaráztam egy olyan játék szabályait,
ami így elmondva nem is volt olyan izgalmas, mint játék közben. Új
barátom azzal viszonozta a szívességet, hogy mesélt a konyak
rejtelmeiről. Amikor a légikísérő odajött hozzánk, hogy italt
kínáljon, az úr csupán két poharat kért, majd elővett egy üveget a
táskájából, és megkóstoltuk magát az italt is. Rémes íze volt, de egy
kis pohár elég volt a repüléshez szükséges orvosságommal keverve
ahhoz, hogy úgy aludjak, mint a bunda.
Mikor végre leszálltunk, több mint háromórás késéssel, pontosan
akkor kellett volna Brodynak felvennie a lakásomon. Tudtam, hogy
a közlekedés egy rémálom lesz, ezért megálltam a kapu melletti női
mosdóban. Pisilés közben feltettem a telefonomat a töltőre. A telefon
pár perc múlva ismét felvillant, pont annyira, hogy gyors üzenetet
küldjek Brodynak.

Delilah: Most szálltunk le. Indulás előtt lemerült a mobilom.

Már ott vagy a lakásomon?

Brody: Ebben a pillanatban álltam be a parkolóházba.

 Delilah: Bocs. Legalább egy óra, mire hazaérek. Két perc
múlva szólj fel kaputelefonon a 3E lakásba. Patricknak van
kulcsa a lakásomhoz. Írok neki egy üzenetet, és szólok, hogy
adja oda neked.

Brody: Miért van Patricknak kulcsa a lakásodhoz?

Szerettem volna kimenni a mosdóból; úgy voltam vele, hogy a

logisztikát majd később megbeszéljük.

Delilah: Hogy kinyissa az ajtót. Mégis mi másért lenne?

Elvigyorodtam; tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a válasz,

majd küldtem egy üzenetet Patricknak, aztán kihúztam a töltőt, és
elindultam hazafelé.

***

A forgalom meglepően gyér volt, és a szokásoshoz képest feleannyi

idő alatt értem haza. Különös volt, hogy egy focis utazás után térek
haza, és Brody a lakásomon vár. Felcserélődtek a szerepek.
– Hahó!
A konyhában égett a villany, de minden más sötét volt.
Végignéztem a folyosón, a hálószoba felé, és láttam, hogy a
fürdőszoba is világos.
– Itt vagyok.
Az ajtó nyitva volt. Ahogy beléptem, megálltam. Ilyen mókás
látványban nagyon régen volt részem.
– Te meg mit csinálsz?
– Pontosan azt, amire gondolsz.
– Te… habfürdőt veszel?
Brody belesüppedt a kádamba, fejét a csempének döntötte. Nem
fért el teljes hosszában, a lába kilógott a kád végén. A kádból
kicsorgott a rengeteg buborék, és eláztatta a padlót. Az egész
helyiség habfürdőtől illatozott.
– Nálam otthon nincs fürdőkád. Szeretek a vízben ázni. Ellazítja
az izmokat.
– És általában habfürdőben szoktad áztatni magadat?
Alig tudtam visszafojtani a nevetést.
– Semmi ilyesmim nincsen. Ez a rózsaszín szar a használati
utasítás szerint ellazítja az izmokat – mutatott egy nagy műanyag
dobozra, ami tele volt, mikor elmentem, most meg félig üres.
– Csak egy kupakkal kellett volna beletenni.
– Nagyon fájtak az izmaim.
– Elég… nevetségesen festesz!
– Mi a gond? Nem találod szexinek a buborékokat? Ha én
meglátnálak egy kádban, úgy gondolnám, hogy kurvára… dögös
vagy.
– Csak egy kicsit… csajos.
Brody belenyúlt a vízbe, és megfogta félig merev péniszét, ami
kiemelkedett a vízből.
– Szerinted ez csajos?
Könnyedén megsimogatta magát.
Már nem a buborékokat láttam, csak Brody erős kezét, ahogy
vastag farka köré kulcsolódik, és lassan fel-le jár rajta. A látvány
hihetetlenül erotikus volt. Még soha nem láttam férfit közelről
maszturbálni. Le sem tudtam venni róla a szemem.
– Te is szoktad a kádban simogatni magad, Delilah?
Nagyot nyeltem, és bólintottam.
– Nézni akarlak. Látni akarom, ahogy a nedves puncidba
csúsztatod az ujjadat, és elélvezel. A farkam már a gondolattól is
feláll.
Mozdulatai egyre gyorsabbak lettek. Elszakítottam róla a
pillantásomat, és az arcát néztem; állkapcsa feszült volt és merev.
Amikor összenéztünk, Brody nagyot nyelt, ádámcsutkája fel-le járt
borostás torkán, világoszöld szeme vággyal telt meg. Elég volt
pusztán a pillantása, nem is kellett megérintenie, és a testem máris
sajgott a vágytól. Amikor ismét megszólalt, halkan, rekedtesen
beszélt, de határozottan és parancsolón.
– Vedd le a blúzodat!
Minden utasítását követtem, ruháim lassan, egyesével eltűntek,
míg végül csak cipőben és alsóneműben álltam előtte.
Brody csak bámulta fekete csipketangámat.
– Vedd le! Minden négyzetcentiméteredet látni akarom. – Keze
gyorsabban kezdte simogatni magát. – Na, nedves vagy már a
kedvemért, Delilah?
Ujjamat beakasztottam a bugyi szélébe, és lecsúsztattam a
lábamon. A csendes helyiségben csak suttogás volt a válaszom.
– Igen.
Kiléptem a fekete csipkeanyagból, és lenyúltam, hogy levegyem
utolsó ruhadarabomat – a magas sarkú, bokapántos, fekete cipőt.
– Hagyd magadon! – Nem babráltam tovább a cipővel, hanem
felpillantottam rá. – Szükséged lesz a magasságra.
Felállt a kádban. Teste gyönyörű volt, színtiszta izom és lágy,
napbarnított bőr. Vastag erekciója teljes hosszában kemény hasának
nyomódott. Önkéntelenül megnyaltam az ajkamat.
– Neki akarlak dönteni a mosdónak, és hátulról akarok beléd
hatolni!
Istenem, igen!
– És azt akarom, hogy a tükörben nézd magad. Addig baszlak, jó
keményen, amíg el nem élvezel! Aztán mélyen beléd nyomulok, és
csurig töltöm azt az édes kis puncidat!
– Jézusom, Brody!
Ahogy elindult felém, elgyengült a térdem. A tükör felé fordított,
oldalra simította a hajamat, és ajkát a nyakamra nyomta. Mellkasa
nedves volt, de meleg és kemény volt a testemen. Hosszú farka
nekinyomult a fenekem legfelső részének.
– Tedd szét a lábadat!
Megtettem.
– Szélesebbre!
Lassan fel-le dörzsölte magát hozzám, a farka a fenekemhez ért,
ahogy előrenyúlt, hogy megdörzsölje a csiklómat.
– Olyan kibaszottul nedves vagy a kedvemért!
Olyan jó érzés volt, hogy lehunytam a szemem, és felemeltem a
karom, hogy átkulcsoljam a nyakát. Amikor belém nyomta két ujját,
torokhangú nyögés tört fel belőlem.
Másik kezével elfordította az arcomat, hogy elérhesse a számat.
Lecsapott az ajkamra, csókja vad volt, és szégyentelenül kiéhezett.
Imádtam, hogy nem volt gyengéd, cselekedetei heves érzelmeket és
vágyat tükröztek. Megmarkolta a mellemet és megszorította; olyan
keményen megcsípte a mellbimbómat, hogy szinte fájt. Beletúrtam
nedves hajába, és közelebb húztam magamhoz.
 Mindketten lihegtünk, alig tudtunk betelni egymással. Brody
elengedte a számat, foga az ajkamat húzogatta, ahogy szétváltunk.
– Hajolj le!
Kezét a hátamra helyezte, és segített előrehajolnom.
– Kapaszkodj meg a peremébe!
Megkapaszkodtam a mosdókagyló gránit peremében, Brody keze
a kezemre simult.
– Nézz fel!
Ahogy felnéztem, megláttam a tükörképünket. Brody igazat
mondott: tökéletesen egy szintben voltunk a cipő nyújtotta plusz
nyolc centi segítségével. Bőröm kipirult, hajam kócos volt és
csapzott, és szememben szégyentelen vágy tükröződött.
– Kibaszottul gyönyörű vagy!
Néhányszor végighúzta a farkát a nedves puncimon, majd belém
hatolt. Amikor érezte, hogy készen állok rá, pontosan azt tette, amit
megígért. Keményen baszott, amíg ugyanolyan erővel el nem
élveztem. Majd belém temetkezett, és érzéki kiáltással elélvezett.
Pár perccel később Brody felkapott, odavitt az ágyhoz, majd
becsússzant mögém. Nekidőltem, és a teste körülölelt.
– Mmm, ezt az üdvözlést hazatérés után igencsak meg tudnám
szokni!
– Az jó, szivi. Mert kidobtam a vibrátort az éjjeliszekrényed
fiókjából.
Megmerevedtem, nem tudtam eldönteni, viccel-e. Brody
felnevetett, és magához húzott.
– Nyugi, csak viccelek. Egyébként jó tudni, hogy van vibrátorod.
Egyszer szívesen kipróbálnám rajtad. Mi több, szívesen
végignézném, ahogyan használod!
– Neked nagyon egy srófra jár az agyad!
– Így van. Delilah punciján. Állandóan.
Játékosan megböktem a könyökömmel, és mindketten
felnevettünk. Jó érzés volt, hogy Brody itt van az ágyamban.
Több mint egy órán át beszélgettünk a sötétben, elmeséltük
egymásnak az utóbbi néhány nap eseményeit. Olyan… normális volt
minden. Átlagos. Természetes. Így volt helyes.
Majdnem éjfél volt, mire elhelyezkedtünk az ágyban, és kezdtem
elálmosodni.
– Brody?
 – Hm? – Megcsókolta a vállamat.
– Te nagykiflizel velem? Brody Easton nagykiflizik?
– Csak veled, szivi. De ne lepődj meg, ha később arra ébredsz,
hogy böködlek a farkammal. Azt az édes popsit még birtokba kell
vennem. Távolról sem végeztem veled!
Mélyen beszívtam a levegőt, és elmosolyodtam; még én sem
végeztem vele, messze nem.
A következő hét folyamán minden éjszakát együtt töltöttünk.
Voltak esték, amikor vacsorát főztem neki, és a sportról
vitatkoztunk; máskor a nappali padlóján ülve dobozból ettük a
rendelt kaját, és kérdéseket tettünk fel egymásnak – mi a kedvenc
zenéd, a kedvenc filmed, a kedvenc kajád, és mi az, amit nem
szeretsz. Hála Brody érdekes kérdéseinek, azt is megtudtuk
egymásról, hogy nyolcévesen ki mit vett fel Halloweenkor, és
milyen állattá változnánk legszívesebben (Brody oroszlán lenne, én
pedig delfin). Minden este azzal végződött, hogy Brody karjában
aludtam el.
Mr. CUM nagyon dühös volt amiatt, hogy az öltözős sztorit nem
hoztam a WMBC-nek. Nem tagadom, igaza volt, amikor kiselőadást
tartott nekem arról, hogy a Brodyval való személyes kapcsolatom
negatívan hat arra, hogy miként tudósítok egy történetről. Azonban
két nappal később rájött, hogy ezt a személyes kapcsolatot mégis ki
lehet használni. Brody belement egy exkluzív interjúba abban az
esetben, ha a csapata bekerül a rájátszásba. Így legalább
megmenekültem a főnököm packázásától – legalábbis egyelőre.
Egy reggel Brody korán elment edzésre – ez volt az első edzése a
felfüggesztése óta. A vörös díszpárnáimmal tele volt a nappali – oda
hajítottuk le a kanapéról előző este. Felemeltem a két piros,
monogramos párnát, majd a barna, négyszögletű párnát, ami gimi
óta megvolt. Ujjammal végighúztam a LOVE szót, és arra a fiúra
gondoltam, aki annyi évvel ezelőtt ezt a párnát nekem ajándékozta.
Bűntudatom volt amiatt, hogy kezdtem elengedni Drew-t, de tudtam,
hogy meg kell hoznom ezt a döntést. A baleset óta túlságosan sok év
telt el az életemből valamiféle kábulatban. Most először éreztem,
hogy nem akarom tovább nézni, ahogy elszaladnak mellettem az
évek. Élni akartam.
A hosszú zuhanyzás után készülődni kezdtem a munkába. Az
ágyam szélén ültem, felhúztam a térdig érő bőrcsizmám cipzárját,
amikor megpillantottam Drew kis bekeretezett képét az
éjjeliszekrényemen. Brody soha nem beszélt róla, annak ellenére,
hogy természetesen látta. Lepillantottam az első fiúra, akibe
beleszerettem, és lehunytam a szemem; végigdübörögtek bennem a
szép emlékek. Mostanáig mindig úgy gondoltam Drew-ra, mint a
szerelmemre, nem pedig az első szerelmemre. Óriási jelentőségű
pillanat volt számomra, amikor rádöbbentem, hogy Drew volt az
első, de valószínűleg nem az utolsó szerelem az életemben. Ott
álltam, kezemben a fényképpel, majd olyasmit tettem, amit soha
nem hittem volna – eltettem a fényképet egy dobozba, a
szekrényembe. A szívem egy része mindig is Drew-é marad, de
végre volt hely benne valaki más számára is.
 20. FEJEZET

Brody

Edzés után beszaladtam a lakásomra, és elhoztam a fából faragott

dámajátékkészletet, amit Marlene születésnapjára vettem. Nem
pontosan olyan volt, amilyen az övé régen – ez szebb volt –, de
hasonlított rá. Útközben megálltam a virágosnál, és vettem neki egy
csokor élénk színű virágot.
– Jó reggelt, maga vén csavargó! – mosolyogtam rá Grouperre.
Grouper a homlokát ráncolva furcsálló pillantást vetett rám.
– Maga meg mi a fenének örül ennyire, pancserkám?
– Miért ne örülnék? Pokolian jóképű vagyok, igazi géppuska a
karom, és maga nekem dolgozik, nem pedig fordítva. Az élet
kibaszottul kifizetődő!
Grouper a fejét ingatta.
– Ez biztosan fertőző. Marlene-t sem láttam évek óta ilyen jó
hangulatban.
– Legyen is jókedvű. Ma nyolcvanegy éves. Maga az ő korában
nem nézett ki ilyen jól!
Grouper mormolt valamit.
– Hol van a kis szülinapos? A társalgóban?
– Azt hiszem, a látogatója nemrég visszavitte a szobájába.
– Látogató?
– Az, aki pár napja itt volt, most újra eljött. Ajándékot is hozott
Marlene-nak.
– Mégis miről beszél? Rajtam kívül senki sem látogatja Marlene-
t.
Grouper vállat vont.
– Azt hittem, tudja. Csinos lány, és ilyen kék szemet még az
életben nem láttam. Ha nem lenne rajta a jóváhagyott látogatók
listáján, nem engedték volna be.
 A tarkómon felállt a szőr. Ilyen kék szemet még az életben nem
láttam. Marlene szobája felé száguldottam; mire elértem az ajtót,
úgy vert a szívem, mintha most lenne a legelső edzésem, és tíz
kilométert futottam volna teljes meccsfelszerelésben.
Amikor meghallottam a hangját, megmerevedtem. Willow tízéves
korában költözött a legdélebb Délről New Yorkba, de mindig is
maradt egy kis tájszólása. Szinte dallamosan fűzte össze a szavakat.
Ezt mindig is imádtam benne, órákig képes voltam feküdni az
ölében, és hallgatni, ahogy arról fecseg, hogy mennyi mindent
szeretne látni. De abban a pillanatban, ahogy ott álltam az ajtó
túloldalán, ez a hang rosszabb volt, mint amikor valaki végighúzza a
körmét a táblán.
Jobb lett volna, ha pár másodpercig megpróbálom legyűrni a
bennem fellobbanó haragot, de nem tettem. Belöktem az ajtót.
Willow ott ült Marlene ágyán, háttal nekem.
– Te meg mi a faszomat csinálsz itt?
A hangomra odakapta a fejét. Természetes kék őzikeszemét még
tágabbra nyitotta.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Égett a mellkasom. Az sem
fájhatott volna ennyire, ha sósavat iszom, mint az, hogy ennyi év
után újra itt állt előttem.
Grouper biztosan megérezte vagy meghallotta, hogy valami nincs
rendben, mert hirtelen ott állt mellettem. Egyetlen pillantást vetett
rám, majd Willow-ra, és befurakodott közém és az ajtó közé, hogy
bejusson a szobába.
– Jól van, szülinapos! Jöhet a fizioterápia.
Még csak délután egy óra volt, a fizioterápia pedig általában
négykor kezdődött. Szerencsére Marlene általában semmi
időérzékkel nem rendelkezett, így Grouper megfordította Marlene
kerekesszékét, és elkezdte felültetni az ágyban. Grouper nem volt
rossz kondiban, de tapasztalatból tudtam, hogy nem könnyű ki-be
helyezni Marlene-t a székbe. Általában egy ápolónő és a segédápoló
végezte a feladatot.
Félretettem az önuralmamat, ami miatt ott álltam a folyosón;
odaléptem az ágyhoz, felemeltem Marlene-t, és gyengéden a székbe
ültettem. Marlene felpillantott rám.
– Brody. Nem is hallottalak bejönni. Willow és te együtt jöttetek?
Automatikusan hazugsággal válaszoltam, ugyanúgy, ahogy évek
óta.
– Ma külön kocsival jöttünk.
Marlene bólintott. Grouper kibiztosította a széket, és elkezdte az
ajtó felé fordítani.
– Várjon! – Marlene felemelte a kezét. – Szükségem lesz a
fogsoromra.
Megcsókoltam Marlene homlokát.
– A szájában van a fogsora.
Marlene a szokott módon ellenőrizte: felemelte a kezét, és
körmével megkocogtatta az első fogát. Miért volt annyira a mániája
a fogsora? Soha nem hitte el, hogy igazat mondok a fogsorával
kapcsolatban, de éveken át boldogan elfogadta a több ezer
hazugságot, amivel az unokájáról traktáltam. Néha nem azért
hiszünk el bizonyos dolgokat, mert igazak, hanem mert könnyebb
elfogadni a hazugságot.
Ahogy Grouper kigurította Marlene-t a szobából, intett nekem, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Hosszú ideig csak kibámultam az ablakon. Annyi mindent
akartam volna odaüvölteni Willow-nak, mégis minden szó a
torkomon akadt, úgy éreztem, nem tudom kimondani őket. Végül
Willow szólalt meg elsőnek.
– Hogy vagy mostanában? – kérdezte halkan.
Gúnyosan felnevettem.
– Kibaszottul remekül! – Ez a szar nem történhet meg!
Odafordultam hozzá, hogy szembenézzek vele, és gyilkos pillantást
vetettem rá. – Mit akarsz itt, Willow?
– Hogy érted ezt? Meglátogatom a nagyanyámat.
– Négy istenverte év telt el! Miért pont most?
Willow a földet bámulta, és a kezét tördelte.
– Hiányzott nekem.
– Baromság. Mi kell? Pénz? – Kivettem a tárcámat a zsebemből,
és kivettem az összes készpénzt, majd odahajítottam neki az ágyra. –
Megkíméllek attól, hogy lopnod kelljen. Fogd, és húzz a picsába!
Nélküled is jól megvagyunk!
– Ennyi éven át minden héten meglátogattad! Láttam a látogatói
naplóban.
– Valakinek muszáj volt meglátogatnia.
Willow felnézett rám. Könnyek ültek a szemében. Kénytelen
voltam elkapni a pillantásomat. Kibaszottul dühös voltam ahhoz,
hogy hagyjam, hogy ismét manipuláljon.
– Itt kellett volna lennem mellette. Köszönöm neked, hogy
helyettem is gondoskodtál róla!
– Nem miattad tettem.
Olyan fojtogató érzés kapott el, hogy alig kaptam levegőt. Az
ablakot nem lehetett kinyitni, így összeszorult a tüdőm, és a
mellkasomban kialakuló nyomástól úgy éreztem, mindjárt
felrobbanok. Muszáj eltűnnöm innen. Köszönés nélkül az ágyon
hagytam a virágot és az ajándékot, amit Marlene születésnapjára
vettem, és az ajtó felé indultam.
Ahogy a kilincs után nyúltam, Willow hangja állított meg. Nem
fordultam meg, amikor megszólalt.
– Tizenegy hónapja tiszta vagyok.
– Minden jót neked, Willow.
Nem fordultam vissza.
 21. FEJEZET

Willow

– Tudta, hogy nem lesz könnyű.

Kihúztam az utolsó zsebkendőt a dobozból, amit dr. Kaplan a
köztünk lévő üveg dohányzóasztalon tartott.
– Elnézést kérek.
– Elég zsebkendő van itt. Ne aggódjon. – A doktornő ugyanazt a
bátorító mosolyt villantotta rám, amitől az utóbbi egy évben függő
lettem. – Csak szépen, nyugodtan. Meséljen nekem arról a napról!
Kezdje a nagyanyjával. Megismerte magát?
Megtöröltem a szememet, és gombóccá gyűrtem a zsebkendőt a
tenyeremben.
– Igen. Nagyon féltem, hogy nem ismer majd meg. Amikor
beléptem hozzá, remegett a lábam.
– Ez érthető. Nagyon régen nem látták egymást.
– Megismert engem. Tudta, ki vagyok. De úgy tűnt, nem tudja,
mennyi idő telt el. Olyan volt, mintha kiválasztott volna egy lapot a
közös történelmünk könyvéből, és minden onnan folytatódna.
Dr. Kaplan bólintott.
– Valószínűleg ötödik stádiumos. Mérsékelt kognitív
állapotromlás. Örülök, hogy csak lassan romlik az állapota; már
beszéltünk arról, hogy egyesek állapota kétszer olyan gyorsan
romolhat, mint másoké.
– Tudom. Önző dolog tőlem, hogy boldoggá tett, hogy még képes
felismerni.
– Nem önző. Az önző emberek csak önmagukhoz tudnak jók
lenni. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy itt ez nem az a
helyzet. Maga valószínűleg inkább megbánást érez.
– Meglehet.
– A megbánással az a helyzet, hogy csak a múltat tudjuk

Ú
megbánni. Úgyhogy a maga számára ez teljesen normális. Bánja
meg a múltat. Ezt használja fel! Kovácsoljon belőle új jövőt.
Látogassa meg gyakran a nagyanyját! Minél több megbánást tol
vissza a múltba, annál könnyebb lesz magának.
– Így teszek. Ezen a héten minden nap meglátogattam.
– Az nagyon jó. És mi a helyzet a másik megbánással, amin
dolgoznia kell?
– Brodyval?
– Természetesen.
Az eltelt egy év nagyobb részét azzal töltöttük, hogy róla
beszélgettünk – ki másra utalt volna a doktornő?
– Találkoztam vele. Nem ment valami jól.
Dr. Kaplan bólintott, és várta a folytatást.
– Gyűlöl. Nem is hibáztatom érte. Azt hitte, azért jöttem vissza,
mert szükségem van valamire.
– A maga múltja nagyon mélyen gyökeredzik benne. Újra meg
kell szereznie a bizalmát.
– Nem tudom, egyáltalán megadja-e nekem az esélyt.
– Ezt csak egyféleképpen derítheti ki. Talán amint rájön, hogy
most valóban tiszta, hogy van állása, és azt tervezi, hogy továbbra is
szerepet vállal Marlene életében, majd észre tér.
Nagy levegőt vettem, amit hangosan kifújtam.
– Tudom. Nem egyetlen éjszaka alatt fog megtörténni. Azt sem
képes elhinni, hogy józan vagyok, mégis hogy várjam el tőle, hogy
elhiggye, hogy az utóbbi négy évben minden egyes nap azzal
ébredtem, és azzal feküdtem le, hogy rá gondoltam?
 22. FEJEZET

Delilah

– Minden rendben van?

Brody a villájával tologatta a tányéron a fűszeres thai csirkés
fettucinit. Kedden este azt mondta, nem érzi túl jól magát, és nem
jött át, az utóbbi napokban pedig meglehetősen csendes volt. Ma este
pedig meglehetősen mogorván viselkedett.
– Nem ízlik a tészta?
– De, köszönöm. Bocs, szivi. A tészta isteni. Csak fáradt vagyok.
Az este további része is hasonlóképp telt. Úgy éreztem, minden
egyes választ harapófogóval kell kiszednem belőle. Általában nem
zavar a csend. Soha nem éreztem, hogy állandóan beszélni kell
ahhoz, hogy kellemesen érezzem magam. Azonban a mai csend elég
kellemetlen volt.
Később megpróbáltam különféle témákat felhozni. Láthatóan
egyik sem érdekelte annyira, hogy beszélgessünk. Emellett vacsora
után is ivott valami alkoholt, ami egyáltalán nem rá vallott. Tömény
rumos kólát öntött magának, leült a kanapéra, és ahogy a pohárba
bámult, meglötyögtette az italt.
– Amikor a múltkor elmentél vásárolni, végül mit vettél?
Belekortyolt az italba, és összehúzott szemöldökkel meredt rám.
– Tessék?
– A családi barátnak, akinek a múlt hétvégén vásároltál. Amikor
felhívtalak, valami kütyüboltban voltál, és azt mondtad, egy barátod
születésnapjára vásárolsz. Emlékszel?
Brody körülnézett a helyiségben, majd hatalmasat kortyolt az
italából. Ezután letette a poharát az asztalra, felemelte egyik térdét,
és megfordult, hogy szembenézzen velem.
– Fából faragott dámajátékkészletet vásároltam az idős hölgynek.
Idősek otthonában él, és imádja a játékos vetélkedőket. Állandóan
ilyeneket néz a tévében, és nagyon szeret társasjátékozni.
– Ó. Ez nagyon szép tőled. Ez a hölgy édesapád egyik barátnője?
Brody most egyenesen a szemembe nézett.
– A hölgy Willow nagyanyja, Marlene.
Valami más volt a történet mögött, és nem voltam biztos benne,
hogy tudni akarom.
– Miután Willow eltűnt, Marlene elég sokszor került zavart
állapotba. Nem volt senkije, csak egy drogfüggő lánya és egy
drogfüggő unokája. Ez az asszony egész életét azzal töltötte, hogy
meglátta a jót az emberekben, azonban amikor eljött az idő, hogy
neki lett volna szüksége segítségre, akkor se a lánya, se az unokája
nem volt sehol.
Brody egyik karját a kanapé háttámlájára tette. Odanyúltam,
megfogtam a kezét, és megszorítottam.
– Miután visszajöttem az egyetemről, apám és én felváltva
gondoskodtunk Marlene-ról. De aztán végül apám nyugdíjba vonult,
és Arizonába költözött, én pedig néha hetente négy napot is úton
voltam a csapattal. Már nem volt biztonságos Marlene számára az
egyedüllét. Úgyhogy három évvel ezelőtt beköltöztettem egy privát
idősek otthonába.
– Hű! És a mai napig tartod vele a kapcsolatot?
– Mióta bevittem arra a helyre, egyetlen keddi látogatást sem
hagytam ki. Megígértem neki, hogy minden héten viszontlátja a
mosolygós arcomat. – Brody nagyot fújt. – Néha hétfőnként
kikaptunk a meccsen, amitől kedden nem mosolyogtam, de egyetlen
látogatást sem hagytam ki.
– Ez csodálatos, Brody! Nem sok ember tenné ezt meg valakiért.
Főleg olyasvalakiért, aki ráadásul nem is a családtagja.
– Marlene számomra mindig is családtag volt. Még kicsi voltam,
amikor anyám meghalt. Marlene mindig próbált segíteni nekem és
apámnak, amikor csak tehette. Emellett valakinek vigyáznia kellett
rá. A kurvaélet, hogy Willow nem vigyázott rá!
Azóta szerettem volna rákérdezni, mi lett Willow-val, mióta
elmesélte az egyetemen történteket, de eddig nem adódott rá
alkalom. Eddig.
– Mi lett Willow sorsa? Említetted, hogy a colinos éjszaka után
eltűnt.
– Azután nagyon sokáig nem bukkant fel. Akkor jelent meg,
amikor az első évemet töltöttem, mint profi sportoló. Valószínűleg a
kamaszkorunk óta az volt a leghosszabb tiszta időszaka. A dolgok
hosszú ideig jól mentek. Aztán már nem mentek jól.
– Ez elég rosszul hangzik.
– Rossz is volt. Egy éjszaka ismét eltűnt. Napokon át kerestem.
Elmentem a szokásos helyekre, ahonnan általában kirángattam,
amikor drogozott. Az edzéseim felét kihagytam, és amikor mégis
megjelentem, az mindenki számára csak időpocsékolás volt.
Képtelen voltam összpontosítani. A normál szezon felénél egyik
éjszaka rendőrök kopogtattak Marlene ajtaján. A Hudson folyó
mentén volt néhány hajléktalan tábor – nagyrészt drogosokból állt,
olyanokból, akik egy életre kiiratkoztak az Élet nevű játékból. Egy
reggel egy rendőrhajó ott járőrözött, és megtalálták Willow-t – arccal
lefelé úszott a vízen.
– Ó, istenem!
– Majdnem három percig volt oxigén nélkül, és a víz
hőmérséklete miatt tiszta kék volt. Marlene és én két napot töltöttünk
a kórházban. Willow szervezete kétszer felmondta a szolgálatot, de
mind a kétszer sikerült visszahozniuk. Nem tudták, hogy lesz-e
agykárosodása, ha magához tér.
– Ez rettenetes!
– Ha ez veled vagy velem történt volna, meghaltunk volna, vagy
életünk végéig szobanövényként vegetáltunk volna egy infúziós cső
végén. De Willow nem ilyen volt. Tíz nappal később úgy sétált ki a
kórházból, mintha mi sem történt volna.
– Hűű!
– Úgy gondoltam, talán mindez annyira megijesztette, hogy tiszta
marad. És azt hiszem, egy ideig így is volt. Egész pontosan négy
évvel ezelőttig, december harmadikáig.
– Mi történt akkor?
– Semmi. Akkor találkoztam vele életemben utoljára. – Brody
szünetet tartott, felemelte a poharát az asztalról, és kiitta a
maradékot. – Mármint most keddig.

***

Azon az éjszakán szinte alig aludtam valamit. Annyi minden

kavargott a fejemben! Sok mindenből a saját bizonytalanságom okán
bolhából elefántot csináltam. Például ott volt a tény, hogy Brody
csupán egy búcsúcsókot adott azon az éjszakán, és ennyi volt.
Tudtam, hogy nem megszokott, ha egy pár minden egyes együtt
töltött éjszakán szexel. Végül eljön az idő, amikor mindannyian
egyszerűen csak alvásra vágyunk. Kialakul egy rutin, és szép lassan
elvész az újdonság ereje. Ez normális. Minden párkapcsolatban
megtörténik. De a tény, hogy épp azon az éjszakán nem szexeltünk,
a legrosszabb félelmeimben erősített meg.
Hajnali két óra körül úgy döntöttem, nem agyalok tovább, és
lefeküdtem aludni. Az éjjeliszekrényemen égett a kislámpa, ezért
odanyúltam, hogy lekapcsoljam. Pillantásom arra a helyre esett, ahol
korábban Drew fotója állt. Ekkor értettem meg a dolog iróniáját.
Annyi év után végre úgy döntöttem, megpróbálom magam mögött
hagyni a múltamat, ugyanekkor viszont Brody múltja úgy döntött,
hogy visszatér az életébe.
A következő néhány hétben látszólag minden újra a régi volt. A
Willow visszatérésekor érzett távolság eltűnt, és Brody újra a régi,
öntelt, elbűvölő fickó volt. Egy csütörtök reggel még a Fit Factoryba
is elkísért. Nála aludtunk, és alig pár háztömbre volt egy Fit Factory.
Az odafelé vezető úton fogta a kezemet. Ahhoz képest, hogy alig
hat héttel ezelőtt nem akart mást, mint egy bulis éjszakát, profi
módon váltott pasiüzemmódra.
– És mégis, miféle csajos baromságot csinálunk ezen a helyen?
Korábban már elmagyaráztam neki a köredzésen alapuló
edzésprogramot, amiben részt vettem. Mielőtt válaszolhattam volna,
megállt a járdán.
– Ez nem az a Zumba-marhaság, ugye?
– Nem, ma nem Zumba-nap van. De a Zumba nem marhaság,
hanem kemény meló. Mindig úgy jövök ki, hogy csuromvíz vagyok.
Ami azt jelenti, hogy nagyon hatékony volt az edzés!
Brody továbbindult.
– Ma reggel is csuromvíz voltál, és tekintve, hogy én toltalak a
falnak, és a munka nehezét én végeztem, úgy gondolom, nem volt
valami hatékony az edzés.
– Nagy disznó vagy, ugye tudod?
Brody elengedte a kezemet, és ott, az utcán alaposan a fenekembe
markolt.
– Hogy is van a mondás? Éhes disznó makkal álmodik?
É
 Égnek emeltem a tekintetemet. De teljesen igaza volt.
Tényleg azzal álmodtam.
Egy háztömbre az edzőteremtől, Brody az utca túloldalára
mutatott.
– Ott lakik Marlene, az Broadhollow Manor.
Már korábban is elmentem az épület előtt; kívülről inkább menő
apartmanháznak tűnt, semmi köze nem volt ahhoz a borzalmas
képhez, ami az idősek otthona kifejezés hallatán megjelent előttem.
– Ez inkább luxuslakás-komplexum, semmint idősek otthona.
– Jó kis hely. Nagyon tiszta, és mindenkiről gondoskodnak.
Látnod kellett volna, milyen helyeken jártam, mielőtt rátaláltam
Broadhollow-ra! Az állami támogatású idősek otthona szinte súrolja
a hajléktalanszállók szintjét. Az is igaz, hogy olcsóbban
megvehettem volna egy luxuslakást, mint amennyibe az utóbbi
néhány év került nekem. De megéri. Nem tudnék nyugodtan aludni,
ha Marlene valami ócska helyen csücsülne, pedig én meg tudom
fizetni a normális ellátást is.
Annak ellenére, hogy ma Brody meztelenül készítette a
reggelimet, előtte pedig a hálószobám falának döntve csodálatos
orgazmusban részesített, ettől az utolsó megjegyzéstől még jobban
beleszerettem. Az én kis disznóm.
Ahogy megérkeztünk az edzőterembe, Brody kinyitotta előttem
az ajtót. Mielőtt bementem volna, megálltam, lábujjhegyre
emelkedtem, és arcon csókoltam.
– Ezt miért kaptam?
– Azért, mert olyan vagy, amilyen.
Brody mögöttem jött, és rásuhintott a fenekemre, ahogy a
fülembe suttogta:
– Az én csajom a mocskos disznókat szereti.
A recepciónál ülő hölgy épp a mobilján beszélt, amikor
bejelentkeztem. Amint letette, érdeklődtem nála a vendég jegy után,
de még arra sem vette a fáradtságot, hogy felnézzen a mobiljából.
– A tagságimhoz tartozik néhány vendégjegy. Ma épp nincs
nálam egyik vendégjegyem sem. Reméltem, nem gond, ha
megkérem, nézze meg legyen szíves, hogy még valóban nem
használtam fel egyiket sem.
A nő bosszankodva felsóhajtott, figyelmét kénytelen volt a
mobiljáról a számítógépére átirányítani, ami a munkaeszköze volt.
 – Neve?
– Delilah Maddox.
A nő körme gyorsan kopogott.
– A vendég neve?
– Brody.
A nő abbahagyta a kopogást.
– Vezetéknév?
– Easton.
Na, erre már felfigyelt, és felkapta a fejét.
– Maga…
– Delilah vendége – egészítette ki Brody a mondatot.
– Ó, istenem! Maga tényleg Brody Easton. Imádom magát! Óriási
Steel-rajongó vagyok!
– Köszönöm.
A nő rákönyökölt a pultra, és mosolygó arcát a kezébe
támasztotta. Ez a nő nem recepciós, hanem ribiciós volt, emellett a
ribanc üzemmódból rendkívül gyorsan váltott transz üzemmódra.
– És, mi szél hozta magát a mi kis edzőtermünkbe?
– Az edzés – válaszolta Brody nyugodtan.
A nő úgy kuncogott, mintha Brody a világ legjobb viccét mondta
volna el.
– Ez az óra nem igazán lesz megerőltető a maga számára.
Azért válaszoltam olyan felcsattanva, mert… ez a nő egy szemét
ribanc volt, aki leszólta az órát, amire jártam, cikisen viselkedett a
munkahelyén, és… nagy szemeket meresztett a pasimra.
– Semmi gond. Ma reggel már edzett otthon, a falnak
támaszkodva.
– Érdekes – bólintott a nő. – Még sosem próbáltam. Megmutatná
később, hogy kell?
Kedvesen elmosolyodtam.
– Nem hinném. De megkaphatnánk végre azt a vendégjegyet?
– Ó, hogyne, persze, semmi gond. – Az asztal mögötti bejárat felé
intett. – Menjen csak. Ezt én fizetem. Nem kell belépő neki.
Az órán majdnem teltház volt, amikor beléptünk, úgyhogy hátul
kerestünk helyet, és magunk mellé tettük a sporttáskánkat, hogy
foglaljuk a helyünket.
– Imádnivaló vagy, amikor féltékeny vagy!
– Nem voltam féltékeny.
 Brody felvonta egyik szemöldökét, és elvigyorodott.
– Dehogynem.
– Nem vagyok féltékeny típus.
– Igazán?
– Igen.
– Kamuzol.
– Nem kamuzok.
– Hajlandó vagy fogadni?
– Fogadni akarsz, hogy féltékennyé tudsz-e tenni?
– Igen.
Kinyújtottam a kezemet.
– Benne vagyok! A vesztes megmasszírozza a másikat.
Brody kezet rázott velem, és rám kacsintott.
– Rendben, de nem a hátamat fogod megmasszírozni!
– Mindegy. De a fogadás mindkettőnkre áll.
Brody körülnézett a helyiségben. Majdnem csak nők voltak.
– Komolyan az egyik itteni nővel fogsz flörtölni? Azt hiszem, ez
a legjobb fogadás, amit valaha is meg fogok nyerni, pedig még el
sem kezdtük a játékot!
Ekkor bejött a recepcióról az a ribanc.
– Alex öt percet késik. Mi lenne, ha kicsit bemelegítenénk? Van
kedve valakinek odaállni előre, és egy kicsit nyújtani a csapattal?
Brody keze gyorsabban emelkedett fel, mint egy stréber diáké
matekórán. A ribanc elégedettnek tűnt.
– Mr. Easton. Micsoda meglepetés! Hölgyeim, nem más tisztelt
meg minket, mint a Super Bowl legeredményesebb játékosa, Brody
Easton! És idejön előre, és megmutatja, hogy is kell ezt csinálni.
A terem hátsó részében eddig senki nem figyelt fel ránk, de ez
most azonnal megváltozott. A nők megfordultak, és tátott szájjal
bámultak. Brody elvigyorodott, és odalépett a csoport elé.
Teljesen elfelejtettem, micsoda arrogáns showman tud lenni.
Ahogy odaállt a recepcióslány mellé, és nyújtani kezdett, eszembe
jutott az, amikor megismerkedtünk az öltözőben. Egy adott
pillanatban rám mosolygott, majd áthúzta a pólóját a fején.
Edzésnadrágja alacsonyan ült keskeny csípőjén, és minden egyes
dagadó izom napvilágra került. Főleg az a V-alak. Ugyanaz,
amelyikről nemrég felfedeztem, hogy mindketten élvezzük, ha
végighúzom rajta a nyelvemet.
 Körülnéztem a teremben. Nem csupán én voltam az egyetlen,
akinek csorgott a nyála. Esküszöm, éreztem a levegőben szálldosó
feromonillatot. Nem ismertem volna be, de nem örültem annak,
ahogy ezek a nők Brodyt bámulták. Mégis… ez nem valami
gyerekes féltékenység volt. Megnyugtató volt számomra a tudat,
hogy Brodyt egyáltalán nem érdeklik ezek a nők. Igen, az egész
csoport ájultan bámulta őt, de a csapat élén álló férfi csak azért
csinálta az egészet, hogy engem féltékennyé tegyen.
Néhány perce ment csak Brody műsora, amikor megérkezett
Alex. Ő tartotta általában az órát ott, amire járni szoktam, úgyhogy
elég jóban voltunk. Talán még bizalmasabb volt a kapcsolatunk,
mint azt az én magabiztos „úgyis megnyerem ezt a fogadást”-pasim
helyeselné. Elmosolyodtam magamban, mert tudtam, hogy óra után
alig egy-két mondat kell ahhoz, hogy megnyerjem a fogadásunkat.
Szinte már éreztem, ahogy izmaim ellazulnak Brody masszírozó
keze alatt.
Óra végén a nők Brody köré sereglettek autogramot kérni. Brody
kárörvendőn vigyorgott, azt hitte, most feldühödök, de inkább
szórakoztatónak találtam az egészet, és nagyon büszke voltam
magamra, hogy a féltékenység nem ütötte fel bennem ocsmány fejét.
Amikor a tömeg ritkulni kezdett, az ajtó felé indultunk… de én
megálltam, hogy váltsak néhány szót az edzővel.
– Helló, Alex.
– Perec! Micsoda meglepetés! Jó téged ma ezen a helyszínen
látni!
Alex ma szokásától eltérően nem flörtölt. Brodyra pillantott.
– Ő Brody Easton. A család régi barátja.
Brody csak pislogott, miközben kezet rázott Alexszel. Amint ez a
kis információmorzsa közvetve igazolta, hogy a mellettem álló férfi
nem a pasim, Alex rögtön ellazult.
– Nagyon örvendek, Brody. Régóta barátok Delilah-val, ugye?
– Igen, nagyon úgy tűnik.
– Mondja, a mi kis Perecünk mindig ilyen dögös volt?
A levegő azonnal megfagyott. Brody haragos pillantást vetett
Alexre, aki láthatóan észre sem vette, hogy csak olajat önt a tűzre.
– A négykézlábas kutya pózon még dolgozni kellene, jobban
nyitnod kéne. Mi lenne, ha maradnál még néhány percig, és
megmutatom, hogy kell?
 – Ez nagyon jó ötlet! – Brodyhoz fordultam, és vidáman tovább
húzogattam a már felébredt oroszlán bajszát. – Te csak menj előre az
öltözőbe, én pedig itt maradok még egy kicsit Alexszel! Az épület
előtt találkozunk.
Brody nagyon igyekezet visszafogni magát, de Alex piszkos kis
vigyorát képtelen volt figyelmen kívül hagyni.
– Baszd meg! – Keze birtoklón megmarkolta a derekamat. – Te
nyertél! Tűnjünk el innen!
Alex zavartan rám bámult, ahogy Brody az öltöző felé terelt.
– Nagyon cuki! – morogta.
– Gondoltam.
Ahogy kiléptünk az edzőteremből, ugrattam Brodyt a győzelmem
miatt.
– Úgy gondoltam, komoly ellenfelem leszel. De nem voltál az.
– Majd én adok neked komoly ellenfelet!
Megfogta a kezemet.
– Nem gondoltam, hogy féltékeny típus vagy!
– Én sem – mormolta Brody.
– Muszáj gyorsan lezuhanyoznom, és rohannom kell a tévébe.
Késő délelőtti megbeszélésünk lesz. Az utolsó pillanatban az Eagles
játékosai kapnak még néhány perc interjúidőt a hétvégi meccs előtt.
– Szóval az ellenséggel találkozol. Meg akarsz gyilkolni? Először
Seggfej Jógi, most meg az ellenfeleimmel randizol! Azt hiszem, ma
este rám fér némi külön figyelem. Rendkívül elhanyagoltnak érzem
magam!
– Ó, igazán?
– Igen. Azt hiszem, meg kell hogy mutassam neked, milyen
különleges vagyok.
– És ez miből fog állni?
– Majd kitalálok valamit. Ha meglesz, megüzenem a részleteket,
amíg ott ülsz a megbeszélésen.
Ennek az embernek a perverz nyelve nagyon jól működött írásban
is.
Befordultunk a sarkon, és arrafelé tartottunk, ahol Marlene lakott.
Brody épp a heti időbeosztását ecsetelte, amikor hirtelen elhallgatott.
Egy pillanat múlva pillantottam csak rá.
– Brody?
Brody átbámult az utca túloldalára.
 – Minden rendben van?
New York utcáin nyüzsögtek az emberek. Először nem vettem
észre semmit. Aztán megpillantottam. Egy nő állt Marlene épülete
előtt, és felénk bámult. Az emberek jöttek-mentek, de az a nő csak
állt, és mereven bámult.
Egészen elképesztően gyönyörű volt. Karcsú, mint egy modell,
hosszú, szőke hajjal, és olyan kék szemekkel, hogy még a zsúfolt
utcán keresztül is feltűnt. Elnehezült a szívem.
Tudtam a választ, de azért feltettem a kérdést.
– Ismered azt a nőt ott a túloldalon?
Brody egyenesen előrenézett, és elindult.
– Igen. Az ott Willow.
És a magabiztosság, amit korábban éreztem – az érzés, hogy
hatalommal rendelkezem ebben a pillanatban félelemmé és
sebezhetőséggé változott. És igen, egy kis féltékenység is vegyült
bele.
 23. FEJEZET

Willow

– Ezen a szép arcon soha ne üljön szomorkás mosoly!

A nagyanyám szép lassan elveszítette az emlékezetét, idősek
otthonában élt, és egyetlen élő rokona egy drogos volt, de mégis
megpróbált felvidítani.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Ne haragudj!
– Összevesztetek Brodyval?
Úgy tűnt, Brody nem mesélte el nagyinak az utóbbi évek
eseményeit. Nem voltam biztos benne, miért, és abban sem, hogy
mindez mit jelentett, de úsztam az árral.
– Nem. Minden rendben van köztünk.
Megfogtam nagyi kezét, és megszorítottam.
– Akkor jó. Azt a fiút érdemes megtartani! Manapság már nem
sok ilyen születik. Sok szempontból az én drága Carlómra
emlékeztet.
– Igazán?
Nagyi most először beszélt nagypapiról. Fogalmam sem volt,
hogy emlékszik-e rá, hogy nagyapa már meghalt. Az
emlékezőtehetsége rendkívül esetlegesen és hellyel-közzel
működött.
– Igen. Az a fiú becsületes. Nagyon beléd szeretett, és soha nem
hátrált meg. Az én Carlóm is így volt velem.
Egyvalamiben igaza volt – Brody becsületes volt. Valószínűleg a
legbecsületesebb ember, akit valaha ismertem. De még a
legbecsületesebb embernél is eljön az a pont, amikor nincs tovább.
Ezt egészen pontosan megéreztem akkor, amikor ma megláttam az
utcán. Nem számítottam rá, hogy ennyi év után várna rám. Főleg
azok után, amit műveltem vele. De a mai látványt nagyon nehéz volt
megemésztenem. Brody boldognak tűnt. Egy nő kezét fogta,
nyilvánosan. Örülnöm kellett volna a boldogságának. De a kellett
volna, és az, amit valójában tettem, soha nem volt
köszönőviszonyban sem egymással.
Még két órát ültem nagyi mellett. Élvezte a társaságot, és őszintén
szólva, én is nagyon jól éreztem magam vele. Ő volt a múltam, úgy
éreztem, otthon vagyok, akkor, amikor egyébként elveszítettem
volna a talajt a lábam alól.
Miután befejeződött a Tippeld meg az árát, kiszaladtam a folyosó
végén levő női mosdóba, mert tudtam, hogy egyenesen a
munkahelyemre kell mennem, vagy megkockáztatom, hogy elkések.
Lófarokba fogtam a hajamat, és feltettem egy kis spirált meg
szájfényt. Amikor visszatértem nagyi szobájába, egy férfi ült a
mellette lévő széken. Ismerősnek tűnt, de először nem jöttem rá, ki
az.
– Jó napot.
A férfi felállt, és bólintott.
– Csak meglátogattam Marlene-t, ahogy mindennap szoktam.
Nem tudtam, hogy társasága van.
A kabátom a másik szék támláján volt, így felemeltem és
belebújtam.
– Maradjon, kérem! Én épp indulok. Úgyis sietek dolgozni. –
Elmosolyodtam. – Willow vagyok, Marlene unokája.
– Nem is tudtam, hogy Marlene-nak van unokája. Nagyon
örültem, Willow. A nevem Grouper. A nagyanyja hetente
néhányszor szeret a földbe döngölni dámajátékban.
– Ó, igen, a nagy játékos! Ártatlannak tűnik, de furmányos
svindler!
Grouper Marlene-ra pillantott, és megrázta a fejét.
– Most úgy beszél, mint Brody.
– Maga ismeri Brodyt?
– Persze. Óramű pontossággal minden héten megjelenik. Jó
ember. Csak soha ne mondja meg neki, hogy ezt mondtam –
kacsintott rám.
– El szokta hozni a barátnőjét?
– A barátnőjét? Ja, azt a riportert. Nem. Mindig egyedül jön.
Keddenként. Általában tíz óra körül.
Odaléptem nagyihoz, és megöleltem. Sokkal keskenyebb volt a
válla, mint ahogy emlékeztem rá. Az én drága, erős akaratú,
határozott nagymamám aprócska volt, szinte törékeny.
– Most indulnom kell dolgozni, különben elkések.
– Jól van, kedvesem. Brodyval jössz vissza?
– Tudod mit? Igen. Kedden visszajövök. Nagyon örvendtem, Mr.
Grouper.
– Nem, csak simán Grouper. Mint a hal, guppi.
– Ó, értem, rendben. Nagyon örvendtem, Grouper. És köszönöm,
hogy látogatja a nagyanyámat!
– Részemről a szerencse. Reméljük, hogy most vasárnap a Steel
nyer, úgyhogy kedden egy boldog Brodyval találkozunk.
Elmosolyodtam, de nem mondtam ki azt, amit gondoltam.
Én nem számítanék arra, hogy Brody boldog lesz kedden,
függetlenül attól, hogy nyernek-e vagy sem.

***

Az egyetlen szabadnapom a hétfő volt. Az étteremben a munkaidő-

beosztásomat nehéz volt összeegyeztetni bármilyen tévéprogrammal,
úgyhogy már nagyon régen nem vettem fel videóra semmilyen
műsort. Azon ritka alkalmakon, amikor eszembe jutott, hogy
felvegyek valamit, még ritkább volt, hogy meg is néztem. Ma
azonban nem így volt.
A Steel és az Eagles meccs utolsó két percében leültem a
kanapéra; Brody és a támadócsapat előretört a pályán. Hat ponttal
maradtak le, és a huszonhét méteres vonalon voltak a negyedik,
utolsó előretörési kísérletnél.
Figyelmetlenül kopogtam a lábammal a padlón, ahogy Brody
hátramaradt, és a labda a levegőbe repült. Gyerünk, Brody, gyerünk!
Visszafojtott lélegzettel bámultam, amíg a pörgő-forgó labda landolt
a széles elkapó kezében. Nagyon feszült voltam, szerettem volna,
hogy a Steel győzzön; Brody ott állt a pályán, és eszembe jutott,
ahogy a gimiben ott ültem azon a régi fém lelátón, sok-sok évvel
ezelőtt. A legjobb barátnőm, Anna, mindig lefogta a lábamat. Ne
dobolj már a lábaddal, reng az egész lelátó miattad! Egek, úgy
éreztem, mintha ezer éve lett volna!
A meccs után úgy döntöttem, cupcake-et sütök. Régebben
imádtam sütni-főzni, azonban nagyon rég volt, hogy utoljára volt
kinek sütnöm. A lakásom kicsi volt, apró főzőfülkével, ami
kisebbnek tűnt, mint a legtöbb szekrény, a sütő meg kész ócskavas
volt, úgyhogy a beköltözésem óta nem sűrűn jutott eszembe
konyhatündérkedni. Azonban ma nagyi és Brody kedvencét
sütöttem. Azt a vörös bársony tortát mascarponés díszítéssel, amit
mindig akkor készítettem, amikor a gimiben Brody csapata nyert.
A délutáni dr. Kaplan-féle találkozómra menet bekopogtam a
szemközti szomszédom ajtaján, két cupcake-kel a kezemben. Amíg
vártam, hogy kinyissák a három zárból álló zárrendszert,
körülnéztem az épület gyéren megvilágított harmadik emeletén. Ez a
környék nagyon zűrös volt, és tekintve, hogy milyen helyeken
fordultam meg az utóbbi években, ez elég komoly kijelentés volt.
Azonban New York drága hely, és jelenleg csupán ezt a lakást
engedhettem meg magamnak.
Végül az ajtó résnyire kinyílt; a laza felső lánc még mindig rajta
volt. Letérdeltem a kislányhoz.
– Szia, Abby! Sütöttem cupcake-et. Gondoltam, te meg anyukád
szívesen megkóstolnátok!
Abby tágra nyílt szemmel, hevesen bólogatott. Az ajtó
becsukódott, majd kinyílt, most a lánc nélkül. A gyerek a tányér után
nyúlt. A francba! Ismerem ezt a tekintetet.
– Anyukád itthon van?
Szerencsétlen gyerek nagyon éhes volt. Még a cukormázat sem
nyalta le a tetejéről, meg sem kóstolta, hanem egy falással eltüntette
a fél süteményt.
Abby bólintott, miközben folyamatosan rágott. Valószínűleg öt-
vagy hatéves lehetett, de korához képest fejletlen volt. Az utóbbi
néhány hónapban kissé megismertem őt és az anyukáját is. Az anyja
épp rehabilitáción volt, hozzám hasonlóan, de az a szörnyű érzésem
támadt, hogy a hétvége alatt valami megváltozott. A két pasasról,
akit kijönni láttam a lakásukból, lerítt, hogy anyuka letért a helyes
útról, és ismét anyagozik.
Nem akartam megijeszteni Abbyt azzal, hogy túlságosan kíváncsi
vagyok.
– Mi van anyukáddal? Odaadhatom neki a másik sütit?
– Anya alszik.
Délután négy óra volt.
 – Van valaki még itthon?
Abby megrázta a fejét.
– Bejöhetek egy pillanatra, Abby?
Abby bólintott.
Ki mást engedne be ez az édes kis tündér?
Végigmentem a lakáson, és Lenát az ágyon találtam. Megnéztem,
hogy lélegzik-e. Néhány sörösdoboz hevert a sivár szobában, de
legalább szerhasználatnak nem láttam nyomát.
– Lena?
Lena válaszként felnyögött, és a másik oldalára fordult. Mire
visszaértem a konyhába, Abby már a második cupcake felénél
tartott. A kíváncsiságtól hajtva kinyitottam a hűtőszekrényt. A
francba! Üresebb volt, mint az enyém. Sokkal üresebb. Egy karton
lejárt szavatosságú tej, ketchup, egy üveg savanyú uborka – amiből
csak a lé maradt –, és egy Tupperware, benne valami penészes
kajával. A konyhaszekrényben sem volt sokkal jobb a helyzet.
– Mindjárt visszajövök, jó? Zárd be az ajtót… és várd meg, amíg
kopogok!
Abby tele szájjal szólalt meg.
– Rendben.
Az én lakásom sem volt éppenséggel felkészülve valami
luxuslakomára, de legalább elérem, hogy Abby ne korgó gyomorral
feküdjön le. Gyorsan kentem egy mogyoróvajas-lekváros kenyeret,
és kivettem egy fél doboz tejet a hűtőszekrényből, majd
visszamentem.
– Kóstoltad már valaha a mogyoróvajat?
Már csak az hiányozna Abbynek vagy az anyjának, hogy
megtömjem valamivel, amiről kiderül, hogy allergiás rá!
– Régebben azt kaptam uzsonnára a suliban, de nem ülhettem
Danny Mendezzel egy asztalhoz. Allergiás rá.
Ettől máris jobban éreztem magam. Öntöttem egy pohár tejet, és
végignéztem, ahogy Abby eszik és iszik, majd eljöttem.
Mire dr. Kaplan irodájába értem, öt perccel múlt négy. A
doktornő az órájára pillantott.
– Ma elkésett.
Lezöttyentem a szokott helyemre.
– Bocsánat. El kellett intéznem valamit.
A doktornő fogta a jegyzetfüzetét, felállt az íróasztala mögül, és
Ú
átült velem szembe, a szokásos helyére. Új lapot nyitott a
noteszében, leírta a mai dátumot, aztán letette az ölébe a noteszt, és
teljes figyelmével felém fordult.
– Nos, mit kellett elintéznie?
– Nem kezdtem el újra drogozni, ha erre kíváncsi.
– Nem mondtam, hogy újra drogozik.
– Nem. De a hangszínéből éreztem.
– Egyszerű kérdés volt, Willow. Nem szeretném, ha ma rossz
hangulatban kezdenénk az órát.
Talán én jutottam helytelen következtetésre, és tényleg nem volt a
hangjában semmilyen célzás.
– Készítenem kellett a szomszédomnak egy szendvicset.
– Igen? Beteg a hölgy?
– Nem. A hölgy ötéves. Az édesanyja aludt, és én átvittem egy
kis cupcake-et, és rájöttem, hogy a gyerek nagyon éhes.
– Az anyja fényes nappal aludt?
– Igen. Nekem is ugyanez jutott eszembe. Abby érdekében
remélem, hogy tévedek. Az anyja négy hónapja tiszta.
Dr. Kaplan bólintott, és leírt valamit a noteszébe.
– Most meg mit írt le? Hogy kentem egy gyereknek egy
mogyoróvajas-lekváros kenyeret?
– Igazából lejegyeztem, hogy maga egy olyan kislánnyal kötött
barátságot, akinek hasonló a családi háttere, mint a magáé volt.
– Ó.
Erre egyáltalán nem is gondoltam.
– És… milyen hete volt? Meglátogatta Marlene-t?
– Igen.
– És hogy állnak a dolgok?
– Jól. A betegsége tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy más-más
pillanatokban folytassuk az életünket. Úgy tűnik, nincs tisztában
azzal, hogy mennyi ideig voltam távol, és egyáltalán nem emlékszik
azokra a borzalmas dolgokra, amiket műveltem vele.
Újabb bólintás.
– És a munka?
– Jó, bár leszakad a lábam. De jó a pénz. Remélem, hogy eleget
tudok összeszedni ahhoz, hogy jobb környékre költözzek. Szeretnék
közelebb lenni a nagyanyámhoz. Egy jobb napon több mint
negyvenöt percembe telik odaérni a város túlsó oldalára.
 – Szokott társaságba járni?
– Nem. De az a helyes öltönyös pasas a minap randira hívott.
– Az étteremben. Az, aki pár hete szintén randevúra hívta?
– Igen, néhány barátjával újra benézett.
– És maga belement, hogy találkozik vele?
– Nem.
– Miért nem? Maga mondta, hogy jóképűnek gondolja, és rendes
embernek tűnt.
– Még nem állok készen rá.
– Brody miatt?
– Mégis hogyan kezdjek újra randizni, amikor még mindig
másvalakibe vagyok szerelmes?
– Az emberek ezt elég gyakran megteszik. Tovább kellene lépnie,
Willow.
– Tudom. De még nem állok készen.
– És mikor áll majd készen?
Vállat vontam.
– Nem tudom. Holnap találkozom Brodyval.
– Igazán?
Dr. Kaplan meglepettnek tűnt.
– Igen, de ne örüljön. Még nem tud róla.
Dr. Kaplan a homlokát ráncolta.
– Minden kedden meglátogatja Marlene-t. Eddig igyekeztem nem
ugyanazon a napon menni, nehogy összefussunk.
– De most aznap megy?
– Igen.
– Mi változott?
– Tulajdonképpen nem tudom.
Ez hazugság volt. Dr. Kaplan tudott a múltamról, de nem mertem
beismerni, hogy továbbra is mennyire önző vagyok. Az változott
meg, hogy együtt láttam Brodyt a barátnőjével. Muszáj lesz a saját
szememmel látnom, hogy kettőnk számára többé nincs remény.
Különben sosem leszek képes továbblépni.
 24. FEJEZET

Brody

– Lazac – bólintottam Grouper felé, aki sárga, kúp formájú

biztonsági táblákat helyezett el a padló azon részén, amit felmosott a
társalgóban. Felkaptam két ilyen táblát, végigfutottam a folyosón, és
elhelyeztem őket egymástól másfél méterre.
– Nincs touchdown passz, és aztán a labda a kedvenc ápolónőm,
Shannon felé megy. – Shannonra pillantottam, aki mosolyogva a
fejét ingatta. – Shannon ápolónői ruháján vasárnaponként kis
focisták vannak. Most vasárnap is ez volt magán, Shannon?
Shannon felnevetett.
– Hogyne. A hozzá illő, lógós, focilabdás fülbevalómmal együtt.
– Látja? Szerintem nem is kéne esélyt adnom magának, hogy
elnyerje ezt a labdát, öregem. Van focilabdás fülbevalója?
– Dobja már ide azt a nyomorult labdát!
Grouper elejtette a felmosót, és a táblák felé futott.
Egy másodpercig arra gondoltam, hogy áthajítom a labdát a feje
fölött, hogy ne kapja el, de aztán eszembe jutott, hogy a vasárnapot
valószínűleg azzal töltötte, hogy Marlene-nal dámajátékozott,
miközben nekem, a fennhéjázó focistának drukkolt. Úgyhogy végül
könnyen elkapható labdát dobtam neki.
– Még mindig megvan bennem, ami kell.
Ahogy visszafelé sétált, örömében ököllel a levegőbe bokszolt.
– Igen, megvan, ami kell, valóban. Aranyér, csontritkulás…
– Ne is mondja! Az is van, kösz. De maga is megöregszik
egyszer. Alig várom, hogy ezen a jóképű kölyökarcon egyszer
megjelenjenek a májfoltok…
Felnevettem.
– Marlene a szobájában van, vagy a társalgóban?
– Azt hiszem, a lakosztályában van. Az a csinos kis unokája ma
reggel megint meglátogatta. Nem kell döntőbírónak lennem maguk
között, ugye?
A vasárnapi győzelem után, amivel az első helyre kerültünk, és
azután, hogy a hétfő éjszakát azzal töltöttem, hogy Delilah testében
ünnepeltem, azt hittem, semmi nem tudja elrontani a jókedvemet.
Basszus, tévedtem!
Azon tűnődtem, hogy sarkon fordulok, és elmegyek. De kedd
volt, és én évek óta kedden járok ide. Évek óta, Willow viszont
magasról tett rá, hogy a nagyanyja él-e vagy hal-e. Elegem lett
abból, hogy újra és újra beleszóljon az életembe.
Legalább most felkészültem arra, hogy látom. Vagyis azt hittem,
felkészültem.
Willow az ajtónyitásra megfordult, és a szívem kihagyott egy
ütemet. Annyira gyűlöltem őt!
Gyűlöltem őt!
De annyira!
Azonban amikor a szívem újra dobogni kezdett, nem tehettem
róla, hogy vadul kezdett verni.
– Szia.
Tétován elmosolyodott, és azok a nagy szemek felpillantottak
rám a hatalmas szempillák alól.
Gyűlöllek!
Azt is gyűlöltem, hogy még most is olyan szép volt, mint régen.
Egyetlen reakcióként felszegtem az államat Willow felé, majd
odamentem Marlene-hoz, és homlokon csókoltam.
– Hogy van ma szívem kedvenc hölgye?
– Brody. Épp jókor! Hozz egy noteszt és egy papírt!
Összevontam a szemöldökömet.
– Mindjárt kezdődik a Szerencsekerék – magyarázta Willow. –
Emlékszel, amikor mind a hárman együtt…
Belenéztem abba a nagy, kék szemébe.
– Pontosan tudom, melyik műsor mikor kezdődik. És mi nem
fogunk együtt tévét nézni.
Willow vidám arca elkomorult. Ettől jobban kellett volna
éreznem magam, de az ellenkező hatást érte el.
– Nem akarsz játszani? – kérdezte Marlene.
– Inkább kivárom ezt a kört.
 Marlene csalódottnak tűnt, de abban a pillanatban Pat Sajak jelent
meg a képernyőn, és az idős hölgy arca felderült. Bárcsak
mindenkinek lenne valami, amitől hirtelen minden rendbejön, ha
csak pár percre is! Lopva Willow-ra pillantottam. Valaha ő volt az én
Pat Sajakom.
Amikor az első feladvány megjelent, Willow és Marlene
időutazáson vettek részt. Annak idején mindhárman ott ültünk a
hosszú, műanyag borítású kanapén Marlene nappalijában. Mielőtt a
versenyzők kimondták a saját megoldásukat, mi is leírtuk a
magunkét, és összeadtuk, hogy ki mennyit nyerne, ha kitalálták
volna a betűnket. Marlene azonban nem tudta, hogy Willow és én
szexuális nyereményekért játszottunk. Aki a legtöbb pontszámot érte
el a műsor végén, az megkapta azt, amire aznap éppen vágyott. A
legtöbb este hagytam, hogy Willow nyeljen, csak azért, hogy
megtudjam, mit szeretne tőlem.
A képek újra özönleni kezdtek.
A tizenhat éves Willow, aki felnéz rám, ahogy föléje magasodok.
Ajka duzzadt az órákon át tartó csókolózástól.
Gyűlöllek!
Ahogy felül, haja tiszta kóc, és lehúzza fehér pólóját. Alatta nem
visel melltartót. Hüvelykujjam az alsó ajkába mar, idegesen
szívogatja a foga között.
Gyűlöllek!
A zajtól, ahogy a székem váratlanul végigcsúszott a járólapon,
Willow felugrott.
– Kimegyek a mosdóba – jelentettem ki.
Szó sem lehetett arról, hogy megrövidítem az időt, amit Marlene-
ra szántam, ezért még egy kicsit maradtam. Csendben ültem, és
próbáltam kerülni a kommunikációt Willow-val. Amikor eljött az
ebédidő, besegítettem Marlene-t a székébe, és levittem az étkezőbe.
– Lassan mennem kell. Délután edzésem van.
– Túl sokat dolgozol.
Marlene-t már várta a szokásos ebédlőasztala. Ellenőriztem, hogy
kényelmesen ül-e, majd elbúcsúztam tőle, és visszamentem a
lakosztályába a kabátomért.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de nem fordultam meg, ahogy
felvettem a kabátomat.
– Sütöttem cupcake-et – mondta Willow halkan. – Vörös bársony
tortát mascarponés mázzal.
Kibámultam az ablakon.
– Nem vagyok éhes.
Willow tett két lépést felém, majd megállt. Láttam a tükörképét
az ablakban.
– Szeretnéd, hogy bizonyos napokon ne jöjjek?
– Azt csinálsz, amit akarsz. Engem nem érdekel.
Willow bólintott.
– Láttam a tegnapi meccset. Még most is eljátszod azt a kis
ünneplést az ellenfél célterületén, amit kilencedikben kezdtél el a
Kennedy gimnáziumban.
Gyűlöltem, hogy Willow azt hitte, mennyi mindent tud rólam.
Gyűlöltem őt magát.
Már egyáltalán semmit nem tudott rólam. És ezt vele is közöltem,
mielőtt kiléptem az ajtón.
– Azon az éjszakán a barátnőmben ünnepeltem, nem az ellenfél
célterületén.
 25. FEJEZET

Delilah

Ha Indie is ott volt nálam, soha nem bántam, hogy a főnököm

benézett hozzám. Nagyrészt azért, mert Mr. CUM szó szerint a saját
lábában is megbotlott Indie közelében. Ma az ajtóm előtt álló
szemetes volt útjában.
Indie észrevette, hogy a főnököm közeledik a folyosón, és úgy
hajolt át az íróasztalomon, mint egy lokáltündér, aki egy kanos
cowboyokkal teli ivóban próbálja felhívni magára a figyelmet.
Egyébként is szűk szoknyája majd szétpattant a varrásnál, ráadásul
ingerlőn megriszálta a hátsóját.
– Nagyon örülök, hogy látom, Charlie.
Továbbra is ráhajolt az íróasztalomra, és a válla fölött visszanézve
társalgott a főnökömmel. Indie-t kivéve Charles Ulysses Macyt
senki nem szólította Charlie-nak.
– Indie. – CUM megköszörülte a torkát. – Nagyon jól néz ki!
Indie elvigyorodott.
– Látom, pont a legjobb szögből nézeget.
Mielőtt Mr. CUM válaszolhatott volna, megszólaltam.
– Mit tehetek önért, Mr. Macy?
– Igen… Ööö, egy hatvan másodperces szpotot kéne készíteni a
rájátszáshoz.
– Tényleg?
A hatvan másodperces szpotot mindig nagynevű riporterek és jól
ismert arcok készítették.
– Szükségünk van a női véleményekre is, úgyhogy két riporter
csinálja a szpotokat – és az egyik nő lesz.
– Tehát tulajdonképpen csak a testét használják?
Indie felállt, és összefonta a karját a mellén.
– Ööö… Nem, hanem…
 – Nyugi, Chuck! – Indie kezét a főnököm karjára tette. – Csak
egy kicsit féltékeny vagyok. Az én testemet már jó ideje nem
használta senki.
Szegény Charles kénytelen volt megigazítani ágyékán az
ágaskodó nadrágot, ami Indie-nek köszönhetően hozta kellemetlen
helyzetbe. Végül én siettem a disznó segítségére.
– Nagyon örülök ennek a lehetőségnek.
– Jól van. Michaellel együtt indulnak, a vasárnapi meccs után,
kocsival. És hétfőn Miamiban Marát fogja meginterjúvolni.
– Michael?
– Langley-vel. Vele fogja forgatni a szpotokat.
Tíz percembe telt kiterelni Mr. CUM-ot az irodámból. Amikor
végre elment, alaposan megdorgáltam Indie-t.
– Miért csinálod ezt állandóan?
Indie feldobott egy tollat a levegőbe, és elkapta.
– Fejben két pontot adok magamnak, ha sikerül elérnem, hogy
felálljon a farka. Ez egy ilyen kisjáték nekem.
– Ez gázos.
– Tudom. Szerinted most kiveri magának a férfivécében? Öt
pontot kapok, ha kijön a mosdóból, és kis nedves folt van a
nadrágján magömlés után.
– Komolyan, szerintem te még a főnöknél is gusztustalanabb
vagy!
– Rászolgált. Megérdemli, hogy egy darab húsként bánjanak vele,
hiszen ő is így bánik másokkal.
– De neki ez tetszik.
– Addig tetszik, amíg játszadozom vele, akkor már nem, amikor
magával kell eljátszadoznia.
Elkaptam a tollat, amit Indie folyamatosan a levegőbe dobált.
– Így most plusz egy napot kell távol lennem. Azt hittem, csak
egyetlen ruha kell az adáshoz. El kell szaladnom a tisztítóba, mielőtt
bezár. Vagyis nem érek oda ma este a jógaórára.
– Nincs jóga? – duzzogott Indie.
Elkezdtem összepakolni az íróasztalomon.
– Nincs. Ma este kénytelen leszek Brodyval végezni a testedzést
– ugrattam.
– Szar az élet. Ma este megfektet a hiperdögös irányító pasid,
aztán elutazol, és eltölthetsz egy romantikus estét Michael Langley
társaságában.
– Az nem lesz romantikus.
– Ahogy az a pasas rád néz, szerintem próbálkozni fog némi
romantikával!

***

Brodyval azt terveztük, hogy a szállodájában vacsorázunk aznap

este. Megüzentem neki, hogy kések, de mire végeztem az összes
apró tennivalóval, amit a másnapi utam miatt el kellett intéznem, a
tervezettnél nagyobb késésben voltam. Amikor megérkeztem a
Regencybe, Brody a Silver Ivyban ült, a bárpultnál. Siselee, a
szempilláját rebegtető pincérnő ott ült vele szemben, a
munkaruhájában.
– Helló.
Egyikük sem vette észre, hogy odaléptem az asztalhoz.
Ahogy Brody meghallotta a hangomat, felém fordult, és közben
levert egy poharat. A pohár a földre esett és összetört. A bárban
minden tekintet felénk fordult.
– Hát megérkezett! – mondta Brody hangosan. Amikor
karnyújtásnyira voltam tőle, utánam nyúlt, megragadta a derekamat,
és magához húzott. Egy pincértanuló máris odaszaladt, és elkezdte
összetakarítani a szilánkokat.
– Emberünk kicsit túl sokat ivott – jegyezte meg Siselee.
Emberünk?
– Rossz napja volt – folytatta a pincérnő. Rendkívül idegesítő volt
a beképzelt hangnem, amit használt, és csak nehezen álltam meg,
hogy ne mondjam meg neki a magamét. Ehelyett Brodyhoz intéztem
a szavaimat.
– Helló. Jól vagy? – Brody jól láthatóan részeg volt. Ahogy
megpróbálta tágabbra nyitni a szemét, hátrahajtotta a fejét, mintha ez
megkönnyítené, hogy nyitva tartsa a szemét.
Brody elmosolyodott, és odabújt hozzám – persze a feje a
mellemhez ért.
– Remekül. Most, hogy itt vagy.
– Ettél valamit?
– Nem. Téged vártalak.
– Ne haragudj! Nem hittem, hogy ilyen későn végzek.
 – Semmi gond. Siselee elszórakoztatott.
Azt lefogadom.
Amint a pincértanuló elment, Siselee visszajött egy átlátszó
folyadékkal teli talpas pohárral.
– Remélem, az víz.
– Hoztam neki egy újabb italt.
– Szerintem nincs szüksége rá.
– Dehogynincs – válaszolta Brody.
Siselee szánakozó, amolyan „én megmondtam”-arccal nézett rám.
– Ma kedd van.
– Pontosan tudom.
– Ez az egyetlen nap, amikor megenged magának néhány italt.
– Igen, de ahogy a dolgok állnak, azt hiszem, kihagytuk a
„néhányat”, és a „túlzásba vitt kiszolgálásnál” kötöttünk ki.
– Rossz napja volt.
– Tudja mit? Azt hiszem, inkább az étteremben fogunk
vacsorázni, nem pedig a bárban.
Ahogy Brodyt a háziasszony pultja felé vezettem, sokkal
érzékelhetőbb lett, milyen részeg. Karját csak úgy lógatta a
vállamon, sőt egy kicsit rám is nehezedett.
– Mi lenne, ha kihagynánk az éttermet, és a szobánkba
rendelnénk a vacsorát? – kérdeztem.
– Mi lenne, ha kihagynánk a vacsorarendelést, és kinyalnálak?
– Látom, még részegen is perverz vagy – kacagtam.
Odafent Brody lakosztályában könnyű vacsorát rendeltem két
főre. Bár nem voltam biztos benne, hogy Brody még magánál lesz,
mire megérkezik az étel.
Az inggombjával küszködött, így segítettem neki levetkőzni.
Leült az ágyra.
– Ha már úgyis térdelsz… – vigyorodott el Brody, amikor
letérdeltem, hogy kifűzzem a cipőjét.
– Szerintem még ahhoz is túlságosan ittas vagy.
Levettem mindkét cipőjét, és kezemet a térdére tettem.
Brody a térdéről a lába közé csúsztatta a kezemet, és ujjaimat
rákulcsolta merev farkára.
– Amíg kioldottad a cipőfűzőmet, beláttam a blúzodba. Nem
vagyok annyira részeg, hogy ne tudnám levenni a cipőmet. Csak
tetszett a látvány.
 Felnevettem.
– Mi lenne, ha lezuhanyoznál vacsora előtt? Lehet, hogy egy
kicsit kijózanodnál.
– Te is lezuhanyozol velem?
– Most nem.
– Jól van. De amíg odabent vagyok, nem fogom elintézni magam.
Azt neked tartogatom!
– Nem is számítottam másra.
A megrendelt étel éppen azelőtt érkezett meg, hogy Brody
kilépett a fürdőszobából, törülközővel a derekán – pont úgy festett,
mint amikor megismerkedtünk.
Két hónappal ezelőtt nem hittem volna, hogy Brody Easton
nagyképű arroganciájával csak a bizonytalanságát leplezi. Kiderült,
hogy végül mégsem különbözünk annyira egymástól. Az utóbbi hét
évben, mióta Drew meghalt, mindenki azt mondogatta nekem, hogy
kerülöm a valódi párkapcsolatot, mert attól félek, hogy ismét
sérülök. Én ezt nem ismertem be… amíg meg nem láttam, milyen
képet tükröz vissza rólam Brody. Lehet, hogy mások a módszereink,
de ugyanazt csináltuk – megvédtünk a szívünket egy újabb
veszteségtől. Ha senkit nem engedsz közel magadhoz, nem
sérülhetsz meg.
Kiraktam a vacsorát az asztalra.
– Untad magad, amíg rám vártál? Vagy tényleg rossz napod volt?
– Talán kicsit mind a kettő.
Brody megdörzsölte az arcát, és leült az asztalhoz.
– Rosszul ment ma az edzés?
– Nem olyan rosszul.
Felemelte az ezüstfedelet a tányérról, és lebámult a cézársalátára,
amit rendeltem neki.
– Pokoli napom lesz holnap, már most érzem, hogy közeleg a
macskajaj!
– Általában egy vagy két italnál nem szoktál többet inni. Minden
rendben van?
Brody megdörzsölte a tarkóját.
– Marlene lakosztályában épp volt valaki, amikor ma délelőtt nála
voltam.
Hirtelen elment az étvágyam.
– Igazán?
Ú
 – Willow. Úgy gondolja, simán visszasétálhat az életünkbe, és
minden rendben lesz.
Valahogy a visszasétálhat az életünkbe kifejezéstől még
kényelmetlenebbül éreztem magam.
– Veszekedtetek?
– Nem.
Bólintottam; néhány percig némán ettünk.
– Csak feljött sok rossz emlék.
Fogalmam sem volt, mit mondjak erre, úgyhogy nem szóltam
semmit. A levegő sűrű volt, és alig tudtam nyelni, ahogy
kerülgettünk bizonyos témákat vacsora alatt.
Brody később lefeküdt, én pedig a fürdőszobában nyitott ajtó
mellett fogat mostam.
– Nem repülök vissza veled vasárnap este. A tévécsatorna
Miamiba küld a meccs után.
– Ó, igen? Kit interjúvolsz meg?
– Payton Marát.
Végeztem a fogmosással, levettem a fejpántot, amit arcmosáshoz
fel szoktam tenni, és már épp le akartam kapcsolni a fürdőszobai
lámpát, amikor észrevettem Brody egyik mezpólóját az ajtó
hátoldalán lógni. Edzéspóló volt, de a neve rajta volt a hátulján. Az
ujjaim egyesével megérintették a betűket a sötétben. E-a-s-t-o-n.
Kezdek beleszeretni, belezuhanok ebbe a szerelembe. Ezen a ponton
képtelen vagyok megállni. Egyszerűen csak reménykedem abban,
hogy a zuhanás végén Brody ott lesz, hogy elkapjon.
Így, hogy tudtam, miért van Brody ilyen állapotban, két lehetőség
állt előttem. Vagy befekszem az ágyba, odabújok hozzá, és azon
tűnődöm, hogy Willow-ra gondol-e, miközben mindketten elalszunk.
Vagy… elűzöm a rossz emlékeket, és nem hagyok helyet arra, hogy
bárki másra is gondoljon rajtam kívül.
Ha már egyszer zuhanok, jöjjön a szabadesés, és élvezni akarom
magát a zuhanást!
Levettem a pólómat és a melegítőnadrágomat, majd a bugyimat
is, és felvettem az edzéspólót. A fenekemig leért, épphogy takarta.
Tökéletes.
Brody szórakozottan a tévét bámulta, így odaléptem a tévé alatt
elhelyezkedő komódhoz, és letettem összehajtogatott ruhámat,
miközben úgy hajoltam le, hogy kilátszott a meztelen fenekem.
– Basszus, ezt imádom! A nevem a hátadra írva, és az a tökéletes,
kerek popsi!
Megfordultam, és kihívóan félrehajtottam a fejemet.
– Azt hittem, álmos vagy.
– Halottnak kéne lennem, hogy elaludjak, amikor így nézel rám. –
Rekedtesen szólalt meg. – Fordulj vissza!
– Szerintem csak a saját nevedet akarod látni – ugrattam, de azért
megfordultam. Az ágy megnyikordult, ahogy Brody felállt.
– Ha megtehetném, rábillogoznám a nevemet arra a fenékre.
Az ötlet közönséges volt, az érzéstől mégis kicsit elernyedtem.
Ahogy Brody odalépkedett hozzám, lába alatt vibrált a padló.
Amikor lehajolt, és a fülembe suttogott, meleg lehelete a nyakamat
csiklandozta.
– Hajolj le! Használni akarlak! – Megdörzsölte a vállamat. – Egy
kicsit részeg vagyok, és egy időre mindenről el akarok feledkezni.
Kivéve azt, hogy benned vagyok. Ha benned vagyok, minden
rendben van. Benne vagy, szivi?
Nagyot nyeltem, és bólintottam. Pontosan ezt akartam. Ne legyen
hely másnak, csak kettőnknek. Legalábbis ma éjszaka.
 26. FEJEZET

Willow

Vasárnap délután éppen lekapcsoltam a meccs után a tévét, amikor

olyan halkan kopogtak az ajtómon, hogy csak a második
kopogtatásnál jöttem rá, hogy ez az.
– Ki van ott?
– Én vagyok. Abby Little, a szemközti lakásból.
Ahogy kinyitottam a dupla zárat, mulatságosnak gondoltam, hogy
Abby úgy érezte, muszáj a teljes nevét használnia. Mintha az „Abby
a szemközti lakásból” vagy simán csak az „Abby” nem lett volna
elég, hogy azonosítsam őt.
– Szia.
– Bejöhetek?
A feje fölött a mögötte lévő, csukott lakásajtóra pillantottam.
– Persze. Anyukád tudja, hogy itt vagy?
– Vendége van. Azt mondta, nézzem meg, hogy maga itthon van-
e.
Ez nem hangzott valami jól.
– Az egyik nagybácsid vagy nagynénid jött vendégségbe?
– Nem. Az a fáradt pasi.
– Milyen fáradt pasi?
– Az, aki után anya mindig olyan fáradt.
Amikor az ember lassan, fokozatosan visszatér a földre, nagyon
fáradt. A lakásom elég béna volt – a tévén kívül nem sok érdekes
dolog volt egy ötéves kislány számára. Tulajdonképpen abban sem
voltam biztos, hogy mit is csinál egy ötéves.
– Van házi feladatod?
– Nincs.
Nem volt konyhaasztalom, csak egy árva székem, ami olyan
magas volt, mint a pult. Felemeltem Abbyt, és ráültettem.
 – Kérsz valami rágcsát?
Abby megnyalta az ajkát, és bólintott. Egek, olyan könnyű ennek
a gyereknek örömet okozni! Azt hiszem, ha megfosztanak minket az
alapvető dolgoktól, akkor értékelni tudjuk az élet legapróbb dolgait
is. Akinek drogos az édesanyja, annál az alapvető dolgok közé
tartozik az étel, az orvosi ellátás és bármiféle figyelem. Elővettem a
szekrényből egy üveg Reese-féle mogyoróvajas párnácskát, és
megmutattam Abbynek.
– Müzli jó lesz?
Abby bólogatott, és hatalmas mosolyt villantott rám.
Valahányszor anyám kirakott a nagyinál, nagyi mindig óriási
lakomát rendezett nekem. Eddig a pillanatig nem is gondolkoztam
ezen. Azt hiszem, letudtam annyival, hogy Marlene a nagyanyám, és
a nagymamák főznek az unokáikra. De Abby láttán rájöttem, hogy
Marlene valószínűleg tudta, hogy én is mindig éhes voltam. Annyi
minden volt a nagyanyámban, amit természetesnek tekintettem!
Miután Abby megtömte a pocakját, elmostam a tányért, és
átgondoltam a helyzetet. Mit tenne most Marlene? Megkérdezné
tőlem, hogy mit szeretnék csinálni.
– Mit szeretnél csinálni ma délután, Abby?
– Elmehetnénk a parkba?
– Persze. De először szólunk anyukádnak, és elhozzuk a
kabátodat.
Amikor kinyitottam a lakásuk ajtaját, megcsapott az égett
műanyag ismerős szaga.
– Lena?
Lena nem válaszolt, de a drog szaga elárulta, mit csinál.
– Maradj itt egy kicsit, jó, Abby?
A konyhában hagytam Abbyt, és bementem a hálószobába.
– Lena? – kiáltottam ismét.
Semmi válasz.
Bekopogtam az ajtón, nem vettem észre, hogy nincs teljesen
csukva.
– Lena?
A kopogástól az ajtó kinyílt, annyira, hogy belássak a szobába.
Lena négykézláb állt, a feje ütemesen fel-le járt, miközben az a lúzer
seggfej, aki idejárt, egyik kezével Lena haját markolta, a másik
kezében pedig egy krekk pipát tartott.
 Megmerevedtem, és nem azért, mert sokkoló lett volna, hogy egy
nő leszop egy férfit. Azokban a házakban, ahol más drogosokkal
együtt éltem, a magánélet szentsége és az alázatosság nemigen
létezett. Nem, a krekk pipa miatt merevedtem meg. Majdnem
annyira kívántam egy szippantást, mint amennyire gyűlöltem azt a
szart.
Az a lúzer megpillantott, és elvigyorodott. Az, hogy néztem,
betett neki. Még egyszer hosszan szippantott a pipából,
keményebben belemarkolt Lena hajába, és előrenyomta a csípőjét,
így Lena nem tehetett mást, mint teljes egészében a szájába fogadta,
miközben a férfi elélvezett.
Legszívesebben elhánytam volna magam.
Legszívesebben szívtam volna abból a pipából.
Muszáj kijutnom innen!
Megragadtam az első kis méretű kabátot, amit a szekrényben
találtam, és Abbyt az ajtó felé toltam. Ezt Abby is megláthatta volna.
– Mehetünk?
Már nyitottam is az ajtót, hogy eltűnjünk a lakásból.
– Anyukád azt mondta, mehetünk.
Abbyvel metróval mentünk a belvárosba. Biztos, hogy nem
viszem ezen a drogos környéken valamelyik parkba. Az az élmény
egyikünknek sem tenne jót, emellett muszáj volt minél távolabb
kerülnöm a kísértéstől. Végül elvittem egy kis parkba, ami mellett
mindennap elhaladtam, nem messze nagyi otthonától.
Egy órát töltöttünk a parkban. Leültem egy padra, és figyeltem
Abbyt, aki egy vele egykorú kislánnyal játszott. Abby egyszer csak
odaszaladt hozzám, és megkérdezte, elfogadhat-e a másik kislány
anyukájától egy dobozos üdítőt. Legalább van annyi esze, hogy
engedélyt kérjen, mielőtt bármit elfogad egy idegentől – még egy
anyukától is a parkban. Ez jó jel volt, hiszen isten tudja, ki
bukkanhat fel körülötte így, hogy az anyja ismét drogozni kezdett.
Kezdett sötétedni, és láthatóan még egyikünk sem állt készen
arra, hogy hazamenjünk. Úgyhogy annak ellenére, hogy ma már
jártam Marlene-nál, úgy döntöttem, elviszem ezt a kis foghíjas
mosolyú kislányt, hogy meglátogassuk a nagyanyámat. Együtt
indultunk Broadhollow Manor felé.
Amikor bejelentkeztünk, a nővér megállított.
– Ma este Marlene nincs túl jól.
 – Ezt hogy érti? Ma délelőtt voltam nála, és minden rendben volt.
– Nem szeretném, ha aggódna. Lehet, hogy semmiség az egész,
de Marlene kicsit letargikus. Jobban, mint máskor.
– Orvos látta?
– Igen, és figyeljük, van-e változás. Tudnia kell, hogy ez néha
előfordul az alzheimeres betegeinknél. Vannak jó és rossz napjaik.
Néha nehéz eldönteni, hogy egy rossz nap csak sima rossz nap, vagy
aggódnunk kellene.
– Meglátogathatom?
– Természetesen. Nem akartam megijeszteni magát, de szerettem
volna figyelmeztetni. Az utóbbi néhány hétben nagyon jól volt, de
néha vannak rossz napjai. Lehet, hogy ma is csak rossz napja van.
Felhívtuk Brodyt is, de eddig még nem tudtuk elérni. Szerettük
volna őt is tájékoztatni.
– Azt hiszem, elutazott egy meccsre. – Fájt, hogy Brodyt
felhívták, nekem pedig eszükbe sem jutott szólni. De
megérdemeltem.
– Bevihetem hozzá Abbyt? A barátnőm kislánya, és itt voltunk a
közeli parban, úgyhogy gondoltam, ismét benézek.
– Hogyne. Mikor legutóbb bent voltunk nála, Marlene aludt. De
ha felébred, amíg itt vannak, lehet, hogy a szokottnál is zavartabb
lesz.
A folyosón sétálva elmagyaráztam Abbynek, hogy meglátogatjuk
a nagymamámat, aki néha összezavar dolgokat, de nem akartam
megijeszteni a kislányt, úgyhogy nem mondtam többet neki.
Óvatosan beléptünk Marlene szobájába.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor láttam, hogy a
nagyanyám békésen alszik. Egy órát ültünk mellette; nem ébredt fel,
de a nővérek negyedóránként benéztek hozzá, ellenőrizték az
életfunkcióit, és elmondták, hogy minden rendben van. Végül Abby
ásítozni kezdett; majdnem nyolc óra volt, valószínűleg ilyenkor
szokott lefeküdni. Elbúcsúztam, és a nővérpultnál meghagytam a
számomat, hogy hívjanak fel, ha bármi változás van. Annak ellenére,
hogy a nővér ígéretet tett rá, azt feltételeztem, hogy először Brodytól
kérnek engedélyt, és csak utána hívnak fel.
Miután visszaértünk a társasházba, Abbyt a lakásomon hagytam,
és megkértem, hogy zárja be az ajtót, hogy átmehessek megnézni, mi
van a szomszédban. A lakásuk ajtaja nyitva volt – ezen a szörnyű
környéken. Ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy Abby
semmiképp nem alhat otthon ma este.
Megkönnyebbülten láttam, hogy Lena egyedül alszik az ágyában.
Az egész lakás tele volt droghasználathoz szükséges cuccokkal.
Kifelé menet felkaptam a konyhapulton heverő mobiltelefont, abban
a reményben, hogy nincs lezárva, és felhívhatok valakit, aki
befogadja Abbyt addig, amíg az anyja jobban lesz. Tapasztalatból
tudtam, hogy ez nem egyetlen éjszaka alatt fog megtörténni.
Abby megmondta a nagyanyja nevét, és bementem a másik
szobába, hogy felhívjam. Biztos, hogy ezt a hölgyet nem először
hívták fel a lánya miatt; egyáltalán semmiféle döbbenetet nem
éreztem a hangjában.
Sophie, Abby nagyanyja csak pár háztömbre lakott, úgyhogy
amikor beleegyezett, hogy befogadja Abbyt, felajánlottam, hogy
odaviszem a kislányt. Fölösleges volt, hogy Sophie meglássa,
milyen állapotban van a lánya lakása.
Ahogy hazafelé sétáltam, kifejezetten élveztem a hűvös,
novemberi estét. Sophie egy rendes társasházban lakott, és a férjével
behívtak egy kávéra. Addig maradtam, amíg azt nem láttam, hogy
Abby biztonságban érzi magát náluk. Nem ment ki a fejemből, hogy
Abbyt látszólag mennyire hidegen hagyta, hogy ide-oda rángatják.
Az őrület volt számára a normalitás. Csak nem tudta, hogy az élete
kész őrület… még nem tudta.
A lakásomtól néhány háztömbre megszólalt a zsebemben a
telefonom. Amikor előhalásztam, a kijelzőn egy helyi számot
pillantottam meg.
– Halló?
– Miss Garner?
– Igen.
– Itt Shannon, az egyik ápolónő Broadhollow Manorból.
Megálltam az utcán.
– Minden rendben van?
– Hívtunk egy mentőt. A nagyanyja életfunkciói hirtelen romlani
kezdtek. Lehet, hogy minden rendben lesz, de…
– Máris indulok.
 27. FEJEZET

Delilah

Bármilyen félelem is ülte meg a bensőmet, lassan kezdett eloszlani.

A napos Floridában, Brody lakosztályában eltöltött három éjszaka
után meglehetősen magabiztosnak éreztem magam kettőnket
illetően. Még mindig nem mondtam le a WMBC által fizetett szobát,
mert nem akartam, hogy bárki is kérdéseket tegyen fel, bár ezen a
ponton már mindenki tudta, hogy Brody meg én egy pár vagyunk. A
férfi kollégáim közül néhányan – akik haragudtak rám, mert előbb
neveztek ki engem, mint őket – tettek néhány szemét megjegyzést,
amikor beléptem a helyiségbe, arról, hogy a riporternők hogyan is
biztosítják be az interjúikat. Gyűlöltem az egészet, de annyira nem,
hogy ne járjak továbbra is Brodyval.
A Tampa elleni meccs után megvoltak a vasárnap délutáni
interjúk. Brody és a csapat elindult a reptérre, én pedig Michael
Langley-vel találkoztam, hogy autóval elutazzunk Miamiba. A
csapat a bőröndjeit pakolta a szálloda előtt parkoló buszba, amikor
Michael megjelent egy fényes, piros Jaguar kabrióban; a teteje már
le volt engedve.
Brody meg én megtárgyaltuk, hogy kivel utazom Miamiba,
úgyhogy nem érte meglepetésként. De ez nem jelentette azt, hogy
örült neki; egyáltalán nem örült. Igazán nem volt dühös; inkább
amolyan alfahím-birtokszemléletű, ősember stílusú féltékenység
uralkodott el rajta. Különös módon ez tetszett nekem.
Miután betette a cuccát a busz csomagterébe, Brody visszajött
elköszönni. Michael integetett, megállt a kocsija mellett néhány
méterre, és várt.
– Ki tudod venni a pénteket?
– Azt hiszem, igen.
– A támadósorfal szabadnapot kapott péntekre. Szeretnélek
elvinni az állam túlsó végébe, hogy megmutassam a kunyhómat.
– Meg akarod mutatni nekem a kunyhódat?
– Igen. És a farkamat is. Mindig meg akarom mutatni a farkamat.
De csütörtökön este a kunyhómban akarom megmutatni.
– Hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen csábító ajánlatot? –
ugrattam.
– Sehogy. – Brody egyik karjával átölelt, és szorosan magához
húzott. – Csütörtökön este indulunk, ha végeztél.
– Rendben.
Közelebb húzódott, az orrunk majdnem összeért, de láttam a
szemében a pajkos csillogást.
– Tudod, hogy meg kell mutatnom Michaelnek, hogy az enyém
vagy.
– Felemeled a lábadat, és lepisilsz, mint egy tűzcsapot?
– Az én édes csajom szereti a perverziókat. De én benne vagyok,
ha te is.
Megböktem a mellkasát a könyökömmel.
– Komolyan mondom. Vigyázz magadra az úton! És mondd meg
ennek a seggfejnek, hogy a szemét és a kezét az úton tartsa,
különben velem gyűlik meg a baja!
– Igen, Tarzan – mondtam, és játékosan égnek emeltem a
tekintetem.
– Gyere ide, Jane!
Brody megszorította a tarkómat, és szája lecsapott a számra.
Teljességgel elvesztem a csókban. Nem is fogtam fel, micsoda
műsort rendezett; drámai módon hátradöntött, és úgy csókolt, mintha
nem lenne holnap. Végül kiegyenesedtünk és szétváltunk, és a
csapattagok, akik a buszról figyeltek minket, tapsban törtek ki.
Legszívesebben meggyilkoltam volna Brodyt, annak ellenére,
hogy előre figyelmeztetett. Mielőtt engedett volna a szorításán, azzal
lepett meg, hogy valamit áthúzott a fejemen. A meze volt az. Nem
tréfált, amikor azt mondta, hogy meg akar billogozni.
– Vigyázzon rá! – biccentett Michael felé, majd kinyitotta előttem
az ajtót.
Az út első néhány perce kínos csendben telt el. Végül Michael
megszólalt.
– Nos. Azt hiszem, már tudom, miért nem akart randizni velem.
– Ne haragudjon! Talán meg kellett volna mondanom. De amikor
először randira hívott, még nem jártunk Brodyval, és tényleg nagyon
elfoglalt voltam. A következő alkalommal még mindig nem jártunk,
amikor igent mondtam, de mire…
– Semmi gond. Nem kell magyarázkodnia. – Rám pillantott, majd
ismét az útra összpontosított. – Nem fogok hazudni, nem mondom,
hogy nem vagyok csalódott. De nem fogom magát kellemetlen
helyzetbe hozni.
A vállam egy kicsit ellazult.
– Köszönöm.
A háromórás autóút tulajdonképpen elég sima volt. A meleg
floridai nap sütötte a fejemet, míg a kabrióban kellemesen fújt a szél.
Az utóbbi időszak nagyon stresszes volt számomra – elfoglaltam az
új állásomat, megismertem Brody t, aztán aggódhattam a frissen
felbukkant exe miatt.
– Még soha nem ültem kabrióban. Bérli ezt a kocsit?
– Nem. Van Miamiban egy házam. Ott tartom ezt az autót.
– Nem is tudtam. Messze van a háza a szállodától?
– Húsz perc, ha nagy a forgalom.
– Ó. Tudok taxival is menni, nem kell miattam kitérőt tennie.
– Semmi gond. De alhat nálam is a szálloda helyett.
Rápillantottam.
– Nyugalom. Van egy vendégházam. Nyugodtan ott töltheti az
éjszakát. Még csak egy épületben sem kell lennünk.
– Köszönöm a felajánlást, de inkább maradok a szállodában.
Michael vállat vont, mintha nem különösebben érdekelné a dolog.
Annyira laza volt! Valószínűleg nem lett volna gond abból, ha a
vendégházában alszom. Mégis, valahogy helytelennek éreztem. A
szálloda sokkal jobb ötlet volt.
Ahogy elértük a Miamiba vezető autóutat, a forgalom csigalassan
kezdett araszolni, és a telefonom megszólalt a táskámban.
Előhalásztam, és elolvastam Brody üzenetét.

Brody: Ülök a gépen. Késve indulunk. Te mit csinálsz?

Úgy döntöttem, kicsit megtréfálom.

Delilah: A medence mellett koktélozom, és bámulok. Még jó,

hogy bedobtam a táskámba egy fürdőruhát is.
 Brody: Langley-vel?

Delilah: Ki mással lennék?

Brody: Most szórakozol velem, ugye?

Delilah: Gondolom, majd rájössz, ha meglátod, milyen barna

vagyok.

Brody: A segged is szépen lebarnul, ha rajta lesz a

kézlenyomatom.

Delilah: Hm… az jó lenne.

Brody: Most szórakozol velem?

Delilah: Az itallal és a medencével kapcsolatban? Igen. A

kézlenyomattal viszont…

Brody: Itt ül mellettem a gépen egy százötven kilós hátvéd,

és nekem feláll a farkam.

Delilah: LOL

Brody: Most jelentették be, hogy végre megkaptuk a

felszállási engedélyt. Le kell kapcsolnom a mobilomat. Jó
lenne, ha velem jönnél haza! Annak ellenére, hogy három
napot együtt töltöttünk, amint elindulok, hiányozni kezdesz.

Úgy éreztem, a szívem majd kiugrik a helyéről. Ez az ember, ha

akarja, ha nem, levarázsolja rólam a bugyit. Teljesen odavoltam érte,
és végre kezdtem hátradőlni, megnyugodni, és élvezni ezt az
egészet.

Delilah: Te is nekem.
 ***

Éjfél után ismét megszólalt a telefonom. Nem sokkal előtte aludtam

el. A kijelzőn Brody neve villant fel. Mosolyogva felvettem, bár
álmos hangon szóltam bele.
– Szia.
– Felébresztettelek?
– Semmi gond. Biztos elaludtam.
– Nem lett volna szabad ilyen későn felhívni téged. Ne haragudj!
Majd holnap reggel csörgök.
Olyan volt a hangja, hogy felültem tőle az ágyban. Odanyúltam,
és felkapcsoltam a kislámpát.
– Mi a baj?
– Amikor leszálltunk, érkezett néhány üzenetem. Broadhollow
Manorból hívtak. Marlene-t bevitte a mentő a kórházba.
– Mi történt?
– Nem tudják biztosan. Egy kicsit gyengélkedett a nap folyamán.
Majd elszundított, ami egyáltalán nem rá vall, én nem ébredt fel. Az
életfunkciói romlani kezdtek, ezért hívlak egy mentőt.
– Ó, egek, annyira sajnálom! Most odamész?
– Igen. A Szent Lukács kórházba vitték. Taxival úton vagyok oda.
Brody a következő öt percben kurtán utasításokat adott a
taxisofőrnek, hogy merrefelé menjen. A hangja egyre idegesebb lett,
ahogy közeledtek a kórházhoz.
– Most kiugrok a kocsiból, és gyalog teszem meg ezt a néhány
háztömböt. A Nyolcadik sugárúton áll a forgalom. Basszus, pedig
éjfél van! – Elvette a szájától a telefont, és odaszólt a sofőrnek. –
Álljon meg, szeretnék kiszállni! – Hallottam, ahogy becsapódik az
ajtó, és fojtott hangon váltott néhány szót a sofőrrel.
– Reggel az első géppel hazarepülök.
– Meg kell csinálnod az interjúkat. Az idióta főnököd már így is
piszkál miattam. Maradj ott. Még azt sem tudom, mi történt vele.
– De…
– Aludj egy kicsit! Ha többet tudok, írok.
– Kérlek, írj!
– Jól van, rendben, most sietek. A kórház még egy háztömbnyire
van innen, és valószínűleg fel kéne hívnom Willow-t, és szólnom
kéne neki a történtekről.
Még néhány órán át ébren maradtam, abban a reményben, hogy
Brody jelentkezik, de végül elaludtam, és ő nem írt. Gyűlöltem,
hogy ilyen távol vagyok tőle. Szerettem volna mellette lenni, ott
lenni, ha rossz hírt kap, megnyugtatni. És talán, csak talán, volt a
lényemnek egy önző része, amely meg akart bizonyosodni arról,
hogy senki nem ül az én helyemen, és senki nem nyugtatja Brodyt
helyettem.
 28. FEJEZET

Willow

A tévében látható sürgősségi osztályon mindig nagy a káosz.

Orvosok és nővérek futnak hordágyak mellett, az egyik térden állva
újraéleszt egy beteget, míg mások a hatalmas, önmagától nyíló
szárnyasajtó felé igyekeznek – na persze!
Körülnéztem a lehangoló, szürke helyiségben; majdnem minden
szék foglalt volt. Az emberek csak vártak, és vártak. Három, kék
ruhás ápolónő ült a vastag üvegablak mögött, csevegtek és kávéztak.
Két biztonsági őr állt a bejáratnál. Inkább egy börtön várótermének
tűnt, nem pedig kórháznak.
Két óra telt el úgy, hogy semmi hírt nem kaptunk. Odaléptem a
recepcióhoz, és vártam, közben idegesen csavargattam a
nyakláncomat. A nők továbbra sem foglalkoztak velem, míg az
egyik végül bosszankodva felpillantott.
– Segíthetek?
– A nagyanyámat néhány órával ezelőtt hozták be.
– Szólítottuk a nevét?
– Nem.
– Akkor szólítjuk, amikor az orvos végzett a vizsgálattal, és
elmondjuk, milyen eredménnyel zárult.
A nő pillantása a fejem fölé vándorolt; szavak nélkül azt közölte
velem, hogy következő!
Visszamentem a helyemre, és a körömlakk utolsó maradékait is
lekapartam a körmömről, majd kimentem a mosdóba. Régóta
tartogattam, nehogy pont akkor szólítsanak, de most már nagyon
sürgetett a természet.
Amikor visszaértem, Brody ott állt a recepciónál, és a nővérrel
beszélgetett. Nem lepődtem meg azon, hogy eljött. Az idősek
otthonából szóltak, hogy hagytak neki üzenetet, azonban amikor
megláttam, még így is egész testemben megmerevedtem. Annak
ellenére, hogy egyértelműen jelezte, hogy semmit nem akar tőlem,
odaléptem az ablakhoz, hogy csatlakozzak hozzá. Bólintott, majd
folytatta a beszélgetést ugyanazzal az undok ápolónővel, aki engem
lepattintott. Azonban most Undok Ápolónő mosolygott, és láthatóan
képes volt felállni a helyéről.
– Bemegyek, és megnézem. A rendszer szerint még mindig a
triázsban van, de jó néhány órája hozták be. Biztosan tudnak valamit
mondani. Egy perc, és itt vagyok.
Brody várakozás közben hozzám fordult.
– Most értél ide?
– Nem. A mosdóban voltam. A mentővel együtt jöttem, nagyjából
két órával ezelőtt.
Brody bólintott.
– Az előbb hívtalak. Eddig mit derítettek ki?
– Fogalmam sincs. Bevitték, és azóta egy kukkot sem hallottam
felőle.
A nővér pár perc múlva visszajött az üvegablakhoz. Jobb oldalra
mutatott.
– Beengedem magát, jöjjön be!
Követtem Brodyt, bár a meghívás nekem nem szólt. A nővér egy
üres vizsgálóba vezetett minket, és megkért, hogy foglaljunk helyet.
Pár perc múlva bejött egy orvos, lehámozta a gumikesztyűjét, és
először Brodynak nyújtott kezet.
– Dr. Simon vagyok. Maga Mrs. Garner unokája?
– Én a hivatalos gyámja vagyok. Willow az unokája – rázott kezet
velem az orvos; addig a pillanatig fogalmam sem volt, hogy Brody
Marlene gyámja.
– Üljünk le, jó?
Nem tetszett, ahogy a dolgok alakultak. Mindketten leültünk, én
pedig kezemet tördelve hallgattam az orvos szavait.
– Mrs. Garner sztrókot kapott. A sztróknak több oka is lehet.
Szerintünk az agyban elpattant egy artéria, ami agyvérzést okozott
nála.
– Ó, istenem!
A számhoz kaptam a kezem.
– Jól van? Meg lehet gyógyítani? Rendbe jön? – kérdezte Brody.
– Jelenleg CT-vizsgálaton van, így megtudjuk, hol keletkezett
pontosan az agyvérzés, és mekkora a duzzanat. Ha már tudjuk,
mekkora a kár, és a szerintem kialakult hematóma mérete,
okosabbak leszünk. Most azon dolgozunk, hogy stabilizáljuk a
légzését és a vérnyomását. Kénytelenek voltunk lélegeztetőgépre
tenni, és infúzióban gyógyszerrel normalizáljuk a vérnyomását.
– És aztán? Műtét?
Az orvos Brodyra pillantott, majd rám, aztán ismét Brodyra.
– Mrs. Garner nagyon gyenge. Nem zárok ki semmit. Mindent
megteszünk, hogy meggyógyítsuk, de a mostani állapotában nem
bírna ki egy koponyaműtétet.
Ha az orvos szavaiból nem jöttem volna rá, milyen súlyos a
helyzet, Brody mozdulatából most világossá vált. Odanyúlt, és a
kezemre tette a kezét.
– Pár perc múlva visszahozzák a CT-ről, ha szeretnék megnézni.
Nem sokkal utána megvan az eredmény is.
– Szeretnénk látni. Köszönjük.
Az orvos felállt.
– Sajnálom, hogy nem tudok jobb hírrel szolgálni. Kérem,
maradjanak itt, a nővér pedig magukért jön, ha Mrs. Garnert
visszahozták.
Így, hogy eggyel kevesebben lettünk a kis helyiségben, a szoba
még kisebbnek tűnt. Brody végigszántott a haján.
– Jól vagy?
– Azt hiszem, igen.
A hangom nem volt túl meggyőző. Nehéz hihetőnek tűnni,
amikor az ember a saját szavait sem hiszi el.
Brody két ujját az állam alá csúsztatta, és felemelte a fejemet.
– Ne gondoljunk a legrosszabbra! Álljunk hozzá pozitívan!
Marlene is ezt tenné.

***

Kibámultam a kórház ablakán, és figyeltem, ahogy a nap lassan

felkel a látóhatáron. Olyan egyszerű. Olyan csodálatos. Azonban
éveken át éltem úgy, hogy észre sem vettem, vagy nem figyeltem
oda rá. Még a legsötétebb pillanataimban is számítottam arra, hogy a
nap másnap felkel. A szobában alvó két emberhez hasonlóan.
Néhány perc múlva elszakadtam a kinti szépségtől, és
É
megnéztem, mi maradt a világomból. Életemben két dolgot vettem
biztosra: hogy a nap ismét kisüt, és hogy ez a két ember mindig
mellettem áll majd. Most semmi nem volt biztos, csak a napfelkelte.
Nagyi aludt, egy tucat cső lógott ki belőle; a lélegeztetőgép
kiszívta a tüdejéből a levegőt, majd sziszegve új életet pumpált bele.
Ehhez a hanghoz csatlakozott a gép ritmikus pittyegése. Nagyi
túlélte az éjszakát, ami több volt, mint amire az orvos eredetileg
számított. Most már csak idő kérdése, hogy mikor ismételhetik meg
a CT-t, hogy lássák, elállt-e a vérzés.
Könnyes tekintetem a nagyanyám mellett alvó férfira esett. Brody
nagyjából egy órával ezelőtt aludt el, egy kipárnázott székben.
Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen haza, és aludjon legalább
néhány órát, mert én itt maradok, de eszébe sem jutott. Nagyi mindig
is igazi családtag volt számára. Hétéves volt, amikor az anyja rákban
elhunyt, és nagyi töltötte be az általa hagyott űrt. Mindig Brody
mellett állt, Brody pedig cserébe az egyetlen megbízható ember volt
Marlene életében Papus halála után.
A nők mindig imádták Brodyt. Tagadhatatlanul vonzó külsejével,
profi sportolóhoz illő fizikumával, Amerika legimádottabb
irányítójaként nemigen lehetett nem imádni. Emellett pokolian
magabiztos volt, és képes volt azt éreztetni egy nővel, hogy ő az
egyetlen a helyiségben; nem csoda, hogy a nők falkában jártak
utána. Azonban azt éreztem, hogy éppen az, ami miatt lehetetlen
túllépni rajta, teszi őt tulajdonképpen azzá, ami. A legodaadóbb
emberré, akit csak ismertem. Amikor ez az ember szeret, akkor
nagyon szeret, és semmi nem állhat az útjába.
Istenem, bármit megadtam volna, hogy visszakaphassam a régi
életemet! Hogy visszaforgassam az idő kerekét, és értékelhessem
mindazt, ami az enyém volt. Hogy ne dobjak el mindent. Nekem
kellett volna azon az ágyon feküdni, nem nagyinak.
A következő egy órában szórakozottan babráltam a
nyakláncomat, és figyeltem azt a két embert, akik a legfontosabbak
voltak számomra. Újra és újra beléjük szerettem. Amikor Brody
kinyitotta a szemét, és meglátott a kórteremben, pillantásunk
hosszan egybefonódott. Felismertem azt a pillanatot, amikor
megadta magát. Lehet, hogy a lelke mélyén gyűlölt, de elengedte a
dühét. Legalábbis egyelőre.
– Hogy van? – kérdezte.
 – Ugyanúgy.
– Mennyi ideig aludtam?
– Talán két órát.
– Te aludtál valamennyit?
– Még nem.
Brody kinyújtózott a székben, felemelte a karját, és ide-oda
forgatta a nyakát.
– Miért nem mész haza? Aludj egy kicsit. Ha bármi változás van,
felhívlak.
– Maradni akarok.
Olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de végül
meggondolta magát, úgyhogy csak bólintott, és felállt a helyéről.
– Még mindig kávéval iszod a cukrodat?
– Igen. Még mindig feketén és undorítóan iszod?
Felnevetett.
– Hozok kávét.
Ezután sokkal lazább lett köztünk a hangulat. Nem voltunk újra
legjobb barátok, de azt sem éreztem, hogy a homlokomon egy
céltábla van, és Brody folyamatosan lő rám.
– Mióta van nagyi Broadhollow Manorban?
– Kicsivel több, mint három éve.
Bólintottam. Fogalmam sem volt, mikor találkoztam velük
utoljára. Éveket pocsékoltam el feleslegesen az életemből. A
legszörnyűbb pedig az volt, hogy most, hogy tiszta voltam, úgy
éreztem, a világ megállt számomra. Én öregedtem, de az élet nem
ment tovább. Olyan volt, mintha megállítottam volna az életemet
egy adott pillanatban, és most, hosszú idő után újra megnyomtam
volna a Lejátszás gombot. A helyzet az, hogy csak az én életem állt
meg. A világ ment tovább.
Brody és én elbeszélgettünk virrasztás közben. Ez jobb volt, mint
amikor a némaságával büntetett, bár olyan sok fontos dolgot akartam
elmondani, de mégsem volt bátorságom megszólalni. Amikor
néhány órával később bejött az ápolónő, és megkért, hogy menjünk
ki pár percre, amíg lemosdatja nagyit, és ellenőrzi az életfunkcióit,
Brody és én lementünk a büfébe harapni valamit. Először az
ajándékboltba léptünk be.
– Kérsz valamit?
Kezében egy baseballsapka volt.
 – Egy fogkefe jól jönne.
A pultnál álló nő felismerte Brodyt, amikor beütötte az összeget a
pénztárgépbe. Ahogy kifelé mentünk, Brody felvette a sapkát, és
mélyen a szemébe húzta.
– Rejtőzködsz?
– Mondjuk.
– Olyan, amilyennek képzelted?
– Micsoda?
– A hírnév.
Kamaszkorunkban órákon át ábrándoztunk arról, hogy milyen
lehet híres sportolónak lenni.
Brody rám pillantott.
– Semmi nem úgy alakult, ahogy vártam.
Két tojásos szendvicset rendeltünk, és letelepedtünk egy
asztalhoz. Brody két falással eltüntette a kajáját, én csak a felét ettem
meg a sajátomnak.
– Nem eszed már meg?
Elmosolyodtam. Brodynak világéletében farkasétvágya volt.
Bárhová is mentünk, az étkezés végén mindkettőnk tányérja
patyolattiszta volt, de általában azért, mert Brody mindent felfalt,
ami a tányérján volt, majd azt is elpusztította, amit én meghagytam.
– Nem. Edd meg nyugodtan.
Brody megette a maradékomat, és kiitta az eszpresszóját.
– Emlékszel, amikor az utolsó évben elmentünk arra a
sörfesztiválra, és te megetted annak a pasasnak az egész tányér
kajáját, mert azt hitted, hogy az enyém?
– Igen. Az a tiroli bőrnadrágos Paul Bunyan majdnem fenéken
billentett! Életemben nem láttam még ilyen nagydarab embert
overallban.
Mindketten nevettünk az emléken. Belopództunk egy német
sörfesztiválra, de kettőnknek összesen csak húsz dolcsink volt,
nagyon éhesek voltunk, és nem akartunk osztozni a sörön. Úgyhogy
mindketten rendeltünk egy-egy előételt, és a legnagyobb korsó sört,
amire csak futotta. Brody néhány sráccal beszélgetett a
focicsapatból, és amikor visszajött, szóltam neki, hogy megeheti a
maradékomat, én pedig kimentem a mosdóba. Brodynak sikerült az
egész tizenöt dolláros menüt elfogyasztani az asztalról – a
mellettünk levő asztalról. Amikor a dühös, nagydarab, német pasas
rájött, hogy oda a kajája, kénytelenek voltunk szembeszállni vele.
Amikor visszamentünk nagyi szobájába, a nővér már nem volt
ott, viszont pár perc múlva bejött egy orvos. Elmondta, hogy bár az
életfunkciókat stabilizálták a gyógyszerek, nagyi nem tud önállóan
lélegezni, és ez nem jó jel. Kora délután megismétlik a CT-t, hogy
megtudják, mekkora a kár. Akárhány orvossal is beszéltünk,
mindegyik kiemelte, hogy a dolgok nem állnak valami fényesen.
Olyan volt, mintha megpróbáltak volna felkészíteni minket a
délutáni vizsgálat eredményére.
Miután az orvosok elmentek, Brody és én egy ideig csendben
ültünk.
– Marlene kijelölt valakit, aki döntést hozhat az egészségi
állapotával kapcsolatosan. Amikor kipakoltam a holmiját a
lakásából, megtaláltam a papírokat. Évekkel ezelőtt, a nagyapáddal
együtt készíttették el. Soha nem próbáltam újat írattatni vele, mert az
ügyvédem azt mondta, hogy ha megpróbálnánk bármilyen újabb jogi
lépést tenni, megkérdőjelezhetik Marlene mentális állapotát.
Úgyhogy annak ellenére, hogy én vagyok a hivatalos gyámja, a
dokumentum még akkor készült, amikor Marlene képes volt önálló
döntéseket hozni. És ezek a döntések tükrözik a kívánságát.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy a rá vonatkozó orvosi döntéseket az a személy
hozhatja meg, akit Marlene választott, nem pedig én.
– És ki az?
A válasz egyértelmű volt, mégis abban reménykedtem, hogy
tévedek.
– Te.
 29. FEJEZET

Delilah

Reggel óta háromszor is hívtam Brodyt, de mindegyik hívás azonnal

rögzítőre ment. Végül küldtem neki egy üzenetet, majd Michaellel
felvettük a szpotot Payton Marával. Mikor végeztünk, a telefonom
szerint Brody még mindig nem kapta meg az üzenetemet. Több
okból is aggódni kezdtem.
– Minden rendben? – kérdezte Michael úton a reptér felé.
– Bocsánat, igen – hazudtam. Mondjuk ez apró hazugság volt. –
Csak nem szeretek repülni. Már órákkal előtte idegeskedni kezdek. –
Ez volt az igazság, de azt kívántam, bárcsak ez lenne az egyetlen
gondom!
– Azt hiszem, egymás mellett ülünk. Nyugodtan megfoghatja a
kezemet. És szorongathatja is.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Köszönöm. De inkább arra van szükségem, hogy valaki
letörölje a szám szélén kicsorduló nyálat, mint hogy fogja a kezemet.
Michael rám pillantott, majd ismét az utat nézte, így
megmagyaráztam.
– Be szoktam venni egy Xanaxot, ami elég jól kiüt. Vagy egy
Xanax, vagy a szívem olyan hevesen ver, hogy néhány bordám tuti
összetörik.
– Ó. Akkor maradjunk a nyáltörlésnél. Annak ellenére, hogy
örültem, hogy van valami ürügyem arra, hogy megfogjam a kezét. –
Ez az út bebizonyította, hogy Michael pontosan az a rendes pasas,
akinek eredetileg is gondoltam, és nem az a rosszfiú, akivel
kapcsolatban Brody figyelmeztetett. Bár örültem, hogy végül nem
randiztam vele. Amíg Brody meg nem jelent az életemben, mindig is
kerültem azokat, akiktől kicsit gyorsabban vert a szívem. Úgy
éreztem, megcsalom Drew-t, ha bárkit is közel engedek magamhoz.
De Brody valahogy észrevétlenül befurakodott a szívembe.
Michael és én épp túljutottunk a biztonsági ellenőrzésen, amikor a
telefonom megszólalt a kabátzsebemben. A kijelzőn Brody neve
villant fel.
– Szia! Egész nap hívogattalak! Minden rendben van?
– Ne haragudj, a kórházban voltam, és kikapcsoltam a telefont.
Most kapcsoltam csak be – mondta kimerülten.
– Semmi gond, csak kezdtem aggódni. Hogy van Marlene?
– Nem túl jól. Most csinálnak még egy CT-t, úgyhogy
hazaszaladtam lezuhanyozni és átöltözni. Sztrókot kapott.
– Ó, egek, annyira sajnálom!
– Köszönöm. Jelenleg gépekkel tartják életben. De nem sok
reményt fűzünk ahhoz, hogy a második CT jobb eredményt mutatna,
mint az első. Agyvérzése volt, és nem elég erős ahhoz, hogy túléljen
egy műtétet.
– Nem is tudom, mit mondjak! Mit tudok segíteni?
– Senki nem tehet semmit. Az orvosok mindent megtesznek, amit
tudnak, de még így sem biztosak benne, hogy az elegendő lesz.
– Miamiban vagyok, a reptéren. A gépem hét körül száll le. Egész
éjszaka ott leszel?
– Igen, valószínűleg ezt az éjszakát is bent töltöm. Holnap kora
reggel edzésem van, és a mai edzést kihagytam. Nem tudom, hogy
alakulnak a dolgok, de addig szeretnék maradni, ameddig lehet. Az
edző biztosan pénzbírságot ró ki rám, de ha személyesen
elmagyarázom, mi történt, meg fogja érteni.
– Szívesen hozok neked vacsorát, vagy ülök egy kicsit Marlene
mellett, hogy pihenni tudj.
– Köszönöm, de egyelőre boldogulok, szivi.
– Bárcsak lett volna alkalmam találkozni vele! Abból, ahogy
beszélsz róla, tudom, milyen sokat jelent neked.
– Igen, Marlene csodálatos ember. Sokkal inkább tekintem
családtagomnak, mint a valódi családom legtöbb tagját. Azt
mondják, a vér nem válik vízzé, de ez baromság. Mindenkinek
szüksége van a vízre, hogy éljen.
– Ez gyönyörű gondolat! Mondd el neki, Brody! Még ha csukva
is van a szeme. Talán meghallja.
– Tudod mit? Igazad van. Valószínűleg már eddig is el kellett
volna mondanom neki egy csomó mindent!
 – Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit érzel iránta, de talán
mindkettőtöknek segít, ha kimondod.
– Kösz, szivi!
– Remélem, minden rendbe fog jönni.
– Én is remélem!
Általában egy fél gyógyszer elég szokott lenni egy rövidebb
repülőúthoz. Most egy egészet vettem be. Amellett, hogy egyébként
is rettegtem a repüléstől, már alig vártam, hogy otthon legyek, mert
szerettem volna támogatni Brodyt, ha esetleg szüksége van rám.
Sajnos, mint az kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki készen állt,
hogy megvigasztalja.
 30. FEJEZET

Willow

„Vágya”. Oka van annak, hogy a betűk összekeverve kiadják a

„gyáva” szót.
Szó szerint ott ültem imádott nagyanyám halálos ágyánál, és
mégis, amikor Brody belépett a szobába, hevesebben kezdett verni a
szívem. Szűk pulóvert és farmert viselt, és megfordította fején a
személyazonosságát titkoló baseballsapkát, én pedig kénytelen
voltam határozottan becsukni a számat. Fordított
baseballsapkájában, égnek meredő hajával pontosan úgy nézett ki,
mint az a sportoló, akibe beleszerettem.
– Történt valami?
Megráztam a fejem.
– Pár perce hozták vissza. A CT-vizsgálatok összetorlódtak. Az
ápolónő szerint az eredményre is várni kell.
Brody kihalászott valamit a zsebéből, és tenyérrel felfelé felém
nyújtotta a kezét. Valamilyen kulcskártyát adott át.
– Te jössz.
Homlokráncolva bámultam rá.
– Alig néhány háztömbre lakom innen. Azt mondtad, a város
túlsó végében laksz. A szálloda ajándékboltjában vettem neked egy
pólót meg egy fitnesznadrágot, és ott hagytam a fürdőszobában. Ha
esetleg átöltöznél.
– A szálloda ajándékboltjában?
– A Regency Hotelben lakom.
– Ez komoly?
– Igen. A szezon idején. Az év további részében a kunyhóban
lakom.
– A kunyhóban? Még megvan a kunyhó? És, befejezted már?
Brody elmosolyodott.
 – Még mindig dolgozom rajta. De majd lassan befejezem.
Amikor Brody profi sportoló lett, a kunyhó volt az első nagyobb
lélegzetű kiadása. A környék csodálatos volt, de a kunyhó kész
katasztrófa. Brody az egészet egyedül akarta újjáépíteni. Én csak
egyszer jártam ott, de a mai napig emlékszem rá. Az utolsó jó hetek
egyike volt azt megelőzően, hogy utoljára elindultam a lejtőn. Az
egy hét alatt, amíg ott voltunk, minden szobát felszenteltünk. Egy
emlék elég gyakran újra és újra felbukkant előttem. A tóra néző
kandalló előtt szeretkeztünk, és arról beszélgettünk, hogy szezonon
kívül majd itt fogunk lakni, és helyrepofozzuk a kunyhót. Brody
kijelentette, hogy épít még egy kandallót a hálószobában, mert
imádja, ahogy a láng megcsillan a szememben. Brodynak és nekem
nagyon sok közös emlékünk volt, de ezt, amikor a kandalló előtt
feküdtünk, különösképpen imádtam.
– Menj! – Brody hangja visszarántott a jelenbe. – Valószínűleg a
mai éjszakát is itt töltjük. Penthouse szint, kettes lakosztály.
– Biztos, hogy nem gond?
– Nem ajánlanám fel, ha gond lenne. Menj! Én elleszek itt egy
darabig. Amúgy meg biztos nem büdösíted be a helyiséget. Az az én
reszortom.

***

Még soha nem jártam penthouse lakásban, de nagyjából úgy festett,

amire számítottam. Nagy, nyitott tér, tiszta és elegáns. Azonban ez
nem Brody otthona. A nappaliban a Steel lógójával díszített mappa
hevert az asztalon. Az étkezőasztalon néhány boríték és egy
összehajtogatott mez feküdt, de alig utalt valami arra, hogy itt tölti
az év négy hónapját.
Beléptem a hálószobába. A nagy méretű gardróbhelyiség tele volt
cipővel és ruhával. Az egyik oldalon edzéspólók, nadrágok, pulcsik
és Under Armour cuccok voltak. Legalább húsz pár edzőcipő és
stopli hevert a szekrénynek azon a részén. Kinyitottam néhány
beépített fiókot – minden ruha szépen, rendesen feküdt a helyén.
Brody mindig is amolyan begyömöszölöm a fiókba, aztán jól van az
úgy-típusú pasi volt. Valaki biztosan elrakja helyette a vasalt ruhát.
Mivel a szekrényben nem volt női ruha, arra gondoltam, hogy az
illető nem a barátnője, hanem egy szobalány.
 Egy válaszfal mögött óriási fürdőszoba volt, két mosdókagylóval
és egy hatalmas zuhanyfülkével. Sehol egy menő sampon vagy
balzsam, se sminkcucc vagy parfüm. Semmi jele annak, hogy egy nő
rendszeresen itt töltené az éjszakát. Bár akkora volt a helyiség, és
olyan hidromasszázscsap volt felszerelve, hogy ott akár kisebbfajta
bulit is lehetett volna tartani. Eltűnődtem, hogy Brody milyen
gyakran bulizik.
Ahogy kiléptem a hálószobából, nem bírtam magammal. Már így
is túlléptem bizonyos határokat azzal, hogy körülszaglásztam; ezzel
az erővel ebbe is fejest ugorhatok. Kinyitottam az éjjeliszekrény
fiókját. Egy Beats fülhallgató volt benne, egy iPod, néhány
névjegykártya és egy rakás összehajtogatott papír. Félretoltam a
papírokat, alóluk pedig kibukkant egy félig üres óvszeresdoboz és
egy majdnem üres üveg síkosító. Nos, választ kaptam a kérdésre.
Azt hiszem, Brody gyakran bulizik.
A folyosóról nyílt még egy kisebb fürdőszoba. Ott voltak a ruhák,
amiket Brody az ajándékboltban vásárolt. Még piszkosabbnak
éreztem magam, mint amikor bejöttem, így gyorsan lezuhanyoztam,
és magamban alaposan leszidtam magam amiatt, hogy ismételten
visszaéltem Brody bizalmával, pedig olyan kedves volt hozzám.
Az orvos egy teljes órával azután lépett be, hogy visszaértem a
kórházba. Egyetlen pillantást vetettem az arcára, és összetört a
szívem. Brody az ágy túlsó végében ült, és most felállt; én is
felemelkedtem. Hirtelen szédülni kezdtem, de képtelen voltam
visszaülni a helyemre. A nyakláncom után nyúltam.
Idegességemben, vagy amikor féltem, mindig a nyakláncomat
babráltam, de most nem volt a nyakamban. Úgyhogy a torkomra
szorítottam a kezemet, és vártam.
– Megérkezett a CT-vizsgálat eredménye. – Az orvos szünetet
tartott, és mély lélegzetet vett. – Bárcsak jobb hírrel szolgálhatnék! –
Brodyra, majd rám pillantott. – A nagymamája komoly sztrókot
kapott, ami a fő középső agyi artériát támadta meg. A vér
tulajdonképpen egy adott területre összpontosult, ott összegyűlt,
viszont az agya másik felét teljesen megfosztotta a vértől.
– Oda összpontosult? Vagyis már nem összpontosul oda?
Az egyetlen pozitív szóba kapaszkodtam, amit kimondott.
– A folyamat lelassult, de nem állt meg, azonban meglehetősen
nagy a kár. A vértől megfosztott területek megduzzadtak. Az agyat a
csontos koponya veszi körül, és a duzzadás súlyos koponyaűri
nyomást hozott létre. Ez a nyomás megakadályozza a véráramlást,
újabb kárt okozva, ami cserébe újabb duzzanatokat eredményez.
Igazi ördögi kör.
– Mit lehet tenni? – kérdezte Brody.
– Nos, a nagyobb agyi duzzanat leghatékonyabb kezelési módja a
hemikraniektómia. Ilyenkor eltávolítjuk a koponya egy részét, hogy
a duzzanat a koponyán túl érhessen. De a nagyanyja esetében
rendkívül valószínűtlen, hogy túlélné ezt a műtétet. Mint tudják,
amikor behozták, intubáltuk, hogy segítsünk neki lélegezni.
Sajnálatos módon a teste nem hajlandó megpróbálkozni az önálló
lélegzetvétellel. És a pupillák reakciója is lelassult. Alapos
megfigyelés alatt tartjuk az agyi funkcióit, de készüljenek fel a
legrosszabbra. Nagyon sajnálom.
Azt hiszem, mindketten némán ültünk. Olyan sok kérdés cikázott
át az agyamon, azonban amikor az orvos megkérdezte, van-e
kérdésem, úgy bámultam rá, mintha nem egy nyelvet beszéltünk
volna. Végül az orvos Brodyhoz fordult, és pár percig halkan
beszélgettek. Hallottam más hangokat is, de a szavak nem jutottak el
hozzám. Ez az érzés túlontúl ismerős volt nekem: ilyen volt a drog
okozta kábulat mindent felzabáló köde. Az a sóvárgás, amely az
utóbbi hónapokban végre lassan kezdett megszűnni, most újult
erővel tört utat magának, méghozzá olyan sebességgel, hogy
megkapaszkodtam a szék karfájában, nehogy hanyatt essek.
Az orvos becsukta az ajtót, és elment; magunkra hagyott.
– Jól vagy?
– Nem.
Egyik kezét rátette a kezemre.
– Tudom, hogy ezt elég nehéz megemészteni.
Keserűen felnevettem, a szám íze megkeseredett.
– Tudod, mire gondoltam most? Miután végighallgattam, mit
mondott az orvos? – Brody szemébe néztem, és ő addig nézett velem
farkasszemet, amíg nem folytattam.
– Hogy el akarok menni innen, és be akarok tépni. A nagyanyám,
aki befogadott, és soha nem adta fel a reményt velem kapcsolatban,
haldoklik. És én mit akarok tenni? Elmenekülni. Szokás szerint.
Brody hosszan bámult maga elé. Azt hiszem, próbálta kordában
tartani az irántam érzett gyűlöletét. Azonban amikor megszólalt,
nagyon meglepett.
– Ez teljesen normális. Félsz, ezért el akarsz menekülni.
Gyűlöltem magam; megvetőn felnevettem.
– Akkor biztosan nagyon gyakran félek.
– Tudod mit, Willow? Szerintem nagyon gyakran félsz. Nem
vagyok dilidoki, de ha valaki fél, két út áll előtte. Vagy elmenekül,
vagy megküzd. Neked korábban, Marlene előtt nagyon nehéz életed
volt. A menekülést a túlélés ösztöne sugallta.
Csak néztem az élettelen nagyanyámat.
– Most nem akarok elmenekülni. Az a legkevesebb, hogy
maradok.
– Akkor ne menekülj el!
– Úgy mondod, mintha olyan könnyű lenne!
– Nem az. Ebben az egészben semmi nem könnyű.
Kezemet a kezére tettem, és felnéztem rá.
– Köszönöm.
– Szívesen. Túljutunk rajta. Csak küzdjünk együtt!

***

Brody tegnap kihagyta az edzést, ezért nem tehetett mást, ma oda

kellett mennie. Nagyjából öt órát volt távol. Amikor visszajött
Marlene szobájába, arcán hatalmas megkönnyebbülés látszott.
– Hogy van? – kérdezte.
– Ugyanúgy.
Brody bólintott.
– Na és te?
– Küzdök.
Brody elmosolyodott, és levette a kabátját.
– Ezt örömmel hallom.
– Milyen volt az edzés?
– Ma elég sokszor fenéken billentettek.
– Nehezedre esett összpontosítani?
Brody végigszántott a haján.
– Igen. Ma nem tudtam a játékra figyelni.
– Amíg nem voltál itt, sokat gondolkoztam. Holnap be kéne
kapcsolnunk neki a kedvenc műsorait. Talán társasozhatnánk is, úgy,
ahogy régen társasoztunk vele. Talán hall minket, és az boldoggá
tenné.
– Ez nagyon jó ötlet! Marlene örülne neki. És áttelefonálok
Broadhollow Manorba, elmesélem a történteket. Grouper
valószínűleg szeretné meglátogatni.
– Nagyon rendes embernek tűnik.
– Az is. Csak el ne áruld neki, hogy ezt mondtam!
Felnevettem.
– Ez jó! Ő is ugyanezt mondta rólad.
Brody elmosolyodott.
– Tudtam, hogy a vén csibész szeret.
Néhány óra múlva az orvos visszajött. Megkért, hogy aludjunk
néhány órát, és reggel jöjjünk vissza. Holnap újabb CT-t írtak ki, és
valószínűleg utána fontos döntéseket kell meghoznunk. Egyelőre
képtelen voltam a másnapra gondolni. Éjfél körül úgy döntöttünk,
néhány órára hazamegyünk.
– Gyere, elviszlek. A kocsim a szemközti parkolóban van, mert
edzésről egyenesen idejöttem.
Nem tettem úgy, mintha vitatkozni akarnék. Most éreztem csak
igazán, mennyire kimerített az utóbbi két nap, és úgy éreztem, alig
tudnék az ajtókilincs után nyúlni.
Brody kocsija egy Range Rover volt; a belseje fa- és bőrborítású.
– Ez sokkal jobb, mint a Bronco – ugrattam, az 1981-es évjáratú
piros-fehér csíkos csotrogányra célozva, amivel a gimi és az
egyetem alatt járt.
Brody elmosolyodott.
– Csak egy kicsivel.
– Bár a Broncóhoz nagyon sok szép emlék köt.
A menő, új kocsi hátsó ülésére pillantottam, és eszembe jutott,
hány szép órát töltöttünk el a Bronco széles hátsó ülésén. Brody
elkapta a pillantásomat, és röviden összenéztünk. A kocsiút során
egyikünk sem szólalt meg, kivéve, amikor útba igazítottam, merre
kell mennie.
Amikor Brody odakanyarodott a ház elé, hirtelen zavarba jöttem.
Az épület elég rossz környéken volt – ennek ékes bizonyítéka a
bejárati ajtó előtt állt. Két pasas, akikről ordított, hogy dílerek,
figyelték, ahogy megálltunk a járda mellett.
– Itt laksz?
– Igen. Ennyire futja. De remélem, hamarosan továbbállhatok.
 Brody mondani akart valamit, aztán mégsem tette.
– Köszönöm, hogy elhoztál! Köszönök mindent.
– Szívesen.
Félúton az ajtó felé Brody utánam szólt.
– Willow?
Utánam jött.
– Lakj inkább a szállodában, ahol én is lakom. Legalább ma
estére. Kiveszek neked egy szobát.
– Ez nagyon kedves tőled, de semmi gond, hidd el, jól vagyok.
– Nem miattad aggódom. – Brody a foga között szűrte a
hazugságot. – Jobban aludnék. Jobban aludnék, ha tudnám, hogy
nem vagy…
Körülnézett, gondolatai egyértelművé tették, amit nem mondott
ki.
– Hozom a cuccomat.
 31. FEJEZET

Delilah

Hat órára állítottam be az ébresztőt, annak ellenére, hogy még nem

döntöttem el, hogy odamegyek-e vagy sem. Gyors zuhanyzás után
lekaptam a telefonomat a töltőről, és ismét átfutottam a tegnap
éjszakai üzenetváltásunkat.

Brody: Nem jól.

Delilah: Sajnálom. Segíthetek valamit?

Brody: Egy meztelen fotó jól jönne…

Delilah: LOL. Örülök, hogy egy kicsit visszatért a régi éned.

Amikor ma délután beszéltünk, egyetlen szexuális célzást sem
tettél. Már kezdtem aggódni.

Brody: Én is.

Delilah: Ma este bent leszel?

Emlékeztem rá, hogy begépeltem az utolsó üzenetet, és

kitöröltem, majd hozzáírtam egy szót, és változtattam a szórenden is.
Az eredeti szöveg így szólt: Ma este egyedül leszel bent? De utána
rögtön önzőnek éreztem magamat, és örültem, hogy nem küldtem el.
Brody borzalmas időszakon megy át, és itt nincs helye a
féltékenységemnek.

Brody: Nem. Mindjárt indulok vissza a Regencybe.

 Reggel kilenckor jövök vissza, látogatási időre.

Delilah: Jó. Remélem, tudsz aludni egy kicsit.

Brody: Reggel hívj fel. Fél nyolcra állítom az órát, hogy még
egy kicsit perverzkedjünk a telefonban, mielőtt zuhanyoznom
kell.

Azon agyaltam, hogy megtegyem-e vagy sem, miközben

megszárítottam a hajamat, és felöltöztem. Felvettem egy drága
melltartót és a hozzáillő bugyit, amit múlt héten vettem, és rájöttem,
hogy tulajdonképpen már döntöttem is. Kit akarok becsapni?
Leborotváltam a lábam, és új, szexi fehérneműt vettem. Már azelőtt
tudtam, hogy meglepem Brodyt egy privát kis ébresztővel, mielőtt
beismertem volna magamnak.
Szerencsémre az egyenruhás liftkezelő emlékezett, hogy
korábban együtt látott Brodyval, úgyhogy amikor pironkodva
elmondtam neki, hogy szeretném meglepni a pasimat, ravasz
mosollyal csúsztatta a kulcsot a zárba. Még jó, mert teljesen
megfeledkeztem róla, hogy a penthouse lakáshoz külön kulcskártya
kell.
Egyáltalán semmi okom nem volt az idegességre, mégis ahogy ott
álltam Brody lakosztálya előtt, egyik kezemben egy zacskó
sütőtökös muffinnal (ez volt Brody kedvence), másik kezemben a
kartontálcás kávénkkal, azon aggódtam, hogy bejelentés nélkül török
rá.
Mély lélegzetet vettem, felemeltem a kezemet, és bekopogtam a
PH2 feliratú ajtón.
Semmi válasz.
Elővettem a mobilomat, és megnéztem, hány óra – hét óra
harminchárom. Talán még alszik, vagy épp zuhanyozik – vagy úgy
döntött, előbb indul el.
Még egyszer kopogtam, most hangosabban, mint az előbb.
Már épp elfordultam az ajtótól, amikor lépteket hallottam a
túloldalról.
Brody ajtót nyitott; csak bokszeralsó volt rajta. Szájában fogkefe
volt, haja szexin kócos. Habzó szája mosolyra húzódott.
 Felemeltem a muffinos zacskót.
– Hoztam neked reggelit.
Brody tetőtől talpig végigmért, amitől csodálatosan zavarba
jöttem.
– Igen, azt látom.
Nagyon örültem, hogy negyedszer is átöltöztem, és úgy
döntöttem, valami szexit veszek fel.
Brody oldalt lépett, és kinyújtott karral intett, hogy jöjjek be.
– Hölgyeké az elsőbbség.
Átadtam neki a kávékat.
– A „hölgyeké az elsőbbség” Brody Eastonnál azt jelenti, hogy
„szeretném látni a seggedet”.
– Szóval tudod.
Brody felnevetett, és eltűnt a fürdőszobában, majd miután végzett
a fogmosással, visszajött.
– Gondoltam, örülnél egy jó kis ébresztésnek és egy reggelinek.
Brody kivette a zacskót a kezemből, és áthajította a válla fölött,
majd a derekamra tette a kezét, és magához húzott.
– Ez tökéletes. Kurvára megéheztem!
– Mit művelsz?
Addig hátrált velem, amíg a térdem a kanapénak nem ütközött.
– Nyalakodni fogok.
Gyengéden, de határozottan hátralökött, így hanyatt estem a
kanapéra. Ahogy felnéztem rá, belebámultam jóképű arcába, de
valami más ragadta meg a figyelmemet. Ahogy végignéztem széles
vállán, izmos hasán és derekán, pillantásom a csodálatosan formált
V alakon állapodott meg. Attól a bemélyedéstől még a saját nevemet
is elfelejtettem.
– Te is éhesnek tűnsz.
Elvigyorodott, mert észrevette, hogy bámulom.
– Egek, te úgy ébredsz, hogy így nézel ki! Nevetségesen
hihetetlen tested van!
Brody megdörzsölte duzzadó erekcióját szűk alsónadrágján
keresztül. Ahogy néztem, amint magához nyúl, attól
összeszorítottam a combomat.
– Örülök, hogy tetszik. De többet akarok látni belőled. Húzd fel a
szoknyádat!
Egy másodpercig haboztam. Csak most léptem be az ajtón, és a
napfény besütött a nappali ablakán. De azért jöttem ide, hogy ebben
a zűrös időszakban megajándékozzam egy kis boldogsággal.
Emellett… nézzük csak azt a V-alakot…
Lenyúltam a szoknyám aljáig, és összefogtam, majd a csípőm
köré tekertem. Később az irodában gyűrött lesz, de tudtam, hogy
amikor Brody végez velem, ez a legkevésbé sem fog érdekelni.
– Ez csak útban van.
Brody odanyúlt, és egyetlen mozdulattal letépte a vadonatúj
bugyimat.
Mielőtt visszavághattam volna, hogy én is levehettem volna,
Brody letérdelt, és arcát a lábam közé temette.
Ó, istenem!
Úgy éreztem, felfal. Szívogatott, nyalogatott, és amikor
mocorogni kezdtem, a keze megragadta a csípőmet, hogy egy
helyben tartson.
Muszáj megmozdulnom.
De minél inkább próbálkoztam, Brody annál keményebben fogott
le, nyelve annál agresszívabban csapott le rám. Úgy éreztem,
tehetetlen vagyok – muszáj volt mozgatnom a csípőmet, hogy
tartsam a ritmust. Amikor rájöttem, hogy olyan erővel fog, hogy
mozdulni sem tudok, a hajába túrtam, hogy egy kicsit
visszaszerezzem a kontrollt a saját testem fölött.
Amikor meghúztam a haját, hogy feljebb rántsam a fejét, Brody
felnevetett, de megértette a célzást, és vágytól égő csiklóm felé
fordította figyelmét. Nyelve felváltva szívott és szopogatott, és
elérkeztem az orgazmushoz. Még tíz perce sem voltam a szobában.
Ezután az ágyhoz vitt, és szexeltünk.
Jó szex volt.
Nem. Szuper szex.
Az a fajta szex, amikor kutatón az arcomba nézett, miközben
könnyed mozdulatokkal ki-be járt bennem, és amikor kinyitottam a
szemem, találkozott a pillantásunk, és lemosolygott rám. Lihegett, és
csodaszép volt.
Utána kisimította a hajat az arcomból; mindketten oldalt
feküdtünk, egymással szemben.
– Köszönöm, hogy ezt megadtad nekem.
Elmosolyodtam.
– Én köszönöm, hogy ezt megadtad nekem!
 Brody felnevetett.
– Tudod, hogy értettem. Egy kis időre elveszíthettem önmagamat
benned. És nem panaszkodtál, amikor szó szerint letámadtalak,
ahogy beléptél az ajtón.
Panaszkodni? Megőrült?
– Rosszabb üdvözlést is el tudok képzelni.
Brody gyengéden szájon csókolt.
– A mai nap nagyon zűrös lesz.
Felkönyököltem, és hallgattam.
– Kezdenek hozzászoktatni minket a gondolathoz, hogy kivegyék
az összes csövet, és hagyják Marlene-t békésen elmenni. Egyszerűen
tudom.
– Nagyon sajnálom. Ez egy rettenetesen nehéz döntés lehet
neked.
– Ezt a döntést nem nekem kell meghoznom.
– Azt hittem, te vagy a gyámja.
– Így van. De Marlene évekkel ezelőtt kijelölt valakit, aki az
egészségével kapcsolatos döntéseket meghozhatja. Még azelőtt,
hogy mutatkoztak volna rajta a demencia jelei.
– Ó. Akkor ki hozza meg ezeket a döntéseket?
– Willow.
Ez egyértelmű volt.
– És jól viseli a dolgokat?
– Eléggé feldúlt. De azért tartja magát. Nem tudom, visszajönne-e
valaha, ha most itthagyná Marlene-t.
Bólintottam.
– Mióta nem drogozik?
– Azt mondja, tizenegy hónapja.
– És te hiszel neki?
– Azt hiszem, igen. Nagyon régóta nem hasonlított ennyire arra a
Willow-ra, aki egykor volt.
Elfogott valami kényelmetlen érzés. Az a Willow, aki egykor volt,
az volt, akibe Brody beleszeretett. Ha Drew nem halt volna meg, és
visszasétált volna az életembe, mit kezdenék egy második
lehetőséggel?
Egy ideig még ágyban maradtunk. Elhessegettem a
féltékenységet.
– Mesélj róla!
 – Marlene-ról? Egyszerre tud kemény és lágy lenni. Sokszor volt
kedves másokhoz, de sosem akarta, hogy megtudják, hogy ő állt a
dolgok mögött.
– Apám szerint az altruizmust úgy kell leírni, hogy a-n-o-n-i-m-i-
t-á-s.
– Marlene világéletében így élt. Amikor Willow egyszer drogos
kábulatban eltűnt, Marlene eljárt Bushwickba, az önkéntes
lakásfoglalók tanyájára. Igazi patkánylyuk volt az a hely, egy
maréknyi drogos mégis az otthonának tekintette. Egy havas
januárban Marlene ragaszkodott hozzá, hogy menjek vele, és
keressük meg Willow-t. Amikor bementünk arra a helyre, pokoli
hideg volt. A legtöbb ember, aki kábultan aludt, újságpapírt
halmozott magára, hogy melegen tartsa. Hazavittük Willow-t, és
néhány nap múlva ismét ott voltam, hogy hazarángassam. Azonban
másodszor úgy mentem oda, hogy nem szóltam Marlene-nak.
Amikor bementem, mindenkin kabát volt – mindannyian Marlene
kabátjait viselték. Másnap visszament úgy, hogy nekem nem szólt,
és nekik adta a kabátjait.
– Hű! Csodálatos ember lehet.
– Valóban az. Mindig egy kicsit belehalt, amikor el kellett mennie
ezekre a helyekre. Kénytelen volt végignézni, ahogy az unokája a
lánya nyomdokaiba lép. Örülök, hogy pár hétig találkozott Willow-
val úgy, hogy tiszta volt, mielőtt ez az egész bekövetkezett.
– Én is örülök.
Addig beszéltünk Marlene-ról, amíg végül késésben voltam a
munkahelyemről.
– Muszáj lezuhanyoznom, és mennem kell az irodába.
– Zuhanyozz velem!
– Már így is késésben vagyok, és te a látogatási idő kezdetére
vissza akarsz érni a kórházba. Abszolút nem jó ötlet most együtt
zuhanyozni.
– Valószínűleg igazad van.
– Csak feltűzöm a hajam, és beugrok a zuhany alá lemosdani.
Majd a vendégzuhanyzót használom.
Brody duzzogott.
– Imádom, ha mindenütt ott van rajtad a szagom!
Gyorsan lezuhanyoztam, és már épp kiléptem volna a fülkéből,
amikor valami fényes megragadta a tekintetem a lefolyó mellett.
Először azt hittem, aprópénz, de amikor lehajoltam, hogy felvegyem,
rájöttem, hogy egy nyaklánc akadt fenn a rácsozaton.
Kibontottam, és amikor felemeltem, egy medál esett a földre. A
medál a W betűt formázta.
Amikor Brody kijött a fürdőszobából, én már felöltözve vártam.
– Gyorsan végeztél. – Elvigyorodott. – És ez ma nem először
fordult elő.
A lelkem mélyén rémült voltam, de valahogy sikerült nyugodtan
megszólalnom. Kinyújtott tenyeremben odaadtam a nyakláncot.
– Ez a zuhanyzóban volt. Majdnem levitte a víz, de a kapcsa
fennakadt a lefolyó rácsán.
Brody a homlokát ráncolva felemelte a láncot; a W betű ott lógott
köztünk. Ez szimbolikus. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
felemelkedett, és rám nézett.
– Ez biztosan Willow nyaklánca.
Farkasszemet néztem vele, de nem szóltam semmit.
– Tegnap itt zuhanyozott nálam. Biztosan leesett a nyakáról.
– Willow itt volt?
– Igen, de egyedül. Hazajöttem, lezuhanyoztam, majd
visszamentem a kórházba, és átadtam neki a kulcsomat. Mondtam,
hogy nyugodtan zuhanyozzon le itt. A város túlsó végében lakik, és
mindketten ott akartunk lenni, amikor az orvosok bejönnek.
Bólintottam, majd elmentem a táskámért, és előhalásztam a
mobilomat. Csak azért néztem meg, mert muszáj volt valami másra
összpontosítanom. Brody csak állt, és nézett. Amikor némán
felvettem a kabátomat, megszólalt.
– Dühös vagy rám, amiért megtettem?
– Dühösnek kéne lennem?
Brody végigszántott a haján.
– Végig se gondoltam. Egyszerűen ez tűnt helyes döntésnek. De
most, hogy itt állunk, egymással szemben, talán mégsem volt helyes
ez a döntés.
– Te mit éreznél, ha Michael Langley ott zuhanyozna nálam?
Brody álla megfeszült.
– És nem is említeném neked.
– Értem a célzást.
– Mennem kell dolgozni.
Brody odanyúlt, és megállított, majd magához ölelt.
 – Ne haragudj! – suttogta a fülembe. – Bocsáss meg! Jobban át
kellett volna gondolnom. Nem akartam, hogy dühös légy rám.
Hátrakaptam a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Más nem történt? Egyedül volt itt? Egyedül zuhanyozott?
– Semmi más. Esküszöm.
Egy percig gondolkodtam.
– Rendben.
Brody hosszan kifújta a levegőt.
– Hála az égnek! Azt hiszem, ma nem bírnám ki, ha dühös lennél
rám.
Kényszeredetten elmosolyodtam, mert eszembe jutott, milyen
lehetett számára az utóbbi néhány nap. Akár képben van Willow,
akár nincs, Brody imádta Marlene-t. Nem lehetett könnyű neki.
– Nem vagyok dühös. Majd üzenj a kórházból, írd meg, mit
mondanak az orvosok!
– Kösz, szivi!
Igazából nem hazudtam. Tényleg nem voltam dühös. Ideges,
féltékeny, rettegő – talán. Különös módon egy olyan sportolóval
jártam, aki soha nem próbálta leplezni, hogy párkapcsolatban élni
nem az erőssége, mégis hittem neki, amikor azt mondta, hogy nem
történt semmi. Igazából nem az aggasztott, hogy megnyitotta Willow
előtt az otthonát; az bántott, hogy a szívét nyitotta meg.
Ahogy kiléptem a liftből, összeütköztem egy férfival, aki épp be
akart lépni; amikor észbe kaptam, már ráléptem a lábára. Megpróbált
utánakapni a kezében levő kávéspohárnak, de a folyadék ráfröccsent
makulátlan fehér ingére. Szívből jövő bocsánatkérésem után
igyekeztem sértetlenül kijutni az előcsarnokból. Ez majdnem sikerült
is, de nekimentem az üveges forgóajtónak – pontosabban az arcom
nekiütközött a világossárga Üzemen kívül feliratnak, ráadásul egy
nagy nyíl mutatott a másik ajtó irányába. Az a baleset nem az én
hibám volt – én figyeltem járás közben. A gond az volt, hogy a
figyelmem nem az elromlott ajtóra, hanem arra a gyönyörű nőre
irányult, aki az előcsarnokban ült, és engem bámult.
Willow.
 32. FEJEZET

Brody

A focisták elvileg kemény pasik. Tíz darab százötven kilós pasi, akik
rúgnak és karmolnak, könyökölnek és tepernek, hogy elérjenek
egyetlen magányos játékosig, aki egy darab bőrt fog. Vagy százszor
fordult elő, hogy az emberhalom alján én voltam. Felálltunk,
leporoltuk magunkról a sarat, diszkréten a helyére tettünk egy
kificamodott ujjat, és nekiugrottunk a következő menetnek.
De a keménységnek is van egy határa. Ha egy gyémántot egy
adott ponton találunk el, ott, ahol gyenge és hibás, akkor néha
összetörik. Az én gyenge pontom Marlene volt.
Az orvos szavai közben Willow sírt. Ott tört el nála a mécses,
hogy nincs működő agytevékenység. Ahogy az orvos vázolta a
lehetőségeinket, Willow némán zokogott; egyik lehetőség rosszabb
volt, mint a másik. De én kemény maradtam. Még köszönetet is
mondtam az orvosnak, mielőtt kiment; közölte, hogy késő délután
visszajön, hogy átbeszéljük a döntésünket. Amikor becsuktam
mögötte az ajtót, még épp időben kaptam el Willow-t, hogy ne
zuhanjon a földre.
Összeomlott a karomban, remegett a válla, egész testét rázta a
zokogás. Rekedtes üvöltése elárulta fizikai fájdalmát. Még
szorosabban magamhoz öleltem.
Órákkal később jobban lett – amennyire tudtam, segítettem, hogy
összeszedje magát. A fenébe, néhányszor még nevetett is, ahogy a
Szerencsekerék játékot játszottuk. Willow ült az ágy egyik szélén, én
a másikon, és leírtuk, hogy kinek mi a megoldása.
Az utolsó feladvány abszolút jókedvre derített minket.
Kategória: kifejezés
P_NC_M_T B_NTJ_
Ez komoly?
É É
 Csak egyikünk írta azt a választ, hogy PINCÉMET BONTJA. És
természetesen nem én voltam.
Miután jót nevettünk, Willow lement a kávézóba, és hozott
ebédet. Bejött egy segédápoló, kicserélte Marlene párnáját, és friss
vizet töltött a rózsaszín műanyag kancsóba. Majd lesimította a
ruháját, bólintott, és távozott.
Igyekeztem elfoglalni magam, de miután a hölgy kiment,
észrevettem, hogy nyitva hagyta az éjjeliszekrény fiókját, ezért
odamentem, hogy becsukjam. De valamilyen okból először
kinyitottam. Egyetlen tárgy volt benne – Marlene világoskék
fogsortartója. Amikor lenyomták a torkán a csövet, kivették a
műfogsorát. Bámultam a dobozt – nem tudom, miért történt, hogy ez
az egyszerű tárgy tett be nekem véglegesen, de ahogy megláttam,
kitört belőlem a zokogás. Úgy bőgtem, mint egy gyerek.
Évek óta nem sírtam.
Amikor meghallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, még mindig
a nyitott fiók előtt álltam. Becsuktam, lehajoltam, homlokon
csókoltam Marlene-t, és kimentem a mosdóba, anélkül, hogy Willow
felé fordultam volna.

***

Úgy éreztem, a mai reggel Delilah társaságában ezer évvel ezelőtt

volt. Az érzelmek magasra csaptak bennem, emellett igazi
társasjáték-maratont játszottunk Willow-val, ezért elég későn
döbbentem rá, hogy egyszer sem írtam Delilah-nak üzenetet.
Elővettem a telefonomat a zsebemből, és bekapcsoltam.

Brody: Még mindig a kórházban. Mindjárt indulok edzésre.

Este visszajövök. Az orvosok kilenckor kapcsolják le a
lélegeztetőgépet.

Delilah: Az jó, nem?

Brody: Nem.

Delilah: Ó, istenem! Annyira sajnálom! Azt hittem, azért

 írod, mert javulás állt be az állapotában.

Brody: Marlene is ezt akarta volna.

Delilah: Örülök, hogy ezt tudod, és remélem, némi

megnyugvást ad neked.

Brody: Holnap esetleg reggeli?

Az üzeneteink gyorsan váltották egymást, de erre Delilah csak

hosszabb szünet után felelt.

Delilah: Holnap van egy korai megbeszélésem, amiről nem

tudok ellógni. Ebéd?

Brody: Rendben.

Delilah: Ma este bármikor hívhatsz. Mindegy, hánykor.

Gondolok rád.

Azon az éjszakán Willow és én felváltva elbúcsúztunk Marlene-

tól, majd végül megjelent az orvos. Nem emlékszem, hogy
elköszöntem volna az édesanyámtól – túlságosan kicsi voltam,
amikor meghalt. De azt hiszem, pokolian hasonlíthatott ahhoz, mint
amikor kimondtam Marlene-nak a búcsúszavakat.
Lepillantottam törékeny kis testére.
– Olyan sok mindenre megtanítottál az évek során! Hogy soha ne
adjam fel. Hogy szeressem azt, akit érdemes szeretni, a hibáival
együtt. A fenébe is, neked köszönhetően legalább ezerféleképpen
meg tudom mondani, ha valaki nem jó helyen van az életében. De
tudod, mi a legfontosabb, amire megtanítottál? Amire most
leginkább szükségem van? Amikor az élet leterít, állj meg egy
pillanatra, és nézz körül, mert mindig van körülötted valami jó. És
kapaszkodj bele abba a jóba! – Még egyszer, utoljára homlokon
csókoltam, és kezére tettem a kezemet. – Én ebbe a jó dologba
kapaszkodom a mai napon. Szerencsés vagyok, hogy ismerhettem
egy olyan embert, akitől ilyen nehéz örökre elbúcsúzni!
 Akkor senki előtt nem tudtam volna titkolni a könnyeimet.
Nem sokkal azután, hogy elköszöntünk tőle, az orvos kivette a
lélegeztetőgép csövét és a gyomorszondát, és lekapcsolta az összes
gépet. Nem tudtam, mire számítsak, de Marlene egy idő után
egyszerűen nem vett többé levegőt.
Marlene Elizabeth Garner hajnali egy óra három perckor halt
meg.
 33. FEJEZET

Willow

Az élet tele van mindenféle kötelékkel. Képzeletbeli szálakkal,

amelyek összekötnek minket, embereket, attól a pillanattól fogva,
hogy elvágják a köldökzsinórt, mely szülőanyánkkal összeköt.
Életem első huszonöt évét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
elvágni ezeket a kötelékeket, és magasra akartam repülni, távol
mindentől és mindenkitől. Tizenegy hónappal ezelőtt azonban egy
reggel felébredtem, és rájöttem, hogy azok a kötelékek nem láncok
voltak, amik a földhöz szegeztek. Mentőövek voltak, és az én
köteleim annyira elvékonyodtak, hogy az életemben tulajdonképpen
egyetlen kötelék sem maradt. Tegnap éjszaka – vagyis igazából ma,
nem is tudom, mert teljesen összefolytak a napok – a számomra
létező legerősebb köteléket elvágták.
Egyszerűen mindent Brody intézett. Ma este misét tartanak a
templomban, ahová a nagyanyám járt. Holnap elmegyünk a
temetőbe, és megadjuk neki a végtisztességet. És aztán… nem
tudtam, mi lesz aztán. Csak azt tudtam, hogy többé nem akartam
elveszíteni Brodyt.
Egyszerű, fekete ruhát vettem fel. A ruha nyári volt, bár a kinti
levegőben már érezni lehetett a késő ősz csípősségét, kénytelen
voltam beérni egy kardigánnal, mert nem volt pénzem vásárolni.
Brody a megbeszélt időben kopogott be hozzám. Szóltam neki, hogy
a földszinten találkozzunk, mert a környéken nehéz parkolót találni,
de igazság szerint nem akartam, hogy meglássa, hol lakom.
– Nem kellett volna feljönnöd.
Még nem vettem fel a magas sarkú cipőmet, úgyhogy Brody jó
harminc centivel magasodott fölém. Láttam, hogy a fejem fölött
végignéz a lakásomon. Tudtam, mit csinál, és még csak nem is
hibáztathattam érte.
 Szélesre tártam az ajtót, és oldalt léptem.
– Itt nincs drog. Tiszta vagyok.
– Én nem…
Felvontam egyik szemöldökömet, mintha azt akartam volna
mondani, hogy de, de igen, és Brody vigyorogva ismerte be:
– Jól van, talán de.
Brody bejött.
– Körbevezetlek. – Kinyújtott karral körbemutattam a helyiségen.
Az egész stúdiólakást, a fürdőszoba kivételével, egy tekintettel be
lehetett látni. – Körbevezetés vége. Na, hogy tetszik?
– Tetszik. Elég… meleg.
– Nem annyira. Jobb, ha magadon hagyod a dzsekidet.
– A tiéd, ugye?
– Komolyan megfogadtad ezt a keress egy jó dolgot-című
felszólítást, mi? – ugrattam.
– Igen, komolyan.
– Egy pillanat, megkeresem a fekete cipőmet.
A lakásom kicsi volt, de a belmagasság nagy. Jellemző
Manhattanre. A terület kevés volt, ezért felfelé terjeszkedtek.
A nappali egyik falán volt a beépített szekrény, ami nagyjából két
méter magasságban kezdődött. Felugrottam a nappali bútorként
szolgáló kis, kétszemélyes kanapéra, és felálltam a támlájára. Ezen
egyensúlyozva elkezdtem kinyitogatni a különféle tárolókat.
– Mit csinálsz? Még a végén lezuhansz!
Brody odalépett, és a derekam után nyúlt, megtartott, miközben
én különböző szekrényekben kutakodtam. Velem együtt mozgott,
ügyelt rá, nehogy leessek, ahogy végigmentem a kanapé háttámláján,
különféle ajtókat nyitogatva és csukogatva. Amikor elértem az
utolsót, a cipő a felső sarkába volt becsúsztatva, ezért kénytelen
voltam lábujjhegyre állni, hogy elérjem.
– Megvan!
Meglengettem a cipőt, mint a győzelmi zászlót.
Brody leengedett a földre, mintha csak egy üres doboz lennék.
Amikor elvette a kezét, hirtelen hiányozni kezdett. Istenem, hiányzik
az érintése!
Szembefordultam vele, mert így könnyebb volt ismét normálisan
viselkedni egymással. Megmarkoltam a bicepszét, és
megszorítottam.
 – Köszönöm, hogy felemeltél. Jó kis izmok! Gyúrsz?
Brody felnevetett.
– Vedd fel a cipődet, okostóni!
Ez a váratlan pillanat, ez a teljességgel jelentéktelen apróság,
hogy Brody segített elérni a cipőt, és aztán poénkodott velem,
visszahozta a régi énemet, amivel már évek óta nem találkoztam.
– Hozz egy váltás ruhát és pizsamát. Azt akarom, hogy ma este
ismét a szállodában aludj, és holnap is.
– Elvagyok itt, Brody. De azért nagyon köszönöm.
– Megtennéd ezt a kedvemért?
Ennek az embernek fogalma sincs róla, mennyi mindent
megtennék a kedvéért. Bólintottam, és egy sporttáskába hajigáltam a
templomba kiválasztott ruhákat.
Útközben kifelé hangokat hallottam a szomszéd lakásból. Lena és
Abby lakásából.
– Vársz egy pillanatot?
Füleltem, és csak utána kopogtam. Brody ott állt mögöttem.
Az ismerős, rozsdás zár megnyikordult, és Abby nyitott ajtót.
Amikor meglátott, felragyogott az arca, és átölelte a lábamat, ami
nagyon meglepett.
– Elmegyünk megint a parkba?
A kis energiabomba láttán elmosolyodtam.
– Ma nem, ma valahová el kell mennem a barátommal. Ő itt
Brody.
Abby Brodyra pillantott, de mivel semmi érdekeset nem talált
benne, ismét felém fordult.
– És ha végeztél?
– Most néhány napig sajnos nem érek rá. – Benéztem a lakásba. –
Anyukád itthon van?
– Nincs. Nagymama áthozott, hogy elvigyünk pár ruhát.
Ebben a pillanatban Sophie jelent meg.
– Nem megmondtam neked, hogy senkinek ne nyiss ajtót? –
dorgálta meg a kislányt.
– Csak Willow az.
Sophie csípőre tette a kezét.
– És honnan tudtad, hogy Willow az? Megkérdezted, ki az,
Abby?
Abby rám nézett, majd ismét a nagyanyjára pillantott.
 – Nem – duzzogott. – Megint elfelejtettem!
A nagyanyja megpróbálta elrejteni mosolyát.
– Ezt még gyakoroljuk. – Figyelme felém fordult. – Jó napot,
Willow! Milyen csinos!
– Köszönöm. Hangokat hallottam, és szerettem volna
megbizonyosodni, hogy minden rendben van.
Sophie pillantása az unokájára szegeződött.
– Minden rendben van. Abby valószínűleg egy ideig nálam fog
lakni.
Olvastam a sorok között. Abby valószínűleg a nagyanyjánál fog
lakni, mert annak fogalma sincs, hova a fenébe tűnhetett a lánya. A
helyzet húsz évvel visszarepített az időben. Szerencsére Abbynek ott
volt Sophie, ahogy nekem is Marlene.
– Milyen szerencsés kislány vagy, ugye, Abby? Én is nagyon sok
időt töltöttem együtt a nagymamámmal. Amikor annyi idős voltam,
mint te, a nagymamám háza volt a kedvenc helyem széles e világon.
Sophie elmosolyodott.
– Nagyon jól fogjuk érezni magunkat, ugye, Abby?
Abby és én szerencsések voltunk. Beleborzongtam, amikor
eszembe jutott, hogy mi történhet azokkal a lányokkal, akiknek az
életében nincs egy Sophie vagy egy Marlene.
– Sajnos, mennünk kell. De megvan a telefonszámom. Ha
bármiben tudok segíteni…
Abby közbevágott, fel-le ugrált.
– Mondjuk elvinni engem a parkba…
Felnevettem.
– Igen. Mondjuk elvinni Abbyt a parkba. Csak hívjon nyugodtan.
Éjszakánként dolgozom, úgyhogy nappal ráérek.
Sophie megköszönte, hogy benéztünk, és aztán Brody meg én
elindultunk a kocsi felé.
– Ez meg mi volt?
– Abby anyukája néhány hónapig tiszta volt, pár nappal ezelőtt
viszont visszaesett. Abby épp otthon volt, az anyja egy dílerrel
mókázott, úgyhogy elvittem a kislányt a parkba, hogy kimenekítsem
a lakásból. Amikor a dolgok rosszabbra fordultak, felhívtam a
nagyanyját, és elvittem hozzá.
Brody bólintott.
– Szerintem ez a környék nem tesz túl jót neked.
 Amikor odaértünk a kocsihoz, egy csapat bérgyilkos külsejű
kamasz körözött Brody menő kocsija körül. Brodyra pillantottam.
– El sem tudom képzelni, miért mondod ezt.
Brody egyenesen az ijesztő külsejű kamaszokhoz lépett.
– Mizu, srácok?
– Baszki, ne már, hiszen ez Brody Easton!
– Én vagyok.
Brody kezet nyújtott, és a fiúk viselkedése az utcai gengszterből
átváltott sportimádó, rajongó kiskölykökké.
– Vigyáztatok az autómra, igaz?
– Nagyon szép a felnije. Nem is tudtuk, hogy ez a pöpec kis
járgány a magáé!
Brody kinyitotta előttem az ajtót, és megvárta, amíg beszállok.
Nem hallottam, mit mondott a fiúknak, de még egy percig
beszélgetett velük, majd ismét kezet ráztak, és beszállt mellém.
– Barátkozunk, barátkozunk?
– Miattad barátkozom. Megkértem őket, hogy tartsanak szemmel
téged.
– Képes vagyok vigyázni magamra.
– Semmi keresnivalód nincs ezen a környéken!
– Nem. Neked nincs semmi keresnivalód ezen a környéken. Én
tökéletesen ideillek. Azt hiszem, elfelejtetted, ki vagyok.
Brody elindította a kocsit, és sebességbe tette.
– Igazad van – mormolta halkan. – Néha jó, ha eszembe jut.

***

Arra számítottam, hogy esetleg egy-két ápolónő megjelenik a

templomban. Egyáltalán nem készültem fel a több száz emberre,
akik eljöttek a Marlene üdvéért mondott gyászmisére. Egyetlen
ember sem miattam volt ott. A hatalmas templom tele volt Brody
barátaival és csapattársaival. Nem tudom, miért lepődtem meg
ennyire; Brodyt mindenki szerette. Bemutatott néhány embernek a
gyászmise előtt, de én az első adandó alkalommal kimentettem
magam, és leültem az egyik padba. Mielőtt a szertartás elkezdődött,
Brody odalépett az első padsorhoz, hogy csatlakozzon hozzám. A
barátnője kezét fogta, és volt még velük egy másik nő is.
Szerencsére a lelkész elkezdte a beszédét, így a kellemetlen
bemutatkozás még váratott magára. A szertartás egyszerű volt, és
úgy gondoltam, sikerül túljutnom rajta anélkül, hogy összeomlanék.
Azonban a lelkész megkérdezte, hogy valaki szeretne-e néhány szót
mondani, és Brody felállt.
Arról beszélt, hogy hétéves volt, amikor az édesanyja meghalt, és
az édesapja nem nősült újra. Az egyetlen nagymamája egy másik
országban lakott, és semmilyen tapasztalata nem volt a lányok terén.
Ez halk derültséget váltott ki a hallgatóság körében. Aztán elmondott
egy történetet, amit még sosem hallottam.
– Az anyukám temetése után mindenki visszajött a mi házunkba.
Nem emlékszem túl sok mindenre, de arra igen, hogy az emberek
üldögéltek és nevetgéltek. Én nem értettem, hogy képesek nevetni,
amikor most temettük el az anyukámat. Kimentem, hogy egy kicsit
fortyogjak magamban, és a szomszédom, Marlene ott talált rám, kint
a verandán. Leült mellém, és megpróbált szóra bírni, de nem volt
kedvem beszélgetni. Egy idő után megkért, hogy menjek utána, így
bementünk a szomszédos házba.
– Bevitt a konyhába, és megkért, hogy ezt meg azt keressem elő
neki. Vaníliás cukrot, lisztet, tejet. Megmutatta, mi hol van, és
nekem mindent elő kellett vennem. Végül elkezdtünk beszélgetni,
miközben Marlene süteményt sütött. Amikor elkészült, emlékszem,
hogy leültetett a konyhaasztalhoz egy nagy pohár tejjel és egy
hatalmas adag zabpelyhes-mazsolás keksszel. Elmagyarázta, hogy
lesznek az életben különösen nehéz napok, és a legjobb, ha úgy
jutunk túl rajtuk, hogy keresünk valami jó dolgot, amire
összpontosíthatunk. Anyukám akkor halt meg, és szinte
lehetetlennek gondoltam, hogy bármiben is képes lennék meglátni a
jót, de Marlene olyan kedves volt hozzám, hogy nem akartam
csalódást okozni neki. Úgyhogy mielőtt visszamentem volna
apámhoz, megköszöntem neki, és azt mondtam, hogy az egyetlen jó
dolog az volt, hogy aznap kekszet sütött nekem.
– Ezt még soha nem meséltem el senkinek, és Marlene meg én
sosem beszéltünk róla, később sem. Azonban a következő
huszonvalahány évben gyakran találtam egy tányér zabpelyhes-
mazsolás kekszet egy-egy könnyen felfedezhető helyen. Ötödikben,
amikor átestem a biciklim kormányán, mert menőzni akartam a
bringával, és eltörtem a karomat, azon az éjszakán meleg
zabpelyhes-mazsolás keksz volt a vigaszom. Nyolcadikban, amikor a
legnagyobb riválisunk elleni meccsen miattam veszítettünk egy
elkapott labda miatt, a házunk ajtaja előtt ott várt egy Tupperware-
tál, tele sütivel. A gimi utolsó évében, amikor nem jutottam be a
választott egyetemre, jött a süti. Öt évvel ezelőtt, amikor apám
Arizonába költözött a nyugdíjba vonulása után, és az utolsó holmija
is felkerült a költöztető teherautóra, miután búcsúzóul megöleltem, a
nyitva hagyott kocsim első ülésén ott várt egy tál sütemény.
– Ma reggel idefelé jövet beszaladtam a pékségbe, egy sarokra
attól a környéktől, ahol felnőttem. Az volt Marlene kedvenc
péksége. Vettem egy zacskó zabpelyhes-mazsolás kekszet. Marlene
több mint húsz éven át sütött nekem kekszet, és minden alkalommal
mosolyt csalt az arcomra. De ma reggel, ahogy megettem egy
kekszet, az nem ugyanaz volt. Tudják, miért? Mert sosem a keksz
számított. Hanem az a hölgy, aki rászánta az időt, hogy felismerje,
hogy esetleg semmi okom nincs aznap mosolyogni, és tett róla, hogy
legyen. Marlene volt az ok.
– Marlene-t gyászolja lánya, Amanda, és unokája, Willow.
Marlene talán nem vér szerinti családtagom, mégis mellettem volt
jóban-rosszban – úgyhogy mégiscsak családtagom. Tudom, hogy
Marlene nem akarná, hogy ma bárki is sírjon. Azt akarná, hogy
keressük meg azt az egy jó dolgot, és kapaszkodjunk bele
mindaddig, amíg egy kicsit jobb lesz. De hogy valóban fejet
hajtsunk Marlene Garner emléke előtt, azt kérem, hogy ha
legközelebb azt látják, hogy valakinek rossz napja van, süssenek
neki egy tepsi zabpelyhes-mazsolás kekszet, Marlene emlékére.
Többet jelenthet, mint gondolják.
Brody beszéde végén elborítottak az érzelmek. Amikor visszatért
a helyére, Delilah és közém, látta, hogy sírok. Odahajolt, és azt
suttogta:
– Keresd meg azt az egyetlen jó dolgot, amit Marlene halála hoz,
Willow. Ő is ezt kérné tőled!
Ahogy felpillantottam rá, kihagyott a lélegzetem. Hallgattam, de
csak egyvalami járt a fejemben.
Marlene halála visszavitt hozzád.
 34. FEJEZET

Delilah

A sír mellett megtartott szertartás után vissza kellett mennem az

irodába, Brody pedig edzésre ment. Másnap reggel Buffalóba kellett
utaznom egész napra egy interjú miatt, és még neki se láttam az
anyag tanulmányozásának. Az évnek ebben az időszakában, a
rájátszások kezdete előtt a tévécsatorna nagyon sok időt és pénzt
fektetett abba, hogy a rájátszásban minden valószínűség szerint részt
vevő csapatokat meginterjúvolja. Attól függően, ki kerül be, sok
interjút archiválnak majd, ezek sosem kerülnek adásba; Buffalo elég
messze állt attól, hogy a rájátszásban szerepeljen.
Az asztalomon óriási halom papír állt, amikor Indie bejött. Már
majdnem nyolc óra volt, és még rengeteg dolgom volt, mielőtt
végezhettem volna, de örültem Indie látogatásának; legalább
tartottam egy kis szünetet. Indie, kezében egy dobozzal, lezöttyent a
vendégszékbe.
– Gyere be! Úgysincs semmi dolgom.
Katasztrófa sújtotta övezethez hasonlító íróasztalomra mutattam;
úgy festett, rengeteg dolgom van. Azonban az igazság az volt, hogy
képtelen voltam rendesen összpontosítani. Brody szomorú arca, az,
ahogy elcsuklott a hangja a beszéd közben a templomban, mély
hatást gyakorolt rám. Nem tudtam másra gondolni.
– Készítettem neked valamit.
– Készítettél nekem valamit?
Indie körülnézett az irodában.
– Mi az, itt visszhang van?
– Valószínűleg meg fogom bánni. – Az íróasztalra hajítottam a
tollamat, és hátradőltem a székemben. – De lássuk, mit készítettél!
Indie benyúlt a dobozba.
– Ez te vagy. – Valamiféle figurát állított össze gemkapcsokból.
Volt két lába, két karja és egy teste. Két kisebb kapocsból volt a
nyaka, rajta pedig egy gemkapocs-eltávolító volt, ami a fejét
formálta meg. A fej úgy volt összerakva, hogy tátva volt a szája, és
éles fogaival inkább úgy festett, mint egy üvöltő dinoszaurusz.
– Azt hiszem, neked túl sok szabadidőd van.
– Volt napi két szabad órám, mivel az utóbbi napokban nem jártál
be, így nem lehettem veled. – Ismét benyúlt a dobozba, és kivett még
egy műalkotást. – Ez pedig Brody. – A gondosan összerakott alakzat
teljesen olyan volt, mint amit rólam mintázott, csak egy fejjel
magasabb.
– Úgy nézünk ki, mintha rokonok lennénk.
Felvontam a szemöldököm.
Indie nem törődött velem, és kivett még egy alkotást. Ezt könnyű
volt felismerni: egy gemkapcsokból összerakott kígyó volt. A test
ide-oda tekergőzött, és a fej helyén megint egy gemkapocskiszedő
volt. A kígyón legalább valósághűbb volt a fog és a nyitott száj.
Indie a másik két műtárggyal együtt az asztalomra tette.
– Neked miért van három gemkapocskiszedőd?
– Nincs. Amíg Mr. CUM megbeszélésén ültél, bejöttem az
irodádba, és elloptam a jobb felső fiókodban levőt. Láttam, hogy
Fred Nagel is az értekezleten ül, úgyhogy visszafelé menet
bementem az irodájába, és tőle is elcsórtam egyet. Amúgy miért van
ebben az irodában seggszag?
Napok óta most nevettem először.
– Nem is tudtam, hogy itt büdös van.
– Úgy érted, még nem szaglásztad végig az egész padlót?
– Fogd be!
Indie elrendezte a műalkotásokat az asztalomon, és a kígyót
odatette Brody és közém.
– A kígyót Willow-nak hívják.
– Miért is nem vagyok meglepett?
Indie a tegnapi gyászmise óta rágta a fülemet. Míg én Brodyra
összpontosítottam, Indie Willow-t figyelte. Abból, ahogy Willow
Brodyra nézett, Indie biztos volt benne, hogy az a nő Brody
együttérzését használja ki, hogy újra közel kerüljön hozzá. Nem
tudtam, mik Willow szándékai, de állandóan azon járt az eszem,
hogy vajon mit gondolhat róla Brody. Ahogy együtt álltak a
templomban, mindaz, amit kettejükről tudtam, hirtelen sokkal
valóságosabb lett. Lehet, hogy Brody még mindig szereti?
 – Mi van, ha Brody ad kettejüknek még egy esélyt, most, hogy
Willow tiszta?
Közbe kell lépned, és meg kell akadályoznod ezt a kis
nosztalgiázást!
– Nemrég veszítettek el valakit, akit mindketten nagyon szerettek.
Komoly közös múltjuk van. Ha nem tudok megbízni Brodyban
annyira, hogy együtt gyászol azzal a nővel, akkor egyáltalán nem
tudok megbízni benne, és akkor mi nem tartozunk össze.
Indie a levegőbe emelte a kezét.
– Ez baromság! Nem hagyunk rá mindent a sorsra, megharcolunk
azért, amit akarunk!
– És ha Brody még mindig Willow-t szereti?
– Akkor sérülni fogsz. Veszek neked fagyit, és mindketten hízunk
három kilót amiatt, hogy egy hónapig a kanapédon ülve Nicholas
Sparks-filmeket nézünk.
Egy pillanatig átgondoltam.
– Ben and Jerry’s cseresznyés fagyiját veszed?
– Csokiöntettel a tetején.
Mély lélegzetet vettem.
– Brody megkért, hogy ma vacsorázzak együtt velük. Közös
vacsorát szerveztek azoknak, akik az idősek otthonában dolgoztak,
ahol Marlene lakott.
– És te nemet mondtál?
– Mielőtt eljöttem reggel, azt mondtam, hogy nagyon sok a
dolgom.
– Például?
– Kutatnom kell.
– Igazán?
– A csapat miatt.
– Kívülről fújod a nyomorult NFL minden csapatstatisztikáját!
Nem tudom, minek akarsz utánanézni, de úgyis tudod.
Valószínűleg igaza volt. A telefonomra pillantottam, hogy
megnézzem, hány óra van.
– Valószínűleg már a vacsora felén is túlvannak.
– Menj, és vigyél neki desszertet!
 35. FEJEZET

Willow

Akkor pillantottam meg újra a régi Brodyt, amikor egy nála kétszer
idősebb férfival együtt nevetett vacsora közben. Azt a tizenhat éves,
öntelt, arrogáns fiút, akiben a kortársaitól eltérően minden megvolt,
ami ezt az arroganciát indokolta. Manapság pedig még inkább.
Figyeltem, ahogy Brody lenyelt egy falatot; egészen megbűvölt
az állkapcsa vonala. Az évek során még letisztultabbak lettek a
vonásai, a kamaszfiú lágyságát felváltotta a határozott, szépen
formált arcél. Napbarnított állán kezdődő borosta látszott, amitől a
bőre kissé sötétebb árnyalatúnak tűnt, világoszöld szeme pedig még
csodálatosabb volt.
Brody észrevette, hogy nézem, és összevonta a szemöldökét,
majd könnyed mosolyt villantott rám, amitől azt éreztem, hogy csak
ketten tudunk egy titkot, és folytatta a beszélgetést Grouperrel.
A vacsora végeztével hallgattam. Ahogy teltek a másodpercek,
fájdalmas volt tisztába jönnöm azzal, hogy csak órák maradtak az
együttlétünkből. A mai este után tulajdonképpen nincs okunk
találkozni. Marlene volt az egyetlen, ami összekötött minket ebben a
pillanatban, és Marlene már nem élt. A gondolattól fizikai fájdalmat
éreztem a mellkasomban.
– Jól vagy?
Miután elköszöntünk Groupertől és Shannontól, Brody és én
együtt mentünk vissza a lifthez.
Bólintottam.
Brody megnyomta a hetes gombot nekem, magának pedig a
harminchármasat. Amikor elértük az én emeletemet, kiléptem,
Brody pedig az ajtó nyílásába tette a karját, hogy ne csukódjon be.
– Kilenckor edzésem van. Az edző a héten jól viselte, hogy
kihagytam néhány edzést, és késtem is. De ha nem érek be holnap
időben, elkapja a grabancomat. Van kedved velem reggelizni hét
órakor? Úton az edzésre hazaviszlek.
A város túlsó vége nem esett neki útba, de azért belementem.
Mindent elfogadtam, amit felajánlott.
A szállodai szobám csendes volt. Mindig is gyűlöltem a csendet,
mert akkor nem volt semmi, ami elfojtotta volna a gondolataimat,
főleg most, hogy tiszta voltam. Ez volt a tiszta élet legnehezebb
része – az, hogy képtelen voltam elmenekülni a saját gondolataim
elől.
Az utóbbi néhány évben majdnem mindennap eszembe jutott
Brody. De ezekben a hetekben folyamatosan azon tűnődtem, mi lett
volna velünk, ha akkor, utoljára nem tűnök el. Ha nem veszítem el
az irányítást az életem felett. Még mindig együtt lennénk? Házasok
lennénk? A gondolataimban ott zsongott a mi lett volna, ha.
Lezuhanyoztam, és bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami
társaságom; bebújtam a takaró alá, hogy belemerüljek egy műsorba.
Az első csatornán, amire kattintottam, egy párocska szenvedélyesen
csókolózott. Brody fantasztikusan csókolt. Domináns volt és
uralkodó; nem gyengéden csókolt. Mindig volt benne valami nyers,
fékezhetetlen erő, ahogy csókolta a számat. Ujjamat végigfuttattam
az ajkamon, és lehunytam a szemem az emléktől.
Mi lett volna, ha…
Csatornát váltottam. Az FX-en egy sorozat ment, aminek tavaly
lett vége, Kemény motorosok címen adták, és a motoros bandák
életébe nyújtott bepillantást. Tele volt fegyverekkel és erőszakkal.
Tökéletes.
Pár percig néztem. Aztán hirtelen a bőrmellényes motorosok
klubházas jelenete véget ért, és egy meztelen, szőke férfi tetovált
hátát bámultam. A kamera lejjebb svenkelt a férfi kemény hátsójára,
ahogy keményen kefélt egy nőt. A nő nyögdécselt. Brody annyira jó
volt azzal a hihetetlen testével! Istenem, de régen volt, hogy egy férfi
utoljára elérte, hogy nyögdécseljek!
Mi lett volna, ha…
Megint csatornát váltottam.
Az ESPN-en a hétvége focieseményeiből adtak összefoglalót. A
Philadelphia irányítója az ellenfél célterületére hajította a labdát, egy
széles elkapó kezébe. A játékos ököllel a levegőbe csapott, örült a
meccsgyőzelemnek. Brody és én a győzelmeket a hálószobában
ünnepeltük meg. Szó szerint kiráztam a gondolatot a fejemből, és
megnyomtam a távirányítót.
Mi lett volna, ha…
Muszáj lesz kiszellőztetnem a fejemből Brodyt. Visszakapcsoltam
a szálloda információs csatornájára, majd hagytam a fenébe a
tévézést, és bekapcsoltam valami zenét.
A képernyőn választási lehetőségek jelentek meg: Top 40,
Klasszikus rock, Hiphop és Country. A klasszikus rockot
választottam. A Bad Company Feel Like Making Love című száma
szólalt meg.
Úristen, tényleg nagyon kéne szeretkeznem…
Addig hallgattam, ahogy Paul Rodgers a tegnapi aranyló
álmokról énekelt, ameddig csak bírtam. Amikor már nem bírtam
tovább, countryzenére kapcsoltam át. Alan Jackson Remember
Whenje dübörgött fel, ami arról szólt, hogy milyen a legelső
szeretkezés.
Nékem Brodyval volt a legelső szeretkezés.
A világegyetem arra szövetkezett, hogy megtréfáljon.
Vagy…
Talán ez egy jel.
Mi lett volna, ha…
A zenelistámon több tucat dal volt, ami Brodyra emlékeztetett.
Mindig kihagytam őket, de egyet sem töröltem ki.
Mi lett volna, ha…
Holnaptól semmi nem lesz, ami együtt tart minket.
Nem akartam úgy leélni az életemet, hogy folyton megnyomom a
Kihagyás gombot.
Nem akartam folyamatosan azon agyalni, hogy…
Mi lett volna, ha…
Ideje, hogy az összes dalt kitöröljem, és továbblépjek, vagy el
kell indítanom a lejátszást.
Életemben nagyon sok mindent megbántam. Abban a pillanatban
viszont tudtam, hogy ha meg sem próbálom, azt a döntést fogom a
leginkább bánni. Kitakarództam, felálltam és felöltöztem, miközben
az agyam folyamatosan kattogott. Szinte nulla volt az esélye annak,
hogy Brody még mindig érez irántam valamit a megvetésen és a
gyűlöleten kívül. Mégis…
Mi lett volna, ha…
A múltkor elfelejtettem visszaadni Brodynak a liftje
kulcskártyáját. Meg se tudná, hogy felmentem a lakosztályába, csak
akkor, amikor már ott állok az ajtóban. Nem adtam elég időt
magamnak végiggondolni mindazt, hogy miért nem kéne ezt
megtennem, és felmentem a lifttel a penthouse-ba. Csak azt tudtam,
hogy ez az utolsó esélyem, és nem akartam úgy élni, hogy azon
agyatok, hogy mi lett volna, ha.
Brody az első kopogásra ajtót nyitott. Még mindig az
öltönynadrágját viselte, de az ingét kigombolta, és az övet is
meglazította. Istenem, de jól néz ki!
– Willow? – Még mindig nem szóltam egy szót sem. – Minden
rendben van?
Megráztam a fejem, és egy hosszú pillanatig csak bámultuk
egymást.
– Bejöhetek?
Egy pillanatig azt hittem, elutasít. Lehunyta a szemét, de amikor
kinyitotta, oldalt lépett, hogy beengedjen.
 36. FEJEZET

Delilah

Indie biztosan kinevetett volna. Ott álltam a sorban a Regencyvel

szemben levő, késő estig nyitva tartó zöldségesnél, kezemben egy
dobozzal az éppen záró pékségpultból. Amikor Indie azt mondta,
hogy vigyek Brodynak desszertet, biztosan nem ricottával töltött
cannolira gondolt.
Tudtam, hogy csak húzom az időt. Drew után soha nem
gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok érezni valaki iránt. Amikor
Brody neve megjelent a telefonom kijelzőjén, elmosolyodtam.
Amikor személyesen találkoztunk, hevesebben vert a szívem. Néha
egy egyszerű üzenetet több tucatszor is elolvastam.
A helyzet az, hogy ez az egész Drew-val nagyon más volt.
Egymillió dolgot imádtam benne. Azt hittem, az az igazi szerelem.
Logikus. Praktikus. A szerelem azon érzékletes dolgok listája,
amelyek azt súgták, hogy Drew a megfelelő számomra.
De Brodynál nem találtam szavakat, amelyek leírhatták volna, mit
éreztem iránta. Valószínűleg egymillió okot fel tudtam volna sorolni,
hogy miért kellett volna távol tartanom magam tőle. Azonban a
szívem mélyén tudtam, hogy nekem ő az igazi. Őt a lelkem
választotta ki, nem az eszem.
A pénztár melletti polcon mindenféle szezonális árucikkek
keveredtek egymással. Rózsaszín radír, rajta pulykával, kis festett
tökök, NFL-es cserekártyák. Megszagoltam a radírt, és az illat
visszahozta a gimnáziumi éveket. Bedobtam párat a kosaramba,
néhány cserekártya társaságában. Mire sorra kerültem a
pénztárosnál, harminchárom dollárra rúgott a kis időhúzásom
végösszege.
Az üres lift behozta az elveszített időt. Olyan gyorsan értem fel
Brody emeletére, hogy amikor kiléptem a fülkéből, kissé
elszédültem. Izgalom és idegesség öntött el, ahogy felemeltem a
kezemet, hogy kopogjak.
A kopogás halkan végigvisszhangzott a csendes folyosón.
Vártam. Szívem egyre gyorsabban vert a múló másodpercekkel.
Lehet, hogy már alszik?
Ismét kopogtam, most hangosabban.
Közeledő lépteket hallottam a túloldalról.
Amikor kinyílt az ajtó, felemeltem a cannolit, és meglóbáltam a
piros-fehér csíkos pékséges zacskót.
– Gondoltam, örülnél egy kis desszertnek.
Brody még mindig a templomi ruhát viselte. Vagyis úgy tűnt,
hogy éppen megzavartam vetkőzés közben. Fehér ingét kigombolta,
a méretre szabott nadrág öve lógott, és a lábán már nem volt zokni.
Amikor megpillantottam, az első gondolatom az volt, hogy milyen
kár volt cannolit venni, amikor mással is csillapíthatom az
étvágyamat.
Elmosolyodtam. De mielőtt megszólaltam volna, megláttam
valamit, amitől elnehezült a szívem.
Brody megfordult, és visszanézett a lakosztályába. Amikor
visszafordult, az arckifejezése mindent elárult.
– Nem számítottam a látogatásodra.
– Menjek el?
– Nem. Csak… Willow pár perce feljött, és…
– Willow a szállodai szobádban van veled?
Brody végigszántott a haján.
– Nem úgy van, ahogy gondolod. Esküszöm!
– Akkor mondd el! Hogy van? – Benéztem Brody lakosztályába,
és megláttam Willow-t, ahogy ott állt a nappaliban. Mezítláb volt, és
tisztes távolból nézett minket.
– Szüksége volt egy barátra. Kemény napokon van túl.
– És te félmeztelenül szeretted volna megvigasztalni… a szállodai
szobádban?
– Nem ezt akartam tenni.
– Akkor mondd meg! – emeltem fel a hangomat. – Mi a francot
akartál tenni?
– Semmit. Én csak… képtelen voltam elküldeni.
– Miért?
Brody állta a tekintetemet.
 – Egyszerűen csak képtelen voltam.
Elejtettem a cannolis dobozt, és elindultam a lift felé. A
nyomorult fülke már nem volt ott. Vagy hússzor megnyomtam a
hívót, szerettem volna mielőbb eltűnni.
Brody lakosztályának az ajtaja döngve becsapódott, és egy
másodpercig azt hittem, visszament. De hirtelen ott volt mögöttem.
A csípőmre tette a kezét.
– Ne menj el, kérlek! Semmi nem történt! Esküszöm!
Szerencsére a lift hamar megjött. Beléptem a fülkébe, és
odafordultam Brodyhoz.
– Tudod mit? Hiszek neked. Szerintem fizikailag semmi nem
történt köztetek. Nem ezért kell elmennem.
– Akkor miért?
– Arra neked kell rájönnöd.
Amíg bezárult az ajtó, bámultuk egymást.
Addig sikerült visszafojtanom a könnyeimet, amíg kiértem az
utcára, ott viszont megindult az áradat. Szomorúság. Csalódottság.
Fájdalom. Levegő után kapkodtam, nekidőltem a szálloda
épületének, összegörnyedtem, és megkapaszkodtam a térdembe.
Brody biztosan a következő lifttel jött, mert ahogy beszálltam egy
taxiba, ami elindult velem, láttam, ahogy kifelé rohan a szállodából.

***

A taxi megállt az épületem előtt, és úgy döntöttem, nem akarok

hazamenni.
– Meggondoltam magam. Megtenné, hogy elvisz Chelsea-be, a
Nyugati Huszonkettedik utca 155-be?
– Az óra onnantól ketyeg, hogy beült a kocsiba.
– Természetesen.
Az sem érdekelt, ha ötszáz dolcsiba fog kerülni; egyszerűen
tudtam, hogy nem akarok hazamenni. Majdnem tíz óra volt már, de
Indie nem fogja bánni. Ahogy becsatlakoztunk a forgalomba,
kibámultam az ablakon, de nem sírtam. Olyan voltam, mintha belül
teljesen kiürültem volna, és bár szerettem volna sírni, szerettem
volna kilökni magamból ezt az egészet, a könnyek képtelenek voltak
kiutat találni a bennem tátongó, hatalmas ürességből.
Kábultan lépkedtem Indie lakása felé. A liftben csak bámultam a
hívót, képtelen voltam rájönni, mit kell tennem. Szerencsére egy
idősebb úriember beszállt egy kiskutyával, és döntött helyettem.
– Hányadik emelet?
– Öö, hetedik.
Miután kimondtam, eltűnődtem, jó számot mondtam-e.
A folyosón marihuánaszag terjengett, amiből tudtam, hogy
helyben vagyok. Indie szomszédja, Devin marihuánafüggő volt.
Halkan kopogtam, és Indie úgy nyitott ajtót, hogy meg sem
kérdezte, ki az. Amikor meglátott, elmosolyodott, de aztán gyorsan
kapcsolt.
– Jaj, szivi!
Még fogalma sem volt, mi történt, de behúzott a lakásába, és
magához ölelt. Úgy éreztem, mindjárt elöntenek a könnyek, de még
mindig nem tudtam sírni.
– Gyere be! – Bevezetett a konyhába, és felkapcsolta a lámpát. –
Ülj le! – Egy székre mutatott, én pedig engedelmeskedtem.
Tulajdonképpen örültem, hogy Indie-hez fordultam, mert annyira
elveszettnek éreztem magam, hogy egy vadidegennek is simán
engedelmeskedtem volna.
Indie kinyitotta a konyhaszekrényt, elővett két tálkát, és kiszedett
kék púpozott adag Ben and Jerry’s fagyit. Az egyiket elém tette,
adott egy kanalat, és leült velem szemben.
– Mi történt?
– Beszélhetnénk valami másról? Nem is tudom. Mondjuk az
időjárásról. A munkáról? A globális felmelegedésről? Bármiről.
Indie bólintott, és egy kanál fagyit lapátolt a szájába.
– Azon agyalok, hogy lefekszem Devinnel.
– A füvezős sráccal?
– Úgy dug, mint egy üregi nyúl.
Majdnem elmosolyodtam. De csak majdnem.
– Honnan tudod?
– Közös a hálószobánk fala.
– Tíz perc, mire kinyög egy mondatot, de mindig olyan
iszonyatosan laza. Ez hogy lehet?
Indie vállat vont.
– Megszakítottál egy jó kis szeánszot. Belehallgatsz?
– Azt hiszem, kihagyom.
Indie pár percig hallgatott.
 – Biztos nem akarsz beszélni róla?
Belebámultam a félig üres tálkába.
– Nagyon beleszerettem.
– Igen, tudom.
– Eltettem a szekrénybe Drew bekeretezett képét. Ahogy
kimondtam Drew nevét, azt éreztem, mintha az utóbbi egy órában
felépített falon megnyílt volna egy kis repedés.
– Épp itt volt az ideje, szivi! Bármi is történt Brodyval, itt volt az
ideje.
Bólintottam, úgy éreztem, ólmos súly nyomja a vállamat.
– Pont ez a dolog iróniája. Én végre tettem egy lépést előre, ő
viszont lépett egyet hátra.
Kibuggyant az első könny, és elszabadult a pokol; képtelen
voltam abbahagyni. Évek óta nem zokogtam így. Iszonyatos volt a
fájdalom – nem egyszerűen a szerelmemet veszítettem el, hanem
Drew-t is elveszítettem, már megint. A szívem elárulta őt egy másik
férfiért, és most két veszteséget sirattam.
Indie szorosan magához ölelt.
– Engedd el az egészet, szívem. Engedd csak el!
 37. FEJEZET

Delilah

– Megmondanád CUM-nak hogy többet szeretnél a laptopodon

dolgozni? – Indie a nyakát nyújtogatta, ahogy a jóképű – és nagyon
fiatal – IT-s srác kilépett az irodámból, és elindult a liftek felé.
Felnyitottam a számítógépemet, bejelentkeztem, és megnéztem,
hogy minden fájlom érintetlen-e. Csak a vírusszoftvert frissítették,
de mikor legutóbb átadtam a laptopomat valakinek a karbantartásnál,
eltűnt egyheti kutatási anyagom. Rákattintottam a Steel-mappára, és
megkerestem a holnapi időbeosztásomat.
– Biztos, hogy nem gond neked?
– Megőrültél? Alig várom!
Indie mobilja megcsörrent. Lepillantott, elvigyorodott, és felém
fordította a kijelzőt, amin egy üregi nyúl rajza volt.
Letöltöttem a céges adatbázisból a múlt heti meccsek
statisztikáját, miközben Indie fogadta a hívást.
– Devin, szivi! Megtennél nekem egy szívességet?
Félig-meddig végighallgattam a beszélgetést; Indie megkérte a
szomszédját, hogy etesse meg a halakat.
– A halkaja? Igen, a hálószobámban van. Az ágy melletti
kisasztalon. – Szünet, majd Indie így szólt: – Az remek lenne! Mi
lenne, ha cserébe főznék neked valami vacsorát?
Amikor letette, úgy vigyorgott, akár pék kutyája a meleg kiflire.
– Miben sántikálsz?
– Semmiben. Csak megkértem a kedves szomszédomat, hogy
etesse meg a halakat.
– És a halkaját a hálószobádban tartod, egy fiókban?
Indie vállat vont.
– Ez Manhattan. Kevés a tárolóhely.
Pislogva bámultam túlságosan is vidám barátnőmre.
 – Mi van még abban a fiókban?
Indie felállt.
– Miért, mire gondolsz?
– Csak nem arra utasítottad Füvezőt, hogy nyissa ki azt a fiókot,
amiben a halkaja és a vibrátorod van?
– Nem!
Az arcomon látta, hogy tudom, hogy füllent.
– Nem vibrátor van benne. Hanem a bugyijaim.
Indie odalépett az irodám ajtajához.
– Fekete csipkebugyik, prémes kézbilincs, óvszer és illatosított
testápoló. Az jó, ha holnap tízkor indulunk?
– Igen. És Indie?
– Hm?
– Kösz, hogy megteszed a kedvemért!

***

Alig aludtam az éjszaka. A gondolattól, hogy be kell mennem a Steel

öltözőjébe, és úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna,
felfordult a gyomrom.
Nem voltam biztos benne, mire számítottam, amikor négy nappal
ezelőtt kirohantam a Regency ajtaján, de nem az történt, amit
vártam. Semmi. Semmi nem történt. Soha nem voltam az a típusú
lány, aki azt akarta, hogy kajtassanak utána, de valamiféle
kapcsolatkeresési próbálkozás jólesett volna. Eltűnődtem, hogy talán
Brody visszament a szobájába, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
De aztán múltkor megláttam egy fotót, amin épp edzésre tartott.
Szeme mélyen ült, és sötét karikák voltak alatta, fejét szomorúan
lehorgasztotta. Minden meggyőződésem ellenére kinagyítottam a
sajtófotót a számítógépemen. Brody úgy festett, mintha egymaga
elveszítette volna a Super Bowlt. Valahányszor megláttam azt a
képet, minden erőmre szükségem volt, hogy ne hívjam fel. És
nyilván imádom az önmagamnak okozott fájdalmat, mert az utóbbi
néhány napban különösen sokszor megnéztem azt a fotót.
Lényem egy része bűntudatot érzett amiatt, hogy elmenekültem
tőle, nem sokkal azután, hogy egy szeretett asszonyt elkísért az
utolsó útjára. Apám két éve halt meg, és a veszteség fájdalma
bizonyos napokon még mindig friss volt. De aztán eszembe jutott,
hogy Brody nem volt egyedül. Ott volt neki Willow, aki
megvigasztalja. Kényszerítenem kellett magamat, hogy felidézzem
ezt, amikor megéreztem a sürgető vágyat, hogy felhívjam. És ha
felhívnám, és Willow venné fel a telefont?
– Készen állsz, Thelma? – dugta be Indie a fejét az irodám
ajtaján.
– Naná, Louise!
A Marylandbe vezető autóút ötórás volt, bár tulajdonképpen
gyorsabban eltelt, mint vártam. Indie csodálatos autós útitárs volt.
Nem csupán feltankolt a legfontosabb útravaló rágcsákból –
Pringles, diákcsemege és sajtos keksz volt a menü –, de valahogy
sikerült minden problémáról elterelnie a figyelmemet, ami Brody
Eastonnal volt kapcsolatos, legalábbis a néhány órás utazás idejére.
A szállodánk a stadion mellett helyezkedett el. A céges utazási
iroda jó néhány szobát lefoglalt, mert sejtettük, hogy a város kész
őrültekháza lesz az első rájátszásmeccsek idején. Szerettem volna
olyan szállást választani, ahol nem futok össze a Steel játékosaival,
de mindenütt teltház volt. Ahogy közeledtünk a stadion felé, Indie
óvatosan közelítette meg a témát.
– Lehetetlen lesz kikerülni Brodyt. Körülnéztem a közeli
fagyiboltokat illetően. Van egy Baskin Robbins egy háztömbre,
keletre, és egy Scoops nagyjából négy háztömbre, délre.
– Kösz! – nevettem fel.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– De meg kell ígérned, hogy nem leszel dühös rám.
Nem tetszett a mondat indítása.
– Jól van…
– Elhitted, hogy Brody nem csalt meg, de azt nem hiszed el, hogy
túllépett Willow-n?
Semmi értelme nem volt, de valamilyen oknál fogva mégis ezt
hittem.
– Igen.
– Eltűnődtél már azon, hogy az egyik dologban miért hiszel neki,
a másikban pedig miért nem?
Annak ellenére, hogy nagyjából semmi mást nem tettem, mint a
történteken gondolkoztam, ha őszinte akartam lenni magammal,
tulajdonképpen nem kérdőjeleztem meg, hogy miért bízom benne az
egyik dologban, a másikban pedig miért nem.
– Azt hiszem, azért, mert úgy érzem, hogy a vágyait képes
kontrollálni, a szívét viszont nem.
– De honnan tudod, hogy a szíve még mindig Willow-é?
A kérdés nevetségesnek tűnt számomra.
– Szerette Willow-t és elveszítette. Miért ne szeretné még most
is?
Indie odanyúlt, és megfogta a kezem.
– Édesem, te most Brodyról és Willow-ról beszélsz, vagy
magadról és Drew-ról?

***

Michael és Indie végigbeszélgették az estét. A WMBC-től hatan

voltunk, akik üzleti megbeszélést tartottunk a szálloda
steakéttermében, bár nem igazán beszélgettünk üzletről. Őszintén
megpróbáltam jól érezni magam, de a folyamatos komorság úgy
követett, mint egy árnyék, ami elől nincs menekvés.
– Mi a véleménye, Delilah? – kérdezte Marvin Clapman, a
tévécsatorna mérnöki részlegének vezetője. Azon kevés dolgozók
egyike volt, akik a csatorna negyven évvel ezelőtti megalapítása óta
nálunk dolgoztak. Marvin szerelői pozícióból küzdötte fel magát, és
most mindenért ő volt a felelős, a mikrofonok működésétől kezdve
egészen odáig, hogy hogyan továbbítják a műsort a néző
nappalijába. És várakozásteljesen bámult rám, választ várva.
– Öö, elnézést, megismételné a kérdést?
Marvin összevonta a szemöldökét.
– A Pro Bowl. Jobb a csatorna számára, ha a rájátszások és a
Super Bowl közötti két hétben tartják? Vagy következzen utána,
hogy a Super Bowl két kiválasztott csapata is ott lehessen?
– Ó. Azt hiszem, a csatorna számára jobb, ha a kéthetes
időszakban marad. Az emberek szívesen néznek valamit a szünet
hetében is, úgyhogy a reklám olyankor nagyon megy. Viszont a
játékosok számára jobb, ha utána van.
Szerencsére Aileen Fisher, Marvin szakosztályának egyik
vezetője is csatlakozott a beszélgetéshez, úgyhogy kikerültem a
vallatószékből. Hátrahajtottam a fejemet, ahogy kiittam a maradék
boromat, és átnéztem a pohár alján. Az étterem előtti területen
kisebb tumultus alakult ki. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy
megláttam az ismerős arcokat. Az ismerős játékos arcokat.
Az egész étterem leállt a vacsorázással, mindenki azt figyelte,
ahogy a háziasszony a helyükre kísérte a csapattagokat. Még ha nem
is lettek volna híres focisták, a látvány akkor is izgalmat keltett
volna. Hat különösen nagydarab, öltönyös férfi, egyik hangosabb,
mint a másik. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem,
amikor nem láttam Brodyt a tömegben. Azonban észrevettem, hogy
a hatfős csoportot egy nyolcszemélyes asztalhoz ültették, és két szék
üresen maradt.
Ha eddig nem figyeltem oda a szakmai beszélgetésre, most aztán
végképp hasznavehetetlen voltam; bámultam az ajtót, azt várva,
hogy ki foglalja majd el az üres székeket. Indie srégen ült velem
szemben, és látta, mennyire pánikba estem.
Tudtam, hogy melyik percben lépett be az ajtón. A mobilomat
bámultam az ölemben, kétségbeesetten próbáltam lefoglalni magam
valamivel, amikor halk sutyorgás hallatszott. Ahogy a két férfi egyre
beljebb ért az étteremben, a sutyorgás folytatódott. Brody a
támadósorfal edzőjével érkezett.
Először nem vett észre, de képtelen voltam elkapni a
tekintetemet. Szomorúnak látszott, sőt fáradtnak, megszokott, öntelt
mosolyának híre-hamva sem volt. Ettől megnyílt bennem egy
repedés; hirtelen megrémültem, hogy az érzelmek hulláma egyre
szélesebbre feszíti ezt a repedést, és én képtelen leszek uralkodni
magamon, képtelen leszek tovább ülni ebben az étteremben.
Félúton az asztala felé Brody megállt. Figyeltem, ahogy pillantása
végigpásztázta a helyiséget; keresett valamit. Mióta megismertem
Brodyt, már azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy megláttam volna.
Lehetetlennek tűnt, úgyhogy azt hittem, hogy csak az őrült,
romantikus szívem akar becsapni. De amikor a pillantása
megállapodott rajtam, tudtam, hogy nem vagyok őrült. Megérezte,
hogy ott vagyok, és keresni kezdett.
Pillantásunk egybefonódott. Szinte arculcsapásként ért ködös
tekintete, a zöld szemében látott fájdalom. Úgy éreztem, mintha
valaki egy acélbetétes bakanccsal berúgta volna a mellkasomat,
benyúlt volna, és kitépte volna a szívemet.
Pár másodpercig így maradtunk, bár sokkal hosszabb időnek tűnt.
Aztán valahogy a pillantása továbbra is fogva tartotta az enyémet,
mialatt végignézett az asztalunkon. Amikor meglátta a mellettem ülő
Michael Langley-t, megfeszült az álla. Láttam, hogy szemében a
fájdalomra redőny borul, majd elfordította a fejét, és odalépett az
asztalához.
– Mi a fene volt ez? – akarta tudni Marvin. Az egész
asztaltársaság végignézte a tekintetváltást. Talán a gépekbe
temetkező Marvin volt az egyetlen a tévétársaságnál, aki nem tudott
a Brodyval való kapcsolatomról.
Indie megrúgta Marvint az asztal alatt, majd válaszolt helyettem.
– Csak az egyik játékos megbámult egy csinos lányt.
A pincérnő szinte a semmiből bukkant elő.
– Óhajtja megrendelni a főételt?
– Egy almamartinit kérek szépen.
– Rendben. És vacsorára?
– Nem vagyok éhes.
– A francba! – mormolta Indie halkan, és jogosan. Nem igazán
bírtam az italt, és mikor legutóbb martinit ittam, utána két napig
nyomtam az ágyat. Alig emlékeztem valamire abból az éjszakából.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez iszonyatosan ijesztő, és soha
többé nem akartam részeg lenni. De ott és akkor nem érdekelt, mivel
csak felejteni akartam. Mégpedig gyorsan.
Az első martinim elkortyolgatása alatt lopott pillantásokat
vetettem Brodyra.
A második alatt olyan haragos pillantásokat vetettem rá, mintha
belerúgott volna a kutyámba.
A harmadik ital után alig tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Brody egész este felém se nézett.
Indie látta, milyen képet vágok, és a lehető leggyorsabban
befejezte a vacsorát. Amikor felálltunk, hogy távozzunk, képtelen
voltam megálljt parancsolni a könnyeknek. Olyan gyorsan jöttek,
hogy szinte nem is láttam semmit. Amikor letöröltem őket, csak
annyit láttam, hogy Brody az étterem túlsó végéből engem bámul.

***

Fejest ugrottam az ágyamba. Indie megpróbált rávenni, hogy

vetkőzzek le, de igazi holtsúlyként viselkedtem. Csak annyit sikerült
elérnie, hogy átfordított, és lerángatta a dzsekimet, majd lecsúsztatta
a cipőmet.
– Jól vagy?
Bólintottam, és felhúztam a térdemet, majd átkaroltam. Legalább
a zokogás abbamaradt.
– Megyek, megmosom az arcomat és fogat mosok. Kérsz
valamit?
Megráztam a fejemet. Az alkohol elnémított.
Indie épp kontyba fogta a haját a feje tetején, amikor halk
kopogtatás hallatszott. Indie az ajtóhoz lépett, hangosan felsóhajtott,
és visszajött hozzám.
– Brody az. Megszabadulok tőle. Maradj, ahol vagy. Bólintottam;
azt éreztem, hogy ha akarnék, se tudnék felállni.
– Delilah jól van? – szólalt meg Brody halkan.
– Jól. Csak ki kell aludnia magát.
– Látni akarom!
– Szerintem ez nem jó ötlet.
– Úgy látom, te jó barátnője vagy. De előre szólok, hogy foglak,
felemellek, és kiraklak az ajtó túloldalára, ha nem tűnsz el az
utamból!
– Brody – figyelmeztette Indie.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból.
– Engedd be. Semmi baj. Én vagyok nem olyan részeg.
– Te vagy nem olyan részeg, mi? – csóválta a fejét Indie.
Legyintettem.
– Megszokta. Hogy részeg nőkkel beszélget. Igaz, Beaston? –
Persze nem tudtam rendesen kimondani Brody Easton nevét. – Talán
nekem is ezt kellett volna tennem. Tolhattam volna egy kis heroint,
és akkor belém szeretett volna.
Brody állkapcsa megfeszült.
Orromat ráncolva Indie-hez fordultam.
– Te toltál már heroint?
Indie vállat vont; láthatóan kellemetlenül érezte magát így, két tűz
között. Odafordult hozzám, tenyerébe fogta az arcomat, és a
szemembe nézett.
– Szeretnéd, hogy maradjak?
Rátettem a kezemet a kezére.
– Nem lesz semmi gond.
Indie kutatón az arcomba bámult, majd bólintott. Odalépett az
ajtóban álló, komor óriáshoz, és megbökte a mellkasát az ujjával.
– Ha megint bántani fogja… isten engem úgy segéljen, leszopom
az első karbantartót, akinek van kulcsa, beszökök a maga szobájába,
amíg alszik, és ha felébred, azt fogja gondolni, hogy Lorena Bobbitt
látogatta meg, és keresheti a dákóját.
Indie előkapta a futócipőjét a szekrényből, majd újabb fenyegető
pillantás kíséretében kiment.
Csak némileg spicces szerény személyem és Brody maradtunk.
– Leülhetünk?
– Miért? Úgysem maradsz sokáig.
Brody úgy csikorgatta a fogát, hogy azt hittem, eltörik az
állkapcsa.
– Azért, mert előre-hátra inogsz. Gondoltam, jobb lenne, ha
letennéd a hátsódat.
Visszafordultam a szoba felé. Nem azért, mert Brody azt akarta,
hogy leüljek, hanem mert a szoba forogni kezdett velem. Leültem az
ágy szélére, Brody pedig odaállt elém.
Felnéztem. Még így, részegen is zöld szemének egyetlen
pillantásából megláttam a jövőmet. Hirtelen megrémültem.
Körülnéztem a szobában. A szekrény, a tévé, a másik ágy…
mindenfelé néztem, csak az előttem álló férfira nem.
Brody letérdelt.
– Delilah?
– Menj el! Nincs miről beszélnünk.
– Baromság.
– Nem történt semmi.
Egy pillanatig bámultam a kezemet.
– Nem számít.
– Faszomat nem számít!
Vártam, majd nagy nehezen felpillantottam rá.
– Szereted?
Brody lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, aztán újra
kinyitotta.
– Igen. De nem úgy, ahogy te gondolod. Nagyon komoly közös
múltunk van. Azt akarom, hogy soha többé ne ártson magának.
Amikor ismét elkaptam a pillantásomat, Brody két ujját az állam
alá helyezte, és felemelte, hogy összenézhessünk.
– Szeretlek, Delilah.
 – Nem lehet egyszerre két nőt szeretni.
– De igen. Csak nem ugyanúgy. Ha beleszeretsz valaki másba,
akkor az, akit még mindig szeretsz, soha nem lett volna örökre a
tiéd.
Szavai kizsigerelték azt, ami törékeny szívemből megmaradt.
Nem tehettem meg Drew-val. Egyszerűen nem.
Brody a kezemre tette a kezét.
– Te szeretsz engem?
Nem válaszoltam.
– Delilah?
Nem szerethettem. Még mindig Drew-t szerettem. Rettegéssel
néztem a szemébe; rettegtem attól, hogy átlát a hazugságomon.
– Nem. Nem szeretlek.
 38. FEJEZET

Delilah

– Szarul nézel ki!

A fejem minden egyes pislogásnál egyre jobban lüktetett.
Megpróbáltam felemelni sajgó fejemet a párnáról, de kénytelen
voltam újra visszaejteni. Amikor végre aludni tértünk, hajnali négy
óra volt. Annyit sírtam, hogy biztos voltam benne, hogy a
fejfájásomat részben a dehidratáltság okozta.
– Hány óra van?
Hangom inkább rekedt nyögéshez hasonlított.
– Annyi, hogy ideje kiemelni azt a szomorú kis seggedet az
ágyból!
A fejemre húztam a takarót.
– Jobban szerettelek, amikor sajnáltál, velem virrasztottál, és
adogattad nekem a zsepiket a dobozból.
Miután Brody elment, Indie órákig átölelve tartott, amíg sírtam.
Végigsírtam a részegséget, és belesírtam magamat a macskajaj
állapotába.
– Egy órakor ott kell lenned a bemelegítésnél, és legalább egy
óra, mire eltünteted azt a duzzanatot a szemed alól. Rendeltem neked
reggelit. Sima pirítóst, egy ibrik kávét, narancslét és extra zacskó
jeget az arcodnak.
Pont annyira húztam le a takarót, hogy fél szemmel kikémleljek
alóla. Indie épp a cipőfűzőjével babrált.
– Hová mész?
– Futni.
– Fúj!
Visszahúztam a takarót a fejemre.
– Az ágyad melletti kisasztalon van két szem fájdalomcsillapító
és egy pohár víz. Húzd le, és addig maradj az ágyban, amíg meg
nem érkezik a szobaszerviz.
– Igen, anyuci.
Indie felnevetett.
– Egy óra múlva itt vagyok. Nehogy visszaaludj!

***

Legalább sokkal jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam. Az

öltözőbe vezető folyosó fényes fém-üveg tükrében bámultam a
tükörképemet. A Steel 21:14-re nyert, és Brody futotta a nyertes
touchdownt, harminc másodperccel a meccs vége előtt.
Megérdemelte, hogy boldog legyen. Enyhe kifejezés, hogy az utóbbi
egy hét rémes volt. Egy gyengébb játékos képtelen lett volna így
összpontosítani és játszani. Büszke voltam rá, de emellett rendkívül
ideges voltam amiatt, hogy be kell mennem az öltözőbe.
A rájátszás miatt háromszor annyi riporter nyüzsgött itt, mint
máskor. Mindenki szeretett volna egy kis szeletet magának a ma esti
hírből, sőt nem is olyan kis szeletet. Legalább egy órát kell majd
sorba állnom, hogy beszélhessek a játékosokkal. Ma három riporter
is várt a sorára, nem csak én. Nick és Michael Langley jelent meg
mellettem.
– Készen állsz?
Nick gépe ma reggel szállt le, és kételkedtem abban, hogy tudta,
hogy Brody meg én szakítottunk.
– Igen.
Felemeltem a táskámat, és utána indultam, de Michael
megállított; karját a karomra tette.
– Jól van?
Nagy nehezen elmosolyodtam.
– Készen állok. Ne aggódjon.
– Nem ezt kérdeztem. Jól van?
Mély lélegzetet vettem.
– Jól leszek. Köszönöm.
Michael bólintott.
Úgy éreztem, egy örökkévalóság óta vártunk, és kitaláltuk,
milyen terv szerint támadjuk le a játékosokat az interjú miatt.
Michael vállalta Brodyt és a támadósorfal egyik játékosát, aki
visszaszerzett egy elügyetlenkedett labdát. Indie említette, hogy
összefutott Michaellel az edzőteremben, és valamiért olyan érzésem
támadt, hogy elmesélte neki a történteket; Michael ügyelt rá, hogy
ne nekem kelljen meginterjúvolnom Brodyt, én pedig hálás voltam a
mentőövért. Kiválasztottam kettőt a kevésbé izgalmas játékosok
közül, és ügyeltem rá, hogy távol tartsam magam Colintól, aki
éppenséggel karrierje legjobb meccsén volt túl. Ez azt jelentette,
hogy nekem kellett a legrövidebb ideig sorban állnom.
Megpróbáltam nem odapillantgatni Brody felé, de a szemem nem
követte az agyam utasításait. Brody a szokásos törülközőt viselte a
dereka körül, de szokásos öntelt mosolya nem volt sehol. Nemsokára
Nick, Michael és én a tágas öltöző közepén álltunk, és hirtelen
összenéztem Brodyval. Brody két interjú között volt, és éppen azt
várta, hogy Angie Snow és az operatőre befejezzék az
előkészületeket. Megrohant a féltékenység. Angie gyönyörű volt –
fiatal, szőke; telt, és nagyon szerette megérinteni a
beszélgetőpartnerét. Mondott valamit Brodynak, és odanyúlt, hogy
megérintse a karját – erre kénytelen voltam elkapni a tekintetemet.
Azonban ahhoz hasonlóan, amikor az ember elhalad egy szörnyű
autóbaleset helyszíne mellett, én is visszafordultam, hogy többet
lássak.
Brody tekintete ide-oda járt Angie és köztem. Angie-vel beszélt,
míg az operatőre a felszereléssel bajlódott. Annyira lefoglalt az,
hogy figyeljem őket, hogy észre sem vettem, hogy Michael feltett
egy kérdést, és várta a választ.
– Delilah?
– Hm? – fordultam oda hozzá.
Michael összevonta a szemöldökét, majd odahajolt hozzám, és ezt
suttogta:
– Elintézzük, ha szeretne egy kis szünetet.
Megnyugtattam, hogy jól vagyok, csak egy kicsit megdöbbentett
az, hogy micsoda őrültekháza van az első rájátszásos öltözői
interjúmnál. Amikor Michael odahajolt hozzám, keze a derekamra
siklott. Nem is éreztem, csak akkor vettem észre, amikor megláttam
Brody arcát. Láthatóan iszonyú dühös volt, robbanásig feszült;
amikor rám emelte a tekintetét, úgy festhettem, mint az autó
fényszórójától megriadt őz.
Angie operatőre mondott valamit, és Brody kénytelen-kelletlen
visszafordította figyelmét az interjúra. Ahogy megvillant a fény
Brodyn, és az operatőr felemelte a kamerát, Brody még egyszer
felém pillantott. Ugyanekkor Michael ismét odahajolt hozzám, és
mondott valamit. Elfintorodtam, ahogy figyeltem, hogy Brody arcán
a düh helyét gonosz mosoly veszi át.
Visszafordult Angie-hez, aki feltette az első kérdését. Úgy
éreztem, Brody válasza lassított felvételen érkezett. Brody szélesen
elmosolyodott, keze a törülköző csomójára siklott, és egy kicsit
megrántotta. A törülköző a földre esett. Nem maradtam, hogy
végignézzem, mi történik még – tudtam, mi következik, és úgy
gondoltam, Angie feleannyira sem fog tiltakozni, mint én.
 39. FEJEZET

Delilah

Január tizenötödike volt – Drew ma lett volna huszonhat éves. Ez

volt az első év, amikor a születésnapját nem a családjával töltöttem.
Mr. Martin néhány hónapja nyugdíjba ment, és végre meggyőzte
Mrs. Martint, hogy költözzenek Atlantába, ahol Drew nővére lakott.
Nagyon örültem a fordulatnak, de amikor összecsomagoltak, az azt
is jelentette, hogy Drew holmiját is össze kellett pakolni. Amikor
tavaly átmentem hozzájuk megünnepelni Drew szülinapját, a szobája
hat évvel a halála után még mindig érintetlen volt.
Hosszú volt az autóút a temetőig. Egyedül voltam a
gondolataimmal, és próbáltam felidézni a Drew-val közös, szép
pillanatokat. Szalagavató, az utolsó év a gimiben. Elmosolyodtam. A
csapattársai közül néhányan szobát foglaltak egy szállodába, és mind
visszamentünk a meccs után.
Az első alkalom, amikor Brody megcsókolt a szállodai
szobájában, olyan elsöprő erejű volt, hogy ha nem ölelt volna olyan
szorosan, képtelen lettem volna megállni a lábamon.
Kényszerítettem magam, hogy kiűzzem a fejemből a Brodyval
kapcsolatos gondolatokat. Ez mostanában egész munkaidős
tevékenységemmé vált. A közeli repülőtérről egy gép alacsonyan
elrepült a fejem fölött. Eszembe jutott, amikor Drew és én Atlantába
repültünk, hogy találkozzunk az egyetem edzőjével, ahová Drew be
akart jutni. Akkor repültem először, és pokolian ideges voltam. Drew
végig fogta a kezemet, és disznó vicceket mesélt, hogy
megnyugtasson.
Brody a gépen a takaró alatt megpróbált benyúlni a szoknyám alá,
és csókjától elállt a lélegzetem.
Bekapcsoltam a rádiót, ami még inkább összezavarta a
gondolataimat.
 Ahogy megérkeztem a temetőhöz, megszólalt a telefonom, így
kihangosítottam, és felkészültem a beszélgetésre.
– Jó napot, Mrs. Martin!
– Hányszor mondjam még, hogy szólíts Janának, drágám?
Elmosolyodtam.
– Helló, Jana!
– Így már jobb. Hogy vagy, kedvesem?
– Jól. Mi a helyzet Atlantában?
– Meleg van.
Rápillantottam a műszerfalon levő hőmérőre. Öt fok.
Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt!
Egy ideig a költözésről beszélgettünk, és arról, hogy hogyan
rendezkedtek be atlantai életükre.
– Hogy állnak a dolgok közted és aközött a jóképű irányító
között? – lepett meg a kérdéssel Mrs. Martin.
A Brody és Colin közötti verekedés miatt a Brodyval való
kapcsolatom bekerült a hírekbe. Eltűnődtem, hogy Atlantába is
eljutott-e.
– Ööö… mi már nem…
– Ó, nagyon sajnálom, kedvesem! Azt hittem… nos, láttam
rólatok néhány képet, és abból, ahogy arra a fiúra néztél… azt
hittem, találtál valakit.
– Abból, ahogy ránéztem?
– Boldognak tűntél. Úgy néztél rá, ahogy annak idején Drew-ra.
Reménykedni kezdtem.
Nem is tudtam, mit mondjak.
– Nem működött a kapcsolatunk.
Mrs. Martin sokáig hallgatott; már azt hittem, bontotta a vonalat.
– Mrs. Martin? Jana?
– Itt vagyok.
– Ó. Azt hittem, szétkapcsolt.
– Édesem, lehet, hogy nem szabadna ezt mondanom, de azért
kimondom. Emlékszel, hogy a próbajáték előtt néhány héttel
szakítottatok Drew-val? Te azt akartad, hogy a tanulásra és a focira
összpontosítson, ő pedig nem akart otthagyni téged?
– Igen, emlékszem.
– Annyira fontos volt számodra, annyira szeretted volna, hogy
sikeres és boldog legyen, hogy vállaltad ezt, még ha ez azt is
jelentette, hogy nem lehetsz vele.
– Emlékszem. Azt mondtam neki, hogy már nem akarok
velejárni. Nagyjából tíz percig volt dühös, majd visszarohant a
szobába, mert rájött, hogy mire megy ki a játék. Mindig átlátott
rajtam.
– Nos, ő is ugyanígy érzett veled kapcsolatban.
– Tudom.
Soha nem kételkedtem egy pillanatig sem Drew szerelmében.
– De érted, hogy miért mondom ezt? Drew azt akarná, hogy
ismerkedj meg valakivel. Azt szeretné, hogy lépj tovább. Légy
boldog. Szerelmes. Egy napon legyen saját családod.
– Persze, hogy ezt szeretné. Csak még nem találkoztam olyannal,
aki a helyébe léphetne.
– Épp ez aggaszt engem, Delilah. Senkinek nem kell a helyébe
lépnie. Mindig is lesz helye a szívedben. De igenis lehet két embert
egyszerre szeretni. Csak máshogy szereted őket.
Hirtelen bevillant, hogy Brody ugyanezt mondta.
– Köszönöm, Jana.
– Ne félj még egyszer szerelmesnek lenni, kedvesem!
Azon a délutánon sokáig ültem Drew sírköve mellett.
Más látogatásaimtól eltérően most nem sírással töltöttem az idő
nagy részét, hanem azon gondolkoztam, amit Jana mondott.
Lehetséges, hogy félek újra szerelmesnek lenni? Indulás előtt
szállingózni kezdett a hó. A legtöbb New Yorkitól eltérően én
imádtam a telet. Forró csoki, fények, meleg pulóverek, hó és foci.
Hátrahajtottam a fejemet, kinyitottam a számat, és kitárt karral
vártam a hópelyheket. Pár perc múlva boldog születésnapot
kívántam Drew-nak, és elindultam a kocsim felé. Ahogy elértem a
járdát, harminc méterre a Jettám biztonságos melegétől, elcsúsztam
azon a szép havon, amit annyira imádtam. Lábaim szétcsúsztak,
keményen fenékre estem, mindkét lábam a levegőben kalimpált.
Valamilyen oknál fogva hisztérikus nevetésben törtem ki. Egy arra
járó, idősebb férfi a feleségével együtt megállt, hogy felsegítsen, de
intettem nekik, hogy menjenek tovább; képtelen voltam megszólalni
a nevetéstől.
Ott ültem, egyedül, a járdán, a hó fehérre festette a hajamat, és
addig nevettem, amíg a nevetésből sírás nem lett, a sírásból pedig
zokogás; végül felálltam. Vacogott a fogam, az ajkam duzzadt volt a
hidegtől, és egész testemben remegtem. Katasztrofális állapotban
voltam… de valamiért hirtelen minden világossá vált előttem. Nem
attól féltem, hogy szerelmes leszek. Egészen biztos voltam benne,
hogy már szerelmes voltam. Attól féltem, hogy ha ismét történik
valami, képtelen leszek felállni a földről.
 40. FEJEZET

Brody

– Na, indulhatunk, vén csataló?

Grouper lassan, nehezen, csontropogás közepette állt fel az
étkezőben a székből, és csontos ujjával fenyegetőn intett felém.
– Mázlija lesz, ha hatvanéves korában is ilyen jó kondiban lesz,
mint én!
– Hatvanéves? Kit akar átverni? A májfoltjai bőven elmúltak
hatvanévesek!
Grouper mormolt valamit, majd felemelt egy dobozt az asztalról.
– Ez Marlene maradék holmija. Van benne egy szép kis lánc,
kereszt alakú medállal, és néhány régi pénzérme – nem tudom,
érnek-e valamit. A többi nagyrészt hivatalos papír. Minden mást a
Phoenix Háznak adományoztunk, ahogy kérte. Nagyon boldogok
voltak, örültek a ruháknak. A ruhák több mint felén még rajta volt az
árcédula. Maga aztán elkényeztette Marlene-t!
– Mert megérdemelte. – Elvettem a dobozt Groupertől, és a
kijárat felé menet búcsút intettem Shannonnak a nővérpultnál.
– A Phoenix Házban azt mesélték, meglepő, hogy sok beteg már
nem a fiatalok közül kerül ki. A drog- és alkoholrehabilitációs
osztályon a nők egyharmada ötvenen túli. – Megrázta a fejét. – Ki
hitte volna?
Nem ismertem a statisztikát, de tudtam, hogy Marlene olyan
helyen szerette volna tudni a holmiját, ahová az emberek segítségért
fordultak.
– Köszönöm, hogy ezt elintézte nekem!
– Odaadja a láncot Willow-nak?
– Elküldöm neki postán. Tegnap átköltözött az állam túlsó
végébe. A rehabról a régi szobatársa vett egy lakást Saratoga mellett,
és Willow szeretett volna elkerülni ebből a városból. Ahol lakott, ott
túlságosan sok kísértés vett körül egy volt drogost. Könnyebb volt
azon a környéken drogot szerezni, mint tejet venni. Marlene szép kis
összeget hagyott rá, úgyhogy remélem, új életet kezd.
Grouper bólintott.
– Az jó. Marlene biztos örülne neki.
Úton a Media Day programra elmentünk legifjabb Grouperért és
az egyik kis barátjáért az iskolába. A két gyerek eastonos mezt
viselt, és a stadionba vezető egész úton be nem állt a szájuk;
izgalmuk ragadós volt.
– Mindig ilyen hangosak? – pillantottam Grouper felé.
Grouper bólintott.
– A jóisten okkal intézte úgy, hogy az öregek egy idő után
megsüketüljenek.
Annak ellenére, hogy négy órával a program kezdete előtt
érkeztünk, a hely tömve volt. A sajtó több mint kétezer tagja gyűlt
össze szerte a világból, emellett négyezer fős rajongói táborra is
számítottak – ez volt a Super Bowl nem hivatalos kezdő eseménye.
Ha a mai rendezvény is olyan lesz, mint a korábbi években, a tömeg
inkább cirkuszra, semmint médiarendezvényre fog hajazni. Az őrült
rajongók szuperhősöknek öltöztek, a nők bevetették a testfestést, és a
sportolóknak feltett kérdések gyakran oda nem illők voltak.
A liga különösen odafigyelt a biztonságra, még
parkolószolgálatot is biztosítottak; a csapatok számára kötéllel
elválasztott kordon biztosította a parkolóterületet. Én a Steel-bejárat
felé irányítottam a kocsimat.
– Amint bent leszünk, tartsa szemmel azt a két kölyköt! A
rajongók elég kemények tudnak lenni.
Grouper elmosolyodott.
– Micsoda vajszíve van magának a kemény külső alatt! A
csapattársai is tudják, milyen kis mimózalelkű?
– Pukkadjon meg, Kripli!
A parkolófiú brutális sebeséggel elszáguldott a kocsimmal, mi
négyen pedig a rendőri fabarikádokon át a bejárathoz vonultunk. A
barikád két oldalán rajongók álltak, akik valószínűleg egész éjszaka
itt táboroztak. Kis Groupert a vállamra emeltem, és a hármas, tömött
sorban álló tömeghez léptem, hogy autogramot osztogassak.
Egy tizennégy-tizenöt év körüli fiú felsőteste félig átlógott a
barikádon. Elvettem a papírját, aláfirkantottam a nevemet, majd
felemeltem a tollamat a nyakamban ülő kissrácnak.
– Mindkettőnk autogramját szeretnéd, ugye?
A fiú bólintott, bár fogalma sem volt, ki ül a nyakamban.
– Írd te is alá, kis Guppi!
– Nem tudom, hogy kell leírni a nevemet folyóírással.
– Csak firkálj valamit, én is ezt szoktam. Firkants oda valamit!
Guppi a fejemen egyensúlyozta a papírlapot, és azt tette, amit
mondtam. A tömeg teljesen bevadult. Tizenöt percen át osztogattuk
az autogramokat, aztán bementünk, még mielőtt pénzbüntetést
kaptam volna amiatt, hogy elkések a meccs előtti megbeszélésről.
Átadtam Groupernek és a kis guppiknak a VIP-kitűzőket és a
rajongói jegyeket.
– Hatkor találkozunk?
– Rendi, főnök!
– Főnök? Na, ez a beszéd! – Grouperre vigyorogtam. – Ez már
tetszik!

***

Negyedórával kezdés előtt egyedül álltam egy luxuspáholyban,

magasan az aréna embertömege fölött. Kinéztem az üvegablakon, és
belekortyoltam a vizesüvegembe. Az aréna mindkét oldalán fülkéket
helyeztek el, ahol a kezdőjátékosok ülhettek. Magasan a talaj fölött
mikrofonok lógtak, és tapasztalatból tudtam, hogy a riporterek
tömege hamarosan üvöltve fogja kiabálni a kérdéseit, és
mikrofonokat fog az arcunkba nyomni.
Ez a hét volt a csúcsa annak, amiért minden játékos küzdött – az,
hogy bejussanak a Super Bowlra. Mégsem volt kedvem a csapat
többi tagjával ünnepelni a megbeszélés után, inkább bejöttem az első
privát területre, ami az utamba került, hogy nyugodtan
megkereshessem Delilah-t. Tíz hosszú napja nem láttam, és már attól
is boldog lettem volna, ha csak egy pillanatra meglátom. Most már
tudtam, mit érezhet a rajongó, aki egy játékost úgy követ, akár az
árnyék.
Részben még mindig dühös voltam rá amiatt, hogy azt mondta,
nem szeret. Másrészt viszont nem hittem neki. A szeme egészen
mást mondott, mint hazug ajka. Miután elpárolgott a haragom, újra
és újra lejátszottam a fejemben az utóbbi hónapokat. Hozzám képest
az a megbántott csaj, aki újra és újra meghallgatja az exe által
összerakott zenei mixet, kutyafüle volt. Az egyetlen jó az egészben
az volt, hogy valahányszor elfáradtam edzés közben, eszembe jutott
az az idióta Langley, ahogy a csajom derekára csúsztatja a karját, és
hirtelen friss energialöketet éreztem. A dühös energia sokat segített
az edzés során.
Alig egy percembe telt megtalálni Delilah-t a több ezres
tömegben. Megittam a maradék vizemet, és követtem a
tekintetemmel. Fekete szoknyát viselt, szűk piros blézert és magas
sarkú, fekete csizmát, ami a szoknyája aljáig ért. Pokolian szexi volt,
miközben alig mutatott magából valamit.
Delilah hirtelen megállt, és felnézett, mintha valamit keresne az
arénában. Amikor a tekintete megállapodott rajtam, még így, a fél
stadionon keresztül is, úgy éreztem, ez a jel nekem szól. Ennek az
egésznek még nincs vége. És egyszer s mindenkorra kiderítem, hogy
Delilah miért tett úgy, mintha vége lenne.
 41. FEJEZET

Delilah

Az utóbbi egy hétben többször is eszembe jutott, hogy felhívom

Brodyt. Még a telefonomban is kikerestem a nevét, de aztán csak
bámultam a kijelzőt. Mit is mondanék neki? Nem sok mindenre
emlékeztem abból az éjszakából a hotelszobában, de az arca
beleégett az emlékezetembe – ahogy rám nézett, amikor azt
mondtam neki, hogy nem szeretem. Ez volt az egyetlen, amire nem
akartam emlékezni, és mégis, folyton ez a kép jött vissza kísérteni.
Mindenki ismeri az érzést, ami elfog, ha úgy érezzük, valaki néz.
Ezt szorozzuk meg ezerrel – úgyhogy kénytelen voltam felpillantani.
A csontjaimban éreztem, éreztem abból, hogy gyorsabban kezdett
verni a szívem, éreztem a vékony réteg izzadságból, ami megjelent a
bőrömön. A kérdés nem az volt, hogy Brody vajon engem néz?
Hanem az, hogy vajon honnan néz? Hamarosan erre is rájöttem, és
képtelen voltam elkapni a tekintetemet, annak ellenére, hogy ezt
kellett volna tennem. Amikor Brody úgy fordult el, hogy vissza sem
nézett, az olyan volt, mintha sót hintettek volna egy nyílt sebre, ami
makacsul nem gyógyul be.
Felbámultam az üres luxuspáholyra, és nem is figyeltem oda,
ahogy elindultam. Az embertömeg minden irányban hullámzott, én
pedig egyenesen nekimentem egy másik riporter hátának.
Természetesen pont Angie Snow volt az.
– Delilah Maddox!
Angie mosolya negédes volt, de a hangjában hamisság bujkált.
– Angie, hogy vagy?
A profi sport világában kevés volt a nő. Nem alakítottunk klubot,
vagy ilyesmi, de névről és arcról mindannyian ismertük egymást.
Angie-t néhány évvel ezelőtt egy sportrendezvényen ismertem meg;
akkoriban mindketten az egyetemi meccsekről tudósítottunk.
 – Jól vagyok, bár kissé csalódott.
– Csalódott?
– Easton. Igazi mázlista vagy! Azt hittem, szakítottatok, és újra
kint van a húspiacon. Nem tudtam, hogy még mindig együtt
vagytok.
Aznap reggel megcsináltattam a körmömet. Hirtelen felmerült
bennem a gondolat, hogy tűhegyesre akarjam manikűröztetni.
– Már nem vagyunk együtt.
– Ó, ezt jó tudni.
Angie elmosolyodott, én pedig a tenyerembe vájtam a körmömet.
– Na jó, akkor sok szerencsét mára!
A szőke bombázó hátravetette a haját, és megfordult, hogy
távozzon.
– Várj, Angie! Miből gondoltad, hogy már nem vagyunk együtt?
– Általában, ha egy cowboy megmutatja nekem a lovát, akkor azt
is megengedi, hogy felüljek rá.
Összerezzentem.
– És Brody nem engedte meg?
– Miután szándékosan leejtette a törülközőt, utána visszatette a
helyére. És az interjúm után, amikor azt javasoltam, hogy mutassa
meg, mi van a törülköző alatt – négyszemközt, a lakásomon, aznap
éjjel – lepattintott.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Ó. Ilyesmi biztos nem sűrűn fordul elő.
Angie egyik tökéletesen formált és festett szemöldöke a magasba
szaladt.
– Nem sűrűn? Soha nem fordul elő!
Még mielőtt meghallottam volna Brody hangját, már tudtam,
hogy ott áll mögöttem. Ahogy Brody megfogta a könyökömet,
Angie pillantása a fejem fölé emelkedett.
– Elnézést, egy pillanatra. Andy, magunkra hagyna?
– Angie a nevem.
A következő pillanatban Brody kiterelt az arénából, a folyosóra.
Ahogy lépkedett, szorosan fogta a karomat, mintha attól tartana,
hogy első adandó alkalommal futásnak eredek. Amikor a férfiöltöző
bejáratához értünk, észrevettem, hogy Henry Inez a szolgálatot
teljesítő biztonsági őr.
– Helló.
 Ugyanolyan idegesen szólaltam meg, mint amikor
megismerkedtünk; talán még idegesebben.
Henry bólintott.
– DAM. Mr. Easton.
Brody összehúzta a szemöldökét.
– Néhány percre szeretnénk bemenni az öltözőbe.
– Nem szabad senkit beengednem. Még játékosokat sem.
Megéreztem Brody idegességét.
– Csak pár percre mennénk be. Lehetetlen megszökni a riporterek
elől. Elég bosszantók tudnak lenni – tréfálkoztam.
Henry a fejét csóválta, de azért oldalt lépett.
– Pár perc, és nem több! Amikor megkezdődnek odabent az
interjúk, vetésforgóban dolgozunk a kollégákkal.
– Kösz, Henry. – Brody belökte az ajtót, én azonban megálltam. –
Hogy van Larissa karja?
A biztonsági őr elmosolyodott.
– Holnap leveszik a gipszet. Már ideje volt. A lányom
megfenyegetett, hogy ő maga fűrészeli le, csak visszamehessen a
pályára.
– Ez remek!
Brody megrántotta a karomat, és behúzott az öltözőbe. Odabent
haragos pillantást vetettem rá.
– Ez udvariatlanság volt! Épp beszélgettünk.
– Csak pár percünk van.
Összefontam a karomat a mellkasomon.
Brody elvigyorodott.
– De soha nem szokott annyi időbe telni, hogy felizgassalak.
– Brody…
Brody tekintete elsötétült, ahogy odalépett hozzám. Ő előrelépett,
én viszont hátraléptem, egészen addig, amíg a hátam nekiütközött a
csempefalnak. Brody lehajtotta a fejét, a szánk néhány centire volt
egymástól.
– Szerintem hazudtál.
– Miről?
Hirtelen elfogott a vágy, hogy előrehajoljak, és ajkamat az ajkára
nyomjam.
Brody a nyakamhoz hajolt, végigfuttatta az orrát azon az éren,
ami együtt lüktetett a szívverésemmel. Vadul vert a szívem, és a
lélegzetvételem is csatlakozott a versenyhez.
– Arról, hogy mit érzel irántam. Szerintem hazudtál. – A
fülemhez hajolt, hangja érzéki volt. – Szerintem mindazt érzed, amit
én.
Nem szóltam semmit, de az, ahogy kihagyott a lélegzetem,
szavak nélkül is sok mindent elmondott.
– Lefogadom, hogy ha most benyúlnék a bugyidba, ugyanolyan
nedves lennél, mint amilyen kemény vagyok én.
– Brody…
Brody hátrahúzódott, és tenyerébe fogta az arcomat.
– És nem csak a tested reagál az enyémre. Szerintem te is érzed…
– A keze lecsúszott az arcomon, a nyakamon, és megállt ott, ahol a
szívem volt. – Itt. Szerintem itt is érzed.
A szívem vadul vert Brody tenyere alatt.
– Mondd, mitől félsz, Delilah?
Brody a szemembe nézett; olyan nyitott volt és sebezhető, én
pedig gyáván lehunytam a szememet. Hosszú ideig egyikünk sem
mozdult.
Az öltöző ajtaja résnyire kinyílt.
– Easton. Kezdődnek az interjúk, műszakváltás van. Lejárt az idő!
– kiáltotta Henry, és az ajtó ismét becsukódott.
Kinyitottam a szemem. Alig hallhatóan szólaltam meg.
– Ne haragudj!
Brody megsimogatta a hajamat, és hüvelykujja megcirógatta az
arcomat. Mosolya őszinte volt, de szomorú.
– Nincs miért haragudnom. Idővel úgyis rájössz, mit akarsz.
Brody elengedett, és néhány lépést tett az ajtó felé, majd
megfordult. Az az öntelt mosoly, amit annyira gyűlöltem szeretni,
ismét ott volt.
– Ó, és Delilah? Most te jössz. Úgyis észre térsz. De akkor
elérem, hogy könyörögj azért, hogy adjak egy második esélyt!
 42. FEJEZET

Brody

Megint úgy éreztem magam, mint egy tizenkét éves fiú. Két nap
múlva itt a kibaszott Super Bowl, az aréna félig tele lesz olyan
nőkkel, akik a nevemet viselik a hátukon, én meg itt recskázok a
zuhany alatt. Enyhe kifejezés, hogy frusztráltnak éreztem magam.
Amikor a múlt héten azt mondtam Delilah-nak, hogy nála a labda,
nem gondoltam rá, hogy milyen gyakran fogok találkozni vele. A
Super Bowl hete igazi médiaszenzáció volt, és mindennap láttam
gyönyörű arcát. Az öltözőben kötött egyezségünk óta valami
megváltozott – a köztünk levő düh és harag elpárolgott. Szinte baráti
volt a kapcsolatunk, amitől még nehezebben viseltem azt, hogy nem
érinthetem meg.
Tegnap éjjel Delilah ott volt az edzésen, mert egy edzőt
interjúvolt meg. Úgy koslattam utána, mint egy kölyökkutya, csak
hogy odakísérhessem a kocsijához, miután végzett. Amikor
odaértünk a Volkswagenjéhez, nekidőlt az ajtónak, és tudtam, hogy
ha előrehajolnék, és lecsapnék a szájára, nem tiltakozna. Egészen
biztos voltam benne, hogy engem akar; azonban az kellett, hogy
most már ő maga legyen biztos benne, hogy engem akar. Muszáj
maga mögött hagynia azt, ami visszatartja, és meghoznia a velem
kapcsolatos döntését. Szándékosan felhoztam Marlene-t a
beszélgetésünkben, és azt, hogy Grouper összeszedte a maradék
holmiját is, majd elhoztam őt és a guppikat a Media Day eseményre.
Könnyedén megemlítettem, hogy elpostáztam Marlene nyakláncát
Willow-nak, aki most már az állam túlsó végében él. Delilah
elmondta, hogy elhiszi, hogy semmi nem történt Willow és köztem,
de muszáj volt tudnia, hogy Willow többé nem lesz az életünk része.
Azon az éjszakán, a szállodában, Marlene gyászmiséje után
Willow és én hosszan elbeszélgettünk. Beismerte, hogy azért jött fel
hozzám, mert abban reménykedett, hogy újra összejövünk.
Bármennyire is bántott, hogy fájdalmat okoztam Delilah-nak, ennek
a beszélgetésnek meg kellett történnie köztünk. Egyszer s
mindenkorra el kellett búcsúznom Willow-tól, és Willow-nak
szüksége volt arra, hogy az én számból hallja azt, hogy tovább kell
lépnie. Ez a beszélgetés már nagyon érett mindkettőnk számára. Bár
sok szerencsét kívántam neki, már semmi nem kötött össze minket,
ez részemről így volt rendjén. Bármilyen kis résnyire nyílt meg a
Willow életébe vezető ajtó, most örökre bezárult.
Felajánlottam Delilah-nak, hogy ma elviszem a stadionba az
utolsó sajtótájékoztatóra, amin mindketten részt vettünk, és pokolian
meglepődtem, amikor igent mondott. Megkért, hogy üzenjek neki,
ha megérkeztem, így nem kell parkolóhelyet keresnem, de a
stadionig vezető autóút nem volt elég hosszú idő. Egy órával a
tervezett indulás előtt jelentem meg nála, és felcsöngettem; úgy
tettem, mintha Delilah tévedett volna a megbeszélt időpontot
illetően.
– Ne haragudj, azt hittem, tizenegy órát mondtál.
Annyit mondtam.
– Nem. Tízet mondtam.
Amikor kinyitotta az ajtót, egyértelmű volt, hogy akkor lépett ki a
zuhany alól. A haja nedves volt, és egy logós Steel-tréningnadrág és
rózsaszín felső volt rajta – melltartó nélkül.
– Szép a tréninged.
Szép a cicid. A két mell ágaskodva üdvözölt.
Delilah oldalt lépett, hogy bemehessek.
– Még nem vagyok készen, de sietek, nagyon gyorsan kész tudok
lenni.
Felvontam egyik szemöldökömet. Még jó, hogy egy órája
elintéztem magam.
Delilah felnevetett.
– Micsoda perverz! – Majd a nappali felé intett. – Érezd otthon
magad!
Addig néztem ringó csípőjét, amíg el nem tűnt szem elől, majd
kényelmesen elhelyezkedtem. Az egész lakás a parfümjétől
illatozott. Leültem a kanapéra a távirányítóval a kezemben, és
bekapcsoltam a tévét. Minden csatornán a közelgő meccsről volt szó.
A játékosok babonásak – nem szerettem latolgatni egy meccs
esélyeit, úgyhogy lekapcsoltam és körülnéztem. A dohányzóasztalon
ismeretlen fényképalbum hevert. Gondolkodás nélkül felkaptam és
belelapoztam.
A képeken Delilah és egy srác volt – úgy gondoltam, Drew lehet.
A fotók körülbelül felén a srácon focimez volt, és látszott, hogy
Delilah nem az idő múlásával lett az a szépség, aki volt – minden
életkorban iszonyatosan jól nézett ki. A fotók legnagyobb része
láthatóan a gimiben készült, némelyik talán az egyetemen. A legtöbb
képen a páros egymás karjában volt, mosolygott, nevetett. Amikor
megláttam egy csókolózós képet, váratlanul belém mart a
féltékenység.
A fotó nagyjából nyolcéves volt; szegény srác kábé ennyi ideje
lehetett halott. Egek, micsoda seggfej vagyok!
Visszatettem az albumot, és pár percre lehunytam a szemem,
hogy kiszellőztessem a fejem. Az illatból éreztem, hogy Delilah
visszajött a szobába.
– Kérsz valamit inni? – Mosolygott, aztán hirtelen elkomorodott.
Követtem a tekintetét a fényképalbumig. A dohányzóasztalhoz ment,
felemelte az albumot, és a tévé alatti szekrénybe helyezte.
– Nem, köszönöm – mondtam.
Delilah a homlokát ráncolta.
– Megkérdezted, kérek-e valamit inni. Köszönöm, nem.
– Ja, persze, igen. – Megállt, és körülnézett a szobában.
– Pár perc, és kész vagyok.
Amikor eltűnt, csak bámultam azt a szekrényt, amibe az imént
eltette az albumot. Fiatal szerelem. Veszteség. Foci. Olyan volt,
mintha most először világosság gyulladt volna az agyamban.
Fejemet a kanapé támlájának döntöttem. Miért nem jöttem rá eddig?
Talán túl sokszor bevertem a fejemet edzés közben? Megütögettem a
koponyámat, és felnyögtem. Jézusmária, Brody, pedig annyira
egyértelmű!
Felálltam, és néhány percig fel-alá járkáltam, próbáltam
összeszedni a gondolataimat, mielőtt bementem volna a
hálószobába.
– Szia.
Nekidőltem az ajtófélfának, és megvártam, amíg Delilah kijön a
gardróbból.
Amikor kilépett, sötétkék szoknyát és fehér blúzt viselt, gyöngy
nyaklánccal, ami megakadt az egyik mellén, és a lánc egészen a
derekáig leért. Klasszikus, mégis szexi. Bár amíg csak négyszemközt
voltunk, jobban tetszett a rózsaszín felső, melltartó nélkül.
– Túl sokáig készülődöm?
Kezében sötétkék magas sarkú cipő volt.
– Nem. Leülhetünk?
– Idebent?
– Csak pár percet szeretnék.
Delilah habozott, de aztán odament az ágyhoz, és leült a szélére.
Én fél térdre ereszkedtem, kivettem a kezéből a cipőt, majd ráadtam.
Delilah zavartan pillantott rám.
– Köszönöm.
– Szívesen.
Annyi mindent szerettem volna mondani, mégsem találtam a
megfelelő szavakat.
– Minden rendben van? – kérdezte.
– Azon kívül, hogy egy ostoba állat vagyok? Persze, minden
rendben van.
– Ezt most nem értem.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– És válaszolsz is?
– Megpróbálok.
– Mi ketten miért nem vagyunk már együtt?
Delilah lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, végtelen
szomorúság sugárzott belőle.
– Nem is tudom, hogy magyarázzam meg.
– Tégy egy próbát. Meghallgatom.
– Nos. Azon az éjszakán, amikor odamentem a lakosztályodba, és
Willow ott volt, nagyon zaklatott lettem, talán féltékeny is.
Gyűlöltem a gondolatot, hogy egy másik nő van melletted. De
amikor azt mondtad, hogy nem történt semmi, hittem neked. Soha
nem kételkedtem abban, hogy állod a szavad, és hű vagy hozzám.
– Azonban még mindig azt hiszed, hogy érzek Willow iránt
valamit. Ugyanazt, amit irántad is érzek.
Delilah elkapta a tekintetét.
– Nem tudom, mit gondoljak.
– Nézz rám, Delilah!
 Könnyek gyülekeztek a szemében.
– Tudni akarod, mit gondolok? Szerintem te úgy szeretted Drew-
t, ahogy én szerettem Willow-t. És amikor elveszítetted, az nagyon
sokáig fájt neked. Annyira, hogy rettegtél attól, hogy újra szeress
valakit. – Letöröltem egy magányos könnycseppet az arcáról. –
Egész végig azt hittem, attól félsz, hogy belém szeress, hogy velem
van a gond.
– Nem veled volt a gond.
– Most már tudom. Egyszerűen félsz szerelmesnek lenni.
– Nagyon sajnálom!
– Ne sajnáld. Megkönnyíted a dolgom.
– Megkönnyíteni? Hogyhogy?
– Nagyon sok munkádba telt megváltoztatni engem, de
bebizonyítom neked, hogy ha teszel velem egy próbát, ott leszek,
hogy elkapjalak, és az nem lesz olyan nehéz. Lássukbe, egy seggfej
vagyok. Nem olyan könnyű megváltoztatni egy seggfejet!
Delilah könnyek között felnevetett.
– Azt hiszem, szükségem van egy kis időre.
– Én várni fogok.
Delilah átkarolta a nyakamat, és hosszan megölelt. Nem erre a
végeredményre számítottam, de legalább tudtam, hogy már sínen
vagyunk.
 43. FEJEZET

Delilah

Két héttel azután, hogy a Steel megnyerte a Super Bowlt, az élet

lassan visszatért a régi kerékvágásba. Brody betartotta az ígéretét –
ott volt mellettem, és mindenre hagyott időt. Csak egyetlen
alkalommal próbált megérinteni – miután megnyerték a meccset. A
pályán mindenki ünnepelt, és Brodynak sikerült rám találnia.
Felemelt, megforgatott a levegőben, és viharosan megcsókolt. A
következő egy hét mindkettőnk számára őrületes hajtás volt. A
sajtótudósítások, a csapatfelvonulás, és a több tucat interjú mellett
meglepett, hogy Brody talált rá időt, hogy meglátogasson. Pedig
meglátogatott. Minden egyes nap meglátogatott. Nem voltak
nagystílű gesztusok vagy próbálkozások, hogy sürgesse – csupán
mindennap megmutatta nekem, hogy mellettem fog állni. Hogy is ne
szerettem volna belé, amikor tudtam, hogy számíthatok arra, hogy
elkap, ha zuhanok?
A kapucsengő pont időben, három órakor szólalt meg.
Megkérdeztem Brodyt, hogy adna-e egy rövid interjút ma délután a
tévécsatornának. Habozás nélkül igent mondott, annak ellenére,
hogy tudtam, hogy nagyjából azon a ponton volt, hogy már képtelen
elviselni több kamerát. Azt is tudtam, hogy nem fogja teljesíteni a
kérésemet, miszerint küldjön egy üzenetet, amikor a lakásomnál van.
Mindig feljött hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy úriember akart-
e lenni, vagy csak abban reménykedett, hogy egy gyenge pillanatban
kap el, és nem kell többé úriembernek lennie. Brodyt ismerve fele-
fele volt az arány.
Ajtót nyitottam, és ott állt a legcsodálatosabb férfi, akit valaha
láttam. Sötétkék gyapjúkabát volt rajta, sötétkék-világoszöld sállal,
ami kiemelte zöld szemében az arany pöttyöket. A Super Bowl utáni
reggelen azzal hívott fel, hogy kénytelen volt kikászálódni az ágyból
borotválkozni még az egész napos interjúsorozat előtt.
Megemlítettem neki, hogy nagyon tetszik, ha néhány napos a
borostája. Azóta észrevettem, hogy állandóan borostás.
– Késésben vagy?
– Nem. Te jöttél korán.
Puha, meleg köntösbe burkolództam, és a hajam lófarokban volt.
Brody az órájára pillantott.
– Három órát mondtál.
– Nem, négyet mondtam.
Az ő szabályai szerint játszottam. Komolyan úgy gondolta,
elhiszem, hogy folyton eltévesztem az időpontot? Úgy gondolta,
ravaszkodnia kell csupán azért, hogy eltöltsön még egy órát a
lakásomon. De ma én voltam a nagy ravaszdi.
Égnek emeltem a tekintetem, és oldalt léptem.
– Neked komolyan gondod van az idővel.
– Megesküdtem volna rá, hogy hármat mondtál!
Mert hármat is mondtam.
– Na jó, ismered a dörgést. Érezd magad otthon. Én megyek,
gyorsan lezuhanyozom.
Eltűntem a fürdőszobában, és a gyors zuhanyzásból maratoni
hosszúságú szépítkezőprogram lett. Csípőtől lefelé megszabadultam
az utolsó szőrszálaktól is, leszámítva egy vékony csíkot a lábam
között. Utána bekentem magam testápolóval, és kifésültem nedves
hajamat. Eredetileg úgy gondoltam, meztelenül lejtek be a nappaliba,
és Brody majd rájön, mi a helyzet. De úgy döntöttem, Brody-
stílusban oldom meg a dolgot. Száraz, puha törülközőt tekertem
magam köré, és eltökéltem, hogy most átlépek egy határt, ahonnan
nincs visszatérés.
– Változott a terv! – kiáltottam ki a hálószobából, ahogy
végignéztem magamon a teljes alakos tükörben. – Nem lenne gond,
ha itt tartanánk az interjút?
– Dehogy. Ahogy akarod.
Amikor beléptem a szobába, Brody épp tévét nézett; háttal ült
nekem. Mély lélegzetet vettem, megkerültem a kanapét, és odaálltam
elé. Maga elé nézett, de abban a pillanatban felkapta a fejét, amikor
meglátott törülközőbe csavarva.
– Feltehetek önnek néhány kérdést, Mr. Easton? – A hajkefémet
használtam mikrofonnak.
 Brody összevonta a szemöldökét, de belement a játékba.
– Milyen érzés másodszor is a Super Bowl legelismertebb
játékosának lenni?
– Pokolian jó érzés. De ezt a kérdést már vagy ezerszer feltették
nekem, Miss Maddox. Nem kérdezne inkább valami eredetibbet?
Amikor legelőször ezt kérdezte, legszívesebben fenéken
billentettem volna. Most imádtam, hogy emlékezett arra a régi
szócsatánkra.
Felvontam egyik szemöldökömet.
– De, igazából lenne egy eredeti kérdésem. – Könnyedén a
törülköző után nyúltam, ami egyetlen mozdulattól a földre esett. –
Ha azt mondanám neked, hogy a világon mindennél jobban
szeretlek, adnál nekem még egy esélyt?
Brody felállt. Válasza komoly volt, és egyenesen a szemembe
nézett.
– Minden kibaszott esélyt megadnék neked, hogy újra együtt
legyek veled!
Egymás karjába omlottunk, hirtelen megszűnt köztünk a távolság.
Brody hosszan, keményen megcsókolt, izmos karjával olyan vadul
szorított, hogy alig kaptam levegőt. De még soha semmi nem esett
ilyen jól. Felemelt a levegőbe, és a mellkasához szorított. Mielőtt
rájöttem volna, mit művel, már vitt is befelé, a hálószobába.
– Remélem, hogy ez az egyetlen interjú, amin részt kell vennem.
Kérlek, mondd, hogy nem kell még egy interjúra beugranom az
irodádba!
– A következő napokban csak belém kell ugranod.
Brody letett az ágy mellé, és vetkőzni kezdett. Ahogy tekintete
végigsimogatta a testemet, a fejét ingatta.
– Szóval végre beismered, hogy szeretsz, de én még nem
szeretkezhetek veled!
– Miért nem?
– Mert keményen meg akarlak kefélni, és úgy el akarok élvezni
benned, hogy igazi állatnak érezzem magam!
– Én is ezt akarom! Istenem, én is ezt akarom!
Brody felemelt, a lábamat a dereka köré húzta, és a falnak
döntött.
– Az ágyat tartogassuk a szeretkezésre. Most a falnak döntve
teszlek magamévá!
 Addig csókolt, amíg belefájdult a szám, és levegő után
kapkodtam. Eddig visszafogta magát, de most átszakadt a gát – úgy
nézett rám, mintha fel akarna falni. Ilyen szexit és izgatót még soha
életemben nem láttam. Hátamat a falnak vetette, majd keze a
fenekemről a puncimra siklott, és bedugta két ujját.
– Jézusom, tiszta lucsok vagy!
Megragadta a csípőmet, és belém hatolt. Lehunytam a szemem;
olyan jó érzés volt, hogy teljesen kitölt, úgy éreztem, így kell lennie.
– Delilah, nyisd ki a szemed!
Ahogy a szemembe nézett, még keményebben hatolt belém.
– Mondd ki! Mondd ki még egyszer!
– Szeretlek.
Belesuttogta a számba.
– Még egyszer!
Közeledtem a csúcspont felé, egyre hangosabban lihegtem,
rekedtesen szólaltam meg.
– Szeretlek, Brody Easton! Szeretlek!
Brody újra és újra elmondta, hogy szeret, ahogy egyre mélyebbre
és mélyebbre hatolt bennem.
– Kibaszottul szeretlek! – nyögte, ahogy belém élvezett.
Hosszú ideig álltunk a falnál, homlokunkat egymásnak döntve.
Ahogy egymás szemébe néztünk, és mellkasunk együtt emelkedett
és süllyedt, hirtelen világossá vált előttem egy gondolat. Az utóbbi
hét év során a békét kerestem. Azt hittem, a béke az a hely, ahol
nincs turbulencia, nincs félelem. Ahol nincs mélység és magasság,
ahol a boldogság a nyugalom közepén található. De abban a
pillanatban rájöttem, hogy a béke nem abban áll, hogy az ember
megpróbál kikerülni dolgokat. Hanem abban, hogy úgy dönt, hogy
úgy éli az életét, hogy közben az életben természetesen fellelhető
káosz veszi körül, és a káosz közepette képes nyugalmat érezni a
szíve mélyén.
Brody Eastonról, arról a férfiról, aki olyan viharosan érkezett az
életembe, kiderült, hogy számomra maga a nyugalom. Micsoda
irónia, ugye?
 EPILÓGUS

Delilah

Amikor eljöttem otthonról, Brody még aludt, így mielőtt bementem

volna az irodába, még elmehettem az orvoshoz.
Nem számítottam rá, hogy ma csinálnak ultrahangot is. A
vércukrom az első terhességem alatt kicsit magas volt, úgyhogy ez
alkalommal alaposan odafigyeltek rám. Brody kész idegroncs volt,
ha felmerült valami, ami problémát jelenthetett nekem vagy a
babának, úgyhogy egyedül mentem el a vizeletvizsgálatra, mert nem
akartam éppen ma stresszt okozni neki. Ma volt az évfordulónk.
Pontosabban az évfordulóink.
– A vércukra nagyon jó, Delilah. Ha már itt van, nézzünk egy
ultrahangot is, jó? Ellenőrizzük a magzatvíz mennyiségét.
Ez új volt ezzel a terhességgel – oligohydramnion, azaz kórosan
alacsony magzatvíz-mennyiség. Az én értékem nem okozott nagy
riadalmat, de a glukózszint mellett az orvos ezt is szemmel akarta
tartani.
– Hogyne.
Sajnáltam, hogy Brody nélkül veszek részt az ultrahangon – ő
valahányszor a monitorra pillantott, könnybe lábadt a szeme, még
akkor is, amikor korai volt a terhességem, és a baba úgy nézett ki,
mint egy ebihal.
Átöltöztem a kórházi lebernyegbe, és az orvos bejött a
vizsgálóba. Miután hideg zselét kent növekvő pocakomra, elkezdte
végighúzni rajta a varázspálcáját. Abban a pillanatban, hogy
bekapcsolta a hangerőt, meghallottam az erős szívhangot. Pár perc
múlva az orvos közölte, hogy a magzatvíz mennyisége nőtt, és eddig
minden rendben van, majd alaposan szemügyre vett egy bizonyos
területet.
– Szeretné megtudni a baba nemét?
 – Ez komoly? Azt hittem, még korai.
– Néha korai is. De ez a kicsike nem túl szégyenlős, és ebben a
pillanatban pontosan látok mindent.

***

Mióta a kisbabánk tavaly megszületett, csak részmunkaidőben

dolgoztam. Így, hogy heti két napot dolgoztam, valamennyire
megmaradtam a szakmámban, és ürügyem is volt, hogy elutazzak a
férjemmel a meccsekre. Megsimogattam a pocakomat. Ha
megérkezik ez a baba, az már nehezített pálya lesz.
– Ne tapogasd már magad! – Indie elhelyezkedett a
vendégszékben az irodámban, és maga felé fordította a
celluxadagolót. Kivett egy hosszú csíkot, majd fültől fülig az arcára
ragasztotta – úgy festett az orra, mint egy kismalacé.
– Nagyon vonzó vagy!
Pár perccel később Mr. CUM lépett be, és nagyon meglepődött,
amikor megpillantotta Indie-t. Indie úgy mosolygott, mintha mi sem
történt volna, amitől Mr. CUM elpirult.
– A szezon előtti időszak jövő héten kezdődik. Számíthatok arra,
hogy a férje bejön hozzánk egy interjúra?
Brody soha semmit nem tagadott meg tőlem.
– Megkérdezem, van-e kedve hozzá.
Amikor Mr. CUM eltűnt, Indie felvonta egyik szemöldökét?
– Van-e kedve hozzá? Az a pasi még szart is enne a kedvedért!
Szó szerint!
– Milyen bájos analógia! – Elkezdtem összepakolni az
asztalomon. – Nem éreztethetem Mr. CUM-mal, hogy már egy ideje
meglehetősen könnyű dolgom van a munkámban, ugye?
Indie telefonja megcsörrent, és az arca felderült. Meg sem kellett
kérdeznem, ki az. Pár hónappal ezelőtt Indie találkozott a saját
játékosával egy grillpartin, amit Brody és én rendeztünk új
otthonunkban, Larchmontban. Azóta a párocska elválaszthatatlan
volt. Ez azt jelentette, hogy több időt tölthettem Indie-vel, aminek
nagyon örültem. Két héttel ezelőtt is csatlakoztak hozzánk, amikor a
hétvégét az állam túlsó felében töltöttük, a frissen befejezett
kunyhóban.
Indie felpillantott a telefonjából.
 – Előbb mész haza?
– Nem előbb. Kivételesen időben.
– Vajon miféle démon szállt meg, hogy előbb mész haza?
Csaknem azért, mert egy szuper férj vár otthon egy kisbabával, és
közben a második babát várod? – Mosolygott, és rosszallón
pisszegett. – Lassan már nem tudod, mi fontos és mi nem.
– Útközben még vennem kell valamit az évfordulónkra is
Brodyval.
– Ragaszkodtok a hagyományos ajándékos baromsághoz?
Az esküvőnket a megismerkedésünk évfordulóján tartottuk,
úgyhogy minden évben két eseményt is megünnepelhettünk.
– Igen. Az első év papír, a második gyapjú.
– Rémesen hangzik. Brody mit vett neked? Gyapjú
kismamabugyit és papírelőkét?
Felnevettem.
– Nem tudom. Még nem adtuk oda egymásnak az ajándékot.
Útközben hazafelé megálltam a boltban, hogy utolsó pillanatban
megvegyem az ajándékot. Korábban írtam Brodynak egy szerelmes
levelet, és vettem neki egy gyapjúsálat, ami szerintem kiemeli a
szeme színét. De ma reggel változott a terv.
Amikor hazaértem, a ház szokatlanul csendes volt, csak Tank, a
nevetségesen óriási nápolyi bullmasztiffunk jött üdvözölni.
– Jól van, cimbi!
Tank vidáman csóválta a farkát, én pedig kénytelen voltam
elkapni az ajtó melletti kisasztalt, amit majdnem felborított.
– Nyugodj meg! Hol az őrült ember és a hugica?
Az ajtóban a földre ejtettem bőr laptoptáskámat és a
kézitáskámat, levettem a cipőmet, és bementem a konyhába. A
helyiség üres volt, de a hűtőn három sárga cetli volt, a
konyhaszigeten pedig egy kis doboz.
Kifejezés, állt az első cetlin nagybetűkkel. Szezonon kívül a
férjem elkezdett vetélkedőket nézni.
A másodikon ez állt: Tipp (mert ügyetlen vagy játékokban): ami
te vagy nekem.
Alatta, egy másik cetlire egy nyilat rajzolt, amin ez a felirat állt:
Menj már oda a kanapéhoz!
Mosolyogva bementem a nappaliba. Brody az összes díszpárnát
felhalmozta a kitömött puffra. Mindegyiket felemeltem, és
szétterítettem a szőnyegen.
Egy piros díszpárnán a D betű díszelgett. Régebben volt egy M
betűs párnám is, a Maddox név miatt, de azt Brody kidobta, és az
esküvőnk után az E betűs párnával cserélte ki.
M – ezt még soha nem láttam; új szereplő volt bolondos
gyűjteményünkben. Halvány rózsaszín volt, persze hagyományosan
évfordulós gyapjúval töltve – a lányunk keresztnevének
kezdőbetűjével.
Y – újabb szereplő: rózsaszín, bolyhos, és az új M betűhöz
hasonló hímzéssel. Brody édesanyját és az én anyámat is Yvonne-
nak hívták; a lányunk második keresztneve is ez lett.
B – mint Brody. Amikor összeköltöztünk, akkor szereztem be a
hímzett, piros párnát.
LOVE. A négyzet alakú, barna párna, amit Drew-tól kaptam,
még kamaszkorunkban. A párna igencsak viharvert volt, foltozott, és
bár mindig Drew-ra emlékezteti, mindennap eszembe juttatta azt a
csodálatos embert, akihez feleségül mentem. Miután
összeköltöztünk, eltettem a párnát egy szekrénybe. Furcsa érzés lett
volna kirakni egy másik férfi szerelme bizonyítékát a közös
lakásunkban. Egy nap arra értem haza, hogy a párna ott volt a
kanapén. Amikor Brody rajtakapott, hogy nézem, átkarolt, és azt
mondta, hogy Drew segített azzá a nővé lennem, akibe ő
beleszeretett, és hogy azt a párnát nem kell elrejteni.
D-E-M-Y-B-Y-L-O-V-E
Addig rendezgettem a párnákat, amíg ki nem jött a szó, amit
Brody feladott nekem.
MY BELOVED, azaz Szerelmem.
Tényleg enyém a legjobb férj a világon! Amikor azt mondta,
hogy az a férfi, aki rózsát hoz nekem, nem éri meg az időt, amit rá
pazarolok, mert én valami különlegest érdemlek, azt hittem, csak
szószátyárkodik. De mióta megismertem, minden szavát tettekkel
támasztotta alá. Az ajándékai mindig olyan különlegesek és
gondosan válogatottak voltak, mint amilyen ő maga volt.
Ha lehet, a szívem még erősebben dobogott, ahogy elindultam
megkeresni a családomat az emeleten. Amikor megérkeztem a
hálószobánkhoz, hallottam, hogy Brody beszélget a babával; nem
vette észre, hogy feljöttem. Hátraléptem az ajtóból, és hallgattam,
ahogy pelenkát cserél.
– Te büdi vagy, kislányom! Anyukádnak viszont mindig nagyon
jó illata van. Valószínűleg ezért van, hogy alig egy év lesz közted és
a kishúgod vagy a kisöcséd között!
Eltakartam a számat, hogy elfojtsam kuncogásomat.
– Mi van már ezzel a hintőporral? Soha nem tudom kinyitni!
Hallottam, hogy párszor megrázza a dobozt, majd felnyögött.
– A francba!
Elképzeltem, ahogy leporolja magáról a hintőporfelhőt.
A pelenkatapasz hangja egyik oldalon, majd a másikon. Marlene
felkuncogott.
– Mi olyan vicces, mi? Te vagy az, akinek nincs foga!
A hintaszék megnyikordult, és tudtam, hogy Brody leült,
Marlene-t pedig az ölébe vette. Mostanában elég sok minőségi időt
töltöttek együtt. Amikor Brody azt hitte, senki nem hallja,
mindenféle őrült történeteket mesélt a lányunknak.
– Tudod, ezzel a nagy rózsaszín ínyeddel nagyon hasonlítasz arra
a hölgyre, akiről elneveztünk!
– Pa pa pa.
Persze a Ma ma mát még nem tanulta meg. A lányunk
természetesen apja lánya volt.
Brody belekezdett egy történetbe a lányunknak a névrokonáról,
aki egyszer véletlenül leejtette a fogsorát a társasház
szemétledobóján, én pedig kettesben hagytam őket, és
visszaosontam a földszintre. Nem sokkal később Brody lejött. Fekete
pólója félig fehérben pompázott a hintőpor miatt. Magához ölelt,
megcsókolt, majd lehajolt, és puszit lehelt a pocakomra.
– Marlene a szokásosnál hamarabb elaludt. Mióta vagy itthon?
Átkaroltam Brody nyakát.
– Elég ideje, hogy megoldjam a Szerencsekerék-feladványodat.
Imádom, köszönöm! Mi a nyereményem?
– Valami nagy. Majd később megmutatom – kacsintott rám
Brody. – Kinyitottad a dobozodat?
– Még nem, előbb szerettem volna átadni a te ajándékodat.
Odaléptem az ajtónál hagyott táskámhoz, és kiemeltem egy
egyszerű, fehér dobozt, rajta piros masnival.
– A fél napot a parkban töltöttem a babával, hogy előbb aludjon
el. – Megrázta a dobozt. – Remélem, ebben egy szexi body van!
 – Most már kismamabodyt kéne vennem. – A hasam most
nagyobb volt, mint ilyenkor az előző terhességemnél.
Megsimogattam a pocakomat. – Szerintem a kismamaság és a szexi
body, nemigen illik egymáshoz.
– Te bolond vagy! Szerintem pokolian szexi vagy így,
várandósan! Jól áll ez az egy-két plusz kerek forma. – Kezével a
szokott nagy cici-jelet mutatta. – Nagyobb cicik. Ha rajtam múlik,
lehet, hogy éveken át terhes leszel!
Játékosan megpaskoltam a hasizmát. Kőkemény. Igazi mázlista
vagyok.
– Nyisd ki az ajándékodat, te perverz!
Brody levette a masnit, és kinyitotta a dobozt. Megvakarta az
állát, majd felemelte a barna bőr focikesztyűt.
– Ugye tudod, hogy ez baseballkesztyű? Én pedig focizom.
– Okostóni! – Kivettem a labdát, és átnyújtottam neki.
– A labda belseje gyapjúból van. A második évfordulónkra.
– Ó, kösz, szivi!
Odahajolt, hogy megcsókoljon, de én a mellkasára tettem a
kezemet, és megállítottam.
– Próbáld fel a kesztyűt!
Brody elhúzta a száját az elutasítás miatt, de megtette, amit
kértem. Ahogy bedugta ujját a kesztyűbe, megtalálta a második
ajándékomat. Miután kivette a papírtekercset a kesztyűből, az
asztalra akarta hajítani.
– Az nem töltelék! Hanem az egyéves évfordulós ajándékunk.
Papírból.
Brody a homlokát ráncolta, ahogy kigöngyölte az első sor
ultrahangképet. Lepillantott a képre, majd visszanézett rám.
– Ez mi?
– Be kellett mennem ma a dokihoz egy vizeletvizsgálatra, hogy
megnézze a vércukromat. Normális volt az érték, de megnézte a
magzatvíz mennyiségét is.
– Minden rendben?
– Igen. De nézd meg jobban azt a képet!
Brody az arcához emelte.
– Az ott…
– Egy fütyi.
Brody szeme felvillant. Soha nem ismerte volna be, hogy azt
Ő
szerette volna, hogy ez a baba kisfiú legyen. Őszintén szólva
tökéletesen boldog lett volna egy kocsiderék egészséges kislánnyal
is. De ha kiválaszthatta volna a baba nemét…
Brody nagyon meglepett, amikor felkapott és megforgatott.
– Pöckös! A gyerekemnek pöcköse van!
Felnevettem.
– Így is lehet mondani.
Amikor Brody végre letett, a hasamhoz intézte a szavait.
– Hallottad, kölyök? Férfi leszel!
– Ööö… szerintem először kisfiú lesz.
Őrült férjem ismét felkapott, megint megforgatott, és azt kiabálta:
– Fiunk lesz, kisfiúnk lesz! Fiunk lesz, kisfiúnk lesz!
Hangosan felkacagtam. Amikor letett, kinyitotta az udvarra
vezető tolóajtót, és kikiabálta:
– Fiú, fiú lesz, basszus!
Olyan hangosan üvöltött, hogy valószínűleg az egész
szomszédság értesült a hírről.
Nagyon boldog voltam, hogy képes voltam megadni neki ezt az
ajándékot. Igazán szerencsések voltunk; nem sok minden hiányzott
az életünkből. Megtaláltuk az igazi szerelmet, volt egy egészséges
kislányunk, és egy kisfiút vártunk, imádtuk a barátainkat és szerettük
a munkánkat. Legmerészebb álmainkban sem reménykedtünk ilyen
boldogságban. Öt évvel ezelőtt ezek az álmok mindkettőnk számára
túlságosan távolinak tűntek.
Amikor Brody abbahagyta a kiabálást, odalépett hozzám, kezébe
fogta az arcomat, majd halkan megszólalt.
– Szeretlek, Delilah Easton!
– Miért suttogsz? – ugrattam. – Talán nem akarod, hogy az egész
világ megtudja, mennyire szeretsz?
Brody szájon csókolt.
– Nem hallottad? Most kiabáltam ki az egész világnak!

VÉGE
 KEDVES OLVASÓK!

Köszönöm szépen a csodálatos támogatást! Iratkozzanak fel

hírlevelemre, hogy folyamatos kapcsolatban lehessünk, és
beleshessenek a három kiválasztott könyv első fejezetébe:
Kattintsanák az alábbi linkre a feliratkozáshoz:
https://app.mailerlite.com/webforms/landing/z0d7x2
(Évente 4-5 e-mailt küldök, soha nem adom ki másnák az e-mail-
címet, valamint spamet sem küldök!)
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet a csodálatos blogolóknak, akik arra áldozták idejüket,

hogy elolvassák a könyveimet. Örökké hálás vagyok mindenért, amit
tesznek; a segítségért, mely által nap mint nap új olvasók találnak
rám. A kritikák, ajánlók, megjegyzések, megosztások és a támogatás
ereje felbecsülhetetlen, és nagyon sokat jelent nekem.
Külön köszönet azoknak, akiknek hihetetlenül hálás vagyok:
Penelope-nak – köszönöm, hogy mindent megtettél ezért a
könyvért. Szerkesztői munka, képek felkutatása, cím… Biztos
vagyok benne, hogy a nevednek a címlapon lenne a helye az enyém
mellett, mert olyan sok időt áldoztál rá!
Julie-nak – köszönöm a barátságodat és a bölcsességedet!
Cherinek – köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, amikor
szükségem van rád! (Néha naponta tucatszor is.)
Sommernek – köszönöm ezt az újabb csodálatos borítót!
Lunának – köszönöm a csodálatos ajánlókat és kedves
támogatásodat!
Minden olvasómnak – köszönöm a lehetőséget, hogy
elmesélhetem a történeteimet. Állandó támogatásuk egészen
döbbenetes számomra. Megtisztelő, hogy általam egy kicsit
elszökhetnek a valóságból. Imádom az e-maileket és a kritikákat,
úgyhogy továbbra is jöhetnek!

Sok szeretettel:
Vi