Budapest Gazdasági Egyetem Tartalom

Pénzügyi – Számviteli Kar

Gazdaságpolitika I.
gazdálkodási és menedzsment alapszak
1. fejezet: Az állam és a gazdaság
1.1. A modern állam mindenhol jelen van
1.2. Az állam a gazdasági folyamatok szabályozója
1.3. A munkaadó és a gazdálkodó állam
1.4. Mire jók a különféle szektorok?
1.5. A politikai állam
1.6. Mi tehát a gazdaságpolitika?
1.7. Ki a jó gazdaságpolitikus?
2. fejezet: Visszapillantás az államok, nemzetek, nemzetgazdaságok kanyargós fejlődési útjaira
2.1. A politika és a piac kölcsönkapcsolatai
2.2. Védekező és támadó gazdaságpolitikák
2.3. Rezsimek váltakozásai, forrongó időszakok
2.4. A növekedési gazdaságpolitikák (átmeneti) kora a háború után
2.5. Az európai történelem sokféle rendszert tesztelt egyetlen évszázad alatt
2.6. Az állami feladatok átrendeződése a globális korszakban
3. fejezet: A gazdaságpolitikai döntéshozatal elméleti alapjai
3.1. A közérdek megismerésének korlátai
3.2. Közügyek, közjó, közérdek, államérdek
3.3. Mit gondoljunk a piacról? Instabil vagy képes gyorsan korrigálni?
3.4. Gazdaságelméleti viták az állam gazdasági rendeltetéséről és szerepköréről
Gazdaságpolitika I. 3.5. Viták és útkeresések
4. fejezet: Ahogy makroközgazdászok beszélnek a piacgazdaság irányításáról
4.1. Gazdasági folyamatok stilizált szereplőkkel
4.2. Modellünk kibővül beruházásokkal, megtakarításokkal, bankokkal
4.3. Az áruk és a pénzek átlépik az országhatárt: ez a külső nyitottság esete
4.4. A gazdaságpolitika alapvető egyensúlyi ügyei
5. fejezet: A piacgazdaság képes nagy teljesítményre – de szabad-e felügyelet nélkül hagyni
5.1. A kapitalizmus átalakulásai – válságtól válságig
5.2. Az állami beavatkozás eltorzítja/megmenti a piacgazdaságot. A kormány mint válságkezelő
5.3. A keresletre irányuló stabilizációs politika ígéretei és árnyoldalai
5.4. A globális korban szűkül a nemzeti gazdaságpolitika mozgástere – megbővül is

Gazdaságpolitika II.
6. fejezet: A gazdaságpolitikai döntések információs alapjai
7. fejezet: Az állami költségvetés: a legerősebb gazdaságpolitikai eszköz
8. fejezet A monetáris politika és intézményrendszere
9. fejezet: Foglalkoztatás, jövedelempolitika, szociális gondoskodás – a modern állam ezer arca
10. fejezet: Kereskedelem és verseny: a gazdasági fejlődés két hajtótényezője – és akiknek nem kellenek
11. fejezet: A gazdaságpolitika térségi és környezeti vonatkozásai – határokkal és határok nélkül

Gazdaságpolitika III.
12. fejezet: Szerkezetváltozás, válság, válságkezelés
13. fejezet: Gazdaságpolitika az Európai Unió erőterében
2023/2024/1. 14. fejezet: A rendszerváltozás mint válságok sora – minden ország más eset
15. fejezet: Gazdaságpolitika nemzetközi keretekben

1 2
 Előszó
Földünkön csaknem kétszáz országban hétmilliárd ember él, ki jómódban, ki pedig szűkös anyagi
viszonyok között, és igen sokan szegénységben. A gazdasági jólét nem minden, de hiánya sok bajnak válik
forrásává. Nem kell anyagias, beszűkült üzleti gondolkodású homo oeconomicusnak tartanunk azt, aki jobb
életkörülményeket, nagyobb anyagi biztonságot kíván magának, szeretteinek, honfitársainak, Földünk
lakóinak. Jó gazdasági teljesítmények mellett könnyebb megszabadulni az örökölt adósságoktól, a nyomasztó
egyenlőtlenségektől, és több juthat a természet megőrzésére, a jövő generációjának egészségét, tudását
szolgáló vívmányokra.
Juthat... Ha így akarják a fogyasztók, akik választóként négy- vagy ötévente hatalomba juttatják az
őket képviselő, nevükben kormányzó politikusokat. Ha így gondolják az üzletemberek, a gazdasági
érdekcsoportok, a szakszervezeti vezetők. Ha a társadalom életének menetét megszabó állami vezetők valóban
a múltból örökölt terhek felszámolására, a mulasztások helyrehozására, a jövő megalapozására akarják
fordítani az állam rendelkezésére álló erőforrásokat. Ám azok a múltbeli adósságok valahogy felgyűltek, a
jövedelmi és vagyoni aránytalanságok létrejöttek, valami módon egész rétegek kimaradtak az anyagi
haladásból a mögöttünk hagyott időben. Nincs biztosíték a gazdaság jó működésére, sem a gazdasági élet
értelmes és hatékony igazgatására. A világban egyaránt láthatunk gyermekszegénységet és hivalkodó jólétet,
nyomasztó lakáshiányt és kiadatlan ingatlanokat, nyersanyagár-zuhanást és tőzsdei hozamrekordot; az egyik
évben a gazdaság dübörgéséről szól a sajtó, a következőben pedig a gazdasági visszaesés miatti
állásvesztéseket taglalják az elemzők.
Különös ez, hiszen a tudomány halad, gépeink és eljárásaink egyre hatékonyabbak, a pénzvagyonok
gyűlnek, és az emberek igyekeznek egyről kettőre jutni. Ám a gazdasági erő is csak olyan, mint minden más:
használható jó célokra meg kevésbé jókra. Itteni témánk a gazdasági életet befolyásoló, terelő hatóságok és
intézmények tevékenysége. A könyv kiindulópontja az, és ezzel is zárul majd, hogy a gazdaság felügyelete
nagyon fontos tevékenység; ma talán még inkább, mint korábbi, békésebb időkben – ha ugyan voltak ilyenek.
Amíg azonban a jól működő gazdasági élet jelentőségét könnyű belátni, az már inkább kifejtést kíván, hogy
mire is jó – és jó-e egyáltalán – a hatóságok gazdaságpolitikai tevékenysége. Segíti-e az emberek, üzleti
vállalkozások mindennapi gazdasági ténykedését, vagy inkább gátolja azt? Szükség van-e egyáltalán arra,
hogy az állam helyettünk, sőt felettünk gazdasági ügyeket intézzen? És ha már ezt teszi, miért szakítják meg
időről időre a jó esztendőket krízisek, és miért van az, hogy még a jó években is olyan sokan nélkülöznek,
eközben pedig a világ szinte belefullad a fogyasztással együtt járó szemétbe?
Ilyen és hasonló súlyos kérdésekre keresünk majd választ. Pontosabban: válaszokat. Mert aki egy
bonyolult, soktényezős rendszer működését magabiztosan egyetlen okkal magyarázza, garantáltan téved.
Márpedig ha az emberi társadalmak nyilvánvalóan bonyolultan, ellentmondásosan, konfliktusokkal teli
módon működnek, miért lenne az ember gazdasági tevékenysége egyszerűbb, eredményessége könnyen
megítélhető és egyértelműen minősíthető. A modern piacgazdaságot üzleti kapcsolatban álló, együttműködő
és eközben a többiekkel vetélkedő gazdasági szereplők sokasága működteti. Az üzleti élet folytonosan
változik, pulzál, hiszen szereplői terveket szőnek, többre vágynak, osztanak-szoroznak.
Ki csak a maga szűkebb, megszokott környezetében folytatja tevékenységét, mások azonban távoli
térségek keresletére termelnek, messzi országokból származó eszközökkel dolgoznak, külföldi
megrendeléseket teljesítenek. A gazdasági élet ősidők óta nemzetközi jellegű, hiszen az áruk és emberek,
valamint a tőkék és a gondolatok rendszeresen mozognak, akár az államhatárokat, sőt kontinenseket is átlépve.
A távoli vidékek fűszerei, természeti kincsei, egzotikus terményei már akkor is piacra leltek, amikor a
kereskedők gályákon szállították rakományukat, a szárazföldön pedig leginkább lóháton, tevén vagy szekéren
közlekedtek. A pénzváltók, a későbbi bankárok szintén sokféle vidék fémpénzeivel dolgoztak.
Mostanra viszont valóban percek alatt eljuthat hozzánk bárhonnan a hír, a pénz; napok alatt
megérkezhet a megrendelt áru távoli piacokról, esetleg órák alatt megkapjuk pénzünket a világ más tájáról.
Amikor gazdaságról és gazdaságpolitikáról beszélünk, egyszerűen nem tekinthetünk el attól, ami abban a
pillanatban a világ másik felén történik. Túlzásnak hangzik, de mégis igaz, hogy valóban kétszáz ország és
hétmilliárdnyi ember kapcsolódik össze valamilyen bonyolult módon abban, amit gazdasági életnek nevezünk.
Ám ahogy a javak és hírek nem állnak meg a közigazgatási határoknál, úgy az időjárási változások és
a járványok sem – ahogy a világ ismét megtapasztalta 2020-ban. A koronavírus-járvány és az általa kiváltott
gazdasági visszaesés csupán tizenkét évvel azt követően történt, hogy 2008 őszén a gazdasági életet alapjaiban
rázta meg „a nagy pénzügyi válság” néven emlegetett krízis. Annak is voltak persze előzményei: 2000 tájt
nagy tőzsdei felfutást követően a nemzetközi tőkepiacon törtek ki izgalmak. Azt megelőzően pedig egy sor
3 4
ország kényszerült fizetésképtelenség bejelentésére. Aki pedig a mi térségünkben élte az életét az 1990-es
években, roppant mély gazdasági és társadalmi válságnak volt tanúja. Valóban sűrűn kap leckét az ember arról,
hogy a pénzügyi, politikai események, valamint klimatikus változások, természeti jelenségek, nemzetközi
vándormozgások mennyire kihatnak az életünkre, a gazdaság működésére.
A rendkívüli helyzetekben különösen aktívvá válnak a kormányok: lezárnak határokat, törvényt
alkotnak válságköltségvetésről, iparágak támogatásáról, a központi bankok drámai bejelentéseket tesznek
kamatokról, pénzügyi szabályokról, segélycsomagokról vagy éppen megszorító intézkedésekről. Az állami
intézmények a válságok idején mindenki napi életét érintő döntéseket jelentenek be. Ám az állam nem csak a
válság idején tevékeny üzleti ügyekben – legfeljebb akkor láthatóbb az aktivitása. Aki éppen csak megfordul
a gazdaság életében, az is jól tudja, hogy a hatóságok gazdaságpolitikai tevékenysége életünknek
elkerülhetetlen része lett. Az adók, munkaügyi szabályok, támogatások és hatósági tiltások kihatnak
mindennapjainkra. Az üzleti élet széles felületen érintkezik az állam szabályozó, terelő, támogató és korlátozó
tevékenységével. Valamennyi gazdasági szereplő valamilyen módon alanya a gazdaságpolitikának. Sőt
minden egyes személy életére kihat az állami gazdaságpolitika; hiába gondolja magát valaki az üzleti ügyektől
távol álló laikusnak, attól még adófizetőként, lakosként, vásárlóként, munkáját végzőként rengeteg formában
van kitéve a helyi és országos hatóságok ténykedésének.
Ez a könyv az egyének és a gazdasági szervezetek életét érintő állami gazdaságpolitikai tevékenység
főbb intézményeit, alapvető fogalmait, elveit, gondolati irányzatait mutatja be. Bevezető mű, amely a
fontosnak ítélt ismeretanyagot jól olvasható formában kívánja az olvasó elé tárni. A jobb megértést ellenőrző
kérdések, fejezet végi szójegyzetek, a fejezetek tartalmának összefoglalói szolgálják. Aki kedvet kapott a
további elmélyedéshez, fordulhat a terjedelmes ajánlott szakirodalomhoz. Képletből, modellből, elvont
teóriából, valamint politikai összefüggésekből viszont csak annyi olvasható itt, amennyi a gazdaságpolitikai
döntések tartalmának és karakterének megismeréséhez szükséges.
A demokratikus államok gyakorlatába tekintünk be, alapvetően az európai piacgazdaság keretein belül
maradunk. Példáink jórészt az európai gyakorlatból származnak, vagy az olyan nemzetközi esetekből,
amelyek tanulságosak lehetnek hazai viszonyaink között is. A közelmúlt és a jelen magyar gazdaságpolitikai
gyakorlatát, a rendszerváltozási folyamat tanulságait is érintjük, de nem hazai ügyeink rendszerezett elemzése
a mű rendeltetése. Amint címe jelzi, legfőként a gazdaságpolitikai döntéshozatal általános elveit, szokásos
menetét, főbb intézményeit vesszük sorra, bevezetésképpen a gazdaságpolitikai döntések világába, de külön
is kitérünk a válságok eseteire és az egymást követő krízisekből levonható tanulságokra, nemzetközi
tapasztalatokra. Aki alaposan áttanulmányozza és végiggondolja a gazdaságpolitika elméletének ajánlásait,
elgondolkodik a nemzetközi gyakorlat sikeres és sikertelen példáin, bizonyosan tisztábban lát majd a hazai
vitatémáinkban is.
A gazdaságpolitikusok bonyolult hatalmi viszonyok közepette, személyes adottságaik és politikai
nézeteik keretei között ténykednek, ám a gazdaságpolitikának, mint minden fontos állami
irányítótevékenységnek, vannak elméleti alapjai, jellemző irányzatai. Még egy bevezető jellegű könyvben is
illik a szaktudományos irányzatokra és a nagy nevekre, meghatározó személyiségekre legalább érintőlegesen
kitérni. Léteznek erősen elvont, matematikai modellezési karakterű szakmai irányzatok, míg más iskolák
inkább a tényleges társadalmi körülmények, a kialakult intézmények közegében vizsgálják az állami döntések
természetét – ki-ki az érdeklődése szerint utánaolvashat az itt bemutatott ügyeknek.
A gazdaságról, társadalomról való gondolkodásunk kötődik a korábbi generációk tapasztalataihoz,
hitéhez és tévhiteihez. Eközben a gondolkodás változik is, ahogy változik a világ. Az pedig folytonosan
változik, a szemünk előtt. Már önmagában az, hogy kétszáz független ország található a világatlaszon, drámai
történelmi események következménye. Az emberiség lélekszáma gyorsan nő, miközben a Föld némely tájait
az elöregedés, a demográfiai apály jellemzi. Míg 1950-ben, a második világháborút követő nagy gazdasági
fellendülés kezdetén az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) adatai szerint az idősnek számító népesség
aránya az akkor élők 5 százaléka volt, a kisgyermekkorban levőké pedig 15 százalék, addig a 2018-as adatok
szerint a 65 év felettiek 9 százalékot tesznek ki, és első ízben haladja meg a részarányuk a világban az 5 év
alattiakét. Más már ez a világ, mint akár csak néhány évtizede. Más a földrészek súlya népességben, anyagi
erőben, stratégiai jelentőségben.
Mások lettek a gondok is. Megmaradt az emberiség elpusztításának képessége az atomhatalmaknál
felhalmozott nukleáris eszközök révén, de fokozatosan újabb veszélyek is felgyűltek. Mégpedig olyanok,
amelyek a gazdasági teljesítmény növekedésével is összefüggenek: ilyen a környezet szennyezése, a
természeti erőforrások nagy ütemű felhasználása. Az ember és a természeti környezet viszonya nagyon más
volt száz vagy akár csak ötven éve is; gyerekkoromban az ásványkincsek kiaknázása, a „természet leigázása”
összekapcsolódott a modernizáció, a gazdasági növekedés, az ipari fejlődés nagy társadalmi álmával. Más
politikai rendszerekben a gyors ipari növekedés helyett vagy a mellett a tömegfogyasztás mutatóin mérték a
társadalom sikerét: lám, az egymást követő nemzedékek kétszer annyi árut vihetnek haza jól fizető
munkahelyükről, mint a szüleik korosztálya! Mindenkinek futja saját lakásra, hűtőszekrényre, előbb fekete-
fehér, majd színes televízióra, nyaralásra, akár külföldi útra is.
Van, aki ma is ilyen módon méri élete értelmét és sikerességét. Az aggasztó klímaváltozásról szerzett
mindennapos tapasztalataink révén viszont mind többen másként ítéljük meg a természeti korlátokkal nem
törődő fogyasztást. A tornyosuló bajok láttán a hatóságok szigorúbb ipari normákkal, lakásépítési előírásokkal,
a természetet kímélő eljárások kifejlesztésének támogatásával igyekeznek tenni a következmények
elhárításáért – és egyben új módon avatkoznak be a gazdasági életbe. Ahogy tehát változik az életünk meg a
róla való gondolkodás, úgy változik az is, ami e könyvnek a tárgya.
A könyv szerzője alapos leckéket vehetett gazdaságból és gazdaságpolitikából. A gyakorlati leckékből
leszűrhető: nem a döntéshozók rendelkezésére álló közgazdasági modelleken, adatgazdag elemzéseken áll
vagy bukik a kormányzati gazdaságpolitika sikere, noha ezek is lényegesek. Továbbá természetesen sok múlik
az intézményeken, jogi kereteken, alkotmányos szabályokon, ám ezekhez mérhetően fontos – mint az élet
minden más területén –, hogy milyenek a döntést előkészítő, meghozó, végrehajtó és másokkal elfogadtató
személyiségek. Ez a könyv azonban nem a gazdaságpolitika nagy hatalmú intézőinek íródott (bár nem ártana
némelyeknek, ha megfontolnák a hosszú idő alatt felgyűlt szakmai tapasztalatokat). Kevesen vannak a
gazdaságpolitikai döntéshozók, ám sokkal többen vannak azok, akik munkájuk során rendszeresen érzik, hogy
az állam, az önkormányzat, az Európai Unió vagy más gazdasági hatalom beleszól az ügyeikbe. Az ember
szeretné megérteni a külső erők mozgatórugóit, az események miértjeit. Nos, a folyamatokban való könnyebb
eligazodáshoz kíván hozzájárulni ez a mű.
A könyv fejezeteinek végén és helyenként a szöveg közben külön jelzett szövegrészek találhatók: ezek
tényadatokkal és eseményekkel illusztrálják a gazdaságpolitika döntési folyamatát, vagy érdekes résztémákat
fejtenek ki. Tipográfiai megkülönböztetésük arra szolgál, hogy az olvasó figyelmét felhívják érdekes,
informatív vonatkozásokra, amelyek megvilágíthatják a könyv alapvető gondolatmenetét. A fejezeteket a
legfontosabb fogalmak, nevek, kulcsszavak felsorolása zárja; ezek áttekintésével az olvasó felidézheti a
fejezet tartalmát, ellenőrizheti tudását. Néhol mellékletbe téve izgalmas, új fejleményekről olvashat; ezeket
átlépve is követhető a könyv gondolatmenete, de az érdeklődő talán kedvet kap néhány csatlakozó szakterület
közelebbi megismeréséhez.
Az áttekintett szakanyag kétségtelenül nagy, de száraznak bizonyosan nem mondható. A könyv nem
vékony ugyan, de a gazdaságpolitika tudományának hatalmas irodalmát és évtizedek szakmai tapasztalatait
nem sikerült ennél szűkebb terjedelmi keretek közé szorítani. Az olvasóra kemény munka vár, amihez töretlen
kedvet és lankadatlan figyelmet kíván
a szerző
5 6
1. fejezet
Az állam és a gazdaság
A kamerák villognak, amikor a brit pénzügyminiszter a hagyományos bivalybőr aktatáskában
felmutatja a parlament elé terjesztendő éves költségvetést. Újságírók hada várja Washingtonban a szövetségi
központi bank (Fed) elnökének bejelentését az állampapírpiaci vásárlások újraindításáról. Hírügynökségi
elemzések latolgatják, hogy az Európai Unió versenyügyekért felelős biztosa vajon jóváhagyja-e két óriáscég
összeolvadási kérelmét. Aggódó kommentárok boncolgatják, hogy milyen válaszintézkedésre készül az egyik
gazdasági nagyhatalom a másik által meghozott kereskedelemkorlátozó intézkedésre. Drámai tőzsdei
olajáresés jelzi: nem sikerült a nagy kőolaj-kitermelőknek megállapodniuk a követendő árpolitikáról. Nagy
horderejű gazdaságpolitikai ügyek ezek, amelyek sokak életét érintik közvetlenül. Közvetve pedig lényegében
mindenkiét, hiszen az adók, árfolyamok, kamatok, versenyviszonyok minden családra, valamennyi gazdasági
szereplő működésére kihatnak. Az állami intézmények sok más módon is beleszólnak az életünkbe.
Rendelkeznek a munkanapok és szabadnapok rendjéről, megállapítják a lakossági gázárakat, a vasúti tarifákat,
a törvényes minimálbért, szabályokat alkotnak a céges költségek számviteli elszámolásáról, a bolti élelmiszer
eredetének és tartalmának feltüntetéséről: a modern állam aktív a gazdaságban. Ám nem minden hatósági ügy
tekinthető gazdaságpolitikai jellegűnek. Az állam egy-egy szerve számos olyan napi döntést hoz, amely fontos
ugyan a közvetlenül érintettekre nézve, de nem számít országos, gazdaságpolitikai eseménynek. Ezért meg
kell különböztetni az igazgatási feladatokat a gazdaságpolitikai teendőktől.
A továbbiakban az utóbbiakkal lesz dolgunk: áttekintjük az üzleti élet és a társadalom működése
szempontjából fontos intézményeket és az általuk használt befolyásoló eszközöket. Az említett példák már
körvonalazták, hogy mi számít gazdaságpolitikai tartalmú ügynek. Közelebbről is megnézzük, miből áll egy
gazdaságpolitikus munkája, általában hogyan születnek a gazdaságpolitikai döntések, és milyen módon érintik
életünket.
1.1. A modern állam mindenhol jelen van
Az újságok, hírportálok címlapjain rendszeresek az olyan témák, amelyek az állam makrogazdasági
irányító tevékenységéhez köthetők – ilyen például a költségvetési politika, a monetáris politika, a
jövedelempolitika alakulása. A vezető hírek között hozzák, ha egy kormányszerv sok szereplőt érintő, jelentős
üzleti ügyben dönt. Nem csak a szakembereknek szólnak az adókról, nemzetközi szerződésekről, iparági
válságra adott állami akciókról, kereskedelmi korlátokról vagy azok feloldásáról tett politikusi nyilatkozatok.
A modern állam valóban ezerféle módon kapcsolódik az üzleti élethez, a gazdaság szereplőihez, a
társadalom tagjaihoz. Sőt a nemzetközi szervezetek, intézmények döntései is kihatnak az életünkre, holott
ezek működéséről sok ember alig tud valamit. A legtöbb intézkedés azonban a kormánytól, a minisztériumok
felől jön. Bár – amint majd látni fogjuk – a kormány gyakran a máshol (pl. az Európai Unióban vagy a
Világkereskedelmi Szervezetben) közösen meghozott döntések „postása”. Mindenesetre a téma kifejtését
annak vizsgálatával kezdjük, hogy milyen feladatokat lát el az állam, és majd később térünk ki az államok
közötti és az állami szint feletti ügyekre.
1.2. Az állam a gazdasági folyamatok szabályozója
A kifejlett piacgazdaságban üzleti tevékenységekkel alapvetően a magánszektor foglalkozik, a
tevékenységeket a pénzfolyamatok kapcsolják össze. Az állami gazdaságpolitika legerőteljesebben a
pénzügypolitikai intézkedések révén érvényesül, ezért célszerű itt kezdenünk a kifejtést.1 A híres brit
közgazdász, John Maynard Keynes munkásságát követően az 1950-es évektől vált meghatározóvá az a
közgazdasági felfogás, amely a piacgazdaság viszonyai között a költségvetési (fiskális) és jegybanki
(monetáris) eszközök tudatos felhasználását tartja az állami gazdaságpolitika legfőbb területének.
 John Maynard Keynes gazdaság rendben működjön. A piacgazdaság érzékeny a társadalmi rend, a jogrend, a szerződéses viszonyok
meglétére, bizonyos állami szabályok, normák és szabványok kiszámítható jelenlétére.
J. M. Keynes (1883–1946) brit közgazdász, akit a modern makroökonómia megteremtőjének Eltérő mértékű szabályozást igényel mondjuk az atomerőművek működése és a szállodai tevékenység,
tartanak. Nézeteiből fejlődött ki halála után a keynesianizmus irányzata. Az első világháborút a mezőgazdasági termelés és a postai szolgáltatás, a média munkája és a gyógyszeripar. Ám egyik említett
lezáró versailles-i békekonferencián a brit tárgyalódelegáció tagjaként vett részt, a
terület sem mentes a szakmai, pénzügyi, jogi szabályoktól. Gyakran nem kormányzati intézmény végez
békeszerződésekbe beállított büntető szankciókat politikai és gazdasági szempontokból
szabályozói munkát, inkább a kormánytól – sokszor csupán elvileg – független intézményhez telepítik a
hibásnak tartotta, amint A béke gazdasági következményei (The Economic Consequences of
the Peace) című művében kifejtette 1919-ben. A könyv híressé tette, megállapításait sajnos a jogkört: például a bankok felügyeletét a nemzeti bankhoz, az üzleti társaságok működésének felvigyázását a
történelem igazolta. cégbíróságokhoz, a fogyasztói jogok betartatását a versenyhivatalhoz.
Pénzügyi és gazdaságelméleti munkásságát megkoronázta a világgazdasági válság után A szabályozást végezheti akár szakmai önszabályozó testület is: gazdasági kamara, szakmai szövetség.
megírt A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (The General Theory of Ezeket a testületeket is figyelembe kell vennünk a gazdaságpolitikai folyamat leírásában, hiszen működésük
Employment, Interest and Money) című nagy munkája. Az Általános elmélet az addig uralkodó nemzetgazdasági következményekkel járhat.
(klasszikus vagy – későbbi szóhasználatban – neoklasszikus) közgazdaságtan kritikáját adja. Mielőtt megnéznénk, hogy mit is csinál a mai állam a gazdaságban, vessünk egy pillantást a gazdaság
A klasszikusok a gazdaságnak egy feltételezett egyensúlyi állapotára építették az elméletüket, szerkezetére. Ez is különbözik országonként, térségenként, és időben is sokat változik; ha az Európai Uniót
és azt kívánták a valódi gazdaságra alkalmazni – sikertelenül. A klasszikusok életidegen alkotó tagországok összefoglaló foglalkoztatási adatait nézzük, jól látható, hogy a munkahelyek nagy többsége
feltevéseivel szemben Keynes azt állította, hogy az ő gazdaságértelmezése tágabb, az általános szolgáltatási jellegű, és ezek között is kiterjedt súlya van az államnak foglalkoztatóként.
esetre érvényes összefüggéseken nyugszik. Így az elméletében van helye annak a ténynek, hogy
a piacgazdaság hajlamos (alapvetően a kereslet hiánya miatt) a tartósan nagy Az Európai Unió tagállamainak foglalkoztatási szerkezete ágazatonként, az országok nemzeti számlái alapján
munkanélküliség állapotában megrekedni, miközben a klasszikusok szerint a szabad és
Az Európai Unió tagállamainak foglalkoztatási szerkezete ágazatonként, az országok nemzeti Európai Unió – 28 ország
rugalmas ár- és béralakulás feltételezése mellett tartós munkanélküliség elvileg fent sem
állhatna, legfeljebb átmeneti jelenségként. Az Általános elmélet, amely 1936-ban jelent meg, számlái alapján (1996–2019)
egy roppant mély és tartós gazdasági válságot követően, fordulatot hozott a közgazdasági
gondolkodásban. 1996 2016 2017 2018 2019
Cikkei és rádiószereplései révén Keynes nagy hatású, szinte celebritásnak számító közszereplő
volt akkor is, amikor nem viselt hivatalos megbízatást. Élete utolsó szakaszában igen fontos A – Mezőgazdaság, erdészet, halászat 8,4 4,5 4,4 4,2 4,1
szerepet vállalt: a brit tárgyalódelegáció tagjaként az amerikai Harry Dexter White-tal együtt,
vele sokat csatázva, vett részt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) megalkotásában az 1944-ben B–E – Ipar 20,8 15,3 15,3 15,3 15,2
megtartott, nagy jelentőségű Bretton Woods-i konferencián; képünkön az IMF hivatalos F – Építőipar 6,9 6,3 6,4 6,4 6,5
nyitórendezvényén látható (1946, Savannah, Georgia, Egyesült Államok). A Time magazin két
évtizeddel halála után, 1965-ben az év emberének választotta, mint akinek a gazdasági nézetei G–I – Kereskedelem, közlekedés, vendéglátás 23,0 24,7 24,8 24,7 24,7
általánosan elfogadottakká váltak.
J – Információ és távközlés 2,2 2,9 3,0 3,0 3,1
Az államok többsége a pénzügyeken túlmenően a reálfolyamatok terén is aktív; a kormányzat szerepet K – Pénzügyek, biztosítás 2,7 2,6 2,5 2,5 2,4
vállalhat például az infrastruktúra megújításában, az elmaradott területek fejlesztésében, a munkaerő
átképzésében, nagy kutatási programok támogatásában. Számos ország gyakorlatában az állam maga szabja L – Ingatlangazdálkodás 0,9 1,1 1,1 1,1 1,1
meg és tartatja be az üzleti élet részletes szabályait, míg más hagyományú és kultúrájú országban az üzleti M–N – Szakmai, tudományos tevékenység, adminisztratív szolgáltatások 7,6 12,8 13,0 13,1 13,2
gyakorlatot inkább az érintettek önszabályozása szorítja keretek közé.
Az állami működést illetően jelentősek az országok közti különbségek. Van, ahol nagy hagyománya O–Q – Államigazgatás, honvédelem, oktatás, egészségügy, szociális tevékenységek 22,2 23,7 23,6 23,6 23,6
van az etatista felfogásnak: a hatóságok a gazdaság napi működésébe is beleszólnak, máshol a kormányzat az
R–U – Sport, művészetek, kultúra, szórakoztatás 5,2 6,1 6,1 6,0 6,1
üzleti ügyek intézésében önmérsékletet tanúsít a laissez-faire felfogás jegyében.
Forrás: Eurostat
Egy ország gazdasági életében nagy változások állhatnak be politikai fordulatot, választásokat
követően, például azzal, hogy a korábbitól lényegesen eltérő felfogású párt kerül a kormányrúdhoz. Jöhet
A valamikor nagyfoglalkoztató mezőgazdaság láthatóan már csekély súlyú ágazattá vált, noha például
konzervatív-liberális irányzat, amely a szabadpiac fontosságát hangsúlyozza, és annak megfelelő
a francia, román, magyar, lengyel, dán mezőgazdaság és az arra épülő élelmiszeripar továbbra is fontos a
gazdaságpolitikai irányt követ; ha viszont progresszív, szociáldemokrata politikai erő kerül hatalomra, akkor
munkahelyek szempontjából. A valamikori kis termelékenységű, elmaradottnak számító mezőgazdaság
gyakori, hogy az állam a jövedelmek átcsoportosításával, aktív kormányzati cselekedettel kívánja korrigálni
mostanra a legtöbb érintett országban jól gépesített, vegyipari és biológiai technológiák által hatékonnyá tett
az addig kialakult jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket. Ám olyat is láttunk, hogy a konzervatív
agrárgazdasággá lett, amely éppen a modernizáció folytán nem köt le olyan sok munkaerőt, mint az
értékrendű kormány, amely a költségvetési egyensúlyt roppant komolyan veszi, a külső sokkok súlyos
agrártechnológiai forradalom előtt.
társadalmi és gazdasági következményeire tekintettel nagyvonalú állami költekezést indít el – ez történt
Az ipar vezető ágazat volt a 20. század derekán az élenjáró országokban, amelyeket más néven
például Németországban 2020-ban, a koronavírus-válságra adott gazdaságpolitikai válasz részeként.
iparosodott nemzeteknek neveztek. Ez azonban hamarosan megváltozott, mégpedig részben az ipari fejlődés,
Az állam gazdasági aktivitása tehát változhat, akár belső okokból, akár külső körülmények miatt; majd
a gyáripari termelékenység gyors növekedésének hála. Így tehát a primer (mezőgazdasági, bányászati) ágak
megvizsgáljuk, hogy milyen gazdasági helyzetben mi számít megfelelő vagy ajánlott kormányzati
részarányának mérséklődését időben a szekunder (ipari) ágazat aránycsökkenése követte. Az iparban
cselekvésnek. Azt is megnézzük, hogy mennyire különböznek a nézetek, felfogások a „jó gazdaságpolitika”
foglalkoztatottak részaránya a tercier (szolgáltató) ágazatok térnyerése következtében az EU átlagában
mibenlétéről. Ám van bizonyos minimum-feladatkör, amelyet mindenképpen el kell látni ahhoz, hogy a
újabban a 15 százalékos ráta körül stabilizálódott.

7 8
 Az iparnak a hazai termékhez való hozzájárulása azonban ennél általában jóval nagyobb, éppen a Az állam mint munkaadó – OECD-országok adatainak alakulása
feldolgozóiparban végbement termelékenységnövekedés nyomán. Ha tehát nem a foglalkoztatottak számát, Állami alkalmazottak az összes foglalkoztatott százalékában
hanem a megtermelt GDP-ből való részesedés arányát nézzük, akkor már más a helyzet. Az EU átlaga mintegy
20 százalék, de a német, szlovák, magyar, cseh ipari aránymutatók 30 százalékosak vagy azt meghaladók. év 2007 2010 2014 2017
Ehhez képest Luxemburgban, Máltán vagy Nagy-Britanniában viszont a pénzügyi szolgáltatásoknak nagy a Ausztria 16,92 17,13 16,78 16,82
súlyuk, mind a foglalkoztatásban, mind a hozzáadott értékben. Máshol pedig (pl. Görögországban,
Horvátországban) a turizmus fontos szerepe jelenik meg a megfelelő statisztikai rubrikában. Csehország 16,18 16,31 16,25 16,46
A világstatisztikák különösen nagy arányeltéréseket mutatnak: Kínában, Dél-Koreában az ipar Franciaország 22,35 22,62 22,15 21,91
termelési hányada 40 százalék, a fejlett Hongkongban és az igen szegény Szomáliában viszont csupán 7
százalék, de tudható, hogy Hongkongban a kikötői adottságok miatt nagy a szállítási, logisztikai, pénzügyi, Németország 11,33 11,35 10,64 10,49
biztosítási tevékenységek aránya, míg az utóbbiban még mindig 60 százalék a mezőgazdasági részarány.4 Görögország 17,99 18,27 17,93 17,7
Európában és a fejlett világban mindenhol igen komoly a közszolgáltatások és igazgatási szakmák
súlya: a mai modern társadalmak szolgáltatásalapúak. Magyarország 18,81 21,1 21,63 20,58

Japán 6,09 6,09 5,97 5,89

1.3. A munkaadó és gazdálkodó állam
Lengyelország 15,9 16,01 16,78 15,84
Az állami szektor terjedelmét tekintve is nagyok a nemzetközi eltérések. Az államháztartás ügyeinek
tárgyalásánál majd kitérünk arra, hogy miért annyira mások a különböző fejlettségű, múltú, méretű országok Portugália 14,49 15,19 15,16 14,38
az adóteher mértékét vagy az állami foglalkoztatás arányait tekintve. Szem előtt kell tartanunk, hogy minden Szlovákia 19,38 19,29 19,44 18,69
elköltött költségvetési euró (dollár, forint) valakinek a bevétele lesz, így az állami kiadások másfelől a
gazdasági szereplőknél bevételeket is jelentenek. A kormányzati és egyéb állami szervek a közbeszerzések Szlovénia 15,37 16,73 17,63 17,11
kiírása és odaítélése révén hatalmas összegekről döntenek. Spanyolország 13,36 15,2 15,99 15,3
Az állami szervek szolgáltató- és termelőtevékenységeikkel közvetlenül kihatnak az üzleti életre: sok
helyen van állami kézben az áramszolgáltatás, vasút, posta, nemzeti légitársaság, az infrastruktúra néhány Svédország 30,26 28,97 28,45 28,83
kritikus területe, a hadiipar – míg más hagyományú országokban az ilyen tevékenységeket is a magánszektor Törökország 13,09 12,66 11,09 10,77
végzi, legfeljebb állami szabályozásnak és pénzügyi ösztönzőknek alávetve.
Az állami intézmények működési stílusához nyilvánvalóan igazodnak, alkalmazkodnak a gazdaság Egyesült Királyság 19,2 19,57 16,86 16,01
szereplői. Ezért nem elég kimondani egy ország esetében, hogy piacgazdaságról van szó; az állammal kiemelt
Egyesült Államok .. 17,07 15,64 15,15
súlyú gazdasági szereplőként kell számolnunk az említett makrogazdasági és szabályozó feladatkörökön
Forrás: OECD, Government at Glance
túlmenően is.
A magyar olvasó számára elsődleges referenciaként szolgáló európai gazdaságokról elmondható, hogy A fejlett, iparosodott országok átlagában 18 százalék körüli a közvetlenül az állam által alkalmazottak
tulajdonképpen mindegyik vegyes gazdaság: tulajdoni szerkezetét tekintve több szektorból áll. A legnagyobb aránya a teljes foglalkoztatotti létszámból. (Ez az adat természetesen nem tartalmazza a nyugdíjasokat, az
a magántulajdonú szektor. Emellett a legtöbb országban jelentős az állami (közösségi) szektor, bár részarányát egyéb transzferjövedelmet élvezőket). Átlag feletti Franciaország, Magyarország és főként Svédország adata
tekintve elég változatos a kép. Léteznek továbbá nonprofit intézmények, vagyis olyanok, amelyek nem állami – ez utóbbi ismert jóléti államként számos olyan foglalkozási ágban is fenntartja az állam szerepét, amely
tulajdonúak, ám működésüknek nem célja az üzleti nyereségesség. máshol inkább a magánszektor feladata (kultúra, egészségügy, sőt alkohol-kiskereskedelem). Az Egyesült
A szektorarányok terén is igaz, hogy országok nagyban különböznek a tekintetben, hogy mennyire Államokból nézve a svéd helyzetre sűrűn alkalmazzák a szocialista jelzőt, amely egészen a legutóbbi időkig
jelentős az állam közvetlen gazdasági szerepe vállalkozóként, tulajdonosként, munkaadóként, és mennyire erős negatív töltést hordozott az amerikai szóhasználatban, pedig inkább csak mértékbeli különbségek
kifejlett a civil, de nem üzleti elvű szféra. Abban viszont közös minden európai ország (talán Belaruszt kivéve), mutatkoznak a két ország közszektorának részarányát tekintve. Viszont feltűnően magas a magyar mutató,
hogy a gazdasági teljesítmény zöme a magánszektorból származik. Ami az állami alkalmazottaknak a teljes nem a gazdag, nyugat- és észak-európai országokhoz, hanem a kelet-közép-európai térség hozzánk hasonló
foglalkoztatotti létszámhoz viszonyított arányát illeti (amiben a honvédelemtől, rendfenntartástól, fejlettségű és múltú országaihoz képest.
minisztériumi ügyintézőktől kezdve az állami oktatásig minden benne van), a fejlett világ adatai szerint elég
nagy az eltérés, és figyelemre méltó a változások időbeli tendenciája is. 1.4. Mire jók a különféle szektorok?

A tulajdoni különbségek eltérő működési logikát is magukkal hoznak. A szokásos, elfogadott feltevés
szerint a magántulajdonost elsődlegesen a nyereségszerzés motiválja. E törekvése kapcsán versenyben áll
másokkal; éppen ez a vetélkedés az, amelynek következtében a versenypiaci vállalat a működési költségeket
féken tartja, és igyekszik mást, többet ajánlani vevőinek, potenciális ügyfeleinek. Ebből adódik az államnak
az a teendője, hogy a vetélkedés kereteit, szabályait betartassa, a gazdasági rendet fenntartsa.
Az állam maga is szervezetek sokaságából áll. Az állam alapvetően és legfőképpen nem gazdasági
rendeltetésű intézmény, noha lehetnek vállalkozásai is. Az állami tulajdonú cég is vállalkozás, ám annak
vezetése – a jogrendtől, a hagyományoktól, a kormánypolitikától függő módon – sokféle egyéb szempontra is
köteles ügyelni. Az állam felhasználhatja a tulajdonában álló bankokat, közüzemeket, iparvállalatokat
9 10
gazdaságpolitikai céljaira: a foglalkoztatás növelésére, az árak féken tartására, a területi aránytalanságok
mérséklésére. Ám az ilyesmi sosincs ingyen, rendszerint az állami vállalat működési hatásfoka és
nyereségessége sínyli meg a nem gazdasági teendők ellátását. Sok függ ezen a téren az adott kormány
gazdasági felfogásától, politikai nézetrendjétől: van, ahol a kormány elsősorban vállalkozásként tekint a
köztulajdonú cégekre, és ennek megfelelően távol marad az üzleti döntések meghozatalától mindaddig, amíg
vissza nem kerül a magántulajdonú szektorba az egyébként üzletileg is életképes vállalkozás. Más esetekben
viszont a kormány konjunktúrapolitikai vagy szociálpolitikai eszközként használja fel az állami cégeket, sőt
az is előfordulhat, hogy politikai zsákmányként tekint rájuk, amelyekből pénzt lehet eltéríteni pártcélokra,
vagy ahonnan a rokonok, párttagok kényelmes jövedelmet húzhatnak.
A közösségi szektort alkotó sokféle intézmény működését nehéz olyan egyszerű alapelvvel leírni, mint
hogy az üzleti szektor a rentabilitásra törekszik. A legáltalánosabban az mondható, hogy a közintézményeknek
a közjót kell szolgálniuk. Hogy milyen formában, azt elvileg meghatározza az alapító joganyag.
Ez így persze nagyon elvont, vegyük ezért példaként az ország fizetőeszközéért felelős központi
bankot, amelynek működéséről még később részletesebben szólunk. A központi (nemzeti) bank elé külön
jogszabály („jegybanktörvény”) állít feladatokat: őrködjék a fizetőeszköz értékén, a fizetési rendszer
biztonságán. Bank ugyan, de nem törekszik nyereségességre. Az persze fontos, hogy állami intézményként
takarékosan, a feladatainak ellátása során költséghatékonyan működjön, de nem a tőkéjének minél
nyereségesebb hasznosítása a cél. A profitmaximalizálás torz ösztönzést vinne működésébe, hiszen a központi
bank hatalmi helyzetével visszaélve jókora nyereséget érhetne el túl magasan tartott kamatokkal vagy az üzleti
élet szereplőinek indokolatlan megbírságolásával – ez valójában visszaélés lenne. A közintézmény akkor
hatékony, ha a reá bízott közfeladatot jól végzi el. Ez az elv a teljes államháztartásra is igaz.
Az állam egészének költségvetése ritkán van egyensúlyban. Néha többlettel zár, noha gyakoribb az év
végi hiány; ettől önmagában nem kell megijedni. Ha ugyanis gazdasági visszaesés fenyeget, akkor ajánlatos
az államnak többet költenie az éves jövedelménél. Gazdasági válságban pedig különösen sokat súlyosbítana
a helyzeten, ha az állam ragaszkodna a költségvetés egyensúlyban tartásához. A köznapi bölcsesség – vagyis
hogy mindenki addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér – nem minden helyzetben ad eligazítást az állami
intézmények célszerű működéséről. Ezért lesz fontos megérteni a társadalom, a gazdaság zavarainak
mérséklésével megbízott közintézmények rendeltetését, működési elvét.
A társadalom igényli a nem nyereségelven működő intézményeket a kulturális, jótékonysági,
szabadidős teendők ellátásában. A nonprofit szervezetek nem viselkednek sem vállalatként, sem állami
hatóságként – nem is az feladatuk. Gazdasági súlyuk rendszerint csekély a másik két említett szektorhoz
képest, velük itt csak érintőlegesen foglalkozunk.
A piac működési zavarai, hibái, csődjei
A közösségi szektor kiterjedése és szerkezete nagymértékben függ a nemzeti hagyományoktól,
a történelmi előzményektől, ám a piacgazdaságban az állam gazdasági szerepvállalása
általános okokra is visszavezethető. A piaci szereplők közötti ügyletek során gyakran fellépnek
olyan jelenségek, amelyeket piachibáknak nevezhetünk. Ezek olyan gyakori hibák vagy
kudarcok (market failures, market imperfections elnevezés alatt szerepelnek az angol
közgazdasági szakirodalomban), amelyek nem egyvalaki ügyetlensége vagy személyes
hibázása nyomán lépnek fel. Vegyük azt az esetet, amikor egy piacon monopolhelyzet alakul ki
egy sikeres cég kiemelkedése és az összes többi vállalkozás elsorvadása, csődbe menetele
nyomán. Egy ilyen nem szokatlan esetben az érintett piac elveszti versenyző jellegét. Márpedig
a verseny megléte, de legalább komoly esélye az, amelytől a költségek féken tartását, a
fogyasztók kedvének keresését, a műszaki haladást elvárhatjuk. Itt tehát piachiba áll elő; ennek
korrigálására szükségessé válhat az állam beavatkozása. Egy másik nem rendkívüli helyzet az,
hogy a gazdasági szereplőknek olyan termékekre, szolgáltatásokra lenne szükségük, amelyek
előállítása alkati okokból nem várható el a piaci résztvevőktől: ezek az úgynevezett közjavak.
A nyereségelvű piaci szereplők egyszerűen nem fognak olyan jószágok előállítására
berendezkedni, amelyekre lenne ugyan társadalmi igény, de amelyek előállítási költségeit nem
lehet megfizettetni. Miért is nem? Van, amikor lenne ugyan mód a fogyasztóval megfizettetni
azt az árat, amely mellett a vállalkozók nyereségesen működnének, de a társadalom
11
helyesebbnek tartja szabad hozzáférést adni a sajátos jószághoz, amely ezáltal közjószággá
válik: ilyen az utcai közvilágítás, a település útjainak és hídjainak használata. De lehet
említeni a tudományos alapkutatások eredményeit, a közrend fenntartását, a honvédelmet mint
sajátos szolgáltatást, vagyis olyan javakat, amelyek sokaknak válhatnak hasznára, mégpedig
úgy, hogy azzal, ha egyvalaki él az adott szolgáltatással, megfér az, hogy más is használja. A
társadalomnak így valóban jobb – csak éppen önmagától senki sem állná a költségeket, ha
mindenki más is részesülhet a jókban, fizetés nélkül.
Van olyan helyzet, amelyben technikailag megoldható a használati díj beszedése, mint az
autópálya esetében: ezzel a túlzott igénybevételt vissza lehet szorítani, és akkor
magánjószággá válik az út. Lesz is vállalkozó a sztráda építésére és működtetésére. Persze
ehhez ki kell zárni a nemfizető felhasználót a szolgáltatásból, hiszen ha A nem fizet, akkor B
sem akar, és fellép a potyautas-probléma, amely sok zavart okoz az egyéni költségekre és
hasznokra épülő piaci rendben. Ha kockázat nélkül lehet bliccelni, akkor az egyén nincs
ösztönözve arra, hogy feltárja egyéni preferenciáit (azaz hogy mennyit lenne hajlandó fizetni
egységnyi jószágért), a termelő pedig nincs ösztönözve az ilyen jószág előállítására piaci
körülmények között. Néha jogi vagy etikai indokok szólnak a kizárás ellen: a jogrendnek és az
ország békéjének fenntartása olyan állami „szolgáltatás”, amelyre minden állampolgár
jogosult. Valaki kijelentheti ugyan, hogy őt márpedig ne védje meg a honvédség, ám nem
oldható meg, hogy a békét csak a többi polgártárs számára őrizzék meg. A béke és a jogrend
fenntartásának költségeit ezért az állam úgy fogja begyűjteni, hogy az állampolgárokat
adófizetésre kötelezi, ezzel igyekezve megelőzni a „potyázást”. Más esetekben gazdaságossági
kérdés, hogy érdemes-e a fogyasztók egy részét kizárni: rendszeresen zsúfolt utak esetében be
lehet vezetni az úthasználati díjat, ami távol tartja mindazokat, akik nem tudják vagy nem
akarják azt leróni. Persze megeshet, hogy a díjszedés költségei túl sokat elvisznek a
bevételekből. Emellett számolni kell azzal, hogy a forgalom szükségszerűen lelassul, vagy az
autóáradat áthelyeződik az ingyenes, ám veszélyesebb, esetleg több lakost szennyező utakra.
Itt azzal az általános jelenséggel találkozunk, hogy az ügyletben részt vevő két félen (az
autóvezetőn mint vevőn és az autópályát üzemeltető cégen mint szolgáltatásnyújtón) kívül
másoknál is fellépnek hatások, például az addig csöndes város útjaira zúdul az a forgalom,
amelyet a sztrádadíjat elkerülni szándékozó autósok generálnak. Ha az útdíj sokakat elriaszt
a pálya használatától, és emiatt több a közúti baleset, nagyobb a zaj- és légszennyezés, azaz
túl sok negatív külső (externális) hatás lép fel, akkor jobb díjmentessé tenni a sztrádát –
csakhogy ilyen esetben a közösségnek kell állnia az autópálya-építés és -fenntartás költségeit.
Felléphet pozitív externália is: a drágább, de tisztább autó megvásárlása nem csak a vevő és
eladó belső ügye, mert a környéken élők jóléte is nő valamilyen mértékben az ügylet
folyományaként: az autópark megújítását akár állami eszközökkel lehetne segíteni, míg a nagy
szennyezőknél állami tiltással, bírságolással vagy különadóval érdemes beleavatkozni a piaci
ügyeletbe.
Állami beavatkozásra adhat okot az is, ha a piaci működés szélsőséges jövedelemeloszlást idéz
elő, amely társadalmi okok miatt nem fogadható el, és amely korrekciót igényel. Márpedig
áruhiány, háborús viszonyok, árfelhajtó összejátszás nyomán kialakulhatnak olyan piaci árak,
amelyek okkal sértik az emberek igazságérzetét; ilyenkor a piachibán lehet javítani állami
szabályozói intervencióval.
1.5. A politikai állam
A gazdaságpolitika fogalma érintkezik a politikáéval: az adók, az állami kiadások ügyeit a
nyilvánosság előtt vitatják meg a pártok, a költségvetésről és az adókról törvényt alkotnak. A nagy
gazdaságpolitikai ügyek a politika világában dőlnek el. Jól van ez így? Miért is kell egyáltalán a politikai
szereplőknek, a pártoknak befolyással lenniük a gazdasági életre? Nem az lenne az észszerűbb, ha a gazdaság
a maga szabályai szerint, autonóm módon működhetne, és a politika kívül maradna az üzleti életen?
Ezekről a kérdésekről sokféle nézet él a világban. Országonként is eltér a közfelfogás arról, hogy
gazdasági ügyekben mit várnak el az államtól. Van, ahol viszonylag ritka, máshol viszont igen gyakori a
kormány intervenciója (beavatkozása) a gazdasági élet napi menetébe.
12
 Az egyik szélsőség az, ha a politikai hatalom nem ismeri el a gazdasági élet autonómiáját, és
parancsuralmi rendszert működtet. Ez már a múlt – remélhetőleg végleg. Az viszont ma sem ritka, hogy a
hatalom rendszeresen, közvetlenül és részletesen beleszól a gazdasági felek közötti ügyletekbe. Az ilyen
intervencionista gazdaságpolitikai felfogás formailag meghagyja a magántulajdont, de szűk teret enged a
magánkezdeményezésnek, a jogilag egyenlő állású felek közötti szabad megállapodásoknak és
szerződéseknek.
Háborús viszonyok és sajátos történelmi körülmények között számos esetben jött létre állam által
irányított gazdasági rendszer. Hazánk történelméből is ismeretes a több évtizedes tervgazdasági korszak az
1945–1948-as államosításoktól az 1989–1990-es politikai rendszerváltozásig, bár ebben a hosszú időszakban
is nagy különbségek mutatkoztak mind a rendszer jellegében, mind pedig a gazdaságpolitikában. A
Szovjetunióban hetven éven át létezett parancsgazdaság, bizonyos időnként reformálási kísérletekkel. Ezekre
az előzményekre vissza fogunk térni.
Ahol a gazdasági életet az állam (állampárt) szervezi, ott nem marad tere a magánkezdeményezésnek,
a piac a feketegazdaságba húzódik. A kiterjedt állami beavatkozás gyakorlata ellentmond a demokrácia
elveinek. Ezért demokratikus berendezkedés mellett csak átmeneti jelenségként fordulhat elő az
intervencionista állam. Ugyanakkor a magángazdaság zavarai, válságai idején megnő azoknak a száma, akik
nem hisznek a magángazdaság látszólagos szervezetlenségét rendbe tevő „láthatatlan kéz” létezésében,
amelyről Adam Smith írt A nemzetek gazdagsága című, 1776-ban megjelent korszakos munkájában.
Adam Smith (1723–1790)
Skót filozófus, akit gyakran neveznek a közgazdaság-tudomány atyjának. Ne feledjük: a
közgazdász (economist, Ökonom/Volkswirt, économiste) szó csupán a 19. századtól él a mai
értelmében. Smith a glasgow-i egyetemen logikát, majd morálfilozófiát tanított. Európai
utazásai során találkozott Tourgot-val és François Quesnay-vel, az akkoriban elfogadottnak
számító fiziokratizmus vezető személyiségeivel, akik a gazdagság forrását a termőföldben, a
természeti javakban vélték felfedezni. Smith első jelentős írása Az erkölcsi érzelmek elmélete
(The Theory of Moral Sentiments), mely 1759-ben jelent meg. Máig sokat idézett nagy műve A
nemzetek gazdagsága, pontosabban An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of
Nations, röviden: The Wealth of Nations. Ez a közgazdaságtan első rendszerező és egyik
legnagyobb hatású műve, amely abból indul ki, hogy a gazdasági tevékenységet az önérdek
motiválja, ám az ember csak úgy érvényesítheti az érdekeit, ha másoknak hasznos szolgálatot
teljesít, munkájának termékét cserére felkínálja. Ezzel kifejlődik a munkamegosztás, a
képességeink szerinti szakosodás és az önkéntes (piaci) csere, amely mind az eladónak, mind
a vevőnek hasznára van. A szakosodás nyomán a termelékenység nő, a kereskedelem révén a
nemzet gazdagabb lesz.
Az önkéntes piaci cserére, az egyéni érdekekre, vállalkozói szándékokra, kezdeményezésekre épülő
rend – amelyet itt általában piacgazdaságnak, néha pedig kapitalizmusnak nevezünk – sikeres és kevésbé
sikeres korszakon ment át, folytonos küzdelemben egyéb, alternatív társadalom- és gazdaságszervezési
szisztémákkal. A világméretű piaci rend az 1990-es évek legelején diadalmas, vetélytárs nélküli szakaszába
került. A pártállami szisztéma a Szovjetunió katonai, ideológiai és gazdasági hanyatlása révén megszűnt
alternatívát felkínáló rendként létezni, a kommunista Kína pedig éppen a világpiaci rendbe való bekerülésén
dolgozott.
Hamarosan azonban belső feszültségek gyűltek fel a fejlett piacgazdaságokban és a hozzájuk szorosan
kötődő térségekben, és válságok rengették meg a piacgazdasági rendet – ezekről bőven szólunk majd. Azt is
észlelhetjük, hogy a 2008-as világméretű pénzügyi, majd gazdasági válság nyomán megerősödött az autoriter
hajlam számos társadalomban. Mind többen gondolták úgy, hogy a piaci és vállalkozói szabadságot hirdető
rendszer súlyos jövedelmi aránytalanságokhoz, indokolatlan társadalmi különbségekhez vezetett, és ezért a
nép érdekeit szem előtt tartó erős politikai hatalomnak kell a gazdasági kérdésekben kimondania a végső szót.
Vannak azonban hívei (még mindig, tehetjük hozzá, észlelve a szabadpiaci gondolat 1980-as évek óta
tartó visszaszorulását) egy másik végletnek is: eszerint az államnak, a politikának ki kellene maradnia a
gazdasági életből. E felfogás szerint a gazdasági ügyek csak a gazdasági szereplőkre – (gyárosokra, bankokra,
13
munkavállalókra, fogyasztókra – tartoznak. Ebből a minimális állam felfogása következik. A szabados
(libertariánus) ideológia eleve ellenséges bármely állami beavatkozással, legyen az kötelező védőoltás vagy
munkanélküli-segélyezés. Mások nem ideológiai alapon sokallják az állami intervenciót, inkább a hatóságok
nehézkes, bürokratikus működésével elégedetlenek – gyakorta joggal.
Nem kell itt most igazságot tennünk az eltérő nézetek (és a mögöttük álló eltérő élettapasztalatok)
között; egyébként is a két szélsőségnél sokkalta több felfogás, gyakorlat létezik a világban. A gazdasági
folyamatok történetéből az szűrhető le, hogy a modern piacgazdaság igényli a kormányzat irányító, szabályozó
tevékenységét, sőt nélküle aligha maradhatna fenn. Az állami működés költségességét, gyakori pazarlását és
visszásságait nem feledve kimondhatjuk, hogy az értelmes szabályozás hiányát megsínyli a társadalom.
Vegyünk csak egyetlen fontos vonatkozást: az üzleti folyamatok társadalmi ellenőrzése híján még
súlyosabb gondot okozna a környezetszennyezés. Gondoljunk bele: az ipari melléktermékeket a folyóba
büntetlenül beleengedő cég versenyelőnybe kerülne a többiekkel szemben, amelyek azután egy idő múlva
maguk is a természeti környezet kárára szabadulnának meg a tisztítás költségeitől. Az ilyen és hasonló negatív
külső hatások a társadalom életminőségét rontanák, ezért társadalmi beavatkozásra van szükség.
A gazdaság működési gondjaira adott konkrét szabályozói válasz jellege, ereje és módja azonban
nagymértékben függ a politikai értékrendtől és az adott társadalom intézményeitől, jogrendjétől. A negatív
külső hatások enyhítését példának véve: az egyik irányzat tiltásokkal és hatósági előírásokkal kényszeríti rá
az üzletembereket környezetkímélő technológiák beszerzésére. Lehetséges azonban egy másik eljárás is:
megfizettetni az okozott kárt, ezáltal a környezet megőrzéséhez szükséges eljárások ráfordításai beépülnek az
üzleti költségek közé.
Számos jogos, észszerű oka és eltérő gondolati irányzata lehet tehát az állami aktivitásnak, amely így
a világban a legkülönfélébb formákat öltheti. Ha a politikai erők fontosnak tartják a környezet védelmét, akkor
a „zöld gazdaságpolitika” keretében aktívan alakítják a gazdasági életet. Máshol a foglalkoztatás védelmében
nyúl eszközeihez a kormányzat, és nem siet a klímavédő intézkedésekkel, ha azok erősen megterhelik a főbb
iparágakat, veszélyeztetve a dolgozóik munkahelyét. Megint más körülmények és politikai feltételek mellett
az állam keményen fellép az infláció ellen, általános érdekre hivatkozva, ám a pénzbeli megtakarítások
értékállóságát is szem előtt tartva, még akkor is, ha a pénzügyi stabilizálás során megnő az álláskeresők száma.
Vannak elfogadott mércéi, teljesítménymutatói az állami működésnek és a gazdasági rendet fenntartó
intézményeknek, de nincsen egyetlenegy jó és elfogadott gazdaságpolitika. Olyan sincs, amely teljesen
megvédené a gazdasági életet, a társadalom működését a megrázkódtatásoktól, nehézségektől. Krízisek
mindig kialakulhatnak. Nem is régen, 2007 után súlyos pénzügyi zavarokat élt meg a világ, majd 2020-ban
világméretű járvány szakította meg a társadalom addigi működését és benne a gazdasági folyamatokat. Amint
majd látni fogjuk, igencsak eltérő gazdaságpolitikai válaszok születtek, sőt ugyanahhoz a célhoz más és más
kormányok nagyban különböző eszközöket rendeltek hozzá.
1.6. Mi tehát a gazdaságpolitika?
Mindezek alapján már körvonalazódik a gazdaságpolitika tartalma, jelentése. A kormány (tágabban:
az állam) a rendelkezésére álló széles eszköztár alkalmazásával formálja a nemzetgazdaság egyensúlyi
viszonyait: a folyó fizetési mérleget, az államháztartási egyenleget, az árszintet, a foglalkoztatás mértékét és
egy sor egyéb fontos makrogazdasági változót. Az állam az üzleti életet és a társadalom mindennapjait
befolyásoló szabályozókat működtet. A kormányzati szektor léte miatt eleve számolnunk kell az állam
megrendelői, termelői és tulajdonosi mivoltával. Ezen túlmenően a gazdaságpolitikai döntés politikai
természetű: a döntéshozók a politikai és jogi rendszer keretein belül alkalmazzák a rendelkezésre álló
kormányzati eszközöket politikai céljaiknak megfelelően.
A gazdaságpolitika tehát az állam (a kormány és a nem kormányzati szervezetek, testületek)
gazdaságot és társadalmat szabályozó, irányító vagy befolyásoló célirányos tevékenysége, amely a
pénzügypolitika, versenypolitika, regionális politika és sok egyéb állami szakpolitika alkalmazásával szolgálja
a politikai értékeket és érdekeket.
14
1.7. Ki a jó gazdaságpolitikus? 1.8. Összefoglalás

Demokráciákban a politikusok a választási rendszer szabályai szerint meghozott választói döntések A mai modern (európai) állam kormányzati szektora a nemzeti jövedelem nagy hányadát centralizálja
nyomán kerülnek kormányra. Az egymást követő kabinetek gyakran eltérő felfogás szerint kormányoznak. A és újraelosztja a jövedelemtulajdonosok között, emellett – országonként igen eltérő mértékben –
választásokkal hatalomra jutó politikai erők nemritkán az addig követett gazdaságpolitikai gyakorlat tulajdonosként is részt vesz a gazdaságban. Az állam pénzügyi, szabályozó, munkaadói, tulajdonosi döntések
felülvizsgálatával kezdik kormányzati munkájukat, hivatkozva a választók nagyobb felétől kapott tömegével hat az üzleti konjunktúrára. E döntések túlnyomó része azonban igazgatási jellegű. A
demokratikus felhatalmazásra. gazdaságpolitika kifejezést azokra a nagy jelentőségű döntésekre alkalmazzuk, amelyek közvetve (például az
Egy kontinensen belül is jelentősen eltérhetnek a gazdaságpolitikai gyakorlatok. Kimutathatók adók, a költségvetés, a kamatok, az árszint révén) vagy hatósági intézkedésekkel befolyásolják az egyének,
regionális eltérések: a skandináv országokban a kormányváltások ellenére rendszerint közmegegyezés vállalkozások ügyleteit. Szűkebb értelemben a makrogazdasági döntések és szabályok számítanak
mutatkozik egy sor fontos szociálpolitikai és gazdaságpolitikai kérdésben, míg a mediterrán országok gazdaságpolitikai jellegűnek, de a kiterjedt állami szektorral jellemezhető országokban a kormányzat a maga
gazdaságpolitikai gyakorlatában jellemzőbbek az egymás utáni korrekciók. A német–francia („rajnai”) gazdálkodó tevékenységével is kifejt gazdaságpolitikai hatást.
gazdaságpolitika más stílusú, mint a brit. A volt tervgazdaságok gazdaságpolitikája is sokban eltér a kontinens A tényleges döntéshozatalt formálják az illető ország szokásai, a hatalmat gyakorlók pártpolitikai és
más országcsoportjainak gyakorlatától. Az eltérések alapján kimondhatjuk: nincs egyetlen általános érvényű személyes érdekei, a fennálló erőviszonyok, az érdekképviseleti szervezetek, a lobbisták, a közvélemény-
gazdaságpolitikai minta. Ugyanakkor a gazdaságpolitikai szakirodalom tézisei, a nemzetközi szervezetek formálók ráhatásai, a vezető gazdaságpolitikusok személyes adottságai. Nincsen két azonos gazdaságpolitika,
ajánlásai és a sikeres országok referenciahatása miatt bizonyos élenjáró gyakorlat (best practice) létrejön. Azt megegyező külső feltételek esetén sem; minden országban eltérő a gazdaságpolitikai döntéshozatal rendje és
ismerniük kell a nemzeti döntéshozóknak akkor is, ha a maguk útján kívánnak járni. stílusa. Ugyanakkor az erős nemzetköziesedés körülményei között bizonyos elfogadott szokások, sőt
Időnként egy-egy nagy hatású, befolyásos politikushoz kapcsolható valamely új gazdaságpolitikai irányzatok megfigyelhetők a gazdaságpolitika terén is, különösen olyan ügyekben, amelyekre nemzetközi
irányzat. Margaret Thatcher brit miniszterelnök nevéhez markáns privatizációs és pénzpolitikai irányzat konvenciók, szerződések érvényesek.
kötődött az 1980-as években, amelyet idővel más országokban is követni kezdtek. Szintén hatott a kor A tényleges gyakorlatban nem ritka az improvizálás, a kellő ismeret hiányában meghozott fontos
gazdasági felfogására Ronald Reagan amerikai elnök politikája („Reaganomics”), amely adómérséklő és a döntés, hol jó okkal (adathiány vagy időszűke miatt), hol pedig a döntéshozók hibázása miatt. Gyakorta előre
gazdasági kínálat növelését célzó reformokkal igyekezett kúrálni az amerikai gazdaság akkori ütemvesztését. kellően fel nem mért mellékhatásokkal, későbbi kellemetlen utóhatásokkal jár egy állami intézkedés. Széles
Később a tartósnak látszó japán stagnálásra adott politikusi válasz nyomán kapott nevet egy gazdaságpolitikai lehet a rés az elméleti optimum (ha van ilyen egyáltalán) és a mindennapi gyakorlat között, ezért fontosak az
irányzat („Abenomics”) – a sajtó különösen szeret nevet rendelni a jelenségekhez, irányzatokhoz. intézmények a maguk tudásával, rutinjaikkal.
A gazdaságpolitika gyakorlatában mindig is léteztek irányzatok, tendenciák, sőt mondhatni: szakmai
divatok. Még sincs két teljesen azonos gazdaságpolitika a világon, mint ahogy a helyzetek sem egyformák; 1.9. Kulcsszavak
nem létezik egyetlen optimális, minden helyzetre alkalmazható és minden körülmények között megfelelő
 Az állam szokásos hatósági tevékenységei,  Szándékolt hatás és a döntések
gazdaságpolitikai válasz. A gazdaság- és politikaelmélet ad bizonyos iránymutatást, de makrogazdasági illetve gazdaságpolitikai döntései mellékhatásai
modellek alapján csak általános következtetések vonhatók le. A döntéshozó intézmények (központi bankok,  Reálgazdaság, pénzgazdaság  A minimális állam és a parancsuralmi
minisztériumok) a nagyfokú nemzetköziesedés közepette figyelik egymás gyakorlatát, tanulnak egymástól.  Etatizmus, laissez-faire rendszer mint két véglet
Végső soron azonban a felelős kormány hozza meg a döntéseket céljai megvalósítása érdekében a  Primer, szekunder és tercier ágazatok  Az állami beavatkozás (intervenció) sok
rendelkezésére álló anyagi erővel és jogi-politikai hatalom alkalmazásával.  Iparosodás és ipartalanodás: a oka és formája
A kormányzati működés mértékét, jellegét az általános jogi és intézményi kereteken belül befolyásolja termelésszerkezeti arányok időbeli  Kormányzati és nem kormányzati
alakulása intézmények gazdaságpolitikai
a kormány mögött álló társadalmi erők, pártok értékrendje, ideológiája, világnézete. A kormány döntéseit tevékenysége
 Vegyes gazdaság: a gazdaság tulajdonosok
természetesen a népszerűség szempontjai, a következő választás közelsége, a politikai ellenfelekkel folytatott szerinti vegyes volta  A gazdaságpolitikai döntés politikai
polémia, a társadalmi szervezetekhez fűződő viszony, a külföldről érkező impulzusok is mozgatják.  A piaci bajok esetei és ezek természete
A gazdaságpolitikai intézkedést megelőzheti társadalmi érdekegyeztetés, míg más esetekben a következményei  Adam Smith
kormány önállóan dönt. A kabinet döntési lehetőségeit behatárolja, hogy az előző kormányok milyen  Külső (externális) hatások, ezek  J. M. Keynes
kötelezettségeket vállaltak. A nemzetközi szerződések, illetve a nemzetközi és integrációs szervezeteken internalizálása  M. Thatcher
 R. Reagan
belüli szabályok és elvárások is megkötik a kormány kezét. Emiatt a meghozott és kihirdetett döntésekben
gyakran keveredik egyfelől a kormányzat saját szándéka, másfelől a kormányon kívüli hazai és külföldi 1.10. Ellenőrző és továbbgondolást serkentő kérdések
befolyásoló tényezők hatása.
Az intézkedések szándékolt hatása mellett felléphetnek nem szándékolt következmények is. Ezekről a 1. Említsen példát arra, hogy állami, de nem kormányzati intézmény hoz gazdaságpolitikai döntést
laikusok rendszerint elfeledkeznek, és a ténylegesen bekövetkező összes esemény mögött hajlamosak valami (szabályt)! Ismer nem állami szabályalkotót?
szándékot felfedezni, és ha nem találnak logikát a fejleményekben, sokan a médiában terjedő összeesküvés- 2. Foglalja össze a különbséget az állam szokásos igazgatási döntései és tényleges gazdaságpolitikai
elméletek gyártóinak magyarázatát fogadják el. Holott minden szándékolt hatáshoz, akárcsak az emberi döntései között, például az adózás területére konkretizálva!
medicinában, kapcsolódnak mellékhatások. A szándékolt hatások sem egyformán érintik a társadalom és a 3. Nélkülözhető-e politika a gazdaságpolitikai döntéshozatalból?
gazdaság tagjait, mint ahogyan a nem kívánt, kellemetlen hatások is társadalmi rétegenként, földrajzi 4. Mi az oka annak, hogy azonos gazdaságpolitikai kihívásokra a különféle országokban más és más
régiónként eltérően jelentkezhetnek. megoldásokkal válaszolnak? És miért lehet az, hogy ugyanolyan gazdaságpolitikai intézkedés az egyik
országban másként hat, mint a másikban?
5. Nevezzen meg olyan közszereplőket, politikusokat, akiknek a nevéhez gazdaságpolitikai döntés vagy
irányzat kapcsolódik!
15 16
 2. fejezet
Visszapillantás az államok, nemzetek, nemzetgazdaságok kanyargós
fejlődési útjaira
Az eddigiekben az állam sokféle versenyszabályozó, piackorrigáló, társadalmi kiegyensúlyozó
beavatkozásáról esett szó. Ám maguk az államok is versengenek hatáskörért (kevésbé szemérmesen:
hatalomért), nemzetközi befolyásért, néha pedig egyszerűen a fennmaradásért. Az államszervezetet irányító
csoportok, rétegek vezető pozícióját végső soron a társadalmi rend szolgálatában végzett teljesítményük
legitimálja. Korunkban óriási különbségeket látunk a kormányra jutás és a hatalomban (közszolgálatban)
maradás módját tekintve. A Földön a 21. században felnőttkorba lépők kisebbsége él olyan politikai
rendszerben, amelyet fenntartások nélkül jól működő demokráciának lehetne nyilvánítani objektív mércék
alapján. A ma stabilnak mutatkozó demokratikus államok történetében is lehettek – nem is túl régen, akár a
mai fiatalok szülei, nagyszüleik életében – olyan korszakok, amelyekben az állami működés messze állt attól,
amit ma a közjó szolgálatán értünk. Mégis itt a sokféle társadalmi rendszerek közül azt vesszük alapnak, és
ahhoz viszonyítjuk időnként a többit, amely eleget tesz a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság együttes
ismérveinek; az ilyen rendszer kormányzati működése és intézményrendje áll elemzésünk középpontjában.
Ám kell-e ide egyáltalán politikai vonatkozás? Nem mondhatnánk-e nyugodt lélekkel, hogy a
gazdaságpolitikus sokkal inkább szakpolitikai munkát végez, semmint tisztán politizál? A politizálás sokaknak
pártszínekben folytatott öncélú civódást jelent. A pénzügyminiszter, a jegybankelnök munkája viszont
mégiscsak más, mint „politizálgatás”. Inkább szakma, nem? Az angol terminológia szerint inkább policy,
semmint politics? Szakpolitikusok – mondhatjuk rájuk. Ám a gazdasági rendszer, annak a társadalmi közegben
való beágyazottsága, valamint az irányítók és irányítottak közötti kapcsolatrend jogi, kulturális, politikai
jellege: ezek mind meghatározóak abban, hogy kik és hogyan „gazdaságpolitizálnak”. Nem hagyható ki tehát
a társadalmi-politikai rendszer még egy ilyen általános című és csak a bevezetés ambíciójával megírt könyvből
sem.
Az viszont valóban jogos megjegyzés, hogy a gazdaságpolitikai munka – gondoljunk akár egy
pénzügyminisztériumi államtitkárra, a monetáris tanács tagjára, a statisztikai szolgálat vezetőjére vagy a
Világbank elnökére, a G20 csoport értekezleteit előkészítő „serpára” – hivatás és szakma, mégpedig izgalmas
és fontos, amelyet csak komoly felkészültséggel lehet jól végezni. Számos példát lehet felidézni, amikor az
előző kormánypárttól nagyban eltérő felfogású új politikai hatalom megtartja hivatalban az ideológiai
ellenlábasa által posztjára állított személyt, mert „jó szakember, bíznak benne a piacok”. Láttunk ilyet az
Egyesült Államokban: Allen Greenspan az amerikai központi jegybanki szervezet, a Fed vezetésére
republikánus elnöktől kapta a felkérést, majd a következő republikánus elnöktől újabb ciklusra nyert
megbízást, és amikor idővel demokrata elnöke lett az USA-nak Bill Clinton személyében, további szolgálatra
kapott felkérést (Greenspan maga republikánusként volt ismert), majd ismét republikánus elnök jött –
Greenspant összesen ötször nevezték ki a négyéves Fed-elnöki ciklusra.1
Hogy kik és mik azok „a piacok”, amelyeknek bizalmát jó megőrizni, tegyük félre egy időre, inkább
gondoljuk tovább a gazdaságpolitikusi feladatkör jellegét. Amint az első fejezetben alaposan körbejártuk, a
gazdaság kormányzása szakpolitikai ismereteket is követel: illik érteni a nemzetgazdasági (makrogazdasági)
szintű összefüggésekhez, továbbá a nagy szervezetek működtetéséhez, és e kettőn felül jól kell tudni forogni
a politika világában. Sőt mindehhez negyedikként hozzátehetjük, hogy a gazdaságpolitikus legyen sikeres a
média világában is. Nyilván a gazdasági irányító pozíciók sem egyfélék: a jegybanki tisztségviselő alapvetően
a monetáris politika szolgálatában áll, és valóban eléggé távol maradhat a napi politikától, a pártügyektől.
Ezzel szemben a pénzügyminiszter, aki a költségvetésért felelős, benne van az ügyek sűrűjében. A legfőbb
állami számvevőszék, a statisztikai szolgálat, a versenyhivatal, valamely szakterület szakmai
szabályozóhatósága (energiahatóság, fogyasztóvédelmi szervezet) – ezeken a területeken a szakmai és irányító
munka zöme valóban policy jellegű. Amikor sorra vesszük majd a modern állam főbb gazdaságpolitikai
szakterületeit, majd érintjük a politikához való közelségük ügyét, ám már most előrebocsátjuk, hogy a
tényleges viszonyok nagyon különbözhetnek országonként, sőt ugyanazon országon belül is, a politikai stílus
és erőviszonyok alakulásának függvényében.
17
Ám térjünk vissza az alapkérdésre: a hatalmi vonatkozáson túl mi motiválja az államot a gazdasági
ügyek intézésében, mi a rendeltetése a magántulajdon dominanciáján nyugvó társadalmi-gazdasági
rendszerben? Ha elfogadjuk Keynes álláspontját, amely szerint a piacgazdaság hatékony gépezet ugyan, ám
hajlamos egyensúlytalanságra, könnyen beleragad rossz egyensúlyba, amint 1929-ban, akkor az állam köteles
folyamatosan jelen lenni a gazdaságban, hogy ügyeljen a piac állapotára, az üzleti konjunktúra állására, a
foglalkoztatás alakulására, a külső és belső pénzügyi egyensúlyi viszonyokra. Láthatóan ezen kormányzati
gazdaságpolitikai felfogás mögött ott áll a másik, a gazdaságra vonatkozó tézis. Nevezetesen: a magára
hagyott gazdaság hajlamos válságba kerülni. Az állam tehát azon túl, hogy a társadalmi rend, a politikum
intézménye, a piacgazdaság fenntartható működéséhez és fejlődéséhez is szükséges.
Nem mindenki látja így a világot. Keynesszel sem mindenki értett egyet az Általános elmélet
megjelenése és szakmai diadalútja után.2 Sőt egy évtizeddel azt követően, hogy a Time magazin az év
emberének választotta, lényegében odalett a keynesianizmus mint általánosan elfogadott gazdaságpolitikai
credo egyeduralma. Az viszont, hogy a piacgazdasági rendszerben időről időre válság fejlődik ki, nem
tagadható. A kapitalista rendszer hatékony, de törékeny. Ebből el lehet jutni a logikus következtetésre: szükség
van az államra, hogy helyrehozza azt, ami elromlott, vagy elromlóban van. Létezik ám egy másik világkép is
a gazdaság és az állam természetéről. Eszerint a gazdaságot alkotó milliók szakadatlan erőfeszítése nyomán a
gazdasági élet fejlődik, és ha egyensúlyát veszti is időnként, képes korrigálni, alkalmazkodni. Ha viszont az
állam (gyakorlatilag a politika, a kormány) beleavatkozik a gazdaságba, akkor eltorzítja annak működését,
legyengítheti válságkorrigáló képességét, sőt a maga gyakran téves, megkésett, informálatlan beavatkozásával
olyan krízist is előidézhet, amely anélkül nem is lett volna. Az állam tehát nem a probléma megoldása, hanem
maga a probléma.
Rendszeresen felbukkanó vitatémába ütköztünk itt. Nem csupán azzal a szabályozási kérdéssel van itt
dolgunk, hogy a létrejött piacgazdaság önszabályozása vagy az állami szabályozás a jobb megoldás?
Alapvetőbb kérdés vonatkozik a gazdasági fejlődés egész folyamatára: az állam a maga gazdaságpolitikai
tevékenységével vajon valóban támogatja a piac működését, vagy inkább szemben áll vele?
Ha arra gondolunk, hogy az állam az autonómiára vágyó piaci szereplőkhöz képest külső, az övékétől
mindenképpen eltérő logika szerint tevékenykedik, akkor az utóbbi válasz felé hajlunk. Ám akkor miért van
az, hogy amint baj támad az üzleti világban, az autonóm működésükre máskülönben büszke vállalatok és
bankok, az addig egymással vitázó szakszervezetek és a munkaadók egyaránt a kormányhoz fordulnak
segítségért? Jól látja-e a kisember, hogy az állam a befolyásos gazdasági szereplők érdekei szerint működik?
A kérdések súlyos témára irányulnak. A válaszadásban segíthet a történelem: visszapillantunk a
hatalom (állam) és a gazdaság (üzlet) viszonyára.
Sok országban a piaci rend az uralkodóval, a hűbérúrral folytatott kemény küzdelmekben fejlődött ki.
Politikailag széttagolt nemzetnek nehezebb volt gazdaságilag megerősödnie, az egymással viaskodó feudális
urak komolyan gátolták a haladást. Előnyösebb történelmi körülmények között viszont a piaci szereplők
megerősödését a politikai hatalom birtokosai is támogatták. Ha időben csupán az elmúlt kétszáz évre nyúlunk
vissza, sok mai fejlett ország esetében mutatható ki, hogy a tőkék felhalmozódása, a piacgazdaság kiépülése
egybeesett a nemzeti egység megteremtésével. Sok esetben még annál is nagyobb, egyenesen birodalmi
keretek között jött létre a kifejlett piacgazdaság, a piaci aktorok és az államhatalom szoros együttműködése
mellett.
Egészen más pályát futottak be viszont a volt gyarmati világ országai. Ezek egymástól is nagyban
különböző történelmi viszonyok között kapitalizálódtak. A gazdasági versenyben hátrányt szenvedtek, mert
cégeik nem támaszkodhattak segítőkész államra. Más esetben viszont a gyarmatosító nagyhatalomtól készen
kaptak olyan jogi és intézményi rendet, amely elvileg indulási előnyt is jelenthetett volna, ha… És itt azután
a történelmi és kulturális körülmények különbségeinek sokasága nehezíti a véleményformálást.
A magyar olvasónak azonban távoli a valamikori francia, spanyol, angol, holland, belga vagy akár
német gyarmatosító korszak és a rákövetkező dekolonizációs időszak a maga rengeteg drámai fordulatával.
Annál közelebbi a magyar (meg lengyel, román, szlovák) rendszerváltozás, amin átesett a második
világháború után szovjet befolyási körbe bekerülő térség. A tervgazdaságként eltöltött négy évtized sem volt
egyforma a térség nemzeteinek, és az is többféle módon történt, ahogy a rendszerváltoztató nemzetek 1990
18
körül visszakerültek az európai gazdasági, politikai és társadalmi keretek közé. Erre a vonatkozásra egy fejezet
erejéig még ki kell térnünk itt.
Első pillantásra látszik, hogy nem létezik egyetlen és kizárólagos pálya, minden társadalomra érvényes
fejlődési útvonal. De éppen a bejárt utak sokfélesége miatt juthatunk hasznos tanulságokhoz a történelmi
visszatekintésből.
2.1. A politika és a piac kölcsönkapcsolatai
A piacgazdaság (más szóhasználattal: kapitalizmus) tehát nem egyforma körülmények között és nem
is egy időben fejlődött ki. Európa tőlünk nyugatra fekvő felének a történelme mintaadó példákat mutatott arra,
ahogy az állami szuverenitás fontos jegyeivel ellátott nemzetállam (angol nevén: nation state) keretében
sikeresen kifejlődhet a modern, iparosodott nemzetgazdaság. Sőt azt is kimondhatjuk a mai fejlett országok
történetét tanulmányozva, hogy az a nemzetgazdaság számíthatott inkább sikerre a nemzetközi gazdasági,
politikai és katonai versengésben, amelyik saját pénzügyi rendszerére, jogrendjére, kormányzati szisztémájára
támaszkodhatott. Ilyen volt a brit, francia, holland, spanyol, belga fejlődés. Sokan eltagadnák, de tény, hogy a
tőkeakkumuláció és piacbővítés időszakában a gyarmatok megszerzése is beletartozott a felemelkedésbe,
gazdagodásba – ez lett az imperializmus kora.1
Ezzel azonban előreszaladtunk. Európa gyorsan változó politikai térképe a 18. században tele volt félig
vagy nagyobbrészt önálló kisebb királyságokkal, fejedelemségekkel. Ezek lélekszáma és így belső piacmérete
csekély lehetett a kor nagy kereskedő és iparosodó nemzeteihez, a brithez vagy a franciához képest. Államra,
mégpedig hatékony államra szükség volt, ez a felismerés is motiválta az olasz és a német egység
megteremtését a 19. század során; a nemzetépítés politikai folyamatainak eredményeként a korábbi tartományi
részpiacokból nemzeti piac formálódott.
A nemzetté válás elsősorban nemzetpolitikai ügy, de a nemzeti egység ideájára erősen hatottak
gazdasági érvek és érdekek is. A korábbinál nagyobb, immár nemzeti keretek között erőteljesebb
vállalkozások fejlődhettek ki, amelyek így nagyobb eséllyel vehették fel a versenyt azokkal, amelyek egy
birodalom eleve tágas piacára termeltek.
Másfelől viszont mi szavatolja, hogy az állam nem telepszik rá az emberekre, a vállalkozásokra? Ahol
erős lett a polgárság, mint Adam Smith korában a brit korona alatt, valóban nem hiányzott az állam
mindennapos jelenléte, ám Európa kevésbé polgárosodott és iparosodott felén más volt az uralkodó nézet az
állam és a polgár viszonyáról. A kameralista felfogásban az alattvalók jóléte és boldogsága feltétele az
uralkodó gazdagságának, az alattvalók viszont önmaguktól nem képesek utat találni a jóléthez és
boldogsághoz, így szükségük van az állandó külső irányításra. A korabeli angol, skót, francia politikai
diskurzusban, Quesnay vagy Adam Smith nézetei szerint a gazdasági és politikai rendet az emberi
természetből vezették le, a német kameralizmus felfogásában viszont az állam és a polgári társadalom nem
válik ketté; nincsenek citoyenek, csupán állandó igazgatásra és kormányzásra szoruló alattvalók, akik nem
képesek felismerni, mi hasznos és mi káros számukra, jólétük csak a jó kormányzat folyamatos munkájának
lehet eredménye.2
Mindez talán régen volt – gondolhatnánk. Ám az, hogy az állam (kormány) van felül, és a nép
valójában alattvaló – nem a múlt homályába vesző érzés a világ számos országában. Az állam aktivitását is
sokan nemcsak elfogadják, de el is várják. A piacvédelem, vámok kivetése, a hazai vállalkozók támogatása a
külföldiekkel szemben: ez a felfogás és gyakorlat mindig is jelen volt, manapság is igen elterjedt. A
gazdaságelméletben járatlanok többsége bizonyára nem lát gondot abban, ha „a mi kutyánk kölyke”
megítélésű helyi vállalkozó akkor is kedvezőbb elbánásban részesül a hazai kormányzat részéről, ha lenne
sokkal jobb és olcsóbb szállító. Pedig már A nemzetek gazdagsága óta ismerhetni a logikus érveket a verseny,
a szabadkereskedelem mellett. Az atyáskodó állam sincs sokak ellenére, holott a személyes szabadság, a
felelősséget viselő állampolgár, az újra törekvő vállalkozó bizonyítható módon előreviszi a gazdasági fejlődést
és a társadalmi haladást.
Vajon csupán a gazdaságelméletben laikus, hiányos jártasságú emberek képviselhetnek avítt
nézeteket? Az bizonyos, hogy korábbi téveszmék minden tudományos cáfolat ellenére képesek makacsul
fennmaradni: ma sem mindenki hiszi el, hogy a Föld geoid alakú. Itt azonban nem erről van szó: más a
19
cseregazdaság működésének elvi alapja, és más kérdés az, hogy a fennálló viszonyok közepette milyen módon
válhat fejlettebbé egy vállalat, nemzet, térség. Ez utóbbi kérdéskörnek nagy hatású vizsgálója volt a 19.
században Friedrich List; ő és a német történelmi iskola néven ismertté váló irányzat számos képviselője máig
időszerű kérdésekről mondott mást, mint a fejlettebb piaci viszonyokat ismerő és általánosnak feltételező
kortársaik.
Friedrich List
Georg Friedrich List (1789–1846) német gazdaságtudós. A Tübingeni Egyetemen a
közigazgatás és politika tanára, politikai liberálisként a német nemzeti egység létrehozását és
a nemzetgazdaság kiépítését támogatta. Politikai tevékenysége következtében emigrálnia
kellett, 1825-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Később visszatért Európába, a német
vámuniót követelő és a vasútépítést sürgető munkásságával maga is hozzájárult a német
egységig elvezető mozgalom sikeréhez. Érdekes, hogy születésének kétszázadik évfordulójáról
mind a Német Szövetségi Köztársaság, mind a kommunista keletnémet állam, az NDK postája
emlékbélyeg kiadásával emlékezett meg.
Fő műve az 1841-ben kiadott Das nationale System der politischen Ökonomie (A politikai
gazdaságtan nemzeti rendszere), amely magyarul is megjelent még abban az évben. Karl Marx
után a legtöbbet idegen nyelvre fordított német szerző a 19. században. Munkássága nagy
hatással volt Kossuth Lajos és a nemzeti radikálisok gazdaságfejlesztési elképzeléseire (lásd
Kossuth 1846-os írását a fejezet függelékében). List szembeszállt Adam Smith nézeteivel,
pontosabban azt fejtette ki mind otthoni, mind a korabeli Egyesült Államokban szerzett
tapasztalatai alapján, hogy a szabadkereskedelem csak a hozzávetőlegesen azonos fejlettségű
gazdaságok esetében garantálja a várt fejlődési előnyöket; máskülönben a fejlettebb nemzet
kizsákmányolja a fejletlenebbeket. Szükségesnek tartotta ezért a védővámokat, amelyek a
fejletlenebb ország még gyenge gazdaságának az egyenlőtlen versenyben átmeneti védelmet
nyújtanak, amíg az a versenytárs gazdaság szintjére fel nem fejlődik. Ezekkel a nézeteivel
nyilvánvalóan szembement az akkori brit szabadkereskedelmi normákkal.
List az egységesedő németségnek belső vámmentességet, de kifele vámvédelmet követelt. A
kialakuló iparágak védelmének támogatásával előfutára volt az „infant industry” néven
később elfogadottá váló fejlesztési koncepciónak. A közgazdaság-tudományt nemzeti
tudománynak tartotta, Adam Smith és a klasszikus közgazdaságtan teóriáját olyan
kozmopolita gondolatrendnek nevezte, amely az erős, nemzetközileg versenyképes brit
gazdaságnak hasznára válik, de nem ad támaszt a fejlődés kérdéseiben. A német történelmi
iskola előfutáraként is számontartják.
Míg a brit és a németalföldi piacgazdaság szervesen épülhetett ki, a német egység pedig meghozta az
egységes belső piacot és az iparosodást megtámogató erős államot, Európa sok más népe ettől eltérő történelmi
utat járt be. Idézzük fel a magyar történelmet! Az 1848. márciusi magyar forradalom híres 12 pontjának
politikai követelései között a kilencedik csupán ennyi volt: Nemzeti Bank. Nem kellett oda hosszabb kifejtés,
a nemzeti progresszió nyilvánvaló biztosítékának és előfeltételének számított a saját önálló nemzeti
pénzrendszer és nemzeti bank megléte. A 19. század közepén a történelem ezt nem adta meg a magyar
nemzetnek: a kapitalizmus nálunk az Osztrák–Magyar Monarchián belül, vagyis alárendelt helyzetben
fejlődött ki. Ugyanakkor a birodalmi keret felvevőpiacként lehetőségeket is nyújtott. Az 1848-as forradalom
a jobbágyság felszabadításával, a polgári emancipációval lezárt egy történelmi szakaszt, és a katonai vereség
ellenére új érát nyitott meg a magyar polgári fejlődés előtt. A magyar gazdaság a belső folyamatok és a külföldi
tőkebeáramlás hatására a 19. század utolsó harmadában valóban nagy lendületet vett.
A kereskedelem, az ipar és a pénzvilág erőre kaphat a politikai alávetettség állapotában is, ám a
birodalmi központhoz képest peremhelyzetű térségekben mégis bonyolultabbak a polgári fejlődés és a
gazdasági felemelkedés módozatai. A brit korona tengerentúli szerzeményeiből idővel fejlett félfüggetlen,
majd később szuverén országok váltak: Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. A függetlenedési
folyamat még utólag visszatekintve sem volt egyszerű.
20
 A gyarmati sorban tartott ázsiai, afrikai, dél-amerikai térségek sorsát itt még vázlatosan sem tudjuk
áttekinteni. Csak a következtetések kimondására van hely: a kapitalizmus világméretű elterjedése a 19. század
folyamán más és más társadalmi viszonyokat eredményezett Európa akkori hatalmi központjaiban, és megint
más körülményeket a peremen vagy a félperiférián lévő térségekben.
A világkapitalizmus magja és pereme
A mai óvatos („politikailag korrekt”) szóhasználatban fejlődőnek nevezik azokat az
országokat, amelyek a gazdasági fejlettség szokásos mutatószámai (egy főre jutó nemzeti
jövedelem, egy lakos napi jövedelme, a táplálkozási adatok vagy a csecsemőhalandósági ráta)
alapján jelentősen elmaradnak az élenjáró országok (az Egyesült Államok, Japán, Észak- és
Nyugat-Európa, Kanada, Ausztrália, Szingapúr) átlagos adataitól. Korábban, a kapitalista
Nyugat és a Szovjetunió által irányított kommunista Kelet ideológiai, gazdasági és (jórészt
közvetett) katonai versengésének idején a harmadik világ megnevezés terjedt el – ami a
társadalmi és gazdasági szerkezet jellemzői helyett alapvetően a geopolitikai viszonyokat
fejezte ki.
A kelet–nyugati szembenállás akkori formájának 1990 körüli megszűnése a világpolitikában
új helyzetet teremtett, de azon nem változtatott, hogy a Földünkön az anyagi körülmények, a
gazdasági viszonyok, társadalmi intézmények terén hatalmas eltérések léteznek. A világméretű
kereskedelem, a kommunikáció globálissá válása még láthatóbbá és nyilvánvalóbbá tette a
nemzetek közötti jövedelmi és egyéb különbségeket. A gazdasági élet ismét nemzetközi lett: a
nemzetközi kapitalizmus világszerte egymásra hasonlító kereskedelmi normákat és
pénzhasználati viszonyokat hozott létre, a helyi üzleti és társadalmi eliteket ezer szállal köti
össze a gazdasági rendszer. Erre a folyamatra alkalmazzák a globalizáció kifejezést.
Az információ gyors és olcsó áramlása idején, ha lehet, még egyértelműbb, mint valaha, hogy
belsőleg mennyire különbözők a kereskedelmi, pénzügyi, technológiai, szellemi folyamatok
óriási tömegével összekapcsolt országok. A világgazdaság egyetlen rendszer ugyan, de
sokarcú volta régóta foglalkoztatja a társadalomtudósokat. Az egyik befolyásos irányzattól
származik a kapitalizmus világrendszerén belül a centrum (mag) és periféria (peremvidék)
megkülönböztetése.3 Amennyire jól láthatók a térségi eltérések, annyira bonyolult annak
megértése, hogy mitől alakultak így a viszonyok, és mit kellene tenni a feszítő ellentétek
mérséklésére, az elmaradottság felszámolására. A világkapitalizmus-kritika marxi ihletésű
irányzata a harmadik világ gazdasági lemaradásának fő okaként a mag-országoktól való
politikai, katonai, pénzügyi függést, az előbbiek általi kizsákmányolást jelölte meg. Katonai
alávetettség nélkül is tartósulhat a fejlődők és a fejlettek közötti tartós szakadék, amely
levezethető a felek közötti egyenlőtlen nemzetközi csere következményeként: e teória szerint a
harmadik világ nyersanyagkivitele és az iparosodott országok késztermékexportja formailag
tekinthető ugyan „szabad” kereskedelemnek, ám egyfelől a nyomott nyersanyagárak, másfelől
a nagyobb nyereségtartalmú iparcikkek révén a kereskedelem hasznának zöme a fejlettebbeket
gazdagítja.
Az ázsiai „kis tigrisek” (Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr és Tajvan) feltűnése, Kína és más
exportnagyhatalmak megjelenése azonban meggyengítette a függőségi irányzat érveit. Az
viszont változatlanul tény, hogy a néhány sikeres felemelkedési eset mellett bőven vannak
súlyosan és tartósan hátramaradott társadalmak.
Belátható, hogy a fejlett és erős országok gazdaságpolitikai gyakorlatát nem lehet változatlan formában
lemásolni és alkalmazni az anyagi és intézményi szempontból egyaránt fejletlenebb gazdaságokban.
Megkísérelhető a máshol elfogadottnak számító gazdaságpolitika szolgai utánzása, de eltérő adottságú
térségekben a másolás nem vezethet sikerre. Ugyanakkor a közgazdasági elmélet és a gazdaságpolitikai
doktrínák terén mégis meghatározóak a vezető országok. A 19. századi ún. brit béke (Pax Britannica) idején,
amíg a Brit Birodalom erős pozíciót töltött be, a szabadkereskedelem számított a korszak meghatározó
ideájának. A nemzetközi kereskedelem útjába valóban kevés korlátot állítottak ebben a korszakban, a vámok
mértéke csekély volt, az áruk nemzetközi mozgását nem nehezítette hatósági előírások tömege. Az aranyalap
(aranystandard) rendszeréhez csatlakozó államok kötelezettséget vállaltak a nemzeti valuta értékének
21
(aranytartalmának) megőrzésére – ami másfelől azt is jelentette, hogy a kormányok nem élhettek a valuta le-
vagy felértékelésének eszközével.
A szabadversenyes kapitalizmus legfőbb haszonélvezője kezdetben a brit gazdaság volt, de az első
világháborúig tartó korszak a világkereskedelem egésze számára sikeresnek mondható a kereskedelmi
mutatók, a nemzetközi pénzmozgások, a modern üzleti gyakorlat terjedési sebessége alapján. Ehhez mérhető
kereskedelmi fejlődés és tőkemozgás majd csak a 20. század utolsó harmadától, a modern globalizációs
korszak eljövetelekor lesz tapasztalható.
Globalizáció anno – és most
Az első világháborút megelőző fél évszázadban a nemzetközi kereskedelem fejlődését segítette
a nemzeti pénzpiacokat szorosan összekapcsoló aranyalap- (aranystandard-) rendszer és a
tőke devizakorlátozásoktól mentes áramlása. Ennek hatásairól sok más ország mellett éppen
a történelmi Magyarországnak a 19. század második felében kibontakozó kapitalista fejlődése
tanúskodik. Nagy vasúti építkezések, a modern Budapest ma is látványos középületei, vidéki
városaink bankjai, elismert iparvállalatok, közüzemek példázzák, hogy az Osztrák–Magyar
Monarchián belül gyors ütemben fejlődött ki a magyar piacgazdaság. Tudható, hogy a
cégalapítási („gründolási”) lendületet nagyban támogatta az angol, francia, osztrák és olasz
megtakarítások beáramlása.
A magyar tőkebehozatal és az abból is fakadó gyors növekedés nem számít különlegesnek. A
kor legfejlettebb állama, Nagy-Britannia nagy arányban exportált tőkét: nemzeti jövedelme 9
százalékára rúgó tőkekivitelt jegyeztek fel száz éve. A brit tőketulajdonosok otthon kisebb
haszonnal forgathatták volna vagyonukat, míg a gyarmatokon és az akkori világ „feltörekvő
piacain”, így egyebek mellett Kelet-Közép-Európában a viszonylagos tőkehiány mellett jól jött
a brit, holland, belga tehetős osztályok hajlandósága, hogy befektethető vagyonuk számára
külföldi projekteket keressenek – és majd onnan a későbbiekben tisztes tőkejövedelmet
húzzanak. A brit tőkeexport mértéket akkor értékelhetjük igazán, ha az 1980-as évtized nagy
fizetésimérleg-többletét felmutató Németország vagy Japán számaihoz mérjük: ezeknél a
tőkeexport „csupán” a nemzeti termék 4–5 százalékát tette ki.
A tartós fizetésimérleg-többletekkel más országok nagyarányú tőkeimportja állt szemben. Száz
esztendeje így volt képes kölcsöntőke bevonásával gyorsan növekedni az Európán kívüli
térségekben az Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada, Argentína, illetve az európai kontinens
peremének több gazdasága Magyarországtól Svédországig.
A gazdaságtörténeti előzmények a mai kor és az akkori időszak tőkemozgásainak különbségére
is rávilágítanak. Így arra, hogy ma a nettó tőkeáramlások az akkorinál jóval nagyobb bruttó
tőkemozgások mellett jönnek létre, hiszen egy egészében véve tőkeexportőr ország bizonyos
ágazataiba, vállalataiba is irányulhat külföldi tőke. Hasonlóképpen a nettó tőkeimportőr
országoknak is vannak olyan gazdasági szereplői, amelyek külföldön fektetnek be. Az 1990-es
évektől Kína és néhány más „feltörekvő piac” lett a külföldi befektetők kedvelt célpontja.
Idővel azután mind több kínai vállalat kezdett tőkét exportálni, fejlett és fejletlenebb piacokon
céget hozni létre vagy felvásárolni. Hasonló módon vált kétirányúvá a dél-koreai tőkemozgás
is. India továbbra is fejlődőnek számít, de van arra példa, hogy indiai nagyvállalat külföldön
céget vásárol fel, mint például a Tata Group, amely egyebek mellett a Jaguar és a Land Rover
márkák felvásárlásával keltett feltűnést.
Ma a tőkemozgások tehát nem annyira egyirányúak, mint voltak egykor, amikor a tőke szinte
kizárólag a korábban iparosodott országokból tartott a szegényebb, megkésve
indusztrializálódó térségekbe. Továbbá akkor nemzeti nagyvállalatok és bankok ruháztak be
külföldön (leginkább a gyarmatokon vagy a kevésbé fejlett területeken), míg ma a
tőkemozgások jelentős része mögött nemzetközi (transznacionális vagy más néven
multinacionális) cégek állnak. A külföldi befektetések zöme 1914 előtt jórészt vasutakra,
bányákra, közüzemekre, illetve kormányzati vagy jelzálogkötvényekre irányult, azaz
kézzelfogható projektekre és viszonylag jól felbecsülhető kockázatokra. Ma viszont jóval
gyakoribb a portfólió-befektetés olyan vállalatokba és aktívákba, amelyeknek kockázatát és
hozamát nehezebb előre látni.
22
 Végül: az 1914 előtti tőkemozgások nagyobbrészt adósságot megtestesítő pénzügyi
instrumentumokra irányultak (vállalati vagy állami hitelek formájában), míg az 1970-es évek
közepétől nekilendülő globális tőkemozgások sokkal nagyobb arányban öltenek testet
tőkeműveletben, és kisebb a hitelműveletek részaránya. Az áru- és tőkemozgás szabályait ma
széles tagságú nemzetközi szervezetek (IMF, OECD, WTO) felügyelik. De ahogyan az előző
globalizációnak voltak ellenfelei és ellenségei, és ezek idővel erősebbnek bizonyultak a nyitott
piacok támogatóinál, ugyanúgy látni kell, hogy a 20. század végének globális rendje is
kockázatoknak lett kitéve. A 21. század pedig mind több esetet mutatott fel, azt illusztrálva,
hogy a piac és a politika viszonyában bizony az utóbbi gyakran tud erősebb lenni.

A nemzetközi gazdasági nyitottság korszaka egy időre lezárult az első világháborúval: a világ végleg
megváltozott. Az 1914 és 1918 közötti négy háborús esztendő során olyan állami aktivitás lépett a piacok
szabadsága elvének helyébe, amelyre addig nem volt példa Európában. Korábban kivételes epizódnak
számított a hadigazdaság, amelynek keretében a hadi események idején a kormány magas adókat vetett ki,
felfüggesztette a szabadkereskedelem normáit. Az állam gyakran a pénzszaporításnak (inflációnak) és a
magánüzemek állami irányítás alá vonásának eszközével is élt, ám a háborúk végén rendszerint hamar
visszaálltak a békebeli viszonyok. Az első világháború azonban a társadalom állami mozgósítása és a
A nemzeti termék alakulása az Egyesült Államokban a nagy válság éveiben
magángazdaság hatósági ellenőrzése terén új minőséget hozott. Mi több: az állam a hadiállapot után sem (az éves reál-GDP alakulása 2005. évi értékű dollárban, milliárd)
vonult vissza a korábbi keretek közé, a gazdasági élet militarizálása során megszerzett irányító képességét
immár békeidőben is alkalmazta.
A két világháború közötti korszak a nemzetek közötti gazdasági ellenségeskedések kora is, amikor a
kormányok feladták az áruk és a tőke szabad áramlásának elvét, sőt inkább vámokkal és korlátozásokkal
igyekeztek távol tartani piacaiktól más országok áruit. A valamikor egységes világgazdaság az 1930-as évek
elején részekre esett.

2.2. Védekező és támadó gazdaságpolitikák

A fejlett ipari országokat 1929–1933-ban súlyos megrázkódtatás érte; majd azután a bajok tovább
terjedtek a világ többi részére. A tömeges munkanélküliség, a reálbérek zuhanása és a gazdaság példátlanul
mély depressziója egyben a korábban követett gazdaságpolitikák csődjét is jelentette. A klasszikus
gazdaságelmélet addigi alaptételei szerint a piacok maguktól helyreállnak, csak ki kell várni az új egyensúly
kialakulását – de az ilyen tanácsból elegük lett az embereknek.
Új közgazdasági irányzatok születtek: az addigi ortodoxiával szakító nézetek nyertek teret a világ
meghatározó központjaiban. Az Egyesült Államokban az 1929–33-as válság nyomán meghirdetett New Deal
(„új kurzus”) a korábbinál sokkal aktívabb gazdaságpolitikát hozott. Ahogy az első szakaszban, 1933–34-ben
hirdették, három R az új politika lényege: a szegények jövedelmi támogatása (relief for the poor); a gazdaság
Munkanélküliségi ráta az Egyesült Államokban (pontos adatok 1939-től
újraindítása (recovery) és reform a bankok működésében, hogy még egyszer ekkora tőzsdei csőd ne húzza le állnak rendelkezésre)
magát a bankrendszert és azon keresztül az egész gazdaságot. Az újjáépítés keretében a szövetségi kormányzat
infrastruktúrát kezdett fejleszteni, növelte a szövetségi alkalmazottak számát, munkanélküli-segélyt Az államok máshol is aktivizálták magukat: Európa számos országa tett korábban szokatlan lépéseket
folyósított. Ami addig ismeretlennek számított: a központi kormányzat gátakat, hidakat építtetett. Szükség is a hazai gazdaság (pontosabban: a hazai gyárak, gazdák) érdekeinek megvédésére. E folyamatba bizony a
volt rá, mert roppant mély visszaesés következett be a gazdaságban, és megugrott a munkanélküliség. vámok megemelése, a külföldi konkurencia kiszorítása is belefért.
Ahol a gazdasági válság társadalmi krízisbe torkollt, szélsőséges rezsimek jöttek létre. Ilyen volt
Mussolini Olaszországában a fasizmus, amely a gazdasági bajokra és az osztályellentétek kiéleződésére
válaszul az állam által ellenőrzött ún. korporatív rendszert vezette be. Emellett – ez sem az első és nem is az
utolsó ilyen eset a történelemben – a hazai bajokról azzal kívánták elterelni a figyelmet, hogy külső
hódításokba kezdett a rezsim; Etiópiában csúfos kudarccal.
A világháborúban vesztes Németország, amelyre értelmetlenül súlyos jóvátételi terheket vetettek,
társadalmi válságok sorát szenvedte el, eljutva aztán a nemzetiszocialista rezsimig. Az pedig egyre
módszeresebb politikai kontroll alá vonta a gazdasági életet, majd négyéves terv keretében a háborús
törekvések szolgálatába állította a gazdaságot. Az újrafegyverkezés, a részben katonai célokat szolgáló

23 24
közlekedésfejlesztés (a nevezetes Autobahnok építése) révén az addigi nagy munkanélküliség gyorsan
felszívódott.
Kevésbé szélsőséges formában más iparosodott országokban is korábban elképzelhetetlen
korlátozásoknak vetették alá a magánszektort: a hazai iparok támogatására és az importverseny
semlegesítésére védővámokat vetettek ki, a kivitel ösztönzésének szándékával leértékelték a nemzeti valutát.
Mindezzel azonban csak átmenetileg javíthattak a gazdaságon, mivel a hátrányosan érintett országok maguk
is a vámvédelem és a valutaleértékelés eszközeihez folyamodtak. A korábbi korokban jellemző protekcionista
gazdaságpolitika különféle változatai újra megjelentek.
A két világháború közötti nehéz időszakban a versengő leértékelések és a vámháborúk világméretekben
visszavetették a nemzetközi kereskedelmet és tőkeáramlást. Pusztító hatású államcsődök és pénzügyi krízisek
következtek be; Magyarország például – Németországgal és Ausztriával egy időben – 1931 nyarán került a
fizetésképtelenség állapotába. Ezek következményeként különféle gazdaságpolitikai kényszermegoldások
születtek a társadalom működőképességének fenntartására: felfüggesztették a nemzeti fizetőeszköz külső
átválthatóságát (konvertálhatóságát), államilag szervezett közmunkaprogramokat indítottak, magáncégeket
állami erővel összeolvadásra kényszerítettek, hatósági árszabályozást vezettek be, kiiktatva a gazdasági
szereplők közötti szabadpiaci alku lehetőségét.
Nagyon mássá vált a világ ahhoz a rendhez képest, amilyen a kapitalizmus világméretű elterjedését
hozó 19. század második felében uralkodott. A nagy háború kitörése 1914-ben lezárta a liberális
(szabadversenyes) kapitalizmus korszakát, a világgazdasági válság pedig az egész polgári rendet
megkérdőjelezte – annak gyökeres átalakulásával tudott csak fennmaradni a piacgazdaság.
A szabadversenyes piacgazdaság világképként, némileg megszépülve, nosztalgikusan máig él és hat a
társadalom egy (kisebb) részének kollektív emlékezetében. A 2008-as pénzügyi válság azonban sokakat
kiábrándított a gazdasági liberalizmusból. Pedig vannak nagyon is vonzó jellemzői a szabadversenyes
viszonyoknak: az államok gazdaságpolitikája a gazdasági rend, a kiszámítható jogi és pénzügyi viszonyok
megőrzésére, a rögzített árfolyam fenntartására korlátozódik – minden más a kockáztató, vállalkozó emberek
dolga.
A valóságban azonban mindenhol megnőtt a társadalmi nyomás: az állam nyújtson segítséget a bajba
jutóknak. Az aktív állami politika követelésében is természetesen nagyok voltak az országonkénti eltérések,
amelyek részben a történelmi előzményekre vezethetők vissza. Európában a középkortól sok helyen jelen
voltak az uralkodók tudatos gazdaságerősítő törekvései, amelyek idővel elvezettek a merkantilizmusig, ami az
első rendszerezett, nézetrenddel (ideológiával) alátámasztott gazdaságpolitika. A merkantilizmus az uralkodó
(később az állam) azon törekvéseit rendezi össze gazdaságpolitikai irányzattá, hogy az ország kereskedői,
iparosai gazdagodjanak, az adóalap növekedjen, új iparágakat honosítsanak meg az országon belül, kiviteli
többletet érjenek el a külvilággal szemben, amelynek révén több arany áramlik az országba, mint amennyi –
külföldi árukért cserébe – elhagyja az országot.
Az efféle törekvések időről időre teret nyernek; ma sem ismeretlenek a világban. A merkantilizmus
fogalma egy korábbi történelmi korhoz kötődik ugyan, de a hazai vállalatok gazdagításának politikája más
formában ismétlődően előkerül. A két világháború közötti zavaros időkben, az 1930-as évtizedben a világ fele
belecsúszott ebbe a zsákutcába. Mert zsákutca volt, semmi kétség. Válság idején mindig előkerül, első
reflexként, a bezárkózás. Kevésbé szélsőséges módon ma is létezik, amint arról szó esik majd a
neomerkantilizmus kapcsán.
Hasonlóan korábbi eredetű, de jelenleg is élő gazdaságpolitikai felfogás a protekcionizmus. Az
elnevezés a külső hatásokkal szembeni védelemre utal: a protekcionista gazdaságpolitika keretében a kormány
vámokkal, behozatali és kiviteli szabályozással, árfolyameszközökkel, a nemzeti vállalatoknak adott
adókedvezményekkel és egyéb állami eszközökkel operál. Az állami beavatkozás indoka a nemzetgazdaság
támogatása – noha abból gyakran csak egy befolyásos kör nyer. A korszak vezető hatalmaihoz képest
lemaradásban lévő nemzetek mégis joggal érezhetik úgy, hogy a gazdasági liberalizmus az erősebbeknek
kedvez, az erős és a gyenge közötti „szabad verseny” előre látható módon rendszerint az erős javára dől el. A
fejlettebb nemzetek utolérésének szándéka szintén érvként szolgálhat a protekcionista gazdaságpolitika
25
követéséhez. Sőt a legfejlettebb országokban is megjelenhet, ahol viszont az addig megszerzett nemzeti
pozíció elvesztésétől való félelem motiválhatja a szabadpiaci verseny gondolatától való elfordulást.
2.3. Rezsimek váltakozásai, forrongó időszakok
Akár védekezési, akár fejlesztési vagy stratégiai szándékkal vállal közvetlen gazdasági szerepet az
állam, előállhat olyan helyzet, amelyben a kormányzat a magángazdaság helyett lát el lényeges gazdasági
funkciókat. A burjánzó állami aktivitás viszont lehúzza, meggyengíti azt a nemzetgazdaságot, amelyet
eredetileg erősíteni kívánt. Háborús időkben kifejlődhet az irányított gazdaság (hadigazdaság) rendje, kiterjedt
és intézményesített kormányzati szerepvállalással. A magántulajdon rendje fennmarad ugyan, de a
magángazdaság már elveszti az autonómiáját; az államhatalom az erőforrások elosztásának ellenőrzésével, az
árak megállapításával, a szűkös mennyiségben fellelhető nyersanyagok, élelmiszerek állami elosztásával, a
munkavállalás feltételeinek szabályozásával operál.
A következő fokozat a tervgazdaság. A szovjet típusú rendszerekben a magántulajdon csaknem teljes
felszámolásáig is eljut a gazdaság államosítása; e rendszer jellemzőivel és máig ható következményeivel külön
foglalkozunk. Fontos azonban tudni, hogy egy dolog a totalitárius rendszerek tervgazdasága, és megint más
maga a (nemzet)gazdasági tervezés. Szabad, demokratikus országok is felhasználták a tervezés eszközeit új
iparágak létrehozására vagy a gazdasági növekedés felgyorsítására. Erre a tervezési felfogásra gyakran az
indikatív tervezés fogalmát használják, hogy megkülönböztessék a magánvállalkozást, magántulajdont
kiszorító, centralizált állami tervezési szisztémától.
A nyílt tervgazdasági rendszerrel szemben a korporatív állam úgy vonja erőteljes politikai befolyás alá
a gazdaságot, hogy nem szünteti meg a termelési eszközök (a pénztőke, a gyárak, a föld) magántulajdonát, és
a szabad munkavállalás jogát sem veszi el nyíltan. Inkább egy-egy korporációba (testületbe) kényszeríti a
munkaadókat és a munkavállalókat, majd az állam nevében fellépő kormány(párt) az így kreált két testülettel
országos szinten eldönti a legfőbb gazdaságpolitikai kérdéseket: a bérek alakulását, a profitok mértékét, a
gazdaságfejlesztési irányokat. Történelmileg Mussolini Olaszországában az 1920-as évektől alakult ki
korporatív gazdasági rendszer.
Később, egészen más viszonyok között, demokratikus formában is létrejött országos szintű
érdekegyeztetésre épülő gazdaságpolitikai rend, amelyre szintén alkalmazzák a „korporatív” jelzőt. A
skandináv fejlődés erős szakszervezeti mozgalmat és egységes munkaadói oldalt eredményezett; a két szereplő
a kormányzattal együtt háromoldalú (tripartit) egyeztetési-alkudozási rendszert működtet az 1960-as évektől.
A megállapodások elsősorban a bérkövetelések, az árak és az infláció mértékére és a munka világát érintő
szabályokra irányulnak, a gazdasági élet szabadságai más téren nem sérülnek, és a gazdaság hatékony tud
lenni a kiterjedt állami jelenlét ellenére. Ez új korporatív megoldás, mégsem számít a piacgazdaság
alapelveivel szemben álló gazdaságirendszer-változatnak, noha Amerikából nézve meglehetősen
szocialistának tűnhet a modell.
Kevés új van a nap alatt: Trump elnök felfedezte a protekcionizmust
Tanulságos, hogy a gazdaságtörténelemből ismert korábbi gazdaságpolitikák
(protekcionizmus, merkantilizmus) bizonyos elemei később, új feltételek között is
felmerülhetnek új protekcionizmus, új merkantilizmus néven, természetesen számos fontos
vonatkozásban új tartalommal. A 2007-től kibontakozó nemzetközi pénzügyi válság hatására
több országban hoztak kormányintézkedéseket a hazai termelők védelmére (és így a külföldiek
kárára), bár a szélsőséges esetek előfordulásának gátat vetettek, amíg bírtak, a nemzetközi
megállapodások. Ám ha valamely nagyhatalomnál születnek piacvédő döntések, akkor a
Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization – WTO) már nem sokat tud tenni.
Nagy felhördülést keltett, amikor az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump Twitter-
bejegyzésben fenyegette meg Kínát vámok kivetésével 2018-ban, majd az USA valóban meg is
emelte az acél, alumínium, majd a mosógépek vámtételeit, nemzetbiztonsági szempontokra
hivatkozva. Az ilyen lépésre azután ellenlépések szoktak érkezni – ez így lett Kína esetében is.
(Azt is érdemes megjegyezni, hogy a termékeik zömét Kínában gyártató amerikai cégek – pl.
az Apple – is súlyos károkat szenvedtek az eredetileg az amerikai ipart védeni kívánó
26
 intézkedések nyomán.) A WTO nehezen kialakított konfliktuskezelő képességét roppant mód
lerontják az ilyen esetek.
Ám a gazdaságvédelmi fellépés nem új dolog Amerikában, és nem is Trump elnökkel kezdődött.
A viszonyok gyors romlása esetén máshol aktivizálódnak a kormányok. Amikor 2020 első
hónapjaiban a koronavírus gyors terjedése sokkolta a világ közvéleményét, a kormányok rég
nem látott lendülettel nyúltak bele a társadalom életébe a munkába járás korlátozásával, a
határátkelések felfüggesztésével és a gazdaság működésébe (bértámogatásokkal,
exporttilalommal, másfelől pedig egészségügyi fejlesztések közvetlen állami támogatásával).
Az európai fejlődés peremén minőségileg új eset állt elő a cári Oroszország 1917-es katonai veresége,
majd a rá következő forradalmak és a véres polgárháború következményeként: a kommunizmus. A szovjet-
orosz rezsim idővel felszámolta a magángazdaság jogi és intézményi autonómiáját. A Szovjetunióban totális
állami tulajdonra és központosított hatalmi ellenőrzésre alapuló tervgazdaság jött létre, amely kívül tartotta
magát a világkereskedelem és a tőkemozgások nemzetközi szabályrendszerén. Annál is könnyebben
megtehette ezt, mert a nemzetközi rend a két világháború között szétzilálódott. Az államok saját
gazdaságpolitikai kísérleteik során igyekeztek egymás kárára enyhíteni gazdasági gondjaikat.
Az egymás ellen gazdasági harcot folytató nemzetek hamarosan a második világháború szörnyűségei
között találták magukat. A minden korábbinál pusztítóbb háború csaknem az egész glóbuszra kiterjedt, és az
állami szektor újabb, példátlan aránynövekedését idézte elő.
2.4. A növekedési gazdaságpolitikák (átmeneti) kora a háború után
A második világháború pusztításait gyors helyreállítási szakasz követte, mai szemmel meghökkentő, a
kortársak számára is meglepetést okozóan nagy gazdasági növekedési ütemmel az 1950-es és 1960-as
években. Jánossy Ferenc elemzései azt mutatták, hogy a korábbi fejlődési pályát megtörő háborúk,
megrázkódtatások után a romok eltakarításával, a kor műszaki és szervezési szintjén elvégzett gyors
rekonstrukció révén hamar elérhető a „békebeli” termelési színvonal, ám hiba lenne a rekonstrukciós szakasz
fantasztikus növekedési ütemét kivetíteni az azt követő évekre.
A háború utáni helyreállítási periódus sémája – mint a német, francia vagy éppen a magyar eset
Forrás: Jánossy (1966), 18. o.
27
Valóban különös jelenség volt a második világháborút követően a lebombázott, kizsigerelt európai
országokban az 1950-es évektől kibontakozó páratlan ütemű gazdasági növekedés. Az akkor két részre szedett
Németország kapitalista felében, Nyugat-Németországban regisztrált gyors növekedési ütem kapcsán elterjedt
a Wirtschaftswunder (gazdasági csoda) fogalma. A sematikus ábrán a C és a D pont közötti meredek szakasz
illusztrálja a jelenséget. Amikor a háború után helyreállított gazdaság utolérte a nagy pusztítás előtti B szintet,
a növekedési ütem még mindig gyors maradt ugyan, de a görbe már nem olyan meredek, mint addig (ez a D
és E közötti növekedési fázis). Majd a kormányok és elemzők némi csalódására a tempó szelídül, és
lényegében felveszi azt a növekedési ütemet, amely a szóban forgó gazdaságot a háborút megelőző években
jellemezte.
Miért volt korábban olyan gyors, és miért nem maradt meg ilyennek a gazdasági növekedés? A háború
végén a frontról, fogságból visszatérők munkába álltak, a lerombolt gyárépületeket helyrehozták, a termelést
nagy erőfeszítésekkel újraindították. A mélyre zuhant gazdasági teljesítmény kezdett visszatérni az utolsó
békeév szintjére – ez magyarázza tehát a nagy meredekségű szakaszt. A lendületes növekedés még egy ideig
hajtja, tolja a gazdaságot, de egy idő múlva már lényegében teljes kapacitással működik az üzleti élet. A
helyreállítás megtörtént, és onnantól csak a műszaki fejlődés, a munkaerő jobb iskolázottsága révén lehet
fejlődni. Ahogy akkor mondták: az extenzív szakasz után az intenzív növekedés korszakának kell eljönnie.
Más megfogalmazásban: a termelési tényezők (tőke, munkaerő) állományának növelésével visszacsökken e
tényezők határhozama, és csak ezeken túli, külső (egzogén) tényezők érvényesülése nyomán maradhat gyors
a növekedés. Ilyen egzogén növekedési tényező a technikai haladás, az intézmények javuló működési
hatásfoka.
A gazdasági fejlődésben élenjáró nemzeteknél ezért nem meglepő, hogy egy idő múlva szelídül a
növekedési ütem, és csupán a technológiai fejlődéstől, az emberi tudásállomány bővülésétől (a „humán tőke”
képződésétől) függő ütemben bővülhet a gazdaság. A kevésbé fejletteknél viszont még egy ideig fennmaradhat
a növekedési ütem többlete, egyszerűen azért, hogy hozzáférhetnek az élenjáróknál alkalmazott
technológiához, szaktudáshoz, az ott bevált intézményekhez.
Ez a gondolat erősen hatott nálunk és más rendszerváltoztató országban 1990 körül: az elkerülhetetlen
visszaesést (a B-ből C-be jutást) követően gyors lesz a helyreállítás, sőt a nyugati piacgazdaságok bevált
intézményeit átvéve, a hiányos tőkeállományt tőkebehozatallal kiegészítve lendületesen lehet majd fejlődni.
A várakozás tehát elég széles körben az volt, hogy relatív lemaradásunk okán a növekedési ütemünk jó sokáig
felülmúlja az előttünk járó nyugati gazdaságok tempóját. A kelet-közép-európai térség konvergálása tehát
nemcsak a reménykedő magyar (lengyel, szlovák) polgár vágyaiban élt, hanem az elemzői és a
gazdaságpolitikai közösség is felzárkózást prognosztizált. A nyugat-európaiakhoz való konvergencia ügyével
még foglalkozunk, de előbb vissza kell térnünk a történelem menetéhez.
A második világháborút követő két évtized tele volt ugyan politikai megrázkódtatásokkal: Európa
politikai kettéhasadása a „vasfüggöny” két oldalán élő tömbre, a gyarmatbirodalmak felbomlása, a
nagyhatalmak között közötti hidegháború (és mint a koreai, majd a vietnámi háború mutatta, forró
konfliktusok, valódi háborúk is). A gazdasági növekedés mércéjén mérve azonban valóban sikeres időszak
volt ez, mégpedig mind a fejlett, mind a fejlődő világban, mind pedig a tervgazdaságokban (amelyek tényleges
növekedésének megállapítását viszont nehezítette a népgazdasági adatok titkossága, gyakori manipulációja, a
nyugati fogalmi rendszerektől eltérő módszertan és számbavételi rend). Ez az a korszak, amelyben a
technológia optimizmusnak és az anyagi haladásnak, modernizációnak a hívei valódi eredményekre
hivatkozhattak – eleinte.
A nyugati (pontosabban a nem szovjet) világban a jó gazdaságpolitika mibenléte körül eléggé
egybehangzó egyetértés alakult ki: a gazdaságok növekednek a tőkeállomány és a népességszám
gyarapodásával, a műszaki haladás és a mind intenzívebb nemzetközi kereskedelem nyomán.2 A fejlődő világ
sem marad ki, sőt a fejlettebbektől átvehető technológia alkalmazásával a növekedés tartósan gyors maradt,
különösen ahol együtt járt a nemzetközi munkamegosztásban való fokozódó részvétellel. A harmadik világ
bizonyos országaiban a munkaerő folyamatosan áramlott át a kevésbé termelékeny primer szektorból az
iparba, szolgáltatásokba, és ezzel párhuzamosan előrehaladt az urbanizáció, a szekularizáció, az oktatás és
28
egészségügy társadalmi kiterjesztése, a demokrácia elterjedése, és mindaz, amit a szociológusok Max Weber
óta modernizáción értenek.
Az 1950-es és az 1960-as évtized növekedési lendülete azonban a fejlett országok többségében idővel
alábbhagyott. De nem csak ott. Ekkorra az iparosodott világ két, egymással mereven szemben álló társadalmi
rendszerre bomlott: a kapitalista (tőkés, polgári) és a szocialista táborra. A két rendszer vetélkedése közepette
a gazdasági növekedés a hidegháborús katonai szembenállás anyagi alapját alkotta, egyben a politikailag el
nem kötelezett fejlődő országok megnyerését célzó politikai versengés eszközeként is szimbolikus
jelentőségre tett szert. A termelésnövelés üteme a közvéleményben és a politikusok gondolkodásában
összekapcsolódott a rendszer felsőbbrendűségével. Innen is eredeztethetők mindkét társadalmi rendszeren
belül a növekedés-középpontú gazdaságpolitikák.
Mindkét társadalmi rendszeren belül fontos volt az anyagi bővülés, az intézményi keretek, a politikai-
jogi viszonyok, a gazdasági élet társadalmi feltételei azonban nagymértékben eltértek. A polgári
társadalmakban az állam jelentős szerepvállalása ellenére a magánvállalatok alkották a többségi szektort, és
annak serkentésére irányult a gazdaságpolitika. A piacgazdaság viszonyai között gyakori a fizetőképes kereslet
hiánya, így a termelési tényezők által lehetővé tett képességnél (a „potenciális növekedésnél”) rendszerint
jóval kisebb a tényleges gazdasági teljesítmény: van munkanélküliség, kihasználatlan ingatlanállomány, fölös
termelőkapacitás. Ezért a kormányzati erőfeszítések a makrogazdasági kereslet megfelelő szabályozására
irányultak, hivatkozva Keynes nézeteire. Ő azonban határozottan a rövid távú feszültségek enyhítésének
eszközeként javasolta a költségvetési költekezést és a monetáris enyhítést; a fejlett piacgazdaságok hosszabb
távú növekedési képességével nem foglalkozott. Keynes a fejlődő, azaz valójában a fejlődésben elmaradt,
megrekedt gazdaságok ügyeit sem vizsgálta; a Bretton Woods-i szervezeteket a globális pénzfolyamatok
átfogó kereteinek szánta, ám a fejlődéselmélet távol állt gondolataitól.
Mindkét országcsoportban gyűltek a gondok. A fejlett világban a tartós és jelentős költségvetési
impulzusok nyomán megnőtt az állam eladósodása, felgyorsult az infláció. A keynesi felfogás szerint ilyenkor
nincs más: a jegybanknak kamatot kell emelnie, az eladósodást meg kell fékezni – csakhogy ezzel egy időben
lelassult a gazdasági növekedés, ismét megjelent a munkanélküliség az iparosodott országokban. Az infláció
és a munkanélküliség egyidejű fellépésére nem állt készen a gazdaságpolitika. Ilyenkor a keynesi megoldás
egyszerűen nem működik. Hogy mit lehet ekkor tenni, azt később megvizsgáljuk.
A harmadik világban pedig a modernizációra áhítozó országoknak csak a töredéke tudott belépni a
közepes fejlettségű vagy iparosodottabb országok csoportjába. A fejlődő világ bajait a gyarmati múlt, annak
egy sor kellemetlen öröksége (észszerűtlenül meghúzott határok, a volt gyarmattartó ország igényei szerint
kialakult gazdaságszerkezet) és az önigazgatásra való politikai átmenet váratlan elakadásai, katonai
hatalomátvétel vagy törzsi villongás, termelési zavarok gyakori fellépése húzta vissza.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a neoklasszikus növekedéselmélet számos implicit feltételezése
nem érvényes a fejlődő világban; így a népesség bősége, amely a szokásos makrogazdasági modellekben mint
bőséges és így olcsó termelési tényező jelenik meg, egyáltalán nem segíti a gazdasági növekedést.3 A harmadik
világ alacsony bérszintje elvileg gyorsítaná a hazai tőkeakkumulációt és odavonzaná a külső tőkét, ám roppant
vegyes képet mutatott e téren a valóság. Egymással élesen szemben álló nézetrendszerek jelentek meg: a
progresszív, baloldali társadalomtudósok, fejlődéselméleti körök a fejlett országoktól folyamatos dotációt
vártak el a gyengén iparosodott országok masszív tőkehiányának enyhítésére, a versenyelvű gazdasági
szakértők viszont a nemzetközi kereskedelembe való erőteljes bekapcsolódást ajánlották.
A kifejlődő világméretű kapitalizmussal szemben kritikus társadalomtudósok észlelték, hogy bár
egységes szabályrendszernek látszik a második világháború utáni globális piacgazdaság, belsőleg igen tagolt,
és úgy látták, hogy a legfejletlenebb országok, térségek (a világkapitalizmus peremvidéke) számára a rendszer
nem nyújt kiemelkedési lehetőséget.
Mi legyen a világkapitalizmus peremén?
Jelenti-e a globális nyitottság, a határok korábbinál sokkal könnyebb átjárhatósága, a
szállítási és kommunikációs költségek mérséklődése azt, hogy valóban egyetlen „nagy falu”
lett a Föld? Egy szűk elitnek talán igen. Ám valóban azért marad szegény a harmadik világ
29
országaiban a társadalom nagy része, mert az egyenlőtlen cserében kizsákmányolják a volt
gyarmattartók? A legelmaradottabb térségek éppen azok, amelyek nem tudtak belekerülni a
világgazdasági körforgásokba, és a helyi uralkodóréteg alávetettségében élnek.
Az újabb magyarázatokban már inkább a gazdasági és társadalmi intézmények szerepe kap
nagyobb hangsúlyt a fejlettség és a tartós lemaradás okait illetően. Sűrűn idézett
munkájukban Acemoglu és Robinson azt mondják ki, hogy a fejlődés dolgában a társadalom
alkotóelemei közötti együttműködés minősége és jellege számít: sikerre a bevonó („inkluzív”)
politikai intézményrendszer vezet, míg azok az országok lesznek sikertelenek,
amelyek kisajátító, kizsákmányoló jellegű politikai rendszerben élnek.4 Ebben a felfogásban a
gazdasági élet megszervezésében megnyilvánuló állami erő már nem erény, hanem
veszélyforrás. Bevonó, inkluzív a politikai intézményrendszer, ha az államrend demokratikus,
és a gazdaság széles bázisú, azaz a tulajdon, a jövedelem, a vagyon és a rendelkezési jog nem
szűk kör kezében van.
A centrumba tartozás nem örök időre szól: a térségek, államok egyenlőtlen fejlődése révén
korábban prosperáló ország, mint például százhúsz éve Argentína, még korábban a
nagyhatalmi státuszú Spanyolország a nemzetek erősorrendjében visszacsúszhat, míg a 19.
század derekáig elég szerény életszínvonalú skandináv térség mostanra kétségkívül a
magországok közé emelkedett. A mag és a perem tehát relatív fogalom, időben változik az
országok megítélése.
A magyar gazdasági és társadalmi fejlettség jelzőszámai alapján miránk az európai
peremhelyzet fogalma alkalmazható, noha globális értelemben, a világ többi országának
helyzetét beszámítva Magyarország az EU tagjaként akár a magországokhoz is sorolható. Ám
amellett is lehet érvelni, hogy tartósan fennáll bizonyos lemaradásunk Európa fejlett
országaihoz képest, és ezért a félperiféria fogalma lenne indokolt.
A társadalmi, technológiai és értékrendbeli változások hatására mélyreható szellemi, ideológiai,
társadalomszerkezeti változások következtek be a fejlett piacgazdaságokban az 1970-es évektől kezdődően.
Korszakos műszaki újítások jelentek meg az elektronika, a biotechnológia, a haditechnika terén. Az új
technológiák rugalmasabb kormányzati stílust, az innovációt jobban befogadó társadalmi intézményrendszert
kívántak meg. A 20. század utolsó negyedében így a változási-alkalmazkodási képesség vált döntővé. A
megelőző időszak során felduzzadó állam csak teher lett volna a piacgazdaságokon.
A központosított, bürokratikus társadalmak rosszul teljesítettek az innováció terén. A tervgazdaságok
– azok ortodox szovjet, csehszlovák, keletnémet variációi csakúgy, mint jugoszláv, lengyel vagy magyar típusú
reformált változatai – végzetesen alulmaradtak a technológiai és ezzel együtt a katonai versengésben, valamint
a gazdasági versenyben.
1989/1990 fordulóján hirtelen felszínre törtek a szocialista-kommunista rezsimek társadalom- és
gazdaságszerkezeti bajai, amelyekhez számos országban pénzügyi krízis is társult. A szocialista rendszer
szétesett.
2.5. Az európai történelem sokféle rendszert tesztelt egyetlen évszázad alatt
A 20. század során megjelent – szerencsére csak átmeneti időre – az összes életszférát maga alá gyűrő
totális állam. Ilyen volt Európában a nemzetiszocialista (fasiszta) társadalomszervezési kísérlet, amely
leírhatatlan szenvedéseket okozott, amíg 1945-ben teljes vereséget szenvedett. Itt e rövid életű szisztéma
gazdaságpolitikai jellemzőivel nem foglalkozunk, de a reá adott válaszok fontosak lesznek majd a szociális
piacgazdaság fogalmának és európai gyakorlatának megértéséhez; ezért ott térünk ki a tanulságokra.
Ugyancsak röviden érintjük itt a szintén totális államként létrejövő kommunista (szocialista) rendszert,
amely először Oroszországban, majd katonai terjeszkedéssel Európa keleti felében, az ideológia „exportja”
útján pedig Kínában és néhány más fejlődő országban működött. (Később, a rendszerváltozás
gazdaságpolitikájának vizsgálatakor visszatérünk néhány fontos következményére.) Míg az iparosodott és
fejlődő országok gazdaságpolitikusainak a világgazdasági rendben való részvétel és az alkalmas növekedési
modell megtalálása volt a legfőbb gondjuk az 1960-as évektől, a szocialista tervgazdaságok csaknem zárt
gazdaságként működtek. (A sajátos magyar utat majd külön tárgyaljuk.) A termelési és jövedelmi folyamatokat
az állami tulajdon és a központi tervezés elsőbbsége határozta meg. Eredeti formájában naturális, azaz nem
30
pénz által közvetített rendszerként alakult ki a „piaci anarchiát” elvető, félkatonai rendszer: a gazdasági vezetés
a tonnában, négyzetméterben, darabban és más fizikai egységekben megadott népgazdasági tervek teljesítését
követelte meg az üzemektől, és a „tervszerű és arányos” fejlődéstől várta a nyugati gazdaságok szintjének
elérését.
A tervgazdasági rendszer azonban képtelen volt eleget tenni a keresletnek: rendszeres volt a sorban
állás, az áruhiány, baj volt a termékek és különösen a szolgáltatások minőségével. A tervgazdaságokban nem
sokat törődtek a természeti és emberi erőforrások takarékos felhasználásával. A pénzbeli kalkuláció
kiiktatásával súlyosan észszerűtlen, pocsékoló gazdaság jött létre: a termelési terv teljesítésére kötelezett
termelők még annyira sem ügyeltek a termelési folyamattal járó externáliákra, mint a piacgazdasági viszonyok
közepette működő cégek, amelyeknek vigyázniuk kellett jó hírükre, ha nem akarták vevőiket elveszteni.
A tonnában megszabott tervek teljesítése súlyos következményekkel járt a természeti környezetre.
Amíg Nyugat-Európa iparában a világpiaci olajárak megugrása nyomán az 1970-es években felgyorsult a
modernizálódás, Európa keleti felén még két évtizedig, lényegében a tervgazdasági rezsim összeomlásáig
fennmaradt a hagyományos – és így a természeti környezetet igen megterhelő – ipari kultúra. A német, belga
nehézipari központokban már korábban nekiláttak a bányászat, a kohászat által okozott károk
felszámolásának. A német Ruhr-vidék ipartalanítása és a nehézipari táj rekultivációja nem ment könnyen, de
mára történelemmé vált az ott élőknek. Ehhez képest Diósgyőr, Ózd, a lengyel Szilézia vidéke vagy a cseh
nehézipari központok környezeti megtisztítása még mindig feladat, példázva a kontinens keleti felének
történelmi megkésettségét.
A szovjet típusú társadalmi modernizációs kísérlet is csődöt mondott, amint az a 20. század utolsó
évtizedére nyilvánvalóvá vált. Jelenleg csak Észak-Korea és Kuba sorolható egyértelműen a tervgazdaságok
közé.
A Kínai Népköztársaság jó ideje izgalmas átalakuláson megy keresztül. Azzal, hogy Kína 2001-ben a
Világkereskedelmi Szervezet tagjává vált, nagy lépést tett a piacgazdasággá válás irányába. Igaz, a politikai
centralizáció felé való visszafordulással a 2020-as évek Kínája másként jelenik meg a demokratikus és
szabadpiaci normákat komolyan vevők szemében, mint amilyennek látszott a lassú, de fokozatosnak látszó
nyitás ígéretes éveiben.1
A későbbi fejleményeknek azonban 1990 tájt nyoma sem volt még, a piacok visszanyert nemzetközi
szabadsága, nyitottsága, a tőke és a technológia gyors áramlása optimizmussal töltötte el a világot.
Felerősödött az a vélekedés, hogy az állam, főként annak nemzetállami formája, elveszti jelentőségét a mára
globálissá váló piaccal szemben. Valóban, a nagyvállalatok, bankok működésük során hajlamosak átlépni a
nemzeti határokat. Az áru- és értékpapírpiacok is eredendően nemzetközi jellegűek. A transznacionális
(multinacionális) cégek pedig eleve több ország piacán működnek; a tevékenységük útjában álló politikai és
jogi korlátok zöme mára leomlott. A nyugati országokban az állami cégek többségét privatizálták, és
nyitottabbá vált a közszektor is.
Mivel a befelé forduló (autarkiás) gazdaságpolitikai kísérletek kudarcot vallottak, az 1980-as évek
végére a társadalmak többségében elfogadták a nemzetközi együttműködés normáit és a versenypiaci
szokásrendet. A piaci gondolat megerősödött, az állami intervenció elfogadottsága visszaszorult. A tényadatok
szerint azonban akkor sem volt ennyire egyszerű a helyzet. Az államháztartások terjedelme sokféle tényező
hatására alakul, és ritka a gyors arányváltozás – különösen az aránycsökkenés. Az áru- és tőkepiacok látványos
fejlődése a század utolsó harmadában egy ideig nem az állam rovására ment végbe, sőt a kormányzati szektor
hatóköre és kiterjedtsége idővel inkább nőtt.
Az állami újraelosztás mértékének történelmi alakulása az iparosodott országokban
(közkiadások aránya a GDP százalékában)
31
Mai szemmel nézve különös, hogy az állam a 19. század végén, a 20. század kezdetén milyen szerény
mértékben vette igénybe a társadalomban keletkező jövedelmeket, mennyire csekély – amint azt az ábra
mutatja – a közkiadások aránya. A jövedelmek újraelosztása eleinte csak a háborús időkre volt jellemző (a
civil szférából hadi célokra terelték át a jövedelmet), illetve már a két világháború között megjelenik az állami
nyugdíj és a munkanélküliek segélyezése, bár nem a mai mértékben. A második világháborút követően már a
sokat költő (és így sokat adóztató) állam vált a normává. Az 1980-as évek végétől a nyugati típusú országokon
belül viszont megállt az állam terjedelmének addigi növekedése. Részben ez is világpolitikai okokra vezethető
vissza: a hidegháború lezárult, mérséklődtek a katonai kiadások. A nemzetközi feszültségek enyhülésével
könnyebben nyilvánosságra kerülhettek az állami aktivitással szembeni szakmai, politikai és morális kritikák.
Volt azonban közvetlen gazdasági, versenyképességi oka is a jóléti állam korszaka lezárulásának: az olcsó
bérű újonnan iparosodó országok világpiacra való belépésével nyilvánvaló lett a nagyvonalú jóléti kiadásokkal
terhelt országok árversenyképességi hátránya.
Az államról vallott nézetek, ideológiák irányváltása is összefüggésbe hozható a világpolitikai
viszonyok 1990-es évekbeli változásával: amikor már nem volt szükség az erős államra mint a szovjet veszély
féken tartójára, akkor a polgári demokráciákban sokkal erőteljesebben lehetett szóvá tenni a kormányhibák
eseteit, az államnak a magánkezdeményezést fékező és az üzleti szektort kiszorító mellékhatásait.
Kormányhibák – és félsikerek
Mint ahogy vannak piachibák, ugyanúgy léteznek kormányhibák is (government failures). Ezek
szerkezeti sajátosságok, és nem az egyszeri tévedéseket, hibázásokat, tévesnek bizonyuló
döntéseket jelölik (a piaci kudarc és a kormányzati kudarc kifejezés bevettebb a magyar
szakmai gyakorlatban, de a kudarc kifejezésnek van a váratlanságra utaló jelentése, miközben
itt lényegében szükségszerű, szervi jellemzőkről lesz szó). Minden állami intézmény
legnyilvánvalóbb szervi gondja a bürokráciára való hajlam, amely abból következik
elkerülhetetlenül, hogy az állami szektorban a tisztviselő mások pénzével gazdálkodik, gyakran
aprólékos ellenőrzési és elszámolási rend szerint. A hivatalszerű működésből adódnak az
alkalmazkodási és innovációs nehézségek. Az állami intézmények nehezen fogadják be az új
eljárásokat, módszereket. A nyereségelvet nélkülöző állami szervezetek hajlamosak az
erőforrások túlzott igénybevételére, hiszen nincs belső késztetésük arra, hogy csak a
legszükségesebb munkaerőt, épületet, anyagi erőforrást kössék le. Sőt a vezetői érdek inkább
az irányított szervezet minél nagyobb méretét diktálja, mivel a vezetői presztízs – és
legtöbbször a fizetés is – összefügg az irányított szervezet méretével. Mindebből gyakran fakad
pazarlás, a szűkös társadalmi erőforrásokkal való gazdálkodás észszerűtlensége. A
kormányzatot irányító politikusok időhorizontja szükségszerűen rövid, mivel csupán a
legközelebbi választásig tervezhetnek valamelyes biztonsággal, miközben az asztalukon fekvő
ügyek jelentős része sokkal hosszabb távú hatásokkal jár.
Figyelem: a kormányzati hiba nem egyszerűen abból fakad, hogy az emberek hajlamosak
hibázni, mint ahogy a piachibák oka sem az, hogy a piaci szereplők tévednek, hibáznak,
elkalkulálják magukat: mindkét esetben szerkezeti tényezőkről van szó. Amint a piaci verseny
elvezet a monopolizálódásig, a (szabad-)piacon történő erőforrás-allokáció már nem tud
optimális lenni, ugyanúgy az állami döntéshozatal a maga jogi szabályozottságával, formai
előírásaival és döntési korlátjaival alkatilag alkalmatlan optimális működésre. Ennek
kimondásából viszont nem következik az, hogy semmit sem lehet tenni a kormányzati hibázások
ellen, azaz bele kellene nyugodni a helyzetbe, de az sem vezethető le, hogy nincs is szükség
államra és állami szabályozásra. A közösségi döntések (public choice) nagy szakirodalma
alaposan elemzi azokat az eseteket, amelyekben a korábbitól eltérő ösztönzőkkel és
szabályokkal mérsékelhető a hatékonyságromlás, az állami intervenció költsége.
Az államosított, vagyis nem piaci gazdaságokban különösen súlyos következményei vannak a
közösségi szektor nagy kiterjedtségének, a politikai szempontok primátusának. A piac csaknem
teljes hiánya miatt lehetetlen megmondani, hogy egy termék mennyit is ér, és valójában
mennyibe kerül. A végletesen központosított rendszerekben elkerülhetetlen a döntések
minőségének romlása. A kelet-európai gazdaságtörténelem hamar szembesítette az elemzőket
ezzel a helyzettel; a nagy hatású, korai munkák közül megemlíthető Kornai Jánosé, aki már
1955-ben dokumentálta a túlzott centralizáció káros következményeit, majd kimutatta a
szocialista gazdaságon, hogy az állami tulajdonban álló vállalat (szervezet) költségvetési
32
 korlátja puhává válhat: rendszeresen bekövetkezik a meglévő erőforrásokat meghaladó 2.6. Az állami feladatok átrendeződése a globális korszakban
kötelezettségvállalás, túlköltés, adósságfelvétel.
A piacgazdaságnak keretül szolgáló európai
Az aktív állammal szembeni kritikai nézeteket erősítette a 20. század végén a tervgazdaságok hirtelen államokat nemzetállamnak szokás tekinteni,
bekövetkező válsága is, amelynek okai között szerepelt az állam túlméretezettsége, a magánkezdeményezés azon az alapon, hogy rendszerint egy nemzet
és a piac elfojtása. A rendszerváltozás keretében – amint később részletesen is látni fogjuk – a piaci alkot állami közösséget: az olasz nemzet
(magántulajdonú) szektor gyorsan előretört, az állami tulajdonú szektor zsugorodni kezdett. Ha történelmi Olaszországban, a svéd Svédországban, a német
példát keresünk a piac vagy állam ellentmondásra, akkor azt inkább megtaláljuk a volt szocialista Németországban, a magyar nemzet pedig
országokban, mint a fejlődő világban vagy a fejlett országok körében. Magyarországon. Ez a felsorolás azonban
A 20. század során sokkal inkább a Wagner-törvény néven ismert trend érvényesült egy ideig: a rögtön jelzi, hogy csak az esetek egy részében
gazdasági fejlettség növekedésével együtt járt az állami kiadások arányának növekedése.3 A fejlődés tehát a tartozik össze a nemzet és az ország, míg más
század nagyobb részében nem a „több piac és kevesebb állam” képletet követte, inkább a „több piac és több esetekben nem. A magyar nemzet esetében a
állam” mintát – ezt láthattuk a fenti ábrán. A legfejlettebb országokban ott mérséklődött a jövedelmek állami nyelvi közösség, a magukat magyarnak vallók
újraelosztása a 20. század végén, ahol a korábbi évtizedekben fenntarthatatlan méreteket öltöttek a jóléti közössége és hazánk földrajzi határai nem esnek
kiadások egybe. Vannak más európai nemzetek is hasonló
Valójában nem meglepő, hogy a fejlett piacgazdaságokban fejlett a közösségi szektor is. A helyzetben, valamint léteznek olyan országok,
piacgazdaság ugyanis – szemben a tradicionális, a premodern és az erőszakra épülő rendszerekkel – a amelyek eleve két- vagy többnyelvűek
szerződéses kapcsolatokon, a ráfordítások és a hozamok kalkulációján, a termelési és a forgalmi műveletek (Belgium, Svájc).
térbeli és időbeli elválasztásán és összekapcsolásán nyugszik. Érzékeny az ügyleti (tranzakciós) költségek A nemzetek történelme messzi korokra
néven ismert ráfordításokra: az ügylet előkészítésével, a szerződő felek megtalálásával, a tranzakció nyúlik vissza, de a mai államok egy része –
lebonyolításával és az esetleges utólagos viták elintézésének teendőivel kapcsolatos kiadásokról van szó. A történelmi mércével mérve – nem régóta létezik
marketing, az adminisztráció, a pénzügyi és jogi szolgáltatások, valamint az ügyletek elvégzéséhez szükséges mai földrajzi keretein belül. Az olasz és a német
egyéb, hasonló tevékenységek a magánszektorra tartoznak, de a piacgazdaság működéséhez szükséges világos egység a 19. század második felében valósult
és határozott jogrendet, az anyagi és szellemi infrastruktúra jelentős részét az állam működteti. meg, míg közvetlen környezetünkben az olyan
A piaci folyamatok más formában is igénylik az állami szerepvállalást: a külső hatások (externáliák) államok vannak többségben (Szlovákia,
szabályozásán keresztül. A gazdasági élet a neki társadalmi és természeti keretet nyújtó világot működésének Szlovénia, Horvátország, Ukrajna), amelyek –
melléktermékeivel terheli meg, először lokálisan, majd mind nagyobb méretekben. Ezzel viszont életre hívja az újkorban – rövid önálló állami múltra
annak igényét, hogy a társadalom intézményes formában tompítsa a piaci ügyletek által előidézett káros tekinthetnek vissza.
hatásokat. A piacgazdaság sikeres működése tehát előfeltételez közösségi szolgáltatásokat; a működés
szándéktalan mellék- és utóhatásai szükségessé tesznek korrigáló és szabályozó társadalmi tevékenységeket.
A fejlett és hatékony piac így logikailag és történelmileg kiterjedt közösségi intézményrendszerrel jár együtt.

Európa 1900-ban és 2000-ben

A térképre pillantva könnyű belátni, hogy Európában az államok száma és ezzel a határok,
országméretek sokat változtak mindössze három generáció életében: sok unoka más országban született, mint
ahol nagyszülei, anélkül akár, hogy elkerült volna a településről. Már ez a tény önmagában jelzi: az európai
államok politikai és gazdasági jelentősége, hatóköre és szerepe ma nagyon más, mint az első világháború előtt.
Akkor Európa gazdasági életének és pénzügyi rendszerének kevés számú szuverén állam, birodalom szolgált
politikai keretül. Mindegyik a maga pénznemét használta, amelyek többsége aranyalapon nyugodott. Az
európai nagyhatalmak – a brit, a német és az orosz birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia –, valamint
Észak-Európa és Dél-Európa királyságai saját jogrend szerint, nemzeti szabványokat és mértékrendszert
használva, önálló infrastruktúrával (pl. vasúthálózattal) működtek. Még a hivatalos nyelvek száma is kisebb
volt, mint ma. Az ipari kapitalizmus korában sokat számított a termelés sorozatnagysága, a piac mérete, az
országméret. A kor termelési és műszaki viszonyai következtében egy kis méretű országnak nehéz lett volna
egyszerre függetlennek és fejlettnek lennie – csupán Svájcot említhetjük kivételként. Ezt az időszakot szokták
a nacionalizmus korának hívni, de nevezhetnénk a gazdaságos méret korának is.
Egy évszázaddal később, 2000-ben Európa nyugati felében a térkép csaknem ugyanúgy néz ki: itt-ott
módosultak a határok, megjelent az önálló Írország. Ami viszont Közép- és Kelet-Európát illeti, új politikai

33 34
geográfia tárul a szemünk elé: új országok sora, új határokkal. A második térkép a szuverén európai államok nemzetgazdaság a mai nyitottság mellett. Ugyanakkor az állam továbbra is érvényes társadalmi kategória. A
nagy számában is eltér az előzőtől: immár független köztársaság az, amely egy korábbi államalakulatnak politikai élet alapvetően nemzeti (országos) keretek között szerveződik. Amikor 2020 tavaszán járványhelyzet
legfeljebb tartománya volt. Valójában most jött el a nemzetek kora. alakult ki, a határok ismét visszaálltak, a belső működési rendet az országos (és néhol, szövetségi államforma
Ám felmerül a kérdés: életképesek-e a kis államok gazdaságilag is? Van-e közgazdasági értelme esetében a helyi) hatóságok vonták irányításuk alá. Ez azonban mégis rendkívüli pillanat egy társadalom
szuverén államot létrehozni csupán néhány millió állampolgárral? A kérdésnek mára lett európai szintű életében. A gazdasági élet szokásos gyakorlatában viszont a fogyasztók, munkavállalók, vállalatok egy
vonatkozása is: versenyképes maradhat-e a sok apró entitásból álló kontinens az alacsony bérű részének gazdasági tevékenysége az állam méreteinél jóval kisebb térben zajlik, míg más gazdasági ágensek
versenytársakkal, a technológiában élenjárókkal szemben? tevékenysége messze-messze túllép a nemzeti határokon. A magyar gazdaság külső nyitottsága egészen
Nos, a válaszokat csak a jövő gazdaságtörténésze adhatja meg, de mai tudásunk szerint Európa minden nagyfokú; a számos mutatószám mellett sokat mond az, hogy a magyar bruttó hazai terméknek 50 százalékot
régebbi és újabb keletű gondja ellenére egészében véve jómódú, exportteljesítményét tekintve élenjáró meghaladó hányadát állították elő 2018-as adatok szerint részben vagy többségében külföldi tulajdonú cégek.
kontinens; ehhez viszont szükség volt és van a sok nemzet szoros integrációjára, amely nélkül nem Ugyanakkor fontos kimondani: igenis létezik országos (nemzeti) gazdaságpolitika. Sőt annak
prosperálhatna a gazdaság. Ha minden állam külön fizetőeszközt használna, saját ipari szabványt alkalmazna, minősége, rugalmassága sokat számít az ország gazdasági fejlődése szempontjából. Különösen nem veszít
külön jogrendet működtetne, a nemzeti parlamentek pedig szabadon döntenének az elektromos hálózati jelentőségéből a gazdaságpolitika a rendszerváltoztató országok esetében, mint amilyen hazánk is. Az 1990-
feszültségről és a vasúti nyomtávról – egy ilyen gyakorlat abszurd következményekkel járna. es évek átalakítási és újraintegrálódó folyamatait nagy történelmi erők mozgatták. A társadalom életét
Nem is erre haladt a világ. Európa nemzeteinek nagy többsége tagja az Európai Uniónak, vagy meghatározó intézményes keretek ugyanakkor ma is – és még hosszú ideig – nemzetállami eredetűek. A
szerződéses viszonyban áll vele. Az EU működéséről és a tagállamok, partnerországok gazdaságpolitikáját rendszerváltoztató kormányok számos korábbi hatáskörtől megváltak a magánosítás, a liberalizálás, a
érintő hatásairól külön fejezetben szólunk majd. Addig is érdemes rátekinteni néhány fontos vonatkozásra. A nemzetközi integrálódási folyamat során, de sok más területen változatlanul nagy a jelentősége annak, hogy
pénzügyek terén Európában radikális változások következtek be. Száz éve egy ország teljes értékű működését miként dönt az állam.
a saját nemzeti pénz megléte szimbolizálta. Ez a történelmi evidencia is szerepet játszott abban, hogy amikor
a 20. század derekára a „harmadik világban” a gyarmatok függetlenné váltak, majd amikor az 1990-es években 2.7. Összefoglalás
a mi térségünkben új államok születtek (vagy születtek újra), legelső intézkedéseik között az önálló nemzeti
bankrendszert és a saját valutát alkották meg. Tisztán észszerűségi alapon is kritizálható gazdaságpolitikai A piacgazdaság (kapitalizmus) hol az uralkodókkal szembeni küzdelemben, hol a király, a hatalom
intézkedések ezek a 20. század végének viszonyai között, amelyek sokban különböznek a száz vagy százötven támogatásával fejlődött ki. A 19–20. századra kapcsolódott össze a nemzetgazdaság és a nemzetállam kettőse,
évvel ezelőtti helyzettől. Akkor a gazdasági életnek valóban – mondhatni – természetes keretet adott az állam, amely önálló jogi, pénzügyi rendszert és nagyfokú gazdaságpolitikai önállóságot garantált. Ugyanakkor a
noha a külkereskedelem és a határokat átlépő pénz- és tőkemozgás, a munkavállalók migrálása abban a korban világkereskedelem és a nyitott pénzpiacok korszakaiban megjelentek a nemzetek feletti intézmények, amelyek
is lényeges volt. De már akkor is léteztek nemzetek (államok) feletti szabályok, különösen az aranystandard a második világháborút követően fokozatosan a Föld csaknem egészét lefedték. Az állam gazdasági
esetében, amely korlátok közé szorította a kormányok gazdaságpolitikáját: ebben a nemzetközi rendben kiterjedése a 20. század során nagymértékben nőtt a fejlett világban, amíg a technológiai, politikai, gazdaság-
nagymértékben szabaddá vált az áruk és a tőkék országok közötti áramlása, a tartósan rögzített valutaátváltási és társadalomelméleti változások következtében meg nem erősödött a kiterjedt állammal szembeni kritika, és
arányok (árfolyamok) pedig kiküszöbölték az árfolyamkockázatot. A rendszer fennmaradásában meghatározó nem jelentkeztek az állami újraelosztás visszaszorítására irányuló erőfeszítések. Amíg a gazdasági,
szerepe volt a Brit Birodalom gazdasági és politikai súlyának. technológiai, pénzügyi folyamatok, valamint a tudományos, kulturális, sportéleti tevékenységek roppant
A Brit Birodalom hanyatlásával megnyíló űrbe az Egyesült Államok lépett be domináns gazdasági, módon nemzetközivé váltak, a politikai élet keretét a nemzeti, sőt sok helyen a tartományi, térségi
katonai és politikai erőként, és a második világháborút már a nyugati világ vezetőjeként fejezte be. Amerika intézmények adják. Az állam működési hatékonysága továbbra is igen fontos tényezője a gazdasági
kezdeményezésére 1945 után létrejöttek és végre életképesnek bizonyultak a nemzetközi fórumok és fejlődésnek, ám csak a nemzetközi áramlatokba illeszkedő kormányzati gyakorlat lehet valóban sikeres.
megállapodások: az államközi együttműködés átfogó intézményi rendje alakult ki az ENSZ keretében, a Ennek ellenére a gazdasági nacionalizmus és azzal együtt a protekcionista, elzárkózó reflexek sűrűn
Biztonsági Tanácstól a Nemzetközi Valutaalapig (IMF). Később olyan regionális csoportosulások fejlődtek ki, feltámadnak, különösen mély gazdasági és társadalmi válságok következményeként.
mint az Európai Közösség (Európai Unió) – erről bővebben lesz még szó. De más szervezetek is létrejöttek,
2.8. Kulcsszavak
majd átalakultak, mint a hírekben sokat szereplő Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (NAFTA,
1994), ami azután új névvel és némileg megváltozott tartalommal működik (USMCA, 2020 júliusától).  Állam, nemzetállam  Merkantilizmus, újmerkantilizmus
Ha regionális szervezethez nem is, de multilaterális megállapodásokhoz és a nemzetközi pénzügyi  Aranyalap (aranystandard)  Protekcionizmus
szervezetekhez most már a világ államainak meghatározó része csatlakozott. Valóban elmondható, hogy az  Globalizáció (fogalma, megjelenési  Növekedési gazdaságpolitikák és
államok gazdasági szuverenitásuk egy részét nemzetek feletti (szupranacionális) szervezeteknek adták át – de formái) növekedési verseny a hidegháború idején
 Nemzetek feletti szervezetek és  Kormányzati hibák (kudarcok)
találóbb az a megfogalmazás, hogy önkéntesen vállalták: szuverenitásuk egy részét nem egyedül, hanem
megállapodások  Friedrich List, Kossuth Lajos és a
partnereikkel közösen gyakorolják.  New Deal az Egyesült Államokban védvámrendszer
Mégis korai lenne a nemzetállam és a nemzetgazdaság végéről beszélni. A nagyméretű országok  Irányított gazdaság, hadigazdaság  Wagner és a Wagner-törvény
vállalkozóinak többsége számára saját országának piaca számít természetes működési térnek: Amerikában az  Fasizmus, nácizmus  Kornai János és a puha költségvetési korlát
iparcikk-értékesítés négyötöde amerikai vállalkozásoktól származik, és csak egyötöd az ipari behozatal  Korporatív döntéshozatal – régi és új  Jánossy Ferenc és a gazdasági fejlődés
aránya. Japán esetében is egytized az ipari import részaránya a piacon. Az Európai Unióban a feldolgozóipari  Tervgazdaság trendvonala
termékeknek csak nyolcada származik importból, mármint az EU-n kívüli forrásból – tehát az EU
külkereskedelmi értelemben viszonylag zárt csoportosulás.
Ugyanakkor nemcsak a csekély piacméretű, hanem a nagy-közepes méretű országokban is, mint
amilyen Németország vagy Franciaország, egyre nehezebben értelmezhető fogalom a nemzeti ipar, a

35 36
2.9. Ellenőrző és továbbgondolást serkentő kérdések
1. Milyen okok miatt mondhatták ki a 20. század elején az ún. Wagner-törvény? Mit gondol a
gazdasági fejlettség és az állam újraelosztó szerepének együttmozgásáról?
2. Hozzon példát arra, amikor a piaci mechanizmusok nem működnek jól!
3. Hozzon példát a kormányzati kudarcok megnyilvánulásaira saját tapasztalatai alapján!
4. A korábban megismert „premodern” gazdaságpolitikák, mint amilyen az autarkia, a
protekcionizmus vagy a merkantilizmus, vajon miért nem tűntek el teljesen mai viszonyaink
között?
5. Mi a multinacionális cég? Multi-e mondjuk a Volkswagen? És az OTP? A Mol?
6. Melyek a nettó tőkeimportőr országok? Magyarország közéjük tartozik-e? Igaz-e az állítás, hogy
nettó tőkeimportőr országban is lehetnek tőkét kihelyező vállalatok?
37
3. fejezet
A gazdaságpolitikai döntéshozatal elméleti alapjai
Láttuk, hogy a modern államok létrejötte jórészt egybeesett a piacközpontú (kapitalista) társadalom
kifejlődésének korszakával, ám mind az államnak, mind az áru- és pénzpiac intézményeinek történelmi
messzeségbe nyúlnak vissza a gyökerei. De az a fejlődési folyamat, amely elvezetett a jelen szolgáltatásalapú,
robotizált, nemzetközi értékláncolatokba szervezett gazdaságáig, nem volt egyenes vonalú, és nem terjedt ki
mindenkire.
Fejlődés? Ha arra gondolunk, hogy ma a gazdaság hétmilliárd embert lát el élelemmel,
közszolgáltatásokkal, javuló lakás- és egészségügyi viszonyok között, ha a születéskor várható átlagos
élettartam növekedésének adatait nézzük, akkor igenlő a válasz. Ugyanakkor az anyagi gazdagság roppant
aránytalanul oszlik meg az országokon belül és térségek között: még a legtehetősebb országokban is létezik
mélyszegénység, a gazdasági folyamatok pedig immár a Föld lakhatóságát veszélyeztetik – emiatt van alapja
a haladás és növekedés megkérdőjelezésének. A jólét elért szintjére, az üzleti teljesítményekre büszkeséggel
tekinthetünk, másfelől jól tudjuk, hogy gazdasági válságok, társadalmi felfordulások sorozata áll mögöttünk.
Jelenünk is feszítő gondokkal és megoldatlan bajokkal teli, és nem csak a túlzásokra hajlamos média vetít
elénk aggasztó jövőképet.
A tudományok művelői jól ismerik az emberi tudás és képességek két arcát: az emberiség szellemi,
tudományos teljesítménye az utóbbi évszázadokban objektív mutatók alapján hatalmasat nőtt, másrészt
viszont megsokszorozódott a pusztítóképessége is. A dokumentált tudás tömege mára sokszorosa a csupán
néhány évtizeddel ezelőttinek, ám a növekményéből aránytalanul részesül az emberiség; jól felszerelt
csúcslaboratóriumok, kutatóegyetemek egyfelől és funkcionális analfabéta rétegek másfelől – ez is a valóság
része. A veszedelmes gyerekbetegségek megelőzésére régóta léteznek hatékony védőoltások, de a szegénység,
adminisztratív szervezetlenség és más okok miatt sok kisgyerek marad ellátatlanul. Ám nem csak a pénzhiány
és az állami képességek hiánya okozza a járványos betegségek terjedését: az oltásellenes (antivax) mozgalmak
számos anyagilag és technológiailag fejlett országban (így például Franciaországban, az Egyesült
Államokban) megjelentek. Sosem látott mértékben válnak hozzáférhetővé a legújabb tudományos
eredmények az internet jóvoltából, másrészt viszont nagy példányszámban kelnek el áltudományos
sikerkönyvek, a világhálón sokkal több „lájk” jut az ezoterikának, mint a bizonyítható, de bonyolult, elmélyült
gondolkodást igénylő tudományos igazságoknak. Nem állunk jobban a gazdasági tudás terén sem.
A tudás mérhető akkumulációját ismerve logikusan vethető fel: a gazdaság- és államtudományok, a
vezetéstudomány és információelmélet eddigi vívmányai alapján nem lehetne-e úgy megkonstruálni a
gazdasági életet, hogy elkerülhessük a visszatérő válságokat? Nem lehetne megtervezni egy olyan gazdasági
és állami rendet, amely kormányzati bajok és piaci kudarcok nélkül képes előállítani az emberiség számára
szükséges javakat és szolgáltatásokat? Miért nem veszik a kezükbe a gazdaságpolitika nagy hatalmú és nagy
tudású intézményei, azok csúcsvezetői az ügyek irányítását, hogy végre megszabaduljunk a krízisektől,
veszteségektől, nélkülözéstől?!
Márpedig nem megnyugtató a való helyzet a gazdasági ügyek világában. Ha a napi híreket átfutja az
ember, és az éppen felkapott celebritásokról szóló pletykáktól, a szórakoztató vagy rémisztgető rovatoktól, a
féligazságokkal teli kommentároktól eljut a fajsúlyos gazdasági, pénzügyi, világpolitikai információkig, akkor
szembesül az elvi tudásállományunk és tényleges állapotaink közötti hatalmas kontraszttal. A vámháború
újabb köréről szólnak a hírek – kétszáz évvel a piaci csere klasszikusainak munkásságát követően. A
menedzsmenttudomány és a gazdaságmatematikai modellezés csúcsteljesítményeinek birtokában vagyunk,
mégis súlyos ágazati válságokról, nagyvállalatok váratlan összeomlásáról szólnak a hírügynökségek.
Agytrösztök, elemző központok, „big data”-kutatók és stratégiai tervezőintézetek ontják a tudást, eközben a
tényleges döntések olyan népszavazáson dőlhetnek el, ahol a politikai erők „az emberek” érdekeire, a múltbeli
nagyság visszaállításának kötelességére hivatkoznak – a döntés tétjének tisztességes, ellenőrizhető
kiszámolása nélkül. A szavazókhoz a tárgybeli tudástömeg töredékének a töredéke sem jut el.
38
 Nincs a világban rend, a gazdasági élet konfúzus – így éli meg sok mai ember a jelent. Ez esetben még
jogosabb a kérdés: hát nem létezik tudományos megoldás a gazdaság bajaira? Ha pedig van, miért olyan
esetleges a társadalmak életének alakulása? Miért nem azoké a végső szó, akik a tudás birtokában vannak?
Jogos kérdések. Ahogy kiszámítható az optimális szállítási útvonal, a legkisebb költségű termelési
lánc, úgy miért ne lehetne megalkotni az optimális társadalmi viszonyokat? Ha van 3D technológia, működik
már intelligens lakóház és önvezető autó, akkor itt lehetne az idő a „social engineering” számára. Nem is új a
gondolat: a jó társadalom megkonstruálásáról már az 1960-as években, még a hálózatokba kapcsolt
számítógépek világa előtt annyi szó esett. Sőt mint annyi minden fontos gondolat, az ideális társadalom
megalkotása már az ókori görögök idején is felmerült.
Az ideális társadalmi berendezkedést kutatták később az utópikus szocialisták is, így a francia Saint-
Simon herceg, a szintén francia Auguste Comte, akik a 19. század új viszonyai között tették közzé
reformterveiket. Ez már a természettudományos gondolkodás diadalmas korszaka, egyben a modern
társadalomtudományok, a szociológia létrejöttének százada. Comte úgy gondolta, hogy a társadalomról szóló
tannak a természettudományokhoz hasonló tudományággá kell válnia, hiszen – vallotta – a társadalmat szintén
determinisztikus törvények uralják. Ezeket pedig a szociológia szerinte képes megismerni, kielemezni, és így
előre jelezheti a szükségszerűen bekövetkező változásokat. Magát pozitivistának nevezte: a pozitivizmus célja
az objektív, értékítélettől mentes, természettudományos szemléletű gondolkodásmód. Ez illik az ipari
társadalomhoz, amelyet az ipari, tudományos és intellektuális elit tudományos elvek alapján megszervezhet
és irányíthat.
Az ún. tudományos szocializmus gondolkodói (Karl Marx, Friedrich Engels) elvetették az utópisták
terveit, de maguk is objektív társadalmi folyamatokat feltételeztek. E folyamatok logikájából vezették le a
fennálló (kapitalista) rend bukását és a harmonikus társadalmi viszonyokhoz, a kommunizmushoz elvezető
„szükségszerű” utat. Úgy vélték, hogy az utópisták észlelték ugyan a tulajdonosok és a tulajdon nélküli
(bérmunkás) osztály közötti ellentéteket, de nem tulajdonítottak önálló történelemformáló szerepet a
munkásoknak, szóhasználatuk szerint a proletariátusnak, holott az lesz majd az a politikai erő, amely – kellően
megszervezve – kisajátítja a tulajdonos osztály vagyonát, a tőkét. Azt saját kézbe veszi, azaz társadalmasítja,
és a továbbiakban osztályellentétektől nem gyengítve, hatékonyan használja (lásd a függelékben a
Kommunista kiáltvány részleteit).
A későbbiekben még érintjük a piacgazdaság kritikai elméleteként máig ható marxi nézeteket, a
kapitalista rendet felváltani szándékozó irányzatokat, a marxista gazdaságpolitikai gyakorlatot. Itt Marx és
Engels idézett kiáltványának egy módszertani jellegű kitételét emeljük ki, amely szerint a tőkés nem mint
személy viselkedik tőkésként, hanem társadalmi helyzetéből adódóan. Későbbi műveikben kifejtik, hogy az
egyéneknek, társadalmi rétegeknek a termelésben elfoglalt helye határozza meg érdekeit és világképüket.
Általában is úgy fogják fel, hogy a termelési mód és annak részeként a tulajdonviszony az alap, amely
determinálja a kultúrát, világnézetet, erkölcsöt, marxi szakszóval a felépítményt. Aki nem így látja, mondják
a marxisták, az idealista, ami az ő szóhasználatukban erősen pejoratív jelző.
Ezt jó tisztán látni, mert sok fontos társadalomtudományi irányzat fordított determinációt mutat ki: a
gondolatok, a tudás, a világkép, a jogi keretek és társadalmi intézmények változása az emberiség fejlődésének
hajtóereje, amely elvezet a termelési eljárások, viszonyok változásához. Az ilyen fejlődéselméletben központi
helye van az oktatásnak, a tudás akkumulációjának, a humán tőkének. E fogalmak messze túlmutatnak a
szűken vett anyagi (materialista) vonatkozáson; velük részletesen foglalkozunk a modern társadalmak
gazdaságpolitikai gyakorlatának kapcsán.1
Itt elég megállapítani, hogy „papíron megtervezett” ország sosem működött a valóságban, és ahol
megpróbálták egy felülről kigondolt séma szerint megszervezni az ideális államot, ott sok szenvedés és végül
csőd lett a következmény. A tényleges, létező államok működését, gazdasági szerepvállalásuk módját nem
steril észszerűségi szabályok határozzák meg. A jogszabályok, a piaci intézmények és az emberi együttélés
normái nagymértékben függnek a múltból örökölt szerkezetektől, a hagyományoktól. Általános megfigyelés,
hogy a társadalmi változásokon mindig nyomot hagy a múlt. Ez a pályafüggés (útvonalfüggés): ami a jelenben
végbemegy, nem kis részben magán viseli a korábbi fejlődési út, döntések, tervek, szándékok hatásait.
39
Hasonlóképpen: mai döntéseink következményeit hosszú időn át élvezik vagy szenvedik a későbbi
generációk.
Autokratikus, felülről irányított társadalmi-politikai államrendszerben ma is tehetnek kísérletet a
hatalomnak alávetett ember mozgásának, működésének figyelemmel kísérésére, viselkedésének pontozására,
osztályozására – ha hinni lehet a Kínai Népköztársaságból érkező híreknek. De nem csak a politikai állam
felől eredhet a társadalmi kontroll szándéka és képessége: a nagy IT-cégek (a Google, a Microsoft) elvileg
magánvállalkozások, és vezetőik tiltakoznak, ha valaki politikai hatalomként nevezi meg őket, holott a náluk
levő irdatlan mértékű adat alapján milliók döntéseit képesek követni és egyben manipulálni.
Még nem látni tisztán, hogy az emberi élet adatok általi befolyásolásának technikai lehetősége miként
érinti életünket. A múltbeli ismeretek alapján kimondható, hogy „tudományos logikájú” állam vagy a
társadalmi optimumot megtestesítő üzemszervezet („falanszter”) elvei nem férnek meg a demokratikus
viszonyokkal. A liberális demokrácia rendszerében ugyanis az állam vezetői kötelesek a társadalom tagjai
érdekének, akaratának megfelelően eljárni; az emberek nézetei, érdekei, vágyai viszont változhatnak. Már
emiatt sem lehet egyszer s mindenkorra optimális társadalmi rendet teremteni. Ha létezne is erre vonatkozó
terv, nem biztos, hogy sikerülne elfogadtatni az érintettekkel. Az államvezetés tekintélye és elfogadottsága
idővel változik. Az újabb közvélemény-kutatások szerint meglehetősen gyenge a hatóságok presztízse, még a
tehetős országokban is. A társadalom tagjai nem érzik úgy, hogy akaratuk és igényeik teljesülnének. Inkább
azt látják, hogy a hivatalok túl nagyra duzzadtak, a kormány elszakadt a kormányzottaktól, és a politikusok
nem azt teszik, amit „az emberek valóban akarnak”. A nagyvállalatokkal szembeni ellenérzések is nagyok, és
jó okkal.
Vajon tényleg nem alkotható tökéletes vagy legalább a mainál sokkal hatékonyabb társadalmi-
gazdasági rend? Azzal kezdtük az első fejezetben, hogy nem lehetséges egyszer s mindenkorra érvényes
optimális gazdaságpolitikát megtervezni, majd bemutattuk a tényleges történelmi fejlődés kanyargós útjait.
De valóban nem juthatnánk előbbre a gazdaságelméleti ismeretek, a szaktudás alapján? A gondoskodó állam,
esetleg másoknál: a hatékony és ízlésünket tökéletesen kiszolgáló globális vállalat nem lenne jobb, mit a mai
zavaros, kaotikus piacgazdaság?
Sűrűn hallható felvetések ezek. Ám tudható, hogy erősek az állammal, másoknál pedig inkább a
nagyszervezetekkel szembeni ellenérzések. A társadalomban különféle ideológiai beállítódást találunk. A piac
elkötelezett hívei szerint az állam mindent rosszul tesz, különösen a gazdaság területén, holott nemzetközi
példák szerint azok lehetnek sikeres piacgazdaságok, amelyekben a közszektor is jól működik. Mások minden
felmerülő bajra az állami intézményektől várják a megoldást, még akkor is, ha személyes élményeik nem
kedvezők a hatósági ügyintézésről. Nézzünk rá higgadtan, a jelen zajos viszonyaitól némileg hátralépve, a
társadalom működésével, a gazdasági tárgyú döntésekkel foglalkozó tudományok ajánlásaira, hogy jobban
megértsük a tudás, a tudományos ismeretanyag érvényre jutásának menetét és korlátjait.
3.1. A közérdek megismerésének korlátai
Komoly okai vannak annak, hogy a hatóságok működése nem tükrözi azt, „amit az emberek valóban
akarnak”. Kezdjük azzal: a társadalom tagjainak akaratát, preferenciáit, értékválasztásait nem könnyű
megismerni, noha az emberek igényeiről és elvárásairól számos felmérés készül, az üzleti vállalkozások és a
politikai pártok egyaránt folytatnak „piackutatást”. Mégsem lehet biztosra venni, hogy az egyének által adott
válaszok hűen tükrözik a nézeteiket és a valódi igényeiket. Ez utóbbiak megismeréséhez támpontot adhat a
cselekvő emberek megfigyelése: hogyan vásárolnak, hogyan közlekednek, mennyire tartják be a közösségi
szabályokat. Sőt a viselkedés-gazdaságtan tudósai laboratóriumi körülmények között is vizsgálják az emberi
magatartás tényleges jellemzőit. Ám mindig maradnak kételyek azzal kapcsolatban, hogy jól érzékeljük-e
embertársaink szándékait.
A demokrácia elvileg megoldást kínál a problémára: a társadalom felnőtt tagjai közvetlenül
szavazhatnak jelentős ügyekben, vagy érdekeik képviseletére szabadon kiválaszthatják a hozzájuk
legközelebb álló felfogású közvetítőket, majd az egyéni akaratokból tiszta, méltányos (fair) többségi
szavazással demokratikus legitimációjú döntés születik. Mégsem lehetünk biztosak abban, hogy a többségi
40
szavazási eljárás garantálja a közérdek érvényre jutását. Felléphet ugyanis a szavazási paradoxon: a közösség
a demokratikus eljárásrend alkalmazása ellenére sem képes egyetértésre jutni.
Ezt a paradoxont tekintsük meg egy modellen, amelynek három szereplője van (X, Y és Z); e három
személy feltevésünk szerint értelmes és tájékozott ember; megtestesíthetnek akár egy-egy választói típust,
társadalmi réteget. Mint tájékozott állampolgárok, a közügyekről (mondjuk egy törvényjavaslat három
lehetséges változatáról) képesek egyértelmű álláspontot kialakítani. Egyéni nézeteik azonban különböznek: X
a törvényjavaslat a változatát preferálja a b és különösen a c javaslattal szemben, Y inkább a b változatot tartja
a legjobbnak, és a c-t is az a változat elé helyezi. Z szemében viszont a c a legjobb döntés, második helyen
pedig az a áll.
Ha előzetesen megállapodtak a többségi szavazás elvében, akkor az a törvényjavaslat és a b változat
közötti választás ügyében X és Z 2:1 arányban leszavazza Y-t, hiszen X eleve az első verziót tartja legtöbbre,
míg a másik választónál az ugyan csak a második helyen áll, de megelőzi a b javaslatot. A b változat és a c
közötti döntésben is érvényesül a többségi vélemény, az előző változat javára. A kérdés ezzel azonban még
nem dőlt el. Bár azt gondolhatnánk, hogy szabad választáson X, Y és Z polgártársunk többségi szavazással
kinyilvánította, hogy az a változat jobb (népszerűbb), mint a b; a b jobb, mint a c, és így nyilván az a is jobb,
mint a c – de nem így van. Z ebben a vonatkozásban számíthat Y-ra, aki – ha már a és c között kell választania
– a c-t többre tartja az a-nál. A többségi szavazás ellenére nincs egyértelmű kimenetele a szavazásnak.
A társadalom többségi akaratának megállapítása szavazással
A szavazók értéksorrendje
változatok
egyének a b c
X 1. 2. 3.
Y 3. 1. 2.
Z 2. 3. 1.
A Nobel-díjas Kenneth Arrow általánosította az ilyen esetekből leszűrhető tanulságokat.
Lehetetlenségi tétele értelmében nem konstruálható olyan jóléti függvény, amely a társadalom minden egyes
tagjának a preferenciáit tükrözné, és emellett konzisztens döntést eredményezne. A társadalom előtt álló
választási lehetőségeket alternatívák (vagylagos döntések) sorozataként megfogalmazva, a fenti feltételek
mellett a végeredmény függ a kérdések feltételének sorrendjétől. Következésképpen demokratikus
játékszabályok esetén is manipulálhatja a végeredményt az, aki képes befolyásolni a választóközönség elé
kerülő ügyek napirendjét. Egyértelmű döntés akkor hozható, ha egyetlen szereplő kezébe teszik le a
döntéshozatalt; ezzel azonban valójában a diktátor jelenik meg a rendszerben. Arrow következtetése
természetesen nem az, hogy az „egy ember – egy szavazat” és a többségi elv helyett diktátorra lenne szükség
a társadalmi döntésekhez. Elemzése azonban megmutatja, hogy elvi és gyakorlati akadályok miatt nem
könnyen teljesülhet az, amit a laikusok elvárnak a politikai döntéshozataltól: „szülessenek olyan döntések,
amelyek mindenkinek megfelelnek”.
A fenti példában ráadásul valószínűtlenül optimista előfeltevéssel éltünk: a három polgár megismerte
a szóban forgó törvényjavaslat változatait, és saját értékei és érdekei szerint egyértelműen (tranzitíven)
rangsorolta azokat. A valóságban viszont a legtöbb törvény vagy kormányzati döntés csak áttételesen és akkor
is hosszabb távon érinti a választót, és az emberek nagy többsége (néha még a parlamenti képviselők
némelyike is) túl elvontnak és távolinak tartja. Alapos tájékozódás nélkül az ember nem képes a maga
szempontjából konzisztens véleményt formálni a közügyekről. Amint Joseph Schumpeter, a 20. század első
felének nagy osztrák-amerikai közgazdásza kifejtette: az emberi érdeklődés véges, és az élet különböző
területei iránt nagyon eltérő mélységű, így a közügyekben meghökkentően tájékozatlan, előítéletes, sőt a
felelőtlenségig felületes tud lenni még a képzett ember is. Az embernek a közügyekről formált véleménye és
akarata gyakorta nem a sajátja, azt mások állítják elő számára (manufactured will).2 Elég a reklámra, a média
41
által sugallt társadalmi viselkedési mintákra, a mindenfelől ránk irányuló manipulálási szándékra gondolni
annak belátásához, hogy az ember gyakran csak azt szajkózza saját vélemény gyanánt, amit valakik már a
szájába adtak.
Az emberek igényeinek és szándékának érvényesülését tovább nehezíti, hogy az intézkedések hatását
és társadalmi következményeit sokszor valóban nehéz előre látni. Ez egyrészt az állami döntések időtávjából,
másrészt egyszerűen a társadalom és a gazdaság megismerhetőségének problémáiból adódik. A rövid távon
költséges és fájdalmas intézkedés lehet eredményes és előnyös hosszabb időhorizonton. A későbbi károk és
hasznok azonban nehezen számolhatók ki, és mivel jövőbeli fejleményre vonatkoznak, minden állítás csak
bizonyos valószínűség mellett mondható ki. „Teljesen biztos abban, hogy az ön javaslata a többi változathoz
képest az optimális?” Az ilyen kérdésre a szakszerű válasz valahogy úgy hangzik, hogy „az ismert feltételek
és a körülmények várható alakulása esetén igen nagy valószínűséggel állíthatom, hogy az lesz az optimum” –
ami a valószínűség fogalmában járatlan szavazó fülében úgy is hangozhat, hogy a másik nem biztos a
dolgában, és egyébként is lehet így és lehet úgy a jövőben. Ekkor könnyen jut szavazópolgárként is arra a
véleményre, hogy „nézzük, hogy holnap én hogyan járok jobban”.
Arra tehát, hogy mik az igazi igényei, elvárásai a sokféle nézetet képviselő, eltérő élethelyzetű,
értékrendű, iskolázottságú, tapasztalatú embereknek, a közgazdaság-tudomány nem képes egyszerű és vitán
felül helyes választ adni. Sőt, amint a laikusok néha kárörömmel, néha felháborodással vagy csodálkozással
észrevételezik, tekintélyes képviselői gyakran egymástól eltérő javaslatokat tesznek a közügyek intézői
számára.
A politikusok ezért gyakran nem tudományos tanácsadóikra hallgatva, gazdasági elemzéseket
tanulmányozva döntenek, hanem mennek a saját fejük után. Ám honnan veszik nézeteiket,
világmagyarázataikat? Keynes, aki pályája során rengeteg politikai döntéshozót ismerhetett meg közelről, nem
kevés iróniával így fogalmazott: „A közgazdászok és politikai bölcselők nézetei – akár igazuk van, akár
tévednek – sokkal nagyobb hatásúak, mint rendszerint hisszük; valójában mindennél jobban hatnak világunk
sorsára. Azok a »gyakorlati emberek«, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától,
rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái.”3 A politikai döntéshozók tehát leginkább korábbi
szellemi befolyásolóktól felszedett ismeretekből és nézetekből táplálkoznak. A gondolkodók, szaktudósok
nézetei és véleményei tehát hatnak a valóságos döntésekben, de nem úgy, ahogy a hivatalban levő tanácsadók,
a kortárs akadémiai műhelyek remélik – nagyon is meglehet, hogy a hatalmi elit tagjai korábbi tankönyvek
ajánlásaihoz, saját korábbi tapasztalataik tanulságaihoz nyúlnak vissza, akár tudattalanul, amikor a „józan
gyakorlati ész és nem elvont tankönyvi okoskodás” álláspontjára helyezkednek.
De melyek is azok a korábbi és még régebbi tankönyvek, tapasztalati tudások, kik azok a gondolkodást
befolyásoló személyiségek, akiktől a közvélemény és a hatalmon levő döntéshozó kör a nézeteit szerzi? Ehhez
visszanyúlunk a gazdaságról és annak irányításáról vallott korábbi nézetekhez, főbb irányzatokhoz.
3.2. Közügyek, közjó, közérdek, államérdek
A következőkben röviden áttekintjük az állammal kapcsolatos főbb gazdaságelméleti és -politikai
gondolatrendszereket, hiszen ezek a nézetek hatással voltak az állam mai gazdasági súlyának kialakulására,
akkor is, ha a tényleges történelmi fejlődést számos eseti tényező formálta. Itt is fontos állomás Adam Smith
A nemzetek gazdagsága című könyve (1776), mely a piacgazdaságról szól, de ennek összefüggésében taglalja,
hogy mely feladatok ellátására alkalmas a kormányzat, mi a piac teendője, és mi nem az. Nála fordul elő a
láthatatlan kéz allegóriája: az önérdeküket követő gazdasági szereplők a piac közvetítésével olyan eredményt
állítanak elő, amelyre egyenként nem is törekedtek, mintha tehát valamiféle láthatatlan kéz vezetné az
embereket egy olyan cél felé, amelynek létezéséről nem is tudtak. A piacnak ez a tevékenységcserére való
képessége azonban nem teszi feleslegessé az állam „látható keze” által végzett tevékenységeket. Adam Smith
az államhatalom számára három fő feladatkört jelölt ki: az egyik a társadalom megvédésének kötelessége
(honvédelem). A második: a társadalom minden tagját meg kell védenie valamely más tag jogtalanságával
vagy elnyomó szándékával szemben: ez az igazságszolgáltatás feladata. A harmadik feladatkör a korabeli
szóhasználat szerint közművek és közlétesítmények létesítése és fenntartása.
42
 Az előző két állami feladatra alkalmazni lehetne az „éjjeliőr állam” hasonlatot. A harmadik azonban
aktív gazdasági feladatkör; a piac által elégséges mértékben elő nem állított javakra, szolgáltatásokra
tekintettel az állam tevőleges gazdasági szerepének szükségességéről szól.
Ezek a fogalmak – bővebben és a helyzethez igazítva – alkalmazhatók a mai társadalmakra is. A
nemzetközi adatok azonban azt mutatják, hogy a kormányzati szektor tényleges kiterjedtsége nagymértékben
függ a műszaki haladástól, a politikai értékrendtől és a piaci szerkezetben végbemenő változásoktól. Az is
igen változatos, hogy az állam milyen formában végez konkrét termelői, szolgáltatói – a közgazdasági
szaknyelvben némileg félrevezetően mikrogazdasági jelzővel ellátott – feladatokat. Említettük: a gyakorlatban
minden fejlett ország vegyes gazdaság, ám a gazdaság „vegyessége” terén nagy eltérések tapasztalhatók.
Az államról és a piacról alkotott nézetek is nagyon is szóródnak. Az anarchista egyáltalán nem kér az
államból; a libertariánus nézeteket valló a lehető legszűkebben vonná meg a hatóságok jogkörét; a liberális
felfogású ember elsősorban az önállóan és felelősen döntő egyénre bízná a döntéseket, az államtól pedig főként
a társadalmi keretek betartatását várja el; ezzel szemben akadnak rendpártiak, akik igénylik az erős államot,
sőt a diktatúra kívánatos voltát kifejtő ideológiáknak is voltak/vannak hívei.
A fejlett piacgazdaságokban a 20. század közepén a közgondolkodást meglehetősen aktivista
államfelfogás jellemezte, majd ez a nézetrend az 1980-as évektől Nyugaton, sőt világszerte visszaszorult. Az
állam közvetlen vállalkozói szerepét is kritikusabban ítélték meg; sok országban ezek voltak a privatizáció
évei. Nagyobb a konszenzus az állam alaprendeltetéséből fakadó gazdasági feladatok jellegét illetően még az
eltérő hagyományú országokban is. A legtöbb modern kormányzat törekszik
 a gazdaság fejlődésének fenntartására, a konjunktúraciklusok lehetőség szerinti kisimítására;
 a pénz értékállóságának megőrzésére, az ország külső fizetési egyensúlyának védelmére;
 a társadalom rendelkezésére álló erőforrások (főként a munkavégzésre képes egyének) minél
teljesebb hasznosítására;
 a jövedelmi és vagyoni arányok észszerűnek és igazságosnak ítélt keretek között tartására.
E célok összessége áll közel ahhoz, amire a közjó (a téma hatalmas irodalmában használt latin nevével:
summum bonum), avagy a közérdek kifejezéssel szoktak utalni.2 Az ezek elérésére való törekvést a
tankönyvek fel szokták tételezni a kormányokról. A valóságban azonban előfordulhat, hogy a tényleges
politikusi akarat a közjó efféle felfogásától távol álló célokra irányul, vagy ezek egyikére aránytalanul nagy
figyelmet fordít egy rezsim. A szocialista tervgazdaság korában például az anyagi termelés növekedése
élvezett elsőbbséget más gazdaságpolitikai célokkal szemben. A populista politikai irányzatok, amelyeknek
hagyományuk van például Latin-Amerika néhány országában, a nép akaratára hivatkoznak, és hol az elit
megregulázását, hol a társadalmon belüli különbségek hatalmi úton való felszámolását hirdették, de leginkább
csak a választók többségének tetsző ígéreteket állítják a koherens, megvalósítható gazdaságpolitika helyébe –
ezzel alá is ássák a fenti általános célrendszer teljesülését. A populizmusnak is vannak új változatai, a
legfejlettebb országokban ugyanúgy, mint az utolérési reményeket táplálókban; rendszerint az elégedetlen
társadalmi rétegeknek tetsző ígéreteket emelik az állami célok rangjára, függetlenül attól, hogy azok elérhetők-
e, és valóban szolgálják-e a társadalom többségének érdekét.
Említettük már gazdaságpolitikai irányzatként a merkantilizmust, amely a külkereskedelmi pozitív
mérleget tekintette a legfőbb célnak. A ma is létező neomerkantilista irány a közjó fenti fogalmánál szintén
szűkebben értelmezi az államérdeket: a hazai termelőket támogatja, még a fejlődés ütemének kárára is.
A növekedési ütem tervgazdasági fetisizálása, a „mindenkinek jólétet” vagy a múltbeli nagyság
helyreállításának populista ígérgetése vagy a külkereskedelmi többletnek mindent alárendelő merkantilizmus
esetében közös, hogy komoly gazdasági aránytalanságokhoz vezet, elszaporodnak a szakszerűtlenségek,
kudarcos lesz az autoriter uralom, hiszen fontos társadalmi érdekek sérülnek. Ezért ilyen gazdaságpolitikát
egy idő múlva már csak erőszakosan lehet folytatni. Demokratikus viszonyok között viszont a kormány nem
teheti meg, hogy a társadalom kinyilvánított érdekeivel és véleményével ellentétes politikát képviseljen; hogy
azután miként képes észlelni a társadalom hangját, és mennyire képes tudatosítani a fennálló korlátokat és
objektív adottságokat, annak nehézségeibe már bepillantást nyertünk. A népfelség elve és a parlamenti
demokrácia jogrendje az állam gazdaságpolitikáját cél- és eszközkorlátok közé szorítja – ilyen korlátoktól
43
mentesek a nem demokratikus rezsimek. Demokráciában a kormányzat nem a társadalom akaratával szemben,
annak ellenállását megtörve vagy elnyomva működik, hanem éppen a társadalom többségének
felhatalmazásával. (Azt azért tegyük hozzá: az állami propaganda eszközei bőséges lehetőséget kínálnak arra,
hogy a társadalom többsége akár a saját tényleges érdekeit fel nem ismerve adjon felhatalmazást autoriter,
voluntarista vezetőknek.)
Mint említettük, módszertani kiindulásként szokás feltételezni, hogy a demokratikus állam a
közjó/közérdek megvalósítására törekszik. Mi is így teszünk itt, hozzátéve: a kiinduló tételből nem
következik, hogy a demokratikus kormányzat milyen felfogásban és mekkora kiterjedtséggel vállaljon
szerepet a gazdasági életben. Erről mindig is vita zajlik, folyamatosan alakul a gyakorlat; a tanulságok
kereséséhez bepillantunk most a gazdaságelméleti vitákba.
3.3. Mit gondoljunk a piacról? Instabil vagy képes gyorsan korrigálni?
A gazdaságról való gondolkodás egyik alapvető kérdése, hogy vajon a piacok önmagukban, állami
beavatkozás nélkül egyensúlyi állapot felé tartanak-e. Ha valaki igenlő választ ad, csekély teret szán a hatósági
beavatkozásnak. Ha válasza nemleges, mert instabilnak gondolja a piaci működést, adódik a másik kérdés:
vajon az állami beavatkozás lesz-e az, amely képes helyes irányba terelni az egyensúlyából kibillent piacot?
Mindaddig, amíg az árupiacok és a termelési tényezők (tőke, föld, munkaerő) piacai mai szemmel
nézve szerény terjedelműek voltak, vagyis Európában lényegében a 19. század elejéig-közepéig, ez a dilemma
nem látszott annyira súlyosnak, mint egy évszázaddal később vagy éppenséggel ma. A gazdaság piaci
(kommerciális) szektora már domináns helyzetbe került a hagyományos, kapitalizmus előtti gazdálkodási
formákhoz képest, és hatékonysága meg dinamikája révén forradalmi erővel átalakította a termelés és elosztás
viszonyait – amint a Kommunista kiáltvány című politikai pamfletjében 1848-ban az idézett két német fiatal
gondolkodó lendületes szavakkal megfogalmazta. Akkortájt azonban az állam gazdasági szerepe viszonylag
szűk volt. A szabadpiac virágkorának is nevezett időszak ez; a kifejlődő kapitalizmus optimista távlatot
nyújtott a közgazdaságtan számos művelőjének, míg mások a belső ellentmondásaiból a világforradalomig is
elvezető út lehetőségét vezették le. A következő évtizedek visszatérő konjunktúrahullámzásai önmagukban
nem döntötték el a világnézeti vitákat. Bár a gazdasági visszaesés tényét nem lehet vitatni, az minden egyes
gazdasági válság esetében vitatható, hogy vajon tisztán piaci okokból következett-e be, vagy éppenséggel az
állam idézte elő, esetleg valamiféle külső tényező. Az sem egyértelmű, hogy a krízis véget vet egy idő múlva
a piacgazdaságnak, vagy szakaszos megújulásra szorítja rá.
A piaci önszabályozásnak mindig voltak és ma is vannak hívei. Ha Adam Smith a közgazdaságtan első,
klasszikus iskoláját testesíti meg, akkor a hozzá és kortársaihoz visszanyúló irányzatok nevezhetők
neoklasszikusnak. Képviselői úgy vélték, vélik ma is, hogy a három fő piacon, azaz a munka, az áru és a pénz
piacán az egyensúly idővel magától létrejön. Ennek csupán az a feltétele, hogy az árak (valamint a bérek és a
kamatok) rugalmasan alakuljanak a kereslet és a kínálat változásának függvényében. Ha a gazdaság szereplői
tájékozottak, a piacra való belépést és az ottani ténykedést nem korlátozzák értelmetlen szabályok, akkor a
piaci verseny hatékonyan elvégzi a tevékenységek koordinálását, felszámolja az egyensúly időnkénti
megbomlásait. A feltételek teljesülése esetén a „láthatatlan kéz” jól működik, az államnak a törvényi keretek
megteremtésén túl felesleges részt vennie a gazdaság működésében.
Itt azonban komoly ismeretelméleti és gazdaságelméleti gondok lépnek fel, amelyekkel szembe kell
néznie annak is, aki a gazdasági rendszer önkorrigáló képességében hisz, de különös módon annak is, aki a
sűrűsödő piaci válságok hatására az észszerű külső (állami) beavatkozás pártjára áll, és hatósági intervenciót
javasol a piaci anarchia felszámolására.
Ha a gazdasági folyamatok olyanok lennének, mint a kémiai edényben lezajló reakciók, vagy az
atomok bonyolult mozgásai az anyag felmelegítése közben, akkor az egyre pontosabb mérőeszközökkel és
egyre kifinomultabb modellekkel a természettudományi kísérletekhez hasonló hatékonysággal leírhatnánk a
gazdaság jelenlegi állapotát, és előre jelezhetnénk a jövőbelit. A társadalmi és gazdasági folyamatok azonban
a történelmi időben mennek végbe. Kétszer semmi sem ismétlődik ugyanúgy. Itt rögtön ellenvetéssel is
élhetnénk a gazdasági előrelátás pesszimizmusával szemben, megkérdezve provokatívan, hogy akkor vajon a
biztosításmatematikusok (aktuáriusok) hogyan kalkulálják ki az életbiztosítást kötni szándékozó ügyfélnek
44
javasolt tisztességes biztosítási csomagot. Amire az a válasz, hogy valóban elég jól megadható a várható érték
egy meglehetősen nagy populáció sokéves tényadata alapján – de mindig csak a számítás pillanatáig fennálló
körülményeket adottnak véve. Az aktuárius tehát aránylag jól felbecsülhető kockázatokkal dolgozik: amin az
értendő, hogy az események a korábban mért vagy akörüli valószínűséggel következnek be. Ám új biztosítási
termék bevezetésénél már ki kell bújni a korábbi eloszlásokat leíró táblázatokból, mert ott nagy a
bizonytalanság, vagyis annak a beismerése, hogy a lehetséges esemény valószínűségét nem ismerjük.
A gazdaságpolitikusok pedig nyilván a legkevésbé sem rutindöntéseket hoznak. Még az évente
visszatérő feladatok (kiadási vagy bevételi tételek valorizálása az inflációs rátával, a köztisztviselői bérek éves
emelése) sem függetlenek az idő múlásától, a körülmények alakulásától és – legfőképpen – az érintettek
várakozásaitól. A lombikban levő vegyszernek nincs véleménye a történésekről, a köztisztviselői karnak van
a béremelés mértékének méltányosságáról.
De nincs ez sokkal másként az üzleti szereplőkkel sem. Mondhatjuk ugyan, hogy az üzleti döntések
nagy számossága miatt viszonylag jól kvantifikálhatók bizonyos ismert kockázati tényezők, és az
üzletembereknek vannak döntési támpontjaik a bizonytalansági tényezőkről. (A fogalmak kifejtését lásd a
függelékben.) Ám a cégvezetőnek is sorozatosan kell úgy döntenie, hogy nem látja világosan a jövő
körvonalait: ha eltér a múltbeli gyakorlattól, akkor vállalnia kell az ismeretlen jövőből fakadó
bizonytalanságokat, ha pedig követi a többi piaci szereplő viselkedését, vagy mechanikusan kivetíti a jövőre
a múlt tendenciáit, akkor nagy bajba kerülhet a következő ciklusforduló idején.
A kérdés tehát jogos. A gazdasági élet belső és külső dinamikájának tudatában miként lehet egyáltalán
feltételezni, hogy a gazdasági folyamatok valamilyen egyensúlyi állapot felé tartanak? Márpedig a klasszikus
alapokról kifejlődő modern, erősen matematizáló, sok ökonometriát alkalmazó irányzatok, amelyek a vezető
szaklapokban többségben vannak, rendszerint adottnak veszik az egyensúly létét vagy olyan mechanizmusok
létezését, amelyek az egyensúlyi pont felé viszik a folyamatokat. Hogy milyen alapon élnek ilyen feltevéssel?
Az őszinte válasz az lenne, hogy ebben hisz a modellező. Nem vakhit ez: ha feltűnő egyensúlytalanság lép fel
egy piacon, például valamelyik budapesti kerületben karácsony előtt kevés karácsonyfát hoztak az
elárusítóhelyekre Zala megyéből, míg a másik kerületben halomban állnak a fák, akkor vagy a helyzetről
értesülő vevők mennek át, vagy valamelyik kereskedő arbitrál (megveszi a helyi áron, és átviszi oda, ahol a
szűkösség miatt drágábban kel el a fa).
Az egyensúly fogalmával így is marad gond: ténylegesen senki sem látja, inkább csak azt észleljük, ha
megbomlik. Éppen az egyensúlytalanságok mértékének felbecsléséhez kellene az embernek ismernie a
normálállapotot, a spekulációs mozgások mögötti valódi értéket, a kaotikus mozgások centrumában ott rejlő
rendet – röviden: az egyensúlyt.
3.4. Gazdaságelméleti viták az állam gazdasági rendeltetéséről és szerepköréről
A kifejlődő kapitalizmus az 1870-es évektől szinte szabályos gyakorisággal beálló túltermelési
válságokat produkált. Ez felerősítette a kételyeket az uralkodó közgazdasági irányzat érvényességét illetően;
eszmei támadás érte az erős kéz politikáját hirdetők felől, a szakszervezeti összefogásban hívőktől, az
anarchistáktól. Majd kitört az 1929–1933-as gazdasági világválság. A világméretű krízis következményeként
végképp háttérbe szorult a neoklasszikus közgazdasági iskola, mivel képtelen volt meggyőző magyarázatot
adni a tartós és nagyfokú piaci egyensúlyhiány keletkezésére, a hatalmas munkanélküliségre, a túltermelés
krónikus méreteire. Visszaszorult az éjjeliőr állam gondolata is. Az állam ugyanis nyilvánvalóan nem
tartózkodhat a gazdasági beavatkozástól, ha a piac zavarai már a társadalmi rendet veszélyeztetik.
A gazdaságelméleti fordulat az angol J. M. Keynes, a 20. század talán legnagyobb hatású
közgazdászának nevéhez, majd a róla elnevezett keynesi gazdaságelméleti iskolához fűződik. Bár az újabb
irányzatok túljutottak Keynes eredeti nézetein, személye máig megmaradt referenciapontnak a
makroökonómia, a gazdaságpolitika művelői számára. Vele az alábbiakban ezért részletesen foglalkozunk.
Keynes alapvető kritikával illette a neoklasszikus iskola feltételezéseit, így azt, hogy az árak, a bérek
és a kamatlábak rugalmasan alakulnak a keresleti és kínálati változásokra reagálva. Különösen azt tartotta
életidegen feltevésnek, hogy a munkások az üzleti viszonyok romlása idején beletörődnének a bérük nominális
csökkenésébe. Túlzás tehát olyan mechanizmust feltételezni, amely könnyen eljuttatná a piacokat a kívánt
45
egyensúlyi helyzetbe, amikor a gazdaság valamilyen okból kitér egyensúlyi állapotából, azaz amikor a kereslet
nem esik egybe a kínálattal. Piacgazdaságban nem szavatolható, hogy minden kínálati szinthez önmagától
megteremtődjék az elégséges kereslet. Keynes következtetése: ha a piac képtelen elégséges keresletet
generálni, akkor a társadalmi rend fenntartása érdekében és a gazdasági észszerűség nevében az államnak kell
megtennie ezt a maga eszközeivel.
Keynes szerint tehát a kormányzat feladata az, hogy válság, recesszió esetén keresletet támasszon a
piacokon, felszámolva a nagyarányú munkanélküliséget. Ez a javaslat homlokegyenest ellentmondott annak,
amit a politikusok addig a közgazdászszakma nagyjaitól hallottak. Keynes tanácsát a politikai körökben is
örömmel megfogadták, mert immár a gazdasági észszerűség jegyében cselekedhették azt, amit addig is
szívesen megtettek volna: költekeztek. Az Egyesült Államok kormányzata például a New Deal programjának
részeként az 1930-as évek közepén közmunkákat, gát- és autóút-építéseket indított, és részben e program
segítségével lábalt ki a válságból.1 Hasonlóan az aktív állami költekezés korszakába lépett Skandinávia, amely
azután a valóban sokáig sikeres svéd modell hirdetőjévé vált.2
A második világháború után egészen az 1970-es évek közepéig a nyugati demokráciák
gazdaságpolitikája keynesi ihletésűnek mondható. Ebben az időszakban épült ki a jóléti állam kiterjedt
szociális ellátórendszerekkel. Ilyenek korábban nem léteztek, vagy sokkal szűkebb társadalmi körre terjedtek
ki (nyugdíj- és egészségbiztosítás, ingyenes közoktatás, család- és szociálpolitikai ellátás). A jóléti állam
minden korábbinál részletesebben szólt bele a gazdaság és a társadalom működésébe. A nagy ellátórendszerek
létrehozása, kiszélesítése ugrásszerűen megnövelte az állami jövedelem-újraelosztás terjedelmét: a fejlett
országokban az 1970-es évek derekára a költségvetés kiadási oldala a bruttó hazai termék (GDP) 40–50
százalékára rúgott, sőt a skandináv országokban ennél is nagyobb mértéket ért el.
A második világháború után kibontakozó gyors európai fejlődés (a német, francia, osztrák, olasz
„gazdasági csoda”), Japán látványos felemelkedése, az Egyesült Államok viszonylag egyenletes növekedése
azt az ígéretet látszott megerősíteni, hogy a gazdaságpolitikai eszközök helyes alkalmazásával valóban
elérhető a piacok válságmentes működése, szavatolható a gazdaság tartós növekedése. Az akkor uralkodó
felfogás szerint az aktív állami keresletszabályozás eszközével elkerülhetők a ciklikus visszaesések, meg lehet
szabadulni a válságok fenyegetésétől.
Ezt a nézetet az 1973-as, majd az 1979–1980-as nemzetközi olajárrobbanás nyomában járó mély
recesszió szétzúzta. A Keynesre hivatkozó gazdaságelmélet képtelen volt kielégítő választ adni az új helyzetre.
Az olajválság egyszerre okozott általános recessziót és inflációt, azaz stagflációt. A válságot nem lehetett
feloldani a kereslet állami élénkítésével, mert a kormány pénzköltése tovább fokozta az áremelkedést,
veszélyeztette a nemzetközi fizetési egyensúlyt. A helyzetről keményen fogalmazott a Nobel-díjas Hayek: „A
nyugati ipari országok kormányfői azt ígérik népeiknek, hogy megállítják az inflációt, és megőrzik a teljes
foglalkoztatást, tisztában vannak azonban azzal, hogy ezt nem képesek megtenni. […] A helytelen monetáris
és hitelpolitika, amit az utolsó háború óta szinte mindig folytattak, a Nyugat ipari országainak gazdasági
rendszereit rendkívül instabil helyzetbe hozta, amelyben bármit is teszünk, annak csak kellemetlen
következményei lehetnek. Három lehetőség között választhatunk: lehetővé tesszük a gyors ütemben erősödő
nyílt infláció folytatódását mindaddig, amíg teljesen nem dezorganizálja a gazdasági tevékenységet; bér- és
árkontrollt vezetünk be, ami egy ideig eltakarja a folyamatos infláció megnyilvánulásait, de végül
elkerülhetetlenül központilag irányított, totalitárius gazdasági rendszer kialakításához vezet; végül határozott
intézkedésekkel berekesztjük a pénzmennyiség további növekedését, miáltal – a jelentős munkanélküliség
révén – azonnal felszínre kerül mindaz a téves munkaerő-allokáció, amit az elmúlt évek inflációja idézett elő,
és amit az előbb említett két eljárás csak tovább súlyosbítana.”3
A harmadik gyógymódot ajánlotta a monetarista iskola, amelyet leginkább az amerikai Milton
Friedman nevéhez kapcsolnak.4 A munkásságához kötődő irányzat szerint a modern piacgazdaságok már
mások, mint Keynes korában: kiterjedt külkereskedelem, növekvő súlyú értékpapírpiac mellett képesek
dinamikus változásra, gyors alkalmazkodásra. Ekkor az állami keresletszabályozás egyre hatástalanabb
eszközzé válik, és a kiterjedt közszféra a maga bürokratikus természetével fékezi a gazdaság önjavító
mozgását.
46
 A monetaristák végkövetkeztetése: a gazdaságban igenis léteznek az egyensúly felé vivő erők, így
állami beavatkozás nélkül is elérhető a stabilitás. Sőt az időnként bekövetkező válságok többnyire olyan külső
okokra vezethetők vissza, mint amilyen az állam által gerjesztett pénzromlás, a felesleges állami költekezés.
A gazdaság szereplőiről felteszik, hogy nem túl hosszú idő alatt átlátják az új helyzetet, sokkokhoz is képesek
alkalmazkodni.
Mindez új színben tünteti fel a gazdaságpolitika lehetőségeit. A döntéshozó egy váratlan lépéssel talán
meglepheti a piaci szereplőket, és így elérhet bizonyos ideiglenes hatást. Amikor azonban a gazdaság szereplői
kiismerik az új helyzetet, az intézkedés hatása megszűnik, mert alkalmazkodnak hozzá. A gazdaságpolitikai
döntés csak azért lehet ideig-óráig hatásos, mert fennáll az információs aszimmetria néven ismert jelenség:
rövid távon a kormányzati döntéshozók a gazdasági változók állapotáról és saját tervezett lépéseikről
szükségszerűen többet tudnak, mint a gazdaság többi szereplője. A meglepetésszerű állami döntések azonban
fölösleges változásokat is indukálhatnak a gazdasági életben. A monetaristák tanácsa ezért az, hogy az állam
tartózkodjon a beavatkozástól, ha mégis interveniálna, akkor előre bejelentett, kiszámítható módon, megadott
döntési szabályt követve cselekedjen. A szabályalapú döntéshozatalt ajánlják a kormányok számára, szemben
a diszkrecionális döntési gyakorlattal, amely szerint mindig az adott esetre kell megtalálni a legjobb
megoldást. Ez jól hangzik ugyan, teszik hozzá, de azután gyakran kiderül, hogy az átgondolatlan improvizáció
vagy egyedi eljárás csak a bizonytalanságot fokozza a gazdasági szereplők körében.
Az aktív állam gondolatának visszaszorulását azonban nem követte az állam újraelosztó szerepének
tényleges mérséklődése: a 20. század utolsó évtizedében nem nőtt ugyan tovább a költségvetés újraelosztási
aránya, de nem is csökkent a világ nagyobb részében. Ha volt is mérséklődés a fejlett piacgazdaságban, az
legfeljebb a 2008-as pénzügyi válságig tartott: akkor egy időre ismét nagy – keynesiánus ihletésű – állami
költekezésnek lehettünk szemtanúi. Majd a következő nagy válság idején, 2020-ban is azonnal megindult az
állami költekezés, hogy a járvány idején lecsökkenő összkeresletet megtámogassa a közösségi szektor
költekezése.
3.5. Viták és útkeresések
A második világháborút követő évtizedek többféle gazdaságelméleti felfogást vetettek alá
teherpróbának. Essék itt szó a keynesi és a monetarista irányzatok mellett más fontos közgazdasági
elméletekről is!
Már említés történt a jóléti államról: követőinek felfogása szerint a piachibák, mint amilyen a
monopolizálódás, a közjavak elégtelen termelése, a profitra törekvő termeléssel együtt járó káros külső
hatások fellépése, mind igénylik a részpiacok felett álló állam erőforrásokat és jövedelmeket újraosztó
tevékenységét. Az ilyen állam szükségszerűen sok adót von el, de sokat is juttat vissza különféle címeken
társadalom- és gazdaságpolitikai céljai szerint. Ha az állam erős demokratikus legitimáció alapján, az
állampolgárok bizalmából, választásokon kinyilvánított felhatalmazásával rendben beszedi az adókat,
intézményei pedig hatékonyan látják el jóléti feladataikat, akkor a rendszer működőképes, sőt versenyképes
is lehet, amint azt a svéd, dán vagy korábban a holland példa mutatta.1
De már láttuk: nemcsak a piacnál léphetnek fel szervi hibák, hanem az állam működésében is, mint
amilyen a bürokratizálódás és a vele járó rugalmatlanság, hatékonyságromlás. Kifejlődhet továbbá a
lakosoknak az állami gondoskodástól való függése, a paternalizmus légköre: az állam – mint egy jó atya –
„majd úgyis mindenkiről gondoskodik”. A szociális támogatás azonban kontraproduktívvá válhat: a
komolyabb feltételek és kötelezettségek nélkül folyósított munkanélküli-segély nem ösztönzi a segélyezettet
munkaalkalom keresésére.
A kormányzati szerepvállalást egészen másként határozta meg a szociális piacgazdaság irányzata.
Amint azt a német Wilhelm Röpke az 1940-es években írt, nagy hatású munkáiban kifejtette: az állam ne
hagyja magára a társadalmat a szabad versenyt eltorzító magánmonopóliumokkal szemben, ám az egyéntől se
vegye el a kezdeményező szerepet.2 A kormányzat fő feladata a gazdasági rend kereteinek és szabályainak
alakítása, mégpedig úgy, hogy a konszernek és a cégbirodalmak ne teperhessék maguk alá az egyéneket és a
kisebb vállalkozásokat. A szociális piacgazdaság hívei tehát – sokak téveszméjével szemben – nem kevesebb
piacot ajánlanak, hanem a magánkezdeményezés útjában álló akadályok felszámolásával, a piaci diszfunkciók
47
kiiktatásával törekszenek a közjóra. Röpke morálisan is kifogásolta a jóléti állam folyamatos terjeszkedési
hajlamát, és kemény gazdaságelméleti kritikát fogalmazott meg az adóztató-újraelosztó állam inflációs
természetével szemben.
A szociális piacgazdaság gondolata, valamint Ludwig Erhard gazdasági miniszter és Konrad Adenauer
kancellár gazdaságpolitikája hozzájárult a második világháborút követő (nyugat)német újjáépítés sikeréhez.
Időálló ajánlása az, hogy a hatékony piacgazdaság érdekében erősíteni kell a kis- és közepes vállalkozásokat,
fel kell lépni a nagy cégek versenykorlátozó törekvéseivel szemben, feltételekhez kötendő az állami
segélyezés, és meg kell őrizni a pénz értékállóságát.3
A szociális piacgazdaságot tehát semmiképpen nem szabad összekeverni a jóléti állam fogalmával –
mint ahogy gyakran megteszik –, és különösen nem keverendő össze a szocializmus bármely változatával.
Röpke vagy Eucken munkásságát a század derekán éppen az jellemzi, hogy elvetették a kor mindkét fenyegető
veszélyét: egyfelől a szabad versenyre hivatkozó, ám annak szervezeti és morális alapjait felszámoló
monopolizálódást, másfelől a totális államot, mint amilyenné a hitleri német nemzetiszocializmus vagy Sztálin
Szovjetuniója vált.
Szintén van különbség a gazdasági szabadság és az egyéni tulajdon értékeit hangsúlyozó szociális
piacgazdaság, illetve a szegényekkel, elesettekkel együttérzők által képviselt szociális gondolat között. A
keresztényszociális irányzatok a fejlődő világban, de az európai gondolkodásban is gyakran erős kritikai
álláspontot képviselnek a nagytőkével, a fogyasztói társadalommal szemben, és bizalmatlanok a profitelvvel
és a korlátlan magántulajdonnal szemben is. A keresztényszociális gondolat azonban semmiképp sem
keverendő össze az (állam)szocialista nézetrenddel.
Az eddig említett főbb gazdasági-társadalmi irányzatokon túl sokféle alternatív gazdaságpolitikai irány
is létezik, így különösen a környezeti tudatosság, a természeti környezet megvédése és a „zöld ügy”
értékrendje alapján. Több országban a „zöld politika” parlamenti erővé, sőt kormányzati tényezővé vált.
Gazdaságpolitikai felfogásában a gazdasági növekedés helyett az ember gazdasági tevékenységének
fenntarthatósága áll a középpontban.
A sokféle szellemi irányzat áttekintése alapján jól látható, hogy az állam, a piac, a pénzügyi rendszer
szerepét illetően nincs egyetlen univerzális, mindenhol és mindenki által elfogadott felfogás vagy gazdasági
rend. Az, ahogyan a társadalomról és a gazdaságról gondolkodnak az adott országban, függ persze a
nagyvilágból érkező szellemi hatásoktól, de ugyanúgy az ország történelmi előzményeitől is. Legyenek
bármennyire erősek a kor szellemi irányzatai, a döntéshozók nem vehetik egyszerűen kölcsön más országok
megoldásait.
Új helyzetet teremtett viszont a gazdaságpolitika alakítói számára a világgazdaság és a nemzetközi
pénzügyek gyors változásaiból kifejlődő, minőségileg új viszonyrendszer, amelyre a globalizáció elnevezést
alkalmazzák. A határokon könnyen átlépő nemzetközi tőkeáramlás, a vállalatok transznacionalizálódása, a
nemzetközi megállapodások sora és az európai országokra kiterjedő integrációs folyamat a tagállami kormány
hatáskörén kívülre helyez olyan gazdasági ügyeket, amelyeket az állam korábban még képes volt közvetlenül
befolyásolni.
Különösen a kisebb méretű gazdaságok esetében nyilvánvaló az állam nemzetgazdasági eszköztárának
szűkülése. Az amerikai vagy a kínai gazdaságpolitikai vezetés tág határok között függetlenítheti magát a
nagyvilágban uralkodó nézetektől, a máshol követett gyakorlattól. Ezzel szemben a kisebb méretű, így a
külkereskedelemtől és a nemzetközi hitelfolyamatoktól jobban függő országokban a döntéshozóknak mindig
ügyelniük kell a szakmai-gondolati trendekre.
Ebben a könyvben a gazdaságpolitika intézményeit, döntési eszközeit, elvi összefüggéseit a
továbbiakban alapvetően a nyitott piacgazdaság nézőpontjából vizsgáljuk majd, a demokratikus (nyugati
típusú) társadalmak viszonyaiból kiindulva.
48
3.6. Összefoglalás 4. fejezet
Demokratikus viszonyok között az állam minden lényeges ügyben – így a gazdaságpolitika terén is – Ahogy a makrogazdászok beszélnek a piacgazdaság irányításáról
az állampolgárok igényeire tekintettel köteles állást foglalni, törekedve a közérdek előmozdítására. Noha
tudható: a társadalom akaratának megismerése és képviselete egyáltalán nem könnyű, hiszen az egyének 4.1. Gazdasági folyamatok stilizált szereplőkkel
véleménye nehezen tárható fel, és a felismerhető törekvések gyakran ellentmondanak egymásnak. A közjó
Egyszerű ábrán vesszük sorra az állami gazdaságpolitikai cselekvés összefüggéseit. Eleinte csupán
fogalmát is nehéz meghatározni. A gazdaságpolitika területén mindig adódnak bizonyos alapvető
három stilizált gazdasági szereplőnk lesz: a háztartások szektora (H), a vállalati szektor (V) és az állam (Á).
nemzetgazdasági teendők, amelyek elérése sokak életviszonyait javítja: a tartós, kiegyensúlyozott gazdasági
Ezen az igen elvont szinten nem jelennek meg a tényleges világban annyira fontos egyéni vonások, így például
növekedés, a – csaknem – teljes foglalkoztatás, az értékálló pénz feltételeinek megteremtése, a természeti
az, hogy az országban a családok (háztartások) között vannak szegények és gazdagok; lehet a családfő
környezet megóvása, valamint az anyagi egyenlőtlenségek keretek között tartása.
nyugdíjas vagy aktív; lehet sokgyerekes vagy akár egyetlen személyből álló a háztartás. A modell
A különféle politikai irányzatok viszont eltérő módon határozhatják meg a kitűzött célokat, és a
szempontjából ezektől az egyébként fontos ismérvektől elvonatkoztatunk, letisztítva (stilizálva) a sokszínű
gazdasági elméletek is sokféleképpen értelmezik a közjó tartalmát. A nem távoli múltból ismeretes a nagyfokú
valóságot.
állami újraelosztást feltételező jóléti állam mint modell és cél. Ugyanakkor vannak hívei a kisebb állammal
A három szektor rengeteg módon kapcsolódik egymáshoz: reálgazdasági és pénzáramlások kötik őket
működő liberális modellnek, sőt a minimális állam libertariánus modelljének is. Szintén jelen van az európai
össze. Az áramlások a gazdasági szereplők közötti tartós, funkcionális kapcsolatokat tárják elénk vizuális
gondolkodásban a szociális állam ideája. Korábban megtapasztalhattuk a tervgazdaságok működését is.
formában, és segítenek azt felfedeznünk, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozónak hol vannak beavatkozási
Mindezekhez a nézetrendszerekhez más és más gazdaságpolitikai felfogás tartozik.
lehetőségei és tennivalói.
3.7. Kulcsszavak Kiindulópontunk a társadalom és a gazdaság alapegysége: a köznyelvben a család, ami a jövedelmi
statisztikákban és közgazdaságtani elemzésekben háztartásként szerepel. A háztartások számtalan roppant
 Társadalmi preferenciák  A meglepetés szerepe a kormányzati döntésben fontos társadalmi és gazdasági funkciója közül itt azt emeljük ki, aminek köszönhetően a gazdasági életbe
 Közjó (és értelmezése gazdasági ügyekben)  Monetarizmus bekerül az értéket alkotó legfőbb termelési tényező. Technokrata hangzású, ám a gazdaságelmélet sajátos
 Szabad verseny, szabad versenyes kapitalizmus  John Maynard Keynes és a keynesianizmus szemszögéből véve igaz állítás: a háztartásokból kerül ki és lép be a gazdasági intézmények, vállalkozások
 Marx és Engels – és a Kommunista kiáltvány  Paternalizmus világába a munkaerő. Az egyén munkavégző képessége a háztartások (családok) keretein belül alakul ki
 Közérdek, közjó, államérdek  Diszkrecionális döntés, illetve szabályalapú döntés
neveléssel, a generációk közötti személyes tudás átadásával, amihez majd az oktatási rendszer is hozzáteszi a
 Kockázat és bizonytalanság  A szociális gondolat és a gazdaságpolitika
 Szavazói paradoxon és Arrow lehetetlenségi tétele  Szociális piacgazdaság – elvei és gyakorlata
magáét. Az ember a maga munkavégző képességével egyike a vállalati szektor inputjainak, jelölése m lesz. A
 Aktív keresletszabályozás  Wilhelm Röpke munkavállalással a családok az üzleti szektorból bérjövedelemre tesznek szert (w).
 Jóléti állam  Milton Friedman A másik szektor az állam (Á). Sokféle funkciói közül e modell keretében az egyik az, amely a
 Nagy társadalmi elosztórendszerek  Friedrich A. Hayek társadalmi rend és a gazdasági körforgás fenntartását szolgálja azzal, hogy G közjavakat állíttat elő a
gazdasággal, a vállalatoknak adott megrendelések keretében.
Bármit mond a nagyvonalú politikus, és bármit gondolnak a közügyekben járatlanok, az állam nem a
3.8. Ellenőrző és továbbgondolást serkentő kérdések „saját jövedelmét” költi. Amit ad, juttat, azt mind másoktól szerzi (esetleg még a meg sem születettektől,
amikor a kormány hosszú távú adósságot hagy hátra a rákövetkező generációkra). Az állam által elkölthető
1. Levezethető-e a társadalom érdekeit szolgáló gazdaságpolitika az emberek megkérdezése alapján?
költségvetési pénzek többsége adó (T) formájában a vállalatoktól és a háztartásoktól elvont jövedelmekből
2. Mit feltételez a piacgazdaság természetéről a keynesi gazdaságelmélet? Miben különbözik ez a
származik. Az állam ugyanakkor elosztási csatornákon át juttat támogatásokat a vállalati szektorba, a
monetaristák felfogásától?
háztartásoknak jövedelemkiegészítésként, például a családtámogatás vagy a tanulás támogatása formájában
3. „Az államokat vezessék a filozófusok!” – mit gondol erről a gondolatról?
(tekintettel a gyermekneveléstől és az oktatástól várható pozitív külső hatásokra). Ezeket a juttatásokat
4. A második világháború utáni sikeres nyugatnémet gyakorlat alapján miként foglalható össze a szociális
transzfereknek (TR) nevezzük. Transzferjuttatásban üzleti vállalkozások is részesíthetők, például az
piacgazdaság elvrendszere?
exportösztönzés vagy a kis- és közepes méretű vállalatok támogatása formájában.
5. Kommentálja a következő jelzőket: szociális, szocialista, jóléti!
A vállalat a harmadik itteni szektor. Alapvető
6. Igaz-e az, hogy a globalizáció miatt a mai országok lényegében mind egyforma gazdaság- és
rendeltetése az, hogy árukat és szolgáltatásokat állítson
társadalompolitikát kénytelenek folytatni? Válaszát indokolja!
elő és értékesítsen nyereségszerzési céllal a vevők
7. Az ismétlődő globalizációellenes megmozdulások és a kritikai, alternatív mozgalmak az elfogadott,
(háztartások, az állam, más vállalkozások) számára.
többségi gazdaságpolitikai felfogás mely vonatkozásait tagadják?
Vállalkozói tevékenysége során a cégnek bevétele és
kiadása keletkezik; ennek egyenlege a vállalati
(társasági) eredmény, amely lehet nyereség vagy
veszteség. A tartós nyereségesség a feltétele annak,
hogy az adott vállalkozás hosszabb időn át elláthassa
alapvető rendeltetését.

Áru- és jövedelmi folyamatok a háztartások, vállalatok és az

állam között

49 50
 Mindezek alapján megszerkeszthetünk egy viszonylag egyszerű háromszektoros modellt. A
jövedelmek (pénzek) áramlását szaggatott vonalak, a reálgazdasági áramlásokat folyamatos vonalak jelzik,
kezdve azzal, hogy az ember reggel bemegy mint munkaerő (m) a neki munkát adó vállalathoz (V).
A vállalatok szektora C fogyasztási cikkeket állít elő. Ezeket a javakat a háztartások szektora vásárolja
meg azonos (C) értékben. De a háztartások nemcsak fogyasztási javakra költenek, hanem w bérjövedelmükből
adót is fizetnek (Th). Ugyanakkor jövedelmüket kiegészítheti az államtól kapott juttatás (TRh). Ekkor tehát a
háztartások bevételi és kiadási egyenlege („költségvetési korlátja”) az alábbi: w + TRh = C + Th. A vállalatok
szektorának költségvetési egyenlege pedig: C + TRv + G = w + Tv, vagyis e szektor bevétele az eladott
fogyasztási cikkekért kapott C árbevételből és az esetleges állami támogatásból, valamint az állam számára
előállított G értékű javak fejében kapott bevételből származik. A vállalat kiadási oldalán a kifizetett bérek és
az államnak járó adók találhatók.
Az állam bevételei adókból származnak, a kiadási oldalon pedig a kifizetett transzferek és a G
kormányzati javakra fordított állami költések összege áll: Th + Tv = TRh + TRv + G, vagy egyszerűbben:
T = TR + G.
A modellország nemzeti jövedelme az üzleti szektor által előállított két termékfajtában (fogyasztási
cikkekben és kormányzati javakban) testesül meg: Y = C + G.
4.2. Modellünk kibővül beruházásokkal, megtakarításokkal, bankokkal
A fenti modell természetesen túlságosan is leegyszerűsíti a működő gazdaságot, hiszen csak egyetlen
termelési tényezővel, a munkával számol. Nem tesz említést tőkeállományról és annak növeléséről, vagyis a
beruházásokról; nem szerepel benne megtakarítás, hitel és hitelintézet. Közelebb jutunk a valósághoz, ha
bevonjuk a leírásba a megtakarítást (S) és a beruházást (I). Kibővítjük modellünket egy újabb szereplővel: a
pénzügyi vállalkozások szektorával, köznapi néven a bankokkal, amelyek betéteket fogadnak el, hitelt
nyújtanak, pénzügyi szolgáltatást végeznek a többi gazdasági szereplő számára, és mint vállalkozások adót
fizetnek, valamint juthatnak állami transzferekhez, támogatáshoz is.
Egyszerűsítő feltevésként elfogadhatjuk, hogy a vállalatok a beruházási javakat mind hitelből
vásárolják. A hitelt a bankok nyújtják a náluk elhelyezett megtakarításokból. Megtakarítás akkor keletkezik,
ha egy gazdasági szereplő a megszerzett jövedelmét nem teljesen költi el fogyasztásra. A közbeszédben nem
ezt értik megtakarításon, hanem azt a jövedelemrészt, amit bankba tesznek vagy részvényvásárlásra, saját
vállalkozás tőkéjének növelésére fordítanak – és ez így rendjén is van a pénzügyek világában. Itt, ezen a magas
elvontsági szinten elég annyi, hogy megtakarítás az el nem fogyasztott jövedelem. Arra pedig minden
gazdasági szereplő képes, a cég és az egyén, meg az állam is. Modellünk szereplőinek száma a hitelintézeti
szektorral mint sajátos vállalati altípussal megnő, a jövedelemegyenletek bonyolultabbá válnak, a következők
szerint.
A háztartások bevételi oldalán továbbra is a bérek és az államtól kapott transzferjövedelmek
szerepelnek, míg pénzjövedelmüket a) fogyasztási cikkekre költik, b) megtakarítják (bankba teszik,
üzletrészbe fektetik) megtakarításként, miután c) adójukat megfizették: w + TRh = C + Sh + Th.
Ez tehát a háztartások költségvetési egyenese (egyenlege, korlátja), amely a bevételek és a költések
összetevőit mutatja meg, és a két oldal azonosságát is kimondja: csak annyit lehet a jobb oldalon feltüntetett
célokra fordítani, mint amennyi pénzjövedelmet a bal oldal tartalmaz.
Így van-e ez a való életben? Nos, az ember jövedelmei munkájából és – ha ilyenben részesül – állami
forrásokból származnak, ám megtakarításai után banki kamat vagy a kölcsönadott tőkéje után járó osztalék,
vállalati nyereség illeti. Az így megszerzett jövedelem valóban korlátot állít pénzkiadásainak, hacsak… És itt
tovább lehetne finomítani a modellt: hacsak nem számolunk korábbi megtakarításainak felhasználásával. Egy
ideig az ember többet költhet, mint a heti, havi munka- és egyéb jövedelme, ha leapasztja a bankban meglévő
betétállományát. Sőt, ha hitelképes, a banktól hitelt vesz fel, és átmenetileg még többet is költhet.
Ez a bizonyos költségvetési korlát tehát a valóságban nem teljesen merev. Amint azonban Kornai János
idevágó munkái kifejtették: az egyén költségvetési korlátja (egyenlege) csak módjával tágítható, hiszen az
egyéni eladósodásnak korlátot szab a bankok nyilvánvaló önérdeke: óvatosan adnak kölcsön az egyénnek
(családnak). A vállalatok esetében is körültekintő a bank, ám ha jónak ítéli az adott cég üzleti kilátásait, akkor
51
jelentős hitellel járulhat hozzá a cégek beruházásainak finanszírozásához. Tovább puhul a vállalat
költségvetési kerete akkor, ha a kormány valamilyen okból állami szubvenciót nyújt a tőkét igénylő vagy (ami
a rosszabb eset) a veszteségesen működő cégnek. Majd a szakpolitikák tárgyalásakor megvitatjuk az állami
szubvenció ügyét, sőt továbbmegyünk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon az államnak merev-e a saját
költségvetési korlátja, avagy egy adott időszakban költhet-e többet bevételeinél (a válasz az lesz: igen).
Itt elég most annyit kimondani, hogy ha az egyének költségvetési egyenesénél eltekintünk a
pénzvagyonok állományának változásától (tehát attól, hogy a háztartások szektora és a mögötte álló
százezernyi család eladósodhat, vagy feléli korábbi megtakarításait), akkor előttünk áll a háztartás kiadásainak
végösszege, amely definíció szerint megegyezik a bevételek végösszegével.
Áruk, jövedelmek és pénzek áramlása
Nézzük ezután a vállalatok szektorát. Az előállított javaknak most már nem is egy, hanem három
fajtáját különböztetjük meg: C + I + G. Mivel modellünk szerint az összes piaci terméket a vállalatok termelik
és értékesítik, így a vállalati szféra teljes termelése kiadja modellgazdaságunk makrokínálatát. Az értékesített
javakból származik a vállalati bevétel zöme, ám figyelembe kell venni az államtól eredő esetleges
transzfereket és a banki pénzmozgásokat. Így a vállalati szektor bevételi és kiadási oldala a következő: C + I
+ G + TRv = w + Sv + Tv, vagyis a vállalati szféra az áruk értékesítéséből származó árbevételből (és az
esetleges szubvencióból) fizeti a) a béreket és a tőketulajdonosoknak járó jövedelmet, b) tesz félre banki
megtakarítást, és c) lerója az adókat.
A bankok összességére ezután már könnyen megadható az éves jövedelemfolyam egyenlete (az
egyszerűség kedvéért azt feltételezve, hogy a bankok nem részesülnek állami támogatásban): I = Sh + Sv +
Sá – Tb.
A harmadik szereplőnk az állam. Az, amint említettük, nem tesz szert önálló jövedelemre, pénzforrásai
a háztartások és a vállalatok jövedelmeiből erednek; szokás ezért a kormányzati jövedelmeket a másodlagos
jelzővel illetni, szemben a másik két szektor ún. eredeti jövedelmeivel. Feltevésünk szerint az állam bevételeit
a hozzá befolyó adók képezik (Th, Tb, Tv), a kiadási oldalon pedig a transzferkifizetések, az állami javakra
költött összegek és – ha maradt még pénz – a bankszektorban elhelyezett állami megtakarítások állnak. Ha a
különféle szektorokból származó adóbevételeket összevonjuk, és T-vel jelöljük, az összes állami támogatást
(szubvenciót) pedig a TR jelöli, akkor leegyszerűsítő formában megkapjuk az államháztartás költségvetési
korlátját: T = TR + G + Sá.
E betűkkel megszemélyesítve előttünk áll a körforgás vagy más kifejezéssel a gazdasági újratermelés.
Ennek során az áruk és a jövedelmek egymássá átalakulva, egymást feltételezve mozognak. A különféle
kiadási tételek eközben vetélkednek is egymással, hiszen az adott jövedelemből ugyanazt a forintot nem lehet
egyidejűleg két célra elkölteni. Az állam sem kivétel: ha többet szeretne kormányzati közjavakra (tudományos
52
kutatásra vagy hadi kiadásokra) fordítani, akkor adott adóbevételi szinten kevesebb jutna jóléti
(transzfer)kiadásokra, vagy elolvadna, sőt negatív lenne a megtakarítása (S).
Negatív megtakarítás? Nem kell meglepődnünk, hiszen bárkinek az S megtakarítási pozíciója lehet
pozitív (ha félretett pénzt) és negatív (adósságba veri magát). Az állam esetében a negatív megtakarítás a
költségvetési hiány; e gyakori jelenségről később bővebben lesz szó.
Így előttünk áll modellországunk jövedelemtermelési és -felhasználási folyamatainak összegző
egyenlete: C + S + T = Y = C + I + G, amely az aggregált kiadások és az aggregált jövedelmek egyenlőségét
mondja ki, egyben megadja a nemzeti jövedelem definícióját is, zárt gazdaságon belül.
Mielőtt tovább bővítenénk makrogazdasági modellünket, fontos felhívni a figyelmet valamire, amit
nem mutatnak meg a jelölések: a gazdasági valóság ténylegesen folyamat, ismétlődő ügyletek hosszú
láncolata, amelyet emberek törekvései, tervei mozgatnak. Az emberek a munkaerőpiacon munkavállalóként
minél jövedelmezőbben szeretnék értékesíteni idejüket, képességüket, humán tőkéjüket. A profitelvű
vállalkozást működtető személyek pedig folyton azon gondolkodnak, hogy ügyleteik nyereségessé váljanak,
és rentábilisak maradjanak. Ilyen működés mellett fejlődik a cég, míg a veszteséges ügyletet a gazdaság mint
rendszeridegent kiveti magából.
A kalkulatív gazdaságban a költségek és az árak várható alakulása vezet el a döntő adathoz, amely
üzleti értelmet ad egy ügyletnek: ez a nyereségesség. Az üzleti döntéshozó a számításba jövő ügyletek kapcsán
a lekötött tőke rentábilis felhasználására törekszik, eleve azért kezd bele az ügyletbe, mert jók a várakozásai,
nyereséges az ex ante helyzet. A gazdasági cselekvéssel együtt járó bizonytalanság, az üzleti kockázatok
következtében viszont az ex post állapot sűrűn eltér a várakozásoktól: előfordulnak veszteséget hozó
üzletkötések, befuccsolt befektetések. Az újonnan alapított cégek évente megtizedelődnek. Ám mégis, a
családok, vállalkozások, intézmények naponta folytatják munkájukat, hivatásukat, egyben működtetik a
gazdasági életet.
Az állam pedig a maga céljai és motívumai szerint beleavatkozik a dolgok menetébe; de az üzleti világ
erre is reagál a maga módján, alkalmazkodik a hatóság intézkedéseihez is. Az emberi társadalom önjavításra
képes organizmus. Ám ezzel a képességével nem szabad visszaélnie annak, aki hatalmi pozícióból korrigál
vélt hibákat, támogat ügyeket. A gazdasági körforgás elvezethet a gazdaság bővüléséhez, de előnytelen
viszonyok közepette beállhat a szűkített újratermelés is.
4.3. Az áruk és a pénzek átlépik az országhatárt: ez a külső nyitottság esete
Külkereskedelem és nemzetközi pénzügyek nélküli gazdaság feltevésével kezdtük az árutermelő
körfogás megértését, és máris nyilak sokaságát kaptuk. Mégis tovább kell bonyolítanunk a helyzetet, hogy
figyelembe vehessük mindennapjaink közismert tényét: a gazdaságok nemzetközileg nyitottak. A nyitottság
közgazdasági értelemben legegyszerűbben azt jelenti, hogy az adott országban megtermelt javak egy részét
kiviszik, exportálják (Ex), az országban felhasznált áruk és szolgáltatások egy részét pedig külföldről szerzik
be, importálják (Im). Az árumozgásokhoz az eddig követett logika alapján mindig kapcsolódnak
jövedelemáramlások is: modellgazdaságunk irányába a külföld felől szaggatott vonal mutat, ami a hazai cégek
kivitele (Ex) után járó ellenérték befolyását jelöli. A külföld felé mutat a behozott termékekért kifizetett pénz,
vagyis az importköltség nyíljele.
Az egyszerűség kedvéért a külfölddel kapcsolatos áruforgalmat úgy jelöltük, mint amely kizárólag a
vállalatok szektorával kapcsolatos. Kifejlett piacgazdaságban ez lényegében így van, mert bár a háztartások
tagjai is vihetnének ki és hozhatnának be árukat a határokon keresztül, jól működő piacok esetén nyilván
gazdaságosabb az áruk beszerzését és mozgatását az arra szakosodott magánvállalkozásokra hagyni.
53
Nyitott nemzetgazdaság és a külföld kapcsolódása
Attól is eltekinthetünk, hogy modellünk másik nagy szereplőjének, az államnak az önálló
külkereskedelmével foglalkozzunk, hiszen a kormányzat működéséhez szükséges külföldi cikkek behozatalát
végezhetik a külkereskedelemmel foglalkozó magánvállalatok. További leegyszerűsítésként feltételezzük a
külföldhöz kötődő pénzmozgásokról, hogy azok modellgazdaságunkhoz kizárólag a bankszektoron keresztül
kapcsolódnak.
A kifizetések és általában a pénzmozgások a valóságban nem szükségszerűen tapadnak szorosan az
áruk fizikai áramlásához. Eddig a reálfolyamatok és a pénzmozgások időbeli eltéréseivel nem foglalkoztunk.
A modell kifejtését a munkaerőáru eladásával kezdtük; a mai társadalomban szintén nem azonnal követi ugyan
a bérjövedelem fizetése a munkavégzést, hiszen csak a legegyszerűbb munkáknál szokásos a napi bérfizetés,
de hallgatólagosan feltehettük, hogy a munka elvégzése és honorálása időben nem nagyon válik el.
Hasonlóképpen többnyire egybeesik a fogyasztási cikkek esetében a vásárlás és az áru árának kifizetése. A
modellek finomítása során természetesen ki lehetne térni az árumozgások és jövedelemmozgások időbeli
elválásának jelenségére.
Ami viszont fontos: több okból szerepelnek itt a határokon átnyúló pénzmozgások. Az egyik: a modern
gazdaságban egy adott időszakon belül a kivitel és a behozatal értékének nem kell szükségszerűen
megegyeznie. Ha az egyik ország vállalati szektora mondjuk jellemzően nyersanyagokat exportál, míg a
behozatalban leginkább gépek szerepelnek, akkor a kifelé irányuló árumozgást a külföldi piacoknak a
nyersanyagok iránti igényei határozzák meg. Ezzel szemben a behozott gépek mennyiségét és a szállítások
időzítését a hazai gazdaság belső igényei, ezen belül a beruházási folyamatok műszaki és gazdasági
sajátosságai szabják meg. Nincs ok annak feltételezésére, hogy e két különálló árumozgás értéke egybeesne
egy adott időszakon (például egy éven) belül, így modellgazdaságunk külkereskedelme többletet vagy hiányt
mutat, attól függően, hogy az Ex vagy az Im a nagyobb érték.
A továbbiakban ezért az (Ex – Im) formában figyelemmel kísérjük e két folyamat- (flow-)mutató
különbségét: ha adott évben a szám pozitív, akkor mérlegtöbblet (szufficit) jellemzi a külkereskedelmet, ha
pedig a szám negatív, akkor mérleghiány (deficit). E zárójeles különbséget szokás a nettó export kifejezéssel
helyettesíteni, amely pozitív előjel esetén kiviteli többletet, negatív előjellel ellátva pedig importtöbbletet jelöl.
Csak a szigorú államközi közvetlen termékcsere (barterkereskedelem) esetén kell elérni, hogy az
időszak végére a kivitt és a behozott áruk értéke pontosan megegyezzen. Ez esetben a két oldalnak az év végén
egybe kell esnie, hogy egyik félnek se kelljen készpénzben fizetnie vagy hitelt nyújtania.2
54
 A szabad piacgazdaságban viszont mindennapos jelenség, hogy két ország cégei között zajló ügyletek
éves végértéke nagyban különbözik. A többet szállító fél például hitelt nyújt a vevőjének. Ha ilyen
többletszállítási pozíció jellemzi az egyik ország éves külkereskedelmi statisztikáit, akkor közgazdasági
megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy az adott országban ennyivel kevesebb a belső felhasználás: a
külkereskedelmi többlet formáját öltő árutömeget nem otthon, hanem a célországban használják fel. Persze
nem jótékonyságból szállít többet az adott ország üzleti szektora: a vállalatok exportbevételre tesznek szert,
vagy ha hitelbe szállítottak, akkor annak megfelelő pénzkövetelést halmoznak fel a számláikon.
Összességében az ilyen gazdaság a külvilággal szemben megtakarító helyzetben van. Ha az itteni
modellgazdaságunk ér el a külvilággal szemben pozitív előjelű nettó kivitelt (az ország külkereskedelmi
mérlege többletet mutat), akkor a mi bankrendszerünknek nő meg a követelése a külfölddel szemben, ez pedig
úgy jelenik meg, hogy az Sk mennyiség (a külföldről származó megtakarítás) negatív, hiszen nem mások
tőkéje jön ide, hanem itt nálunk keletkezik pénzkövetelés: ebben az esetben mi takarítunk meg a külföld
számára, és nem mi használunk fel külföldi megtakarítást. A modellország éves importtöbblete esetén az Sk
pozitív szám: a külvilág megtakarítói (hitelnyújtói) jóvoltából lehetett abban az évben több külföldi árut
behozni és elfogyasztani, mint amennyi hazai áru kikerült kivitel formájában az otthon előállított árutömegből
(és annyival kevesebb lett a hazai fogyasztás).
Fel kell hívni a figyelmet modellünknek egy további elvonatkoztatására: a külföldet egyetlen
szimbólum testesíti meg. A valóságban egy nemzetgazdaság vállalatai akár száznál több kereskedelmi
partnerország ezernyi cégével állhatnak kapcsolatban.
Mindezek értelmében a nyitott gazdaságban a vállalati szektor költségvetési egyenlete a következő
módon írható le: C + I + G + TRv + Ex = w + Tv + Sv + Im, a külföldnek (K) pedig velünk kapcsolatban a
következő lesz az egyenlete: Im = Ex + Sk. Módosul a bankszektor költségvetési egyenese is: I = Sh + Sv +
Sá + Sk.
Az országon belüli beruházási kiadások nagyságát tehát nemcsak a háztartások, a kormányzat és a
vállalati szektor megtakarítói helyzete szabja meg, hanem a külföld megtakarítói pozíciója is: ha az Sk érték
pozitív, akkor minden egyéb feltételt változatlannak véve nagyobb lehet a szóban forgó időszakban az ország
(modellünk szerint: az ország vállalati szférájának) beruházási volumene. De azt is tudjuk, hogy ekkor a
külföld pénzköveteléseket halmoz fel velünk szemben.
Így jutottunk el a makrojövedelem (nemzeti jövedelem) és az abban megtestesülő terméktömeg
szektoronkénti összetételéhez: C + S + T = Y = C + I + G + (Ex – Im).
Olyan azonosság ez, amely a makrogazdaságtan számos fontos témaköréhez kapcsolható, és a
gazdaságpolitika formálói számára gondolati kiinduló keretként szolgál; érdemes megjegyezni.
55
4.4. A gazdaságpolitika alapvető egyensúlyi ügyei
A fenti aggregált kategóriák egyszerű aritmetikai átrendezésével rá lehet mutatni néhány fontos
gazdaságpolitikai összefüggésre, az alábbiak szerint: (S – I) + (T – G) + (Im – Ex) = 0, ahol az első zárójeles
egység a nemzetgazdasági megtakarítások és a beruházások viszonyát exponálja, a második az államháztartás
hiányának vagy többletének kérdését tárja elénk, míg az (Im – Ex) a nettó exportot, más szóval a
külkereskedelmi mérleget tartalmazza. Ezzel mélyebb elemzés nélkül máris három fontos gazdaságpolitikai
ügyet tudtunk megragadni: összefüggésbe hoztuk a nemzetgazdaság megtakarítási helyzetét, a költségvetési
egyenleg, valamint a külkereskedelmi mérleg ügyét.
A fejezetben bevezetett nemzetgazdasági összefüggések stilizált szereplőket, igen aggregált
viszonyokat tárnak elénk, így csupán első megközelítésnek tekinthetők. Ezen túlmenően statikus jellegükkel
is tisztában kell lennünk, holott a valódi gazdaságot a termelés és a jövedelem hullámzása, hosszabb távon
bővülése jellemzi.
A gazdaságpolitikus számára fontos, hogy mekkorák a zárójeles tagok, és az általuk jelzett
egyensúlytalanságnak mik az okai. Az államháztartás bevételi és kiadási oldalai eltérnek egymástól egy adott
évben, ami természetes jelenség: a tömérdek tételből összeálló állami bevételek az adott időszakban
elmaradhatnak az ezernyi kiadási tétel végértékétől, ami úgy jelenik meg modelljeinkben, hogy a (T – G)
negatív szám. Ez nem más, mint a költségvetési deficit – gyakori jelenség a gazdaságpolitika világában,
önmagában nem gond. Mértéke persze számít. Százmilliárd vagy ezermilliárd forint; még az utóbbi hatalmas
szám sem igazítja el az olvasót abban, hogy rendben levő összeg-e ez, vagy ok a szemöldök összevonására –
helyes lenne valami mértékadó gazdasági adathoz hozzámérni. Ilyen a nemzeti jövedelem: az Y. Az ügy (T –
G)/Y formában megadva már kellő támpontot nyújt: negyvenezer milliárdos éves nemzeti jövedelem mellett
az 1000 milliárd forintos államháztartási hiány 0,025-öt eredményez, azaz 2,5 százalékot. Jelentős összeg, de
az éves nemzeti jövedelemhez mérve már nem hangzik aggasztónak. Aztán kell tudni azt is, hogy mennyi volt
a várt, tervezett érték, vagyis a gazdaságpolitikai vezetés által korábban felvázolt pályához képest miként
mutat ez a tényszám: ha 940 milliárd volt betervezve, akkor némi (ismét csak százalékos értékben kifejezve:
csekély) eltérésről van szó. És az sem mindegy, hogy milyen körülmények és okok folytán állt elő az
államháztartás két oldala közötti különbség. Ha például a szóban forgó esztendőben erőteljes volt a
modellországban a beruházások aránya, mert a gazdaság erősen emelkedő konjunktúraciklusba lépett, az lehet
igen jó előjel a következő időkre: majd a gyors gazdasági növekedés a rákövetkező években bőven kitermeli
azt a nemzeti jövedelmet, amelynek szokásos megadóztatásával elégséges bevételhez jut az államháztartás.
Valóban, a beruházásra fordított pénzmennyiség is jóval felülmúlhatja a nemzetgazdasági
megtakarításokat (I > S). Nincs is indok arra, hogy egy adott évben vagy akár éveken át miért lenne éppen
annyi az adott országon belüli összes beruházás, mint az ország gazdasági ágenseinek megtakarítása. Itt is
lényeges a mérték. Az I/Y megmutatja az adott ország beruházási hányadát: ha az 20 százalék körül van, akkor
a modellország illeszkedik a nemzetközi trendbe. Ahhoz azonban megtakarításra van szükség; ha az S/Y ennél
jóval kisebb, mondjuk 12 százalék, akkor a külvilág a nemzeti termék 8 százalékára rúgó mértékben takarít
meg az illető ország helyett (vagy mondhatjuk így is: javára), ám nem ingyen. Ezzel külföldi adósság
keletkezik, amely után a hitelek fennállása alatt kamatot kell fizetni, és a hitel lejártakor a kölcsönvett tőkét
vissza kell adni. Hogy mennyi a sok, és mekkora eladósodás a rendben lévő, az már nyilván mélyebb elemzést
igényel, mint ahogyan az is, hogy tartalmilag miként függenek össze a szóba hozott fogalmak, a költségvetés
ügyei, a nemzetgazdasági megtakarítások alakulása, a külkereskedelem nagysága és összetétele.
Arra azonban érdemes itt felhívni a figyelmet, hogy az (S – I) + (T – G) + (Im – Ex) = 0 azonosság
értelmében a zárójeles tagok nem alakulhatnak tetszőlegesen. Ha az adott országban az éves invesztíció
nagyon meghaladja az adott esztendőben keletkező megtakarításokat, vagyis az (S – I) tag negatív szám, és
az állami költségvetés mérlege, a (T – G) tag is negatív, akkor a külfölddel fennálló kereskedelmi kapcsolatot
jelző harmadik tag, az (Im – Ex) csakis pozitív szám lehet: a behozatal jóval meghaladja a kivitelt. Más szóval
a költségvetési deficit és a beruházási volumentől elmaradó nemzetgazdasági megtakarítások esetén a
külkereskedelmi mérleg – és tágabban: a folyó fizetési mérleg – szükségszerűen deficites lesz.
E fogalmak tartalmával és a jelzett összefüggések gazdaságpolitikai jelentőségével a későbbiekben
még foglalkozunk. Egy-két év távlatában különösebb gondot nem okozhat, ha valamelyik egyensúlyi mutató
56
akár jelentősebben kimozdul. Ha például felívelő szakaszába lép az üzleti ciklus, akkor természetes, hogy
nekilódulnak a beruházások, jóval meghaladva az adott évben keletkező hazai megtakarításokat; ilyenkor a
bankrendszer készségesen csatornáz be külföldi hitelforrásokat. Ekkor a behozatal is nagy ütemben nő: kell a
gép, alkatrész, nyersanyag a gazdasági aktivitáshoz. A jobban kereső alkalmazottak is végre ingatlan, tartós
fogyasztási cikk, autó vásárlására szánják el magukat.
Persze, ha túl sokáig tart a beruházási hullám, és mértéktelenül eladósodnak a családok, cégek, sőt még
az állam sem ügyel a bevételek és kiadások arányaira, akkor „buborékgazdaság” alakulhat ki. A gazdaság
jelentős egyensúlytalanságai mindig felvetik a fenntarthatóság kérdését, amelyről kis és nyitott országban a
közgazdászok leginkább a külső finanszírozhatóság kapcsán szoktak szólni.
A gazdaság külső fizetési pozícióinak hosszabb és rövidebb távú fenntarthatósága azonban csupán
egyike a gondos gazdaságpolitikai vezetést foglalkoztató ügyeknek. A túlzott pénzbőség a pénz
értékromlásához is vezethet. Ezek még mindig az anyagi világ egyensúlyi ügyei, ám a gazdasági tevékenység
a természeti környezetre is kihat, és ott súlyos fenntarthatósági gondokat okozhat. Az anyagi javak pazarló és
hivalkodó fogyasztása, a jövedelmi különbségek megugrása a társadalom életében is komoly bajokat okozhat;
ezekről az összefüggésekről is szólnunk kell majd.
4.5. Összefoglalás
Bár a gazdaságpolitikai döntéshozatal mindig egyedi ügyekre, konkrét problémákra irányul, a
döntéshozók és a kormányzati szakmai apparátusok gondolkodását befolyásolják a gazdasági folyamatokról
kialakított logikai modellek. Emellett a gazdasági szabályozó hatóságok, a gazdaságkutatók, elemzők gyakran
igen részletes modellt működtetnek az állami döntések hatásainak előrejelzésére.
A modellek szükségszerűen elvonatkoztatnak a sokszínű valóságtól, és stilizált szereplőkkel, lényegre
egyszerűsítő összefüggésekkel számolnak. A családok (háztartások), a vállalatok, a pénzintézetek, az állami
intézmények alkotják a hazai (rezidens) szereplők körét, az összes külföldi szereplőt pedig egy szektor testesíti
meg: még ez az egyszerű modellkeret is alkalmas arra, hogy a megtakarítások és a beruházások, az állami
bevételek és kiadások, a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg viszonyáról gazdaságpolitikai
szempontból fontos összefüggéseket kapjunk.
4.6. Kulcsszavak
 Stilizált szereplők  Gazdasági egyensúly és egyensúlytalanság
 Gazdasági szektorok  A fenntarthatóság gazdaságpolitikai
 Transzferjövedelmek fogalma
 Gazdasági szereplők költségvetési korlátja  Zárt gazdaság, nyitott gazdaság
4.7. Ellenőrző és továbbgondolást serkentő kérdések
1. Mennyire szakad el a valóságtól az a feltételezés, hogy a családok (háztartások) nettó megtakarítók,
míg a vállalatok nettó hitelfelvevők? Hogyan érinti a konjunktúraciklus alakulása e két szereplő
megtakarítási pozícióit?
2. A külkereskedelem az ismertetett modell szerint kizárólag a vállalatok ügye. Ismer-e példát, esetet
arra, hogy a háztartások is nagymértékben részt vesznek külkereskedelmi ügyletekben? És az állam?
3. Ha gazdaságunkba nagy mennyiségben áramlik külföldi kölcsöntőke, akkor mit feltételezhetünk a
nemzetközi fizetési mérlegről?
4. A gazdaság különféle szereplőinek nem egyforma természetű a költségvetési korlátja. Melyik
szereplőről feltételezhetjük, hogy a legkeményebb a költségvetési korlátja, és melyiké a legpuhább?
5. Milyen következményekkel járhat egy országra nézve, ha külső kereskedelmi nyitottsága hirtelen
kényszerből megszűnne?
6. Mi következne abból, ha egy országnak állandóan egyensúlyt kellene fenntartania külső kereskedelmi
és pénzügyi kapcsolataiban?
57
5. fejezet
A piacgazdaság képes nagy teljesítményre – de szabad-e felügyelet nélkül
hagyni?
Az előző fejezetben bepillantottunk a makrogazdasági modellek steril világába, hogy lássuk: így is
lehet gondolkozni a lüktető gazdaságról. Ez a makroelemzők, pénzügyminisztériumi főosztályvezetők,
makrostatisztikusok világa. Hasonlatos ahhoz, mint ahogy a főkönyvelő (elegánsabban: CFO) érzékeli az
állandó mozgásban levő, piaci műveleteket ontó nagyvállalat vibrálása mögött a cég aktíváinak és
passzíváinak átrendeződését, a heti adatokból felbecsüli a számviteli rendbe sorolt tételek várható alakulását,
követi az eredményelszámolásra ható pénzügyi folyamatokat. Ezek lényeges vetületei a vállalatának, amint a
nemzetgazdasági mérlegek fontosak a gazdaság irányítóinak. Sőt nemcsak fontosak, hanem
nélkülözhetetlenek is: amit nem lehet mérni, azt irányítani sem lehet; igaz ez kis és nagy szervezetre egyaránt,
és minél nagyobb a szervezet, elvileg annál fontosabb a mérhető adat. A következő fejezetben ezért majd a
gazdaság működésének megítéléséhez és állami irányításához szükséges információs renddel folytatjuk
szakmai felfedezőutunkat.
Most azonban visszatérünk a gazdaságpolitikai cselekvés kevésbé technikai vonatkozásaira: a
piacgazdaság és a társadalom összekapcsolódására, valamint a viszonyuk átalakulására. A nemzetgazdasági
modell csak kevesek ügye, mint ahogy a számviteli renddel is csak az arra szakosodottak foglalkoznak.
Mérhetőség ide, adathalmaz oda, az államokat és a cégeket sokkal inkább vezetői ötletek, máshol bevált
megoldások, nemzetközi példák, tanácsadói javaslatok és ki tudja, milyen impulzusok alapján vezetik. Persze
a leginnovatívabb menedzser sem feledkezhet meg a mérleg eredménysoráról; csak addig marad meg vezetői
posztján, amíg a pénzügyek állása lehetővé teszi. Kormányon maradni sem lehet sokáig, ha az ország pénzügyi
csődbe kerül.
Mióta ilyen fontos a pénzügyi kapcsolat a vállalatnak és az államnak, a menedzsernek és a
miniszternek? Márpedig nagyon fontos: amikor a második részben sorra haladunk a modern állam
gazdaságpolitikai ténykedésének szakterületein, jórészt pénzelosztásról, költségvetési intézkedésekről,
monetáris szabályokról lesz szó. A jó gazdaságpolitika ismérvei között pedig elsők közt jön szóba, hogy a
kormánydöntéseket miként fogadják a pénzügyi piacok. Ez azonban természetes is, ha tudatosítjuk: a modern
piacgazdaság nyelve a pénz. Azon fogalmazzák meg céljaikat, érdekeiket a munkavállalók, a munkaadók, az
érdekképviseletek, a külföldi szereplők, az államszervezet belső egységei. A társadalom reményei és vágyai is
pénzfogalmakban kapnak hangot: „talán megfizethető lesz az első lakáshoz jutás”, „csökkenhetne már az
adóteher”, „végre nőhetne a nyugdíj”, mint ahogy az emberek félelmei is nagyrészt pénzbelik.
A pénz régi intézmény. Ám az a gazdasági rendszer, amelynek irányítási ügyeivel e könyvben
foglalkozunk, vagyis a monetizált piacgazdaság, nem tekint vissza régi múltra a fejlett államokban sem, és a
Föld sok országa inkább még csak átmenetben van efelé. A rendszer természete ráadásul változó: ma más,
mint volt az 1990-es évek előtt, és már az a piaci rend is sokban eltért a 20. század közepének vegyes
gazdaságaitól. A ma döntéshozójának irányító tevékenysége a jelen gazdasági rendszerére irányul, ám az
irányított rendszer hordozza a korábbi sikerek és traumák emlékeit. Ezért most ebben a fejezetben a megelőző
fejezet stilizált szereplőitől, az intézményi jegyeket nélkülöző modelljeitől visszatérünk a lüktető, állandóan
formálódó gazdasági rendszerhez és az annak keretéül szolgáló társadalmi rendhez. Az állam
gazdaságpolitikai intézkedései mindig magukon viselik a kor uralkodó felfogásának lenyomatát, a társadalom
várakozásait és félelmeit, amelyekbe beépültek a korábbi generációk történelmi tapasztalatai.
Ha például egy társadalomban megrázó emlékként él a generációk megtakarításait tönkretevő infláció
– amint ez az 1920-as években megtörtént Németországban –, akkor ott a gazdaságpolitikai gondolkodásnak
tartós építőelemévé válik, hogy az állam elsődleges feladata a pénz értékének megőrzése. Az a hiperinfláció
száz éve volt ugyan, de brutális következményei, amelyek közvetve a nemzetiszocialista mozgalom hatalomra
jutására is kihatottak, nem tűntek el a későbbi gondolkodásból. A német gazdaságpolitika az 1950-es évektől
fogva akkor is óvatos volt inflációs ügyekben, amikor a nemzetközi gyakorlatban az árstabilitás más fontos
célok mögé szorult. Amikor pedig a 2008-ban kitörő nemzetközi pénzügyi válság nyomán az európai államok
– helyesen – költekezni kezdtek a válságkezelő gazdaságpolitikai csomagok keretében, és így 2010 körül már
58
nagyra nőttek az államadóssági ráták, elsőnek a német politikai vezetés tért vissza a konzervatív
pénzpolitikára, a társadalom jelentős részének egyértelmű támogatásával.
Hasonlóképpen felidézhetjük az Egyesült Államok gazdaságtörténetéből a nagy válságot, amely a New
York-i tőzsde 1929-es összeomlásával kezdődött, majd bankok és iparvállalatok sokaságának csődjét, milliók
munkanélküliségét idézte elő. Innentől kezdve mind a mai napig evidenciának számít a kormányzati szerepről
kialakított amerikai felfogásban, hogy a gazdaságpolitika legfőbb célja a pénzügyi piacok
működőképességének fenntartása és egyben a teljes foglalkoztatásra való törekvés.
Bár az amerikai felfogás gazdasági kérdésekben az európai fogalmak szerint szabadelvű (liberális),
vagyis a kormányzatot a nyugat-európai normákhoz mérten kevésbé aktívnak kívánja látni (legalábbis így volt
ez a legutóbbi nagy válságig), az amerikaiak többsége indokoltnak tartotta és tartja a munkanélküliség elleni
állami fellépést, a keresletélénkítő célzatú közköltekezést. Amikor 2007 után a jelzáloghitelezési gyakorlat
súlyos hibáiból hirtelen pénzügyi megrázkódtatások fejlődtek ki, az amerikai kormány minden költségvetési
óvatossági elvet félretéve óriási méretű állami költekezésbe kezdett. A központi bank, a Fed pedig
pénzbőséggel sietett a gazdasági szereplők segítségére, éppen a megszenvedett történelmi tapasztalatokra
hivatkozva. 2020 tavaszán, a koronavírus-járvány kitörésekor az amerikai szövetségi kormány egy
kétségtelenül szocialisztikus jövedelemtámogatással reagált a hirtelen fellépő társadalmi bajokra: minden
állampolgárnak 1200 dolláros csekket küldött.
Ezek a példák rávilágítanak a nemzetek történeti előzményeinek fontosságára, de nem sugallják, hogy
a gazdaságpolitikai döntéshozatal terén minden ország a többitől teljesen eltérő utat követne. A hasonló
fejlettségű és gazdasági szerkezetű országok gazdaságpolitikai gyakorlatában koronként közös jegyek is
mutatkoznak. Az államok működésének rokon vonásait erősíti, hogy a szoros kereskedelmi és pénzügyi
kapcsolatban álló országok gazdaságirányítói is tanulnak egymástól, a kormányok számos nemzetközi
gazdaságkoordináló fórumon működnek együtt. Emellett a közgazdaságtanban, a gazdaságpolitikai
elméletben is léteznek nemzetközi irányzatok, iskolák, divatok, amelyek sokat megmagyaráznak a
gazdaságpolitikai felfogások hasonlóságából. A legfőbb ok azonban bizonyára az, hogy lényeges
vonatkozásokban azonos szisztéma jött létre (hogy mikor és hogyan, arra rápillantunk) a fejlett világban. Az
pedig modellként szolgált az olyan térségekben is, amelyek más történelmi pályát jártak be, így minálunk is.
Ezért térünk vissza most a világgazdaság meghatározó, mintaadó térségeiben végbement változások és
fejlődés tanulságaira.
5.1. A kapitalizmus átalakulása – válságtól válságig
Mai gazdaságpolitikai felfogásunk jobb megértéséhez tehát visszanyúlunk a megszerzett drámai
tapasztalatokhoz, amelyek tanulságai máig kihatnak a döntéshozók, elemzők, tanácsadók gondolkodására, és
beépültek a társadalom kollektív emlékezetébe. A kifejlett kapitalizmus időszakában a korszak meghatározó
gazdaságelméleti munkái (a „klasszikusok”) az egyensúly fogalmáról, a piaci árak önszabályozó természetéről
szóltak ugyan, az emberek mégis azt látták, hogy rendszeresen és nem csökkenő intenzitással gazdasági
krízisek alakultak ki. A ciklikus túltermelési válság jelensége már az 1870-es évektől megjelent az iparilag
fejlett gazdaságokban.1 A gazdasági liberalizmus értékeit képviselő politikai osztály, a működőképes
alternatívát maga előtt nem látó társadalom eleinte az élet tényeként elfogadta a vezető államokban, hogy a
lendületes növekedés időként visszaesésbe vált át. A szabadpiaci korszakot azután megtörte az első
világháború. A gazdasági rendszer nem tudott utána teljesen visszaállni; ez azonban nem meglepő, mert
minden társadalmi kataklizmát követően módosulnak a viszonyok. A békegazdaságra visszatérve jött ugyan
még egy nagy gazdasági és pénzügyi fellendülés a világ meghatározó térségeiben, de hirtelen fordulat állt be
1929-ben a New York-i tőzsdei krach nyomán.
Az 1929–1933-as válság minőségét tekintve volt más, mint az addigi konjunktúraciklus-kilengések.
Az értékpapírpiacok hatalmas felfutását követő tőzsdei áresés, vagyis egy fontos, de mégis csak részpiac
krízise lett az, amelyből világválság alakult ki.
Mióta ilyen érzékeny a világ a pénzfolyamatokra? Az emberek történelmi idők óta hajlamosak pénzt
(aranyat, ezüstöt) felhalmozni, mégsem vetíthetjük vissza korábbi korszakokra a pénz által szervezett
piacgazdaság (kapitalizmus) fogalmát. E vonatkozásban érdemes feleleveníteni Max Weber német
59
társadalomtudós (1864–1920) álláspontját, aki híres munkájában (A protestáns etika és a kapitalizmus
szelleme) nem tartotta elégségesnek az árucsere, a pénz és a nyereségvágy meglétét; a cseregazdaság és a
nyereségre törekvés mellé olyan társadalmi intézményeknek kell társulniuk, mint a racionális munkaszervezet
(tőkés üzem), az észszerű államigazgatás és a jogrend. Weber, amint a könyv címe is jelzi, a 16. századi
protestantizmust lényegesnek tartotta a piacgazdasági fejlődésre nézve, ezzel ugyanis Európában pozitív
társadalmi megítélést nyert a gazdasági tevékenység, a munkálkodás, a szakmai hivatás. Tézise azóta is vita
tárgya, de a társadalmi értékek, nézetek és intézmények szerepe, így egyebek mellett az üzleti
kockázatvállalás, a tudományos gondolkodás és a racionális munkaszervezés elterjedése kétségtelenül
lényeges magyarázó tényezője a piaci rendszernek.
Minden gazdasági rendszer lényege és természete akkor nyilvánul meg világosan, amikor
szembeállítjuk az alternatíváival. Az első és a második világháború közötti válságos évtizedekben megjelentek
a szabadpiaci rend agresszív ellenfelei: a szovjet tervgazdaság, Németországban a nemzetiszocializmus,
katonai rezsimek. Ahogy Polányi Károly (Karl Polanyi) írja a nyugati társadalmi-gazdasági rend
megroppanását követő nagy átalakulást elemezve: „A tizenkilencedik századi civilizáció négy intézményen
nyugodott. Az első a hatalmi egyensúlyi rendszer volt, amely egy évszázadon át megakadályozta, hogy hosszú
és pusztító háborúk robbanjanak ki a nagyhatalmak között. A második a nemzetközi aranystandard, amely a
világgazdaság kivételes szervezettségét szimbolizálta. A harmadik az önszabályozó piac, amely hihetetlen
anyagi gazdagságot hozott létre. A negyedik pedig a liberális állam.”
Témánk szempontjából, az állami gazdaságpolitika cél- és eszközrendszere felől tekintve a
piacgazdaság önszabályozó jellege a leglényegesebb. A klasszikus kapitalizmusnak ebből a sajátosságából az
következik, hogy az állam szerepe gazdasági vonatkozásokban (de csak ott – az élet más területeire ez a
megszorítás nem érvényes) eleve korlátos. Ha ugyanis a társadalmon belül nagy autonómiát élvező gazdasági
rend valóban képes önmaga fenntartására és fejlődésének garantálására, akkor nincs komoly igény az állami
gazdaságpolitikára. Az értékálló, szilárd pénz – történelmileg: az aranyalap (aranystandard) – és az egyensúlyi
költségvetés követelménye már következik az előzőből. Ugyanúgy az is, hogy az autonóm gazdasági élet a
maga működéséhez és fejlődéséhez természetszerűen igényli a nemzetközi piacok átjárhatóságát, a
nagyhatalmak között rendezett viszonyokat, a háborúktól és belső feszültségektől mentes körülményeket.
Polányi Károly kemény kritikája a szabadversenyes kapitalizmusról: „az önszabályozó piac eszméje
magába foglalt egy merev utópiát. Ilyen intézmény egy pillanatig sem létezhetett volna a társadalom emberi
és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül. Az embert fizikailag tette volna tönkre, környezete
pedig pusztasággá változott volna.” Egy újabb történeti utópia volt ez, mondja ő, és mint ilyen, a társadalomba
és természetbe nem kellően beágyazott gazdasági rendszer okkal szűnt meg, alakult át a 20. században, és adta
át a helyét valami másnak, államilag erőteljesebben szabályozottnak.
A jelen súlyos és makacs szociális problémáinak és a környezetpusztulás aggasztó tendenciáinak
ismeretében hozzátehetjük, hogy Polányinak a gazdasági rendszer veszélyes mellékhatásairól szóló elemzése
másfajta módon ma is időszerű. Két további megjegyzés idetartozik. Az első: a klasszikus szabadpiaci
rendszer felváltására bejelentkező államközpontú rendszerekről a későbbi fejlemények borzalmas
bizonyítványt állítottak ki. A második: a társadalmi és gazdasági rendszerek érdemi átalakulásai válságos
időkben és a válságok révén gyorsulnak fel, és a krízisek természetükből adódóan anyagi, emberi, természeti
kárral járnak.
A későbbiekben ezért nemcsak a domináns gazdasági rend jellemzőit vizsgáljuk, hanem kipillantunk
az alternatív rendszerekre, a rájuk vonatkozó nézetekre. Továbbá külön elemezzük a válságok természetét és
a krízisekben alkalmazott gazdaságpolitikai kísérleteket.
60
 Ami a belső értékkel bíró pénz világa után jött
Az első világháborúig, de legkésőbb 1930-as évekig a világ meghatározó országai egy fél
évszázada az ún. aranystandard (aranyalap) rendszerében éltek. Ennek gyakorlati
megnyilvánulásaként a bankjegyek átválthatók voltak aranyra, ami biztonságot adott a
pénztulajdonosoknak és értékállóságot kölcsönzött a nemzeti fizetőeszköznek. A rendszerben
részt vevő valuták rögzített aranytartalma miatt a főbb pénznemeket használókat nem
fenyegette árfolyamkockázat, ami nagyot lendített a nemzetközi kereskedelmen és hitelezésen.
Másfelől viszont az érték kifejezésére felhasznált jószág (az arany) kínálata merev: az
országon belül az arany mennyisége rövid távon lényegében adottnak vehető, hiszen az
aranybányák egyik évről a másikra csak kismértékben képesek növelni az arany kínálatát;
ezen túl arany a külkereskedelem és tőkeműveletek révén kerül be az országba, vagy távozik el
a gazdaságból.
A meglehetősen merev aranykínálat következtében az árutermelés gyors bővülési ütemével a
pénzmennyiség növekedése nem tudott lépést tartani. Ilyenkor a kereslet-kínálat klasszikus
törvényei alapján az aranyban kifejezett termékárak csökkennek. Túltermelési
konjunktúraszakaszban pedig különösen gyorsan billen el az arany javára a pénz (arany) és
az összes egyéb jószág közötti cserearány; a termékek és szolgáltatások átlagos árszintje
leesik, defláció lép fel. Mérséklődő piaci árak mellett azonban a pénz tulajdonosának érdemes
inkább később vásárolnia, ezzel viszont hozzá is járul a válság felerősítéséhez, hiszen vételi
szándékát elnapolja, holott az egész gazdaság a kereslet hiányától és a kínálat túlzott bőségétől
szenved.
A visszatérő ciklusok rövid életű felvirágzással, majd a vállalkozások tömeges csődbe
menetelével és munkahelyek hirtelen elvesztésével pusztítóan hatottak a polgári társadalomra.
A gazdaságpolitikai felfogásnak az első világháború utáni fordulatszerű változásai közé
sorolható tehát a felismerés, hogy a kormánynak nem kell mindenáron ragaszkodnia az
aranyalaphoz, sőt ellenkezőleg: ha maga veszi kézbe a pénzmennyiség szabályozását, akkor
elvileg olyan eszköz birtokába jut, amellyel korrigálható a piacgazdaság ciklikussága. Ám,
amint minden közgazdász elmondja, semmi sincsen ingyen: az aranyalapú pénzrendszer
feladásával a világgazdaság belépett a tartós árszintemelkedés korszakába. Az aranyon
alapuló rendszer az inflációs veszélyt jórészt elkerülte, de a deflációt nehezebben – gazdasági
válság idején ez a máskülönben kiszámítható, világos és elegáns pénzügyi rendszer felerősíti
a bajokat. Az aranypénz rendszer helyébe lépő állami (nemzetállami) pénzügyi rendszer
viszont inflációsnak bizonyult, és ingatag lett a nemzeti valuta külső értéke.
A gazdasági ciklusok természete régóta foglalkoztatja a gazdaságelmélet művelőit és a
gazdaságpolitikusokat. A ciklikus válságnak a gazdasági vonatkozásokon túl különösen fontos a társadalmi
hatása: az emberek joggal érezhették úgy, hogy a piacgazdaság biztonságukat fenyegeti. A klasszikus, majd
az arra épülő későbbi ún. neoklasszikus közgazdaságtan válasza mégsem volt más, mint hogy a piac a maga
mechanizmusaival előbb-utóbb helyreállítja az egyensúlyt, türelemmel ki kell várni a dolgok jobbra
fordulását, a kormánynak a gazdasági rend fenntartásán kívül nincs más feladata. Ez az álláspont azonban
kevésnek bizonyult: a közvélemény érthető módon elvárta, hogy az emberiség, amely a technika világában
megmutatta alkotóerejét és szervezőképességét, a gazdasági életben is teremtsen rendet.
A kapitalizmus kritikusai és ellenzői megoldást kerestek a társadalmi-gazdasági rendszer súlyos szervi
bajaira. Karl Marx nevét már említettük; a 19. század második felében kifejtett rendszerkritikai munkássága
nagy hatással volt a gazdaságelméletre. Munkatársai és követői révén a marxizmus máig ható
társadalompolitikai, szociológiai és politikai irányzattá vált. A marxista elmélet szerint a magántőke és piac
nélküli társadalom („szocializmus”, „kommunizmus”) ideája elérhető, az oda vezető úton az osztályalapon
szervezett erős államhatalomra van szükség, amely majd idővel elhal, és létrejön az ideális, belső feszültségek
nélküli társadalom.
A 19. század végén a piaci spontaneitás helyébe lépő gazdasági tervezés ideája már megfogant, sőt
megjelent az az intézmény is, amely alkalmasnak látszott a társadalmat átfogó tervezésre: a modern állam. Ez
az intézmény nagyon más, mint a szabadpiaci kapitalizmushoz illeszkedő liberális állam. Az első
61
világháborúban kifejlődő, majd aktivitásának zömét békeidőben megőrző állam, amely lényegében a ma
létező államokkal egytermészetű, méretét és feladatainak kiterjedését tekintve mindenképpen más minőség,
mint a 19. század állama. Nem válik szükségszerűen illiberálissá, bár lesznek ilyen változatai is, ám sokkal
aktívabb és terjedelmesebb, mint elődjei.
Az államfejlődés mindig kötődött a háborúkhoz, a hadi viszonyokhoz, mint ahogy a gazdasági és
technikai fejlődés hullámait sem lehet megérteni a katonai vonatkozások nélkül. Az első világháború során
korábban nem ismert kiterjedtségű államapparátusok jöttek létre a hadigazdálkodás megszervezésére, a
háborút szolgáló társadalmi tevékenységek összehangolására. Azokban az országokban, amelyeknek civil
társadalma egyébként is gyenge volt, és nagy hagyományra tekintett vissza a központosított államhatalom,
mint Oroszországban, a katonai vereséget követő kaotikus viszonyok közepette uralkodó lett a követelés: a
közhatalom lépjen a magántulajdon helyébe. 1917 után Oroszország kivált az európai államrendből, és az
1920-as évek végétől a Szovjetuniót békeidőben is hadigazdasági jellegű eszközökkel irányították. Nem ilyen
végletes módon, de más országokban is megjelent az erős állam iránti igény.
A nagy háború pusztításai után Európában visszaállt ugyan a polgári rend, de ingatag maradt.
Megkezdődött a gyarmatok, protektorátusok öntudatra ébredésének folyamata. A polgári világnak komoly
kihívói támadtak: anarchisták, szindikalisták, az olasz viszonyok között kifejlődő fasizmus, a világháborús
vereség és utóhatásai nyomán szétzilált Németországban a nácizmus, keleten a szovjet-orosz államkapitalista
tervgazdaság, a krízis előtti viszonyokat visszavágyó népi mozgalmak, a gyarmati világban pedig a különböző
antiimperialista mozgalmak.
Nyugat-Európa és Amerika a háborús időszak pénzromlását és a hadigazdálkodást követően visszatért
az aranystandardra, de nem sokáig. Az 1929-es amerikai tőzsdeválság a pénzügyi rendszer krízisét idézte elő,
és a válság hamar átterjedt az egész fejlett világra. Tanulságait azóta sem felejtették el: a 2007–2009-es
amerikai pénzügyi zavarokkal küzdő gazdaságpolitikusok láthatóan jól megtanulták az akkori leckét.
5.2. Az állami beavatkozás eltorzítja/megmenti a piacgazdaságot. A kormány mint válságkezelő
Már szóba került Keynes és a monetarista irányzatok közötti vita. A kapitalista gazdaság természetéről,
a szocialista állami tervezés lehetőségéről, az aranypénz és a belső érték nélküli pénz körül folyó viták nem
maradtak meg szakmai körökben. Birodalmak omlottak össze, új országok születtek, tömegmozgalmak jöttek
létre, hogy megdöntsék a régi rendszereket. Most megvizsgáljuk, hogy a krízisek és a jó üzletmenetek
váltakozásai miként formálták át máig kiható módon a gazdaságpolitikai gondolkodás fő vonulatait.
A kiinduló időpont a válságokkal teli 1930-as évek. Keynes 1936-ban jelentette meg az Általános
elméletet, amelyben – mint az előző fejezetben már taglaltuk – kritikának vetette alá az uralkodó
közgazdaságtan főbb tételeit, kezdte az ún. Say-dogmával, amely szerint a kínálat mindig megteremti a maga
keresletét, az árutermelés elegendő jövedelmet nyújt a munkások és a vállalkozók számára, hogy minden
jószág elkeljen. Így elvileg nem alakulhatna ki általános túltermelés, hiszen az embereknél fogyasztóként
éppen annyi pénz van, mint termelői minőségükben, és amint nem létezhetne általános túltermelés árukból,
úgy nem jelentkezhetne tartós munkanélküliség sem. Aki nem dolgozik, az nyilván önként vállalja állapotát,
mert szabad idejét többre értékeli a piaci bérnél.
Ez a gondolatmenet látványosan csődöt mondott a nagy világgazdasági válság során. Hol tévedett a
klasszikus elmélet? Keynes rávilágított arra, hogy a megtakarításokkal, a pénzhasználattal, a piac
rugalmasságával kapcsolatban hamis feltevésekre építettek a klasszikusok. Hogy a háztartások az adózott
jövedelmük egy részét fogyasztási javakra költik, a maradékot megtakarítják, azt már megvitattuk az előző
fejezetben (w=c+s+t). Ezzel kapcsolatban az volt a klasszikusok feltevése, hogy ha a családok növelik
megtakarításaikat, akkor mérséklődik ugyan az áruk iránti piaci kereslet, de több lesz a nemzetgazdasági
beruházás. Miért is? Mert a pénzt a bankba teszik, a bank pedig kikölcsönzi azt a vállalkozóknak: ha a
háztartások többet tesznek félre, akkor a nagyobb pénzkínálat miatt csökken a kamatláb, és ennek hatására
több hitelt vesznek fel a vállalatok.
Egy másik feltevés szerint az árak, bérek és kamatok teljesen rugalmasak. Ha valamilyen okból
gyengülne a kereslet, akkor az árak és a bérek csökkennek, és a mérséklődő árak mellett immár túl lehet adni
a termékeken. Ha a bérek esnek, a vállalatok munka iránti kereslete megnő, és az immár némileg alacsonyabb
62
bértarifák mellett ismét minden munkára kész embernek lesz állása. Ebből a premisszából a klasszikusok arra
következtettek, hogy csak az nem dolgozik, aki nem is akar a kialakult piaci bérszint mellett, azaz csak
szándékos munkanélküliség létezik.
Keynes ezzel szemben nem talált automatikus kapcsolatot a megtakarítások és a beruházások között.
A háztartások, vállalatok, bármely szereplő ugyanis nem kizárólag a kamatláb nagysága alapján takarít meg
vagy ruház be. A megtakarításnak sok motívuma van: valaki a későbbi öregkorra gondolva vagy egy-egy
nagyobb vagyontárgy megszerzésére készülve tesz félre pénzt, vagy egyszerűen óvatosságból takarékoskodik.
A vállalkozó pedig nem vesz fel hitelt csupán azért, mert éppen olcsó a kölcsönpénz; a várható megtérülés
esélyeit nézi. A gazdasági szereplők döntéseit a későbbi fejleményekre vonatkozó várakozások (anticipációk)
mozgatják.
Az üzleti élet alakulásában tehát szerepük van a várakozásoknak. Megfelelő kormánypolitikával
viszont a bizonytalanság mérsékelhető, és így nőhet a fogyasztási és a beruházási hajlandóság. Ez a
megállapítás ma nyilvánvalónak látszik, de tudni kell, hogy a klasszikus irányzat – és jó néhány mai
neoklasszikus is – azt állítja, hogy az állam nem képes befolyásolni a gazdaság szereplőinek várakozásait, így
a reálváltozókat sem. Felfogásukban az állam olyan külső tényezőként jelenik meg, amely adójával elvonja és
átcsoportosítja a megtermelt javak egy részét, az állami politika azonban nincs hatással a gazdaságra.1
Keynes azonban egészen másnak ismerte meg a valóságot és az emberek tényleges döntési szokásait.
Ezért, amint már érintettük, ismét bevezette a gazdaságtanba a bizonytalanságot, a várakozásokat. Ebből
adódóan másként látta az értelmes gazdaságpolitikai cselekvés lehetőségeit.2 Szemlélete máig meghatározza
a közgazdasági gondolkodást, függetlenül attól, hogy számos tételét azóta elvetették.
A várakozások különösen fontosak a beruházási folyamatban. A beruházó akkor szánja el magát likvid
pénze befektetésére, ha tőkéjének várható hozama felülmúlja a kockázatmentes piaci kamatlábat (mondjuk
évi 4 százalékot), amit tehát a bank adna a betétre. A banki kamatláb csökkenése így – minden más feltétel
változatlansága mellett – a beruházások növelésére serkent: az alacsonyra vitt, ám kockázatmentes hozamhoz
(mondjuk évi 2 százalékhoz) képest már az a beruházási projekt is vonzóvá válik, amelyik 3 vagy 4 százalékos
megtérülést ígér. Persze szóba sem jön az ilyen beruházás elindítása olyankor, amikor minden gond nélkül
lehet 4 százalék hozamot kapni a banktól; a banki kamatszint emelkedése tehát mérséklően hat a
beruházásokra. Ez is példa arra, hogy a monetáris politika révén, jól kalibrált eszközzel hatni lehet a gazdasági
aktivitásra. De nemcsak a kamatláb mértékén keresztül tud hatni az állam, hanem még közvetettebb módon
is. Ha sikerülne – például kiszámítható gazdaságpolitikával, a kormány szavahihetőségének erősítésével –
mérsékelni a vállalkozók által érzékelt bizonytalanságot, akkor azonos kamatszint és a beruházási projekt
adott üzleti kockázatai mellett is növekedne a beruházási hajlandóság.
Lám, az állam igenis egyaránt képes pozitív és negatív értelemben hatni a reálfolyamatokra. Nincs már
aranystandard, és így a jól irányított, szakszerű államapparátus, a nagy tekintélyű központi bank most már
nincsen beszorítva az aranyra épülő, hosszabb távon elég stabil, de merev szabályok közé: lehet változtatni az
árfolyamokat, a kamatokat, nem szükséges mindig egyensúlyban lennie az állami költségvetésnek. Így a
felvilágosult államapparátus a közjó érdekében belép az üzleti döntéshozatal rendjébe, hogy a
konjunktúraciklus szélsőségeit tompítsa, a gazdaságot stabilizálja. Ez a keynesi stabilizációs politika lényege,
ígérete.
Bárcsak ilyen szép lenne az élet! Olvasónk máris sorolja a siker naiv, de legalábbis „véleményes”
előfeltételeit. Kell tehát jó, azaz nem a választási naptárt leső politikus; olyan államapparátus, amely szakszerű
munkát végez; vitathatatlan tekintélyű központi bank, amely hiba nélkül terelgeti a kamatszintet; kell olyan
kormány, amelyik csak akkor tervez deficitet, amikor a gazdaság állapota éppen úgy kívánja, és majd a
rákövetkező évben kamatemeléssel vagy kiadáscsökkentéssel visszapótolja a hiányt, semmit sem törődve
azzal, hogy választási év jön. Ugye, nem meglepő, hogy nem sok idő múlva mi lett a liberális állam, a rögzített
árfolyam, a kiegyensúlyozott államháztartás kalodájából kiszabaduló, aktivista kormányzatú országokban?
Gyorsuló infláció, felduzzadt államadósság, nagy költségvetésű bürokratikus állam. Ám az még csak később
jön. Most nézzük, hogy miért is és miként kellett aktivizálódnia a gazdaságpolitikának a szabadpiaci
önszabályozó gazdasági rend csődbe menetelét követően.
63
5.3. A keresletre irányuló stabilizációs politika ígéretei és árnyoldalai
Az 1929–33-as világgazdasági válság idején a gazdasági tevékenység szintje jóval az alá esett, mint
amit a meglevő tőkeállománnyal és a munkára kész emberekkel el lehetett volna érni. A termelés zuhant, a
munkájukat elvesztett emberek reménykedve böngészték a gyárkapuknál elhelyezett hirdetőtáblákat: hátha
ma vesznek fel munkást. A válság különösen kemény volt, de a makrogazdasági elemzés azt is megmutatta,
hogy a kereslet nemcsak válságok idején, hanem általában is hajlandó elmaradni a termelési tényezők (tőke,
munka) által lehetővé tett kibocsátás mértékétől. Márpedig piacgazdaságban az számít teljesítménynek, amit
a piacokon el lehet adni. Makrogazdasági szóhasználatban: a nemzeti jövedelem megtermelésének – és így a
foglalkoztatásnak – a szintjét a ténylegesen érvényesülő, effektív összkereslet határozza meg.
Az aggregált kereslet – C + I + G + (Ex – Im) – azonban különösen a rossz konjunkturális években
alaposan elmarad a lehetséges kibocsátási értéktől: a háztartások a nehezebb időkben keveset fogyasztanak,
és különösen pang a beruházás a gyenge nyereségkilátások miatt. Ez bizony rossz hír az állami
költségvetésnek is, mert az állami bevételek túlnyomórészt a jövedelmekre, a profitokra, a fogyasztásra
kivetett adókból származnak. A felelősen gondolkodó pénzügyminiszter ilyenkor visszafogja a tervezett állami
kiadásokat, például felfüggeszti a tisztviselők fizetésemelését. Legalábbis ez volt a jónak elfogadott (best
practice) gazdaságpolitika – Keynes előtt. Dehogy ezt kell tenni! – üzente az Általános elmélet. Ha lanyha
üzletmenet idején a kormányzat nem csökkenti, nem is szinten tartja, hanem éppenséggel növeli kiadásait,
például híd- és vasútépítésekbe kezd, akkor azzal erősíti az aggregált keresletet. Lenne-e termelési oldalról
képesség az állami megrendelések kielégítésére, az állami transzferkifizetésben részesülő családok vásárlási
igényeire? Természetesen lenne, hiszen a gyárak azért álltak le, mert nem volt elég kereslet. Gond nélkül
emelkedhet a tényleges nemzeti jövedelem, mielőtt az így megtolt kereslet beleütközne a véges kínálat
korlátjaiba, vagy másként szólva: a gazdasági rendszer elérné lehetőségeinek határát.
Ha tehát bőven voltak még kihasználatlan termelési kapacitások, akkor a (G1 – G0) méretű állami
kiadásbővülés lefékezi a gazdasági visszaesést, sőt ha elég erőteljes az állami többletköltés, ráadásul elhiteti
a fogyasztókkal, a termelőkkel és a cégeket finanszírozó bankárokkal, hogy hamarosan emelkedő szakaszba
lép a konjunktúraciklus, akkor a költségvetési többletkiadásnál nagyobb mértékű ΔY = Y1 – Y0
jövedelemnövekedéshez vezet. Ezt a magát megsokszorozó hatást nevezte Keynes multiplikátornak. Az olyan
gazdaságban, amelyre az erőforrások kihasználatlansága jellemző, természetesen nemcsak a kormányzati
beruházások idézhetnek elő megsokszorozó hatást, hanem a fogyasztás, a kivitel növekedése is – csakhogy
ezek részéről nehezebben jelentkezik többletkereslet bizonytalan időkben, míg az állam esetében politikai
döntés kérdése a többletköltés. Keynes azonban nem írja sehol, hogy a beruházásnövelési erőfeszítésnek
mindig van érteleme: „ha már eljutottunk a teljes foglalkoztatottsághoz, a beruházás további növelésére
irányuló minden kísérlet tendenciát hoz létre, hogy az árak határtalanul emelkedjenek” (i. m. 141. old).
Az állami költekezés potenciálisan jótékony hatásának feltételezése fordulat volt a korábbi
ortodoxiához képest, amely igyekezett távol tartani az államot a gazdaságtól. A keynesi gazdaságtan abból az
élményből és meggyőződésből táplálkozik, hogy a kapitalista gazdaság eredendően instabil, és magára hagyva
csupán nagy kilengések és válságok után lenne képes egyensúlyba kerülni, és az is a lehetségesnél alacsonyabb
szintű egyensúly lenne. Ez volt a tényleges történelmi helyzet az 1930-as években. Ebből következően a
hatóságoknak (a kormánynak és a központi banknak) fel kell használniuk a befolyásuk alatt álló
makrogazdasági eszközöket a gazdaság stabilizálására. A stabilizációra különösen a költségvetés mutatkozik
alkalmasnak, mert a monetáris politikához képest eszközei közvetlenebbek és hatásaik jobban tervezhetők.
Sajnos semmi sincs ingyen. A költségvetési és monetáris eszközök nem képesek mellékhatások nélkül
kifejteni stabilizációs szerepüket: eljuttatni a gazdaságot a lehető legnagyobb kibocsátás állapotába,
szavatolva a teljes foglalkoztatottságot. Két területen lépnek fel különösen kritikus mellékhatások: az infláció
és a nemzetközi fizetési mérleg terén.
Az infláció féken tartásának gazdaságpolitikai módjairól még szólunk, de már itt ki kell térni a Phillips-
görbe néven ismert összefüggésre. A. W. Phillips statisztikus-közgazdász 1958-ban közzétett írásában a brit
gazdaság hosszú idősorainak elemzése alapján fordított kapcsolatot mutatott ki a nominális bérek változásának
üteme és a munkanélküliségi hányad (ráta) között. Azt találta, hogy a két mutató között inverz összefüggés
mutatkozik: kisebb munkanélküliség idején viszonylag gyors a bérnövekedés.
64
 alkalmaznia – az pedig a társadalom széles körének érdekeit sértené. Végül is az eredeti – természetesnek
tekinthető – U1 mértékű marad a munkanélküliség, ám jó nagy ütemű infláció társul hozzá, amint azt a
meredek (szaggatott) vonal jelzi.
ahol W a nominális bér változása, WTa nominális béremelkedés trendje, f(U) pedig a munkanélküliségi ráta
változása.
Ez nem meglepő: ha kevesen pályáznak az állásokra, a foglalkoztatottak könnyebben elérik a
béremelést. Az összefüggés azonban nem fordítható meg: attól, hogy megnő a nominális béremelés üteme,
nem fog automatikusan csökkenni a munkanélküliségi ráta. Phillips számításai azonban sok további
vizsgálatot inspiráltak. Az egyik a foglalkoztatotti és munkaadói motívumok életszerűbb felfogása alapján a
nominális bérek növelésénél figyelembe vette a várható inflációt is (PEX), így a fenti összefüggés kiegészül
egy taggal:

A gazdasági elmélet és a gazdaságpolitikai gyakorlat szempontjából azonban sokkal lényegesebb lett

az eredeti összefüggés általánosítása, amely az árnövekedés (infláció) és a munkanélküliség közötti ok-okozati
kapcsolatra és statisztikai vizsgálatra épült. Az összefüggés itt is inverz: az egyik változó növekedéséhez a
másik csökkenése tartozik, vagyis átváltás (trade-off) áll fent a két változó között. Ha a kapcsolat elég erős és
stabil, márpedig egy időben ilyennek mutatkozott, akkor erre nagy jelentőségű ajánlások épülhetnek. A teljes
Eddig a teória. Ám valóban életszerű feltételezés, hogy a felfelé mozgó árakra tekintettel a
foglalkoztatásra irányuló gazdaságpolitika számára ebből az következik, hogy a munkanélküliség rátájának
munkavállalók eleve nagyobb nominális béremelést követelnek. Ha például 3 százalékos reálbéremelést
leszorítása lehetséges ugyan, de bizonyos többletinfláció árán. Ha pedig az infláció visszaszorítása a fő cél,
kívánnak elérni, és 3 százalékra becsülik a fogyasztói árak várható emelkedését (PEX), akkor 3 + 3, azaz 6
akkor sajnos azzal a termelési kapacitások korábbinál kisebb kihasználása és az addiginál nagyobb
százalékos béremelésre tartanak igényt. Ez pedig újabb és újabb áremeléseket, majd ismét újabb bérkövetelést
munkanélküliség jár együtt az esetek túlnyomó többségében.
idéz elő. Megeshet, hogy a béralkuk nyomán a munkanélküliségi ráta érdemben végül is nem nagyon fog
Teljes foglalkoztatás persze szigorú értelemben véve nem képzelhető el piacgazdaságban, mert kizárt,
változni, de az árszínvonal egyre feljebb kerül. Emiatt az infláció beépül a gazdasági szereplők várakozásaiba,
hogy minden egyes munkát kereső embernek minden egyes pillanatban legyen állása. A dinamikus, fejlődő
és önbeteljesítő jóslattá válik. Nincs tehát jobbra lejtő Phillips-görbe, vagyis nem érvényesül átváltás az
gazdaságban rendszeres a területi, ágazati, szakmai eltérés a munkaerő kínálata és kereslete között. Ráadásul
áremelkedés és a munkanélküliség között, mert a munkanélküliségi ráta előbb-utóbb visszatér természetes
az új állás keresésének, a munkahely-változtatásnak az időigénye és költségei – azaz a munkaerőpiaci
állapotába. Legfeljebb az infláció nagyobb vagy kisebb mértéke között lehet választani. Ez esetben a
súrlódások – miatt eleve számolni kell egy bizonyos átmeneti munkanélküliséggel.
gazdaságpolitikának természetesen az alacsonyabb szintet kell választania. A gazdaságpolitikai törekvésnek
Mindebből adódik egy indokolható mértékű („természetes”) munkanélküliség. Ha a tényleges szint e
tehát annak a munkanélküliségi szintnek a belövésére kell irányulnia, ahol még nem gyorsul az infláció (angol
természetes hányad fölé kerül, és valamilyen gazdaságpolitikai eszköz (például állami kiadásnövelés)
kezdőbetűi alapján ez a NAIRU: non-accelerating inflation rate of unemployment).
segítségével megkísérlik lejjebb vinni, akkor a munka iránti kereslet erősödése folytán a bérek bizonyosan
Ha valóban lenne stabil összefüggés a két változó között, akkor nagy volna a csábítás, hogy a
megemelkednek. A bér a vállalkozás számára költségelem, a béremelés pedig az általános piaci árszint
gazdaságpolitikai döntéshozók szándékaik, érdekeik szerint szabályozzák be a piacgazdaság e két fontos
növelésének irányába hat, így az eredeti helyzethez képest elért termelés- és foglalkoztatásnövelésért némi
jellemzőjét (modellben: változóját). De nincs. Nem is csoda, hiszen az állandóan változó, vibráló gazdaságban
inflációval kell fizetni.
nincs mélyen fekvő ok, hogy az árak változásának üteme hosszabb időn át hajlandó legyen ugyanúgy függeni
Itt azután elágazik a keynesiánusok és a monetaristák érvelése: az előbbiek a munkanélküliségi ráta
egy munkaerőpiaci mértéktől. Továbbá a hatóságoknak piacgazdaságban nincs erős és üzembiztos eszközük
leszorítása fejében némi inflációt elfogadható árnak tartanak. Milton Friedman szerint viszont a foglalkoztatás
egyik változó pontos kalibrálására sem (de azt is gondolhatjuk, hogy ez hatóságilag irányított gazdaságban
és az árszint között átváltás csak egészen rövid távon képzelhető el, a következők miatt. Keynes feltette, hogy
sem lenne megoldható). Majd a pénzügypolitika tárgyalásánál rápillantunk, hogy miként lehet valamilyen
a gazdaságban érvényesül az ún. pénzillúzió: a nagyobb nominális béreket a munkások tényleges
közvetett eszközt alkalmazni az inflációs szint kézbentartására, és hogyan hatnak bizonyos fiskális és
bérnövekedésként fogják fel. Pedig a bérek emelkedésének következtében a fogyasztói árak szintje is feljebb
monetáris eszközök a termelésnövelés és így (közvetve, de nagyon közvetve) a foglalkoztatás növekedésének
húzódik, így az elért béremelés hatását részben vagy egészében felemészti az infláció. Friedman azt állítja,
mértékére.
hogy a munkaadók és a munkavállalók egyaránt átlátnak a helyzeten, és képesek hozzávetőleges pontossággal
Az átváltás feltételezett ténye azonban felvet egy kényes társadalmi kérdést: mennyi
kiszámolni a béremelések következményeit, beleértve az árszint megemelkedését is. Ezért a racionális
inflációcsökkentés „éri meg” a munkanélküliség egyszázalékos növekedését? Hiszen a trade-off erről szól.
szereplők nem esnek áldozatul a pénzillúziónak. Szerinte tehát nem áll fent egyszerű átváltás a
Vagy másfelől nézve: a csaknem teljes munkanélküliséget még lejjebb szorító kormánypolitika mekkora
munkanélküliség és az áremelkedés között, így hosszabb távon nem létezik a Phillips-görbe.
pénzromlást hajlandó engedélyezni? Választások előtt milyen jól jön, ha a munkanélküliségi adatok
A jobbra dőlő vastag vonalon leolvasható: az U1 munkanélküliségi rátát a kormány megkísérli
rekordmélységbe esnek, és – Phillips eredeti megfigyelése szerint – a nominális bérek szépen emelkednek.
leszorítani U2 szintre, ám ennek következtében p2 szintre emelkedik az inflációs ráta. Eddig tehát a gazdaság
Igaz, a béremelés költség a vállalatoknak – de alkalmazottból több van, mint cégvezetőből, vagyis a választási
valóban a jobbra lejtő Phillips-görbe mentén mozog. Az áremelkedést azonban mindenki érzi, és
logika szerint ez nagyon is megéri. Igaz továbbá az is, hogy a bér- és egyéb költségek gyors emelkedése
várakozásaiba bele is kalkulálja, hiszen átlát a pénzillúzión. Ekkor a gazdaság a (p2, U3) pontra jut: egy kicsit
felpörgeti az inflációt (pláne, ha nem sikerült megmaradni a NAIRU szintje alatt, és már semmiképp sem tud
mérséklődik a munkanélküliség, de elég nagyot nő az infláció. A kormányzat ismét megpróbálkozhat a
működni a Keynes-féle multiplikátor), és annak hamarosan sok vesztese lesz. Mégpedig nem annyira a
munkanélküliség még lejjebb (U2 szintre) szorításával, de ehhez még nagyobb inflációs dózist kellene

65 66
munkások, akik az inflációt érzékelve megpróbálhatják felemeltetni a (nominális) bérüket, hanem inkább a
nyugdíjasok vesztenek, és mindenki, akinek pénzmegtakarítása van. Kinek az érdeke számít inkább?!
Mi segít a munkaerőpiacon, ha az inflációs eszközre nem építhetünk (vagy csak átmenetileg, de nem
hosszabb távon)? Az üzleti érdekeket szem előtt tartók inkább a bérezési és foglalkoztatási feltételek
rugalmasabbá tételét javasolják, ideértve a szakszervezetek hatalmának mérséklését, akár megtörését, a
munkaadóknak kedvező munkatörvénykönyvet, a munkára való ösztönzést, például a béreket terhelő adók
csökkentését, a munkaerő területi és ágazatközi mobilitásának javítását – ezek a kínálati közgazdaságtan
jellemző javaslatai. Ezek általában a politikai jobboldal értékeihez kötődő elgondolások.
Egészen más irányzatot képviselnek az érdekképviseleti szervezetek bevonását és általában az
érintettek szempontjait figyelembe vevő ún. neokorporatív megoldásokat javaslók: ha közvetett,
makrogazdasági úton nehéz eljutni a kívánt egyensúlyközeli állapotba, akkor inkább közvetlenül, a
munkaadók és a munkavállalók (pontosabban azok intézményi képviselői) megegyezése révén kell erre
törekedni. Az iparági bérszintekről, a minimális (és esetleg maximális) bérekről, a munkanap hosszáról, a
vállalati nyereségből való részesedésről való kétoldalú megállapodáshoz azután társul a kormány, a maga
pénzpolitikai, adópolitikai eszközeivel – ez láthatóan homlokegyenest az ellenkezője a piacokat, köztük a
munkaerőpiacot rugalmasabbá tenni szándékozó irányzatnak.
A keynesizmussal vitázó, szabadpiaci alapon álló közgazdasági és politikai irányzatok
nézetrendszerének hívei abból indulnak ki, hogy a piacgazdaság eredendően stabil, hacsak alkalmazkodási,
önkorrekciós folyamatait nem zavarják meg kiszámíthatatlan és felesleges állami intézkedések vagy a
rugalmas működést gátló bürokratikus megállapodások, mint amilyennek a neokorporatív béralkut tartják. A
piaci liberális felfogást valló úgy érvel, hogy minden más koordinációs elven működő gazdasági
rendszerekhez képest a szabadpiac jut el leghamarabb az egyensúly állapotába, és a legsikeresebben hangolja
össze a keresleti és kínálati törekvéseket, így nincs szükség állami aktivitásra és az ahhoz tartozó bürokráciára.
A klasszikus közgazdászokhoz visszanyúló piacpárti irányzatok ugyan egy időben kiszorultak a
gazdaságpolitikából, de ahogy a nyugati gazdaságok dübörgő évtizedei lezárultak, és a keynesi aktív államok
kezdtek bajba jutni az 1970-es években, hangjuk mind erősebb lett. A keynesi ortodoxia meggyengülésében
annak is része volt, hogy az eleve a kevésbé nyitott, a nemzetközi tőke- és árumozgásoknak kevésbé kitett
országokra alkalmazható, ahol a költségvetési, monetáris, adó- és jövedelmi politika terén kellő szabadsága
van a kormánynak. Ha viszont nagyon nyitott a gazdaság, akkor az említett szakpolitikák gyenge
hatékonyságúak (az okokról majd később esik még szó). Márpedig a szovjet világpolitikai rendszer szétesését
követően, Kína és más fejlődő országok kereskedelmi és pénzügyi nyitása után a világ valóban globális lett,
mind a kicsi, mind a nagy országok még nyitottabbá váltak.
Volt tehát világgazdasági oka is az uralkodó felfogás változásának, és 1980-as évektől az inga
természetes visszalendülésének is felfogható a piaci önszabályozás gondolatának újbóli megjelenése. Ám
addigra túl sok minden megváltozott ahhoz, hogy a 19. századi szisztéma visszaállása akár csak szóba
kerülhessen. A külkereskedelem nagyfokú szabadsága, a tőke hihetetlenül gyors áramlása, a
technológiaátvétel sebessége optimizmussal tölthette el a nemzetközi piacon tevékenykedő gazdasági
szereplőket. Ám nem csak ők léteznek: másoknak más arcát mutatta a piacgazdasági rend. A gazdaság
gépezete dübörgött, de hozamai aránytalanul oszlottak meg országonként, társadalmi rétegenként, még
korosztályonként is. A válságra való hajlam nem tűnt el; és minden válság valamiben más, mint az addigiak.
5.4. A globális korban szűkül a nemzeti gazdaságpolitika mozgástere – meg bővül is
A második világháború újabb súlyos pusztítást hozott az emberiségre, sőt a nagyhatalmi és ideológiai
tömbök szembenállása egy ideig végpusztulással fenyegetett. Idővel azonban kialakult egyfajta modus vivendi
a szocialista országok és a polgári társadalmak között, a harmadik világban pedig végleg megszűnt a gyarmati
alávetettség. A fejlett piacgazdaságú országok túlléphettek egy sor visszahúzó történelmi örökségen, az előző
háborúkban szemben álló nemzetek jelentős sikereket értek el a közös értékek és kereskedelmi érdekek
összerendezésében. Az 1950-es évek impozáns gazdasági növekedése azt mutatta, hogy a vegyes gazdaság és
az aktív kormányzat kombinációja sikeres. Ám idővel egy sor mellékhatás lépett fel.
67
Az egyik mellékhatásról már esett szó: az infláció előbb csak mérsékelt, majd vágtató üteméről. Ezt
azonban valójában nem lenne szabad Keynes gondolataihoz kötni, hiszen ő a monetáris és fiskális ösztönzést
rövid távú gazdaságpolitikai eszköznek gondolta, amellyel akkor lehet élni, ha a gazdaságban jelentős
kihasználatlan erőforrások állnak működésre készen, és kizárólag az effektív kereslet hiányzik. A költségvetési
költekezés újabb és újabb dózisával nem lehet tartósítani a gazdaság nekilendülését; ilyenkor a növekedési
szándék beleütközik a kínálati oldal gyengeségébe: a tőke vagy a megfelelő képzettségű munkaerő hiányába,
technikai lemaradásba, szabályozási merevségekbe. Ez esetben az állami pénzköltés legfőképpen az árakat
nyomja fel.
Felléphet továbbá a fizetési mérleg hiánya, a gazdaságösztönzés másik nem kívánt következménye.
Ha az állami kiadások miatt nő az összkereslet, az rendszerint együtt jár az import növekedésével, különösen
a kis, külkereskedelemre utalt országokban. Minden egyéb feltételt változatlannak véve, a hazai jövedelem
emelkedése növeli a behozatalt, és az importtöbblet hatására romlik a külkereskedelmi mérleg egyenlege. Így
az a fellendülés, amely a hazai kiadások expanziójából táplálkozik (és rövid távon csaknem mindegy, hogy a
kiadásbővülés mögött a fogyasztási, a beruházási vagy a kormányzati szféra keresletnövekedése áll), a
külkereskedelem közvetítésével hiányba fordítja az adott ország fizetési mérlegét, az oda exportáló
gazdaságoknak pedig javul a külkereskedelmi mérlegük.
Ezzel szemben dekonjunktúra idején rendszerint javul a fizetési mérleg, hiszen a termékeink iránti
világkereslet attól nem változik, hogy nálunk csökken a belső felhasználás, viszont mérséklődik importunk,
így szinte automatikus a külkereskedelmi mérleg javulása. Természetesen kedvezőbb lenne, ha a külső
mérleget gazdasági visszaesés nélkül lehetne javítani. Ha például a szomszéd országokban nőne a fogyasztás
és azzal együtt az import, abból valami többletkereslet ide is átjutna… Ezért szokták gyenge konjunktúra
mellett a nagy felvevőpiaccal rendelkező országokat és országcsoportokat sürgetni a partnereik, hogy töltsék
be a mozdony szerepét: húzzák magukkal a kisebb gazdaságokat, amelyek kivitelük növekedése révén
részesednének a „lokomotív”-országban kezdeményezett expanzióból.
A gazdasági expanzió másik típusa éppen az, amikor a kivitel húzza felfelé a nemzeti jövedelem
termelését: a hazai termékek iránti külső kereslet megnöveli a jövedelmeket, ami beindíthat multiplikátor-
hatást. Persze csak akkor, ha a gazdaságban jelentős kihasználatlan kapacitások és termelési tényezők
találhatók, illetve a kínálati oldalon minden rendben van: a technológiai szint magas, a vállalkozókedv erős, a
gazdasági szereplők rugalmasan követik a külső piac mozgásait. A kínálati oldali gazdaságpolitikák ezt a
növekedési pályát ajánlják, és ennek sikeres befutásához javasolnak olyan reformokat, amelyek a külső
versenyképességet növelik.
A sikernek láthatóan nehéz feltételei vannak, a kereslet szabályozására épülő gazdaságpolitika nem tud
csodát tenni. A fejlett országok számára növekedési szempontból annyira sikeres 1950-es és 1960-as évek
során még úgy tűnt ugyan, hogy a keynesi eszközök alkalmazásával a piacgazdaság megszabadult a kártékony
ciklusosságtól, és – némi áremelkedés árán – tartósan közel került a teljes foglalkoztatottsághoz, ám az 1970-
es években elszálltak az illúziók. Az összes fejlett piacgazdaságban elakadt a növekedés, és az áremelkedés
hamarosan erőteljes inflációvá gyorsult.
A visszaesés oka bármilyen sokk lehet. Az 1970-es években ilyen volt a nemzetközi olajárak kétszeri
gyors megugrása. Az olaj alapvető nyersanyag, költsége beépül minden piaci termékbe, következésképpen
megdrágulása általános árnövekedési nyomást fejt ki. Az importőr országban megnő az olajszámla, ami
kiélezheti a folyó fizetési mérleg problémáját. Komoly, ám megoldható gazdaságpolitikai ügyről van szó. A
megoldás módja természetesen az illető gazdaság meghatározó működési elvein és gazdasági intézményein
múlik. Tervgazdaságokban másként lehet feldolgozni ezt a külső sokkot, mint piacgazdaságokban, és az utóbbi
csoporton belül más a megoldási mód keynesi keretek között, mint ha a kínálati oldali gazdaságpolitikai
felfogás érvényesül. A külső sokkra azonban mindenképpen válaszolni kell. Ami eddig bőséges (olcsó) volt,
az most szűkebb (drágább) lett: ezen a tényen sem a tervezés primátusa, sem a piaci elv nem változtat.
68
 A tervgazdaságok kifejlődő problémái
A központilag irányított gazdaságban a tervezőközpontnak elvileg számos eszköze van a
kínálati sokk enyhítésére: a népgazdasági tervek felhasználási oldalába kevesebb olajat állít
be (és így a fizikai szűkösséggel korlátozza a felhasználást), vagy többlet anyagi erőforrást
csoportosít át az energiát megtakarító eljárások fejlesztésére. Természetesen ötvözni is lehet a
tervszerű reagálás eljárásait. Egyet nem lehet büntetlenül elkövetni: változatlan
gazdaságpolitikát folytatni. Ma már nyilvánvaló, hogy az akkori szocialista országokban
pontosan ezt a hibát követték el az 1970-es években. A döntéshozók abban reménykedtek, hogy
a válság átmeneti, és hogy a Szovjetunióból hosszú lejáratú szerződések keretében érkező
olajat a világpiaci áremelés nem érinti. Sőt a nyugati világot megrázó gazdasági válság
következtében lecsökkenő kamatokra alapozva még gyorsítani is kívánták a gazdasági
növekedés ütemét, újabb és újabb hiteleket felvéve. A kalkuláció azonban nem vált be: a
hitelfelvételből eladósodás lett. A tervgazdaságok országonként eltérő mértékben, de mind
súlyos árat fizettek tévedésükért.
Ugyanakkor Nyugat-Európa, Japán és az Egyesült Államok is nehéz helyzetbe került. Addigra már egy
generáció nőtt fel úgy, hogy nem volt emléke a nemzeti össztermék jelentős csökkenéséről, két számjegyű
inflációról. Az 1973-as első olajárrobbanást követően azonban ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség. Az
olaj fontos termék ugyan, de a válság mélysége és tartama mégis magyarázatot igényel. Hiszen a piacgazdaság
elvei szerint nem ördöngösség választ adni arra a kérdésre, mit kell tenni egy behozott termék árának hirtelen
megugrása esetén.
A piac törvényszerűségei szerint az olajár emelkedése, mint minden árarányváltozás, átrendezi a
behozatal és a kivitel szerkezetét, érinti az aggregált kereslet és kínálat mértékét. Az olajból sokat felhasználó
eljárások és termékek ára megnő, csökken irántuk a kereslet, és eltolódik a kevésbé olaj- (energia-) igényes
termékek felé. Az alkalmazkodáshoz idő kell. Addig az importszámla kétségtelenül jóval magasabb lesz, és
ha a kivitel nem növelhető kínálati okokból vagy a partnerországok gyenge kereslete miatt, enyhe recessziónak
kell bekövetkeznie. A mérséklődő Y mellett ilyenkor csökken az import (az a × ΔY importálási
határhajlandóság mértékéig), és a visszaesés során rendszerint esnek a reálbérek. Dönteni kell a kormányzati
kiadásokról is. A beruházások visszaesése viszont nem szükségszerű, hiszen azokról a jövőbeli keresletet és
nyereséget anticipálva döntenek, persze azért a recesszió közepette a beruházási hajlam – leszámítva az
energiatakarékosságra irányuló projekteket – nyilván inkább csökken.
A megoldás: megszorító (restrikciós) költségvetési és monetáris politikai eszközökkel kikényszeríthető
a gazdasági szerkezet és a makrogazdasági egyensúly javulása. Ez a fajta gazdaságpolitikai reagálás mégis
csak hosszú habozás után következett be a fejlett piacgazdaságokban. Az ok jórészt politikai volt: a kúra
nagyon fájdalmas. Ám a halogatásban szerepet játszott az előző évtizedekben kialakult gazdasági felfogás és
a megcsontosodott intézményrendszer is. Mert bármennyire kézenfekvő, hogy negatív sokk esetén az
aggregált jövedelem szintje – legalább átmenetileg – mérséklődik, a jóléti állam addigi intézményei jobbak
voltak a növekedési hozam szétosztásában, mint a recesszió következményeinek szétterítésében. Az állami
költségvetést addig főként az időnkénti élénkítés eszközeként, nem a megszorítás végrehajtójaként
működtették. A gazdasági érdekképviseleti nagyszervezetek (a centralizált szakszervezetek, a munkáltatói
szövetségek és maga az állam) alkalmasabbak a stimulálási döntések meghozatalára, mint a kereslet-
visszafogó és szerkezetváltó feladatok elvégzésére.
Nem csak a keresleti oldalon kellett változtatni. Ugyanolyan fontos lett volna az is, hogy a kínálati
oldalon minél gyorsabban menjen végbe a termékek és technológiák cseréje az új világpiaci árarányoknak
megfelelően: kis fogyasztású személygépkocsik váltsák fel a régebbi modelleket, újrahasznosítható
csomagolóanyagokat fejlesszenek ki, észszerűsítsék az áruszállítás és az energiatovábbítás technológiáit. A
váltást azonban megnehezítette a kollektív béralkuk rendszere, a szakszervezetek ragaszkodása a
munkahelyekhez, a nagyvállalatok alkalmazkodási képességének gyengesége – és egyáltalán az a körülmény,
hogy a két évtizedes, csaknem megszakítatlan növekedés közepette a jómódú világban mintha meggyengült
volna a társadalom és a gazdaság reagáló képessége.
69
Ezzel a háttérrel talán érthetőbb, hogy miért volt olyan gyors a kiábrándulás az 1970-es években a
keynesi keresletszabályozó gazdaságfelfogásból, és miért törhetett előre a monetarizmus, a kínálati
közgazdaságtan és más, kevésbé rendszerezett gazdaságelméleti divat.
A főbb irányzatok kevésbé a módszerekben, mint inkább a gazdaság és a társadalom természetéről
alkotott előfeltevéseikben különböznek egymástól. Aki a piaci verseny önkorrigáló hatásától, az állami
intézményektől keveset vár, az idejétmúltnak tekinti az Általános elmélet ajánlásait. Idővel azonban a század
nagy irányzataiból összeállt egy bizonyos szintézis, amely az önszabályzó piacot tekinti kiindulási pontnak,
de már illúziók nélkül, és kiegyenlítő szerepet szán az állami pénz-, költségvetési és szociális politikának, sőt
növekvő arányban az államközi egyeztetés intézményeinek is, mint amilyen az IMF.
Az 1980-as években a nyugati technológiai haladás és a piacgazdaság lendületes intézményi fejlődése
nagy kontrasztot mutatott a tervgazdaságok stagnálásához képest. Hamarosan bekövetkezett az a világpolitikai
változás, amelynek folyamatában a Szovjetunió elvesztette globális katonai és politikai kulcsszerepét. Kelet-
Európában összeomlott a tervgazdasági modell. Eljött a globális kapitalizmus győzedelmes korszaka.
Úgy nézett ki, hogy a szocialista alternatíva megszűntével valóban „véget ér a történelem”.3 A 2000-
es évben egy kisebb recesszió megérintette ugyan a fejlett világot, de ezen felül jelentősebb gazdasági bajok
csak a harmadik világban mutatkoztak (valamint a rendszerváltoztató volt szocialista országokban,
amelyeknek a gazdaságpolitikai ügyeiről részletesebben is lesz még szó). A világgazdaság erőközpontjaiban
megmutatkozó gazdasági dinamika mérsékelt inflációval járt együtt, sőt tulajdonképpen árstabilitásról
beszélhetünk.
Igaz, a fizetési mérlegek területén fokozatosan nagy aránytalanságok kezdtek kialakulni: néhány
országnak, így az Egyesült Államoknak, egyre nagyobbra dagadt a mérleghiánya, míg Kína, Japán és néhány
olajexportőr ország folyó fizetési mérlege jelentős többleteket kezdett felmutatni. Ha eddig arra utaltunk, hogy
a globalizált világban a tőke, sőt néha a munkaerő gyorsan ki-be áramlik, és a zárt piacokra kitalált állami
gazdaságpolitikai eszközök már kevésbé működnek, akkor érthető, hogy a gazdaságpolitikusok miért
panaszkodnak olyan gyakran a világ túlzott nyitottságából származó hátrányokra.
Ugyanakkor éppen ez a nyitottság teszi lehetővé, hogy egy ország gyorsan hozzáférjen az új
technológiákhoz. A tőke gyors mozgása azt is jelenti, hogy az örökölt tőkeállomány csekély mértéke könnyen
kipótolható a külvilág megtakarításaival. A nemzetközi szervezetekbe való belépés első ránézésre a szuverén
állami döntések körének szűkítését hozza, de csak látszólag. A tagsági viszony miatt az adott ország kormánya
valóban nem támogathatja kedve szerint a saját vállalkozóit a külföldi cégek kárára – másfelől viszont az
ország cégei sem szenvednek el hátrányos megkülönböztetést a külpiacokon. Mindezek eredményeként
gyorsabb a gazdasági fejlődés, mint lenne a globális szervezeteken kívül. Még az olyan veszteségtételt is
óvatosan kell kezelni, mint azt, hogy a munkaigényes termékek gyártása kitelepült a kisebb összköltséggel
működő országokba. Bár ebből valóban származik munkahelycsökkenés a magasabb bérköltségű
országokban, a Kínába, Pakisztánba kiszervezett olcsóbb termelés miatt a gazdag ország fogyasztója
kedvezőbb áron jut a termékhez. Az infláció, amely korábban a politikai panaszok között élen állt, a fejlődő
világból származó importáruknak is köszönhetően évek óta gyakorlatilag eltűnt a legtöbb gazdaságból.
De talán túl szép így a kép. A gazdasági és társadalmi viszonyok gyorsan képesek változni. Az 1990
utáni másfél évtizedben a fejlett országok helyzete igen jónak látszott, gazdaságpolitikusaik magabiztosak
voltak otthoni munkájukat tekintve, és saját gyakorlatukat állították példaként az átmenetben levő országok
vezetői elég. Az egyensúlytalanságok nem látszottak veszedelmesnek, sőt az uralkodó felfogás szerint végre
beköszöntött a „nagy mértékletesség”.4 A közgazdaságtan vezető szakértői közül sokan úgy érezték, hogy az
elméleti tudás rendelkezésre áll ahhoz, hogy a piacgazdaságokat kiegyensúlyozott, fenntartható pályán tartsák
a kormányok és a nemzetközi intézmények.5 Ezt a magabiztos nézetrendszert alapjaiban rendítette meg a
2007 után jelentkező nemzetközi pénzügyi zavar, amely 2009-re a fejlett világban mély recessziót hozott.
A centrum országaiban az 1930-as évek nagy válságának emlékei idéződtek fel. Ezzel a válsággal és
gazdaságpolitikai következményeivel is foglalkozunk majd a továbbiakban. Zárjuk le ezt a részt annak
kimondásával, hogy a lendületes piacgazdasági fejlődés időszakait komoly válságok szakítják meg. A
tagállami kormányok és a nemzetközi koordináló szervezetek sok pénzzel, adminisztratív erőforrással és
szakmai tapasztalattal végzik gazdaságszabályozó, felügyelő, támogató és korlátozó munkájukat, de a
70
gazdasági élet sem más, mint életünk többi szférája: tele jó és rossz meglepetésekkel, bizonytanságokkal,
váratlan fordulatokkal.

5.5. Összefoglalás

A nagy válságok kikényszerítik a társadalomról és a gazdaság működéséről alkotott felfogás gyökeres

megváltoztatását. A megtakarításokat elértéktelenítő infláció érzékennyé teszi az érintett társadalmat a
pénzrontás gyakorlatával szemben. A nagy munkanélküliséggel, hosszú deflációval járó 1929–33-as válság új
államfelfogásokat hívott életre. Az élet megcáfolta a klasszikus közgazdaságtan azon tételét, amely szerint a
gazdaság gyorsan és hatékonyan korrigálja a felmerülő egyensúlytalanságokat. Megjelentek piactagadó,
állami elsőbbséget hirdető irányzatok, a demokratikus társadalmak veszélybe kerültek. Keynes munkássága
elvi alapozást adott a demokratikus kormányok aktívabb gazdaságpolitikáihoz. Az uralkodóvá váló aktivista
gazdaságpolitika azonban az 1970-es évtizedre elvesztette hatásosságát. Az árszint állami mozgatása kúszó,
majd annál is gyorsabb inflációhoz vezetett, és az összkereslet állami ösztönzése sokszor a fizetési mérleg
romlását idézte elő.
A keynesi tanok monetarista és egyéb, szabadpiaci elvű kritikájából a pénzügyi egyensúlyok
visszaállításának követelése következett. A gazdaságpolitikai viták ismét ráirányították a figyelmet a gazdaság
kínálati oldalának ügyeire. Nemcsak elvi okokból szaporodtak meg a költekező állammal szembeni kritikák,
hanem a globalizációs folyamat hatásai miatt is: a nyitott tőke- és árupiacok mellett az aktív állami
gazdaságpolitika mind könnyebben ütközik a fizetési mérleg hiányába, és idézi elő külső finanszírozás
igényét.
Eközben a tervgazdasági rendszer hosszú ideig a piaci rendszer alternatívájaként működött a világ
másik felén, de gyengébb hatékonysága és rugalmatlansága miatt lemaradt a rendszerek versenyében. Az
1990-es években úgy látszott, hogy sikeres és lényegében belső ellentmondásoktól mentes gazdaságelméleti
és gazdaságpolitikai szintézis alakult ki, amelynek révén a piacgazdaság világméretű rendje fenntartható, a
nagyobb megrázkódtatásoktól megóvható. Idővel azonban – legfőképpen a pénzügyi közvetítő rendszerben,
a bankok és tőkepiacok világában – a gyors mennyiségi bővülés mellett nagy egyensúlyhiányok és belső
feszültségek keletkeztek, így az optimizmust (sőt piaci eufóriát) hirtelen pénzügyi válság törte meg 2008-ban.
A gazdaságirányító tudás felhalmozódása, a nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció
intézményeinek létrejötte, a modern államok rendelkezésére álló erőforrások sem szavatolják a válságmentes
fejlődést. Kihívások támadhatnak a nemzetközi rendszer zavaraiból, a belső társadalmi aránytalanságokból,
az emberi tevékenység természeti környezetet pusztító hatásaiból. Bár a gazdaságpolitika művelőinek nincs
mindenre érvényes válaszuk, mégis számos hatásos eszköz áll rendelkezésükre. A második részben sorra
vesszük azokat a gazdaságpolitikai szakterületeket, amelyeknek megfelelő működése támogathatja a
gazdasági és társadalmi folyamatok keretek között tartását, válság bekövetkezése esetén a társadalmi károk
mérséklését.

71