OZIRISZ ORSZÁGA

Az emberiség elpusztította önmagát, s a lebombázott

világban a nyugati civilizáció szinte nyomtalanul elenyészett.
Csupán Afrika sivatagos vidékein maradtak fenn nagyobb arab
néptörzsek, független oázisok, egységes országok. Egy ilyen
elszigetelt helyre érkezik a Halott Országokból egy fehér ember,
Jack mester, aki az életét is kockára teszi, hogy rábukkanjon
arra az idegen űrhajóra és azokra az idegen lényekre, akikről a
legendák beszélnek… és feltárul előtte Ozirisz országa…

Négy izgalmas kisregény és több mint másfél tucat

hosszabb–rövidebb science fiction novella várja, hogy
elkalauzolhassa az olvasót a jövőbe, a sötét világűrbe, a forró
sivatagba, egy szétbombázott világba vagy éppen az álmok
birodalmába. Jelen válogatás igyekezett a legszélesebb skálát
nyújtani, hogy a műfaj sokszínűségét bemutassa és kellemes
szórakozást, maradandó élményt nyújtson olvasóinak.

Wolfgang Jeschke Ozirisz országa című műve a német

science fiction legmagasabb elismerésében, Kurd Lasswitz–
díjban részesült, míg Harlan Ellison megdöbbentő, sokkoló
hatású kisregénye, A fiú és kutyája NEBULA–díjat nyert, s a
műből készült, azonos című film HUGO–díjat kapott.

OZIRISZ ORSZÁGA
 CHERUBION SCIENCE FICTION 1.
Fantasztikus kisregények és novellák
A kötet címe angolul: Osirisland
All rights reserved!
Szerkesztette: Nemes István

A címlap Szendrei Tibor festményének felhasználásával

készült
Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH–ART

ISBN 963 7841 72 5

Hungarian translation and edition © Cherubion Kft., 1996

Cherubion Könyvkiadó és Szolgáltató Kft.
Az AVALON Kiadói Csoport tagja

Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető

igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 220.66–14–1
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 25 ív
Készült Debrecenben, 1996–ban
Tartalom

Köszönetnyilvánítás
Wolfgang Jeschke: Ozirisz országa
Stanley G. Weinbaum: A lótuszevők
Anthony Sheenard: Hosszú útra összezárva
Georg Czerny: Az utolsó csata
Pout Anderson: A királyok meghalnak
Stephen Hobbes: A Csin–szektor rejtélye
Robin Usher: Special Angel Service
Liam Strong: Hosszú álom
Stanley G. Weinbaum: Mars–odüsszeia
Viszokay Tamás: A gyáva ember
Szűcs Róbert: SZUPERGAGYI
Arthur Philip Feist: Idegenek az éjszakában
Sebastian Pricznik: Zuhanás
Pap Viola: Áramszünet
Garry J, Clintwater: A nagy játék
Jason C. Leight: Változatok az utolsóra
Howard Philips Lovecraft: A kép a házban
Hunyadi Csaba: Sorshúzás
Francois Marchaud: Lopakodó
Trenka Csaba Gábor: Galaktikus pornográfia
Karel Robcsek: Szegfű és telihold
Michael Griffin: A Játékos
Tristan de Luca: Ép testben ép lélek
Jeffrey Stone: Telepítvény
Harlan Ellison: A fiú és kutyája
 Köszönetnyilvánítás

"Osirisland" by Wolfgang Jeschke

Copyright © 1986 by Wolígang Jeschke
Published with kind permission of the copyright holder and
his respeclive agency
Fordította: Roberto Kohlstedt.

"The Lotus Eaters" by Stanley G. Weinbaum

Stanley G. Weinbaum, 1936
A novella a "A Martian Odyssey" című kötetből került
válogatásra.
Lancer Books, 1962.
Fordította: Erdő Gábor

"Woman" by Anthony Sheenard

Copyright © 1996 by Szélesi Sándor

"The Last Battle" by Georg Czerny

Copyright© 1995 by Georg Czerny
Fordította: Békési József

"Kings Who Die" by Poul Anderson

Copyright © 1969 by Poul Anderson
A novella a "The Seven Conquests" című kötetből került
válogatásra.
 Collier Books, 1970.
Fordította: Erdő Orsolya

"The Secret of the Sector Chin" by Stephen Hobbles

Copyright © 1996 by Békési József

"Special Angel Service" by Robin Usher

Copyright © 1996 by Robin Usher
Fordította: Kiss Endre

"The Endless Dream" by Liam Strong

Copyright © 1988 by Koch György

"A Martian Odyssey" by Stanley G. Weinbaum

Stanley G. Weinbaum, 1934
A novella a "A Martian Odyssey” című kötetből került
válogatásra.
Lancer Books, 1962.
Fordította: Erdő Gábor

"The Coward Man" by Viszokay Tamás

Copyright © 1995, 1996 by Viszokay Tamás
A Solaria Magazin engedélyével.

"SZUPERGAGYI" by Szűcs Róbert

Copyright © 1996 by Szűcs Róbert

"Strangers in the Night" by Arthur Philip Feist

Copyright © 1996 by Arthur Philip Feist
"The Fall" by Sebastian Pricznik
Copyright © 1993 by Sebastian Pricznik
Fordította: Bihon Tibor

''Power Cut" by Pap Viola

Copyright © 1996 by Pap Viola

"The Game" by Garry J. Clintwater

Copyright © 1996 by Garry J. Clintwater
Fordította: Békési József

“The Last Man” by Jason C. Leight

Copyright © 1993 by Jason C. Leight
Fordította: Koch György

"The Picture in the House" by Howard Philips Lovecraft

Howard Philips Lovecraft, 1920
Fordította: Kornya Zsolt

"The Drawing" by Hunyadi Csaba

Copyright © 1996 by Hunyadi Csaba .

"The Stealther” by Francois Marchand

Copyright © 1993, 1996 by Francois Marchand
Fordította: Koch György

"Galactic Pornography" by Trenka Csaba Gábor

Copyright © 1996 by Trenka Csaba Gábor

"Pink at Full Moon" by Karel Robcsek

 Copyright © 1988 by Karel Marius Robcsek
Fordította: Koch György

"The Player" by Michael Griffin

Copyright © 1976 by Michael J. Griffin
Fordította: Bihon Tibor

"A Sound Mind in a Sound Body" by Tristan de Luca

Copyright © 1996 by Tristan de Luca
Fordította: Hüse Lajos

"The Fun–Dation" by Jeffrey Stone

Copyright © 1985, 1996 by Nemes István

"A Boy and His Dog" by Harlan Ellison

Copyright © 1969 by Harlan Ellison.
Renewed, copyright © 1997 by Harlan Ellison.
Reprinted by permission of, and arrangement with the
Author and the Author's agent, Richard Curtis Associaties, Inc.,
New York, USA.
All rights reserved.
Fordította: Nemes Ernő.
Wolfgang Jeschke – Ozirisz
országa

Rosemarie–nak

"Láttam a múltat.
Ismerem a jövőt "
Tut–ench–Amun

I. Jack Mester

It's a strange, strange world

We live in,
Master Jack...
 1.

A Sharinból érkezett, Napközép felől, a lagonok és bagirmik világából, s

három lovat vezetett. Kettőt málhásnak használt, a harmadikat, egy
alacsony, fehér sörényű és bársonyosan sötét szemű, barna kancát pedig ő
ülte meg,

Id el–Kebír, Bairam napján történt ez – jól emlékszem rá, akárha tegnap lett
volna –, forró délelőtt volt; a levegőt meleg vér és belsőségek, frissen sült
kenyér illata töltötte be. Azon a reggelen minden ház és kunyhó, még a
legszegényebbek pajtája előtt is birkákat vágtak te, mivel a király, Allah
legyen kegyelmes hozzá, mindenkinek szétosztatott egy állatot, hogy
Húsvét ünnepén senki ne maradjon sült nélkül. A férfiak kora reggel óta
talpon voltak, meg–megajándékozták magukat a laqbi ízével; boldogok
voltak, egynémelyikük tán részeg is. Ekkor ügetett be az idegen a déli
kapun a városba.

Annur, a borbély hozta a hírt. A hőség ellenére szorosan maga köré tekerte
melefáját. Fogatlan mosolya grimaszba rándult, miközben horgas orrát
vakarta, szeme – a kíváncsiság és a laqbi egyvelegétől – a megkopott,
valaha piros tarbush alatt élénken csillogott.

– Úgy, úgy, szóval egy fehér bőrű – mondta apám kimérten, s letette a kést
és a véres májat a már korábban leválasztott birkafej mellé. Megtörölte
hatalmas kezét a vérmocskos kötényben, amit burnusza elé kötött fel,
aztán az alkarjával megtörölte izzadó homlokát – Egy vándororvos?

– Nem, tabib – válaszolta Annur, miközben szakértő szemmel vizsgálgatta a

birkánkat. – Azt állítja, tudósféle, amolyan csillagnéző.

– Csillagnéző?

A borbély vállat vont.

– Mindenesetre délről jött, ahol régen állítólag nem csak feketék éltek,
hanem fehérek is, – Annur kiköpött a frissen söpört agyagpadlóra a
kunyhónk előtt, amit apám egy feddő pillantással jutalmazott. – Biztos egy
hitetlen – folytatta megvetően anélkül, hogy tudomást vett volna
megütközésünkről. – Hasszán idejében az ilyen tudósféléknek megtiltottuk
volna, hogy idejöjjenek, vagy pedig rögtön levágtuk volna a fejüket, hogy
aztán elrettentésül kiszögeljük a városkapura.

– Majd a húsvéti ünnepségen szónokolj! – figyelmeztette apám, – Hasszán

ideje, amikor minden világos bőrűt, függetlenül attól, hogy mutáns–e vagy
sem, csak úgy fel lehetett akasztani, Allahnak legyen hála, szerencsére
elmúlt. Ahmed ben Bráhím, a királyunk, jó uralkodó. Kövér birkát
ajándékozott nekünk.

– Valóban pompás állat – jegyezte meg a borbély, nem kevés irigységgel a

hangjában. Mivel a gazdagabbakhoz tartozott, neki az áldozati pecsenyére
valót saját magának kellett megvennie,

– Hol az idegen, Annur? – kérdeztem izgatottan, hiszen még sosem láttam

felnőtt fehér embert.

– A karavánszerájban táborozott le, utána a kapuőrök a királyi palotába

kísérték. – Apámhoz fordult. – Nem tűnik mutánsnak, legalábbis az első
felületes vizsgálatok alapján nem. Ha kijött a palotából, többet fogunk
tudni. – Kétkedően ingatta a fejét. – Lehet, hogy tényleg igazat beszél és
nem az északi Halott Országokból jön, hanem délről. Meg fogjuk tudni. De
akkor is mindenképpen egy hitetlen!

Szerencsére apám még idejében rá tudott vetni egy kemény pillantást,

mielőtt Annur újfent a padlónkra köpött volna. Így hát a borbély csak
összevonta a szemöldökét, és megelégedett egy újabb mormolt
„mindenképpen"–nel.

Én pedig elrohantam a karavánszeráj felé, hogy meglessem az idegent, ha

majd visszatér.
A nap beragyogta az udvart. Legelőször a nyergeket és a nyeregtáskákat
pillantottam meg a karámok közelében. Egy sarokban Hazáz ült
pálmalevelekből font szőnyegen, természetesen az árnyékban, és egy
tevenyerget foltozott. Hatalmas tenyereit meghazudtolóan ügyes
mozdulatokkal forgatta az árat, kicsi lyukakat szúrva a cserzett, öreg bőrbe.
Intett felém és ugyanazzal a mozdulattal kötött gyapjútaqíjába nyúlt,
melyet állítólag sosem vett le kopaszra nyírt fejéről.

Abársi és Szlimán, a két közismert csavargó az idegen cókmókja mögött

ültek, s mintegy véletlenszerűen tépegették a csatokat és a zsinórokat,
miközben tettetett unalommal pislogtak a napba.

– El a kezekkel! – morogta Hazáz anélkül, hogy a szájából kicsúszott volna a

kátrányozott fonal.

– Ez egy fehér bőrű ördög! – vetette fel Abársi. – Ki tudja, milyen

betegséget hurcol be a városba! – Hályogtól vértezett egyik szeme vádlón
méregette az idegen holmiját, mintha valamilyen titkos tudománnyal
kívülről is átvizsgálhatná a táskákat, míg a másik lapos pillantással pásztázta
körbe az udvart,

– Akkor aztán még inkább vedd el onnan a kezedet! – intette Hazáz,

miközben a fonalat átfűzte a lyukakon és az ár fanyelével laposra kalapálta.

– "Óvakodj az olyan állattól, mely Éjszaka felől jön", mondja a Próféta.

"Beteg és láthatatlanul vonagló halált hoz" – szólalt meg Szlimán
összeráncolt homlokkal. Majd megvakarta őszes szakállát, mely tépett
gyapjúként fogta körbe az arcát, és megpróbált olyan művelt képet vágni,
mintha éppen egy varázslathoz készülődne.

– Ezt nem a Próféta mondta, te széltoló – közölte Hazáz, hanem valamelyik

acsarkodó vándorprédikus. Egy a sok közül, akik évről évre meglátogatnak
és megfertőznek minden jólelkű embert, hogy aztán a mi zsebünkből
éljenek... Különben is, az idegen nem északról, hanem délről jött.
– "Az ördögnek sok lakhelyé van", mondja Próféta – vetette fel
gondterhelten Szlimán, és közben buzgón ingatta kék turbános fejét, –
Allah dühe mindenkit elpusztít, aki ellenkezik az ő törvényével, úgy, ahogy
a krokodilkorbács lecsap a skorpióra, ha az a tüskéjét mereszti.

– Akkor hát vigyázz, Szlimán! Könnyen összetéveszthetnek egy skorpióval,

ha nem zabolázod meg méreggel bevont nyelved.

Szlimán megvetően felmordult, és behúzódott az árnyékba.

A pálmafák csúcsai közölt a cikádok zajongása a karavánszeráj udvarán

egyetlen áthaló, fémes sikoltásnak tűnt. Az ólak teteje alól galambok
turbékolása hallatázott, keveredve az idegen lovainak horkanásaival.

– És te, Beshír – pillantott fel Hazáz –, megvolt már a mai ünnepnapi

jótetted?

Bizalmatlanul méregettem, nemigen tudván mire vélni kérdését.

– Nem – feleltem aztán tétován.

– Akkor etesd meg a lovakat! Vizet már kaptak tőlem.

– Mi a neve az idegennek? – tudakoltam, mielőtt teljesítettem volna a

kérést.

– Jack Freyman. De mindenki "Jack mester”–nek hívja.

Adtam a lovaknak kölest meg zabot, és le is keféltem őket.

Kullancsok lepték el a szőrüket, a lábaikon pedig piócák nyomait fedeztem

fel, jellemzően az olyan állatokra, melyek a nedves–forró délről jöttek.

Ezután a konyhába mentem, és felraktam egy kis teavizet. Amikor

meghallottam a dübörgést, kirohantam az udvarba.

Az idegent hozták. Királyi kísérettel, maga a nagyvezír is ott volt. A fehér

bőrű mellett lovagolt, s kettejük fölé baldachint tartott négy rabszolga.
Körülöttük a Gárda hat fegyverese díszelgett, erős bőr páncéljukban, vésett
fejű lábbelijüket mereven a kengyelbe akasztva. Sisakjuk kitűzője ügy
csillogott, mintha versenyre akart volna kelni lovaik réz fejvértezetével.
Felemelő látvány volt.

Az idegen kinézete ellenben csalódást okozott. Láttam már azelőtt is

fehéreket, borbélyok által egészséges menekültgyerekekből készített fiatal
eunuch rabszolgákat. Ez a középmagas, izmos férfi viszont majdnem olyan
sötét bőrű volt, mint egy tuareg. Fekete turbánjával, mely teljesen elfedte
a haját, és sötét szakállával inkább nyugati kereskedőhöz hasonlított. Ám
ahogy közelebb ügetett, leszállt és közben pillantása átsiklott felettem,
láttam, ahogy szemében a déli fény az oázisok forrásának kékjével csillan.

A gárdisták kihúzták lábukat a kengyelből, könnyedén lesiklottak

hátasaikról, és az udvar homokjába tűzték lándzsájukat. Egyiküket
ismertem: Chalílu volt, nem messze tőlünk lakott, de látszólag észre sem
vett engem, csak mereven bámult előre. Izzadságcseppek gyöngyöztek
végig a homlokán a sisak alatt, majd rácsepegtek vastag gyapjúvértezetére,
és kerek képén inkább bárgyúságot véltem felfedezni, mint a megkívánt
méltóságot.

Hazáz meghajolt a vezír előtt, aki éppen egy írástekercset bontogatott,

majd hangosan olvasni kezdte:

– Urunk, Őfelsége, a király nevében parancsba hirdetik a következő: Jack

Freyman effendi, a távoli Zimbabwe tudós vándora és királyunk vendége,
Őfelsége csordájából saját használatra egy Bishari–tevét kap, valamint
három málhást a nemes istállóból. Ezentúl egy magát kiismerő vezetőt és
egy hajcsárt, akik védelmezik és szolgálnak neki. Nekik is a királyi istállóból
vétetik hátas. Mindezeken kívül a karavánszeráj készletéből kapjon
negyven napra elegendő ellátmányt: datolyából 40 fontot, kölesből 30
fontot, cukorból 6 fontot, teából 5 fontot, sóból 2 fontot...

Titokban az idegent figyeltem. A déli szokásnak megfelelően fehér tóbát

hordott, és egy furcsán szabott, világosszürke posztónadrágot, melyet a
derekánál öv tartott, e mögé két kést tűzött. A nadrág a férfi lábszáránál
lazán omlott a középhosszú bőrcsizmákra. A vállán tegez lógott rövid
fémnyilakkal. Amikor az idegen lecsúszott a lováról, gyors mozdulattal
leoldott a nyeregkapáról egy fegyvert, mely egy rövidcsövű puska és egy íj
keverékére emlékeztetett engem. Csak később tudtam meg, hogy
"számszeríjnak" hívják, és biztosabban lehet vele célozni, mint némely
puskával, az íjról nem is beszélve.

Amikor felém fordult, észrevettem, hogy fekete körszakálla a szája

szegletében és kétoldalt már őszül, míg az arca ennek ellenére fiatalnak
hatott.

Vajon hány éves lehet? Negyven, vagy már több?

– Jack mester effendi! – szólítottam meg.

Tétovázott, aztán vizsgálódva rám nézett.

– Igen? – mondta,

– Add ide a lovadat! Gondoskodom róla.

És ő átnyújtotta a kantárt.

Így esett meg, hogy királyunk kiválasztotta Hazázt Jack mester mellé, kísérje
el kelet felé. És én, aki már sokszor segédkeztem hajcsárként Hazáznak,
csatlakozhattam hozzájuk.

Ah, milyen út lett ebből! Elvezetett a Halál Országán keresztül egészen a

világ pereméig,,, és Jack mestert még azon is túl!
 Jack mester naplójából, 2036. március 29.

Elértük Kotokót a Csád–tó partján. A testvéreknek Fort Sibutban

igazuk volt: fehérek számára életveszélyes a Nigertől északra
mutatkozni. Igaz, Zambézitől délre sem más a helyzet… De ki is
merné ezeknek az embereknek a szemére vetni?
Hiszen a fehérek elpusztították saját világukat – látványos színpadi
lelépés volt –, és kit érdekelt, hogy közben számtalan másik népet is
magukkal vittek a halálba vagy taszítottak a végtelen nyomorba. Mit
várjak hát, hálát?
És mégis találok mindenhol olyanokat, akikkel értelmesen szót
lehet érteni: törzsfőnököket, királyokat, uralkodókat. Sőt valószínűleg
értelmesebben lehet velük eltársalogni, mint a mi politikusainkkal
vagy uralkodóinkkal, akiknek dicső hamvasztásunkat köszönhetjük…
Ahmed ben Bráhím király körülbelül velem egyidős. Természetes
méltósága mellett humorérzékről és gyors felfogóképességről tett
tanúbizonyságot. Úti célom felől érdeklődött, és én egy térkép
segítségével megmutattam neki az utat. Mt. Darwintól északi irányba,
a volt Zambia területére terveztem az utat a Lualabán folyását
követve, s a Kongón, az Oubanguin és a Tómin haladnék felfelé, majd
letérnék Dekoa és Fort Lamy romjai mellett, s végül a hatalmas
Sharin, a Halál Országainak nyugati megkerülésével érném el végső
célom.
A király rátette a tenyerét arra a területre, ahol Juba és Dzsibuti,
Asmara és Viktória–tó között az Afrika Fokáért vívott harcok során
lehullottak a bombák. Azonnal felismerte, hogy az elöregedett
térképen a Csád–tó nagyobbnak volt rajzolva, mint amekkora
manapság valójában. (S tényleg, a legutolsó műholdfelvételek
bizonysága szerint a sivatag továbbterjeszkedett dél felé.) A király
közölte velem még, hogy a Nílus felé vezető régi karavánút már csak
tevékkel járható, a lovaknak egyszerűen nem elegendő az ott
fellelhető víz. (Három évszázaddal ezelőtt itt még marhás szekéren
utaztak!)
 Adtam neki egy nagyítóüveget tűzcsinálásra – ezeket itt
Zimbabwe–üvegeknek hívják és nagyon keresett holmi–, s
felajánlottam neki a lovaimat. Cserében a támogatásáról biztosított,
tevéket, élelmet, vezetőt és hajcsárt ígért.
Vezető szinte azon nyomban akadt, egy magas, izmos núbiai
személyében, a neve Hazáz. Hajcsárnak pedig egy suhanc
jelentkezett, aki a Beshír névre hallgat. A fiút körültekintőnek és
intelligensnek nézem, s jó érzéke van az állatokhoz; viszont kicsit
tömzsi, mondhatni alacsony egy tizennégy éves fiúhoz, és sötét
szomorú szemei érzékeny lélekről árulkodnak.
A Nílusnál uralkodó állapotokról itt sem tudnak semmit, legfeljebb
harmadkézből hallott zarándok–rémmeséket, amelyek borzalmas
mutánsokról, rovartestű férfiakról és fehér kannibálokról szólnak…
 2.

Az elutazásunk előtti napon én is ellovagoltam északnyugatra a tóhoz, ahol

a király állatai legeltek.

A kovács éppen patkolta a tevéket. Két szolgája erősen tartotta a

berzenkedő állatot, míg ő maga a gyomrához szorította az állat lábát, és
felszegelte a "Bű Raqabá"–t, a szívós antilopbőrből készült alátétet, mely
jobban ellenállt a sivatag homokjának és szikláinak, mint bármilyen más
fém. Amikor a kovács végre elkészült, a bőrből készült vödörből magára
öntötte a vizet.

Éjszaka a jóllakott és mozgásra vágyó állatokat a városba vezettem, ahol

még napkelte előtt felnyergelték vagy megpakolták őket.

Majd elérkezett az indulás. Kotokóból keletre vettük utunkat, hogy a

világos bőrű Dagamák területén át eljussunk a Nagy Beteg Folyóhoz és a
sivatagon túli tengerhez, s onnan aztán majd belépjünk a feltámadt Szent
Városba, mely fölött Allah tartja védő kezét.
 Jack mester naplójából, 2036. április 8.

Végre úton vagyunk! A király megtartotta a szavát. Állattal és

élelemmel bőségesen ellátva tartunk kelet felé, és követjük az ősi
zarándokutat, mely valaha Darfuron és Kordofán keresztül
Khartoumba és Port Sudan felé vezetett. Ezeket a neveket viszont
errefelé senki nem ismeri. Lehet, hogy az út is másmerre visz?
Vannak zarándokok, akik azt állítják, az olajháború után jártak
Arábiában. Mekkát újra felépítették, legalábbis a szentélyeket. Nem
hiszek az ilyen hírekben, de nem is merek kérdezősködni ez irányban.
Nemritkán olyan vallási fanatizmussal találkozom, hogy komolyan
megijedek.
Mindamellett bizakodó vagyok.
 3.

Sok elhagyatott falun lovagoltunk keresztül, sok kiszáradt kút mellett

táboroztunk. A batrák országában átkeltünk Fittri kiszáradt taván, mely
leginkább egy millió darabra tört tükörhöz hasonlított. Persze valójában ez
csak a vékony sóréteg a melegtől megrepedezett umbrás talajon, mely
meg–megcsillan a napsugarakban, mielőtt a tevék felszántanák a patáikkal.

A levegő fullasztóan páradús, és az állatok idegesen fújtatnak. Mintha

szigetek úsznának keresztbe a horizonton, és követnék hangtalanul a
karavánunkat.

Megkerültük Abéché romjait, melyekben állítólag csodás lények és sápadt

mutánsok bújnak meg, akik kitanulták a láthatatlanná válás titkait, és
éjszaka álmában ölik meg a gyanútlan utazót.

Utunk huszonnyolcadik napján értük el a hegység lábát, és lepihentünk egy

forrásnál, amit "Bír Meshru"–nak, a Csontok Kútjának neveznek, E hely
azért kapta a nevét, mert valamikor régen rejtélyes okból rengeteg ember
lelte halálát a közelében. De ez hazugság. Hogyha a forrástól félórát
északra lovagol valaki az elszórtan található tamariszkák és ernyős akácok
közölt, rábukkan egv helyre, ahol százával fekszenek a hullák. De ezek nem
rejtélyes módon haltak meg, hanem kegyetlen mészárlás során, mint az
rövid vizsgálat után kiderülne. A csontok kis része hullott csak poraira,
legtöbbjüket a száraz hőség mumifikálta, és a pihekönnyű testeket magával
ragadja a szél. Bár a nap kicserzette bőrüket, látni lehetett, hogy fehér
menekültek voltak. A ruháikat mind elvittek.

Felfedezésünk után visszalovagoltunk az oázishoz, s mindannyian nagyon

nyomott hangulatban voltunk. Azóta sem láttam Jack mester mindig vidám
arcát ennyire komornak.

Amikor elértük a forrást, észrevettük, hogy közben odaért egy másik

karaván, és a pálmák alatt letelepedett. Két utazó volt az négy állattal.
Nyugatról, Timbuktun is túlról jövő zarándokok voltak, s a Szent Város felé
igyekeztek. Egy kis teaért meg cukorért könyörögtek tőlünk.

Az arcvonásaik és ruháik alapján logonoknak véltem okét, és nem bíztam

bennük. A logonok hazudozósak és kapzsiak, azonkívül mind mágusok, a
Rossz Pillantás hordozói es éjszaka hiénákká tudnak változni. Kőhajításnyira
tőlünk táboroztak le. .

A forrás vize kissé sós volt és kénes ízű, de még mindig ez jelentette a
legbőségesebb vízlelőhelyet, széles e környékén, és az állatoknak kellett a
felfrissülés. Így hát elhatároztuk, hogy két éjszakát és egy nappalt töltünk
itt.
 Jack mester naplójából, 2036. május 5.

Már rég átléphettük a volt Csád és Szudán közti határt. Úgy

látszik, Geneina már nem létezik.
Az a hegység délkeletre valószínűleg a Djebel Marra. Ott vezet el a
karavánút a hegyek közé. Az előttünk lévő útszakasz nagyon nehéz
lesz, bár Hazáz szerint már csak három nap választhat el bennünket
El Fashertől, a karavánutak volt darfuri találkozási pontjától. Onnan
még körülbelül harminc nap a Dar Hamar–i El Nahud, további hét
vagy nyolc nap pedig a kordofáni El Obeid, és Khartoum máris
elérhető közelségbe kerül. Két hónap csak, ha utunk továbbra is ilyen
szerencsésen alakul. De ki tudja, mi mindennel kell még
megbirkóznunk?
Ma ezreket láttam, akik csakúgy mint mi, szerencsésnek tartották
magukat. Elmenekültek a fertőzött Európából, sikerült a Földközi–
tengeri átkelés is, és kimondhatatlan szenvedések árán
keresztülgyalogoltak a sivatagon, hamis karavánvezetők által
elárulva és orvul lemészárolva. Tehát valóban megtörténtek ezek a
dolgok...
Saját szememmel láttam most egy ilyen sintértelepet, egy
"mutánstemetőt", ahogy ezeket a borzasztó embercsapdákat nevezik.
És a gyilkosok és rablók a kormányaik beleegyezésével folytathatták
kegyetlen üzleteiket, hogy ezáltal megakadályozzák a B–fegyverek
járványainak – melyek minden életet kioltottak Afrika északi partjai
mentén – további terjeszkedését dél felé, Sokszor állítólag magát a
hadsereget vetették be, hogy legéppuskázzák a menekültek
menetoszlopát. Nem jutott el a tudatukig, hogy a vándormadarak a
járványokat már rég elvitték a déli vízgazdag régiókig, sőt, Afrika
szívéig, és minden ősszel újra meg újra megteszik...

II. A Labirintus
Somebody somewhere
in the heat of the night...
 1.

Éjszaka befelhősödött. Azonban a hőmérséklet alig csökkent.

A sivatag halottjairól álmodtam, amint a szél maga előtt kergeti őket. Sok
gyerek volt köztük. Valamikor felébredtem. Hazáz éppen fát rakott a tűzre,
majd visszakuporodott az árnyékba. Ma már tudom, hogy ő is ugyanazt
érezte, mint én.

A logonok felöltöttek egy másik testet, és körbeszimatoltak bennünket.

Reggel köd telepedett az oázisra, a napot nem is lehetett látni. Nehezemre

esett megtalálni az állatokat és összeterelni őket. A kénes víztől
hasmenésük lett, a szőrük nedvesen csillogott a párától. Csendben ültük
körbe a tüzet és ittuk a teánkat.

Jack mester átment a zarándokokhoz, és hosszasan elbeszélgetett velük,

miközben Hazáz meg én újraosztottuk a terheket a tevéken, s ellenőriztük a
nyergeket és a szíjakat.

Bár még csak május eleje volt, délről fújt a szél és a tömény forróság nőttön
nőtt. Körbefogta vasmarokkal a szívünket, elszívta lélegzetünket,
letaglózott, és egyúttal mégis mozgásra serkentett, A levegő szikrázó
álomképeket vetített elénk, a távolságok látszólag csökkentek, a hegyek
közeledtek. Tompán múltak az órák. Délkeletre sötét felhők tornyosultak
vészjóslóan.

– Tereld össze az állatokat, Beshír! – mondta Hazáz. – Vihar közeledik.

Jack mester éppen akkor tért vissza, amikor a sátrat próbáltuk meg
felállítani és leszögelni.

– Úgy látom, vihar lesz ~ közölte, és abban a pillanatban mintegy

igazolásképpen száraz, kemény mennydörgés robbant a közelünkben,
többszörösen visszaverődve a közeli hegyek szikláin.
Az állatok a gyér Sivák–bokrok között kerestek menedéket.

Vészes gyorsasággal elsötétült az ég. Szél tombolt az akácok között, a

száraz pálmalevelek felriadt kígyókként zizegtek. De a vihar tőlünk északra
vonult el. A hegyek közt még sokáig látszódtak a mélyvörösen cikázó
villámok, tovagördülő mennydörgésüktől kísérve, miközben délen már
felsejlett egy–két csillag. A közelben hiénák nevettek, Rövidre rá
elaludhattam.

Kiáltásra ébredtem. Még mielőtt feltápászkodhattam volna, Jack mester

már talpon termett, magához vette a számszeríjat meg a tegezt, s elrohant.

Kiszabadítottam magam a kabátomból, majd utána loholtam. Pár lépés

után a hátasomra bukkantam, és meglepődve észleltem, hogy nincs már
kikötve. Az állat ki volt fulladva, mint akit megkergettek, kinyújtotta a
nyakát, vadul szimatolt. Pár lépéssel odébb a hajnal első ólomszínű
fénysugaraiban megláttam a második tevét, amint izgatott horkantások
közepette erős ajkaival a fák ágait tépi. Jack mesteré volt. Még rajta lógott
a láb kantár, mely összekötötte a lábszárát a patával, A többi állat eltűnt.

– Ide gyorsan, Beshír! – hallottam Jack mester ordítását.

Hazáz mellett térdelt a földön. Nem tudtam pontosan kivenni, mi történt,

ezért kantáron fogtam a tevémet, és magam után rángatva elindultam
feléjük. Csak ekkor vettem észre, hogy Hazáz köntöse oldalt és az ujjánál
vértől sötétlik. Aztán pillantásom a legszörnyűbb sebre esett, amit
életemben valaha is láttam. Hazáz könyöké fölött három– vagy négyujjnyi
vastag nyílás tátongott anélkül, hogy vérzett volna, és egyenesen a fehéren
fénylő csontra engedett pillantást.

Keserves zokogás rázta meg a fülemet, mintha egy kecske mekegne

eszeveszetten, és szinte szégyelltem, hogy megzavarja a csendet. Aztán
észrevettem, hogy az én torkomból tört fel e hang, és nem bírom
visszatartani. A homokra ültem, nem tudtam tovább a lábamon állni.
– Megleptem őket – préselte ki összeszorított fogai között Hazáz. – Ezek a
sakálok! Nyamvadt kutyák fattyú ivad...

– Maradj csendben! – förmedt rá Jack mester, miközben összeszorította a

seb széleit. – Föl kellett volna ébresztened bennünket. Nem pedig saját
szakálladra nekik esni.

Hazáz a jobb karjára helyezve a súlyát, hörögve elnyúlt a földön.

– Gyere ide, fiam, segíts! – Jack mester hangja kirázott a révületemből.

Éreztem, ahogy nyakszirtemet kiveri a veríték és lassan megfagy a reggeli

hidegben. Egész testem remegett, miközben segítettem neki a
nyeregtáskákból előkapott rongyokkal bekötni a sebet, és egy kemény
fadarabbal sínbe rakni a kart.

– Hagyjatok! – morogta Hazáz. – Érjétek őket utol! Nem jutnak messzire. Az

én tevémmel nem. Az ellenkezni fog. De a málhás állatok...

– Kardcsapás volt? – kérdezte Jack mester.

– Sangormangó – dünnyögte Hazáz. – Alig tízlépésnyi távolságból célzott

vele ez a sakál a fejemre. Éppen hogy fel tudtam még rántani a karomat...

Óvatosan elcipeltük a málhákhoz, és az egyik tamariszka alatt kényelmes

nyughelyet készítettünk neki. Miközben megnyergeltük a hátasainkat,
lassan felkelt a nap.

– Mi az a "sangormangó"? – érdeklődött később Jack mester, mialatt

nyomok után kutattunk. Örültem volna, ha aznap Hazáz gyakorlott
szemével rendelkezem.

– Egy dobóvas – válaszoltam. – Néhányan nagyon ügyesek vele. Harminc

lépésről lekaszálják vele egy emberfejét, vagy ötvenről leszedik a lábáról a
gazellát.
Hazáznak igaza volt. Tevéje komoly ellenállást tanúsított, a nyomokat
könnyedén felismertük. Amikor a két gazember észrevett bennünket,
gyalog próbáltak két irányba elfutni, tudván, hogy lovagolva is lassabbak
lennének a friss tevéinknél.

Tervük attól a pillanattól kudarcra volt ítélve, amikor Hazáz megakadályozta

őket abban, hogy minden állatot elkössenek. Ha akkor rögtön ellovagolnak
saját állataikon, talán sikerült volna elmenekülniük; így viszont kapzsiságuk
a vesztüket okozta. Nem gyakorlott rablók voltak ezek, hanem egyszerű
haramiák, ráadásul a butábbik fajtából.

Egyiküket követtük, és Jack mester egyszerűen legázolta. A férfi azon

nyomban nyomorúságos siránkozásba kezdett, és négykézláb mászott
felém, mintha tőlem várna kegyelmet.

Jack mester átnyújtotta a számszeríját, aztán céloztam, majd rásimult ujjam

a ravaszra. Ám ugyanabban a pillanatban mintha minden dühöm és
fájdalmam elszállt volna. Hirtelen nagyon szomorú lettem, és undor fogott
el az előttem fetrengő, fekete ruhás alak látványától. Felém vonaglott,
arcát a föld felé tartva, mint egy haszontalan gyík, vagy saját árnyékom,
mely csuszamlósan hozzám ragadt. Nem tudtam megtenni. Magam elé
képzeltem Hazáz szörnyű sebét – hiába.

Jack mester kivette kezemből a fegyvert, leengedte a hajlékony szíjat, és

visszaakasztotta a nyeregkápára.

– Halljad hát! – kezdte a férfi felé fordulva. – Elvesszük az állataitokat,

mivel súlyos sebesültet kell szállítanunk. Amíg a forrásnál vagyunk,
tartsátok magatokat távol tőle. Ha mégis előjöttök, lelőlek benneteket! –
Ezzel megfordította a hátasát, és lassan ellovagoltunk.

A siránkozás mögöttünk nemsokára átcsapott vonyításba, mely a növekvő

távolsággal egyre dühösebb és sértegetőbb lett, s főleg Jack mester világos
bőrével és származásával volt kapcsolatban.
Rápillantottam, de nem fordult hátra, s nem mozdult egy arcizma sem.
Lehel, hogy nem értett meg mindent. Miután összegyűjtöttük az állatokat,
visszaügettünk az oázisba.

Nyugtalan voltam. A körülmények úgy hozták, hogy Jack mester a szívembe

láthatott. S milyen szívet lát vajon? Egy gyáva emberét, aki nem képes
bosszút állni a barátjáért? Mintha átérezte volna belső vívódásomat,
megszólalt:

– Helyesen cselekedtél, Beshír. Az élete haszontalan, s nem kevésbé az lett

volna a halála is.

Tehetetlenül rápillantottam, de ő csak mosolygott és biztatóan bólintott,

Ekkor találtam vissza régi önmagamhoz, és ösztönösen rádöbbentem, ezt
az embert követném akár a világ végéig is. Ezért aztán meg is fogadtam
magamban, hogy így cselekszem, bárminek nézzünk is elébe.

Déltájt értünk vissza a forráshoz. Már messziről láttuk, hogy újabb karaván
érkezett. Nagyon izgultunk, hogy Hazázt holtan és a készleteinket kifosztva
találjuk, de ezúttal szerencsénk volt.

Kereskedők érkeztek Darfurból, s nyugat felé tartottak. Amíg odavoltunk,

gondját viselték Hazáznak, inni adtak neki. Elmondták, hogy nem igazán
értették, amit mondott, és érkezésünk előtt újra elvesztette az eszméletét.

Értesülvén sorsunkról, csak értetlen fejingatás volt a válasz, de saját

gondjaik láthatólag jobban lefoglalták őket. Éjszaka a vihar elkapta őket a
hegyek között, és teljesen átáztak. Most minden kabátot, állatbőrt és
málhát kiraktak száradni, és féltékenyen őrizték az árujukat.

Később aztán mégis hasznunkra voltak, amikor Hazáz számára ágakat,

leveleket és nádat összegyűjtve emelvényt tákoltunk össze. Amolyan
gyaloghintó–feltétet, melyben magas rangú hölgyek vagy drága
rabszolganők szoktak teveháton utazni. Ebben fogjuk barátunkat szállítani.
Állapota egyre romlik. Amióta visszajöttünk, meg egyszer sem tért
magához.
 Jack mester naplójából, 2036. május 6.

Tegnap még a szerencsénkről írtam. Mára már elhagyott

bennünket.
Két tevetolvaj kora hajnalban rajtunk ütött, de közben olyan
ügyetlenek voltak, hogy pár órán belül visszaszereztük az állatokat.
Balszerencsénkre a harc közben karavánunk vezetője, olyan súlyos
sebet kapott, hogy komolyan aggódom az életéért. Antibiotikumaim
már a Kongónál felemésztődtek, csakúgy, mint pisztolyom és
lőszerem. Mindezekre ma komoly szükségem lett volna.
El Fasherből jövő kereskedők azt mondták, három napig tartott az
út. Ha mi is ilyen gyorsan tudunk haladni, tálán még van esélye a
szerencsétlen vezetőnek, hogy idejében orvosi kezelésben részesüljön
– amennyiben ott egyáltalán létezik valami ilyesmi.
Egy éjszakát még itt maradunk. A forrás ennyi embernek és
állatnak nem bír elegendő vizet adni, de hála az éjszakai esőnek a
hegyek közt, gyorsan emelkedik a vízszint. Mindamellett a víz nagyon
agyagos. Remélem, reggelre leülepszik a szemcsék többsége.
A két tevekötő egész nap nem mutatkozott, bár nem igen voltak
megilletődve. Örülök, hogy most tizenegy férfi van az oázisban,
A kis Beshír jelentette ma az egyetlen örömet, Az első sokk után
nagy körültekintésről és önfegyelemről tett tanúbizonyságot – és
emberségről, amikor pedig szabad utat engedhetett volna
bosszúvágyának. Jó fiú, es úgy látszik, komolyabban kell majd
foglalkoznom vele, ha Hazáz nem lesz elég erős hozzá. De nagyon
szívesen átveszem a felelősséget tőle.
Szorongással tekintek ellenben a híres–hírhedt El Fusher–i
uralkodóval, Szudán urával való találkozásunk elé. Állítólag félig
európai származású. Nemritkán az ilyenek a legrosszabb despoták
azokban az országokban, amelyek régen az úgynevezett Harmadik
Világhoz tartoztak – s melyek mára az egyetlen országok, ahol még
élnek emberek.
 2.

Két napja fekszik lázban Hazáz, miközben folyton ezt kérdezi:

– Hallottátok a kövéret nevetni? Egész éjjel nevet. Egész éjjel.

Ilyenkor letörlöm az izzadságcseppeket a homlokáról. A sebe nagyon

büdös. Gennyedzik.

– Mit ért a "kövér"–en? – tudakolta Jack mester.

– Ó, az egy hiéna. A legtöbb mesénk a buta kövér hiénáról szól, aki mindent
bevesz, még a mókusok és a gyíkok is túljárnak az eszén, s ő ezért mindig
pofára esik.

– Akkor most minden oka megvan rá, hogy nevessen, mert mi vagyunk
azok, akik pofára esnek – jegyezte meg Jack mester. És valószínűleg igaza
volt.

Nagyon aggódott Hazáz állapota miatt, s persze nem akarta, hogy

észrevegyem. De én éreztem, és imádkoztam Allahhoz, könyörögtem neki,
jóságának köpenye legyen elég széles, hogy legalább annak egy kis foltja
jusson jóságos takarónak Hazázra.

Három napig meneteltünk felfelé, vízmosásokban, darabos völgy sávokban,

gyakran hatalmas, palotaszerű sziklák között. Nehéz út volt, az állatok
hamar kifáradtak.

Jack mester épített egy állványt, melyre Hazáz fedett emelvényét tehettük,
ha egyik állatról a másikra átraktuk a sebesültet. De az állványt sziklának
kellett támasztanunk, ha nem akartuk, hogy összetörjön, mivel legtöbbször
a tevék majd' összeestek a fáradtságtól és türelmetlenek voltak, hogy még
ki sem tudtam oldani a szíjakat és megparancsolni nekik a leülést. Idegtépő
dolog volt, és gyakran kellett használnom a korbácsot, hogy a csökönyös és
ellenkező állatokat, melyek nagyon is jól érezték Hazáz erős kezének
hiányát, megtörjem.

A harmadik nap késő délutánján elértük a hágó legmagasabb pontját.

Ameddig a szem ellát, mindenfelé kopár hegyek húzódnak, egy kőlabirintus
az egész, sehol egy növény, sehol egy állat, sehol emberi kéznek nyoma.
Elértük az országot, mely nem az emberek számára készült; amely
megmerevedett a teremtés elején, mintha Allah elvesztette volna a kedvét,
még mielőtt elválasztotta volna a hegyet és a völgyet.

A kegyetlenül erős fény ellenére is fénytelennek, borongósnak hat ez a

környék, akárha az óceán fenekén volnánk. Néha keselyű–csapatok húznak
el felette elegáns röptükkel; egy magasabb régió lényei, amelyek
leereszkednek, hogy súlytalanul lebegve kemény pillantással felmérjék a
tengerfenék világát és halálra ítélt, elveszett életet keressenek.

Még soha nem voltam ennyire messzire keleten. A végtelen távolságok

magánya letaglóz. Alig jelzi használható nyom a karavánok útjait. A sziklák
kemények. Gyakran az a^alámok csak egy–két egymásra tornyozott
kődarabból állnak, és igen jó szemre van szükség, hogy valaki felfedezze
ezeket az útjelzéseket.

Jack mester újra és újra megáll, hogy átnézzen az üvegen. Teljesen kihalt ez
a vidék. Pedig El Fasher már nem lehet messze.

Másnap reggel egy őrjárat vett körbe minket. Sötét alakok hosszú lábú
Maharikon, a tuaregek hírhedt galopptevéin. Az állatokon ezüst vértezet
csillog, a férfiak takarói és turbánjai zölden es fehéren, a király színeiben
pompáznak. Legtöbbjük lándzsával es íjjal–nyíllal volt felfegyverkezve, de
egy pár puskát is észrevettem. Egy tiszt, fehér–zöld vállrojtokkal a tóbája
alatti fűzős egyenruháján, letérdepeltette hátasát. Miután röviden
kihallgatott minket, pihenjt vezérelt az embereinek, és megosztott velünk
sót, teát. Vizsgálódva tekintett a furcsa, hintószerű feltétre. Igen, vannak
orvosok: egyiptomiak, arabok. fehérek is, azok majd törődnek vele, közölte.
Így hát kísérettel lovagoltunk be El Fasherbe alig négy órányi út után. Nem
a karavánszerájok egyikében éjszakáztunk, hanem egyenesen a királyi
palotához vittek bennünket, mely a város északi felén épült egy magas
szirtre. Sok egyenruhást láttunk és sok világos bőrűt. A piacokon nagy volt a
nyüzsgés. Látni és érezni lehetett a jólét jeleit, melyek a hatalom és az ész
közös védőszárnyai alatt bontakoznak csak. Nevető arcok. Színek oázisa a
hatalmas, borús kietlenségben: El Fasher.

A király palotája fennkölt ragadozó madarak fészkének tetszett: nagylelkű,

szilárd és egyszerűségében szép, sziklába vájva, agyagtéglákkal alakítva,
oromcsipkékkel és színes kövekből készült díszlécekkel. A magasan álló nap
által egyenes, hegyesszögű árnyékokat vetett a falra minden egyes
párkányzat, eresz és erkély. Két kiégett tank fogta közre á bejáratot, mint
megkövült óvilági ősállatok, fenyegetően előremeredő ormányukkal.

Az előudvarban leszálltunk. Orvost hozattak, fiatal egyiptomit. Elvitette

Hazázt. "Mibe fog kerülni?" kérdésünkre megemelte széles orrát, sötét
bajusza alatt lebiggyesztette az ajkát; nyílt, bizalomgerjesztő arca volt.
Megemelte a kezét, mintha a levegő súlyát méricskélné, miközben
szakavatott tekintettel végigfutott a pillantása a holminkon: "két teve, talán
három, majd meglátjuk".

Kiutaltak egy szobát, eligazítottak az istállóba a tevékkel, ahol

gondoskodnak az állatainkról. Jack mester a málháit bontogatta, friss ruhát
keresett meg valami ajándékot.
 Jack mester naplójából, 2036. május 10.

Elértük El Fashert. Darfur egyetlen főbb városa semmit sem

vesztett fontosságából, és – ellentétben a Száhel–övezet legtöbb
településével – majdnem annyi a lakossága, mint a háborúk előtt.
Igaz, már nem a nagy kereskedelmi utak csomópontja, ahonnan régen
a karavánok Bahr–el Ghazáron keresztül a Nílus felvidékét, vagy az
egyenlítőn át Etiópiát, esetleg Ugandát és Kenya északi régióit
célozták meg, hogy tömbökbe préselt sóval megrakodva térjenek
vissza. Ám továbbra is megmaradt a Tesádból Darfuron és Kordofán
át Núbiába vezető zarándokutat követő, kelet–nyugati átjáró egyik
legfontosabb állomásának.
Achmed Ueled ben Muchtar, Szudán királya, ahogyan önmagát
nevezi, a lakható világ szélének és az Allah Szent Városába utat
mutató a^alámok korlátlan ura nem tűnik olyan despotának, mint
ahogy híre járja. Valószínűleg diplomatikai képességének és
katonatisztjei állhatatosságának köszönhető, hogy rossz híre
egyenesen arányos a fővárostól való távolsággal. A városban
kényuralomnak semmilyen jelét nem látom. Iszonyú sok európai,
líbiai, egyiptomi és arab menekült kószál errefelé, és sokan közülük
láthatóan a szabad polgárok jogaival élhetnek. Látni ugyan világos
ború rabszolgákat, de azok mind jól tartott, egészséges példányok. A
haderőknél is sok az európai.
A rezidencia, melyet a király egy nála menedéket talált francia
építésszel terveztetett, mesterien ötvözi az európai és keleti építészet
elemeit. Igazi látványosság a palota, ahol állítólag több mint
háromezren laknak, s ahol most minket is szívélyesen fogadtak és
elszállásolnak. Hazáz orvosi ellátásban részesült. Remélem, még nem
túl késő, és a megfelelő antibiotikumok kéznél vannak.
Komoly gondot okoz az ajándék kérdése is. Van még egy tucat
nagyítóüvegem, két zsebórám, pár méter finom azbesztanyag, négy
vagy öt iránytűm és a távcsövem, melytől viszont nem szívesen válnék
meg. Mindez elég gyatrának tűnik egy uralkodónál, aki állítólag
rabló hadjáratai során egészen a földközi–tengeri arab kikötőkig
jutott el, és mesés kincsekkel megrakodva tért haza. Ráadásul azt
mondják, van egy árammal hajtott autója és egy helikoptere, melyhez
viszont nincsen üzemanyag. De nemsokára úgyis biztosan elküld egy
expedíciót Líbia feldúlt olajmezőihez, hogy játékszerét megint
használhassa...
 3.

Meglátogattam Hazázt. Egy fehér falú szobában feküdt, fehér ágyban. Egy
ápoló foglalkozott vele, állandóan valamilyen üvegcsövecskét dugott a
szájába. Hazáz karja frissen bekötött, a seb már nem volt büdös, de ő maga
úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Tekintete megriasztott. Nem ismert föl Az
ápoló kitolt a szobából, és megparancsolta, hogy menjek, amikor le
akartam ülni a küszöb elé.

Tegnap Jack mester a királynál járt. Ma beköltöztünk a vendégházba. Ott a

szobák tágasak, magasak és finom szőnyeg borítja a padlót. Sok fehér lakik
itt, főleg művészek és technikusok. Nem csak metéltek, mert sokan
családostul élnek a királyi udvarban.

Este az egyik belső udvaron felszolgálták a vacsorát. Utána egy fehér zenész
elővett egy húros hangszert, amit mandolinónak hívnak és nagyon idegenül
hangzik, ha megpengetik. Mint galambok turbékolása, hol szomorúan, hol
megint vidámabban. A férfi énekeli is hozzá:

"Ha eső telepszik a világra,

mint egy fekete muléta,
akkor, barátaim, közeleg a halál…"

De a király a magaslatáról lekiáltott neki:

– Hagyd el, zenész! Még messze az esős évszak, és halálról sem kívánunk
tudni semmit.

Az emberek nevettek, és az énekes új dalba kezdett. Bőre vöröses tónusát

itt–ott fehér foltok szakították meg, mint az olyan embereknél, akik a Halott
Országokból jönnek. Kopasz fején hátul a füle mögött gennyedző seb
éktelenkedett; egy seb, mely sosem fog begyógyulni. Szeme fehérje
betegségre utaló sárga színben szikrázott. De a hangja gyönyörű volt.
Betöltötte az udvart, és feledtette a dalmondó minden külső jegyét.

Hat vagy hét dalt énekelt a régi időkből, közte egyet, melynek pontos
szövegére már nem emlékszem. Egy kis majomról szólt, amely a csillagok
felé nyúlt, aztán tüzükkel felgyújtotta a nyughelyéül szolgáló öreg fát, és ő
maga is majdnem odaveszett. A refrén pedig valahogy így szólt:

"A darabnak vége,

a majomnak is,
a csillagok maradnak helyükön fent.
A majom fája, az ember álma
összeroncsolva pedig a földön itt lent.
Így hát az ember
s vele a majom,
a jövő elől a biztos semmibe ment."

Az énekes mellett egy fehér kisfiú ült, süketnéma, A hallástalanok riadt

szemével figyelte a hallgatóságot, hogy aztán időről–időre megakadjon
mestere ajkán. És mindig, amikor az leeresztette a hangszerét, a fiú elővett
egy dorombot, és kísérni kezdte a dalnok énekét. Ez kissé furcsán hatott,
mivel mindig kicsit késésben volt, hiszen csak szájról olvasva tudott a
ritmusra visszakövetkeztetni. De éppen ez a tökéletlenség tette az
összjátékot olyan élvezetessé,

Egy zarándok, aki megjárta a Szent Varost, és most éppen nyugat felé
tartott haza, elmesélte Jack mesternek, hogy Omdurman és Port Said
között már gyakran láttak repülő bárkákat, melyek hangtalanul szálltak a
levegőben a sivatag felett. Hatalmas bogarakból állt a legénység és
madárfejű lények irányították a hajókat. Az ilyesfajta egyiptomi állatoknak
már gyakran találták ábrázolását kőbe vájva a sivatagi barlangok mélyén, s
állítólag a Nasszer–tenger sarából formálódtak, miután az leapadt, mesélte
az öreg. Egyik ismerőse már szemtől szembe is állt egy ilyen madárfejű
lénnyel. Annak elbeszélése szerint Atbarában a madárfejűt leütötték. Aztán
egy mutatványos leölte ezt a se nem ember, se nem állat teremtést, és
kitömve furikázta körbe–körbe Omdurman és El Obeid között egészen
addig, amíg a lény olyan iszonytatóan el nem kezdett bűzleni, hogy
elégették és gazdáját világgá kergették.

Amilyen okos Jack mester, annyira hiszékeny az ilyen dolgokban.

Türelmesen végighallgatta a zarándokot, aztán pontosan utána érdeklődött
a repülő bárkáknak, a halfejű szőrzete színének, a bogaraknak vagy
szkarabeuszoknak – akik szerintem a leírás alapján inkább csótányokra
emlékeztetnek – és még sok minden másnak. Jómagam sem ennek a
felvágó öregnek, sem az állítólagos barátjának nem hinnék el egy szót sem,

Amikor második emeleti hálóhelyünkhöz igyekeztem, a lépcsőn egy férfiba

botlottam, aki a ruhája alapján magas rangot viselhetett az udvarnál.
Elzárta előlem az utat.

– Gyere ide! – harsogta.

Amikor engedelmeskedtem, és meghajoltam előtte, bizalmaskodva átkarolt

és egy sarokba terelt. Ápolt fehér körszakálla illatosítók édeskés szagában
fürdött, a szájából kicsapó felhő viszont elárulta, hogy az idősebb úr már jó
néhányszor a laqbíspohár fenekére nézhetett.

– Figyelj csak, fiam – mondta mámorosan, és erőteljesen a lábam közé

nyúlt. Felnyögtem a hirtelen fájdalomtól.

– Van már tanárod? – Forró, szapora légzése vidám kacagással keveredett.

– Jack mesteré vagyok – válaszoltam kínlódva.

Elengedett, és miközben a szégyentelen érintéstől megriadva felrohantam

a lépcsőn, nevetve utánam kiáltott:

– Jack mester? Az meg ki az ördög?

Az éjszaka közepén felébredtem. Valaki állt az ajtóban. A folyosót
megvilágító hold fénye egy ismerős sziluettet bontogatott ki a sötétből.
Ismertem ezt a lágy profilt, a kopaszra vágott fejet, a magas termetet. A
dorombos fiú volt, a süketnéma. Jobbra, aztán balra Tekintett, maid
egyenesen a szemembe nézett.

– Mit akarsz? – kérdeztem halkan, hogy ne ébresszem fel Jack mestert, aki
a szomszédban aludt. Későn jutott csak eszembe, hogy a fiú nem is hall.
Kellemetlen volt a közelsége.

Felemelte mindkét karját, és csinált pár tánclépést, gondosan ügyelve rá,

hogy meztelen talpát csak a padló általa megfelelőnek ítélt márvány
mozaiklapjaihoz érintse. Mindez az alakját körbefonó holdsugárral együtt
csak fokozta azt az érzésemet, hogy a fiú nem is táncol, hanem egyenesen
lebeg a hideg kő felett. Megbűvölve követtem a tekintetemmel minden
mozdulatát, éreztem, ahogy lassan elhagyom a realitás világát, s a tánc
vonzása meg a fény varázsa egyre mélyebbre taszítanak a valóságon túli
birodalmakba. Felemelkedtem, megpróbálva növekvő
megilletődöttségemen felülkerekedni. Ugyanabban a pillanatban a fiú
eltűnt. Kiléptem a folyosóra, de sehol nem láttam a nyomát. Merre
mehetett ilyen gyorsan? A túlvégen egy őrszem ült egy széken, fejét a
mellette levő asztalra hajtva aludta az igazak álmát. Áteveztem a hold
fényén a kinti ablakhoz, és lepillantottam a belső udvarra, ahol előző este a
koncert volt,

Most elhagyottan fürdött fakó ezüst színekben. Az árnyékok mögött

szkarabeuszok várakoztak, hogy madárfejű kapitányaik parancsara
megostromolják az alvó palotát.

– Beshír? – kiáltott fel halkan Jack mester. Szobájának küszöbére leptem,

de többet nem mondott. Vajon álmában ejtette ki a nevem?

Késő délután Jack mestert a királyhoz hívatták – a palota felső szintjeit

térképeztem fel. Senki sem tartóztatott. Felfedeztem egy kertet, egy száz
lépés hosszú és talán negyven széles kicsiny édenkertet, teljesen körbevéve
többemeletnyi épület falakkal. Kavicsos utak vezettek virágágyások,
sövények és filigrán gránátalma– és barackfák mellett a kert közepébe egy
szökőkúthoz, melynek vize a déli fénytől fehéren ragyogva szinte pazarlóan
kövér cseppekben esett a vízfelületet majdnem teljesen beborító tavirózsák
húsos leveleire. A víz játéka kellemesen hűvös környezetet teremtett a kút
körül. Néhány páva parádézott finom léptekkel a füvön, legyezőszerűen,
zörgő aureolákká kiterítve atlaszfényű zöld és éjszínkék tollazatúkat.

El voltam bűvölve. Hogy lehetett ebben a komor fényű városban, a komor

fényű sziklák között ennyi színárnyalat?

A park egyik sarkában kerekes kút állt, amellyel épp azt a vizet hozták
felszínre, amely a kis szökőkutat éltette. Egy hatalmas, három embernyi
átmérőjű, fából készült taposókerék forgott nyikorogva, miközben három
ágyékkötős rabszolga mászott benne felfelé a sok fogástól fényesre csiszolt
keresztlécekbe kapaszkodva. Fehér testüket kiverte a veríték, és
lihegésüket rendszeresen elnyomta a csobaj, amikor egy–egy kerékre
erősített bőrzsákból a víz átesett a fenti holtponton, egyenesen egy kicsiny
csatornába, mely a szökőkút felé vezetett és röviddel előtte a földbe
fúródva eltűnt a szemem elől.

Megálltam és figyeltem őket. Az agyagfal vékony árnyékában egy felvigyázó

állt, kezében bőrből sodort korbáccsal. Mellette további három fehér bőrű
rabszolga pihent a földön. Tompa pillantással méregettek, de senki sem
szólt hozzám. Csak a fakerék nyikorgását, a benne munkálkodó fehérek
zihálását és a lezúduló víz csobbanásait lehetett hallani.

Hirtelen női sikoly verte fel a kert viszonylagos csendjét, valahonnan a fenti
ablakok egyike mögül; majd jött a második, a harmadik még hangosabban,
s a negyediktől már szinte egybefolytak a kiáltások, kapkodó lélegzetek és
mélyről jövő, furcsa gutturális hangok ritmikus kavalkádját formázva. Aztán
valami különös, számomra érthetetlen dolog történt.
A fal mellett heverő, üres szemmel maguk elé meredő rabszolgák közül az
egyik, talán a legizmosabbik, egy tömör testalkatú, fekete hajú, borostás
képű férfi felállt, széttárta ökölbe szorított kezeit, mintha hatalmas terhet
egyensúlyozna a mellén, és a kiáltások ütemére előre–hátra mozgatta
csípőjét. Szemei csukva voltak, ajkába harapott, s minden egyes rándításra
mély, kurta mordulást hallatott, s ágyékkötője egyre jobban
megemelkedett. A korbács bőrszíja csattanva vágódott a hátának, de a
hang ellenére csak amolyan unott, már–már jóindulatú formában. És
valóban, a férfi mintha meg sem érezte volna. Ebben a pillanatban a
kiáltozás egy utolsó rejtélyes, hangos felhördüléssel hirtelen abbamaradt,
és ugyanekkor a rabszolga is abbahagyta mozgását, mint aki kővé meredt.
Arca, számomra meglepő módon egyszerre árult el örömöt és kínt.

Az őr bajusza alatt foghíjas mosolyt villantott fel és nevetett, s a két

árnyékban maradt rabszolga is furcsán mekegve csatlakozott hozzá. Csak a
többi, a kerékben, mászott tovább szenvtelen sietséggel, felfelé
folyamatosan, mint megriadt majomcsorda menekülés közben.

Kelletlenül rámosolyogtam a felvigyázóra, mivel nem igazán tudtam

derültségét mire vélni. Gyorsan továbbálltam hát, beljebb merészkedve a
palota kertjébe, el a kis tó es a csobogó, víz alatt megbúvó, lófejről
mintázott szökőkút mellett.

Aztán megláttam a süketnéma fiút egy gránátalmafa alatti kőpadon. Egy

pillanatra tétován megálltam. Vajon csak álmodtam róla az éjjel?
Megtréfált a holdfény? Vagy tényleg ő kísért éjszakánként a folyosókon és
csarnokokban, hogy belső világának rezzenéseit táncával fejezze ki?

Melléültem a padra, és tenyeremet a hideg kőlapra tettem.

A fiú mozgatta a száját, mintha mondani akarna valamit, de csak

nyögdécselni tudott, mire az arca elé kapta a kezét, mintha ujjaival akarná
előhúzni a szavakat ajkai közül. Kínjában, hogy közöljön velem valamit,
annyira forgatta a szemet, hogy szinte csak a fehérjét lehetett látni. Még
mindig abban a hitben éltem, valami fontosat akar mondani nekem, amikor
növekvő riadalommal vettem észre, hogy valamilyen roham tört a fiúra,
ügyre jobban hajolt hátra, a kopaszra vágott fejet ide–oda dobálta, mintha
valami akadályon kellene átküzdenie magát vele, miközben hangtalanul
kiabáló szája szegletében habos nyál jelent meg. Erősen tartottam, ahogy
leesni készült a padról, küzdöttem vele, félig ráfeküdtem a testére, mely
embertelen erővel próbálta kitépni magát szorításomból, és
kétségbeesetten néztem körbe segítségért. Mivel már alig bírtam tartani,
kiállani akartam a biztosan még mindig a kútnál áll férfiak felé, hogy
segítsenek harcomban ez ellen a sötét hatalom ellen, mely fényes nappal
próbálja meg átvenni a hatalmat e test felett és ide–oda dobálja, mint egy
bábut, amíg csak ki nem fogyok a levegőmből.

Aztán végre lépéseket hallottam a kavicsos úton, két vékony, fehér kezet
pillantottam meg, melyek átfogták a fiú fejét, ujjakat, melyek gyengéden
átfutottak fül és halánték fölött. És akárha varázslatot vittek volna ezzel
végbe, elszállt a gonosz hatalom egyik pillanatról a másikra, elszállt a
merevség a kezekből, lábakból. Határtalan meglepetésemre én tudatlan
hirtelen megvilágosodva éreztem, egy lány testét tartom a karjaimban.
Nem messze tőlem az énekes foltos tar feje került a látómezőmbe, a
hatalmas, gennyedző seb az orrom előtt mozgott, s össze kellett szorítanom
a fogamat, hogy ne nyögjek fel. De amikor elfordítottam a fejemet a
szörnyű látványtól, még szörnyűbb borzalom fogadott

Egy páva meredt rám lapos, szürke körökkel gyűrűszerűén mintázott,

tojásfehérje színű szemével. A figyelmes, semmitmondó kémlelőnyílás
mögül apró, buta, ösztönöktől vezérelt sötét világ nézett velem
farkasszemet. Aztán egy fejrándítással a madár eltávolodott tőlem,
meglebegtetve tollainak értelmetlen fennköltségét.

Tétovázva, zavartan engedtem el a lány testét, és felemelkedtem. Az

énekes – meglepően magasnak tűnt, ahogy előttem állt – bocsánatkérően
mosolygott.

– Köszönöm. Megsebesülhetett volna – mondta, miközben felsegítette

védencét. – Néha rájön. Mindig mondom neki, ne menjen a napra,
– Árnyékban ült.

A férfi vállat vont.

– Ez a mi örökségünk – felelte. – Egy nagy civilizáció öröksége. Így hát az

ember, s vele a majom, a biztos jövő elől a semmibe ment. – Mosolygott.

A lány világos szemeivel kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Bármimet

odaadtam volna neki, ha elérhettem, ha beszélhettem volna hozzá, s ő
adhatott volna rá választ. Így viszont olyan volt, mintha egy csillaghoz
szólna az ember. Nem felel, csak fényét adja.

– Hogy hívják?

– Szimóna.

– Különös név,

– Gondolod? – Az énekes a karjaiba vette a lányt – Nem tud elárulni. Még

azt sem hallja, ha a kakas kukorékol.

Nem értettem, miről beszél. Amikor elhagytuk a palotakertet, a rabszolgák

és az őr már nem voltak a kútnál. A taposókerék fokai fényes csillogással
fürödtek a napfényben. A kút túlfolyóján keresztül víz pergett az udvar
kövére. A fekete bőrzsákok ernyedten, magukba löttyenve lógtak a fém
tartóláncokon.

Az egyik fenti ablakban egy nő állt, és nézett lefelé a kertbe. Egy pillanatra
láttam csak az arcát, mielőtt felcsatolta volna a fátylát. Mosolygott.
 Jack mester naplójából, 2036. május 25.

Két hete időzünk immáron a király palotájában. Ismételten

magához hivatott, és alkalmam nyílt rá, hogy tüzetesebben beszéljek
vele. Ötvenes évei közepén járó férfi, karizmatikus, intelligens és
vakmerő, éppen a megfelelő arányban, mint régen a condottieri–k.
Származását számtalan kalifára és végső soron a prófétára vezeti
vissza. Jómagam ellenben nem csodálkoznék, ha ezek a kalifák a
Stavros, Kostast, Spiros vagy valami hasonló névre hallgattak,
valamint a prófétát Pithagorásznak hívták volna, és utóbbi Beirútban
vagy Alexandriában egy jól menő taverna tulajdonosa lett volna.
Házigazdánk született kalandor, és jó érzéke van hozzá, kikkel vegye
magát körbe.
Egyébként a világ legtekintélyesebb ócskavas–gyűjteményét
mondhatja a magáénak. A kapu előtt álló két tankot állítólag még
maga Kaddhafi vezette, amikor Tcsádot akarta meghódítani. A király
egészen a líbiai szétbombázott és radioaktívon szennyezett olajkutakig
vezetett rabló hadjáratot, s közben meglátogatta a tengerparti
szellemvárosokat is. Hite szerint gazdag zsákmánnyal, véleményem
szerint haszontalan limlommal megrakodva tért haza. A sok technikai
mütyürt úgysem lehet már soha üzembe venni, mint például a
távközlési berendezéseket és egy teljes repülőtéri irányítótornyot. De
legalább övé a jelenlegi világ legjelentősebb órakollekciója.
Szinte fanatikus gyűjtője az időmérőknek; Minden elképzelhető
formájú és szerkezetű órát begyűjtött az elmúlt öt évszázadboti
Meséltem neki az expedíciómról és a megfigyeléseinkről, miszerint
valahol a Közel–Keleten űrhajózási aktivitást észleltek, melyet nem
tudtunk azonosítani. A király minden további nélkül elképzelhetőnek
tartja, hogy földönkívüliek szálltak le bolygónkon.
– Azután a tűzijáték után, amit mi itt rendeztünk, csoda lenne, ha
nem keltettünk volna fel érdeklődést! – állítja.
Ragaszkodik hozzá, hogy kíséretnek kirendeljen mellénk néhány
katonát a világ határához vezető úton, ahogy ő nevezi.
 Cseréhe csak annyit kért hozzunk neki egy olyan repülő bárkát,
amennyiben sikerülne felhajtani egyet...
Megajándékozott udvari építészének naplójával. A tervező neve
Henri Fleurel volt, aki két évvel ezelőtt meghalt. A könyv franciául
van. Majd a Kordafán átvezető úton elolvasom…

III. A határ

This is the end

my only friend
the end…
 1.

Reggel meglátogattuk Hazázt. Levágták a karját. Szörnyű az üresség a

lepedő alatt. Az erős kar, amelyet oly sokszor csodáltam már, ahogy az árat
kezelte, a tévéket nyergelte, erőteljes rántással térdre kényszerítette őket
– most egyszerűen eltűnt. Látni sem bírtam – és mégis folyton oda kellett
néznem a lapos felületre, ahol a karjának kellett volna kidomborodnia. A
rothadás túl mélyen beleette magát, a csont sérült, szilánkos volt, mondta
az orvos. Fülem zúgni kezdett, éreztem, hogy lassan ájulás kerülget,
kirohantam az ajtón, és nagyokat lélegezve megálltam a folyosó túloldalán
egy ablak alatt, Hazáz alszik, még semmit sem sejt megcsonkításáról. Miért
nem öltem meg azt a sakált azon a reggelen?

Imádkoztam Hazázért, az életéért. Allah kegyelme határtalan, mondják.

Elvégre valóban már csak egy akkora darab kell belőle, amely éppen
betakarja Hazázt és a megmaradt másik kart.

Jack mester ma félrehívott és közölte, nemsokára indulnia kell, ha még el

akarja érni a Nílus áradását. Szabadon választhatok, vele megyek–e, de
tudnom kell, az út innentől már veszélyes. A lakható világ határához
érnénk, ahol – jobban mint eddig bármikor – ki leszünk léve fertőzött
állatoknak és nagyon is emberi bestiáknak egyaránt.

– Minden zarándok vállalja ezt a kockázatot – válaszoltam. – Az istenükért

teszik.

– Éppen ez a különbség! – Telelte. – Ők vallásos fanatikusok. Keresik a

veszélyt, hogy bizonyítva lássák önnön kiválasztottságukat, Önhitt
megszállottak.

– És te mit akarsz bebizonyítva látni, Jack mester? – kérdeztem.

Habozott, aztán kurtán felnevetett.

– Eszes fickó vagy te, Beshir! Igen, bizonyos fokig én is megszállott vgyok. Ki
akarom vizsgálni, mi folyik ott északon, s ki foglalkozik űrhajózással,
konokul figyelmen hagyva az orbitális Trekking–rendszer két megmaradt
működőképes műholdjának adatait.

– Mi az az orbális Trekking–rendszer?

– Orbitális. Ezzel ellenőrzik a csillagok Föld körüli mozgását. Mi amolyan égi

karaván–vezetők vagyunk.

– Minden csillagét?

–Micsoda?... Ja, nem, természetesen csak a mesterséges csillagokét. A földi

műholdakét. Rengeteg még ott köröz fent. És sokuk még évszázadok múlva
is adatokat közvetít majd anélkül, hogy bárki emberfia ki tudná értékelni
őket.

– És mi lesz Hazázzal? – érdeklődtem egy idő után.

– Szívesen vettem volna, ha mellette maradtál és segítettél volna neki, ha

felépült. Egy nyugat felé tartó karavánhoz csatlakozhattatok és
hazatérhettetek volna. Ám Hazáz állapota még mindig kritikus. – Kezével
napbarnította homlokához nviílt, majd hátrasimította hosszú fekete haját.
Láthatólag nem tetszeti neki az ötlet, hogy Hazázt itt kell hagynia. –
Másrészt... – Világos szemeivel, melyektől még mindig megriadtam néha,
szinte bocsánatért esedezve nézett rám. – ...Ha bekövetkezne a
legrosszabb, egyedül állnál itt. És a palota erkölcseit szemlélve félek, elég
hamar parázna szemet vetnének rád. Szívesen tartanak ágyasnak vagy
adnak el eunuch rabszolgának fiatal nincstelen fiúkat.

Megborzongtam, amikor eszembe jutott a lépcsőfeljáróban történi

találkozás, amelyről eddig még nem is ejtettem szót.

– Veled lovagolok, Jack mester! – feleltem ezért határozottan.

Minden be volt csomagolva, Az erős teveszőrből font könnyű zsákok,
gharárák, melyeket a király ajándékozott nekünk, útra készen várták a
málházást.

Aztán meglátogattuk Hazázt. Jól volt, és bőszen integetett csonkjával.

– Várjatok még két–három napig! – mondta. – Utána veletek tartok.

Az orvos tudatta velünk, hogy barátunknak jó esélye van az életben

maradásra, ha nem győzi le őt a sebláz. Viszont alig van már gyógyszere, és
ha valahol találnak valamit, az általában már romlott.

Hazáznak jó szerencséi kívántunk és Allah áldását.

– Munkát fogok keresni és várni rátok – jelentette ki. – Ha kell, jövő

tavaszig.

Az orvos elvette a három tevét, amit hoztunk neki. Szimónával, az énekes

lányával viszont már nem találkoztam, bárhol is kerestem.
 Jack mester naplójából, 2036. június 5.

Nehéz szívvel váltunk meg Hazáztól, és keletnek vettük az irányt.

Csatlakozhattunk volna egy több mint kétszáz tevéből álló
karavánhoz, amely El Obeid felé tart, de túl lassú lenne. Még ha csak
a legszükségesebbre is korlátozzuk a pihenőinket, legalább negyven–
negyvenöt napos út áll előttünk. Omdurmanig még ezer mérföld. Ha
kiderülne, hogy még északabbra kell feltörni, és aztán a Níluson
lecsorogni, csak az áradás alatt juthatunk tovább át a nagy
vízeséseken; főleg az elsőnél és a másodiknál. Vádi Halfa és Asszuán
mellett. Az ottani körülményekről senki nem tud, amióta a gát még
szűnt létezni.
Gyorsan haladunk kelet felé. Négy kísérőnk mind ügyes vadász.
Majd minden nap friss húst eszünk. Vad, de láthatólag megbízható és
egyenes emberek. Jó lenne, ha rá tudnám venni őket, hogy
Omdurmanon túl is továbbkísérjenek; de hát nekik is megvannak a
parancsaik.
 2.

A király négy lovasa olyan iramot diktált, hogy az állatok alig bírták. De Jack
mestert ez nem nagyon izgatta. Nyughatatlan volt.

Alkuttabu, kísérőink közül a legügyesebb vadász tegnap puskával

kétszázötven lépésről leterített egy gazellát. Ma találtunk egy halott
fhéneket. Szőre koszos és borzas volt,

– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztetett Alkuttabu.

Száraz gallyakat hordott a halott sivatagi róka fölé, aztán meggyújtotta. A

bűz förtelmes volt. Továbblovagoltunk.

– Fél évszázaddal ezelőtt – kezdte Alkuttabu –, Kordofánban még több mint

ezer oroszlán élt. Tudom, mert ez a hazám! – A Núbákhoz illő tintafekete
bőre volt, és ő maga még Hazáznál is magasabb termetű. – Ma már alig
találsz egyet–egyet. Általában egy csorda leggyengébb tagját kapják el, az
viszont majdnem mindig beteg. Ez megöli az oroszlánokat is, érted? –
Szívesen mondogatta, hogy "érted?", s ilyenkor megemelte az állát, s felém
pislogott.

– Félsz az oroszlántól? – érdeklődtem.

Mosolygott, Széles, fehér, egymástól távol álló fogai voltak, melyek egy
kicsit kifelé dőltek.

– Igen, de csak a halott példányoktól – válaszolta, és magas hangján furcsán

kuncogott egy sort. Teljesen szokatlanul egy ilyen termetű emberhez
képest, s közben még elégedetten csettintett is a nyelvével...

Gyakran tekintett délkelet, a Núba–hegyek, s a hazája felé. Ha szél a

számum, ahogy nevezik, vagy is a méregfújó, délről fújt, ő és a társai
szorosabbra fűzték szájuk előtt a fejkendőt, és tekinteteikbe szorongásféle
költözött.
Délen elvétve látni lehetett a Bahr–el–Arab ingoványainak fehéres
kipárolgásait. Viszont már napok óta tüzek tomboltak arrafelé, s a levegő
megtelt pernyével és égés szagával.

– A juhászok meggyújtják a nádat, hogy elpusztítsák a madarak keltőhelyeit

– magyarázta nekünk Alkuttabu. – Ám minden télen az európai
vándormadarak újból és újból betegségeket hurcolnak be, s ezernyi marha
pusztul el.

Minél mélyebbre törtünk előre kelet felé, annál válogatósabbak a

vadászaink az elejtett vaddal. Először külső vizsgálatnak vetették alá, majd
feltörték őket, és minden belső szervet aprólékosan átvizsgáltak esetleges
fertőzések vagy daganatok nyomai után. Sokszor már elég volt egy röpke
pillantás az állat szemébe vagy szájába, s máris került fölé a kőhalom vagy
meggyújtandó farakás. Ilyenkor keselyűket som engedtek közelebb jönni,
mert több helyütt is találkoztunk már emiatt elpusztult dögmadárral.
Egyelőre még elegendő a jó minőségű húst adó zsákmány, de a környék
egyre barátságtalanabb és forróbb lesz. A Szudd, vagyis a Bahr–el–Djebel, a
Fehér Nílus és számtalan mellékfolyója által a Bahr–el–Ghazar alacsonyabb
vidékein képzett hatalmas láp páraburka elfedte előlünk a horizontot.
Közeledett az esős évszak.

Elhagytuk En–nahudot, egy lepusztult települést egy nem kevésbé

vigasztalan garnizonnal. Datolyákat vettünk a tevéknek, valamint cukrot és
sót. Jack mester megvizsgálta a ketyegőjével – amit Geiger–számlálónak
nevez – a sót, és közölte, hogy radioaktívan szennyezett. Kísérőink
majdnem összeverték az árust, amiért romlott árut akart eladni nekünk. De
Jack mester visszatartotta őket, mondván, a férfi nem állapíthatta meg a
sugáradagot és biztosan őt is becsapták az etióp vagy szomáliai sóval.

Jack mester sokat olvasott abból a kis könyvből, amit a királytól kapott.
Tegnap este véletlenül láttam, ahogy titokban sír. Szörnyű sokk volt nekem
e látvány, mintha valami forrón a szívembe szúrt volna.

– Miért sírsz? – kérdeztem tőle.

Becsapta a könyvet, és felnézett.

– Nem sírok. Túl gyenge a fény. Sokat olvastam, ezért könnyezik a szemem.
Légy olyan jó, és hozzál még egy csésze teát, Beshír!

Elmentem, és vittem neki, Elegendő fény volt, akár még egy fonalat is bele
lehetett volna fűzni a tűbe...
 Jack mester naplójából, 2036. június 24.

Gyorsabban haladunk, mint reméltem volna, Ha szerencsénk van,

az esős idő csak Omdurmanban ér utol bennünket, ahová egyébként
húsz napon belül meg kellene érkeznünk, ha ilyen gondtalanul jutunk
tovább.
Henri Fleurel, a király építészének naplója megrázó dokumentum,
amely nagyon mélyen a szívembe hatolt. Természetesen előttem is
ismert, mi minden történt, de a megrázkódtatás csak akkor következik
be igazán, ha az európai menekültek szörnyű exodusának részleteit is
megismeri az ember,
Henri Fleurel tervező–építészként élt Perpignanban. Felesége és
négy gyermekéből három még a háborúban meghalt. Felnőtt
lányával, annak férjével és néhány szomszéddal, akik hitték, hogy nem
kaptak halálos sugárdózist az atom– vagy fertőző betegséget hordozó
biológiai fegyverektől, egy ladikban megpróbáltak eljutni Afrikába.
Ideát sortűzzel fogadták őket, gyakran algériai gyorsnaszádok
vadásztak rájuk, hogy elkergessék őket a parttól. Csak Tunéziában,
ahol kezdetben még megértőek voltak a hatóságok, engedték partra
őket. Aztán ott is elkezdődtek a pogromok, és az értéktárgyakat
élelmiszerre cserélni vágyó európaiakat egyszerűen rövid úton
leölték. Mire a menekülteket táborokba szervezték volna, már késő
lett: a pestis megérkezett Oránba. A laboratóriumokban kitervelt
ördögi járványokat behurcolták az európai hadszíntérről, és röpke
négy hónap alatt kipusztították Észak–Afrika népességét, majd mint a
bozóttüzek iszonyatos gyorsasággal terjedtek tova a háborúba
közvetlenül még be nem vont országok felé. Szudánban például, vagy
Tcsád, Niger és Mali lakosai a vastag sivataggyűrű által körülvéve
biztonságban érezték magukat. De hamar kiderült, hogy a menekülő
fehérek számára a Szahara még a kisebbik rossz volt. Arról nem is
beszélve, hogy élelmes kereskedők karavánvezetőként ajánlkozva
ugandai keresztény missziós települések befogadóképességéről
mesélve a Felső–Kongó és Rodézia környéken házaltak és utakat
szerveztek, jó pénzért cserébe természetesen. A belső–afrikai, János
atya által alapított birodalomról századokig keringő legendák
megtették hatásukat. A menekültek szó szerint vért izzadtok, hogy
elérhessék a paradicsomot. De ez a paradicsom csak annyira létezett,
mint a holdbéli. Amikor a túlélők kimondhatatlan szenvedések árán
ezer mérföldet megtéve átkeltek a sivatagon, már várták őket a nigeri,
tcsádi vagy szudáni kivégzőosztagok, melyek még a sivatag határában
rajtuk ütöttek. Idejében megkapták a megfelelő útitervet a
karavánvezetőktől – akik cserébe a zsákmány negyedére rátehettek a
kezüket s előreszegezett fegyverrel, saját népük biztonságának
nevében meglepetésszerűen előbukkantak egy dűne mögül. A fehérek
ultimátumot kaptak: térjenek vissza északra. Persze ez abszurdumnak
tűnt, és ilyenkor aztán a fegyverek beszéltek. Ha nem volt elég a
lőszer, akcióba léptek a kabartűk; a tiszteletbeli hóhérok, általában a
zenész kasztból, akiknek a specialitásuk, hogy fémvértes bunkójuk
egyetlen csapásával betörték az áldozat fejét. Gyakran kifulladásig,
órákig dolgoztak. Iszonyatos lehetett, ami az ilyen embercsapdákban
lezajlott. A legrosszabb azonban, Henri Fleurel szerint, a fiatal fiúk
visítozása volt, amikor eunuch rabszolgákat csináltak belőlük.
'Tudom” írja, "hogy ezekben az országokban már évszázadok óta,
főleg nagy rabszolgavásárokon szokás volt borbélyokat hívatni, akik
borotvájukkal ott helyben amputációt hajtottak végre, és forró vajat
öntöttek a sebbe , hogy megállítsák a vérzést. De minden tudásom
mellett sohasem fogom elfelejteni az égett hús és folyékony vaj szagát,
a megcsonkított fiúk üvöltését, akiket, amennyiben túlélték a
procedúrát, a potensek palotáiba adtak el eunuchnak vagy kéjfiúnak
jó pénzért. Természetesen ehhez a kegyetlenséghez is találtak
magyarázatot: a fiúk génjei radioaktívon fertőzöttek, nem szabad
kockáztatni semmit. Meg kellett értenem: a genetikai gyilkosság a
legborzasztóbb."
Henri Fleurel és vagy fél tucatnyi akadémikus, akiket még az
elutazás előtt kérdőívek segítségével kiszondáztak, túlélték a
vérengzést és az El Fasher–i királyi palotába lettek eladva.
Bír Meshru múmiái nem hagynak nyugton aludni, kísértenek
álmomban. Még az aranytöméseiket is kitörték…
 3.

Jack mester napok óta alig beszélt. Mindenki kedélye a mélyponton volt,
még Alkuttabu tréfái sem javították az általános hangulatot. A számum, a
méregfújó fojtogatóan forró volt. Önkéntelenül is minimálisra szorítottuk a
beszélgetést. Lassan–lassan már vágytam a tisztító viharokat, melyekkel
charief, az esős évszak jelentette be magát.

El Obeidhez értünk. Még több hadsereget láttam. A régi karavánszerájok és

zarándokszállások többsége üresen állt. A város felig lepusztult, cserébe a
garnizon új és még nagyobb is lesz, hiszen éppen bőszen építkeztek. A
király zászlaja lobogott felette: zöld és fehér. A kaszárnyában szállásoltak el
minket.

A király erős kezét itt is érezni lehet, ellenben semmit sem abból a
szabadelvűségből, mely a palotában volt tapasztalható, El Obeidben
könyörtelen törvények uralkodtak. Ha valakin egy fertőző betegség
legkisebb jelét látták, levágták a bal fülét figyelmeztetésül az egészségesek
számára, és elüldöztek a városból. Ha az illető mégis visszatért, és
rajtakapták, kiloccsantották az agyvelejét; utána a holttestet elégették a
város kapuja előtt.

A mutánsok valamivel olcsóbban tiszták meg. Egy, a város által fizetett

orvos, egv tabib elé vezették őket, aki hosszas vizsgálatok után hozta meg a
döntését. Ha tényleg mutáns a vizsgált személy, nem terjeszthette tovább
romlott magvait. Elvitték egy borbélyhoz, és megmetszették.

Kísérőink egy nyilvános fürdőben töltötték napjukat, Jack mester is velük

tartort. Csak késő éjszaka tértek vissza együtt a szálláshelyre, és nagyon
részegek voltak.

Jack mester már a lábán is alig bírt megállni. Alkuttabu segítségével vittem
ágyba. A többiek még gyorsan összevesztek néhány katonával, akiket
zavart a hangoskodás. Azóta Keikinek, egyik tisztünknek tapasz díszeleg
hatalmas orrán, és igencsak megduzzadt a szeme is.
 Jack mester naplójából, 2036. június 30.

Ma csak ennyit:

1) Most már meg vagyok győződve arról, hogy a civilizáció fenn fog
maradni. Vannak még nyilvános fürdők forró vízzel és egyéb örömteli
szolgáltatással.

2) Irgalmatlanul berúgtam. Azt hiszem, szükségem volt rá, hogy

leöblíthessem a forró vaj ízét, amiről Fleurel írt.

3) Az El Obeid–i kurvák olyan ijesztően rondák, hogy csak számolatlan sok

laqbíspohár után lehet őket meghágni; de ez aztán (lásd 2) végül is sikerült.
Előtte azért még utánanéztem a jobb fülnek.
 4.

Csak négy napot maradtunk El Obeidban, és most Ondurman felé tartunk.

Mar kétszer is komoly esőbe kerültünk, az utak sárosak. Lépten–nyomon
nagyszámú Kűli Ningilibébe botlottunk, lágy testű, vörös pókokba, melyek
az esős évszak beköszöntével százezer számra másznak elő a talajból. Itt
Fanna Kimmeknek nevezik őket.

A szúnyogok is nagyon megviseltek bennünket. Egy kereskedőnél pompás,

majomgallérból készült fehér légycsapókat vettünk, és álló nap ütlegeltük
magunkat, megváltást remélvén a vérszívóktól. Szúrásuk akár még
veszélyes is lehetett volna, hiszen ki tudja, kinek a vérét szívták korábban?

Közel volt a folyó. A szaga ott úszott a levegőben...

IV. A folyó

Oh the river is deep,

the river it wuches my life liké
the waves on the sand
 1.

Kétnapnyira Omdurmantól beértünk egy karavánt, amely még április elején

hagyta el El Obeidot. Két vagy három tucat zarándok is velük tartott, akik
Jack mester megjelenését gyűlöletteli pillantásokkal és elégedetlen
mormogással nyugtázták. Köztük volt egy fiatal Muhadsirín is, aki mint
minden hasonszőrű társa azt hitte, a világ összes bölcsességét hordozza
abban a szántott tökben, mely a valóságban csak vékony tintájának
tárolóeszközéül szolgált. Ez az utazó tanonc, aki egyébként az első
pillanattól fogva ellenszenves volt nekem, persze rögtön lecsapott Jack
mesterre, és hajbókolva érdeklődést mímelt, mire fel az jóhiszeműen –
Allah tartsa védelmező karját felette – minden kérdést nyílt szívvel és
őszintén megválaszolt. És ez a fontoskodó főokos persze mindent felírt a
loájára, a kicsiny fából készült írótáblára, légypiszok ákombákomjával. A
hagyományszeretetből hordott kecskeszőr igen büdös volt, de ő maga még
ennél is büdösebb, mintha El Fasher óta nem tisztálkodott volna.

Jack mester úgy látszik, meg sem érezte ennek a büdös kecskének a
kipárolgásait, csak örült a látszólag érdeklődő hallgatóságnak, és mindent
elmesélt az orbitális csillag–trekkingről, az égi karavánszerájokról és a földi
szatellitekről, meg a repülő bárkákról, melyek éjszakánként a csillagok közé
keverednek.

És persze jött, aminek jönnie kellett. Alighogy megérkeztünk Omdurmanba

és lenyergeltünk egy Méssidben, elrohant ez a csöpögő szájú büdös
kecskebak a mecset elöljárójához, aki egyben város bírája is volt, és
feljelentette Jack mestert istenkáromlásért. Aztán jött két katona a
városőrségtől, vasba verték a mestert, és elvitték. Se Keiki, s Alkuttabu, se
Susán vagy Alífa nem voltak a közelben, mivel elmentek a városba és a
kaszárnyába, hogy jobb szálláshelyet találjanak mindannyiunk számára
ennél a rothadó szagú zarándokszerájnál. De ez nem volt egyszerű; a város
zsúfolásig lelt zarándokokkal, akik egy kelet felé tartó karaván
összeállítására vártak.
Mit volt mit tenni? Üvöltöttem, mint a sakál, meg belerúgom az egyik őr
hatalmas valagába, ami viszont csupán azt eredményezte, hogy egy lándzsa
szára fájdalmasan az oldalamba vágott, miközben Jack mester még meg is
szidott érte.

Eltelt a fél délután, mire előkerült a négy kísérőnk. Magamon kívül voltam
dühömben, és elmeséltem, mi történt. Először le voltak taglózva, de aztán
egy új kalandra való kilátás örömében nekivágtak a mecsetnek. Én
maradtam a málháinknál, mivel körülöttünk már csak a keselyűket véltem
látni.
 Jack mester naplójából, 2036. július 16.

Ma valami nagyon kellemetlen történt. Egy fiatal férfi, aki az

utolsó két napban társunk volt, s látszólagos érdeklődése és
tudásszomja tudományos és technikai kérdésekben hízelgő volt, ezért
Mt. Darwinon folytatott munkánkkal kapcsolatban minden kérdésére
őszintén és részletekbe menően válaszoltam, a helybéli hatóságoknál
herézis miatt feljelentett. Megkötözve egyfajta vallási rögtönítélő
bíróság elé vittek, ahol szememre vetették, hogy azt mertem állítani,
nem Allah vezeti égi pályájukon a csillagokat, hanem hitetlen fehérek
egy csoportja, akik valahol délen egy hegyen sáncolták el magukat. A
bíró megkérdezte, továbbra is kiállok–e ezen álláspont mellett, és
tudom–e, az ilyen istenkáromló kijelentésekért azonnali halál jár. Sok
veszéllyel néztem már szembe életem során, de be kell vallanom,
ezekben a pillanatokban remegett a térdem.
Szerencsére éppen ekkor bukkant fél a négy kísérőnk a
tanácsteremben, hatalmas pofonokat osztogatva a helyőrség
tagjainak, és kiszabadítottak láncaim közül
Visszafogottságra intettem őket. mivel ismertem a fickók
vérmérsékletét, és féltem a helybéli hatóságok megtorlásaitól.
– Kinek a nevében törtök így be? – követelt felvilágosítást a bíró,
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor Alkuttabu az
elöljáróra emelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Alig tíz
centiméternyire a tisztes turbán felett a golyó a falba fúródott, és
valóságos vakolateső hullott az íróasztalra, mely alatt a bíró éppen
menedéket keresett.
– A kővetkezőnél lejjebb célzok! – üvöltött Alkuttabu mennydörgő
hanggal. Aztán folytatta jellegzetes csettegő nyelvjárásában: – A
király nevében vagyok itt. És ez a fehér tudós a király nevében utazik
csakúgy, mint ahogy a király tudósai éjszaka a csillagokat vezetik
pályájukon a föld körül. – És mintha ez még nem lett volna elég,
hozzátette: – Mindet.
A bíró előbukkant asztala mögül, és hasonlóan mennydörgő
hangon szólt vissza:
 – Akkor kötelességetek lett volna jobban vigyázni erre az emberre,
és bemutatni nekem az igazolványaitokat mielőtt nekiálltatok volna
mulatozni a bordélyházakban!
Alkuttabu szótlanul bámulta, aztán elismerően bólintott. Keiki és
Alífa közben elkapták az árulkodó suhancot, aki suttyomban le akart
lépni. Kint kikötötték egy állványra mely igencsak kínos pozícióba
kényszerített egy embert, és aztán nomádoktól szokatlan matematikai
precizitással száz–száz ütést mértek mosdatlan lábainak mindegyik
talpára.
A fiatal tanoncnak, félek, egy darabig türtőztetnie kell
tudásszomját, mivel biztosan eltelik egy–két hét, mire tanulmányútját
folytatni tudja. Hacsak Allah nem küld neki egy hintót...
 2.

Megint a kaszárnyában kaptunk szállási, egy ronda, lapos épületben, poros

udvarral, mely minden esőzés során átalakul ingovánnyá. A nyersen
fehérre mázolt falakon éjszaka a nedvesség elől fekete giliszták kúsztak fel,
hogy aztán másnap a napon csontszárazra sülve lehulljanak, egyenesen a
táplálékot kereső csirkék elé, melyek ezt mini az cg ajándékát szenvtelenül
fogadták, s természetesnek vették.

Nem is volt olyan könnyű Omdurmanból eljönni. A városi hatóság hatalma

és Keiki királyi megbízatása látszólag a parton végződött, amely az agyagos,
áradó folyó menten húzódott.

Itt kezdődött a Ngár Ba, a Folyó Királyának a hatalma, ahogy a kikötő

kapitánya nevezte magát, és a Tuweíratok, a Királyi Lovasok országa, akik a
zarándokok karavánjait kísérték Port Sudanba és onnan vissza. Ezek a
"Királyi Lovasok" egytől egyig haramiák, csirkefogók, akik szemérmetlenül
húzták hasznukat a zarándokok szent útjából. Persze lehet, hogy mégis volt
valami az elnevezésükben. Jack mester mondta is, nem csodálkozna, ha az
El Fasher–i Kostas ben Muchtar keze ebben is benne lenne, hiszen
helyőrségének legénysége máskülönben könnyűszerrel elbánhatna a
gazemberekkel.

Ezek a "Királyi Lovasok' tehát a szolgálataikért cserébe, vagyis hogy

úgymond megvédenek az "útonállók, szörnyetegek és mutánsok hadaitól",
egy vagyont kértek el. Még ahhoz is volt képük, hogy ajándékul követeljék,
ami külön felkeltette az érdeklődésüket az utazó felszerelési tárgyai közük.
Bár az igazat megmondva, valóban olyan országon lovagoltak keresztül,
ahol minden állat fertőzött csakúgy, mint a kutak vize. Aki átmerészkedett
Omdurmanon, a lakható világ határán túlra, mindent, amire visszatértéig
szüksége lehetett, magával kellett vinnie. Élelmet, sót, cukrot, vizet és még
egyszer vizet.

Nálunk sem volt ez másképp.

Atbaráig bárkán mentünk egy hatalmas vitorlással, melyet csak egy
meghatározott időpontban bocsátottak a fertőzött vízre. Az időpontot a
kikötőkapitány, a Ngár Ba állapította meg közösen a Királyi Lovasokkal, akik
szakadatlanul figyelték a folyót és értékelték veszélyességét. Érdekes
módon a szennyezés mértékét mindig akkor találták minimálisnak, amikor
a zarándokok száma maximális lett. Bár a hajót legfeljebb száz emberre és
kétszáz állatra tervezték, ilyenkor háromszázötven állattal és százötven
utassal szállt vízre.

Terveinket, miszerint a Királyi Lovasok szolgálatait csak Atbaráig vegyük

igénybe, jóindulatú vállrándítással fogadták. Jószívűségből kivételesen
megengedték, amennyiben az "útonállók, szörnyetegek és mutánsok
hadai" előli védelmet a teljes útra, Port Sudánig megfizetjük.

A király szava, melyet Keiki az asztalra mért ökölcsapásokkal húzott alá,

kísérve Alkuttabu fenyegetően csettintő fogvicsorgatásaival, nem hullott
termő talajra. Fizetnünk kellett. Minden állatot eladtunk – nevetségesen
áron alul természetesen. Pedig itt már a víz is a szokásosnál tízszer drágább
volt, mivel tizenöt–húsz mérföldnyire levő kutakból kellett ideszállítani.
Hiszen ki akart a Fehér Vagy a Kék Nílus vizéből inni?

Amikor vonalat húztunk a kiadásaink alatt, Jack mesterrel mindketten

elképedt arcot vágtunk. A maradék éppen elég volt arra, hogy négy
barátunkat és társunkat meghívjuk egy utolsó vacsorára. Felejthetetlen
este lett belőle, és esküszöm, ha még sokáig kellett volna hallgatnom
Alkuttabut, már én is csettegve beszéltem volna.

Másnap reggel ellovagoltak. Mi a hajó fedélzetére mentünk. A farjában egy

satnya, mimózafából készült csónak lógott, mellyel a vízeséseken akartunk
átjutni. Nádtetőt rakattunk rá, s a fedélzetre vittük az összes málhánkat és
élelmiszerünket, no meg persze a vizet. Indulásnál vízre bocsátották, s a
tény, hogy a nagy bárkához kötve száz mérföldön át annak farvizében
úszkálhat, nyolc kecske ellenértékébe korült. Ennyit egyébként egy
tapasztalt karavánvezető Kotokóban még egy hónap alatt sem nagyon
keresett volna.
A kikötőfelügyelő, aki Abu Medfának, vagyis az Ágyúk Apjának is nevezte
magát, a hajó indulásakor megjelent gálauniformisában. Nevét onnan
kapta, hogy a két ágyút, mely valaha a khartoumi elnöki palota előtt állt,
áthozatta a folyón, s felállíttatta a kikötő sarkában, a szolgálati bódéja előtt,
hogy most ott rozsdásodjanak tovább. Egy zenekar Szudán himnuszát
játszotta, és felhúzták a király zöld–fehér zászlaját. Pénzünkért így legalább
látványos parádéban volt részünk, amikor elengedtük a világ szélét is
kisodortattuk magunkat a bizonytalanságba, a megduzzadt Fehér és Kék
Nílus hullámainak kavargó találkozásába, melyhez előbbi a szürkészöld,
utóbbi pedig inkább a sárgás árnyalatú vizet szolgáltatta.
 Jack mester naplójából, 2036. augusztus 14.

Nagy hűhót csapnak itt a folyó fertőzöttsége korul Megmértem a

radioaktivitást. Még így áradás mellett is. amikor pedig az esőzések
miatt a legtöbb szennyezett por mosódik bele Etiópia, Kenya és
Uganda folyóiba, összehasonlíthatatlanul ártalmatlan a sugáradag,
és hetekig tartó közvetlen érintkezés után sem ártana meg. Az egész
műsor errefelé inkább egy jól termő pénzcsináló gépezetet szolgái
melyet az "Ágyúk Apja" a "Királyi Lovasokkal" közreműködve – és
biztosan a király tudtával, beleegyezésével és valószínűleg
részesedésével – irányít.
Azt mondtam a kikötőfelügyelőnek, eszemben sincsen kifizetni azt
az iszonytató összeget, amit az „állítólagos útonállók, szörnyetegek és
mutánsok hadai" ellen kínált védelem fejében kérnek, mivel meg
tudom magunkat védeni Ezért rögvest vízre is bocsátom kis
csónakunkat, a kheazaht, s vitorlát bontunk. Büntetés mellett
megtiltva, közölte, és fenyegetőzött, hogy csónakunkat és összes
felszerelésünket elkobozz, ha ezzel próbálkozunk. Ezek a zsiványok
tudják, hogyan őrizzék meg monopolhelyzetüket, mindig valamilyen
világ túlsó felén lévő veszélyt emlegetve, melyet persze csak ők
képesek legyőzni.
És micsoda felfordulást csapnak a víz miatt! Ha nem lenne olyan
iszapos, demonstratívon még innék is belőle.
A Tuweírátok egyike, egy bizonyos Hasszán mesélte, lejjebb a
folyó mentén mindenhol élnek emberek. Persze a legtöbbjük beteg. De
hát a lakott világ szélén ki nem az? Többségük fehér, és vigyázni kell
a velük való találkozásnál, mivel szinte korlátlan a fantáziájuk, ami a
fegyverek tervezését és előállítását illeti.
Furcsa fényjelenségekről is beszélt, az északi égbolton le– és
felszálló tüzekről, mintha őrült meteoritok lennének. Ez elég
meggyőző jelnek tűnik arra, hogy valóban űrutazások folynak a
közelben, mint ahogy mi is megfigyeltük. Közeledem talán a
célomhoz? Lehet, hogy tényleg földönkívüliek? Lassan már nem
tartom kizártnak, hiszen melyik közel–keleti országnak lennének meg
hozzá azok a tudásbeli és technikai előfeltételei most a háború után,
amelyekkel még az úgymond békeidőkben sem rendelkezett?
Na de, Horusz alakjában? Szkarabeuszok alakjában? Éppen az
egyiptomi mitológia figuráiként? Valószínűtlen egybeesés lenne.
Saját szemével se szkarabeuszt, se madárfejűt nem látott, mondta a
Tuweírat, de hisz benne, hogy valóban léteznek. Oziriszt a halottak
urának országából valók, felháborodva a hatezer éves egyiptomi
kultúra megsemmisítése miatt.
Nincsenek már történészek, akik törhetnék a fejüket azon, hogyan
is történt ez a gyalázatos merénylet, Akkoriban a háború máshol már
javában zajlott. A perzsa polgári forradalom során, melyre az
Ajatollah halála adott "lehetőséget”, az oroszok nyíltan támogatták
fegyverrel a mudzsahidokat, Jemenből irányították a szaúdi
uralkodókaszt megbuktatását, és csapatokat vontak össze az iráni
határon. A puskaporos hordót egyébként furcsamód nem egy öböl
menti, hanem egy földközi–tengeri szikra robbantotta fel. Hogy végül
is ki csinált atomrakétákkal a Nimitz repülőgép–anyahajóból
nukleáris poklot, nem tudni biztosan – minden további nélkül
Khaddafi is lehetett, valamelyik párt menti állásból tüzelve. Hja, a
nyolcvanas években sokfajta fegyverhez hozzá lehetett jutni egy
lágyabb hangvételű olajszállítási szerződésért cserébe. Elvégre a
nagy szirtiszi vereség után, melyet az amerikaiak 6. flottája mért a
csapataira, nemegyszer esküdözött, hogy a "Wall Street–i zsidókat és
harmadrangú hollywoodi statisztáikat jól pofán veri". Bárhogy is
legyen, orosz egységek is voltak a közelben, és így közvetlen
konfrontációra került a sor. És miközben a csata órákon belül
lángtengerré változtatta az Öböl–térséget és Kis–Ázsiát, majd
napokon belül Európát és később az egész világot, Khaddafi valóra
váltotta őrült tervét. Miszerint a "kapitalista kismiskást a Nílusnál
vízbe folytsa", mely állandóan fenyegette határait, készen rá, hogy a
legkisebb jelre részt vegyen a líbiai olajmezőkért folytatott harcban és
aztán magának is jó nagy szeletet elkérjen a tortából. Egy pár
bombázónak valóban sikerült az állítólag bombabiztosra megépített
asszuáni gátat elegendő mértékben megkarcolnia, s a többit már
elvégezte a víz. Százhatvan milliárd köbméter – több mint amennyit a
Nílus két év alatt magával hord – lezúdulta gát túloldalán. Láttam
műholdfelvételeket a mindent elsöprő hullámról, amint lassított
tempóban elsodorja Edfut, Luxort, Assziutot, majd Kairót, hogy aztán
Alexandrián és Port Saidon keresztül a tengerbe ömöljön. A nyomás
könnyedén törte az óriásfákat is, száraz, gyenge őszi levelekként
nyomta össze a házakat.
S aztán jött az iszap. Milliárdnyi tonna Nílus–iszap, melyet két
évtizeden át őrzött a 3600 méter hosszú gát a legalsó rétegekben, a
lezúduló vízzel együtt elindult északnak. Barna bahrlepelként ráfeküdt
a folyamvölgy 40 millió lakosára, megtöltötte a Királyok Völgyét, tíz
méter magas löszréteg alá temette Kairót, s ellepte a piramisok
talapzatát.
Még az elkövetkező évben is a Földközi–tenger keleti része fel
egészen Krétáig és Rhodoszig határozott elszíneződéseket mutatott, és
az árvizek, helyenként elérve az ötméteres szintkülönbséget is,
nagyban megváltoztatták a partvonal rajzolatát Mint egy kínok közt
elpusztult hatalmas állat kilógó nyelve terült el a delta messzire fel,
északra.

3.

A Tuweíratok és a zarándokok elhagytak bennünket. A hajdani vasút sínei

mentén tartottak Port Sudan felé. Jack mester szerint ezeken régen
karavánok gurultak, melyek egy nap alatt érték el a tengert! Hihetetlen!

A vitorlás még a mólónál várakozott, és jobb szélre várt. Mi annál

gyorsabban haladtunk előre, mivel északnak tartottunk. Atbara csak egy
kaszárnya, ellenben lakosok és helyőrség nélkül. Nincs ugyanis víz, kivéve a
Nílusét, ami viszont szennyezett.

Este kikötöttünk egy szigetnél, és a csónakban aludtunk. Másnap haladtunk

át az ötödik gázlón. A hatodikat állítólag még a bárkával "győztük" le. Én
észre sem vettem. Valószínűleg épp aludtam.
– Ezzel most elhagyjátok az emberek világát – közölte a hajó kapitánya
sokatmondóan, – Tudatosan kiveszitek sorsotokat Allah kezéből, és Ozirisz
ősi földjére teszitek a lábatokat, a halál birodalmába léptek, ahonnan senki
sem tér vissza.

Éjszaka számot vetettem az életemmel. Alig tudtam aludni, folyton a víz

sodrását néztem, ahogy simogatóan kúszik a partok mentén, mintha
valóban elsietne a világból, hogy lejjebb a semmi országába zuhanjon.

És ekkor megpillantottam az északra fekvő hegy csúcsa felett a vörös

fénypontot. Egyre nagyobb csóvával ezüstös vonalat húzva maga után
lassan felemelkedett a holdfényes éjszakába, s ahogy a csóva eltűnt, s már
csak a parányi szikrák hajtották, elkanyarodott kelet felé, s kisebbedve a
keleti horizont felé tartott.

Felkeltettem Jack mestert, aki szótlanul nézte a fénypontot az üvegén

keresztül. Aztán kijelentette:

– Egyértelműen rakéta, melyet föld körüli pályára állítanák. Beshír, már

nem vagyunk messze a célunktól.

Jómagam viszont folyton a kapitány szavaira gondoltam, s a világ szélére,

mely felé olyan gyorsan sodródnak a hullámhegyek. Szívemet furcsa
szorongás fogta el.

– Héó, Beshír! – szólt rám Jack mester másnap reggel, miközben felhúzta az
árbocra a vitorlát és a csónakot a folyam közepe felé irányította. – Milyen
arcot vágsz te? Most kezdődik az igazi kaland! Most törünk előre az
ismeretlenbe!

Az ismeretlen legelőször is abból állt, hogy a part menti sziklák egyre

magasabb lettek, egyre közelebb jöttek, a folyó pedig egyre gyorsabban
vágtatott.

De még mielőtt a dolog veszélyessé válhatott volna, a part menti ormok

visszarettentek tőlünk, s a Nílus újra régi szélességében csordogálhatott.
Este Mograhd szigeténél állomásoztunk. Valamivel lejjebb, a jobb
folyóparton Abu–Hammed romjai látszottak. Este viszont a bal oldalon
vettünk észre egy tábortüzet, s a víz felett emberi mormogást sodort felénk
a szél.

Hogyan létezhetnek a világ peremén emberek, kérdeztem magamtól. Vagy

ezek már Oziriszország halottjai? Kérdések, melyeket dobogó szívvel tettem
fel magamnak az éjszaka közepén, magam előtt terelve őket, mint mázsás,
hideg köveket. Aztán a hajnali nap első sugaraira elillantak, mint könnyű
pillék a napszélben.

A folyópart lakói mindenesetre igen élénkek voltak, s egyik alkalommal,

amikor túl közel kerültünk a bal parthoz, felénk is szállt néhány nyílvessző.
Ezek viszont elég ártalmatlan távolságban hullottak a Nílusba.

Jack mester elővette a számszeríját, és kikészített mellé egy nyilakkal teli

tegezt, de aztán ebéd után már mással voltunk elfoglalva, s alig jutott időnk
a part fürkészésére, Egyre mélyebbre sodródtunk a negyedik gázló, a Kövek
Hasa, vagyis a Battn el Hadjar hatáskörébe. A folyót immár teljesen
körbezárlak a fekete sziklák. A víz annyira hangosan csapódott nekik, hogy
csak ordibálva tudtunk szót érteni. Néha a folyó több apró karra tagolódott,
s ilyenkor Jack mesternek nem sok ideje maradt kiválasztani a helyes
sziklakaput. Sokszor csak vakon tört előre a kis hajónk, sziklazátonyokon
gázolt át, recsegve verődött part menti, háztömbnyi kőfalaknak, néha
szinte mozdulatlanná dermedt, hogy aztán újabb erővel vesse magát a
tomboló Nílus közepébe. Csuromvizesen gubbasztottam a közepén, és mint
egy megszállott mertem kifelé egy fél kibelezett tökkel a vizet, miközben
Jack mester magasra ágaskodva kezelte a kormány rudat, hogy legalább
néha vethessen egy futó pillantást az előttünk tornyosuló akadályokra. És
miközben én magam nem tudtam eldönteni, a hidegtől vagy a félelemtől
vacognak–e a fogaim, ő még látszólag élvezte is ezt az ördögi vágtát; soha
előtte nem láttam még ennyire felszabadultnak.
Így ment ez tovább egészen estig, és a nap már nyugovóra készüli térni,
mire végre csendesebb vizekhez értünk, és táborhely után nézhettünk
volna.

Minden óvatosságról lemondva a folyam által összehordott fával tüzet

gyújtottunk, megszárítottuk ruháinkat, s tápláló vacsorát készítettünk fehér
babból és szárított hűsból.

A nap mint egy felpuffadt tök süllyedt a horizont alá. Fénye még órákig
kísértett, mintha a nyugati mennybolt lángba borult volna, s a folyó egy
újdonsült rézöntöde lefolyójához hasonlított,

– Fordul az idő – jegyezte meg Jack mester. És igaza lett.

Másnap reggel nyirkos–hideg szél fújt délnyugatról az arcunkba, és nem

tudtuk felhúzni a vitorlát. Lassan sodródtunk a hullámokkal, elhagyott
falvak és romba döntött városok húztak el a parton. Néha láttunk egy–két
embert, megemeltek a karjukat, vagy lándzsájuk után nyúltak, egyszer még
ladikok is himbálództak a part mentén; de egyiket sem engedték vízre.
Senki sem támadott ránk.

Három napra rá áthaladtunk a harmadik sellőn. Messze nem volt annyira

ijesztő és sötét, mint a negyedik. A folyón hatalmas kőtömbök emelkedtek,
melyeken a víz sziszegő habzással terelődött szét, mint amikor a nagy hajók
tatjai szelik a hullámokat. A zátonyok, sziklák egynémelye akkora volt, hogy
házak, paloták romjai álltak rajtuk. Minden annyira halottnak tűnt.

Vajon Hazáz él–e még?

 Jack mester naplójából, 2036. augusztus 27.

Elértük a Lake Nasser volt teknőjét, amint azt a parti hordalék

alapján könnyen meg lehet állapítani. Pálmák és bokrok szegélyezik a
partvonalat. A távcsőben néha látni embereket is, főképp fehéreket.
Legtöbbjük meztelen.
Nem merek partra szállni és kapcsolatba lepni velük, mivel eddig
leginkább ellenségesen viselkedtek, ha észrevettek bennünket, amit
persze nem csodálok. A túlélésért folyó harc szörnyű lehet, gondolom,
eluralkodott a kannibalizmus is. A folyó közepén maradunk tehát.
Csónakokat is látunk, de sohasem a Nílus vizében. Valószínűleg
tartanak még a fertőzéstől, bár a sugárdózis méréseim szerint
minimális, s a szennyeződés maximum biológiai vagy kémiai eredetű
lehet, igaz, halakat eddig még nem észleltünk. De legalább krokodilt
sem.
Közeledünk Vadi Halfa felé...
 4.

A második zuhatag sellői voltak a legborzasztóbbak. Jobbra–balra meredek

sziklafalak emelkedtek, köztük egy tajtékzó, habzó, vágtató folyó, s felette
nyílvesszőként kilőtt apró hajócska. azaz mi.

Órákig mertem a vizet, mivel kis vitorlásunk nagy recsegése k közepette

egyre több helyen kapott léket. De a félelmem elszállt. Jack mester
nagyszerű hajós.

– Lecsorogtam én már a Kongón meg a Lualabén is – mondta. – Engem már

semmilyen víz nem tud megijeszteni.

Napokig siklottunk a vékony katlanban, kiszáradt löszfalak mentén. A folyó

a leapadt tározómedence lerakódott iszapjában új utat vágott magának, A
föld minden színben pompázott, vörös, okker, barna és fekete csíkok
futkostak szerteszét. Ezek az évgyűrűk, mondta Jack mester. A látvány
megkapó volt,. de még jobban élveztem volna, ha nem lett volna az a
rettenetes hőség. Szellő sem mozdult, úgy éreztük magunkat, mint csirkék
a sütőben. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak át a korláton,
bele a kellemesen hűs, frissítő vízbe. Ami igencsak kellemetlen lett volna,
Jack mester szerint legalábbis. Igaza volt. A karom és a kezem, melyekkel a
vízmerésnél kapcsolatba kerültem a Nílussal, még mindig viszket.

Déltájt egy széles, dobozszerű fémhajó rozsdás csontvázával találkoztunk.

Félig kilógott az agyagfalból felettünk. Feneke felfelé meredezett, a
felépítmények alul összemorzsolódtak, amikor a hatalmas árhullám
elkapta, megforgatta, s a löszös iszap aljára süllyesztette. Újfent láttunk a
parti homokban vagy az agyagszirtekben emberi vagy állati csontokat. Az
egyik homokzátonyon egy krokodil feküdt. Halott volt, kiszáradva a naptól,
mint egy aszalt datolya.
 Jack mester naplójából, 2036. szeptember L

Közeledünk Asszuánhoz. Felejthetetlen utazás.

A gát kétségkívül a világ egyik leglátványosabb romhalmaza.
Olyan, mintha egy hatalmas tankhajó belsejében haladnánk az
összeroppantott és most tátongó tat felé. Egy tankhajóban, melynek
raktere tíz kilométer hosszú, három és fél széles, s jobbra meg balra
száz méter magasra emelkedik. Bár a folyó az áradás miatt
megemelkedett, és a gát maradványai által kicsit vissza van fogva,
csupán kis patakocskának tűnik a hatalmas oldalfalak mellett. Ott,
ahol a folyam ezüstös csíkot húzva áttörte a gátfőt, csupasz
vasbetonrudak meredeznek minden irányba. Fönt a volt vízszint
magasságában fák, csónak– és uszálydarabok meg számtalan holttest
akadt, a nap mindent kiszárított. S ezek a maradványok most úgy
lógnak felettünk, mint a civilizáció leltárának aszott bábjai. Óvatosan
haladunk keresztül a borzalmak völgyén, Lapos sellőkön át araszol a
folyó előre, át a gát hasadékán, s mögötte egy lapos tavon keresztül,
melyben tört és a víz által simára csiszolt sziklák hevernek elszórtan,
együtt definiálhatatlan géproncsokkal.
Asszuán városa eltűnt.
 5.

Az éjszakát a gáttól nem messze, egy kis szigeten töltöttük. Reggel Jack
mestert átvittem a partra. Miközben én visszatértem és bebarangoltam a
szigetet, ő egész nap a hajdani gátfőn mászkált. Csak napnyugtakor tért
vissza.

Maradtunk még a második, majd a harmadik napon is, és Jack mester

rengeteg papírt telerajzolt, úgyhogy most a gát minden részletéről készült
kép.

A rákövetkező nap furcsa akadályba botlottunk, Egyfajta átlátszó–fehér

függönybe, mely keresztbe volt függesztve a folyó fölött és fagyökerekhez
erősítve a partokon. A felszínen úszott, és hosszú szálak lógtak lefelé,
mélyen a vízfelület alá. De a legérdekesebbnek az tűnt, hogy az egész
létesítmény lüktetett, mint valami élőlény, összehúzódott, majd elernyedt,
és így tovább, újra meg újra. Óvatosan közelítettük meg,

Erős, ellenállóképes, szivacsszerű anyagból volt, mely fölött lazán átsiklott a

kis hajónk.

– Hihetetlen – jelentette ki Jack mester, miután megtapogatta, és a

ketyegőjével babrált körülötte. – Lefogadom, hogy élő szövet. És képes
megtisztítani a vizet! Az akadály alatt a radioaktivitás majdnem nulla, és a
víz is mintha tisztább len ne.

Estig még négy további ilyen akadályon jutottunk át. A javuló vízminőség
lassanként megváltoztatta a part vidékét is. Ahol előbb még száraz, agyagos
senkiföldje volt, most kövér fű, bokor és pálma nőtt. Kecskéket láttunk, és
egyre gyakrabban agyagkunyhókat, melyek közt néha még emberek arcai is
felvillantak. Óvatosan megközelítettünk egy szigetet, lekötöttük a csónakot,
és táborhelyet kerestünk. Odaát a baloldali parton kecskék ittak a folyóból.
Egy meztelen férfi állt mellettük a lándzsájára támaszkodva. Jack mester
odakiáltott neki, de az idegen nem válaszolt, hanem eltűnt az állatokkal a
bokrok mögött.

Először mertünk megfürödni a Nílusban. Isteni élmény volt. Jack mester

kimert egy fazéknyi vizet és sokáig forralta. Aztán ivott egy kortyot.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem, és Allahhoz imádkoztam, hogy meg ne
haljon azon nyomban mérgezésben. Imám meghallgatásra talált, de azért
úgy döntöttem, ezen az éjszakán nem hagyom felügyelet nélkül
mesteremet.

Még alig köszöntött be az este, amikor hirtelen ordibálást hallottunk az

itató felől. Már–már támadástól tartottunk, és a növekvő homályban Jack
mester áttekintett az üvegjével a partra.

– Szóval igaz! – suttogta. – Igaz!

– Micsoda, Jack mester?

Átnyújtotta az üveget, és én is átnéztem rajta., A mesterséges szemeken

keresztül a túlpart mintha fénytengerben fürdött volna.

Testek összevisszaságát láttam, melyek két lényt vettek körbe, és

fabunkókkal ütötték őket, ahol csak érték, holott azok nem is védekeztek. A
két alak úgy nézett ki, mint valami hatalmas, két lábon járó bogár.
Sötétbarna páncéllal, hosszú érzékelőkkel, melyek hatalmas szemek fölött
nőitek ki a fejükből és válluk felett hátrasimultak, míg elülső karjaik erős
ollókban végződtek. A furcsa az volt, hogy ezek az egyáltalán nem
törékenynek tetsző lények miért nem védekeztek a késsel és lándzsával
rájuk törő vademberek ellen. Végül földre rántották őket, és eltűntek egy
hatalmas, meztelen emberkupac alatt. Mámoros üdvrivalgás tört ki.

– Mi ez? – kérdeztem megilletődve,

– Talán azok, akiket keresek – válaszolta Jack mester. – Akik miatt erre a
hosszú útra vállalkoztam.

– Akkor elkéstünk, Jack mester – mondtam. – Most már halottak.

Szeméhez emelte az üveget.

– Istenem – suttogta –, miért csinálják ezt?

Ebben a pillanatban odaát egy villám hasított a földbe, és a partszakaszt

túlvilági fénybe borította. Vakítva tartottuk kezünket a szemünk elé,
miközben egy akkora mennydörgő robaj hasított a kísérteties csendbe,
amilyet még soha életemben nem hallottam. Amikor elhalt, fájdalmas
kiáltásokat hallottunk az ivóhely felől, de sem Jack mester, sem én nem
tartottuk volna okos dolognak, ha a brutális vademberek segítségére
sietünk a sötétben. A siránkozás és a jajszó egész éjszaka tartott. Újra és
újra felriadtunk, miközben a villám vakító visszfénye lassan eltávozott a
tekintetünkből.

V. A háló

Is there anybody
out there?
 1.

A hajnal első fényében aztán már át mertünk kelni. Jack mester

elővigyázatosságból a ketyegőt messze a hajó orra elé tartotta, de az nem
jelzett semmit. Se fekete perzselődést, se krátert nem találtunk. Ami
legelőször feltűnt, inkább a bogárlényekkel volt kapcsolatos. Kiderült,
nagyon is emberi alkatúak, viszont testük és lábuk egy sötétbarna,
csontvázszerű ruhába volt bújtatva. A lábak csakúgy, mint a mellső
végtagok háromízű ollókban végződtek, melyek járásra biztosan legalább
annyira alkalmasak voltak, mint minden más munkára. A hatalmas mellső
és hátsó páncélok lyukasak és horpadtak voltak a vadak támadásaitól, s a
magas homlokú fejekből meg a nagy, fekete szemekből szürkésfehér
szövetegyvelegen kívül nem sok maradt. Úgy látszik, a fej nagy része az
agyat tárolta, melyet már kitéptek, helyenként eléggé összeroncsolva,
valószínűleg étkezési célzattal.

Az emberek, tizenegyen, közülük kilenc fehér volt, eléggé elkeserítő

látványt nyújtottak. Legtöbbjük még mindig sokk alatt állt, és csak feküdtek
bambán a földön, úgy és ott, ahogy és ahol a sugár eltalálta őket. Néhányan
már feltápászkodtak, a folyóhoz kúsztak, és vizet mertek arcukba, hogy égő
szemüket nyugtassák.

Lekötöttük a csónakot, és a sebesültek fejé indultunk. Jack mester egy

alacsony, világos hajú, középkorú nő fölé hajolt, aki a parton meztelenül a
folyó fölé görnyedt. Telt, de már sorvadó mellei, mint két lopótök ringtak a
víz felett.

– Segíthetek Önnek? – érdeklődött Jack mester

– He? – kiáltott fel a nő, és hallgatózva félrefordította a fejét, miközben

megvakított szemei a hang gazdáját keresték. – Jól hallottam; fiatalember?
Azt kérdezted: „Segíthetek önnek?" – Kurtán felnevetett. – A Nemzetközi
Vöröskereszttől vagy? Az UNESCO–tól, netalán valamelyik másik legendás
segélyszervezettől, melyekről már nem hallani semmit?
– Félek, nem igazán – felelte Jack mester. – Mindez ma már nem létezik,

– Gondoltam! – jelentette ki a nő egy ronda mosoly kíséretében. – Mutasd

a farkadat! Nem látom jól, most hogy ez az izé megint tüzet köpködött.
Fehér vagy fekete? Bár időközben tök mindegy,

– Mi az az izé, ami a tüzet köpködi?

– Az izé, az IZÉ, na, amelyik ott északon van otthon, mindent bevon ezzel a
szar hálóval, és a csótányaival átfúratja a földet, amelyben semmi
keresnivalója nem fenne!... Figyelj ide! – emelte meg a hangját és, erős
kézzel megfogta Jack mester lábát, amit az nehéz szívvel bár, de eltűrt,
miközben én undorral kevert csodálattal bámultam a lógó melleket. – Nem
tudom, te ki vagy, de ha megvan hozzá a hatalmad, öld meg! Ez az izé
pusztulást hozott a világra, hogy aztán birtokba vehesse. Elpusztította az
emberiséget, mint valami kártevő bogárfajtát.

– Hát, abban azért talán nekünk is volt egy kis részünk..,

– Badarság! Soha. Az ő parancsára történt. Az izé számára mi csak káros

rovarok vagyunk. Körülbelül annyira tart bennünket, amennyire te egy
gilisztát, vagy egy madarat, amelyik a morzsádat eszi. Nem, még annyira
sem, csak mintha por lennénk, por és piszok.

– Nem panaszkodhattok. A vizet tisztítják, ahogy látom...

– Nekünk? A magzatának, amelyik a földből kúszik elő. És azt sem tartja

sokra! De még ezt sem hagyja meg nekünk. Csak az agy érdekli, amelyek
után a föld alatt kutat. Meg az, hogy elragadja a Föld szellemét, és
megpakolja vele a hajóját.

– Kinek az agya? Minek a szelleme?

– Az emberek agya. A halott Föld szelleme.

– Ki mondta?
– Akik beszéltek vele. De ne hidd azt – zengett a hangja – hogy könnyen
kapsz feleletet. Mássz fel a parton! Ott van kikötve az egyik égi bárkája.
Kérdezd meg az izétől! Nem fog válaszolni, Csak tüzet küld, ha hozzá mersz
nyúlni a biomasszájához!

– Biomassza?

A bogárlények egyik érdekes formájú tárolóival foglalkoztam éppen.

Amikor kezemet a szivacsszerű, vízzel telt szövetgömbre tettem, valami a
tapintásom alatt összerándult. Ekkor a szemem sarkában észrevettem egy
mozdulatot: a férfiak egyike késsel a kezében hátulról Jack mester felé
osont, akit a nő még mindig a lábánál tartott fogva. Felismertem a halálos
csapdát. Felkaptam a körülöttem heverő lándzsák egyikét, és a lapos
végével akkora ütést mértem az orvul támadó fickó tejére, amekkorát csak
bírtam. Egy hang nélkül elterült.

A nő elkezdett visítozni. Jack mestert maga mellé rántotta a földre, és

rávetette magát. Fejbe csaptam, mire vinnyogva elengedte, hogy aztán
dühöngve megint körbecsapjon. Mellei ide–oda dobálódtak, és lassan
minden oldalról felénk mászott egy–egy meztelen támadó. Szerencsére
addigra már Jack mester is feltámaszkodott, és együtt rohantunk a
csónakhoz. Beleugrottam, és bőszen lapátoltam a vizet a tenyeremmel, míg
Jack mester derékig a vízbe gázolt, mielőtt kicsi hajónk fedélzetére húzta
volna magát.

– Az embernek kötelessége másokon segíteni! – ordította utánunk egy sírós

hang a partról. Láttam, hogy fiatal férfi volt a gazdája, aki tar fejével és
beesett arcával úgy nézett ki, mint egy vénember. – Aki nem így cselekszik,
az izé oldalára áll!

– A segítőkészségem nem terjed odáig, hogy hagyjam magam kifosztani

vagy netán megenni! – kiáltotta vissza mesterem.

– Átkozottak legyetek! – ordította újfent a férfi, és mellette a nő durván

felkacagott. Eveztem, ahogy csak bírtam.
Fél mérfölddel lejjebb Jack mester megint a part felé irányította a csónakot.

– Tudni akarom, mi ez a titokzatos bárka – mondta.

Partra húztuk a kheasaht, és elrejtettük a bokrok között.

Miután lehetőségeinkhez mérten eltüntettük a nyomokat, nekiindultunk a

hegyoldalnak, amely fent a tetején a sivatag szintjét érte el. Egy óra múlva
aztán el is értük, s alig ötszáz lábnyi távolságra tőlünk ott volt az idegen
hajó.

Meglepően törékeny szerkezetnek tűnt, és messze nem annyira

félelmetesnek, mint ahogy a homályos utalások alapja képzeltem volna. A
tattól az orráig talán tizenöt–húsz lépes hosszú, és inkább lapos, amolyan
tutajformájú volt, magasabb felépítmények nélkül, eltekintve a fedélzet
hátsó részen lévő félmagas kupolától.

– Majdnem olyan, mint a tintahal szépiája – mondta Jack mester, amikor

megállt mellettem.

A hátsó rész felén lobogó baldachint feszítettek ki, szokatlanul intenzív, a

környezet szürkésbarna egyvelegében szinte valószínűtlen kék színű
anyagból

A repülőszerkezet nézése közben az a furcsa benyomásom támadt, hogy

egy igen tiszteletreméltó élőlénnyel van dolgom, amelyik valamilyen okból
zátonyra futott, és most segítségre van szüksége. A hajó körül huszonöt
vagy harminc bogárformájú lény serénykedett, láthatólag azon
munkálkodva, hogy a bárka, amelyik a homokba süppedve hevert előttünk,
újra a levegőbe emelkedjen. Az egész színjáték hátterében egy madárfejű
lény állt mozdulatlanul, karját a mellén összefonva, és bennünket nézett.

Rápillantottam Jack mesterre. Határozottan előreszegezte az állát,

visszatolta a számszeríjat a válla mögé, ahonnan akaratlanul is előhúzta az
imént, és elindult a lény felé. Nagy lépésekkel követtem, hogy mellette
maradjak. Egyikünk sem tudta, hogy ezekkel a hatalmas lépésekkel egyre
jobban eltávolodunk attól a valóságtól, amelyet mi a magunkénak
ismertünk és elismertünk.

Végérvényesen.
 Jack mester naplójából, 2036, szeptember 5.

Tehát igaz! Földönkívüliekkel állunk szemben, Bár már két éve

barátkoztam ezzel a gondolattal, most mégis valószerűtlennek és
abszurdnak tűnik.
A szituáció bosszantóan banális. Domborítsam ki a mellemet, mint
a civilizáció utolsó maradékának képviselője, mint egy polgármester,
aki a külföldi testvérváros küldöttségét ragadja? Inkább a
lakástulajdonos helyzetébe képzelném magam, aki váratlan
vendégeket kap, és riadtan eszébe jut, hogy a legutóbbi lakástűz óta
még nem sokat takarított.
"Ne haragudjanak, kérem, de történt egy kis fejlődéstörténeti
gikszer, Fegyvertechnológiai problémáink megoldásában gyorsabbak
voltunk, mint holmi faji vagy ideológiai problémák esetében.
Néhányan szívesen hozzáteszik, hogy volt ott még egy kis adag
halálvágy is, kis adag katasztrófa–hódolat. Jómagam ezt túlzásnak
tartom. Tény viszont, hogy a fél szívvel és ennek megfelelően
akadozva folyatott nemzetközi béketárgyalások eredményei nem
bizonyultak elég hatékonynak, amikor megindult a hajsza az utolsó
nyersanyagforrásokért. Egy–két darab lemállott a civilizációs
mázból. Láthatja, hogy néz itt ki minden. Ötven évvel ezelőtt még
három–négymilliárddal többen voltunk. De hát ne tegyünk ennyire
érzékenyek! Úgy sem lehet pontoson megállapítani, mennyien
maradtunk.
Mindenesetre biztos. hogy a hajdanán oly szép bolygónk
legnagyobb részét pár generációig nem fogjuk tudni használni; az is
lehet, hogy soha többé. Hozzá jön még pár millió mutáns, melyekkel
csak nehezen fogunk tudni megegyezni, mivel az amúgy is eléggé
zavaros génpoolt nem akarjuk még jobban összepiszkítani. A
következő háború tehát már előre van programozva. De hogy az
egész történetet ne csak negatív szemmel nézzük, kétségkívül van a
dolgoknak úgymond konstruktív aspektusa is. Égy regulatív,
mondhatni katartikus funkciója: visszabombáztuk magunkat egy olyan
evolúciós lépcsőfokra, amely… legalábbis így reméljük, vagy Önnek
mása véleménye?... megfelel civilizáltságunk fokának. Ne ítéljen tehát
túl keményen, legyen megbocsátó! Már azon vagyunk, hagy felkössük
a gatyánkat. és nekiálljunk eltakarítani a szemetet. Legyen üdvözölve,
és érezze magát... pardon, nem akartam megsérteni. Csak kicsúszott a
számon..."
Előttem állt tehát Horusz, egy megigéző látomás. Éppen olyan,
mint amilyennek a régi egyiptomi ábrázolásokon láttam. A sovány,
sötét bőrű emberi test, a hosszú, finom izomzatú végtagok, a nem
nélküli, szép forma, mely tökéletességében valami mesterkéltet,
művésziest sejtetett. S mindenek felett a fej a pompás kékeszöld, fémes
csillogású tollazattal, mely egészen a válláig omlott. A legnagyobb
hatást azonban kétségkívül a szemek keltették: a kemény,
áthatolhatatlan feketeség, és fénytelenségük csiszolt obszidiánra
emlékeztető, kifürkészhetetlen szépsége. És mégis, a szemek
intelligenciáról, az éber őrzök befolyásolhatatlan, fény elől meg nem
hátráló, robotszerű céltudatosságában kegyetlen intelligenciáról
tanúskodtak, melyeknek optikája minden fotont magába szív, de
semmit sem árul el a befogadó szellemről.
Közte a horgas, fekete, félig kérdésre nyílt csőr, a feltüremkedő
kékesfekete nyelv.
Horusz, a sólyomfejű. Vajon Omdurman mesemondói kivételesen
igazat szóltak? A hajdanán oly tündöklő Egyiptom istenei feljöttek a
holtuk birodalmából, ahova annak idején a fáraókat kísérték utolsó
útjukra? Visszatértek Ozirisz országából?
Azok egy másik utazó biotánjai voltak.
Megperdültem, de nem állt mögöttem senki. Beshír riadtan nézett
rám.
De igaz, olyat is vitt, amilyet te Horuszként ismersz.
– Mi történt, Jack mester?
– Nem hallottad a hangot?
– Semmit sem hallottam.
Mindig elfelejtem, hogy nektek, szemmel látó lényeknek, kell egy
másik partner, hogy ne legyetek megkavarodva. Üljetek le, máris
elintézem. A defekt is mindjárt rendbe lesz hozva, s akkora hajón
fogadlak benneteket.
 Átható, csendűző csörrenéssel, mintha ezernyi üveggolyó verődött
volna hihetetlen sebességgel az oldalának, a bárka eleje
megemelkedett, jobbra–balra mozgott, mint egy kígyó feje, míg a
hátsó rész a homokban maradt. A hang elhalt, és a hajó tatja
visszazuhant a földre. Egy újabb, dupla erőfeszítéssel indított
próbálkozás aztán meghozta a sikert. A gépezet a levegőbe szökkent,
és lebegő pozícióban körülbelül három méternyire a talajtól
zajtalanul megállapodott.
A Horusz megemelte a fejet, mintha túlvilági hangokra figyelne,
aztán intett felénk, jelezve, hogy kövessük a fedélzetre.
Egy horog hullott alá, beleléptem, mire az szorosan összefonódott
a derekam köré, és felhúzott a fedélzetre. Beshír és a Horusz utánam
jöttek. Amíg a bárka alja inkább egy szivacsos egyveleg volt, ahonnan
az egész tizenkétszer négyméteres felületen hosszú nyúlványok,
csápok lógtak lefelé, melyek közül néhány a homok alá is fúródott,
addig a felső rész szilárdnak és keménynek tetszett. Viszont azon
nyomban mihelyt le akartunk ülni Beshírrel, lágyan széket formázva
belénk süppedt. Kettőnk között füst szállt felt majd felizzott egy apró
vörös csillag, mely folyton változtatta az alakját és a színét. Aztán
felvett egy furcsán amorf kinézetet, melyet talán leginkább egy
tengeráramlatban végtagjaival kétségbeesetten mozgó amőbához
tudnék hasonlítani.
Ez egy földi csővágó féreg tapogatójának koronája, közölte a
lény. Érdekes módon még hasonlít is az egyik generációs
elődömhöz, akit igen nagyra becsülök. Ka–ten vagyok, az utazó, és
meghallottam szarkazmussal körített „lakástulajdonosi
üdvözletedet". Tetszett, mivel eléggé közel járt a valósághoz. Alig
találkoztam itt bennszülöttel, akivel válthattam volna pár szót. Gyere
velem északra, és legyél a vendégem! A gondolataidból ítélve úgyis
arrafelé tartottatok.
– Igen, valóban. 2034 tavasza óta űrhajózási aktivitásokat
figyeltünk meg a térségben, de a jeleinkre nem érkezett semmilyen
válasz. Miért…
Vettem őket De milyen okból kellett volna válaszolnom? –
kérdezte a száj a tapogató végében.
Nem tudtam rá felelni.
A bogárlények elmentek a holminkért, és a fedélzetre hozták.
 2.

Amióta a repülő bárkán vagyunk, és a szkarabeuszok – akik tudomást sem

vesznek rólunk – dacolnak a menetszéllel hátracsapva az érzékelőiket, s a
madárfejű, még mindig karba tett kézzel, a hajó tatjánál áll és kémleli a
kornyéket, s amióta a remegő, húsos csáp beszél hozzánk, egyre növekszik
bennem a valószerűtlenség érzése, s a félelem, hogy elveszek benne.

Jack mesterre pillantottam. Az arca idegennek tűnik, a napvitorla kékes

fényében fürdik.

– Azt hiszed, álmodsz, ugye?

Bólintottam. Körös–körül sivatag terült el, de mögötte, alig ezer lépésnyire

víz következett, víz, melyben távoli hegyek úsztak. Az ördög tengere. Persze
ismerős volt a jelenség. Tudtam, hogy csak a forró levegőben keletkező
délibábról van szó, mégis minden érzékem riadót fujt. A kísérteties bárka
nyögdécselve szállt a széllel, pontosan egy szürke fénytenger centruma
fölött. Elválasztódott a talajtól és a feneketlen mennybolt felé emelkedett,
mely várakozásteli mozdulatlanságba merevedett, hogy magába fogadja az
egyre kisebbedő, s végül teljesen eltűnő látomást.

– Jack mester – nyögtem. – Segíts!

A vízió nem akart elmúlni. A húsos virág remegett, mozgott. A madárfejű

felém fordult. Most láttam meg először a lábujjait. Nem körmei voltak,
hanem behajlított karmok, fényesen szürkék, mint a csiszolt acél.

Hátrazuhantam a hajóállat padlójára, mely azon nyomban átalakult,

alkalmazkodott testem formájához. Éreztem a bárka pulzusát, miközben
eszméletem elszállt a baldachin lobogó, világító égboltja felé, önnön lelkem
egyre kisebbedő szigetét magára hagyva, melyet lassan, de kérlelhetetlenül
biztosan elöntött a körülötte ólálkodó sötétség.
 Jack mester naplójából, 2036. szeptember
12.

Az utazó népe álig pár ezer főt számlál, melyek viszont rendkívül
jellemző megjelenési formában léteznek. Nincs meghatározott
külsejük, generációs váltásokban különféle alakokat tudjak felvenni,
alkalmazkodva ahhoz a környezethez, melyben a következő ciklust
töltik: víz, föld, levegő. Egy bizonyos életkortól már irányítani is
tudják az átváltozást, s kedvük és szükségletük szerinti formát vesznek
fel. A klónozás és génmanipuláció technikája annyira fejlett, hogy
gyakorlatilag halhatatlanok és mentális kapacitásuk által akár több
élőlényt is irányíthatnak egyszerre.
Megjelenésük után nemsokára felismerték, hogy bolygója
mindennel, ami rajta található, egységes biomassza, amit kedvükre
tudnak formálni. A mindennapi használati tárgyról a közlekedési
eszközökig minden genetikailag megváltoztatott élőlényekből,
úgynevezett biotanokból áll, melyeknek formája és funkciója az éppen
esedékes szituációhoz van méretezve.
A génmanipuláció eme magas fokú művészete legjobban az
űrkutatásban teljesedik ki. Pusztán az agy azon része indul útnak,
amelyik az "én”–t képviselt, és memóriazónájában az individuum
mélyebben fekvő és meghatározó emlékeit tárolja, amelyek definiálják
az "én'–t. Minden egyéb a fedélzeten biomassza: genetikai ősanyag a
saját test és milliárdnyi klón felépítéséhez, amikre mint munkaerő van
szükség.
Mint címerállatok heraldikus jelvényként, úgy viszik az utazók
saját speciális biotánjaikat magukkal. Sokszor fantasztikus
konstrukciók, biológiai remekművek, egész bio–szettek, melyek
tökéletes összhangban végzik feladatukat, kiegészítik egymást és
minibioszférákat alakítanak ki, saját táplálkozási lánccal…
 3.

Ez tehát a csillagjáró palotája, az utazóé, ahogyan ő nevezte magát. Néztem

a fehér falakat, melyek messze belenyúltak a sötétségbe. A hab és háló
kísérteties egyvelegét, mely mélyen a föld alatt húzódott, s melyben
ezernyi bogárember tette a dolgát, hogy a felszínre kerüljön, ami az
eltemetett városban található. Biotonok ezek, mondta Jack mester,
mesterségesen létrehozott állatok és félemberek.

Hajlékom előtt állt egyike ezeknek a néma, barna páncélos, széptestű

lényeknek. És folyton engem nézett lágy és sebezhetőnek tűnő sötét
szemeivel. Kívánságaimat úgy látszik, már azelőtt tudta, hogy kimondtam
volna. Talán olvasott a gondolataimban úgy, ahogy az utazó olvasta Jack
mester kérdéseit és sugározta egyenesen agyába a választ.

Kellemesen hűvös volt itt a hálóban, és akár éjszakára járt kint az idő, akár
nappalra, a járatok és kamrák mesés fényben tündököltek, mintha
áttetszőek lettek volna, és mögülük a tiszta égbolt világított volna rám.
 Jack mester naplójából, 2036. szeptember
19.

6000 évvel ezelőtt itt járt szerencsétlenül egy másik utazó. Hogy mi
okból, nem ismeretes. A hajó, amelyik orbitális pályán várakozott,
parancsa szerint bizonyos idő elteltével egyedül indult el hazafelé.
Mire fel Ka–ten útnak eredt, hogy a szerencsétlenül járt társa tudatát
és tudását megkeresse, mivel az 30 000 évig volt előtte úton a galaxis
ismeretlen részein. Agyában felfoghatatlan méretű információs anyag
tárolódott.
Ezt az agyat keresi most az utazó.
Amikor Ef–Re látta, hogy kudarcot vallott, szembesült azzal a
problémával, hogyan mentse meg magát. Gondoskodnia kellett róla,
hogy az agya működőképes maradjon, amíg rá nem talál egy őt
kereső utazó, és újra nem éleszti egy másik klónba telepítve. Csak
ezeknek a hatalmas, kőből készült időgépek egyikében maradhatott
meg, melyeket magának építtetett. Csak így élhette túl sértetlenül az
évezredek háborúit és katasztrófáit.
– De miért készíttetett ilyen sokat?
Egyetlen egy létesítményt az űrből még nem tehet észrevenni.
Kettő lehet a természet játszadozása a véletlennel. De három a
megfelelő mértani alakban... soha. Minden utazó fénypercekről
felismerné a jelet.
Ebben az országban több tucatnyi piramis épült. Legtöbbjük
kezdetleges vagy tökéletlen...
És ez már meg is válaszolja a kérdésedet. Az itt élő bennszülöttek
közt biztos akadtak utánzók. Lehet, hogy teremtett magának egy
emberformájú klónt, amelyik a ti fajotokkal tovább szaporodott.
Akiket megtanított arra, hogyan lehet a leghatékonyabban genetikai
adatokat megőrizni és ezáltal az énjét átmenteni az évezredeken.
Megtaníthatta őket arra, hogy miképp lehet a géneket konzerválni a
megfelelő mumifikálási eljárásokkal, hogy azok ne essenek össze,
vagy ne bomoljanak fel. Hogy az agyat, kivéve a koponyából,
speciális módon kell tárolni. De miután meghalt, tudása pervertált,
érthetetlenné vált. A madárfejűek, amelyeknek az őrzés lett volna a
feladatuk, kihaltak, és már csak szimbolikusan vigyázták az agyat és
a belső szerveket tartalmazó edényeket. A halott "csillagnevét"
ütötték a szarkofág tetejére, az "elmúlhatatlan nevét", mely már rég
az elmúlás enyészetét szenvedte...
 4.

Bejártam a csillagutazó labirintusát. Kint akár éjszaka volt, akár a nap sütött
perzselően, belül mindig kellemes félhomály uralkodott, melyet maguk a
falak tápláltak. Langyos szellő járta be a járatokat, a csarnokokat és az apró
termeket, melyek mind olyan félig kész állapotot sugalltak, mintha
bevetésre várnának.

Mindenhol nagy volt a sustorgó sürgés–forgás. Néma szorgalommal

másztak a bogárlények fel s alá. Érzékelőcsápjaikkal parancsokat foglak a
madárfejűektől, s ijesztő céltudatossággal és szorgalommal álltak neki a
munkának. Tárgyakat hoztak a felszínre az elsüllyedt városból, melyeket
megmértek és katalogizállak; műtárgyakat, technikai felszerelést, mindent,
amit fontosnak vagy megmentésre érdemesnek találtak.

Jártam a palota központjában is, ahol a madárfejűek mindenféle gépezet és

speciális biotanok között ültek, s folytonos adattengert irányítottak a hajó
felé, mely valahol fölöttünk – tartózkodott. Méhkasnyi zümmögés töltötte
be a hatalmas termet, fénysorok gyulladtak fel és hunytak ki felváltva,
szőlőnyi memóriakristályok változtatták színüket. Ha belső felépítésük
változott, tudás áramlott beléjük vagy törlődött bennük, hogy új
ismeretanyagot tudjanak felvenni.

Egy óriási szobát is találtam, tele mindenfajta és forma órával, melyet a

bogárlények az alattunk eltemetett városból töltöttek fel. A gyűjtemény az
El Fasher–it természetesen messze maga mögé utasította. Ha egy civilizáció
technikai fokát akarod megállapítani, mondta az utazó, akkor határozd meg
az óragyártásuk színvonalát!

Néha már–már úgy vélem, embereket látok, de mindről kiderük hogy

madárfejű, melyek valamilyen tudományos célzattal hálót tekertek maguk
köré, mintha csodálatos, ódivatú tógákban lennének. Néha a szemeik
helyén bonyolult lencsék ültek volna, hasonlóan a Jack mester messze
látójában levőkéhez.
Egyszer találkoztam egy fiatal nővel, aki mozdulatlanul ült és engem nézett,
állát a tenyerébe támasztva. Először azt hittem, megijesztettem, és
megnyugtatólag a vállára akartam tenni a kezem. De aztán én ijedtem meg,
mivel ujjaim átsiklottak rajta. A nő csak fényből állt, át lehetett sétálni rajta,
Tűz égett furcsa, átlátszó üveggolyókra emlékeztető szemeiben.
 Jack mester naplójából, 2036. szeptember
28.

– De hogyan történhetett? – kérdeztem a mindenhol jelenlevőt. –

Minden tudása mellett miért bukott meg? Génmanipulációval is
halhatatlannak kellett volna lennie...
Ezt majd ő maga fogja elmesélni, ha feltámasztottuk. Ef–Re
mindig is játékos volt. Felesleges rizikókat vállalt, nemritkán szinte
könnyelműen viselkedett. Elképzelhető, hogy valamilyen
figyelmetlenség miatt elvesztette kapcsolatát a hajójával.
Kreációinak több figyelmet szentelt, mint a biztonságnak. Mindig is
szerette a kicsit bizarr génanyagokat. Biomasszájában lényeket vitt
magával, amelyeknek egyetlen szerepe arra korlátozódott, hogy a
bennszülötteket ámulatba ejtse velük. Ha egy idegen világ földjére
lépett, a legszínesebb pompával tette, amit csak kreálni lehetett így
történhetett itt is, mert mindenhol találkozunk ábrázolásokkal
groteszk biotanjairól, melyekkel az itt élőket hosszú időkre
befolyásolta.
Nekem elég két faj; a dolgozók, melyeket egy nagyon öreg és
teherbíró rovarfajból tenyésztettem; és az őrzők, akik egy ideális
hibridet alkotnak eredetileg különböző rasszokból, melyeket minden
utazó magával hord a biomasszájában. Nagyon jó az
alkalmazkodóképességük. Képesek másodperceken belül bármilyen
biológiai vagy mesterséges intelligenciával kapcsolatot kialakítani
és az agyi összeköttetést maximálni, hogy minél gyorsabban minél
több információt szűrjenek ki a gondolatok egyvelegéből. Ha veled
beszélek, az mindig valamelyik ilyen biotanon keresztül történik.
Ránéztem a madárfejűre, aki folyton kísérget.
Vajon mindig ugyanaz az egy?
 5.

Éjszaka egyfajta izgatottság érzésére ébredtem, mely az egész palotát

betöltötte. Jack mester szobájába néztem, de nem volt ott. Röviddel
később előjött, és visszafojtott nyugtalansággal közölte, hogy megtalálták a
megbukott utazó agyát.

Állítólag sértetlenül.
 Jack mester naplójából, 2036. október 14.

Most, hogy megtalálták Ef–Re agyát, az utazó készül az indulásra.

Az anyahajó memóriaegységeinek falánksága elképesztő. Parányi
területen tárolnak minden tudást, amit a biotanok csak felszínre
hoztak.
Természetesen az a vágyam, hogy elkísérjem, nem maradt titokban
előtte. De hát hogyan is lehetne? Csak agyként utazik, minden mást itt
hagy. A becsomagolt elemózsiás táskából bármikor bármilyen lényt
elővarázsolhat, és a legkisebb súlyfölösleg nélkül távozik innen.
Micsoda fantasztikus tárolási kapacitás a genetikai, kémiai és
elektrofizikai információk számára, s hozzá a legkisebb helyen!
Ha előre akarsz lépni, mindent, amiről e tudsz mondani, magad
mögött kell hagynod. Ez az Univerzum egyetemes meghajtási
törvénye.
De mi az, amiről nálam le lehetne mondani?
Majdnem minden. Eltekintve az agy bizonyos részeitől, a
nagyagy darabkáitól. Kedvedre alakíthatóak. Technikailag nem
probléma. Csak te, tehát ami azután itt marad belőled, úgy éreznéd,
mintha tudatod egyszerre két ablakán tekintenél kifelé, miközben
valós éned messze eltávozik tőled Meg mered tenni? Ne mondj
könnyelműen igent! Csak a kaland kedvéért. Hamar
megbánhatnád. Az őrület igen speciális formája...
 6.

Nyugtalanul aludtam, amióta megtudtam, milyen terveket szőtt Jack

mester. Már csak ritkán találkoztunk. El volt bűvölve, és összevissza beszélt.
Hogy kész "minden földi lepelt lerántani magáról", Hálókat láttam magam
előtt, amikben millió Jack mester tekergődzött némán.

– Ez egy idegen technológia fantasztikus útvesztője – áradozott. – A

biológia és a parapszichológia technológiája.

Mikor hagyhatom már el ezt az útvesztőt? – kérdezgettem magamban.

Emberek után vágytam. A csillagutazó palotája tényleg olyan volt, mint egy
háló. Minden mozdulatot érzékeltek valahol, továbbadtak, reakciói
provokálva...
 Jack mester naplójából, 2036. október 17.

Hosszú út áll előttünk kevéssé ismert területeken keresztül. Sok

időnk lesz, hogy az itt gyűjtött információkat kiértékeljük.
Készen állok.
Mindig is voltak spekulációk a szellemekről, a test nélküli "én "–
ről, a szálló lelkekről. Ez mind badarság. Az encefalografikus bázis
elengedhetetlen, a felriasztott molekula: az agy, az elektrokémiai
rövid– és hosszú távú emlékezet az anyaggal folytatott harc biológiai
fegyvere. Az érzékelőrendszer, mely reagál az ingerekre, mely
fenyegetettséget és életben maradást jelez, mely az izgatottságot
hormonális manifesztumban fejezi ki,
A tudatot nem lehet csak úgy egyszerűen megduplázni. Az agy az
én lényegem, individuálisan és félreismerhetetlenül kiképezve az élet
által, gyakorlatilag egy összesítés pergamenpapíron, minden tudatos
és nem tudatos ékírással, képpel és tintapacával.
És mégis, készen állok…
 7.

Ma megint a palota központjában voltam. Teljesen megváltozott. A falakat

áttörték, magas boltíves ablakok nyújtottak kitekintést a csillagos égre.
Időről–időre felvillant egy apró fénypont, megvilágítva a sötét
ködpalástokat, melyekben vérvörös napok emésztődtek. Egy másik
ablakban idegen konstellációk láthatók, ahol a csillagok szorosan egymás
mellett álltak. Néhányukat sokszínű fényhíd kötötte össze a sötétséggel.

A központ üres volt. A biotanok eltűntek. Sötétség honolt, és a fel–

felvillanó fényjelenségek csak fokozták a hely idegenszerűségét.

A madárfejük összekötnek bennünket, mondta Jack mester. Az én fejem

kétségkívül tele volt madárcsipegéssel. Zavart okozó hangok ezek,
melyeket nem értettem, és ijesztőnek találtam, mert ijedtnek hangzottak.
Közelgett a start időpontja. Nőtt az idegesség. A csillagutazó továbbállt, a
biomassza maradt.

Bioszemét.

Miért teremtette ezeket a lényeket némának?

Egy világban éltek, mely sokkal borzasztóbb, mint Szimónia hangtalan

világa.

Megesküdtem, hogy Jack mestert elkísérem akár a világ végéig is.

S most itt állok a szakadék szélén.

 Jack mester naplójából, 2036. november 19.

Mi ez az ökölnyi bunkó, amelyik belülről veri szakadatlanul a

fejemet? Kis– és nagyagyat összekötve életről duruzsol. Egy hangos
valami, telve emlékeimmel, mint egy magnófelvétel egy halott
hangjával, rezonanciák, melyet egy élő nyelv, egy lélegző tüdő képez
látszólag.
Ó, igen, valóban emelkedik a mellkasom, lélegzem egy érzékeny,
biomatikus mikroprocesszor által vezérelt fújtató segítségével. Igen,
és itt egy élő szív, mely minden 0.8 másodpercben kap egy impulzust,
ami a szükséges összehúzódást irányítja, és – rendszerimmamensen és
az elengedhetetlen processzorokra hallgatva – egy szinte kitörő
örömmel felérő érzést közvetít: élek! Van egy biomatikusan
optimálisan irányított emésztőrendszerem, melynek redundanciája
kellemes közérzetet jelez még akkor is, ha ez az ütlegélő belső bunkó
láthatólag gondot lát abban, hogy velem azonosuljon. Egy. rafináltan
hormon vezéreli kábítószer–depozitórium megkönnyíti számára ezt a
nehéz feladatot. Hiszen ki is vagyok én?
Ez nem is olyan egyszerű.
Jobb pillanataimban tudom, hogy én nem az vagyok, aki a
csillagok közt utazik.
Én a lemondható része vagyok a személyiségemnek. A szükséges
életfenntartó szerkezet a vadonban. A pocsék maradék. Akkor is, ha a
döngő kalapács ott fenn mindent megtesz, hogy biztosítson énem és
mindennemű remény meglétéről…
 8.

Jack mester azt mondta, az az utolsó kívánsága, hogy ami belőle

megmarad, visszakísérjem délre.

Együtt haladtunk a folyónak felfelé, jó széllel, a kétségbeesetten sötét

agyagfalak között, melyekben halottak éltek és dolgoztak. Ritkán vettek
rólunk tudomást. Csak utazók voltunk a számukra, akik visszatértek egy
világba, amely az ő számukra már tiltott terület, és mégsem tartották arra
érdemesnek, hogy sírjanak utána.

Felébredtem, és a központ ablakain néztem kifelé a sivatag éjszaki

égboltjára. Egy kéz feküdt a vállamon.

– Ébredj, Beshír! Közeleg a hajnal. El kell indulnunk. Nemsokára elmegy az

űrhajó, s akkor itt minden a lángok martaléka lesz.

A keleti boltív alatt a horizonton a hajnal lágy zöldje világítón, szépen,

ahogyan csak nagyon ritkán látni a sivatagban.

Felemelkedtem.

– Te vagy az, Jack mester?

– Én az vagyok, ami megmaradt belőle – felelte, és hittem neki, mert

egyébként napfényes szemeiben most sötétséget láttam, amilyen
egyébként csak az űrben létezik.

Az utazó itt hagyta egyik bárkáját nekünk, egy madárfejűvel és néhány

bogárlénnyel. Mozdulatlanul gubbasztottak a kora reggeli félhomályban.

Zörögve emelkedett a hajó a levegőbe, és eliramodott dél felé.

Déltájt dübörgést hallottunk mögöttünk, és vékony tűzcsík ette bele magát

az ég kékjébe.
Este meghalt az első bogárember, és a menetszél leseperte a fedélzetről.
Siklottunk a sivatag felett, Jack mester ült a tatban, szemeiben a csillagok
közti üresség.

Következő reggelre a bárka fedélzete tele volt üres bogárpáncélokkal és

letört érzékelőkkel. A kormánynál a keréknek támaszkodva a madárfejű állt
félig megrohadva. Az üres bábokat lesepertem, a madárfejűt
hátragurítottam, és onnan dobtam a sivatagba. Aztán átvettem a
kormánykereket.
 Jack mester naplójából, 2036. november 22.

Ez az én kézírásom? Az. De talán mégis nem inkább valakié, akit

én csak utánzok?
Az őrület igen speciális formája.
Néha úgy érzem, mintha nem is a bárka tatjában ülnék, amelyet
Beshír gyakorlott vezetőként hajt, hanem inkább egy kör alakú ablak
mögött, mely szabad kilátást enged a földre. Milyen furcsa! Alig
változott az Apolló–űrhajósok felvételei óta. S mégis, micsoda
megtévesztési Egy kékeszöld oázis az űr kietlenségében, mely lassan
elmarad mögöttünk.
 9.

Éreztem a hajó erős szívét. Fiatal állat erős szívvel, mely ágaskodott,
zörrenve a nehézkedés ellen küzdött, és nyögve a szélnek vetette magát.
 Jack mester naplójából, Csillagidő

Néha úgy érzem magam, mintha nem is itt lennék a csillaghajó

fedélzetén, hanem a bárkán, amit Beshír bátran vezet át a sivatagon,
alacsonyan, szinte a levegőtenger alján. Csomagom mélyén lebegve
érzem, ahogyan a nap lassan kisebbedik. Eközben ott látom mellette
Beshír alakját, ahogy a kormánykeréknek támaszkodik, sötét arcát,
mely figyelmesen tekint előre.
Mindketten azon vagyunk, hogy elhagyjuk a naprendszert.
 10.

Irányítom ezt a hajót, ezt az álomhajót égő csillagok alatt, át a

sáskajáráson, a homokdűnéken, a civilizáció koponyavárosain keresztül.
Kihunyt remények és vágyak sötét felhőin haladunk, hamusíkságokon, egy
kiégett napon és újabb éjszakán át, felfelé a hűvös szürkületbe, míg a hold,
betegesen, mint egy több hetes narancs, reggelről reggelre mélyebben
tűnik el a nap első sugarai láttán.

Neked, királyom, fogom ezt a hajót, ezt a varázshajót ajánlani, a tenger

fenekére tenni, mely fölött te uralkodsz. Hiszen hogyan tartsam az irányt
egy navigátor alapján, aki más csillagokat lát, mint azokat, melyek a hajó
előtt világítanak, aki a tatban gubbaszt és jelzőfényeket keres, melyek
messze túl a mi horizontunkon léteznek csak.

Neked, királyom, fogom ezt a hajót, ezt az erős, fiatal állatot, mely harcol a
nehézkedés ellen és kikezd a széllel, ajánlani, és délben is fénytelen
tengered fenekére helyezni.

Én viszont, ki messze járt utazó, előbb újra fel kell térképeznem az otthoni
vizeket, hogy ne tévedjek, mint hajdanán Odüsszeusz, aki felismerni vélte
hazája partjait, s teljesen idegen területeken kötött ki.

Mert ez a gond: új utakat találni.

És én félek.

Nem a veszélyeztetett élet kreaturális félelmével, hanem a tapasztalt

karavánvezetőével, aki tudja, az a^alámok, melyeket megpillantott, egy
olyan útra is terelhetik, melynek kútja már rég kiapadt.

Epilógus
 Egy helyet utalnak nekem a Holtak Birodalmában,
A legszentebb szenteknek parancsolok,
(Melyeknek lakhelye rejtek)
És a kétfejű oroszlán isten szolgáinak.
Khepra–Isten hajójában szelem át az eget
Dicsőítő dallamokat harsogva: az élet lehelete éltet
És adja a mágikus erőt.
Ha a Rá–Hajón utazok az égben Gazdája utat készít és megnyitja
Géb portáját...
Aztán átszállók a Napisten csónakjába;
Helyetted vitorlázom a mennybolt házaiban
A szellemkavalkád kellős közepén, mely körbeveszi.
Való, az élet minden napját élem; bár halott.
Erőtől duzzadó és egészségem teljében vagyok,
Hasonlóan a kétfejű oroszlán istenhez…

Papyrus Nebsemi
 1.

Mount Darwin Observatory, 2039. május

25.
Hangfelvétel

MASON: – Verifikálni tudom most már a szenzorfelvételeket.

STEPHENS: – Verifikáld.

MASON: – Hét pont van a monitorokon. Kamera?

HARDY: – Megvannak a telében. Négy ló. Három ember. Még nem tiszta.

MASON: – Negyedfokú riadó.

STEPHENS: – Értettem.

HARDY: – Egy férfi, sötét bőrű, ötven körül, egykarú, Fiatal férfi, tizenhét,
tizennyolc. Mindketten egy–egy lovat vezetnek kantáron. Egy fehér, talán…
Úristen, itt van a képernyőn! Jack az… Jack Freyman! Ez nem lehet igaz!
Kapcsoljátok ki a kerítést!

STEPHENS: – Riadó megszüntetve. Kikapcsolni a kerítést.

MASON: – Értettem.
 2.

2048 telén jegyeztem fel ezeket, Mt. Darwin obszervatóriumában, Mr,

Stephens és Dr. Hall kérésére. Miközben állok az írópultnál, és Hazáz teát
tölt nekem, Jack mester az ablak előtt ül, simogatja a heget a koponyáján,
és tudatának távolba helyezett kapuján át a galaxis fényes magvába pillant.

Főképp neki írtam fel mindent, mert szeretem őt; s a csillagok

karavánvezetőinek, akik megtanítottak olvasni és írni, s még sok minden
másra, világaink közös jövőjéért.

Beshír ibn Hassan el–Sadun

2048. november 19.
 Stanley G. Weinbaum – A
lótuszevők

– Hűha! – füttyentett "Ham" Hammond, kibámulva a jobb

első megfigyelő ablakon. – Micsoda pokoli hely egy nászútra!
– Nem egy biológust kellett volna feleségül venned! –
jegyezte meg Mrs. Hammond a férfi válla fölött. Szürke szemei
jókedvűen csillogtak. – És nem egy felfedező lányát – tette
hozzá. Ugyanis Pat Hammond, mielőtt négy héttel ezelőtt
hozzáment volna Hamhez, Patricia Burlingame volt, a nagy
angol felfedező lánya, akinek legalább annyit sikerült
felderítenie a Vénusz szürkületi zónájából Nagy Britannia
számára, mint Crowlynak az Egyesült Államok számára.
– Én nem egy "biológust" vettem feleségül – jegyezte meg
Ham –, hanem egy szép lányt, akit történetesen érdekel a
biológia. A hölgy egy kissé bogaras, és kész.
Leállította a kisegítőmotorokat és a rakéta, fényes
lángpárnájára támaszkodva lassan ereszkedni kezdett az
alattuk elterülő fekete táj felé. A vezérlőegység lassan, óvatosan
egyre lejjebb engedte az ormótlan járművet, majd hirtelen
kikapcsolta a motorokat. A rakéta megrázkódott és a hosszú
zúgás után a különös csend úgy hullott rájuk, mint egy paplan.
– Megérkeztünk – jelentette ki a férfi.
– Igen – értett egyet Pat. – De hová érkeztünk?
 – Ez a hely pontosan hetvenöt mérföldnyire keletre van a
Venoble–lal szembeni Gáttól, a Brit Tartományban. Tőlünk
északra, legalábbis azt hiszem, az Örökkévalóság–hegység
folytatása húzódik, délen pedig az ég tudja, hogy mi van.
Ugyanez vonatkozik keletre is.
– Szuper jó technikai meghatározás a "semmi közepére" –
nevetett Pat. – Kapcsoljuk ki a fényeket és vessünk egy
pillantást a semmi közepére!
Így is tett és a sötétben az ablakok halványan fénylő
köröknek látszottak.
– Javaslom – folytatta –, hogy a Társexpedíció menjen fel
az orrba, ahol a kilátás kevésbé korlátozott. Azért jöttünk, hogy
kutassunk; gyerünk és végezzünk egy kis kutatást.
– Az expedíció másik tagja egyetért – nevetett Ham.
A sötétben még mosolygott egy kicsit azon a
könnyelműségen, amivel Pat a felfedezőmunka komoly
kérdését kezelte. Ők a Királyi Csillagászati Társaság és a
Smithsonian Intézet által kijelölt Társexpedíció és feladatuk,
hivatalos nevén nevezve: a "Vénusz Sötét Oldalának
Vizsgálata".
Magát Hamet, bár technikai szempontból ő képviselte
Amerikát, természetesen csak azért választották be, mert Pat
hallani sem akart másról; azonban a lány volt az, akinek a
szakállas társasági és intézeti tagok feltették a kérdéseiket és
akinek átadták az utasításaikat.
És ez így tökéletesen rendben is volt, hiszen Pat volt a
Tűzföld flórájának és faunájának szakértője, sőt mi több, az első
embergyermek, aki a Vénuszon született, míg Ham csupán egy
gépész, akit a xixtchil–lel való kereskedés révén a gyors
meggazdagodás álma vonzott a Vénuszra.
 Itt találkozott Patricia Burlingame–mel és itt történt, hogy
egy, az Örökkévalóság–hegységben tett kalandos utazás során
sikerült megnyernie magának. Egy amerikai településen,
Erotiában házasodtak össze alig egy hónappal ezelőtt és
nemsokkal ezután felkérték őket a sötét oldalra induló
expedíció tagjaivá.
Ham eleinte tiltakozott. Ő valami jó kis földi nászutat
szeretett volna, New Yorkban vagy Londonban, ez azonban
nehézségekbe ütközött, elsősorban csillagászati nehézségekbe.
A Vénusz épp távolodóban volt a Földtől és nyolc hosszú
hónapnak kellett eltelnie addig, amíg a Nap körüli pályája
során ismét olyan pontra érkezik, amikor rakéta indulhat a
felszínéről a Föld felé.
Nyolc hónap a primitív Erotiában, vagy a legalább ennyire
primitív Venoble–ban, ha a brit települést választják, ahol a
vadászaton kívül semmiféle szórakozási lehetőség sincs; nincs
rádió, nincs színház és könyv is csak néhány darab. Ha már
vadászniuk kell, mondta Pat, miért ne fűszereznék meg a nagy
ismeretlen izgalmával és veszélyével?
Senki nem tudta, van–e élet a sötét oldalon, vagy ha van is,
milyen formában; nagyon kevesen látták és az a néhány is csak
elsuhant a hatalmas hegyek és befagyott óceánok fölött
rakétájával. Itt a lehetőség, mondta a lány, hogy felfedezzék és
megoldják a rejtélyeket – ráadásul a költségeiket is fizetik.
Több millióba került megépíteni és felszerelni egy
magánrakétát, ám a Királyi Csillagászati Társaságnak és a
Smithsonian Intézetnek, akik a kormány pénzét költötték, ez
nem jelentett akadályt. Lehet, hogy számos veszéllyel és
lélegzetelállító izgalmakkal kell majd szembenézniük, de
legalább kettesben lehetnek.
 Ez az utolsó szempont győzte meg Hamet. Így aztán két
hetet a rakéta átvizsgálásával és felszerelésével töltöttek, aztán
felszálltak a jéggát fölé, amely a szürkületi zónát határolta,
áthaladtak a viharvonalon, ahol a sötét oldal felől fújó hideg
Alsó Szél és a bolygó sivatagos, meleg oldala felől támadó Felső
Szél találkozott.
Mivel a Vénusz nem forog saját tengelye körül, ezért a
felszínén nem váltakozik nappal és éjszaka. Az egyik oldalán
örökké süt a nap, a másikra pedig örök sötétség borul és csupán
a bolygó lassú imbolygása miatt érezhető a szürkületi zónában
az évszakokhoz hasonló enyhe változás. És ez a szürkületi zóna,
a bolygó egyetlen lakható része, egyik oldalon a tűzforró
sivatagig nyúlik, a másikon pedig a jéggátnál ér véget, ahol a
Felső Szél nedvessége a fagyos Alsó Szél hatására lecsapódik.
És most itt álltak az apró üvegkupolában, közvetlenül a
navigációs műszerfal fölött, szorosan egymás mellett, a létra
legfelső fokán. A kupolában éppencsak hogy elég hely volt
kettőjük fejének. Ham átölelte a lány vállát, miközben a szemük
elé táruló látványt bámulták.
Tőlük nyugatra örök hajnal... vagy talán alkony... derengett
és a fény itt megcsillant a jéggáton. Az Örökkévalóság–hegység
hatalmas csúcsai óriási oszlopokként nyújtózkodtak a fény felé
és a legmagasabbakat elnyelték a gomolygó felhők. Tőlük kissé
délre, a Kisebb Örökkévalóság bástyái tornyosultak, az
Amerikai Vénuszt határolva, és a két vonulat között, a villámok
birodalma, a viharvonal hevert.
Közvetlenül körülöttük azonban, az idáig elhatoló napfény
töredéke által megvilágítva, egy sötét és vad vidék terült el.
Mindenhol jég volt... dombok, sziklák, mélyedések és síkságok,
sápadt zölden ragyogva a gát túloldaláról átszűrődő fényben.
Egy mozdulatlan, fagyott, terméketlen világ, eltekintve a kint
üvöltő Alsó Széltől, amelyet itt semmi sem akadályozott meg
vágtájában.
– Ez... csodálatos! – suttogta Pat.
– Igen – értett egyet a férfi –, de hideg, élettelen és
fenyegető. Pat, te valóban úgy gondolod, hogy létezhet itt
bármiféle élet?
– Szerintem igen. Ha van élet az olyan helyeken, mint a
Titán és a Iapetus, akkor itt is kell lennie. Milyen hideg is van?
– Ránézett a kupola külső oldalára szerelt, világító hőmérőre. –
Csak mínusz harminc Fahrenheit fok. A Földön is van élet ilyen
hőmérsékleten.
– Igen, van. De fagypont alatt nem fejlődhetett ki. Az élet
csak folyékony halmazállapotú vízben létezhet.
A lány halkan felnevetett.
– Ne felejtsd el, egy biológussal beszélsz, Ham. Nem: az élet
nem fejlődhetett ki mínusz harminc fokban, de tegyük fel, a
szürkületi zónából vándorolt ide. Vagy az is lehet, hogy a
melegebb tájakon folyó élet–halál harc kényszerítette egyre
távolabb és távolabb. Te is tudod, milyenek a körülmények a
Tűzföldön. Ott van az a rengeteg penészgomba, a Jack Ketch
fák és a millió apró parazita, amelyek egymást falják fel.
A férfi mérlegelte a hallottakat.
– És te milyen életformára számítasz?
A lány felnevetett.
– Példát akarsz? Rendben. Legelőször is lennie kellene
valamiféle növényzetnek, mert semmilyen állat nem képes
életben maradni, ha csak a fajtársait eszi. Ez olyan, mint annak
az embernek a története, aki macskákat tenyésztett. Hogy a
macskáinak legyen mit enniük, patkányokat kezdett
tenyészteni. Aztán amikor megnyúzta a macskákat, a húsukat
odaadta a patkányoknak, így a macskák még több patkányt
kaptak. Jól hangzik, de a valóságban nem működik.
– Tehát szerinted lennie kell valamiféle növényzetnek.
Aztán?
– Aztán? Az ég tudja. Feltehetően a sötét oldalon létező élet,
már ha egyáltalán van ilyen, eredetileg a szürkületi zóna
gyengébb fajtáiból került ki, de hogy itt mivé alakult...
fogalmam sincs. Természetesen ott van a triops noctivivans,
amit a az Örökkévalóság–hegységben fedeztem fel...
– Te fedezted fel! – A férfi elvigyorodott. – Olyan hideg
voltál, mint egy jégcsap, amikor elhurcoltalak azoknak az
ördögöknek a fészkétől. Egyet sem láttál közülük!
– Megvizsgáltam egy halott példányt, amit a vadászok
hoztak el Venoble–ba – folytatta a lány zavartalanul. – És ne
felejtsd el, hogy a társaság utánam akarta elnevezni... a triops
Patriciae. – A lány akaratlanul is összerázkódott azoknak a
sátáni lényeknek az emlékére, amelyek csaknem elpusztították
mindkettőjüket. – De én a másik nevet választottam... triops
noctivivans, a háromszemű, sötétben élő lény.
– Meglehetősen romantikus név egy ilyen ördögi
szörnyetegnek!
– Igen; amit azonban ezzel mondani akartam, az az, hogy
talán a triops... vagy triopsok... Mondd, mi a triops
többesszáma?
– Trioptes – morogta Ham. – Latin eredetű szó.
– Mindegy, én triopsoknak fogom mondani. Szóval lehet,
hogy a triopsok a sötét oldalon élő fajták egyike, és hogy azok a
vad szörnyetegek, amik megtámadtak minket az
Örökkévalóság–hegység árnyékos kanyonjában, egyfajta
helyőrség voltak, a hegység sötét járataiban és ösvényein
osonva át a szürkületi zónába. Nem állhatják a fényt, ezt te
magad is láttad.
– Na és akkor?
Pat felnevetett a jellegzetes amerikai kifejezés hallatán.
– És akkor a következő: Az alakjukból és felépítésükből...
hat végtag, három szem, stb... egyértelműen az következik, hogy
a triops rokonságban áll a Tűzföld lényeivel. Ebből azt a
következtetést vonom le, hogy csak nemrég érkeztek ide, a sötét
oldalra; vagyis nem itt fejlődtek ki, hanem geológiai értelemben
mostanában szorultak ki ide. Vagyis a "geológiai" nem éppen a
helyes kifejezés, mert a geos földet jelent, tehát inkább
vénuszológiailag.
– Ez így helytelen. Te egy latin tövet egy göröggel
helyettesítesz. A helyes megfelelő így hangzik:
aphrodisiológiailag.
A lány felnevetett.
– Amit ez alatt értettem, és ezt a vita elkerülése végett
azonnal le kellet volna szögeznem, a paleontológiai értelem.
Szóval szerintem a triops húsz–ötvenezer földi éve élhet a sötét
oldalon, vagy talán még kevesebb ideje, hiszen semmit sem
tudunk az evolúció gyorsaságáról itt a Vénuszon; lehet, hogy
egy triops képes akár ötezer év alatt adaptálódni az éjszakai
élethez.
– Én láttam már olyan egyetemistákat, akik egyetlen félév
alatt adaptálódtak az éjszakai élethez! – vigyorgott Ham.
A lány nem törődött a közbeszólással.
– Ebből pedig arra következtetek, hogy a triops érkezése
előtt is kellett lennie itt valamiféle életnek, ugyanis ennie kellett
valamit, amikor idejött, különben nem maradhatott volna
életben. És mivel a vizsgálataim kiderítették, hogy részben
húsevő, ebből következik, hogy állati életnek is lennie kell. Ez az
a pont, ameddig józan érveléssel vitázni lehet.
– Tehát akkor nem tudod, milyen fajta állati élet lehet itt.
Lehet, hogy intelligens?
– Nem tudom. Lehet. Azonban annak ellenére, hogy ti,
jenkik istenítitek az intelligenciát, biológiai értelemben nem sok
jelentősége van. A túlélésben nem jelent előnyt.
– Micsoda? Hogyan mondhatsz ilyet, Pat? Minek alapján
uralja az ember a Földet... és végeredményben a Vénuszt is... ha
nem az intelligencia alapján?
– Tényleg uralja az ember a Földet? Figyelj, Ham,
elmondom, hogy én mit értek az intelligencián. Egy gorilla
sokkal okosabb, mini egy teknős, igaz? És mégis, melyik az
eredményesebb? A gorilla; amely csupán Afrika egy kis részén
él és ott is ritka, vagy a teknős, amely a Déli Sarktól az Északi
Sarkig mindenütt megtalálható? Ami pedig az embert illeti... ha
mikroszkopikus szemeid lennének és látnál minden élőlényt a
Földön, arra az eredményre jutnál, hogy az ember csupán egy
ritka faj és a bolygó valójában a férgek, másnéven a nematodok
világa... ugyanis a férgek száma messze túlszárnyalja az összes
létező faj együttes számát.
– Ez azonban nem jelenti, hogy ők uralják a Földet, Pat.
– Én ezt egy szóval sem mondtam. Én csak annyit
mondtam, hogy az intelligenciának a túlélés szempontjából
nincs különösebb szerepe. A rovarok, amelyek semmiféle
intelligenciával nem rendelkeznek, csupán ösztönökkel, miért
okoznak annyi bosszúságot az embernek? Az ember sokkal
okosabb, mint a gyümölcslégy, a japán bogár, a cigánymoly, a
zsizsik és az összes többi kártékony rovar és mégis legyőzi a mi
intelligenciánkat egyetlen fegyverével... az iszonyatos
szaporaságával. Felfogtad, hogy az újszülött gyermeket addig,
amíg a létszám egy halállal ki nem egyenlítődik, csupán
egyféleképpen lehet etetni? Elvéve az élelmet a gyermek
súlyával egyenlő rovaroktól.
– Ez valóban logikusnak tűnik, de mi köze van a Vénusz
sötét oldalán élő intelligenciához?
– Nem tudom – mondta Pat és hangjába mintha némi
ideges felhang vegyült volna. – Csak azt akartam mondani...
Próbáld meg ebből a szemszögből szemlélni a dolgokat, Ham.
Egy gyík sokkal intelligensebb, mint egy hal, de ahhoz nem
eléggé, hogy ez bármiféle előnyt jelentsen a számára. De akkor
miért folytatják a gyík és annak leszármazottai az
intelligenciájuk fejlesztését? Miért... hacsak nem azért, mert
minden élet arra törekszik, hogy idővel intelligenssé váljon? És
ha ez igaz, akkor még itt is lehetnek intelligens lények... furcsa,
idegen, érthetetlen lények.
A lány megborzongott.
– Á, ne is foglalkozz vele – mondta gyorsan, erőltetett
könnyedséggel. – Valószínűleg csak képzelődés. Ez a kinti világ
olyan különös, olyan kísérteties... fáradt vagyok, Ham. Hosszú
nap áll mögöttünk.
A férfi követte feleségét a rakéta középrészébe. A különös
tájat megvilágító fények kihúnytak és csak Patet látta, aki
nagyon csinos volt a Tartomány testresimuló egyenruhájában.
– Majd holnap folytatjuk – mondta. – Három hétre
elegendő élelmünk van.

A holnap, természetesen, csak időt jelentett és nem

világosságot. Ugyanabban a sötétben ébredtek, ami mindig is
uralta a Vénusz napfény nélküli oldalát, a horizonton derengő
örök naplementével. Patnek azonban sokkal jobb kedve volt,
mint előző nap és frissen látott neki az első szabadban teendő
kirándulásuk előkészületeihez. Elővette a vastag
gyapjúkabátokat, amelyeket kívül gumi borított. Ham pedig
gondosan megvizsgálta a kapucnikra szerelt erős lámpákat.
Ezek elsősorban a látás elősegítését szolgálták, de más
feladatuk is volt. Ismert volt a tény, hogy a rendkívül vad triops
nem állhatja a fényt, így a sisakra szerelt négy fénysugár
meglehetős védelmet biztosít velük szemben. Ez azonban nem
tartotta vissza őket attól, hogy a felszerelésükhöz
hozzácsapjanak két automata fegyvert és egy pár pusztító
lángpisztolyt. Pat még egy kis erszényt is erősített az övére,
hogy abba gyűjtse a sötét oldal növényeit és apró állatait, ha
azok ártalmatlannak bizonyulnak.
Egymásra mosolyogtak a maszkjukon keresztül.
– Ebben az öltözékben kifejezetten molettnek tűnsz –
jegyezte meg Ham kajánul és élvezte a lány bosszús pillantását.
Pat megfordult, kinyitotta az ajtót és kilépett a szabadba.
Teljesen más volt így a környék, mint az ablakon keresztül.
Akkor az egész tájat egy festmény némasága és
mozdulatlansága jellemezte, most azonban ott álltak a közepén,
az Alsó Szél jeges lehellete és gyászos vonyítása nagyon is
valóságossá tette. Egy hosszú percig mozdulatlanul álltak a
rakéta lámpájának fénysugarában. áhítattal bámulva a horizont
felé, ahol a Nagyobb Örökkévalóság csúcsai nyújtóztak feketén
a hamis naplemente halvány derengésének előterében.
Körülöttük, amerre a szem ellátott ezen a csillag–, nap–, és
holdfény nélküli, töredezett síkságon, mindenfelé fantasztikus
alakú és formájú csúcsok, minaretek és csipkés oszlopok
emelkedtek jégből, amelyeket a vad Alsó Szél formált.
Ham Pat vállára tette a karját és meglepetten érezte a lány
reszketését, még így, a vastag öltözéken keresztül is.
– Fázol? – kérdezte, a csuklójára erősített hőmérő
kijelzőjére pillantva. – Csak mínusz harminchat fok van.
– Nem fázom – válaszolta Pat. – Csak a látvány; az az oka.
– Ellépett a férfi mellől. – Azon tűnődöm, vajon mi tartja ezt a
helyet ilyen melegen. Napfény nélkül, az ember azt gondolná...
– Akkor tévedsz – vágott közbe Ham. – Minden gépész
tudja, hogy a gázok keverednek egymással. A Felső Szél itt
megy, alig öt vagy hat mérfölddel a fejünk fölött és meleget hoz
a szürkületi zónán túlról. A meleg levegő egy része
összekeveredik a hideggel és miközben lehűl, süllyedni kezd.
Nagyrészt ez a vidék is ennek köszönheti a képét.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
– Nem lennék meglepve, ha találnánk olyan területeket az
Örökkévalóság közelébn, ahol lefelé szálló légáramlat van,
szóval, ahol a Felső Szél végig suhan a hegy lejtőin és tűrhető
klímát alakít ki.
Követte Patet, aki egy, a rakéta fénysugarának szélénél
emelkedő dombot vizsgálgatott.
– Hé! – kiáltotta a lány. Megvan, Ham! Itt a sötét oldal
növényi életének első példánya!
A lány egy szürke gömb fölé hajolt.
– Zúzmó vagy gomba. Természetesen nincs levele, a levél
csak a napfényben szükséges. Ugyanezért klorofillja sincs. Egy
nagyon primitív, nagyon egyszerű növény... azonban bizonyos
szempontból nem is olyan egyszerű. Nézd csak, Ham...
magasan fejlett keringési rendszer!
 A férfi közelebb hajolt és a rakéta lámpájának sárga
fényében meglátta a vékony ereket, amelyekre a lány mutatott.
– Ez – folytatta a lány –, azl jelenti, hogy valamiféle
szívének is lenni kell... vajon... – A csuklóján hordott hőmérőt
hirtelen hozzányomta a húsos masszához, néhány másodpercig
ott tartotta, aztán rápillantott. – Igen! Meleg! Egy melegvérű
növény. Ha jobban belegondol az ember, ez természetes is,
ugyanis csak ilyen növény maradhat életben egy olyan helyen,
ahol mindig fagypont alatt van a hőmérséklet. Élet csak
folyékony vízben létezik.
Megrántotta a gömböt, mire az méltatlankodó cuppanással
kiszakadt a helyéről. Sérült gyökereinek végén apró, barnás
folyadékcseppek csillogtak.
– Fújj! – fintorogott Ham. – Micsoda gusztustalan valami!
Már csak az hiányzott volna, hogy sikoltson, amikor kitépted.
Hirtelen elhallgatott. A reszkető masszából halk, lüktető
sírás hallatszott, A férfi döbbenten fordult Pat felé.
– Fújj! – borzongott meg. – Undorító!
– Undorító? Épp ellenkezőleg, egy csodálatos organizmus!
Tökéletesen alkalmazkodott a környezetéhez.
– Tudod mit? Örülök, hogy gépész vagyok – morogta,
miközben a lány kinyitotta a rakéta ajtaját és a lényt bent egy
négyzetalakú gumilapra fektette. – Gyere! Nézzünk körül!
Pat bezárta a rakéta ajtaját és követte a férfit. Az éjszaka
fekete ködként azonnal rájuk telepedett, és Pat csak úgy tudta
magát meggyőzni, hogy valóságos világban jár, ha néha
visszapillantott a fényre.
– Ne kapcsoljuk fel a sisaklámpáinkat? – kérdezte Ham. –
Szerintem jobban tennénk, ha felkapcsolnánk, mert így
könnyen orra eshetünk.
 Mielőtt azonban bármelyikük is megmozdulhatott volna egy
hang vált ki az Alsó Szél üvöltéséből, egy vad, gonosz földöntúli
vonyítás, amely olyan volt, mintha egyenesen a pokolból
érkezne.
– Ez... triopsok! – nyögte Pat, megfeledkezve a
többesszámról és a nyelvtanról általában.
A lány nagyon megijedt; máskor ugyanolyan bátor volt,
mint Ham, sőt egy kicsit még vakmerőbb is a férfinél, azonban
ezek a kacajszerű sikolyok felidézték benne azt a borzalmat,
amikor mindketten foglyul estek az Örökkévalóság–hegység
kanyonjában. Rémületében egyszerre próbálta felkapcsolni a
lámpát és elővenni a revolvert, de egyik sem sikerült.
Hirtelen fél tucat kő zúgott el mellettük; az egyik
nekivágódott Ham karjának. A férfi gyorsan felkapcsolta a
lámpát. Négy fénysugár vetült a csillogó jégre és a vad nevetést
fájdalmas üvöltés váltotta fel. Egy pillanatra még látta az egyik
jégcsúcsról másikra ugráló homályos alakokat, amelyek
kísértetekként igyekeztek a sötétség felé, aztán csend lett.
– Hűűű! Nagyon megijedtem, Ham – motyogta Pat.
Odabújt a férfihoz, aztán határozott hangon azt mondta: – De
itt a bizonyíték. A triops noctivivans valójában a sötét oldal
élőlénye, és azok, amikkel a hegyekben találkoztunk, vagy
valamiféle helyőrség voltak, vagy néhány példány, ami időnként
meglátogatja a sötét völgyeket.
A távolból vad röhögés hallatszott.
– Vajon ez a zaj arra utal, hogy van valamilyen nyelvük?
– Valószínűleg. Végül is a Tűzföld lakói is intelligensek és
ezek a lények azoknak a rokonai. Mindemellett köveket
dobálnak és ismerik azoknak a fullasztó golyóknak a
tulajdonságát, amikkel a kanyonban minket bombáztak... azt
hiszem, valamiféle sötét oldali növény termése lehet. A trioptes
kétségtelenül intelligens a maga vad, vérszomjas, barbár
módján, azonban ezek a szörnyek olyannyira
megközelíthetetlenek, hogy kétlem, hogy az ember valaha is
többet megtudhat a gondolkodásmódjukról vagy a
nyelvezetükről.
Ham teljes mértékben egyetértett a lánnyal, annál is
inkább, mivel ebben a pillanatban egy vadul elhajított kő
csillogó szilánkokat hasított le az egyik jégszirtről, úgy tíz
lépésnyire tőlük. Gyorsan arrafelé fordította a fejét és a
sisaklámpa fényében még látta, amint az egyik szörnyeteg
eltűnik a bucka mögött.
– Hála Istennek, hogy a fény legalább távoltartja őket –
motyogta. – Őfelsége {1 A két kutató, nagyjából egy vonalban
lévén Venoble–lal, brit területen állt. A 2002–ben, Lisle–ben
tartott Nemzetközi Kongresszus úgy osztotta fel a sötét oldalt,
hogy minden nemzetnek, amely földtulajdonnal rendelkezett a
Vénuszon, a szürkületi zónától egy, az őszi évszak közepén, a
nappal szembenlévő pontig terjedő, ék alakú darabot
adományozott.} állatkái! Isten óvja a királyt, ha sok van
belőlük!
Pat azonban nem figyelt rá, újabb növények után kutatott.
Mostanra ő is felkapcsolta a lámpáját és fürgén járkált az egyik
fantasztikus jégalakzattól a másikig. Ham követte a lányt és
figyelte, amint az vérző, siránkozó növényeket húzgál ki a
földből. Rövid idő alatt legalább egy tucat különfélét talált.
Most éppen egy apró, szivar alakú, rángatózó valamit bámult
dermedten, képtelen lévén eldönteni, hogy amit a kezében tart,
az növény, állat, vagy egyik sem. Mikor aztán megtelt az
erszénye, visszaindultak a rakéta felé, amelynek fényei úgy
ragyogtak a távolban, mint egy sor kimeredt szem.
Azonban amikor kinyitották a rakéta ajtaját, nagy
meglepetés várt rájuk. Mindketten hátratántorodtak a kitóduló
meleg, bűzös levegőtől, amely iszonyatos hullaszaggal vágott az
arcukba.
– Mi a... – nyögte Ham, de aztán elnevette magát. – A
növénykéd! Nézd csak meg! – kacagott.
A növény, amelyet a lány korábban bevitt a rakétába, egy
kupac rothadás volt. A belső melegben gyorsan bomlásnak
indult és mostanra csupán valami félig folyékony massza
maradt belőle. A lány megfogta a gumitálcát és azzal együtt
kihajította a rakétából.
Betámolyogtak a bűzös levegőbe és Ham gyorsan
bekapcsolta a ventillátort. A levegő, ami beáramlott,
természetesen hideg volt, de tiszta, steril és portalan, mivel az
Alsó Szél több ezer mérföldnyit sodorta magával, befagyott
óceánok és hegységek fölött. A férfi gyorsan bezárta a rakéta
ajtaját, felcsavarta a fűtést, majd levette a sisakját és
rávigyorgott Patre.
– A te csodálatos organizmusod! – kuncogott.
– Igenis az volt. Csodálatos volt. Nem hibáztathatod, amiért
olyan hőmérsékletnek lettük ki, amilyet soha nem kellett volna
megtapasztalnia. – A lány felsóhajtott és gyűjteményes
erszényét lelelte a pultra. – Ezeket azonnal preparálnom kell,
mivel nem állnak el.
Ham morgott valamit és nekilátott ételt készíteni, egy
vérbeli tűzföldi hozzáértésével. Néha a lányra pillantott, aki a
különös példányok fölé hajolva, biklorid oldattal injekciózta
őket.
 – Szerinted – kérdezte hirtelen –, a triops a legfejlettebb
életforma a sötét oldalon?
– Kétségtelenül – válaszolta Pat. – Ha létezne valami
fejlettebb, már régen kiirtotta volna ezeket a vad ördögöket.
Ebben azonban tévedett.

A következő négy nap alatt mindent gondosan átvizsgáltak

a rakéta környékén. Pat rengeteg különös példányt gyűjtött,
Ham pedig több sorozat megfigyelést végzett a hőmérséklettel,
mágneses rezgéssel és az Alsó Szél sebességével, valamint
erősségével kapcsolatban.
Így aztán beindították a rakétát és dél felé vették az irányt,
ahol a hatalmas és titokzatos Örökkévalóság–hegység,
keresztezve a jéggátat, a sötét oldal örök éjszakájába nyúlt.
Lassan repültek, alig ötven mérfölddel óránként, ugyanis
koromsötétben haladtak és csupán a rakéta lámpái
figyelmeztették őket, ha valami magasabb csúcs felé közeledtek.
Kétszer álltak meg és mindkétszer megállapították,
ugyanolyan, vagy nagyon hasonló területen tartózkodnak, mint
először. Itt is ugyanazok a vénás, gömbalakú növények
tenyésztek, ugyanúgy fütyült az Alsó Szél és ugyanolyan
vérfagyasztó hangon röhögtek a triopsok.
A harmadik leszállási helyszín azonban másnak bizonyult.
Ez alkalommal a Nagyobb Örökkévalóság vad csúcsai közt
elterülő fennsíkon tették le a rakétát. Messze nyugaton, a
látóhatár fele továbbra is a hamis naplemente zöld fényében
tündökölt, azonban ettől a ponttól eltekintve minden fekete
volt, eltakarták az éjszakai ég felé törő, huszonöt mérföld magas
hegycsúcsok. Ebben a végtelen éjszakában a hegyek
természetesen láthatatlanok voltak, de mindketten érezték
nyomasztó közelségüket.
És volt még valami, ami különösnek hatott ezen a helyén.
Meleg volt... persze nem szó szerint, de jóval melegebb, mint
lent a síkságon. Hőmérőjük a rakéta egyik oldalán nulla, a
másikon plusz öt fokot mutatott, A hatalmas csúcsok, amelyek
felnyúltak egészen a Felső Szél magasságáig, örvényeket és
kóbor áramlatokat okoztak, amelyek meleg levegőt szállítottak
lefelé, ezzel enyhítve az Alsó Szél jeges leheletét.
Ham komoran meredt a rakéta fényében elterülő fennsíkra.
– Nem tetszik ez nekem – morogta. – Nem szeretem ezeket
a hegyeket, azóta, hogy bolondot csináltál magadból,
megpróbálva rajtuk átkelve visszajutni a Tartományba.
– Bolondot?! – visszhangozta Pat. – Ki nevezte el ezeket a
hegyeket? Ki kelt át rajtuk? Ki fedezte fel őket? Az apám!
– Tehát úgy gondolod, hogy örökölted őket – vágott vissza a
férfi –, és nem kell mást tenned, csak füttyenteni, mire a hegyek
lehasalnak és halottnak tettetik magukat és az Őrület–hágója
parki sétánnyá változik. Ha én nem vagyok ott, hogy kivigyelek,
most nem lennél más, mint egy kupac szépen letisztogatott
csont a kanyon aljában.
– Ó, te gyáva jenki! – csattant fel a lány. – Én igenis
kimegyek és körülnézek. – Gyorsan felkapta a kabátját, az
ajtóhoz lépett és megállt. – Te nem... te nem jössz? – kérdezte
tétován.
A férfi elvigyorodott.
– Dehogynem! Csak megvártam, hogy hívj. – Felöltözött és
követte a lányt.
Itt minden más volt. A rakétából nézve ez a fennsík is
ugyanolyan élettelen jég– és kődarabokkal tarkított vidék volt,
mint előző állomáshelyeik. Itt is fantasztikus szélformálta
jégalakzatok csillogtak sisaklámpájuk fényénél és a környék
ugyanolyan bizarr volt.
A hideg azonban kevésbé volt csípős; furcsamód, ezen a
különös bolygón a magasság magasabb hőmérsékletet is
jelentett, ellentétben a Földdel. Ugyanis minél magasabban volt
valaki, annál közelebb került a Felső Szél áramlataihoz. És itt az
Alsó Szél is halkabban fütyült, gyengülő rohamait megtörték a
hatalmas csúcsok.
A vegetáció is dúsabb volt. Mindenfelé vénás, gömbalakú
növények szürkéllettek és Hamnek nagyon kellett vigyáznia,
nehogy rálépjen egyre, mert nem kívánta hallani fájdalmas
siránkozásukat. Patnek azonban nem voltak ilyesféle
fenntartásai és állította, a siránkozás nem más, mint tropizmus,
vagyis a példányok, amelyeket kihúzgál, semmivel sem éreznek
több fájdalmat, mint egy alma, amit megesznek. Végül is egy
biológusnak az a dolga, hogy biológus legyen, gondolta Ham.
A csúcsok felől hirtelen gúnyos kacajt sodort feléjük a szél.
Vizsgálódásaik közben, Ham nemegyszer látni vélte a sötétség
démonainak árnyait. De ha ott is voltak, a sisaklámpák fényei
távoltartották őket, mivel most kövekkel sem próbálkoztak.
Mindezek ellenére nagyon furcsa érzés volt egy fénykör
közepén sétálni; egyfolytában úgy érezte, mintha a kör szélén
túl mindenféle borzalmas lények ólálkodnának. A józan ész
persze ellenkezett ezzel, hiszen ilyen szörnyek nem
maradhattak volna felderítetlenül.
A lámpák fénye hirtelen egy jeges sziklasáncon csillant meg,
amely keresztezte az útjukat.
Pat a sánc felé mutatott.
 – Odanézz! – kiáltotta, a lámpa lényét arrafelé irányítva. –
Barlangok a jégben, vagyis inkább odúk. Látod?
Igen, Ham látta... a jégsánc tövében egy sor sötét,
embermagasságú lyuk feketéllett. Egy árny mozdult a közelben,
majd a következő pillanatban eltűnt. Ismét felharsant a nevetés.
Vajon ezek a triopsok odúi lehetnek? Hirtelen oldalra kapta a
fejét.
– Ott van valami! – suttogta Patnek. – Nézd! A nyílások fele
előtt áll valami! Vagy talán csak kövek, amikkel eltorlaszolták a
bejáratot?
Elővették a fegyvereiket és óvatosan megindultak a sánc
felé. A környéken semmi nem mozdult, de az egyre erősödő
fénysugárban a tárgyak egyre kevésbé tűntek köveknek és
hamarosan életre utaló ereket vettek észre a lelszíniikön.
A lények egy teljesen új faj képviselői voltak, amilyennel
eddig még nem találkoztak. Ham egy sor szemhez hasonló
pöttyöt látott a testükön, mögöttük pedig több lábat. A lények
olyanok voltak, mint megannyi kifordított vékás kosár. Testük
puhának tűnt és erek hálózták be, azonban a rajta körbefutó
szemeken kívül semmi más jellegzetességgel nem rendelkeztek.
Most már a félig áttetsző szempillákat is látta, amelyek hirtelen
lecsukódtak, így védve a szemeket a fénytől.
Alig tíz lépésnyire lehetettek a fura lényektől. Pat egy
percnyi tétovázás után határozottan megindult a mozdulatlan
rejtély felé.
– Na! – mondta. – Egy teljesen új fajta, Ham! Hello, öreg
haver!
A következő pillanatban azonban mindketten jéggé
dermedtek a döbbenettől, rémülettől és zavartól. A lény felső
felén megrendült egy membrán és kattogó, magas hangon azt
mondta:
– Hello, haver!
Néma csend támadt. Ham kezében ott lapult a revolver, de
akkor sem lett volna képes használni, ha szükség van rá, sőt,
teljesen megfeledkezett róla. Tátott szájjal, a döbbenettől
bénultan állt.
Pat volt, aki hamarabb magához tért.
– Ez... nem valóságos – mondta elhaló hangon. – Csupán
tropizmus. A lény egyszerűen visszhangozza, amit hall. Igaz?
Igaz, Ham?
– Iiigen, természetesen! – A férfi a lehunyt szemeket
bámulta. – Valószínűleg. Figyelj! – Előrehajolt és azt kiáltotta:
– Helló! – egyenesen a lénynek. – Válaszolni fog.
Válaszolt is.
– Ez nem tropizmus – kattogta éles hangon, tökéletes
angolsággal.
– Ez nem visszhang! – nyögte Pat. Hátrálni kezdett. – Félek
– nyüszítette es húzni kezdte Ham karját. – Gyere... tűnjünk el
innen gyorsan!
A férfi azonban nem hagyta magát.
– Én csak egy gyáva jenki vagyok – mondta –, de addig
fogom kérdezgetni ezt az élő fonográfot, amíg ki nem derítem,
mi... vagy ki csinálja ezt a hangot.
– Ne! Ne, Ham! Én félek!
– Nem látszik veszélyesnek – mondta a férfi.
– Tényleg nem veszélyes – jegyezte meg a lény.
Ham nagyot nyelt, Pat ajkát pedig rémült sikoly hagyta el.
– Ki... ki vagy te? – próbálkozott a férfi.
 Választ azonban nem kapott. A szemek kitartóan figyelték
félig lezárt pilláik alól.
– Mi vagy te? – módosította Ham a kérdést.
Semmi válasz.
– Honnan tudsz angolul?
– Én nem tud angol – hangzott a kattogó válasz.
– Akkor... ööö... miért beszélsz angolul?
– Te beszélsz angolul – magyarázta a rejtélyes Iény,
meglehetősen logikusan.
Ekkorra Patnek nagyjából sikerült legyőznie döbbent
rémületét.
– Ham – suttogta feszülten –, ugyanazokat a szavakat
használja, mint mi. Tőlünk veszi az értelmüket!
– Tőlünk veszem az értelmüket – erősítette meg a Iény,
nyelvtanilag abszolút helytelenül.
Ham agyában fény gyulladt.
– Úristen! – nyögte. – Akkor rajtunk múlik, hogy
szókinccsel lássuk el.
– Te beszélsz, én is beszélek – kattogta a lény.
– Valóban! Látod, Pat? Bármit mondhatunk. – Egy
pillanatig gondolkozott, majd: – Lássuk csak... szóval amikor az
ember...
– Fogd be a szád! – csattant fel Pat. – Jenki! Te most a
korona felségterületén állsz. Lenni vagy nem lenni, ez itt a
kérdés...
Ham elvigyorodott, de nem szólt semmit. Amikor aztán a
lány mindenfélét összehordott, ami csak eszébe jutott és nem
tudott már mit mondani, ő vette át a fonalat.
– Egyszer volt, hol nem volt, élt három medve...
 És ez így ment egy jó ideig. Hirtelen azonban Ham
rádöbbent a helyzet nevetségesen abszurd voltára... itt van Pat,
aki éppen a Piroska és a farkas című mesét meséli egy közönyös
szörnyetegnek, a Vénusz sötét oldalán! Kitört belőle a nevetés
és percekig képtelen volt abbahagyni. A lány lesújtó pillantással
méregette.
– Mesélj neki a vándorról és a földműves lányáról! –
mondta a férfi, fulladozva a nevetéstől. – Hátha legalább egy
mosolyt sikerül kicsalnod belőle!
Most már a lány is felnevetett.
– Ez nagyon komoly dolog, Ham! Intelligens élet a sötét
oldalon! Mondd csak, te intelligens vagy? – kérdezte, hirtelen a
lény felé fordulva.
– Intelligens vagyok – biztosította a lény kattogva. –
Intelligensen intelligens vagyok.
– Az viszont biztos, hogy fantasztikus a nyelvérzéked –
mondta a lány. – Hallottál már olyanról, hogy valaki egy fél óra
alatt megtanult volna angolul, Ham? Gondolj bele! – A lány
félelme mostanra teljesen elpárolgott.
– Akkor próbáljuk meg kihasználni ezt a képességét –
javasolta Ham. – Mi a neved, barátom?
A lény nem válaszolt.
– Hát persze! – csapott a homlokára a lány. – Addig nem
tudja megmondani a nevét, amíg angolul meg nem mondjuk
neki, de ezt nem tudjuk megtenni, mert... Tudod mit? Nevezzük
Oszkárnak.
– Rendben. Oszkár, mi vagy te?
– Emberi lény. Ember vagyok.
– Micsoda? Átkozott legyek, ha az vagy!
 – Ezek a szavak, amiket adtál nekem. Nekem ember vagyok
neked.
– Várj egy percet. Nekem ember... Már értem, Pat. Azt
akarja mondani, hogy csupán ez az egy szavunk van arra,
aminek ő magát tartja. Akkor azt mondd meg, hogy a néped
micsoda.
– Nép.
– Úgy értem, a fajtád. Milyen fajtához tartozol?
– Ember.
– Jaj! – nyögött fel Ham. – Póbáld meg te, Pat.
– Oszkár – mondta a lány –, azt mondod, ember vagy.
Emlős vagy?
– Nekem ember, neked emlős.
– Szent ég! – A lány újra próbálkozott. – Oszkár, a te fajtád
hogyan szaporodik?
– Nincsenek szavaim.
– Te... születtél?
A lény különös arca, vagyis inkább arctalan teste kissé
megváltozott. A szemeit védő áttetsző szempillákra újabbak,
nehezebbek ereszkedtek, mintha a lény keményen
koncentrálna.
– Mi nem születünk – kattogta végül.
– Akkor... magok, spórák, partenogenezis? Vagy talán
osztódás?
– Spórák – válaszolta a rejtélyes teremtmény – és osztódás.
– De...
A lény zavartan elhallgatott A pillanatnyi csendbe egy triops
röhögése hasított bele, egészen a közelről. Mindketten arrafelé
fordultak és meglátták, amint a sötét ördög megragadja az egyik
barlanglakót és magával hurcolja. És ami még tovább fokozta a
borzalmat, a többiek közönyös mozdulatlanságban
gubbasztottak barlangjaik előtt.
– Oszkár! – sikoltotta Pat. – Elvitt egyet közületek!
Ham revolvere hatalmasat dörrent, de a lövedék elkésett.
– Óóó... – nyögte a lány. – A piszok! Elvitt egyet!
Az előttük álló lény azonban nem mondott semmit.
– Oszkár – próbálkozott a lány –, téged nem érdekel?
Meggyilkolt egyet közületek! Nem érted?
– Igen.
– És... ez nincs rád semmiféle hatással? – Úgy tűnt, ezek a
különös lények szimpátiát ébresztettek Patben. – Egyáltalán
nem érdekel?
– Nem.
– De mi közötök van ezekhez az ördögökhöz? Miért
hagyjátok, hogy csak úgy leöldössenek titeket?
– Megesznek minket – mondta Oszkár egyszerűen.
– Ó! – nyögte Pat rémülten. – De... miért nem...
Hirtelen elhallgatott; a lény lassan, módszeresen kezdett
visszahúzódni az odújába.
– Várj! – kiáltotta a lány. – Nem jöhetnek ide! Félnek a
fénytől!
A kattogó hang már a lyukból hallatszott.
– Hideg van. Én megyek a hideg miatt.
Hirtelen csend támadt.
Egyre hidegebb lett. A fagyos Alsó Szél egyre hangosabban
süvített és végigpillantva a sáncon, azt látták, hogy Oszkárhoz
hasonlóan a többi lény is behátrál az odújába. A lány odafordult
Hamhez.
– Talán... álmodtam ezt az egészet? – suttogta.
 – Ha igen, akkor mindketten ugyanazt álmodtuk, Pat. –
Megfogta a lány karját és a rakéta felé kezdte húzni, amelynek
fényei hívogatóan integettek feléjük.
Mikor aztán végre bent voltak a melegben és
megszabadultak vastag ruháiktól, a lány maga alá húzta
elgémberedett lábait, rágyújtott egy cigarettára és megpróbálta
józanul mérlegelni a történteket.
– Van valami, amit nem értünk, Ham. Nem vettél észre
valami furcsát Oszkár észjárásával kapcsolatban?
– Gyorsan vág az agya, az biztos.
– Igen, meglehetősen intelligens. Legalább annyira, mint
egy ember... vagy még intelligensebb. De az ő agya nem emberi
agy. Teljesen más... idegen, furcsa. Nem tudom pontosan
elmondani, hogy mit éreztem, de észrevetted, hogy Oszkár nem
kérdezett tőlünk semmit? Egyetlen kérdést sem!
– Tényleg! Milyen furcsa!
– Nagyon furcsa. Bármelyik emberi intelligencia, ha egy
másik gondolkodó létformával találkozna, millió kérdést tenne
fel neki. Ahogyan mi is tettük. – A lány elgondolkodva fújta ki a
füstöt. – És ez még nem minden. A közönyös viselkedése,
amikor a triops megtámadta a társát... az szerinted emberi,
vagy egyáltalán földi viselkedés volt? Olyat már láttam, hogy
egy vadászó pók egyet elkapott a légyrajból, anélkül, hogy a
többit megzavarta volna, de megtörténhet ugyanez intelligens
lényekkel? Nem; még olyan fejletlen agyú állatokkal sem, mint
a szarvasok. Megölsz egyet és a többi halálra rémül.
– Ez igaz, Pat. Nagyon különös alakok ezek az Oszkár társai.
Furcsa állatok.
– Állatok? Ne mondd, hogy nem vetted észre, Ham!
– Mit nem vettem észre?
 – Oszkár nem állat. Ő növény... egy melegvérű, mozgó
zöldség! Egész idő alatt, miközben beszélgettünk vele,
nyújtogatta a gyökereit maga körül. És azok a valamik, amik
lábaknak néztek ki... azok a termései voltak. Nem gyalogolt;
vonszolta magát a gyökerein. Sőt mi több...
– Igen?
– Sőt mi több, Ham, azok a termések ugyanolyanok voltak,
mint amilyenekkel a triopsok dobáItak minket az
Örökkévalóság–hegység kanyonjában. Azok, amiktől majdnem
megfulladtunk és...
– Ami majdnem jéggé hűtött téged. Ezt akartad mondani,
igaz?
– Én legalább észrevettem őket! – csattant fel a lány
elpirulva. – De ez csak része a rejtélynek, Ham. Oszkár agya
zöldség–agy! – A lány néhány percig némán szívta a
cigarettáját és közben Ham is megtömte a pipáját.
– Nem gondolod – szólalt meg hirtelen –, hogy Oszkár és
társai jelenléte fenyegetést jelent a Vénuszon élő emberek
számára? Tudom, hogy sötét oldali lények, de mi van akkor, ha
bányákra bukkannak itt és megkezdődik a kitermelés? Tudom,
hogy az ember nem képes napfény nélkül élni, de ideiglenes
kolóniákat telepíthetnek ide. Akkor mi van?
– Miért, mi lenne? – csodálkozott Ham.
– Van elég hely ezen a bolygón két intelligens faj számára?
Előbb vagy utóbb nem vezetne valamiféle konfliktushoz?
– Akkor sem lenne semmi – morogta a férfi. – Ezek a
valamik primitívek, Pat. Lyukakban élnek, kultúra és fegyverek
nélkül. Nem jelentenek veszélyt az emberre nézve.
– Viszont fantasztikusan értelmesek. Honnan tudod, hogy
ezek itt, nemcsak valamiféle barbár törzs és hogy valahol a sötét
oldalon nem létezik–e egy zöldség civilizáció? Te is tudod, hogy
a civilizáció nem az ember kiváltsága, hiszen ott van a Mars
hanyatló kultúrája és a halott maradványok a Titánon. Az
ember egyszerűen a legkülönösebb fajta kultúrát fejlesztette ki,
legalábbis mindeddig.
– Ez igaz, Pat – értett egyet a férfi. – Azonban ha Oszkár
társai általában sem harciasabbak, mint azzal a gyilkos
hordával szemben, akkor tényleg nem jelentenek veszélyt.
A lány megborzongott.
– Nem értem ezt az egészet. Vajon... – Aggodalmas arccal
elhallgatott.
– Vajon mi?
– Nem... nem tudom. Csak eszembe jutott valami... egy
meglehetősen ijesztő dolog. Ham, holnap kiderítem, mennyire
intelligens Oszkár valójában... ha tudom.

Ennek megvalósításában azonban némi nehézség adódott.

Amikor Ham és Pat megközelítették a jégsáncot, teljesen
összezavarodtak, nem tudva, előző nap melyik odú előtt
beszélgettek Oszkárral. Lámpáik fényében minden lyuk teljesen
egyformának tűnt, ugyanúgy, mint az előttük gubbasztó lények,
amelyek félig lehunyt pilláik alól kifejezéstelenül szemlélték
őket.
– Mindegy – mondta Pat tűnődve –, meg kell próbálnunk.
– Hé! Te ott! Te vagy Oszkár?
– Igen – hangzott a kattogó válasz.
– Nem hiszem – tiltakozott Ham. – Ő odébb volt. Hé! Te
vagy Oszkár?
– Igen – kattogta egy másik hang.
– Mindketten nem lehettek Oszkár!
 – Mindnyájan Oszkár vagyunk válaszolta a Pat által
faggatott lény.
– Ne törődj vele – vágott közbe Pat, megelőzve Ham
további tiltakozását. – Úgy tűnik. amit az egyik tud, azt tudja
mind, tehát teljesen mindegy, melyiket választjuk. Oszkár
tegnap azt mondtad, hogy intelligens vagy. Intelligensebb vagy,
mint én?
– Igen. Sokkal intelligensebb.
– Hah! – kiáltott fel Ham gúnyosan. – Ehhez szólj, Pat!
A lány szusszant egyet.
– Hát, ez azt jelenti, hogy nálad mérföldekkel okosabb,
jenki, Oszkár, szoktál hazudni?
Opálos szemhéjak ereszkedtek az áttetszők fölé.
– Hazudni – ismételte meg a magas hanc. – Hazudni. Nem.
Nincs rá szükség.
– És ti... – A lány egy tompa pukkanás hallatán hirtelen
elhallgatott. – Mi volt ez? Ó! Nézd, Ham, az egyik termése
kipukkadt! – A lány gyorsan hátralépett.
Émelyítő szag csapta meg az orrukat, felidézve annak a
veszélyes órának az emlékét a kanyonban, de ez alkalommal
nem volt annyira erős, hogy Hamet fojtogassa, Pat pedig
elveszítse tőle az eszméletét. Szúrós, savanyú szag volt, de
teljességében nem kellemetlen.
– Ez miért van, Oszkár?
– Azért, hogy... – A hang elhallgatott.
– Szaporodjatok? – tudakolta Pat.
– Igen. Hogy szaporodjunk. A szél elviszi a spóráinkat
egymáshoz. Ott élünk, ahol a szél nem állandó.
– De tegnap azt mondtad, hogy a ti módszeretek az
osztódás.
 – Igen. A spórák megtapadnak a testünkön és ott... – A
hang ismét elhallgatott.
– Megtermékenyülnek? – kérdezte a lány.
– Nem.
– Akkor... már tudom! Izgalmi állapotot okoznak!
– Igen.
– És ez egy tumorszerű kinövést okoz?
– Igen. Amikor a kinövés kifejlődött, osztódunk.
– Fújj! – fintorgott Ham. – Egy tumor!
– Fogd be a szád! – csattant fel a lány. – Valójában az
emberi embrió is egy tumor.
– Hát, akkor örülök, hogy nem vagyok biológus. Vagy nő!
– Ennek én is örülök – mondta Pat bosszúsan. – Oszkár,
mennyit tudsz?
– Mindent.
– Azt is tudod, hogy az én népem honnan való?
– A fényen túlról.
– Igen, de azelőtt?
– Nem.
– Egy másik bolygóról jöttünk – mondta a lány, minden
egyes szót kihangsúlyozva. Majd mikor Oszkár nem szólt
semmit, azt kérdezte: – Tudod, mi az a bolygó?
– Igen.
– Azelőtt is tudtad, hogy kimondtam volna a szót?
– Igen. Sokkal hamarabb tudtam.
– De honnan? Tudod, mik azok a gépek? Tudod, mik a
fegyverek? Tudod, hogyan kell készíteni őket?
– Igen.
– Akkor ti miért nem készítetek ilyeneket?
– Nincs rá szükség.
 – Nincs rá szükség! – nyögte a iány. – Fénnyel, de akár még
tűzzel is, képesek lennétek távoltartani a triopsokat.
Megakadályozhatnátok, hogy megegyenek benneteket!
– Nincs rá szükség.
A lány tehetetlenül nézett Hamre.
– Ez a valami hazudik – mondta a férfi.
– Nem, nem hiszem – motyogta a lány. – Itt valami más
van... valami, amit nem értünk. Oszkár, honnan tudod te ezeket
a dolgokat?
– Intelligencia.
A szomszéd odú felől újabb pukkanás hallatszott.
– De hogyan? Mondd el nekem, hogyan fedezed fel a
tényeket.
– Az intelligencia – kattogta a lény –, bármilyen tényből
képes képet alkotni a... – Csend támadt.
– A világegyetemről?
– Igen. A világegyetemről. Egy ténnyel kezdem és abból
következtetek. Képet építek a világegyetemről. Kezdem egy
másik ténnyel. Következtetek. Kiderül, hogy a második kép
ugyanaz, mint az első. Tudom, hogy a kép igaz.
A két ember áhitatos döbbenettel hallgatta a lényt.
– Tyűha! – nyögte Ham. – Ha ez igaz, Oszkártól bármit
megtudhatunk! Oszkár, tudsz nekünk olyan titkokat mondani,
amiket nem ismerünk?
– Nem.
– Miért nem?
– Először meg kell adnod a szavakat. Nem tudok olyasmit
elmondani, amire nincsenek szavaim.
 – Ez igaz! – suttogta Pat. – Oszkár, itt vannak a szavak: idő,
űr, energia, anyag, törvény és ok. Mondd meg nekem a
világegyetem alaptörvényét.
– Ez a... – Csend.
– Az energia– vagy anyagmegmaradás törvénye? Vagy a
gravitációé?
– Nem.
– Akkor... Istené?
– Nem.
– Az életé?
– Nem. Az élet nem számít.
– De akkor mié? Más szó nem jut az eszembe.
– Előfordulhat az a véletlen – mondta Ham feszülten –
hogy nincs is rá szó!
– Igen – kattogta Oszkár. – A véletlen törvénye. Azok a
többi szavak csak a véletlen törvényének különböző oldalai.
– Szent ég! – lehelte Pat. – Oszkár, tudod, mit értek a
csillagok, napok, konstellációk, bolygók, nebulák, atomok,
protonok és elektronok alatt?
– Igen.
– De... hogyan lehet? Láttad valaha a csillagokat ezek fölött
az örök felhők fölött? Vagy a napot a jéggát mögött?
– Nem. Elég a következtelés, mivel ez az egyetlen módja a
világegyetem létezésének. Csak az valóságos, ami lehetséges;
ami nem lehetséges, az nem valóságos.
– Úgy tűnik, ez jelent valamit – suttogta Pat. – Bár
pontosan nem értem, mit. De Oszkár, miért... miért nem
használjátok a tudásotokat, hogy megvédjétek magatokat az
ellenségeitekkel szemben?
 – Nincs rá szükség. Nincs rá szükség, hogy bármit is
tegyünk. Száz éven belül mi... – Újra csend.
– Biztonságban lesztek?
– Igen... nem.
– Micsoda? – A lányban borzalmas gondolat ébredt. – Úgy
érted, kihaltok?
– Igen.
– De... ó, Oszkár! Nem akartok élni? A néped nem akar
fennmaradni?
– Akar – kattogta Oszkár. – Akar... akar... akar. Ez a szó
nem jelent semmit.
– Azt jelenti... vágy, szükség.
– Vágy nem jelent semmit. Szükség... szükség. Az én
népemnek nincs szüksége a túlélésre.
– De akkor miért szaporodtok? – kérdezte Pat elhaló
hangon.
Mintegy válaszképpen, pukkanó hang hallatszott és szúrós
szagú por lepte be őket.
– Mert muszáj – kattogta Oszkár. – Amikor a spórák ránk
hullanak, muszáj.
– Értem – motyogta Pat lassan. – Ham, azt hiszem,
rájöttem. Azt hiszem, értem. Menjünk vissza a hajóra!
A lány, anélkül, hogy elköszöni volna a lénytől, megfordult
és megindult visszafelé. Ham csüggedten követte.
Útközben egyetlen apró baleset történt. Egy, a sánc mögött
lapuló triops egy követ hajított feléjük, ami bezúzta a lány egyik
sisaklámpájának üvegét. Pat azonban mintha észre sem vette
volna, folytatta útját a rakéta felé. Bal kéz felől, amelyet most
már csak Ham lámpája világított meg, gúnyos röhögés és
vérfagyasztó üvöltések hallatszottak.
 Mikor végre bezárták maguk mögött a rakéta ajtaját, Pat
fáradtan a pultra dobta növénygyűjtő erszényét és leült,
anélkül, hogy levette volna vastag öltözékét. Ham ugyanezt
tette. Némán ültek egymással szemben.
– Fáradt vagyok – szólalt meg végül a lány –, de annyira
nem, hogy ne tudjam telfogni, mit is jelent ez az egész.
– Akkor halljuk.
– Ham – mondta a lány –, mi a legnagyobb különbség a
növényi és állati élet között?
– Hát... a növények egyenesen a talajból és a levegőből
nyerik a tápanyagot. Az állatoknak más állatokra vagy
növényekre van szükségük élelemként.
– Ez nem egészen igaz, Ham. Vannak parazita növények,
amelyek más életeken élősködnek. Gondolj a Tűzföldre vagy
akár néhány földi növényre... ott vannak a gombák vagy a
Dionaea, amely csapdába ejti a legyeket.
– Az állatok mozognak, a növények nem.
– Ez sem teljesen igaz. Nézd meg a mikrobákat; ők is
növények, mégis úszva keresik a táplálékukat.
– Akkor mi a különbség?
– Nehéz megfogalmazni – mondta a lány halkan –, de azt
hiszem, most már tisztán látom. A következő: az állatoknak
vágyaik vannak, a növényeknek szükségleteik. Érted?
– Egyáltalán nem.
– Akkor figyelj. Egy növény... még a mozgó is... azért
viselkedik úgy, ahogyan, mert muszáj, mert olyan a felépítése.
Egy állat azonban úgy akar viselkedni.
– És mi a különbség?
– Nagy különbség van a kettő között. Az állatnak van
akarata, a növénynek nincs. Érted már? Oszkár olyan
intelligens, mint egy istenség, de annyi akarata sincs, mint egy
kukacnak. Vannak reakciói, de nincsenek vágyai. Amikor meleg
szél fúj, előjön és táplálkozik; amikor hideg van, visszamászik
az odújába, amit testének melege olvasztott, ez azonban nem
akarat, csupán reakció. Nincsenek vágyai!
Ham döbbenten meredt a lányra, majd felkiáltott!
– Átkozott legyek, ha nem így van! Ezért nem kérdez... vagy
kérdeznek... soha semmit! Ahhoz, hogy kérdezzen, vágyra vagy
akaratra lenne szükség! És ezért nincs civilizációjuk és soha
nem is lesz!
– Ezért és még valamiért – mondta Pat. – Gondolj bele,
Oszkárnak nincs neme és a jenki büszkeséged ellenére el kell
ismerned, hogy a nemeknek nagy szerepe van a civilizáció
építésében. Ez a család alapja és Oszkár népe között nincs
olyan, hogy szülő és gyermek. Osztódik; mindkét fele felnőtt,
talán az eredeti példány minden tudásával és emlékével. Nincs
szükség a szerelemre, tehát nincs harc a társért és családért.
Nincs oka könnyebbé tenni az életet, mint amilyen és nincs oka
az intelligenciáját művészet, tudomány vagy... bármi más
kifejlesztésére használni! Hallottál már a Malthusi törvényről,
Ham?
– Nem emlékszem rá.
– Szóval Malthus törvénye azt mondja ki, hogy a népesség
aránya az élelem ellátáson múlik. Minél több az élelem, annál
nagyobb arányban növekszik a népesség. Az ember e
törvényszerűség szerint fejlődött ki: körülbelül egy évszázada
felfüggesztették, de a fajtánk ezalatt fejlődött emberré.
– Felfüggesztették? Ez olyan, mintha hatályon kívül
helyeznék a gravitáció törvényét vagy módosítanák a fordított
arányosság szabályát! – háborgott Ham.
 – Nem, nem – mondta a lány. – A tizenkilencedik és
huszadik századi gépesítés függesztette fel, amely hatására
annyira megnőtt az élelmiszertermelés, hogy a népesség még
most sem érte utol. De előbb–utóbb megtörténik és akkor ismét
a Malthusi törvény lesz az uralkodó.
– De mi köze van ennek Oszkárhoz?
– A következő, Ham: ő nem ezalatt a törvény alatt fejlődött.
Különböző más tényezők alacsonyabban tartották népességük
számát, mint az élelemkészletét és így a példányok szabadon
fejlődtek, nem kellett harcolniuk az élelemért. Olyan
tökéletesen alkalmazkodott a környezetéhez, hogy nincs
szüksége semmi másra. Az ő számára a civilizáció teljesen
felesleges!
– De... mi van a triopsszal?
– Igen, a triops... Látod, Ham, néhány nappal ezelőtt azt
mondtam, hogy a triops minden valószínűség szerint nemrég
érkezett ide, kiszorult a szürkületi zónából. Amikor ezek az
ördögök idejöttek, Oszkár népe már kifejlődött és nem tudtak
megváltozni, hogy alkalmazkodjanak az új körülményhez,
legalábbis nem elég gyorsan. Vagyis számukra ez a véget jelenti.
– Ahogyan Oszkár mondja, hamarosan kihalnak... és... még
csak nem is érdekli őket. – A lány megborzongott. – Nem
tehetnek mást, nem is tesznek mást, mint ülnek az odújuk előtt
és gondolkodnak. Lehet, hogy fantasztikus gondolataik vannak,
de egy morzsányi akarat sem társul hozzá. Tehát ilyen a
zöldség–intelligencia; ilyennek kell lennie.
– Azt hiszem... azt hiszem, igazad van – motyogta a férfi. –
Azért bizonyos szempontból elég szörnyű,nem?
– De igen. – A lány vastag ruhái ellenére megborzongott. –
Borzalmas. Itt vannak ezek a hatalmas, csodálatos elmék és
semmi hasznuk sincs. Olyanok, mint egy erős benzinmotor,
amelynek eltört a tengelye és mindegy, milyen jól működik, a
kerekeket képtelen meghajtani. Ham, tudod, hogy fogom
elnevezni őket? Lotophagi Veneris... a Lótuszevők! Elégedetten
ülnek és álmodozással töltik az egész életüket, míg a kevésbé
okos elmék... mi és a triopsok... harcolunk a bolygójukért.
– Jó név, Pat – Amint azonban a lány felállt. Ham
csodálkozva kérdezte: – És a növénypéldányaid? Nem
preparálod őket?
– Ó, majd holnap. – Ezzel a lány fogta magát és anélkül,
hogy levetkőzött volna, az ágyára vetette magát.
– De hiszen megromlanak! És a sisaklámpád... meg kellene
javítanom!
– Holnap – ismételte meg a lány fáradtan és Ham nem
vitatkozott tovább, ő maga is fáradt volt.
Amikor a rothadás csípős bűze néhány órával később
felébresztette, Pat, vastag öltözékében még mélyen aludt. Ham
felkelt, fogta az erszényt és a bennelévő növényekkel együtt
kihajította az ajtón, majd óvatosan levette a lány kabátját, aki
erre sem ébredt fel.
Pat egyáltalán nem hiányolta az erszényét és a másnap, ha a
végtelen éjszakát egyáltalán napnak lehet nevezni, már a
fennsíkon gyalogolva találta őket. A lány sisaklámpája továbbra
is törött volt. Bal kéz felől ismét gúnyos röhögés kísérte útjukat
és két alkalommal kövek is repültek feléjük, csillogó
jégszilánkokat hasítva le a közeli alakzatokról. Némán
meneteltek, mintegy különös kábulatban, az agyuk azonban
furcsán tiszta volt.
Mikor odaértek, Pat azonnal megszólította az első
Lótuszevőt.
 – Oszkár – kezdte, hangjában a tőle megszokott hetykeség
halvány nyomával. – Mivel töltötted az éjszakát?
– Gondolkodtam – kattogta a lény.
– És min gondolkodtál?
– Azon gondolkodtam... – A hang elhalt.
Halk pukkanás hallatszott és a furcsán kellemes, szúrós
szag betöltötte az orrukat.
– Rajtunk?
– Nem.
– A világon?
– Nem.
– Akkor... Mi értelme van ennek az egésznek? – mondta a
lány halkan. – Lehet, hogy soha nem találom el a helyes
kérdést.
– Ha egyáltalán létezik helyes kérdés – tette hozzá Ham. –
Honnan tudod, hogy van rá szavunk? Honnan tudod, hogy a mi
agyunk egyáltalán felfogná? Léteznie kell olyan gondolatoknak,
amelyek számunkra túl magasak.
Bal kéz felől újabb pukkanás hallatszott. Ham látta, amint a
por felhőként elvonul lámpáik fénykörében és látta, hogy Pat
mélyet szippant a körülötte kavargó szúrós szagú levegőből.
Furcsa, milyen kellemes, gondolta, különösen mivel ez ugyanaz
a valami, ami nagyobb töménységben csaknem a halálukat
okozta. A gondolat hatására némi aggodalmat érzett, bár okát
valójában nem értette.
Hirtelen rájött, hogy mindketten némán állnak a Lótuszevő
előtt. Azért jöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel neki, vagy nem?
– Oszkár – szólalt meg Ham –, mi az élet értelme?
– Nincs értelme. Semmi értelme.
– Akkor miért kell küzdeni érte?
 – Mi nem küzdünk érte. Az élet nem fontos.
– És ha majd ti kipusztultatok, a világ ugyanúgy megy
tovább?
– Ha mi kipusztulunk, az nem fog érdekelni senkit, csak a
triopsokat, akik megesznek minket.
– Akik megesznek titeket – visszhangozta Ham.
Ebben a gondolatban volt valami, ami áthatolt az agyát
beborító közöny leplén. Ránézett Patre, aki némán,
mozdulatlanul állt mellette és sisaklámpájának fényénél látta a
lány szürke szemeit, amint kifejezéstelenül a távolba révednek.
És a sáncon túlról hirtelen egy tucat üvöltés és gúnyos röhögés
hangzott fel.
– Pat – mondta a férfi.
A lány nem válaszolt.
– Pat! – ismételte meg, fáradtan megfogva a lány karját. –
Vissza kell mennünk! – A közelben újabb pukkanás hallatszott.
– Vissza kell mennünk! – mondta ismét.
A sáncon túlról hirtelen éles kőzápor hullott rájuk. Az egyik
eltalálta Ham sisakját, bezúzva az első lámpáját. Egy másik a
karját érte, éles fájdalmat okozva, bár ez most mintha
egyáltalán nem számított volna.
– Vissza kell mennünk! – ismételte kitartóan.
Most végre megszólalt Pat, anélkül, hogy megmozdult
volna.
– Mi értelme? – kérdezte tompán.
A férfi elgondolkodott ezen. Tényleg, mi értelme?
Visszamenni a szürkületi zónába? Erotia képe jelent meg a
szemei előtt, majd a nászút látomása, amelyet a Földön akartak
eltölteni, ezt pedig egy sor földi kép követte... New York, egy
fákkal körülvett tábor, gyermekkora napfényes farmja.
Azonban ezek mind nagyon távolinak és valószínűtlennek
tűntek.
Egy vállát ért nagy kő azonban kissé kizökkentette fásult
állapotából és látta, amint Pat sisakjáról egy másik pattan le.
A lány sisakján már csak a hátsó és a jobb oldali lámpa
világított, a sajátján pedig a hátsó és a bal. Sötét alakok
közeledtek mindenfelől és újabb kövek röpködtek körülöttük.
Összeszedte minden erejét és megszorította a lány karját.
– Vissza kell mennünk!
– Miért? Miért tennénk?
– Mert meghalunk, ha tovább maradunk!
– Igen, tudom, de...
Ám a férfi már nem figyelt rá. Vadul megragadta a lány
karját és húzni kezdte. Pat merev léptekkel követte a rakéta
felé.
Éles rikoltások harsantak, amint hátsó lámpáik fénye
végigsepert a sáncon és miközben bukdácsolva, lassan a rakéta
felé araszoltak, a hangok jobb és bal felé is kiterjedtek. Ham
tudta, ez mit jelent; az ördögök megpróbálják megkerülni őket,
hogy eléjük juthassanak, ahol nem védi őket semmiféle fény.
Pat fásultan követte, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést
is tette volna. Egyszerűen a férfi őt rángató karjának
engedelmeskedett, aki már maga is alig bírt vánszorogni. És
közvetlenül Ham előtt ott cikáztak az üvöltő árnyak, amelyek az
életükre törtek.
Ham elfordította a fejét, hogy jobb lámpája bevilágítsa azt
az oldalt. Rémült sikolyok harsantak, de Ham, aki ettől kezdve
kénytelen volt félrefordított fejjel haladni, többször megbotlott
és végül elesett, magával rántva a lányt.
 Pat nem volt hajlandó felkelni, a férfi többszörös
rángatására sem.
– Nincs rá szükség – motyogta, de semmiféle ellenállást
nem tanúsított, amikor Ham a karjába vette.
Hirtelen egy ötlet derengett fel az agyában. Úgy fordította a
lányt a karjában, hogy annak sisaklámpája előre világítson és
így támolygott be végre a rakéta fénykörébe. Kinyitotta az ajtót
és a lányt ledobta a padlóra.
Az utolsó kép, amire emlékezett, az a triopsok hordája volt,
amint röhögve, üvöltözve a sánc felé rohannak, ahol Oszkár és
népe közönyösen várta a végzetét.

A rakéta kétszázezer láb magasan haladt, mivel a világűrből

készített számtalan felvétel és megfigyelés mutatta, hogy az
Örökkévalóság–hegység legmagasabb csúcsai sem emelkednek
negyven mérföldnél magasabbra a bolygó felszíne fölé. Alattuk
a felhők fehéren, mögöttük feketén csillogtak, ugyanis éppen
most érték el a szürkületi zónát. Ilyen magasságból még a
hatalmas bolygó görbülete is látszott.
– Mint egy nagy biliárdgolyó – mondta Ham, lefelé
bámulva.
– A spórák voltak – folytatta Pat, elengedve füle mellett a
férfi megjegyzését. – Korábban is tudtuk, hogy kábító hatásúak,
de honnan tudhattuk volna, hogy ilyen kifinomult kábítószert
szállítanak, amely megfoszt az akaraterődtől és a testi erődtől.
Oszkár népe egyszerre a Lótuszevők népe és a Lótusz. De
azért... sajnálom őket. Azok a csodálatos, ugyanakkor
haszontalan elmék! Különben te hogy jöttél rá?
– Ó, Oszkár egy megjegyzése zökkentett ki, amikor azt
mondta, hogy ő csak élelem a triops számára.
 – És?
– És tudod, hogy megettük az összes élelmünket? Ez a
megjegyzés arra emlékeztetett, hogy nem ettem két napja!
 Anthony Sheenard – Hosszú
útra összezárva

Nyolcan ülték körbe a kerek asztalt, és a vacsora

maradványait. McCallum a fogait piszkálgatta.
– Nő kéne, gyerekek! – sóhajtotta.
– Nő kéne, bizony!
Csend. Álmok édesítették a levegőt az űrhajó fedélzetén.
– Ki szedi le az asztalt? – kérdezte aztán McCallum.
– Még nyolc hónap! Tudjátok? – kérdezte valaki.
Ez a rettenetes szám egy pillanatra szavukat szegte.
– A felénél se vagyunk! – sóhajtotta Roberts.
– Gyerekek, ki lesz este az ügyeletes? – kérdezte McCallum.
– Pedig itt aztán van elég hely!
– Elfért volna pár nő.
– Több is, mint egy pár.
– Micsoda felelőtlenség volt így elindulni!
– Nyolc nő...
– Az négy pár.
– Abbahagynátok ezt a sopánkodást?! – robbant ki
McCallum.
– Hiszen te kezdted! – mondta megütközve Roberts.
– Hát aztán! Le is állítom!
– Azt próbáld meg! Akkor és arról sopánkodom, amikor és
amiről akarok!
– De nem ott, ahol én is ott vagyok!
 – Akár ott is! – üvöltötte Roberts.
– Azt próbáld meg! – üvöltötte vissza McCallum.
– Hát tessék!... Nő kéne, nő kéne, nő kéne...
– Ez az én szövegem...
– ...volt!
– Befogod a pofád, vagy szétlövöm!
– Na elő a stukkert, nagyfiú!
– Nyugalom! – intette őket LeFaun, és rátette a kezét
Roberts karjára. – Mi van veletek? Hirtelen megbolondultatok?
– Nem, csak nekem ne szabja meg senki, mikor akarjak nőt!
– A parancsnokod vagyok! – figyelmeztette McCallum.
– Pontosan. Nem pedig az anyám!
– Akár az is! Mi itt egy nagy család vagyunk!
– Ne hasonlítsd magad az anyámhoz, mert kitépem a
helyéről...!
– Igenis az anyád lehetnék!
– Anyaszerepre vágysz? E
kkor szólt közbe valaki: – Csináljunk!
Csend lett.
– Anyát?
– Nőt? – kérdezte McCallum.
Hallgattak.
–Kinek az ötlete volt?
Senki sem jelentkezett. Sem most, sem később. Soha nem
derült ki, hogy a veszekedés hevében ki volt a közbeszóló.
– Hogyan?
A kérdés elhangzott. Mindnyájan LeFaun, az orvos felé
fordultak.
– Azt nem! – csúszott ki LeFaun száján.
– Miért ne? – kérdezte valaki.
 – És kiből? – kérdezte LeFaun rosszindulatóan.
– Kisorsoljuk!
– Őrültség!
McCallumra néztek.
– Mit akartok? – McCallumnak kiszáradt a szája. Ide–oda
kapkodta a fejét.
– Te vagy a parancsnok. Dönts!
McCallum megnyugodott.
– Miben?
– Sorsoljunk vagy ne sorsoljunk?
– Aztán operálunk?
– Ki a legszebb?
Rövid időn belül negyedszer támadt csend, ez azonban
olyan nagy volt, hogy majd elvesztek benne. Egymást
fürkészték.
– Inkább sorsoljunk...
– Nyolc hónap!
– Nőként is lehet az életnek fényes oldala...
– Ezt akarjátok?
Egy–egy fej megbillent. Bátortalanul bólogattak.
– Adjatok nyolc szalvétát! – mondta McCallum hirtelen. Az
egyikre apró fekete pöttyöt tett. Aztán összegyűrte őket és rájuk
borított egy tálat.
– Tessék, húzzatok!
Mintha hátrébb húzódtak volna.
– Roberts, gyere!
Roberts megrezzent.
– Húzzál te elsőnek! – mondta.
McCallum kivárt pár pillanatot, majd benyúlt a tál alá. A
kiemelt galacsint a mellette illő Biegerbach kezébe nyomta.
 – Bontsd ki!
A lélegzet megfagyott a torkokban.
– Üres.
– Most vegyél ki még egyet! – mondta LeFaun. – Csak úgy.
– Miért?
– Mert én nem vehetek részt a játékban...
Egy emberként hördültek fel a többiek.
– Különben ki operál? – tárta szét karját LeFaun.
– A gép.
– Magától?
McCallum kivett még egy szalvétát.
– Üres – mondta Biegerbach teljesen feleslegesen.
– Amúgy is megúsztam...
– Roberts?
Roberts is húzott, aztán a szalvétával a markában átvonult a
terem túloldalára. Nem nézte meg.
– Biegerbach? Sallister? Renkovic? Forster? Wassermann?
Persze, hogy remegtek a kezek. Lassan bontogatták a
szalvétáikat.
– Na, ki lett a szerencsés választott, fiúk?
A megkönnyebbülés sóhajainak némasága volt ez.
– Én nem – mondta Roberts, és az asztalra dobta a
szalvétát.
– Én sem – mondta Wassermann.
– Semmi – így Sallister.
– Semmi – Forster.
– Szintúgy semmi – Biegerbach.
Renkovic csak megrázta a fejét.
 – Mindenkinek üres? – csodálkozott McCallum.
Körülnézett, s szemében értő fény villant. – Hol van a többi
szalvéta?
– Újat kell húznunk ?
– Kinél vannak a szalvéták?
– McCallum, húzz még egyet! – mondta Roberts.
– Azt lesheted! Tanúim vannak rá, hogy én nem csaltam.
– Kik? Ti láttátok?
– Nem – rázta a fejét Wassermann.
– Gondolkozzunk logikusan! – mondta McCallum sötéten.
– Akinél a szalvéták vannak, az a vesztes, mert egyedül neki volt
szüksége rájuk. A cseréhez.
– Sok szalvéta volt az asztalon?
– Kezeket az asztalra! – dörrent fel McCallum.
– Mindenki?
– A másikat is! Nem! Egyszerre mind a kettőt! Mind a két
kezet! Egyszerre! Doki, neked nem kell!
– Wassermann, nagyon mocskosak a körmeid!
– Most mire mentél vele, McCallum? – kérdezte Roberts,
amikor már tizenkét tenyér az asztalon feküdt. Aztán minden
átmenet nélkül felordított: – Biegerbach!
És nekiesett.
– Megpróbálta a lábával alámtolni! Gazember!
– Nem igaz! Fordítva történt...
Vadul rugdosták egymást az asztal alatt.
– Hazudik!
– Csend! – ugrott közéjük McCallum. – Majd én igazságot
teszek!
– Te részrehajló vagy!
– Újra sorsolunk!
 – Azt már nem! – mondta Roberts.
– Rendben – mondta Biegerbach.
McCallum felemelte ujját, s egy hosszú pillanatig Roberts
arcába nézett, majd rámutatott Biegerbachra: – Ő az!
Roberts letörölte homlokáról a verítéket, Biegerbach
összecsukott a széken.
– ...mert neki állt érdekében az új szavazás.
– Ez megszervezett összeesküvés!
– Ugyan miért?
– Mert én vagyok a legszebb.
Senki nem felelt. Biegerbach olyan kicsire gömbölyödött
össze a széken, amilyen kicsire csak tudott.
– Menjen az, aki kitalálta – cincogta.
– Ki találta ki?
Nem volt jelentkező.
– Nincs jelentkező.
– Márpedig én nem – csapott Biegerbach az asztalra úgy,
hogy a poharak feldőltek. – Roberts csalt, én ártatlan vagyok.
– Na, hozzátok! – állt fel LeFaun.
Biegerbach felugrott, hátrált, majd védekező állásba
helyezkedett.
– Gyertek csak! – vicsorogta. – Ha mind ennek a szemétnek
a pártján vagytok.
– Robertsnek még a háta is szőrös...
A többiek lassan felálltak az asztal mellől.
– Gyertek, gyertek!
Mentek. Körbekerítették, s szűkült a kör ahogy közelebb és
közelebb húzódtak hozzá.
– Elbánok én akár hét ilyen perverz patkánnyal is!
Rávetették magukat.
 – Fogd meg!
– Ne üsd!
– A lábát!
– Emeld!
Biegerbach hiába vergődött és kapálózott. Lefogták, lába
elszakadt a padlótól ahogy megbillentenék, s hamarosan
mellmagasságban találta magát, vasmarkak szorításában.
– Engedjetek! – üvöltötte. – Roberts volt! Roberts volt!
– Csak egy picit, jó? – kérdezte Wassermann, és a
beleegyező tekinteteket látva fejbecsapta Biegerbachot. Amaz
elcsendesedett.
Végigloholtak vele a folyosón, elöl LeFaun trappolt.
– Fel a másodikra! – ugrott be a felvonóba.
Az orvosi részlegben aztán kihúzta az egyik műtőasztalt. Az
éledező Biegerbachot ráhajították, majd rátették a burát.
– Engedjetek ki! – üvöltötte Biegerbach és a burát verte.
Aztán rugdosta is. – Renkovic nőiesebb típus!
– Mire céloz ez? – kérdezte idegesen Renkovic.
– Talán a zöldségeidre!
LeFaun bekapcsolta a fedélzeti komputert. Programozott.
Biegerbach ekkor jött rá, hogy nincs már remény. Zihált,
hörgött, tekintetében köd kavargott, LeFaunt bámulta.
Az asztal a helyére csúszott, gépkarok éledtek fel.
Behatoltak a búra alá, leszorították Biegerbachot. A még férfi
teljesen lebénult, tűrte, hogy a gép levetkőztesse, telefirkálja
testét jelekkel, s közben átcsúszott az eszméletlenség fekete
tartományába...

– Legalább egy napot pihennie kell! – ordította LeFaun, és

testével elzárta a bejáratot. Az ajtó lassan becsukódott mögötte.
 – Átver minket!
– Egy ilyen operáció igen bonyolult – már kezdett elmenni
LeFaun hangja. Harákolt. – Várni kell.
– Egy teljes napot!
– Várni kell! – hörögte. – Várni!
– Ki bír várni?
– Álljunk őrt!
– Ki lesz az első?
Hat kéz emelkedett a magasba,
– Én – üvöltötte McCallum. – Én vagyok a parancsnok.
– De én vagyok az esti ügyeletes! – üvöltötte Forster.
– De nekem kell leszednem az asztalt – ez Wassermann
volt.
– Hát mindenki menjen a dolgára! Majd én maradok! –
üvöltötte Renkovic.
– Még nem szedted le az asztalt?
Tábort vertek az ajtó előtt.
– Nem szökhet ki! – mondta LeFaun.
– Nem fog.
– Úgy értettem, hogy nem tud amúgy sem kiszökni –
helyesbített LeFaun.
– Nem arról van szó!
McCallum felkapta a fejet.
– És mi van, ha visszaoperáltatja magát? – kérdezte.
– Lehetetlen – mondta LeFaun mosolyogva. – Nem ért
hozzá. És különben is... Dunsztoltam, formalinba került.
Nyúltak az órák. A hét férfi ott strázsált rendületlenül a
betegszoba bejáratánál.
– Egyhuszonnégy óra! – sóhajtott Roberts.
– Nem vagytok éhesek? Se szomjasak?
 – Nem.
Ám idővel megjött az éhség és a szomjúság is.
– Ki lesz az első?
A kérdés elhangzott.
– A parancsnok, természetesen – mondta McCallum.
– Az ügyeletes, mert neki még dolga van – mondta Forster.
– Úgy van! – helyeselt Renkovic, mert mikor letelik a
huszonnégy óra, éppen ő lesz ügyeletben.
– És mi?! – hördült fel Sallister. – Mi kimaradunk?
– Te eddig meg sem szólaltál!
– Ez a baj?
– Majd később jössz!
– Milyen jogon? – ordította Sallister, és már talpon is
voltak.
– A parancsnok jogán!
– Az ügyeletes jogán!
– Legyen az ügyeletes jogán!
– De én vagyok a legidősebb! – Sallister feje már lila volt.
– Azért leszel az utolsó! Menjen a legfiatalabb! – kiabálta
Wassermann.
– Ki a legfiatalabb?
– Én – válaszolta Wassermann.
– Tulajdonképpen az orvos dolgozott a legtöbbet... – vetette
közbe LeFaun.
– És...?
– És ha jogot keresünk...
– Fenét! Mit csinált az orvos, amikor mi Biegerbachot
cipeltük? – kérdezte dühösen Roberts.
– Ott is a legkisebbnek volt a legnehezebb! – bólogatott
Wassermann.
 – Mindenkinek nehéz volt!
– Az orvosnak nem!
– De én a vállánál voltam!
– Én meg a lábánál!
– Az nem számít!
– Rugdosott!
– Wassermann leütötte, hogy rugdosott volna?!
– Az más...
– A legidősebbet terhelte meg legjobban! – morogta
Sallister.
– Akkor pihenje ki!
– Döntsön a sors!
– Rendben.
– Hozzatok szalvétát!
Senki sem mozdult.
– Nálam van zsebkendő – mondta Forster. – Hasogassuk
fel hat részre!
– Miért hat?
– LeFaun az első sorsolásban sem vett részt! Akkor most se!
– Mi az, hogy nem...? – jött meg a hangja LeFaunnak. – Az
én szalvétám volt a második!
– Ki mondja, hogy részt vett?
A fal és a mennyezet díszítései hirtelen nagyon érdekesek
lettek. Mindenki másfele nézett.
– Megjegyeztem! – dühödött fel LeFaun.
– Kellett neked ugrálnod!
– És ki operált?
– A gép – mondta Wassermann. A közbeszólását követő két
percben nem akadt dolga a tüdejének. Amikor már a nyelve is
kilógott a szájából, s enyhén szederjes lett a feje, elismerte
LeFaun jogát a hetedik darabhoz.
Az orvos kivételesen jó erőben volt, és senki nem igyekezett
Wassermann segítségére sietni.
– Hööö... – mondta Wassermann.
– Most sorsot húzunk, vagy sem?
– Hasogassunk végre!
– Tenyérből?
– Megjelölöm az egyiket.
– Hööö...
Az első sorshúzás után mindegyik zsebkendőn volt egy
fekete vonal.
– Átüt a tollad főnök!
McCallum összeszedte a tollakat. Nem ment könnyen, de
legalább öten mindig a segítségére siettek.
A következő fordulóban valahogy McCallumnak jutott a
kétrublikás zsebkendő.
– Na, ugye! – mondta felsőbbrendű mosollyal.
A többiek bizalmatlanul méregették.
– Csaltál – mondta ki végül Sallister, jól megrágva a szót.
– Csaltál.
McCallum egy ideig farkasszemet nézett vele.
– Én?! – hangja mintha fenyegetően csengett volna.
A többiek bólogattak.
– Ismétlést követelünk!
– De ne McCallum dugjon!
– Éppen azért!
– Majd dugok én! – mondta Forster. – Ide a szalvétákkal...
És a tollakkal!
– Mit nem!
 – Ismerünk Forster!
– Mit jelent az, hogy ismertek? – fortyant fel Forster.
– Hát ki vizezte fel a bort múltkor? – kérdezte Roberts.
– Az Wassermann volt!
– Hazugság! – süvítette Wassermann.
– Hiába tagad!
– Ti sem vagytok angyalok!
Ekkor Sallister kiragadta McCallum kezéből a
zsebkendődarabokat és összerázta őket.
– Itt van – üvöltötte. – Húzzatok! – és középre nyújtotta két
öklét.
Forsternél megakadtak.
– Engedd el! – morogta Forster. – Ezt akarom kihúzni.
– De ne akard! Válassz másikat!
– Nekem ez kell!
– Dehogy! Én csak tudom!
– Engedd el!
Renkovic közéjük ugrott.
– Ide velük!
Ezután az ő markából húztak. A végére neki maradt a
kétrublikás zsebkendő.
– Ő se jobb – morogta Forster.
– Ismételd meg!
– Minden szentnek maga felé hajlik a keze! – üvöltötte
akkor Forster. – Add vissza!
– Még mit nem?!
– Megmondjam?
És ez így ment órákon keresztül. Nem sikerült döntésre
jutniuk.
 Forster épp Robertsnek rótta fel, hogy pótalkatrészekből
műmacskát eszkábált magának, ami bent nyávog minden este a
laborban az egerek előtt, és nem lehet aludni tőle, amikor
LeFaun megszólalt:
– Bemegyek, megnézem milyen állapotban van.
Azonnal hat emberből álló élő barikád tornyosult eléje.
– Felesleges – mondta Roberts. – Jó állapotban van.
– Honnan tudod?
– Senki sem zavarhatja. Az orvosa mondta.
– De én vagyok az orvosa.
– Ez nem hatalmaz fel semmire!
– El kell látnom!
– Miért pont neked? – érdeklődött Wassermann.
– Mert orvos vagyok! – LeFaun Wassermann torka után
kapott.
– Én pedig navigátor!
– Tegyem fel a kérdést?
– Tedd!
– Tegyem fel?
– Na mi lesz?!
– Nem bíztok bennem?
– Nem – lépett közbe Roberts. Wassermann a földre
zuhant.
Feszült csend következett. Aztán LeFaun újrakezdle.
– Figyeljetek, fiúk...
– És ha én mennék be? – dobta be McCallum. – Utána
elmondanám, hogy mi van vele.
– Egy fenét!
– Melyik mondta?
– Én – ütött a mellére Roberts. – És most mi lesz?
 – Becsuklak – hördült fel McCallum.
– Próbáld meg!
– Megteszem!
– Így nem megy – próbálta a parancsnokot Renkovic
csitítani.
– Téged is!
– És mindenkit, ugye? – üvöltötte Roberts.
– Az egész bandát! – csak úgy visszhangzott a folyosó.
– De nagylegény vagy a rangoddal!
– Anélkül is elbánok veled.
– Nagy a pofád!
– Na gyere te, hólyag!
McCallum ütött. Aztán Roberts is.
Forster McCallum–öt bíztatta. Roberts neki is lekevert
egyet. Ekkor Wassermann úgy gondolta, hogy törleszthet
LeFaunnak. S valahogy Renkovic is belekeveredett. Ő Sallistert
verte, de később kiújultak a generációs ellentétei
Wassermannal.
Pár perc elteltével a padlón nyújtóztak, félájultan.
S mögöttük az oly nagyon őrzött ajtó kinyílt...

– Megvan? – kérdezte McCallum, és épen maradt fél szemét

dörzsölgette. Alig látott a fáradtságtól.
– Nincs – válaszolta LeFaun a képernyőről. – De azt
hiszem, nagy a baj!
– Mondjad! – McCallum szeme előtt színes buborékok
pattogtak.
– A műtőben vagyok.
– Az valóban nagy baj! Vigyázz, be ne feküdj Biegerbach
gépe alá!
 – Humoros – facsarodott el LeFaun arca. – Én nem is. De
valaki megtette.
– Biegerbach...?
– Nem tudom. A memória kitörlődött. De ki más?
– Visszaoperáltatta magát férfivá?
– Azt nem hiszem – mondta a formalinos üvegre pillantva
LeFaun. – Ráadásul nem ért a géphez.
– Hát akkor? – McCallum tanácstalannak tűnt.
– Nem tudom, hogy mit talált ki.
– Vagy mi sikerült...
– Szólni kellene a többieknek! Kapcsolj össze minket!
McCallum morgott: – Nem lesz jó vége! – de kapcsolt.
LeFaun elbeszélésének lényegét nem mindenki értette
tisztán, s ez rögtön kiderült, amikor Forster visszakérdezett:
– Mégis, mit keresünk?
És erre LeFaun mi mást válaszolhatott: – Fogalmam sincs!
– Várjatok! – erősködött Forster. – Eddig tiszta volt a
képlet: a nagy mellű, hosszúcombú Biegerbachot kerestük. De
most?
– A havasi embert – mondta Renkovic.
– A Loch–Ness–i szörnyet.
– Itt, az űrhajón? Te viccelsz!
– Persze...
– Fabrikáljunk egy kutyát, és az majd megkeresi – jegyezte
meg Forster vigyorogva.
– Ne célozgass! – szólt közbe Roberts. – Hagyd a
macskámat!
– Kit érdekel a macskád!
– Bár az igaz, hogy nem lehet tőle aludni! – morogta
Renkovic.
 – Én eddig egy szót sem szóltam a fütyülő babodról. De
most meg kell jegyeznem, hogy a kert közelébe se lehet menni,
ha rákezdi!
– Még mindig jobb a macskád nyávogásánál!
– Pofa be! – ordította McCallum.
– Van itt valami nyálkás dolog is – szólt közbe váratlanul
LeFaun. – Nem árt, ha fegyvert vesztek magatokhoz!
– Csak egyenként gyertek érte! – hörögte McCallum. – Csak
egyenként!

Sallister találkozott vele először.

A hajtómű közelében, a hűtőbordák labirintusában kereste.
– Biegerbach, gyere elő!
Úgy condolta, hogy egy kis hazugság lendíthet a dolgon.
– Gyere elő, újból férfit csinálunk belőled!
A hűtőbordák, mint óriási, felállított pánsípok, hol a
magasba szöktek, hol a mélybe zuhantak. A terem fenti
homályába olvadt végükről Sallister tudta, hogy belevesznek a
falba, és a túloldalon a hajtóműhöz kapcsolódnak.
A csövek, amelyek közül néhány Sallister feje fölött
meghajolt és összeölelkezett, minden oldalról ontották a
forróságot. A férfi hátán izzadtságpatak indult meg lefelé.
Valahonnan víz csöpögött alá.
A csend alattomosan pattogott a fülben.
Sallister lassan haladt előre, lámpájának fénye ide–oda
ugrált, s a kis fénykörön kívül még jobban besűrűsödött a
homály.
Aztán ez a kis fénykör megállapodott egy fekete lyukon.
Nem átjáró volt, hanem a bordázatból erőszakkal kiszakított,
kiemelt rész.
 – A szentségit! – mondta Sallister, es elővette a videfont. –
Forster!
– Mi van?
– A hűtőbordáknál vagyok.
Forster dadogni kezdett:
– Isten bizony, megesküdhetek rá, hogy csak annyit vettem
ki, amennyi kellett.
– Mire, Forster? Mire?
– A brontoszauruszomhoz.
– Már megint makettezel?
– Csak egyet...
– De ennyiből egy egész csordát meg lehet csinálni!
– Ez életnagyságú lesz, Sallister! És tudod, mennyi csontja
van egy akkora brontónak?
– Mi fan? – kérdezett közbe McCallum, aki a vezérlőből
irányította a keresést. A stressz miatt megéhezett, és éppen tele
volt a szája.
– Forster megint kiemelt egy jókora darabot a bordázatból
– mondta dühösen Sallister.
– Az őslényemhez kellett.
– Ez már a harmadik eset!
– Egy fél sor eltűnt. Hol a brontoszauruszod, Forster?
– Még nincs kész!
– Hol van?
– Az élelmiszerraktárban.
– Nem értem, mi bajotok vele – lépett be a vonalba
Renkovic. – Egy csontváz legalább nem nyávog!
– De nem is fütyül! – mondta Roberts.
– Ez az! Még ha fütyülne a macskád!
– Szállj le a macskámról! – üvöltötte Roberts.
 – Te meg a babomról! – csak úgy recsegett a készülék
Sallister kezében.
– Amiatt a hülye őslény miatt van az egész! – mondta
dühösen Sallister.
– Kit zavar?
– Például engem. Még jó, hogy a tárcsapanelekből nem
csinálsz villamos rájákat!
– Az zsibbasztó rája, te agyalágyult botanikus!
– Többet ér a babom nálad!
– Én csak csontokkal foglalkozom! – kiabálta Forster.
– Kell a kutyának!
– Annak se kellene!
– Na, hozzatok már egy kutyát!
– Csend legyen! A hűtőbordákkal mi lesz? – Sallister már se
látott, se hallott, a feje egészen felfúvódott. Azt a sötét árnyat se
vette észre, amely a sötétségből mászott elő, és hangtalanul
közeledett hozzá.
– Kinek hiányzik?
– Aztán majd felrobbanunk!
– Nem olyan vészes! – próbált mosolyogni Forster.
– Nem, persze! – gúnyolódott Roberts.
– A te macskád a világűrben érezné magát a legjobban!
Az árny megütögette Sallister vállát. A férfi idegesen
hátrafordult, és megmerevedett. Egy hatalmas száj nyílt ki,
hosszú nyelv nyalta végig a férfi arcát, aztán jóízű cuppantás
hallatszott.
– Nem vossz! – mondta a lény.
Sallister egy üvöltéssel belevetette magát a lyukba. A
túloldalon aztán felpattant, és rohanni kezdett.
 – Segítség – üvöltötte a készülékbe, amelyből még mindig a
veszekedés hangjai áradtak.
Megpróbált kikeveredni a pánsípok labirintusából, de nem
találta a helyes utat. Gondolkodás nélkül szaladt a bordák
között, a szerencséjére bízva, hogy ne ütközzék bele a
szörnyetegbe. A meleg és az őrült rohanással járó erőfeszítés
fojtogatta, alig kapott levegőt.
S egyszer csak megpillantotta az ajtó felett pislákoló
jelzőfényt. A labirintus elengedte, de az ajtó még messze volt,
sík terep nyújtózott odáig.
Sallister csupán egy pillanatra állt meg, de ez a pillanat
maga volt a végzet. Érezte, hogy a derekára tekeredik valami
nyálkás dolog, aztán meglendült... és elterült a földön.
Üvöltött, miközben a levegőbe emelkedett.
– Nyugalom! – csitította a lény. – Ha vendesz fiú leszel,
nem váglak sokáig.
Furcsán ejtette a szavakat. A nyelve kilógott a szájából, azzal
tartotta derekánál fogva Sallistert.
A férfinak ekkor jutott eszébe a fegyvere. Övéhez kapott, de
már későn. Felnézett, s egyenest a csövébe bámult. A
homlokának szegezve lebegett a lény egy másik nyelvében.
– Biegerbach? – nyöszörögte esdeklőn.
– Máv vég nem – mondta a szörny. – Én vagyok az
Anyakiválynő!
– Tegyél le Biegerbach!
– Anyakiválynő!
– Rendben. Anyakiválynő.
– Tehát, mit akavsz?
– Tegyél le, Anyakiválynő!
– Nem. Megeszlek.
 – Nem fogok ízleni. Előre tudom!
– Dehogynem. Imádom a középkovú févfiakat. Vopogtatni.
Kitátotta száját, felvillantak tűéles fogai. Sallister üvöltött.
A bejárat felől fények villantak fel, a lény megpördült,
elejtette Sallistert, és elterült mellette a földön.
McCallum állt az ajtóban és csípőből tüzelt.
A lény visszatekerte nyelveit, és megnedvesítette a szája
szélét.
– Garantáltan páncélos! 3 morogta, és Sallister fegyverével
visszalőtt.
Sallister felugrott, és cikk cakkban McCallum felé futott.
– Fedezlek! – kiállotta McCallum és körbelőtte Sallistert.
Miután az ajtót lezárták, Sallister a folyosón kifújta magát.
– Mi történt? érdeklődött McCallum.
– Biegerbach megőrült. Páncélozott Anyakiválynő lett
belőle és férfiakat eszik.
– Na, indulás!
Végigvágtáztak a szinteken.
– Elégethetjük?
– Nem johó.
– Felrobbanthatjuk?
– Itt, az ühűrhajón?
Az ebédlőben gyűllek össze.
– Eresszük rá Roberts macskáját, attól kikészül! – vihogott
Wassermann.
– Már te is?
– Már az ő füle is ki készült – mondta Forster.
– Kit érdekel?
– Ha nem szereled szét, én fogom megtenni!
– Torkodra lépek!
 – Hol a nő? – kérdezte LeFaun a belépő Sallisteréket.
– Milyen nő? – kérdezett vissza McCallum.
– Hát Biegerbach!
– Biegerbach már nem nő! Egy szörny. Anyakiválynő.
– A telt keblű Biegerbach? – vihogott Wassermann.
– Már megint szívott valamit? – intett feléje McCallum.
– Most nem én adtam – mentegetőzött LeFaun.
– Remélem is!
– LeFaun, egyszer nekem is adhatnál!
– Én nem adtam soha senkinek.
– Persze!
– Közöm sincs hozzá, hogy honnan szerzi be a porait!
– Én is szeretném tudni!
– Talán csinálja.
– Wassermann?
– Miért ne!
– Ne nézz már hülyének!
– Megtehetem!
– Megválogathatnád a szavaidat! – tajtékzott Roberts.
– Te mondtad, hogy hülye vagy! – ordította LeFaun.
– Kicsoda? Ti hallottátok?
– Hallottuk! – bólintott Forster.
– Akarsz egy pofont?
– Ha mered, te nagyszájú!
A közelből falakon is áthatoló csörömpölés zaja hallatszott.
Egyszerre némultak el.
– Valaki pakol a raktárban – mondta érezhető
kegyetlenséggel Renkovic.
Wassermann vigyorgott.
 – A brontoszauruszom! – jajdult fel Forster, és mindjárt
jókorát rúgott a levegőbe, mert a lába előtt elrohant egy
gépmacska. A farka helyén drótvégek meredeztek.
– Kinyírom! – üvöltötte magából kikelve Roberts.
– Miért? Ezért jár egy plusz pont neki.
Roberts fegyverrel a kezében a raktár felé iramodott, s vagy
négy métert csúszott hason, amikor elzuhant. Gyorsan lefogták.
Wassermann visszahúzta a lábát.
– Ha felzabáltatod magad, az nem segít rajtunk – mondta
McCallum Robertsnek.
– Nem ugrálok – nyögte Roberts. – Csak Forster és
Renkovic szálljon le rólam!
Fémdörgés gördült végig a folyosón.
– Az ajtót akarja bedönteni!
– Hadd erőlködjék!
– Forster! Renkovic!
– Gyenge legény ő ehhez!
– ...leány.
– ... Anyakiválynő.
A dörrenések hangja lassan megváltozott. Aztán reccsenés
hallatszott.
McCallum az ajtóhoz ugrott, és bezárta.
– Jön – mondta.
– Halljuk mi is – felelte idegesen Forster, mire Roberts
nyögött egyet.
– Ha leszállnál a... hátamról!
– Két ajtó van már csak köztünk – mondta McCallum.
– Tudjuk.
– Már csak egy...
– Ne mondd!
 – Csak megjegyeztem.
– Ne jegyezz meg semmit! És ne ezen a hangon! Amúgy is
idegesek vagyunk.
– Annak nem én vagyok az oka.
– Hanem ki?! Te feszíted most is a húrt!
– Mert én vagyok a parancsnok – hadonászott McCallum. –
Én feszíthetek!
–A szárítókötelet, legfeljebb! Amin az
artistamutatványaidat végzed!
– Tornázom!
– Persze! Súlytalanságban!
– És nem én találtam ki, hogy nővé operáljunk valakit!
– De te döntöttél – ordította Forster. Roberts már nem
kapott levegőt.
– Sorsoltunk! – süvöltötte McCallum Forster képébe.
– De ha te azt mondod, hogy ne operáljunk, akkor nem
operálunk!
– De ha ti nem vetitek fel, hogy operáljunk, akkor én sem
mondom, hogy operáljunk, és ebben az esetben sem operálunk!
– És ki vetette fel, hogy operáljunk, amire te úgy döntöttél,
hogy operáljunk?! He?!
– Azt LeFaun szorgalmazta!
– Nem én voltam!
– Hát akkor ki szorgalmazta?
– Valóban! – hökkent meg McCallum. – Ki találta ki?
Roberts felnyögött.
– Te voltál? – nézett le Renkovic.
– Neeeem! – rázta meg a fejét Roberts, mire orrával
legalább háromszor végigtörölte a padlót.
– Ki volt?
 Senki sem jelentkezett.
– Nem adjuk olcsón az életünket! – ordította Wassermann,
és felkapott egy lángszórót.
– Ezt honnan szedted?
– Mit'tómén!
– Van ilyen az űrhajón?
– Küzdeni fogunk! – ordította Wassermann.
– Van egy másik megoldás is – mondta LeFaun.
Erre mindenki odafigyelt.
– Hogyan hívatja magát? – kérdezte LeFaun.
– Anyakiválynő – felelete Sallister.
LeFaun hatásszünetet tartott.
– Ahhoz, hogy megmeneküljünk... át kell operáltatnunk
magunkat – nővé!
Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, és senki nem értette
a másikat. LeFaun unottan nézte őket.
– Őrült!
– Ebben sem venne részt!
– Ez az, amikor egy orvosnak maga felé hajlik a keze –
magyarázta Sallister.
– Nem lesz sok hat nő egy orvosra?
– Öt.
– ...és egy szörny.
– Biegerbach.
– Hol a szörny?
Elhallgattak. Az ajtóhoz osonva hallgatózni kezdtek.
– Csend van – suttogta Roberts négykézláb.
– Halljuk.
– Mit?
– A csendet.
 – Lehet, hogy elment?
– Nem hiszem.
– Hova?
– Szerintem hallgatózik.
– Csúnya szokás. El tudom képzelni Biegerbachról.
– Hallhatott valamit?
– Nem. Biztos nem.
– Az ajtó előtt van. Pihen.
Percekig csengett a fülük, miután Biegerbach a túlsó
oldalon nekirontott a fémajtónak.
Illetve nem is Biegerbach, hanem az Anyakiválynő.
Észvesztve loholtak ki a szemközti ajtón, s egymás sarkát
tiposták a felvonóig.
– Fel a másodikra! – kiabálta LeFaun.
– Mit mondsz? Ebbe a fülembe...!
Az orvos betaszigálta őket a fülkébe.
– Nem, én ebbe nem megyek bele! – rázta meg a fejét
Roberts, amikor látta, hogy LeFaun kihúzza a műtőasztalokat.
Szám szerint hetet.
– Van más választásod?
– Szembeszállok vele!
– Nevetséges! Mivel?
– Akkor inkább beledöglök.
– Kövesd a macskád példáját!
Roberts elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Nem fekszem oda!
– Én sem – jelentette ki Forster.
– Wassermann, ne szórakozz a lángszóróval!
– Nem akarok nőként tovább élni!
 – Majd otthon visszaoperáltatjuk magunkat – LeFaun
megkezdte a programozást. – Félretesszük nemes szervünket
jobb időkre, és majd elővesszük ha kell.
– A tárcádból...
Renkovic felfeküdt a műtőasztalra.
– Én viszont nem akarok megdögleni.
– Egész szép leszel.
– Inkább csúnya nő, mint szép hulla!
– Hogy van ez?
– És mit fog szólni a feleséged?
– Hallottad, mit mondott LeFaun! Ha hazaérünk,
visszakapjuk. Férfiasabb leszek, mint voltam!
– De csak ha összecserélik a tiedet az enyémmel! – mondta
negédesen Roberts.
– Akkor felfekszel te is?
– Azt már nem!
– Mit szólnak majd a fiaid? – kérdezte Forster.
– Két anyjuk lesz – jegyezte meg Roberts.
– Az apjuk tér haza!
– Te voltál az?
– Wassermann, tedd le a lángszórót!
LeFaun végzett, s felfeküdt az asztalokra ő is. Mccallum
követte.
– Női parancsnokunk lesz!
– Pofa be, Roberts!
Mindenki befogta.
A tétova csendbe füttyszó szűrődött be távolról.
– A babom – mondta Renkovic elérzékenyüIve.
– Jó háziasszony lesz belőled – morogta Forster, és
Renkovicot utánozta: – A babom!
 – Majd összeszedegetjük csontjaidat – vágott vissza
McCallum.
Wassermann is elhelyezkedett a műtőasztalon. A lángszórót
továbbra sem adta ki kezéből.
Hárman maradtak csak állva. Idegesen toporogtak.
– Megsiratunk benneteket!
– Wassermann, add ide a fegyvert!
– Nem.
– Adod vagy fejbe csapjalak?
– Nem adom.
– Semmire se mentek vele – mondta McCallum Sallisterre
pillantva.
– Vénségemre nagyanyó leszek! – nyelt egyet Sallister, de
csatlakozott LeFaunékhoz.
Roberts Forsterre nézett, Forster vissza.
A hátsó lépcsőről nehéz léptek csosszanása ért el hozzájuk.
Roberts a gépekre csapott. Aztán végignézett magán.
– Így fogom magam megőrizni emlékezetemben! – mondta
szinte sírva.
– Nem kell majd borotválkozni!
– Nem kell majd versenyt inni a többiekkel.
– Mindig is utáltam szkanderezni!
– És oda a nemi életem...
– Ez az! – mondta LeFaun elégedetlen. – Indíthatom?
– Lehengerlők voltak az érveitek!
Amikor az Anyakiválynő betörte a műtő ajtaját, már folyt
mind a hét operáció. Egy ideig tehetetlenül toporgott a
műtőasztalok felett, aztán oldalt észrevett valamit, mire az arca
felvidult. Sürögni–forogni kezdett, pakolt, pancsolt, utána leült
és várt.
 Órák múlva McCallum, LeFaun és a többiek, egy föléjük
hajló szörnyeteg vigyorgásával ébredtek.
De e vigyorgás okára csak akkor jöttek rá, amikor meglátták
a nyolc formalinos üveget a polcon, akkurátusan felcímkézve.
Többé nem volt visszaút.

Nyolcan ülték körbe a kerek asztalt, és a vacsora

maradványait. Wassermann apró lángokat köpdösött a
tányérjára.
– Férfi kéne, lányok! – mondta McCallum.
– Férfi, bizony!
Csend. Reménytelen álmok édesítették a levegőt.
– Ki szedi össze az edényeket? – kérdezte aztán McCallum.
Az Anyakiválynő felállt, és az ajtó felé indult.
– Lányok! – sóhajtotta. – Milyen messze van még a Föld, és
az a sok vopogtatnivaló févfi.
– Nem is a Földre megyünk!
– Nem a Földre? – fordult vissza az Anyakiválynő.
– McCallum átállította az útirányt!
– Pofa be, Roberts!
– Vopogtatni akavok! Ivány a Föld! – mondta a szörny.
Mind McCallumra néztek. A parancsnok megvonta a vállát.
– Lányok – mondta bizonytalanul Roberts. – Nem is lehet
olyan rossz a vopogtatás...
 Georg Czerny – Az utolsó csata

– Uram, rosszul van? – kérdezte aggódva Ruak, a hatalmas

Erdan tábornagy első szárnysegédje, amikor rápillantva a
felettesére észrevette, hogy annak általában diadalmas lilában
izzó aurája szürkés sávokkal telítődik. Igazán nem lett volna
szerencsés, ha most, a krangok és hyathok több évezredes
küzdelmét valószínűleg végleg eldöntő ütközet során a
hatalmas Erdan nem élvezhetné ki biztosra vehető győzelmének
minden egyes pillanatát. De nem, tévedett, alaposabban
ráhangolódva a tábornagyra érezte annak magabiztosságát és
tettrekészségét, a várható győzelem feletti izgalmát és örömét.
– Minden a legnagyobb rendben, Ruak – nyugtatta meg
aggodalmaskodó szárnysegédjét a Legfőbb Hadúr. – A
győzelmünk biztosra vehető. Végre pont kerül ennek a
háborúnak a végére, és akkor megnyílik fajunk előtt az egész
Galaxis.
Nem tartotta bölcs dolognak, ha elárulja, hogy egy
pillanatra valami furcsa érzés vett rajta erőt. Mintha már látta
volna azt, amit most: a kékes fényben izzó irányítóközpontot, a
konzolokat, a hatalmas holografikus kivetítőt, amelyen sárga és
vörös pontok hemzsegtek: a krangok és a hyathok hatalmas
flottájának egységei. Persze, mosolyodott el magában, már több
ezerszer látta ezt a képet – álmaiban. Egész életében erre a
percre várt...
 – Megkezdődött, uram – suttogta izgalomtól elfúló hangon
Ruak. – Elindították a vadászaikat!
Valóban, a vörös alakzat jobb szárnyáról levált egy csapat,
és támadást indított a krang balszárny ellen.
– Általános támadás! – adta ki az utasítást Erdan. – A cél:
az ellenség vezérhajójának megsemmisítése!
– Igenis, uram! – nyugtázta a parancsot lelkesen Ruak,
majd bámulatos sebességgel kezelve a konzolokat, továbbította
az alegység–parancsnokoknak az utasításokat. A félelmetes
krang hadigépezet mozgásba lendült.
A holografikus vetítőn eddig elkülönülő sárga és vörös
foltok lassan egymásba olvadtak egy nagyobb, narancssárga
gömbben. A cirkálók és csatahajók lézer– és plazmaágyúi
ontották magukból a halált, a hatalmas monstrumok közötti űrt
lassan fémesen csillogó törmelékfelhő kezdte betölteni. A
krangok láthatóan a nyers erő és gyorsaság hívei voltak: nagy
tömegben, iszonyú tűzerőt bevetve nyomultak az ellenséges
egységek felé, nem törődve a veszteségeikkel. A hyathok ezzel
szemben megfontoltan, a stralégiai szempontokat figyelembe
véve védekeztek; meghátráltak a túlerő elől, de azonnal
lecsaptak ott, ahol a krang hajók sűrűsége alacsonyabb lett a
kritikusnál. Taktikájuk nem sokat változott az évezredek során,
megpróbálták az ellenséges erőket kisebb, egymástól elszigetelt
egységekre szabdalni, hogy aztán azokat felszámolva biztosítsák
számbeli fölényüket az utolsó rohamra. A krangoknak igencsak
oda kellett figyelniük arra, hogy együtt tartsák az erőiket, ha
érvényesíteni akarták saját, ősi harcmodorukat.
A küzdelem mindenesetre meglehetősen kiegyenlítetten
folyt, ahogy azt Erdan tábornagy kissé bosszúsan kénytelen volt
magában megállapítani. A két fél veszteségei nagyjából
azonosak lehettek. Úgy tűnt, az erőszakos támadás nem hozta
ki a sodrából az ellenfelét, hiszen nem vette fel a kesztyűt, s
nem hagyta magára kényszeríteni a krangok harcmodorát.
– Utasítsa az Egyes, a Hatos, a Nyolcas és Tizenhármas
egységeket, hogy folytassák az előrenyomulást! A Kettes, a
Négyes, a Kilences és a Tizenhatos biztosítsa a hátukat! A
többiek tartsák a jelenlegi pozíciójukat, csak zárt alakzatban
haladjanak előre! A vadászok fejezzék be a támadó aktivitást,
álljanak át az anyahajók oltalmazására!
– Azonnal, tábornagy úr! – ugrott Ruak a konzolokhoz.
Ha az ellenség ráveti magát a támadó ék négy "hegyére" –
márpedig ezt kell tennie, ha meg akarja óvni a vezérhajóját –,
akkor felszabadul az út a többi egység előtt, töprengett Erdan.
Ha nem, akkor elveszítik a vezérüket, ami pedig már
önmagában is fél győzelem, a veszteségeim pedig nem lesznek
katasztrofálisak. Semmi sem állíthat meg!
A hyath flottát láthatóan megzavarta a krangok
aktivitásának hirtelen csökkenése. Vadászaik megpróbálták
provokálni a zárt alakzatot felvevő csatahajókat, ám hamarosan
be kellett látniuk, hogy így csak a veszteségeiket növelik.
Minden erejükkel a támadó ék felé fordultak, ahogy azt Erdan
remélte. Az erős biztosítás miatt azonban azt sem tudták
szétzilálni, és a lassan előrenyomuló főerő megakadályozta,
hogy bekerítsék az éket. A tábornagy remekül megérezte, hogy
ha sikerül kis térbe koncentrálnia az erőket, akkor
semlegesítheti a hyathok felőrlő taktikáját, s ő lehet az, aki
végez velük.
A győzelem szinte biztosnak látszott.
A hyathok azonban nem adták fel. A vezérhajó és kísérete
hirtelen kitérő manőverbe kezdett, eltávolodva a támadó
éktől és – Erdan legnagyobb meglepetésére – a főerő felé
fordulva. Ugyanakkor az eddig meglehetősen lagymatagon
támadó egységeik szinte krang őrülettel vetették magukat a
harcba. A támadó ék Egyes egységének vezérhajója hirtelen
lángba borult, ahogy az egyik vakmerő hyath vadász a
hajtóművének vezette gépét. A többi egység szinte ösztönösen a
vezérhajó után vetette magát, fellazítva ezzel az eddig zárt
támadó alakzatot.
Az ék meglódulása és a heves ellencsapás teljesen szétzilálta
a krang főerőt. A masszív sziklaként álló flotta, amelyről eddig
leperegtek a hyathok szurkálodó támadásai, ismét előrelendült,
hogy az ősi krang szellemnek megfelelően erővel válaszoljon az
erőre.
Erdan azonnal átlátta a folyamat veszélyeit, de parancsai túl
későn értek el a felhevült tisztekhez: a soraik közé
benyomakodott hyath hajók megveszekedetten küzdöttek, ami
őrjöngő dühbe kergette az eddig a vadász szerepet élvező
krangokat. Erdan érezte, hogy a csata elveszett.
– Vesztettünk – suttogta kétségbeesetten. Körülnézett a
vezérlőteremben. Ruak iszonyodva bámulta a holografikus
vetítőt, amelyen a hatalmas vörös tömeg mellett már csak egy
parányi sárga ragyogott. Erdan odalépett mellé, és a taktikai
képernyőről átkapcsolt a hajó külső kameráira. Körülöttük is
tombolt a harc; az utolsó krang egységek halálmegvető
bátorsággal védték vezérüket. A távolban azonban egyre
fényesebben csillogott egy pont: a hyath vezérhajó és kísérete,
amely láthatóan maga szeretett volna végezni utolsó
ellenfelével.
 Erdan kihúzta magát. Miért is élné túl civilizációjának
bukását? Úgy döntött, méltósággal fogadja a halált, nem próbál
menekülni, szembenéz a hóhéraival.
A hyath vezérhajó elfoglalta a pozícióját, Erdan utasította a
hangosan zokogó Ruakot, hogy kapcsolja ki a hajó pajzsait.
Tudta, hogy ellenfele nem fogja félreérteni a jelzést. Aurája
bíborszínben izzott, büszkén várta sorsa beteljesedését. A hyath
vezérhajón felvillant valami, aztán csak hatalmas fényesség
látszott... majd a mindent elnyelő sötét.

– Bassza meg...! – pattant fel a számítógép elől Dave

Wingrowe manhattani otthonában. A héten ez már a harmadik
áramszünet volt! Három napja egyfolytában a Krang
fenyegetés című stratégiai játékot nyűtte. Imádta! Ez volt a
legszuperebb, amivel eddig találkozott. Bármilyen ravasz
cseleket vetett is be, a gép mindig a lehető legagyafúrtabban
reagált, és Dave nem győzte újrakezdeni a nehezebb
szinteket.
Azonban most... Már épp ott tartott, hogy szétlövi az
ellenséges vezérhajót, erre tessék: áramszünet!
Dohogva kivonult a konyhába egy sörért, s miközben
visszafelé csörtetett, a hűtőszekrény ismét zümmögni kezdett,
jelezve, hogy az áramkimaradás véget ért. Dave levetette magát
a számítógép előtti fotelba, és áldotta az eszét, amiért
kimentette az utolsó csata előtti játékállást. Most már könnyen
befejezem, gondolta, persze csak ha nem szól közbe egy újabb
áramszünet. K–R–A–N–G, pötyögte be a billentyűzeten, majd
elégedetten hátradőlve ismét belekortyolt a sörébe.
 – Uram, rosszul van? – kérdezte aggódva Ruak, a hatalmas
Erdan tábornagy első szárnysegédje, amikor rápillantva
felettesére észrevette, hogy annak általában diadalmas lilában
izzó aurája szürkés sávokkal telítődik.
Erdan valóban kissé furcsán érezte magát. Mintha már látta
volna azt, amit most: a kékes fényben izzó irányítóközpontot, a
konzolokat, a hatalmas holografikus kivetítőt, amelyen sárga és
vörös pontok hemzsegtek: a krangok és a hyathok hatalmas
flottájának egységei. Persze, mosolyodott el magában, már több
ezerszer látta ezt a képet – álmaiban...
 Poul Anderson – A királyok
meghalnak

Diaz szerencsére éppen a másik irányba nézett, amikor a

rakéta felrobbant. Ahhoz túl messze volt, hogy örökre
megvakítsa, azonban a retinális égések gyógyulása így is
legalább egy hétbe került volna. Az éles lobbanás
visszatükröződött a védőszemüvege lencséiről. Földi
katonaként első gondolata az volt, hogy hasra vágja magát, és
megpróbál egy lyukat keresni, ahol elrejtőzhet. Itt azonban, a
Mars mögötti sötétségben keringő mentőhajón nem volt föld,
sem fent vagy lent, menedék vagy búvóhely. Diaz ellazult a
védőruhájában. Visszaszámlálás: ...homlok, állkapocs, nyak,
vállak, hát, mellkas, has... A légnyomás, amely megszakíthatta
volna az életvonalát vagy eltörhette volna bármely csontját,
amelynek az izmai nincsenek ellazítva, elmaradt. Ez a rakéta
tehát nem azok közül a támadólövedékek közül való volt,
amelyek tölcsér alakú atomrezgést lőnek ki az űrbe. Vagy ha
mégis, ő még kívül esett a veszélyes zónán. Ami a sugárzást
illette, nem kellett különösebben aggódnia. Amennyi részecskét
és gamma–fotont ebből a távolságból kapott, azoknak a
hatásával a testében lévő anti–X biztosan megbirkózik.
Nagy levegőt vett, amely olyan részketősre sikeredett, hogy
az Akadémia satoristája {2 satori – felszabadító megvilágosodás, zen
buddhizmus} biztosan nem hagyta volna szó nélkül. ("Ha a
gyomrod összerándul, kadét–san, akkor tudod, hogy még élsz,
és nincs oka a gyomrodnak a rándulásra. Értve?" A pokolba
ezzel a hülyeséggel, legfeljebb technikának válhat be.) Diaz
lassan kinyújtózott, és megfeszítette a testét, amíg csizmái
vissza nem nyerték mágneses kontaktusukat a talajjal. Ekkor
megfordult, és körülnézett.
 – Nombre de Dios – motyogta. Hangja üresen kongott a
sisakban. Hirtelen megjelent előtte az anyja arca, és eszébe
jutott egy–rég elfeledett szokása. Gyorsan keresztet vetett.
A feketeség és a millió fagyos csillag előtt egy gázfelhőt látott,
amely egyre tágult. A felhő lágy színekben pompázott; a közepe
fényesen ragyogott, a széleit pedig lassan elnyelte a vákuum. A
tölcsér alakú robbanások nem így viselkednek, gondolta Diaz
agyának logikai része; ez egy tűzgömb típusú lövedék volt. A
felhő azonban nem gömb alakú. Ez tehát nem jelenthet mást,
mint hogy eltalált egy űrhajót, egy nagy űrhajót; de vajon kiét?
Lényének nagy része döbbenettel vegyes csodálattal figyelte
a látványt. Néhány évvel korábban az eltávozását az Antarctic
Szállóban töltötte. Egy lánnyal együtt béreltek egy hószánt, és
kimentek, hogy megnézzék a hajnalhasadást arra gondolva,
hogy a romantikus háttér jót tesz az együttlétüknek. Amikor
azonban megpillantották az eget, hosszú időre megfeledkeztek
egymásról. Csak a hajnal létezett.
Ugyanez az áhítatos csend uralkodott itt is, miközben a
ragyogó látomás, amely egykor egy űrhajó és annak legénysége
volt, lassan szétterült és eltűnt az űrben.
A számítógép a sisakjában tovább végezte a dolgát. Az
időtájt, amikor az első kapcsolat megszületett az ellenséggel, az
Argonne közelében keringő amerikai hajók közül csak a
Washington volt olyan méretű, amely ekkora robbanást
okozhatott. És ha ez így van, akkor Martin Diaz, az Egyesült
Államok Asztromilitáris Egységének kapitánya akkor halott. A
kötelék többi hajója túl messze van, és nem valószínű, hogy erre
tévednének. Ugyanakkor lehetett az egy Egyesült Ázsia–beli
hadihajó is. Diaz meglehetősen kevés információval
rendelkezett az ellenség flottájának elhelyezkedéséről. Azonban
ha egy ellenséges űrhajó robbant fel, akkor semmi más nem
adhatta le a végzetes lövést, mint a Washington, és akkor a
mentőhajói itt lesznek a közelben...
Ott!
Diaz egy pillanatra annyira megdöbbent a látványtól, hogy
mozdulni is elfelejtett. Egy hajó bukkant ki a halványuló felhő
mögül, s egyre gyorsulva távolodott saját tűzcsíkján. A szárnyai
és éles, hosszúkás formája, amelyekre az atmoszférában volt
szüksége, egy kék nyársorrú halra emlékeztették Diazt, amilyet
egyszer Floridában sikerült fognia; kék villámlás a
napfényben... Hirtelen megnyomta a jelzőrakéta gombját, mire
éles ragyogás robbant körülötte.
Figyelemfelkeltő eszköz, gondolta, és zaklatottan felnevetett,
ahogyan a diákok tiszteletlenségével gyakran tették Bernie
Strenthallal főiskolás korukban. Bernie azonban három éve
otthagyta a fogát a Ganymede–en, s ebben az órában Diaz szíve
a torkában dobogott es orrlyukait saját bűze töltötte be.
Pislogva figyelte a jelzőfényt, majd leguggolt a rádióadója mellé.
Kesztyűs ujjai ügyetlenül rendezgettek a csatlakozókat, és a
forgó sugarakat SOS–re állította. Ha észrevették és ha a
szükséges sebességváltoztatás fizikailag kivitelezhető,
mentőhajót fognak érte küldeni. Az Egység gondoskodik az
övéiről.

A jelzőfény kialudt. A máglyafelhő lassan semmivé foszlott. A

mentőhajó fedélzete Diaz és az apróvá zsugorodott Nap közé
esett, a rengeteg csillag jóvoltából azonban halvány derengés
vette körül. Mivel Diaz olyan száraznak érezte a torkát, mint
egy dörzspapír, engedélyezett magának egy kortyot az egyik
vizespalackból. Emellett volt még több üveg levegője, egy
oxigénegysége és egy Q adagokkal teli hihetetlenül nagy
doboza. Mentőhajója akkor szakadt le, amikor az Argonne
találkozott a golyózáporral. Mivel csupán üldözőhajóként
funkcionált, nem volt védve ilyen fegyverekkel szemben. Az
Egyesült Ázsia–beli golyószóróból kilőtt apró acélgömbök,
amelyek másodpercenként harminc mérföldes sebességgel
vágódtak az útjába, törmeléken és holttesteken kívül alig
hagytak valamit az űrhajóból. Diaz nem talált túlélőt. Amit
talált, mindent bedobált a mentőhajójába, többek között egy
torpedót is, amelynek kilövésével sikerült eltávolodnia a
roncstól. Mivel nagyon messze járt az űrben, nem volt szüksége
védőpajzsra a szoláris részecskesugárzással szemben. Tehát egy
apró esélye nyílt a megmenekülésre. Sőt, most már valamivel
több is az aprónál.
Hacsak nem egy ellenséges hajó veszi észre először. A
gondolat nyomán mintha hangyák kezdtek volna mászkálni a
fejbőrén. Jobb karja, ami alatt az a dolog volt, amit a fogságba
esésekor kellene használnia, viszketni kezdett. Nem, mondta
magának, ne légy ostobább, mint amit a szabályzat megkövetel
tőled. Az a felderítőhajó kétségkívül amerikai volt. Annak
lehetősége, hogy egy ellenséges jármű megláthatta a
jelzőfényét, vagy vehette a rádióadását... vagy képes elég
gyorsan vektorokat változtatni... egyáltalán törődik vele... olyan
gyorsan nullára csökkent, hogy Diaz azonnal meg is nyugodott.
– Bárcsak megtaláltam volna az üvegünket a roncsban –
mondta hangosan. Carl Baileyhez beszélt, aki a flotta
riasztásakor segített neki a fedélzetre csempészni a skót
whiskey–t Shepard Fieldben. Az acélgolyók apró darabokra
szaggatták Carl testét, és Diaz látott is néhány darabot belőle. –
Rosszul érzem magam, amiért nem üríthetem ki azt az üveget.
Mindkettőnkre. Lehet – folytatta tűnődő hangon –, hogy
egymillió év múlva majd bekerül egy másik bolygórendszerbe,
és valami bagolyszemű lények csodálkozva fogják forgatni csont
nélküli ujjaik között, aztán beteszik egy múzeumba. – Hirtelen
rájött, hogy mit tesz, és gyorsan becsukta a száját. Az agya
azonban nem állt le. "Az a baj, hogy azok a bagolyszeműek nem
fognak tudni Carl Baileyről, aki régi jazz felvételeket gyűjtött,
durva pókert játszott és egy borzalmas sebhelyet viselt a lábán,
amit akkor szerzett, amikor megmentett három fiút, akiknek a
járőrhajója lezuhant a Vénuszon. Ezért a tettéért megkapta a
D.S.M.–et {3 Brit Legénységi Érdemérem}. Ez a Carl egyik este, nem
is olyan régen, elkísérte Martin Diazt a városba, amikor... Mi is
történt azon az estén?"

San Diego mexikói negyedében van egy lebuj, amely tetszett

Diaznak. Így aztán fogtak egy girót a Kennedy Hotel előtt, ahol
az űrhajósok megszálltak – megengedhették maguknak, s úgy
érezték, tartoznak ennyivel az Egységnek –, és ahol korábban a
barátnőikkel együtt megvacsoráztak. Diaz beütötte a mulató
nevét. A robotpilóta kikereste az útvonalat, és a következő
pillanatban már az Embarcadero–Balboa légi útvonalon
suhantak.
 Sharon felsóhajtott, és befészkelte magát Diaz
könyökhajlatába.
– Milyen csodálatos! – mondta ábrándozva. – Rendes tőled,
hogy megmutatod nekem.
Diaz érezte, hogy a lány részéről ez nem csupán udvarias
szólam. Aznap éjszaka valóban gyönyörű volt a látvány a
buborékon keresztül. A város horizonttól horizontig csillogott,
ragyogott, mint az istenek ékszeres doboza. Egyetlen irány
akadt csupán, ahol nem látszottak fények: nyugaton, amerre az
óceán terült el. Magasan az égen fent ragyogott a hold. Diaz egy
apró fényes pontra mutatott az égitest sötét szélén.
– A Vladimir támaszpont.
– Phuj – jegyezte meg Sharon. Egyesült ázsiaiak. – Egy
pillanatra egész testében megfeszült.
– Á, rendes pasasok azok – szólalt meg Bailey a hátsó ülésen.
– Honnan tudod? – kérdezte Naomi, Bailey barátnője.
Komoly lány volt, de néhány percnél nem kellett több a
felszedésére.
– Egyszer vagy kétszer már jártam náluk – válaszolta Carl
vállvonogatva.
– Micsoda? – hüledezett Sharon. – Amikor háborúban
állunk velük?
– Miért ne? – kérdezte Diaz. – Egyesült Ázsia nagykövete
éppen tegnap adott egy fogadást a mi Elnökünk tiszteletére.
Láttam a hírekben. Nagy társasági esemény volt.
– De az más – tiltakozott Sharon. – Ez a háború az űrben
folyik, nem a Földön, és...
– Egymás holdbázisait sem robbantjuk fel –,érvelt Bailey. –
Túl közel van a Földhöz. Így aztán időnként alkalmunk nyílik
a... ööö... tárgyalásra, igen, ez a helyes kifejezés. Legutóbb,
amikor náluk jártam... néhány éve... azért mentem, hogy
visszavigyek egy kölcsönkért kráterbogarat és némi algapenész
antibiotikumot, amire szükségük volt. Kiváló minőségű
vodkával kínáltak.
– Csodálkozom, hogy ezt ilyen nyíltan beismered mondta
Naomi.
 – Ez nem titok, drágám – búgta Diaz a legjobb nagymenő
stílusában, megpödörve képzeletbeli bajuszát. – A hírek
egyszerűen nem említik. Azt hiszem, a nép nem örülne neki.
– Ó, az emberek nem bánnák, ha látnák, hogy az Egység mit
tesz – tette hozzá Sharon.
– Így van – mosolygott Naomi. – Amit az Egység tagjai
tesznek, az mind helyes.
– Köszönjük szépen. – Diaz Sharonra vigyorgott, majd
lehajolt, és szájon csókolta. A lány egy pillanatra meglepődött,
hiszen csak aznap délután ismerkedtek meg. Persze tisztában
volt vele, hogy általában mit jelent egy randevú az Egység
tagjával. Diaz tudta, hogy a lány ismeri a helyzetet, és Sharon is
tudta, hogy a férfinak tudomása van arról, hogy ő tisztában van
a helyzettel, így aztán hamarosan elengedte magát, és inkább
élvezte a dolgot.
A giro vetett véget a mókának, mivel begördült az utcába, és
megállt a mulató előtt. A fiatalok egy alacsony, zajos helyiségbe
léptek, amelynek falait bikaviadalos képek borították, és a
füsttől alig lehetett látni. Diaz gyorsan körülnézett, és
elfintorodott.
– Sanamabiche! – motyogta. – A turisták felfedezték.
– Aha – válaszolta Bailey ugyanilyen csalódott hangon. –
Rikító cuccok, disznópofák, 3V és ronda poszterek. De
gurítsunk le néhány pohár italt, hogy legalább szemügyre
vegyük, hová is jöttünk.
– Ez a rossz abban, ha két vagy három évet az űrben tölt az
ember – jegyezte meg Diaz. – Elveszíti a fonalat. Ez van... –
Találtak egy üres bokszot.
A pincér még ilyen hosszú, idő után is felismerte Diazt, és
szólt a tulajdonosnak. Az idős, férfi a földig hajolt, és
könyörgött, hogy fogadjon el egy kis tequilát az ismerősök
részére fenntartott készletből.
– No, no, Señor Capitán, conserva di dinero, por favor.
A lányok el voltak ragadtatva... egyre nehezebb némi igényes
romantikához jutni... és az est mindennek ellenére jól
kezdődött.
Ekkor azonban valaki beindította a wurlitzert. A falon
háromszoros életnagyságban megjelent egy tizennégy éves
cingár szőkeség, egy akkoriban divatos szex–királynő. Zöld
fűszoknyát viselt.
Bingle–jingle–jungle–bang–POW! Bingle–jingle–jangle–
bang–Ugh!
Uh' m uh redhot Congo gal an' Uh' m lookin' fuh a pal
Tuh share muh bingle–jingle–bangle–jungle–ugh–YOW!
– Mit mondtál az előbb? – kérdezte Sharon igyekezve
túlkiabálni a szaxofon hangját.
– Ne törődj vele – morogta Diaz. – Még ha tudnál is
spanyolul sem biztos, hogy megértenéd.
– Az ilyen dolgok miatt sokszor azt kívánom, bárcsak kitörne
már a Negyedik Világháború – mondta Naomi keserűen.
Bailey szája keskeny vonallá feszült.
– Ne beszélj így – szólt rá. – Nem volt elég a Harmadik?
Egyik oldal sem érte el a célját, de hajszál híján kipusztult az
emberiség. Láttam... Minden háború iszonyatos fenyegetés.
Mielőtt mindenki elkomorodhatott volna, Diaz igyekezve
túlkiabálni a lármát, megjegyezte:
– Szerintem csinálni kellene valamit ezekkel a Kallikak–
falakkal. Használhatnának mondjuk egy oszcillátort. Manapság
már olyan oszcillátorok vannak, amelyek közelről képesek akár
egy szilárdtest szerkezetet is szétrobbantani.
– Az FCC nem menne bele – mondta Bailey. – Különösen
azért, mivel zavarná a helyi 3V vételt.
– És az rossz? Az oszcillátort annyira le lehet kicsinyíteni,
hogy meg sem találnák. Beférne az ember zsebébe. Vagy akár a
testében is hordozhatná, ha találna egy olyan orvost, aki
hajlandó lenne elvégezni a műtétet annak ellenére, hogy
törvénytelen. Láttam olyan szerkezeteket, amelyek nem
nagyobbak egy...
– Szétrakhatnák őket a városban – fűzte hozzá Bailey, akit
kezdett érdekelni a dolog. – Elrejthetnék a sötét sarkokban és...
Ugga–wugga–wugga, hugga–hugga me, dol
Bárcsak abbahagyná – kívánta Naomi.
– Azért jöttem ide, hogy téged ismerjelek meg, Carl, nem ezt
a vackot. Bailey kihúzta magát a székén. Egyik keze, amely az
asztalon nyugodott, most ökölbe zárult.
 – Miért is ne? – kérdezte.
– Mi van? – tudakolta Diaz. Bailey felállt. Bocsássatok meg
egy pillanatra. – Meghajolt a lányok felé, majd keresztülvágott a
táncolókon, a szemközti fal felé tartva. Egy határozott
mozdulattal kikapcsolta a zenét.
A csend úgy zuhant a teremre, mint egy meteor. Egy
pillanatra még a beszélgetés hangjai is félbeszakadtak. Aztán a
következő pillanatban egy nagydarab turista lepattant a
bárszékről, ahol eddig iszogatott.
– Hé! Mi a francot csinál... – kiáltott fel.
– Megtérítem a pénzét, uram – felelte Bailey kedvesen. –
Tudja, a zaj zavarja a hölgyet, akivel érkeztem.
– He? Mit képzel, kicsoda maga... A tulajdonos megkerülte a
bárpultot.
– Ha a hölgy csendet kíván – mondta –, akkor csend lesz.
– Miféle megkülönböztetés ez? – üvöltötte a turista, és
többen helyeslően morogtak.
Diaz készen állt a barátja segítségére sietni abban az esetben,
ha elfajulnának a dolgok. Társa azonban felhúzta civil
tunikájának az ujját.
– Carl H. Bailey, az Egyesült Államok Asztromilitáris
Egységének főhadnagya, szolgálatára – mondta. Síri csend
támadt. – Kérem, nézze el a tettemet! Boldogan fizetek
mindenkinek egy italt, ha...
Erre azonban nem volt szükség. A turista hajlongva többször
is bocsánatot kért, és könyörgött, hogy meghívhassa egy italra.
A következő kört valaki más fizette a kis társaságnak, majd
megint valaki más. Senki a közelébe sem ment a boksznak,
nehogy megzavarja az űrhajósokat. Azonban időről időre,
amikor Diaz körülnézett, számtalan mosolyt és félénk integetést
kapott. Meglehetősen zavarba ejtő volt.
– Egy pillanatig azt hittem, verekednünk kell – mondta.
– N... nem – válaszolta Bailey. – Amíg a lábammal
betegeskedtem, azt vettem észre, hogy mostanában
hatványozottan növekszik a tekintélyünk. Szerintem manapság
egyetlen amerikai sincs, aki kezet emelne az Egység emberére.
Azt azonban el kell ismernem, tartottam tőle, hogy esetleg
valami jelenetre kerülhet sor. Az ugyanis egyáltalán nem tenne
jót az Egység hírnevének. Bár ahogy a dolgok alakultak...
– Túlságosan is jól alakultak – fejezte be Diaz. – Egy
cseppnyi élet sem maradt ezen a helyen. Szerintem álljunk
odébb. Ha sietünk, talán még elérjük a Párizsba tartó
transzpoláris ingajáratot.
Ebben a percben azonban a tulajdonos barátai és ismerősei,
akik szintén emlékeztek Diazra, tódultak be az ajtón. Minden
bizonnyal megtelefonálták nekik a nagy hírt. Ott volt Pablo,
Manuel, Carmen a kasztanyettájával, Juan a gitárjával, Tio
Rico, aki két hatalmas mancsában egy–egy üveget lóbált; sorra
mindnyájan megölelték Diazt, s hamarosan szólt a zene és folyt
a tánc. Az ünnepség a hátsó udvarban ért véget, ahonnan a
hajnalban lenyugvó holdat figyelték. Señor Capitán Diaz
kedvéért minden úgy zajlott, mint a régmúlt időkben. Pokoli
kellemes eltávozás volt.

Egy újabb űrhajó jelent meg, és okádott tüzet a Tejútra. Ez

közelebb volt, és szemmel láthatóan lassabban haladt. Diaz
rekedt örömkiáltást hallatott. A magány és saját porszem
mivolta mélyebben belerágta magát az agyába, mint képzelte.
Kezdte megérteni, egyes emberek számára miért felkavaró a
csillagok látványa egy hegyek között eltöltött tiszta éjszakán.
(Ahol a szél halkan susog a fenyők tűlevelei között, amelyeknek
törzse vaníliaillatot áraszt, ha az ember közel hajol hozzájuk, és
ahol a folyó csobogva énekel a kövek között... Ó, Krisztus,
milyen csodálatos is a Föld!) Gyorsan félreseperte ezeket a
gondolatokat, és újraaktiválta a rádióadóját.
Az űrhajó lángcsóvája kihunyt, és nyomában ismét
felragyogtak a csillagok. De ez így volt rendjén, mert azt
jelentette, hogy a hajó lassított, és hamarosan felveszi a
fedélzetére... víz, étel, alvás és levélírás várja. Az utóbbi a
legrosszabb része a dolognak... bár lehet, hogy ez még
hónapokig vagy akár évekig is várathat magára, amíg
valamelyik oldal meg nem nyeri a háborúnak ezt a jelenlegi
szakaszát. Diaz mindenét odaadta volna egy szál cigarettáért.
Ez alkalommal nem látta az űrhajó törzsét; hát persze, nem
húzódott mögötte rózsaszín felhő, amelyen kirajzolódhattak
volna a körvonalai. Sőt, egyáltalán nem látta, csak amikor már
ott libegett az orra előtt. A jármű rendkívül karcsúnak tűnt,
hiszen az egész alig volt néhány száz font súlyú, benne két
űrhajóssal. Az egész csupán egy villanás volt és egy árnyék. Diaz
pulzusa szinte dörömbölt.
– Halló! – kiáltott bele a sisakmikrofonjába. – Halló,
emberek!
Nem válaszoltak. A hajó néhány yardnyira teljesen
lelassított, és felvette Diaz járművének a sebességét. Az egyik
ember kidobott egy kötelet, amelynek egy világító gömb volt a
végén. Diaz megfogta, és rögzítette. A kötél megfeszült. A két
jármű egymáshoz koppant, és lassan keringeni kezdett.
Diaz felismerte a sisakokat.
Azonnal a nem létező fegyveréhez kapott. Az egyik Egyesült
Ázsia–beli oldalt vetette magát; biztosítókötele utána
tekeredett. Társa nem mozdult, fegyvere a karján pihent. A kelő
nap sugarai vakító fénnyel árasztották el a két járművet.
Nem volt mit tenni. Legalábbis még nem. Diaz nagy nehezen
visszagyűrte a legyőzettetés miatt érzett hányingerét, és
mindkét kezét felemelte. A másik férfi a háta mögé került, és
összekötözte a csuklóit. A két Egyesült Ázsia–beli fickó percekig
vizsgálgatta Diaz mentőhajóját, majd az, amelyiknél a fegyver
volt, ráállt az amerikai rádiósávra.
– Maga nagyon okos túlélő, uram – mondta.
– Köszönöm – suttogta Diaz.
– Jöjjön, kérem! – Átkísérték a másik jármű fedélzetére, és
az azonnal elindult.
Az utazás több mint egy órán keresztül tartott, így Diaznak
volt ideje rendezni az érzéseit. Első rémületét bénultság váltotta
fel, majd mintha enyhe megkönnyebbülés lopakodott volna a
szívébe arra gondolva, hogy a következő fogolycseréig kimarad
a háborúból. Aztán hirtelen eszébe öltött a legújabb doktrína,
amely minden hivatásos tisztre vonatkozott, aki elég hosszú
ideig volt fogságban, hogy az ellenség esetleg beszervezhesse.
"Lehet, hogy soha többé nem szabadulok", gondolta Diaz
rémülten. "Megmondták, hogy egy hadiűrhajónál kevesebbért
ne vesztegessem el magam; a kromoszómáim és az a több millió
dollár, amit a kiképzésemre költöttek, csak ebben az esetben
térülne meg az országnak. Lehet, hogy egyenesen Pallasra
visznek, vagy a legközelebbi börtönállomásra valami vacak
teherhajó fedélzetén.
De talán alkalmam nyílik majd valami olyasmit elkövetni,
ami fájdalmat okoz ezeknek. Van elég bátorságom hozzá?
Remélem. Nem, azt sem tudom, hogy akarom–e egyáltalán. Túl
hideg ez a hely, hogy itt haljak meg."
Ez az érzés azonban gyorsan elmúlt. A kemény önuralom,
amit az Akadémián beleneveltek és az emlékeztető kurzusokon
tovább fejlesztett, vette át az irányítást. Ez nagyrészt
pszichoszomatikus volt, amikor is a feltételes reflexek
segítségével visszaállította izmai, idegei és mirigyei normális
állapotát. Ha a félelem tünetei, a feszültség, a szapora
szívdobogás, az izzadás, a szájkiszáradás és a többi elmúlnak,
akkor maga a félelem is elpárolog. Mélyen a felszín alatt, egy
Martin nevű négyéves felébredt rémálmából, és az anyjáért
sikoltott, aki azonban nem jött; Diaz megtanult nem foglalkozni
vele.
Láthatóvá lett az anyahajó, amely feketén várakozott a
csillagok háttere előtt. Maga a hajótest kicsi volt, a
meghajtóművei és ágyúi azonban hatalmasak... egy módosított
Panyushkin... Vajon mire készül az ellenség az aszteroid
kikötőiben? Ez talán valamiféle futárjármű, vélte Diaz. A
jelzőfények élesen villogtak az oldalain. A kis űrcsónak simán
áthaladt egy zsilipen, amely azonnal bezárult mögötte. Levegő
áramlott a kamrába, s Diaz egy szempillantás alatt megvakult a
sisakján lecsapódó és megfagyó párától. Többen körülvették, és
nekiláttak lehámozni róla a védőruhát. Alig végeztek, amikor
megszólalt egy vészcsengő, és felzúgtak a hajtóművek. A hajó
körülbelül fél–G sebességgel megindult.
Zöld egyenruhás, alacsony alakok tolongtak Diaz körül.
Makulátlan külsejük saját borotválatlanságára emlékeztette
Diazt, valamint lüktető fejfájására.
– Na – motyogta –, hol van a kihallgató tiszt?
– Fel kell mennie, Kapitány – válaszolta egy tábornoki
rangjelzést viselő férfi. – Bocsássa meg nekünk, amiért nem
elégíthetjük ki azonnal a szükségleteit, de azt mondja, ez
nagyon fontos.
 Diaz enyhe meghajlással nyugtázta az udvariasságot, és
eszébe jutott a karjába ültetett műszer. Aljas alaknak érezte
magát miatta, bár úgy tűnt, nemigen lesz alkalma használni.
Kábultan a megkönnyebbüléstől és a kimerültségtől, hagyta,
hogy hosszú folyosókon és járatokon vezessék végig, míg végül
egy ajtóhoz értek, amelyen hatalmas, fekete cirill betűkkel írott
figyelmeztetés díszelgett, s két katona őrizte. Diaz ilyet űrhajó
fedélzetén még sohasem látott.
Az ajtó fölé egy teleszem volt szerelve. Diaz rá sem nézett.
Bárki van is a szobában, most őt vizslatja, gondolta. Igyekezett
kihúzni magát, és megköszörülte a torkát.
– Martin Diaz – mondta. – Kapitány, USAC, sorozat–szám...
Kiáltás hangzott a mikrofonból, és Diaz félig megértette.
Villámgyorsan megpördült, és azokra az impulzusokra gondolt,
amelyek elpusztíthatják a hajót. Az egyik őr azonban
megragadta a karját, és a fegyvere tusával a fejére sújtott. Diaz
előtt minden elsötétült.

Mint később megtudta, negyvennyolc órán keresztül feküdt

eszméletlenül.
– Nem gondoltam volna – mondta kábán. – Bár nem mintha
érdekelne.
Fizikai állapota azonban tűrhető volt. Csupán a jobb alsó
karján, a közben ráadott jeltelen egyenruha alatt díszelgő kötés
árulkodott arról, hogy amíg eszméletlenül feküdt, nem
tétlenkedtek a sebészek. Tökéletesen tudatában volt a
környezetének... izmai játékának a bőre alatt, a hideg,
fluoreszkáló fényt kibocsátó fényforrásoknák, a hajtóművek
működésétől származó enyhe rezgésnek a lába alatt, a
ventillátorok hűvös fuvallatának, idegen ételek szagának és az
őt foglyulejtő, kifejezéstelen hangon beszélő katonáknak.
De legalább nem bántalmazták, ami pedig érthető lett volna,
hiszen megkísérelte elpusztítani őket. Fogvatartói egy tisztnek
kijáró bánásmódban részesítették, és szükségletei kielégítésétől
eltekintve, egyedül hagyták apró, kocka alakú szobájában. Ami
bizonyos szempontból rosszabb volt, mint a bántalmazás. Diaz
örült, amikor végre kihallgatásra kísérték.
 Ismét az őrzött ajtóhoz vitték, amely hangtalanul bezárult
mögötte.
Diaz először csak a berendezést látta. Náluk még egy
flottaparancsnok sem részesült ilyen kényelemben. A hajó már
régen nem gyorsult, a keringés azonban megfelelő súlyt
biztosított. A lakosztály egy forgatható burokban helyezkedett
el, így amikor a hajtóművek működésben voltak, az egész
lesüllyedt. Diaz lába alatt gyönyörű perzsaszőnyeg terült el, és
amint elnézett az alacsony lábú bútorzat fölött, két boltíves ajtót
látott. Az egyik mögött egy hálószoba volt, falain
mikrotekercsek... a mindenit, legalább tízezer példány! A másik
mögött egy dolgozószoba részlete látszott; egy íróasztal és egy
hatalmas irányítópult és...
A Monet reprodukció alatt ülő férfi felállt, és kissé meghajolt.
Egyesült Ázsia–beli voltához képest magasnak mondható.
Sovány, mozgékony arcában, amelynek bőre fehér volt, mint
egy svéd lányé, megdöbbentően kék szemek csillogtak. Jó
szabású egyenruhája. kissé gyűrötten lógott rajta. Rangjelzését
nem lehetett láthatni, ugyanis egy szürke, főkötőhöz hasonló
csuklya fedte a fejét és vállait.
– Jó napot, Diaz kapitány – szólalt meg. Angolul beszélt,
enyhe akcentussal. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Leo
Iljics Rostock tábornok, az Egyesült Ázsia Népi Űrhajózási
Szolgálata.
Diaz automatikusan viszonozta a köszöntést és
bemutatkozást. Gondolatai viszont egyfolytában azon jártak,
milyen csendes ez a hely, milyen iszonyatosan csendes... A
végeredmény azonban megnyugtató volt. Rostock rendkívül
fontos ember lehet, ha a kényelme megér ekkora felhajtást.
Diaz pillantása a másik férfi csípőjére esett. Rostock fegyvert
viselt, bár Diaz biztos volt benne, hogy a másiknak csupán egyet
kellene kiáltania, és az őrök abban a pillanatban berontanának.
Diaz igyekezett elengedni magát. "Ha eddig még nem rúgták
ki a fogamat, talán ezután sem fogják. Valószínűleg életben
hagynak." Bár ebben nem volt biztos. Itt, ennek az embernek a
jelenlétében, ebben a szobában egyáltalán nem volt biztos
benne. Túlságosan baljóslatúnak látszott, hogy egy ilyen
létezhet itt, a Marson túl.
 – Nem, uram, nincs panaszom – hallotta saját hangját. –
Nagyon szép a hajója.
– Köszönöm. – Rostock mosolya elbűvölő, csaknem kisfiús
volt. – Bár a hajó valójában nem az enyém. A Ho Shi Minh
parancsnoka Sumoro tábornok. Elismerését továbbítom neki.
– Lehet, hogy nem maga a parancsnok – mondta Diaz – de a
hajó kétségkívül a maga irányítása alatt áll.
Rostock vállat vont.
– Nem ülne le? – kérdezte, és visszaereszkedett a helyére.
Diaz helyet foglalt vele szemben az asztal túloldalán. Esetlennek
érezte magát. Rostock elétolt egy dobozt. – Cigaretta?
– Köszönöm. – Diaz gyorsan rágyújtott,. és éhesen nyelte a
füstöt.
– Remélem, a karja nem zavarja:
Diaz gyomra összerándult. – Nem. Teljesen rendben van.
– A sebészek a helyén hagyták a singcsontját, valamint a
hozzá kapcsolódó izmokat és idegeket is. A teljes helyettesítés
sokkal nagyobb kórházi felszereltséget igényelt volna, mint ami
egy űrhajón a rendelkezésükre áll. Nem akartuk
megnyomorítani azzal, hogy eltávolítjuk a csontját. Minket
végül is csak a töltet érdekel.
Diaz összeszedte a bátorságát, és felcsattant.
– Minél jobban megismerem magát, tábornok, annál inkább
sajnálom, hogy nem sikerült. működésbe hoznom. Maga
veszélyes ellenfél.
Rostock felnevetett.
– Talán. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg annyira
sajnálja–e a dolgot, mint szeretné, hiszen akkor maga is
meghalt volna.
– Aha.
– Tudja egyáltalán, hogy a fegyver, amit a testében
hordozott, mi volt valójában?
– Igen. Mi közöljük az embereinkkel ezeket a dolgokat. Egy
izotópikus robbanótöltet, amelyet egy bizonyos motorikus
idegimpulzus–sorozat hoz működésbe. Tíz tonna TNT–vel
egyenértékű. – Diaz keményen megmarkolta a szék karfáját,
előrehajolt, és éles hangon folytatta: – Semmi olyasniit nem
mondtam, amit eddig ne tudott volna. Feltételezem, ezt a
háborús szokások megsértésének tartja. Én azonban...
– Persze, persze – emelte fel Rostock helytelenítően a kezét.
– Mi... hogy is mondják maguk?... nem vagyunk haragtartóak.
A szerkezet nagyon ötletes volt, azonban mi már tudtunk róla,
és figyelmeztető jelentést küldtünk a Központunkba, ahonnan
az egész flotta értesült a dologról. Ez tehát azt jelenti, hogy a
maga erőfeszítése és az egész projekt kárba veszett. Ettől
függetlenül elismerem, kísérlete hősies volt.
Rostock hátradőlt, egyik hosszú lábát áttette a másikon, és
leplezetlen kíváncsisággal méregette az amerikait.
– Ahogy maga is mondta, mi másképp csináltuk volna –
folytatta.
– Az embereink nem tudták volna, mit szállítanak a
téstükben, és az aktiválás tudatos helyett poszthipnotikusan
történt volna. Ebben az esetben kisebb az esély a lebukásra.
– Honnan tudta? – sóhajtotta Diaz.
Rostock szégyenlősen elvigyorodott.
– Mint ennek a kis drámának az intrikusa, csak annyit
mondhatok, hogy megvannak a saját módszereim. – Hirtelen
elkomorodott. – Az egyik ok, amiért a saját mentőalakulata
megérkezése előtt igyekeztünk felvenni magát, az az volt, mert
szeretnénk adatokat gyűjteni arra nézve, hogy mit csinálnak
mostanában. Maga is tudja, űrháború során viszonylag ritkán
lehet foglyot ejteni; és milyen nehéz kémeket bejuttatni egy
magas morállal rendelkező szervezetbe, amely a
laboratóriumait és gyárait a Földön kívül működteti. Manapság
az új találmányok és divergens fejlesztések igencsak messzire
juthatnak, mielőtt a másik oldal értesülne róluk. A
miniatürizáció például, amelyet a maga fegyverénél
alkalmaztak, megdöbbentette a műszerészeinket.
– Semmi mást nem mondhatok önnek jegyezte meg Diaz.
– Dehogynem – válaszolta Rostock lágyan. – Maga
ugyanolyan jól tudja, mint én, milyen hatásos lehet egy adag a
vallató folyadékból. Más technikákat nem is említve... semmi
drámai nincs ezekben, semmi fájdalmas vagy bénító, csupán
egyszerű neurológia... amely téren, meggyőződésem szerint,
Egyesült Ázsia messze megelőzte a nyugati országokat. De ne
aggódjon, kapitány! A katonai szokások semmiféle
megsértésére nem adok engedélyt... Azt azonban szeretném, ha
tudná, mennyi vesződséggel járt számunkra, amíg
megszereztük magát. Amikor a csata elkezdődött, úgy
okoskodtam, hogy a csatahajót kísérő kisebb hajón, az őt ért
találat ellenére minden valószínűség szerint marad túlélő. Az
első nap hadmozdulataiból visszakövetkeztettem a többi nagy
amerikai űrhajó körülbelüli helyére és pályájára. A második
nap folyamán az Egyesült Ázsia taktikáját még két másik
szempont befolyásolta: minél több csapást mérni az ellenségre,
természetesen, de ugyanakkor olyan pozícióba álltani a Ho–t,
hogy minél több vészjelet foghasson. Ezért ugyan meglehetősen
nagy árat fizettünk; a Dzsingisz nevű űrhajónkat lelőtték... én
sem tudhatok mindent előre. A maga segélyhívását azonban
meghallottuk... Igaza volt, amikor kockázatosnak nevezte ezt a
vállalkozást. Feljebbvalóim halálra fognak rémülni, ha
értesülnek az akciómról. Korábban azonban
szükségszerűségből szabad kezet kaptam. És mivel a Ho maga
nem vesz részt a közvetlen harcban, annak a lehetősége, hogy
felfedeznek és támadást indítanak ellenünk, igen kicsi volt.
Rostock egyetlen pillanatra sem engedte el Diaz tekintetét.
Mutatóujja körmével halkan és kimérten kocogtatta az asztalt.
– Érti mit jelent ez az egész, kapitány? – kérdezte. – Felfogja,
milyen keményen küzdöttünk azért, hogy megszerezzük magát?
Diaz megnyalta a szája szélét, és bólintott.
– Részben – mondta Rostock, újra elmosolyodva – az volt a
célunk, amit már említettem, hogy... öö... tudomást szerezzünk
az amerikai fejlődés mértékéről a legutóbbi tűzszünet óta.
Másrészt azonban szeretnénk magát megismertetni mindazzal,
amin mi munkálkodtunk az azóta eltelt időben.
– Hogyan? – Diaz félig felemelkedett a székből, majd
visszaült, és döbbenten tátogott.
– A választás magán áll, kapitány – felelte Rostock. – Vagy
feltesszük egy teherhajó fedélzetére, amely elszállítja az egyik
aszteroida táborba, és ott egy hadifogoly megszokott
bánásmódjában részesül, vagy úgy dönt, hogy meghallgatja
mindazt, amit szeretnék magával megbeszélni. Természetesen
ha az utóbbit választja, nem engedhetem haza egy rutin
fogolycsere alkalmával, hiszen egy fontos katonai titoknak lesz
a birtokában. Meg kell várnia, amíg többé már nem lesz titok...
amíg az amerikai intelligencia rájön az igazságra. Ez pedig több
évbe is beletelhet. Sőt, az is lehet, hogy sohasem megy haza,
mivel a lelkem mélyén reménykedem benne, hogy ha tudomást
szerez erről a dologról, megváltoznak a nézetei... Nem, nem,
még ne válaszoljon! Gondolja végig! Holnap majd ismét
beszélünk. Illetve huszonnégy óra múlva.
Rostock pillantása elsiklott Diaz mellett, és mintha
keresztülnézett volna a falon. Hangja suttogássá halkult.
– Elgondolkodott már azon, hozzám hasonlóan, hogy miért
hozzuk magunkkal az űrbe a Föld keringési periódusait?
Megszokás; praktikusság; de ez nem valami varázslatos
gondolkodás része? A reményé, hogy egykor majd képesek
leszünk létrehozni a saját napfelkeltéinket? Az ég koromfekete
itt kint. Szükségünk van minden varázslatra, amit csak ki
tudunk találni. Nem igaz?

Néhány órával később megszólaltak a vészcsengők, hangok

reccsentek a távbeszélőkben, a keringés leállt, a terhelés
azonban hamarosan visszatért, jelezve, hogy az űrhajó
felgyorsított. Diaz éppen eleget tudott mandarinul, hogy
mindabból, amit hallott, megértse, radarkapcsolat létesült az
amerikaiakkal, és a csata hamarosan folytatódik. Az őr, aki a
vacsoráját hozta, sűrű hajlongások és mosolyok közepette ezt
meg is erősítette. Diaz a Rostockkal folytatott beszélgetése után,
amely a mikrofonok jóvoltából kint is hallható volt, igen nagy
tiszteletre tett szert.
Képtelen volt elaludni annak ellenére, hogy a hajtóművek
hamarosan elhalkultak. Cellája magányában próbálta
összerakni a teljes képet a rendelkezésére álló darabkákból. Az
amerikaiak elsődleges célpontja az ellenség aszteroid
bázisrendszere volt. Az asztromilitáris taktikák azonban túl
bonyolultak voltak egyetlen elme számára. A csata több
hónapig is eltarthat, akkor lángolva fel, ha egy–egy ellenséges
egység hatalmas pályáik leírása közben elég közel jut. Diaz
tudta, ha minden jól megy... vagyis túlságosan nem zavarodnak
össze... az amerikaiak le fognak szállni az Egyesült Ázsia
bázisain. Ez lesz a legdurvább része az egésznek. Nagyon is jól
emlékezett a Marson és a Ganymede–én végrehajtott
hadműveletekre.
A pillanatnyi helyzettel kapcsolatban csak találgathatott. A
lazaság, ahogyan az ütközet folyt, azt sugallta, hogy nagy
csatahajók vesznek részt benne. Tehát nem csupán egy kis
hajóraj van ott kint, hanem az amerikai flotta jelentős része,
talán a nagy hadműveleti egység, az Alaska vezetése alatt.
Azonban ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy a Ho Shi Minh
hasonló nagyságú flottillát irányít.
Ez viszont egyszerűen lehetetlen! A flottillákat és az
alflottákat csatahajókról irányítják. A harci számítógép és a
hozzá tartozó emberi legénység túl nagy és érzékeny ahhoz,
hogy ennél kisebb járműben üzemelhessen. És a Ho akkora
sincs, mint az Argonne volt.
De akkor mi a pokol ez, ha nem egy parancsnoki hajó? Ennyi
Rostock szavaiból is kiderült. A fedélzetén folyó tevékenység is
erre utalt: az érkező és távozó hírvivő hajók hangja, az intercom
hívások, a folyosókon siető technikusok... lö–vések azonban
nem hallatszottak.
Ennek ellenére...
Kintről hangok hallatszottak, diadalmas hangok. Talán
sikerült találatot mérniük valamelyik amerikai hajóra. Diaz
szemei előtt megjelent a kép, amint a robbanás után ott
repkednek körülötte a jéggé fagyott húscafatok, amelyek egykor
a társai voltak. Sammy Yoshida az Utah Beach–en, az Alaszka
kísérőhajóján volt... Sammy, aki egyszer fedezte, amikor
órákkal a kimenője lejárta után hullarészegen támolygott be az
Akadémiára, néhány évvel később pedig egy rókalyukból húzta
ki a Marson, amely találat kapott, és megosztotta vele az
oxigénjét, amíg egy mentőalakulat rájuk nem talált. Vajon a
Utah Beach kapta a találatot? Emiatt röhögcsélnek ezek itt
kint?
"Fogolycsere egy vagy két, vagy három éven belül... éppen a
háború következő fordulójára kerülnék vissza" gondolta Diaz a
sötétben. "Én azonban csak egy ember vagyok. És csúnyán
eltoltam a dolgot, pedig lehet, hogy az ellenségnek nem csak
egy, de több hajója is felrobbant volna. Nem tűnik
valószínűnek, hogy bármilyen információt is ki tudnék
csempészni, amit Rostock meg akar osztani velem. De hátha
lesz rá egy pici kis alkalom valamikor. Nem akarom. Dios, mio,
mennyire nem akarom! Hagyjanak pihenni egy kicsit, aztán
cseréljenek ki, és hadd menjek vissza a Földre, ahol mindent,
amit akarok, megszerezhetek! De én nem akarok mást, csak
napsütést, óceánt és virágzó fákat. Ezeket a dolgokat azonban
Carl is szerette, nem igaz?"

A csatában némi csend állt be. A flották elhaladtak egymás

mellett, lövés közben lassítva. Több órára lesz szükség, mire
megfordulnak, és ismét tűzközelbe kerülnek. A Ho–ra nagy
csend zuhant. Végighaladva a folyosókon, amelyek nemrég,
még a lövedékek indításától rázkódtak, Diaz észrevette, milyen
nyúzott a helyükön álldogáló technikusok arca. A rájuk háruló
felelősség legalább akkora volt, mint egy pilótáé vagy
rakétaindítóé. Az evolúció az embert arra tervezte, hogy a két
kezével harcoljon, nem pedig nyomógombokkal és
kalkulációkkal. A földi harc talán nem is olyan rossz.

Az őrök kinyitották Diaz előtt az ajtót. Rostock most is az

asztal mögött ült. Arca a csuklya alatt ugyanolyan megviseltnek
látszott, mint előző nap, mosolya pedig automatikusnak. Egy
szamovár és két teáscsésze állt előtte.
– Foglaljon helyet, kapitány – mondta kifejezéstelen hangon.
– Bocsássa meg, ha nem állok fel. Fárasztó volt ez az elmúlt
néhány óra.
Diaz elfogadta a felkínált helyet és a csészét. Rostock
hangosan, lehunyt szemmel ivott, közben pedig a homlokát
ráncolta. A teában lehetett valami stimuláló szer, mert az arca
hamarosan sokkal emberibbé vált. Újratöltötte a csészéket,
odakínálta a cigarettát Diaznak, majd sóhajtva hátradőlt a
székén.
– Gondolom örömmel hallja, hogy a harmadik összecsapás
egyben az utolsó is lesz. Felhagyunk a további csatározással, és
inkább csatlakozunk egy másik flottillához, Pallas környékén.
– Mert ez jobban szolgálja az érdekeit – tette hozzá Diaz.
 – Természetesen. Véleményem szerint nagyobb a
valószínűsége a végső győzelemnek, ha a stratégiánk... bár ez
most nem számít.
Diaz előrehajolt. Szíve vadul dübörgött.
– Tehát akkor ez egy parancsnoki hajó – mondta. –
Gondoltam.
A kék szemek figyelmesen vizslatták az arcát.
– Ha bármilyen további információval szolgálok – felelte
Rostock... lágyan, állkapcsa azonban láthatóan megfeszült... –,
muszáj lesz elfogadni az előírt feltételeket.
– Elfogadom – válaszolta Diaz.
– Gondolom, ezt annak a reményében teszi, hogy esetleg
majd alkalma nyílik a titkot továbbadni a honfitársainak –
jegyezte meg Rostock. – Ezt azonban felejtse el! Nem fog
sikerülni.
– Akkor miért akarja elmondani nekem? Belőlem nem fog
Egyesült Ázsia–belit csinálni, tábornok. – Diaz úgy érezte,
szavai meglehetősen nagyképűen hangzottak. – Nem mintha
nem becsülném a népét, de... ööö... a hűségem máshová köt.
– Tudom. Nem is óhajtom megváltoztatni a nézeteit...
legalábbis nem keleti irányba. – Rostock mélyet szívott a
cigarettájából, és az orrán kiáramló füstfelhőn keresztül
folytatta: – A mikrofon ki van kapcsolva. Ha nem kiabálunk,
nem hallanak minket. Figyelmeztetnem kell, ha megkísérli
elárulni az embereim bármelyikének, amit most elmondok
önnek, nemcsak hogy letagadom az egészet, de azonnal
parancsot adok, hogy engedjék ki a zsilipen az űrbe. Ennyire
fontos a mondanivalóm.
Diaz a nadrágjába törölte izzadó tenyerét.
– Rendben – felelte.
– Nem áll szándékomban megfélemlíteni, kapitány –mondta
Rostock gyorsan. – Amit magának ajánlok, az a barátságom. És
a végén, talán béke. – Néhány pillanatig hallgatott, és a falat
nézte, mielőtt pillantását ismét Diazra emelte volna. – Kezdje
maga a beszélgetést. Kérdezzen bármit, amire csak kíváncsi!
– Öööö... – nyögte Diaz zavartan, mintha egy olyan ajtónak
dőlt volna, ami sarkig nyitva. – Öööö... szóval igazam volt? Ez
egy parancsnoki hajó?
 – Igen. A parancsnoki hajó minden funkcióját ellátja, kivéve,
hogy ritkán vesz részt a közvetlen harcokban. A taktikai előnyök
nyilvánvalóak. Egy kisebb, könnyebb hajó sokkal gyorsabban
képes mozogni; és így hatásosabb az irányításban is. Valamint
ha elég óvatosak vagyunk, nagyon kicsi az esély, hogy
észrevesznek, és ránk lőnek. A csatahajók masszív fegyverzete
főleg a lövedékek elhárítását szolgálják, amelyek
megsemmisíthetnék a benne állomásozó parancsnokságot. Az
ilyen hajók, mint ez, eleve elkerülik ezt a problémát.
– De a számítógépeik! Hiszen... hiszen ez azt jelenti, hogy
kifejlesztettek egy olyan harci számítógépet, ami nem nagyobb
egy automata pilótánál... Azt hittem, hogy a miniatürizáció a mi
specialitásunk.
Rostock felnevetett.
– De még akkor is nagyszámú emberi személyzetre lenne
szükség – tiltakozott Diaz. – Sokkal nagyobbra, mint ennek a
hajónak.az egész legénysége!... Nem így van? – fejezte be elhaló
hangon.
Rostock megrázta a fejét. – Nem. – Mosolya elhalványult. –
Az új rendszer mellett nem. Én vagyok a számítógép.
– Micsoda?
– Nézze csak. – Rostock leengedte a csuklyáját. A feje kopasz
volt, nem borotvált, hanem depilált. Egy tucat ezüstösen
csillogó lapocska volt beleépítve, rajtuk csatlakozókkal. Rostock
az iroda felé intett. – A többi részem ott van bent – mondta. –
Csak be kell illesztenem a dugókat a megfelelő helyekre, és...
nem, nem én válok a számítógép részévé. Az lesz az én
részemmé.
Ismét elhallgatott, ez alkalommal azonban a padlót nézte.
Diaz percekig mozdulni sem mert, a cigarettája azonban
hamarosan égetni kezdte az ujját, és kénytelen volt elnyomni. A
hajó lágyan lüktetett körülöttük. Monet festménye, amely a
falevelek közt játszó napfényt ábrázolta, mintha egy hosszú
alagút túlsó végéről látszott volna.
– Gondoljon bele – szólalt meg végül Rostock halkan. – A
hatalmas elmékről szóló sok beszéd ellenére a számítógépek
nem gondolkodnak, vagy ha gondolkodnak is, az nem több egy
idióta szintjénél. A kapott utasítások alapján egyszerű logikai
műveleteket végeznek, szimbólumokkal dobálóznak. Már régen
kimutatták, hogy vannak bizonyos problémafajták, amelyeket a
számítógép képtelen megoldani: például Gödel–tétele, amely
csupán egy metanyelvezet megalkotásának logikátlan folyamata
során oldható meg. A kreativitás nem logikus, és így a
számítógépek képtelenek rá... Ráadásul, amint azt maga is
tudja, minél nagyobb egy számítógép, annál nagyobb
személyzetet igényel az olyan feladatok elvégzésére, mint az
adatbevitel, a programozás, a megoldások közérthető formába
való átírása és a mesterséges válaszok alkalmazása az adott
problémára. Az emberi agy viszont állandóan ezt teszi... mivel
kreatív. Ráadásul a fejlett számítógépek nagyok, nehezek és
törékenyek. Rengeteg hűtőanyagot igényelnek és sok minden
mást, ami persze nagyszámú segédszemélyzetet von maga után.
A maga agya körülbelül egy kiló súlyú, meglehetős védelmet
élvez a koponyájában, és kevesebb, mint száz kiló külső
felszerelést igényel... a testét... Nem akarok ti–tokzatoskodni.
Nincs ok, amiért a kreativitás egy napon megduplázható ne
lenne egy mesterséges szerkezetben. Véleményem szerint
azonban ez a szerkezet nagyon sokban fog hasonlítani egy élő
szervezetre; sőt, valódi élő szervezet lesz. Az életnek több millió
éve volt, hogy kifejlessze ezeket a technikákat... Tehát ha az agy
ilyen sok előnnyel rendelkezik, miért használjuk egyáltalán a
számítógépeket? Azért természetesen, hogy elvégezzék a nem
kreatív munkát, amely az agynak nem kimondottan a
specialitása. Az agy megjelenít egy problémát, tegyük fel...
keringés, tömeg és taktika, s egy sor mátrix egyenletként
betáplálja; a számítógép gyorsan elvégzi a több millió idióta
számítást, amely ahhoz szükséges, hogy számbeli megoldást
adjon. Amit mi, Egyesült Ázsia–beliek itt kifejlesztettünk, nem
más, mint egy közvetlen megközelítése a dolgoknak.
Kiküszöböljük a közbülső embert, ahogy maguk, amerikaiak
mondanák... A szomszéd irodában egy speciális számítógép áll.
Szilárd halmazállapotú egységekből épült, amelyek hasonlóak a
neuronokhoz, azonban annak ellenére, hogy képes kezelni az
asztromilitáris problémákat, viszonylag kicsi, egyszerű és
masszív szerkezet. Hogy miért? Mert kapcsolatban áll az
agyammal, amely irányítja. A többi számítógépbe be vannak
építve az irányító áramkörök. Az enyém használat közben hozza
létre a műveletekhez szükséges útvonalakat ugyanúgy, ahogyan
az emberi agy is képes az agykéreg irányítása alatt képességeket
kifejleszteni. És ezek az útvonalak a gyakorlat során
módosíthatók; a rendszer folyamatosan átszerkeszti magát. Az
egyszerű számítógépek bonyolult hibaérzékelő és módosító
rendszerrel rendelkeznek. Én itt az állandó összeköttetés
segítségével a legkisebb hibát is érzékelem, és semmivel sem
zavar jobban valamelyik részleg átmeneti
működésképtelensége, mint magát az a tudat, hogy
agysejtjeinek egy része mindig pihen... Az emberi személyzet itt
felesleges. A technikusaim ellátnak a megfelelő adatokkal,
amelyeket át sem kell írniuk közérthető formába.
Hozzákapcsolódom a géphez, és... gondoljon bele... ezt
szavakkal nem lehet elmondani. A megoldás semmivel sem vesz
több időt igénybe, mint bármely más számítógép számára. Az
én tudatomban azonban nem egy sor számjegyként, hanem
gyakorlati tételekként, döntésekként jelenik meg. Sőt, az én
emberi tudatom az olyan tényezőket, amelyek túl összetettek
ahhoz, hogy matematikai formában megjelenjenek... például a
legénység és az űrhajó felszerelésének állapota, a harci szellem,
a hadtápszolgáltatás, a stratégia és végső célok hosszú távú
kérdései... módosítja. Nevezhetjük ezt egy józan ésszel
megáldott számítógéprendszernek. Érti, kapitány?
Diaz hosszan hallgatott.
– Igen. Azt hiszem, értem – felelte később.
Rostock a sok beszédtől kissé berekedt. Töltött magának egy
csésze friss teát, újabb cigarettára gyújtott, majd komoly arccal
hozzátette:
– A dolog katonai értéke nyilvánvaló, máskülönben nem
mondtam volna el magának. Fellépett azonban egy új tényező,
miközben a rendszer fölötti uralmamat fejlesztettem és
gyakoroltam. Valami olyasmi, ami előre nem volt látható. Nem
tudom, megérti–e. – Felhajtotta a maradék teáját. – A
gyakorlati kivitelezés... megváltoztatott. Többé nem vagyok
ember.
 Az űrhajó susogva hasította a feketeséget. – Feltételezem,
egy ilyen kapcsolat befolyással van az ér–zelmekre – jegyezte
meg Diaz. – Milyen érzés?
– Erre nincsenek szavak – válaszolta Rostock –, csak azok,
amelyeket én találtam ki magamnak. – Felállt, és hátratett
kézzel nyugtalanul járkálni kezdett a színes szőnyegen.
Tekintete a semmibe révedt. – Ami azt illeti, az érzelmi hatás
nem más, mint egyszerű felfokozottság. Léteznek... halandókról
szóló mítoszok, akik istenekké lettek. Ők vajon mit éreztek? Azt
hiszem, észre sem vették az Olymposzon álló palotákat, a zenét
és a lakomákat. Ami számított, az az volt, hogy az új isten fokról
fokra, amint felmérte új képességeit, megértse saját magát. A
közönyét, a tökéletességét... erre nincsenek szavak.
Fel–alá járkált, és bár léptei hangtalanok voltak, halk,
ugyanakkor zaklatott hangja gépiesen és fémesen csengett.
– Az én agykérgem irányítja a számítógépet – magyarázta
tovább –, de a kapcsolat kölcsönös. Tény, hogy a számítógép
nem rendelkezik saját kreativitással, az enyémet azonban olyan
sebességgel és biztonsággal ruházza fel, amilyet el sem tud
képzelni. Végül is úgy tartják, az eredeti dolgok nagy része nem
más, mint kísérleti megoldás... a tudós hipotézist gyárt, a
művész vonalat rajzol szénnel, a költő ötletet vet a papírra... és
később megnézik, működik–e. Számomra a képzeletnek ez a
mechanikus jellege mostanra visszasüllyedt a tudatalatti
szintjére, ahová tartozik. Amit a tudatom érzékei, az a végső
megoldás, ami a kérdéssel csaknem egy időben kel életre olyan
biztonsággal, ami csak a téma többezerszeres, minden
szempontból való vizsgálata során támadhat... Ugyanakkor az
érzékelési adatok mennyisége, amit képes vagyok kezelni,
egyszerűen elképesztő. A gépemtől távol vak, süket és néma
vagyok. Így aztán ahogy telnek a hónapok, egyre több időt
töltök ebben a leláncolt állapotban. Amikor nincs sürgős
megoldásra váró probléma, csak ülök, és élvezem a tudást. Vagy
gondolkodom... Így jöttem rá, hogy szabotázst készül ellenünk
elkövetni, kapitány. Már maga a testtartása is elárulta. Azonnal
tudtam, ez mit jelent, és parancsot adtam az őröknek, hogy
üssék le magát. Azt hiszem, ugyanakkor felismertem magában
azt, akire szükségem van. Ez azonban gondos vizsgálatot
igényel, amely könnyedén végrehajtható. Amikor össze vagyok
kapcsolva a géppel, nem hazudhat nekem. A legkisebb
hamisság is ordít magáról.
Egy pillanatra megállt, vállait leengedte, és a falra meredt.
Diaz lábai megfeszültek. "Három ugrás, és a kezemben lenne a
fegyvere!" De nem, Rostock nem egy nehézfejű törpe. A zöld
egyenruhát viselő férfi teste fiatal volt és edzett. Diaz újabb
cigarettára gyújtott.
– Rendben van – mondta. – Mi az ajánlata?
– Először is – felelte Rostock csillogó szemmel. – Szeretném,
ha megértené, hogy maga és én mik is vagyunk valójában. Hogy
mik a két szembenálló fél űrhajósai.
– Hivatásos katonák – válaszolta Diaz kényelmetlenül
fészkelődve. Rostock várt. Diaz mélyet szívott a cigarettájából,
és folytatta, mivel ezt várták tőle. – Az utolsó megmaradt
katonák. A Földön maradt díszes csapatokat nem lehet ide
számítani, valamint a nagy rakéták mellett üldögélő fickókat
sem. Azokat a rakétákat sohasem fogják kilőni. A Harmadik
Világháború éppen elég volt. Örülhet a civilizáció, hogy túlélte.
A következőben az egész Föld elpusztulna. Így aztán a háború
áttevődött az űrbe. Ööö... professzionalizmus... a kölcsönös
tisztelet régi hagyománya, satöbbi... – Kényszerítette magát,
hogy felnézzen. – Milyen szólamokat kell még elismételnem?
– Tegyük fel, hogy a maga oldala teljesen megsemmisíti a mi
hajóinkat – mondta Rostock. – Mi történne akkor?
– Hát... elméletben ezt már csaknem minden átkozott
államtudós kitárgyalta, nem igaz? Az űr teljes uralma nem
jelentené a Föld uralmát. Elpusztíthatnánk az egész keleti
féltekét anélkül, hogy egy hajszálunk meggörbülne. Azonban
nem tennénk ilyet, mivel Egyesült Ázsia a haláltusája közepette
még kilőné ránk a kobaltrakétáit. Akkor aztán a nyugati félteke
is elpusztulna, és nekünk nem lenne hová hazamennünk. Ez a
helyzet azonban sohasem fog kialakulni. Túl nagy az űr; túl sok
űrhajó és bázis kering benne; a háború lassú folyamat. Egyik
flotta sem képes elpusztítani a másikat.
– Viszont ha erről a holtpontról képtelenek vagyunk
elmozdulni, akkor mire való az állandó háború?
– Ööö... azért vannak közben tűzszünetek is...
 – Ezek csupán lélegzetvételnyi idők! Ugyan, kapitány, maga
sokkal intelligensebb annál, mintsem hogy elhiggye ezt a
halandzsát. Ha egyik fél sem győzhet, miért a harc?
– Hát, részleges győzelmek azért lehetségesek. Mint például
amikor mi elfoglaltuk a Marsot, vagy maguk egy hónap alatt
három csatahajónkat is megsemmisítették. Az erőegyensúly
ingadozik. Amelyik oldal érzi, hogy ereje gyengül, gyorsan
tárgyalásokba kezd a másik oldallal. Ezt aztán egyezkedés
követi, amely az erősebb oldal előnyére dől el. Mindeközben a
fegyverkezési verseny tovább folytatódik. Hamarosan aztán
újabb vita támad, a tűzszünet véget ér, és ekkor talán a másik
oldal a szerencsésebb.
– És ez így lesz már örökké?
– Nem! – Diaz elhallgatott, néhány pillanatig gondolkodott,
majd a szája szegletében halvány mosoly jelent meg. –Sokat
beszélnek egy hatásos nemzetközi szervezetről. Az a baj, hogy
mostanra a két kultúra túlságosan eltávolodott egymástól.
Képtelenek együtt élni.
– Én magam is ezt hittem sokáig – mondta Rostock. –
Mostanában azonban már nem vagyok olyan biztos benne.
Létre lehetne hozni egy olyan világföderalizmust, amely
meghagyná mindkét civilizáció identitását. Több ilyen kísérlet
történt eddig is, amint azt biztosan tudja. Azonban a
megbeszélés stádiumán egyik sem jutott tovább. És soha nem is
fog.
Ugyanis ami a háborút okozza, az nem a két kultúra közötti
különbség, hanem a hasonlóság.
– Tyűha! – füttyentett Diaz. – Ezt elutasítom.
– Kérem – mondta Rostock. – Én nem hozok morális
ítéletet. Ha másért nem is, a vita kedvéért elismerem az önök
morális felsőbbségét, zárójelben csak annyit jegyezve meg, hogy
a Földön több milliárd ember él, akik nemcsak hogy nem
értenék azt, amit maguk szabadságnak neveznek, de nem is
tetszene nekik, ha hirtelen a nyakukba szakadna. A hasonlóság,
amiről beszélek, technológiai. Mindkét civilizáció a gépeken
alapul, beleértve a magas fokú szervezettséget és dinamizmust,
amely a velejárója.
– És?
 – A háború tehát szükségszerű... Várjon! Én nem a "halál–
kereskedőkről" beszélek vagy a "diktátorokról, akiknek külső
ellenségre van szüksége", akármi legyen is az éppen divatos
propagandaszöveg. Én a kultúrába beépült ellentmondásra
gondolok. Lenni kell valami módnak a tömegek pusztító
érzelmeinek levezetésére, amelyeket az általuk élt különböző
életformák gerjesztenek. Az evolúció nem ilyen életformára
tervezte őket... Hallott már L. F. Richardsonról? Nem? Egy
múlt században élt angol kvéker volt, aki gyűlölte a háborút,
azonban tudós lévén rájött, a jelenséget szigorúan objektív
módon kell szemlélni, hogy egyáltalán kiküszöbölhető legyen.
Készített néhány briliáns elméleti és statisztikai felmérést,
amelyben többek között azt is kimutatta, hogy az évszázadok
során a halálos összecsapások aránya csaknem állandónak
számított. Lehet, hogy csupán néhány nagyobb volt és több
kisebb, az eredmény azonban ugyanaz. A tizenkilencedik
században az Egyesült Államok és a Kínai Birodalom miért élt
olyan nagy békességben? A válasz az, hogy valójában nem is
volt béke; megvoltak a maguk polgárháborúi és lázadásai,
amelyek pontosan akkora pusztítást vittek végbe, amekkora
szükségeltetett. Nem hozok fel további példákat. A
későbbiekben ezt majd részletesebben megbeszéljük.
Folytattam a Richardson által megkezdett munkát, csak éppen
sokkal részletesebben, mint ő tette. Most csak annyit mondok,
hogy a civilizált társadalmaknak velejárója az áldozat.
Diaz egy pillanatig hallgatta a csendet, mielőtt válaszolt
volna.
– Bevallom, magam is gondoltam már erre. Ha jól értem, azt
akarta ezzel mondani, hogy a jelenkor áldozatai mi, az
űrhajósok vagyunk.
– Pontosan. A világűrben vívott háború a bolygónkat nem
fenyegeti. A halálunkkal tartjuk életben a Földet.
Rostock felsóhajtott. Szája szeglete lekonyult. – Tudja, a
varázslat hat – folytatta. – Hat azoknak az embereknek az
érzelmeire; akik gyakorolják. Ha egy primitív
boszorkánymester megparancsolja a viharnak, hogy távozzon, a
vihar meg sem hallja, a törzs azonban igen, és bátorságot merít
belőle. Ránk a korai mezőgazdasági kultúrák áldozati
királyának analógiája illik; ez a király isten volt halandó
formában, akit rendszeresen legyilkoltak, hogy a földek gazdag
termést hozzanak. Ez nemegyszerű babonaság. Hatása volt... az
emberekre. A rítus létfontosságúnak számított a kultúrájuk
működéséhez, a józan gondolkodásmódjuk megőrzéséhez és
ebből kifolyólag a túléléshez... A mai gépkorszak is kifejlesztette
a maga áldozati királyait. Mi vagyunk a fajtánk kiválasztottjai, a
legjobb, amit csak felajánlhatnak. Senki nem tagad meg minket.
Mindent megkapunk, amit csak akarunk, szórakozás, luxus,
nők, talpnyalás... csupán a feleség, a gyermek és a remény
ismeretlenek a számunkra, mivel nekünk meg kell halnunk,
hogy az emberek élhessenek.
Újra csend lett.
– Komolyan azt mondja, hogy ezért folyik a háború? –
lehelte Diaz.
Rostock bólintott.
– Azonban senki... úgy értem, az emberek nem... – Ez
természetesen így nem tudatosul bennük – magyarázta a
tábornok. – A hagyományok vakon fejlődnek. Az ókori paraszt
nem keresett logikus indokot a király halálára. Csupán .annyit
tudott, hogy ennek így kell lennie, és a szillogizmus megoldását
a modern antropológusokra hagyta. Én magam sem láttam át
ilyen tisztán ezt az egészet, amíg... alkalmam nem nyílt
másképp szemlélni.
Diaz képtelen volt a helyén maradni, gyorsan felállt.
– Tegyük fel, igaza van – mondta. – És akkor mi van? Mit
lehet tenni?
– Sok mindent. – Rostock arca merev volt, mint egy maszk.
– Ezzel kapcsolatban sem akarok misztikus lenni. Az áldozati
király egy hosszú láncreakció következményeként ismét
megjelent, bár a természet törvénye ezt semmivel sem
magyarázza. Richardson reménye, miszerint ha a háború, mint
jelenség egyszer érthetővé válik, kiküszöbölhető lesz, helyes
volt. Ez természetesen az egész földi kultúra átszervezését
vonná maga után... amelyet finoman és fokozatosan kel–lene
végrehajtani. Emlékezzen... – Villámgyors mozdulattal elkapta
Diaz vállát, és fájdalmasan megszorította. – A jelen történelmét
egy új tényező befolyásolja. Mi. A királyok. Mi nem olyanok
vagyunk, mint azok, akik a Föld ege alatt élik le az életüket.
Bizonyos szempontból többek, más szempontból kevesebbek
vagyunk, de mindenképpen másak. Maga és én sokkal jobban
hasonlítunk egymásra, mint a saját földlakó honfitársainkra.
Nem igaz?... Új képességeim segítségével rengeteget
gondolkodtam ezen. Nem csupán gondolkodtam; ez sokkal
több, mint hideg érvelés. Megpróbáltam érezni. Szeretni, ami
van, ahogyan a buddhisták mondják. Hiszem, hogy egy hozzánk
hasonló űrhajósokból álló csoporttal, akiket lassan és titokban
gyűjtenénk össze, a legjobbat kívánva a földlakóknak...
senkinek sem okozva fájdalmat, s olyan képességekkel
megáldva, amilyenekről otthon álmodni sem mernek... hiszem,
hogy nagy dolgokat vihetnénk véghez. Vagy ha mi nem, hát
majd a fiaink. Az embereknek nem lenne szabad gyilkolniuk
egymást, amikor a csillagok csak rájuk várnak.
Megfordult, és az asztalára meredt.
– Természetesen – motyogta – én különleges helyzetemnél
fogva először kénytelen leszek néhányat elpusztítani a maga
testvérei közül.

Diaz, mielőtt a második ütközet időtartamára visszakísérték

a cellájába, egész csomag cigarettát kapott, ami itt kint az űrben
hatalmas kincsnek számított. Mozdulatlanul feküdt, hallgatta a
hajtóművek dübörgését és a folyosóról beszűrődő kiáltásokat, s
addig dohányzott, amíg el nem zsibbadt a nyelve. A Ho néha
haladt, az idő nagy részében azonban egy helyben állt, és
ilyenkor Diaz súlytalanul lebegett. Egyszer az egész hajó
megrázkódott, ami azt jelentette, hogy egy tölcsér alakú lövedék
éppen csak elhibázta. A gamma–sugarak kétségtelenül
áthatoltak a mágneses védőpajzson, valamint az embereken,
több hónapnyit lefaragva várható élettartamukból. Nem mintha
számított volna; az űrhajósok ritkán éltek addig, hogy
degeneratív betegségek miatt kellett volna aggódniuk. Diaz
szinte észre sem vette.
"Rostock nem hazudik. Miért tenné? Semmiféle előnye nem
származna belőle. Persze lehet, hogy bolond. Azonban nem úgy
viselkedik, mint egy bolond. Azt akarja, hogy tanulmányozzam
a statisztikáit és az egyenleteit, hogy saját szememmel
győződjek meg az igazáról. És átkozottul biztos lehet benne,
hogy sikerül meggyőznie, ha ennyi mindent elmondott magáról.

Hányan lehetnek hozzá hasonlók? Nem sokan. Ez az ember–

gép szimbiózis nagyon új lehet, máskülönben már mi is
értesültünk volna róla. Ez a rendszer lehet az első, amit
gyakorlatban működtetnek. Vajon a többiek is ugyanerre a
következtetésre juthattak, mint Rostock? Nem, azt mondta,
ebben kételkedik; a többiek agya mélyebb befolyás alá került,
mint az övé. Rostock egy szerencsés véletlen. Szerencsés?
Milyen alapon ítélhetném meg? Én csak egy ember vagyok.
Soha nem kerültem kapcsolatba ezres IQ–val vagy bármennyi
legyen is az övé. Egy isten céljai nem feltétlenül ugyanazok,
mint egy emberéi."
Örökre véget érne a háború? Miért, voltak már olyan
szokások és intézmények, amelyek véget értek, legalábbis a
nyugati országokban: kínzás, rabszolgaság, emberáldozat...
Nem, várjunk csak, Rostock szerint az emberáldozat ismét
divatba jött. "És a mi veszteségi arányunk elég magas, hogy
illeszkedjen a maga számításaiba?" – vetett ellent Diaz akkor a
beszélgetés során. – "Az űrhadsereg távolról sincs akkora, mint
a régi hadseregek voltak. Ezt már egyetlen ország sem
engedhetné meg magának." – "A halálozáson kívül más
tényezőket is figyelembe kell venni" – válaszolta akkor Rostock.
– "Ilyen például a hatalmas költség. Az adófizetés nem más,
mint az öncsonkítás jelképes formája. Ugyanakkor szabályozza
a polgárságnak a kormánya ellen érzett haragját és agresszióját,
valamint oldja a nemzetközi kapcsolatok feszültségét... És ott
van még az érzelmi intenzitás esete. Egy űrhajós nem
egyszerűen meghal, halála legtöbbször borzalmas; és ez a perc
egy rettenetes körülmények között eltöltött időszak betetőzése.
Földi testvérei, az adminisztrációs és kisegítő személyzet
másodkézből szenvednek: kiizzadják, ahogyan a maguk
mondása nagyon találóan kifejezi az érzést. A rokonai, a barátai
és a női ismerősei ugyanígy keserves kínokat állnak ki. Amikor
Adonisz meg–hal... vagy Ozirisz, Tammuz, Baldur, Krisztus,
Tlalok, bármelyiket választja a száz neve közül... az emberek
bizonyos fokig osztoznak a szenvedésében. Ez is része az
áldozatnak."
Diaz még sohasem gondolt a dologra ilyen formában. Mint a
legtöbb Egység–tag, alig leplezett megvetéssel szemlélte az
átlag civileket. Azonban, jutott eszébe hirtelen, időről időre
örömöt érzett, amiért az anyja már nem volt életben, amikor
jelentkezett az Egységhez. És vajon a nővére miért iszik? És
akkor ott volt még Lois, a vörös hajú, kék szemű lány, aki úgy
zokogott, mintha soha többé nem akarná abbahagyni, amikor
elbúcsúzott tőle. Megígérte neki, hogy amint eltávozást kap,
azonnal felkeresi, annál azonban több esze volt, hogysem
betartsa az ígéretét.
Ez azonban nem törölte ki a fejéből azoknak a férfiaknak az
emlékét, akiknek megrepedt sisakjuk résein ömlött a vérük;
akik a sugárfertőzés utolsó stádiumában reszketve hánytak és
becsináltak; akik értetlenül bámulták testükön a vörös foltot,
ahol az előző pillanatban még a karjuk vagy a lábuk volt; akik
megtébolyodtak, és el kellett gázosítani őket, mert a
pszichoneurózis egy hat hónapos úton a Szaturnuszon túl
ragadós; akik... igen, Carl szerencsés volt.
Beszélhet az ember az Egységen belüli testvériségről,
becsületről, szokásokról és nagylelkűségről annyit, amennyit
akar. Csupán szentimentális szószaporítás... Nem, azért ez így
igazságtalan. Az Egység megmentette a népet, az életüket és a
szabadságukat. Ennél többet tenni képtelenség... az Egység
részéről legalábbis. Azonban egykor a lovagság is nemes
intézménynek számított, majd fénykora elmúltával járommá,
később pedig valóságos komédiává vált. Ha a harcosokat is ki
lehetne selejtezni...
Vajon mennyit tehetne egyetlen ember, még akkor is, ha gép
segíti? Mennyit érthet meg egyáltalán az egészből?
Diazba mintha a villám vágott volna; percekig mozdulatlanul
és vakon feküdt.
Amint lassan kezdett visszatérni a tudata, az első dolog, amit
tudott, mit jelent hinni valamiben. – Istenemre – mondta a
világűrnek –, megpróbáljuk!
 A csata bármelyik percben újrakezdődhetett. Sőt, a feléjük
tartó amerikai felderítőhajó bármelyik pillanatban rakétát
küldhetett rájuk. Amikor azonban Diaz szólt az őrnek, hogy
Rostock tábornokkal akar beszélni, azonnal odakísérték.
Az ajtó bezárult mögötte. A nappali szobában nyugalom
honolt, csupán a gépek lüktetése hallatszott, ami szintén nem
volt hangos, mivel a Ho szabadon úszott az űrben. Hamarosan
szükség lehetett a gyorsításra, ezért forgás sem volt. Diaz
súlytalanul lebegett, mint a köd. Néhány pillanatig a Monet
képet bámulta, amelyen a Föld napfénye és a nyári erdők fái
pompáztak, majd bizonytalanul megszólalt:
– Rostock?
– Jöjjön – mondta egy hang alig hallhatóan. Diaz ellökte
magát a padlótól, és az iroda felé lebegett.
Megragadta az ajtófélfát, és megállította magát. Egy félkör
alakú helyiség tárult a szemei elé, amelynek egyik oldalát
irányítógombok és kijelzők borították. Fények villogtak,
diagramok vonala vibrált, piros gombok és kapcsolók virítottak
a fekete paneleken. Ezek közül azonban egyik sem számított.
Csupán az asztal mögött lebegő férfi volt a fontos, akinek a
fejéből számtalan drót futott a falba.
Rostock mintha fogyott volna, amióta nem látta. Vagy ez
csak illúzió? Magas pofacsontjain megfeszült a bőr, amely
egészségtelenül, fehéren csillogott. Orrlyukai hatalmasra
tágultak, és a szája keskeny vonallá feszült. Diaz egyszer
belenézett a másik szemébe, de gyorsan el is fordította a fejét.
Képtelen volt nézni. Sőt, gondolni sem tudott rájuk.
Reszketegen felsóhajtott, és várt.
– Gyorsan meghozta a döntését – suttogta Rostock. – Nem
számítottam magára, csak a csata után.
– Én... én pedig nem hittem, hogy fogad addig.
– Ez sokkal fontosabb. – Diaz úgy érezte, mintha éles
késekkel szurkálnák, és egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy
csupán a képzelete űz tréfát vele. Kétségbeesetten bámulta a
kapcsolókkal teli falat. Embertelenségük úgy hatott rá, mint egy
simogató kéz. "A gép fenntartására kellenek", gondolta énjének
egy távoli része. "Az agynak nincsen szüksége rájuk."
 – Nagyon biztos a dolgában – jegyezte meg Rostock látható
csodálkozással.
– Igen – válaszolta Diaz.
– Erre nem számítottam. A legtöbb, amit reméltem, a maga
vonakodó beleegyezése, miszerint hajlandó tanulmányozni a
munkámat. – Rostock olyan hosszan méregette, hogy az már
egy évszázadnak tűnt. – Maga megérett egy új hitre – mondta
végül. – Kissé félreismertem magát. Az agy azonban csupán a
rendelkezésére álló adatokkal dolgozhat, és nekem itt nem sok
lehetőségem volt amerikaiakkal találkozni. Sőt, egyetlen eggyel
sem találkoztam, amióta az vagyok, ami. A maga pszichéje
különbözik a miénktől.
– Szükségem van rá, hogy megértsem a felfedezéseit, uram –
szólt Diaz. – Most ugyanis csak hinni tudok bennük. És az nem
elég, igaz?
Rostock ajka halvány mosolyra húzódott, amelyben emberi
melegség tükröződött.
– Igaz. Azonban ha a hit már megvan, az intellektuális
megértésnek gyorsan kell történnie.
– Én... nem lenne szabad most feltartanom önt, uram –
dadogta Diaz. – Hogyan kezdhetnék hozzá? Vigyek vissza
néhány könyvet a cellámba?
– Nem. – Az elfogadás megtörtént; Rostock hangja
magabiztosan csengett, mint amikor a mester szól hő
szolgájához. – Itt van szükségem a segítségére. Öltse magára a
hámot. A legelső dolgunk, hogy túlléljük a most következő
csatát. Gondolom, tudja, hogy ez több társának a feláldozását
jelenti. Tudatában vagyok annak, ez mennyire fog fájni önnek.
Azután azonban életünk hátralévő részét azzal fogjuk tölteni,
hogy kiegyenlítsük tartozásunkat a népünkkel szemben...
mindkettőnk népével szemben. Ma azonban kérdéseket fogok
feltenni önnek a flottájával kapcsolatban. Minden információ
értékes, különösen az űrhajók szerkezetére és fegyverzetére
vonatkozók, amelyet a mi intelligenciánk eddig képtelen volt
kiismerni.
"Dona mia." Diaz elengedte az ajtót, mindkét kezével
eltakarta az arcát, és úgy érezte zuhan. "Segíts nekem!"
 – Ez nem árulás – mondta a szuperember. – Ez a
legmesszebbmenőbb hűség, amit csak nyújthat.
Diaz kényszerítette magát, hogy ismét szétnézzen a
kabinban. Ellökte magát a padlótól, és megkapaszkodott az
asztal közelében rögzített hámban.
– Nem hazudhat nekem – jelentette ki Rostock. – Nem kell
palástolnia a fájdalmat, amit okozok magának. – Diaz
lepillantott ökölbe szorított kezeire. – Ahányszor csak magára
nézek, érzem a maga fájdalmát.
Diaz kétségbeesetten kapaszkodott a hámba. Hirtelen
mintha bomba robbant volna a belsejében.
NEM, ISTENEM, NEM!
Rostock felsikoltott.
– Ne – zokogta Diaz. – Nem akarom... – A robbanás–
hullámok azonban egymás után áramlottak ki belőle. Rostock
hevesen vergődött a hámjában, és üvöltött. A jelenet úgy
hasított Diazba, mint egy szurony.

– A könyökbe is szoktunk egy drótot tenni – magyarázta a

pszichológiai tiszt. A holdat megvilágító napfényt alig
tompította a hatalmas kupola. – Tudják, hogy a jobb
singcsontjukat egy fémdarabbal helyettesítjük, amely egy ideg
által aktiválódó nukleáris robbanótöltetet rejt. Ez azonban nem
minden, uraim.
Ujjait egymáshoz illesztette. Az asztal túlsó felén helyet
foglaló fiatal férfiak kényelmetlenül fészkelődtek.
– Ebben az országban – folytatta a tiszt –, mi nem hiszünk
abban, hogy az emberekből bábut kellene csinálni. Ezért aztán a
bombáikat saját maguk irányítják; szó sincs poszthipnózisról,
Pavlovi reflexről vagy más ilyen dolgokról. Nos, önök közül
azok, akik beleegyeznek, egy különleges kezelésnek lesznek
alávetve, ezt azonban kitöröljük a tudatukból... Úgy
okoskodtunk ugyanis, hogy amikor az Egyesült Ázsia–beliek
tudomást szereznek a fogolyfegyverről, sebészi úton eltávolítják
a töltést, a csontpótlást azonban a helyén hagyják. Reméljük,
ezt nem fogják mikroszkópos vizsgálatnak alávetni. Így arról
sem fognak tudni, hogy ez egy kristályszerkezettel kiegészített
oszcillátort rejt. Maguk sem fognak tudni róla; ugyanis amiről
nem tudnak, azt nem tudják kifecsegni altatás alatt... Ha
elfogják magukat, és eltávolítják a bombájukat, ezzel a tartalék
szerkezettel még mindig nagy kárt okozhatnak az ellenségnek.
Esetleg egy döntő fontosságú elektronikus berendezés mellett
találhatják magukat, mint például egy űrhajó automata pilótája.
Közelről az oszcillátor képes teljesen összezavarni, ami ha mást
nem is ér el, viszont megtéveszti az ellenséget, és így alkalmuk
nyílhat a menekülésre... A poszt–hipnotikus parancs olyan lesz,
hogy csak akkor fog eszükbe jutni ez az oszcillátor, amikor a
körülmények megfelelőnek tűnnek. Egy perccel sem korábban.
Az emberi agy természetesen egy nagyon furcsa dolog; tekereg,
forog, és a saját farkába harap. Ahhoz, hogy alkalmuk nyíljon
ezt a csapást véghezvinni, a tudatalattijuk különös ösvényekre
vezetheti magukat... még az is előfordulhat, hogy komolyan
fontolóra veteti magukkal az árulás eshetőségét, ha másképpen
nem juthatnak a célszerkezet közelébe. A későbbiekben ez ne
zavarja önöket, uraim! A feljebbvalóik tudni fogják, mi történt
valójában... Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy az akció
minden bizonnyal fájdalmas lesz. És a poszthipnózis legjobb
esetben is megalázó egy szabad ember számára. Tehát a
programnak ez a része csupán az önként jelentkezőket érinti.
Van valaki, aki szeretne visszalépni?

Az ajtó kitárult, és őrök rontottak be rajta. Diaz ekkor már az

asztal mögött volt Rostock mellett. Villámgyors mozdulattal
kiragadta a tábornok fegyverét, és tüzet nyitott a katonákra. A
súlytalansági állapot miatt a lövések hatására nekivágódott a
számítógép panelnek. Miközben igyekezett visszanyerni az
egyensúlyát, már újra lőtt, közben bal könyökével bezúzta a
legközelebbi mérőműszert.
Rostock a fejéből kivezető drótokhoz kapott. Diaz egy
pillanatra elképzelte, milyen lehet, amikor az ember agyának a
rezgéseit egy elektronikus gép erősíti fel, amely egyben a része
is az embernek. A pisztolyt az üvöltő férfi halántékához nyomta,
és ismét meghúzta a ravaszt.
Most pedig jó lenne kijutni! Erősen ellökte magát, és
nyílvesszőként suhant el a levegőben, vérgömbök közt, lebegő
őrök mellett. A folyosón szintén nagy volt a kavarodás. Valaki
megragadta a lábát, ő azonban kiszabadította magát, és a
levegőben úszva megindult az egyik csőben. Valahol lennie kell
erre egy űrsikló dokknak... ott van, és sehol senki a környéken!
Nem volt ideje, hogy űrruhát öltsön, még ha talált volna is
egy megfelelő méretűt, ehelyett egy levegő kupolát borított a
siklóra. Ez, a fűtőegységgel és az oxigénregenerálóval együtt
elég lesz. Sehol nem akart útközben kiszállni; addig
semmiképpen sem, amíg a siklót be nem irányította egy
amerikai zsilipbe.
Némi szerencsével talán sikerül. Ha az irányító
számítógépük működésképtelenné válik, az ellenség teljesen
meg fog zavarodni, és az amerikai űrhajók egyre közelebb
fognak merészkedni. Egyikük aztán majd csak meghallja a sikló
kis rádióját.
Felszállt a nyeregbe, benyomta a levegőkupolát létrehozó
gombot, és várta a kilövést, amely egy pillanattal sem történt
korábban, mint kellett volna. A folyosó végén három katona
jelent meg. Diaz teljes sebességre kapcsolt, és gyorsan
távolodott a Ho–tól. A hajó csakhamar beleveszett az űr
sötétjébe.
A csata elkezdődött. Az első Egyesült Ázsia–beli hajó, amely
elpusztult, kevesebb, mint ötven mérföldnyire volt tőle. Diaz
szerencsére éppen a másik irányba nézett, amikor a rakéta
felrobbant.
 Stephen Hobbes – A Csin–
szektor rejtélye

1.
– Mindezek után azt hiszem, nem kell részleteznem, milyen
jelentősséggel bír az elmúlt másfél évszázad társadalmi
változásai szempontjából a Holtzheimer–féle hiperhajtómű, és
a hiperhajtómű által lehetővé tett intergalaktikus kolonizáció!
Az emberiség a mindennapok szintjén éli meg a végtelenséget, a
XXII. század végi klausztrofóbiás tünetektől terhes, zsúfolt
"Egyetlen Világ” mára rossz álommá vált. Ma az emberiség
minden egyes tagja olyan méretű életteret tudhat magáénak,
amilyet legutoljára talán a XIII–XIV. században. A
népességfölösleg népességhiányba fordult át, ma már senki sem
felesleges, fajunknak minden egyes tagjára szüksége van ahhoz,
hogy tovább terjeszkedjen. Ennek a ténynek az egyénre, az
egyes ember pszichéjére gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen.
Az emberi élet értékké lett. Értékké, mert fizikai eszközeinkhez
képest nehezen és lassan reprodukálható, s ugyanakkor
kulcsfontosságú az emberiség növekedése szempontjából.
Nyugodtan állíthatom, az emberiség új aranykorát éli.
Adam Darrett professzor itt rövid szünetet tartott. Kortyolt
egyet a szószékre készített ásványvízből, elrendezte maga előtt a
jegyzeteit. Kissé izgult, hiszen nem mindenkinek adatik meg,
hogy alig harmincnyolc évesen ilyen közönségnek tartson
előadást Londonban, a Royal Hallban. A Föld és a kolóniák
legfelsőbb vezetősége gyűlt össze a Dr. Frederick Holtzheimer,
a hiperhajtómű feltalálója kétszázadik születésnapja alkalmából
rendezett ünnepségsorozatra. Még a Szövetségbe be nem lépett
kínaiak is képviseltették magukat, hiszen Holtzheimer
találmányának köszönhették, hogy az emberiség utolsó
kommunista nemzeteként ma már öt népes bolygón
építgethetik utópiájukat. Nos, gondolta Darrett cinikusan, ami
most következik, azt le kell nyelniük, akar tetszik, akár nem.
Megköszörülte a torkát, és belevágott.
– Az emberiség terjeszkedése az elmúlt húsz esztendő során
lelassult. A kezdeti kiáramlás lendülete megtorpant. Egyre
csökken a továbbtelepülni vágyók száma. És ez a jövőben
veszélyes helyzetet teremthet. Számomra úgy tűnik... és az
elméletemet tényekkel is alá tudom támasztani, hogy a
kolonizáló előbbiekben felsorolt áldásos hatásai átokká
válhatnak az emberiség számára. Méghozzá olyan átokká,
amely visszavethet minket a barbárság korszakába.
A hallgatóság felmorajlott. A jelenlévők nagy része ismerte
Darrett szociálpszichológiai elméleteit, de arra nem
számítottak, hogy Holtzheimer születésnapján is képes lesz
hangot adni aggodalmainak. A hatalmas előadóteremben
pillanatok alatt szinte tapinthatóvá vált a feszültség.
– Igen, hölgyeim és uraim, a barbárság korszakába! –
emelte fel a hangját Darrett. – Kérem, hallgassanak végig! –
Megvárta, amíg a hallgatóság kissé elcsitul, majd folytatta a
beszédét. – Az emberiség mindeddig nem találkozott más
értelmes fajokkal a világegyetemben, sőt, még a létezésükre
utaló nyomokat sem talált. Engedelmükkel az Erasmus bolygó
állatain megfigyelt, esetleges mesterséges beavatkozás vitatott
kérdését ez alkalommal nem tárgyalom. Tehát nem
találkoztunk eddig más értelmes fajjal. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy akár holnap nem is találkozhatnánk. Ebből a
szempontból a helyzet ugyanaz, mint kétszáz éve: nem tudunk
semmi biztosat. Ami megváltozott, az a hozzáállásunk. Az
emberiség ma már nem is vágyik arra, hogy találkozzon egy
másik intelligenciával. Legtöbbünk elhessegeti magától még a
gondolat lehelőségét, is. Pedig ahogy terjeszkedünk, úgy nő az
esélye a találkozásnak. – Darrett szünetet tartott, és végignézett
a hallgatóságán, hogy időt adjon nekik a gondolatai
megemésztésére. – Ugyanakkor – folytatta – a jólét, a
létbiztonság, az "aranykor" elpuhította az emberiséget. Az
evolúció azonban nem tűri, hogy egy faj stagnáljon. Ha nem
találunk külső kihívást, akkor előbb–utóbb magunk között
kezdünk el marakodni. Még el sem értük a teljes egységet, de
már megjelentek a lehetséges konfliktusok csírái. Hölgyeim és
uraim, ha nem állítunk újabb célt magunk elé, akkor egy
évszázadon beiül ugyanott tartunk majd, ahol őseink: egymás
torkának fogunk esni! Kérem, gondolják végig, amit mondtam!
Köszönöm a figyelmüket.
Darreti összeszedte a jegyzeteit, és levonult a szószékről. A
teremben pár másodpercig néma csend uralkodott, majd
hirtelen mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Tapsolni
senkinek sem jutott eszébe.
A fiatal professzort ez egyáltalán nem érdekelte. A célját
elérte: felhívta a figyelmet egy olyan veszélyre, amelyet
komolyan vett. Tudta, hogy ennyi nem elég a változáshoz, de
bízott abban, hogy lesznek olyanok, akik elgondolkoznak a
szavain. Szándékosan nem maradt ott az est további
programjain, a Royal Hallból egyenesen a szállodájába vitette
magát a mellé kirendelt sofőrrel.
 Lakosztályában levetette a szmokingját, kényelmesen
elhelyezkedett, töltött magának egy italt, és rágyújtott egy
cigarettára. A legnagyobb baj az, gondolta, hogy fogalma sincs,
mit lehetne tenni ebben a helyzetben. A kolonizációt nem lehet
erőltetni, és a régóta várt találkozás sem fog megtörténni csak
azért, mert ő aggódik az emberiség sorsáért. Nem tudta
megmagyarázni magának, hogy miért ragaszkodik szinte
megrögzötten ahhoz az érzéséhez, hogy nem az emberiség az
egyetlen értelmes faj a világegyetemben, azonban elméje
elutasított minden más megoldást.
Felsóhajtott. Már szinte maga előtt látta a másnapi
sajtójelentéseket: "Darrett pesszimista az emberiség jövőjét
illetően", "A szociálpszichológus Kasszandra komplexusa", "Hol
rontottuk el?”. Belegondolni is szörnyű. Lehet, hogy kénytelen
lesz otthagyni az egyetemet? Botrány lesz, az biztos. Teljesen
más szaklapokban publikálni az álláspontunkat, és Holtzheimer
születésnapján prófétát játszani.
Komor gondolatainak áradatát a kommunikátor sípolása
szakította félbe. Kelletlenül felállt, odalépett a készülékhez, és
bekapcsolta. A képernyőn egy fiatal, szigorú tekintetű,
csokornyakkendős férfi arca tűnt fel.
– Jó estét, Darrett professzor. A nevem Michael Morris.
Robert Weyl professzor titkára vagyok – mutatkozott be a férfi
szenvtelen hangon.
– Jó estét, Mr. Morris. Megkérdezhetem, mit óhajt tőlem a
professzor? – érdeklődött kissé bosszúsan Darrett. Az idős
Weyl professzor a Szövetség Koordinációs Bizottságának
alelnöke volt. A jelentkezése azt jelenthette, hogy a vezetés nem
túl elégedett az esti beszéddel.
 – Darrett professzor, Weyl professzor szeretne önnel
találkozni holnap, a délelőtti órákban. Ha önnek is megfelel,
tízre egy kocsi megy önért – közölte ugyanolyan szenvtelenül
Morris.
A meghívás nem adott lehetőséget a visszautasításra.
Darrett kelletlenül rábólintott, majd fagyosan elköszönt, és
kikapcsolta a készüléket. Úgy látszik, nagyobb port kavart fel,
mint kellett volna, ha maga Weyl akar beszélni vele. Nemigen
tudott elképzelni más ügyet, ami miatt a K.B. alelnöke magához
hívatná.
Lesz, ami lesz, döntötte el magában. Fel nem akaszthatnak.
Jobb lesz, ha kipihenten érkezem holnap a találkozóra,
gondolta. Elnyomta a cigarettáját, és elindult a hálószoba
felé.

2.
Morris pontos volt. Másnap délelőtt tíz órakor a szálloda
recepciósa jelezte az érkezését. Darrettet egy kissé meglepte,
hogy a professzor titkára személyesen jött el érte. Ilyen
esetekben általában csak egy programozott légitaxit illett
küldeni a meghívottért, az előző esti sofőrt is csak protokolláris
okokból rendelték ki mellé; valószínűleg egy egyetemi hallgató
lehetett, akinek jól jött egy kis mellékes az ösztöndíj mellé.
Weyl azonban a személyi titkárát küldte érte, s ez arra utalt,
hogy nagyon komoly ügy húzódhat meg a dolog hátterében.
Morris egykedvűen, de udvariasan üdvözölte Darrettet,
majd kikísérte a légikocsihoz. Megfontolt, összehangolt
mozgása, fürkésző tekintete, vékony, de izmosnak tűnő termete
arra utaltak, hogy nem pusztán titkári feladatokat Iát el Weyl
mellett. Hát igen, mélázott el Darrett már a kocsiban, vannak
feladatok, amelyeket nem lehet automatizálni. És a
Koordinációs Bizottság tagjainak hivatalból járt a kirendelt
biztonsági személyzet. A testi épségüket veszélyeztető
fenyegetés ugyan jóval kisebb volt, mint a régi politikusoké, de
teljesen kizárni most sem lehetett. A Szövetségen belül is
léteztek ellentétek, ütköző érdekek, és egyes csoportok – ha ezt
nem is propagálta a szervezet – nem riadtak vissza az
erőszaktól sem, ha szükségesnek látták.
A Szövetség londoni épületéhez vezető mintegy húsz perces
úton Morris egy szót sem szólt. Darrett pedig nem akart a
dolgok elébe vágni a kérdezősködésével. Valószínűnek tartotta,
hogy a testőr–titkár amúgy sem látná el információval.
Visszafojtotta hát a türelmetlenségét és a kíváncsiságát.
A légikocsi egy hatalmas, parkokkal és szökőkutakkal tagolt
ingatlan leszállópályáján ért földet, pár méternyire a
klasszicista stílusban épült, hófehér épülettől. A népsűrűség
csökkenésének köszönhetően a hivatalok már nem
kényszerültek több száz emeletes felhőkarcolókba, az emberiség
minden egyes tagjának megfelelő nagyságú élettér állt a
rendelkezésére.
Darrett egy kicsit meglepődött, amikor az épület ízlésesen
berendezett első emeleti folyosóján végighaladva Morris
tétovázás nélkül elhaladt Weyl professzor irodájának ajtaja
előtt. Kérdezősködésre azonban nem maradt ideje, mert egy
hirtelen forduló után a titkár kitárt előtte egy kétszárnyú ajtót,
és maga elé engedte. Megérkeztek.
A helyiség, amelybe belépett, s amelynek ajiaja diszkrét
kattanással becsukódott mögötte, valamiféle konferencia–
terem lehetett. Középen egy hatalmas, legalább húsz személyes,
holografikus projektorral és személyi kommunikátorokkal
ellátott asztal állt, melynek a közelebbi végén négy férfi foglalt
helyet. Darrett tétován előrelépett. Nem egészen erre számított.
Weyl professzort azonnal felismerte, hiszen sokszor látta már a
média képernyőin. Társainak kiléte azonban meglehetősen
ijesztően hatott rá. A három férfi közül kettő a Szövetség
Flottájának egyenruháját viselte (a rangjelzéseket nem ismerte
fel, de a kitüntetések arra utaltak, hogy nem akárkik lehetnek),
a harmadik pedig sötét öltönyének hajtókáján olyan jelzést
viselt, amely alapján Darrett azonnal meg tudta mondani, kit
képvisel. Az ötágú vörös csillag (vajon rubin? – töprengett el
egy pillanatra) csak a Kínai Kommunista Párt tagjainak járt.
– Üdvözlöm, Darrett professzor – zökkentette ki
mélázásából Weyl. – Kérem, foglaljon helyet körünkben! –
mutatott az egyik székre az asztal másik oldalán.
Darrett összeszedte magát, biccentett, és torkában dobogó
szívvel leült a jelzett helyre.
– Üdvözlöm, Weyl professzor – nyögte ki kissé esetlenül.
– Uraim... – bólintott a többiek felé, akik nem viszonozták
köszönését, csak némán bámultak.
– Darrett professzor, hadd mutassam be a jelenlévőket.
James R. Cambell tábornok, a Szövetségi Flotta vezérkarától. –
Őszülő kefe frizura, erőszakos áll, határozott kék szemek...
minden bizonnyal amerikai, gondolta Darrett, miközben
alaposan szemügyre vette a férfit. – Wilhelm Van Eersel
őrnagy, a Flotta elhárításától – folytatta Weyl. Ő minden
bizonnyal európai, töprengett Adam. Talán skandináv, de lehet,
hogy német. Vagy francia. Mindegy. – És Li Ce–Tung úr, a
Kínai Népköztársaság képviseletében. – A tipikus keleti
arcvonásokat viselő középkorú férfi hidegen elmosolyodott és
ültében enyhén meghajolt. Hiába, a kínaiak már–már beteges
hagyománytisztelete...
 – A Szövetség vezetése nagyon érdekesnek találta a tegnap
esti beszédet, fiatal kollégám... ha megengedi, hogy így
szólítsam – tért rá a lényegre pillanatnyi időt sem hagyva a
gondolkodásra az idős politikus. – És bár nem kifejezetten
emiatt szerettünk volna találkozni önnel, szeretném, ha az itt
jelenlévők kedvéért tömören összefoglalná elgondolása
lényegét.
Darrett bólintott. Kezdett visszatérni az önbizalma, bár azt
továbbra sem éltette, mit akarhatnak tőle a Szövetség magas
rangú katonai vezetői. És az Elhárítás... No meg a kínai...
Mindenesetre összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és
belevágott.
– Röviden úgy tudnám összegezni a problémát, hogy a
folyamatos és sikeres kolonizáció, annak jelenlegi lassulása, a
Szövetség és a Föld viszonylagos nyugalma olyan hamis
biztonságérzetbe ringathatja az emberiséget, ami rövidesen
elpuhultsághoz és dekadenciához vezethet. Az elpuhultsagot és
a dekadenciát azonban nem engedhetjük meg magunknak,
hiszen azáltal, hogy az emberiség egyetlen bolygó helyett ma
már több naprendszerben is jelen van, óriási mértékben
megnőtt annak a matematikai valószínűsége, hogy eddig
ismeretlen földönkívüli civilizációval találkozik, és minden
szempontból készen kell állnia erre a találkozásra. Ez az egyik
lehetőség. A másik az, hogy a viszonylagos stabilitás mindig
rövidtávú: a természet nem tűri a nyugalmat. Az élet, a fejlődés
dinamikus alapszerkezetű. Az emberiség nyugalmas korszakai
mindig katasztrófába torkollottak. Ezt pedig ma már nem
engedhetjük meg magunknak.
– Tehát azt javasolja, hogy rúgjunk fel mindent, amit eddig
elértünk, és essünk újra egymás torkának csak azért, mert ön
szerint az "élet dinamikus alaptermészetű" – vetette fel nyersen
az amerikai tábornok. –– Teremtsünk mesterséges
konfliktusokat, hogy levezessük az ember veleszületett
agresszióját? Romboljuk le az oly nehezen elért egységet? Ezt
akarja?
– Nem, bár ez is egy lehetőség lenne – rázta meg a fejét
Darrett. Meglepte, hogy a tábornok milyen gyorsan levezette az
egyik lehetséges következtetést abból a kevésből, amit mondott.
– Se kívánatosnak, se megvalósíthatónak, se erkölcsösnek nem
találnék egy ilyen megoldást.
– Akkor viszont mi lenne ön szerint a megoldás? –
kapcsolódott be a beszélgetésbe Eersel őrnagy is. Darrett az
akcentusa alapján német anyanyelvűként azonosította be. – A
kolonizációt nem tudjuk folytatni: egyszerűen nincs elég
emberünk. Kénytelenek vagyunk legalább egy nemzedéknyi
időre megpihenni, és az új kolóniák népessége még akkor sem
éri majd el az ideális szintet.
– Nem, belátom, hogy a kolonizációt nem lehet az eddigi
ütemben folytatni – ismerte el Darrett. – Azonban azt is el kell
mondanom, hogy egy percig sem állítottam, hogy tudom,
hogyan kellene megoldani ezt a problémát. A tegnapi
beszédemmel... és hozzátenném, hogy számos
tanulmányommal is... csak fel akartam hívni a jelenlegi helyzet
veszélyeire a figyelmet.
– Uraim, uraim – szólt közbe Weyl professzor. – Szeretném
felhívni a figyelmüket arra, hogy nem a nézetei igazolása vagy
cáfolása céljából szerettünk volna találkozni ifjú kollégámmal.
Sokkal kézzel foghatóbb problémával kerültünk szembe, amely
azonban... a tudományos problémák nagy részéhez hasonlóan...
némiképp feloldja Darrett professzor eredeti problémáját. – Az
idős tudós elhallgatott, és várakozástelten Adamra nézett.
Darrett ismét teljesen összezavarodott. Először azt hitte,
hogy a tegnapi beszéde miatt kap majd egy kis "fejmosást." Erre
itt találja a Szövetség két katonai fejesét, meg egy hallgatag
kínait, akik az elméletéről vitatkoznak, és láthatóan úgy, hogy
sejtésük van a lehetséges megoldásokról. Nyilvánvalóan ők is
tisztában voltak azzal, amit ő olyan konokul hajtogatott. A
legjobban azonban az döbbentette meg, hogy a professzor a
probléma valamilyen "feloldásáról" beszélt. Mit ötölhettek ki?
Illetve, mi történhetett? Nem igazán látta át a helyzetet.
A csend kezdett kínossá válni. Tárgyalópartnerei láthatóan
arra vártak, hogy ő kezdeményezzen. A katonák mereven
elnéztek a feje fölött, a professzor a szemét lehunyva, száján
halvány mosollyal üldögélt, a kínai – hogy is hívják?...megvan,
Li Ce–Tung –, ő meg csak rezzenéstelen arccal bámulta.
– Megkérdezhetem – kezdte kissé rekedten Darrett, – hogy
tulajdonképpen miért akartak találkozni velem?
Weyl professzor kinyitotta a szemét, és jelentőségteljesen a
kínaira nézett. Az finoman bólintott, és eddig közönyös
tekintete hirtelen élettel telt meg, ahogy Adam felé fordult.
– Darrett professzor – kezdte tökéletes angolsággal –, a
Kínai Népköztársaság Kommunista Pártjának vezetősége
felruházott azzal a joggal, hogy közöljem a Szövetség
vezetőségével és mindazokkal, akikkel a Szövetség vezetősége
szükségesnek tartja, hogy a Kínai Népköztársaság Flottájának
egységei nem földi eredetű harci egységekkel kerültek
kontaktusba.
3.
Darrett egy percig azt hitte, nem jól hallotta. Azonban a
jelenlévők egyike sem fűzött hozzá semmit ahhoz, amit Li
mondott, úgyhogy kénytelen volt elfogadni a tényt: nem a füle
csalta meg.
– Úgy érti... – kezdte lassan.
– Igen – bólintott a szavába vágva Cambell. – Megtörtént a
kapcsolatfelvétel, amire annyira vágyott. Csak éppen a
szerencsétlenebb formában: ellenséggel találkoztunk odakint.
– Egy pillanat! – emelte fel a kezét határozottan Adam. –
Remélem, nem képzeli, hogy erre vágytam?
– Nem, a tábornok nem úgy gondolta, fiam – csitítgatta
Weyl éles pillantást vetve az amerikaira. – Tudja, egy kicsit
mindannyian idegesek vagyunk.
– Az biztos – hagyta helyben Darrett füstölögve. Majd
hirtelen eszébe jutott valami. – De mi közöm nekem ehhez az
egészhez? Ez katonai, de legalábbis politikai kérdés. Én pedig
tudós vagyok. Kutató.
– Nos, professzor úr – dőlt előre a székében Van Eersel –,
szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy amit eddig hallott, és
ezután hallani fog, természetesen szigorúan titkos. Nem
használhat fel semmit a kutatásaiban, nem adhat ki információt
a sajtónak: egyáltalán, senkinek sem mondhat egyetlen kukkot
sem. Megértette?
Darrettnek egyáltalán nem tetszett a két katona hangneme.
Legszívesebben felállt és elment volna, de képtelen volt legyőzni
a kíváncsiságát. Nem tudta, mibe akarják belerángatni, de úgy
érezte, nem hagyhatja ki élete nagy lehetőségét. Farkasszemet
nézett az őrnaggyal, majd lassan bólintott.
 Az viszonozta a bólintást, és láthatóan megkönnyebbülve
hátradőlt a székében.
– Akkor talán rátérhetnénk a konkrétumokra – vetette fel
Weyl, aki láthatóan valamiféle koordináló szerepet töltött be a
négyesben. – Van valami kérdése, fiam?
– Ezer kérdésem van, uram. Először is: mikor és hol történt
az eset?
A professzor és a két katona egyszerre néztek a kínaira, akit
láthatóan feszélyezett a kérdés.
– Földi idő szerint mintegy hat hónapja – bökte ki végül
kényszeredetten.
– Fél éve? – kiáltott fel Darrett hitetlenkedve. – Hogy
voltak képesek titokban tartani? – fordult vádlón a professzor
felé. – Tisztában vannak vele, milyen jelentőségű...
– Igen, tisztában vagyunk vele, az Istenit! – csattant fel a
tábornok dühösen. – Nehogy azt higgye, hogy maga az egyetlen,
aki túllát a tányérja szélén!
– Nyugalom, lábomok – intette le Weyl, majd Darretthez
fordult. – A helyzet az, hogy... ööö... hogy is mondjam... Li úr
csak három napja érkezett hozzánk a hírrel.
Adam várakozó tekintettel nézett a kínaira, aki láthatóan
legszívesebben máshol lett volna. Sóhajtott egy nagyot, majd
belekezdett:
– Mintegy hat hónappal ezelőtt egy felderítőrajunk érkezett
a Csin–szektorba. A feladatuk az volt, hogy emberi életre
alkalmas, kolonizálható bolygót vagy holdat találjanak. Ezt
végre is hajtották, lokalizáltak egy megfelelő planétát. Amikor
azonban a kötelék előkészült a légköri felderítésre, a műszereik
idegen repülő testeket jeleztek a közelükben. A parancsnok az
ilyen esetekre adott irányelveknek megfelelően megközelítette
az ismeretlen objektumokat. Az idegen kötelék három vadász és
egy felderítőhajó méretű objektumból állt. A parancsnokot
meglepte a gépek ismerős alakja... állítása szerint teljesen
olyanok voltak, mint a földi hajók általában... ezért minden
frekvencián felszólította azokat, hogy azonosítsák magukat.
Nem kapott választ. Mivel értékelése szerint az idegen
járművek támadó szándékot sugalltak, a kísérőinek kiadta a
tűzparancsot. Vallomása szerint azt hitte, hogy a Szövetség
hajói azok.
– Egyszerűen... egyszerűen lelőtte őket ? – kérdezte Darrett
hitetlenkedve.
– Nem, nem – tiltakozott a kínai. – Az idegenek gyorsabbak
voltak. Mire a Vadászok támadásba lendültek volna, már le is
lőtték őket. A parancsnok azonnal visszavonult. Nem üldözték,
nem is próbálták megtámadni. Az idegenek is visszavonultak.
– Miért nem vették fel azonnal a kapcsolatot a
Szövetséggel? – kérdezte vádlón Adam.
– Nos, először azt hittük, hogy valamelyik Szövetségi
hatalomba botlottunk bele véletlenül, amelyik a
megállapodásainkat figyelmen kívül hagyva a mi szektoraink
felé törekszik. Később aztán rá kellett jönnünk, hogy nem így
van.
– Később? Hogy érti ezt?
– Az incidens után a vezetés úgy döntött, hogy a Kínai
Népköztársaság nem engedheti meg, hogy ilyen
presztízsveszteséget szenvedjen ellenségeivel szemben.
Nagyobb erőket vezényeltünk a szektorba.
– És?
– Minden próbálkozásunk kudarcba fulladt – ingatta a fejét
lassan Li. – Minden egyes alkalommal ugyanaz történt:
sohasem tudtunk túlerővel fellépni, az idegenek mindenhol ott
voltak. És mindig hamarabb támadtak, mint mi. Ha
visszavonultunk, ők is azt tették. Mintha... mintha csak el
akartak volna ijeszteni minket abból a szektorból.
– Semmilyen kontaktust nem sikerült felvenni velük? –
kérdezte Darrett. A többiek némán hallgattak, s bár
nyilvánvalóan részletesen ismerték már a történetet, feszülten
figyeltek.
– Nem, egyetlen próbálkozásunkat sem koronázta siker.
– És mikor jöttek rá, hogy nem földi ellenféllel van dolguk?
– A harmadik behatolási kísérletünk után. Addigra a
titkosszolgálatunk is azt jelentette, hogy nyoma sincs
semmilyen Szövetségi tevékenységnek a szektorban és a
közelben sem. Csak egy lehetséges magyarázat maradt.
Mellesleg... – tette hozzá habozva – szövetségi erőkkel szemben
nem maradtunk volna alul.
– Mikor történt ez a harmadik kísérlet?
– Mintegy két hónapja.
– És miért vártak eddig a hír közlésével?
A kínai láthatóan feszengett.
– A vezetés úgy döntött, hogy megpróbáljuk saját magunk
megoldani a dolgot. Nem, ne értsen félre – tiltakozott látva
Darrett felháborodott arckifejezését. – Nem katonai
megoldásban gondolkodtunk. Szerettük volna felvenni velük a
kapcsolatot.
– És sikerült?
– Nem. Itt is kudarcot vallottunk. Csak a hajóikkal
találkoztunk. Semmilyen jelzésre nem válaszoltak, csak
felvonultak a mi hajóinkkal szemben. Aztán egy idő után
elkezdtek mozgolódni. Amikor mi visszavonultunk, ők is ezt
tették. De semmi egyéb.
A kínai fáradtan elhallgatott. Láthatóan kimerítette az
eseményekről adott beszámoló. Nem lehetett könnyű dolga:
beismerni, hogy népe fél évig titokban tartotta az emberiség
történetének legfontosabb epizódját.
Darrett némán emésztette a hallottakat. Nem így képzelte el
a találkozást. Leginkább egy kultúrált, méltóságteljes, kölcsönös
erőfeszítések által elősegített kapcsolatfelvételt szeretett
elképzelni. Az emberiségre rátámadó, azt leigázni akaró másik
civilizáció képétől inkább félt; de nem tudta kizárni a
lehetőségét. Azt azonban, hogy ilyen passzív lesz a találkozás a
másik fél részéről, sohasem gondolta volna.
– Tulajdonképpen mennyit tudnak róluk? – kérdezte végül.
– Hogy néznek ki? Milyen fegyvereik, hajóik, eszközeik
vannak? Honnan jönnek?
– A fegyverzetük megdöbbentő hasonlóságot mutat a mi
arzenálunkkal – felelte Li. – Semmi olyat nem vetettek be, ami
meghaladni látszana a mi technikai színvonalunkat. A hajóik
hasonló méretűek és sebességűek, mint a mieink. Azt, hogy
miként néznek ki, nem tudjuk, mint ahogy azt sem, honnan
jönnek. Egyszerűen csak megjelennek. Egy ideig azt hittük,
hogy valaki közülünk információkat továbbít az ellenségnek. Ez
persze még akkor volt, amikor azt hittük, hogy az egyik
Szövetségi állammal kerültünk szembe. Egyszerűen mindig
megelőztek minket egy lépéssel.
– Szóval nem tudunk semmit – nyugtázta csalódottan
Darrett. Elgondolkodott. – És miért mondják el ezt éppen
nekem? – bökte ki végül a kérdést, ami annyira foglalkoztatta.
 – Az ügy horderejére való tekintettel úgy döntöttünk –
válaszolta Weyl –, hogy nézeteltéréseinket félretéve
együttműködünk a Kínai Népköztársasággal. A Szövetség
minden lehetséges eszközzel támogatni kívánja a békés
kapcsolat felvételt. Két nap múlva egy különleges szakértői
csoport indul a térségbe: csupa tudós, akiknek az lesz a
feladatuk, hogy helyben kidolgozzák a kapcsolatfelvétel
lehetséges módozatait. Szeretnénk felkérni, hogy csatlakozzon
ehhez a csoporthoz.

4.
Adam titokban valami ilyesmire számított, mégis meglepte
az ajánlat. Nem volt beképzelt: tudta, hogy még nem ívelt olyan
magasra a karrierje, hogy magától értetődően beválasszák egy
ilyen csoportba.
– Miért pont én? – kérdezte végül. – Számos jobb
szakember akad a területemen.
– El kell árulnom, fiam, hogy személy szerint én
ragaszkodtam a maga részvételéhez – mosolyodott el Weyl. –
Már régóta felkeltette az érdeklődésemet a munkája, különösen
az, amit az emberiség megváltozott tudati–hangulati
állapotával kapcsolatban folytatott. De igaza van, ez még nem
indokolná a döntésemet. Maga azonban fiatal, pályatársaihoz
képest nagyon fiatal. Új, merész gondolatai vannak, és vállalni
is meri azokat. Odakint szüksége lesz ezekre a tulajdonságokra.
Nos, mit felel? Vállalja?
– Amennyiben nem – szólt közbe Van Eersel őrnagy látva
Adam tétovázását – sajnos kénytelenek leszünk védőőrizetbe
helyezni, amíg a Szövetség nyilvánosságra nem hozza az ügyet.
Remélem, megérti a mi helyzetünket is.
 – Tehát vagy kimegyek, és kockára teszem a bőröm, vagy
Isten tudja meddig ücsöröghetek egy jól őrzött és kényelmesen
berendezett lakásban, két árgus szemű ügynökkel a hátam
mögött – jegyezte meg gúnyosan Darrett. Aztan váratlanul
felnevetett. – Azt hiszem, maguk pontosan tudták, mit fogok
válaszolni erre az ajánlatra. Megyek! Hogy a fenébe ne mennék!
Tárgyalópartnerei egymásra néztek, és elégedetten
elmosolyodtak. Még a kínai is megkönnyebbültnek látszott.
– Nem csalódtam önben, Darrett professzor – állt fel Weyl.
– A megbeszélés ezzel véget ért. A titkárom elkíséri az új
szállására. Holnap elutazik Amerikába, ott csatlakozik a
csoporthoz. Minden jót, és köszönöm.
– De... – próbált tiltakozni Adam, akit meghökkentett a
gyors búcsú.
– Ne aggódjon, minden egyebet majd mi elintézünk –
vágott a szavába Van Eersel. – Jó utat, és sok szerencsét!
– Szüksége is lesz rá – morogta komoran Cambell, majd a
négy férfi szótlanul kivonult a teremből.

Ha Darrett azt remélte, hogy visszatérhet még a hotelba,

csalódnia kellett. Morris szótlanul kikísérte a légikocsihoz,
indított, majd mintegy másfél órás út után egy középkori
kastély mellett landoltak. Az épületet a Flotta katonai
rendőrségének egyik alakulata őrizte. Mielőtt beengedték volna
őket az épületbe, alaposan ellenőrizték a papírjaikat, még a
Morrisét is.
Darrett egy egyszerűen berendezett, kissé hűvös szobát
kapott aznap éjszakára. Fáradtan ledőlt az ágyra. Nem is bánta,
hogy Morris kurtán köszönve magára hagyta. Át kellett
gondolnia a nap eseményeit. Tehát megtörtént az, amire
annyira vágyott, és amitől annyira félt. Létrejött a "kapcsolat",
de nem békésen. És többek között az ő feladata az lesz, hogy
megpróbálja helyrehozni az eddigi hibákat. Azok az átkozott
kínaiak!.... Ha legalább most félre tudták volna tenni az
arroganciájukat! Mennyivel jobb lehetne a helyzet!
Így füstölgött magában, miközben elnyomta az álom.
Űrhajókkal, különös, emberszerű lényekkel, ismeretlen
tárgyakkal álmodott...

5.
Másnap hajnalban Morris diszkrét kopogással ébresztette.
Miután Darrett rendbe szedte magát, megjelent egy tizedes a
reggelijével, ami láthatóan szabvány kincstári koszt volt.
Darrett értette a célzást: mostantól úgy kell gondolnia magára,
mint a Flotta alkalmazottjára, akit megilletnek ugyan bizonyos
előjogok, de kivételes bánásmódra nem számíthat.
Elfogyasztotta az egyébként ízletes és kiadós reggelit, majd
kávéját kavargatva rágyújtott egy cigarettára.
Kopogtak.
– Tessék! – kiáltotta Darrett.
Morris lépett be az ajtón, láthatóan útra készen. Adam
meglepődve látta, hogy az eddig megszokott elegáns öltöny
helyett a titkár terepszínű egyenruhát visel, őrnagyi
rangjelzéssel.
– Nocsak – mosolyodott el a tudós. – Azt hittem, ön Weyl
professzor... khm... titkára. Csak nem maga is velünk tart?
– A Flotta különleges egységéhez vagyok besorolva –
mosolyodott el ismeretségük során először Morris. – Többek
között mi biztosítjuk a Szövetség vezetőinek személyi védelmét
is. Egyébként igen, én is tagja leszek a különleges csoportnak.
 – Azt hittem, hogy az majd tudósokból áll – vonta fel a
szemöldökét kétkedve Darrett.
– És miből gondolja, hogy én nem vagyok tudós? – vágott
vissza Morris.
– Talán az orgyilkosság professzora? – nevetett fel Darrett
gúnyosan.
– Nem, a kibernetikáé – meredt rá Morris, majd ő is
elnevette magát. – Azt hiszem, befejezhetnénk ezt a játékot,
professzor. Egy csapatban vagyunk.
Darrett habozott egy pillanatig, majd felállt, és kezet
nyújtott az őrnagynak.
– Szólíts Adamnak! Egyébként igazad van. Tényleg egy
csapatban vagyunk.
– Örülök, hogy így gondolod. Te pedig szólíts nyugodtan
Michaelnak. Nem hiszem, hogy függelemsértést követnél el.
– És hogy lesz egy kibernetikusból katona? – firtatta
Darrett.
– Később – emelte fel a kezét Morris. – Indulnunk kell. A
gépen majd lesz időnk beszélgetni.
Darrettnek nem kellett túl sokáig pakolgatnia, hiszen csak
az az egy szál ruhája volt, amit viselt. Minden egyebe ott maradt
a szállodában. Kimentek az épületből, és beültek egy
terepjáróba. Morris utasította a sofőrt, hogy vigye őket a
reptérre. A mintegy negyedórás utat némán tették meg. Darrett
belátta, hogy a sofőr előtt úgysem kapna választ a kérdéseire.
Amikor meglátta a repülőgépet, önkéntelenül is
elfüttyentette magát. Egy karcsú, ezüstösen csillogó Concorde
2200 állt a kifutópályán. Ilyennel csak a leggazdagabb
üzletemberek utaztak! Még a politikusok is csak olcsóbb
gépeket engedhettek meg maguknak az adófizetők pénzéből.
Ezzel a géppel egy óra alatt átrepülhetik az óceánt.
Ibi
És ráadásul, mini kiderült, ez a jármű most csak kettejük
miatt száll fel. Kényelmesen elhelyezkedtek a luxuskivitelű
utastérben, egymással szentben helyet foglalva. A pilóta nem
sokat tétovázott: szinte azonnal beindította a hajtóműveket, és
végiggördült a kifutópályán. A Concorde ezüstös nyílként fúrta
be magát a felhők közé.
– Szóval, hogyan is lesz egy kibernetikusból katona? – tette
fel a kérdést ismét Darrett, miután kicsatoltak a biztonsági
öveket.
– Egyszerű történet – vonta meg a vállát Morris. – Az
egyetem elvégzése után állást kerestem, és egy ismerősöm
révén kaptam egy ajánlatot a Flottától. Háromszor annyi pénzt
kínáltak, mint a legjobb polgári alkalmazók. Elfogadtam. A
munka érdekes volt, jól fizetett, és közben rájöttem, hogy
érdekel a katonásdi is. Elvégeztem az akadémiát. Kiderült, hogy
elég jól megy a dolog. A különleges osztaghoz helyeztek. Most
pedig itt vagyok. Ennyi.
– Értem – bólintott nem túl meggyőzően Adam. Nem tudta
volna elképzelni magáról, hogy bármennyi pénzért is hajlandó
lenne a hadseregnek dolgozni. De hát nem vagyunk
egyformák... gondolta.
– És rajtunk kívül kik lesznek a csoportban? – tette fel a
másik kérdést, ami komolyan foglalkoztatta az elmúlt egy nap
során.
– Ha jól tudom, egy orvos, egy csillagász, egy nyelvész és
egy matematikus – felelte Morris. – Nem sok, de elég.
 – Tehát hatan megyünk? – lepődött meg Darrett. – Tényleg
nem sok. – Eddig azt hitte, hogy legalább húsz fős csoportba
kerül.
– Nem, összesen tíz fő alkotja majd az egységet – rázta meg
a fejét az őrnagy. – Kapunk még négy tengerészgyalogos kísérőt
is – tette hozzá magyarázatképpen. – Ha minden kötél szakad...
– Remek! – jegyezte meg fanyarul Adam. – Most végül is a
békés kapcsolatfelvétel a cél, vagy micsoda?
– Természetesen a békés kapcsolatfelvétel, de nem
mindenáron.
– És ki lesz a csoport parancsnoka? Remélem, nem valami
vaskalapos katona.
– Én – hangzott a tömör válasz. – Azt, hogy mennyire
vagyok vaskalapos, nem tudom, de majd te megmondod.
Darrett elgondolkodott. Nem örült neki, hogy egy katonát
helyeztek a fejük fölé, de Morris talán jobb alternatívát
jelenthetett, mint valaki, aki "csak" katona.
– És van valami elképzelésed arról, Michael, mit fogunk
csinálni odakint?
Morris vállat vont.
– Nem tervezek el előre semmit. Úgyis minden
mozdulatunkat ott helyben kell majd végiggondolnunk. Csak
gátolna minket, ha valami előre meghatározott tervhez
próbálnánk tartani magunkat.
Darrett kénytelen volt elismerni, hogy van némi igazság a
parancsnok szavaiban. Valóban lehetetlen előre tervezni valami
olyasmivel kapcsolatban, amiről jóformán semmit sem tudnak.
– Azért nem annyira szörnyű a helyzet – tette hozzá Morris,
félreértve Adam komor arckifejezését. – A Flotta legjobb
egységeit vezényelték a térségbe. Egy Enterprise osztályú
anyahajót, négy cirkálót, tíz rombolót, több mint száz vadászt és
egy Sasszemet.
– Egy sasszemet? – nézett föl Darrett. – Az meg mi a szösz?
– Emlékszel még az AWACS–szériára?
Adam bólintott.
– Na, annak a világűrbeli megfelelője. A legmodernebb
műszerekkel felszerelve. Tömegérzékelők, elektromos és
mágneses mezőméterek, részecskeszámlálók... egyszóval
minden. A kínaiak még a közelébe sem jutottak ennek a
technológiának. Ha ezzel nem sikerül megtudnunk valamit az
idegenekről, akkor sehogy. A Sasszem gyakorlatilag az egész
szektort átlátja, ha kibocsátja a távirányítású szondáit.
– Impozáns – ismerte el Darrett. – De azért egy kicsit
aggaszt ez az erődemonstráció. Annak alapján, amit a kínaiak
elárultak, sohasem sikerült erőfölényre szert tenniük, csak a
veszteségeiket növelték. Nem, egyáltalán nem tartom jó
ötletnek ezt a parádét.
– A Szövetség vezetősége ragaszkodik hozzá, hogy a lehető
legbiztonságosabb körülményeket hozzuk létre. Elvégre talán az
emberiség sorsáról van szó.
– Hát épp ez az! Szerinted a mi vezetőségünk hogyan
reagálna arra, ha megjelenne egy ekkora idegen flotta a
Naprendszerben?
– Nem tudom – tárta szél a karját Morris. – De a Szövetség
így döntött, és én kénytelen vagyok követni az utasításokat.
Amelyek többek között azt is tartalmazzák, hogy csak veszély
esetén használhatunk fegyvert. A cél a kapcsolatfelvétel, nem a
háború.
– Akkor pláne nem értem, minek ez az arzenál. De
mindegy. Ez van.
 – Uraim, kérem kapcsolják be az öveiket – hallották a pilóta
hangját a hangszóróból. – Azonnal megkezdjük a leszállást.

6.
A Sasszem elfoglalta kijelölt helyét a hipertérugrás előtt a
kötelékben. A Morris vezetése alatt álló különítményt ezen a
hajón helyezték el, mivel ez rendelkezett a legjobb
műszerezettséggel, s a feladatuk szempontjából ennek lehetett a
legnagyobb jelentősége. A terv szerint a Sasszemnek a többi
hajót megelőzve, tizenöt perccel hamarabb kell megérkeznie a
Csin–szektorba (hirtelen nem találtak jobb nevet, ezért
használták a kínaiak verzióját). Mire a harci egységek
megérkeznek, a szondák elfoglalhatják a megfelelő pozíciót
ahhoz, hogy az egész szektort beláthassák. Ebből a szempontból
szerencséjük volt: a kérdéses bolygó pályájának síkja elég nagy
szöget zárt be a naprendszer síkjával ahhoz, hogy mellette
elhelyezkedve majdnem a teljes szektort ellenőrizni tudják.
A különleges egység tagjai nagyon jó benyomást tettek
Darrettre. Mindannyian viszonylag fiatalok voltak, láthatóan
izgatta őket a feladat, és elutasították az erőszakot. Emiatt egy
kis távolságot is tartottak Morristól és a négy
tengerészgyalogostól, bár azt belátták, hogy adott esetben
szükségük lehet a segítségükre.
A csoport számára sebtében átalakítottak egy
pihenőhelyiséget a Sasszem fedélzetén. A fülkét telezsúfolták
számítógépekkel, amelyeket összekapcsoltak a hajó központi
szuperkomputerével. Így a tudósok mindent láthattak, amit a
Sasszem "látott”, és nem kellett a vezérlőteremben ácsorogniuk.
Darrett gyanította, hogy a hajó kapitánya inkább a saját
kényelmét szem előtt tartva hozta ezt a döntést, nem pedig a
teljes önzetlenségtől vezérelve.
 – Még három perc – jelentette be Morris feszülten.
A többiek bólintottak, és elhelyezkedtek konzoljaik előtt. A
hipertérugrás előtt nem kellett becsatolni magukat. Egy földi
kilövőállomásról való felszállás sokkal inkább megterhelte a
szervezetet, mint egy ugrás, így hát nem is emiatt nőtt meg
bennük a feszültség; lélekben már mindannyian arra készültek,
ami pár percen belül a szemük elé tárul.
– Mi lesz, ha egyenesen a karjukba futunk? – vetette fel a
kérdést Steve Dawkins, a nyelvész.
– Visszavonulunk – vonta meg a vállát Morris. – A kínaiak
szerint az mindig használt.
– Ha lesz időnk visszavonulni – morogta Bill Styron, a
színesbőrű matematikus zseni. Térelméleti munkái már
egészen fiatal korában felhívták rá a figyelmet, egyesek szerint
egykor talán ő lehet majd az, aki matematikailag teljes
pontossággal modellezni tudja a Holtzheimer–féle hajtómű
működésének elméletét.
– A beszámolók szerint sohasem támadnak azonnal –
nyugtatgatta Alan Duby, a csillagász. Bár csak pár napja
ismerték egymást Steve–vel, nagyon összemelegedtek.
– Tíz másodperc – hallották Pirsig kapitány hangját. –
Kilenc... nyolc... hét... hat... öt... négy... három... kettő... egy...
ugrás!
Egy pillanatra elhomályosodtak a világűrt mutató
monitorok. A csapat tagjai semmit sem éreztek, és pár
másodperc múltán a képernyők is újra tiszta képet mutattak. Ez
a kép azonban nagyon különbözött az eddigitől. Megérkeztek a
Csin–rendszerbe.
Mielőtt még bármelyikük megszólalhatott volna,
figyelmeztető jelzés hangzott fel az egész hajóban.
 – Nem vagyunk egyedül! – szisszent fel Morris. És valóban,
a monitorok tanúsága szerint alig tízezer kilométer távolságra
tőlük egy másik űrhajó lebegett az űrben.
– Pozíciót tartani, a visszavonulásra felkészülni! – hallották
Pirsig hangját. – Morris, mit javasol?
– Ne kapkodjunk, kapitány. Egyelőre ne mozduljunk,
számíttassa ki a visszaugrás paramétereit, de ne csináljunk
semmi mást. A szondákat mennyi idő alatt tudja pályára
állítani?
– Fél perc alatt kilőhetjük őket.
– Rendben. Várjon egy percet, s ha a barátunk nem mozdul,
lője ki a szondákat.
– Egyetértek – nyugtázta Pirsig. – A kommunikációs
rendszereket megkapják, próbáljanak kontaktusba lépni vele.
– Nos, uraim – fordult Morris a tudósok felé –, most
megmutathatják, mit tudnak.
– Hát, akkor el is kezdeném – nézett lel a konzolrol Alan
Duby. – A színképelemzés szerint az anyaga hatvan százalék
titán, harminc százalék vas, hét százalék alumínium, satöbbi. A
mérete és a súlya alapján körülbelül akkora mint a Sasszem.
Rádióhullámokat, fényt, infra– és ultraviola sugarakat nem
bocsát ki. Ez minden, amit jelenleg tudunk róla.
– Javaslat?
– Próbáljunk meg minden lehetséges kimeneti eszközön
valamilyen egyszerű jelsorozatot sugározni – vetette fel Bill
Styron. – Például egy impulzus, egy impulzus, két impulzus,
periodikusan ismételve.
– Morris, az idegen hajóból kisebb egysegek váltak le –
hallatszott Pirsig izgatott hangja.
– Felénk tartanak?
 – Nem, nem kifejezetten. A szélrózsa minden irányába
szétszóródtak.
– A szondák hogy állnak?
– Már indítjuk őket. Két perc múlva közelebbi képet kapunk
a barátunkról.
– Rendben. Amíg közvetlen fenyegetést nem észlel, ne
csináljon semmit.
– Bill, mehet a jelsorozatod. Alan, figyeld tovább a kicsikét.
Hamarosan többet tudunk róla. Steve, csatlakozz Alanhez! Ha
válaszolnának, próbálj annyi mindent megtudni, amennyit csak
bírsz. – Darrettet lenyűgözte az a határozottság és gyorsaság,
ahogy Morris kiosztotta a feladatokat. Lehet, hogy katona, de
helyén van az esze és a szíve.
– Van valami, Michael! – kiáltott fel Alan. – Rádioaktivitás.
– Értelmezhető?
– Nem, mégsem – szontyolodott el Duby. – Ez a mi
jelzésünk. Elnézést, kicsit állítok a szűrésen.
– Nyugalom, fiúk. Nem kell kapkodni.
– A szondák kint vannak – jelentette Pirsig.
– Alan? – nézett kérdően a csillagászra Morris.
– Semmi különös – vont vállat Duby. – Csak a mi
jelzésünket veszem. A méret, a súly, a színkép ugyanaz. Kémiai
hajtóanyagnyomok, az elemzés egy kis időbe kerül.
– Rendben – nyugtázta az őrnagy. – Adam, van valami
ötleted?
Darrett csak a fejét rázta. Úgy látta, minden halad a maga
útján.
– Morris, minden szonda elért a kijelölt helyre – közölte
Pirsig. – Öt perc múlva megérkezik a teljes kötelék. Mit
tegyünk?
 – Várjunk. Semmi különöset nem csinál a barátunk?
– Nem, csak áll.
– A kibocsátott tárgyak hová lettek?
– Lokalizáltuk őket, pályára álltak. Kisebbek, mint a mi
vadászaink, és sokkal könnyebbek is.
– Hányan vannak?
– Huszat számoltunk meg eddig.
– Rendben. Vége.
– Nem válaszol – sóhajtott fel Alan. – Talán valami mással
kellene próbálkozni.
– Próbáljuk meg a négyzetszámokat – javasolta Styron.
– Mehet – egyezett bele Morris.
– A franc ebbe a sz...ba! – káromkodta el magát Alan. –
Megint a mi jelzésünket veszi!
– Csinálj vele valamit – utasította Morris.
– Azonnal... Úristen! – üvöltött fel Alan. – Ezt nézd, meg
Michael! Legalább húsz hajó! – Ugyanebben a pillanatban
felharsantak a Sasszem szirénái is.

7.
– Morris, egy teljes flottilla tűnt fel a rendszerben! –
üvöltötte Pirsig.
– A mieink mikor érkeznek?
– Még két perc.
– Ki tudjuk húzni addig valahogy?
– Persze – nyugodott meg kissé a kapitány. – Legalább
negyedóra, míg harctávolságba kerülnek.
– Rendben. Akkor várunk.
– Mi a helyzet az újakkal, Alan?
 – Ugyanaz a színkép, legalább hatféle méret, az egyik
valóságos monstrum. Lassan felénk tartanak. Nemrég léphettek
ki a hiperűrból.
– Tudsz valami vektort meghatározni?
– Ha Bill besegít... igen.
– Akkor csináljátok!
– Kezdem érteni – szólalt meg Darrett.
– Micsodát? – fordult felé Morris.
– Nézd csak meg jobban – lépett oda mellé Adam, hogy
jobban lássa a monitort. – Neked nem tűnt fel, hogy a kis hajó
éppen olyan ideális pozíciót foglalt el a felderítés
szempontjából, mint mi? Lehet, hogy folyamatosan figyeli a
rendszert, és jelzi, ha betolakodó érkezik. A kis tárgyak pedig
olyan szondák, mint a mieink.
– De hogy került ide a többi? – ráncolta a homlokát Morris.
– Lehet, hogy ők már megoldották a hipertéri
kommunikációt – vonta meg a vállát Adam.
– Elképzelhető – ismerte el az őrnagy.
– Morris, megérkezett az erősítés. – Pirsig hangjából nem
lehetett nem kihallani a megkönnyebbülést.
– Üdvözlöm, Morris őrnagy – tűnt fel egy ismerős arc az
egyik monitoron. – Úgy látom, elég meleg a helyzet. Mit javasol
a csoportja?
– Üdvözlöm, Cambell tábornok. Várunk.
– Értem. Nos, mi mindenesetre rendezzük sorainkat és
felkészülünk minden eshetőségre.
– Értem, tábornok úr. Majd tartjuk a kapcsolatot. Vége.
– Nos, uraim, hogy állunk? – fordult a társaság felé az
őrnagy.
 – A jelzésekre nem válaszolnak, a flottillájuk pályára állt, a
felderítő nem moccan, a lehetséges érkezési vektorokat már
számolja a komputer – hadarta el egy szuszra Alan. – Ez
minden.
– Tehát eddig ugyanaz a felállás, mint amivel a kínaiak
találkoztak – foglalta össze Morris. – A kérdés csak, az hogy
nekünk mit kellene másképp csinálni ahhoz, hogy ne ismételjük
meg az ő kudarcukat?
Egy pár percre néma csend borult a helyiségre. Aztán Adam
köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy eszébe jutott valami.
– Tessék – nézett rá Morris.
– Szerintem vissza kellene küldeni a flottát – jelentette ki
Darrett határozottan.
A többiek döbbenten néztek rá, nem akartak hinni a
fülüknek.
– Te viccelsz! – kiáltott fel végül Steve. – Maradjunk itt
egyedül ezzel az armadával szemben? Egy pillanat alatt
kifüstölnek minket!
– Nyugalom, Steve – csitította Bill. – Hallgassuk végig, mit
akar mondani Adam.
– Igen. Én is szeretném hallani az érveidet – csatlakozott az
előtte szólóhoz Morris.
Adam körbenézett a társaságon. A tíz fős csapatból most
csak öten voltak együtt, az orvosuk, Hanz Steiner úgy vélte,
hogy csak láb alatt lenne, ezért visszavonult a kabinjába, a
tengerészgyalogosok pedig tényleg nem sokat értek volna ebben
a helyzetben. Valahogy meg kell magyaráznia a társainak azt,
amit mondott. Darrett remélte, megértik az érveit.
– Igyekszem egyszerűen megfogalmazni a dolgot – kezdte
lassan. – Röviden arról van szó, hogy ahol ennyi fegyver gyűlik
össze, ott előbb–utóbb el is sül valamelyik. A kínaiak esete rá a
legjobb példa: egy ideig próbáltak várakozni, de aztán
felmondták az idegeik a szolgálatot. Vagy az idegenek idegei, de
ez most teljesen mindegy. Ez az egyik érvem. A másik... a
másikról nem akarok még beszélni, de van egy olyan érzésem,
hogy ha mi visszaküldjük a hadihajókat, akkor ők is ezt fogják
tenni.
– Miből gondolod? – érdeklődött Alan.
– Csak egy megérzés – tárta szét tanácstalanul a karját
Adam.
– Van valami abban, amit mondtál – látta be Morris –
Szokatlan ötlet, de azt hiszem, éppen a paradox mivolta szól
mellette. A kínaiak talán túl logikusan viselkedtek. Rendben.
Én támogatom. A többiek?
Pár perc hallgatás után először Alan szólalt meg.
– Én benne vagyok.
– Én is – csatlakozott Bill szinte azonnal.
– Hát, azt hiszem, akkor én sem maradhatok ki – egyezett
bele kényszeredett vigyorral Steve.
– Örülök – bólintott Morris, majd a konzol felé fordult. –
Morris őrnagy kéri Cambell tábornokot!
– Igen, őrnagy – tűnt fel a tábornok gondterhelt arca a
képernyőn.
– A szakértői csoport azt javasolja, uram, hogy vonják
vissza a flottát – közölte Morris, majd kifejtette Adam érveit.
A tábornok a homlokát ráncolta, láthatóan nem rajongott az
ötletért. A végén azonban ha kelletlenül is, de beleegyezett.
– Azonnal kiadom a parancsot a visszavonulásra. Öt perc
múlva itt sem vagyunk. Remélem, tisztában vannak azzal, hogy
nem tudjuk tartani a kapcsolatot magukkal, és negyven óránál
hamarabb felderítőt sem tudunk visszaküldeni.
– Vállalnunk kell ezt a kockázatot, uram – jelentette ki
Morris határozottan.
– Isten óvja önöket – sóhajtott fel a tábornok, és
megszakította az adást.
– Na, ezt elrendeztük – törölte meg a homlokát Alan. –
Komolyan megijedtem, hogy nem maradhatunk.
– Morris őrnagy – hallották Pirsig kapitány hangját. –
Szeretném elismerésemet kifejezni Darrett professzornak.
– Ugyan miért? – értetlenkedett Adam.
– Vessen egy pillantást a képernyőkre, professzor –
kuncogott Pirsig. – Elmennek.

8.
Valóban, az idegen flottilla rendezte sorait, elegáns ívben
pályát módosított, és távolodni kezdett a megfigyelőktől. A
magányos felderítő nem mozdult.
– Alan, Bill, figyeljétek meg a pályáját, hátha megtudjuk,
merre ugranak – utasította Morris két társát, majd Adamhez
fordult . – Miből gondoltad, hogy ez fog történni?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Darrett. – Csak egy
megérzés volt.
Morris fürkészve nézett rá, de nem szólt semmit. Adam
kezdte kényelmetlenül érezni magát a jéghideg pillantás súlya
alatt. Steve mentette ki szorult helyzetéből.
– Azt hiszem – kezdte töprengve a nyelvész –, itt lenne az
ideje leülni és átgondolni, mit tudtunk meg, s hogyan tovább.
Mit gondoltok?
– Jó ötlet – állt fel Alan a monitor elöl. – Mindkét flottilla
elhagyta a szektort, a barátunk nem mozdul, a hívásokra nem
válaszol. Ettől nem leszünk okosabbak. Valóban el kellene
dönteni, mit csinálunk.
– Egyetértek – bólintott Morris. – Pirsig kapitány, legyen
szíves, vegye át a megfigyelést. Tartanánk egy rövid
tanácskozást.
– Rendben, őrnagy. Azonnal szólok, ha történik valami –
felelte a kapitány.
A csoport öt tagja kényelmesen elhelyezkedett, előkerült
néhány szendvics és pár doboz üdítő is. Pár percig csak az evés
és ivás zajai hallatszottak, majd mindenki kapott egy csésze
kávét, a dohányosok rágyújtottak. (Ez általában tilos volt a
flotta hajóin, de a csoport engedélyt kapott rá.) Morris nyitotta
meg a beszélgetést.
– Szeretném, ha először összefoglalnánk, mit tudtunk meg
az elmúlt fél óra eseményeiből. Aztán rátérünk a hogyan tovább
kérdésére. Ki kezdi?
– Nos, az értékelést vállalom – jelentkezett Steve. – Nem
lettünk sokkal okosabbak. Egyetlen olyan adatot sem tudtunk
meg, amit ne ismertünk volna eddig a kínaiak révén, vagy ami
közvetlen jelentőséggel bírna a kapcsolatfelvétel szempontjából.
Sikerként talán csak azt könyvelhetjük el, hogy nem történt
vérontás.
A többiek egyetértően bólogattak. Igen, ez minden, amit
elmondhatnak az elmúlt fél óráról. Nem történt igazi
előrelépés.
– Tehát nincs hozzáfűznivaló? – kérdezte Morris. Mivel
senki sem jelentkezett, folytatta. – És mit gondoltok arról,
ahogy a flottájuk feltűnt, majd amikor Cambell a visszavonulás
mellett döntött, minket megelőzve távozott?
– Ezt Adamtől kérdezd, az ő ötlete volt – javasolta Alan.
 – Igen, igaza van – csatlakozott hozzá Bill. – Honnan jött az
ötlet, Adam?
– Bevillant egy elképzelés... – kezdte lassan Darrett. – Nem
tudom, honnan, de elég bizarr. Akkor teljesen logikusnak tűnt,
ám most, hogy végiggondolom, nem tartom túl valószínűnek.
– És mi lenne az? – firtatta Morris.
Adam habozva nézett rá.
– Nem szeretnék marhaságokat mondani, ezért egy kis időt
kérek, meg Alan és Bill segítségét. De addig is, nem lehetséges,
hogy lehallgatják a rádióinkat, és onnan tudták meg, hogy
visszavonulunk?
– Nem valószínű – rázta a fejét Morris. – Először is, ha
értik, amit beszélünk, akkor miért nem válaszolnak?
Másodszor, nem hiszem, hogy ennyi idő alatt meg tudták volna
fejteni a katonai kódokat. A beszélgetéseink ugyanis kódolva
kerülnek ki az éterbe. Tehát milyen segítséget kérsz?
Adam elgondolkodott. Saját maga is őrültségnek tartotta,
ami eszébe jutott, de mivel más javaslat nem akadt, úgy tűnt,
kénytelen lesz végigvinni a dolgot. Legalább kiderül, hogy
hülyeség, vigasztalta magát gondolatban.
– Először is szeretném, ha Bill megkerestetné az elmúlt fél
órában a szektorban megforduló nem természetes eredetű
objektumok szimmetriapontjait – mondta ki egy szuszra a
mondatot. – Azokat a pontokat vagy tengelyeket, ahonnan
nézve szimmetrikusnak tekinthető az objektumok
elhelyezkedése, mozgása, vagy bármi – tette hozzá látva a
matematikus el kerekedett szemét. – Meg tudod csinálni?
Bill elgondolkodva vakargatta az állát.
 – A számítógépek mindent rögzítettek, nekem csak
paraméterezni kellene a keresést – válaszolta lassan. – Igen, azt
hiszem, menni fog. De nem lesz meg öt perc alatt.
– Megvárjuk – nyugtatta meg Adam, majd odafordult a
csillagászhoz. – Alan, elő tudsz rántani valami jó térképet a
szektorról és a környékéről? Olyat, amin minden, érted, minden
rajta van?
– Adam, ez a hajó a Flottáé. Tudod, mit jelent ez? A
számítógépben még a fél centis meteoritok is katalogizálva
vannak. Persze, hogy van ilyen térképük. Még háromdimenziós
is.
– Remek – örült meg Darrett, – Akkor nézd át őket, és
keresd meg a legközelebbi óriáségitesteket. Pulzárokat,
kvazárokat, fekete lyukakat, ilyesmi.
– Nem gond – jelentett ki magabiztosan a csillagász. – De
kellene egy holoprojektor, hogy megnézhessük.
– Majd hozatok le egyet – nyugtatta meg Morris. Nem
tudta, mit akar Darrett, de bízott benne, hogy valamire jó lesz
az elmélete. – Steve – fordult oda a nyelvészhez – megtennéd,
hogy üzengetsz a barátunknak odakint? Próbálj ki mindent, ami
eszedbe jut. Ha esetleg válaszolna, szólj! Felmegyek a
kapitányhoz egy kis időre – közölte, azzal elhagyta a helyiséget.
Alan, Steve és Bill elmerültek a munkájukban, így Darrrett
magára maradt ellentmondásos érzelmeivel. Leült az egyik
monitor elé, és különböző szögekből elkezdte nézegetni néma
kísérőjüket. A hajó teste enyhén lapított szivar alakra
emlékeztette, amelyet kisebb nagyobb dudorok tarkítottak. Az
egyik végén sötétebb nyílások tátongtak, valószínűleg a kémiai
hajtómű kivezetései. Semmi igazán különös, furcsa vagy
idegen. Akár a Földön is építhették volna.
 Végigzongorázott a szondákon. A távolabbiak csak az űr
feneketlen mélységű sötétségét mutatták, a csillagok
miriádjainak fénypettyeivel tarkítva. A közelebbieken fel–
feltűnt a rendszer egy–egy bolygója vagy egy kóbor meteorit.
Semmi mozgás, semmi, ami az idegenek jelenlétére utalna.
– Készen van – állt fel elégedetten Alan a gépe elöl.
Megvan, amit kértél. Ha meghozzák a holoprojektort, meg is
nézheted. Elképesztően jó az adatbázis lekérdező–rendszere,
alig volt vele valami munka. Elmondod, mit keresünk?
– Még én sem tudom – mosolyodott el Adam. – Csak úgy
érzem, hogy találni fogunk valami fontosat. Nevezd intuíciónak,
ha akarod.
– Az intuíciónak is van valami racionális alapja –
makacskodott Alan. – Honnan indult ki?
– Tudod, miközben elnéztem, hogyan jelenik meg a két
flotta, hogyan állunk itt egymással szemben, eszembe jutott a
kínaiak beszámolója, és rájöttem, mi volt olyan furcsa az
egészben.
– És micsoda? – nézett fel Bill is a munkájából.
– Éppen az, amit te keresel: a szimmetria. A kínaiak azt
állítják, hogy általában körülbelül ugyanannyi hajót vonultatott
fel az ellenség, mint ők. Nem a túlerő győzött, hanem a
gyorsaság. És mi történt most? Mindig pontosan ugyanannyi
hajójuk volt a rendszerben, mint nekünk. Kíváncsi lennék, hogy
hány szondát lőttünk ki.
– Huszonhármat – vágta rá Alan. – Ők pedig... várjunk
csak... huszonkettőt. Hm. Ez valóban érdekes. Kíváncsi vagyok,
mi történne, ha kilőnénk még egyet. Szerinted megkérhetem a
kapitányt?
 – Persze – bólintott Adam, bár korántsem volt ennyire
biztos a dologban. Nem tartotta valószínűnek, hogy Pirsignek
nagy kedve lenni megtörni a beállt status quot. De sohase lehet
tudni.
– Uraim, egy kis figyelmet kérek – hallották meg a kapitány
hangját, mielőtt még felhívhatták volna a belső kommunikációs
rendszeren. – Az idegen hajó újabb kisméretű testet bocsátott
ki magából. – Halk kattanás jelezte, hogy a kapitány csak ennyit
akart közölni.
Adam, Bill és Alan összenéztek. Kísérteties volt az eset.
Most már pontosan ugyanannyi szondája volt kint mindkét
félnek.
Kinyílt az ajtó, és két katona élén belépett Morris. A
tengerészek egy holovetítőt cipeltek, amit Alan instrukciói
szerint elhelyeztek az egyik konzol mellett. Tisztelegtek az
őrnagynak, majd leléptek.
– Épp jókor, Michael – állt föl Bill. – Készen vagyok.
– Alan? – kérdezte kurtán Morris.
– Szintén, főnök – tisztelgett a csillagász katonásan.
– Akkor tied a szó, Adam – ült le fáradtan az őrnagy.
– Remek. Először is, Bill, mire jutottál?
– Hááát... – vakarta meg a fejét a matematikus – magam
sem tudom. Elég önkényesen paramétereztem a dolgokat,
úgyhogy lehet, hogy tévedek. De... valóban van egy olyan pont,
ahonnan nézve a rendszerben lévő objekumok mozgása és
elhelyezkedése szimmetrikus. Legalábbis többé–kevésbé. Csak
éppen...
– Igen?
– ... csak éppen eléggé kiesik a rendszerből. Legalább
másfél parszek a mélyűrben.
 – Az nem baj, ha erre a pontra valóban szimmetrikus a
rendszer. Milyen hibaszázalékot adnál magadnak ?
– Hm, legalább öt százalék.
– Rendben. Add meg a koordinátákat! Kíváncsi vagyok, mi
lehet ott.
Bill megrázta a fejét.
– Már utánanéztem. Semmi. Csak a puszta űr.
– A mi adataink szerint – emelte fel a kezét
jelentőségteljesen Darrett.
– Mire akarsz kilyukadni, Adam? – tette fel a kérdést
Morris.
– Meg kellene nézni, mi van a Bill által kiszámított
koordinátákon – bökte ki Darrett.
– Mire számítasz? Egyáltalán, min töröd a fejed?
– Még nem akarom elmondani – csóválta a fejét Adam. –
De ha lehet, nézzük meg, mi van ott.
– Hagyjuk itt a barátunkat? – intett az idegen hajó felé
Alan.
– Miért ne? Úgysem megyünk vele semmire. Egyébként is,
azt hiszem, ő is jönni fog.
– Kezd egy kicsit misztikussá válni nekem ez a dolog –
fakadt ki Bill. – Nem magyaráznád meg?
– Nem tudom megmagyarázni. Csak megérzés.
Elhallgattak, és mindannyian Morrisra néztek. Az őrnagy
láthatóan komoly kétségek között hánykolódott.
– Az előbb beigazolodott a megérzésed, Adam – mondta
végül lassan, jól megrágva a szavakat. – Én végül is semmi
akadályát nem látom, hogy egy rövid ugrást tegyünk arra a
pontra. De szeretném, ha szavaznánk.
 – Rendben – egyezett bele Darrett, miközben egy kissé
elcsodálkozott. Egy katona, aki demokratikus megoldásokat
alkalmaz! – Bill? – fordult oda a matematikushoz.
– Végül is... – legyintett az. – Felőlem mehetünk.
– Alan?
– Részemről is rendben: de miért kérted a térképet?
– Majd arra is sor kerül. Michael?
Morris csak bólintott.
– Steve?
– Ez a fickó nem válaszol, úgyhogy szerintem csak az
időnket pazaroljuk. Menjünk innen!
– Tehát megyünk – foglalta össze Adam. – Köszönöm a
bizalmat.
– Tehát mi van a térképpel? – sürgette Alan.
– Kapcsold be – intett Darrett.
Alan átszellemült vigyorral beindította a vetítőt. A
számítógép automatikusan csökkentette a helyiség
megvilágítását, így teljes élességú képen vehették szemügyre a
Csin–rendszer tágabb szomszédságát.
– Egy kicsit lekicsinyítem, mert így nem fér bele az, amit
keresünk – magyarázta Alan.
– Meg tudod jelölni a mostani pozíciónkat? – kérdezte
Darrett.
A képen azonnal felragyogott egy kék pont.
– Most az óriáscsillagokat – kérte Adam.
A kép szélén nyolc vörös pont jelent meg, látszólag
véletlenszerű elhelyezkedésben.
– Köszönöm. Most a Bill által kiszámított koordinátákat.
 Ez egy kicsit tovább tartott, Alannak ugyanis be kellett
gépelnie a számjegyeket. De azért így is elég hamar megjelent
egy zöld pont.
Darrell már látta, amit keresett, de a biztonság kedvéért
megkérte a csillagászt, hogy a jelenlegi pozíciójukat kösse össze
a Bill által kiszámított koordinátákkal, majd hosszabbítsa meg
az egyenest.
A többiek felszisszentek, amikor meglátták az ábra végső
formáját. Az egyenes az egyik vörös pontba futott.

9.
– Mi az a pont? – kérdezte Adam rekedten.
– Egy pillanat... megvan: egy kvazár. Nem biztos, hogy
éppen ott van, de a vektora stimmel.
– Ez mind nagyon szép – jegyezte meg Morris vészjósló
nyugalommal. – Most már esetleg mi is megtudhatnánk, miről
van szó?
Darrett intett Alannek, hogy kapcsolja ki a vetítőt. A fény
ismét felerősödött. Adam elővett egy cigarettát, rágyújtott és
leült. Szippantott egy mélyet, csak azután kezdett bele a
mondanivalójába.
– Már a kínaiak beszámolója kapcsán szöget ütött a
fejembe, hogy mindig hasonló nagyságú erőkkel találkoztak, de
nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most azonban,
hogy átéltem a helyzetet, nagyon erősen rám tört egy olyan
érzés, hogy ez az egész valahogyan szimmetrikus. Nem úgy,
mintha a tükörbe néznénk, de nekem szinte üvöltött belőle a
szimmetria. A hajók száma, a méretek, a mozgás, az akciók...
minden... Támadt egy vad gondolatom, amivel most is alig
merek előhozakodni, pedig ez a két számítás igazolni látszik a
dolgot. Mi van, tettem fel magamnak a kérdést, ha valamilyen
módon mi okozzuk az itteni történéseket. De úgy, hogy szemtől
szemben látjuk a végeredményt is, pontosan úgy, mint a
tükörben. Elég vad ötletnek tűnt, de valahogy bennem ragadt.
Elkezdtem gondolkodni azon, hogy fizikailag hogyan lenne
lehetséges a dolog. Nem nagyon értek a csillagászathoz, de
annyit tudok, hogy a kvazárok, pulzárok és fekete lyukak
környékén elég furcsák a dolgok. Ezért kértem meg Alant, hogy
mutassa meg a környék ilyen típusú égitesteit. Billnek pedig
azért kellett ennyit számolnia, mert úgy gondoltam, hogy a
szimmetriapont elvezethet valahová.
– Jó, nem teljesen értem, mire gondolsz – szólalt meg Alan
némi hallgatás után –, de mégis, szerinted mit találunk a
szimmetriapontban?
– Mondtam már, hogy nem tudom – mentegetőzött Adam.
– Értsd meg, ez még mindig csak egy hipotézis. Az a vonal lehet
véletlen egybeesés is.
– Nem hiszem – jegyezte meg komoran Bill. – Amíg
beszéltél, vettem magamnak a bátorságot, és utánaszámoltam,
megtörik–e az egyenes a rendszer mozgásától. A szimmetria
pont relatív helyzete állandó a szektor és a kvazár között.
– Tegyük tel, hogy valóban valami tüköreffektussal van
dolgunk – szólt közbe Morris. Mi köze lenne ennek a
kvazárhoz?
– Hát, ez a legbizonytalanabb pontja a hipotézisnek –
ismerte he Darrett. – Ilyenek jutottak eszembe, mint
gravitációs hullámok, térhullámok, kvantumszerkezet... csupa
zagyvaság. Csak... úgy valahogy összeáll bennem az egész. Alan,
te vagy a csillagász, mit gondolsz?
– Igazából nagyon keveset tudunk a térszerkezetéről –
ingatta a fejét Alan. – Tudod, még igazad is lehet, bármilyen
hihetetlen az egész. Szerintem menjünk, nézzük meg, mi van a
szímmetriapontban.
– Én ugyan nem sokat értek az egészből – szólalt meg Steve
is –, de az utóbbi kérdésben egyetértek Alannel.
– Nos, akkor mire várunk? – állt fel Morris. Odalépett a
konzolhoz, és felhívta Pirsig kapitányt. – Kapitány, az urak
kiszámítottak egy koordinátát. Odavinne bennünket a
közelébe? Úgy tűnik, ott talán nagyobb sikerrel járunk.
– Ha önök úgy látják jónak, őrnagy – felelte hűvösen Pirsig.
– Az utasításaim szerint mindig oda megyek, ahová mondják,
amíg nem tartom veszélyesnek.
– Köszönöm, kapitány. Küldöm az adatokat – bontotta meg
a kapcsolatot Morris. Leütött pár billentyűt, s a hajó központi
számítógépe átvette a Bill által kiszámított értékeket.
– Michael, a barátunk szedelőzködik – mutatott az egyik
monitorra Steve. Valóban, az idegen hajó lassan megfordult, és
gyorsulni kezdett. Pár perc múlva eltűnt a műszerek elől.
– Ha Adamnak igaza van, akkor nem most látjuk utoljára
– jegyezte meg Bill morózusan.
– Tíz perc múlva megtudjuk – jelentette ki Morris.
A Sasszem nem tartozott a leggyorsabb hajók közé, de erre a
viszonylag kis ugrásra hamar fel tudott készülni. Szerencsére
viszonylag messze voltak a naprendszer minden bolygójától, így
nem kellelt gravitációs anomáliáktól tartaniuk. Morris egész jó
közelítést adott: ha nem is tíz, de tizenhat perc múlva újra
meglátták az idegen hajót. Igaz, ez alkalommal sokkal
közelebbről. A műszerek szerint mindössze pár száz
kilométernyire voltak egymástól. Ha csak egy kis hiba csúszott
volna az ugrásba, már nem élnének.
 A műszerek azonban nem csak az idegen, de már mégis
ismerősnek számító hajó jelenlétéről tájékoztattak. Valahol
nem messze előttük egy másik objektum is úszott a világűr sötét
kárpitja előtt.

10.
A legkevesebb, amit az ismeretlen objektumról el lehetett
mondani, az volt, hogy hatalmas. A képernyőkön teljesen
eltörpült mellette a két középkategóriájú űrhajó. A Sasszem
utasai megdöbbenve meredtek a monitorokra.
– Erre számítottál? – fordult oda Morris Adamhez.
– Nem tudom – suttogta Darrett. – Reméltem – tette hozzá
kissé összeszedve magát –, hogy találunk itt valamit, de
őszintén szólva erre nem számítottam. Fogalmam sincs, mi
lehet.
– Olyan, mint egy hatalmas cső – jegyezte meg Alan. –
Teljesen szimmetrikus a hossztengelyére. A színképe... érdekes,
a színképelemző teljesen kiakadt. Azt hiszem, ez tényleg idegen
test.
– Mekkora tulajdonképpen? – érdeklődött Steve.
– Az átmérője több, mint harminc kilométer. A hossza
mintegy hetven kilométer. A falvastagság néhány száz méter
lehet – felelte Bill.
A Sasszem ekkor hirtelen megrázkódott. Az emberek
kétségbeesetten próbáltak kapaszkodni, hogy ne zuhanjanak a
padlóra.
– Mi volt ez? – kiáltotta Morris.
Pirsig kapitány képe tűnt fel a kommunikátoron.
– Őrnagy – kezdte hadarva – megpróbáltunk közelebb
menni az objektumhoz, de valami nem enged. Mintha valami
erőtér megpróbálna eltolni minket. Mit tegyünk ?
 – Távolodjanak el! – utasította Morris határozottan. – Nem
kockáztathatunk.
Beletelt egy pár percbe, míg a hajó újból stabilizálódott. A
társaság tagjai elgyötört arccal néztek egymásra.
– Adam, szerinted mi lehet ez? – kockáztatta meg a kérdést
Alan.
– Fogalmam sincs – ingatta a fejét Darrett. – Semmi
logikus magyarázat nem jut az eszembe.
– Akkor legalább próbáld meg beleilleszteni a hipotézisedbe
– kérte Morris.
– Hm – ráncolta a homlokát Adam. – Talán valami lencse,
nagyító, vagy ilyesmi. Gondolom, a hossztengelye a kvazár felé
mutat. Ahhoz nem elég nagy, hogy teljes pontossággal meg
tudjam most határozni az irányát, de körülbelül stimmel –
ismerte el Alan.
– A barátunk hogyan viselkedett? – vetette fel a kérdést
Bill, az idegen hajóra célozva.
– Szintén eltávolodott – felelte Morris.
– Ezek szerint nem az övék – vonta le a következtetést
Adam. – Egyébként miért ne tudná megközelítni?
– Úgy érted, hogy nem ők építették? – kérdezte az őrnagy.
– Pontosan. Ha valamennyire helyes a hipotézisem, akkor
ők vagy a mi többé–kevésbe megfelelő tükörképeink... bár
ennek ellentmond néhány eltérés a viselkedésünkben... vagy
pedig ez a cső okozza az ittlétüket. Akármelyik verzió is a
helyes, ugyanannyi közük van a csőhöz, mint nekünk. Sőt, meg
merem kockáztatni, hogy az ő szempontjukból mi vagyunk az
idegenek.
A társaság elgondolkodott Darrell szavain. Végül Alan törte
meg a csendet.
 – Tudjátok – kezdte akadozva –, lehet, hogy bolondságnak
hangzik, de eszembe jutott valami.
– Ki vele – biztatta Darrett. – Nem lehet nagyobb
bolondság, mint az én hipotézisem.
– Gyerekkoromban olvastam egy könyvet, egy sci–fit Fred
és Geoffrey Hoyle–tól. A könyv végén a szerző a kvazárokról,
pulzárokról és fekete lyukakról értekezik, meg valami
párhuzamos univerzumokról. Az jutott az eszembe, hogy
teljesen egybevágna az Adam elméletével, ha az idegenek egy
párhuzamos univerzumból kerültek volna át ide, a cső révén.
Mondjuk úgy, hogy a cső a pulzár segítségével létrehoz valami
dimenziótorzulást...
– ...ami miatt ez a szektor és a környéke egyszerre van jelen
mind a két univerzumban – fejezte be a mondatot Bill. – Igen,
ez elképzelhető.
– De miért nem tudunk kommunikálni akkor azzal a
másikkal? – vetette fel Steve.
– Hát, lehet hogy nagyon meglódult a fantáziám, de
elképzelhetőnek tartom, hogy a tükörhatás miatt valahogyan
kioltják egymást a próbálkozásaink – vakarta meg a fejét Alan.
– És a harc szempontjából miért nem érvényesült eddig a
tüköreffektus? – tamáskodott Morris.
– Nem tudom – tárta szét a karját Alan. – Tudnunk kellene,
hogyan működik ez az egész dolog.
– Akkor az lesz a legjobb, ha most szépen visszatérünk a
mieinkhez, és alaposan felkészülve jövünk vissza – javasolta
Morris.
– Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne – ellenkezett
Darrett. – Amennyien mi jövünk, annyian jönnek ők is – intett
a másik űrhajó felé.
 – Akkor mit javasolsz? – dőlt hátra a székében Morris.
– Szerintem meg kellene semmisítenünk ezt a csövet, vagy
mit, és megszűntetni a tükörhatást – felelte jelentőségteljesen
Adam.
– Megsemmisíteni? – hördült fel Alan. – Te megőrültél!
– Arról nem is beszélve – tette hozzá Morris –, hogy az
egész flotta tűzereje is kevés lenne hozzá.
– Pedig nincs más megoldás! – makacskodott Adam. –
Amíg működik a tükörhatás, addig nem tudjuk nyugodtan
megvizsgálni. És nekünk kell megtennünk. Egyedül nekünk.
Mondtam: amint ideérnek a mieink, megjelenik a másik fél is.
És akkor egyáltalán nem biztos, hogy a cső maradna a célpont.
– Értsd meg, a Sasszem felderítőgép! – fakadt ki Morris. –
Jóformán nincs is fegyverzete. Egy ügyes vadász pillanatok alatt
elintézi.
– Nem csak a cső megsemmisítésével lehetne megszüntetni
a tükörhatást – jegyezte meg halkan Bill.
– Mire gondolsz? – fordultak felé a többiek.
– Matematikailag gondolkodva a tükrözésnek és a tükrözést
végrehajtó transzformációnak csak addig van értelme, amíg van
tükrözött dolog és van a tükörképe. Ha a kettő egy és ugyanaz,
akkor a transzformáció értelmét veszti, bar matematikailag
létrejön.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Darrett
gyanakodva, némi töprengés után.
– Arra, hogy ha mi és a másik hajó megpróbálnánk
ugyanazt a térbeli pozíciót elfoglalni, akkor lehet, hogy
megszüntethetnénk az egész jelenséget.
Szavait döbbent csend fogadta.
 – Úgy érted, menjünk neki a másik hajónak? – nyögte ki
végül Steve.
Bill csak bólintott.
– De hát ez őrültség! – kiáltott fel a nyelvész hitetlenkedve.
– Mindannyian elpusztulunk!
– Nem biztos. Egyébként sem úgy gondoltam, hogy a
Sasszemmel kellene megcsinálni.
– Hanem hogyan? – kérdezte Morris.
– Gondolom, vannak mentőcsónakjaink?
– Persze – bólintott az őrnagy.
– Akkor szerintem egyikünknek be kellene szállni egy
mentőcsónakba és ki kellene mennie. A barátunk – bökött a
másik űrhajó felé a fejével – az eddigi tapasztalatok alapján
ugyanezt fogja tenni. Amikor a csónak eltávolodott, a Sasszem
kiugrik a rendszerből, minél messzebb, annál jobb. A csónak
pedig szépen nekimegy a másiknak.
– És feltételezem, magadra osztottad az itt maradó
szerepét, ugye? – nézett mélyen a szemébe Darrett.
– Valakinek meg kell tennie – vonla meg a vállát Bill. – És
nem igazán hiszem, hogy belehalok. Pár nap múlva majd
visszajöttök, és összeszedtek.
– Ez őrültség, Bill! – próbálta meg lebeszélni Steve. –
Biztosan van más megoldás is.
– Hallgatlak – nézett rá a matematikus.
Steve kinyitotta a száját, majd tehetetlenül megrázta a fejét.
– Egyéb megjegyzés?
Senki sem szólalt meg.
– Akkor, őrnagyom, ismertetnéd a tervet Pirsig
kapitánnyal? – fordult Bill Morrishoz.
A másik bólintott.
 – De én is maradok – emelte fel a kezét.
– És én is – csatlakozott Adam szinte azonnal.
– Engem sem tudtok itt hagyni – lépett oda Alan. –
Egyébként is, elképesztően izgat, hogy mi fog történni.
Bill csak bólintott, és várakozóan ránézett Steve–re.
– Ne haragudjatok, de én ebbe nem megyek bele – suttogta
a nyelvész. – Sok szerencsét. – Azzal sarkon fordult, és kirohant
a helyiségből.
Adam utána akart menni, de Morris megállította.
– Hagyd őt! Ezt saját magával kell elrendeznie. Egyébként
hamarosan úgy is rájön, hogy maximum négyen férünk be egy
mentőcsónakba. Szólok a kapitánynak.
Odalépett a kommunikátorhoz, és felhívta Pirsiget.

11.
A mentőcsónak épp elég tágas volt négyüknek. A
műszerezettsége is megfelelőnek bizonyult, egyszerűen lehetett
irányítani, és viszonylag nagy távolságot lehetett vele megtenni.
Már bezárták a zsilipeket, és a kilövésre vártak, amikor Pirsig
közölte a rádión, hogy az idegen hajó egy kisebb járművet
bocsátott ki az űrbe.
– Úgy tűnik, egy srófra jár az agyunk – jegyezte meg Morris.
– Hála Istennek – tette hozzá Adam. – Enélkül az egész terv
semmit sem ért volna.
Megkezdődött a visszaszámlálás. Eltelt tíz másodperc, a
csónak enyhén megrázkódott, majd levált a Sasszem oldaláról.
Két percük volt, hogy eltávolodjanak tőle. Az irányt eleve
úgy választották meg, hogy a másik csónak felé közeledjenek. A
másodpercek villámgyorsan peregtek.
– Ég önökkel, és sok szerencsét! – búcsúzott Pirsig. –
Huszonnégy óra múlva találkozunk.
 – Igyekezzen, kapitány – felelte Morris. – Kicsit szűk itt a
WC.
Még látták, ahogy a Sasszem elfordítja az orrát, felgyorsul,
aztán egyszer csak eltűnik. Ugyanezt tette az idegen hajó is.
Csak a két csónak maradt a hatalmas cső szomszédságában.
– Mennyi időnk van a találkozásig? – kérdezte Morris.
– Ha a kollega is csúcssebességgel halad, és ugyanannyi a
csúcssebessége, mint a miénk, akkor tíz perc – felelte Alan.
– Nem kellene felvenni az űrruhákat? – vetette fel Adam.
– Felesleges – vélte Bill. – Ha jól sejtem, nem lesz szükség
rájuk, de ha tévedek, akkor egyikünk sem éli túl az ütközést.
Vagy ha igen, huszonnégy órát nem húz ki az űrruhában.
– Akkor tényleg mindegy – legyintett lemondóan Darrett,
majd elnevette magát. – Szerintetek normálisak vagyunk?
– Nem, nem hiszem – nevetett fel Morris is. – De hála
Istennek, a helyzet sem az.
– A paradox logika szerint minden esélyünk megvan a
sikerre – jelentette ki Bill magabiztosan.
– De tedd hozzá azt is, hogy a paradox logika eddig pusztán
elméleti szinten került alkalmazásra – jegyezte meg Adam.
– Nos, akkor ha túléljük, mindannyian első kézből tudjuk
majd igazolni a jelentőségét – vélte Alan. – Tényleg, szerintetek
mit látunk majd utána?
– Semmi különöset – felelte Bill. – Minden ugyanolyan
lesz, csak a kollega tűnik el a képből. Vagy mi, ha az ő
szempontjából nézzük a dolgot.
– Idő? – tért vissza a realitáshoz Morris.
– Három perc – dőlt hátra Bill. – Javaslom, lélekben
készüljünk fel a találkozásra.
 – Ez szerinted hányadik típusúnak minősül majd? – Úgy
tűnt, Alan jókedvét nem lehet letörni.
– Abszolút nulladiknak – felelte Morris. – De most már
figyeljetek, lehet, hogy nekünk kell majd mindent elmondani
otthon.
A távolság rohamosan csökkent a két mentőcsónak között.
Az idegen jármű gömbölyded volt, míg a csapaté inkább
hosszúkás. Mintha egy krumpliba vágódna bele egy nyílvessző,
gondolta Adam. Olyan bizarr az egész!
– Harminc másodperc – suttogta rekedten Bill.
Önkéntelenül is megfeszültek az ülésekben. Lehet, hogy
mégiscsak fel kellett volna venni az űrruhákat, gondolta
Darrett. Biztos, ami biztos.
Az ütközés előtti utolsó gondolata az volt, hogy vajon
miként tudja majd ezt az egészet beépíteni eddigi tudományos
munkájába. Lehet, hogy felhagy a pszichológiával, és áttér az
űrkutatásra. Hallotta, hogy Alan vadul felkiált, aztán minden
sötétségbe borult.

Nem tudta, mikor tért magához. Lassan kinyitotta a szemét,

és megpillantotta maga előtt a műszerfalat. A berendezések
működtek. A monitorok a puszta űrt mutatták, csak az egyiken
csillogott a hatalmas cső. Semmije sem fájt, egy kis szédüléstől
eltekintve egész jól érezte magát.
Elfordította a fejét, és látta, hogy társai is éledeznek. Morris
a szemét dörzsölgette, Bill mereven nézte a műszereket, Alan
épp a biztonsági öveket kapcsolta ki.
– Meghaltunk? – nyögte ki Adam nagy nehezen.
– Ha igen, akkor eddig sem éltünk – jegyezte meg fanyarul
Morris.
 – Sikerült – suttogta Bill. – A barátunk nincs sehol.
Lehetetlen, de sikerült. Megúsztuk.
– Nagy mázlid van, öregem – sóhajtotta Alan. – Ha nem
sikerült volna, megnézhetted volna, amit tőlem kapsz!
– Akkor most már csak meg kell várnunk, míg visszajönnek
értünk, igaz? – kérdezte Adam reménykedve. Hirtelen honvágy
tört rá, szeretett volna mihamarabb visszatérni megszokott
életébe.
– Ahogy mondod – hagyta rá Morris. – Legalább majd
kiderül, hogy mire mentünk az egésszel.
– Hogy érted ezt? – hördült fel Bill.
– Ha a Sasszem egyedül érkezik vissza, nyertünk. Ha nem...
– Az őrnagy vállat vont.
– Talán jobb is lenne, ha nem egyedül érkezne – mondta
váratlanul Adam.
– Micsoda? – hökkent meg Bill.
Adam egy darabig töprengve meredt a hatalmas csövet
mutató monitorra, majd a többiek felé fordult.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jobb alternatíva lesz az
a faj, ami ezt építette.
– Miért? – kérdezte Alan látható rosszallással.
– Gondolj bele: ezek az idegenek valahogy mégiscsak
emberi léptékűek voltak. Azok... – intett valahová a csónak fala
felé –, azok ki tudja, milyen léptékekben gondolkodnak.
Pulzárokat megregulázni... nem, nem hiszem, hogy méltó
partnereik lehetnénk.
– Akkor pedig inkább örülnöd kellene – jegyezte meg
Morris.
– Ugyan minek? – lepődött meg Adam.
 – Itt a kihívás, amit annyira hiányoltál az emberiség
életéből. Meg kell vizsgálnunk ezt a technológiát, el kell
sajátítanunk, fel kell készülnünk a találkozásra. Most már van
bizonyíték. Talán a kínaiak is hajlandóak lesznek belépni a
Szövetségbe. Vagy teljes mértékben összefogunk, vagy
elpusztulunk. Nincs más alternatíva.
– Igen, igazad van – suttogta Darrett fáradtan. – De azt már
csinálja valaki más. Mi... én... én elfáradtam. Pihenni akarok.
Csak pihenni...
 Robin Usher – Special Angel
Service

– Mindössze annyit kell tennie, hogy beleképzeli magát –

tajékoztatta a psziho–tech. – A folyamat egyszerű. Közölje a
tudatalattijával... némi önszuggesztió sokat segíthet ebben...
hogy "teljesen páncélozott" kíván lenni, és a "belül levő isten"
megteszi a többit.
– Aha.
– Ne legyen szkeptikus, M.A.P.! {4 Master Arms
Practitioner (a.m. mester–fegyverforgató)} Ha működik a
dolog, működik... és ön hálás lesz. Ha viszont nem, akkor mit
veszíthet? Csak legyen nyitott rá, és ki tudja, lehet hogy soha
többet nem kell energia–öltözéket viselnie.
– És mi a helyzet a fegyverzettel?
– Az a saját pszicho–spirituális arculatán múlik.
– Aha.
– Igen. nos... attól függően, hogy ön milyen típusú
személyiség, azaz milyen egyetemes szerepet játszik az Isteni
Tervben, a cselekvés bizonyos módusai iránt több képességel és
fogékonysággal rendelkezik, mint más módozatok iránt. Ez
általában pusztán fizikai/földi értelemben jut kifejezésre, de a
léleknek magasabb szintű birodalmai is léteznek...
– Aha.
 – ... amelyekben ezek a pszichológiai jellemzők
pszichofizikai energiává alakulnak.
– Ah.
– Vegyünk egy példát – vetett páciensére egy szigorú
pillantást a bozontos szakállú, öreg pszicho–tech. – Ha ön
természete folytán imrovertált típusnak nevezhető, akkor
valószínű hogy... in potentiam... egy erőteljes erőmező veszi
körül, amely visszavonulásra kényszerít bárkit, aki veszélyesen
közel merészkedne önhöz.
– Értem... legalábbis gondolom.
– Biztos vagyok benne. Mindannyian ezt tesszük, M.A.P. De
szeretnénk látni, hogy milyen képességeket hordoz magában.
Volna kedve ahhoz, hogy egy láthatatlan–öltözékben lássa...
vagy inkább ne lássa... magát, és megértse titkos küldetését?
– Uh?
– Mint már mondottam, valamennyiünknek el kell
játszanunk a ránk osztott szerepet a Nagy Építész Tervében, de
ennek csupán néhányan vagyunk teljesen a tudatában, csak
páran vagyunk képesek feladatunknak tudatosan megfelelni...
csak kevesen tudjuk ezt igazán, azt hiszem. – Az öregember
elhallgatott, és szemöldökét ráncolva mélyen a gondolataiba
merült. – Ezt úgy kell értenie – folytatta azután –, hogy a létnek
ezen a síkján elkövetett cselekedeteink hatással vannak a
magasabb szférákra. Ha felveszem ezt a tollat – és felemelt egy
tárgyat az asztaláról –, ez minden, amit észlelése szerint tettem,
de a Lélek birodalmának összefüggéseiben gondolkodva
lehetséges, hogy egy rendkívüli hatóerejű Vibro–Kardot
vontam ki hüvelyéből, és Démonok seregét pusztítottam el...
érti?
– Egy kissé túloz, nem?
 – Meglehel, de nem szeretne mégis valamivel többet
megtudni a dologról, mielőtt az egészet kizártnak ítélné anélkül,
hogy próbát tett volna?
– Oké. Semmi jónak nem vagyok elrontója.
– Helyes. Egy dolgot azonban véssen az eszébe.
– Hogyne – válaszolta M.A.P. várakozóan.
– A hit rendkívül fontos ebben az egészben. Valóban hinnie
kell, hogy mindannak, amit tesz, rendkívüli a jelentősége.
– És?
– Igen. Ezért szükséges, hogy magába hipnotizálja a hitet,
miszerint istenszerű hatalmat birtokol.
– Sokan vélekednének úgy, hogy azzal máris rendelkezem.
– Páncélzatát felöltve minden bizonnyal, de az eléggé
nehézkes. Gondoljon bele, mennyivel nagyszerűbb lenne
egyszerűen tudni, hogy rendelkezik vele, és az jelen van...
láthatatlanul, mindenütt jelenlévően, mindentudóan,
mindenhatóan?
M.A.P. felvonta a szemöldökét.
– Úgy gondolom, kezdek ráhangolódni a lényegre,
legalábbis remélem.
– Ne reménykedjen, legyen benne biztos!
A pszicho–tech rámenőssége meglepte M.A.P.–et. Rövid
töprengés után, miközben óvatosan elvette beszélgetőtársa
írószerszámát, azt mondta:
– Mi lenne, ha abban hinnék, hogy ez a toll egy
követőgyilok, és ön ellen fordítom?
Szavait tettekre váltva M.A.P. a levegőbe dobta az
ártalmatlan külsejű golyóstollat, és a karcsú pszeudo–lövedék –
szemmel látható otthonossággal mozogva a szokatlan közegben
– kezdetben tétovázva, majd egyre határozottabban körözve,
lassan elindult az öreg tech fele. Az egy félig tréfás, félig őszinte
mozdulattal mintegy elhessintette a "lövedéket" röppályájáról,
amelyen az lassan, de biztosan közeledett nyilvánvaló
célpontjához – hozzá!
– Igen meggyőző – mosolygott feszülten M.A.P.–re. Majd
hirtelen ismét hivatalos hangnemre váltott: – Képzelje el, mire
lenne képes gyakorlott pszichével! – M.A.P. felsóhajtott
magában. – Harminckilenc éves vagyok, és még mindig új
trükköket sajátítok el a hard–techem kezelésében. Mennyi időt
venne igénybe ez a soft–teches ügy?
– Mit szólna úgy húsz perchez? – kérdezett vissza az öreg
vidáman kuncogva.
– Ez lehetetlen.
– Majd meglátja – mondta az Öregember, és odadobott
valamit, ami egy miniatűr muzsikockára hasonlított. Keressen
egy csendes zugot, és hallgassa meg ezt a hipnokockát.. vagy
csatlakoztassa az aura–köréhez! Új embert farag magából –
jelentette ki, miközben acélkék szeme hunyorogva fürkészte a
jövőt –, vagy legalább megmutatja azt, ami a régiből hiányzott.

M.A.P. a hipno–transz állapotából minden különösebb

benyomás nélkül ébredt. Nem érezte magát másnak. Egyáltalán
úgy kellett volna éreznie magát? Be kellett ismernie, hogy azok
a parancsok közül sem tud felidézni egyet sem, amelyeket
tudatalatti Énje kapott. Lehet, hogy a felejtést is
beprogramozták. Nem tudta megítélni – de nem is törődött
ezzel abban a pillanatban. A tévé távirányítója a keze ügyében
volt, és a gyerekcsatornára váltott. A tarka fénypillangók tétova
lebegésbe kezdtek a képernyőn, majd a férfi szeme előtt a
pusztítás és a rombolás képei jelentek meg.
 – A rajzfilmhősök már megint megmentik a világot –
gúnyolódott.
A műsor A bolygó védelmezői címet viselte, és a népszerű
vasemberek–az–Xtrák–elIen típusú forgatókönyv alapján
készült: néhány kivételes emberi lény szerepelt benne, akik
minden nyilvánvaló ok nélkül ámulatba ejtő képességekkel és
holocaustikus hardverrel rendelkeztek, így a győzedelmeskedő
Földről visszaverhették az idegenek támadását.
Mindez tulajdonképpen nem állt távol a valóságtól. Nem
sok ember akadt a bolygón, akinek tudomása volt a Felforgatók
részéről megnyilvánuló fenyegetésről. Már régen eldöntetetett,
hogy legtöbbjük amúgy sem tudna megfelelni az orwelli "kettős
gondolkodás" követelményének, melyet annak tudata
támasztana velük szemben, hogy miközben ők rendszeresen
ledolgozzák a kilenctől ötig tartó szokványos munkanapot, a
Felforgatók támadása bármely pillanatban megsemmisíthet
feleséget, otthont, családot, várost, életet... Ezért arról is döntés
született, hogy a Világűri Tengerészgyalogságot titokban hozzák
létre. Miután a Felforgatók támadást intéztek az egyik, Plútóhoz
közeli kutatóállomás ellen, viszonylag könnyen ment a Béke
kihirdetése a Földön, ami lehetővé tette a teljes földi fegyverzet
kivonását a forgalomból. Kovács úr joggal gondolhatta azt, hogy
beköszöntött az Aranykor, és várakozással telve tekintett a
beígért juttatások elé a jólét, az oktatás, a lakáspolitika, stb...
vonatkozásában. Ám sok gyenge kifogás közepette a
pénzalapokat a szupertechnológia előállítására irányították át,
amelyre az emberi életteret a Hódítókkal szemben védelmező
elit haderő fenntartásához volt szükség. A Felforgatók egy–egy
támadását persze nem volt egyszerű dolog mondjuk Sao Paolo–
i földrengésnek álcázni, de mind ez idáig ez is sikerült. A másik
nehézséget az okozta, hogy egy olyan szervezetet, mint a
Tengerészgyalogság, miként rejtsenek el a nyilvánosság elől.
M.A.P. el tudta képzelni, milyen megdöbbentő lett volna az
emberek számára, ha tudomást szereznek arról, hogy az
odahaza vagy a nyilvános helyeken használt termékek többsége
– amennyiben felhasználójuk elsajátította a
Tengerészgyalogság Szolgálatának ezoterikus techno–tanát –, a
"kinti háború" fegyvereként is használható. Senki sem sejtette
például, hogy mire szolgál az a sok gomb az utcai telefonokon –
és úgy tűnt, soha senki meg sem kérdezte. De ő tudta. Ha
megnyomott néhányat a jel–gombok közül a szám–gombokkal
kombinálva, és a hétköznapi, ötvenegységes műanyag kártya
helyett Tengerészgyalogos azonosítókártyáját használta, akkor
egy V.T. hajó belsejében találta magát energia–páncélzatba
öltözve, készen arra, hogy a galaxis egy távoli pontján részt
vegyen egy bevetésben a Felforgatók valamelyik fészke ellen.
Ugyanígy, ha valaki tudta, hogy hova csatlakoztassa azt az izét,
amit valamennyien kaptak, amikor lediplomáztak az újonnan
terraformált Vénuszon működő Akadémián, a minden
otthonban megtalálható porszívót nukleáris töltetű gránátokat
kilövő bazookává változtathatta. Ha pedig Átlag úr tudatában
lenne annak, hogy némi hozzáértő bütykölés után mire lenne
képes négyajtós családi limuzinja, valószínűleg gutaütést kap.
Az ehhez hasonló rajzfilmek, emlékezett vissza M.A.P , azért
készültek, hogy az emberiség nagyobbik részét felkészítsék az
igazságra. A hatóság arra törekedett, hogy a többség se
morzsolódjon le, ezért a V.T. által használt technológiát mind
szélesebb körben tette hozzáférhetővé olyan – elfogadhatóbb –
álruhába öltöztetve, mint a mikrohullámú sütő, a személyi
sztereó berendezés vagy az információs szupersztráda.
Nevadában már akadt is egy pasas, aki saját állítása szerint
rájött, miként teleportálhatja a patkányokat, léphet be
huszonhat különböző dimenzióba és beszélhet a Betelgeuse
Aleph véglény lakóival. Nevetségessé tették, és
elmegyógyintézetbe csukták – ez volt a szokványos eljárás –,
bár ő közelebb járt az igazsághoz, mint azt bárki az Alakulat
kötelékein kívül sejthette volna.
Álmodozásának a szilánkokra törő üveg lármája és az
idegroncsoló lövedék fültépő süvöltése vetett véget.
"Bárki legyen is az, élve akar", állapította meg azon
nyomban.
A siivöltést olyanra tervezték, hogy félelmet keltsen;
egyfajta akaratbénaságot, amely ellen M.A.P. immunitást
szerzett eredeti, Különleges Osztagbeli kiképzése során ott, ahol
az Egyesült Államok terült el, mielőtt a Pánamerikai Unió
magába olvasztotta. Maradt tehát néhány nanosecundumnyi
ideje a cselekvésre, mielőtt a gránát felrobban, és szabadjára
engedi a lényeget, egy folyadékot tartalmazó fiolát, amely
miután eltörik, idegbénító kék–rózsaszín párát bocsát ki. Ha
viseli az egyenruháját, a dolog egyszerű lett volna, de e
segédeszköz nélkül védtelen volt. És akkor megtörtént. Égető
fájdalmat érzett a homloka közepén – mintha valaki egy
régimódi villanykörtét kapcsolt volna fel az agyában –, és a
teste – szó szerint – repült a szobán át, majd mélázva–lebegve
megállt a fenyegető tárgy felett. Teljesen tisztában volt azzal,
hogy mennyi ideje maradt még hátra, mielőtt elszabadul az
ideg–romboló ágens, és kinyújtotta a... mit is? És ez a halálos
fenyegetést jelentő tárgy többé már nem hevert alatta a
szőnyegen... hanem a levegőbe emelkedett, és az üvegtábla
töredezett szélű rése felé tartott, amely a nem kívánt
megérkezésről árulkodott. Tompa robbanás hallatszott – és
máris minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
M.A.P. ismét elernyedő testtel a piros plüss–szőnyegen állt
derékszögben előrehajolva, és az ablakot nézte, amelyben az
üvegdarabok – némelyek még csak akkor emelkedtek fel a
szőnyegről a lába közelében – varrat nélküli mozaikká
igyekeztek összeállni – és ez sikerült nekik!
– Az ördög vigye el! – kiáltott fel M.A.P., csak úgy, senkihez
sem intézte a szavait; majd jellemző hetvenkedő stílusban
hozzátette: – Igazán kár, a kék–rózsaszín kombináció jól illett
volna a tapéta "repülő kacsa"–motívumához. – Azután az ágy
melletti intercomhoz lépett.
– Dr. Coopstert, kérem – mondta elnehezülő lélegzettel –,
azt hiszem, beszélnünk kellene egymással.

A Csillagharcosok első sorában állva, és a bevetésre várva a

Felforgatók – remélhetőleg gyanútlan – boly–bolygóján M.A.P.
felidézte magában az eltelt hat hónapot. Kimerítő időszak volt,
amely során – Doc szavaival – megtanulta használni a szemét –
mármint mindhármat. Tudatának legutóbb életre keltett része,
melyet a hindu misztikusok "harmadik szemnek" neveztek el, és
amely tulajdonképpen a tobozmirigy rejtett ereje, az emberi agy
mind ez ideig szunnyadó, más feltételezések szerint elsorvadt
része, valóban félelmetes erő kulcsának bizonyult – azok
számára, akiknek birtokában volt a szükséges tudás, és élni is
tudtak vele.
Amikor az ejtő–ajtó kinyílt, M.A.P. a bal oldalán álló
Harcosra pillantott. Elismeréssel mérte végig a Vércsillag
Osztag vörös és krémszínű páncélját, a tengerészgyalogos
őrmester ádáz vigyorba torzuló arcát – ez utóbbi volt hivatott
távol tartani a Halálos Félelmet, amely ott settenkedett minden
ember védőmaszkja mögött, aki bevetésre várt a Felforgatók
világában. A koponyák, amelyeket a mellvértre vertek, némán
tanúskodtak arról, hogy az őszbe csavarodó öreg harcos hány
csatában küzdött már, és tért vissza azokból. Jóllehet nem
sértetlenül, állapította meg M.A.P., jobb lába ugyanis protézis
volt, amely – ezen kissé mulatott – az eredetinél valószínűleg
jobban szolgált. A férfit persze nem tekinthette kiborgnak –
ezért hálát adott Istennek –, de M.A.P., tovább fürkészve a sort,
arról is meggyőződött, hogy voltak itt "emberek", akik inkább
gépek voltak, és akik szerették volna, ha nem lennének azok, ha
még mindig dobogott volna a mellükben szív, amivel
érezhetnének. Felsóhajtott. Amikor a hajó számítógépe
bejelentette, hogy hamarosan a célzóna fölé érkeznek, az
őrmester izzadni kezdett. M.A.P. végighordozta tekintetét a
katona fegyverzetén. Akadt köztük hagyományos gránátvető,
melynek lőszerfüzérei nyakba és derékra akasztva, vállra vetve
lógtak; a Felforgató harcosok természetes eredetű, inszektoid
páncélzatát áttörő töltények, kábílólövedékek, amelyeket a
Fészek mélyebb zugaiban használtak, ahol Tojás Lopás vagy
Királynő Rablás lehetősége kínálkozott. Csillaggránátok,
amelyek fényt szolgáltaltak a Felforgató Boly alagútjaiban,
valamint földrengés–gránátok, amelyek a rovarszerű harcosok
egész ezredeit voltak képesek élve eltemetni
barlangtermeikben, ahol küzdelem előtt a Raj Szemléjét
tartották. Bizonyára most is nagyban Rajzanak, gondolta
M.A.P., és a harcosnak minden rátermettségére szüksége lesz
odalenn, amivel csak rendelkezik – még többre is. Az őrmester
rászorította csavarmenetes sisakszegecseit és a sisakrostély
átlátszatlanná vált. M.A.P. szinte maga előtt látta a
megkönnyebbülés pillantását az ember szemében – az is lehet,
hogy sír, tűnődött M.A.P –, ő mindig ezt tette.
Minden ember tizenöt másodperccel az előtte levő után
ugrott, egyszerűen azért, hogy helyet adjanak egymásnak az
alámanőverezéshez. Mire talajt értek, személyi pajzsukat –
erőmezőjüket, ahogyan mi mondanánk – már bekapcsolták (és
kétszázötven méteres légi hatótávolságra állították), így
mindegyikük csakhamar a rombolóerő olyan körének
epicentrumává vált, amelyet egyetlen józan eszű Harcos sem
szeretett volna átfedni. A "szőlő"–gránátok derékon függő fürtje
(olyan kivitelben, hogy a maximális pusztítás érdekében
tetszőleges sorrendben lehessen letépni és eldobni őket),
emlékezett M.A.P., percek alatt egész lakótömböket törölhetett
el, ha hozzáértő kéz hintette el őket – és ő nem kételkedett az
őrmester szakértelmében. Azután végignézett a saját, látszólag
szegényes erőforrásain. Farmer és póló! Le kellett küzdenie
nevethetnékjét. Az első ember, akit energia–páncélzat, erőmező
és hagyományos fegyverzet nélkül dobnak le, az ajtó küszöbén
állt, és várta az "ugrásra" felszólító parancsot.
– Hetvenkilenc... készítsd Tenmagad!
– Atkozott hivataloskodó világűri söpredék – köpött egyet
M.A.P. a hajó anyaszámítógépének irányába a hatos fedélzeten.
– Hozd létre Tenmagadat – zümmögte tovább a géphang a
szó–szertartás formuláit.
A "harmadik szem" felnyílt, és M.A.P. teste rándult egyet.
– Térj vissza pajzsoddal... és pajzsodban! – kiáltotta utána a
szintetikus hang.
M.A.P. kék ragyogás nimbuszában ereszkedett alá. Bal
kezében a tüzes Arany Kardot tartotta, jobbjában a ragyogó
Ezüst Lándzsát. Fejét a tündöklő Zafír Dicsfény koronázta és
Éjfekete Szárnyak csapkodtak lassan, de erőteljesen a
lapockacsontjai körül. M. A P. nevetett örömében.
– Amint mondtam, a Harcosnak minden képességére
szüksége lesz... és még annál is többre!
Lehorgasztotta a fejét. Nyilalló homlokán bőre égett és fájt,
amikor összpontosítani próbált. Felemelte a karját.
– Mi a...?
Sebesülés, máris? M.A.P. az ujjhegyével megpróbálta
kitapintani a seb méretét. A hús engedett kissé, és látása
tisztább lett. Ösztön szerűen erősebbet nyomott rajta. A hús
repedése szélesebb lett, és lassan növelte magát! Azután
minden kitisztult, és végre tudta. Egyszerűen tudta! A
Hemzsegés befejeződött, és a Felforgató hordák kitódultak
földalatti citadelláikból, hogy a lenti síkságon megütközzenek a
Vércsillaggal. M.A.P. Haraggal tekintett rájuk – és nem voltak
többé. Diadalmas éljenzés hangzott fel az égből alászálló Osztag
tagjainak torkából. M.A.P. az Embertelenség Dombjaira, az
Istentelenség Hegyeire tekintett. Jobbra és Balra pillantott – és
Lőn! A Magas Helyek Leromboltattak, midőn a fotonikus
energia újabb sugara tört elő frissen felnyílt Szemének
üregéből, és a földdel tette egyenlővé a Raj bolyait.
– Az Úr és Gideon Kardja! – énekelte elragadtatva.
– Az Úr és Gideon Kardja! – visszhangozták a Harcosok
körös–körül, miközben a Végső Győzelemre törtek.
– Ámen – tette hozzá egy őszülő őrmester a fogát
összeszorítva, óvatosan hajlítgatva azt a lábát, amelyre mindig
úgy gondolt, mint a "jó" lábára – mármint a sajátjára.
 Liam Strong – Hosszú álom

Hosszúra nyúlt álmom utolsó emlékképei is kifutottak

agyam mezejéről, felpattantak a szempilláim. Óvatosan oldalt
fordítottam a fejem, és csodálkozva meredtem a koporsó
üvegfalára. Ez lenne a halál? – tört rám egy gondolat, de
sikerült elhessegetni magamtól. Ostobaság! Nem lehetek halott,
hiszen Túlvilág nem létezik. De akkor mi történt velem?
Megmozdítottam a jobb karomat, majd nem sokkal utána a
balt. Minden rendben van velük. De hol a fenében lehetek? –
tettem fel a kérdést magamnak, és ettől szinte egy csapásra
megnyugodtam. Hát nem mindegy? A fontos, hogy egyáltalán
vagyok.
Az oldalába épített fúvókákból dúsított oxigén áramlott a
koporsó belsejébe. Mélyeket lélegezve szívtam be az éltető
áramlatot, és élveztem, ahogy a friss levegő eljut testem minden
porcikájához. Felpezsdítette és élettel töltötte meg
szervezetemet.
Halk zúgás hallatszott, és a koporsó fedele lassan felnyílt.
Némi erőfeszítés árán sikerült felkönyökölnöm, majd felülnöm.
Csodálkozva bámultam körül. Hosszúkásra méretezett,
hatalmas teremben találtam magamat, a kitapinthatatlan
félhomályban a terem falai a semmibe vesztek. Köröttem
megannyi, a sajátoméhoz hasonló üvegkoporsó feküdt, s ami
talán a legmeglepőbb volt, egytől egyig mind zárva.
 Mi a fene ez? Tömegsír? A gondolattól kirázott a hideg.
Feltápászkodtam, és gondosan vigyázva minden
mozdulatomra, kimásztam a koporsóból. Anyaszült meztelen
voltam. Megmasszíroztam lábizmaimat, néhány futó
mozdulatot tettem helyben, majd a hozzám legközelebb eső
koporsóhoz léptem. Az üvegfedél alatt csupasz, fiatal nő feküdt.
Tekintetem néhány pillanatra megpihent arányos testén,
arcának kisimult vonásain, a vállát borító göndör fürtökön, és
hirtelen belém hasított a felismerés: hiszen ez a nő nem úgy
fest, mint aki ki lenne terítve! Nem halott, inkább élő ember
benyomását keltette. Ujjaimat a fedél széléhez illesztettem, és
igyekeztem felemelni azt. Próbálkozásomat nem koronázta
siker. Csüggedten adtam fel, s léptem a következő koporsóhoz.
Középkorú férfi feküdt benne, dús szakállába, s itt–ott
ritkuló hajába már ősz szálak vegyültek. A mellette lévő helyen
egy kislányt pillantottam meg. Karjával ócska rongybabát
szorított vézna testéhez, szája szegletében huncut mosoly
bujkált.
Megindultam a kétoldalt elhelyezett koporsók között, menet
közben ide–oda kapkodtam a tekintetemet. Annyit azonnal
sikerült megállapítanom, hogy az itt nyugvó testek egyike sem
mutatta erőszakos beavatkozás vagy baleset nyomát.
Feltehetően valamennyien önként vállalták, hogy
elhelyezkednek eme örök nyugvőhelyükül szolgáló
alkotmányok egyikében.
Fél órába is beletelt, míg a koporsósor végéhez értem. Erős
fémajtó zárta le a termet, kilincsnek vagy zárszerkezetnek
azonban nyomát sem láttam. Dühösen méregettem a csillogó
fémet, s tehetetlenségem tudatában hangosan kifakadtam.
– Hol a jó fenében lehetek?
 A fémajtó felső harmadának egyik lapja megmozdult, a
falba csúszott, és a helyén fekete, lyukacsos borítású hangszóró
tűnt fel.
– A Sri Lanka–i Életmentő Központ Hármas részlegében –
felelte egy csicsergő női hang. A hallatán visszatért belém a
remény.
– Végre egy emberi hang – sóhajtottam fel. Az ajtóra
mutattam. – Megkérhetném, hogy engedjen ki ebből a
kriptából, hölgyem?
– Azt hiszem, téved, uram – mondta a hang. – Ön nem
emberi lénnyel, hanem a Központi Számítógéppel beszél.
Szinte láttam, amint előbbi reményeim a légbe szállnak.
– Attól még kiengedhetnének innen – fakadtam ki dühösen,
s összevont szemöldökkel méregettem a hangszórót.
– Nem tehetem, uram – válaszolta szenvedély nélkül a
hang. – A hármas részleg programjába apró, gépi hiba csúszott,
ezért történhetett meg, hogy az ön tartályának élesztő–
rendszere működésbe lépett s életre keltette önt. Pusztán
félreértésről van szó. uram. Haladéktalanul kiküszöböljük a
hibát.
– Félreértésről? – Bamba képet vághattam, mert a gép
gyorsan magyarázni kezdett.
– Az előírt program szerint ön még nem ébredhetett volna
fel. Csak abban az esetben lehetséges ez, ha a felélesztés összes
körülménye a rendelkezésünkre áll.
– És mik azok? – érdeklődtem. Kissé hűvös volt a
teremben, éreztem, ahogy a hátam és a karjaim libabőrössé
válnak.
 – A gyógyulásáról beszélek, uram. – A gép hangjából
méltatlankodás csendült ki, bár jól tudtam, csak a képzeletem
ruházza fel ezzel a tulajdonsággal.
– Ezek szerint beteg vagyok? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – hangzott a szűkszavú válasz.
– Mi a bajom?
– A múlt századi kifejezést használva: rák, uram.
Szédülés fogott el. Mint súlyos jegtömbök törtek rám a
dermesztő képek. Láttam magam, amint aláírom az elém tolt
fehér papírt, aztán hónom alatt a világoskék műanyagzsákkal
megindulok a többiek után. Némán vetkőzöm pucérra, búcsút
intek a kifejezéstelen arccal bámuló orvosoknak, s fekszem a
számomra kiutalt hibernáló készülékbe. Látom, amint a
berendezés műanyag fedele megindul az arcom felé, s utána
összefolyik minden előttem.
– Hát persze – suttogtam magam elé. – Ők is mind rákos
betegek. – A mögöttem húzódó készülékek néma sorára
pillantottam, majd újból a hangszóróra meredtem.
– Ugye, így van?
– Természetesen, uram. A tudomány akkori állása szerint
nem volt mód egyes betegségek gyógyítására, ezért a tudósok
arra az elhatározásra jutottak, hogy a gyógyíthatatlan betegeket
hibernálják, és a számítógép gondos felügyelete mellett addig
őrzik őket, amíg a gyógyítás megfelelő körülményei meg nem
teremtődnek.
– És ez az idő... – nyeltem egyet –, ez az idő még most sem
jött el?
– Nem, uram – felelte hidegen a gép. – Mint már
említettem, ön tévedés áldozata lett. Az élesztő rendszer
műszaki hiba folytán lépett...
 – Ezt már hallottam – szakítottam félbe. A gépre
meredtem. – És mi a helyzet a többi hasonló betegséggel?
Mondjuk az AIDS–szel?
– Egyelőre nem teremtődtek meg a feltételei az AIDS
gyógyításának sem.
Hirtelen témát váltottam.
– Milyen évet írunk most, kicsikém?
– 2125–öt – válaszolta a gép, majd hozzátette –, május
huszonegyedikét.
– Te jó ég! – szörnyülködtem. – Ez azt jelenti...
– Igen, uram. Pontosan 137 éve és huszonkét napja került
befagyasztásra.
– És ennyi idő alatt sem sikerült megoldani a rák
gyógyításának problémáját? – csodálkoztam. Megint fázni
kezdtem. Hogy felmelegedjek, ugrándoztam, s kezemmel
csapkodtam pőre testemet.
– Nem, uram.
– Nos, rendben – mondtam, és újból az ajtó felé léptem –
Ha már így alakult, engedjenek ki. Inkább leélem azt a pár évet,
ami még hátravan, mint visszafeküdjek abba az undorító
tartályba. – Várakozón néztem a hangszóróra.
– Nem tehetem, uram.
– Hogyan? – hökkentem meg.
– Nincs utasításom rá, uram.
– Hát kérjen! – fortyantam fel, s öklömmel az ajtó fémjére
vágtam. – Kérjen utasítást, a szentségit!
– Nem tehetem, uram.
– Miért nem?
– Nincs utasításom rá, hogy utasítást kérjek, uram.
– Menj a pokolba!
 Fázósan kuporodtam az ajtóhoz legközelebb eső tartály
falához.
– Egy ruhát azért kérhetnél nekem.
– Nem tehetem, uram.
– Tudom: nincs rá utasításod! Oké, oké, csak jussak ki
egyszer innen, majd számolunk ezért – dühöngtem, holott
tisztában voltam vele, hiába teszem.
A gép érzéketlenül hallgatott.
– Annyit csak megtehetnél a kedvemért, hogy idehívod
valamelyik főnöködet. Nagyon szeretnék beszélni vele! –
próbálkoztam könyörgéssel.
– Nem megy, uram,
– És miért nem? Mert nincs rá utasításod?
– Pontosan ez a helyzet.
– És mire van utasításod? – váltottam hirtelen.
– A hibernáció folyamatos fenntartására, uram – válaszolta
habozás nélkül a gép.
– És meddig kell ezt fenntartanod?
– Amíg az erre vonatkozó utasítás nem kerül visszavonásra.
Ez már több volt, mint amit jelen helyzetben képes voltam
elviselni. Az ajtónak rontottam, s dörömbölni kezdtem. Minden
erőmet beleadva csépeltem, és közben megállás nélkül
üvöltöztem.
– Fölösleges energiapazarlás – jegyezte meg a női hang.
– Majd csak meghallja valaki – vicsorogtam a hangszóróra.
– Kétlem, uram. – A gép hangjából mintha gúny csendült
volna ki. Vagy csak képzelődöm?
– Ugyan miért?
Mert jelen pillanatban az épületben nem tartózkodik
emberi lény.
 Ezek szerint éjszaka van. Az éjszaka kellős közepén tértem
magamhoz, amikor az egész Központ felügyeletét erre az
átkozott masinára bízták. Majd csak kibírom valahogy hajnalig.
– Mikor jön be az első műszak?
Igyekeztem uralkodni magamon, ennek ellenére remegett a
hangom.
– A kérdés nem értelmezhető, uram. Tegye fel másképpen!
– Jól van – sóhajtottam. – Mikor érkezik ide legközelebb
ember?
– Nem érkezik.
– Úgy értem, mikor jönnek az emberek dolgozni?
– Nem jönnek.
A beállt csendben csak a hibernáló tartályok zúgása
hallatszott.
– Miféle hülye válasz ez?
– Helyes válasz. Nincsenek emberek.
– Micsoda? Mi az, hogy nincsenek a közelben emberek? Hol
a fenében vagyunk?
A gép nem késett a válasszal.
– Srí Lankán.
– Azt akarja ezzel mondani, kisasszony, hogy egész Srí
Lankán nincs egyetlen emberi lény sem?
– Igen.
– És mi az oka ennek?
Beszélgetésünk során a gép most először késett a válasszal.
Másodpercekig hallgatott, csak utána folytatta csicseregve.
– Egész Ázsiában nincsenek emberi lények. Sőt, egész
Európában sem, Amerikában, Afrikában, Ausztráliában sem.
– Ha ez tréfa... annak nagyon rossz.
 – Nem tréfa – felelte a hang. – Tény. A Földön jelen
pillanatban nem található életképes emberi lény. – Majd
rövidesen hozzáfűzte: – Természetesen önt kivéve, uram.
– Mi a fene lett velük? – hördültem fel.
– Atomháború – közölte szárazon a gép. – 2014–ben, nem
sokkal azután, hogy sikerült békés úton rendezni a pakisztáni
kérdést, kitört a hatodik világháború.
– A hatodik? – szaladt ki a számon a kérdés, de mindjárt
meg is bántam.
– Néhány hét alatt sikerült a fél világot lerombolniuk –
magyarázta a gép. – Csak Ázsia tundravidékén, Afrika és Dél–
Amerika őserdeiben és az Ausztrál kősivatag mélyén maradtak
fent szétszórt embercsoportok. A Földön húsz éven át
radioaktív viharok dúltak. A megmaradt emberek egymást ölték
az élelemért.
– Ez... ez...
– A megmaradt emberek összefogtak, és a háború előtt
néhány évvel kifejlesztett csillagközi űrhajók segítségével végleg
elhagyták a Naprendszert. Most már valahol kint járnak a
csillagok közt. Ha élnek még egyáltalán.
Döbbenten hallgattam pár pillanatig. Csak nehezen tudtam
megszólalni.
– Mennyi az esélyem az életben maradásra?
– Ébren nulla egész egy ezred százalék.
– Fogyasztható élelem?
– Sri Lankán emberi fogyasztásra alkalmas élelem nem
található. Talán Indiában...
– Ivóvíz?
– A helyzet ugyanaz.
 Ez nem sok, gondoltam. Leültem, és államat a tenyerembe
támasztva töprengtem. Már csak egyetlen esélyem maradt a
túlélésre: ha visszafekszem a tartályba, és megvárom, míg a
menekülők távoli leszármazottai visszatérnek a Földre. Ha
egyáltalán visszatérnek. Vagy ha egyszer távoli civilizáció
képviselői véletlenül útba ejtik kicsiny bolygónkat, és
kíváncsiságtól hajtva leszállnak rá, hogy megismerkedjenek az
önmagát elpusztító kultúra maradványaival. Mekkora esélyem
van rá?
Lemondóan legyintettem, és megindultam a még mindig
nyitva álló tartály felé.
– Lenne egy utolsó kérésem.
– Parancsoljon, uram.
– Én most visszafekszem a tartályba. Kérem, amint sikerül
felderíteni a hiba okát, intézkedjék, hogy haladéktalanul
kezdjék meg a hibernálást.
– Már megtaláltuk a hibát, uram.
– Remek! – Füttyentettem. Odaértem a tartályhoz,
beleléptem, leültem, majd kényelmesen elnyújtóztam benne. –
Kezdheti!
A tartály halkan felzúgott, a ferdén álló tető megmozdult, s
lassan ereszkedni kezdett.
– A mielőbbi viszontlátásra! – köszöntem el a géptől, és
behunytam a szemem. – Remélem, nemsoká ismét
beszélgethetünk...
– Ennek kicsi az esélye, uram! – hallottam a gép távoli
hangját, miközben a tető halk sziszegéssel lezáródott fölöttem.
– Az energia mindössze három napra, két órára, tizenegy percre
és huszonhat másodpercre elegendő, s aztán mindannyian
meghalunk.
 – Micsodaaaaaaaa?! Mi az hogy meghalunk?...
A gép azonban ezt már nem hallotta. Legalábbis nem
reagált. Halk sziszegéssel színtelen, szúrós szagú gáz áramlott
be. Már nem volt mit tenni...
Elhelyezkedtem a puhára bélelt üvegkoporsóban, karomat a
testem mellé fektettem, és szemeimet lezárva vártam, hogy
egyre tompuló értelmemet lassan hatalmába kerítse az álom. A
reám váró rövid, majd az azt követő hosszú, hosszú álom.
 Stanley G. Weinbaum – Mars–
odüsszeia

Jarvis nagyot nyújtózott, már amennyire az Ares szűk

fedélzete ezt megengedte.
– Végre, lélegezhető levegő! – ujjongott. – Olyan sűrű, mint
a leves, azután a kinti ritka vacak után! – Az űrhajó üvegablaka
mögött, a közeli hold fényében fürdő élettelen, sík, marsi táj
felé intett.
Három társa, Putz, a gépész, Leroy, a biológus és Harrison,
a csillagász, aki egyben az expedíció vezetője is volt,
együttérzően hallgattak. Dick Jarvis vegyészként vett részt a
híres Ares expedícióban; ők voltak az első emberek, akik a Föld
titokzatos szomszédjának, a Mars bolygónak a felszínére léptek.
Ez természetesen régen történt, csaknem húsz évvel azután,
hogy egy őrült amerikai, Doheny a saját élete árán
tökéletesítette az atommeghajtást, és csupán egy évtizeddel
azután, hogy a legalább ennyire őrült Cardoza ennek
segítségével a Holdra utazott. Igazi úttörők voltak, mármint ők
négyen, az Ares expedíció tagjai. A féltucat Hold–expedíciótól
és a Vénusz pályájának vonzásába került balsorsú de Lancey
légijárattól eltekintve, ők voltak az első emberek, akik a Föld
gravitációján kívül más gravitációt is megtapasztalhattak, és
kétségkívül az elsők, akiknek sikerült kijutniuk a Föld–Hold
rendszerből. És meg is érdemelték ezt a sikert, figyelembe véve
a rengeteg nehézséget és kényelmetlenséget, amelyet el kellett
viselniük... Még a Földön több hónapot töltöttek az
akklimatizációs kamrákban, megtanulva, hogyan kell lélegezni
az olyan ritka levegőben, amilyen a Marsé is, valamint
elsajátítani mindent, ami az űr meghódításával kapcsolatos.
Többek között az apró rakéta huszonegyedik századi, szeszélyes
sugárhajtású motorjainak kezelését és nem utolsósorban
hozzászokni egy tökéletesen ismeretlen világgal való
szembenézés gondolatához.
Jarvis ismét nagyot nyújtózott, és óvatosan megtapogatta
fagymarta, sebes orrát. Elégedetten felsóhajtott.
– Na – csattant fel Harrison hirtelen –, megtudhatjuk végre
mi is, hogy mi történt? Elhúzol egy kisegítőrakétával, aminek
tíz napig az ányékát sem látjuk, majd Putz egy őrült
hangyabolyban talál rád, amint éppen egy torzszülött struccal
haverkodsz. Na, köpjed, ember!
– Köpje? – hökkent meg Leroy. Mit köpjön?
– Ez azt jelenti, hogy mondja el – magyarázta Putz
komolyan.
Jarvis a mosoly leghalványabb árnyéka nélkül állta a lopva
vigyorgó Harrison pillantását.
– Igazad van, Karl – felelte, majd elégedetten horkantott, és
belekezdett a történetbe.
– A parancsnak megfelelően megvártam, amíg Karl elindul
észak felé, aztán belebújtam az izzasztó dobozomba, és dél felé
vettem az irányt. Amint arra biztosan emlékszel, Kapitány, azt a
parancsot kaptuk, hogy ne szálljunk le, csak nézelődjünk.
Bekapcsoltam a két kamerát, és elindultam. Meglehetősen
magasan repültem... körülbelül kétezer lábon... több okból is.
Először, mert így a kamerák nagyobb teret tudtak befogni,
másodszor pedig, ha az ember alacsonyan száll ebben a
félvákuumban, amit itt levegőnek neveznek, az alsó hajtóművek
olyan port kavarnak, hogy az orráig sem lát.
– Mindezt már tudjuk Putztól – mordult fel Harrison. –
Ennek ellenére nem bántam volna, ha vigyázol a filmekre.
Végül is ezeken fog megtérülni a mi kis kirándulásunk költsége;
emlékszel, hogy zabálta a nép az első holdképeket?
– A filmek biztonságban vannak – vágott vissza Jarvis. – Na
szóval – engedte lejjebb a hangját –, amint mondtam, jó
iramban haladtam. Ahogy azt korábban gondoltuk, a szárnyak
számára nagyon kicsi a felhajtóerő, még száz mérföldes
óránkénti sebességnél is, így aztán használnom kellett az alsó
hajtóműveket. Mindent egybevéve, a magasság, a sebesség és az
alsó hajtóművek által kavart por miatt nem voltak valami jók a
látási viszonyok. Ahhoz azonban elég jóknak bizonyultak, hogy
lássam, ugyanolyan szürke síkság fölött repülök, mint amit az
ideérkezésünk óta, egy teljes hete vizsgálatunk. Ugyanazok a
pacaszerű növények és növényevő állatkák, vagy bioborsók...
ahogy Leroy nevezi őket... rohangáltak mindenfelé. Suhantam a
táj fölött, minden órában jelentve a helyzetemet, ahogyan a
parancs szólt, de fogalmam sem volt, hogy hallottok–e vagy
sem.
– Én hallottalak! – csattant fel Harrison.
– Százötven mérföldnyire délre – folytatta Jarvis
zavartalanul, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólást, a
táj megváltozott. A továbbiakban egy narancssárga homokkal
borított fennsík fölött haladtam. Arra gondoltam, hogy a
feltételezésünk, miszerint ez a szürke síkság, amelyen
leszálltunk, a Mare Cimmerium, mégiscsak helyes lehetett. Ez
azt jelentené, hogy az én narancssárga sivatagom nem más,
mint a Xanthus régió. Tudtam, ha ez így van, akkor néhány száz
mérföld után ismét egy szürke síkság, a Mare Chronium fölé
kell érnem, majd egy újabb narancssárga sivatag, a Thyle I vagy
II fölé. És így is történt.
– Putz már másfél héttel ezelőtt meghatározta a
helyzetünket! – morogta a kapitány. – Térj a lényegre!
– Azonnal! – jegyezte meg Jarvis. – Húsz mérföldnyit
haladhattam a Thyle fölött, amikor... akár hiszitek, akár nem...
átrepültem egy csatorna fölött!
– Putz legalább százat lefilmezett! Mondj valami újat!
– És Putz várost is látott?
– Legalább huszat, ha azokat a sárkupacokat városoknak
lehet nevezni!
– Akkor – nyújtózott egy nagyot Jarvis – innentől kezdve
olyan dolgokról fogok mesélni, amit Putz biztosan nem látott!
– Megvakarta viszkető orrát, és folytatta. – Tudtam, hogy
ebben az évszakban a nappal tizenhat óra hosszú, tehát az
indulásomtól számított nyolcszáz mérföld, vagyis nyolc óra
repülés után úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Ekkor még
mindig a Thyle fölött jártam, hogy az I vagy a II volt, nem
tudom. Huszonöt mérföldnyit repülhettem fölötte, amikor Putz
drága motorja beadta a kulcsot.
– Beadta a kulcsot? Hogyan? – döbbent meg a gépész.
– Az atommeghajtás gyengülni, a rakéta süllyedni kezdett,
és hirtelen nagy csattanással földet értem a Thyle kellős
közepén! Az orromat jól belevertem az ablakba! – dörzsölte
meg a sérült testrészt fájdalmas arccal.
– Esetleg megpróbáltad a robbanótért kimosni kénsavval?
– kérdezte Putz. – Az ólom néha másodlagos sugárzást bocsát
ki...
 – Dehogy! – felelte Jarvis fintorogva. – Meg sem kísérelnék
ilyesmit... tíznél többször semmiképpen! Különben is a földet
éréskor az alsó hajtóművek apró darabokra törtek és
tönkrement a futómű. Tegyük fel, sikerül beindítanom... Na és
akkor mi van? Tíz mérföldet sem tettem volna meg közvetlenül
a fenékből kiáramló sugár elolvasztotta volna alattam a padlót.
– Ismét megvakarta az orrát. – Az a szerencsém, hogy itt egy
font csupán hét uncia súlyú, különben a becsapódáskor
szétlapultam volna!
– Én meg tudtam volna csinálni! – tört ki a gépész. –
Fogadni mernék, hogy nem volt súlyos a baj.
– Talán nem – bólintott Jarvis gúnyosan. – Csak éppen
nem tudtam felszállni. Választhattam: vagy megvárom, amíg
felszedtek, vagy gyalog elindulok vissza... nyolcszáz mérföldet
kellett volna megtennem húsz nap alatt, amikor is vissza kell
indulnunk! Naponta negyven mérföld! Én mindenesetre a
gyaloglást választottam. Ugyanannyi esélyem van, hogy
menetközben felszedtek, gondoltam, és legalább addig sem
unatkozom.
– Mindenképpen megtaláltunk volna – mondta Harrison.
– Kétségtelen. Mindenesetre az ülés szíjaiból összetákoltam
valami hámfélét, amivel a hátamra rögzítettem a víztartályt,
fogtam a revolvert, a töltényövet, magamhoz vettem némi
vasat, és elindultam.
– A víztartályt! – kiáltotta döbbenten Leroy, az apró
termetű biológus. – De hiszen az magában egy negyed tonna!
– Nem volt tele. Földi súlyban számítva úgy kétszázötven
font lehetett, ami itt nyolcvanöt. Különben is az én kétszáztíz
fontos súlyom itt, a Marson csak hetvenöt, tehát még így,
tartállyal és mindennel együtt is csak százötvenöt fontot
nyomhattam, vagyis ötvenöttel kevesebbet, mint a mindennapi
földi súlyom. Erre építettem, amikor alávetettem magam a napi
negyven mérföld gyaloglásnak. Ó, természetesen egy termobőr
hálózsákot is magamhoz vettem, felkészülve a télies marsi
éjszakákra... Szóval elindultam és meglehetősen gyorsan
haladtam. A nappal nyolc órája alatt húsz, vagy még ennél is
több mérföldet sikerült megtennem. Természetesen fárasztó
volt órákon keresztül pattogni a puha, kihalt homoksivatagban,
ahol semmit nem láttam, még Leroy mászkáló bioborsóit sem.
De körülbelül egy óra múlva egy csatornához értem... ez egy
négyszáz láb széles, száraz árok volt, olyan egyenes, ahogyan a
vasútvonalakat szokták rajzolni a térképeken... Időszakosan
azonban víz is lehet benne. A csatorna belsejét zöld fűhöz
hasonló valami borította. Csak éppen, amint közeledtem hozzá,
a fű kitért az utamból!
– Micsoda? – horkant fel Leroy.
– Igen, a bioborsóid rokonai voltak. Sikerült elkapnom
egyet... úgy nézett ki, mint egy ujjnyi hosszú fűszál, két vékony
lábbal.
– És hol van?
– Elengedtem! Nem állhattam meg vizsgálgatni őket! Ahogy
tovább haladtam, a sétáló fű szétnyílt előttem, mögöttem pedig
ismét összezárult. Ezután nemsokára kiértem a Thyle
narancssárga sivatagából... Gyaloglás közben felváltva átkoztam
a homokot, amely nagyon megnehezítette a haladást és a vacak,
lerobbant motorodat, Karl. Sötétedés előtt értem el a Thyle
szélét, és szemem elé tárult a szürke Mare Chronium. Tudtam,
hetvenöt mérföldet kell gyalogolnom ezen a szürke síkságon,
majd néhány száz mérföldet a Xanthus sivatagban, aztán
legalább ugyanennyit a Mare Cimmeriumban. Azt hiszitek,
jókedvem volt? Elkezdtelek átkozni titeket, amiért még nem
szedtetek föl!
– Egyfolytában kerestünk! – vetette közbe Harrison.
– Elhiszem, de ez a helyzetemen nem sokat változtatott.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy kihasználom azt a kevés
időt, ami a világosságból maradt, és leereszkedem a Thyle–t
határoló sziklákon. Találtam egy könnyűnek tűnő helyet, és
nekivágtam. A Mare Chronium ugyanolyan szürke síkság, mint
ez... néhány őrült, levél nélküli növény és rengeteg mászkáló
állatka. Én azonban nem törődtem velük, hanem elővettem a
hálózsákomat. Tudjátok, egészen addig nem láttam semmit
ebben a félig halott világban, ami miatt aggódnom kellett
volna... úgy értem, semmi veszélyeset.
– Miért, később láttál? – kérdezte Harrison.
– Hogy láttam–e? Majd meghalljátok, ha odaérek a
történetben. Na szóval, már majdnem elaludtam, amikor
valami nagyon különös zajt hallottam.
– Különös zajt? – csodálkozott Putz.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy fogalma sem volt, mitől
származott a zaj – magyarázta Leroy.
– Igen, így történt – értett egyet Jarvis. – Fogalmam sem
volt, mi adhatta ki ezt a hangot, így aztán elindultam, hogy
kiderítsem. Olyan éktelen zsivaj hallatszott, mintha egy
varjúsereg támadott volna rá néhány kanárira... fütyülés,
károgás, trillázás. Megkerültem egy földkupacot, és
megláttam... Tweelt!
– Tweel? – visszhangozta Harrison, Leroy és Putz
egyszerre.
 – Az a torzszülött strucc – magyarázta Jarvis. – Legalábbis
a Tweel áll a legközelebb a nevéhez, amit még köpködés nélkül
ki tudok ejteni. Ő valahogy így mondta: "Trrrweerrlll".
– És mit csinált? – kérdezte a Kapitány.
– Éppen megpróbálta felfalni valami! Így aztán érthető
módon borzalmas zajt csapott.
– Felfalni valami? És micsoda?
– Arra később jöttem rá. Akkor csak annyit láttam, hogy egy
csomó fekete, kötélszerű kar tekeredik erre a különös lényre,
amit Putz struccként jellemzett. Természetesen eszem ágában
sem volt közbelépni: ha mindkét lény veszélyes, legalább csak
az egyik miatt kell aggódnom... A madárszerű lény elszántan
küzdött; két rikoltás között tizennyolc inches csőrével
hatalmasakat sújtott az ellenfelére. És közben megláttam, mi
van azoknak a karoknak a végén! – Jarvis megborzongott. –
Döntésre azonban csak akkor jutottam, amikor észrevettem,
hogy a madárszerű lény nyakában egy kis fekete zsák vagy tok
lóg. Ez a valami intelligens, gondoltam, vagy szelíd. Szóval
döntöttem. Előkaptam az automatámat, és belelőttem az
ellenfelébe... A csápok megvonaglottak és undorító
szortyogással visszahúzódtak a földben lévő lyukba. A másik
lény egy sorozat rikoltást hallatott, néhányszor még
megtántorodott golfütő vékonyságú lábain, majd megfordult, és
szembenézett velem. Én minden eshetőségre készenlétben
tartottam a fegyveremet. Hosszú másodpercekig bámultuk
egymást... A marslakó valójában nem mondható madárnak.
Sőt, nem is hasonlított madárra, csak az első pillanatban. Igaz,
csőre volt és néhány tollszerű kinövése, de igazából a csőr sem
tűnt igazán csőrnek. Inkább egy hajlékony szervnek; láttam,
amint a hegye lassan jobbra–balra hajlik; úgy nézett ki, mint
valami átmenet a csőr és ormány között. Lábain négy lábujjat,
kezein négy ujjat fedeztem fel. Teste kicsi volt és kerek. Hosszú
nyaka apró fejben... és abban a csőrben végződött. Egy inch–
csel magasabb volt nálam és... szóval Putz látta!
A gépész bólintott.
– Ja! Én láttam!
Jarvis folytatta az elbeszélést.
– Tehát ott tartottam, hogy álltunk és bámultuk egymást.
Végül a lény egy sor károgó, sipákoló hangot hallatott, és felém
nyújtotta a kezeit, üresen. Én ezt baráti gesztusként
értelmeztem.
– Lehet – szólalt meg Harrison –, hogy ránézett az orrodra,
és azt hitte, a testvére vagy!
– Haha! Inkább hallgasd, amit mondok, ne szellemeskedj!
Na szóval, eltettem a pisztolyomat, és azt mondtam: "Szóra sem
érdemes!", vagy valami hasonlót. A lény odajött hozzám, és már
barátok is voltunk... Akkorra a nap már meglehetősen
alacsonyan állt, és tudtam, vagy tüzet rakok, vagy bebújok a
thermo hálózsákomba. A tűz mellett döntöttem, kiválasztottam
egy helyet a Thyle szikláinak tövében, ahol a hátam
valamennyire védve voít. Elkezdtem ágakat tördelni a szikkadt
növényzetről, és úgy tűnt, a társam is felfogta a szándékomat,
mert lelkesen segített. Már éppen a gyufám után kotorásztam,
amikor a marslakó benyúlt a nyakában lógó tokba, és elővett
valamit, ami úgy nézett ki, mint egy darab izzó szén. Éppencsak
hozzáérintette a rőzséhez, és a tűz már égett is... Pedig ti is
tudjátok, micsoda nehéz dolog tüzet csiholni ebben az
atmoszférában... És az a tok a marslakó nyakában! – folytatta
Jarvis. – Igencsak precíz valami volt, barátaim. Ha megnyomta
az egyik végét, kinyílt, utána megnyomta a közepét, és bezárult,
de olyan tökéletesen, hogy a vonalat sem lehetett látni. Sokkal
jobb találmány, mint a cipzár... Egy darabig csak bámultuk a
tüzet, aztán elhatároztam, hogy valamiképp megpróbálok
kommunikálni a marslakóval. Magamra mutattam, és azt
mondtam: "Dick"; a lény azonnal megértette mit akarok,
kinyújtotta egyik csontos ujját, és megismételte: "Tick". Azután
őrá mutattam, és ekkor egy füttyszót hallatott, amit Tweelnek
értelmeztem; képtelen vagyok visszaadni a kiejtését. Eddig
simán mentek a dolgok; hogy nyomatékot adjak a neveknek,
megismételtem "Dick”, majd őrá mutatva, "Tweel"... Na és itt
akadtunk el! Valami furcsa kattogást hallatott, ami tagadásnak
hangzott, és valami olyamit mondott, hogy "P–p–p–root". És ez
csak a kezdet volt; én továbbra is Tick voltam, de ami őt illeti...
néha P–p–p–root volt, néha Tweel, máskor pedig tizenhat
másféle hang!... Egyszerűen képtelenek voltunk közös nevezőre
jutni. Ilyen szavakkal próbálkoztam: szikla, fa, csillag, tűz és
még Isten tudja, mi mindennel, de egyszerűen képtelen voltam
akár egy szavát is elcsípni. Semmi nem volt ugyanaz; egyik
percben ezt mondta, a másikban azt. Ha ez egy nyelv, akkor én
alkimista vagyok! Végül feladtam, és elneveztem Tweelnek. Úgy
tűnt, ez bevált... Tweel azonban megjegyzett néhányat az én
szavaim közül, ami nagy eredmény, ha azt nézzük, hogy olyan
nyelvhez szokott, amit menet közben kell kitalálnia. Annak oka,
amiért képtelen voltam az ő beszédét felfogni, talán abban
rejlik, hogy figyelmen kívül hagytam valami létfontosságú
szempontot, vagy egyszerűen különbözőképpen
gondolkodunk... az az érzésem, hogy az utóbbi esett forgott
lenn... Más okom is van, hogy ezt higgyem. Egy idő után
felhagytam a beszéddel, és a matematikával próbálkoztam.
Belekarcoltam a földbe, hogy kettő meg kettő egyenlő négy, és
ezt kavicsokkal is bemutattam, Tweel ezt is megértette, és
tájékoztatott, hogy három meg három egyenlő hat. Úgy tűnt,
mégiscsak sikerül jutnunk valamire... Annak tudatában, hogy
Tweel legalább egy általános iskolai színtű műveltséggel
rendelkezik, rajzoltam egy kört, amivel a Napot akartam
ábrázolni, aztán a horizonton utolsó sugarait felvillantó
égitestre mutattam. Majd továbbrajzoltam a képet, felvázolva a
Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot, végül rámutattam a
Marsra, aztán magunk köré, amivel azt akartam kifejezni, hogy
pillanatnyilag a Marson tartózkodunk. A célom az volt az
egésszel, hogy közöljem vele, miszerint az én otthonom a Föld...
Tweel megértette a rajzomat. A csőrével rámutatott, majd nagy
cserregés és trillázás közepette berajzolta a Mars mellé a
Deimost és a Phobost, végül pedig a Föld holdját... Értitek, hogy
ez mit bizonyít? Azt, hogy Tweel fajtája teleszkópokat használ...
és civilizáltak!
– Egyáltalán nem! – csattant fel Harrison. – A Hold szabad
szemmel is látható innen, mint az ötödik legnagyobb csillag.
Ehhez egyáltalán nincs szükség teleszkópra.
– Igen, a Hold látható! – felelte Jarvis. – Nem fogtad fel,
mit akartam mondani. A Hold igen, viszont a Merkúr nem
látható! És Tweel tudott a Merkúrról, mivel a Holdat a
harmadik bolygó mellé rajzolta és nem a második mellé. Ha
nem tudott volna a Merkúrról, a Földet a második helyre tette
volna és a Marsot a harmadikra, a negyedik helyett. Érted már?
– Aha! – morgott Harrison.
– A felfedezés után tovább folytattam a leckét – mesélte
Jarvis. – A dolgok simán mentek, és úgy tűnt, rátérhetek a
lényegre. Rámutattam a Földre a rajzomon, azután magamra,
majd hogy biztos legyek a dolgomban, ismét magamra, utána
pedig a látóhatáron álló, zöldesen fénylő Földre... Tweel ekkor
olyan izgatott cserregésbe fogott, hogy teljesen biztos voltam
benne, megértette. Ugrálni kezdett, hirtelen magára mutatott,
aztán az égre, majd ismét magára és ismét az égre. Ezután a
törzsére, aztán a Nyilas csillagképre, a fejére és a Szűzre, a
lábára és féltucat másik csillagra, miközben én szájtátva
bámultam rá. Aztán hirtelen egy hatalmasat ugrott. Úristen,
micsoda ugrás volt! Egyszerűen kilőtte magát az ég felé,
legalább hetvenöt láb magasságba. Néhány másodpercig csak a
körvonalait láttam. Akkor hirtelen megfordult, fejjel lefelé
zuhanni kezdett, és a csőrével belefúródott a földbe, mint egy
dárda! És tudjátok, hogy mi a legkülönösebb? Hogy pontosan a
földre rajzolt Napomba fúródott!
– Bolond volt! – jegyezte meg a kapitány. – Egész
egyszerűen bolond volt!
– Először én is ezt gondoltam. Csak álltam ott földbe
gyökerezett lábbal, tátott szájjal bámultam rá, miközben
kihúzta a fejét a földből, és felállt. Arra gondoltam, talán nem
értette meg, amit közölni akartam vele, ezért az elejétől fogva
álvettem vele az egész átkozott dolgot, ami azonban ugyanúgy
ért véget, mint az előbb. Tweel ismét az orrán landolt, a földre
rajzolt Nap kellős közepén!
– Lehet, hogy ez egyfajta vallási szertartás – vélte Harrison.
– Lehet – válaszolta Jarvis bizonytalanul. – Tehát ennyiben
maradtunk. Egy bizonyos pontig képesek voltunk
kommunikálni egymással, de aztán... bummmm! Valami
teljesen más volt bennünk, abszolút más; kétségem sincs afelől,
hogy Tweel ugyanolyan lököttnek tartott engem, mint én őt.
Ugyanis mi ketten két teljesen más szemszögből néztük a
világot, és talán az ő nézőpontja ugyanolyan igaz és valóságos,
mint a miénk. De egyszerűen képtelenek voltunk közös
nevezőre jutni. Azonban az ebből támadt nehézségek ellenére
kedveltem Tweelt, és volt egy olyan különös érzésem, hogy ő is
kedvel engem.
– Hülyeség! – ismételte meg a kapitány. – Egyszerűen
bolond volt!
– Igen? Na, akkor csak várj, majd meglátod. Néhányszor az
jutott eszembe, hogy talán mi... – Itt egy pillanatra elhallgatott,
majd folytatta. – Mindegy. Végül feladtam a próbálkozást, és
belebújtam a hálózsákomba. A tűz mellett nem volt melegem,
de annál inkább a hálózsákban. Öt perc múlva majd’
megsültem. Egy kicsit kinyitottam a zsákot, es puff! Mínusz
nyolcvan fokos levegő vágott orrba. Akkor szereztem ezt a szép
kis fagyást a zuhanáskor lehorzsolt orromra... Fogalmam sincs
Tweel mit csinált, amíg én aludtam. Amikor bebújtam a zsákba,
meg ott ült mellettem, de amikor felébredtem, már nem láttam
sehol. Azonban alig másztam ki a zsákból, valahonnan
cserregést hallottam, és megláttam, amint lefelé vitorlázik a
három emeletnyi magas Thyle Szikláról, hogy aztán néhány
lépésnyire tőlem, a csőrével belefúródjon a földbe. Magamra
mutattam, majd észak felé, erre ő is magára mutatott és azután
dél felé. Ám amikor összecsomagoltam és elindultam, velem
tartott... Ha láttátok volna, hogy utazott! Százötven lábnyi
ugrásokkal, nyílvesszőként suhanva a levegőben, újra és újra
belefúródva a földbe. Csodálkozni látszott az vánszorgásomon,
de néhány perc múlva beállt mellém, és csak időnként ugrott
egyet, a távolban fúródva bele a homokba. Ilyenkor megfordult,
és visszaugrott mellém; eleinte idegesített a felém száguldó,
nyílvesszőszerű csőr látványa, de aztán megszoktam, mivel
mindig néhány lábnyira tőlem ért földet... Így haladtunk
kettesben a Mare Chroniumon keresztül. Ugyanolyan volt, mint
ez a síkság itt... ugyanilyen őrült növények nőttek rajta és a
homokban ugyanilyen zöld bioborsók mászkáltak, mint itt.
Menet közben beszélgettünk... nem mintha értettük volna
egymást, csak épphogy ne unatkozzunk. Dalokat énekeltem, és
azt hiszem, Tweel is ugyanezt tette; trilláiban és csicsergéseiben
időnként mintha ritmust véltem volna felfedezni... Időnként, a
változatosság kedvéért, Tweel előadta az angol szavakat, amiket
tanult. Rámutatott egy növényre, és azt mondta: „szikla",
azután egy kavicsra, és ugyanezt mondta, vagy megérintette a
karomat, és azt mondta, "Tick", újra és újra elismételve. Úgy
tűnt, rendkívüli módon mulattatja, hogy egy szó kétszer egymás
után is ugyanazt jelenti, vagy ugyanazt a szót két különböző
tárgyra is mondhatja. Ennek láttán azon kezdtem tűnődni, hogy
talán az ő nyelve nem olyan–e, mint az egyes földlakó népek
primitív beszéde... Tudod, Kapitány, mint például a Fülöp–
szigeti négereké, akiknek nincsenek gyűjtőneveik. Nincs szavuk
az élelemre, vízre vagy emberre... jó élelemre és rossz élelemre,
esővízre és tengervízre, erős emberre és gyenge emberre..!
egyszóval az általános dolgokra. Túl primitívek, hogy
megértsék, az esővíz és a tengervíz csupán különböző
aspektusai ugyanannak a dolognak. Tweel esetében azonban
nem ez volt a helyzet; valami rejtélyes módon különböztünk
egymástól... kettőnk gondolkodásmódja tökéletesen idegen
volt. Mindezek ellenére... kedveltük egymást!
– A bolondok általában kedvelni szokták egymást – jegyezte
meg Harrison.
– Miért, téged is kedvellek! – felelte Jarvis kárörvendő
vigyorral. – Különben – folytatta – ne higgyétek, hogy Tweel
bolond volt. Sőt, biztos vagyok benne, hogy magasra értékelt
emberi intelligenciánknak tudna néhány eddig ismeretlen
trükköt mutatni. Ó, azt nem mondom, hogy valami
intellektuális szupermen lett volna; de ne veszítsük szem elől a
tényt, hogy csupán keveset sikerült megértenie a
gondolkodásmódomból, én pedig az övéből semmit sem
értettem.
– Mert nem is volt neki! – szólt közbe a kapitány, miközben
Putz és Leroy figyelmesen pislogtak.
– Ezt majd akkor döntsd el, ha befejeztem a történetet –
mondta Jarvis. – Aznap és másnap szinte megállás nélkül
gyalogoltunk a Mare Chroniumon. Mare Chronium... az
Időtenger! Bevallom, a második nap vége felé kezdtem nagyon
találónak érezni Sciaparelli elnevezését! Az a végtelen síkság,
tele furcsa növényekkel, másfajta életnek sehol semmi nyoma...
Annyira egyhangú volt, hogy szinte megörültem a Xanthus
sivatagnak, amit a második nap végén pillantottam meg...
Iszonyú fáradt voltam, Tweel azonban annak ellenére, hogy
sem enni, sem inni nem láttam, ugyanolyan frissen
ugrándozott, mint induláskor. Azt hiszem, néhány óra alatt
képes lett volna keresztülvágni a Mare Chroniumon azokkal a
háztömbnyi hosszú, orron landoló ugrásaival, ő azonban
mellettem maradt. Egyszer vagy kétszer megkínáltam vízzel;
elvette tőlem a poharat, csőrével felszívta a folyadékot, majd
óvatosan visszaengedte, és gyászos arccal visszaadta... Alighogy
megpillantottuk a Xanthust, vagyis inkább a sziklákat, amelyek
a kezdetét jelölték, ránk tört egy ronda homokvihar. Annyira
veszedelmesnek nem nevezhető, mint amilyet itt éltünk át,
mindenesetre kellemetlen volt a továbbhaladás. Fogtam a
hálózsák átlátszó lapját, az arcom elé tettem, és így egészen
elviselhetőnek tűnt a dolog. Észrevettem, hogy Tweel a csőre
tövében nőtt tollakkal fedi el az orrlyukait és a szemeit.
– Akkor ez valami sivatagi lény! – kiáltott fel Leroy, az apró
termetű biológus.
– Igen? És miből gondolod?
– Nem iszik vizet... alkalmazkodott a homokviharokhoz...
– Ez semmit sem bizonyít! Sehol sincs annyi víz ezen az
aszalt golyón, amit Marsnak neveznek, hogy pocsékolni
lehessen. A Földön az egészet sivatagnak neveznénk. – Jarvis
egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Na szóval, miután
elvonult a homokvihar, valami enyhe kis szellő továbbra is
fújdogált, bár annyi ereje sem volt, hogy a homokot felborzolja.
Ekkor a Xanthus sziklák felől hirtelen valami apró, átlátszó
gömbök kezdtek felénk repülni. Istenemre mondom, pontosan
úgy néztek ki, mintha üveg teniszlabdák lennének! Könnyűek
voltak, nagyon könnyűek... hiszen még ebben a ritka levegőben
is képesek voltak lebegni... és üresek. Legalábbis, amikor
elkaptam az egyiket, és felnyitottam, nem volt benne semmi,
csak büdös levegő. Kérdeztem Tweelt róluk, de csak annyit
mondott, hogy "Nem, nem, nem", amit úgy értelmeztem, nem
tud róluk semmit. Így aztán a gömbök ott pattogtak
körülöttünk, mint megannyi ördögszekér vagy szappanbuborék,
mi pedig folytattuk utunkat a Xanthus felé. Tweel egyszer
rámutatott az egyik kristálygömbre, és azt mondta; "szikla", de
túl fáradt voltam, hogy vitába szálljak vele. Később aztán
rájöttem, mit akart mondani... Végre elértük a Xanthus
sziklákat, de a Nap ekkor már igencsak lemenőben járt.
Eldöntöttem, hogy a fennsíkon alszom, úgy okoskodtam, bármi,
ami veszélyes lehet rám nézve, inkább a Mare Chronium
növényzete között mászkálhat, mint Xanthus homokján. Nem
mintha a veszélynek a legcsekélyebb jelét is láttam volna,
eltekintve attól a kötélkarú, fekete valamitől, ami Tweelt
megtámadta, bár úgy sejtettem, ez egyáltalán nem mászkál,
hanem várja a közelébe tévedő áldozatokat. Tehát amíg alszom,
nem árthat nekem, különösen mivel Tweel egész éjszaka
türelmesen üldögélt mellettem. Eltűnődtem, vajon hogyan
sikerült annak a lénynek elkapnia Tweelt, megkérdezni
azonban nem tudtam tőle. Később azonban ezt is megtudtam;
ördögi!... Na szóval, ott bandukoltunk a Xanthus szikla tövében
egy helyet keresve, ahol felmászhatnánk. Legalábbis én ezt
tettem. Tweel könnyedén felugorhatott volna, mivel a sziklák itt
alacsonyabbak voltak a Thyle–nél... talán hatvan Iáb magasak.
Nemsokára találtam egy helyet, és mászni kezdtem,
egyfolytában átkozva a hátamra erősített vizestartályt... máskor
nem zavart, csak mászás közben... és hirtelen egy hangot
hallottam, amit felismertem... Ti is tudjátok, milyen csalóka a
hang ebben a ritka levegőben. A lövés csupán annyi, mintha egy
dugót húztak volna ki a palackból. Ez a hang azonban egy
rakéta zúgása volt, és hamarosan meg is láttam... Tíz
mérföldnyire nyugatra, közöttem és a naplemente között ott
szállt a második kisegítőrakétánk.
– Én voltam! – mondta Putz. – Téged kerestelek.
– Aha, ezt én is tudtam, de mire mentem vele? Ott
csüngtem a sziklán, ordibáltam és az egyik kezemmel
integettem, mint az őrült. Tweel is látta a rakétát. Hangos
trillázásba kezdett, felugrott a szikla tetejére, aztán pedig a
levegőbe. A rakéta azonban a szemem láttára távolodott, és
hamarosan elnyelte a sötétség... Nagy nehezen felkecmeregtem
a szikla tetejére. Tweel még ekkor is izgatottan mutogatott,
csicsergett és óriásiakat ugrott a levegőbe, természetesen
mindannyiszor fejjel lefelé érkezve a homokba. Én először dél
felé mutattam, majd magamra, mire ő azt mondta: "Igen, igen,
igen!’’, de valamiképp olyan érzésem támadt, Tweel azt hiszi,
hogy a repülő tárgy rokonom, talán valamelyik szülőm. Azt
hiszem, helytelenül ítéltem meg az intellektusát; igen, most már
biztos vagyok benne, hogy így volt... Keserű csalódást éreztem,
amiért nem sikerült felhívnom magamra a figyelmet. Elővettem
a hálózsákomat, és belebújtam, mert ekkor már érződött a
közelgő éjszaka hidege. Tweel bedugta a csőrét a homokba,
felhúzta a karjait és a lábait. Esküszöm, pontosan úgy nézett ki,
mint egy azok közül a levél nélküli bokrok közül. Azt hiszem,
egész éjszaka így maradt.
– Védekező álcázás! – kiáltotta Leroy. – Látjátok? Mégis
sivatagi lény!
– Reggel – folytatta Jarvis – ismét útnak indultunk. Alig
mentünk azonban száz yardnyit a Xanthuson, amikor valami
nagyon furcsát vettem észre. Fogadni mernék, hogy Putz
ilyesmit nem fotózott le!... Egy apró piramisokból álló láncot
láttam... kicsik voltak, alig hat inch magasak és hosszan
kígyóztak, ameddig a szem ellátott. Apró téglákból épült, belül
üres, csonka tetejű kis építmények voltak. Rámutattam az
egyikre, és megkérdeztem Tweeltől: "Mi ez?" Ő azonban egy sor
tagadó hangot hallatott, amiből én ismét arra a következtetésre
jutottam, hogy nem tudja. Elindultunk követve a piramisok
kígyóját, mivel én is és ezek is észak felé tartottak... Órákon
keresztül haladtunk a piramisok mellett. Egy idő után ismét
valami furcsát észleltem: ahogy haladtunk, egyre nagyobbak
lettek. Ugyanannyi számú téglából épültek, csak éppen a téglák
voltak nagyobbak... Déltájban már a vállamig értek. Néhányba
belenéztem... de mind egyforma volt, a teteje törött, belül üres.
Időnként a téglákat is megvizsgáltam; mind szilikát volt és
olyan régi, mint maga a teremtés!
– Honnan tudod? – kérdezte Leroy.
– Az idő kerekre koptatta a széleiket. A szilikát még a
Földön is rendkívül időálló, hát még ilyen klímában...!
– Mennyi idősek lehettek?
– Ötvenezer... százezer évesek. Honnan tudhatnám? A
kicsik, amiket reggel láttunk, régebbiek voltak... talán tízszer
olyan régiek. Omladoztak. A koruk mennyi lehetett? Félmillió
év? Ki tudja? – Jarvis egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
– Továbbmentünk. Tweel néha rájuk mutatott, és azt mondta:
"szikla", de ezt korábban is megtette számtalanszor. Most
legalább többé–kevésbé igaza volt... Megpróbáltam néhány
kérdést feltenni neki. Rámutattam az egyik piramisra, s
megkérdeztem: "Emberek?", és kettőnkre mutattam. Ő
azonban tagadó hangokat hallatott, és közölte: "Nem, nem,
nem. Nem egy–egy–kettő. Nem kettő–kettő–négy", közben
pedig egyfolytában a hasát simogatta. Értetlenül bámultam rá,
ezért elmondta ismét: "Nem egy–egy–kettő. Nem kettő–kettő–
négy". Tátott szájjal meredtem rá.
– Tessék, itt a bizonyíték! – kiáltotta Harrison. – Őrült volt!
– Gondolod? – kérdezte Jarvis gúnyosan. – Hát én
másképpen értelmeztem! "Nem egy–egy–kettő!"
Természetesen nem értitek, igaz?
– Nem... de szerintem te sem!
– De igen, legalábbis azt hiszem. Tweel annak a néhány
angol szónak a felhasználásával, amit tudott, megpróbált egy
rendkívül összetett dolgot közölni velem. Hadd kérdezzem meg,
neked mi jut eszedbe a matematikáról?
– Hát... a csillagászat. Vagy... vagy a logika!
 – Hát ez az! "Nem egy–egy–kettő"! Tweel azt próbálta
elmondani nekem, hogy a piramisok építői nem emberek
voltak... vagy emberek voltak, de nem intelligens, gondolkodó
lények! Érted már?
– Átkozott legyek!
– Talán majd később.
– És miért simogatta a hasát? – kérdezte Leroy.
– Miért? Azért, drága biológusom, mert ott van az agya!
Nem az apró fejében... hanem a törzsében!
– C' est impossible!
– Nem, a Marson nem lehetetlen! Ez nem földi flóra és
fauna; ezt a bioborsóid is bizonyítják! – vigyorgott Jarvis, és
folytatta az elbeszélést. – Na szóval, tovább gyalogoltunk a
Xanthuson, és a délután közepe táján ismét történt valami
furcsa. A piramisok véget értek.
– Véget értek?
– Igen. És a legfurcsábbnak az Iátszott az egészben, hogy az
utolsónak... mostanra már tíz láb magasak voltak... volt teteje!
Értitek már? Bármi építette is, az utolsóban még benne volt; a
félmillió évvel ezelőtti kezdetétől végigkövettük a jelenig...
Tweel és én ezt egyszerre vettük észre, én gyorsan előkaptam az
automatámat, ami robbanógolyóval volt megtöltve, Tweel pedig
villámgyorsan előrántott egy különös üvegrevolvert a nyakában
lógó tarisznyából. A formája hasonlított a fegyvereinkhez, csak
a markolata volt egy kicsit más, alkalmazkodva az ő négyujjú
kezéhez. Készenlétben tartva a fegyvereinket, lassan
megközelítettük az utolsót... Tweel észlelte elsőnek a mozgást.
A piramis felső téglái rezegni, rázkódni kezdtek, majd halk
sziszegéssel lecsúsztak az építmény oldalán. És akkor...
valami... valami elkezdett kifelé mászni!... A nyílásban egy
ezüstös–szürke kar jelent meg, maga után vonszolva egy
páncélos testet. A páncélos alatt pikkelyest értek. Egy tompa
fénnyel csillogó, ezüstszürke testet húzott. A kar kilendítette a
testet a lyukon; a lény elterült a homokban... Egyszerűen
képtelen vagyok élethűen leírni ezt a lényt... a teste egy nagy
szürke hordóra emlékeztetett, egyik végén egy kar és egy
szájnyílás, a másikon egy merev, hegyes farok... ennyi volt az
egész. Azon az egyetlen karon kívül nem látszott más végtagja,
sem szeme, sem füle, sem orra... semmije! A lény vonszolta
magát néhány yardnyit, aztán belefúrta hegyes farkát a
homokba, felegyenesedett, és csak ült... Tweel és én legalább tíz
percig néztük, mielőtt ismét megmozdult volna. Akkor valami
recsegő, surrogó hangot hallatva... olyan volt, mint amikor egy
darab merev kartonpapírt összegyűrnek... karja a
szájnyílásához emelkedett, és kivett belőle egy téglát! A kar
óvatosan a földre helyezte a téglát, és a lény ismét
mozdulatlanságba merevedett... Újabb tíz perc... újabb tégla. A
Természet téglagyárosa. Már éppen azon voltam, hogy
elsurranok mellette és folytatom az utat, amikor Tweel a lényre
mutatott, s közölte: "szikla". Csodálkozva néztem rá, erre
megismételte. Akkor néhány trilla kíséretében azt mondta:
"Nem... nem...", és néhányszor sípolva levegőt vett... Csodálatos
módon megértettem, mit akar közölni velem. Azt kérdeztem:
"Nem lélegzik?", mire Tweel nagy izgalomba jött, és azt felelte:
"Igen, igen, igen! Nem, nem, nem lélegz!" Aztán fogta magát,
ugrott egy hatalmasat, és alig egy lépésnyire a szörnyetegtől ért
földet... Képzelhetitek, mennyire meglepődtem! A kar éppen
felfelé mozdult egy tégláért, s lelki szemeimmel szinte már
láttam, amint elkapja Tweelt és megfojtja... de semmi sem
történt! Tweel ráugrott a lényre, a kar viszont kivette a téglát a
szájból, és óvatosan a földre helyezte az első mellé. Tweel
ugrálni kezdett a lény testén, miközben azt hajtogatta: "szikla!".
Erre én is összeszedtem a bátorságomat, hogy közelebbről
megnézzem... Tweelnek ismét igazat kellett adnom! A lény
valóban szikla volt, és egyáltalán nem lélegzett!
– Honnan tudod? – csattant fel Leroy; fekete szemei szinte
izzottak a mohó kíváncsiságtól.
– Onnan, hogy vegyész vagyok. A szörny szilikátból volt! A
sivatag homokjában valószínűleg van tiszta szilikon, és a lény
azon él. Érted már? Nekünk, Tweelnek és azoknak a
növényeknek ott kint, de még a bioborsóknak az élete is
szénatomokra épül; ez a lény viszont egy sor teljesen más
kémiai reakció alapján él. Élete a szilikonatomokra épül!
– La vie silicieuse! – kiáltotta Leroy. – Eddig is gondoltam,
de most bebizonyosodott! Saját szememmel kell látnom! II faut
que je...
– Rendben! Rendben! – mondta Jarvis. – Megnézheted a
saját szemeddel. Na szóval, ott volt ez a lény, ami élt és mégsem
élt. Csak minden tizedik percben mozdult meg, akkor is csak
azért, hogy kivegyen a szájából egy újabb téglát. Ezek a téglák
voltak az általa termelt salakanyag. Érted, francia barátom? Mi
szén vagyunk és a salakanyagunk széndioxid, ez a lény szilikon
és az ő salakanyaga szilikon–dioxid... azaz szilikát! A szilikát
azonban szilárd, tehát szilárdak a téglák is. Körülépíti magát, és
amikor teljesen beépült, kimászik, s új helyre költözik, hogy
előlről kezdje az egészet. Nem csoda, hogy nyikorgott! Egy
élőlény, ami legalább félmillió éves!
– Honnan tudod, hogy mennyi idős? – kérdezte Leroy
félőrülten az izgalomtól.
 – Követtük a piramisait kezdettől fogva, nem? Ha nem ez
lett volna az eredeti piramisépítő, a sorozat valahol véget ért
volna, mielőtt rátalálunk, nem így van?... Véget ért, és újra
kezdődött volna az aprókkal. Világos, nem?... Azonban ez a lény
is szaporodik, vagy legalábbis megpróbál szaporodni. Mielőtt a
harmadik tégla elkészült volna, nyikorgó hang hallatszott, és a
szájon kilibegett egy csomó azokból az apró kristálygömbökből,
amikkel korábban találkoztunk. Ezek a spórái, tojásai vagy
magjai... nevezzétek, aminek akarjátok. A gömbök pattogva
nekivágtak a Xanthusnak. Felállítottam egy elméletet a
működésükre... ezt csak a te tájékoztatásodra mondom, Leroy.
Véleményem szerint a szilikát kagyló nem más, mint egy
tojáshéjhoz hasonló védőburok, és az elsődleges belül a szag.
Valami olyan gáz lehet, ami megtámadja a szilikont, s ha a
burok ennek az anyagnak a közelében pattan szét, elkezdődik
valami reakció, ami ennek a lénynek a keletkezéséhez vezet.
– Meg kellett volna próbálnod! – kiáltotta az apró francia.
– Fel kell törnünk egyet, és kipróbálni!
– Igen? Na hát én kipróbáltam. Elkaptam néhányat, és
széttörtem közvetlenül a homok fölött. Szeretnél visszajönni
mondjuk tízezer év múlva, megnézni, hogy sikerült–e
elültetnem néhány piramisszörnyet? Akkorra biztosan
kiderülne az eredmény! – Jarvis elhallgatott, és mély levegőt
vett. – Úristen! Az a különös lény! El tudjátok képzelni? Vak,
süket, nincs agya, nincsenek idegei... egyszerű gépezet és
mégis... halhatatlan! Gyártja a téglát, építi a piramisokat
egészen addig, amíg létezik szilikon és oxigén, s azután
egyszerűen leáll. Nem hal meg. Ha aztán a véletlen folytán,
néhány millió év múlva ismét hozzájut a táplálékához, ő ott
lesz, indulásra készen, és tovább dolgozik, miközben ki tudja
hány civilizáció tűnt el a világűrben! Különös szörnyeteg... de
találkoztam ennél különösebbel is!
– Ha így van, akkor azt biztosan álmodtad! – mordult fel
Harrison.
– Igazad van! – felelte Jarvis komolyan. – Bizonyos
szempontból igazad van. Álomlény! Ez a legjobb, legtalálóbb
név, amit adhattam neki... és ez a legördögibb, legszörnyűbb
teremtmény, amit elképzelni lehet. Veszélyesebb, mint egy
oroszlán és alattomosabb, mint egy kígyó!
– Na, mondd már! – könyörgött Leroy. – Saját szememmel
kell látnom!
– Ezt a szörnyeteget nem! – Jarvis ismét elhallgatott. – Na
szóval – folytatta – Tweel és én otthagytuk a piramislényt, s
folytattuk utunkat a Xanthuson. Fáradt voltam és lehangolt,
hogy Putz nem vett észre, s Tweel csicsergése és ugrásai is
kezdtek az agyamra menni. Így aztán órákon keresztül némán
meneteltem az egyhangú sivatagban... Valamikor késő délután
egy sötét vonalat vettem észre alacsonyan a látóhatáron.
Tudtam, mi az. Átrepültem fölötte a rakétával, és ez azt
jelentette, hogy a Xanthusnak éppen az egyharmadát tettük
meg. Kellemes lehetett, igaz? Mindezek ellenére tartottam
magam az eltervezett napi távolsághoz... Lassan közelítettük
meg a csatornát; emlékeztem, hogy a környékén dús növényzet
burjánzik és itt van az agyagváros... Mint már mondtam,
nagyon fáradt voltam. Egyfolytában finom, meleg ételekre
gondoltam, valamint arra, hogy ezután az őrült bolygó után
még Borneo is gyönyörűnek és otthonosnak tűnne. Utána
eszembe jutott az én kis öreg New Yorkom és egy lány, aki ott
él... Hosszú Látomás. Ismeritek?
 – Hivatásos vízió, szórakoztató – szólt közbe Harrison. –
Néhányszor már nekem is sikerült befognom. Szép szőke lány...
táncol énekel a Yerba Mate című műsorban.
– Igen, ő az – válaszolta Jarvis kifejezéstelen hangon. –
Elég jól ismerem... csak barátok vagyunk, ugye értitek?... de
akkor is eljött, hogy elbúcsúztasson minket az Aresszal. Na
szóval, őrá gondoltam, és nagyon magányosnak éreztem
magam. Közben egyfolytában közeledtünk azokhoz a gumiszerű
növényekhez... És akkor... "Mi a pokol?" mondtam, s azt
hittem, elájulok a meglepetéstől. Az egyik dilis fa alatt ott állt
Hosszú Látomás, mosolygott és integetett. Pontosan olyan volt,
ahogyan emlékeztem rá.
– Na, most már te is őrült vagy! – jegyezte meg a kapitány.
– Aha, már én is erre gondoltam! Rábámultam, megcsíptem
magam, behunytam a szemem, megint rábámultam... de
Hosszú Látomás továbbra is ott állt. Mosolygott és integetett.
Tweel is láthatott valamit; hangosan csicsergett és trillázott, én
azonban alig hallottam. Amilyen gyorsan csak tudtam,
megindultam a lány felé, és még ahhoz is túl döbbent voltam,
hogy magamnak kérdéseket tegyek föl... Alig húsz lábnyira
lehettem tőle, amikor Tweel az egyik repülő ugrásával elkapott.
Megragadta a karomat, és kiabált a maga nyikorgós hangján:
"Nem... nem... nem!" Megpróbáltam lerázni magamról... olyan
könnyű volt, mintha bambuszból lenne... ő azonban még
erősebben szorított, és kiabált. És ekkor mintha kezdtem volna
egy kissé magamhoz térni, tíz lábnyira megálltam tőle. Ott állt a
lány, és olyan valódinak tűnt, mint most Putz feje.
– Micsoda? – hüledezett a gépész.
– Mosolygott és integetett, integetett és mosolygott, s én
csak álltam ott bénultan. Tweel egyfolytában cserregett és
csiripelt körülöttem. Tudtam, hogy nem lehet valóságos... és
mégis, ott állt!... Végül azt mondtam: "Látomás! Hosszú
Látomás!", ő azonban csak mosolygott és integetett, de olyan
valóságosan, mintha nem hagytam volna harminchét millió
mérföldnyire innen... Tweel elővette az üvegpisztolyát, és
rászegezte. Megragadtam a karját, de ő megpróbálta eltolni a
kezem. A lányra mutatott, miközben azt mondta: "Nem lélegz!
Nem lélegz!" Ekkor megértettem, azt akarja a tudtomra adni,
hogy Hosszú Látomás nem él. Húú, azt hittem, szétesik a
fejem!... Mindezek ellenére a frász jött rám, ahogy láttam a
fegyver csövét a lány felé irányulni. Nem is tudom, miért álltam
ott mozdulatlanul, amíg Tweel gondosan célzott, de ezt tettem.
Akkor hirtelen megnyomta a pisztolyának a markolatát: apró
gőzfelhő látszott, és Hosszú Látomás eltűnt! És a helyén ott
tekergett egy ugyanolyan fekete, kötélkarú szörnyeteg,
amilyentől Tweelt is megmentettem!... Az álomlény! Kábultan
álltam és néztem, amint lassan elpusztul. Tweel egyfolytában
csicsergett és füttyögött mellettem. Végül megérintette a
karomat, és azt mondta: "Te egy–egy–kettő, ő egy–egy–kettő."
Miután nyolcszor vagy tízszer megismételte, végre
megértettem. Közületek érti valaki?
– Oui! – rikoltotta Leroy. – Moi... je le comprends! Azt
akarta mondani, hogy te gondolsz valamire, a szörnyeteg tudja,
hogy mire gondolsz, és te már látod is! Un chien... egy éhes
kutya egy nagy, húsos csontot látna! Vagy szagolna... nem?
– De igen! – felelte Jarvis. – Az álomlény az áldozatainak a
vágyait és kívánságait használja fel csapdaként. A madár
fészekrakó időszakban a párját látná, a róka pedig prédára
vadászva egy tehetetlen nyulat!
– És hogy csinálja? – kérdezte Leroy.
 – Honnan tudjam? A Földön a kígyó hogyan bűvöli a
madárkát a szájába? És vannak ilyen mélytengeri élőlények is.
Úristen! – Jarvis megborzongott. – Legalább most már
tudjuk... de ettől kezdve a saját szemünkben sem bízhatunk.
Például ti láttok engem... vagy én látom valamelyikőtöket... és
mögötte nincs más, csak egy ilyen fekete borzalom!
– És a barátod honnan tudta? – kérdezte hirtelen a
kapitány.
– Tweel? Nem tudom. Lehet, hogy valami olyasmire
gondolt, ami engem egészen biztosan nem izgathatott, és
amikor elkezdtem futni, rájött, hogy én valami teljesen mást
láttam, s utánam ugrott. Vagy az is lehet, hogy az álomlény
egyszerre csak egy látomást képes produkálni, és Tweel
ugyanazt látta, amit én... vagy semmit. Nem tudtam
megkérdezni tőle. De ez újabb bizonyítéka annak, hogy az
intelligenciája egyenlő a miénkkel, ha nem magasabb.
– Dilis volt az a madár, én mondom! – morogta Harrison.
– Miből gondolod, hogy az intellektusa az emberekével
vetekszik?
– Sok mindenből! Először ott volt a piramislény. Korábban
nem látott ilyet, ezt világosan az értésemre adta. Ennek ellenére
felismerte, mint élőhalott szilikon automatát.
– Lehet, hogy hallott róla – vetette ellen Harrison. –
Elvégre is itt él.
– Na, és mi van a nyelvvel? Én képtelen voltam akár egy
hangot is elcsípni az övéből, ő pedig hat vagy hét szót is
megtanult az enyémből. És fel tudod fogni, milyen összetett
dolgokat mondott el ezzel a hat vagy hét szóval? A
piramisszörnyeteg... az álomlény! Egyetlen frázisban tudatta
velem, hogy az egyik egy ártalmatlan automata, a másik pedig
halálos veszedelem. Na, ehhez mit szólsz?
– Ha! – mordult fel a kapitány gúnyosan.
– Miért, te képes lettél volna erre hat angol szóval? Sőt,
tovább tudtál volna menni, ahogyan Tweel tette, és közölni
velem, hogy egy másik lény a miénktől annyira eltérő
intelligenciát képvisel, hogy egyszerűen lehetetlen megérteni...
még annál is lehetetlenebb, mint nekünk Tweellel egymást?
– Mi? Mi volt az?
– Később. Amit mondani akarok, az az, hogy Tweel és a
fajtája érdemesek a barátságunkra. Valahol a Marson... és
rájöttök, hogy igazam van... létezik egy civilizáció és kultúra,
amely egyenlő szintű a miénkkel, vagy talán még több is mint
egyenlő. És lehetséges a kommunikáció köztük és közöttünk,
erre Tweel a bizonyíték. Lehet, hogy több évnyi türelmes
próbálkozásra lesz szükség, mivel az ő agyuk idegen a miénktől,
de mégis kevésbé idegen, mint a következő agyak, amikkel
találkoztunk... ha azokat egyáltalán agyaknak lehet nevezni.
– A következők? Milyen következők?
– A csatorna partján álló agyagváros lakói. – Jarvis
elkomorult, egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta az
elbeszélést. – Azt hittem, az álomlénynél és a
szilikonszörnyetegnél furcsább teremtmények már nem
élhetnek ezen a bolygón, de tévedtem. Ezek a lények sokkal
idegenebbek és kevésbé érthetőek voltak, mint bármelyik a
kettő közül, és messze érthetetlenebbek, mint Tweel, akivel
barátságot lehet kötni, sőt, türelemmel és koncentrációval még
a gondolatcsere sem lehetetlen... Na szóval – folytatta Jarvis –,
otthagytuk a haldokló álomlényt, ami megpróbált visszacsúszni
a lyukába, és folytattuk utunkat a csatorna felé. Itt is élt az a
furcsa sétálófű, ami közeledtünkre szétnyílt előttünk, majd
összezárult. Amikor odaértünk a csatorna partjára, azt láttam,
hogy az árokban sárga víz folyik. A buckaváros tőlünk jobbra
egy mérföldnyire lehetett. A kíváncsiságom nem hagyott
nyugodni, mindenképpen látni akartam... Arra gondoltam,
hogy amikor korábban láttam a levegőből, teljesen kihaltnak
tűnt, és ha bujkál is benne valami élőlény... hát szóval
mindkettőnknek van fegyvere. Úgy mellesleg megemlítem, hogy
Tweel fegyvere nagyon különös szerkezet volt; az álomlény eset
után közelebbről is megnéztem. Egy apró üvegszilánkot lőtt ki,
feltételezem, mérgezettet, és legalább száz ilyen töltény lapult
benne. És tudjátok, mi szolgáltatta a hajtóerőt? Gőz... egyszerű
gőz!
– Gőz! – visszhangozta Putz. – De miből volt a gőz?
– Vízből, természetesen! Az átlátszó markolaton keresztül
látszott a víz meg egy kapszulányi más folyadék, ami sűrű volt
és sárga. Amikor Tweel megnyomta a markolatot... ravasz nem
volt... egy csepp víz és egy csepp ebből a sárga folyadékból
bejutott az elsütőkamrába, s a víz villámgyorsan elpárolgott...
hopp! Nem is olyan bonyolult... azt hiszem, ezt az elvet mi is
képesek lennénk alkalmazni. A kénsav koncentrátum csaknem
forrpontra hevíti a vizet ugyanúgy, mint az oltatlan mész, s ott
van még a potasszium és szodium... A fegyvere természetesen
nem ért fel az enyémmel, de nem volt rossz ebben a ritka
levegőben, és legalább annyi tölténnyel tele, mint egy cowboy
pisztolya egy westernfilmben. Hatásosnak számított, legalábbis
a marsi életformákkal szemben. Kipróbáltam az egyik idétlen
növényre célozva, s az egy szempillantás alatt elszáradt és
széthullott. Ezért gondolom, hogy az üvegszilánkok
mérgezettek lehettek... Na szóval, elindultunk a buckaváros
felé. Menet közben azon tűnődtem, vajon ugyanazok áshatták–
e a csatornát is, akik a várost építették. A városra mutattam,
majd a csatornára, de Tweel azt felelte: "Nem... nem... nem!’’,
és dél felé mutogatott. Ezt úgy értelmeztem, hogy a
csatornarendszert egy másik nép készíthette, talán Tweel népe.
Nem tudom; lehet, hogy még más intelligens faj is él ezen a
bolygón vagy akár egy tucat másik. Nagyon furcsa világ ez a
Mars... Úgy száz yardnyira a várostól valami útféléhez értünk...
nem volt több egy keményre taposott agyagösvénynél, és akkor
hirtelen szembetalálkoztunk az egyik buckaépítővel!... Hát, ha
már fantasztikus lényeknél tartunk... ez annak számított!
Leginkább úgy nézett ki, mint egy négy lábon totyogó hordó
négy karral vagy csáppal. Fejet nem láttam, csak ezeket a
nyúlványokat és egy sor szemet körben a testén. A hordótest
felső része lapos volt és olyan feszes, mint a dob, de ennyiből
állt az egész. Egy apró rézszínű kocsit tolt maga előtt, és úgy
húzott el mellettünk, mint az a bizonyos közmondásos denevér
a pokolból. Úgy tűnt, nem vett észre minket, pedig láttam, a
felém eső szemek megrezdülnek... A következő pillanatban egy
másik érkezett, ugyanolyan üres kocsit tolva maga előtt. Mint
az első, ez is csak elrobogott előttünk. Na, gondoltam, csak nem
fogom hagyni, hogy néhány vonatot játszó hordó egyszerűen
semmibe vegyen? Így aztán, amikor a harmadik közeledett,
egyszerűen elé álltam... természetesen készen, hogy
félreugorjak, ha a lény mégsem állna meg... Megállt. Megállt, és
felső, lapos részével doboló hangot hallatott. Kinyújtottam
mindkét kezemet, közben azt mondtam: "Barátok vagyunk!" És
mit gondoltok, mit csinált a lény?
– Azt mondta: "Örülök, hogy találkoztunk!" – találgatott
Harrison.
 – Hát, akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha ezt
mondja! Ehelyett elkezdett dobolni a tetejével, és hirtelen
kirobbant belőle: "Barátok fagyunk!", aztán egyenesen nekem
lökte a kocsiját. Szerencsére sikerült időben félreugranom. Csak
álltam az út szélén, és tátott szájjal bámultam utána... A
következő pillanatban megjelent a negyedik. Ez nem állt meg,
csak egyszerűen eldobolta: "Barátok fagyunk!", és
továbbrohant. Vajon hogyan tanulta meg a mondatot? Talán az
összes lény valamiféle kommunikációs kapcsolatban áll
egymással? Vagy talán mindnyájan egy központi organizmus
részei? Nem tudom, de azt hiszem, Tweel tudta... Na szóval, a
lények egymás után siettek el előttünk, és mindegyik
ugyanazzal a kijelentéssel üdvözölt. Kezdett röhejes lenni a
dolog; nem gondoltam volna, hogy ennyi barátom van ezen az
istenháta mögötti golyón! Végül Tweel fele fordultam, és kérdő
pillantást vetettem rá. Azt hiszem, megérthette ki nem mondott
kérdésemet, mert azt mondta: "Egy–egy–kettő... igen! Kettő–
kenő–négy... nem!" Értitek?
– Hát persze – válaszolta Harrison. – Ez valami marsi
mondóka.
– Egyáltalán nem. Ekkorra kezdtem hozzászokni Tweel
szimbolizmusához, és a következőképpen értelmeztem a
válaszát: Egy–egy–kettő... igen! Tehát a lények értelmesek.
Kettő–kettő–négy... nem! Az intelligenciájuk teljesen más, és
nem alkalmazkodik a kettő meg kettő egyenlő négy logikájához.
Lehet, hogy rosszul értettem. Nem kizárt, hogy azt akarta az
értésemre adni, ezek a lények alacsony értelmi szinten állnak,
és csak az egyszerű dolgokat képesek megérteni, a
bonyolultabbakat nem: egy–egy–kettő... igen! Kettő–kettő–
négy... nem! De azok alapján, amit később láttunk, azt hiszem,
mást akart mondani... Ugyanis néhány perc múlva a lények
visszafelé rohantak... először az egyik, aztán a többi. A kocsijuk
tele volt kövekkel, homokkal, a gumiszerű növények darabjaival
és más hasonló szeméttel. Előttünk elhaladva eldobolták
barátságos köszöntésüket, ami nem is tűnt olyan
barátságosnak, majd továbbrohantak. Gondoltam, a
harmadikkal, amelyikkel először társalogtam, ismét
elbeszélgetek. Ismét odaálltam az útjába, és vártam... Amikor
odaért hozzám, eldobolta: Barátok fagyunk!", és megállt.
Ránéztem; a szemei közül négy vagy öt engem figyelt. Ismét
megpróbálkozott a jelszóval, és meglökte a kocsiját, én azonban
keményen álltam a sarat, nem mozdultam. Ekkor az az átkozott
teremtmény kinyúlt az egyik karjával, és csipesszerű ujjaival
megcsavarta az orrom!
– Haha! – röhögött fel Harrison. – Lehet, hogy ezek a
lények rendelkeznek némi szépérzékkel!
– Csak nevess! – morogta Jarvis. – Ezen az orron akkor
már volt egy csúnya zúzódás és egy fagyási sérülés. „Auuu!"
ordítottam fel, s gyorsan félreugrottam, a lény pedig elrobogott.
Attól kezdve a köszöntés a következőképpen hangzott: „Barátok
fagyunk! Auuu!" „Piszok dögök!"... Aztán Tweel és én követtük
az utat a legközelebbi buckáig. A lények jöttek– mentek
körülöttünk, egyáltalán nem törődve velünk, és egyre
szállították a szemetet. Az út hirtelen lejtőssé vált, és egy nagy,
barlangszerű lyukba vezetett. A hordólények csak egyre jöttek–
mentek, de egyik sem mulasztott el köszönteni minket...
Belenéztem a lyukba; a mélyben valami fényt láttam, és nagyon
kíváncsi voltam, hogy mi lehet az. Egyáltalán nem hasonlított
fáklyára, sokkal civilizáltabb jellege volt, s arra gondoltam, ez
talán valami magyarázattal szolgálhat ezekre a furcsa lényekre
és kialakulásukra. Így aztán elindultam befelé a lyukba. Tweel is
velem tartott, de közben egyfolytában csicsergett és trillázott...
A fény nagyon különös volt; szikrázott és sistergett, mint valami
régi ívfény, de egyetlen fekete rúdból áradt a folyosó falán.
Kétségtelenül elektromos fény volt. A lények nyilvánvalóan
civilizáltak... Akkor egy újabb fényt vettem észre valamin, ami
csillogott. Odamentem, hogy megnézzem, de ez csak egy kupac
fényes homok volt. Visszafordultam a kijárat felé, és itt essek
össze, ha addigra nem eltűnt!... Azt hittem, hogy elkanyarodott
a folyosó, vagy én léptem be valami oldaljáratba. Megindultam
visszafelé arra, amerről jöttünk, de nem láttam mást, csak a
halványan megvilágított folyosót. Az a hely egy labirintus volt!
Csak a minden irányba futó folyosók voltak. Néha elrohant
mellettünk egy–egy lény, néha kocsival, néha anélkül... Először
nem aggódtam túlságosan. Tweel és én alig néhány lépést
távolodtunk el a bejárattól. De aztán úgy éreztem, bármerre
indulunk, egyre mélyebbre keveredünk. Végül megpróbáltam
követni az egyik üres kocsit toló lényt arra gondolva, hogy kifelé
igyekszik egy újabb rakomány szemétért, de aztán rájöttem,
hogy csupán céltalanul rohangál az egyik járatból a másikba.
Amikor aztán elkezdett keringeni egy oszlop körül, mint egy
táncoló japán egér, feladtam. A földre dobtam a vizestartályt, és
leültem... Tweel ugyanolyan zavarodott volt, mint én.
Felmutattam, mire ő kétségbeesetten: "Nem–nem–nem!". A
lényektől nem számíthattunk segítségre. Egyáltalán nem
foglalkoztak velünk, eltekintve attól, hogy biztosítottak minket
a barátságukról... auuu!... Úristen! Fogalmam sincs, hány órán
vagy napon keresztül bolyongtunk ott lent! Kétszer is le kellett
feküdnöm, annyira kimerültnek éreztem magam. Úgy tűnt,
Tweelnek egyáltalán nincs szüksége alvásra. Megkíséreltük a
csupán felfelé vezető folyosókat követni, de egy idő után ezek is
visszafordultak. A hőmérséklet abban az átkozott hangyavárban
egyforma volt; nem lehetett az éjszakát a nappaltól
megkülönböztetni. S mivel fogalmam sem volt, hogy először egy
órát aludtam vagy tizenhármat, az órám sem segített. Ugyanúgy
lehetett éjfél, mint dél... Rengeteg furcsa dologgal találkoztunk.
Láttunk olyan gépeket, amik nem csináltak semmit, csak
gurultak a folyosókon. És számtalan alkalommal láttam két
hordólényt, közöttük egy kicsivel, ami mind a kettőhöz oda volt
nőve.
– Partenogenezis! – kiáltotta Leroy. – Partenogenezis
rügyből, mint les tulipes!
– Ha te mondod, francia barátom... – tárta szét a karját
Jarvis. – A lények ügyet sem vetettek ránk, eltekintve a
köszöntéstől, mint már mondtam: "Barátok fagyunk! Auuu!"
Úgy tűnt, az életük nem más, mint a kocsikkal való rohangálás
és a szemétszállítás. Ám később rájöttem, hogy valójában mit is
csinálnak... Nagy szerencsénkre, ráakadtunk egy folyosóra, ami
sokáig felfelé vezetett. Olyan érzésem támadt, hogy nem
lehetünk messze a felszíntől, amikor a folyosó hirtelen egy
kupolás barlangba torkollott, az egyetlen helyiségbe, amit eddig
láttunk. És ember!... azt hittem, azonnal táncra perdülök,
amikor észrevettem, hogy a mennyezet repedésén keresztül
napfény szűrődik be!... A barlangban volt egy gép... egy
hatalmas kerék, ami lassan forgott, és mellette egy lény állt, ami
a szemetet gyömöszkölte alá. A kerék recsegve ledarált
mindent... homokot, köveket, növényeket, a por pedig lassan
elszivárgott valahová. Miközben figyeltük, újabb lények
érkeztek, rakományukat betolták a kerék alá, majd elmentek.
Az egésznek semmi értelmét nem fedeztem fel... de úgy látszik,
ez már jellemzője ennek az őrült bolygónak. Volt még valami,
ami csaknem túl bizarr, hogy elhiggye az ember... Az egyik lény,
miután megszabadult a rakományától, szépen félreállította a
kocsiját, és befeküdt a kerék alá! Én döbbenten figyeltem,
amint a gép ledarálja, egy hang sem jött ki a torkomon, aztán
következett egy másik lény! Ráadásul szervezetten csinálták;
azok, akiknek nem volt kocsijuk, elvitték az elárvult
szállítóeszközöket... Tweel egyáltalán nem látszott
meglepettnek. Rámutattam a következő öngyilkosra, mire ő
csaknem emberi mozdulattal megvonta a vállát, mintha azt
mondaná: "Mit tehetek? Az ő dolguk!" Azt hiszem, ő
valamennyivel többet tudott ezekről a lényekről... Akkor
hirtelen észrevettem valamit. A kerék mögött, egy emelvényen
valami fényes látszott. Odamentem, hogy megnézzem. Egy tojás
nagyságú, fényesen fluoreszkáló kristály volt. A belőle sugárzó
fény szinte megütötte a kezemet és az arcomat, mint egy
statikus kisülés, s akkor észrevettem még valamit. Emlékeztek
arra a szemölcsre, ami itt volt a bal hüvelykujjamon? Nézzétek!
– Jarvis kinyújtotta a kezét. – Egy szempillantás alatt leszáradt
és leesett! És a sérült orrom... azonnal elmúlt a fájdalom! Az a
valami erős röntgen– vagy gammasugarakat bocsátott ki
magából; elpusztította a sérült szöveteket, az egészséges
szöveteket azonban nem bántotta!... Éppen arra gondoltam.
micsoda ajándék lenne, ha ezzel térhetnénk vissza az
Anyaföldre, amikor hatalmas hangzavar támadt. Visszasiettünk
a kerék túloldalára, és azt láttuk, hogy éppen egy kocsit darál
porrá. Azt hittem, valamelyik öngyilkos figyelmetlen volt... Ám
hirtelen a lények zúgni és dobolni kezdtek, s a hangjuk
határozottan fenyegetően szólt. Egyre többen lettek, és
elindultak felénk. Mi behátráltunk abba a folyosóba, amelyikből
érkeztünk, ők pedig utánunk. Némelyiknél kocsi volt, másoknál
nem. Egész kórus dobolta: "Barátok fagyunk! Auuu!" Nagyon
nem tetszett ez az "auuu", igencsak sokat sejtető volt... Tweel
előkapta az üvegpisztolyát, én pedig gyorsan letettem a
vizestartályt, hogy jobban tudjak mozogni. Egyre hátráltunk a
folyosón, nyomunkban a hordószörnyekkel... legalább huszan
voltak. Furcsamód a teli kocsikkal érkezők úgy mentek el
mellettünk, hogy ránk sem néztek... Ezt valószínűleg Tweel is
észrevette. Hirtelen előkapta az erszényéből a tűzgyújtóját, és
hozzáérintette az egyik száraz növényrakományhoz. Puff! Az
egész kocsi lángba borult... azonban az őrült szörnyeteg,
amelyik tolta, meg sem rezdült, csak ment tovább. A tűz némi
zavart keltett a "barátaink" között... és akkor észrevettem, hogy
a füst gomolyogva elhúz mellettünk. Tehát valahol erre van a
kijárat!... Megragadtam Tweelt, és rohanni kezdtünk,
nyomunkban az üldözőinkkel. Olyan volt megpillantani a
napfényt, mintha maga a menyország tárult volna a szemem
elé. Bár azonnal láttam, hogy a nap éppen lemenőben van,
aminek nagyon nem örültem, hiszen tudtam, a hálózsákom
vagy tűz nélkül megfagyok a marsi éjszakában... És a dolgok
egyre rosszabbra fordultak. A szörnyek bekerítettek minket, és
mi ott álltunk tehetetlenül két bucka között. Nem lőttem és
Tweel sem; nem lett volna értelme még jobban feldühíteni a
szörnyeket. Nem messze tőlünk megálltak, és barátságról és
"auuu"–król kezdtek dobolni... A helyzet tovább romlott. A
kijáratban megjelent egy lény, egy megrakott kocsit tolva maga
előtt. A többiek odaugrottak hozzá, és mindegyik kikapott a
kocsiból egy–egy marék rövid rézdárdát. A következő
pillanatban egy ilyen zúgott el a fülem mellett, és tudtam, ha
életben akarok maradni, azonnal lőnöm kell... Egy ideig egész
jól boldogultunk. Néhányat sikerült leszednünk és a többieket
távoltartani a kocsitól, de hirtelen mennydörgésszerű "barátok"
és "auuu"–k hangzottak fel, s egy egész hadseregnyi hordó
rontott ki a föld alól... Na, gondoltam, nekünk annyi! De aztán
hirtelen eszembe jutott, hogy Tweelnek nem. Könnyedén
átugorhatta volna a buckát mögöttünk. Miattam maradt.., Ha
lett volna időm, biztosan elsírom magam. Az első pillanatban
megkedveltem Tweelt, de nem tudom, hogy képes lettem
volna–e ugyanezt megtenni érte... bár ha jobban meggondolom,
én mentettem ki az álomlény karmai közül, ő pedig viszonozni
akarta ezt. Megragadtam a karját, és azt mondtam: "Tweel" és
felfelé mutattam. Megértette, de azt válaszolta: "Nem–nem–
nem, Tick!", s tovább lövöldözött... Mit tehettem volna?
Képtelen voltam elmagyarázni neki, hogy én mindenképpen
elpusztulok, ha lemegy a nap. Így azt mondtam: "Köszönöm,
Tweel. Rendes ember vagy!" Úgy éreztem, ezzel egyáltalán nem
bókoltam neki. Ember! Nagyon kevés ember van, aki ezt
megtenné... így aztán tovább lövöldöztünk, a hordók tovább
dobálták ránk a dárdáikat, készülődtek a lerohanásunkra és
doboltak a barátságról. Lassan minden reményem elszállt. És
akkor hirtelen egy angyal szállt le a menyországból Putz
képében, és apró darabokra lőtte a hordókat!... Hűha!
Felordítottam örömömben, és a rakéta felé rohantam; Putz
kinyitotta az ajtót, s bemásztam. Egyfolytában sírtam, nevettem
és kiabáltam. Csak hosszú percek múlva jutott eszembe Tweel;
gyorsan kinéztem, és annyit láttam, hogy felugrik a levegőbe,
átrepül az egyik bucka fölött és távolodni kezd... Nem volt
könnyű meggyőznöm Putzot, hogy kövessük! Mire
felemelkedtünk a rakétával, besötétedett; tudjátok hogy van az.
Itt... mintha lekapcsolnák a villanyt. Repültünk a sivatag fölött,
és egyszer vagy kétszer le is szálltunk. "Tweel!" kiabáltam
legalább százszor. Nem találtuk meg; ha akar, olyan gyorsan
halad, mint a szél. Néhányszor dél felől a távolból, mintha halk
csicsergést és trillázást hallottam volna... de lehet, hogy csak
képzelődtem. Elment, a fene egye meg! Bárcsak... bárcsak ne
ment volna el!
Az Ares négy tagja némán ült... még a gúnyos Harrison
kapitány is. Végül a kis Leroy törte meg a csendet.
– Bárcsak láthattam volna – suttogta.
– Igen – mondta Harrison. – És a szemölcs–gyógyírt is.
Kár, hogy nem hoztad magaddal! Lehet, hogy gyógymód lenne
a rákra, amit már másfél évszázada hiába keresnek.
– Ja azt? – motyogta Jarvis szomorúan. – Amiatt volt az
egész csata! – Egy csillogó tárgyat húzott elő a zsebéből. Tessék,
itt van.
 Viszokay Tamás – A gyáva
ember

Jas Tremar nevét akkor hallottam először, amikor a

próbautamat töltöttem Knight kapitány vadászhajóján. A főnök
azt mondta, valami próbát kell kiállnom, meg kell verekednem
ezzel az emberrel.
Mondhatom, nem érdekelt különösebben ez a beígért
küzdelem. Nyilván valami nagymenő, karatéka–díjbirkózó
keverék az illető, és elpáhol mint a taknyot. Na és akkor? Egy jó
állás megér néhány pofont és rúgást, s én túlságosan örültem az
állásomnak ahhoz, hogy akár egy kiadós verést is vállaljak.
Bármit, csak ne kelljen tovább éhkoppon tengődnöm a lágerben
a Titánon.
Ráadásul ásványvadásznak lenni nem akármilyen dolog!
Nem könnyű élet, az igaz. Naponta felröppenni szűk
lakóterű hajókkal a Yapetusról, nekieredni a Szaturnusz több
száz gyűrűjének, szondázni megannyi óriás jégtömböt, rafinált
műszerekkel ásványi szennyezettség után kutatni. Ha az ember
talál egy reményteljes tömböt, beirányozza olyan pályára, hogy
a Yapetus körül keringő olvasztóba jusson. Éz azt jelenti, hogy
kézzel szereled fel a gyűrűdarabra a fúvókákat, ezer dolgot kell
szemmel tartanod, azt sem tudod, hol áll a fejed, közben pedig
pattogsz, akár a nikkelbolha. A hőpisztolyt használni kész
művészet, hiszen a gravitáció gyakorlatilag nulla. Aki már
csinálta, csak az tudja, micsoda eszetlen meló ez!
Ha pedig tévedett a vadászcsapat és a jégben nincs elég
ásvány, mindezt ingyen csinálod, nem kapsz egy árva petákot
sem; a kevés ón vagy vas elmegy a költségekre.
Mégis felemelő érzés az ásványvadászok közé tartozni,
hiszen ebben az életben benne van a hírnév és a gazdagság
lehetősége. Lehet, hogy húsz éven át csupán a betevő falatért
melózol, ám ha a szerencse melléd áll, egy szempillantás alatt
dúsgazdag tehetsz.
Én pedig vagyont akartam gyűjteni. Tudtam, hogy nem
könnyű, hiszen sok az olyan jégtömb, amiben alig van valami.
De olyat is hallottunk nemegyszer, hogy annyi genuániumot
találtak egy darab tömbben, hogy a legénység mehetett is haza a
Földre, és élete végéig dúskálhatott a jóban. És nem
utolsósorban: válogathatott a jobbnál jobb nők között. Egy
húszéves embernek ez sem semmi!
Kezdő utunk nem volt igazán sikeres, de azért zsebre
tehettem első vadász keresetemet, amiből körülbelül három esti
italozásra futotta.
A Yapetus telepe ramaty hely volt, ám korábbi létteremet, a
menekülttábort mérföldekkel verte. Itt mindenkinek saját
lakócső jutott. Igaz, a szoba kicsi volt, a budiba meg a
zuhanyozóba úgy kellett bepréselnie magát az embernek, mégis
valóságos paradicsomnak éreztem az "új otthonomat".
Az egyetlen kocsmában pedig bármit lehetett kapni, ha volt
pénzed. Hála a csempészeknek, igazi gabonawhiskyt ihattam.
– No, fiam – mondta Knight kapitány a pohárköszöntő után
–, most jön a próba. Ott van...
A sarokba, egy kis asztalkára mutatott.
 Mélabús pofával ülő fickót láthattam. Nagy
megkönnyebbülésemre nem nézett ki valami gyilkos
szerzetnek, bár jó felépítésű, izmos legény volt.
Öt társam sorjában hátba vágott, aztán előre tuszkoltak.
– No, gyerünk, köss bele a fickóba! Mutasd meg neki!
Mivel eleve rosszabbra számítottam, különösebb félelem
nélkül mentem oda a pasas asztalához, és húsz évemnek
minden gőgjével rádörrentem. ...
– Hé, te tapló! A szomszéd asztaltól nézlek, de nem bírom
tovább bámulni azt az ocsmány pofádat! Fordulj szépen a fal
felé, vagy húzd el innen a beledet!
Tremaron nem látszott meglepődés, s ezt nagyon profi
dolognak tartottam. Éppen ezért puszta elővigyázatból nem
engedtem meg magamnak semmi lazaságot. Ahogy kezdett
felegyenesedni, azonnal ütöttem.
A feje félrelendült a kemény jobbegyenestől,
hátratántorodott, de végül megőrizte az egyensúlyát.
Hátam mögül biztató hujjogás hallatszott. Tetszett az ütés a
társaimnak!
Már készültem a következőre, Tremar azonban nagyon
furcsa dolgot csinált. Rám vetette bús kék szemét, aztán... aztán
megigazította a ruháját.
– Azt hiszem, inkább hazamegyek, ha megengedi... –
Meghajtotta a fejét, és kifordult az ajtón.
Olyan bambán álltam, hogy a kocsma egész vendégköre az
én határozatlanságomon kezdett vidulni.
– Mi a nyavalya...
Visszamentem az asztalunkhoz, ott is harsogó hahota
fogadott.
 – Jól csináltad, öcsi! – kiabálta a fülembe Keynos, a
navigátorunk. – Igazi hős vagy!
– De hát én...
Valamennyien röhögtek. Rajtam.
– Ez a lötyi Tremar soha nem verekszik senkivel. Elég
csúnyán nézni rá és máris elinal... Olyan gyáva, mint a szar!
Most jöttem rá, hogy átvertek, nevetségessé tettek. Szólni
azonban nem mertem; a többiekkel együtt röhögtem. Túl fiatal
voltam ahhoz, hogy ne essen rosszul ez a tréfa, de fontosabb
volt a vadászélet.
Ráadásul különös érzés fogott el Tremarral kapcsolatban.
Mintha valami érthetetlennel találkoztam volna. Vajon miért
ilyen beszari ez a fickó? Hiszen nem gyenge, vagyis nem látszik
annak.
Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy egyszer
hallottam egy orvostól, miszerint vannak olyan emberek, akik
valami fóbia miatt gyávák.
Knight elmondta, hogy ő már három éve van itt a
Yapetuson, s azóta minden hajón érkező újonccal megveretik
egy kicsit Jas Tremart. Aztán meg azt is hallotta, hogy a pasi
tizenöt éve, vagyis az első vadászokkal jött ide, amikor a telep
még nem volt sehol, a vadászok egyszerű vákuum–sátrakban
laktak.
– Hogy bírhatta ki ezt Tremar? – kérdeztem.
– Cégember ez! – lehelte felém a rumot Nitjes. – Vót’ annak
csöve mán akkor is.
A kapitány helyesbített.
– Már nincs cége. Amikor felfedezték, hogy a gyűrűk
mennyire szennyezettek, nagy verseny folyt. Akkor még csak
szállingóztak az emberek a Yapetusra, a vállalatok bárkit
felvettek, csak hogy előnyt szerezzenek. Utána pár évvel sorra
elbocsátották és nyugdíjazták a selejtesek alakokat. Azóta itt
tengődnek, mivel ahhoz nem elég a pénzük, hogy
hazamenjenek.
Tajtrészegre ittam magam aznap este, de jól tettem! A
következő hetekben nem volt mód a vigalomra. Siralmas
eredményeket hozott a vadászat, egyszer még az élelmet is
hitelbe kellett megvennünk. A kemény munka szinte minden
gondolatot kivert a fejemből.
Nem is jutott volna eszembe Jas Tremar, ha nem látom meg
a telep utcáján (tudniillik egy van összesen) egy rendőrrel
vitatkozni. Aznap már sikerült ennem, így fogékony és békés
hangulatban voltam.
Megálltam, hogy megfigyeljem őket.
Jas hevesen magyarázott valamit a közegnek. Amaz eleinte
válaszolgatott, hirtelen azonban megütötte a gumibotjával,
hogy Tremar elesett. A férfi lemondó pillantást vetett az
egyenruhára, majd lehajtott fejjel elkullogott.
Odamentem, és megkérdeztem a robotrendőrt.
– Megmondaná mi történt?
– Nekem az a programom, kérem, hogy válaszoljak a
polgárok kérdéseire – forgatta nagy fémfejét.
– Nem úgy tűnt.
– No, felizgatta magát ez a polgár, és ilyenkor ugyancsak
kötelességem helyreállítani a rendet.
– De hát mit kérdezett?
– Arra volt kíváncsi ez a polgár, hogy én hogyan tudom
megütni a polgárokat. Azzal kezdte, hogy megnyerte a tetszését,
ahogy a múltkor rendet teremtettem egy verekedésnél. Nagyon
szívesen válaszoltam, tudja, kérem, az emberek csak azért
mondják, hogy egy robot közömbös a dicséretre, mert lusták
egy jó szót is mondani a magamfajtának. A rendőrfőnök úr
például...
– Igen, elhiszem – vágtam közbe. – És mit mondott neki?
– Hát elmagyaráztam, hogy először derékszögbe emelem a
jobb kezemet, aztán a könyökömet felfelé húzom, és akkor a
kezembe ugrik a gumibot. Sajnos valahogy nem ezt a választ
várhatta, mert láthatóan felizgatta magát. Én pedig a
programomnak megfelelően jártam el. Igaz, a rendőrfőnök úr a
múltkorában...
Nem vártam meg, hogy a főnök úr mit mondott, otthagytam
a fémkasznit.
Hm! Mit akarhatott Tremar ettől a robottól? Talán azt, hogy
tanítsa meg verekedni? Embertől biztosan szégyellte kérni. Hát
igen, meglett férfi létére... Egyszerűen körberöhögnék.
Egy hónapnyi stagnálás után végre fogtunk egy nagyobb
zsákmányt. Kétezer ecu–t kaptunk per kopoltyú, s egy kissé
fellélegezhettünk. Knight engedélyezett egy hét pihenőt.
Nyalogathattuk a sebeinket.
Ami engem illet, csak nyalogathattam volna, mert elkapott a
klausztroláz. Keynos nyugtatott, szűk csövek így, baromian szűk
hajók úgy, ezen mindenki átesik, mégsem éreztem túl
kellemesnek. Ha csak megláttam egy csövet, vagy űrhajókat
említettek előttem, remegni kezdtem, és összehánytam magam.
Orvos csak egy volt az egész telepen (mondanom sem kell, a
cégek tornyaiból hiába kértünk volna). Ő a szokásos
gyógymódot alkalmazta. Felvert a kupola tövében egy
vákuumsátrat ajtóval, ablakkal kifelé a Yapetus jégmezőire, és
néhány üveg rumot is tett a bejárathoz.
– Használni fog ez a kúra? – érdeklődtem bizonytalanul.
 A doki vállat vont.
– Használnia kell, különben elpatkolsz.
Ettől mindketten megnyugodtunk.
A sátor hál’istennek nem zavart. Igaz, a bejáratot azért le
kellett szednem, de hogy egy falnyi szabad térrel megelégedtem,
az már eredménynek számított.
A telepen gong szó jelzi az embereknek, mikor kell úgy
érezniük, hogy éjszaka van. A második ging–gongra már
tapasztaltam, hogy jobban vagyok. Nem tudom, a kilátás tette–
e vagy a rum, de kihajolva már rá mertem nézni a lakócsövekre.
Úgy terveztem, addig bámulom őket, amíg a remegés nem
jelentkezik. Aztán másképp lett.
Észrevettem Jas Tremart. Szkafanderben ügyködött vagy
száz méterre a kupola tövében. A telepen sűrűbb a levegő, mint
a Földön, jól hallottam, hogy valamivel kocogtatja az üveget.
Aztán... aztán meg kellett dörzsölnöm a szemem.
Tremar nekifeszítette a testét a kupolának, és beleolvadt!
Átment rajta akár a Faljáró.
Habozás nélkül iramodtam a zsiliphez. A klausztrolázat
mintha elvágták volna, remegés nélkül vettem fel a kis fülkében
az űrruhát, és kibotladoztam a Yapetus viharába.
A pasi már eltűnt, de a töredezett jeget követve a nyomában
maradhattam. Végül egy hódombot megkerülve láttam meg, ott
tördelte a szálkás jeget. Hirtelen egy ajtó nyílt, s Tremar eltűnt
mögötte.
Rohantam, mint az őrült, de már bezárult a nyílás, a
jégfalnak ütköztem.
Csapkodtam a falat tehetetlen dühömben, de nemsokára
lenyugodtam, és visszahúzódtam előbbi helyemre. Majdcsak
előbújik egyszer, s akkor meglephetem. Mit csinálhat itt?
 Hamarabb jött ki, mint vártam.
Egy csillogó pötty jelent meg a fejem fölött, nyilván egy
csempészhajó.
Tremar mint az őrült rohant ki valami szerszámmal a
kezében. A pontra tartotta az ovális formájú dolgot, követte vele
a hajó mozgását, amíg az el nem tűnt a hegyek mögött. Vagy
ötven méterre elszaladt az ajtótól, felhasználtam az alkalmat, és
belopóztam. Már csak a fémhulladék kötegek között rejtőzve
villant belém, hogy a férfin nem volt űrruha!
Hihetetlen, de igaz: nem viselt űrruhát!
Félni kezdtem, de nyugalmat parancsoltam magamra, s
próbáltam nem gondolkozni.
Amikor Jas visszajött, összébb húzódtam, és már bántam
hogy egyáltalán bejöttem ide. Ki ez a fickó? Mibe keveredtem
vajon?
Nagyméretű jégbarlangban voltunk, oldalfalainál furcsa
szerkezetek sorakoztak. Úgy nézett ki az egész, mint egy
elhanyagolt kísérleti központ.
Tremar egy komputer–konzol előtt állt meg, háttal nekem.
Hanyagul maga mellé ejtette a műszert, amivel korábban a
hajót vizsgálta. Aztán tanulmányozta egy ideig a konzolon
kivetített ábrát. Érthetetlen vonalfolyam volt, mint valami
vasúti csomópont.
Néhány perc múlva szétnyitotta a zekét a mellén, és ott
nézegetett valamit.
Hirtelen megszólalt:
– Előjöhet uram, bárki is maga. Én nem rejtegetek semmi
értékeset. Nem érdemes megölnie.
Annyira meglepődtem, hogy belegabalyodtam a
fémhulladékba, és nagyot esve érkeztem meg Tremar elé.
 Azonnal felpattantam, s nekiszegeztem a feszítővasat, amit
előrelátóan már korábban magamhoz vettem.
– Leveheti a sisakját, van a helyiségben levegő – közölte a
férfi szenvtelen hangon. – Mikor rejtőzött el itt? Fogytán lehet
már az oxigénje.
– Én vertelek meg a múltkor, te tapló! – ordítottam rá, hogy
megfélemlítsem. – Követtelek. A nyomodban voltam! Érted?
Úgy látszott, megrettent.
– Igen, értem – bólintott.
Aztán előrenyújtotta a kezét. Nem támadó szándékkal tette,
inkább megnyugtatni akart.
– Nem vagyok szörnyeteg! Csak azért nincs szükségem a
szkafanderre, mert... de jobb, ha megmutatom.
Ismét szélnyitotta a zekéjét, és iszonyatos látvány tárult a
szemem elé. Tényleg le kellett vennem a sisakot, hogy jobban
lássam.
Nem csak a zekéje nyílt szét, hanem a bőre is a mellkasán.
És alatta csillogó fémszerkezetek, huzalok ezrei!
– Te robot vagy!
– Igen.
Lázasan gondolkoztam. Ez valami szemfényvesztés. Senki
nem hallott még ilyen technikáról. Lehetetlen ilyen precízen
lemásolni az embert! Számos robotot láttam már, de olyannal,
ami ennyire emberi, még filmeken sem találkoztam. Az általam
ismert emberformájú robotok közül még a legmodernebb is
csupán egy ember durva paródiájának hatott. Meg sem
közelítették Jas Tremart...
De mi van, ha egy katonai titok... Akkor nekem lőttek!
Megpróbáltam önbizalmam maradékát összeszedni, ezért
durva hangon folytattam:
 – Nem hiszem, hogy robot lennél! Meg akarom fogni azokat
a... dolgokat!
Az járt a fejemben, rántok egy nagyot a drótokon, azzal
biztos mozgásképtelenné teszem. De kíváncsi voltam. Féltem,
hogy a nyekergője bánná. Hallani akartam a történetét!
Mintha a gondolataimat is kitalálta volna, nem hagyta
"fogdosni" magát. Visszazárta a zekét, és leült a konzol elé.
– Évszázadok óta vagyok itt. Valakik, az alkotóim itt
hagytak, hogy távolról, innen a Yapetusról figyeljem az
emberiséget. Már rég vissza kellett volna jönniük értem, de ez
nem következett be. Sajnos nincs hírem róluk. Mintha
elfelejtették volna ezt a naprendszert.
Felsóhajtott.
– Eleinte nem aggódtam. Önök még nem tudták elhagyni a
Földet, úgy éreztem, nyugodtan várhatok, és tehetem a
dolgomat... Aztán az ember elérte a Marsot, majd a Jupitert, a
Szaturnuszt. Kétségbeesetten sugároztam az üzeneteket haza,
de semmi választ nem kaptam. Látta biztos, mit csináltam az
előbb. Minden fénypontot az égen elsőrendűen úgy értelmezek,
hogy az alkotóim hajója... Önök egy ideig nem figyeltek fel a
Yapetusra, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése. A gyűrű tele
van létfontosságú ásványokkal... Amikor az első emberek
idejöttek, nehéz helyzetbe kerültem. Módosítanom kellett a
parancsmintázatokat, amik rejtőzést írnak elő. Szükséges volt
átalakítani magam emberré, hiszen elbújva nem tudom tovább
teljesíteni a feladatomat... Azt hittem, ha a közelükben tudok
élni, mindennél fontosabb információkat szerezhetek az
emberekről... Azonban az érzelmi egyensúlyom felborult, és
nem tudom a munkát elvégezni. Az önök agresszivitása
tökéletesen ismeretlen az engem alkotó fajnál, így számos
dolgot képtelen vagyok megfelelően értelmezni és hiányoznak
belőlem a megfelelő reakció–mátrixok is...
Szorult helyzetem ellenére felnevettem.
– Érzelmi egyensúly? Reakció–mátrixok? Mi a francról
beszélsz?
Az ismerős szomorú tekintettel nézett rám.
– Maguk, emberek, ugye lehetetlennek tartják, hogy egy
robotnak érzelmei legyenek? Nincs igazuk.
A konzolra mutatott.
– Ez az én belső térképem. Ezt tanulmányozom nap mint
nap már évek óta, hogy rájöjjek, mit és hogyan kellene
változtatnom.
Hirtelen melegem lett, megszorítottam a vasdarabot.
– Te attól a rendőrtől azt akartad... Át akarod alakítani a
programozásodat, hogy a gondolkodásod is olyan legyen, mint
az emberé!
Bólintott.
– Igen, ez a célom.
Kezébe temette az arcát.
– Hogy miért? – felelt a ki nem mondott kérdésemre. –
Azért, uram, mert olyan jó volna egyszer... csak egyetlen
egyszer visszaütni!
Gondolkodás nélkül csaptam a szomorkásan lehajló fejre.
Olyan erővel ütöttem, hogy a vas bezúzta a fémkoponyát. Füst
szállt föl, és sistergés hallatszott.
Jas Tremar felállt, s merev léptekkel elindult felém. Nem
vártam be, előreugrottam, és belevágtam a vasat a mellkasába.
A mell szétnyílt. A huzalok közé markoltam, és annyit
szaggattam ki, amennyit csak tudtam. Erre szótlanul
elhanyatlott.
 Kimenekültem a jégbarlangból.
Napok múltán "betegségemből felépülve" hallottam, hogy a
jó öreg "Tapló" felszívódott. Nem látták kimenni, ám a
zsilipeknél nincs őrség. Mindenki biztos volt benne, hogy Jas a
bátorságát akarta bizonyítani, és kiment a jégviharba. Amilyen
nyámnyila szegény, nem csoda, ha agyoncsapta és betemette
egy lavina.
Én meg tartottam a pofámat. Talán hibáztam, meg kellett
volna mutatni azt a barlangot. Csakhogy az ilyesmi mindenféle
bonyodalmakkal jár. Jegyzőkönyv meg kérdések, és a jó ég
tudja, mi még!
Egyszóval inkább vadásztam tovább, hiszen azért jöttem a
Yapetusra.
Évek teltek el, de végül ránk mosolygott a szerencse. Hat
esztendő után dúsgazdagon hagytam el a Szaturnusz környékét.
Azóta örvendhetek tiszteletnek, kényelemnek és a nők
imádatának egyaránt. Boldog mégsem vagyok.
Félek. Félek attól, hogy Jas Tremar mégsem halt meg, hogy
rendbe szedte magát és megszerezte a bántás képességét is.
Félek, hogy Jas Tremar visszajön, és bosszút áll rajtam.
És mindenki máson...
 Szűcs Róbert – SZUPERGAGYI

Peter Sellers emlékére, a Rózsaszín Párduc című

filmsorozatban nyújtott felejthetetlen alakításáért...

2059. A bűnesetek – az előrejelzésekkel szemben –

egyáltalán nem tűntek el, csupán átalakultak. A
bűnözők nem a nagyvárosok mocsokba fulladt házai
között tűntek el, hanem a Hold, a Vénusz vagy éppen a
Mars kisebb–nagyobb űrvárosaiban. Végső esetben
fürge űrjárműveikkel még a naprendszert is elhagyták,
hogy valahol a Plútó pályáján túl keressenek
menedéket a katonai műholdak felderítő sugarai elől.
Az egész Naprendszerre kiterjedő bűnözés ellen
hozták létre 2050–ben a Szuper Galaktikus
Gyilkossági Hivatalt. Főhadiszállását a Holdra
helyezték. Hogy miért lett hivalkodóan "Galaktikus",
arra a polgárok nem kaptak választ... Néhány év múlva
az alvilági szleng már csak egyszerűen
SZUPERGAGYI–ként emlegette a céget, s ez a név
hamarosan beépült a mindennapi szóhasználatba.

Crutch Dillihow felügyelő elmélázva szájához emelte a

pipáját. Többször erőteljesen megszívta, de a kellemesen
aromásított dohány ezúttal szagtalannak és furcsán fémes
ízűnek bizonyult.
– Hm...
– Mi történt? – kérdezte csodálkozva.
A vele szemben ülő szemüveges fiatalember, akinek elegáns
kék kezeslábasán ott virított a Szuper Galaktikus Gyilkossági
Hivatal rikító sárga emblémája, bátortalanul az asztalra
mutatott.
– A pipa...
A felügyelő méltatlankodva felvonta a szemöldökét.
– Mit akar a pipámmal? Megvan hozzá az engedélyem!
Az őrmester nagyot nyelt.
– Félreértett, uram ! Ön... izé... a videofon távkapcsolóját
tartja a szájában...
A felügyelő gondterhelten megcsóválta a fejét.
– Éreztem, hogy valami nem stimmel... Ez a fémes íz. De
őszintén megmondom, fiatal barátom, a távkapcsolóra nem
gondoltam... Na mindegy, hol is hagytuk abba?
Mielőtt az ifjú őrmester megszólalhatott volna, halk
surrogással kitárult Hardin részlegvezető irodájának ajtaja, és
megjelent az ezredes szikár alakja. Rendfokozatának
megfelelően barna kezeslábast viselt és fehér, magas nyakú
pulóvert. Fejét kopaszra borotváltatta, sűrű szemöldöke és
tömött bajusza markáns kifejezést kölcsönzött egész arcának. A
katonás, fegyelmezett archoz szinte nem is illett a barátságos,
barna szempár.
Amint meglátta a felügyelőt, szája tátva maradt a
csodálkozástól. A SZUPERGAGYI megalakítása óta a Holdon
dolgozott, és megszokta, hogy mindenki overallban jár. Crutch
Dillihow felügyelő azonban pontosan úgy nézett ki, mintha egy
özönvíz előtti filmből csöppent volna a Holdra. Divatjamúlt,
majdnem földig érő ballonkabátja alatt egy második kabátot
viselt, amelyet Hardin csak a történelemkönyvekből ismert.
Őszes haja eltakarta a fülét, néhány tincs a homlokába lógott.
Arcán a néhány napos borosta arról tanúskodott, hogy nem
használja a Naprendszer–szerte ismert szőreltávolító
szuperzseléket. Szája sarkában egy ósdi pipa füstölgött. A füst a
szemébe ment, amitől állandóan könnyezett, s úgy nézett ki,
mintha minden pillanatban sírva akarna fakadni.
Hardin ezredes jó félpercnyi várakozás után megrázta a
fejét, és nagyot sóhajtott.
– Üdvözlöm, felügyelő! – nyögte ki végre, megtörve a kínos
csendet. – Fáradjon be az irodámba...
– Igen, uram! – A felügyelő előrelépett, de jártában
megtorpant. Pillanatnyi habozás után odaintette az őrmestert.
– Ezt fogja meg, amíg bent leszek! – Ezzel a kezébe nyomta
a pipáját. Szerencsére már bezáródott mögöttük az ajtó, s így
nem hallhatták az őrmester rémült üvöltését, amint a fordítva
tartott pipából a kezébe hullott az égő parázs...
A szabályos hatszög alakú helyiség az épület sarkánál
helyezkedett el. Három oldalfalát a mennyezettől a padlóig érő
színezett üveg borította, mögötte jól látszott az átmenet nélküli
árnyékokkal szabdalt, kísérteties holdbéli táj. Két falon a
felügyelő számára ismeretlen műszaki berendezések
sorakoztak, egyedül a kisebb–nagyobb televíziós képernyőket
tudta azonosítani.
Hardin ezredes leült a háromszögletű íróasztala mögé, és
hellyel kínálta vendégét. A felügyelő óvatosan leereszkedett az
egyik kényelmes fotelbe, de nyomban fel is pattant, amikor a
háttámla lágyan hátradőlt.
 Az ezredes idegesen összerezzent, fegyelmezett arcizmait
gonosz rángás torzította el, de nyomban erőt vett magán,
kényszeredetten mosolyogni próbált.
– Nyugodjon meg, felügyelő – mondta –, itt minden
automatikus. A fotel csupán a legkényelmesebb pihenési
helyzetet próbálta biztosítani magának. Üljön le nyugodtan...
Ha a bal oldali karfán megnyomja azt a kis piros gombot,
manuálisan is szabályozhatja.
A felügyelő követte az ezredes tanácsait, majd óvatosan
leereszkedett a fotelba. Amikor néhány másodpercig semmi
sem történt, diadalmasan kihúzta magát.
– Sikerült! – jelentette ki csillogó szemmel.
Az ezredes most kezdte csak átérezni, milyen teher szakadt
rá azzal, hogy hat teljes hónapra rásózták ezt a kissé kótyagos
felügyelőt, akiről olyan pletykák terjengnek, aminek ha csak a
fele is igaz, akkor rövid időn belül a SZUPERGAGYI jó néhány
munkatársa kérni fogja soron kívüli leszerelését, nyugdíjazását,
vagy áthelyezését... .
Az ezredes megnyomott néhány billentyűt, mire az asztallal
szembeni fal képernyői életre keltek, s ontani kezdték a
körözött bűnözőkről készült felvételeket és adatokat. Az ezredes
elnémította a készüléket, és a felügyelőhöz fordult.
– Mint láthatja, itt a munkánkhoz szükséges minden adat a
rendelkezésünkre áll.
A felügyelő megbabonázva bámulta a hang nélkül feltűnő
képsorokat, s közben rátenyerelt a fotel kapcsolótáblájára.
– Most szeretném... – Az ezredes nem tudta folytatni, mert
a fotel villámgyorsan oldalt fordult, s a felügyelő rémült arccal a
süppedős padlóra zuhant...
 – Tehát reménytelen?
Az ezredes összerázkódott a felidézett emlékek hatására.
– Látnia kellett volna, mit művelt az irodámban... Varbin
őrmester összeégett kezéről nem is beszélve.
A tábornok együtt érzően bólintott.
– Sajnálom, ezredes. A felügyelő egy héttel korábban
érkezett a bázisra, mint vártuk. Egyszerűen eltévesztette a
dátumot. A Holdra érkezése egyébként kisebbfajta kalamajkát
okozott a fogadó állomáson. Barátunk egy légmentesen záródó
búvárruhában szállt ki az űrrepülőgépből...
– Búvárruhában?
– Igen... Úgy gondolta, hogy az űrutazáshoz egy megfelelő
öltözéket kell viselnie... Még szerencse, hogy a
búvárszemüveget és az uszonyt nem vette fel. Miután átöltözött,
a személyzet legnagyobb rémületére ki akart sétálni a
kifutópályán álló Holdsiklóhoz, mert otthagyta az egyik
táskáját... Majdnem fél napig tartott, amíg minden formaságot
sikerült elintéznie... így persze nem maradt időnk a személyi
kristály tanulmányozására.
– Gondolja, hogy az segített volna?...
A tábornok arcán mosoly suhant át.
– Talán igen... Tudja – tette hozzá elmélázva –, ez az ember
nagyon sok mindenen ment keresztül. Így persze rengeteg
ellenőrizhetetlen információ kering róla Naprendszer–szerte.
Azt ajánlom, nézzük meg a személyi kristályának fontosabb
adatait!
A tábornok a leolvasó keretébe helyezte az apró
memóriatárat. Három képernyő kivilágosodott, s a felügyelő
számítógéppel rajzolt arca jelent meg rajta. Néhány másodperc
múlva egy kellemes női hang belekezdett az életrajzi adatok
ismertetésébe.
– Crutch Dillihow felügyelő 1955–ben született Bostonban,
1978–ban került az akkori Rendőrség állományába. Tíz
esztendő múlva nevezték ki felügyelőnek. 1992–ben felvették a
New York–i rendőrség gyilkossági csoportjához. Több
kitüntetést kapott, és 1995–ben átkerült Washingtonba az
FBI–hoz. Itt belekeveredett egy erkölcsrendészeti ügybe, s
néhány évig csak munkatársként dolgozhatott. 1998–ban
hivatalosan is átkérte magát a főváros erkölcsrendészetére. Az
ezredfordulóig ezen az osztályon tevékenykedett. Az új évezred
első esztendejében visszakerült a gyilkossági csoporthoz.
2005–ben... ötvenedik születésnapján... a Jimmy Manson
elleni akció vezetője volt. Ebben az évben hajtották végre az
embereken az első sikeres hibernálásokat. A felügyelő Jimmy
Manson üldözése közben behatolt a Központi Hibernálási
Intézetbe. Az épületen belül lövöldözés tört ki, s a felügyelő
sérülten az egyik hibernátorban keresett menedéket. Manson,
máig sem tisztázott körülmények között, rázárta Crutch
Dillihowra a hibernátor fedelét, és beindította a berendezést.
Az ébredést 2055–re programozta be. A felügyelőt eltűntnek
nyilvánították.
2007–ben a KHI pincéjében megtalálták Adam Marinsky
holttestét, s ekkor derült ki, hogy a felügyelő nem tűnt el,
hanem az ismert milliomos helyett fekszik a 12–es számú
hibernátorban. Az ügy természetesen óriási vihart kavart az
egész országban. További három hónap után a Szenátus úgy
döntött, hogy az idő előtti felébresztéssel nem kockáztathatják
a sérült Crutch Dillihow életét. A felelősséget ezzel áthárították
a fél évszázaddal későbbi orvostudomány képviselőire. Négy
évvel ezelőtt, 2055–ben, a programnak megfelelően
megkezdődött a felügyelő újraélesztése. A reanimációs
beavatkozás és a műtét sikerült. A felügyelő fizikailag
egészséges, de lelkileg nem. Az eltelt négy év során a
beilleszkedési programja csődöt mondott. Képtelen
alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Nem bízik a
technikai "csodákban", korunk műszaki színvonala egyelőre
teljességgel kiismerhetetlen a számára. Crutch Dillihow
három éven keresztül kérvényezte visszakerülését a Testületbe.
Egy hónappal ezelőtt a Hivatal vezetője hozzájárult, hogy
részt vegyen a munkánkban.
A Tábornok kikapcsolta a készüléket, és kérdőn az
ezredesre nézett.
Hardin gondterhelt arckifejezéssel maga elé meredt.
– Csak arra vagyok kíváncsi, milyen módszereket fog
alkalmazni itt, a Holdon?

– Szent Galaktika, te meg hogy nézel ki?

A felügyelő, aki eddig gyermeki áhítattal bámulta egy
műszaki üzlet óriási választékot kínáló kirakatát, ijedten
megperdült a hang hallatán. Közvetlenül a mozgójárda szürke
csíkja mellett egy kihívóan öltözött nő állt, és csodálkozó
arckifejezéssel méregette.
– Honnan szerezted ezeket a ruhákat?
A felügyelő nem is figyelt a kérdésre, csak megbabonázva
bámulta a tüneményt. A nő nem lehetett több huszonöt évesnél,
és majdnem teljesen átlátszó, testre tapadó overallt viselt.
Hosszú fekete haja a vállára omlott, érzéki, tűzpirosra festett
ajkai közül előbukkant a nyelve. Egyedül a szeme maradt rejtve
egy extravagáns formájú, sötét szemüveg mögött.
 Látván a férfi tehetetlenségét, dühösen csípőre tette a kezét,
és még jobban kihúzta magát.
– Nem hallod, hogy hozzád beszélek?
A felügyelő nagyot nyelt.
– Elnézést, hölgyem...
A nő furcsán felkacagott.
– Nem vagyok a hölgyed! Lisa vagyok. Mit szólnál egy
alapos szexprogramhoz?
– Mi... micsoda?... – A felügyelő ijedten összébb húzta
magán a kabátját. – Milyen programhoz?...
– Mondd, te honnan a fenéből csöppentél ide?
– Most érkeztem a Földről... – A felügyelő nem tudott
elszakadni a csodálatos mellek látványától.
– Ebben a ruhában?...
– Igen – nyögte ki, és pillantása lejjebb siklott a nő
ágyékára. Istenem, micsoda pompás test! Végigfutott az agyán,
hogy négy évvel az "ébredés után" még nem volt nővel!
Érverése felgyorsult, az egész testét kellemes bizsergés járta át.
Igazi énje azonban nem adta meg magát rögtön. Felrémlett
benne, hogy végül is ő rendőr, és első a kötelesség, de a nemi
vágy néhány perces belső vívódás után győzedelmeskedett.
Lisa fantasztikus volt. Fáradhatatlan és elképesztően
szenvedélyes. A holdi körülmények között tágasnak nevezhető
lakása rafinált fényekkel megvilágított hálószobájában
ígéretéhez híven bemutatta teljes szexprogramját...
Dillihow az odaúton azon gondolkozott, hogy is fogja
elkezdeni az egészet, de Lisa megoldotta helyette a problémát.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, magához rántotta a
felügyelőt, és szakszerű mozdulatokkal levetkőztette. Dillihow
védekezni próbált, de a nő a vártnál sokkal erősebbnek
bizonyult. Egy kézzel könnyeden lefogta a férfi karjait, és a
falakból szűrődő erotikus zene kíséretében az ágyra lökte a
meztelen férfit. Lisa keze végigfutott a ruhája felszínén, mire az
egész hangtalanul lecsúszott a padlóra. A falakból sugárzó
színorgia fantasztikus színekkel ölelte át szoborszerű testét.
Néhány pillanatig mosolyogva méregette a megszeppent
felügyelőt, azután ruganyos teste előrelendült, és rávetette
magát. Ráfonódott a testére, és hangosan sóhajtozva vonaglott
a felügyelőn. Dillihow a mennyekben érezte magát, azt kívánta,
hogy ez az egész szeretkezés az örökkévalóságig tartson.
Egy órával később, amikor Lisa harmadszorra kezdte el jól
bevált előjátékát, már kissé terhesnek érezte az aktust. A nő
azonban telhetetlennek bizonyult, és nem kegyelmezett
Dillihow–nak, amíg ő is el nem jutott a csúcsra.
Látva, hogy a férfi félájultan hever mellette, néhány szem
szexuális élénkítő tablettát adott neki. A felügyelő ettől tíz perc
alatt feltöltődött, és viszonylag könnyedén fogadta Lisa újabb
két rohamát.
Amikor rogyadozó lábakkal visszatért a fürdőszobából, Lisa
habozás nélkül ismét rávetette magát...
A következő néhány óra lidércnyomásszerű emléket vésett a
felügyelő agyába. Lisát nem lehetett kielégíteni, s a felügyelő
rádöbbent, hogy így valóban az örökkévalóságig fog tartani a
szerelmeskedés...
Lisa később újabb élénkítő tablettákat nyomott a felügyelő
szájába. Dillihow többször megpróbált ájulást színlelni, de a nő
nem kegyelmezett neki.... Az idő múlásával a felügyelő helyzete
egyre rosszabbodott, éppen azok a tagjai merevedtek görcsbe,
amelyeknek nem kellettek volna...
 Nem bírta tovább. Egész teste érzéketlenné vált. Az izgató
zene tompa zsongása csendesült, a világító falak émelyítő
hullámzás után összezáródtak körülötte.

– Kaptunk tizenöt nap haladékot... – Az ezredes

megkönnyebbülten felsóhajtott. – A felügyelőt ugyanis egy kis
"baleset" érte...
A tábornok felvonta a szemöldökét.
– Miféle baleset?
– Összetalálkozott egy "nimfomániás" androiddal.
A tábornok hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Éppen ő?
Az ezredes mosolyogva bólintott.
– Nem csodálom, hogy nem tudott ellenállni neki. Ezek a
nők fantasztikusan néznek ki. Azt meg mi sem sejtettük, hogy
akad közöttük, amelynek meghibásodott a kéjközpontja, és így
nem tudja szabályozni a szexprogramját... A központi kórház
vezető orvosa szerint az android majdnem az egész programot
kipróbálta a felügyelőn.
A tábornok nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt.
– Milyen állapotban van?
– Negyvennyolc órát aludt. Ébredése után közölték vele,
hogy nem nővel, hanem egy meghibásodott "géppel" töltötte az
éjszakát. Azóta még nem tért magához...

A SZUPERGAGYI 104–es járőrkocsija puhán landolt a

Kiszolgáló Szektor hetedik szintjének egyik önkiszolgáló
étterme előtt. Sylvia Carpenters betáplálta a komputerbe a
koordinátáit, és lenyomta a "Parkolóállás" feliratú szürke
gombot. Halk szisszenéssel feltárult a jármű ajtaja, és
működésbe lépett a védelmi riasztórendszer.
Sylvia mielőtt belépett volna az étterembe, a csillogó
üvegablakban végigmérte tükörképét. A fekete, testre simuló
overall kimondottan előnyös volt számára, mert
hangsúlyozottan kiemelte formás, kerek fenekét. Kissé oldalt
fordulva megállapította, hogy a melle lehetne éppen nagyobb is,
és talán több mozgással nem kerekedne ki annyira a hasa. A
szemére volt a legbüszkébb. Az igéző, hol ártatlan, hol őrjítő
szenvedélyt sugárzó zöld szempárra, amellyel oly sok férfit
levett eddig a lábáról.
Megtapogatta a derékövére csatolt henger alakú
idegkorbácsot, kihúzta magát, és a halk surrogással széttáruló
ajtószárnyak között belépett az étterembe,
Nem kellett elővennie a hologram–azonosító kártyát, mert
azonnal felismerte a felügyelőt.
Crutch Dillihow egyedül ült egy krómozott, nyolcszögletű
asztalnál, előtte, mellette és körülötte legalább ötven adag étel
sorakozott... A felügyelő idegesen nyomogatta az ételrendelő
számítógép gombjait, de a megbolondított berendezés csak nem
akarta abbahagyni a kiszolgálást, A vendégek csodálkozva–
érdeklődve lesték a felügyelő minden mozdulatát, de senki sem
sietett a segítségére.
Amíg Sylvia felidézte magában Hardin ezredes szavait,
újabb két tálca csusszant a felügyelő elé. Dillihow dühösen az
egyik halom tetejére rakta, de az építmény megbillent, és több
tucat műanyag ételtartó a padlóra zuhant.
A vendégek összesúgtak a háta mögött, egy holdkomp–
rakodó csapat tagjai hangosan szidták a felügyelőt, aki
játékautomatának nézi az ételkiszolgáló komputert. Sylvia
jelenléte szerencsére elejét vette annak, hogy a némileg
betintázott férfiak más módon is véleményt nyilvánítsanak. A
SZUPERGAGYI–jelvény megpillantásakor a helyszínre érkező
komputertechnikus is csak zord arccal végigmérte a felügyelőt,
és szó nélkül elkezdte lebontani az ételautomata külső
burkolatát...

Sylvia majdnem elnevette magát, amikor a célprogram

koordinátáinak bepötyögése után oldalt fordult, s látta, hogy a
felügyelő kifehéredett ujjakkal markolja az ülés karfáját, a
homloka gyöngyözik és szaporán szedi a levegőt.
– Kérem. Mr. Dillihow...
A felügyelő nagyot nyelt.
– Szólítson nyugodtan Crutchnak... – nyögte elfúló hangon.
Sylvia óvatosan a férfi kezére tette a sajátját, Dillihow
megrázkódott, de nem engedte el a karfát.
– Kérem, nyugodjon meg! Az Állomás húsz kilométerre
lebeg a Hold felszíne fölött. Gondoljon arra, hogy az ideút során
háromszáznyolcvan ezer kilométert kellett megtennie!
A felügyelő elkínzott arccal a nő felé fordult.
– Ha megkérhetném, legalább most ne emlékeztessen arra
az útra...
Az ovális jármű a közlekedési csatornában száguldott a
külső zsilipek felé. Sylvia kényelmesen hátradőlt; innen már
minden a komputerek dolga.
A zsilipelés hosszúnak tetsző percei alatt gondolatai a
felügyelő körül kavarogtak. Szerette az idősebb, különleges
férfiakat. Dillihow pedig igazán az... Száznégy éves! Sylvia
kéjesen megborzongott: hetven évnél idősebb férfival még nem
próbálkozott...
 Eszébe jutottak Hardin intelmei: "Vigyázzon a felügyelőre.
Tíz napja jött ki a kórházból, és még nem tudjuk, maradt–e
valami maradandó lelki sérülése. Egy hetet tölt a
megfigyelőállomáson, s utána visszatér a Holdbázisra. Utolsó
mondata már akkor szöget ütött a nő fejében: "A felügyelő kissé
kiábrándult a nőkből, ne vegye zokon tőle..."
Sylviában nyomban felébredt az ösztönös női kíváncsiság.
Vajon mi történhetett vele? Talán egy nagy szerelem. De mikor?
Még a "múltban ", vagy már itt, a jelenben? Vagy talán azokról a
pletykákról van szó, amelyek szerint a felügyelő egy női banda
fogságába került, és azok alaposan megkínozták?
Miken mehetett keresztül szegény ember? Elhatározta, hogy
mindenféleképpen megvigasztalja a felügyelőt...

Dillihow az ovális ablakon keresztül megigézve bámulta a

Hold felszínét. Három nap alatt sikerült teljesen
kikapcsolódnia. Igaz, amíg Sylvia leruccant a Holdbázisra, nem
sok hasznát vette a műszaki szerkentyűknek, de a nővel
majdnem mindegyik berendezést kipróbálták. Az ötödik napon
jutott el odáig, hogy észrevegye a nő kihívó szexuális
viselkedését...
Sylvia nem akarta elhamarkodni a dolgot, s annak ellenére,
hogy tizenöt négyzetméteren kellett megosztozniuk
kettőjüknek, sikerült megtartani a távolságot a felügyelőtől...
Két nappal a tervezett szabadság vége előtt azonban
elhatározta, hogy most már a tetteknek kell következniük... A
speciális zuhany után egy meglehetősen lenge öltözékben
toppant be a – minden funkciót betöltő – lakóhelyiségbe.
A felügyelő félénken végigmérte, de óvakodott attól, hogy
kifejezze érzéseit...
 Svlvia odalépett a felügyelőhöz, testük majdnem összeért.
Dillihow a ruhán keresztül is érezte a nő testének forróságát.
Sylvia erotikus parfümjének bódító illata ott lebegett
körülöttük. Svlvia némi tétovázás után a felügyelő vállára tette a
kezét. Dillihow egy pillanatra meglepődött, de nem mozdult.
– Ne gondolj rólam semmi rosszat – váltott át tegezésre a
nő –, egyszerűen imádom az idősebb, érett férfiakat...
A kellemes, behízelgő hang szinte elvarázsolta a felügyelőt.
Sylvia szaporábban szedte a levegőt, formás melle ütemesen
süllyedt–emelkedett a feszes blúz alatt. Ajkai szétnyíltak, egyik
kezével finoman beletúrt Dillihow hajába.
– Őszintén szólva nagyon kíváncsi vagyok a múlt századbeli
szexuális szokásokra!... Természetesen élőben... Egy ilyen
lehetőséget nem szabad kihagyni. Mit szólnál egy ilyen
programhoz?
A program szó hallatán Dillihow idegesen összerándult, és
ijedten hátralépett. Bántó élességgel villant fel előtte Lisa arca.
Sylvia nem tudta mire vélni a váratlan reakciót, és követte a
férfit. Dillihow teljesen megzavarodott, és kezét védekezőn
maga elé tartva hátrált a fal felé.
– Mi történt, Crutch? – Sylvia hirtelenjében nem tudta
eldönteni, mitől rémült meg ennyire a férfi. Hirtelen felsikotott,
mert a felügyelő nekifeszült a falnak, és mindkét kezével
beletenyerelt a kommunikációs műszerpult kapcsolótáblájába.
Fények villantak fel, számsorok jelentek meg a kijelzőkön,
életre kell az egész berendezés. Szó– és mondattöredékek, zene
és számítógép–ciripelés szétválaszthatatlan egyvelege fonódott
össze a helyiségben. Sylvia odaugrott a készülékhez, és
kétségbeesetten nyomogatta a több tucat kapcsolót. Dillihow
segíteni akart, de a nő ellökte a kezét. Jó néhány percbe tellett,
míg sikerült megszelídíteni a gépet. Az apró fénypontok
kihunytak, a kijelzők számsorai is eltűntek a kis képernyőkről.
Egyikük sem vette észre, hogy egyetlen csatorna mégis élő
maradt, mert a kijelző izzója kiégett, s nem mutatta a készülék
bekapcsolt állapotát.
Dillihow nagyot nyelt.
– Ne haragudj... Tudod, kissé hadilábon állok a
technikával...
Sylvia megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Hallottam róla... – Ahogy figyelte Dillihow ijedt
arckifejezését, hirtelen megsajnálta a férfit, és elnevette magát.
Odahajolt hozzá, és cuppanós puszit nyomott az arcára.
– Nincs semmi baj. Igyunk valamit, és kezdjük elölről az
egészet!...
Dillihow felemelte a zöld színű itallal teli poharat, és az
alján lévő fekete korongra mutatott.
– Ez meg mi a fene?
– Speciális mágnes. Minden tárgyon, amit itt a helyiségben
látsz, van ilyen. Az Állomáson zéró a gravitáció. Enélkül ezek a
dolgok itt repdesnének körülöttünk. – A férfi csuklójára
mutatott. – Azt a célt szolgálják, mint a csuklódra szerelt
antigravitációs karkötő. Tudod, egy ilyen kis Állomásnak túl
drága lett volna egy központi antigravitációs berendezés.
Dillihow igazából nem sokat értett az egészből, de szaporán
bólogatott. Szájához emelte a poharat, és egy hajtásra ki itta a
tartalmát.
– Ez igen! – Sylvia elismerően bólintott.
Dillihow összerázkódott.
– Mi volt ez? – kérdezte gyanakodva. Sylvia csillógó
szemmel a fény felé fordította az üveget.
 – Úgy hívják, hogy "Erotikus fantázia". Növeli a potenciát és
feloldja a gátlásokat... Egészségedre! – tette hozzá, és ő is
felhajtotta az italt.
Dillihow nagyot nyelt.
– Nem lesz túl sok ez egy kicsit?...
Miközben kimondta, máris érezte magán az ital hatását.
Kellemes melegség áradt szét a testében, a vágy lüktető
hullámokban birtokba vette minden porcikáját.
Hosszú ideig csókolóztak egymást átölelve, s Dillihow úgy
érezte, számára megszűnt a külvilág. Sylvia testesítette meg
minden múltban elveszett szerelmét, benne öltött testet
valamennyi vággyá forrósodott emlék.
Sylvia kibontakozott az ölelésből, és kapkodó
mozdulatokkal lefejtette magáról a testhezálló, fekete
kezeslábast. Behunyta a szemét, és lihegve, sóhajtozva ringatta
magát. Hirtelen megmerevedett, és minden átmenet nélkül
elkezdte tépni Dillihow ruháit. A férfi egy pillanatig
elbizonytalanodott, de Sylvia izgalma őt is magával ragadta.
A nadrág, zakó, ing és trikó önálló életre keltek a
súlytalanság állapotában. Ott lebegtek körülöttük, minden
pillanatban változtatva formájukat, mint valamilyen furcsa,
madárszerű élőlények...
A padlón szeretkeztek, szabadjára engedve vágyaikat.
Őrülten ölelték egymást. Dillihow Sylvia nyakát és fülcimpáit
harapdálta, s alig érezte, amikor az hosszú körmeivel szabályos
barázdákat rajzolt a hátára.
Sylvia számára egymásba kapcsolódó, csodálatos
orgazmusok sorozatává vált a szeretkezés. Miközben kéjes
nyögések közepette élvezte a férfi ritmikus mozgását, egyik
kezével megpróbálta letépni Dillihow testéről a rajta maradt
ruhafoszlányokat.
– Azt akarom, hogy teljesen meztelen légy! – lihegte a férfi
fülébe.
Dillihow egy pillanatra abbahagyta a mozgást, és mintha
otthon a karóráját venné le, kikapcsolta az antigravitációs
karkötő biztosítóját, és elhajította a szerkentyűt.
A következő mozdulat örökre befejezetlen maradt.
Dillihow hirtelen furcsán könnyűnek érezte magát. Ismét be
akart hatolni Sylvia kéjtől vonagló testébe, de ahogy hátrahúzta
magát, felemelkedett a padlóról, és meg sem állt a vezetékkel
átszőtt mennyezetig.
Sylvia egy pillanat alatt lehiggadt, és csodálkozva bámulta a
nem mindennapi látványt. Dillihow pontosan úgy nézett ki,
mint egy gázzal töltött léggömb, kezét rémülten széttárta, és
kigúvadt szemmel bámulta a padlón fekvő Sylviát. A nőből
váratlanul kibuggyant a nevetés.
Dillihow megpróbált változtatni a helyzetén, de nem sok
sikerrel. Ellökte magát a mennyezettől, de ettől csak szép
komótosan átvitorlázott a helyiségen, és nekiütközött az
ablaknak, Ösztönösen megfeszítette a lábát, és nekivetette a fal
egyik kiszögellésének. Levert egy lámpát és néhány különleges
italt, miközben teste megpördült, és groteszk szaltóval átúszott
az átellenes sarokba. Megpróbált megkapaszkodni egy csőben,
de ujjai nem fértek be a cső és a fal közé. Miközben biztos fogást
keresett, fejét alaposan beverte az egyik polc sarkába.
Sylvia nem bírta abbahagyni a nevelést. Könnyes szemmel
felemelkedett, és a férfit a kezénél fogva húzta vissza a padlóra.
Átölelte a férfi remegő testét, és gyors mozdulattal
elhajította a saját antigravitációs karkötőjét is. Lábai
ráfonódtak Dillihow derekára, s miközben egymást átölelve
lebegtek a kabin közepén, két kézzel átfogta a felügyelő fejét, és
egészen közel húzta az arcához.
– Fantasztikus vagy – suttogta izgalomtól elfulladt hangon
–, ez a variáció sohasem jutott volna eszembe...

Hardin ezredes idegesen dobolt az asziallapján, s közben az

ajtó fölé épített időmérő kijelzőjét fixírozta. Tíz perc! Ez a
szerencsétlen flótás egyszerűen nem ismeri a pontosságot!
Pillantása átsiklott a titkársági képernyőre.
Átkozott pojáca! – sziszegte magában. Miért is vállalta
magára, hogy pátyolgatni fogja ezt a múlt századból
idecsöppent múmiát, ahogy a kollégái nevezték el egymás
között a felügyelőt.
Ebben a pillanatban halk surrogással kitárult a titkárság
ajtaja, és megjelent Crutch Dillihow. Hardin ujja megállt a
levegőben, szeme elkerekedett, szája tátva maradt a
csodálkozástól. A felügyelő szokásos öltözékében körülbelül
másfél méter magasan belebegett az ajtón! Közben két kezével
idétlen úszó mozdulatokat imitált. A hosszú kabát két szárnya
lustán lebegett mellette. Hardin hirtelenjében nem tudta
eldönteni, hogy egy gusztustalan ősmadárhoz hasonlít jobban,
vagy egy mozgássérült elektromos rájához...
Breuner őrmestert is meglephette a szokatlan látvány, mert
rémült arccal felemelkedett, és a falhoz hátrált. A felügyelő
lelkesen magyarázott valamit, és a kezében tartott
szerkentyűvel hadonászott.
Puff!
A felügyelő egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, s a
következő pillanatban rémült sikollyal a padlóra zuhant.
 Hardin két kezébe temette az arcát, és örökre elátkozta azt a
pillanatot amikor elvállalta ezt a beosztást a SZUPERGAGYI–
nál. Halk köhécselésre kapta fel a fejét. Dillihow felügyelő állt
előtte bűnbánó arccal. Homlokán hatalmas púp díszelgett, haja
csapzottan a szemébe lógott, s fájdalmas arckifejezessel
masszírozta a bal kezét. Rövid tétovázás után Hardin úgy
döntött, hogy eredeti szándékától eltérően mégsem lövi agyon a
helyszínen a férfit. Lemondóan legyintett, és az egyik fotelra
mutatott.
– Üljön le...
A felügyelő megrázta a fejét.
– Köszönöm uram, de talán ismeri viszonyomat ezekkel a
berendezési tárgyakkal...
Hardin kétségbeesetten felnyögött.
– Mondja, nehezére esne, ha valamit normálisan csinálna?
Dillihow értetlenül felvonta a szemöldökét.
– Mire gondol, uram?
Hardin óriási erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy ne
kezdjen el ész nélkül üvöltözni.
– Nem érdekes!... – sziszegte a fogai között. Hihetetlen, de
ez az őskövület tényleg nem érti, hogy miről van szó! –
Legalább azt mondja meg, mit művelt a titkárságon?
A felügyelő nyúzott arcán halvány mosoly jelent meg,
– Kipróbáltam egy Emmett Brown antigravitációs
készüléket...
Hardin hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Így jött végig az egész főhadiszálláson?
A felügyelő szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Már otthon bekapcsoltam a készüléket...
 Hardin tudta, hogy válaszút elé érkezett. Vagy felugrik, és
nyomban megfojtja ezt a pojácát, vagy tudomásul veszi, hogy
ilyen, s megpróbál vele mégis kommunikálni.
– Tudja, hogy miért hívattam? – kérdezte fásultan, miután
inkább a második variáció mellett döntött.
– Gondolom, egy új megbízatás...
Hardin agyát elöntötte a vér.
– Tisztában van vele, hogy most ismét maga az egyik
legismertebb ember az egész Naprendszerben?!
Dillihow szerényen tiltakozott.
– Nagyon kedves, ezredes, de talán mégsem kellene...
Hardin dühösen felhorkant.
– Ide figyeljen, maga balfácán, tényleg nem tudja, miről
beszélek?
Dillihow némi töprengés után megrázta a fejét. Az ezredes
úgy érezte, nyomban felrobban.
– Mostanában nem figyelte a telekommunikációs csatornák
adásait?
– Az utóbbi három napban mással voltam elfoglalva...
– Éppen erről beszélek! Hosszú órákon át enyelgett az
űrállomáson Sylvia Carpenterssel, és ezt élőben élvezhette a
Napcsatorna valamennyi hallgatója!
Dillihow elsápadt.
– Úgy érti?...
Hardin dühösen az asztalra csapott.
– Pontosan úgy!... Nem elég, hogy ezekkel az elmebeteg,
gyermeteg csínytevéseivel porig rombolja a SZUPERGAGYI
tekintélyét, még bekapcsolva felejt egy adó–vevőt is, és
főszereplőjévé válik egy élőben közvetített szexműsornak...
Dillihow nagyot nyelt.
 – Talán mégsem olyan súlyos...
Hardin összetörten hátrahanyatlott a fotelban.
– Hagyja abba... hörögte elhaló hangon. – Mára befejeztük.
Breuner őrmester majd mindent elmond magának. Elgyötört
arccal a mennyezet felé emelte a tekintetét. – Persze, ha
szegény ismét olyan állapotba kerül, hogy képes lesz
kommunikálni magával...

Dillihow meztelenül feküdt az ágyon, és boldogan szívta

magába az ablakrésen beáramló friss levegőt. Egy halom
műszer villogni kezdett a falon, amikor felfeszítette az ablakot,
de miután egy órán keresztül negyven fokos melegben
kókadozott a helyiségben, lemondott a légkondicionáló
beprogramozásáról...
Hirtelen kétségbeesett sikoltás hasított a csendbe.
Dillihow idegesen összerándult. A sikoltás megismétlődött,
ezúttal még közelebbről. A felügyelő habozás nélkül felugrott az
ágyából, és az ablakhoz ugrott.
Alig néhány méternyire tőle – egy nagy szállítójármű
fedezékében – két férfi rugdosott egy, az úttest szélén fetrengő
nőt.
Dillihow rádöbbent, hogy az elektronikus "szemeket”
leszámítva, valószínűleg ő az egyetlen szem–és fültanúja a
bűnténynek, hiszen a tökéletesen záródó ablakok nem csak a
külvilág zajától, hanem az ott történő borzalmaktól is megóvják
a házak lakóit.
Agyában őrült táncot jártak a gondolatok. Mit tegyen? Hívja
fel a rendőrséget? Mire rájön, hogyan kell használni a
készüléket, a két férfi feltehetőleg meg is ölheti a nőt!... Nála
viszont nincs fegyver. De lehet, hogy a puszta megjelenésével is
elriasztja a támadókat?... Odaugrott a szekrényhez, magára
kapta a hosszú kabátját, és az engedelmesen utat nyitó
ajtószárnyak között kirohant a folyosóra.
Az utcán majdnem hasra esett a mozgójárdán, de az utolsó
pillanatban sikerült belekapaszkodnia egy ott parkoló autó
visszapillantó tükrébe. Dühösen a járdához csapta a kezében
maradt alkatrészt, és kiugrott az utca közepére.
A két férfi néhány másodpercig döbbenren bámulta a
feléjük lépkedő, hosszúkabátos alakot. Egy pillanatnyi tétovázás
után felugrottak, és futásnak eredtek. Mire a felügyelő a nő
mellé ért, már el is tűntek a sarok mögött. Dillihow
megkönnyebbülten közelebb lépett a hangosan zokogó nőhöz,
és megpróbálta felsegíteni. A nő azonban sokkot kaphatott, és
eszelősen hadonászott a karjával.
– Kérem, ne öljön meg! Kérem!... Tegye el a pisztolyát,
inkább mindent megteszek!...
A felügyelő megpróbálta megnyugtatni, de sikertelenül.
Egyre kínosabban érezte magát, s a nő iránt érzett kezdeti
sajnálatot, lassan düh váltotta lel. Hirtelen elhatározással
odalépett a nő elé.
– A fenébe is, nyugodjon már meg! Láthatja, hogy nincs
nálam semmilyen fegyver! – S hogy nyomatékot adjon a
szavainak, határozott mozdulattal széttárta a kabátját...
A puhán fékező rendőrautóból kiugró hadnagy szeme elé
megdöbbentő látvány tárult. Az utca közepén egy csapzott hajú,
zokogó nő hevert, előtte pedig egy meztelen férfi valamilyen
furcsa, hosszú kabátban. Nem hallotta, hogy mit mond, csak azt
látta, hogy többször egymásután szétnyitja a kabátját. Igen,
semmi kétség, egy "olyan" férfi a Holdon!...
Egy "igazi" szatír!
 Micsoda fogás!... Utoljára húsz évvel ezelőtt fordult elő
hasonló eset a Földön, amikor még Los Angelesben teljesített
szolgálatot...
A hosszú kabátos, meztelen alak közben közelebb lépett a
nőhöz, és még jobban széttárta a kabátját... A hadnagy undorral
vegyes kárörömmel felemelte a kábító fegyverét, és a legerősebb
fokozatra állítva, megcélozta a férfi hátát...

Dillihow felügyelő hanyagul rákönyökölt a sejtelmes

fényekkel megvilágított bárpultra, és könnyed mozdulattal
megemelte a poharát a csinos pincérnő felé.
– Egészségére! – mondta, és egy hajtásra kiitta a pohár
tartalmát.
Egy hét vizsgálati fogság után, amikor végre sikerült
tisztáznia magát a fajtalankodás vádja alól, elhatározta, hogy
beleveti magát az élet sűrűjébe, és végre komolyan
kamatoztatja a tudását...
A nő csodálkozva végigmérte, de nem szólt egy szót sem. A
felügyelő látta, amint a nő ujjai varázslatos gyorsasággal
mozognak a rendelésfelvevő komputer színes billentyűzetén.
– Még egyet! – A felügyelő a hulladékmegsemmisítőbe
hajította a kékesen fluoreszkáló poharat. Néhány másodperc
múlva egy újabb pohár "Varázslatos koktél" bukkant elő a
felügyelő orra előtt. Miközben lassan kortyolgatta az éppen
ideális hőmérsékletű italt, elmélázva bámulta a pincérnő
hibátlan, kihívóan gömbölyödő testét. Tényleg ilyen tökéletes
lenne? Vagy ő is csak egy android?... Idegesen összerázkódott a
kellemetlen emlékek hatására.
Dillihow testét furcsa melegség járta át. Elképzelte, milyen
lenne, ha a nő ott állna előtte meztelenül és hívogatóan kitárná
felé a karját. A következő pillanatban majdnem elejtette a
poharát meglepetésében. A pincérnő meztelen, szoborszerű
testére varázslatos fényjátékot rajzolt a rafinált világítás. A nő
ajkai szétnyíltak, a nyelvével lágyan megnyalta a szája szélét, és
két kezét hívogatóan a felügyelő felé nyújtotta. Arcán az érzéki
vágy szenvedélyes kifejezése jelent meg.
Dillihow egyre szaporábban szedte a levegőt, izzadt tenyerét
kényszeredett mozdulattal a nadrágjába törölte.
A kép hirtelen vibrálni kezdett a szeme előtt, azután mintha
kristály repedne szét, apró darabokra hullt, fémesen csillogó,
csodálatos színekben villódzó kristályszőnyeg borította be az
egész helyiséget. Dillihow úgy érezte, mintha egy új dimenzióba
csöppent volna. Megdörzsölte a homlokát, és tétován
körbenézett.
A gyönyörű, fémruhás pincérnő ott állt közvetlenül a pult
másik oldalán, és riadt arccal figyelte a megzavarodott férfit.
– Jól érzi magát? – kérdezte aggódva.
– Mi történt velem?
A pincérnő szemrehányóan megfenyegette a mutatóujjával.
– Ha legközelebb "koktélt" iszik, ne maradjon itt, hanem
tűnjön el az egyik álomszobában!... – Rámosolygott a
felügyelőre, és visszasétált a komputerhez.
Dillihow jó fél percig maga elé meredt, azután belevillant a
felismerés: megtaláltam! Hát persze! Ha valaki koktélt kér,
italban feloldva megkapja a maga kis kábítószeradagját! Ez
lenne tehát a legendás álompor, amely úgy stimulálja az
idegrendszert, hogy az illető minden vágya teljesül, és amit csak
elképzel, valósággá válik!
 Dillihow óvatosan körbekémlelt, s amikor látta, hogy senki
sem figyel rá, feltűnés nélkül a hulladékmegsemmisítőbe
hajította az itallal félig teli poharat.
Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, szája kiszáradt,
mégsem mert kérni semmilyen italt, mert nem akarta magát
elvarázsolni egy újabb "utazással". Idegességében előkotorta
zsebéből a pipáját, de rövid töprengés után úgy döntött, hogy a
tökéletes álcázás érdekében mégsem gyújt rá...
Eszébe jutottak Breuner őrmester szavai, aki röviden
felvázolta neki, milyen csatornákon juthat el a kábítószer és a
szintetikus alkohol a Holdvárosok polgáraihoz. A beszélgetés
után Dillihow érezte, hogy eljött az ő ideje! Ez aztán neki való
feladat! Majd megmutatja ezeknek az elpuhult patkányoknak,
akik a szupermasináik és gépeik nélkül egy lépést sem képesek
megtenni, hogy milyen is egy igazi New York–i zsaru...
Öt napon keresztül bolyongott a 3–as es 4–es Holdváros
között kiépült Szórakoztató Központ labirintusában. A
SZUPERGAGYI munkatársai irtóztak az ilyen jellegű
feladatoktól, ő azonban otthonosan mozgott ebben a
környezetben. A mocskos föld alatti járatok, szeméttel teli
alagutak, lepusztult emberek, mind New Yorkra emlékeztették.
Harlem, Brooklyn, a metró. Mi a különbség?...
A hatodik napon rámosolygott a szerencse. Pontosabban ő
mosolygott rá a szerencsét hozó illetőre... A Holdvasút peronján
egy gyönyörű fiatal lány azt ajánlotta neki, hogy ahelyett, hogy
ilyen szemérmetlenül őt bámulja, inkább menjen el az
Álomvölgybe, kérjen egy koktélt, és közben gondoljon rá. Az
Álomvölgyben később a felügyelő kísértést érzett, hogy egy
újabb pohár ital mellett felidézze magában a lány hamvas és
törékeny testét, de gyorsan elhessegette magától az
ábrándképet.
Miközben mindenki a színpadon zajló tancműsort bámulta,
Dillihow felfigyelt az egyik ovális asztalnál ülő, gyanús kinézetű
férfira. Egy belső hang azt súgta, hogy itt van előtte az az
ember, akit keres. A felügyelő számára már a fekete bőre is
felért egy fél bizonyítékkal. Ráadásul fekete ruhát viselt és
szemét egy sötét napszemüveg mögé rejtette... Jobb kezével az
asztallába mellé helyezett furcsa formájú, fekete táskát
szorongatta.
Dillihow óvatosan előhúzta a zsebéből a Breuner
őrmestertől kapott videokommunikátort, de nem tudta üzembe
helyezni, mert elfelejtette a szerkentyű működtető kódját...
Amikor a gép az ötödik számsor után sem volt hajlandó
megnyikkanni, a felügyelő dühösen belehajította a
hulladékmegsemmisítőbe.
Éppen azon törte a fejét, miképpen értesítse a
SZUPERGAGYI–t, amikor fekete bőrű nő lépett a férfi
asztalához. Teljesen átlátszó mini shortot és parányi felsőrészt
viselt, alatta tökéletesen kirajzolódott ébenfekete testének
minden porcikája. Derékig érő hajzuhataga ezüstös–kéken
csillogott, s minden mozdulatára lágyan körülölelte testét.
Mosolyogva váltottak néhány szót, majd a férfi is felállt,
belekarolt a nőbe, és a vendégek kéjsóvár pillantásai közepette
kivonultak a helyiségből.
Dillihow gyorsan kifizette a meglehetősen borsos árú italt,
és utánuk sietett.
Szerencséjére ebben az időpontban még elég sokan
lézengtek a pazar fényekkel megvilágított, csábos hirdetésekkel
telezsúfolt járatokban. Időnként mégis zavarba jött, mert nem
tudta, hogy a férfi táskájára koncentráljon vagy a nő csábosan
mozgó fenekére... Az utóbbi mellett döntött, pedig tudta, hogy
ha szimata nem csal, a táska sokkal értékesebb... A magvas
gondolatok közepette majdnem szem elől tévesztette a
párocskát. Legnagyobb bánatára a nő elbúcsúzott a férfitól, és
néhány másodperc múlva eltűnt a lakószint központi bejárata
mögött.
A férfi néhány méterrel arrébb megállt egy hologramtábla
előtt, és hosszú percekig figyelte a pergő ritmusú hirdetéseket.
Dillihow hanyag mozdulattal a falnak támaszkodott, és
elmélázva bámulta a mennyezetvilágítás opálosan fénylő
gömbjeit.
A férfi többször az órájára nézett, majd gyorsan elindult a
bal oldali folyosó felé. Dillihow várt néhány másodpercig, majd
a nyomába eredt. A férfi sűrűn váltott irányt, s többször igénybe
vette a szintek közötti mozgólépcsőket és lifteket. Dillihow
egyre közelebb jutott hozzá, pedig tudta, hogy ezzel a lebukást
kockáztatja.
A hatodik szinten beigazolódott a félelme.
Ahogy kilépett a gyorslift fülkéjéből, egy pisztolycső
nyomódott a halántékához. Egy kéz durván megmarkolta és
belökte az egyik szervizjáratba. Dillihow fejjel a falnak zuhant,
néhány pillanatig színes karikák táncoltak a szeme előtt.
Dühösen megrázta a fejét, és szembefordult a támadójával.
A fekete bőrű férfi az ovális ajtónyílásban állt. Táskáját a bal
kezében fogta, jobb kezében tartott fegyverével pedig a
felügyelő fejét vette célba. Dillihow ösztönös mozdulattal a feje
fölé emelte a kezét.
– Ez az, cimbora! – A néger furcsa fejhangon felnevetett.
– Látom, nem akarsz hősi halott lenni. Miért követtél?
 Dillihow nagyot nyelt.
– Hát, szóval csak éppen erre sétáltam...
A néger arcvonásai megkeményedtek.
– Szerintem te inkább egy bugyuta zsaru vagy!...
Dillihow bátortalanul bólintott
– Kitől kaptál információt rólam?
A fegyver csöve a felügyelő homlokára szegeződött. Dillihow
kemény gombócot érzett a torkában. Tudta, hogy akkor sem
bírna normális választ adni a íérfinak, ha akarna. A következő
pillanatban belévillant egy múlt századi trükk. Leengedte a
kezét, és mereven átnézett a férfi feje fölött.
– Éppen idejében érkezett, hadnagy – mondta
megkönnyebbülten.
A néger arca eltorzult, villámgyorsan megperdült, és
azonnal lőtt. Vakító fénysugár vágódott az ajtóba, az olvadt fém
fanyar bűze terjengett a járatban.
Dillihow kapkodó mozdulatokkal előkapta a fegyverét, és
célzás nélkül meghúzta az elsütő billentyűt. Forró műanyag
permetezett végig a padlón, néhány világítótest hangos
pukkanással kialudt. Az egész folyosón fehér füst terjengett. Az
ajtó felől üvöltés, majd durva káromkodás hangjai
hallatszottak, s néhány pillanat múlva rohanó léptek
visszhangja dübörgött végig a járaton. Dillihow könnyezve,
fuldokolva utána vetette magát. Ahogy kiért a hatos szint
folyosójára, vakító fénysugár villant, a falba épített
hologramtábla óriási robajjal szilánkjaira hullt. Újabb
fénysugár csapódott be, ezúttal a folyosó másik oldalán.
Műanyagszilánkok repültek szerteszét, a padló felett lángra
lobbant egy díszítő kárpit. Néhány másodperc múlva
felvijjogott egy sziréna, és bekapcsolódtak a mennyezetbe
épített automata tűzoltó készülékek vízrózsái. Dillihow néhány
másodperc alatt bőrig ázott. Lehámozta magáról csuromvizes
kabátját, és lihegve, fújtatva a férfi után vetette magát.
Pokoli hajsza kezdődött. A férfi nagyon jól ismerte a
járatokat, s pontosan tudta, hol juthat be a csatorna– vagy
szellőzőrendszerbe. Lábsérülése azonban akadályozta a
mozgásban, így Dillihow egy percre sem tévesztette szem elől.
Létrákon mászott le és fel, mozgójárdákon csúszkált, keskeny
ajtókon és szellőzónyílásokon préselte át magát. A felügyelő
csak sejtette, hogy valahol a műszaki szinten járhatnak, mert
sehol sem találkoztak emberrel.
A férfi előnye egyre csökkent, de Dillihow is érezte, hogy
ereje a végéhez közeledik. Végül is utoljára hatvan évvel ezelőtt
Brooklynban kellett ennyit futnia, amikor... Szent Isten, hány
évvel is volt fiatalabb akkor?...
A szerencse most is mellé szegődött. Egy ízben elvétette az
irányt, de éppen így sikerült elévágnia a férfinak, még mielőtt az
eltűnhetett volna egy szellőzőaknában.
A néger fájdalmas arccal elterült a helyiség padlóján, egy
legalább harminc méter átmérőjű nyílás mellett, amelynek alja
beleveszett a fémes sötétségbe. Jobb combján ragacsos vérfolt
éktelenkedett. Fegyverét elveszítette valahol, s láthatólag
beletörődött a vereségbe.
Dillihow lihegve lerogyott mellé, de pisztolyát minden
eshetőségre készen a férfira szegezte.
– Most mi lesz szuperzsaru? – kérdezte gúnyosan a néger.
– Nyisd ki a táskát!
A néger kelletlenül babrált a zárral. Néhány másodperc
múlva kitárult a táska, a helyiségben uralkodó tompa fény
megcsillant a puha betéten sorakozó tíz karcsú tartályon.
 Dillihow minden óvatosságról megfeledkezve, megigézve
bámulta a táska tartalmát. Leengedte a fegyverét, és közelebb
mászott a férfihoz.
Hirtelen egy alattomos rúgás érte a mellkasán.
Hátratántorodott, fejét beverte egy éles kiszögellésbe. Éles
fájdalom sugárzott szét egész testében, néhány másodpercig
nem kapott levegőt.
A néger kínlódva felemelkedett, és a táska után nyúlt.
Dillihow összeszedte minden erejét, és hatalmasat rúgott a
táskába. Mindketten megmerevedtek, és rémült arccal figyelték,
amint az önálló életre kelt tartályok átbuknak a nyílás peremén,
és mint parányi kis öngyilkosok, lezuhannak a mélységbe.
Egyikük sem mozdult, csak némán fixírozták egymást. A
halk surrogással átszőtt csendet végül is a néger hangja törte
meg.
– A Jupiterre, tudod, mit csináltál?
Dillihow büszkén kihúzta magát, de mielőtt megszólalhatott
volna, a néger leintette.
– Nehogy mesélni kezdj nekem a nagy fogásról! Tudod, mi
ez? – mutatott a nyílásra. Egy pillanatnyi hatásszünetet tartott.
– Az egész Holdbázis légellátó központja! Te meg okos fiú,
mind a százezer adag álomport bejuttattad a rendszerbe!...
– Micsoda?! – Dillihow kellemetlen gombócot érzett a
torkában.
A néger elkínzott arcán halvány mosoly jelent meg.
– Ma éjszaka a város valamennyi polgára "utazni" fog!
Érted, cimbora? Minden embert megajándékoztál egy kis
kábítószerrel. – Hátrahanyatlott a padlón, és felszabadultan
röhögni kezdett. – Ilyen ingyencirkusz még nem volt sehol a
világon...
 Arthur Philip Feist – Idegenek
az éjszakában

Doktor Alan Ryder az éjszakai járattal utazott. Első osztályú

jegyet vett, mert az út alatt végig dolgozni akart. A gép félig ha
lehetett, és Ryder külön megkérte az egyik stewardesst, hogy
valami csendes sarokba ültesse, ahol nem zavarják majd a
körülötte ülők beszélgetéseinek halk foszlányai.
Felszálltak, s neki egy darabig nyugta is volt. Aztán pár perc
múlva megkereste az egyik légikísérő, és közölte, hogy végül
mégis csak mellé ültetnek majd valakit. De – sietett
megnyugtatni – az idegen nem fogja a doktort zavarni.
Semmiben nem lesz majd a terhére. Ugyanis alszik.
Ryder úgy tett, mintha készséges megértéssel egyezne bele a
jövevény helyfoglalásába, mellyel az ő privátszférájából hódít
majd el magának területeket. A légiszemélyzet pedig úgy tett,
mintha valóban érdekelné, hogy az utas beleegyezik–e a
területére való betelepítésbe. Így megy ez. Az ember felül egy
gépre, aztán a légitársaság mellépakol valakit. Összezárják őket
hosszú órákra: rájuk kényszerítik, hogy megismerjék egymást:
hogy kölcsönösen kiadják magukat olyasvalakiknek, akikkel
tulajdonképpen kölcsönösen nem kíváncsiak egymásra. Pedig a
doktor aznap este tényleg dolgozni akart; fontos lett volna, hogy
az utazása óráit a munkájának szentelje. Úgyhogy erősen
reménykedett abban, hogy a jövevény – akárki legyen is –
valóban aludni fog.
Amikor meglátta, tudta, hogy a sors megint alaposan
megtréfálta. Jókora barackot nyomott a fejére – ő meg már
gyerekkoromban is utálta a hüvelykujjas bökdösést.
Az idegen a stewardess karjain csüngött. Tök részeg volt.
Bizonyos értelemben valóban aludt, bár Ryder inkább úgy
fogalmazott volna, hogy félig eszméletlen volt az alkoholtól.
Ahogy leborították mellé a székbe, és becsatolták rajta a
biztonsági övét, látta, hogy alvadt hányásfoltok mintázzák a
ruháját; meg a haja borzos, az arca borotválatlan, és a teste
mosdatlan. Szakadtnak és elhasználtnak nézett ki, mint egy
útszéli csavargó. Ennek ellenére mégsem az volt, hiszen a ruhái
– állapotuk ellenére – újnak és drágának tűntek; és
végeredményben ő is elsőosztályon utazott.
Szóval lerakták mellé a székbe, s amint magukra hagyták
őket, a jövevény hozzákezdett, hogy szuszogásával, nyögéseivel
és alkoholbűzös leheletével bemocskolja Ryder csendes
magányának szentségét. Legalább egy fél órán át ment ez így –
Ryder közben a gép hengerszerű testének ferde plafonjára
mászott az idegességtől –, majd bekövetkezett a legrosszabb: a
jövevény mellette felébredt.
Először a szemét nyitotta ki, de akkor abban még semmi
értelem nem csillogott; aztán pislogni is elkezdett. A kaotikus
ütemben le–lecsukódó pillái minduntalan eltüntették a
tekintetét a külvilág elől, s amikor a szemek ismét elő–
előkerültek a takarásból, egyre több és több emberi volt
bennük.
 – Helló! – szólt oda neki a doktor két pislogás között. Az
idegen arcának sajátságos metronómja még meghatározott
néhány taktust, aztán ő is szóra nyitotta a száját.
– Helló... – köszönt vissza neki bedagadt torokkal.
– Ha hánynia kell... tudom javasolni a papírzacskót az ülése
mellett. – Ryder elővigyázatosan elpakolta a papírjait.
Az idegen rábámult – kissé unottan, kissé dacosan –, aztán
megnyomta a szék karfájába épített jelzőgombot.
– Hányadika van? – kérdezte közben a doktort.
Ryder megmondta neki. Kis habozás után hozzátette a
hónapot is, de a jövevény arra csak legyintett, hogy tudja.
– Ez ugye egy repülő? – kérdezte aztán. A doktort kezdte
határozottan mulattatni a dolog.
– Igen, egy repülőn vagyunk. Ha akarja, megmondhatom
azt is, hogy...
– Nem akarom! – csattant fel az idegen. – Nem akarom
tudni, hogy hová megyünk. Tartsa meg magának!
Ryder megütődve becsukta a száját és elhallgatott. Sejtette
ugyan, hogy ez a gorombaság az ébredő másnaposságának
köszönhető... de azért mégiscsak! Ryder nem tartotta magát
sznobnak, de az első osztálytól nem ezt várta.
Amíg ő sértett hallgatásba burkolózott, a megnyomott
jelzógomb hatására előkerült az utaskísérő. A doktor útitársa
egy whiskyt kért, majd némi habozás után dupla whiskyre
módosította a rendelést.
– Fél a repüléstől? – szólalt meg ismét a sértett Ryder,
miután a stewardess odébb állt. – Valamilyen fóbiában
szenved?
– Nem – intette le a másik. – Egyszerűen csak inni akarok.
– Ha meg nem sértem a tolakodásommal: miért?
 – Hogy ne tudjam, hogy mit csinálok. Hogy ne emlékezzek
arra, amit csinálok.
Ryder zavarodottan hallgatta a választ. Távol állt tőle a
pszichológia, de nem kellett különösebben lángelmének lennie
ahhoz, hogy meglássa: a mellette ülő ismeretlen valószínűleg
sürgős orvosi kezelésre szorul.
Közben meghozták a rendelt alkoholt. Ryder útitársa szó
nélkül magába töltötte – ettől néhány másodpercre valóban
rosszul lett –, de aztán összeszedte magát, és a környezete
rosszalló pillantásával mit sem törődve rendelt még egyet.
– Miért nem akar emlékezni arra, amit csinál? –
kockáztatott meg egy újabb kérdést a doktor.
– Mert veszélyes. Az életemet teszem kockára vele.
– Hmm...
– Ne aggódjon! Nem vagyok dilinyós. Legalábbis nem
jobban, mint bármelyikünk. És ne haragudjon az előbbiért...
nem akartam goromba lenni.
– Ugyan már! Én is ébredtem már hasonló állapotban.
Tudom, milyen érzés... Egyébként, ha megengedi... doktor Alan
Ryder vagyok.
– Helló, doki! Ne strapálja magát, én nem fogom
megmondani a nevemet. Még megjegyezné, vagy valami
ilyesmi. Szóval emlékezne rá. És ezzel bajba sodorhatna engem.
– Mármint hogy én?
– Persze doki. Emlékezne rá, hogy én vagyok iksz ipszilon,
aki ekkor és ekkor ezen a repülőn utazott. Néhány év múlva
kikotyogná valahol, nekem meg lőttek.
Ryder doktor szája szegletében egy szégyellős mosoly
kezdett bujkálni, mint aki nem tudja eldönteni, ugratják–e.
 – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga valami
titkosügynök?
– Ugyan, dehogy. Pedig talán jobb lenne... Lehet, hogy
akkor meg tudnám védeni magamat. – Elmélázott egy darabig,
aztán dacosan megrázta a fejét. – Marhaság! Ha én
titkosügynök lennék, akkor ő is tudta volna. Tehát az esélyek
ismét kiegyenlítetté válnának. Az istenit, sosem fogom
megtanulni ezt a gondolkodásmódot!
A doktor most már nyíltan mosolygott.
– Nézze, én nem értem, hogy miről beszél itt nekem...
– Pedig van értelme – felelte a másik, miközben hátradőlt a
székben. – Nagyon is van értelme. Akarja, hogy
elmagyarázzam?
– Tudja, eredetileg dolgozni akartam, de most már
kíváncsivá tett.
– Rendben van, doktor. Elmagyarázom. – Az idegen
csücsörített, a nyelvével egy darabig a szájában kotorászott;
végül pedig ezeket a szavakat mondta: – Mi a véleménye az
időutazásról, doktor?
– Nem tartom kizártnak – válaszolta Ryder óvatosan –,
hogy egyszer majd lehetséges lesz. Mármint hogy feltalálnak
időgépet vagy valami ilyesmit. Konkrét részleteket ne várjon
tőlem. Nem vagyok fizikus.
– És ha egyszer lesz időgép, akkor azzal majd ide–oda
utazgathatunk az időben, mi? Így gondolja?
– Hát... igen. Valahogy így.
– Akkor a maga gondolkodásmódja elég vacak, doktor. És
sajnos a legtöbb ember is így gondolkozik. Pedig ebben az
elképzelésben van egy logikai bukfenc. Nos?
Ryder töprengett egy darabig.
 – Nem – mondta aztán. – Nem tudom, hogy mi lenne
ebben a logikátlan.
A másik fakón elmosolyodott.
– Néhány hónappal ezelőtt még én sem tudtam volna –
válaszolta a társának. – Aztán a saját bőrömön tapasztaltam
meg.
Közben megérkezett az újabb whiskyje. Csak annyi időre
állt meg, hogy egy hosszú korttyal magába öntse, és már
folytatta is:
– Gondoljon bele abba, hogy ha az időgéppel akárhová
utazhatunk az időben, akkor végül is tökéletesen mindegy, hogy
mikor találják fel az időutazást. Ha a múltba és a jövőbe is lehet
vele utazni, akkor időgép mindig is volt, van és lesz. Érti?
A doktor végiggondolta. Megtalálta a logikát az
eszmefuttatásban, és megértette a másik félig részeg szavait.
– Ezek szerint – szólalt meg kissé bizonytalanul –, az
időutazást soha nem fogják feltalálni. Különben már most is
lenne.
– Tévedés – felelte a másik. – Az időutazást fel fogják
találni. És már most is van. Csak mi még nem nagyon tudunk
róla.
Ryder szendén elvigyorodott.
– Ugye, most nem azt akarja mondani nekem, hogy maga
egy időutazó? Kérem, ne tegye, mert itt helyben őrültnek fogom
nézni.
– Nem. Én sajnos nem vagyok időutazó. De vannak ilyenek,
és éppen ezért nagyon kell vigyáznunk arra, hogy mikor hol
vagyunk, és mikor mire emlékszünk. Fogadja el tőlem ezt a
jótanácsot. Legyen nagyon óvatos! Különösen az emlékeit
illetően.
 Egy időre csend állt be közöttük. Az idegen láthatólag nem
kívánta folytatni a beszélgetést, Ryder pedig azon gondolkozott,
hogy a társa esetleg tényleg őrült–e.
– Feltételezem – szólalt meg valamivel később a másik –,
hogy most azon gondolkodik: épelméjű vagyok–e.
– Nézze – a doktort zavarba hozta a nyers őszinteség –,
abban, amit elmondott, volt logika. De ez nem magyarázza meg
azt, miért kellene vigyáznom arra, hogy emlékezem–e dolgokra.
És... bocsássa meg az udvariatlanságomat... nem magyarázza
meg az ön viselkedését sem.
– Nem, azt valóban nem. Ahhoz tudnia kell még néhány
dolgot.
Belekotort a zakója zsebeibe, és az ujjai birkózni kezdtek a
szövet takarásában lévő holmikkal. Végül egy cigarettásdobozt
húzott elő, meg egy levél gyufát,
– Dohányzó részlegen ülünk?
– Igen.
Letakarta a kezével a gyufa tetejét, úgy hajtotta fel a
fedőlapot. Előráncigált egy foszforfejú fapálcikát, és
meggyújtotta vele a cigarettáját.
– Látja – magyarázta közben Rydernek –, én óvatos vagyok.
Ez a gyufa például valószínűleg abból a szállodából származik,
ahol az elmúlt napokat töltöttem. Ezért nem nézem meg a
tetején a feliratot. Az alkohol jótékony hatásának köszönhetően
fogalmam sincs, hol voltam az elmúlt napokban; és nem is
akarom megtudni. Ha most megnéznem, alighanem meg is
jegyezném, és ez iszonyúan kockázatos volna.
– Ezért nem akarta tudni, hogy hová repülünk?
– Igen. Amire a gép földet ér, én ismét részeg leszek. Ha
valamiért mégsem sikerülne berúgnom, majd beveszek egy
altatót. Aztán a személyzet majd kirak, és akárhol is térjek
magamhoz ismét, mindössze arra kell vigyáznom, nehogy
rájöjjek arra, hol vagyok. – Mélyeket szívott a cigarettából, es
élvezettel fújta ki a füstöt. – Állandóan mozgásban kell
maradnom, és nem szabad hagynom, hogy valamiféle fénykép
készüljön rólam. Így nehezebb rám találni.
– Ez úgy hangzik, mintha folyamatosan gyilkolná magát.
A másik keserűen felnevetett.
– Bizonyos értelemben nagyon a fején találta a szöget, doki.
Bizonyos értelemben. Másrészt éppen ez az életmód
hosszabbítja meg az életemet. Elhiheti, hogy nem könnyű.
– Az állandó szállodázás és úton levés... Maga ilyen gazdag
ember?
– Gazdagabb, mint gondolná. Éppen ez az egyik dolog, ami
idáig juttatott. Hogy, a pénzem révén hatalmamban áll rengeteg
dolgot megcselekedni; nem csak most, hanem az idő bármelyik
szakaszában, amikor élek.
– Ez elmúlhat. Maga sem ismeri a jövőt.
Ismét méla fejrázás érkezett válaszul.
– Még mindig nem érti, doki. Az időgép miatt... ami, mint
emlékszik, mindig is volt, van és lesz... az olyan fogalmaknak,
mint "múlt" vagy "jövő", megváltozik az értelmük.
Ryder megcsóválta a fejét.
– Ez így nem igaz. Csak azok számára változik meg az idő
folytonosságának fogalma, akik használják az időgépet.
Számomra nem változik semmit.
– A maga számára is megváltozhat, ha valahogyan
kapcsolatba kerül az időutazással. Nem fontos ahhoz utazni az
időben, hogy a változás alanyává váljon.
 – Ebből most már végképp nem értek semmit – tárta szét a
karjait tanácstalanul a doktor,
– Valóban ennyire érdekli a történetem?
– Furdalja az oldalamat a kíváncsiság – vallotta be
szégyellősen doktor Alan Ryder.
– Pedig talán jobb lenne, ha visszatérne a munkájához,
doktor. Ha meghallgat engem, akkor valamilyen szinten
kapcsolatba kerül azokkal, akik az időgépet használják. És ez
potenciális veszélyforrás az ön számára is. Alanyává vállhat a
változásnak.
– Nézze, nem tudom, hogy miféle kockázatot kell vállalnom,
de az biztos, hogy most már aligha tudom magamba fojtani az
érdeklődésemet. Nagyon kíváncsi vagyok arra, amit mondani
fog.
– Hát jó – felelte erre az idegen valami egészen különleges
hangsúllyal. – Legyen meg hát.
Előrehajolt, és elnyomta a cigarettáját a szék karfájába
süllyesztett hamutartóban. Aztán ismét hátra dőlt, és az ölébe
ejtette az összekulcsolt kezeit.
– Soha nem foglalkoztatott különösebben az idő. A mai
napig sem értem, hogy azon az estén miért kezdtünk el az
életről és ezzel kapcsolatban az időről beszélgetni. Hárman
voltunk ott: én meg két barátom, akiknek a nevét most nem
kívánom elárulni; mert abból esetleg ki tudná deríteni, ki
vágyok én... Szóval hárman voltunk ott, és beszélgettünk. Valaki
előállt azzal a teóriával, hogy az ember élete valójában nem
más, mint egy szakasz az időben. Van egy kezdőpontja... a
születés vagy a fogantatás... és van egy végpontja... a halál. Ami
e kettő között van, az az élet, és ez valójában nem más, mint egy
szakasz az időben. Tud követni?... Mi akkor mind a hárman
pontosan értettük ezt a teóriát. Valamennyit ittunk... nem
sokat, akkor még én sem voltam ennyire alkoholista... csak
éppen annyira voltunk becsiccsentve, hogy szabadon, gátlások
nélkül gondolkozhassunk. És nagyon komolyan higgyük azt,
amit gondolunk. Így hát azokban a pillanatokban komolyan
vettük, hogy az életünk nem más, mint egy szakasz az időben...
A következő téma, ami szoba került, az a boldogság volt.
Végigfutottunk az összes általunk ismert filozófuson, és végül
megállapítottuk azt, hogy a boldogság élteti az embert. Sokkal
pontosabban megfogalmazva: a boldogság ígérete. Az "ígéret"–
et most nem úgy értem, mint egy konkrét, szóbeli
beszédcselekvést, hanem úgy, mint egy lehetőséget. Ez a
lehetőség éltet minket; az ígéret, hogy leszünk még boldogok.
Nem tudom, hogy egyet ért–e velem.. Az ember nem boldog
végig az élete folyamán. Az ilyen pillanatok csak pontok azon a
szakaszon, amit az élete jelképez. Ráadásul a boldogságok
között is lehet valamiféle rangsort felállítani... és ez nem is
annyira erőltetett rangsor. Van amikor kicsit van jókedvünk,
van amikor repesünk az örömtől. És ezt a logikát folytatva
kimondhatjuk: van olyan pont az életünkben, amikor a
legboldogabbak vagyunk. A csúcs, aminél többet soha nem
fogunk elérni. Nehéz ezt így egyszerűen elmagyarázni... Az
emberek többsége soha nem tudja meg, hogy mikor érte el ezt a
csúcspontot. Mindannyian azt hisszük, hogy ami mögöttünk
van, az még csak valami bevezetés–féle volt. Néha sejtjük, de
soha nem tudjuk, hogy esetleg már megéltük a csúcsot. És ez
így is van rendben. Senkitől nem szabad elvenni azt a reményt,
hogy ő is lesz még boldog... Pedig, tudja, az a büdös nagy
igazság, hogy ha szétnéz maga körül, azon embereknek a
többsége, akiket lát, már megélte az élete legboldogabb napját.
Lehet, hogy már maga is... Na, de ez nem biztos. A lényeg az,
hogy mi akkor hárman kiélezve és sarkítva feltettük magunknak
ezt a kérdést: ha tudnánk, hogy túl vagyunk az életünk
legboldogabb napján, és ezután csak rosszabb jön majd, mihez
kezdenénk?... Nem tudom, hogy ki mondta ki először. Nem úgy
fogalmazta meg, hogy "öngyilkosság", hanem valahogy úgy,
hogy "abbahagyás". Persze mindannyian tudtuk, hogy mire
gondol. És azokban a pillanatokban mi is úgy gondoltuk...
Ittunk tovább. Egyre mélyebben belelovaltuk magunkat a
témába, és a végén odáig jutottunk, hogy egyikőnk felállt, és
ünnepélyes esküt tett. Arra esküdött, hogy ha valamilyen
módon biztosan tudni fogja, hogy túl van a legboldogabb
pontján, akkor valóra váltja az ígéretét, és kiszáll... Az alkohol
megtette a hatását, és mint mondtam, azokban a pillanatokban
komolyan gondoltunk mindent. Arra tisztán emlékszem, hogy
én tettem le ugyanezt az esküt harmadiknak... Ha akkor
megkérdezte volna valaki tőlem, hogy ezzel az eskütétellel
vállalok–e valamilyen kockázatot, valószínűleg nemmel felelek.
De akkor még én is úgy gondolkoztam az időgépről, mint maga
tette néhány perccel ezelőtt. Nem tudtam azt, hogy ha az időgép
egyszer van, volt vagy lesz; akkor mindenkor van, és nem pedig
"volt" vagy "lesz". Ez az apró baki pedig az életemet sodorta
veszélybe.
– Őszintén megvallva: még mindig nem értek az egészből
semmit – jelentette ki Alan Ryder. – Ki a fene tudná eldönteni
azt, hogy egy ember életében melyik volt a legboldogabb nap?
Isten?
– Nem is tudtam, hogy maga vallásos, doki.
– Mint ahogy nem is vagyok az. De a kérdésem attól még
áll: ki tudja ezt eldönteni?
 Az idegen ismét előkotort egy cigarettát, és – a
gyufáspapírra újfent vigyázva – rágyújtott.
– Az ember, doki – fújta ki a füstöt. – Maga az ember tudja
eldönteni, hogy megvolt–e már az életszakaszának a
legboldogabb napja. Megteheti ezt, akár teljesen önkényesen is
az életszakasza végén.
Most a doktor dőlt hátra a repülőgép bársony kárpitozású
székén, és résnyire szűkült szemekkel végiggondolta, amit
hallott.
Nagyon könnyedén el tudta képzelni, hogy egy haldokló –
amikor tudja, hogy meg fog halni – visszapillant a saját életére.
El tudta képzelni azt is – maga is hasonló gondolkodású révén
–, hogy a halál előtti öregségben és betegségben eltöltött évek
aligha lehetnek szépek. Ezekről az időszakokról bármilyen
épeszű ember szívesen lemondana – különösen ha a halál
torkában előveszi a keserűség és a reményvesztettség. Kezdett
érteni valamit a zavaros történetből, de még messze nem volt
minden világos.
– Folytassa, kérem – mondta az útitársának. Az pedig
mélyet kortyolt a cigaretta füstjéből, megvonta a vállát, és aztán
beszélt tovább:
– Azt hiszem, a nagyját már maga is kitalálta. A két barátom
már meghalt. Az elsőt egy autó gázolta el. Cserbenhagyásos
gázolás, az elkövető nem lett meg. Akkor még nem sejtettünk
semmit. Balesetnek véltük. A másodikat teniszezés közben fejbe
lőtték egy távcsöves puskával. A rendőrség megtalálta a
fegyvert, de a tetteseket nem. Csak annyit tudtak megállapítani,
hogy bárki is volt a gyilkos, átkozottul jól ismerte a barátom
szokásait. – Az idegen elnyomta a cigarettája és zsinórban
gyújtott rá a következőre. – Ami persze egyáltalán nem
meglepő.
– Ha jól értem – kezdte óvatosan a doktor –, maga azt
magyarázza nekem, hogy a barátait valójában... –
Belezavarodott a mondatszerkesztésbe, így hát elölről kezdte: –
A barátai gyakorlatilag önmagukat ölték meg? Öngyilkosok
lettek, azt mondja?
A csücsörödő ajkakon a cigarettafüsttel együtt bukott ki a
válasz:
– Bizonyos értelemben igen.
– Ez marhaság. Két okból is az. Egyrészt: a teóriájának az
egyik alapköve az, hogy az időutazást még a mi életünkben fel
fogják találni...
– Ezt már túltárgyaltuk, doki. Időutazás mindig van.
– Oké, oké! Módosítom: az időutazás még a mi
életszakaszunk során számunkra is hozzáférhetővé válik.
– Így korrekt – bólintott az idegen.
– Ami szerintem elég valószínűtlen, de mindegy. Tovább
megyek. A maga története szerint maguk az életszakaszuk
végén belátták, hogy az életük egy bizonyos része már
értelmetlen. Ezért egy kósza, átiddogált estén tett eskütétel
miatt hatvan vagy hetvenvalahány évesen visszautaztak a
múltba, hogy megöljék magukat?... Már ne haragudjon, de ez
baromság!
– Rosszul gondolkozik, doktor. Kihagyja a számításból,
hogy mi mind a hárman nagyon gazdagok voltunk. A dolog
nyilvánvalóan nem így történt. Azt mondta, nem hisz abban,
hogy az időutazás még a mi életszakaszunk alatt elérhetővé
válik a számunkra. Ezzel én is egyetértek. De az idő semmi.
Kellő mennyiségű pénzzel áthidalható. Még az idő is meghajlik
a pénz szavának.
– Lassan visszaérünk a kiindulási ponthoz – jegyezte meg
epésen a doktor. – Kezdem ismét azt hinni, hogy maga őrült.
Összefüggéstelenül beszél.
– Francokat! – sziszegte az idegen. – Egyszerűen csak nem
figyel rám eléggé!
– Parancsoljon! Hallgatom magát! Mi is történt akkor?
– Valószínűleg a halálos ágyamon rádöbbentem arra (rá
fogok döbbenni arra), hogy aznap este ott igazunk volt. Az az
éjszaka nem azért kulcsfontosságú, mert esküt tettünk; hanem
azért, mert akkor ott felismertünk valamit. És ez változtatta
meg az életünket. A halálos ágyamon nyilvánvalóan úgy
gondolkoztam (úgy fogok gondolkozni), mint azon az éjszakán.
Valószínűleg letétbe helyeztem a vagyonom nagy részét (vagy az
egészet), méghozzá azzal a megkötéssel, hogy ha egyszer
elérhetővé válik az időutazás, valaki jöjjön vissza, és öljön meg
engem. Mert... aznap este is így gondolkodtam, nem akarom
átélni azt az időszakot, amikor már csak lefelé megyek a lejtőn.
Ha megteszi, megkaphatja a pénzemet. És most itt van. Az a
valaki itt van. Meg akar ölni. A saját akaratomnak megfelelően,
és persze, hogy gazdaggá válhasson.
A doktor lehunyta a szemét, és alig láthatóan, de azért
folyamatosan a fejét rázta.
– Amit most itt elmondott, az tele van paradoxonokkal. – A
hangja egy kicsit ingerültté vált. – Ha egyszer már meggondolta
magát, nem kell többé aggódnia. Egyszerűen elveti a gondolatot
és kész. Feloldja azt a halálos ítéletet, amit maga rótt ki saját
magára.
 – Ez nem ilyen egyszerű! Hát nem érti?! Akkor ott a halálos
ágyamon nem így fogok gondolkozni! Nyilván tele leszek majd
keserűséggel, és játszi könnyedséggel hozom majd meg a
döntést.
– Ez ostobaság! – Ryder egyre emeltebb hangon beszélt. –
Maga egyszerűen skizofrén!
– Hiszen akkor mindannyian skizofrének vagyunk! Az idő
tesz minket azzá. Ha magát szembe állítanánk az ötéves
korabeli énjével, nem értenék meg egymást. Különbözőek
lennének; két teljesen külön személyiség. És ugyanez történne,
ha az időskori önmagával találkozna össze.
– Ezekkel a zagyvaságokkal még mindig nem adott
magyarázatot a jelenlegi viselkedésére.
– Dehogynem adtam – sóhajtotta csendesen a másik. – Ha
belegondol, egyszerű az egész. Még véletlenül sem
emlékezhetem arra, hogy mikor hol jártam, és mit csináltam.
Meg kell akadályoznom, hogy emlékezzem, mert akkor
pontosan meg tudom majd hagyni a gyilkosaimnak, hogy mikor
és hol keressenek. Ezért felejtek... olyan módszerekkel,
amilyenekkel csak tudok... és ezért vagyok állandóan
mozgásban.
A doktor szinte öntudatlanul egy sajnálkozó és lemondó
mozdulatot tett a kezével.
– Mint említettem, visszaértünk a kiindulási pontunkhoz.
Én a maga helyében orvoshoz fordulnék.
– Őrültnek tart?
– Paranoiás skizofrénnak – bólintott ra Ryder.
– Nos – az idegen udvariatlan fintort vágott, félrefordult, és
ismét megnyomta a karfába épített hívógombot –, ez esetben
fölösleges tovább beszélgetnünk. Mindenki járja tovább a maga
útját, rendben? Dolgozzon csak tovább, doki. Én pedig inni
fogok. Ne aggódjon, nem hányom majd össze a papírjait.
Az idegen a kijelentéséhez híven valóban be is fogta a száját.
Ryder pedig durcásan ismét előszedte a papírjait. Nézegette
őket, de néhány másodperc múlva rádöbbent, hogy képtelen az
írott szavakra koncentrálni. Gondolatai minduntalan
visszakalandoztak az útitársa homályos históriájára. Az a másik
közben rendelt egy újabb dupla whiskyt, és most türelmetlenül
várta, mikor hozzák már ki.
Alan Rydernek pedig eszébe jutott valami. Letette az iratait,
meg köszörülte a torkát, és amikor az idegen ismét felé fordult,
egy békülékeny kézmozdulatot tett, és ezt mondta:
– Nézze... elképzelhető, hogy be tudom bizonyítani, hogy
maga téved...
– Az ki van zárva.
– Lehet, hogy mégis meg tudom tenni.
– Ne strapálja magát, doki! Nem érdekel különösebben, ha
őrültnek tart.
– És ha mégis meg tudom tenni?
– De nem tudja.
A doktor ismét kezdett ingerültté válni.
– Nem akar belemenni abba, hogy megpróbáljuk?
– Nem. Maga azt akarja nekem bebizonyítani, hogy őrült
vagyok. Nem vagyok kíváncsi magára.
– Az isten verje meg, csak egy percre figyeljen rám!
– Nem érdekel a bizonyítása. Én tudom, hogy igazam van.
– Hát ebből elég volt! – Ryder szinte már kiabált. –
Figyeljen rám! Én doktor Alan Ryder vagyok. Nem tudom, hogy
maga kicsoda. De azt tudom, hogy ma és most itt ül mellettem a
PanAm légitársaság egyik gépén, és most Cincinattiba
repülünk! Na?! – Egy pillanatnyi szünetet tartott, és közben
ösztönszerűen átnyúlt, és megmarkolta a másik mellkasán a
ruhát. – Ehhez mit szól? Most már tudja, hogy hol van és alig
hiszem, hogy ezt a beszélgetést bármelyikünk is el fogja
felejteni, amíg csak él!
Elengedte az idegen mellkasán az összegyűrt ruhát, és
diadalmasan hátradőlt a székében.
– Ezt most megcsinálta... – suttogta mellette az idegen
halálra vált arccal. – Erre valóban emlékezni fogok. Uramisten.
– A fene essen magába, ne legyen ilyen gyerek – fuvolázta a
doktor diadalmasan. – Egyszerűen annyi az egész, hogy maga
tévedett. – Kivett egy cigarettát a másikéból, és most ő gyújtott
rá. – Maga beteg. Ha akarja, kérjen a reptérre egy rendőrségi
különítményt, akik majd vigyáznak magára, amikor leszáll. De
aztán menjen el orvoshoz.
Nézte a másikat, annak a halálra vált arcát, és a tétova
kezét, amelyik a mellkasát masszírozza.
– Hagyja ezt abba – szólt rá egy kicsit ingerülten. –
Szívinfarktust ne kapjon nekem itt, mert én állatorvos vagyok,
még csak segíteni sem tudok majd magán.
Úgy tűnt, az a másik meg se hallja a szavait.
– Hé! – átnyúlt, és finoman oldalba bökte az idegent. – Azt
mondta, magának rengeteg pénze van. Akkor majd meg tudja
fogadni a legjobb orvosokat. Na! Mondja, tényleg annyi pénze
van? Hogy még az időt is át tudná vele hidalni, hmm?
Ezekben a pillanatokban ért oda a légikísérő az előbb
megrendelt itallal. Finoman letette a hatszögletű kristálypohár
alján csillogó whiskyt az idegen ülésének a karfájára. Aztán
behajolt a kettejük széke közé, és benyúlt az egyenruha zakója
mellkasa mögé. Egy hosszú csövű, hangtompítós pisztolyt
húzott elő onnan, s még mielőtt doktor Ryder egyáltalán
feleszmélhetett volna, közvetlen közelről homlokon lőtte a
mellette ülő ismeretlent.
A fegyvernek szinte nem is volt hangja. Éppen csak annyi,
mintha valaki szárazon köhögött volna egyet. A rejtélyes idegen
homloka közepén egy vörös lyuk jelent meg – a kis kaliberű
golyó valószínűleg sokáig pattogott még ott bent a
koponyájában –, és a test végtagjain néhány göcsörtös rángás
futott végig. Aztán az idegen előrebukott, és örökre
elcsendesedett.
A fegyver csöve oldalt fordult és most Ryderre irányult. A
doktor szája ijedten elnyílt – a cigaretta ottmaradt az alsó
ajkaira tapadva, és groteszkül lógott lefelé, mint egy hosszú,
fehér hengeres nyelv. Az arca pedig egy pillanat alatt vörössé,
aztán falfehérré vált.
– A fene essen magába, doktor Ryder – szólalt meg
csendesen a stewardess. – Miért nem bírt a helyére ülni, mi? Az
utaslista szerint kezdtem dolgozni, és most tévedésből
kinyírtam két embert maga miatt.
Ryder ajkairól levált a cigaretta, lepottyant az ülésre, és
hozzá kezdett, hogy lyukat égessen a kárpitba.
A stewardess a szabad kezével lenyúlt, felvette az égő
dohányrudacskát és gondosan elnyomta a hamutartóban.
– Tudja – magyarázta társalkodó hangnemben – már
kezdtem azt hinni, hogy a megbízóm rosszul emlékezett a
napra, vagy valami ilyesmi. Persze ez a szerencsétlen – bökött a
pisztolycsővel az élettelenné vált testre – nem tudhatta azt,
hogy maga nem a helyén ül. Ha előbb nem kiabálja olyan
hangosan a nevét, lehet, hogy most is elszalasztom.
Ryder szinte alig fogta fel, hogy mit beszél a másik.
 – A francba is – dörzsölte meg az orrát a pisztolyos. – El
sem tudja képzelni, hogy a három közül ez az utolsó mennyire
megdolgoztatott... És most pedig – a stewardess hangja
megkeményedett – essünk túl a dolognak azon a részén, ami
magát illeti. Igazán sajnálom, de tudja, nem kell ahhoz utazni
az időben, hogy az időutazásos "változások” alanyává váljon.
Néha elég, ha hall róla valamit az ember. A megbízóm
hagyatékában az áll, hogy ő figyeImeztette magát erre a
veszélyre. És maga úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.
Úgyhogy nagyon sajnálom, de ég önnel, doktor Alan Ryder!
A repülőgép csendjében még egy száraz köhögés hallatszott.
 Sebastian Pricznik – Zuhanás

Azoknak ajánlom ezt a történetet, akik az életük

kockáztatásával igyekeznek másokon segíteni!

A Férfi hangosan kiáltozott. A hangját elnyomta a lassan

feltámadó szél, s a keze remegni kezdett a hosszú
kapaszkodástól. A teste tehetetlenül függött a mélység felett,
mintegy tizenöt emeletnyi magasságban. A menekülést nyújtó
támaszkodók túlságosan messze voltak, arról nem is beszélve,
a Férfinak esélye sem volt arra, hogy bármelyiket is elérje.
Túlságosan félt ahhoz, hogy lenézzen, talán a közelgő halál is
végigsimított már nedvesen gyöngyöző homlokán.
Hogy miként került oda fel, azt senki sem tudta.
Egyszerűen ott volt.
Talán egy későn meggondolt öngyilkosság, vagy valami
ostoba baleset? Egyik sincs kizárva.
Lent az utcán valaki felpillantott, es észrevette a
kétségbeesett makacssággal kapaszkodó alakot. Úgy lógott ott,
mintha világéletében oda tartozott volna. Nem kapálózott
feleslegesen, mindössze a kérlelhetetlenül közeledő halál
másodperceit akarta minél távolabbra kitolni.
"Ott fent!" – szállt nyomban a kiáltás az utcáról és
hamarosan kisebb csődület támadt a ház előtt. Néhány percen
belül már a mentőautó és a tűzoltókocsi szirénáját is hallani
lehetett.
 A Férfi döbbenetében csaknem elengedte a követ, ami az
utolsó esélyt jelentette a számára. Mintha szirénát és
kocsizúgást hallott volna... Ám hogyan kerülhetnének ilyen
elhagyott helyre szirénázó rohamkocsik? S az emberek
ordításai is... Mintha valahonnan a messzeségből érkezne a
hang, mégis oly valóságosnak tetszik. A képzelete játszik vele,
vagy valóban közel a segítség?! A Férfi már hallotta az
emberek hangját, de akármennyire is igyekezett, nem látott
senkit. Csak a sziklák mindenütt. Komor, közömbös sziklák.
Néma szemtanúk.
A létra a magasba emelkedett. A tetejére rögzített kosárban
két alak állt: tapasztalt tűzoltótisztek mindketten, felkészítve a
legváratlanabb helyzetekre is. A tűzoltók gyorsan dolgoztak,
minden mozdulatuk ezerszer begyakorolt tudást idézett. Az
egyikük előkészítette a biztonsági rögzítőket, miközben a társa
megpróbálta minél közelebb kormányozni a forgatható állványt
a mélység felett függeszkedő alakhoz.
Ilyenkor minden centiméter számított, ám ebben az emelet
magasságban a szél miatt olyan a kosár kilengése, hogy akár le
is sodorhatják a szerencsétlent, ha nem ügyelnek mindenre.
Márpedig akik az életüket teszik fel mások megmentésére,
azok nem engedhetik meg maguknak, hogy hibázzanak. Soha.
A Férfi már csaknem teljesen berekedt. Ordítás helyett
csupán erőtlen nyögés hagyta el a torkát, amikor megpróbált
válaszolni a biztató kiáltásokra. Az égbolton lassan közeledő
fekete pontok tűntek fel. Keselyűk. Valahogy mindig megérzik,
mikor kell érkezniük.
– Nyugodjon meg! – A hang egészen közelről szólt, és
valahogy túlzottan magabiztosnak tűnt.
 A Férfi idegesen forgatta a fejét, de senkit sem látott.
Lenézni nem mert, pedig a mélység hívogatóan mosolygott
felé. Az utolsó találkozás már nem késhet sokáig.
– Hallucinálok vagy megszólaltak a sziklák?...
– Figyeljen rám!
A szél, gondolta a Férfi kétségbeesetten, miközben
megpróbálta megnedvesíteni a nyelvével kiszáradt ajkait. Ki
más űzne velem ilyen kegyetlen tréfát?
Igazából már régen el kellett volna engednie ezt az
átkozott sziklát. Vajon miféle ősi ösztön kényszeríti arra, hogy
utolsó erejével is kapaszkodjon, ügyet sem vetve a mélység
hívogató suttogására, s miközben már sokadjára gyűri le az
izmaiban ébredező görcsöt, még elhitesse magával, érdemes
várni. Csodák nincsenek, ám a Férfi mégis valami hasonlóban
reménykedett. Amikor vállalkozott erre az ostoba és vakmerő
útra, még csak nem is sejtette, hogy így fogja végezni.
Kimerülten kapaszkodva, a gyorsan fogyó remény utolsó
erőmorzsáit csipegetve, több száz lábnyira a felszín fölött.
– Süket maga, vagy miért nem figyel?!
– Hallucinálok! – suttogta maga elé a Férfi lemondóan. –
Hangokat hallok, pedig nincs itt senki.
A tűzoltótiszt nyugodt, megfontolt hangon szólt a mélység
felett függeszkedő alakhoz. Normális esetben már régen túl
lennének az egészen, ám ez a szerencsétlen annyira görcsösen
kapaszkodik a tető szélébe, mintha odanőttek volna az ujjai. Ha
megpróbálják erőszakkal leszedni, annak szörnyű
következményei lehetnek. Ráadásul az az átkozott szél is egyre
erősebben fúj, és a kosárnak máris akkora a kilengése, hogy
őrültség lenne közelebb merészkedni hozzá. Pedig a
másodpercek fogynak. Talán túlságosan is gyorsan. Ilyenkor
azonban nem lehet hibázni.
– Nem képzelődik! – A tűzoltó szerette volna ráébreszteni a
fickót, hogy közel a segítség. Ha mindhárman figyelnek
egymásra, akkor baj nélkül megússzák az egészet. – Nézzen
jobbra, itt vagyok maga mellett, alig másfél méternyire!
A Férfi lassan jobbra fordította a fejét. Szemei
kifejezéstelenül meredtek a semmibe.
A tűzoltó először azt hitte, hogy a férfi vak, ám amikor
jobban szemügyre vette, rá kellett döbbennie a tévedésére. A
vakok szeme valahogy más.
– Nem lát – szólt hátra a társának, aki minden ügyességével
azon volt, hogy valamiképp közelebb irányítsa a vészesen
lengedező kosarat a mélység fölött kapaszkodó
szerencsétlenhez. – Talán a stressz teszi, de az sincs kizárva,
hogy valamilyen sérülést szenvedett a balesete közben.
Aki ennyire kapaszkodik, az aligha akart öngyilkos lenni.
Bár manapság sohasem lehet tudni. Talán csak elfogyott a
bátorsága, amikor lepillantott, ám a mélység magához rántotta.
– Próbáld meg rávenni, hogy koncentráljon ránk! –
javasolta a másik tűzoltó, miközben ujjait az érzékeny karon
nyugtatva szembeszegült a széllel, s centiméterről centiméterre
tornázta egyre közelebb a kapaszkodóhoz az égi létra végére
erősített biztonsági kosarat. – Annyira közel húzódok hozzá,
amennyire csak lehetséges. Ha nem is lát, azt biztos, hogy
érzékelni fogja, ha odaérünk mellé. Vesd át a rögzítőhevedert a
derekán, akkor nem lesz semmi baj! A kosár négyszer ekkora
súlyt is meg tud tartani.
A vaskorlát mellett álló tűzoltó bólintott, majd a
kapaszkodó felé fordulva beszélni kezdett.
 – Kérem, bízzék bennem! Valóban itt vagyunk ön mellett, s
ha egy kicsit képes rám figyelni, akkor baj nélkül megússza ezt
az ostoba kalandot! Engedelmeskedjen az utasításaimnak, és
akkor nem lesz semmi probléma! Amikor szólok, engedje el a
peremet, és ragadja meg a hevedert, amit átcsúsztatok a lába
alatt. Higgye el, semmi veszély nem fenyegeti!
Egyelőre nem akart szólni a földön felfújt hatalmas
levegőballonról, amit végső eshetőségként készítettek elő. Ilyen
magasból az sem gyermekjáték, ha lehet, rá kell venni a fickót
arra, hogy valahogy engedje el a peremet és szálljon be a
kosárba.
– Menj a pokolba! – sziszegte a Férfi dühösen, teljesen
elveszítve az önuralmát, s megfeledkezett arról, hogy
tulajdonképpen egyedül van. – Miért engedném el az egyetlen
biztos pontot, mely a reményt jelenti a számomra? Neked csak
a hangodat hallom, míg amit látok, az félelemmel tölt el. Nem
akarok meghalni!
– Senki sem akar értelmetlenül meghalni – válaszolta
türelmetlenül a tűzoltó, majd gyorsan nyugalmat kényszerített
magára. Majd ha odalent lesznek, akkor szabadjára engedheti
az érzelmeit, ám addig semmiképp. – Maga is életben fog
maradni, erre a szavamat adom! Kérem, bízzék meg bennem!
A szél hirtelen oldalba kapta a kosarat, és szinte
kéznyújtásnyi közelségbe sodorta a tűzoltókat a kapaszkodóhoz,
akinek minden erejére szüksége volt, hogy ne zuhanjon alá a
mélybe.
– Már úgyis csak néhány percig bír kapaszkodni – folytatta
a tűzoltó, aki érezte, hogy az idejük rohamosan csökken –,
hamarosan lezuhan. Miért nem képes hát tenni is valamit a
túlélésért? Csupán egy apró mozdulatot?! Ne foglalkozzon
semmivel, csak a feladatra koncentráljon! Néhány másodperc,
és túl lesz az egészen...
A férfi hajthatatlannak tűnt.
– Menjen a pokolba! – mormogta az orra alatt, mert már
arra sem maradt ereje, hogy kieressze a hangját. Mintha csak
az utolsó, az Odaátra vezető útra gyűjtené az erejét. S a végső
sikolyra. – Úgysem tud meggyőzni! Ez az egész puszta
hallucináció, maga nincs itt, csupán a képzeletemben létezik.
A tűzoltótiszt elhallgatott. Elég volt egyetlen pillantást
vetnie a férfira; világosan látta, hogy hamarosan elengedi a
peremet, s azután a teste aláhull a mélybe. Persze
megpróbálkozhatott volna a közvetlen mentéssel, ám
pillanatnyilag a levegővel felfújt mentőballon jobb megoldásnak
tűnt. S most mintha a szél ereje is csökkenne valamelyest...
Hallgatnom kellett volna a többiekre, gondolta a Férfi.
Megmondták, hogy ostobaság egyedül nekivágni az útnak...
Túlságosan bíztam magamban, és az az átkozott megcsúszás
nem is jöhetett volna rosszabbkor. Ha lett volna velem valaki,
akkor túlélem. Most viszont... mire várok még? Hiszen egyszer
minden út véget ér... Csak ne félnék annyira... A pokolba is,
még nem akartam, hogy véget érjen...
Az ujjak lassan csúszni kezdtek, teljesítőképességük
határát már régen túllépték, pusztán az élni akarás
kényszerítette őket a kapaszkodásra.
Ám mindennek vége szakad egyszer.
A Férfi némán hullott alá a mélybe, a végső sikolyra sem
maradt ereje. Még látta megpördülni az eget, a lassan
gyülekező keselyűkkel, aztán...
 A tűzoltók csendben figyelték a zuhanót. A Férfi néhányszor
megpördült zuhanás közben, miközben hasztalan próbált
kapaszkodót találni.
– Mindjárt eléri a hálót! – jegyezte meg az egyik tűzoltó
kicsit elégedetlenül, és intett a társának, hogy ereszkedjenek le
a földre. Idefent már nincs tovább szükség rájuk.
Még egy utolsó pillantást vetett a férfira. A test ekkor érte el
a felfújt levegőballont. A hatalmas ballon oldalain sípolva
kezdett távozni a levegő, hogy egyfajta rugalmas védelemként
megóvja a zuhanót a komolyabb sérülésektől. Persze, így sem
ússza meg a dolgot, de legalább túléli.
Aztán, mintha valami fényesen villant volna.
A test eltűnt.
A földről persze mindez még nem látszott, ám a kosárból
mindkét tűzoltó döbbenten bámulta a történteket. A ballon
tetején még látszott a zuhanó test lenyomata, ahogy kipréselte
maga alól a levegőt, azonban a test nem volt sehol.
Egyszerűen eltűnt.
Amikor a tűzoltók leértek a földre, már mindenki
fennhangon kiabált. Sokan azt bizonygatták, hogy a Férfi az
utolsó pillanatban kitárta addig láthatatlan szárnyait, és
elrepült. Mások azt mondták, hogy elkerülte a ballont, és
belefúródott a földbe. Megint mások esküdöztek, hogy csoda
történt, és a Férfi szertefoszlott a levegőben.
Hogy valójában mi történt, azt senki sem tudta.
S valahol egy nevenincs kanyon mélyén keselyűk komor
hada gyülekezett lakomára egy felismerhetetlenségig
összeroncsolódott holttest felett.
 Pap Viola – Áramszünet

Az űrközpont deli szárnya mély csöndbe burkolózott. Fred

Murray első tiszt sietős lépteit elnyelte a puha szőnyeg. A
magas, izmos férfi átverekedte magát a biztosítékokat őrző,
talpig felfegyverkezett néma őrökön, és céltudatosan tört a
parancsnok irodája felé. Az ajtóban az ellenőrző berendezés alig
hallható búgással elolvasta azonosító kártyájáról a szükséges
adatokat. Fred Murray–ba ez az apró nesz biztonságérzetet
öntött. Hirtelen beletúrt szögegyenes hajába, majd
határozottan belépett a hangtalanul feltárult ajtón.
– Mi újság, Fred? – Az alacsony, vékony dongájú
parancsnok hátra sem fordult a parancsnoki székében. Apró
egérszemét kérlelhetetlenül a monitoron tartotta, mely pontról
pontra közelebbről mutatta a Kozmosz kritikus területét. – Van
valami újság? – firtatta csekély érdeklődést mutatva a vendége
iránt.
Az első tiszt kihúzta magát.
– Azt hiszem, eszembe jutott a megoldás, hogyan
kapcsolhatjuk le véglegesen a konzervatívokat.
– A science–fiction írókra gondolsz? – A parancsnok apró
madárfejét a vendége felé kapta.
– Pontosan. Ez a legújabb kirohanásuk, miszerint a
földlakóknak lesülhet a bőr a képükről a küldöttség
gépfüggőség következtében elkorcsosult jellemzői miatt, soha
nem látott méretekben felkavarta a közvéleményt.
 A parancsnok egérszeme szúrós pillantásokat vetett az első
tisztre. Fred Murray jobbnak látta, ha elhallgat.
– Na, mit találtál ki? – kérdezett rá a parancsnok éles
hangon, s figyelmével ismét elmerült a monitoron kirajzolódó
térképben.
Fred Murray megköszörülte a torkát.
– Nos, ezeknek az íróknak, ugyebár, most éppen az a
legfőbb bajuk velünk, hogy a küldöttség tagjai a túlgépesítés
miatt elkorcsosult emberiséget testesítik meg, ezt pedig inkább
titkolni kellene, mintsem elébe küldeni a Föld felé tartó idegen
civilizációnak. Azt remélik ugyanis, hogy az idegenek esetleg
mégis elkerülik a Földet és így nem derül fény az
elkorcsosulásra.
A parancsnok türelmetlenül fordult az első tiszt felé.
– A lényeget, ha szabad kérnem!
Az első tiszt egy pillanatra elbizonytalanodva nézett le
főnökére.
– Azt gondoltam, ha sikerül találnunk valakit, aki megfelel a
science–fiction írók igényeinek, az illetőt bevesszük a
küldöttségbe, minekutána bárhogyan végződjék a találkozó az
idegen civilizációval, a konzervatívoknak egy hangjuk sem
lehet.
A parancsnok kemény arcvonásai ellágyultak, szeméből
eltűnt a gyilkos erő. Vékony, vértelen szája csibészes mosolyba
futott: ez aztán a politika! Az első tisztnek az villant át a fejében,
hogy a konzervatívok most egészen emberinek találnák a
főnökét szeplős, perzselt rózsaszín bőre ellenére.
– És találtál már valakit? – A parancsnok kérdése elfojtott,
éles nevetésbe fulladt. Vékony, viaszfehér ujjait szájára
tapasztva igyekezett leplezni fegyelmezetlenségét.
 – Hát persze! – vágta rá az első tiszt, és büszkén kihúzta
magát. Fejében átvillant, hogy a konzervatívok most egészen
hódító férfinak találnák a parancsnokot. – Ma reggel
berendeltem a nőt, és a tudta nélkül leteszteltem. A kapott
eredmények alapján a konzervatívok orra alá dörgölhetjük a
kézzel fogható bizonyítékot, miszerint nem igaz, hogy a
túlgépesítéssel elkorcsosítottuk az egész emberiséget!

A kicsiny, szűk, sötét lakásba jócskán beszűrődött a

nagyvárosi forgalom folytonos lüktetése és a szomszédok zaja.
Carla léptei hangosan koppantak a vékonyra kopott
parkettán, amint idegesen rótta a rövid távot faltól–falig.
– Nyugodj meg, kedvesem! – szólt Leo.
A lány a bársonyos hang hallatán fellélegzett, de feszültsége
nem engedett fel teljesen.
– Szerinted mit akarnak ezek tőlem? Ugye, az nem lehet,
hogy minket erőnek erejével elválasszanak? – hadarta
kétségbeesve, majd erőtlenül Leóra csuklott.
– Nem valószínű – próbálta Leo nyugtatni a lányt.
Carla érezte, mint inal el belőle a kínzó feszültség, és
töltődik fel pusztán azáltal, hogy teste teljes súlyával León
nyugszik. Fejében nyomban felsejlett az élet szebbik oldala, és a
legördülni készülő könnycsepp felszáradt smaragdzöld szeme
sarkában. Hosszú, göndör, vörös haját szipogva rendezte hátra
kerek, sápadt arcából.
– Akkor mit akarnak? – firtatta kitartóan.
– Hát nem mondták meg? – kérdezett vissza Leó.
A lány gondolkodóba esett, de közvetlen információra nem
tudott visszaemlékezni. Csupán az élt a gondolataiban, hogy
Fred Murray semmiféle szexuális ingert nem váltott ki belőle,
mint ahogyan León kívül senki más sem.
– Nem, nem mondtak semmi konkrétat. Csak kérdezgettek
összevissza. Mindig a konzervatívokra lyukadtak ki. Talán azt
gondolhatták, hogy én is konzervatív vagyok? Még hogy én a
gépesítés ellen?!
– Ugyan! Ha ezt hiszik, nagyot tévednek – állapította meg
Leo.
– Szerinted csak ennyi volt az egész? – tűnődött Carla
tovább. – Csak behívtak és faggattak összevissza, s vége?
– Reméljük – válaszolta Leo rövid hallgatás után.
– Reméljük – bólintott a lány arcán halvány mosollyal. – De
legyen akárhogy, minket el nem választhatnak, ugye?
Carla duruzsolva Leóhoz préselte magát.
– Nélküled semmit nem érne az életem, drága Leo – búgta
a lány mély hangján, – De hát ezt az érzést ők nem ismerik.
Talán semmiféle érzést nem ismernek. Minket viszont csupa
érzés köt össze...
– Igen, drágám, amit mi egymás iránt érzünk, az igen ritka
manapság. A rajongás, a hűség, az adni tudás mára kiveszett
fogalmak. Lehet, hogy meg sem értenék, miről van szó az
esetünkben.
Carla kéjesen elnyúlt az ágyon, majd testét ismét Leóhoz
szorította. Érezte, mint áramlik porcikáiba ismét a melegség, a
szeretet, amit csupán Leo adni tud... És amit Leo adni tud, az
mind az övé.
Hosszú, vörösre festett körmét lágyan körbehúzta vörösre
rúzsozott vastag ajkán. Combja megfeszült, szemhéja lassan
leereszkedett smaragdzöld szemére.
 A monitoron élesen kirajzolódott a Kozmosz kritikus
területe, s benne felgyulladt a piciny, piros pont.
– Látod, ott vannak! – bökött a piros pontra a parancsnok.
– Elébük kell mennünk, nincs mese. Azt mondod, vigyük
magunkkal azt a nőt? Tényleg befoghatjuk vele a konzervatívok
száját? Ezen áll vagy bukik, hogy győzünk–e a következő
választáson?
– A számítógép adatai egyértelműen arra utalnak, hogy a
nővel elnémíthatjuk a konzervatívokat. A nő ugyanis tökéletes
mása a konzervatívok által elfogadott figurának. Ha ő is benne
van a buliban és netán valami rosszul sül el a találkozón, a nőre
való tekintettel semmiféle vád nem érhet bennünket. A
konzervatívok vissza fognak húzódni a vackukba, és a fanatikus
gépesítés máris lekerül a napirendről – adta elő az első tiszt
magabiztosan. – Tehát két legyet ütünk egy csapásra.
– Jó. Azt mondod, a nő tökéletes? – firtatta a parancsnok
még mindig tétovázva.
Az első tiszt lelkesen bólintott.
– A konzervatívok mércéje szerint az, és a mi célunknak is
megfelel. Akkora keblei vannak, hogy szinte kicsordulnak a
ruhájából, dereka oly vékony, hogy könnyeden átérhetném az
ujjaimmal, a tompora pedig oly gömbölyű, amilyet csak a régi
korokból fennmaradt, úgynevezett fényképeken látni. A lába
hosszú, izmos, a térde hibátlan, göndör, vörös a haja, kerek az
arca, vastag az ajka, smaragdzöld a szeme. A konzervatívok
szerint az ilyen nő buja. Ezt a legnagyobb teljesítményű
számítógép is megerősítette.
– Buja? – hökkent meg a parancsnok.
– Igen. A gép szerint buja az, aki szexuális vágyat kelt külső
megjelenésével, valamint az ilyetén vágyait ki is elégíti.
Márpedig ez a nő, a tesztelőgép adatai szerint a
legmesszebbmenőkig kielégíti vonatkozó étvágyát. A
konzervatívok álláspontja szerint, ha valamiféle anyaghoz ma
ragaszkodni érdemes, hát az csak az ilyen nő – magyarázta az
első tiszt tudálékosan. – Különben aránylag frissen készült,
strapabíró anyag a nő.
A parancsnok fokozódó érdeklődéssel fordult Fred Murray
felé. Netalán mégis létezik drágább holmi az ő hangközvetítő–
berendezés gyűjteményénél?
– A konzervatívok sok marhaságot kárognak. Mi van még?
– Semmi több. A konzervatívok szerint nincs a világon
ember, aki egy ilyen nőnek ellenállna. Majd meglátjuk, hogyan
reagál az idegen civilizáció a nőre. Ha a nő hatása alá kerülnek,
akkor tudjuk, úgy kell velük bánnunk, mint a konzervatívokkal,
ha pedig a nő hidegen hagyja őket, akkor könnyen szót értünk
velük.
– Ezt jól kitaláltad, Fred! – A parancsnok elismerésül kezet
rázott az első tiszttel. – Pakold össze a nőt! Szorítunk neki
helyet a fedélzeten.
Fred Murray hatalmas kezével zavartan végigsimította
szögegyenes haját.
– Van egy kis probléma.
– Éspedig?
– A nő nem akar jönni. Együtt él egy bizonyos Leóval, aki
nélkül állítólag nem létezhet. Ez annyit lesz, hogy kettejük
feszültsége tökéletesen kioltja egymást – magyarázta az első
tiszt a rendhagyó jelenséget
A parancsnok pillantása a monitor piros pontjára esett – az
idegen civilizáció kérlelhetetlenül közeledett a Föld felé.
 – Két fő részére nincs hely a fedélzeten. Csak a nőt hozd!
Nem hiszem, hogy ez problémát jelentene a legjobb
emberemnek – veregette meg a parancsnok az első tiszt széles
vállát a parancsnoki székből nyújtózkodva.

A konzervatívok városnegyedében fekvő kis lakás

rendetlenségében Carla idegesen kapkodta zavart tekintetét
egyik kupac holmiról a másikra. Szorosan Leóhoz simult –
megnyugvást ezúttal is csak tőle remélhetett, és megértést is,
amiért hosszú idő óta a feje tetején áll a szolid háztartás.
– Azt hiszem, baj van, Leo. Ezek el akarnak vinni engem
valahova – suttogta Carla. – Megfenyegettek, ha nem megyek,
visszavonják a segélyemet. És akkor miből fizetem ki a
villanyszámlát?
– Hova akarnak vinni? – tudakolta Leo bársonyos, nyugodt
hangján.
A lány felcsattant.
– Nem mindegy? El akarnak vinni tőled! Tőled el. Érted? Az
a lényeg, hogy elvisznek tőled...
– És te mit mondtál?
– Természetesen azt, hogy nem megyek. Nem hagylak el
– felelte sértődötten a lány.
– Helyes! Ezt vártam tőled, Carla.
A lány arca ellágyult, és boldog mosoly szelte át.
– Nekem senki más nem kell, csak te, Leo...
– És én itt vagyok neked...
Carla szíve heves dobogásba kezdett, amint testével Leóhoz
simult. Porcikáit szédítő hullámokban járta át a semmihez nem
fogható érzés, amit csak Leo tud adni neki...
– Itt vagyok neked, Carla – zümmögte újfent a számítógép.
 Carla egy pillanatra önfeledten felnevetett – mennyit, de
mennyit csúfolták annak idején, amiért kihalászta a szemétből
ezt a Leo típusú számítógépet a külön winchesterével, ezzel a
konzervatív programjával! Aztán smaragdzöld szemére
erőtlenül rácsúszott a szemhéja, és a világ elsötétült előtte...

Fred Murray–nak nem tartott sokáig kideríteni a

nagyteljesítményű számítógép segítségével, ki az a Leo, akitől
bármi áron, de el kell szakítania Carlát a nagy, nemes cél
szolgálatára. Amint tudomására jutott, következő gondolata
már a megoldás volt, ám ennek géniuszi jellegét elnyomta a
különös zavar, amit a bizarr felfedezés előidézett a fejében. De
ment, és tette a dolgát.
A manővert közvetlenül a küldöttség indulásához
kapcsolódóan szervezte meg. Csupán annyi időt hagyott a
feladat végrehajtására, amennyit a pszichológiai számítógép
által kiképzett kommandógép javasolt. Amikor pedig elérkezett
az időpont, a hajdani sas nevű madár formáját felöltő
kommandógép nyílegyenesen röpítette Carla kis lakására.
Az első tiszt – belépőkártya–vizsgáló berendezés hiányában
– hármat ütött öklével az ódivatú néptároló kopott ajtaján.
Miközben válaszra várt, döbbenettel tekintett végig a piszkos
folyosón – piszokról utoljára az önkéntes egészségügyi
önképzőkör előadásán hallott. Amikor Carla kinyitotta az ajtót,
nagy hévvel benyomult a lakásba, hogy menedéket találjon a
környék mélységesen felkavaró látványa elől.
– Mit akar itt? – förmedt a hívatlan látogatóra a lány.
Az első tiszt kivárt a válasszal. Figyelmét a helyiség közepén
álló megvetett ágy kötötte le. Ott hevert rajta az ódivatú,
múzeumszagú monitor és külön a winchester. A hanyagul
széldobált tartozékkupacok között egyetlen vékony ösvény
vezetett az ágyig. Fred Murray–val megfordult a világ. Előhúzta
a zsebéből tenyérnyi, metálszínű gyilkos eszközét.
– Pakolja össze a személyes holmiját, és kövessen! Ha
ellenkezik, ez a pirinyó doboz szénné égeti magát! – közölte
szárazon a lánnyal, majd a falhoz lépett, s áthajolva a nagy
halom vezeték fölött, kihúzta a számítógép zsinórját a
konnektorból, majd öklével széttörte a falon a biztosítékokat.
A szoba sötétbe borult A hatalmas számítógép vonyítva,
nyikorogva megszűnt üzemelni. Oldalán a fém felirat, Leo,
sejtelmesen belefénylett a félhomályba. Carla fojtott,
artikulátlan sikolyt hallatolt. A dohos levegő szinte megfagyott,
s belevibrált a megszokott elektromos feszültség hiányába.
Kintről alig szűrődött be fény – az áramszünet láncszerűen
égette ki a biztosítékokat a környéken.
Az ajtó felől neszezés hallatszott. Aztán a megtépázott
számítógép erőtlenül hörgött egy utolsót. Az első tiszt
hátralépett, és felrántotta az ajtót. A kommandógép
magatehetetlenül, funkcióját feledve remegett, majd betódult a
lakásba.
Az első tisztnek úgy tűnt egy pillanatra, mintha a gép
szárnyai csapkodtak volna néhányat. Persze, ez csak a homály
játéka, nyugtatta meg magát Fred Murray.
– Veled meg mi történt? – tudakolta bizonytalanul.
Tekintetével követte a kommandógépből szakadozva előtörő
sugárzás irányát, mely Carlát vette célba, de a lánytól nem
kapott táperőt.
Carla ijedten kapkodott levegő után. Tanácstalanul
szemlélte a helyzetet, összezavarodott gondolatai nem siettek a
segítségére – hát igen, Leo nélkül nehéz, nagyon nehéz így, Leo
nélkül itt a vég...
És ha mégsem? – szólalt meg Carla agyában egy sosem
hallott, erőtlen, bátortalan benső hang.
A kommandógép elektromosságából újabb adaggal próbálta
bevenni a lányt, de az változatlanul ellenállt.
Az első tiszt döbbenten eredt tekintetével a sugárzás után:
az körbefürödte a riadt lány hosszú, vörös haját (miért is tűnt ez
neki úgy, mintha egy kéz beletúrt volna a vörös hajzuhatagba?),
majd megremegtette a vastag ajkát (miért is látta ő ezt
csóknak?), aztán pedig rátelepedett az erős keblekre...
Hiszen ez a kommandógép megzavarodott az áramszünettől
és a lányt akarja, eszmélt fel Fred Murray. Nyomban világossá
vált előtte – hiszen azért ő az első tiszt, mert mindenről
mindent tud –, hogy most, az áramszünetben elmaradó
kisugárzás miatt a gép férfias jellemzői közül az is működésbe
lép, amelyik normál üzemmódban használaton kívül szunnyad.
Dühtől fölindultan célba vette a kommandó szörnyeteget
tenyérnyi megsemmisítő masinájával.
A gépszörnyeteg megmerevedett az őt ért koncentrált
sugárnyalábtól, majd egy pillanat alatt pocsolyába olvadt, s
alácsorgott a legközelebbi huzalhalomnak.
Carla az intenzív égés vetette hő elől ösztönösen menekült
– előre, az első tiszt karjába.
Fred Murray megmagyarázhatatlan belső indíttatásból
elkapta. A lány izmos testének érintésére megszédült – a
derekát bőven átérte az ujjaival. A felismerés, miszerint nem
védekezéstől vezérelve pusztította el a kommandógépet,
üstökösként száguldott át az agyán. Féltékenység volt az a
javából... Beleborzongott az újszerű érzésbe: női testet tart a
karjaiban. Féltőn magához szorította a lenge ruhában reszkető
lányt. Csak ekkor tudatosult benne, hogy Carla alig a válláig ér.
És azt is csak ekkor ismerte be, hogy nem féltésből szorítja őt
magához – az áramszünetben, e százévenként előforduló
katasztrófában az elmaradó kisugárzás ezúttal nem állta útját a
férfiasságának. Ajka a lány ajkát kereste, miközben óvatosan
közeledtek az ágy felé a számítógéptartozékok közé taposott
ösvényen.
A lány ösztönösen ellenkezett, majd megadta magát. Hiába,
így Leo nélkül itt a vég, uralta agyát a siralmas gondolat. És ha
mégsem? – firtatta kitartóan az iménti belső hang.

Az űrjármű a tervek szerint siklott a Kozmoszban. Carla

hosszú órákon keresztül leste az űr látszólag nagy
mozdulatlanságát. Aztán elunta. Nem tudta pontosan, hány
napja indultak el, de azt igen, hogy Fred Murray azóta nem
fordult elő az ágyában. Kivárt néhány napot, de az első tiszt
csak nem közeledett hozzá, sőt, amikor ráérősen séta közben a
folyosón találkoztak, szinte rá sem nézett. Mintha nem is
ugyanaz a férfi lett volna...
Hát persze, hogy nem ugyanaz! – súgta a lánynak a még
mindig ismeretlen benső hang felbátorodva.
Carla a homlokára csapott. Fekete kezeslábasát sietősen
átcserélte a magával csempészett, testhez simuló, mélyen
kivágott miniruhára, és elhagyta a szobáját, hogy megkeresse a
biztosítékokat.
 Garry J. Clintwater – A nagy
játék

A régen várt tavasz betoppanása után a tomboló nyár

hevével vette birtokba az M.I.T. campusát. Az időzítés a lehető
legjobbra sikerült, a beköszöntő vizsgaidőszak szempontjából
határozottan kellemesebbnek ígérkezett a campus gondozott
gyepén való heverészés, a napozással egybekötött tanulás, mint
az egyébként kellemesen kialakított faházakban való
gubbasztás. A fiatalok serege élt is a lehetőséggel, a több
hektáros területet fürdőnadrágos fiuk és bikinis lányok hada
özönlötte el minden reggel, hogy csak a dél körüli legforróbb
órákban vonuljon vissza egy kis hűsölésre. A sziesztát követően
újra benépesült a park, bár az alkonyat közeledtével a
jelenlévők tevékenysége egyre inkább a "szociális kapcsolatok"
élénkítése felé fordult a tananyag felől. Az esték pedig... A nyíló
virágok illatától terhes levegő megpezsdítette az életerős fiúk és
lányok vérét, s nem egy kevésbé szerencsés hallgatónak arra
kellett éjszaka hazatérnie faházába, hogy lakótársa az ajtóra
kitűzött cetlin arra kéri: oldja meg valahogy az éjszakai szállását
máshol, legyen szíves. Kösz.
Talán csak Joe Hellenbergék szállásán nem fordultak elő
ilyen "atrocitások.” A magát nem minden irónia nélkül
"kemény, férfias cyber–hard–core buzik"–ként definiáló
négytagú társaság évek óta együtt élt, együtt bulizott, együtt
tanult (ebben a preferencia–sorrendben). Joe Hellenberg és
Mike Anders programozást hallgattak, utolsó előtti évüket
végezték el éppen. A színesbőrű Pete Benton
mikroelektronikával és nanotechnológiával foglalkozott.
Negyedik társuk, Abram Wotton némileg kilógott közülük,
hiszen már ledoktorált filozófiából, pusztán szemeiyes
érdeklődése (és a mesterséges–intelligencia fejlesztés, illetve a
kognitív elméletek gyakorlati alkalmazásának problémái)
sodorták az M.I.T.–re. Mindannyian rajongtak azonban a
számítógépükért, beindultak a hard–core zenétől, falták
William Gibson regényeit, és nagyon liberális elveket vallottak.
Ezekből a tényekből szinte magától adódott az a
következmény, hogy a vizsgaidőszak beköszöntét egyikük sem a
rájuk váró vizsgák feletti aggódással, esetleg az azokra való
készüléssel töltötte. Egyöntetűen úgy vélték, hogy ez a legjobb
alkalom egy maratoni számítógépes játékra, persze szigorúan
egymás ellen, a gépeket hálózatba kötve. Ennél fogva hiába is
kereste volna őket bárki nappal a fűben heverészve (legtöbbször
ugyanis délben, kora délután keltek), vagy éjszaka a bulikban,
hiszen minden percüket egymásra vadászva töltötték. S ha
megunták a játékot, akkor is inkább elvonultak egy csendes kis
csehóba – általában a Dublinerbe, ahol remek barna sört
csapoltak és békésen iszogatva pihenték ki napi
"fáradalmaikat." Ezen a napon is ide vezetett az útjuk.
– Komolyan mondom – csóválta meg a fejét Pete –, néha
attól tartok, hogy ezek a szörnyek, akiket olyan lelkesen
gyilkolunk mostanában, egyszer megunják a dolgot, és kilépnek
a képernyőről. Időnként bámulatos intelligenciáról tesznek
tanúbizonyságot.
 – Nem is lenne rossz! – nevetett fel Joe. – Kepzeld csak el:
az egyetem épületében rohangálhatnál a láncfűrésszel. Jobb,
mint bármilyen VR–sisak!
– A 'la élő AD&D? – ráncolta a homlokát Abram. – Annak
idején megpróbálkoztunk vele, de nem vált be. Egy idő után az
erőszakosabbak elkezdték követelni, hogy a fizikai harcot ne
kockákkal döntsük el, hanem "győzzön a jobbik" alapon.
Befulladt, mondanom sem kell.
– Nem. nem értitek – tiltakozott Pete. – Néha komolyan
elgondolkodom azon, hogy vajon van–e tudatuk ezeknek a
programozott lényeknek. Mi van, ha ők egy másik dimenzióban
valóban léteznek? Mi van, ha a monitor csak egy ablak erre a
dimenzióra, és ők valóban átélik azt, amit mi játszunk?
– Ne röhögtess már, Pete! – horkant fel Joe. –
Bármelyikünk egy hét alatt megír egy ilyen programot. Az egész
csak egyesek és nullák sorozata, amit a monitor számunkra
értelmezhető képpé alakít. Neked agyadra ment a sok játék!
Igyál, és fejezd be ezt a marhaságot!
– Állítsd le magad, Mellenberg – csillapította az eddig
némán figyelő Mike. – Engem kifejezetten érdekel, amit Pete
mond.
– Kösz, Mike – vigyorgott rá a fekete fiú.
– És mivel engem sem hagy hidegen a dolog, kedves Joseph
– közölte somolyogva Wotton –, attól tartok, vagy
bekapcsolódsz a beszélgetésbe, vagy felhívod Jane Wysecket.
Ugyanis élénken érdeklődött utánad a napokban.
A Joe Hellenberg arcára kiülő fájdalom láttán a barátok
némi kárörömtől sem mentes, de azért szolidáris röhögésben
törtek ki. A hölgy ugyanis már hónapok óta megszállottan
üldözte Hellenberget, aki egy gyenge pillanatában engedett
neki, majd hetekig szorgalmasan járt egy magán bőr– és
nemibetegség szakemberhez. Abram remek érzékkel kínálta fel
a lehetséges alternatívát.
– Rendben, az utolsó mondatomat visszavonom – adta meg
magát. – Az előzőt azonban nem.
– Nos, Pete, mit válaszolsz Joe felvetésére? – helyezkedett
bele a vitavezető pozíciójába, mint általában Abram.
– Azt, hogy ez a jelenségnek pusztán egy fizikai szintű
leírása, de semmiképpen sem válaszol az általam felvetett
kérdésre. Az én szempontból teljesen mindegy, hogy innen
nézve hogyan keletkeznek. Csak az számít, hogyan viselkednek.
Márpedig a mi szempontunkból is rendelkeznek némi
intelligenciával.
– Igen, de ez nem igazi intelligencia – vetette közbe Mike.
– Joe–nak igaza van abban, hogy a "viselkedésüket" teljes
mértékben a programozó határozza meg.
– Nem is emberi értelemben vett intelligenciát tulajdonítok
nekik – emelte fel két kezét védekezően Pete. – Csak arra
akarok kilyukadni, hogy a viselkedésük alapján majdnem egy
kategóriába lehetne őket sorolni például egy földön élő
vadállattal. Sőt... talán meg is haladják ezt a szintet.
– Nem hiszem, hogy bármilyen tudatosságot
tulajdoníthatnánk nekik – csóválta a fejét kétkedve Hellenberg.
– Előre meghatározott helyszíneken, előre meghatározott
körülmények között reagálnak előre meghatározott ingerekre. A
változók száma tulajdonképpen nagyon kicsi. És ha jobban
belegondolsz, semmi váratlant nem képesek tenni. Teljes
mértékben kiszámíthatóak.
– Ami nagyjából igaz az állatokra is – mutatott rá Abram.
 – Azért egy kutya összehasonlíthatatlanul intelligensebb
ezeknél. Képes tanulni, és istenemre!... képes meglepő dolgokat
produkálni.
– Miért, tudomásod szerint próbálta már valaki
matematikailag modellezni az állatok viselkedését? – vetette fel
Mike.
– Szerintem az ő esetükben is véges számú változóval
kellene számolnunk. Amit mi "kiszámíthatatlan” viselkedésnek
tekintünk, az lehet, hogy teljesen kiszámítható lenne, ha
ismernénk az összes faktort.
– Álljunk meg egy pillanatra – szólt közbe Pete. – Nekem
végül is teljesen mindegy, hogy milyen tudatosan, vagy milyen
intelligensen léteznek. Megismétlem: néha azon gondolkodom,
hogy nem egy másik dimenzióban létező lények... akármilyen
fejlett lények... életébe lépünk–e be a gépeken keresztül?
Próbáljátok már meg egy kicsit belülről szemlélni azt, amit pár
napja csinálunk!
– Úgy érted, az ő szemszögükből? – rökönyödött meg Joe.
– Pontosan – vette át a szót Abram. – Képzeld el, hogy itt
üldögélünk, beszélgetünk, iszogatunk, aztán egyszer csak belép
az ajtón egy fickó állig felfegyverkezve, és elkezd legyilkolni
minket. Mi persze megpróbálunk védekezni... a mi emberi
"programunk" szerint. Ha már ugyanis az állatokról szólva
Mike a változók számára helyezte a hangsúlyt, hadd lépjek
tovább: ki tudná biztosan megmondani, hogy az emberi
viselkedést meghatározó faktorok száma nem véges?
– De hát a pszichológia meg a filozólia... – vetette ellen
Hellenberg.
– Nincs a földön olyan tudomány, ami lezártnak
tekinthetné a kutatásait – szögezte le Wotton ellentmondást
nem tűrően. – Az, hogy eddig nagyon keveset tudunk
önmagunkról, még nem jelenti azt, hogy megoldhatatlan rejtély
vagyunk.
– Rendben, rendben – szedte össze magát egy kicsit Mike.
– Igazad van, nem tudjuk megcáfolni azt, amit mondtál. De
ettől függetlenül van némi különbség a játék és az élet között:
nekünk történetünk van, kezdetünk és végünk, sőt, jövőnk. A
játékot beindítod, lejátszod, a gépet kikapcsolod, majd az egész
kezdődik elölről. Hogy lehetne ezt összehasonlítani a mi
életünkkel?
– Nagyon könnyen – könyökölt az asztalra izgatottan Pete.
– Először is elképzelhetőnek tartom, hogy a földön valahol
mindig fut legalább egy példány egy adott programból. Elég
csak az eladási statisztikák földrajzi szóródását meg a játékosok
szokásait megvizsgálni. Statisztikailag van egy határérték, ami
után bizonyossággal feltételezhető, hogy egy példány mindig fut
a programból. Az én elméletem szerint minden gép, minden
monitor csak egy ablak arra a bizonyos másik dimenzióra,
minden játékos ugyanazt látja, tehát ameddig valahol fut a
program egy példánya, addig az a másik világ létezik.
Másodszor pedig, ha ez nem is így van, akkor ez a másik
univerzum minden egyes bekapcsolásnál létrejön, és minden
egyes kikapcsolásnál megsemmisül. A benne létezők nem
tudnak és nem is tudhatnak az előző létezésükről, de a
pillanatnyi létezést megélhetik úgy, mint mi a saját kezdettel,
véggel és jövővel rendelkező létünket.
– Ami pedig nagyon szépen rímelne a hinduizmus ciklikus
létfelfogására – fűzte tovább a szót Abram. – Mi, nyugatiak
általában vagy azt fogadjuk el, hogy az Univerzum a Nagy
Bummal kezdődött, vagy azt, hogy Isten teremtett mindent.
Egyik elmélet sem foglalkozik azzal, hogy mi volt, mi lehetett a
legelső pillanat előtt. A hinduk ezzel szemben teremtési
ciklusokban gondolkodnak, ami szerintem valamennyire
alátámasztja azt, amit Pete mondott.
– Szerintem nyugodtan lezárhatnánk ezt a témát – szólt
elkínzott arccal Hellenberg. – Azt hiszem, átléptük a hitet a
véleménytől elválasztó határvonalat. Bizonyítani egyikünk sem
tudja az álláspontját, a kölcsönös cáfolatok pedig nem vezetnek
sehova. Szóval, ki kér még egy sört?
– Nem hiszem, hogy bármit is bizonyítanunk kellene, Joe
– csóválta meg a fejét Abram. – Csak beszélgetünk. Sört pedig
kérek.
– Én is – kocogtatta meg üres korsóját Pete.
– Szintén – csatlakozott Mike is.
Némán ülve várták meg az újabb kör érkezését. Pár korty
ital elfogyasztása és egy újabb cigaretta elszívása után ismét
csak Pete volt az, aki legelőször megszólalt.
– Tudod, Abram – kezdte kissé tétovázva –, érdekes, amit
az előbb mondtál. Mert mi van akkor, ha mi is csak egy játék
szereplői vagyunk? Úgy értem, nemigen tudjuk bebizonyítani,
hogy nem játszik valaki velünk. Mit gondolsz erről?
Abram tanácstalanul tárta szét a karjait.
– Halványlila gőzöm sincs az egészről, Pete. Annyit
mondhatok, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiknek ez az ötlete
támad. Van egy Robert Nozick nevű filozófus, lelkes
individualista, aki valamelyik könyvében többek között arról is
töpreng, hogy lehetséges–e az, hogy az egész valóság pusztán
egy általa "tapasztalat–gépnek" nevezett masina kreálmánya.
Ez a "tapasztalal–gép" egy ilyen virtuális–valóság berendezés–
szerűség. A kérdése az, honnan tudhatjuk, hogy nem egy ilyen
gépre rácsatlakozva ülünk valahol, és játsszuk azt, amit itt
valóságnak nevezünk.
– És mire jutott? – érdeklődött Mike.
– Amire mi – mosolyodott el Abram. – Semmire.
– Lehet, hogy sci–fi helyett filozófiát kellene olvasnom? –
röhögött fel Joe. – Esküszöm, ez jobb, mint néhány olcsó
ponyva
– Vagy itt van Putnam – folytatta zavartalanul Abram. –
Ugyanezt a kérdést boncolgatja, csak ő nem "tapasztalat–
gépről" beszél, hanem az "agyak a tartályban" metaforát
használja.
– Értem – bólintott Pete. – Agyak tápfolyadékban,
mesterséges impulzusokkal stimulálva. Érdekes.
– Pontosan – bólintott Wotton. – Putnam megcáfolja ezt a
felvetést, de ne kérjétek, hogy elmagyarázzam, hogyan. Egy
kicsit homályos.
– Pedig érdekelt volna – sóhajtott fel Mike. – Lehet, hogy
tényleg marhaság volt belemenni ebbe a témába. Elég szarul
érzem magam tőle. Belegondolni, hogy talán csak olyan
játékfigura vagyok, mint amilyenekkel mi játszunk... Brrr! –
Gyorsan bele is kortyolt a sörébe.
Egy időre ismét elhallgattak. Láthatóan még a szkeptikus
Hellenbergre is hatással volt a beszélgetés. Komoran babrálta
söröskorsóját, mélyeket szippantott a cigarettájából. Nem
igazán szeretett ennyire "elszállni". Egy érdekes beszélgetés
néhány sör mellett – az rendben van, de ennek a nihilista
szájtépésnek semmi értelme.
– Hát, talán ideje lenne menni – vetette fel. – Mint már
említettem, okosabbak úgy sem leszünk, a hangulatunk meg... a
béka segge alatt. Ellenvetés?
 Senki sem tiltakozott. Felhörpintették maradék italukat,
sorban meglátogatták a mosdót, majd fizettek. A kocsijuk –
négyük közös szerzeménye, egy 87–es Ford Escort – a Dubliner
parkolójában állt. A sörözések után általában Mike vezetett, ő
bírta a legjobban az italt négyük közül. A rendőrök miatt nem
nagyon aggódtak, ritkán fordultak elő a campus felé vezető
úton.
– Reggel mikor kezdünk? – tette fel a kérdést Pete.
– Délután – hangzott társai Iakonikus válasza.
– Egymás ellen vagy kooperálunk?
– Majd meglátjuk – vonta meg a vállát Joe. –
Tulajdonképpen lehet, hogy szünetet kellene tartanunk. Egy kis
napozás, egy kis úszás, buli, miegyéb...
– Támogatom – nyitotta ki a kocsiajtót Mike.
– Részemről is rendben – értett egyet Abram, miközben
bekászálódott a hátsó ülésre Pete mellé.
A kocsiban aztán visszatért a hangulatuk. Mike benyomott
egy Ministry kazettát, és alaposan odalépett a gázpedálnak.
Nem volt nagy forgalom, nyugodtan repeszthettek. Abram es
Pete a mesterséges intelligencia–fejlesztés és a nanotechnológia
lehetőségeit taglalták, Joe és Mike pedig egy majdan megírandó
játékprogramról vitatkoztak. Mintha szándékosan nem akarta
volna egyikük sem folytatni az előző beszélgetést.
Talán ezért, talán a sör miatt lelassult reflexei miatt Mike
későn vette észre az egyik mellékútról felkanyarodó
kivilágítatlan teherautót. Felüvöltött, rátaposott a fékre,
félrerántotta a kormányt, de már késő volt. Több, mint
nyolcvan mérföldes sebességgel csapódtak bele a másik
járműbe.
 – Brrr! – rázta meg a fejét Joe. – Ez a befejezés azért elég
húzós volt!
– Tuod jól, hogy csak így lehet kilépni a szabályok szerint –
mordult rá Pete.
– Oké, oké, nem panaszkodni akartam. De azért
legközelebb választhatnál egy spontán eltűnést is.
– Nagy a rizikófaktor – szólt közbe Mike. – A bentmaradók
túl sokat spekulálnak fajta.
– Mást se csinálnak – dohogott Joe. – Nem kibírják?
– A szabályok szerint... – kezdte volna Pete emelt hangon,
de aztán tátva maradt a szája.
– Mi van? – kérdezték Joe és Mike egyszerre, majd
pillantásukkal követték Pete tekintetét.
Abram fülkéje üresen tátongott. A külső monitoron egyetlen
felirat pulzált intenzív kék fénnyel.
– Ez lehetetlen! – nyögte ki végül Joe.
– Nem tudom elhinni! Hiszen mi vagyunk a... – Pete nem
bírta befejezni a mondatot.
Feszült csend állt be. Nem tudták, mit tegyenek. Aztán Mike
szép lassan, hátát a falnak vetve lecsúszott a földre, és fejét a
térdére hajtva zokogni kezdett.
Joe és Pete odarohantak hozzá. Próbálták felsegíteni, de
Mike ellökte őket magától. Lassan megnyugodott,
feltápászkodott, rájuk nézett. Hirtelen keserűen felnevetett.
– Most mi van? – rökönyödött meg Joe.
– Mi lenne, te féleszű! – nevetett tovább Mike. – Van egy
megoldandó problémánk.
– És ennek örülsz ennyire? Én itt majd halálra...
– Nyughass már, Joe – szólt rá Pete. – Mi az, Mike?
 – Nem is az – nevetelt fuldokolva Mike –, hogy ebből a
programból hogyan lépünk ki, hanem az, hogy minket ki
programozott!
 Jason C. Leight – Változatok az
utolsóra

I. tétel:
Az emberiség elpusztította önmagát, de akadt
valaki, aki túélte a katasztrófát és tudja magáról, hogy
ő az utolsó ember a Földön...

1.
Az utolsó ember a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az
ajtón.
A férfi felkapja a fejét, csodálkozva bámul a hang irányába,
majd felemelkedik a karosszékéből, és csoszogva indul az
ajtóhoz. Mielőtt lenyomná a kilincset, pillantása az íróasztalon
felejtett fegyverre esik. Rosszallóan csóválja meg a fejét, majd
lemondóan legyint. Szélesre tárja az ajtót.
Odakint a postás várakozik. Szemüvege mögül közömbösen
tekint az utolsó férfira, majd a táskájába nyúl. Egy vastag
borítékot húz elő, s nyújtja át a férfinak.
Az értetlenül figyeli, amint a merev arcú, köpönyeges férfi a
markába erőlteti a küldeményt. A postás kurtán biccent a
fejével, a sapkája széléhez emeli a kezét, s visszasiet az alacsony
kerítéshez támasztott kerékpárjához. Miközben lábát átveti a
váz felett, s elhelyezkedik az ülésen, vastag bajusza alatt
morogva közli a még mindig mozdulatlanul álló férfival.
– A címzett ismeretlen.
Ezzel ellöki magát a kerítéstől, lábával a pedált kezdi
taposni, s egy rövid csengetés után eltűnik a sarok mögött.
Az utolsó ember a Földön a kezében szorongatott borítékot
nézi. Az írás kétségtelenül az övé, feladóként a nevét és pontos
címét látja feltüntetve. A címzett két hosszú sorban szerepel, s
imigyen lett megfogalmazva: bárkinek, aki még rajtam kívül
életben maradt a Földön. A férfi töprengve simogatja az állát,
majd mély sóhaj kíséretében indul vissza a házba. Odaér a
nyitva hagyott ajtóhoz, egyik lábával már átlép a küszöb felett,
amikor hirtelen eszébe villan valami. A fejét felkapva néz a
sarok felé, ahol alig egy perce a postást látta eltűnni, zavartan
gondol arra, hogy éppen az imént hagyott valami szörnyen
fontosat kicsúszni a kezei közül, de tisztában van vele, hogy a
dolog visszavonhatatlanul megtörtént. Lehorgasztott fejjel
megy vissza a házba, s a lábával rúgja be maga mögött az ajtót.
A borítékot egyetlen gyors mozdulattal a több tucat
felbontatlan társa mellé löki, majd visszaül korábbi helyére, s
maga elé meredve várja, hátha történik valami.

2.

Az utolsó ember a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
A hangra a férfi riadtan rezzen össze, s abbahagyja
foglalatosságát, amivel az időt múlatta. Leteszi a kezéből a
szerszámokat, leporolja az öléből a maradványokat, és óvatos
macskaléptekkel az ajtóhoz oson. Kezét a kilincsre teszi, de még
nem nyomja le. Először a kémlelőnyíláson át bizonyosodik meg
róla, ki áll az ajtó másik oldalán. Szeme a csodálkozástól tágra
nyílva figyeli a lépcsősor tetején álló gyönyörű szőke nőt. A
szája tátva marad, amikor meglátja, hogy a telt idomú,
gömbölyded szépség szinte teljesen csupasz. Mindössze apró
alsónemű takarja a szemérmét. A nő lilára rúzsozott szájával
fintort vágva zörgeti meg újra az ajtót, majd kissé hátralép, s
vékony hangján panaszosan kérdezi:
– Halló! Van itthon valaki?
A férfi pisszenés nélkül, mozdulatlanul figyel. A szőke nő
megint kísérletet tesz; amikor látja, hogy a hívására senki nem
válaszol, zavartan törli ki a szeme sarkából az összegyűlt
nedvességet, hátat fordít a háznak, s aprókat lépve, lefut a
lépcsőn. Kisiet a kertből, s a szikrázó napsütésben elhalad a ház
előtt. A férfi követi a tekintetével a szőke szépséget, amint az
befordul a következő kapun, hogy a szomszédban is
próbálkozzék. Aztán a férfi visszaengedi a helyére a
kémlelőnyílás takarólapocskáját. Megrántja a vállát, s komótos
léptekkel visszamegy a székéhez. Kisimítja a ráncokat a szeme
alól, majd óvatosan, mintha csak tojásokkal lenne borítva a
párnája, helyezi fenekét az ülőkére. Eszébe jut előbbi különös
látogatója, a fejét csóválva pillant az ajtó irányába. Mély,
lemondó sóhajjal dől előre, s nyúl az előbb az asztalra tett
kellékekért. Magához húzza az apró ecsetet, s miközben
buzgalmában még a nyelvét is kint felejti a szájából, az utolsó
"férfi" a Földön nekilát, hogy jobb keze mutatóujján a körmét
élénkpiros lakkréteggel fedje be.

3.
 Az utolsó ember a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az
ajtón.
A szokatlan zajra a férfi csodálkozva emeli fel a fejét s
álomittas tekintettel mered az ajtóra. Vagy egy perc is eltelik
míg sikerül annyi erőt gyűjtenie, hogy magát álló helyzetbe
hozza, s rogyadozó léptekkel meginduljon. Lassan, csoszogva
halad, az elmúlt hetek, hónapok nélkülözései során annyi erő se
maradt benne, hogy a lábát elemelje a földtől. Az ajtó túlsó
felén várakozó azonban türelmes, biztos a dolgában, hogy a ház
nem lakatlan, s előbb vagy utóbb, de valaki meghallja a
kopogtatást.
A férfi a fájdalomtól eltorzult arccal, nyögve tárja szélesre az
ajtót, s a szokatlanul erős fénytől vakon bámul ki a napvilágra.
A lépcső tetején egy erősen kopaszodó, szürke felöltőt és szürke
nadrágot viselő, szürke kis alak áll. Szürke szeme gonoszul
csillogva figyeli a férfi meglepett reakcióját, keskeny szája
gúnyos vigyorra húzódik. A váratlan jövevény a markában egy
pisztolyt szorongat, sötéten ásító csövét az ajtóban lecövekelve
álló férfi mellének irányozva.
– Ki... maga? – kérdezi rekedten a férfi, s úgy érzi, minden
vér kifut a fejéből.
– Én? – nevet a szürkeruhás. – Én vagyok az utolsó ember a
Földön.
A fegyver csövéből tűz és füst csap elő, s a lövedék lyukat üt
az ajtóban álló férfi szívében.
Az utolsó ember a Földön a szobájában ül. Lábait keresztbe
vetve nyugtatja az asztalon, miközben szemmel láthatóan
elmerül kedvenc lőfegyvere tisztogatásában. Időről–időre
félbeszakítja a legcsekélyebb zajt sem keltő tevékenységet, fejét
a bejárat irányába fordítja, a lélegzetét visszafojtva hallgatózik,
de amikor semmi különöset nem észlel, folytatja, amibe
belekezdett.
Valahol a lelke mélyen tisztában van vele, hogy többé már
senki nem kopogtat az ajtón.

4.

Az utolsó ember a Földön a szobájában ül.

Jó, de melyik Földön?

5.

Az utolsó ember a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
A férfi szétnyitva az asztallapra fekteti a kezében tartott
könyvet, s csodálkozva mered az ajtóra. Elképzelni sem tudja, ki
állhat odakint, hiszen már régóta tudatában van a keserű
ténynek, miszerint egyedül maradt a világon.
Feláll, s lábujjhegven az ajtóhoz oson. Töprengve áll,
miközben a kezét a kilincsre kulcsolja, nehezen dönti el
helyesen cselekszik–e, ha utat enged a jövevénynek. Végül mély
sóhajjal tárja ki az ajtót.
Odakint egy fekete felöltős, keménykalapos úriember áll.
Amikor megpillantja a férfit, megemeli a kalapját, s fejet hajt
előtte. Belső zsebébe nyúlva egy igazolványt mutat fel a
szájtátva bámuló férfinak.
– A Városi Adóhivataltól jöttem, uram – közli szárazon, s a
férfi háta mögött a lakásba pillant. – Megengedi, hogy
bemenjek?
 – De hiszen... – hebegi a férfi, s az égadta világon semmit
nem ért.
– A számítógépes nyilvántartásunk szerint ön maradt az
egyetlen adóalany a városban – folytatja a felöltős. – És a
nyilvántartásból egyértelműen kiderül, hogy nem nyújtotta be
időben az éves adóbevallását. Mit képzel maga, ember!?
Packázni akar velem!? A beadási határidő már két napja
lejárt!
– De, de... uram...
– Csak semmi "de"! Ön egy felelőtlen, jellemtelen,
megbízhatatlan állampolgár! Na persze... pont egy ilyen maradt
az utolsó ember a Földön, míg a rendes adófizetők meg... eh...
Mit koptatom itt a számat?! Gyerünk, szedje elő a papírjait!
Látatlanban lefogadom, hogy maga egy megátalkodott
adócsaló, s ezt be is bizonyítom... Időnk van bőven!
Az utolsó férfi a Földön megadóan bólint. A száját
összeszorítva, szótlanul hallgatja a hivatalnok monológját, s
miközben az iratait keresgéli, magában arra gondol, hogy
bárcsak ne ő lenne az utolsó ember a Földön.

II. tétel:
Az emberiség elpusztította önmagát, de akadt egy
asszony, aki túlélte a katasztrófát és tudja magáról,
hogy ő az utolsó nő a Földön...

1.
Az utolsó nő a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az
ajtón.
 A nő csodálkozva kapja fel a fejét, először nem tudja
eldönteni, mitévő legyen. Később mégis úgy dönt, hogy
megnézi, ki áll az ajtó másik oldalán. Lábával megkeresi az ágy
alá csúszott papucsot, belebújik, majd az ajtóhoz csoszog. Ott
egy pillanatra megáll, lélegzetét visszatartva hallgatózik, majd
bátortalanul teszi fel a kérdést.
– Ki az?
A saját hangja megrémiszti. Elborzadva gondol rá, hogy
közel két hónapja nem szólt senkihez. A válasz, amely egy
férfitől hangzik, mégis megdöbbenti.
– A postás vagyok, asszonyom.
Egy férfi!
A nő remegő keze a kilincsre téved, megmarkolja a hideg
fémet, s egyetlen határozott mozdulattal felrántja az ajtót.
Odakint tényleg a postás áll. Már maga a puszta tény is
képtelenségnek hat a nő számára, s ez az érzés csak elmélyülni
látszik, amikor a kék sapkát és köpenyt viselő férfi egy
csomagot nyújt át neki.
– Az öné, asszonyom – mondja a postás. A nő jéggé
dermedve áll. A postás a sapkája siltjéhez emeli a kezét, enyhén
megbillenti a fejét, majd sarkon fordul, és a falhoz támasztott
kerékpárjához megy. Fürgén felpattan az ülésre, a szeme
sarkából a nőre pillant, majd beletapos a pedálba. Kisvártatva
eltűnik a nő tekintete elől.
A nő végre magához tér dermedtségéből. Tágra nyílt
szemekkel nézi a kezében szorongatott, lapos küldeményt. A
csomag, a címzést tekintve kétségtelenül neki szól. De vajon ki
küldhette?
Támolyogva, az iménti váratlan események gyorsaságától
szédülve siet vissza a házba. Az ajtót nyitva hagyja, ugyan ki a
csuda tévedne be hozzá? Az asztalhoz megy, egyetlen
mozdulattal a földre söpri a tetejét borító töméntelen rajzot,
újságkivágást, megannyi más papírt, majd a csomagot óvatosan
az asztal közepére helyezi. Kapkodva bontja a zsírfoltos
csomagolópapírt, s amikor végre a küldemény tartalmához jut,
megigézve nézi a színes, fényes borítót. Felemeli a vastag
könyvet, félretolja a szétbontott csomagolót, majd belelapoz a
kizárólag színes képeket tartalmazó kötetbe. A rövid magyarázó
szövegekre és a kizárólag kilenccel végződő árakra rá sem
hederít, csak falja, habzsolja a csinos, kiszőkített hajú
manökeneken bemutatott ruhákat. Időnként hangtalan sóhaj
rebben fel az ajkáról, néha panaszosan nyög, de sehogy nem
akaródzik leraknia a katalógust, míg a végére nem ér. Hüvelyk–
és mutatóujjával remegve fogja a soron következő lapot, és
egyáltalán nem zavarja, hogy minden újabb oldallal felhangzik
a dallamos kísérőszöveg.
– Ön, tisztelt asszonyom, az InterFashion Rt. legújabb
nyári–őszi katalógusát tartja a kezében. Kérem, csodálja meg új
fürdőruha modelljeinket! Miközben a látványban
gyönyörködik, ne feledje, hogy mindezt akár már most
megveheti, ha tárcsázza a számunkat, és hitelkártyája
segítségével haladéktalanul megrendeli a kiválasztott modellt.
Kérjük, hívja a következő számot...

2.

Az utolsó nő a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
A nő az ölébe ejti a kezében tartott könyvet, s csodálkozva
bámul az előszoba irányába. Hosszú másodpercekig vár, s csak
amikor újra felhangzik a kopogás, szánja el magát a felállásra.
Gyorsan belebújik a papucsába, s mintha csak késleltetni
akarná a látogatójával való találkozást, aprókat lépve megy az
ajtóhoz.
Keze a kilincsen, lenyomja. Szélesre tárja az ajtót, s pislogva
bámul ki a verőfényes délutáni napsütésbe.
Odakint egy alacsony, erősen kopaszodó, szemüveges férfi
áll. Egyik kezében egy különös formájú, szögletes csomagot,
míg a másikban magához szorítva egy bőrtáskát tart. Amikor
megpillantja a nőt, meghajolva üdvözli, s így szól:
– Csomagot hoztam önnek, asszonyom.
– Igen? – kérdezi meglepve a nő, s vékonyra szedett
szemöldökét felvonva vizsgálja a férfit. – És kitől, ha szabad
kérdeznem?
– Az Intézetből – feleli a férfi. Átnyújtja a csomagot, majd
sarkon fordul, s határozott, de cseppet sietős léptekkel távozik.
A nő egy darabig még látja az alacsony sövénykerítés fölött
imbolygó kopasz foltot, majd a látogató a távolba vész.
A nő a kezében a csomaggal visszamegy a házba. Bezárja
maga után az ajtót, majd nekilát, hogy kibontsa a csomagot.
A küldemény egy üvegfiolát és egy mellétűzött,
összehajtogatott levelet tartalmaz. A nő csodálkozva nézegeti az
üveget, leteszi, majd a levelet emeli fel. Olvasni kezdi.
"Tisztelt asszonyom! Hozzánk eljuttatott vizeletét
megvizsgálva, intézetünk arra a következetésre jutott, hogy ön
minden kétséget kizáróan terhes. Reméljük, hogy ezzel a hírrel
örömöt szereztünk önnek, és hamarosan felkeresi intézetünket
a további teendők megbeszélésére."
Szétnyíló markából a papír a szőnyegre hullik. A nő
szédülve támolyog a székhez, s rogy le a párnázott ülőkére.
Kezét az ölébe ejti, hátát begörbítve mered maga elé, majd
hirtelen eszébe villan valami, s tenyerét a hasára szorítva,
lélegzetét visszafojtva próbálja kitapintani az odabent rejtőző új
életet.
Az utolsó nő a Földön már tudja, hogy nem ő az utolsó, s
ettől a bizonyosságtól határtalan nyugalom önti el az egész
lényét.

3.

Az utolsó nő a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
A nő dermedten tekint fel a kötésből, s hagyja, hogy öléből
az anyag, benne a két fémtűvel a szőnyegre hulljék. Lassan, még
mindig az előbbi különös hang felett csodálkozva áll fel, s szinte
bénán támolyog az ajtóhoz. Kezét a kilincsre csúsztatja, kinyitja
az ajtót. Odakint egy lilára festett hajú, önmagával szemmel
láthatóan elégedett hölgy áll. Amikor megpillantja a nőt, karját
széttárva, boldogan kiált fel, s magához öleli a meglepetéstől
szóhoz sem jutó nőt.
– Drágám! Ezer éve nem láttalak.
– Diana! – suttogja halkan a nő, s tűri, hogy amaz szelíden
félretolva őt az útjából bemasírozzon a házba. Bávatagon követi
őt, s még az ajtót sem zárja be a háta mögött. Diana ledobja
magáról vékony kabátját, fejéről a színes kalapot az asztalra
teszi, s közben szünet nélkül locsog.
– El sem tudod képzelni, mi minden történt velem azóta,
hogy nem láttalak. Még a múlt héten, amikor átruccantam a
szomszédos városba, hogy vegyek magamnak valami
használható göncöt,. hiszen ismersz jól, hogy adok annyira
magamra, ne húzzak fel olyan ruhát, amit már másvalakin is
láttam... szóval, átruccantam és a főutcán sétálva mit látok: egy
édes kis kabátkát. Rögtön beleestem, s nem bírtam addig
nyugodni, míg meg nem szereztem. Meg–, azaz elvettem a
kirakatból, felhúztam, és lássanak csudát, éppen az én méretem
volt. Mintha csak rám öntötték volna, ugye te is látod, drágám?
Az utolsó nő mély sóhaj kíséretében biccent. A lila hajút
nem lehet megállítani. Csacsog, locsog, fecseg, véget nem érőn
dől belőle a szó.
– A kalapot a Bridges’s kirakatában láttam meg, meglátni és
megszeretni egy pillanat műve volt. Befutottam, és hopp, egész
egyszerűen lekaptam a polcról. A fejemre tettem, és mindjárt
tudtam, hogy ő csak az enyém lehet... Nem mintha a
te kalapjaid nem lennének szépek, de hát azok a kopottas kis
holmik meg sem közelíthetik ezt a szépséget...
Az utolsó nő a Földön a szobájában ül, s fátyolos tekintettel
hallgatja a barátnőjét. Keze önkéntelenül az asztalfiók gombja
után nyúl, nesztelenül kihúzza. A szeme sarkából odapillant,
tekintetével megkeresi a szabóollót, majd lassan, nehogy a
reszelős zaj felkeltse a lila hajú gyanúját, magához húzza. Ujja
az olló nyelére kulcsolódik, kirántja, és egy gyors döfés...
Az utolsó nő a Földön megint a szobájában ül. Kezében
kötőtű, ölében egyre szaporodó kötés, fején egy szép, új kalap.
Szemmel láthatóan elégedett sorsával, s miközben meg sem
állva, szaporán dolgozik, néha megnézi magát a szemközti
tükörben.

4.

Az utolsó nő a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
 A nő a kezében könyvet tart, látszólag elmélyülten olvas. Az
ölében egy walkman, amelyet vékony kábel köt össze a nő fején
lévő fejhallgatóval. A nő a zene ütemét követve aprókat bólogat
a fejével, miközben a száját csücsörítve lapozgat a könyvben.
Az ajtó előtt álló még egy kísérletet tesz a bejutásra, majd
amikor semmi válasz nem érkezik a házból, lesiet a lépcsőn.
Kimegy a kertből, és a szomszédos tömbben próbálkozik.
Az utolso nő a Földön ezalatt kazettát cserél a magnójában,
lenyomja a szerkezet indítógombját, s miközben a gyönyörtől
csillogó szemmel hallgatja a felhangzó érzelmes dallamot, meg
sem fordul a fejében, hogy talán nem is ő az utolsó emberi lény
a Földön.

5.

Az utolsó nő a Földön a szobájában ül. Kopogtatnak az

ajtón.
A nő lebiggyeszti az ajkát, s grimaszt vágva baktat a
bejárathoz. Lenyomja a kilincset, résnyire nyitja az ajtót, majd
kipillant a szikrázó napsütésbe. Hunyorogva látja, amint a
lépcső tetején álló férfi az izgalomtól kipirult arccal lódul a rés
felé. A nő kinyújtott karjával megállítja. A száját elhúzva méri
végig a türelmetlenül toporgó férfit, majd dohányfüsttől rekedt
hangon megkérdezi:
– Te vagy a következő?
A férfi az ajkát megnyalva pillant a háta mögött húzódó,
néma türelmetlenséggel várakozó sorra, s szaporán bólogat.
– Naná – motyogja. – Két halkonzerv meg egy drága
smaragdos gyűrű... Elég lesz?
 Mutatja az árut. A nő csak egy pillantásra méltatja a
konzerveket, a gyűrű láttán viszont az arca paprikavörös lesz.
– Micsoda?! Van a pofádon bőr?! Ideállítasz egy ilyen
vacakkal?
– A gyűrű arany, és a...
– Csupán aranyozott, a kő pedig festett üveg!
A férfi kétségbeesett pillantást vet a női testre. A nadrágja
gyanúsan dudorodik.
– Csak egy picike numerát... – könyörög. – Adok két
könyvet is... vagy akár hármat is!
– Tűnj el innen! – sikoltja a nő felháborodottan. – Minek
nézel te engem?! Én az egyetlen nő vagyok a Földön. Illő árat
kérek a kegyességemért!... Ki a következő?
A férfit már félre is lökik.
– Én – feleli a következő. – Hány menetet kapok egy platina
felső hídért és nyolc aranyfogért? Frissen szereztem őket két
utcányira innen egy félig elszenesedett hulla pofájából...
– Aranyfogak?! Eh... Mire megyek velük. Ékszerek jobban
megfelelnének.
– Nem probléma – feleli a férfi. – Ugyanis, hm...
szakmámra nézve ötvösmester vagyok, és épségben maradtak a
szerszámaim. Tört aranyból bármit megcsinálok... kellő
ellenszolgáltatásért persze...
A nő gondosan kalkulál, aztán elmosolyodik.
– Nem gondoltál még arra, hogy állandó barátnőt tarts,
vagy esetleg... megnősülj?
 Howard Philips Lovecraft – A
kép a házban

A fürkészők, akik a borzalmat keresik, szívesen

tartózkodnak szokatlan, messzi tájakon. Ptolemaeus
katakombái nyűgözik le őket, s a kőből kifaragott mauzóleumok
olyan vidékeken, melyek láttán a normális embernek
lidércnyomása támad. Rajna menti várromok holdsütötte
tornyaira hágnak föl, s fekete, pókhálós lépcsőkön botladoznak
Ázsia elfelejtett városainak szétszórt kövei alatt. A kísértetjárta
erdő, s a sivár hegycsúcs az ő szentélyük, és gyakran időznek
magányos szigetek komor monolitjai mellett. Ám az iszonyat
igazi ínyencei, akik számára egy új élmény életcél és
létjogosultság egyaránt, a New England–i erdők vén, magános
tanyaházait becsülik a legtöbbre, mert ott az intenzitás, a
magány, a zavaros érzések és a jótékony tudatlanság sötét
elemei a borzalom tökélyévé egyesülnek.
A legrettenetesebb látványt a kicsiny, festetlen faházak
nyújtják a járt utaktól távol, melyek többnyire egy nyirkos,
füves lejtőn állnak vagy egy óriási kőszirtnek támaszkodnak.
Kétszáz éve vagy még hosszabb ideje állnak és támaszkodnak
már így, miközben folyondárok kapaszkodtak fel rájuk, s a fák
vastagabbak és terebélyesebbek lettek. Mostanra szinte teljesen
eltűntek a féktelenül buja, zöld növények és a védelmezőn
födöző árnyékok között, de az ablakok még mindig rémisztően
bámulnak apró tábláikkal, mintha valami halálos kábulaton
hunyorognának keresztül, melyet az őrület tart sakkban azzal,
hogy eltompítja a kellemetlen dolgok emlékezetét.
Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak,
akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus
hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik
a vadonban keresték a szabadságot. Itt egy hódító faj sarjadékai
megszabadultak az embertársaik állította korlátoktól, ám
meggörnyedtek önnön szellemük délibábjainak ijesztő rabigája
alatt. A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erői
különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben, beteges
önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott
élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlődtek ki
bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből.
Szükségtől fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén
bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre
méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó,
ám őket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi
áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre
ízléstelenebben fejlődtek rejtegetnivalóik közepette. Csak az
ősvadoni, néma, álmos, nagy szemekkel bámuló házak
tudnának beszélni arról, mi minden rejtezik ott a legrégibb
időktől fogva, és ők nem túlzottan közlékenyek, mert nem
szívesen rázzák le magukról az álmot, amely feledéshez segít. Az
embernek néha az az érzése támad, irgalmas cselekedet volna
lerombolni ezeket a házakat, mert túl sokat kell álmodniuk.
1896 novemberének egyik délutánján történt velem, hogy a
hideg vizű, szakadó záporeső egy ilyen időrágta házhoz űzött,
mert bármilyen fedél jobb volt, mintsem hogy a szabadban
maradjak. Már jó ideje bizonyos genealógiai adatok után
kutattam a Miskatonic–völgy lakosai között, és félreeső,
kanyargós útvonalaim miatt kényelmesebbnek véltem, ha a
késő őszi időpont dacára kerékpárt használok. Most egy
teljesen elhagyatott országúton voltam, amit azért választottam,
hogy levágjak egy kanyart Arkham felé. A zivatar viszont egy
olyan ponton ért utol, amely minden várostól távol esett, és
nem láttam a közelben más födelet, csak a vén és visszataszító
faépületét, mely vak ablakokkal hunyorgott felém óriási, kopasz
szilfák között egy szikladomb lábához közel. Bár minden úttól
távol emelkedett, a ház mégis rendkívül kellemetlen benyomást
tett rám, rögtön az első pillanatban, amint megláttam.
Becsületes, tisztességtudó épületek nem bámulják az utazót
ilyen alattomosan és nyugtalanítóan, s genealógiai kutatásaim
során olyan legendákra bukkantam az elmúlt évszázadokból,
melyek bizalmatlanná tettek az efféle helyek iránt.
Mindazonáltal az elemek dühe akkora volt, hogy
győzedelmeskedett kétségem fölött, és nem haboztam
kerékpáromat a gyommal benőtt emelkedőn a csukott ajtó felé
fordítani, mely egyszerre látszott sokatmondónak és
titokzatosnak.
Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy a ház
lakatlan, mindazonáltal amint közeledtem hozzá, nem voltam
teljesen bizonyos benne, mert jóllehet az utakat egészen felverte
a gyom, mégis túlságosan jó állapotban maradtak ahhoz, hogy
teljes elhagyatottságról beszélhessünk. Ezért ahelyett, hogy
lenyomtam volna a kilincset, bekopogtam, s közben valami
olyan szorongást éreztem, amit egyáltalán nem tudtam
megmagyarázni. Mialatt a küszöbül szolgáló durva, mohos
kődarabon várakoztam, fölnéztem az oldalsó ablakokra, s a
felülről beeső fényben észrevettem, hogy noha vének, zörgősek
és szinte átlátszatlanok a kosztól, egyikük sincs betörve. Az
épületet ezek szerint magányos fekvése és teljes
elhanyagoltsága dacára is lakják. Eközben senki sem reagált
kopogtatásomra, így hát miután néhányszor még
megismételtem, lenyomtam a rozsdás kilincset és felfedeztem,
hogy az ajtó nincs bezárva. Odabent egy kis előszobát találtam,
melynek faláról hullott a vakolat, és a bejárati ajtót kinyitva
gyenge, ám különösképp kellemetlen szag ütötte meg az orrom.
Kerékpáromat tolva beléptem, és becsuktam magam mögött az
ajtót. Előttem egy keskeny lépcső vezetett fölfelé, mellette egy
ajtó, amin át valószínűleg a pincébe lehetett lejutni, mialatt
balról és jobbról két másik ajtó nyílt a földszinti szobákba.
Miután kerékpáromat a falnak támasztottam, kinyitottam a
bal kéz felé eső ajtót, s beléptem egy kicsiny, alacsony
mennyezetű helyiségbe, hová a két poros ablakon át alig hatolt
be némi világosság, s a lehető leggyérebb és legprimitívebb
módon volt bebútorozva. Egyfajta lakószobának tűnt, mert volt
benne egy asztal és több szék, valamint egy óriási kandalló,
melynek párkányán egy antik óra ketyegett. Nem sok könyvet
meg írást láttam, s az uralkodó félhomályban nem tudtam
mindjárt kivenni a címüket. Ami leginkább megfogott, az az
egységesen ódon külső volt, mely megnyilvánult minden szem
előtt lévő dologban. Ezen a vidéken a legtöbb házban sok
régiséget találtam, ám itt az ódon benyomás furcsamód
tökéletes volt, mert egyetlen tárgyat sem tudtam felfedezni az
egész szobában, ami nem a forradalom előtti időkből
származott volna. Ha a berendezés nem lenne ennyire
igénytelen, ez a hely valóságos paradicsomnak bizonyulna a
gyűjtők számára.
 Amint körülnéztem e különös hajlékban, éreztem, hogy
ellenszenvem, amit először a ház sivár külseje keltett bennem
föl, egyre fokozódik. Hogy mi is volt az pontosan, amitől féltem
vagy undorodtam, nem tudnám megmondani, de volt valami a
légkörben, ami Isten ellen való vénségre, kellemetlen
torzulásokra és olyan rejtelmekre figyelmeztetett, melyeket
jobb volna elfelejteni. Nem kívántam leülni, így körüljártam a
szobát, hogy megvizsgáljak néhány különféle tárgyat, ami
felkeItette az érdeklődésemet. Kíváncsiságom első céltáblája
egy közepes méretű könyv volt, ami az asztalon hevert, és
annyira özönvíz előtti látványt nyújtott, hogy azon
csodálkoztam, nem egy múzeumban vagy könyvtárban akadok
rá. Bőrkötésű volt, fémveretes, és kiváló állapotban maradt
meg; egyáltalán, túl szokatlan könyv volt ahhoz, hogy egy ilyen
egyszerű hajlékban bukkanjak rá. Amikor felütöttem a
címlapnál, csodálkozásom csak fokozódott, mert nem más
ritkaságnak bizonyult, mint Pigafetta híradásának a Kongó–
vidékről, Lopex matróz feljegyzései alapján latin nyelven írva;
1598–ban nyomták Frankfurtban. Gyakran hallottam már erről
a műről és a De Bry fivérek által készített különös
illusztrációiról, s ezért a kíváncsiság, hogy átlapozzam, rövid
időre elfeledtette velem szorongásomat. A képek valóban
érdekesek voltak, a művészek teljesen saját fantáziájukra és a ki
nem elégítő leírásokra támaszkodva rajzolták őket; fehér bőrű
négereket ábrázoltak indogermán arcvonásokkal. Nem csuktam
volna be mindjárt a könyvet, ha egy egészen jelentéktelen
körülmény nem izgatja fel fáradt idegeimet és nem lobbantja fel
bennem újra a nyugtalanság érzését. Ami felbosszantott,
csupán a könyv makacs hajlama volt, hogy mindig a XII.
táblánál nyíljon ki, amely a kannibál anzique törzs egyik
mészárszékének undorító részleteit ábrázolta. Kicsit
szégyelltem magam, hogy ennyire fogékony vagyok egy ilyen
jelentéktelen dologra, ám a rajz ennek ellenére nyugtalanított,
különösen, ha összefüggésben szemléltem egy–két hozzátartozó
ábrával, amely a kannibálok gasztronómiájáról adott némi
képet.
Az asztal melletti polchoz fordultam, és megvizsgáltam
szegényes irodalmi tartalmát – egy tizennyolcadik századi
Bibliát, egy ugyanakkorról származó "Pilgrims Progress"–t
groteszk fametszetekkel, Isaiak Thomas almanachkészítő
nyomtatásában, Cotton mather "Magnalia Christi Americana"–
jának ódon, korhatag tömegét és néhány más, első látásra
hasonló korú könyvet –, amikor figyelmemet kétségtelenül
léptektől származó zajok keltették föl a felettem lévő szobában.
Előbb, tekintve hogy kopogásomra néhány perccel ezelőtt nem
válaszoltak, megdöbbentem és megrémültem, de aztán azonnal
arra a következtetésre jutottam, hogy a járkáló valaki az imént
ébredt föl egészséges álmából, és már nem voltam meglepve,
amikor lassan nyikorogni kezdtek a lépcsőfokok. A léptek
nehezek voltak, s mégis úgy tűnt, mintha valami furcsa
elővigyázatosság lenne bennük, ami már csak oly súlyos
mivoltuk miatt sem tetszett nekem. Amikor bejöttem a szobába,
becsuktam magam mögött az ajtót. Most egy csöndes pillanat
után, amelyben a házigazda talán az előtérben álló
kerékpáromat vette szemügyre, halk kaparászást hallottam a
kilincsen, ahogy az ajtó feltárult.
A nyílásban egy annyira fura külsejű emberi lény állt, hogy
valószínűleg hangosan felkiáltottam volna, ha jó neveltetésem
nem akadályoz meg benne. Noha vendéglátóm öreg volt, ősz és
lompos, mégis olyan tartással és testalkattal bírt, mely
egyszerre ébresztett bennem ámulatot és tiszteletet. Magassága
nem lehetett kevesebb hat lábnál, s dacára öreg és szegényes
kinézetének, arányaiban tömör volt és erőteljes. Arca, mely
csaknem eltűnt a szinte a szeméig felkapaszkodó hosszú, ősz
szakáll alatt, szokatlanul frissnek hatott, és jóval kevésbé
ráncosnak, mint az ember várta volna; magas homlokára ősz
haj borult, ami alig ritkult az évek folyamán. Kék szeme, bár
kissé véraláfutásos volt, megmagyarázhatatlanul élesnek és
lángolónak látszott. Ha nem lett volna borzalmas
ápolatlansága, a férfi éppoly hatalmasnak, mint amilyen
lenyűgözőnek tűnt volna. Ez az ápolatlanság azonban az arca és
a megjelenése dacára ellenszenvessé tette. Hogy öltözéke
voltaképpen miből is áll, alig lehetett megállapítani; számomra
nem látszott többnek egy halom rongynál, mely egy pár magas
szárú, nehéz csizmával kezdődött, és ami a tisztaság hiányát
illeti, túltett bármiféle leíráson.
A férfi külső megjelenése és az ösztönös félelem, amit
bennem ébresztett, ellenséges fogadtatásra készített fel,
úgyhogy csaknem beleborzongtam a meglepetésbe és valami
rejtélyes, viszolygó érzésbe, amikor egy kézmozdulattal hellyel
kínált, s alázatos tisztelettel és megnyerő vendégszeretettel teli
halk, csöndes hangon megszólalt.
– Bizonyára az eső lepte meg, nemdebár? – köszöntött. –
Örülök, hogy a ház közelében járt és volt annyi esze, hogy
egyszerűen bejöjjön. Azt hiszem, aludtam, különben
meghallottam volna... már nem vagyok olyan fiatal, mint
voltam régen, és manapság igen hosszú délutáni alvásra van
szükségem. Messziről jön? Alig látok embereket ezen az úton,
amióta az arkhami postakocsit beszüntették.
 Azt feleltem, hogy Arkhambe tartok, és bocsánatot kértem
kíméletlen behatolásomért az otthonába, mire tovább beszélt.
– Örvendek, hogy találkoztunk, fiatalúr... ritkák az új arcok
errefelé, és manapság már csak kevés dolog tud felvidítani.
Gondolom, Bostonból jön, nem igaz? Még sosem voltam ott, de
azonnal felismerem a városi embert, ha látom...
nyolcvannégyben volt egy kerületi tanítónk, de egyszerre csak
eltűnt, és senki sem hallott róla azóta...
Ezen a ponton az öreg elégedetten kuncogni kezdett – de
amikor az okát kérdeztem, nem adott rá magyarázatot. Úgy
látszott, csodálatosan jó kedélyű, mégis vannak különc
sajátságai, amint az már megjelenéséből is kitűnt. Egy ideig
kissé hektikás vidámsággal fecsegett mindenféle
összefüggéstelen dologról, aztán eszembe jutott, hogy
megkérdezzem, miként jutott egy ilyen ritka könyvhöz, mint
Pigafetta "Regnum Congo"–ja. A könyv még mindig a hatása
alatt tartott, s én egy kicsit haboztam, hogy megemlítsem–e, ám
a kíváncsiság végül felülkerekedett a meghatározhatatlan
félelmen, amely a ház megpillantásától fogva egyre csak nőtt
bennem. Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, a kérdés nem
érinti kínosan az öreget, mert fesztelenül és bőbeszédűen
válaszolt,
– Ó, az Afrikás–könyv? Ebenezer Holt kapitány cserélte el
velem hatvannyolcban, aki a háborúban esett el.
Valami az Ebenezer Holt névben hirtelen arra késztetett,
hogy döbbenten pillantsak fel. Genealógiai munkáim során
gyakran botlottam ebbe a névbe, de mindig csak a forradalom
előttről származó forrásokban. Magamban azt kérdeztem, nem
tudna–e a házigazdám segítségemre lenni a feladat
megoldásában, amivel épp bajlódom, és úgy döntöttem, hogy
később megkérdezem. Az öreg folytatta.
– Ebenezer évekig egy kereskedőhajón volt, és egy csomó
fura kacatra tett szert minden kikötőben. Ezt azt hiszem,
Londonban vette... szokott ilyen dolgokat vásárolni, amikor
üzletelt. Voltam egyszer a házában a dombon... lovakkal
kereskedtem... akkor láttam meg ezt a könyvet. Tetszenek a
képek, így hát elcseréltem vele. Furcsa egy könyv ez... várjon,
megkeresem a szemüvegemet...
Az öreg kotorászni kezdett a rongyaiban, s egy koszos és
megdöbbentően vén pápaszemet húzott elő, nyolcszögletű
üvegekkel és acélszárral. Miután feltette, az asztalon lévő könyv
után nyúlt, és szeretetteljesen belelapozott.
– Ebenezer tudott belőle olvasni egy kicsit... latinul van... de
én nem. Két–három tanítóval felolvastattam magamnak belőle
egy keveset, és később Clark plébánossal is, akiről azt állítják,
hogy a tóba fulladt... Maga érti?
Mondtam, hogy igen, és lefordítottam neki egy részletet a
könyv elejéről. Úgy tűnt, gyerekes elragadtatásba esik angol
szövegemtől. Közelsége fokozatosan kezdett a terhemre lenni,
de nem láttam rá lehetőséget, hogy félrehúzódjak tőle anélkül,
hogy megsérteném. Mulattam ennek a műveletlen öregnek a
gyerekes rajongásán egy olyan könyv képei iránt, amit el sem
tud olvasni, és magamban azt kérdeztem, vajon mennyire érti
azt az egy–két angol nyelvű könyvet, ami még a szobát díszíti.
Ez a nyilvánvaló együgyűség sokat enyhített szorongásomon;
elmosolyodtam, és házigazdám folytatta.
– Furcsa, hogy mennyire gondolkodásra ösztönzik az
embert a képek. Nézze csak ezt mindjárt itt az elején! Látott
már maga ilyesféle fákat, nagy levelekkel, amik fel–alá
csapkodnak? És az emberek... elvégre ezek itt nem lehetnek
négerek... ez mindent felülmúl. Azt hiszem, inkább indiánoknak
néznek ki, bár Afrikában élnek. Egyes teremtések majomnak
látszanak vagy félig majomnak, félig embernek, de még sosem
hallottam ilyenről, mint ez itt ni!
Ezzel a művész egyik meselényére mutatott, ami egyfajta
sárkánynak nézett ki, egy krokodil fejével.
– De most megmutatom magának a legjobbat... itt ni,
majdnem a közepén...
Az öreg hangja kissé bizonytalanabb lett, s szemébe különös
csillogás költözött: de tapogatózó keze, ámbár ügyetlenebbnek
tűnt, mint azelőtt, teljes tudatában volt feladatának. A könyv
lapjai szinte maguktól nyíltak szét, mintha ezen a helyen
gyakran lapoznák fel őket, méghozzá a XII. táblánál, amely a
kannibál törzs mészárszékét ábrázolta. Megint elfogott a
nyugtalan előérzet, noha nem mutattam. A legbizarrabb az volt,
hogy a művész az afrikaiakat fehér embernek rajzolta le – a
szörnyű üzlet falán lógó végtagok és csonka törzsek
rettenetesek voltak, és a böllér a bárdjával nagyon oda nem
illően hatott. Házigazdám azonban úgy tűnt, legalább annyira
élvezi a látványt, mint amennyire én undorodom tőle.
– Mit szól ehhez... ilyet még sosem látott idehaza, ugye?
Amikor megláttam, azt mondtam Eb Holtnak: "Ez olyasvalami,
ami felizgatja az embert és kellemesen bizsergeti az ereiben a
vért." Amikor a Szentírásban olvastam a taglózásról... mint a
midiánitáknál, akiket levágtak... kezdtem elgondolkozni ezen,
de egyetlen képet sem láttam róla. Itt most láthatja az ember,
hogyan megy ez... azt hiszem, bűnös dolog, de hát nem
mindnyájan bűnben fogantunk és bűnben élünk?... Ez a fickó,
akit feldaraboltak, mindig felizgat, valahányszor ránézek, és
mindig visszatéved rá a tekintetem... látja, hol vágta le neki a
mészáros a lábát? A feje itt van ezen a padon, és az egyik karja
mellette, a másik pedig a tőke túloldalán...
Mialatt ez az ember ijesztő eksztázisban mormogott, szőrös,
pápaszemes arcának kifejezése leírhatatlanná vált. de hangja
inkább halkult, mintsem erősödött. Alig tudom visszaadni saját
akkori érzéseimet. Mindaz a sötét borzalom, amit előtte
éreztem, ismét frissen és elevenen tolult fel bennem, és tudtam,
hogy irtózatosan undorodom ettől a vén, visszataszító korcstól.
Őrülete vagy legalábbis részleges elfajzása minden kétségen
kívül állt. Már szinte csak suttogott, olyan rekedten, hogy az
szörnyűbb volt egy sikolynál, és én reszkettem, miközben
hallgattam.
– Mint már mondtam, furcsa, hogy mennyire
gondolkodásra serkenti az embert egy ilyen kép. Tudja, fiatalúr,
ettől itt szinte megrészegültem. Miután megkaptam Ebtől a
könyvet, gyakran nézegettem, különösen ha vasárnaponként
Clark plébánost hallottam a nagy parókájában fellengzősen
szónokolni. Egyszer kipróbáltam valami érdekeset... de fiatalúr,
csak nem fél?... minden, amit tettem, annyi volt, hogy a képet
nézegettem, mielőtt a piacra vitt birkákat levágtam volna...
ezután valahogy izgalmasabb volt a levágásuk...
Az öreg hangja egyre halkult, olyannyira, hogy néha már
alig lehetett érteni a szavait. Hallgattam az esőt és a kicsiny,
koszos ablaktáblák zörgését, s közelgő vihar morajlására lettem
figyelmes, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Egyszer egy
borzalmas villámcsapás és az azt követő mennydörgés
alapjaiban rendítette meg a rozoga házat, de az öreg mintha
egyáltalán nem vette volna észre.
 – A birkák levágása valahogy jobban izgatott... de tudja,
mégsem volt olyan igazán kielégítő. Furcsa, micsoda sóvárgás
ébredhet az emberben... a Mindenható szerelmére, fiatalúr, el
ne mondja senkinek, de Istenre esküszöm, hogy ettől a képtől
olyan táplálék után éheztem, amit nem tudtam megtermelni
vagy megvásárolni... de hát csak maradjon nyugton, mi baja?
Természetesen nem csináltam semmit, de mindig azt
kérdeztem, mi lenne, ha megtenném... Úgy mondják, a hús friss
húst és piros vért nemz, és új életet ád; ezért azt kérdeztem,
vajon nem tudná–e egy ember meghosszabbítani az életét, ha
több húshoz jutna ugyanabból a...
Ám az öregember nem fejezte be – soha többé. Nem az én
rettegésem szakította félbe, nem is az egyre fokozódó vihar,
melynek tombolásában nem sokra rá egy megfeketedett
romhalmaz közepén, egyedül nyitottam ki a szemem. Az ok egy
egyszerű, ám valahogy szokatlan esemény volt. A nyitott könyv
laposan feküdt közöttünk, benne a visszataszító kép, mely
minket bámult. Amikor az öreg az ugyanabból a... szavakat
suttogta, halk csettenés hallatszott, és a nyitott könyv
megsárgult papírján kirajzolódott valami. Az esőre gondoltam,
és arra, hogy ereszt a tetőfedél; de az esővíz nem vörös. A
kannibál törzs mészárszékének képén egy kis vörös paca
csillogott elevenen, mintegy életre keltvén az ábra iszonyatát.
Az öreg ránézett és abbahagyta a suttogást, valamivel korábban,
mint ahogy azt borzadó arckifejezésem szükségessé tette volna;
ránézett és azután fel, annak a szobának a padlatára, amit egy
órája hagyott el. Követtem tekintetét, és egy nagy, szabálytalan,
nedves vörösben csillogó foltot vettem észre fölöttünk, ami
mintha terjeszkedett volna, mialatt figyeltem. Nem kiáltottam
föl; nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem. Rögtön rá
lesújtott minden villámcsapások villámcsapása, eltalálta az
elátkozott házat kimondhatatlan rejtélyeivel, és elhozta nekem
a feledést, mely egyes–egyedül mentette meg elmémet az
őrülettől.
 Hunyadi Csaba – Sorshúzás

A Triton bolygóközi űrhajó vezérlőtermében feszült a csend.

Az asztal körül négy komor férfi szorong, mély hallgatásba
burkolódzva. Meredten néznek maguk elé, kerülik egymás
tekintetét.
A kör alakú asztal közepén, mint hatalmas felkiáltójel, egy
fekete pisztoly hever. Az emberek néha–néha lopva
rápillantanak, de azonnal el is kapják róla a tekintetüket.
Lassan másznak a percek. S ahogy múlik az idő, a csendet
egyre sűrűbben töri meg valami. Hol itt, hol ott, később szinte
minden irányból egyszerre és egyre élesebben hangzik fel... a
korgó gyomrok türelmetlen kórusa.
A kapitány nehézkesen felemelkedik. Egy darabig maga elé
néz, aztán megszólal. Tompa, reménytelen a hangja.
– Mindeddig igazán hősiesen viselkedtetek, fiúk, de ez nem
mehet így tovább... Igazán sajnálom én is... Kegyetlen dolog,
tudom... de meg kell tennünk... Ki fogjuk sorsolni azt, aki
végez...
Nem folytatja. A fegyverre néz, majd reszkető kezével
végigsimítja ősz haját. A gépész szólal meg, hangja
meggyőződéssel teli.
– Gondoljatok arra, hogy... utána... éppen elegendő húsunk
lesz. Nincs már messze a Föld. Jó beosztással kibírjuk vele
hazáig.
 Elhallgat, és nyel egyet. Nilsson, a navigátor ránéz, és
megborzong.
– Gyilkos! – kiáltja, majd keservesen felnyög.
A kapitány gyorsan elejét veszi a további szóváltásnak.
– Akit kisorsolunk, tudja majd, mi a kötelessége – közli
határozottan. Ezzel maga elé tart egy konzervdobozt, melyből
előtte gondosan eltávolította a romlott ételt, és megrázza.
Fémes csörgés hallatszik.
– Négy egyforma nyomáscsökkentő szelepgomb van benne
– mondja halkan. – Azaz mégsem teljesen egyformák. Három
fehér színű közülük, egy pedig fekete. Tessék!
Egymás után húznak, majd ökölbe szorított kezüket
egyszerre nyitják szét. Eric Preston, a geológus felszisszen, az
ajkába harap. A többiek megkönnyebbülten fellélegeznek, majd
egészen lassan felé fordulnak.
Preston jó húsban lévő, zömök, kék szemű, szőke férfi.
Mozdulatlanul áll, összevonja a szemöldökét, és nézi a padlót.
Homlokán apró verítékcseppek ütnek ki. Felpillant. Szomorú,
együttérző, de éhes tekintetek néznek vissza rá. Hirtelen
megkeményedik az arca, felkapja a revolvert, és sarkon fordul.
– A konyhában... – szól utána egy sírással küszködő,
rekedtes hang. A geológus bólint, s kilép az ajtón, mely halk
szisszenéssel csukódik be mögötte.
A három férfi szinte moccanni sem mer. Szótlanul
várakoznak, és feszülten fülelnek. Egy hang sem jön a torkukra.
Tíz perc telik el így anélkül, hogy a helyzet változna.

S ekkor az ajtón túl felhangzik a végzetes dörrenés... majd

Totyinak, az űrhajó egyetlen háziállatának, a személyzet
kedvenc kacsájának kétségbeesett, majd lassan elhaló
hápogása...
 Francois Marchaud – Lopakodó

Először a múlt hét elején találkoztam vele.

Éppen a szomszédos Shettinghamből tartottam hazafelé,
amikor felfigyeltem rá. Már régen elhagytam a város határát
jelző táblát, s figyelmemet a szokottnál kissé élénkebb forgalom
kötötte le, amikor észrevettem. A járdán állt, s mindkét kezét
agyonfoltozott nadrágja zsebébe süllyesztve bámulta a körötte
jövő–menőket. Megjelenése magában talán nem is lett volna
szokatlan, hiszen amióta kitűnő kormányunk újabb, s újabb
adódat kivetve próbálja egyre bővülő kiadásait ellensúlyozni,
mindennapossá vált az utcasarkon a szoknyákba kapaszkodó
gyermekkel kolduló asszonyok, féllábon toporgó, vak
utcazenészek, vagy kopott ruhájukban fel s alá mászkáló
suhancok látványa. De a szeme, az a két metszőn csillogó, hideg
kő, rögtön magához láncolta a figyelmemet. Gyorsan az út
mellé irányítottam a kocsimat, leállítottam a motort, s a
visszapillantó tükör kényelmes fedezékéből néztem, amint a
fiúcska, aki alig lehetett több tizenkettőnél, hirtelen akcióba lép.
Hosszú szemlélődés és mérlegelés után végre kiszemelte
áldozatát. Egy aprókat lépő, botra támaszkodva totyogó, ősz
szakállú apóka nyomába eredt. Nesztelen tolvaj lépteivel szinte
rátapadt az öregre, gyorsan felvette annak szabálytalan ütemét,
s nekem úgy tűnt, egy idő után mintha egyazon szerves lény
együtt–mozgó két külön része lennének. Egyszerre léptek, egy
mozdulattal emelték karjukat, vagy tekerték fejüket, s én
tisztában voltam vele, hogy már csak másodpercek kérdése,
mikor nyúl az öreg zsebébe a fiú, s ragadja ki onnan a
pénztárcáját,
Ám nem ez történt. A különös páros mérnöki
kidolgozottsággal együtt mozgó kettőse elérte a járda végét, ott
megálltak, az apóka remegő botjára támaszkodva körülnézett,
majd lelépett az úttestre.
Fékcsikorgás, hangos csattanás, majd az odafutó járókelők
izgatott kiáltozása jelezte, hogy baleset történt. A fehér Ford
Escort első üléséről kiugró, vörös képű vezető széles
mozdulatokkal magyarázta, hogy nem ő a hibás, amiért ez a
kótyagos vénség egyszerűen a kocsija elé vetette magát. Az
emberek a fejüket csóválva, egymással hangosan vitatkozva
álltak az öreg félig a kocsi eleje alá került, merő vér teste felett.
Valaki elfutott, hogy telefonon riassza a mentőket.
Kiszálltam a kocsiból, de közelebb nem merészkedtem a
baleset színhelyéhez, csak a felforrósodott fémnek dőlve
néztem, ahogy a szirénázó rohamkocsi megérkezett. Fehér
köpenyes orvos ugrott ki belőle, kitapintotta az öreg pulzusát,
majd lemondóan rázta a fejét. Valaki fekete nejlont húzott elő a
kocsi belsejéből, s belerakva hordágyra fektette az élettelen
testet.
Csak most, ebben a kritikus pillanatban tűnt fel, hogy sehol
nem láttam a fiút. Egész egyszerűen nyoma veszett,
felszívódott, mint pára a reggeli napsütésben.
Többet nem gondoltam a rongyos öltözetű suhancra és
különös viselkedésére, míg néhány napja újra nem találkoztam
vele. A főutca környékén akadt dolgom, s ahogy kifordultam az
egyik üzlet ajtaján, régi ismerősömbe ütköztem.
 – Ezer éve nem láttalak. Liam! – üdvözölt vigyorgó képpel
az illető, s alaposan megszorította a vállamat.
– Ki sem látszom a rengeteg munkából – vallottam be
töredelmesen, ám figyelmemet addigra már régen más kötötte
le. Régi ismerősömből szinte áradt a szó, amint mesélni kezdett
különféle dolgokról, az életéről, a szerelmeiről, a házasságáról
és a válásáról, de én egy árva kukkot sem hallottam belőle.
Tekintetem az utca túlsó oldalára kalandozott, ahol egy héttel
korábbi ismerősömet véltem felfedezni. A suhanc volt az kopott
ingében és foltozott nadrágjában, amint zsebre dugott kézzel, a
falnak támaszkodva bámulta az előtte nyüzsgő emberáradatot.
Szinte biztos voltam benne, hogy feltűnése jelez valamit,
történnie kell valaminek, ami hasolít a múlt heti eseményekre.
A szikrázó napsütésben hunyorogva figyeltem, amint hirtelen
ellöki magát a faltól, s egy korához képest feltűnően kövér
fiatalasszony nyomába ered. Habozás nélkül, előre
megtervezett pontossággal felvette annak lomha ritmusát, még
apró nyögéseit is hallani véltem, amint a nő mozdulatát követve
lehajolt egy földre hullott pénzdarabért.
Rég látott ismerősöm csak ontotta magából a szöveget, de
egyetlen szava sem jutott el a tudatomig. Most már minden
érzékszervemmel a fiút figyeltem, aki egybeolvadt, részévé vált
a nőnek, s mozgása, hajlékony léptei annyira
megismételhetetlennek, egyedinek tűntek a szememben, hogy
rögtön el is neveztem őt magamban Lopakodónak.
– Látod? – kiáltottam fel hirtelen és oly váratlanul, hogy rég
látott ismerősömben bent akadt a mondat másik fele.
– Mit? – bámult rám, s szeméből értetlenség sugárzott
felém.
– Őt! – mutattam át az utca túlsó oldalára. – A Lopakodót!
 Ismerősöm ingerült mozdulattal törölte meg verejtékező
homlokát, s pillantott az általam jelzett irányba. Amikor ismét
ránt nézett, tekintetéből semmi biztatót nem olvastam ki.
– Kiről beszélsz? – kérdezte, s tréfára gyanakodva vonta
össze a szemöldökét.
– Róla! – intettem fejemmel a molett hölgy nyomában
settenkedő suhancra. – Ott... a nő mögött.
Ismerősöm rosszallóan csóválta a fejét.
– Igazán nem szép tőled, Liam, hogy ilyen otromba módon
figyelmeztetsz rá, ha kissé hosszú lére eresztettem a
mondandómat.
– De... – kezdtem, de ismerősöm nem engedte, hogy
befejezzem.
– Az égadta világon senki nincs ott, csak egy kövér nő, aki
majd’ megszakad a sok csomagtól, no meg a közel negyven
fokos hőségtől. Na, szevasz, én mentem.
És kezet sem nyújtva nekem hátat fordított, s rövidesen
eltűnt a szemem elől a tömegben. Zavartan pislogtam utána,
majd újra az utca másik oldalára néztem. A nő, ahogy barátom
oly találóan leírta, majd' beleszakadt a két karját lehúzó súlyba,
most váratlanul megállt, kiegyenesedett, fejét a magasba
csapta, s felkiáltott. Dinamitrudakkal alábástyázott súlyos
toronyként omlott a járda kövére. Segítőkész járókelők rögtön
odafutottak, hogy a napról árnyékos helyre vigyék, vizes
ruhával mossák meg az arcát, de elkéstek vele. Mint később
megtudtam, a nő szíve felmondta a szolgálatot.
Talán mondanom se kell, hogy a Lopakodónak ismét nyoma
veszett.
Azóta minden nap találkoztam vele. Hol egy korosabb
asszonyság, hol egy agyonhajszolt üzletember nyomába eredt,
de a végeredmény minden alkalommal megegyezett. Halál. A
Lopakodó által követett személyek vagy infarktus,
szívelégtelenség, agyvérzés, vagy súlyos közlekedési baleset
következtében vesztették életüket.
És akkor elkezdtem félni. Miután ismerősöm a
találkozásunkkor oly különösen viselkedett, néhányszor próbát
tettem másokkal is. Az eredmény megrémített. Rajtam kívül
senki, még maguk az áldozatok sem látták a Lopakodót, aki
könyörtelen szívóssággal tapadt rájuk, s vérrel telt piócaként
csak akkor vált le róluk, amikor azok sorsa beteljesedett.
Ki lehet ő? Hús–vér emberi lény, vagy valaki odaátról?
Talán sohasem tudom meg a választ a kérdésemre. Nem,
hacsak...
Tegnap óta az én nyomomba szegődött. Most nem látom őt,
de hallom csoszogó lépteit. A legváratlanabb pillanatokban és
helyeken állok meg, hogy hátrakapva a fejem, végre meglássam,
de a csodálkozva rám bámuló értetlen arcokon kívül más nem
fogad. Ilyenkor újra megindulok, s nem kell sokáig várnom,
hogy halljam, amint ő is követi a nyomomat. Felveszi
ritmusomat, együtt lélegzik, együtt lát, hall és érez velem, még a
szíve is egy ütemre dobban az enyémmel. Én már mindenestül
az övé vagyok. Csak idő kérdése, mikor veszi végleg át a
hatalmat felettem, s küldi lelkemet abba a régióba, ahol egyedül
és kizárólag ő az úr.
Megállok, zihálva szedem a levegőt, s kétségbeesetten
próbálkozom. Megragadom a mellettem elhaladók karját, s bár
látom, hogy iszonyodva pillantanak rám, mégis segítségükért
rimánkodok.
– Kedves uram! Drága asszonyom! Nem tenné meg, hogy
megszabadít tőle?
 S ilyenkor mindig a hátam mögé mutatok. Oda, ahol a
Lopakodó állhat, s valószínűleg vigyorogva nézi, amint az
emberek értetlenül, riadtan bár, de sajnálkozva csóválják meg a
fejüket, majd sietnek a dolgukra. Lopakodó pedig nem könyörül
meg rajtam. Nem engedi, hogy megszabaduljak a világ terhétől,
hanem kínzó, gyötrő őrületbe kerget szüntelen jelenlétével.
Nincs maradásom a lakásomban, amióta ide is betette a
Iábát. Az utcákat járom szüntelen, s különféle trükkökkel
kísérletezem, hogy megpróbáljak szabadulni tőle. Erőm egyre
fogy, a lelkem lassan önmagába szárad, testem magától feladja
az értelmetlen küzdelmet. Már csak egy apró lökés hiányzik,
hogy a bábu felbukjék, s a játszma véget érjen. Lopakodó
azonban nem pihenhet, kiszemeli újabb áldozatát, a nyomába
ered, s addig nem nyugszik, míg az is a mi sorsunkra nem jut.
Lehet, hogy már ki is nézte magának a következőt? Lehet,
hogy ez az oka, amiért szenvedéseim és kibírhatatlan
fájdalmaim szinte észrevétlenül véget értek?
Lehet, hogy én már halott vagyok és a Lopakodó elindult,
hogy kiszemeljen magának egy újabb áldozatot?
Súlyomat és vele földi létem minden gyötrő kínját vesztve,
alaktalanul lebegek ebben a mindent elborító tejfehér
közegben, s mintegy párás üvegfalon keresztül látom, amint
odalent, a zsúfolt járdán egy kopott ruhás, zsebre dugott kezű
fiú az előtte elbicegő, orrán csiptetőt hordó koros férfiú
nyomába ered. Tudom, hogy ez a dolgok természetes rendje,
ezért boldogság önti el egész lényemet.
Drága uram! Igen, maga! Nem érzi néha úgy, mintha valaki
követné önt, és a nyomában van, bármerre járjon is?
Ha igen, jobban teszi, ha rendezi a dolgait.
 Trenka Csaba Gábor –
Galaktikus pornográfia

ajánlott zene:
The Sisters of Mercy: Floodland
Brian Ferry: Boys and Girls

(KIRÁLYI ADATTÁR
http://www.hasemita.hu/d13–1/galakpo.doc
A.D. 14106. február, TCG)

Két napja ülök e semmitmondó, üres lakásban. Az ablakból

fehéren izzó üvegfelületekre látok, s elégedett keserűséggel tölt
el a betonoszlopok között bólogató datolya– és kókuszpálmák
látványa.
Mindig nyomasztott az Erzsébetváros, ez a bűvös és élveteg,
áttekinthetetlen kerület. Bár munkám évek óta ideköt, soha
nem sikerült megszoknom a negyvenhét hatalmas Y–piramis és
a körülöttük burjánzó, napkeleti bódévárosok világát. Sehol egy
nádtető, sehol egy hosszú lábú, mocsári gázlómadár! És
mindezek után most a holtpont, az álomszerű tehetetlenség
dühe ezekben az elhagyatott, kísérteties szobákban...
Két napja már, hogy letaglózott a koratavasz kegyetlen
lehelete, valamint a lakásban szerteszét hagyott rettenetes
nyomok. Esténként, amikor valamelyest megenyhül a hőség, és
az erkélyen a hőmérő nem mutat többet harmincnyolc foknál,
jegyzeteket készítek. Zaklatott szívvel figyelem a városrészt
átszelő súlyos autófolyamokat az üvegfémtornyok között, biztos
tudatában annak, és mégis kétségek között, hogy miénk ez a
város, és mi leszünk itt, örökkön örökké mi leszünk. A legyező–
és datolyapálmák alatt, a márványboltívek tövében lelkes
állatok hada ücsörög a királyi alkonyatban. Reménykedve
bámulják a véres opálszínű ég mögött rejtező, láthatatlan
Mennyországot, és csak várják, várják, ücsörögnek és egyre
várják, hogy megszólítsa őket az Isten... És így tovább.
A napi rutin mit sem segít rajtam. Ha belefáradok az
Erzsébetváros nyüzsgő életébe, újra és újra átkutatom a lakást,
hátha találok valamit, ami magyarázattal szolgál a történtekre
nézve, de csak a házigazda rejtett tartalékaira, több üveg
alkonyvörös, birodalmi csempész–alkoholra bukkantam rá.
Elveimmel ellentétben megdézsmáltam a gyűjteményt – így
sikerült végre dűlőre jutnom. Feljegyzem Báthory Zora és
Kálnok Zirc több mint nyugtalanító, mindannyiunkra nézve
veszélyes történetét, bár véletlenül botlottam beléjük, s
megfigyelésük nem tartozik feladataim közé.
Szemközt, a tizenhatos számú piramis "B" szárnyában, a
huszonkettedik emeleten kezdődött e botrányos történet egy
lakásban, amely megszólalásig hasonlít ehhez, amelyben most
ülök. Egy Kálnok Zirc nevű ember lakott ott, legalábbis a
legutóbbi kedd estig. Ez az ember operatív mérnökként
dolgozott az egyik angyalföldi hadiüzemben, ahol rubintengelyt,
síkcsőüveget, hengerelt titánezüstöt, vagy valami hasonló,
értékes és érthetetlen dolgot gyártanak. Munkalapján nem
találtam semmilyen terhelő adatot.
 Jártam, természetesen jártam abban a másik lakásban is. A
mérnök úr, mint általában a gyökértelen, rémes városi
létformák képviselői, egyedül élt, és büszke volt
függetlenségére. Foltozott farmernadrágoktól, alkohol illatú, de
teljesen üres üvegektől, távcsövektől és férfiasan összegyűrt
kólásdobozoktól duzzad minden szekrénye. Az üvegasztal lapját
vastag, ezüstös porréteg borítja. Kálnok Zircet jól láthatóan
csak személyi számítógépéhez fűzték gyengéd szálak: a gépet
használat után tiszta, fehér gyolcslepedővel takarta le, ahogyan
érzékeny és drága kakadukat szokás.
Rúzsfoltos, soha el nem mosott poharak tömegéről
következtetek arra, hogy Kálnok mérnök úr rendszeresen
hazacipelte egyik–másik kolleganőjét, hogy nagyon is érthető,
ám meg nem engedett élvezeteknek hódoljanak egész éjszaka. A
mérnök úr, valamint alkalmi barátnői népi fazekasságról, harci
lobogókról, nemes érzelmekről feltehetően még csak nem is
hallottak soha, ellenben igencsak jól ismerték az égi
szennycsatornák kultúrhordalékát: Zirc méteres képátmérőjű
televízióján, bár foghatók, be sem hangolták a két nemzeti
hasemita adást.
Kezembe került egy tavaly készült igazolványkép erről a
mérnökről: halántéka már őszül, apró tokát is eresztett, de
arcvonási fiatalosak és kemények, mint a sínai gerillavezéreké.
Ha egyedül töltötte a délutánt, nyilván kiült az erkélyre, rossót
készített a nyugágy mellé, és kaján vigyorral szája szögletében
szeméhez emelte valamelyik távcsövét. Hosszan elnézegette az
identitás–zavaros vadászokat, az autótulajdonosokat és a
bevándorlókat, a Rend angyalait és az élveteg művezetőnőket. A
kerület lakói évezredeken át megszokott, letargikus és vidám
életüket élték, Kálnok Zirc pedig bágyadt mosollyal
tanulmányozta őket távcsövén át – csakúgy, ahogyan őt magát
tanulmányozták a szemközti épületekből egyszerre legalább
háromszázan. Így süllyedt napról napra mélyebbre ez az
egyébként nem tehetségtelen ember a gyökértelen lét bűzlő
mocsarába, mígnem egy veszélytelennek látszó, fülledt
hétköznapon lassú hanyatlása szörnyű zuhanássá változott.
A Pannon hegyek mögül aranyhasú felhők ereszkedtek le a
Duna fölé aznap délután, visszaverve a betonpályák hőjét, s a
vörösizzásig hevítve az ózonhiányos levegőt. A mérnök úr
unottan pásztázta végig távcsövével a szemközti emeleteket, s
már félig álomba merült, amikor váratlanul életnyomokat
fedezett fel azon az erkélyen, ahol már hónapok óta nem
mozdult semmi sem – az erkélyen, amely ahhoz a rettenetes
lakáshoz tartozik, ahol most ezeket az idegborzoló,
horrorisztikus sorokat körmölöm.
Kálnok Zirc kék–fehér csíkos nyugágyat pillantott meg
akkor délután a teraszon, cserepes azáleákat, jégbe hűtött
Coca–colát és spirálba csavarodó, déltengeri kagylópáncélokat.
Ötvenfokos, sivatagszagú szél lobogtatta az erkélyajtót takaró,
kobaltkék függönyt a nyugágy mögött. A férfi hátán meleg, sós
cseppek cicáztak. Levette puha selyemingét, egy nedves
törülközővel megpróbálta leitatni tarkójáról az izzadtságot, de
nem járt sikerrel. Jobb híján felhajtott még egy pohár rossót
jégkockástól, azután újra a szeméhez illesztette a távcsövet.
A teraszra éppen akkor lépett ki egy félmeztelen lány.
Tizenkét, legfeljebb tizenhárom éves lehetett. Sötétszőke és
nyúlánk, esetlenül kecses volt, egzotikus és önfeledt: akár a
bukott angyalok. Ebben persze még semmi különös sincs.
Kamaszodó nimfákban, gyerekgyilkos hittérítőkben és
monogám transzvesztitákban mindig is igen gazdag volt az
Erzsébetváros, talán még az Asszír kerületnél és a
Ferencvárosnál is gazdagabb.
Kálnok Zirc mit sem sejtve megnyalta a szája szélét, szeme
szinte összenőtt a távcsővel. A lány zavarbaejtő könnyedséggel
teljesen meztelenre vetkőzött, elhelyezkedett a nyugágyon, és
fel sem kelt többé, míg nyugtalanító alakját el nem nyelte a
fémszínű, távoli katasztrófazenék akkordjaitól terhes éjszaka.
Lejjebb, egyre lejjebb. Megkezdődött a végzetes zuhanás,
amelynek szívfacsaró érzete a legtöbb eltévelyedett szerint a
kielégüléssel rokon. A megzavarodott mérnök másnap minden
munkát elrontott, amit csak lehetséges, sőt, azt is, amit nem.
Szürreális parancsai nyomán a folyamatirányító számítógépek
gyors egymásutánban jelentettek beteget.
– A fene a számítógépekbe – morogta Zirc, bár a munka a
legkevésbé sem érdekelte. Összepakolt gyorsan, hogy
hazarohanjon, kiüljön az erkélyére, s távcsövét arra a másik,
földönkívüli teraszra szegezze. Órák alatt változott meg, anélkül
hogy észrevette volna a változást. Nem udvarolt többé a
kolleganőinek. Nem nézett televíziót, nem olvasott újságokat és
könyveket, nem készített talányos játékprogramokat otthoni
számítógépén, csak ült a teraszon, távcsővel a kezében.
A lány – aki, mint utóbb megtudtam, Báthory Zorának
hívatta magát, bár egyetlen hivatalos feljegyzés sem igazolja e
név valódiságát – egyedül élt. Zirc soha senkit nem látott rajta
kívül a teraszon, s ezen, tekintettel a lány éveinek alacsony
számára, csodálkozott is egy kicsit. Igaz, aki az
Erzsébetvárosban nő fel, ritkán lepődik meg bármin is. A
kamaszdémon, Kálnok Zirc végzete jóformán a teraszon lakott.
Ott öltözködött, szűk, rövid szárú halásznadrágocskába rejtve
kamaszosan szögletes csípőjét. Ott fürdött egy felfújható
műanyag kádban, hosszan csutakolva csupasz hónalját és
mandarinnál nem nagyobb mellét. Ott csuklott össze alatta
megejtő rendszerességgel a nyugágy, Zirc nem kis derültségére.
Ahányszor csak szájához emelte a poharat, s egyúttal le is
öntötte magát, sötétbarnán pezsgett a Coca–cola a lány
fakóbarna, lapos hasán és apró mellbimbói között, amelyek
olyan színűek voltak, mint a gázrobbanások a spirálgalaxisok
között. És ott is aludt, a legszokatlanabb órákban: kora reggel,
amikor még szemcsés és vízszagú a sárgásezüst levegő a város
fölött, és az alkonyat bíborszínű óráiban, amikor sugárzó
titánszemcsék rakódnak le a kókadt pálmalevelekre, alig
látható, bűvös aurát rajzolva az autópályák fölé.
Annak a romlott csitrinek azonban, aki Báthory Zorának
nevezte magát, amíg közöttünk járkált, mindez nem volt elég.
Hosszú ujjú, kicsi kezével napjában többször is kitartó felfedező
útra indult saját, meztelen testén. Végigsimogatta lapos hasát,
csontos csípőjét és hosszú, ördögharmatszínű combjait, míg
végül elérkezett oda, ahol még Kálnok Zirc erős nagyítású
csillagászati távcsöve is csak halvány árnyéknak mutatta a
szőkésbarna pihéket. Fojtott, ritmikus táncba kezdett a nyúlánk
kamaszlány alatt a nyugágy, miközben a szemközti teraszon a
bomlott tudatú mérnök videokamerának képzelte magát:
mohón itta a látványt, hogy az éjszaka szörnyű óráiban
bármikor levetíthesse a filmet, saját kamaszpárnáját gyűrve
maga alá kínjában.
Végzetes eltévelyedését, amelynél mélyebbre ember már
nem juthat, élete csúcspontjaként élte át a férfi. Nem tudta,
hogy nem Isten, hanem a sátán napja ontja azt a fényt, amiben
azok sütkéreznek, akik szabadnak érzik magukat. Veszekedett
és káromkodott, rombolt és duzzogott minden délelőtt.
 – Nem kellene szabadságra mennie? Zaklatottnak látszik...
– állította meg a főmérnök alig három hete a blokkolóórák
előtt.
– Nem! – mondta Kálnok Zirc, és elviharzott a metró
denevérek lakta, neonszínű lejárata felé. Az elkövetkező három
napon felé sem nézett munkahelyének, s akkor is csak azért
ment be, hogy átvegye a felmondólevelét. Ha józanabb lett
volna – ám hogyan lehetne józan az, akit ördögien édes,
alattomos nektárborral itatnak? – felismerte volna Báthory
Zorában, az ártatlan kamaszlányban a Gonoszt.
És lejjebb, egyre csak lejjebb. Kálnok Zirc, mint
megátalkodott, pogány bűnöző, lopakodott az enyhén szeplős,
szőke kamasz–sátán után az Erzsébetváros járványszagú
mélyén, a buja pálmakoronák alatt napokon át.
A kislány apró melle alig emeli meg a póló anyagát. Pólója
még félcombig sem ér, lépteinek ritmusára ki–kivillan fehér
gyolcsbugyija. Hosszú, kemény combján szemcsés, fémszínű
fény táncol, amit a hatalmas piramisok tükröznek vissza.
Gyereknimfa: pusztítóbb, mint a napalm. Láttára a
Hadkiegészítő Parancsnokság hivatalnokai téves adatokkal
etetik a számítógéphálózatokat.
Az ólomporos beton hidakon és a kirakatok vakító
visszfényétől izzó passzázsokon rendszeresen feltűnik egy
identitását vesztett, ősi harcos. Jókora, szöges bunkót cipel a
vállán, és láthatatlan sámánharang veszi körül. Ha bármely
élőlény – legyen az ösztönállat, bukott angyal vagy óvatlan
városlakó – túlságosan megközelíti a láthatatlan harangot,
fémesen surrogó légörvényeket kavarva lecsap rá az archaikus
vadász. És mégsem félnek tőle az emberek. Az agg harcos csak a
kisgyerekekre nézve veszélyes: mozdulatai lassúak, szemét
pedig vastag, titánszürke hályog borítja másfél évtizede már.
Egyetlen lényt engedett be a sámánharang alá az utóbbi
tizennyolc évben: Báthory Zorát. Kálnok Zirc a Nemzeti
Hasemita Színház alighanem örökre félbehagyott épületének
csipkés betonpárkánya mögül nézte végig, hogyan kuporodik le
Zora a félvak harcos edzett combjai közé a Tájékoztatási Hivatal
egyik kiégett rohamkocsijának platóján.
Lejjebb, feneketlen mélységeken át: délután már egy sikátor
vörös porában kuporgott a műkedvelő szatír, Alsórákoson, a
burjánzó bádogvárosok zűrzavarában, amelyre hosszú
árnyékokat vetnek az erzsébeti toronyházak a ferde
alkonyfényben. A súlyos árnyak tövében vad visítással táncolták
körül a bevándorló–gyerekek az olajkoromtól csillogó, lopott
autóalkatrészeket. Túlvilági rongyaikon átsütött a fény, kultikus
hieroglifákat rajzolva a betontornyok árnyékába merült
kartondoboz–halmokra és vályogfalakra. Kálnok Zirc egy
ásványszagú kunyhó előtt szöszmötölt, mit sem törődve a
gyerekekkel, akik elcsenték a tárcáját, megfújták az óráját, s
még a cipőt is lelopták a lábáról – miközben a kunyhóban az
alkirály és a helyi törzsfőnökök idegen isteneikhez
fohászkodtak, majd előjogaikkal élve felfektették Zorát egy
deszkaasztalra és hátulról ereszkedtek belé, öten is egymás
után.
Az Erzsébetváros zegzugos, sötét fényű folyosórendszerében
természetgyógyászok, nikkelgyártók, okkult statisztikusok és
egyéb, nehezen besorolható létformák élnek. Rendszerint kora
hajnalban merülnek könnyű álomba, és zegzugos, sötét fényű
álmaik árulkodó, de megfejthetetlen nyomokat hagynak a
szobákban, a lépcsőházak üregeiben, a liftekben és a falakon.
Báthory Zora többször is felkereste e kormos folyosók
útvesztőjében az egyik lakást. A páncélozott ajtó mögött két
öregedő, foltos bőrű asszony él. Már a lépcsőházban matatni
kezdtek a kamaszlány laza pólója alatt, gyorsan kigombolták
nadrágjának derekát, és megfogdosták a fenekét. Hümmögve és
kéjesen morgolódva, szinte ölben vitték be zsákmányukat a
lakásba, és Báthory Zora szégyentelen nevetéssel nyugtázta
igyekezetüket. Kálnok Zirc órákig kuksolt a sötét
lépcsőfordulóban, boldog féltékenységgel szívében, míg
irracionális szerelmére várt.
Az Andrássy úttól északra a maffia regionális egységei
hetente kétszer rabolják ki az áruházakat és a kocsmákat.
Miután távoznak, öt perc sem telik el, s megérkezik a
rendőrség, hogy az eladók és a csaposok keserédes sajnálkozása
közepette bűnjelként lefoglalja mindazt, amit a rablók
meghagytak. Azon az éjszakán azonban, amikor Báthory Zora a
kerületi rendőrkapitány kíséretében meglátogatta a Teréz
körúti Saigon mulatót, mindenki fellélegzett: az éjféli órán csak
a maffiózók fosztogattak, miközben a rendőrök elbűvölten
tolakodtak a kétes hírű bárban Báthory Zora rezzenéstelen,
galaktikus mosolya előtt. A Saigon tulajdonosnője veszélyesen
néma pincérei segítségével meztelenre vetkőztette a lányt,
hatalmas ezüsttálra fektette, szájába, fenekébe, hüvelyébe
misztikus orchideákat csúsztatott, körülrakta zöld növényekkel,
kamaszvérpiros málnával, feketeribizlivel, citrommal és
félbevágott gránátalmákkal, s így tálalta fel az önkívületig
megrendült rendőrtiszteknek.
És még, egyre mélyebbre. Mélyebbre, fékevesztett
zuhanással. A sötétség kiúttalan óráiban, amikor a Teremtő
megpihen, az Y–piramisok tövében a városlakók felületesen
szelídített, ifjú példányai lopakodnak bandákba verődve. Fekete
ruháikon, fülcimpájukon és fogaik között fémszemcsék
szikráznak. Idült szemükben egyetlen vágy tükröződik; a Rend
lidérces képzete. Ha belefáradnak a rendcsinálásba, a sötét
zugokban megpróbálják ráerőszakolni magukat a hazatérő
óvónénikre és művezetőnőkre. A művezetőnők és az óvónénik
néha élvezik a rendet, néha azonban előfordul, hogy nem.
Érthető volt hát a fiúk megdöbbenése, amikor egy kora
hajnalon a roncsokkal és szeméttel borított labirintus–
passzázsok egyik vakbélnyúlványának mélyén szemtelen
nevetéssel, felszabadultan évődve felkínálkozott nekik az a lány,
aki olyan volt, mint saját húgaik, akikről még álmodni sem
mertek soha. Zora lassan felhúzta a nyakába félcombig érő, kék
cápa fényképével díszített, fehér pólóingét – a pólón és egy
könnyű sarun kívül más nem is volt rajta – és nekidőlt a
nehézsúlyú becsületsértésekkel telefirkált betonfalnak. A fiúk
előbb gyorsan összeverekedtek, hogy kialakítsák az
erősorrendet, azután szépen sorba álltak – és nem történt
semmi sem. Rendhez szoktatott, bamba idegrendszerük nem
tudott mit kezdeni a fertőzően szép kislánnyal. Szájuk sarkából
szomorú tajtékhab csepegett a megaláztatástól, amikor Zora
közönyös mozdulattal tolta őket félre egymás után, gyenge,
fémes neonfénytől csillogó, okos szemét a következő fiúra
emelve. A legvadabbak rikácsoltak és újra összeverekedtek,
majd körbevették Kálnok Zircet – aki hideglelős izgalmában
felborította a szemétkukát, amely mögött addig meglapult –,
hogy bosszút álljanak a világon.
– Nem nyúltok hozzá. Tűnjetek el innen – mondta halkan,
higgadtan Zora. Most szólalt meg először. Kijelentő módban
beszélt, alig érzékelhető, és semmire sem emlékeztető
akcentussal. Hangja szokatlanul mély volt a korához képest, és
valószínűtlenül tiszta. – Ő következik – mutatott a lezüllött
mérnökre. – Te, és... Ez a kettő maradjon még. A többiek
mehetnek – tette hozzá. És a többiek, a városlakók felületesen
szelídített, ifjú példányai elmentek, de lassú, dühödt,
szégyenletes lépteik még sokáig visszhangoztak a romos
betonárkádok alatt.
Kálnok Zirc az első éjszaka után állandó tettestársa lett a
lánynak. Nappal leginkább csak a nyomában lopakodott, de az
estéket Báthory Zoránál töltötte, itt, ebben a lakásban, ahol e
sorokat írom most. A sötétség leple alatt förtelmes kiabálásuk
újra és újra felverte a folyosók és a lépcsőházak mérhetetlen,
királyi csendjét.
Szombaton este beszéltem először és utoljára Báthory
Zorával, több sikertelen próbálkozás után. Az ilyenkor
természetes ifjúságvédelmi szempontok okán négyszemközt
akartam találkozni vele. Nem volt könnyű megtalálnom azt a
pillanatot, amikor Zora nem hódol éppen bűnös
mesterségének, s nincs mellette Kálnok Zirc sem. A lány egy
félig elégett padon ült a Nyugati téren, az emeleti passzázs–
soron. Féllábszárig érő, szűk farmernadrágot, tornacipőt viselt
aznap, és hatalmas, fehér, nem egészen tiszta, bő férfiinget.
Ezüstszőke haját könnyű lófarokba kötötte. Éppen akkor
kúszott fel a pályaudvar csipkés kupolái fölé a telihold, amikor
megpillantottam őt. A távolban üvegzöld akváriumfénnyel
foszforeszkáltak a Lipótváros lakótornyai. Báthory Zora a
teliholdat nézte szemtelenül ártatlan arccal. Mellé ültem, és úgy
tettem, mintha én is egyszerű áldozata lennék csak a
posztindusztriális romantikának.
– Értem jött? – fordult hozzám Zora szinte azonnal. Hangja
szokatlanul, megrendítően mély és tiszta volt.
 – Miért, valakinek érted kellene jönnie? – kérdeztem vissza
ravasz logikával, csak hogy időt nyerjek. Bevallom, váratlanul
ért a kislány kendőzetlen támadása. Arra gondoltam, hogy egy
ilyen fiatal lánynak már otthon lenne a helye.
– Egy ilyen fiatal lánynak már otthon lenne a helye, nem?
– szólalt meg újra Zora, mintha csak olvasott volna a
gondolataimban. Hirtelen nem is tudtam mit mondani.
– ...Szeretem ezt a galaxist. Viszonylag sűrűn vannak errefelé
csillagok. Bolygó is akad bőven. Bár azok innen nem
látszanak... – Hallgattam a lány fecsegését, míg össze nem
szedtem magam.
– A hasemita erkölcsök szerint...
– Aha. A Santor hetesen ezt kassardion erkölcsöknek
mondják – mosolygott rám szertelenül.
– Hol?
– A szomszédban, a Santor hetesen. Nem hallott róla? Alig
tizenhét fényév...
– A szüleid tudják, hogy mit csinálsz esténként? – vágtam a
szavába gyorsan. Elhatároztam, hogy többé nem hagyom
mellébeszélni.
– Nincsenek szüleim. Egyedül élek – válaszolta könnyű,
derűs közönnyel. Kirázott a hideg, pedig alattunk még izzott a
nappal felhevült beton.
– Teljesen árva vagy?... Gondolhattam volna. Jellegzetes
eset... Ezek szerint megszöktél az intézetből.
– Most arra gondol, hogy milyen jó lehet velem szeretkezni,
és ráadásul különösebb következményekkel sem jár. –
Természetesen nem erre gondoltam. Nekünk, hasemitáknak
eszünkbe sem jut az ilyesmi. – Éppen itt az ideje, hogy
megpróbáljuk feloldani a gyerekkorában szerzett szexuális
görcseit. Biztosíthatom, hogy tényleg nagyon jó vagyok.
Kipróbálja? – mosolygott rám megint arcátlan, pimasz
ártatlansággal. Ó, Istenem!
– Hogy képzeled?! A gyermekprostitúciót egyébként is
büntetik. Neked még babákkal kellene játszanod...
– De hát én már rég nem vagyok fiatalkorú. Elmúltam
huszonhat éves. – Meglepetésemet látva Báthory Zora újabb
irracionális magyarázkodásba kezdett. – Ez csak egy furcsa
betegség, pubertofil plazmatúltengésnek hívják... Nem, ne
ijedjen meg! Nem fertőz. Hát ettől látszom fiatalabbnak a
koromnál. És mindenkit megtéveszt. De engem nem zavar.
– Még ha igaz... ha el is hiszem mindezt, a tested áruba
bocsájtása akkor is bűn.
– Nem árulom magam. Magától sem kértem semmit. Csak
éppen szeretkezni jó.
– Akkor miből élsz, ha szabad kérdeznem?
– Bár nem illik, de szabad... a hasemita és a kassardion
erkölcsök szerint. Szociológiai és társadalomlélektani
kutatásokat végzek. Igen jól megfizetik.
– Kutatásokat? – kérdeztem gúnyosan. Sejtettem már, hogy
Báthory Zora úgy hazudik, mint a hithű berberek. Egy szavát
sem hittem. – És kinek?
– Több ezer éves cég. Adnak a véleményére... De maga még
nem hallhatott róla. Kissé messze van innen...
– Elég volt ebből! – szakítottam félbe határozottan, és
felálltam. Önkéntelenül felugrott ő is, és a mozdulattól
majdnem a köldökéig szétnyílt a hatalmas férfiing, gonosz
szépséggel villantva elő egy pillanatra telt és hegyes
kamaszmellét. – Velem jössz! Hivatalosan kell tisztáznunk ezt a
dolgot.
 – Én most inkább hazamegyek... Biztosan nem jön velem?
Magával még nem szeretkeztem –– vigyorgott a kis sátánfióka,
és könnyű, gyors léptekkel elindult az Y–piramisok felé.
Ráordítottam, de nem engedelmeskedett. – Ha meggondolná
magát, tudja, hogy hol lakom – fordult vissza egy pillanatra, s
amikor utána indultam, becsületsértően szép mozdulatokkal
futásnak eredt.
– Azonnal állj meg! – kiabáltam újra, de hiába. Nyilvánvaló
volt, hogy nem érem utól. Körülnéztem, hátha látok egy
rendőrt, akitől segítséget kérhetek, de csak a szokásos
erzsébetvárosi söpredék nyüzsgött a betonboltívekkel és sötét
üvegfalakkal határolt szögletekben.
– Mi van papa? Meglépett a pipihús? – röhögött fel a
közelben két nemesen konzervatív fiatalember. Nevetésük
különösen fájt, mert bár a hasemiták nemzeti viseletébe
öltöztek, mégsem értettek meg.
Aznap éjszaka szoros nyomon maradtam. A
lépcsőfordulóban szobroztam sokáig, annak a folyosónak a
torkolatában, amelyről Báthory Zirc lakása nyílik. Elmélyülten
hallgattam a mérnök és a lány veszett viháncolását, mély
keserűséggel szívemben, hogy vannak emberek, akik lábbal
(mit lábbal!) tiporják egykor oly szép világunk tiszta rendjét.
Tudtam, hogy tennem kell valamit, önmagam, sőt, önmagunk
védelmében, de nem találtam megoldást. Rettenetes volt.
Nem sokkal éjfél után azonban váratlanul elcsendesedett a
lakás. Sokáig töprengtem e merőben szokatlan jelenségen, míg
végül rá nem döbbentem, hogy ebben az esetben minden
bizonnyal érvényes titkos felhatalmazásom második pontja.
Elővettem az álkulcsaimat, s rövidesen sikerült is bejutnom a
lakásba.
 Átkutattam mindent. Tengerlila és hajnalrózsaszín ruhák
hevertek mindenfelé. Perverz szemfestéket, aranyport,
boszorkánykrémet és vibrátort is találtam vagy három bőröndre
valót. Felfedeztem a mérnök úr teljes öltözékét is egy asztal
alatt. De ők maguk nem voltak sehol. Fenekestől felfordult már
a világ, tudom, ám ami sok, az sok. Az éjszaka párás forrósága
megrekedt a lakásban. Álltam a szoba közepén, a homlokomat
törölgettem, mert a sós izzadtság a szemembe csorgott, és nem
tudtam, mire gondoljak. A teraszon át nem távozhattak, hiszen
ez a tizenkilencedik emelet. Az ajtón sem, mert akkor
észrevettem volna őket. Más kijárat pedig nincs. Nem is szólva
Kálnok Zircről, akinek vagy egy kamaszlány ruhájában, vagy
meztelenül kellett volna lelépnie, hiszen saját öltözékét
megtaláltam az asztal alatt. De hát nem is mehettek el!
Újra átkutattam a lakást, módszeresen és aprólékosan, még
a tisztító szekrény mögé, a kád alá, s a legkisebb fiókokba is
benéztem. Végül félredobva minden óvatossági rendszabályt,
villanyt gyújtottam. A tarkómon indult a bizsergés, és
végigrázott a hideg egészen a sarkamig, bár az éjszaka forrósága
mit sem enyhült. A szétdúlt ágyban jól látható, lassan feketére
alvadó vérfoltok tarkították a kétes tisztaságú, gyűrött
vászonlepedőt. A lakásban azonban rajtam kívül nem volt más,
se élő, se holt. Gyűlöletes, istentelen rémülettel szívemben
menekültem ki a folyosóra, bár nem vagyok különösebben
gyáva.
Leültem a legfelső lépcsőfokra, hogy összeszedjem
gondolataimat, de az elmúlt napok hajszája, a számomra
szokatlan éjszakázás és a lakásban szerzett kimerítő
tapasztalatok hatására elnyomott az álom. Mire felriadtam,
jáspissárga, nedves fény árasztotta el a folyosót a poros
ablaküvegeken át. Feltápászkodtam, hogy a rendőrségre
induljak jelentést tenni, amikor vérfagyasztó nyikorgással
kinyílt e rettegett lakás ajtaja, és Kálnok Zirc lépett ki a
folyosóra.
Kihasználván, hogy a mérnök még látásból sem ismer
engem, a nyomába szegődtem. Egészen a Káldeusok teréig, a
Brazil kávézóig követtem. Kálnok Zirc a kerthelyiségben ült le,
habos kakaót, vaníliás kiflit és újságot rendelt, és kényelmes,
bornírt nyugalommal falatozni kezdett. Aljas cinizmusa
végképp felháborított, ezért feladtam a rejtőzködést. Asztalához
léptem, és köszönés nélkül melléültem, felmutatva
igazolványomat.
– Ne próbáljon menekülni. Körülvettük a kávézót –
blöfföltem, nehogy megszökjön.
– Miért kellene menekülnöm? – kérdezte Kálnok Zirc. Még
csak meg sem lepődött. Szemében kaján fények izzottak, idegen
fények, ahogyan a neutroncsillagok lüktetnek távoli
spirálgalaxisok mélyén.
– Ön ma éjszaka megölte a fiatalkorú Báthory Zorát.
– Zorát? Dehogy öltem meg – mondta a férfi, és élvezettel
beleharapott a kiflibe, mintha e kegyetlen bűntett nem tartozna
rá.
– Akkor mik voltak azok a vérnyomok az ágyában, ha nem
ölte meg a lányt?
– Á, szóval maga ólálkodott a lakásban az éjjel!
– Uram, ha sértegetni próbál, figyelmeztetem...
– Semmi gond. Csak nem értem, miért nem szólt, hogy be
akar jönni. Nyitva hagytuk volna magának az ajtót... Még
elgondolni is rossz, ha éppen arra jár egy rendőr, és azt hiszi,
hogy maga egy közönséges betörő, amint a zárral bíbelődik...
 – Ne beszéljen mellé! A vérnyomok az ágyon!
– Ja, az tényleg Zora vére. A pubertofil plazmatúltengéstől
van... azt hiszem, említette már magának e kellemetlen
betegségét. E betegség egyik melléktünete, hogy minden nap
visszanő a... Szóval estére mindig újra szűzlány lesz belőle.
Tulajdonképpen igen élvezetes.
Egészen biztos voltam benne, hogy Zirc hazudik. De
mindenekelőtt meg kellett tudnom, hogy hová rejtette a hullát.
Már éppen feltettem volna a következő keresztkérdést, amikor
valaki hátulról könnyedén megérintette a vállamat.
– Sajnálom, de Zirc nem rejtette sehová a hullámat –
mondta Zora, mintha csak a gondolataimban olvasna ismét,
miközben leült mellénk. – Így azután a rendőrséget sem kell
kihívatnia a pincérrel.
– Zora!...
– Nem gondolta meg magát? Éjszakára megint szűz leszek...
– vigyorgott a kis boszorkány, kihasználva zavarodott
hallgatásomat.
– Szendvicset csinálhatnánk belőle – kacsintott rám az
elállatiasodott mérnök, és elégedetten kihörpintette a habos
kakaó maradékát.
– De hát hova a fenébe tűntek abból a lakásból mind a
ketten?!
– Hazamentem – válaszolta Zora egyszerűen. – Néha csak
be kell ugranom a munkahelyemre. Zirc meg elkísért. Még soha
nem járt arra... Hm. Ami azt illeti, maguk itt meglehetősen
fejletlenek és passzívak. Zircen kívül senki sincs ezen a bolygón,
aki meglátogatott volna bennünket.
– És ugyan hol van az a "munkahely”?
 – A Galaxis túlsó végén. Több, mint hétezerötszáz
parszekre.
– De hát nem mehettetek ki a lakásból! A terasz felé...
– Mint mondtam, az én bolygóm kissé messze van innen.
Transzportációval utazunk, ahhoz meg nem kell ajtó –
magyarázta Zora szemtelen kamaszvigyorral a szemében.
Hazudik? De hát ez lehetetlen...
– És miért paráználkodsz állandóan? Munkaköri
kötelességed? – tettem fel az újabb keresztkérdést. Tudtam,
hogy a két legveszélyesebb bűnöző ül mellettem, akikkel valaha
is találkoztam pályafutásom során.
– Igen. De élvezem is. Az a feladatom, hogy feltérképezzem
az ember szaporodási mechanizmusát, és az ahhoz kapcsolódó
kultúrális szisztémákat... De egyáltalán nem vagyok veszélyes.
– Ám ha akarja, akár veszélyesnek is tarthat bennünket –
kontrázott a férfi. – Rövidesen végleg elmegyünk, mihelyst Zora
befejezi a dolgozatát... Én meg vele tartok. Legalább élőben is
megismerhetnek valakit közülünk, ha akarnak. Nem mintha az
olyan nagy élvezet lenne...
– Ugyan, ugyan... – ingatta a fejét Zora, és vékony kezét a
férfi combjára ejtette az asztalról. Rettenetes volt.
– Az Erzsébetvárost meg magára hagyjuk. De aztán jól
vigyázzon ám rá! – nevetett fel végül Kálnok Zirc. Magabiztos,
istenkáromló nevetése azóla is itt visszhangzik a fülemben.
Szó nélkül hagytam ott őket, azzal a biztos előérzettel, hogy
nem szökhetnek meg előlem. Lehet, hogy mégis igazat mond
Báthory Zora? Annál rosszabb. Hasemita nemzetünkre
kémkedik, s ez az emberi mivoltából kivetkőzött mérnök még
segít is neki! De nem. Galaktikus transzportáció, idegen
bolygók és pubertofil plazmatúltengés... Ez nem lehet igaz.
 Nyomasztóan egyhangú napok következtek. Többszáz
fényképet készítettem Zoráról és Zircről, valamint gyenge lelkű,
eltérített áldozataikról szerte a városban. Óránként szegték meg
világi és hasemita törvényeinket egyaránt, szemérmetlen
testükkel szennyezve be utcáinkat, parkjainkat és szobraink
talapzatát. Éjszakánként a lány lakása előtt kuporogtam apró
digitális magnóval kezemben, hogy megfelelő mennyiségű
bizonyítékot szerezzek. Fényképeimért és kazettáimért, attól
félek, az elátkozott pornóújságok egy egész vagyont fizetnének.
Báthory Zora és Kálnok Zirc konok ámokfutása minden
képzeletet felülmúlt. Az éjszakák voltak a
legelviselhetetlenebbek. Elkárhozott sikoltozásuktól szédítő
iramban dübörgött a vér az ereimben, szívem asszimetrikusan
lüktetett. Már–már a gutaütéstől féltem, amikor – nem sokkal
éjfél után – hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy rajtuk
ütök. Apró, napkeleti videokamerával a kezemben hatoltam be
a lakásba: úgy gondoltam, ez a felvétel lesz a végső és legfőbb
bizonyíték. Ám Báthory Zora szobái, ahonnan másodpercekkel
korábban még édes, alvilági akkordok szűrődtek ki, ezúttal is
üresek voltak.
Két napja tűntek el. Üres mindkettőjük lakása. Zora
szobáiban veszett rendetlenség: pajzán kamaszlányruhák, a
falakon pornografikák, körben fallikus szobrok, vibrátorok, óv–
és izgatószerek. Ezúttal nem véres a lepedő. Azaz hogy lepedő
sincs, valószínűleg magukkal vitték, nehogy bizonyítékként
használhassuk a vizsgálat során. Az ablakból fehéren izzó
üvegfelületekre látok, s elégedett keserűséggel tölt el a
betonoszlopok között bólogató datolya– és kókuszpálmák
látványa.
 Két napja már, hogy letaglózott a koratavasz kegyetlen
lehelete, valamint a lakásban szerteszét hagyott rettenetes
nyomok. Esténként, amikor valamelyest megenyhül a hőség, és
az erkélyen a hőmérő nem mutat többet harmincnyolc foknál,
jegyzeteket készítek – azokról, akik előre megfontolt
szándékkal, aljas indokból megszöktek törvényeink elől –,
biztos tudatában annak, és mégis kétségek között, hogy miénk
ez a város, és mi leszünk itt, örökkön örökké mi leszünk.
Feljegyeztem a szökevények több mint nyugtalanító,
mindannyiunkra nézve veszélyes történetét, mert
meggyőződésem, hogy vissza kell hozatnunk őket, vissza, akár a
világ túlsó végéről is.
 Karel Robcsek – Szegfű és
telihold

Az éjszaka hirtelen tört a városra. Sötét leplét a házak fölé

terítette, hideg leheletével végigsüvített az utcákon. Bemászott
a dohos kapualjak tövébe, s jeges ujjaival megcirógatta a
lombtalan fák fagyos ágait.
Joel szomorún nyomta arcát az ablaküveghez. Megint
elmúlt egy nap. Egy nap Nélküle! Megfordult, és a fotelhez
ballagott. Unott mozdulattal ledobta magát, kezébe vette az
asztalon heverő, megsárgult újságot, s olvasni kezdett. Az oldal
felénél vette csak észre, hogy már nem figyel arra, amit olvas, s
a betűk összemosódnak előtte. Leengedte a gyűrött lapot, s
tekintetét az ablakra vetette. A függönyt szokás szerint nem
húzta össze, így a kövérre hízott Hold akadálytalanul
kandikálhatott be a lakásba. Felállt, s eloltotta az alig pislákoló
gyertyát. Az összes megvilágítást most már csak a jó öreg Hold
szolgáltatta.
Joel elábrándozott. Szemei előtt Anita bájos arca rémlett
fel, fekete szemei, sötétbarna, hullámos tincsei, húsos ajkai.
Az utóbbi időben a Hold volt az egyetlen barátja. Esténként
gyakran ábrándozott az ablak előtt állva, s képzeletben bejárta
az égitest minden rejtett zegét–zugát. Néha gyalog ment, de az
esetek többségében a saját keze munkájával összeállított
homokfutót használta. Kapaszkodott a magasra méretezett
elülső védőfalban, s orrát a közepébe vágott kémlelőnyíláshoz
nyomta. Szemét lehunyta, s bensőjét majd' szétfeszítette az
elmúlt néhány hónap minden elfojtott indulata, ahogy arcán
érezte a viharos erejű szélben éles tűkként bőrébe hatoló
kristályszemcséket.
– Anita! – mordult fel, s körmét a tenyerébe mélyesztette,
míg fájdalmat nem érzett. Bambán meredt a kiserkenő vörös
cseppre, majd lassan szétmaszatolta a jócskán feltöredezett
ablakpárkányon.
Újra leperegtek a szeme előtt az emlékképek.
Anita felnevetett. Hátat fordított, s lassan, minden egyes
mozdulatára gondosan ügyelve kibújt a ruhájából. A
virágmintás blúz rövid időn belül követte a szoknyát, s néhány
fülledt csendben eltelt másodperc múlva a lány anyaszült
meztelen állt a fiú mohószemei előtt. Aztán pajkos mosollyal
bebújt a takaró alá.
Joel némán figyelte, utána ballagott, s előrenyújtotta
vaskos állkapcsát. Szétnyitotta a pofáját, s fogait vicsorítva
közeledett a takarók alatt rejtőző testhez. Felhorkant. A
szokatlan hangra a lány elődugta az arcát. A feléje közeledő
alak láttán tágra nyílt szemekkel, száját elkerekítve készült
sikoltani, amikor az agyarak elérték vékony nyakát, s nagyot
csattanva martak a zsenge húsba.
A végsőkig felingerelt szörnyeteg addig marta, tépte,
szinte felismerhetetlenségig véres húscafatokká változtatta a
testet, amíg ereje végére érve, hangosan lihegve az ágyra nem
dőlt. Szétvetett karjai megrándultak, remegő combjait a görcs
kerülgette. Joel felkapta a fejét. Arca ismét a régi volt,
pofacsontja visszaugrott megszokott medrébe, karmai, erős
tépőagyarai eltűntek, de a tett visszavonhatatlanul
megtörtént. Anita már nem élt.
A nyár végérvényesen átadta helyét a hűs estékkel és nedves
nappalokkal beköszöntő ősznek. Joel megborzongott, A
konyhába sietett, hogy a sarokban tárolt demizsonból igyék
egyet. Óvatosan félretolta anyja félig mumifikálódott testét, s
így végre az italhoz férhetett. Nagyokat kortyolva itta a sárga
színű folyadékot. Amikor levette ajkáról az üveg száját,
elégedetten sóhajtott fel.
Az éjszaka csendjéhez szokott fülét furcsa nesz ütötte meg.
Halk, csosszanó léptek hallatszottak az úton. Joel feszülten
figyelt. Az ajtóhoz lopakodott, óvatosan résnyire nyitotta, majd
kiszagolt a sötétbe. A kihalt utcán három alak közeledett.
Ruházatuk, s a kezükben megcsillanó fegyver után ítélve
Vadászok lehettek. Joel orra a félelemtől összeszűkült, riadtan
ugrott hátra, s zárta be az ajtót.
Teljesen egyedül volt. Egyetlen élőlény az egész Zónában, ő
és a naponta feltűnő Vadászok. Őt lesték. Tudta, hogy egyszer el
fogják kapni, s ahogy teltek a napok és az egyhangú, csillagtalan
éjszakák, egyre jobban vágyott is rá. Mit ér az élet Anita nélkül?
Régen, az emlékek ködébe vesző távoli életében még
teljesen egészséges volt. Főiskolára járt, s csak a hétvégéket
töltötte otthon, az anyjánál. Ennek köszönhette, hogy sikerült
megúsznia a fővárost ért vegyi csapást. Bezárkóztak a házba,
behúzták a függönyöket, betömték még a legkisebb rést is, s
szinte rátapadtak a rádióra. Majd a készülék végleg elhallgatott,
csak az éter halk neszei sercegtek kíméletlen monotonsággal.
Joel felkapta a fejét. A Vadászok megálltak az épület előtt, s
gyanúsan méregették a komoran szürkéllő, feketére koszolódott
falakat.
 – Állítólag itt látták – szólalt meg egyikük, s a hangjából
kíméletlenség csendült ki.
– Ez a romos ház a fészke – mondta az elöl álló Vadász, s
puskáját maga előtt tartva megindult az ajtó felé.
Joel nagyot nyelt. Riadtan hőkölt hátra, s ugrott a hálószoba
ajtajához, az útját keresztező széket csak későn vette észre. A
csörgésre megmerevedett, s lélegzetét visszafojtva figyelni
kezdett.
– Hallottátok? – kiáltotta az ajtónál álló Vadász, s
kibiztosította a fegyverét. – Odabent van!
Joel nekilendült. Berohant a szobába, átugrott a fotelen,
félrerúgta útjából a dohányzóasztalt, s az ablakhoz érve,
tétovázás nélkül kivetette magát rajta. Az üveg csörömpölve
hullott szilánkokká körülötte. Joel végighengeredett a földön,
de szinte azonnal talpra is ugrott, s futni kezdett. Zihálva szedte
a lábát, lompos farka a feszített ütemet követve verődött a
hátához. Szélesre látott pofájából a nyál szőrös mellére
csöpögött, kidülledt szemei vérben úsztak.
A Vadászok azonnal felfedezték a menekülőt, utána lőttek.
A golyók célt tévesztve süvítettek el. Joelnek sikerült egérutat
nyernie. Átugrott néhány kerítést, tett egy kerülőt a folyópart
felé, majd nagyokat fújtatva dobta le magát a töltés oldalába.
Karját szétvetette, fejét a keményre döngölt földhöz szorította, s
élvezte, ahogy a kövér Hold a szemébe süt.
Mutáns volt, s tudta, hogy a normális emberek gyűlölik a
Mutánsokat. Ki nem állhatják őket, s ezért meg kellett halniuk.
Vadászkommandókat szerveznek a Zónába – így hívták a
városnak azon részét, amelyet a támadás után teljesen elleptek
a különféle torz külsejű, groteszk lények. A Mutánsok.
 Joel visszaemlékezett arra a csodálatos éjszakára, amikor
Anita először lett az övé. Felejthetetlen három órát töltöttek
együtt. S utána megölte a lányt...
Ám a gyilkos nem ő volt, hanem a lelkében megelevenedő
fenevad. Ő sohasem tett volna ilyen szörnyűséget... Ám akkor...
a pillanat tört része alatt változott át, s mart éles tépőfogaival
Anita húsába. Sokáig tépte, marcangolta, míg sikerült újból
magához térnie. Felegyenesedett, s vértől maszatos arcát
törölgetve bámult a testre. Hátrálni kezdett, csupasz tenyerét a
szemei elé szorította, feje zúgott a fájdalomtól. Lába beleakadt
az alacsony dohányzóasztalba, a hirtelen mozdulattól az ingatag
tákolmány felborult, s a vörös szegfűkkel teli váza a padlóra
zuhant. Joel megtorpant, majd lehajolt, s felemelt egy szálat. Az
orrához dugta, magába szívta az elmúlás szelét idéző kellemes
illatot, s a virágot a zsebébe rejtette.
Most, ahogy ott feküdt a töltés oldalán, eszébe jutott a virág.
A zsebébe nyúlt, előhúzta, maga elé tartva igyekezett a
meggyötört, csipkés szirmaival eltakarni tekintete elől a
bizsergető hullámokban támadó Holdat. A szegfű vérszínűre
festette a távoli égitestet. Joel tátott szájjal bámulta a
felejthetetlen képet. Elégedetten morgott, majd hirtelen
megrezzent. Fülét hegyezve figyelni kezdett. Felkapta a fejét, s
lassan, szinte öntudatlanul négykézlábra emelkedett. A
levegőbe szagolt, s azonnal megérezte az idegenek jelenlétét.
Ott álltak körülötte a sötétben, s gyűlöletet sugárzó tekintetüket
a farkasra szegezve, egyre szűkülő kört alkotva megindultak
feléje. Joel rugóként pattant a levegőbe, mellső lábait
kinyújtotta, hogy visszaérve a földre, megkapaszkodjék a sűrű
fűben, s gyors iramban vesse bele magát a sötétbe. A lendület
azonban félúton megtört, az állat teste megrándult, s nagyot
koppanva zuhant vissza a töltésre. A hasán éktelenkedő
aprócska lyukakból vörös nedv bugyogott fel, s folyt csörgedező
tűzpatak gyanánt végig a bundáján.
Szétnyíló markából egy vörös szegfű megnyomorgatott feje
hullt a telihold sárga fényében kísérteties táncot lejtő kövér
fűszálak közé.
 Michael Griffin – A Játékos

Brian Hobson vagyok. A Játékos. A Föld egyetlen,

valamennyi ország kormánya által elismert és támogatott
Játékosa. Az abszolút Első Számú Ember.
Lehet, hogy mindez fellengzősen hangzik és kicsit fejembe
szállt a dicsőség, de ez az igazság. Értékesebb vagyok –
legalábbis egyelőre – a sárga fémnél, a sokak által gyűlölt vagy
áhított aranynál.
Hogyan lettem "A Játékos"?
Nehéz ezt utólag pontosan elmondani.
Egy hétköznapi, egészséges csecsemőként jöttem a világra.
Akkor még senki sem sejtette, hogy az átlagos külső alatt valami
egészen szokatlan, különleges tulajdonság lapul. Hosszú éveken
át maradt rejtve, még én sem tudtam róla. Éltem az életem,
mint megannyi korombeli fiatal.
A változást egy ünnep hozta.
Szüleimtől születésnapom alkalmából egy személyi
számítógépet kaptam ajándékba. Attól a naptól kezdve szinte
minden időmet a monitorja előtt töltöttem. Ott étkeztem,
tanultam, s néha még éjszaka is felkeltem, hogy minél több időt
tölthessünk együtt. A programok közül csak a játékok
érdekeltek. A különféle logikai–, szimulációs–, kaland– és
ügyességi játékok. Játékkészségem napról napra fejlődött. Amíg
kezdetben hosszú órákra volt szükségem egy játék
kitapasztalásához, addig néhány hét elteltével pár perc alatt
megoldottam csaknem minden problémát. Egyre újabb és mind
bonyolultabb programokat játszottam végig. A számítógép már
a legnehezebb fokozatokban sem volt ellenfél a számomra.
Újabb és újabb játékokat találtam ki, s különféle előnyöket
adtam képzeletbeli ellenfeleimnek. Számomra nem létezett
akadály. Mindent és mindenkit legyőztem. Klubokba jártam, de
sehol sem töltöttem túlságosan sok időt: a többi játékos utált,
mert képtelenek voltak legyőzni. Új ellenségekre volt
szükségem, akikkel összemérhettem erőmet.
Egy játékfejlesztő cégnél helyezkedtem el, egy
tesztlaboratóriumban. Nem sokáig maradhattam itt sem, mert
túlságosan jó voltam. A programokat pedig a nagy átlagnak
készítik, nem a legjobbaknak. Kénytelen voltam hát szürke
hivatalnokként elhelyezkedni, ám miután ez túlságosan
unalmasnak bizonyult, szabadidőmben különféle játékokat
készítettem. Egy nevenincs cégen keresztül piacra dobtam az
árut, melyek akkora sikert arattak, hogy a cég néhány hónap
alatt a legnagyobbak közé emelkedett a segítségemmel.
Úgy tűnt, megállapodtam. Sikeres ember lettem, ám
sohasem tudtam igazan elégedett lenni. Hiányzott valami. Az
igazi ellenfél.
Évek teltek el, ám nem találtam megfelelő ellenfeleket.
Hozzám képest az emberek túlságosan gyengének bizonyultak,
a gépeket pedig korlátozta az intuíció teljes hiánya. Pár millió
lépést előre kikalkulálni nem nagy előny, különösen velem
szemben nem az. Már nem is reménykedtem, amikor a véletlen
a segítségemre sietett.
Nyári délután volt. Éppen a kedvenc parkomban sétáltam,
amikor színes képek villantak fel az elmém sötétjében, mint egy
számítógép monitorján.
 Váratlanul ért a támadás.
Acélmarokként szorította össze az agyamat a félelem,
testem annyira elgyengült, hogy tehetetlen bábként rogytam le
az egyik padra. Ronda szörnypofák tűntek fel lehunyt szemeim
előtt, varázslók mértek rám gyilkos csapásokat. Lézernyalábok
szaggatták szét elmém békés csendjét, harci gépek szórták rám
számolatlanul bombáikat.
Mire észbe kaptam, már két űrhajóm bomlott a gyilkos
támadások kereszttüzében atomjaira. A harmadik – az utolsó –
ebben a pillanatban kapcsolódott be a harcba. A végső
pillanatban feleszmélve magamhoz ragadtam az irányítást.
Vakító lézernyalábok között cikáztam, száguldó meteorok
között manővereztem kétségbeesetten, miközben az űrhajóm
fegyverei is megállás nélkül ontották magukból a halált.
Varázslókat semmisítettem meg, hatalmas seregek omlottak
porként alá előttem. Kijárat nélküli útvesztőkben keringtem,
amíg meg nem leltem az elrejtett ajtót. Legyőztem a kincset
védő szörnyet, s a győzelemtől megittasulva emeltem magasba
azt.
Győztem!
Nehezen tértem magamhoz. A lábam még mindig remegett
az erőfeszítéstől, agyamra valami sötét homály borult, mely
csak lassan adta át a helyét az ébredező világosságnak. Hűsítő
szellő legyintette meg jólesően az arcomat, s ettől kicsit erőre
kaptam. Ha nehezen is, de sikerült feltápászkodnom.
Rogyadozó léptekkel sétáltam pár métert. Erőm teljesen
visszatért, s hamarosan ismét képességeim teljes birtokában
voltam. Elindultam hazafelé, s közben azon gondolkoztam,
hogy vajon mi lehetett ez a titokzatos erő, mely nem csupán
össze merte mérni velem az erejét, de csaknem a pusztulásba
döntött.
Úgy húszlépésnyire a padtól, ahová az orvtámadás
ledöntött, egy sötét ruhás férfival találkoztam. Arcán hihetetlen
mértékű csodálkozás ült. Kezében fehér botot szorongatott,
nem messze tőle egy fekete üvegű szemüveg hevert.
Vak volt.
Ezt azonnal kitaláltam, és felemelvén a szemüveget a kezébe
akartam adni, gondolván, ezt keresi. Csodálkozva nézett rám,
szemében földöntúli boldogság csillogott. Kikapta a kezemből a
szemüveget, s mielőtt még meglepődhettem volna a tájékozódó
képességén, sztenori hangon felüvöltött:
– Látok! Istenem, látok! Látok, látok, látok... – A
megrendüléstől elcsuklott a hangja, és sírva fakadt.
Tökéletesen együtt éreztem vele, hiszen ilyen csoda nem
történik meg minden nap. Rázkódó vállát átkarolva egy padhoz
vezettem, leültettem, és magára hagytam.
Hazafelé menet ismét eszembe jutott a titokzatos támadó,
aki majdnem legyőzött. Ám hiába törtem a fejem, egyetlen
elfogadható érv vagy magyarázat sem jutott az eszembe.
A megoldás még váratott magára.

Hetek múltak el, és lassan elfelejtettem az esetet. Az élet

folyt tovább a megszokott medrében, éltem én is addigi életem.
Éppen egy új logikai játék piacra dobására készültünk, így nem
jutott sok időm a töprengésre.
Borongós őszi délután volt, apró szemű eső áztatta fel a
földet, és mosta tisztára az aszfaltot. A nap szürke felhőtakaró
mögé bújt, a természet már a téli álomra készülődött. Vastag
avarréteg fedte a fák alját, nagy bosszúságára a köztisztasági
szolgálat dolgozóinak. A szél szerencsére kicsit megpihent, így
az idő viszonylag melegnek volt mondható.
Elgondolkozva sétáltam az egyik mellékutcán, nem messze
a kórház épületétől.
A rettegés ismét váratlanul tört rám, ám ezúttal nem terített
a földre. Valahol a tudatom mélyén már felkészülten vártam a
csapást. Volt elég időm felkészülni, s majd minden tartalékomat
bevetettem annak érdekében, hogy megtudjam, merről érkezett
a támadás. Tudtam, az életem függ tőle.
– Mozognod kell! – suttogtam magamnak biztatásul. –
Csak így állapíthatod meg a pontos helyet...
Vaktában indultam tovább, és minél közelebb értem a
kórház épületéhez, annál inkább felemésztették a tartalékaimat
az idegen erők. Aztán hátrálni kezdtem. A támadások egyre
gyengültek, majd egy bizonyos határon túl megszűntek. Sokáig
kísérleteztem így, s elbizakodottságom, hitem a
legyőzhetetlenségemben majdnem a végzetemet okozta.
Túlságosan közel mentem a kritikus ponthoz, és csak hatalmas
áldozatok árán tudtam elszabadulni onnan. Megértettem, hogy
van egy határ, amit még én sem léphetek át.
Volt annyi eszem, hogy ezt a tabut betartsam.
Attól a perctől kezdve kerültem a kórházakat. Ehhez
térképre sem volt szükségem, a határokat hamar megismertem.
Gyorsan rájöttem, az egyszerűbb betegségek: nátha, ficam és a
hasonlók – semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem. Sokszor
előfordult az utcán, hogy törött lábú ember mellett mentem el, s
nem éreztem az égvilágon semmit. Ám ha tolókocsis
nyomorékkal találkoztam, akinek esetleg idegi bénulása is volt,
azonnal összecsaptunk.
Legyőzőre ezután sem akadtam.
 Városunk szent hely lett, a "csodálatos" gyógyulásoknak
hamar híre ment. A beteg emberek már nem Mekkába, vagy
más kegyhelyekre özönlöttek, hanem hozzánk. Ezt a
fellendülést az "okos üzletemberek" természetesen
kihasználták. Kiszáradt fákat hasogattak fel apró darabokra, és
árusították ki méregdrágán, mint "biztos hatású" ereklyéket.
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy színre lépjek, s
megszüntessem ezt a példátlanul szemtelen
feketekereskedelmet, ami csak arra volt jó, hogy a szerencsétlen
betegek zsebéből kihúzza az utolsó filléreket is.
Elhatározásomat tett követte.
Először kinevettek, ám ellentétben a sarlatánokkal, én
bármikor reprodukálni tudtam a csodálatos gyógyításokat. A
nevem pillanatok alatt bejárta a világot. Híres lettem, és új
megváltóként emlegettek, sokan Jézus és Mohamed fivérének
neveztek.
Sajnos valamivel nem számoltam.
A katonasággal.
Csodafegyvernek tekintettek. Mindenáron meg akarták
tudni, mitől ered a különleges képességem. Hiszen csak
gondolják el: egy "hagyományos” háború során rengeteg a
sérülés. Lőtt és szúrt sebek, égések, s még sorolhatnám.
Micsoda előny lenne, ha a sebesült katona egyik napról a
másikra meggyógyulna, es visszatérhetne a harctérre. A
legkiválóbb orvosprofesszorok vizsgálták át testemet kívül–
belül, ám semmit sem találtak. Hónapokat töltöttem elzárva a
kutatóállomások bombabiztos rejtekhelyein. Úgy kísérleteztek
velem, mint valami idegen élőlénnyel.
S talán annak is tartottak néhányan.
 Különféle betegségekben szenvedő betegeket hoztak elém,
és tanúk előtt vívtuk meg a csatáinkat. Ezek a kísérletek nekem
is segítségemre voltak a későbbiekben, pontosan tudtam, hogy
mit tehetek és egyáltalán mit kell tennem az adott esetekben.
Végül a vezérkar megunta a dolgot, a kísérleti eredményeket
páncélszekrénybe zárták, engem pedig visszaengedtek
megszokott környezetembe.
Eleven csoda voltam, semmi több.
Egyedi és megismételhetetlen.
Mivel sem rokonaim, sem közeli barátaim nem éltek a
városban, így senkinek sem hiányoztam. A csodák néhány
hónapig szüneteltek, és csökkent a városba látogató hívők
száma.
Tanultam a történtekből. Eredeti elhatározásomat
megmásítván úgy döntöttem, mégsem folytatom a
gyógyításokat nyilvánosan. Magányos partizán módjára,
egyedül fogok dolgozni, s ami a legfontosabb ingyen. Ez
utóbbival később szakítottam, de bizonyos határon továbbra is
belül maradtam. Pénzt csak attól kértem, aki minden
különösebb nehézség nélkül ki is tudta fizetni a borsos tarifát.
Arcomat átoperáltattam, a jogdíjakból befolyt jövedelem
lehetővé tette a számomra, hogy új életet kezdhessek. Kiterjedt
kapcsolataimnak köszönhetően suttogások keltek szárnyra a
játékosról. Politikusok, nagymenők voltak az első ügyfeleim,
hiszen ahhoz, hogy igazi gyógyító legyek, biztos alapokra volt
szükségem. Ha valaki kapcsolatot keresett velem, feladott az
adott ország legrangosabb újságjában egy hirdetést: "Játékos
kerestetik" szöveggel, mellékelve a nevét és a címét.
A többi már az én dolgom volt.
 Még élek.
Várom az utolsó csatát.
Tisztában vagyok vele, egyszer akad, aki jobb nálam.
Reménykedek, hogy addig sikerül megtalálnom az utódomat,
aki a helyemre állhat.
Mindennap eljárok a közeli játékterembe, ahol tizenéves
gyerekek nyomogatják lázas igyekezettel a gépek
vezérlőpultjait, rángatják az irányítókarokat. Talán ott van
közöttük az utódom is...
Ki tudja?
Én mindenesetre életem végéig reménykedni fogok benne.
 Tristan de Luca – Ép testben ép
lélek

Amióta kilyukadt az ózonpajzs, mint egy rossz koton, s

mellé elolvadtak a sarki jégsapkák, Nueva Houston utcáit
minden este trópusi zápor öntözte. Bűzös habot vert a város
mocskából, amit ide–oda úsztatott az eldugult csatornanyílások
felett. A forró aszfaltról hatalmas pamacsokban szakadt fel a
fullasztó pára, ettől még inkább gatyarohasztóvá vált az amúgy
sem kellemes hőmérséklet. Az egész locsi–pocsinak csupán
annyi haszna volt, hogy a maróan lúgos mosószerpocsolyákat
némileg semlegesítette az ecetízű eső. (Nueva Houston
háziasszonyai, ha nem a reklámok álomvilágát bámulták
elhülvült tekintettel, akkor igyekeztek eleget tenni azoknak, így
folyton mostak: ruhát, hajat, fogat, miegymást). Az utca lakói
ezért imádták az esőt, mert igaz, hogy néhány év alatt kihullott
a hajuk tőle, de legalább nyugodtan alhattak az éjjel, s nem
kellett attól tartanuk, hogy az OXO® Univerzális Mosópor
nátronlúgja lemarja a lábfejüket. A hófehér csontig.
Dupla Jack a Mexico’s Chili Bean étteremhálózat egyik
külvárosi szója–pizzériájának szemetesében lakott. A
nagyméretű konténer, mint egy gondoskodó anya, etette és
öltöztette Jacket: a pizzásfiúk mindig borítottak a fejére
elegendő ételmaradékot és nagyméretű recikláltpapír
csomagolóanyagot. Dupla Jacknek határozottan jobb dolga
volt, mint a Hispano Konföderáció milliónyi angolszász
kisebbségi nyomorultjának. Egészen addig, amíg egy éjjelen,
amikor éppen elvackolta magát másnapra, mégérkezett a
Terminátor.
A Terminátort egykor Juan Sanchez Saavedra néven
ismerte az alvilág. Kisstílű verőlegényként élt a környéket uraló
Vörös Rasták bandájában. Akkora senki volt, hogy még
tisztességes utcai nevet sem sikerült szereznie. Azután évekre
eltűnt, s mire visszatért, már ő volt a Terminátor. Beszélik, hogy
eladta magát señor Leon Corleone–nak, Nueva Houston
keresztapjának, és a mexikói maffiózó nagy pénzekkel
finanszírozta Juan vagyonokra rúgó átalakítását.

Dupla Jack két negyedgallonos Jack Daniel’s meta–whisky

megszokott társaságában húzta magára a szemeteskonténer
lecsukható fedelét. Az elmaradhatatlan altatószert a pizzéria
üzletvezetőjétől szokta kapni annak fejében, hogy tisztán tartja
a környéket, és nem enged oda csavargókat (ez utóbbit Dupla
Jack ingyen is megtette volna). Egy utolsót pislantott az
esőmosta utcára, amikor egy krómacél test csillogása magára
vonta a figyelmét. Egy két lábon járó acélmonstrum közeledett,
amely figyelmesen tekergette jobbra–balra kifejezéstelen
tekintetű fejét, mintha keresne valakit. Dupla Jack egy pillanat
alatt rájött, hogy akárki legyen is az a szerencsétlen, ő nem
ismeri és soha nem is hallott róla. Patkánygyorsan lebukott a
vacka legmélyére, és hogy dobogó szívének zakatolását
lecsillapítsa, rátapadt a műpia üvegének csókos szájára.
Az első negyedgallonnak hamar a seggére vert, ezért
kikotorta maga alól a másik üveget. Ez némi zajjal járt, mivel a
recikláltpapír úgy zörgött körülötte, mint a washingtoni gyerek
csontja. (Ehhez hasonló szellemtelen mondás tucatjával
keringett a Hispano Konföderáció nyomorultjai között, mert a
Maradvány–USA keleti partvidékének embertelen körülményei
még a sajátjukét is alulmúlták.) Jack ugyan rábukkant a
zsibbasztó italra, elfogyasztani azonban már nem maradt ideje.
Kopogtattak.
Fém csattogott fémen.
Dupla Jacknek volt annyi vér a pucájában, hogy meg se
mukkanjon. Rémülten kapaszkodott a hasas üvegbe, és némán
átkozta balszerencséjét, hogy nem csavarta le már korábban a
kupakot. Akkor most ihatna, hogy legalább a jól ismert íz
nyújtson valami kis biztonságérzetet.
– NYISDKI! – hangzott az utasítás kintről, majd egy
hatalmas ütés követte, amitől behorpadt a konténer fedele.
Persze a vasember maga is könnyűszerrel felhúzhatta volna a
tetőt, de akkor hol marad a pszichológiai hadviselés?
– NYISDKIVAGYRÁDGYÚJTOMAKUKÁT! – hallatszott
ismét a rosszul modulált hang. Ez már fenyegetés volt a javából.
A konténer teteje csigalassúsággal emelkedni kezdett, majd
félúton megakadt a frissen keletkezett horpadás miatt.
Maszatos arc, kócos szakáll, vörös orr és mákszemnyire
összehúzott szem kandikált ki a szeméthalomból. Újonnan
polírozott krómarc tekintett vissza rá.
– MAXIMILIANARTHURROCKEFELLER? – recsegte a
fémarcba mélyített fekete vonás,
– Te... te vagy a Karburátor Juan? – vacogta szédülten
Dupla Jack, hogy valahogy elterelje a vasember figyelmét arról
az amerikás névről. – Hallottam ám rólááááááá...!!!
Juan, a Terminátor nem azért koptatta idáig a drága
vanádiumízületeit, hogy beszélgessen. Egy emberi szemmel
követhetetlenül gyors mozdulattal megragadta Dupla Jack
nyakát, és kiemelte a kukából a szerencsétlent. Másik kezében
lángsugár kelt életre (az alkarjába épített letális ukrán
lángszórónak köszönhetően), és annak fényében vizsgálgatni
kezdte Dupla Jack arcát. A guberáló még sosem érezte magát
ilyen kényelmetlenül. Az még csak hagyján, hogy a torkát
szorító acélkéztől alig kapott levegőt, de a szemeit vizslató
Nikkor™ gépszemgolyók nem sok jót ígértek további sorsát
illetően.
– Dupla... J... ack vagyok... – hörögte meggyőzően. Már
amennyire tőle telt. A válasz nem sokáig késett.
– RETINAVIZSGÁLATEREDMÉNYEEGYEZTETVE.
POZITÍV. KERESETTSZEMÉLY
MAXIMILIANARTHURROCKEFELLERFELKUTATVA.
Dupla Jack elátkozta gyermekkora éveit, amikor a texasi
olajcsalád legifjabb tagjaként egészségét az Egyesült Államok
egy sor szervezete biztosította. Azóta a családját – sok millió
amerikaival egyetemben – kiirtotta a mexikói hadsereg
valamelyik atombombája, s ő még a nevét is elfelejtette.
Egyáltalán nem örült neki, hogy most a Terminátor így
felemlegeti. Valahogy sejtette, hogy nem a bingó–nyeremény
folytán zaklatja ilyen vehemensen. Annyiért nem szerzi meg az
elfeledett jueszéj–adatbázisokban porosodó retinaképét señor
Leon Corleone.
Tulajdonképpen igaza volt. Tényleg nem nyert a bingón. A
Terminátor baljában kialudt a lángszóró, és egy gonosz
fémtüske furakodott elő a tenyeréből. Az egyre vékonyodó, jó
arasznyi nyúlvány vége már tűhegyes volt, és sokat sejtető
búgással kékes szikrák tekeregtek körülötte, mint násztáncot
lejtő kövér giliszták. Dupla Jack még elsütötte volna élete utolsó
poénját: ("Haver, legalább a Jackemet hadd igyam meg!"), de
már levegőt venni sem volt ideje. A gonosz fémtüske –
búgással, kék szikrákkal egyetemben – behatolt az elgyötört
nyakizmai közé.

Sötét helyen tért magához. Korábban is előfordult már,

hogy olyan mélyre fúrta magát a szemetes aljára, hogy oda egy
szemernyi fény sem jutott be, de ez még annál is sötétebb volt.
Mintha megvakult volna. Meg akarta dörgölni a szemét, hátha
elmúlik ez a kellemetlen vakság, de nem bírta mozdítani a
karját. Ahogy erőlködött, lassan rádöbbent, hogy nincs is karja.
Felordított.
De szája sem volt, sem tüdeje, sem torka... Mi mást tehetett
volna, minthogy elájul?

Ugyanazon a sötét helyen volt akkor is, amikor ismételten

felébredt. Mozdulatlansága már nem rémítette meg annyira,
mint legutóbb. Próbált ismerkedni a helyzetével. Sokkal
nehezebben forgott az agya, mint máskor, így beletelt egy kis
időbe, amíg felfogta, hogy nincs semmi más, csak a sötétség. Az
égvilágon semmi egyéb.
Megint elvesztette az eszméletét.

Harmadik ébredése során úgy vélte, hogy már nem érhetik

meglepetések. A sötét és a semmi ugyanúgy része volt a
világának, mint eddig. Sokáig gondolkodott új helyzetén.
Ha lett volna időérzéke, tudta volna, hogy mindez napokig
tartott.
 Azután hangokat hallott. Nem ájult el, bár igencsak
meglepődött. Nagyon messziről értek el hozzá a szavak, és
furcsán ismerősen csengtek. Beleborzongott.
– JÓREGGELTSEÑOR! HOGYÉRZIMAGÁT?
AZÁLLAPOTAMÁRKIELÉGÍTŐ.
KITŰNŐENSIKERÜLTAMŰTÉT.
Nem tudott rájönni, honnan ismerős ez a kongó hang. Egy
másik hang – inkább suttogás, mint beszéd – kapcsolódott az
előzőhöz. Ellentétben az előbbivel, ez egészen közel szólt,
mintha valaki Dupla Jack fülébe suttogna.
– Mesélj, Juan, hogyan zajlottak a dolgok ?
– MINDENPOZITÍVSEÑOR!
AZALANYSZERVEITÖKÉLETESENBEÉPÜLTEK.
ASZEMÉLYISÉGTÖRLÉSTMARADÉKTALANULVÉGREHAJT
OTTAM.
AZÖNSZEMÉLYISÉGEMEGTAPADTAZALANYNEURÁLISHÁ
LÓ– ZATÁBAN
AKOMPLIKÁCIÓESÉLYEZÉRÓEGÉSZZÉRÓZÉRÓEGYÉSCSÖ
KKEN.
– Kitűnő, Juan, soha rosszabb hírt! Most menj, elfáradtam!
Tedd a dolgod!
– AHOGYÓHAJTJASEÑOR!
AKÖVETKEZŐELLENŐRZÉSHUSZONEGYTIZENÖTKOR.
JÓPIHENÉSTSEÑOR!
– Köszönöm, Juan,..
DJ előtt – akit valaha Dupla Jacknek hívtak – egy régi mese
homályos képei elevenedtek fel. Ebben egy kislányt egy
bádogember elvisz Óz birodalmába, és a varázsló észt ad neki...
Vagy az nem a kislány volt? Ezen még töprengeni kell.
 Ezzel a töprengéssel újabb napok teltek el, miközben a
Bádogember – mert DJ hamarosan rájött, hogy csakis ő lehet
az, aki ilyen furcsa fémes hangon beszél – gyakran meglátogatta
Ózt, a csendes hangú varázslót. DJ egyre több dolgot megtudott
róluk.
A Bádogember például a testét köszönheti Óznak, és ezért
egy életre hálás neki. Furcsa. Úgy emlékezett, hogy csupán egy
szívet akart, de arról most egy szó sem esett.
Óz viszont elvesztette a fejét, mert túlságosan elmerült az
élet élvezetébe – ő maga mondta így –, ezért új fejet csinált
magának. Ezenkívül kicserélt magában valami májat, vesét,
gyomrot és péniszt. Sajnos DJ nem emlékezett rá, hogy mik
ezek a dolgok, de abban biztos volt, hogy nagyon fontosak.
Egészen megkedvelte Ózt, olyan bársonyos volt a hangja és
olyan tiszteletet parancsoló. Az is rendkívül imponálónak tűnt,
hogy a varázsló szét tudta magát szedni, és miután kicserélte a
hibás alkatrészeket, össze is rakta a testét. Emiatt DJ nagyon
szeretett volna találkozni vele. Tudta, hogy közel van, csak ő egy
vékony fal mögé van bezárva a Smaragdváros szívében.
Elhatározta, hogy valahogyan átjut ezen a falon, és Óz színe elé
járul.
DJ már egy ideje tisztában volt azzal, hogy nincsen teste.
Biztosan úgy járt, mint a Bádogember. Óztól szeretett volna új
testet kapni. Ezért még a gonosz Nyugati Boszorkánnyal is
hajlandó lett volna megküzdeni.

Egy napon – DJ napnak nevezte azt az időszakot, amikor Óz

hangját hallotta – a varázsló "egy kis kokót" kért a
Bádogembertől. DJ halványan emlékezett rá, hogy a kokó
valami varázsszer, amivel csodálatos dolgokat lehet elérni.
Izgatottan várta, hogy a Bádogember meghozza a kokót. Nem
kellett sokáig izgulnia.
– ALEGFINOMABBMINŐSÉGSEÑOR.
– Nagyszerű! Add ide, Juan, és gondoskodj róla, hogy ne
zavarjanak!
– MEGLESZSEÑOR!
Kiéhezett öröm vibrált át Óz testén.
Furcsa, de DJ is megérzett belőle valamit. Lassan bársonyos
mámor lepte meg, amely egyre fokozódott, és soha meg nem
ismert magasságokba szárnyalt.
Először nem is vette észre, hogy a fal leomlott.
DJ előtt kitárult a Smaragdváros határtalan végtelensége.
Egy pillanatig az ájulás kerülgette – oly rég tette már –, de
szerencsére a kokó varázslatának mámora tartotta benne a
lelket.
Smaragdváros csodálatos volt. Sokkal szebb, mint azt
valaha is hitte. A mindent átható smaragd ragyogás nem az
égből jött, hanem a városból magából, s fénylett, mint egy
gigantikus ékszeres doboz.
DJ magasba szökő tornyok között szökellt, házakat repült
át, és leintett az alant áramló smaragdszín tömegnek. A
levegőnek smaragd illata volt és smaragd íze – DJ már repülés
közben mohón falta, és jóllakott vele. Egy időre el is felejtette
régi vágyait.
Azután észrevette, hogy ha letekint a városra, nem látja a
legfontosabbat, aminek pedig ott kellene lennie a tekintet
útjában. Még nem volt teste, csak a rabságból szabadult meg.
Keresni kezdte hát Óz palotáját.
A keresett építmény a város mértani közepén, egy smaragd
formájúra épített hatalmas téren emelkedett. Formája maga
volt a tökély: zöldesen szikrázó ékkő, melyet egy isteni
ékszerész helyezett a diadém közepébe.
DJ alábbszállt.
A város utcáin hömpölygő tömeg éles ellentéteként a tér
majdnem teljesen üres volt. Csupán két alak téblábolt a
palotától néhány lépésnyire.
DJ odarepült hozzájuk, és megszólította őket.
Természetesnek találta, hogy a Smaragdvárosban visszakapta a
hangját.
– Elnézést a zavarásért, uraim! Ózt, a Nagy
Varázslót keresem.
Azok ketten odafordultak hozzá, arcukon meleg barátság
ragyogott. Egyikük, egy szalmával kitömött bábu beszélni
kezdett.
– Üdvözlünk Smaragdvárosban, idegen! Mi is az Ő
színe elé szeretnénk jutni, mert az a hír járja, hogy Óz
minden kérést teljesít!
– Bizony! – értett egyet vele a társa, egy fényes bundájú
oroszlán.
A szalmabáb kissé szomorkásan folytatta:
– Tizenkét ajtaja van a Smaragd Palotának, és
abból csupán egy visz el Ózhoz, a többi talán a halálba
juttat. Nekem sajnos nincs elég eszem, hogy
megtaláljam az igazit, a barátomnak pedig túl kevés a
bátorsága, hogy csak úgy benyisson az egyiken. De
talán te, kedves idegen, szerencsével jársz, és akkor
majd ugye elmondod, hogy melyik a helyes út?
– Miért tartanám meg magamnak Óz ajándékait? –
kérdezte DJ, és megnyugtatta a szalmabábot és az oroszlánt,
hogy teljesíti a kérésüket. Majd odalépett az első ajtóhoz,
amelyik az útjába esett, és kezét a kilincsre tette.
– Sok sikert! – hallotta a háta mögül a jókívánságot, majd
belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

Először azt hitte, hogy a pokolba került. Eltűnt a ragyogás, s

csupán valami színtelen fény világította be azt az amúgy
kényelmesen berendezett helységet, amelyben feküdt. Igen, a
földön feküdt, mellette egy tükördarab, amit némi fehér por
borított.
Azután rájött, hogy Óz máris teljesítette a kívánságát, és
testet adott neki.
TESTET!!!
DJ majd' megveszett örömében. A test egy jó erőben lévő
ötvenes férfi volt, ápolt és markáns illatot árasztott. Gyűrött, de
kitűnő minőségű öltönyt viselt.
– Köszönöm, nagy Óz! – suttogta DJ áhítattal.
– Mi a fene?! – nyögte meglepetten Óz hangján a test,
amelyet DJ kapott. – Que diablo! De hülye látomás!
DJ döbbenten bámulta belülről saját testét, amint az
spanyolul dörmögve fél könyékre támaszkodik, és a fehér porral
borított tükör fölé hajol. DJ le akarta fújni, hogy lássa az arcát
is, de a test nem engedelmeskedett, ehelyett mélyen beszívta a
port. Kokó, villant DJ eszébe a szó. Talán nem kapott még
eleget a varázsszerből, ezért nem engedelmeskedik nekem? –
morfondírozott, majd mivel úgy gondolta, hogy nem is
hülyeség, amit kitalált, ismét mélyet szippantott. A test némi
késéssel engedelmeskedett.
 A kokó teljesen elfogyott a tükörlapról. Kreol bőrű, kissé
táskás szemű férfi bámult fel belőle. Vékonyra borotvált
bajuszán fehér szemcsék rezegtek.
– Juan! – bődült el a test Óz hangján. – Juan, te
konzervdoboz, hozz még, por los Dios!
DJ meg sem tudott lepődni, hogy a test Óz hangját
használja, amikor belépett a Bádogember. DJ elméjét jeges
iszony rázta meg. Minden eszébe jutott.
– Terminátor Juan!!!
– Basta!!! – kiáltotta az Óz–hangú test.
– VALAMIPROBLÉMALÉPETTFELSEÑOR? – recsegte a
Terminátor, akiről kiderült, hogy sohasem volt Bádogember.
– Miféle személyiségtörlést csináltál, tú puto! Ez a maldito
Rockefeller itt pofázik a fejemben!
DJ érezte, hogy testének iszonyúan megugrott a pulzusa,
miközben a Terminátorral üvöltözik.
– ÚGYÉRTISEÑORHOGYAZALANYVISSZAMARADTANE
URÁLISHÁLÓN?
– Igen, te marhakonzerv! Az alany megjátszottá a "zéró–
egész–zéró–zéró–egy" csökkenő esélyét! Hát nem sikerült
neki?! Ezeknek a Rockefellereknek mindig kibaszott mázlijuk
volt! – A dühöngő test feltápászkodott. – Juan! Azonnal szedd
ki belőlem, vagy én szedlek szét téged!
A fenyegető hang mögött lehetett valami, mert a
Terminátor gépileg modulált szavai megreszkettek.
– ÚJSZEMÉLYISÉGTÖRLÉSLEHETŐSÉGENEGATÍV.
MÁSMEGOLDÁSTKERESEK.
AZÖNSZEMELYISÉGEAZALANYÉVALEGYÜTTSÉRÜLNE.
– Nem érdekel! Szedd ki!!!
– DESEÑORCORLEONE...
 – Nincs kifogás...
DJ ott hagyta a vitatkozókat. Visszavonult az elme
legméIyére – amelyről immár kétségtelenül kiderült, hogy
señor Leon Corleone tulajdonát képezi, aki viszont sohasem
volt Óz. DJ–nek nagyon hiányos volt az emlékezete, de tudni
akarta, hogy mi történt. Kutatni kezdett señor Corleone emlékei
között.

Señor Corleone három éve vesztette el a feleségét és a

kislányát, egy bogotai drogkartell bosszúakciója következtében.
Az andínókat sajátkezűleg fojtotta bele a híg szarba, de ez sem
szolgált gyógyírként összetört szívének. Előbb inni kezdett,
majd jöttek a keményebb anyagok. Később nőket vásárolt
magának, és elkezdett bioelektronikus érzékstimulálókat
használni.
Legelőször a pénisze fonnyadt el, mint egy tavalyi répa,
mert valamelyik nője ráragasztotta HPIP–vírusát. Utána a
szervezet méregtelenítői mentek tönkre: a mája és a veséje, vele
együtt lyukadt szitává a gyomra. Rá egy hónapra elkezdett
bomlani az agya.
Señor Corleone–nak volt ahhoz elegendő pénze, hogy
elkerülje mások sorsát. Még ritka immunvércsoportja sem
tudta meggátolni abban, hogy megtaláltassa a megfelelő alanyt
a szervátültetésre, Maximilian Arthur Rockefeller személyében.
Rockefellert magát, testi valójában felkutatni már kissé
nagyobb falatnak tűnt. Még jó, hogy Terminátor Juan tovább
ápolta kapcsolatát a Vörös Rastákkal, akik valahogyan
kiszimatolták Rockefellert, azaz Dupla Jacket. Szerencsére az
alany csak alkohollal butította magát, más anyagtól teljesen
tiszta volt a szervezete. Hiába, az abszolút nincstelenség a
legjobb drogellenes kampánynál is többet ér!
A Hispano Konföderáció legdrágább biotechnikusai és
sebészei végezték el az átültetést, miután Juan küszöbfeletti
elektrosokk–sorozattal tisztára törölte Rockefeller agyát. A
pénisz–specialistát egyenesen Japánból hozatták.
Az akció több millió pesóval apasztotta meg señor Corleone
bankszámláját. És most az egész megsemmisülni látszott, mert
Rockefeller személyisége nem volt hajlandó szétégni, hanem
meghúzta magát néhány rejtett neuronszinapszis között.
Señor Corleone méltán volt nagyon dühös.

Ám hiába volt señor Corleone dühös, hiába fenyegette a

Terminátorát a szétszerelés vagy a beolvasztás rémképével.
Dupla Jack személyiségével – aki időközben magára talált –
nem tudtak mit kezdeni.
Az első óvatos elektrosokk majdnem kivégezte señor
Corleone műtétektől legyengült szervezetét, és csupán annyit
értek el vele, hogy Dupla Jack előtt még több mentális fal
omlott le. És ahogy egyre többet tudott meg saját sorsáról, ő is
egyre dühösebb lett.
Végül már kibaszott dühös lett.
Ezért átvette a señor teste felett az irányítást. Persze csak
akkor volt erre a mutatványra képes, ha a señor éppen aludt,
vagy kiütötte magát valamivel. Eleinte csak a hetvenemeletes
Leon Hall lakosztályaiban sétált, esetleg tornászott: tapasztalta
a testét, amit végre irányítani tudott. Később belekontárkodott
señor Corleone privát ügyeibe – az ő emlékeiből vette magának
az információkat. Így történhetett meg, hogy egy ideig Nueva
Houstonban éjjel nagyon olcsón lehetett drogokhoz jutni, és
csak reggelre emelkedtek vissza az árak a régi szintre – amikor
a señor felébredt.
Azután anti–drogokkal oltatta be magát, amelyek
megakadályozták mindenféle kábítószer hatásának
kialakulását, nem csupán azért, hogy bosszantsa señor
Corleonét, hanem azért is, mert vigyázni szeretett volna a közös
testre.
Kifejlesztett egy sátáni kacajt, amit a légváratlanabb
pillanatban eleresztett señor Corleone elméjében.
Éjjelente olyan könyveket olvasott, amelyeket nagyon
elvont emberek írtak más nagyon elvont embereknek, és ettől
señor Corleone szaggató fejfájással ébredt.
Vásárolt Kínában egy taoista kolostort – kétszer annyit
fizetve a kommunistáknak, mint amennyit azok kértek, pedig
már az is pofátlanul sok volt.
Señor Corleone őrjöngött. Amikor nem őrjöngött, akkor
keservesen sírt. Azután egy reggelen arra ébredt, hogy
magánhelikopterén ül, és a triplaturbinás McDouglas–
Rotoplan éppen dugóhúzóban próbál menekülni két cápaforma
hőkövetős rakéta elől.
– Merde!!!
– Na végre! Vedd át gyorsan az irányítást, te jobban
értesz ehhez a kávédarálóhoz! – hallatszott señor Corleone
fejében egy rémültnek tűnő hang.
Az utóbbi időben nem álltak egymással beszélő viszonyban,
Dupla Jack csupán a sátáni kacajt hallatta alkalmanként. Hogy
most mégis kommunikálni kezdtek, annak valóban nyomós oka
volt.
A McDouglas–Rotoplan visító turbinákkal küszködött a
gravitáció és a centripetális erő egyesült vonzásával. Az őrült
manővernek köszönhetően a két légicápa füstölögve tépett el a
gép mellett, és a mélyben csillogó rizsföldekbe csapódott.
A futurisztikus műszerfal kitartó pityegéssel jelezte, hogy
ezek nem az utolsó látogatók voltak. Egy kékesen villódzó
radarmonitoron éppen abban a pillanatban villant fel újabb két
sebesen közeledő fénypont, amikor señor Corleone még az
álomtól kábán átvette az irányítást a teste és a helikopter felett.
– Mi a faszt csináltál!? – kérdezte a pillanat hevének
megfelelő választékossággal. – És hol a faszban vagyunk?
– Yünan tartományban repülünk. Gondoltam,
meglátogathatnánk a kolostorunkat.
Señor Corleone–t egy pillanatra a gutaütés kerülgette.
Szerencsére Dupla Jack már egy ideje megtanulta közös testük
vérnyomását szabályozni, különben jó esélyük lett volna egy
szép légihalálra.
– Elment az eszed?! A kínaiak lelőnek bennünket!!!
– Igen, én is úgy vettem észre, hogy azon vannak.
A pityegés folyamatos sipítássá olvadt össze: megérkeztek a
rakéták. Señor Corleone homlokán kövér izzadságcseppek
gördültek le.
– Most figyelj, Leon bácsira, te kis féreg! – vicsorogta maga
elé a megroggyant keresztapa. Fél kézzel a botkormányt
tekergette, félszemmel az egyre világosodó tájat nézte. Kezének
másik fele egy hűvös tapintású gombon nyugodott, félszemének
párja pedig a radarernyőre tapadt. Várta, hogy a rakéták
közelebb érjenek.
Az a pillanat hamarosan bekövetkezett.
Señor Corleone rátenyerelt a gombra. Mennydörgő robajlás
rázta meg a McDouglas–Rotoplant, amint egy öt kilogrammos
apró rakéta elhagyta a gép alját.
 A következő pillanatban a kicsiny rakéta vakító tűzgolyóvá
változott, lángoló poklába csalva a kínaiak két gyilkos jószágát.
A McDouglas–RotopIan lebukott az alacsony dombok közé,
hogy señor Corleone reményei szerint eltűnjön a hatóságok
szeme elől.
A következő másfél órában nyugodtan repülhettek, csendes
eseménytelenségben telt az út. Úgy tűnt, hogy a kínaiak
bevették a trükköt. Señor Corleone elégedetten fordította meg a
gépet. A fedélzeti navigációs rendszerbe betáplálta Nueva
Houston koordinátáit. Megrántotta a botkormányt, hogy a
magasba emelkedjen, amikor Dupla Jack megszólalt az
agyában.
– Nincs több üzemanyag.
Señor Corleone ingerülten sziszegett a fogai között.
– Basta, basta!
– Nekem is elegem van már belőled – válaszolta
Dupla Jack. – Ajánlok számodra egy üzletet.
– Que dice? Miféle üzletet?
– Most szépen visszafordítod a gépet,
visszatáplálod a kolostor koordinátáit, amit voltál
olyan szíves felülírni, és leszállsz az udvarára. Már
nincs olyan messze... Majd egy teljes hónapra átadod
nekem az irányítást...
– Elment az a cseppnyi eszed!?
– Estoy aqui! A büdös életben nem szabadulsz meg
tőlem másképp, comprendiste? – csattant fel Dupla Jack,
megcsillogtatva az elmúlt időszakban felszedett spanyol
tudását.
– Nem hiszek neked! – kiabálta señor Corleone a
műszerfalnak, de azért visszafordította a McDouglas–
Rotoplant, és visszakérte a törölt koordinátákat. Az üzemanyag
ugyanis valóban vészesen fogyott.
– Miből gondolod, hogy nekem olyan jó veled egy
testben? Én is szeretnék megszabadulni tőled!
Megegyezünk, vagy sem?
– Beszélj! – csikorogta señor Corleone.
– Egy hónapra megkapom a testet, azalatt
elmélyedek a taoista lelki életben...
– Felőlem a pöcegödörben is elmélyedhetsz, csak húzzál ki
belőlem a francos francba!
– Ha valaha is hallottál volna a keleti filozófiáról,
nem lennél ilyen bunkó!
– Mert te olyan sokat tudsz arról, kukalakó!
– Nekem volt gyerekszobám! – felelte sértetten Dupla
Jack, és elhallgatott.
Señor Corleone a géppel egy darabig csendben zúgott a
levegőben. Azután feltűnt a fehérre meszelt kolostor masszív
tömbje. Alant néhány szürke ruhás, töpörödött kínai verődött
össze, és felfelé tekergették a nyakukat. Azután señor Corleone
nem bírta tovább a hallgatást és megszólalt.
– És mi lesz, ha már nagy filozófus leszel?
– Sajátos helyzetemből adódóan, azaz, hogy
nincsen testem, rám kevésbé hatnak a világi hívságok.
Már csak egy kicsit kell dolgoznom rajta, és eljutok a
Nirvánába!
– És az miért jó nekem?
– Mondtam, hogy bunkó vagy...
– Te, ne sértegess, mert...
– Mert mi?
 – Kuss!!! Folytasd! – mordult fel türelmetlenül señor
Corleone.
– A Nirvána a Semmi! Ha megszabadulok a test
csábításától... és hála neked elértem ezt az állapotot...
akkor feloldódhatom benne, és megszabadulok a
lélekvándorlás gyötrelmétől. Csupán lelki vezetőre van
szükségem, és az itt lakozik a kolostorban.
– De fennkölt vagy!
– És még milyen fennkölt leszek hamarosan! –
ígérte Dupla Jack.
– És hogyan adnám át a testem, ha teszem azt úgy
döntenék, hogy megteszem, amit kérsz? – kérdezte señor
Corleone.
– Vannak bizonyos füvek, amelyeknek füstjét
belélegezve...
– Kábítószer?
– Úgy is nevezhetjük...
A helikopter leszállt a két nagyon elégedett személyiséggel.
Az egyikük még csak nem is sejtette, hogy milyen alaposan
átverték.

Az egy hónap alatt Dupla Jack rengeteget tanult a tett

nélküli cselekvésről és a dolgok természetes állapotáról, az
egyszerűségről és a nyugalomról, de persze egy szó sem esett a
Nirvánáról. Miközben señor Corleone folyamatos mámorban
lebegett, Dupla Jack megtanulta, hogyan élhet harmonikusan a
világgal és önmagával, azt azonban nem, hogyan szabadulhatna
meg az élet nyűgétől. Ehhez buddhista kolostort kellett volna
vásárolnia señor Corleone pénzén. De Dupla Jack nem
véletlenül vette meg éppen ezt a kolostort.
 Esze ágában sem volt elhagyni a földi létet.

– Juan! Azonnal hívd ide Stewartot! – tajtékzott señor

Corleone.
Három hete érkezett vissza kínai útjáról, és egy szót sem
ejtett róla, csupán napról–napra egyre zavarodottabb lett. A
Terminátor még sohasem látta ilyennek a gazdáját.
Az első napokon señor Corleone vidám volt és felszabadult,
bár áradt belőle a kesernyés füstszag. Még kacarászott is.
Dupla Jack tényleg eltűnt, ahogy megígérte, és a szerzetesek
valahonnan szereztek kerozint a gépbe, úgyhogy señor Corleone
órák alatt hazaért. A kezdeti eufória azonban hamarosan átadta
a helyét a bizonytalanságnak, amely señor Corleone azon furcsa
érzéséből fakadt, hogy talán Dupla Jack mégsem ment el abba a
bús Nirvánába, csak csendben meghúzódik valahol az agyában.
Amikor egy éjjelen, amikor a keze akaratlanul is meditációs
pózba merevedett, és a señor rájött, hogy a sejtelem valóság,
sikoltozva rohangált fel–alá a hálószobájában, és üvöltve
átkozta Dupla Jacket.
Az nem szólt semmit, csak közös agyuk egyik zugában
csendben tovább elmélkedett. Ugyanazon a helyen ütötte fel a
tanyáját, ahol eszmélése után az Óz, a nagy varázsló meséjébe
képzelte magát. Most már csupán mosolygott akkori elgyötört
önmagán, hogy ilyen támaszt kreált, amikor egyik pillanatról a
másikra elvesztett minden vonatkozási pontot maga körül.
Mivel visszavonult, ismét testetlen volt, nem látott és nem
érzett, s ha akarta, hallani sem hallott – és ez így volt jó, így volt
tökéletes. Felőle a dolgok most már örök időkre
megmaradhattak volna ebben a formában.
 De señor Corleone már nem akarta tovább megtűrni őt a
drága pénzen beszerzett agyában. Elküldött Stewartért.

A mátrix–zsokét csak két nap múlva sikerült előkeríteni.

Valahol Szibériában síelt, és kergette a vastag copfos, romlatlan
és garantáltan vírusmentes orosz leányzókat.
Señor Corleone–nak már az harmincezerbe került, hogy
Stewart egyáltalán hajlandó volt félbeszakítani a nyaralást, de a
señornak megérte. Most már minden pénzt megadott volna,
hogy valaki kilakoltassa Dupla Jacket, és Stewart a legjobbnak
számítón a szakmájában. A Maradvány–USA kaotikus
hálózatában edződött, a profi humánvírus előtt nem volt
lehetetlen feladat.
A humánvírusok azok a mátrix–zsokék voltak, akik átvették
a régi számítógépes vírusok helyét a hálózatok virtuális
valóságában. Kemény pénzekért hatoltak be bármilyen
rendszerbe vagy adatbázisba, és ott annyi kárt okoztak,
amennyit nem szégyelltek. Nem volt az aknamunkájukra
megfelelő ellenszer, csak ha a cégek megfizették egy másik
humánvírus szolgálatát: ezúttal a védelemre. Ezek a fiatal
pasasok a fejükbe épített csatlakozón keresztül közvetlenül
tudtak a számítógépek valóságába jutni, így éppen olyan
gyorssá váltak, mint a processzorok az alapmatematikai
műveletek végzése közben.
Stewart és señor Corleone tíz percet beszélgettek. Ez a tíz
perc és az, hogy Stewart hajlandó volt személyesen megjelenni
a Leon Hallban, újabb tízezer pesóba került. A megbeszélés
végén Stewart utasította señor Corleone–t, hogy a szükséges
beavatkozás érdekében ültessen be – legalább ideiglenesen –
egy csatlakozóaljzatot a fejébe. Lehetőleg Chiba–Hiker
gyártmányút, mert nem akar holmi bóvli csatlakozó miatt
statikusan telítődni. Újabb negyvenötezer.
Magáért a virtuális beavatkozásért – ezen a néven illették
Dupla Jack kilakoltatását – Stewart még félmilliót kért. Közben
az utcán másfél pesóból bárki telezabálhatta magát
szójaburgerral.
Mindezek alatt Dupla Jack néma és mozdulatlan maradt.

– ÉBREDJENSEÑOR CORLEONE!STEWARTVANITT.
– Mi az ördög! Szétesik a fejem! Most akar belemászni?
– STEWARTAZTMONDJAVAGYMACSINÁLJAVAGYSOH
A. AZTMONDJAVÁRJÁKAZOROSZBICIKLIK. .
– Fene a sportos belét az ilyennek! Még ki sem szedték a
varratokat az aljzatból!
– STEWARTAZTMONDJAHOGYÍGYMÁRJÓLESZ.
AZTMONDJALEGALÁBBNEMKELLÚJRAMŰTENIAMIK
ORAZAJZATOTELTÁVOLÍTJÁK.
– Stewart azt mondja, blablabla!!! Mit szajkózod állandóan
annak a paprikajancsinak a hülye dumáját?! He?! Még egy ilyen
szöveg, és mégy az öntödébe! Akarsz hamutartó lenni?
– NEGATÍVURAM!
– Akkor meg fogd be!!! – üvöltötte magából kikelve señor
Corleone, amitől csak még jobban szaggatni kezdet a Chiba–
Hiker csatlakozóaljzat miatt frissen meglékelt koponyája. – És
küldd ide azt a kurvapecért!
Terminátor Juan kissé nyitva hagyta az ajtót, amikor señor
Corleone–t jött ébreszteni. Most a csendben kitáruló nyíláson
egy kócos, pattanásos tinédzser feje kandikált be. Vörös haja és
széles állkapcsa ír ősöket sejtetett.
 – Gyere be, Stewart, ha már eddig eljutottál! – intett a
tizenéves kölyöknek señor Corleone. – Hallom máris kezdenéd.
Stewart félretolta fogai közül azt a méretes rágógumit,
amivel addig a rágó izmait edzette. Ez volt az egyetlen sport –
az orosz bigékkel való síelést kivéve –, amit szívesen űzött.
Hangja vékony volt és reszketeg, mint amilyet egy ritkán
használt hangszál produkált.
– Hallottam, a robotja már elmondta az érveimet. Ennél
többet én sem akarok pofázni. Itt a deckem, mehetünk
szörfözni...
– Tisztában vagy vele, hogy most nem holmi virtuális
mátrixban fogsz mászkálni?
– Tisztában van vele, hogy azért nem kértem volna annyi
ruppót? – kérdezett vissza Stewart.
– Ha szétcseszel odabent valamit... – bökött a fejére señor
Corleone, és fenyegető hangsúlya semmi kétséget nem hagyott
afelől, hogy mi is lehetett a mondat másik fele.
Ám Stewart nem rettent meg, hiszen tisztában volt azzal,
milyen fontos személy señor Corleone számára.
– Talán nem azért fizet, hogy szétcsesszek odabent valamit?
– vigyorgott szemtelenül.
Señor Corleone arcán megrándult egy izom, ahogy Dupla
Jack eszébe jutott. Türelmetlenül intett Terminátor Jüannak,
hogy távozzon, majd várakozóan nézett a pattanásos Stewartra.
– Akkor felőlem...
Stewart kezeslábasának óriási zsebeiből egy minidecket és
néhány drótot halászott elő. A drótok végén krómos csillogással
csatlakozóelemek fityegtek. Az egyiket odanyomta señor
Corleone orra alá.
 – Dugja ezt magába. – Jót vigyorgott a saját kétértelmű
viccén.
Señor Corleone azonban meglepő módon nem volt vicces
kedvében, el sem mosolyintotta magát. Fájdalmas fintorral
tapogatta ki az aljzatot, majd beleillesztette a deck
csatlakozóját. A két króm diszkrét cuppanással kapaszkodott
össze.
– Hunyja be a szemét, úgy könnyebb lesz! – parancsolta
Stewart. – Remélem, tartotta magát a megállapodásunkhoz, és
tiszta maradt mára!
– Nem kokóztam három napja! – méltatlankodott señor
Corleone.
– Mindkettőnknek jobb lesz így! Majd ha túl vagyunk rajta,
bepótolhatja...
Amíg beszélt, Stewart keze sebesen járt a deck felett. A
megfelelő szubrutinok lefuttatása után a deck elégedetten
pittyegett egyet. Stewart bólintott.
– Figyelem! Megyek! – Azzal ő is becsatlakozott.

Stewart számára nem volt szokatlan a virtuális tér, még ha

azt egy agy neuronhálózatából alkotta is meg a program, és nem
a megszokott Mátrixból, de señor Corleone–t az első pillanattól
fogva hányinger kerülgette. Furcsa neonszínű kábelek és
feszített felületek között testetlenül lebegtek. A kábeleken apró
szikrák szaladgáltak valószínűtlen sebességgel, a közelebbiek
halk búgását hallani is lehetett. A fent és a lent elvesztették az
értelmüket, akár csak az elől és a hátul.
– Hol vagyunk?! – nyögte señor Corleone.
 – Tíz pont! Már vártam a kérdést. Az ön agyában.
Most megpróbálok elkapni valami információt, hogy
hol is lehet a mi kis barátunk.
– Mindjárt hányok! – jött azonnal a válasz.
– Nincs vész, majd megszokja! De egy darabig
maradjon csendben, mert egyelőre azt sem tudom,
hogy mit keresünk. Ha rábukkanok valami nyomra,
majd szólok. Addig viszont lehetőleg ne zavarjon, mert
még az is megeshet, hogy a saját agyába fog
belefulladni!
– Miii...?! – hüledezett señor Corleone.
– Mondom, kuss! Így érthetőbb? – förmedt rá dühösen
Stewart.
Ezek után señor Corleone csendben maradt. Még akkor is,
amikor összehányta magát – természetesen nem a virtuális
valóságban. Stewart észlelte señor Corleone állapotát, de
csupán lefuttatott egy kicsatlakoztató programot, szavakkal
nem reagált rá. Kisebb gondja is nagyobb volt annál.
Az agy nem úgy viselkedett, mint a cybertér, de Stewart
nem azért volt a profik profija, hogy ezen meglepődjön. Viszont
attól még, hogy valaki tudja, hogy szarban fog úszni, a szar az
szar marad, és nem válik vízzé.
Señor Corleone agya nem tűrhette a betolakodókat. Amint
észlelte az idegen behatolást, valamiféle bioelektromos
immunrendszert uszított rájuk. Az immunrendszer támadása
csak kismértékben hasonlított az elektronikus adatbázisokat
védő programozott jégre. Mondhatni csupán a
kellemetlenségük volt hasonló. Stewart láthatatlan jelenlétére
először fehéren gomolygó ködszerű valamik támadtak. Mielőtt
bármit is tehetett volna ellenük, a fehér támadók rátapadtak
Stewart jelenlétére, beburkolták, mintha vattacukorból
lennének. Ettől kezdve lőttek a láthatatlanságnak: Stewart
ragacsos hóemberként száguldozott az idegpályák mentén.
Nem sokkal azután, hogy a ragacsok befogták, vaníliaszín pacák
kezdték el követni. Egy–egy paca – vagy inkább amőba –
akkora lehetett, mint Stewart az elme virtuális valóságában, de
folyton osztódtak, vagy éppen összeolvadtak egymással, így kis
híján lehetetlen lett volna megszámolni őket. Amíg nem
mutattak kifejezett támadó szándékot, Stewart nem is
foglalkozott velük, minden erejével Dupla Jack nyomait
kutatta. Így, hogy señor Corleone–t kicsatlakoztatta, kissé
nehezebb lesz megtalálnia. A vattacukor–emberke megvonta a
vállait. Annyi baj legyen! Majd megduplázza az árat!
Az idegpályák összesűrűsödtek, állandóan csomópontokat
alkottak. Stewart – bár fogalma sem volt róla – az agy
homloklebenyének közelében járt, ott, ahol a személyiség
lakozott. Normális esetben egymagában...
Ekkor támadtak a vanília–amőbák. Hihetetlenül gyorsan
vékony karok csapódtak ki belőlük, végükön bunkós
képződményekkel. A bunkókon és a karok teljes hosszában
csillogó kocsonyás máz remegett.
Stewart cselezett. A legtöbb bunkó elkerülte őt, de egy–
kettő eltalálta, nagyokat taszítva rajta.
Ha valami nem hiányzott neki, akkor az ez volt. A
csapásoktól belerepült a többi rávetett kar hálójába, amelyek
rátekeredtek, és a vanília–amőbák elkezdték maguk felé
vonszolni. Ha nem nyíltak volna rajtuk keskeny, cakkozott szélű
hasadékok, Stewart akkor sem szeretett volna találkozni velük.
Kint, a valós térben Stewart ujjai őrülten kalapálták a deck
billentyűzetét. Gyors szabadulóprogramot generált, amely a
virtuális valóságban fénylő kardként realizálódott. Stewart
szabdalni kezdte az egyre rövidülő csápokat. Az amőbák
szájnyílása megremegett, és visító hangot adott ki.
A csápok bilincsei lehullottak. Ám Stewartnak egy
pillanatnyi nyugta sem maradt. Az amőbák összeolvadtak,
egyetlen hatalmas vaníliatömegbe.
– Fucked fuck!!! – szaladt ki Stewart száján az ősi
amerikás káromkodás.
A vaníliaszörnyeteg újabb bunkós csápokat köpött ki
magából. Stewart összeszedte minden snowboard tudományát,
hogy elkerülje a támadást.
És sikerült neki! A fél tucatnyi csáp ártalmatlanul repült el
mellette. Stewart lendületet vett egy hátraszaltóhoz, hogy minél
távolabb kerüljön a vaníliaszörnyetegtől. Úgy érezte, sosem
tapasztalt energiák feszítik numerikus kódokból generált testét.
Ugrott.
Ezzel pontosan belevetette magát a visszaránduló csápokba.
Az ütközés energiája kipenderítette a kusza idegpályáit
sűrűjébe. Áttört egy irizáló felületet, amely befogadta, mint egy
szappanbuborék.
Stewart előtt elsötétült a világ – szó szerint és átvitt
értelemben is.

A virtuális valóságban bekövetkező eszméletvesztés csupán

a másodperc egy töredékéig tart, de már elegendő ahhoz, hogy
megterhelje a szívet. Szerencsére Stewart szíve fiatal és erős
volt, így két óriási dobbanással megúszta az egészet. Némi
légszomj kínozta még egy darabig, de ez már nem hátráltatta
abban, hogy szétnézzen, hova került.
 Persze semmit sem látott. Abszolút sötétségben lebegett –
legalábbis sehol sem érintett semmit. Azután szinte az orra előtt
narancssárga betűk olvadtak elő a semmiből. Halk suttogás
kísérte a sorok előtűnését, ahogy egy láthatatlan szónok
elszavalta a verset:
A csecsemő: puha, gyenge,

a haldokló: kemény, erős.

A sarjadzó fű és fa: lágy, erőtlen,

a korhadó: szívós, erős.

A kemény és erős: pusztuló,

a puha és gyenge: fakadó.

Elvész a fényes hadsereg.

A felnőtt fatörzs megreped.

A kemény, erős: alámerül,

a puha, gyenge: felülkerül.

{5 Lao Ce: Tao Te King. Weöres Sándor fordítása.}

Stewart megnyugodott. Rátalált Dupla Jackre. Gyorsan

végez vele, azután kicsatlakozik. Itt hagyja ezt a helyet, és csak
akkor csatlakozik be megint valaki elméjébe, ha majd a sajátja
megzavarodik.
– Dupla Jack, üzenetet hoztam señor Corleonetól.
Merre vagy?
Csend.
– Dupla Jack!
 Halk kaparászás hallatszott. Kisvártatva meleg fény öntötte
el a környéket. Stewart ragacsos hóembere egy szobányi,
hullámzó falú buborék közepén lebegett. Vele szemben egy
sötét alak mozgott végtelenül lassan.
– Az üzenet nem érdekel. Nincs már dolgom
Corleoneval. Hagyj magamra, vagy maradj velem...
– Lehet, hogy mégis fontos dolog. Miért döntenél
úgy, hogy meg sem hallgatsz? – kérdezte Stewart,
miközben kint egy újabb programot indított be a decken.
Vészesen hasonlított ahhoz, amelyiket a vanília–amőbák ellen
használt.
Dupla Jack szomorkásán ingatta a fejét.
– Semmi dolgom vele – ismételte meg. – Hagyjon
békén, én sem zavarom többé.
– Señor Corleone nem akar többé magában tudni! –
válaszolta Stewart, és a kezében megvillant egy kegyetlen
kinézetű szigony. Egy killer–file virtuális képe.
Dupla Jack nagyot sóhajtott, és kelletlenül Stewart elé állt.
A mátrix–zsoké meglendítette a fegyverét.
A következő pillanatban kívül találta magát a buborékon.
Nekiugrott a ruganyos falnak, de visszapattant róla. Dupla Jack
nem kívánt többé találkozni vele.
– Én megbékéltem a helyzettel. Ha Corleone
elégedetlen, akkor menjen ő!
Stewart szárazon felnevetett.
– És hogy akarod kirakni a gazdag keresztapát?
– Ez az az agy az enyém volt. Akkor használom,
amikor akarom. A testet is. A pénzét is.
Stewart azonnal kapcsolt.
– Hát... éppenséggel meg lehetne engem is fizetni...
 – Tízmillió elég lesz?
– Rubelben...

– Juan! – szólt bele a kissé nyúzott arcú señor Leon

Corleone a kommunikátorba. – Készítsd elő a limuzint,
meglátogatom a dallasi vasöntödémet!
– RENDETLENKEDNEKAZALKALMAZOTTAK?
– Úgy is lehet mondani... te velem jössz, hátha túl forró lesz
a helyzet.
– IGENSEÑOR! – recsegte a halálig hűséges Terminátor, és
kihátrált a señor szobájából. A keresztapából lett politikus
utána fordult.
– Egy pillanatra, Juan! Készíts nekem egy dupla bourbont
sok jéggel!
– IGENSEÑOR!

A vasöntöde szikrázó és csattogó, izzó és üvöltő forró pokla

jócskán megszelídült a mérnökök magasban felfüggesztett plexi
irodájában.
Señor Corleone még így is sűrűn törölgette izzadó
homlokát. A kezében tartott papír is nedvességfoltokkal volt
tele, ahogy az egykori keresztapa ujjai eláztatták.
A papíron egy kerek tárgy igényes műszaki rajza volt
látható, háromféle nézetben és keresztmetszetben. Mintha egy
lapos UFO, vagy frizbi képe lett volna. Señor Corleone a torkát
köszörülte: az öntöde egészségtelen gőze kissé belepte.
– Igen, igen – szólalt meg végül. – Határozottan tetszik. És
hány darabot tudnának legyártani belőle?
 Egy őszülő hajú, vékony bajuszos mérnök válaszolt,
eredetileg kreol bőre lehetett, mára azonban az öntödében
töltött hosszú évek jeleként kivörösödött.
– Tekintve a hozott nyersanyag mennyiségét, valamint azt,
hogy az eljárás során, amely megtisztítja a vanádiumötvözetet a
biológiai szennyeződésektől, még tetemes mértékű
anyagveszteségre számíthatunk... nos... körülbelül kettő–
kettőszázötven darabot tudunk elkészíteni. Hacsak nem
pótoljuk külső forrásból a nyersanyagot...
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott vidáman señor Corleone.
– Az a kétszáz darab hamutartó bőven elég lesz. Nincs is ennél
több dohányzó barátom, akinek elosztogathatnám... Nagyon
elégedett vagyok!
– Ennek igazán örülök, uram! – hajolt meg egy kissé a
mérnök. – Miben állhatunk még a rendelkezésére?
– Ó... nem is tudom... tökéletesen elégedett vagyok...
– Talán ajánlhatnék Önnek egy italt? Tudom, hogy az
öntöde levegője nagyon megviseli az embert, ha nincsen
hozzászokva.
Señor Corleone most már szabályosan vigyorgott.
– Jack Daniel’s pont jó lesz... Természetesen duplán!
 Jeffrey Stone – Telepítvény

Iszik Aszimov?

Harrry Sezlon

Osztálynélküli társadalomban született,

középosztálybeli család sarjaként. Apja sajtérlelő
szakmunkás volt az állami érleldében.
Csodálatra méltó matematikai képességeivel korán
kitűnt. Nagyon korán. Hajnali fél háromkor... A
negyvenhatodik születésnapján ujjai segítségével
végre össze tudott adni öt és tíz közé eső számokat. De
ezt csak mellékesen jegyezzük meg, mivel matematikai
tudásra nem volt szüksége, hiszen modern
számológépek, komputerek és szuperkomputerek
egész sora segítette a munkáját. (Ez sem érdekes, mert
ő kizárólag a mechanikus szerkezetekben bízott, és
híres–neves számításait egy ABAKUSZ 20–on –
kétszer tíz golyós abakuszon – végezte. Egyébiránt
innen ered a "Golyós Sezlon" becenév is.) Mivel más
területen nem tevékenykedett, kétségkívül a
histomatematikában alkotta a legnagyobbat. Sőt,
magát a histomatematikát is ő találta ki. Ezért hát
senki nem ért belőle semmit, és ennek köszönhetően
eredményei máig is cáfolhatatlanok. A
histomatematika az axiómák homálylepte
szövevényéből kicsikart, tekenyakart statisztikai
tudomány időközben ugyanolyan divathóborttá vált,
akárcsak az ólomfejtés, az álomfejtés, az államfejés, az
arspoetica vagy az ágybavizelés.
GALAKTIKUS KICSODA–MICSODA
(Az összes ehhez hasonló kitétel a Galaktikus Kicsoda–
Micsodából származik, de ez nem baj).

Sezlon életútjáról egy bizonyos Gál Döme nevezetű vidéki

fickó életrajza adja a leghitelesebb leírást. Gál Döme
olyannyira hiteles akart lenni, hogy még önmagáról is egyes
szám harmadik személyben beszél...

Gál Döme amolyan igazi falusi suttyó volt, tányérnyi

sugárzó képpel, egy pulikutya érzelgős tekintetével és
szívlapátnyi tenyerekkel (valamint lapáttenyérnyi szívvel). És
ráadásul histomatematikából diplomált. Mivel munkájában
több alkalommal is hivatkozott Harrry Sezlon nagybecsű
megállapításaira, senki sem értette, s tanárai pusztán azért nem
buktatták meg negyedszer is, mert az már az ő tekintélyükre is
rossz fényt vethetett volna. Maga Sezlon is csak egy jót röhögött
a szakdolgozat kusza sorai láttán, jókedvében szokás szerint
leitta magát, és közvetlenül a küszöbön álló delirium tremens
előtt táviratot küldött. Gondolta, magához édesgeti a
szerencsétlen hülyét.

Valahol a galaxis legszélén (amerre az űrmadár sem jár)

létezett egy aprócska bolygó, ami olyan szegény volt, hogy még
saját nappal sem rendelkezett. A környező öt – hasonlóan csóró
– naprendszer közös megegyezéssel egyetlen sovány és
halovány csillagot birtokolt, mely megállapodás szerint
ciklikusan vándorolt a rendszerek között. Nos, a Galaktikus
Birodalmi Köztársaság (továbbiakban: GBK) eme
lábujjkörméről indult útnak Döme, hogy megváltsa a világot.
(Előbb azonban a menetjegyét váltotta meg). Ez idő tájt annyi
lakott bolygót számlált a galaxis, hogy azt jószerivel össze se
lehetett számlálni. Ha a központi számítógépnek tették fel e
fogós kérdést, többnyire az is csak egy véletlenszám–generátor
által képzett húsz és huszonötmillió közötti értékkel válaszolt.
Azt azonban hozzátette, hogy a bolygók mindegyike hűséget
esküdött a GBK–nak, melynek Traktor a székhelye.

Traktor

A GBK fővárosa, mely nevét jellegzetes

mezőgazdasági géphez hasonló még jellegzetesebb
alakjáról kapta. Mivel kivolt mind a négy kereke,
csakúgy mint a kormánya, logikusnak látszott, hogy itt
székeljen a GBK. A székelés eredménye kihatott a
peremvidékekre is. (Később részletezve). A
neorománcát élő népszaporulat–felfuttató kedv
jóvoltából Traktor elérte a városiasodás netovábbját. A
kipufogócső végétől egészen a bal első reflektorig a
bolygót egyetlen hatalmas város borította. Lakóinak
száma a tömeges gyermekszületések miatt
másodpercenként meghaladta önmagát, és vált
megszámolhatatlanból és nyilvántarthatatlanból
eszméletlen sokká. Ez az óriási embertömeg kizárólag
a GBK igazgatási részlegének az igazgatását igazgatta –
és még így is kevesen voltak. Később ez jelentette a
bukás fő okát. A másik jelentős ok az élelmezés volt.
Traktor annyira függött a külvilágoktól, hogy nagyon–
nagyon, és így napról napra teherhajók hordták az
élelmet Traktor tartályaiba. Ugyanezen hajók álltak
sorba a kipufogócsőnél, hogy az itt székelő kormány
által elhasznált és ügyesen átalakított élelmet (lásd:
székelés!) elvigyék a galaxis legtávolabbi vidékeire is.
Az élelmezéssel azonban baj volt. Azok a fránya
külvilágok gonoszul kihasználták Traktor roppant
mértékű függőségét és pusztán tréfából évek óta
kizárólag tökfőzeléket szállítottak. Ezért fordulhatott
elő, hogy Traktor polgárai szép lassan begolyóztak,
akárcsak az a nevezetes ürge – a Golyós Sezlon.

Döme úgy készült erre az útra, mint tudományoknak

szentelt ifjúsága elvitathatatlan kiteljesedésére. Egyre
mondogatta is magában, hogy el ne felejtse: úgy készülök erre
az útra, mint tudományoknak szentelt ifjúságom... stb. Szóval
ilyen marhaságokat mondogatott. Sohasem járt még az űrben,
de egyszer már beszélt olyan emberrel, akinek a sógora már
látott fényképet egy igazi űrhajó–karbantartóról. Úgyhogy az
útnak ezen része nem izgatta, de a hipertéren át való ugrásra
kellemes borzongással gondolt. Ilyen szenzációs jelenséggel
bizony holmi egyötöd nappal rendelkező bolygócskán nem
mindennap találkozott. Az ugrás jelenségét megérteni pofon
egyszerű. Nos, gyengébbek kedvéért lássuk e pofon mibenlétét.
Eldöntött tény, hogy a fény sebessége semmiképpen sem
szárnyalhatja túl az örök határként emlegetett fénysebességet,
így pedig még az egymástól néhány napnyira lévő rendszerek
között is évekig tartana az út. Ellenben képzeljük el a hiperteret,
ezt az elképzelhetetlen valamit, ami se nem tér, se nem idő, sem
nem anyag, sem nem antianyag, nem fény, nem semmi, nem
nem nem–semmi... szóval képzeljük el, mert a lényeg az, hogy
össze–vissza (keresztül–kasul) hidalja át a galaktikát két közeli
pillanat ideje között. De nem is ez a lényeg. A lényeg az ugrás.
Nevét arról a jelenségről kapta, mely akkor játszódik le,
valahányszor a hajó belép ebbe a semnemakármibe – és erre
nem történik semmi. De nem is ezért hívják ugrásnak, hanem
azért, mert amikor a hipertérből visszalép a normál, evilági
térbe, a hajót olyan lökés éri, hogy az ügyesebb utasok (dacára a
mesterséges gravitációnak) helyből akár tíz métert is ugranak.
Ennek kapcsán alakul ki az "ugyan kire ugorjak?" nevezetű,
népszerű társasjáték, mellyel az unatkozó utasok ütik el üres
perceiket és vigyázatlan utastársaikat. A játéknak nincs lényege,
sem szabályai. Ki–ki kedvére kiválaszthatja ugrása célpontját.
Döme már jó ideje a csillogó acélredőnyök előtt állt, melyen
túl fátyolos rajzású űrszentjánosbogarak rajzoltak. Ezek
valójában csillagok voltak, csak megpróbálták
űrszentjánosbogaraknak álcázni magukat. Valószínűleg néhány
kékesfehér gázköd hideg füstje lebegett az ablak előtt, mert
olybá tűnt, mintha rózsaszín tejföllel locsolták volna le a messzi
láthatárt. Az acélredőnyök miatt azonban ebből semmi sem
látszott.
Döme gyomra kissé összecsavarodott az idegességtől. Az
eddigi ugrások során rendre elhibázta azt a tündéri szőkeséget,
akit már induláskor kipécézett magának. Azonban a lány
ugrásmátrixa olyan rejtélyes volt, hogy képtelenség volt
beletrafálni. És az utolsó ugrás szolgáltatta az utolsó
lehetőséget. És ha tizennegyedjére is hibázik, hogyan
ajánlkozhatna Sezlon mellé alhistomatematikusnak?
De egyelőre a sejtelmes tudomány művelése helyett sokkal
szívesebben ajánlkozott volna a nem kevésbé sejtelmes szőke
hölgyhöz, akit egy jól irányzott ugrással kellene leteríteni
ahhoz, hogy utána akármi is megtörténhessen. Matematikus
lévén a lány eddigi ugrásaiból most már centiméterre pontosan
ki tudta számolni, hova kell ugrania, és úgy helyezkedett, hogy
véletlenül se hibázza el. Izgalmas percek csúsztak–másztak
egymásba kapaszkodva...
Az ugrás közeledtét enyhe remegés jelezte, aztán puff és
zutty, majd aúú!
Döme felnyikkant, mert a lány jól megérdemelt puha alfele
helyett valami kemény, csontos végtagra esett, s az az oldalába
fúródott. Először azt hitte, ismét elhibázta a célt, később rájött,
mégsem. Rosszabb történt. Megelőzték. Közte és a lány között a
csontos első tiszt feküdt. A férfi hegyes könyöke mélyedt éppen
Döme oldalába.
Hiába, gondolta Döme keserűen, ezek a vén űrrókák jobban
ismerik a dörgést, mint holmi zöldfülű matematikusok (akik
ráadásul még vidékiek is).
Érezvén, hogy az első tiszt rutinos könyöklésekkel és
rúgásokkal kísérli meg eltávolítani magáról, komor
elszántsággal próbált megkapaszkodni a Birodalmi Köztársaság
Sültkrumpli–jelvényével díszített, fehér egyenruha ujjában. Az
egyenruha azonban a légkondicionáltságra való tekintettel
ujjatlan volt. Ettől Döme annyira meglepődött, hogy egy
huppanással lecsúszott a padlóra.
– De uram – mondotta jogos felháborodással –, lehet, hogy
én csak egy vidéki fajankó vagyok, de juszt is én néztem ki
magamnak elsőként a hölgyet. Legyen szíves kússzon le róla, s
adja át nekem a helyét!
Az első tiszt egy pillanatig elgondolkodott.
– Részben egyetértünk. Te valóban egy vidéki fajankó vagy.
Ezért hát nem alacsonyodom vitába veled, s nem adom fel e
kellemes lovagló pozíciót. Hagyd csak reám nyugodtan e
hölgyet, helyette javaslom, tekintsd meg inkább neves
fővárosunkat, Traktort!
– Én inkább e hölgyet...
– Hidd el, fiam, Traktor jóval ékesebb látványt nyújt, mint e
szőke haj tulajdonosa, aki türelmetlenül mocorog alattam. Van
kereke, kormánya, reflektora, míg ilyesmikkel eme
másodvirágzását élő asszonyszemély nem rendelkezik. Aminek
okáért logikusan következik, hogy elsősorban nem ezt, hanem
amazt kell megtekintened.
Döme arcáról enyhe pír űzte el a szégyenérzést. Erre
magától is rájöhetett volna! Elnézést kért tehát, és az
acélredőnyök felé sietett.
– Szeretném látni Traktort – mondta az ott álldogáló
matróznak.
– Szeretném látni, mennyi zsozsót perkálsz le érte –
válaszolta az.
– Nem értem.
A matróz mély lélegzetet vett, amiből látszott, mire gondol:
csak falusi tahókkal ne kezdjen az ember!
– Mert hogy – magyarázta türelmesen –, akár a nap felőli
oldal felől is közeledhetnénk, és akkor úgy is tilos lenne kinézni.
Aki akkor kihúzná a redőnyöket, megvakulna, megsülne,
sugárfertőzést kapna, ráadásul semmit sem látna. Így hát a
nézelődés, mint olyan, ugye, nincs benne a viteldíjban. Azonban
nem a nap felől közeledünk, Traktor jól látható, de mivel nincs
benne a viteldíjban, nem kerül ingyenbe. Érted már, taplókám?
Döme némi aprót halászott elő, a matróz undorral felhúzta
az orrát. Majd ugyanezt megcselekedte az acélredőnyökkel is.
Döme kibámult. A bolygó valóban olyan volt, akár egy hatalmas
traktor. Voltak kerekei, lámpái, sárhányói, kormánya, sőt
kipufogója is, mely előtt hosszú sorokban várakoztak a
széklettelenítő űrhajók. Döme érdeklődve nézegette a különös
formákat, és villámként hasított át agyán a gondolat, hogy
rászedték, becsapták, megorgyilkolták! Mert az igaz, hogy a
lánynak nincsenek kerekei... viszont Traktornak meg nincs
szőke haja, sem gömbölyded mellei, sem szép lábai!
Rohant vissza az első tiszthez, hogy jussát követelje,
legalább egy harapásnyit a hamvas vállakból, de az utastérben
már nagy volt a tumultus, s képtelen volt átverekedni magát a
tömegen; a hajó leszállni készült.
A hajó leszállását a legkülönbözőbb hangok egyvelege
kísérte. A kettészelt levegő surrogásán, a fékezőrakéták
sivításán, a ventillátorok duruzsolásán keresztül is hallatszott
az első tiszt panaszos nyüszítése, meg a szőke hölgy elégedetlen
követelőzése.
A landolás könnyen ment. A hatalmas test földet ért,
pattant kettőt–hármat, aztán orral belefúródott az
irányítóközpontba. Igaz, agyonnyomott pár tucat tisztviselőt, de
legalább a vámtiszteknek nem kellett sokat gyalogolniuk. Be is
tódultak rögtön, mindenkit a helyére parancsoltak és türelemre
intettek.
Az utasok aránylag nyugodtan várakoztak, néhány óra
elteltével azonban többen megpróbáltak fölállni, ám a
biztonsági övek megbízhatónak bizonyultak.
 Döme aránylag a névsor elején volt, rá még aznap este sor
került. Egy ikszlábú matróz vezette a hatalmasra tátott szájú
kijáraton keresztül a vámirodába, ahol néhány turkáló és
guberáló társaságában az asztalra szórva találta összes holmiját.
– Hova dugtad a tiltott élelmet, amit Traktorra akartál
csempészni? – mordult rá a legmagasabb rangú tiszt. (Ez
onnan látszott, hogy neki két pár bajusz libegett az orra alatt).
Döme körül ringlispílezett a világ. Úgy bántak vele, mintha
nem is a GBK teljes jogú polgára lett volna, hanem valami
amatőr sci–fi író. De vidéki lévén úgy gondolta, a városban így
szokás, hát nem tiltakozott, amikor gyakorlott kezek
megmotozták és lerángatták róla a ruháját.
– Pfúj, disznó! – fintorgott az egyik vetkőztető. – Nem
szégyelled magad?
– Sajnálom – makogta megszeppenve Döme –, de olyan
sokáig kellett egyhelyben ülnöm... és nekem gyenge a vesém...
Jó, hogy levetkőztettek, legalább alsóneműt cserélhetek.
Valamelyikük nem cserélné velem a sajátját?
– Ne térjünk el a tárgytól! – rángatta bal alsó bajuszát a
tiszt. Ha csak tökfőzeléket hoztál, könnyen megjárhatod!
– Én nem is...
– Most lebuktál, csirkefogó! – kiáltott fel a tiszt, mert az
egyik embere megtalálta Döme zsebében azt a félkilós hamuban
sült pogácsát, amit anyja készített az útra. Ezt azonnal
tizennyolc egyenlő darabra tépték, és nyomban befalták.
– Traktor léte jelen pillanatban olyannyira a külvilágoktól
függ – magyarázta falás közben a tiszt –, hogy még az élelmet is
tőlük kapjuk. Undorító tökfőzeléket. De nekünk vámosoknak
nem bizonyul elégnek. Ha nem jönnének állandóan bamba
vidéki tuskók, akiktől elkobozhatjuk az elemózsiájukat, éhen
pusztulnánk.
– Hát, ez nagyszerű! – örvendezett Döme. – Már azt hit–
tem, nem tetszik a pofám és ezért macerálnak.
– A fittyfenéket! – mondta barátságosan a tiszt. – Csakis
azért cseszegetünk, mert te is olyan vidéki fajankó vagy, mint a
többi. Igaz, öcsém? Aztán azt tudod–e, mennyi még a mennyi?
– Matematikus vagyok – válaszolta enyhe pírral Döme,
miközben alsónadrágot cserélt. – Tehát ilyen kérdésre nem
akárkinek tudok választ adni.
– Hogy merészelsz hülyének nézni bennünket?
– Papíron is be tudom bizonyítani. De csak egy
histomatematikusnak.
– Az valami állatfajta? – nagyon csodálkoztak.

Histomatematika

A matematika azon ága, mely egyes egyének

viselkedéséből von le messzemenő társadalmi
következtetéseket. Mindeme meghatározások
adottnak veszik azon feltételezést, hogy minden "A"
nem egyenlő "nem–A"–val, valamint, hogy a vizsgált
személy tevékenysége mindenre alkalmazható legyen.
Az alapot Sezlon három törvénye határozza meg:
1. A histomatematikához nagy halom fantáziára és
még nagyobb halom tömény alkohol használatára van
szükség.
2. Rajtam kívül mindenki más alkalmatlan.
3. A robot köteles megvédeni a histomatematikát
mindaddig, míg az előző két törvénybe nem ütközik.
 Ettől kezdve Döme, mivel lényegtelen dolgokról van szó,
átvált egyes szám első személybe. (Saját szájába adja a szót).

Sezlont egy kopott rekamién heverve találtam; néhány tucat

üres üveg társaságában, motyogva babrálta a kezéhez operált,
apró abakuszt.
– Aggyon 'sten! – köszöntöttem illendően. – Hogy szolgál
az ityegafityeg?
Sezlon ujjai fürgén rángatták összevissza a golyókat, és a
ráncos, vén csont üveges tekintettel bámult maga elé.
– A patikus feleségének hűtlenségét kombinálva az
alsegédírnok tintás orrával... igen... – motyogta maga elé a
mindentudó nagymester. – Nyilvánvaló, hiszen a szemetes
talált egy majdnem teli doboz tökfőzeléket a kukában, és... egy
golyó meg egy golyó, az igen... hmm, négyzetgyök négy golyó a
nulladikon plusz egy... hukk!
A csuklástól lezuhant az ágyról, és magával rántotta az
asztalt, majd keservesen ordítani kezdett. (Előbb a markomba
röhögtem, majd amikor az megtelt, új tárolóeszköz után
néztem, és ekkor pillantottam meg a szörnyűséget).
Sezlon befejezte a keserves bruhahát, és sokatmondóan
tartotta felém a szörnyűséget. A szörnyűség a kezéhez operált
abakusz volt. Az eséstől elgörbült, a golyók összevissza álltak
rajta. Olyan volt, mintha...
– Igen – krákogott Sezlon. – Teljes pusztulás! Az egész GBK
darabokra hullik, minden inog, minden változik. Fiam, én
vagyok az egyetlen biztos pont az univerzumban. – Meg kellett
kapaszkodnia bennem, mert majd' eldőlt a részegségtől. Mi az,
hogy "majd' eldőlt", ott menten elvágódott és engem is magával
rántott.
Két napig aludt egyfolytában. Amikor felébredt, azonnal
elrohant a közeli kocsmába, fűnek–fának, bokornak–virágnak
mutogatta az emberiség sorsát. Ezzel a sztorival vette rá a
hiszékeny polgárokat, hogy költözzenek ki a galaxis legsarkára
és ott holmi lexikon írásával keressék a kenyerüket. A
"kenyérkeresés" perspektívájára a polgárok otthagytak mindent
és mentek, ugyanis, szó ami szó, kissé tele volt a tökfőzelékes
dobozuk zöldessárga pempővel, s a "kenyér"–szó felajzotta a
képzeletüket.
Sezlon azonnal kinevezte magát kitelepülési pénztárnoknak
és bezsebelt egy csomó pénzt. Áttelepülés közben rejtélyesen
eltűnt. A pénzzel együtt. Később kiderült, hogy bonyolult
pénzügyi manőverbe kezdett és hitelezői elől lefagyasztatta
magát egy jégkockába, amiből csak hosszú évek múltán olvadt
ki, hogy megigyon egy pohárka lélekmelegítőt. Mivel úgy
tapasztalta, hogy kinn még fagyosabb a hangulat, mint a
jégkockában, lesben álló hitelezői elől újra a fagyásba menekült.
Közben ez a Telepítvény olyannyira fizetésképtelenné vált,
hogy annál már csak sivársága volt nagyobb. A környező barbár
világok között nem jól ment az üzlet, az enciklopédiát nem
akarták venni – hiszen a tevetrágya sokkal olcsóbb anyag a
tűzrakáshoz, mint a papír –, kezdtek komoly nehézségek
támadni...
És beigazolódott Sezlon jóslata. A GBK valóban
tönkrement. És mivel az igazgatás igazgatásának az irányítói
nem kaptak rendes fizetést, ott hagytak csapot–papot (nem: a
pap is velük ment) – a GBK erkölcsileg is elzüllött.
 A Galaktikus Birodalmi Köztársaságnak nincs pénze.
Telepítvénynek nincs pénze. Senkinek sincs pénze. De hát
akkor hova lett a pénz? Ennyit elinni még Sezlon sem képes!
Hol a pénz? Hol az a temérdek, megszámlálhatatlan
mennyiségű pénz?
Ha tőlem megkérdeznék, én pontosan meg tudnám
mondani. Ám félő, hogy a magyarázatomat csupán egy másik
histomatematikus értené...
 Harlan Ellison – A fiú és kutyája

I.
Jártam egyet Blooddal, a kutyámmal. Ezen a héten sokat
bosszantott; folyton Albertnek hívott. Átkozottul viccesnek
tartotta. Humor Harold, ha–ha. Fogtam neki pár vízipatkányt a
nagy zöld, meg az okkersárga fajtából, meg egy manikűrözött
pudlit, ami valamelyik lenti pórázáról szökött meg. Mindet
felzabálta, és ettől nagy pofája lett.
– Gyerünk, te tetű! – nógattam. – Keress nekem egy jó
muffot!
Blood csak kuncogott a maga kutya–módján.
– Murisan nézel ki, amikor kanos vagy – mondta.
Seggbe kellene rúgnom ezt az elfuserált dingószökevényt.
– Keresd! Nem viccelek.
– Pfuj, Albert. De hát végül is én tanítottalak.
Észrevette, hogy a türelmem határára értem. Egykedvűen
pecázni kezdett. Legubbasztott a rakpart málló szegélykövére, a
szemhéja le–lecsukódott, szőrös teste megfeszült. Egy idő után
a mellső lábára ereszkedett, és addig kaparászott vele előre,
mígnem teljesen lehasalt, s a fejét kinyújtott mancsára fektette.
Testének merevségét enyhe reszketés váltotta fel, pontosan úgy,
mint amikor egy bolhacsípést készül megvakarni. Ez így ment
vagy negyedórán át; végül a hátára fordult, csupasz hasát az ég
felé mutatta, két mancsát, mint az ájtatos manó, keresztbe tette,
hátsó lábát széttárta.
– Sajnálom – mondta. – Nem fogtam semmit.
 Máskor ettől bepörgök, és a csizmámmal jót rúgok belé, de
most tudtam, hogy valóban próbálkozott. Nem túlságosan
örültem neki, mert valóban vágytam egy csajra, de hát mit
tehetek?
– Oké – feleltem rezignáltan. – Felejtsd el! – Rúgott egyet,
ettől az oldalára fordult, majd gyorsan felállt.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.
– Nem sok mindent lehet itt csinálni, nem gondolod? –
feleltem gúnyosan. Pofátlanul alázatosan gubbasztott a lábam
mellé.
Nekidőltem egy lámpaoszlop megolvadt csonkjának, és a
lányokra gondoltam. Fájdalmas volt.
– Elmehetnénk a moziba – ajánlottam. Blood végignézett az
utcán, meg a gazzal benőtt bombatölcséreken, de nem szólt
semmit. A nyavalyás azt várta, hogy azt mondjam, oké,
menjünk. Legalább annyira kedvelte a mozit, mint én.
– Oké, menjünk.
Feltápászkodott, és lógó nyelvvel, boldogan lihegve utánam
ügetett. Vigyorogj csak, te majom! Pattogatott kukoricát akkor
sem kapsz!

A Mi Galerink olyan kóbor banda, amelyik még arra is

képtelen, hogy egy fosztogatás után meglépjen, ezért a komfort
megszerzésének rafináltabb módját választotta. Mozi–orientált
suhancokból állt, akik folyton a régi Metropole Színház
környékén ólálkodtak. Senki nem próbálta elzavarni őket, mert
mindenkinek szüksége volt a mozira. Amíg a Mi Galerink
moziba járt és megdolgozott azért, hogy megnézhessen egy
filmet, jobbnak látták a vetítések folytatását, még olyan szóló
vendégnek is, mint például nekem meg Bloodnak. Különösen
egy magamfajta szólónak.
A bejáratnál le kellett adnom a 45–ösömet, meg a
rövidcsövű 22–es Browningomat. A jegypénztár mellett egy kis
alkóv állt. Először megvettem a jegyeket, ez egy doboz Oscar
Meyer Philadelphia húsgombócomba került, Blood részéről
meg egy doboz szardíniámba. Azután a Mi Galerink két, Bren
puskával felfegyverzett őr felügyelete mellett az alkóvhoz ment.
Láttam, hogy a mennyezetről csepeg a víz, ezért szóltam a
ruhatárosnak, egy bibircsókos képű kölyöknek, hogy tegye a
fegyvereimet valamilyen száraz helyre. Rám se hederített.
– Hé, te varangyképű genyó, tedd át a cuccot a másik
oldalra! Gyorsan rozsdásodik. És ha csak egyetlen foltot is
találok rajta, összetöröm a csontjaidat!
Vissza akart pofázni, de előbb a Bren puskát szorongató
őrökre sandított, mert jól tudta, hogy ha azok kipenderítenek,
elveszítem a belépti díjamat, akár bent voltam, akár nem. De az
őrök láthatóan nem akartak akcióba bocsátkozni, talán nem
tartották érdemesnek; így csak bólintottak, hogy csinálja azt,
amit mondtam. A varangyképű átrakta a Browningomat a
fegyvertámla túlsó végébe, a 45–öst pedig alája akasztotta.
Blood meg én a terem felé tartottunk.
– Pattogatott kukoricát akarok.
– Felejtsd el!
– Gyerünk, Albert! Vegyél nekem pattogatott kukoricát.
– Le vagyok égve. Megleszel kukorica nélkül is.
– Szar alak vagy.
Vállat vontam: jelentsen fel, ha nem tetszik.
Beléptünk. A terem zsúfolásig tele volt. Örültem neki, hogy
az őrök csak a fegyvereimet vették el. A tőröm és a késem ott
lapultak olajozott tokjukban a nyakam mögött, s ez
megnyugtatott. Blood talált két egymás melletti üres széket, és
araszolni kezdtünk befelé a sorba. Valakinek a lábára léptem,
mire káromkodni kezdett, de nem törődtem vele. Egy
dobermann rám mordult. Blood felborzolta a szőrét, de nem
csinált semmit. Még olyan semleges pályán is, mint a
Metropole, előfordult néhány komoly balhé.
(Hallottam, hogy egyszer egy fickó a South Side–on álló
farokkal bement az öreg Loew Granadájába, belekötött vagy
tíz–tizenkét fószerba, kinyírta a blökijüket. A vége meg az lett,
hogy leégett a mozi, és ott veszett a tűzben jó néhány menő
Cagney film is. Akkor történt, hogy a bandák megállapodtak
egymás között, hogy a mozi szent hely. Ma már jobb a helyzet,
de még így is akad egy–két eszement, aki nem bír magával.)
Három filmet nyomtak. A legrégebbi a Piszkos alku volt
Dennis O’Keefe–fel, Claire Trevorrel, Raymond Burrel, meg
Marsha Hunttal. 1948–ban készült, hatvanhat évvel ezelőtt. Az
isten tudja, mi lelte a gépet, a csillagkerék folyton megcsúszott,
meg kellett állítani a vetítést, és újrafűzni a filmet. Azzal együtt
jó mozi volt. Egy ilyen film alatt senki nem kötekedik a
haverjaival, és nem megy ki, hogy unalmában bosszút álljon
valakin.
Gengszterek, csőcselék, sok–sok pofon és verekedés.
Tényleg jó volt.
A középső filmet a Harmadik Háború alatt forgatták ’07–
ben, két évvel azelőtt, hogy születtem, A büdös ferdeszemű volt
a címe. Kész beszarás az egész, de akadt benne néhány jó
kézitusa. Klassz jelenetek voltak, amikor napalmszóróval
felszerelt harci agarak szarrá égettek egy kínai várost. Blood
nagyon komálta, pedig ezt már láttuk egyszer. Megjátszotta,
milyen büszke, amiért az ősei játszottak benne, és tudta, hogy
tudom, ez mennyire hízeleg neki.
– Nem akarsz esetleg itt helyben elégetni egy kisbabát? –
súgtam neki. Vette a lapot, és megszégyenülten belesüppedt a
székbe, nem szólt egy szót sem, csak elégedetten nézte, hogyan
küzdik át a kutyák magukat a városon. Merevre untam magam.
A fő attrakciót vártam.
Végre elkezdték. Ez egy isteni pornó, még a 70–es évek
végén készült. A címe Nagy, fekete bőrbabák. Simán el tudták
kezdeni. Szerepelt benne két szőke egész végig fekete fűzőben
és magas szárú fekete bőrcsizmában flangáltak, de a muffjuk
mindvégig kilátszott. Az arcukon álarc volt, a kezükben ostor.
Letepertek egy keszeg fickót, az egyik tyúk ráült a képére, a
másik meg rábukott a dákójára. Egészen begerjedtem tőle.
Körülöttem a fószerok jól elvoltak magukkal. Már éppen én
is neki akartam állni, amikor Blood odahajolt hozzám, és
nagyon halkan – ahogyan akkor szokott beszélni, ha valami
rendkívül büdöset talál – azt mondta:
– Van itt egy csaj.
– Hülye vagy – feleltem neki.
Kerülve a feltűnést körülnéztem. A teremben majdnem
minden széken ült egy szóló, vagy egy kutya. Ha ide
bekeveredik egy tyúk, azonnal kitör a lázadás. Cafatokra tépik,
mielőtt bárki is rámászhatna.
– Merre? – kérdeztem halkan. Körülöttem a szólók már ki
voltak feküdve, s egyszerre mordultak fel, amikor a szőkék
levették a maszkjukat, és egyikük a csípőjére erősített fafütyivel
bizgerálni kezdte a keszeg fickót.
 – Várj egy percet – kérte Blood. Most éppen koncentrált. A
teste megfeszült, mint az acéldrót. A szemét hehunyta, a szája
reszketett. Hagytam, hogy végezze a dolgát.
Lehetséges. Talán mégis lehetséges. Tudtam, hogy a lentiek
készítettek jó pár dögunalmas filmet, olyan szarokat, amilyenek
a harmincas meg a negyvenes években voltak divatosak, és
amelyekben házaspárok csinálták ikerágyban. Olyan Myrna
Loy, meg George Brent–féle filmeket. És tudtam, hogy néha–
néha feljön valamelyik középosztálybeli lenti tyúkja, hogy
megnézze, milyen egy igazi muffos film. Hallottam már erről,
de olyan moziban, amelyikben én is megfordultam, ilyesmi még
nem fordult elő.
És annak a valószínűsége, hogy ez éppen a Metropole–ban
történik meg, igen csekély volt. Ide többnyire fura figurák
járnak. Valójában nem is neheztelek azokra a fickókra, akik
egymással helyegnek – a francba, azt megértem. Elvégre nem
mindenhol akad elég csaj. Azért pedig nem mondok le egy ilyen
filmről, mert azt a gyenge tyúkot, aki rám akaszkodott,
féltékennyé teszi. A fiúkat fel kell hajtani, meg aztán mindegyik
azt hiszi, elég, ha letolja a gatyáját, és odatartja a seggét.
Ráadásul a nagyobb bandákban emiatt sok vér folyik. Szóval, ez
nekem soha nem volt buli. Na jó, nem soha, de már jó ideje
nem az.
A Metropole összes buzijára, nem hiszem, hogy egy csaj be
tudna jutni ide. Azt sem tudnám megmondani, kik tépnék szét
először, a buzik vagy a frankók.
És ha csakugyan itt van, a többi kutya miért nem szagolta
ki?
– Tőlünk a harmadik sorban – mondta Blood. – Legszélső
szék. Szólónak van öltözve.
 – Hogy van az, hogy te kiszagoltad, a többi kutya meg nem?
– Elfelejtetted, ki vagyok, Albert?
– Nem felejtettem el. Csak nem hiszek neked.
Végső soron úgy gondolom, elhittem. Aki akkora marha,
mint én, és akinek egy Blood–féle kutya annyi mindent
megtanított, az mindent elhisz, amit a kutyája mond. Ne
vitatkozz a tanároddal!
Az, hogy megtanított írni, olvasni, összeadni és kivonni,
meg mindenre, amit ő használni szokott, még nem jelenti azt,
hogy okos vagy. (Azt hiszem, csak annyit jelent, jó, ha
mindezeket tudod.)
(Az olvasás egészen jó dolog. Jól jön, ha valahol
konzerveket találsz, mondjuk egy lebombázott
szupermarketben. Könnyebb kiválasztani a kedvencedet, ha
nincs kép a dobozon. Számtalanszor előfordult, hogy a feliratot
látva hagytam ott a répafőzeléket. A francba, de utálom a
répát!)
Szóval azt hiszem, hogy tényleg ki tudta szagolni a tyúkot, a
többiek meg nem. Már milliószor elmondta, hogy van ez. Ez a
kedvenc meséje, ő történelemnek nevezi. Krisztusom, nem
lehetek ekkora marha! Tudom, mi az a történelem. Mindaz, ami
eddig megtörtént.
Ám jobban szerettem a történeteket közvetlenül Bloodtól
hallani, mint azokból az ócska könyvekből kiolvasni, amiket
folyton magával hurcolt. De ez a különleges történelem csak
róla szól, és újra meg újra elmondja nekem, pedig már kívülről
tudom – nem, a szavak a fejemben vannak, nem kívülről
jönnek. Szóval fejből tudom, ha úgy tetszik, szóról szóra.
 És ha mindent, amit tudsz, egy blökitől tanultál meg, akkor
úgy gondolom, elhiszed, amit fejből mond neked. Különben
nem beszéltem volna róla.

II.

Ezt mesélte nekem fejből:

Több mint ötven évvel ezelőtt Los Angelesben, mielőtt még
a Harmadik Háború kitört, élt Cerritosban egy Buesing nevű
férfi. Kutyákat nevelt, házőrzőket és harci, meg támadó
kutyákat. Dobermannokat, dán dogokat, schnauzereket és
japán akitákat. Volt egy Ginger névre hallgató németjuhász
szukája. A Los Angeles–i Rendőrségnél dolgozott a
kábítószerosztályon. Ki tudta szagolni a marihuánát. Nem
számított neki, mennyire van elrejtve. Végeztek vele egy
kísérletet: egy automata áruházban huszonötezer kartondoboz
volt. Ezek közül ötbe tettek marihuánát. Ám előbb celofánba
csomagolták, majd óndobozba forrasztották, aztán vastag
csomagolópapírba burkolták, s úgy tették a kartondobozba.
Ginger öt perc alatt megtalálta mind az öt csomagot. Mialatt
Ginger ezzel foglalatoskodott, kilencvenkét mérföldnyire
északra, Santa Barbarában a cetológusok delfinek
gerincfolyadékát fecskendezték chacma páviánokba és
kutyákba. Fajta–átalakító műtéteket és szervátültetéseket
végeztek. A cetkísérletek első sikeres példánya egy kétéves kan
puli volt, aki Ahbhu névre hallgatott, és az érzékeléseit
telepatikusan képes volt továbbítani. Keresztezéssel és további
kísérletekkel létrehozták az első harci kutyákat. Éppen időben,
mert kitört a Harmadik Háború. Ezeket a kutyákat rövid idő
alatt be lehetett tanítani arra, hogy rövid távon telepatikusan
kommunikálni tudjanak emberkísérőjükkel, és mivel fel tudták
deríteni a gázolaj, a méreg, a gáz és a sugárzás nyomait, az
újfajta háború rettegett kommandósaivá váltak. A legjobb
tulajdonságokkal rendelkező példányokat tovább tenyésztették.
A dobermannok, agarak, pulik és schnauzerek bizonyultak a
legjobb telepatáknak.
Ginger és Ahbhu Blood ősei voltak.
Ezt már ezerszer elmondta. Ezerszer ugyanígy,
ugyanezekkel a szavakkal, ahogyan ő is hallotta valakitől.
Hittem neki, de úgy gondolom, mostanáig nem igazán hittem
el.
Lehet, hogy ez a kurva dög tényleg egy különleges példány.
Megnéztem az előttünk levő harmadik sor szélén
terpeszkedő szólót. Hát a franc, aki tudja. A szóló mélyen a
szemébe húzta a sapkáját, a dzsekije gallérját meg feltűrte.
– Biztos vagy benne?
– Olvan biztos, mint ahogy itt ülök. Az egy lány.
– Ha az, akkor úgy játszadozik magával, mint egy fickó.
Blood kuncogott.
– Meglep? – kérdezte gúnyosan.

A titokzatos szóló még egyszer végigülte a Piszkos alku–t.

Ha lány, akkor ez érthető. A szólók meg a bandatagok többsége
a muffos film után kimentek. A fal mellett egy buksza térdelt a
fiúja előtt, és nagyban szivarozott; nem vettem észre, hogy a
buzikat különösebben érdekelte volna, hogy pipihusi van a
moziban. A helyiség nem telt meg újra; az utcák már így is
kiürültek. Később a buksza meg a fiúja is elmentek. A Piszkos
alku–t megint egymagamban ültem végig, Blood elaludt.
 Amikor a titokzatos szóló felállt, hagytam neki időt, hogy
kiváltsa a fegyverét – ha van –, és elinduljon. Akkor
meghúztam Blood nagy fülét.
– Lássunk neki! – mondtam.
Utánam oldalgott az előcsarnokba. Ott kiváltottam a
fegyvereimet, majd kilestem az utcára. Üres volt.
– Oké, szimat. Merre ment? – tudakoltam.
– Jobbra.
Elindultam, közben a vállszíjamra erősített tárból
megtöltöttem a Browningot. Még mindig nem láttam egy lelket
sem a szétbombázott házak között. A városnak ez a fele tényleg
ramatyul nézett ki. De hát ahhoz, hogy a Mi Galerink a
Metropole–ba járhasson, mást nem igen kellett
helyreállítaniuk. Milyen különös: a Sárkányoknak egy egész
erőművet kellett elfoglalniuk, hogy elnyerjék a többi banda
elismerését; Ted Falkájának a víztárolót. A Bastinadók a
marihuána ültetvényen dolgoztak béresként; a Barbadosi
Feketék minden évben jó pár tucat tagot veszítettek el, mire
megtisztították a sugárzástól a város csatornáit; a Mi
Galerinknak pedig csak a mozit kellett üzemeltetni.
Akármilyen régen is történt, hogy a szóló fosztogatókból
kialakultak az első bandák, akárki is volt a vezérük, minden
tiszteletem az övé. Igen kemény anyja lehetett. Tudta, hogyan
kell a dolgokat megszervezni.
– Itt fordult be – jegyezte meg Blood.
Utána indultam, amint ügetni kezdett a város széle és a
hegyek fölött még mindig kékeszöld fényben vibráló
sugárfertőzött terület felé. Már tudtam, hogy igaza volt. Ezt a
helyet egy lenti csak az ejtőaknán át tudja megközelíteni. Vagyis
lány az illető.
 Még a fenekem is belebizsergett a gondolatra. Kettyinteni
fogok. Már egy hónap telt el azóta, hogy Blood kiszagolt nekem
egy szóló csajt a Bevásárlóközpont alagsorában. Koszos volt, és
tetves lettem tőle, de nő volt. Kikötöztem, és vagy tucatszor
megdugtam. Egészen jólesett. Neki is tetszett, még ha le is
köpött,és azt mondta, hogy megöl, ha egyszer kiszabadul. A
biztonság kedvéért megkötözve hagytam. Amikor a múlt héten
arra jartam, már nem találtam ott
– Figyelj – szólt Blood, és eltuszkolt egy kráter mellől, amit
az árnyékok miatt alig lehetett észrevenni. Valami megmozdult
a kráter fenekén.
Itt a senkiföldjén bóklászva kezdtem megérteni, hogy a
bandák zömében miért srácokból állnak. A Háború megölte a
legtöbb lányt, és a háborúban ez mindig így megy – legalábbis
Blood azt mondta nekem. Ritkán született gyerek, és akár fiú
lett, akár lány, a falhoz csapták, mihelyt kibújt az anyjából.
Az a néhány csaj, amelyik nem költözött le délre a
középosztálybeliekkel, kemény, magányos szuka lett, mint az
ott lent az áruházban. Szikárak, szívósak, és ha nem vagy
észnél, gondolkodás nélkül elvágják a torkodat egy pengével.
Ahogy öregszem, egyre nehezebb megszerezni egy jó pinát.
Ám olykor előfordul, hogy egy csaj megunja, hogy egy
banda tulajdona legyen. Máskor pedig négy–öt banda a közös
portya során elkap egy lentit; vagy – mint most is – egy
középosztálybeli csajnak tüzel a segge, hogy megtudja, milyen
egy muffos film, és feljön megnézni.
Kettyinteni fogok. Ó, atyám, alig bírom kivárni!

III.
 Idekint a lebombázott házak vázain kívül nincs semmi. Itt
egy egész háztömb dőlt össze, mintha egy acélprés ereszkedett
volna alá az égből, és egy tompa hummmp! után minden porrá
vált volna alatta. A csaj ijedt és ideges volt, ezt azonnal láttam
rajta. Kapkodva mozgott, és folyton hátrapillantott a válla
fölött. Tudta, hogy veszélyes környéken jár. Ember, ha tudta
volna, milyen veszélyes környéken!
A letarolt háztömb mellett egy magányos épület állt, mintha
elvétették volna a bombázáskor. A csaj abban bújt el, és egy
perc múlva fényt láttam felvillanni. Zseblámpa? Meglehet.
Blood meg én átmentünk az úton, s beléptem az épületet
körülvevő árnyékba. Ennyi maradt a KFT–ből.
Ez annyit jelent, hogy Keresztény Fiatalok Társasága.
Blood tanított meg olvasni.
Hogy mi a franc lehetett ez a Keresztény Fiatalok
Társasága? Ha tudsz olvasni, több kérdés merül fel benned,
mintha ostoba volnál.
Nem akartam kirángatni onnan, odabent biztosan akad egy
hely egy jó numerára, Bloodot a lépcső mellé állítottam
őrködni, én pedig körbejártam a kiégett házat. Nem volt nagy
ügy bejutni. Felléptem az egyik ablakpárkányra, és leugrottam a
túloldalon. Bent sötétség honolt. Semmi zaj, csak a csaj
mocorgása hallatszott a KFT túlsó feléből. Nem tudom,
dzsiggeIt–e, vagy mit csinált, de nem szándékoztam megnézni.
Súlyba tettem a Browningot, és előhúztam a 45–ös automatát.
Nem akartam elszúrni az akciót – hiszen bármi lehet odabent.
Lassan átaraszoltam a szobán. Valami raktárféle lehetett. A
padlón mindenfelé üvegtörmelék, a fémpolcokról is lekaparta a
festéket, amikor sok évvel ezelőtt egy robbanás benyomta az
ablakot, A surranóm alatt meg se koccant a törmelék, amint
átlopakodtam a szobán.
Az ajtó az egyik pántján lógott. Átléptem a háromszög alakú
nyíláson. Egy uszodába jutottam. A hatalmas medence üresen
tátongott, a sekélyebbik végében lehullott a csempe. Rohadt
büdös volt; nem csoda, mert a fal mellett mindenfelé halott
pasik hevertek, jobban mondva, ami megmaradt belőlük.
Valami hanyag takarítóbrigád összegyűjtötte őket, de már nem
temette el. Kendőmet a szám és az orrom ele húztam, s
továbbmentem.
Az uszoda túlsó végébe jutottam, majd egy szűk folyosóra,
aminek a mennyezetén szétdurrant villanyégők sorakoztak. A
látással nem volt probléma. A holdfény beszűrődött a kitört
ablakon át, és a mennyezetből is hiányzott egy darab. Tisztán
hallottam a lány motozását a folyosó végéből, az ajtó mögül. A
falhoz lapultam, és az ajtóhoz lopakodtam. Résre nyitva volt, de
egy deszka meg a lehullott vakolat megfogta. Az biztos, hogy zaj
nélkül nem tudom benyomni. Ki kell várnom a megfelelő
pillanatot.
A falhoz lapulva belestem, hogy lássam, mit csinál a csaj.
Egy tornateremben volt, aminek a mennyezetéről mászóköteIek
lógtak le. A lány a lovon ült, kezében egy nyolc elemes
kézilámpa. Mellette egy nyolc láb hosszú korlát, meg egy
nyújtó, aminek a vasrúdját már kikezdte a rozsda. Gyűrűt és
gerendát is láttam. Az egyik oldalon bordásfal, előtte
zsámolyok, függőleges és rézsútos mászólétrák, s egy
ugrószekrény elemei. Jól megjegyeztem magamnak mindent.
Ezek sokkal jobb szerek, mint amiket selejt anyagokból
összehordtam magamnak a roncstelepen. Az ember őrizze meg
a kondícióját,
ha szóló akar lenni.
A lány már levetette az álruháját. Ott állt, a haján kívül
semmi nem volt rajta, és reszketett. Igen, elég hűvös volt, jól
láttam, hogy az egész teste libabőrös. Százhatvan–százhatvanöt
centi magas lehetett, tűrhető cicije, de vékony lábai voltak.
Éppen a haját fésülte – egészen a háta közepéig ért. A
kézilámpa fényében nem láttam jól, hogy vörös vagy
gesztenyebarna haja van–e, de hogy nem szőke, az biztos. Ez jó,
mert csípem a vörös csajokat. Ám a cicije az jó volt. Az arcát
nem láttam, mert a haja előrelógott, és eltakarta a profilját.
A ruhák, amiket viselt, szanaszét hevertek a földön, amiket
pedig fel akart húzni, azok a lóra voltak kiterítve. Cipőben állt
ott, aminek furcsa sarka volt.
Nem mozdultam. Hirtelen rádöbbentem, hogy mozdulni
sem tudok. Csinos, igazán csinos. Teljesen ki voltam ütve,
amint ott álltam és néztem, hogyan ringatózik a csípője, s
hogyan húzódnak felfelé az izmok a melle alatt, amint felemeli a
kezét, és lefésüli a haját. Teljesen ledöbbentem, csak álltam és
bámultam a csaj mozdulatait. Nagyon–nagyon nőies. Igencsak
tetszett.
Már le sem tudtam volna állítani magam, csak bámultam a
csajt. Eddig csak köcsögökkel volt dolgom, akiket Blood
szimatolt ki nekem; lukon vágtam őket, és odébbálltam. Ám
ilyet még nem láttam. Legfeljebb azokat a fekete bőrcsajokat a
muffos filmben. De ilyet még nem, ilyen puha és sima bőrt, még
ha libabőrös is, még nem láttam. Egész éjjel elnézegetném.
Letette a hajkefét, a bugyijáért nyúlt, és felhúzta. Utána
fogta a melltartóját, és belebújt. Sosem tudtam, ezt hogyan
csinálják a csajok. Fordítva a dereka köré kerítette, és
összenyomta a kapcsokat. Azután megforgatta, hogy a kosarak
előre kerüljenek, és felfelé húzva beleriszálta magát. Azután
lágyan alábújtatta a didkóit, először az egyiket, majd a másikat;
végül meghúzogatta a pántokat a vállán. Amikor a ruhája után
nyúlt, nekinyomtam az ajtót a törmelékhalomnak, mire a
zsanér megnyikordult.
A ruhát a fején át húzta fel, s amikor a kezét, majd a fejét
kibújtatta a ruha felső nyílásán, egy pillanatra védtelenné vált.
Belöktem az ajtót, mire a törmelék fülsértő csikorgással
félrecsúszott. Mielőtt a csaj még belebújhatott a ruhájába, én
már rajta voltam.
Sikoltozni kezdett, én pedig mielőtt még rádöbbenhetett
volna, hogy mi történik vele, egy reccsenéssel letéptem róla a
ruhát.
Vad pillantást vetett rám. A szeme szikrákat hányt. Nagy
szeme volt, de a sötétben nem tudtam megállapítani, milyen
színű. Igazán szép arca volt, széles szája, kicsi orra, a
járomcsontja, mint az enyém, a jobb arcán gödröcske. Magas,
nyurga teremtés. Csak bámultam rá. Tényleg megijedt.
Akkor – igazán különös módon – úgy éreztem, mondanom
kellene neki valamit. Nem tudom, mit. Bármit. A félelmét látva
nagyon kényelmetlenül éreztem magam, de mi a francot
tehettem ellene. Úgy értem, meg akartam erőszakolni, és nem
tudtam, hogyan mondjam meg neki, hogy ne lelkizzen miatta.
Végül is csak egy lenti. Mégis meg szerettem volna mondani
neki, hogy ne ijedjen meg, csak le akarom fektetni. (Ilyesmi
azelőtt sosem fordult elő velem. Még sosem akartam mondani
valamit egy csajnak, csak megkapni, és kész.)
De elmúlt. Hanyatt löktem, mire elfeküdt egy
törmelékhalmon. Ráemeltem a 45–öst, mire hangtalan ó–t
formázva eltátotta a száját.
 – Most elmegyek, és hozok egy birkózószőnyeget, hogy
kényelmesebben legyünk, he? Ha csak megmozdulsz, kilövöm
alólad a lábadat. És akkor is megkeféllek, csak nem lesznek
alattad a lábaid.
Vártam, hogy jelezze, úgy tesz, ahogy mondtam neki. Végre
nagyon lassan bólintott, én pedig a stukkert rászegezve a
tornaterem másik végébe mentem, és a poros rakatból
kihúztam egy szőnyeget.
Odavonszoltam hozzá, és a tisztábbik felével felfelé a földre
terítettem, azután a 45–ös csövével intettem, hogy telepedjen
rá. Csak ült ott, a kezét hátratette, a térdét behajlította, és rám
meredt.
Lehúztam a cipzáramat, és kezdtem letolni a nadrágomat,
amikor észrevettem, milyen elképedve néz rám. Abbahagytam a
vetkőzést.
– Mit lesel?
Teljesen begolyóztam. Nem tudom, mitől, de teljesen
begőzöltem.
– Mi a neved? – kérdezte. Lágy hangja volt, kissé reszelős,
mintha szőrös lenne a torka, vagy ilyesmi.
Továbbra is rám meredt, a választ várta.
– Vic – válaszoltam. Úgy nézett, mintha várná a többit.
– Vic micsoda?
Egy pillanatig nem tudtam, mit akar, de azután leesett.
– Vic. Csak Vic. Ennyi.
– Ez az apád, vagy az anyád neve?
Akkor elnevettem magam, és tovább toltam a nadrágomat
lefelé.
 – Te hülye szuka – mondtam, és megint nevettem. Erre
megsértődött. Megint bepörögtem. – Ne nézz így rám, mert
kiverem a fogaidat!
Összekulcsolta a kezét az ölében.
A nadrág megakadt a bokámon. Nem fért át rajta a surranó.
Az egyik lábamra álltam, és a másikról lehúztam a surranót. Ez
rafinált művelet volt tekintettel arra, hogy a 45–öst továbbra is
rászegezve tartottam. De megcsináltam.
Deréktól lefelé tökpucéron álltam ott, bekeményedve, meg
minden. A csaj egy kissé kihúzta magát, a lábát keresztbe tette,
de a keze az ölében maradt.
– Vedd le azt a cuccot – mondtam neki.
Egy percig nem mozdult, azt hittem, meggyűlik vele a
bajom. De a háta mögé nyúlt, és kikapcsolta a melltartóját. A
kapcsok hangosan pattantak. Azután felállt, és lehúzta a
fenekéről a bugyit.
Egyszeriben nem látszott ijedtnek. Alaposan megnézett
magának, és akkor láttam, hogy kék szeme van. Ez igazán
különös.
Nem tudtam megtenni. Úgy értem, nem egészen. Úgy
értem, meg akartam dugni, de annyira puha és szép volt, s úgy
nézett rám. Nincs az a szóló, amelyik ezt elhiszi nekem, hogy
egyszer csak hallom ám, hogy beszélek hozzá, közben meg állok,
mint egy faszjankó, az egyik lábamon surranó, a gatyám meg a
bokámon.
– És neked mi a neved?
– Quilla June Holmes.
– Elég furcsa név.
– Anyám szerint Oklahomában gyakori.
– Onnan jöttek az öregeid?
 Bólintott.
– A Harmadik Háború előtt.
– Akkor jó öregek lehetnek.
– Igen, de jól tartják magukat. Azt hiszem.
Itt elakadtunk a beszélgetésben. Fázhatott, mert reszketni
kezdett.
– Hát – mondtam olyan hangon, amiből tudhatta, mi
következik –, azt hiszem, jobb, ha...
A szentségit! Az az istenverte Blood! Pontosan ebben a
pillanatban rontott a helyiségbe. A fenekén csúszott végig a
deszkán, jól felverte a port, végül megállt előttem.
– Most meg mi van? – érdeklődtem.
– Kihez beszélsz? – kérdezte a lány.
– Hozzá. Bloodhoz.
– A kutyához?
Blood rápillantott, azután nem vett róla tudomást. Mondani
készült valamit, de a lány megelőzte.
– Szóval igaz, amit mondanak. Hogy tudtok beszélni az
állatokkal.
– Most egész éjjel őt akarod hallgatni, vagy kíváncsi vagy,
miért jöttem be?
– Oké, mit keresel itt? – tudakoltam.
– Bajban vagy, Albert.
– Hagyd a sódert. Mi van?
Blood a KFT bejárata felé intett a fejével.
– Egy banda. Körülvették a házat. Tizenöten, vagy húszan
lehetnek.
– Honnan a francból tudhatták meg, hogy itt vagyunk?
Blood szomorúnak látszott. Lehorgasztotta a fejét.
– Nos?
 – A többi blöki is kiszagolhatta a moziban.
– Óriási.
– Most mi lesz?
– Meglógunk, az lesz. Van jobb ötleted?
– Csak egy.
Vártam. Elvigyorodott.
– Húzd fel a nadrágodat!

IV.

A lány, ez a Quilla June igazán biztonságban volt. Egyfajta

kuckót építettem neki körülbelül egy tucat birkózószőnyegből.
Még egy kóbor lövedék sem tehet benne kárt, és hacsak nem
miatta vannak itt, meg sem találják. Az egyik kötélen
felmásztam a gerendára, és ott kiteregettem az arzenálomat: a
Browningot meg egy maréknyi muníciót. Azt kívántam, bárcsak
volna egy automatám, egy Bren vagy egy Thompson.
Ellenőriztem a 45–öst, hogy tele van–e. Csőre töltöttem, és a
tárba benyomtam még egy lőszert. A gerendáról jól beláttam az
egész tornatermet.
Blood az ajtó mellett, az árnyékban hevert. Azt tanácsolta,
hogy ha lehet, először a kutyákat szedjem le. Akkor ő is
szabadon mozoghat.
Efelől aggódtam legkevésbé.
Jobban szerettem volna egy másik helyiségben dekkolni,
aminek egy bejárata van. Ám nem tudtam, hogy a banda a
házban van–e már, így meg kellett elégednem azzal, ami van.
Minden csendes volt. Még Quilla June is. Értékes perceket
pazaroltam arra, hogy megértessem vele, jobb, ha csendben
dekkol, és nem csap zajt, mert jobban jár énvelem, mint
azokból tizenkettővel.
– Ha még egyszer látni akarod anyucit meg apucit –
figyelmeztettem. Végül is nem okozott nekem problémát.
Csend.
Akkor két dolgot hallottam egyszerre. Hátulról, a medence
felől a törmeléken ropogó lépteket. Nagyon halkan. Az elülső
ajtó felől pedig fához koccanó fém hangját. Szóval be akarnak
keríteni. Oké, készen állok.
Megint csend.
A Browningot az uszoda ajtajára irányoztam. Az ajtót,
miután berontottam rajta, nyitva hagytam. A fickó mellére
céloztam. Már régen megtanultam, hogy nem a fejre kell
hajtani. Inkább a test legszélesebb részére: a mellre és a hasra.
A törzsre.
Hirtelen csaholást hallottam odakintről. Az ajtónyílás
sötétjéből kivált egy kutya, és berontott a tornaterembe.
Pontosan szemben Blooddal. Nem mozdítottam a Browningot.
Az ajtónál álló csavargó elmozdult Blood mellől. Azután a
karját meglódítva a helyiség közepére dobott valamit – egy
követ, egy vasdarabot, valamit –, hogy tüzet okozzon. Nem
mozdítottam a Browningot.
Amikor az a valami a padlón koppant, mindkét oldalról
egy–egy csavargó ugrott a helyiségbe lövésre tartott puskával.
Mielőtt tüzelhettek volna, elengedtem az első lövést,
becéloztam a másik fickót, és újra tüzeltem. Mindkettő
összerogyott. Halálos lövés volt, éppen szíven találta őket.
Bang, már a földön is voltak, meg sem mozdultak.
Az ajtó mellett álló fickó elindult, de Blood már rajta is
termett. Csak így, sutty, már elő is rontott a sötétből.
 Blood oldalról közelítette meg a célzásra emelt puskát, és
fogait a fickó torkába mélyesztette. A haver felsikoltott, Blood
elengedte, és a fickó egy darabjával a szájában visszavonult, Az
bugyborékoló hangot hallatva térdre roskadt. BeIeengedtem
egy skulót a fejébe, mire felbukott.
Megint csend lett.
Nem rossz. Egyáltalán nem rossz.
Három kiesett, és még nem tudják, hol vagyunk. Blood
visszatelepedett az ajtó mögé, a sötétbe. Nem szólt egy szót se,
de tudtam, mi jár a fejében. Vajon tizenheten, tizennégyen vagy
tizenkilencen maradtak? Nem lehet tudni. Itt rostokolhatunk
akár egy hétig is, akkor sem fogjuk megtudni, minddel
végeztünk–e, vagy maradi még belőlük? Elmehetnek, és utána
visszaszállingózhatnak. Nekem kifogyhat a lőszerem, a kajám,
Quilla June pedig sikoltozni kezdhet, amivel megosztja a
figyelmemet – ezek viszont még mindig odakint lapulhatnak, és
várhatják, hogy kiéhezzünk, és valami marhaságot csináljunk.
Vagy ha kifogytam a lőszerből, besétálhatnak, hogy
megszórjanak minket.
Nagy robajjal egy fickó rontott be a terembe, oldalt ugrott, a
földre vetette magát, a hátára fordult, majd felállva az ellenkező
irányban megismételte a figurát. Ily módon bekukkantott
minden sarokba, mielőtt be tudtam volna célozni a
Browninggal. Addigra éppen alattam volt. Nem akartam rá
pazarolni a drága 22–es golyót, ezért csendben felvettem a 45–
öst, és a tarkójába eresztettem egyet. A golyó középen kapta el,
és a skalpját begyűrte az agyába. Csendben összerogyott.
– Blood! A puska!
Előbújt a sötétből, a fogai közé vette a puskát, és a
birkózószőnyegekhez vonszolta. Láttam, amint a matracok
közül kinyúlik egy kar, megragadja a fegyvert, és behúzza. Ott
legalább biztonságban van, amíg szükségem lesz rá. Bátor kis
dög ez a Blood: odament a hullához, és kezdte lefejteni róla a
vállszíjat. Ez eltartott neki egy darabig. Az ajtóból, vagy az egyik
ablakból könnyen észrevehették volna, de megcsinálta. Bátor
kis dög! Ne felejtsek el szerezni neki valami jó kaját, ha
kijutottunk innen. Elvigyorodtam. Ha kijutunk innen, nem
fogok ilyen csekélységek miatt aggódni. Éppen elég kaja hever
szanaszét a tornaterem padlóján.
Éppen visszaért a vállszíjjal az árnyékba, amikor két másik
fószer próbálkozott a kutyájával együtt. A földszinti ablakon át
másztak be gyors egymásutánban, majd a földre vetődve
ellentétes irányba hemperedtek. A kutyák, egy akita – anyám,
de ronda –, meg egy szarbarna dobermann szemből, az ajtón át
rontottak be, és a két fedezetlen sarkot vették célba. Az egyiket,
az akitát azonnal leszedtem a 45–össel. A dobermann akkor
már Bloodra vetette magát.
Mivel tüzeltem, felfedtem a pozíciómat. Az egyik csavargó
csípőből tüzelt, a 30–06–os lágyhegyű lövedékek körülöttem
kopogtak a gerendán. Elejtettem az automatát, s miközben a
Browningomért nyúltam, kezdtem lecsúszni a gerendáról. Ezért
mégis inkább a 45–ösért nyúltam, és ez mentette meg az
életemet. Lelapultam, hogy elérjem, de kicsúszott a kezemből,
és hangos csattanással a tornaterem padlójára zuhant. A fickó
megszórta a helyet, ahol az előbb gubbasztottam, de én akkor
már a kezemet lógatva a gerendán hasaltam. A csattanásra
megijedt, és azonnal tüzelni kezdett. Ugyanabban a pillanatban
meghallottam a Winchester hangját, s a másik csavargó, aki
eddig fedezékből figyelt, most a hasán tátongó lyukat
szorongatva előrebukott. Quilla June lőtte le a matrac mögül.
 Annyi időm sem volt, hogy kitaláljam, mi történik. Blood a
dobermannal birkózva középre hempergett, és borzalmas
hangokat hallatott. A fószer a 30–06–ossal megcélozta a
Browning gerenda mögül kilógó csövét. El is találta, és a
fegyver leesett. A szemétláda megbújt az árnyékban, ott várt
rám.
Még egy lövés a Winchesterből, s a fickó azonnal visszalőtt.
Quilla June azonban visszabújt, és tudtam, hogy többé nem
számíthatok rá. De már nem is volt rá szükségem. Abban a
pillanatban, amikor a csavargó megcélozta a lányt,
megragadtam a maszókötelet, átvetettem magam a gerendán,
és pokoli üvöltéssel lecsúsztam a kötélen. Éreztem, hogy égeti a
tenyeremet. Időben földet értem, és fordulásból állon rúgtam.
Hátraugrottam, elhajoltam, az ellenkező oldalra ugorva
leguggoltam: testem egyszerre háromfelé is lendült. A tetű
tovább tüzelt, igyekezett eltalálni, de sikerült kitérnem előle.
Akkor kiürült a tár, én pedig teljes erőmből úgy mellbe rúgtam,
hogy bezuhant az ajtó melletti árnyékba, és ott összerogyott.
Odaugrottam hozzá, és miután a falhoz kentem, a
hüvelykujjamat belemélyesztettem a szemgödrébe. Sikoltozni
kezdett, a kutyák is szűköltek, meg a lány is visítozott. A
padlóhoz vertem a fószer fejét, és ezt addig ismételgettem, amíg
abba nem hagyta a ficergést. Akkor felkaptam az üres 30–06–
ost, és bevertem vele a fejét, nehogy még több bajt okozzon.
Azután megkerestem a 45–öst, és lelőttem a dobermannt.
Blood feltápászkodott, és megrázta magát. Csúnyán
megsebesült.
– Kösz – morogta, és a sarokba oldalgott, hogy a sebeit
nyalogassa.
 Odamentem Quilla June–hoz, aki magában sírdogált. A
fickókat siratta, akiket kinyírtunk. Leginkább azt, amelyiket ő
ölt meg. Nem bírtam rábeszélni, hogy hagyja abba az
üvöltözést, ezért betapasztottam a száját, és azt mondtam neki,
hogy megmentette az életemet, s sokat segített.
Blood odajött, de húzta a seggét.
– Hogy akarsz kikeveredni innen, Albert?
– Hadd gondolkozzam!
Gondolkoztam, és tudtam, hogy reménytelen az ügy. Nem
számít, hányat szedünk le, egyre többen lesznek. Ez már olyan
macho dolog. A tekintélyük a tét.
– Mit szólnál egy kis tűzhöz? – javasolta Blood.
– Meglógnánk, amíg ég? – Megráztam a fejem. – Kivárnák,
amíg kiég ez az egész. Nem jó.
– És mi van, ha nem megyünk sehová? Ha bennégünk?
Ránéztem. Bátor kis dög – és kurva okos.

V.

Összeszedtünk minden kacatot: tornaszert, ugrószekrényt,

padot, meg minden szemetet, ami ég, és felhalmoztuk a
tornaterem egyik végében a fa térelválasztó mellett. Quilla June
talált a raktárban egy kanna kerozint, azzal meggyújtottuk az
egész nyavalyás halmot. Azután Blood után mentünk a
rejtekhelyre, amit talált nekünk. A kazánház mélyen a KFT alatt
volt. Bemásztunk az egyik kazánba, eltorlaszoltuk az ajtaját, és
csak a befúvó ventillátor nyílását hagytuk szabadon, hogy
legyen friss levegőnk. Lecipeltünk egy matracot is, meg
lehordtuk az összes fellelhető lőszert, a zsákmányolt puskákkal,
meg a lelőtt fickók kézifegyvereivel együtt.
 – Nem érzel semmit? – kérdeztem Bloodot.
– Egy keveset. Nem sokat. Egy fickót érzek. A ház szépen
ég.
– Megérzed, ha lelépnek?
– Talán. Ha lelépnek.
Kényelmesen elhelyezkedtem. Quilla June remegett,
megviselték a történtek.
– Csak nyugi – mondtam neki. – Reggelre leég ez a kóceráj,
akkor átvizsgálják a romokat, de csak döglött húst találnak, és
remélem, nem lesznek olyan kitartóak, hogy megkeressék közte
a pipihusit. Minden rendben lesz, ha meg nem fulladunk
idelent.
Nagyon halványan elmosolyodott, és megpróbált bátornak
tűnni. Nem lesz vele baj. Behunyta a szemét, és elhelyezkedett a
matracon, megpróbált aludni. Ettől kész lettem. Én is
behunytam a szememet.
– Tudsz figyelni? – kérdeztem Bloodtól.
– Azt hiszem. Jobb lesz, ha alszol egyet.
Becsukott szemmel bólintottam, és az oldalamra fordultam.
Mielőtt észrevettem volna, elaludtam.
Amikor felébredtem, a lányt, Quilla June–t a karomban
találtam, egyik kezével átölelte a derekamat, és hót mélyen
aludt. Alig mertem lélegezni. Olyan volt, mint egy kemencében:
a francba is, egy kemencében voltunk. Kinyújtottam a kezemet,
és éreztem, hogy a kemence oldala olyan forró, hogy alig bírom
megfogni. Blood is felmászott mellénk a matracra. A matrac
megóvott bennünket attól, hogy megsüljünk. Blood aludt, fejét
a mancsa alá dugta. A lány is aludt, meztelenül.
 Kezemet a cickójára tettem. Meleg volt. Megmozdult, és
közelebb húzódott hozzám. Ettől egy pillanat alatt
felágaskodott.
Letomásztam magamról a nadrágomat, és fölébe feküdtem.
Egyből felébredt, amikor megérezte, hogy szét akarom feszíteni
a lábait, de már késő volt.
– Ne! Hagyd abba! Mit csinálsz? Ne!
De még félig aludt, és gyenge volt, s nem hiszem, hogy
igazán ellenkezni akart volna.
Felsikoltott, amikor beiktattam neki, de azután
elcsendesedett. Csurom vér lett a birkózószőnyeg. Blood viszont
csak aludt tovább.
Egészen más volt – amikor Blood felhajtott nekem valakit,
rendszerint elkaptam, bevágtam neki, és már el is mentem,
mielőtt bármi is történhetett volna. De ez a lány itt felültetett,
átölelt, és úgy megszorított, hogy azt hittem, eltörnek a
bordáim. Azután az ölembe ült, és lassan, lassan, lassan
mozgott le, s fel, mint amikor húzódzkodást végzek a
roncstelepi nyújtómon. A szemét behunyta, az arcvonásai
kisimultak. Boldog volt. Ezt állítom.
Jó párszor csináltuk, a végén már ő akarta, de nem
mondtam neki, hogy ne. Azután csak egymás mellett
feküdtünk, és beszélgettünk.
Megkérdezte, mi a helyzet Blooddal. Elmondtam neki,
hogyan jutnak a harci kutyák a telepatikus képesség birtokába,
és hogyan veszítik el, ha maguknak kell az élelmet
megszerezniük, ezért a szólók szerzik meg nekik a kaját. Egy
ilyen Blood–féle kutya arra is jó, hogy csajokat hajtson fel egy
magamfajta szólónak. Erre nem szólt semmit.
Megkérdeztem, milyen a lentiek élete.
 – Nagyszerű. De minden olyan nyugodt. Mindenki nagyon
udvarias mindenkivel. Egy kisvárosban élek.
– Melyikben?
– Topekában. Egészen közel van.
– Igen, tudom. Az ejtőaknán át alig fél mérföld. Egyszer
jártam arra, és körülnéztem.
– Voltál valaha odalent?
– Nem. De nem is hiszem, hogy le akarnék menni.
– Miért? Nagyon kellemes. Biztosan tetszene.
– Francokat.
– Olyan durva vagy.
– Nagyon durva vagyok.
– De nem mindig.
Kezdtem bepöccenni.
– Figyelj ide, te seggfej, mi van veled? Mindjárt kiváglak
innen. Szétszaggatlak. Szóval, mi olyan jó bennem, mi? És
teveled mi van, még annyi gógyid sincs, hogy tudjad, ha valaki...
Rám mosolygott.
– Nem bánom – mondta. – Szeretem csinálni. Akarod
megint?
Igazán meglepődtem. Elhúzódtam mellőle.
– Mi a franc van veled? Nem tudod, hogy a magadfajta lenti
csajokat a szólók összeverik? Nem tudod, hogy a lenti csajokat a
szüleik folyton arra figyelmeztetik, hogy "Ne menj fel, mert
elkapnak azok a mocskos, bunkó szólók!" Nem tudtad ezt?
Kezét a lábamra tette, és lassan simogatni kezdett, egyre
feljebb haladt. Ettől megint felállt.
– A szüleim sosem beszéltek a szólókról – felelte. Aztán
megint magához ölelt, megcsókolt, és nem tudtam ellenkezni.
 Istenem, ez így ment órákon át. Blood egy idő után
megfordult.
– Tovább nem tettetem az alvást – szólalt meg. – Éhes
vagyok. És mindenem fáj.
Lelöktem a csajt – ezúttal ő volt felül és megnéztem a kutya
sebeit. A dobermann jó darabot kiharapott a füléből, a pofája is
felrepedt, és az oldalán csupa vér volt a bundája. Merő
mocsoknak tűni az egész kutya.
– Jézusom, de mocskos vagy – mondtam.
– Te se egy kibaszott rózsakert vagy, Albert! – vakkantott
rám. Visszakaptam a kezemet.
– Ki tudunk jutni innen? – kérdeztem.
Körbe szaglászott, azután megrázta a fejét.
– Nem érzek semmit. Biztosan belepte a törmelék ezt a
kazánt. Ki kell mennem, hogy körbeszimatoljak.
Ezen elrágódtunk egy darabig, végül úgy döntöttünk, hogy
ha az épület már összedőlt, és kihűlt, akkor a banda mostanra
már átkutathatta a törmeléket. Hogy a kazánt nem bolygatták,
azt jelenti, jó mélyen el lettünk temetve. Vagy ez a helyzet, vagy
az épület még mindig füstölög odafent. Ez esetben még odakint
vannak, és várják, hogy átkutathassák a maradványokat.
– Ilyen állapotban meg tudod csinálni?
– Azt hiszem, meg kell csinálnom, nem? – válaszolta Blood
gorombán. – Remélem, azok után, amit odafent műveltél a
kibaszott puskáiddal, nem sokan maradtak életben.
Arra gondoltam, hogy valami komoly baja lehet. Nem
szereti Quilla June–t. Odamentem a kazán ajtajához, hogy
kinyissam. Nem nyílott. Nekivetettem a hátamat az oldalfalnak,
és lábbal próbáltam meg kinyomni.
 Akármi is zuhant rá, egy darabig ellenállt, azután engedni
kezdett, majd nagy robajjal a földre zuhant. Teljesen
kinyitottam az ajtót, és kilestem rajta. A felső emeletek a
földszintre omlottak, de mire ez megtörtént, már hamu és
pehelykönnyű törmelék vált belőlük. Minden füstölgött. A
füstön át láttam, hogy nappal van.
Miközben kibújtam, megégettem a kezem a kazán külső
oldalán. Blood követett. Elindult felfelé a törmelékhalmon. A
kazánt teljesen befedte a fentről alázúduló szutyok. Minden
reményem megvolt rá, hogy a banda egy szempillantással fel
tudta mérni, hogy bennégtünk, és elhordta az irháját.
Mindenesetre azt akartam, hogy Blood derítse fel a terepet. Már
indult is, de visszahívtam. Odajött hozzám.
– Mi van?
Végignéztem rajta.
– Megmondom én, hogy mi van. Szemét módon viselkedsz.
– Jelents fel!
– Istenverte dög, mitől van ekkora pofád?
– Tőle. Ez a féleszű liba csalt ide téged.
– Hogy mi? Nagy ügy. Azelőtt is voltam már csajokkal.
– De egyikkel se voltál ilyen kitartó, mint ezzel.
Figyelmeztetlek, Albert, még bajod lesz miatta.
– Ne marhulj!
Nem válaszolt, csak dühösen rám nézett, aztán eliramodott,
hogy felderítse a terepet. Visszamásztam a kazánba, és
becsuktam az ajtaját. A csaj már megint akart egy menetet.
Mondtam, hogy nem akarom, mert Blood lelombozott. Erre
buzerálni kezdett. Nem tudtam, mitévő legyek.
De hát istenemre, nagyon csini tyúk volt.
Duzzogni kezdett. Leheveredett, és a karját összefonta.
 – Mesélj még a lentiekről – kértem.
Először kérette magát, alig mondott valamit, de azután
megnyílt, és dőlni kezdett belőle a szó. Sokat tanultam belőle.
Úgy gondoltam, egyszer majd talán hasznát veszem.
Csak néhány száz lenti maradt egész Amerikában és
Kanadában. Bányákban, vízmosásokban, meg hasonló
mélyedésekben rejtőztek el. Nyugaton néhányon természetes
eredetű barlangokra bukkantak, amik olykor négy–öt mérföld
hosszúak is voltak. A keszonhatás következtében tiszták
maradtak. De a legrosszabb fajta emberek költöztek beléjük.
Déli baptisták, fundamentalisták, törvényen kívüliek, igazi
középosztálybeli polgárok, akiknek gőzük sem volt a vadonbeli
élethez. Egy olyan életmódhoz tértek vissza, amely már
százötven éve nem létezett. Magukhoz csalogatták az utolsó
tudósokat, kifaggatták, hogyan és miért, azután elzavarták őket.
Nem akarták a fejlődést, nem tűrtek semmiféle
véleményeltérést, semmi olyat nem akartak, ami megbolygatja
őket. Az ilyesmiből elegük volt. A legjobb idők az Első Háború
előtt járták, és ők úgy képzelték, hogy ha azt rekonstruálják,
akkor jól fognak élni, és életben maradnak. Francokat! Hülyét
kapok ezektől a lentiektől.
Quilla June elmosolyodott, és odabújt mellém. Nem
fordultam feléje. Tapogatni kezdett, lent is, meg mindenütt,
majd megszólalt:
– Vic?
– A–ha?
– Voltál már valaha szerelmes?
– Micsoda?
– Szerelmes. Beleszerettél már valaha egy lányba?
– Hát, az isten verje meg, azt hiszem, nem!
 – Tudod, mi az a szerelem?
– Persze. Azt hiszem, igen.
– De ha még sosem voltál szerelmes?...
– Ne marhulj! Még sosem kaptam golyót a fejembe, és nem
is szeretnék.
– Fogadok, hogy nem tudod, mi az a szerelem.
– Hát, ha azt jelenti, hogy odalent élni, akkor nem is
akarom tudni.
Ennél tovább nem jutottunk a társalgásban. Magára vont,
és megint csináltuk. Amikor befejeztük, hallottam, hogy Blood
kaparászik a kazán oldalán. Kinyitottam, ő meg ott állt az ajtó
előtt.
– Minden tiszta – közölte.
– Biztos? ....
– Ja, ja, biztos. Húzd fel a nadrágodat – szólt megvető
hangon – és gyere ki! Beszélni akarok veled.
Ránéztem, de láttam, hogy nem viccel. Felrántottam a
nadrágomat meg a surranómat, és kibújtam a kazánból.
Előttem ügetett, kivezetett a tornatermen túlra – az is
összeomlott. Úgy nézett ki, mint egy odvas fog.
– Nos, miben mesterkedsz?
Felmászott egy betontömbre úgy, hogy a fejünk egy
magasságba került.
– Beleléptél a bögyömbe, Vic.
Tudtam, hogy komolyan beszél. Nem Albert, a francba is,
hanem egyenesen: Vic.
– Mivel?
– Tegnap este, ember. Megléphettünk volna, és
otthagyhattuk volna nekik a bigét. Az lett volna a legokosabb.
– Akartam a csajt.
 – Igen, tudom. Éppen erről beszélek. Most már ma van,
nem tegnap este. Már százszor megkaptad. Mit keresünk még
itt?
– Még akarom.
Erre bepörgött.
– Ja, hát persze, figyelj, haver! Én is akarok magamnak
egy–két dolgot. Akarok enni valamit, és meg akarok szabadulni
ettől a fájdalomtól az oldalamban, s el akarok tűnni erről a
helyről. Lehet, hogy nem adják fel ilyen könnyen.
– Nyugi. Mindent elrendezünk. De ne mondd, hogy a csaj
nem jöhet velünk.
– Nem mondom – vágta rá. – Szóval ez az új felállás.
Ezentúl hármasban járunk, mi?
Kezdett elegem lenni.
– Pont úgy beszélsz, mint egy pudli.
– Te meg kezdesz úgy beszélni, mint egy bokszer.
Hátraléptem, hogy bepancsoljak neki. Nem mozdult.
Leengedtem a kezemet. Sosem ütném meg Bloodot. Még nem
akartam indulni.
– Sajnálom – mondta halkan.
– Rendben van.
Nem néztünk egymásra.
– Vic fiam, te felelős vagy értem, ugye tudod?
– Nem kell rá figyelmeztetned.
– Én pedig azt hiszem, hogy kell. Bizonyos dolgokra kell,
hogy emlékeztesselek. Mint például arra, amikor az az égett
fószer kirohant az utcára, és elkapott téged.
Megrázkódtam. Az a szemétláda már tiszta zöld volt.
Tisztességesen bezöldült, mint egy mohalepte kő. A gyomrom is
felkeveredik, ha csak rágondolok.
 – És rávetettem magam, igaz?
Bólintottam. Igaz, blöki, igaz.
– És meg is éghettem, vagy meg is halhattam volna, akár
sikerül elriasztanom a fószert, akár nem, így van?
Megint bólintottam. Most alaposan a fejemre pisált. Nem
szeretem, ha bűntudatot ébreszt bennem. Blood meg én fifty–
fifty vagyunk a buliban. Ezt ő is tudja.
– De megcsináltam, nem?
Eszembe jutott, ahogy a zöld fickó üvöltött. Krisztusom,
még a szempillájáról is csöpögött a trutymó.
– Oké, oké, hagyd a széttépést!
– Szájtépést, nem széttépést.
– AKÁRMIT! – ordítottam. – Ne keverd a szart, mert
örökre elfeledkezhetsz a kibaszott egyezségünkről!
Most Blood tört ki:
– Lehet, hogy az volna a legjobb, te ostoba pöcs!
– Mi az, hogy pöcs, te szarhá...? Valami bajod van? Ja,
értem. Vigyázz a kibaszott pofádra, te szarházi, mert szétrúgom
a valagadat!
Tizenöt percig ültünk ott, de nem szóltunk egymáshoz.
Egyikünk sem tudta, hogyan tovább.
Végül visszakoztam egy kicsit. Halkan és lassan beszéltem
hozzá. Azt akartam mondani neki, hogy itt és most fejezzük be,
de mint mindig, azt ígértem, hogy rendes leszek hozzá. Erre
megfenyegetett, mondván, azt nagyon jól teszem, mert éppen
elég dörzsölt szóló kever a városban, amelyik boldogan maga
mellé vesz egy ilyen jó nyomolvasót, mint amilyen ő. Azt
válaszoltam neki, hogy nem szeretem, ha fenyegetnek, és jobb
lesz, ha vigyáz a kibaszott lépteire, mert kirúgom alóla a lábát.
Persze dühös lett, és faképnél hagyott.
 – Baszd meg! – kiáltottam utána, és visszamentem a
kazánhoz, hogy még egyel dugjak ezzel a Quilla June–nal. Ám
amikor bedugtam a fejem az ajtón, az egyik csavargó
pisztolyával a kezében várt. Jól a jobb szemem alá vágott vele,
mire bezuhantam a kazán ajtaján, és úgy is maradtam.

VI.

– Mondtam neked, hogy nem tiszta.

Figyelte, ahogyan fertőtlenítővel kimostam a sebeimet, és a
környékét bekentem jóddal. Önelégülten vigyorgott, amikor a
fájdalomtól összerándultam.
Elraktam a cuccot, és körbejártam a kazánt, hogy
összeszedjek annyi muníciót, amennyit csak elbírok. A
Browningot otthagytam, helyette a sokkal nehezebb 30–06–ost
választottam. Aztán találtam valamit, amitől majd’ kiugrottam
a bőrömből.
Egy kis fémlemez volt, úgy három és fél hüvelyk hosszú, s
másfél hüvelyk széles. Egész sor számjegy sorakozott rajta, meg
néhány lyuk véletlenszerű elrendezésben.
– Mi az? – kérdezte Blood.
– Valami azonosító kártya lehel, vagy ilyesmi. Lehet, hogy
ezzel tudott feljönni odalentről.
Eszembe jutott valami.
Zsebre vágtam, és elindultam. Az ejtőakna felé.
– Hova a francba mégy? – vakkantott utánam Blood. –
Gyere vissza, megölnek odakint!
– Kurva éhes vagyok!
– Albert, te tetű! Gyere vissza!
 Továbbmentem. Megkeresem azt a lotyót, és kiloccsantom
az agyvelejét. Még ha le is kell mennem utána.

Egy órába került, mire megtaláltam a Topekába vezető

ejtőaknát. Láttam, hogy Blood utánam jött, de folyton
lemaradt. Szarok rá! Be voltam gerjedve.
Végre megtaláltam. Egy magas, jellegtelen, fényes, fekete
oszlop volt. Úgy húsz láb átmérőjű lehetett, a teteje teljesen
lapos, az alja eltűnt a földben. Egyenesen odamentem, és a
zsebemből előhalásztam a fémkártyát. Akkor valami meghúzta
a jobb nadrágszáramat.
– Figyelj, te vízfej, nem mehetsz le oda!
Belerúgtam, de visszajött.
– Hallgass rám!
Megfordultam, és rámeredtem.
Blood lehuppant a földre, még a port is felkavarta maga
körül.
– Albert.
– A nevem Vic, te kis szarrágó.
– Oké, oké, ne szórakozz velem! Vic. – Megenyhült a
hangja. – Vic. Gyerünk már, ember!
Beszélni akart velem. Tényleg fel voltam húzva, és ő
megpróbált lecsillapítani. Vállat vontam, és legubbasztottam
melléje.
– Figyelj rám, ember – kezdte Blood. – Ez a csaj egészen
kihozott a sodrodból. Te is tudod, hogy nem mehetsz le oda. Ott
mindenki konzervatív, és ott mindenkiről tudnak: gyűlölik a
szólókat. Éppen elég banda portyázott odalent; elrabolták a
spinéiket, elvették az ennivalójukat... már megszervezhették a
védelmet. Meg fognak ölni, ember!
 – Mi a francot érdekel az téged? Mindig azt mondod, hogy
neked jobb volna nélkülem.
Erre leszegte a fejét.
– Vic, mi már közel három éve együtt vagyunk. Jóban,
rosszban. De ez most a legrosszabb. Félek, ember. Félek, hogy
nem jössz vissza. És éhes vagyok, és mennem kell, hogy
keressek magamnak egy havert, aki maga mellé fogad! És
tudod, hogy a legtöbb szóló ma már bandákban jár, szóval
nekem annyi. Már nem vagyok olyan fiatal. És fáj minden
porcikám.
Ez tetszett. Ésszel beszélt. Ha szakítanék a szóló
életmóddal, és csatlakoznék egy bandához, nekem is annyi
volna – köcsögje lennék a banda kanos buzijainak. De most
másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy az a Quilla June
átvert. Eszembe jutott a lágy cicije, meg hogy milyen hangokat
hallatott, amikor benne voltam. De megráztam a fejemet, és
tudtam, hogy elégtételt kell vennem,
– Meg tudom csinálni, Blood, Meg tudom csinálni.
Mélyet lélegzett, és még jobban lehorgasztotta a fejét.
Tudta, hogy hasztalan beszél.
– Még azt sem veszed észre, hogy mit tett veled, Vic?
Felálltam.
– Megpróbálok gyorsan visszatérni. Vársz?
Hosszú ideig hallgatott, vártam.
– Egy ideig – válaszolta végül. – Lehet, hogy itt leszek,
lehet, hogy nem.
Megértettem. Megfordultam, és körbejártam a fekete
fémoszlopot. Végül megtaláltam a rést, és belecsúsztattam a
fémlapot. Halk búgás hallatszott, és az oszlop egy része eltűnt.
A nyílásnak eddig még a körvonalát sem láttam. Fél lábbal
beléptem a kör alakú lyukon. Megfordultam, és láttam, hogy
Blood figyel. Egymásra néztünk, az oszlop közben halkan
duruzsolt.
– Viszlát, Vic.
– Vigyázz magadra, Blood!
– Siess vissza!
– Mindent megteszek.
– Jó. Rendben.
Még egyszer körülnéztem, azután beléptem. Az akna nyílása
irizálni kezdett, majd bezárult mögöttem.

VII.

Tudhattam volna. Gyaníthattam volna. Miért hittem neki,

amikor a forró kazánban mellém kuporodva arról beszélt, hogy
látni akarta, milyen az, amikor egy lány férfival csinálja. Az
összes film, amit Topekában látott, unalmas és szirupos. S az
iskolában a lányok a muffos filmekről meséltek neki, és
egyiküknek volt egy nyolc oldalas kis képregényfüzete, amit
tágra nyílt szemmel olvasott végig. Hát persze, hittem neki.
Logikus. Gyaníthattam volna, amikor megtaláltam a
hátrahagyott azonosító kártyát. Olyan nyilvánvaló volt. Blood is
megpróbálta elmagyarázni. Tökfej? Ja!
Abban a másodpercben, ahogy a csatorna írisz–ajtaja
becsukódott mögöttem, a zümmögés felerősödött, és
valamilyen hideg fény világította meg a csatorna oldalát. A
falat. Egy körkörös fülke falát, aminek mindössze két oldala
volt: egy külső és egy belső. A fény pulzált, a zümmögés
felerősödött, azután a padló, amin álltam, az ajtóhoz hasonló
módon semmivé foszlott. Csak álldogáltam, mint egy egér a
dobozban, és amíg a lábam alá nem pillantottam, nyugodt
voltam, hogy nem zuhanok le.
Azután süllyedni kezdtem. Átestem a padlón, az írisz
összezárult a fejem telett. Nem túl gyorsan, de határozott
tempóban zuhantam. Most már tudom, mi az az ejtőakna.
Egyre lejjebb és lejjebb jutottam, s valahányszor elsuhant a
szemem előtt egy–egy felirat: 19. SZINT, vagy LÉGTISZTÍTÓ
55, vagy MEGTERMÉKENYÍTŐ, vagy SZIVATTYÚ NO. 6.
Halványan ki tudtam venni a kijárat íriszének körvonalát is, de
a zuhanás nem maradt abba.
Végül elértem az akna fenekét, ahol ez állt a falon: TOPEKA
VÁROSHATÁR. LÉLEKSZÁM: 22 860. Különösebb baj nélkül
megálltam, csak a térdemet kellett behajlítanom, hogy
ellensúlyozzam a tehetetlenséget, de ez minden.
Megint használtam a fémlapot, és az írisz – ezúttal egy jóval
nagyobb – szétnyílt, én pedig első ízben bepillanthattam a lenti
világba.
Amerre csak néztem, mintegy húsz mérföldes körben terült
el körülöttem a fényes fémhorizont, körbefutott, végül
önmagába tért vissza. Egy hatalmas bádogdoboz fenekén
találtam magam, aminek a mennyezete – egy húsz mérföld
átmérőjű korong – úgy egy mérföldes magasságban lehetett. És
a konzervdoboz fenekére valaki egy várost épített, ami
pontosan úgy nézett ki, mint a könyvtárakban, a szétázott
könyvekben látható felszíni városok bármelyike. Éppen olyan.
Nett kis házak, kanyargós utcák, nyírt gyep, üzleti negyed, meg
minden, ami Topekába kell.
Kivéve a napot, a madarakat, a felhőket, az esőt, a havazást,
a hideget, a szelet, a hangyákat, a termőföldet, a hegyeket, az
óceánokat, a nagy réteket, a csillagokat, a holdat, az erdőket, a
vadon szaladgáló állatokat, a...
Kivéve a szabadságot.
Konzervdobozba voltak zárva, mint a döglött halak. El
voltak téve, mint a befőtt.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom. Ki akartam jutni
innen. Ki innen! Reszketni kezdtem, a tenyerem jéghideg lett,
és a homlokomat kiverte a veríték. Őrültség volt lejönni ide. Ki
kell jutnom innen. Ki innen!
Éppen vissza akartam lépni a csőbe, amikor valami izé
megragadta a vállamat.
Az a szuka Quilla June! Erre számíthattam volna!
Az izé alacsony volt, zöld és doboz alakú. Karok helyett
csatlakozóban végződő kábelek nyúltak ki belőle, sínpályán
gördült, s megragadta a vállamat.
Felültetett a lapos hátára, és úgy tartott fogva a
kábelkarjaival, hogy mozdulni sem tudtam, csak az elején
csillogó üvegszemeit tudtam rugdosni, de nem sokra mentem
vele. Nem tört be. Az izé csak egy láb magas volt, így a
surranóm majdnem leért a földre. Elindult Topekába, engem
meg magával hurcolt.
Mindenfelé emberek voltak. Bölcsőt ringattak a házuk
verandáján, füvet nyírtak, a benzinkút körül őgyelegtek. Pénzt
dobáltak a játékautomatákba, fehér sávot festettek az út
közepére, újságot árultak az utcasarkon. Ugróköteleztek és
kánkánt játszottak, hallgatták a rezesbandát a parkban.
Fényesítgették a tűzoltóautót, üldögéltek egy padon és
olvasgattak, ablakot tisztítottak, sövényt nyestek. Kalapot
készítettek a hölgyek számára, drótkosárba tejesüveget
gyűjtöttek, lovat csutakoltak. Botot hajigáltak, hogy a kutya
visszavigye nekik, fejest ugrottak az úszómedencébe. Árcédulát
biggyesztettek a zöldségesbolt kirakatában az árura, kéz a
kézben sétáltak egy lánnyal – és mindegyikük megbámult,
amint a bádog szemétládán gubbasztva elhúztam mellettük.
Hallani véltem Blood szavait, amit az ejtőaknába lépésem
előtt mondott. Ott mindenki konzervatív, és ott mindenkiről
tudnak; gyűlölik a szólókat. Éppen elég banda portyázott
odalent; elrabolták a spinéiket, elvették az ennivalójukat...
már megszervezhették a védelmet... Meg fognak ölni, ember!
Kösz, blöki.
Isten veled.

VIII.

A zöld skatulya áthajtott velem az üzleti negyeden, és

megállt egy üvegezett portál előtt, aminek az ablakára az volt
írva: A LEGJOBB ÜZLETEK IRODÁJA. Begördült a nyitott
ajtón. Odabent fél tucat öreg és még öregebb férfi várt rám.
Meg egy pár nő. A zöld doboz megállt.
Az egyik férfi odalépett hozzám, és kivette a kezemből a
fémkártyát. Megnézte, azután megfordult, és átnyújtotta a
legidősebb férfinak: egy szikkadt vén kandúrnak, aki buggyos
nadrágot viselt, a szemhéját zöld szemfestékkel hangsúlyozta,
csíkos ingének bő ujját pedig gumiszalaggal fogta össze.
– Quilla June, Lew – közölte a a fickó az öregnek. Lew
megnézte a fémlapot, majd betette egy redőnyös íróasztal bal
legfelső fiókjába.
– Jó volna, ha elvennéd a fegyvereit, Aaron – szólt az öreg
muki. Erre a fickó, aki elvette a kártyámat, teljesen lepucolt.
– Engedd szabadon, Aaron – utasította Lew.
 Aaron a zöld doboz mögé lépett, valami kattanást hallottam,
mire a kábelkarok visszacsúsztak a skatulyába, és végre
felállhattam. A karom egészen elzsibbadt a kábel szorításától.
Megmasszíroztam először az egyiket, majd a másikat, és az
öregekre pillantottam.
– Nos, fiú... – kezdte Lew.
– Nyald ki, seggfej!
A nők elsápadtak, a férfiak arcvonásai megkeményedtek.
– Ez így nem fog menni – mondta az egyik öreg Lew–nek.
– Nehéz eset – jegyezte meg az egyik fiatalabb.
Lew előrehajolt magas támlájú székében, és görbe ujjával
rám mutatott.
– Fiam, jobb lesz, ha moderálja magát!
– Ó, hogy az összes kibaszott porontyodnak nyúlszája
legyen.
– Ez így tényleg nem lesz jó – tette hozzá egy másik fickó.
– Utcagyerek! – kelt ki magából egy horgas orrú
asszonyság.
Lew rám nézett. Ajka visszataszító, vékony fekete vonallá
szűkült. Tudtam, hogy egy árva fog sincs a pofájában, ami
csoda, hogy még nem rohadt el teljesen. Gonosz szemét rám
emelte – istenem, de ronda volt. Mint egy dögevó madár,
amelyik arra vár, hogy lerágja a csontjaimról a húst. Olyasmit
mondott, ami egyáltalán nem tetszett.
– Aaron, talán jobb volna, ha újra őrizet alá helyeznéd.
Aaron pedig elindult a zöld doboz felé.
– Oké, hagyjuk ezt – szóltam, és feltartottam a kezem.
Aaron megállt, Lew–ra pillantott, aki bólintott.
Lew előrehajolt, és megint rám szegezte madárkarmait.
– Hajlandó rendesen viselkedni, fiam?
 – Ja, azt hiszem.
– Ajánlom, legyen átkozottul biztos benne.
– Oké. Átkozottul biztos vagyok benne. Sőt, kibaszottul
biztos vagyok benne.
– És vigyázzon a szájára!
Nem válaszoltam. Vén hülye.
– Maga egyfajta kísérleti alany a számunkra, fiam.
Szeretnénk a maga fajtájából egy példányt megtartani idelent.
Felküldtük az embereinket, hogy fogjanak el egy ilyen magához
hasonló hitvány alakot, de egyikük sem tért vissza. Ezért inkább
lecsalogattunk egyet.
Gúnyosan elvigyorodtam. Az a Quille June. Jobban is
vigyázhattam volna.
Az egyik nő – fiatalabb, mint Madárcsőr – odajött hozzám,
és az arcomba bámult.
– Lew, ezt sosem fogod alázatra nevelni. Ez egy piszkos kis
gyilkos. Csak nézz a szemébe!
– Mit szólnál, ha feldugnám a puskám csövét a seggedbe, te
ringyó?
Hátraugrott, Lew pedig megint dühös lett.
– Sajnálom, de nem szeretem, ha másnak neveznek, mint
ami vagyok – mondtam. – Tudod, ez olyan macho dolog.
Lew hátradőlt a székében, és rászólt a nőre.
– Mez, hagyd békén! Ezzel csak rontasz a helyzeten.
Megpróbálok értelmesen beszélni vele.
Mez visszament a helyére, és leült a többiek mellé. És ez a
Legjobb Üzletek Irodája!
– Amint már mondtam, fiú: te egy kísérleti alany vagy a
számunkra. Mi már húsz éve élünk bezárkózva itt Topekában.
Jó itt lent. Rend és nyugalom van. Az emberek rendesek,
tisztelik egymást, nincs bűnözés, tiszteletben tartjuk az
öregeket, egyszóval ez egy jó hely. Gyarapszunk, és jól élünk.
Vártam, mi lesz ebből.
– Nos, szóval mostanában rájöttünk, hogy néhányunknak
nem lehet gyereke... ha viszont igen, többnyire akkor is lány
születik. Szükségünk van a férfiakra. Egy különleges fajtájukra.
Nevetni kezdtem. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezek
itt csődörnek akarnak engem. Nem bírtam abbahagyni a
nevetést.
– Tahó! – mondta az egyik nő mogorván.
– Elég kínos ez a számunkra, fiam. Ne tegye még nehezebbé
– kérte Lew feszélyezetten.
Odafent Blooddal együtt az időm nagy részét azzal töltöm,
hogy puncikat hajtok fel, idelent meg azt akarják, hogy álljak a
helyi ladyk rendelkezésére. Leültem a földre, és úgy nevettem,
hogy a könnyem is kicsordult.
Végül felálltam.
– Persze. Rendben van – feleltem. – De ha meg is teszem,
lesz néhány kikötésem.
Lew figyelmesen nézett rám.
– Először is Quilla June–t akarom. Szétkúrom, azután
pofán vágom, ahogyan ő tette velem.
Erre összedugtak a fejüket, majd egy idő múlva Lew így
szólt:
– Idelent nem tűrjük az erőszakot, de azt hiszem, Quilla
June jó kezdet lehet. Elég fogékony, ugye, Ira?
Egy girhes, sárga bőrű férfi bólintott. Egyáltalán nem
látszott boldognak az ötlettől. Lefogadom, ez Quilla June
öregje.
 – Nos, lássunk neki – mondtam. – Sorakoztassátok fel őket.
– Azzal kezdtem lehúzni a cipzáramat.
A nők sikoltozni kezdtek, a férfiak lefogtak és elvonszoltak
egy olyan szálláshelyféle épületbe, ahol adtak egy szobát.
Elmondták, hogy mielőtt munkába állok, meg kell ismernem
Topekát, mert ööö... szóval, kínos, de a város népével el kell
fogadtatni a tervüket. Azt hiszem, ha jól csinálom a dolgomat,
más fiatal bikákat is le fognak hozni odafentről.
Így ezután jó időt azzal töltöttem, hogy Topeka népével
ismerkedtem. Megnéztem, mit csinálnak, hogyan élnek.
Érdekes volt, igazán érdekes. Bölcsőt ringattak a házuk
verandáján, füvet nyírtak, a benzinkút körül őgyelegtek. Pénzt
dobáltak az automatákba, fehér sávot festettek az út közepére,
újságot árultak az utcasarkon. Ugróköteleztek és kánkánt
játszottak, hallgatták a rezesbandát a parkban. Fényesítgették a
tűzoltóautót, üldögéltek egy padon és olvasgattak. Ablakot
tisztítottak, sövényt nyestek. Kalapot készítettek a hölgyek
számára, drótkosárba tejesüveget gyűjtöttek, lovat csutakoltak.
Botot hajigáltak, hogy a kutya visszavigye nekik, fejest ugrottak
az úszómedencébe. Árcédulát biggyesztettek a zöldségesbolt
kirakatában az árura. Kéz a kézben sétáltak a legrondább
csajjal, akit valaha láttam, és nagyon tele volt a seggem velük.
Egy hét múlva a legszívesebben üvöltöttem volna.
Éreztem, hogy a konzervdoboz bezárul a fejem felett.
Az egész föld súlyát a vállamon éreztem.
Mesterséges szarokat ettek: műborsót, műhúst, meg valami
csirkeutánzatot, kukoricapótlót, hamis kenyeret, és mindennek
kréta, meg por íze volt.
Udvariasság? Krisztusom, rókáznom kellett a sok
hazugságtól, képmutató szarságtól, amit ezek civilizációnak
neveztek. "Helló, Mr. Ez; Helló, Mrs. Az; Hogy van? Hát a kis
Janie? És hogy megy az üzlet? Elmennek csütörtökön a
társulati ülésre?" Már kezdtem magamban motyogni a
szállásomon.
Ez a tiszta, édes, kedves életmód elég ahhoz, hogy kikészítse
az embert. Nem csoda, ha nem tudtak gyereket csinálni.
Az első napokban mindenki úgy nézett rám, mintha
leszartam volna a fehérre meszelt kerítését. De egy idő után
megszokták a látványomat. Lew elvitt egy üzletbe, és vásárolt
nekem egy melles overallt, meg egy olyan inget, amit a
legvaksibb szóló is egy mérföldről kiszúrna. Mez, az a dilis
kurva, amelyik gyilkosnak nevezett, körülöttem kezdett
lebzselni, végül kibökte, hogy le akarja vágni a hajamat, hogy
civilizáltabb külsőm legyen. Elküldtem oda, ahová való. Semmi
anyai nem volt benne.
– Miazábra, puncus? – cukkoltam. – Apuci nem foglalkozik
veled?
Megpróbálta a szájába gyömöszölni az öklét, én viszont
majd' megszakadtam a röhögéstől.
– Az ő golyóit vágd ki, bébi. A hajam a helyén marad.
Erre feladta, és úgy elrohant, mintha tüzes vasat dugtam
volna a seggébe.
És ez jó sokáig így ment. Sétálgattam a városban, ők jöttek
és megetettek, s közben az összes fiatal pipihusit eldugták
előlem. Lassan az egész város megértette, miért vagyok ott.
Ilyen módon lesittelve lassan kezdtem elveszíteni a józan
eszemet. Klausztrofóbiám lett, a szállásomon hol lekuporodtam
a sarokba, hol pedig járkáltam a sötétben. De ez is elmúlt.
Azután durván letámadtam őket, később csak goromba voltam
velük, majd lecsendesedtem, és végül szartam az egészre.
 Elkezdtem számba venni a lehetőségeket, hogy miként
juthatok ki innen. Eszembe jutott a pudli, aki olyan sokáig a
társam volt. Blood is bizonyára idelentről származott. És
biztosan nem az ejtőaknán át jutott ki innen. Vagyis kell lenni
másik kiútnak is.
Egy idő után már hagyták, hogy egyedül kószáljak a
városban. Csak vigyáznom kellett a modoromra, és nem volt
szabad váratlan akcióba bocsátkoznom. A zöld doboz mindig
kéznél volt.
És megtaláltam a kivezető utat. Semmi különös nem
látszott rajta; csak ott volt, és megtaláltam.
Azt is kitaláltam, hogy hová tették a fegyvereimet, és ezzel
készen is voltam. Azaz majdnem.

IX.

Egy hét telt el azóta, hogy Aaron, Lew és Ira elkapott. Ez idő
alatt már éppen elég kótyagos lettem. Kiültem a szálláshely
hátsó verandájára, lopva csutkapipát szívtam, és napoztam.
Csakhogy nem volt nap. Jó, mi?
Odajöttek hozzám.
– 'reggelt, Vic – üdvözölt Lew. A vén szaros botra
támaszkodva bicegett. Szélesen vigyorgott rám. Ilyen vigyorral
viszik a bikát fedezni. Ira úgy nézett rám, hogy a legszívesebben
tüzet raktam volna alája.
– Szia, Lew, ’ reggelt, Aaron, Ira.
Lew–nek ez láthatóan tetszett. Na megállj, te szemétláda,
várd csak ki a sorodat!
– Készen áll fogadni az első hölgyet?
 – Még sosem álltam ennyire készen, Lew – feleltem, és
felálltam.
– Már lecsillapodott, ugye? – kérdezte Aaron.
– Nagyon kellemesen érzem magam – vigyorogtam. Nem
akartam elárulni magamat.
Átsétáltak velem a Marigold Streetre, egy kis házikóhoz,
aminek sárga ablakai és fehér karó–kerítése volt.
– Ez Ira háza – közölte Lew. – Quilla June az ő lánya.
– Nos, vár a munka – feleltem lelkesedve.
Ira arcán megrándultak az izmok.
Bementünk.
Quilla June a kanapén ült az anyjával, aki épp olyan volt,
mint ő, csak öregebben, csont és bőr kiadásban.
– Miz Holmes – mondtam, és pukedliztam. Elmosolyodott.
Kényszeredetten, de elmosolyodott,
Quilla June összeszorított lábakkal ült, a kezét összefonta az
ölében. Szalag volt a hajában. Kék szalag.
A szemébe néztem.
Összeszorult a gyomrom.
– Quilla June – szóltam hozzá.
– 'reggelt, Vic – pillantott rám.
Mindenki kényelmetlenül kezdte érezni magát, végül Ira
arról kezdett hablatyolni, hogy készen áll a hálószoba, meg
mivel nem tudják elviselni ezt a természetellenes mocskot, ezért
inkább most elmennek a templomba, hogy megkérjék a
Jóistent, szólítsa őket magához, sújtsa őket halálra a
villámaival, vagy csináljon valamit,
Kinyújtottam a kezemet, Quilla June pedig fel sem nézett,
csak megfogta, és bevezetett a kicsi hálószobába, ahol lehajtott
fejjel megállt, és várt.
 – Ugye, nem mondtad el nekik? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
Akkor egyszeriben már nem is akartam megölni. Csak
ölelni. Amilyen szorosan csak lehet. Meg is tettem. A mellemre
borulva sikoltozni kezdett, apró ökleivel ütötte a hátamat, és
áradt belőle a szó.
– Vic, sajnálom, nagyon sajnálom, nem akartam, de muszáj
volt. Úgy küldtek fel, meg kellett tennem, annyira meg voltam
rémülve. Nagyon szeretlek, és most lefekszem veled, és ez az
egész dolog nem is olyan mocskos, ahogyan a papus mondta,
ugye?
Magamhoz öleltem, és megcsókoltam, majd
megnyugtattam, hogy minden oké. Aztán megkérdeztem, akar–
e velem jönni, mire azt felelte, hogy igen–igen–igen, velem akar
jönni.
Figyelmeztettem, hogy ha le akarunk lépni, fájdalmat kell
okoznom a papusnak, de ő a szemembe nézett, és tudtam hogy
minden oké.
Minden jólneveltsége ellenére Quilla June Holmes
egyáltalán nem olyan volt, mint az imádkozós papusa.
Megkérdeztem, van itt valamilyen nehéz tárgy, mint például
egy gyertyatartó, vagy furkósbot. Azt felelte, hogy nincs. Ezért
aztán felforgattam a kis hálószobát, és az íróasztal fiókjában
megtaláltam papus zokniját. Leszedtem az ágy rézgombjait, és
beledobáltam a zokniba. Megkóstáltam a súlyát. Quilla nagy
szemekkel nézett rám.
– Mit csinálsz?
– Ki akarsz jutni innen?
Bólintott.
 – Akkor csak állj az ajtó mögé. Nem, várj egy percet. Jobb
ötletem támadt. Bújj az ágyba!... Oké – mondtam, amikor
lefeküdt az ágyra. – Most vesd le a ruhádat, húzd le a bugyidat,
és terülj el! – Ijedten nézett rám. – Csináld csak – szóltam rá –,
ha ki akarsz jutni.
Megtette, odamentem hozzá, és elrendezgettem az ágyon:
behajlítottam a térdeit, széttártam a lábait, és az ajtó mellé állva
odasúgtam neki.
– Szólj a papusnak! Csak neki.
Egy hosszú percig tétovázott, majd kiszólt, de nem kellett
tettetnie, hogy meg van rémülve.
– Papus, gyere be! Kérlek! – Azután behunyta a szemét.
Ira Holmes belépett, rápillantott vágyainak titkos tárgyára,
és eltátotta a száját. Becsaptam mögötte az ajtót, és teljes
erőmből lesújtottam. Kiloccsant az agya, bemaszatolta az
ágyneműt, azután nagyon elterült. A huppanásra Quilla
kinyitotta a szemét, és amikor meglátta, hogy a lába is maszatos
lett, oldalt hajolt, és a padlóra hányt. Tudtam, hogy Aaront már
nem volna képes becsalogatni a szobába, ezért kikukkantottam
az ajtón.
– Aaron, bejönnél egy percre? – szóltam ki.
Lew–re pillantott, aki Mrs. Holmes–szal éppen azon
meditált, hogy mi történhet a hálószobában. Az öreg Aaron felé
bólintott, mire az belépett. Egy pillantást vetett Quilla June
bozótjára, majd a vérfoltokra a falon, meg a lepedőn, a padlón
heverő Irára, és amint eltátotta a száját, már le is sújtottam rá.
Még kettőt ki kellett osztanom neki, mire összeroskadt, azután
a lábammal félrerúgtam az útból. Quilla June még mindig
rókázott.
 Megragadtam a karját, és kiráncigáltam az ágyból. Igaz,
hogy mindvégig csendben maradt, de becsületesen bűzlött.
– Gyere!
Össze akart esni, de megtámogattam, és kinyitottam a
hálószoba ajtaját. Amikor magam után vonszolva kiléptem, Lew
felállt, és a botjára támaszkodott. Kirúgtam alóla a botot, mire a
vén szaros seggre ült. Mrs. Holmes ránk meredt, őt csak az
érdekelte, hogy hol az öregje.
– Mindjárt visszajön – feleltem neki, és elindultam a kijárat
felé. – A Jóisten beleköltözött a fejébe.
Kiértünk az utcára, Quilla June rendesen bűzlött mellettem,
nehezen szedte a levegőt, és valószínűleg azon meditált, hogy
most megdugtam–e, vagy sem?
A fegyvereimet a Legjobb Üzletek Irodájában tartották
elzárva. Odaúton kerültünk egyet a szálláshelyem felé, ahol
magamhoz vettem egy feszítővasat, amit a benzinkútnál
loptam, és a hátsó veranda alá rejtettem, majd a hátsó udvaron
átvágva végigmentünk az üzleti negyeden, egyenesen az
Irodába. Ott egy hivatalnok meg akart állítani, de tökön vágtam
a feszítővassal. Besurrantam Lew irodájába, és magamhoz
vettem a 30–06–ost. a 45–öst, meg a muníciót a késemmel és
az elsősegély–csomagommal együtt. Addigra Quilla June már
használható állapotba került.
– Hová megyünk? Hová megyünk? Ó papus, papus!
– Hé, Quilla June, figyelj rám! Papus ide, papus oda, azt
mondtad, velem akarsz jönni, Na hát akkor, felmegyek, bébi. És
ha velem akarsz jönni, maradj a nyomomban.
Ettől megrémült.
Feléje nyújtottam a 45–öst, elvette, láthatóan nem
idegenkedett tőle.
 Kiléptünk az utcára, s mint egy könnyű tank, ott várt ránk a
zöld doboz. A kábelkarjai kinyújtva ágaskodtak, de a végükön
most horgok voltak.
Féltérdre ereszkedtem, a 30–06–os hordszíját a karomra
tekertem, és egyenesen a zöld doboz üvegszemébe céloztam.
Egyetlen lövés, és kész!
Az egész vacak szikraesőt hányt, a zöld skatulya mintha
begőzölt volna, belerohant az egyik kirakatba. Recsegve, visí–
tozva szikra és tűzesővel árasztotta el a helyiséget. Nem rossz.
Megfordultam, hogy megragadjam Quilla June–t, de nem
volt sehol. Végignéztem az utcán, és láttam, hogy a botját
lengetve, egy rakás polgárőr társaságában Lew közeledik felém.
Abban a pillanatban eldördültek a lövések. Hangos,
visszhangzó lövések. A 45–ös volt az, amit Quilla June–nak
adtam. Felpillantottam a második emeleti verandára, ahonnan
a hang jött. Az automata csöve úgy okádta a tüzet a tömegre,
mintha csak Wild Bill Elliot lövöldözne egy negyvenes évekbeli
filmben.
A francba! Ilyesmire vesztegetni a drága időt, amikor meg
akarunk lépni!
Megtaláltam az emeletre vezető külső lépcsőt, és
hármasával vettem a fokokat. Quilla mosolygott, nevetett, és
valahányszor eleresztett egy skulót, kidugta a nyelvét, és jól
láthatóan megvillant a szeme.
Igaziból élvezte.
Éppen az anyját vette célba, amikor odaértem hozzá. A
fejére csaptam, mire elvétette, az öreglány meg csinált egy
sasszét, és tovább szaladt. Quilla megperdült, és gyilkos
pillantást vetett rám.
 – Most elszúrtam – mondta olyan hangon, hogy
beleborsózott a hátam.
Elvettem tőle a 45–öst. Ostoba. Ilyesmire pocsékolja a
lőszert.
Magam után vonszolva megkerültem az épületet, ott
találtam egy fészert, lelöktem rá, és utána ugrottam.
Önfeledten kacagott, amikor a tetőre huppant. Utána érve
elkaptam, és együtt másztunk le a földre. Ott egy percig
figyeltem, hogy utánunk jött–e valaki is, de senkit nem láttam.
Karon ragadtam Quilla June–t, és Topeka déli határa felé
vonszoltam. Ott volt a legközelebbi kijárat, amit felderítettem,
azt tizenöt perc alatt elérhetjük.
Végre odaértünk.
Az egyik hatalmas szívónyíláshoz.
A feszítővassal kifeszítettem a zárat, és bemásztunk.
Odabent létra vezetett felfelé. Kellett, hogy legyen egy létra. A
karbantartás, a tisztítás miatt. Kellett, hogy ott legyen.
Mászni kezdtünk.
Nagyon, nagyon sokáig tartott.
Quilla June valahányszor elfáradt, megkérdezte:
– Vic, szeretsz engem?
Ilyenkor igent mondtam. Nem csak azért, mert úgy is
gondoltam. Ez erőt adott neki a mászáshoz.

X.

Az ejtőaknától körülbelül egy mérföldnyire értünk ki.

Szétlőttem a szűrő fedelét meg az ajtó pántját, és kimásztunk.
Odalent jobban is vigyázhattak volna. De ők inkább Jimmy
Cagney filmeket nézegettek.
 Elszalasztották a lehetőséget.
Quilla June kimerült. Nem haragudtam rá emiatt. De nem
akartam az éjszakát a szabadban tölteni; van errefelé egy–két
dolog, amivel még nappal sem szívesen nézek szembe.
Elindultunk a félhomályban.
Az ejtőcsatorna felé tartottunk.
Blood ott várt rám.
Le volt gyengülve. De várt.
Lehajoltam hozzá, és felemeltem a fejét. Felnyitotta a
szemét, és igen halkan annyit mondott:
– Hello.
Rámosolyogtam. Jézusom, de jól esett újra látni.
– Visszajöttem.
Megpróbált felállni, de nem tudott. A sebei nagyon csúnyán
néztek ki.
– Ettél valamit? – kérdeztem.
– Nem. Tegnap fogtam egy gyíkot. De az is lehet, hogy
tegnapelőtt. Éhes vagyok, Vic.
Quilla June is odaért, Blood rápillantott, majd behunyta a
szemét.
– Jobb lesz, ha igyekszünk, Vic – szólt Quilla. – Kérlek!
Feljöhetnek az ejtőaknán.
Megpróbáltam felemelni Bloodot. Istentelenül nehéz volt.
– Figyelj, Blood! Elmegyek a városba, és szerzek valami
kaját. Gyorsan visszajövök. Itt várj!
– Ne menj a városba, Vic – mondta. – Körbenéztem ott,
miután lementél. Rájöttek, hogy nem égtünk bent a
tornateremben. Nem tudom, hogyan. Talán a blökik kiszagolták
a nyomunkat. Láttam, hogy keresnek minket. Nem hibáztatom
ezért őket. Nem tudod, milyen idekint éjszakázni. Ember,
fogalmad sincs.
Reszketett.
– Nyugi, Blood.
– Azt hiszik, hogy a városban vagyunk, Vic. Nem mehetünk
oda. Más helyet kell keresnünk.
Ez megváltoztatta a dolgokat. Vissza nem mehetünk, Blood
állapotára tekintettel előre sem. És mert szóló vagyok, azt is
tudtam, hogy nélküle semmire se megyünk. És neki ennie kell
valamit. Azonnal ennivalóra van szüksége, meg orvosi ellátásra.
Tennem kell valamit. Mégpedig gyorsan.
– Vic – mondta Quilla June elvékonyodott hangon. – Gyere
már! Nem lesz semmi baja. Nekünk mennünk kell.
Rápillantottam. A nap már lenyugodott. Blood reszketett a
karjaimban.
Quilla June megvető pillantást vetett a kutyára.
– Ha szeretsz, jössz!
Idekint nem boldogulok Blood nélkül, ezt tudtam. Ha
szeretem. A kazánban azt kérdezte: tudod, mi az a szerelem?

Kis tüzet raktam, amekkorát a város külvárosában lézengő

bandák nem vehetnek észre. Nem füstölt. Amikor Blood
jóllakott, az egy mérföldre lévő szellőzőaknához vittem, és az
éjszakát egy mélyedésben töltöttük. Egész éjjel átölelve
tartottam. Jól aludt. Reggelre egészen összeszedte magát. Nem
csoda, mokány kis dög volt.
Reggel megint evett. Tegnap estéről maradt bőségesen. Én
nem ettem, valahogy nem voltam éhes.
Aznap reggel nekivágtunk a senkiföldjének. Másik várost
kellett keresnünk.
 Lassan haladtunk, mert Blood még gyenge volt. Soká
tartott, mire a fejemben végleg elhalkult Quilla June kérdése:
tudod, mi az a szerelem?
Hál persze, hogy tudom.
A fiú szereti a kutyáját.