AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI:

BODIN ÉS HOBBES

Az újkori politikai gondolkodás igazi kiindulópontjai - Machiavelli mellett - főleg

az abszolutizmus teoretikusai, Jean Bodin és Thomas Hobbes írásai voltak. (Ha
Machiavellinek csak a A fejedelem című művét tartjuk szem előtt, és eltekintünk a
Beszélgetések... köztársaságpárti fejtegetéseitől, őt is e hagyomány körébe sorolhat­
juk.) Nagyon különböző társadalmi háttérrel ugyan, mégis mindhármójuk fő témája
egy erős nemzeti hatalom felépítése és legitimációja volt, szemben a feudális anarchia,
a vallásháborúk, illetve polgárháborúk okozta politikai káosz és önkény állapotával.
Ebből ered az, hogy számukra nem az volt a fő kérdés, hogy miként biztosíthatók az
egyén jogai és szabadsága az államhatalom korlátozása útján, amelyet kordába szorít a
törvény és a nép demokratikus ellenőrzése, hanem ellenkezőleg: miként lehetne egyál­
talán olyan erős hatalmat létrehozni, amely biztosítaná a törvényes rendet. Olyan álla­
mi autoritást akartak teremteni és igazolni, amely megtöri a feudális rend centrifugális
erőit (a főurak állandó magánháborúit), megszünteti a politikai és vallási csoportok
közötti ádáz harcokat, és megteremti a szolid polgári fejlődés feltételeit. Elvetették az
erőszakos hatalomgyakorlással kapcsolatos morális skrupulusokat, azért, hogy elke­
rüljék a még nagyobb rosszat, az önkény és káosz állapotát. Ezért sokkal inkább a
hatalom technikája érdekelte őket, a törvényes hatalom megszerzésének és megtartásá­
nak eszközei és módszerei, mint a hatalomgyakorlás erkölcsi igazolása vagy igazsá­
gossága. Machiavelli után Bodinnek a szuverenitásról szóló tana és Hobbes Leviatánja
egyaránt az abszolút monarchia elméleti megalapozását szolgálta, amelynek erejére a
feltörekvő polgárságnak szüksége volt a békés fejlődéshez, a polgári gyarapodáshoz és
biztonsághoz.
A polgári szellem tehát szemmel láthatóan nem volt mindig liberális és demokrati­
kus. Főleg a kezdeti időszakban a városokba tömörült polgárságnak erős államra volt
szüksége, amely megvédi őket a feudális urak önkényeskedéseitől, s ezért készek vol­
tak iránta lojalitást tanúsítani és a belső békét biztosító szolgáltatásaiért tetemes adót is
fizetni. A királyi hatalom arra volt hivatva, hogy a sok hercegségből és tartományból
egységes nemzeti államot teremtsen, erős hadsereggel, átfogó közigazgatással, egysé­
ges jogrenddel és belső piaccal. Merkantilista gazdaságpolitikája előmozdította a ke­
reskedelmet és ipart, és általában a pénzgazdálkodást. Az így befolyó adók tették lehe­
tővé egy állandó hadsereg felállítását és fenntartását, ami a monarchia hatalmát stabili­
zálta, és külpolitikai mozgásterét is növelte. Csak ez a nagymértékű hatalomkoncentrá­
ció teremthetett egységes, az egész országra kiterjedő közigazgatást, garantálta az utak
biztonságát, és csak ez volt képes megtörni a helyi kiskirályok önkényuralmát. Akko­
riban éppenséggel a feudális urak voltak a pluralitás és a szabadság szószólói, hiszen
személyes jogaikat kizárólag az állam rendi és föderális struktúrájának fenntartásában
látták biztosítva. Helyi felségjogaikat nem akarták feladni, és szívósan védték feudális
előjogaikat. A természetjog elvont elveivel szemben, amellyel a politikai gondolkodók
 JEAN BODIN ÉS A SZUVERENITÁS ELMÉLETE 105

az új hatalmi viszonyokat igazolták, ők a történelemre és tradicionális privilégiumaikra

hivatkoztak. A jog legnagyobb ellensége azonban mindig az előjogok, a privilégiumok
rendszere. Ez magyarázza azt, hogy felemelkedő polgárság politikai gondolkodásában
miért kapott kezdettől oly nagy szerepet a természetjogra való hivatkozás és a jog-
egyenlőség kérdése. Az abszolutizmus időszakában természetesen még túlnyomóan a
közvetlen hatalomkoncentráció ideológiai igazolása állt a középpontban.

Jean Bodin és a szuverenitás elmélete

Jean Bodin (1529-1596) a francia hugenották és katolikusok között dúló vallásháborúk

idején élt. Az első polgárháború 1562-ben robbant ki, s tíz év múlva következik be
„Szent Bertalan éjszakája”, amikor Párizsban lemészárolják a hugenottákat. A béke
csak két évvel Bodin halála után született meg, amikor a trónörökös Navarrai Henrik
(IV. Henrik) visszatért a katolicizmushoz („Párizs megér egy misét”), s győzelme után
kibocsátotta a felekezetek közötti békét és türelmet előíró nantes-i ediktumot.
Bodin polgári származású ifjúként a karmeliták rendjében tanulhatott, és nagy mű­
veltségűjogász lett. A párizsi „parlament” mellett működő ügyvédként - akkoriban ez
még jogászi testületet jelentett - és történetíróként, majd hercegi tanácsadóként Bodin
egyike volt azoknak a politikus jogászoknak, akiket egyszerűen csak „politikusok”
(„Politiques”) néven emlegettek. Túlnyomóan katolikus közírók voltak, akik mégis el
akarták választani a világi hatalmat és a hit kérdéseit. (Fő képviselői Du Bellay, Servin,
William Barclay és Pierre Grégoire, valamint maga Bodin a Six Livres de la République
[Hat könyv a köztársaságról] című művével.) Következetesen képviselték a passzív
engedelmesség lutheri tanát, valamint az államhatalomnak a morál és törvény fölött
álló öncélúságát, amellyel Machiavellinél találkozunk. (Ezért machiavellistáknak is
nevezték őket.) Miközben az alattvalóktól passzív engedelmességet követeltek az ural­
kodó iránt, ragaszkodtak a vallási türelem biztosításához. A protestáns Navarrai Hen­
rik trónigényét támogatták a francia trónviszályban, és élesen elutasították a pápa be­
avatkozási kísérleteit a francia belpolitikába. A türelem számukra nem vallási, hanem
politikai elv volt, amelyet az állam belső békéje érdekében kell gyakorolni. Álláspont­
juk teljesen összhangban volt nemcsak a végül trónra jutó IV. Henrik türelmi politiká­
jával, hanem a korabeli holland türelmi gyakorlattal és Erzsébet királyné Angliájának
e kérdésben folytatott politikájával is.
A türelmi politikát azonban Bodin a maga konkrét tapasztalatai nyomán csak egy
erős monarchiában tartotta megvalósíthatónak. Több fontos műve mellett, amelyek
történeti és vallási kérdésekről szólnak, politikai tárgyú főműve a fenti Hat könyv a
köztársaságról, melyből magyarul Az államról címmel jelent meg egy kitűnő váloga­
tás. Munkáját a szerző a szuverén hatalom megalapozásának szentelte. A szuverenitás
központi fogalma e műnek, amelyben magvas történeti és politikai okfejtésekkel kíván­
ta igazolni a királyi hatalom abszolút uralmi igényeit. Bodint ezért a szuverén nemzeti
állam első teoretikusaként tartják számon.
Művét az állam fogalmának meghatározásával kezdi. „Az állam több családnak és
az ő közös ügyeiknek a jogszerű kormányzata szuverén hatalommal” - írja, majd rész­
letesen kifejti e meghatározás értelmét. A szuverenitás fogalma tehát feltétlenül az
állammal kapcsolódik össze. A szó tulajdonképpen a francia uralkodók „felség”
(souverain) megszólításából eredt. Bodin azonban a fogalmat elválasztja ettől a közvet­
106 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

len kontextustól, és teoretikus értelmet ad neki. „A szuverenitás egy állam állandó és

abszolút hatalma... azaz a parancsolás legfőbb hatalma” (uo. 73-74). Ez a definíció a
könyv legfontosabb mondandóját tartalmazza dióhéjban. A szuverenitás állandó és
abszolút hatalom, mely a politikai közösség lényegét alkotja, nem azonos tehát az
időleges uralmi jogosítványokkal. A szuverenitás, mint ismételten kifejti, a polgárok
és alattvalók feletti legfőbb hatalom, amelyet nem köt a törvény. (A de legibus absoluta,
azaz törvény alól feloldozva kifejezésből származik az abszolutizmus fogalma is.) El­
lenkezőleg, a szuverén maga minden törvény forrása: „Ez a hatalom abszolút és szuve­
rén. mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a természet törvénye paran­
csol.” (Uo. 78.) Érdemes tovább idézni: „A szuverenitás birtokosai tehát semmikép­
pen sem lehetnek alárendelve senki más parancsolatának; elengedhetetlen, hogy tör­
vényt írhassanak elő az alattvalóknak, hogy eltörölhessék és megsemmisíthessék a szük­
ségtelen törvényeket, és újakat alkothassanak... az uralkodó fel van mentve a törvé­
nyek hatalma alól; a törvény szó latinul a szuverenitás birtokosának parancskibocsátási
jogát is tartalmazza.” (Uo.) Az uralkodó még a saját törvényeinek sincs alávetve,
bármikor felülvizsgálhatja korábban meghozott rendelkezéseit. „Ezért is szerepel a
rendeletek és utasítások végén ez: mert nekünk így tetszik... A szuverén uralkodó tör­
vényei... pusztán az ő szabad akaratától függenek.” (Uo. 80.) Míg az összes többi
alattvaló, valamint a rendek a szuverénnek tartoznak elszámolni tevékenységükről,
addig az uralkodó csak Istennek tartozik számadással.
Melyek a szuverenitás jegyei? A törvényhozás és a törvények eltörlése, valamint
módosítása a legfontosabb, amely tartalmazza az összes többi jogot. Ezek közé tarto­
zik a külső viszonyok tekintetében a háború indításának és a békekötésnek a joga,
beleértve a szövetségek kötését és felbontását is. A belső viszonyok tekintetében a
szuverén joga az állam összes főbb tisztségviselőjének kinevezése és leváltása, s a
felettük való bíráskodás. A szuverén joga a közterhek és rendkívüli adók kirovása és
az alóluk való mentesítés. A bírói ítéletekkel kapcsolatban kegyelmi joggal és am­
nesztiával élhet. A szuverén joga a pénz kibocsátása és értékének (érctartalmának)
meghatározása. Végül Bodin az alattvalói és hűségeskü betartatásának jogát is ide
sorolja (uo. 119).
A felsorolt jegyek valóban mindmáig a szuverén hatalom legfőbb ismérvei marad­
tak, bármennyit változott is időközben a fogalom kontextusa. Ezek a jogok persze a
modern alkotmányos demokráciákban gyakran több testület között oszlanak meg. Bodin
azonban a korabeli politikai viszályok és instabilitás állapotában csak a szuverén jogo­
kat korlátlanul gyakorló, egységes tekintélyuralomtól várhatta Franciaországban a bel­
ső béke helyreállítását. Mi igazolja ezt a hatalomkoncentrációt? Bodin szerint a szuve­
rén önmagában hordja igazolását mint a rend biztosítéka; ezáltal bizonyítja hasznossá­
gát a társadalom egésze számára. Minden további politikai erőnek viszont a szuverén
előtt kell igazolnia magát. A szuverén az, aki mindenki másnak parancsol, de neki
senki nem oszthat utasításokat.
Bodin szerint a szuverén hatalmát csak az isteni és a természeti törvény korlátozhat­
ja. Az első a hitbéli kérdésekben való illetéktelenségét jelenti. Az államhatalom ne
akarjon lelkiismereti ügyekben kötelező rendelkezéseket hozni polgárai számára. Ez a
követelmény persze abban a korban inkább csak progresszív utópia, semmint valóság.
De mit tartalmaz a természeti törvény? Először is az öröklés rögzített rendjét, amely a
királyi hatalom legitimitásának alapja. Másodszor, a király személyes javainak és az
állam javainak a megkülönböztetését. A szuverén uralkodó a királyság javadalmait
nem idegenítheti el, mivel az nem családi birtoka. Továbbá, a szuverénnek is tisztelet­
 f

JEAN BODIN ÉS A SZUVERENITÁS ELMÉLETE 107

ben kell tartania a polgárok tulajdonát és természetes szabadságát. „Királyi egyedural­

kodó az, aki ugyanúgy engedelmeskedik a természeti törvényeknek, ahogyan alattvaló­
itól elvárja, hogy neki engedelmeskedjenek, s meghagyja mindenkinek természetes
szabadságát és vagyona fölötti tulajdonjogát” - írja Bodin (uo. 139). Ez különbözteti
meg a despotától.
A tulajdon szentsége azóta is minden polgári gondolatrendszer alfája és ómegája;
csak éppen Bodin a maga korában ezt még a korlátlan királyi hatalomban látta legin­
kább biztosítva, szemben a későbbi korszakkal, amikor az abszolút hatalom önkényé­
vel szemben indítottak támadást a polgárság erői a liberális szabadságjogok nevében.
Érdekes, ahogy Bodin a tulajdonhoz való jogot összekapcsolja az adókivetés problémá­
jával. Szerinte az adózás is érinti a tulajdonjogot, hiszen az adó csökkenti a polgárok
vagyonát, annak egy részét vonja el. Ezért az adókivetés jogát a szuverén esetében is a
polgárok beleegyezéséhez köti. A rendek éltek is ezzel a feltétellel, amikor nem sza­
vazták meg a királynak a protestánsok elleni hadviselés céljából kivetett adóját. Mivel
Bodin művére is hivatkoztak, Bodin kegyvesztett lett, és ettől kezdve vidéki visszavo-
nultságban kellett élnie.
A szuverenitás mint a legfőbb hatalom Bodin szerint kizárólag az állam tulajdonsá­
ga, szemben bármilyen másik közösséggel. A mindenkori államformát éppen az hatá­
rozza meg, hogy kié a főhatalom. „Ha például a szuverenitás egy uralkodóban testesül
meg, monarchiának nevezzük, ha az egész népnek része van benne, azt mondjuk, hogy
ez demokrácia, és ha csak a nép kisebbik részéé, akkor arisztokráciáról beszélünk.”
(Uo. 126.)
Bodin láthatóan valamifajta szubsztanciának, lényegi tulajdonságnak tartja a szuve­
renitást, amely oszthatatlan, amit csak egységben lehet birtokolni, s amely nélkül nem
létezhet stabil politikai rend. A szuverenitás itt emlékeztet a régi római impérium fo­
galmára, ami szintén a főhatalom képviselőit illette csupán meg. Mindegy, hogy a
szuverenitás éppen kinél lakozik, de ameddig politikai közösség létezik, addig mindig
megtalálható. Az államformák változhatnak ugyan, de nem a szuverenitás, amely mindig
jelen van a szuverénnek az alattvaló polgárokhoz és közösségeikhez való viszonyában.
Bodinnek az a felfogása, hogy a szuverén minden törvény forrása, Max Weber későbbi
államfogalmára is emlékeztet, mely szerint csak az államhatalom rendelkezik egy adott
felségterületen a legitim fizikai erőszak monopóliumával. Más szervezetek és politikai
testületek csak az állam, illetve a szuverén megbízásából, felhatalmazásával gyakorol­
hatnak erőszakot; csak átruházott jogaik vannak tehát.
A szuverén fogalma eredetileg a francia uralkodó függetlenségét volt hivatva kife:
jezni a pápasággal és a Német-római Császársággal szemben. Amikor Bodin a korlát­
lan királyi hatalom mellett tette le a voksát, egyszersmind tagadta a szuverén hatalom­
mal szembeni lázadás jogát: „aki szuverén uralkodóját megveti, Istent veti meg, kinek
ő földi képmása” (uo. 115). Azonban, mint többen rámutattak, a szuverént olyannyira
az államhatalomhoz kötötte, hogy felfogása nem tekinthető egy konkrét uralkodói di­
nasztia hatalmi jogcíme igazolójának. Ellenkezőleg, Bodin eleve kitért az elől, hogy
egyetlen uralkodóházat tüntessen ki szolgálataival. A király személye az ő számára
mindenekelőtt az állam vezetőjeként betöltött funkciójában volt érdekes. (Más francia
gondolkodók sem kevésbé cinikusan gondolkodtak a főhatalmi funkció dinasztikus örök­
lésének kérdéséről. Valamivel később Pascal például azt írja: „Minden bajok legna­
gyobbika a polgárháború... Az a baj, amit egy születés jogán hatalomra lépő tökfilkótól
várhatunk, koránt sincs ekkora, és nem is ilyen bizonyos.” [Pascal 1978, 126.] A
trónöröklés dinasztikus rendje szerinte nem áll meg az ész kritikája előtt, hiszen pusz­
 108 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

tán a származás nem biztosítja az uralkodói funkcióra való alkalmasságot. De hát az

emberek esztelensége miatt esztelen törvények [mint a trónöröklés] is ésszerűvé vál­
nak. Ezért kellett a leszármazás vitathatatlan ismérvéhez kötni a trónutódlás jogát,
hogy elkerülhessék a legfőbb rosszat, a polgárháborút.)
A szuverenitás mint az abszolút, megkérdőjelezhetetlen főhatalom fogalma megőriz­
te jelentőségét később is, amikor jelképesen már nem a fejedelem, hanem a nép vált a
letéteményesévé. Külön kérdés a szuverenitás külpolitikai vonatkozása. A külső szuve­
renitás azt jelenti, hogy a szuverén állam más államokhoz való viszonyában határozza
meg saját önállóságát és függetlenségét. Szuverén tehát az az állam, amelynek más
hatalmak nem parancsolhatnak, s nem szabhatják meg, hogy mi történjék az adott
országban. A szuverenitás fogalmát ma már jószerivel csak ebben a külpolitikai jelen­
tésben használják, belpolitikailag csak a népszuverenitás legitimációs formulájaként él
tovább. Időközben ugyanis a hatalommegosztás liberális elve, illetve a hatalom osztott­
ságának pluralista elmélete rést ütött az egységes és oszthatatlan szuverenitás korábbi
szubsztancialista elképzelésén. Külpolitikailag viszont még ma is úgy tekintenek az
egyes államokra, mint különálló, szuverén, belül egységes monádokra, amelyek önál­
lósága szent és sérthetetlen, s amelyek csak ilyenként vehetnek részt teljes jogú alany­
ként a nemzetállamok közösségében.

Az angol polgárháború és Thomas Hobbes államelmélete

Thomas Hobbes angol filozófus nem sokkal Shakespeare után élt, akinek tragédiái az
új világ születési kínjait tükrözték a korabeli Angliában. Gondolkodását jelentősen
befolyásolta a polgárháború tapasztalata, s ezért érthetően sokat foglalkoztatta az a
kérdés, hogy miként lehet a véres zűrzavar közepette stabil politikai rendet teremteni
az emberek olyannyira eltérő érdekeiből és egoista indítékaiból. Az egzisztenciális
fenyegetettség a korszak alapvető élménye volt, és főleg két lényeges fejleménnyel
függött össze: az egyik a reformációval kezdődő belső vallási meghasonlás, a másik a
feudalizmus társadalmi rendjének gyorsuló felbomlása. Angliában Wyclif fellépése,
valamint a Wat Tyler és John Bull vezette parasztfelkelés óta napirenden voltak a
változások. A reformációt felülről vezették be, ám VIII. Henriknek az angol államegy­
házat megteremtő intézkedésével a kérdés még korántsem jutott nyugvópontra. Nem­
csak a katolikusok ellenállását kellett ugyanis leküzdeni, hanem azokét a disszenterekét
(egyet nem értőkét) is, akik nem elégedtek meg az új vallási köntösben megjelenő régi
püspökségek fennmaradásával, s elvetették azt, hogy a politika bármilyen módon bele­
szólhasson a vallás ügyeibe, amelyet tisztán egyéni lelkiismereti kérdésnek tartottak.
Egészen a polgári forradalom végéig elkeseredetten, váltakozó szerencsével s megle­
hetős fanatizmustól és intoleranciától fűtötten zajlott tehát a harc a katolikusok és az
anglikán egyház hívei, valamint a különböző puritán szekták, az independensek, pres-
biteriánusok és más protestáns felekezetek között. Időnként a konfliktus csillapodott,
és türelmesebb idők jártak, mint például I. Erzsébet idején, máskor viszont tűzzel-
vassal vívott, kegyetlen küzdelmek tanúi lehetünk. A konfliktus csak a dicsőséges for­
radalommal nyert megoldást, azzal, hogy az anglikán államegyház végleg győzedel­
meskedett. A katolikusokat tolerálták, de nem vállalhattak állami hivatalt, a radikáli­
sabb szekták pedig kivándorolhattak Amerikába, és az Újvilágban próbálkozhattak
hitelveik szerinti közösséget alapítani.
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 109

A másik alapvető konfliktusforrás az eredeti tőkefelhalmozás kezdete, s vele együtt

az angol társadalom szerkezetének mélyreható átalakulása volt, amelynek konzekven­
ciái ugyancsak az angol forradalomban teljesedtek ki. Ez utóbbi konfliktust fejezte ki
Mórusz Tamás (1478-1535) nevezetes mondásával, miszerint „a birkák megeszik az
embereket” . Ezt a bekerítések gyakorlatára értette, amelyek során a földesurak és
vállalkozók bekerítették a közföldeket, sőt elüldözték a parasztokat a földjeikről, hogy
birkanyájaikat legeltessék rajtuk, az angol export legfontosabb ága, a posztóipar igé­
nyeinek kielégítése céljából. Mórusz Tamás személyes sorsa ugyanakkor a másik kér­
dés vonatkozásában is jól példázza a korabeli Anglia konfliktusos viszonyait. A koráb­
ban a királyt hűségesen szolgáló lordkancellárt visszavonulása után azért hurcolták
meg, majd végezték ki, mert nem volt hajlandó elfogadni VIII. Henrik államegyházát.
Mórusz a politikai gondolkodásban elsősorban Utópia című művéről ismert (latinul
jelent meg 1516-ban a kontinensen, és sokáig egyáltalán nem fordították le angolra).
Ebben a humanizmus képviselője a korabeli Anglia egoista, törtető világának játékos­
ironikus ellenpontját alkotta meg. A társadalmi bajok fő okát Mórusz a magántulajdon­
ban látta, és megpróbált egy köztulajdonon alapuló ellentársadalmat megkonstruálni a
platonizmus, a humanizmus és a korai angol kommunisztikus eszmék (Wyclif és köve­
tői) szellemének egyesítésével. Az utópia kifejezést is Mórusz alkotta meg, s ez is
ironikusan kétértelmű: egyszerre jelent sehol-helyet és jó helyet (az eutoposz görög szó
angol kiejtésének hasonlósága alapján). Seholsincs ország közösségi berendezkedése,
amelyet egy utazó elbeszélése alapján az Utópiában megrajzolt, persze nem tűnik vala­
mi ideális kommunista berendezkedésnek, amely felhőtlen boldogságot tükrözne. Bár
derűsen és csodálattal ecseteli Utópia társadalmi rendjét, az inkább a kolostori gazda­
ság szigorű erkölcsi rendjére és utasítási hierarchiájára hasonlít, jóllehet családi és
tekintélyi alapon áll, sok önkormányzati elemmel. Az irodalmi ékesszólás mellett az
ábrázolásban mindig érzünk némi ironikus distanciát. Mindenesetre a mű tartalmazza a
magántulajdon kritikáját és a korabeli önzés és haszonlesés szatíráját is.
Mórusztól eltérően Hobbes realista választ próbált találni korának ellentmondásaira,
bár sokan politikai főművét, aLeviatánt szintén utópikus konstrukciónak tartják. Bizo­
nyos értelemben minden elvekből dedukált állam nevezhető természetesen utópiának.
Thomas Hobbes (1588-1679) az újkori politikai gondolkodás egyik legbefolyáso­
sabb alakja s az úgynevezett szerződéselméleti hagyomány egyik megteremtője volt. A
társadalmiszerződés-elméletek a reformáció eszméinek hatására kerültek be a politikai
gondolkodásba, és Hobbestól Spinozán, Locke-on át egészen Rousseau-ig terjedtek.
Ezek - az alapjukul szolgáló természetjogi doktrínákhoz hasonlóan - nem annyira jól
megalapozott tudományos elméletek, mint inkább olyan magyarázó erejű filozófiai
hipotézisek voltak, amelyek a politikai intézmények újfajta legitimációját kívánták
megalapozni. A természetjog eszméje régi ugyan, de korábban inkább az ember köte­
lességeit hangsúlyozták benne. Az angol protestantizmusban azonban új hangsúlyt ka­
pott: az egyes ember elidegeníthetetlen jogai kerültek előtérbe. A szerződéselméletek
is egyre módosultak az egyes korszakokban, s ahogy változott a politikai intézményes
háttér, úgy más és más politikai konzekvenciákat vontak le belőlük.
Hobbesnak személyes életélménye is az volt, amit a természeti állapotba visszavetít­
ve a „mindenki harca mindenki ellen” jelszóban fogalmazott meg. Ennek két társadal­
mi körülmény volt az alapja: az egyik a keletkező piacgazdaságra épülő versenytársa­
dalom a maga individualizmusával és egoizmusával, a másik a tomboló polgárháború,
amelyet a vallási fanatizmus is szított. Hobbes így általánosíthatta az ember természe­
tes állapotává az ember embernek farkasa (homo homini lupus) elvét. A félelem lég­
 110 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

körét jelzi önéletrajzi megjegyzése is, mondván: anyám ikreket szült, engem és a rette­
gést. Ugyanis amikor anyja vajúdni kezdett, éppen akkor jelezték a spanyol Armada
közeledtét az angol partokhoz (Tuck 1993, 14-15). A félelemnek, s főleg a halálféle­
lemnek Hobbes politikai elméletében is döntő szerepet tulajdonított: véleménye szerint
az önfenntartás miatti aggodalom és a halálfélelem alkotja minden uralmi rend alapját.
Hobbes viszonylag szegény lelkészi családban született 1588-ban, reneszánsz huma­
nista szellemű középiskolába járt, és egy oxfordi humán főiskolán fejezte be tanulmá­
nyait. Attól kezdve különböző előkelő családoknál volt házitanító, mint a legtöbb értel­
miségi az ő társadalmi köréből. Ennek az életpályának az előnyei közé tartozott a
mozgékonyság és a magas körökkel való érintkezés, de egy tekintetben alig különbö­
zött a papi pályától: aki ily módon állt egy-egy főúri család szolgálatában, nem háza­
sodhatott. Hobbes kitűnő nyelvtehetséggel volt megáldva, egy sor klasszikust fordított
angolra (Thuküdidészt és Homéroszt is), és műveit egyszerre írta latinul és angolul. Az
angol filozófia megteremtőjének tartják, aki egy sajátos posztszkeptikus, materialista
világmagyarázatot fejlesztett ki. Alig burkolt ateizmusa nagy hatással volt a felvilágo­
sodás képviselőire, ugyanakkor éles támadások céltáblájává tette őt már életében is.
Politikai nézetei főleg három művében találhatók: az Elements o f Law (A jog ele­
mei), a De Cive (A polgár) című művében, és később kifejtettebb formában a Leviatán
vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma című könyvében, mely a
hobbesi gondolkodásnak egyfajta összefoglalását adja. Leviatán szimbolikus alak; a
Bibliában (Jób 41) szerepel egy utalás Leviatánra mint abszolút és félelmetes hatalmú
tengeri szörnyre. Nem tudni pontosan, hogy Hobbes miért választotta ezt az állam
jelképeként; van ebben némi irónia, ugyanakkor kifejezi az államnak mint erőszakszer­
vezetnek a lényegét is. A Leviatán mint a tengerből kiemelkedő szörny jelképe igen
ráillik egy szigetország politikai rendjének leírására. Egy másik általa használt biblikus
jelkép a Behemoth, amelyet a „hosszú parlament” elnevezésére használt (Behemoth
című munkájában). Ennek jelentését később Franz Neumann átértelmezte, amikor a
kontinens totalitárius államáról, a náci uralomról szóló (1940-ben írott) könyvének ezt
a címet adta.
Hobbes meglehetősen modern gondolkodó, akinek világképére nagy hatással volt a
modern természettudományok fejlődése. A természettudományokban bevett objektív
módszereket akarta a politika elemzésére is alkalmazni. Descartes módszeres kételke­
dését radikalizálva, szkepszisét egészen a nominalizmusig fokozta. Emellett Galilei
fizikája is hatott rá, s egy új, módszeres tudomány eszméjét vetítette eléje. (A szigorú
módszeresség eszméje ihlette kortársát, a holland Spinozát is. Ő is filozófiai műveiben
„more geometrico”, azaz a geometria axiomatikus bizonyítási módszerének utánzására
törekedett, s egyszerű alapelvekből kívánta dedukálni az erkölcs és a politika egész vilá­
gát. Ez ugyan a bonyolult emberi kapcsolatok némi redukciójához, sajátos egyoldalúság­
hoz vezetett, de új belátásokat is megérlelt. Spinoza a hobbesi felfogás liberálisabb,
demokratikusabb válfaját alkotta meg, azonban e helyütt csak Hobbesot tárgyaljuk.)
Hobbesra is jellemző némi redukcionizmus a gondolati következetesség áraként. A
skolasztika hagyományával vitázva kétségbe vonta az általános fogalmak önálló létezé­
sét. Minden általános fogalom csak tudatunk absztrakciója, a valóságban csak az egyes,
a konkrét dolgok léteznek. Filozófiája egyfajta absztrakt materializmus: a világot a
mechanika alapján, a testek térbeli mozgásaként fogta fel, és e mozgás törvényszerűsé­
geit igyekezett feltárni. A fény elméletében eredeti gondolatai voltak. A politikai világ,
az állam magyarázatában is hasonló belső hatásmechanizmusok felfedezésére töreke­
dett. Nominalizmusának megfelelően kiindulópontja az egyes ember volt. Mivel a kol­
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 111

lektív fogalmak üresek, valójában társadalom sem létezik; csak az egyes emberek és az
ő kapcsolataik ragadhatok meg, és a társadalom csupán az állam mint mesterséges test
kebelében megteremtett viszonyok összessége.
A Leviatán első könyve az állam anyagáról, vagyis az emberről és az állam formá­
járól, vagyis a szerződésről szól. Gondolati kiindulópontját Hobbes sajátos antropoló­
giája képezi. Ahogy más fizikai testeket, úgy az embert is a hatás és ellenhatás, a
vonzás és taszítás, az inger és a válaszreakció törvényei mozgatják. Az emberi viselke­
dés magyarázatára Hobbes egy sajátos pszichológiát dolgozott ki, amely az alapvető
emberi ösztönök feltételezésén nyugszik. A legfontosabb alapösztön az önfenntartás
ösztöne. Az ember természettől fogva önző lény, amely önfenntartásra törekszik; mind
a saját életének, mind családjának a fenntartására. E törekvésének mások hasonló tö­
rekvéseivel szemben kell érvényesülnie. Ahhoz, hogy az ember tartósan biztosíthassa
az élethez szükséges eszközöket, s mindenekelőtt a tulajdonát, az általános konkuren­
cia világában egyre nagyobb hatalomra kell törekednie. Hobbes eközben szinte minden
emberi tulajdonságot, illetve képességet egyfajta hatalommá minősít át. A gazdagság
és a tudás például hatalom, a hatalom egy fajtája; a becsület sem egyéb, mint hatal­
munk elismerése mások részéről, s a szerelem is egymás érzelmeinek meghódítása,
vonzalmainak biztosítása. Az embernek szerinte ez a hatalomra törekvés a természetes
állapota, s minden más emberhez való viszonya hatalmi viszonnyá változik át: ebben
az állapotban az ember az embernek farkasa. A természetes jog nem erkölcsi tartalmú,
mint a középkorban, hanem minden egyes ember szabadsága arra, hogy saját hatalmát
latba vesse természetének fenntartása érdekében, és megtegyen mindent, amit saját
ítélete és esze alkalmas eszköznek talál erre a célra.
Az állami közösséget megelőző természeti állapot tehát Hobbesnál nem valamilyen
aranykor, nem a harmónia, ellenkezőleg: az állandó konfliktusok világa. Az ember
élete a természeti állapotban magányos, szűkös, nyers és erőszakos, és főként rövid: ez
a mindenki háborúja mindenki ellen (bellum omnia contra omnes). Mivel azonban az
ember nemcsak ösztönlény, hanem ésszel bíró lény is, képes az előrelátásra, és ezáltal
a tartós önfenntartás érdekében véget vethet a természeti állapotnak. Ez a társadalmi
szerződés értelme. Ennek keretében mindenki lemond arról, hogy természetes jogait
gyakorolja, s a természetes önérvényesítésre való jogát átruházza egy szuverén uralko­
dóra. Hobbesnak ez a szerződéstana nem történeti leírása az emberiség ősállapotából
való kikerülésnek. Jellegét tekintve ez elméleti hipotézis: „mintha mindenki mindenki­
nek ezt mondta volna: felhatalmazom ezt az embert vagy ezt a gyülekezetei, ráruházván
azt a jogot, hogy kormányozzon engem, feltéve, hogy te is ráruházod ezt a jogot, és
minden cselekedetérefelhatalmazást adsz. Az ennek megtörténtével egyetlen személlyé
egyesült sokaságot ALLAMNAK, latinul CIVITASNAK nevezzük. És így születik
meg az a nagy LEVIATÁN... az a halandó isten, amelynek - a halhatatlan isten fenn­
hatósága alatt - békénket és oltalmunkat köszönhetjük.” (Hobbes 1970, 149.)
Ezzel az aktussal a szuverént - akár egyetlen személyben, akár egy korporációban
testesül meg - abszolút hatalommal ruházzák fel. Mindenki engedelmességgel tartozik
neki, de ő nem tartozik senkinek engedelmességgel. O ugyanis nem partnere a szerző­
désnek, azt nem vele, hanem egymás közt kötötték meg az emberek mint egyenlő
természetes szubjektumok. A szuverén legfeljebb kedvezményezett harmadik személy,
akinek javára mindenki lemondott a saját jogairól. Mint Bodinnél is láttuk, a szuverén
a törvény fölött áll, miközben ő maga minden törvény forrása. Az általa meghozott
törvények arra irányulnak, hogy az egyes embereket a békés versengés keretében tart­
sák, hogy lehetővé váljék a polgári élet biztonsága.
112 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

Miért kell a szuverénnek abszolút hatalommal rendelkeznie? Azért, mert az embere­

ket csak az erőszak és a büntetőhatalom képes a társadalomban összetartani, másként
nem lehet az egyes egoizmusokat megfékezni. Minden abszolutizmus abból indul ki,
hogy a nép nem képes önmagát kormányozni, mert az egyenrangúak testületéi nem
rendelkeznek olyan tekintéllyel, amely előtt meghajlik az emberek természetes egoiz­
musa. Ezzel szemben, mint majd Locke-nál is látni fogjuk, minden konstitucionalizmus,
vagyis az alkotmányos uralom minden tanítása azt feltételezi, hogy a népben végső
soron bölcsesség és jóság lakozik, hogy képes önmagának törvényeket adni és be is
tartani azokat.
Hobbes radikális nominalizmusa viszont egyenesen abból indul ki, hogy a nép mint
olyan nem is létezik. Hiszen csak a társadalmi szerződéssel jön létre egyáltalán valami
olyasmi, mint egy államközösség, egy politikai közösség. A nép tehát maga is az ál­
lamalapítás terméke, előtte csak egoista emberek sokasága létezik. Az állam tehát mes­
terséges képződmény, kváziműalkotás; ezért is fogalmaz Hobbes mindjárt műve elején
ilyen határozottan: „Mert a művészet teremtette meg a NÉPKÖZÖSSÉGNEK vagy
ÁLLAMNAK (latinul CIVITASNAK) nevezett nagy LEVIATÁNT, ez pedig nem
egyéb, mint mesterséges ember, bár természetes mintaképénél - amelynek védelmére
és oltalmazására szánták - jóval nagyobb méretű és erejű; s benne a szuverenitás a
mesterséges lélek, amely az egész testet élettel tölti meg és mozgatja...” (Uo. 7.) En­
nek az analógiájára határozza meg az állam egyes részeinek és funkcióinak természetét
is. Mint mesterséges képződményt, Hobbes a könyv fedelén az államot szemléletesen
úgy is ábrázolta, mint egy uralkodót, aki sok egyes emberből tevődik össze, s egyik
kezében a hatalom jelképeként a jogart, a másikban a pásztorbotot (a papi hatalom
jelképét) tartja. Ez az ábrázolás világosan utal arra, hogy az állam a szuverénben teste­
sül meg; hogy az uralkodó maga az állam. (Az állam én vagyok - mondta XIV. Lajos
is, a Napkirály, az abszolút uralkodók példaképe.) Ez a kép egy mechanikus analógián
nyugszik, búcsút mondva az állam organikus szemléletének. A kép ily módon érzékle­
tesen jeleníti meg a könyv alapgondolatát, hogy az állam nem egyéb, mint egyes polgá­
rainak összetartozása, amelyet az uralkodó személye testesít meg. Ugyanakkor a papi
hatalom jelképének az uralkodó kezébe adása azt is mutatja, hogy Hobbes a vallás és a
hit kérdéseit alárendeli a politikai hatalom igényeinek.
Ez a koncepció jelentős lépés volt a politika szekularizációjában. Hobbes ugyan tele
van vallási utalásokkal, például az államot halandó istennek nevezi. Mégis lényeges
nála az, hogy az uralkodó hatalmát nem Istentől származtatja, hanem az emberek aka­
ratából, abból az elhatározásukból, hogy véget vessenek a természeti állapot féktelen­
ségének és bizonytalanságának. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy az állam­
nak egészen utilitarisztikus, azaz haszonelvű céljai vannak: végső soron a polgárok
javát, a közjót kell szolgálnia. Ez minden abszolutizmus ellenére nagyon is liberális
gondolat.
A szuverénnek mint politikai testnek ez a metaforikus elképzelése gyakorlati jelentő­
séggel is bír. A hatalom fetisizálása nyilvánul meg benne, s valóban, a királyt a maga
testiségében sokáig egyfajta szentségnek tekintették. Ebben benne rejlik annak a
tévkövetkeztetésnek a lehetősége, hogy ha meg akarjuk szüntetni a királyságot és köz­
társaságot akarunk létrehozni, meg kell ölni a királyt, mint az abszolút hatalom meg­
testesítőjét. Ez nem pusztán teoretikus kérdés, amint az angol és francia forradalom
példái megmutatták. Az uralkodó kivégzése körüli vitákban a francia radikálisok (pél­
dául Saint-Just) is egészen hasonló gondolatmenetekkel indokolták, hogy miért kell a
királynak elpusztulnia, ha a köztársaság élni akar. Eközben egy uralmi rendet, nyilván­
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 113

valóan tévesen, közvetlenül azonosítottak egy éló' személlyel. Az uralkodó meggyilko­

lásának politikai célszerűségéről ettől függetlenül is lehet vitatkozni, ha túltesszük
magunkat az emberjogi megfontolásokon, amelyeket a forradalom ideológusai - leg­
alábbis a francia és az amerikai (ún. „konzervatív”) forradalomban - eredetileg fontos­
nak tartottak, és az emberi és polgári jogok nyilatkozataiban rögzítettek is. Az uralko­
dói funkció és a személy téves azonosítására azonban csak a szuverenitás oszthatatlan­
ságának elmélete vezethet, amely minden hatalmat az állam fejében koncentrál, és
ezáltal valósággal égi magaslatokba emeli a politikai uralom megtestesítőjét. A liberá­
lis hatalommegosztási elméletek viszont ellenzik a hatalom ilyen koncentrálását, ezért
az uralkodó személy és az uralmi rend közvetlen azonosítása ott nem szükségszerű. A
legfőbb hatalom rigorozitása ezáltal csökken, s pluralista és jogállami elemek kerülnek
bele a hatalom felfogásába.
Hobbesnál azonban még hiába keresnénk ilyesmit. Az emberek, akik egyszer belép­
tek a társadalmi szerződésbe, feladják természetes jogukat arra, hogy minden erővel
érvényesítsék az önfenntartásra és hatalomnövelésre vonatkozó igényeiket. Ezzel egyi­
dejűleg viszont elvesztik politikai jogaikat is. Ez Hobbes számára semmiféle morális
problémát nem okoz, hiszen a morál éppúgy, mint a jog, csak az állammal együtt
keletkezik. A természeti állapotban nincs ilyesmi, a morális és jogi elveket csak a
szerződéssel keletkező állam hozza létre, de legalábbis újradefiniálja azt, hogy mi a jó
és a jogos, a rossz és a jogtalan, és gondoskodik az elvek és törvények szankcionálásá­
ról. E nélkül az állami szankcionálás nélkül, amely végső soron erőszakon alapul,
semmi sem marad ugyanis tartósan érvényes. Hobbes ezért azt az elvet képviseli, hogy
„auctoritas, non veritas facit legem”, vagyis a hatalom, nem pedig az igazság teremti a
törvényt. Az emberek által kötött megállapodások, az egymás közötti szerződések,
például az uralkodók által kötött államközi egyezségek is, csak addig őrzik meg érvé­
nyüket, amíg betartásukat ki lehet kényszeríteni. „És a megállapodások kard nélkül
puszta szavak, nincs erejük rá, hogy akár csak a legcsekélyebb biztonságot is nyújtsak
nekünk” - írja a filozófus (Hobbes 1970, 145).
Hobbes részletesen leírja a szuverén felségjogait, akivel szemben az emberek abszo­
lút engedelmességgel tartoznak; nem mondhatnak fel neki, nem lázadhatnak fel ellene.
Az uralkodó ugyan lehet méltánytalan és igazságtalan, de nem gyakorolhat jogtalansá­
got, nem tekinthető szerződésszegőnek. Egyrészt, mert maga nem szerződő fél, más­
részt nincs is magasabb bíró, aki a polgárok és az uralkodó viszályában dönthetne. A
társadalmi szerződés hipotézise ugyan eredetileg minden egyes ember beleegyezését
feltételezi, a konkrét esetekben azonban erre már nincs szükség. Aki ugyanis kívül
marad a társadalmi szerződésen, az megmaradt a természeti állapotban: „vagy alá kell
vetnie magát a többiek határozatának, vagy megmarad abban a hadiállapotban, amely­
ben korábban volt, és amelyben bárki, anélkül, hogy jogtalanságot követne el, megöl­
heti” (uo. 152-153).
A szuverén felségjogai közé tartozik a tulajdon szabályainak megállapítása, a leg­
főbb igazságszolgáltatás joga, a hadüzenet és békekötés joga, a tisztségviselők kivá­
lasztásának és beiktatásának joga, a jutalmazás és kitüntetés, illetve a büntetés joga.
Ezek a jogok csak időlegesen ruházhatók át az uralkodó megbízottaira, de velük együtt
nem száll át a szuverenitás maga, az mindig megmarad a főhatalom oszthatatlan tulaj­
donságának. Ez akkor is igaz, ha a történeti példák tanúsága szerint olykor a népgyűlés
vagy az arisztokrácia tölti be a szuverén szerepét.
A hatalom ilyen központi szerepe fokozottan érvényes a külpolitikai viszonyokra,
ahol még a természeti állapot törvényei uralkodnak. Hiszen itt az államok ugyanolyan
114 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

szuverén egyénekként lépnek fel jogaik védelmében és hatalmuk biztosítása érdeké­

ben, mint a társadalmi szerződés előtti emberek. A békekötések és barátsági szerződé­
sek ezért csak annyit érnek, mint amennyi az őket alátámasztó hatalom, amely biztosít­
ja betartásukat, és szükség esetén ki is tudja azt kényszeríteni. Amelyik politikus erről
elfeledkezik, az felelőtlenül viselkedik saját közösségével szemben. (Ezt igazoló törté­
nelmi példákat bőven lehetett találni Hobbes korában, és azóta is.)
Ez a sajátos jogi nihilizmus a belpolitikai konfliktusok terén is megmutatkozik. Hobbes
alapvetően antipluralista gondolkodó: az államon belül nem helyesli autonóm érdek-
szervezetek és politikai egyesületek létrejöttét. Mint nemes egyszerűséggel írja, „A
magánszervezetek közt egyesek törvényesek, mások törvénytelenek. Törvényesek,
amelyeket az állam engedélyez, az összes többi törvénytelen.” (Uo. 192.) Tehát csak a
szuverén hatalmának alárendelt, általa engedélyezett, alapítólevéllel ellátott egyesüle­
tek működhetnek. Ellenkező esetben az uralkodó megosztaná a közösséget, és a pol­
gárháború csíráját ültetné el. Vagy ahogy más helyütt fogalmaz: szabad egyesülések
engedélyezésével a kapukon belülre engedné az ellenséget; az ilyen szervezetek olya­
nok, mint a férgek, melyek szétrágják az állam testét.
Azt jelenti-e mindez, hogy az emberek elestek minden szabadságuktól? Hobbes nem
így látja a dolgot. A szabadság és a félelem szerinte éppoly kevéssé van ellentétben
egymással, mint a szabadság és a szükségszerűség. Amikor az emberek államot terem­
tettek maguknak, ezzel egyidejűleg polgári törvényeket, azaz új láncokat is teremtet­
tek. Az emberi szabadságról csak e láncokkal összefüggésben lehet értelmesen beszél­
ni, mondja Hobbes. A törvények persze nem szabályoznak mindent; ezért van szabad
mozgástér. „Az alattvalók szabadsága tehát azokra a dolgokra korlátozódik, amelyek
felől az uralkodó cselekedeteik szabályozása során nem intézkedett.” (Uo. 182.) Ez
más megfogalmazásban ugyanaz, mint a későbbi liberális elv: mindent szabad, amit
nem tilt a törvény.
Emellett a szuverén államhatalom maga sem jelent teljesen korlátlan hatalmat. Egy­
részt kötelezettségei vannak a polgárokkal szemben, például a szűkölködőknek támo­
gatást kell nyújtania. Másrészt nem vethet ki kénye-kedve szerint adókat stb. A Levi-
atánnak totalitárius hatalomként való felfogása modern visszavetítés: a szuverén dikta­
tórikus jogosítványai a rend fenntartásához kellenek, nem pedig az állam pozitív célki­
tűzéseinek megvalósításához, mint a huszadik században. Hobbes államfelfogása csak
az állam minimális funkcióit tartja szem előtt, és nem az állami hatalomnak azt a kiter­
jesztett elképzelését, amely sokkal későbbi korok fejleménye. Nagyon világosan fejezi
ki ezt a következő hasonlata: „Mert a törvényeket... nem arra kell használni, hogy az
embereket az akarati cselekvés minden lehetőségétől megfosszák, hanem hogy úgy
irányítsák, és olyképpen tartsák mozgásban, hogy féktelen vágyaikkal, elhamarkodott­
ságukkal vagy meggondolatlanságukkal ne okozhassanak kárt maguknak -- mint ahogy
sövényt sem azért ültetnek, hogy megállítsa az utazókat, hanem hogy az úton tartsa
őket. Ezért az olyan törvény, amely nem szükséges, nem jó törvény, mert nem szolgál­
ja a törvény valódi célját.” (Uo. 293.)
A minimális államról alkotott nézetébe belefért a nyilvános vita és a társadalmi tanok
felügyelete is. A szuverén joga annak megítélése, hogy mely nézetek ártalmasak a
békére, és melyek nem, és hogy mennyire lehet megbízni a néphez forduló szónokok­
ban: „Mert cselekedeteink nézeteinkből fakadnak, s a nézetek helyes irányításában
rejlik cselekedeteink helyes - vagyis a békét és egyetértést szolgáló - irányítása. És
jóllehet a tanítások dolgában csakis az igazságot szabad szem előtt tartani, ez azonban
a béke érdekében való irányításukat nem tiltja...” (Uo. 154.) Ez aligha felel meg a
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 115

sajtószabadságról alkotott mai fogalmainknak; az adott korszakban azonban a közrend

és a belső béke érdeke mindennél fontosabbnak tűnt.
Van természetesen a szabadságnak még egy másik fogalma is, ez pedig a rend fel­
bomlásából következik. Ha az állam feje nem tartja be kötelességeit, és nem képes a
törvények betartásáról gondoskodni, ha nem képes biztosítani a békét és a polgárok
védelmét, akkor megszűnnek a vele szembeni kötelezettségek is. (Ez persze nem áll
fenn, ha az uralkodót gátolják feladatai ellátásában, tehát például elfogja és fogva tartja
az ellenség stb. - ekkor nem szűnik meg a legitimitása, és fennmarad iránta a lojalitás
kötelezettsége.) Az uralkodó elvetemültsége vagy gondatlansága esetén azonban az
emberek csak úgy védekezhetnek a tirannikus önkényuralom ellen, hogy felbomlottnak
tekintik az államot, és visszatérnek a természeti állapothoz.
Hozzáteszem, hogy ez voltaképpen Robin Hood - vagy még későbbi példával élve,
a guevarizmus - romantikus alaphelyzete is: kivonulunk a társadalomból az erdőbe
vagy a hegyekbe, és gerillaharcot kezdünk egy új rend, egy új állam alapításáért (vagy
helyreállításáért, ahogy régebben felfogták). A hobbesi felfogás alapproblémája éppen
ez: hogy nem ismer köztes fokozatokat. Csak a totális megoldásokat fogadja el, a
politikai jogok teljes feladását az abszolút uralkodó javára, vagy a visszatérést a termé­
szeti állapothoz, az állam felbomlásával. Nincs közvetítés a két szélső véglet között.
Az egyén és az állam között a senki földje'terül el. A számunkra oly jól ismert érdek-
szervezetek vagy pártok világa későbbi fejlemény a modern politikában, és Hobbes
nem ismeri el sem ezeket, sem a hatalom megosztását. A polgárháború időszakában
mindezek valószínűleg csak a feudális korporációkat és a nemesi ligákat erősítették
volna, s talán ezért is találtak elutasításra az abszolutizmus képviselőinél.
Ez az antipluralizmus határozza meg Hobbes viszonyát a valláshoz és az egyházak­
hoz is. Hobbes filozófiájában tulajdonképpen nincs hely a vallás számára, legfeljebb
valamilyen végső ok formájában, amely az első lökést adja meg a mechanikusan elren­
dezett világ működéséhez. Létezik ugyan a vallásnak valamiféle pszichológiai igazsá­
ga: egy „természetes vallás”, amely egy nálunk nagyobb, rejtett hatalom áhítatos tisz­
teletében áll. A hit szerinte csak a más emberekbe vetett bizalom, és ilyen értelemben
ésszerű lehet hinni a vallásban. Ez a minimalista valláskoncepció aligha elégítette ki a
hit korabeli fanatikusait, de nem is ezért haragudtak meg igazán Hobbesra, hanem más
okból. A katolikusok azért gyűlölték meg, mert a Leviatánban az egyház egész műkö­
dését mint a Sötétség démoni birodalmát mutatta be, amelyben a csalás és szemfény­
vesztés, a babona, az előítéletek, a tudomány üldözése és az inkvizítori türelmetlenség
uralkodik. A radikális, puritán, illetve presbiteriánus protestánsok pedig azért, mert
Hobbes szerint az államhatalomnak joga van meghatározni a vallás külső („semleges”)
formáit, a vallási kultuszt, például a mise rendjét. A királypártiak végül azért gyűlölték
meg, mert Hobbes egészében inkább a cromwelli independensek vallási türelmességét
képviselte. A restauráció idején sok tanulmányt kellett írnia a toleranciáról és az eret­
nekségről, mert komolyan fenyegette eretnekként való meghurcoltatása. Az ún. Cabal-
kormány tanácsadójaként is közreműködött a toleranciával kapcsolatos jogi szabályo­
zás kialakításában, ugyanúgy, mint Locke. Hajlandó volt a monarchikus hatalom tá­
mogatására azért, hogy aláássa az egyház hatalmát. A monarchia ugyanis kevésbé volt
türelmetlen, mint a parlamentben többséget alkotó presbiteriánusok (Tuck 1993, 54).
A filozófus csak következetes volt saját teóriájához, amikor elvitatta az egyházak
jogát arra, hogy saját tetszésük szerint hirdessék az igét. Szerinte egy államban egyféle
vallásnak kellene lennie, s ez a szuverén által favorizált vallás; különben a vallási
viszály megosztja a politikai közösséget. Álláspontja annál is inkább érthető, mert az ő
116 AZ ABSZOLUTIZMUS TEORETIKUSAI: BODIN ÉS HOBBES

korában a politikai konfliktusok jelentős része éppen felekezeti viszályokban öltött

testet. Márpedig soha nem jártak el kíméletlenebből az ellenséggel szemben, mint amikor
a vallási igazság erkölcsi fanatizmusa is fűtötte az embereket. Valamilyen vallásra
szükség van ugyan, mert az eskütétel a szerződések és a politikai kötelességek betarta­
tásának fontos eszköze, de a vallásgyakorlás formáját Hobbes alárendelte a világi hata­
lomnak és felügyeletnek.
Eltekintve a dolog teológiai vonatkozásaitól, Hobbesnak ez az álláspontja funkcioná­
lisan nagyjából megfelel a modernitás korában a médiák feletti politikai cenzúrának.
Hobbes idején ugyanis a szellemi életet csaknem teljes mértékben az egyház uralta.
Mint fentebb említettem, a politikai irodalmat sem kevésbé akarta cenzúra alá vonni,
hasonló okból: a szuverénnek szerinte joga van megítélni, hogy mit tart veszélyesnek
az uralom stabilitása szempontjából. Ha Hobbes élete jelentős részét nem külföldön
töltötte volna, hanem az általa felvázolt abszolút uralom alatt, akkor bizonyára saját
írásai is eleve a cenzúra áldozatául estek volna.
A Vatikán mindenesetre Hobbes ateizmusára hivatkozva hamarosan indexre tette
műveit. írásai ugyan tele vannak a keresztény vallás mitológiai példázataival, s az
állandó hivatkozás a Bibliára érvelésmódjának szerves részét alkotta; azonban kétség­
telenül igen sajátosan értelmezte a keresztény hagyományt. Megpróbálkozott ugyan
azzal, hogy kifejtse a kereszténységnek egyfajta minimalista, materialista válfaját, de
ez erőltetett volt, és nem is igen illeszkedett egész fdozófiájába. Nem véletlen tehát,
hogy halála után vallási fanatikusok kiforgatták a sírjából, s könyveit elégették. Ráadá­
sul annak ellenére, hogy a királyi abszolutizmus híve volt, amelytől a polgárháború
végét és a békét remélte, az abszolút uralkodók is megérezték benne ellenfelüket.
Hiszen Hobbes nem a királyi dinasztiákat igazolta, hanem a polgárok érdekeit és céljait
szolgáló erős, szuverén államhatalmat. Az abszolút királyi hatalom nem racionális
igazolást, hanem földöntúli szentesítést igényel; a szuverenitás racionális természetjogi
megalapozása ezért eleve felségsértésnek tűnik számára. Hobbes teóriájába belefér,
hogy a király elmozdítását és kivégzését a társadalmi szerződés megszegéseként bekö­
vetkezett természeti állapot következményeként magyarázza, és ez igazolhatja a
cromwelli diktatúrát is. Ha a korona nem képes megvédeni a polgárokat, akkor a
szuverén jogait átruházhatják a köztársaságra is. Királypárti ellenfelei mindenesetre
éppen ezzel vádolták, és ezzel magyarázták idő előtti visszatérését is a hollandiai szám­
űzetésből a cromwelli Angliába.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Hobbes elméletében két alapelvet követett,
amelyek ellentmondásban álltak egymással. Egyrészt az utilitarista individualizmust,
másrészt az anarchián úrrá lenni igyekvő abszolút totalitást. Ennek megfelelően hatása
is ellentmondásos volt: éppúgy hatott az utilitaristák liberális államelméletére, mint az
állam totalitárius felfogásaira. A természeti állapotról megrajzolt képe még századunk­
ban is visszaköszön a radikálisan jobboldali Carl Schmitt nézeteiben, aki a barát-ellen­
ség viszonyt tekintette a politika lényegének. Az állam oszthatatlan szuverenitásának
elvét is sok alkotmány vette alapul. Bizonyos értelemben az államszocializmus is
hobbesiánus alakulatnak tekinthető, a politikai hatalom abszolút primátusával és a plu­
ralizmus hiányával a pártok és szabad egyesületek terén.
Hobbes ily módon, bár rendkívül közvetett, de hosszan tartó és mély hatást gyako­
rolt a politikai gondolkodásra. Ez bizonyára összefügg már említett gondolati stílusával
is, a magvas, kompromisszumot nem tűrő éles kijelentéseivel és kihegyezett formulá­
ival. Következetes, rigorózus gondolkodásmódja kétségtelen redukcionizmusra hajlik,
ugyanakkor mégsem egy mizantrópot takar. A történeti források mint társaságkedvelő,
 AZ ANGOL POLGÁRHÁBORÚ ÉS THOMAS HOBBES ÁLLAMELMÉLETE 117

szívélyes, bámulatra méltó személyről emlékeznek meg róla. Műveivel szinte kiprovo­
kálta a vitát a politika lényeges kérdéseiről. Mély hatását mutatja a róla írott számos
monográfia; Hobbes a legjobban feldolgozott politikai gondolkodók közé tartozik. Mint
Carl Joachim Friedrich írta róla: „Thomas Hobbes mint filozófus a hatalmat, s ezzel a
politika egyik fő jelenségét helyezte gondolkodása középpontjába. Ezért ő a par
excellence politikai filozófus.” Aki kompromisszummentes politikai gondolkodást akar
tanulni, jól teszi, ha Hobbesot olvas.

Az abszolutizmus a XVI. és XVII. században annyira uralkodó volt, hogy igazolásával

nem csak politikai gondolkodók foglalkoztak. Történeti érdekességként említendő, hogy
I. Jakab angol király (aki skót királyként Erzsébet után került az angol trónra) is szük­
ségét látta annak, hogy traktátust írjon az abszolút monarchia védelmében. Jakabot
(akinek katolikus anyját korábban kivégezték) a skót presbiteriánusok (Buchanan és
mások) nevelték, de angol királyként hamarosan szembefordult a protestánsok
antimonarchista eszméivel. Követelésükre, hogy szüntesse meg az anglikán püspökök
uralmát, kertelés nélkül így felelt: ha nincs püspök, nincs király sem. Az írástudó
király A monarcha igaz törvénye című, 1598-ban kiadott könyvében az abszolút ural­
kodót úgy mutatja be, mint aki függetleníti magát a nemesség, a rendek és a klérus
befolyásától, éppen az állami uralom szilárdsága érdekében, amelynek egyetlen alter­
natívája a véres anarchia volna. Saját szerepéről a parlamentben is ekként nyilatkozott:
a királyokat joggal nevezik isteneknek, mivel működésük az isteni hatalomra emlékez­
tet a föld felett. A király szerinte Isten lélegző képmása a földön. A nép csupán fejetlen
tömeg a királya nélkül. Az ország a király nagy családja, akikről atyailag hivatott
gondoskodni.
Az abszolutizmus királyi apológiájának az a magyarázata, hogy a király úgy érezte,
nem képes megzabolázni a társadalom mélyében szerveződő új politikai erőket. Na­
gyobb veszélynek tartotta az anarchiát, mint a királyi despotizmust, és a maga korában
sokan támogatták is ebben a törekvésében.
Az egyik ilyen támogatója volt Sir Robert Fiimer jogtudós (akit éppen I. Jakab ütött
lovaggá), aki vitába szállt minden népszuverenitás-elmélettel vagy társadalmiszerződés-
elmélettel. Az uralkodó abszolutisztikus jogigényét a földre és hatalomra az egész
királyság területén Fiimer Patriarcha című művében egyenesen az első embertől, Ádám
ősapától származtatta. Azzal érvelt, hogy az emberiség fejlődése a családok, nemzetsé­
gek, törzsek és államok lépcsőin át természetes folyamat volt, és a vezetők hatalma
csak az atyai hatalom fokozatos kiterjesztéséből ered. Meggyőződése szerint, ha léte-,
zik elidegeníthetetlen természeti jog, akkor az nem más, mint az atyai tekintély, amely
nemzedékről nemzedékre öröklődik. A patriarchális uralkodó tehát a törvény egyetlen
forrása, s a parlament csak tanácsadó szerepet játszhat mellette. Felfogása már tükrözi
az államnak azt az organikus elméletét, amely a későbbi konzervativizmusban teljese­
dik ki, a szerves fejlődést és kibontakozást hangsúlyozva minden „mesterségesen”
teremtett politikai intézménnyel szemben. Ez volt az a koncepció, amelyet Locke éle­
sen támadott a maga liberális államelméletében. Természetesen az abszolutizmus elmé­
lete, ameddig elmélet volt, korántsem merült ki a dinasztikus hatalom önigazoló igé­
nyeinek alátámasztásában. Erre nemcsak Bodin volt jó példa, hanem Thomas Hobbes
igen kritikus államelmélete is.
 RÖVID EXKURZUS A NEMZETKÖZI JOG
KEZDETEIRŐL

Hobbes filozófiájának középpontjában a hatalom áll, s a jog nála csak alárendelt szere­
pet játszik: csak az a jog érvényes, amit a hatalom szentesít, s ez is csak addig, ameddig
hatalom van mögötte. Az ebben a nézetben kifejeződó'jogi nihilizmussal szemben azon­
ban igen korán születtek olyan elméletek is, amelyek a jogot éppen a nyers hatalmi
erőszak korlátozásának eszközeként tekintették. Már a nemzetállamok születésének
időszakában is születtek nemcsak a központi hatalom erős hatalomkoncentrációja mel­
let, hanem az erős központosítás zsarnoki hatalmával szemben álló elméletek is. Fő­
ként a protestáns irodalomban találkozunk ilyen törekvésekkel, bár a jezsuitáknál is
megtalálhatók az ellenreformáció időszakában.
E helyütt csupán két gondolkodóra szeretnék röviden utalni, a német Johannes
Althausra vagy latinosán Althusiusra, és a holland Hugo Grotiusra (eredeti nevén Huigh
de Groot), akit a nemzetközi jog úttörőjeként tartanak számon.
Johannes Althaus (1557-1638) szigorú kálvinista volt, a holland határ közelében
lévő kis városka, Emden tisztviselője. A politika rendszeres elemzése című műve a
kálvinizmus és a német városok eszmevilágát kapcsolta össze a teológiai és
arisztoteliánus tradíciókkal. Művében elutasította az abszolutizmust, és az államhata­
lom egyfajta demokratikus szerződéselméletét fejtette ki. Nézete szerint a politika
alapja a konszociáció, valamint az anyagi és szellemi javak megegyezésen alapuló
megosztása. A társadalom társulások sorából áll, a családtól a különböző testülete­
ken, céheken keresztül a városi és tartományi kormányzaton át egészen a birodalo­
mig. A hatalom legjobb formája szerinte a népgyűlések közvetlen demokráciája len­
ne, a nagy területi államok számára azonban praktikusan az autonóm községek föde­
rációja kínálkozik legjobb megoldásként. Azonban ha nem is lehetséges közvetlen
demokrácia, a népképviselet intézménye még mindig jobb, mint az abszolutisztikus
uralom. Ahogy a királyi hatalom szuverenitással bír, úgy az alsóbb szintű társulások­
nak is megvan a legitimitásuk, amely a megegyezésen alapul. Társadalom- és
politikafelfogásának legjellemzőbb vonása a társulások különböző szintjeinek a hang-
súlyozása, amelyek az egyén és a királyi hatalom között húzódnak meg, és az élet
keretét adják a korabeli Németországban. Ezért éppen a későbbi pluralisták fedezik
fel Althaust felfogásuk előfutáraként.
Althaus a népszuverenitásnak egy kifejezetten világi elméletét fogalmazta meg. (A
népszuverenitás vallási jellegű, az isteni törvényből levezetett megfogalmazásával már
a középkorban is találkozhattunk; ez azonban gyakran az egyházi és világi hatalom
viszályából származó elvont alapelv maradt csupán.) Magát a népet azonban Althaus
nem egységként, hanem - a korabeli társadalmi viszonyok hatására - rendekbe tagol­
tan ábrázolta. Csak a rendi struktúrákba szervezett népnek lehet ellenállási joga a feje­
delmi hatalom túlkapásaival szemben. Ennek a jognak a gyakorlása azonban nem lehet
esetleges és korlátlan, különben felborulna a társadalmi rend. Azt, hogy mikor jogos a