Elin Boalsnak mindene megvan.

Sikeres fényképész New Yorkban, hosszú

évek óta házasságban él Sammel, és van egy tizenhét éves lánya, Alice. Ám
egy nap levelet kap gyerekkori barátjától, Fredriktől, aki valaha nagyon
fontos volt neki. A levél emlékezteti a múltjára, mindarra, amit egész
életében nagy gonddal igyekezett eltemetni magában. A múltjára, amit
senki más nem ismer, még a hozzá legközelebb állók sem. A váratlan üzenet
hatására felszínre tolakodnak az emlékei, és mindez egyre jobban eltávolítja
őt a családjától, barátaitól, és végtelen szégyelli magát amiatt, amit egykor
tett. Ami miatt elmenekült, és soha többé nem akart visszatérni Gotland
szigetére.
A kérdőjel egy fél szív megkapó regény arról, miképpen lehet feldolgozni a
szégyenérzetet és a bűntudatot. Arról, hogyan találhatja meg valaki újra
önmagát és az igazságot, és hogyan tanulhat meg újra szeretni. Sofia
Lundberg svéd írónő nagy sikerű első regénye, Az elveszett nevek füzete
után ismét gyönyörű, megrendítő történetet írt. A könyv kiadási jogát 32
ország vásárolta meg.
 Fordította
Harrach Ágnes
SOFIA LUNDBERG
A kérdőjel
egy fél szív
ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sofia Lundberg: Ett frågetecken är ett halvt hjärta
Bokförlaget Forum, 2018
Box 3159,103 63 Stockholm
www.forum.se

A kiadvány a Salomonsson Agency engedélyével készült

Copyright © Sofia Lundberg, 2018

Hungarian translation © Harrach Ágnes, 2019

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2019

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrapiac.hu
www.alexandrakiado.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Bosnyák Gabriella
Tördelte Bocz József
A borítót Tabák Miklós tervezte

ISBN 978 963 447 477 7

„Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki közben
a csillagokra néz.”
Oscar Wilde
(Mezei Gábor fordítása)
Most
New York, 2017

Alkonyodik. A hatalmas üvegablakokon keresztül látszik, ahogy lebukik a

nap a felhőkarcolók mögött. Néhány csökönyös napsugár még felbukkan a
házfalak között, és arany nyílvesszőként döfi át az eluralkodó sötétséget. Már
megint este van. Elin hetek óta nem vacsorázott otthon. Ma sem fog. Elnéz a
néhány ház-tömbnyire lévő lakása felé, látja saját tetőteraszán a burjánzó
növényeket, a vörös napernyőt és a faszenes grillezőt, amit már be is
gyújtottak. Vékony füstfelhő száll az ég felé.
Mozgást lát, Sam vagy Alice lehet az. Vagy egy jóbarát, aki látogatóba
jött. De innen csak egy alak látszik, amint átsuhan a növények között.
Bizonyára rá várnak odahaza. De hiába.
Mögötte a stúdióban jönnek-mennek az emberek. Egy acélállványon
szürkéskék textil lóg, lágyan omlik a padlóra. Középen egy aranybrokáttal
behúzott pamlag áll. Egy gyönyörű nő fekszik rajta, a könyökére
támaszkodik, nyakában többsornyi gyöngy. Bő, húzott tüllszoknyája szétterül
a padlón. Felsőteste csillog az olajtól, a gyöngysorok eltakarják meztelen
keblét. Száját vörösre festették. Gondosan elkészített sminkje tökéletes
arcszínt kölcsönöz neki.
Két asszisztens beállítja a fényeket, felemelik, majd leengedik a
hatalmas reflektorokat, kattintanak a fényképezőgéppel, leolvassák a
fénymérő adatait, majd elölről kezdik az egészet. Aprólékosan elemzik a
készülő kép minden egyes részletét. Fekete ruhát viselnek. Mindenki
feketében van. Mindenki, kivéve Elint. Az ő ruhája vörös. Vörös, mint a vér,
vörös, mint az élet. Vörös, mint a lemenő nap.
A gyönyörű nő elégedetlenkedik, kizökkenti Elint a gondolataiból.
– Mi tart ennyi ideig? Mit gondolnak, meddig bírok még itt feküdni?
Hahó! Fényképeznek már végre?
A pamlagon fekvő nő nagyot sóhajt, és igyekszik kényelmesebben
elhelyezkedni, amitől félrecsúsznak a gyöngyök a nyakában, kivillan a
mellbimbója. Máris két stylist ugrik oda, és végtelen türelemmel újra
eligazgatják a gyöngysorokat, átlátszó ragasztóval a bőréhez rögzítve néhol.
A nő libabőrös lesz az érintéstől. Hangosan felsóhajt, az ég felé emeli a
tekintetét; a szeme az egyetlen, amit szabadon mozgathat.
Egy öltönyös férfi lép oda Elinhez; a nő ügynöke. Közel hajol hozzá, és
udvarias mosollyal suttogja:
– Jó lenne, ha elkezdenénk végre, lassan elveszti a türelmét, és ez
senkinek sem lesz jó.
Elin kissé megrázza a fejét, majd újra a kinti épületek felé pillant.
Felsóhajt.
– Befejezhetjük, ha úgy kívánja. Biztosan van már elég képünk. Úgysem
címlap lesz.
Az ügynök felemeli a kezét, és megadóan néz Elinre.
– Ugyan, dehogy! Azért még kattintsunk néhányat.
Elin elkapja tekintetét a lakásáról, és a fényképezőgép-állvány felé
indul. Zsebében pittyen a telefon. Jól tudja, ki küldte az üzenetet, de nem
válaszol rá. Ha elolvasná, csak még nagyobb lenne a lelkiismeret-furdalása.
Tudja, hogy otthon csalódottak.
Ahogy Elin odaáll a gép mögé, a pamlagon fekvő nő szemében ezer
csillag gyúl, elegáns pózt vesz fel, szájával csücsörít. Fejét kissé hátrabillenti,
így haja leomlik, és a ventilátor keltette enyhe szélben lobogni kezd. Igazi
sztár. Elin is az. Egy pillanat múlva már csak ők ketten léteznek, szinte
egymásba feledkeznek. Elin fényképez, utasításokat ad, a nő felnevet, szinte
évődik vele. A csapat tapsol. Elin csupa kreativitás.

Órák telnek el, Elinnek szinte kényszerítenie kell magát, hogy otthagyja a
stúdiót és a számítógépre mentett képeket, amelyek még mind az ő gondos
munkájára várnak. Telefonjának memóriája lassan megtelik a nem fogadott
hívásokkal és bosszús üzenetekkel, amiket Sam és Alice küldött. „Mikor
jössz? Hol vagy, anya?” Átfutja a sorokat, de nincs ereje végigolvasni
mindet. Egyik taxit a másik után hagyja elmenni maga mellett a nyüzsgő
New York-i éjszakában. Lassan sétál. Jól öltözött, hangosan nevetgélő
fiatalokkal találkozik, látszik rajtuk, hogy már ittak. Mások a járdán
üldögélnek, piszkosan, kivetetten. Régen volt már, hogy utoljára hazasétált,
pedig milyen közel lakik! Régen volt már, hogy a tornatermen, a lakásán és a
stúdión kívül kimozdult valahova. Cipősarka kopog az utca egyenetlen
kövén. Lassan halad, és útközben mindent gondosan megfigyel. Az ő utcája,
az Orchard Street éjszaka kihalt, egyetlen lélek, egyetlen autó sem jár erre.
Ütött-kopott, akárcsak a Lower East többi utcája. Szereti ezt az ellentétet az
utca és a lakása között, a patina és a luxus között. Belép a ház kapuján,
észrevétlenül elhalad a bóbiskoló portás előtt, és megnyomja a lift
hívógombját. De amikor kinyílik a liftajtó, tétován megtorpan, majd sarkon
fordul. Kinn akar lenni, kinn a nyüzsgő éjszakában. Azok ott fenn már úgyis
alszanak.
Kinyitja a postaládáját, és magához veszi a benne lévő levélkupacot.
Átmegy az utca túloldalán lévő étterembe, a törzshelyére, ahova gyakran be
szokott ugrani a későig elhúzódó stúdiófelvételek után. Rendel egy pohár
1982-es bordóit. A pincér a fejét rázza.
Van belőle, de kimérve nem adhatok. Mindössze néhány üveggel
maradt. Exkluzív baromság. Az egy remek év volt.
Elin csak pislog rá.
– Attól függ, honnan nézzük. Szívesen kifizetem az egész üveggel, csak
hozza. Megérdemlem. 82-es legyen.
– Rendben, tényleg megérdemli. – A pincér égnek emeli a tekintetét. –
És… nemsokára zárunk.
Elin bólint.
Átnézi a borítékokat, bontatlanul félreteszi őket, míg az egyik fel nem
kelti az érdeklődését. Svéd bélyeget ragasztottak rá. A postai bélyegzőn
Visby neve olvasható. A borítékra kézzel írták rá a nevét, kék tintával,
gondosan kanyarított nagybetűkkel. Felbontja, és széthajtogatja a benne lévő
papírt. Mintha csillagtérkép lenne, rajta a saját nevével, szép, nagy, cirkalmas
betűkkel. Visszafojtott lélegzettel olvassa a szavakat.

A mai naptól egy csillag az Elin nevet viseli.

Újra és újra elolvassa a sorokat, melyek azon a szokatlan nyelven íródtak.

Koordináták hosszú sora mutatja, hol található a csillag az égbolton.
Amit valaki megvásárolt számára. A saját csillaga, amely ettől kezdve az
ő nevét viseli. Csakis ő lehetett… lehetséges lenne… ő küldhette?
Megpróbálja elterelni a gondolatait, még magában sem meri kimondani a
nevét. Ám lelki szemei előtt megjelenik egy arc és a hozzá tartozó mosoly.
Elin szíve hevesen kalapál. Félretolja a térképet. És csak bámulja. Aztán
hirtelen felpattan, és kirohan az utcára. Feltekint az égboltra, de csak egy
alaktalan, sötétkék foltot lát a háztetők felett. New Yorkban sosincs olyan
sötét, hogy látszana a csillagok szédítő kavalkádja. Manhattan felhőkarcolói
szinte az égig érnek, de lentről az utcáról igen távolinak tűnik az égbolt.
Visszamegy az étterembe. Az asztalánál már ott vár a pincér, kezében a
palack borral. Kitölt neki egy kortyot, Elin felhörpinti, nem is kóstolgatja.
Türelmetlenül int a pincérnek, hogy töltsön újra, és máris lenyel két nagy
korttyal. Majd újra előveszi a csillagtérképet, és ide-oda forgatja a fényes
papírt. A sötét háttér egyik alsó sarkába valaki aranyszínű tintával ezt írta:

Megláttam a fényképedet egy újságban. Nem változtál semmit. Long

time, no see. Jelentkezz!
F.

Alatta egy cím. Elin gyomra görcsbe rándul, ahogy megpillantja a sorokat.
Csak bámulja a betűket, és a szeme megtelik könnyel. Mutatóujjával
végigsimítja az F betű vonalait, és magában mormolja a nevet. Fredrik.
Érzi, hogy kiszárad a szája. A borospohár után nyúl, egy hajtásra kiissza.
Majd odakiált a pincérnek a terem másik végében.
Halló! Kaphatnék egy pohár tejet? Hirtelen úgy megszomjaztam.
 Akkor
Heivide, Gotland, 1979

– Két deci fejenként. És ne vitatkozzatok!

Apró gyerekkezek ragadták meg a piros-fehér tejesdobozt, amit Elin
éppen csak letett a fenyőfa asztalra. Négy kéz, földes körmökkel. Elin
megpróbálta elvenni tőlük, de öccsei éles könyökükkel félrelökték. Egymás
szavába vágva civakodtak.
– Én öntök először!
– Túl sokat töltöttél!
– Add ide!
Hirtelen felcsendült egy erélyes hang.
– Elég volt, nem bírom tovább! A nagyobb tölt először. Tudjátok jól a
szabályokat. Mindenki két decit kap. Hallgassatok Elinre!
Marianne továbbra is háttal állt nekik, a mosogató fölé hajolt.
– Hallottátok, amit anya mondott! – Elin erélyesen oldalba lökte Eriket
és Edvint. A két fiú leesett a lócáról, de közben mindketten görcsösen
markolták a tejesdobozt. Néma csend lett, ahogy lerántottak magukkal egy
barna porcelántányért is. Mintha megállt volna az idő, megdermedt volna a
pillanat. Amikor minden földet ért, állati üvöltés nyomta el a porcelán
csörömpölését és a kiloccsanó tej hangját.
Újra néma csend lett, és a gyerekek tágra nyílt szemmel bámultak a
földre.
Vastag sugárban folyt a tej az asztalról, végigszaladt a vaskos
asztallábakon, és pocsolyába gyűlt a linóleumpadlón. Újabb ordítás
hallatszott. Dühtől remegő.
– Rohadt kölykök, igen, azok vagytok! Kifelé! Ki a konyhámból!
Elint és öccseit mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladtak az ajtón, át
az udvaron, mint akik az egész konyhát betöltő káromkodások elől futnak.
Meglapultak a pajta falánál, összebújtak egy rakás deszka mögött.
– Elin, most nem kapunk vacsorát? – kérdezte suttogva a kisebbik fiú
alig hallhatóan.
– Tudod jól, Edvin, hogy nemsokára megnyugszik. Ne félj! Az én
hibám, hogy leesett a tányér. – Elin megsimogatta a kisfiú fejét, majd
szorosan magához ölelte.
Kicsit később elengedte két öccsét. Felállt, és tétova léptekkel elindult a
ház felé. Az ablakon keresztül látta, hogyan szedegeti fel anyja a ragacsos
porcelánt, óvatosan hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve. Másik kezében
egyre gyűltek a törött cserépdarabok.
A konyhaajtó nyitva maradt, és most nyikorogva csapódott ide-oda az
erős szélben. Az ereszen megkoppant egy-egy esőcsepp. Kopp-kopp.
Marianne továbbra is ott guggolt fejét lehajtva, miután felszedte a tányér
darabjait. Blanka előtte szimatolt a padlón, felnyalta az utolsó csepp kiömlött
tejet is. De Marianne nem törődött a kutyával.
Elin épp be akart lépni a házba, amikor az anyja hirtelen
felegyenesedett. Elin szíve majd’ kiugrott a helyéről. Hirtelen sarkon fordult,
és visszafutott az becseihez. Gyorsan, gyorsan, át a murvás udvaron,
üvöltéstől kergetve. Visszakuporodott a farakás mögé. Marianne az ajtóhoz
rohant, és egyenként kihajigálta rajta a cserepeket, amelyek éles nyílként
szelték át a levegőt.
– Maradjatok csak ott, akárhol is vagytok! Látni sem akarlak
benneteket! Hallottátok? Nem akarlak többé látni benneteket!
Elfogytak a cserépdarabok. Marianne körbenézett, a gyerekeket kereste.
Elin még jobban lebújt, átölelte két öccsét, fejüket a hasához szorította, hogy
még kevésbé látszódjanak. Még lélegezni is alig mertek, hegyezték a fülüket,
hogy minden apró mozdulatot meghalljanak.
– Ebben a hónapban már nem kaptok többet enni. Halljátok? Semmit!
Rohadt kölykök!
Meglendítette a karját, pedig már nem volt benne semmi, amit
eldobhatott volna. Elin kétségbeesetten figyelte anyját a fadarabok közötti
réseken keresztül. Volt ott minden. Régi bútorok, törött lécek, raklapok és
mindenféle, amit réges-rég kidobtak, aztán itt maradt. Végül Marianne
megfordult, és visszament a házba, karját szorosan összefonva maga előtt,
mintha görcsölne a szíve. Elin az ablakon keresztül látta, ahogy sorra húzza
ki a konyhában a fiókokat, kotorászik a táskájában, míg végre megtalálta,
amit keresett. Egy szál cigarettát. Meggyújtotta, nagyot szippantott belőle, és
füstkarikákat eregetett. Gyönyörű, szabályos karikákat, amelyek lassan
eltorzultak, majd szertefoszlottak. A karikák mindig megnyugtatták
Mariannát, Elin jól tudta ezt. Mire már csak a csikk marad, amit rendszerint a
mosogatóba hajít, máris minden a múlté.
A testvérek még egy darabig ott maradtak. Szorosan összebújva. Edvin
lehajtotta a fejét. Egy bottal vonalakat és karikákat rajzolgatott a földre. Elin
mozdulatlanul ült, szemét le nem vette a házról. Amikor végül Marianne,
hosszú, néma várakozás után szélesre tárta a koszos konyhaablakot, Elin
előlépett rejtekhelyéről, és az anyja szemébe nézett. Marianne szeme
halványan mosolygott, de a száját továbbra is szorosan összeszorította.
Minden újra a régi volt. Elmúlt a vihar.
Az ablakpárkányon két kankalin hervadozott. Marianne lecsipkedte
róluk a legkókadtabb virágokat, és kidobta őket a virágágyásba. *
– Bejöhettek! Sajnálom! Kicsit mérges lettem rátok! – kiáltotta, azzal
megint hátat fordított nekik. Elin látta, ahogy az anyja leül a konyhaasztalhoz,
ő pedig leguggolt, és a földön heverő kavicsokkal kezdett játszani. Egy egész
kupaccal dobott a levegőbe, és megpróbálta a kézfejével elkapni őket.
Egyetlen kavics maradt rajta, de aztán szép lassan az is lecsúszott róla.
– Egy gyereked sem lesz – gúnyolta Edvin.
Elin gyilkolni tudott volna a tekintetével.
– Pofa be!
– Egy gyereke azért mégis lesz, az egyik kavics ott maradt egy ideig –
vigasztalta Erik.
– Hé, csak nem gondoljátok komolyan, hogy egy kupac kavicsból
megjósolhatjuk a jövőnket?
Elin nagyot sóhajtott, és elindult a ház felé. Félúton megállt, és intett két
öccsének.
– Na, gyertek ti is, vacsorázzunk, éhes vagyok.
Amikor beléptek a konyhába, Marianne az ablaknál ült mélyen a
gondolataiba merülve. Kezében cigarettát tartott, ami már úgy leégett, hogy
rég le kellett volna pöccinteni róla a hamut. Az asztalon lévő hamutartó tele
volt. Számtalan csikket elnyomott már az aljába szórt homokban. Marianne
nagyon sápadt volt, tekintete teljesen üres. Arra sem reagált, hogy a gyerekek
leültek a lócára.

Elin, Erik és Edvin némán ettek. Szafaládét, fejenként két-két szeletet és

hideg makarónit, ami teljesen összeragadt, de egy kevés ketchuppel sikerült
kicsit meglazítaniuk. A poharak üresen tátongtak. Elin felállt, hogy vizet
hozzon. Marianne követte a tekintetével. Nézte, ahogy megtölti a három
poharat, majd az asztalra teszi.
– Most már jók lesztek? – Hangja bizonytalan volt, mintha most ébredt
volna.
 Elin nagyot sóhajtott, a fiúk mögé húzódtak a lócán.
– Véletlenül borult ki a tej, anya, nem akarattal tettük.
– Még feleselsz is?
Elin megrázta a fejét.
– Nem, nem feleselek, de…
– Csönd legyen! Egy szót se többet! Edd meg a vacsorádat!
– Ne haragudj, anya, nem akartuk. Csak kicsit kilöttyent a tej. Az én
hibám, hogy eltört a tányér. Ne haragudj Erikre és Edvinre.
– Mindig csak veszekedtek. Muszáj nektek örökké veszekednetek? Nem
bírom már! – Marianne hangosan felsóhajtott.
– Nem kérünk több tejet ma. Jó lesz a víz is.
– Olyan rettenetesen fáradt vagyok.
– Bocsáss meg, anya, annyira sajnáljuk. Ugye, Erik? Ugye, Edvin?
A fiúk élénken bólogattak. Marianne a fazék fölé hajolt, kanalával
kotorgatta, majd szájába dugott egy kevés makarónit.
– Adjak egy tányért, anya? – ugrott fel Elin, és elindult a
konyhaszekrény felé, de Marianne megállította.
– Nem kell, csak egyetek. És ígérjétek meg, hogy többé nem
veszekedtek. A hónap végéig vizet kell innotok, nincs több pénzünk.
Erik és Edvin turkáltak a tányérjukban, csikórgott a villa a barna
kerámián.
– Egyetek rendesen!
– De anya, össze kell keverniük, a makaróni hideg és ragad.
– Nem lenne hideg, ha nem veszekedtetek volna. Egyetek rendesen, ha
mondom!
Edvin abbahagyta az evést, Erik lehajtotta a fejét, és némán nekiállt
felszurkálni villájára a tésztadarabkákat. Minden ágára egyet.
– Miért leszel mindig olyan dühös? – suttogta Erik, és az anyjára nézett.
– Olyan szépen egyetek, mintha a királlyal vacsoráznátok. Halljátok? Az
én gyerekeim tudjanak úgy viselkedni, hogy bármikor a király asztalához
ülhessenek.
– Hagyd már, anya! Ezt apa csak úgy mondta, amikor részeg volt. Soha
nem fogunk a királlyal vacsorázni. Hogy gondolhatsz ilyet? – sóhajtotta Elin,
és elfordította a fejét.
Marianne kikapta lánya kezéből az evőeszközt, és akkora erővel csapta
le az asztalra, hogy visszapattant, és a földre hullott.
– Nem bírom tovább! Egyszerűen nem bírom tovább! Megértettétek?
 Marianne fogta a tányérját, és átrakta a mosogatóba. Nagy csörömpölve
nekiállt mosogatni. Csak akkor szokott ennyire mérges lenni, amikor éhes.
Elin jól tudta. Amikor két öccse még egyszer venni akart a tésztából, nem
engedte.
– Kész vagyunk, anya, maradt neked is.
Elin az öccseire pislantott, akik duzzogva ültek tisztára vakart tányérjuk
fölött az asztalnál. Edvin szőke fürtjei az arcát keretezték, és bár a fiúcska
már hétéves volt, és ősszel elkezdte az iskolát, haja még sosem látott ollót.
Arany zuhatagként hullott a vállára. Erik csak egy évvel volt idősebb
fiútestvérénél, de sokkal nagyobb és komolyabb is volt nála. Az ő haja soha
még csak hullámos sem volt. Marianne rendszeresen letolta a nullásgéppel.
Kopasz fején még feltűnőbbek voltak elálló fülei.
– Jóllaktatok – mondta nekik Elin, és szúrós szemmel nézett rájuk. A
fiúk kissé vonakodva bólogattak, majd lecsusszantak a lócáról.
– Felállhatunk az asztaltól?
Elin bólintott. A fiúk felrohantak az emeletre. Ö ott maradt, és hallgatta
az edénycsörömpölést. Nézte anyja görnyedt hátát, ahogy az alacsony
mosogató fölé hajolt. Az asszony hirtelen megdermedt.
– Azért jól megvagyunk, ugye?
Elin nem válaszolt. Marianne hátrafordult, találkozott a tekintetük. Majd
folytatta a mosogatást.
– Mit csinálnék nélküled? A fiúk nélkül? Az én kis E-trióm nélkül.
– Talán kevesebbet bosszankodnál.
Marianne hátrafordult. A konyhaablakon keresztül besütött a nap, és jól
látszott, milyen foltos a szemüvege. A lánya szemébe nézett, majd
kényszeredetten nyelt egyet, és odalépett a fazékhoz. Kanalazni kezdte a
hideg makarónit.
– Jóllaktatok? Biztos?
Marianne Elin mellé telepedett a lócára, és lágyan végigsimította a haját.
– Olyan sokat segítesz nekem, nélküled nem boldogulnék.
– Tényleg elfogyott minden pénzünk? Még tejre sem jut? Hiszen mindig
cigit veszel. – Az utolsó szavakat Elin már csak suttogta.
– Igen, ebben a hónapban elfogyott. A cigi is nemsokára elfogy, nincs
több pénzem, nem tudok újat venni. Megcsináltattam az autót, arra
szükségünk van. Majd azt esszük, amit a kamrában találunk, van még néhány
konzervünk. A csapból meg folyik a víz. Igyál, ha éhes vagy.
– Hívd fel nagymamát, kérd meg, hogy segítsen! – nézett rá Elin
könyörögve.
– Soha! – rázta meg a fejét az asszony. – Ugyan, mit segíthetnének?
Ugyanolyan szegények, mint mi. És panaszkodni sem akarok.
Elin felállt, és kotorászni kezdett szűk farmerja zsebében. Előkerült két
kupak, egy sárga ceruzavég, két piszkos egykoronás és két ötvenörés.
– Ennyim van – sorakoztatta fel kincseit Marianne előtt.
– Egy liter tej kijön belőle. Ha gondolod, ugorj be holnap a boltba.
Köszönöm. Visszakapod a három koronádat, ha lesz pénzem. Megígérem.

Elin kiosont a házból. Ki a hűvös alkonyatba. Anyja tovább üldögélt a

konyhaasztalnál. Kezében újabb szál cigaretta.

***

Elin számolni kezdte az ereszcsatornából csöpögő esőcseppeket. Lassan

szűrődtek át a lefolyóban összegyűlt fenyőtűrétegen, és halk csobbanással
érkeztek a nagy műanyag hordóba, amit Marianne cipelt haza valamelyik
szomszéd tanyáról. Azelőtt gyomirtó volt benne. Bár maradt volna egy kis
vegyszer az alján, amit szükség esetén felhasználhatna. Láthatatlan
varázslatot küldött a hordó felé, és elváltoztatott hangon sziszegte:
Irtsd ki! Irts ki mindent, minden rosszat és gonoszat!

A ház sarka mögött volt az ő titkos rejtekhelye. A ház mögött, ahol nem
zavarták, ahol a borókabokrok ágai egészen ránőttek a ház falára, és ha
mezítláb volt, bökte a talpát a sok tűlevél. Élete felét itt töltötte rejtőzködve.
Ötéves korában bújt ide először. Ide jött, ha nyugalmat akart. Vagy ha valaki
mérges volt rá. Amikor apa akadozva beszélt. Amikor anya sírt.
Az erdőben talált ágakból készített magának egy kis széket, ami mindig
ott várt rá a falnak támasztva. Gyakran üldögélt ott és gondolkodott. Sokkal
jobban hallotta a gondolatait, ha egyedül lehetett. A háztető és az
ereszcsatorna megvédte az esőtől, de csak akkor, ha szorosan a falhoz lapult.
Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a vízcseppek
eláztassák a nadrágját. Az anyag egyre sötétebb lett, és a hideg szétáradt a
combján, mintha egy vizes takaró lett volna rajta. De Elin nem húzta be a
lábát, hiába esett egyre jobban; nem bánta, hogy vizes lesz és átfázik. Most
már sűrűbben érkeztek a hordóba a vízcseppek. Elin hallgatta ezt a monoton
zajt, és gondosan számolta a cseppeket. Az iskolában sokkal nehezebben
ment. Ott sosem hallotta tisztán a hangokat. Mindig volt valami zavaró;
kiabálás, beszélgetés, zörgés, csoszogás. Itt viszont mindent meghallott,
mindent észrevett. Az iskolában összezavarodtak a számok, képtelen volt
koncentrálni. Reménytelen eset. Ezt mondta róla a tanárnő a negyedévi
értékelésnél az édesanyjának. Reménytelen a matematikában. Reménytelen
az írása, alig lehet elolvasni. Szinte mindenben reménytelen volt. Ráadásul
egy bűnöző gyereke. Erről beszéltek a gyerekek az iskolában, és a tanítónők
is, amikor azt hitték, senki sem hallja őket. Sugdolóztak, amikor elment
mellettük. Elin még azt sem tudta pontosan, mit jelent ez a szó.
Egy valaki kelt csak a védelmére. Fredrik. Ő volt a legerősebb és a
legokosabb fiú az iskolában. Mindig megfogta a karját, arrébb húzta, és
közben grimaszokat vágott azokra, akik gúnyolták. Elin egyszer megkérdezte
tőle, mit jelent az, hogy bűnöző, mert akkor még nem tudta. De Fredrik csak
nevetett, és azt mondta, gondoljon inkább valami másra. Valami olyasmire,
amitől boldog lesz.
Elin úgy gondolta, ez a szó összefügghet azzal, hogy egyszer elvitték az
apját. A rendőrök. És azóta apa nem lakik velük. Mindennap hiányzott neki.
Az apja sosem mondta róla, hogy reménytelen, és azt sem értette, miért olyan
fontos, hogy mindenki kitűnő legyen az iskolában. Elin sokszor segített neki
a műhelyben. Ebben jó volt.
De valószínűleg többé nem segíthet már neki. Soha többé.

Jó érzés volt ott üldögélni a ház mögött, ahol csak a vízcseppek hangja
hallatszott, ahogy koppantak a hordóban, meg a szél susogása a fenyőcsúcsok
között. Ahol hallotta a saját gondolatait.
Szüksége volt erre a kis időre. A nyugalomra. Hogy gondolkodni tudjon.
Hogy megértse a dolgokat. Legtöbbször azon gondolkodott, milyen lehet a
börtönben. Ahol apa lakott. Arra gondolt, milyen hangok lehetnek ott. Vajon
apa teljesen egyedül van ott a rács mögött, amely igyekszik megóvni tőle a
világot? Vajon tényleg van ott rács, vagy csak közönséges ajtók? Talán
áthatolhatatlan fémajtók vannak, amelyeket a világ egyetlen bombája sem tud
betörni. Amelyek még akkor is ott fognak állni, amikor az egész világ
összeomlott körülöttük.
És milyen lehet, amikor apa mérges, és ráüt az öklével? Fáj neki? Vagy
betörik az ajtó, mint otthon?
Vasárnaponként van látogatási idő. Olvasta abban a levélben, amit anya
kapott. Elin minden vasárnap várta, hogy elmennek a hajóhoz. Amely elviszi
őket a szárazföldre, a börtönhöz, a tenger túloldalára. És az őrök majd
előveszik a hatalmas csörgő kulcscsomójukat, és kinyitják azt a súlyos ajtót,
és kiengedik apát a szabadba. Ő meg odaszalad hozzá, az apja melegen
átöleli, hatalmas kezével simogatja a hátát, és a sok dohányzástól örökké
rekedt hangján azt suttogja: „Szia, Egyeske”.
De Elin hiába várt.
Sosem utaztak el. Mariannénak elege lett, ezt mondta mindenkinek, aki
kérdezősködött. Azt hajtogatta, hogy neki aztán nem hiányzik az az ember, a
legkevésbé sem. Sőt, egyszer, amikor az egyik szomszéd rákérdezett, azt
mondta, az lenne a legjobb, ha megrohadna ott a börtönben. Hogy látnia se
kelljen többé. Ezután rémes képek jelentek meg Elin szeme előtt, nem tudott
szabadulni tőlük. Látta apja zöld penésszel borított testét, ahogy lassan
pocsolyává olvad a hideg, szürke betonpadlón.
Micsoda szerencse, hogy itt van neki ez a csodálatos hely. És itt ül nap
nap után a kopogó eső, a szél, a felhők, a fák és a lábát csipkedő szúnyogok
társaságában. Sokat gondolkodott rajta, mit csinálhatott az apja, ami annyira
szörnyű, hogy bezárták érte. Vajon tényleg bűnöző?

Csipp-csepp, csipp-csepp. Négyszázhét, négyszáznyolc, négy-százkilenc.

Elin számolt és gondolkodott. Az idő mintha egy pillanatra megállt volna.
Talán apa is pont ezt érezhette ott a börtönben. Vajon mit csinál azzal a
rengeteg idejével? Lehet, hogy ő is a tetőről csepegő esőcseppeket számolja?
Most
New York, 2017

Szinte bántó ez a hideg, fehér ital, ami a nemrég kortyolt bor után a
nyelvéhez ér. Nyel egyet. Mintha az egész szájüregét vékony hártya vonná
be. Az éttermi tej nagyon zsíros, olyan más. Egyáltalán nem olyan, mint az,
amire emlékszik, amire úgy vágyik. Félretolja a tejet, és közelebb húzza
magához a borospoharat, de nem iszik belőle. Ott hever előtte az asztalon a
levél, benne a csillagtérképpel. Ujjával végigsimítja a kézzel írott címzést.
Mélyet lélegzik.
Fredrik itt van ezekben a vonalakban, az ő ujja formálta a nevét alkotó
betűket. Tehát nem felejtette el. Elin légzése egyre szaporább lesz. Vörös
ruhája alatt szinte látszik, hogyan ver a szíve. Hirtelen fázni kezd, egész teste
libabőrös lesz.
– Nemsokára zárunk.
Már megint itt a pincér. Felhívja magára Elin figyelmét, és odabiccent a
félig teli üveg felé.
– Na és? New Yorkban vagyunk, és különben is jól ismer. Hadd üljek
még itt egy kicsit, nem akarok hazamenni – motyogja Elin, de nem néz a
pincérre. Két nagy korttyal eltünteti a pohárban lévő bort, majd újra tölt.
Remeg a keze, és néhány vörös csepp a fehér papírterítőre hull. A papír
magába szívja a szétáradó folyadékot. Elin érdeklődéssel figyeli a kialakuló
mintát.
– Ugye, ma is kemény napja volt – mormogja a pincér szinte alig
hallhatóan, ahogy leszedi a szomszédos asztalt.
Elin bólint, és megfordítja a borítékot. Meglátja a nevet, amit annyi év
óta még csak ki sem ejtett a száján, még gondolni sem mert rá. Grinde.
Fredrik. Újra és újra elismétli.
– Rendben, itt maradhat, amíg bezárok és elpakolok. Nem dobom ki. De
csak mert magáról van szó.
A pincér eltűnik a bár mögött. Zenét vált. Egyetlen szaxofon hangja
kíséri a konyhából kihallatszó porceláncsörömpölést. Felgyullad a
mennyezeti lámpa, és hirtelen éles fény önti el a termet. Elin eltakarja a
szemét. Egy könnycsepp pottyan az asztalra. Pontosan a vörös foltra, amely
ettől még nagyobbra nő.
Hirtelen rezegni kezd a zsebében a mobiltelefon. Előhalássza. Újabb
üzenet. Sam küldte, mindössze két szó.
Jó éjszakát.
Amikor összeházasodtak, megígérték egymásnak, hogy minden este jó
éjszakát kívánnak, és sohasem fognak haraggal nyugovóra térni. Elin sokszor
megszegte ezt az ígéretet. Sam sosem. Ő sosem okoz csalódást, csak Elin,
mert mindig az ő munkája falja fel az időt.
Most is megszegi az ígéretét. Pedig olyan egyszerű lenne válaszolni. Jó
éjt. Mégsem teszi. Elhúzza a képernyőről Sam szavait, és belép a keresőbe.
Gondolatai már máshol kalandoznak. Beírja Fredrik keresztnevét, és azt
várja, hogy felugrik a fiú szeplős, mosolygós arca, ahogy emlékszik rá. De a
kijelzőn csupa öltönyös férfi jelenik meg, akik mind ugyanezt a nevet viselik.
Elin elmosolyodik saját együgyűségén, de nincs mersze rákeresni a
teljes névre. Inkább más keresőszavakat ír be, mire képek jelennek meg a
helyről, amit egyszer maga mögött hagyott. Ahol volt egy barátja, akit örök
életére meg akart tartani. Fredrik, hol voltál ilyen sokáig? Szívéhez szorítja a
csillagtérképet.
A pincér ott áll az asztalánál. Felemeli az üveget, és megnézi, mennyi
van még benne. Majd odanyújtja Elinnek.
– Tulajdonképpen tilos – mondja –, de vigye csak haza. Túl drága
ahhoz, hogy kidobjuk. De most már mennie kell.
Elin megcsóválja a fejét, feláll, és tétován hátrál néhány lépést. Aztán
sarkon fordul, és elindul az ajtó felé.
– Hé, álljon meg, fizetni ki fog? – A pincér megragadja a karját, és
visszahúzza. Elin zavartan bólogat.
– Bocsánat…
Kotorászni kezd a táskájában, keresi a bankkártyáját.
– Minden rendben? Talán történt valami? Sam jól van?
– Igen, azt hiszem. Csak hát… kicsit kusza napom volt. Azt hiszem, rám
férne egy kis alvás.
A pincér bólint, és hangosan felnevet.
– Ahogy mindenkire. Még itt New Yorkban is. Na, induljon haza,
holnap is van nap. „The sun will come out, tomorrow, so you gotta hang on
‘til tomorrow” – énekli harsány hangon.
Elin kényszeredetten elmosolyodik, majd bólint. Kilép az utcára, de csak
úgy kavarognak a gondolatok a fejében, és megáll az ajtó előtt. Újra előveszi
a telefonját. Beír néhány keresőszót, majd remegő ujjal megnyomja az entert.

Elévülési idő, emberölés, Svédország.

Akkor
Heivide, Gotland, 1979

– Tegnap is itt járt.

Gerd, az eladó felállt, ahogy meglátta Mariannét és Elint belépni a
boltba. Elin megdermedt az ajtóban. Marianne beljebb ment.
– És akkor mi van? Én küldtem, nem először járt itt egyedül – mormogta
Marianne az orra alatt, és fogott egy kosarat.
Gerd odalépett Elinhez, és lágyan átkarolta a vállát.
– Te mondod meg, vagy mondjam én? – suttogta a fülébe. Leheletének
kávéillata volt.
Elin megrázta a fejét, és könyörögve nézett rá, de Gerd mintha észre sem
vette volna.
– A kisasszony megpróbált ellopni egy liter tejet.
– Elin? Ő soha nem tenne ilyet. Hiszen volt rá pénze.
– Igen, egy litert kifizetett. De egy másikat a pulóvere alá rejtett.
Elin látta, hogy Marianne görcsösen összeszorítja a száját. Elindult, és
gondosan megválogatta, mit tegyen a kosarába. Látszott a szája mozgásán,
hogy folyamatosan összeadja az árakat, mennyit fog fizetni a végén. Minden
egyes, a kosarába helyezett áru után megmozdult az ajka. Elin még mindig ott
állt Gerd ölelésében, szorosan hozzásimulva. Az asszony olyan jó meleg és
puha volt, olyan nyugodtan lélegzett. Hajlakkillata volt, és tökéletesen
elrendezett, hullámos, ősz fürtjei. Mindketten követték Mariannát a
tekintetükkel. Végre összeszedett mindent, visszajött, a kosarát letette a
földre. Egy csomag makaróni, kenyér, sárgarépa és hagyma volt benne.
– Átkozott kölyök – sziszegte a fogai között, és Elinre szegezte a
tekintetét. – Szegények vagyunk, de nem lopunk. Majd otthon megbeszéljük.
– Mi van veletek? Ugye nehéz most, hogy egyedül vagytok? Van elég
pénzetek élelemre? – kérdezte Gerd, és közben Elin hosszú haját simogatta.
Marianne elfordította a fejét.
– Ez csak egy gyermekcsíny volt, ugye, Elin? Alapos verést érdemelsz.
Amit meg is fogsz kapni.
– Ugye, rendesen gondoskodsz erről a kislányról? Nehogy ő is olyan
legyen.
 – Milyen? Mire gondolsz?
– Szóval… bűnöző. Ez öröklődhet.
– Elin nem bűnöző. Hibát követett el, de nem bűnöző. Miket beszélsz itt
összevissza? És ne nyugtalankodj!
Gerd némán ütötte be az árakat a pénztárgépbe. Marianne figyelte az
egyre növekvő összeget, és a pénztárcájában lévő érméket babrálta.
Zavarodottan visszatette a kenyeret.
– Most jut eszembe, van még otthon kenyér. Előbb azt kell megenni. Ezt
ne számold.
– Te tudod – mosolygott Gerd, és törölte a kenyeret. Marianne
odanyújtott neki egy maroknyi érmét.
– Ha újra előfordul, hogy Elin valami butaságot csinál, akkor hívj fel
azonnal. Hogy tudjam.
– Igen, hívnom kellett volna téged. Csak megfeledkeztem róla. Hiszen
csak egy liter tej volt. Persze, lopni nem szabad.
Elin összeszedte a vásárolt holmit és berakosgatta a szatyorba.
Szomorúan lógatta a fejét. Gerd odanyújtott neki egy nyalókát, de Elin nem
vette el addig, amíg Marianne rá nem bólintott.
– És mi újság a szerelemmel? Csak megpróbálsz találni magadnak
valakit, most, hogy megszabadultál Lassétól. Nem jó, ha valaki túl sokáig van
egyedül.
– Találni valakit? És mégis hol keressem?
– Előbb-utóbb felbukkan valaki, meglátod. Vagy visszafogadhatod
Lassét, ha kijön.
– Visszafogadni? Micsoda? Hiszen nem… – Marianne elhallgatott, és
állával az ajtó felé bökött. – Elin, menj csak előre, mindjárt jövök.
Elin kilépett az ajtón, de még hallotta, hogy a két nő izgatottan
sugdolódzva folytatja a beszélgetést.
– Az az ember nem normális, egy mocskos rabló, aki halálra rémiszt
másokat. Majdnem megölte azt a nőt, azért ül most a sitten. És csak maradjon
is ott! – hadarta Marianne felháborodottan.
– Hát igen, igazad van. De hát részeg volt, a férfiak annyi butaságot
csinálnak, amikor isznak – próbálta nyugtatgatni Gerd.
Az ajtó ekkor csapódott be nagy robajjal Elin mögött. Csend lett. Elin a
legfelső lépcsőfokra telepedett; az élelmiszerbolt egy hatalmas ház
földszintjén volt. A falról itt-ott hámlott a vakolat, kilátszott az alatta lévő
piros égetett tégla, amilyen benn a boltban, és a hűtőkamrában is volt. Elin
babrálni kezdte a málló vakolatot, leszedett néhány darabkát, és belehajította
az úttesten terpeszkedő pocsolyába. A pocsolyákon túl szántóföldek terültek
el, aztán az erdő következett, azon túl pedig a környék legnagyobb birtoka.
Olyan gazdagok voltak, akik ott laktak, hogy benti medencéjük is volt.
A közeli szántóföldek felett köd gomolygott. Az aratógép csak
szalmacsonkokat hagyott az egy hete még aranylón hullámzó rozstábla
helyén. Mintha csak apró felhők pottyantak volna le az égből, és köddé
alakultak volna. A napsugarak valahogy mégiscsak áthatoltak ezen a szürke
fátyolon, és a növényzet csak úgy csillogott a fényben. Elin nem tudta
levenni tekintetét erről a gyönyörűségről.
Háta mögött lépéseket hallott, és nagyot dobbant a szíve, ahogy a zárt
ajtón keresztül is meghallotta a linóleumpadló nyikorgását. Gyorsan
felugrott, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt az épület sarka mögött. Onnan látta,
hogy Marianne kilép az ajtón, és elindul az országúton hazafelé. Vállára
akasztva vitte a félig rakott bevásárlószatyrot, tekintetét le sem vette az
aszfaltos útról.

***

Gerd a kenyerespolc előtt guggolt, amikor Elin belépett az ajtón. A zacskós

kenyereket rakosgatta a polcra, és az összesét leejtette, ami a kezében volt,
úgy megijedt az ajtó csengőhangjától. Elmosolyodott, amikor hátrafordulva
meglátta a kislányt.
– Szia, kicsikém. Visszajöttél? Nagyon dühös volt rád az anyád? Ne
haragudj! Ugye nem vert meg, ahogy ígérte? Ugye megérted, hogy kénytelen
voltam megmondani neki?
Elin vállat vont. Farmerja zsebéből kikandikált a nyalóka nyele.
Elővette, lehámozta róla a védőfóliát, majd szájában a nyalókával leült Gerd
mellé a földre. Adogatni kezdte a kenyereket, Gerd pedig a helyükre rakta
őket.
– Milyen pompás segítségem akadt ma. Éppen, amikor a legnagyobb
szükségem van rá. Most aztán van rozscipónk a Grinde családnak, és
zsúrkenyér Lindkvistéknek és Pettersonéknak.
– Honnan tetszik tudni, hogy ki, mit vásárol?
Gerd hamiskásan mosolygott.
– Sok mindent tudok. Édesapád az édes kenyeret szerette a legjobban.
Lehet, hogy te is? Igazam van?
 Elin bólintott, erre Gerd odanyújtott neki egy cipót.
– Vidd haza, holnap már úgysem lesz jó. A lejárat napján mindig
hazaviszem, és lefagyasztom, ami megmarad. Úgy eláll még. Adhatok neked
kenyeret mindennap, ha nincs elég ennivalótok odahaza.
– De anya azt fogja hinni, hogy megint elvettem.
Gerd megsimogatta a kislány arcát.
– Majd megmondom neki, hogy különben ki kellene dobnunk. Legjobb,
ha bezacskózva lefagyasztjátok, négy-négy szeletet együtt, és ha szükségetek
van rá, felolvasztjátok.
Elin az arcához emelte a kenyeret. Nagyot szippantott az illatából, úgy
szerette.
– Tudom, most, hogy apád nincs veletek, nehéz nektek. Meglásd,
nemsokára hazajön – folytatta Gerd.
– Anya azt mondta, hogy apa soha többé nem lépheti át a ház küszöbét.
– Elin összeszorította a száját, és szomorúan nézett maga elé.
– Azt mondta? Hát akkor talán így lesz. De apádnak lesz majd egy saját
küszöbe. És te biztosan átlépheted majd.
Elin bólintott.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Gerd.
Elin megcsóválta a fejét. Gerd újra megölelte, és addig nem is engedte
el, amíg Elin fészkelődni nem kezdett.
– Azt mondják, hogy apa gyilkos, és soha többé nem fog visszajönni –
motyogta.
– Ki mondja ezt?
– A gyerekek az iskolában. Azt is mondják, hogy börtönbe zárták, és
eldobták a kulcsot. Meg hogy bűnöző, vagy hogy kell mondani.
Gerd megcsóválta a fejét, és kezébe fogta Elin arcát. Meleg és érdes volt
a bőre.
– És te, te mit gondolsz? – kérdezte a kislányt.
Elin vállat vont. A nyalóka már szinte teljesen elfogyott, kivette a
szájából.
– Mit csinált, ami olyan szörnyű? Miért nem mondja el nekem senki?
– Hát, mindenesetre nem ölt meg senkit, ebben biztos lehetsz.
Gerd felnevetett, és az ajtó felé pislantott. Egy kék Volvo fékezett
csikorogva a ház előtt, és egy magas férfi szállt ki belőle piroskockás ingben
és cowboykalapban.
Elin odahajolt Gerdhez, és suttogva kérdezte:
 – Igaz, hogy a Grinde-tanyán minden szombaton marhasültet esznek?
– Hát, kérdezd meg Mickét. Vagy Fredriket.
Elin a fejét ingatta.
– Nem, ne szólj nekik, csak úgy hallottam. Biztos nem igaz.
– Nem kell mindig elhinni, amit mások mondanak. Ez a mai nap leckéje.
Gerd arca felderült, amikor Micke belépett az ajtón. Követte a polcok
között, és egyfolytában beszélt hozzá. Elin ott maradt, és tovább rakosgatta a
bezacskózott kenyereket. Amikor Micke odaért, odanyújtott neki egy
rozscipót.
– Szia, kismanó. Honnan tudod, hogy mit akarok?
Leguggolt a kislány mellé, és egyik karjával a polcra támaszkodott. A
hóna alatti izzadságfolt savanykás szagot árasztott. Elin felnézett Gerdre.
– Ez a kislány remekül tud találgatni – nevetett fel Gerd.
– Hát, tényleg ügyes.
A férfi a zsebébe nyúlt, és előhalászott egy ötkoronást. Egy darabig
forgatta a kezében, majd magasra dobta. Elin nézte, ahogy pörög-pörög a
levegőben és megcsillan a lámpa fényében. Majd ahogy esni kezdett lefelé,
kinyújtotta érte a kezét.
– A tiéd. Vegyél belőle magadnak valamit.
Micke hátat fordított Elinnek, majd elégedetten Gerdre mosolygott, és
teli kosarával odament a pénztárhoz. Gerd elárasztotta dicsérő szavakkal, és
figyelmesen hallgatta, amit a férfi mondott. Elin mozdulatlanul ült egészen
addig, amíg Micke ki nem lépett a boltból, és be nem szállt a kék Volvóba.
Amikor Elin meghallotta a motor hangját, felállt, odament a hűtőpulthoz, és
kivett egy piros dobozos tejet. Odavitte Gerdhez, és felrakta a pultra.
– Ezt veszem. Tetszene írni nekem egy cédulát anyának, hogy nem
loptam? És a kenyérről is?
Most
New York, 2017

A lift nyikorogva emelkedik, mintha a drótkötél bármelyik pillanatban

elszakadhatna. A fülkében lévő tükrökből visszaköszön saját képe. Elin
végigsimít a derekán, ahol ruháján át is látszik egy kis zsírréteg.
Negyvenéves kora körül jelent meg, azóta nem tud szabadulni tőle. Odahajol
a tükörhöz és tanulmányozni kezdi az arcát. Kutatja benne régi szépségét, de
csak sötét karikákat lát a szeme alatt, és arcába vésődött vékony vonalakat.
Kinyílik a liftajtó, és máris elébe tárul a fényes, fehér padló, a saját lakása.
Belép, felkapcsolja a villanyt. Sam a kanapén ül hátradőlve, keze az ölében
összekulcsolva. A szeme csukva, arca teljesen ellazult. Szája sarka még
álmában is mosolyra áll. Ő mindig vidám, valahogy mindig boldog. Éppen ez
tetszett meg neki benne annak idején. A boldogság. A biztonság.
Elin, kezében a levélköteggel, eloson mellette. Lábujjhegyen lépked az
íróasztalhoz, és a Svédországból érkezett levelet a legfelső fiókba teszi, a
többit pedig az asztalra. Majd óvatosan visszaoson, és Sam mellé furakodik.
Sam mormol valamit, mintha éppen most ébredt volna.
– Ne haragudj, kicsit elhúzódott – suttogja Elin, és megcsókolja. Sam
megrázkódik, mintha villám csapott volna belé.
– Hány óra van? Hol jártál? – motyogja.
– Ezt meg hogy érted?
– Borszagod van. Nem jöttél el a szüleimmel közös vacsorára.
Szerintem őket is érdekelné, mi a csudát művelsz.
Elin vállat von.
– A stúdióból hazafelé megittam egy pohár bort. Egyedül voltam.
Elhúzódott a felvétel, szörnyű hisztis volt a modell. Egy egocentrikus
színésznő, el sem tudod képzelni! – Elin mélyet sóhajt, hátradől a kanapén,
lábát felrakja a kisasztalra.
– Pedig találkozhattál volna velük. Az előbb mentek el.
– Kik?
– Te nem is figyelsz rám! A szüleim. Már nem emlékszel? Meghívtuk
őket vacsorára, megünnepelni, hogy Alice-t felvették a táncművészetire. Még
a terápián is szóba hoztuk, menynyire fontos ez mindkettőnk számára.
 Elin a szája elé kapja a kezét, amikor hirtelen minden eszébe jut.
– Bocsáss meg! – suttogja.
– Mindig ezt mondod. De komolyan gondoltad valaha is? – Sam
kétkedve csóválja a fejét, majd felsóhajt.
– Igen, komolyan gondolom. Bocsáss meg! Elfelejtettem. Annyi minden
összejött, hisz te is tudod. A csapat… nem mehetek el, csak úgy… minden
rajtam múlik. Nélkülem nem készülnek el a képek. Ez nem olyan, mint egy
közönséges munka.
Sam elhúzódik mellőle, nem akarja érezni a nő érintését. Feláll, és lassú
léptekkel elindul a hálószoba felé.
– Vártam, hogy jó éjszakát kívánsz. Csak ennyit. Hogy felhívj, hogy
gondolj rám. – Sam meglengeti maga előtt a telefont.
– Bocsáss meg! Most már itt vagyok. Siettem haza, amikor írtál, itt
akartam jó éjszakát kívánni neked. Alice itt van még? Itthon alszik ma?
Mondd, hogy igen!
– Már kilenc körül elment, holnap korán reggel lesz egy órája. Azt
hiszem, nagyon csalódott volt. Talán jobb lenne, ha felhívnád – válaszolja
Sam kissé mérgesen.
Elin nem felel. A tetőterasz felé tart. Lerogy egy székre, és lerúgja a
cipőjét. Előhalássza a telefonját, és ír egy üzenetet Alice-nek.
Bocsáss meg, kicsikém, elhúzódott a munka. Sajnálom.
Nézi az elküldött szavakat. Utánuk küld még néhány piros szívet, majd
lefelé fordítva a maga melletti székre teszi a telefont.
Meztelen talpán érzi a faburkolatból áradó meleget. Még mindig füstöl a
kis fatüzelésű kályha. Beköltözésükkor Sam ragaszkodott hozzá. Elin
megborzong, ahogy meglátja a füstöt. Feláll, becsukja a szellőzőnyílást,
elfojtja a maradék parazsat.

– Hát ez meg mi?

Sam lép ki hozzá a teraszra. Meglobogtatja a csillagtérképet Elin arca
előtt.
– Azt hittem, aludtál, amikor megjöttem.
– Mi van rajta? Miféle nyelv ez?
– Nem tudom – von vállat Elin.
– Nem tudod, de azért eldugtad?
Sam konokul néz rá, nem hisz neki. Elin kényelmetlenül érzi magát,
nyel egyet.
 – Nem dugtam el, csak betettem a fiókba.
– És fogalmad sincs róla, hogy ki küldhette? – sóhajt Sam.
– Tényleg nem tudom, becsszóra. Valami őrült csodálom lehet. Egy
fanatikus. Azt sem tudom, milyen nyelven van. Te talán tudod?
Sam közelebb lép a terasz korlátjához, és a mélység fölé tartja a
térképet.
– És mégis eldugtad? Nem hiszek neked. Mondd meg, hogy ki küldte!
Elin újra csak a fejét rázza.
– Nem tudom.
– Akkor ugye nem is baj, ha ledobom?
Sam le nem veszi róla a tekintetét. Csak bámulják egymást. Mivel Elin
nem válaszol, Sam elengedi a csillagtérképet, és hagyja, hogy felkapja a szél.
Elin utánakap, de a papír túl gyorsan tovaszáll. Látja, ahogy az utca felé
ereszkedik. Szemével követi, és közben görcsösen szorítja a terasz korlátját.
A papírlap hánykolódik, pörög-forog, mint egy hajó a szélviharban.
Mindketten nézik, míg csak el nem tűnik a szemük elől. Sam ekkor felé
fordul.
– Szóval semmit sem jelent számodra?
Elin megpróbál nyugodtnak tűnni. De Sam nem adja fel.
– Látom rajtad, hogy izgatott vagy.
Elin kissé félrebillenti a fejét, és mindkét karját Sam felé nyújtja.
– Nem tudom, miről beszélsz, drágám. Nagyon hosszú volt a mai nap,
most már tényleg aludnom kell. Holnap reggel is korán kelek.
Sam kitér az ölelés elől, félretolja Elin karját.
– Holnap szombat.
– Drágám.
– Ez inkább az én szavajárásom.
– Ezt meg hogy érted?
Sam nem válaszol. Sarkon fordul, és eltűnik a hálószoba irányában.
Kemény léptei visszhangoznak a lakásban.
Elin nem megy utána, inkább kioson az előszobába, és lemegy a lifttel.
Mezítláb van, és a rücskös aszfalt felsérti a talpát, ahogy fel-alá futkosva
keresi a csillagtérképet. Nem látja semerre. Fennakadhatott valamelyik
erkélyen? Körülnéz, bekukkant minden kapualjba, de hiába.
Hátrahajtja a fejét, felnéz az épületre, keresi azt a pontot, ahonnan Sam
eleresztette, és szemével követi a papírlap lehetséges útját. Talán elfújta a
szél a sarkon túlra, a másik utcába? Elfut a Broome Street felé. Ahogy
befordul a sarkon, kis híján beleütközik egy idős asszonyba. Ősz haja
zsírosan tapad a fejéhez, agyonhordott, zöld mackóruhája hasán hatalmas folt
éktelenkedik. Egyik kezében a csillagtérképet szorongatja, a másikban egy
összegöngyölt takarót, amit egy bőröv fog össze.
Elin megpróbálja elvenni tőle a csillagtérképet, de a nő mérgesen
felmordul, rávicsorog, és látszik rajta, hogy nem alkohol, inkább valami más
szer befolyása alatt áll. Elin visszahőköl.
– Elnézést, ez az enyém, elejtettem.
A nő a fejét rázza. Elin kotorászni kezd a zsebében, pénzt keres, de nem
talál semmit. Feltartja üres kezét.
– Kérem! Olyasvalakitől kaptam, aki sokat jelent számomra. Nincs
nálam pénz, de ha vár egy kicsit, hozok. Kérem, adja oda – mondja
kétségbeesve.
A nő csak a fejét rázza, és szorosan magához öleli a papírt. A lap egyik
sarka behajlik. Elin ijedten szólal meg.
– Kérem, óvatosan bánjon vele! Olyasvalakitől kaptam, aki… aki
nagyon sokat jelent nekem. Kérem!
A nő szomorú tekintettel néz rá, majd bólint.
– Aha, értem már. Szerelem, szerelem, szerelem – mormogja, és
elengedi a lapot, úgy, hogy az a földre hull, épp Elin lába elé.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Az országút teljesen kihalt volt. Az aszfalt széle egyenetlen, girbegurba, a

tavaszi fagy megtette hatását. Hosszú repedések futottak az út közepe felé, a
szélét jelző sűrű, szaggatott, fehér vonal pedig igencsak megkopott. Elin
egyik csíkról a másikra ugrált. Üres bevásárlószatyra repült utána a szélben.
Erősen koncentrált az ugrásra, és lábujjhegyre érkezett vékonyka cipőjében.
Hirtelen egy fiú termett előtte. Nevetett, és nekilendült. Nagyobbat
ugrott nála, kettesével hagyta maga mögött a fehér vonalakat, kezét az égnek
emelte közben. Kék kezeslábas és gumicsizma volt rajta. Csupa kosz volt.
Megállt, és a lányra nevetett. Lehetetlen volt megkülönböztetni arcán a
szeplőket a sárfoltoktól. Elin összeszedte minden erejét, elrugaszkodott, és
neki is sikerült két csíkot átugrania. Vagyis majdnem.
– Na mi lesz, ügyetlenke! – A fiú gúnyos hangneme felbosszantotta
Elint. Nekiveselkedett, újra ugrott, de megint pontosan a vonal elé érkezett.
Hátrafordult, nézte, hogy a másik mit szól hozzá. A fiú hangosan
nevetett.
– Sosem leszel erősebb nálam. Add fel! Hisz tudod jól, hogy én fiú
vagyok.
– Majd megmutatom. Egyszer – sziszegte Elin a fogai között, majd a fiú
bosszantására kinyújtotta a nyelvét. Azzal átvágott az úttesten, és futni
kezdett a bolt felé.
Az ajtó előtt egy utánfutós traktor állt. Roskadozott a faládáktól.
Gyökérzöldség, burgonya, sárgarépa, karórépa, egyenesen a földekről. Micke
lépett ki a bolt ajtaján. Rábámult a gyerekekre.
– Szia, Elin! Gyere, Fredrik, most dolgozunk, nincs idő játékra! –
kiáltotta, hogy szinte dörgött a hangja, mintha valahonnan a gyomra mélyéről
jött volna.
Fredrik pajkosan megrángatta Elin haját, ahogy elszaladt mellette.
Lekapott két nagy rekeszt az utánfutóról. Az orráig értek, háta meggörbült a
nagy súlytól. Elin megragadta a felső ládát, el akarta venni tőle.
– Ez így túl nehéz, segítek. Nem sietek sehova.
Fredrik a fejét rázta.
 – Apa mérges lesz, ha meglátja. Engedd el! Bírom egyedül is, meg
tudom csinálni.
Elin engedelmeskedett, és épp akkor engedte el a rekeszt, amikor Micke
kilépett az ajtón. Micke munka közben is egyfolytában beszélt, három ládát
cipelt egyszerre, mellkasán megfeszült kockás inge, ahogy nekiveselkedett. A
gombok közötti résben Elin meglátta a férfi fekete szőrös mellkasát.
– Én már háromszor fordultam, te meg még mindig itt állsz és
udvarolsz. Egy parasztgyerek dolgozik, ha arra van szükség, ezt jól tudod. A
munka nem készül el magától – dörmögött.
Fredrik felbotorkált a lépcsőn a nehéz ládákkal, azt se látta, hova teszi a
lábát. Elin előrefutott, és kinyitotta neki az ajtót. Ahogy elment mellette,
Fredrik odasúgta:
– Tűnj el, mielőtt apa mérges lesz rád, amiért útban vagy. Majd később
találkozunk. Figyeld a füttyszót.
Még egyet fordultak a ládákkal, aztán elmentek. Elin hallotta, ahogy
beindítják a traktort, majd elhajtanak. A zöldségespolcok mellett ott
tornyosultak a rekeszek. Sáros lábnyomok vezettek a bejárati ajtóig, mintha
így akarták volna felhívni rá a figyelmet, honnan is jön az ennivaló.

***

Elin arra ébredt, hogy valaki halkan fütyörészik. Kipattant az ágyból, magára
rángatta a farmerját – azt a kopott trapéznadrágot, amit az egyik szomszéd
gyerektől örökölt – meg egy szűk, zöld trikót, amelynek hatalmas négylevelű
lóhere virított az elején. Dús, kócos haja a vállára omlott, ujjaival beletúrt, és
egy gyors pillantást vetett magára a kézitükörben. Kiigazította az elválasztást,
hogy szép egyenes legyen. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és mielőtt
kilépett volna rajta, mindkét irányba elnézett a folyosón. Sehol senki. A fiúk
szobájának ajtaja csukva volt, nem égett a lámpa náluk. A sötétben odaosont
a lépcsőhöz, és lenézett a deszkák rései között. Anyja az asztalra borulva
aludt egy szürke pokrócba burkolózva. Füstszag volt, de Elin nem látott égő
cigarettát, sem füstöt. Marianne ugyanolyan mozdulatlan volt, mint korábban
este.
Elin óvatosan osont le a lépcsőn, egyenként vette a fokokat. Minden
egyes lépés után megállt egy pillanatra. Marianne nem reagált, csak légzése
ütemére emelkedett, süllyedt görnyedt teste. Elin hallotta anyja nehézkes
szuszogását. Semmi más nesz nem hallatszott, a ház némaságba burkolózott.
Elin óvatosan settenkedett a bejárati ajtóig, széleseket lépett, nehogy nadrágja
susogása elárulja.
Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, a hideg, kíméletlen tengeri szél szinte
magához szippantotta. Szerencsére sikerült határozottan megragadnia a
kilincset, majd óvatosan, minden milliméterért megharcolva be is tudta
csukni. Aztán futott, ahogy csak bírt, át az udvaron a keskeny erdei ösvény
felé. A füttyszó már elhalt, csupán a hullámzó tenger moraja hallatszott. Elin
megállt a koromsötét éjszakában, és figyelmesen hallgatózott. Aztán fütyülni
kezdett. Válasz nem érkezett, de mintha valaki közeledett volna, mintha
megcsikordult volna a murva valaki lába alatt. Elin szívverése felgyorsult.
– Fredrik? Te vagy az? – kiáltotta. Nem érkezett válasz. A léptek zaja
elhalt.
Erre Elin megint fütyülni kezdett, ugyanazt a dallamot, újra és újra.
Végül megérkezett a válasz, egyetlen éles hang, ami szép lassan elenyészett.
– Ne ijesztgess már, bújj elő! – Elin körülnézett. A borókabokrok és a
fák fenyegető árnyakként borultak rá. Megperdült a tengelye körül, és
türelmetlenül tekergette a fejét ide-oda. A fiú hirtelen ott termett, pontosan
előtte, karját előrelendítette. Elin felsikoltott, majd keményen belebokszolt a
fiú vállába.
– Miért ijesztgetsz?
– Gyáva kukac, csak nem félsz? – nevetett Fredrik, és futni kezdett. Elin
utánaeredt. Jól ismerték a környéket, sötétben is boldogultak. Fredrik hirtelen
megtorpant, és megfogta Elin kezét. Behúzta a kertbe, amelyik előtt épp
elhaladtak.
– Mi van? Nem a tengerpartra megyünk? – tiltakozott Elin, és rángatta a
fiút a másik irányba.
– Csitt! – pisszegett Fredrik, és suttogva folytatta: – Látod? Aina épp
most kapcsolta fel a villanyt. Gyere, megtréfáljuk.
Odafutottak a kerti budihoz. Halovány fény szűrődött ki az ajtóba
fűrészelt szív alakú lyukon. A fák ágaira erősített, lengedező dróton keresztül
vezetett ide az áram a ház falán lévő konnektorból. Fredrik bemászott a budi
mögé, és kifordította az egyik mozgó deszkát. Elin hátralépett, fintorgott és
befogta az orrát, ahogy szétáradt a levegőben az ürülék szaga. Fredrik
odanyújtott neki egy hosszú botot.
– Pszt, már jön is, meg ne mukkanj! – suttogta vihorászva.
Aina volt a falu legöregebb lakója, csak guruló járókerettel tudott
közlekedni. Hallották, ahogy nyikorognak a kerekek a kővel kirakott kerti
úton. Az öregasszony nagyokat nyögve lépett fel az alacsony lépcsőfokra, és
az egész bódé beleremegett, ahogy egy nagy huppanással ráült a pottyantós
vécé deszkájára. Hangosat szellentett. Elin és Fredrik alig tudta visszatartani
a nevetését.
– Most! – suttogta Fredrik, és botjával a lyuk felé nyúlt. Elin megfogta a
karját, és fejét csóválva mondta:
– Ne, ne légy gonosz! Mi van, ha megharagszik ránk? – suttogta.
De Fredrik nem hallgatott a lányra. Botjával óvatosan megbökte Aina
hátsóját, és amikor az öregasszony felvisított, már egyikük sem tudta magába
fojtani a nevetését. Fredrik úgy hahotázott, hogy potyogtak a könnyei, majd
árnyékként tűntek el a sötét erdőben.
– Átokfajzatok! – kiáltott utánuk Aina. Elin hátra-hátranézett, és látta,
ahogy a megrémült öregasszony az öklét rázza, és csak úgy reng az egész
ócska kis építmény.
– Fredrik, ez nagyon csúnya volt. Mi van, ha soha többé nem jöhetünk
hozzá, mi van, ha soha többé nem olvas fel nekem? – korholta Elin.
– De azért vicces volt, nem? Soha nem fog gyanakodni rád, hiszen
szeret téged – vihogott Fredrik, a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgetve.
Most már Elin sem tudta tovább türtőztetni magát, magával ragadta a fiú
jókedve. Nevetve futottak egészen a tengerig, a kövek között megbúvó
rejtekhelyükig, ahol tüzet szoktak gyújtani. Fredrik rögtön nekiállt száraz
gallyakat és elszáradt füvet gyűjteni, és rárakta őket az előző tűz
elszenesedett maradványaira. Elin hanyatt fekve gyönyörködött a teljes eget
beborító csillagok sárgásfehér fényében.
– Ma teljesen tiszta az ég, mindent remekül fogunk látni – mormogta
maga elé.
– Majdnem mindent. A Vénuszt nem. Hacsak nem akarsz hajnali ötig
fennmaradni, mert majd csak akkor bukkan fel ott a szikla mögött.
Fredrik a bicskájával rávágott a szikravetőre. A kipattanó szikrák
felragyogtak az éjszakában.
– Öt óráig? Miért ne? Holnap nincs iskola. – Elin feje alá tette a kezét.
Érezte, hogy háta alatt kemény és hepehupás a szikla.
– A fater ötkor kel, jobb, ha addigra már otthon vagyok, különben irtó
dühös lesz.
Fredrik küszködött a szikravetővel, a fa sehogy sem akart lángra kapni.
Elin kinyújtotta a karját maga mellett, és összekapart egy kevés száraz
tűlevelet.
 – Tessék, a száraz levelek talán meggyulladnak. – Kinyitotta az öklét, és
a tűlevelek esőként hullottak az összerakott rőzsére.
– Á, mit tudsz te a tűzrakásról? Te csak gyufával és újságpapírral tudsz
tüzet gyújtani. Én viszont így is, csak várd ki a végét.
– Apa mindig száraz tűlevéllel gyújtotta meg a tüzet. Mert ezt is tudta.
Mindent tudott. Hát igen, egészen addig, amíg… az nem lett. Tudod…
– Ne gondolj erre! Hiszen jó neked itt velem, vagy talán nem?
Meggyújtom én a tüzet, ne aggódj.
Fredrik görcsösen folytatta, bicskája élét hol innen, hol onnan ütötte oda
az acélrudacskához. Végül izzani kezdett a száraz fű. Ekkor óvatosan
megfújta. Sárga tűznyelvek lobbantak fel, és egyre jobban szétterjedtek,
ahogy egyik ág a másik után kapott lángra. Fredrik rátett még néhány
ágacskát, majd kissé távolabb a tűztől ő is hanyatt feküdt.
Elin a fiú karjára tette a kezét, a tenyerén érezte a fiú testének melegét.
– Látod a Bálna csillagképet? – kérdezte Fredrik, és szabad karjával
mutogatni kezdett az égboltra.
– Nem. Hol van?
– Ott, délkeleten, nem látod? Ma remekül látszik. – Fredrik közelebb
fészkelődött, megfogta Elin kezét, és azzal mutatott a csillagképre.
– Nem találom, olyan bonyolult – sóhajtott fel Elin, és visszahúzta a
karját. Némán tanulmányozta tovább a felettük lévő égboltot.
– Ott látok valamit. Ugye az ott a Castor és a Pollux? Az Ikrek
csillagkép? – mutatta Elin.
– Remek! Kezdesz belejönni.
– A bálna és a cethal ugyanaz?
– Igen.
– Akkor miért nem Cethal csillagkép?
– Túl sokat töröd a fejed. Nem kéne – korholta Fredrik, és felé hajított
egy apró kavicsot. A kavics megpattant Elin hasán, majd odaesett a többi
közé. Elin megborzongott.
– Láttad? Egyszerre három – suttogta.
– Láttam.
– Akkor most mindketten hármat kívánhatunk?
– Természetesen. Minden lehullott csillagra jut egy kívánság – mondta a
fiú.
– De csak egyre van szükség.
– Hogyhogy?
– Azt kívánom, hogy minden kívánságom teljesüljön.
Fredrik felnyögött.
– Nem fog – sóhajtotta.
– Miért nem?
– Mert hangosan kimondtad, te csacska.
Most
New York, 2017

Elin korán ébred. Sam messze fekszik tőle, a lehető legmesszebbre húzódott
az ágyban, háttal neki. Mélyen alszik. Elin tapogatózva keresi a mobilját az
éjjeliszekrényen. Amikor felvillan a képernyője, meglátja Alice válaszát.
Oké, csak ennyit írt. Mindössze három betűt. Elin felsóhajt, majd felül az
ágyban. Gyorsan visszaír a lányának.
„Bocsáss meg! Őszintén gondolom. Vacsorázhatnánk együtt valamikor?
Te választhatod meg, hogy hol. Szeretlek.”
Már megint kettő egy ellen, gondolja, és megdörzsöli álomittas szemét.
A telefon kijelzőjét nézi, a szavakat, amelyeket éppen most írt be. Majd
kattint egyet és elvágja a szálat, ami összeköti Alice-szel; és a rossz
lelkiismeretével. Máris felugrik egy másik üzenet. Joe írta, az asszisztense.
„Korábban jövök érted, 7.15-re. Hosszabb az út, mint gondoltam.
Remélem oké.”
Elin az órára néz, és egy pillanat alatt tökéletesen éber lesz. Alig fél
órája maradt. A zuhanyzó felé tartva menet közben dobja le magáról a
hálóingét.
Sam még mindig alszik, amikor eloson az ágy előtt, és belép a
gardróbszobába. Sötétben válogat a ruhái között, egy fekete blúzt és egy
fekete nadrágot választ, és a lift felé tartva, az előszobában öltözik fel. Sam
nem ébred fel. Vagy csak nem érdekli, hogy Elin elmegy. A terapeutánál tett
utóbbi látogatások során leginkább Elin munkájáról volt szó, arról, hogy Sam
azt szeretné, ha Elin kevesebbet dolgozna, és jobban jelen lenne a
kapcsolatukban. Régebben Sam hajtott a karrierért, de most mintha ráunt
volna. Elin számára a munka sosem a karriert jelentette, hanem valami
teljesen mást. Amikor fényképez, megáll számára az idő, nem létezik a világ.

Alig fél óra múlva Elin már lenn is van az utcán. Joe egy parkoló autó mellett
állította le a dzsipet, és most kikönyököl a nyitott ablakon. Karja tele van
tetoválásokkal, trikója majd szétreped izmos vállán. Egy nagy bögre
kapucsínót nyújt Elinnek, amit ő örömmel elfogad, és mindjárt kortyol is
belőle egy nagyot.
 – Hadd találgassak. Csak ébredés után olvastad az üzenetemet – nevet
Joe.
Elin hatalmas fekete napszemüvege mögé rejtőzik, és bólint. Két tülkölő
taxi között lelép az úttestre, megkerüli az autót, és gyorsan beszáll.
– Könnyen meglehet, de most itt vagyok – mosolyog vissza, és
belesüpped a puha ülésbe.
– De azért tudod, hogy hova megyünk, ugye?
Az ócska járgány megremeg, ahogy Joe felengedi a kuplungpedált és
elindul.
– A világ végére – sóhajt nagyot Elin.
Joe gázt ad, mire az egész kocsi átveszi a motor rezgését, ráadásul erős
benzinszag érződik. Elin fintorog.
– Na ne! – Joe barátságosan megütögeti a kocsi műszerfalát. – Nehogy
ócsárolni kezdd a kocsimat! Ez egy gyöngyszem.
– Ezt majd megbeszéljük, ha odaértünk. Ha odaérünk – sóhajt Elin. –
Miért nem az én kocsimat hoztad? – Elin kissé leengedi az ablakot, odatartja
arcát a szélnek. Hunyorog az erős reggeli fényben. – Kit kapunk ma
lencsevégre? – kérdezi álmos hangon.
Joe felé fordul, és kissé túl sokáig időzik tekintete a nőn.
– Viccelsz? Nem ébredtél még fel teljesen?
– Miért, mi van?
– Még soha nem felejtetted el, hogy kit vagy mit fényképezünk. Olyan
bágyadtnak látszol. Csak nem vagy beteg?
Elin üres tekintettel bámulja az utcát, és lassan megcsóválja a fejét.
– Á, csak viccelek, emlékszem – motyogja olyan halkan, hogy alig
hallatszik a motorzúgástól.

Mire odaérnek, a kert már tele van sürgölődő emberekkel meg mindenféle
felszereléssel. A csapat többi tagja már a helyszínen van. Egyik kábelköteget
a másik után tekerik le, áramot vezetnek a dús virágágyás köré elhelyezett
lámpákhoz. A kocsifelhajtón egy lakókocsi áll, és egy kifeszített ponyva alatt
sminkelik a hölgyet, akit ma fognak fényképezni. Hosszú haja még
hajcsavarókon, állát feltartja, hogy a sminkes jobban hozzáférjen alsó
szemhéjához.
Egy írónő. Elin nem olvasta a könyveit. Mostanában nemigen van ideje
olvasni, pedig régen ez volt a kedvenc időtöltése. Kabátja zsebében egy rövid
összefoglaló lapul az írónő legutóbbi könyvéről. Ezt sem olvasta.
Ugyanebben a zsebben lapul a csillagtérkép is, négyrét hajtva. Érzi, hogy ott
dudorodik a melle fölött.
A kiadó virágokat akar a háttérbe, és egy békés, vidéki hangulatot
árasztó portrét. Ezért hagyták maguk mögött a várost, ezért állnak most egy
elővárosi kertben.
Elin kezében a fényképezőgéppel sétálgat a ház körül. Joe és másik két
asszisztense minden lépését követik. Elin olykor-olykor a szeméhez emeli a
gépet, megfelelő hátteret keres. Végül lecövekel a ház mögötti virágágyásnál,
amelyben többféle körömvirág és krizantém nő kusza összevisszaságban. A
virágágyás mögött két kisebb almafa van, ágaik csak úgy roskadoznak a
piros, gömbölyű termésektől.
– Itt fényképezünk, itt sokkal jobb lesz. Hozzatok át ide mindent!
Joe rábámul. Már négy vakut felállítottak, bekötöttek. De nem tiltakozik,
a két asszisztenssel együtt elbaktat, szétszerelik az állványokat, és
átköltöztetik a súlyos felszerelést.
Elin egyedül sétálgat tovább. A kert szélében egy kis szerszámoskamra
bújik meg szerényen egy sövényfal mögött. Kék az ajtaja. Élénk kobaltkék.
Elin kinyújtja a kezét, végighúzza ujjait a felületén. Egyenetlen, érezni, hogy
kézzel festették, itt-ott felbukkan egy kis fekete szín is. A kulcslyukban régi,
rozsdás kulcs. Elin elfordítja, majd vissza, és ezt többször megismétli. Érzi
kezében a fém hidegét. Hirtelen, mintha áramütés érte volna, megdermed.
Felvillan előtte egy másik ajtó. Apró részletei hullámként árasztják el elméjét.
Látja a homlokzatot is az ajtó mellett: nagy foltokban hullik róla a vakolat. És
egy virágoságyat, benne elvadult vörös rózsabokrokat, egymásba gabalyodó
ágakkal. Hirtelen megcsapja orrát egy illat. Nedves föld és avar szaga.
Néhány lépést hátrál, készít egy felvételt. Nem jók a fények, nem
lesznek jók a színek. Inkább a telefon kameráját használja. Aztán megáll,
szinte megdermed, és csak bámulja azt az ajtót.

Valaki odalép hozzá, megfogja a karját. Elin lerázza magáról. Körülötte

beszélnek, de nem érti a szavakat, egyik fülében folytonos zúgást hall.
Gyermek még, és mezítláb van. Az ajtó, ami előtt áll, a saját házuk ajtaja.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Elin hallotta, ahogy hatalmas csattanással bevágódott a bejárati ajtó, aztán

minden elnémult. Marianne térde gyakran felmondta a szolgálatot, ha túl
fáradt volt. Ilyenkor magzati pózba görnyedt a lábtörlőn, vagy ahol éppen
volt. Kabátja szétterült körülötte, mint egy sáros, barna pocsolya. Homlokát a
padlóra nyomta, arca hullasápadt volt. Elin odalépett hozzá, megsimogatta a
haját. Marianne azt mormogta, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége,
mindjárt feláll, hagyja békén.
Elin nehéz szívvel hagyta magára, de előtte még a feje alá tett egy puha
pulóvert. Aztán visszament a konyhaasztalhoz, amit beborítottak a rajzai.
Virágokról, lágy, pasztellszínű, mezei virágokról. Gerd tanította meg virágot
rajzolni, még egyszer régen. Először négy kis kört kell rajzolni egymáshoz
közel, aztán egy zöld szárat, végül két zöld levelet. Elin a boltban gyakorolt
naphosszat, és amikor már elég jól ment, akkor rajzolhatott egy virágot Gerd
naptárába, az első oldalra. Sárga virágot rajzolt. Sárgát, mint a nap. Sárgát,
mint Gerd mosolya.
Most már mindenféle virágot le tudott rajzolni: vörösherét, pitypangot,
mezei katángot. Aprólékosan lerajzolta a leveleket a legkisebb erecskéig.
Nyáron, egy csorba üvegben gyakran állt mezei virágcsokor a
konyhaasztalon, ősszel viszont nemigen akadt virág, ami volt, az is száraz és
hervadt volt.
Már a nap is lemenőben volt, mire Marianne végre összeszedte magát,
és bejött Elinhez a konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és csak
bámulta a polcokat. Arca egyik fele sebhelyes volt, az esti fényben még
élesebben rajzolódtak ki rajta a hegek. A düh miatt nézett így ki. Nem a saját,
hanem apa dühe miatt. Amikor apa ivott. Néha anya is dühös lett, de sosem
annyira, mint apa. Anyát lehetett bosszantani, sosem lett belőle baj. Apa
viszont olyan dühös tudott lenni, hogy dühét külön emlegették. Düh. Jön a
düh. Elin egész testében megrázkódott az emlékre.
A düh volt az oka annak is, hogy jött a rendőrség, és elvitte apát. Ők
nem tudták, hogy volt apának egy másik oldala is, nem ismerték meleg keze
simogatását. Honnan is ismerhették volna?
 Elinnek nagyon hiányzott apa, de a düh nem. Most sokkal nyugodtabban
éltek.
Elin is látta, hogyan húzta végig az udvaron Mariannét a hajánál fogva
azon az estén; azóta sebhelyes az arca. Látta, hogy elszakadt a ruhája, és
egyik lába vörös lett a vértől, ahogy apa végigvonszolta gyenge testét a
földön. Elin még kicsi volt akkor, lábujjhegyen állva kukucskált ki a
konyhaablakon. Hallotta a hangokat, a kiabálást, és látta Marianne
kétségbeesett tekintetét. Anyja négykézláb mászott az ajtó felé, amikor az
apja végre elengedte, és részegen, imbolygó léptekkel távozott a háztól.
Marianne a gyerekek felé kúszott a házban. Elin és Erik felé. Mindig
ugyanúgy végződött, ha veszekedtek. Marianne maradt, Lasse elment.
Amikor apa végül hazajött, olyan volt, mint általában: kedves, ölelős, meleg
kezével megsimogatta a gyerekek hátát.

– Hát ez a tej?
Marianne hangja kizökkentette Elint a gondolataiból. Vékony, elhaló
hang, mintha már régen nem beszélt volna. Elin felé fordult, és feltartotta a
dobozt.
– Nem, nem loptam. Mickétől kaptam egy ötkoronást, és nekem is volt
egy kis pénzem, vettem egy liter tejet.
– Mickétől? A Grinde-tanyáról? És miért?
– Nem tudom.
– Nincs szükségünk alamizsnára.
– Mi az az alamizsna?
– Majd visszaadom neki. Ha legközelebb adni akar, ne fogadd el!
– De hát szükségünk van tejre. Jó, hogy hoztam, nem?
– Hagyj már! A víz is ugyanolyan jó, egyikünk sem hal bele, ha vizet
iszik.
– Én csak azt gondoltam, hogy…
– Ne feleselj! Fáradt vagyok, a fenébe is, nem bírom tovább! A víz
ingyen van, nekünk az is megfelel! – Marianne szúrós szemmel nézett rá.
– Káromkodtál.
– Igen.
Elin felkapott egy ceruzát a konyhaasztalról, és húzott egy vonalat a
konyhaszekrényre ragasztott papírlapra. Abba az oszlopba, ami felett
Marianne neve állt. Mindenkinek volt egy oszlopa. Lasse nevét vastag fekete
vonallal áthúzták.
 – Neked van a legtöbb strigulád, ha apát nem számítjuk – jegyezte meg
Elin.
– Aha. Remek. A fenébe, a fenébe, a fenébe, a fenébe, a fenébe, a
fenébe, a fenébe. Na most még több van – mondta Marianne fásultan.
– Mit csinálsz? Veszíteni akarsz? A te ötleted volt, hogy húzzunk
vonalakat!
– Azért, hogy ne káromkodj az iskolában. Hogy ne kelljen azt a sok
szörnyűséget hallgatnom az osztályfőnöködtől.
Elin a papír felé fordult, és még egy vonalat húzott Marianne neve alá.
– Csak magadat hibáztathatod. Apa és te tanítottatok meg rá.
– Jaj, hallgass már! Apád káromkodik folyton, de most már
megszabadultunk tőle. – Marianne egy gombóccá gyűrt trikót hajított Elin
felé. A kislány félrerántotta a fejét, majd óvatosan visszadobta a ruhadarabot.
Ekkor különös fény gyűlt Marianne szemében. Felkapta a párnákat a lócáról,
és vadul hadonászni kezdett velük. Elin is felélénkült. A konyha, ami mindig
olyan halk és csendes volt, most félénk nevetéssel telt meg.
– Mit csináltok? – érkezett Edvin futva le a lépcsőn. Marianne és Elin
némán vártak rá, és amikor felbukkant a konyhaajtóban, egyszerre vágták
hozzá a párnájukat.

Végül mindhárman elestek, egy kupacban feküdtek a földön. A párnák

körülöttük hevertek szerteszét. Elin szorosan Mariannához húzódott, fejét a
vállára hajtotta. Anyának füst- és erős parfümillata volt. Edvin rajtuk mászott.
Arcuk kivörösödött a megerőltetéstől és a régóta vágyott nevetéstől.
Végtagjaik összegabalyodtak. Hajuk tele volt kenyérmorzsával és
kutyaszőrrel.
– Jól megvagyunk mi magunkban is, férfi, tej és mások pénze nélkül –
bölcselkedett Marianne, és szorosan magához ölelte két gyermekét.
– Tessék? Soha többé nem kapunk tejet? A francba! – kiáltott fel Edvin.
Marianne és Elin felnevetett.
– Úgy van, a francba, a francba, a francba, a francba – ismételgette
Marianne.
Elin felállt, és odalépett a papírlaphoz. Egy vonalkát húzott Edvin neve
mellé, és újabb négyet Mariannéhoz.
– Anya, veszíteni fogsz.
– Tudom. – Marianne félretolta Edvint, majd felállt. Leült a
konyhaszékre, rágyújtott, és kifújta a füstöt. – Tipikus vesztes vagyok.
 A konyhában néma csend lett. Elin visszafeküdt a padlóra, fejét az egyik
párnára rakta. A plafont bámulta, hallgatta a falióra ketyegését és anya mély
lélegzetvételeit, ahogy szívta a cigarettát, és elárasztotta füsttel a konyhát.

***

Elin izgatottan futott egyik fenyőtől a másikig, és kíváncsian követte a

tengerparton sétáló két alakot. Amikor megálltak és átölelték egymást, ő
megbújt egy bokor mögött, és kutató szemmel figyelte őket a sárguló lombon
keresztül. Hunyorgott, hogy jobban lássa, ki lehet a férfi, de csak a hátát látta.
Testét bő dzseki takarta, sötétkék sapkáját a szemébe húzta. Megálltak,
szorosan egymáshoz simultak, a nő a férfi hátát simogatta. Ajkuk
szenvedélyes csókban forrt össze.
Elin félrenézett, kezével a földet túrta, és talált egy kisebb követ. Teljes
erejéből feléjük dobta. Nagyot koppant, ahogy földet ért a többi kő között,
mire a két alak szétrebbent.
Mi volt ez?
Elinnek egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor felismerte a férfi mély
hangját. Felállt, és előregörnyedve futni kezdett, olyan gyorsan és némán,
ahogy csak tudott, el az erdő felé. Csak úgy repült a tűlevelekkel borított
talajon, ügyesen kerülgette a gyökereket, és olyan közel suhant el a széltől
nyúzott fenyők mellett, mintha jelölőzászlók lettek volna a sípályán. Megállt,
hallgatózott. Csak a tenger morajlása és a kövek csikorgása hallatszott, ahogy
a párocska továbbsétált a parton. Semmi más hang. Senki sem üldözte.
Megkönnyebbülten rogyott le a földre. Zsebéből előszedett egy
ceruzacsonkot meg egy összegyűrt papírlapot. Kisimította, majd folytatta a
már megkezdett levelet:

Anyának van vallakije. Csak hogy tud. Te ott ülsz a börtönben és

megróhatsz, ő meg valaki mást pusszilgat. Úndoríto. De te észt már
biztos tudod. Remélem mindent megbántál. A sok allkoholt. Anya a
legjob. Úgye tudod? Nemsokkára már késő.

Újra és újra végigolvasta, amit leírt, majd a levél elejére, az ott sorakozó
kérdésekre siklott a szeme:

Szia, apa. Mértnem írsz nekem? Nem hiányzom neked? Nem hiányzik
Erik és Edvin? Nem érdekkel, mit csinálunk? Sohanem gondolsz ránk?
 Megmonthatom a rendőröknek, hogy néha kedvess vagy.

Gombóccá gyűrte a papírt. El akarta hajítani, de karja megmerevedett

mozdulat közben, ujjai keményen markolták a papír-galacsint, görcsösen
szorították a szavakat, amelyeket ki kellett írnia magából. Visszadugta a
zsebébe. Majd zsebre vágta az agyonrágott, sárga ceruzacsonkot is. Azzal
hanyatt feküdt, és nézte, hogyan kergeti a szél a felhőket. Látta, hogy fenn a
magasban sirályok szállnak, mozdulatlan szárnnyal vitorláznak. Úgy szeretne
madár lenni. Repülni, siklani, lecsapni. És nem gondolni semmire.
Kinyújtotta a karját, csapkodni kezdett vele, ingatta a fejét, és lehunyta a
szemét.

– Elin, Elin! Mi történt veled?

A hang felrázta álmodozásából. Felült, és látta, hogy Marianne rohan
felé a tenger felől. Egyedül volt.
– Valami bajod esett? – anyja térdre rogyott mellette. Elin félrelökte a
simogató kezet.
– Hagyj békén!
– Már azt hittem, meghaltál. Messziről pont úgy látszott. – Marianne
tágra nyílt szemmel bámult rá. – Úgy megijedtem. Mit keresel itt?
– Semmit. És te mit csinálsz itt?
– Csak sétáltam egy kicsit. Olyan szép a tenger. De most már haza
akarok menni. Hideg van.
Elin már fel is állt, és elszaladt. Marianne utánasietett.
– Elin, várj! Menjünk együtt!
Elin nem válaszolt. Egyre gyorsabban haladt, a végén már rohant.
Sebesen, egyre sebesebben. Kabátja csak úgy lebegett utána a szélben,
mintha egy szuperhős köpenye lett volna.
Elin arcán végigfolytak a könnyek. Érezte az éles köveket cipőjének
vékony talpa alatt, de csak futott tovább. Nem tudta, miért sír. Talán azért,
mert hirtelen olyan nyilvánvalóvá vált, hogy vége. Vége a családjuknak.
Vége annak az egyetlen dolognak, ami normális volt az életében. A sírástól
elakadt a lélegzete, meg kellett állnia. Karjával megtámaszkodott egy
fatörzsön, és teljes erejéből belerúgott, újra és újra. Megfájdult a lábujja, a
vékony vászoncipő nem sokat ért, de nem ezért potyogtak a könnyei egyre
sűrűbben. Sírt, mert végre átszakadt egy gát. Sírt, mert már nem bírta többé
magában tartani. Mert egész lelke megtelt a sok mocsokkal.
Marianne végül utolérte. Magához ölelte a lányát, halkan duruzsolt neki.
– Kicsikém, miért vagy ilyen elkeseredett? Mi történt?
Elin nem válaszolt, újra felzokogott. Csak úgy patakzott a könnye, és
megeredt az orra is. Pulóvere ujjával törölgette az arcát. Marianne magához
szorította. Csitítgatta. Ringatta.
– Gyere, hazamegyünk. Csinálok neked egy finom, forró csokit.
– Nincs otthon tej – szipogta Elin, és hangosan megszívta az orrát.
Maszatos lett az arca, ahogy piszkos kezével törölgette a szemét.
– Nem baj. Elcsentem néhány zacskó forrócsoki-port a
munkahelyemről.
Elin csodálkozva fogadta Marianne mosolyát.
– Te elcsentél valamit?
– Igen, én. Nekünk is börtönben lenne a helyünk. Mindannyiunknak.
Egyikünk sem ér egy kalap szart sem.
Elin homlokát ráncolva nézett rá.
– Na de anya!
– Viszont megérdemlünk egy jó forró csokit. Mind a ketten. És az a
legjobb ebben az elcsent csokiporban, hogy még tej sem kell hozzá. Csak víz.
Közönséges víz. Ingyenvíz.
Elin még egyszer megtörölte a szemét a már csuromvizes pulóvere
ujjával. Egy csésze forró csoki. Vissza sem tudott emlékezni rá, mikor ivott
utoljára. Óvatosan megfogta Marianne hideg kezét. Hazamentek. Kéz a
kézben, mintha még mindig icipici kislány volna.
Most
New York, 2017

Lenne időd ebédelni előtte? Abban a kis olasz étteremben, amit úgy szeretsz.
Elin futólag rápillant a telefon kijelzőjén megjelenő üzenetre. Előtte?
Nem jut eszébe, mire gondolhat Sam, vajon mit akartak együtt csinálni? Joe
diszkréten oldalba böki. Elin ijedten rázkódik össze, és újra felemeli a
kamerát. Egy fehér porcelánból összeállított csendélet van előtte az asztalon,
és ott ül mellette a készlet tervezője koromfekete ruhában, keresztbe tett kezét
az ölében pihenteti. A nő apródfrizurát visel, homlokát teljesen eltakarja a
frufruja, ami olyan egyenes, mintha késsel metszették volna el.
Elin készít néhány képet, és közben mutogat, beszél a nőhöz. A nő most
máshogy helyezkedik, a stylist néhány milliméternyit igazít a porcelánokon,
alig lehet észrevenni a változást. De Elinnek csak az jár az eszében, hogy mit
felejthetett el. A telefon ott fekszik a közeli kisasztalon, a laptop mellett.
Most sötét a kijelzője.
– Most jó – mondja, pedig egyáltalán nem biztos benne, hogy jól
sikerült a kép. A nő óvatosan lemászik az asztalról. A szobában lévő emberek
szép lassan szétszélednek. Elin elnézést kér, felkapja a telefonját, és kimegy a
mosdóba. Ott újra elolvassa Sam üzenetét, majd rápillant az órára.
Nemsokára egy. Felhívja a férjét. A telefon kicseng, de Sam nem veszi fel.
Elin újra próbálkozik, de egybeérkező üzenet szakítja félbe a csengést.
Már a várószobában vagyok, gyere.
Elin hirtelen rádöbben, mit felejtett el. Kivágja a mosdó ajtaját, és
majdnem összeütközik Joe-val, aki kint várakozik rá.
– Mi van veled? Már az ügyfél is kérdezősködik – suttogja.
Elin nagyot sóhajt.
– Nem tudnád elvinni ebédelni? Csak egy órára, vagy valahogy másképp
elfoglalni őket?
Joe értetlenül rázza a fejét.
– Ebédelni? De hát van itt ennivaló, nincs időnk ebédszünetre. Rengeteg
dolgunk van még. Hát nem láttad azt a sokládányi cuccot, amit hoztak?
Azokat még mind le kell fényképezned.
– Megfeledkeztem egy időpontról az orvosnál. El kell rohannom.
Muszáj.
Joe nyugtalanul tekint rá, fejét kissé oldalra billenti.
– Ugye semmi komoly?
Elin gyorsan megrázza a fejét, és szemét Joe-ra szegezi.
– Akkor hát… Én egy kis időre elszököm, te meg valahogy megoldod.
Rendben?
Joe-nak válaszra sem marad ideje, Elin egy pillanat alatt kinn terem az
ajtón. Lerohan a lépcsőn, kettesével veszi a fokokat, ki az utcára. Amikor
beér a váróba, alig néhány házzal odébb, a várószoba üres, elmúlt egy óra.
Odalép az ajtóhoz, és óvatosan lenyomja a kilincset. Sam a kanapén ül, a
terapeuta vele szemben egy széken.
– Elin, de jó, hogy el tudott jönni – mondja a terapeuta el-túlzottan
nyugodt hangon.
Elin levegő után kapkod, szíve majd kiugrik a helyéről a nagy rohanás
után, homlokán izzadságcseppek. Bólint.
– Kezdhetjük – mondja mosolyogva, határozottan. Leül Sam mellé,
kezét férje combjára teszi.
Sam könnyedén megpaskolja felesége kezét.
– Na látja, ez az, ami miatt olyan nehéz vele együtt élni. A munkájával
házasodott össze. Fogadjunk, hogy seregnyi ember vár rá türelmetlenül a
stúdióban.
– Valóban? – kérdezi a terapeuta Elin felé fordulva. Előhúzza ceruzáját a
füle mögül, és beír néhány szót a jegyzetfüzetébe.
– Azt hittem, rólam és Samről lesz szó, nem pedig a munkámról.
Sam kényszeredetten felnevet. Felé fordul, és lágyan végigsimítja az
arcát.
– Hányan várnak rád? Öten? Tízen? – kérdezi.
Elin nagy lélegzetet vesz.
– Talán tízen – suttogja.
– Na látja! Meg se fogja hallani, mit mondunk – sóhajt fel Sam.
– De hát most itt van – mondja higgadtan a terapeuta.
Elin ide-oda pillant, zsebében rezeg a telefon, üzenete érkezett,
valószínűleg Joe-tól.
– Nem térhetnénk a tárgyra? Kezdjük el. Mindketten sokat dolgozunk,
de most nem erről akarunk beszélni. Tulajdonképpen miről is akarunk? –
fordul Elin Samhez.
Férje összeráncolja a homlokát, szeme elsötétül.
 – Na látja, nincs is jelen. Jobb, ha mindjárt abba is hagyjuk az egészet.
Menj csak vissza a stúdióba, legfeljebb majd csak én beszélek.
Elin úgy pattan fel, mintha megégette volna magát.
– Biztos vagy benne? – kérdezi, és egész arcán szétárad a mosoly.
Sam is feláll, bólint.
– Biztos. Menj csak – mormogja.
Elin kicsikar belőle egy ölelést. Sam egész testében megfeszül, de Elin
hozzásimul, és férje válla fölött a terapeutára néz.
– Ezért szeretem annyira. Mindig megért engem – mondja. Azzal
leereszti a karját, kirohan az ajtón, vissza sem néz.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

A szénapadlásra vezető lépcső szédítően meredek volt, és korlát sem volt

mellette. Fredrik ment elöl, Elin meg utána. Minden lépésre feszülten
koncentráltak. Fenn erős fűillat volt, olyan erős, hogy szúrta az orrukat. A
padlás tele volt frissen kaszált szénával, szögletes bálákba kötve és kisebb
kazlakba hányva. Egész télen ki kell tartania. A birkák ugyan kinn voltak a
legelőn, de ha jön a hideg és a fagy, akkor visszajönnek a tanyára, ami újra
hangos és szagos lesz tőlük. Fredrik csak mászott tovább fölfelé, a legfelső
bála tetejére. Elin hanyatt feküdt, két kezét a feje alá tette. Onnan nézte, mit
csinál Fredrik ott fenn a magasban.
– Ha most leesel, még engem is agyonütsz. Gyere le! – intette, de a fiú
csak ugrált egyik bálaoszlopról a másikra, hogy azok ijesztően billegni
kezdtek. Elin a szénaszálakat babrálta, fogott egyet és rágicsálni kezdte.
Hirtelen vékonyka hangokra lett figyelmes.
– Juj, itt patkányok vannak. Menjünk inkább a tengerhez! – Az undortól
egész testében megremegett.
Fredrik egy pillanatra abbahagyta az ugrálást. Leült a bála szélére, lábát
lelógatta a magasból, és hallgatózott.
– Ez valami más, nem patkány. Túrj bele a szénába, majd meglátod.
Elin felállt, körülnézett, bekukkantott minden rejtett sarokba. Végül
rájött, hogy mit hallott. Sercli volt az, Elin imádott macskája, és nem volt
egyedül. Elin letérdelt mellé.
– Öt kicsi, jaj, siess, gyere, nézd meg őket!
– Ugye megmondtam, hogy nem patkány – büszkélkedett Fredrik.
– Pedig tisztára úgy néznek ki.
Fredrik Elin háta mögött lesett be a szénabála mögé, ahová Sercli
befészkelte magát a kölykeivel együtt. Két barna, egy vörös és két foltos.
Fredrik felnevetett.
– Hát, aranyosnak nem mondanám őket. Mit szeretnél, mi legyen a
nevük?
– Vega, Szíriusz, Vénusz…
– Akkor ez meg legyen Nap – azzal Fredrik óvatosan felemelte a
vöröset. Olyan kicsi volt, hogy elfért a tenyerén, és halkan nyöszörgött.
– Tedd vissza, szüksége van a mamájára – nyúlt Elin a kiscica után, de
Fredrik elhúzta a kezét.
– Vajon fiú vagy lány?
– Nem tudom, tedd vissza! Szüksége van a mamájára.
És Fredrik engedelmeskedett. Óvatosan visszatette a kiscicát pontosan
oda, ahonnan elvette.
– Vega, Szíriusz, Vénusz, Plútó és Nap – ismételte Elin a neveket, és
egyenként rámutatott az apróságokra.
Elin és Fredrik hason fekve még sokáig nézték a mocorgó kiscicákat.
Sercli az oldalára feküdt, és hagyta, hogy a kölykei szopjanak. Fredrik
átfordult a hátára. Hallották, ahogy kopognak az esőcseppek a pajta
lemeztetején.
– Azt hiszem, el fognak válni – motyogta a fiú maga elé.
– Kik?
– Hát anya meg apa. Miért, mit hittél?
– Miből gondolod? – Elin felemelte az egyik kiscicát, és az arcához
szorította. – Fogd meg te is, milyen puha és selymes.
– Folyton csak veszekszenek. A pénzen. – Fredrik félretolta Elin kezét
és a kiscicát, majd felült.
– Ők is? Azt hittem, ti nagyon gazdagok vagytok. Min tudnak
veszekedni?
Fredrik horkantott egyet.
– Á, mit tudom én. Csak érzem. Meg hallom őket éjszaka.
– Verekedni is szoktak?
– Tessék?
– Verekedni.
– Verekedni? Dehogy, hogy jut eszedbe ilyesmi! Csak veszekszenek.
Hangosan, meg kiabálnak. Folyton mérgesek egymásra. Apa haragszik –
sóhajtotta Fredrik, felhúzta és átkarolta a lábát. Fejét a térdére hajtotta.
– A napokban láttam, nem volt egye… – Elin hirtelen elhallgatott.
Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megsimogatta az egyik kiscica hátát. Olyan
puha volt, mint a bársony.
– Kit? Apát?
– Á, felejtsd el!
– Dehogy, mondd el! Mit csinált? – Fredrik hanyatt feküdt, kinyújtotta a
karját, kezét a feje alá tette.
 – Semmit, mondom, hogy semmit. Nem volt semmi. – Elin mellé
feküdt. Egy ideig némán bámulták a tetőt.
– Olyan jó itt fenn. Nyáron felköltözhetnénk ide. Akkor
megszabadulnánk mindentől – emelte fel a fejét Fredrik, és végignézett a
szénapadláson.
– Ühüm, Sercli remek helyet választott magának.
– Meg akarod tartani őket? – kérdezte a fiú.
– Hát persze! Olyan aranyosak. És Serclinek is szüksége van egy kis
társaságra, mindig egyedül van. De senkinek ne áruld el, hogy itt vannak,
főleg anyának ne.
– Miért?
– Még eszébe jutna, hogy eladja őket.
– De hát ki venne kiscicát, annyi van belőlük – nevetett Fredrik.
– Akkor elajándékozza őket. Azt akarod?
– Nem. Jól van, nem szólok semmit. Megvan! Legyenek mindkettőnké –
vetette fel Fredrik, és felderült az arca.
– A mi macskagyerekeink. Akkor máris egy igazi család vagyunk, te
meg én és az összes macskagyerek – kuncogott Elin, amitől Sercli úgy
megijedt, hogy megrázkódott.
Elin a szája elé kapta a kezét, és igyekezett magába fojtani a nevetését.
Fredrik felkapott egy maroknyit szénát, és felé dobta.
– Jaj, de dilis vagy! Te tökkelütött!
– Miért mondasz rám ilyet? Milyen az, aki tökkelütött?
– Pont olyan, mint te. Édes és szép, de kicsit dilis.

***

Amikor Elin visszament a házba, Marianne az előszobában ült egy széken.

Már alkonyodott, az alsó szinten sötét volt, mégsem gyújtott villanyt. Egyik
kezét a telefonon tartotta, azon az ormótlan, zöld készüléken a
telefonasztalkán. Mintha hívást várt volna. A telefon rikító zöld volt, drótja
feketén tekergett, a számtárcsa ezüstösen csillogott. Amikor Elin belépett az
ajtón, Marianne felállt, és bement a konyhába. A kamrában lévő vödörből
krumplit szedett elő, fekete, földes gumókat, amik egyenesen a
krumpliföldről kerültek ide. Egy nagy maréknyit a folyóvíz alá tartott, és egy
durva kefével gondosan megsikálta őket. Elin odaállt mellé, kivette a kefét
Marianne kezéből:
 – Segítek.
Marianne bólintott, és a tiszta krumplikat bedobta a fazékba. Tányérokat
tett az asztalra. És talpas borospoharakat.
– Sokat moss, ma csak krumpli és szósz lesz vacsorára.
Elin elmosolyodott.
– És miért terítesz borospoharakkal?
– Így ünnepélyesebb, még ha csapvizet iszunk is. Koccinthatunk, és azt
képzelhetjük, hogy pezsgőt vagy üdítőt iszogatunk.
– Az jó lesz, anya. Semmi baj.
Marianne leült egy székre, a kedvenc székére, és rágyújtott.
– Abba kéne hagynom a dohányzást – mormogta maga elé –, túl sokba
kerül.
Elin nem válaszolt, de óvatosan bólintott, és közben továbbra is vadul
sikálta a gömbölyű krumplikat. Pontosan tudta, menynyibe kerül a cigaretta.
Amikor végre megszólalt a telefon, Marianne odarohant. Suttogott, de
Elin minden szót hallott.
– Úgy hiányzol!
– Nemsokára találkozhatunk.
Csend. Majd fojtott nevetgélés.
– Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. A gyerekek mindig hamar
elalszanak.

Jó sok koccintás lett belőle. Edvin a lócára állt, onnan mondott beszédet. Azt
játszotta, hogy ő Gotland királya, a többiek meg a vendégei. Vihogott,
belesült a beszédébe, erre újra kezdte. Zavarban volt, amitől elpirult, de aztán
megköszörülte a torkát, és folytatta:
– Az ünnepi vacsorát ezennel megnyitom. Mindenki ehet. Ha szépen
esztek. Csukott szájjal. Késsel és villával.
Marianne helyeslően bólogatott, majd hangosan tapsolt. Erik is
csatlakozott hozzá. Elin nagyot sóhajtott.
– Hagyjátok abba! Soha nem fogunk együtt vacsorázni a királlyal –
motyogta savanyúan.
– Te hagyd abba, ne rontsd el az örömünket, amikor végre egyszer
jókedvünk van – suttogta Marianne, és belecsípett az oldalába. Sokáig fájt
még utána.

Elin még ébren volt, amikor az a valaki megjött. Hallotta, hogy nyílik és
csukódik a bejárati ajtó. Hallotta a suttogó hangokat, meg egy csók
cuppanását. Felkelt, odaosont az ajtóhoz, és kikukucskált az ajtórésen.
Marianne hálószobája felé haladtak, a két test úgy összefonódott, mintha egy
lett volna. Szorosan egymáshoz simultak, Marianne hátrált, a férfi szája végig
a szájára tapadt. Elin odasettenkedett a lépcsőhöz. Sokáig állt ott,
hallgatózott, és érdeklődve figyelte, hogyan kalimpálnak a takaró alól
kikandikáló lábak. De végül túl hangos lett a nyögdécselés. Visszaosont az
ágyához és kezét a fülére nyomta, hogy ne kelljen hallania. Szorosan
magához szorította a sárga maciját, amit még a születésekor kapott. Nem
tudott elaludni, nem tudott szabadulni a hangoktól. Üres tekintettel bámulta
az ajtót. A mellette lévő szobában Erik és Edvin mélyen aludtak az emeletes
ágyban. Erik horkolt, áthallatszott a vékony falon keresztül. Elin megpróbált
inkább erre koncentrálni, azt akarta, hogy ez töltse ki a gondolatait. De nem
ment. A hálószobából érkező hangok túl erősek voltak. Hallotta anyja
kiáltásait, röpke sikolyait, amelyek hullámokban terültek szét a házban.
Bántja az az ember? Oda kellene rohannia?
Mély lélegzetet vett, tekintetét még mindig az ajtó és a kinti hangok felé
fordította, a hangok felé, amelyek mintha egyre csak hangosabbak és
hangosabbak lettek volna. Az ágya melletti szekrénykén volt egy papírtömb
meg egy ceruza, felkapta, és vastag nagybetűkkel ezt írta fel:
ÁGYSIKOJ
Letépte a papírt a tömbről, és összehajtotta. Lehajolt, benyúlt az ágy alá.
Egy csomó, különböző színű és formájú rozsdás konzervdoboz, papírdoboz
és befőttesüveg sorakozott ott. Gyűjtötte ezeket, és megtöltötte
mindenfélével, amit talált, vagy ő maga készített. Az egyikben azokat a
cetliket tartotta, amelyekre azokat a hangokat írta fel, amelyeket nem
szeretett. Ezt most előhúzta, és lecsavarta aranyszínű tetejét. Sok cédula volt
már benne. Ilyesmik álltak rajtuk: FOGORVOSIFURRÓ, DÜHHÖS
LÉPTEK, NYIKORGÓ OLÓ, DÜHHÖS KIÁLLTÁSOK,
ÜVEGCSÖRÖNPÖLÉS, ÓRAKETTYEGÉS. Most az ÁGYSIKOJ is
bekerült ebbe a hangtársulatba, és Elin gyorsan rátekerte az üveg tetejét.
Alaposan megrázta, és azt kívánta, bárcsak örökre elnémulnának ezek a
hangok. Egy nap majd elégeti az összesei. De nem most, egy ideig még őrzi
őket.
Óvatosan leosont a lépcsőn, és hóna alatt a befőttesüveggel
átsettenkedett a konyhán. Elnémultak a hangok Marianne szobájában, és Elin
hallotta, hogy az anyja a férfival beszélget. A férfival, akinek olyan jól ismeri
a hangját. A férfival, akinek egyáltalán nem kellene itt lennie.
Az előszobafogas kovácsoltvas kampóin sorban lógtak a kabátok. Elin
leemelte Marianne vastag, barna kabátját, és rávette a hálóingére. Ki akart
menni, ki a csöndbe, ki a jól ismert hangok közé, amelyek biztonságot
nyújtottak neki. Mezítláb volt, hidegnek érezte a talajt, és a murva bökte a
talpát. Gyorsan átszaladt az udvaron, át az üres istállóba. Feje fölött
denevérek cikáztak; a pajta tetőzete alatt laktak, és ilyenkor éjszaka vadásztak
a rovarokra. Elin leguggolt, amikor felé szálltak.
Az épület hatalmas tömege kísértetiesen, elhagyatva emelkedett ki a
sötétségből. Elin elfordította a kulcsot, és belépett. A zseblámpa imbolygó
fényével bevilágított minden sarokba, miközben szíve olyan vadul dobogott,
hogy vékony hálóinge csak úgy remegett rajta. Az egyik sarokban valaki
valóságos falat épített mindenféle régi kacatból; nedves fa és penész szaga
áradt onnan. Elin átmászott a rögtönzött akadályon, és lehuppant a másik
oldalon. Hálóinge beleakadt egy kiálló szögbe; kicsit hátrébb lépett, hogy
kiszabadítsa. Egyenetlen szélű, kerek lyuk maradt utána.
A padlót vastag rétegben fedte a szalma, a por és a föld; Elin a kezével
söpörte félre, míg elő nem bukkant a durva hajópadló. Az egyik palló kijárt,
ezt jól tudta, de többet is meg kellett mozdítania, hogy megtalálja. Az alatt
ugyanis volt egy nagyobb lyuk, és régebben sokszor látta, hogy az apja
felnyitja. Ott tárolta az üvegeit, amikről nem akarta, hogy a felesége tudjon.
Elin óvatosan felemelte a pallót, és lenyúlt a lyukba. Kezével megérezte a
kerekded üvegek hideg felületét. Négy üveg volt ott, valamennyi félig volt
még különböző színű folyadékkal. Zsebéből elővette a befőttesüveget a
papírcetlikkel, és a többi üveg mellé rejtette. Legalulra tette, erősen
belenyomta a puha, nedves talajba, hogy csak az üveg fedele látszott ki.
Aztán helyére illesztette a kiemelt pallódarabot, majd rásöpört egy kis
szalmát és földet, hogy ne is látszódjon a deszka.
Maradj ott, és soha többé ne kerülj elő – suttogta.
Most
New York, 2017

Egyenletes léptek koppannak a parkettán, véget nem érő séta. Elin a tükör
előtt ül, és igyekszik finoman felvinni a sötétlila festéket a szemhéjára. A
frizurájával már elkészült, egyszerű kontyba tűzte a tarkóján. A lépések zaja
egyre hangosabbnak tűnik. Sam telefonál, és beszéd közben fel-alá járkál;
mindig így tesz, ha valami történik a munkahelyén. Nagyon feldúlt, és
igencsak zaklatottnak tűnik. Elin feláll, és egy szál fekete harisnyában és
melltartóban kimegy hozzá. Elkapja a férfi tekintetét, és a faliórára mutogat.
Sam öltönynadrágban és ingben van, az ing hátán hatalmas izzadtságfolt
éktelenkedik. Homlokán apró verejtékcseppek.
– Hagyjál – suttogja feleségének, és folytatja az izgatott beszélgetést
mindenféle számokról, amik Elinnek nem sokat mondanak. Egyre idegesebb
a hangja.
– Nemsokára indulnunk kell – mondja Elin hangtalanul és szemmel
láthatóan dühösen, de Sam határozottan megrázza a fejét és feltartott kézzel
leállítja.
Sam tovább járkál, a szoba csak úgy visszhangzik bőrtalpú cipője
kemény kopogásától. Elin beleborzong ebbe a kellemetlen hangba. Olyan
haragosak ezek a léptek. Felhangosítja a zenét a hálószobában, majd óvatosan
belebújik az Adam Selman tervezte ruhájába, amit a héten szállított ki egy
küldönc. Gyöngyökkel díszített vállpántja kemény és hideg, de a selyem
lágyan hozzásimul testéhez, és fényesen csillog. Mély kivágása sejtetni
engedi kebleit. Elin nézegeti magát a tükörben, elölről is, hátulról is. A ruha
színe friss fűre emlékezteti. Friss, tavaszi fűre, amiben annak idején mezítláb
szaladgáltak Fredrikkel, a fűre, aminek olyan jó illata volt. Az emlék jó
kedvre deríti, és a tükörképére mosolyog.
Lehalkítja a zenét. Elnémultak a hangok a nappaliban, már léptek sem
hallatszanak.
– Sam, elkészültél? Tíz perc múlva jön a kocsi! – kiáltja Elin, és lábát
egy pár magas sarkú szandálba bújtatja.
– Muszáj mennem? – kukkant be Sam az ajtón. Leveszi átizzadt ingét,
kivillan barnára sült meztelen felsőteste. Haja kócos és csuromvíz az
izzadtságtól. Elin bólint, és rámosolyog:
– Fontos lenne.
– Hogy lehet egy Louis Vuitton-kiállítás fontos?
– Nem az a fontos. Jól tudod. Légy szíves, ne kezdd már megint!
– Mit ne kezdjek?
Elin elhallgat, tekintetét újra a tükörképére fordítja. Haja kontyba
fésülve, mégis kócos, kieresztett hajjal látja magát. Hajfürtjei csak úgy
röpködnek a szélben, ahogy szalad. Hirtelen felnevet.
– Igazad van. Mindez nagyon felszínes, és talán a ruhám is inkább
jelmez. De…
– Talán…
Elin bólint, megperdül Sam előtt, csak úgy suhog a selyem. Elin ölelésre
tárja a karját.
– Randizhatsz egy pázsittal. Nem is olyan rossz, nem?
Sam nem bírja megállni nevetés nélkül.
– Néha jó volna tudni, mi van velünk – sóhajt nagyot Elin.
– Mégis mire gondolsz?
– Hát, minderre itt körülöttünk. – És körbemutat a szobán.
– Tessék? Mi baj van mindezzel? – ráncolja a homlokát Sam.
– Csak azt akartam mondani… Á, nem számít.
– De, mondd, mondd csak! Mostanában úgyis alig szólsz. Úgy magadba
zárkóztál, mint egy kagyló.
– Na, ebből elég! Mennünk kell – horkan fel Elin.
Sam nagyot sóhajt, és elindul a gardróbszoba felé.
– Rendben, tehát mit akarsz, mit vegyek fel? Az lesz a legjobb, ha te
döntesz.
Elin odaáll az ajtóba, és nézi, ahogy Sam idegesen turkál a ruhái között.
Egyik kezében egy öltönyt, a másikban egy fehér inget tart. Elin helyeslően
bólint, majd odanyújt neki egy zöld keretes napszemüveget meg két vastag
ezüstgyűrűt.
– Hát persze, így illünk össze – fintorog Sam, és felteszi a
napszemüveget az orra hegyére.
– Kérlek, siess – morog Elin, és rápillant a tükörképükre, ahogy ott
állnak egymás mellett. Sam alsónadrágban és napszemüvegben, ő maga teljes
gálaöltözetben.
Némán ülnek a kocsiban, jó messze egymástól. Sam egy pohár bort
kortyolgat, és feszülten figyeli az utcát. Elin a telefonjával babrál. Amikor a
limuzin megáll és kiszállnak, gondosan lesimítja a ruháját. Sam udvariasan a
karját nyújtja, és lassan végigsétálnak a vörös szőnyegen. A reflektorok éles
fénye elvakítja őket, mégis türelmesen fordulnak jobbra-balra, és pózolnak
azoknak a fotósoknak, akik a leghangosabban kiabálnak. Sam átkarolja,
összedugják a fejüket, egymásra néznek, nevetnek.
– Fél óra legfeljebb, aztán elmegyünk valahova vacsorázni egy jót. Csak
üdvözlök pár embert – suttogja Elin, amikor belépnek a terembe, és
mindegyikük kap egy pohár pezsgőt a kezébe.
– Mindig ezt mondod.
– Te vagy az üzletember, tudnod kellene, mennyire fontos a kapcsolati
háló.
Sam fintorog.
– Inkább mondd ki bátran, úgyis tudom, hogy imádod ezt az egészet. A
luxust, a figyelmet.
Elin elengedi Sam karját, egy szóval sem kommentálja az
elhangzottakat. Mosolyogva üdvözöl néhány embert, és eltűnik a
forgatagban. Sam próbálja követni, kezében szorongatja a telefonját, mint
valami fegyvert, ami védelmet nyújt számára.

***

Elin sokáig kereste Samet a teremben, ám végül kinn az utcán talál rá. Órák
teltek el, amióta elváltak egymástól. Sam fel-alá járkál, telefonál, gallérja
kigombolva. Már nem állnak fényképészek a vörös szőnyeg mentén. A
reflektorokat már elszállították. Az emberek szép sorjában távoznak a
fogadásról, az utca élete kezd visszatérni a normális kerékvágásba. Sam
hangja ingerülten, idegesen cseng. Elin megáll előtte, lába sajog: sok volt ez a
néhány óra ebben a kényelmetlen cipőben. Sam nem is köszön neki, csak
sarkon fordul és járkál tovább fel-alá. Elin végül megragadja a férje karját, és
az utca felé biccent. Sam ingatja a fejét, majd kezével eltakarja a telefon
mikrofonját, és odasúgja:
– Be kell ugranom az irodába, menj haza egyedül.
– Nem úgy volt, hogy vacsorázni megyünk? Hiszen ezért jöttünk el
korán a fogadásról! – sóhajt Elin, és elfordul. Sam közelebb jön, és szinte
sziszegi:
– Talán nem tűnt fel, de krízishelyzet van az irodában, amit meg kell
oldanom. Holnap reggel találkozunk.
 – Reggel korán kezdek – válaszolja Elin, de hangja észrevétlenül
visszapattan Sam hátáról, ahogy otthagyja őt a járdán, és egyszerűen elmegy,
miközben tovább beszél a telefonba. Hangosan, szinte kiabálva.
Elin lelép az úttestre, és leint egy közönséges taxit. Amikor a sofőr
megkérdezi, hova vigye, bizonytalanul válaszol:
– Valahova, ahol csend és sötétség van. Annyira unom már ezt az
egészet – mondja.
A sofőr hangosan felnevet, és felé fordul. Kinyitja az utasteret kettéosztó
üvegablakot, és behajol.
– Hölgyem, New Yorkban vagyunk. Rossz helyen jár, ha csendet keres.
Elin bólint, megadja magát, és mélyen belesüpped az ülésbe.
– Valahol azért csak kell lennie egy kis csendnek és nyugalomnak –
motyogja, és fásult tekintettel bámul ki az ablakon.
– Elvihetem a parkba, de ott most sötét van, és veszélyes ilyenkor.
– Maga honnan való?
– Indiából. Az se valami csendes hely. És maga?
Elin tétovázik.
– Az Orchard Streetről. Az lesz a legjobb, ha odavisz. Vigyen haza.
A sofőr felnevet, és hirtelen besorol a forgalomba.
– Otthon másszon be az ágy alá, és fogja be a fülét. Így csinálnak a
gyerekek is, ha félnek a szörnyektől. Ebben a városban talán ez a legjobb
mód arra, hogy az ember egy kis nyugalomhoz jusson – fűzi még hozzá.
Elin a lakásához legközelebbi gyorsbüfénél állítja meg a taxit. Forró
habos kakaót rendel fedeles papírpohárban. Magával viszi, és elindul a lakása
felé. Kinn még mindig meleg van, meztelen karja mégis libabőrös lesz a
szélben. Házuk felett fényesen világít a hold. Elin megáll, felnéz az égre. Az
égbolton néhány csillag pislog csak, dacolva a városi légszennyezéssel és az
éjszakai világítás fényével. Elin szíve hirtelen nagyot dobban. Futni szeretne,
de csak bicegni tud a magas sarkúban, rohan a kapu, a lift felé. A kakaó
kiloccsan a pohár tetején lévő kis lyukon, és foltot ejt a méregdrága
selyemruhán. Ahogy felér a lakásba, felkapja a takarót a kanapéról, és
kirohan a teraszra. Leül az egyik nyugágyba, és az égboltot nézi, azt a kevés
csillagot, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy még itt is látsszon. Ismerős
csillagképeket keres, elmormogja magának a nevüket. Időnként kortyol egyet
a meleg kakaóból, és élvezi, ahogy kellemesen szétárad szájában az édes,
kissé zsíros ital. Amikor a kakaó elfogy, leereszti a nyugágy fejrészét, és
fekve nézi tovább a csillagos eget.
 ***

A nap első sugarai ébresztik, nem a telefon ébresztőjének hangja.

Csiklandozza szemét a fény, óvatosan, lassan nyitja csak ki. Még korai
felébredni, úgyhogy inkább lehunyja a szemét. Nincs a közelben tenger,
aminek morajlása elaltathatná, csak a városi közlekedés zaja. Elin hallgatja az
utcai hangokat, és miközben a nap lassan felmelegíti átfázott testét,
megpróbál újra álomba merülni. De nem megy. Végül feladja, és belopakodik
a lakásba. Sam zakója a kanapén hever, a kisasztalon egy félig teli
borospohár, és szétszóródott kenyérmorzsák. Elin el akar osonni a hálószoba
előtt, de aztán mégis megáll az ajtóban, és Samet nézi, ahogy ott fekszik
keresztben az ágyon. Csak egy alsónadrág van rajta, kezét-lábát szétvetve
alszik. Elin elmosolyodik. Sam arca olyan békés. Sikerül megállnia, és nem
megy oda hozzá, hogy megcsókolja. Inkább beáll a zuhany alá, gondosan
lesikálja magáról az előző esti festéket, majd újra kifesti magát.
Nyolcra elkészül az öltözéssel, és már útban van a stúdió felé. Még oda
sem ér, amikor megszólal a telefonja. Sam az.
– Hol vagy?
Sam úgy ordít, hogy Elin kénytelen eltartani a fülétől a telefont.
– Megyek dolgozni. Miért vagy ilyen dühös? – kérdezi.
– Nem aludtál itthon. Hol jártál?
– Már hogyne aludtam volna otthon! Kint voltam a teraszon –
válaszolja. Most már ő is ingerült.
– Azt hiszed, tökkelütött vagyok? Hol a csudában jártál?
Elin eltartja magától a telefont, mert Sam még mindig ordít, az utolsó
kérdést többször is megismétli. Mikor elhallgat, Elin végre szóhoz jut.
– Nyugodj már meg! Menj be a fürdőszobába, ott a ruhám. Otthon
voltam éjszaka, előtted értem haza. Csak elaludtam, kinn a teraszon.
Lépéseket hall, dühös lépéseket. Sam mászkál a lakásban. Nem szól egy
szót sem, de a telefont sem teszi le. Elin is vonalban marad, türelmesen vár.
– Megtaláltad a ruhát?
Sam morog valamit válaszként. Elin hallja, hogy kimegy a teraszra,
erősödik az utca zaja. Tudja, hogy a takaró még ott van a nyugágyon.
– És miért aludtál ott kinn? – Sam hangja végre higgadtabb.
– A csillagokat bámultam, meg a holdat, olyan szép volt. Elnézegettem
az égboltot, pihenni akartam.
Elin szívverése megint szapora lesz.
 – A csillagokat nézted? Egyedül?
– Igen, egyedül. Most már le kell tennem, Sam. Kezdünk, este
találkozunk, majd akkor beszélünk.
– Beszélünk? Biztosan megint későn jössz majd haza.
– Még nem tudom.
– Szóval nem tudod.
– Nem. – Elin most már suttog.
– Egyébként, megoldódott a helyzet. Ha esetleg érdekel. – Sam újra
hangosan beszél, Elin hallja a hangján, hogy megint ingerült.
– Milyen helyzet?
– Az irodában. Aligha kerülhette el a figyelmedet, hogy tegnap
krízishelyzet volt.
– Bocsáss meg, természetesen észrevettem. Mi történt?
– Nagyon rosszul álltak a dolgok az egyik üzlettel.
– Majd később elmeséled. Ígérem, hogy meghallgatlak, ha kicsivel több
időm lesz. De most le kell tennem, bocsáss meg.
– Persze, értem.
Elin hallja, hogy Sam nagyot sóhajt.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Erik és Edvin a konyhai lócán ült, és kanállal verte az asztalt.

– Kaját, kaját, kaját – skandálták kórusban, és közben vihorásztak,
nevetgéltek.
Elin kását adagolt a mélytányérokba, frissen főzött, ragacsos kását. A
szürke massza nem akart lejönni a kanálról, ezért hozzáveregette a tányér
széléhez, óvatosan, ki ne csorbuljon a porcelán. Végül csak elvált a kanáltól,
és Elin a konyhaasztalra rakta a teli tányérokat. A konyhaszekrényből
elővette a cukrot, ami abban a kézzel festett porcelántálkában volt, amit
Marianne Ainától kapott a legutóbbi születésnapjára. Elin kivette belőle a
kanalat, és épp egy kis cukrot akart szórni a kására, amikor Marianne lépett
be a konyhába. Látszott rajta, hogy épp most ébredt. Elin gyorsan elfordult és
a hasához szorította a tálkát, de elkésett vele. Marianne már észrevette. Dühös
mozdulattal kapta ki a kezéből.
– Egyetek hozzá almát, hétköznap takarékoskodunk a cukorral. Te is
tudod, Elin. Az alma édes, jó lesz az is.
– Bocsáss meg, anya, de cukorral finomabb – suttogta Elin maga elé, de
szófogadóan kinyitotta a kamra ajtaját. Az alma a földön volt egy fedeles
faládában, nemrég szedte a ház előtti fáról a testvéreivel. Apró, pirosas
almák. Kivett kettőt, apró darabokra vágta, és elosztotta a három tányérban.
– Csak magunknak készítettem reggelit, nem tudtam, mikor kelsz fel –
magyarázkodott Elin.
– Tudod jól, hogy nem szeretem a kását. Elég lesz a kávé.
Marianne vizet és kávét töltött a kávéfőzőbe, majd bedugta a zsinórt a
konnektorba. A szoba hamarosan megtelt a jól ismert buborékoló, fortyogó
hanggal. Marianne fürdőköpenye kinyílt, és kikandikált fehér, dagadó melle,
a mellbimbója megkeményedett a hidegben. Amikor észrevette, hogy Elin le
nem veszi róla a tekintetét, szorosabbra húzta az övét.
– Tudnátok ma gyalog menni az iskolába?
Elin bólintott.
– Elfogyott a benzin?
– Nem, nem fogyott el, csak… takarékoskodnunk kell vele, hogy egyik
nap elmehessünk Visbybe. Eljöhettek Fredrikkel, ha van kedvetek.
Jutalomból, ha a héten gyalog mész a fiúkkal iskolába. Talán nem fog ma
esni. – Előrehajolt, és a konyhaablakon át tanulmányozta az esőfelhőket.
Elin arca felragyogott.
– Akkor talán vehetünk tornacipőt is a tornaórára! Legalább Eriknek és
Edvinnek, én mezítláb is tudok tornázni, ha nincs rá pénzünk. De ők annyit
fociznak, még megsérül a lábuk.
Marianne úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérést, és nekiállt
leszedni az asztalt. Blanka a farkát csóválva simult a lábához.
– Éhes vagy, te is enni akarsz?
Elin leguggolt mellé, és megvakargatta a fekete-fehér border collie
fültövét. A kutya az arcához nyomta az orrát, és megnyalogatta. Elin
magához ölelte Blankát, és megsimogatta a hátát. A kutya két mancsát Elin
térdére fektette, mintha meg akarná ölelni. A váratlan mozdulattól Elin
hanyatt esett, és ott is maradt egy ideig a padlón.
– Olyan soványnak tűnik. Tudunk neki valamit adni? – kérdezte Elin.
Marianne közben már leült és rágyújtott. Előtte az asztalon egy csésze
gőzölgő kávé. A kamra felé bökött.
– Van ott egy zacskó. A nagyitól hoztam. Annyi kutyájuk van, észre sem
veszik, ha egy kevés táp eltűnik. Meg elhoztam néhány doboz cigarettát is –
tette hozzá, azzal felnevetett, és kortyolt egyet a kávéjából.
Elin feltápászkodott, fogta a kutyatálat, és vitte magával a kamrába.
Gondosan kimérte az egy deci száraztápot. Amikor letette a kutya elé a
földre, Marianne a tál melletti kisebb etetőtál felé bökött a fejével.
– Hát Sercli? Láttad mostanában? Jó régóta nem eszik idehaza. Elin csak
a fejét rázta. Blanka meg sem várta, hogy a kislány elhúzza a kezét, máris
nekilátott az evésnek.
– Miért, van macskatápunk is? – kérdezte.
– Nem, tényleg nincs. Biztosan fog magának egeret vagy madarat. Azért
mégiscsak érdekel, hova lett. Csak nem gázolta el egy autó? – folytatta
Marianne az elmélkedést.
Elin kutató tekintettel nézett az anyjára, mintha mosolygott volna a
szeme. Vagy csak képzelődött? Egész úton ez járt az eszében, egész nap nem
hagyta nyugodni a gondolat. Sercli az ő macskája, az ő saját macskája.
***

Délelőtt még szitált az eső, de aztán lassan oszladozni kezdtek a felhők, és

néha elő-előbukkant mögülük a nap is. Erik, Edvin és Elin az iskolából
hazafelé menet bújócskáztak. A játékszabály egyszerű volt, csak a hátralévő
úton volt szabad elbújni. És természetesen felváltva voltak a hunyok. Edvin
nem tudta abbahagyni a nevetést, miután Elin végre megtalálta őt egy fa
tetején. Edvin mindenre felmászott, amilyen magasra csak tudott. Elin sokat
szidta emiatt.
– Ez túl magas, meglásd, egyszer még leesel, és eltöröd a lábadat.
– Á, dehogy. Edvin sokkal ügyesebb, mint gondolod. – Erik is odament,
és megállt Elin mellett a fa alatt.
Edvin rájuk villantotta a szemét, majd egyszerűen leugrott a fa tetejéről.
Karját széttárta, mintha ejtőernyő lett volna. Elin felsikoltott, de jól sikerült a
földre érkezés, és Edvin diadalmasan vigyorgott rá.
– Láthatod. Nemcsak majom, madár is – nevetett Erik.
Edvin máris a fa törzsénél állt, eltakarta a szemét, és hangosan számolni
kezdett. Elin és Erik futni kezdett hazafelé, a játék újrakezdődött.
Mire végre elérték a házukhoz vezető bekötőutat, tizennyolcszor sikerült
elbújniuk. Erik mindig gondosan számolt, Elin pedig folyamatosan
bosszantotta emiatt, matekzseninek nevezte. Mire hazaértek, teljesen
kimelegedtek és kipirultak a szaladgálástól és a sok nevetéstől.

Amint beléptek az udvarra, Elin azonnal észrevette az árnyékot a ház mögött.

Valaki van a titkos rejtekhelyénél. Szíve szaporábban kezdett verni, és egy
pillanatra sem vette le a szemét a házról. Az árnyék mozgott, mintha ásott
volna, vagy rakosgatott volna valamit a földön. Elin nagyot nyelt. Marianne
megtalálta volna a titkos rejtekhelyét, a dobozokat, az üvegeket?
Remélte, hogy csak Fredrik az, és valamiért előbb jött haza.
Lelassított, és hagyta, hogy az öccsei előreszaladjanak. Erik és Edvin
rohantak, táskájukkal püfölték egymást.
Elin elosont a ház fala mellett, és belesett a sarkon. A szeme elé táruló
látványtól hangosan felsikoltott. Marianne a kezében tartotta az egyik
kiscicát, Napot. A macska csuromvizes volt, feje élettelenül csüngött.
Marianne félredobta a kis állatot a másik kettő mellé. Majd lehajolt a
jutazsákhoz, és kivette belőle a következőt, Plútót. Fagyos ábrázattal
belenyomta a kölyköt az esővizes hordóba, és egy darabig lenn tartotta. Elin
ráugrott, mire anyja hanyatt esett, feje keményen puffant a földön. Elin a cica
után nyúlt, és sikerült megfognia a farkát. Kiemelte a vízből, elkezdte
masszírozni a kicsiny testet, de már késő volt. A kis állat feje élettelenül
lógott.
Elin Mariannára támadt, ököllel ütötte-verte.
– Gyilkos! – kiabálta. – Gyilkos!
Marianne keményen megragadta a lány csuklóját, és durván ellökte
Elint. A kislánynak esélye sem volt. Marianne szúrós szemmel meredt rá.
– Hallgass! Hallod? – sziszegte a fogai közt.
– Ezek az én macskáim, Sercli az enyém, a kiscicák is az enyémek.
Gyilkos! – ordította Elin, és ficánkolt, hogy kiszabadítsa magát Marianne
szorításából.
– Nem tarthatunk öt macskát. Hát nem érted? Rohadt kölyök!
Marianne egyik kezével elengedte, és lekevert neki egy hatalmas pofont.
Elinnek csengett a füle és égett az arca, de hirtelen felismerte a lehetőséget a
menekülésre. Lábon rúgta Mariannát, megragadta a zsákot az utolsó
kiscicával, és futott a pajta és a szénapadlás felé, futott, ahogy csak a lába
bírta. Sercli nem volt ott, a vacka üres volt, csak a lelapított széna árulkodott
róla, hogy nemrég járt arra. Elin ölében Vénusszal lekuporodott, és a kiscica
hátát simogatta.
– Én majd vigyázok rád. Nem hagyom, hogy megöljenek – suttogta
neki, és egyre csak potyogtak a könnyei.

***

Bal gumicsizmájának talpa kissé megrepedt, így minden lépésnél

beszivárgott rajta egy kis víz. Ezért ha esett az eső, Elin igyekezett úgy
lépkedni, hogy ne nyíljon szét még jobban a csizma talpa. Lábujjait
görcsösen összehúzva bicegett, mégis csuromvíz lett a zoknija, és alaposan
átfázott tőle. Átvágott a szántóföldön. Plotty, plotty, plotty, hangzott a talpa
felől, ahogy a csizma cuppant a sárban. Először mindig a sarkát rakta le, ne
kelljen behajlítania a talpát, nehogy elcsússzon vagy hanyatt essen. Messze a
távolban látszódott Gerd és Ove háza. Elin a zsebébe rejtette a kiscicát, érezte
ahogy mocorog. Gerdnek soha eszébe nem jutna megfojtani szegény kis
állatot, biztos a gondjaiba venné. Elin azt eszelte ki, hogy egyszerűen
odacsempészi valahová, ahol Gerd könnyen rátalálhat.

Elin óvatosan osont az épület mentén, szorosan odalapult a durván

megmunkált sárga deszkafalhoz. A ház sarkához közeledve minden irányban
gondosan körülnézett, és amilyen gyorsan csak tudott, odaszaladt a
verandához. Lábujjhegyre állt, és bekukucskált az ablakon. A konyhában
égett a villany, de nem látta sem Gerdet, sem Ovét.
– Hát te meg mit keresel itt?
Ove rekedtes hangja váratlanul érte. A férfi Elin vállára tette a kezét. A
kislány megijedt, szinte megdermedt, de nem fordult hátra. Ide-oda
tekingetett, de fejét még mindig az ablak felé fordította.
– Gondolom, uzsonnázni szeretnél. Gerd benn van, menj csak. A kiscica
ficánkolni kezdett a zsebében, Elin rátette a kezét, és úgy fordult, hogy Ove
ne vehesse észre. Nyílt az ajtó, és Gerd lépett ki a verandára.
– A legjobbkor jöttél! – kiáltott fel boldogan.
– Hogyhogy?
– Mindig úgy örülök, ha aranyos kislányok állítanak be hozzám
váratlanul. Gyere, gyere! Épp fahéjas tekercset sütök, mindjárt elkészül.
Azzal szélesre tárta előtte az ajtót. Elin szorosabbra húzta magán a
kabátot, egyik kézfejét ráborította a kiscicára, majd fellépett a lépcsőre.
Csizmája sáros nyomot hagyott maga után.
– De ez a csizma be nem jön a házamba! Ülj le, segítek lehúzni. Gerd
megfogta a csizma sarkát, és lehúzta Elin lábáról. A talpa cuppant egyet, és
árulkodva feltárta a hatalmas lyukat. Elin fehér zoknija vizes volt, és csupa
sár. Gerd ezt is lehúzta róla.
– Na, ez a csizma itt marad. Kérd meg anyukádat, hogy vegyen neked
másikat.
Elin kétségbeesetten rázta a fejét. Gerd felemelte a viseltes lábbelit és
meglendítette, mintha az udvar végében lévő szemétkupacra akarná hajítani.
– Ne, az az enyém!
Sietve lecsusszant a székről, kikapta Gerd kezéből a csizmáját, és
leszaladt vele a lépcsőn. Hideg volt, megborzongott, ahogy mezítlábas talpa a
vizes talajhoz ért. Menet közben igyekezett felhúzni a lábbelit, és közben egy
lábon ugrált.
– De kicsikém, csak nem gondolod, hogy elveszem tőled, ha így
ragaszkodsz hozzá? Gyere vissza, uzsonnázunk! Mindjárt kész a sütemény.
Elin mezítelen lábát a csizmára tette. Kabátja szinte lobogott, ahogy a
kiscica egyre nyugtalanabbul mocorgott a zsebében. Gerd kinyújtotta felé a
kezét. Ám Elin nem mozdult, így hát ő ment le hozzá a lépcsőn.
– Kis barátom, nem veszem el a cipődet. Bocsáss meg. – Azzal
megölelte a kislányt, ám azon nyomban el is tolta magától.
– Mi mozog itt? Mi van a zsebedben, kedvesem?
 Benyúlt Elin zsebébe, és kiemelte belőle a barna foltos kiscicát.
– Te jóságos ég, hát ezt meg hol találtad?
– Be tetszene fogadni? Kérem! Vénusz a neve – suttogta Elin. –
Különben anya megöli, mint a többit.
Gerd arcához emelte a kiscicát, simogatni kezdte selymes bundáját.
– Ove! – kiáltotta. – Ove, gyere, nézd csak! Láttál már ilyen aranyosat?
Na, eggyel többen lettünk.
Elinre kacsintott, majd kézen fogta.
– Mindig is szerettem volna egy kiscicát. Ezt jól kitaláltad, okos kislány
vagy.
Most
New York, 2017

Elin egyik kezében egy nagy csokor liliom, a másikban egy papírtáska frissen
sült croissant-nal. Időben van, és boldogan siet hazafelé, szinte fut. A virág
erős illata szinte csípi az orrát.
Ahogy nyílik a lift ajtaja, szemben találja magát Sammel. Farmer és
baseballsapka van rajta, épp indul valahova. Kezében kulcs és tárca, és
nagyon meglepettnek látszik. Elin odanyújtja neki a virágokat.
– Már itthon is vagy? És virágot hoztál? Megmaradt fotókellék?
– Egyáltalán nem. Neked vettem hazafelé, hiszen szereted a liliomot.
– Szerettem. De az már régen volt.
Elin Samre mosolyog, és újra felé nyújtja a virágot.
– Emlékszel? Párizsban. Te liliomot vettél nekem, én meg rózsát neked.
Pedig fordítva kellett volna. Emlékszel, hány évig tartott, amíg rájöttünk,
hogy… ki melyik virágot szereti? – Elin felnevet.
Valami felcsillan a férfi szemében. Emlékszik, Elin jól látja rajta.
– Igen, emlékszem – motyogja Sam, és könnyedén bólint. – De most
mennem kell.
Elin nem áll félre az útból.
– Hova mész?
– Egy meccset akarok megnézni, az irodából többen is mennek.
Gondoltam, velük tartok, unom már, hogy minden este itt ülök egyedül.
Elin feltartja a másik kezét, amiben a papírtáska van. Mindketten érzik a
friss péksütemény illatát.
– Hoztam néhány croissant-t. Beszélgetni akartunk, nem emlékszel már?
Meghallgatlak, hiszen megígértem.
– Azt hittem, azt csak úgy mondtad.
– Egyáltalán nem. Komolyan gondoltam. Drágám, nem maradhatnál
itthon, hogy beszélgessünk?
– Nem, ma este nem. Szeretnék már valami mást is csinálni, nemcsak
rád várni minden este.
Elin hallja, hogyan növekszik minden egyes szóval Sam ingerültsége.
– Túl sokat dolgozom – mondja Elin, és nem mozdul, elállja az ajtót. –
Tudom. De nagyon hiányzol.
Sam védekezőn maga elé tartja mindkét kezét, és szinte prüszköl Elinre.
– Na jó, ebből elég, ne légy még szentimentális is. Engedj, még lekésem
a meccset!
Elfurakodik Elin mellett, és belép a liftbe.
– Feküdj le nyugodtan, ne várj meg!
Elin olyan határozott mozdulattal rúgja le a cipőjét, hogy az messzire
repül. A földre ejti a virágot és a papírtáskát, és gyorsan leveti a ruháját.
– Várj, drágám! Megyek veled, épp csak átöltözöm. Egy perc. Gyors
leszek.
Sam hangosan felsóhajt. A liftajtó zárulni kezd.
– Már késő, Elin, hát nem érted? Most neked kell rám várnod idehaza
egyedül – mondja, miközben a liftajtók közötti rés egyre kisebb és kisebb
lesz, és végül eltűnik.
Elin pedig ott marad félig levetkőzve.

***

Mennyi mindent elveszíthet az ember. Elin szobáról szobára járkál a néma,

üres lakásban. Ez a sok bútor, ez a sok műalkotás. Megáll minden egyes
festmény előtt, nézi a képeket, amelyeket oly nagy gonddal választottak ki
Sammel. Visszafogott színek, absztrakt formák. Egyetlenegy festményen
sincs semmi valóságos.
Mindig is szerette a művészetet. Gyerekkorának vékony papírra vetett
suta tollvonásaiból lassan egy új világ bontakozott ki: olaj, akril,
fényképészet. Híres művészek által készített értékes műalkotások.
Értékes műalkotások. Nevetnie kell a gondolaton, és folytatja a járkálást.
Mindennek megvan a maga helye, minden olyan átgondolt. A tárgyak szépen
elrendezve az asztalokon, a polcokon. Kisebb szobrok, tálkák, lámpák. Mint
valami csendélet, egyfajta installáció. Egymással harmonizáló színek és
formák.
Az egyik polcon fényképek sorakoznak a táncoló Alice-ről. Elin kezébe
fogja az egyik képet, azt, amelyiken a lánya még nagyon fiatal, alig néhány
éves, és szívéhez szorítja a kislányt, aki már nem lesz többé. A másik képen
már egy fiatal hölgy táncol, erélyes, pontosan felépített mozdulatokkal. Van
benne valami belőle is, Samből is, de mégis olyan egyedi. A legszebb lény,
akit valaha látott. Elin előkapja a telefonját, és küld neki három piros szívet,
hogy lássa, gondol rá.
Elin nagyot sóhajt, és leül a kanapéra. Maga elé teszi a kislány képét, a
kislányét, aki a lánya volt egykor. A kép olyan, akár egy bekeretezett szobor.
Alice nagyon aranyos rajta a rózsaszín tüllszoknyácskában és a csillogó,
fehér felsőben.
A kép mellett könyvek hevernek. Az egyik gerincén a saját neve áll.
Elin Boals. Híres emberekről készített portréfelvételek vannak benne. Szép
emberek. Szép portrék. Siker és szépség kéz a kézben. Szép környezetben.
Igazi csillagok.
Ám a csillagok is kialudhatnak.

Már megint a gyomra. Görcsöl. Nyugtatólag ráteszi a kezét, és

megnyomkodja, hátha így enyhül a fájdalom. Odakinn lassan minden sötétbe
borul. Rég volt már, hogy világosban hazaért, régvolt már, hogy jutott ideje a
saját gondolataira.
A kisasztal felülete olyan eleven. Még sosem gondolt erre. A fa rostjai, a
mélyedések; mintha egyetlen fatörzsből hasították volna ki. Mintha
beköltözött volna a természet egy darabkája a lakásba.
Ledől a kanapéra, lábát fájó hasához húzza. Ahogy lehunyja a szemét,
egy egész erdő jelenik meg előtte, vöröses törzsekkel és sűrű, sötétzöld
lombkoronával. Valaki fut a fák között; eltűnik, majd újra előbukkan, hol
messze, hol meg egész közel. Lát egy arcot is, egy szempárt, ami őt figyeli.
Komolyan, vádlón. Mintha egy film peregne a szemhéja alatt. Fredrik az. Mit
akar tőle? Miért bukkant fel Fredrik, és ez a régi, homályos emlék?
Az alak eltűnik. A fák úgy lengedeznek a szélben, mintha csak fűszálak
lennének egy virágos réten. Elin gondolatban követi a mozgásukat, hagyja,
hogy elringassák.

Csak akkor ébred fel, amikor Sam hazaér. A lakás sötét, csak a kinti fények
tükröződnek a falakon. Sam egy barátját is felhozta magával. Elin hallja
harsány hangjukat, még mielőtt kinyílna a liftajtó. Csak bugyi és melltartó
van rajta. A két férfi igencsak vidámnak tűnik, ahogy belépnek a lakásba,
beszélgetnek, nevetnek. Bizonyára a megfelelő csapat győzött. Elin kicsire
összehúzza magát, odasimul a kanapé háttámlájához, de nem térhet ki a
pillantásuk elől, amikor felkapcsolják a villanyt. Sam barátja szégyenkezve
fordul el. Elin Samre bámul. Férje odadob neki egy takarót, és csak vihog, túl
sok sört ihatott.
 – Hát te itthon vagy? – csodálkozik.
Elin maga köré csavarja a takarót, és eltipeg előttük a hálószoba felé.
Ruhája az előszobapadlón hever, de nem törődik vele, nem szedi fel. Hallja,
hogy a két férfi tovább nevetgél, majd csapódik a hűtőszekrény ajtaja, és
sörösüvegek csörrennek.
Amikor visszajön, felöltözve, haja szorosan összefogva, a férfiak már
kinn ülnek a teraszon. A nyitott ajtón keresztül besurran hozzá a langyos esti
szellő. Libabőrös lesz a vékony ingruha alatt. Elindul kifelé, de amikor
meglátja a felszított tüzet, megtorpan az ajtóban. A lángok magasra csapnak,
és izzó, vörös szikrák pattognak a levegőben. Sam észreveszi. Felmutat egy
csomag virslit.
– Csak gyere, gyere! Foglalj helyet, neked is jut – kiáltja boldogan, és a
maga melletti székre mutogat.
Elin megrázza a fejét. Hátralép.
– Nem, nem, csak csináljátok. Most jut eszembe, van még egy kis
munkám. Átugrom a stúdióba.

***

Elin a naptár előtt ül, Sammel beszél telefonon. Egyik hetet a másik után futja
át szemével, dátumokat mormol, egyre távolabbi időpontokról van szó.
– Minden tele van az elkövetkező hetekben, egyszerűen nem megy,
nincs egyetlen szabad lyuk sem. Sajnálom, de továbbra is egyedül kell
menned – mondja határozottan.
– Egyedül? Ezt mégis hogy gondoltad? Nem szakíthatjuk félbe a
terápiát, ha már belekezdtünk. Hiszen fontos. Fontos, ha szeretnénk… közös
jövőt.
Elin szórakozottan hümmög. Már nem a naptárat nézi, hanem a
fényképet a képernyőn. A kertben készült, ahol a minap dolgozott, csak úgy
világít rajta az a kék ajtó. Elin kicsit igazít a színmélységen, így a kék még
élénkebb lesz.
– Hé, ott vagy még?
Elin összerázkódik, amikor Sam beleordít a telefonba.
– Igen, bocs. Nem, nem megy. Miért kell kínozni magunkat ezekkel a
beszélgetésekkel?
– Hé, figyelsz te egyáltalán?
– Azt hiszem, igen.
 – Azt hiszed? – Sam olyan hangosan ordít, hogy Elin inkább kikapcsolja
a kihangosítást. Szeme sarkából látja, hogy Joe hátrafordul, pedig jó messze
ül tőle, és még fejhallgató is van rajta. Elin a füléhez emeli a telefont, és
messzebbre megy az íróasztalától.
– Ott is találsz problémát, ahol nincs – suttogja. – Ha szükséged van
terápiára, hát akkor menj oda egyedül, az lesz a legjobb.
– Aha, szóval te így látod. Jobb, ha egyedül megyek. Hát jó, akkor
legalább tudom, hányadán állunk. Most már tudom – mondja Sam, és
elhallgat.
Túl sokáig hallgat.
– Halló – próbálkozik végül Elin, de nem érkezik válasz.
Sam letette. Elin egy darabig még ott áll a füléhez szorított telefonnal,
mintha arra várna, hogy mégiscsak meghallja Sam hangját. Végül feladja,
visszamegy az íróasztalához és a képhez, amely kitölti a teljes képernyőt.
Hihetetlen, mennyire hasonlít. Elin teljesen elképed a részletektől, a
felébresztett emlékektől. A foszladozó festékréteg, az ecsetvonások között
felbukkanó fekete szín, a kulcs. Joe hangja ébreszti fel az álmodozásból. Ott
áll mellette, és fejével a lépcső felé int.
– Na gyerünk, kezdjük el! Megérkeztek, nem hallod?
Elin felpillant, mintha álomból ébredne.
– Megjöttek? Kik?
– Ne viccelj már, egész megijesztesz!
Elin diszkréten oldalra fordul, átkukucskál a korlát felett, le a stúdióra.
Amikor megpillantja a tiszta feketébe öltözött színésznőt, olyan hirtelen
pattan fel, hogy felborul a széke.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Egymás mellett meneteltek az országúton. A kellős közepén. Sivár csend volt

körülöttük. Elin felemelt karral egyensúlyozott a felezővonalon. Fredrik apró
köveket rugdosott, mintha focilabdák lettek volna. Néha-néha passzolt
Elinnek, de ő csak egyensúlyozott rendületlenül, és hagyta, hogy elröpüljön
mellette a „labda”. Nem szóltak. Nem volt szükségük szavakra.
Hirtelen felbukkant egy autó a semmiből. Micke volt az, és mint mindig,
most is gyorsan hajtott. Amikor meglátta őket, akkorát fékezett, hogy csak
úgy szállt a por és röpködtek a kavicsok. Letekerte az ablakot, és kidugta a
fejét.
– Lógtok, mi?
Fredrik felsóhajtott.
– Nem.
– Hát akkor irány haza, bőven van mit csinálni a gazdaságban.
Micke repülőrajttal indult. Fredrik felkapott egy követ, és teljes erejéből
a kocsi után hajította. Elégedetten mosolygott, mert eltalálta a kocsi hátsó
lökhárítóját.
– Ezt most miért csináltad? – fogta le Elin a karját.
– Mert egy idióta. Mindenki tudja.
– De hát az apád!
– Na és? Hiszen a te apád is egy idióta! – Fredrik kérdőleg felhúzta a
szemöldökét.
– Az lehet. De én akkor sem dobálnám meg kővel. Örülnék, ha
hazajönne. Tud kedves is lenni. Ugye a te apád is?
Fredrik horkantott egyet, majd sétált tovább, Elin előtt néhány lépéssel.
– Anya azt mondja, hogy nemsokára elköltözünk. Már nem bírja tovább.
– Elválnak?
– Azt hiszem, igen. Tegnap este veszekedtek, és mindenféle
nyomtatványt láttam a konyhaasztalon – mondta Fredrik, és megállt.
Elin a vállára tette a kezét.
– Ugye, nem költöztök el innen? Ugye, itt maradtok Heividében?
– Ne aggódj. Anya meg én biztos anyu szüleinél fogunk lakni. Az meg
nincs is olyan messze.
Némán folytatták útjukat. Elin megint ott egyensúlyozott az út közepén,
Fredrik inkább az árok mentén haladt, ahol mindig akadt egy-egy újabb kő.

***

Amikor elérték a házakat, Elin hirtelen megállt, és a földre dobta a

hátizsákját. Fürgén átugrott az Aina házát körülvevő alacsony kerítésen, és
intett Fredriknek, hogy tegye ő is ezt. A fiú tétovázott.
– Mi van, ha tudja, hogy mi voltunk azok? A múltkor este.
Elin a fejét rázta.
– Semmi vész, hiszen ez csak Aina. Már rég elfelejtette, már olyan öreg.
Kell egy új könyv az iskolába.
Fredrik is átugrott a kerítésen, és futottak, végig a gyepen. Helyenként
nagy barna foltok voltak benne, elszáradt moha. Itt-ott magasra nőtt kóró
meredezett, mint valami tüskés szobor. Lila virágai elszáradtak, látszott a
gömbölyű magház. Fredrik menet közben rárácsapott egyre, így a magok
szanaszét szóródtak a füvön. Elin párosával vette a lépcsőfokokat, majd
bekopogott az ajtón.
Eltartott egy darabig, míg Aina ajtót nyitott. Hallották a csoszogó
lépteket, meg hogy valaki hangosan nyög az erőfeszítéstől.
– Marianne, Gerd? Ti vagytok azok? – hallatszott bentről.
Elin lenyomta a kilincset, és benyitott. Aina arca felderült, amikor
meglátta, hogy ki áll odakinn.
– Te jó ég, micsoda meglepetés! Én pedig már azt hittem, hogy Gerd az
a bevásárlással, amit nem bírtam hazacipelni – kiáltott fel, és összecsapta a
kezét.
– Akkor most nem lesz elég egy csésze kávé. Elő kell vennem a szörpöt
és a süteményt is.
Elin bólintott, és belépett az előszobába. A házban erős ammóniaszag
terjengett. Aina ruhája csupa folt volt. Állán néhány hosszú, ősz szőrszál
ágaskodott.
Az előszoba és a nappali falait könyvespolcok borították. Elin
végighúzta ujjait a könyvek gerincén. Milyen sokat nem olvasott még! Aina
mindig kölcsönzött neki könyvet, amennyit csak akart. És ha jött, mindig
megkínálta süteménnyel.
– Van mogyorós kocka? – kérdezte.
 – Igen, igen. Tegnap sütöttem. Tudom, hogy az a kedvenced. Csak
gyertek, gyertek! Aztán játszhatnánk egy kártyapartit, annyi időtök csak van?
Gerd és Marianne mindig úgy siet.
Fredrik és Elin leültek a konyhában, és vártak, míg Aina a rózsás
porcelánkancsóban kikeverte a bodzaszörpöt, és egy ugyanilyen rózsás
tányéron az asztalra tette a süteményt. Közvetlenül eléjük rakta, és két kis kéz
már le is csapott rá. Nyikorgott a szék, ahogy Aina teljes súlyával
ráereszkedett. A zsebéből elővett egy csomag kártyát, és gondosan
megkeverte.
– Hmmm, ez a világ legfinomabb sütije – motyogta Elin, és beleharapott
a puha, édes tésztába. A közepén lévő mogyorót kipiszkálta belőle. Edvin
imádja a mogyorót, neki adja majd, ha hazaért.
Aina kiosztotta a kártyákat, és mindenki felvette a maga lapjait. A
konyhában néma csend volt, csak a kakukkos óra ketyegése hallatszott.
Minden fél és egész órában előjött belőle egy kismadár és kakukkolt.
Fredrik hirtelen felugrott, kiverte a hideg veríték.
– Rohannom kell haza. Megígértem apának. Irtó dühös lesz rám!
És már szaladt is ki az ajtón, kezében a kabátjával, egyik ujját a földön
húzva. Elin és Aina ülve maradtak. Aina újra kevert, majd osztott.
Kártyáztak. A tányéron egyre kevesebb süti volt. Edvinnek meg egyre gyűlt a
mogyoró.
Aina felállt, és felvett egy könyvet a konyhapultról.
– Végre megtaláltam, amit kerestem, ezt mindenképpen el kell olvasnod
– mondta elégedetten, és odanyújtotta Elinnek. – Nagyon vigyázz rá!
Édesanyámtól kaptam, amikor annyi idős lehettem, mint te most.
A könyv borítója megsárgult, megkopott, a címet csupa piros
nagybetűvel írták, és egy kislányt rajzoltak fölé fekete vonalakkal. Csak a
haja volt piros, ugyanolyan piros, mint a betűk.
– Miről szól?
– Egy kislányról, mint amilyen te is vagy. Nagyon emlékeztetsz rá, te is
olyan értelmes és talpraesett vagy.
– Talpraesett? Az mit jelent?
Aina kuncogni kezdett.
– Olyan, aki mindig kérdez, és mindent remekül megold egyedül.
– De ez a kislány nem látszik valami kedvesnek. – Elin gyanakodva
nézegette a rajzot.
– A rajzoló nem kedves, mert a kislányt meg fogod szeretni, abban
biztos vagyok.
– Elvihetem magammal az iskolába, felolvasókönyvnek?
– Igen, csak nagyon vigyázz rá.
Elin betette a könyvet a kabátja zsebébe. Éppen belefért. Aina öntött egy
kis tejet a kiürült süteményestányérba, és azt egyensúlyozva kísérte ki Elint
az ajtóhoz. Odanyújtotta neki.
– Légy szíves, tedd le ezt a lépcsőre, jusson valami vacsora az
aprónépnek is.
– De hát nem is léteznek. Vagy mégis? – tétovázott Elin az ajtóban.
– A földalatti aprónép? Remélem, hogy léteznek.
– Miért?
– Máskülönben, ki eszi meg azokat a finomságokat, amiket kirakok
nekik? És ha ők nem léteznek, ki fogja gondomat viselni, miután meghaltam?
Aina kacsintott egyet. Elin még mindig bizonytalankodott, ott állt
kezében a tányérral, de már kinn a lépcsőn.
– Tényleg minden este ki tetszik tenni nekik valamit ennivalót? És
mindig megeszik? – Lehajolt, és lerakta a tányért a legfelső lépcsőfokra.
Aina helyeslően bólintott.
– Nem lehet, hogy a macskák eszik meg, erre nem tetszett gondolni? –
kérdezte Elin.
– De igen.
Aina úgy nevetett, hogy szinte bugyborékolt, mintha az egész hasa tele
lett volna valami folyékony dologgal, ami nyugtalan tengerré változott a nagy
nevetés okozta hullámzástól. A hasát fogta nevettében.
– Na, indulj haza, bogárkám. Édesanyád biztosan aggódik már, hol
lehetsz. És még ma este kezdd el olvasni a könyvet, akkor majd máson fog
járni az eszed.

Elin megtorpant a konyhaajtóban, amikor meglátta, hogy Marianne már

megint közvetlenül a fenyőfaasztal lapján nyomja el a cigarettáját. Erősen
préselte a fához, míg teljesen ki nem lapult. Majd az eloltott csikket egy
elegáns mozdulattal a mosogatóba hajította. Egy újabb fekete pötty került az
asztalon lévő számos többi mellé. Nem égett a lámpa, amitől mintha szürke
árnyak lepték volna el a konyhát így alkonyatkor. Marianne mellett az
asztalon egy pohár állt, valami átlátszó folyadékkal az alján. Elin hátrálni
kezdett, tartott anyja dühkitörésétől. A lépcsőhöz osont, fel akart menni a
testvéreihez, akik odafenn hangoskodtak, és élettel töltötték meg a házat. De
nem sikerült észrevétlennek maradnia.
– Gyere be! Gyere csak, hadd lássalak! – kiáltott oda neki Marianne
akadozó nyelvvel. Elin tett egy lépést előre, és lehajtott fejjel megállt a
konyhaajtóban.
– Hol jártál?
– Benéztünk Ainához, kártyáztunk vele. Gerd azt mondta, hogy
társaságra van szüksége, mindig egyedül van.
Marianne bólintott.
– Elég lesz neked mára az a süti, amit ott kaptál?
Elin bólintott.
– Hm, azt hiszem.
– Jól van. A két fiú kap egy-egy szelet vajas kenyeret, azzal kell
beérniük ma.
Mariannán fényes, piros selyemblúz volt. Haját belakkozta, frufruját
magasra tupírozta.
– Milyen csinos vagy! Miért festetted ki magad?
Marianne szórakozottan simogatni kezdte az asztal lapját.
Végigsimította az összes mélyedést, amely akár közös életük térképe is
lehetett volna. A kiégetett, fekete pöttyök dühről tanúskodtak. A festékfoltok
mögött boldogság lapult. Vágások. Feketekávé-foltok. A kés nyoma, amelyet
egy dühös napon az asztallap kellős közepébe szúrtak.
Az előszobában lecsapódott az egérfogó, újabb erdei állat esett áldozatul,
ami csak védelmet keresett a kinti nedvesség elől. Elin összerázkódott,
amikor meghallotta, hogy lecsapódik a rugó. Most nem hallatszott semmi
nesz. Néha cincogtak szegénykék.
– Na, ennek is vége. Eggyel kevesebb jut Serclinek – szögezte le
Marianne fagyosan, és felállt a székről.
– Vendéget vársz?
– Mégis kit?
– Talán Mickét. Mi dolgod vele? Hiszen Fredrik apja.
– Ne avatkozz bele olyasmibe, amit nem értesz.
– Fredrik azt mondja, hogy a szülei el fognak válni. Hogy az anyja nem
bírja tovább.
– Ezt mondta?
– Miattad?
Marianne vállat vont, elindult a kamra felé, de megbotlott. Vészesen
imbolygott. Tett még két kicsi lépést, majd szinte rávetette magát a kilincsre.
Feltúrta a polcokat, és előhalászta a kerek, ropogós kenyérszeleteket, és nagy
darabokra törte. Egy csomó morzsa a földre hullott, amit Blanka azon
nyomban el is tüntetett. Elin felkapcsolta a villanyt, és az éles fényben jól
látszott, hogy Marianne könnyáztatta szempilláiról lefolyt a festék, és
szürkére színezte a szeme alatti bőrredőt. Anyja hirtelen félre fordította a
fejét, és igyekezett feltűnés nélkül megtörölni a szemét. Elin közelebb lépett,
annyira közel, hogy testük összeért. Némán álltak egymás mellett, csak a
sercegő hang hallatszott, ahogy Marianne vajat kent a vékony
kenyérszeletekre. A kés hegyével kikaparta a vajat a mélyedésekből, és
megpróbálta egyenletesen elkenni a rücskös felületen.
– Jól megvagyunk magunkban, anya – suttogta Elin.
A vajazókés megállt a levegőben.
– Találnom kell valami munkát. Bármit.
Elin kivette a kezéből a fakést, és folytatta a kenegetést. Marianne
kinyitotta a hűtőszekrényt, és elővette a sajtot. Edvin és Erik közéjük
furakodott, és elárasztották őket a kérdéseikkel, de Marianne nem válaszolt
rájuk. Elin félretolta az öccseit, mire egymással kezdtek el verekedni, aminek
persze éktelen kiabálás és sírás lett a vége. Végül Marianne az asztalra tette a
tányért a vajas kenyerekkel. Szinte odacsapta. A hangos csattanásra
elnémultak a gyerekek.
Marianne szó nélkül, imbolygó léptekkel kiment a konyhából. Elin
észrevette, hogy a földre dobta a szép selyemblúzt.
Többet nem látták az este. Elin egy ágyba fektette a két fiút, jól
betakargatta őket, aztán elővette a könyvet, amit Ainától kapott. Bebújt vele a
takaró alá, és a zseblámpa gyenge fényénél megkezdte utazását a könyv
hősnőjével, Anne-nal .
{1}

***

– Gerd! Gerd! – ordított Fredrik.

Elin mögötte futott, igyekezett lépést tartani vele, de a fiú gyorsabb volt
nála. Gerd kilépett az üvegajtón, szeméhez emelte a kezét, hogy jobban lássa,
ki kiabál ennyire. Amikor meglátta a rohanva közeledő Fredriket és Elint,
lement a lépcsőn, és szaladni kezdett feléjük. Fredrik egyre csak kiabálta a
nevét.
– Drága gyermekeim, mi ez a nagy kiabálás? – Kinyújtotta a karját, és
mindkét gyereket szorosan magához ölelte. Elin szipogott, és Gerd puha
testéhez bújt.
– Aina…
– Bementünk…
– Nem nyitott ajtót…
– Ott fekszik…
– Nem moccan…
Elnémultak. Elin arcán patakokban folyt a könny. Fredrik levegő után
kapkodott. Húzta-vonta Gerdet, hogy jöjjön már vele. Gerd futni kezdett,
bicegve, nehézkesen, Elin és Fredrik hamar lehagyták. Fürgén átugrották az
alacsony sövénykerítést, és a túloldalon vártak. Amikor Gerd odaért,
megfogták a kezét, és átsegítették rajta. Az asszony hangosan szuszogott.
– Erre gyorsabb.
– Szóval ti mászkáltok át itt állandóan. Ami nagy szerencse ma –
motyogta, és nagy nehézkesen átemelte a másik lábát is a kerítésen. Elin
szorosan fogta a kezét. Akkor sem engedte el, amikor a ház felé mentek a
magas, elszáradt fűben.
– A konyhában fekszik – mondta Fredrik, majd megállt és lerogyott a
lépcsőre. Fejét két térde közé rejtette. – Nem akarom még egyszer látni.
Elin és Gerd nélküle mentek be. Elin befogta a szemét, amikor az
asszony a test fölé hajolt. Gerd éles kiáltása belehasított a csendbe.
– Meghalt!
Gerd sírva fakadt. Kiabált, és csak sírt. Elszorult a torka, köhögni
kezdett, felváltva csuklott és kapkodott levegő után. Elin az előszobában álló
telefonhoz lépett. Felemelte a kagylót, majd először a kilences számot
tárcsázta, és ujjával húzta visszafelé a tárcsát, hogy gyorsabban mozogjon.
Aztán jöttek a nullák: négy nulla. Majd felhangzott egy hang a túloldalon.
– Mi történt?
Elin képtelen volt megszólalni. Gerd ellépett Aina testétől, de nem tudta
levenni a szemét a halottról. Átvette a kagylót Elintől, és hangosan
megköszörülte a torkát. A vonal túloldalán lévő hang türelmetlen lett.
– Halló, itt a 90 000, mi történt?
– Azt hiszem, meghalt, nem kell sietniük.
Gerd akadozva bemondta a címet, majd visszarakta a kagylót a helyére.
Elin hozzábújt. Némán álldogáltak ott, majd nemsokára meghallották az
országút felől közeledő szirénák hangját.

***
Több szomszéd is előkerült, amikor meglátták a mentőt és a rendőrautót.
Minden irányból jöttek az emberek, és szótlanul nézték, ahogy kigurítják a
hordágyat a házból. Aina elhízott teste alig fért el rajta. A fejét is letakarták.
A lepedő alól kikandikáló lábfeje kék és duzzadt volt. Körme hosszú és
vastag, egészen sötétsárga és földes.
Marianne is megjött. Szorosan magához ölelte Elint és Fredriket, és
megpuszilta őket.
– Ő sütötte a világ legfinomabb süteményét – mormogta Elin.
– És melyiket szeretted a legjobban? Én gyerekkoromban mindig
habcsókot kértem tőle.
– Miért? Te is jártál hozzá? – nézett rá Elin csodálkozva.
– Igen, amikor kicsi voltam sokszor átmentem hozzá. Mindig
kártyáztunk. És jóval előtte Gerd járt hozzá, amikor ő volt kicsi.
Mindannyian ettünk Aina süteményeiből. Aina volt a mi saját sütiszörnyünk,
csakis a miénk.
Elin elmosolyodott a könnyein keresztül.
– Olyan hideg volt a bőre. És most már ő is kék, pontosan olyan, mint a
sütiszörny – mondta, és elsírta magát.
Marianne közelebb húzta magához.
– Ez történik, ha valaki meghal. A teste kihűl, miután kiszáll belőle a
lélek. Aina már valahol egészen máshol jár, ez már csak az üres teste.
– Biztos elfelejtette kitenni a tányért. Azért történt.
– Tessék?
– A tányért az aprónépnek. Talán megharagudtak rá.
– Már tegnap meghalhatott. Most már az aprónép viseli gondját.
Énekelnek neki, mindenféle szép dalt, amit csak a halottak hallanak. Ő is
mindig gondoskodott róluk, eljött az ideje, hogy most őt dédelgessék.
– Biztos?
– Biztos.
– És soha többé nem jön vissza?
– Nem, örökre elment.
Elin benyúlt a zsebébe, és megérintette a benne lapuló könyvet. Amit
még akkor éjjel kiolvasott, a zseblámpa fényénél. Amit úgy szeretett volna
megköszönni Ainának.
Most
New York, 2017

Az előszobában bőröndök sorakoznak. Jó néhány. Meg egy nagy doboz is.

Meg a fehér bagoly. És a szobor, amit közösen vettek egyszer régen, amikor
Ázsiában utazgattak. Elin óvatosan, lábujjhegyen lépked a tárgyak között.
Nem ég a lámpa, és ő sem kapcsolja fel; a hatalmas ablakokon keresztül
beáramlik az utca fénye, és széles sugárban megvilágítja a falakat.
Összerezzen a sötétből kiszóló hangra.
– Hol jártál?
Hirtelen meglátja Sam sötét alakját. A fotelben ül. Egyenes háttal,
határozottságot sugározva. Elin lerogy a kanapéra, és rámosolyog a férjére.
Meg akarja csókolni, de a férfi komor tekintete elriasztja.
– Te ébren vagy? Szokás szerint elhúzódott. Mindenki mindent tőlem
vár. És rengeteg időbe telik, mint ma is. De szép lett a kép, akarod látni?
Sam a fejét rázza.
– Hát nem érted?
Elin felé nyúl, meg akarja ölelni, de Sam félretolja.
– Ez így nem megy tovább. Nem bírom – fűzi hozzá.
Elin értetlenül csóválja a fejét.
– Nem értem. Mit nem bírsz?
Sam elhallgat. Egy darabig szótlanul ülnek. Az utcáról felhallatszik egy
sziréna hangja. Végül Sam felmutat egy kulcsot, ami ide-oda himbálódzik az
ujjára húzott karikán.
– Mit csinálsz? Mit akar ez jelenteni? – Elin csak suttogni tud, és
halványan a férjére mosolyog.
– Kivettem egy lakást. Egy ideig ott fogok lakni.
– Hol? Miért? Mit csinálsz? – Elin arcáról lefagy a mosoly. Sípolva
lélegzik. A szívét egyre jobban szorítja valami. Végül már úgy érzi, mintha
egész teste ólomból volna, alig kap levegőt.
– Ez így nem mehet tovább. Amióta Alice elköltözött, minden olyan
sivár. Soha nem vagy itthon. Te mondtad tegnap este, hogy jobb nekem
egyedül.
– Nem is mondtam! Jó, mondtam, de nem úgy gondoltam.
 Elin ide-oda kapkodja a fejét. Közelebb ül Samhez, de ő a kanapé
sarkába húzódik.
– Túl sok volt mostanában, túl nagy munkák. De majd jobb lesz. Itt
vagyok.
– Nem lesz jobb. Sosem lesz jobb.
Sam a fejét rázza. A kulcs még mindig ott billeg az ujján, lehúzza róla, a
markába zárja.
– Drágám – próbálkozik Elin, miközben átöleli magát, és előre-hátra
himbálózik.
– Most, hogy nincs itt Alice, akiért feláldozhatod magad, minden
percedet a munkádnak szenteled. Soha nem vagy itt velem, és ha itt is vagy,
nem vagy jelen. Az utóbbi időben az az érzésem, hogy titkolsz valamit, egyre
idegenebbnek tűnsz.
– Ezt meg miért mondod? Hisz mindent tudsz.
– Semmit sem tudok. Mindig mosolyogsz, de sosem vagy boldog. Már
egyáltalán nem értelek. Soha nem hallgatsz meg. Soha semmit nem kérdezel,
soha semmit nem mesélsz. Sosem láttam rólad gyerekkori fényképeket.
– Mert eltűntek, tudod jól, Párizsban. Ne menj el, mesélhetek. Mit
szeretnél tudni?
– Már késő.
– Ne menj el! – Elin kinyújtja felé a kezét, de Sam nem fogja meg. Csak
megcsóválja a fejét.
– Néha azon gondolkodom, te magad tudod-e egyáltalán, ki vagy.
– Hogy mondhatsz ilyet? És egyáltalán, miért mondasz ilyeneket?
– Mert mindig mindent pontosan megrendezel. Mindent. Mindennek
tökéletesnek kell lennie. Minden nap, minden másodpercben egy
megrendezett álomképben élsz. Nem a valóságban. Néha az az érzésem, hogy
mi ketten, én és Alice is csak kellékek vagyunk a felvételeidhez, valamihez,
amit meg akarsz valósítani.
Sam feláll, megigazítja a nadrágját, amely meggyűrődött a sokórás
üldögéléstől.
– Elhagysz?
Elin a férje elé omlik a földre, hangosan sír. Sípol a tüdeje, alig kap
levegőt. Megfogja Sam lábát, de ő elhúzza, sima lábfeje kicsúszik Elin
kezéből.
– Soha nem hallottam tőled, hogy szeretsz.
– Pedig szeretlek.
 – Hát akkor mondd is ki!
– Szeretlek. Esküszöm. Ne menj el!
Sam hátat fordít neki. Elin hallja, hogy megnyomja a felvonó gombját,
majd berakodja a bőröndöket, egyiket a másik után. Aztán hóna alatt a
bagollyal egy pillanatra megáll a nyitott ajtóban, mintha Elinre várna. De Elin
már nem látja őt, az ablakon bámul kifelé. A szomszédos épületekre, a
tetőkre, a víztartályokra. A sok-sok ablakra, amelyek mögött más családok
szeretik egymást vagy veszekszenek éppen.
Surrogva becsukódik az ajtó, aztán már csak a lefelé tartó lift elhaló
hangja hallatszik. Majd újra csend lesz. Csend és sötétség.
Elin felordít, és odaszalad a felvonóhoz. Valami ottmaradt az ajtó előtt a
földön. Egy fekete fedelű jegyzetfüzet. Elin felemeli, kinyitja. Üres, nincsen
benne írás, nincsenek benne vázlatok. Csak fehér, érintetlen lapok. Felhívja a
liftet, és lemegy vele, de az utca kihalt. Sam már beszállt egy autóba, eltűnt.
De hova? Nem tudja, nem kérdezte. Felhívja. A telefon kicseng, Sam nem
veszi fel. Újra hívja. Újra és újra. Végül meghallja a hangját.
– Igen?
– Itt felejtettél valamit. Vissza kell jönnöd! – Elin hangja határozottan
cseng.
– Nem. Az a tiéd. Neked hagytam ott.
– Miért? – suttogja Elin;
– Hát nem érted? Üres. Akárcsak te. Szükséged lesz rá, hogy egy kicsit
odafigyelhess magadra, a gondolataidra.
Fájnak ezek a kemény szavak, Elin nehézkesen nyel, úgy érzi, gombóc
van a torkában. Már nincs mit mondani, semmi sincs. Leteszik a telefont.
Elin szorosan markolja a füzetet, a szívéhez szorítja. Forog körülötte a világ,
megtántorodik; az újságtartóba kapaszkodik, hogy visszanyerje az
egyensúlyát.

***

A füzet ott hever mellette az ágyon. Sam oldalán. Elin nem tud aludni. Végül
kinyitja, és az első oldalra beragasztja a kék ajtó fényképét, amit még
korábban kinyomtatott. Pontosan az oldal közepére. Most már van benne
valami, egy rész önmagából, a kezdet. A füzetet a párnája alá rejti. Az ágy
üres, de még érezni Sam illatát. Félretolja a saját takaróját, és Samét húzza
magára. Elveszi a párnáját is, és szorosan magához öleli. Hajnali négy van,
négy óra múlva a stúdióban kell lennie. Nem akarja, nem képes rá. Lehunyja
a szemét, megpróbálja visszatartani a könnyeit, de a gondolatait nem tudja
elhessegetni. Egy idő után egyszerűen kitör belőle a sírás.
Újra előveszi a jegyzetfüzetet, toll után nyúl. Megpróbál valami másra
gondolni, nem csak Samre. Szavak bukkannak fel a fejében, pusztán szavak.
Leírja őket, szép, kalligrafikus betűkkel.
Mezítláb. Murva. Eső. Horizont.
Majd újra félreteszi a kis könyvecskét. Lehunyja a szemét, és várja,
hogy megnyugodjon. Mélyeket lélegzik, és maga mellett érzi Samet, hisz
körülveszi az illata.
Eltelik egy kis idő, de a gondolatai csak nem akarnak elfogyni, ahogy a
könnyei sem. Újabb szavakat ír le.
Csillag. Éjszaka. Göcsörtös fenyő. Vízicsata. A könnyein át is mosolyog
az emléken, hogyan fröcskölték egymásra a vizet két kézzel. A letűnt idők
barátságának és szerelmének emlékén, amikor Fredrik mellette volt, és a fiú
jelentette számára a biztonságot abban a bizonytalan világban.
Öt óra. Már csak három órája maradt. Lehunyja a szemét, a tengerre
gondol. Látja a tarajos hullámokat, ahogy kiszaladnak a partra. Testében érzi
azt a hatalmas erőt, ahogy ott áll a vízben, és a hullám elsodorja. Számolni
kezdi őket. Egy, kettő, három, négy. Fülében az utca zaja hullámmorajjá
változik. Lassan nyugtalan álomba merül. Összevissza forgolódik, rúgkapál,
tekereg.
A gardrób egyik fele üres. Sam oldala. Eltűnt az összes öltönye, az
összes inge. Csak néhány pulóver maradt ott: egy piros és néhány fekete. Elin
elfordul, nézni sem bírja. Saját ruhái tökéletes rendben, színek szerint
válogatva függenek a vállfákon. Fekete, sötétkék, kék, szürke, piros. Több
szín nincs. Csak ezek, amelyeket nagyon szeret. Leemel egy fekete ruhát a
vállfáról, de aztán meggondolja magát, visszaakasztja. Inkább egy szürkét
választ, hosszított szabásvonalút. Párizsban vette, amikor legutoljára ott
jártak. Nem, ezt se. Ledobja a földre, a vállfa pattan egyet, és kicsit odébb
landol.
Tizennyolc év. Alice azonnal megérkezett, mindig is velük volt. Azok a
párizsi évek, amikor még olyan szerelmesek voltak, azok segítettek eljutni
egészen idáig. Olyan jól emlékszik rájuk: az első hónapok nevetéseire, a késő
éjszakákra, arra a sok fogadásra, amire meghívták őket, a sok szép és sikeres
emberre. Arra a hatalmas megkönnyebbülésre, hogy már nincs egyedül, nem
elveszett többé. Aztán a rosszullétek, meg a boldogság, hogy mivel
ajándékozta meg őket a szerelem. Az első pillanatban elhatározta, hogy
tökéletes feleség és tökéletes anya lesz.
Az életük mindig is hármukról szólt. Elin, Sam és Alice. De többé már
nem. Egyedül maradt. Talán igaza van Samnek abban, hogy mindig is a
tökéletességre törekedett, és talán már nem képes saját maga lenni.
Végighúzza ujjait a ruhákon. Selyem, bársony, gyapjú és pamut.
Mindegyik valami emléket rejt magában, hisz akkor viselte őket, amikor
együtt volt a férfival, aki most úgy hiányzik neki. Végül lehunyja a szemét,
és vakon választ egyet. Egy egyszerű szabású, fényes, fekete selyemruhát.
Belebújik, megszorítja derekán az övét, és kihúzza magát. Fontos feladat vár
rá. Egy címlapfotó. Nem hibázhat. A fürdőszobatükör előtt jól megcsipkedi
az arcát. Megpróbálja életre kelteni fáradt bőrét, kialvatlan szemét, ami egész
bedagadt. Mosolyog, eleinte csak tétován, majd egyre határozottabban. A
szeme már csak egy vonal. Mélyeket lélegzik, jógalégzéssel. Orron be, szájon
át ki.
Tíz perccel nyolc előtt futólépésben megy a stúdió felé. Útközben
megáll egy éjjel-nappali boltnál, hirtelen olyan szomjasnak érzi magát.
Betonrámpa vezet a bejárathoz, egy üveg lengőajtóhoz. A fogantyúja fényes,
hosszúkás. Megragadja és húzni kezdi, de nagy a légellenállás. Elengedi,
hátrál egy lépést.

– Egy, két, há, négy öt – mormogja magában, és eszébe jut egy másik lépcső
egy másik ajtó előtt. Most erősebben ragadja meg a fogantyút, és jól
megrántja. Most is érzi az ellenállást; a viharokra emlékezteti, a tengerre, a
nedves homok és hínár illatára. Megáll az italoshűtő előtt, és lehunyja a
szemét. Beszívja a friss kenyér illatát, de érzi a műanyag, a nyomdafesték és
az éppen felbontott papírcsomagolás szagát is. És a parfümét.
Vibrálni kezd a telefon a zsebében. Joe az, ingerült a hangja.
– Hol a csudában vagy? Már mindenki itt van. Rád várunk.
– Mindjárt ott vagyok. Addig állítsátok be a fényeket.
– Mindennel kész vagyunk. Itt voltunk már hétkor, ahogy kérted, hát
nem emlékszel?
– Hét, aha, tényleg. – Felnyúl egy Sprite-ért, lecsavarja a kupakját, és
kortyol belőle egy nagyot, miközben a telefont a vállával a füléhez szorítja.
– Még mindenki jókedvű?
– Ha őszinte akarok lenni, nem annyira. Siess már! – suttogja Joe.
Elin megissza az egész palackkal. Ahhoz képest, hogy üdítőital, elég
savanyú, de azért hasonlít arra az italra, amit annyira szeretett régen. Mielőtt
elsiet, még gyorsan lefényképezi az üvegajtót.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Elin egész testében megremegett, amikor kinyílt az üvegajtó. Megszólalt a

csengő. Gerd madzagra kötött fém harangocskákat erősített a zsanérra,
amelyek megmozdultak, valahányszor ajtót nyitott valaki, így bárhol is volt a
boltban, mindig meghallotta, ha vásárló jött. Most Marianne érkezett,
fáradtnak látszott. Mindjárt a pénztárhoz ment, ahol Gerd és Elin épp
cukorkászacskókat rakosgattak a polcra.
– Adj egy sorsjegyet meg egy csomag cigarettát.
Marianne elszántan biccentett a pénztárfiók felé, ahol a szelvények
voltak. Elin még a lélegzetét is visszafojtotta. Gerd nem mozdult.
– Nem lenne jobb, ha inkább élelemre költenéd a pénzedet? Ma le van
árazva a sajt – mondta végül Gerd.
– Mi közöd hozzá? – Marianne hangja ingerült volt.
Elin hátrált néhány lépést, és az újságokat kezdte nézegetni. Leguggolt,
és lapozgatni kezdte a Donald kacsa egyik számát. Ott szokott olvasni, a bolt
padlóján üldögélve. Gerd sosem szólt rá, hogy ne tegye. Pontosan tudta,
mennyire szereti Elin a szavakat, mennyire szeret olvasni és nézegetni a
képeket. És hogy mennyire hiányoznak neki a könyvek, most, hogy Aina
meghalt, és bezárult a könyves kincseskamra.
– Úgysem nyersz semmit. Ez csak egy álom, egy légvár. Amúgy is csak
komolytalan összeget lehet nyerni rajta. – Gerd nem ijedt meg Marianne
fenyegető hangjától.
– Komolytalan összeg! Lehet, hogy neked az. Nekünk minden egyes
korona maga a csoda. Szükségünk van egy kis szerencsére. Adj egy
szelvényt, én döntöm el, mit veszek és mit nem.
Kiugrott a pénztárgép fiókja. Gerd felemelte a papírpénzes rekeszt, és
tétova mozdulatokkal turkálni kezdett a sorsjegyek között. Marianne
odafordult Elinhez.
– Gyere csak ide! Te válassz! – kiáltott oda neki.
Elin benyúlt a fiókba, lassú mozdulattal megkeverte a szelvényeket,
majd kihúzott egyet. A kaparós sorsjegy újdonság volt, eddig még csak
messziről látott ilyet. Marianne a kezébe nyomott egy egykoronást.
 – Kapard le, te majd meghozod a szerencsémet.
Elin gondosan lekaparta a fóliát, minden egyes millimétert. Nem
nyertek. Gerd bólogatott.
– Ne szólj egy szót se! – sziszegte Marianne.
– Húzás is lesz, őrizd meg a szelvényt. Huszonötödikén – figyelmeztette
Gerd.
– Marhaság.
– Hm.
– Inkább tejet kellett volna vennem a gyerekeknek.
Gerd bólogatott.
– Legközelebb. Majd legközelebb. Jövő hónapban. Nemsokára
huszonötödike lesz. Akkor lesz majd egy kis pénzünk.
– Még mindig nyerhetsz.
Gerd megsimogatta Elin haját, aki még mindig a kezében tartotta az
újságot.
– Vidd csak haza – súgta neki Gerd.
Elin nagy szemeket meresztett rá.
– Holnap úgyis visszaküldtük volna, jön az új szám. Eggyel kevesebbet
kapnak vissza, és majd drukkolunk, hogy senki ne vegye észre – tette még
hozzá.
Elin bólogatott, és a melléhez szorította az újságot. Marianne a fejét
csóválta.
– Elkényezteted ezeket a gyerekeket, Gerd.
– Hát igen, de a gyerekeket kényeztetni kell. Amennyire csak lehet.
Akkor jobb lesz a világ, ebben egészen biztos vagyok – szögezte le Gerd
elégedetten.
– Ugyan, dehogy. Attól csak elviselhetetlen lesz.
– Nem, nem. Attól nem kell félned. És különben is, nagyítóval kell
keresni Elinnél kedvesebb kislányt.
Odakinn hirtelen feltámadt a szél és megrezegtette az üvegajtót, sőt még
csapkodta is kicsit. Elin begombolta a kabátját, amennyire lehetett, és a fejére
húzta a kapucniját. Teljes erejével nekidőlt az ajtónak, de a szél erősebb volt.
Marianne átnyúlt a kislány feje felett, segített neki.
– Na, itt a viharos ősz. Most fél évig megint el kell viselnünk, hogy
kócosak vagyunk. – Gerd felnevetett, amikor a szél belekapott Marianne
hajába, először égnek emelte, majd belefújta az arcába. Kezével félresöpörte.
– Kócos haj? Nekem évente tizenkét hónapon át kócos a hajam –
sóhajtott fel Marianne. – Próbálnád ki csak egy hétig, milyen az, ha az
embernek három gyereke van.
– Lárifári, hisz neked aztán tengernyi időd van, kellene, hogy jusson
időd fésülködésre. Keress már valami munkát magadnak! Kérdezősködj,
telefonálj! Majd csak találsz valamit!
Elin erre elengedte a lengőajtót. Úgy szorongatta azt az újságot, mintha
törékeny porcelánból lett volna, néha-néha még meg is simogatta a
kézfejével. Ha hazaérnek, majd felolvas belőle Eriknek és Edvinnek, hadd
örüljenek ők is.

***

Erik és Edvin kétoldalról odapréselték magukat Elin mellé a keskeny ágyra,

de a lábuk már nem fért fel. Elin hátát a falnak vetve kuporgott az ágyon. Az
Anne-ről szóló könyvet tartotta a kezében, abból olvasott fel hangosan, a fiúk
pedig figyelmesen hallgatták. Már negyedszer olvasta, és ettől valahogy
olyan érzése támadt, mintha Aina még mindig élne. Elin egyszerűen nem
tudott betelni a történettel. Újra és újra elolvasta, és most végre az öccsei is
megismerkedhetnek ezzel a borzas hajú kislánnyal.
– Miért akartak a szülei fiút? Jobb a fiú, mint a lány? – kérdezte
váratlanul Erik.
Elin nagy csattanással becsukta a könyvet.
– Nem, természetesen nem. Hát nem figyelsz? De abban igaza van
Anne-nek, hogy a fantázia világa jobb, mint a valóság.
– De én itt a valóságban vagyok éhes – nyafogott Edvin –, és ezt nem
lehet csak úgy elfantasztálni.
– Fantáziálni, úgy kell mondani – mormogta maga elé Elin.
– Én is éhes vagyok – panaszkodott Erik is, és megsimogatta a hasát.
Elin lerakta a könyvet, és lement a konyhába. Az ajtóban azonban
megtorpant. Marianne mozdulatlanul ült a széken az ablak felé fordulva.
Kinn az egyik ágon egy sovány, szürke madárka ült. Az ág megingott, ahogy
a madár befúrta csőrét a szárnyai alá, és tollászkodni kezdett. Hirtelen
megdermedt, majd ide-oda forgatta a fejét, valami távoli hangra figyelhetett
fel. Egyik szeme megcsillant a lemenő nap fényében. Marianne észre sem
vette, hogy a madár elrepült. Csak bámult maga elé üres tekintettel.
– Mit csinálsz, anya? Szomorú vagy?
Elin halkan mögé lépett, és a vállára tette a kezét.
 Marianne erre úgy pattant fel, mintha fájt volna neki az érintés.
Elfordult, és lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. Elin az útjába állt.
– Beesteledett. Mikor eszünk? És mit gondoltál, mi legyen a vacsora?
Marianne vállat vont. Elin kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és mereven
bámulta az üres polcokat. Az egyiken egy fél paszternák és néhány sárgarépa
árválkodott. A kamrában volt még krumpli a vödörben.
– Mit szólnál egy virslileveshez? – kérdezte, és feltartotta a
sárgarépákat. Marianne bólintott, és kivette a kezéből a zöldséget.
– Na jó, de virsli nélkül. Virslileveles virsli nélkül.
Folyóvíz alatt nekiállt meghámozni a répát. Elin hozott néhány szem
földes krumplit is, és berakta őket a mosogatóba.
– Nem baj, úgyis finom – mosolygott Elin, és vékonyan felszeletelte a
zöldséget.
– És ha még mindig éhesek vagyunk, ihatunk forró csokit – Marianne
nem mosolygott, ez inkább csak egy kijelentés volt.
Elin felnevetett.
– A lopott italporból? Mégis, mennyit hoztál?
– Eleget. Igazi rablóbanda vagyunk, gondoltál már erre? Na várj csak,
míg Erik és Edvin is elkezdi!
Elin rémülten pillantott rá. Marianne arca hirtelen felderült, mosoly
bujkált a szája sarkában.
– De anya! Ez egyáltalán nem vicces.
– Ezt éppen te mondod! Aki tejesdobozt rejt a pulóvere alá! Te kis
tolvaj!
Elin elnémult. Marianne vizet töltött a fazékba, és nekiállt meghámozni
a krumplit. Elin bedobálta mellé a répaszeleteket.
– De legalább nem rabolunk ki pénztárosokat fegyverrel – mormogta
maga elé.
Marianne keze megállt a levegőben.
– Tehát már tudod?
– Mindenki tudja. Mindenki erről suttog. Te is szoktál erről beszélni, azt
hiszed, nem hallom?
– Igazad van, egyáltalán nem vicces. Keresek magamnak valami
munkát, egy jó munkát, megígérem. És amint lesz munkám, abbahagyom a
lopást. Kezet rá!
Marianne nyújtotta a kezét, de Elin csak habozva fogadta el.
– Ez azt jelenti, hogy én is bármikor ellophatok egy-egy doboz tejet?
Addig, amíg nem találsz magadnak munkát?
Marianne elzárta a csapot, és két keze közé fogta Elin fejét. Mindkét
oldalról megcsókolta.
– Nem. Bőven elég két bűnöző a családban.
Elin eltolta anyja kezét, és folytatta a munkát, bőszen szeletelte az utolsó
sárgarépát.
– Ez azt jelenti, hogy még mindig egy család vagyunk? – motyogta
maga elé. – Te meg én, apa és a fiúk?
– Mi mindig is egy család leszünk, így vagy úgy. Én az anyád vagyok, ő
meg az apád. Ez sosem lesz másképp.
– De szereted még?
Marianne felé fordult. Kiejtette kezéből a paszternákot és a
zöldséghámozót. Megtámaszkodott a mosogatóban.
– Elin, apád vadászpuskával kirabolt egy pénztárosnőt. Érted? Rálőtt!
Akár meg is halhatott volna!
– Ennek semmi köze a kérdésemhez. Szereted még? Válaszolj!
– Igenis van köze hozzá.
– Válaszolj!
– Nem.
– De régen szeretted.
– Talán. De most már nem. Túl veszélyes, nagyon veszélyes tud lenni,
ha iszik. És te, te szereted őt?
– Hát persze. Hiszen az apukám, és nagyon kedves, amikor nem iszik.
Ezt te is jól tudod. Hát nem emlékszel? Az a sok ölelés, meg aztán énekelt is
nekünk. És mennyit nevettünk!
– De nem akarom, hogy itt legyen velünk.
– Soha nem lesz a tiéd, ugye tudod?
– Kicsoda? Apád? Nem is kell már.
– Pontosan tudod, kire gondolok. Az a másik, Micke. Azt hiszed, nem
tudom? Szarik az olyanokra, mint mi.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Elin lecsapta a sárgarépát, és kirohant a konyhából. Ki a házból. A ház
mögötti székéhez szaladt, lerogyott rá. A kiscicák sírjait jelölő négy kis
kereszt mellé. Az eső elállt. Zsebéből előkotorta a papírgombócot, és
óvatosan kiegyengette. Legalulra ráírt még néhány szót:

Léggy jó a börtönben, hogy hammar hazaengedjenek. Másképpen

mindenek vége. Kérlek, gyere haza! Hiányzol!
Most
New York, 2017

Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy étterem. Az Essex Street hatalmas
világító neonreklámja egy egyszerű üzletbe vezet, ütött-kopott tárlókban
antik ékszerek sorakoznak. Alice épp az egyik előtt álldogál, amikor Elin
belép. Felnéz. Találkozik a pillantásuk, Sam elköltözése óta először. Elin
tekintete kérő, Alice-é vádló. A lánya szó nélkül hátat fordít neki, és elindul
beljebb az üzletbe. A hátsó falnál egy nagydarab férfi áll. Bőrkabátot és
fekete napszemüveget visel, és tetőtől talpig végigméri őket. Amikor mellé
érnek, szinte alig láthatóan bólint, és kinyitja nekik a pénztár mögötti ajtót.
Ott benn egy teljesen más világ tárul a szemük elé. Mintha egy udvarházba
léptek volna be. Elegáns lépcső vezet az emeletre, az étterembe. Alice megy
elől. Rövid, szűk farmerszoknyában van, olyan rövid, hogy Elin, aki mögötte
lépked a lépcsőn, láthatja a bugyiját. Ehhez egy bő, mélyen kivágott piros
felsőt visel, ami kissé félrecsúszott, és egyik vállát szabadon hagyja. Haját
rendetlen copfba fogta össze, arca festetlen. Valahogy mégis pompásan illik
ebbe a környezetbe. Ragyogó jelenség, fiatalosan vagány.
Egy felszolgáló odavezeti őket az egyik asztalhoz. A zene olyan
hangosan szól, hogy alig hallják egymást. Elin közelebb húzza a székét
Alice-hez. Alice pontosan ugyanannyival elhúzza a székét a másik irányba.
– Tetszik az iskola? A kollégium?
Elin kérdése hallatán Alice felsóhajt.
– Azt hittem, rólad és apáról fogunk beszélni.
– Igen, talán, de főleg ünnepelünk. Sajnos lemaradtam a közös
vacsoráról, amikor ott volt nagymama és nagypapa is.
– Azt hiszem, apa számára ez jelentette az utolsó cseppet a pohárban.
Hogy tehetted ezt, hogy felejthetted el?
Alice felemeli az étlapot, elrejti vele az arcát. Csak a haja látszik ki
mögüle.
– Nem egészen így volt… én tulajdonképpen…
Alice kikukucskál az étlap felett, felhúzza a szemöldökét.
– Nem akartál jönni?
– Alice, dolgoztam. – Elin szinte bocsánatért esedezik, de Alice újra az
étlap mögé rejtőzik. Amikor odajön hozzájuk a felszolgáló, Alice a
legnagyobb természetességgel rendel előételt és főételt is. Elin még bele sem
nézett.
– Én is ugyanazt kérem – mondja, és félretolja az étlapot.
– A fogásokat meg lehet felezni. Rendelhetnek négy különböző ételt is –
szólal meg a felszolgáló, és az étlapra mutat.
– Nem akarok vele felezni – vágja rá Alice, és egy hirtelen mozdulattal
összecsapja az étlapját.
– Alice, kedves. Legalább megpróbálhatnád… nem kísérelhetnénk meg,
hogy szép esténk legyen?
Alice megrázza a fejét.
– Ez a vacsora semmiképp sem lesz kellemes, bármennyire igyekszel is.
Apa és te szétköltöztetek. Ha egyáltalán beszélni fogunk valamiről, akkor
erről.
A felszolgáló újra odajön, és vizet tölt a poharukba. Egy fehér
porcelánkancsóból, amelynek repedezett felületét egyetlen rózsa díszíti. Elin
kinyújtja a kezét, és megérinti rózsát. A felszolgáló kissé zavarba jön, Elin
elé teszi a kancsót, biccent, majd bocsánatot kérve távozik. Elin megigazítja a
porcelánt, és előveszi a mobiltelefonját, hogy lefényképezze.
– Még akkor is dolgozol, amikor együtt vacsorázunk? – kérdi Alice, és
közben árgus szemmel figyeli Elin minden mozdulatát.
– Nem dolgozom. De ez nagyon szép, és emlékeztet valamire.
– Mire?
– Valamire. Semmire. Kicsikém, nem mesélnél valamit az iskoláról?
Annyira hiányzol, olyan üres odahaza minden.
– Jó. Kemény. Táncolunk. Folyton fáj a lábam. Tessék, meséltem, most
már te jössz. Mi van ezzel a kancsóval?
– Csökönyös vagy. Akárcsak az apád.
– Aha, már ez is baj? Tőlem is el fogsz válni?
– De hát én nem is… nem akarok, nem is fogunk… miért, mit mondott
apa?
– Hogy te mindig csak dolgozol, és ő már nem bírja tovább, hogy
mindig egyedül van otthon.
– Tényleg ezt mondta?
– Nem, de ezt gondolta.
Hozzák az ételt, két teljesen egyforma fogást. Elin hozzá sem nyúl, míg
Alice pillanatok alatt eltünteti a vékony tonhalas sashimit, mintha egyben
nyelné le. Amint végez vele, Elin tányérja felé pislog.
– Nem kéred?
– Nem, nem vagyok éhes. Ha akarod, egyél ebből is.
Elin közelebb tolja Alice-hez a tányért. Lánya tétovázik, de aztán mohón
maga elé veszi. Egyik darab a másik után tűnik el. Mikor már szinte teljesen
üres a tányér, Elinre pillant.
– Mindig olyan ingerült leszek, ha éhes vagyok – mormogja. Elin bólint.
– A sok táncolástól éhezel meg? Nagyon fárasztó?
Alice az utolsó halszelet után nyúl.
– Hűm, ez finom volt. Most pedig beszéljünk valami másról. Mesélj a
kancsóról. Mi jutott róla eszedbe?
– Bodzaszörp – mosolyodik el Elin.
– Szörp? Amiben cukor van? Még soha nem láttam, hogy cukros italt
ittál volna.
– Nagyon régen volt. Amikor még kicsi voltam. Valaki mindig azzal
kínált.
– Kicsoda?
– Arra már nem emlékszem. Csak a kancsóra.
– Soha nem beszéltél róla, milyen volt, amikor még kicsi voltál. Nem
mesélnél még valamit?
Elin tekintete idegesen ugrál ide-oda.
– Muszáj ennek a zenének ilyen hangosan szólnia? – sóhajt fel.
– Muszáj panaszkodnod? Ez egy remek hely, már régóta el szerettem
volna jönni ide. Különben sem lehet mindig minden úgy, ahogy te azt
pontosan elképzeled.
Elin villámgyorsan a lánya felé fordul.
– Te beszéltél apával.
– Ahhoz nem kell apával beszélnem, hogy ezt kiokoskodjam. Engedd el
magad, anya, ne akarj mindig mindent ellenőrizni. Rohanj bele egy
pocsolyába, táncolj, hancúrozz egy kutyával. Még soha nem láttam, hogy
megsimogattál volna egy állatot. Ez nagyon fura. Te vagy nagyon fura. A
munkádon kívül semmi sem érdekel. Tulajdonképpen mi az, amitől boldog
vagy?
– Egy öreg néni volt az, egy szomszéd, mindig megkínált szörppel. És
könyveket adott kölcsön. Így már rendben van? – Beszéd közben Elin
félrenéz.
– Rendben. És aztán?
 – Nincs aztán. A szörp finom volt, és mindig egy ugyanilyen szép
kancsóban hozta. – Elin kinyújtja a kezét, és újra megsimogatja a porcelán
felületét.
– Hol? Párizsban? Nem, ez valami más, látom rajtad – próbálkozik
Alice.
Elin az ölébe ejti a kezét. Megborzong.
– Nekem is nagyon nehéz, hogy apa elköltözött.
Alice felnéz, találkozik a tekintetük.
– A te hibád, anya. Hát nem érted? Én tulajdonképp megértem apát,
megunta, hogy mindig csak dolgozol. Én is meguntam.

Esik, amikor kilépnek az étteremből. Meleg, nyári eső hullik a fejükre, a

vállukra. Nem beszélnek. Egyikük sem szól egy szót sem, egyiküknek sincs
egyetlen szava sem, amit megoszthatna a másikkal. A vacsora további
részében némán ettek, fizettek és távoztak. Most pedig ott állnak egymás
mellett a járdán.
A pocsolyák vizében megcsillan az utcai lámpák fénye. Minden olyan
fényes és csillogó. Elin leint egy taxit, és kinyitja az ajtót Alice-nek. A lány
beszáll, behúzza maga mögött az ajtót, fel sem néz. Elin egyedül marad, és
figyeli, ahogy eltűnik a távolban az autó piros lámpája, és viszi magával azt,
ami a legdrágább számára. De ez már a múlt. Mintha minden kicsúszna a
keze közül. Minden, amiért olyan keményen megküzdött.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Elin elbújt a hársfa mögé, és jó ideig hallgatózott, mit beszélnek az emberek.

Végre szétoszlott a kis tömeg, egyenként bementek az üvegajtón. Elin
kapkodva vette a levegőt. Kezében a bevásárlólista meg egy ötvenkoronás.
Egy gyors mozdulattal mindkettőt a zsebébe gyűrte, és sarkon fordult. Futott,
ahogy csak a lába bírta. Az út menti fűben nem haladt elég gyorsan, inkább
kiment az útra. Az aszfalton sokkal nagyobbakat tudott lépni, erős
karmozgásával úgy nézett ki, mintha valakivel versenyt futna. Gyorsabban,
gyorsabban, gyorsabban. Átvágott a sövény felé, le sem lassított, úgy
csusszant át a lyukon, nadrágjának egyik térde tiszta sár lett. Feltépte az ajtót,
és cipőstül rohant be a házba. Marianne nem tartóztatta fel. A konyhában ült,
kezében cigaretta, haja hatalmas hajcsavarókra tekerve. Elin lefékezett előtte.
Levegő után kapkodott. Haja kócos volt, tele falevelekkel, elárulva, hogy
átbújt a sövényen. A nadrágja és a cipője is sáros volt. Marianne a hamutartót
nézte, és elnyomta a cigarettáját. Addig nyomta, amíg a csikk parányi
gombóccá nem vált, és ujjhegyével együtt el nem tűnt a homokban. Csak
ekkor nézett fel.
– Hogy nézel ki? Mit csináltál? És hol a tojás meg a vaj?
Elin csak a fejét ingatta, egy szót sem tudott kinyögni.
– De hát, édes lányom, mi történt? Talán megint meghalt valaki?
– Gerd és Ove, Aina… – végül csak ennyit tudott kinyögni.
– Mi van velük? Történt valami?
– Pénz!
– Pénzt loptál Gerdtől és Ovétől? – nézett Marianne szigorúan Elinre.
Elin izgatottan rázta a fejét, összevissza dadogott, egyetlen értelmes szót sem
tudott kinyögni.
– Pénz, ők… – többet nem tudott mondani, mert kopogtak.
– Vedd le a cipődet, és keféld le róla a sarat – sziszegte Marianne. Majd
komótosan felállt, és elindult az ajtó felé. Egy vékony kendő volt a vállán,
amit összehúzott magán, mintha fázna. Elin ment utána. Amikor kinyílt a
bejárati ajtó, legnagyobb meglepetésére ugyanazokat az arcokat látta, akiket
az imént a bolt előtt is. Nagyon komolyan néztek.
 – Maga Marianne Eriksson?
Elin látta, hogy anyja bólint, és gyanakodva kissé beljebb tolja az ajtót.
Majd tétován a fejéhez nyúl, és kihuzigálja a haj-csavarókat.
– Igen, mit akarnak tőlem?
– Bejöhetünk?
– Miről van szó?
– Csupa jó hír, lehetne inkább bent?
– Természetesen. – Marianne hátralépett, és beengedte az érkezőket az
előszobába. Hárman voltak. Két férfi barna öltönyben, és egy nő bő
szoknyában és fehér blúzban. Egyikük sem vette le a cipőjét. A nő kezében
egy köteg papír volt, ami éppen úgy nézett ki, mint amilyent a bolt előtt is
szorongatott. Leültek a konyhaasztalhoz. Marianne összekulcsolta a kezét az
ölében.
– Mit akarnak tőlem? Lasséról van szó? Mit csinált már megint?
– Lasse? Nem, nem, mi azért vagyunk itt, hogy Aináról beszéljünk. Aina
Englundről. Őszinte részvétünk.
Marianne bólintott, és hátralépett, majd nekidőlt a konyhapultnak. A nő
elővett egy papírlapot abból a nagy kupacból, és megköszörülte a torkát.
Hangosan olvasni kezdte:

Aina Englund, végrendelet

1979. augusztus 15.

Érzem, hogy lassan kiszáll belőlem az élet. Ez itt a végakaratom.

Magányosan halok meg. Nincsenek gyermekeim, sem rokonaim. Az a
kívánságom, hogy tulajdonomat egyenlően osszák meg Gerd Andersson
és Marianne Eriksson között. Ez a két lányka mindig mellettem állt.

Tanúk:
Lars Olsson
Kerstin Alm

A nő felnézett, és leengedte a papírlapot. Marianne hangosan felnevetett.

– Aina? És ezt most nemrégiben írta? – kiáltott fel kételkedve. – Hát,
akkor nem sokról lehet szó. Ő volt a környéken az egyetlen, aki még mindig
kerti budiba szart.
Elin oldalba bökte. Marianne vállat rántott, és még jobban nevetett.
– Mi van? Hiszen ez az igazság. És megette a csülköt az utolsó falatig,
mindig azt mondogatta, hogy a zsír jót tesz az agynak.
Az egyik férfi jó hangosan megköszörülte a torkát. A nő most egy másik
lapot vett elő a kötegből.
– Hát, nem egészen, Ainának volt egy kis pénze. Ha jól értem, gondosan
titkolta. Ezt még örökölte annak idején. Részvényekbe és kötvényekbe
fektette. Végül is, amit hátrahagyott…
A nő egy kis szünetet tartott, és megigazította borvörös, műanyag
keretes szemüvegét.
– …közel hárommillió korona – olvasta, majd újabb szünetet tartott. –
És még a ház.
Marianne meredten nézett rá. A nő odanyújtotta neki az iratot.
– De nem maga az egyedüli örökös. Mindennek a fele Gerd Anderssont
illeti.
Marianne átvette a papírt, és csodálkozva bámulta a számokat tartalmazó
sorokat. Mosolyogva fordult Elin felé, és most a szemében is látszott a
boldogság. Csak úgy ragyogott.

***

Erik és Edvin vadul rohangáltak és ordítoztak az emeleten. A padló csak úgy

remegett, de Marianne ügyet sem vetett rá, halkan dúdolt egy dallamot. Nem
verekedtek, senkinek nem esett bántódása. A vidám kacagás és az énekszó
végighullámzott a falak mentén, és boldogsággal töltötte meg az egész házat,
mintha egy egész zenekar játszaná a csodálatosabbnál csodálatosabb
dallamokat. Elin a konyhaasztalnál ült. Kezében tartotta azokat a
papírlapokat, amelyeket az este folyamán írtak tele mindazzal, ami hiányzott
nekik, és amit kívántak maguknak. Star Wars-figurák, társasjáték, bicikli,
ruha. Elin gondolt rá, hogy külön megemlítse az anyjának, ne vegyen meg
mindent egyszerre – de azért lehetőleg gyorsan.
– Hát te, anya? – szólalt meg Elin. – Te semmit sem írtál fel, se semmire
sem vágysz?
Marianne elvette a papírtömböt, és egy új lapra elkezdte írni a saját
listáját:
Kanári-szigetek.
Smink.
Szép ruhák.
Egy pár új cipő.
 Két pár új cipő.
Három pár új cipő.
Nevetett, és úgy csillogott a szeme, ahogy még sosem látták.
– Ugye nem álmodunk? – nézett rá Elin, míg anyja az iratot
tanulmányozta, amit az ügyvédek hagytak ott.
– Nem, úgy tűnik, nem. Adózás után is több mint egymillió korona
marad. Hihetetlen. De igaz.
Elin látta, ahogy az anyja magában számol és gondolkodik, látta, ahogy
mozog a szája és ajka némán formálja a számokat.
– Ha takarékosan élünk, ez jó sokáig elég lesz. Még akkor is, ha nem
sikerülne munkát találnom.
– Túl nagy a csend – intett Elin fejével az emelet felé.
Felosontak a lépcsőn, és bekukkantottak Erik és Edvin szobájába. A fiúk
a nagyvirágos takaró alá bújtak, szorosan egymás mellé, és egy katalógust
lapozgattak. Elin bemászott melléjük az ágyba, és mindkét öccsét átkarolta.
Erik lapozott, Edvin mutogatott.
– Anya, kaphatunk igazi holgászbotot is? – suttogta Edvin. Még mindig
nem tudta kimondani az r-t. Dióbarna szeme tele volt várakozással. Marianne
leült az ágy szélére, és tanulmányozni kezdte azt az oldalt, ahol a katalógus
nyitva volt. Edvin rábökött az egyik képre.
– Ezt szeretném. Megveszed?
Marianne bólintott, és közelebb húzódott hozzájuk. Ott feküdtek mind
összebújva, együtt, mutogattak, kívántak maguknak valamit, álmodoztak.
– Mit szólnátok hozzá, ha a karácsonyt és a szilvesztert a Kanári-
szigeteken töltenénk? – kérdezte Marianne váratlanul.
– Repülőgéppel mennénk? – kérdezte Edvin.
– Hát persze, te kis buta, máskülönben hogy jutnánk oda? – lökte Erik
oldalba az öccsét, aki ettől eldőlt. Nyafogni kezdett, de Marianne magához
ölelte, és cuppanós puszit nyomott a homlokára.
– Gyere ide, kis bogaram – ölelte magához a kicsit erősen. – Ne
veszekedjetek. És nem, nem tréfálok. Elutazhatunk, van rá pénzünk.
Úgyhogy ezt meg is beszéltük. Luxusszállodában fogunk lakni, ahol medence
is lesz, hogy egész nap úszkálhassatok, mint a halak.
– És mi lesz a Télapóval? Hogy fog minket megtalálni, ha elutazunk? –
Edvin hirtelen nagyon elszomorodott.
– Hát, lehet, hogy nem fog megtalálni minket. De az utóbbi években
amúgy sem végezte túl jól a dolgát. Nem is baj, ha nem jön. – Marianne
igyekezett visszatartani a nevetését, de nem sikerült. Egyre jobban
bugyborékolt benne, próbálta, próbálta magában tartani, de végül csak
kibuggyant belőle. Edvin befogta a fülét.
– Akkor én nem is megyek veletek – kiabálta. Elin simogatni kezdte a
hátát.
– Anya csak viccel – vigasztalta.
Mariannának sikerült végre elfojtania a nevetését, és újra komoly arcot
öltött.
– Szerintem a Télapó így vagy úgy, de meg fog találni téged, írj neki
levelet, hogy hol leszünk.
Edvin felpattant, és már rohant is az íróasztalhoz. Turkálni kezdett, talált
egy üres papírt a nagy rendetlenségben, és máris teljes figyelmét
összpontosítva nekiállt a levélnek, csupa nagybetűvel. Egy régebbi rajzából
gondosan borítékot hajtogatott.
– És mi a címe! – kiáltotta egy kis idő múlva.
– Írd, hogy Télapó, Északi-sark. Ez biztos elég – kuncogott Erik. Elin
hozzávágott egy párnát.
– Biztos Aina volt a Télapó. És most a Télapó halott – mormogta Erik
elhaló hangon a párna alól. Erre Elin jól a fejére nyomta.

***

A hajnal első tétova sugarai csiklandozták Elin szemét. Az ablak felé

hunyorgott, nézte az égboltot, amely pirosas narancsra színeződött. Újra
lehunyta a szemét, oldalára fordult, és magára húzta a takarót. Hallotta, hogy
suttogás tölti be a házat. Már megint itt van. Elin felkelt, maga köré csavarta
a takarót, és odalopakodott a lépcsőkorláthoz. Onnan, a résnyire nyitott ajtón
keresztül belátott Marianne hálószobájába. A takaró mozgott. Viháncoló
hangok hallatszottak alóla.
– Menj már, siess! A gyerekek bármelyik pillanatban felébredhetnek –
suttogta Marianne, ám belé fojtották a szót. Elin hallotta, hogy ajkuk csókban
forr össze. És látta a férfi meztelen, szőrös hátát, ahogy ott hentergett a
kapálódzó Marianne testén.
– Eszem ágában sincs elmenni, olyan csodálatos vagy!
Újabb fura hangok. Vad mozdulatok.
– Azt hiszem, szeretlek. Szeretlek.
Ezt a férfi mondta. Az egész ház átvette ezt a dörmögő, tompa vibrálást.
És felhangzott Marianne válasza.
– Ne bolondozz! Na, siess, mielőtt a gyerekek meglátnak.
Elin a földre rogyott. Szorosan magára húzta a takarót, egészen betekerte
magát. Csak a szeme és az orra hegye látszott ki. Levegőt venni is alig mert,
nehogy észrevegyék.
Micke kikászálódott az ágyból. Elin most már az arcát is látta. Meztelen
volt, combja fehéren fénylett a reggeli napsütésben. Nyújtózkodni kezdett, és
nagyokat nyögött, túl nagyokat. Marianne máris mellette termett, ő is
meztelen volt, egy csókkal hallgattatta el. A melle ide-oda ringott a
mozdulataitól. Micke a kezébe vette Marianne egyik keblét, ráhajolt, és
szájába vette a mellbimbóját. Marianne hátrafeszítette a fejét. A férfi erre
elengedte, és a nyakát kezdte csókolni. Elin szorosan befogta a szemét, hogy
ne kelljen ezt látnia.
Micke végül a hálószoba ablakán keresztül távozott. Nehézkesen
kimászott rajta, és a virágágyásban landolt. Elin visszalopakodott a
szobájába. Az ablakból látta, hogy imbolyog át Micke az udvaron a kicsit
arrébb parkoló autójához. Zokniban volt, mindkét kezében egy-egy csizma.
Egy lábon ugrálva igyekezett menet közben belebújni.
A földszintről felhallatszott Marianne kuncogása. Ő is az ablakból nézte.

***

Elin közelebb merészkedett a sziklapárkány széléhez. Visszatartotta a

lélegzetét, és óvatosan még egyet lépett a sziklás, kopár talajon. Széles
terpeszben állt, két karját széttárta, nehogy ruhája susogása elárulja. Messze
előtte egy rétisas ült, profilból jól látszott halványsárga csőrének elegáns íve.
Majd elfordította a fejét, a tengert leste, szárnyát szorosan sárgásbarna
testéhez szorította. Elin úgy szerette volna megörökíteni ezt a látványt;
tökéletesek voltak a fények.
Már csak tíz méterre volt tőle, de nem tudott úgy lopakodni, hogy a
félénk állat, fel ne fedezze. A madár hirtelen kitárta a szárnyát – a fesztáva
nagyobb volt, mint Elin testmagassága –, és levetette magát a
sziklapárkányról. Ott körözött egy másik is. A két rétisas, mint két harci gép
repült egymás mellett, őrizték a tengerpartot. Elin futott az ösvényen, hogy
tovább lássa őket, de a madarak sokkal gyorsabbak voltak nála, és nemsokára
már csak két fekete pont látszott a messzeségben. Elin a lábait lógázva
letelepedett a sziklapárkány szélére. Szédítő mélység volt alatta. A vízszint
alatt tíz méternyi mélységben jól látszott a tengerfenék mészkősziklája;
mintha egy szabálytalan alakzatokból álló, folton-folt takaró lett volna a
zöldes, kristálytiszta vízben. Napfényes, tavaszi napokon még a tüskés pikóra
vagy más kishalra vadászó lazacpisztrángokat és tőkehalakat is látni lehetett.
Elin imádott itt ülni, és csendben nézni a világot ebben a ragyogó
megvilágításban. Nem esett, a hideg levegő tiszta volt, de a távoli horizonton
már gyülekeztek a felhők; fenyegető fekete felhők.

Nadrágzsebében új, rózsaszín levélpapír lapult. Marianne szobájában találta

az egyik fiókban. Most háromrét hajtogatva szinte már egy kis csomag volt.
Mindennap írt hozzá valamennyit, csak néhány sort. Néha a fiókba került a
levél, máskor a kandallóba. Arra gondolt, hogy mégiscsak el kellene mesélnie
apának a pénzt, mégiscsak fel kellene adnia ezt a levelet a börtönbe címezve.
De nem tudta, hogyan mesélje el. Azt azért sejtette, hogy a pénz
hazacsalogatná az apját. A hír hallatára valahogy biztos kiszökne a börtönből.
De hogyan? Elin ezt el sem tudta képzelni. Vajon még ma is ki lehet
szabadulni a cellából egy egyszerű reszelővel? Vagy apránként lyukat fúrva a
falba, amin keresztül kipréselheti magát egy sötét éjszaka, amikor az őrök
alszanak? Vagy egy villával tönkretéve a főkapcsolót, hogy kikapcsolódjon a
börtönkerítésbe vezetett áram? Apa jól értett az elektromossághoz, minden
villanyszerelést ő végzett otthon. Ha sikerülne, akkor csak át kellene másznia
a kerítésen, és a túloldalon leugrani. Hisz olyan erős és gyors, ezt Elin maga
is látta, amikor az apja vidáman csimpaszkodott a mászófa ágain, ha nagy
néha időt szakított rá, hogy játsszon velük. Még csak úsznia sem kellene,
hogy hazajusson, ahogy az Alcatraz foglyainak. Könnyedén elbújhatna a
Grinde-tanya egyik szállítmányában. Elin egyszerűen beleborzongott, amikor
rádöbbent, micsoda briliáns ötlete támadt. Gyorsan írni kezdett azzal az
agyonrágott végű ceruzacsonkkal, amit az iskolából hozott haza.

Apa, nem kell többé bűnözőnek lenned. Van pénzünk. Sok pénzünk. Az
öreg Aina mekhalt, és mindent anyunak és Gerdnek adott. Gyere haza,
amijen gyorsan csak tudsz. Búj el egy teherautóban, ami Grindébe jön,
akor nem vesznek észre a hajón. Itt meg én majd elrelytelek.

Gondosan összehajtogatta a papírlapot, és zsebre dugta. Az Eriksson

családban soha többé senkinek sem kell bűnözőnek lennie. Még csak
csokoládés italport sem kell lopniuk. Most ők is ehetnek marhasültet és
felezett krumplit minden pénteken, sőt minden hétköznap, nemcsak
ünnepnapokon. Végre olyanok lesznek, mint mindenki más. Sőt, jobb dolguk
lesz, mint a többieknek.
Elin elnézett a távolba, és le nem vette szemét arról a keskeny csíkról,
ami elválasztotta az égboltot a tengertől. Érdeklődve figyelte a fény játékát a
végtelennek tűnő víz felszínén, nézte az apró hullámokat, az örökké változó
felhők kergetőzését a szélben. A nap keservesen küszködött, hogy áttörjön
rajtuk. Elin jól látta, hogy a felhők mögött meg-megcsillan a nap, mint valami
szikrázó gyémánt a sötétben.
Egy távoli dörgés hirtelen felriasztotta, gyorsan felpattant. Mindjárt
ideér a vihar, a villámlás, olyankor nagyon veszélyes itt üldögélni. Ahogy
ment az ösvényen és közeledett az erdőhöz, érezte, hogy apró esőcseppek
koppannak a fején. És az esőcseppek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek.
Mire az országút melletti postaládájukhoz ért, utolérte a felhőszakadás.
Mintha egyszerre nyíltak volna meg az égi csatornák. Olyan erővel vert az
eső, hogy a vízcseppek visszapattantak a pocsolyák felszínéről. Elin a fejére
borította vékony vászonkabátkáját, hogy valamelyest védje magát, és csak
futott. Egyszer csak lefékezett mellette egy autó, és rádudált. Gerd volt az.
– Pattanj be, hazaviszlek – kiáltott ki az ablakrésen. Elin felrántotta az
ajtót, és beült Gerd mellé. Úgy fázott, hogy egész testében reszketett, hajából
patakokban folyt a víz.
– Jaj, szegénykém, hogy fázol. Soha ne menj el otthonról esőkabát
nélkül, tudod jól, milyen váratlanul jöhet ebben az évszakban a vihar!
Gerd a hátsó ülésen lévő takaróért nyúlt. Elin hálásan vette át tőle,
magára terítette. A kocsi motorja köhögött néhányat, és hatalmas füstfelhőket
eregetett, amiből bőven jutott a fülkébe is. Elin fintorgott.
– Most már vehetsz magadnak egy új autót, most, hogy azt a sok pénzt
kaptad – motyogta, és köhögni kezdett. Gerd felnevetett, és vidáman dudált
néhányat.
– Hát azt már nem, nincs semmi baj a jó öreg Silviával.
– Silvia, mint a királyné? Úgy hívják?
– Hát igen, kijár neki a tisztelet.
– Ugye most már minden jóra fordul?
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, a pénz miatt.
– Természetesen! Most már nem vagytok szegények. Aina nagy mestere
volt a meglepetéseknek. Micsoda titkot őrzött! Szinte hihetetlen!
 – Nekem nagyon hiányzik. Jobban örülnék neki, ha még itt lenne
velünk.
Gerd lefékezett. Leállította a motort, és lágyan megsimogatta Elin arcát.
– Ilyen az élet, kicsikém. Megszületünk, és egyszer meg kell halnunk. A
kettő között pedig éljük az életünket, amilyen jól csak tudjuk. Sütit meg
mostantól kezdve kaphatsz nálam is.
– Honnan tudsz a sütiről?
– Hogy honnan? Én is jártam hozzá, amikor még kicsi voltam. És
édesanyád is. Aina mindig megkínálta a falu gyerekeit bodzaszörppel és
süteménnyel. Ő már csak ilyen volt. Azt hiszem, ez jelentette számára a
társaságot. Máskülönben ülhetett volna otthon egész nap egyedül, várva,
hogy teljék az idő.
– Olyan kedves volt, és… – Elin hirtelen elhallgatott, egyre csak a kezét
tördelte.
– Igen, igen, nagyon kedves volt. A világ legkedvesebb embere.
– És mi lesz a könyveivel?
– Hát, nem is tudom. Legegyszerűbb lenne egyszerűen kihajítani
mindet. Hisz úgyis csak egy halom kiagyalt történet – kacsintott hamiskásan
Gerd, majd hangosan felnevetett.
– Én szívesen elviszem mindet, ha senki másnak nem kell – suttogta
Elin.
– Vidd csak! Akkor aztán sok-sok évig lesz mit olvasnod. Én sosem
értettem, mire jó ez.
– Aina értette.
– Ő aztán igen. Bizonyára egy könyvtárban lakik majd odafenn a
mennyországban, mit gondolsz?
Elin arca felragyogott. Hirtelen olyan boldog lett, ahogy maga elé
képzelte Ainát egy szép, régi könyvtárban üldögélve.
– Tényleg. Hogyhogy Aina sosem ment férjhez, hogyhogy nem lettek
gyerekei? Miért volt egyedül?
– Hát, a választ magával vitte a sírba. Nincs mindenkinek olyan
szerencséje, hogy találkozzon a megfelelő emberrel. – Gerd hirtelen nagyon
elszomorodott, és szórakozottan babrálni kezdte a nyakában függő medált.
Elin már sokszor kinyithatta, megnézhette a benne lévő fényképet.
– De neked szerencséd volt! – mosolygott Elin.
– Igen, nekem itt van Ove. Annyira boldog vagyok, hogy mellettem van.
Úgyhogy igyekezz majd te is találni valakit, akivel megoszthatod az életedet,
aki a legjobb barátod lesz majd – mondta Gerd, és hirtelen megcsókolta a
medált.
– Ugye gondját viselitek Vénusznak?
– Természetesen, kis barátom. Meg akarod látogatni? Akár hozzánk is
vihetlek, ha akarod. Vagy tudod, mit, felhívom édesanyádat, hogy
vacsorázzunk ma együtt. Átjöttök hozzánk mindannyian, az egész család.
Elin boldogan bólintott, és még szorosabbra csavarta maga körül a
pokrócot. Rettenetesen fázott, a szája egészen lila volt. Hirtelen, élesen
lecsapott egy villám, és közvetlenül utána jött a dörgés is. Gerd elfordította az
indítókulcsot, és a motor felbőgött. Elin nyugtalanul tekintgetett ki az
ablakon.
– Ez alig egy másodpercnyire volt tőlünk. Mi van, ha belénk csap egy
villám?
– Félsz?
Gerd megsimogatta a kislány térdét. Elin bólintott.
– Egy kicsit.
– A vihar nem veszélyes. Csak az angyalok bowlingoznak odafenn –
mondta, és fejével a kocsi teteje felé bökött, ugyanakkor ujját a szája elé
emelte. – De el ne áruld senkinek! Ezek igazi angyaltitkok.
Elin elmosolyodott.
– Úgyis csak viccelsz – suttogta.
– Dehogyis! Biztos Ainát is bevették maguk közé. Azért olyan
különösen hangos éppen ma – nevetett Gerd.

Az utolsó szakaszon némán ültek egymás mellett, és csak hallgatták a

mennydörgést. Elin az út menti sűrű növényzetet nézegette. Figyelte, milyen
messzire szétfröccsen az egyenetlen úton felgyülemlett víz, ahogy
belehajtottak. A rádióból harmonikazene szólt. A kocsi ajtaja rezegni kezdett
a magas hangoktól.

***

Ove mélyen a szaxofonjára hajolt, úgy fújta, hogy teljesen belevörösödött,

egyik lábával verte hozzá az ütemet. Lehunyta a szemét. A Take the A train
című dalt játszotta, és mindannyiukat magával ragadta a vidám dallam. Gerd
tapsolt, Marianne dúdolt. Az asztal tele volt tálakkal, lábosokkal. Minden
tányér kiürült már. Elin a konyhai lócán üldögélt két öccse között.
Mindhármukat lenyűgözte Ove játéka, és azok a csodálatos hangok,
amelyeket aranyló hangszeréből előcsalogatott. Amikor véget ért a dal, és
Ove levette száját a fúvókáról, Edvin és Erik izgatottan ugráltak, és kérték,
hogy játsszon még. Ove letette a hangszert, és a székét odahúzta a fiúkhoz.
A szobát betöltötték az álmok és a csillogó szemek. És a sok-sok
nevetés.
– Nem kellene kicsit szomorúbbnak lennünk amiatt, hogy Aina
meghalt?
Elin váratlan kérdésére mindenki elnémult az asztal körül. Csak a
gyertya lángja sercegett az ablak felől érkező enyhe fuvallatban.
– Aina már nagyon öreg volt, kedvesem. Lejárt az ideje. – Gerd
félrebillentett fejjel nézett rá.
– Természetesen hiányzik nekünk – fűzte hozzá gyorsan Marianne.
– Csak hát, nehéz nem örülni ennek a sok pénznek – folytatta Gerd
mosolyogva, és az égnek emelgette a tekintetét.
– Hiszen te is érted. Hiányzik Aina, de egyben örülünk is. Mert most
minden megint jóra fordult. Aina mindent rendbe hozott.
Marianne újra töltött a borból a felnőtteknek. Nagy kortyokban itták, és
egyre jobban kivörösödtek, egyre jobban kimelegedtek. Öve behozott még
néhány üveg üdítőt a verandán lévő műanyag rekeszből, és letette a gyerekek
elé. Ünnepeltek, ők is annyit ihattak, amennyit csak akartak. Elin három
vékony szívószállal szívta a lehűtött, szénsavas italt, a buborékok szokatlanul
csiklandozták a nyelvét.
Ove megint elővette a szaxofont, játszani kezdett, Erik és Edvin pedig
táncra perdült. Egy helyben rugóztak, és összeütögették a feneküket. Kezüket
a fejük felett lengették, ujjaikat a zene ütemére mozgatták.
Már tizenegy óra is elmúlt, mire elindultak hazafelé. Erik és Edvin
annyira elfáradtak, hogy már menni sem tudtak. Marianne hagyta, hogy Erik
felmásszon a hátára, Elin pedig Edvint vette ölbe. A kisfiú átölelte cingár
karjával és lábával, arcát nővére nyakába fúrta. Elin azt a dalt dúdolta, amit
Ove utoljára játszott: Summertime, and the livirí is easy.
Marianne gyorsan haladt, Elin nem bírt vele lépést tartani. Ám egyszer
csak az anyja megbotlott egy kőben, Erik pedig leesett a hátáról, megütötte
magát, és hangosan sírni kezdett. Az imént még olyan vidám hangulat
hirtelen ingerült csitítgatásba ment át. Mivel Erik nem hallgatott el, Marianne
egyszerűen otthagyta a földön, és továbbimbolygott a ház felé. Széles
léptekkel haladt és széttárt karokkal egyensúlyozott. Erik kiabált utána, de
Marianne még csak hátra sem fordult, hiába szólongatta a kisfiú
kétségbeesetten. Elin kézen fogta az öccseit.
– Hagyjátok, hadd menjen. Egyedül is boldogulunk, nincs már olyan
messze a ház. Csak fogjátok jó erősen a kezemet, sötétben is hazatalálok.
A murvás úton gyalogoltak. Erik és Edvin a keréknyomban lépkedtek,
ami szinte világított a telihold fényében. Elin kettőjük között haladt a füvön.
Énekelni kezdett, ugyanazt a sort ismételte újra és újra. Végül a fiúk is
csatlakoztak hozzá.

This little light ofmine, I’m gonna let it shine.

This little light ofmine, I’m gonna let it shine.
This little light ofmine, I’m gonna let it shine.
Let it shine, let it shine, let it shine.
Most
New York, 2017

A jegyzetfüzet már nem üres. Elin egyik képet a másik után ragasztja be. Ott
van a kancsó is, magában áll a lapon, kacska-ringós, pompás keretben, amit
filctollal rajzolt köré. A fehér porcelánkancsó, amely régmúlt idők
bodzaszörpére emlékezteti, amit egy távoli helyen ivott. Mutatóujjával
végigsimítja. Emlékszik.
A következő oldalra fejből rajzolt egy szeplős, mosolygó arcot nagy,
ferde fogakkal, csillogó szemmel, ahogy kérőn néz rá. Az arcot csillagok
veszik körül. Elin hirtelen érthetetlen vágyódást érez.
Mi lenne, ha ma ágyban maradna? Egy szabadnap, egyedül. Nincs itt
senki, nincs semmi, amit csinálhat, vagy csinálnia kellene. Félreteszi a
füzetet, és álláig húzza a takarót. Mindkét kezével görcsösen szorítja. Majd
újra felveszi a füzetet, kinyitja, és fellapozza azt a képet, amit tegnap
nyomtatott ki. Egy árva pitypang, amely a megrepedt aszfaltburkolatból nő
ki. Sárga, mint a nap. Eszébe jut az a sok pitypang, amelyet mind ki kellett
húzkodnia. Csodálatos sárga virágok, amelyek csak azért nőttek, hogy a
komposztra kerüljenek. Talán ö maga is egy pitypang? Gyom, ami rossz
helyen nőtt? Falusi liba a városban? Lehunyja a szemét.
Megszólal a telefon, immár harmadszor. Az ügynöke az, és úgysem
fogja feladni. Elin felveszi.
Elkéstél. Egy egész csapat várakozik rád, az idő meg telik. Miért nem
vetted fel a telefont?
Az ügynöke irtó dühös. Elin hirtelen felül az ágyban, mint aki most
ébredt.
– De hát ma nincs semmi, üres a naptáram, szabadnapos vagyok!
– Csak nézd meg jobban! Rengeteg feladatod van. És ha azt mondom,
hogy felvétel annak a rohadt Vogue-nak? Az ilyesmit nem felejti el az ember!
Tegnapelőtt beszéltünk róla legutóbb.
Elin felkapja a telefonját, és rákattint a naptárra. Tágra nyílt szemmel
bámulja a kijelzőt, amikor rájön, mekkorát hibázott.
– Negyedóra múlva ott vagyok. Azt hittem, ez holnap lesz.
– Öt perc. Már elég régóta várnak. Nem ismerek rád, hogy csak úgy
elfelejted.
Zuhanyzásról szó sem lehet, nincs rá idő. A gardróbszobába rohan, és
kikap egy fekete nadrágkosztümöt. Alatta ott áll egy piros sportcipő,
kétkedve néz rá, de végül lekapja a polcról. Alice-től kapta egyszer régen a
születésnapjára, de sosem volt még rajta. Szokatlan érzés, kellemes puha,
mintha az edzőterembe készülne. Gyors pillantást vet a tükörképére, haját
kontyba fogja össze hátul. Majd futni kezd, a stúdió mindössze néhány
háztömbnyire van.
A stúdió ajtaja zárva, becsönget. Senki sem nyit ajtót, nincs bent senki.
Erre előkapja a mobilját, és újra megnézi a naptárját. A felvétel a Central
Parkban lesz. Hangosan felkiált. Hirtelen eszébe jut, mit is terveztek. Tó,
csónak, nő hosszú, rózsaszín ruhában. A modell a csónakban fog állni, az
asszisztensek napokig rohangáltak, hogy megfelelő horgonyt szerezzenek.
Elin most már emlékszik, milyen fontos ez a kép. Feltartott kézzel rohan
ki az országútra, és leállítja az első felbukkanó taxit.

***

Telis-tele van velük a gyep, pedig lassan itt az ősz, rég elmúlt a szezonjuk.
Apró, sárga, nemkívánatos napocskák az élénkzöld fűben. Minden, ami Elin
előtt van, csak díszlet. És minden, ami mögötte van, emlék. Kilép a cipőjéből,
mezítláb lépked a fűben, talpán érzi a föld nedvességét. A modell ott
pipiskedik a csónakban, kidomborítja a mellét, hátrabillenti a fejét, csücsörít
élénkvörösre festett ajkával. Bő szoknyáját ragasztószalaggal rögzítették a
hajó farához, azt a látszatot keltve, mintha fújna a szél. A sminkes térdig
felgyűrt nadrággal áll a vízben; vagyis az iszapban. Ugrásra készen, hogy ha
a legkisebb hajszál is elmozdulna, igazítson rajta. Farzsebében fésű, kezében
púderozó pamacs. Két asszisztens a reflektorokat tartja, nehogy eldőljenek,
ha feltámadna a szél. A csapat többi tagja Elin mögött áll. Néhány stylist és a
művészeti igazgató.
Elin belenéz a kamerába. Megkéri a modellt, hogy a felemelt ujját
figyelje mindig. Az ujja oldalra mozdul, a modell pedig követi tekintetével.
– Teljes arcával forduljon, de csak egy kicsit. Emelje fel az állát!
Közelebb lép. Több képet készít, különböző szögből. Szól az egyik
asszisztensnek, hogy álljon oda a fényvisszaverő lappal. A férfi feltartja az
aranyszínű felületet, amely sárgás fényt vetít a modell sápadt bőrére, mintha
sütne a nap.
 – Na, most, ez remek. Meg is van.
Többen tiltakoznak, mégis leengedi a gépet. A modell mereven ül
tovább a csónakban. Elin odaint neki.
– Kijöhet, lazítson, készen vagyunk. Nyugodtan rántson egy nagyot a
szoknyán, az csak ragasztószalag.
Leteszi a kamerát a földre, és kezébe fogja a cipőjét, majd lassú
léptekkel elindul a gyepen. Az ujjai szétterülnek. Szokatlan érzés. Mögötte áll
az egész csapat, csak bámulnak.
– Csak nem kezdett el inni? – suttogja mögötte valaki, ő is jól hallja, de
nem áll meg. Sőt, futni kezd. Csak úgy repül a fűben. Szalad, míg véget nem
ér a gyep, és újra aszfalt következik. Érzi a talpán, milyen meleg;
felforrósodott a vakító napsütésben. Fut, végig az Ötödik sugárúton, még
mindig kezében a cipőjével. Fut, fut, el a boltosok előtt, az emléktárgyárusok
előtt, a turisták előtt, akik kétségbeesetten tanulmányozzák széthajtogatott
térképeiket. Egy utcai árus éppen egy pokrócra rakosgatja a portékáját, apró
színes gyöngyökkel díszített, fonott karkötőket. Rozsdás fémdobozokban.
Elin megtorpan, és csak bámul.
– Mennyit kér érte? – kérdi alig hallhatóan.
A férfi bólint, és néhány különböző színű karkötőt tart a magasba.
Megforgatja, úgy mutatja.
– Öt dollár, hölgyem, öt dollár – ismételgeti.
Elin a fejét csóválja.
– Nem a karkötők. A dobozok, nekem azok kellenek. Az összes.
– Sajnálom, hölgyem, azok nem eladók.
Elin elővesz a zsebéből egy köteg pénzt. Sorban adogatja az árusnak.
Ötven dollár, hetven dollár, nyolcvan dollár, százharminc dollár. Elfogynak a
bankók. A férfi a pénzre mered, csak bámulja, bámulja, majd egy hirtelen
mozdulattal, szó nélkül kiüríti a dobozokat. A karkötők a pokrócra hullanak.
Elin összeszedegeti a fémdobozokat. Négy darab. Mind rozsdás. Pontosan
olyanok, mint a régi dobozai voltak.
Akkor
Heivide, Gotland, 1979

Sötétség és csend vette körül. Elin ruhástul, cipőstül feküdt az ágyban. Az

ébresztőóra mutatója zölden világított a sötétben, közeledett az éjfél, a
többiek már aludtak. Messziről hallotta, hogy Fredrik közeledik. Nem a
füttyszót, hanem a lépéseit. Csikorgott a lába alatt a murva. Elin felkelt, és
leosont a lépcsőn. Amikor kilépett a házból, látta, hogy Fredrik a hintaágyban
üldögél és vár. Levertnek látszott.
– Már megint veszekedtek?
Elin a fiú mellé ült. A nyugágyon nem volt rajta a matrac, a kifeszített
fémrács belevágott a combjába.
– Elköltözünk – mormogta Fredrik.
– Hova?
– Csak ide Visbybe – válaszolta, és nagyot nyelt.
– De néha azért majd visszajössz látogatóba, ugye? Vagy Micke is
elköltözik?
– Nem tudom. Semmit sem értek. Állandóan a pénzről beszélnek, nincs
pénzük.
– Pedig ti irtó gazdagok vagytok, legalábbis mindenki ezt mondja. Vagy
mégsem? Nem is igaz?
– Gyere, menjünk innen – Fredrik úgy tett, mintha meg sem hallotta
volna a lány kérdését. Megfogta Elin kezét, és elindultak a tengerhez. A
világos mészkő fehéren világított az éjszaka sötétjében. Fredrik hozott
magával egy könyvet a csillagokról, ezt szokták nézegetni. Elin zsebében
gyufa lapult, hóna alatt egy takarót szorongatott.
– Mit gondolsz, mennyit látunk ma éjjel – kérdezte.
– Hullócsillagot?
– Ühüm.
– Eleget. Neked most már van annyid, amennyire szükséged van, vagy
talán nem? Igaz, hogy édesanyád örökölt Aina után? Anyám mesélte
apámnak.
Elin tétovázott, végül úgy döntött, hogy nem válaszol. Némán baktattak
egymás mellett. Elin megszokott mozdulattal emelte magasra a lábát, amikor
egy nagy, kiálló gyökérhez értek. Bár teljesen sötét volt, mégis pontosan
tudta, hol az a gyökér. Fredrik menet közben is felfelé nézett és a csillagokat
kémlelte.
– Vajon tényleg ott fenn üldögél most?
– Kicsoda? Aina?
– Ühüm. Talán egy hatalmas, aranylóan fénylő csillag lett belőle.
– Az arany tényleg illene hozzá – nevetett fel Elin.
– Nem semmi, hogy úgy élt, mintha szegény lenne, mégis milyen
gazdag volt. Vajon miért csinál ilyet az ember? Nagyon fura.
– Mit gondolsz, ez most az utolsó alkalom? Hogy kiszökünk, és a
csillagokat nézzük? – Elin kérdésére Fredrik megtorpant. Odanyújtotta neki a
könyvet.
– Nem, az lehetetlen. Néha meg fogom látogatni apát. Tiéd lehet a
könyv. Soha nem fogom mással nézegetni a csillagokat, ezt megígérem.
A fiú szeme megcsillant. Egy csepp bánatkönny folyt végig az arcán.
Girbegurba nyomot hagyott szeplős bőrén. Fredrik úgy tett, mintha észre sem
venné.
A partra érve hanyatt feküdtek, tekintetüket a csillagos égboltra
szegezték. Hallották a parti kövekre kifutó tenger morajlását. Elin szorosan
magához ölelte a könyvet. Egyfolytában Mickére és Mariannára gondolt, de
nem merte elárulni Fredriknek, mit tud. Nem akarta még jobban
megnehezíteni a helyzetét.
– Ügy látszik, nagyon nehéz felnőttnek lenni. Veszekszenek, elválnak,
börtönbe kerülnek, sírnak. Ha nagyieszek, olyan emberhez fogok férjhez
menni, aki pontosan olyan, mint te – suttogta Elin.
– Megígéred?
Fredrik az oldalára fordult, és a lány felé nyújtotta a hüvelykujját, hogy
az ígéret megpecsételéseként összeérintsék ujjhegyüket. Elin is nyújtotta a
kezét.
– Ígérd meg, hogy barátok maradunk. Bármi történjék is – fűzte hozzá a
lány.
Ekkor lehullott egy csillag. Fényes, halvány rózsaszín csíkot húzott
maga után az égbolton.
– Ezt kívántuk magunknak. Akkor így is lesz – szögezte le Fredrik az
égre mutatva.
– Te buta, hangosan kimondtad.
– Jól van, te kis ünneprontó. Akkor megígérem, hogy örökre barátok
maradunk. Bármi történjék is.

***

Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy pontosan ilyen érzés lehet
tolvajnak lenni. Az ember egyszerűen csak elveszi azt, amit akar. Nem
gondolkodik rajta. Felkapja, és viszi. Elin néhány méterrel a család többi
tagja mögött lépegetett az áruházban. Erik és Edvin végtelen boldogságukban
ide-oda rohangáltak Marianne lába körül, kis híja volt, hogy fel nem
döntötték. Nem tudtak nyugton maradni, lelkesen szökdécseltek, felkaptak
ezt-azt, ami mellett elhaladtak. Edvin néha hasra vágta magát, és átkúszott
egyik-másik állvány alatt. Vettek biciklit, labdát, játékokat. Mindent, ami
eddig nem volt nekik. Mindent, ami másoknak volt, ők meg legfeljebb csak
álmodozhattak róla.
– Hát te? Te mit szeretnél? – fordult hozzá Marianne. Elin csak a vállát
vonogatta. – Nehéz választani? – húzta fel Marianne a szemöldökét, majd
kibuggyant belőle a nevetés. – Hát akkor ne válassz! Csak fogj mindent, amit
akarsz. És ha mindez megvan, vegyél hozzá még egyet-mást. Aina állja a
számlát.
– Hagyd abba, anya!
– Talán nem értetted meg? Gazdagok vagyunk, mindent
megvásárolhatunk, amire vágyunk, mindent, amire szükségünk van. Nem kell
gondolkodnunk rajta. Fogd meg az első tárgyat, amit látsz és megtetszik.
Elin a cipőspolc felé kacsingatott, amelyen magas sarkú, fehér topánkák
sorakoztak gyerekméretben. Levett egy párat, megforgatta, megnézegette,
azzal visszatette a helyére.
– A fehér hamar piszkos lesz az erdőben, nem olyan praktikus –
motyogta magában.
– Hát nem, de a magas sarok sem. De azért csak tedd be a kosárba. Ki
tudja, lehet, hogy meghívnak egyszer diszkóba. Keress magadnak egy pár
csinos, tépőzáras sportcipőt is, az jó lesz az iskolába. Most minden
megváltozott. Trikóra, pulóverre is szükséged van, kinőtted már ezeket.
Elin huzigálni kezdte a rajta lévő piros trikót. Mariannának igaza volt,
szűk rá, és a derekánál is rövid. Mosás után, még nedvesen mindig jól
meghúzogatta a pólóit. Először székében, aztán hosszában. A ruhadarabokat
azonban megviselte ez a kemény bánásmód, teljesen eldeformálódtak. A
varrások elcsavarodtak. Elin végigsimította ujjával az előtte felhalmozott
trikókat; voltak köztük egyszínűek meg mintásak is. Betett Marianne
kosarába két rózsaszínt és egy lilát. Marianne bólintott, majd feltartott egy
szürke, kapucnis pulóvert, ami szemmel láthatóan megtetszett neki.
– Tedd bele ezt is, meg még néhány pulóvert. És nadrágot is. Szükséged
van ruhára.
Elin egyik ruhadarabot a másik után rakta a kosárba. Hirtelen
megtorpant.
– És te, anya? Te nem veszel magadnak semmit?
Marianne elmosolyodott.
– Elin, te mindig gondolsz másokra is. Ez igazán kedves tőled, de most
inkább saját magaddal törődj. Az anyukáknak inkább nőies ruhára, blúzra van
szükségük. Olyanokat inkább a butikokban árulnak, nem az áruházban.
– Fodros ruhában fogsz járni odahaza?
– Igen. Azt hiszem. Mától kezdve szép szabású ruhákban fogok járni, és
pirosra rúzsozom a számat. Minden nap. Csak azért, mert megtehetem.
Ez nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Feleslegesnek, de elképzelhetőnek.
Elin visszamosolygott az anyjára. Marianne már nem tűnt nyugtalannak.
Homlokáról eltűntek az aggodalom ráncai. Arca és szája sem volt már
feszült, bőre színnel telt meg, nem volt már olyan rémisztőén halovány. Elin
most már tudta, hogy az aggodalom nemcsak egy érzés, valahol mélyen a
lelkünk mélyén. Az aggódás látható, szinte kézzel fogható. Marianne
kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Elin hosszú haját.
– Mit csinálsz? Ne csiklandozz! – Elin lerázta magáról, nem volt
hozzászokva anyja érintéséhez.
– Csak meg akartam fogni a hajadat, olyan szép fényes. Nagyon aranyos
vagy.
– Te is, anya.
– De nem annyira, mint te. Senki sem ér fel veled. Aranyból van a
szíved, és annak a fénye csillog a szemedben.
– Jaj, ne légy már nevetséges! Az én szívem is piros meg kék meg lila,
mint mindenki másé.
– Nem. A tied nem. A tied különleges.
– És mi? Mi nem vagyunk aranyosak? – tiltakozott Edvin hangosan, ide-
oda száguldozva egy gördeszkán a polcok között.
– De, ti is azok vagytok – mormogta Marianne. – Mind a hárman. Ti
vagytok az én kis trióm, a nyerő trióm. Ti hozzátok meg számomra a
szerencsét. Mit is csinálnék nélkületek?
 Marianne felemelte a telepakolt bevásárlókosarakat, és a mozgólépcső
felé tartott, fel a pénztárakhoz. Elin követte. Egy rózsaszín, szarvkormányos
biciklit tolt maga mellett. Gyengéden megsimogatta a fehéren csillogó ülést, a
vázat és a kormányt. És sűrűn pislogott közben, ne lássák rajta, hogy köny-
nyezik.
– Köszönöm – suttogta.
– Már rég megadtam volna nektek ezeket, ha bírtam volna.
– Tudom, anya, tudom.

Aznap este együtt főztek vacsorát négyesben. Csirkecombot sütöttek

hagymás burgonyarétegen, krémes, sűrű tejszínnel leöntve. A kellemesen
meleg konyha megtelt illatokkal. Addig ettek, míg jól nem laktak, és amikor
jóllaktak, ettek még egy kicsit.
Elin és Marianne elmosogatott. Aztán Marianne eltűnt a hálószobában.
Elin a nyitott ajtón keresztül látta, hogyan bújik bele az új, ezüstösen csillogó
selyemblúzába, aminek sálgallérja volt. Ehhez egy harangalakú
bársonyszoknyát vett fel, amely rásimult a csípőjére. Ajkát vörösre festette,
és ide-oda billegett a tükör előtt, nézegette magát elölről-hátulról. És amikor
elcsendesedett a ház, és kialudtak a lámpák, megérkezett az autó. Elin már
messziről hallotta a motor zúgását, majd ahogy becsapódott a kocsiajtó és
nyílt a bejárati ajtó, hallotta Micke hangját is.
Majd megint jöttek azok a sikolyok. Az ágysikolyok, amiket Elin
annyira gyűlölt.

***

A hintaágy halkan nyikorgott. Elin a kopott matracon feküdt, egyik kezét a

fűre lógatta. Megmarkolt egy fűcsomót, és időnként megrántotta, újra
mozgásba hozva a hintát. A hintaágy kifakult, drapp, műanyag tetején volt
néhány lyuk. Elin azokon keresztül fürkészte a sötét felhőket az égbolton.
Mindjárt esni fog. Újra megrántotta a fűcsomót. Ide-oda hintázott. Elin
figyelte, ahogy felbukkannak, majd újra eltűnnek a felhők, hallgatta az ágy
nyikorgását, és a susogó fenyőket.
– Itt fekszel magadban? Nem fázol?
Marianne arrébb rakta Elin lábát, és leült a nyugágy végébe. Elin nem
válaszolt, a háttámla felé fordította a fejét, és kabátkájával eltakarta az arcát.
– Na, ezt az ócska vackot is kihajítjuk, épphogy nem dől össze.
 Elin az anyjára sandított, amint az felnyúlt, hogy megérintse a hintaágy
tetejét. A műanyag már porladozott, nagy darabok mállottak le róla, és a
földre hullottak.
– Mikor jön haza apa?
– Na, de Elin!
– Hát ezt meg miért mondod? Miért mondod, hogy „NA, DE ELIN!”,
akárhányszor csak kérdezek valamit apáról? Nem gondolod, hogy jogom van
tudni? Tízéves vagyok, nem pedig kis pisis kölyök, mint a fiúk.
– Hát rendben. Nem jön vissza. Ebbe a házba legalábbis nem. Talán még
Gotlandra sem. Vége. Jobb dolgunk van nélküle.
– De hát még megváltozhat! Aki bűnt követett el, azt már sosem lehet
szeretni? Ö akkor is az apukánk. Szükségünk van rá.
Marianne a fejét rázta.
– Nincs rá szükségünk.
– Akkor másra sincs szükséged! Akkor legyünk csak mi magunk!
Elhallgattak. Elin megrántotta a fűcsomót, de Marianne kitámasztotta a
lábát, és nem engedte megmozdulni a hintát. Elin csak rángatta tovább, míg
az végül kiszakadt a helyéről.
– Menj el, én voltam itt előbb! – sziszegte a fogai között.
Marianne megsimogatta a hátát, de Elin megpróbálta lerázni magáról az
anyja kezét. Marianne nem reagált, nem vette el a kezét a lánya hátáról. Elin
pedig csak rázta a vállát, mint egy hálóban vergődő hal.
– Mondtam már, hogy menj el! – rúgott nagyokat anyja combjába.
– Jaj! Hagyd abba! – Marianne felállt és elindult. – Ne maradj itt túl
sokáig, még felfázol. Mindjárt esni fog. Nagyon be-felhősödött, te is láthatod.
Elin nem válaszolt, hagyta, hogy az anyja bemenjen a házba. Be a
konyhába, a cigarettájához.
A hintaágy egyre lassult. Amikor megállt, néma csend lett, csak a hinta
nyikorgóit még halkan egyet-egyet, ahogy a szél meglendítette. A széllökések
nedves tengeri levegőt hoztak magukkal, Elin beleborzongott. Azon törte a
fejét, vajon ugyanilyen erősen fúj-e a szél Stockholmban is, hogy ott is ilyen
ritkán süt-e a nap, látni-e az égboltot a cella ablakából, és vajon ugyanazokat
a felhőket látják-e, ő és apa.
Halk füttyszó ébresztette álmodozásából. Kikukucskált a hintaágy
háttámlája mögül, és látta, hogy Fredrik közeledik futva az úton. A fiú ráült a
hasára, Elin pedig kézzel-lábbal kapálózott, hogy kiszabaduljon. Fredrik
végül felállt, és átült Marianne helyére.
 – Mindjárt esni fog – kezdte Elin.
– Remek, akkor legalább nem kell zuhanyoznunk – válaszolta Fredrik,
és meglendítette a hintaágyat, mire az egész alkotmány megingott.

***

– Ígérd meg, hogy mindig jó barátok maradunk! Bármi is történjék.

A tengerparton üldögéltek egymás mellett, és fehér, kerek köveket
gyűjtögettek. Felváltva próbálták meg eltalálni a vízből kiálló sziklát. A
felülete fehér pettyes volt, ahol eltalálták, és levált belőle egy kis darabka.
– Miért ismételgeted ezt folyton? Hiszen mindig barátok voltunk, és
azok is maradunk – lökte meg Fredrik Elint, mire a lány oldalra dőlt, de
ugyanazzal a lendülettel fel is ült, és kitartóan nézett a fiúra.
– Bármi is történjék?
– Bármi is történjék. És különben is, mi történhetne? Hisz semmi sem
történik. Az égvilágon semmi.
Elin előhalászott a zsebéből egy kicsi, összecsukható bicskát, és hirtelen
kis vágást ejtett a mutatóujja hegyén. Majd odanyújtotta a kést Fredriknek.
– Mit csinálsz?
– Vérrel pecsételem meg az eskümet.
– Te tiszta dilis vagy, ugye tudod? Valamelyik könyvedben olvastad?
– Ha nem mered megtenni, segíthetek, megvághatom én az ujjadat.
És már fordult is feléje, de Fredrik a fejét csóválta. Majd behunyta a
szemét, és ujjába nyomta a kés hegyét. Sötétvörös vér-csepp buggyant ki
belőle. Elin gyorsan rátette az ujját a fiúéra, hogy a vérük elkeveredjen.
– A vérrel megpecsételt esküt senki sem szegheti meg. Senki és semmi.
Örökre barátok maradunk. Örökre. Bármi is történjék. Esküdj!
– Visby csak harminc kilométer. És néha meg fogom látogatni apát is. –
Fredrik elhúzta az ujját, és a szájába vette. Lenyalta kettőjük összekeveredett
vérét.
– Bármi is történjék. Örökre barátok maradunk. Esküdj! – ismételte Elin,
és elhajított egy követ. Nem találta el a nagy sziklát, viszont a kő hármat
ugrott a víz felszínén. Fredrik hangosan felnevetett.
– Még sohasem sikerült kacsáznod! Ez csak valami égi jel lehet…
– Bolond szülők – nevetett Elin.
– Igaz, csak hármat ugrott. De ki nem bolond?
– A te mamád – motyogta Elin.
 – Hát, arról fogalmad sincs. Tegnap este annyit veszekedtek, hogy apa
egyszerűen elment. Anya meg futott az autó után, teljesen meztelenül. Az
ablakból láttam. Apa gázt adott, és elhajtott. Anya meg csak futott utána.
Csak valahol messze a fasorban állt meg.
– Tudod, miért volt olyan dühös?
– Csak azt tudom, hogy mit ordított. „Nehogy oda menj hozzá!” ezt
kiabálta egyfolytában. Talán azért válnak, mert apa találkozott egy másik
nővel.
Elin felállt, elindult a tenger felé. Útközben felszedett egy halom lapos
követ. Oldalvást állt, és egyik követ a másik után dobta el, szerette volna, ha
pattannak a vízen, de nem sikerült neki. Mind a tengerbe süllyedt.
– Na gyere, megmutatom, hogyan kell csinálni. – Fredrik mögé állt,
megfogta Elin kezét, és együtt tartották a követ. – Hajlítsd be a térdedet, a
kezedet lentről indítsd, végig a víz felszínét nézd, és amikor dobsz,
tekinteteddel kövesd a vizet.
Fredrik elengedte Elint, és a lány újra dobott. A kő pattant egyet, és Elin
boldogan emelte magasba a karját.
– Láttad? Sikerült!
– Hát persze, hogy sikerült. Neked minden sikerül, csak akarnod kell.

***

Az ablakon túl tombolt a vihar, csak úgy röpült és táncolt a homok és a sok
falevél. A felkelő nap sugarai áttörték a sötét felhőket, és bearanyozták az
egész udvart. Benn a házban kellemes meleg volt, pattogott a tűz. Amikor
Elin belépett a konyhába, Micke az egyik konyhaszéken billegett. Lába széles
terpeszben. Alsónadrágban ült ott, kockás inge kigombolva, látszott izzadt,
szőrös melle. Elin megtorpant a konyhaajtóban, sarkon fordult, de elkésett.
Micke már meglátta.
– Jó reggelt, kisasszony. Már ébren vagy, de jó.
– Mit csinál itt?
– Így szokás köszönteni a vendéget?
– Anya hol van?
– Az ágyban. Majd meglátod, nemsokára jön. Kicsit rosszul aludt ma
éjjel. – Micke harsány nevetése betöltötte az egész helyiséget. Felkapott egy
darabka kenyeret a vágódeszkáról, feldobta a levegőbe, és a szájával elkapta.
Az asztalon félig teli borospoharak álltak, tele zsíros ujjlenyomatokkal, meg
egy tálka földimogyoró. Elin hátat fordított a férfinak, kinyitotta a
konyhaszekrényt, és elővette a tányérokat. Elrakta az asztalról az előző esti
edényeket, és megterített. Az összes tányért a konyhai lóca felőli oldalra tette,
egyet sem rakott Micke elé.
– Erik és Edvin mindjárt lejön. Jobb lenne, ha elmenne. Micke úgy
nézett rá, mintha valami sértőt mondott volna.
– Elmenni? Nem megyek én sehova. Itt maradok.
Elin némán terített tovább. Marianne kinyitotta a hálószoba ajtaját, és
botladozó léptekkel közeledett. Ásított, nyújtózkodott. Lila köntösét szorosan
megkötötte a derekán. Kócos haja égnek állt, mintha egy tupírozott glória
ölelné körül a fejét. Szeme alatt fekete nyomott hagyott a szétfolyt
szemfesték. Amikor meglátta Mickét, hirtelen megdermedt.
– Hát te, mit keresel itt? – kérdezte, és szégyenlősen igazgatni kezdte a
haját.
Micke elkapta a nő karját, és erősen megragadta a vállát. Suttogva akart
mondani valamit, de olyan hangosra sikerült, hogy Elin tisztán hallott minden
szót.
– Szerintem mondjuk el Elinnek. Elég nagy már.
Marianne a fejét rázta. Megfogta a férfi kezét, és húzta magával, vissza a
hálószobába. Ott benn sutyorogtak. Majd megreccsent az ágy, ahogy a két
súlyos test rázuhant. Elin felosont a lépcsőn a fiúk szobájába. Bemászott
Edvin mellé. A fiú lába félig lelógott az ágyról, Elin bepréselte magát a
megüresedett helyre. Két kezével szorosan a fülére tapasztotta.

***

Megint olyan esős, viharos nap volt, hogy a vásárlóknak nemigen akaródzott
hazaindulni az esőben. Gerd kávéval kínálta őket papírpohárból, és apró,
omlós zabkekszet adott mellé. A bejárati ajtó mellett felakasztott
esőkabátokról csepegett a víz. A polcok között vizes, sáros volt a padló az
aznapi vásárlók lábnyomaitól. Elin segített rendszerezni az újságokat és a
folyóiratokat. A régieket kiadónként össze kellett kötözni, és visszaküldeni.
Az újakat ki kellett hozni a raktárból, és kirakni a polcra. Elin az újságospolc
előtt ült a földön, és gondosan elolvasta a dátumot minden újságon, és
aszerint rakosgatta őket sorba, majd a visszaküldési nyomtatványon kitöltötte
a kiadvány- és a példányszámot.
Hatalmasat villámlott, fénye megvilágította a padlót, és rögtön utána jött
a dörgés is. Elin látta, hogy Marianne futva közeledik az országúton, mögötte
pedig fejét lehajtva, fülét hátracsapva Blanka üget. Marianne mosolyogva
lépett be az üvegajtón. Haja nagy, vizes tincsekben lógott a szemébe.
Megrázta magát, akár egy kutya, kabátjáról minden irányba spriccelt a víz.
Azzal kibújt belőle, felakasztotta a többi közé, és már futott is Gerdhez.
Megölelték egymást. Elin óvatosan közelebb húzódott, próbálta kihallgatni,
miről beszélgetnek. Csak néhány szót sikerült elcsípnie. Elköltözik. Szeret
engem. Boldog.
Elin még közelebb araszolt, elbújt az édességespolc mögött. Most már
minden szót hallott. Gerd két lépést hátrált.
– De hiszen, még csak most költözött el. Te meg máris beköltöznél?
Elinnek leesett az álla. Némán bámult az anyjára a cukorkás-zacskók
mögül, és közben hevesen vert a szíve, mert a válasz sokáig váratott magára.
– De hát, szeret engem – súgta végül Marianne, és Gerd harsány
nevetésben tört ki.
– Szüksége van egy asszonyra. Valakire, aki dolgozik a gazdaságban.
Nehogy megint eltékozold az életed!
– Á, semmit sem értesz!
– Értem én. Sokkal jobban, mint gondolnád. Ráadásul veled együtt pénz
is áll a házhoz jócskán.
– Hogy mersz ilyet…
Marianne hirtelen sarkon perdült. Elin ijedten hátralépett, és beverte a
fejét a polc éles sarkába. A fájdalomtól felkiáltott.
– Hát te meg mit keresel itt?
Marianne erélyesen megragadta a lány karját, majd a vállánál fogva jól
megrázta.
– Hallgatóztál, mi?
Elin a fejét rázta.
– Megmondtam már neked, hogy ne alkalmatlankodj itt a boltban
folyton. Gerdnek nyugalomra van szüksége, hogy dolgozni tudjon. Ez itt nem
játszótér! – Gerd közéjük állt. Átkarolta a kislányt, egész közel húzta
magához. Gerd puha teste végtelenül megnyugtatta Elint.
– Segít nekem. És kap egy kis zsebpénzt is érte.
– Otthon is bőven van mit segíteni. Főleg most, hogy költözni fogunk.
Elin Gerd keze után matatott. Amikor megtalálta, erősen megszorította.
Gerd hüvelykujjával simogatta Elin kézfejét, hogy megnyugtassa a kislányt.
– Nem kellene előbb átgondolnod ezt az egészet? Mielőtt végleg
döntenél?
Marianne kitépte Elint Gerd kezéből, és már húzta is magával az ajtó
felé. Közben ránézett.
– Igen, jól hallottad, ne bámulj rám olyan ijedten. Elköltözünk a Grinde-
tanyára és kész. Hol a kabátod? Megyünk haza.
– Marianne, nem azt mondtam, hogy ez nem szerelem. Csak azt
mondom, hogy gondolkodj el egy kicsit, mielőtt döntesz. Gondolj a
gyerekekre! – visszakozott Gerd.
Marianne válaszra sem méltatta, feltépte az üvegajtót, és ment ki az
esőbe, bele sem bújt a kabátjába. Elin követte. Az ajtóból még visszafordult,
és integetett Gerdnek.
– Befejezem, amit elkezdtél, de a pénzt megkapod – mutogatta neki
Gerd némán.

***

Marianne néhány lépéssel előtte haladt az úton. Fújt a szél, az erős

széllökések hol innen, hol onnan érkeztek, nehéz volt megtartani az
egyensúlyukat. Előrehajolva küzdötték magukat előre a viharban.
– Miért költözünk el? – tette fel Elin végül a kérdést.
Marianne nem állt meg, nem is válaszolt. Meggyorsította lépteit, és
egyre nőtt közöttük a távolság. Elin látta, hogy lekanyarodik az útról, és a
sövénykerítésen át rövidít. Az udvaron ott állt Micke autója az övék mögött,
fényes kék lakkja átvilágított a sövény lombtalan ágai közt. Elin hallotta,
hogy csapódik a ház ajtaja. Ahogy benézett a konyhaablakon, látta, hogy
Marianne Micke karjába omlik. Edvin és Erik is ott voltak, a lócán ültek, és
érdeklődéssel figyelték a felnőtteket. Elin egy darabig még odakinn maradt.
Az eső végigcsurgott az arcán, mintha a könnyei lettek volna, pedig testében
csak hideget és ürességet érzett. Megkerülte a házat, odament a kis székéhez.
Hátát a falnak szorította, hogy némileg védve legyen az esőtől. Elővette a
levélpapírt és a ceruzacsonkot.

Már késő. Új apánk lessz. Nem muszály már hazajönnöd.

A muszály szót vastag vonallal aláhúzta. Majd még egyszer.

És még egyszer.
Most
New York, 2017

Amikor Elin hazaér, Alice-t a kanapén találja; alszik. A takaró alatt fekszik
összekuporodva. Elin óvatosan egymásra rakosgatja a konzervdobozait, majd
leül szorosan a lánya mellé. Alice lábfeje kikandikál a takaró alól, lábujjai
vörösek, dagadtak, véresek. Elin a kezébe fogja, megsimogatja, ráfúj az
érzékeny lábujjakra. Régen járt már Alice idehaza. Eleinte lépten-nyomon
felbukkant, de amióta Sam elköltözött, ez ritkán fordult elő. Alice forgolódni
kezd, Elin gyengéden megsimogatja a homlokát.
– Késő van? – motyogja félálomban.
Elin megcsóválja a fejét.
– Nem, ma gyorsan végeztünk, csak egy kép volt. Még csak délután van.
– Előveszi a mobilját, hogy megmutassa, hány óra, de Alice elfordítja a fejét,
és belefúrja arcát a háttámlába.
– Még szerencse, különben túl sokáig aludtam volna – mormogja.
– Úgy örülök, hogy eljöttél. Valahogy minden olyan rosszul sikerült ott
az étteremben. Elin lefekszik a lánya mellé a kanapéra, szorosan mellé,
kezével átöleli.
– Nem tudom, kihez menjek.
– Ezt meg hogy érted?
– Kettőtök közül. Hogy kihez menjek, apához vagy hozzád? Olyan
bizarr ez az egész. – Alice ökölbe szorítja a kezét, körmeit idegesen a
tenyerébe nyomja, egészen elfehérednek a bütykei.
– Hiszen járhatsz mindkettőnkhöz. Nem kell választanod. Mondjuk
egyszer ide, egyszer oda, ahogy neked jó. Mindig ahhoz, aki hiányzik. – Elin
gyengéden simogatni kezdi Alice öklét, óvatosan szétnyitja.
– De minden olyan fura. Ha ott vagyok, te hiányzol, ha itt vagyok, akkor
meg apa. Itt kellene lennie, mindkettőtöknek itt kellene lennie. Azt akarom,
hogy minden úgy legyen, mint régen.
Elin átöleli a lányát. Némán fekszenek egymás mellett. Minden csendes
körülöttük.
Végül Elin az éjjeliszekrényen lévő mobilja után nyúl. Kikeres egy
zeneszámot. Esperanza Spalding hangja betölti a lakást. Alice ütemesen rázni
kezdi a fejét.
– Köszönöm. Nagyon szeretem a hangját, a ritmusát – mondja végül.
– Tudom.
– Mindig szeretted a dzsesszt? Hogyhogy?
– Hát, nem is tudom. Ez a zene valahogy megérinti a lelkemet.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy érzem, mintha belém hatolna, bekúszna a bőröm alá, be a
vérkeringésembe.
– Aha, már értem – bólogat Alice, majd hirtelen fájdalom ül ki az arcára.
Magasra emeli a lábát. – Úgy fáj a lábam.
Elin a kanapé másik oldalára húzódik, és ölébe veszi Alice lábát.
Felemeli az egyik lábfejét, és megfújja.
– Hát, ez az ára, amit meg kell fizetned.
– Minek az ára? – grimaszol Alice, és fájdalmában összerándul, amikor
Elin hozzáér a lábujjaihoz.
– Hogy elérj oda, ahova szeretnél.
– Már nem is tudom, tényleg el akarok-e érni oda. Úgy érzem, nem éri
meg.
– Előbb tudtál táncolni, mint járni. Amint állni tudtál, ide-oda ringattad
magad dundi kis lábaidon. Örök életedben táncoltál.
Elin a könyvespolcon sorakozó képek után nyúl. Leemel egy
bekeretezett képet, és úgy fordítja, hogy Alice is láthassa. Lánya
elmosolyodik, és a kép után nyúl. Sokáig nézegeti azt a kisgyermeket.
– Hát, talán – mormogja végül.
– Nem talán. Próbáld meg elmondani, mit érzel, amikor egy előadás
kellős közepén vagy.
– Mintha megszűnne az élet. Az a másik. Nem létezik más, csak én meg
a zene. A lépések, a jelen.
– Na látod. Én ugyanígy vagyok a fényképezéssel. Bizonyára mindenki
ezt érzi, aki szenvedéllyel űz valamit.
Alice lefelé fordítva az éjjeliszekrényre teszi a képet.
– És mi van, ha mindez csak menekülés? – kérdi nagy sóhajjal.
– Menekülés?
– Igen. A valóságtól.
– Hát, ha így van, akkor nincs is szükségem a valóságra.
– Jaj, ne mondj már ilyet, anya, ez olyan szomorúan hangzik.
 ***

A taxi közvetlenül a járda mellett áll meg. Elin magával rángatja Alice-t, aki
alig csoszog a szandáljában, és hangosan tiltakozik.
– Nem hozathatnánk inkább valami ennivalót? Olyan jó volt a kanapén
heverészni.
– Hogy hívják azt a helyet ott Sleepy Hollow mellett? Azt a tanyát?
Nem emlékszel?
– Stone Barns? Miért kérded? – Alice a homlokát ráncolja, és fintorog.
– Hajtson Sleepy Hollow-ba – hajol oda Elin a sofőr mögötti
kisablakhoz. A sofőr gázt ad és kihajt az útra, egyenesen egy teherautó elé,
ami eszeveszett dudálásba kezd.
– De hát, anya, hagyd már, nincs nekem erre időm, hagyjuk a fenébe az
evést. Ma este tanulnom kell. Meg pihennem – hajol előre Alice. – Kérem,
álljon meg a Broadway és Broome sarkán, majd metróval hazamegyek.
Alice a fejét csóválja, felfújja az arcát, majd kiengedi a levegőt. Nevet.
– Stone Barns! Anya, hogy neked mi nem jut eszedbe! Hiszen nem is
szeretsz vidékre menni, és gyűlölöd az állatokat. Stone Barns egy
parasztgazdaság! Mit fogunk ott csinálni? – folytatja.
– Nagyon jól főznek. Egyszer voltunk ott, amikor még kicsi voltál.
Rettenetesen tetszett neked az a hely. Kérlek! – néz Elin a lányára, és oldalra
billentett fejjel könyörög.
– Már nem vagyok kicsi. De furcsa vagy mostanában! Ami volt, volt.
Felejtsd el!
– Csinálhatunk valami mást is együtt, mondjuk sétálhatunk vagy
elmehetünk egy kiállításra.
– Anya! Most megint olyan vagy – sóhajt Alice egy nagyot.
– Milyen, olyan?
Alice odadugja a lábát, olyan magasra emeli, hogy szinte az anyja
orrához ér. Elin fintorogni kezd, ahogy meglátja a kisebesedett lábujjakat.
– Hát elfelejtetted már? Járni sem tudok. Soha nem figyelsz, amikor
mesélek.
Alice leteszi a lábát. A taxi megáll az út mellett. Alice kikecmereg a
kocsiból, Elin pedig áthajol hozzá az ülésen.
– Bocsáss meg, gyere, ülj vissza, akkor valahol máshol eszünk! – kiáltja
utána, de Alice már messze jár. Elin követi a szemével.
– Asszonyom?
 A taxisofőr hátranéz, és felhúzza a szemöldökét. Elin tétovázik, némán
ül. Alice már el is tűnt a szeme elől, már csak siető embereket lát, akik
szintén tovatűnnek; gondolatok, tennivalók és ismeretlen célok végtelen
áradata.
A sofőr végül türelmetlenül megnyomja a dudát. Elin ijedten megrezzen.
– Stone Barns. Közvetlenül Sleepy Hollow után. Induljon!
– Messze van. Drága lesz.
– Induljon!
Egy örökkévalóságnak tűnik az út, Elin közben el is alszik, felébred,
majd újra elalszik. Mikor végre odaérnek, bedugja a bankkártyáját a mobil
terminálba, és még borravalót is ad, pedig az összeg már így is a csillagos
egekbe rúg. Kiszáll, a barna istálló előtti murvára lép. Az éles kődarabok
belenyomódnak vékony balerinacipője talpába. Kibújik belőle, és a kezébe
veszi. Tétován sétál el az épületek előtt, lábujjait szétfeszíti, érzi a fájdalmat,
ahogy az éles kövek sértik a talpát. A tanya mögötti bekerített részen birkák
legelnek. Hatalmas, fehér állatok, ám a fejük fekete. Odamegy, átmászik a
kerítésen, be a legelőre. A fűben mindenütt birkaürülék, kis fekete
gömböcök. Nem zavarja, hogy piszkos lesz a lába, nagyot szippant a
trágyaszagú levegőből. Közben esteledni kezd, a fák csúcsai mögött
lebukóban van már a nap.
Fényképezni kezd a mobiljával, lekapja a mezőt, a fákat, az etetőt. Saját
mezítelen lábát a göröngyös talajon. Az erdő szélén leül egy kőre, és csak
hallgatózik. Micsoda csend van! Hallja a madarak csicsergését, a lombok
susogását, ahogy az ágak egymáshoz simulnak a szélben. Lefekszik a fűbe.
Lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a lemenő nap lágy sugarai átmelegítsék a
bőrét.

***

A rózsaszínbe, lilába játszó ég egyre sötétebb lesz. Az égbolton kigyulladnak

a csillagok; van vagy ezer, vagy talán millió is.
Sokat felismer közülük, tudja a csillagképek nevét. Felszínre tör a tudás,
amit hosszú évekre emlékei mélyére temetett. Sokáig fekszik ott, és csak
bámulja az eget. Manhattanben sosem sötét az éjszaka. Nincsenek csillagok.
Nincs feketeség. Csak mesterséges fények.
És csend sincs. Csak zaj mindenütt. Szirénák, autók, zene, kiabálás.
Nem úgy, mint itt, ahol még a saját lélegzését is tökéletesen hallja. Nagyon
késő van már, amikor végre feltápászkodik, és megkeresi az országutat.
Sikerül leállítania egy autót. Egy férfi ül a volánnál, letekeri az ablakot, és
komoly ábrázattal megrója.
– Magányos nő ne stoppoljon az éjszakában! Örülhet neki, hogy én
álltam meg, nem valami őrült.
– Örülök is. Elvinne egy darabon?
Elin beül a férfi mellé. A kocsiban countryzene szól. Elin felhangosítja,
épp csak egy picit. A zene betölti az egész kocsit: egy magányos hang és egy
gitár. A férfi énekelni kezd, néha egy-egy oldalpillantást vet Elinre.
Just coll me angel of the morning…
Az út vidáman kanyarog a sötét tájon. Magas fák szegélyezik, amelyek
hosszú, sötét árnyékot vetnek a fényszóró fényében. Itt-ott szép fehér házak
bukkannak fel a sok zöld közé ágyazva. Elin hirtelen elvágyódik a városból,
amely oly régóta az otthona. Végtelenül sóvárog egy saját virágágyás,
rózsabokrok és harmatos fű után.
– Maga itt lakik valahol?
A férfi bólint, és lehalkítja a rádiót.
– Kicsit feljebb. És maga, maga hova való?
– Hát, ez bonyolult. De most a városban lakom.
– Az élet sokszor bonyolult. Lerakom a Tarrytown vasútállomáson, jó
lesz? Onnan aztán eljuthat bárhova, ahova menni akart.
Elin bólint. Tovább hallgatnak.
Az állomás üres és elhagyatott. Elin lassan megy fel a lépcsőn, amely a
sínek felett átívelő hídra vezet. Most már aszfalt van a lába alatt, de még
mindig érzi a murva- és földdarabkákat a talpán. A peronon van egy pad.
Leül. Negyven perc múlva jön csak a következő vonat. Figyeli, ahogy
fogynak a másodpercek, a percek. A telefonja azóta a zsebében lapul, hogy a
tanyán fényképezett. Most ránéz, nem fogadott hívások és üzenetek villognak
a kijelzőn. Joe. Az ügynöke. Ügyfelek. Joe ezt írja:

Hol vagy? Szükségünk van rád a stúdióban.

Az ügyfél elégedetlen. Holnap meg kell ismételni a fotózást.

Reggel 7.00 Central Park. Oké?
Elin, hol vagy? Válaszolj!

Számítunk rá, hogy ott leszel. Erősítsd meg. Fodrász, sminkes rendelve.
 5.30-kor kezdjük a kábelezést.

Elin röviden válaszol, mindössze egy felmutatott hüvelykujj-ikont küld. Majd

végigsimítja a kijelzőt, hogy eltűnjenek az üzenetek róla. Mind, egyesével.
Felhívja Samet. A telefon kicseng, férje álomittasan válaszol.

– Hiányzol – suttogja Elin a kagylóba, és szavai ott visszhangoznak a

kikövezett peronon.
– Elin, hol a csudában vagy? Már egy csomóan kerestek! – hirtelen
teljesen éber lesz a hangja, mintha eddig feküdt volna, most meg felült.
– Velem minden rendben, csak lenémítottam a telefonomat. Mit
csinálsz?
– Miért hívtál?
– Beszélnünk kell.
– Eddig nem akartál beszélgetni velem.
– De most akarok.
– Szükségünk van egy kis szünetre. Hát nem érted? Neked van
szükséged egy kis szünetre.
– De hát egy család vagyunk, mi ketten.
– Most nincs olyan, hogy mi ketten. A mi már nem létezik, te te vagy, én
meg én. Így kell élned.
– Ez így túl nehéz. Nem megy. Egyszerűen nem fog menni.
– Meg kell próbálnod. Levegőre van szükséged.
– De én nem akarom.
– Pedig muszáj.
Sam leteszi, újra az a nagy csend. Elin csak ül, kezében a telefonnal, és
bámulja a kijelzőt. Befut a vonat az állomásra, de ő csak ül tovább. Nem
tudja rávenni magát, hogy felszálljon rá. A vonat elmegy, és a kijelzőtáblán
újabb kiírás jelenik meg. A következő vonat egy óra múlva jön. Elin
nézegetni kezdi a tanyán készült felvételeket. Megvágva egészen máshogy
festenek, mintha nem is ott készültek volna, amerre pár órája járt. Ujjait
húzogatva a kijelzőn felnagyítja a részleteket. Fű, murva, egy birka patája,
saját mezítlábas lába, egy kiscica a magas fűben.
Joe hívja. Mosolygós arca néz rá a képernyőről. Elin hagyja, hadd
csengjen a telefon, és csak nézi Joe sűrű, bozontos haját, széles mosolyát
ezen a fekete-fehér képen, amit nemrég készített róla. A csengés abbamarad,
az arc elhalványul, majd eltűnik. Egy kerítés fényképe jelenik meg helyette.
Majd felbukkan egy szöveg.

Beszélnünk kell a ruháról. A rózsaszín nem jó. Most feketét akarnak.

Meg más fénybeállítást. Beszélnünk kell. Hívj fel!

Fekete. Elin nagyot sóhajt. Az évek során hány fekete ruhás, megrémült
embert fényképezett már! Majd érkezik egy újabb üzenet.

Kérlek, kérlek, hívj fel! Aludnom kell. Nem bírok tovább ébren maradni.

Joe könyörgő hangneme megadásra készteti. Felhívja. Sokáig beszélgetnek.

Telnek a percek, és végre jön a vonat. Elin felszáll, és leül a műanyag
bevonatú ülésre. Mielőtt elaludna, ír még egy sms-t Samnek.

♥ téged.

A szív vörösen, kerekdeden, melegen világít. A vonaton hideg van, hűvös

szél fúj be az ablakréseken. Elin szorosabbra húzza magán a kardigánját. A
fáradtságtól dideregni kezd. Nem érkezik válasz. Nem kap szívecskét. Semmi
üzenet.
Akkor
Heivide, Gotland, 1982

Elin alig fért már el abban a kis székben, amit ágakból és lécdarabokból
épített magának oly sok éve. Az ülőke túl keskeny lett széles csípőjének. De
azért leült, a boróka karfa belevágott a combjába. Az ág durva kérge
belenyomódott a bőrébe, hiába volt rajta vastag farmernadrág. A kezében
néhány követ tartott. Hármat. Ennyi gyereke lesz majd egyszer. A nyerő
hármas. Szája sarkában egy fűszál lógott, amit két felső foga közé dugott. A
fűszál édeskés leve elvegyült a nyálával.
Nekidőlt a ház falának, és egyik lábát a másik után emelgette, hogy
beinduljon a vérkeringés elzsibbadt végtagjaiban.
– Mi van, fáj? Te kis dagadék – évődött vele Fredrik, aki ott feküdt
előtte a földön, lábát egy fa törzsének támasztva. Két fürdőlepedő száradt az
egyik ágon. Egy rózsaszín és egy kék.
– Túl meleg van, még belehalok – sóhajtozott Elin. – Jó lenne egy kis
felhő a tenger felől.
– Azért túl sok felhőt ne kívánj. Nemsokára itt az ősz. Túl hideg lesz
fürödni. És nemsokára visszaköltözöm anyához Visbybe.
– Imádom, hogy a bátyám vagy. De jó lenne, ha én is elköltözhetnék.
Úgy vágyom haza.
– De hát otthon vagy!
– Úgy gondoltam, hogy ide. Újra itt szeretnék lakni.
– Komolyan?
– Mit komolyan?
– Itt boldogabb voltál talán? Boldogabbak voltatok? Lasse jobb apa volt,
mint Micke?
Elin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Lábujjhegyre
állt, és az ablakon keresztül bekukucskált a szobába. A ház üresen áll, amióta
a Grinde-tanyán laknak. Fredrik és az édesanyja kiköltöztek, Marianne és az
összes gyerek pedig beköltözött. Így gyakorlatilag testvérek lettek Fredrikkel.
Egy mozaikcsalád.
A ház pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan otthagyták. Kivéve persze
a rengeteg port és pókhálót. Senki sem akarta megvenni. A ház előtti gyepen
ott árválkodott az „Eladó” tábla, mint valami örökös dísztárgy. Elin intett
Fredriknek.
– Gyere, mutatok valamit!
Fredrik mögé állt, egészen közel. Állát Elin vállára tette, és ő is belesett
az ablakon.
– Na, mi az? – kérdezte türelmetlenül.
– Látod a konyhaasztalt?
Fredrik bólintott. Álla Elin vállába mélyedt, mire a lány felkiáltott a
fájdalomtól; Fredrik élvezettel húzogatta az állát előre-hátra.
– Jaj, hagyd már abba! Látod azokat a fekete foltokat?
Fredrik bólintott, álla még mélyebben nyomódott Elin nyakába. Elin
félrelökte.
– Hagyd már abba! Miért kell mindig piszkálnod? Valami fontosat
akartam mesélni neked.
Elin lekapta a fürdőlepedőjét az ágról, és a nyakába terítette. Futni
kezdett a tenger felé. Mezítláb is könnyedén szaladt a fenyőtobozok és a
kövek között. Fredrik összekapta magát, és rohant utána.
– Várj! Láttam azokat a fekete foltokat. Mit akartál mondani róluk? –
kiáltotta utána. Végül utolérte, elkapta a lány kezét, maga felé húzta, így
aztán mindketten elestek, és az árokpart virágai között landoltak. Egy ideig
csak feküdtek ott egymás mellett, és bámulták a vékonyka felhőréteget,
amely a sötétkék égen libegett tova.
– Mindig is szerettem volna tudni… – Fredrik felemelte az ujját, és a
levegőt bökdöste, mintha apró pöttyöket nyomna az égboltra.
– Á, semmi. Csak eszembe jutott valami, egy emlék a régi házunkból.
Tudod, amikor még minden olyan normális volt.
– Valami, amit el akartál mesélni?
– Igen, amíg el nem kezdtél kínozni a szakálladdal.
– Hagyd már, nem is vagyok szakállas.
– De igenis, az vagy. – Elin gyengéden végigsimította ujjával Fredrik
állát. – Látszik, hogy már elkezdtél borotválkozni.
– És akkor mi van? Gyere, menjünk fürdeni! Túl meleg van itt
heverészni.
Felállt, és felhúzta Elint is. Elin leporolta a hátáról s tűleveleket és a
fűszálakat. Futottak egészen a partig, útközben lehajigálták magukról a ruhát,
és beugrottak a vízbe. A tenger világoszöld volt és langyos. Újra és újra
beugráltak. Olyan mélyre buktak, hogy fejük majdnem elérte a tengerfeneket.
Aztán Elin kézen állt, Fredrik pedig ellökte.

Miután ráuntak a fürdésre, a meleg homokba feküdtek száradni. Elin vizes

hajfürtjei egész fehérek lettek a finom homokszemcséktől.
– Anya azt mondja, hogy élvezzük most az életet. Mielőtt véget ér a
fiatalságunk. Mert aztán már csak a pokol következik.
– És te mit gondolsz erről? – kérdezte Fredrik, és egy kavicsot dobott
Elin hasára.
Elin összerezzent. Kezébe vette a kavicsot, megnézte, szív alakja volt.
Szorosan a markába zárta.
– Biztos igaza van. Honnan tudjam. Úgy tűnik, nem olyan jó felnőttnek
lenni. Legalábbis nem itt.
– Miket beszélsz! Amilyen jó most nekünk, ugyanilyen jó lesz mindig.
Akkor is, ha már felnőttek leszünk. Vagyunk annyira okosak, hogy tegyünk
róla, hogy így legyen.
– Én mindenesetre híres akarok lenni, és elköltözöm innen. Érzem, hogy
híres leszek. Meg gazdag – bólintott Elin elégedetten saját kijelentésére.
– Híres? – nevetett fel Fredrik. – Talán popsztár leszel? És mégis,
hogyan képzeled? Fredrik csak nevetett és nevetett, majd belemarkolt a
homokba, és Elin hasára szórta. Elin zavartan elhallgatott, és szégyenkezve
agyának mélyére száműzte az álmát.

***

Fredrik a sekély vízben egyensúlyozott a kerek köveken. Egyikről a másikra

ugrált, karját oldalra nyújtotta. Elin le nem vette róla a szemét. Fredrik háta
olyan napbarnította volt, hogy már szinte feketének látszott. Aranysárga haja
a feje búbján rövidre volt nyírva, de hátul a tarkóján hosszan lelógott, a vége
napszítta fakó volt. Elin hason feküdt a fürdőlepedőjén, ujjaival a napmeleg
homokot túrta, nézte a csillogó, végeláthatatlannak tűnő tengert. Karja, lába
tele volt a mezőn végzett kemény munka közben szerzett horzsolásokkal és
kék foltokkal. Micke számára a nyári szünet valóságos munkatábor volt.
Ritkán vetődött valaki az ő kis fürdőhelyükre. A félreeső, homokos rész
fölött meredeken emelkedett a part, és hatalmas, leszakadt sziklákon kellett
átmászniuk, hogy oda jussanak. A sziklatömbök között volt egy keskeny
homoksáv. Éppen akkora, hogy ketten elfértek rajta.
Fredrik lehajolt, és egy maroknyi vizet locsolt Elinre, aki megborzongott
a hűvös vízcseppektől.
– Miért kell mindig engem piszkálnod? – mormogott.
Fredrik tett néhány lépést előre, majd belevetette magát a habokba. A
sós hullámok átcsaptak fölötte, és amikor kiemelkedett a vízből, úgy tűnt,
mintha a vízcseppek csillogó táncot járnának a fényben. Fredrik odakiáltott
neki, majd újra lebukott a horizont felé. Úszni kezdett, és néhány tempó után
már kinn is volt a nyílt vízen. Elin felállt, a fiú után ment. Hosszú, barna haja
csak úgy repült utána. Csak egy apró, sárga bikinialsó volt rajta, semmi más.
Futott be a vízbe. A tengerfenéken lévő kövek nagyon csúsztak. Mihelyst a
víz elérte a combját, belevetette magát a tengerbe. A haja szétterült körülötte,
mint valami legyező.
– Gyere ki! – kiabált Fredrik után, amikor kibukkant a vízből. –
Vigyázz, ott kinn erős az áramlás!
Fredrik a hátára fordult és lábával rugdosta a vizet, ami úgy lövellt a
magasba, mint a szökőkutakból szokott. Elin utánaúszott, a fiú bevárta.
Együtt tempóztak tovább erőteljes karcsapásokkal. Versenyezni kezdtek.
Néha Fredrik lebukott, lendületet vett, és váratlanul teljesen máshol bukkant
fel. Elin előtt, mellett, mögött. Elin felsikoltott, és vizet locsolt rá, ha nagyon
megijesztette. Fredrik erre megint lebukott, a lány lábára vadászott, miközben
Elin úszni próbált, és nevetve rugdosott a fiú felé, hogy hagyja már abba.

Vacogva tértek vissza a partra az egyetlen száraz törülközőhöz. Elin úgy

terítette le, hogy mindkettőjüknek jusson egy-egy darabka, amire lefekhetnek.
Épp csak a fejük és a hátuk fért rá. A fenekük és a lábuk lelógott a meleg
homokra. Napbarnította bőrükön ezüstösen csillogtak a vízcseppek.
Fredrik homokot szórt Elin hasára.
– Hagyd már abba! – fakadt ki Elin, és félrelökte a fiú kezét.
– Nől a cicid.
Elin megborzongott, és egyik kezével eltakarta a mellét.
– Nem is.
– De igen.
– Nem.
– De.
Elin másik kezével a trikója után tapogatott maga mellett. Miután
megtalálta, felült, és gyorsan áthúzta a fején. A vékony pamutanyagon két kis
gombocska dudorodott. Kemény golyónak érezte őket, és nagyon érzékenyek
voltak. Alvás előtt minden este megtapogatta.
 – Megfoghatom?
Fredrik megpróbált hozzáérni, de Elin visszahőkölt.
– Hülye vagy?
– Csak meg szeretném fogni, hogy tudjam milyen érzés. Légy szí’! Még
soha nem fogtam meg senkinek a cicijét.
– De hát mondom, hogy ezek még nem igazi mellek.
– Tizenhárom éves vagy. Ezek igazi mellek. Minden nőnek lesz melle.
Vajon milyen lesz a tied? Biztos jó nagy, ringó melleid lesznek, mint
Ainának.
– Ugyan már!
Fredrik újra kinyújtotta a kezét, Elin most nem állította meg. A fiú
hüvelykujjával óvatosan végigsimította az egyik gombocskát. Elin
visszahőkölt.
– Fáj? – csodálkozott Fredrik.
Elin bólintott, és húzkodni kezdte a trikóját, amitől csak még jobban
megduzzadtak az apró halmok. Fredrik odahajolt hozzá, és egy gyors puszit
nyomott az arcára; Elin érezte bőrén meleg leheletét.
– Bocsánat – suttogta Fredrik.
Elin a sziklák felé szaladt, és mászni kezdett felfelé. Fredrik utánaeredt
és megállította. Egyszerűen megfogta az egyik lábát.
– Állj már meg! Hisz olyan szép a melled, olyan szép vagy.
– Megmondtam már, hogy hagyj békén!
– De hiszen ilyen a női mell. Ilyennek kell lennie. Nincs vele semmi baj.
Elin rámosolygott. Ilyennek kell lennie. Fredrik mindenről így
gondolkodott. Mindig, még akkor is, ha annak a valaminek egyáltalán nem
olyannak kellett lennie. Elin leült, és lelógatta lábát a hatalmas sziklatömbről,
amire felmászott.
– Bizonyára. Mert hogy ez azt jelenti, lassan felnövünk – mondta végül
nagy komolyan.

***

Elin felfelé fordította a tenyerét. Korábban oly puha, fehér bőre megsárgult,
tele lett barázdákkal, bőrkeményedésekkel. Vastag, szürkéssárga kéreg nőtt
minden ujjpercén. Megfordította a kezét, inkább a kézfejét nézegette,
miközben a combján pihentette. Körmei rövidek voltak, tövig rágta őket.
Bőre olyan barna lett a sok napsütéstől, hogy finom szőrszálai szinte
hófehérnek tűntek rajta. Felemelte a konyhaasztalról a pohár tejet, és nagy
kortyokban egyszerre megitta.
– Idebenn is meleg van? – ült le mellé Marianne.
A konyhapulton készült a kávé, éppen csöpögött át a szűrőn. Marianne
az asztalon pihentette a kezét, egyiket a másikra rakta. Sötétlila, vastag erek
futottak rajta, duzzadtnak tűnt. Elin érte nyúlt, mutatóujjával végigsimította
anyja kézfejét. Száraz volt és kemény, ujjhegyein fehéren világítottak a
behegedt vágásnyomok.
– Biztos fáj – mormogta maga elé.
Marianne elhúzta a kezét, felállt, és öntött egy keveset a félig lefőtt
kávéból egy kék cserépbögrébe. A kávégépből kicsöpögő kávé sercegve tűnt
el a forró aljzaton. Marianne óvatosan belekortyolt a forró italba, aztán csak
állt ott a konyhapultnak támaszkodva. Elin egy borítékra rajzolgatott, amit az
asztalon talált, kecses százszorszépeket kanyarított rá egyetlen tollvonással.
Amikor Marianne észrevette, elrántotta előle.
– Ne firkáld össze!
Félrerakta a borítékot, a bögréjében lévő maradék kávét pedig a
mosogatóba öntötte. Azzal indult is az istállóba.
– Gyere te is, rengeteg még a munka.

Az asztalon egy váza állt, tele vadvirágokkal. Kékek, sárgák és rózsaszínek;

Edvin szedte őket Marianne kérésére. Mindig ezeket a színeket kérte. Azt
mondta, a kék jelenti a nyugalmat, amire mindig vágyott. A sárga a
boldogságot és a nevetést. A rózsaszín pedig a szeretetet. Mezei katáng,
pitypang és vöröshere. Mindig más virágokból állt a csokor, de Marianne
számára roppant fontosak voltak a színek, és mindháromnak lennie kellett a
bokrétában.
Elin a papírkupacot nézegette, amire Marianne a borítékot dobta.
Gondosan, késsel vágták fel. Lepottyant rá néhány rózsaszínű szirom, és
sárga pettyes lett a virágportól, amit a szirmok sodorhattak magukkal. Elin
felvette a borítékot, lefújta, és megfordította. Rámeredt a kézírásra, amivel
Marianne neve és címe szerepelt rajta; a régi címük. Csak nem…?
Marianne benyitott az ajtón, és odakiáltott neki. Elin gyorsan
munkásnadrágja oldalzsebébe rejtette a levelet.
– Gyere, segítségre van szükségem, nem bírom el egyedül a
szénabálákat. – Csapódott az ajtó, és már hallotta is anyja súlyos lépteit,
ahogy ment le a lépcsőn. Elin felállt, és követte. Amikor a tanyára költöztek,
a kecskék jelentették az új életet. A kecskék és a kecskesajt lett volna a tanya
új fejőstehene Marianne vezetése mellett. De már kezdettől fogva
folyamatosan nehézségekbe ütköztek. Eleinte voltak kecskék meg tej, viszont
nem volt megfelelő felszerelés. A tejet pasztörizálni kellett, majd érlelni, a
kész sajtot pedig becsomagolni. Marianne az Ainától örökölt pénzből
finanszírozta a beruházásokat. Elin a saját szemével látta a betétkönyvben a
nagy összegű kivéteket.

A kecskék vidám mekegéssel köszöntötték Elint, amikor elfordította a zárban

a nagy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Fogta a vellát, és behányt nekik egy kis
szénát. Az állatok izgatottan tülekedtek az etető körül, aztán újra csend lett.
Az egyik kecske igyekezett felhívni magára a figyelmet, szagolgatta Elin
nadrágját, rátaposott a lábára. A tejet adó kecskék mindig éhesek. Elin
megsimogatta az állat fejét, mire az elhúzódott. A kecskék hozzászoktak az
emberekhez, Elinhez is, de nem lehetett róluk azt mondani, hogy szelídek.
Marianne nagy hévvel dolgozott, vasvillával szedte fel az ürüléket a
szalmáról. Elin lecserélte a vellát egy lapátra, és segített az anyjának. Némán
dolgoztak egymás mellett. Marianne fáradtnak látszott. A hajnali keléstől
táskás lett a szeme. Már nem hordta azokat a szép ruhákat, amiket Aina
pénzén vett, amikor még boldogok voltak. Most egyszerű, egyszínű
pamuttrikóban és durva, koszfoltos munkásnadrágban járt. Haját sebtében
összefogta hátul, fejére kendőt kötött, hogy az istálló bűze ne ragadjon meg
benne annyira. Elin is hasonlót hordott.

Amikor elkészültek és Marianne bement a házba, Elin lerogyott a

szalmára, nekidőlt az etetőnek, és előhúzta zsebéből a borítékot. A levelet egy
spirálfüzetből kitépett lapra írták. Recés volt a széle. Elin olvasni kezdte.

Kedves Marianne!

El akarok mondani neked valamit. Azt akarom mondani, hogy értetek

tettem. Érted. A gyerekekért. Nem akartam, hogy ez történjen, véletlenül
sült el a fegyver. Nem akartam bántani a pénztárost, csak rá akartam
ijesztem. Nem akartam, hogy széthulljon a családunk. A mi családunk.
Értünk tettem, hogy kicsivel több pénzünk legyen. Értünk. Érted, értem
és a gyerekekért.
Emlékszel arra, amikor találkoztunk? Emlékszel, hogy mindig fogtuk
egymás kezét, simogattuk egymást? Emlékszel rá, hogy azt mondtuk,
 örökké együtt maradunk, te meg én? Ez egy ígéret volt. Én sosem
felejtettem el. És te?
Szabadultam. Azt mondták, hogy nem léphetek veled kapcsolatba, de azt
akartam, hogy tudd. Van egy kis lakásom itt Stockholmban, és van
munkahelyem is. Tudom, hogy soha többé nem akarsz látni. De a
gyerekek. Úgy szeretnék találkozni velük! És bármit megtennék, hogy
visszakaphassalak téged. Csak mondd meg, mit tegyek. Jövök, amint
hívsz. Kérlek, hívjál nemsokára!

Örökre a tiéd

Lasse

Az írás nehézkes és keszekusza volt, mintha egy gyerek írta volna nagy
keservesen. A betűk hol szép kerekdedek voltak, hol meg szálkásak és ide-
oda dőltek. Elin keze remegett, amikor leengedte az ölébe a levelet. Apa
gondolt rájuk, gondolt rá is. És már nincs rács mögött, szabad ember. Még
egyszer megnézte a címzést. Apa nem tudja, hogy most a Grinde-tanyán
laknak? Semmit sem tud Mickéről? Hát az meg hogy lehet? A boríték
hátoldalán ott volt a feladó címe: 123 57 Stockholm, Farsta, Tobaksvägen út
38. Elin újra és újra elolvasta, majd zsebre vágta a levelet, és futni kezdett a
szántóföld felé, ahol Fredrik dolgozott Mickével.

***

A tábla ferdén lógott a bolton. A láncot tartó csavar meglazult, és amikor a

szél belekapott a táblába, az megremegett, és nyikorgó hangot adott. A sok
őszi esőtől és az örökös téli viharoktól a lánc vörösen rozsdállott. Fredrik
felnyúlt, de nem ért el odáig. Felmászott a lépcsőkorlátra, és a keskeny
vasrúdon egyensúlyozva, egyik kezével megtámaszkodott a ház falában. Elin
megragadta a lábát, hogy megtámassza, de Fredrik azonnal rugdalózni
kezdett, így Elin elengedte. Gerd kikukucskált a résnyire nyitott ajtón.
– Le ne ess nekem! – óvta féltőn.
Fredrik elérte a láncot, és visszaakasztotta a táblát a helyére. Leugrott a
korlátról, és összeütötte a kezét.
– Mit csinálnék nélkületek? – mosolygott Gerd. – Ti mindent rendbe
tudtok hozni nekem. Na, gyertek be!
– Leülhetünk kicsit a raktárban? Olyan jó itt nálad.
 Gerd bólintott.
– Ugye tudjátok, hol tartom a süteményeket? Gondolom, ezért jöttetek.
Fredrik elvigyorodott, és bólintott. Elin megölelte Gerdet, akiből csak
úgy áradt a hajlakk illata. Ősz hajfürtjei olyan katonásan sorakoztak a fején,
mintha csak műanyagból lettek volna. Gerda lágyan megsimogatta a hátát.
– Kisangyalom, mindig úgy örülök, ha jössz. Bár istállószagod van –
suttogta, és viccesen fintorgott hozzá.

A raktárpolcok üresen tátongtak. Nyáron mindig minden elfogyott, amikor a

rendes vásárlók mellett a turisták is megjelentek. Az egyik sarokban nagy
kupac üres kartondoboz állt, ami csak arra várt, hogy kihajítsák. Erre
heveredtek, és maguk közé vették a süteményesdobozt. A helyiségnek nem
volt ablaka, de egy nagy ventilátor hűtötte átforrósodott testüket. Az ajtó
résnyire nyitva állt, így tökéletesen ráláttak a pénztárra. Vásárlók jöttek-
mentek. Gerd mindenkivel váltott néhány szót, Fredrik és Elin ezt hallgatta.
Egy kis idő múlva Marianne jelent meg a pénztárnál. Abban a ruhában
volt, amiben az istállóban is. Elin felállt, és figyelmesen hallgatta, mit
beszélnek. Marianne egy nagy tálcát egyensúlyozott a kezében, becsomagolt
sajtok voltak rajta. Elin látta, hogy Gerd a fejét rázza.
– Ez túl sok – dörmögte.
– Most sok tejet adnak – nyújtotta felé a tálcát Marianne. Gerd
összeszorította a száját.
– Nem vehetek át ennyit, senki nem veszi. A végén meg csak kidobom.
Marianne letette a tálcát a pultra, és elvette a sajt felét.
– És így? Ehhez mit szólsz?
Gerd felsóhajtott.
– Kedvesem, hát nem is tudom. Nem sokan vásárolják, túl drága.
Gerd ellépett a pénztártól, eltűnt Elin látóteréből. Marianne csak állt ott,
és lábával dobolt a padlón.
– Ezt meg hogy érted? Semennyit sem akarsz átvenni?
Marianne megfordult, nekidőlt a pénztárpultnak, és rakosgatni kezdte a
sajtokat, amiket az előbb tett félre. Gerd visszatért néhány becsomagolt
kenyérrel, amiket szép sorjában a futószalagra helyezett.
– Azt hiszem, ideje lenne új hobbi után nézned.
– Hobbi?
– Még szerencse, hogy nem vagy teljesen nincstelen. Mert ez azért nem
olyasmi, amiből meg lehet élni!
 Marianne elkeseredett arcot vágott. Hirtelen elengedte a tálcát, mire az a
sajtokkal együtt a földre zuhant. Gerd először a padlón lévő zűrzavarra, aztán
Mariannára nézett, majd újra a sajtokra, amik szanaszét gurultak a kopott
linóleumpadlón. Végül lehajolt, és elkezdte felszedegetni őket. Nagy hasa
útban volt, lihegett a megerőltetéstől.
– Tartsd meg az egész szemetet, úgysem kell senkinek – dörmögte
Marianne, és elindult az ajtó felé. Elin hallotta a csengettyűt, ahogy nyílt,
majd csukódott az ajtó. Kétszer is, mert Gerd utánament. Aztán csend lett.
Fredrik feltápászkodott a kartonkupacról.
– Legjobb lesz, ha most hazamegyünk. Biztos azt akarják, hogy
dolgozzunk, ha ilyen kedvükben vannak.
– Nem akarok hazamenni – mondta Elin, és fekve maradt. Kezét a feje
alá tette, és a plafont bámulta, tekintetével követte a ventilátorlapátok
mozgását, és hallgatta a motor monoton berregését.
– Pedig mennünk kell – válaszolta Fredrik, megragadta Elin egyik
karját, és felhúzta ülő helyzetbe.
– Miért? Hiszen csak gyerekek vagyunk! És most nyári szünet van. Mi
történik, ha egyszerűen nem megyünk.
– Te is jól tudod, mi fog történni. Miért kérdezed egyáltalán?

Újra nyílt az ajtó. Marianne és Gerd jött vissza. Úgy tűnt, Marianne sírt, mert
csíkos volt az arca a könnyektől és a portól. Gerd védelmezőén átölelte a
vállát. Fredrik bekukucskált a boltba, aztán gyorsan visszahúzódott. Leült
Elin mellé, és ujját a szájára tette, hogy hallgasson. Marianne és Gerd
elmentek előttük, be az irodába. A két helyiséget csak egy vékony fal
választotta el.
– Felteszek egy kávét, addig ülj le – hallották Gerd hangját.
– Szükségünk van erre a pénzre – siránkozott Marianne elcsukló
hangon, és közben sírva fakadt, nem is tudta végigmondani.
– Értem, akkor megveszem tőled a sajtot, ha annyira fontos neked. De
hiszen rengeteg pénzed van!
– Drága dolog egy tanya fenntartása. Ha tudnád, mibe kerül!
– Csak nem adtad oda minden pénzedet Mickének?
– Hiszen a tanya közös. A miénk, egy család vagyunk.
– Van róla papírod?
Marianne elnémult. A kocsikulccsal játszadozott.
– Aina meg… – Gerd tétovázott, majd elhallgatott.
 „Forog a sírjában” – súgta Fredrik Elin fülébe, ő meg ajkával a
„szellem” szót formálta. Vihogni kezdtek.
Csak úgy csikorgott a szék a padlón, ahogy Marianne hirtelen felpattant
róla.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? Mit csinálna Aina? Forogna a
sírjában? Tudod mit? Ainának még csak egy rohadt koporsója sincs, hogy
forogjon benne. Ö már csak szürke hamu egy urnában. Légy szíves, hagyd,
hogy én irányítsam a saját életemet. Te meg a tiédet. Rendben? Annyira
unom már a jó tanácsaidat! Ebbe ne avatkozz bele, kérlek!

***

Marianne kiviharzott, de földbe gyökerezett a lába, amikor a raktárban

meglátta Fredriket és Elint. Felpattantak, és elé álltak, szemtől szembe.
Marianne közelebb lépett, és durva istállócsizmájában széles terpeszben
megállt.
– Sipirc haza! Megmondtam már, hogy ne lófráljatok itt! Hányszor
mondjam még?
– Épp indultunk.
Gerd a gyerekek védelmére kelt.
– Ne a gyerekeken tölts ki a mérgedet! Ez nem segít. Engem egyáltalán
nem zavar, ha itt vannak.
Marianne durván megragadta Elin karját, és húzta magával.
– Odahaza is bőven van mit segíteni. És már megmondtam. Annyira
unom már, hogy mindenbe beleavatkozol – sziszegte a fogai között.
Most
New York, 2017

Minden olyan gépies. Keze, lába mozog, a kamera új helyre kerül. Ujja
lenyomja a kioldógombot. Szeme hunyorít, hogy jobban érzékelje a kép
kompozícióját. Ha csak egy kicsit is változik a beállítás, teljesen új lesz a
benyomás. Elin újabb és újabb helyzetbe állítja a modellt, elfordítja az arcát,
fel, le, majd újra oldalra, feljebb húzza a vállát, testét kissé kifelé fordítja.
Ugyanazt a fiatal nőt fényképezi, akit előző nap, de a modellen most fekete
bőszoknyás estélyi ruha van. Arca halovány, szeme feketére festve, ajka
vérvörös. Egyik lábfeje a csónak orrán nyugszik. Vádlija remeg a
megerőltetéstől, amitől inogni kezd az egész csónak. Az eddig tökéletesen
sima vízfelületen vékony gyűrűk jelennek meg, és egyre távolodnak a
csónaktól, váratlan mintákat alkotva. Elin lenyomja a kioldógombot. Majd
megkéri a modellt, hogy nehezedjen még jobban a lábára. A kis facsónak
hátulja kiemelkedik a vízből.
Egyszerűen varázslatos. Sokkal jobb, mint a rózsaszín ruha – suttogja
Joe. Szorosan Elin mögött áll, és a számítógép képernyőjén nézi a
fényképeket, amelyek abban a pillanatban megjelennek rajta, hogy Elin
elkattintja a gépet.
Ám Elin gondolatai máshol járnak, és olykor a lábánál heverő
telefonjára pillant. De sem Sam, sem Alice nem válaszolt. A telefon néma, a
kijelzője sötét. Beleborzong, amikor Alice-re gondol, hogy milyen dühös volt
rá, és ellökte őt magától, és hogy őt vádolja. Kell hogy legyen valami módja,
hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, nem veszítheti el őt is.
Joe finoman oldalba böki. Elin összerázkódik, kizökken a gondolataiból.
Joe diszkréten a folyóirat művészeti vezetője felé biccent a fejével, aki felfelé
tartott hüvelykujjával jelzi, hogy elégedett, most remek a kép. Elin szó nélkül
leengedi a kamerát, és Joe-nak nyújtja.
– Mi van veled, Elin? Olyan búbánatosnak tűnsz – suttogja, és kezét
Elin karjára teszi. Elin finoman megrántja a vállát, hogy lerázza magáról Joe-
t, és a férfi kezébe nyoma a nehéz kamerát.
– Á, semmi. Jó lett a kép. A nap további részében szabad vagy. Csak
előbb vidd be a felszerelést a stúdióba. Én egyenesen hazamegyek –
válaszolja monoton, búskomor hangon.
A modell a vízben gázol vissza a partra, arcán egyértelműen látszik az
undor, és ruháját annyira felhúzza, hogy nemcsak vékonyka lába, de még a
bugyija is kilátszik. A stylist levegő után kapkod.
– Vigyázz a ruhára, óvatosan, el ne csússz, iszapos az alja! – ismételgeti
folyamatosan. – Harmincezer dollárba került!
Elin odalép hozzá.
– Talán inkább Maryért kellene aggódnunk, nem a ruháért – mormogja,
és a víz felé biccent a fejével. A modell halvány mosollyal köszöni meg a
támogatást, majd Elin kezébe kapaszkodva fellép a gyepre. A stylist egy
ronggyal szárazra törli a hidegtől vacogó nő lábát.
Elin néhány lépést hátrál, a művészeti vezető mellé lép. És csak beszél,
beszél, de Elin nem hallja, mit mond, mert a másik szájából folyamatosan
árad a szó. Elin olykor bólint egyet. Joe és a többiek a felszerelés
összecsomagolásával bajlódnak, Elin szemével követi mozdulataikat.
– Nemsokára megint együtt fogunk dolgozni – motyogja Elin, amikor a
férfi végre abbahagyja a mondókáját.
Erre a férfi közelebb lép, túlságosan is közel. Elin hátrálni kezd.
– De hát nem hallotta, mit mondtam? – És már megint az az ingerült
hang, mint előző nap, mert rádöbbent, hogy Elin nem figyelt rá. –
Szükségünk van egy közeli képre is, egy részletre, amin jól látszik a ruha
anyaga.
Elin bólint.
– Természetesen, Joe majd készít egyet. A stúdióban jobb lesz. – Elin az
asszisztense felé biccent, de az előtte álló férfi a fejét rázza, és felsóhajt.
– Először meg kellett ismételni a felvételt, most meg nem akarja
befejezni a munkát – dohog. – Azért fizetünk, hogy maga csinálja, és ha
kíváncsi a véleményemre, túl sokat. Követelem, hogy maga készítse el a
képet, ugyanabban a környezetben, nem… holmi asszisztens.
Elinnek a lélegzete is eláll. Kikapja a kamerát a táskából, és odamegy a
szélben lengedező ruhához. A vállfa egy ágon lóg. Megfogja a szoknyát,
egyik kezével felemeli, hogy az anyag megcsillanjon a napfényben. Négy
felvételt készít. Amikor leengedi a gépet, tekintete megragad a ruha mögötti
fatörzsön. Hangyák rohangálnak fel-alá az egyenetlen fakérgen. Elin
félretolja a ruhát, és géppel a kezében közelebb lép.

***
 Alice, mit csinálsz? Végeztél? Kérlek, hívj fel. Fontos!

Elin telefonnal a kezében megy az utcán, a kijelzőt bámulja, az üzenetet, amit

éppen az előbb küldött el. Alice nem válaszol a hívására, és az üzenetére sem
érkezik válasz. Elin rápillant az órára, majd újabb üzenetet ír.
Hívj! Most azonnal! Történt valami.
Alice egy percen belül hívja, hangja ideges, alig kap levegőt.
– Mi történt, anya? Apával van valami?
– Nem… – Elin egy kis szünetet tart.
– Hát akkor?
– Semmi. Itt voltam a közelben, végeztünk a munkával. Gondoltam,
ihatnánk egy kávét.
Alice felsóhajt.
– Egy nagyon nehéz pozíció kellős közepén voltam, egész délután ezt
gyakoroltam. Félbeszakítottál. És meg is ijesztettél. Miért írtad, hogy történt
valami?
– Mert különben nem veszed fel a telefont – suttogja Elin.
A másik oldalon csend lesz.
– Alice, kedvesem – könyörög Elin.
– Hol vagy?
Elin körülnéz.
– Majdnem a park végében, a keleti oldalon.
– Rendben, akkor ülj be a Brooklyn Dinerbe az Ötvenhetedik és a
Hetedik utca sarkán, és várj ott. Egy tejturmix most jólesne. Jövök, amint
véget ér az órám, csak még gyorsan lezuhanyozok.

Elin egy kapucsínót rendel, amíg várakozik. Habos tetejére csokiöntettel

szívet rajzoltak. Kanalával csíkokat húz belőle a csésze széléig. Így csillaggá
változik. Majd egy hirtelen mozdulattal kevergetni kezdi, mire a barna, a
drapp és fehér sávok összemosódnak. Ezután újabb szívet rajzol, kanalával
átmetszi a vastag, sűrű habréteget, aztán betűket írogat bele: A, E, F.
F, mint Fredrik. Talán ez egy égi jel, hogy épp akkor bukkant fel,
amikor Sam elhagyta őt. Az órára pillant. Ott most este van. Vajon mit
csinálhat? Ö is egyedül lehet?
Amikor Alice végre megérkezik, Elin még mindig a kanalával
játszadozik. A kávé kihűlt, a hab szinte teljesen elolvadt.
– Anya, jól megijesztettél! – Alice lehuppan a szemben lévő székre, és
magához ragadja az étlapot. – Ételt is rendelhetek? Olyan éhes vagyok!
Elin bólint.
– Rendelj, amit csak akarsz.
Elin arcán legurul egy könnycsepp. Kézfejével letörli, és erősen az
ajkába harap, hogy inkább fizikai fájdalmat érezzen. Alice leereszti az
étlapot.
– De hát, mégis mi van, anya? Mi történt?
– Á, semmi, csak olyan fáradt vagyok.
– Szomorú vagy?
Elin bólint.
– Igen.
Alice mély lélegzetet vesz, mintha hirtelen légszomja támadt volna.
Aztán újra kinyitja az étlapot.
– Tudom már, mire van szükséged – mosolyodik el, és rámutat valamire
az étlapon.
Elin előrehajol, hogy lássa, mi az. The Chocolatier, olvassa.
– Egyszerűen varázslatos. Csokifagyi meg vajkaramella, nagy
csokoládédarabokkal. Imádni fogod.
Elin bólint, és óvatosan elmosolyodik.
– Hát akkor legyen az. A csokoládé mindig beválik – fűzi hozzá, és
összeszorítja az ajkát.
– Talán minden rendbe jön még, közted és apa között. Nem gondolod?
– Nem tudom, most éppen semmit sem tudok – mondja, és újra
kibuggyannak a könnyei.
– Beszéljünk valami másról. Nem mesélnél valamit a gyerekkorodról?
Olyan szívesen meghallgatnám.
Elin lehunyja a szemét, de Alice úgy tesz, mintha észre sem venné.
Újabb és újabb kérdéseket tesz fel.
– Mi olyan nehéz ebben? Miért nem tudsz a gyerekkorodról mesélni?
Nem értem. Hiszen nagyon egyszerű. Jó kislány voltál? Vagy rosszcsont?
Volt háziállatod?
– Igen – néz fel Elin, és lelkesen bólogat az utolsó kérdésre.
– Tényleg? Volt?
– Igen, egy kutyám, volt egy kutyánk. Egy border collie, fekete-fehér.
– Benn a városban? Az nem egy olyan pásztorkutya, ami birkákat őriz a
legelőn?
Elin bólint.
 – Igen, pontosan olyan. Villámsebesen rohant kinn a mezőn. Imádta a
szabad teret.
– Azt hittem, nem szereted a kutyákat, mindig panaszkodsz, hogy
állandóan ugatnak.
Elin felnevet.
– Hát igen, ezek az ugatós kis rongykupacok, a városi, elkényeztetett
korcsok. Ezek nélkül igazán jól megvagyok.
– De hát a te kutyád is egy városi kutya volt, vagy talán nem?
Elin nem válaszol. Kávéskanalával játszadozik, de már túl kevés a hab
ahhoz, hogy bármit is rajzolni tudjon.
– Blanka. Blankának hívták, ő volt a világ legkedvesebb kutyája.
Legtöbbször úgy aludt el, hogy fejét a párnámra tette.
– Micsoda? Az ágyadban aludt? Fúj, undorító. – Alice megborzong.
– Hát, lehet, hogy az. De azért nagyon jó érzés volt. Volt egy cicám is,
ami egyes-egyedül az enyém volt. Sercli volt a neve.
– Sercli, mint a kenyér csücske? Kedves. Emlékszel, mit mondtál,
amikor kicsi voltam, és akartam egy macskát?
Elin a fejét csóválja.
– Nem, arra már nem emlékszem.
– Azt mondtad, hogy jobb, ha nincs az embernek háziállata, mert olyan
szomorú, amikor elpusztul. Elég fura dolog ilyet mondani egy gyereknek.
Soha nem felejtettem el.
– De hát igaz, vagy talán nem?
– Mi? Szerinted soha senkit ne szeressünk? Hiszen előbb-utóbb
mindenki meghal vagy eltűnik.
 Akkor
Heivide, Gotland, 1982

A hintaszék halkan nyikorgóit, hangja betöltötte az egész néma, üres házat.

Elin a legalsó lépcsőfokon ült, és hallgatta. Marianne szinte egész nap csak
ült ott, és üresen bámult maga elé. És hintázott. Előre, hátra, előre, hátra.
Nem főzött ebédet, nem ivott délutáni kávét. Egyetlen szó sem hagyta el az
ajkát. Nem mosolygott. Még akkor sem, amikor Elin bedugta a fejét, és
ránézett.
Elinnek tehát magának kellett ellátnia az állatokat. Micke és Fredrik a
földeken dolgoztak. Az olyan napokon, amikor különösen sok munka volt,
csak késő este értek haza. A konyhában egyhangúan ketyegett az óra. Itt kinn
meg korgott a gyomra. Ő maga is megfeledkezett az időről.
Erik és Edvin. Vajon hol lehetnek? Enniük kell. Hallgatózni kezdett, de
csend volt az emeleten. Kiment az udvarra, fapapucsa ide-oda nyeklett a
murván, egyik bokája ki is bicsaklott, sántikálva ment tovább. A fiúkat
kereste. Blanka végig a nyomában loholt. Kutyája egész nap egyedül kószált
valahol. Elin megállt, megvakarta kedvence füle tövét, mire Blanka hálásan
oldalra billentette a fejét, mancsát Elin karjára tette.
Előttük a murván ott hevert Edvin biciklije, azzal a széles, piros
bőrüléssel, amire olyan büszke volt.
Elin végül a fészerben talált rájuk egy halom limlom mögött, amiből a
fiúk kuckót építettek maguknak. Napsütéstől és esővíztől megkopott
különböző hosszúságú deszkákból, kisebb-nagyobb rozsdás fémlemezekből,
olajoshordókból. Egy traktorbelsőt és egy szénával töltött zsákot kineveztek
kanapénak, azon hevertek mindketten, és egy rongyosra olvasott Donald
kacsa újságot lapozgattak. Elin kicsit távolabb megállt, és hallgatta, ahogy
Erik nagy keservesen kibetűzi Edvinnek a párbeszédeket. Edvin Erik mellén
pihentette a fejét. Kettőjük között egy megbontott zacskó sós keksz hevert.
Nesztelenül odalopakodott, majd befészkelte magát Erik mellé, kivette
kezéből az újságot, és folytatta az olvasást onnan, ahonnan az öccse mutatta.
A fiúk újabb kekszért nyúltak. Csak úgy ropogott a foguk alatt. Rettenetes
hőség volt a pléhtető alatt, nagyon izzadtak, testük átforrósodott a melegtől.
Az egyik tetőgerendán egy galamb burukkolt. A fal mellett a fűben tücskök
ciripeltek.
Edvin felkapta a kekszescsomagot, szájával lefelé fordította, a morzsák a
trikójára hullottak.
– Elin, én még mindig éhes vagyok – panaszkodott Edvin, és kezét a
hasára szorította.
– Én is. Anyának ma is fáradt napja van, magunknak kell ennivalóról
gondoskodnunk.

Elin halrudacskákat sütött az öntöttvas serpenyőben, és makarónit készített

hozzá. Amikor az asztalra tette a fazekat és a serpenyőt, Marianne csoszogva
odajött, és leült az asztalhoz. Kezében tartotta a betétkönyvét, sarkai
gyűröttek voltak, oldalai megsárgultak, és tele volt kék és fekete tintával írt
számokkal. Elin elé tett egy tányért.
– Már megint nincs pénzünk, anya? Ugye, nincs?
Marianne felnézett, találkozott a tekintetük Elinnel. Aztán lesütötte a
szemét, becsukta a betétkönyvet, és kezét szinte védelmezően tette rá. Fogta a
villáját és belemártotta a majonézesüvegbe, majd lenyalta. Hagyta, hogy a
zsíros szósz elolvadjon a szájában.
– Minden rendbe jön. Micke azt mondja, hogy minden rendbe jön. Van
mit aratnunk – suttogta végül válaszként Elin kérdésére.
Összeszedegette az asztalon szanaszét heverő számlákat, és a
betétkönyvvel együtt beletette a tálaló egyik fiókjába. Aztán visszaült a
hintaszékébe, és a három gyereket otthagyta egyedül az asztalnál. Elin
kiosztotta a halrudacskákat, mindegyiküknek hármat-hármat. Erik és Edvin
mohón befalták.

Csak jóval később, este sikerült Mariannénak kikászálódnia ebből a

tespedtségből. Amikor meghallotta a traktor hangját, kijött a konyhába, sebes
mozdulatokkal leszedte az asztalt, a beszáradt tányérokat és az üres
tejespoharakat, a kikapart lábost és a zsíros serpenyőt. Elin mélyen egy
könyvbe merülve még mindig ott ült a konyhai lócán. Lopva leste anyja
mozdulatait, ahogy berakosgatta a mosogatnivalót a habos meleg vízbe.
Látta, hogy kihúzza magát és igazgatja a haját, amint meghallotta Micke és
Fredrik csoszogó lépteit a verandán. Micke nagyokat nyögött, ahogy a
csizmahúzó segítségével megszabadult sáros csizmájától. Fehér csőzoknija is
félig lejött vele, és minden lépésénél úgy táncolt vidáman a lábfeje körül,
mintha kutyafarok lett volna. Micke ruhája csupa sár volt, még egynapos
szakállára is jutott belőle. Határozott mozdulattal belemarkolt Marianne
fenekébe, megcsókolta a nyakát, majd hozzásimult. Fredrik égnek emelte a
tekintetét, kifordult a konyhából, és az emeletre vezető lépcsőhöz ment.
Micke nem engedte el Mariannát. Úgy beleharapott a fülébe, hogy
Marianne felsikoltott. Az asszony magán érezte Elin tekintetét, és
szégyenkezve megpróbálta eltolni magától Mickét. Elin összecsapta a
könyvét és felállt. Tudta, hogy Micke úgysem adja fel. Látta, hogy máris
maga felé fordítja Mariannát, aki magasra tartja mosogatástól vizes kezét, és
lehunyja a szemét, amikor a férfi megcsókolja.
Elin lesütött szemmel ment el mellettük. Az első lépcsőfokról
visszafordult. Még látta, hogy Micke a csípőjénél fogva a magasba emeli
Mariannát. Az asztalról leesett egy üvegpohár, millió darabra tört. Elin
felsietett a lépcsőn, kettesével vette a fokokat.
A hálószobából nem sokkal később kiszűrődő hangok hallatára az összes
gyerek kimenekült a házból. Erik és Edvin hónuk alatt egy-egy takaróval
visszalopakodtak a fészerben lévő titkos kuckójukba. Elin és Fredrik
kimásztak a szobájuk ablakához támasztott létrán, le az udvarra, és kéz a
kézben szaladtak a tengerpartra a csillagokhoz.

***

A vastag boríték lehúzta a kabátja zsebét. Az aznapi postával érkezett, még

délelőtt, és Elin azonnal felismerte a kézírást. De nem merte felnyitni. Most
tehát a tábortűz fényénél elővette a vastagon kibélelt borítékot, és megmutatta
Fredriknek.
– Tőle van? – rögtön megértette, kitől. Elin bólintott. – Hát akkor nyisd
ki, nem vagy rá kíváncsi?
– Négy évig nem írt nekem. Egyetlen sort sem.
– És te írtál neki?
Elin a papírra vetett szavaira gondolt, mindarra, mit el akart mesélni az
apjának. De soha semmit nem adott postára. A fejét rázta, és babrálni kezdte
a boríték leragasztott szélét. Fredrik kivette a kezéből és egyetlen
mozdulattal, könyörtelenül feltépte.
– Na, most megnézheted, mi van benne.
Elin belenyúlt a borítékba, és előhúzott belőle egy fekete műanyag
dobozkát meg egy fülhallgatót. Gyanakodva nézegette. Fredrik lelkesen
felkiáltott:
 – Ez egy walkman! Azta, azt hallottam, hogy Stockholmban
mindenkinek ilyene van.
Elin forgatta ide-oda, ujjával végigsimította a gombokat.
– És mit lehet vele csinálni? – kérdezte tétován.
Fredrik feltette Elin fejére a fülhallgatót, majd lenyomott egy gombot.
Elin elmosolyodott, és ütemesen ringatni kezdte magát a Sommartider
dallamára.
Fredrik megnyomta a stopgombot, kivette a kazettát, és megmutatta
Elinnek.
– Bármelyik kazettával működik, az összes vegyes felvételeinkkel is.
– Mutasd, mi áll rajta?
Elin kezébe fogta a kazettát, és elolvasta, mi áll a ráragasztott keskeny
matricán.
Elin zenetára.
Minden egyes betűt gondosan kerekítettek, tényleg szép lett. De semmi
több. Négy év hallgatás, majd egy szalag vegyes felvételekkel. Elin
félredobta a készüléket: Fredriknek még sikerült elkapnia a levegőben, így
megmenekült. Gyorsan begyömöszölte a fekete műanyag vackot a
farzsebébe.
– Nézd csak, vihetjük magunkkal, bárhova is megyünk!
– De akkor hogyan fogod hallani a zenét? Hiszen csak egy fülhallgató
van hozzá, hogy felezzük meg?
– Néha azért kölcsönkérhetem, ugye? Úgysem leszünk mindig együtt.
– De igen.
– Nem. Tudod jól, hogy holnap megyek anyához.
– Maradj itt!
– Te is tudod, hogy nem lehet, korán reggel jön értem. De majd eljövök,
és meglátogatlak. Megígérem.
Fredrik óvatosan belebokszolt a vállába, erre Elin oldalra dőlt.
Összegömbölyödött, és fejét Fredrik ölébe tette, felnézett az égre, és nagyot
sóhajtott.
– Amikor elmész, kihunynak a csillagok. Minden sötétbe borul.
– Akkor te leszel a hold, és téged érnek el a napsugarak. És majd
bevilágítod ezt a hatalmas sötétséget. Soha ne feledd, hogy a nap mindig ott
van, túl az éjszakán.
– Most pont olyan vagy, mint egy igazi költő. Honnan veszed ezeket?
– Mit? Ez tényleg igaz. Soha ne hagyd, hogy a sötétség felfaljon. Nem
éri meg. Harcolj!
Elin kinyújtotta a lábát, és hasra fordult. Az apró kövek belenyomódtak
a bőrébe, amikor felkönyökölt, és állát a kezére támasztotta.
– Észrevetted, hogy anyám megint olyan, mint régen?
– Ezt meg hogy érted?
– Mintha itt se lenne, csak bámul maga elé. Olyan, mint mielőtt
ideköltöztünk. Alig lehet kapcsolatot teremteni vele. És sosem mosolyog.
Fredrik hangosan felhorkantott.
– Ez azért van, mert nincs pénzük. Az évnek ebben a szakaszában ez
mindig így van. Apa minden pénzt elkölt, csak vásárol és vásárol. Az én
anyám begurult ettől, mindig ezen veszekedtek. Azt hiszem, emiatt költözött
el. De biztosan minden rendbe jön, nemsokára megkapják a pénzt a
termésért. Akkor aztán megint vígan éltek. Ez mindig is így volt.
– Aina összes pénze elfogyott. Saját szememmel láttam anya
betétkönyvét. Pedig annak kellett volna boldoggá tenni minket.
– Akkor valahogy másképp kell boldognak lennünk. Le van szarva az
egész. Le van szarva a pénz, a felnőttek. Gyere, fürödjünk a csillagos ég alatt!
Felállt, és vetkőzni kezdett. Egyik ruhadarabot a másik után dobta le,
végül már csak alsónadrág volt rajta.
Versenyt futottak a vízig. A távoli horizont még mindig halvány
lilásrózsaszín volt, mintha a nap emlékeztetni akarta volna rá őket, hogy csak
nemrég ment le. A fodrozódó víz ezüstösen csillogott. Elin bukott le először,
és egész mélyre merült. Nagy tempókkal úszott a víz alatt. Egészen közel
ment Fredrikhez. A fiú karba tett kézzel állt és vacogott, állán víz-cseppek
csillogtak. Elin megpróbálta ellökni, de Fredrik gyorsabb volt, és már el is
tűnt a víz alatt.
A gyapjútakaróba törülköztek, ami úgy szúrt, mintha milliónyi tű
böködte volna a bőrüket. Aztán száraz ágakból és gallyakból megint hatalmas
tornyot építettek saját kis tűzrakó helyükön, majd előhalászták a sok-sok kő
alá rejtett gyufásdobozukat, és tüzet gyújtottak.
Éjjel mindig minden olyan egyszerű volt. A nedves pokrócba
burkolóztak, és várták, hogy a tűz felmelegítse őket.
Most
New York, 2017

Már csak néhány perc van hátra. Elin az operaház előterében toporog a vörös
szőnyeggel borított lépcső aljában. Folyton az ajtó felé tekinget, várja, hogy
felbukkanjon egy loknis fej és Alice mosolya. Egyre feljebb megy, mindig
csak egy-egy lépcsőfokot, és közben az órát nézi. A zenészárokból
idehallatszik, ahogy hangolják a hangszereket. Az előtér pár perccel korábban
még tele volt nyüzsgő emberekkel, mostanra viszont teljesen elcsendesedett,
mindenki elfoglalta a helyét bent a nézőtéren.
Hallja, hogy csukódnak az ajtók. A hangszerek szép sorjában
elhallgatnak. Elin méretre készült, vékony, smaragdzöld csipkeruhát visel,
amelynek selyembélése ki-kivillan az áttört minták mögül. Nyakában
gyémánt nyaklánc, amit Samtől kapott régen, amikor még friss volt a
szerelmük. Haját kibontotta, hajszalonban loknisra fésültette az este
tiszteletére. Erre az estére, amire olyan régóta vágyott már.
De a külső ajtók nem nyílnak. Nagyot sóhajt, és előveszi táskájából a két
jegyet. Az egyiket elhajítja a válla fölött; a papír lassan ér földet, egyik
lépcsőfokról a másikra száll, miközben Elin határozott léptekkel a földszinti
ülőhelye felé tart.
Anya, várj!
Az ismerős hangra megtorpan. Alice ott van mögötte, érzi a jelenlétét,
lassan hátrafordul. Alice megáll, a korlátra támaszkodik, fáradtan int, levegő
után kapkod. Göndör haja glóriaként veszi körül csinos arcát. Teljesen
átizzadt, nehézkesen hámozza le magáról tömött hátizsákját és szürke, kötött
pulóverét. Alatta egy élénkzöld pulóvert visel, rajta hatalmas fekete felirat:
POWER. Farmerja mindkét térdén lyukas, fehér edzőcipőjén koszfoltok.
Alice anyja keze után nyúl.
– Bocsáss meg, anya! Egyenesen az óráról jövök, megfeledkeztem az
időről, már nem volt időm hazamenni és átöltözni.
Elin nem válaszol. A jegyre mutat, ami ott fekszik az egyik lépcsőfokon.
Majd megfordul, és szó nélkül megy tovább. Alice felkapja a jegyet, és futva
utoléri az anyját.
– De hát mindegy, vagy talán nem? Ez csak egy közönséges előadás,
még csak nem is premier. És különben is, színben remekül összeillünk –
vihog, és meghúzza a pólóját, hogy hozzáérintse Elin ruhájához.
Elin tudomást sem vesz róla. Óvatosan kinyitja a nézőtérre vezető ajtót.
A lámpák már kialudtak. Félrehúzzák a bársonyfüggönyt, a zsongás egy
pillanat alatt abbamarad, és a vonósok az 1830-as évekbe repítik a
hallgatóságot, egy párizsi padlásszobába.
Elin és Alice mozdulatlanul állnak, szorosan egymás mellett. Elint
felidegesítette Alice késése. Homlokán és halántékán izzadságcseppek
jelennek meg, szégyenkezve törli le a nedvességet a kézfejével. Alice a
sötétben tapogatózik anyja karja után, megsimogatja, és a fülébe súgja:
bocsánat.
Egy férfi lép oda hozzájuk, kezében zseblámpával, és rávilágít a
jegyükre. A nyolcadik sorra mutat, és keserű ábrázattal jelzi: a sor közepe.
Elin és Alice odaosonnak, és folytonos bocsánatkérések közepette
igyekeznek eljutni a helyükre, megzavarva az időben érkezőket. Alice az
ölében tartja tömött hátizsákját, úgy öleli, mintha egy párna volna, miközben
tekintetét le nem veszi az előtte játszódó jelenetről; teljesen elvarázsolja. Kis
idő múlva belenyúl a táskájába, és kotorászni kezd benne. Elég hangosan.
Elin a kezére csap, de Alice nem törődik vele, és végül sikerül előhalásznia
egy csokiszeletet, amit odanyújt Elinnek. Ö újra a kezére csap, most már
keményebben.
– Jaj! – sziszegi Alice.
– Hallgass! – utasítja rendre Elin.
A mellettük ülő férfi rájuk pisszeg. Az előadás további részében némán
ülnek. A szünetben is. Alice a csokiját rágcsálja, Elin pedig kimegy a
mosdóba, és pont akkor ér vissza, amikor újra lekapcsolják a lámpákat.
Az előadás végén, amint elhallgat a zene, felcsattan a taps. De egyszer
ennek is vége szakad. Felkapcsolják a lámpákat, és a nézőtér lassan kiürül.
Elin és Alice nem mozdulnak, ülnek tovább a helyükön. Végül Alice töri meg
a csendet.
– Meg se fogsz szólalni egész este? Csak azért, mert egy kis csokit
ettem?
Alice feláll. Elin nagyot sóhajt, hátrabillenti a fejét, és a plafon arany
díszítését kezdi tanulmányozni. Magán érzi lánya tekintetét, de tudomást sem
vesz róla.
– Hát, ha így állunk, akkor megyek. Látom, nem vagyok elég jó neked.
Elin felé fordul. Megcsillannak a gyémántok a nyakán, akárcsak a
szeme.
– Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy nem vagy elég jó?
– Hát, ez a véleményed, vagy talán nem?
Elin homlokára teszi a kezét. Lehunyja a szemét.
– Ne mondj már ilyet! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – méltatlankodik.
– Miért, mégis mit kellene gondolnom?
Alice megragadja a hátizsákját, és elindul kifelé. Elin feláll, és megy
utána.
– Miért ne lennél elég jó nekem! Természetesen örültem volna, ha
időben jössz, és kicsit kiöltözöl, de így is nagyon csinos vagy. Úgyis tudod,
hogy így gondolom. Annyira vártam ezt az estét, úgy vágytam rá.
Alice olyan váratlanul torpan meg, hogy Elin beleütközik. Alice
hátrafordul.
– De hát mondom, hogy nem tudtam előbb jönni. Tanulok. És a diákok
ilyen ruhában járnak, talán már nem emlékszik rá, tisztelt Tökéletes
Asszonyság? Eljöttem, és rettenetesen tetszett az előadás. Ez nem elég? A
fenébe is, ez nem divatbemutató! Ez kultúra. Nem hiszem, hogy Puccininek
bármi kifogása lett volna ellenem.
Elin végigsimítja a ruháját. Lehunyja a szemét, és elszámol magában
tízig.
– Bocsáss meg – mondja, és egyenesen Alice szemébe néz.
– Arra sosem gondoltál, hogy talán te vagy az, aki kissé eltúlozza?
Tudod, a ruha egyáltalán nem számít. Nézz körül! Ma már senki sem jár báli
ruhában az operába. És az sem katasztrófa, ha valaki megeszik egy darab
csokoládét. Senkit nem érdekel. Senki mást, csak téged.
– De ez egy különleges este.
– Mitől az? Ez egy közönséges csütörtök, egy közönséges előadás. Ettől
függetlenül remek volt. Örülök, hogy eljöttem. Mehetünk végre enni, hogy
aztán végre hazamehessek? – emeli Alice égnek a szemét, és az utolsó
szavakat szinte suttogja.
– Azért különleges, mert találkozhattam veled. Minden nap hiányzol –
dörmögi Elin.
Alice elhallgat. Aztán meg elneveti magát.
– Akkor miért vagy ilyen savanyú, ha végre együtt vagyunk? Jó, úgy
nézek ki, ahogy, de attól még én vagyok az.
Elin bólint.
– A múlt héten adtam neked pénzt új cipőre. Olyan vagy, mint egy
ágrólszakadt – suttogja, és Alice kopott cipőjére mutat.
– Igaz, de nincs szükségem új cipőre. Ez tökéletesen megfelel. A pénzt
elajándékoztam. Tanzániai gyerekeknek. Nekik valóban szükségük van új
cipőre. – Alice minden egyes szót gondosan megformál, és közben szép
lassan lábujjhegyre emelkedik.
Elinnek megint elakad a lélegzete, újra számolni kezd magában. Alice
dús haját nézi, minden irányba szétálló fürtjeit, sűrű szemöldökét, ami még
sosem látott szemöldökcsipeszt. A lánya olyan vad, mégis annyira szép.
– Nem kezdhetnénk újra? Kicsikém! Van a stúdióban egy farmerom,
nincs messze. Megállunk, felugrom és átöltözöm. Aztán elmegyünk valami…
egyszerű helyre. Igazad van, néha kicsit túlzásba viszem.
Alice bólint.
– Ezt miattam vetted fel vagy apa miatt? – kérdi Alice a nyakékre bökve.
Elin megérinti a gyémántot.
– Gondoltam, ma ezt veszem fel – motyogja.
– Ilyen sokat jelent számodra? Ez rettentő szomorú. Nem is értem, miért
laktok külön, amikor egyértelmű, hogy még mindig szeretitek egymást.
– Én sem értem.
– Szerinted apa a hibás?
– Igen.
– Akkor azt hiszem, jó lenne, ha gondolkodnál egy kicsit. Évek óta nem
voltál együtt vele igazán. Te mindig csak dolgozol. És ha nem dolgozol,
akkor a munkádra gondolsz. Vagy arról beszélsz. Próbálj meg valami másról
beszélni, valami érdekesről. El is kezdheted a jövő héten, amikor együtt
vacsorázunk a születésnapomon. Mesélj valamit, amit még nem hallott.
Elin hátat fordít Alice-nek, és elindul lefelé a vörös szőnyeggel borított
lépcsőn, át az üresen tátongó előtéren, ki a sötét éjszakába. Könnyezni kezd.
Tűsarkú cipőjének kopogása visszhangzik a kövön. Alice utánaszalad,
szorosan hozzásimul, belekarol anyjába. Amikor kiérnek a Columbus
sugárútra, Elin kilép az úttestre, és leint egy taxit.
– Tehát farmer. Kék. Megígéred? – Alice színészkedve mosolyog, állát
erősen előretolja, fejét ide-oda billegeti.
– Megígérem. Van odafenn egy. Ne vágj már ilyen idétlen arcot, olyan
ijesztő! – Elin elneveti magát, mire elszabadul egy könnycsepp a szeméből.
– Hiszem, ha látom – mondja Alice, és mutatóujjával gyengéden letörli
anyja arcáról a könnycseppet.
 ***

Alice táncot lejt a stúdió fehérre festett padlóján, egyik piruettet csinálja a
másik után. Elin a kamerájával örökíti meg lánya mozdulatait, de még mindig
a smaragdzöld ruhában és tűsarkúban van. Lenyűgözve követi lánya
ritmikusan mozgó, kecses testét. Alice megáll, nyakát és hátát ívben
hátrafeszíti. Göndör haja a padlót súrolja, kezével megtámaszkodik, és egyik
lábát az égnek emeli. Farmerja hatalmas reccsenéssel elszakad, és ő nevetve
az oldalára fordul. A varázslat megtörik, Elin leengedi a gépet.
– A farmer miatt volt, esküszöm – kacag Alice a földön fekve, keze-lába
összegabalyodva.
– Hát persze, kend csak rá. – Elin leteszi a fényképezőgépet, és a laptop
fölé hajol. Ide-oda lapozgat az imént készült képek között. Kiválaszt egyet,
kissé megvágja, és igazít valamit a színmélységen.
– Nézd csak! Jó lesz ez profilképnek?
Alice áthajol az anyja válla felett, és nézi a saját képét. Mozgás közben
látja magát: a gyors mozdulat miatt a kép életlen, dús haja repdes a
felvételen. A trikóján lévő felirat szinte külön életet él.
– Azta, tökéletes! Anya, varázslatos vagy! Egyszerűen nem értem, hogy
csinálod.
– Te vagy a varázslatos, te mozgatod a testedet. Én csak elkaptam a
létező valóságot.
Elin tovább növeli a színmélységet, a trikó felirata így még élesebben
rajzolódik ki.
– Á, a te valóságod nem is valódi. Ugye te sem gondolod komolyan,
hogy a Vanity Fair és a Vogue címlapjaira kerülő elképesztő portréid mind
valóságosak? Nem csoda, ha az embernek komplexusa lesz miatta.
Elin lehajtja a laptop fedelét, és Alice-hez fordul.
– Ugyan már! A valóságban sem egyformák a fények. Az egyikben jól
nézel ki, a másikban kevésbé.
– Te csak ne próbáld védeni a retusálást. Minden retusált képet
figyelmeztető felirattal kellene ellátni – emeli fel a kezét tiltakozva Alice.
– Kicsikém, nem hagyhatnánk abba ezt a vitát? Már ezerszer
kitárgyaltuk. A legtöbb embernek, akit fényképezek, alapból átlagon felüli a
külseje. Megfelelő fények mellett, kisminkelve különösen szépek lesznek. De
a valóságban is léteznek varázslatos fények, gondolj a naplementére a
tengerparton vagy egy ködös rétre. Bizonyos megvilágításban mindenki
szebb lesz. Minden szebb lesz, nemcsak az emberek.
Alice nem válaszol. Felhajtja a laptop fedelét, és újra megnézi a képet.
Összehasonlítja az eredetivel.
– Igazad van, jobb lett. Köszönöm. De többet már ne javíts rajta,
tökéletesen megfelel így, ahogy van. Gyönyörű, varázslatos. Bár nem annyira
valóságos – fintorog, az egész arca egy hatalmas grimasz. Elin felkapja a
gépet, és gyorsan kattint egyet.
– Tessék, itt egy remek profilkép. Tökéletesen valóságos – mondja
nevetve.
Alice összeszorított szájjal, nagyon furcsán néz rá.
– Köszönöm, nem. Szívesen lemondok róla. Legyen már valami
előnyöm belőle, hogy az anyám egy sztár.
– Te vagy a sztár. Látszik, mennyit gyakorolsz, szinte egy vagy a
tánccal. Nagyon szép.
– Jó, jó, ne is próbálkozz! Mindketten pontosan tudjuk, ki a sztár –
sóhajt nagyot Alice. – Na, menj és vedd fel azt a farmert. Éhen halok, pizzát
akarok. Meg kólát.
Elin eltűnik a csigalépcsőn, ami a stúdió irodájába vezet. Alice hanyatt
vágja magát a kanapén. Elin megtorpan, fentről nézi a lányát, és mögötte a
hatalmas ablakokon keresztül észreveszi a házakat és a hidakat a
messzeségben megbúvó East Riveren. Az előbb még zene töltötte be a
stúdiót, amit mostanra felváltottak az utcáról beszűrődő zajok, a berregő
motorok és vijjogó szirénák hangja. Alice feláll, járkálni kezd a stúdióban.
Fehér a padló, fehérek a falak, fehérek a szekrények, fehérek a kanapék, fehér
az asztal. Csak a lámpák állványai meg az anyaggal bevont, fekete-fehér
dobozok ütnek el a világos berendezéstől.
– Hol van a sztereó, anya? Kidobtad?
Elin összerázkódik.
– Sztereó? A telefonomon szoktam zenét hallgatni. Spotify.
– Akkor kapcsold be megint!
– Mindjárt, mindjárt lejövök. Lent hagytam a telefonomat – kiált le.
Amikor Elin visszaér az irodából, látja, hogy Alice az ő fekete
jegyzetfüzetét tartja a kezében, amit a kézitáskájában találhatott meg. Alice
komótosan lapozgatja a szinte teljesen teleírt oldalakat.
Megreccsen a lépcső, és hangosan nyikorog, ahogy Elin lendületet véve
lerohan rajta, kettesével véve a fokokat. Átöltözött, szűk farmert visel fehér
blúzzal, amit nem gombolt be teljesen, és fűzős bakancsot. Haját lófarokba
fogta össze. Amikor Alice meghallja anyja lépteit, hirtelen mozdulattal
becsukja a füzetet. Elin odarohan hozzá, és kitépi a kezéből.
– Ez magánügy, csak az enyém. Na gyere, indulunk – rakja el a füzetet a
táskájába, amit aztán szorosan magához ölel.
– Naplót írsz? – kérdezi Alice csodálkozva, de nem áll fel a padlóról.
– Ez csak egy projekt. Úgysem értenéd. Feljegyzések. – Elin hangja
ideges, kinyújtja a kezét, felhúzza Alice-t.
– Mintha egy teljesen más világról szólna. Miféle házról írtál? Egy
tanyáról?
– Mondtam már, hogy csak játék az egész. Na, megyünk – és azzal hátat
fordít a lányának.
– Játék? Az előbb még azt mondtad, hogy projekt.
– Na jó – sóhajt Elin –, akkor egy projekt…
– Csupa fa, virág, természet, tanya. De hiszen gyűlölöd a vidéket!
– Igen, gyűlölöm. A várost szeretem. Na, gyere már, éhes vagyok!
Elin lekapcsolja a villanyt, a stúdió fényes padlóján visszatükröződnek
az utca fényei. Alice lecövekel.
– Ugye nem hibbantál meg?
– Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Hát, nem is tudom, valahogy ez az érzésem támadt. Mintha
megváltoztál volna.
Elin hangosan megcsörgeti a kulcsokat.
– Zárok. Jössz vagy maradsz?
Alice felkapja a pulóverét és a hátizsákját. Elin bakancsára és szűk
nadrágjára mutogat, amelynek farzsebe strasszal van kirakva.
– De hiszen ez nem is farmer.
– Hát mi? Ez igenis egy farmer. Mi a baj vele?
– Még mindig pontosan úgy nézel ki, mintha egy divatlapból léptél
volna elő. Nem tudnál teljesen átlagos lenni?
– De legalább nem vagyok retusálva.
Alice égnek emeli a szemét.
– Nem? Majd ha ötvenhez közeledve nekem is ilyen sima lesz az
arcbőröm, akkor majd elhiszem.
Akkor
Heivide, Gotland, 1982

Micke kopogás nélkül tépte fel az ajtót. Elin a fejére húzta a takarót, és a
falhoz lapult, de már késő volt. Micke meglátta, és durván lerántotta róla az
álcát. Elin egy szál rózsaszín bugyiban volt, és a levegőben tapogatva
igyekezett újra megkaparintani a takarót. De Micke nem engedte el. Elin meg
csökönyösen húzta a másik irányba.
– Mindjárt tizenegy óra – közölte Micke a karórájára mutogatva, de
közben le nem vette szemét Elinről.
– Ma nincs kedvem felkelni – motyogta Elin, azzal hátat fordított, és
szorosan összefonta maga előtt a karját, hogy takarja meztelenségét.
– Komolyan beszélek. Ki az ágyból, ez nem holmi szálloda. Marianne
elmondta, hogy ma reggel teljesen egyedül kellett ellátnia a kecskéket. Tudod
jól, hogy ez a te feladatod.
Elin odafordult, és a takaróért nyúlt.
– Add ide a takarót, kérlek. Nem vagy az apám! – emelte fel Elin a
hangját, és erősen húzta a virágos huzatot. Micke egy hanyag mozdulattal
egyszerűen elengedte, mire Elin elvesztette az egyensúlyát, és
visszahanyatlott az ágyra.
– Te, te kis… rohadtul boldognak kellene lenned, hogy itt lakhatsz, és
nem kell abban a patkánylyukban élned, ahonnan jössz.
– Patkánylyuk? – Elin egyszeriben felpattant. Most nem érdekelte, hogy
szinte meztelen. Barnára sült bőre csillogott az ablakon beáramló
napsugárban. Micke közel hajolt hozzá.
– Igenis patkánylyuk. Talán már nem emlékszel?
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Te meg az anyád egyszerűen egy senkik voltatok, amíg össze nem
találkoztatok velem. Érted? Senkik.
Elin érezte, hogy a szíve egyre gyorsabban ver.
– Hogy mondhatsz ilyet? Már tanyád se lenne, ha nem lett volna anya
meg Aina pénze. Nekünk volt pénzünk. Erre már nem emlékszel? De most
már elfogyott. Azt hiszed, nem tudom?
– Ne szólj bele abba, amit nem értesz. Hallod? És te is éppen olyan
romlott vagy, mint az anyád volt. Ki tudja, mit műveltek Fredrikkel, ha
ennyire lehangolt vagy, amikor elmegy. A fenébe is, testvérek vagytok! –
Ujjával Elin bimbódzó melle felé bökött, és hangosan fújt egyet. Elin felkapta
a földről a takarót és magához szorította.
Micke szúrós szemmel nézett rá, majd sarkon fordult, és kiment a
szobából. Elin magára kapott egy rövid trikót, és utánaeredt.
– Nehogy azt hidd, hogy én itt akarok maradni! – kiabálta. – Gyűlölöm
ezt a helyet! Haza is költözhetek. Ha szabadulni akarsz tőlem, akár már ma
hazamehetek.
Micke megállt a lépcsőn, néhány fokkal lejjebb, és válla felett nézett
Elinre. Marianne kiáltott valamit a hintaszékéből a nappaliból, de nem
értették, mit, és nem is válaszoltak neki.
– Nos, kisasszony, a legjobb lesz, ha befogod a szádat. Hallod, amit
mondok? Pofa be!
– Te egy közönséges tolvaj vagy! Elvetted a pénzünket! Azt hiszed, nem
tudom?
– Megmondtam már, hogy ne szólj bele abba, amit nem értesz!
Micke fellépett egy fokot, Elin pedig hátrálni kezdett. Jó ideig csak
álltak, és bámulták egymást. Elin látta, hogy Micke homlokán
verejtékcseppek jelennek meg. A férfi fenyegető tekintetétől olyan emlékek
jutottak eszébe, amire még gondolni is rossz volt. Hátrált még néhány lépést.
Micke ekkor irtózatos erővel rácsapott a lépcsőkorlátra. Elin ijedtében
összerezzent. Micke közelebb lépett hozzá, izzadtság- és bagószagától Elint
elfogta a hányinger. A férfi hörgő légzése visszhangzott a csupasz falak
között.
Elin egy bátortalan lépést tett előre Micke felé. Szíve majd kiugrott a
helyéről. A férfi felemelte az öklét, és fenyegetően meglengette. Ráncok
jelentek meg a szája körül. Elin megtorpant.
– Engedj! Le akarok menni anyához!
Micke felhúzta a szemöldökét, és gúnyosan vigyorgott:
– Anyádhoz? Mi van, berezeltél?
Elin igyekezett ügyesen elsiklani mellette. De Micke egy hirtelen
mozdulattal hátralépett, és egész testét erővel hátranyomta, így Elin beszorult.
Micke egyszerűen úgy odaszorította a korláthoz, hogy a kislánynak levegő
után kellett kapkodnia.
– Engedj el! – sikerült Elinnek kinyögnie. A férfi izmos teste szinte
teljesen szétlapította. Érezte, hogy vér száll a fejébe, nyakerei kidagadnak.
 – Anya! – próbálkozott, de csak gyenge sipákoló hang hagyta el a torkát.
Micke hangosan, erőltetetten nevetett, és még erősebben préselte a korláthoz.
Elin igyekezett kiszabadítani legalább az egyik kezét, de csak megfordítania
sikerült, így ujjait belemélyeszthette Micke hátába. Belecsípett, amilyen
erősen csak tudott. Micke összerándult, a nyomás hirtelen alábbhagyott. Elin
összerogyott a lépcsőn, levegő után kapkodott.
– Átkozott kölyök! Látod, mit hozott ki belőlem az a rohadt feleselésed?
– lépett oda hozzá Micke egészen közel, és a szemébe bámult. Foga barna
foltos volt a sok bagótól, hosszú dohányszálak szorultak szemfogai közé.
– Ne merj bántani! – nézett vissza rá Elin elszántan, hirtelen elszállt
minden félelme.
– Miért, mit fogsz csinálni? Felhívod a gyámügyet? Vagy apádat a
börtönben?
– Az apám soha nem ütött meg.
– De anyádat igen.
– Az lehet, de engem nem.
Micke gúnyosan mosolygott. Gusztustalan leheletétől Elinnek újra
hányingere támadt, elfordította a fejét.
– Szerinted ez már bántalmazás?
Elin bólintott.
– Hozzám ne érj! Nem vagy az apám! – suttogta, de a hangja egyre
erősebb lett. Lépett még néhányat felé, és most már ordított.
– Hozzám ne érj! Megértetted?
Micke olyan gyorsan támadt, hogy Elin egyszerűen fel sem fogta. A
férfi tenyere az arcán csattant, a feje oldalra billent. Fülében hirtelen éles
sípolás hallatszott, ettől megint elvesztette az egyensúlyát, és újra a korlát
mellett találta magát. Meglepetten simította végig kezével az arcát. Bőre
feszült és sajgott, mintha Micke keze még mindig rajta lenne.
– Erről egy szót se Mariannénak, megértetted? Mert akkor ő kap, de
tízszer ennyit!
Micke lehajolt, és öklét fenyegetően a lány arca elé emelte. Elin
összehúzta magát, és hátrált, így megint a falnak szorult.
– Egy szót se! Megértetted? És holnaptól kezdve időben kelsz, és
segítesz. Nem nyaralni vagy itt, ha esetleg azt gondoltad volna. Elég nagy
vagy már, hogy dolgozz – fűzte még hozzá.
Elin szó nélkül elosont mellette, és kettesével véve a fokokat lefutott a
lépcsőn. Szeméből csak úgy potyogtak a könnyek. Mezítláb, egy szál
bugyiban és trikóban szaladt ki a házból.

Könnyein keresztül mindent homályosan látott. Tekintetét az ösvényre

szegezte, amely keskenyen kanyargóit az erdő szélfútta, göcsörtös fenyői
között le a tengerhez. Szeméből patakzottak a könnyek, orra bedugult. A
csipkebokrok nyáron sűrű sövénnyé változtak, összevissza szaggatták a bőrét,
de ő nem törődött vele. Mezítelen lába csak úgy csattogott a talajon, ahogy
nyílegyenesen haladva átvágott mindenen, átugrotta a köveket, a gyökereket.
A tenger felől hús szellő fújdogált, Elin meztelen lábszára libabőrös lett a
nyári hőség ellenére.
Csak akkor állt meg, amikor elérte a tengerpartot. Négykézlábra rogyott,
lihegett a kimerültségtől. Gyorsan, felületesen lélegzett. Páni félelmében
levegő után kapkodott. Szédülni kezdett. Magzati pózba kuporodott, és csak
bámulta a tengert és a távoli horizontot. A hullámokon vadlibák ringatóztak,
a hosszúra nőtt parti fű hajladozott a szélben. Itt már nem nyújtott védelmet
az erdő, hirtelen hideg lett, Elin fázni kezdett.
Sokáig hevert ott, és halkan dúdolt egy dallamot; az ő dallamukat.
Hangját elnyelte a tenger morajlása. Senki sem hallhatta, senki sem volt ott.
Egyedül biztonságban érezte magát. Légzése egyre nyugodtabb lett.
Mire a nap már éppen csak látszott a szikla felett, a könnyei is elfogytak.
Tudta, hogy már igen későre jár. A nap állásából meg tudta mondani, hány
óra van. Mindjárt este lesz. Felállt, elkezdett száraz gallyakat gyűjteni.
Behajlított karjára halmozta őket, girbegurbát, korhadtat, frisset, hosszút,
rövidet. Összehordta mindet a tűzrakó helyükre, ahol Fredrikkel szoktak tüzet
gyújtani, és az összes fát egy kupacba dobta.
Ott volt még a takarójuk is. Egy kőre hajítva. Meg a csillagokról szóló
könyv, amit éjszakánként lapozgattak, és igyekeztek megérteni az őket
körülvevő végtelenséget. Lapjai meggyűrődtek, és tele voltak ujjnyomokkal.
Borítóját széles ragasztószalag tartotta össze. Leült egy kőre, és csak nézte,
nézte a rőzsekupacot. Kitöltötte az egész tűzrakó teret. De még ezzel sem
elégedett meg. Újra elindult, teleszedte a karját. Aztán fordult még egyet. És
még egyet. A rőzse már bőven túlnyúlt a tűzrakó hely kövein. Óriási máglya
lett belőle. Mindent rátett, amit csak talált. Hatalmas, súlyos ágakat cipelt oda
az erdőből, amelyeket a nyári viharok törtek le, és a nap kiszárított azóta.
Nem volt hideg, Elin mégis fázott, vacogott a szélben, teste libabőrös lett.
Nagyon vágyott már a melegre. Mindjárt, mindjárt meg fogja gyújtani. Csak
még gyűjt egy kis rozsét, hogy még nagyobb legyen a tábortűz.
Most
New York, 2017

Az egész stúdiót lila bársonyba öltöztették. Hosszú, fényes végek. A falakat,

a padlót és a kamera előtt álló széket is beborítják. A gondosan elrendezett,
lágy redők azt az érzést keltik az emberben, mintha a vízben járna. Az egyik
stylist és az asszisztense négykézláb másznak a földön és a ráncokat
igazgatják, hogy szinte folyjon az anyag. A ráncok közé rózsaszín virágokat
helyeznek. Rózsaszín és lila, mint egy leányálom. A sminkasztalnál egy
kislány ül. Ám nem akármilyen kislány. Egy igazi kis sztár, saját ügynökkel,
aki most árgus szemekkel figyeli, mit művel a sminkmester. A kislány vörös
haját loknikba rendezik, arcát bepúderozzák. Egyre inkább hasonlít egy
porcelánbabára. Ajkát sötétrózsaszínre festik; folyton csücsörít vele. Nyújtja
a kezét: körmeire világos rózsaszínű lakkot kennek. Elin a széke mögé áll, a
tükörben figyeli a kislányt.
– Ne olyan sok púdert. Látni akarom a bőrét. Hiszen gyerek még,
valósnak kell tűnnie.
A sminkes zavartan tekint hol Elinre, hol az ügynökre. A púderozó
pamacsot tartó keze megáll a levegőben. Az ügynök int, hogy folytassa.
– Csinálja tökéletesre. Tökéletesnek kell lenni – mondja határozottan,
azzal Elinhez fordul: – Ezt mégis hogy képzeli? Most még ebben is maga
akar dönteni? – kérdezi.
Elin sarkon fordul, elindul a csigalépcső felé.
– Mi már megvagyunk az előkészületekkel. Kiáltsanak, ha már olyan a
kislány. Amikor már… tökéletes. – Az utolsó szó előtt tétovázik, mintha nem
lenne benne biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés.

A képernyőkímélőn felbukkan néhány kép Alice-ről. Egyiken-másikon Sam

is rajta van. Ahogy rámosolyog, meg a kamerába, és Alice-re. Elin rákattint
az egérrel, hogy ne is lássa, és belép a keresőbe. Beírja a Fredrik nevet, és
lenyomja az „enter” gombot. Csak képeket akar látni. Több ezer öltönyös
férfi mosolyog rá. Görgeti lefelé, nem akar vége szakadni. Mindegyik
arcmás, mégis valahogy olyan egyformák. Újabb keresőszót ad hozzá, beírja
a családnevet is. Ujját az enter billentyűre teszi, de nem nyomja le. Nézi a
keresőbe írt betűket. Fredrik Grinde.
Kitörli a Fredriket, egyelőre elég lesz a Grinde is. Most meg csupa
vitorlás hajó ugrik fel. Hajók, amiket ugyanígy hívnak.
Lentről Elin nevét kiáltják. Sóhajt egy nagyot, majd lemegy. A kislány
már a széken ül. Egyszerű, fehér pamutruhában van, állát magasra emeli.
Egész lénye természetellenes. Még meztelen karját is bepúderozták. Elin
odalép hozzá, elrendezi körülötte a lila bársony ráncait. Végigsimítja az
anyag puha felületét. A kislány türelmetlenkedni kezd.
– Inkább menj a kamerához! – méltatlankodik. – Én már készen vagyok.
Elin feláll, és az ügynökhöz fordul.
– Nem tudom megcsinálni.
– Ezt meg hogy érti?
– Ez az egész olyan beteges. Hiszen még csak egy gyerek! Úgy néz ki,
mint egy porcelánbaba.
– Ez volt a szándékunk.
– És kit akarnak ezzel becsapni?
– Tessék? Mit akar ezzel mondani?
– Miért nem lehet olyan, amilyen valójában? Látni akarom a szeplőit.
Mossák le róla a festéket!
– Jól van, sztárfényképész hölgyem, most aztán már elég! Mi ezért
fizetünk. Fényképezze le, és ne avatkozzon bele a stratégiánkba – az ügynök
karba tett kézzel mered rá.
– Rendes gyerekkort kellene neki biztosítani, ez kellene, hogy legyen a
stratégiájuk! Nem pedig ez a beteges valami.
A kislány édesanyja feláll a kanapéról, ahol eddig olvasgatott. Odamegy
az ügynökhöz, és súg neki valamit. De a férfi eltolja magától, és visszaküldi a
kanapéra.
– Ura vagyok a helyzetnek. Hagyja csak, majd én elintézem.
Az anya Elinre pislog, de ő elfordítja a fejét. Az ügynök egy lépést tesz
felé.
– Nem kell, hogy valósak legyenek a képek. Fogalmam sincs, mi a
nyavalyát akar, még sosem láttam ilyennek. Jövő hónapban lesz a kislány
következő filmjének a premierje. Szükségünk van ezekre a képekre. Úgyhogy
nyomja le azt a rohadt kioldógombot, és varázsoljon. Legyen önmaga!
A kislány az egész beszélgetés alatt mozdulatlanul ül, arcán semmiféle
érzelem nem tükröződik. Állát még mindig magasan tartja, ruhája redői
pontosan úgy omlanak alá, ahogy a stylist elrendezte. Elin odalép hozzá.
Közelről kezdi. Olyan felvételeket készít, amelyeken csak a kislány hatalmas
zöld szeme látszik, majd lassan hátrálni kezd. Az ügynök, a sminkmester és a
stylist mind ott állnak a laptop előtt, és nézik, ahogy egyik kép a másik után
jelenik meg rajta. Elint megragadja a kislány elképesztő koncentrálása, és
nemsokára meg is feledkezik arról, mennyire természetellenes, ahogy
viselkedik.

Azon az estén úgy alszik el, hogy a lila bársonyanyag egy darabkáját
szorongatja. Egy régi takaróra emlékezteti. Amelyik olyan jól enyhítette a
fájdalmát, amikor az arca vörös foltos volt és égett a fájdalomtól.
Határozottan hallja a tengert. Az újra és újra a partnak csapódó hullámok
moraja ott cseng a fülében. Elhajol a fekete ágak elől, és halad tovább a
fatörzsek között. Körülötte a nagy üresség, minden eltűnt, minden leégett,
minden elszenesedett. Nem találja a tengert. Hallja, de nem látja. Keresi
mindenütt. A hangok hol felerősödnek, hol meg elhalnak. Futni kezd. A föld
fekete, és minden csupa hamu. Óvatosan rakosgatja a lábát. Folyton
belesüpped abba a forró, puha valamibe. Hirtelen észreveszi, hogy lángok
nyaldossák meztelen lábát, erre gyorsabban kezd futni. A földről lángok
nyúlnak fel, egyre magasabbra és magasabbra csapnak, felé kapdosnak.
Ugrálni kezd közöttük, megpróbál kitérni hol jobbra, hol balra. Most megint
közel van a tenger, tökéletesen hallja. Fülében zúg, morajlik, csobban a víz.
Felnéz. Felette csak sűrű, szürke füst. Vastag, habos szőnyeg, ami egyre
jobban ráborul. Nincs égbolt, nincsenek csillagok. Egy távoli hangot hall.
– Itt vagyok – suttogja valaki.
Az ő hangja, Fredriké. Odakiált neki.
– Bátyám, hol vagy? Hadd lássalak!
Körülnéz, forogni kezd. A lángok már a testét mardossák. De nem érez
fájdalmat.
– Fredrik, gyere elő!
A lángok most már elérik az arcát is, a szeme előtt táncolnak. A hang
egyre közeledik.
– A csillagom. Elveszítettem a csillagomat – suttogja.
– Fredrik! Hallak! Gyere ide! Itt vagyok!
Kinyújtja a karját. És ott áll Fredrik, a lángokon át is látja az arcát. A fiú
mosolyog, álláról vízcseppek hullanak. A tűz már teljesen körbevette. Ég a
fiú haja. Erre ő hangosan felkiált, bele a semmibe.
Elin ijedten nyitja ki a szemét. Egész teste izzadt, a hűvös selyemlepedő a
testére ragad. Még mindig éjszaka van. A falon árnyékok táncolnak, a
teraszon lévő növények ide-oda lengedeznek az enyhe szélben. Úgy kalapál a
szíve és úgy liheg, mintha futott volna. Hálóingét egyetlen mozdulattal
lerántja magáról, és az ágy mellé ejti. Teste nedves és merev. Saját takarója
helyett Samét húzza magára, és felkapcsolja a lámpát. Még mindig nem
mosta ki a férje ágyneműjét. A takarítónő be sem léphetett a hálószobába,
amióta Sam elköltözött. Még mindig érezni lehet a férfi illatát, de napról
napra gyengébb lesz.
Előveszi a jegyzetfüzetét, és egy üres oldalhoz lapoz. Virágokat kezd
rajzolni, amitől megnyugszik. Margarétát, harangvirágot, vörösherét. Végül
egy virágcsokor kerekedik ki belőle. Vázát is rajzol hozzá, és minden egyes
virágnak hosszú szárat húz. Mikor elkészül vele, kitépi a lapot, és ráírja:

Köszönöm a csillagot. Itt küldök egy nyári virágcsokrot.

Régen
Heivide, Gotland, 1982

A tűz sehogy sem akart meggyulladni. Elin egyik gyufát a másik után
gyújtotta meg, és odatartotta a máglyához, de végül az elrejtett gyufásdoboz
utolsó szál gyufája is elfogyott. A száraz fű ugyan többször meggyulladt, de
apró lángocskája hamar kialudt. Elin dühösen belerúgott egy kőbe, rugdosni
kezdte az ágakat, majd rádobta a gyufásdobozt a hatalmas máglya tetejére.
Ráncigálni kezdte a trikóját, hátha kinyúlik egy kicsit, de így is alig ért
el a bugyija széléig. Felkapta a takarót, és maga köré csavarta. Kemény volt
az esőtől és a sós víztől, amely a forró napon beleszáradt. Újra az ösvényen
volt, futott, a takaró csak úgy repült utána, kikandikált belőle mezítelen lába.
Amikor az üzlet közelébe ért, lekanyarodott.
Gerd nevetve fogadta, ahogy belépett az üvegajtón.
– Mi a szösz? Ez a legújabb divat?
Elin nem válaszolt, csak állt az ajtóban, és szemével a gyufás-dobozokat
kereste. Végül a pénztár mögötti polcon megtalálta.
– Látom rajtad, hogy fázol. Kérsz egy forró kakaót? Mindjárt zárok, de
egy kis kávészünet még belefér.
Elin bólintott. Amikor Gerd elindult a konyha felé, kinyújtotta a kezét,
és elvett néhány doboz gyufát. A takaró alá rejtette, oda, ahol összefogta,
nehogy lecsússzon testéről.
– Tessék, hoztam valami finomat – nyújtotta Gerd a forró csészét, és
letett kettőjük közé egy virágos kistányért is, rajta néhány teasüteménnyel.
Elin hálásan nyúlt érte, és egy sütit azonnal a szájába tömött. Már fájt a
gyomra az egész napi éhezéstől.
– Majdnem olyan finom, mint Aináé – mondta teli szájjal.
– Majdnem, hát igen. Nem az igazi. Fogalmam sincs, mi lehetett abban a
tésztában, hogy olyan mennyeien omlós volt. Az egész házat végigkutattam a
recept után.
– Aina sosem használt írott receptet. Mindig úgy csinálta, ahogy éppen
eszébe jutott. Minden receptet kívülről tudott.
– Hát igen, így lehetett. Varázslatos személy volt. Ugye?
– Te is az vagy. A te süteményeid ugyanolyan finomak -vigasztalta Elin,
és elvette a másik sütit is. Most csak aprókat harapott belőle, és hagyta, hogy
az édes íz szétáradjon a szájában.
– Mi újság a tanyán? Szomorú vagy, hogy Fredrik elutazott?
Elin nem válaszolt. Gerd meg csak folytatta, mintha tudta volna a
választ.
– Hát persze, hogy szomorú vagy. Ti ketten mindig összetartoztatok.
Féltem, hogy minden megváltozik, amikor… tudod, amikor… De ennek
ellenére összetartotok. A barátság éppen olyan erős, mint a szeretet vagy a
szerelem.
– De hát a barátság is szeretet, vagy talán nem? – fordult felé Elin.
– De, talán igazad van. Kedvesek hozzád? Marianne és Micke? Sokat
kell dolgoznod?
Elin felmutatta megkérgesedett tenyerét.
– Te jó ég! Bogárkám, ugye tudod, hogy mindig jöhetsz hozzám, ha
beszélgetni akarsz.
Elin némán bólintott. Gerd meg csak folytatta:
– Mindig úgy örülök neki, ha jössz, felvidítja a napomat.
– Ühüm, de most már mennem kell – azzal Elin kiitta az utolsó kortyot
is, és felállt.
– Ti fiatalok mindig siettek. Maradj még egy kicsit, kaphatsz még sütit.
Diós kocka is van.
Gerd egyik kezében a süteményesdobozt tartotta, a másikkal pedig
felnyitotta a tetejét, de Elin már az ajtóban volt. Gerd odanyújtott neki egy
sütit.
– Akkor legalább ezt vidd magaddal.
Elin visszafordult, és elvette a süteményt. Azonnal a szájába dugta, még
mindig éhes volt.
– Hallottam, hogy Lassét kiengedték, mit tudtok róla? Visszajön?
Elin a fejét rázta.
– Nemsokára tizennégy éves leszek. Nincs szükségem apára, egyedül is
elboldogulok. Nem kell sem Lasse, sem Micke.
– Vagy úgy?
– Igen, remekül elboldogulok.
– Biztosan nemsokára felbukkan, mégiscsak az apád, nem gondolod?
Sosem hiányzik neked?
– Nem tudom. Most mennem kell. Ja, és… van grillgyújtó folyadékod?
– Minek az neked?
 – Micke kérdezi, fogalmam sincs, mire kell neki.
Gerd újra eltűnt, Elin gyorsan a polc fölé hajolt. Két zacskó cukorkát
dugott a gyufák mellé, egy zacskó mentolosat és egy csokisat. Összerezzent,
amikor meghallotta Gerd hangját a pincelépcső felől, és szorosabbra húzta
magán a takarót, hogy elrejtse a lopott árut. A zacskók megzörrentek, és
kipúposították a takarót. Elin gyorsan ráncot vetett a pokrócra, és egyik
karjával erősen magához szorította.
– Hát ez jó régi lehet, nem ismerős a címkéje. De az van ráírva –
dörmögte Gerd, és a szemüvege felett átnézve méregette a címkét.
– Nem baj, biztos jó lesz – Elin szinte kitépte a kezéből az üveget, és
már indult is az üvegajtó felé.
– Már zárok, akár haza is vihetlek.
Gerd indult is utána a kulccsal, de Elin úgy tett, mintha nem hallotta
volna, és hagyta becsapódni az ajtót maga mögött.

***

Gyenge fényre lett figyelmes a fák között az alkonyi szürkületben. Aina

házából jött. Valaki van ott. Elin megtorpant, szinte megmerevedett,
moccanni sem tudott. A takarót a földön húzta maga után. Ki tör be egy
halott ember házába? Mindent a földre ejtett, a takarót, a gyufásdobozokat, a
cukorkát és a gyújtófolyadékot, és a kerítéshez lopakodott. A fény a
nappaliból jött. Az egyik fehér csipkefüggöny ferdén lógott, a vastag
pókhálóréteg ezüstösen csillogott a neonlámpa vakító fényében. Valaki
mászkál odabenn. Elin az ablakot bámulta, hallgatta a bentről kiszűrődő
hangokat. Valaki mindent gondosan átkutatott az elhagyatott házban.
Egy autó állt meg a kocsibejárónál. Elin a ház sarka mögé szaladt,
elbújt. Felmászott a ház falánál összehordott kerti bútorokra, és bekukucskált
az ablakon. A vékonyka függöny mögött kirajzolódott egy arc. Marianne
arca. Nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Egyik kezében cigaretta, másik
kezével meg a fiókokban, szekrényekben turkált. Szinte eltűnt a füstfelhőben.
Marianne összerázkódott, amikor meghallotta a hangot. Elin is megijedt,
majdnem elvesztette az egyensúlyát; megkapaszkodott az ablakpárkányban,
nehogy leessen. Gerd volt az, ő is meglátta a házból kiszűrődő fényt.
Berontott a nappaliba. Az ablaküveg elnyelte a hangját, ezért úgy hangzott,
mintha egy uborkásüveg mélyéről beszélne.
– Marianne, mi a fenét művelsz itt? Már azt hittem, betörtek.
 Marianne és Gerd szemtől szemben álltak egymással a kivilágított
szobában. A földön szanaszét hevert az ezüstnemű, vázák, porcelántárgyak.
Marianne leginkább egy torz, absztrakt festményhez hasonlított. Homlokán
izzadságcseppek, szemében könny, haja csomókban lógott, rúzsa
szétkenődött, gyűrött, kigombolt blúza egyik oldalon lecsúszott, és kivillant
alóla meztelen válla és az alsóinge. Elejtette, ami éppen a kezében volt. Egy
vázát és egy ezüstkanalat. Egyszerűen a földre ejtette őket. A váza ripityára
tört. Elin önkéntelenül is érte nyújtotta a kezét. Ez volt az a váza, amibe Aina
a májvirágot tette, amit ő szedett neki. Tavasszal mindig ott állt a
konyhaasztalon. Az ablakon keresztül látta, hogy Gerd lehajol, és elkezdi
szedegetni a cserepeket. Elin érezte, hogy lába alatt megmozdulnak az
egymásra rakott bútordarabok.
– Ki kéne üríteni már ezt a házat – kezdte Marianne. – Nem hagyhatjuk
itt ilyen elhagyatottan, valakinek ide kellene költöznie. Túl üres ez így. El
kellene adnunk.
– És ezekkel mi a terved?
Gerd körbejárkált, nézegette az összeszedett tárgyakat.
– Eladom. Az ezüst igazi, ér valamit. Meg a kristálypoharak is. Biztos
vannak ékszerek is, de eddig még nem bukkantam rájuk.
– Ékszerek? Aina csak olcsó bizsut hordott.
– Mit tudsz te erről? Hisz rohadt gazdag volt. Azok a kövek, amik a
nyakában himbálóztak, azok csak valódiak voltak.
– A pincében már körülnéztél?
Marianne bólintott. Gerd a kék bársonykanapéra telepedett, amire Aina
sosem ült, annyira kímélte. Kis darabkák potyogtak belőle a földre, apró,
megszáradt habszivacsdarabkák; azzal volt kitömve. Marianne mellé ült. Elin
csak a fejük búbját látta a kanapé háttámlája felett. A két fej összeborult. Elin
most már nem hallotta, mit beszélnek. Csak halk duruzsolás hallatszott. Majd
Marianne hirtelen felpattant, mintha dühös lenne. A lépcső felé iramodott,
kapkodva szívta a kezében tartott cigarettát.
Csak ne akard megmondani nekem, hogyan éljem az életemet! –
ordította Gerdnek. Azzal prózai egyszerűséggel a padlóra ejtette az izzó
csikket, és eltűnt az emelet irányában.
Elin leugrott a bútorkupac tetejéről, és egy széket is magával sodort. Rohant
le a partra, a tengerhez, a máglyához, amely Fredrik nélkül sehogy sem akart
meggyulladni. A horizonton gyülekezni kezdtek a felhők: a lemenő nap
fényében egész rózsaszínek voltak. A hullámzás alábbhagyott, a tenger
elnyugodott estére. Elin csak úgy vacogott, lábát dörzsölgette, hogy
felmelegedjen.
Az ágakra öntötte a gyújtófolyadékot. Az utolsó cseppig. A száraz fa
egész sötét lett, ahogy beleivódott. Majd előszedte a gyufásdobozt, és egyik
gyufát a másik után gyújtotta meg. Óvatosan bedugdosta őket a
máglyarakásba. A száraz gallyak most már könnyen lángra kaptak, és
vidáman ropogott a tűz, a lángok magasra csaptak. A meleg körülölelte,
megtüzesítette az arcát. Elin a pokrócba burkolózott, és lefeküdt a tűz mellé.
Szorosan átfogta a térdét, szemét a vörös lángokon pihentette, majd elaludt.
Most
New York, 2017

Tíz percet késik, de már jön. Elin látja, ahogy fut lenn az utcán, belelép a
pocsolyába, fejét egy újsággal védi a hirtelen támadt felhőszakadásban. A víz
csak úgy spriccel a lába körül, világos farmerján nedvességfoltok. Látja, hogy
vidáman int a portásnak, majd eltűnik a látómezejéből. A stúdió tele van
emberekkel. Elinnek szüksége van Alice-re egy képhez, és a lánya megígérte,
hogy eljön. Joe felnevet, amikor Alice beront az ajtón.
– Voilà! Na végre, itt vagy fiatalabb kiadásban – biccent Elin felé.
– Nem is hasonlítok…
– Nem is hasonlít…
Elin és Alice egyszerre kiáltanak fel megrökönyödve, majd elnevetik
magukat.
– De igen, ha a ruhát nem számítjuk. És a stílust – szögezi le Joe.
Alice nagyot sóhajt.
– Ne kezdd már te is, Joe! Anya eleget kínoz már. Engem nem
érdekelnek a klassz ruhák.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagy klassz. Számomra te vagy a
legklasszabb. Becsszóra. – Joe beletúr Alice szőke hajába, és közben Elinre
pislog. Alice elégedetten mo-solyodik el.
– Kösz, jó, hogy végre valaki mellém áll.

Amikor Elin hátat fordít nekik, Alice odahajol Joe-hoz.

– Anya meghibbant, esküszöm. Te is észrevettél rajta valami furát?
Joe bólint.
– Hallom, mit beszéltek – fordul hátra Elin villámsebesen.
– Azóta ilyen, hogy apa elköltözött – folytatja Alice most már hangosan.
– Hallgass! – sziszegi Elin a fogai között.
Joe egyikükről a másikukra néz.
– Sam elköltözött? Miért?
– Alice, késtél, és sok a dolgunk. Vágjunk bele! Joe-nak nem kell
mindent tudnia.
Alice némán kérdi Joe-tól, hogy anyja tényleg semmit sem mesélt neki?
Joe megrázza a fejét.
– Mindennap együtt dolgozol Joe-val. Miért nem mondtad el neki, hogy
szétköltöztetek?
Elin úgy tesz, mintha meg se hallaná. Elindul. Alice megy utána, át a
stúdión, ahol néhány öltönyös férfi várakozik. Egy nagy halom összekötözött,
különböző színű lufi száll fel, és most ott lebeg a plafonon. Joe felugrik, és a
zsinórnál fogva lehúzza őket. Elindul a fehér fal felé, és int a férfiaknak, hogy
kövessék. A férfiak felsorakoznak, mereven állnak egymás mellett. A
legszélső tartja a lufikat. Elin lehámozza magáról az utcai ruháját, alatta
világos rózsaszín balettruha van. Bemelegít, megmozgatja megmerevedett
karját, lábát, nyújt egy kicsit. Elin a falhoz áll, kezével mutogat.
– Táncolj be oldalról, és ugorj egyet előttük, egy szép magas grandjetét.
Kecses karmozdulattal, hátrahajtott fejjel.
Azzal a férfiakhoz fordul.
– Maguk meg csak álljanak itt. Igyekezzenek meg se moccanni, és
amikor Alice ugrik, még a lélegzetüket is tartsák vissza. Az arcuk legyen
komoly. Maga és maga oldalra néz – mutat rá kettőjükre. – A többiek meg
mind egyenesen előre. Rendben?
A férfiak bólintanak. Alice ugrik egyet próbaképpen. Finoman ér talajt,
Elin elégedetten bólint.
– Az én kis hercegnőm! Tökéletes lesz a kép.

Joe és Alice végignyúlik egy-egy kanapén. A kép elkészült, a férfiak

elmentek. Elin ölében a laptoppal, csillaggal megjelöli a legjobb képeket.
Néha feléjük fordítja a kijelzőt, hogy megmutasson egy-egy képet. Boldog.
– Alice, felszaladnál a vázlatfüzetemért. Meg akarom mutatni nektek.
Pont olyan lett, mint ahogy felvázoltam, talán még jobb is.
Alice elindul a lépcső felé. Még mindig balettcipőben van, tipeg és
homorít egyet. Tüll balettszoknyája meglibben a lendülettől. Néhány
tánclépést tesz a hangszóróból áradó halk zenére, majd egy piruett
következik, és csak forog, forog.
Elin elfoglalja a lánya helyét a kanapén. Nyújtózkodik, a többórányi
munkában megfájdult a háta a kamera súlyától. Lehunyja a szemét, ám egy
papírlap landol az arcán. Felnéz, találkozik a tekintetük Alice-szel.
– Ez a tied? – kérdi.
Elin kezébe veszi a lapot, megnézi. Egy jegyzettömbből kitépett lap.
Sebesen kétszer összehajtja és a laptop billentyűire helyezi. Aztán lecsukja a
tetejét.
– Milyen nyelven írtál rá?
Elin vállat von.
– Biztosan valaki itt felejtette.
– Anya, hagyd már abba! Bárhol felismerném a virágaidat.
– Mi áll rajta? – Elin a laptop fölé hajol, de Elin félrehúzza.
– Nem tudom. Ne kérdezősködj már annyit!
– Nem tudod? Nevetséges vagy. – Alice felhúzza a szemöldökét, és
nagyot sóhajt.
– Nem, nem tudom.
– Leírtál valamit, ez a te kézírásod. És nem tudod, hogy mit?
Joe kínosan megköszörüli a torkát, majd felül a kanapén. Alice mellé
telepszik, és rácsap a férfi combjára.
– Látod? Megbolondult. Olyan nyelven ír, amit nem ismer és nem is ért.
Furcsa, nem?
Joe vállat von, és elindul, hogy szétszedje az állványokat. Alice
közelebb húzódik Elinhez.
– Hagyd már ezt az egészet! – csattan fel Elin.
– Ne már, anya! Mesélj! Fredrik? Ez egy név, ezt azért csak megértem.
Elin darabokra szaggatja a papírlapot. Apró fecnikre, és feldobja a
levegőbe. Lassan hullanak alá, majd szétterülnek a földön, mint egy marék
konfetti.
– Hát ezt meg miért csináltad? Ki az a Fredrik? Ha valami új férfi, akkor
nyugodtan elmesélheted. Szeretném, ha boldog lennél – mondja Alice
félrebillentett fejjel.
– Majd talán egyszer máskor. Most nem. Haza akarok menni, alvásra
van szükségem – suttogja Elin, és feláll. A laptopot erősen magához szorítja.
– Ez is azzal a projekttel függ össze? Mit csinálsz tulajdonképpen? –
Alice nem adja meg magát egykönnyen.
– Egyszerűen vágyom a természetre, emlékeztet valamire, ami nagyon
hiányzik.
– Mindig is utáltad a természetet.
Elin a fejét rázza.
– Szoktam sétálni a Central Parkban. És szeretem a tengerpartot is.
– A park nem vidék, mindenütt aszfalt van, és folyton hallani az autókat.
És ha a tengernél vagyunk, te mindig a medence mellett napozol, míg apa
meg én a tengerben fürdünk.
 – Hagyd már abba! Kérlek.
Elin elindul felfelé. Kiált Joe-nak, és a férfi követi az irodába. Ott
hagyják Alice-t egyedül. A lány feláll a kanapéról, és felemeli a hátizsákját.
– Ugye nem felejtetted el a holnapi vacsorát? A szokott helyen. Este
nyolckor – kiált még az anyja után.
Elin megáll a lépcsőn. Értetlenül néz.
– De anya!
– Ja, igen. Huszadika. A születésnapod.
– Igen. Apa is ott lesz. Ugye eljössz?
– Igen, természetesen. Sosem hagynám ki a születésnapodat.
– Pedig már megtetted egyszer. Valami nagyon fontos munkád volt
éppen. Már nem is emlékszel rá?
– Most nem fogom kihagyni. ígérem.
Elin puszit dob Alice felé. A lány elkapja.
– Szeretlek – mondja az anyjának, és a puszit a markában szorongatja.
Elin felnevet, és integet neki.
– Én is téged – suttogja.

***

Elin a kollégium portáján várakozik. Fiatalok jönnek-mennek. Alice-nek

igaza van, pont úgy néznek ki, mint ő is, farmer és kopott tornacipő. Elin
kíváncsian elindul a bejárat felé, de a portás megállítja.
– Csak bennlakók.
– A lányomat akarom meglátogatni.
A portás végigméri.
– Tényleg annyi idős, hogy itt lakhat a lánya? – kérdi mosolyogva.
Elin bólint, és táskájából előhalássza a személyazonosító kártyáját. Csak
egyszer járt itt korábban, amikor becipelték a lánya táskáit és dobozait a
parányi kopár szobájába.
A szoba ajtaja résnyire nyitva áll. Időnként elhalad egy-egy fiatal lány az
ajtó előtt. A folyosót zene, beszélgetés és nevetés zaja tölti be. Elin megáll az
ajtóban. A falakat újságkivágások díszítik, leginkább táncosok képei. Az ágy
végében egy héliummal töltött, piros, szív alak lufi ágaskodik; vajon ki
adhatta ezt neki? Az ágynemű összegyűrve, tetején egy halom ruha. Alice a
tükörben nézegeti magát. Olyan fiatal! Elin az órájára pillant, és
megrökönyödik. Már csak öt perc! Öt perc, és Alice tizenhét éves lesz. Kezét
a hasára teszi. Visszaemlékszik.
Alice göndör haja gondosan megfésülve, tarkóján kontyba fogva.
Nyakában az aranyszív, amit a születésekor kapott, és azóta minden
születésnapján visel. Arcán finom smink, alapozó és piros rúzs. Galambkék
ruha van rajta. A rafináltan hajtogatott anyag a mellére simul, de deréktól bő,
földig érő szoknyában folytatódik a finom anyag.
– Boldog szülinapot! – suttogja Elin, amikor a percmutató a pontos
időponthoz ér. Alice hátrafordul.
– Már itt vagy? Úgy volt, hogy…
– Ügy gondoltam, mehetnénk együtt, te meg én. Álomszép vagy!
Elin megcsókolja a lányát, csak óvatosan, nehogy elrontsa a frizuráját
vagy a sminkjét. Alice hátralép.
– Te meg… teljesen átlagosan nézel ki! – nevet fel Alice, és a nyakába
ugrik, spontán, boldog ölelésre. Kontya meglazul, egy tincs kiszabadul
belőle. Elin megfogja, gondosan visszailleszti.
– Igyekszem – suttogja.

Kart karba öltve sétálnak az étteremig. Elin tartása merev, szemével Samet
keresi. Már messziről észreveszi, fekete öltönyben, futva érkezik, mintha
félne, hogy elkésik egy fontos találkozóról. Cikcakkban kerülgeti az
embereket a járdán. Amikor meglátja őket, megtorpan, az utolsó lépésekre
lelassít, és közben le nem veszi szemét Alice-ről. Homlokán izzadságcseppek
gyöngyöznek, haja gondosan lesimítva.
– Bocsáss meg, hogy késtem – csókolja meg Alice arcát, majd kurtán
bólint Elin felé, aki éles szúrást érez a gyomrában, olyan hiányérzete támad.
– Ha egyáltalán késtem – folytatja, majd a karórájára pillant. – Ó, nem is
késtem, akkor meg miért kérek bocsánatot?
Sam átkarolja Alice-t, és húzza magával. Elin mögöttük kullog. Látja,
hogy bizalmasan összehajolnak. Sam mond valamit, Alice pedig hangosan
nevet. Mindig olyan közel álltak egymáshoz, mindig olyan jól megértették
egymást, hogy Alice szinte kívülállónak érezte magát.
Egy kerek sarokasztalt kapnak. Akárhogy is ülnek, Sam és Elin egymás
mellé kerülnek. Elin közelebb húzza a székét Alice-hez. Némán ülnek.
– Születésnapom van… – néz rájuk Alice esedezve.
– Talán beszélhetnénk az időjárásról – próbál Sam viccelődni.
Elin lehunyja a szemét, és nagyot sóhajt.
– Talán rendeljünk. És együnk. Csak hogy túl legyünk már rajta –
mondja végül szomorkásan.
– Túllegyünk rajta? Anya! – Alice leengedi az étlapot, és az anyjára
bámul.
– De Elin! Ez Alice születésnapja – rója meg Sam, és a fejét csóválja.
– Nem úgy gondoltam – suttogja Elin. – Kérlek, ne veszekedj velem!
Alice megpróbál témát váltani.
– Nem mesélnél az új projektedről, anya? A jegyzetfüzetről meg azokról
a képekről?
Sam előrehajol.
– Aha, szóval belekezdtél. Mesélj!
Elin nagyot sóhajt.
– Á, semmi, csak néhány fénykép és pár sor.
Alice hol egyikükre, hol másikukra tekint.
– Belekezdett? Miért, apa, te tudod, mit csinál? Ezek nem csak
fényképek, ez egy teljesen más világ! Egy tanya és vad természet.
Sam hitetlenkedve csóválja a fejét, majd Elin felé biccent, aki
kényszeredetten fészkelődik a székén.
– Hagy már abba, Alice, nem is akartam, hogy meglásd. Ez magánügy.
Úgyhogy mindketten hagyjátok abba!
Elin hirtelen felpattan, olyan hirtelen, hogy a szék hátrabillen. Az utolsó
pillanatban kapja el. A kis olasz étterem többi vendége elhallgat, számos
szempár mered rájuk.
– Bocsássatok meg – állítja fel a székét szégyenkezve, szemében
könnyek csillognak. – Ki kell mennem a mosdóba.
Alice súg valamit Samnek, de Elin olyan tisztán hallja, mintha a lánya
legalább kiabált volna.
– Teljesen elvesztette az eszét, apa, most már tényleg hazaköltözhetnél.

***

Szakad az eső, amikor egy néma és feszült vacsora után végül távoznak az
étteremből. Sam mindkettőjüket futólag megöleli, majd elmegy. Egyik taxi a
másik után suhan el az úton, de egyik sem áll meg Elin kitartott karjának. A
nő végül visszalép a járdára:
– Mi is sétálhatunk. Együtt. Elkísérlek, aztán hazamegyek.
– De, anya, én teljesen másfelé lakom, több mint hetven háztömbnyire
tőled. Meg aztán esik is.
 – Én mégis szívesen hazakísérnélek. Majd később fogok magamnak egy
taxit.
– Nem vagyok már tizenkét éves.
– Nem, valóban nem. Már tizenhét vagy. Tudod, mit csináltam, amikor
tizenhét éves voltam?
– Hadd találgassak. Már akkor is sztár voltál, és többet kerestél, mint
Gambia GDP-je – mondja Alice, és a szemét forgatja.
– Te jóságos ég, muszáj mindig politizálnod? – torpan meg Elin. – Az
első nagy szerelmemről akartam mesélni neked, de ha te inkább politizálni
akarsz, hát akkor tessék.
– Szerelem. Hogy tudsz erre gondolni a mai este után? Köszönöm, hogy
elrontottátok a születésnapomat, jövőre majd egyedül ünnepelek.
Alice szeme elhomályosul, egy könnycsepp ki is buggyan a szeméből.
Hirtelen sarkon fordul, de rossz irányba indul, gyorsan, gyorsan, mintha
menekülne valamitől. Elin meg se bír moccanni, és látja lányát eltűnni az
emberek tömegében, akik mind igyekeznek kicsire összehúzni magukat az
esőben. Alice kék ruhája szinte fénylik. Elin még látja, hogy futtában
kibontja a haját, fejét glóriaként veszik körül göndör fürtjei, amelyek az
esőtől csak még bodrosabbak lettek. Elin elmosolyodik, amikor felfedezi,
hogy fehér tornacipő van a lányán, amit eddig olyan ügyesen elrejtett a földig
érő szoknyája alatt.
– Várj – kiált utána Elin, de Alice már túl messze jár. Elin futni kezd.
Fekete körömcipőjében minden lépésnél erős fájdalmat érez. Bicegve halad,
de végül utoléri Alice-t, és megragadja a vállát.
– Alice, bocsáss meg! Hisz ma van a születésnapod. Nem kezdhetnénk
elölről, kicsikém?
– Most? Már késő éjszaka van. Túl késő. Ez a születésnap már elmúlt, és
sikerült tönkretenned. Néha azt kívánom, bárcsak egyáltalán ne lenne
családom. Sokkal jobb barátokkal ünnepelni.
Elin a fejét rázza. Most már mindketten könnyeznek. Egyikük a
szomorúságtól, másikuk félelmében.
– Ne mondj ilyet! Soha, soha nem mondj ilyet! Mi mindig a családod
maradunk, soha nem fogsz elveszíteni minket – suttogja Elin.
Alice sír. Reményvesztetten tekint Elinre.
– Nagyon örülök, hogy ebbe a bentlakásos iskolába mentem – mondja
végül, de hangja egyre jobban remeg.
– Drágám, gyere velem haza. Ott alhatsz ma éjszaka. Csinálok neked
forró kakaót, igazi anyakakaót. Kérlek!
Alice nem válaszol azonnal.
– Csak akkor, ha megígérsz valamit – mondja végül.
– Mit?
– Hogy elmeséled, mi a csudát csinálsz. Mesélsz arról a jegyzetfüzetről.
Valami nem stimmel ezzel, tudni akarom, mi történik. És szeretném, ha
őszinte lennél.
Elin nagy lélegzetet vesz, majd lassan kifújja a levegőt. Lehunyja a
szemét. Úgy érzi, meginog alatta a talaj.
– Anya, ígérd meg! – fűzi még hozzá Alice.
Elin alig észrevehetően biccent.
– Megígérem – suttogja.

A liftben úgy rázzák le magukról a vizet, akár a kutyák. Alice ruhája teljesen
átázott, mellbimbója áttetszik a vékonyka anyagon. Ijedten rejti el kezével,
amikor meglátja magát a tükörben. Nevetve esnek be az előszobába, amikor
kinyílik a lift ajtaja. Csuromvizesek, és szörnyen festenek a hosszú gyaloglás
és rövidke taxizás után. Alice az előszobatükörre mutogat.
– Nézd, milyen csinik vagyunk. Teljesen természetesek.
– Egyikünk jobban, mint a másik – vihog Elin, mire Alice kínkeservvel
kibújik a ruhájából, és a földre dobja.
– Teljesen természetesek – nevet fel harsányan.
– Azt hittem, csak az én időmben volt divat a melltartóégetés – lepődik
meg Elin.
– Hát, csak próbálj meg bepréselni egy melltartót ez alá a ruha alá! Még
így is alig kaptam levegőt. Fogalmam sincs, hogy bírod mindennap ezekben a
puccos göncökben, miközben dolgozol. Vehetnél már végre farmert és trikót.
Az a legjobb!
Elin hoz egy köpenyt, és odanyújtja Alice-nek.
– Én is voltam fiatal. Akár hiszed, akár nem. Sőt, volt olyan is, hogy
mezítláb szaladtam haza éjjel, miután megfürödtünk a tengerben.
Alice lerogy a szürkéskék kanapéra, maga alá húzza a lábát, és egy
takaróba csavarja magát.
– Te, mezítláb, és éjjel fürödtél?… hiszem, ha látom! – csodálkozik, és
kezével megütögeti maga mellett a kanapét. – Gyere, ülj ide! És mesélj!
Miért szereted annyira a tanyákat és a traktorokat?
Elin tétovázik. Némán, merengve áll.
 – Te vagy a legcsökönyösebb ember, akit csak ismerek – mondja végül.
Alice rábólint.
Elin gombócot érez a torkában, kényszeredetten nyel egyet. Odamegy az
íróasztalhoz, és felemeli a fekete jegyzetfüzetét. Mutatóujjával óvatosan
végigsimítja a borítóját, majd lassú mozdulatokkal kinyitja az első oldalt.
Leül Alice mellé, a füzetet az ölébe teszi, mesélni kezd. A száját elhagyó
szavak mindössze halk suttogások. Alice felé fordul, figyelmesen hallgatja.
– Ez az ajtó, ez a kék ajtó… – Elin elhallgat és sokáig csak nézi a képet.
– Igen? Mi van ezzel az ajtóval? Elég rozoga, mintha egy pajta ajtaja
lenne.
– Az is. Mármint, ez itt a képen. De az igazi nem, az, amelyikre
emlékeztet. New Yorktól nagyon messze éltem gyerekkoromban.
– Párizsban. Erről már meséltél. A modellkarrieredről, meg arról, milyen
szép lakásod volt, kilátással az Eiffel-toronyra. Meg a gazdag, hóbortos
édesanyádról, Anne-ről, és a könyvesboltjáról. Kár, hogy meghalt. Azt
hiszem, kedveltem volna.
Elin alig észrevehetőn a fejét rázza. Megköszörüli a torkát, érzi, hogy
megint gombóc nőtt benne, szíve hevesen kalapál. Amikor újra megszólal,
hangja alig hallatszik.
– E mögött az ajtó mögött lakott az igazi anyám.
– Hogyhogy az igazi?
– Svédországban nőttem fel. Egy szigeten, vidéken. Sőt, egy tanyán.
– Tessék?
– Ezek a képek az én emlékeim. Az írás, amit a rajzon láttál, svédül volt.
Egy barátomnak írtam. Neki rajzoltam a virágokat, ilyen virágok nőttek ott,
ahol éltünk.
– Svédország? – Alice értetlenül csóválja a fejét.
– Olyan sok emlék tódul fel, nem tudok már elmenekülni előlük. Mintha
Svédország egészen idáig érne. Nem tudom megállítani.
Alice mély lélegzetet vesz.
– Egész életedben hazudtál nekem? És apának? Az egész kapcsolatotok
alatt. És Párizs? Hiszen együtt is jártunk ott, és te úgy ismerted a várost, mint
a tenyeredet.
Elin bólint. Lehunyja a szemét, megszorítja Alice kezét. Lánya feláll, és
lebámul Elinre.
– Kénytelen voltam – suttogja végül az anyja.
– Az ember soha nem kénytelen hazudni, anya. Ezt te szoktad mondani
nekem.
– De igen. Mert megszöktem, és elhatároztam, hogy soha többé nem
térek vissza oda. Az apámhoz menekültem, ezt anyám is tudta. Stockholmba.
Aztán elutaztam Párizsba, nem sokkal utána. A stockholmi utcán fedeztek fel.
A svéd lányokat nagyon kedvelték Párizsban akkoriban. Felkapott egy
ügynökség, lakást is adtak. Keményen kellett dolgoznom, csak nyeltem a
könnyeimet, és küzdöttem a honvágyammal. Aztán már minden pontosan úgy
volt, ahogy meséltem nektek.
– Kivéve persze a hóbortos anyádat.
– Nem, ő valóban létezett, egy barátom volt. Azt hiszem, arról
álmodoztam, jó lenne, ha ő lenne az édesanyám.
– Tehát félig svéd vagyok. Nem pedig francia – dörmögi magában
Alice.
– Igen, félig svéd vagy, én pedig egészen. De nem jártam ott tizenhat
éves korom óta.
– Mint amennyi én vagyok most.
– Te már tizenhét vagy. Elfelejtetted?
Alice elmosolyodik, de aztán hirtelen megint nagyon komolyak lesznek
a vonásai.
– És miért nem mesélted el ezt soha? Mi olyan szörnyű abban, ha valaki
svéd?
– Egyáltalán nem szörnyű. Csak olyan régen volt. Franciaország lett az
új hazám, teljesen más volt az életem, amikor apáddal találkoztam. Úgy
féltem, hogy elveszítem őt.
– Hát nem érted? Tőlünk, a legközelebbi hozzátartozóidtól eltitkolod az
igazat, hogy már képtelenség, hogy szeressünk. De így te sem szerethetsz
minket.
– Ezt meg hogy érted?
– Te valójában egy nagy kérdőjel vagy. Számunkra és a magad számára
is. És a kérdőjel mindig csak egy fél szív, gondoltál már erre valaha is? Nem
lehet szeretni valakit, akinek a szíve tele van titkokkal. Egyszerűen nem lehet.
Elin könnye patakokban folyik. Bólint, és ide-oda lapozgat a
jegyzetfüzetében.
– El kellett volna mondanom.
– Igen, el kellett volna mondanod. Miért nem tetted? Miért hazudtál
ennyit?
– Nem volt valami könnyű. Sok minden nem volt szép a régi életemben.
Szegények voltunk, és azt hiszem, szégyelltem. Féltem, hogy apád elhagy, ha
megtudja az igazságot. De én annyira szerettem volna megtartani, hiszen
fülig szerelmes voltam belé, ő jelentette számomra a biztonságot.
– Tehát az ő kedvéért játszottad meg, hogy tökéletes vagy. Végig az
évek során, az egész házasságotok alatt. Ez már beteges, anya, beteges.

***

Elin lassú léptekkel járkál fel-alá a nappaliban. Keze a szájában, elmélyülten

rágcsálja halvány rózsaszín körmeit, és közben a nyitott teraszajtón keresztül
hallgatja az eső kopogását. Olyan erősen esik, hogy a cseppek
visszaverődnek a kerti bútorokról. Valahonnan a távolból morajlás hallatszik,
ami akár dörgés is lehet, de itt New Yorkban sosem lehet biztos benne az
ember, mely hangok származnak a természetből, és melyek mesterségesek.
Behúzza az ajtót, kizárva a vihart.
– Villámlik – mormogja.
– Hm, viháncolnak az angyalok – válaszolja Alice.
Még mindig a kanapén ül. Ölében a naplóval. Eddig lapozgatta, de már
becsukta. Végigsimítja a kezével.
– Tulajdonképpen semmit sem értek. Hiszen ezek csak képek.
Számomra semmit sem jelentenek.
– Én értem. És nekem sokat jelentenek.
Alice újra lapozgatni kezdi. Elin magára hagyja, a gardróbszobába
megy. Fel kell öltöznie, meg kell fésülködnie, ki kell festenie magát. Hogy
visszanyerje önmagát. Egy hosszú, szürke ruhát választ, amit egyszer régen
Párizsban vett. Kényelmes, lágyan követi karcsú alakját.
Párizs. Micsoda szép történet, legszívesebben megkapaszkodna benne,
soha el nem engedné. Egy anya, aki mindennél jobban szerette. Aki ugyan
nem volt tökéletes, de egy kreatív zseni volt. Mindent tudott, amit egy
olvasott embernek tudnia kell. Aki olvasta az összes klasszikust, és aki
naponta beszélgetett azokkal a művészekkel, írókkal és filozófusokkal, akik
betértek a könyvesboltjába, vagy eljöttek a vacsoráira. Elin sok könyvet adott
Alice-nek, amiket még onnan hozott, és a lányát is rákényszerítette, hogy
elolvassa őket. Igazi könyveket.
Az az anya azonban nem létezik. Soha nem is létezett. Ő csak egy nő
volt a könyvesboltból. És Elin is csak egy volt a rengeteg vásárlója közül,
akivel jó barátságba keveredett. Elin kezdi belátni hazugsága
következményeit, és megdörzsöli a szemét: a szemfesték maradványai fekete
csíkokat rajzolnak arcára.
– Mesélnél még?
Elin összerázkódik Alice hangjára, beleremeg az igazságba.
– Samnek egy szót se szólj, kérlek.
– El kell mondanod neki is!
– El fogom mondani. De még ki kell gondolnom, hogyan meséljem el
neki. Kérlek, érts meg!
– Csak, ha elmeséled nekem.
Elin bólint, és felemeli a naplót. Alice rámutat néhány szóra.
– Ez svédül van?
Alice nagy nehezen kiolvassa.
– Martait. Ez mit jelent?
– Ez egy fa. Egy közönséges erdei fenyő, de az ágai furcsán
elcsavarodtak a széltől.
– Sokat fújt a szél azon a szigeten?
Elin bólint, és egyik kezével végigsimítja a haját.
– Ősszel és télen egyfolytában. Mindig kócos volt a hajam.
– Ezért szereted annyira, hogy olyan sima?
Elin vállat von.
– Nem tudom, erre még sosem gondoltam.
Alice egy másik képre mutat. Egy öreg, kék Volvo van rajta, csupa
rozsda. A karosszéria alján végig rozsdacsíkok futnak, mintha valaki aprókat
harapva lerágta volna róla a festéket. A kocsi oldalról nézve akár egy kalap is
lehetne. A motorháza ugyanolyan hosszú, mint a csomagtartója, középen meg
kidomborodik, ott, ahol az utasok ülnek.
– Ez kié volt?
– Mindenkinek ilyen volt. Gyerekkoromban szinte minden autó Volvo
volt. Csak különböző formájú és színű.
– Az igazi anyukádnak is volt egy Volvója?
Elin bólint.
– Igen, meg a mostohaapámnak is. Az övé volt a legszebb, kék és
fényes.
– És mi lett az igazi apukáddal?
– Őt meg Volvóval vitték a börtönbe.
– Micsoda? Börtönben ült?
– Fekete-fehér volt. Oldalán hatalmas betűkkel. Azt a Volvót
legszívesebben elfelejteném. Azt az ajtócsapódást. És apám tekintetét, ahogy
kinézett az ablakon. Nem vette le rólam a szemét. A kocsi tetején meg csak
villogott a kék fény.
– Miért került börtönbe? És hol van most?
– Valami butaságot csinált, azt hiszem, kirabolt valakit. Már meghalt,
fiatalon, alig néhány évvel azután, hogy én Párizsba kerültem.
Alice továbblapoz. Megáll egy képnél, amely egy istálló belsejét
ábrázolja. A deszkafal rései között besüt a nap, a sugarai táncot lejtenek a
kopott padlón. Betévedt egy kismadár, a szárnycsapásai életlenné tették a
képet.
– Mi volt az istállóban? Voltak állataitok?
– Birkák. És tehenek. Meg kecskék. Több istállónk is volt, különböző
helyeken. Mindig jó meleg volt bent, az állatokból áradt a hő. És nagyon erős
szaguk volt, beleette magát a ruhánkba, a hajunkba, és bárkivel találkoztunk,
tudta rólunk, hogy parasztok vagyunk.
Alice-ből kifakad a nevetés.
– Nem tudlak elképzelni parasztnak, egyszerűen nem.
– Nem is voltam az. Mindössze egy gyerek. Egy gyerek egy tanyán, egy
parasztgazdaságban.
Elin kiveszi Alice kezéből a naplót. Végighúzza ujját az egyik képen
látható ösvényen.
– Ösvények futottak mindenfelé. Az évek alatt egész mély árkokat
tiportunk a fűbe. Tavasszal százszorszépek ezrei virítottak körülöttük. Apró,
fehér és rózsaszín pöttyök a végtelen zöldben. Ott járkáltam mezítláb.
Alice mérgesen szakítja félbe.
– Nem válaszoltál a kérdésemre! Az emberekről akarok hallani!
Egyszerűen nem értem, miért kellett azt hazudnod, hogy a nagymamám egy
kreatív, művelt nő volt. Amikor valójában egy paraszt volt. Pedig még azt is
mondtad, hogy hasonlítok rá. Hazudtál! Minden csak hazugság!
– Hiszen hasonlítasz rá!
– De hát nem is létezik, vagy mégis?
– Nem, de te kreatív és művelt vagy. Pontosan olyan lettél, amilyennek
leírtam őt. Ugyanolyan vad vagy, és ugyanannyit kérdezel.
– Szocializálódás – motyogja maga elé Alice.
– Micsoda?
– Tanultunk róla az iskolában. Beépítettem magamba az értékeidet, a
normáidat, a rólam alkotott fantáziálásodat, anélkül hogy bármiféle genetika
állt volna a héttérben. Én lettem a te hazugságod.
– Drágám, ne veszekedj velem!
– Tartozol nekem az igazsággal. Hogy hazudhat valaki a saját
gyerekének?
Elin némán ül. Arcán könnycseppek gördülnek végig. Újra és újra letörli
őket, de nem akarnak elapadni.
– Megöltem őket – suttogja végül.
Akkor
Heivide, Gotland, 1982

A hangra ébredt. Fájt a háta, valami nagyon nyomta. A szél a tenger felől fújt,
és a lángok egyre magasabbra csaptak az éjszakában. De a hangok nem
onnan jöttek. Hatalmas füstfelhő borult rá, köhögni kezdett. Kinyitotta a
szemét, és óvatosan a tűz felé lesett. A hatalmas máglyarakás eltűnt, csak
elszenesedett ágmaradványokat látott, némelyik hamuvá égett, míg néhány
még parázslóit a sötétben. A dörgés a háta mögül jött, mintha a tenger és az
erdő helyet cseréltek volna ebben a különös viharban.
Az erdő. Lángoló pokol. Ott, messze fenn égett, minden égett, és az
égbolt sötét narancs lett. Fekete pernye szállt a levegőben, Elin utánuk kapott,
de szétporladtak, ahogy hozzájuk ért. Futni kezdett a lángok felé. Kiabált.
Gyomra görcsbe rándult, hirtelen azt sem tudta, hogy hánynia kell, vagy
inkább alul adna ki magából mindent. Csak futott tovább. Látta, hogy égnek a
házak. Gerd háza lángokban állt, ahogy Aina háza is. A száraz fűbe
belekaptak a lángok, a lába körül táncoltak. Lekapta a trikóját, és az arcához
szorította. Tűz, mindenütt tűz. Segítségért kiáltott. A tűz, amit azért gyújtott,
hogy melegedjen, szétterjedt.
Ébresztő! Ébresztő! Gerd! Minden ég! Ébredj már!
A vékony trikóba kiabált, de hangját elnyelte a tűz fenyegető ropogása,
és szavai halk suttogásnak hallatszottak csak.

Futott, ahogy csak a lába bírta. Messze maga előtt látta a Grinde-tanya
épületeit, fekete árnyékként magasodtak az éjszakában. A fasor már
lángokban állt. Átvágott a szántóföldön, ahol nem volt mi táplálja a tüzet.
Nehézkesen küszködte előre magát a porhanyós földön, a lába folyton
belesüppedt, ujjai közé ragadtak a kisebb göröngyök.
– Edvin! Erik! Anya! – kiáltotta a nevüket. Addig kiabált, míg elcsuklott
a hangja. A tanya körüli erdő is égett. Recsegett-ropogott minden. A lángok
hangja száguldó vonat csikorgására emlékeztetett. Mintha tíz vonat jött volna
egyszerre. Rettenetes volt a szárazság, minden olyan gyorsan történt.
Közeledett a házakhoz, úgy tűnt, még nem esett bennük kár. Meg akarta
menteni őket, rohant, szinte repült a levegőben.
Hangosan dörömbölt az ajtókon, és egyfolytában kiabált. A lépcsőn
Mariannéval találkozott össze, látszott rajta, hogy most ugrott ki az ágyból.
Szorosan magára csavarta a köntösét, és szúrós szemmel nézett Elinre.
– Mi folyik itt? Mit kiabálsz az éjszaka kellős közepén? – morgott rá.
– Nem érzed a füstszagot? Tűz van! Minden ég! Az egész erdő, az
istálló.
Elsuhant Marianne mellett, és tovább kiabált. Berohant Erik és Edvin
szobájába, de az ágyak üresek voltak. Újra és újra a nevükön szólongatta
őket, rángatta az ágyneműt az éjjelilámpa gyenge fényében.
– Erik! Hol vannak? Edvin! Erik! Edvin!
Marianne felért mögé, nagy erővel félretaszította.
– Hadd lássam!
Kezével áttúrta az ágyat, majd az ágy alatt kotorászott. De a gyerekek
sehol sem voltak.
– Rohadt kölykök, bújjatok elő – ordította. – Hol vagytok?
Elin már kiment a szobából. Kirohant az udvarra. Marianne meg utána.
A tűz belekapott az istállóba, égett a tető. A lángok az ég felé csaptak. Az
istálló ajtaja tárva-nyitva, a tehenek és a kecskék nyugtalanul rohangáltak az
udvaron. Az épület mellett Micke állt, és az esővízgyűjtő hordóból merte a
vizet vödörrel és az istállóra öntötte. A tűz sercegett, mintha nevetne rajta,
meg a kevéske vízen, amivel oltani próbálta.
– Eltűntek a fiúk! – ordította oda neki Marianne, de Micke mintha meg
se hallotta volna, csak locsolta tovább a vizet. Közelebb merészkedett. A
hullámok most már a falakat nyaldosták. Amikor a tartógerendák megadták
magukat, hatalmas dörrenéssel szakadt le a súlyos tető. Egy égő gerenda
egyenesen Mickére zuhant. Karjával próbálta védeni magát, és hátrált is
néhány lépést, de nem sikerült kitérnie előle. Marianne felordított, majd
odaszaladt hozzá. A gerenda keresztben feküdt a férfi hátán. Micke tarkóján
hatalmas seb tátongott, ömlött belőle a vér. Marianne húzta-rángatta a
tűzforró gerendát, megpróbálta oldalra gurítani. Több vödör vizet öntött rá,
miközben Micke nyögött a fájdalomtól.
– Segíts már! – ordította Marianne. De Elin a kocsiszín felé rohant, a
fiúk titkos kuckójához. Az épület egyik fala már égett, és az egész helyiség
tele volt füsttel. Elin köhögni kezdett, a fiúk nevét kiabálta, és közben
igyekezett bejutni a traktor és a cséplőgép között. Trikóját erősen a szájára és
orrára szorította.
Az udvarról eszelős kiáltás hallatszott, amit folyamatos jajgatás és a
nyugtalan állatok sírása kísért.
De Elin csak ment befelé. A lángok már a feje felett táncoltak. És
messze bent, a traktorbelsőből készített fekhelyen meglátott két mezítelen
lábat kikandikálni az olajoshordó mögül. Edvin lábát. Elkezdte rángatni.
– Ébredj, Edvin! Ébredj, gyerünk már! – rázta, rángatta a tehetetlen kis
testet. Mellette ott feküdt Erik, ugyanilyen mozdulatlanul. Elin belerúgott, és
közben felkapta Edvint.
– Erik, ébredj már! Nem tudlak téged is vinni, kelj már fel, ki kell
jutnunk innen!
Erik halkan felnyögött, és Elin észrevette, hogy szeme kissé kinyílt,
kilátszott a szeme fehérje. Élt. Mindketten éltek. Magához szorította Edvint,
és futni kezdett vele. A szántóföldre. A hatalmas, nyílt területre, ahová nem
érhet el a tűz. Edvin álomittasan bámult rá, egyik karja lelógott, folyton
hozzáverődött Elin hátához. Elin megcsókolta öccse arcát, de nem állt meg.
– Most bátornak kell lenned. Ígérd meg!
Edvin alig hallhatóan mormogott valamit, de Elin nem hallotta, mit akar
mondani.
– Érzed ezt a füstszagot, látott ott a tüzet? Minden ég. Rengeteg minden
ég. Menekülnünk kell, gyorsan. El kell jutnunk a tengerhez, ott biztonságban
leszünk.
Edvin bólintott. Elin lerakta a kicsi meztelen talpát a szántásra, de lábai
már nem bírták el a testét. Edvin egyszerűen összerogyott, kezét furcsán
tartotta az arca előtt, mintha görcsbe rándult volna, egész teste reszketett.
Arca holtsápadt volt, szederjes ajka remegett.
– Elmegyek Erikért, rögtön visszajövök. Tessék, itt a trikóm, tartsd az
arcod elé. Lélegezz a lehető legkevesebbet.
Odaadta neki a trikóját. Most aztán megint majdnem meztelen volt, csak
bugyi volt rajta. De már nem volt hideg. A tomboló tűz olyan hőséget
árasztott, amilyet még sosem tapasztalt. Amikor visszaért a házhoz, már
minden lángokban állt. Az istállók, a kocsiszín, a lakóház. Nem látta
Mariannát. Nem látta Eriket. Nem látta Mickét. Csak lángot, füstöt és
sötétséget.
– Erik! – kiabálta újra és újra. De már késő volt. Égett, minden égett, és
elszenesedett, izzó darabkák hullottak az égből. Visszament Edvinhez. Az
öccse szipákolt.
– Elin, ég, minden ég! Mindenfelé lángok vannak, miért, Elin, miért? –
szipogta.
 – Pszt, ne beszélj, ne pazarold az energiádat – mondta neki, és
megsimogatta a kisfiú homlokát.
– De hát nem jutunk ki innen, teljesen körbe vett minket a tűz. Hát nem
látod?
– A föld nem tud égni. Itt nincsenek fák, nincs fű. Ez a környék
legnagyobb szántóföldje. Itt biztonságban vagyunk. Nem fogunk elégni.
Leülünk egy kicsit, gyere, bogárkám. Hallod, már jönnek is a tűzoltók,
nemsokára minket is kimentenek.
Elin hagyta, hogy Edvin az ölébe hajtsa a fejét. Az országút felől egyre
erősödött a szirénák hangja. A levegőben egy helikopter keringett. Elin lassú
mozdulatokkal simogatta öccse haját, homlokát. Edvin felkiáltott, amikor az
arcához ért, égési seb volt rajta. Szemük könnyezett a füsttől. Karjukon,
lábukon végigfolyt az izzadtság. Elin köhögni kezdett. Lehúzta Edvinről a
trikóját, és a szája elé fogta. Edvin véreres szemével könyörögve nézett rá.
A fákról piros felhőként szálltak fel az égő szikrák. Egy idő után a tűz
forróságától kitört a konyhaablak üvege, és a lángok már a ház oromzatát
nyaldosták. Edvin megpróbált felállni, el akart futni, de Elin visszanyomta a
földre. A fiú ordított, kezét a fülére tapasztotta, de Elin szorosan fogta.
– Ne nézz oda, Edvin, ne nézz oda! Csak feküdj nyugodtan. Ssss, ne
nézz oda!
– Hol fogunk lakni? Hova mehetünk ezután? – szipogott Edvin
kétségbeesetten.
Elin lehunyta a szemét, és lefeküdt az öccse mellé. A föld kemény és
egyenetlen volt. Edvin teste meleg és puha. Elin magához ölelte, nagyon
szorosan. Lehunyta a szemét, és addig feküdtek így, míg öccse teste elernyedt
és teljesen mozdulatlan nem lett.
– Bocsáss meg – suttogta a lány alig hallhatóan, azzal kibontakozott az
ölelésből.

***

A lángokban álló épületek fénye megvilágította és narancsszínűre festette az

égboltot. Elin mozdulatlanul állt a szántóföld közepén, és látta, ahogy sorra
érkeznek a mentőegységek. Egy tűzoltóautó. Egy mentőautó. Látta, ahogy a
fekete ruhás férfiak kiugrálnak belőlük és átfutnak az udvaron, hogy mentsék,
akit még lehet, és közben kiáltanak egymásnak. Ketten csöveket kezdtek el
lefektetni. A távolból újabb tűzoltóautók szirénája hallatszott. A helikopter a
tenger és a tűz között röpködött, és hatalmas víztömeget zúdított az égő
erdőre. Elin két kézzel integetett, kiabált, de a hangja elcsuklott. Messziről
látta, hogyan küzdenek a tűzoltók, hogyan próbálják Micke elszenesedett
testéről leemelni a gerendát. Az egyik tűzoltó aztán felemelte a kezét,
megállított a többieket. Micke halott volt. Rajta már nem lehetett segíteni.
Elin hangosan kapkodta a levegőt. Fredrik édesapja. Halott. Elin térdre esett.
Erik nevét mondogatta. Senki nem nézett be a kocsiszínbe. És ő is tudta,
hogy már késő, az épület teljesen leégett. De mégsem tudta abbahagyni, csak
suttogta, suttogta a nevét. A pléhtető rázuhant a limlomból épített
fekhelyükre, ferdén fennakadt a kocsiszínben lévő járműveken. És ott feküdt
alatta Erik. Egyedül.
Egy tűzoltó pokrócot akart teríteni Marianne vállára, de ő félreütötte a
kezét. Mindkét karjával izgatottan hadonászott, a ház felé mutogatott. Elin
integetett neki, a lábát azonban képtelen volt megmozdítani. Mintha odanőtt
volna a földbe. Mindaz, ami a szeme előtt lejátszódott, csak egy rémálomnak
tűnt. Úgy érezte magát, mintha egy horrorfilm kellős közepébe csöppent
volna.
Marianne futni kezdett a ház felé. Köntöse szétnyílt, lebegett utána. A
tűzoltók megállították. Erősen megragadták a vállát, húzták a mentőautó felé,
szorosan tartották. Közben odaértek a mentősök a hordággyal, és erőszakkal
feltették rá.
Már alig lehetett lélegezni. A levegő sűrű és tömény volt. Olyan erős
füstszag volt, hogy marta az ember orrát. A tűzoltók fején maszk volt.
Marianne is kapott egyet. Elin feléjük nyújtotta a karját, de a lába nem bírta
tovább, arccal előre a földre bukott.

Miközben a mentőautó hátratolatott, hogy megforduljon, lámpája

bevilágította a szántóföldet. A kocsi csikorogva fékezett, és két mentős ugrott
ki belőle. Rohanni kezdtek Elin felé, de ő már csak az ujjait tudta nyújtani
feléjük. Szája kiszáradt, tele volt földdel. A feléje futó embereket csak
homályosan látta, mintha a föld felett lebegtek volna. Egyre közelebb értek,
de nem hallotta, mit mondanak. Edvin nevét suttogta, hátrafelé akart mutatni,
de a karja nem mozdult. Az egyik ápoló egész közel hajolt az arcához, hogy
hallja erőtlen suttogását. Elindultak vele a mentőautóhoz. Fájt, ahogy az
egyenetlen talajon cipelték. Aztán minden elsötétedett.

***
Aztán a feketeség fehérre változott. Elin egy ágyban feküdt, nyakig
betakarózva. Szemét résnyire nyitotta a vakító fényben. Karjába egy cső
vezetett, és a mellette lévő állványra erősített zacskóból folyamatosan
csöpögött bele valami. Elin megmozdult, mire megfeszült a könyökhajlatába
erősített kanül. Valaki futva közeledett. Erre újra lehunyta a szemét. Egy
hideg kezet érzett a homlokán.
– Felébredtél?
Válaszként mormogott valamit, és hunyorogni kezdett, hogy lássa, ki az.
Egy szőke, göndör hajú nővér hajolt fölé, egészen közel az arcához.
– Te egy angyal vagy? – suttogta Elin.
– A kórházban vagy. Minden rendben van. Tudod, mi történt?
Emlékszel?
– Anya? – suttogta újra Elin, az utolsó hang fennakadt az ajkán, remegni
kezdett tőle.
– Anyukád is itt van, egy másik osztályon.
– Látni akarom!
– Most nem lehet, várnod kell egy kicsit. Előbb meg kell erősödnöd.
A nővér leült az ágy szélére, és megfogta Elin kezét.
– Nagyon gyenge vagy, de nagy szerencséd volt. Csak a lábadon van
egy-két égési sérülés, sehol máshol.
Elin ránézett. Szeme fénytelen volt. Már emlékezett.
– Minden égett – suttogja.
– Az erdőtűz kellős közepébe keveredtetek. Még mindig ég az erdő.
– Erik? Edvin?
– Azok kik?
– A kistestvéreim. Edvin ott volt velem. A szántón. A földön feküdt és
aludt. Egyszer csak elaludt. – Csak küszködve tudta kimondani a szavakat.
Hangja alig hallatszott, még mindig rekedt volt a füsttől.
A nővér hirtelen elengedte a kezét. Felpattant, és elfutott. A folyosóról
izgatott, ideges hangok hallatszottak. Elin arcán patakzottak a könnyek.
Kiabálni kezdett.
– Anya!
A nővér visszajött. Újra megfogta a kezét, a homlokát simogatta.
– Kapcsolatban állunk a tűzoltókkal, biztos megtalálják az öcsédet.
Elin a fejét rázta.
– Nagyon meleg volt, túl nagy volt a füst.
– A tűz nagy részét már eloltották, biztosan megmenekült. Nem telt még
el olyan sok idő.
– Erik!
– Mi történt Erikkel?
– A kocsiszínben volt. Összedőlt az egész.
A nővér közelebb húzódott hozzá, mellé feküdt az ágyba, magához
ölelte a kislányt. Keze hűvös volt; Elin fejét, homlokát, arcát simogatta.
– Anya nagyon mérges? Nem akar találkozni velem?
– Nincs jól a tüdeje, az intenzív osztályon fekszik. Találkozhatsz majd
vele, ha már jobban lesz. Addig itt maradhatsz.
– Van itt más is? Aki túlélte?
A nővér óvatosan megrázta a fejét. Az ő szeme is könnyes lett.
– Aludj, kicsikém, aludj. Ha majd felébredsz, jobban fogod érezni
magad.
Az ápolónő felállt, magára hagyta. Elin résnyire nyitotta a szemét. Látta,
hogy a nővér lopva a könnyeit törölgeti.

Egyik hang a másik után ragadta meg a figyelmét. Valami sípolt és villogott.
Lépéseket hallott a folyosóról, valaki elhaladt a szobája előtt. Óra nem volt a
kórteremben, azt sem tudta, hogy percek vagy órák teltek el. Ahányszor csak
bejött hozzá egy ápolónő, ő mindig Edvin felől kérdezősködött. De mindig
csak a fejüket rázták.
Micke. Gerd. Ove. Erik. Edvin. Sorolta a neveket újra és újra.
Ez egyszerűen nem lehet igaz.
Felült. A keze működött. Erős volt. Ökölbe szorította a kezét, aztán
kinyújtotta az ujjait, majd megismételte még egyszer. Úgy érezte, a lába is
rendben van. A lábfején hatalmas fehér tapaszok voltak, bőre húzódott, ahogy
a padlóra lépett. A karjában lévő cső ment vele, akárhova is tartott.
Belekapaszkodott az infúziós állványba, és maga mellett gurítva, apró, óvatos
léptekkel elindult a mosdó felé. Szédült, hullámzott előtte a padló. Csak
nagyon kicsiket tudott lépni. A hosszú kórházi hálóing nagyon vékony volt,
vacogott benne, egyik kezét a mellére szorította. A fürdőszobában
közvetlenül a csapból ivott, mohón nyelte a hűs vizet. Majd összetette a két
tenyerét, a csap alá tartotta, és leöblítette az arcát. Újra és újra. A hajának
még mindig erős füstszaga volt. A fejét is a víz alá tartotta, átöblítette a haját.
A szobában egy másik kislány is feküdt. Békésen aludt az elhúzott
függöny mögött. Elin a függöny résén keresztül nézte. Fején kötés volt, karja
a hasán nyugodott. Haja zsíros tincsekben tapadt össze. A ruhája mellette
lógott egy nyitott szekrényben; teljesen közönséges ruhák. Farmer meg
pulóver. A szekrény aljában egy pár fekete vászoncipő. Elin kitépte karjából
a csövet. Egy sötétvörös vércsepp jelent meg a nyomában. Lenyalta,
megszívta a helyét, erős fémízt érzett a szájában. Hüvelykujját erősen a
karjára szorította, hogy elálljon a vérzés.
A kislány egyszer csak hánykolódni kezdett az ágyon, de aztán
megnyugodott. Elin odalopakodott a szekrényhez. Lélegzetét visszafojtva
szedegette le a ruhákat a fogasokról. Nagyobb méretűek voltak, mint
amekkorákat ő hordott, de azért felvette őket. A farmer lecsúszott a derekáról.
A cipő meg pont ellenkezőleg: kicsi volt neki, be kellett görbítenie az ujjait.
Még utoljára megnézte magát a tükörben. Letörölte a könnyeit, kisimította
vizes haját. Majd óvatosan kiosont a szobából, egyik kezével a farmernadrág
derekát szorítva. Futva hagyta el a kórház épületét.
Most
New York, 2017

Alice felsikolt, kirohan a teraszra az esőbe. Elin utánaered. Kinyújtja felé a

karját, megpróbálja megragadni, de Alice hadonászik, félreüti anyja kezét, és
csak sikít, sikít. Egyre hátrál Elin elől, egészen a terasz korlátjáig.
– Hozzám ne érj! Hozzám ne érj! – sziszegi, ahogy Elin közeledik felé.
– Tűz keletkezett. Hadd meséljem el, mi történt. Kérlek, gyere be.
Alice a fejét rázza. Pokrócba burkolózva, vizes hajjal áll az esőben.
Egész testében remeg.
– Megölted az egész családodat?
Elin a fejét rázza. A lánya felé nyújtja a kezét.
– Kérlek, gyere be. Egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod.
Elmondom, el akarom mondani.
Elin bizonytalanul fogja meg anyja kezét, tekintete még mindig nagyon
komoly, vádló. Elin leül az egyik bambusz karosszékbe. A szék vizes,
vékonyka ruhája azonnal átázik. Megborzong. Alice leül mellé, térdét az
állához húzza. Összekuporodik. Esőcseppek koppannak a fejükön, a víz
lefolyik az arcukon.
– Micke, Edvin, Erik, Gerd, Ove – mormogja Elin végig földre szegezett
tekintettel.
Alice meredten bámul rá.
– Mit tettél velük? Ki vagy te egyáltalán? – suttogja.
– Elin vagyok. Az édesanyád.
– Nem tudom, akarom-e hallani egyáltalán! – pattan fel Alice, és
bemegy. Elin követi lányát a lakásba, aki céltalanul bolyong egyik szobából a
másikba.
– De el akarom mondani.
Hirtelen minden kiszakad belőle, az összes régi emlék. Mesél a házról,
ahol Mariannával és Lasséval lakott, a testvéreiről, a boltról és Gerdről, a
szegénységről és a gazdagságról, Ainá-ról, Mickéről, a veszekedésekről, a
pofonról.
Végül Alice megállapodik, és leül az egyik kanapéra. Mozdulatlanul ül,
kezét a térdén pihenteti, szája félig nyitva. Elin szorosan mellé ül, de egy
pillanatra sem hagyja abba a mesélést.
– Egy este tüzet gyújtottam, lenn a tengerparton. Majd elaludtam
mellette, és a tűz szétterjedt. Minden leégett.
– Hogyhogy minden? – kérdi Alice, és kezét az arcához emeli.
– Semmi sem maradt. Minden leégett. A fák, a házak. És mindenki
meghalt. Mindenki, csak anya és én maradtunk életben.
– Akkor sem értem. Mi történt azután? Hol van most az édesanyád?
– Nem tudom. Megszöktem a kórházból, ahova mindkettőnket bevitték,
és azóta semmit sem hallottam felőle.
Alice a homlokát ráncolja. Nem érti.
– De hát biztos hiányoztál neki! Hova szöktél?
– Lasséhoz, az apámhoz. Akkor már Stockholmban lakott, tudtam a
címét, mert kaptunk tőle egy levelet, amikor kijött a börtönből. Rajta volt a
borítékon. Vagyis, anya kapta a levelet.
– És senki sem keresett téged?
– Nem. Apa megmondta nekik, hogy nála vagyok. De róla senki sem
akart hallani azok után, amit tett. És bizonyára rólam sem. Hiszen megöltem
anya új férjét, a testvéreimet, a szomszédainkat…
Elin alig kap levegőt, minden egyes lélegzetvételkor sípoló hang
hallatszik a mellkasából. Levegő után kapkod, az orra eldugult, szeme
bedagadt.
– Talán még él az édesanyád, az én nagymamám. Talán mindig keresett,
hiányolt. Hiszen baleset történt, nem?
Elin arcán patakokban folyik a könny. Hangosan hüppög.
– Edvin olyan aranyos volt, a fiatalabbik öcsém. Dióbarna szeme csak
úgy csillogott, amikor nevetett. És aranysárga, göndör haja volt. Kimentettem
a lángokból, mégis ottmaradt, ott felejtették, amikor engem kihoztak a
szántóföldről.
– Még élt, amikor ott hagytad?
Elin bólint.
– De óriási füst volt. És a füst az, ami öl.
Elin elhallgat. Mélyeket lélegzik, újra és újra, mintha küzdenie kellene,
hogy elég levegőt kapjon.
– És hogy kerültél végül ide? New Yorkba?
– Hisz azt már tudod.
– Párizs is csak egy hazugság?
– Nem, Párizs nem hazugság, egyáltalán nem. Csak az anyukám. Ott
laktam, pontosan úgy, ahogy meséltem. Egy szép napon felfedeztek
Stockholmban az utcán, és Párizsban kezdtem dolgozni. Már mondtam, az
apám semmire sem volt jó, így aztán otthagytam.
– Mi az, hogy semmire sem volt jó! Hogy mondhatsz ilyet a saját
apádról? – csóválja a fejét Alice.
– Hát igen, ezt nehéz megérteni, még nekem is. Próbálkozott, nem
mondhatom, hogy nem. Gondoskodott róla, hogy legyen ruhám, meg minden,
ami kell az iskolába. De túl sokat ivott, jobban szerette az alkoholt, mint
engem.
– Ez szörnyen hangzik.
– Hát igen, nem is nagyon vágyakoztam vissza. Párizs jelentette
számomra a menedéket. Ott tanultam meg fényképezni is. Sokkal jobban
éreztem magam a kamera mögött, mint előtte. Aztán egyszer csak
találkoztam apáddal. A könyvesboltos nő is létezett, egy barátom volt. És
pontosan olyan volt, amilyennek leírtam. Csak nem ő volt az igazi
édesanyám. Pedig hányszor kívántam, bárcsak ő lenne! Olyan okos volt, sok
mindent tanított nekem az életről, hitt bennem. Előtte soha senki nem hitt
bennem.
– És ezek után hogy bízzak benned? Amikor ennyit hazudtál, egész
életemben? – csóválja a fejét Alice.
– Csak az első tizenhárom év hazugság, a többi igaz.
– Csak az első tizenhárom év… anya, ugye te magad is hallod, milyen
hülyén hangzik mindez.
A felkelő nap fénye utat talál magának a lakás ablakain keresztül,
világos csíkokat fest a fehér padlóra. Elin és Alice némán bámulják, fejük
csak úgy zsong Elin sok-sok elfojtott emlékétől és a rájuk telepedő
nyomasztó gondolatoktól. Az utcai zaj felerősödik, teherautók érkeznek,
rakodnak, taxik dudálnak. Alice a kezébe veszi anyja kezét, ujjait ujjai közé
fonja.
– Anya, oda akarok menni. El akarok utazni Svédországba, veled.
Egyszer haza kell menned – suttogja.
Akkor
Stockholm, 1982

A teherautók már hosszú sorban várakoztak a rakparton a magas kerítés

mögött, ahova csak őrzött kapun keresztül lehetett bejutni. Egy-egy
személyautó is megjelent, a vezető a kapunál felmutatta a jegyét, és a
komphoz kígyózó egyik sor végére állt. Elin a rakparton őgyelgett. Ahol a
kerítés elérte a tengert, szögesdrót is volt, de kicsit arrébb talán ki tudja
kerülni. Csak ne akadályozná ennyire ez a nadrág. Továbbment, és kicsit
odébb meglátott néhány konténert. Az egyikben talált egy műanyag szalagot,
olyat, amivel a nagyobb csomagokat szokták átkötni. Áthúzta a nadrág
övbújtatóján. A szalag túl merev volt, nem tudta rendesen megcsomózni.
Behasította a végét, egészen kirojtozta, és végül ezeket a vékonyka szálakat
kötötte össze kettesével. Most már nem csúszott le a farmerja. Visszaszaladt a
kerítéshez, és gondosan körülnézett. Senki sem láthatta. Lemászott, és
ujjaival görcsösen kapaszkodott a rakpart köveinek apró kiszögelléseibe.
Oldalazva haladt a meredek falon, óvatosan araszolt előre. Nemsokára elérte
a szögesdrót kerítés feltekert végét, és óvatosan átmászott alatta. Majd újra
felhúzta magát a rakpart tetejére, és amilyen gyorsan csak tudott, futni
kezdett az egyik teherautó felé. Egy sötétkék járművet választott, ami
ugyanolyan színű volt, mint a ruhája. Bekúszott a vezetőfülke és a rakodótér
közé, és szorosan a kocsi oldalához lapult. Rejtekhelyéről látta, hogy sárga
mellényes matrózok járkálnak körülötte. Az autókat irányították, és a sorok
egyre hosszabbak lettek.
A méretes vonóhorgon egyensúlyozott, amikor a teherautó végre
elindult. Lába alatt futott az aszfalt. Úgy érezte, szédítő sebességgel haladnak.
Olyan görcsösen kapaszkodott, hogy belefehéredtek az ujjai, és egész
testében érezte a sebességet.
A teherautó erősen rázkódni kezdett, ahogy felhajtott a komp rámpáján;
a lyukacsos fémlapok furcsa, surrogó hangot adtak ki alatta. Elinnek
megrogyott a térde, elvesztette az egyensúlyát, és már csak a kezével tartotta
magát. A rakományt leszorító hevederbe kapaszkodva újra felhúzta magát,
lábával szilárd pont után tapogatózott. A fekete aszfaltot zöldre festett
fémpadló váltotta fel, széles sárga csíkokkal jelölték rajta a sávokat. A
teherautó lassított. Elin még a lélegzetét is visszafojtotta, mozdulatlanul állt
abban a keskeny résben, testét a rakodótérhez szorította. Senki sem fedezte
fel. Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a vezetőfülke ajtaja. Az egész jármű
beleremegett. Majd nem mozdult többet.
Elin meg se moccant. Csak amikor már néma csend lett a járművek
körül, egyetlen ajtót sem nyitottak vagy csuktak, és a garázstér minden zugát
kitöltötte a komp motorjának a zúgása, akkor mert csak előbújni. Óvatosan
lekászálódott a rejtekhelyéről. Feszült a bőr a bokáján, égett a sebe.
A mellette lévő autóban még voltak. Elin összerezzent, és ösztönösen
lebukott, amikor meglátta az ülésben hátradőlve ülő alakokat. Nem vették
észre, aludtak.
Elin leporolta a ruháját, majd kihúzta magát, és úgy indult el, mintha
valamelyik autóból szállt volna ki. Most már a komphajó fedélzetén volt,
elhagyták a partot, már nem kellett tovább rejtőzködnie, nem kellett félni.
A hajó hátsó fedélzete tele volt emberekkel, a kerek asztalok köré állított
fotelekben ültek. Kisgyerekes családok: a gyerekek a székeken tornáztak,
vagy a padlószőnyegen kúsztak-másztak. Magányos párok termosszal és
otthonról hozott szendvicsekkel. Hangosan nevető és sört vedelő fiatalok.
Elin elment mellettük, és a hatalmas ablakokhoz sétált. Sokáig állt ott, és csak
bámult kifelé. Egyetlen koronája sem volt, és a rajta lévő ruha volt az összes
holmija. Magában ismételgette a farstai kerület nevét, oda akart eljutni,
miután a hajó megérkezik Nynäshamnba.
Némán nézte mindazt, amit maguk mögött hagytak. Visby tornyai és
háztetői csillogtak a napfényben. A mészkő sziklafalak fehéren világítottak,
háttérben a sötét erdővel. A part egyre távolabb és távolabb került, a sziget
egyre kisebb és kisebb lett. Végül teljesen eltűnt a horizonton, és nem látszott
más, csak a tenger.

***

Az utasok sűrű áradatban hagyták el a hajót. Elin közéjük vegyült, sántikált.

Egyre jobban fájt a lába, egészen össze kellett húznia a lábujjait abban a kicsi
cipőben. És fázott. A kikötő előtt hosszú sorban várakoztak az emberek a
Stockholmba induló buszra. Mások gyalog folytatták az útjukat: talán itt
laktak Nynäshamnban, vagy máshova igyekeztek. Elin megállt, figyelte a
hömpölygő tömeget. Néhány személyautó megállt az arra kijelölt helyen, és
felvett egy-két utast. Az emberek egymás után tűntek el a járdáról, mint a
pálcikák a mikádó játékban. Fredrikkel szokott játszani, igaz, nekik csak
közönséges botocskáik voltak, amit az erdőben gyűjtöttek. Lehet, hogy soha
többé nem fognak együtt játszani. Ettől a gondolattól még jobban elkezdett
fázni, most már egész testében remegett. Vajon hiányozni fog a fiúnak,
keresni fogja? Elin fázósan átölelte magát, felhúzta a vállát.
Itt a járdán egészen mások voltak a játékszabályok. Az emberek nem
értek egymáshoz, nem úgy, mint a pálcikák abban a kusza kupacban. Nem
tétováztak. Csak eltűntek. Egyik ember a másik után.
Végül már csak ő állt ott, és egyetlen autó. Senki sem szállt be, úgy
látszik, hiába várt a sofőr.
Elin összeszedte a bátorságát, odament és bekopogott az ablakán. Kettőt
koppantott tétován. Az autóban ülő férfi átnyúlt az utasülés fölött, és lassan
letekerte az ablakot. Az utastér csupa füst volt, csak úgy gomolygott ki a
leengedett ablakon. Elin köhögni kezdett, és hátrált egy lépést.
– Eltévedtél? – kérdezte a férfi, és felhúzta a szemöldökét.
– Kicsit – ismerte be Elin, és szorosan átölelte magát.
A férfi a maga mellett lévő ülés felé biccentett.
– Ugorj be, ha gondolod, elviszlek az ingajáratig.
Elin tétovázott.
– Nem vár senkire?
A férfi felnevetett.
– De, mindig várok. Életem nagy szerelmére, érted?
Elin elmosolyodott, és kezét a kilincsre tette.
– Ki tudja, talán te vagy az – folytatta a férfi hahotázva, de nevetése
köhögésbe fulladt. Szája elé tartotta a kezét, és hörgő hangokat adott ki.
Elin azonnal elengedte a kilincset, és hátrálni kezdett. A fejét rázta.
– Talán jobb lesz, ha megyek.
– Neked talán jobb lesz, de nekem nem – köhécselt a férfi.
Hangjától Elin egész testében megremegett, de a férfi áthajolt az ülésen,
kitárta az ajtót, és határozottan megveregette a mellette lévő ülést. Csak úgy
porzott a plüssbevonat.
– Gyere csak, kisasszony. Elviszlek a vonathoz. Az ilyen fiatal
lányoknak, mint te, nem szabadna késő este egyedül mászkálniuk az utcán.
Elin szó nélkül otthagyta. Arra ment, amerre korábban az embertömeget
látta eltűnni. Nem tudta pontosan, miféle vonat lehet az az ingajárat,
Gotlandon nem volt vasút. De talán elvinné őt Stockholmba. A vonatokon
könnyű bliccelni, látta már a filmekben.
 Nem telt sok időbe, és az autós férfi megint ott volt mellette. Ha Elin
gyorsabban ment, akkor a férfi is gyorsabban hajtott. Az utcai lámpák fénye
tompa sárga köröket rajzolt az éjszakába, de két-két kör között az utca kihalt
és fenyegetően sötét volt. Elin egyre gyorsabban gyalogolt, a végén már
futott, ahogy a lába bírta. A férfi végig mellette hajtott. Egyszer csak dudált
egyet, és kikiáltott neki valamit az ablakon. A lány először nem értette, mit,
de aztán megismételte.
– Ott van elöl, tarts balra, itt várok, amíg nem látom, hogy megtaláltad a
peront. Kell egy kis pénz jegyre?
Elin megtorpant, és nagy szemekkel bámult a férfira.
– Honnan tudja? – kérdezte elképedve.
– Csak megismerek egy szökevényt, ha már ott áll előttem! Biztos
megvan rá az okod, nem kérdezem. Nesze! – s azzal odanyújtott neki egy
tízest.
– Köszönöm – suttogta Elin.
– Siess, mindjárt indul a vonat, és ez ma az utolsó – mondta, és egy
határozott mozdulattal elkapta Elin csuklóját. – És ne felejts el hírt adni
magadról az otthoniaknak. A butaság, az mindig csak… butaság.
Elin bólintott, és elhúzta a kezét. Sajgott a csuklója a férfi erős
szorításától, mintha emlékeztetni akarná arra, amit a férfi mondott.
– Az apukámhoz utazok, ez nem butaság – suttogta.
Azzal megfordult, nem is köszönt, csak szaladt a peron felé. A vonat
benn állt, és amint Elin felszállt, már indult is. Az ablakon keresztül látta
még, hogy a férfi lassan elhajt. Az öreg kocsi kipufogója füstfelhőket
eregetett.
A vonat tömve volt emberekkel és poggyásszal, néhányukat felismerte a
hajóról. Mindenki fáradt volt, majd leragadt a szeműk. Elin talált egy egyes
ülését, nekidőlt a vonat hideg oldalának, és nézte az elsuhanó épületeket.
Amikor jött a kalauz, feléje nyújtotta a tízest, és a szemébe nézett.
– Egy jegyet Farstáig – próbálkozott.
– Akkor tehát Södertörn villanegyed – dörmögte a kalauz, és egy
maroknyi aprót adott neki vissza. Egyenként leszámolta Elin kezébe.
Elin összezárta az ujjait, görcsösen markolta a pénzt, végig az egész
hosszú úton. A vonat olykor megállt, ő pedig gondosan elolvasta az
állomások nevét.
Végül az jött. A kiírás, amire egész úton várt. Södertörn villanegyed.
Leszállt, és nemsokára teljesen egyedül találta magát a kihalt peronon.
 ***

A hosszú, téglatest alakú házak, mint valami gigantikus, barna cipősdobozok,

sorakoztak egymás mellett. Szép sorban követték egymást az ablakok,
szimmetrikus tökéletességgel. A kapubejárók fölötti házszámot gyenge
lámpafény világította meg. Elin, miután órákon át tévelygett a kihalt utcákon,
végre megtalálta, amit keresett. Egy alkoholista igazította útba végül, aki az
egyik pádon szunyókált. És ez itt már a Tobaksvägen út, ahol az apja lakik.
Megállt, és felnézett arra a rengeteg ablakra, elcsodálkozott, milyen sok
ember lakik ugyanabban a házban, ugyanott. Valahol, itt valamelyik ablak
mögött alszik az apja. És nemsokára felébred.

38. A házszámot azóta az eszében tartja, amióta látta annak a borítéknak a

hátulján. Amit az apja Mariannának küldött. A lépcsőház ajtaja kissé
nyikorgott, ahogy kinyitotta, a folyosó visszhangzott a lépteitől, és az egyik
ajtó mögött vadul ugatni kezdett egy kutya. Egy ideig nem moccant,
megvárta, míg abbamarad az ugatás. Olyan fáradt volt, hogy szinte dülöngélt.
Vászoncipőjét a kezében fogta, annyira fájtak a lábujjai, hogy inkább
mezítláb járt. A lába jéghideg volt, akárcsak az egész teste, koromfekete talpa
erősen sajgott a kemény aszfalton való sétától. Óvatosan lépkedett felfelé a
lépcsőn, minden ajtón elolvasta a kiírást, és végül ott állt a saját családi neve
előtt. Tétovázás nélkül becsöngetett, és míg várt, igyekezett kitörölni
szeméből a fáradtságot. De senki nem nyitott ajtót. Újra csengetett. Majd még
egyszer. Végül mozgolódást hallott az ajtó túloldaláról. Még a levegőt is
visszatartotta, amikor az ajtó résnyire kinyílt.
– Egyeske! Te vagy az? – Csodálkozó szempár meredt rá, és kitárult az
ajtó. Elin elmosolyodott, amikor apja nagy, meleg kezével megsimogatta az
arcát.
Apján mindössze egy elnyűtt, fehér alsónadrág volt. Sörhasa kibuggyant
belőle, mellét, hasát göndör, fekete szőr borította. Álla borostás volt, a haja,
akár egy szénaboglya. Csak bámulták egymást. Egyikük sem találta a
szavakat. Végül Lasse arrébb lépett, és betessékelte Elint, majd fürge
léptekkel átrohant az előszobán, be az egyetlen szobába, és közben
egyfolytában szabadkozott.
– Még nem sikerült teljesen egyenesbe jönnöm – hadarta, és szedegetni
kezdte az üvegeket, a szemetet és a sörösdobozokat, amíg mindkét keze tele
nem lett. Elosont Elin mellett, és a parányi konyhába lépve mindezt
belegyömöszölte egy szemeteszacskóba. A csörömpölés megtörte a nagy
csendet.
Elin belépett a szobába, és körülnézett. Egy keskeny ágy volt benne
gyűrött lepedővel, mellette egy kis asztalka, rajta televízió. A szoba másik
felében egy magányos, barna fotel állt az ablak felé fordítva, és volt még egy
nagy dohányzóasztal is. A falakon semmi. Még függöny sem volt. Az
ablakpárkányon virágok helyett sörösdobozok sorakoztak.
Lasse visszajött a szobába. Közben magára kapott egy inget, de
félregombolta, így a gallér bal csücske egész felnyomódott a füléhez.
– Anyád küldött? – kérdezte, és beletúrt dús hajába, hogy kissé
lesimítsa.
Elin bólintott.
– Itt maradhatok egy ideig?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Lasse, és lerogyott az ágyra.
– Hát, hogy itt laknék.
Lasse végigpásztázta tekintetével a szobát. Felállt, tartása egyenes és
merev volt, és csak bámult Elinre.
– Te? Itt?

***

Amikor Elin felébredt, súrolószer szagát érezte. Este Lasse átadta neki az
ágyát, és amint letette a fejét, már aludt is. Teljesen kimerült az utazástól.
Most az egész szobát beragyogta a napfény. Lasse feje kilátszott a fotel fölött.
Kinyújtott lábát az ablakpárkányon pihentette. A dohányzóasztalon narancslé,
kenyér és sajt várta, hogy felébredjenek.
Elin odalopakodott az apjához, és hátát a falnak vetve lekuporodott
mellé. Most már nemcsak az égési sebek fájtak a lábfején, a talpa is
felhólyagosodott a hosszú éjszakai sétától.
Lasse szeme csukva volt. Minden egyes lélegzetvételnél szörcsögő
hangot hallatott. Testének illata emlékeztette Elint mindarra, amire úgy
vágyott. Körülnézett. Most mindenhol rend és tisztaság volt. A ruhák, amik
este szanaszét hevertek, bekerültek a szekrénybe. Az ablakpárkányról
eltűntek a sörösdobozok, a padlóról az újságkupacok. Rámosolygott az
apjára. Nadrág és ing volt rajta, szépen begombolva, egészen a nyakáig.
Amikor az apja végre kinyitotta a szemét, először pislogott néhányat.
– Egyeske, hát tényleg igaz, hogy itt vagy?
 – Milyen szépen kitakarítottál! Egész éjjel fenn voltál?
– Igen, ha tényleg itt akarsz lakni, akkor nagyobb rendet kell tartanom.
Megpróbáltam felhívni anyádat, de a régi számon nincs előfizető. Nem fizette
be a számlákat?
Elin vállat vont, és elkapta a tekintetét.
– Mindenesetre feladtam egy levelet, amikor lementem vásárolni.
Megírtam neki, hogy rendben megérkeztél. Most tehát tudja, hogy itt vagy –
folytatta, és megfordult a fotellel együtt, hogy előtte legyen az asztal és a
tálca.
Elin fogott egy kenyérdarabot, és mohón a szájába tömte, majd több
szeletet is megevett pár harapással, nem is tett rá semmit.
– Éhes vagy? – kérdezte Lasse, és a konyhakéssel levágott egy vastag
szelet sajtot. A lányának nyújtotta, és Elin azonnal befalta.
– Nem volt nálam pénz a hajón, régen ettem utoljára.
– És mi történt a lábaddal? – mutatott Lasse a nagy kötésre.
– Megégettem, mert tűz… – dadogta Elin, nem tudta, hogy mondja el.
De Lasse félbeszakította:
– A fenébe, hallottam róla. Felhívtak telefonon. Tudtad…?
– Igen, de nem akarok beszélni róla. Soha többé – szakította félbe Elin
határozottan. Nem akart mindarra gondolni, ami történt, szerette volna egész
életére elfelejteni.
Inkább átnyúlt az asztalon a narancsléért, és töltött mindkét pohárba.
Aztán kent két vajas kenyeret, egyet magának, egyet pedig Lassénak. Az apja
nem kényszerítette rá, hogy beszéljen. Nagyot harapott a vajas kenyérből.
– Nézzenek oda, lett egy bejárónőm. Remekül megleszünk – dörmögte
teli szájjal.
– Tehát maradhatok?
Lasse két meleg kezébe zárta lánya fejét, és ide-oda billegette.
– Hát persze, kis bogárkám. Úgy fogok gondoskodik rólad, mintha
hercegkisasszony lennél. Holnap keresünk neked egy iskolát. Ma meg
szerzünk egy matracot. Én fogok azon aludni, te meg az ágyban. És
megvesszük neked a világ legszebb ágytakaróját. Meg macikat.
– De apa, nagy vagyok én már a macikhoz – sóhajtott Elin.
Most
New York, 2017

Fredrik Grinde. Elin a férfi teljes nevét beírja a keresőbe, és lenyomja az

entert. A harmadik találat egy cím Visbyben, egy vállalat címe. Van még
néhány cikk is, amiben megemlítik, de ezeket nem olvassa át tüzetesen. Egy
futóverseny eredménylistájában is szerepel a neve. De sehol sincs róla kép,
hogy láthatná, hogyan néz ki most. Legördíti az oldalt.
Megtalálta. Él. Elin visszatartja a lélegzetét, majd hirtelen lecsapja a
laptop tetejét.
Fredrik arca tavasszal mindig olyan szeplős volt, hogy leginkább egy
kendermagos tyúkra emlékeztetett, amit meg is mondott neki. Elin úgy
szeretné tudni, hogy még mindig ennyire szeplős-e. Emlékeiben mindig
vidám, okos fiúként él. Csakhogy már nem fiú, hanem férfi, egy középkorú
férfi.
Elin Sam nagy, barna bőrfotelében ül, és elcsigázottan bámul maga elé.
A haja összetapadt, és egy szürke, bő edzőruha van rajta. Arcán semmi
smink. Egy hete ül így idehaza. Minden munkát leállított. Arra hivatkozott,
hogy beteg, és az ügynöke egyelőre elhiszi. A lakásban csend van, néma
csend. Még zenét hallgatni sincs ereje. Mindössze az utca zaja és a
hűtőszekrény búgása hallatszik.
Előtte az asztalon ott fekszik a kihajtogatott csillagtérkép. Annyit
nézegette már, hogy szamárfüles lett a papír. A hajtásnál megtört a lap, és a
bolyhos fehérség átüt a fekete háttéren. Mi lenne, ha ő is vásárolna egy
csillagot, közvetlenül az övé mellett, és a Fredrik nevet adná neki. Akkor ott
világíthatnának az égbolton az örökkévalóságig. De legalábbis addig, míg az
egyik ki nem alszik.

Hallja, hogy elindul a lift. A hang egyre közeledik, már elhaladt az alatta lakó
előtt is. Egy gyors mozdulattal kisöpri arcából a haját, és hátul összefogja.
Összehajtogatja a csillagtérképet, és a napló utolsó lapjai közé teszi. Majd
kapkodva szedegetni kezdi a sok kacatot az előtte álló asztalról. De csak
néhány dobozt sikerül felkapnia, amikor kinyílik a lift ajtaja, és Alice lép be a
lakásba. Boldognak tűnik. Még mindig táncruhában van.
 – Az utolsó óra után egyenesen idesiettem – dobja le magát a kanapéra,
és nagyot nyög. – Micsoda kemény munka! Mire adtam a fejem?
– A Juilliardba jársz, mert egy csillag vagy, mert tehetséges vagy. Csak
a legtehetségesebbek jutnak át a rostán.
– Egyáltalán nem érzem magam tehetségesnek. Inkább kétballábasnak.
Látnod kellene a többieket! Olyan ügyesek! Nem illek közéjük.
Elin nem válaszol. Visszasüpped a barna fotelbe. Ölébe veszi a laptopot,
és újra tanulmányozni kezdi a korábbi keresés eredményét. Alice némán,
mozdulatlanul nyúlik el a kanapén.
Hirtelen hangosan felnyög.
– Jaj, bocs, elfelejtettem. Hoztam ennivalót. Gondolom, semmit sem
ettél egész nap. De nincs erőm felállni.
Mégis feláll, és kitesz az asztalra néhány műanyag dobozt tele
ennivalóval. Háromféle saláta, paradicsom, sült csirke, avokádó és pácolt
sárgarépa egy kifőzdéből a Broome Street-ről. A salátaöntetet mellé teszi.
Van még egy üveg víz és két doboz Coca-Cola is. Elin tekintete feléled,
amikor meglátja a két piros fémdobozt. Alice felnyitja az egyiket, és nagyot
kortyol belőle.
– Ó, de pompás – mondja túlzott elragadtatással.
– Még megöl – motyogja Elin.
– Hm, van még sok minden más is, ami ugyanezt teszi. Például a titkok.
Elin csak grimaszol, Alice tehát folytatja:
– Hagyd már a papolást! Azt iszok, amit akarok. Finom. Boldog leszek
tőle. Ez sem utolsó szempont. Hoztam egyet neked is.
Alice előveszi a mobilját, és Elin orra alá dugja.
– Nézd csak, rengeteg filmet találtam a szigetedről. Gyönyörű hely!
Elin kiveszi kezéből a telefont, és nézegetni kezdi.
– A valóságban sokkal szebb. Ki készít ilyen filmeket? Szörnyen
gyengék.
– Tele van vele a YouTube. És az emberek megnézik. Nem mindenkit
érdekel a minőség.
– Fiát ez különös – dörmögi Elin.
– Mi ebben a különös?
– A szépség sokkal jobb.
– Minél?
– A csúnyánál, természetesen.
– Hogy mi a csúnya és mi a szép, azt a szemlélő dönti el, nemde?
 – Bizonyára.
– Azt akarom, hogy menjünk oda.
– Micsoda? Te nem vagy eszednél!
– Nem? Ha én szöktem volna meg, te nem akarnád, hogy visszamenjek?
Elin nagy szemeket mereszt rá.
– De hát, te sosem szöknél meg. Vagy talán igen?
– Nem, talán nem, de tegyük fel. Szóval, ha megszöknék. Akkor
szeretnéd, hogy visszajöjjek?
– Az egész életemet arra áldoznám, hogy téged keresselek. A bolygó
minden egyes négyzetmilliméterét átkutatnám utánad. Az egész
világmindenséget, ha kell – mosolyog Elin, és bólint.
– És honnan tudod, hogy ő nem ugyanígy érez?
– Ki?
– Ébresztő, hé! Az édesanyád. Az én nagymamám – sóhajt Alice.
– A kisujját sem mozdította, hogy megtaláljon. Pedig azt is tudta, hogy
hol vagyok. Odajöhetett volna, hazavihetett volna. Felemelhette volna a
telefont, hogy felhívjon. Bármikor. De nem tette. Azt hiszem, ez mindent
elmond.
– Hát, ez az egész olyan fura. Nem értem – mondja Alice, és felmutatja
a telefonját. – Mindenesetre foglaltam két jegyet. Holnapra.
– Holnapra? Te nem vagy normális! Nem lehet, rengeteg munkám van.
– Nem, nincs. Mindent lemondtál, mert beteg vagy. Tegnap beszéltem
az ügynököddel. És én is elkértem magam az iskolából.
– Csak nem mondtad el neki? Akkor nemsokára már az egész világ
tudni fogja.
– Anya, a világot nem érdekli, hogy lemondtál néhány munkát. Az
ügynöködet meg nem érdeklik a titkaid. Neki is meg a világnak is van elég
más baja. Hidd el!
– Ha ez kiderül…
– Igen?
– Akkor…
– Mit csinálsz akkor?
– Senki nem tudhatja meg!
– Ne parázz, anya! Még ha meg is tudná az ügynököd, soha nem tenne
semmit, ami árthat neked. A te oldaladon áll, egy csapatban játszotok.
Elin elveszi a telefont, az indulási időt tanulmányozza.
– Közvetlen járat – állapítja meg.
 – Igen, Stockholmba, onnan meg belföldi járat Gotlandra. Kocsit is
béreltem, hogy szabadon mászkálhassunk. És egy szobát is kivettem a sziget
legjobb szállodájában.
Elin keze remegni kezd, majd a reszketés átterjed az egész karjára.
Szorosan a hasához szorítja, hogy abbamaradjon.
– Tudja, hogy… tudja, hogy jövünk?
Alice a fejét rázza.
– Azt sem tudom, hogy hívják a nagymamát, és azt sem, hogy hol lakik.
Semmit sem tudok. Csak azt, hogy oda kell mennünk.
– Talán már nem is él. Bizonyára nem él már. – Elin fázni kezd, egész
teste vacog. Leteszi az asztalra a telefont. Felhúzza a térdét, azon pihenteti a
homlokát.
– De élnek a fák, a szántóföld és a tenger.
– Semmi sem maradt. Leégtek a házak, olyan sok épület égett, meg az a
hatalmas erdő! Ki akarna ott lakni ezek után? Az egy elhagyatott hely.
Alice csak sóhajt erre.
– Csak a te fejedben néz így ki, az emlékeidben. Add ide a laptopodat –
s már nyúl is utána. – Jelszó?
Elin visszaveszi.
– Majd én beírom.
– Miért olyan titkos?
Alice az anyja válla felett kukucskál, amikor bepötyögi a jelszót.
HolvagyAlice.
– Ó, anya, megláttam – suttogja Alice, és visszaveszi a gépet.
Megnyitja a Google-térképet.
– Szóval, hogy hívják azt a falut?
Elin tétovázik.
– Volt egy barátom is.
– Hogy hívták? Talán még mindig ott lakik. Vagy ő is meghalt?
Elin a fejét rázza.
– Az édesanyjánál volt Visbyben. Azóta is annyira hiányzik. Fredriknek
hívják, neki rajzoltam azokat a virágokat.
– Hát akkor egyértelmű. Megyünk. Fredrik biztos még mindig ott. lakik.
Add ide a bankkártyádat, mindjárt ki is fizetem a jegyeket.
– Hogy te mi mindenhez értesz, pedig milyen kicsi vagy még!
Alice hozzávág egy párnát.
– Jaj, hagyd már ezt! Idősebb vagyok, mint te voltál, amikor megszöktél.
 – Heivide.
Alice elhallgat. Figyel, amikor anyja megismétli a nevet.
– Lebetűznéd? Olyan fura név.
– Nem akarsz hazamenni és csomagolni? Mivel holnap utazunk.
Alice bólint, majd anyja felé fordítja a képernyőt, és megmutatja a légi
felvételt. Elin előrehajol, tanulmányozza a fákat.
– Jól megnőttek.
– A sebek begyógyulnak.
Elin ránéz. Olyan okos ez a lány! Egyenesen a szemébe néz. A közepe
zöldesbarna, a szélén szürke. Ez nem Elin szeme, és nem is Samé. Hanem az
övé. Marianne-é. A szemét anyai nagyanyjától örökölte; bizonyítéka annak,
amitől Elin úgy szeretett volna megszabadulni. Még soha nem gondolt erre,
de Marianne nem hagyta el örökre. Itt van, Alice-ben. Vajon észre fogja
venni, amikor találkoznak?

***

Alice vastag takaróba burkolózva fekszik az ágyban, kezében a telefonnal.

Teljesen éber, kíváncsian tanulmányozza Gotland felszínének minden egyes
milliméterét. Nehéz kielemezni a homályos műholdfelvételeket, de elszáguld
az erdők felett, és magányos házak és tanyák tűnnek fel a látóhatáron, majd
eltűnnek. Elin ott fekszik mellette. Már lekapcsolta a lámpáját és lehunyta a
szemét, de nem jön álom a szemére. Gondolatai úgy veszik körbe, mint
valami hatalmas fekete felhő. Távolról figyeli Alice reptét a sziget felett,
látja, hogy ráközelít egy-egy helyre, aminek ő ösztönösen is tudja a nevét. Ott
állnak az előszobában a becsomagolt bőröndök. Beállították az ébresztőórát.
A repülőjegyeket kifizették. Holnap már ott lesznek. Ott, ami egészen néhány
hónappal ezelőttig csak egy magában elnyomott, titkos emlék volt. Felül az
ágyban. Alice kinyújtja felé a kezét, megérinti a karját.
– Nem tudsz aludni? Akkor mesélj még egy kicsit! Mesélj a
nagymamáról!
Elin a kezébe temeti az arcát.
– Egyáltalán nem olyan volt, mint én.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Nem is tudom.
– Mesélj!
– Alig emlékszem. Olyan… csendes, szomorú és magába forduló volt.
 Alice-ből kitör a nevetés.
– Magába forduló? Szerinted te nem vagy az?
– Nem ugyanúgy. Munkanélküli volt, úgyhogy szinte mindig otthon
volt. Ritkán nevetett, ritkán beszélt. Ott volt fizikailag, de ugyanakkor mégis
nagyon távol.
– Depressziós volt?
– Lehet. Akkoriban ilyesmiről nem beszéltek az emberek. És gyakran
volt dühös, rettenetesen dühös.
– Hát ez nem hangzik túl jól.
– Nem is volt az.
– És az öcséid?
– Nagyon aranyosak voltak. Minden reggel én keltettem őket, reggelit
készítettem nekik.
– Szerettétek egymást?
– Igen.
– Nem hiányoztak neked?
– Meghaltak. Már nagyon régen nem gondoltam rájuk. Természetesen
sokáig szomorkodtam miattuk, mindennap gondoltam rájuk.
– Talán van egy sír, amit meglátogathatunk, hogy búcsút vehess tőlük.
– Te olyan okos vagy, Alice! Hogy lehet ez?
– Remek anyukám van.
– Egy visszahúzódó anyukád.
– Nem arra gondoltam. Tudom, hogy itt vagy velem. Csak túlságosan
szereted a munkádat.
Alice felkel az ágyból, és bemegy a fürdőszobába. Elin látja mozdulatait
a függöny mögött. Az árnyékok életre kelnek a csillogó csempéken. Alice
megereszti a zuhanyt, és a vízcsobogás valahová egészen máshová repíti
Elint. Hátradől, és lehunyja a szemét.
Akkor
Stockholm, 1984

Elin egy élénk színű napszemüvegekkel teli polc előtt álldogált. Kőmosott,
bő farmernadrág és hozzá illő farmerdzseki volt rajta, aminek feltűrte az ujját.
Alatta rózsaszín trikót viselt, és dauerolt hajában ugyanolyan színű szalag
díszelgett. Lelkesen rágcsált egy rágógumit, és néha a kijárat felé pislogott,
ahol egy fekete bőrdzsekis srác várt rá. John, az osztálytársa, akibe talán
szerelmes volt. Még nem döntötte el. A fiú türelmetlenül intett neki. A
boltban alig volt vevő, és a pénztárgépnél álló tulajdonos éppen másfelé
nézett. Elin gyorsan felmarkolt néhány napszemüveget, és a kabátja alá
rejtette őket. Hevesen kalapált a szíve. De nem mozdult a polc elől, levett egy
szemüveget, nézegette, forgatta egy darabig. Majd visszatette a helyére, és
szép lassan kisétált az ajtón. A fiú vállveregetéssel fogadta. Majd tovább
sétáltak a bevásárlóközpont üzletei között, mintha mi sem történt volna.
Épp fel akarta tenni az egyik napszemüveget, a rózsaszínt, ami illett a
ruhájához, amikor egy férfi megállította, pont az üzletközpont kijáratánál.
Egyszerűen elé állt. Fekete, rövidre nyírt haja volt, nyakában egy polaroid
fényképezőgép lógott, és alaposan végigmérte a lányt. Elin leengedte a kezét,
a férfi pedig a fényképezőgépe után nyúlt.
– Mit akar? Álljon már félre! – szólt oda neki Elin kicsit pimaszul, és
megpróbált kifurakodni mellette az ajtón.
– Várj egy kicsit! Lefényképezhetlek? – kérdezte a férfi, és szeméhez
emelte a kameráját.
Elin egy pillanatra megtorpant.
– Undorító! – vetette oda, és elsurrant mellette.
– Nem, nem, rosszra gondolsz! Egy divatügynökségnek dolgozom.
Tudod, mi az? – loholt utána a férfi, majd újra elé állt, nem engedte tovább.
– Igen, és? – várta Elin a magyarázatot.
– Fantasztikusan nézel ki!
John, aki az előbb előresietett, most visszajött. Bambán bámult a férfira.
Elin a haját igazgatta.
– Hát jó, akkor fényképezzen le gyorsan – mondta morcosán, és
egyenesen a lencsébe nézett.
 – Levennéd a dzsekidet?
Elin bólintott, és odanyújtotta a dzsekijét Johnnak. Majd egyik kezét a
csípőjére téve pózolt.
– Mosolyogj egy kicsit, olyan szép a mosolyod!
A férfi előhúzott a gépből egy teljesen fehér lapot, majd melengetni
kezdte a keze között.
– Egy kis türelmet kérek, szeretném megnézni, jól sikerült-e.
Elin kíváncsian figyelte, ahogy a kép szép lassan megjelent a fénylő
felületen. És egyszer csak ott látta magát, mosolyogva, csillogó szemmel. A
férfi elégedetten mosolygott, és odanyújtott neki egy tollat.
– Nagyon jó lett. Felírnád a nevedet és telefonszámodat, ide a kép alá a
fehér csíkra?
Elin bólintott. Szép, formás betűkkel felírta a kért adatokat. A férfi
elrakta a kabátzsebébe, és minden további magyarázat nélkül eltűnt az
embertömegben. Elin követte a tekintetével. Látta, hogy a férfi komótosan
járkál, és minden fiatal lányt alaposan megnéz magának.
– Ez igen! – ölelte át John Elin vállát. – Tehát modell leszel. Mindig is
tudtam, hogy nagyon csinos vagy. Talán még sztár is lesz belőled!
Elin elhúzódott a fiútól. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a
napszemüveget. Zsebre vágta, majd elővett egy szál cigarettát.
– Mennem kell – mondta, szájában a cigivel, amit meg sem gyújtott.
John felhúzta a szemöldökét, majd bólintott.
– Hát akkor, szia – vágta zsebre a kezét John.
– Kell? Neked adom, ha kéred – kínálta neki Elin a cigit. Azzal hátat
fordított a fiúnak, és gyorsan futásnak eredt, végigrohant a járdán, majd le a
lépcsőn a metrómegállóba. Mielőtt áthaladt volna a beléptetőkapun, kivette a
zsebéből a cigarettásdobozt, és behajította az egyik szemeteskosárba.

***

Amikor hazaért, sötét volt a lakásban. A rolók le voltak engedve, és a nappali

padlóján, a matracon ott aludt Lasse összegömbölyödve, mint egy kisgyerek.
A nadrágja lecsúszott, kilátszott a feneke. Horkolása visszhangzott az üres
szobában. Elin összeszedegette az asztalon lévő üres palackokat, és bedobta
őket a szemetesvödörbe. Amelyikben még maradt valami, azt a lefolyóba
öntötte. A sok sörnek és töménynek kellemetlen, fanyar szaga volt, sokáig
folyatta a csapot, hogy elillanjon.
 Már nem volt tévéjük, elromlott. És rádiójuk sem. Mindig csend volt.
Néha hallották, hogy az alattuk lakók hogyan veszekszenek, de most épp
békében megvoltak egymással. Elin leült a fotelba, és felkapcsolta a lámpát.
Az asztalon egy kupac könyv hevert, a könyvtárból hozta ki őket. Kezébe
vette a legfelsőt, de a szavak összefolytak a szeme előtt, képtelen volt
olvasni. Amióta Stockholmba került, még egyetlen könyvet sem olvasott ki.
Csak bele-belelapozott némelyikbe, ha épp úgy tartotta kedve. Aina mindig
azt mondogatta, hogy az olvasás a nagy titok; ha sokat olvas, akkor előbb-
utóbb minden rendbe jön. Minden jó lesz.
Leengedte a könyvet az ölébe. Nem talált olyan helyet, ahol nyugalma
lett volna. Ahol gondolkodni tudott volna. Valami olyasmit, mint amilyen
kiskorában a ház mögött volt, vagy a tengerpart, ahova Fredrikkel mentek
mindig. Gyakran eszébe jutott, hogy vajon Fredrik még most is kijár oda?
Egyedül nézi a csillagokat, vagy valaki mással?
Ez a lakás nagyon kicsi, nagyon szűk volt. Néha úgy érezte magát, mint
egy ketrecbe zárt állat. Ha Lasse itthon volt, ráadásul még izzadtság- és
alkoholszag is terjengett. Kint pedig sosem volt egyedül. Autók és emberek
jöttek-mentek, hangok és zaj mindenütt.
Nem bírta tovább. Zsebében ott lapult egy hosszú levél, amibe már
régen belekezdett; Fredriknek írta. Valahogy sosem készült el vele, mindig
eszébe jutott még valami, amit el akart mesélni. De most már befejezi,
elküldi, bocsánatot kér tőle a tűz miatt, és megkéri, hogy segítsen. Megkéri,
hogy jöjjön el érte.
Már késő este volt, és másnap megint iskola. Mégis kiment az
előszobába, és felvette a cipőjét. Valahonnan kerítenie kell egy bélyeget.
Talán lesz a téren kóválygó egyik alkoholistának, mindig ül ott egy-két alak a
pádon.
Abban a pillanatban, hogy kinyitni készült a bejárati ajtót, meghallotta
Lasse dörmögő hangját.
– Ugye, nem mész sehova! Már sötét van – dadogta.
Elin égnek emelte a szemét, és bevágta maga mögött az ajtót, talán kicsit
túl erősen. Rohant le a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva lendült át a
fordulóknál. Fent kinyílt az ajtó, és Lasse hörgő köhögésétől visszhangzott a
lépcsőház.
– Elin. Ma délután keresett valaki – kiáltotta utána. Most már nem
akadozott úgy a nyelve, a hangja tisztább, józanabb volt.
Elin megtorpant, várta, hogy az apja mond még valamit.
 – Elin, azonnal gyere vissza, tudom, hogy ott vagy! – hallotta apja
immár határozottan csengő, szigorú hangját.
Elin mély lélegzetet vett.
– Mindjárt jövök, csak elintézek valamit – válaszolta, és a kapukilincsre
tette a kezét.
Lasse facipője keményen kopogott a kő lépcsőfokokon. A hang egyre
közeledett. Elin nem merte kinyitni az ajtót. Amikor az apja leért, ő még
mindig ott állt a kapu előtt.
– A nő, aki hívott, azt mondta, hogy még sosem láttak ilyen szép
kislányt. Meg hogy sztárt fognak csinálni belőled. Mit műveltél már megint,
Egyeském?
Nem volt dühös. Sőt! Szélesen elmosolyodott, majd harsányan nevetni
kezdett, hogy csak úgy rengett a mellkasa. Elin vállára tette hatalmas, meleg
kezét.
– Fotómodell! Nahát!
Most
New York, 2017

Rég volt már, hogy egész éjszaka álmatlanul forgolódott, de már lassan itt a
reggel, és még mindig ébren van. Alice mélyen alszik mellette. A takarója
lecsúszott, rövidke trikója látni engedi a köldökét. Elin gyengéden
betakargatja.
A nap felkelőben, az égboltot pettyező apró felhőpamacsok halvány
rózsaszínben tündökölnek. Az ágyából látja az Empire State Building csúcsát,
az égbe nyúló épület fényesen ragyog a reggeli napsütésben. Elin feláll,
halkan, óvatosan. Alice megmoccan, de nem ébred fel. Elin megtorpan,
ellágyultan nézi Alice végtelenül nyugodt arcát. Az ágy olyan, amilyennek
lennie kell: szétdúlt, tele szeretettel. Amikor Alice kicsi volt, gyakran bújt
melléjük az ágyba. Sam zúgolódott is, hogy túl nagy már ehhez, de Elin
szerette ezt a meghitt közelséget. Sokat veszekedtek a férjével emiatt, de ezek
a lustálkodós vasárnap reggelek olyan kellemesek voltak, hogy hamar
megfeledkeztek a vitáról. De jó lenne, ha Sam is itt lenne most, ha hárman
osztoznának az ágyon, ha Alice felébredne, és nevetés töltené be a szobát!
De Sam nincs itt. Ő meg csak áll mozdulatlanul, egy rémálom kellős
közepén, és állandóan a múlt jár az eszében. És csak a szépre emlékszik.
Zúgni kezdenek a fali csővezetékek. Ébredeznek a szomszédok, a városi
zajok is egyre jobban felerősödnek. Magára kap egy köntöst, és kimegy a
teraszra. Leszedegeti a virágokról az elszáradt leveleket, és átdobja a
korláton: a szél felkapja őket, és messze elvitorláznak. Pontosan úgy, ahogy
annak idején a Fredriktől kapott ajándék. Vajon, melyik újságban láthatta
meg, talán amerikai magazinokat olvasgat? Mégis melyiket? Mert gyakran
szerepel a fényképe a folyóiratokban a lap munkatársai között: egy fotó rövid
szöveggel, valami idióta kérdésre adott válasszal. Vagy inkább egy nagyobb
rendezvényen vagy premieren készült felvételen láthatta meg? Majd
megkérdezi tőle. Ha majd beszél vele. Erről, és minden másról, ami azóta
történt, hogy utoljára találkoztak.
Még egyetlen újságíró sem írt arról, hogy szétköltöztek Sammel, még
senki sem tudja. A gondolatra nyel egy nagyot, és ijedten hunyja le a szemét.
Mert tudja jól, jönnek majd a nagybetűs címek. Semmit sem lehet jobban
eladni, mint a híres emberek tragédiáját. Ugyan ő sohasem tartotta magukat
híresnek, de az újságokat nemigen érdekli, hogy ő mit gondol. Az évek során
a nevük annyira ismert lett, hogy egyszerűen érdeklődést váltanak ki az
emberekből. Elin az újkori portréfestő, aki táplálja a nárcisztikusok
önmegerősítését. Sam, pedig a sikeres üzletember.

***

Amikor Alice felébred, Elin a kanapén ül. Arcát már gondosan kifestette, de
előtte még rakott egy kis jeget bedagadt szemére. Haját becsavarta, most lágy
hullámokban, fényesen omlik a vállára. Szűk, fekete nadrágkosztümöt visel
garbóval. Alice belebújik lötyögő farmerjába és egyszerű trikójába. Elin
méregeti.
– Zuhanyoztál?
– Tegnap este, az bőven elég – tartja fel a kezét, mintha meg akarná
állítani az anyját. – És csak semmi megjegyzés a ruhámra!
– Egy szót sem szóltam.
– De gondoltál.
– Lehet. De gondolni csak szabad. Vagy hogyan is szoktad mondani?
Elin egy mosolyt vél felfedezni Alice szája szegletében.
– Na, indulunk.
– Valóban megyünk?
– Igen, valóban. Nagyon is – mondja Elin, és hatalmas, strasz-szokkal
díszített, fekete napszemüveg mögé rejti még mindig bedagadt szemét.
– Ezt komolyan gondolod?
– Csak semmi megjegyzés.
– Igazad van – mosolyodik el Alice, és egy bő, kapucnis pulóvert rángat
magára.
– Hiphop – mormogja Elin.
– Megállapodtunk, semmi megjegyzés. De most komolyan, hogy fog ez
menni?

Első osztályon utaznak, az ülések kényelmesek, bőven van helyük. Elin

egyenes háttal ül, még mindig rajta van a napszemüveg, kezét összefonja az
ölében. Alice félig elnyúlik a mellette lévő széles ülésen, feje alatt két párna,
lábát maga alá húzza. A balett olyan ruganyossá tette, mintha gumiból volna.
Kiveszi a füléből a fülhallgatót, és Elinnek nyújtja.
 – Hallgasd csak, egy svéd film. Nagyon viccesen beszélnek, susseli-
susseli-sú. Te is tudsz így beszélni?
Elin átveszi tőle a fülhallgatót, és bedugja a fülébe. A jól ismert
hanglejtésre elmosolyodik, érdeklődéssel követi Alice képernyőjén a
szereplőket, teljesen belefeledkezik a cselekménybe. Alice kihúzza anyja
füléből az egyik fülhallgatót.
– Mondj valamit svédül!
– Mit mondjak?
– Például azt, hogy szia, nagymama, nagyon hiányoztál. Elin
elcsendesedik.
– Nem emlékszem.
– Nem tudsz már svédül?
– De, természetesen tudok. Hiszen ez az anyanyelvem. Néha hallok is
svédet, sokan laknak Manhattanben, sok svéd sztárt fényképeztem.
– És mit csináltál olyankor? Úgy tettél, mint aki nem érti, amit egymás
között beszélnek?
Elin bólint és felnevet.
– Hej, mormor, jag har saknat dig – mondja svédül, amit Alice kért.
Ám Alice-nek ez túl gyors.
– Mondd még egyszer, de lassabban!
– Hej mormor! Szia, nagymama.
Alice utánamondja, megbotlik a nyelve a sok r-ben. Elin folytatja.
– Jag har saknat dig. Hiányoztál.
– Hej mormor, jag har saknat dig.
– Remek, már tudod is.
– Mondtak valami butaságot is? Amit te közben értettél?
– Kik?
– Hát a svéd sztárok.
Elin felnevet.
– Igen, tulajdonképpen egész vicces volt, hogy titokban mindent
értettem.
– Meg akarok tanulni svédül, ugye megtanítasz? Légy szí’!
– Talán máskor. Most szükségem van egy kis pihenésre, semmit nem
aludtam az éjjel. Nézd csak tovább a filmedet.
– Ne, anya, nem beszélgethetnénk még egy kicsit? Tudni akarom, mit
mondjak nagymamának, ha találkozunk. Tudni akarom, milyen.
– De hát én sem tudom, hogy milyen. Nem ismerem. Csak annyit tudok
róla, hogy Marianne Eriksson a neve, és még mindig Heividében lakik, ahol
felnőttem.
Elin úgy érzi, gombóc van a torkában, ami nő, egyre csak nő. Hangosan
köhögni kezd, alig tud nyelni. Alice felpattan, kiált a személyzetnek:
– Vizet, kaphatnánk egy kis vizet!
Az utaskísérő futva érkezik a vizespohárral. Elin két nagy kortyot iszik,
majd lehunyja a szemét. Alice egyfolytában a hátát simogatja.
– Pihenhetnénk egy kicsit? – könyörög Elin. Hangja rekedtes, gyenge,
alig hallatszik.
Alice bólint, és visszatér a filmjéhez. De Elin képtelen megnyugodni.
Üresen bámul maga elé. Fejében egyik emlék a másik után pörög. És Fredrik
mindegyikben benne van, mindig ott áll mellette. Ö jelenti számára a
biztonságot. Talán éppen ez az, ez a biztonság, ami felé most tart. Talán pont
ez a lényeg, hogy ők ketten találkozzanak. Elin elmosolyodik, és szeme előtt
felbukkan Fredrik széles mosolya.
Akkor
Stockholm, 1984

Az összekészített bőrönd ott állt az előszobában. Minden létező ruhája

belefért, de így is csak félig telt meg. Két farmernadrág. Néhány trikó. Egy
pár fehér, tartalék vászoncipő, ami már elég ócska volt, a nagylábujjánál
eléggé kikopott. Zsebében ott lapult az útlevele, egyetlen pecsét sem volt még
benne, vadonatúj volt, alig néhány napja váltották ki. Lasse morgott is, hogy
milyen sokba kerültek a fényképek. Elin megígérte, hogy majd visszafizeti az
árát.
– Hát persze, majd ha híres sztár leszel – vigyorgott az apja.
Két kép megmaradt, ezeket egy kék mágnessel a hűtőszekrényre
erősítette. A bolti kuponok mellé. Elin üres tekintettel nézett a képen, ajkán
halvány mosoly.
Lasse még mindig aludt a földre terített matracon. Az ágy mellett egy
félig teli üveg, dugó nélkül.
Hangosan, ütemesen horkolt. Horkolása egyfajta biztonsággal töltötte el
Elint, mintha egy óra másodperceit jelezte volna abban az ürességben, ami az
otthonukat jelentette. Elin egy darabig még fülelt. Hallgatta apja
lélegzetvételeit és a horkantásait. Aztán lehunyta a szemét. Majd vett egy
mély lélegzetet. Fogta a bőröndjét, kilépett a folyosóra, és vissza sem nézett.
Az ajtó előtt még megállt egy pillanatra, és megtapogatta a zsebeit. Mindene
megvolt. Az útlevél, a jegyek, a két darab százas, amit zsebpénznek kapott az
útra a modellügynökségtől. Azt ígérték, minden mást ők állnak. A
diákbérlettel, ami még most, néhány nappal a tanév befejezése után is
érvényes, eljut a központi pályaudvarra és a reptéri buszokhoz.

Néhány héttel korábban Lasse elkísérte Elint a Strand Hotelbe. Ott fogadta a
francia ügynökség nagyasszonya a reményteli tinédzsereket. Ott trónolt a
szálloda halijának egyik kanapéján, két oldalán egy-egy asszisztenssel. Nem
kérdezett semmit, csak egyenként, tetőtől talpig végigmérte őket. Volt, akit
azonnal elküldték, míg másoknak mindenféle papírokat nyomtak a kezébe,
hogy töltse ki, egyeseket pedig egy másik kanapéhoz vezettek. Elin egy volt
azok közül, akiket azonnal leültettek a másik kanapéra. Egy a kiválasztottak
közül. Lasse elégedetten mosolygott, és igyekezett még jobban kihúzni
magát. Kiöltözött erre az alkalomra, inget vett, és nyakkendőt kötött. Felhúzta
a hegyes orrú, kopogós talpú bőrcipőjét is, ami ugyan kissé megviselt volt,
hiszen már a hetvenes években is megvolt. Karját a kanapé háttámláján
nyugtatta Elin mögött. A lány érezte, hogy még valami édes, émelyítő illatú
kölnit is szórt magára.
– Ezt kellene anyádnak látnia! A mi kislányunk – dörmögte vigyorogva,
talán kissé túl hangosan.
Elin fészkelődött a helyén.
– Fel kellene hívnod, hogy elmeséld neki – folytatta Lasse.
Elin alig láthatóan bólintott. A körülöttük lévő kanapékat szép lassan
elfoglalták a fiatal lányok és a szüleik. Az összes többi lánnyal eljött az
édesanyja is. Lasse egyfolytában duruzsolt a fülébe, de Elin nem figyelt rá.
Tekintetét le nem vette az ablakról, a tengert figyelte. Látta, hogy jönnek-
mennek a hajók, és a túloldali rakparton kiszállnak az utasok. Látta a szélben
vitorlázó sirályokat.
Csak a víz választotta el őket egymástól.

Farstában, ahol laktak nem látta a vizet. Elin alig bírta maga után vonszolni a
bőröndjét az aszfalton a buszmegálló felé. Vállán egy szakadt farmertáska
fityegett, benne a rózsaszín napszemüvege. Vajon Párizsban is sütni fog a
nap? Vajon ott is ugyanilyen fényesen világítanak a csillagok éjszaka? És
vajon érteni fogja, mit beszélnek hozzá?
A buszmegálló felett elszállt egy repülőgép. Fehér kondenzcsíkot húzott
maga után a sötétkék égen. Sok repülőgépet látott már a levegőben,
Gotlandon, a tengerpartról figyelték őket. Fredrik megtanította neki mindazt,
amit a gépekről tudott. De ahogy Fredrik sem, ő sem repült még soha. Azt
sem tudta elképzelni, milyen lehet a repülőtér.
Elővette és széthajtogatta a papírlapot, amit az egyik asszisztenstől
kapott a válogatáson. Angolul voltak rajta az információk, gondosan
pontokba szedve, pontos indulási időkkel. A központi pályaudvarról indul a
busz a Stockholm Arlanda repülőtérre. Onnan Párizsba repül, ahol valaki
várni fogja a Charles de Gaulle reptéren. Egy tábla lesz majd az illető
kezében az ő nevével.
Elin újra és újra elolvasta az utasításokat. Amikor a távolban meglátta,
hogy közeledik a busz, érezte, hogy hevesen kalapálni kezd a szíve. Átnézett
a téren a 38-as szám, Lasse lakása felé. Túl erős volt az ellenfény, nem látta,
van-e valaki az ablakban, de talán mégis ott áll az apja, és nézi, ahogy felszáll
a buszra. De az is lehet, hogy még mindig a matracon fekszik és horkol.
Kinyílt a busz ajtaja. A sofőr a bőrönd felé biccentett, és elmosolyodott.
– Látom, kezdődik a nyaralás.
Elin kihúzta magát. Halványan elmosolyodott. Hiszen csak egy kéthetes
próbaidőről van szó. Úgyis nemsokára újra itthon lesz.
– Igen, az Arlandára megyek – felelte.
Most
Visby, 2017

Orrát azonnal megcsapja az a jól ismert illat, amint kilép a repülőgépből. A

föld, a tenger és a nedves levegő illata. És az arcába fújó heves szélé.
Megtorpan, mélyeket szippant. Fennakadást okoz. Alice megbotlik Elin
táskájában, a következő utas pedig Alice-be ütközik. De Elin képtelen
továbbmenni, mintha földbe gyökerezett volna a lába a lépcső tetején. Alice
bocsánatot kér helyette, odaszorítja anyját a korláthoz, hogy elférjenek
mellettük.
– Anya, le kell menned a lépcsőn! – suttogja neki.
– Úgy érzem, mindjárt elájulok.
– El fog múlni. Látod, ott a terminál, ott majd leülünk. Nem sietünk
sehova.
Alice megfogja Elin kezét, és elindul előtte lefelé a lépcsőn. Fokonként.
Elin lassú léptekkel követi.
Az érkezési csarnok rendkívül egyszerű, mindössze egy kis terem a
csomagkiadó szalaggal. Nincsenek székek. Állnak, és a többi utassal együtt
türelmesen várnak a csomagjaikra. Nem szólnak egy szót sem. Ahogy más
sem.
– Miért nem beszél senki? – kérdi Alice suttogva. – Tilos itt beszélni?
Elin elmosolyodik.
– Te, nagyvárosi kölyök – motyogja.
Előttük egy fiatal pár csókolózik szenvedélyesen. Megcsillan a nyáluk,
és csókjaik visszhangoznak a piciny helyiségben. Alice dúdolni kezd, de
anyja oldalba böki.
– Mi a baj? – kérdi Alice. – Valakinek csak kell már csinálnia valamit.
Túl nagy itt a csend. Megbolondulok.
Abbahagyja a dúdolást, de teste ütemesen ring, és Elin látja, hogy
némán mozgatja az ajkát. Alice lelkében folyamatosan szól a zene, mindig
vidám.

Végre beszálltak a bérelt autóba, bőröndjeiket begyömöszölték a

csomagtartóba. Alice egészen előrehajol, az elsuhanó tájat tanulmányozza a
szélvédőn keresztül. Az egyszerű botkerítéseket, a kopár mezőn legelésző
szürke birkákat. A fákat, azokat az alacsony, szélfútta fenyőket, amikről Elin
mesélt. Az elszórtan álló házakat, a hatalmas, erdős telekkel körülöttük.
Elin könnyen tájékozódik. Az utak pontosan olyanok, mint voltak.
Amikor elérnek a körforgalomhoz, lekanyarodik az Északi kapu felé. Alice
boldogan felsikolt, és izgatottan mutogatni kezd, amikor megpillantja a
csodálatos középkori városfalat. A falon belüli házak játék épületeknek
tűnnek, mintha egy másik korból ragadtak volna itt.
– Ezekben tényleg lakik valaki? – kérdezi meglepetten, és Elin hangosan
felnevet.
– Jó, hogy végre eljutottunk ide, épp ideje, hogy mást is láss, ne csak
felhőkarcolókat. Igen, ezekben a házakban laknak.
Alig múlt délután három óra, máris sötétedni kezd. Az utcai lámpák
fényében hópihék szállingóznak. Elin keskeny sikátorokban kanyarog a
kikötő felé a szállodához. Hirtelen rettenetes rosszullét fogja el, felkavarodik
a gyomra. Leállítja a motort, és rádől a kormányra. Alice kinyitja a kocsi
ajtaját.
– Nem, még nem vagyunk ott.
– Akkor miért álltái meg, anya?
– Miért is jöttünk ide?!
– Mert ide kellett jönnünk.
– De nem akarom. Tényleg nem akarom.
A szél belekap a kocsi ajtajába és kivágja. Alice elkapja, és nagy
nehezen sikerül behúznia. Az utastér megtelik hideg levegővel. Tengerillat
tölti be a teret.
– Indíts, menjünk a szállodába, ott majd pihenünk egy kicsit.
– Itt lakik, alig néhány utcányira.
– Ki?
– Fredrik.
– Mesélj róla! A fiúd volt?
– Csak a barátom. Mintha a bátyám lett volna.
– Ha akarod, megállhatunk, és becsengethetünk hozzá most. Elin
beindítja a motort, és repülőrajttal indul, csak úgy csikorognak a kerekek.
– Nem vagy eszednél! Hát persze, hogy nem akarom.

A továbbiakban némán ülnek az autóban. Alig látnak embert az utcán, azok is

a nyakukat behúzva küzdenek a széllel, vastag kabát és sál van rajtuk,
sapkájuk a szemükbe húzva, alig látszik valami sápadt arcukból. Ők itt élik
az életüket, itt töltik a hétköznapjaikat. Vajon Fredrik mit szokott csinálni?
Mivel foglalkozik? Mivel még mindig itt lakik a szigeten, nem lett belőle
űrhajós, amiről gyerekkorában álmodozott. Lehet, hogy megnősült és
gyerekei vannak. Vajon gondol rá néha, vajon hiányzott neki, amikor
váratlanul eltűnt, vagy csak dühöngött, hogy miatta halt meg az apja.
Ettől a gondolattól végigfut a hátán a hideg.

– Elin! Te vagy az?

A szálloda halijában állnak a csomagjaikkal körülvéve, amikor az egyik
szállodai alkalmazott hirtelen megtorpan előttük. Elin kérdő tekintettel néz rá.
– Hát persze, hogy te vagy az. Elin Eriksson. Azt hittem, már sohasem
foglak viszontlátni.
A nő úgy bámul rá, mintha szellemet látna. Elin gyorsan felteszi a
napszemüvegét, de Alice hirtelen lekapja róla.
– Igen, ő az – mondja angolul, és köszönésképpen biccent a nő felé. – És
maga kicsoda?
A nő megpróbálkozik az angollal, de rögtön át is vált svédre.
– I am Malin, hát nem emlékszel rám? Egy osztályba jártunk, hát igen,
amíg el nem költöztél, a tűz után. De jó, hogy ennyi év után újra itt vagy a
szigeten! Mindig szerettem volna tudni, mi lett veled. Soha nem mondták. –
Malin kissé oldalra billenti a fejét, és Elint tanulmányozza. – Olyan vagy,
mint régen, de mégsem.
Elin arca megkeményedik, szája körül apró ráncok jelennek meg.
Igyekszik kerülni a nő tekintetét, és a bőröndje után nyúl.
– Sajnálom, de nem emlékszem, bizonyára téved – hebegi svédül.
Alice oldalba böki.
– Miről beszélgettek? Ki ez? Nem tudnátok angolul beszélni, hogy én is
értsem?
– Nem tudom ki ez, nem ismerem. Hagyjuk az egészet!
Elin a bőröndjét húzva elindul a recepció felé. Malin és Alice ott
maradnak. Beszélgetni kezdenek, Elin hallja, de nem figyel oda.
Bejelentkezik, alig várja, hogy végre alhasson.
– Anya, nem menekülhetsz örökké. Beszélj már vele, egy osztályba
jártatok, hát csak emlékszel rá! Ne légy már olyan barátságtalan! – szidja
Alice.
Elin odanyújt neki egy kulcskártyát, és hátat fordít.
 – Tessék, külön szobád lesz. Csinálj, amit akarsz, ha éhes vagy, rendelj
magadnak valami ennivalót. Most szükségem van egy kis pihenésre, egy kis
egyedüllétre.

Égve hagyja a szobában a lámpákat, és cipőstül, ruhástul leül a kanapéra.

Nehéz kikapcsolni és pihenni, amikor minden hang és minden illat olyan
ismerős. Az egyik ablak résnyire nyitva van, és hűvös tengeri levegő árad be
rajta. Só- és hínárillat van a szobában. És csend.
Malin. Hát persze, hogy emlékszik rá! Egy csendes, rendes kislány, aki
olykor-olykor csodálattal sandított Fredrikre. Vajon hányukkal fog még
találkozni a szigeten ez alatt a néhány nap alatt? Vajon mind itt laknak? És
vajon összejárnak?
Beleborzong a gondolatba. Az oldalára fekszik, és magzati pózba
gömbölyödik.

***

Kopognak a lakosztálya ajtaján, mire Elin álomittasan nyúl a telefonjáért.

Csak egy fél óra telt el, mégis mélyen aludt. Ez csak Alice lehet, aki máris
elvesztette a kulcsát. Nagyot sóhajt, és elindul lefelé a csigalépcsőn.
Megrökönyödik, amikor meglátja, ki áll az ajtóban. Malin. Kezében tálca egy
csésze kávéval és egy szelet aranysárga, sáfrányos rizsfelfújttal.
– Gondoltam, éhes és fáradt lehetsz az utazástól – mosolyog, és Elinnek
nyújtja a tálcát.
Elin tétovázik.
– Ugye megismersz? – folytatja.
Elin bólint, és végül csak átveszi a tálcát.
– Kedves tőled – hadarja.
– Szeretném, ha éreznéd, hogy örömmel látunk viszont. Sokunknak
hiányoztál, amikor elköltöztél. Szörnyű volt, ami történt, de még annál is
szörnyűbb, hogy elzavart téged.
Elin a fejét rázza.
– Kicsoda? Anya? Nem, nem így volt, egyáltalán nem zavart el.
– Azt is híresztelték, hogy bezárt a padlásra, mert olyan súlyosan
megégtél a tűzben, hogy inkább rejtegetett.
Elin a fejét rázza és nevet.
– Te jóságos ég, természetesen szó sem volt erről. Elköltöztem az
édesapámhoz.
Malin is nevet.
– Hát, egy idő után azért mi is erre gondoltunk. De tudod, a gyerekek
mindenfélét összevissza beszélnek. Mivel semmit sem mondtak, szabadjára
engedtük a fantáziánkat.
Egy darabig csak némán állnak egymással szemben, majd Malin
könnyedén megvonja a vállát.
– Hát akkor megyek is. Csak rád akartam nézni, hogy minden rendben
van-e.
– Köszönöm, kedves tőled.
Malin téblábol, mintha abban reménykedne, hogy Elin behívja. De nem
hívja be. Szép lassan behajtja az ajtót, és amikor már csak résnyire van
nyitva, kezével búcsút int.
– Majd találkozunk – mondja még.
Malin a nyakát nyújtogatja, próbálja elkapni Elin tekintetét.
– Ha akarod, meghívhatok néhány embert, tarthatunk egy
osztálytalálkozót nálam. Remek lenne, nem?
Elin a fejét rázza. Az ajtó becsukódik, és ő hátát nekifeszítve a földre
rogy. A szíve majd’ kiugrik a helyéről.

***

Még mindig sötét van. Pedig az óra szerint már reggel van. Elin alig aludt
valamit, de már végképp feladta. Az ég még mindig éjfekete, és olyan érzése
támad, hogy szinte rátelepszik, miközben a macskaköves utcákon bandukol.
Régen nem gondolt már a sötétségre, nem is emlékezett rá, milyen fekete is
tud lenni. Eszébe sem jutottak azok a napok, amikor sötétben, szélviharban
kellett hazamenni az iskolából az országúton, kezében egy halovány fényű
zseblámpával. A hideg és a szél volt az egyetlen társasága. Emlékszik, hogy
mindig túl vékony volt a kabátja, és a nadrágja kemény és merev lett a
hidegtől, és fázott a lába a jeges úton. Elgémberedett ujjait mindig a kályha
előtt igyekezett felmelegíteni. De ahogy kezdett visszatérni beléjük az élet,
rettenetesen szúrt, néha annyira fájt, hogy sírt is.
A kikötő üres, egyetlen hajó sem vesztegel a parton. A nyugodt víz
színén vékony jégtáblák lebegnek, védve a móló túloldalát csapkodó
hullámoktól. Elin az Almedalen park felé veszi az irányt, és ismeretlen házak
előtt halad el. Letisztult formájú új épületek, hatalmas, egyszerű ablakokkal.
Sehol egy lélek. A ritkásan elhelyezett utcai lámpák fénye nem elegendő
ahhoz, hogy megvilágítsa a teret. Úgy tűnik, bőrcipője nem elég vastag, kezd
fázni a lába. A lábujjai elzsibbadnak, és Elin egész testében szétárad az
ismerős érzés. Megmozgatja az ujjait, hogy kissé felmelegedjenek. Vastag
pehelykabátja melegen tartja a testét, jó lenne, ha a cipője is hasonló meleg
lenne.
De azért csak megy tovább a tengerparti sétányra. A látóhatár
világosodni kezd, hajnalodik. A szél nagyot taszít rajta, és Elin akaratlanul is
előredől, a felsőteste messze megelőzi a lábait. A tengert hatalmas hullámok
szaggatják. A viharsirályok mintha játszadoznának a hatalmas szélben. Egy
ideig repülnek, majd visszafelé lebegnek a szél szárnyán, újra és újra. Olyan,
mint egy véget nem érő tánc.
Elin lassan, mélyeket lélegzik. Érzi, hogy friss levegő tölti meg a
tüdejét. És a levegőnek pontosan olyan illata van, amilyenre emlékszik. Több
mint harminc éve sétált itt utoljára, mégis minden ugyanolyan, mint akkor.
Befordul a Szerelmesek kapujánál. Ez egy keskeny nyílás a park kőfalán
a tenger felé. Megáll, nekidől a köveknek. Elmosolyodik az emlékre.
Hányszor álltak itt Fredrikkel, hányszor tréfálkoztak azzal, hogy egyszer
összeházasodnak.
Ha ötvenéves korunkban még egyikünknek sem lesz senkije. Akkor. Te
meg én. Naplementekor összeházasodunk.
Hányszor mondta Fredrik! Pontosan ezt. Ő meg kinevette. Akkor. Olyan
távolinak tűnt. Ha jól emlékszik, sosem pecsételték meg ígéretüket
kézfogással. De nemsokára ötvenévesek lesznek. Fredrik egy év múlva, ő
pedig két év múlva.
Fredrik. Elin maga mögött hagyja a kaput, de Fredrik arcát nem tudja
kitörölni a gondolataiból. Látja a szeplőit, hatalmas metszőfogait, a mosolyát.
Olyan nagyok voltak az első fogai, hogy amikor nevetett, visszahajlott a
felsőajka.
Elin fülébe húzza a sapkáját, és dúdolni kezd egy dallamot, az ő saját
dalukat. Emlékszik minden hangra, és kalapálni kezd a szíve, ahogy
felelevenedik benne az emlék. Mindig futottak, teljesen mindegy, hova
tartottak. Gyorsan szaladtak, mezítláb, köveken, gyökereken keresztül.
Futni kezd, érzi, hogy hajába kap a szél, kishíján leviszi a sapkáját. Fut,
rohan a tengerparton, mintha kergetné valaki. Karját ellazítja, hagyja, hogy
szabadon repkedjen mellette. Szalad, míg véget nem ér a kőfal, aztán át a
mély várárkon, el az utána következő mező szélén. A kórház melletti hosszú
mólónál megáll. Azt mesélték, hogy régen itt a kórházból kiengedett vér
vörösre festette a vizet. Óvatosan egyensúlyoz a keskeny mólón. Vékony
jéghártya borítja, minden lépés tökéletes összpontosítást igényel. A hullámok
folyamatosan vizet szórnak rá. Elin úgy érzi, minden hullámzik körülötte. A
tenger felszíne fekete és fenyegető. A móló végén lekuporodik, mintha ő is az
őt körülvevő végtelen tenger része lenne.
Zsebében rezegni kezd a telefonja. Hagyja, hadd rezegjen. A nadrágja
már csupa víz a felcsapódó hullámoktól. Úgy vacog, hogy remeg a szája és a
válla is.
Milyen egyszerű is volna simán oldalra dőlni. Hagyni, hogy
pehelykabátja vizes és nehéz legyen, és lehúzza őt és az összes emlékét a
tenger fenekére. Lelke és teste is nyugalomra lelne.

***

Egy férfi kiabál rá, de a tenger morajlása és a szél elnyeli szavait. Hallja,
vagy mégsem? Nadrágja már tiszta víz, akárcsak a kabátja. Reszket a
hidegtől. Síkos és barátságtalan a hely, ahol üldögél. Nem mer visszafordulni,
még felállni sem, fél, hogy lecsúszik.
Hirtelen egy kezet érez a vállán, majd még egyet.
– Itt nem üldögélhet, még megfagy – mondja a férfi megnyugtatóan.
Óvatosan felsegíti, a hóna alá nyúlva talpraállítja. Elin sír, és óvatosan
hátrálni kezd. A férfi határozottan vezeti, Elin biztonságban érzi magát.
Amikor már közel vannak a parthoz, és a móló mellett már egész sekély a
víz, Elin megfordul, és a megmentője karjába rogy. A férfi átöleli,
nyugtatgatja, a hátát paskolja. Egy egyenruhás rendőr az. Az út szélén ott áll
az autója is, és a parton várja a kollégája.
– Hát ez rosszul is végződhetett volna – mondja hivatalosan, és eltolja
magától Elint. Nagyon szigorúan néz rá.
– Csak azt akartam… csak arra gondoltam… – dadog ezen a nyelven,
amitől annyira elszokott, képtelen kinyögni valami értelmes magyarázatot.
– Csuromvizes! Hol lakik? A legjobb lesz, ha egyenesen hazavisszük.
Elin bólint, és követi a rendőrt az autóhoz. Mielőtt beszállna a kocsiba, a
másik rendőr óvón a fejére teszi a kezét. Hogy be ne üsse. Egy Volvóban
ülnek, Elin megsimogatja az ülést.
– A mostohaapámnak is Volvója volt – motyogja, de a rendőrök nem
figyelnek rá.
 Megkérdezik, hogy hova vigyék, és amikor azt mondja, hogy a Visby
hotelbe, úgy meglepődnek, mintha a Marsról jött volna.
– Szórjuk a pénzt? – mondja az egyik.
– Nyáron bizony sok dilis turistával találkozunk, de télen nem túl
gyakoriak errefelé – nevet a másik.
– Esküszöm, nem vagyok részeg, meg is szondáztathatnak. Csak egy kis
levegőre volt szükségem – dörmögi Elin inkább magának.

Bekísérik a szálló halljába. Ajka szederjes a hidegtől, az arca sápadt. A

nadrágja teljesen rátapad a lábára, csepeg belőle a víz a kőpadlóra, elárulva,
merre járt. Átázott cipője csikorog a kövön. Amikor Alice meglátja, akkorát
sikolt, hogy az egész előtér visszhangzik tőle.
– Hol a csudában voltál?
Valójában a rendőröktől vár választ, kérdőleg tekint rájuk. A két rendőr
elengedi Elin karját, hagyják, hadd menjen egyedül.
– Azt mondja, jól van, de nem vagyunk benne egészen biztosak. Akarja,
hogy inkább a kórházba vigyük?
Alice a fejét rázza, Elin nekitámaszkodik.
– Úgy fázom. Nem mehetnénk fel végre? – suttogja.
– Mit csináltál, anya?
Megint a rendőrökre néz. Azok feszengve toporognak.
– Nem csinált semmit. A móló végén találtunk rá, a kórháznál. A
hullámok a lábát nyaldosták, vihar van. Megfagyott volna, ha nem szedjük
össze.
– Köszönöm – biccent feléjük Alice.
Elin elindul a lift felé, nem búcsúzik el, még csak köszönetét sem mond
a rendőröknek. Alice bocsánatot kér a nevében, és fut az anyja után. Elin a
falnak támaszkodik, a telefonját szorongatja.
– Miért telefonált Sam olyan sokszor? Máskor sosem hív.
Mutatja a telefont Alice-nek. Nyolc nem fogadott hívás. Alice vállat
von, és elfordul.
– Anya, meg is halhattál volna! Mit kerestél kinn a mólón? Megérkezik
a lift, és kinyílik az ajtaja.
– Csak nem beszéltél vele? – firtatja Elin, ügyet sem vetve Alice
kérdésére. Keze úgy át van fagyva, hogy a telefon kicsúszik belőle, és a
kőpadlóra esik. A kijelző üvege elreped. Elin hangosan káromkodik és
lehajol érte, de elgémberedett ujjaival csak nehezen tudja megfogni.
 – De igen. Reggel hívott, kérdezte, hogy hol vagyok.
– Hogy vehette máris észre, hogy nem vagy odahaza?
– Elment az iskolába, meg akart látogatni. Ott mondták neki, hogy
családi okok miatt pár napig nem leszek. Ezért hívott, mert nyugtalan lett, mi
történhetett.
– De ugye nem mondtad el neki?
– Elmondtam, hogy itt vagyunk.
– De azt ugye nem, hogy miért?
– Azt mondtam, hogy segítek neked egy projektben. Azt már tudta, hogy
itt születtél. Vajon honnan?
– Mindent nem lehet eltitkolni. Amikor összeházasodtunk, akkor derült
ki. Azt mondtam neki, hogy a szüleim éppen úton voltak, és itt jöttem a
világra.
A lift elindul felfelé. Elin vacog, egész teste remeg. Alice leveszi a
kardigánját, és az anyja vállára teríti. Elin felnevet.
– Mit csinálsz? Hiszen ez is vizes lesz! Jaj, hogy nézek ki!
– A gyapjú akkor is melegít, ha vizes. Rettenetesen fázol, reszket
minden porcikád.
– Olyan kedves kislány vagy, annyi mindenben segítesz nekem.

Ágyba bújnak, betakaróznak a vastag pehelytakaróval. Elin lakosztályának

okkersárga falai különös nyugalmat árasztanak. Alice forró csokit és
süteményt rendel a szobába.
– Mesélj még arról a tűzről, anya, tulajdonképpen mi történt?
Elin mormog valamit, arcát félig elrejti a takaró.
– Láttam a testet – suttogja, majd elhallgat.
– Milyen testet?
– Edvin velem volt, mögöttem, ott pihent a szántóföldön. Láttam
Mickét, halott volt. És anya sikoltozott, ordított, mint egy állat. Térdre
rogyott az udvaron, még most is visszhangzik a fejemben a sírása.
– Akkor láttad utoljára?
– Igen. Ugyanabban a kórházban feküdtünk, de nem engedték, hogy
odamenjek hozzá.
– De miért mondod, hogy a te hibád volt az egész? Nem értem.
– Gyakran raktunk tüzet a tengerparton. Fredrik és én. Ezen az estén
egyedül voltam, mert ő már visszament az édesanyjához Visbybe. Túl nagy
tüzet raktam, aztán elaludtam. Nem lett volna szabad elaludnom.
 – És a tűz szétterjedt – egészíti ki Alice.
Elin bólint, hangja elcsuklik, könnybe lábad a szeme.
– Erik a titkos kuckóban volt a kocsiszínben, amit a két fiú épített
magának. Ráomlott az egész épület. Megmenthettem volna, de nem bírtam
mind a két fiút kicipelni. Túl nehezek voltak. Így először Edvint vittem ki.
– És miért szöktél meg?
– Mindenki, akit szerettem, meghalt.
– De az anyukád…
– Ezt te nem értheted, sosem fogod megérteni. Biztosan azonnal
agyoncsapott volna, nagyon dühös tudott lenni.
– Én nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljek. Soha nem történhet
olyasmi, ami miatt örökre elhagynálak.
– A mi esetünk más. Anyám nagyon fiatal volt még, amikor én
megszülettem, soha nem szeretett igazán.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hogy egy anya ne szeresse a gyerekét? Hát
persze, hogy szeretett!
– Nem, nem szeretett. Soha nem mondta, hogy szeretett volna. Nem
mondta ki. Egyetlenegyszer sem.
– Szeretlek.
Elin bólint, és Alice felé fordul. Közelebb húzódik hozzá, és
megsimogatja a haját. De nem szól egy szót sem.
– Te sem mondod nekem soha – suttogja Alice.
Elin összerázkódik, és visszahúzza a kezét.
– Dehogynem!
– Pedig így van. Mindig csak azt mondod, hogy én is téged.
Elin nem válaszol. Visszafordul a hátára. Szótlanul fekszenek egymás
mellett, Elin a mennyezet fehér díszeit tanulmányozza, azt a cirkalmas
mintázatot, amit valaha régen kézzel faragott ki valaki.
– Engem is elhagynál? Ha valami hibát követnél el?
Alice egyenes kérdése felriasztja Elint a gondolataiból. Épp mondani
akar valamit, de megmenekül, mert erőteljesen kopognak. Alice leszalad a
lépcsőn, hogy ajtót nyisson. Elin arra számít, hogy lánya a forró csokoládéval
jön vissza, de Alice üres kézzel szalad anyjához.
– Egy férfi áll az ajtóban, téged keres – jelenti.
Elin hirtelen felül.
– Beengedtél egy idegen férfit?
Alice a fejét rázza, göndör hajtincsei a szemébe hullanak. Elin
bizonytalanul elmosolyodik lánya izgatottságán.
– Az ajtón kívül várakozik. Siess!
Akkor
Párizs, 1984

A legtöbb nap simán eltelt, kivéve a vasárnapokat. Azok voltak a

legrosszabbak. Ilyenkor uralkodott el rajta a magány és a hiányérzet. A
kéthetes párizsi tartózkodásból négy hónap lett. A próbafényképezéseket
valódi modellmunkák követték, és bőröndje belső zsebe dagadozni kezdett a
sok pénztől, amit odarejtett, nem bízva a szobatársaiban. Elin hamar
megtanulta, hogyan kell a fényképezőgépbe nézni, hogy a lehető legjobban
mutasson. Szemével kicsit hunyorít, orrát felhúzza, hogy a szája teltebbnek
tűnjék. Otthonról hozott, elnyűtt ruháit újakra cserélte.
Párizsban sem fújt tengeri szél. Ugyanolyan szűk és zárt volt, mint
Stockholm Farsta nevű kerülete. Csak házak és aszfalt. Néha elment egy
parkba, a Bois de Boulogne-ba, de ott sem voltak vadvirágok, csak gondosan
ápolt virágágyások és folyton nyírt gyep. Azt is mondták neki, hogy
veszélyes ez a hely, az erdő tele van feslett lányokkal és az ügyfeleikkel.
Leggyakrabban a Szajna mentén sétálgatott. A hajók hullámokat vertek
a vízen, és ez a hang emlékeztette mindarra, ami után annyira vágyott. De itt
egészen más illatok voltak. Savanykás szagú volt a levegő, és a vízparton
irdatlan mennyiségű szemét gyűlt fel.
Ezen a vasárnapon egy padon üldögélt a rózsaszínű napszemüvege mögé
bújva, amely régi énjére emlékeztette. Az őszi napsugarak már nem
melegítették át, hirtelen nagyon hidegnek érezte a szelet. És annyira fáradt
volt.
A járdán emberek jöttek-mentek. Senki sem volt egyedül. Párban
sétálgattak, vagy családostul. Kéz a kézben, kart karba öltve. Nevetgéltek,
beszélgettek, de Elin nem értette, mit mondanak. A francia nyelv továbbra is
rejtve maradt előtte. Tudott köszönni, és ismert néhány egyszerűbb kifejezést
is. De ez volt minden. A fotósok angolul beszéltek, pocsék kiejtéssel. Ahogy
ő is. Annyira vágyott rá, hogy újra svéd beszédet halljon, hogy a tengerparton
lehessen Fredrikkel. Vágyakozott Edvin és Erik után. Arra, hogy kócos
legyen a haja, és ne őt bámulják folyton.
Ahogy eszébe jutottak az öccsei, eleredtek a könnyei, siratta mindazt,
amit elveszített. A zsebében néhány érme lapult. Arra gyűjtögette, hogy
hetente egyszer felhívja Lassét. Az apja értesítette az iskolát, hogy nem megy
vissza, és megengedte, hogy tovább maradhasson. Általában nem volt józan,
amikor Elin hívta, összevissza dadogott, és nem is figyelt rá igazán. Talán
inkább Mariannát kellene felhívnia. Majd jövő vasárnap, esetleg. Forgatta
zsebében az érmeket, és még erősebben tört rá a sírás, amikor az édesanyja
eszébe jutott. Behúzta a nyakát, felhúzta a vállát, és most már úgy sírt, hogy
egész teste beleremegett. Nehezen kapott levegőt. Legszívesebben Fredriket
hívta volna, az ő hangját szerette volna hallani. De mit mondana neki? Talán
bocsánatot kérne.
Bocsáss meg, hogy megöltem az apádat.
Nem látta, hogy arrafelé tartott volna az a nő; egyszer csak azt vette
észre, hogy leült mellé a padra. Eleinte csak némán ült ott, egyenletes
lélegzése mégis egyfajta nyugalmat árasztott. Zöld ruha volt rajta, vastag
gyapjúból. Kezét az ölében pihentette. Ráncos, bütykös keze volt.
Mondott valamit franciául. De Elin csak a fejét ingatta. Akkor angolra
váltott.
– Sokszor láttam már, hogy itt ülsz a padon és hüppögsz. Miért sírsz
mindig olyan keservesen? Mi az, ami ennyire nehéz?
Elin nem válaszolt, de a kérdésektől még jobban eleredt a könnye. Erre a
nő felpattant, és kézen fogta Elint. Addig húzta, míg a lány fel nem állt.
– Na, gyere velem! Nem hagyhatlak itt sírdogálni, ebből elég volt.
Elin felemelte a tekintetét, és vidám, zöld szemek néztek vissza rá, a
festetlen arcot vörös haj keretezte. Kicsit táskás volt a nő szeme, de amikor
nevetett, legyezőként terültek szét szeme sarkában az apró ráncok.
– Anne vagyok – suttogta, és átkarolta Elin vállát. Másik kezével a
szemben lévő épületre mutatott. – És az ott a könyvesboltom. Rengeteg
könyvem van, és forró kakaóm. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőre nagy
szükséged van.

***

A falakat teljesen beborították a sötétbarna fából készült könyvespolcok.

Egészen a plafonig értek, a legfelső polcokat csak létráról lehetett elérni. A
polcok között asztalok sorakoztak, további könyvkupacokkal. Elin
végigsimogatta a borítójukat. Orra még mindig meg volt dagadva a sok
sírástól, és néha szipognia kellett. Minden könyv franciául volt. Némán
kibetűzte a címüket, de nem értette.
 – Angol nyelvű könyvek is vannak – mosolygott Anne, és egy távolabbi
polcra mutatott. – De ha meg akarsz tanulni franciául, javaslom, hogy fogj
egy gyerekkönyvet, meg egy szótárt. Ennél jobb módszer nincs is a
nyelvtanulásra.
Azzal eltűnt a polcok között, bő szoknyája csak úgy rengett a csípőjén,
ahogy tovasuhant. Kezében egy vékonyka könyvvel tért vissza.
– Tessék! Kezdd ezzel, tetszeni fog. A kis herceg.
Odanyújtotta neki a könyvet, és Elin elvette. Csillagokkal teli borítója
már megsárgult. Aranyhajú hercegecske egyensúlyozott egy parányi bolygón.
Csillagok. Elin a szívéhez szorította a könyvet.
– Ha itt üldögélsz, kiolvashatod, nem kell fizetned érte – mondta Anne.
– Bármit elolvashatsz a boltomban. És kérdezhetsz, amit csak akarsz.
Elin bólintott, és felcsapta az első oldalt. Ujjával megsimogatta a kis
herceget, a madarakat, a csillagokat. Arcán legördült egy könnycsepp. Anne
csak állt, és némán figyelte. Elin felnézett, kézfejével letörölte könnyét, és
megkérdezte:
– Honnan tudta?
– Mit, kicsikém? – Anne nem értette a kérdést. Megfogta Elin kezét, és
odavezette egy kényelmes fotelhez. A mellette lévő asztalkára lerakott egy
szótárt. Egy francia-angol szótárt.
– Van francia-svéd is? – kérdezte Elin bátortalanul.
Anne bólintott, és magasra mászott az egyik létrán. Felmutatott egy
agyonhasznált, vékony kis könyvecskét; a gerince már kopott volt, és néhány
oldala meggyűrődött.
– Hát ez bizony nem mai csirke, de azért jó lesz. Nem minden új ebben a
boltban – nevetett fel Anne, de nevetése köhögésbe fulladt. Nagy nehezen
lekecmergett a létráról.
A fotel nagyon kényelmes volt. Elin mélyen belesüppedt, és nekilátott
az első mondatoknak. Minden egyes szót kikeresett a szótárban. Megtanulta
franciául, mi a kalap, az elefánt és az óriáskígyó. Egy kis idő után jött Anne,
és hozott egy nagy csésze forró kakaót. Letette Elin mellé az asztalkára. A
meleg ital egész testét felmelegítette. Anne még egy meleg takarót is hozott,
és jól bebugyolálta a lánykát.
– Ugye, hogy jobb itt, mint azon a hideg pádon? És még tanulhatsz is
egyet s mást. Ígérd meg, hogy máskor is eljössz, és nem sírdogálsz egyedül
egy pádon. Senkinek sem kell egyedül sírdogálnia.
Anne tovább beszélt, csak mondta, mondta. Egy idő után Elin már meg
sem hallotta, olyan volt, mint egy háttérzaj. Vevők jöttek és mentek. Volt, aki
maradt egy darabig, leült valamelyik karosszékbe, lapozgatta valamelyik
könyvet.
A pénztár fölött volt egy tábla. Ez állt rajta:

Egy otthon könyvek nélkül olyan, mint egy test lélek nélkül.
Most
Visby, 2017

Egyik ruhadarab a másik után repül a padlóra. Elin izgatottan turkál a ruhái
között. Alice mögötte áll.
– Kapj fel valamit, és gyere már!
Elin végül egy fekete ruhába bújik. Mezítláb van. Lábujjai még mindig
kékek, emlékeztetik a hidegre, meg arra, ami az imént történt.
– De hát ki az?
– Nem tudom. Azt mondta, hogy kint vár. Nem értettem, mit mondott. A
nevedet, meg mindenfélét. Barátságosnak tűnik.
– Hogy nézett ki?
– Nem tudom. Mint egy átlagos férfi, szerintem. Mosolygott.
Elin elnémul. Még a lélegzetét is visszafojtja.
– Akkor várhat még egy kicsit – mondja végül, és eltűnik a
fürdőszobában.
Gyorsan végighúzza néhányszor a kefét a haján, és gondosan lófarokba
köti. Apró körkörös mozdulatokkal bepúderozza az arcát, és egy kevés
pirosítót is tesz rá. Alice türelmetlenül toporog az ajtónyílásban, anyja
minden mozdulatát követi. Amikor Elin végre elindul lefelé a lépcsőn, lánya
szorosan mögötte lépked. Megint kopognak. Elin feltépi az ajtót, és majdnem
összeütközik a szobapincérrel, aki egy nagy tálcát egyensúlyoz a kezében.
Csak úgy gőzölög a forró ital a két csészében a süteményes tál mellett. Elin
ingerülten fordul Alice-hez.
– Nem tudtad volna te felhozni? Mi a szösznek kellett ezért felkelnem? –
sziszegi a fogai között, de érzi, hogy szíve még mindig hevesen lüktet.
Idegessége dühbe csap át.
Alice a szája elé emeli az ujját, csitítgatja. Odalép az ajtóhoz, átveszi a
tálcát a szobapincértől, és fejével a folyosó felé biccent.
– Nem ő volt az, hanem egy másik – suttogja.
Elin kinéz a folyosóra, és ott áll ő, lazán a falnak támaszkodva.
Farmerban és barna, kopottas bőrdzsekiben. Az arca már nem szeplős, a haja
sem napszítta és kócos, inkább gyér, erősen kopaszodik, állát viszont dús
szakáll keretezi. Ám ugyanazzal a tekintettel néz Elinre, és amikor
elmosolyodik, le sem tagadhatná, hogy kicsoda.
Minden hang elnémul, megszűnnek a gondolatok. A köztük lévő
távolság, akár egy alagút. Csak bámulják egymást.
– Ennyit ér tehát egy vérrel megpecsételt eskü – szólal meg végül a férfi,
és kezét üdvözlésre emeli.
De csak állnak ott tovább, és nézik egymást, míg végül csak ellép a
faltól, és kitárja a karját. Elin a karjába veti magát. Ez nem holmi udvarias
ölelés. Nem lágy, biztonságot adó. Inkább olyan, mintha a férfi most támadt
volna fel halottaiból. Elin repül a karjába, és görcsösen kapaszkodik belé.
– Azt hittem, sohasem foglak viszontlátni.
– Kiskrumpli, miért tűntél el? – kérdezi nevetve, és simogatni kezdi Elin
hátát, arcát pedig a hajába rejti. Mély lélegzetet vesz. – Nahát, hogy újra itt
vagy! Végre.
Elin nem engedi el. Arcát a férfi mellébe fúrja, érzi a szíve dobbanását.
Ugyanaz az illat, pedig hány év telt el azóta! Mélyen beszippantja.
Fredrik végül eltolja magától. Találkozik a tekintetük, amikor két
tenyerébe veszi Elin arcát, és elmélyülten tanulmányozni kezdi.
– Miért nem hallattál magadról soha?
Majd elengedi a nőt, újra a falnak dől, tekintetét a padlóra szegezi.
– Hogy találtál rám? – kérdi Elin, és nem válaszol a férfi kérdésére.
Fredrik arca felé nyúl, de ő elkapja a kezét, és ujjait ujjai köré fonja.
– A fodrásznál megláttam rólad egy fényképet egy magazinban.
Teljesen véletlenül. Aztán rákerestem a nevedre. Elin Boals. Igazi csillag.
Pontosan úgy, ahogy tervezted.
– Úgy értettem, most? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Vagy úgy? Visby kisváros. Malin telefonált, hogy itt vagy. Úgyhogy a
legtöbben már tudják.
– Malin?
– Igen, itt dolgozik. Malin, az osztályból. Csak emlékszel rá? Azt
mondta, tegnap már találkoztatok. – Fredrik bólogat, és közben tetőtől talpig
alaposan végigméri. – Úgy nézel ki, mint egy igazi hollywoodi sztár –
állapítja meg, és újra Elin szemébe néz.
– Pedig nem vagyok az.
– Mindenesetre ott vagy fenn – biccent Fredrik az ég felé.
– Köszönöm, nagyon kedves tőled, hogy elküldted. De hogyan lehet
egyáltalán csillagot vásárolni? Hisz nem lehet mindent birtokolni! Nem azt
mondtad mindig, hogy a csillagok mindenkié?
 – De igen. Viszont ez volt a legjobb ötletem, és valamit küldeni akartam
neked.
– De legalább végig ugyanaz alatt a csillagos égbolt alatt voltunk, te
meg én.
– Hát, nem teljesen. Hogy a csudába keveredtél olyan messzire?
– Bocsáss meg – suttogja Elin, és szemét a padlóra szegezi.
– Bocsássak meg? Miért? Örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál. Úgy
vártam, hogy visszajöjj.
– A tűz miatt.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy én okoztam. Hogy… megöltem mindannyiukat. Elin
vacogni kezd, egész testében remeg. Felnéz, Fredrik arcán tökéletes
értetlenség, de hátrálni kezd.
– Micsoda? Te gyújtottad fel Aina házát? És mégis miért?
Elin hevesen rázni kezdi a fejét. Alice kikukkant az ajtón. Elin
belezavarodik, idegesen tekintget egyikükről a másikukra.
– Nem akarsz bemutatni? – és Fredrik már nyújtja is a kezét Alice felé.
– De, bocsánat. Alice, ő itt Fredrik, a gyerekkori barátom. Ő meg Alice,
a lányom.
– Nem akartok inkább bejönni és leülni? Van forró csoki. Fredrik
megihatja az enyémet.
Elin egyetlen kézmozdulattal elhallgattatja a lányát, de közben le nem
veszi tekintetét Fredrikről.
– Semmiféle házat nem gyújtottam fel, miért tettem volna? Hatalmas
tüzet raktam a tengerparton, az terjedt szét.
– Tényleg azt képzeled, hogy a mi kis tábortüzünkből indult ki minden?
Dehogy, a tűz Aina házából indult, így kapott lángra az erdő, majd Gerd és
Ove háza. Nem voltak otthon, ezért nem vette észre senki. Onnan aztán
gyorsan terjedt tovább, és egy sávban minden felfalt. De hát magad is láttad,
hiszen ott voltál. A három tanya egy irányban feküdt, és a szél pont arra fújt.
Elin lerogy a földre, szikrázik a szeme, egyik kezével a falnak
támaszkodik.
– Nem voltak otthon? – suttogja.
– Nem, még korábban elmentek valahova vacsorázni. És mire hazaértek,
semmijük sem maradt. Ove összes motorbiciklije ronccsá égett, a ház meg
elszenesedett. Rettenetes.
– Motorbicikli… De hát nem értem… élnek?
 – Nem, már nem. Meghaltak, de nem olyan régen, csak néhány éve. Öve
szívrohamot kapott, Gerd meg nem sokkal utána ment el. Bizonyára nem
tudott nélküle élni. Emlékszel, milyenek voltak, annyira közel álltak
egymáshoz.
Elin levegő után kapkod, összeszorul a torka, egy szót sem tud kinyögni.
Alice lehajol hozzá, simogatja a hátát, nyugtatgatja.
– Mi történt, anya, mit mond? Miről beszéltek? Meghalt a nagymama?
Mi a baj?
Alice könyörögve néz egyikükről a másikukra, úgy kéri, mondjanak már
neki valamit. Fredrik lehajol, Elin hóna alá nyúl, és óvatosan talpra állítja.
– Gyere, mégiscsak jobb lesz, ha leülünk – mondja gyatra angolsággal.
A kanapéra telepszenek. Alice Elin kezét szorongatja. Az asztalon ott áll
a forró csoki meg a nagy tál aprósütemény. Fredrik elmosolyodik.
– Amerikában nincs aprósütemény?
Elin üveges szemmel bámul maga elé.
– Azért mégis sokan meghaltak. Micke, Erik, Edvin – motyogja.
Fredrik a fejét rázza.
– Nem, Edvin nem, ő nem halt meg. Csak Micke és Erik. Bár azért azt
mégsem mondanám, hogy csak.
– Megtalálták Edvint? – akarja kiáltani Elin, de csak\vé-konyka sípoló
hang hagyja el a száját.
– Igen, megtalálták.
Él! Edvin él. Elin szinte fel sem fogja, csak bámul maga elé. Olyan sok
gondolat suhan át a fején hirtelen. Az öccse. És hány év eltelt azóta!
Lassénak tudnia kellett, miért nem mondta el? Miért hagyta az apja, hogy azt
higgye, mindenki meghalt?
– Bizonyára ő is felnőtt már.
Fredrik megint csak nevet.
– Hát, valóban nem az a mókusszemű, vásott kis kölyök már, akire
emlékszel!
Elin mosolyog, és Alice-hez fordul.
– Van egy testvérem – suttogja büszkén.
– Még mindig ott laknak, Heividében. A régi házatokban – mondja
Fredrik.
– Laknak?
– Igen, Marianne és Edvin.
– De hát Edvin… nem lakik külön?
 Fredrik a zsebébe nyúl, és előhúzza a telefonját. Keresgélni kezd a
névjegyzékben.
– Nem, nem, ne hívd anyát, ne mondd meg neki, hogy itt vagyok! Még
ne, most ne! Inkább mesélj róluk, szeretnék többet tudni.
Elin megpróbálja kivenni Fredrik kezéből a telefont, de ő jó messzire
eltartja.
– De hát találkoznod kell vele, ha már egyszer itt vagy! Ezzel csak
egyetértesz? Állandóan rólad beszél.
Elinnek hirtelen elered a könnye. Egy könnycsepp gördül le az arcán.
Fredrik nyújtja a kezét, hogy letörölje. Ujjaival óvatosan végigsimítja Elin
arcát. Keze durva, száraz. De meleg. Műhelyillat árad belőle, mint annak
idején Lasséból: fa és lenolaj. Elin lehunyja a szemét.
– Semmit sem változtál, ugyanolyan édes vagy, mint régen – mondja
Fredrik.
– Honnan veszed, hogy a tűz Aina házából eredt? Hiszen nem lakott ott
senki! – Elin hirtelen megint tágra nyílt szemmel néz rá, választ vár. Fredrik
vállat von, és élvezettel merül el Elin tekintetében; olyan ez, mint valami lelki
ölelés.
– Ezt állapították meg a tűzoltók a vizsgálat során. A tengerparti fák
egyáltalán nem égtek. Vagyis teljességgel lehetetlen, hogy a te hibád lett
volna. Ebben egészen biztos vagyok.
– Én meg azt hittem…
– Tévedtél. Rosszul hitted… Te jóságos ég, ezért rejtőztél ilyen sokáig?
– emeli fel a hangját Fredrik.
– Azt hittem, megöltem az apádat, és hogy soha többé nem akarsz látni
engem.
Fredrik felsóhajt, dús szakállát simogatja. Izeg-mozog, mintha hirtelen
nagyon kényelmetlen lenne a kanapé.
– Nekem sohasem hiányzott különösebben az apám. Miért, neked igen?
– dörmögi.
– Hát, az már nagyon régen volt. Alig emlékszem rá, csak a dühére.
– Éppen ez az, az örökös dühe. – Fredrik közelebb húzódik, magához
húzza Elint. – Te voltál a nagyobb veszteség, te meg én, mi sokkal jobb
emberek voltunk, mint az apáink. Szerinted?
Elin Fredrik vállán pihenteti a fejét. Alice az egyik fotelba süppedve
mélyen a telefonjába merül, már rég feladta, hogy értsen bármit is. Hirtelen
csend lesz a szobában. Fredrik Elinhez simítja az arcát.
 – Azt hittem, már sohasem foglak viszontlátni – suttogja végül, és
gyengéden megsimogatja Elin haját.

***

Nem állnak fel, amikor Fredrik távozik. Az ajtócsapódásra Alice leengedi a

telefonját, és vádlón tekint az anyjára.
– Most vele fogsz összeállni? – kérdi támadóan.
Elint úgy éri a kérdés, mintha álmából ébredt volna. Felül a kanapén,
egyenes háttal, kihúzza magát. Gondosan elsimítja ruháján a gyűrődéseket.
– Kiskoromban ő volt a legjobb barátom, mintha a bátyám lett volna.
Vagyis, tulajdonképpen a bátyám volt… jaj, ez nagyon bonyolult.
Alice bólint, még mindig keserűen néz az anyjára.
– Hát igen, valóban úgy néztetek ki, mintha még mindig igazi jó barátok
lennétek – morogja.
Elin feláll, elindul a fürdőszoba felé.
– Szükségem van egy kis friss levegőre – suttogja.
– Soha nem láttam, hogy apával ilyen közvetlen lettél volna.
Elin megtorpan Alice kijelentésére. Sarkon fordul, és szinte sziszegi:
– Ide hallgass! Ha én dönthettem volna, akkor most az apáddal lennék,
és nem itt. Te cibáltál ide engem!
Alice rácsodálkozik Elin hirtelen támadt dühére.
– De anya!
Elin elnémul. Alice odamegy hozzá, átkarolja, próbálja megölelni, de
Elin karja élettelenül lóg a teste mellett. Kapkodva veszi a levegőt, egész
teste remeg.
– Bocsáss meg, anya, én csak…
– Ő volt a legjobb barátom, amikor kicsi voltam. A legeslegjobb
barátom.
Elin kibújik Alice érintéséből, és a fürdőszoba felé indul.
– Még van időnk egy rövid sétára, mielőtt találkozunk Fredrikkel
Heividében. Jössz? Nekem muszáj mennem, itt nem kapok levegőt – teszi
még hozzá.
Alice bólint, Elin meglátja arcát a tükörben, a saját tükörképe mellett.
Megáll kezében a hajkefe.
– Hát akkor menj a szobádba, és öltözz fel! – mondja neki mogorván,
mire Alice értetlenül húzza fel a szemöldökét.
 – Kész vagyok. Láthatod, van rajtam ruha.
Elin végigsimit a lánya haján, a füle mögé igazítja a rakoncátlan
fürtöket. Alice megrázza a fejét, hogy újra kiszabaduljanak.
– Szeretem, ha borzas a hajam. Ilyen vagyok. Nem tudok más lenni,
mint aki vagyok.
– Nem is lehetsz más, mint aki vagy – ismétli meg Elin a lánya szavait,
és közben lesimítja a saját haját. Már tökéletes, de most kihúzza belőle a
gumit, és hagyja, hogy haja szabadon hulljon alá. Megrázza a fejét.
– Mesélj még az apádról. Miért nem élt veletek?
– Az apám?
– Igen, akinél Stockholmban laktál, mielőtt Párizsba kerültél.
– Nem is tudom, hol kezdjem. – Elin átpréseli magát a lánya mellett az
ajtón, és belebújik a kabátjába, anélkül, hogy válaszolna a kérdésre.
Némán hagyják el a szállodát, Alice néhány lépéssel lemaradva követi
az anyját. Elin ideges, csak menne, menne, el innen.

A felhők mögül előbukkan a nap, mire az asszony hunyorogni kezd az éles

fényben. A Donners téren néhány férfi üldögél a padokon. Vastag kabát és
ócska cipő van rajtuk. Sapkájukat mélyen szakállas arcukba húzták. Köztük
az ülésen egy lila reklámszatyor. Elin megtorpan, rájuk néz. Alice
hozzábújik, állát anyja vállára helyezi.
– Mit csinálsz? Miért álltál meg? – kérdezi.
– Ilyen volt az igazi apám – suttogja Elin, és a pad felé biccent.
Aztán megy tovább, nagyon gyorsan. Alice szinte fut mellette.
– Ezt meg hogy érted? Hajléktalan volt?
– Nem, de alkoholista, ezt már meséltem. Itt élt a szigeten, asztalos volt.
Néha bejött Visbybe, ilyenkor elitta az összes pénzét, és ugyanígy üldögélt
valamelyik pádon. Egy szép 'napon meg fogott egy sörétes puskát, bement az
egyik boltba, és kirabolta. Tökrészeg volt. Véletlenül meglőtte a
pénztárosnőt. Ezért hagyta el a szigetet és minket. Egy rabszállítóban.
Elítélték, és a büntetését Stockholmban kellett leülnie. Aztán ott maradt.
Elin hirtelen megáll, Alice-hez fordul.
– Van még valami, amit tudni akarsz? – kérdezi kihívóan.
– Igen – mondja Alice, és a szeme sem rebben. – Kedves ember volt?
Elin hátrahőköl, teljesen kizökken a szerepéből.
– Ez meg milyen kérdés?
– Egyszerű. Kedves volt?
 Elin elhallgat, gondolkodik.
– Mindig meleg volt a keze, és sokszor megölelt. Egyeskének hívott,
mintha én lettem volna a legfontosabb az életében.
– Talán az is voltál.
– Nem. Az alkohol volt a legfontosabb. Mindig csak az alkohol.
Akárhogy is küzdött ellene. És amikor ivott, egyáltalán nem volt kedves.
– Valamit nem értek. Ti nem beszéltetek egymással? Nem beszélt az
édesanyáddal? Hiszen apádnak is tudnia kellett, mi történt a gyerekeivel, a
testvéreiddel!
Elin nagyot sóhajt. Közelebb húzza magához a lányát, szorosan
magához öleli, megcsókolja az arcát.
– Nem tudom, Alice, nem emlékszem. Bizonyára tudta, de nem az a
típus volt, aki túl sokat beszélt. Természetesen beszéltünk egymással. Mégis
annyi minden van, amit nem értek.
– Megkérdezhetjük a nagyit, amikor találkozunk vele.
– Igazából nem is tudom, akarom-e egyáltalán. Nem bírom tovább. Haza
akarok menni, azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint eddig.
Fényképezni akarok, dolgozni.
Alice kibújik az ölelésből.
– Mint eddig? Azt akarod mondani, hogy vissza akarsz térni a
hazugságaidhoz?
Akkor
Párizs, 1986

Elin lélekszakadva rohant az utcán, egyik kezében egy boríték, a másikban a

táskája. Már alig bírta szusszal, homlokán gyöngyözött az izzadtság. De az
arca csak úgy ragyogott, és amikor berontott a könyvesboltba, Anne karjába
vetette magát. Anne megtántorodott, hátrált néhány lépést, és hangos
nevetésben tört ki. Elin kirántotta a borítékból a benne lévő lapot, és
meglebegtette Anne előtt.
– Kaptam munkát! – lihegte, és fél kezével a pénztárgépre támaszkodott.
Anne értetlenkedett.
– De hiszen egyfolytában dolgozol, mi ebben a különös?
– Mint asszisztens – ragyogott.
– Asszisztens?
– Fényképész leszek. Soha többé nem akarok a kamera előtt állni, csak
mögötte – mosolygott elégedetten.
– De hiszen úgy szereted a könyveket. Annyira reménykedtem benne,
hogy sikerül rábeszélnem téged a továbbtanulásra.
– Igaz, de a fényt még jobban szeretem, a varázslatos fényt. A
fényképész számára azt jelenti a fény, mint az író számára az ötlet, ugye
érted? További életemet annak akarom szentelni, hogy keressem a fényt, a
tökéletes fényt.
Elin szinte már nem is beszélt, énekelt lelkesedésében. Majdnem
folyékonyan beszélt franciául. Anne boldogan nevetett fel.
– Nagyon szenvedélyes vagy, az jó, a szenvedély a legfontosabb. Hiszek
benned, mindig is hinni fogok. De ígérd meg, hogy továbbra is eljössz ide.
Hogy dédelgethesselek. Hiszen már-már olyan vagy nekem, mintha a lányom
lennél.
Elin lelkesedése alábbhagyott, eltűnt a mosoly az arcáról. Anne
elfordult, és szórakozottan rakosgatni kezdte az egyik közeli asztalon lévő
könyveket. Tökéletes kupacokba rendezte őket.
– Nekem meg olyan, mintha az édesanyám lennél – mormogta Elin alig
hallhatóan.
De Anne már nem figyelt. Megint magában beszélt, mint oly sokszor, ha
dolgozott. Vörös haja már kezdett őszülni, nagy kontyban hordta. Ide-oda
járkált a polcok között, rakosgatta, igazgatta a könyveket.
Elin az egyik fotelba telepedett egy vastag könyvvel, amit már félig
kiolvasott. A többi fotel is foglalt volt. Anne könyvesboltjában pont az volt a
különös, hogy egyben könyvtárként is működött. Úgy tűnt, nem is az a
legfontosabb számára, hogy eladja az áruját; mintha nem kellett volna
aggódni a megélhetése miatt. Kis kézzel írott cédulákat ragasztott azokra a
könyvekre, amelyek a legjobban tetszettek neki. A diákoknak segített megírni
a leckéjüket. író-olvasó találkozókat szervezett. És amikor Elinnek a
legnagyobb szüksége volt rá, forró csokoládét hozott neki egy csepp
mentaszörppel és pillecukorral. Ezen a délutánon azonban nem csészét
nyújtott Elinnek. Hanem egy köteg súlyos könyvet.
– Ha fényképész akarsz lenni, akkor álljunk neki rendesen – jelentette
ki, és az egész kupacot letette Elin mellé. – Tessék, egy kis
fényképészettörténet. Nézd át ezeket! Itt meg egy lista a legjelentősebb
fényképészekről, akiket ismerned kell. És tanulmányozd a fényt… vagy mi
az, ami a legfontosabb.
S azzal átnyújtott neki egy kézírásos lapot. Elin átfutotta, és nevetett
Anne lelkesedésén.
– Sok mindent meg lehet tanulni könyvekből, de nem mindent –
vihorászott Elin.
Anne értetlenül nézett rá.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Szeretném megtalálni a saját stílusomat, hogy egyedi legyek.
Anne elégedetten bólintott.
– Helyes, ez már jól hangzik.

***

Ezen a vasárnapon legalább volt valami új, amiről beszámolhatott. Minden

vasárnap felhívta az apját, de ha Lasse nyelve túlságosan akadozott a
bemutatkozásnál, akkor egyszerűen letette a telefont, és bele se szólt. A
közelebbi telefonfülke bűzlött a vizelettől, azonnal kifordult belőle, és ment a
másikhoz, ami az utca végében volt. Sohasem otthonról telefonált, mindig
fülkéből. Ez már szinte szertartássá vált.
A telefon kicsengett, de senki sem vette fel. Elin lerakta a kagylót, és
csak állt ott a fülkében. Lelki szemei előtt megjelent egy másik telefonszám,
a saját számuk, odahaza a tanyán. Elkezdte tárcsázni, de amikor a feléig ért,
hirtelen kinyomta. Újra próbálkozott Lasse számával.
Ismeretlen hang szólt bele.
– Ki az? – kérdezte Elin.
– Janne vagyok, és maga kicsoda?
– Elin, Lasse lánya. Apa nincs otthon?
A túloldali hang elnémult.
– Halló, ott van még? – kiabálta Elin a kagylóba. Hallotta, hogy a másik
megköszörüli a torkát. – Hol van az apám?
– Hát nem tudja?
Elin elnémult. Mit kellene tudnia?
– Elköltözött? – kérdezte végül.
A férfi újra a torkát köszörülte. Elin nem tudta eldönteni, vajon részeg-e
vagy sem. Barát vagy betolakodó.
– Hát, eltávozott – dörmögte végül.
– Ezt meg hogy érti?
– Hát, meghalt.
Elin elnémult. Meghalt. Elment. Nincs több telefonbeszélgetés, nincs
több kérdés. Soha többé nem fognak találkozni. Lenyelte a torkában lévő
gombócot, és lassú mozdulattal, egyetlen szó nélkül letette a kagylót.
A felhők mögül váratlanul előbukkant a nap, néhány vékonyka sugár
utat talált magának. Elin felnézett, integetett a fénysugárnak. Isteni fény. Így
nevezte Lasse.
– Isten veled, apa – suttogta.
Most
Visby, 2017

Elin körbe-körbe forog, látja, hogy felbukkan a tenger és a várfal, majd

eltűnik, és újra előbukkan. Arcán érzi a szelet. Alice a parton ül és kavicsokat
szedeget. Végül Elin is leguggol mellé. Elszédült. Az arca kipirosodott. Alice
odanyújt neki egy követ. Fehér, csodálatosan selymes a tapintása.
– Nézd csak, nem olyan, mint egy szív? – mosolyog rá.
Elin a kezébe veszi, nézegeti. Bólint, és a tenyerébe zárja.
– Tudtad, hogy épp egy ilyen kő miatt szerettem bele apádba?
– Ezt meg hogy érted? Apa sohasem járt itt.
– Nem, nem is itt. De az első sétánkon egyszer csak lehajolt, és felkapott
egy szív alakú követ. Amikor átnyújtotta, már tudtam.
– Mit tudtál?
– Á, semmit.
Alice visszaveszi és zsebre vágja a kavicsot.
– Miért hazudtál neki?
Ez nem olyan egyszerű, és különben sem hazudtam. Kezdettől fogva
rosszul gondolta az egészet, és valahogy sohasem került rá sor, hogy
elmagyarázzam, hogy is van tulajdonképpen. Féltem, hogy elveszítem, és
megharagszik rám. Teltek a hónapok, az évek. Egy család lettünk, és a többi
már nem számított.
Elin feláll, újra átkarolja Alice-t, és lassan elindul.
– Bocsáss meg, anya – szabadkozik, és anyja vállára hajtja a fejét. –
Nagyon nehéz lehet neked ez az egész, én meg annyi hülye kérdést szegezek
neked.
Elinen egyértelműen látszik, hogy szomorú.
– Meg kell értened, milyen volt az életem, amikor találkoztam apáddal.
Csak Anne volt nekem, Párizsban küszködtem egyedül, hogy fotós lehessek,
ott éltem a mindennapjaimat. Annyira távolinak tűnt már az itteni életem. De
hát az igazság előbb utóbb úgyis mindig kiderül. – Elin a pad felé nyúl,
szeretne megtámaszkodni. Végül lerogy a padra, behúzza a nyakát, karját
szorosan összefonja.
Alice szorosan mellé ül. Némán figyelik a park közepén lévő tavacskán
úszkáló kacsákat. A tenger morajlása olyan megnyugtató. Nem hallatszik ide
az autóforgalom zaja, minden csendes.
– Sam valahogy emlékeztetett minderre – szólal meg végül Elin.
– Hogy mi? Gotlandra? Mindig azt mondtad, hogy apa igazi városi srác
volt.
– Igen, az volt, de valahogy mégis olyan földhözragadt. Higgadt.
Észreveszi az apró részleteket is a természetben. – Kezét Alice zsebe felé
nyújtja. – Add csak azt a követ – kéri.
Alice beletúr a zsebébe, és előhalássza. A kő talán mégis inkább
háromszög, mintsem egy szív, de azért ott van rajta a bemélyedés, és a sarkai
is lágyan lekerekítettek. Elin a tenyerére helyezi, és előveszi a telefonját.
Készít egy közeli felvételt, és azonnal el is küldi Samnek.
– Kíváncsi vagyok, emlékszik-e – mormogja.

***

Az autó lassan kanyarog a vidéki országúton, túlságosan is lassan. Már

hárman is türelmetlenkednek mögötte. A novemberi nap alacsonyan jár, a
fénye aranysárga. Az évszak ellenére minden zöld körülöttük, sűrű
fenyőerdők suhannak el mellettük. Elinnek hirtelen eszébe jut, hogy amikor
gyerekkorában beutaztak a városba, mindig azt játszotta, hogy egy kés van a
kezében, ami lenyisszantja a fákat, ahogy elhaladnak mellette. Egyszerűen
eldőlnek mögötte. Soha nem mert hátranézni, félt, hogy vége szakad az
álomnak.
Egy egyenes szakasz következik, és a mögöttük haladó autók nagy
gázzal megelőzik őket, egyik a másik után. Elin leveszi lábát a gázpedálról,
és tovább csökkenti a sebességet. Olyan görcsösen markolja a kormányt,
hogy belefehérednek az ujjai. Lefékez, lehúzódik az út szélére, fél kerékkel
az aszfalt melletti fehér murvára áll. Tökéletes csend lesz, ahogy leállítja a
motort. Kívülről semmiféle hang sem szűrődik be a kocsiba. Mindössze a
lassan hűlő motor halk pattogása hallatszik.
Elin újra elfordítja a kulcsot. Befarol egy keskeny leágazó útra, és
megfordul.
– Mi a fenét csinálsz? Fredrik vár ránk! – ébred fel álmodozásából
Alice.
Elin kihajt az aszfaltos útra, és gyorsít. De rossz irányba megy. Alice
határozottan rászól, mire Elin fékcsikorgatva megáll az út kellős közepén. A
mögöttük haladó autós félrerántja a kormányt, és nagy dudálás közepette
kikerüli őket.
– Képtelen vagyok megtenni. Ma nem.
– De meg kell tenned.
– A saját tempóban kell mindennek történnie. Muszáj.
Elin Alice felé fordul, napszemüveg van rajta. Alice odanyúl, és leveszi
róla. Elin pislog egyet, hogy szabaduljon a kibugy-gyanni készülő
könnycsepptől, és ujjával felfogja.
– Holnap sem lesz könnyebb. Csak halogatod a dolgot. Édesanyád nem
lesz mérges rád, örülni fog neked. Állhatunk itt egy darabig, de meg kell
fordulnod. Muszáj.
Elin hátradől, lehunyja a szemét. Egyre mélyebbeket lélegzik, míg
nyugodttá nem válik a légzése. Végül kihúzza magát, és mindkét kezét a
kormányra helyezi.
– Menni fog, anya! – biztatja Alice.

Az autó újra elindul, most már jó irányba. Ahogy közelednek, Elin egyre több
házat ismer fel. Emlékszik mindazok nevére, akik itt laktak annak idején,
vagy talán még ma is itt laknak. Thomas, az osztálytársa, meg Anna és
Kerstin, az egyik tanárnő. A szántóföldek túloldalán nemsokára feltűnnek
majd a Grinde-tanya épületei. Vagyis, ami a helyén áll, mivel a tanya leégett.
– Mi van, ha anya mégis úgy gondolja, hogy én okoztam a tüzet? –
suttogja, és lelassít.
– De hát nem te voltál. És nem is hitte senki, hogy te lettél volna. Hát
nem vagy képes megérteni?
– Igen, Fredrik ezt mondja. De a szikra messzire tud szállni. És én
nagyon nagy tüzet raktam.
– Szerintem igaza van Fredriknek. Te emlékszel rosszul, hiszen olyan
fiatal voltál meg.
– Szerelmes volt belé.
– Ki? Kibe?
– Anya. Mickébe, Fredrik édesapjába. Szinte istenítette, pedig nagyon
kemény volt mellette az élet.
– És te? Te szeretted?
– Szigorú ember volt. Többször meg is ütött. Még mindig emlékszem a
hatalmas, durva tenyerére. Mostanában értettem csak meg, hogy sokan nem is
sejtik, milyen érzés, ha megütnek.
 – Ezt meg hogy érted?
– Nem mindenki tudja, mit érez ilyenkor az ember. Hogy megfeszül a
bőr, szinte csíp. És ez az érzés még sokáig megmarad, akár percekig is. És azt
sem tudják, hogy ez az ütés vagy pofon szétárad az ember testében, egészen a
csontjáig, és a fájdalom a test minden porcikájában érződik, nem csak ott,
ahol valóban elérte.
– Juj, anya, ez szörnyű!
– Mi, akik ezt átéltük, akik tudjuk, milyen érzés ez, ugyanazon a
koromsötét szigeten szorongunk. Mégsem tudjuk, hogy nem vagyunk
egyedül.
– Fredrik tudta?
Elin bólint.
– Természetesen, de neki még rosszabb volt a helyzete. Azt mondta,
hogy nemigen hiányzott neki az apja, és részben meg is tudom érteni. Micke
sokkal durvább ember volt, mint az igazi apám. Mert ő is bántott néha, de
sokkal több ölelést kaptam tőle, mint pofont.
– Száműzni kellene a Marsra azokat a férfiakat, akik valaha is kezet
emeltek valakire. Az összeset.
– A nőket is – fűzi hozzá Elin halkan.

Fagyott, kopár szántóföldek suhannak el mellettük. Ezek ugyanazok a földek,

amelyeken annak idején Elin annyiszor átszaladt. És messze a távolban
meglátja a földeket keresztben átszelő fasört. A Grinde-tanyához vezető
murvautat ugyan most is fák szegélyezik, de sokkal kisebbek, mint a régi
hársfák, amikre emlékszik. És feltűnik egy ház is a fasor végében; ez is fehér,
de teljesen más, mint a régi volt. Elin szíve majd’ kiugrik a helyéről, amikor
elhajt mellette.
– Látnod kellene, milyen szép itt minden nyáron! Amikor virágba borul
az árokpart – mondja, és a sáros, barna árkokra mutogat.
– A te virágaiddal? Amiket rajzolgatni szoktál? Mindig csodálkoztam,
nem sokat ismertem fel közülük. Azt hittem, csak a fantáziádban léteznek.
– Hát, majdnem így is van – mosolyodik el Elin.
A távolban felbukkan a bolt. A kétemeletes kőház pontosan ugyanúgy
néz ki, ahogy utoljára látta: drapp színű vakolat és piros ablakkeretek. És a
kirakatokban most is, mint akkor, akciós árukat hirdetnek. Fredrik furgonja
ott parkol az épület előtt, Grinde Építkezés, olvasható rajta vastag fekete
betűkkel. Amikor észreveszi őket, kiszáll a kocsiból és elébük siet. Elin
letekeri az ablakot.
– Hű, de soká értetek ide! Azt hittem, már eltévedtél, hogy már ide se
találsz.
– Nahát, de érdekes, hogy a bolt még mindig megvan – kezdi Elin
csodálkozva.
– Minden megvan, minden olyan, mint régen.
– Semmi sem olyan, mint régen – mormogja magának Elin, és kiszáll a
kocsiból. Magas sarkúban van, cipője vékony sarka belefúródik a murvába,
és a fekete bőrre szürke porréteg telepszik. Megigazítja a napszemüvegét,
előkotor táskájából egy piros rúzst, és szórakozottan kiigazítja a sminkjét. A
tenger felől hideg szél fúj, és Alice olyan kicsire húzza össze magát,
amennyire csak bírja.
– Bemegyünk a boltba és veszünk neki valamit? Mondjuk egy doboz
bonbont? – kérdezi Alice.
– Edvin szereti a sós medvecukrot – szól közbe Fredrik. Próbálja
angolul mondani, de beletörik a nyelve, így végül svédül mondja ki: lakrits.
– Az meg mi?
– Megmutassam?
Fredrik a bolt ajtaja felé bök a fejével, Alice tétovázva követi. Elin kinn
marad, élvezi a friss levegőt. Hallgatja a fák susogását, olyan ismerős hang.
A tengertől idehallik a hullámok morajlása. És érzi a föld illatát.
Az ajtó még mindig ugyanaz. Az üvegajtó. Amikor kinyitja, ugyanolyan
keményen meg kell küzdenie vele, mint régen. Keményen megragadja,
bemegy. Új a padló meg a polcok. A falak is más színűek. De az illat
ugyanaz. Friss kenyér, felvágott és frissen főzött kávé. Fredrik ismeri a
pénztárosnőt, beszélgetnek, nevetnek. Alice odalép az anyjához, kezében egy
piros dobozos csokoládépralinéval. Elin elveszi tőle, megforgatja, minden
oldalról alaposan tanulmányozza.
– Minden karácsonykor volt otthon egy ilyen doboz csokoládé – suttogja
anya nagyon szereti.
Beljebb megy a boltba, végigsimítja a polcokon sorakozó csomagokat.
Krumplipüré-por, béarni mártás, sárgaborsóleveles, mustár, félkész makaróni.
Ismerősek, mégis olyan mások. Odamegy az édességpolchoz, és egymás után
szedi le a gyerekkori ízeket.
– De hát te sosem eszel cukrot, anya! – nevet fel Alice.
– Ma mindent eszek – válaszolja Elin, és alig bírja el a sok
cukorkászacskót. Nevet, egészen felcsúszik a napszemüvege.
 – Hű, ma valóban nagyon süt a nap – mondja Fredrik, és Elin
napszemüvege felé kacsint.
Elin a feje tetejére tolja.
– Ti sosem hordtak napszemüveget?
– Hát, novemberben nem. Ilyenkor örülünk, ha egyáltalán látjuk a napot
egy-egy percre.
Fredrik megfogja Elin kezét, és húzni kezdi beljebb, be a boltba; a raktár
és az iroda ajtaja résnyire nyitva van.
– Gyere, mutatni akarok valamit – húzza magával.
És Elin megy vele, fel a lépcsőn, fel az emeletre. Porszag van, és párás a
levegő. A padló tele van kisebb-nagyobb dobozokkal, a falakon régi
plakátok, különböző színű rajzszögekkel odaerősítve. Az irodában még
mindig ugyanaz a tömör, tölgyfa íróasztal áll, ami mögött ülve Gerd a pénzt
számolta. Fredrik kinyit egy szekrényt: az ajtó belső oldalán fotók
sorakoznak.
– Látod? Itt senki sem felejtett el téged.
Elin közelebb lép. Néhány megsárgult újságkivágást ragasztottak a
szekrényajtóra; egy francia képesújságból valók. A fiatal Elin ártatlanul
mosolyog rajtuk.
– Hát ez meg…?
– Gerd mindent tudott. Amikor kiderült, hogy Párizsba költöztél és
fotómodell lett belőled, elkezdte vásárolni a francia képesújságokat. A
legtöbb magazinban persze nem voltál benne. Rengeteget költött ezekre az
újságokra, közvetlenül Franciaországból rendelte őket. De azért olykor
felbukkant rólad egy-egy kép. Elképesztően gyönyörű voltál rajtuk, képes
voltam órákig álldogálni előttük. Annyira hiányoztál.
– Anya is látta ezeket a képeket?
Fredrik feléje fordul, újra becsukja a szekrényajtót, és gondosan kulcsra
zárja.
– Nem tudom. Bizonyára. Gerd nekem mindig megmutatta, ha talált
rólad egy új képet. Annyira büszke volt rád. A környék híressége.
– Hát, ez nagyon régen volt. Sokkal jobban érzem magam a
fényképezőgép mögött.
Fredrik megdermed egy pillanatra, majd Elinhez fordul. Megragadja
mindkét kezét, és hirtelen nagyon elkomolyodik.
– Elin, valamit el kell mondanom neked. Még mielőtt odaérünk.
Elin érzi, hogy szaporábban ver a szíve a váratlan érintéstől. Közelebb
lép, arcuk egész közel kerül egymáshoz, érzi Fredrik leheletét, mintha egy
meleg áramlás simogatná az arcát.
– Mit?
Fredrik elfordul, hátrál néhány lépést.
– Megtalálták Edvint a szántóföldön, neked köszönhetően. Te mentetted
meg. De soha többé nem lett olyan, mint korábban. Szén-monoxid-mérgezést
kapott.
– Ez mégis mit jelent?
– Súlyos agykárosodást szenvedett a füsttől. Nehezen tud járni és
beszélni. Kicsit… visszamaradott, úgy is mondhatjuk.
Elin leroskad az íróasztal mellett álló székre, Fredrik elengedi a kezét.
– Hogyhogy visszamaradott?
– Fogyatékos. Észre fogod venni rajta, csak azt akartam, hogy tudd,
mielőtt odaérünk.
Elin elnémul, szórakozottan rakosgatja az asztalon lévő prospektusokat.
Fredrik a hátát simogatja. Elin felnéz rá.
– Tehát tulajdonképpen Edvin is messze jár. Emlékszik rám egyáltalán?
– Azt hiszem, igen. Okos fiú. Belül él, benn a fejében. Csak a hangja és
a mozgása nem működik rendesen. Azt hiszem, sokat gondolkodik.
– Mindent teljesen rosszul láttam, rosszul gondoltam.
– Hát ez már igaz.
Fredrik újra megfogja Elin kezét, az arcához emeli, szakálla
csiklandozza Elin tenyerét.
– Az én kis Elinem – mosolyog, és a szemébe néz.
– Amíg újra meg nem pillantottalak, nem is tudtam, mennyire hiányzol –
suttogja Elin.
– Könnyen felejt az ember.
– Nem, egyáltalán nem ment könnyen. Erőszakkal kellett elvágnom a
szálakat. Hogy túléljem. Aztán teltek-múltak az évek, és mindez itt már csak
olyan volt, mint valami ködös álom.
Hirtelen észrevesz valamit Fredrik háta mögött a falon. Egy hosszúkás
újságkivágás, egy gyászjelentés van rajzszöggel odatűzve. Az újságpapír már
megsárgult. Elin közelebb lép, elolvassa.
GERD ALICE ANNA
ANDERSSON
1929. március 26.
Álomba szenderült.
 Szerettük.
Hiányozni fog.
2015. április 2.
Amilyen
békében éltél,
olyan békében távoztál.
Marianne
Barátok

Elin megérinti a szöveget. Gerd nincs többé, meghalt, eltemették. Hirtelen

újra eluralkodik rajta a bánat. Hány napon, hány éven át gyászolta, hiányzott
neki feleslegesen. Gerd egész idő alatt itt volt. Hirtelen maga előtt látja az
arcát, ősz fürtjeit, kövér hasát.
Alice lép be a szobába és kizökkenti Elint a gondolataiból.
– Ő ki volt?
Elin nem válaszol, úgyhogy Fredrikhez fordul.
– Nem is olyan régen halt meg. Miben, és hogyhogy nem sikerült
találkoznom vele?
Alice és Fredrik két oldalról átölelik.
– Őt is Alice-nek hívták – suttogja Elin. – Gyerekkoromban ezt
tartottam a világ legszebb nevének. Róla neveztelek el.
Alice egész testében megmerevedik.
– Hogy keresztelhettél el valaki után, miközben soha egy szóval sem
említetted?
– Nagyon sokat jelentett számomra – suttogja Elin. – Ahogy te is. Ennél
szebb nevet nem is adhattam volna neked. De megígérem, ezentúl sokat
fogok mesélni róla, mindent elmondok, amit csak tudni akarsz, amire még
emlékszem.

***

– Legalább most vedd le a napszemüvegedet! – súgja Alice Elinnek, és

megragadja a karját. – Kérlek, anya, este van, sötét van, vidéken vagyunk.
Nem lehetsz napszemüvegben, amikor ajtót nyit! – folytatja Alice anyja
sarkában lépkedve.
Elin úgy tesz, mintha nem is hallaná, nem veszi le, sőt még meg is
igazítja, hogy rendesen takarja a szemét. Óvatosan lépked a pocsolyák között,
lábujjhegyen jár, a nagyobbakat átugorja. Tekintetét a kék ajtóra szegezi.
Világosabb, mint ahogy az emlékeiben él; lehet, hogy átfestették? A ház
vakolata még mindig ugyanolyan vacak, nagy darabokban hullik. A két
falilámpa közül az egyik nem működik, és mintha lenne valami a törött
búrában; talán egy madárfészek, kisebb ágak lógnak ki belőle. A másik lámpa
halvány fényt áraszt.
Elin a kopogtatóra teszi a kezét. De csak tartja. Fredrik és Alice némán
figyelik. Végül Fredrik odalép, megfogja Elin kezét, és együtt emelik fel a
kopogtatót. Ugyanabban a másodpercben lenyomódik a kilincs. Valaki ott
állt, csak rájuk várt. Elin két lépést hátrál, és amint nyílik az ajtó, gyorsan
visszamegy az autóhoz.
– Anya! Állj meg! – kiált utána Alice.
Tekintete ide-oda ugrál Elin egyre távolodó háta és az ajtónyílásban
megjelenő apró, idős hölgy között. Marianne kilép a házból, kezét magasra
emeli, integet.
– Elin, te vagy az? – Szája kiszáradt, szavai szinte bennragadnak a
szájában.
Elin megtorpan, amikor meghallja anyja hangját. A cipőjét nézegeti,
sáros lett. Minden nedves, hideg, nyirkos és sötét, akár az éjszaka. Marianne
újra kiált, Elint hívja. Elin sarkon fordul, és futni kezd feléje. A pocsolyák
vize magasra fröccsen, rá a nadrágjára, cipője sarka minden egyes lépésénél
belesüpped a felázott talajba.
– Itt vagyok – torpan meg Marianne előtt.
Egymásra néznek. Marianne fázik, egész testében remeg, karja mégis
ernyedten lóg a teste mellett. Nem ölelik meg egymást, nem is köszönnek.
Csak nézik egymást. Egyikük sem szól semmit. Alice megböki az anyja
vállát.
– Öleld már meg! Nem megyünk be? – suttogja.
Elin lép egyet előre, de egy pillanatra sem ereszti anyja tekintetét.
– Itt vagyok. Hazajöttem. Ő itt az unokád, Alice – tolja maga elé a
lányát.
Marianne bólint, és megsimogatja Alice arcát, majd arrébb húzódik,
hogy beléphessenek az előszobába. Fredrik ölelésre emeli a karját, de
Marianne hátrálni kezd.
– Milyen hideg van nálad – állapítja meg Fredrik, csak hogy megtörje a
csendet, és már nyúl is a fűtéskapcsoló felé.
 Marianne nem válaszol, eltűnik a konyha irányában, nem várja meg a
többieket. Alice és Elin ott álldogál az előszobában, míg Fredrik a
hőszabályzót babrálja.
A konyhában melegebb van. A fatüzelésű kályha barátságosan pattog.
Elin megborzong, amikor meglátja a lángokat és megérzi a füst szagát.
Marianne készült a látogatásukra. A legszebb kávéskészletével terített.
Vékony porceláncsészék és kistányérok, gyönyörű kék rózsákkal. Minden
csésze alatt egy kisebb, rózsaszínű szalvéta.
– Hát, jó hosszú utazás lett belőle – kezdi, és végül csak Elin kezéért
nyúl. Újra és újra végigsimítja lánya kézfejét. Bőre száraz, ujjhegyein apró
vágások nyoma, pontosan úgy, ahogy Elin emlékezett rá.
– Hát igen, kicsit hosszúra nyúlt – suttogja Elin.

Leülnek, Elin és Alice közel húzzák egymáshoz a széküket. Csend van, csak
a tűzifa pattogása hallatszik. Elin óvatosan megemeli a csipketerítőt: ez még
ugyanaz az asztal, ugyanaz, amely mellett régen sok százszor evett.
Végigsimítja a felületét, ujjaival érzékeli a mélyedéseket, a cigarettacsikkek
nyomát.
– Mit csinálsz, anya? – súgja oda Alice, és lehajtja a fejét, hogy lássa, mi
van a terítő alatt.
Elin megfogja a kezét, és végighúzza lánya ujjait az asztallapon.
– Érzed? Érzed ezeket a kis mélyedéseket?
Alice bólint.
– Anya égette bele a cigarettájával, amikor mérges volt. Közvetlenül az
asztalon nyomta el a cigijét.
Marianne hozzájuk fordul. Kezében gőzölgő kávéskanna és egy
piskótatorta, tetején cukormázzal, ami itt-ott lefolyt az oldalán.
– De már nem csinálok ilyet, már nem dohányzom – jelenti ki
határozottan.
Elin elpirul, amikor rájön, hogy Marianne tud annyira angolul, hogy
megértse, mit mondott Alice-nek.
– Akkor talán megengedhetnéd magadnak, hogy vásárolj egy új asztalt –
mosolyog Elin, de nem érkezik válasz a mosolyára. – Az ünnepi
kávéskészlet. De jó, hogy még mindig megvan! – folytatja. Felemeli a
csészéjét, hogy Marianne tudjon neki kávét tölteni. Marianne színültig tölti,
Elin pedig óvatosan a szájához emeli, és kicsit megfújja a forró italt.
– Hát igen, nem sok mindent vittem magammal a Grinde-tanyára, és
végül is ez volt a szerencsém. Mert ott aztán nem sok minden maradt.
– Minden leégett?
– Nem minden, mert végül eloltották a tüzet. De nagyon sok minden.
Micke és Erik is bennégtek. Tudtad?
Arckifejezése konok, hangja rideg. Nem érződik rajta gyász, csak a
reménytelen beletörődés. Inkább megállapításnak hangzik. Elin
kényszeredetten nyel egyet.
– Igen, a saját szememmel láttam. Hiszen ott voltam, amikor a tűz
elnyelte őket. Nem emlékszel rá? Sohasem fogom elfelejteni Micke
elszenesedett testét.
Marianne leroskad a legközelebbi székre.
– Minden olyan gyorsan történt. Hirtelen mind elmentek. Mind.
– De Edvin nem.
– De igen, Edvin is. Majd megérted. Most pihen, később majd
találkozhatsz vele. Hónapokig voltunk kórházban.
Elin az anyja kezéért nyúl, de Marianne elhúzza, az ölébe ejti, összefűzi
az ujjait, nyugtalanul mozgatja ide-oda.
– Hogyhogy itt laksz, és nem a Grinde-tanyán? Láttam, hogy új ház
épült.
– Az Micke háza volt, nem az enyém. Ö örökölte – és Fredrik felé bök
az állával.
– De hát tied volt a fele, Aina pénze.
Marianne a fejét rázza.
– Nem, nem volt róla papír. És különben is, mit segített volna? Hisz
csak adósság maradt, meg a leégett ház. Ugye, Fredrik?
Fredrik bólint.
– De Fredrik sosem hagyott el – folytatja Marianne.
– Nem, nem úgy, mint én – suttogja Elin.
Marianne úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna. Az asztalterítőt
babrálja, szemét lesüti. Elin az ezüstkanalat forgatja a kezében. A sütemény
érintetlenül áll az asztalon. Végül Fredrik töri meg a csendet, miközben vág
magának egy szeletet. Dicséri, milyen finom, de senki sem figyel rá.
– És hogy boldogultál? Edvinnel és mindennel? Találtál magadnak új
férfit? – próbálja meg Elin elkapni anyja pillantását, de ő továbbra is az
asztalra szegezi a tekintetét.
– Fredrik segített nekem az évek során – válaszolja végül.
Elin a porcelántányérra ejti az ezüstkanalat. A csörömpölés megtöri a
szoba csendjét. Feláll, combja nekiütődik az asztalnak, megcsörrennek a
csészék és a tányérok is.
– Most már mennünk kell. Még néhány napig a Visby Hotelben leszünk.
Ott elérsz, ha akarsz.
Marianne felé nyújtja a kezét.
– Ne, ne menj! Drága Elin, meg kell bocsátanod!
– Megbocsátani? Mit?
– Hogy nem mentem utánad Lasséhoz, hogy nem hoztalak haza.
Egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Teltek-múltak a napok, a hónapok.
Nem volt elég erőm hozzá, hogy találkozzak Lasséval, nem akartam látni. És
amikor végre rászántam magam, addigra már elutaztál. A nagyvilágba,
Párizsba, egyedül. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor meghallottam, de
Lasse bizonygatta, hogy gondoskodnak rólad ott a messzeségben.
Elin merőn bámulja a padlót, nem válaszol azonnal. Nem tudta, hogy a
szülei szóba álltak egymással, ahogy azt sem, hogy Marianne érdeklődött
utána.
– Így igaz, jó sorom volt. Mindenesetre jobb, mint apánál, hiszen tudod,
milyen volt. Kedves, de sosem tudta abbahagyni az ivást. De azért jól
megvoltunk, nem kell emésztened magad miatta.
– Hihetetlenül csinos vagy, mintha egy filmből léptél volna ki.
Elin feláll, idegesen gyűrögeti pulóvere ujját. Végül mély lélegzetet
vesz.
– Anya, igazából nekem kell bocsánatot kérnem. Lehet, hogy az én
hibám volt minden, azon az éjszakán tüzet raktam a tengerparton. Bizonyára
onnan szabadult el néhány szikra, és az lobbantott mindent lángra. Én öltem
meg őket. Én öltem meg Mickét és Eriket.
Egymásra néznek. Csend borul a szobára. Fredrik feláll, odalép
hozzájuk, és átkarolja Elint.
– Hagyjátok abba mindketten! Ne akarjatok bűnbakot keresni – mondja
nekik. – Ami megtörtént, megtörtént. Most itt vagytok. Kezdjetek mindent
elölről.
Marianne előrehajol, megragadja Elin vállát.
– Hát ezért szöktél meg?
Elin bólint. Marianne megrázza. Elin összerándul védeni akarja magát
anyja dühétől, megragadja a karját, és kiszabadítja magát.
– Anya, hagyd abba!
Marianne megdermed. Szája mindössze egy vékony vonal, légzése
kapkodó. A mosogatóra borul és sírni kezd.
– Napokig kerestünk. Mindenütt. Már azt hittük, meghaltál – szipogja.
– Anya, bocsáss meg, úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Azt hittem, irtó
dühös vagy rám a tűz miatt, és hogy miattam halt meg Micke és Erik. Azt
hittem, mindenki odaveszett. Edvin, Gerd és Ove is. Végig ezt hittem.
Marianne feléje fordul. Kezével törli le a könnyeit.
– Micsoda? Miért gondoltad ezt? Miért lettél volna te a hibás? Hiszen te
ébresztettél fel minket, te mentetted meg az életemet!
– Te soha nem haragudtál rám?
– Nem. Miért kellett volna haragudnom? Csak elszomorodtam, nagyon
szomorú lettem, amikor végül megkaptam Lasse levelét. Szomorú voltam,
hogy elszöktél és elhagytál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.
Amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rád.
Elin megdermed, vádlón néz Mariannére.
– Igen? Hát akkor miért nem jöttél el értem? Ha olyan fontos voltam
neked?
– Hagyd abba! Olyan régen volt már – suttogja az anyja.
Elin sarkon perdül, hátat fordít az anyjának.
– Rendben, abbahagyom – mondja mogorván. – Alice, gyere, ideje
indulnunk.
Marianne megszédül, Fredrik előrelép és belekarol. Leülteti egy székre.
Alice még áll ott egy darabig.
– Visszajövünk, nagymama, nemsokára visszajövünk – mondja, mielőtt
ő is kimegy a házból.
Alice még be sem csukta a kocsi ajtaját, Elin máris teljes gázzal indul.
Szanaszét fröccsen a sár, ahogy kifarol a kerék a puha talajon. Nagy
sebességgel kanyarodik ki a betonútra, sötét van, a reflektor sem ad elég
fényt. Alice próbálja nyugtatni, de Elin nem hallgat rá.
– Tessék, magad is láthatod, nem szeret engem. Még csak nem is örült,
hogy itt vagyok. Miért is jöttünk ide? – mondogatja, majd bekapcsolja a
rádiót. Hangjukat elnyeli a zene.

***

Több mint harminc év. Ennyi telt el azóta, és ráncokat szántott mindannyiuk
arcára. Elin a plafont bámulja, kavarognak az érzelmei. Nem kapcsolta fel a
villanyt. Csak egy utcai lámpa gyenge fénysugara világít be a hatalmas
szobába, kettészelve a sötétséget. A fürdőszoba padlóján ott hever egy
kupacban a ruhája, sáros nadrágszára emlékezteti a tanyára, ahonnan olyan
sebesen távozott.
A mobiltelefonját babrálja, Sam régi üzeneteit olvasgatja. Nem érkezett
válasz. Sam valószínűleg nem is emlékszik arra a szív alakú kőre, talán nem
is érti, miért küldte neki a képet. Lehet, hogy írnia kellene néhány sort? De
mit? Már nincs miről beszélniük. Az egyetlen közös téma Alice. Próbál
találni valami okot az írásra, de végül a mellére ejti a telefont anélkül, hogy
egyetlen szót is bepötyögött volna. Tulajdonképp mindent el kellene
mesélnie, de hát hol kezdje?

Elaludt. Megszólal a telefonja. A vibrálásra ébred, egész testében érzi.

– Sam? – suttogja reménykedve.
– Nem, én vagyok az, Fredrik. Ki az a Sam?
– Hát a…
– A férjed? Férjnél vagy?
– Alice apja – válaszolja hirtelen teljesen éberen. – Kicsit bonyolult.
– Mindig az, nem?
Elin felül az ágyban, felkapcsolja a lámpát.
– És te? Megnősültél? – kérdezi Elin lélegzetét visszafojtva.
Fredrik felnevet, harsányan, majd köhögni kezd, levegő után kapkod,
nem tud azonnal válaszolni.
– Igen, természetesen. Nem élhetek egyedül egy ilyen sivár szigeten.
– Hogy hívják?
– Miriam.
– Van gyereketek?
– Igen, sok kavicsunk lett.
– Kavics? Ezt meg hogy érted?
– Nem emlékszel? Kavicsokat dobáltunk.
– De hát mindig más jött ki.
– Összeadtam az eredményeket. Eddig öt – nevet újra.
Elin eltartja a fülétől a kagylót, nem válaszol azonnal.
– Azt hittem, mi ketten össze fogunk házasodni – suttogja.
– Tényleg komolyan hitted? – kérdi Fredrik hirtelen elkomolyodva.
– Hát, talán mégsem. Vagyis már nem emlékszem.
– Örülök, hogy újra láthattalak. Mindig vágytam rá, soha nem
felejtettelek el.
 – Én is, én sem.
Elin szemébe könnyek szöknek. Nagyot sóhajt.
– Pedig soha még csak meg sem pusziltuk egymást, te meg én – mondja
végül.
Fredrik megint felnevet.
– Nem, tényleg, túl fiatalok voltunk hozzá.
– De ugye nagyon közel álltunk egymáshoz? Ugye, jól emlékszem?
– Igen, jól emlékszel. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Te meg én.
– És a csillagok.
– Igen, te, én meg a csillagok. Emlékszel arra a sok-sok estére a
tengerparton? De szép volt!
Elin letörli a könnyeit. Témát vált, hogy elterelje a gondolatait.
– Találkozhatok velük? A családoddal?
– Természetesen, ezért hívtalak.
– Anya meglátogatása nem sikerült valami jól.
– De hát tudod, milyen.
– Nem, nem tudom. Több mint harminc éve nem találkoztam vele.
– Adj neki még egy lehetőséget, megérdemli. Valójában kedves ember
rejtőzik a kemény páncél alatt. Mindig bezárkózik, ha nehéz helyzetbe kerül.
Tudom, hogy hiányoztál neki az évek során, mindennap gondolt rád. Szeretne
meghívni téged vacsorára. Miriam és én is ott leszünk, meg a gyerekek.
Holnap este. Még nem is találkoztál Edvinnel, ő is látni akar.
– De hát azt sem tudja, ki vagyok!
– Majd meglátjuk. Sokkal okosabb, mint egyesek képzelik.
Befejezik a beszélgetést, a szobában újra csend lesz. Későre jár, de
gondolatai túlságosan kuszák ahhoz, hogy elaludjon; túl sok benyomás érte.
Feláll, odamegy az ablakhoz. A hold ott tükröződik az ezüstösen csillogó
tenger felszínén. Felöltözik, több réteg meleg ruhát vesz, majd sétálni indul a
sivár utcácskákba.
Fejét hátrahajtva nézi a csillagokat a koromfekete égen. Ezüstös pettyek
milliói. A tompa utcai világítás ellenére is olyan sötét van, hogy jól látszanak.
Sorra elsuttogja a csillagképek neveit. Körbe-körbe forog, hogy az egész
égboltot láthassa, és egyre többet fedez fel. Mintha elfelejtett ismerősök
lennének.
– Anya, mit csinálsz itt? Miért álldogálsz itt teljesen egyedül?
Alice szól hozzá. Ő is kint járkál az utcán, pedig már késő este van.
Kötött sapkáját mélyen a fülére húzta. Orra hegye pirosan fénylik. Megállt
kicsit távolabb, Elin odalép hozzá.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Nem tudtam. Csak kijöttem, hátha rábukkanok egy helyre, ahol ihatok
egy forró csokoládét. Aztán sétálni kezdtem. Itt minden olyan gyönyörű.
Mintha egy mesébe csöppentünk volna.
Elin belekarol.
– Ugye? Mintha egy másik dimenzióban lennénk, egy másik időben.
Sétálunk még egy kicsit? Talán még kiismerem magam itt. Megmutatom
neked a templomot. Óriási, és nagyon szép.
Lassan elindulnak, szorosan egymáshoz simulva. Hideg van, látszik a
leheletük.
Akkor
Párizs, 1999

Magas kupacokban álltak a dobozok a járdán. Dobozok százai, tele

könyvekkel. Az utca végén megjelent egy teherautó, Elin elé kanyarodott, és
prüszkölve megállt. A sofőr kurtán köszönt, majd hátrament és leengedte a
rakodórámpát. Elin nyakában egy pánton ott lógott a fényképezőgép.
Gondosan dokumentálta, ahogy a dobozok egymás után eltűntek a kocsi
rakodóterében. A könyvesbolt polcai üresen tátongtak. Elin lassan végigsétált
a helyiségen. Kicsinek tűnt. Eszébe jutott, milyen nagynak látta, amikor
először lépte át a küszöbét; mintha az egész világ, vagy még több belefért
volna.
A pulton már egyetlen toll, egyetlen jegyzettömb sem volt. Megfogta a
falon függő táblát, amin az idézet volt, és leemelte. Egy otthon könyvek
nélkül… Ez itt nemsokára egy könyvesbolt lesz könyvek nélkül. Elveszett a
lelke.
Tisztán látta maga előtt Anne-t, olyannak, mint amikor először
találkoztak. Amikor még vörös haja és hatalmas, rengő keble volt, és hosszú,
bő ruhákban járt. A vége felé összetöpörödött, haja megőszült, de a szeme
végig csillogó maradt. Nem ment nyugdíjba, az utolsó pillanatig bejárt a
boltba. Egy este aztán szép csöndben elaludt, és nem ébredt fel többé.
Meghalt. A könyvesbolt pedig bezár, ki kell üríteni. Sokan segédkeztek.
Végrendeletében három név szerepelt, egyikük sem volt a rokona, és egymást
sem igen ismerték, de ők voltak Anne angyalai. Így hívta őket. Az eltévedt
lelkek, akik számára a könyvesbolt jelentette a biztonságot.

A fényképezéssel kapcsolatos könyveket csomagolták be utoljára. Elin

minden könyvből megtartott egy-egy példányt, gondosan félretette egy
dobozba más emlékekkel együtt. A saját könyve is ott volt a polcon. Elin még
emlékezett rá, mennyire büszke volt Anne, amikor megjelent az első kiadás.
Azt kérte, hogy személyes és átgondolt legyen a dedikáció, ne csak valami
elkapkodott aláírás.

Nemsokára újra üres lett a járda, a teherautó elment. Elin doboza, tele az
emlékeivel még néhány napig ott marad a padlón. Kitűzte a cédulát az ajtóra,
hogy a bolt megszűnt, majd gondosan bezárta. Nehezen tudta rávenni magát,
hogy ott hagyja. Leült a bolttal szemközti padra, a folyót, a tovaúszó hajókat
ügyelte. Ez ugyanaz a pad volt, amelyiken akkor ült, amikor először
találkoztak; amikor Anne odajött hozzá, és behívta a könyvesboltba. És most
megint itt ült, egyedül, szomorúan.
A fal mellett végig árusok sorakoztak, festményeket, képeslapokat
kínáltak. Jöttek-mentek az emberek. Szerelmespárok kéz a kézben.
Gyermekeik után futkosó szülők. Elin tekintetével követte őket.
A feje tele volt gondolatokkal. Vágyakozással. Emlékekkel. Két kézzel
markolta az ölében lévő fényképezőgépét. Majd felállt, és elkezdett
fényképezni. Megörökítette a fényt, a szépséget. Megszabadult a nyomasztó
gondolatoktól.

***

A férfi a falnak támaszkodva állt, kicsit távolabb. Állát kezén nyugtatta, a

vizet bámulta. Elin óvatosan közelebb lopakodott, a fényképezőgépe mögé
bújt. A férfinak sűrű, barna haja volt. A fény megvilágította az arcát,
aranybarna borostás álla aranyként fénylett. Úgy festett, akár egy filmcsillag,
karcsú teste árnyéka a járdára vetődött. Fekete sziluett a szürke járdán.
Amikor végre egyetlen arra sétáló sem takarta, és a férfi egyedül látszott a
keresőben, Elin elkattintotta a gépet. A férfi mozdulatlanul állt. Tökéletesen.
Csak a fény változott parányit, amikor Elin egy icipicit más szögből kezdte
fényképezni. Egyszerre mindig csak néhány centiméternyit változtatott a
beállításon.
Közelebb lépett, és úgy komponálta meg a képet, hogy a férfi arca
kerüljön a középpontba. A férfi hirtelen hátrafordult, meglátta, és
elmosolyodott. Elin továbbra sem engedte le a gépet, de ujját levette a
kioldóról, és moccanni se mert, mint akit tetten értek. A férfi néhány lépést
tett feléje, szeme csillogott.
– Beszél angolul? – kérdezte erősen törve a franciát.
Elin bólintott, szégyenlősen leengedte a kamerát.
– Jól sikerült? – kérdezte a férfi, és a gép felé bökött a fejével.
Elin elvörösödött. Nem mert a szemébe nézni, lesütötte a szemét, érezte,
hogy ég az arca. A férfi csillogó barna bőrcipőben és sötétszürke öltönyben
volt.
 – Bocsánat, nem tudtam ellenállni. Remekül nézett ki, ahogy ott állt, azt
hiszem, tökéletes lett a kép – motyogta zavartan.
– Megkaphatom? – kérdezte, és nyúlt a fényképezőgép felé. Elin
vonakodva adta át neki. A férfi a szeméhez emelte a kamerát, de Elin hátat
fordított neki, majd amikor megkerülte, hogy szembe kerüljenek, Elin újra
elfordult. Így forogtak körbe-körbe. Végül a férfi feladta, és leengedte a
gépet.
– Oké, feladom. Pedig jobban mutatna a képen, mint a kamera mögött.
Ismerem ám magát. Annak a csodálatos könyvesboltos nőnek a lánya. Már
többször láttam ott, megismerem.
Elin nem válaszolt. Ő még sosem látta a férfit. Biztosan emlékezne rá.
– Már régen meg szerettem volna szólítani, észrevettem, milyen
csodálatos a kapcsolata az édesanyjával – folytatta.
Elin bólintott, hirtelen megint erőt vett rajta a szomorúság, és valahogy
nem adódott rá alkalom, hogy megmondja, Anne nem az édesanyja. Nem az
igazi anyja. A férfi mintha megérezte volta, hogy elszomorodott, kinyújtotta
felé a kezét. Elin is a kezét nyújtotta, a férfi pedig megfogta.
– Tudom, hogy meghalt. Őszinte részvétem. Az én cégem vásárolta meg
a helyiséget. Elin, ugye így hívják?
Elin bólintott.
– A szerződésben láttam. Sétálunk egyet? – folytatta még mindig a lány
kezét fogva, és lágyan megszorítva.
Tett néhány lépést, így karjuk megfeszült. Elin kissé vonakodva követte.
– Ugye egyszer majd megnézhetem azt a képet, ha előhívta? – kérdezte.
Elin bólintott.
– És szívesen venném, ha ajánlana néhány könyvet, nagyon szeretek
olvasni. Igazi álom, hogy egy könyvkereskedő lányával sétálgathatok! Sam
vagyok. Sam Boals.
Elin megállt, kiszabadította a kezét.
– De már nincs könyvesbolt. Épp az előbb hajtott el a teherautó, Anne
egy iskolának ajándékozta a könyveket. A polcok üresen tátongnak. Elmúlt,
minden elmúlt.
Elin hangja nagyon szomorú volt.
– De hát ott van minden magában, minden egyes szó, amit elolvasott.
Ezeket senki sem veheti el magától. Édesanyja a legszebbet adta, amit egy
szülő csak adhat a gyermekének.
Elin megint bólintott. Sam óvatosan megsimogatta a vállát, és
együttérző pillantást vetett rá, de nem szólt. Csak álltak egymás mellett a
falnak dőlve.
– Mi történik majd a bolttal? – kérdezte végül Elin suttogva. Sam vállat
vont.
– Nem tudom. Ingatlankereskedő vagyok, megvesszük, eladjuk.
Általában nincs benne túl sok érzelem. De ez most egy sokkal nehezebb eset.
Nagyon sokszor jártam ebben a könyvesboltban, és igen megszerettem.
Sam lehajolt, valamit kotorászott a földön. Amikor felállt, egy kis kő
volt a kezében. Elin kezébe nyomta, és rázárta az ujjait.
– Tegye a zsebébe, és csak otthon nézze meg. Ha egyetért velem, akkor
újra találkozhatunk. Megígéri?
– Nem értem – húzta fel Elin a szemöldökét.
– Érteni fogja. Bízzon bennem! Csak tegye zsebre – mondta Sam, és
csak úgy ragyogott az arca.
És Elin tette, amit a férfi mondott, érezte a kő súlyát a kabátja zsebében.
Sam újra megfogta a kezét, és továbbsétáltak. Elin kedvenc könyveiről
kérdezősködött, és mesélt a sajátjairól. Élénk beszélgetés alakult ki köztük,
nem fogytak ki a szóból.
Hirtelen esni kezdett, mintha leszakadt volna az ég. Sam levette a
zakóját, és a fejük fölé tartotta. Elin közelebb húzódott hozzá, érezte a férfi
illatát, ami végtelen biztonságérzettel töltötte el. Az utca egy pillanat alatt
kiürült, de ők csak sétáltak tovább a zakó védelmében.
Most
Heivide, Gotland, 2017

Az asztalt csorba porcelántányérokkal terítették. Öt tányér szorosan egymás

mellett. A lócán már ott ülnek a gyerekek, és várnak. Szőkék, hosszú hajúak,
kócosak és jókedvűek. Van köztük egészen kicsi és serdülő is, összevissza
foglaltak helyet. Mind fiú, és mind szeplős. Nyugton vannak, de azért egy-
egy óvatlan könyökölés vagy combcsípés csak becsúszik, és ilyenkor az
egész társaság mozgolódni kezd, mintha egyetlen test lennének. Velük
szemben három tányér van, és egy-egy az asztal két végén.
Fredrik az asztal mellett áll, átkarolja a feleségét. Látszik rajtuk, hogy
összetartoznak, mintha egyek lennének. Szép nő. Az arca pirospozsgás,
kerekded. Farmernadrág van rajta és egyszerű, csíkos pulóver, amiben kissé
kidudorodik a hasa. A haja olyasmi, mint Eliné hajmosás után, mielőtt még
bármit is csinálna vele. Fényes, göndör, középen elválasztva hordja. Ő főzi a
vacsorát, hatalmas fakanállal keverget valamit a fazékban.
Mindenki elhallgat a konyhában, amikor belépnek. Elin hirtelen nagyon
egyedül érzi magát, pedig ott van mellette Alice. A gyerekek nagy szemeket
meresztenek rájuk, Fredrik elengedi Miriamot, és közben Elint nézi, aki
elmosolyodik, és kezét óvatos üdvözlésre emeli.
Marianne mögöttük áll, türelmetlenül toporog, mintha szeretné
betessékelni Elint és Alice-t a konyhába. Elin végigpillant az asztalon,
megszámlálja a terítékeket, majd az anyja felé fordul.
– Edvin nem eszik velünk? – kérdezi, és újra a tányérokra sandít, mintha
ellenőrizni akarná, jól számolt-e.
– Nagyon csámcsog – mormogja Marianne.
– Ideges lesz, ha túl sokan vagyunk – fűzi hozzá Fredrik.
– Nem számít, úgy szeretnék már találkozni vele.
Elin kimegy a konyhából, és tanácstalanul megtorpan az előszobában.
– Merre van? Még mindig ugyanaz a szobája?
Marianne a fejét rázza, és előremegy.
– Nem tud felmenni a lépcsőn. Az én régi szobám lett az övé.
Elin csak most veszi észre, hogy eltűnt az összes küszöb. Gyorsabban
kezd verni a szíve, ahogy közelednek a szoba ajtajához.
 Az előszobában egy fiókos szekrény áll, néhány régi fényképpel a
tetején; Elin elidőzik előtte, nézegeti őket.
– Felismered magad? – kérdezi Marianne, és felemeli az egyiket.
A kicsi, ovális aranykeretbe préselt képet az iskolai fényképész
készítette egy szürke, foltos háttér előtt. Elin akkoriban frufrut viselt,
Marianne vágta a haját egyenesre a konyhai ollóval. A metszőfogai
hullámosak, orra szeplős. Olyan élénkek rajta a pöttyök, mintha valaki tollal
rajzolta volna oda őket. Marianne végigsimítja a kislány arcát a képen.
– Mindennap megnéztelek magamnak.
Elin kiveszi a kezéből, és lefelé fordítva a komódra teszi.
– Most nézz ide inkább, nézz rám! – azzal megfogja az anyja kezét, és
az arcához emeli. Hideg, csontos, bütykös a keze. – Most már itt vagyok,
anya. A valóságban is.
Marianne elhúzza a kezét. Elin észreveszi, hogy anyja szeme könnybe
lábadt, de Marianne megy tovább Edvin szobája felé. Elin követi.
Edvin háttal ül az ajtónak egy magas támlájú tolószékben. Egyik keze
kissé kicsavarodva a testéhez simul, könyöke lelóg a karfáról. Egyenletesen
rázza a fejét. Amikor meghallja, hogy beléptek a szobába, valami hangot ad
ki magából; mintha monoton siratódal lenne egyetlen hanggal. A szobában
hideg van. A falnál egy állítható magasságú ágy áll, magas ráccsal, rajta piros
gyapjútakaró. Marianne Edvin vállára teszi a kezét, hangosan, artikuláltan
szól hozzá.
– Edvin, itt van, a nővéred végre hazajött.
Edvin felkiált, éles, magas hangot ad ki minden egyes ki- és
belégzéskor. Egyik lábával a padlón dobol.
– Ugye örülsz? Hát igen, mennyit vártunk rá! – folytatja Marianne.
Megigazítja Edvin borvörös kardigánját, és egy papírtörlővel, amit a zsebéből
halászott elő, megtörli a fia száját. Majd fejével int Elinnek, aki tétován
néhány lépést tesz feléjük.
– Szervusz, szóval itt vagy – mondja, és kezét öccse kezére teszi.
Edvin ránéz dióbarna szemével, csak úgy sugárzik belőle a boldogság,
száján ferde mosoly. Szája sarkából nyál csorog, Marianne letörli.
– Szerinted érti, hogy én vagyok az?
Edvin újra erősen dobolni kezd a lábával, ahogy meghallja Elin
kérdését, szájáról eltűnik a mosoly.
– Szerintem igen. Hiszen látod, azt is megértette, amit kérdeztél.
– De hát olyan régen volt, hogy emlékezhet?
 Újra az a monoton hang, Edvin a padlóra szegezi a tekintetét, szemének
csillogása kihuny.
– Emlékszel rám – suttogja Elin, és leguggol mellé. Behajol a
tolókocsiba, és fejét Edvin mellére hajtja. – Emlékszel, hogy mindig
odabújtál hozzám, így, ha nagyon féltél?
Edvin megint dobol a lábával, kezét Elin hátához húzza, keményen
megütögeti. Elin megsimogatja, és megcsókolja az arcát.
– Nahát, Edvin! Hogy te élsz! Gyere, egyél velünk, gyere, légy velünk!
– Elin kioldja a tolószék fékjét, és elindul vele a konyha felé. Marianne nem
tiltakozik, hagyja, hadd menjenek, de megáll az előszobában, a fényképeket
rakosgatja.
Elin az asztal keskeny végéhez állítja a tolókocsit, és odaül mellé,
szorosan mellé. Nem tud betelni öccsével, simogatja a karját, a hátát, a fejét.
Miriam az asztal közepére helyezi a fazekat. Szétárad a gőzölgő étel
illata.
– Rókagombás marharagu. Minden innen, Heividéből van.
Alice szólásra nyitná a száját, de Elin szúrós szemmel néz rá, és némán
egy angol szót formál a szájával. Eat. Egyél!
– Vegetáriánus változatunk is van. Másoknak is vannak egyéni
elképzeléseik – szól közbe Fredrik, és a lóca felé bök a fejével. – Épp ideje,
hogy bemutassuk ezt a kis csapatot. Erik, aki vegetáriánus, ha éppen úgy
tartja kedve, Elmer, aki csak a sonkát és a sajtos tallért szereti, Esbjörn, aki
nem hajlandó uborkát enni, Emrik… Emrikkel minden rendben, ő egyelőre
még szinte mindent megeszik. A kicsi pedig Elis. Felsoroltam az összes e-t,
vagy kihagytam valakit? – nevet Fredrik és Miriam is.
– Do you speak English? – fordul Alice Erikhez, aki lelkesen bólogat.
– Zenélek – mondja tökéletes angolsággal –, sok barátom van
Amerikában, akikkel angolul beszélgetek.
Az egész konyhát betölti a csevegés, és olyan meleg van, hogy
bepárásodnak az ablakok. A fazék lassan kiürül. Edvin a kanalával kalapálja
a tányérját, Elin segít neki óvatosan a szájához emelni az ételt.
– Adj neki egy kis tejet is, nagyon szereti – szól oda neki Marianne, és
az üres pohárra mutat.
– Emlékszem – suttogja Elin.
***

– Anya, Erik azt mondja, hogy az istállóban vannak tehenek. Még soha nem
simogattam tehenet. Kimehetünk? – kiabál át Alice az asztalon, és kérőn néz
Elinre.
Elis a lócán ugrál. Vékony, kitérdesedett plüssnadrágja lecsúszik, fél
feneke kilóg belőle. Miriam egy határozott mozdulattal belerázza, szinte
felemeli a kisfiút a nadrágjánál fogva.
– Marianne, vidd ki a lánykát, hadd simogassa meg a teheneket –
mondja.
– Megyek én is, kell egy tolmács – mosolyog Elin. – Ezek szerint
vannak tehenek? – fordul Mariannéhoz, és felhúzza a szemöldökét.
– Igen, csak néhány, tejet adnak. Élnünk kell valamiből, nekem meg
Edvinnek.

Együtt mennek át az udvaron, ki a kicsi istállóhoz. Elin a megszokott

mozdulattal nyitja az ajtót: kicsit megemeli, úgy fordítja el benne a hatalmas
kulcsot. Megcsapja őket az állatok melege és szaga. Marianne felkapcsolja a
villanyt, a tehenek pedig üdvözlésképpen bőgni kezdenek.
– Azt hiszik, hogy enni kapnak – mormogja maga elé.
Alice és Elin ide-oda sétálgatnak a hatalmas fejű állatok között. Az
egyik tehén hirtelen kiölti a nyelvét, és megérinti Alice kezét. A lány
felsikolt. A fiúk hangosan nevetni kezdenek. Elis felmászik a kerítésre, apró
kezét a tehén feje felé nyújtja, és hangosan felkacag, amikor az állat hosszú,
érdes nyelvével végignyalja a kezét.
– Alice még soha életében nem simogatott tehenet – magyarázza Elin.
Elis nagy szemeket mereszt rá, mintha most mondták volna meg neki,
hogy nincs is Télapó.
– Egy olyan nagyvárosban élnek, ahol a házak magasabbak, mint nálunk
a tengerparti sziklák, és az emberek egymás hegyén-hátán laknak –
magyarázza Erik nagy okosan, miközben egymásra rakosgatja a kezét. Elis
hitetlenkedve rázza a fejét, ez számára érthetetlen.
– Soha nem simogatott még tehenet. Hát, akkor éppen ideje volt, hogy
eljöttetek – sóhajt fel Marianne. – Pedig ez a lányka már szinte felnőtt. Mi
lesz belőle, ha soha nem járt még vidéken, és azt sem tudja, hogyan
működnek a dolgok valójában?
Elin elszalad az autóhoz, behozza a fényképezőgépét; az összes közül a
legkisebbet. Valami különös nyugalmat érez a testében, és már nem zavarja a
sár, ami a nadrágjára fröccsen.
Lekapja Alice-t a tehenekkel, Alice-t és Mariannát egymás mellett,
ahogy mosolyognak. A fiúkat, akik szinte mindenütt ott vannak az istállóban,
fenn is, lenn is, lábukat lógázzák a tetőgerendáról. Apró részleteket is
fényképez, a falakat, Marianne facipőjét, a falra akasztott kötőfékeket.
Mindent meg akar örökíteni, a pillanatokat, amik máskülönben örökre
eltűnnének. Megmutatja anyjának a képeket a kijelzőn. Marianne érdeklődve
nézegeti, majd lelkesen pózol újra, de rémülten kéri a lányát, hogy senkinek
se mutassa meg őket.
Alice és Marianne bizalmasan nevetgélnek, összebújnak, mintha valami
különleges kapocs lenne közöttük. Nem tudnak kummunikálni egymással,
nem ismerik a szavakat, amelyekkel a másik leírja a világot. Mégis
beszélgetnek, gesztusokkal, mosolyokkal.
Egyszer csak Fredrik kiabál nekik az udvarból, mire az összes fiú a
nyakába szedi a lábát, és rohan vissza a konyhába. Elin elmosolyodik, látva,
hogy Marianne és Alice együtt mennek vissza a lakóházba. Egymás mellett,
kart karba öltve.

Elin még marad. Hátrálni kezd a fal felé, felemeli a fényképezőgépet, és

megpróbálja befogni az egész istállót, az összes tehenet. Hirtelen megbotlik
valamiben, megtántorodik, de sikerül megtámaszkodnia a falban. Lebámul a
földre. Nadrágja és cipője tiszta por és széna.
Lehajol, és kezével óvatosan végigsimítja a durva pallókat. Tele vannak
repedéssel, szálkákkal; felsértik a kezét. Hirtelen megdermed, a palló egy
helyen kicsit kiáll. Óvatosan megpiszkálja, és könnyedén felemeli. Még
mindig ott lapulnak az italok, amiket még Lasse rejtett oda sok-sok évvel
ezelőtt. Szép sorban, egyenként kiemeli az üvegeket. Lecsavarja a kupakot, és
tartalmukat a földre önti, a padló alá. A palackokból egyre csak bugyog az
ital. Erős alkoholszag támad, szúrja az orrát. A talaj gyorsan elnyeli a
folyadékot, csak egy nedves folt jelzi a nyomát.
Az üvegek alatt, mélyen a földbe ásva van még egy befőttesüveg, Elin
észreveszi, ahogy megcsillan aranyszínű fedele. Megpróbálja kihúzni, de
ennyi év alatt erősen beágyazódott. Nem erőlködik tovább, inkább lecsavarja
a tetejét, bedugja a kezét, és szép sorban kihalássza a benne lévő cédulákat,
amelyeket oly sok évvel ezelőtt írt. Már alig lehet elolvasni, mi áll rajtuk,
kifakultak, szétmállottak. Csak fél szavakat tud kivenni, olykor csak egy-egy
betűt. Vajon mit rejtett el ide akkor régen? Miféle titkai lehettek, amit
senkinek sem akart megmutatni? Már nem emlékszik rá.
Kihalássza az összes papírszeletkét a dobozból, és zsebre vágja őket.
 ***

Elin úgy érzi, mintha egy buborékban ülne. Nézi az asztal körül ülőket, ide-
oda kapkodja a tekintetét, de nem fogja fel, mit mondanak. Mindenki
egyszerre beszél, mindenki mozog, mindenki mosolyog. Apró kezek nyúlnak
a hatalmas tál felé, a csokoládészósszal leöntött, banánkarikákkal és
habcsókkal rétegezett fagyis desszertért. A gyerekek szinte összevesznek, kié
legyen az utolsó néhány kanálnyi édesség, rendületlenül kanalazgatják a már
szinte üres porcelántálat. Hangos nevetés nyomja el a többi hangot.
Ugyanaz az asztal, ugyanazok a falak. Sőt még az a festmény, amit
egyszer régen együtt festettek, még az is ott lóg a falon, ugyanabban a
keretben, ugyanott, ahol akkor. A kutya, a fa, a traktornyomok, a madarak.
Négyen festették. De Erik már nincs közöttük.
Edvin elégedettnek látszik. Egyáltalán nem tűnik idegesnek attól, hogy
olyan sokan ülnek az asztalnál. Keze és feje rángatózik. Úgy tűnik, hogy
figyel, mereven mosolyog.
Az asztal egyik végében Erik és Alice elmélyülten beszélgetnek, látszik
rajtuk, hogy valami vidám témáról. Nevetnek, Alice hevesen gesztikulál.
Talán épp egyidősek. Elin odafordul Fredrikhez.
– Hány éves is Erik?
Fredrik a fiatalok felé fordul.
– Most lesz tizennyolc. És Alice?
– Tizenhét.
A két fiatal ebben a pillanatban, egyszerre felpattan. Alice megáll Elin
előtt.
– Mutatni akar nekem valamit, odakinn. Mindjárt jövünk.
Elin bólint, és már el is tűnnek. Elin a konyhaablakhoz lép, és távolról
figyeli őket. Elsétálnak az úton, kicsit távolabb az udvar fényétől. Megállnak,
és fejüket az ég felé fordítják. Az eget nézik. Sokáig. Erik talán a
csillagképeket magyarázza Alice-nek. Elin elmosolyodik.
Marianne a mosogatónál áll, hegyekben állnak mellette a tányérok, sorra
elöblíti őket a folyó víz alatt. Elin mellé áll, adogatja neki.
– Az én kis segítségem – mondja Marianne anélkül, hogy ránézne.
– Már nem is olyan kicsi.
– Hát nem, eltelt néhány év.
Mosogatnak, csörömpölnek az edények. Elin nem tudja, mit mondhatna
még. Némán dolgoznak egymás mellett. A legkisebbek megunták az
üldögélést, összevissza rohangálnak az egész házban, látszik, hogy
otthonosan érzik magukat. Fredrik és Miriam az asztalnál ülnek, előttük egy-
egy pohár bor. A nevén szólítják, mire hátranéz a válla felett, keze még
mindig a mosogatóvízben.
– Elin, hagyd csak, Marianne egyedül is megbirkózik vele. Gyere,
inkább mesélj New Yorkról! Tényleg csak emeletes házak vannak ott? És
nincsenek fák?
– Gyertek és látogassatok meg minket – ül le Fredrik mellé, aki átöleli a
vállát.
– A legjobb barátok voltunk, Elin meg én – magyarázza Fredrik
Miriamnak.
– Örökre – fűzi hozzá Elin, de olyan halkan, hogy csak a szája mozog.
– Egy örökkévalósággal ezelőtt – feleli Fredrik, mintha mégis
meghallotta volna, amit mondott.

***

Marianne keze még mindig nedves a mosogatóvíztől, amikor hirtelen

megragadja Elin kezét, és húzza magával, el az asztaltól, ahol épp beszélget.
Elin követi fel a lépcsőn, be a szobába, ami korábban az övé volt. Most
minden rózsaszín, a falak, az ágytakaró, még a függöny is, ráadásul rózsaszín
csipkével szegett.
– Milyen szép lett minden – hazudja, és egész testében megborzong.
A szobában erős parfüm- és hajlakk illat terjeng, mintha nemigen
szellőztetnének. A sminkasztalon poros üvegcsék sorakoznak katonás
rendben egy fehér, horgolt csipketerítőn. Az ovális tükör homályos,
megkopott már. Elin előrehajol, megnézi magát benne. A hiányzó foncsor
fekete foltosnak mutatja az arcát.
– Nem is látod benne magad rendesen. Szerzünk neked egy másik tükröt
– mondja határozottan.
Marianne rámosolyog.
– Most már segíteni fogsz nekem? Minden újra jóra fordul?
Elin zavarodottan néz, tekintete ide-oda ugrál a szobában, görcsösen
kapaszkodik a vaságy támlájába.
– Ezt meg hogy érted? Nem volt jó, amikor itt voltam?
– De, jobb volt.
Elin lerogy az ágyra. Némán ül, és a padlót bámulja, a linóleumba
belemaródott foltokat, a töredezett szegőlécet. Emlékszik.
– Lehet ennél rosszabb? – motyogja alig hallhatóan.
Megfogja Marianne kezét, és húzza maga mellé az ágyra. De az anyja
ellenáll.
– Nem, inkább gyere velem, mutatok valamit.
Marianne kiszabadítja a kezét, és elindul az egyik gardróbszoba felé.
Amikor kinyitja az ajtaját, Elinnek eláll a lélegzete. Ott van minden régi
holmija. Több polcnyi puzzle. Marianne kiemel egy nagy köteg rajzot.
Odanyújtja Elinnek.
– Tessék, ezeket mind te rajzoltad. Soha nem untam rájuk. Olyan
szépek, pedig milyen fiatalka voltál még.
Elin átveszi a lapokat, és mosolyogva nézegeti régi alkotásait. Kutyák,
macskák, virágok, és kedvencei, a vadvirágok. Csupa természet, olyasmi, ami
közel állt hozzá akkor, mégis távol került tőle.
– Virágokat mindig rajzoltam. Nagyon hiányoznak az itteni virágok.
Elin feltartja az egyik képet, ami szinte teljesen megegyezik azzal, amit
Fredriknek rajzolt New Yorkban, alig néhány hete.
– Pontosan olyanok, mint azok a csokrok, amiket nekem szedtetek
mindig. Emlékszel? – veszi el tőle Marianne a papírt.
– Igen, a sárga a boldogság, a kék a nyugalom és a rózsaszín a szeretet.
Micsoda gondolat!
– Hát igen, az ilyen gondolatok tartják életben az embert itt vidéken.
– Hm, gondolatok és álmok – mormogja magában Elin, és továbblapoz.
– Nekem csak egy álmom volt.
– És az mi volt? – néz fel Elin az anyjára, egyenesen a szemébe.
– Hogy egyszer hazagyere – suttogja. Egy könnycsepp buggyan ki a
szeméből, és végigfolyik az arcán.
Marianne lerogy az ágyra Elin mellé, olyan idegesen lélegzik, hogy
hallani lehet. Elin megsimogatja a hátát.
– Nem értem. Akkor miért nem próbáltál soha kapcsolatba lépni velem,
miért nem kerestél sohasem?
– És te miért hagytál el engem? Miért nem telefonáltál soha?
Elnémulnak. A szoba minden hangja felerősödik, nyikorognak a falak,
odakinn süvít a szél, a földszinten sivalkodnak a gyerekek. Marianne a lánya
vállára hajtja a fejét, Elin pedig simogatni kezdi az anyja haját.
– De most itt vagyok, anya, itt vagyok. Próbáljunk meg felejteni, és
kezdjünk mindent elölről – suttogja.
Végül Fredrik szakítja félbe őket. Kinyitja az ajtót, és bedugja a fejét.
– Későre jár. A gyerekeknek már ágyban a helyük. Az aprónépnek.
Különben nemsokára nagyon nyűgösek lesznek.
– Az aprónépnek – ismétli Elin és Marianne kórusban, és hangosan
felnevetnek Ainára emlékezve.

Együtt mennek le. Miriam már kabátban van, a legkisebb fiát a karjában
tartja. Elin megsimogatja a kicsi fejét.
– Örülök, hogy találkozhattam veletek, az egész családdal. Mi is
megyünk már vissza a szállodába. Mindig olyan sötét van itt, el sem tudom
képzelni, hogy bírjátok.
Elin felveszi a kabátját a pádról. Gondosan begombolja, egészen a
nyakáig. Marianne kikíséri az előszobába, egy lépést sem tágít mellőle.
Alacsonyabb, mint Elin emlékeiben. A haja vékonyszálú és nagyon
törékenynek tűnik, mint ami a legkisebb fuvallatnak sem tud ellenállni. Arcát,
orrát piros, vékony erek hálózata borítja. Kicsit tétovázva Elin felé nyújtja a
kezét. Elin mohón kap utána. Marianne kézfogása lágy, mintha csak
pihentetné a kezét Elin tenyerében.
– Hát akkor szervusztok – köszön el Marianne. Tekintete ide-oda ugrál,
nem mer Elin szemébe nézni.
– Szervusz, anya. Nemsokára újra találkozunk, még maradunk néhány
napig. Annyi mindenről kell még beszélnünk – suttogja Elin.
Megöleli az anyját, de ő nem viszonozza az ölelést: karja ernyedten lóg,
viszont érezni, hogy egész testében remeg. Elin elengedi, majd megöleli
Fredriket és Miriamot is. Marianne nem moccan, üresen bámul maga elé.
A konyhából kihallatszik, hogy Edvin hangosan dobol a lábával. A hang
egyre erősödik. Elin visszaszalad hozzá. Edvin nyújtogatja a karját, görcsbe
rándult keze alig mozdul, de látszik, hogy el szeretné érni a nővérét. Elin
lehajol hozzá, és megöleli. Edvinnek erős szaga van, mintha régen
zuhanyozott volna. Eltorzult kezével Elin hátát paskolja. Egyenletes, kemény
ütésekkel.
– Viszlát, öcskös, nemsokára találkozunk – suttogja Elin, és letöröl egy
könnycseppet Edvin arcáról.

***

Amikor Elin kilép az udvarra, sehol sem látja Alice-t és Eriket. Kiált nekik,
semmi válasz. Odakinn néma csend, megállt a levegő, Elinnek olyan érzése
támad, mintha egy örök vákuumba csöppent volna, és az egész vidék
egyszerűen ráborulna. Befordul a ház sarkánál, sötét van, azt sem látja, hova
teszi a lábát. A talaj egyenetlen. Bekukkant a ház mögé, vajon mi lehet ott?
Mobiltelefonja túl gyenge fényt ad. Csak földet lát meg tűleveleket és a
borókabokrok sűrű lombját.
Messze a távolban halvány fény imbolyog. Látja, hogy a két fiatal
megáll, jó messze a ház udvarától, bizonyára azt hiszik, hogy ott nem látni
őket. Elin hallja a hangjukat, de nem érti, mit beszélnek. Erik hirtelen átöleli
Alice-t és megsimogatja az arcát, majd futni kezd az autó felé, ami már járó
motorral vár rá. Alice ott marad, és integet nekik, amikor elhalad előtte a
minibusz, amiben az egész család elfér. Jellemző Fredrikre, nevetgél
magában Elin, egy egész futballcsapat.
Elin elindul Alice felé az egyenetlen, nedves talajon. Alice mosolyog,
amikor meglátja őt, ölelésre tárja a karját. Elin magához szorítja, egy darabig
némán állnak, és nézik az épületeket.
– Tetszik – suttogja Alice, és arcával anyjához simul.
– Mi tetszik? A sötétség?
– Minden, a régi életed. Olyan szép.
– Hm, de sötét. És hideg. Na, induljunk!

Elin jó hangosra állítja az autóban a rádiót, de Alice lehalkítja.

– Nem beszélgethetnénk inkább? – kérdezi.
– Miről?
– Hát mindarról, amiről beszéltetek. Alig értettem valamit. Én csak
Erikkel beszélgettem.
– Nem könnyű mesélni róla. Talán mégsem kellett volna ide jönnöm,
csak felkavartam az érzelmeket.
– Ezt most komolyan mondod?
– Nem, igazából örülök, hogy eljöttünk. Csak olyan szomorú. Minden.
Szerinted talán nem?
– Nem, egyáltalán nem. Nekem tetszik. A tehenek, a tanya. És Erik
olyan vicces és kedves volt. Megmutatta a csillagokat. Eljöhetnénk megint,
nyáron, hogy a valóságban is láthassam azokat a szép virágokat, amiket
mindig rajzolsz. Hogy fürödhessek a tengerben. Erik mindent meg akar
mutatni. Olyan, mintha hirtelen egy új családot kaptam volna – mosolyog
Alice nagy boldogan.
 – De gondold csak végig, soha nem hívott fel, soha nem írt egyetlen sort
sem, ez mégiscsak furcsa. A saját anyám – suttogja Elin, és ezek az éles
szavak szinte belemarnak a mellkasába. Újra felhangosítja a rádiót.
Alice szótlanul ül mellette, egyszer-egyszer megsimogatja anyja széltől
kócos haját, amiből erős istálló- és ételszag árad.
– Szeretlek, anya.
Elin először nem válaszol, de mikor Alice megsimogatja a haját,
odasúgja neki:
– Én is téged.
– De hát te pontosan azt csinálod, amit ő, ugye tudod?
– Mint ki?
– Mint az édesanyád, mint a nagymama. Bezárkózol. Teljesen
egyformák vagyok.
Elin nem válaszol, de a gondolatok csak úgy kavarognak a fejében. Gázt
ad, és egyre nagyobb sebességgel veszi be a kanyarokat. Csak amikor
behajtanak Visby városfalának északi kapuján, akkor szólal meg Alice újra.
– Szerintem alig várod, hogy kezedbe vedd a gépedet – böki ki. Elin
bólint.
– Hát nem érted, hogy a mögé rejtőzöl?
– Eddig jól ment, hasznos, ha valaki keményen dolgozik. Alice
felhorkan.
– Anya, pontosan úgy beszélsz, mint egy alkoholista.
Elin beletapos a fékbe, megáll az út kellős közepén. Nem ura többé az
érzelmeinek, nem bírja tovább, sírva fakad, és hagyja, hogy a könnyei
végigcsorogjanak az arcán. Alice-hez fordul.
– De én szeretlek téged – szipogja. – Egyáltalán nem vagyok olyan, mint
ő, soha, de soha többé ne mondj ilyet!
Alice átnyúl a sebváltó felett, és megöleli az anyját. Görcsösen szorítják
egymást, hosszú ideig.
– Bocsáss meg – suttogja végül Elin.
– Ígérd meg, hogy nem menekülsz többé. Ígérd meg! – súgja neki Alice.

Sáros cipőben, kócosan végigtrappolnak a szálloda előcsarnokán.

Elin megtorpan.
– Ennem kell valamit, alig ettem valamit abból a raguból. Alice a fejét
rázza.
– Én nem kérek semmit, aludni akarok. Szinte állva elalszom.
 Nagyot ásít, és mielőtt belépne a várakozó liftbe, a bár felé mutat.
– Nézd csak, ott! Nem tisztára olyan, mint apa?
Alice megnyomja a gombot, puszit dob, és már csukódik is a lift ajtaja.

***

Elin ott marad, tekintetét a bárra szegezi. Alice-nek igaza van: az a rövidre
nyírt, dús frizura pontosan olyan, mint Sam enyhén őszülő, barna haja. És a
nyaka, ahogy előrehajol a pultra, és közben ujjaival a borospoharat babrálja.
Fekete inge ugyanúgy feszül a vállán, ahogy Samén szokott, az ujja
rendetlenül feltűrve. Elin hirtelen olyan egyedül érzi magát, rettenetes
hiányérzete támad.
A termet halk zongoraszó tölti be. A bárpulton tompán zúg a
kávéautomata. Elin néhány lépéssel közelebb megy, tétovázik. A férfi
egyedül ül a pultnál a magas bárszéken. A többi szék – valamennyi üres –
szép rendben sorakozik mellette. A télikert is kihalt, alig van néhány vendég.
A férfi hirtelen hátrafordul, végignéz a termen. Elin szíve nagyot dobban,
ahogy meglátja az arcélét. Lecövekel. Egész testében remegni kezd.
– Sam, te vagy az?
Elin hangja túl gyenge, a férfi nem hallja. Közelebb megy hozzá.
– Sam!
A férfi azonnal felpattan, ahogy meghallja a hangját. Komoly arccal
közeledik Elin felé. Megáll előtte, végigsimítja az arcát. Szótlanul állnak,
csak nézik egymást.
– Még soha nem láttalak sírni. Még soha nem láttam a hajadat ilyen
kócosan. Gyönyörű vagy – suttogja Elinnek végül.
– Hogy kerülsz ide?
– Küldtél nekem egy szívet.
– De hát nem is válaszoltál az üzenetre!
– Nem, de felébresztette bennem a régi emlékeket. Felhívtam Alice-t, és
ő mindent elmondott.
– Tehát tudod?
Sam bólint.
– Elin, miért? Miért nem meséltél erről sohasem?
Elin kényszeredetten mocorog, kapkodja a levegőt.
– Nem tudom, így adódott. De most itt vagyok, hazatértem – mondja
kapkodva, egy szuszra.
 – Nem, még nem – suttogja Sam, és megcsókolja az arcát. Szorosan
megához húzza Elint, és a hátát simogatja. – Most értél haza.

***

Oly sok minden történik az ember élete során.

Események, amelyek emlékké válnak, és csak gyűlnek-gyűlnek bennünk.
Építenek minket. Hatnak ránk, arra, hogy milyenek vagyunk, és mit teszünk.
Alakítanak bennünket.
Szavak, amelyeket mások mondtak nekünk.
Barátságos szavak.
Ostoba szavak.
Szavak, amelyeket mi mondtunk másoknak.
Amelyekért soha nem tudunk megbocsátani magunknak, hogy
kimondtuk.
Az első csók.
Az első csalódás.
Mindazok az esetek, amikor nagyot hibáztunk.
Amikor valaki más hibázott.
Emlékszünk az apró részletekre.
És ezek az emlékek bevésődnek az elménkbe.
Egyik-másik évről évre élénkebb lesz.
Némelyik egy egész életen át hatással van ránk.
Talán jobban, mint gondoljuk.
Talán teljesen feleslegesen.
Egészen biztos vagy benne, hogy úgy emlékszel rá, ahogy valóban
történt?
Köszönetnyilvánítás

Regényt írni olyan, mint a szereplők száguldó gondolatai között útra kelni.
Ezek a gondolatok nem mindig egyértelműek, nem mindig következetesek.
Könnyű meghallani őket, ám megérteni nem mindig olyan egyszerű.
Köszönetét szeretnék mondani Karin Linge Nordhnak és Johan Stridhnek,
hogy segítettek rálelni a helyes útra és a helyes irányra. Köszönet Julia
Angelinnek és Anna Carlandernek, hogy mindig hittek bennem, és minden
lehető módon támogattak. Köszönöm a Fórum Kiadó és a Salomonsson
Agency munkatársainak a könyvemmel kapcsolatos kemény munkájukat és
lelkesedésüket. Cári, köszönet az ihletért és az okos gondolataidért. Anya,
apa, Helena, Cathrin és Linda, köszönöm, hogy mellettem vagytok, és
mindenben támogattok. És köszönet neked, kedves kis Oskar, hogy elviselsz
egy ilyen szétszórt anyukát.
{1}
Lucy Maud Montgomery kanadai írónő Anne of Green Gables című regénye. Magyarul Anne otthonra talál címen jelent meg. Svédországban a legismertebb idegen nyelvből fordított
mesekönyv, generációk olvassák még ma is. (A ford.)
 Table of Contents
Title page