CSÁKI GYÖRGY

CSÁKI GYÖRGY

NEMZETKÖZI
GAZDASÁGTAN
 CSÁKI GYÖRGY

NEMZETKÖZI
GAZDASÁGTAN

NAPVILÁG
TOO
 Megjelent a
POLI TI KATÖRTÉNETI

PT Ül » V A N

P olitikatörténeti A lapítvány
tám ogatásával

ISBN 978-963-338-417-6

K ia d ja a Napvilág K iadó, B u d ap est

www. n a p v ila g k ia d o .eu

Első k ia d á s: 2017

© C sáki György, 2017

M inden jo g fe n n ta rtv a

Je len k ö te te t vagy a n n a k ré sz le te it tilo s re p ro d u k á ln i,

a d a tre n d s z e rb e n tárolni, b á rm e ly fo rm á b a n vagy eszközzel
- e le k tro n ik u s , fényképészeti ú to n vagy m á s m ódon -
s o k s z o ro s ítv a , a kiadó engedélye n é lk ü l közölni.

P rinted in H u n g ary
 TARTALOM

Előszó 11

I. FEJEZET. A NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN ALAPFOGALMAI,

A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK FŐBB SZAKASZAI 15
1. A nemzetközi gazdaságtan alapfogalmai 17
1.1. A világgazdaság kialakulása, fogalma 17
1.2. A világgazdaság szereplői 21
1.3. Gazdasági világrend, világgazdasági rend 22
1.4. Gazdasági növekedés, fejlődés és hanyatlás a világgazdaságban 22
2. A világgazdaság fejlődésének főbb szakaszai 25
2.1. Az ókor és a középkor, a merkantilizmus és a korai gyarmatosítás
időszaka: 1492-1820 25
2.2. A klasszikus kapitalizmus kifejlődésének és virágzásának
korszaka: 1820-1870 26
2.3. A liberális kapitalizmus virágkora, a monopolizáció és a gyarmati
tőkekivitel korszaka: 1870-1945 29
2.4. A modern kapitalizmus aranykora: dinamikus növekedés
és pénzügyi stabilitás a II. világháború utáni negyedszázadban:
1945-1971/73 32
2.5. Állandósult egyensúlytalanságok: 1973/74-1989/90 36
2.6. Közép- és Kelet-Európa világgazdasági reintegrációja és a globális
problémák előtérbe kerülésének korszaka: 1989/90-2000 38
2.7. Recessziótól a globális válságig: a világgazdaság 2000-től
napjainkig 40
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 50

II. FEJEZET. NEMZETKÖZI KERESKEDELEM

ÉS KERESKEDELEMPOLITIKA 51
1. Miért kereskednek egymással a nemzetgazdaságok? 53
1.1. Nemzetközi kereskedelmi ügyletek 55
1.2. A nemzetközi kereskedelem mennyiségi jellemzésének mutatói 60

5
 2. A nemzetközi kereskedelem klasszikus elméletei 64
2.1. A munka termelékenysége terén mutatkozó abszolút előnyök -
Adam Smith tolmácsolásában 65
2.2. A munkatermelékenységek relatív eltérésén alapuló
komparatív előnyök - a klasszikus megfogalmazás
David Ricardo elméletében 67
2.2.1. A komparatív előnyök elméletének modern
(neoklasszikus) megfogalmazása 70
2.3. A termelési tényezőkkel való relatív ellátottság különbségeiből
adódó előnyök 72
2.3.1. A Heckscher-Ohlin-modell szerinti szakosodás hatásai 74
2.3.2. A Heckscher-Ohlin-modell empirikus vizsgálata:
a Leontief-paradoxon 76
3. Modern kereskedelmi elméletek 79
3.1. A termékek életciklusának különböző szakaszaiban rejlő előnyök 79
3.2. A vállalatok és a nemzetgazdaságok versenyelőnyei:
a Porter-paradigma 82
3.2.1. Az iparági verseny szerkezeti elemzése 84
3.3. A kínálati és keresleti oldali versenyképesség mutatószámai 92
3.4. „Új kereskedelmi elméletek” - méretgazdaságosság,
növekvő skálahozadék és a nemzetközi kereskedelem 96
4. Szabadkereskedelem és protekcionizmus:
nemzetközi kereskedelempolitikai törekvések a II. világháborútól
napjainkig 103
4.1. Szabadkereskedelem és protekcionizmus. A protekcionizmus
eszközei 103
4.1.1. A vám mint normatív kereskedelempolitikai eszköz 109
4.1.2. A vám mint árképző tényező 110
4.1.3. A vám adójellege 112
4.1.4. A vámok és a diszkrimináció 113
4.1.5. A vám mint kereskedelempolitikai eszköz 114
4.1.6. A vámok főbb típusai 116
4.2. Nemzetközi kereskedelempolitikai együttműködés
a II. világháborútól napjainkig: a GATT-tól a WTO-n át
a plurilaterális kereskedelmi tárgyalásokig 118
4.2.1. A GATT-ban érvényesített nemzetközi kereskedelempolitikai
alapelvek 121
4.2.2. A „Millenniumi forduló” kudarca és a lezáratlan
„Doha-forduló” 126

6
 4.2.3. Plurilaterális/megaregionális kereskedelmi tárgyalások -
a WTO vége? 131
4.2.4. A sokoldalú kereskedelmi tárgyalások - a WTO kilátásai 137
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 140

III. FEJEZET. GLOBALIZÁCIÓ, FEJLETTSÉGI KÜLÖNBSÉGEK

ÉS NEMZETKÖZI TÉNYEZŐÁRAMLÁS 143
1. A globalizáció mint napjaink meghatározó világgazdasági
viszonyrendszere 145
1.1. A globális problémák 154
1.2. Globalizáció és egyenlőtlenségek 160
2. A fejlődő országok helye és szerepe a globalizálódott
világgazdaságban 171
2.1. A közepes jövedelmi csapda és az azon való túllépés feltételei 182
3. A termelési tényezők nemzetközi áramlása. A transznacionális
társaságok szerepe a nemzetközi tényezőáramlásban 185
3.1. A munkaerő nemzetközi áram lásának fő formái 186
3.1.1. A nemzetközi migráció empirikus tendenciái
a közelmúltban 188
3.2. A nemzetközi technológiaáramlás jellemzői 193
3.2.1. Újabb technológiai forradalom a 3. évezred
első évtizedeiben: az „ipar 4.0" 196
3.3. Az információ/tudás nemzetközi áram lása a globalizáció
korában 199
3.4. A természet mint termelési tényező „nemzetközi áram lása” 203
3.5. A nemzetközi tőkeáram lás 205
3.5.1. A nemzetközi működőtőke-áramlás
és a transznacionális társaságok tevékenysége 206
3.5.2. A külföldi közvetlen befektetések elméletének fejlődése,
az FDI motivációi és az azokból szárm azó előnyök
Dunning eklektikus befektetési elméletében 208
3.5.3. A transznacionális társaságok működésének jellemzői 221
3.5.4. Stratégiai szövetségek - a vállalatközi együttműködés
új formái 232
3.5.5. A külföldi közvetlen beruházások potenciális előnyei
és hátrányai 238
3.5.6. A nemzetközi működőtőke-áramlás és a nemzetközi
kereskedelem, valam int a kölcsöntőke áram lásának
kapcsolatrendszere 241

7
 3.5.7. A nemzetközi működőtőke-áramlás empirikus tendenciái
a globalizáció korában 245
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 255

IV. FEJEZET. A NEMZETKÖZI VALUTÁRIS-PÉNZÜGYI RENDSZER

MŰKÖDÉSÉNEK ALAPKÉRDÉSEI 257
1. Alapfogalmak 259
1.1. Árfolyamok - árfolyamtípusok - árfolyamrendszerek 261
1.2. A devizapiacok működésének alapjai 263
1.3. A legelterjedtebb árfolyamrendszerek 264
1.4. A nemzeti valuták konvertibilitása 267
2. A nemzetközi fizetési mérleg 270
2.1. A nemzetközi fizetési mérlegek kialakulása 270
2.2. A külkereskedelmi és a fizetési mérleg 271
2.2.1. A nemzetközi fizetési mérleg rendszere 271
2.2.2. A folyó fizetési mérleg 272
2.2.3. Tőkeszámlák 273
2.2.4. A fizetési mérleg összeállítása a gyakorlatban 275
2.2.5. A folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg alakulásának
meghatározó tényezői 279
2.3. A nemzeti jövedelem és a külkereskedelem 280
3. Külgazdasági egyensúly és árfolyam-politika 283
3.1. Az árfolyamváltozás okai 283
3.1.1. Egyensúlyi árfolyamfelfogás 284
3.1.2. A vásárlóerő-paritás elmélete 286
3.1.3. A kam atparitás elve 289
3.1.4. A Fisher-hatás 289
3.1.5. Várakozási elmélet 290
3.2. Modern árfolyamelméletek 291
3.3. Mi történik, ha változik az árfolyam? 297
3.4. Hogyan mérhető reálisan az árfolyamváltozás? 299
4. A nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszer fejlődési szakaszai 301
4.1. Az aranystandard-rendszer 301
4.1.1. Az aranypontok automatizmusa 301
4.1.2. Tartaléktípusok 304
4.2. Az aranystandard rendszerének felbomlása - nemzetközi
valutáris-pénzügyi helyzet a két világháború közötti időszakban 306
4.2.1. Az 1929-1933-as világgazdasági válság: a New York-i
tőzsdekrachtól a globális válságig 308

8
 4.3. A Bretton Woods-i rendszer kialakulása, alapelemei
és működése 310
4.3.1. A Bretton Woods-i rendszer kialakulását meghatározó
világgazdasági körülmények 310
4.3.2. A Bretton Woods-i rendszer intézményi keretei 312
4.4. A nemzetközi valutáris kapcsolatok szabályozása
a Bretton Woods-i rendszerben 313
4.5. A kulcsvaluta lényege, a kulcsvalutával szembeni követelmények -
az USA dollár mint kulcsvaluta 315
4.6. Valutáris változások az aranydeviza-standard rendszere után 317
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 324

FÜGGELÉK 327
A nemzetközi gazdaságtan főbb képviselőinek rövid életrajza,
fontosabb művei 329
A nemzetközi gazdaságtanban releváns közgazdasági iskolák 349

9
 ELŐSZÓ

A nemzetközi gazdaságtan a közgazdaságtannak egy önálló ágát képezi. Más a

vizsgálódás tárgya, hiszen a nemzetgazdaságok közötti, illetve az egyes nemzet-
gazdaságok szereplői közötti gazdasági tranzakciók lényegesen különböznek az
egy nemzetgazdaságon belüli szereplők gazdasági tranzakcióitól. Egyetlen meg­
határozó különbséget említve: bármilyen tranzakcióról legyen is szó (a legegysze­
rűbb adásvételtől a legbonyolultabb komplex visszavásárlási ügyletig), legalább
az egyik fél pénzváltásra kényszerül. Vagy külföldi pénzt kell vennie, hogy fizet­
hessen, vagy át kell váltania a vételárként kapott külföldi pénzt. Mindkét esetben
pénzváltásra kerül sor, s a külföldi és a hazai pénz átváltási arányát, azaz a
valutaárfolyamot nem lehet egyoldalúan meghatározni, megváltoztatni.
A nem zetgazdaságok határai általában egybeesnek az államhatárokkal, s
az államok számos közjogi eszközzel rendelkeznek a nemzetgazdaságok (végső
soron tehát államok) közötti gazdasági kapcsolatok befolyásolására. Egy állam
megtilthatja, korlátozhatja (bizonyos) áruk és szolgáltatások bevitelét, illetve
adót (vámot) vethet ki a behozatalra, valamint olyan műszaki, növény-, állat- és
humán-egészségügyi előírásokat szabhat meg, olyan (vám-) eljárási szabályokat
alkalmazhat, amelyek korlátozzák a behozatalt. Az államok ugyanakkor kísér­
letet tehetnek a kivitel fokozására is - monetáris, fiskális és egyedi eszközökkel
egyaránt.
A nemzetközi gazdaságtan a rra irányítja rá a figyelmet, hogy a gazdaságok
normális működése a mai világban (és már évszázadok óta) nem nélkülözheti a más
gazdaságokkal, m ás nemzetgazdaságok szereplőivel kialakított kapcsolatokat,
mi több, a világ többi gazdaságának működése egyre komolyabb hatással van
valamennyi ország belső viszonyaira. A nemzetköziesedés - és így a nemzetközi
gazdaságtan is - nemcsak a nem zetgazdaságok közötti, hanem a vállalatok
között létrejövő kapcsolatrendszereket is magában foglalja. A mikro- és a makro-
folyamatok tehát együtt jelennek meg egy „harmadik szinten”, amelynek folya­
matai szorosan összefüggnek, ugyanakkor jól el is különíthetők a másik ket­
tőtől. Megváltozik a vállalatok tevékenysége, ha bekapcsolódnak a nemzetközi
munkamegosztásba és tevékenységüket több ország között osztják meg. A köz­
gazdaság-tudomány előrehaladása és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlő­
dése, a nemzetköziesedés és a globalizáció előretörése tarthatatlanná tette azt a
korábbi felfogást, amely a nemzetközi gazdaságtant a makroökonómia részének
vagy egyenes folytatásának tekintette - „nyitott gazdaságok makrogazdaságtana”
cím alatt.
A nemzetközi gazdaságtan - a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minden
fajta elemzésének - alapkérdése az, hogy milyen kölcsönös előnyök szá rm a z­
nak a nemzetközi (határon átívelő) kereskedelemből s egyéb gazdasági tranz­

it
akciókból? A XVIII. század közepe, azaz a közgazdaságtan kialakulása óta abból
a feltevésből indulunk ki, hogy a gazdasági szereplők minden tevékenységükben
önérdeküket követik, s nem lépnek kapcsolatba más szereplőkkel akkor, ha
ez számukra nem előnyös. A kérdés tehát az, mi határozza meg a kölcsönös
előnyök érvényesülésének lehetőségét? Egyenlők-e ezek a kölcsönös előnyök,
s ha nem, hogyan és mi szerint oszlanak meg a nemzetközi gazdasági tranz­
akciók résztvevői között? Mennyire állandóak, tartósak a kölcsönös előnyök,
illetve minek következtében változik az előnyök megoszlása az érintett felek
között? Hogyan befolyásolja a kölcsönös előnyök alakulását az államok közöt­
ti sokoldalú kapcsolatrendszer? Hogyan hatnak a kölcsönös előnyök a nemzet­
közi gazdasági kapcsolatrendszerbe bekapcsolódók növekedésére ésfejlődésére, a
világgazdasági erőviszonyok alakulására? Milyen két-, több- és sokoldalú meg­
állapodásokkal, nem zetközi intézményekkel befolyásolhatók (és szabályozha­
tók) a nemzetközi gazdasági kapcsolatok?
A gazdaság fejlődésével a hagyományos kereskedelmi formákat újabb, bo­
nyolultabb formák követik, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok - a z áruk
kereskedelmén túl - kiterjednek a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmére,
ami újabb kereskedelmi formák (pl. franchise) és finanszírozási módok (pl.
royalty) kialakulásához és elterjedéséhez vezetett.
A világgazdaság fejlődésének szükségszerű következménye, hogy a termelési
tényezők nemzetközi áram lása fokozódik: a tőke nemzetközi áramlását követi
a munkaerő nemzetközi mobilitása, majd a tudás/információ és a technológia
határokon átívelő áram lása; a természeti környezet minőségének megóvása,
a környezetkárosítás megakadályozása során a globális ökológiai problémák
mögött tulajdonképpen a természeti termelési tényező nemzetközi áramlása
zajlik.
A termékek és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők határokon átívelő
áramlásának természetes következménye az egyes nemzeti valuták átváltására
irányuló igény fokozódása, hiszen elterjed a nem saját valutában történőfizetés.
Újabb és újabb, egyre összetettebb nem zetközi fizetési módok jelennek meg a
világgazdaságban, a gazdasági szereplők nem zetközi tartalékokat képeznek és
tartanak fenn, (két- és többoldalú) nemzetközi pénzügyi együttműködési rend­
szereket alakítanak ki és működtetnek, s minden szereplő (nemzetgazdaság) köl­
csönösen átlátható és elfogadható elszámolási rendszerben tartja nyilván a
külvilággal fenntartott gazdasági kapcsolatai pénzügyi vonzatait és eredmé­
nyeit.
*

Ez a kötet, amelyet a kedves Olvasó a kezében tart, a nemzetközi gazdaságtan alap­

kérdéseit négy fejezet keretében tárgyalja.
Az első fejezetben mindenekelőtt tisztázzuk az alapfogalmakat és röviden átte­
kintjük a vilaággazdaság fejlődésének történetét.
A második fejezetet a nem zetközi kereskedelem motivációi, kölcsönös előnyei,
klasszikus és modern formái bemutatásának, valamint sokoldalú szabályozása
témakörének szenteltük.
A harmadik fejezet a termelési tényezők nem zetközi áramlásával, az azt ma­
napság alapvetően meghatározó transznacionális társaságok felépítésével és mű­
ködésével foglalkozik. Itt fejtjük ki a transznacionális társaságok működésén és

12
világgazdasági térnyerésén alapuló globalizáció lényegét, amelynek keretei közé
ágyazva mutatjuk be a nemzetgazdaságok eltérő fejlődési pályáit, a világgaz­
dasági centrum és periféria összekapcsolódó működését, ismertetjük a fejlődő
országok általános gazdasági és társadalmi jellemzőit, a gazdasági elmaradottság
leküzdésének lehetséges, az elmúlt évtizedekben látványos sikereket hozó
modelljeit.
A negyedik fejezetben a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszer fő vonásait
és fejlődésének meghatározó szakaszait vesszük górcső alá, elsősorban az árfo­
lyam-alakulás, a nemzetközi pénz- és tőkepiacok működése, a nem zetközi fize ­
tési mérleg jellemzőinek bemutatása és elemzése révén.

Az ebből a kötetből tanuló diákok felkészüléséhez különböző összeállítások el­

készítésével is hozzá kívántunk járulni:
Minden fejezet végén csokorba szedtük az adott fejezet kulcsfogalmait, és meg­
fogalmaztunk ellenőrző kérdéseket, amelyek megválaszolása a vizsgára való ké­
szülés hatékony módszere lehet.
A kötet végén található Függelék egyik összeállításában felsoroltuk a nem­
zetközi gazdaságtani tudományág legjelentősebb - tananyagunkban is hivatko­
zott - művelőit, mellékeltük életrajzukat és dióhéjban összefoglaltuk munkás­
ságukat.
Annak ellenére, hogy a különböző közgazdasági iskolákkal m ár találkoztak
a hallgatók a mikro- és makroökonómiában, azok ismerete a tananyag szerves
részét képezi, hasznosnak reméljük azt a másik összeállításunkat is, amelyben
a kifejezetten a nemzetközi gazdaságtanban releváns közgazdasági iskolákat
neveztük meg, rövid ismertetve nézetrendszerüket.

Jelen kötet - amely a Napvilág Kiadónál négy kiadást megért „A nem zetközi gaz­
daságtan és a világgazdaságtan alapjai” című könyvem felhasználásával ké­
szült, azon alapul - a nemzetközi gazdaságtannak az elméleti kérdéseit tárgyalja.
Célom az volt, hogy új szerkezetben és felfogásban, a legfrissebb jelenségeket és
elméleteket is figyelembe véve ismertessem meg a hallgatókat napjaink legfonto­
sabb nemzetközi gazdaságtani kérdéseivel.

Csáki György

13
 I. FEJEZET

A NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN
ALAPFOGALMAI,
A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK
FŐBB SZAKASZAI
 1. A NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN
ALAPFOGALMAI

1.1. A VILÁGGAZDASÁG KIALAKULÁSA, FOGALMA

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődésének története tulajdonképpen a

munkamegosztás fejlődésének története is. Az emberek (csoportok és közösségek)
közötti kooperáció és specializáció szélesedése a nemzetközi kapcsolatokban
- akár az egyes gazdaságok esetében - kölcsönhatásban van a gazdasági-társadal­
mi viszonyok fejlődésével. Elsősorban a kooperáción alapuló munkamegosztás
volt az, amellyel már az ősi társadalmak is éltek a legegyszerűbb életfeltételeik
megteremtése során: csak együttműködve voltak képesek a nagyvadak elejtésére
éppúgy, mint bálványaik felépítésére. A kooperáció tehát együttműködésre kész­
teti és összetartja az embereket konkrét és közvetlen célok elérése végett. A spe-
cializáción alapuló munkamegosztás ezzel szemben tevékenységeikben szétvá­
lasztja az embereket egymástól. Az elkülönülés éppúgy jellemző lesz, mint az össze­
tartozás, amit olyan általános cél motivál, mint a létfenntartás kényszere.
Hosszú évezredeken keresztül a gazdasági munkamegosztás lényeges jellemzője
volt, hogy bázisát egy alapvetően zárt közösség adta. Ezen a közösségen belül
alakult és változott a munkamegosztás, itt csapódott le mindennek a haszna
is: a közösség fennmaradása. Ebből a zárt közösségből hosszú ideig csak alka­
lomszerűen és részleges munkamegosztásban volt mód kilépni más közösségek,
(nemzet-) gazdaságok felé. Ez a „nyitás” - fontossága ellenére - korlátok között
maradt, amennyiben évezredeken keresztül nagy részben ugyanazokat a sémá­
kat követte, ugyanazokkal a javakkal és útvonalakkal jellemezhető, továbbá lé­
nyeges hatást egyik oldalon gyakorolt a gazdasági-kulturális közegre.
A nemzetközi kapcsolatok részleges és korlátolt jellegét jelentette az is,
hogy ebben az időszakban a kapcsolatok szinte kizárólag a kereskedelemre
korlátozódtak, és a kor gazdasági és közlekedési fejlettségéből következően
viszonylag szűk áruskálát öleltek fel.
A nemzetgazdaságok és kultúrák „találkozása” természetesen más formákban
is bekövetkezett az évezredek során - elég itt csak a nemzetté válásban nagy
szerepet játszó hódításokra utalni, amelyek során kultúrák és nemzetek szá-
molódtak fel, alakultak át vagy olvadtak be másokba, színesítve és erősítve a
fennmaradókat. A XV-XVI. század folyamán történtek először olyan változások
ebben a folyamatban, amelyek korszakváltást eredményeztek.1

1 Előrebocsátom, hogy itt európai szem m el szem léljük ezeket a változásokat, szám unkra
az Európát érintő, illetve a világot Európa által ért h atások a fontosak. Nyilvánvaló, hogy
egy kínai, egy indiai vagy egy mexikói szám ára a világban végbement változások súlya és
értelmezése m ás lenne.

17
 1. A változások három területet érintettek aXV-XVI. század Európájában:
a) a vasgyártás - amely egyébként több ezer év óta ismert volt - olyan mé­
retűvé vált, amely korábban soha nem látott tömegpusztító fegyverek (pl.
ágyúk) előállítását tette lehetővé;
b) a papír előállítása - ugyancsak régi kínai találmány - csaknem ipari
méreteket öltött, és a vasgyártással találkozva megvalósította a könyv-
nyomtatást;
c) a hajóépítés olyan szintet ért el, hogy a hajók mérete, biztonsága, felszere­
lése lehetővé tette sok ember és nagy tömegű áru egyre nagyobb távol­
ságra juttatását.
2. A fenti három, m ár régóta ismert „technika” nagyméretűvé fejlesztése és
egyszerre történő felhasználása Európa szám ára meghozta a „nagy ugrást”:
egyfelől a világ addig ismeretlen területeinek felfedezését, másfelől ezen terü­
letek fokozatos gazdasági és politikai birtokbavételét.
A világkereskedelem XV-XVI. századi „nyitása” tehát csak a kezdete volt an­
nak a hosszú folyamatnak, amelynek során végbement a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok szélesedése és ezzel párhuzamosan kialakult a XIX. század végére
a mai - modern - értelemben vett világgazdaság. A XIX. század folyamán vált
ugyanis kimutathatóvá a gazdasági fejlődésnek világméretekben közös vonása:
a nem zetgazdaságok m ind több önállósuló (elkülöníthető) szegm ensének
nem zetközivé válása, a k ö ztü k levő kapcsolatok rendszerként való megjelenése.
A világgazdaság a gazdasági kapcsolatok olyan világméretű rendszere,
am elyben a nemzetközi m unkam egosztás alapján sokoldalúan kapcsolódnak
össze egyfelől a nem zetgazdaságok - makroszinten, másfelől a z egyének és
a transznacionális vállalatok - mikroszinten.
A világgazdaságot olyan szerves egészként kell felfogni, amelynek működé­
sét, törvényszerűségeit és ellentmondásait nem érthetjük meg csupán a mikro-
ökonómia egyéni viselkedéseket vizsgáló megközelítésében, sem az autark nem­
zetgazdaságokat jellemző törvényszerűségek alapján, mintahogy azok ismerete
nélkül sem. A nemzeti és a nemzetközi fejlődés XX. század előtt kialakult köl­
csönös összefonódása óta nem zetgazdaság és világgazdaság csak együtt értel­
m ezhetők. Mi több: a legutóbbi évszázad gazdaságtörténete azt bizonyította, hogy
csak egy világgazdaság létezik, amelyben a szereplők kölcsönös egymásra­
utaltsága egyre erősebb. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődésének tör­
ténete tehát egy ponttól kezdve egyben a világgazdaság fejlődésének története is.
Hogy ezt jobban megértsük, tekintsük át röviden azokat a tevékenységeket (lásd
1. ábra), amelyek e fejlődés során kialakultak. (Ezek részletezésére a későbbiekben
még sor kerül.)
A tárgyalt sorrend egyben kronológiai sorrend is, azaz e területek időben
nagyjából így fejlődtek ki.

A) A z á ru k és a szolgáltatások nem zetközi áram lása

E terület a hagyományos külkereskedelmet jelenti, mint a nemzetközi gazdasági

kapcsolatok korábban is említett legrégibb és ma is egyik legfontosabb elemét.
Természetesen ez a hagyományos külkereskedelem rendkívül sok változáson
ment keresztül csak a legutóbbi évtizedekben is mind áru- (szolgáltatás-) tar­
talm ára, mind nagyságára, szerkezetére nézve.

18
 A nemzetközi gazdasági kapcsolatokfunkcionális területet

az á ru k a tőkejavak a nem zetközi term elési,

és szolgáltatások és a m unkaerő a nemzetközi kutatás-fejlesztési
nem zetközi nemzetközi pénzviszonyok és inform ációs
áram lása mozgása együtt m ű ködés

k ü lk er esk ed elem im pu tok á ram lása pén z- és h ite lp ia c

i
in te g rá c ió k

i
XV-XVI. XIX. század XX. század XX. század
századtól közepétől eleje - második fele

1. ábra. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok különböző funkcionális területeinek

kialakulása

A korábban domináns, nagy tömegű, homogén árucsoportok (nyersanyagok,

energiahordozók, késztermékek) nemzetközi áramlása mint „látható export”
mellett egyre nagyobb jelentőségre tesz szert az ún. „láthatatlan export”. Ennek
fő tételei:
a) a nemzetközi szállítással összefüggő és a hozzá kapcsolódó biztosítási,
távközlési szolgáltatások;
b) az áruk nemzetközi mozgásához kapcsolódó egyéb szolgáltatások (piac­
kutatás, piacszervezés, lízingelés stb.);
ej a műszaki és szervizszolgáltatások, vevőszolgálat stb.;
d) a szellemi termékek nemzetközi forgalma (know-how-k, licencek, szoftve­
rek);
e) az információk nemzetközi cseréje (adatok, szakirodalmak, konferenciák
stb.);
f ) az idegenforgalmi vásárlások (külföldi turisták hazai költései);
g) szolgáltatásexport a névhasználat, a know-how és a goodwill átadása ré­
vén - a franchise-szerződéseken keresztül.
E területek előretörése a XX. század során két új folyamatot tükröz:
- a „látható export” értékesíthetősége a nemzetközi piacokon egyre inkább
függ a „láthatatlan export” mellérendelésétől, vagyis az értékesítés árbe­
vételéből nagyobb hányadot tesz ki a szolgáltatások díja;
- a nemzetköziesedés egyéb funkcionális területei is - a tőkeáramlás, a tudo­
mányos-kutatási kapcsolatok és a termelési együttműködés fokozódása -
közvetlen hatást gyakorolnak a „látható exportra”.

B) A tőkejavak és a munkaerő nem zetközi áramlása

Időben mindenképp az áru- és szolgáltatáspiac rendszeressé és világméretűvé

válását követően jelent meg a termelési tényezők nemzetközi piaca. Tulajdon­
képpen ez a folyamat változtatta át az addig még nagyrészt (kül)kereskedelmi

19
kapcsolatokat hordozó „világkereskedelmet” világgazdasággá. A termelési ténye­
zők (és azon belül elsősorban a tőkejavak) határokon átívelő rendszeres mozgása
ugyanis szükségszerűvé tette nemcsak a pénzmozgás, hanem a hitelezés, a mun­
kaerőmozgás, majd a term elés nemzetközi méretű szervezését is.
Minél inkább szélesedtek a világgazdaság fent említett területei, annál in­
kább számolni kellett ezek munkaerő-áramlást okozó hatásaival. Különösen a
tőkeáramlás, majd a term elés nemzetköziesedése eredményezte az ezeket kísérő
m unka rendszeres m ozgásának megjelenését.
Természetesen már a korábbi évszázadok során sem volt ismeretlen a népes­
ség tömeges mozgása, hiszen például a gyarmatbirodalmak működtetéséhez
közismerten nagy létszámú „anyaországbelire” volt szükség. De gondolhatunk
a XVIII-XIX. század néger rabszolgáira Amerikában, vagy a XX. század fordu­
lójának európai kivándorlási hullámaira is. A világgazdasági kapcsolatrendszer
szempontjából azonban ezek mindaddig periferikusak maradtak, amíg a tőke
nemzetköziesedése azonos közgazdasági logikára - a tőkeműködtetés haté­
konyságáéra - nem alapozta a munkaerő áram lását is.

Cj A pénzviszonyok nem zetköziesedése

Az áru k és szolgáltatások, a tőkejavak és a munkaerő nemzetközi mozgása szük­

ségképpen vezetett el az országok közötti pénz- és hitelmozgások rendszeressé
válásához, a nemzetközi fizetések rendszerének kialakulásához. Ennek konkrét
területei:
a) az áru-, szolgáltatás-, tőke- és munkaerőmozgások pénzügyi elszámolása;
b) a nemzeti pénzrendszerek összekapcsolása;
c) a tényezőáramlásokhoz kapcsolódó jövedelemáramlások biztosítása.
Mindezek a folyamatok a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszer keretében
és mechanizmusának m űködésén keresztül valósulnak meg. E rendszer későb­
bi, részletes tárgyalása előtt itt csak azt emeljük ki, hogy a nemzetközi pénzügyi
rendszer működése egyfelől a világgazdaság reálfolyamatainak fontos jelző-
rendszere (akárcsak egy nemzetgazdaságon belül), másfelől - nem jelentéktelen
önmozgásánál fogva - igen nagy befolyással van a világgazdaság reálfolya­
mataira, a nemzetközi munkamegosztás alakulására.

D) A nemzetközi termelési, kutatás-fejlesztési és információs együttműködés

A XX. század egészében, de különösen annak második felében vált jellemzővé

az egyes nemzetgazdaságok széles értelemben vett2 termelési folyamatainak köz­
vetlen összekapcsolódása. Ez a folyamat ma m ár minden ország számára a
modernizáció egyetlen útja, amelyen azonban nem egyforma eséllyel képesek
haladni.
Az innovációképesség szempontjából három csoportra szokták az országokat
osztani: az „újító országok” azok, amelyekben a világméretekben újnak számító
termékek koncentrálódnak; a „követő országok” kisebb-nagyobb késéssel át­

2 É rtve ezen a kutatás-fejlesztés - részegységgyártás - végtermék-előállítás (összeszere­

lés) - piaci értékesítés egész vertikum át.

20
veszik a legújabb termékeket vagy technikákat; az ún. „innovációs sivatag” or­
szágaiban viszont a modernizációnak még az alapvető feltételei sincsenek meg.
A XXI. századba belépő világgazdaságban igen nagyok a különbségek a fen­
ti csoportok között. Az országok viszonylag szűk csoportja termeli ki a csúcs-
technikákat, és nagyok a különbségek az alkalmazás vagy a követés tekintetében
is. AII. világháború utáni évtizedekben az innovációs-modernizációs fejlődés szá­
mára új szükségleteket és lehetőségeket teremtett a nemzetközi együttműködés.
Ma egyre inkább igaz, hogy minden újdonság sok ország együttesen felhalmozott
tapasztalatára épül, és a nemzeti innovációs tevékenységeknek is igen jelentős
részben a nemzetközi méretekben folyó kutatás-fejlesztés a forrása.

1.2. A VILÁGGAZDASÁG SZEREPLŐI

A mai világgazdaság történetileg kialakult elsődleges szereplői a transznacioná­

lis társaságok, amelyek tevékenysége meghaladja egy-egy nemzetgazdaság kere­
teit. Ennek mértéke természetesen nem független a belső gazdaságban betöltött
szerepüktől, elfoglalt pozícióiktól. Általában egy erős hazai pozíció szükséges
a nemzetközi fellépéshez és sikerekhez, amelyek pedig visszahatnak a vállalat
otthoni helyzetére. A világgazdasági kapcsolatok tehát többek és mások, mint az
országok közötti kapcsolatok. Nemcsak a nem zetek közötti, hanem a transz­
nacionális vállalatok működésén keresztül a nemzetgazdaságokon belülifolya-
matok is világgazdaságiak lehetnek.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok már kezdettől fogva feltételezték az
egyes államok (kormányzatok) aktív tevékenységét, amely a nemzetköziesedés
előrehaladtával egyre szélesebb körűvé vált.3 A vállalati és a kormányzati szféra
- mint a nemzetgazdaság makroökonómiában elemzett két pillére - mellett a
XX. század második felében kitermelődtek a különböző nemzetközi gazdasági
szervezetek és intézmények is, amelyek szerepvállalása és tevékenysége nélkül
a világgazdaság normális működése elképzelhetetlen.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok szereplői lehetnek az egyének/háztar-
tások is. Ezek általában a nemzeti valutában megszerzett jövedelmeiket nem­
zeti valutában költik el, de vásárolnak devizában ingatlanokat, eszközölnek
határokon átívelő devizabefektetéseket, illetve vesznek föl rövid és hosszú távú
devizahiteleket is, ily módon világgazdasági szereplővé válva.
A világgazdaság fejlődésének folyam ata - csakúgy, mint az egyes nem­
zetgazdaságok fejlődésének a világgazdaság egészéhez való viszonya, kapcsolat-
rendszere - soha nem volt unilineáris. Azaz: a gazdasági fejlődés nem egyenes
vonalú, nem minden nemzetgazdaság megy át minden fejlődési szakaszon, ahogy
az összes többi nemzetgazdaság. A világgazdaság egészét, de az egyes régiókat
és országokat/nemzetgazdaságokat egyaránt jellemezheti - történelmileg is igen
hosszú - stagnálás, esetenként visszafejlődés. Egy-egy világgazdasági/történelmi
korszakon belül is tapasztalható volt a világgazdaságban fokozatos (ki)terjedés,
„körkörös” kibővülés és folyamatos elmélyülés, de ezek a folyamatok az egyes
országokra/nemzetgazdaságokra nem azonos módon, nem azonos mélységben

3 A korm ányzati befolyás legáltalánosabb jegyeiről a következő fejezetben lesz szó.

21
terjedtek ki. Éppen ezért - az egyes nemzetgazdaságok reagáló képességének
függvényében - serkenthette vagy éppen hátráltathatta (esetleg el is fojthatta) az
egyes nemzetgazdaságok modernizációját, fejlődését.
Hasonlóképpen a világgazdaságban egyaránt jellemző az integrálódás (a
nemzetgazdaságok közötti sokoldalú gazdasági kapcsolatok) bővülése, elmé­
lyülése, illetve az integrálódás megtorpanása, az integrációk gyöngülése/felbom-
lása, a dezintegráció. Az elmúlt évtizedekben felbomlott az egykori Szovjetunió,
amelynek egyes korábbi alkotórészei - a Balti államok - egy másik gazdasági
integráció részévé is váltak; felbomlott Jugoszlávia, amelynek egykori tag-
köztársaságai közül Horvátország és Szlovénia az Európai Unió tagjává vált -
utóbbi az eurózóna részese is lett. Immár a z Európai Uniót is - amely 1958 és
2007 között 6-ról 28 tagúra bővült - jellem zi a dezintegráció, amennyiben egyik
legjelentősebb, legnagyobb erejű tagja, Nagy-Britannia népszavazáson az unió
elhagyásáról döntött, így az Unió tagországainak száma 27-re csökken.

1.3. GAZDASÁGI VILÁGREND, VILÁGGAZDASÁGI REND

A gazdasági rend/világgazdasági rend normatív fogalma azt a kívánt állapotot

fejezi ki, amelyet az országok/nemzetgazdaságok a nemzetközi gazdasági kap­
csolatokban el kívánnak érni, fenn kívánnak tartani. A gazdasági rend/világ­
gazdasági rend funkcionális fogalma a tagok közötti viszonyokat szabályozó
tényezők összességét jelenti, azt írja le, milyen „rend érvényesül a piacon”.
A gazdasági világrend államok közötti szervezett viszonyoknak az az ösz-
szessége, amelyben az államok magatartását maghatározó elvek, normák és sza­
bályok érvényesülnek. Ebből a szempontból különösen fontos szerepet játszanak
az olyan sokoldalú nemzetközi gazdasági szervezetek/intézmények - az IMF, a
Világbank, a WTO és az OECD -, amelyek a világgazdaság legfontosabb szabály-
alkotói. Ugyancsak kitüntetett szerepük van azoknak az informálisnak neve­
zett kormányközi csoportoknak, amelyek - hol formálisan, hol informálisan -
meghatározó befolyást képesek gyakorolni a világgazdaság működésének egé­
szére. Ilyen a G-7, a világ hét legerősebb gazdasága állam- és kormányfőinek
éves értekezlete, valamint az IMF égisze alatt szerveződött G-20, amely a világ
legerősebb gazdaságait és a legfontosabb feltörekvő gazdaságokat tömöríti,
s kitüntetett szerepet játszott a 2007-2009-es globális válság összehangolt
kezelésében.

1.4. GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS, FEJLŐ D ÉS ÉS HANYATLÁS

A VILÁGGAZDASÁGBAN

A makroökonómia egyik központi kategóriája a gazdasági növekedés, vagyis

az egy nemzetgazdaság által egy adott időszak (általában egy pénzügyi év)
alatt létrehozott új értéknek a megelőző időszakéhoz való hasonlítása. A reá­
lis összehasonlítás végett ezeket az egybevetéseket összehasonlító árakon végez­
zük, s nem kizárólag a nemzetgazdaság egészére vonatkoztatjuk, hanem az egy
főre jutó értékekkel számolunk. Ennek megfelelően a gazdasági növekedés
legegyszerűbb mérése a z egy főre jutó GDP változatlan áras adatainak össze­

22
hasonlításán alapul Ez az adat kiválóan alkalmas nemzetközi összehason­
lításokra is, de - ha több ország gazdasági növekedését kívánjuk összeha­
sonlítani - nagyon lényeges a közös mértékegység, azaz: az összehasonlításra
használt devizanem kiválasztása. Tekintettel arra, hogy a nemzetközi össze­
hasonlításokat torzíthatja a valutaárfolyamok változása, szokás a gazdasági nö­
vekedést, illetve az egy főre jutó GDP összehasonlítása révén a gazdasági fej­
lettséget ún. vásárlóerő-paritás on is kiszámolni.
Gazdasági fejlődésről akkor beszélünk, ha a gazdasági növekedéshez az
adott világgazdasági korszaknak megfelelő szerkezeti változások társulnak.
Az elmúlt két-három évtizedben ilyen szerkezeti változásnak tekinthető a szol­
gáltatások szerepének növekedése (a GDP előállításában), illetve az infokom­
munikációs technológiák térnyerése. Volt olyan gazdaságtörténeti korszak, ami­
kor a vegyiparnak a GDP előállításában növekvő aránya jelentett ilyen előre­
mutató szerkezeti változást, s (később) volt, amikor a híradástechnika és elektro­
technika stb.
Vannak közgazdászok (és szociológusok), akik a gazdasági fejlődés fogalmán
túl értelmezik a gazdasági haladás fogalmát is: ezen olyan gazdasági fej­
lődést értenek, amely egy előre kitűzött (gazdasági-társadalmi) cél elérésére
törekszik. Gazdasági haladásnak tekinthettük a közép- és kelet-európai átala­
kuló gazdaságok esetében (az 1990-es években) a modern piacgazdaság, modern
vegyes gazdaság kiépülését, intézményi kereteinek és működési mechanizmusai­
nak kialakítását.
A gazdasági növekedés és fejlődés (valamint a gazdasági haladás) forrásai az
adott nemzetgazdaság(ok) rendelkezésére álló népesség, természeti erőforrások,
tőke, technika és intézmények. Ezen források felhasználásának, kombinációjá­
nak hatékonyságától függ az adott nemzetgazdaság növekedési teljesítménye,
fejlődési üteme, haladása. A kérdés éppen az, miért képesek egyes gazdasá­
gok tartós gazdasági fejlődésre, s miért képtelenek erre mások? Mi a m agya­
rázata egyes nem zetgazdaságok felemelkedésének, s mi okozza m ás nem­
zetgazdaságok stagnálását-hanyatlását?
Damn Acemoglu és Jam es A. Robinson kivételes nemzetközi sikert aratott
könyvében4 egyértelműen az intézmények működését tekinti meghatározónak.
„... elsősorban a gazdasági intézmények jellege dönti el, hogy egy ország szegény
lesz-e vagy gazdag, a politika és a politikai intézmények határozzák meg egy
ország gazdasági intézményeinek jellegét. [...] A ma létező különböző intézményi
minták mélyen a múltban gyökereznek, ugyanis ha már egyszer kialakul egy
adott társadalmi berendezkedés, az általában hosszú időn át fennmarad.
[...] ez a politikai és gazdasági intézmények együttműködéséből és ennek az
együttműködésnek a jellegéből ered.”5 Ennek megfelelően, „a szegény országok
azért szegények, mert a hatalmon lévők döntései szegénységet teremtenek. Nem
tévedésből vagy tudatlanságból »csinálják rosszul« a dolgukat. [...] Azt kell
tanulmányozni, hogyan születnek döntések, ki hozza azokat, és aki dönt, miért
úgy dönt, ahogy.”6

4 Acemoglu, Davon - Robinson, Ja m es A. (2013): Miért buknak el nemzetek? HVG köny­

vek, Budapest.
5 Uo. 49.
6 Uo. 73.

23
 Az, hogy egy nem zetgazdaság fejlődik-e, vagy hanyatlik, szegény maradt-e,
vagy képes kitörni a szegénységből, attól függ, hogy befogadó, vagy kizsákm á­
nyoló jellegűek-e az intézményei?
Befogadónak tekintjük az intézményeket, ha lehetővé teszik és ösztönzik,
hogy az emberek minél nagyobb arányban vegyenek részt olyan gazdasági te­
vékenységekben, amelyekkel a legjobban hasznosítják tehetségüket és képes­
ségeiket - és amelyek lehetővé teszik, hogy kedvük szerint hozzanak döntéseket.
A befogadó gazdasági intézményrendszer előtérbe helyezi a magántulajdon
biztonságát, a jogrendszer pártatlanságát és biztosítja a közszolgáltatások
ellátását. Emellett a befogadó intézményrendszer azonos feltételeket teremt a
társadalom minden tagja számára, lehetővé teszi, hogy az emberek szabadon
bonyolíthassanak csere- és szerződéses ügyleteket, új vállalkozások lépjenek
a piacra, s az emberek szabadon, m aguk választhassanak pályát.
„A befogadó gazdasági intézmények a prosperitás további két motorja szá­
m ára is biztosítják a megfelelő működés kondícióit: ezek a technológia és az
oktatás. [...] A szegény országokban azért alacsony az oktatás színvonala, mert a
gazdasági intézményrendszer nem ösztönzi arra a szülőket, hogy taníttassák
a gyermekeiket, a politikai intézményrendszer pedig nem tudja rávenni a kor­
m ányt arra, hogy iskolákat építsen, azokat támogassa és finanszírozza.”7
A befogadó gazdasági intézmények tulajdonságaival ellentétes tulajdonságok­
kal rendelkező intézményeket kizsákmányoló gazdasági intézményeknek ne­
vezzük. A kizsákmányoló gazdasági intézmények célja, hogy a társadalom egyik
részhalmazából pénzt és forrásokat vonjanak el a társadalom egy másik
részhalm aza javára. „A kellően központosított és pluralista politikai intézmé­
nyeket nevezzük befogadó politikai intézményeknek. Ott, ahol valamelyik felté­
tel nem teljesül, kizsákmányoló politikai intézményekről beszélünk. A gazdasá­
gi és a politikai intézm ények között erős a szinergia. A kizsákmányoló politikai
intézményrendszerben a hatalom egy szűk politikai elit kezében van, így a gaz­
dasági intézményeket gyakran eleve úgy alakítják ki, hogy az elit elhappolhassa
a különböző erőforrásokat a többségi társadalom elől.”8
A történelmi-gazdaságtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy kizsákmá­
nyoló jellegű intézményi rendszerrel rendelkező, diktatórikus berendezkedésű
országokban is megvalósulhat viszonylag hosszabb időn át dinamikus gazdasági
növekedés, gazdasági fejlődés. „Kizsákmányoló politikai intézményrendszerben
is beindulhat a növekedés - ha az elit a közvetlenül az általa irányított, magas
termelékenységű tevékenységekbe tudja átcsoportosítani a társadalom rendelke­
zésére álló erőforrásokat: [...] remek példa az a gazdasági növekedés és iparosítás,
amely a Szovjetunióban zajlott le az első ötéves terv 1928-as meghirdetésétől az
1970-es évekig. [...] A Szovjetunió képes volt gazdasági növekedést produkálni,
ugyanis a z erőforrásokat a mezőgazdaságból, ahol nem elég hatékonyan
használták ki, karhatalmi erővel átirányították az iparba.”6 Amikor azonban
ezek az erőforrások kimerültek, a szovjet gazdasági növekedés is kifulladt.

Uo. 80-82.
Uo. 85.
Uo. 95.

24
 2. A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK
FŐBB SZAKASZAI

2.1. AZ ÓKOR ÉS A KÖZÉPKOR, A MERKANTILIZMUS

ÉS A KORAI GYARMATOSÍTÁS IDŐSZAKA: 1492-1820

Az ókori kereskedelem, nemzetközi kereskedelem - amennyire ez a kifejezés

használható erre az időszakra - természetes színtere magától értetődően a
Mediterráneum, a Földközi-tenger partvidéke volt. „Annak ellenére, hogy a tech­
nikai fejlődés szinte stagnált, az ókori birodalmak komoly gazdasági teljesít­
ményekre voltak képesek. A hol kereskedelmi, hol hódító céllal indított szervezett
expedíciók elterjesztették az ismert technikákat, és új erőforrásokat vontak
be a gazdálkodásba. A magánjog világos megfogalmazása, még akkor is, ha
nyilvánvalóan az uralkodó vagy az uralkodó osztály önös érdekeit szolgálta,
elősegítette a gazdaság és a társadalom olajozottabb működését.
A legfontosabb fejlemény azonban mégiscsak az, hogy az egységes rend és
törvénykezés bevezetése egyre nagyobb területeken elősegítette a kereskedelem,
s vele együtt a regionális specializáció és m unkamegosztás fejlődését. E ten­
dencia legkiemelkedőbb példája természetesen a Római Birodalom.”10
A korszak első nagy kereskedő népét a föníciaiak alkották, őket azután a
görögök váltották föl.11 Az ókori Mediterráneum kétségtelenül legjelentősebb s
mindmáig ható innovációja a vert pénz, a pénzérm e feltalálása, általános el­
terjesztése volt. Az ókori Mediterráneum fejlődésének történelmi csúcspontját a
Római Birodalom fénykora jelentette. Róma gazdasági alappillére a mezőgazda­
ság és a kereskedelem volt: az alacsony termelékenységű mezőgazdaság csak
erős központosítás és igen szigorú adórendszer fenntartása és működtetése
révén volt képes a hatalmas hadsereg élelmezésére, ezért különös fontosságra
tett szert a kereskedelem. Amikor azután Róma nem volt képes többé biztosítani
a kereskedelem zavartalanságát, akkor a birodalom szükségszerűen megbukott.
„A klasszikus gazdaság korlátainak és végül összeomlásának volt azonban
egy mélyebb oka is, amely túlmutat a Róma bukását közvetlenül előidéző oko­
kon: a technikai kreativitás hiánya. Ez a technikai terméketlenség éles ellentét­
ben áll az ókori civilizáció legalábbis egyes korszakainak ragyogásával. [...]
A rabszolgaságon alapuló társadalom nagy irodalmi és művészeti alkotásokat
tud produkálni, de nem képes tartós gazdasági növekedésre.”12
1500 és 1820 között a világ népessége 425 millió főről 1068 millióra nőtt,
miközben az egy főre jutó GDP (1990-es dollárparitáson számolva) 565-ről 651
dollárra emelkedett. E két mutató eredőjeként a világ össztermelése, a világ-
gazdaságban előállított összes GDP 240 milliárd dollárról 695 milliárd dollár­

10 Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története - a kőkorszaktól napjainkig. Buda­

pest, Talentum Kft., 1998. 55. Maecenas könyvek.
11 Ezért hívták azután „görögnek" Európában a külföldi kereskedőket - függetlenül attól,
hogy valójában örmények, rácok, zsidók vagy éppen - teljesen véletlenül és nagyon ritkán
valóban - görögök voltak-e.
12 Uo. 66-67.

25
ra nőtt (ugyancsak 1990-es paritáson számolva). Mindez azt jelenti, hogy az
1500-1820 közötti időszakban a világnépesség évente átlagosan 0,29 százalékkal
nőtt, az egy főre jutó GDP éves átlagos növekedési üteme mindössze 0,04 (!)
százalékot tett ki, s mindezek eredőjeként a világtermelés (a világ összes GDP-
je) évente átlagosan 0,33 százalékkal bővült. Ebben az időszakban a gazdaság
alapvetően agrárjellegű volt - döntően extenzív fejlődés jellemezte, a z uralkodó
technológia gyakorlatilag stagnált, egy-egy generáció életében gazdasági fejlődés
(jövedelemnövekedés) alig volt észlelhető. Noha a nagy felfedezések megindulásával
(amit Columbus 1492. évi útjával szokás jelképezni) bizonyos - és nem csak át­
vitt! - értelemben új horizontok nyíltak meg, s némi technológiai fejlődés is ta­
pasztalható volt, aminek eredményeként valamelyest nőtt a termelékenység és az
általános életszínvonal az európai centrumban (miközben az európai periféria
gyakorlatilag stagnált), összességében ebben a három évszázadban a világgazdaság
fejlődése igencsak lassú volt. Mi sem bizonyítja jobban ezt a stagnálást, mint az a
tény, hogy a világgazdaság növekedése 1500 és 1820 között alig harmincada (!) volt
az 1820 óta regisztráltnak.
A m odern értelemben vett világgazdaság csírái kibontakozásának két törté­
nelmi folyamat szolgált táptalajul:
a) a távolsági kereskedelem robbanásszerű fejlődése, területi átrendeződé­
se - a Mediterráneumtól a Baltikum és az Atlanti-óceán irányába (ezért is
tekintjük az 1492. évet mérföldkőnek a kapitalizmus, a világgazdaság
kibontakozásában), valamint áruszerkezetének jelentős módosulása (a
fűszerek, élvezeti cikkek felől a korai ipari kapitalizmus tömegárui irá­
nyába);
b) az amerikai és afrikai gyarmatok merkantilista, tehát mindenekelőtt a
nemesfémekre orientálódott kifosztása.
1820fordulópontot je le n t a gazdasági növekedés történelmi tendenciáiban:
a gazdasági növekedés azóta drámai, minden korábbi történelmi periódushoz
képest sokszoros dinam izm ust mutatott - végeredményben ez a kapitalizmus
világméretű elterjedésének időszaka. Noha a gazdasági tevékenység hosszú távon
elegendő volt ahhoz, hogy a jelentős népességnövekedés ellenére is biztosítsa az
életszínvonal - az egyébként meglehetősen alacsony fogyasztási színvonal -
folyamatos fenntartását, a technológia gyakorlatilag évszázadokon át stagnált és
a gazdasági fejlődés jelei alig-alig voltak kimutathatók.

2.2. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KIFEJLŐDÉSÉNEK

ÉS VIRÁGZÁSÁNAK KORSZAKA: 1820-1870

A vizsgált időszak az ipari forradalom, a szabadversenyes kapitalizm us kifej­

lődésének, a nemzeti piacgazdaságok kiteljesedésének virágkora - a világ-
gazdaság fejlett országaiban-régióiban (centrumában!). Ebben az időszakban
a textilipar vezető szerepét átveszi a gőzgépek és a gőzhajózás alapjául (is)
szolgáló acélipar. A gazdasági növekedés hirtelen és radikális gyorsulása tapasz­
talható: az 1789-1815 közötti forradalmak és háborúk fölkavarták az európai
országok gazdasági életét, és 1820 a háborúk utáni fellendülés kezdőpontjának
tekinthető. A korszak végéül 1870 vagy 1890 jelölhető ki: előbbi mellett bizo­
nyos mennyiségi evidenciák szólhatnak, amennyiben az 1870-1913 közötti kor­

26
 szakot újabb általános növekedésgyorsulás jellemzi. 1870 az olasz és a német
nemzetállam kialakulása, az észak-amerikai polgárháború lezáródása és a rab­
szolgaság eltörlése okán „minőségi”, azaz történelmi szempontból is szakasz-
határnak tekinthető. 1890 elsősorban a monopolizáció, a gyarmatok gazdasági
hasznosítása, az újratermelési ciklusok alakulása alapján szolgálhat alkalm as
szakaszhatárként.
Az időszak egészében a világtermelés évente átlagosan 1 százalékkal bővült
a népesség 0,3 százalékos növekedése mellett, ami együttesen az egy főre jutó
GDP évi átlagos 0,6 százalékos növekedését eredményezte. A növekedés első­
sorban Nyugat-Európára koncentrálódott: a világtermelés növekedésének 63 szá­
zaléka innen származott. Az Európán kívüli fejlődés - Észak-Amerika kivételé­
vel - csak szerény eredményekkel járt.
A korszak vezető gazdasági hatalma kétségkívül végig Nagy-Britannia volt,
amely különlegesen kiváló gazdasági teljesítményt nyújtott ebben az időszakban.
A vitathatatlan technológiai vezető szerep mellett Nagy-Britannia szívta föl a
világimport egynegyedét - elsősorban élelmiszereket és nyersanyagokat importált,
amellett, hogy a feldolgozóipari termékek legnagyobb exportőre volt és abszolút
vezető szerepet játszott a kereskedelemhez kapcsolódó olyan szolgáltatások
terén, mint a szállítás, a nemzetközi hitelezés és a biztosítás. A mezőgazdasági
népesség aránya itt csökken először 25 százalék alá. Érdekes, hogy Nagy-Britannia
GNP-je gyorsabban nőtt, mint a GDP-je - a külföldi beruházások egyre jelentősebb
jövedelmei következtében.
1820-1870 között a kereskedelempolitika a korábbiakhoz képest erőtel­
jesen liberalizálódott: Nagy-Britannia 1846-1860 között fölszámolt minden ke­
reskedelmi korlátozást, Németországban 1834-ben eltörölték a belső vámokat,
s 1850 után jelentősen csökkentették a külső vámokat is. 1860-ban Francia-
országban megszüntették a beviteli kvótákat és jelentősen csökkentették a vám­
tételeket.
1860 és 1870 között számos kétoldalú kereskedelmi egyezményt kötöttek
egymással a nyugat-európai országok, amelyekben megjelent a legnagyobb ked­
vezmény elvének klauzulája is.
A közlekedési és szállítási technológiák forradalmi fejlődése - a vasút dina­
mikus fejlődése és a tengeri gőzhajózásban megvalósult hihetetlenül dinam ikus
fejlődés -, a Szuezi-csatorna üzembe helyezése ugyancsak hozzájárult a költségek
csökkentéséhez, ily módon a kereskedelmi profitok növeléséhez. Mindezek ered­
ményeként a vizsgált időszakban a világkereskedelem négyszer olyan gyorsan
bővült, mint a világtermelés: a történelmi folyamatok igazolták a klasszikus
angol közgazdaságtan legnagyobbjai, Adam Sm ith és David Ricardo jóslatait
a szabadkereskedelem növekedést generáló, jólétet fokozó hatásáról. Ebben
a történelmi korszakban az iparcikkexport a fejlett centrumból az elmaradott
perifériára-félperifériára, mindenekelőtt Latin-Amerikába, Ázsiába és Afrikába
áramlott, míg a nyersanyag- és nyerstermékexport az elmaradott perifériáról a
fejlett centrumba. Legfeljebb (s ez m ár földrajzilag elsősorban Latin-Amerikára
korlátozottan) egy relatíve jóval fejlettebb nemzetközi munkamegosztási
rendszer kialakulásának kezdetét jelentette, importhelyettesítő iparfejlődéssel a
világgazdasági periférián-félperiférián.

27
 1. táblázat. A világgazdaság főbb jellemzői, 1500-1992
Világgazdasági tel esítmények
1500 1820 1992
V ilágnépesség (millió fő) 425 1 068 5 441
Egy főre ju tó GDP
565 651 5 145
(1990. évi dollár)
Világ ö s s z e s GDP
240 691 27 995
(Mrd 1990. évi dollár)
V ilágexport
n. a. 7 3 786
(Mrd 1990. évi dollár)

Gazdasági növekedés a világban, 1500-1992

(éves átlagos növekedési ütem)
1500-1820 1820-1992
Világnépesség 0,29 0,95
Egy főre jutó GDP 0,04 1,21
V ilág összes GDP 0,33 2,17
Világexport n. a. 3,73

Az egyes régiók gazdasági teljesítménye

N é p e ssé g E g y fő r e ju tó GDP GDP
(m illió fő ) (1990. évi dollár) (Mrd 1990. évi dollár)
A bszolút s z á m o k
1820 1992 1820 1992 1820 1992
N yugat-Európa 103 303 1292 17 387 133 5 255
Egyéb fejlett 11 305 1205 20 850 14 6 359
K elet-Európa 90 431 772 4 665 69 2 011
L atin-A m erika 20 462 679 4 820 14 2 225
Á zsia & Ó ceánia 736 3163 550 3 252 405 10 287
A frika 73 656 450 1 284 33 842
Világ ö s s z e s 1068 5441 651 5 145 695 27 995

Szorzószámok (1820-1992)
N yugat-Európa 3 13 40
Egyéb fejlett 27 17 464
D él-E urópa 4 10 38
K elet-E urópa 5 6 29
L atin-A m erika 23 7 161
Á zsia & Ó ceánia 4 6 25
A frika 9 3 26
V ilá g á tla g 5 8 40

Forrás: Maddison, Angus: Monitoring the World Economy: 1820-1992. OECD, Paris, 1995.
 2.3. A LIBERÁLIS KAPITALIZMUS VIRÁGKORA,
A MONOPOLIZÁCIÓ ÉS A GYARMATI TŐKEKIVITEL KORSZAKA:
1870-1945
Az 1870-et követő gazdaságtörténeti periódust a gazdaságtörténet - és általában a
történettudomány - általánosan elfogadottan a nemzetgazdaságok közötti sza­
badkereskedelem virágkorának, a liberális kapitalizmus kiteljesedésének
tekinti. A korszak fő jellemzője, hogy a monopolizáció a termelésben - elsősorban
és mindenekelőtt az iparban - is kibontakozik és általánossá válik (nem „csak”
a kereskedelemben).
A gazdasági fejlődés menetét leginkább befolyásoló, meghatározó új technikai
vívmánynak a robbanómotorok és az elektromos gépek elterjedése tekinthető.
A rohamosan növekvő tőkeigény és a fokozódó tőkekoncentráció megváltoztatta
az uralkodó vállalatszervezési, vállalatirányítási formákat: az USA-ban minde­
nekelőtt a részvénytársaságok, Németországban - a részvénytársaságok mellett,
a részvénytársasági formán belül - a trösztök kerültek vezető szerepbe.
A nemzetközi munkamegosztás alaptípusa ebben a korszakban is a gyar­
mati típusú nemzetközi munkamegosztás volt. Ennek keretében a gyarmatok­
ról (pontosabban: a világgazdasági perifériákról és félperifériákról) nyersanyagok
és nyerstermékek áramlottak a gyarmattartóhoz (pontosabban: a centrum­
országokba), míg a gyarmattartók (centrumországok) feldolgozóipari termékekkel
- beruházási és szofisztikáltabb fogyasztási javakkal - látták el a gyarmatokat
(perifériális és félperifériális nemzetgazdaságokat). A gyarmatokon (a periférián
és a félperiférián) legfeljebb importhelyettesítő fogyasztásicikk-termelés alakult ki
olyan árucikkek előállítására, amelyek esetében a szállítási költség meghaladta
az előállítási költséget, így nem volt gazdaságilag célszerű a gyarmattartótól (a
centrumból) importálni.
A (gyarmatbirodalmi rendszereken belül sugaras szerkezetű kereskedelmi
kapcsolatok alakultak ki: minden elem (közigazgatási egység a gyarmatokon,
politikailag független ország a félperiférián) külön-külön állt munkamegosztási
kapcsolatban a központtal (a gyarmattartóval, illetve a centrumországokkal) - a
periférián/félperifériánmégaszomszédosállamok/gyarmatokközöttsem voltelter­
jedt akár a legegyszerűbb árucsere sem. (Meghökkentően hasonló volt - gyakor­
latilag egy évszázaddal később! - a KGST-n belüli munkamegosztás szerkezete is:
a valószínű magyarázat az, hogy mindkét rendszer „kívülről” lett megteremtve, s
nem szerves fejlődés révén jött létre).
A vizsgált gazdaságtörténeti periódus végéül természetesen adódhat 1913,
az utolsó békeév, a klasszikus - aranyalapú - nemzetközi pénzügyi rendszer
összeomlásának éve. Az 1870-1913 közötti időszak viszonylag békésen és álta­
lános prosperitásban telt el: nem egyszerűen jólétben és fejlődésben, de minden
korábbinál dinamikusabb és átfogóbb fejlődésben és gyakorlatilag folyamatosan
növekvő prosperitásban. Az egy főre jutó GDP minden régióban és minden
országban dinamikusan nőtt, aminek eredőjeként a világtermelés kétszer olyan
gyorsan bővült, mint 1820-1870 között. A korszak egészét a kommunikáció
gyors fejlődése és a jelentős tényezőmobilitás jellemezte.
A tőkeáramlásban Nagy-Britannia állt az élen: megtakarításainak mintegy
felét külföldön fektette be, Németország, Franciaország és az USA - más or­
szágok mellett - ugyancsak élénk külföldi befektetési forgalmat bonyolított le.

29
Nagy-Britannia külföldi közvetlen befektetéseinek (foreign direct investment
= FDI) aggregált értéke 1914-ben adott évi GDP-jének másfélszeresével volt
egyenlő, Franciaország külföldi befektetései 15 százalékkal haladták meg adott
évi GDP-jének értékét, míg Németország hazai össztermékének 40, az USA pe­
dig 10 százalékával egyenlő nagyságú külföldi közvetlenbefektetés-állományt
halmozott föl.
Ez a korszak a gyarmati rendszernek is a „fénykorát” (de mindenképpen
legnagyobb földrajzi kiterjedtségét) jelentette: a gyarmatok is részesedtek vala­
melyest az általános prosperitás áldásaiból. A náluk létrehozott gazdagság túl­
nyomó része azonban a centrumországokba, az anyaországokba áramlott. Az
időszakot a nemzetközi migrációban is minden korábbinál nagyobb mozgások
jellemezték: 1870 és 1913 között 17,5 millió ember vándorolt Európából az ame­
rikai kontinensre, miközben kínaiak és hinduk milliói vándoroltak ki - első­
sorban a délkelet-ázsiai országokba. Az I. világháború előtti időszak egyik legfon­
tosabb - és azóta sokak által és sokszor „visszasírt” - jellemzőjeként a sza­
badpiaci mechanizmusok abszolút dominanciája, valamint a nemzeti és nem­
zetközi intézmények stabilitása emelhető ki.
A két világháború közötti időszakot egyértelműen két részperiódusra kell
osztani, a természetes határvonal pedig nem lehet más, mint az 1929-33-as
világgazdasági válság.
A z 1919-1929 közötti időszak európai gazdasági teljesítményei alig-alig
értékelhetők: az átszabdalt határok nem egyszerűen a statisztikai összevetést
nehezítik meg, de az új határok közötti új nemzetgazdaságok kialakítására/
kialakulására sem igen került sor a válság kitöréséig, a háborús jóvátételek és
a békeszerződésekben rögzített különféle korlátozások ugyancsak eltérítették
a gazdaságokat a „normális” működéstől. A legnagyobb vesztes kétségkívül
Közép- és Kelet-Európa volt: a hatalmas háborús anyagi és emberveszteségek,
az újjárajzolt határok, a háborút követő forradalmi hullám, a hiperinfláció a
termelés és a fogyasztás súlyos visszaesését eredményezte. A háború követ­
keztében mindenütt csökkent az egy főre jutó GDP: Nyugat-Európa országai csak
1924-ben érték el újra az utolsó békeév egy főre jutó GDP-jét. Az USA sem volt
képes megoldani a béketermelésre való visszaállást - a GDP csökkenésén kívül
különösen a munkanélküliség jelentős növekedése okozott gondot.
Az 1924-1929 közötti időszakban azután valamelyest „helyreállt a rend":
a pénzügyi viszonyok stabilizálódtak, s a legtöbb fejlett ország valamilyen for­
mában visszatért az aranyalapú nemzetközi pénzügyi kapcsolatokhoz. A nö­
vekedés üteme fölgyorsult, a világkereskedelem évi átlagosan 5,7 százalékos
növekedése 1924-1929 között már akár a „normális gazdasági állapotokhoz” való
visszatérés előjele is lehetett volna - 1929-ben azonban kitört a világgazdaság
történetének addigi legnagyobb válsága, s egyben az első valóban átfogó, a vi­
lággazdaság minden egyes szereplőjét súlyosan érintő világgazdasági válság.
Az 1929-33-as világgazdasági válság a New York-i tőzsdekrachhal kezdő­
dött: a tőzsdei árzuhanásra nemzetközi pánik volt a válasz, az egyes nemzet-
gazdaságok - a világgazdaság legfejlettebb országai - kereskedelmi korlátozá­
sokat vezettek be és sorra-rendre leértékelték valutáikat. A restrikciós és
leértékelési verseny (a közgazdasági publicisztika ezt nevezte el az Egyesült
Államokban a „beggar-thy-neighbour! = fo s zd ki a szomszédodat!”) gya-

30
korlátának következtében vált azután a tőzsdekrach globális válsággá, világ-
gazdasági válsággá!
A válság epicentruma az Egyesült Államokban és Németországban helyezkedett
el: a termelés-visszaesés - pénzügyi rendszereik összeomlása következtében - az
átlagosnál jóval mélyebb volt. A világgazdasági válság nagyobb - természetesen
negatív - hatást gyakorolt a GDP-kre, mint a fogyasztási színvonalakra, utóbbiak
- szemben a háborús időszakban tapasztaltakkal - kevésbé csökkentek, mint
a kibocsátás. A depresszió, azaz a termelés-visszaesés a világgazdasági válság
négy éve alatt mélyebb volt, mint az I. világháború ötéves periódusában. A visz-
szaesés az USA-ban, Németországban, Ausztriában, Közép-Európa néhány más
államában és Latin-Amerikában volt a legerőteljesebb.
A világgazdasági válságban fölbomlott a nem zetközi gazdasági kapcso­
latok megszokott rendje: az arany ismét kiszorult a nemzetközi fiz e té s e k
rendszeréből, a nemzetközi tőkepiacok összeomlottak, fölbomlott a nem zet­
közi kereskedelem liberalizált rendszere, a nemzetközi kereskedelmi forgalom
negyedével csökkent. 1929-30-tól mindenütt törvényerőre emelkedtek a vámszi­
gorítások. A harmincas évek megélénkülése és fellendülése - a depresszióból
való kilábalás - Európában sikeresebb volt, mint Amerikában. Mindenütt nőtt
az állam gazdasági aktivitása, az adósságainak visszafizetésére képtelen Latin-
Amerika erőteljes importhelyettesítő gazdaságpolitikába kezdett. Az Am erikai
Egyesült Államokban - a roosewelti New Deal keretében - közm unkákkal és
állami megrendelésekkel tömegesen munkahelyeket teremtettek, széles körű
mezőgazdasági támogatási rendszert honosítottak meg, leértékelték a dollárt.
Németország - Hitler hatalomra kerülése után - sajátos, a demokráciát súlyo­
san korlátozó hadi államkapitalizmust honosított meg, amit több közép- és
kelet-európai ország követett. Az igazi fellendülést m indenütt a közvetlen há­
borús előkészületek hozták meg.
A II. világháború hatalmas pusztításokat okozott minden hadviselő félnek - a
polgári lakosság veszteségei és a polgári létesítmények pusztulása történelmileg
páratlan méreteket öltöttek. Az európai országokat a tőkejavakat illetően jóval
nagyobb veszteség érte a II., m int az I. világháborúban, ugyanakkor ezúttal
Ázsia nagy része is hadszíntérré vált és jelentős veszteségeket szenvedett.
Sajátos változásokat eredményezett a II. világháború az egyes országok be­
fektetés-állományában. Nagy-Britannia erőteljesen eladósodott a Brit Nemzet­
közösség tagjaival és az Amerikai Egyesült Államokkal szemben, s a háború
alatt értékesítette külföldi befektetéseit. Franciaország háború előtti 4 milliárd
dollárnyi külföldi befektetésállománya szám szakilag nullára redukálódott.
Hollandia elvesztette 4,8 milliárd dolláros háború előtt külföldi befektetési
többletének felét. Sajátos pozícióba került a háborút kirobbantó vesztes, Né­
metország: a háború előtt nettó adósi pozícióban volt (2 milliárd dollárnyira
becsült tartozásállománnyal), a háború alatt „illegális” hiteleket vett föl semle­
ges országokban. 1953-ig azonban nem törlesztett semmilyen háború előtti adós­
ságot, akkor pedig - kizárólag politikai okokra, a hidegháborús szembenállásra
visszavezethetően - leírták mind a háború előtt, mind az az után keletkezett
tartozásait. Fizetésimérleg-pozícióit tekintve ezáltal Németország a II. világ­
háború elvesztésén dollármilliárdokat takarított meg!

31
 2.4. A MODERN KAPITALIZMUS ARANYKORA:
DINAMIKUS NÖVEKEDÉS ÉS PÉNZÜGYI STABILITÁS
A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI NEGYEDSZÁZADBAN: 1945-1971/73

A II. világháborút követő bő negyedszázad gazdaságtörténetének meghatározó

eleme az Amerikai Egyesült Államok gazdasági hegemóniája - az „USA gazdasá­
gi túlhatalma”.
A világtermelés - aggregált kibocsátás - m ár 1948-ban elérte az utolsó békeév,
1938 színvonalát, a világ összesített GDP-je ugyanakkor 1950-re érte el a háború
előtti szintet. Az 1945-1949 közötti időszak még az újjáépítés korszakának,
nem pedig az aranykor kezdetének fogható fel. Ezt a korszakot a (Nyugat-
Európa újjáépítését megalapozó) Marshall- és a (Japán talpra állását elősegítő)
Dodge-terv elfogadása, illetve a „szocialista világrendszer” kialakulása zár­
ta le. Ezen „lezárás” történelmi különlegessége - szemben az I. világháború
utáni helyreállítással -, hogy a korszak abszolút vezető politikai és gazdasági
hatalmában, az Amerikai Egyesült Államokban negyedével (!) csökkent a
GDP 1944-1947 között a háborús hadsereg leszerelésével és a béketermelésre
való áttéréssel egyidejűleg, annak következtében. A Marshall- és a Dodge-terv
beindítása, a „tengerentúli” (azaz: nyugat-európai és délkelet-ázsiai) katonai kö­
telezettségvállalás nyomán és annak révén lábalt ki az USA a háború utáni re-
cessziójából.
Az 1945 utáni korszak meghatározó történelmi jellemzői a következők voltak:
1. létrehozták - nemzetközi pénzügyi rendszer gyanánt - Bretton Woods-ban
az aranydeviza-rendszert;
2. végbement a dekolonizáció (a gyarmati rendszer gyakorlatilag 1948-
1960 között teljesen felbomlott), aminek következtében több mint 120
új, politikailag független állam lett a nemzetközi gazdasági kapcsolatok
szereplője:
3. a „két rendszer” (a „hidegháború” és a „békés egymás mellett élés” for­
májában) gazdasági és politikai párharcot vívott: a világpolitika által be­
folyásolt, meghatározott világgazdaság egyik alapkonfliktusa a kapitalis­
ta és a szocialista országok elkülönültsége és egymással fenntartott
komplex és bonyolult viszonyrendszere volt;
4. a technika és technológia páratlanul dinamikus fejlődést produkált (vív­
mányai történelmileg páratlanul széles körben és gyorsan terjedtek el).
Ezzel egy ún. „tudományos-technikai forradalom” (TTF) ment végbe, ame­
lyet a szintetikus alapanyagok felhasználásának általános elterjedése
és meghatározóvá válása, a számítógépek, az elektronika mint önálló
iparág kialakulása, az automata gépsorok révén a szerszámgépipar for­
radalmi átalakulása stb. kísért;
5. a transznacionális társaságok a globalizáció kiinduló pontjaként ural­
kodó szerepre tettek szert;
6. a dinamikus gazdasági fejlődés (gyors és átfogó gazdasági növekedés),
valamint a kialakuló és folyamatosan dinamizálódó globalizáció-transz-
nacionalizáció nyomán gyökeresen átalakultak, megváltoztak a meghatá­
rozó termelési és fogyasztási struktúrák;

32
 7. a fejlődő országok („harmadik világ”, perifériális és félperiferiális országok)
világgazdasági szerepe és súlya folyamatosan és rohamosan csökkent,
a fejlettségi szakadék - azaz a fejlett és a fejlődő országok közötti fej­
lettségbeli különbség - folyamatosan és rendkívül nagy mértékben nőtt;
8. az USA túlhatalma és a globalizáció kiteljesedése közepette kialakultak
és megerősödtek a regionális integrációk.
A II. világháború utáni időszak páratlanul dinamikus gazdasági növekedési
teljesítményének gyökerei nyilvánvalóan az előző korszakba nyúlnak vissza, s
mivel az 1945 utáni korszak alapvető jellemzője a z USA gazdasági vezető sze­
repe, „túlhatalma", ezek a gyökerek értelemszerűen az USA 1913-1951 közötti
hihetetlenül gyors technikai-technológiai fejlődésében keresendők. Ebben a kor­
szakban az Amerikai Egyesült Államokban a munkaerő termelékenysége évi
2,5 százalékkal nőtt (szemben az előző periódus évi átlagosan 1,9 százalékos
teljesítményével), a gazdasági növekedés dinamizmusa több mint kétszer olyan
nagy volt, mint Nagy-Britanniáé 1820 és 1920 között (amikor a világ vezető
gazdasági hatalma volt).
Az 1948/50 és 1973/74 közötti időszak a világgazdaság történelmileg p á ­
ratlanul gyors fejlődését hozta: a világ GDP-je évente átlagosan 4,9 (!) szá­
zalékkal bővült 1950 és 1973 között, miközben a világexport évente átlagosan
7 százalékkal nőtt. Az egy főre jutó GDP gyorsabban nőtt, mint a világgazda­
ság történetének bármelyik korábbi korszakában!
A korszak páratlan növekedési-fejlődési teljesítményére természetesen sok ma­
gyarázat született. A következőkben főként Angus Maddison értékelésére13 tá­
maszkodom.
1. A fejlett ipari demokráciák - a világgazdaság legfejlettebb, tőkés országai -
történelmileg példa nélkül álló nemzetközi gazdasági rendet hoztak
létre: a Bretton Woods-i nemzetközi gazdasági rendszer intézményi ke­
retei14, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény15, valamint
a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlődési Szervezet16 koráb­
ban nem létezett intézményi struktúrái kellő erőt és rugalmasságot bizto­
sítottak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerének kollektív állam­
közi szerződéseken alapuló szabályozásához és működtetéséhez.
2. A nemzetgazdasági szinten tartósan megvalósuló keynesiánus gazda­
ságpolitikák megfelelő belgazdasági keresletet és foglalkoztatást biztosí­
tottak, aminek következtében egy negyedszázadra eltűntek a korábban
évtizedes konjunktúraciklusok; gyakorlatilag a hatvanas évek második
feléig nem volt sem inflációs nyomás, sem számottevő termelés-visszaesés.
3. A kínálati oldal bővülése is megfelelő alapokat biztosított a tartósan
dinamikus gazdasági növekedéshez. A korábbi időszak válságok és há­
borúik) okozta termelés-visszaesései látványos „helyreállítást” tettek lehe­
tővé - elsősorban Nyugat-Európában és Japánban -, ugyanakkor a fejlett

13 Maddison, Angus: i. m. 73-78. (Kiemelések - Cs. Gy.)

14 Ide tartozik a Nemzetközi Valutaalap (International M onetary Fund, IMF), a testvérin­
tézményeként működő Világbank (World Bank, WB), amelynek egyik intézménye a Nemzet­
közi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (International Bank for Reconstruction and Development,
IBRD).
15 General Agreement on Tariffs and Trade, GATT.
16 Organisation for Economic Co-operation and Development, OECD.

33
 nemzetgazdaságokban tartósan tapasztalt hihetetlenül dinam ikus techni­
kai fejlődés, valamint az USA erőteljes technikai-technológiai „diffuzionista”
gyakorlata következtében a nemzetközi és nemzetgazdasági kínálati „vá­
laszok” a vártnál és a feltételezhetőnél sokkal pozitívabbak lettek.
4. Helyreállt a nem zetközi magántőke-áramlás 1870-1913 közötti magas
színvonala, noha 1960-ig a hivatalos állami forrásáramlás mértéke még
nagyobb volt.
5. A világgazdaság fejlődésének II. világháború utáni „aranykorában” gyakor­
latilag a világgazdaság minden vezető nem zetgazdaságában magas
volt a beruházási ráta. A nem csökkenő megtérüléssel bővülő beruházási
volumenek révén Nyugat-Európa és Japán felhalmozott állóeszköz-állo­
mányának viszonylagos nagysága közelített az USA-éhoz.
6. Nyugat-Európa és Japán szám ára a felzárkózás egyik - valószínűleg leg­
fontosabb - eleme a z oktatás és szakképzés magas színvonalú rend­
szere, az emberi tőkével való megfelelő ellátottság biztosítása volt.
7. Ennek megfelelően a m unka termelékenysége 1950-1973 között Nyugat-
Európában sokkal gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államokban. Japán
fejlődése még látványosabb volt a termelékenységjavulásban, noha 1973-ig
még nem érte el a nyugat-európai színvonalat.
A teljes tényezőhatékonyságot illetően kisebb volt a nyugat-európai fö ­
lény, ezzel együtt az öreg kontinens teljesítménye minden korábbinál jobb volt.
J a p á n b a n ugyanakkor 1950-1973 között különlegesen kedvezően alakult a
teljes tényezőhatékonyság - a sokkal alacsonyabb kiinduló szint, a kiterjedt
munkaerő-tartalékok és a számottevően megjavult forrásallokáció következ­
tében.
Közép- és Kelet-Európábán 1950-1973 között a korábbiaknál sokkal kedve­
zőbb növekedési teljesítményeket ért el, a költségek azonban jóval magasabbak
voltak ebben a régióban, mint a kontinens nyugati felén: a m agasabb beru­
h á zá si és munkaerő-felhasználási hányadok következtében a parancsgazda­
ságokban sokkal kevésbé hatékony forrásallokáció valósult meg, mint a piac-
gazdaságokban.
Viszonylag lassú volt Latin-Amerika növekedési teljesítménye - noha kiin­
duló helyzete (1950-ben) távolról sem volt kedvezőtlen. A forrásallokáció haté­
konyságát rontó merev etatizmus és dirigizmus, a túlzásba vitt protekcionizmus, a
szükséges társadalmi változásoktól való tartós elzárkózás, mindennek következ­
tében az emberi erőforrások nem kellő fejlődése meggátolta a szubkontinens
országait egy jobb fejlődési teljesítmény elérésében.
Á zsiában összességében - noha a számos eltérő gazdaságpolitikai gyakorlat
nehézzé teszi az általános megfogalmazásokat - különösen kiem elkedő növe­
kedési teljesítményeket lehetett regisztrálni a z 1950-1973 közötti időszak­
ban, több körülmény szerencsés egybeesése következtében:
1. a gyarmati korszak lezárulta után hatalomra került új nemzeti elitek
jelentős tőkeképződési potenciál felszabadítására és a tömegek kép­
zettségi színvonalának rohamos emelésére voltak képesek;
2. a társadalmi - vagyoni és jövedelmi - különbségeknek a Latin-Amerikában
tapasztalhatónál sokkal alacsonyabb szintje, valamint a társadalom
mentális hagyományai komoly társadalmi kohézió megteremtését tet­

34
 ték lehetővé, ami minden bizonnyal hozzájárult az ázsiai társadalm ak fej­
lődésének kiegyenlítettségéhez;
3. a gyarmati rendszer fölbom lása után m asszív külföldi tőkeáramlás
kezdődött, ami - az óvatos költségvetési és devizapolitika mellett - meg­
óvta az ázsiai országokat a dél-amerikaiakhoz hasonló pénzügyi (min­
denekelőtt devizális) hullámzásoktól;
4. a legtöbb ázsiai ország sikerrel használta ki a z 1950 utáni világke­
reskedelmi konjunktúrát: államilag erőteljesen támogatott kereskedelmi
rendszerükben fanta sztiku s exportteljesítményre voltak képesek;
5. a rendelkezésre álló nagy tömegű, viszonylag képzett munkaerő a világ-
gazdasági átlagnál jóval nagyobb éves óraszámban volt foglalkoztatható;
6. sikerrel használták ki a „későn jövők” előnyeit: a viszonylag alacsony
termelékenységi bázis alapján különösen dinamikus fejlődésre voltak
képesek.
Afrika valamivel magasabb egy főre jutó GDP-vel lépett ki a kolonializmus
korszakából, mint Ázsia. A szegényes infrastruktúra, a hihetetlenül elmaradott
oktatási és képzési rendszer, az egészségügyi ellátottság siralmasan alacsony
szintje, a külföldi szakemberekre való széles körű ráutaltság következtében
a fekete kontinens növekedési teljesítménye katasztrofálisnak minősíthető.
A termelés bővülése nem tartott lépést a népességrobbanással, így 1950-1973
között Afrikában a világátlagtól jócskán elmaradó, mindössze évente átlagosan
1,9 százalékos gazdasági növekedést regisztráltak - régiók és országok közötti
hatalmas eltérésekkel. Afrikát súlyos válságok sújtják: minden negyedik gyermek
HIV-vírussal fertőzve születik (!), milliókat fertőz meg az ebola, újra tám ad a
malária stb. Afrika, elsősorban Szub-Szaharai Afrika a világ legelmaradottabb
régiója, amelynek helyzete immár évtizedek óta válságos - s egyelőre semmilyen
kibontakozás reménye sem látszik.
A világgazdaság ezen „aranykorának" felbomlása a hatvanas évek legvégén
kezdődött:
1. az eltérő ütemű irflációs ráták kikezdték a Bretton Woods-i nemzetközi
pénzügyi rendszer alapját, a f i x valutaárfolyamok rendszerét;
2. az átlagot jócskán meghaladó nyugat-európai és japán gazdasági növekedés
és technikai fejlődés következtében megrendült a z Amerikai Egyesült
Államok korábban gyakorlatilag korlátlan fö lén ye és vezető szerepe a
világgazdaságban;
3. a transznacionális társaságok mindent elsöprő térhódítása, a globalizáció
fellazította a világgazdaságnak a kollektív keynesiánus gyakorlatra épülő
intézményi kereteit.
A világgazdasági korszakváltás - szigorú elméleti értelemben - nyilván­
valóan 1971-hez, az aranynak a nemzetközi pénzügyi rendszerben já tszo tt
szerepe megszűntéhez, a dollárárfolyam lebegtetéséhez kapcsolódik. Ez lenne
tehát elméleti szempontból a korszakhatár. Nem zetközi jogilag azonban csak
a Nemzetközi Valutaalap 1976. évi - a jamaikai fővárosban, Kingstonban tar­
tott - Közgyűlése mondta ki a Bretton Woods-i rendszer alapjainak megszűntét.
Ez lehetne nemzetközi jogilag a korszakhatár. A leggyakrabban azonban - a
szakirodalomban és a publicisztikában egyaránt - 1973-at tekintik szakasz-
határnak: nem önmagában az 1973 őszén bekövetkezett (első) olajárrobbanás,

35
hanem a részben ennek közvetlen következményeként kitört 1974-1976-os re­
cesszió, a ll. világháború utáni első világgazdasági válság miatt. (Az 1973. októberi
arab-izraeli háború nyomán hirtelen - két hónap alatt - megnégyszereződött
a kőolaj világpiaci ára, majd 1974 elején ez a négyszeres ár is megduplázódott.
Evvel a világtermelés értékének 2 százaléka áramlott át a fogyasztóktól a
kőolajtermelőkhöz.) 1973 - az 1950-ben megindult általános világgazdasági kon­
ju n k tú ra utolsó éve - elsősorban empirikusan, statisztikailag tekinthető kor­
szakhatárnak.

2.5. ÁLLANDÓSULT EGYENSÚLYTALANSÁGOK:

1973/74-1989/90

Az 1973. évi kőolaj-árrobbanást követően 1974-76-ban kitört a világgazdaság

II. világháború utáni történetének első, mindm áig legsúlyosabb recessziója.
A kilábalást gyorsan követte egy újabb - az 1979. évi második kőolaj-árrobbanás
talaján kialakult - recesszió 1979-82-ben, amelynek nyomán a kilencvenes
évek elejéig a fejlett országok az előző korszakénál alacsonyabb, egyszersmind
fölöttébb ingadozó növekedési teljesítményt nyújtottak. A korábbinál jóval ma­
gasabb infláció, a recessziók során tapasztalt stagfláció (stagnálás mellett
infláció), a tartósuló kereskedelmi- és fizetésimérleg-hiányok nyomán a korábbi
keynesiánus gazdaságpolitikai gyakorlatot a legtöbb fejlett országban felváltotta
a neoliberális monetarizmus.
1973/74 óta a világgazdaság egészének és m inden egyes régiójának növekedési
teljesítménye jóval a korábbi - az 1948/50 és 1973 közötti „aranykorban” re­
gisztrált - teljesítménye mögött marad: az elmúlt negyedszázad a világgazdaság
egészében és valamennyi fő régiójában szerény fejlődési teljesítményt nyújtott, a
világgazdaság egészének és valamennyi fő régiójának teljesítménye elmaradt
fejlődési potenciáljától!
A legnagyobb visszaesést Közép- és Kelet-Európábán regisztrálták, ami két
összetevő - az 1973/74 utáni időszak strukturális alkalmazkodóképtelensége
és a z 1990 óta bekövetkezett „átalakulási válság" (tranzíciós válság) - ere­
dőjeként alakult ki. Afrikában a GDP kevésbé csökkent, m int Közép- és
Kelet-Európábán (!), viszont a lakosság nyolcszor gyorsabban nőtt, így az egy
főre ju tó GDP 1973-1992 között 8 százalékkal csökkent. Afrika egészének
teljesítménye a 90-es években végig egy stabilnak mondható 3 százalék körü­
li évi GDP-növekedést mutatott, és ez volt jellemző még 2004-ig is. Latin-
A m erika ugyancsak szerény növekedési teljesítményt nyújtott a z elmúlt ne­
gyedszázadban: 1980-ig viszonylag gyorsan nőtt az egy főre jutó GDP, de 1994-
ben - egy „elvesztegetett évtized” gazdasági-gazdaságpolitikai viharai után - még
3 százalékkal alacsonyabb is volt a latin-amerikai országok összesített GDP-je,
mint másfél évtizeddel korábban.
Á zsia volt az 1973-at követő 23 év világgazdaságának ,fé n ylő csillaga":
a GDP ugyanolyan dinam ikusan nőtt, mint a megelőző „aranykorban”, mivel
azonban a népességnövekedése lelassult, az egy fő re jutó GDP 1973-1994 között
nem kevesebb, mint 80 százalékkal nőtt! Ázsián belül azonban elsősorban
Ja pán növekedési dinam izm usa - ahogy fejlettségben és gazdagságban egy-

36
 2. tá b lá za t. Néhány ázsiai ország gazdasági teljesítm énye, 1950-1992 és 2 0 0 2
(éves növekedési ütemek)

GDP-növekedés Egy főre ju tó GDP G D P/m unkaóra

1950- 1973- 1950- 1973- 1950- 1973-
2002 2002
73 92 73 92 73 92
Fülöp-szgk. 5,0 3,1 4.4 1,8 1,3 2,1 2,7 0,6
India 3,7 4,7 6.8 1,8 0,7 1.8 2,0 2,8
Indonézia 4,5 5,3 3,7 1,6 2,4 1,5 2,6 3,1
Jap á n 9,2 3.8 -0 ,7 2,5 3,1 - 0 ,9 7.7 3,1
Kína 5,1 6,7 7,6 8,0 3,0 3,6 2,1 4,1
(Dél-) Korea 7,6 8,3 5,3 2,9 5,2 3.3 4,1 5,2
Malajzia 4,1 5,8 4,1 3,2 4,3 3,2 3,0 3,7
Szingapúr 4,6 7,2 2,2 5,2 6,9 1,7 3,4 4,5
Tajvan 9,3 7,8 4,2 6,2 6,2 3,4 5,6 5,3
Thaiföld 6,4 7,5 5,3 3,2 5,3 3 ,9 3,6 5,1
Átlag 5,5 5.5 4,8 3,1 3,5 3 ,3 1 3,4 3,4

Forrás: M addison, Angus: i. m. és Annual ASEAN Statistical Indicators. 2003.

aránt fokozatosan megközelítette Nyugat-Európát - lelassult, sőt a 90-es évek

egészében alapvetően a stagnálás volt rá a jellemző, bár így is a világ második
legerősebb gazdasága maradt. A kontinens egészének teljesítményében - és a
japán stagnálás kompenzálójaként is - Kína já tszik egyre fontosabb szerepet az
1990-es évektől kezdődően. Kína hatalmas mérete és a csaknem 1,3 milliárdos
népessége által nyújtott potenciális lehetőségei - a felülről (központilag engedve/
támogatva) megvalósított gazdasági reformok hatására - óriási változásokat
eredményeztek, az 1995-2004 közötti gazdasági növekedése nemcsak Ázsiában,
hanem más térségekhez képest is kiemelkedik.
Nyugat-Európában 1973 után számottevően lelassult a gazdasági növe­
kedés: mind a GDP, mind az egy főre jutó GDP és a termelékenység növekedési
ütemének csökkenése igen élesnek minősíthető, de a növekedési teljesítmény így
is jobb volt, mint bármelyik korábbi gazdaságtörténeti periódusban - kivéve a
II. világháborút követő negyedszázados „aranykort” -, egyszersmind a technikai
fejlődés és a termelékenység tekintetében egyaránt minden korábbinál jobban
megközelítették az Amerikai Egyesült Államokat!
A valódi bizonyíték arra, hogy a legfejlettebb országok tartósan jóval gazdasági
potenciáljuk alatt teljesítettek, „a folyamatosan magas munkanélküliségi rátá­
ban, illetve a tőke/kibocsátás hányados növekedésében (azaz: a tőke határhaté­
konyságának csökkenésében) érhető tetten. 1984 és 1993 között az átlagos mun­
kanélküliségi ráta 6,8 százalék volt - az „aranykor” 2,8 százalékával szemben.
A költséges korai nyugdíjazási programok, a marginális dolgozók hátrányos
helyzetűeknek minősítése, valamint a részmunkaidős foglalkoztatás támogatása
ellenére a magas munkanélküliségi ráták évtizedek óta fennmaradtak. A kor­

37
m á n y o k eltűrik ezt a helyzetet, mert többé nem fontos cél szám ukra a gaz­
d a sá g i növekedés és a teljes foglalkoztatás.”17
A kormányok ezen új keletű viselkedését alapvetően az „aranykorban”, illetve
az a n n a k végső periódusában kialakult - s egyszersmind a kor bealkonyulásához
vezető - jelenségek magyarázzák. Ezek: az infláció - országonként jelentősen
eltérő ütemű - fölgyorsulása a hatvanas évek végén és a helyzet további romlása
az 1973. évi olajárrobbanás következtében; a fizetésimérleg-problémák tartóssá
válása a világgazdaság vezető hatalmaiban; s mindennek következtében a fix
árfolyamok rendszerének és ezzel a II. világháború utáni világgazdasági rendszer
alapelemének, a Bretton Woods-i pénzügyi rendszernek az összeomlása.
A világgazdaság II. világháború utáni története voltaképpen az Amerikai
Egyesült Államok, a nyugat-európai integráció és Japán alkotta három nagy
világgazdasági erőközpont kialakulásáról, megerősödéséről, egymással való
versengésükről és együttműködésükről szól. Az első negyedszázadot a kiegyen­
lítődés, azaz Nyugat-Európa és Japán vártnál is gyorsabb fejlődése jellemezte.
A világgazdaság (mind)három fő erőközpontjához szorosan kapcsolódnak olyan
országcsoportok (az USA-hoz Latin-Amerika; Nyugat-Európához Közép-, Kelet-
és Dél-Európa, valamint Észak-Afrika és a Közel-Kelet; Japánhoz pedig Dél-
kelet-Ázsia és a csendes-óceáni térség), amelyek számára az erőközpontok
jelentik a meghatározó kereskedelmi partnert, valamint tőke- és technológia­
forrást. Ezeknek a „szatelit-országoknak” a fejlődését ugyan nagymértékben
meghatározza saját erőközpontjuk gazdasági helyzete, fejlődése, de azért nem
csekély önállósággal is rendelkeznek: Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában
regionális gazdasági integrációk is kialakultak és működnek, amelyekhez tar­
tozó országok némelyike - esetenként tartósan - a saját erőközpontjánál dina­
m ikusabb fejlődésre is képes volt. Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea ma már
sem m iképpen sem tekinthető kizárólag Jap án „holdudvarához” tartozó, attól
teljes mértékben függő országnak.

2.6. KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA VILÁGGAZDASÁGI REINTEGRÁCIÓJA

É S A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK ELŐTÉRBE KERÜLÉSÉNEK
KORSZAKA: 1989/90-2000

A „rövid XX. századot” történelmileg - és így gazdaságtörténetileg is - a

közép- és kelet-európai rendszerváltás zárta le 1989/90-ben. Ezzel - a jelek
szerint egyszer és m indenkorra - lezárult a kétpólusú világfejlődés XX. századi
intermezzója. Tekintettel a rra , hogy a politikailag csaknem változatlan Kínában
gazdasági téren egyre inkább a piacgazdaság válik, a fejlett piacgazdaságokban
pedig a dereguláció, privatizáció, pénz- és tőkepiaci liberalizáció nyomán egy
m inden korábbinál „államtalanabb" piacgazdaság vált uralkodóvá, érthető, ha
sok közgazdász az 1990-es éveket a piacgazdaság „természetes” - tehát liberális! -
formájához való visszatérés korszakának tekinti. Ebben a felfogásban a két világ­
h áb o rú közötti általános világgazdasági válság, valamint a II. világháború utáni
„államkapitalizmus” és „államszocializmus” történelmi kitérő volt, amelynek

17 M addlson, Angus-. 1. m. 82. (Kiemelés - Cs. Gy.)

38
 elmúltával a világgazdaság a kilencvenes években zökkent vissza a z eredeti
kerékvágásba.
Az ugyan aligha fogadható el, hogy napjaink globalizálódott, globális oligo-
polista piaci viszonyokkal jellemezhető világgazdasága az 1870-1914 közötti
időszak egyenes és szerves folytatása lenne, a kilencvenes évek azonban két­
ségtelenül új korszakot nyitottak a világgazdaság történetében. Gyökeresen meg­
változott a fejlődő országok világgazdasági helyzete, átértékelődtek fejlődési
perspektíváik. A fejlett országokban háttérbe szorult a keynesiánus gazdaság-
elmélet, a neoliberalizmus-monetarizmus vált alapvető tendenciává.
Az USA a kilencvenes években - 1991 és 2001 között - leghosszabb töretlen
konjunktúráját produkálta: az USA abban a 47 negyedévben nem csak páratlanul
dinamikus, hanem páratlanul kiegyensúlyozott gazdasági teljesítményt ért el.
Az alacsony infláció, a költségvetési mérleg aktívuma, a természetes ráta alatti
alacsony munkanélküliségi színvonal mind-mind az amerikai gazdaság kedvező
évtizedének jellemzői voltak.
Az Európai Unió fejlődésében is mérföldkőnek tekinthetők a kilencvenes
évek: a Gazdasági és Pénzügyi Unió megvalósításának konkrét célkitűzése
(Maastricht, 1991) és 11 tagország általi bevezetése (1999. január 1.) között a gaz­
daságpolitikák mindaddig páratlan harmonizációját, az infláció leszorítását,
az államadósság csökkentését, a költségvetések és a fizetési mérlegek kiegyen­
lítettebbé tételét eredményezték. Ezzel egyidejűleg Nyugat-Európa vált a világgaz­
daság legnagyobb külföldi közvetlen befektetőjévé - a kilencvenes évek végén az
európai vállalatok jóval nagyobb értékben vásároltak föl amerikai vállalatokat,
mint az amerikai cégek nyugat-európaiakat.
Japánban a kilencvenes években végig a stagnálás és/vagy a recesszió volt
jellemző, a felkelő nap országa immár több mint két évtizede képtelen kitörni
strukturális problémáinak fogságából - a vállalati struktúra változatlanul átlát­
hatatlan, a kereszttulajdonlások bonyolult rendszerében nem működik sem­
milyen hatékonysági kényszer, a pénzügyi rendszer válsága sem enyhül.
A világgazdaság ugyanakkor képes volt a kilencvenes évtized regionális
pénzügyi válságainak kezelésére: sem Mexikó (1994-95), sem Délkelet-Ázsia
(1997), sem pedig Oroszország (1998) regionális pénzügyi válsága nem vált
fertőzővé - alapjában véve csak igen kis időre (főként az orosz válságot követő hat
hónapban) és csak igen kis mértékben vetette vissza a világgazdaság fejlődését.
A közép- és kelet-európai átalakulást mindenütt súlyos egyensúlyi problémák
kísérték, a hatalmas erőviszony-átrendeződés(ek) következtében fölmerült új prob­
lémák a régi intézmények korlátaiba ütköztek és szétfeszítették azokat. A rend­
szerváltás - az átalakulás - ugyanakkor páratlan lehetőséget jelent az intézmé­
nyesített globalizálódásra: végérvényesen csak egy világ, csak egy világgazdaság
van.
Az 1990-es évek világossá tették, hogy a globalizált világgazdaság mozgás-
törvényeit és fejlődési tendenciáit igen kis szám ú nemzetgazdaság, s fő k é n t
néhány tucat transznacionális nagyvállalat határozza meg, s mivel az elzár­
kózás még soha és sehol nem vezetett eredményre, a többi nemzetgazdaság és
annak valamennyi vállalata kénytelen megismerni ezeket a mozgástörvényeket
és fejlődési tendenciákat avégett, hogy alkalmazkodhasson hozzájuk!

39
 2.7. A RECESSZIÓTÓL A GLOBÁLIS VÁLSÁGIG:
A VILÁGGAZDASÁG 2000-TŐL NAPJAINKIG
A kilencvenes évek világgazdaságának meghatározó jelensége volt az ún. „új
gazdaság”, a távközlés-tömegkommunikáció-informatika összefonódó és hatal­
m as gazdasági energiákat felszabadító fejlődése. A tartósan jó konjunktúra mel­
lett az „új gazdaság” volt a kilencvenes években a növekedés és a nemzetközi
tényezőáramlás motorja. Az „új gazdaság” buborékjának kipukkadása 1998/99-
ben egyúttal a közelgő recessziónak is a legfontosabb előjele is volt. Az 1990-es
évek kiemelkedő globális konjunktúrájának az Egyesült Államok volt a „loko-
motívja”, amelyben - az USA gazdaságtörténetében páratlan módon - 47 negyed­
éven át tartott a töretlen fellendülés.
Az USA-ban 2001 első két negyedévében tört ki a recesszió, amely gyorsan
átterjedt a világgazdaság egészére. A 2010. szeptember 11-i New York-i terror-
tám adás ráadásul súlyos politikai bizonytalanságokat okozott, amelyek gazda­
sági visszahatása az első időszakban nem volt felmérhető.
Az 1974-76-os világgazdasági recesszió leküzdése óta a világgazdaság reál­
szférája fejlődésének motorjául elsősorban a külföldi közvetlen befektetések
szolgáltak. Alighanem a külföldi közvetlen befektetések áram lásának drámai
m értékű (három év alatt összesen csaknem 60 százalékos!) visszaesése volt
a 2001-es recesszió meghatározó eleme - a recesszió okaként és következmé­
nyeként egyaránt.
Az USA meglepően gyorsan, három negyedév múltával kilábalt a recesszióból,
és a konjunktúra eleinte viszonylag lassú, de 2002 harmadik negyedévétől már
dinamikusabb növekedésbe fordult át. Japán csak 2004-ben tudott kilábalni az
addigra már másfél évtizedes stagnálásból, növekedési teljesítménye azonban
mindmáig jelentősen elm arad a felkelő nap országában korábban megszokottól.
Az Európai Unióban elhúzódott a recesszió, mivel Németországban hosszan
tartott a kilábalás - nincs európai konjunktúra német konjunktúra nélkül!
A recesszió során - a megszokottal ellentétben - egyáltalán nem szabadult el az
infláció: a fejlett országokban szinte egyöntetűen legfeljebb 1,5-2 százalékos volt.
A kezdeti félelmekkel ellentétben a 2001-es recesszió nem bizonyult súlyosnak
- noha a világgazdaságnak csaknem az egészére, gyakorlatilag valamennyi fejlett
országra kihatott -, nem vezetett globális világgazdasági válsághoz.
Ahogy a recesszió kitörésében kitüntetett szerepet játszott a külföldi közvetlen
befektetések áram lásának alakulása (nevezetesen: drámai csökkenése), úgy a
kilábalásban is. Az egyik húzóerőnek bizonyult a külföldi közvetlen befektetések
növekedése: 2004-2005-re az éves FDI értéke m ár meghaladta a 2000. évi ko­
rábbi csúcsot, s utána is évről évre jelentős mértékben nőtt.
A 2007-2008-ban az USA-ban kitört és villámgyorsan globálissá vált pénz­
ügyi válság, s az abból kialakult helyzet nem egy „szokásos - tehát ciklikus -
recesszió” képét mutatja, hanem egy súlyos globális válságét, amely csak az
1929-es, a világgazdaság történetének mindmáig legmélyebb válságához
hasonlítható. Nemcsak az igaz, hogy „az 1930-as évek óta ez a legsúlyosabb
pénzügyi válság”, hanem az is, hogy a II. világháború óta nem volt ilyen súlyos
globális recesszió - 1945 óta 2009-ben csökkent először a világkereskedelem.
Ilyen válság nem volt 1929 óta! 2007-2008-ban ugyanis - éppen úgy, mint
1929-ben - egy, a világgazdaság legfejlettebb országában kitört pénzügyi

40
 válság torkollott világméretű pénzügyi válságba, s abból egy súlyos globális
recesszióba.
Világgazdasági válságról akkor beszélhetünk, ha nem „egyszerű” ciklikus
visszaesés tapasztalható, hanem egy, a cikluson kívül álló okból kitört sú­
lyos - a ciklikus visszaesésnél sokkal súlyosabb (és általában hosszabb) - ter­
meléscsökkenést kell regisztrálni. Ebben az értelemben a II. világháború óta
„csak" regionális válságokra került sor, átfogó, tehát a világgazdaság egészére
kiterjedő válságnak leginkább az első kőolajár-robbanás nyomán kitört 1974-
76-os válságot tekinthetjük. Az 1979-82-es recesszió a második kőolajár-rob­
banás nyomán tört ki, ugyancsak súlyos visszaesést eredményezett. Mindkét
válság közvetlen következményeként fontos változások mentek végbe a világ-
gazdaságban: az 1974-76-os válság végleg eltüntette az olcsó nyersanyagokra
és energiahordozókra alapozott növekedési modelleket és számottevően meg­
változtatta a világgazdasági erőviszonyokat; az 1979-82-es válság pedig közvet­
lenül a globális adósságválságba torkollott - amely legalább egy évtizedre vissza­
vetette a fejlődő országok túlnyomó többségének gazdasági növekedését.
A 2007-ben az USA-ban kitört jelzálogpiaci válság - az alulfedezett jel-
záloghitelek refinanszírozására kialakított értékpapírosítási („szekuritizációs”)
rendszer „mérgezett” értékpapírjaival - 2008 késő nyarára csődbe vitt több
jelentős amerikai befektetési bankot, s megrendítette mindazon pénzügyi
intézmények fizetőképességét és likviditását, amelyek vásároltak ilyen „mér­
gezett” értékpapírokat. A globalizáció, amely alapvetően a liberalizált pénz- és
tőkepiacokon (pontosabban: a liberalizált nemzetközi pénz- és tőkepiacokra
alapozva működő transznacionális társaságok tevékenységén) nyugszik, hihe­
tetlen gyorsasággal, csaknem azonnal világméretűvé tette ezt afizetőképességi
és likviditási válságot.
Az USA-ban a pénzügyi válság szinte futótűzszerűen átterjedt azokra az
ágazatokra, amelyek kizárólag hitelbe értékesítenek: a lakásépítés leállása
és a személygépkocsi-értékesítés drámai zuhanása recesszióba döntötte az
amerikai gazdaságot. Minthogy - amint fentebb említettük - a világgazdaság
bővülésének 1990 óta egyértelműen az USA volt a „lokomotívja”, a dinamikusan
bővülő amerikai belső piac „húzta magával” a világ többi részének exportját,
az amerikai piac hirtelen összeomlása megfosztotta a világot a legfontosabb
exportpiacától: a recesszió látványos gyorsasággal globálissá vált.
A válság egyik közvetlen előidézője a dereguláció és az alacsony kam atlábak
szerencsétlen kombinációja volt. A technológiai buborék kipukkanását követően
a Bush-adminisztráció adócsökkentése nem gyakorolt ösztönző hatást a
gazdaságra, ezért az USA-ban a jegybank szerepét betöltő FED („Szövetségi
Tartalékrendszer”) úgy vélte, az ő feladata a gazdaság mozgásban tartása.
Ennek érdekében csökkentette a kamatokat és likviditással árasztotta el a
gazdaságot. Normális körülmények között ez hatékony megoldás lehetett volna,
mivel azonban az amerikai gazdaságban akkor már túl sok volt a beruházás,
a pótlólagos pénzt nem lehetett produktív beruházásokra fordítani - legalábbis
nem elég profitábilisan. A nagy bőségben rendelkezésre álló olcsó pénz így
olyan jelzáloghiteleket finanszírozott, amelyeket nem is lett volna szabad
folyósítani. A jelzálogleveleket értékpapírrá alakították, az adósokat pedig azzal
nyugtatták, hogy ne törődjenek a növekvő adóssággal, hiszen az ingatlanok
értéke folyamatosan nő, ami refinanszírozhatóvá teszi az adósságokat. Az így

41
keletkezett tőkejövedelmekből az amerikaiak kicserélték a kocsijukat - termé­
szetesen hitelbe költséges vakációkra utaztak, amelyeket ugyancsak hitel­
kártyával fizettek. A befektetési bankok együttműködtek a jelzáloghitel-intéze­
tekkel, az értékpapírokká alakított jelzáloghiteleket „átcsomagolták”, hogy szét­
terítsék a kockázatokat, és ők is hatalmas profitokat realizáltak.
„Bankáraink elfelejtették - értékelte a helyzetet Joseph Stiglítz, a Nobel-
díjas amerikai közgazdász-professzor18 -, hogy az ő feladatuk a prudens koc­
kázatkezelés és a tőkeallokáció. Szerencsejátékosokká váltak - mások pénzével
kaszinózva, tudván, hogy az adófizetők helytállnak, ha a veszteségek túlzottan
nagyokká válnak. Rosszul helyezték ki a tőkét, hatalmas összegeket fektetve
lakásépítésbe, ami végül finanszírozhatatlanná vált. Az olcsó pénz és a gyenge
reguláció mérgező elegyet alkotott: felrobbant.” Ráadásul az USA exportálta a
fertőzést: a „mérgező amerikai jelzáloghitelek” felét külföldre adták el, emellett a
gyöngülő amerikai gazdaság miatt gyöngült a dollár, ami nehezítette az európai
exportot. A két hatás eredőjeként az USA a pénzügyi válság után a recessziót is
exportálta - Európába, majd kisvártatva Ázsiába is.
A válságban a világ összesített GDP-jének 6-7 százaléka enyészett el
(1929-33 között 11-12 százalékos volt ez a veszteség), drám aian visszaesett
a világkereskedelem, és újból megfeleződött a közvetlen külföldi befektetések
áram lása.
A 2008-ban kitört globális válsággal új korszak kezdődött a világgazdaság­
ban. Két dolog tűnik biztosnak: egyrészt, megváltoztak a világgazdasági erővi­
szonyok, s az új erőviszonyok határozzák meg a világgazdaság jövőjét;
m ásrészt, egy újabb hasonló pénzügyi válság elkerülése végett elengedhetetlen
a nem zetközi valutáris-pénzilggi rendszer átfogó reformja.

„Feltörekvő gazdaságok" - a nem zetközi g azd aság i szervezetek á lta l h asznált és a

n em zetk ö zi sajtóban g y o rsa n elterjedt kifejezés („developing and emerging eco­
nomies"), amely valójában a fejlődő országok és a nem EU-tag volt szocialista orszá­
gok egy csoportját fedi. A „feltörekvő gazdaságok” kategóriája voltaképpen az ezen cso­
p o r to n belül jelentős g azd aság i fejlődést p ro d u k áló , s a világgazdasági erőviszonyok
m a i rendszerében egyre in k á b b m eghatározó országokat jelöli.
„B R IC -o rszá g o k a kifejezést a G oldm an S a c h s befektetési b a n k haszn álta először
egy 2 0 0 3 -b an p u b lik ált ta n u lm á n y á b a n - m ondván, hogy Brazília. India, Oroszország
é s K ína (angolul: B razil, R u ssia, India, China) együttesen 2050-re megelőzi a világ h at
leggazdagabb o rszág án ak ö sszesített k ib o csátását. A kifejezés gyors elfogadottságát
nyilvánvalóan az is segítette, hogy az országok neveinek kezdőbetűiből - ebben a
a so rre n d b e n - angolul a „tégla” szó ra k h a tó ki. M anapság a BRIC-országok a
világ g azd aság i erőviszonyok m egváltozásának, a fejlődő és feltörekvő országok új
világ g azd aság i pozícióinak szim bólum ává váltak.

A 2008-as pénzügyi válság következtében megrendült az USA mindaddig

kikezdhetetlen világgazdasági vezető szerepe. Ez önmagában módosítja a vi­
lággazdasági erőviszonyokat. Ezzel szemben afejlődő és feltörekvő országok egy
csoportja olyan mértékben volt képes növelni gazdasági teljesítményét és ezzel

18 Stiglítz, Joseph (2008): The way out. How the financial crisis happened, and how it m ust
be fixed? Time, október 27. 32.

42
 párhuzamosan javítani világgazdasági pozícióit, hogy ma m ár a világgazdaság
önálló erőközpontjának tekinthetők - kikezdve a korábban három évtizedig
domináns TRIÁD erőviszonyrendszerét.
A BRIC-országok közül mindeddig csak Oroszország gazdasági helyzete
vált bizonytalanná: a kőolaj- és földgázbevételek drámai csökkenése mellett a
moszkvai tőzsde indexe egy év alatt csaknem 70 százalékkal esett. Ezen négy
ország együttes tárgyalása elsősorban arra világít rá igen hasznosan, hogy
egyes nagy népességű fejlődő országok az ezredforduló óta látványos fejlődésnek
indultak és világgazdasági pozícióik folyamatosan erősödnek.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 2008 nyarán - a WTO Doha-
fordulójának újraindítását előkészítendő - Genfbe hívták az EU 27 tagját, va­
lamint Japánt, Ausztráliát, Kanadát, Japánt, plusz a BRIC-országokat. A világ­
kereskedelmi tárgyalásokon a fejlődő országok minden korábbinál határo­
zottabban és sikeresebben képviselik érdekeiket - nem utolsó sorban a BRIC-
országok erőteljes fellépése és koordinációs tevékenysége révén. A „feltörekvő
országok” jelentősen megerősödött világgazdasági pozícióit jelzi a G-20 csoport
felértékelődése is. A G-20 kitüntetett szerepet játszik a nemzetközi pénzügyi
szabályozás fejlesztésének, erősítésének folyamatában is.

A Nemzetközi V alutaalap 1999 óta m űködteti a „Húszak" cso p o rtját (G-20), am ely egy
inform ális korm ányközi „szervezet”. A 2008. novem ber 15-i w ashingtoni találkozó volt
az első, valóban világgazdasági fontosságú összejövetele, am elyet 2009 á p rilisá b a n
Londonban követett egy m áso d ik ilyen súlyú, hisz a n n a k m egállapodásai m á r
bekerültek az IMF 2009. áp rilisi értekezletének legfontosabb - az IMF hitelfo rrásain ak
növelésére vonatkozó - határozataiba.
A „Húszak” csopo rtját pénzügym iniszterek és jegybankelnökök hozták létre az IMF
égisze alatt azzal a céllal, hogy a világrendszer szem pontjából legfontosabb fejlett és
fejlődő országok m egvitassák a világgazdaság kulcskérdéseit. Az első m egbeszélésre
Berlinben k e rü lt sor, 1999. decem ber 15-én, a ném et és a k a n a d a i pénzügym iniszter
elnökletével.
A G -20 csop o rto t az A m erikai Egyesült Á llam ok, Argentína, A usztrália, B razília,
Dél-Afrika, Dél-Korea, Franciaország, India, Indonézia, Ja p á n , Kanada, Kína, M exi­
kó, Nagy-Britannia, Németország, O laszország, Oroszország, Szaúd-Arábia és T örök­
ország pénzügym iniszterei és jegybankelnökei, valam int az E u ró p ai Unió képviselői
(az Európa T an ács és az E urópai Központi B ank elnöke) alkotják.

A világgazdasági erőviszonyok változásának, a feltörekvő országok növekvő

világgazdasági jelentőségének és hatalmának leglátványosabb példáját Kína
szolgáltatja. Kína már az 1970-es évek végétől meghirdette a nyitás politikáját,
a döntő külgazdasági fordulatra azonban csak a kilencvenes évek legelején
került sor. Attól kezdve Kína megnyitotta kapuit a külföldi áruk és a külföldi
működőtőke előtt, s egyidejűleg erősen exportorientált növekedési pályára lépett.
A hihetetlenül dinamikus kínai növekedési teljesítmény több mint két évtizede
rendkívül erőteljes exportoffenzíván alapul, aminek következtében Kína a
világ legnagyobb exportőrévé vált. A világ figyelmét Kína, a kínai gazdasági
fejlődés felé azonban nem is ez fordította, hanem a 2001-es globális recesszió,
legújabban pedig a 2007-2008-ban kitört globális pénzügyi válság, valam int
az azt követő súlyos globális recesszió. Amikor ugyanis a világban szinte

43
m indenütt visszaesett a növekedés, drám aian csökkent a külföldi közvetlen
befektetések - addig csillagászati mértékben növekvő - mennyisége, Kína akkor
is kétszámjegyű növekedést produkált, s m ind 2001-ben, mind pedig 2009-ben
a 8 (!) százalékos éves növekedési teljesítmény jelentette a „puha földet érést”.
A jelenlegi globális válságban sokakat különösen érzékenyen érint, hogy Kína
éppen 2009-ben, az 1929 óta legsúlyosabb globális válság mélypontján vált a
világ legnagyobb exportőrévé!
Kína 1980 óta tagja az IMF-nek, 2001 óta a WTO-nak, s világgazdasági sú­
lyának növekedésével párhuzamosan egyre erősebben és határozottabban hal­
latja hangját a globális gazdaságpolitikai együttműködés különböző fórumain.
2010-re Kína kétségkívül a legjelentősebb feltörekvő gazdasággá vált, amely
rendkívül határozottan képviseli saját érdekeit és meggyőződését, de - ezen ke­
resztül - a feltörekvő és fejlődő országok érdekeit és véleményét is. Kína nyil­
vánvalóan kihasználja a globális válságnak a világgazdasági erőviszonyokat - szá­
m á ra felettébb előnyösen - átrendező hatásait.
Kína a 2008-ban kitört globális válság első szám ú nyertese: a válság
sem rendítette meg, s bár exportpiacainak beszűkülése valamelyest korlátozta
gazdasága lehetőségeit, világgazdasági pozíciói egyre jobban erősödnek. Kína
voltaképpen ebben a válságban lett a világgazdaság egyik főszereplője: ő
lett ugyanis a világ legnagyobb exportőre (s második legnagyobb importőre).
Kína 2001-2003 között a világ második legjelentősebb működőtőke-importőre
volt (az USA mögött), s azóta is minden évben a második-harmadik helyen
áll ezen a ranglistán, miközben igen jelentős működőtőke-exportőr is. Kína
rendelkezik ma már a világ legnagyobb devizatartalékával, amelynek összege
2014 decemberében meghaladta a 3800 milliárd (!) dollárt (2008 óta Kína
a z amerikai kincstárjegyek legnagyobb tulajdonosa a világon). Kína ma
m ár a BRIC-országok csoportjából is önálló világgazdasági erőközpontként
emelkedik ki. Ezen rövid (és valószínűleg közép-) távon az sem fog változtatni,
hogy a kínai növekedési teljesítmény a korábbi évi 9-10 százalékról 2014-től évi
6-6,5 százalékra csökkent.
A válság következményeinek felszámolása és - természetesen - a jövőbeni
hasonló pénzügyi válságok elkerülése végett a fejlett országok a pénzügyi
rendszerek szabályozásának átalakítására, korszerűsítésére törekednek. Magától
értődik, hogy a válságért elsősorban felelős Amerikai Egyesült Államok élenjár
az új, átfogó pénzügyi szabályozó rendszer kialakításában. A globális pénzügyi
válság pusztító hatást gyakorolt a fontosabb pénzügyi piacokra, aláásva a cégek
fizetőképességét, szétzüllesztette a kereskedelmi likviditást, a prudenciális szabá­
lyozás újragondolását erőszakolva ki. A válság ezeket a piacokat éretté tette
egy radikális szabályozási reformra. Korábban a szabályozás az egyes ban­
kok megbízhatóságára fókuszált, a válság viszont rámutatott arra, hogy a
globális pénzügyi rendszerrel mint egésszel kell foglalkozni, s az ilyen rend­
szerszerű megközelítés a piacok és a tranzakciók olyan teljes körű sza­
bályozását igényli, amely figyelembe veszi a bankok és az egyéb pénzintézetek
közötti kölcsönös kapcsolatokat. A New Deal által meghonosított pénzügyi stabi­
lizáció az 1980-as évekig érvényesült, akkortól azonban hatalmas lendületet vett
az értékpapírosítás (a banki követelések értékpapírokba való „csomagolása”), a
bankok a hitelnyújtástól egyre inkább az értékpapír- és derivatívakereskedelem
felé fordultak. Az értékpapír-kereskedelem hatalmas jövedelmeket generált - a

44
kockázatokat ugyanakkor a mérlegen kívülre helyezte, ennek következtében
felpuhultak a valóságos tőkemegfelelési követelmények és a kockázatkezelés
egyéb prudenciális korlátái. Mivel fontos - és nagy tömegű! - eszközöket,
valamint kockázatokat a mérlegen kívül tarthattak, a bankok szabályozása
egyre kevésbé felelt meg a bankok valóságos tevékenységének, egyre kevésbé
„fedte le” azt.
Súlyos gondot jelent, hogy noha a pénzügyi tevékenység teljes mértékben
globalizálódott, a nemzeti pénzügyi szabályozó rendszerek között jelentős
különbségek léteznek s így a pénzintézetek a kockázatosabb tevékenységeket
a kevésbé szigorúan szabályozott piacokra telepíthetik ki. Tekintettel arra,
hogy a pénz a kevésbé reguláit piacok felé áramlik (ezt nevezi a szakirodalom
„szabályozási arbitrázsnak”), a kormányzatok, jegybankok és nemzetközi
pénzügyi szervezetek között lényegében konszenzus alakult ki abban a tekin­
tetben, hogy elkerülhetetlen a globális koordináció a pénzügyi rendszer(ek)
szabályozásában. Nem indokolatlan azonban némi szkepticizmus sem abban
a tekintetben, hogy a globális szabályozásra irányuló „nagy elszánások” elerőt-
lenednek, amint enyhül a válság közvetlen nyomása.
Nem volt véletlen Joseph Stiglitz „szkeptikus pragmatizmusa”19: „A globális
szabályozási rendszer kialakításában azonban feltűnően lassú a haladás. (...)
talán azok, akik hittek abban a liberalizációs mantrában, amely felelős volt
ezért a válságért és annak villámgyors elterjedéséért, megtanulták a leckét:
de elterjedt nézetek nem változnak meg egykönnyen. (...) Sokkal jobb erőteljes
lépéseket tenni most, és később harmonizálni a szabályozó rendszereket. Ezt
lehet »a kisebbik rossz«-nak minősíteni - de sokkal jobb, mint várni egy jobb
alternatívára, és fenntartani a nem hatékony szabályozó rendszereket. (...) Azok
az országok, amelyek gyorsan hatékony szabályozási lépéseket tesznek, szembe
fogják találni magukat egy olyan veszéllyel, amely már korábban is felmerült:
„egyes pénzügyi szereplőknek az off-shore irányba való gyors távozásával.
A pénzügyi rendszernek a reálgazdaság szempontjából fontos része - az, amely
a vállalatokat hitelezi - azonban nem ilyen rugalmas. (...) Egyetlen ország sem
képes teljesen elszigetelni magát, de a legjobb védelem az, ha erős a hazai
szabályozó rendszer. A globális pénzpiacok bizonytalansága világossá kellene
hogy tegye, mi a teendő.”
A pénz- és tőkepiaci szereplők - teljesen természetesen - igen kevéssé lel­
kesek a szabályozás és a felügyeleti tevékenység szigorodására irányuló poli­
tikai akarattól. A hatékonyabb szabályozás célja a betétesek, a befektetők és
az adófizetők biztonságának fokozása - nem hagyható azonban figyelmen kí­
vül az sem, hogy nehéz a pénzügyi rendszer szabályozása azok ösztönzése el­
lenében, akik alakítják azt. A probléma megoldásának egyszerű és átlátható
módon kell magában foglalnia az ösztönzés módosítását: a résztvevőknek fél­
niük kell súlyos hibáik következményeitől, nem egyszerűen attól, hogy meg­
állítják őket. A folyamat elindult, s - ha nem is nagyon rövid távon - minden
bizonnyal kialakul bizonyos globális szabályozási és felügyeleti rendszer, illetve
erősödni fog a nemzeti pénzügyi szabályozási és felügyeleti rendszerek közötti
koordináció is. Az egyes nemzeti pénzügyi rendszerek között azonban olyan

19 Stiglitz, Joseph (2010): Watchdogs need not bark together. The Financial Times, Ja n u a ­
ry 10, 9.

45
nagyszámú - elvi és technikai - különbség áll fenn, hogy irreális volna gyors
előrehaladásra számítani. A tőkemegfelelés modernizálása, a szükséges lik­
viditás szabályozása, a pénzügyi szektor szabályozásának egységesítése te­
rén határozott és gyors lépésekre lenne szükség.
A pénzügyi szabályozás átalakításában - nyilvánvalóan - meghatározó mind­
az, ami az USA-ban, a világ legnagyobb és legfejlettebb pénz- és tőkepiacának
szabályozása terén történik. Az USA-ban 2010. július 4-én elfogadott, a
pénzügyi rendszer átfogó szabályozására vonatkozó törvénycsomag ugyan nem
választja el a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenységet azzal a szi­
gorral, ahogy a Glass-Steagal Act tette 1934 januárjától, a bankok azonban nem
folytathatnak „nagy kockázatú” pénzügyi tevékenységet. A bankoknak ezután
önálló, saját tőkével rendelkező leányvállalatokat kell alapítaniuk, ha deriva-
tívákkal akarnak kereskedni. A törvénycsomag, természetesen, kompromisszum
eredményeként nyerte el végső formáját. A bankok elérték, hogy továbbra is
tulajdonolhassanak fedezeti alapokat és befektetési alapokat - ezekbe azonban
csak alaptőkéjük 3 százalékát fektethetik be. Ezzel együtt, az olyan nagybankok,
mint a Morgan Stanley vagy a Goldman Sachs, kénytelenek felhagyni
eddig legjövedelmezőbb tevékenységeikkel. A szabályozási reformot egy tízéves
időtartam ra bevezetett (2020-ig érvényben lévő) bankadó egészítette ki, amely
mintegy 19 milliárd dollárnyi terhet róhat a Wall Street intézményeire - az
50 m illiárd dollárnál magasabb eszközértékkel rendelkező bankokra, valamint
a 10 m illiárd dollárnál magasabb eszközértékű fedezeti alapokra -, függetlenül
attól, hogy visszafizették-e m ár a korábbi állami tőkejuttatásokat és hiteleket.
Ahogy azonban időben távolodunk a 2007-2009-es pénzügyi válságtól, a ha­
talm as likviditásbőség közepette és az általánosan alacsony inflációs kör­
nyezetben csökken a globális pénzügyi szabályozás iránti igény, s egyre jobban
felerősödik az ilyen szabályozást ellenzők hangja. A 2009-2010-ben tapasztalt
„szabályozási lelkesedés” lelohadt, s bár a válság tanulságai - a likviditás köz­
ponti szerepe, általánossá vált a mérlegen kívüli tételek és a származékos tőke­
piaci termékek erősebb figyelembe vétele a tőkemegfelelés értékelésében - álta­
lánosan elfogadottá váltak, a globális valutáris-pénzügyi szabályozás erősítésének
esélyei újra csökkennek.
A 2007-2009-ben kitört pénzügyi válság - vagy inkább a válság által nyil­
vánvalóvá tett korábbi gyökerű problémák - kiéleződésének sajátos következmé­
nye az ún. euróválság. A 2007-2009-es globális pénzügyi válság lezajlását
követően az eurózóna öt tagországa került - országonként különböző mérték­
ben - súlyos pénzügyi helyzetbe.
Írországban a lakosság hatalmas összegeket fektetett külföldi ingatlanvá­
sárlásba, illetve külföldi eszközökbe fektető írországi ingatlanalapokba. Az ál­
talános - bár országonként igen nagymértékben eltérő súlyosságú - ingatlanpiaci
recesszió nyomán ezek a befektetések elértéktelenedtek, s mivel az ír állam
garanciát vállalt minden ingatlanbefektetésre, amelyekért természetesen nem
tudott helyt állni, s így az elmúlt három évtizedben páratlanul sikeresen
fejlődő ír gazdaság súlyos adósságválságba került, Valutaalap-hitel felvételére
és komoly megszorító intézkedésekre kényszerült. Tekintettel azonban arra,
hogy Írországban a befektetők nem saját lakásaikat, hanem megtakarításaikat
kockáztatták az érintett ingatlanbefektetésekkel, a dinamikusan fejlődő ír
gazdaság négy-öt év alatt felszámolta a válság következményeit.

46
 Spanyolország, Portugália és Olaszország pénzügyi rendszere - bankjaik és
befektetési alapjaik rossz hitelei következtében - megrendült, az állampapírokat
a nagy hitelminősítők alaposan visszaminősítették, így mindhárom országban
veszélyes mértékben megdrágult az államadósság finanszírozása. Ez szigorú
költségvetési politikára kényszerítette őket, ami szükségszerűen visszafogta a
gazdasági növekedést, ami - ördögi körként - tovább növelte a GDP-arányos
államadósságot, nehezítve annak finanszírozhatóságát. Bár ebben a három
országban makrogazdasági - vagy akár pénzügyi - válságról nem beszélhetünk,
a helyzet még napjainkban is aggasztó, s az eurózóna működésének komoly zava­
rairól árulkodik. Kétséges, hogy közös - de legalábbis összehangolt - költségvetési
politikák nélkül fenntartható-e, értelmezhető-e az egységes monetáris rendszer
(ami a közös valuta következtében tény)? Kérdés az is, tekinthető-e az eurózóna
olyan optimális valutaövezetnek, mint amilyet Robert A. Mundell írt le annak
idején, s amelyet általánosan az euró elméleti modelljének tekintenek?
A legsúlyosabb, egyúttal az euró létét is veszélyeztető helyzetbe Görögország
került. 2009-ben Görögország gyakorlatilag fizetésképtelenné vált, államcsőd
következett be, amelyben nyilvánvalóvá vált, hogy az ország hosszabb távon
sem lehet képes külső adósságainak visszafizetésére. Az EU és a Nemzetközi
Valutaalap (IMF) közös programot dolgozott ki, amelynek keretében elengedték
Görögország külső adósságának felét, s jelentős, kedvező kamatozású hitelt
folyósítottak neki. Az IMF 2010-ben 30, 2012-ben 28, az EU pedig 2010-ben 53
milliárd euró hitelt folyósított Görögországnak. Az Európai Unió hiteleinek a
piaci hiteleknél kedvezőbb feltételei évi 8 milliárd eurós megtakarítást jelentenek
Görögországnak - ez az éves GDP 2 százalékával egyenlő! A görög „kiigazítási
csomag”, amely voltaképpen súlyos megszorításokat jelent, elkerülhetetlen, s
középtávon is erősen visszafogja a görög növekedési lehetőségeket. A gazdaság
teljes átstrukturálása, a megfelelő makrogazdasági körülmények megteremtése
és fenntarthatóságának biztosítása alighanem egy generációnyi időt igényel.
A görög válságkezelést sok vita éri, s ezek a viták aligha zárulnak le rövid időn
belül. Amennyire nem nyilvánvaló, hogy kizárólag súlyos megszorításokkal ki
lehet lábalni a válságból, éppen annyira nyilvánvaló, hogy a további, hasonlóan
súlyos válságok elkerülése csak felelősségteljes, reális és fenntartható növekedési
pályán haladó országokban lehetséges.
A 2009-es recesszió globálisan nem volt súlyosnak mondható, hiszen a
világtermelés gyakorlatilag „negatív nulla” volt (azaz: a hibahatáron belüli mér­
tékben csökkent) - a fejlett országokban ugyanakkor 3,41 százalékkal csökkent
a kibocsátás, míg a fejlődő (és feltörekvő) gazdaságokban 2,97 százalékos növe­
kedést realizáltak. 2010-ben a világgazdaság ismét dinamikusan növekedett, s
a 2012-2015 közötti időszakban évről évre 3 százalék fölötti globális gazdasági
növekedést regisztráltak. A fejlett országok ugyanakkor egyetlen évben sem voltak
képesek 1,88 százaléknál dinamikusabb gazdasági növekedésre. A viszonylag
dinamikus globális növekedési teljesítmény fő forrását a fejlődő (és feltörekvő)
gazdaságok biztosították 4-6 százalék közötti növekedési teljesítményükkel.20

20 Lásd IMF (2016): World Economic Outlook, April, http://www.im f.org/external/pubs/ft/

weo/2016/01/pdf/text.pdf.

47
 I World total
I Developed economies
I Developing economies
Transition economies

3000 !■

2500 i'

2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018
Source; ©UNCTAD, FDI/MNE da ta b ase (wwwunctad.org'fdistaüsHcs).
Forrás: UNCTAD (2016): World Investment Report ’2016. http://unctad.org/en/Publicatios-
Library/w ir2016_en.pdf.

2. ábra. Külföldi közvetlen befektetés-beáramlás, 2005-2015,

m illió U S D

A 2007-2009-es válság utáni globális növekedési teljesítménnyel kapcsolatban

igen találó a Nemzetközi Valutaalap 2016. áprilisi világgazdasági elemzésének
(és előrejelzésének) címe: „Túl hosszan túl la ssú ”.
A külföldi közvetlen befektetésbeáramlás 2009-2010-ben - értelemszerűen -
erősen visszaesett, s a 2011-es növekedés után (1566 milliárd USA dollár) 2012-
ben stagnált, majd 2013-2014-ben visszaesett a 2010-es érték alá (1276 milliárd
USD), s 2015-ben hirtelen „megugrott”, s elérte az 1762 milliárd USA dollárt.
Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy - szemben a 2001-2008 kö­
zötti tendenciával - a fejlődő és feltörekvő országokba beáramló külföldi köz­
vetlen befektetések értéke 2010-2014 között gyakorlatilag stagnált (650 millió
USA dollár körüli értékeken), s 2015-ben lehetett mintegy 10 százalékos (így a
fejlett országokénál lassabb) növekedést regisztrálni.*2*1
A 2009-es globális recesszió egyik leginkább meghökkentő eleme a világ­
kereskedelem drámai - a feldolgozóipari termékek esetében 25 százalékos! - visz-
szaesése volt, hiszen 1945 után egyetlen olyan év sem volt, am ikor csökkent
volna a világkereskedelem. (Ellenkezőleg: a világkereskedelem évről évre jó­
val dinamikusabban bővült, mint a világtermelés.) 2010-ben erős korrekció volt
tapasztalható, a 2008-as szintet meghaladó mértékű világkereskedelmet lehe­
tett regisztrálni. 2011-2014 között ugyanakkor gyakorlatilag stagnált a világ-

21 UNCTAD (2016): World Investment Report ’2016. http://unctad.org/en/Publications-

Library/w ir2016_en.pdf.

48