Tartalomjegyzék

Elõszó7

ElsŐ rész
Azt hittem, ezzel csak én vagyok így!
A szociális szorongás bemutatása
1. M
 indennek az eredete: Hogyan kerít hatalmába
a szociális szorongás 29
2. A szociális szorongás olyan, mint egy almafa
(avagy miért ragadt itt a szociális szorongás évezredekre) 47
3. Az agyad szociális szorongás közben 65

Második rész
Betekintés a fejedbe
4. Hogyan szabotál bennünket a Belsõ Kritikusunk 77
5. Gondolkodj másképp: Cseréld le 95
6. Gondolkodj másképp: Öleld magadhoz 103

Harmadik rész
Kilépés a világba
7. Vágj bele, és a magabiztosság majd utolér 121
8. Ebben a városban nincs álhomlokzat: Játssz szerepet,
hogy felépítsd az igazi önmagad 127
 9. A hegyektõl a vakondtúrásig: Minden alkalommal
egyre könnyebb lesz 139
10. Összegzés: Kihívásaid Listája 145

Negyedik rész
A szociális szorongás mítoszainak ledöntése
11. Hogyan (és miért) fordítsd a figyelmedet belülrõl kifelé 173
12. Hiszem, ha látom: Nem úgy nézel ki, ahogy érzed magad 183
13. Okosnak/Viccesnek/Érdekesnek kell hangoznom:
Hogyan tart vissza bennünket a perfekcionizmus 199
14. Miért nincs problémád a társas készségekkel (jól hallottad) 217
15. A palackba zárt remény mítosza 229

Ötödik rész
Mindössze kedvesnek kell lenned
16. A szép barátságok építõkövei
(nem azok, amiket gondolsz) 235

Utószó255
A szerzõ megjegyzése263
Köszönetnyilvánítás265
Hivatkozások269
 Előszó

M oe sarokba szorított tigrisként tudott harcolni az igazságta-

lansággal szemben – egészen addig, amíg meg nem kellett
szólalnia.
Moe ügyvédként végzett, éles eszû, és híres volt arról, hogy
õszintén tisztelettudó. A jó modor benyomását keltõ megjelenése
ellenére – apró, vézna és kopaszodó, két tökéletes kör alakú drót-
huzalos szemüveg feküdt rendezett, kicsi bajsza felett – szenvedé-
lyesen elkötelezett volt az olyan társadalmi ügyek iránt, mint az
idõsek jogai vagy a sebezhetõ nõk védelme. Tapasztalatai átívelték
a földgolyót: karrierjének ezen a pontján már három különbözõ
országban dolgozott három különbözõ kontinensen.
Az igazságért folytatott idealista keresztes hadjárata részeként
azonban gyakran a legkevésbé idealisztikus helyzetben találta ma-
gát: megbeszéléseken. Ezeken a találkozókon, közösségi közpon-
tokban, templomok pincéjében összecsukható székekkel és egy kávé
hosszan tartó illatával fejezõdött be Moe története. A következõ­
képp meséli:
– A minap egy megbeszélésen voltam, és az egyik szervezõ fe-
lém fordult, majd így szólt: „Tudod, Moe, amikor négyszemközt
vagyunk, teljesen rendesen beszélsz, de a megbeszéléseken nagyon
csendes vagy. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy
kinyitod a szádat.”
Moe megsemmisült. Mélyen belül tudta, hogy a kollégája iga-
zat mondott. Moe mindig figyelmes volt, mindig barátságos, de ez
8 Hogyan lehetsz önmagad

igaz volt – soha nem szólt egyetlen szót sem. És most beigazolódott
Moe számára, hogy hallgatása nyilvánvaló, egyszerûen nem tudta
elrejteni szem elõl.
– Nem arról van szó, hogy semmit nem akarok mondani; csak
nem tudom, hogyan mondjam – mondta Moe. – Mindenki más
nagyon nyugodtnak, magabiztosnak tûnik. De amint összeszedem
a bátorságomat, hogy megszólaljak, már más a téma. Mindig ez
történik.
Nemcsak Moe-val fordul elõ, hogy nem tudja, mit mondjon.
Nagyon sokunkkal megtörténik, különösen a mai rejtélyes hogyan-
válaszoljak-erre-az-üzenetre és ennek az Instagram-feliratnak jónak-
kell-lennie világunkban. Ha úgy vagy huzalozva, mint Moe, vagy
a hozzá hasonlóan neveltek – errõl a megkülönböztetésrõl hamarosan
szót ejtünk –, a technológia és az internet gondoskodik arról, hogy
millió okod legyen megkérdõjelezni önmagad. Ráadásul továbbra
is meg kell küzdened a személyes társas interakciók szorongásaival.
Moe-hoz hasonlóan talán te is elsõ kézbõl ismered a megszólalás
határán való vergõdés gyötrelmeit. Olyan, mint amikor egy tízmé-
teres mûugró deszka végén állsz, a szíved kalapál a rád váró ugrás-
tól. A hallgatás frusztrációt szül – „Tudtam, hogy ez a válasz”, vagy
„A fenébe is, az én ötletem volt” –, de a beszélgetés mélységébe
ugrani bénító. Kollégája megjegyzését követõen azonban Moe úgy
döntött, hogy valóban rosszabb dolog hallgatni, mint mondani vala-
mit. A folyamatos csend olyan, mint az ölünkben lassan összegyûlõ
téglahalom. Néhány pillanatnyi csendet könnyen le tudunk rázni
magunkról, de több órányi csendet szinte lehetetlen áttörni, külö-
nösen anélkül, hogy ne vonnánk magunkra a figyelmet, ne okoz-
nánk meglepõdött felkiáltásokat, és olyan megsemmisítõ spontán
megjegyzéseket, mint: „Nahát, elfelejtettem, hogy ott vagy!”
Mou tehát úgy döntött, hogy inkább elõbb, mint utóbb meg-
próbál felszólalni.
– Így hát a következõ megbeszélésen néhány jegyzettel a tele-
fonomban jelentem meg. Úgy gondoltam, könnyebb, ha kiírom
magamból, amit mondani akarok. De nem tudtam megtenni. A leg-
rosszabb az volt, amikor a mellettem ülõ srác elvette a telefonomat
 Előszó  9

és mindenki elõtt felolvasta a jegyzeteimet. Szerintem azt gondolta,

hogy szívességet tesz vele, de meg akartam halni. Milyen ember az,
aki képtelen felolvasni a saját jegyzeteit?
Egyszeresen megalázott, duplán félénk. Eltartott egy kis ideig,
mire Moe újra összeszedte a bátorságát, hogy ismét próbálkozzon,
de megtette. A következõ találkozó elõtt vette a bátorságot, és be-
gépelt még néhány jegyzetet, de továbbra sem sikerült megszólal-
nia. – Megpróbáltam – mondja –, de elhomályosult a látásom és
remegni kezdtem. Szörnyû volt. Miért történik ez velem folyton?
Mi a fene bajom van? Miért vagyok képtelen arra, amit mások olyan
könnyen meg tudnak tenni?
Politikai munkásságának köszönhetõen Moe hozzá volt szokva,
hogy újra próbálkozzon. Így hát eldöntötte, kényszeríti magát, hogy
még egyszer megpróbálja. – Egy vacsorára kellett mennem, csak
barátokkal, így arra gondoltam, megpróbálkozom vele, és mondok
egy pohárköszöntõt – meséli. – A fejemben újra és újra elpróbáltam,
de amikor felálltam, nem tudtam túljutni az elsõ mondaton. Még
egy viccet is belecsúsztattam, de amikor az elsõ sor végéhez értem,
nem emlékeztem a vicc többi részére, még kevésbé arra, amit mon-
dani szerettem volna, így hát csak ennyit mondtam: „Köszönöm,
hogy eljöttetek”, és leültem. Közben arra gondoltam, hogy „Óh,
istenem, mekkora egy idióta vagyok!”.
Moe élménye annyira gyakori, hogy neve is van: szociális szo-
rongás. A szociális szorongás a szteroidon élõ öntudatosság. Elõször
is ott van a feltûnõség érzése, hogy kilógsz a sorból, mint egy sérült
hüvelykujj. Ezt az elrejtõzésre való késztetés követi, hogy elbújj,
visszavonulót fújj, néha úgy, hogy teljesen távol maradsz, néha
pedig úgy, hogy felbukkansz, de csendben maradsz vagy feszülten
bámulod a padlót. Nyugtalanít, hogy talán valami rosszat mondunk,
valami kínosat teszünk, és méltán és megérdemelten kritizálni fog-
nak minket miatta. Ennélfogva sokan stresszesek vagyunk az isko-
lában, bulikban, csoportosulásokban, a munkahelyünkön, idegenek
társaságában, a közösségi médiában. Meg vagyunk gyõzõdve arról,
hogy valamiben túl soknak számítunk: túl furcsák, túl cikik, túl
idegesítõek vagyunk. Vagy hogy valamiben nem számítunk elég-
10 Hogyan lehetsz önmagad

nek: nem vagyunk magabiztosak, nem jók a szociális készségeink,

nem vagyunk kompetensek. Végül a testünk elárul minket; biztosak
vagyunk benne, hogy mindenki észreveszi félszeg elpirulásunkat,
izzadt tenyerünket vagy remegõ kezünket.
Mindez ismerõsen hangozhat. Felcsillant a szemed a felismeréstõl
Moe történetét hallgatva? Észrevetted, hogy bólintottál a fejeddel,
miközben ezt olvastad? Lefogadom, hogy valami más közös is van
benned Moe-val, méghozzá az, hogy ezen a kínos, szorongó utazá-
son – talán randin, interjún, vagy az iskola elsõ napján – egy jóaka-
ród ezzel a régi, jól bevált tanáccsal látott el: „Csak légy önmagad!”
Ez a kifejezés mindig jó szándékú, de elképesztõen irritáló tud
lenni. Nagyon egyszerûnek, ugyanakkor az adott pillanatban le-
hetetlennek tûnik. Bárki, aki már volt Moe helyzetében, tudja,
mennyire nehéz gondolkodni a szorongás hangzavarán keresztül,
hogy mennyire megfoszt bennünket a gondolkodás, beszéd vagy
válaszolás képességétõl. A „Csak légy önmagad!” azt is magában
foglalja, hogy nem gondoltál erre a lehetõségre. „Óh, mindössze
ennyit kell tennem? Én kis butus!”
Azonban mindennek ellenére ez is jó tanács. Az igazi önmagad
az az önmagad, ami akkor bukkan fel, amikor a közeli barátokkal,
a megbízható családoddal vagy az áldott magányodban vagy. Min-
denféle szorongás alatt minden eszközzel fel vagy szerelve, amire
csak szükséged van. Semmit nem kell színlelned, nem kell imidzset
gyártanod. Elég vagy úgy, ahogy vagy. Sõt, képzeld el, hogy ez az
éned jelenik meg a munkahelyeden, a kapcsolataidban, a világban.
Mi valósulhatna meg így? Meg tudnád osztani az ötleteidet és a vé-
leményedet másokkal. Végre könnyednek éreznéd magad. Nagyobb
mellszélességgel tudnál a világgal foglalkozni. Komfortosan éreznéd
magadat a saját bõrödben. Amerre csak jársz, mindenhol éreznéd az
otthon, édes otthon kényelmét, kapcsolódását és közelségét.
Ezért a Hogyan lehetsz önmagad címû könyvben (végre!) megta-
nulhatod, hogyan ültesd át ezt a tanácsot a gyakorlatba. Megtudod,
miért érzed magad úgy, ahogy, de még ennél is többet megtudsz
arról, hogy mihez kezdj vele, és a könyv végére egy egész eszköz-
tárad lesz, kipróbálható, fényes, új, eszközökkel. Leleplezzük a mí-
 Előszó  11

toszokat, amikrõl nem gondoltad, hogy hiszel bennük, valamint

felhagyunk a szokásaiddal, melyekrõl nem is tudtál.
Olyan sokan vagyunk, akik társaságban szorongunk, hogy ta-
pasztalataink mérésére sztenderdizált kérdõíveket* fejlesztettek ki.
Ha úgy gondolod, rendelkezel némi (vagy kicsit több) szociális
szorongással, vess egy pillantást a következõ huszonöt helyzetre,
melyet két, széles körben használatos szociális szorongás kérdõívbõl
másoltunk ide:

1. Ideges leszek, ha valamilyen tekintélyszeméllyel kell be-

szélnem (tanár, fõnök stb.).
2. Problémám van a szemkontaktussal.
3. Feszült leszek, ha magamról vagy az érzéseimrõl kell be-
szélnem.
4. Nehezemre esik vegyülni azokkal az emberekkel, akikkel
együtt dolgozom.
5. Feszültnek érzem magam, ha egyedül vagyok egy másik
személy társaságában.
6. Aggódom, hogy úgy fejezem ki magam, hogy félszegnek
tûnök.
7. Ideges leszek, ha visszaviszek valamilyen árut a boltba.
8. Nehezemre esik nem egyetérteni valaki más nézõ­pont­
jával.
9. Azon kapom magam, hogy aggódom, mert nem fogom
tudni, mit mondjak társas helyzetekben.
10. Ideges vagyok, ha olyan emberek közé keveredem, aki-
ket nem ismerek eléggé.
11. Azt érzem, hogy beszéd közben valami zavarba ejtõ dol-
got fogok mondani.
12. Amikor valamilyen csoportban vagyok, azt veszem észre,
aggódom, hogy majd nem vesznek rólam tudomást.

* Ezeket a méréseket nem-hivatalossá tettem azzal, hogy az ismétlés elkerülése

érdekében néhány elemet átszerkesztettem, más elemeket pedig korszerû-
sítettem korunk nyelvezetével és technikájával.
12 Hogyan lehetsz önmagad

13. Nem vagyok biztos benne, hogy köszönjek-e valakinek,

akit alig ismerek.
14. Kényelmetlenül érzem magam, ha úgy telefonálok, hogy
mások hallanak.
15. Kínosan vagy feszélyezve érzem magam, ha nyilvánosan
eszem vagy iszom.
16. Ideges vagyok, ha közönség elõtt szerepelek, elõadok
vagy beszédet tartok.
17. Kényelmetlenül érzem magam, ha mások munka, írás
vagy számolás közben figyelnek.
18. Ideges leszek, ha valaki olyat hívok telefonon, vagy valaki
olyannak írok e-mailt vagy üzenetet, akit alig ismerek.
19. Nehezemre esik felszólalni egy órán vagy egy értekezleten.
20. A nyilvános mosdó használata közben szorongok (szé­
gyenlõs hólyag).
21. Nehezemre esik olyan emberekkel beszélni, akiket von-
zónak találok.
22. Szorongok, ha dolgozatot írok vagy vizsgázom.
23. Stresszes és ideges leszek, ha bulit szervezek, vagy vala-
milyen eseményt rendezek.
24. Nehezen tudok nemet mondani az értékesítõknek vagy
ügynököknek.
25. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni.

Ez mindössze huszonöt példa, de rajtuk kívül még nagyon-nagyon

sokat felsorolhatnánk. Vannak köztünk olyanok, akik inkább gyan-
táztatnák a bikinivonalukat és ülnének a fogorvosi székben egyszer-
re, mint hogy valamilyen hálózatépítõ eseményen vegyenek részt.
Lehetséges továbbá, hogy megkérjük a szomszédos asztalnál ülõ
kollégánkat: „Mielõtt elküldöm, át tudnád nézni ezt az e-mailt, és
szólnál, ha bármi furán hangzik benne?” Esetleg kicsit nyugtalanok
leszünk az edzõteremben, az élelmiszerboltban, sorban állva, vagy
bárhol, ahol az emberek szemrevételezhetnek bennünket. Arról va-
gyunk ismertek, hogy elpróbáljuk az ételrendelést, mielõtt a pulthoz
érnénk, az ügyfélszolgálat felé intézett kérésünket, mielõtt felves�-
 Előszó  13

szük a telefont és a történetet, amit az aznap esti buliban tervezünk

elmesélni. És természetesen megpróbálunk köszönés nélkül kilo-
pózni ugyanarról a buliról.
És ez a puszta valóság. Ha a szociális szorongás néhány évvel
ezelõtt lassú tûzön égett, a technológia csak olajat öntött a tûzre.
Miért? A szorongás a bizonytalanságban gyökerezik, és mi bizony-
talanabb a modern kommunikációnál? „Miért van ott az a három
pont, utána pedig… semmi?” „Miért egyszavas e-maillel válaszolt
a fõnököm?” „Miért írta meg üzenetben, hogy felhívhat-e?” „Hm,
miért azt írta, hogy »Én vagyok Batman«?”
A közösségi média tovább ront a dolgokon. A Pittsburghi Egye-
tem egyik tanulmányában közel kétezer tizenkilenc és harminckét
év közötti fiatal felnõttel készítettek felmérést, és arra a megállapí-
tásra jutottak, hogy az alanyok minél több közösségimédia-felüle-
tet használtak, annál jobban szorongtak. És ennek nem a közösségi
médiában eltöltött idô mennyisége volt az oka – magában a kö-
zösségi médiában volt valami egyedülálló. Mi volt az pontosan?
Nos, a közösségi média nyilvános társas ítélkezés, kiegészítve mások
számszerûsíthetõ jóváhagyásával. Az identitásformálás és az önbe-
csülés megszilárdítása elég nehéz feladat különösen a tinédzserek és
14 Hogyan lehetsz önmagad

a fiatal felnõttek számára, de az, hogy a barátaid a nap minden órá-

jában figyelnek és kommentelnek, kemény hellyé teszi a közösségi
média világát a felnõtté váláshoz.
Akár online, akár a való világban érezzük a közösség ítélkezé-
sét, a következõ két dologból az egyiket tapasztaljuk magunkon: elke-
rüljük vagy elviseljük azt. A legtöbb pszichológiai zsargonnal szemben
mindkét kifejezés pontosan azt jelenti, amire gondolsz. Az elkerülés
megfelel annak, hogy a fülünkbe dugjuk az ujjunkat, és azt énekel-
jük, hogy „Nem hallaaaak!”. Az elkerülés rengeteg munkába kerül
– egy betegséget színlelni azt jelenti, hogy másnap emlékezned kell
arra, hogy elnyújtottan köhögj, a hosszabb, de kevésbé zsúfolt úton
járva vesztegesd el az idõt, és abban a pillanatban jelenj meg egy ta-
lálkozón, amikor elkezdõdik, hogy ne kelljen kimerítõ pontosságot
igénylõ csevegést folytatnod. Az elkerülés lehet nyilvánvaló: nem
jelensz meg a buliban, a hívásaidat hagyod hangpostára futni. Az el-
kerülés azonban rejtett is lehet – még mi sem vesszük észre, hogy azt
tesszük. Ennek klasszikus esete a szem­kontaktus hiánya. Vagy talán
elmegyünk a buliba, de az idõ nagy részében a házigazda macskáját
simogatjuk, vagy az erkélyen nézzük az üzeneteinket, mielõtt haza-
osonnánk Netflixet nézni és müzlit enni. De miközben az elkerülés
azonnali megkönnyebbülést nyújt, majdnem mindig a bûntudat,
szégyen, csalódottság vagy frusztráció keserû szájíze követi.
Az elviselés pedig az, amikor megfeszülve átvészelsz egy irodai
csapatépítõ tréninget, prezentációt vagy esküvõi fogadást. Isten
mentse a jó szándékú menyasszonyt, aki a táncparkettre próbál be-
húzni minket – inkább megszúrnánk egy desszertes villával, mint-
hogy a YMCA-re táncoljunk. Mi, akik elviseljük a dolgokat, ál-
talában idegesen, rejtélyes hasfájással, és a folyamatos mosolygástól
fájó arcizommal érünk haza. Vagy esetleg leisszuk magunkat, de
errõl késõbb.
A legtöbben nagyon régóta érzünk így. A szociális szorongást
tapasztaló emberek 75%-ának valahol nyolc és tizenöt éves kora
között kezdõdött ez a hosszú, kínos utazás, hogy a jövõben több
évtizedig inkább a telefonunkat görgethessük, ahelyett hogy be-
szélgetnénk. Sokunk számára ez annyira a részünkké vált, mint az,
 Előszó  15

hogy barna a szemünk vagy göndör a hajunk. Az elsõ naptól kezd-

ve emlékszünk rá.

Mostanára talán már észrevetted, hogy többes számban beszélek.

A tudományos világban van egy mondás: „a kutatás én-keresés”.
Számos tudós azért választja a szakterületét, mert a kutatási témája
igaznak tûnik rá és az életére nézve. A szívós kutató minden ku-
darc után újra talpra áll. A traumaszakértõ életveszélyes élményt élt
túl. Az ADHD-kutató dülöngélõ papírhalmokkal körülvéve dol-
gozik. Rólam pedig sokat elmond, hogy a Bostoni Egyetem híres
Center for Anxiety and Related Disorders, röviden CARD nevû
intézményében dolgozom. Ha a szorongás vallás lenne, a CARD
lenne az anyaszentegyház, én pedig egész életemben gyülekezeti
tag lennék.
A legelsõ emlékem felfedi, miként van huzalozva az agyam: há-
roméves koromban az óvodában vagyok, és a földön lévõ matra-
con pihenek tizenöt vagy még több gyerekkel együtt. Az 1980-as
évek elejét írjuk, és az óvónõnek, Mrs. Fishnek hosszú, középen
elválasztott barna haja van, és épp gitározik – olyan csendes dalokat,
mint a You Are My Sunshine és a Hush, Little Baby –, hogy néhány
pillanatnyi nyugalomra csendesítsen minket. A következõkre em-
lékszem: kinyitom a szemem, és azt látom, hogy Mrs. Fish a gitárján
áthajolva, mosollyal az arcán engem figyel. Világos, hogy már egy
ideje engem néz. „Itt van! – mondja. – Jó reggelt, édesem!” Amikor
felülök és megdörzsölöm a szemem, egy adrenalinlöket kíséretében
észreveszem, hogy minden egyes gyerek engem figyel. Lefagyok,
mint a közmondásos szarvas a fényszóróban. Néhány gyerek ne-
vet – nem gúnyosan, de egy érzékeny háromévesnek mégis olyan,
mintha játéknyilat lõttek volna a szívébe. Még mindig bódult va-
gyok a véletlen szundikálástól, ami csak még megalázóbbá teszi
az érzést, hogy én vagyok a nevetés tárgya. Azt akarom, hogy ne
engem nézzenek, ezért az összeszorított szemhéjaim mögött meg-
semmisülök a sötétben.
Azt hiszem, meglepõ, hogy ez az elsõ emlékem, és mondjuk
nem az, hogy a kisöcsém pattogatott kukoricájával etetem a kacsá-
16 Hogyan lehetsz önmagad

kat a helyi tónál, vagy az elsõ csokit-vagy-csalunk utam során tett

felfedezésem, miszerint a kopogás egyenlõ a cukorkával. Ehelyett
a szorongó agyam úgy döntött, hogy egy barátságos óvónõ és a vi-
dám gyerekek okozta megalázottság érzésére emlékszik egy ártatlan
szundikálást követõen.
Itt kezdõdött. Emlékszem, hogy elsõ osztályos koromban hasfá-
jással és azzal a gyötrõ érzéssel mentem aludni, „hogy elfelejtettem
valamit”, mivel nem volt szókincsem arra, hogy túlterheltnek érzem
magam a reggeltõl estig nyüzsgõ osztályteremtõl. Harmadikosként
kívülrõl fújtam a szorzótáblát, de addig halogattam, hogy a tanárnak
is felmondjam, míg én lettem az osztályban az utolsó, aki megtette.
A középiskola – az erõs feszélyezettség és a kortársak elfogadása iránti
kétségbeesett vágyakozás tökéletes vihara – volt a szociális szorongás
poklának legmélyebb bugyra, de ez nem meglepõ.
A gimnáziumban sikerült stabil baráti kört kialakítanom és né-
hány vezetõi szerepre szert tennem, de azt az egyetem okozta meg-
rázkódtatás követte. Míg a többi hallgató a hírhedt Meztelen Bu-
liban szórakozott és a szemináriumokon intellektuálisan inspiráló
vitákat folytatott, én az egész öltözéket kívánó bulikban kerültem
a szemkontaktust, és négy év alatt annyiszor jelentkeztem az órá-
kon, hogy a két kezemen is meg tudom számolni.
Azonban néhány évvel és egy klinikai pszichológusi PhD-vel
késõbb valami elkezdett lassan megváltozni. Ma már nemcsak be-
szélni tudok egy értekezleten, hanem vezetni is tudom azt. Meg-
szervezek egy átlagos vacsorapartit, magabiztosan tartok órát egy te-
remnyi hallgatónak, és tényleg várom, hogy táncolhassak az esküvõi
fogadásokon. A szociális szorongás gyakorlásának nevében a kli-
enseim jelenlétében mindenfajta zavarba ejtõ dolgot elkövettem:
vas- és fémáruboltban citromfüvet kértem, szándékosan kiöntöttem
a kávémat egy zsúfolt Starbucksban, útbaigazítást kértem, majd el-
sétáltam az ellenkezõ irányba. Amikor felfedem a szorongással teli
múltamat, sorra hitetlenkedõ tekintetek a válaszok: „Ezt soha nem
hittem volna!” „De hisz annyira nyugodt vagy!” Ma teljes szívvel
mondhatom, hogy jól érzem magam a bõrömben, még akkor is, ha
ez nem mindig volt így, és tudom, hogy erre te is képes vagy. Ho-