DR.

MÁTÉ GÁBOR –
MÁTÉ DÁNIEL

NORMÁLIS VAGY
Trauma, betegség és gyógyulás
mérgező világunkban
 Dr. Máté Gábor korábbi kötetei
az Open Books gondozásában

A család ereje (Dr. Gordon Neufelddel) A sóvárgás

démona
A test lázadása
Szétszórt elmék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Gabor

Maté, MD and Daniel Maté:
The Myth of Normal – Trauma, Illness,
and Healing in a Toxic Culture,
Avery an imprint of Penguin Random House, 2022,
New York Copyright © 2022 by Gabor Maté
Hungarian edition © Open Books, 2022
Hungarian translation © Dési András György, 2022

Fordította Dési András György Felelős kiadó

Halmos Ádám
Felelős szerkesztő Jolsvai Júlia Szerkesztette
Lépesfalvi Zoltán Borítóterv Rubik Ági
(SUBMACHINE) Műszaki szerkesztő Kovács
Balázs Sándor Elektronikus formátum
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-088-0
 Tartalomjegyzék

A szerző megjegyzése
Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és miért számít
ez)

I. Senki sincs egyedül

1. Amire senki sem vágyik – A trauma következményei
2. Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség, valamint a test és elme
egysége
3. Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős interperszonalitása
4. Környezeti hatások – Az új tudomány újdonságai
5. Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer rejtélye
6. A betegség nem dolog – A betegség folyamat
7. Traumatikus feszültség – Kötődés vagy önazonosság

II. Az emberi fejlődés torzulásai

8. Kik vagyunk igazán? – Emberi természet, emberi szükségletek
9. Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább nem csökkenthető
szükségletei
10. Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk
11. Van választásom? – Gyerekszülés a medikalizált világban
12. Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés nehezítésekkel
13. A rossz irányba kényszerített agy – A tönkretett gyerekkor
14. A válságok mintázata – Így formálja a kultúra a jellemünket
 III. Az abnormális újraértékelése – A lelki zavar mint
alkalmazkodás
15. Lényeg, hogy más legyél – A szenvedélybetegségekkel kapcsolatos
mítoszok lerombolása
16. Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról
17. Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre a pszichiátriai
betegségekkel kapcsolatban?
18. Az elme csodákra képes – Az őrülettől az értelemig

IV. Mérgező világ

19. A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság, konfliktus és
kiszolgáltatottság
20. Az emberi szellem kirablása – Kapcsolatvesztés és hiányérzet
21. Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia mint stratégia
22. A megtámadott én érzése – Hogyan válik szerves részünkké a
fajunk és az osztályunk?
23. A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a nőknek?
24. Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és trauma

V. Utak a teljesség felé

25. Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége
26. Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás néhány alapelve
27. Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség
28. Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető út első lépései
29. Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a korlátozó meggyőződésektől
30. Ellenségből barát – Munka a gyógyulás akadályaival
31. Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás
32. A hiteles élet – A közös szellem érintése
33. Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes társadalom lehetősége

Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
 Az én kedves Raemnek, életem társának, aki előbb
látott engem, mint én magamat, és már akkor tetőtől
talpig szeretett, amikor én erre még képtelen
voltam. Nélküle egyetlen művem sem született
volna meg. És a gyerekeknek, közös műveinknek:
Dánielnek, Aaronnak és Hannah-nak – akik fényt
gyújtanak az életünkben.
Az igazán jó orvos egyben filozófus is.
Aelius Galenus
(Pergamoni
Galénosz) Mert ha az
orvoslás valóban be
akarja teljesíteni
nemes feladatát,
akkor a politikai és
társadalmi életbe is
be kell avatkoznia. Rá
kell mutatnia
mindazon
akadályokra, amelyek
hátráltatják a
normális szociális
működést, és el kell
távolítania őket.

Rudolf Virchow, 19.

századi német orvos
Amikor az ember az
életben maradásért
harcol, a betegséget
megküzdési
stratégiává, a
veszteséget
világképpé
változtatja.
Stephen Jenkinson
 A szerző megjegyzése

A könyvben nem szerepel több személyből összerakott vagy kitalált figura.

Valamennyi történetnek valós személy a főszereplője, és beszélgetéseink
leírása pontos, bár az érthetőség kedvéért néha módosítottuk. Ha csak
keresztnevet használunk, az az interjúalany személyazonosságának védelme
érdekében kitalált név. Ezekben az esetekben egyes életrajzi adatokat
kismértékben szintén megváltoztattunk. Ahol a kereszt-és vezetéknevet is
feltüntetjük, ott az alany személyazonossága valóságos.
Ha külön nem jelezzük, a kiemelések tőlem származnak.
Egy szó a szerzőségről. Ezt a könyvet a fiammal, Dániellel együtt írtam.
Ha az „együtt” szót használják egy szerzőtársra, akkor általában szellemíróra
utalnak vele, olyan közreműködőre, aki írott formába rendezte a páros
fontosabbik tagjának a gondolatait. Nálunk nem ez volt a helyzet: a legtöbb
fejezet esetében én voltam a vezető író, Dániel pedig a stílust, hangvételt, az
érvelés tisztaságát, az érthetőséget ellenőrizte, és gyakran a saját
meglátásaival egészítette ki a szöveget. Egyes esetekben viszont, amikor
nem tudtam, mit vagy hogyan kellene közölnöm, átvette az irányítást, és a
többnyire már összegyűjtött, leírt anyag alapján ő hozta létre az adott részt
vagy fejezetet. De mindenképpen addig olvastuk és javítottuk egymás
szövegeit, amíg mindkettőnk számára elfogadhatóvá nem váltak. A kötet
szerkezete és iránya az első ötlettől az utolsó korrektúráig szintén közös
művünk.
Így a könyv szerzősége egyenlőtlenül oszlik meg közöttünk, hiszen az én
munkám, kutatásom, elemzésem és tapasztalatom tükröződik benne, mégis
ketten írtuk. Dániel éles eszű segítsége nélkül nem tudtam volna elvégezni a
vállalt feladatot.

Dr. Máté Gábor, Vancouver

 Bevezetés

Miért csak mítosz a

normalitás (és miért számít
ez)

Az, hogy több millió ember osztozik ugyanazokban

a bűnökben, még nem változtatja ezeket a bűnöket
erényekké; az, hogy olyan sok tévedésben
osztoznak, még nem változtatja ezeket a tévedéseket
igazsággá; és az, hogy többmilliónyian osztoznak a
lelki zavaroknak ugyanazon formáiban, még nem
változtatja ezeket az embereket lelkileg
egészségessé.
Erich Fromm: Utak
egy egészséges
társadalom felé{1}

Minden idők legegészségmániásabb társadalmában nincs minden jól.

Az egészség és a jó közérzet korunk mániájává vált. Sok milliárd dolláros
iparágak élnek kiválóan abból, hogy az emberek folyamatosan hajlandók –
lelki, érzelmi és természetesen anyagi – áldozatokat hozni vég nélküli
küzdelmükért, amelyet a jobb táplálkozásért, a fiatalosabb kinézetért, a
hosszabb, esetleg energikusabb életért vagy legalább a kevesebb tünetért
vívnak. A színes magazinok borítóin egészségügyi újdonságokról áradozó,
feltörekvő szépségek, a tévés hírek, a mindenütt jelen lévő hirdetések és a
mindennapi online tartalmak áradata mind az önjobbítás ilyen vagy olyan
formáját sulykolja. Mi pedig mindent elkövetünk, hogy tartsuk a tempót:
bevesszük az étrend-kiegészítőket, bérletet váltunk a jógaórára, ismét
elkötelezzük magunkat egy új étrend mellett, kifizetjük a genetikai vizsgálat
árát, stratégiai döntést hozunk, hogy inkább a rák vagy a demencia ellen
vegyük fel a harcot, orvosi tanácsok vagy alternatív gyógymódok
segítségével küzdünk a test, a szellem és a lélek bajai ellen.
Kollektív egészségünk mégis egyre romlik.
Mi történik itt? Mit jelent, hogy modern világunkban, az orvostudomány
szellemi képességeinek és kifinomultságának csúcsán egyre több krónikus
betegséggel és más megpróbáltatásokkal, pszichiátriai betegségekkel és
addikcióval találkozunk? Mi több, ha egyáltalán feltűnik mindez, miért nem
rémülünk meg tőle? És még ha eltekintünk is az aktuális katasztrófáktól,
például a Covid–19-járványtól, hogyan találhatunk rá a sokféle kór
megelőzésének és meggyógyításának módjára?
Több mint három évtizedig voltam orvos, vezettem le szülést és
irányítottam palliatív osztályt, de mindig izgatottan figyeltem azokat az
összefüggéseket, amelyek az egyént az életünk kereteit alkotó,
betegségünket és egészségünket meghatározó társadalmi és érzelmi
környezethez kapcsolják. Ez a kíváncsiság, vagy mondhatnék akár
csodálatot is, idővel arra késztetett, hogy mélyebbre ássam magam az e
kapcsokat részletekbe menő pontossággal leíró modern tudományba.
Korábbi könyveim néhány olyan összefüggést térképeztek fel, amelyek
konkrét bajok, például a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), a
rák és mindenfajta autoimmun betegség meg függőség esetében
mutatkoznak meg. A gyerekek fejlődéséről, életünk legmeghatározóbb
időszakáról is írtam.1
A Normális vagy egy sokkal átfogóbb kérdést vizsgál. Az a meggyőződés
alakult ki bennem, hogy a korunkat meghatározó, megállás nélkül áradó
testi-lelki bajok mögött az egész kultúránkat átható probléma rejtőzik, amely
egyrészt létrehozza a sokféle kórt, amely kínoz minket, másrészt azokat az
ideológiai vakfoltokat is megteremti, amelyek miatt nem látjuk tisztán a
helyzetünket, és persze nem is tudunk segíteni rajta. Ezek a vakfoltok –
amelyek kultúránk minden területén jelen vannak, de a saját szakmámban
tragikusan általánosak – elfedik előlünk azokat a kötelékeket, amelyek az
egészségünket a szociális-érzelmi életünkhöz kapcsolják.
Másképp megfogalmazva: a krónikus betegség – legyen akár lelki, akár
testi – elsősorban a jelen helyzet funkciója vagy jellemzője, és nem hiba;
nem titokzatos torzulás, hanem egyenes következménye annak, ahogyan
élünk.
 Az alcímben használt „mérgező” utalhat a környezetünkben előforduló
szennyezésre, amely az ipari kor hajnala óta valóban az életünk részévé és az
emberi egészség egyik legnagyobb ellenségévé vált. Az azbesztportól a
megzabolázhatatlan szén-dioxidig valóban bővelkedünk a környezetünkben
felbukkanó igazi mérgekben. De értelmezhetjük a „mérgezőt” a mai,
poppszichológiai jelentésében is. Ebben az esetben negativitást,
bizalmatlanságot, ellenségeskedést és megosztottságot értünk rajta, és
kétségkívül a jelenlegi szociopolitikai helyzet egyik fontos jellemzője.
E kétféle jelentés egyaránt jelenlegi témánk része lehet, de a „mérgező
világ” kifejezés az én szóhasználatomban valami szélesebb körűt és
mélyebben gyökerezőt jelent: a társadalmi struktúrák teljes kontextusát,
azokat a hitrendszereket, hipotéziseket és értékeket, amelyek körülvesznek, és
szükségképp áthatják életünk valamennyi aspektusát.
Az, hogy a társadalmi létezés hatást gyakorol az egészségre, nem új
felfedezés, de soha nem volt még ennyire sürgős, hogy szembenézzünk vele.
Mai életünk legfontosabb és legnagyobb hatású egészségügyi kockázatának
látom, amelyet – hogy csupán néhány jelentős tényezőt említsek – az egyre
fokozódó stressz, a társadalmi egyenlőtlenség és a klímakatasztrófa tart
lendületben. A jóllétről kialakított elképzeléseinknek az egyéntől a szó
minden értelmében a közösségi felé kell elmozdulnia. A globális
kapitalizmus korszakában ez különösen fontos, hiszen Morris Berman
kultúrtörténész szavai szerint „a totálisan kereskedelmivé vált környezet a
teljes mentális világot korlátok közé szorítja”.2 Ha ehhez hozzáadom a test
és lélek a következőkben megvitatandó egységét, e gondolathoz még azt is
hozzátehetem, hogy a globális kapitalizmus totális fiziológiai környezetet is
képez.
Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az
alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az
elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan
veendő módokon ássák alá a jóllétünket.
Azt hiszem, a következő párhuzam segíthet. Egy laboratóriumban nevelt
kultúra olyan biokémiai leves, amellyel valamilyen organizmus fejlődését
segítik. Ha feltételezzük, hogy az így nevelgetett mikrobák egészségesen,
genetikailag is jó állapotban kezdik létezésüket, akkor egy megfelelően
kezelt kultúra segíthet nekik, hogy boldogságban, egészségben
növekedjenek és szaporodjanak. Ha ugyanez az organizmus az addigiakhoz
képest túl sok beteges tünetet mutat, vagy nem növekszik tovább, akkor a
kultúrája vagy szennyeződött, vagy már eleve rossz keverék volt. Bármelyik
esetről van is szó, minden alapunk megvan rá, hogy a szóban forgó kultúrát
mérgezőnek nevezzük – nem felel meg annak a szerves anyagnak, amelyet
életben kellett volna tartania. Vagy még rosszabb esetben: veszélyezteti a
létezését. Az emberi társadalmakban sem más a helyzet. Ahogy a rádiósként,
aktivistaként és íróként is ismert Thom Hartmann mondta: „Egy kultúra
lehet egészséges vagy toxikus, gondoskodó vagy gyilkos.”3
Ha a jóllétünkkel kapcsolatos laboratóriumi kísérletként tekintek jelenlegi
kultúránkra, akkor az egyre globálisabb módon modellálja, hogy mi minden
sikerülhet félre. Szemkápráztató gazdasági, technológiai és egészségügyi
lehetőségeink ellenére is nagyon sokan szenvednek stresszből,
tudatlanságból, egyenlőtlenségből, környezetrombolásból, klímaváltozásból,
szegénységből és társadalmi elszigeteltségből következő betegségektől.
Milliók halnak meg idő előtt olyan kórok miatt, amelyeket meg tudunk
előzni, vagy olyanfajta nélkülözés miatt, amelyet meg tudnánk szüntetni.
A globális gazdasági rendszer legközepén, az Egyesült Államokban, a
világtörténelem leggazdagabb államában a felnőtt lakosság hatvan százaléka
szenved valamilyen krónikus betegségben, például magas a vérnyomása,
vagy cukorbeteg, és negyven százalékuk két vagy annál több hosszan
elhúzódó egészségügyi problémával él.4 Az amerikaiak majd hetven
százaléka szed legalább egyféle, az ország fele kétféle,5 receptre kapható
gyógyszert. Ha a jelenlegi tendencia nem változik, akkor a hazámban,
Kanadában az 1946 és 1964 között születettek több mint felének esélye van
rá, hogy néhány éven belül magas lesz a vérnyomása.6 A nők között
aránytalanul növekszik az esetlegesen munkaképtelenséget okozó
autoimmun betegségek, például a szklerózis multiplex (SM) aránya.7 Egyre
több fiatal nem dohányzó lesz rákos. A kóros elhízás és a vele járó számtalan
egészségügyi kockázat jó pár országban, köztük Kanadában, Ausztráliában
és mindenekelőtt az Egyesült Államokban is terjed; utóbbiban a felnőtt
népesség harminc százalékát érinti. Ebben az irigylésre csöppet sem méltó
kategóriában Mexikónak nemrégiben sikerült megelőznie északi
szomszédját: óránként harmincnyolc mexikóinál állapítanak meg
cukorbetegséget. A globalizációnak hála, Ázsia is feljövőben van. „Kína az
elhízás korszakába lépett – tette közzé a Pekingben dolgozó gyerekorvos-
kutató, Ji Chengye. – A probléma meghökkentő tempóban terjed.”8
Az egész nyugati világban fiatalok, felnőttek és idősek esetében is egyre
több a pszichiátriai betegséget megállapító diagnózis. Kanadában a
depresszió és a szorongás a leggyakoribb kórkép; 2019-ben több mint
ötvenmillió amerikai, az ország felnőtt lakosságának bő húsz százaléka esett
át valamilyen pszichiátriai betegség legalább egy epizódján.9 Egy
nemrégiben megjelent nemzetközi vizsgálat szerzői szerint a pszichiátriai
rendellenességek váltak „a 21. század legnagyobb egészségügyi
problémájává”.10 Észak-Amerikában több millió gyerek és kamasz szed
stimulánst, antidepresszánst vagy akár antipszichotikumot, pedig még nem
tudjuk, hogy ezek milyen hatással vannak a fejlődő agyra: így hát a fiatalok
agyával és viselkedésével kapcsolatos, kockázatos társadalmi kísérlet zajlik.
A ScienceAlert című online híroldal egyik 2019-es cikkének hátborzongató
címe önmagáért beszél: Az USA-ban robbanásszerűen nő a gyerekek
öngyilkossági kísérleteinek a száma, és senki sem tudja, miért.11 A kép
Angliában is ugyanilyen kietlen. A The Guardian nemrégiben a
következőket írta: „A brit egyetemeken hirtelen megnőtt a szorongással,
idegösszeomlással, depresszióval kezelt diákok száma.”12 A globalizáció
fokozatosan bekebelezi a világot, és azok a betegségek, amelyek eddig a
„fejlett” országokban voltak jellemzők, új tájakon is felütik a fejüket. A
gyerekek közötti figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) például
„egyre súlyosabb egészségügyi kérdéssé válik”13 Kínában.
A klímakatasztrófa, amely már egyébként is komoly hatást gyakorol az
életünkre, egészen új egészségügyi kockázatokat hozott magával: az
atomháború Hirosima óta létező egzisztenciális fenyegetésének – ha ez
lehetséges – felnagyított változatát. „A klímaváltozás miatt kialakuló
szorongás elsősorban a fiatalokat érinti, akik úgy látják, hogy nincs jövőjük,
az emberiség sorsa megpecsételődött” – állapították meg egy 2021-es
felmérés készítői, akik negyvenkét ország több mint tízezer lakójának
lelkiállapotát vizsgálták. A kormányok és a felnőttek elárulták és magukra
hagyták őket, emellett a csüggedtség és a reményvesztettség „azok a
krónikus stresszorok, amelyeknek jelentős, tartós és erősödő negatív hatásuk
van a gyerekek és kamaszok lelkiállapotára”.14
Ha a laboratóriumi kísérletet felhasználó hasonlatban mi kapjuk az élő
organizmus szerepét, akkor ezek és más mérések egyértelműen bizonyítják,
hogy kultúránk mérgezővé vált. Sőt, ami ennél is rosszabb, többé-kevésbé
hozzászoktunk – vagy talán jobb, ha azt mondjuk, akkulturálódtunk – ahhoz,
ami kínoz minket. Jobb szó híján: számunkra már ez a normális.
Az egészségügyi gyakorlatban a „normális” szó más dolgok mellett azt a
helyzetet is jelenti, amelyet mi, orvosok szeretnénk elérni, amikor kijelöljük
az egészségtől a betegséget elválasztó határvonalat. Amikor kezelést vagy
gyógyszert alkalmazunk, a „normális szint” és a „normális működés”
kialakítása a célunk. A sikert vagy a kudarcot szintén „statisztikai
normákhoz” viszonyítjuk; azzal nyugtatjuk meg az ijedt betegeket, hogy a
szóban forgó tünet vagy mellékhatás teljesen normális, amin azt értjük, hogy
„erre számítottunk”. Csupa konkrét és logikus szóhasználat, amely lehetővé
teszi az egyes helyzetek reális felmérését, hogy azután pontosan ki tudjuk
jelölni az elérendő céljainkat.
Az e könyv címében szereplő normális szó azonban kétértelmű. A címben
és később egyes esetekben a fentieknek megfelelően, máskor egészen más
értelemben használjuk: egy olyanban, amely alattomosabb, és egyáltalán
nem segíti, sőt kifejezetten akadályozza, hogy egy egészségesebb jövő felé
haladjunk.
Akár jó ez, akár rossz, mi, emberek zseniálisak vagyunk abban, hogy
bármihez hozzá tudunk szokni, különösen akkor, ha fokozatos a változás. Az
az új ige, hogy „normalizál”, arra a mechanizmusra utal, amelynek során
valami, amit korábban szabálytalannak éreztünk, elég természetessé válik
ahhoz, hogy már ne is figyeljünk rá. Társadalmi szinten a „normális”
gyakran azt jelenti, hogy „nincs itt semmi látnivaló”: az összes rendszer
működik, ahogy kell, további kíváncsiskodókra semmi szükség.
De én úgy látom, hogy az igazság egész más.
A néhai David Foster Wallace, a szavak különleges mágusa, író és
esszéista egyszer egy évnyitó beszédét egy olyan vicces példázattal kezdte,
amely szépen megmutatja, hogy mi a baj a normalitással. A történet
főszereplője két hal. Vízi útjaik keresztezik egymást fajuk öreg példányával,
aki kedélyesen rájuk köszön. „Jó reggelt, fiúk. Milyen a víz?” A két kishal
továbbúszik, azután az egyik a társára néz, és megszólal: „Mi a fene az a
víz?” Wallace szerette volna, ha a hallgatósága eltöpreng azon, hogy
„gyakran a valóság legnyilvánvalóbb, mindenütt jelen lévő, fontos részleteit
a legnehezebb észrevenni és megvitatni”. Elismerte, a felszínen talán
„banális közhelynek” tűnik mindez, de „a felnőtt lét mindennapos
lövészárok-háborújában élet vagy halál múlhat a banális közhelyeken”.
Tulajdonképpen e kötet alaptételét fogalmazta meg. Az egyes emberi
lények élete és halála – a minősége és gyakran létezésének tartama – valóban
alapvető kapcsolatban áll a modern társadalmaknak azon aspektusaival,
amelyeket „a legnehezebb észrevenni és megvitatni”; olyan jelenségekkel,
amelyek, mint a víz a halnak, túl nagyok és túl közel vannak ahhoz, hogy
érzékelhetővé váljanak. Másképpen fogalmazva: éppen a hétköznapok
normálisnak tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket.
Ez az alapállításom. És ennek megfelelően az az elsőrendű szándékom, hogy
olyan új lehetőségeket kínáljak, amelyek segítségével észrevehetjük és
megvitathatjuk ezeket a jelenségeket, a háttérből az előtérbe emelhetjük
őket, és így talán gyorsabban találjuk meg rájuk azt a gyógyszert, amelyre
már igen nagy szükség van.
Azt állítom, hogy sok minden, amit társadalmunkban normálisnak
tekintenek, az se nem egészséges, se nem természetes, és ha az ember meg
akar felelni a modern világ normalitással kapcsolatos elvárásainak, az a
természetes igényeihez képest sok szempontból mélységesen abnormális
kívánalmak elfogadását jelenti – ami pedig pszichológiai, lelki és spirituális
szinten is egészségtelen és káros.
Ha sikerülne a betegséget végre nem a sors kegyetlen fordulatának vagy
valamilyen gonosz rejtélynek látnunk, hanem az abnormális körülmények
várható és ezért normális következményének, akkor forradalmi átalakulás
következne be abban, ahogy mindenre, ami egészséggel kapcsolatos,
nézünk. A köztünk lévő beteg testeket és lelkeket többé nem a személyes
patológia kifejeződésének tekintenénk, hanem élő vészcsengőknek, amelyek
arra próbálják felhívni a figyelmünket, hogy világunk valahol félresiklott, és
uralkodó meggyőződéseink, valamint feltételezéseink valójában csupán a
képzelet szüleményei. Ha tisztán látnánk, talán azokat a jelzéseket is
észrevennénk, amelyek segítségével megfordíthatjuk a folyamatot, és
egészségesebb világot építhetünk.
Mindez nem a technikai fejlettségen, a megfelelő anyagi háttéren vagy az
új felfedezéseken múlik. Legelsősorban világunk normalitással kapcsolatos
fals elképzelései akadályozzák meg, hogy egészségesebb környezetet
teremtsünk magunknak, és legalább a már megszerzett tudásunkat
felhasználjuk. Emiatt látunk homályosan, különösen azon a területen,
amelyen a legnagyobb szükség volna az éles szemre: az orvoslásban.
A jelenlegi orvosi paradigma bizonyos szempontból jobban hasonlít
ideológiára, mint tapasztalati úton szerzett ismeretek tárházára: elfogult és
duplán hibás. Összetett folyamatokat biológiára redukál, valamint elválasztja
a lelket a testtől, és ahelyett, hogy számításba venné a kettő alapvető
egységét, kizárólag csak az egyikre vagy csak a másikra koncentrál. E
hiányosságai nem teszik érvénytelenné az orvostudomány vitathatatlanul
csodás eredményeit, és nem szennyezik be számtalan művelőjének jó
szándékát, viszont súlyosan korlátozzák az egészségügyben elérhető
eredményeket.
Az egyik legmakacsabb és legtöbb kárt okozó hiba, amely visszafogja az
egészségügyi rendszer hatékonyságát, a tudatlanság – egyszerre a nem tudás
és a tudomásul nem vevés értelmében – azzal kapcsolatban, amit már a
tudomány is elfogadott. Csak egy példa: bőséges és egyre több bizonyítékkal
rendelkezünk arról, hogy az embert nem lehet külön szervekre és
rendszerekre, vagy akár „lélekre” és „testre” bontani. Az orvosi világ nagy
általánosságban nem hajlandó vagy nem képes megemészteni az ezt
alátámasztó tényeket, így aztán nem is módosít az eddigi szokásain. Az új
ismeretek – amelyek alapfelfogásukban jórészt nem is olyan újak – még nem
tudtak komoly hatást gyakorolni az orvosképzésre, és így a jó szándékú
egészségügyi dolgozók továbbra is a sötétben tévelyegnek. Sokaknak végül
saját maguknak kell rájönniük a lényegre.
Nekem jó néhány évtizeddel ezelőtt kezdett derengeni, miről van szó, és
egy megérzés hatására az orvosok szokásos, száraz, tünetekre és
előzményekre vonatkozó kérdésein túl a betegségük tágabb kontextusáról is
kérdezgetni kezdtem a pácienseimet: a hétköznapjaikról. Hálás vagyok
mindazért, amit ezek a férfiak és nők tanítottak nekem az életükkel és a
halálukkal, a szenvedésükkel és a gyógyulásukkal, valamint a történeteikkel,
amelyeket elmeséltek. A lényeg, amely a tudomány állításaival is
tökéletesen összecseng, a következő: az egészség és a betegség nem egy
bizonyos testben vagy testrészben megjelenő véletlenszerű állapot. Hanem
inkább egy egész, megélt élet kifejeződése, amely ezért önmagában nem is
érthető: hiszen a körülmények, viszonyok, események és tapasztalatok hálója
befolyásolja – sőt jobb, ha azt mondjuk: kelti életre.
Természetesen minden okunk megvan rá, hogy hálásak legyünk az elmúlt
két évszázad lenyűgöző orvosi fejlődéséért, valamint mindazok fáradhatatlan
erejéért és briliáns gondolkodásáért, akiknek köszönhetően az emberi
egészségért folytatott küzdelem számtalan területen hatalmas sikereket ért el.
Csupán egy példa: a gyermekbénulásos esetek – a szörnyű betegség két vagy
három generációval ezelőtt rengeteg gyerek haláláért vagy súlyos
károsodásáért felelt – az Egyesült Államok Betegségmegelőzési és
Járványügyi Központja szerint 1988 óta több mint kilencvenkilenc
százalékkal csökkentek; a legtöbb mai gyerek valószínűleg nem is hall erről
a fertőzésről.15 Még a nemrég kitört AIDS-járvány is viszonylag rövid idő
alatt enyhíthető volt, és mára halálos ítélet helyett jól kézben tartható
krónikus állapottá szelídült – legalábbis azoknak, akik megfelelő kezeléshez
jutnak. A Covid–19 is pusztítóan indult, de a vakcina gyors kifejlesztését a
különféle közegészségügyi intézkedésekkel együtt szintén a modern
tudomány és orvoslás egyik nagy diadalaként tarthatjuk számon.
Ezekkel a pozitív eseményekkel csak egy baj van – pedig valóban
rendkívül pozitívak –: megerősítik azt a megnyugtató meggyőződést, amely
szerint valamennyien az egészségesebb élet felé tartunk, és így csalóka
passzivitásra csábítanak. Pedig az összkép igazából egészen más. Egyáltalán
nem járunk a közelében annak, hogy megzabolázzuk korunk összes
egészségügyi problémáját, sőt, alig tudunk lépést tartani velük. Sokszor
csupán a tüneteket enyhítjük sebészi vagy gyógyszeres beavatkozással,
esetleg mindkettővel. A tudományos áttöréseket persze örömmel fogadjuk,
és a tudományos kutatások sok eredményt hoznak, de nem az ismeretek, a
technológia vagy az eszközök hiánya okozza a gondokat, hanem az a
beszűkült, idejétmúlt látásmód, amely nem magyarázza meg, amit látunk. Az
a célom, hogy új szempontot ajánljak, amely meggyőződésem szerint egy
egészségesebb paradigma elképesztő lehetőségeit hordozza magában: a
normalitás olyan új lehetőségét, amely a legjobbat óvja bennünk.
E könyv íve az egészségünket vagy egészségtelenségünket befolyásoló
ok, összefüggés és következmény sorozat koncentrikus köreit követve halad.
Belülről indulunk, az emberi biológia szintjéről, azután megvizsgáljuk
azokat a szoros kapcsolatokat, amelyeken belül a testünk, agyunk és
személyiségünk fejlődik, onnan kifelé, kollektív egzisztenciánk legtágasabb,
nevezetesen a szocioökonómiai és közéleti dimenziója felé haladunk tovább.
Közben megmutatom, hogy testi-lelki egészségünk milyen sokrétű,
bonyolult viszonyban áll mindazzal, amit magunkkal és a világgal
kapcsolatban hiszünk vagy érzékelünk, és mindazzal, ahogy az élet alapvető,
megkerülhetetlen emberi szükségleteinket kielégíti vagy nem elégíti ki. A
modern életben a trauma a tapasztalat egyik alaprétege, mégsem veszünk
róla tudomást, vagy alaposan félreértjük, ezért mielőtt továbbhaladunk,
megpróbálom definiálni.
Valamennyi szakaszban az a dolgom, hogy félrehúzzam az általánosan
elfogadott, másoktól átvett ismeretek függönyét, fontolóra vegyem mindazt,
amivel a tudománynak és intenzív odafigyelésnek köszönhetően tisztában
lehetünk, és elbizonytalanítsam a status quót óvó mítoszokat. Korábbi
könyveimhez hasonlóan, a szakmai tényeket és egészségügyi
következményeiket valóságos történetekkel, valamint olyan emberek
eseteinek a leírásával illusztrálom, akik elég segítőkészek voltak hozzá, hogy
elmeséljék betegségen és egészségen keresztülvezető útjuk egyes részleteit.
Van köztük kissé meglepő és teljesen hihetetlen, szívszorító és erőt adó is.
Igen, erőt adó. Mert a sok elkeserítő ténynek bátorító következményei is
vannak. Ha józanul tekintünk mindarra, amit kultúránk az egészséggel és a
betegséggel kapcsolatban normálisnak fogad el, és szembenézünk vele, hogy
mindez nem sorscsapás, és a dolgoknak igazából nem így kellene lenniük,
akkor lehetőséget kapunk, hogy visszatérjünk oda, ahova a Természet
eredetileg szánt minket. Ezért szerepel a „gyógyulás” is az alcímben: ha
végre sikerül tisztán látnunk a valóságot, elkezdődhet a gyógyulás folyamata
– az angol heal szó az ősi hāl, „teljes” tőből származik. Mondanom sem kell,
hogy magyarul az egészség szintén azt jelenti, hogy egészek vagyunk. Nem
csodálatos gyógykúrákat ajánlok, csupán arra mutatok rá, hogy
mindannyiunkban ott szunnyadnak a jóllét most még elképzelhetetlen
lehetőségei. E lehetőségek azonban csak akkor kerülnek napvilágra, ha
szembenézünk a normalitást övező hamis mítoszokkal,{2} amelyekhez
passzívan már hozzászoktunk, és leleplezzük őket. Ha ez ránk
személyenként igaz, akkor biztosan ránk mint fajra is az.
A gyógyulás nem garantált, de lehetséges. A világ mai helyzetében azt
sem túlzás mindehhez hozzátenni, hogy nagy szükség is van rá. Minden,
amit életem során láttam és tanultam, arról győz meg, hogy ott rejtőzik
bennünk a lehetőség.
 I. rész

Senki sincs egyedül

Mivel töredékesen gondolkodunk, töredékeket is

látunk.
És mert így látunk, valóban töredékekre bontjuk a
világot.
Susan Griffin: A
Chorus of Stones
(Kőkórus)
A képet a feleségem, Rae festette egy 1944-es fotó alapján (az eredeti a bal felső
sarokban látható). Anyám, Judit engem tart a kezében három hónapos koromban. A sárga
csillagot, a kötelezően felvarrandó szégyenbélyeget minden magyar zsidónak, valamint a
náci uralom alá kerülő valamennyi sorstársamnak hordania kellett. Rae nagyon jól
megragadta a gyermeki szememben tükröződő félelmet. Akril, vásznon, 100 cm × 75 cm,
1997.
 1. fejezet

Amire senki sem vágyik

A trauma következményei

Nehéz elképzelni egy teljes életet valamilyen trauma

nélkül, és a legtöbben nem tudják, mihez kezdjenek
vele.
Mark Epstein: The
Trauma of Everyday
Life (A hétköznapi
élet traumája){3}

Képzeljék csak el: az önök hű szerzője alig hetvenegy évesen, hat évvel e
könyv megírása előtt egy philadelphiai előadásáról hazatér Vancouverbe. Az
előadás sikert aratott, a közönség lelkesedést mutatott, a szenvedélybetegség
és a trauma életünkre gyakorolt hatásával kapcsolatos mondandómat
melegen fogadták. Az Air Canada kedvességének hála, váratlan
kényelemben utaztam, a repülőjegyemet business class foglalásra
módosították. Ahogy Vancouver ősi tisztaságú, háborítatlan vidéke fölé
ereszkedtünk, olyan voltam, mint a dalbeli kis Jack Horner, aki ül a szoba
(ezúttal a repülőgép) egyik sarkában, és csak úgy sugárzik az arcáról annak
az öröme, hogy milyen jó kisfiú is ő. Amikor földet értünk, és a gép már a
kapu felé gurult, a feleségem, Rae SMS-üzenete jelent meg a telefonomon:
„Bocs. Még nem indultam el itthonról. Azért kimenjek eléd?” A jó hangulat
véget ért, elégedettségemet harag váltotta fel. „Mindegy” – diktáltam kurtán
a mobilba. Rosszkedvűen szálltam ki, jutottam túl a vámon, és taxiztam
haza: az út ajtótól ajtóig húsz percet vett igénybe. (Remélem, a kedves
olvasó már empatikus haraggal szorítja a könyvet, és átérzi, micsoda
méltánytalanságot szenvedett el a szerző.) Amikor megláttam Raet,
morogtam neki valami köszönésfélét, ami inkább vád volt, mint üdvözlet, és
alig néztem rá. Sőt, a lehetőségekhez képest a következő huszonnégy órában
is kerültem a szemkontaktust. Ha megszólított, rövid, kedvetlen
mordulásokkal válaszoltam. Elfordítottam a fejem, az arcom felső része
megfeszült és bemerevedett, a számat összeszorítottam.
Mi történik velem? Így reagál egy érett, nyolcadik évtizedét taposó
felnőtt? Hát, nem mondhatnám. Ezekben a pillanatokban egészen kevés
felnőtt Gábor van bennem. A nagy részemen eluralkodik a távoli múlt, az
életem kezdeti időszaka. Az ilyenfajta fiziológiai-érzelmi időugrás, amely
kizár a saját jelenemből, a trauma egyik lenyomata, kultúránkban pedig a
trauma sok ember életének egyik alapvető témája. Sőt, igazából olyannyira
alap, hogy jó páran nem is tudnak a létezéséről.
A görög „trauma” szó eredetileg sebet jelent. Akár tudatában vagyunk,
akár nem, jórészt a sebeink – vagy ahogy megbirkózunk velük – diktálják a
viselkedésünket, formálják a társadalmi szokásainkat, és alakítják a világgal
kapcsolatos gondolatainkat. Még azt is meg tudják határozni, hogy életünk
legfontosabb ügyeiben képesek vagyunk-e egyáltalán a racionális
gondolkodásra. Sokunk legbizalmasabb viszonyaiba is beleütik az orrukat,
és mindenféle kapcsolati problémát okoznak.
Pierre Janet, az úttörő francia pszichológus 1889-ben írta le először úgy a
traumatikus emlékezetet, mint ami „automatikus cselekedetekben és
reakciókban, érzelmekben és viselkedésekben” jelenik meg.1 Ebben az
évszázadban Peter Levine, a kiváló traumapszichológus és gyógyító azt írta,
hogy a szervezetet érő egyes megrázkódtatások „olyan mértékben
kizökkenthetik valakinek a biológiai vagy pszichológiai egyensúlyát, és
megzavarhatják a társadalmi beilleszkedését, hogy egy konkrét esemény
emléke bemocskolja az összes többi tapasztalatot, rájuk telepszik, és
lehetetlenné teszi a pillanat élvezetét”.2 Levine ezt a múlt zsarnokságának
nevezi.
Az én esetemben a Rae üzenetének hatására kialakuló haragot az anyám
naplója segít megmagyarázni. Életem első éveiben, a háborús és háború
utáni Budapesten szinte olvashatatlan macskakaparással, nagy
kihagyásokkal írta. A következőket 1945. április 8-án jegyezte fel, amikor
tizenöt hónapos voltam.

Én kis emberkém, csak hosszú hónapok után fogok újra tollat,

hogy röviden feljegyezzem neked azoknak az időknek a
kimondhatatlan borzalmait, a részleteket, amelyeket jobb volna
 meg sem ismerned… December 12-én a nyilasok
bekényszerítettek minket a körülkerített pesti gettóba, ahonnan
szörnyű nehézségek árán kijutottunk, és egy svájci védett házban
találtunk menedékre. Két nappal később egy teljesen ismeretlen
emberre bíztalak, hogy vigyen el Viola nénédhez, mert úgy láttam,
hogy a kis szervezeted nem fogja kibírni a szállásunkon
tapasztalható körülményeket. Ekkor kezdődött életem
legborzasztóbb öt vagy hat hete, amikor nem láthattalak.

Anyám az utcán rábízott egy ismeretlen keresztény asszonyra, az ő

kedvességének és bátorságának hála, maradtam életben, ő vitt el a
viszonylag biztonságosabb körülmények között bujkáló rokonaimhoz.
Miután a szovjet hadsereg kiűzte a városból a németeket, és visszakerültem
anyámhoz, napokon át egyáltalán rá se néztem.
A nagy 20. századi brit pszichiáter és pszichológus, John Bowlby számára
nem volt ismeretlen ez a fajta magatartás: eltávolodásnak nevezte. A
klinikáján megfigyelt tíz kisgyereket, akiket a családon kívül álló okokból
tartósan elválasztottak a szüleiktől. „Amikor többnapos vagy -hetes távollét
után először találkoztak újra az anyjukkal, mindegyik gyerek bizonyos fokú
eltávolodásnak adta jelét – figyelte meg Bowlby. – Ketten mintha meg sem
ismerték volna az anyjukat. A másik nyolc elfordult vagy eltávolodott az
anyjától. A legtöbbjük sírt, vagy kis híján elsírta magát; néhányuk arca a
könnyes és a kifejezéstelen között váltakozott.”3 Elsőre talán másképpen
gondolnánk, de a szerető anya reflektív elutasítása az alkalmazkodás egy
fajtája. „Annyira fájt, amikor magamra hagytál – érzi a csecsemő –, hogy
inkább nem kapcsolódom hozzád újra. Nem merem újra kitenni magam
ennek a fájdalomnak.” Sok gyerekkel megtörténik, hogy egy ilyenfajta korai
reakció beágyazódik az idegrendszerébe, elméjébe és testébe, és megmérgezi
a későbbi kapcsolatait – semmi kétség, én is közéjük tartozom. Az eredetileg
történtekre legkisebb mértékben hasonlító eset – amelyben gyakran nem is
ismerhetők fel a kiváltó körülmények – minden életszakaszban elég hozzá,
hogy az egykori hatás újra és újra hírt adjon magáról. Ingerült és defenzív
reakcióm jelezte, hogy a régi, az agyam mélyén rejtőző érzelmi hálózatok,
amelyeket kisgyerek koromban programoztak be, egy időre átvették a
hatalmat, míg az agyam racionális, nyugodt, önmagukat szabályozó részei
kikapcsoltak.
 „Valamennyi trauma verbalitás előtti”4 – írta Bessel van der Kolk
pszichiáter. Kijelentése két értelemben is igaz. Először gyakran korábban
kapjuk a lelki sebeket, amelyeket viselünk, mint hogy az agyunk képes volna
bármiféle verbális narratívát teremteni – ahogy az én esetemben is történt.
Másodszor, azután, hogy elnyerjük a nyelv képességét, néhány seb még az
idegrendszerünk olyan területén vésődik be, amelynek semmi köze a
nyelvhez vagy a fogalmakhoz; nemcsak az agy egyes részei tartoznak ide,
hanem más testtájak is. Olyan területekről van szó, amelyekhez a szavaknak
és gondolatoknak nincs közvetlen hozzáférésük – az ilyen traumatikus
bevésődést „szubverbálisnak” is nevezhetjük. Peter Levine ezt így
magyarázza: „A tudatos, explicit emlékezet, ahogy mondani szokták, csupán
a jéghegy csúcsa. Ritkán jelzi, mi van a felszín alatti ősi implicit tapasztalat
rétegében, amely úgy mozgat minket, ahogy arról a tudatos elme álmodni
sem mer.”5
A feleségem becsületére legyen mondva, nem hagyja, hogy az érkezési
hisztimet teljes egészében a nácikra, a fasisztákra vagy a kisgyerekkori
traumára kenjem. Igen, a háttértörténetért jár az együttérzés és a megértés –
és mindkettőből bőségesen kapok tőle –, de eljön az a pillanat, amikor már
nem válik be, hogy „Hitler tehet mindenről”. Felelősséget lehet és kell
vállalni. Huszonnégy óra csendes kezelés után Rae megelégelte a helyzetet.
„Jaj, hagyd már ezt!” – mondta. És én hagytam – némi előrehaladást és
viszonylagos érettséget mutattam. Régebben napokba vagy még többe telt
volna, mire „hagytam volna ezt”: mire túllépek a sértődésen, felenged a
belsőm, ellazul az arcom, ellágyul a hangom, szívesen és szeretettel fordulok
életem társa felé.
„Az az én bajom, hogy olyan nőt vettem feleségül, aki megért” –
morgolódom gyakran, és csak részben viccelek. Igazából persze nincs
nagyobb áldás számomra, mint hogy olyan valakivel élek, aki óvja a saját
egészséges különállását, olyannak lát, amilyen most vagyok, és nem viseli el
a távoli múltba tett, bejelentés nélkül kezdődő, hosszas látogatásaimat.

Mi a trauma, és mit csinál

Nem is hinnénk, milyen sok emberben találhatók meg a trauma nyomai –

még akkor sem, ha a „trauma” mai világunk egyik divatos szlogenjévé vált.
Ráadásul felvett néhány köznyelvi jelentést, amely összezavarja és felhígítja
az eredeti értelmét. Garantáltan közeleg az elsősorban az egészségügy
területén várható egyértelmű és minden részletre kiterjedő tisztázás – és mert
minden mindennel összefügg, ez majd átterjed a társadalom szinte összes
többi szegmensére is.
A trauma szokásos koncepciója katasztrofális eseményeket idéz meg:
hurrikánt, abúzust, durva mellőzést, háborút. Ez azzal az akaratlan és
félrevezető eredménnyel jár, hogy a traumát a különleges, a szokatlan, a
kivételes területére utalja. Ha van az embereknek egy csoportjuk, akiket
traumatizáltnak tekintünk, az azt is jelenti, hogy a többiek nem azok. Így
viszont alaposan félreértjük a helyzetet. A trauma a személyes működéstől a
társas kapcsolatokon keresztül a gyereknevelésig, az oktatásig, a
popkultúráig, a gazdaságig és a politikáig áthatja a kultúránkat. Sőt,
tulajdonképpen a trauma nélküli ember a ritkaság. Közelebb járunk az
igazsághoz, ha így tesszük fel a kérdést: hol helyezkedik el egy adott ember
a traumák széles és furcsamód majdnem mindenkit érintő spektrumán? Sok
nyoma közül melyiket viseljük egész (vagy majdnem egész) életünkben, és
ez milyen hatásokkal jár? És milyen lehetőségeket teremtene, ha
megismernénk őket, vagy akár bizalmas viszonyba kerülnénk velük?
De kezdjük egy alapvető kérdéssel: mi az a trauma? Az én
szóhasználatomban a trauma belső sérülés, az énen belüli tartós repedés
vagy szakadás, amelyet nehezen megoldható vagy fájdalmas események
váltottak ki. E definíció szerint a trauma elsősorban egy emberen belül
történik, az őt érő nehezen megoldható vagy fájdalmas események
következtében; nem magukat az eseményeket jelenti. Úgy fogalmaznék: „A
trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik.”
Gondoljunk csak egy autóbalesetre, amelynek során valakinek eltörik
valamije: a baleset lezajlott, a sérülés megmarad. A trauma hasonló, csak
lelki sérülés, amely az idegrendszerbe, elmébe, testbe fészkeli be magát, az
őt kiváltó esemény(ek) után is sokáig fennmarad, és bármelyik pillanatban
életre kelthető. Megpróbáltatások együttállása, amely magából a sebből és
azokból a hátramaradó terhekből áll, amelyeket a sebzettségünk ír elő a
testünknek és a lelkünknek: a megoldatlan érzelmekből, amelyeket ránk
kényszerítenek; a megbirkózási dinamikából, amelyet diktálnak; a tragikus,
melodramatikus vagy neurotikus forgatókönyvekből, amelyeket akaratunk
ellenére, de kérlelhetetlenül életre keltünk; és nem utolsósorban az árból,
amelyet mindezért a testünk fizet.
 Egy friss sebbel kétféle dolog történhet: néha nyitva marad, de gyakoribb,
hogy vastag var fedi el. A nyílt seb folyamatos fájdalmat okoz, és a
legkisebb hatás is újabb és újabb sérüléssel jár. Ilyen esetben mindenki
nagyon óvatos – hogy úgy mondjam, folyton a sebeit nyalogatja –, elveszti
mozgásának rugalmasságát, és elővigyázatosabbá válik, mert nem akar újabb
sérülést szerezni. A sebet elfedő friss var jobb, hiszen védelmet nyújt, és
összetartja a szétnyílt szövetet, de van egy hátránya: feszes, kemény,
rugalmatlan, növekedésre alkalmatlan, érzéketlen terület. Az eredeti
egészséges, élő hús nem regenerálódik.
Akár nyílt seb, akár sebhely, a feldolgozatlan trauma testileg és lelkileg is
összezsugorítja az ént. Összezsugorítja a velünk született képességeinket,
tartósan eltorzítja a világról és más emberekről alkotott képünket. A trauma,
amíg munkát nem fektetünk bele, a múlthoz köt, megfoszt a jelen pillanat
gazdagságától, korlátozza, hogy kivé válhatunk. Rávesz, hogy nyomjuk el a
pszichénk megsebzett, nemkívánatosnak ítélt részeit, darabokra töri az ént.
Amíg tudomást nem vesznek róla, és el nem ismerik a létét, a személyes
fejlődés lehetőségét is gátolja. Sok, az enyémhez hasonló esetben lerontja az
ember önértékelését, megmérgezi a kapcsolatait, és aláássa magát az élet
szeretetét. Kora gyerekkorban még az agy egészséges fejlődését is
megzavarhatja. És ahogy majd látjuk, a trauma bármilyen életkorban sokféle
betegség előzménye és részben oka lehet.
Ezek a hatások együtt érdemben akadályozzák sok-sok ember
kiteljesedését. Ismét Peter Levine-t idézem: „A trauma az emberi
szenvedésnek az az oka, amelyet talán a leginkább kerülünk, elhallgatunk,
lekicsinylünk, tagadunk, félreértünk, és még csak nem is kezeljük.”6

A trauma két típusa

Mielőtt folytatjuk, tegyünk különbséget a trauma két típusa között. Az első –

abban az értelemben, ahogy az orvosok, valamint a Levine-hez és Van der
Kolkhoz hasonló tanárok általában használják – magában foglalja az
önkéntelen reakciókat, a test és lélek alkalmazkodását egy konkrét, jól
azonosítható fájdalmas és nyomasztó esethez, amely gyerekkorban vagy
később is történhetett. Orvosi munkám során azt tanultam, és ezt a kutatások
is bőségesen alátámasztják, hogy sok gyereknek vannak fájdalmas élményei,
számtalan gyereket ér egyértelmű abúzus, súlyosan elhanyagolhatja a vér
szerinti családja, a világ számos pontján sújthatja egészen hétköznapi
szegénység, rasszizmus vagy elnyomás. Mindez szörnyű
következményekkel járhat, és sokkal általánosabb, mint amennyire tudomást
vesznek róla. Az ilyen traumák számos tünetet és tünetcsoportot, illetve
fizikai vagy lelki betegségként diagnosztizált állapotot váltanak ki – ez az
összefüggés szinte láthatatlan marad a fősodorbeli orvoslás és pszichiátria
számára, kivéve egyes speciális „betegségek”, például a poszttraumás
stressz-szindróma esetében. Ezeket a sérüléseket néhányan „nagy T-vel írt
Traumának” nevezik, mert szinte valamennyi lelki betegségnek nevezett
állapot alapjául szolgálhatnak. Testi betegségekre is hajlamossá teszik az
embert, gyulladást okoznak, fokozzák a fiziológiai stresszreakciót, és sok
más mechanizmus mellett károsítják az egészségesen működő géneket.
Összefoglalva, a nagy T-vel írt Trauma akkor fordul elő, amikor olyasmi
történik érzékeny emberekkel, aminek nem kellene megtörténnie, például
gyerekkel szembeni abúzus, erőszak a családban, gyűlölködéssel kísért válás
vagy egy szülő elvesztése. Ezeket a helyzeteket az ártalmas gyermekkori
élményeket (adverse childhood experiences – ACE) vizsgáló, jól ismert
kutatások mind felvették a gyerekkori megpróbáltatások kritériumai közé.
Ismétlem, a traumatikus esemény nem azonos magával a traumával – az ént
érő sérüléssel –, amely az események után azonnal, az egyénen belül jön
létre.
A traumának van egy másik formája is – ez az a fajta, amelyről azt
állítom, hogy kultúránkban szinte univerzális –, amelyet néha „kis t-vel írt
traumának” neveznek. Sokszor rácsodálkoztam már, hogy milyen tartós
nyomot hagyhatnak a gyermeki pszichén azok a látszólag hétköznapi
események, amelyeket egy jelentős kutató szívbe markolóan „a gyerekkor
kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és jóval elterjedtebb drámájának”
nevezett.7 Idetartozik a kortársak erőszakoskodása, egy jó szándékú szülő
lazán odavetett, de többször elhangzó, szigorú megjegyzése, vagy akár csak
a szülőkkel fenntartott elégséges érzelmi kapcsolat hiánya.
A gyerekek, elsősorban a különösen érzékeny gyerekek sokféleképpen
sérülhetnek: az egyik lehetőség természetesen az, hogy rossz dolgok
történnek velük, de az is előfordulhat, hogy jó dolgok nem történnek meg
velük, például nem elégítik ki a harmóniával kapcsolatos érzelmi
szükségleteiket, vagy azt kell átélniük, hogy a szüleik – még ha szeretik is a
gyerekeiket – nem figyelnek rájuk eléggé, vagy nem fogadják el őket. Az
effajta traumához nincs szükség azokra a szörnyű kínokra vagy
szerencsétlenségekre, amelyeket az előbb soroltam, mert ha bizonyos
alapvető igények nem találnak kielégítésre, akkor elveszhet az énnel
meglévő kapcsolat, és az ugyanolyan fájdalmat okoz. Ezeket az
észrevehetetlen eseteket D. W. Winnicott brit gyerekorvos úgy határozta
meg, hogy „semmi sem történik, pedig valami hasznos történhetett volna” –
ehhez a témához az emberi fejlődésről szóló részben még visszatérünk. „A
hétköznapok traumái miatt könnyen anyátlan gyermeknek érezhetjük
magunkat” – írta Mark Epstein pszichiáter.8
Hiába gyűlnek évtizedek óta a bizonyítékok, az orvosok radarján alig
látszik a nagy T-vel írt Trauma, úgyhogy a kis t-vel írt változata végképp
észrevétlen marad.
Habár most megkülönböztetünk kis t-t és nagy T-t, ne feledkezzünk meg
róla, hogy az emberi tapasztalatok folytonosságát és széles spektrumát
bekalkulálva a határok képlékenyek, nem könnyű meghúzni őket, és nem is
szabad szigorúan ragaszkodni hozzájuk. A két típus közös tartalmát Bessel
van der Kolk röviden úgy foglalta össze, hogy „a trauma az, amikor nem
ismernek minket, és nem vesznek észre”.
Habár elképesztő különbségek lehetnek abban, ahogy a trauma két
formája egy ember életére és működésére hat – a nagy T-s változat általában
jóval fájdalmasabb és bénítóbb –, de sok közös is van bennük. Mindkettő
törés az énben és az ember világhoz kötődő kapcsolatában. Ez a törés a
trauma lényege. A trauma, írja Peter Levine, „annak a kapcsolatnak az
elvesztése, amely saját magunkhoz, a családunkhoz és a minket körülvevő
világhoz kötött bennünket. A veszteséget nehéz észrevenni, mert lassan,
apránként növekszik. Az ember alkalmazkodik a kisebb változásokhoz, és
néha fel sem tűnik neki, mi történik.”9 Ahogy múlik az idő, az elveszett
kapcsolat internalizálódik, átformálja a valóságról alkotott képünket:
fokozatosan elhisszük, hogy a világ olyan, amilyennek a megrepedt lencsén
keresztül látjuk. Kijózanító szembenézni vele, hogy akinek tartjuk
magunkat, valamint a megszokott viselkedésformáink, benne jó pár olyasmi,
amit erősségünknek tekintünk – „normális” énünk legkevésbé és legjobban
funkcionáló aspektusai –, gyakran részben a traumatikus veszteség
eredményei. Sokunkat zavarba ejthet a felismerés, hogy bármilyen
elégedettnek és jól alkalmazkodónak hisszük magunkat, mégis elhelyezhetők
vagyunk valahol a traumaspektrumon, még ha a nagy T távol marad is. Az
összehasonlítások végül csődöt mondanak. Nem számít, hogy más emberek
nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek: sosem másokhoz
képest szenvedünk. Az sem helyes, ha a saját traumánkba kapaszkodva
mások fölé helyezzük magunkat – „nem kínlódsz úgy, ahogy én” –, vagy
furkósbotnak használjuk a traumát, amelynek segítségével saját destruktív
viselkedésünket követően hárítjuk mások jogos fájdalmát. Mindannyian a
magunk módján viseljük a sérüléseinket; nincs sem értelme, sem értéke
annak, ha másokéhoz méricskéljük a magunkét.

Ami nem trauma

A legtöbben már hallottuk, ahogy valaki valami olyasmit mond (vagy

esetleg mi magunk vagyunk az): „Jaj, istenem, a tegnap esti film nagyon
felkavaró volt, komoly traumát okozott.” Vagy olvastunk egy (általában
ellenséges) beszámolót azokról az egyetemistákról, akik az előadásaikat is
korhatárjelzéssel látnák el, nehogy retraumatizálja őket, amit hallanak. A szó
használata az összes ehhez hasonló esetben érthető, de téves; ilyenkor
igazából fizikai és/vagy lelki stresszről van szó. Ahogy Peter Levine találóan
megfogalmazta, „minden traumatikus esemény stresszes, de nem minden
stresszes esemény traumatikus”.10
Valójában csak az traumatikus vagy retraumatikus, ami kisebbé teszi az
embert, más szóval lelkileg (vagy testileg) jobban korlátozza, mint előtte, és
ez az állapot tartós. Az életben, beleértve a művészetet és/vagy a társas
kapcsolatokat, valamint a politikát, sok minden lehet felkavaró, lesújtó vagy
akár igazán fájdalmas, de ez még egyiket sem teszi új traumává. Ezzel nem
akarom azt mondani, hogy a régi traumatikus reakcióknak nincs semmi
közük ahhoz, ami éppen történik az emberrel, vagy nem indíthatják be őket
aktuális stresszorok – jó példa erre egy bizonyos szerző, amint hazatér egy
philadelphiai előadásáról. De ez nem egyenlő a retraumatizálódással, kivéve,
ha idő múltával még jobban korlátoz minket, mint addig.
Következzen egy viszonylag megbízható negatív lista. Nem traumáról van
szó, ha a következők hosszú távon igazak:

• Nem korlátoz, nem szorít korlátok közé, nem akadályozza az érzés,

gondolkodás, bizalom és határozott cselekvés képességét; aki átéli a
 helyzetet, az utána nem adja át magát a kétségbeesésnek, és képes az
együttérzésre.
• Nem tart vissza a fájdalom és a bánat átélésétől, de azok nem uralkodnak
el, és nem teszik szükségessé a rendszeres munkába menekülést, vagy
bármilyen más, tetszőleges eszközt alkalmazó kényszeres önnyugtatást
vagy önstimulálást.
• Nem vált ki olyan kényszert, hogy valaki nagyobbnak vagy kisebbnek
mutassa magát csak azért, hogy elfogadják, vagy igazolja a létét.
• Nem károsítja azt a képességet, hogy valaki hálával tekintsen a világ
szépségére és csodáira.

Ha viszont valaki felismeri magán ezeket a krónikus kényszereket, akkor az

arra utalhat, hogy a pszichéjére trauma árnyéka vetül: olyan érzelmi sebet
hordoz, amely nem gyógyult be, és nem számít, hogy mekkora t-vel írjuk.

A trauma elválaszt a saját testünktől

„Ha valaki egyszer rád tört, beléd hatolt, akkor a tested többé nem a tiéd –
mondta a korábban Eve Ensler néven ismert V, amikor felidézte nekem az
apjától elszenvedett kislánykori abúzust.{4} – Körülötted minden csupa
rettegés és árulás és bánat és gonoszság. Szívesebben lennél bárhol másutt,
mint a testedben. Így hát a fejedben kezdesz élni, ott fenn rendezkedsz be,
miközben már nem tudod sem megvédeni, sem megismerni a testedet.
Nézze, akkora daganat volt bennem, mint egy avokádó, és nem tudtam róla –
hát ennyire elválasztottam magamat magamtól.” Habár kettőnk múltja
nagyon különbözik, értem, miről beszél. Sok éven át arra a kérdésre tudtam
a legnehezebben válaszolni: „Mit érzel most?” Többnyire idegesen annyit
feleltem: „Honnan tudnám?” Az nem hozott zavarba, ha az után érdeklődött
valaki, hogy mire gondolok: e tárgynak állandó szakértője vagyok. Másrészt,
ha az ember nem tudja, hogy mit érez, az egyértelműen jelzi, milyen távol
került a testétől.
Mi okozhatja a szétválást? Az én esetemben egyértelmű a válasz.
Csecsemőkoromban a háborús Magyarországon sokat éheztem, vérhastól
szenvedtem, olyan nehéz helyzeteket éltem át, amelyek nemcsak egy
egyévest ijesztettek meg és keserítettek el, hanem a felnőtteket is. Magamba
szívtam az anyám félelmét és totális csüggedését. Nem találtam vigaszt, és
ilyenkor egy gyerek természetes reakciója – igazából az egyetlen reakciója
–, hogy elfojtja a megpróbáltatásaihoz kapcsolódó érzéseit, és leválasztja
magát róluk. Az ember már nem ismeri a saját testét. Furcsamód ez a befelé
irányuló elidegenedés később egyértelmű erő formájában is
megmutatkozhat: én például éhesen, fáradtan, nyomás alatt is jó
teljesítményt nyújtok, nem állok meg, és fel sem tűnik, hogy szünetet kellene
tartanom, ennem vagy pihennem kellene. Viszont mások elidegenedése a
saját testétől úgy jelentkezik, hogy nem tudják, mikor kellene abbahagyniuk
az evést vagy ivást – nem hat rájuk az „elég” jel.
Bármilyen formában jelentkezik is, ez a szétválás felbukkan a traumatizált
emberek életében, és a trauma tünetegyüttesének egyik alapvető eleme lesz.
Ahogy V esetében is történt, a folyamat először a szervezet természetes
védekezési mechanizmusaként jelentkezik, és nincs kibúvó alóla. Ha V jelen
lett volna, percről percre felfogja és a maga teljességében átéli a testi-lelki
kínzást, akkor nem vészeli át a gyerekkora szörnyűségeit. A túlélési
mechanizmusok a kegyelem hírnökei, és rövid távon életmentő jelentőségük
van. De ha elhanyagolják őket, akkor idővel nyomot hagynak a pszichén és a
testen, méghozzá kitörölhetetlenül, mert a feltételes reakciók olyan
megváltoztathatatlan rendszerré merevednek, amelyek már nem felelnek
meg az adott helyzetnek. Az eredmény krónikus fájdalom, és számos
esetben, ahogy a következőkben látjuk majd, betegség is lehet.
„A rákom történetében az volt igazán különleges – mesélte V –, hogy
felébredtem a kilencórás műtét után, hiányzott jó néhány szervem, hetven
öltéssel varrtak össze, zsákokat kötöttek rám, csövek álltak ki belőlem, de
attól a pillanattól kezdve, életemben először test voltam… ami fájt, de
izgalommal töltött el. Mintha azt mondtam volna: »Egy test vagyok. Jaj,
istenem, itt vagyok! A testemben vagyok!«” A beszámoló, amely szerint
hirtelen a fizikai valójában is otthon kezdte érezni magát, pontosan
megmutatja, hogyan működik a gyógyulás: amikor a trauma béklyói
meglazulnak, boldogan egyesülünk a saját levágott részeinkkel. Egészek
leszünk!

A trauma elválaszt az ösztöneinktől

A Természet két lehetőséget kínál a V-éhez hasonló nehéz helyzetbe kerülő
átlagos ember számára: megszökik, vagy visszavág a teste és a lelke ellen
intézett támadásért. De itt jön a fő baj: egy kisgyerek számára egyik
lehetőség sem adott, és bármelyikkel próbálkozik, csak még nagyobb
veszélynek teszi ki magát. Ezért a Természet egy harmadik lehetőséget ajánl.
Mindkét impulzust elfojtja: kikapcsolja azokat az érzéseket, amelyek ilyen
választ váltanának ki. Ez az elfojtás ahhoz a lefagyáshoz hasonlít, amelyet
számos élőlény mutat, amikor a menekülés és a harc egyaránt lehetetlennek
tűnik. De van egy döntő különbség: amikor a héja továbbrepül, az oposszum
nyugodtan dolgához láthat, hiszen túlélési stratégiája sikeresnek bizonyult.
Vele ellentétben a traumatizált idegrendszer sohasem olvad fel a lefagyásból.
„Azért vannak érzéseink, hogy közöljék velünk, mi javítja és mi rontja az
életben maradásunk esélyeit” – mondta egyszer a néhai Jaak Panksepp
neurológus. Külön hangsúlyozta, hogy az érzelmek nem a gondolkodó
agyból, hanem az életben maradásról gondoskodó ősi agyi struktúrákból
származnak. Ezek ösztönzik és szavatolják az életet és a fejlődést. A vad düh
a harcos választ indítja be; a vadállati félelem menekülésre késztet. Ezért, ha
a körülmények azt parancsolják, hogy ezeket a természetes, egészséges
impulzusokat (amelyek küzdelemre vagy futásra indítanak) jobb elfojtani, az
ösztönös utasításokat – magukat az érzéseket – szintén el kell nyomni. Se
riasztás, se mozgásba lendítés. Ha ez így önveszélyesnek tűnik, akkor az
csak korlátozott értelemben igaz: ami az életben maradást illeti, ez a
„legkisebb rossz”, hiszen ez az egyetlen olyan a választékból, amely
csökkenti a további sérülések kockázatát.
Az eredmény az ember érzelmi világának elnyomása, és a biztonság
kedvéért gyakran a lélek védőburkának megkeményítése. Szemléletes példát
ad erre nagy sikerű önéletrajzában, A tanult lányban Tara Westover író,
amikor felidézi a testvéri abúzus hatását, amelyről a szülei szándékosan nem
vettek tudomást.

Úgy gondoltam magamra, mint akit nem lehet megtörni, aki

annyira érzékeny, mint egy kő. Kezdetben persze, csak
elképzeltem mindezt, mígnem egy napon ez lett az igazság. Akkor
már valóban hazugság nélkül mondhattam magamnak, hogy az
egész nem hat rám… mert már semmi sem hat rám. Fel sem
fogtam, mennyire morbid, hogy igazam van. Hogy ezáltal
mennyire kiüresedtem. Hiába foglalkoztam szinte megszállottan
annak az éjszakának a következményeivel, a létfontosságú
 igazságot félreértettem: az, hogy… már nem hat rám, épp az ő
hatása volt.11

A trauma korlátozza a rugalmas válaszkészséget

Térjünk vissza a fejezet komor nyitójelenetéhez, csak ezúttal helyezzük egy

olyan párhuzamos univerzumba, amelyikben nem a traumák bevésődése
határozza meg a működésünket: leszáll a repülőgép, Rae üzenete megjelenik
a telefonom képernyőjén, erre én azt mondom magamban: „Hm, nem erre
számítottam. De értem: nyilván nagyon belemerült a festésbe. Nincs ebben
semmi új, és nem velem van baja. Sőt, megértem: hányszor előfordult már,
hogy én merültem bele annyira a munkámba, fel sem tűnt, mennyi az idő. Jó,
akkor taxival megyek haza.” Kis csalódottságot azért érezhetek, és ha így
van, engedélyezem magamnak, hogy átéljem őket, amíg el nem múlnak:
tulajdonképpen a sebezhetőséget választom az áldozatiság helyett. Hazaérek,
és nem háborgok, nem választom le magamat érzelmileg, nem durcáskodom
– talán némi kedves kis cukkolást megengedek magamnak, de az is a szerető
humor határain belül marad, és nem sérti kettőnk bizalmas kapcsolatát.
Így a rugalmas választ adtam volna: a rugalmas válaszkészség
segítségével döntjük el, hogy miképpen közelítsünk az élet jobb és rosszabb
pillanataihoz, csalódásaihoz, sikereihez és nehézségeihez. „Az emberi
szabadságnak az a képesség is része, hogy az ingert ne azonnal kövesse a
reakció, és a kettő közti rövid szünetben kiválasszuk azt a bizonyos választ,
amely mellett le szeretnénk tenni a garast”12 – írta Rollo May pszichológus.
A trauma megfoszt ettől a szabadságtól.
A rugalmas válaszkészség az agykéreg első, középfrontális részének
funkciója. Az újszülöttekből még hiányzik, a babák viselkedését nem a
tudatos döntések, hanem az ösztönök és reflexek kormányozzák. A választás
lehetősége az agy fejlődésével együtt alakul ki. Minél súlyosabb és minél
korábbi egy trauma, annál kisebb rá az esély, hogy ez a fajta rugalmasság
belekódolódjon a megfelelő neurális hálózatba, és annál gyorsabban kapcsol
ki. Az ember leragad az előre kiszámítható, automatikus védekező
reakcióknál, különösen akkor, ha stresszes ingerek érik. A mozgási
lehetőségeink érzelmileg és tudatosan majdnem szklerotikussá válnak –
minél nagyobb a trauma, annál erősebbek a kényszerek. A múlt rátelepszik a
jelenre, és újra meg újra bekebelezi.

A trauma szégyenen alapuló önképet alakít ki

Az egyik legszomorúbb levelet, amelyet életemben kaptam, egy seattle-i

férfi írta, aki olvasta az addikcióról szóló, A sóvárgás démona című
könyvemet, amelyben bemutatom, hogy a káros szenvedély a gyermekkori
trauma – nem kizárólagos, de gyakori – következménye. Kilenc éve nem
ivott, de még mindig küszködött, egy évtizede nem dolgozott, és
kényszerbetegséggel kezelték. Bár a könyvet nagyon érdekesnek találta, azt
írta: „nemet mondok a lehetőségre, hogy az anyámat kezdjem hibáztatni.
Saját magam tehetek róla, hogy ilyen szar alak vagyok.” Tőlem csak egy
sóhajra futotta: az önkínzó szégyen nagyon könnyen személyes
felelősségtudatként bukkan elő. A levélíró ráadásul félreértette a lényeget: a
könyvben szó sincs a szülők hibáztatásáról, és senkit nem próbálok rávenni
ilyesmire – sőt, jó néhány oldalon keresztül magyarázom benne, hogy a
szülőhibáztatás miért nem megfelelő, téves és tudománytalan. Ez a férfi
ösztönösen az anyját védte, de nem attól, amit én mondtam vagy sugalltam,
hanem a saját be nem vallott haragjától. Mélyhűtve tárolta az érzést, nem
talált számára egészséges megnyilvánulási lehetőséget, ezért az ellene
fordult, és öngyűlölet formájában jelentkezett.
„Aki a szégyen tapasztalatába záródik – írja Gershen Kaufman
pszichológus –, azt az a tudat gyötri, hogy mint emberi lény valamilyen
lényeges szempontból alapvetően selejtes.”13 A trauma sebét viselő emberek
szinte valamennyien olyan önképet alakítanak ki, amelynek a szégyen az
alapja, és a legtöbben pontosan tudatában is vannak negatív
önértékelésüknek. A szégyen egyik legmérgezőbb következményeként az
ember képtelenné válik rá, hogy részvéttel tekintsen magára. Minél
súlyosabb a trauma, annál kevésbé kíméli magát.
A negatív önkép nem feltétlenül jut el a tudatosságig, és akár a saját
ellentétének is álcázhatja magát: pozitív önképnek. Vannak olyan emberek,
akik a nagyságukba vetett hitbe és a rossz tulajdonságaik tagadásába
burkolóznak, hogy ne érezzék a szégyent, amely megfosztja őket az
erejüktől.
 A nagyképűség az öngyűlölet legalább olyan egyértelmű
megnyilatkozása, mint a durva önhibáztatás, habár az előbbi sokkal közelebb
áll a normalitáshoz. Jól jelzi kultúránk őrültségét, hogy egyesek, akik a
szégyen elől gátlástalanul narcisztikus személyiségzavarba menekülnek,
néha jelentős társadalmi, gazdasági és politikai rangot meg sikert érnek el.
Világunk a leginkább traumatizáltak közül jó párat a sárba tapos, miközben
másokat – osztályuktól, gazdasági lehetőségeiktől, fajuktól és más
tényezőktől függően – számottevő hatalommal ruház fel.
Kultúránkban a szégyen legtöbbször azt a formát veszi fel, hogy „kevés
vagyok”. Elizabeth Wurtzel írónő, aki 2020-ban, ötvenkét éves korában
mellrákban halt meg, fiatal korától depresszióval küzdött. Gyermekkori
traumái azzal kezdődtek, hogy tudatosan eltitkolták előle, ki az igazi apja.
„Rendkívül levert voltam – emlékezett vissza egy önéletrajzi írásában, amely
a New York Magazine-ban jelent meg. – Krónikus depresszióm úgy tízéves
korom táján kezdődött, de ahelyett, hogy akaratgyengévé tett volna,
motivált. Úgy gondoltam, hogy ha az elém kerülő összes kicsi vagy nagy
feladat elvégzése során megfelelő teljesítményt nyújtok, akkor esélyem lesz
néhány perc boldogságra.”14 Az ember saját alkalmatlanságával kapcsolatos
meggyőződése jó pár ragyogó karrierhez biztosította már az üzemanyagot, és
sok esetben betegséget váltott ki – gyakran ugyanabban az emberben.

A trauma eltorzítja a világról kialakított képünket

„Mindennek eleje a szellem, mindent a szellem vezet, a szellem teremt”15 –

áll Buddha időtlen mondásainak gyűjteményében, a Dhammapadában.
Másképpen fogalmazva: a világ, amelyben hiszünk, azzá a világgá válik,
amelyben élünk. Ha ellenséges helynek látom a környezetemet, amelyben
csak a győztesek boldogulnak, akkor könnyen megtörténhet, hogy agresszív,
önző ember leszek, aki nagyszerűen boldogul ebben a fajta miliőben. Életem
későbbi szakaszában versengő helyzeteket és olyan vállalkozásokat
választok magamnak, amelyek visszaigazolják a nézeteimet, és
alátámasztják az igazamat. A véleményünknek nemcsak önbeteljesítő,
hanem világteremtő ereje is van.
Ha szabad ennyire bátornak lennem, Buddha egyvalamit kihagyott:
mielőtt a szellemünk világot teremtene, a világ megteremti a szellemünket.
A trauma, különösen, ha súlyos, fájdalommal, félelemmel és gyanakvással
itatja át az ember világképét: a torz lencse meghatározza, hogy milyennek
látjuk a dolgokat. Vagy a tagadás puszta erejénél fogva naivul rózsaszínre
fest mindent, ami megakadályozza, hogy észrevegyük a valóságos, jelenvaló
veszélyt – a külső burok elrejti azokat a félelmeket, amelyekről nem merünk
tudomást venni. Az ember úgy is megszabadulhat a fájdalmas valóságtól,
hogy állandóan becsapja magát és embertársait.

A trauma elidegenít a jelentől

Egyszer egy oslói étteremben együtt ebédeltem Franz Ruppert német

pszichológussal. Iszonyú volt a hangzavar: jó pár hangszóró ontotta a
bömbölő zenét, és a falakra szerelt tévéképernyőkön váltakozó képek
villództak. Azt kell feltételeznem, hogy amikor Henrik Ibsen, a norvég
drámaíró bő száz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen fogadta rajongóit, akkor
egy kicsit békésebb volt a hangulat. „Mi ez az egész?” – próbáltam
kétségbeesetten túlkiabálni a ricsajt. „Trauma” – vonta meg a vállát Ruppert.
Egyszerűen arra gondolt, hogy az emberek mindenáron szeretnének
megszabadulni saját maguktól.
Ha a trauma maga után vonja az énről való leválást, akkor nyugodtan
mondhatjuk, hogy valamennyiünket elárasztanak azok a hatások, amelyek
kihasználják és megerősítik a traumát. Munkahelyi feszültségek,
multitasking, közösségi média, friss hírek, a számtalan csatornán keresztül
áradó szórakoztatás mind arra késztet, hogy ötletekbe, kapkodó
tevékenységekbe, kütyükbe, felesleges beszélgetésekbe merüljünk.
Számtalan tevékenység csábít, de nem azért, mert lelkesít, felemel, gyarapít,
vagy értelmet ad az életünknek, hanem egyszerűen azért, mert elfedi a jelent.
Bármilyen abszurd, arra spórolunk, hogy megvásárolhassuk a legújabb
eszközt, amely időt takarít meg számunkra, hogy azután jobban elüthessük
az időt. Senki sem meri átélni az adott pillanatot. A késői kapitalizmus nagy
szakértője annak, hogy megtámogassa a jelennel kapcsolatos félelmet – a
sikere jórészt legnagyobb adományán, az embert a jelentől elválasztó, egyre
táguló szakadékon múlik, és a talmi áruk meg a fogyasztói kultúra művi
figyelemelterelésének feladata, hogy betemesse a szakadékot.
 Eva Hoffman{5} Lengyelországban született író pontosan leírja, hogy mi
veszett el: sem több, sem kevesebb, mint magának az élménynek a megélése.
És az micsoda? Talán valami olyasmi, hogy be tudjunk lépni a pillanat
anyagába vagy benyomásaiba; el tudjunk lazulni annyira, hogy átadjuk
magunkat egy apró kis részlet vagy egy találkozás ritmusának, hogy akkor is
kövessük az érzések vagy gondolatok fonalát, ha nem sejtjük, hova
vezetnek, vagy minden mást félbehagyjunk, hogy egy pillanatra
elgondolkodjunk vagy elmerengjünk.”16 Végtére is, amiről elterelik a
figyelmünket, az az élet.

Örökölt családminták

Helen Jennings hatvanhét éves, Brit Columbia belső területén él, és két
unokájáról gondoskodik, amióta a gyerekek apja – az ő fia – kábítószer-
túladagolás áldozata lett. A másik fia hasonló sorsra jutott. Amikor
beszélgettünk, arra gondoltam, már az is figyelemre méltó, hogy Helen
egyáltalán szóba áll velem, hiszen ismeri a véleményemet, amely szerint az
addikció gyerekkori traumából, gyakran a családon belülről ered. „Ha
visszagondolok a fiaim életére, már látom, hogy sok traumát éltek át – felelte
a kérdésemre. – Velük éltem, vagyis benne voltam. Három-és kétéves
koruktól egyedül neveltem őket, aztán hat-, illetve hétéves korukban újból
férjhez mentem. Tisztában vagyok vele, hogy az egész életem hatott rájuk:
mindaz, amit csináltam, amit tudtam, meg amit nem tudtam.”
Az édesapjuk igen hamar elhagyta, a mostohaapjuk pedig fizikailag és
érzelmileg is bántalmazta a gyerekeket. „Magányos voltam, riadt, és úgy
éreztem, csapdába kerültem” – idézte fel Helen. Nem ismerte fel ösztönösen,
hogy nem szabadna ilyen férfit választania, nem állt ki a fiaiért, és nem
védte meg őket az abúzustól – ezek mind annak a tünetei, hogy Helent is
traumatizálta a saját gyerekkorában elszenvedett bántalmazás. Amellett,
hogy az apja tízéves koráig a csupasz fenekét verte, érzelmileg is
megkínozták. „Gyerekkoromban sokat szégyenkeztem az érzéseim miatt –
emlékezett. – Nagyon érzékeny voltam, gyakran sírtam.”
A trauma általában többgenerációs. Az átadás lánca a szülőtől a gyerekig
vezet, a múltból a jövőbe nyúlik. Amit nem oldottunk meg magunkban, azt
továbbadjuk a gyerekeinknek. Az otthonunk lesz az a hely, ahol – ahogy én
is tettem – akartunkon kívül azokhoz hasonló helyzeteket teremtünk, mint
amelyek minket sebeztek meg kiskorunkban. „A trauma hatással van az
anyákra és az anyaságra, az apákra és az apaságra, a férjségre és feleségségre
– mondta nekem Mark Wolynn családterapeuta. – A megismételt traumák
azután tovább szaporodnak, és így sosem gyógyulnak meg.” Wolynn a
találóan Örökölt családminták – Félelmek, érzések és viselkedésminták,
melyeket a tudtunkon kívül átvettünk címen kiadott könyv szerzője. A
trauma, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, még a gének generációról
generációra ható működését is befolyásolja.{6}
Nincs abban semmi meglepő, hogy Helen idősebbik unokájának is
meggyűlt a baja a kábítószerekkel, valamint viselkedési és tanulási
nehézségei voltak. De Helen, mindannak köszönhetően, amit már megtanult,
felfoghatatlan veszteségei ellenére is képes több melegséggel és
eredményességgel nevelni a kicsiket, mint a saját fiait. Külön
hangsúlyoznám, hogy amikor a helyzetéről beszél, nem tör pálcát önmaga
felett, azt mondja, megértette, mi történt, de nem bünteti magát azért, amit
egykor nem értett – jobban mondva, nem érthetett. Az önhibáztatásának
gravitációs középpontja szilárdan rögzül a múltba, vagyis ha ezzel
foglalkozna, nem tudna igazán jelen lenni az itt és mostban, a szeretteinek
életében.
Az önvád azonnal feleslegessé válik, amikor valaki megérti, hogy egy
családban vagy akár egy közösségben hány generációra nyúlik vissza a
szenvedés. „Ha az ember ráébred erre, az azonnal eloszlat minden késztetést,
hogy a szüleiben lássa a gonoszt” – írta John Bowlby, aki kimutatta, hogy a
felnőttek és gyerekek közötti kapcsolat döntő szerepet játszik a psziché
alakításában. Mindegy, hogy milyen távoli pontra szegezzük a szemünket a
következmények láncolatában – dédszülők, premodern elődök, Ádám és
Éva, az első egysejtű –, a vádlón előremeredő ujj nem talál szilárd célpontot.
Ez megkönnyebbülést jelenthet.
És ennél még jobb hírem is van: ha a traumát belső folyamatnak tekintjük,
az végre eszközt ad a kezünkbe. Ha a traumát külső eseményként kezeljük,
olyasvalaminek, ami velünk vagy körülöttünk történik, akkor a múltunk
részévé válik, és soha nem fogunk tudni megszabadulni tőle. Ha viszont a
trauma bennünk történik, és a múlt, például sebesülés vagy szétkapcsolódás
okozza, akkor a gyógyulás és az újabb összekapcsolódás kézzelfogható
távolságba kerül. Ha korlátozni próbáljuk a traumára vonatkozó
tudatosságunkat, azzal az önismeretünket is megbéklyózzuk. De ez fordítva
is igaz: ha kőkemény önazonosságot faragunk belőle – legyen akár dac,
cinizmus vagy önsajnálat az alapja –, akkor félreértjük a helyzetet, és
elmulasztjuk a gyógyulás esélyét, hiszen a trauma definíciója szerint az
eredeti életlehetőségeink torzulását és korlátozását jelenti. Ha viszont
tagadás és túlzott azonosulás nélkül egyenesen szembenézünk vele, az ajtót
nyit számunkra az egészség és az egyensúly felé.
„Ezek a fajta bajok megnyitják az ember szellemét, és kíváncsivá teszik
rá, hogy élhetne-e másképpen, mint addig – magyarázta nekem Bessel van
der Kolk. Szókratészt idézte –: »A vizsgálódás nélküli élet nem embernek
való élet.«{7} Amíg az ember nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van
szolgáltatva saját beállítódásainak, de amikor rájön, hogy döntési lehetősége
van, akkor dönthet is.” Vegyük észre, hogy nem tette hozzá: „miután
terápiával töltött néhány évtizedet”. Később több példát is hozok rá, hogy a
felszabaduláshoz egyszerű önvizsgálat is elég: de csak annak, aki hajlandó
megkérdőjelezni a „sok igazságot, amihez ragaszkodunk” és a „mi
szemszögünket”, amelyek olyan valóságossá teszik őket – ahogy azt egy
messzi, messzi galaxisban egy jedi mester mondta egy elcsüggedt ifjú
tanítványának.{8}

Habár ez a fejezet a személyes dimenzióra koncentrált, a trauma a kollektív

szférában is létezik, a történelem bizonyos pillanataiban egész nemzeteket és
népeket ragad magával. Egyes csoportokat, például a kanadai őslakosokat
máig hatalmas súllyal nyomasztja. A gyarmatosítók rabságában több
generáció volt ínség és üldöztetés áldozata. Majd egy évszázadig tartott az a
szokás, hogy a gyerekeket elragadták a szüleiktől, és egyházi irányítás alatt
álló körzeti iskolákban, gátlástalan fizikai, szexuális és érzelmi erőszak
közepette próbálták átnevelni, ami különféle addikciók, lelki és testi
betegségek, valamint az öngyilkosság tragikus örökségét hagyta rájuk,
melyek generációkról generációkra öröklődnek. A rabszolgaság és a
rasszizmus traumatikus hagyománya az Egyesült Államokban nem kevésbé
nyilvánvaló példa. E fájdalmas témát a IV. részben alaposabban is
körüljárjuk.
 2. fejezet

Az anyagtalan világ
Érzelmek, egészség, valamint
a test és elme egysége

Amíg nem tudunk lemérni valamit, a tudomány nem

ismeri el a létezését, és ezért nem is foglalkozik
olyan „semmiségekkel”, mint az érzelmek, az elme
vagy a szellem.
Candace Pert:
Molecules of Emotion
(Az érzelem
molekulái)

„Harminchat éves voltam, amikor közölték velem, hogy korai stádiumú

mellrákom van” – mesélte Caroline, aki Pennsylvania államban, a Pocono-
hegységben lakik. A diagnózis három évtizeddel ezelőtt, 1988-ban született,
nem sokkal később megműtötték és sugárterápiával kezelték. Néhány évvel
később, amikor a bal csípőjében és a combcsontjában újabb rosszindulatú
daganatot találtak, Caroline-nak sürgős ízületátültetésre volt szüksége; a
sebészeknek a combcsontja jókora részét is el kellett távolítaniuk.
„Akkoriban azt jósolták, hogy egy vagy két évem van hátra – mesélte. – A
gyerekeim nagyon kicsik voltak, egyikük nyolc, a másik kilenc volt. Most
múltam ötvenhat, szóval, sikerült megdöntenem az összes rekordot.”
A közbeeső időben Caroline több kemoterápiás kúrán esett át. Amikor mi
találkoztunk, már végstádiumba került, a rák teljesen szétterjedt a jobb
csípőjében és a combjában. Beszélgetésünk idején nem volt túl sok esélye rá,
hogy sokkal tovább éljen, mint amit akkoriban jósoltak neki;{9} de ebből a
kétgyermekes anyából mégis sugárzott az addigi életével kapcsolatos
elégedettség. Végül is, nyert két nem várt évtizedet, hogy felnevelhesse a
gyerekeit.
„Tudja – gondolkodott el –, a halandóságomra gondolok, meg arra, ahogy
közölték velem, tizenkét vagy huszonnégy hónapom van még hátra…
Rondán káromkodtam az orvosnál, és azt mondtam neki, bocsi, szükségem
van még tíz évre, míg felnőnek a fiúk. Mindent elkövetek, ami az erőmből
telik, hogy még felnevelhessem őket.”
„Rondán? – ismételtem. – Pontosan mit mondott?”
„A b-vel kezdődő szót használtam. Azt mondtam, hogy »bassza meg a
statisztikáit«.”
„Jól tette – bólintottam. – Ezzel valószínűleg meghosszabbította az
életét.”
„Azt nem tudom, de ezt mondtam – nevetett Caroline. – Azt, hogy
»bassza meg a statisztikáit. Szükségem van még tíz évre, amíg felnőnek a
fiúk.« Ő meg azt hitte, ennyire dilis, rossz modorú nő vagyok. Azelőtt
többször eszembe jutott, hogy megkeresem ezt az orvost (azóta Kaliforniába
költözött), és közlöm vele, a kisebbik most huszonnégy, a nagyobbik
huszonöt. Az egyikük mesterszakon van a Princetonon. A másiknak volt
néhány nehéz éve, de összeszedte magát, és három tárgyból is kitüntetéssel
fog diplomázni.”
Caroline-ra nem volt jellemző, ahogy a meglepett orvos előtt kitört belőle
az indulat. Egész életében úgy viselkedett, ahogy egy kedves embertől
elvárják; mindig kerülte a konfrontációt. „Világéletemben én voltam a
gondoskodó, akire nagy szükség van, aki még akkor is megment valakit, ha
saját maga rosszul jár vele – mesélte. – Soha senkivel nem akartam
konfliktusba keveredni. És mindig én akartam lenni a főnök, aki intézkedik,
hogy minden rendben legyen.” Caroline tökéletes példája a „szuperautonóm
öngondoskodó”{10} típusnak, ami pont azt jelenti, amit sugall: túlzó, mindent
felülmúló irtózást attól, hogy bármit kérnie kelljen másoktól.
Egy gyors megjegyzés: senki sem születik ilyennek. Ez minden esetben a
csecsemőkorban elszenvedett traumára adott reakció, amely kora
gyermekkori abnegációval, önmegtagadással kezdődik. Az ilyenfajta elfojtás
tartós károkat okoz, ezt a folyamatot a 7. fejezetben alaposabban is
megvizsgáljuk.
„Arra a következtetésre jutottam, hogy szinte valamennyi betegségnek
vagy pszichoszomatikus az alapja, vagy egyértelmű pszichoszomatikus
összetevője van” – írta Candace Pert úttörő idegtudós 1997-es könyvében, a
Molecules of Emotionben. A „pszichoszomatikus” szóval Pert nem a
betegségeket gyakran neurotikus kitalációként lefitymáló modern
véleményre célzott. Inkább szigorú tudományos jelentése szerint használta a
szót, amely az emberi psziché (elme és lélek), valamint a szóma (test)
egységére utal; és sokat tett azért, hogy ezt az egységet laboratóriumi
körülmények között is mérni és dokumentálni tudjuk. A felfedezései, ahogy
jogosan állítja, segíthetnek „a magatartás, pszichológia és biológia
szintézisének”1 előmozdításában.
Abban a felvetésben nincs semmi új, hogy az elme és a test bonyolult
összeköttetésben áll egymással; inkább az az elképzelés származik nem túl
régről – habár sok jó szándékú orvos ragaszkodik hozzá csendesen, és hajtja
végre nyíltan –, hogy esetleg elválaszthatók. A hagyományos gyógyítói
gyakorlat az egész világon – a Nyugaton kifejlesztett csodálatos technológia
és tudományos ismeretek nélkül – régóta magától értetődőnek tartja e
kapcsolat létezését. A nyugati orvoslás mesterségesen kettévágta a két részt,
de a legtöbben mégis tudják – vagy ösztönösen sejtik –, hogy amit
gondolnak, és ahogy érzik magukat, annak nagyon sok köze van egymáshoz.
Senki sem csodálkozik, ha valaki azon töri a fejét, hogy milyen stressz
okozott egy gyomorfekélyt, milyen lelki probléma állhat a fejfájás mögött,
vagy milyen feldolgozatlan félelem vezetett pánikrohamhoz. Ugyanez az elv
érvényesül, amikor nem az egyedi tüneteket, hanem valamelyik
betegségtípust vizsgáljuk. A kapcsolati problémákból fakadó érzelmi
hullámzás, az anyagiak miatt kezdődő szorongás vagy bármely más okból
kialakuló tartós nyugtalanság is kiválthat olyan pszichológiai nyomást,
amely betegséghez vezet.
Pert azért alkotta meg a „testelme” kifejezést, hogy jelezze ezt az
egységet. A munkájával és annak hatásával foglalkozó hivatalos website
arról a figyelmeztetésről sem feledkezik meg, mely szerint a kifejezésből
„szándékosan hagytuk el a kötőjelet, hogy ezzel is hangsúlyozzuk a szó két
részének szoros összetartozását”. A test és az elme nem azonos, de egymás
nélkül érthetetlenek. Letagadhatjuk ezt a paradoxont, vagy megtehetjük,
hogy nem veszünk róla tudomást, de akkor sem tudunk megszökni előle.
Pert úttörő munkája óta az érzelmek biológiai hatásait – azokat a
„semmiségeket”, amelyeknek az el nem ismerésére panaszkodott – több ezer
és ezer eredeti tanulmányban tüzetesen megvizsgálták és leírták. Érdemes
belepillantani néhányba, és közben nem szabad megfeledkezni róla, hogy
mindegyik csupán a hasonlóan izgalmas tanulságokból álló jéghegy csúcsa.
 Egy 1982-es német kísérletből, amelyet Londonban, a rák megelőzésével
és felismerésével foglalkozó negyedik nemzetközi szimpóziumon
ismertettek, az derül ki, hogy bizonyos személyiségjegyek szorosan
összekapcsolódnak az emlőrákkal. Ötvenhat, szövettani vizsgálat céljából
kórházba felvett nő jellemvonásait vizsgálták – például az érzelmek
elfojtását, a racionalizációra való hajlamot, a jótékony magatartást, a
konfliktuskerülést és a szuperautonóm öngondoskodást, amelyet Caroline-
nál is láttunk. Kizárólag az interjúk eredményei alapján mindkét interjúvoló,
valamint a nőkkel kapcsolatba sem kerülő „vak” értékelők is kilencvennégy
százalékos pontossággal meg tudták jósolni a végső diagnózist, és hetven
százalékban a jóindulatú eseteket is előre látták.2 A londoni King’s College
kórházban készült korábbi felmérés szerint az emlőrákban szenvedő nők
feltűnő jellegzetessége volt, hogy „szignifikánsan nagyobb arányban fojtják
el szokatlan erővel a haragjukat és más érzéseiket”, mint a kontrollcsoport
tagjai, amely olyan nőkből állt, akiket szintén szövettani vizsgálat kedvéért
vettek fel a kórházba, de a mellükben talált daganat jóindulatúnak
bizonyult.3
2000-ben a rákos betegek ápolásával foglalkozó, Cancer Nursing című
folyóirat vizsgálta az indulatok elfojtása és a rák közötti összefüggést, amely
mások mellett a szakápolóknak is feltűnt. „A nővérek valahogy intuitíven
megérezték, hogy a »kedvesség« káros. Ez a nézet immár tudományos
megerősítést nyert.”4 Amit az ápolók észrevettek, arról eszembe jutott egy
amiotrófiás laterálszklerózissal (ALS){11} foglalkozó beszámoló, amelyet az
1990-es években a clevelandi klinika két neurológus orvosa egy
Bajorországban szervezett nemzetközi konferencián adott elő.5 A clevelandi
személyzet is úgy látta, hogy a legtöbb esetben pontosan meg tudják jósolni,
kinél állapítják majd meg a betegség meglétét, és kinél nem. „Félek, hogy ez
a nő ALS-es, túl kedves” – írták egy páciens dossziéjának a szélére. Vagy
„kizárt, hogy neki ALS-e legyen, ahhoz nem elég kedves”. Az orvosoknak
leesett az álluk. „Bár egészen rövid ideig álltak kapcsolatban a betegekkel,
és véleményalkotási módszerük nyilvánvalóan mellőzte a tudományosságot,
szinte kivétel nélkül igazuk volt” – írták.
Kikérdeztem dr. Asa J. Wilbournt, a tanulmány vezető íróját. „A jelenség
szinte általános – mondta. – Alaptudássá vált a laboratóriumban, ahol az
ALS-es betegek jó részét vizsgáljuk. Márpedig nálunk nagyon sokan
fordulnak meg. Azt hiszem, aki ALS-es betegekkel foglalkozik, az tudja,
hogy létezik ilyen kapcsolat.” Ezeket az anekdotikus megfigyeléseket azóta
több formális kutatás is alátámasztotta; egy neurológiai folyóiratban
megjelent viszonylag friss tanulmány címe például ez: „Az amiotrófiás
laterálszklerózisban (ALS) szenvedő betegek általában jámbor emberek” –
Hogyan látják az ALS-sel rendszeresen foglalkozó orvosok pácienseik
személyiségjegyeit.6
Egy prosztatarákos férfiakról szóló tanulmány szerint az indulatok
elfojtása összefüggésben áll a rosszindulatú, külső támadók elleni
immunválasz első vonalában harcoló természetes ölősejtek (natural killer –
NK) romló hatékonyságával. Ezek a sejtek kulcsszerepet játszanak a
daganatok elleni védekezésben.7 Korábbi kutatások szerint az NK-sejtek
aktivitása viszonylag gyenge stressz hatására is csökken az egészséges fiatal
emberekben – különösen azoknál, akik a krónikus stressz egyik fontos
okával, érzelmi elszigeteltséggel küzdenek.
A szomorúságnak is megvan a maga erőteljes fiziológiai hatása. A The
Lancet Oncology című, a rák gyógyításával foglalkozó brit folyóiratban
megjelent, megvilágosító erejű tanulmány a pszichológiai tényezőknek,
például a gyásznak arról a hatásáról ír, amelyet az immunrendszert, a
hormonokat és az idegrendszert összekapcsoló bonyolult struktúrára
gyakorolnak. A szerzők az átlagosnál nagyobb számban találtak a felnőtt
gyereküket balesetben vagy fegyveres konfliktusban elvesztő szülők körében
leukémiásokat, hematológiai betegségekben – a vér, a csontvelő, a
nyirokmirigyek rákjában –, valamint bőr-és tüdőrákban szenvedőket.8 Úgy
látszik, nemcsak a háború, hanem a mélyen átérzett veszteség is szedi
áldozatait: rák és más betegségek útján. Egy dán országos felmérés szerint a
gyászoló szülőknél kétszer olyan gyakran fordul elő szklerózis multiplex,
mint másoknál.9
(Habár a bizonyítékok egyértelműnek látszanak, nem hiszem, hogy egy
szeretett hozzátartozó elvesztése önmagában egészségügyi kockázattal jár.
Feltételezésem szerint az a lényeg, hogy mi módon képes az ember
feldolgozni a veszteséget, és ebbe az is beletartozik, hogy milyen
támogatásban bízhat, és milyet kap. Nemcsak a valóságos történések
lehetnek hatással a testünkre, hanem az érzelmi reakciók is, és ahogy
feldolgozzuk őket.)
A Cancer Researchben 2019-ben megjelent egy tanulmány, amelynek már
egymagában arra kellene indítania minden orvost, hogy rohanjon
alaposabban megismerni a testelme működését. Az derül ki belőle, hogy a
súlyos poszttraumás stresszel (PTSD) küszködő nők esetében kétszer akkora
a petefészekrák kockázata, mint traumatizálatlan társaiknál.10 Az írás a
Harvard Egyetemen kiadott The Daily Gazette-ben jelent meg, és
megállapítja, hogy „az eredmények szerint minél erősebbek a poszttraumás
stressz tünetei (például valakit halálra rémítenek a hétköznapi zajok, vagy
kerüli a traumatikus tapasztalatra emlékeztető helyzeteket), annál nagyobb a
petefészekrák kockázata, és ez a helyzet még évtizedekkel a traumát kiváltó
esemény után is fennáll”. És minél súlyosabbak a trauma tünetei, annál
agresszívabb a rák.
A Harvardon folytatott kutatás további megdöbbentő bizonyítékokat
szolgáltatott arra, hogy az érzelmekre ható stressz betegség vagy egészség
idején egyaránt elválaszthatatlan testünk fizikai állapotától. Már korábbi
tanulmányok is jelezték, hogy a depresszió összefügg a petefészekrák
növekvő kockázatával. A stressz hatását is tanulmányozták már: a kísérleti
egerek hasüregébe petefészekrákos sejteket fecskendeztek, és amelyik egeret
emellett erősebb érzelmi ingereknek is kitették, például korlátozták a
mozgását, vagy elkülönítették, abban jóval gyakrabban keletkezett és terjedt
szét a daganat, mint a társaival együtt tartott, mozgásukban nem korlátozott
állatokban.11 A Harvardon dolgozó tudósok feltételezése szerint a stressz
„azzal növeli a petefészekrák kialakulásának esélyét, hogy gátolja a túlzott
sejtburjánzás ellen védekező alapvető mechanizmusok beindulását”.
Másképpen fogalmazva, a stressz megbéníthatja az immunrendszerünknek
azt a képességét, hogy korlátozza és megsemmisítse a rosszindulatú
daganatot.
Mindennek a jelentősége jóval túlmutat a poszttraumás stressz-
szindrómán, hiszen fennálló kultúránkban a stressz és a trauma sok olyan
embert sújt, akire nem illik a PTSD diagnózisa. A British Journal of
Psychiatry című brit folyóiratban cikket közlő finn tudósok 2005-ben azt az
igen figyelemreméltó tényt írták le, hogy akinek az életében viszonylag
hétköznapi stresszel vagy érzelmi veszteséggel járó „fontos esemény” zajlik
– olyan kapcsolati vagy munkahelyi problémája van, amely miatt még nem
nevezhetjük betegnek –, az több PTSD-re jellemző tünetet produkál (például
rosszat álmodik, vagy elfásul), mint aki háborúk vagy katasztrófák során
egyértelműen traumatizálódik.12
A Harvardon született, petefészekrákkal kapcsolatos cikk a kezelés
néhány ígéretes lehetőségét is felvetette, és megállapította, hogy azok a nők,
akiknél – például hatásos pszichoterápia segítségével – sikerült mérsékelni a
stresszbetegséget, kevésbé vannak kitéve a rosszindulatú daganatos
elváltozásoknak, mint az aktív tüneteket mutató sorstársaik. Izgalmas
elképzelni a jó közérzet szempontjait alkalmazó, az érzelmeknek a nekik
járó hitelességet és fontosságot tulajdonító prevenció és gyógyítás
lehetőségeit, valamint a belőlük fakadó társadalmi következményeket.
Mindennek régóta itt az ideje, és tudományos igazolása egészen új, de az
alapelvei nem azok. 1939-ben egy végzős orvosegyetemista évfolyamnak
tartott előadásában, amelyet azután a Journal of the American Medical
Association (JAMA) című szaklapban tett közzé, dr. Weiss Soma arról
tájékoztatta hallgatóit, hogy „a társadalmi és lelki tényezők minden
betegségben szerepet játszanak, és számos esetben a legfontosabb kiváltó
okok”.13 Az általános nagyrabecsülésnek örvendő magyar–amerikai
orvostanár azt is hozzátette, hogy „a mentális tényezők legalább olyan
jelentős hatással bírnak a páciens gyógyításában, mint a kémiai és fizikai
ágensek”. Nem elméleti pszichoanalitikus, hanem a kórélettannak és a
farmakológiának – vagyis a betegségek gyógyszeres kezelésének – a
köztiszteletben álló szakembere volt. A Harvard orvosi fakultásán évente
kutatási nappal tisztelegnek az emléke előtt, de az integratív szemlélet és az
ezt alátámasztó, immár terjedelmes tudományos irodalom továbbra is
láthatatlan marad a hagyományos orvosi gondolkodás számára. „Az elme-
test kérdés hagyományosan olyasmi, amit az ember csak a harvardi karrierjét
veszélyeztetve tanulmányozhat – mondta nekem nemrég a szent intézmény
egyik vezető orvosa és tanára. – Beindult a változás, de nem lesz könnyű
menet.”14
Tényleg nem lesz az. Nyilvános előadásaim során gyakran megkérem a
közönséget, hogy emelje fel a kezét, aki az elmúlt öt évben neurológusnál,
kardiológusnál, pulmonológusnál, reumatológusnál, gasztroenterológusnál,
dermatológusnál, immunológusnál – „bármilyen egészségügyi ológusnál” –
járt. Általában jó néhány kéz a magasba emelkedik. „Az hagyja fent a kezét
– folytatom ilyenkor –, akinél a szakember gyerekkori stresszek és traumák,
a szüleivel fenntartott viszony, a párkapcsolatának minősége, a magánya
vagy a közösségi élete szintje, a munkahelyi örömei, a munkájához, a
főnökéhez, vagy a főnökének hozzá fűződő kapcsolata, az átélt örömei vagy
indulatai, aktuális stresszei iránt érdeklődött, vagy azt szerette volna
megtudni, hogyan érzik magukat emberként önmagukkal kapcsolatban.” A
teremben általában több százan ülnek, de többnyire egyetlen kéz ujjain
megszámolható, hogy ilyenkor hányan jelentkeznek. „Pedig ezeknek a fel
nem tett kérdéseknek nagyon sok közük van ahhoz, ami miatt orvoshoz
kellett menniük” – teszem hozzá.
Az utóbbi időkben végzett kutatások mindennek ellenére alátámasztják a
régi bölcsességet. Egy (viszonylag) új tudományág, a pszichoneuro-
immunológia a testelme egységének milliárdnyi megnyilvánulását térképezi
fel; kutatási területébe tartozik az érzelmek, valamint az ideg-és
immunrendszer kapcsolata, és a stressz betegségeket kiváltó hatása. Még a
„kapcsolat” is félrevezető szó: csak egymástól elváló entitásokat lehet
összekapcsolni, míg a valóság csupán az egységet ismeri. Néha a kimondani
is nehéz pszichoneuro-endokrin-immunológia nevet használják az új
tudományra, amelyet valamennyi fontos összetevőnk egységére alapoznak:
az elmére, az agyra, az ideg-és immunrendszerre, valamint a hormonális
apparátusra (erre vonatkozik az „endokrin”). A részek külön is
tanulmányozhatók, de a teljes kép figyelembevétele nélkül egyik sem érthető
igazán. Az agykéregtől az agy érzelmi magján keresztül a vegetatív
idegrendszerig, az immunrendszertől az endokrin rendszerig és a
kiválasztásig, a stresszreakció rendszerétől a zsigerekig… mindez egy.
Az evolúció ösztönökkel, érzelmekkel, összetett viselkedéssel látott el
minket, és a különálló szervek meg rendszerek a legkevésbé sem lazítják fel
ezt az egységet. Lehet bármilyen kifinomult az elménk, azon a tényen nem
változtat, hogy alapvető tartalma – amit tudatosan vagy tudattalanul
gondolunk vagy hiszünk, érzünk, vagy képtelenek vagyunk érezni –
hasznosan vagy károsan, de jelentős hatást gyakorol a testünkre. És fordítva:
a testi tapasztalataink a fogantatástól kezdve nem tudják nem befolyásolni,
ahogy gondolkodunk, érzünk, érzékelünk és viselkedünk. Dióhéjban ez a
pszichoneuro-immunológia alaptétele.
Lenyűgöző példa az agy félelemközpontja, az amigdala és a
kardiovaszkuláris betegségek között fennálló, immár bizonyított kapcsolat.
Minél több stresszt érzékel vagy él át valaki, annál jobban nő az amigdala
pihenő aktivitása, és annál nagyobb a szívbetegség kockázata. Az amigdala
túlműködésétől a szív betegségéig az út a csontvelő erősödő működésén és
az artériában kialakuló gyulladáson keresztül vezet.15 Az érzelmi stressz
nagy általánosságban is hat a szívre. 2012-ben a Harvard orvosi fakultásán
készült vizsgálat kimutatta, hogy a munkahelyi feszültséggel küszködő nők
hatvanhét százalékkal nagyobb eséllyel kapnak szívinfarktust, mint a
kevesebb stresszel járó munkakörben dolgozók.16 A Torontói Egyetemen
ugyanabban az évben készült felmérés arra az eredményre jutott, hogy a
gyerekkorukban szexuális abúzuson átesett férfiak háromszoros eséllyel
kapnak infarktust.17 A kutatók természetesen azt feltételezték, hogy a
gyerekkorukban erőszakkal szembesülő férfiak hajlamosabbak a komolyabb
egészségügyi kockázattal járó viselkedésre, például a dohányzásra vagy
alkoholfogyasztásra, és ez tehető felelőssé a szívrohamokért.
Meglepetésükre az abúzus közvetlenül, a viselkedési tényezőktől függetlenül
hatott.

A stressz gépezete

Ha megértjük a stresszt és mechanizmusát, akkor pontosabban meg tudjuk

ítélni az egységes testelme valós időben, valós szövetben kifejtett
működését.
Unokatestvéréhez, a fájdalomreakcióhoz hasonlóan a stressz is az összes
élőlény túlélésének nélkülözhetetlen eszköze. Amikor aktiválódik, azonnal
felhatalmazást ad rá, hogy harcoljunk a létezésünket vagy szeretteink
jóllétét, esetleg létezését fenyegető helyzettel, vagy meneküljünk előle.
Jelentős, a teljes testet igénybe vevő esemény, amelyből szinte egyik sejtünk
vagy szövetünk sem maradhat ki.
A stressz két formában jelentkezhet: egy fenyegetésre adott azonnali
válaszként és külső kényszerek vagy belső érzelmi tényezők kiváltotta tartós
állapotként. Az akut stressz szükséges válasz, amely a testi-lelki
sértetlenségünk megőrzésében segít, krónikus változata viszont hosszú ideig
tart, nem enyhül, és árt a testnek meg a léleknek is. A szituációs indulat
például pozitív célra használt akut stressz – gondoljunk csak az önvédelemre
vagy a két ember között kijelölt határvonalra. Elménk éberebbé, végtagjaink
gyorsabbá és erősebbé válnak tőle. A krónikus indulat ezzel szemben a
szükséges időn túl is stresszhormonokkal árasztja el a rendszert. Az ilyen
hormonális felesleg hosszú távon az eredeti kiváltó októl függetlenül esetleg

• szorongóvá vagy depresszióssá tesz,

• elnyomja az immunrendszert,
• gyulladást okoz,
• összeszűkíti az ereket, a test bármelyik pontján érrendszeri betegségeket
vált ki,
• hajlamossá tesz a rákra,
• gyengíti a csontrendszert,
• a saját inzulinunkkal szemben is ellenállóvá tesz, cukorbetegséget okoz,
• hozzájárul a hasi elhízáshoz, ezzel növeli a kardiovaszkuláris és
anyagcsere-betegségek kockázatát,
• károsítja az agy egyes nélkülözhetetlen kognitív és érzelmi területeit,
valamint
• megemeli a vérnyomást, fokozza a vérrögképződést, növeli az infarktus
és stroke kockázatát.

A testnek azt a részét, amely a stressz zavartalan és gazdaságos

működtetéséért felel, HPA-tengelynek hívjuk. Ez a rövidítés a hipotalamuszt
(vagyis az agy központjában elhelyezkedő, különösen fontos kis részt, amely
arra ügyel, hogy a testünk egészséges és kiegyensúlyozott maradjon) a
hipofízissel (az agytörzs felső részén elhelyezkedő agyalapi miriggyel) és a
vese felső csúcsán elhelyezkedő mellékvesével összekötő útvonalakat és
visszajelző pályákat foglalja össze. Gondoljanak egy felhajtókkal,
lehajtókkal, kereszteződésekkel teli forgalmas útvonalra, amely három
nagyvárosi központot köt össze, és már el is tudják képzelni.
Habár fajunk tagjai nagyon sokféle környezetben életképesek – jóval
nagyobb változásokat kibírunk, mint a legtöbb állat –, a belső
környezetünknek viszonylag stabil fiziológiai állapotban kell lennie. A
hőmérsékletünknek, a vérünk savasságának vagy nyomásának,
pulzusszámunknak és a testműködésünkkel kapcsolatos számos más adatnak
a Természet parancsánál fogva, fájdalom vagy halál terhe mellett jól
meghatározott keretek között kell maradnia – és nincs alku.
Bruce McEwen,{12} a neves amerikai stresszkutató tette széles körben
ismertté az allosztázis szót, hogy így írja le a test igyekezetét, amellyel a
változó körülmények között próbálja fenntartani a belső egyensúlyát. A
kifejezés a görög allo, vagyis változás és sztázis, vagyis állandóság,
megállás egyesítéséből született, és valami olyasmit jelent, hogy „változások
közepette megőrzött állandóság”. Nem léteznénk nélküle, ezért a testünk sok
mindenre hajlandó, hogy fenntartsa: amikor nem múlik a stressz, akár a
fokozatos elhasználódást is vállalja. A testünk szabályozó mechanizmusára
telepedő intenzív igénybevétel, amelyet McEwen allosztatikus tehernek
nevez, hosszan tartó és túlzott mértékű stresszhormon- (adrenalin-és
kortizol-) termeléshez, ideges feszültséghez, az immunrendszer működési
zavarához és sok esetben a stresszrendszer kifáradásához vezet.
 Ma már tudjuk, hogy a HPA-tengely elemei igen korán formálódni
kezdenek: kialakulásuk a méhben kezdődik, és kisgyermekkorban
folytatódik. Az ebben a sérülékeny időszakban elszenvedett stressz vagy
abúzus egy életre deformálhatja a stresszhormon-apparátust. Újra és újra
rácsodálkozhatunk, hogy olyan megfoghatatlan „semmiségek”, mint például
az érzelmek, nagyon is valóságos, határozott és döntő hatást gyakorolnak
ránk.
Ha a lehetőségekhez mérten csökkentjük a stresszt, figyelünk az
érzelmeinkre – akár nyíltak, akár elfojtottak –, és gondoskodunk lelki
jóllétünkről, az testünk egészségére is komoly hatást gyakorolhat: mindez
sok ember számára ösztönösen nyilvánvaló. A legtöbb orvos lenyűgöző
fiziológiai és technikai tájékozottságra tesz szert a képzése során, de nem
találkozik az ősi tudással, amely egyszersmind új tudományos ismeret is: test
és elme egy. Az egészségügyben dolgozók általában nem próbálják
rábeszélni a pácienseiket, hogy bízzanak az ösztöneikben, sőt, néha
egyenesen lebeszélik róla őket, pedig az nemritkán egyesíti a test és elme
felől érkező jelzéseket.

Lángra gyulladt emlékek – Glenda története

Ez történt Glendával is, egy Montrealban élő, jelenleg ötvennyolc éves

nővel, akinek harminc évvel ezelőtt súlyos Crohn-betegsége, egy fájdalmas,
a belek fekélyesedését és gyulladását kiváltó kór miatt eltávolították a belei
egy részét. 2010-ben újabb rossz hírt közöltek vele: 2. stádiumú, agresszív
emlőrákot diagnosztizáltak nála. A felgyógyulás folyamatának része volt,
hogy előhívta azokat az emlékeit, amelyek szerint fiatal lány korában
megerőszakolták. „A naplóírás és álmok segítségével – mesélte nekem –
elkezdtek visszatérni a gyerekkorom tudat alatti emlékei, és a totális pánik és
félelem érzése kísérte őket.” Félt tőle, hogy megtudja az igazságot, és
megpróbálta korlátok közé szorítani az emlékeit, de azok nem hagyták
magukat. „Ahányszor felszínre jöttek a traumával kapcsolatos képek –
folytatta –, annyiszor húsba vágó érzések és testi, emésztési tünetek, köztük
székrekedés, hányinger, bélfájdalom jelentkeztek.”
Az emlékek elég borzasztóak voltak ahhoz, hogy a külső megfigyelő
gyomrát is felkavarják. Glenda nyolcéves volt, amikor őt és nála fiatalabb
barátnőjét négy szomszédban lakó kamasz fiú megerőszakolta. Az anyja
szerzett tudomást legelőször a történtekről. Bezavarta a házba a lányát.
„Azonnal a fürdőkádba ültetett. Azt mondta, ezt soha, senkinek nem áruljuk
el, és nem beszélünk róla többet. Anyám azt mondta, ez örökre a »mi kis
titkunk« marad, aztán lefektetett.”
Glenda ötvenhárom éves volt, amikor az emlékei visszatértek, és hevesen,
tisztán érzékelte fiatalabb önmagát a kádban, miközben az anyja mellette
guggol, és „megpróbálja lemosni az erőszakot”. Óvatosan megkérdeztem
beszélgetőtársamat, hogy az emlékein kívül van-e bármilyen bizonyítéka.
Bólintott. „A nővérem emlékszik, hogy azon a napon ő is bejött a
fürdőszobába. Hazaérkezett, és hallotta, hogy anyám zokog, ezért ránk
nyitott. Én háttal ültem neki. Azt kérdezte, »mi baja Glendának?«, mire
anyám azt felelte: »Semmi. Mindjárt jobban lesz. Menj ki.« A nővérem azt
mesélte, hogy nagyon ziláltnak látott – anyám sosem engedte, hogy
fésületlenül kimenjünk a házból –, és egész testemben remegtem.”
Már ez a jelenet is épp elég feszültséggel van tele, de amikor Glenda
ösztönös, egy életen át őrzött sejtése a saját védelmét szolgáló elfojtásból
tudatossággá változott, újabb vizuális réteggel bővültek az eddigiek.
„Felidéződött bennem, hogy a fürdőszobában vagyok – mondta –, és rögtön
megláttam a testem. Átlátszó voltam… A szájamtól a végbelemig az egész
bélrendszeremet láttam. A beleimen mindenütt vörös kelések virítottak. És
ha ez nem lett volna elég, lángoló, forró láva áradt szét bennem. Ez vezetett
rá, hogy ez a két dolog, az erőszak és a Crohn összefügg.” Nem kell hozzá
sem pszichológusnak, sem költészettantanárnak lenni, hogy lássuk, a
tomboló tűz látványa azt a dühöt és fájdalmat mutatja meg, amelyet
Glendának nagyon mélyre kellett temetnie magában, mert az anyja teljesen
alkalmatlannak bizonyult a lánya érzelmi támogatására.
A Glenda előtt megjelenő kép nemcsak metaforikusan, hanem
tudományos szempontból is találó. Csupán egy tudományos felmérésből
idézek, pedig egyre több van belőlük: „Súlyos bizonyítékok szólnak
amellett, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumatikus események komoly
hatást gyakorolnak a gyulladást kiváltó immunrendszerre… Molekuláris
útvonalat teremtenek, amelyen keresztül a fiatalkori trauma sebezhetővé
tesz, és ez az élet későbbi szakaszában testi és lelki rendellenességekhez
vezet.”18 Glenda számos orvosa közül egy sem, de még a pszichológusa sem
– aki a beteg leírása szerint „nagyon tudományos és gyógyszeres” – kérdezte
őt testi bajainak esetleges gyerekkori előzményéről.
 Candace Pert az elmét olyannak írja le, mint ami „anélkül, hogy
észrevennénk”, magában foglalja „a test sejtjei, szervei, rendszerei között…
tudat alatt áramló az információkat”. Így tehát „az elme, ahogy
megtapasztaljuk, megfoghatatlan, pedig van egy fizikailag létező alaprétege,
amely egyszerre a test és az agy”. Pert számára a „megfoghatatlan” nem
jelentéktelent vagy lényegtelent jelentett, hanem az ellenkezőjét: az elme –
az aggyal ellentétben – nem anyag: nem lehet kézbe venni, kémcsőbe vagy
Petri-csészébe helyezni, vagy akár közvetlenül „látni”. A hatásai és
folyományai viszont nagyon is megfoghatók.
Ma már lehetőségünk van rá, hogy egyszerre több szempontból is
érvényes egészségügyi megközelítést alakítsunk ki, és belássuk, hogy a
megfoghatatlan „semmi” hatást gyakorol arra a megfogható „valamire”, a
testre, amelyhez olyan jól értünk. A „megfoghatatlan” elme és fizikailag
létező alaprétege, az agy és a test folyamatosan közös, egyszerre intim és
bonyolult táncot jár.
Ha közelebbről is megnézzük, láthatjuk, hogy a psziché és a szóma
igazából jóval több, mint egy testbe zárt két „partner”: létezik egy különösen
fontos, de kevésre értékelt interperszonális összetevő is. Az elme és a test
végül is megkerülhetetlenül az emberi kapcsolatok, a társadalmi helyzet, a
történelem és a kultúra rendszerében létezik. Ha tiszta és pontos képet
szeretnénk alkotni az emberi egészségről, akkor tágítanunk kell a testelme
értelmezését, hogy bevonjuk a képbe azt a sok milliárd szerepet, amelyet
más elmék és más testek játszanak közérzetünk alakításában, sőt önmagunk
érzékelésében. Az a helyzet, hogy az egység jóval túlmutat az egyénen.
 3. fejezet

Megrázzuk egymás agyát

Szervezetünk erős
interperszonalitása

Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.

Walt Whitman: Ének
magamról (a
Fűszálakban){13}

„Összes rokonságom” – Kanadai őslakosok közt járva gyakran hallottam ezt

a megszólítást. Hazám legnagyobb szégyenére e közösségekben mérik a
legtöbb fizikai és pszichiátriai betegséget, addikciót és korai halált –
ugyanilyen szörnyű a helyzet az Egyesült Államok és Ausztrália hasonló
módon gyarmatosított törzseinek esetében is. A kifejezés, ha jól értem, az
egyénnek az egész világhoz fűződő sokdimenziós kapcsolatára utal, az
emberekre – közeli rokonoktól az idegenekig, az élőktől a réges-régen élt
ősökig –, meg a kövekre, növényekre, földre, égre és minden más lényre. Az
ősi kultúrák mindig is értették, hogy létünk során mindegyikkel kapcsolatban
állunk, hatunk rájuk, és ők hatnak ránk.
Az ősi hindu írásban, a Bhagavad-gítában Krisna a következőket mondja:
„Bölcsességben élnek mind, kik magukat másokban látják.” A 17. század
elején alkotó költő és pap, John Donne egyik sorát sokan ismerik: „Senki
sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része.”{14} Talán nem
véletlen, hogy betegségét követő lábadozás idején írta e sort. Walt Whitman,
aki a 19. század közepén, az Egyesült Államokban élt, egy mai
kvantumfizikai dolgozatból is másolhatta volna a mottóban olvasható
versrészletet.
 És ott van még a kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Gautama néven született
férfi. „Figyeld meg jól az örökké zajló, egymástól függő születéseket –
mondta Buddha. – Tekints egy falevélre vagy egy esőcseppre, gondolkodj el
a közeli s távoli világon, amelynek apró részletei mind hozzájárultak ahhoz,
hogy ez a falevél vagy esőcsepp most itt legyen. Ne feledd, hogy a világ
egymásba fonódó szálak szövete. Ez azért van, mert az is van. Az azért
nincs, mert ez sincs. Ez megszületett, mert az megszületett. Ez meghal, mert
az meghal.” A falevél tehát Buddha szerint egyszerre magában létezik – egy
dolog –, és a napból, égből, földből eredő folyamat: fény, fotoszintézis, eső,
szerves anyag és ásványok, vagy akár emberi és állati tevékenység. „Az egy
tartalmazza a sokat, és a sok tartalmazza az egyet. Az egy nélkül nem
lehetséges a sokaság, és a sokaság nélkül nem lehetséges az egy.” Nem
valami szimpla ezoterikus bölcsességről van szó; hiszen pontosan leírja a
fizikai és szerves univerzumot, amelynek az egészség és betegség is a része.
Nem véletlen, hogy Friedrich Nietzsche egyszer „a legnagyobb
élettantudósnak” nevezte Buddhát.
George Engel, az újító gondolkodású amerikai diagnoszta és pszichiáter
majd fél évszázaddal ezelőtt azt állította, a modern orvostudomány „bénító
hiányossága”, hogy „a beteget és tulajdonságait mint személyt nem veszi
figyelembe”. Az egész emberről teljes „pszichológiai és társadalmi
természetének megfelelően” kell gondoskodnunk,1 vélte, és
biopszichoszociális megközelítést javasolt: olyat, amely figyelembe veszi az
érzelmek és a szervezetben lezajló folyamatok egységét, ráadásul azt sem
téveszti szem elől, hogy mindkettő dinamikus folyamat, amely a
személyestől a kulturálisig kapcsolatok kontextusában bomlik ki.2
Dr. Bessel van der Kolk, a kiváló traumaszakértő úgy véli: „A kultúránk
azt tanítja nekünk, hogy a személyes egyediségre fókuszáljunk, pedig
mélyebb szinten igen kis mértékben létezünk egyéni organizmusokként.”3
Ez biztosan új az átlagos egónak. Amikor az ego szót használom, akkor nem
az egyes „egoisztikus” emberekben meglévő arrogancia és önteltség
jellemzőire utalok, hanem a belül érzékelt, elkülönült egyénre, amellyel
mindenki azonosul: amire akkor gondolunk, amikor naponta százszor azt
mondjuk, „én” vagy „engem” vagy „nekem”. Még az egészséges egónak is
meggyőződése, hogy elkülönült, és minden oka megvan rá, hogy így lássa:
az egyediség és valamennyi oldala (fizikai, pszichológiai, életrajzi stb.)
megélésének képessége része és terhe az emberi létnek. A bajok akkor
kezdődnek, amikor szem elől veszítjük az egyenlet másik oldalát, amely
ugyanolyan valóságos, csak kevésbé nyilvánvaló.
Az első ránézésre elkülönültnek tűnő organizmusok összeköttetésben
állnak egymással. Már a fákról is tudjuk, hogy élő hálózatokat alakítanak ki,
és elektromos impulzusokkal kommunikálnak, amelyek az emberi és állati
idegrendszerhez, hormonokhoz, kémiai jelekhez vagy szagokhoz hasonlóan
működnek. A Smithsonian Magazine egyik cikke szerint „az azonos fajtájú
fák közösséget alkotnak, és gyakran más fajtájú fákkal is szövetséget
kötnek”. Peter Wohlleben német erdész, aki ehhez hasonló érdekességek
terjesztésének köszönheti a népszerűségét, szellemesen „wood-wide
webnek”, vagyis erdővilághálónak nevezi a jelenséget.4
Hogy a saját lelkünk és testünk szoros kapcsolatban áll egymással, az elég
könnyen belátható. Kevésbé egyértelmű, de ugyanolyan igaz, hogy ezeket a
testelméket sok szempontból már a kezdet kezdetén és egész életük során
rajtunk kívüli tényezők alakítják. A modern orvostudomány az egyéni
szervekre és működésükre koncentrál, és ez önmagában még nem volna baj,
ha közben nem feledkezne meg egy alapvető fontosságú tényről: a mentális,
emocionális, társadalmi és környezeti hatások kihagyhatatlan befolyásáról.
Biológiai létünk maga is személyközi.
A személyközi neurobiológia gondolatát néhány évvel ezelőtt dr. Daniel
Siegel{15} pszichiáter, kutató, számos könyv szerzője vezette be. Hozzám és
számos kollégánkhoz hasonlóan dr. Siegelt is zavarni kezdték
képzettségének korlátai. „Az orvosi egyetemen – írja – sok kiváló tanárunk
úgy tekintett a betegekre és a diákokra, mint akik belső öntapasztalásának
nincs középpontja – nincs szubjektív belső magja, amelyet lelki életnek is
nevezhetünk. Mintha számukra csak egy zsák vegyi anyag és szerv volnánk,
de nem volna énünk, nem volna elménk.”5 Úgy érezte, hogy a kutatásban és
az orvosi gyakorlatban sincs megegyezés arról, mit értenek „egészségen”; és
bármily meglepő, a lelki egészség területén dolgozók abban sem kerestek
egyetértést, hogy mi az „elme”, sőt, az elme és agy közti kapcsolatról sem
próbáltak közös képet kialakítani. Orvosokat, neurológusokat,
pszichiátereket, pszichológusokat, antropológusokat, szociológusokat,
történészeket, élettantudósokat, biológusokat, fizikusokat és más, az emberi
létet tanulmányozó rokon tudományok szakértőit gyűjtötte maga köré, hogy
feltérképezze, miképpen festene a konszenzus. A csoport eredményei azt a
nézetet erősítették meg, hogy az agyunk és elménk nem független, nem más
agyaktól és elméktől elszigetelten működik. Sőt, ha nem veszünk tudomást a
bonyolult, változatos miliőről, amelyben létezünk, akkor lelki-és testi
állapotunk is érthetetlen marad. Egy orvosi laboratóriumhoz vagy egyetemi
előadóteremhez hasonló mesterséges környezetben talán szigorúan zárt
egységként lehet kezelni az emberi szervezetet, de a valós életben
képtelenség. „Az interperszonális neurobiológia egyrészt számos
tudományág szempontjainak segítségével járul hozzá a világ teljesebb
megismeréséhez, másrészt összekötődő természetünk valósága” – mondta,
amikor a témáról kérdeztem. Én csak annyival fejlesztem ezt tovább, hogy
eltávolítom a „neuro” előtagot, és így alakul ki a tágabb területet definiáló
interperszonális biológia, amely nemcsak az agyat és az idegrendszert,
hanem egész lelki-testi létezésünket vonja az interperszonalitás
fogalomkörébe.
Maga az agy olyan szuperrendszer központi szerve, amely kiterjed az
egész testre, és fiziológiai működésünk összes szempontjára hatást gyakorol:
az erek átmérőjétől a beleink összehúzódásáig, a szívverésünktől a
csontvelőben lévő immunsejtek előállításáig, a nemi mirigyek
hormonkiválasztásától a veseműködésünkig. Ismétlem, mindez egyetlen
rendszer: az érzelmek befolyásolják az idegeket, és vice versa; az idegek
befolyásolják a hormonokat, a hormonok az immunrendszert, az
immunrendszer az agyat, az agy a beleket, a belek az agyat, mindez együtt a
szívet – és fordítva. Cserébe a testünk is befolyásolja az agyunkat és az
elménket, valamint szükségszerűen hat mások agyára, elméjére és testére.
Életünk során szerzett számtalan tapasztalatunk bizonyítja az
interperszonális biológia erejét. Gondoljanak csak arra a hatásra, amelyet
más emberek gyakorolnak önökre: néha szó szerint húsba vágnak. Költők és
slágerszerzők gyakran írnak elgyengült térdről, görcsbe ránduló szívről,
Bruce Springsteen egyik számának láttató erejű képe pedig egy tompa,
fogazott késsel fejbe szúrt emberről számol be.{16} Jerry Lee Lewisnak igaza
volt: valóban megrázzuk egymás idegeit, és zörgetjük egymás agyát.{17}
Nincs abban semmi meglepő, hogy minél közelebb áll hozzánk valaki,
annál nagyobb fiziológiai hatást gyakorol ránk. Ennek megfelelően jó pár
kutatás vizsgálta az egymással szoros kapcsolatban állók interperszonális
élettanának jelenségét. Nős férfiak közül kevesebben halnak meg, mint a
velük azonos korú egyedülálló férfiak, függetlenül attól, hogy az utóbbi
csoportba tartozók elköltöztek otthonról, elváltak, megözvegyültek vagy
soha nem is nősültek meg.6 Az egyedülállók jobban ki vannak téve a
szívbetegségek, a rák és a fertőző (például tüdőgyulladás és influenza),
valamint az életmóddal összefüggő betegségek (például májcirózis és
tüdőbetegség) kockázatának. Árulkodó, hogy a házasság védelmező hatása
ötször erősebb a férfiaknál, mint a nőknél, ami elég sokat elmond a
kultúránkban létező nemi szerepek viszonylagosságáról, és annak alapvető
egészségügyi összefüggéseiről – e témára a 23. fejezetben még visszatérünk.
Érdekes, hogy „a boldogtalan házasságban élők egészségügyi állapota
rosszabb, mint az egyedülállóké”.7
Más tanulmányok szerint konfliktus esetén azoknak a makkegészséges
házaspároknak, amelyek ellenségesebben viselkednek egymással, jobban
megemelkedik a stresszhormonszintjük, és csökkennek az immunfunkcióik.
Mindegy, hogy frissen egybekeltekről vagy a hetvenes éveikben járókról van
szó, az eredmények azonosak.8
A gyerekek sebezhetők és kiszolgáltatottak, így testi működésük
különösen érzékeny a szüleik vagy a gondozóik lelkiállapotára. A
kisgyerekek stresszhormonszintjét például jelentősen befolyásolja az
otthonukban tapasztalható feszült légkör, és nem számít, hogy ez nyílt
konfliktus vagy néma düh.9 Az asztma egy alaposan vizsgált példa: az apa
vagy az anya érzelmei közvetlen hatást gyakorolnak a gyerek tüdejének
gyulladására.10 Egy közelmúltban készült beszámolóban a következőket
olvashatjuk: „Az egyértelmű eredmények szerint a szülők kedvezőtlen lelki
egészségi állapota, például a depresszió, a szorongás, a stressz vagy a
krónikus ingerültség előre jelzi, hogy a gyermek asztmája súlyosbodni
fog.”11
A rasszizmus is az asztma rizikófaktora. Igen sok afroamerikai nő
betegedett meg, amikor faji diszkriminációval találkozott.12 Ez pedig olyan
megkerülhetetlen kérdést vet fel, amelyen mindannyiunknak el kell
gondolkoznunk: a gyulladás és a légutak összeszűkülése egyéni betegség
ezeknél a nőnél, vagy egy társadalmi probléma hatása?
Minél többet tudunk meg, annál tisztábban áll előttünk, hogy az
egészségünkre „az összes rokonságunk” hatást gyakorol, és nem csak azok
befolyásolják, akik egészen közel állnak hozzánk (családtagok, barátok, élet-
vagy házastárs stb). Teresa Seeman és Bruce McEwen, két vezető amerikai
stresszkutató 1996-ban azt írta, hogy az ember fiziológiailag „nagyon
érzékenynek látszik” az olyan tényezőkre, mint a másokhoz viszonyított
társadalmi helyzet, vagy akár egy adott pillanat társadalmi rendjének a
stabilitása vagy bizonytalansága.13 Egy brit tanulmány szerint a
munkanélküliek szervezetében nagyobb számban találhatók gyulladásos
markerek, vagyis valószínűbb, hogy megbetegszenek; minél tovább tart a
munkanélküliség, annál nagyobb náluk a betegség kockázata. A
legsúlyosabb gyulladásokat Skóciában írták le, ahol az Egyesült Királyságon
belül a legnagyobb és legtartósabb munkanélküliséget mérték.14 De még egy
jövedelmező állás is árthat az ember egészségének. A brit államigazgatásban
készült felmérés szerint a hierarchiában elfoglalt hely pontosabb előrejelzője
a szívbetegség miatt bekövetkező halálnak, mint a szokásosan idesorolt
rizikófaktorok, a dohányzás, a koleszterinszint vagy a magas vérnyomás.
Ehhez hasonló témában vizsgálódtak ausztrál kutatók, szerintük egy rossz
munkahely többet árt a lelki egészségnek, mint a munkanélküliség.15 Szóval,
ha legközelebb egy kollégája úgy panaszkodik, hogy „beledöglöm ebbe a
melóba”, közölheti vele, hogy nem téved.
Az interperszonális biológia arra is választ ad, hogy miért jelent a magány
halálos veszélyt, különösen olyan idős emberek esetében, akik öröm, emberi
kapcsolatok vagy támogatás nélkül maradtak. Egy számos tanulmányt
szemléző áttekintő cikk, amely összesen több mint háromszázezer ember
adatait gyűjtötte egy helyre, arra a következtetésre jutott, hogy az elégtelen
emberi kapcsolatok olyan kockázati tényezőkhöz hasonlíthatók, mint a
dohányzás és az alkoholfogyasztás, sőt veszélyesebbek, mint a mozgáshiány
és az elhízás.16
Thich Nhat Hanh, a nemrégiben elhunyt buddhista szerzetes és közismert
lelki vezető régóta beszélt az interbeing, a „kölcsönös létezés” elméletéről.
A tanító szerint nem egyszerűen csak vagyunk, hanem „kölcsönösen
vagyunk”. „Nincsenek különálló entitások – írja –, csupán
megnyilvánulások, amelyek egymásra támaszkodva válnak lehetségessé.”17
Ezúttal is súlyos félreértés volna ezt a megfigyelést a misztikus hit területére
utalni. Nem baj, ha egy tudósból hiányzik a spiritualitás iránti fogékonyság;
ha ismeri az egyre szaporodó bizonyítékokat, akkor egyetértően bólint: „Ja,
nagyjából erről van szó.”
 4. fejezet

Környezeti hatások
Az új tudomány újdonságai

Az emberek nagyrészt nem amiatt érzik jól vagy

rosszul magukat, ami belőlük ered, hanem a
körülményeik döntenek. Egyre gyakrabban jut
eszembe a társadalmi igazság és az egyénen
túlmutató néhány nagyobb ügy.
Elizabeth
Blackburn{18}

Dr. Elizabeth Blackburn 2009-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kapott a

telomerekkel kapcsolatos kutatásaiért – amelyek a kromoszómát alkotó
DNS-szál végén található mikroszkopikus részek. Kicsit olyasmik, mint a
cipőfűző végére helyezett vékony műanyag hengerek, amelyek
megakadályozzák a pertli rojtosodását: de ezek az apró hüvelyek a
kromoszómákat védik. Ami jó, mert ha a kromoszómáink károsodnak, azt
mi sem ússzuk meg. Ha egy teljes élet során mérjük a telomerek hosszát és
tartósságát, akkor az sok információ forrása lehet az egészséggel és az élet
hosszával kapcsolatban.
Ki gondolná, hogy amit ezzel az apró biológiai szerkezettel kapcsolatban
felfedeztek, annak komoly társadalmi jelentősége is van? Dr. Blackburn
többek között arra jött rá, hogy a telomereken ott a jel – vagy inkább a
marker –, amely az életkörülményeinket mutatja. Elképesztő, hogy eszerint a
szegénység, a rasszizmus, a nagyvárosi ártalmak közvetlen hatást
gyakorolhatnak a genetikai és molekuláris funkcióinkra. Elissa Epel
pszichológus, dr. Blackburn kutatótársa, aki a nagy sikerű A fiatalság titka –
A telomer-hatás című könyv megírásában is közreműködött, azt mondta
nekem: „Ezek a hatások egyáltalán nem kicsik”.
 Candace Lewis idegtudós epigenetikai kutatásai is hasonló eredményre
vezettek. Ez az egyre táguló tudományterület azt a hatást vizsgálja, amelyet
az életesemények gyakorolnak a génjeink aktivitására. „Egyre több és több
tudományos bizonyíték támasztja alá létezésünk holisztikus modelljét –
mondta. – Nem elég arról tudnunk, hogy mit zár magába a testünk: az is
számít, hogy mi vesz körül minket. Ha ezt nem akarjuk észrevenni, akkor az
orvostudomány lemond a gyógyításról.” Lewis doktor molekulákat és DNS-
szálakat vizsgált, de onnan egyenesen az egész személyre, majd az egyénitől
a szélesebb társadalmi kérdésekre látott. „Az agyműködés és a viselkedés
összetettségének a szakértője vagyok, tudom, hogy nem csak agyról és
viselkedésről van szó – mondta az egykori Fulbright-ösztöndíjas tudós. – A
munkám egyik legfontosabb tanulsága, hogy mi mint organizmusok milyen
könnyen alakíthatók vagyunk, egész életünk során milyen készséggel
válaszolunk a külvilág hatásaira.”
Kultúránk uralkodó feltételezése szerint a sorsunkat, azt, hogy kik
vagyunk, mitől szenvedünk, és mire vagyunk képesek, elsősorban a
genetikai örökségünk határozza meg. 2000-ben a Fehér Ház egyik
sajtótájékoztatóján Bill Clinton kijelentette, hogy a Humán genom projekt
„az emberiség története során létrehozott legcsodálatosabb térkép”, sőt
hozzátette, hogy „ma azt a nyelvet tanuljuk, amelyen Isten megteremtette az
életet”. Az elnök azt jósolta, hogy az új tudomány „forradalmasítani fogja a
legtöbb vagy talán az összes betegség diagnózisát, megelőzését és
kezelését”, és olyan betegségeket tesz gyógyíthatóvá, mint például az
Alzheimer-és a Parkinson-kór, valamint a rák, mert „egyenesen a genetikus
gyökerükre támad”.{19}
Eltelt két évtized, és nem nagyon hallani, hogy a jóslat valóra vált volna.1
És nem véletlenül: a gének valójában nem az élet nyelve, ahogy egy
összevissza betűsor vagy egy szótár megkavart betűi sem alkotnak
Shakespeare-drámát, és egy zenei skála sem John Coltrane-szóló. Ahhoz,
hogy a betűk vagy szavak nyelvvé váljanak, el kell rendezni őket, ki kell
őket mondani, szükség van ragozásra, szünetek beszúrására, HANGSÚLYOKRA
vagy hangsúlytalan részekre. A gének olyanok, mint a téglák: valóban a
segítségükkel épül fel a létezés nyelve, de az epigenetika hozza működésbe,
aktiválja vagy némítja el őket. Az epigenetika mechanizmusai között
milliárdnyi más mellett ott van bizonyos molekulák hozzáadása a DNS-
szekvenciához, amely átalakítja a gén funkcióját, módosítja egyes kémiai
jelátvivők membránreceptorainak a mennyiségét és a gének közötti
interakciót.{20}
Másképp megfogalmazva, az átélt élmények befolyásolják, hogy
miképpen fejeződnek ki a bennünk meglévő genetikus lehetőségek. Ez az
epigenetika – szó szerint azt jelenti, a gén fölötti tudomány – témája. Az
epigenetikai folyamatok a kromoszómákra hatnak, célba juttatják és
tolmácsolják a környezetből érkező üzeneteket, vagyis közlik a génekkel,
hogy mit tegyenek. Maguk a gének ettől egyáltalán nem módosulnak. A
BBC-nél dolgozó Martha Henriques úgy magyarázza ezt, hogy az
epigenetika lehetőséget teremt „az alkalmazkodásra a változó körülmények
között, anélkül hogy a génállományunk tartósan módosulna”.2
Nem arról van szó, hogy a gének ne volnának fontosak – mert azok –, de
tény, hogy a legegyszerűbb viselkedési mintát nem ők alakítják ki, nem
felelősek a legtöbb betegségért, és nem határozzák meg a gyógyulás
lehetőségét. Egyáltalán nem önállóan döntenek a sorsunkról, hanem
reagálnak a környezetükre; kívülről érkező jelek nélkül nem tudnának
működni. A testből vagy azon kívülről származó jelzések hatására a géneket
be-vagy kikapcsoló epigenetikai funkciók nélkül tulajdonképpen
lehetetlenné válna az élet.{21}
Az epigenetika átalakítja, amit az embrionális állapottól a felnőttségig
tartó emberi fejlődésről tudunk, de még azt is, hogy mint faj hogyan
kerültünk ide. Beszélgettem erről a terület egyik legnevesebb kutatójával, a
McGill Egyetem patinás orvoskarán dolgozó dr. Moshe Szyffel. „Az
evolúciós elméletet nem könnyű megváltoztatni, mert szinte vallássá vált, a
tudomány vallásává – mondta. – Ha valaki egyetlen részletét
megkérdőjelezi, akkor az olyan, mintha az egész rendszerrel fordulna
szembe, pedig szó sincs róla. Az epigenetika nem az evolúció tényét tagadja,
hanem része az evolúciónak, csak muszáj miatta újra végiggondolnunk,
hogyan működik a folyamat.” A megújuló biológia továbbfejleszti a
szabványdarwinizmust, amely szerint a spontán mutáció és a véletlenszerű
kiválasztódás lendíti előre a fajok adaptációját: arra hívja fel a figyelmet,
hogy a körülmények maguk is alakíthatják a gének alkalmazkodását a
környezethez.
Másképp szólva, az életünk az, ami azzal kezdődik, ahogy az életet az élet
alakítja.
Dr. Szyf és Montrealban dolgozó munkatársai olyan kutatásokat
végeznek, amelyekre nagyon sokan hivatkoznak, és komolyan
megreformálhatják a fejlődéssel, viselkedéssel, egészséggel kapcsolatos
nézőpontunkat. Kísérleti patkányokon vizsgálták, miképpen hat élete során
az utódra, ahogy az anya a születése utáni első napokban bánik vele, és a
stresszhatásokra reagál: megfelelően és önbizalommal, vagy inkább
szorongva és túlreagálva. Elsősorban a HPA-tengelyt, a hipotalamusz, az
agyalapi mirigy és mellékvese közti szabályozó visszacsatolást térképezték
fel.{22} Az agynak azok a receptormolekulái érdekelték őket a legjobban,
amelyeknek a feladata a stressz szabályozása, vagyis a stressz jelentkezése
után kialakítják a megfelelő viselkedést. Azok, amelyek rosszul
szabályozzák a stresszre adott válaszaikat, szorongóbbak, ügyetlenebbül
lépnek fel a hétköznapi környezeti kihívásokkal szemben, és még normális
körülmények között is túlzottan feszültek.
A kutatás bizonyította, hogy a korai anyai gondoskodás minősége ok-
okozati viszonyban áll a kölyök későbbi agyi biokémiai teljesítményével,
azzal, hogy kifejlett egyedként egészségesen reagál-e a stresszre. Fontos
epigenetikai markerek – ahogy bizonyos gének hírt adtak magukról – annak
megfelelően különböztek a patkányok agyában, hogy több vagy kevesebb
anyai gondoskodásban részesültek.3 Meghökkentő, hogy az utód aztán a
saját kölykeinek is továbbadta azt a fajta anyai viselkedést, amelyet
megismert. Szyf és a kollégái azt is kimutatták, hogy az anya
gondoskodásának minősége hat a nőstény kölyök ösztrogén- – az egyik
legfontosabb női nemi hormon – receptorainak aktivitására, és így
generációkon keresztül befolyásolja az anyai viselkedés mintáit.4 A
tanulmányozott patkánypopuláció ügyes – de emberekkel végzett kísérletek
során elképzelhetetlen – manipulációjával kimutatták, hogy a korai
gondoskodási módozatok pszichológiai és viselkedésbeli következményei
nem genetikusak: tehát nem az úgynevezett – változatlan – genetikus kód
örökíti tovább őket. Inkább epigenetikusak: más szavakkal, az határozza
meg őket, hogy milyen módon befolyásolták az anyai gondoskodás
különféle formái az utód agyában zajló géntevékenységet. (A kutatók az
anyai viselkedések közül azt figyelték, hogy a nőstény milyen „szeretettel”
„ápolja” vagy nyalogatja a kölykeit.)
„Jó, de ezek rágcsálók egy kutatólaboratóriumban – mondják esetleg
önök. – Mi következik mindebből a valós világban élő emberekre nézve?”
Logikus kérdés, de a Természet 1998 januárjában egy pusztító jégvihar
formájában ékesszóló választ adott rá – még a tetejébe ugyanabban a
tartományban, ahol dr. Szyf és a csapata dolgozott.5 Kanada történetének
egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája során számtalan québeci maradt
fűtés vagy áram nélkül. Minél erősebb „objektív” stresszt kellett a terhes
nőknek elviselniük azokban a nehéz napokban – amelyet konkrét, mérhető
tényezők, például a sötét, a hideg, az otthonukban esett kár alapján
ítélhetünk meg{23} –, annál feltűnőbb nyomot hagyott a gyerekük fiziológiai
állapotán mindaz, amit átéltek, és e nyomok akár pubertáskorig is
megmaradtak. (A vizsgált személyek társadalmi-gazdasági, kulturális és faji
háttere hasonló volt, és ugyanabban a kertvárosi kerületben éltek.) „Ahogy
teltek az évek [amíg nyomon követték a gyerekek fejlődését] – számolt be a
vizsgálatról Suzanne King, a McGill Egyetem pszichiátriájának professzora
–, arra a következtetésre jutottunk, hogy az objektív stressz magyarázza
mindazt, amiben ezek a gyerekek különböznek egymástól: beszédkészség,
testtömegindex, elhízás, inzulinkiválasztás, immunrendszer.”6 Még az IQ-
juk sem maradt érintetlen. „Gyakoribbá vált közöttük az asztma – tette hozzá
dr. Szyf –, valamint nőtt a szervezetükben a gyulladáskeltő és az
autoimmunitáshoz kötődő, az immunitásért felelős gének száma.”
Ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy nem csak az anyák adják tovább
gyermekeiknek a test stresszapparátusának krónikus problémáit. Egy kísérlet
során egészséges hím egereket ingereltek a legkülönbözőbb stresszorokkal:
rendszeresen új ketrecbe tették, folyamatosan fénnyel, háttérzajjal zavarták,
rókaszagnak tették ki, szűk csőbe zárták őket, és így tovább. Ezután
stresszmentesen növekedett nőstényekkel pároztatták őket, amelyek
tökéletesen gondoskodtak a kicsinyeikről. A kisegerek mégis rosszul
reagáltak a stresszre, és a stresszhormonjaik is károsodtak. Másképp
fogalmazva, az anyák hiába követtek el mindent, az apák a spermiumukkal
átörökítették, ami korábban kialakult bennük.7 Az embereknél sincs
másképp: ha az apa a gyerekének korai életszakaszában szenved el stresszt,
az hosszú távú, legalább a kamaszkorig tartó hatást vált ki. Ha pedig mindkét
szülő stresszoroknak van kitéve, az „valószínű kapcsolatot” teremt a
gyerekek epigenetikai profiljával, véli egy kutatócsoport.8
A társadalmi-gazdasági körülmények is megváltoztathatják az epigenomot
– a génekre gyakorolt epigenetikus hatások hálóját. A fáradhatatlan dr. Szyf
kanadai és angliai kutatókkal összefogva középkorú brit férfiak vérében
található különféle gének epigenetikus meghatározottságát tanulmányozta. A
kutatás alanyai a szegénység–gazdagság-tengely két szélső végén kezdték az
életüket, volt köztük nagyon gazdag és nagyon szegény is. A jómódba
születettek génkifejeződése feltűnően különbözött az ellentétes társadalmi
környezetben, rossz anyagi körülmények között felnövekvőkétől.9
Egy másik tanulmány készítői megfigyelték, hogy az Egyesült Államok
fekete lakosságának tagjainál gyakrabban fordulnak elő gyulladások, mint a
fehéreknél: ez az epigenetikai jellemző akkor sem változott, amikor azonos
társadalmi-gazdasági szintről érkezetteket hasonlítottak össze.10 „Azzal
szembesültünk, hogy a rasszizmus és diszkrimináció megélése a
gyulladáskeltő gének aktivitásának ötvenszázalékos különbözőségéért felel
feketék és fehérek között – írta a tanulmány vezető szerzője, dr. April
Thomas A rasszizmus fekete életeket rövidít meg, és ártalmas az egészségre,
mert olyan géneket támogat, amelyek gyulladásokat és betegséget váltanak
ki című cikkében.11
A sors és a múlt, az osztály, a faj, a stressz és a trauma szeszélyei nemcsak
a génkifejeződésben, hanem a telomerekben is megmutatkoznak. Hogyan?
Születéskor a telomereknek sok „egységük” – a DNS-szál két végén
található rövid szakaszuk – van, idős embereknél viszont jóval kevesebbet
találunk belőlük. „Csecsemőkorunkban úgy tízezerrel kezdjük, halálunk
idejére pedig négyezer marad” – magyarázta el Elissa Epel. Ahányszor
osztódik egy sejt a testünkben, annyiszor rövidebbé válnak a telomerek; ha
pedig túl rövidek lesznek, a sejt meghal, vagy nem képes többé osztódni. A
rövidüléssel együtt az immunfunkció is károsul, gyulladások alakulnak ki, és
az ember könnyebben megbetegszik.
A telomereket gyakran „celluláris órának” nevezik, ugyanis inkább a
megélt, és nem a születéstől számított kort mérik. Lehet két ember az évei,
hónapjai, hetei és napjai számát tekintve egyidős, akár egypetéjű ikrek is
lehetnek, mégis elképzelhető, hogy egyikük az átélt stressz, nehéz
élethelyzet vagy trauma miatt biológiailag idősebb a másiknál. A stressz
ugyanis lerövidíti a telomereket. (Orvosok, vigyázat! A rezidensek
telomerjei jobban kopnak, mint a korcsoportjukba tartozó más fiatal
emberekéi.)12 Dr. Epel egyik tanulmánya szerint a krónikus betegségben
szenvedő gyerekük gondját viselő anyáknak rövidebbek a telomerjeik, mint
a kortársaiknak. A biológiai kor az ápolással töltött évekkel és az átélt
stressz mértékével arányosan nőtt.13 Ehhez hasonló eredményre jutottak a
demens betegeket ápolók között is: a rövidebb telomerek és gyakoribb
megbetegedések megerősítették azt az elképzelést, hogy „a tartós pszichés
stressz árt az immunsejtek működésének, és felgyorsítja az öregedést”.14
Úgy is mondhatnám, a stressz öregíti a kromoszómáinkat, és ezért öregít
minket is.
A szegénység és a rasszizmus nem csak az epigenetikus funkciókra van
hatással, ugyanezek a tényezők a telomereket és vele az életet is rövidebbé
teszik. Egy 2014-ben afroamerikai férfiak körében készült felmérés
megdöbbentő erővel festette le e kijózanító összefüggést. „Eredményeink
szerint a rasszizmus a szó szoros értelmében öregít” – írta a cikk vezető
szerzője.15 És ugyanez a nőkre is igaz. Az USA-ban végzett Nők
egészségének országos felmérése (SWAN) részeként fekete és fehér
középosztálybeli nők telomerjeit hasonlították össze. Az eredmény megrázó
volt: a fekete nők biológiai kora átlagosan hét évvel haladta meg fehér
kortársaikét, ráadásul a különbség mértéke együtt változott a szegénység, a
stressz, a magas vérnyomás, a kóros elhízás és más egészségügyi problémák
súlyosbodásával.16
Dr. Epeltől azt is megtudtam, hogy a társadalmi-gazdasági környezet
hatásai a sejtjeinken is meglátszanak – annak, aki tudja, mit kell nézni. „A
rossz környék, a bűn, a kerület jövedelmi viszonyai – mondta – mind
összefüggenek a sejtek öregedésével. Számomra ez a legerősebb bizonyíték
arra, hogy az egészségünk a testünkön kívüli ügy.” Dr. Szyf is hasonlóan
nyilatkozott: „Egy évszázadon át a kémiai változásokra koncentráltunk, azt
gondoltuk, hogy minden igaz, aminek köze van a kémiához, és aminek
nincs, az nem igaz. Az epigenetika arra tanít, hogy a társadalmi változások
valójában nem különböznek a kémiai változásoktól.” Az egyik a másikban
mutatkozik meg.
A környezeti hatások ajtaja szerencsére mindig két irányba nyílik: az is
kiderült, hogy a pozitív élmények még betegség vagy konfliktus közepette is
meghosszabbítják a telomerjeinket. Dr. Epel és kollégái meditálókkal, dr.
Gene Brody rossz körülmények között élő afroamerikaiakkal végzett
munkája, valamint egy prosztatatrákos férfiak körében végzett felmérés ezt
is kimutatta.17 Ez könyvünk egyik visszatérő motívuma lesz: ha bölcsen
közelítjük meg a rossz híreket, akkor a bennük rejlő jót is felfedezhetjük. Ha
megismerjük a rossz körülmények hatásait, akkor a gyógyulás felé is utat
találhatunk.
 5. fejezet

Lázadás a testben
A rebellis immunrendszer
rejtélye

Sokszor úgy kellett tennem, mintha jól érezném

magam, miközben szörnyen éreztem magam.
Venus Williams

„Egy kicsit megsérültem – mondta nekem nemrég Miok.{24} – Nem volt

semmi komoly baj, csak felszaladtam egy lépcsőn, és megbotlottam.
Beütöttem a nagylábujjamat.” Barátságos, játékos humor sugárzik a
szavaiból, meg egy kis büszkeség is. Legtöbbünknél furcsa reakciónak
számítana egy fájdalmas kis baleset után. De hét évvel ezelőtt Miok számára
a gravitációval ellentétes irányú, élénk mozgás közben elszenvedett baleset
még kizárólag az álmok világába tartozott volna. Huszonhét éves volt,
amikor szklerodermát állapítottak meg nála, és nem sokkal később teljesen
megbénult, a bevett módszerekkel pedig nem találtak eszközt a gyógyítására.
Boston környékén él, így a nyugati orvostudomány egyik legszentebb
templomában vizsgálták és kezelték.
A szkleroderma szó a görög „vastag bőr” összetételéből származik.
Autoimmun betegség, amely bénító ízületi gyulladások és a kötőszövetek
fájdalmas megkeményedésének formájában ad hírt magáról. A pontosabb
neve szisztémás szklerózis: mivel a szövetkeményedés számos szervben,
köztük a nyelőcsőben, az erekben és a tüdőben is előfordulhat. Mioknak
először fájdalmasan bedagadt a keze, a válla és a térde. „Mindenütt fájt –
idézte fel. – A fájdalom betöltötte a testemet.” A Harvard egyik vezető
tudósának asszisztenseként dolgozott, de nem sokkal később kénytelen volt
feladni az állását. Azelőtt percenként százhúsz szót gépelt, ekkor viszont
szinte a teljes bénaságig merevedett a keze, az ujjai meggörbültek és alig
mozogtak. Ha csak hozzáért a billentyűkhöz, már szörnyű kínokat állt ki.
Amikor 2014-ben először beszélgettem vele, nagyon szomorú állapotban
találtam: az arca merev maszkká vált, feszesre húzott ajkai alig takarták a
fogát. Saját magát is alig ismerte meg – és egyáltalán nem hasonlított
jelenlegi önmagára, hiszen ma a könnyen szélesre húzódó, érzékeny
mosolya az egyik legfontosabb jellemzője.
A betegség első néhány évében, amikor még mindig csak a harmincas
évei elején járt, Miok egyedül az öngyilkosságban látta a kiutat. A diagnózis
halálos ítélettel ért fel, kizárólag kerekesszékben tudott mozogni, segítség
nélkül még az ágyból sem sikerült felkelnie, és tisztában volt vele, hogy
minél tovább él, annál szörnyűbb kínokat kell majd kiállnia. „Ha olyan
országban éltem volna, ahol a jog lehetővé teszi az eutanáziát, az összes
feltétlenek megfelelek. Elviselhetetlenül szenvedtem – mesélte. – Egyetlen
előrejelzést sem kaptam, amely miatt érdemes lett volna életben maradnom.
Olyan gyors ütemben hagyott cserben a testem, hogy tudtam, ha sokat várok,
akkor csapdába esem, és még arra sem leszek képes, hogy megnyomjam a
gombot.”
Ma, minden hétköznapi orvosi logikát cáfolva, Miok egyáltalán nem szed
gyógyszert, jár, utazik, és segítség nélkül sétál. Jelenleg az emlékiratain
dolgozik, habár percenként csupán ötven szót ír le – ahhoz képest, ahogy
nemrég volt, ez is igazi győzelem.
A szkleroderma egyike annak a nyolcvan vagy annál is több betegségnek,
amelyet az autoimmun jelzővel szoktak illetni. Mindegyik a testben zajló
polgárháborúval függ össze. Az autoimmunitás jelentkezése után az ember
immunrendszere támadást indít az ellen a test ellen, amelyet védenie kellene.
A betegség konkrét megjelenése attól függ, hogy melyik szövetet vagy
szervet veszi célba a belső lázadás. Ha az idegrendszer kerül tűz alá, az
eredmény szklerózis multiplex formájában jelentkezik, ha a belek, akkor
lisztérzékenység vagy valamilyen gyulladásos bélbetegség (IBD), például
Crohn vagy fekélyes vastagbélgyulladás a diagnózis; ha az ízületek és
kötőszövetek az áldozatok, akkor szisztémás lupus erythematosust (SLE),
reumatoid artritiszt (RA) vagy szklerodermát, ha a bőr, akkor pszoriázist
vagy autoimmun ekcémát emlegetnek. Ha a hasnyálmirigy károsul, 1-es
típusú cukorbetegség, ha a tüdő, akkor tüdőfibrózis (IPF), ha az agy, akkor
esetleg Alzheimer-kór lesz a betegség neve. Számos esetben a test több
területe is megbetegedhet egyszerre. A krónikusfáradtság-szindróma
(amelyet más néven myalgiás encephalomyelitis néven ismernek) világszerte
több millió embert sújt, és csak mostanában került fel a listára.
Szinte az összes autoimmun betegségnek a megtámadott szövet, szerv
vagy testrész gyulladása a fő jellemzője – a tünettel először találkozó
orvosok ezért kezdik általában gyulladásellenes gyógyszerrel a kezelést.
Amikor a szteroidot nem tartalmazó gyulladáscsökkentők, például az
ibuprofen, vagy a szteroidokat bevető nehéztüzérség is elégtelennek
bizonyul, az orvosok gyakran olyan gyógyszert írnak elő, amely elnyomja a
szervezet immuntevékenységét.
Mivel a kór először Miok ízületeit támadta meg, a szakemberek kezdetben
reumatoid artritiszre gyanakodtak. Szteroidokat írtak fel: a mellékvesében
termelődő természetes stresszhormon, a kortizol laboratóriumban előállított
megfelelőjét. Végül a szteroid és az immunszupresszív gyógyszerek kettős
kudarca fölött érzett kétségbeesés váltotta ki Miok öngyilkos gondolatait. Az
orvosok már nem tudtak mit ajánlani neki. (Hozzá kell ehhez tennem, a
tünetek olyan súlyosak voltak, hogy senki sem számított a gyógyulására, sőt,
a bevett orvosi gondolkodás megmagyarázhatatlannak tartja. Beszéltem a
bostoni családorvosával, aki igazolta a részleteket.)
Bár rendszerint sok fájdalommal járnak, és alaposan megviselik a beteget,
gyakran homályos marad, hogy melyik autoimmun betegség okozza a bajt,
és nem könnyű eljutni a valós diagnózisig – nem a betegnek, aki elszenvedi
a tüneteket, miközben megerősítésre és segítségre vágyik, hanem a konkrét
tényeket kereső orvosnak. Így hát egyáltalán nem ritka eset, hogy ezek a
betegségek, amelyek nemegyszer át is fedik egymást, megússzák a pontos
meghatározást. Ezt élte át Venus Williams, a teniszbajnok is, akinél dagadt
kézfej, tartós fáradtság és eltorzuló ízületek formájában jelentkezett a kór:
ezek a szimptómák bárki mást is megrémítettek volna, hát még egy
élsportolót. „Különféle orvosokhoz mentem, de egyiktől sem kaptam
választ, úgyhogy nem volt mit tennem, folyton új orvosokat kerestem –
nyilatkozta egy riporternek. – Szinte már hozzászoktam a tünetekhez. Azt
mondtam magamnak, ne törődj vele! Folytasd a munkát. De telt-múlt az idő,
és már nagyon szerettem volna, tudni, hogy mi ez az egész, és
megbolondultam-e.”1 Végül kiderült, hogy Sjögren-szindrómája, a könny-és
nyálmirigyeket károsító autoimmun betegsége van, amelynek a kiszáradó
száj és száraz szem az első tünete, de jó pár szerv, például a tüdő, a vese, a
hasnyálmirigy és az erek működését is károsíthatja. Sok más beteghez
hasonlóan Williams is megkönnyebbült, amikor végre megtudta, hogy
megpróbáltatásainak nemcsak objektív oka, hanem még neve is van.
Miok esetében a betegre maradt, hogy kialakítsa a megfelelő diagnózist:
az internet korában, különösen olyankor, amikor az orvosok már lemondtak
a sikerről, nem ritka ez a szerepcsere. „A testem egyre merevebbé vált –
mondta. – Mintha mumifikálódtam volna, mintha lassú önmumifikálódás
zajlott volna bennem. Mind kevesebb részem mozgott, a fájdalom pedig
leírhatatlanná vált… Szteroidokat kaptam, és azt mondták, mindig így lesz
már, a gyulladás sosem fog elmúlni… gyógyíthatatlan. Én ragaszkodtam
hozzá, hogy szkleroderma szempontjából is vizsgáljanak ki, és csak ekkor,
hat hónappal az első tünet megjelenése után született meg a helyes
diagnózis.”
Az autoimmun betegségek az orvostudomány nagy, megoldatlan rejtélyei
közé tartoznak. Legtöbbjüket idiopatikus természetűnek tartják, ami
egyszerűen annyit jelent, hogy „ismeretlen eredetű”. Ha egy állapot okát
nem tudjuk kideríteni, akkor természetesen a gyógyítása vagy
visszafordítása sem fog könnyen menni. Sok esetben a tünetek elfojtása vagy
néha sebészi úton történő kezelése, esetleg a károsodott szövet eltávolítása a
legtöbb, amit a modern orvostudomány kínálni tud. Ezek a módszerek
gyakran komoly megkönnyebbülést hoznak, de a betegség terjedését nem
befolyásolják, és Miokhoz hasonlóan számos más páciens is csak a tartós
egészségromlásra és a rokkantságra készülhet.
Miközben az orvosokat és a betegeket is zavarba hozza a helyzetük
érthetetlensége, e betegségek miatt, tudományosan szólva, még sokáig főhet
a fejünk.
Az első rejtély az, hogy miért válnak egyre gyakoribbá. Jó pár nyugati
országban folyamatosan emelkedik a lisztérzékenységgel, IBD-vel, lupusszal
és 1-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak száma, hogy az allergia
számos változatáról ne is beszéljünk.2 „Az elmúlt fél évszázad során a fejlett
világban jelentős arányban nőtt az autoimmun betegségek előfordulása – áll
a The New York Times cikkében. – Becslések szerint tizenhárom amerikai
közül egy e sok esetben gyengeséget okozó, általában élethosszig tartó
egészségügyi probléma valamelyikével küzd.”3 1994 és 2014 között
Angliában majd megháromszorozódott a Crohn-betegséggel diagnosztizáltak
száma,4 míg 1999 és 2010 között Kanadában évente hét százalékkal nőtt az
IBD-s gyerekek aránya, így az egész világon a hazámban a legelterjedtebb a
gyulladásos bélbetegség.5
 Ezek a trendek eleve kizárják a szokásos orvosi magyarázatot, a genetikus
okot. Akármekkora hatást gyakorolnak ránk a gének – és semmi kétség,
vannak esetek, amikor sokat számítanak –, a józan ész azt diktálja, hogy az
autoimmun betegségek terjedéséhez nem lehet közük. „Ilyen rövid idő alatt a
gének nem változnak meg – nyilatkozta Virginia Ladd, az Amerikai
Autoimmun Betegek Szövetségének vezetője 2012-ben a Medical News
Todayben. – Az autoimmun betegségek számának gyors növekedése…
egyértelműen jelzi, hogy környezeti hatásokról lehet szó.”6 Fogalmazhatunk
úgy is, hogy van valami a környezetünkben – vagy több valami
kombinálódik –, ami felgyújtja a testünket.
Amikor egy betegséggel kapcsolatban „környezeti hatásokról” hallunk,
akkor a legtöbben a sokat emlegetett tárgyi tényezőkre gondolnak, például a
légszennyezésre, a festékben lévő ólomra vagy a sugárzó mobiltelefonokra.
Egy érdekes, bár még bizonyításra váró elmélet szerint az egyre nagyobb
mennyiségben fogyasztott gyorséttermi ételek felelősek az autoimmun
betegségek egész világon tapasztalható terjedéséért.7 Ezt az összefüggést
egyelőre nem támasztják alá kísérletek.8 Akár igaz, akár nem, ahhoz, hogy
valóban megértsük az egészséget és a betegséget, a maga teljességében kell a
„környezetre” tekintenünk: biopszichoszociális jelenségként.
A második rejtély az autoimmun betegségek nemek közötti egyenlőtlen
eloszlása. A betegek hetven–nyolcvan százaléka nő, és náluk a
fogyatékosság vagy halál egyik leggyakoribb oka is ez. A reumatoid artritisz
például háromszor olyan nagy eséllyel támad meg nőket, mint férfiakat, a
lupusz esetében ez az arányszám kilenc. A Miokot is sújtó betegség, a
szisztémás szklerózis háromszor olyan elterjedt a nők körében.9 Még
nagyobb rejtély, hogy a nemek közötti aránytalanság miért nő tovább, ahogy
például a szklerózis multiplex, egy krónikus, az életminőséget komolyan
károsító, potenciálisan élethosszig tartó betegség esetében megfigyelhető.
Kanadában 1930-ban a férfiak és nők között fele-fele volt a megoszlás;
jelenleg minden SM-beteg férfira több mint három beteg nő jut.10 A világ
más tájain ugyanezt a tendenciát tapasztalják. „Egyre több dán nőnél
diagnosztizálnak szklerózis multiplexet. Az elmúlt huszonöt évben a nők
között kétszeresére nőtt az SM kockázata, míg a férfiaknál tulajdonképpen
változatlanok az adatok” – jelent meg a Danish Medical Journal egy
közelmúltbeli cikkében. És dr. Ladd megfigyeléseivel megegyezően: „Az
epidemiológiai változások okát a környezetben kell keresni, mert a genetika
csak kis részben magyarázza az SM fokozódó veszélyét. A változás túl
gyorsan következett be ahhoz, hogy a módosuló génekkel
magyarázhassuk.”11
A Miokot vizsgáló szakemberek közül senki sem kérdezősködött a
páciensük életét tartósan megnehezítő betegség – testi vagy lelki –
körülményeiről. Pedig a stresszt és traumát a gyulladásokkal összekötő
kutatások már vastag köteteket töltenek meg, és az elmúlt jó néhány
évtizedben rengeteg tanulmány foglalkozott a reumatoid artritisz, az SM és
más autoimmun betegségek ilyen összefüggéseivel. Nemcsak hogy nem
teszik fel ezeket a lehetséges kérdéseket, de úgy tűnik, mintha a fősodorbeli
orvoslásban egyenesen tiltva volnának. „Már kezdem magam egy kicsit
dilisnek érezni, hogy ilyen témákat is szóba hozok – mesélte az egyik
legjobb amerikai egyetemi klinika reumatológusa. – A diplomám
megszerzése óta alaposan megváltoztak a módszereim, figyelni kezdtem a
betegeimnél a stressz és a panaszaik jelentkezése közötti összefüggéseket, és
hogy mekkora szerepet játszik a betegségükben a lelki vagy testi trauma.” Ez
az orvos kérte, hogy név nélkül nyilatkozhasson, mert attól fél, elfordulnak
tőle a kollégái (!), pedig a saját szemével látta a gyógyulással, sőt, egyes
esetekben a gyógyszerezés befejezésével kapcsolatos „figyelemre méltó
eredményeket” – ahogy ő nevezi. Mégis renegátnak érzi magát a
szakmájában. „Az egyetemen körülvesz a sok… érti, hogy értem, nagy
tekintélyű kolléga, aki kutatással foglalkozik, de egyikük sem törődik
ezekkel a tényekkel.” Ennek hallatán az a harvardi orvos jutott eszembe, aki
azt mondta, a munkatársai csupán „saját felelősségükre” követhetik ezt az
irányt – bár úgy gondolta, hogy azért van változás.
Ha még az orvosi ortodoxiától eltávolodó szakemberek is úgy érzik, hogy
elnyomják és félreértik őket, akkor mit élhetnek át a betegek? A nyugati
egészségügy sajnálatos tulajdonsága, hogy a hatalmi hierarchiában az orvos
a piedesztálra emelt szakember, míg a beteg a gondoskodás passzív
befogadójának szerepét kapja. Hiába dolgoznak az orvosok odaadóan, tele jó
szándékkal, ez az egyenlőtlenség megfosztja a beteget attól a lehetőségtől,
hogy hatása legyen a saját egészségére és gyógyulására. Az életükkel
kapcsolatos alapkérdéseket sem teszik fel nekik, belőlük pedig hiányzik az
önbizalom, és ezért nem követelik ki, hogy a saját magukkal kapcsolatos
tudásuk és megérzéseik a folyamat fontos részei legyenek, vagy akár
irányító szerepet kapjanak.
Ha Miok orvosai feltettek volna néhány ilyen irányú kérdést, amikor
betegük aggasztó tüneteivel találkoztak, megtudhatták volna, hogy élete első
évének végére ketten is elhagyták, akikhez nagyon szoros kapcsolat fűzte.
Egyedülálló anya gyerekeként született Koreában, és hat hónapos korában
árvaházba adták. Egyéves korában pedig örökbe fogadta és az Egyesült
Államokba hozta egy evangélikus házaspár, és a legszigorúbb
fundamentalista elvek szerint nevelte fel. Miok még nem volt tízéves,
amikor a mostohaanyja idegösszeomlást kapott. Még kiskamasz volt, amikor
az apja bűnbánattól gyötörve bevallotta neki, hogy kétéves korától kezdve
szexuálisan bántalmazta. A lány teljesen elnyomta magában ezeket az
emlékeket, és az ezzel kapcsolatos érzéseit – a fájdalmat, a félelmet, a
haragot – mélyen a tudata alatt rejtette el. Később, amikor a gyógyulásról
beszélünk, majd látni fogjuk, hogy Miok valószínűtlen felépülésére (hiszen
tulajdonképpen a halálos ágyból kelt fel) egyedül azért kerülhetett sor, mert
végül szembenézett a rég titkolt seb létezésével.
A tiltott érzések temetőjében imponáló építményt emelt: egy pozitív, tettre
kész személyiséget, amely nemcsak megvédte a mély bánat átélésétől, és
rákényszerítette, hogy nemet mondjon a valós szükségleteire, hanem
hozzásegítette, hogy több sikert érjen el, mint amennyi saját véleménye
szerint kijárt neki. A felnőtt Miok úgy érezte, hogy a világhírű professzor
asszisztenseként sok stresszel kell megküzdenie, és a környezetében
mindenki másnak a feszültségét is magára vállalta. „Amíg ott dolgoztam,
tényleg nem voltam önmagam – ismerte el. – Mindig sokkal
tevékenyebbnek, aktívabbnak mutatkoztam, mint amilyen valójában
vagyok.” A rejtett belső szorongásra épülő túlteljesítés visszatérő téma volt a
sok autoimmun beteg között, akivel orvosi és tanári működésem hosszú évei
alatt találkoztam.
Közvetlenül a szörnyű fájdalmakkal járó ízületi gyulladás jelentkezése
előtt Miok egy bonyolult szerelmi kapcsolatba keveredett, ami lelkileg
eléggé megviselte, majd fájdalmas szakítással végződött. Amikor a kapcsolat
lezárult, az élete során átélt, de elfojtott sérülések és az elhagyatottsággal
kapcsolatos félelmek mind felszínre törtek. Az egész testét elborító
fájdalommal reagált a helyzetre. Ismétlem: a szklerodermát kezelő, jól
képzett orvosok számára a múltja, a gyerekkorától a felnőttkoráig vezető út
egyetlen pillanata sem tűnt fontosnak. „A testem csatatér volt, és vesztésre
álltam” – fogalmazta meg nekem Miok. Magam sem fogalmaztam volna
pontosabban: az autoimmun betegséget régóta a saját hazájára támadó erős
hadsereghez, a test erőszakos lázadásához hasonlítom. Mivel a tudat nem
engedte őket szóhoz jutni, és nem találtak más megoldást, Miok lángoló
érzelmei fellázadtak, és a szövetek gyulladásában adtak hírt létezésükről.
A mikrobiológusok manapság „neurogén gyulladásról” beszélnek, amikor
a stresszalapú gyulladást az idegrendszer kisülései váltják ki – ez az a
rendszer, amelyről ma már tudjuk, hogy az érzelmek komoly hatással
vannak rá.12 Kiváló kutatások kapcsolják össze a kora gyermekkorban
elszenvedett lelki sérüléseket, például Miok kislánykori traumáit a
felnőttkori tünetekkel. Egy nemrég közzétett amerikai tanulmány szerint a
gyerekkorban elszenvedett lelki és testi abúzus több mint a duplájára emeli a
szisztémás lupus erythematosus kockázatát, amely többnyire ízületi
gyulladással is jár.13 Más szakcikkek további összefüggéseket találtak a
stressz és a károsodott autoimmunitás között.14 2007-ben brit tudósok arra az
eredményre jutottak, hogy azoknak a felnőtteknek a vérében, akiket
gyerekkorukban bántalmaztak, az életmódjuktól és körülményeiktől
függetlenül nagyobb számban található a májban termelődő, a gyulladásokat
jelző fehérje.{25} „A gyerekkori bántalmazás a felnőttkori gyulladás
kockázatát előrevetítő, más tényezőktől független, megelőzhető kockázati
faktor, amelyet korábban nem írtak le – foglalták össze a kutatók. – A
fejlődés során a gyulladás fontos közvetítő lehet, amely az ártalmas kora
gyermekkori tapasztalatokat összeköti a felnőttkori rossz egészségi
állapottal”15 – óvatoskodnak. Azóta számos tanulmány bizonyította, hogy
ebben a témában a „lehet” felesleges kiegészítés.
Néhány szakorvos már felfigyelt a reumatoid artritisz és bizonyos
személyiségjegyek összefüggésére. A személyiség szerepéről bőven esik
még szó a 7. fejezetben, de hogy elkerüljük a félreértéseket, itt is szükség
van a kérdés tisztázására. Személyiségjegyeink egyrészt visszatükrözik a
velünk született vérmérsékletet és tulajdonságokat, másrészt azt is kifejezik,
ahogy gyerekkorunkban az érzelmi környezetünkhöz alkalmazkodnunk
kellett. Sok mindent megmutatnak egy emberből, ami nem veleszületett és
nem is megváltoztathatatlan sajátsága – akármilyen szorosan kötődik is
hozzá. De nem is jellemhiba: az adott pillanatban talán sok nehézséget okoz,
de eredetileg az életben maradás eszköze volt.
Igen régen, még 1892-ben, a Johns Hopkins Egyetem kiváló, kanadai
születésű orvosa, William Osler – akit később Viktória királynő a brit
orvostudomány érdekében végzett munkájáért lovaggá ütött – már
megállapította, hogy „összefüggés van betegség és megrázkódtatás, félelem
és bánat között”. Jóval később, 1965-ben egy felmérés azt mutatta, hogy a
reumatoid artritisszel küszködő betegekben tipikusan jelen van egy sor, az
önfeladáshoz hasonló jellemző: „A másokért végzett kényszeres és
önfeláldozó munka, a harag elfojtása, a társadalmi elfogadottsággal
kapcsolatos intenzív szorongás”.16 Az autoimmun betegségek szokatlanul
nyitott kanadai szakembere, dr. C. E. G. Robinson 1957-ben azt írta, hogy az
RA-val küszködő betegei „általában mindent elkövettek, hogy a szakmai és
személyes életükben is elnyerjék mások tetszését, ellenséges érzéseiket
elrejtették vagy közvetve fejezték ki. Jó néhányan perfekcionisták voltak
közülük.” A betegség kezdetét gyakran stresszhatás előzte meg. Bölcsen
még azt is hozzátette: „Gyakran legalább annyi időt kell szánni a reumatoid
artritisz beteg érzelmi, mint az ízületi vagy szisztémás problémáinak a
kezelésére… Azt hiszem, számos, reumatoid artritisszel kezelt beteg
esetében az érzelmi és pszichológiai szempontok a legfontosabbak.”17 Négy
évtizeddel azután, hogy dr. Robinson közzétette a meglátásait, amerikai
kutatók is felfedezték, hogy az interperszonális stressz mértéke összefügg
egy csoport reumatoid artritiszes nő állapotának a súlyosságával.18
Mindezt jól példázza a negyvenkét éves Julia, aki a kanadai préri egyik
tartományában élt, és huszonkilenc éves korában diagnosztizáltak nála
reumatoid artritiszt. Hátulról beleszaladtak az autójába, másnap sajogni
kezdett, majd nem sokkal később rendbe jött a bal válla – de attól kezdve
különféle ízületeiben, mindig a legváratlanabb helyen, újra és újra feltámadt
a fájdalom. „Jelentkezett az egyik ízületemben, azután elmúlt – mesélte. –
De hirtelen huszonhat ízületem gyulladt be egyszerre.” A vérvizsgálat
kimutatta, hogy a szervezetében felszökött a reumatoid artritisz egyik
indikátorának a szintje, és ezzel egyértelművé vált a kórkép. Az érzelmi
profilja pontosan megfelelt a szakirodalomban leírt hiper-felelősségtudó,
haragját elfojtó típusnak: e tulajdonságok akkor alakultak ki nála, amikor
még alkoholista apjával és érzelmileg kiszolgáltatott anyjával élt. Az
anyjának azt sem tudta elmondani, hogy a család egyik barátja szexuálisan
abuzálta őt is, meg a húgát is, akit Julia megpróbált megvédeni.
Julia kezelőorvosai közül soha senki nem érdekelődött betegük érzelmi
élete felől. És hogy ez miért fontos? Azért, mert dr. Robinson és mások is
megfigyelték, hogy ezek a személyiségminták megváltoztathatók, és ily
módon talán a betegség is gyógyíthatóvá válik. Juliának azt mondták, hogy
feltartóztathatatlanul romlani fog az állapota, de jelenleg nincsenek tünetei,
és nem szed gyógyszert. „Mostanában gyönyörű beszélgetéseket folytatok a
reumatoid artritiszemmel… Már attól majd sírva fakadok, hogy ezt
elmesélem valakinek – árulta el. – Nagyszerűen érzem magam.” Mit
jelenthet egy ilyen mondat, és Julia esetében miért kíséri ennyi érzelem?
Ezekre a „gyönyörű beszélgetésekre” később még visszatérünk, amikor a
gyógyulást vizsgáljuk meg.{26}

Fájdalom és nyugtalanság: Miray, Bianca és a

szklerózis multiplex

Miray ötvenegy éves török orvos, jelenleg egy kanadai kórház klinikai
vizsgálati koordinátora. Tizennyolc éves korában jelentkezett nála először
diplopia (kettős látás), de a ma használatos modern képalkotó műszerek
híján egy darabig nem született egyértelmű diagnózis. „Elmentem egy
szemészhez, aki azt mondta, ugyan, ez csak átmeneti – idézte fel a múltat. –
Hat héten át kortikoszteroidot szedtem, és tényleg elmúlt. Huszonkét éves
koromban többször is visszatért. Ahányszor elmentem anyámhoz, jött a
kettős látás. Egy másik városba jártam egyetemre, teljesen jól voltam, de
amikor hazamentem Isztambulba, és meglátogattam anyámat, jelentkezett a
baj.” Miray huszonnégy éves volt, amikor egy MRI-vizsgálattal
megállapították, hogy szklerózis multiplexe van. Miután Kanadába emigrált,
éveken át tünetmentes maradt. A terhessége idején azonban a férjének üzleti
nehézségei támadtak, és erőszakossá vált. „Gyűlölni kezdte a nőket. És rám
vetítette az egészet.” Az egyik bajból következett a másik: „Nem volt elég
bevétele ahhoz, hogy alkalmazottakat tartson, úgyhogy reggeltől délutánig a
kórházban dolgoztam, azután mentem, és négytől éjfélig a boltban voltam.
Szülés után minden még rosszabb lett. Kiabált velem, majd szétvetette az
indulat. Folyton megalázott, gúnyolt, kinevetett.” Miray végül elhagyta, és
sok év után újra találkozott a szüleivel. Nem sokkal később már járni sem
tudott – és ez a szabályosság azóta is megmaradt. A gyerekkorában
belétáplált elfojtott félelem és indulat érzelmi triggerei a családja közelében
aktiválódtak, és gyulladást okoztak az idegrendszerében.
A szklerózis multiplex szintén olyan autoimmun betegség, amelynek
bőségesen vizsgálták a beteg múltjával, gyerekkori megpróbáltatásaival és a
stressz döntő hatásával fennálló kapcsolatát. Jean-Martin Charcot francia
orvos, akit néha a modern neurológia atyjának neveznek, írta le először a
betegséget. 1872-ben felvetette, hogy az SM „hosszan tartó fájdalom és
nyugtalanság” eredménye lehet. Épp ahogy a nála fiatalabb kortársa, az
orvostudomány másik hatalmas alakjának, William Oslernek a reumatoid
artritisszel kapcsolatos észrevételei esetében történt, azóta sok olyan
információval rendelkezünk, amely alátámasztja az egykori feltételezést.
„Az SM-betegek többségének boldogtalan a családi háttere – állapítja meg
egy felmérés, amely 1958-ban két montreali kórházban készült. – A
boldogtalanság okaként házassági viszályt, csonka családot, alkoholizmust, a
szülői szeretet és gyengédség hiányát nevezték meg.” A vizsgálatban részt
vevők nagy többsége a betegség jelentkezése előtt tartós érzelmi stresszt állt
ki. A visszaeséseket pedig egyértelműen olyan helyzetek idézik elő, mint „az
anyagiak miatti szorongás, a boldogtalan otthoni élet, a növekvő felelősség
önmagában vagy más tényezőkkel, például kimerültséggel, túlzott
megerőltetéssel, túl sok munkával, balesettel, sérüléssel és gyerekszüléssel
kombinálva”.19 Egy évtizeddel később egy másik tanulmány (amelynek
elkészítésében dr. George Engel, a biopszichoszociális megközelítés
névadója is részt vett) szintén arra a végeredményre jutott, hogy „a legtöbb
páciensünk… beszámolója szerint a szklerózis multiplex diagnózisához
vezető tünetek jelentkezése előtt lelki stressz érte. Ha a rokonok elérhetők
voltak, az ő beszámolóik is alátámasztották az eredeti megfigyelést.”20
A bizonyítékok egyre gyűlnek. Azoknál az SM-betegeknél, akik nehéz
élethelyzeteken mentek keresztül, majd négyszer annyiszor tapasztalták a
tünetek ismételt fellángolását.21 És végül a témával foglalkozó tudományos
cikkek egy 2013-as, Portugáliában tartott nemzetközi konferencián
bemutatott átfogó szemléje szerint az SM-betegek esetében felrajzolhatók
bizonyos általános jellegzetességek:

• A betegség jelentkezése előtt legkorábban két évvel, legkésőbb hat

hónappal nemkívánatos stressz érte a pácienst, vagy traumatikus
események történtek vele.
• Kumulatív korreláció áll fenn a stressz és a visszaesés között: egy
nyomasztó életesemény után megduplázódik vagy megháromszorozódik
az újbóli előfordulás lehetősége; három vagy több esemény öt–
hétszeresére növeli a kockázatot.
• A betegek között az általános népességhez képest kétszer vagy
háromszor gyakoribb a gyerekkori trauma.
• A múltbeli fizikai vagy szexuális abúzus korrelál a gyakoribb
visszaesésekkel.
• A betegek általában kevésbé vannak kapcsolatban a saját érzéseikkel, és
ezért védtelenebbek a stresszel szemben.
• A külső támogatás enyhíti a stresszes élethelyzetek hatásait. 22

Az évek során több tucat SM-beteggel beszélgettem, sokukkal jóval azelőtt,

hogy tudtam volna az ilyen irányú kutatások létezéséről. Még nem találtam
köztük olyat, akire ne illett volna a leírás. A „hosszan tartó fájdalom és
nyugtalanság”, amelyről Jean-Martin Charcot százötven évvel ezelőtt
beszélt, továbbra is jelentős hatást gyakorol a betegség megjelenésére és
súlyosságára. Más autoimmun betegségekhez hasonlóan szinte valamennyi
esetben egyértelmű volt, hogy a mintázatba illő gyerekkori események
túlzott lelkiismeretességhez, hiper-felelősségtudathoz, a saját érzelmi
igényekkel kapcsolatos sztoicizmushoz vezettek; de ugyanilyen tisztán
láthatók voltak a betegség előtti stresszhatások, például másokkal zajló
konfliktusok, családi válságok, egy kapcsolat elvesztése vagy a fokozódó
munkahelyi nyomás.
Bianca esetében – az orvos Mirayhez hasonlóan – szintén kettős látás volt
az SM első tünete. A betegség a most harminchét éves nő húszas éveiben, az
egyetemi vizsgák izgalmai közepette adott először hírt magáról. Online
beszélgettünk, ő bukaresti, én vancouveri otthonomból. „Az évek során
mindig visszatért a kettős látásom, amikor vizsgára készültem, vagy a
munkahelyemen feszültebbé vált a helyzet – szóval, munkahelyi stressz ért.
Más tünetek is akkor jelentkeznek, például akkor mozognak nehezen,
zsibbadnak, vagy bénulnak meg a végtagjaim, amikor személyes és érzelmi
problémáim vannak.” Az orvosok várakozásával ellentétben Biancának
sikerült a helyzetét az előnyére fordítania. Miközben a legtöbben
nyilvánvaló sorscsapásnak találnánk ezt az állapotot, ő megtanulta, hogyan
barátkozzon össze a betegségével, és hogyan tegye lehetővé, hogy a
betegsége útba igazítsa. „Egész életemben túlkompenzáltam valamit,
keményen dolgoztam, és tetszeni próbáltam – mondta. – Az SM-mel végre
jó okom van rá, hogy lazítsak, és magamra figyeljek.”

Miért van egyre több autoimmun betegség?

A genetikát előtérbe állító magyarázatok rossz helyen keresgélnek;
folytatódik a vadászat a nehezen megfogható „környezeti tényezők” után, és
a mai világban természetesen bőven találunk belőlük.23 De azt gondolom,
hogy létezik egy szembeszökő, mindenütt jelen lévő tényező, amelyet az
esetek döntő többségében, bármilyen szörnyű ez, észre sem vesznek. Maga a
gyulladásos betegség kezelése szállít fontos és napnál világosabb
bizonyítékot. Ez a nyom segíthet a nagy rejtély megfejtésében, hogy honnan
a csodából származnak ezek a betegségek. Mi, orvosok nemritkán hatalmas
porciókban osztogatjuk a szintetikus stresszhormonokat a bőr, az ízületek, az
agy, a belek, a tüdő, a vese és a többi szerv gyulladására. Meg is van rá az
okunk: a hormonok többnyire csillapítják vagy javítják a tüneteket, habár
van néhány mellékhatásuk, amely akár komoly kockázatot is jelenthet. De
ritkán tesszük fel magunknak – vagy a betegeinknek – a kérdést, hogy vajon
a stressznek magának van-e esetleg, de tényleg csak esetleg, valami köze a
betegséghez, amelyet gyógyítunk.
Ezt a meglátást is rengeteg bizonyíték támasztja alá. Egy nemrégiben
készült svéd tanulmány, amely a Journal of the American Medical
Associationben jelent meg, azt bizonyította, hogy a jelentős feszültségnek
kitett embereknél jóval nagyobb eséllyel jelentkezik valamilyen autoimmun
betegség.24 Sokat elárul, hogy azoknak, akiket a stresszel összefüggésben
kialakult lelki betegségük miatt SSRI-típusú{27} gyógyszerekkel kezeltek,
kevésbé kell félniük az autoimmun betegségektől. (A legszélesebb körben
használt antidepresszáns gyógyszercsoportról van szó, amelynek a Prozac a
legismertebb márkája.) Ez is tisztán jelzi a testelme működését – dr. Candace
Pert megfogalmazása szerint, amellyel a tudósnő az emberi pszichológia és
fiziológia összefüggéseit és az érzelmek betegségekben játszott szerepét
hangsúlyozta.
És nem csak az emberekkel van ez így. Egy 2013-ban végzett kísérlet
során egereket tettek ki háromhetes stressznek, hogy ezzel utánozzák „a
hétköznapi emberi élettel járó nyomasztó hatásokat”. Vagyis ragadozószagot
fújtak feléjük, hideg vízbe helyezték, erős fénnyel világították meg, bezárták
és elkülönítették őket – olyan előre nem megjósolható, változatos
hosszúságú nehéz helyzeteket alakítottak ki, amelyekhez az egerek nem
tudtak könnyen alkalmazkodni. A kutatók „krónikus, variábilis stressznek”
nevezték mindezt. A kísérleti alanyoknál megnőtt a patogén autoimmunitás
– más szavakkal a saját test ellen forduló immunreakció – kockázata.25
 Mai világunkban az élet, azt hiszem, sokunkból csinál az események
irányítására képtelen, krónikus variábilis stressznek kitett kísérleti egeret.{28}
Fontos figyelmeztetés: miközben a betegség leírása során az életrajzi
tényezőket helyezzük előtérbe, ügyelnünk kell rá, hogy senkit se
hibáztassunk, és ne legyen bűntudatunk. „Van, aki a lupuszt külső
támadónak tekinti – írta egy lupuszos brit nő. – De én inkább úgy gondolom,
hogy ezt én csináltam magammal… Túl sokat akartam, túl nagy
kockázatokat vállaltam, túl sok feszült helyzetet teremtettem. A
következmények ellenére sem változtatnék azon, ahogy éltem. Ez vagyok
én, úgyhogy a betegség is része annak, aki vagyok.”26
Van bölcsesség ebben a meglátásban, de ok nélküli önhibáztatást és az
önszeretet nagyon jellegzetes hiányát is hallom benne. Egyetlen ember sem
egyenlő a saját betegségével, senki sem csinálta saját magával, hogy így
legyen – nem a tudatos, szándékos, hibáztatható értelemben. A betegség
több generáció szenvedése, szociális körülményei, kulturális
kondicionálódása, gyerekkori traumái, a stressz és érzelmi előzményeik
súlyát viselő teste és ezeknek a testi-lelki környezettel zajló kölcsönhatása
következtében alakul ki. Tény, gyakran a mélyen gyökerező
személyiségjegyek is megmutatkoznak benne – de ez a személyiség sem az,
akik vagyunk, ahogy az a betegség sem, amelyre hajlamossá tett.
Habár a brit szerző téved, amikor egy az egyben azonosítja magát a
betegségével, de jól megfogalmazott felvetése fontos és gyümölcsöző
kérdések felé irányít. Lehetséges, hogy az e fejezetben szemrevételezett
krónikus, a saját test ellen forduló betegségek esetében a betegség nem is
létezik mint „külső támadó”?{29} Mi van, ha a betegség nem egy jól
körülhatárolható valami, hanem dinamikus folyamat, amely egy éppen adott
helyzetben lévő valóságos életet fejez ki? Ez az elképzelés paradigmatikus
nézőpontváltozást jelenthet. De milyen új (vagy régi), a bevett
orvostudomány számára elképzelhetetlen utak következnek belőle, amelyek
talán a gyógyulás felé vezetnek?
 6. fejezet

A betegség nem dolog

A betegség folyamat

A rák éppen annyira a sejtek betegsége, mint

amennyire a forgalmi dugó az autóké.
Tanulmányozhatjuk egy életen át a belső égésű
motorokat, mégsem fogjuk megérteni az utcán
kialakuló helyzetet… A forgalmi dugó a mozgásban
lévő autók és a környezetük közötti viszony hibája,
és nem azért jelentkezik, mert valamelyik motor jól
vagy rosszul működik.
Sir David Smithers,
The Lancet, 1962

V-t, akit korábban Eve Ensler{30} néven ismertek, az 1990-es években A

vagina monológok tette híressé, amelyet a The New York Times úgy
jellemzett, hogy „valószínűleg az elmúlt évtized legfontosabb közéleti
színdarabja”. A szerző az elsöprő színházi siker hatására lett tevékeny
polgárjogi harcos. Félelem nélkül képviseli és védi a nők jogait, beutazta a
világot, Boszniában meg a háború sújtotta Kongói Demokratikus
Köztársaságban a tömeges nemi erőszak és nőgyűlölő brutalitás véres
következményeivel is szembesült.
V számára a politika személyes ügy. Szívet tépő, mégis diadalmas
visszaemlékezésében, az In the Body of the Worldben (A világ testében),
amelyben a halálos, 4. stádiumú méhrákjáról ír, meghökkentő őszinteséggel
és tisztánlátással teszi fel a kérdést: „Lehet, hogy nemierőszak-rákom van?”
Az apja egészen kis korától kezdve sok éven át megerőszakolta – a
rendszeres tettlegességet súlyos érzelmi abúzussal, később hátborzongató
rémuralommal fejelte meg. Mindeközben az anyja, akit a saját gyerekkori
szenvedéseinek öröksége akadályozott a közbelépésben, nem vett észre
semmit és/vagy hallgatott. A kis Eve azt hitte, „elárulja” az anyját azzal,
hogy viszonyt folytat a saját apjával. „Ha egy gyereket vérfertőzésre
kényszerít az apja, akkor úgy érzi, hogy ő maga az áruló – mondta online
beszélgetésünk során. – És az anyám gyűlölt is érte. Gyűlölt, amiért az apám
imádott.” A mérgező önvád a traumatizált gyerek egyik gyötrelme. V
életének legnagyobb részében gyűlölte önmagát – a kora gyerekkori abúzus
sok áldozata jut el ugyanide.
„Miért kaptam? – írja a rák jelentkezéséről. – Talán az az ötvenhét év
váltotta ki, amíg nap mint nap attól féltem, hogy nem vagyok elég jó?…
Vagy a feszültség, hogy bejön-e a nevemre tizennyolcezer ember a Madison
Square Gardenbe, és negyvenezer a Superdome-ba?… Vagy a sok éven át,
kisvárosok százaiban minden előadás, minden beszéd után felsorakozó
kétszáz nő, aki odajött, hogy megmutassa a hegeit, sebeit, harci
tetoválásait?… Vagy a kertvárosi gyepre kiszórt műtrágya?… Vagy az első
férjem, aki lefeküdt egy jó barátnőmmel?… Vagy a nős férfiak, akikkel én
feküdtem le?… Vagy nem ütköztem elég korlátba?… Vagy épp túl sok
falnak futottam neki?”
Amikor azt kérdeztem tőle, most mit tart az igazi válasznak, V egy – talán
keserű – nevetéssel vezette be mondandóját. „Szerintem mindezek keverékét
– jelentette ki végül. – De azt hiszem, hogy ha tényleg van a betegségemnek
egyetlen alapvető oka, az fel sem merült: nem mentem elég mélyre, amikor
feldolgoztam a traumát.” Ezután megfogalmazott valami nagyon fontosat a
betegség természetéről úgy általában: „A betegség nem dolog. Hanem egy
energia áramlása, egy áramlat, fejlődés vagy visszafejlődés, ami akkor
jelenik meg, amikor az ember nem figyel, nem kapcsolódik másokhoz, és
lényegében a trauma irányítja az életét. Szerintem nagy hiba dologként
tekinteni rá, mert az elhiteti, hogy megfogható, miközben igazából egy
pszichikai, lelki-, érzelmi állapotról van szó.”
Ez a drágán szerzett tudás néhány eddig ismeretlen, de talán termékeny
kérdést is felvet. Lehetséges, írja, hogy „amikor megbetegszik az ember,
akkor nem egy [betegség] valamelyik stádiumában van, hanem egy folyamat
része? Lehet, hogy a rák, éppúgy, mint egy összetört szív vagy egy új
munkahely vagy az iskolába járás, tanít valamire? Mi történne, ha nem
száműzne a világból néhány véglegesen lezárt kategória, hanem egy éppen
zajló átalakulás részeseként tekintenének rád, amely elmélyítheti a lelked, és
megnyithatja a szíved?”
 V jórészt a modern orvostudomány szakértelmének és hősies
igyekezetének köszönheti, hogy túlélte a kis híján halálos betegséget, és
ebbe beletartozik több bonyolult műtét, valamint a kemoterápia is. De ő úgy
látja, hogy ennél többre volt szükség. Saját maga hatásos kiegészítőkkel
járult hozzá a beavatkozásokhoz, méghozzá annak megfelelően, ahogy ő
tekint a gyógyulásra: nyitott volt rá, hogy a betegséget ne „dologként”,
kívülről érkező ellenségként élje meg, hanem folyamatként, amely magában
foglalja az egész életét: a jelent, a múltat és a jövőt – és végül elfogadja
tanárának is.

A háborús metaforán túl

Megszoktuk, hogy úgy tekintsünk a betegségre, mint egy dologra, amelytől

meg akarunk szabadulni, vagy egy ellenségre, akivel megküzdünk – például
azt mondjuk, hogy „megvívunk a rákkal”. (Azt azért tegyük hozzá, hogy ez
a „háború” nem túl sikeres.)1 Azzal biztatjuk magunkat, hogy ha elég sokat
kutatunk, akkor eljön majd a nap, amikor a világ legyőzi és megszünteti a
betegséget; addig kitartunk a dacos ellenállás mellett, amint azt a széles
körben elterjedt hashtag, a #FuckCancer is jelzi. A hétköznapi
nyelvhasználat is erről a harcias álláspontról tanúskodik, azt halljuk, hogy
barátunk vagy családtagunk „bátran küzd az SM-mel” vagy valami mással,
és a harc végén vagy legyőzi a betegséget, vagy megadja magát neki.
Talán azért olyan vonzók ezek a harcias metaforák, mert a bennük rejlő
erő megfelel a saját haragunknak és kétségbeesésünknek; csakhogy ettől
még nem megyünk velük sokra. Egy korábbi munkámban idéztem Karen
Gelmon kanadai onkológust, az emlőrák egyik vezető specialistáját, aki nem
nézi jó szemmel a rákkal kapcsolatos gyógyító és kutatómunka militarista
leírását. „A szervezetben zajló energiaáramlástól függ, hogy mi történik a
testünkkel – van bemenet és kimenet, de az ember nem tudja ennek a
folyamatnak minden aspektusát irányítani. Meg kell értenünk ennek a
lényegét, és el kell fogadnunk, hogy bizonyos dolgokat tudunk befolyásolni,
másokat viszont nem. Ez nem csata, hanem huzavona, hol sikerül
megtalálnunk az egyensúlyt és a harmóniát, és az egymásnak ellentmondó
erőket egy tésztává gyúrni össze, hol nem.”2 Feltűnt, hogy a szóhasználata
mennyire közel áll V-éhez – az egyik nő orvosként szerezte a tapasztalatait, a
másik megszenvedett értük, és belülről látja a történteket.
A hadüzeneteken túl létezik egy másik, még elterjedtebb félreértés, amely
elfedheti előlünk a valóságos betegséget: „Rákom van.” „Neki SM-je van.”
„Az unokaöcsémnek ADHD-je van.” Minden egyes mondatban ott a
bizonyítás nélküli feltételezés, hogy létezik egy én (vagy valaki), aki külön
áll és független attól a dologtól, amelyet betegségnek nevezünk, és ami az
„én” birtokába került – mintha csak azt mondanánk, hogy „nagy képernyős
tévém van”. Itt az életem, és tőlem távolabb volt a betegség, amely
idetolakodott. Ha így nézzük, a betegség rajtunk kívül áll, megvan a maga
természete, és attól az embertől függetlenül is létezik, akinél bejelentkezett.
Mivel látjuk, hogy ezzel a nézőponttal mennyire jutottunk, ideje
végiggondolnunk a változtatás lehetőségét.
Futólag már bepillantottunk jó néhány hormonális, neurológiai,
molekuláris, immunológiai, sejtközi és epigenetikus útvonalba, amely
elválaszthatatlanul összeköti az érzelmi, pszichológiai, spirituális és
társadalmi életünket. V szerint a trauma és a stressz fontos forrása annak a
folyamatnak, amely kis híján a halálát okozta, és ez teljesen megfelel a
modern tudomány álláspontjának. Egy öt évtizeden keresztül tartó brit
kutatás során majd tízezer embert követtek a születésétől ötvenéves koráig,
és az derült ki, hogy a fiatalkorban elszenvedett nehézségek – például az
abúzus, a társadalmi-gazdasági hátrány, a családon belüli feszültség –
jelentősen megnöveli a fél évszázados születésnap előtt jelentkező rák
kockázatát. Azoknál a nőknél, akik két-vagy többféle nehézséget éltek át,
erre a korra megduplázódott a megbetegedés esélye.3
„Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a kora gyerekkorban
megtapasztalt, stresszt okozó körülmények és események befolyásolhatják a
rák kialakulásának kockázatát – írták a kutatók, akik ezúttal is óvatosan
ragaszkodtak a „sugallják”-hoz és a feltételes módhoz. Az én orvosi
érdeklődésem homlokterében az áll, hogy miképpen betegszenek meg és
találnak gyógyulást az emberek, és a számtalan másik tanulmányban újra és
újra leírt eredmények nem sugallnak semmit – mert üvöltve követelik a
figyelmünket. Régóta nem tudományos titok, hogy a stresszhormonok
immunrendszerre gyakorolt hatása komoly veszélyeket rejt magában. Azt is
láttuk, hogy a stressz és a trauma jelentős gyulladáskeltő erő, és így szintén
fontos fogaskerekei a rák gépezetének. Hasonlóképpen, azoknál a lányoknál,
akik szexuális abúzust és fizikai erőszakot szenvedtek el, jóval nagyobb
eséllyel alakul ki felnőtt korukban endometriózis: az a fájdalmas, gyakran
meddőséghez vezető betegség, amely növeli a petefészekrák kockázatát, és
amelynek kialakulásáról a hagyományos orvosi gondolkodás máig nem tud
biztosat mondani.4 Az elme-test pszicho-neuroimmunológia szempontját
alkalmazva a titok már alig titokzatos.{31}
Fogalmazzuk újra a témánk szempontjából alapvető kérdést: mi lenne, ha
a betegségre úgy tekintenénk, mint a teljes szervezet egyensúlyának
megbomlására, és nem csak azoknak a molekuláknak, sejteknek vagy
szerveknek a megnyilvánulását látnánk benne, amelyeket megtámadott és
átformált a kór? Mi lenne, ha a nyugati kutatás és orvostudomány
eredményeit egy olyan rendszerben használnánk, amely a betegség és
egészség összes összefüggését és feltételét keresi?
Ez az új keret forradalmi hatást gyakorolna az orvoslásra. A betegséget
többé nem jól körülírható entitásként kezelnénk, amely gonosz akaratát
rákényszeríti a testre, hanem inkább a folyamattal foglalkoznánk: amelyhez
hozzátartozik az egyéni múlt, valamint az a kontextus és kultúra, amelyben
élünk. Az új megközelítésmóddal sokat nyerhetünk, és nem csak azért, mert
az interperszonális biológiát is számításba veszi. Ha többé nem konkrét,
önálló, előre meghatározott pályát befutó dologként tekintünk a betegségre –
és ha olyan segítséget kapunk, amely kívülről és belülről is hajlandó
vizsgálódni –, akkor igazi hatást fogunk elérni. Végül is, ha a betegség nem
szimplán kegyetlen pusztító, hanem valaminek a jelenlétét mutatja meg az
életünkben, akkor új lehetőségeket is kapunk tőle: új tudásra tehetünk szert,
új kérdéseket tehetünk fel, és talán új döntéseket hozhatunk. Elfoglalhatjuk
jogos helyünket, a folyamat aktív résztvevőivé válhatunk, ahelyett hogy
kiszolgáltatott áldozatok maradnánk, akik legfeljebb a csodatévő
egészségügyben bízhatnak.
A betegség összegzése mindannak, ami odáig vezetett, egyúttal meg is
mutatja, hogy miképpen alakulhat a jövő. Összes érzelmi folyamatunk és
köztük a saját magunkkal fenntartott viszony is jelentős hatást gyakorolhat e
jövő meghatározására. Egy felmérés szerint például azoknak az emlőrákos
nőknek, akik csupán kiszolgáltatottságot és reménytelenséget éreztek,
amikor megkapták a diagnózist, csökkent a tíz évvel későbbi életben
maradási esélyük.5 Fordítva, a depresszív tünetek csökkenése hosszabb ideig
tartó életet valószínűsít.6 Egy másik tanulmány szerint azoknál a nőknél,
akiknél méhnyakkenet segítségével felismert kóros elváltozás miatt
szövettani vizsgálatra került sor, a diagnózis átvétele előtti tartós rosszkedv a
rák nagyobb esélyét valószínűsítette.7 Azoknak a férfiaknak az
immunrendszere gyengébb választ ad a prosztatarákra, akik hajlamosak rá,
hogy elfojtsák a haragjukat.8 Egy másik tanulmány szerint a környezet
támogatása csökkenti a prosztatarák kockázatát.9
Dr. Steven Cole{32} számos témával kapcsolatban végez kutatásokat, a
munkája többek között a betegség folyamatát is új fénybe állította. „Ma már
tudjuk, hogy a betegség hosszú távú, a testünkben zajló fiziológiai folyamat
– osztotta meg velem a gondolatait –, és az életmódunk befolyásolja, hogy
milyen gyorsan jut arra a szintre, ahol már orvosi segítség válik
szükségessé… Minél jobban megismerjük a betegségek természetét, annál
kevésbé tudjuk megmondani, hogy mikor beteg az ember, és mikor nem.”
Amíg elfogadjuk a normalitás meséjét, az apró részletek ilyen fokú
elismerése szinte felfoghatatlan marad: az ember vagy „beteg”, vagy „jól
van”, és mindig nyilvánvaló, melyik csapathoz tartozik éppen. Pedig
igazából nincs tiszta határvonal a betegség és az egészség között. Senki sem
„kap” egyszer csak autoimmun betegséget vagy „kap” rákot – bár az
előfordulhat, hogy a betegség váratlanul és szörnyű hatással jelentkezik.
Néhány évvel ezelőtt megjelent egy cikk a New Yorkerben, amelynek az
volt a címe: Mi baj van velem?, és megrendítő, egyes szám első személyben
írt beszámolót adott egy újabb „ismeretlen eredetű” autoimmun
betegségről.10 Az írás többek között azért nagyszerű, mert inkább hosszan
tartó folyamatként és nem jól körülhatárolt külön létezőként jellemzi a
betegséget. „Oly módon lettem beteg – írja a szerző keserű humorral –,
ahogy Hemingway szerint elszegényedik az ember: »előbb fokozatosan,
azután váratlanul«.{33} Úgy is elmondhatom ezt a történetet, hogy hosszú
ideig kínlódtam – talán fél tucat évig –, mire akadt olyan orvos, aki elhitte,
hogy valami baj van velem. De úgy is, hogy 2009-ben, az anyám halálát
követő nehéz évben kapott el, amikor olyan fáradtság tört rám, hogy
mozdulni sem bírtam, a nyirokcsomóim hónapokon keresztül sajogtak, és a
vizsgálat kimutatta, hogy nem sokkal korábban Epstein–Barr-vírus fertőzött
meg.”
Mind megvoltak a betegség folyamatának árulkodó jelei: az elhúzódó
időtartam, a szakember zavara, amikor a vér-, képalkotó vagy általános
vizsgálat során nem talál egyértelmű tüneteket; és azután a hirtelen
interperszonális stressz, amely végül kihozza a teljes, nyilvánvalóan
érzékelhető betegséget. A szerző a cikk vége felé leír egy kétséget kizáró
nyomot, amely a súlyos kór eredetére mutat, és amely az őt kezelő orvosok
számára is jelként szolgálhatott volna: „Májusban különféle MRI-k után az
endokrinológusom oda lyukadt ki, hogy a hipotalamuszban kialakult,
valószínűleg gyógyíthatatlan idiopátiás (tehát ismeretlen eredetű)
rendellenesség a baj.”
Mi volt a nyom? Már találkoztunk vele: a hipotalamusz a test és az agy
stresszapparátusának központja, az immuntevékenység egyik legfontosabb
irányítója és az autonóm idegrendszer csúcsszerve. Az érzelmi
működésünket és ezzel az emberi kapcsolatainkat, valamint a saját
magunkhoz fűződő kapcsolatunkat fiziológiai adattá alakítja át. A félelmet,
veszteségérzetet, fájdalmat és stresszt lefordítja a teljes véráramunk,
szerveink, sejtjeink, idegeink, nyirokmirigyeink, neurotranszmittereink és
molekuláink reakciójára. Így – tágabb, interperszonális biológiai
szempontból – talán már nem is annyira kideríthetetlen a cikk szerzője
betegségének az eredete, hanem a krónikus és akut stressz érthető
eredménye. Még ha a mai orvosi technika nem képes is a gyógyítására, nem
kell hogy gyógyíthatatlan legyen, különösen akkor nem, ha elfogadjuk a
betegség folyamatának és a testelme egységének bölcsebb, tudományos
alapú, mindent mindennel összekapcsoló bonyolultságát.
De térjünk vissza a rákhoz. Dr. Cole és a kollégái kimutatták, hogy a test
stresszválasza a daganat növekedését és terjedését válthatja ki. Fontos
megjegyeznünk, ahogy ők is tették, hogy „a stressz önmagában nem okoz
rákot; de a klinikai és a kísérleti adatok is arra utalnak, hogy a stressz és egy
sor más tényező (például a lelkiállapot, a megküzdési mechanizmusok, a
támogató közösség) jelentősen befolyásolhatja az alapvető sejt-és
molekuláris szintű folyamatokat, amelyek lehetővé teszik a rosszindulatú
sejtburjánzást”.11
Ez felvet egy fontos szempontot. A stressz azon egyszerű oknál fogva
nem „okoz” rákot, hogy a szervezetünk mindig tartalmaz potenciálisan
malignus sejteket. A test több mint harminchéttrillió sejtből áll, mindegyik a
fejlődés, érettség és pusztulás más-más fokán. A természetes sejtosztódás
véletlenszerű melléktermékeként rendszeresen létrejönnek rosszindulatú
példányok. Normális körülmények között a szervezet védekezése
megsemmisíti a kiegyensúlyozott működésére leselkedő veszélyt. Szövettani
vizsgálatokból tudjuk, hogy sok nő testében találhatók emlőrákos, a
férfiakéban pedig prosztatarákos sejtek, amelyek soha nem fejlődnek rákos
betegséggé. Az a kérdés, hogy mi tereli őket a valóságos betegség felé. Miért
nem tud az immunrendszer sikeresen ellenállni a belülről érkező bajnak? Itt
kap a stressz jelentős szerepet, például azzal, hogy gyulladást okozó
fehérjéket juttat a vérkeringésbe, amelyek károsítják a DNS-t, majd a
rosszindulatú átalakulás előtt megakadályozzák a kijavítását. Ezeket a
fehérjéket citokineknek hívják, és képesek inaktiválni azokat a géneket,
amelyek más esetben leállítják a daganat növekedését. Ilyenkor viszont
támogatják a daganatos sejtek szaporodását és életben maradását segítő
neurotranszmittereket, stimulálják azokat a vérereket, amelyeken keresztül
tápanyag érkezik a tumornak, és gyengítik az immunrendszert. A rossz
egészségi állapot kialakulása még sejtes és molekuláris szinten is
bonyolultan megvalósuló, sok lépésből álló folyamat.
1962-ben a vezető brit rákorvos, David Smithers profetikus erejű cikket
közölt. A rákot mint folyamatot vizsgálta. Nem rossz útra tért, egyedi sejtek
okozta betegségről beszélt, hanem az egyensúlyát vesztő környezet
megnyilvánulásáról, amely „csupán a végső [esemény] a körülmények
hosszú, egyértelmű kezdőpont nélküli láncolatában”. Úgy vélte, hogy az
orvosok és a kutatók nem érzékelik a rák „alapvetően dinamikus természetét;
inkább a statikus következményeit látják, és nem a működő folyamatot”.12
Ahogy Smithers rámutat, sejtaktivitás „csak a környezettel kialakított
viszonyrendszerben létezik, és nem lehet egyedül a sejten belüli
eseményeket irányító szabályokkal magyarázni”. A korát megelőző
feltételezést az elmúlt fél évszázad kutatásai bőséges bizonyítékkal
támasztották alá.
„Ma már sokkal összetettebbnek látom az oksági kapcsolatokat – mondta
nekem Steve Cole. – Ahhoz, hogy valaki megbetegedjen, jó pár dolognak
kellett előtte elromlania. Ezek közül néhány a génekkel kapcsolatos; néhány
a betegséget okozó hatásokkal; néhány a nehéz élettel – ami alaposan
megviselheti a testet és az egyébként rendkívül ellenálló szöveteket. Jobb
többlépéses oksági láncolatnak látni az egészet… A gyulladás sokféle
betegségben közös: tulajdonképpen a betegség kialakulásának
megtermékenyítő közegeként működik. Arra jöttünk rá, hogy amikor az
emberek félnek, bizonytalanok – különösen, ha tartósan fennmarad ez az
állapot –, akkor a testük programja szerint működni kezdenek a gyulladást
keltő gének.”

Az orvos, aki meggyógyítja önmagát

Tartós félelem és bizonytalanság: Lissa Rankin szülész-nőgyógyászra
egészen pontosan illett a helyzetleírás, méghozzá gyerekkora óta, és az
orvosegyetem csak rontott a helyzeten. Könyve, a The Anatomy of a Calling
(Egy elhivatottság anatómiája) rémálomszerű leírással kezdődik. Arról
számol be, ahogy még rezidens korában egész éjjel az egyik szülőszobából a
másikba rohan, az egyik nehéz szülés követi a másikat, négy újszülött halála
után a szülőket vigasztalja, miközben a főnökei lehordják, mert azt akarják,
hogy még az öltözőhelyiségben se látsszon meg rajta a saját fájdalma. „Az
orvosok – írja – mesterei lettek a saját érzelmeik elrejtésének. Nem
sírhatunk, ha gyászolunk, ha valaki megbántott minket, vagy ha bánat ér.”
Nemrégiben beszélgettem a Kaliforniában élő doktornővel. Azt mondta, „az
orvosegyetemen végig szexuálisan zaklattak a sebészprofesszoraim. De
végig. El kellett viselnem… Egyszer sem mentem el a dékánhoz, soha nem
szóltam senkinek, nem kértem védelmet, mert ez is része volt a
sérülésemnek: nem volt szabad segítséget kérnem, nem lehettek saját
igényeim, nem menekülhettem panaszkodásba.”
Huszonhét éves korában dr. Rankinnek aggasztóan felgyorsult a
szívverése, és a szokásos noninvazív módszerek nem segítettek rajta. Így hát
felvették a saját kórházának szívkoszorúér-osztályára. Elektromos
kardioverzióval helyreállították a normális szívritmust, majd azon nyomban
visszaküldték dolgozni. Mire elérte a harminchárom éves kort, már több
betegség miatt is gyógyszereket szedett, háromféle tablettát kapott magas
vérnyomásra és palpitációra, valamint antihisztamint és szteroidokat –
amelyek, ismétlem, stresszhormonok – az allergiája ellen, ráadásul ezt heti
egy injekcióval is megfejelték, és azt mondták, hogy ennek már élete végéig
így kell maradnia. A méhnyakproblémái miatt is kezelték: a rákot megelőző
állapot a kúra után nem sokkal újra jelentkezett. És közben – ez már igazán
ismerősen fog hangozni – egyetlen orvosnak sem jutott eszébe, hogy
megkérdezze, nyomasztja-e valami, ami immunproblémákat és esetlegesen
megbetegedést válthat ki.
Dr. Rankin jelenleg teljesen egészséges, és nem szed semmiféle
gyógyszert. Esetében a gyógyulásnak semmi köze nem volt a hagyományos
orvosi kezeléshez, viszont nagyon sok köze volt ahhoz a személyes
átalakuláshoz, amelyen segítséggel ment keresztül. Az utazás harmincöt éves
korában kezdődött, amikor már öngyilkossági gondolatai voltak. „Hat
hónappal a felmondásom után egyáltalán nem volt szükségem gyógyszerre”
– számolt be. Ma anya, gyógyító, szemináriumokat vezet, és jó néhány
könyvet írt. Az volt a legfontosabb felfedezése, hogy rájött: testi-lelki
betegségei az egész életéből következnek, és nem különülnek el egymástól,
hanem az ő világhoz fűződő viszonyát kifejező dinamikus folyamatok.
„Tipikus jó kislány voltam, aki mindenben tökéletesen akar teljesíteni.
Osztályelsőként végeztem, mindent elkövettem a tehetségem és a tudásom
fejlesztéséért; de nem azért, mert örömet találtam benne, hanem mert így
elfogadtak a többiek” – mondta. Végül rájött, hogy ez a soha nem csillapodó
nyomás mutatkozik meg az egészségi állapotában. El kellett engednie.
Ahogy dr. Rankin is felismerte, sok jó származhat a betegséget képviselő
folyamattal fenntartott, előítéletektől mentes kapcsolatból. Lehet, hogy nem
ez az a vendég, akire a legjobban vágyik az ember, de egy csepp
vendégszeretet nem kerül semmibe. Másképpen fogalmazva: hasznos lehet,
ha szívesen fogadjuk azt, akit senki sem fogad szívesen. A segítségével
esetleg rájöhetünk, hogy miért éppen ennek a látogatónak kellett érkeznie, és
mit akar közölni velünk az életünkről.
 7. fejezet

Traumatikus feszültség
Kötődés vagy önazonosság

A feszültséget és a frusztrációt legtöbbször az

okozza, hogy megrögzötten játsszuk
olyasvalakiknek a szerepét, akik valójában nem mi
vagyunk.
Selye János: Életünk
és a stress{34}

Ahogyan Anita Moorjani mondja, a betegség, amely kis híján végzett vele,
nem véletlenszerű szerencsétlenség volt. „Az ember, aki a rák előtt voltam –
mesélte nekem a sikeres írónő –, nem akart másoknak csalódást okozni.
Mindenkinek tetszeni akartam. Elvesztettem a személyiségemet, mert
kizárólag mások elégedettségére akartam szolgálni. Kiszipolyoztam
önmagam. Képtelen voltam nemet mondani. Mindenkit megmentettem: én
voltam az, aki mindenkiért kiáll. Még akkor sem értettem meg, hogy nincs
azzal baj, ha önmagam vagyok, amikor rákos lettem. Kómába kellett esnem
hozzá, hogy erre rájöjjek.” A csupa élet hatvanas nő meggyőződése, hogy a
saját igényeinek kényszeres elfojtása és az ebből eredő tartós stressz váltotta
ki nála az áttétes limfómát, amelyet negyvenhárom éves korában fedeztek
fel, és halálosnak gondoltak. „Olyan volt a személyiségem, hogy ennyire
brutális figyelmeztetés nélkül nem jöttem volna rá: vigyáznom kell
magamra.”
Sokan hallottunk már ilyenfajta érzelmekről. A „aranyat találni a bajban”
gondolata egyáltalán nem ismeretlen, és nem is korlátozódik az
egészségügyi katasztrófák területére. A legtöbben viszont elutasítják azt az
elképzelést, hogy egyes jellemvonásaink hozzájárulhatnak a betegségünk
kialakulásához. Azóta is nagy hatású, 1978-as esszéjében, A betegség mint
metaforában, a néhai filmkészítő, közéleti személyiség és zseniális író,
Susan Sontag – akkor negyvenöt éves, gyógyult rákbeteg – egyértelműen és
határozottan visszautasította annak lehetőségét, hogy a rossz egészségi
állapotnak a test megpróbáltatásain túl bármilyen jelentése volna. „Hogy
valamely betegség lényegével mennyire vagyunk tisztában, azt mindig
pontosan jelzik azok az elméletek, amelyek a betegséget a tudat
állapotaival… magyarázzák” – írta.1 Azt a feltételezést, hogy az érzelmek
hozzájárulnának a betegségekhez, egyszerűen „szándékosan fájdalmat
okozó, illetve érzelgős fantáziálásnak” tekintette, amelyet „baljós
metaforákba” csomagoltak, és feldíszítettek. Már csak azért is ízléstelennek
tartotta ezt a vélekedést, mert úgy látta, hogy így a beteget hibáztatják. „Úgy
döntöttem, nem hagyom, hogy bűnöst csináljanak belőlem.”2
Sontag kemény szavakkal utasította vissza az elme-test kapcsolatot, és ez
nemcsak intellektuális körökben vert visszhangot, hanem az orvosi
elméletalkotás néhány legnagyobbra tartott központjában is. Pár évvel
később dr. Marcia Angell – aki nem sokkal ezután a The New England
Journal of Medicine első női szerkesztője lett – egyetértően idézte, és azt az
elképzelést, hogy „a lelkiállapot komoly hatást gyakorol az egyes betegségek
kialakulására és gyógyítására”, „mesének” nevezte, a bizonyítékokat
„anekdotikusnak”, és mindezt azzal tette nevetségessé, hogy „csupán
népművészet”. Sontaghoz hasonlóan dr. Angell is alattomos beteghibáztató
tendenciát szimatolt az effajta gondolkodásban. „A beteg eleve kénytelen a
betegség terhét cipelni, ezért nem helyes ilyenkor további súlyokkal
nyomasztani, ne őt tegyük felelőssé a kúra eredményéért.”3
A legutóbbi kijelentésre én is áment mondok. Soha, senkinek nem szabad
bűnösnek éreznie magát azért, ami éppen a testével vagy testében történik,
és nem számít, hogy a bűntudat saját magából ered, vagy kívülről erőltetik
rá. Ahogy korábban is kijelentettem, a szégyenérzet nem odaillő,
méltánytalan és kegyetlen; ráadásul tudománytalan is. De ügyelnünk kell rá,
hogy ne dőljünk be egy átlátszó hazugságnak. Ha feltételezzük, hogy egyes
jellemvonások, és még általánosabban nézve, egyes tulajdonságok,
érzelmek, múltbeli események, valamint a betegség közötti kapcsolat
hozzájárulhat a betegség jelentkezéséhez, az nem a páciens hibája. A teljes
helyzet kell megértenünk a megelőzés és a gyógyulás érdekében – és ami
még fontosabb, azért, hogy segíteni tudjunk a betegnek önmaga
elfogadásában és feloldozásában.
 Az a célom, hogy kiigazítsam Sontag elképzeléseit, azután pedig olyan
nézőpontot javasoljak, amely igazán segíthet. Megértem, hogy félelemmel
tölti el, amiért őt hibáztathatják a betegségéért, de az elme-test
összekapcsolódás elutasítását félreértelmezettnek és tudományosan
tarthatatlannak látom. Ha tiszta szemmel, őszintén tekintünk azokra az
életrajzi tényezőkre, amelyek megzavarhatják biológiai jóllétünket, akkor
okosabban és hatékonyabban reagálhatunk a betegségre – vagy ami még
jobb volna: már eleve csökkenthetjük a megbetegedés kockázatát. Ez
egyénileg és társadalmi szinten is igaz.
Egyáltalán nem radikális elgondolás, hogy bizonyos jellemvonások
növelik a betegség kockázatát; valójában csupán mai tudományos
terminológiával erősítjük meg a réges-régi elképzeléseket. A lobbanékony
természet és a szívbetegség közötti fiziológiai összefüggéseket például
régóta ismerik: ilyen a magas vérnyomás és gyors szívverés, a fokozódó
rögösödés, valamint az erek szűkülése.4, 5, 6 Hippokratész már az ókorban
említi a kolerikus alkatot, amelyről feltételezi, hogy a sárga epe (görögül:
chole) túltengése okozza. A mogorva embert ma is „epésnek” nevezzük. A
hagyományos kínai orvoslásban a máj – az epe forrása – a dühvel,
keserűséggel és sértettséggel függ össze. 1896-ban Sir William Osler, az
elismert belgyógyász és orvostanár, akit gyakran a modern orvoslás atyjának
neveznek, azt mondta a baltimore-i Johns Hopkins Kórházban dolgozó
egyetemistáknak, hogy „nem a finom, neurotikus embereknél gyakori az
angina [a koronaér-betegség egyik tünete], hanem a nagy testű, lélekben és
testben erőteljes, élénk és ambiciózus férfiaknál… akik mindig teljes gőzzel
haladnak”. Ezzel előrevetítette azokat a modern elméleteket, amelyek a
kényszeresen tevékeny, türelmetlen, könnyen feldühödő embereket
szívbetegségre hajlamos, A típusú személyiségnek tekintik – ez a
biopszichoszociális összefüggés tudományosan és „anekdotikusan” is
könnyen belátható.
1987-ben dr. Lydia Temoshok{35} pszichológus javasolta a később „C
típusú személyiség” néven ismertté vált kategóriát, amely a rosszindulatú
daganat megjelenésével szorosan összekapcsolódó tulajdonságokra utal.{36} A
vérmérsékletetek skáláján ezek nagyon távol állnak az A típusú személyiség
sajátságaitól; ott van köztük „a kooperativitás, a békülékenység, a
szerénység, a türelem; a negatív érzelmek (legfőképpen a düh) elfojtása, a
külső tekintéllyel együttműködni igyekvés” is. A doktornő százötven
melanomás beteggel beszélgetett, és úgy találta, hogy „különlegesen, a
túlzásig kedvesek, szerények, és nem panaszkodnak”. „Rokonszenvet
keresőként” határozta meg őket: habár a betegségük előrehaladása miatt
szorongtak, aggodalmaikat egy meghatározott külső irányba, maguktól
távolra összpontosították, az aggasztotta őket, hogy a családjukra miképpen
hat majd a betegség. Ezt a fajta önmegtagadást nagyon pontosan leírta egy
cikk, amelyet a Globe and Mailben olvastam valamikor egy nőről, akinek
éppen akkor fedezték fel az emlőrákját. „Aggódom a férjem miatt – mondta
a nő rögtön az orvosnak. – Nem lesz elég erőm hozzá, hogy támogassam.”7
Nagyjából ugyanebben az időszakban, tíz évvel orvosi pályám
megkezdése után vettem először észre a legkülönfélébb betegségekben
szenvedő pácienseim életében a hasonló mintázatot. Akkoriban még nem
tudtam, milyen sok kutatás hívja fel a figyelmet rá, hogy a stressz (benne az
önelnyomás kiváltotta szorongás) jelentős hatást gyakorolhat a fiziológiai
állapotunkra és azon belül az immunrendszerünkre. Nem ismertem dr.
Temoshok munkáját, de az övéhez hasonló következtetésre jutottam, mert
szinte lehetetlen volt nem észrevenni: meg kellett látnom, ami majd kiverte a
szemem. Újra és újra azok jelentkeztek krónikus betegségekkel a
rendelésemen, és azok kerültek a vezetésem alatt működő kórházi palliatív
osztályra, akik „békés” emberek voltak: azok, akik kényszeresen a maguké
elé helyezték mások elvárásait meg szükségleteit, és elfojtották az
úgynevezett negatív érzelmeiket. Rájöttem, hogy ezek a betegeim nagyobb
eséllyel lesznek rákosak, és rosszabbak a kilátásaik.
Az ok, azt hiszem, egyértelmű: az elfojtás képtelenné teszi az embert a
stressz elleni védekezésre. Egy kísérlet során a bőrük kellemetlen érzelmi
ingerekre adott elektromos reakcióinak segítségével mérték a résztvevők
fiziológiai stresszválaszait, miközben az alanyok el is mondták, mennyire
zavarják őket az egyes stimulusok. Egy képernyőn sértő vagy lealacsonyító
kifejezések jelentek meg: „Megérdemled, hogy szenvedj”, „Ronda vagy”,
„Senki sem szeret” és „Csak magadat hibáztathatod”. Az alanyokat
háromfelé osztották: külön kerültek a bőrrákosok, a szívbetegek és az
egészséges kontrollcsoport tagjai. A melanomások esetében következetes,
jelentős eltérést találtak a közölt érzéseik – vagyis, ahogy tudatosan
felháborította őket az ócsárlás – és a testi stressz között, amelyet a bőrük
reakciói árultak el. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az érzelmeiket a tudatosság
alá szorították. Ez pedig mindenképpen hat a testre: végül is, ha valaki úgy
éli le az életét, hogy stresszel, de nem tudja, hogy stresszel, akkor
nehezebben védi meg magát a hosszú távú fiziológiai következményektől.
Ennek megfelelően a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az elfojtó
hajlamra „inkább az elme-test, és nem csak a lélek konstrukciójaként kell
tekinteni.”8
Néhány évvel később a Berkeley-ben működő Kaliforniai Egyetem
pszichológusai nem az elsősorban tudattalan folyamatként megvalósuló
elfojtás, hanem az elnyomás hatásait vizsgálták: ezt a jelenséget úgy
határozták meg, hogy „az emberi érzelmek kifejeződésének tudatos elrejtése
erősebb érzelmi hatások esetén”. Ha tudatában vagyok annak, hogy félek, de
úgy döntök, nem engedem, hogy egy dühös kutya, aki „kiszagolja a
félelmet”, észrevegye rajtam, akkor elnyomom az érzést, és nem elfojtom:
utóbbi esetben kényszeresen úgy teszek, mintha egyetértenék azokkal, akiket
ellenszenvesnek találok, és ellentmondanak nekem, de erre csak később
jövök rá. A Berkeley-n végzett kísérlet során a résztvevőknek olyan
filmrészleteket mutattak, amelyek általában undort ébresztenek, például
égési sérültek kezelését, vagy egy kar sebészi eltávolítását. A kísérlet néhány
résztevőjét kifejezetten arra kérték, hogy filmnézés közben ne engedjenek
utat az érzelmeiknek, míg a kontrollcsoportban helyet foglalók akár arccal,
akár testtel is kifejezhették, amit átéltek. Az erősen önszabályozó csoport
tagjaiban jó néhány fiziológiai mérőszám szerint is megemelkedett a
szimpatikus (harcolj vagy menekülj) idegrendszer aktivitása: vagyis stresszel
reagáltak.9 Elképzelhető olyan helyzet, amelyben valaki teljesen érthető
okból, tudatosan úgy dönt, hogy nem fejezi ki az érzelmeit; de ha ez a
szokásává válik, vagy ha magára kényszeríti az ilyen típusú magatartást,
annak valószínűleg toxikus hatása lesz.
Összegyűjtöttem a legtöbb krónikus betegben megtalálható
tulajdonságokat, amelyekre rajtam kívül sokan mások is felfigyeltek. Nem
kizárt, hogy felidézik majd azokat az egyéni történeteket, amelyek a
korábbiakban szóba kerültek. Függetlenül attól, hogy valakiben egy, néhány
vagy az összes ilyen vonás megtalálható, a maga módján mindegyiknek az
önelnyomás és/vagy elfojtás a lényege. És nemcsak egyszerűen megvoltak
sokfajta tartós betegséggel diagnosztizáltban (ráktól és az autoimmun
betegségektől a makacs bőrbajig, köztük számtalan kellemetlen
problémával, például migrénnel, fibromyalgiával, endometrózissal,
krónikusfáradtság-szindrómával [ME] és társaikkal), hanem kifejezetten
szembeötlőnek bizonyultak.
A sorrend nem lényeges, ezek a jellemvonások kerültek a listára:
• automatikus és kényszeres törődés mások érzelmi szükségleteivel,
miközben a sajátjaival nem törődik;
• szigorú azonosulás a társadalmi szereppel és felelősséggel (ami szorosan
összefügg a következő ponttal);
• túlbuzgó, külső szempontokra koncentráló, egyszerre mindig több
feladatot vállaló szuper-felelősségtudat, amely azon a meggyőződésen
alapul, hogy az ember azzal igazolhatja létét, ha cselekszik és ad;
• az egészséges önvédelmi agresszió és harag elfojtása;
• két olyan szempont, amely minden körülmények között cselekvésre
sarkallja: „Felelős vagyok azért, hogy mások miképpen érzik magukat”,
és „Soha senki nem csalódhat bennem”.

E jellemvonásoknak semmi közük az akarathoz vagy a tudatos döntésekhez.

Senki sem ébred azzal reggelenként, hogy „ma a világ minden baját
fontosabbnak fogom tartani a sajátomnál”, vagy „már alig várom, hogy
visszanyeljem az indulataimat és a frusztrációmat, azután inkább
mosolyogva forduljak mások felé”. Senki nem születik ilyen
tulajdonságokkal: aki már látott újszülöttet, az tudja, hogy minden
lelkiismeret-furdalás nélkül fejezi ki a vágyait, nem gondolkozik túl sokat,
mielőtt sírva fakad, és még az sem zavarja, hogy ezzel esetleg a terhére van
valakinek. A személyiség e szokásai, ahogy talán nevezhetjük őket,
egyszerre lenyűgöző és kijózanító okokból fejlődnek ki és uralkodnak el.
Eredetileg a megküzdési stratégia részei, az alkalmazkodást segítik, és azért
jönnek létre, hogy megóvjanak valamit, ami lényeges és nélkülözhetetlen.
A krónikus betegek e meghökkentően gyakori sajátságairól mégis sokszor
megfeledkeznek – vagy észre sem veszik őket –, és ennek oka témánk
lényege felé mutat: kultúránk leginkább normálisnak beállított
viselkedésmódjairól van szó. És mivel teszik őket normálissá? Általában
azzal, hogy valamennyit tiszteletre méltó, jó tulajdonságnak és nem
esetleges tehernek tekintik. A veszélyes önmegtagadás fent felsorolt formái
gyakran elkerülik a figyelmünket, mert könnyen összemosódnak egészséges
párjukkal: az együttérzéssel, a becsülettel, a szorgalommal, a kedvességgel, a
nagylelkűséggel, a kiegyensúlyozottsággal, a lelkiismerettel és így tovább.
Fontos szempont, hogy bár a második listára került tulajdonságok első
pillantásra hasonlónak tűnhetnek az elsőn szereplőkhöz, nem teszik
szükségessé azt, hogy valaki túllépjen rajta, ne törődjön vele, vagy elfojtsa
magában, ki ő, mit érez, és mire van szüksége – és nem is jelentenek
ilyesmit. Az őszinte együttérzés például az egyenlő bánásmódon alapul:
éppen azért tudjuk felajánlani valakinek, mert ismerjük és tiszteletben tartjuk
a saját érzéseinket. Lehet, hogy csodálattal tekintünk arra, aki egy rendkívül
nehéz helyzetben a magáé elé helyezi mások szükségleteit, vagy arra, aki
egy csoport jogaiért folytatott harc élére áll, de az effajta önfeláldozás
tudatos, megvannak az időbeli korlátai, megfelelnek az adott helyzetnek, és
aki így cselekszik, az tetteinek kockázatával is pontosan tisztában van.
Van egy elég ritka újságolvasási szokásom: érdekelnek a
megemlékezések, amelyekben barátok és rokon búcsúztatnak egy elhunytat.
Gyakran előfordul, hogy valamilyen alapvető, belső ellentmondást találok
bennük: bár megható mondataikat szeretettel és szomorúan fogalmazták,
nemritkán mégis leleplezik és akaratlanul is feldicsérik a drága halott
önmegtagadó tulajdonságait. Nem veszik észre, hogy jórészt éppen ezek a
tulajdonságok okozhatták azt a betegséget, amely véget vetett az elhunyt
életének. Vegyük csak ezt az Ontario államban élt orvost – nevezzük
Stanley-nek –, akit a rák vitt el. Kanada egyik országos napilapja, a Globe
and Mail{37} Búcsúzunk tőlük rovatában megjelent gyászjelentés csak dicsérte
azért, hogy „különösen közeli kapcsolatban állt az anyjával: a szoros viszony
egészen az anya haláláig életük minden területén megmutatkozott. Stanley
megnősült, kisgyerekeket nevelt, de fontosnak tartotta, hogy minden este a
szüleivel vacsorázzon, míg a felesége, Lisa és a négy gyerek otthon várt rá,
és finom meleg étellel akart a kedvében járni. Mivel az életében szereplő
egyik nőnek sem akart csalódást okozni, Stanley éveken át mindennap
kétszer vacsorázott, míg végül a súlygyarapodás leleplezte.”{38}
Egy másik megemlékezés egy olyan asszonynak állított emléket, aki
áttétes rákja ellenére „tovább teljesítette feladatait”, amelyek közé befért „a
hokiedzés, az iskolaszék, a zenekar és még számos tanításon kívüli
tennivaló”, sőt, újakat is vállalt – csupa olyasmit, amivel másoknak segített
–, miközben a rák egyre csak terjedt a testében. Sokra tartom, ha valaki
odaadó résztvevője szűkebb közössége mindennapjainak. De más dolog az
életkedv, és más az a szándék, hogy az ember folyamatos tevékenységgel
terelje el figyelmét önmagáról, egészen addig a pontig, amíg már akkor sem
tud szünetet tartani, amikor katasztrófa történik.
Utolsó példaként hadd idézem egy (ötvenöt éves korában emlőrákban
elhunyt) feleségére emlékező özvegy szavait: „Egész életében soha nem
veszekedett senkivel… Nem volt egója, szerényen beleolvadt a
környezetébe.” Már a „nem volt egója” rész hallatán is belénk kellene
szorulnia a szónak. Az emlékezés szerzője szeretettel közölni akarta, hogy
párjában nem volt sem gőg, sem arrogancia, de ez a három szó számomra
egy mélyebben húzódó történetet jelez. Az egészséges ego egy jól működő
emberi lény egyik legfontosabb része – és ez nem fensőbbségeset, hanem
stabil identitást jelent, amely az önbecsülés, az önuralom, a döntéshozatal
képessége, a működő memória és még sok minden más alapja. A gyászoló
férj nem tudott róla, de arról írt, hogy a felesége egy életen át elfojtotta az
érzelmeit – különös tekintettel az egészséges haragra –, ez pedig aláásta az
immunrendszerét, amiből a rák és más betegségek kockázata következett.
Miért mond le valaki önmagáról? „A C típus – figyelmeztetett Lydia
Temoshok – nem személyiség, inkább egy módosítható viselkedésminta.”10
Teljesen egyetértek ezzel a nézettel. És mivel senki sem születik ezekkel a
lelkébe vésett tulajdonságokkal, ki is kezelhetjük magunkat belőlük. A
gyógyulás felé vezető út biztosan nehéz menet, és később még részletesen
megvizsgáljuk. De először nézzük, merre találjuk e viselkedésminta eredetét.
Ahány beszélgetésen veszek részt vagy továbbképzést tartok, visszatérő
téma – talán a főtéma – az az elkerülhetetlen feszültség és a legtöbbünk
esetében a végül bekövetkező összeütközés, amely két alapvető
szükségletünk, a kötődés és az önazonosság között fennáll. Ez az
összeütközés a társadalmunkban leggyakrabban megmutatkozó trauma
kiindulópontja: persze a kis t-vel írt traumáról van szó, amely az abúzus
vagy mindent felülíró fenyegetés nélkül, önmagunktól való eltávolodásban
fejeződik ki.
A kötődés, kollégám és korábbi szerzőtársam, dr. Gordon Neufeld
pszichológus definíciója szerint közelségre késztet – nemcsak fizikai, hanem
érzelmi szempontból is. Legfontosabb célja, hogy lehetőséget teremtsen a
gondoskodásra, vagy arra, hogy gondoskodjanak az emberről. Az emlősök,
de még a madarak számára is nélkülözhetetlen életfeltétel. Amikor az
embergyermek megszületik, a legéretlenebb, legkiszolgáltatottabb és
leginkább segítségre szoruló állatok közé tartozik, és az állatvilágban
szokatlanul hosszú ideig az is marad – így mindenképpen szüksége van a
kötődésre. Egy gondoskodásra kész, megbízható felnőtt és a gondoskodó
személyhez kötődés késztetése nélkül az újszülött nem maradna életben –
egyetlen napig sem. Ahogy a következő fejezetben látni fogjuk,
mindannyian úgy érkezünk a világra, hogy „elvárjuk” a kötődést – épp
annyira, mint amennyire a tüdőnk a levegőt. Ez a vágy az agyunkba van
égetve. A kötődésre irányuló késztetést hatalmas és bonyolult idegpályák
irányítják, és a viselkedés, amelyet előírnak, azzal a céllal alakult ki, hogy
közel tartson minket azokhoz, akik nélkül elpusztulnánk. A kötődést irányító
idegpályák egy sereg ember esetében egyértelműen felülírják azokat,
amelyek racionális, objektív döntésekhez vagy tudatos akarathoz segítenek –
ez a tény sokféle emberi viselkedést megmagyaráz.
Csecsemőkori függésünk elengedhetetlen, és hosszú távra szól. A
Természet a sírástól az aranyosságig – két egyértelmű kommunikációs
eszköz, amely minden baba rendelkezésére áll – mindent úgy alakított a
kicsikben, hogy akik óvják őket, azok tegyék a dolgukat. De a kötődés iránti
igény nem múlik el a pelenkáskorral: egész életünkben fontos motiváló
tényező marad. Ahogy a 3. fejezetben is láttuk, a nem kielégítő kötődés még
a felnőttfiziológiát is felforgathatja. Egészen korai kötődéses kapcsolatainkat
– és ami a lényeg, a megküzdési stratégiát, amelyet fenntartásuk érdekében
kialakítunk – az különbözteti meg a későbbiektől, hogy ekkor szilárdulnak
meg az összes fontos kapcsolatunkat meghatározó alapelemek. Akkor is
komoly befolyást gyakorolnak az emberi viszonyainkra, amikor már nem az
életünk múlik rajtuk: magunkkal visszük őket a házas-vagy élettársunkkal,
főnökökkel, barátokkal, kollégákkal fenntartott nexusokba, a személyes,
szakmai, társadalmi és még a közéleti viszonyainkba is. Ebből következik,
hogy a kötődés világunk fontos része – egészen közönséges formájában ez
mutatkozik meg a populáris kultúra pletykáiban, amelyekben kizárólag arról
van szó, hogy ki szeret, ki hagy el, és ki csap be éppen kit. A kötődés – a
kötődési frusztrációval együtt – olyan, mint a kielégülés, amelyből Mick
Jaggerrel együtt nekünk sem jut soha elég, mindig ott bujkál a gondolataink
között.
Másik alapvető igényünk az önazonosság. Sokféle definíciója van, de
ahhoz, amiről mi beszélünk, talán ez illik a legjobban: az a tulajdonság,
amelynek segítségével az ember hű marad önmagához, és az a képesség,
amellyel önmaga pontos ismeretében alakítja a saját életét. Talán nem
nyilvánvaló, hogy az önazonosság nem csupán elvont vágy, nem az
önmaguk megreformálásáról papoló New Age-hívők luxusa. A kötődéshez
hasonlóan ez a késztetés is a túlélési ösztönben gyökerezik. A legkonkrétabb
és leggyakorlatiasabb szempontból egyszerűen annyit jelent, hogy ha az
ösztöneink közölni akarnak valamit, azt felismerjük, és figyelünk rájuk.
Képzeljék csak el afrikai őseinket a szavannán, amikor megérzik, hogy egy
ragadozó leselkedik a közelben. Vajon mennyi ideig maradnak életben, ha
elnyomják magukban az ösztönös megérzéseiket?
 Az önazonosság, az „autentikus lét” szótöve a görög autos, vagyis
„önmaga”, amely az auktor és autoritás szavaknak is közeli rokona. Aki
autentikusan, önazonosan él, az hű marad a saját egyedi és eredeti
lényegéből származó önmagához, amelyet a belső GPS-éhez csatlakoztat,
hogy így tájékozódjon. Ha valaki tisztában van önmagával, és figyel is
magára, az nem zárja ki a törődést másokkal, sem azt, hogy mások hassanak
rá vagy befolyásolják. Nem merev, hanem nyitottságra és befogadásra is
alkalmas. Az önazonosság egyetlen parancsa, hogy mi, és nem a kívülről
ránk kényszerített elvárások legyünk a saját életünk auktorai és autoritásai: a
szerzői és legfőbb meghatározói.
A bajok nem e két szükséglet meglétéből származnak, hanem abból, hogy
az élet gyakran szembefordítja őket egymással. Íme, a dilemma: mi történik,
ha a kötődésre vonatkozó szükségleteinket a saját önazonosságunk vagy az
őszinte érzéseinkkel fenntartott kapcsolataink sodorják veszélybe?
Másképpen fogalmazva, mi történik, ha a helyzet úgy hozza, hogy az egyik
alapvető igény kizárja a másikat? Ilyen helyzet lehet a szülők addikciója,
mentális betegsége, családon belüli erőszak, szegénység, nyílt konfliktus
vagy mély boldogtalanság – azok a stresszfajták, amelyeket a környezet
gyerekekre és felnőttekre is rákényszeríthet. De még ezek nélkül is
kialakulhat a kötődés és az önazonosság közötti tragikus feszültség. Elég
hozzá, hogy ne lássanak vagy ne fogadjanak el annak, amik vagyunk.
A gyerekek gyakran kapnak olyan üzenetet, hogy egyes részeik
elfogadhatók, mások pedig nem – ha ezt az ellentmondást magukba szívják,
akkor elkerülhetetlenül szakadást okoz az énérzékelésükben. Ha idegesen azt
mondják nekik, hogy „a jó gyerekek nem kiabálnak”, az magában hordoz
egy szándéktalan, de attól még hatásos fenyegetést: „A dühös gyerekeket
nem szeretik.” Ha a gyerek „aranyos” (értsd: felégeti a saját dühét), és
mindent elkövet, hogy elfogadható legyen a szülei számára, az a túlélési
stratégiájának része. Vagy ha belsővé teszi azt a gondolatot, hogy „akkor
vagyok szerethető, ha jól csinálok mindent”, azzal élethosszig tartó
perfekcionizmusra kényszerül, mereven azonosulni fog a szereppel, és
elszigeteli magát saját sebezhető részétől, amely tudja, hogy igazából lehet
hibázni – vagy lehet egyszerűen feltűnésmentesen átlagosnak lenni –, és
akkor is ugyanúgy szeretik tovább.
Bár mindkét szükséglet alapvető, mégis van közöttük fontossági sorrend:
az élet első szakaszában a kötődés minden esetben, minden pillanatban
minden másnál előbbre való. Vagyis amikor a két szükséglet konfliktusba
kerül egymással, az eredmény tulajdonképpen egyértelmű. Ha egy
gyereknek aközött kell választania, hogy „még magam elől is elrejtem az
érzelmeimet, hogy megkapjam az alapvető törődést, amelyre szükségem
van”, vagy „önmagam leszek, legfeljebb nélkülözök”, akkor kivétel nélkül
az első lehetőség fog győzni. Így egy tragikus üzlet során apránként
feláldozza a valóságos önmagát, mert úgy biztosítja be testi és érzelmi
életben maradását, hogy lemond arról, aki ő, és amit érez.
Az ilyen megküzdési mechanizmusokat nem tudatosan választjuk, de attól
csak még makacsabbak lesznek. Éppen azért nem tudunk könnyedén
megszabadulni tőlük, amikor már nincs hasznuk, mert nem emlékszünk
olyan időszakra, amikor ne lettek volna jelen: az énünk állandó részei.
Beolvadnak a háttérbe, mint a tapéta; teljesen hétköznapivá, szó szerint a
második természetünkké válnak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy
különböznek a valóságos, önazonos természetünktől. Az új mintázat beépül
az idegrendszerünkbe, és amit a világ elvárásának érzékelünk, az
összekeveredik a tudattal, hogy kik vagyunk, és hogyan találunk szeretetet.
Ennek következtében az önazonosság hiánya összetéveszthetővé válik az
életben maradással, mert a meghatározó évek során a kettő szinonimaként
funkcionált – vagy gyermek önmagunk számára úgy látszott.
Itt mutatkozik meg a veszélyes hátulütője annak a sokra tartott és
csodálatos emberi tulajdonságnak, hogy változatos, nehéz körülményekhez
is jól alkalmazkodunk. Csakhogy a legtöbb adaptáció egy-egy konkrét
szituációnak felel meg, és nem kínál minden lehetséges helyzetben mindig
használható választ. Íme, egy párhuzam egy újság címoldaláról: „Cikkünk
írása idején fagyos idő bénítja meg Texast.{39} Az emberek sok ruhával, és
ahol van áram, ott házuk fűtésével meg sok pokróccal alkalmazkodnak –
minden szükséges eszközt bevetnek, hogy túléljék a zord téli viszonyokat.”
A módszerek, amelyeket használnak, ideiglenesek, és ha a nyári hőségben
sem hagynának fel velük, annak az egészségük látná kárát. Amikor azért
módosítjuk a személyiségünket, hogy túléljük a kora gyerekkor nehézségeit,
az megváltozott körülmények között szintén hasonló kockázattal jár, csak mi
jóval kevesebb bölcsességgel viszonyulunk hozzá. Hiába változik az
időjárás, nem kerül le a személyiségünkre hegesztett védőburok.
Kijózanító felismerés lehet, hogy számos tulajdonságunk, amelyről azt
hisszük, ez vagyunk mi, sőt, esetleg büszkén tekintünk rá, igazából magán
visel egypár olyan heget, amely jelzi, hogy már réges-rég elvesztettük a
kapcsolatot önmagunkkal. A sebhelyek eredetét általában könnyen meg lehet
állapítani. Bizonyos tulajdonságok sok esetben visszavezethetők bizonyos
fajta sebekre. Aki például nem kapja meg azt a pontos cél nélküli, feltétlen
figyelmet, amelyre valamennyiünknek szükségünk van, az gyakran úgy fedi
el a hiányt, hogy a testi szépség, más figyelemfelkeltő tulajdonságok vagy
rendkívüli eredmények felé fordul. Abból a gyerekből, aki nem érzi, hogy
folyamatosan és feltétel nélkül szerethető, könnyen a szokásosnál sokkal
jobban szerethető vagy sokkal bájosabb ember válhat – ez jó néhány
politikus vagy médiaszemélyiség története. Ha valakit kiskorában nem
értékelnek vagy nem ismernek el azért, ami ő, abban kielégíthetetlen vágy
alakulhat ki a társadalmi állás és vagyon iránt. Akit nem tekintenek
fontosnak azért, ami, talán kényszeres segítőként kereshet magának
fontosságot – ezt a kórképet egészen közelről ismerem.
És most jön a bűvésztrükk utolsó része: ahogy már említettem, az
elveszettekért cserébe szerzett tulajdonságok közül jó néhány nemcsak
elfogadható, hanem egyenesen csodálatra méltó.
A következőkben leírt vonások és viselkedések, ahogy Gordon Neufeld
mondja, „őrülten addiktívak”. Érdekes, hogy éppen azért olyan nagy a
vonzerejük, mert nem segítenek – pontosabban szólva, csak átmenetileg
segítenek. Nagyon tetszik Vincent Felitti orvos és traumakutató ravasz
megjegyzése, amely szerint az addikció az, amikor „nehéz eleget kapni
valamiből, ami majdnem hat”. A szenvedélybeteg szerhasználatát követő
gyors és intenzív élményhez hasonlóan, helyettesítő pszeudoerényeinkkel is
átmeneti megnyugvást vásárolunk: újra meg újra meg újra többre vágyunk
belőlük. A hasonlat fiziológiásan is megállja a helyét, mert aki úgy érzi,
hogy szeretik és értékelik, annak az agya saját, belső használatú opiátokat,
vagyis endorfinokat állít elő. És ahogy egy opiáttal, például a heroinnal sem
lehet soha betelni, az elismerés, elfogadás vagy siker kiváltotta
endorfinfröccs sem tudja oldani a lélek fájdalmát. Arra kényszerülünk, hogy
tovább küzdjünk a futó megkönnyebbülés külső forrásaiért, és amikor a
hatás elmúlik, nem tehetünk mást, mint hogy újra próbálkozunk. Ez
szilárdnak mutatja a személyiséget: folyton ugyanazt az érzést és a hozzá
társuló testi állapotot éljük át, és ugyanazt a viselkedést gyakoroljuk. De
közelebb járunk a valósághoz, ha a személyiségre visszatérő és nem rögzített
vagy állandó jelenségként gondolunk, körülbelül úgy, mint amikor a gyorsan
egymás után levetített filmkockák a folyamatos mozgás optikai illúzióját
keltik.
 A legtöbbünknek komoly válságra van szüksége ahhoz, hogy
megkérdőjelezze a tetteinek alapjául szolgáló, saját magával kapcsolatos
elképzeléseinek igazságát meg szilárdságát, és csak ilyenkor merül fel
benne, hogy mindez esetleg valami még igazabbat fed el. A válság felveheti
egy kapcsolati katasztrófa, például válás vagy majdnem válás formáját; lehet
bénító erejű addikció, amely végül olyan mértékben megzavarja a
működésünket, hogy már nem lehet tovább tolerálni, és muszáj tudomást
venni róla; lehet életközépi zavar, amely ködbe borítja a negyvenes vagy
ötvenes éveinket; váratlanul jelentkező depresszió, miközben a boldognak
hitt utunkat járjuk; vagy akár olyan betegség, mint amilyen Anita Moorjani
életében jelentkezett. Ezek közül bármelyik elindíthat abba az irányba, hogy
alapvetően újra kelljen gondolnunk, kinek hisszük magunkat – és gyakran
hátborzongatóan úgy fest, mintha pont e célból volna kitalálva.
Bármily furcsa, töprengései során Susan Sontag akaratlanul, de rendkívül
pontosan azonosította azt az érzelmi folyamatot, amelynek tökéletes
metaforája a rák. „Felemészt az önsajnálat és az önutálat” – írta a
naplójába.11 A rák valóban emésztő betegség – belülről marja szét a testet.
Az írónő azt is felismerte, hogy nagyon nehéz gyerekkora váltja ki
felnőttkori öngyűlöletét. „Akinek rossz gyerekkora volt, az indulattal van
tele. Eleinte, régen biztosan én is indulatos voltam. De aztán csináltam vele
valamit. Átalakítottam… mivé? Önutálattá.” Hátborzongató, hogy Sontag
közvetlenül azután talált rá a rejtőzködő összefüggésre, hogy 1971-ben
először diagnosztizálták az emlőrákját – vagy hét évvel korábban, mint hogy
megírta volna A betegség mint metaforát. „Először az jutott eszembe: mivel
érdemeltem ezt ki? Rossz életet éltem, túlságosan visszafogott voltam.” A
„rossz” persze igen kényes szó, nagyon sok múlik rajta, milyen szellemben
használják. Sontag nem élt helytelen életet – az szigorú, önostorozó gondolat
volna –, de szóhasználatával azt jelzi, hogy nem is élt úgy, ahogy szeretett
volna.
Szomorú a mai tudásom birtokában olvasnom A betegség mint metaforát.
Sontag mindenki másnál határozottabban és egyértelműbben – ráadásul
keserű és önkéntelen iróniával – utasította el az érzései, a személyisége és a
betegsége közötti összefüggést. E nagyszerű gondolkodó tragédiákkal kísért
élete és halála sok mindent elárul.
Az anyja kora gyerekkorában elhagyta, majd néhány évvel később, rövid
együttélés után újra hátat fordított neki. Sontag egész fiatalon megtanulta
visszafojtani a haragját: „Mindig kifogásokat kerestem a számára. Soha nem
engedtem meg magamnak, hogy kifejezzem az indulataimat, a
felháborodásomat.” Így jellemezte a felnőtt éveit: „Nehezteléssel vagyok
tele. De nem merem kimutatni.” A gyerekkoráról azt írta, hogy
„elhanyagoltak, tudomást sem vettek rólam, nem tekintettek gyereknek”. És
ő ellensúlyozásképpen olyan jellemvonásokat fejlesztett ki magában,
amelyek segítették a sikereit. „Az egyik legegészségesebb tulajdonságom
(sok mindent kibírok azért, hogy életben maradjak, visszapattanjak,
tevékeny legyek, jól éljek) szorosan összekapcsolódik a legsúlyosabb
neurotikus hajlamommal: le tudok válni az érzéseimről… Kiskoromban úgy
éreztem, hogy mindenki elhagyott, és senki sem szeret. Én meg
válaszképpen nagyon jó akartam lenni.”
„A bűntudat szörnyű” – írta szívbe markolóan. Igen, tényleg az. De ahol
nincs döntési szituáció, ott bűnös sincs. Elképzelhetetlen számomra még egy
életszakasz, amely annyira kevés lehetőséget kínálna a döntésre és a
választásra, mint a csecsemőkor és a kisgyerekkor. Az életben maradás
parancsa mindent felülír, és kizárólag a kötődés fenntartásán múlik, vagyis
nem számít, hogy az önazonosság milyen árat fizet érte. Ezért lehetséges,
hogy olyan sok gyerekkort fémjelez e kettő súlyos szembenállása –
különösen abban a kultúrában, amely egyszerre táplálja és kihasználja a
stresszt. A kötődés és az önazonosság konfliktusában az eredmény könnyen
megjósolható, a következmények pedig életre szólnak.
De tanultam még valamit, ami, remélem, legalább annyi bátorságot önt
majd az olvasóimba, mint belém: habár a gyógyulás irányába vezető úton
magunk mögött kell hagynunk az önvádat és a bűntudatot, hogy az
önmarcangolástól a kíváncsiság felé, a szégyentől a válaszadás képessége
felé lépjünk tovább – a lehetőségünk mindig nyitva áll, hogy erre az útra
lépjünk. „Az volt számomra fontos változás, hogy rájöttem, eldönthetem,
mit akarok – mondja Anita Moorjani. – Ha az embert arra nevelik, hogy
mindig egy bizonyos dolgot csináljon, észre sem veszi, amikor csinálja.
Annak sincs tudatában, hogy elnyomja önmagát, hiszen egyedül az életben
maradásra koncentrál.”
Az önazonosság elhagyása nem tudatos döntés eredménye, de aki
tisztában van a helyzetével, és megértést gyakorol önmagával szemben, az
már maga dönthet úgy, hogy visszatér hozzá.
 II. rész

Az emberi fejlődés
torzulásai

Ha társadalmunk őszintén fontosnak tartaná a

gyerekek érzelmi kötődését életük első éveiben,
akkor nem törődne bele, hogy olyan helyzetekben
nőjenek fel, és a szüleik olyan helyzetekkel
küszködjenek, amelyek nyilvánvalóan akadályozzák
az egészséges fejlődést.
Stanley Greenspan:
The Growth of the
Mind (A lélek
fejlődése){40}
 8. fejezet

Kik vagyunk igazán?

Emberi természet, emberi
szükségletek

Kifejtve vagy kifejtetlenül, de mindig létezik

valamilyen elmélet az emberi természetről, amely a
társadalmi renddel kapcsolatos elgondolások vagy
a társadalmi változás alapjául szolgál.
Noam Chomsky az
emberi természetről
szóló Chomsky–
Foucault-vitában

Milyen az igazi természetünk? A kérdés részben azért ősrégi, mert olyan

nehezen megfogható. Ha végigtekintünk a tettek és eredmények tágas, az
életigenlő és a gyilkos cselekedeteket is magában foglaló horizontján,
egyértelműnek tűnik, hogy „embernek lenni” meglehetősen képlékeny és
formálható dolog.
Lehet, hogy nem világos, miért kell egy egészséggel foglalkozó könyvnek
a 21. században egy ennyire sok mindent felölelő és nehezen megragadható
témával viaskodnia. Szerintem alapvető kérdésről van szó, amelynek
messzire nyúló hatásai vannak. Bármilyen életforma relatív egészsége a
kielégített vagy kielégítetlenül maradt alapszükségleteiből következik. Így
aztán, ha tudjuk, miféle lények vagyunk, az egyben azt is jelenti, hogy
tudjuk, mire van szükségünk ahhoz, hogy a maga teljességében azzá a
lénnyé váljunk. A magunkról kialakított kép meghatározza, hogy egyedül és
kollektíven miképpen rendezzük be az életünket, és hogy egy adott kultúra
milyen mértékben teremti vagy nem teremti meg az optimális egészség és
létezés körülményeit.
Minden társadalomnak vannak elképzelései az emberi természetről, a
miénk sem kivétel ezalól. „Ilyen az ember” – mondjuk, és vállat vonunk,
amikor egy embertársunk – vagy gyakran önmagunk – manipulatív, önző
viselkedésével szembesülünk. „Érdekes – jegyzi meg Alfie Kohn nevelési
szakértő –, hogy azok a jellemvonások, amelyeket így magyarázunk, szinte
mindig negatívak. Egy nagylelkű tettre ritkán legyintünk rá azzal, hogy
»ilyen az ember«.”1 Kultúránk hajlamos rá, hogy jóváhagyóan vagy
viszolygással, de alapvetően agresszívnak, mohónak és otrombán önzőnek
tekintse az embereket. Ünnepeljük a kedvességet, a segítőkészséget és a
közösségi szellemet – a jobbik részünket, hogy úgy mondjam –, de inkább
vágyakozva beszélünk e tulajdonságokról, csupán kivételnek tekintjük őket
az élet megváltoztathatatlan törvényeihez képest.
Viszont nem mindegyik kultúra fogadja el, hogy ilyen az emberi
természet. Marshall Sahlins antropológus, aki a Csendes-óceán
medencéjének számos településén tanulmányozta az ott élőket, ezt írta: „Az
emberiség nagyobb része számára az önzés, ahogy mi ismerjük,
természetellenes… bolondságnak tartják… Nem azt gondolják róla, hogy
kifejezi az emberi természetet, hanem épp az ellenkezőjét.”2 Vannak népek,
amelyek nevet is adnak az ilyen bolondságnak. A wetiko krí szóval (variációi
léteznek más amerikai őslakos nyelveken, például az ojibwán és powhatanon
is) kapzsi lényre, szellemre vagy szellemi beállítódásra, illetve az embert
felemésztő domináns vágyakra utalnak, amelyek mások kizsákmányolására
és megfélemlítésére sarkallnak. (A perui Andokban használt kecsua
nyelvnek meglepő módon van egy hasonló szava – amely az aranyra éhes,
kegyetlen spanyol gyarmatosítókkal kapcsolódott össze –: a pishtako.) A
szűken meghatározott önérdek örökös előtérbe helyezése nem fejezi ki a
természetünket, sőt, fordítva: „nagyon fertőző és gyorsan terjedő betegség” –
az amerikai algonkin tudós, Jack Forbes szerint.3
A változatlan és egységes emberi természetről folyó viták szerintem nem
segítenek, sőt, inkább félrevezetők. Elég futólag végigtekintenünk a
történelmünkön, hogy meggyőződjünk róla, nem vagyunk egyfélék: Jézus és
Hitler is emberi lény volt. Lehetünk nemesek és önimádók, nagylelkűek és
tömeggyilkosok, zseniálisan találékonyak és nevetségesen buták. Úgy tűnik,
mindez mi vagyunk. Akkor hol kezdjük?
 Ahelyett, hogy megpróbálnánk igazságot tenni az ember leírásával
kísérletező versengő elképzelések között, inkább tekintsük a természetünket
lehetséges megvalósulások skálájának. Nagyon egyetértek a Stanford
Egyetem neurológia-és biológiaprofesszorával, Robert Sapolskyval:{41} „A
természetünknek az a természete, hogy a természetünk nem szab számára
szigorú korlátokat.” Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha valami korlátoz
minket, az talán éppen ez a nyitottság: a csodálatos
alkalmazkodóképességünk egyúttal teherré is válhat. Mivel az alapvonásaink
igencsak befolyásolhatók, a különböző körülmények különféle verziókat
hoznak létre belőlünk, amelyek jó szándékúak és szörnyűk is lehetnek. Ha
tárgyiasítjuk – lelki szempontból kőbe véssük – azt, ahogy egy adott helyen
és időben egy bizonyos emberi viselkedés megjelenik, akkor nagy hibát
követünk el: összekeverjük egy adott pillanat állapotát azzal, hogy kik
vagyunk. Ez a tévedés pedig még akkor is visszatarthat más cselekvési
lehetőségek számításba vételétől, amikor az éppen alkalmazott működés
káros a számunkra. Azután újrateremtjük a jóllétünkre ártalmas
körülményeket, és a történet folytatódik. Tehát ha egy egészségesebb világ
lehetőségét keressük, akkor jobb, ha leszámolunk a lényegünket leíró merev,
korlátozó elképzelésekkel, és inkább feltesszük a kérdést: „Milyen
körülmények milyenfajta eredményhez vezetnek?”
Életfolyamatainkba eleve be van programozva néhány alapvető szükséglet
és lehetőség. A természetünk attól függően alakul, hogy milyen mértékben
elégítik ki a szükségleteinket, és milyen mértékben támogatják vagy
nyomják el a lehetőségeinket. Ez az egész életünk során igaz, de a fejlődés
korai időszakában jár a legtöbb következménnyel. A fogantatástól a
kamaszkorig egyértelműen látszik a változás íve, habár a növekedés,
formálódás, alkalmazkodás és fejlődés több szempontból soha nem marad
abba – ha szerencsénk van, egyre egészségesebbek és bölcsebbek leszünk.
A környezeti tényezők – a feltételek, amelyek között a fejlődés zajlik, és
amelyek vagy megfelelnek vagy nem felelnek meg sokféle szükségletünknek
– minden másnál erősebben befolyásolják, hogy mely lehetőségeink válnak
vagy nem válnak valóra. Ez éppen annyira igaz ránk, mint bármely másik
létezőre. Képzeljenek el egy makkot! Mondhatjuk, hogy a természete azt
parancsolja, legyen belőle tölgyfa – de ehhez megfelelő időjárásra és
termőföldre van szüksége, meg arra, hogy ne sétáljon arra egy éhes mókus,
aki bespájzolja magának télire. De ha a makk sikeresen gyökeret ereszt, és a
csemete növekedésnek indul, még akkor is attól függ, mekkora lesz a törzse
meg a koronája, hogy milyen tápanyag jut neki, kedvez-e az idő, kap-e elég
napfényt és nedvességet, megfelelő távolságban van-e más növényektől, és
így tovább.
Nekünk is vannak olyan igényeink, amelyeket a környezetünknek ki kell
elégítenie ahhoz, hogy növekedjünk. E hatásmechanizmus áttekintése előtt
még egyszer vegyünk búcsút attól az uralkodó mítosztól, hogy a genetikus
jegyek felelősek az ember viselkedéséért. Hát nem. Bár van némi biológiai
alapozásunk, nem fut bennünk olyan genetikai program, amely
meghatározná, hogy egy bizonyos módon érezzünk, higgyünk vagy
cselekedjünk. Beszélgetésünk során Robert Sapolsky így fogalmazott:
„Kevésbé függünk a genetikától, mint a Föld bármely másik faja.” Például
az alkalmazkodóképességünknek és ötletességünknek hála, sokkal többféle
környezetben tudunk élni, mint a többi nagy testű emlős. Ráadásul, ahogy az
epigenetikáról szóló részben már kifejtettük, a gének önmagukban
tehetetlenek, és csupán a környezettől függően adnak hírt magukról. Így hát
elsősorban a tapasztalataink határozzák meg, hogy biológiai létezésünk
miképpen mutatkozik meg az életünkben. „Száz szónak is egy a vége, az
egyén genetikailag úgy van meghatározva, hogy ne legyen genetikailag
meghatározva” – két európai tudós így formálta szellemesen biológiai
megközelítésűre Sapolskynak „a természet természetéről” szóló
aranyköpését.4
Habár környezetünk szinte végtelen számú variációjához tudunk
alkalmazkodni, és majdnem mindenütt kibírjuk – ebben sokkal jobbak
vagyunk, mint a tölgyfák –, nem feltétlen maradunk mindenütt nagyon
egészségesek. Legyen szó fizikai, érzelmi vagy társadalmi környezetről,
néhány helyzet örökös küzdelemre ítél, míg mások elkényeztetik a
szerencséseket – de a jó közérzet távolról sem tűnik általánosnak.
Nem véletlen, hogy mely szükségleteket kell kielégíteni az emberi
egészséghez. Több millió éven keresztül, hominida és hominina{42} őseinkkel
együtt, jóval fajunk viszonylag késői, kétszázezer évvel ezelőtti megjelenése
előtt alakultak ki. Végig kell gondolnunk, hogy e szükségletek miképpen
fejlődtek a szóbeli vagy írott történelem előtti, elképesztően hosszú
korszakokon át – már ha egyáltalán lehetséges összefüggő állításokat tenni
róluk. Amit civilizációnak nevezünk, az fajként telt létünk legfeljebb öt
százalékát foglalja magában; és az emberi nemzetség vagy genus teljes élete
felől nézve pedig csupán egy százalék. Az evolúciós olvasztótégely, amely
megteremtette azt, amik vagyunk és amikre szükségünk van, a jelenlegitől
egészen eltérő körülmények között működött. Ebből következően a
civilizáció körülményei megmutatják ugyan a bennünk rejlő lehetőségeket,
de megbízható mérceként nem használhatók.
Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv című könyvében
Jean Liedloff úgy vélekedik, hogy fejlődése során minden életforma annak a
környezetnek megfelelően alakul, „amelyben elvárhatóan része lesz”. A
tüdőt tekinthetjük a levegővel kapcsolatos elvárásnak, a sejtjeink
nedvességet és táplálékot követelnek, a fülünk hangrezgést keres. Ez az
evolúció lényege: hosszú időre előre beprogramozza az élőlényeket és
alkotóelemeiket, hogy az adott környezetben felkészülten vágjanak neki az
életnek. Ez a szervektől és szervezetektől a fajokig az élet valamennyi
formájára igaz. „Ha valaki tudni akarja, mi a helyes valamely faj számára,
akkor ismernie kell annak a fajnak a veleszületett elvárásait” – teszi hozzá
Liedloff.5 Az alapvető elvárások bevésett szükségletté váltak, és ha nem
teljesülnek, megbontják a testi-lelki egyensúlyt, és rombolják az egészséget
– testileg, lelkileg és társadalmilag egyaránt.
Egy példa arra, hogyan működnek az alapvető elvárások: valaki bemegy
egy sarki csemegeboltba, és kiválaszt egy kis csokoládét. Rámosolyog a pult
mögött álló emberre, és köszön neki. A kereskedőnek rossz napja van – fáj a
foga, otthon családi dráma zajlik, vagy a kedvenc csapata az utolsó
pillanatban kikapott a döntőben. Mogorván néz az érkezőre (ha odanéz
egyáltalán), röviden mordul valamit, amikor elveszi a pénzt, és gorombán
odalöki a visszajárót. A vásárló pszichológiai alaphelyzete megváltozik:
feszültséget érez, az izmai megfeszülnek, a szíve gyorsabban ver, szaporán
veszi a levegőt. Ideges. Saját lelkiállapotától függően akár fel is dühödhet, az
sem kizárt, hogy elképzeli, hányféle rossz dolog történhetne a kereskedővel.
De miért? Stephen Porges kiemelkedő idegtudós szerint a kölcsönösség az
egyik velünk született szükségletünk: az összehangoltság, a „jófajta
találkozás”, ahogy valaha mondták. Ő ezt idegi elvárásnak nevezi. A
barátságos üdvözlés hiányát az agyunk támadásként, a biztonságunkra
leselkedő veszélyként érzékeli.
Az idegrendszerünkkel vele született, hogy kölcsönösséget és
kapcsolódást vár, és ha a fajunk kialakulására gondolunk, akkor nincs is
ebben semmi meglepő. Evolúciója során az ember az elmúlt tíz-tizenötezer
évet leszámítva kis vadászó-gyűjtögető csoportokban élt.6 Ha az emberi
létezést egy órának vesszük, akkor körülbelül csak az utolsó hat percben
választottunk másfajta életet. Liedloff úgy írja le az őseinket, mint akiknél a
cserebere során „a jó viszony fenntartása fontosabb, mint a jó üzlet”. Az
amazóniai dzsungelben, saját környezetükben figyelt meg bennszülötteket,
és tapasztalatai alátámasztják a vadászó-gyűjtögető népekről
rendelkezésünkre álló hatalmas anyagot, amelyet sok más mellett Darcia
Narvaez pszichológusnak, a Notre Dame Egyetem professor emeritájának
köszönhetünk. Ezekből is az derül ki, hogy az ilyen csoportok számára a
vendéglátás, az osztozkodás, a nagylelkűség és az oda-vissza működő csere
nem a személyes gazdagodást, hanem a kapcsolat fenntartását szolgálta –
ami a közös életben maradás szempontjából nagyon okos, és az idő próbáját
is kiálló cél. Azok a hagyományok, amelyek ennek köszönhetően
kialakultak, és apáról fiúra, generációról generációra szálltak, létezésünk
nagy részében jellemzőek maradtak az emberi természetre. Természetesen
létezett erőszak, szabályszegő magatartás és a többi; soha nem voltunk
tökéletesek. De tudtunk valamit arról, hogy milyen közös kontextusban
virágozhat ki az emberségünk; könnyen lehet, hogy nem is tudtunk mást.
Az ennek megfelelő szabályok, valamint azok a hagyományok, amelyek a
kulturális szokásrend részévé tették őket, még a társadalmak letelepedése
(tehát a nomád életmód feladása) után is hosszú ideig életben maradtak: az
őslakosokkal találkozó nyugatiak sok száz éven keresztül látták ezt. „A
közösség értük van, ők pedig a közösségért” – írta Frans de Waal a Kalahári
sivatagban élő busmanokról, más néven a szanokról, akikről nagyon sokan
gondolják úgy, hogy az őstörténeti időkből hozták magukkal az
életmódjukat. „A busmanok sok időt és figyelmet szentelnek apró ajándékok
nagy távolságokat és több generációt átívelő csereberéjének.”7
Egyetlen hominina faj sem maradhatott volna elég hosszan életben a
fejlődéshez, ha a tagjai atomizált egyénekként tekintettek volna magukra,
akiket egymás ellen fordított a természet. Mai életmódunkkal ellentétben az
önérdeket hagyományosan úgy értelmezték, mint ami mindenki előnyére
gazdagítja az embert mint a közösség részét és a kapcsolatait. Az autentikus
önérdeknek nem része a többiekkel szemben álló, gyanakvó versengés.
Ebből következően azt feltételezem, hogy ha külső tényezők nem zavarják
meg, akkor a természetünk elvárja, sőt fontosnak tartja azt a fajta
gondoskodást, relatív harmóniát és kiegyensúlyozottságot, amely csak a
kölcsönös kapcsolatok hálózatában maradhat fenn. Nem arról van szó, hogy
a természetünknek hála, így élünk, hanem arról, hogy a természetünk akarja
a megvalósulásukat. És amikor megkapja, amit akar, jól élünk. Ha nem kapja
meg, bajban vagyunk.
 Mihez kezdjünk akkor azzal a közhelyes bölcsességgel, hogy a lelkünk
mélyén valamennyien agresszívak vagyunk és önzők? Honnan származik ez
a feltételezés?
A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket
leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek,
és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják. Hát persze! Ha
természetesnek állítjuk be azt, ami a norma, akkor a norma tartóssá válik; ha
viszont felmerül a gyanú, hogy nem feltétlenül kellene úgy lenniük a
dolgoknak, ahogy vannak… akkor a quo már nem lesz soká status. A
materialista kultúrák ezért alakítják ki azokat az elképzeléseket –
tulajdonképpen mítoszokat –, amelyek az önzést, az agressziót, a harcias,
domináló viselkedést az emberi természet alapvető alkotóelemének tekintik.
Így támogatják azokat a jellemvonásokat, amelyek nem tartják túl sokra a
másokkal és a természettel fenntartott kapcsolatot. Darcia Narvaez arról
beszélt nekem, hogy mai kapitalista világunkban „fajelhajlók” lettünk.
Kijózanító elképzelés, ha igazán belegondol az ember: soha nem létezett
még olyan faj, amely hűtlenné tudott volna válni saját magához, elpártolt
volna saját szükségleteitől, ráadásul meg is győzte volna magát arról, hogy
mindennek így kell lennie.
A következő fejezetekben részletesen bemutatom, hogy korunk kultúrája
már a fogantatástól kezdve egészségtelen irányba tereli az emberi fejlődést,
és azt tekinti „normálisnak”, ami fajunk szükségleteinek és evolúciójának
története szempontjából teljes tévedés. És ez – ha nem volna magától
értetődő – maga a két lábon járó egészségügyi kockázat.
 9. fejezet

Stabil vagy törékeny alap

A gyerekek tovább nem
csökkenthető szükségletei

Úgy születünk, hogy nem tudjuk, kik vagyunk, és

nem tudjuk, hogyan gondolkodjunk. Csak azt
tudjuk, hogyan érezzünk. Az érzéseinken keresztül, a
neveltetésünknek megfelelően alakul ki az előttünk
álló élet íve.
Natasha Khazanov{43}

Raffi Cavoukian 1997-ben egy reggelen hatkor hirtelen felriadt. „Felültem

az ágyban – mesélte. – Leesett az állam, tágra nyílt a szemem, és a gyerekek
tisztelete szavak ugráltak a szemem előtt. Egyszerre volt jelszó, és egy
gondolkodásmód elnevezése.” A következő évtizedben a
gyerekközönségnek előadó, világszerte ünnepelt énekes igyekezett minél
több időt lopni a fellépésektől és lemezfeltételektől, hogy teljes
erőbedobással dolgozhasson a gyerekeket tisztelő világ tervének
felrajzolásán, támogatóinak összekapcsolásán, valamint elképzeléseinek
népszerűsítésén. Hű maradt a vállalásához.1 Miközben erről beszél, ragyog
belőle a zenéjét is ihlető fiatal emberek iránt érzett játékos lelkesedés és
mély tisztelet – épp ezek a tulajdonságok késztették Aaron fiamat
óvodáskorában arra, hogy halloween estéjén kedvenc zenészének öltözzön,
de még szakállat is fessen magának, és ukulelét szorongasson a kezében. „A
gyerekek tiszteletének az a lényege, hogy tiszteljük a személyiséget –
mondja Raffi. – A gyerekek azért vannak itt, hogy megtanulják a saját
dalukat.”
 A gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlen szükségletek ügye nem elvont
kérdés és nem szimpla érzelgősség: sürgős és gyakorlati okok teszik
fontossá. Habár mindenki egyetért abban, hogy a gyerekkor a kialakulás
időszaka, társadalmi normáink nem veszik komolyan az életkorral járó
átalakulást és az ekkor formálódó új alakot. Az egyéni és kollektív tét sokkal
nagyobb, mint hisszük.
„Belülről fedezzük fel, kik vagyunk – mondja Raffi. – Nem kevesebb
születik meg gyerekkorunkban, mint az az érzés, hogy milyen embernek
lenni. Igyekszem pontosan fogalmazni: milyen érzés embernek lenni.” Az
érzésből származó tudást kultúránk igen gyakran alárendeli az
intellektualitásnak. Ez a feje tetejére állított rangsor nagyon nagy hatással
van a gyereknevelési módszereinkre – és minden területen állandósítja a
hibát. Raffinek viszont határozott véleménye, hogy mindenekelőtt „érző
lények vagyunk”.
A tudomány őt igazolja. Antonio Damasio neurológus kiváló művében,
amelynek a Descartes tévedése – Érzelem, értelem és az emberi agy címet
adta, az érzelmek elsőségét vizsgálja. „Úgy tűnik, hogy a természet a
racionalitás tárházát nem egyszerűen a biológiai szabályozás apparátusának
tetejére helyezte, hanem ebből és ezzel bontakoztatta ezt ki” – írta.2 A
biológiai szabályozás nem más, mint a homeosztázis,{44} valamint az agyunk
és testünk érzelmi struktúráinak összessége, amely a születés előtt és után jó
néhány hónappal megelőzi a fejlődésben a gondolkodás helyéül szolgáló
neocortexet – de ha tágabb keretbe helyezve nézzük, fajunk evolúciója során
szintén jóval hamarabb jelent meg.
Az idegrendszer e területei alkotják a gondolataink, tudatosuló érzéseink
és ebből következően a tetteink tudattalan állványzatát. „Az újszülött
pszicho-biológiai felépítésének legkorábban kialakuló alkotóelemei
formálják leginkább a baba kilátásait az életre… – írja erről Jean Liedloff. –
Az, hogy valaki az elméje mekkora részét használja élete során, az nagyrészt
elméjének csecsemőkori kondicionálásától függ.”3 Sőt, a hatás túlmutat a
gondolatok tartalmán: kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a korai
tapasztalatok formálják a viselkedést, az érzelmi mintázatot, a tudattalan
véleményeket, a tanulási stílust, a kapcsolati dinamikát, a stressz kezelését,
valamint az önuralom képességét.
Az új tudást nagyszerűen összefoglalja az a két rövid bekezdés, amely a
Pediatrics című folyóiratban, az Amerikai Gyermekorvosok Társaságának
hivatalos lapjában jelent meg; a szerzők a világ egyik legjobb, gyerekkorral
foglalkozó intézményének, a Harvard Egyetem Fejlődő Gyermek
Központjának munkatársai.

Az agy szerkezetének kiépülése hosszú folyamat, amely a születés

előtt kezdődik, a korai felnőttkorig tart, és stabil vagy sérülékeny
alapot teremt a későbbi életszakaszok összes egészségügyi,
tanulási, viselkedési momentumához.
A gének és tapasztalatok egymásra hatása szó szerint formálja a
fejlődő agy hálózatait, amelyekre különösen az első néhány évben
igen nagy hatást gyakorolnak a felnőttek és a gyerekek között
meglévő, kölcsönös válaszkészségen alapuló kapcsolatai.4

Másképp fogalmazva, a korai fejlődés készíti elő a talajt – amely szilárd lesz
vagy ingatag – mindenhez, ami később tanulással, viselkedéssel, egészséggel
(vagy a hiányával) függ majd össze. Ha komolyan vesszük a kutatók szavait,
akkor észre kell vennünk, hogy mai kultúránk szinte követeli a gyors
reformokat.
Ha az érzelem a kogníció alapja, akkor a kapcsolati viszonyok az alapot
formáló tektonikus lemezek. A gyerek és a gondoskodó szülő között
meglévő kezdeti érzelmi kommunikáció fejti ki először hatását az agy
programozására – ezúttal is a tudattalan jár az élen, később aztán olyan
dolgok követik, mint például az értelem.5 A neves fejlődéspszichiáter,
Stanley Greenspan és kollégái szerint „az elme első számú építőmestere az
érzelmi és nem az intellektuális kölcsönhatás”.6
E sorrendet figyelembe véve, a gyerek biztonságérzete, világ iránti
bizalma, másokkal fenntartott viszonyai és mindenekelőtt a saját, hiteles
érzéseihez fűződő kapcsolata az odafigyelő, stresszmentes, érzelmileg
megbízható gondozók elérhetőségén múlik. Minél több stresszel küzd, minél
kevésbé figyel a felnőtt, annál bizonytalanabb lesz a gyerek elméjének
érzelmi építménye.
Semmi sem áll távolabb a szándékaimtól, mint egy szülőellenes vádirat
megfogalmazása. Azt sem bánom, ha esetleg túl sokat ismételgetem, de
nyomatékosan ki szeretném jelenteni, hogy a szülők hibáztatása nemcsak
kegyetlen és igazságtalan, hanem értelmetlen is. Legyen most elég annyi,
hogy a kisgyerek nevelését komolyan, sőt döntően befolyásolja az a
társadalmi közeg, amelyben zajlik. Ahogy látni fogjuk, a gyerekeket egy
csomó nehezen felülírható – társadalmi, gazdagági és kulturális – hatás éri,
és olyan elvárásoknak való megfelelésre utasítja vagy akár kényszeríti a
belső érzelmi apparátusukat, amelyeknek semmi közük a jóllétükhöz; sőt
inkább ártanak az elme egészséges fejlődésének. „A modern intézmények és
társadalmi mintázatok egyre komolyabban veszélyeztetik ezt a fajta fejlődést
– véli dr. Greenspan. – Legyen gyermekgondozás, oktatás vagy családi élet,
egyre kevesebb területen egyre kevésbé törődnek az elmét építő érzelmi
hatások fontosságával.” Az eredmény jól látszik azon, ahogy a gyerekek,
kamaszok, fiatalok úgynevezett{45} lelki betegségi, például az ADHD, a
depresszió, a szorongás vagy az agresszív és önveszélyes viselkedések
megjelennek az egyes személyek között vagy a közösségi médiában.
Dr. Gordon Neufeld Brüsszelben, az Európai Parlament egyik ülésén a
következőket mondta: „Az emberi potenciál kifejlődése spontán, de nem
szükségszerű… Mind öregszünk, de nem mind növünk fel. Egy gyereket
akkor nevelünk valóban fel, ha a benne mint emberi lényben rejlő
valamennyi lehetőséget a felszínre hozzuk.”7 És a mai világban miért nem
érjük el általában ezt a célt? A baj azzal kezdődik, hogy nem értjük, mire van
szüksége a gyereknek a fejlődéshez.
Neufeld igen meggyőzően magyarázza el, hogy mi az, amire lelkialkatától
függetlenül valamennyi gyereknek a legnagyobb szüksége van: „Fontos,
hogy érezze: örömmel fogadjuk, hogy velünk együtt él, miközben olyan,
amilyen.” Egy szülőnek sem szabad megfeledkeznie erről az igényről, és
azon túl, hogy gondoskodik csemetéjének életben maradásáról, az a
legfontosabb feladata, hogy szóval, tettel és (legfőképpen) hatékony
jelenlétével ugyanazt az egyszerű üzenetet sugározza: pontosan az ő gyereke
az a személy, akit szeretnek, szívesen fogadnak és akarnak. A kicsinek
semmi különöset nem kell csinálnia, vagy nem kell semmilyen különleges
tulajdonsággal rendelkeznie, hogy elnyerje ezt a szeretetet – sőt, igazából
nem is tud semmit csinálni, mert ezt a tartós ölelést nem lehet kiérdemelni,
és nem lehet visszavonni sem. Nem függ a viselkedésétől vagy a
személyiségétől; egyszerűen csak van, akár „jó” vagy „rossz”, akár
„rendetlen” vagy „rendes” az a gyerek.
Ezek szerint ne vegyünk tudomást a veszélyes vagy elfogadhatatlan
magatartásról? Nem, az sem volna a szeretet jele, hiszen a gyerek
szükségletei közé tartozik, hogy irányítsák, kijelöljék számára a helyes
irányokat és a határokat. De tőlünk telhetően mindent el kell követnünk,
hogy a feltétel nélküli szeretet szempontjából figyeljük és nyirbáljuk meg a
nemkívánatos tevékenységeket. Úgy kell megnyilvánulnunk, hogy
egyértelmű legyen a gyerek számára: nem tud olyat tenni, ami
veszélyeztetné a kapcsolatunkat, még akkor sem, ha átmenetileg dühöt vált
ki, vagy megpróbáljuk megváltoztatni a viselkedését. Ez a beállítódás azt is
lehetővé teheti, hogy egy tágabb, megbocsátóbb keretben lássuk a gyerek
hibáit – előfordulhat, hogy egy ki nem elégített szükségletre, egy meg nem
hallott kommunikációs kísérletre, egy fel nem dolgozott érzésre akarja velük
felhívni a figyelmet. Ne büntessük a viselkedését, ne nyomjuk el minden
további nélkül az érzéseit, inkább értsük meg és reagáljunk azokra az
igényekre és emóciókra, amelyek a tettein keresztül nyilvánulnak meg.
Neufeld véleménye, amely szerint az érés „spontán, de nem
szükségszerű”, nagyon fontos. Az evolúció évezredeken át közösségi és
empatikus lényeket faragott belőlünk, és ma is feltételez – vagy, hogy
visszautaljak a 8. fejezetre, „elvár” – egy bizonyos, a fejlődéshez szükséges
környezetet. „Valójában szeretni születtünk” – állapítja meg Maia Szalavitz
tudományos újságíró és Bruce Perry gyermekpszichiáter-idegtudós, „[de] a
biológiai természetünkből következő képességek csak lehetőségek, és nem
garantálnak semmit”.8 Bizonyosfajta élmények táplálják a szeretet és
megértés magvait, amelyeket a természet ültetett el bennünk; hiányuk
viszont veszélybe sodorja a növekedést.
Ezeknek az élményeknek a lényegét egy szóban is ki lehet fejezni:
biztonságérzet.
Dániel, a legidősebb fiam, e könyv társszerzője a saját első emlékei közül
is a biztonságérzet hiányát tartja a legfontosabbnak. „Nem tudtam
szétválasztani a jót és a rosszat – mondta –, mert attól függően, hogy ti
ketten milyen hangulatban voltatok éppen, vagy egy bizonyos napon milyen
állapotban volt a kapcsolatotok, a jó bármelyik pillanatban elromolhatott.
Kiskoromban visszatérő rémálmom volt, hogy megnyílik alattam a föld, és a
lyukon átzuhanok egy másik dimenzióba, ahol azután újra kezdődik az
egész. Ezeket az álmokat nem túl nehéz megfejteni: gyerekkori világomban
a padló nem volt padló.” És semmi kétség: padló vagy stabil kötődés nélkül
az ifjú ember hiába küszködik, nem talál biztos talajt, amelyről
megtapasztalhatná az életet.
Hiába szerettük nagyon a három gyerekünket, Rae és én nem tudtuk,
hogyan teremtsük meg számukra azt a biztonságos környezetet, amelyre
szükségük volt, mert a saját neveltetésünkből is hiányzott néhány
nélkülözhetetlen réteg. De 20. század végi életünk sem segített a szükséges
miliő kialakításában: kapcsolatunkat sok feszültség nehezítette, ráadásul
hajlamossá váltam a munkaalkoholizmusra, amelyet az orvosi képzéssel és
munkával járó kényszerek is állandósítottak és felerősítettek. És a korlátaink
nem voltak egyediek.
Honnan ered a biztonságérzet? Ismétlem, a szülővel fenntartott meleg,
odafigyelő kapcsolat a legfontosabb összetevője. A Duke Egyetemen 2010-
ben született tanulmány szerint „a korai gondoskodás és melegség hosszan,
egészen a felnőttkorig tartó pozitív hatást gyakorol a lelki egészségre”. A
tudósok majd ötszáz anya-gyerek párost vizsgáltak, feljegyezték, hogy az
anyák mekkora odaadással ápolják nyolc hónapos csecsemőjüket: olyan
kategóriákba sorolták őket, mint a „meleg” vagy „esetenként negatív” vagy
„simogat” vagy „túlzó” a majomszeretettel vagy a gyengédséggel. A legtöbb
anya a „meleg” kategóriába került, körülbelül másfél százalékukat
minősítették „túlzónak”. Több mint három évtizeddel később a felnőtt
gyerekek számos vizsgálaton estek át, felmérték a lelki egészségüket, az
érzelmi problémáikat és a szorongásukat. Azok a felnőttek szorongtak a
legkevésbé, akik csecsemőkorukban a legerősebb anyai érzések között
növekedtek.9 A kutatás vezetője megkockáztatta, hogy „a szeretetet talán
nem lehet túlzásba vinni… Társadalomszervezési szempontból ez az
eredmény is azon kutatások meglátásait erősíti, amelyek szerint több időt
kellene biztosítanunk az anyáknak és apáknak, hogy szerethessék a
gyerekeiket.” Úgy gondolom, egy kultúra elmebajának jele, ha valami, ami
ennyire elemi és alapvető, olyan komoly veszélybe kerülhet, hogy
„társadalomszervezési eszközökkel” kellene megvédeni.
Sokáig azt feltételezték, hogy a csecsemők kizárólag azért kötődnek a
róluk gondoskodókhoz, mert kiszolgáltatottak, és ételre, melegre, védelemre
vágynak. Ma már tudjuk, hogy a szociális és érzelmi szükségleteket szintén
kiradírozhatatlanul az idegrendszerünkbe kódolta az evolúció, és az
optimális fejlődéshez ezekről az igényekről is gondoskodni kell. Jaak
Panksepp idegtudós az e szükségleteket irányító agyi apparátust PÁNIK/GYÁSZ
rendszernek nevezte, mert biztonságos kötődés hiányában ezek az érzelmek
úgy kapcsolnak be, mint az autókban a riasztó. A tanulság:
alapbeállítódásunk a kötődés, a más emberekkel fenntartott kapcsolat; az
ehhez szükséges képesség a rólunk gondoskodókkal kiépített szoros viszony
segítségével alakul ki. Az alapbeállítódás ráadásul kétirányú: dr. Panksepp
szavai szerint a gyerekek „sírni születtek”, méghozzá pontosan azért, hogy
aktiválják a szülők gondoskodó agyi szerkezetét és szerető viselkedését –
amit ő a GONDOSKODÁS rendszerének nevezett.{46}
 Ezt hallva eszembe jutott az anyám naplója. Ezúttal nincs szó sem a
háborúról, sem a nácikról – csak egy huszonnégy éves nőről, aki a kulturális
normák szorításában szeretni szeretné a kisgyerekét. A normák részét
képezik azok az orvosi tanácsok is, amelyek ellenkeznek a szülői
ösztöneivel. A háziorvos a kor elfogadott gyakorlata szerint előírta, hogy
szigorú rend szerint etessenek. Anyám, egy doktor kötelességtudó lánya,
nem mert ellentmondani. Néhány hetes voltam, és ő még a kórházban
feküdt, amikor ezt írta:

Na, most tényleg megkapom tőled a magamét. A változatosság

kedvéért éjjel fél egytől kettőig üvöltöttél, amikor bejött a nővér,
és azt javasolta, hogy legalább egy kicsit szoptassalak meg, és
akkor végre elaludtál. Mohó kisfiam, határozottan figyelmeztetlek,
hogy ebből nem csinálunk rendszert. Sőt, hamarosan a reggel
hétkor kezdődő szoptatást is abba kell hagynunk. Hidd el, drága
kisfiam, megszakad a szívem, amikor hallom, milyen keservesen
panaszkodsz, de már elég nagy fickó vagy hozzá, hogy megértsd,
már elnézést a szóért, az éjszaka alvásra való, nem evésre.

Anyám az orvos tanácsainak megfelelően kilencven hosszú percen át tűrte

kétségbeesett bömbölésemet meg a saját elkeseredését, és amennyire tőle
telt, azzal a nyers humorral próbálta túltenni magát rajta, amelyet egészen
2001-ig, az élete végéig megőrzött.
Ma, amikor a szülő-gyerek kötődés neurobiológiájában jártasan olvasom
újra ezt a szöveget, a lelki szemeim előtt rögtön megjelenik egy fiatal nő,
akinek az agyában működő, Panksepp-féle ösztönös GONDOSKODÁS rendszer
ellentmond a bevett kulturális szokásoknak. Anyai szíve majd megszakad,
de megadja magát az orvostudomány természetellenes parancsainak.
És mi a helyzet az elsárgult lapokon említett csecsemővel? Ő mit él át?
Úgy három évtizeddel később, 1975-ben Jean Liedloff arra figyelmeztette
olvasóit Az elveszett boldogság nyomában című könyvében, hogy „az
aktuális divat azt diktálja, hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül
feladja, ledermed, és végre »jó baba« lesz belőle”.10 És tény, ami tény,
nagyon rendes kisgyerek lettem. Egyszer, úgy négy-öt éves koromban, még
napfelkelte előtt csendesen feküdtem az ágyamban, és a
megváltoztathatatlanba beletörődve tűrtem a középfülgyulladással járó,
késszúrásokhoz hasonló fájdalmat, igyekeztem halkan sírni, hogy fel ne
ébresszem alvó szüleimet.
 Semmi kétség, a végeredmény homlokegyenest ellenkezik a legtöbb szülő
szándékaival, de az a gyerek, akinek nem reagálnak a sírására, aki nem kap
enni, nem szorítják a szülő meleg testéhez, amikor rátör a félelem, szavak
nélkül is egyértelmű leckét kap: a szükségleteit nem fogják kielégíteni,
csupán folyamatos küzdelem árán találhat nyugalmat és békességet, és
jelenlegi állapotában nem lehet szeretni. Ha alaposan megvizsgálom agyam
PÁNIK/GYÁSZ rendszerét, valószínűnek tűnik, hogy amikor szegény anyám
nem reagált rám, elősegítette, hogy belém égjenek azok a leküzdhetetlen
hajlamaim, amelyek a rendszer túlműködését jelzik: a szorongás és a
depresszió. „Ha nem gondoskodnak megfelelően az agyunkról – írja Darcia
Narvaez –, akkor az idővel egyre könnyebben reagál majd a stresszre, és a
túlélési rendszereink átveszik az irányítását: a félelem, a pánik, a harag lesz
az úr.” Mintha nem tudnám.
„A kérdés arra szűkül – magyarázta nekem Gordon Neufeld –, hogy mik a
gyerek tovább nem csökkenthető szükségletei.” A „tovább nem
csökkenthető szükségleteken” azt értette, hogy aki nem kapja meg őket, az
nem fogja kiteljesíteni a benne meglévő lehetőségeket, amelyeket a
természet ruházott rá – vagyis elmaradásuk negatív következményekkel jár.
A doktor a következőket mondta az Európai Parlament előtt: „Nem az iskola
vagy a tanulás vagy a genetika a lényeg, valóságos kifejlődésre van szükség
ahhoz, hogy valaki igazán emberré, humánus emberré váljon.” A fejlődés, a
beérés nem tanítható: sem hízelgéssel, sem kényszerítéssel nem vehetünk rá
egy gyereket. Az a dolgunk, hogy biztosítsuk számára az összes olyan
körülményt, amely kielégíti a tovább nem csökkenthető szükségleteit; ha az
megvan, a természet már többé-kevésbé intézi a továbbiakat. Dr. Neufeld
okos megfogalmazása szerint az emberi fejlődésnek négy tovább nem
csökkenthető szükséglet az alapja. Ezek egymás mellett és piramisszerűen
egymásra épülve is léteznek. Az olvasóimra bízom, hogy eldöntsék, milyen
mértékben adja meg őket korunk kultúrája a gyerekeinknek – vagy milyen
mértékben fosztja meg őket tőlük.{47}

1. A kötődéses kapcsolat: a gyerekek szorosan kapcsolódnak és kötődnek

azokhoz, akik felelősek értük.
Gondolják csak végig, hogy miképpen változott életem első napjaiban és
heteiben frusztrációvá a kötődésre irányuló idegrendszeri elvárás, amelyet
több évmilliónyi evolúció ültetett újszülöttagyamba. Ne feledkezzenek meg
róla, hogy a lényeg a gyerek érzése; egyáltalán nem számít, hogy mennyire
szeretik őt a szülei, vagy milyen erősnek érzik a hozzá fűződő kapcsolatukat.
Sok fiatal és jó szándékú anya és apa elköveti azt a hibát, hogy a gyerekkel
fenntartott kapcsolatot a saját érzéseik és a saját kötődésük élményén mérik
le (például én és a feleségem is ezt tettük). Pedig igazából nem az a fontos,
amit a gyereknek küldenek, hanem amit a gyerek kap. A viszonylag érett
és/vagy sok segítségben részesülő szülők képesek úgy ráhangolódni a
gyerekük érzelmi szükségleteire, hogy megkülönböztessék őket a saját lelki
igényeiktől.

2. A kötődéses biztonság érzése, amelynek birtokában a gyerek megpihenhet,

és nem kell megküzdenie azért a jogért, hogy önmaga lehessen.
Ha végre kialakul az alapvető biztonságérzet, akkor a csecsemő békésen
ellazulhat. Ezt az állapotot dr. Neufeld „pihenésnek” nevezi; ilyenkor a
gyereknek semmit sem kell tennie a szüleihez kapcsolódó kötődésért, és nem
kell megdolgoznia a harmónia fenntartásáért. Ez az állapot a termőtalaj,
amelyben az egészséges fejlődés gyökerei megkapaszkodhatnak. Igen
valószínű, hogy erről a kiindulópontról el fog indulni az érzelmi, közösségi
és értelmi fejlődés.
Hiába szeretett az anyám, a születésem pillanatától kezdve folyamatosan
küzdenem kellett – nincs békességük az ártatlanoknak! Félig komolyan
gondolt, szorongó viccével ellentétben, amely szerint háromhetes korom
előtt már „elég nagy fickó” lehetek ahhoz, hogy megértsem, „az éjszaka
alvásra való, nem evésre”, még évekre voltam attól, hogy valóban meg
tudjak bármit érteni – a legkevésbé azt, hogy le kell cserélnem a
szükségleteimet.

3. Az érzelmek átélésének lehetősége, különös tekintettel a fájdalomra,

haragra, szomorúságra és nyűgösségre – másképp fogalmazva: olyan
biztonságérzet, amely a sebezhetőséget is megengedi.
„Mivel a fejlődés motorja az érzelem, ha a gyerekek elveszítik a pozitív
érzéseiket, akkor benne ragadnak az éretlenségben” – magyarázta Neufeld.
Az érzelmek akkor maradnak elérhetők a számukra, ha a környezet lehetővé
teszi a biztonságos megélésüket – ami azt jelenti, hogy ha kifejezik az
érzéseiket, az nem fenyegeti a szüleikkel fenntartott kötődő kapcsolatukat.
Lassacskán kezdjük megérteni, hogy kultúránkban miért van olyan sok
gyerek elzárva a saját autentikus érzéseitől.{48} Ismerve társadalmunk
alkalmazkodást parancsoló elvárásait, amelyeket a behaviorista „szakértők”
bőségesen osztogatott nevelési tanácsai erősítenek, nem is csoda, hogy így
történik. Gondolják csak végig, amit Jordan Peterson pszichológus és
szupersikeres szerző ír: „A dühös gyereknek egyedül kell ücsörögnie, amíg
le nem csillapodik. Utána visszatérhet a normális élethez. Ez azt jelenti,
hogy a gyerek nyer – és nem a dühe. A szabály ennyi: »ha normálisan tudsz
viselkedni, gyere, legyél velünk«. Ez jó üzlet a gyereknek, a szülőnek,
mindenkinek.”11
Tényleg? Figyeljük csak meg, milyen feltételezésből indul ki a szerző: a
kisgyerek dühe nem normális, és nem fogadható el. Habár a csecsemőnek
veleszületett igénye a feltétel nélküli gondoskodás, nála bármilyen pozitív
reakció feltételhez kötött. A gyereket nem azon az alapon kell elfogadni,
hogy ki ő, hanem hogy milyen. A probléma a következő: lehet, hogy a
viselkedésmódosító meccset a szülő nyeri meg, de a gyerek mindenképpen
veszít. Ugyanis beleépül a félelem, hogy ha felszínre kerülnek az érzelmei,
akkor visszautasítják. Ez pedig a testi-lelki egészségét is komolyan
károsíthatja. Az érzelmek kifejezése elnyomható, még a tudatos megélésük
is gátolható, de az érzelem maga olyan energia, amelyet nem lehet
megszüntetni. Ha bizonyos érzéseket száműzünk a tudatból, azzal csak a
föld alá, az érzelmek zárt pincéjébe kényszerítjük őket, ahonnan hosszú ideig
kísérteni fognak.
Saját példámból tudom: amikor fiatal koromban megkeményítettem a
szívem, hogy megvédjem magam a saját fájdalmamtól, azzal nemcsak a
bánattól, hanem az örömtől is elzárkóztam. Az öröm újrafelfedezése – vagy
inkább második felfedezése – máig az egyik életfeladatom maradt.

4. Az érést előrelendítő kötetlen játék.

A játék nem gyerekes frivolitás, amelyből „ki kell nőni”, hanem minden
emlős egészséges fejlődésének a feltétele. Jaak Panksepp nevet is adott az
idegrendszer azon részének, amely a PÁNIK/GYÁSZ-hoz és a GONDOSKODÁS-
hoz hasonló rendszer, de a teljes kikapcsolódást irányítja. „A JÁTÉK rendszer
– írta – az epigenetikus fejlődésben és a neocortex (új agykéreg)
kialakulásában is különösen fontos szerepet játszhat.” Megállapította, hogy
ha kisgyerekkorban hiányoznak az erős kapcsolatok, és elmarad a korai
játék, az olyan betegségek kialakulásához járulhat hozzá, mint az ADHD,
valamit a felnőttkori ingerlékenység és agresszió.12 Biztosan nem kezdődik
önazonos játék – amely konkrét cél nélküli, interaktív, örömteli, fantáziadús,
és, bár ez manapság egyre ritkább, ember és ember közötti –, amíg a gyerek
stresszel és hiányt szenved. Sem akkor, ha a gyerek figyelmét eltereli és
megbűvöli a digitális technológia; ezt a nyugtalanító fejleményt a 13.
fejezetben alaposabban is megvizsgáljuk.
Ha a fejlődés célja nagy általánosságban az, hogy a gyerekek átérezzék,
milyen gondoskodó világban léteznek – Raffi csodás megfogalmazása
szerint: „hogy milyen érzés embernek lenni” –, akkor mi alaposan
eltévedtünk. A szülőket csak az a kultúra tudja támogatni a gyerekeik tovább
nem csökkenthető szükségleteinek kielégítése során, amelyik rendezetten
működik, és a Természet parancsainak megfelelő társadalmi szerkezetet tart
fenn. A következő fejezetekben megvizsgáljuk, hogy gyerekeink igényei
közül miért és mi módon marad olyan sok kielégítetlenül.
Terhes önarckép. Rae Máté, vegyes technika, 1988. Rae az e fejezetben leírt
terhességének első felében alkotta ezt a képet
 10. fejezet

Bajok a küszöbön
Mielőtt világra jövünk

Az én Tristramom balsorsa kilenc hónappal annak

előtte kezdetét vette már, hogy a világra jött.
Laurence Sterne:
Tristram Shandy úr
élete és gondolatai
(1759){49}

Drága fiam/lányom! Érzem, ahogy rugdalsz. Rettentően szomorú,

bátortalan és ijedt vagyok éppen, de szeretlek, és a világ minden
szeretetével foglak védeni és táplálni. Az adrenalin, amit érzel,
nem miattad termelődött és árad szét bennem. Egy nap majd
mesélek neked a terhességemről, és remélem, hogy ha bizonytalan
vagy fájdalmas emlékeket hordozol majd, az igazság hallatán
tovább tudsz lépni rajtuk. Drága kis gyermekem, az apukád is
szeretni fog, amikor találkoztok végre. Ő nem érzi a testében,
ahogy mozogsz, én viszont érezlek.

Így írt a feleségem, amikor a nem tervezett harmadik gyerekünket várta.

Nehéz időszakot éltünk át mindketten, de főleg Rae. Boldogtalan volt,
szorongott és idegeskedett; ami az öröm és a kölcsönös felkészülés időszaka
lehetett volna, magányos kulimunkának érződött a számára. Én, a
történetben szereplő apuka a negyvenes éveim közepén jártam, kívülről
nézve sikeres orvosnak és rovatvezetőnek látszottam. De ki voltam a magam
számára és otthon, a világ szeme elől elrejtőzve? Egy depressziós, szorongó,
pszichológiai szempontból kialakulatlan férfi, aki még sok évig nem vett
tudomást a mély sebeiről; egy férfi, akinek a családja viselte el tévúton járó,
kiszámíthatatlan, érzelmileg ellenséges viselkedését; egy férfi, akinek
munkamániája otthon a fizikai és érzelmi távollét, sőt, a közömbösség
formáját vette fel; egy férfi, aki a saját belső drámájának rabja lett, és nem
tudta, hogy felelős a tetteiért, a lelkiállapotáért és ezeknek a családjára, sőt, a
születendő gyerekére gyakorolt hatásáért.
A benne növekvő gyereknek írt naplóformájú levelek azt mutatják, hogy
Rae intuitíven sok mindent jóval előttem megértett az emberi fejlődésből és
abból a dinamikából, amely mai kultúránkban olyan gyakran letér
természetes útjáról. A traumáról szóló fejezetben már rámutattam, hogy
mielőtt környezetünk teremtői leszünk, már a teremtményei vagyunk. Még
mielőtt kifejlesztenénk magunkban azt a képességet, amelynek segítségével
részt vállalhatunk univerzumunk megalkotásából, a világ már formál minket.
De milyen eszközökkel? Kezdetben a szüleink testének, lelkének és
körülményeinek segítségével, akiket szintén az őket körülvevő világ állapota
és a megelőző generációk története alakított: így aztán a testelménk az
életünk legelejétől (a fogantatástól) kezdve egy tágabb kultúra terméke.
Mielőtt továbbhaladnánk, mindenkit figyelmeztetnem kell: számos
olvasóm érez majd némi riadalmat, amikor a „fogantatástól kezdve”
szavakat olvassa, mert az abortusz szabályozásáról szóló, jelenleg is folyó
kulturális/vallási vita során súlyosan átpolitizálták ezt a kifejezést. Sokaknak
fel fog tűnni, hogy a meg nem született gyermek szükségleteinek
tudományosan megalapozott elismerése az abortuszellenes/életvédő
kampány eszközévé válhat. Egy okkal több, hogy nagyon egyértelműen
fogalmazzam meg, mi az, amire gondolok, és mi az, amire nem. Orvos
vagyok, ezért pontosan tudom, milyen szenvedést okozhat, ha egy nő helyett
mások akarják kimondani az utolsó szót. Sem ebben a fejezetben, sem ebben
a könyvben nincs olyan érv, amely ebben a különösen fontos ügyben
kétségbe vonná az önálló döntés jogát.
Soha nem múlt még ilyen sok azon, hogy az emberi fejlődésről és a
méhtől a sírig tartó életpályáról beszéljünk. Miközben igen kényes ügyről
van szó. Egyrészt nehéz és gyakran fájdalmas is nyíltan szembenézni
valamivel, amiben a gyerekek mint áldozatok szerepelnek. Még rosszabb,
hogy amikor ez a téma felmerül, az anyák és apák is úgy érezhetik, hogy
elítélik, ostorozzák vagy vádolják őket, ami duplán kellemetlen: először
azért, mert kultúránkban túl sok szülő – ez rám háromszorosan is vonatkozik
– már eleve súlyos bűntudattal él, és úgy érzi, mentegetőznie kell, másodszor
azért, mert a hibáztatás nem segít, és a legkevésbé sem jogos. A tőlünk
telhető legjobb teljesítményt nyújtjuk. Az a határozott véleményem –
igazából az egész könyvnek ezért láttam neki –, hogy a legjobb
teljesítményünk megérdemli, hogy még jobb legyen, és lehet is jobb, ha
felhasználjuk a témában egyre szaporodó és már hozzáférhető tudást. A
folyamat olyan részeit szeretném megvilágítani, amelyeket az egész
kultúránknak meg kellene értenie. Ez és a következő fejezet életünk
legeslegelejével kezdődik, és felvázolja mai világunknak azt a kudarcát,
hogy képtelen követni a terhességnek és a születésnek az evolúció során
kialakított fejlődési mintáit.
A gyerekünk „bizonytalan vagy fájdalmas emlékei”, amelyeket Rae a
terhességi naplójában megjósolt, nem a költői ihlet termékei. Tudatosan
valószínűleg nem tudjuk felidézni a méhben átélt élményeinket, de más
formában azért megőrizzük őket: az emberi organizmus sejtjeiben és
idegrendszerében válnak érzelmi és idegi bevésődéssé. Thomas Verny
pszichiáter „egész testes emlékezetnek” hívja ezt a folyamatot. Verny, aki az
elsők között ismerte fel a méhen belüli élmények érzelmi egészségre
gyakorolt, hosszú távú hatását, 1982-ben jelentette meg forradalmi The
Secret Life of the Unborn Child (A meg nem született gyermek titkos élete)
című könyvét. Művének folytatásában a következőket írta: „A születés előtt,
mielőtt bármi fény vagy hang jutott volna a méhbe, a sejtjeinkben
raktározzuk el az életünk történetét és a vele járó tapasztalatokat.”1
Az elmúlt évtizedekben rengeteg új információ erősítette meg, hogy a
magzat zavartalan fejlődése szempontjából milyen fontos a terhesség ideje
alatt a nők fizikai környezete, egészsége és kiegyensúlyozott érzelmi
állapota. Szintén az elmúlt évtizedekben alaposan megnőtt a depressziós,
szorongó és más lelki problémákkal küzdő gyerekek, kamaszok és fiatal
emberek száma. Ilyen hirtelen változásért biztosan nem lehet a géneket
hibáztatni. Ha komolyan meg szeretnénk fordítani a tendenciát, akkor tovább
kell látnunk az orrunknál, és a környezet felé kell fordítanunk a
figyelmünket. „A környezet nem a születéssel jelenik meg, a környezet
akkor jelenik meg, amikor először van valakinek környezete – mondta
Robert Sapolsky idegtudós. – Már az embriót is célba veszi mindaz az
információ, amely az anya keringésén, hormonszintjén és tápanyagain
keresztül jut el hozzá.”2
Az egyik első hatás az a stressz, amelyet a terhes anyák éreznek, és
többnyire érzelmi, gazdasági, személyes, szakmai vagy közösségi okai
vannak. Ahogy Ursula Volz-Boers orvos-pszichoanalitikus rámutat: „Az élet
a méh belsejében nem az a paradicsom, aminek néhányan megpróbálják
beállítani. Ott is részesülünk a szüleink összes boldogságából, szorongásából
és nehézségéből.”3 De persze a legkorábbi tényezőknek is megvannak a
maguk még korábbi tényezői: nevezetesen az elviselhetetlen nyomás,
amellyel a mai világ a családi környezetre, a családra és a fejlődő gyerekre –
sőt, az epigenetika szerint még a DNS-eink aktiválására is – nehezedik.
Végig kell gondolnunk, hogy társadalmi berendezkedésünk – benne a
foglalkoztatás, az egészségügyi és a társadalombiztosítási rendszer –
mennyiben segíti vagy akadályozza a várandós nőket, hogy a még meg nem
született gyermekük szükségleteit tekinthessék a legfontosabbnak.
Hány nőtől érdeklődnek a terhesgondozás során a lelki-és érzelmi
állapotáról, az otthoni vagy munkahelyi feszültségekről? Hány leendő orvost
tanítanak meg rá, hogy fel kellene tenni ezeket a kérdéseket? Hány
házastársnak magyarázzák el, hogy neki kell várandós partnerét megvédenie
a felesleges stressztől és munkától? Hány cég gondoskodik terhes
alkalmazottjairól? Az utolsó kérdésre különösen szomorú a válasz: sok nő
számol be arról, hogy a munkahelyén, különösen a rosszabbul fizetett
állások esetében, nem pártolják a terhességet. De még ott is komoly nyomás
nehezedik a nőkre, ahol támogatják őket, ők pedig vállalják, hogy
teljesítenek, előrehaladnak és sikert aratnak ebben a munkaképességet
istenítő világban. A munka hazáig kíséri az asszonyokat.
Ahogy Rae megsejtette, az embrió pontosan érzi az anyja rossz
lelkiállapotát. „Kutatók a szívverés és a mozgás megfigyelésével
bizonyították, hogy a szorongó vagy depressziós anyák magzatai másképpen
reagálnak, mint az érzelmileg egészségesekéi – írta a The New York Times
egy jó régi, 2004-es cikkében. – A vizsgálat kimutatta, hogy ezeknél a
gyerekeknél később jelentősen megnőtt a tanulási vagy viselkedési zavarok
kockázata, és idővel saját maguk is könnyebben váltak depresszióssá vagy
szorongóvá.” Alapvető neurotranszmitterekre, például a későbbi
hangulatszabályozásban, impulzuskontrollban, figyelemben, motivációban
és az agresszióirányításában kulcsszerepet játszó és a cikkben említett
tanulási, viselkedési és hangulatproblémákat is befolyásoló szerotoninra és
dopaminra is hatást gyakorol az anya prenatális feszültsége. A terhesség alatt
sokat stresszelő anyák újszülöttjeinek agyában kisebb mennyiségben
találhatók meg ezek az anyagok, viszont magasabb a kortizol nevű
stresszhormon szintje. Nem meglepő, hogy e kutatás során az is kiderült,
ezek az újszülöttek rosszabbul tanulnak, kevésbé reagálnak a kívülről érkező
hatásokra, és ha valami felkavarja őket, kevésbé tudják megnyugtatni
magukat.4
Létezik olyan adat, amely az agyban mért vegyületek szintjén túl is
bizonyítja, hogy az anya lelkiállapota a terhesség alatt és a szülés után a
gyerek fejlődő agyának a szerkezetét is alakítja. Dr. Nicole Letourneau, az
ápolóképzés professzora, a Calgaryi Egyetem szülő-gyerek lelki egészség
kutatásának vezetője és a kollégái egy tudományos cikkükben leírták, hogy
MRI-vizsgálatot végeztek óvodások agyán, és azoknak a gyerekeknek a
szürkeállománya, az agykérge vékonyabbnak bizonyult, akiknek az anyja a
terhesség 4–6. hónapjában depressziós volt. Rámutattak, hogy az
agyszkennelés során felfedezett tünetek későbbi problémákat, például
depressziót, szorongást, rosszul működő impulzuskontrollt és figyelmi
nehézségeket is előre jelezhetnek.5 A szülés utáni depresszió hasonló
hatással jár, és azt jelzi, hogy a fejlődés során (születés előtt és után is)
léteznek bizonyos döntő fontosságú időszakok, amelyek alatt a kisgyerek
különösen kiszolgáltatott a környezetének. Ezek a következtetések
összecsengenek sok más szakcikkel, amelyek mind azt állítják, hogy az
anyai stressz hatást gyakorol az embrió agyi struktúráira, például a félelmet
és érzelmi reakciókat feldolgozó amigdalára6 és bizonyos neurológiai
betegségekre, például az autizmusra is.7
Más kísérleti eredmények határozottan arra utalnak, hogy a méhen belül
elszenvedett stressz sok felnőttkori egészségügyi problémát tesz
valószínűbbé – a lelki egészség gondjaitól a magas vérnyomásig, a szívbajtól
a cukorbetegségig, az immunproblémáktól a gyulladásokig, és a
glükózanyagcsere zavarától a hormonális egyensúly felborulásáig.8 A
kutatók között – hogy egy nagy áttekintő cikket idézzek – „általános
egyetértés” alakult ki, amely szerint a felnőttbetegségek gyerekkori eredete
igazából már a méhben kezdődik.9
Emlékeznek még a telomerekre, az egészség és az életkor
kromoszómajeleire? Ezek a kis szerkezetek is lerövidültek – vagyis idő előtt
megöregedtek – azokban a huszonöt éves felnőttekben, akiknek az édesanyja
a terhesség idején komoly stresszen esett át.10 Az epigenetikáról szóló
fejezetből tudhatjuk, hogy ha egy anya stressz-szintje a terhesség alatt
megemelkedik, az negatívan befolyásolhatja utódjának genetikus működését,
akinek talán a stresszre adott reakciói sem lesznek már tökéletesek. A
kutatások szerint ezek a hatások akár az életközépig is elkísérhetik az
embert.11
 A terhesség idején átélt anyai stressz még a gyerek szegényes
bélflórájával – a baktériumok kevésbé egészséges választékával – is
összefügghet: ezt a napokkal vagy akár hónapokkal a születés után a
csecsemőktől vett székletmintákból állapították meg. Az eredmény: az ilyen
babák között gyakrabban előforduló bélbetegségek és allergia.12 (Az
újszülött bélflórájának hiányosságai császármetszés után is gyakran
jelentkeznek, amikor a gyerek nem ment végig a szülőcsatornán.)
Az anyai stressz közvetlen hatást gyakorol ugyan a kisded fejlődésére és
későbbi egészségi állapotára, de nem elszigetelten hat: az interperszonális
biológia ezúttal is jelentős szerepet játszik. Ahogy Rae és az én esetemben is
történt, bonyolult összefüggésrendszer bontakozik ki a nő és az apa
pszichológiai állapota között. Egy széles körű svéd vizsgálat nemrégiben
kimutatta, hogy ha az apa a fogantatást megelőző évtől a második trimeszter
végéig depressziós, az majd negyven százalékkal növeli az extrém (a
terhesség huszonkettedik és harmincegyedik hete között lezajló) koraszülés
kockázatát. Vagyis erősebb hatása van, mint az anya depressziójának, amely
alig növeli az idő előtti (a harminckettedik héten lezajló vagy későbbi)
szülés lehetőségét.13 „Az apai depresszióról azt is tudjuk, hogy befolyásolja
a spermium minőségét, epigenetikus hatást gyakorol a csecsemő DNS-ére és
a méhlepény működésére” – írta az egyik kutató.
Elsőre inkább szabálytalanságnak tűnhet, hogy az apai melankólia
nagyobb kockázatot jelent az anyainál. De mint mindig, ezúttal is a
kontextus a döntő. Mai világunkban a nemzés társadalmi környezete a
patriarchátus, egy olyan rendszer, amely a nőkre az élet minden területén
elviselhetetlenül stresszes szerepeket bíz – különösen az intim kapcsolaton
belül. Nem csak a gyereket hordják ki ők, általában azt is tőlük várják el,
hogy elmulasszák az életükben szereplő férfiak pszichológiai-érzelmi
szorongásait. Lehet, hogy az anyaság a Természet parancsa, de a felnőtt
férfiak fölötti anyáskodás egyszerre természetellenes és elfogadhatatlan.
Alig meglepő, hogy az apai stresszt kiszervezik az anyának, aminek megint
csak a gyerek, sőt esetleg az embrió látja kárát.
Létezik egy nem túl meglepő társadalmi-gazdasági összefüggés is: a
Wayne Állami Egyetem szakemberei nemrégiben kis jövedelmű,
stresszhelyzetekkel bőven terhelt amerikai nagyvárosi lakosokat vizsgáltak,
és azoknál a terhes anyáknál, akik a harmadik trimeszter idején fokozódó
depresszióról, szorongásról, aggodalomról meg stresszről számoltak be, a
képalkotó vizsgálatok rendellenes agyi kapcsolatokat mutattak ki.14
Mondanom sem kell, a fizikai tényezők, például a táplálkozás és a levegő
minősége összefügg a társadalmi-gazdasági helyzettel, és hajlamossá tesz a
depresszióra, szorongásra vagy ADHD-ra.15 „A szegény emberek sok
szempontból jobban ki vannak téve mindennek, legyen az szennyezett
levegő, stressz és a többi – mutatott rá dr. Shanna Swan reproduktív
endokrinológus, a New York-i Mount Sinai Kórház gyógyító-megelőző
igazgatóhelyettese. – Ez társadalmi probléma, a változás sem egyéni szinten
fog bekövetkezni. Társadalmi szinten kell megoldani.”16 Ezek szerint az
esélyegyenlőtlenség még a legalapvetőbb biológiai értelemben is a méhben
kezdődik.17
Az ősi népek jóval az agyi képalkotó vizsgálatok, vérvizsgálatok,
ultrahang-és magzatiszívhang-vizsgálatok előtt ösztönösen értették a méhen
belüli világ szentségét. Egyszer itt, Brit Columbiában őslakosokkal
beszélgettem az addikcióról, és szóba hoztam néhány, a terhesség idejéről
szóló, az előbb idézettekhez hasonló cikket. A találkozónk végén odajött
hozzám egy fiatalember. „Tudja, a mi klánunkban az volt a hagyomány,
hogy ha az ember dühös vagy feszült, akkor még a közelébe sem mehet egy
terhes nőnek. Nem akartuk, hogy az illető átadja a bajait a babának.” Vannak
olyan afrikai törzsek, amelyeknél a gyerekeket már akkor rituálisan
köszöntötték, amikor még az anyjuk hasában voltak, és olyan dalokat is
énekeltek nekik, amelyekkel később a születésüket ünnepelték.18 Képzeljék
csak el, hogy egy régről ismerős dallamot és szöveget hallanak, miközben
ünnepélyesen átterelik önöket új otthonukba, a külvilágba.
E kollektív hagyományok legtöbbje a gyarmatosítás és az elmagányosodás
áldozata lett, de még most is érdemes figyelnünk rájuk, és tanulnunk
belőlük.
„Tudjuk, hogy a szülés előtti depresszió és stressz előre jelezheti a gyerek
viselkedési problémáit – magyarázta beszélgetésünk során Letourneau
professzor. – Megpróbálhatjuk évekkel később kijavítani a gyerek
viselkedését, meg gyógyszerezhetjük is, vagy kezdhetjük azzal, hogy a
terhes nőnek nyújtunk támogatást.”
Támogatás. Ha olyan világot szeretnénk, amely támogatást nyújt az
anyáknak, először kérdezzük meg azokat, akik majd kapnak belőle, hogy mit
jelent számukra ez a szó. Én nemrégiben megkérdeztem Raet – ha
újrakezdhetném, akkor sokkal hamarabb megtenném –, hogy akkoriban mi
segített volna neki igazán. A válasza felülmúlhatatlanul bölcs és pontos volt:
 „Jól jött volna, ha egy közösség tagja vagyok. Ha egyetértés lett volna a
kultúránkban azzal kapcsolatban, hogy mi kell a terhességhez. Segített
volna, ha van olyan orvosom vagy szociális munkásom vagy családtagom,
aki kiáll mellettem. Ha az orvos legalább egyszer megkérdezi, hogy mi a
helyzet az érzelmeimmel… Ha valaki felhívja a férjemet: »Tudsz róla, hogy
ártasz a babának? Fogalmam sincs, mi bajod van az életeddel, de most az a
dolgod, hogy védd meg a feleségedet és a gyereket, akit a szíve alatt hord!«
Mindenki értse meg, hogy a terhességnek olyannak kellene lennie, mintha
belépnénk egy szentélybe. Szent térben és időben járunk – létrejön egy
gyerek. Amikor egy nő teherbe esik, a lelki egészségről is tanítani kellene.
Ahogy a fizikai szüléssel kapcsolatban is léteznek tanfolyamok, ugyanúgy
szükség volna az érzelmi szülés oktatására is. A nőnek a gyerekére kell
koncentrálnia, és nem a férjére vagy a munkájára. A férjnek – és mindenki
másnak – a nő támogatása legyen a legfontosabb. A szülőknek tudniuk kell,
hogy közös feladatot vállaltak: amíg a nő terhes, a férfi is terhes. A
társadalomnak az volna a dolga, hogy védje a terhes nőt, mert a gyerek
kialakításában mindenki részt vesz. Az egész világ kell hozzá, hogy egy
baba megszülessen.”
 11. fejezet

Van választásom?
Gyerekszülés a medikalizált
világban

A 21. század elején újra kell humanizálnunk a

születést, rá kell jönnünk, hogy a természet
uralásának is megvannak a korlátai.
Michel Odent{50}

Több évtizeden keresztül dolgoztam családorvosként, és ezalatt majd ezer

szülést vezettem le. Valamennyi szülő nő esetében a bevett eljáráshoz
tartozott, hogy – az egyetemen tanultaknak megfelelően – gátmetszést
csináljak. „Itt az ideje egy kis vágásnak” – mondtam mindig, amikor a baba
feje elérte a gátat, és ki akart bújni a szülőcsatornából. Helyi érzéstelenítőt
fecskendeztem a vagina közelébe, néhány centis vágást ejtettem, „elkaptam”
a babát, és átadtam a nővérnek. Azután nekiláttam, hogy összevarrjam a
sebet, amelyet csináltam. Nem tudtam, hogy másképpen is lehetne.
Évekkel később néhány bábától halottam – akik az 1980-as évek sötét
középkorában még mindig törvényellenesen működtek itt, Brit Columbiában
–, hogy a legtöbb szülés során semmi szükség sincs gátmetszésre. Épp egy
természetes folyamat próbál lejátszódni, magyarázták kedvesen, amely az én
sebészi közbeavatkozásom nélkül is lehetővé teszi a születést: ki gondolta
volna? De újabb meglepetések következtek. Kiderült, hogy a nők anélkül is
tudnak szülni, hogy kengyelbe szorítják a lábukat, és egy fémszerkentyűre
fektetik őket. „Próbáljon meg kakálni, miközben hanyatt fekszik, és a
magasba emeli a lábát” – tanácsolta az egyik bába, amikor kétségeimet
fejeztem ki. Az is újdonságként hatott rám, hogy ha nincs komplikáció,
akkor a legjobb rögtön az anyának adni az újszülöttet, mert így kettejük bőre
összeérhet. Továbbá nem kell a kis jövevényt éles fényben ütögetni meg
bökdösni, vagy műanyag szívócsövet dugni a szájába. A köldökzsinórt sem
kell azonnal elvágni: jobb hagyni, amíg lüktet, és így további oxigént szállító
vörösvérsejteket juttat a baba szervezetébe.1 Tisztára olyan, mintha a
Természet tudná, hogy mit csinál.
Ezek a módszerek valaha eretnekségnek számítottak, mára megbízható
tudományos vizsgálatok támasztják alá őket. Az orvosoknak végre
megengedik – pontosabban szólva, meg kellene engedni –, hogy jó
lelkiismerettel támogassák azt, amit az emberek „hivatásos” segítség nélkül
sok százezer éven keresztül csináltak. Anne Fadiman amerikai újságíró egy
kiváló írása nagyon sokat elárul az orvosi kultúrák közötti szembenállásról,
amely az Egyesült Államokba emigráló hmong asszonyokat szorongatja.
Ezek az Ázsiából érkezett nők makacsul ellenszegülnek a bevált
gyakorlatnak, és inkább a saját módszereik szerint akarnak eljárni. Ennek
része, hogy „szülés közben guggolnak, nem egyeznek bele, hogy
gátmetszéssel növeljék a vagina nyílását… Sok hmong asszonyt a férje tart
hátulról, nyállal masszírozza a felesége hasát, és a baba megjelenése előtt
hangosan dúdol.”2 Röviden szólva, hagyomány, intuíció, velük született
testérzékelés, a Természet és – minden bizonnyal anélkül, hogy tudnának
róla – a legmodernebb tudományos vélemények segítik a hmong nőket.3
Nem beszélve a férjükről, aki szó szerint a támaszuk volt.
A modern szülészetek megjelenése sok jót hozott, sok nőt és gyereket
óvott meg a felesleges szenvedéstől, betegségtől, haláltól. A baj csak az,
hogy a jelentős sikerek mellett, a nyugati orvoslás általános
megközelítésmódjával összhangban, a szülészetek gyakorlata sem vesz
tudomást az anya és gyereke valóságos és természetes szükségleteiről – sőt,
valójában gyakran kíméletlenül átgázol rajtuk. Egy gyerek világrahozatala
nem egyszerűen tolás és húzás és vágás és nyomás. A születés az ember
fejlődésének egyik legfontosabb határpontja: valószínűleg életre szóló hatást
gyakorol ránk, hogy miképpen lépünk át rajta. A mai orvosi gyakorlat
betegségként kezeli a szülés folyamatát, és ezzel ellentmond a Természet és
az emberi test bölcsességének. Az a célja, hogy a modern tudomány
szempontjai szerint járjon el, és ami a legfontosabb, ne okozzon kárt: az az
igazi baj, hogy gyakran azt sem tartja be, amit saját maga vállalt. Nem kell
hátat fordítanunk az orvoslás fantasztikus eredményeinek ahhoz, hogy
elfogadjuk a hagyományos, ősi tapasztalatban gyökerező bölcsességet.
Egyszerre hasznosíthatjuk mindkettőt.
 Nem akarok a szülés egyetlen konkrét módja mellett sem érvelni, legyen
az „természetes” vagy más, ahogy elítélni sem szeretném egyik lehetséges
szokást sem. Még kevésbé tartom feladatomnak, hogy ítéletet mondjak a nők
saját, e különösen fontos pillanatot meghatározó döntéseiről. Könyvem
tárgyánál maradva csupán azt a kulturális kontextust szeretném
megvizsgálni, amelyen belül manapság megszületik egy ilyen döntés – és
ennek az is része, hogy ki és hogyan hozza meg. Ahogyan Adrienne Rich
költő írja az Of Woman Born (Nőből született) című könyvében: „Ahhoz,
hogy minden nőnek végig valós döntési lehetősége maradjon, pontosan meg
kell értenünk azt az erőt és kiszolgáltatottságot, amelyet az anyaság testesít
meg a patriarchális kultúrában.” Ha a nőket életük talán legfontosabb
időszakában az orvosi ellátás passzív elfogadójává redukálják, az
dehumanizálja őket, és ez nem csak szóvirág: valóban megzavarja azokat a
fiziológiai, hormonális és pszichológiai folyamatokat, amelyeket fajunk több
millió év alatt fejlesztett ki, hogy biztosítsák az anya és a baba között
szükséges kapcsolatot és a gyerek egészséges fejlődését.
Néhány évvel ezelőtt beszélgettem dr. Michel Odent-nal, akit a
természetes szülési eljárások úttörő szellemű alkalmazása tett híressé.{51}
„Meg kell szüntetnünk az ipari szemléletű gyerekszülést, fel kell hagynunk
azzal, hogy megzavarjuk az anya és az újszülött közötti első kapcsolatot –
mondta bájos francia akcentusával, és jót nevetett. – Képzelje csak el, hogy
az anyagorilla szül, maga pedig megpróbálja elvenni tőle a babát. Rögtön
meg fogja érteni, mit nevezünk agresszív védelmező anyai ösztönnek. A
civilizációnk hosszú ideje elfojtja ezt az ösztönt.” A velünk született tudás
elfojtása egyike az orvostudomány kevéssé szerencsés szokásainak.
Egy józan rendszerben csak akkor kerülne sor orvosi beavatkozásra,
amikor a veszélyek csökkentése, az egészség megóvása és az életben
maradás biztosítása válik szükségessé. De ehelyett ma mindig beavatkozunk.
Elég egyértelmű példa a császármetszések meredeken emelkedő száma:
szükség esetén életmentő, egyébként az életet tagadó eljárásról van szó. A
legpontosabb becslések szerint az egészséges folyamat megóvása érdekében
a szülések tíz–tizenöt százalékának kellene császárral végződnie. Brit
Columbiában, abban a tartományban, amelyben élek, az arány megközelíti a
negyven százalékot, és ez a világ számos részén így van, de néhány
országban még rosszabb a helyzet; 2000 és 2015 között világszerte
megduplázódott a sebészi beavatkozással végződő szülések száma. „Például
Brazíliában és Kínában a kis kockázatú szülések esetén, különösen az
iskolázottabb nők körében feltűnően magas a császármetszések száma” –
olvasható egy részletes, majd az egész földön fennálló helyzetet elemző
felmérésben, amely a The Lancetben jelent meg 2018-ban.4
Ez is elfogadható volna, ha létezne valamilyen „hozzáadott érték”, amely
a beavatkozás széles körű elterjedésének eredményeképpen kimutatható, de
nincs ilyen. „A császármetszések számát a szülések tíz–tizenöt százalékában
tekintik optimálisnak, az elmúlt harminc évben tapasztalható növekedésnek
az anya és a terhesség szempontjából sincs számottevő haszna” – emeli ki a
The Lancet beszámolója.5 Még az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok
Kollégiuma is komoly aggodalmának adott hangot 2014-ben, amikor azt
írták, hogy „túl sokszor alkalmazzák a császármetszést”.6
„Ha biztonságos alternatívát keresünk a szülészeteknek, akkor újra fel kell
fedeznünk a bábákat” – mondta Odent 1986-ban egy szülésről szóló
konferencián, amikor az észak-amerikai orvosok még kézzel-lábbal
tiltakoztak a bábák hagyományos szerepének visszaállítása ellen. Ez a harc
sok helyen máig tart, míg más vidékeken a legjobb esetben kelletlen béke
uralkodik. „A bábaság újrafelfedezése azzal egyenlő, hogy visszaadjuk a
szülést a nőknek – tette hozzá Odent. – Képzeljék el azt a jövőt, amelyben a
sebészek kiszolgálják, nem pedig irányítják a bábát és az anyát.”7
Gyakorlatilag azt javasolta, hogy az orvoslás csupán segítse a Természetet,
ne pórázon tartsa – radikálisan újraértelmezte azt a kifejezést, hogy „orvosi
jelenlét”.
Autonómiáról és alapvető emberi igényekről van szó. A szülés körüli
szokások jól kifejezik egy kultúra rejtett és nyíltan vállalt értékeit, például
abból a szempontból, hogy ki irányíthatja a folyamatot, és a nőknek mennyi
valóságos beleszólásuk van a saját testükkel kapcsolatos döntésekbe. Kortárs
kutatások szerint a szülészeteken alkalmazott eljárások megzavarhatják a
hormonális folyamatokat, csökkenthetik ezek előnyeit, és új problémákat
teremthetnek.8 Akkor viszont mi magyarázza az orvosi beavatkozások egyre
növekvő számát? – kérdeztem Sarah Buckley-t, az Új-Zélandon élő orvost,
ügyvédet, a gyerekszülés normális fiziológiájáról szóló, elismert könyv
szerzőjét. Azt hittem, a válaszban csupa orvosi szempont szerepel majd. De
dr. Buckley nagyon érzékenyen reagált a tág értelemben vett normalitás
nevében zajló kultúravesztésre. „Az orvosok – mondta – a társadalom
anyákba vésendő elvárásainak ügynökei éppen akkor, amikor az anyák
védtelenek és sebezhetők. Azt állítják, hogy a technológia fölötte áll a
testnek, és a női test mindenképpen kudarcot vall. A mai világ nyilvánvaló
célja, hogy meggyőzze a nőket: a testük eleve hibás, és a modern
technológia segítségére szorulnak.” És ez így folytatódik, tette hozzá, „a
nevelés időszakában is, amelynek során az anya a kulturális elvárásoknak
megfelelő gyereket hoz létre”.
A rendszerszintű szexizmus miatt a nők valóban az ellenfél felé emelkedő
pályán játszanak, de a felesleges orvosi beavatkozásnak konkrétabb oka is
van, és az a nyugati egészségügy alapjai körül keresendő: része a
természetes folyamatokkal szembeni bizalmatlanság, és a félelem attól, hogy
ami elromolhat, az előbb-utóbb el is fog romlani.{52} Michael Klein, a Brit
Columbiai Női Kórház családi ellátási részlegének egykori vezetője komoly
kutatásokat végzett a kórházi szülésekkel kapcsolatban. „Az ember nagyon
elfogult környezetben tanul, ahol a szülést ijesztőnek és veszélyesnek
tartják” – mondta, amikor erről kérdeztem. Az orvosképzésben uralkodó
paradigma „a szülést maximum egy baleset lehetőségének tekinti,
alkalomnak arra, hogy a medencefenék eltorzuljon. A nők fel nem robbant
bombák, akiket hatástalanítani kell.” Egyetemista koromban és a szakmai
gyakorlatokon arra tanítottak, hogy közelgő bajra, komplikációra és a
szüléssel járó veszélyekre készüljek. Ameddig eljutottunk, azt már
megúsztuk. A képzésem során sajnos semmi sem terelt abba az irányba,
hogy működjem együtt a Természettel. A pácienseimre és a bábákra maradt,
hogy észrevétessék velem: a szülés nem mechanikus eljárás, amelynek során
kinyerjük a babát az anya testéből – mélyen bevésődött, evolúciós okokból
kialakult fiziológiai és érzelmi céljai vannak.
Egy Kaliforniában élő nőismerősöm, Sherri Dolman szenvedélyes és
elhúzódó küzdelmet folytatott a terhessége körüli autonómiáért. Bár jól
végződik, igazi egészségügyi rémtörténet, amit átélt. „Három éven keresztül
próbáltam teherbe esni – mesélte. – De attól kezdve, hogy sikerült, már nem
dönthettem sem a gyerekemről, sem magamról. Ezt soha életemben nem
fogom elfelejteni.” Dolmant rákényszerítették a császármetszésre, pedig nem
akarta, és ahogy utólag bebizonyította, nem is volt rá szüksége. „Az orvosom
nem tisztelte a szándékaimat – mondta. – És nem hiszem, hogy önálló
emberi lénynek tekintett volna. Azt hiszem, azt gondolta, hogy úgyis
mindent jobban tud nálam. Egyetlen olyan eset sem jut eszembe, amikor egy
férfinak megmondanák, hogy mit tehet vagy nem tehet a testével, de a
nőkkel nap mint nap ez történik.”
Dolmannek harmincnégy éves korában már volt egy tizenhét éves fia, aki
akkor született, amikor még az anyja is riadt tinédzser volt. Mivel a vajúdás
– valószínűleg a stressz hatására – lassan haladt, megcsászározták. A
következő alkalommal mindenképpen hagyományos módon szeretett volna
szülni. A lánya háromévi próbálkozás után fogant meg. „Az első pillanatban
megfogadtam, hogy ezúttal nem lesz császár. Úgy fogom megszülni a
lányom, ahogy a Természet szeretné. Bízni fogok a testemben, és az ehhez
szükséges segítség ott lesz mellettem.” El is végezte a munka rá eső részét,
nagyon sok orvost kikérdezett. „Mind azt mondták, hogy »akit egyszer
császároztak, azt mindig császározzák«. Arra sem voltak hajlandók, hogy
végiggondoljuk a lehetőségeket. »Elfogadom páciensnek – mondták –, de
császárra készülünk«.”
Orvosi szempontból a dokik hatalmasat tévedtek. Mire a kislány
megfogant, már régóta dokumentálták a császármetszést követő hüvelyi
szülés (VBAC) biztonságos voltát, egyértelművé vált, hogy a feltételezett
kockázat – a vajúdás során a méhösszehúzódások miatt bekövetkező
hegszétválás – elhanyagolható, és nem zárja ki a természetes szülést. Egy
perinatális szaktanácsadó, aki szkennerrel alaposan megvizsgálta Dolman
méhét, arra a következtetésre jutott, hogy nincs nagyobb veszélynek kitéve,
mint ha nem lett volna korábban terhes. A képzésük során beléjük vert
szabályok erejét jelzi, hogy a nőgyógyászok továbbra is mást akartak. Az
egyetlen orvos, aki végül belement, hogy Dolman kívánságának megfelelően
alkalmazkodik a természetes úton lezajló folyamathoz, az utolsó pillanatban
visszariadt a feladattól.
Egy rutinszerű ultrahangvizsgálat után, amely nem mutatott
rendellenességet, Dolmant nem engedték haza a kórházból, letartóztatással
fenyegették, és erőszakkal rávették, hogy fogadja el a sebészi beavatkozást.
A megrázó élmény hatására „a poszttraumás stressz-szindróma egy
változatát éltem át – mondja. – A hétköznapi feladataimat sem tudtam
elvégezni. Úgy éreztem, kudarcot vallottam mint anya, élete első perceiben
nem tudtam sem megérinteni, sem magamhoz ölelni a lányomat. Úgy
éreztem, hiába van ott, nincs hozzá közöm. Úgy éreztem, nincs kapcsolat
kettőnk között. Ha szüksége volt rám, sírt, de nem éreztem úgy, hogy elég
volnék neki. Életének első évében mindennap álomba sírtam magam.”
A következő két szülés elhozta a megváltást, mert Dolman visszaszerezte
a lehetőséget, hogy ő döntsön saját magáról.
Harmadik terhességének végén egy bába segítségével örömteli hüvelyi
szüléssel hozta világra a gyerekét. Habár „nagyon, nagyon fájdalmas” volt,
élete „legcsodálatosabb és legizgalmasabb élményeként” írja le a történteket.
Ahogy sok más nő is beszámol róla, Dolmant is az lendítette túl a fájdalmon,
hogy ő határozhatta el, mi történjen vele. „Nem érdekelt, mennyit kínlódom,
volt segítségem, és én akartam így. Bármi történt, ez nagyon sok erőt adott –
az volt a lényeg, hogy tőlem függött, mi legyen a testemmel.” Miközben
erről beszélt, még tíz év elteltével is könnyek szöktek a szemébe. „Ezek
örömkönnyek – nyugtatott meg gyorsan. – A lányom folyton arra kér,
meséljem el neki, hogyan született. Elképesztően viccesnek tartja, hogy
amikor a testemre tették, lekakilt. Amikor ideérek a mesében, mindig
nagyokat nevet. Már az is szorosan összekapcsol minket, hogy ezt
elmondtam neki. Ez is az életünk része.” 2011-ben Dolman világra hozta
negyedik gyerekét, egy egészséges, több mint négykilós kisfiút. Őt is
természetes úton szülte, kórházban, bába felügyelete mellett: öt évvel azután,
hogy tíz szakvizsgázott nőgyógyász szigorúan eltanácsolta ettől a
vakmerőségtől.
A sikerek sosem egyformák, nem is kell annak lenniük. „Az orvosi
tapasztalataim arra tanítanak, hogy semmihez sem szabad túl makacsul
ragaszkodni – mondta Danielle, egy rezidens aneszteziológus. – De
elképzelésem és véleményem azért volt róla, hogy mit szeretnék… Jó lett
volna otthon, vízben szülni, azon a tanyán, amit a közeli erdőben béreltünk.”
De másképp alakult. Hosszú és előrehaladást nem hozó otthoni vajúdás után
a bába azt javasolta, hogy menjenek be a kórházba, ahol az epidurális
érzéstelenítés kis pihenőhöz juttathatja az anyát. Oxitocin hormont kapott,
hogy felgyorsítsák a folyamatot, de az sem segített. Harminchat óra intenzív
vajúdás után Danielle elfogadta, hogy sebészi beavatkozásra van szükség.
Máig büszke örömmel gondol vissza arra, amit átélt.
Habár Danielle tapasztalatai sok mindenben különböznek a Sherriétől, egy
fontos szempontból hasonlítanak egymásra: az anya úgy érezhette, övé a
döntés joga. „Figyeltek rám. Mindenki időt szakított rá, hogy meghallgassa,
mit akarok mondani. Még a sebész asszisztense, a környéken
családorvosként dolgozó nő is bejött hozzám. Bemutatkoztunk egymásnak, a
szemembe nézett, teljesen jelen volt. Aki csak ott volt, hozzájárult ahhoz,
hogy biztonságban érezzem magam.” E szavakban ott cseng a második
szempont, amely meghatározza egy nő tapasztalatainak minőségét: a
biztonságé és a támogatásé.
Az az egészségügyi rendszer, amely komolyan veszi a nők erejét és
sebezhetőségét, megadja nekik a lehetőséget, hogy a lehető legjobb
élményként éljék át a szülést. Ez a nézet hatja át azt a kincset érő terhességi
olvasókönyvet, amelyet a Brooklynban született, Brit Columbiában élő bába,
Ilana Stanger-Ross írt. A címe: A is for Advice (The Reassuring Kind) – T,
mint tanács (A megnyugtató fajta). „Általában azok a nők számolnak be a
szülés közben átélt nagyszerű élményekről – írja –, akik úgy érzik, hogy
értik az egyes döntések okát, és elmondhatták a véleményüket. Ez a
komplikációval járó szülésekre is igaz azoknál, akik természetes szülésben
reménykedtek – még ha végül többféle orvosi beavatkozásra volt is szükség,
és császár lett a vége.”9
Aki a terhesség fiziológiájával ismerkedik, az a Természet belülről fakadó
bölcsességét és legnagyobb evolúciós eredményét, az emberi testet csodálja.
Biológiai szempontból ennyi a lényeg: az emlősök vajúdása több, mint a
gyerek kijuttatása a méhből. Felkészülés az életre. A vajúdás a Természet
terveinek megfelelően olyan hormonok (például az ösztrogén, az oxitocin és
a prolaktin) kiválasztását indítja be, amelyek aktiválják az érzelmeket és a
viselkedést irányító neurális hálózatokat, hosszú és rövid távon is
gondoskodnak az újszülött jóllétéről: melegségről, táplálásról, kötődésről,
védelemről és így tovább. Másképpen fogalmazva, a születés lefekteti az
anya-gyerek kapcsolat alapjait, ami a gyerek korai fejlődését is alapvetően
meghatározza.10
Már néhány évtizedet eltöltöttem szülések levezetésével, de egy kifejezés,
amelyet Stanger-Ross a beszélgetésünk során használt, eléggé meglepett:
„szülészeti trauma”. „Van ilyen kifejezés – jelentette ki beszélgetőtársam. –
Sajnos sok nő érzi úgy, hogy a szülés traumatikus élmény volt számára, és ez
természetesen az anya-gyerek kapcsolaton is nyomot hagy. Ha a szülés
súlyosan nyomasztó volt, az milyen hatást gyakorol arra a pillanatra, amikor
az anya végre a karjában tartja a babát?”
Tökéletes időzítéssel éppen aznap ismerkedtem meg e riasztó trend egyik
jellemző példájával, amikor befejeztem ezt a fejezetet. A Covid–19 már
egész New Yorkban elterjedt, és egy helyi újságíró videóinterjút készített
velem a járvány kapcsán. A beszélgetés közben Courtney, most ezt a nevet
adom neki, büszkén megmutatta három hónapos babáját. Amikor megtudta,
mivel foglalkozom éppen, elmesélte a Mount Sinai Kórházban, New York
egyik legnevesebb és legtöbbre tartott szülészének keze között átélt szörnyű
kalandját. A történet olyan tiszta példája a normálisként elfogadott szülészeti
traumának, amennyire az csak lehetséges.
Courtney harminchét éves volt, egészséges, és eseménytelen szülésre
készült. A harmincadik hétben járt, amikor az orvosa felhívta, és úgy közölte
vele, mintha bírósági végzést ismertetne, hogy a kora miatt a
harminckilencedik héten beindítják a szülést. Az orvos azt mondta, náluk ez
a hivatalos eljárásrend mindenkinél, aki elmúlt harmincöt. „Múlt májusban
sétáltam be a rendelőjébe, és ő azóta tudta, mennyi idős vagyok –
magyarázta Courtney. – Annyira meglepett, hogy tulajdonképpen egy szó
nélkül letettem a telefont. Innom kellett egy kis pohár bort. Nagyon
összezavarodtam, egész éjjel nem tudtam elaludni.” Innen pedig már csak
lefelé vezetett az út. „Hirtelen nyoma veszett a rugalmasságnak – idézte fel
szomorúan Courtney –, és rám kényszerítettek egy zsarnoki döntést. Nem
ilyenfajta gondoskodásra számítottam. Nem szoktam hozzá, hogy orvosok
erőszakosan vagy lekicsinylően beszéljenek velem. A hangnem mérgezővé
vált… és a doktor közben folyton azt ismételgette, hogy »hataaaalmas a
baba. Hataaaaalmas lesz a baba.« Amire én azt mondtam: »Várjunk csak, én
azt hallottam, hogy az ultrahang híresen rosszul jósolja meg a súlyt.« »De
nem a Sinaiban – felelte erre ő. – Minimum négy kiló lesz.«” (A baba végül
három és fél kilóval született.)
Courtney-ban felmerült, hogy új nőgyógyászt keres, de a terhesség vége
felé járt, és továbbra is nagyon tisztelte orvosának hírnevét, úgyhogy maradt.
„A harmincnyolcadik héten már folyamatosan azt mondogatta, hogy »ez
nem néz ki jól, ebből nem lesz hüvelyi. Nem is tudom, mit mondhatnék.« Én
meg egyre csak azt ismételgettem, hogy »komolyan nem akarok császárt«.
Ez ment köztünk hétről hétre. A terhességem utolsó három-négy hetében
nagyon rossz lelkiállapotban voltam, folyton sírtam, ideg-összeroppanásom
volt… A megbeszélt időben bementem a Mount Sinaiba, és szörnyű jelenet
következett. Három órát ültünk egy váróhelyiségben, egymillió dolog történt
egyszerre, és közben folyton azt mondtam a pasimnak, hogy »mi az istent
keresek én itt? Jogunk van hozzá, hogy hazamenjünk Brooklynba, és
természetes úton szüljek!«” Elszállt belőle az erő, az ösztöneit
elhallgattatták, életében nem érezte még magát ennyire sebezhetőnek, egy
agyondicsért szakorvos megalázta, és egyébként is olyan kultúrában
nevelkedett, amelyben a „szakértő” tekintélye felülírja az ember saját
véleményét. Courtney képtelen volt megvédeni magát. Végül is ráállt, hogy
felvegyék az osztályra, és tizenöt órányi eredménytelen vajúdás után a
sebészi beavatkozást is elfogadta.
„Nagyon gyenge voltam. Hánytam. Olyan volt az egész, mint valami
rémálom. Azt mondtam: »Bassza meg, jöjjön a császár. Most már
tökmindegy.« Úgyhogy betoltak a műtőbe, és még a műtőasztalon is
elhánytam magam. Már teljesen kivoltam, zokogtam. Halálra rémülten
remegtem. Elkezdték a műtétet, és nagyon soká tartott. Aztán azt mondja:
»Nahát, nem tudtam, hogy ilyen erős hasizmai vannak«. Azok voltak, mert
húsz éve piláteszezem. Azt gondoltam magamban: »Miért nem tudta? Kilenc
hónapja rendszeresen vizsgál, és hetek óta a műtétre készül.« Másnap reggel
meg azt mondta – ilyet ki se lehet találni –, hogy »felhívom a kórház
ultrahangos részlegét, és panaszt emelek a pontatlan súlymérésük miatt«.
Egy hétig voltam benn a kórházban, nem aludtam éjszakánként, és csak
sírtam, hogy mennyire elbántak velem.”
Megkérdeztem Courtney-t, felmerült-e benne, hogy inkább egy bábánál
szüljön. „Nem vagyok olyan balos – felelte. – Nem vagyok olyan
szélsőséges. Teljesen elfogadom a rendszert.”
Ne feledjük el, hogy ez a gyomorforgató történet kiváltságos, fehér,
középosztálybeli környezetben zajlott. A szegény nők, főleg, ha színesek is,
a vajúdás közben sokkal brutálisabb bánásmódban részesülhetnek, a
következmények pedig akár végzetesek is lehetnek. Az Egészségügyi
Világszervezet egy 2019-es jelentése szerint „[világszerte] a nők negyvenkét
százaléka nyilatkozott úgy, hogy szülés közben a kórházban fizikai vagy
szóbeli abúzus vagy diszkrimináció áldozata lett. Volt, akit megütöttek,
megpofoztak, gúnyoltak, erőszakkal leszorítottak, és volt, akivel
kiabáltak.”11 És ez nem csak az úgynevezett harmadik világra jellemző. Nem
olyan régen az én hazámban is előkerült egy mobiltelefonos videófelvétel,
amelyen egy québeci kórház dolgozói gúnyolnak és megaláznak egy vajúdó
őslakos nőt. Az ápolók „bolondnak nevezték az asszonyt, azt mondták, csak
a szexre jó, és az lenne a legjobb, ha meghalna”. 12 Néhány perccel később
meg is halt.

„Számomra az ideális szülési helyzet egy nő egyedül egy csendes szobában.

Csak egy nyugodtan kötögető bába ül mellette a félhomályban.” Ezt Michel
Odent mondta nekem – fanyar humorral, de találóan reagált a szülést
körülvevő sok káros körülményre: az erős fényekre, a zajos gépekre,
valamint az erőszakoskodó és fontoskodó személyzetre.
És ezzel visszakanyarodunk az emberi természetről szóló fejezetben szóba
kerülő „alapvető elvárásokhoz”. Mi, minden más organizmushoz hasonlóan,
azzal az előfeltevéssel lépünk színre, hogy az élet bizonyos előre
meghatározott paramétereken belül fog kibontakozni. Jól alkalmazkodó
lények vagyunk, nagyon sok mindent elviselünk – de annak ára van. „Egy
trauma nélküli születésnél a baba tapasztalatai bizonyosan azok, és csak
azok, amik megfelelnek az ő és az anyja ősi elvárásainak” – írja Jean
Liedloff az őslakos erdei társadalmakról szóló tanulmányában. Rámutat,
hogy míg más emlősök sötét, csendes, magányos helyszínt keresnek a szülés
idejére, mi szinte kiköveteljük a traumát: „Az acéleszközök használata, az
éles fények, a gumikesztyűk, a fertőtlenítő és érzéstelenítő szaga, a hangos
beszéd vagy a gépek zaja mind szerepet játszhatnak benne”.13
Lehet, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez így van rendben, de az anyák
tudják, mi fontos igazán. Máig emlékszem, ahogy első szülésünk idején a
feleségem azt suttogja nekem az ápolóról, aki folyton azzal biztatta:
„Nyomja, kislány, nyomja!”, hogy „légy szíves, szólj annak a nőnek, hogy
fogja be!”.{53} Ha valaki nem érzi biztonságban magát, és nem talál
lehetőséget érzelmi kapcsolódásra – különösen, amikor érzékenyítő
hormonok termelődnek benne –, akkor begörcsöl a teste. A kórházakban
nem törődnek azzal, hogy a nők csendre, biztonságra, odafigyelésre
vágynak, és ezzel bezárják a kört: olyan rendellenességeket váltanak ki a
vajúdás során, amelyek miatt közbe kell lépniük.
Ilana Stanger-Ross azzal foglalta össze a hagyományos bölcsességet és a
modern tudományt, amit egy józanabb rendszerben ki sem kellene mondani.
„A vajúdó nőhöz úgy kell közelednünk, mint egy minden szempontból
egészséges emberhez, aki élete szent, nagy pillanatát tapasztalja meg –
mondta. – Nem betegről van szó. Hanem egy vajúdó nőről – ami teljesen
normális helyzet.”
 12. fejezet

Kertészkedés a Holdon
Gyereknevelés
nehezítésekkel

Mindannyian elvesztettük a gyerekeinket… Nézzen

rájuk, az isten szerelmére: az utcán
erőszakoskodnak, a plázákban szívnak, a tévé előtt
kábulnak. A felnőttkorom idején történt valami
szörnyű a gyerekeinkkel, ami elvette őket tőlünk.
Russell Banks: The
Sweet Hereafter
(Eljövendő szép
napok)

A modern társadalom nevelési szakértelemmel van tele. Nézzenek körül egy

tetszőleges könyvesboltban, és jó pár polcot találnak majd, amely roskadozik
az anyákat és apákat segítő könyvek alatt. Mindegyik kötet ugyanazon a
nehéz terepen segít tájékozódni, a fogantatástól az egyetemig vezető úton.
Dúskálunk a szülői blogokban, közösségimédia-csoportokban és online
előadásokban. A TED Talks honlap playlistjének egyik ajánlata: „Történetek
a gyereknevelés lövészárkaiból.” Ezt persze viccnek szánták, de sokan értik,
hogy kerül ide a háborús nyelvezet: a „jó szülőségért” folytatott küzdelem
olyan, mint egy elhúzódó csata, amelyet az idő, önmagunk vagy akár a
gyerekeink ellen vívunk. Mire a könyvesbolti polcok elé lépünk, már utat
vesztettünk, és segítséget keresünk. Jót akarunk a gyerekeinknek, csak
fogalmunk sincs, hogyan. Bár volna valamilyen belső iránytűnk, amely
segít!
 Van egy jó hírem: megvan az iránytű. Emberek vagyunk, ezért
mindannyian rendelkezünk vele, valamennyien fel vagyunk ruházva a
gyerekneveléssel kapcsolatos indíttatással és tehetséggel. De van egy rossz
hírem is: társadalmunk ellentmondást nehezen tűrő elvárásai és aktuális
előítéletei elidegenítenek e velünk született tudástól, pedig az olyan mélyen
benne gyökerezik a fajunkban, hogy tanítani nem, csupán életre kelteni vagy
elfojtani lehet.
Ebben a fejezetben megnézzük, hogy mi az a két módszer, amellyel a
nyugati kultúra normálisról kialakított elképzelései megnehezítik a
szülőséget: az egyik a vállalkozó szellemmel kapcsolatos ösztönünk
eróziója, a másik az olyan elmagányosító vagy nyomasztó körülmények
kialakítása, amelyek akadályozzák az egészséges gyerekek felnevelését.
Talán a világ minden tudására szükség van ahhoz, hogy felneveljünk egy
gyereket, de ehhez rögtön hozzátehetjük: egy mérgező kultúra pont elég
hozzá, hogy elfelejtsük, mit kellene tennünk.

Az ösztönök elfojtása, ahogy a nagykönyvben áll

Nemrégiben hatalmas sikert aratott egy nevelési kézikönyv, amelyet egy

közgazdász írt, aki maga is anya ugyan, de nincs fejlesztőpszichológusi
képesítése. Emily Oster osztott-szorzott, és megírta a Tudatos
gyermeknevelés – Gyakorlati útmutató az első három év útvesztőjéhez című
könyvet. A szerző elég kevésre tart néhány ősi szokást, például a szoptatást
és az együtt alvást az újszülöttel. Egy vele rokonszenvező cikk a New
Yorkerben így vélekedett erről: „E könyv rendszeresen visszatérő motívuma,
hogy az a fontos, amit a szülő annak tart. Hogy te mit akarsz.” A zajos siker
árulkodó: a vezérlő elv jelenleg nem a gyerek igényeihez, hanem a szülő
vágyaihoz alkalmazkodik. Elmondom, mi bajom ezzel: a kulturális
környezet mindig a saját képére formálja a benne élők vágyait. Amit mi,
nem természetes körülmények között élő felnőttek jobbnak tartunk, az
könnyen ellentmondásba kerülhet azzal, amit a természetünk választana
számunkra. Így fordulhat elő, hogy a szülők manapság egy olyan kultúra
ajánlatait fogadják el, amely elvesztette kapcsolatát a gyerekeik fejlődési
igényeivel, és már azt sem tudja, hogy mire van szükségük a szülőknek
ahhoz, hogy kielégíthessék ezeket az igényeket.
 Semmi kétségem afelől, hogy Oster jó szándékkal közelít a témához.
Körülbelül éppen akkor, amikor a könyv a boltokba került, a The New York
Timesban is megjelent egy véleménycikke, amely online azt a címet kapta,
hogy Az adatok, amelyekre minden bűntudatos szülőnek szüksége van.1
Dicséretes szándék, ha valaki meg szeretné szabadítani szülőtársait a
szégyenérzettől. Most ne törődjünk azzal a ténnyel, hogy a leggondosabban
megválogatott adatok sem hatásos ellenszerei a bűntudatnak, de mi van, ha
ez a probléma bonyolultabb? Mi van, ha a szorongás, amelyet a szülők
éreznek, nem az információ vagy a számadatok hiányáról árulkodik, hanem
arról, hogy mai kultúránk hatására már jó ideje elidegenedtünk legbelső
ösztöneinktől? Az ösztönök, ugyanúgy, mint a gének, amelyekbe bele
vannak kódolva, nem jelentkeznek automatikusan vagy önszántukból. A
megfelelő környezetnek kell életre keltenie őket, és ha nem így történik,
elveszítjük velük a kapcsolatot. Ez ugyanúgy igaz az emberekre, mint az
összes többi állatra, amelyik számára nem természetes körülmények között
kénytelen élni. Fontoljuk meg azt a lehetőséget, hogy a „nevelési
szakemberek” mostanában megfigyelhető elszaporodása e kapcsolatvesztés
(és nem a megoldás) jele.
Persze a kora 21. századi kultúra nem kivétel ebből a szempontból. A
nyugati civilizáció története során, az emberi természettel kapcsolatos
elméletekhez hasonlóan, a gyereknevelésre irányuló magatartások,
módszerek és tantételek is mindig visszatükrözték – és megtámogatták – a
saját idejüket és helyüket. E lehangoló műsorban gyerekgyilkosság,
megfélemlítés és abúzus is szerepel: a maguk korában természetesen mindet
normálisnak tekintették. A 14. század körül, ahogy Lloyd deMause
pszichológiatörténész írja, „nem volt népszerűbb kép annál, ahogy fizikailag
alakítják a gyerekeket, akiket lágy gipsznek vagy agyagnak tekintettek, amit
formára kell püfölni”.2 Az volt a cél, hogy már a születéstől kezdve
megtörjék a gyerek független szellemét. A szerző szerint ez volt az az
időszak, amikor a nevelési kézikönyvek komolyan terjedni kezdtek.
A 19. században jelent meg az, amit DeMause szocializációs eljárásnak
nevez. E módszer célja a társadalmilag funkcionáló, mindenkivel jól
együttműködő – vagyis a társadalmi elvárásoknak megfelelő – személyiség
kialakítása. Ez a minta vált „valamennyi 20. századi pszichológiai modell
forrásává”. Az egyiket közülük a legendás dr. Benjamin Spock tette híressé,
aki milliók szemében a téma leghitelesebb szakembere volt. A generációkat
befolyásoló, hatalmas sikerű, Dr. Spock csecsemő-és gyermekgondozása
című könyvben a jó doktor gyógymódot kínál arra, amit „az alvással
szembeni krónikus gyermekkori ellenállásnak” nevez. Ha nem akarjuk, hogy
a gyerek zsarnokká váljon – tanácsolja –, akkor „határozottan kívánjanak
neki jó éjszakát, menjenek ki habozás nélkül a szobából, és ne menjenek be
újra”. Igen, ezt írta: a csecsemő „zsarnok”, mert pszichológiailag és
érzelmileg arra van programozva, hogy az összes többi emlőshöz hasonlóan
testi közelségre vágyjon a szüleivel.
A legtöbb tanács, amelyet a szülők a „szakértőktől” és a kortársaiktól
kapnak, jórészt továbbra is a szocializációs eljárás keretein belül marad.
Nemrégiben Jordan Peterson is megmondta, hogy szerinte miképpen
formálódnak „a világ jól nevelt polgárai a családon kívül”. Rengeteg
példányban elkelt 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt! című
könyvében figyelmezteti a szülőket: „Elvégre szeretjük a gyerekünket. Ha a
viselkedése alapján megutáljuk, gondoljunk csak bele, hogy milyen hatással
lesz majd másokra, akik sokkal kevésbé törődnek vele, mint mi. Ezek az
emberek sokkal súlyosabb büntetést szabhatnak ki rá… Ne hagyjuk, hogy
erre sor kerüljön! Jobb tudatni a szörnyecskénkkel, hogy mi elfogadható, és
mi nem.”3 A cél elérése érdekében Peterson fenyegetést javasol.
A szocializáció valószínűleg finomabb módszer, mint amikor lélek nélküli
agyagnak tartják a kis lurkókat, de ez az eljárás sem azt tartja lényegesnek,
amire a gyereknek igazán szüksége van: ezúttal a társadalom utasításai a
legfontosabbak, amelyeket a szülő jó szándékú, de öntudatlan ügynökként
közvetít. Ha tudni szeretnénk, milyen más módszerek léteznek még,
tanulságos lehet olyan kultúrák felé fordulnunk, amelyek a sajátunknál
régebbiek, és közelebb állnak a Természethez. Az ilyen kultúrákban nincs
szükség „nevelési szakemberekre”, mert a bölcsesség akár tanítással, akár
egyszerű utánzás segítségével generációról generációra száll. Egy idős krí
asszony, dr. Spock útmutatásának ellentmondva, egyszer azt mondta nekem:
„A mi törzsünkben a gyerekek kétéves korukig hozzá sem értek a földhöz.
Folyton a karunkban tartottuk őket.” Vagy hasonlítsuk össze Peterson
„szörnyecskékkel” kapcsolatos ötleteit azzal, ahogy Ashley Montagu
antropológus a Kanada északnyugati területein élő netsilik inuitok nevelési
gyakorlatát írja le: „A netsilik anya ugyan rendkívül nehéz körülmények
között él, mégis nyugodt marad, melegséget és szerető gondoskodást
sugároz a gyerekei felé. Sosem szidja le, és nem korlátozza őket semmiben,
de gondoskodik a szükségleteikről.”4 Úgy tűnik, valahogy ezeknek a
gyerekeknek is sikerül a közösségük hasznos, és igen, szocializált tagjaivá
válniuk – még dr. Peterson szigorú figyelmeztetései nélkül is.
Ezek szerint a velünk született nevelési ösztön pont úgy van kialakítva,
hogy gondoskodjon a gyerek számára valamiről, amivel sok „szakértő”
szerint nem kell törődnünk: a gyerek fejlődésében szerepet játszó igények
kielégítésével.
És most jön a váratlan fordulat: Nem csak a gyerekek igényeiről van szó.
Valójában nem is beszélhetünk a gyerek igényeiről anélkül, hogy ne vennénk
számításba az anyáéit. „Nincs olyan, hogy csecsemő – mondta egyszer D. W.
Winnicott angol gyerekorvos. – Ha valaki mutat nekem egyet, akkor
nyilvánvalóan megmutat valaki mást is, aki gondoskodik róla… Az ember
egy gondoskodási párost lát… Nem egy személy képezi az egységet, hanem
a személy és a környezete.”5 Vagy Ashley Montagu szavaival: „Amikor
gyerek születik, anya is születik. Nem kevés bizonyíték támasztja alá, hogy
ekkor és még utána hónapokon keresztül az anya jobban vágyik a
kapcsolatra, mint a gyerek.”6 És ez pont így jó: ha a gyerekről gondoskodók
nem kapnának beépített fiziológiai és lelki ösztönzést, akkor a szülőség még
inkább robotolásnak érződne, mint most. Ha a gyerek igényeinek kielégítése
nem okozna a szülőknek is örömet, akkor kevesebb olyan vágy teljesülne,
amely a csecsemő életben maradásához szükséges. Interperszonális
természetünk szabályai szokásos nagyszerűségükkel azt parancsolják, hogy
legyenek kölcsönösek az igényeink. (Kultúránk működésének egyik
szerencsétlen hatása, hogy a stressz lefarag e velünk született
kielégülésekből, és ettől a szülői feladatok fárasztóbbak és idegesítőbbek,
mint eredetileg lenniük kellene.)
Adrienne Rich ír a kölcsönösségben rejlő, mélyen gyökerező élvezetről:
„Emlékszem, amikor a gyerekeimet szoptattam, láttam a tágra nyílt
szemüket, amely az enyémre szegeződött, és megértettem, hogy szorosan
össze vagyunk láncolva: nemcsak a száj és a mell, hanem kettőnk tekintete
segítségével – annak az érett, pontosan céljára irányított sötétkék szemnek a
mélysége, nyugalma, szenvedélyessége segítségével. Emlékszem a testi
örömre, ahogy a telt mellemet szívja a baba, amikor a szenvedélyes zabálás
bűntudatos gyönyörét kivéve nem volt számomra más testi élmény a
világon.”7 Rich neurobiológiai szempontból telibe talált. Tanulmányok
szerint egy csecsemő mosolya ugyanazokat a jutalmazó területeket
stimulálják az anya agyában, mint a gyorséttermi menük vagy az addiktív
kábítószerek, ugyanazok a jutalmazó vegyületek termelődnek tőle, és
ugyanazt a hatást érik el.8 A Természet gátlástalan dealer.{54}
Az emlősök más összetett agyi rendszereihez hasonlóan a kapcsolatokról
gondoskodó idegterületek is az átélt tapasztalatoktól függően aktiválódnak
és fejlődnek – mindegy, hogy bálnákról, csimpánzokról, patkányokról vagy
emberekről van-e szó. A gondozás neurális hálózatai akkor lépnek
működésbe – mondjuk, akkor kerülnek online –, ha egy bizonyos helyzet
életre kelti, azután fenntartja őket. A férfiaknak és nőknek is vannak látens
neurális hálózataik, amelyek a gyerekek óvásáról gondoskodnának, és „arra
várnak, hogy a megfelelő környezet felerősítse a bennük rejlő lehetőséget”,
ahogy Jaak Panksepp, a PÁNIK/GYÁSZ és GONDOSKODÁS szisztéma
megalkotója megfogalmazta. Dr. Panksepp azonosította és feltérképezte
azokat a konkrét agyi központokat, hálózatokat, kapcsolatokat és a velük
összefüggő neurokémiai folyamatokat, amelyek „az anya és gyereke közötti
érzelmek csodás táncát” koreografálják. Közéjük tartoznak azok a kémiai
jelátvivő anyagok, például a vazopresszin, az oxitocin és az endorfinok – a
test természetes opiátjai –, amelyek a gyerek életben maradásához szükséges
gondoskodó szokások hatására kezdenek termelődni. Ne feledjük, hogy a
természetes úton folyó szülés közben is e vegyületek keveréke, mondhatni,
szeretetkoktélja szabadul fel, sőt, az anya és a gyerek bőrének érintkezésekor
vagy szoptatáskor szintén terjedni kezd az anya szervezetében. Anya és
gyereke fiziológiáját tehát többek között az egymásra hatásuk irányítja, és e
hatás – vagy e hatás hiányának hatása – egy életre bevésődhet a gyerekbe.
Kölcsönhatás híján viszont erejüket vesztik a szülői ösztönök, és ez hosszú
időre befolyásolhatja az anya és gyereke közötti kapcsolatot.9 Ebből – és
nem csak ebből – a szempontból kultúránk súlyosan kapcsolathiányossá vált.
Ne feledjük, hogy a neolitikus forradalommal és a mezőgazdaság
kialakulásával kezdődő civilizáció csupán egy villanás fajunk hosszú
történetében, alig tizenkétezer év abból a több millióból, amelynek során
emberszabásúak járták a földet, és abból a maximum kétszázezerből, amely
az ember színre lépése óta eltelt. Előtte – és sok helyen jóval tovább, sőt
néhány elszigetelt tájon egészen mostanáig – fajtársaink kis vadászó-
gyűjtögető csoportokban éltek. „Őseink (és unokatestvéreink, a kis
csoportokban élő vadászó-gyűjtögetők) egykori közös tapasztalatai közös
alapot teremtettek az emberi természet kialakulásához: az emberlét alapját”
– írja dr. Darcia Narvaez. Áttekintett egy kutatást, amely hét, szülés utáni
magatartásmintát azonosított; ezek mind megtalálhatók a vadászó-gyűjtögető
csoportoknál. E módszerek hozzák létre azt, amit ő „fejlett fészeknek”
nevez. Miközben az alábbi listát olvassák, kérem, hasonlítsák össze az így
átélhető tapasztalatokat azokkal, amelyeket korunk átlagos csecsemője
szerez.
A kultúránk okozta feszültségek közepette még az iskolázott,
középosztálybeli szülők sem könnyen elégítik ki az ilyen irányú igényeket –
ha egyáltalán tudnak a létezésükről:

• szülés körüli megnyugtató élmény,

• gyors reagálás a gyerek szükségleteire és a szorongás megelőzése,
• sok érintés, állandó testi jelenlét, beleértve a mozgatással egybekötött
érintést (vivés, tartás),
• gyakori, a csecsemő kezdeményezésére induló szoptatás két–öt éves
korig, az átlagos elválasztási idő négy év,
• meleg, figyelmes felnőtt gondozók kis közössége,
• a pozitív közösségi támogatás klímája (anyának és gyermekének),
• kreatív, kötetlen játék a Természetben, többféle korú társsal.10

„A fészekhez az is hozzátartozik – magyarázta beszélgetésünk során dr.

Narvaez –, hogy a terhesség idején az anya kiegyensúlyozott, és nem feszült;
a szülés előtt megnyugtató élmények érik; a szülés gyengéden zajlik; a babát
és az anyát nem választják el egymástól; a gyereket nem metélik körül;{55}
elkerülnek minden fájdalmas beavatkozást; a gyereket szoptatják; és az első
évben vagy egész gyerekkorában, sőt igazából egész életében gyakori,
szerető érintésben részesül.” Emlékezzenek vissza arra a szintén Narvaeztől
származó, a 8. fejezetben már említett felvetésre, hogy az ember fajelhajló
lett – lévén az egyetlen a földön, amely folyamatosan megtagadja saját
fajának veleszületett, a fejlődés során nélkülözhetetlen szükségleteit.
„Kultúránkban – mondta – tulajdonképpen kidobjuk a fészekből a fiókákat.
Megszabadulunk a gyerekekben rejlő lehetőségek kibontását, a rendszereik
szabályos kialakulását segítő összetevők legtöbbjétől. Ez nevezem
fészekvesztésnek.”
Azoknál az őslakos törzseknél, amelyeknél a dél-amerikai dzsungelben
vendégeskedett, Jean Liedloff csupán egyszer vette észre, hogy valaki eltér a
gyerekek szülői fegyelmezését megkötő szigorú szabályoktól. Jekana apát
„egyszer láttam, amint türelmét vesztette egyéves fiával szemben. Rákiabált,
és valamilyen durva mozdulatot is tett, ha jól láttam, talán még meg is ütötte.
A baba fülsiketítő ordításban tört ki, nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült.
Az apa döbbenten állt, hogy mit váltott ki cselekedetével. Világos volt, hogy
a természet ellen vétett. Gyakran láttam a családot, hiszen a szomszédban
laktam, de soha többé nem tapasztaltam, hogy az apa elvesztette volna a fia
méltósága iránti tiszteletet.”11
A „méltóság” szó különösen feltűnő: vajon hányan gondolunk így a
csecsemőkre? De ez a mulasztás talán csak jobban megmutatja a
gyerekekkel kapcsolatos vakfoltjainkat. Gondoljanak bele: lehet, hogy még
soha nem beszéltek egy kisgyerek méltóságáról, arra viszont jó esély van,
hogy találkoztak már jó néhány méltatlankodó babával. A szavak nem átvitt
értelműek. Még a csecsemők is – vagy talán a leginkább a csecsemők –
tudnak róla, amikor megsértik vagy figyelmen kívül hagyják a testi és
érzelmi integritásukat. Liedloff kis története összecseng dr. Narvaez
vadászó-gyűjtögető csoportokra vonatkozó meglátásával és azzal, amit a
bennszülött kultúrákkal kapcsolatban már sokan megfigyeltek: többé-
kevésbé máig ismeretlen maradt számukra a gyerek megütése. Amikor az
európai keresztények partra szálltak az Újvilágban, hogy Jézus megbocsátó
szellemét terjesszék, felháborodva látták, hogy az észak-amerikai „vadak”
nem alkalmaznak testi fenyítést a gyerekeikkel szemben.12 Ezzel ellentétben
a puritán etikának része volt, hogy „használd a botot és a feddést” – hogy
egy 17. századi massachusettsi lelkész szavaival éljek.13
Azóta sokat változott ez a szellemiség, de nem tűnt el teljesen. Aki
ragaszkodni akar a „nem lehet mentség a testi fenyítésre elméletéhez – írja
Jordan Peterson –, az azt is feltételezi, hogy a »nem« szó kilátásba helyezett
büntetés hiányában is hatékonyan működik egy másik személynél”.14 A jó
szándékú profnál a „másik személy” ebben az esetben egy kétéves gyerek,
akit más helyen a maga bájos stílusában „eltökélt, vásott kölyök” néven
említ. A behaviorista elképzelésekkel átitatott Peterson számára a
fegyelmezés gyakran a gyerekek megijesztésével egyenértékű, amit azért
tudunk könnyen elérni, mert a felnőtt „nagyobb, erősebb és ügyesebb, mint a
gyerek”, és ezért helyt tud állni a fenyegetéseiért. Azzal büszkélkedik, hogy
„a lányomat egyetlen csúnya pillantással mozdulatlanná tudtam
dermeszteni”. A The Telegraph 2011-es és 2012-es szalagcímei is jelzik,
hogy Angliában egyáltalán nem ritka az ilyen hozzáállás. Túl sokáig pihent a
nádpálca – Már az is javít a fegyelmen, ha a tanároknak egy egészen kis
fizikai erőszakot engedélyeznek! És egy másik példa: Iskolai fegyelem: nem
használták a botot, elkanászodtak a gyerekek – Mit tehetünk, hogy
megállítsuk a pálca betiltása óta terjedő fegyelmezetlenséget?
 De térjünk vissza a tudomány világába: az Amerikai Gyermekorvosok
Társasága majd száz tanulmány szemlézése után 2018-ban kibocsátott egy
nyilatkozatot, amely összecseng az ősi bölcsességgel. Arra szólított fel
mindenkit, hogy ne büntesse a gyerekeket és a kamaszokat fizikai vagy
erőszakos szóbeli fenyítéssel. A hatvanhétezer gyerekorvost tömörítő
szervezet szerint az ilyen bánásmód hosszú távon csak növeli az agressziót,
valamint aláássa az önkontrollt és a felelősségérzetet. A stresszhormonok
szintjének megemelkedése károsíthatja az agy egészséges fejlődését, és lelki
egészségügyi problémákhoz vezethet.15 A közelmúltban a Harvardon készült
egy tanulmány, amely szerint egy pofon is olyan károkat okozhat a gyerek
idegrendszerében és pszichéjében, amely megegyezik a súlyosabb erőszak
következményeivel.16 De szerencsére fordul az ár, a fiatal szülők már egyre
ritkábban alkalmaznak testi fenyítést – egy pozitív kivétel, amely azt ígéri,
hogy a jövő talán visszavisz minket a múltba.
Egy másik példa arra, hogy a modern világban eltávolodunk az
ösztöneinktől és a testünktől, a szoptatás. Észak-Amerikában készült széles
körű felmérések szerint a szoptatás hozzájárul a gyerek és hosszú távon az
anya egészségéhez is.17 Dr. Lori Feldman-Winter, az Amerikai
Gyermekorvosok Társaságának elnöke azt nyilatkozta a New Yorkernek,
hogy amikor a közgazdász Emily Oster lekicsinylően beszél erről a
gyakorlatról, akkor egyszerűen félreérti a tudományos tényeket. „Olyan
ártalmas, mint az oltásellenesség” – mondta az orvos.{56}
Oster másutt azt írja, hogy „az anyaság magánnyal és elszigeteltséggel
járhat”. Teljesen igaz, de nem maga az anyaság hozza őket, hanem az
anyaság egy elidegenedett kultúrában. Aki a Holdon akar kertészkedni, az
őrült vállalkozásba fog, de ez nem a kertészkedésre vet rossz fényt, csupán
arra emlékeztet, hogy bizonyos feltételek hiányában hiába is számítunk
sikerre. Oster valahol felidézi azt az esetet, amikor részt vett a testvére
esküvőjén: „Egy 40 fokos szobában próbáltam megszoptatni az üvöltő
lányom”. Nincs is jobb metaforája ennél a szobánál azoknak a kellemetlen
körülményeknek, amelyeket kultúránk kényszerít a gyerekekre és anyjukra:
szégyenükben vagy zavarukban elbújnak, magukra maradnak,
klausztrofóbiásak, tűrik a kényelmetlenséget, izzadnak. Tudjuk, hogyan
működik az interperszonális neurobiológia: nincs abban semmi meglepő, ha
a gyerek üvölt. Családorvosi munkám során gyakran láttam, hogy feszült
környezetben a szoptatás kellemetlen és idegesítő munkává válik, az anya
szenved miatta, a gyerek meg kínlódik.
 Ugyanez érvényes az „alvástanulás” néhány formájára. Az a feltételezés,
hogy a kisgyereket meg kell tanítani aludni, azon a kulturális elváráson
alapul, hogy a gyereknek alkalmazkodnia kell a szülei időbeosztásához és
terveihez – ami dolgozó vagy segítség nélkül boldoguló, feszültségben élő
szülők esetében nem feltétlenül alaptalan igény, sőt bizonyos esetekben
elkerülhetetlen szükségszerűség. De jobb, ha tudjuk, mit veszítünk így.
Ahogy a pszichológus Gordon Neufeld mondja, a csecsemő csupán a testi
érintés útján kerülhet kapcsolatba a szüleivel. Amikor ellenáll annak, hogy
letegyék, és mi a spocki tanácsot követve „határozottan jó éjszakát kívánunk
neki, habozás nélkül kimegyünk a szobából, és nem megyünk be újra”,
akkor csupán egy alapvető szükségletének ad hangot. Ha nem vagyunk
hajlandók reagálni a baba szorongására, azzal a saját szülői ösztöneinket is
meggyengítjük, és ennek következményei jóval tovább velünk maradnak,
mint a csecsemőkor.
2006-ban írtam egy újságcikket, amelynek azt a címet adtam: Miért nem
hiszek már abban, hogy a csecsemőknek álomba kellene sírniuk magukat, és
ebben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a magára hagyott kisgyerek agyát
olyan hatás éri, amelynek negatív következményei lehetnek, de az anya szíve
is sérülhet. Idéztem néhai anyósomat, Monicát, akinek fájdalmas emléke
volt, amikor a késői 40-es, korai 50-es években fiatal anyaként orvosának
tanácsát követve nem vett tudomást gyerekeinek sírásáról. „Úgy éreztem,
mintha kínoznának – mesélte nekem. – Ellenkezett az összes anyai
érzésemmel.” Az újság honlapja néhány évvel később újra közzétette a
cikket, rövid időn belül több mint nyolcvanezren osztották meg, és nagyon
sokan válaszoltak is rá. Az egyik nagyon mulatságos volt: „Ez a cikk nem
más, mint prefrontális hablatyolás! Kizárt, hogy egy csecsemő agyát ebben a
fiatal korban huzamos időre károsítaná valami pszichológiailag. Kizárt, hogy
a prefrontális kéreg az agyban olyan tartósan rögzítene bizonyos mintákat,
hogy azok felnőttkorig megmaradjanak. Kizárt. Ha ez igaz, akkor ön szerint
a világot irányító utóbbi három nemzedék tagjai mind érzelmileg
bizonytalan, pszichológiai problémákkal teli emberek?” „Hát… – gondoltam
magamban –, nincs szükség további kérdésekre.”

Miért fontos a szülők szorongása?

A fiatal emberi lény különösen csecsemőkorban, de egész gyerekkorában a
róla gondoskodó felnőttek érzelmi és idegrendszerének segítségével irányítja
a saját belső állapotát. Nincs egyszerűbb az interperszonális biológiai
mateknál: minél erősebb stresszt él át a felnőtt, annál stresszesebb a gyerek.
Alapos kutatások mutatták ki, hogy a nyomás alatt álló szülő kevésbé
türelmes, hajlamosabb a büntetésre, és szigorúbb a kisgyerekeivel. A stressz
csökkenti azt a képességét, hogy nyugodt legyen, figyelmes, és
ráhangolódjon a másikra. Egy áttekintő cikk, amelyet vezető tudósok
készítettek nemrég, rámutat, hogy „a szülők számára feszült környezetben a
gyerekek nemcsak azt érzik, hogy kevesebb védelmet kapnak a környezeti
stresszorokkal szemben, hanem a róluk gondoskodókkal fennálló
kapcsolatuk is nagyobb eséllyel vált ki további stresszhatásokat”.18 Egy
másik tanulmány szerint a stressz növekvő szintje büntető magatartást vált ki
az anyákból, viszont amikor több segítséget kapnak, kevésbé büntetnek. A
modern tudomány az ősi bölcsességet igazolja.
A szülőkben kialakuló feszültség kevésbé egyértelmű módon is
megmutatja magát, amikor például a felnőttek nem figyelnek a gyerekükre,
vagy érzelmi távolságot tartanak tőle. Sokan vannak, akik igazából szeretik a
csemetéiket, de a párjukkal, a pénzügyeikkel vagy más személyes
problémával összefüggő őszinte aggodalom eltereli a gondolataikat, és
ennek eredményeképpen nem koncentrálnak, „nincsenek jelen”. Az ilyen
helyzet legalább olyan biztosan befolyásolja a fejlődést, mint a szülők
haragja vagy hidegsége. „Főemlősök között végzett kísérletek bizonyítják,
hogy az utód még akkor is súlyos szeparációs reakciót mutat, ha látja az
anyját, de pszichológiailag nem fér hozzá” 19 – írta Allan Schore, a neves
pszichológus kutató és elméleti szakember. Dr. Schore az ilyen
kapcsolatvesztést „közeli szeparációnak” nevezi – a gyerek közel van, és
mégis távol. Az apát vagy az anyát érő stressz miatt sok fiatal ismeri ezt a
helyzetet a mai világban. Azt az üzenetet kapják a felmenőiktől, hogy „nem
érdemled meg a figyelmemet. Dolgozz meg érte, hogy kiérdemeld.” Van, aki
egyértelműen emlékszik ehhez hasonló élményre, más nem, de a bevésődött
érzés sokáig megmarad a tudatalattinkban és az idegrendszerünkben.
A gazdasági nehézségek is kiválthatnak elidegenedést, amely fokozza a
stresszt. „A modern szülők könyörtelenségének van még egy jelentős oka: a
gazdasági okokra visszavezethető szorongás – írta a The New York Times
2018-ban. – Most először fordulhat elő, hogy az amerikai gyerekek kevésbé
lesznek jómódúak, mint az előző generáció tagjai. A szülők, akik jó
esélyekkel szeretnék elindítani gyerekeiket az életben, már csak arra
törekszenek, hogy a gyerekek feljebb kapaszkodhassanak a társadalmi
ranglétrán, vagy legalább ne csússzanak lejjebb, mint ahova születtek.”20 A
szorongó, a társadalmi helyzetet szem előtt tartó nevelés akaratlan hatása,
hogy a gyerek megkerülhetetlen érzelmi szükségletei másodlagossá válnak,
az első helyre pedig az idősebbek kétségbeesett igyekezete kerül, amellyel
utódjuk tanulmányi és gazdasági jövőjét próbálják biztosítani. Nemrégiben
egy szemtanú elmesélte, ahogy egy középosztálybeli anyuka kiabált az
ötéves fiával, aki nem csinálta meg a leckéjét: „Nem gondolsz rá, hogy
milyen iskolába fogsz így kerülni?” – süvöltötte szegény anya a
nagycsoportosnak. Bárcsak válaszolt volna a kisfiú: „És te nem gondolsz rá,
hogy milyen lelki-érzelmi állapotba fogok így kerülni?”
Van olyan társadalmi osztály, amelynek tagjai eldönthetik, hogy mindkét
szülő dolgozzon-e. „Imádom a gyerekeimet! Csodálatosak – írja Oster. – De
nem örülnék, ha otthon kellene maradnom velük. Nem arról van szó, hogy
jobban szeretem náluk a munkámat: ha választanom kellene, mindig a
gyerekek volnának az elsők, de a velük töltött idő »használati értéke«
gyorsan csökken… Az első közös óra nagyszerű, de mire a negyedikhez
érünk, már szeretnék a kutatásommal foglalkozni. A munkámnak nincs
olyan használati értéke, amiért azonnal fejest ugranék bele, a legjobb
pillanatai sem olyan jók, de lassabban fogy belőle az óráról órára érzett
elégedettség.”21 Oster bölcs, amikor a szülői feladatokkal töltött idő
minőségét nem egyszerűen a hossza halapján határozza meg, és kétségkívül
joga van hozzá – ahogy valamennyiünknek –, hogy úgy döntsön, ahogy akar.
Túl sokáig nyomták el és tették lehetetlenné a nők önkifejezését, valamint a
háztartáson kívül végzett bármilyen értelmes munkával megvalósuló
érvényesülését.
És persze – függetlenül attól, hogy a szülői feladatok mennyire
károsodnak –, sem a szeretett foglalkozáshoz való visszatérés, sem az újbóli
munkavállalásra irányuló nyomás nincs egyformán elosztva a nők között: az
osztályhelyzet ezúttal is komolyan befolyásolja a lehetőségeket. Sok szülő
egyszerű gazdasági kényszerből kénytelen visszamenni dolgozni, és gyakran
túl korán kell így döntenie. Hogyan gondolkodhatnának a gyerekük jövőjéről
azok, akik a jelenben is alig boldogulnak? Az Egyesült Államokban
különösen gyakori ez az eset, itt az új anyák kevesebb mint húsz százaléka
kap fizetett szülési szabadságot. A színes bőrű családoknál még rosszabb a
helyzet. Myra Jones-Taylor, a gyerekek fejlődésével foglalkozó Zero to
Three nevű nonprofit szervezet stratégiai igazgatója azt nyilatkozta a The
Guardiannek: „Az anyák nem engedhetik meg maguknak, hogy a szülés
után otthon maradjanak.”22 Más országban, különösen Észak-Európában
sokkal civilizáltabb megoldásokat kínálnak: ott még az apák is kapnak
gyereknevelési szabadságot.
A szülés után két héttel minden negyedik amerikai nő visszamegy
dolgozni. Ez az időszak csupán a harmada annak, amit az Amerikai
Szülészek és Nőgyógyászok Kollégiuma erre az esetre ajánl. Az ő nem túl
nagyratörő javaslatuk is éppen csak annyit tenne lehetővé, hogy az anya teste
felépüljön a vajúdás megpróbáltatásaiból – főleg, ha azt is bekalkuláljuk,
hogy manapság milyen sok szülés jár sebészi beavatkozással. De az ilyen
rövid szabadság a baba igényeit teljesen figyelmen kívül hagyja. Az
újszülött neurobiológiai szükségletei azt követelik, hogy egészséges
fejlődése érdekében jóval hosszabb időt tölthessen az anyjával – ideálisan
minimum kilenc hónapot, míg eljut a viszonylagos biológiai érés megfelelő
szintjére. Az anyjával fenntartott kapcsolat váratlan megszűnése megrázó
élmény a gyereknek – ezt állatkísérletekből tudjuk, pedig a legtöbb állat
sokkal rövidebb ideig függ az anyjától, mint mi.{57}

A magányos szülők klubja

Colin Turnbull brit antropológus három évet töltött pigmeusok között

Közép-Afrikában, az akkor Belga Kongó néven ismert területen. A törzs
tagjai egészen a közelmúltig szinte pont úgy éltek, mint több ezer évvel
ezelőtt. A tudós megfigyeléseit egy klasszikussá vált munkában, a The
Forest People-ben (Az erdő népe) tette közzé. Azt írja, „a gyerek
természetesen ismeri a saját anyját meg apját, és speciális érzések fűzik
hozzájuk, őket pedig hozzá, de már egészen fiatal korában megtanulja, hogy
mindenkinek a gyereke, mert ők mind az erdő gyermekei”.23 A kis vadászó-
gyűjtögető közösségekben a tágabb család és a törzs egy minden
körülmények között meleg, figyelmes, támogató hálózatot alkot. A
gyereknevelés nem kétemberes műsor (és még kevésbé szóló produkció),
hiszen eredetileg is a kötődések tágabb körében, többgenerációs
nagycsaládban működött, ahol az érzelmek egyenletesen oszlottak el;
bátorították és megosztották őket.
Mások is besegítettek: azoknak a gondoskodó nevelőknek a csoportja,
akiket Narvaez alloanyának hív, sajnálatból és teljesen magától értetődően
lépett szükség esetén közbe. A görög allo előtag „valami, ami a szokásostól
eltérő” jelentéssel bír. Az alloanyák „átveszik a babát, amikor az
édesanyának pihenésre van szüksége… A karjukban tartják, ringatják és
játszanak vele. Elvégzik a hétköznapi feladatokat… Ők a lökhárító az anya-
gyerek és az apa-gyerek kapcsolatban.” Jó néhány tudományos munka
számol be arról, hogy minél több segítséget kapnak a szülők, annál
érzékenyebben reagálnak a csecsemő igényeire. „Valaha a legtöbb
társadalomban az volt a szokás – írja Narvaez –, hogy a gyermekágyi
időszakban a közösség nőtagjai szolgálják ki az anyát, tápláló teát és ételt
főznek neki, ami segíti a szoptatást és a gyógyulást. Mindenről
gondoskodtak a ház körül, hogy az anyának ne kelljen felkelnie, és csak a
gyerekével alakuló kapcsolatával és a szoptatással foglalkozzon.”24 Ezek a
kultúrák tulajdonképpen bevezették az egész társadalomra kiterjedő,
mindenkinek egyformán járó szülési szabadságot, és valamennyien jól jártak
vele.
2020 májusában, amikor ezen a fejezeten dolgoztam, Afganisztánban, egy
kabuli kórházban szörnyű terrorakciót hajtottak végre, amelynek huszonnégy
áldozata között több szoptatós kismama is volt. Az egyik legmeghatóbb
híradójelentésben, amelyet életemben láttam, nők érkeztek, hogy gondozzák
és táplálják az elárvult csecsemőket. „Azért jöttem ma be, hogy
megszoptassam a kicsiket – mondta az egyik helyi asszony a Covid-maszkja
mögül. – Elvesztették az anyjukat ebben a szörnyű támadásban. Van egy
négy hónapos kisfiam… Bejöttem, hogy megkapják az anyai szeretetet, és
megszoptassam őket.”25 Lehetséges, hogy az alloanyaság épp olyan
természetes ösztön, mint az anyaság maga.
A lényeg: a Természet tervei között, ha beszélhetünk ilyesmiről
egyáltalán, biztosan nem szerepelt, hogy egy olyan rosszkedvű,
összezavarodott fiatal anya, mint Emily Oster, egy szűk szobába bezárkózva
legyen kénytelen küzdeni, vagy elfojtani az ösztöneit és vágyait, amelyek
arra késztetnék, hogy nyugodtan magához szorítsa a gyerekét. A szülőséghez
tartozó munkaköri leírásban nem szerepel ez a fajta, anyákat és apákat is
utolérő stressz. A probléma, hogy úgy mondjam, a munkakör társadalmi és
kulturális meghatározottságában keresendő.
 Ha azt állítom, hogy messzire sodródtunk a közösségi gondoskodás
modelljétől, akkor nagyon finoman fejezem ki magam. A mai elszigetelt kis
családi egység elképesztően távol van attól a „kiemelkedő evolúciós
pozíciótól”, amelynek nyomai évtizedről évtizedre, gazdasági-technológiai
„fejlődésünk” minden új lépésével egyre halványabbá válnak. Az evolúciós
példák megsemmisültek, így hát kénytelenek vagyunk elviselni öröklött
ösztöneink mindig újabb károsodását.
Gondolják csak meg, hogy alig néhány generáció alatt mi történt a
kisközösségekkel. Sok kortársammal együtt én is emlékszem rá, hogy a
környéken, ahol felnőttem, szinte mindenki ismerte a másikat, a gyerekek
egész nap az utcán játszottak, és minden felnőtt tudta rólunk, kik vagyunk,
pótszülőként működött, fél szemmel figyelt minket, és ha rosszalkodtunk,
akkor habozás nélkül ránk szólt. A családok a környékbeli boltokban
vásároltak; a zöldséges, a pék, a vaskereskedő, az autószerelő mind
sétatávolságon belül kínálta a portékáját vagy a munkaerejét. (Egy
személyes megjegyzés: budapesti gyerekkorom idején a házunk előtti járda
majdnem olyan széles volt, mint egy játszótér, és játszótérként is szolgált a
környékbeli bérházakból odagyűlő gyerekeknek. Nemrégiben egy előadás
miatt Magyarországra utaztam, és megkerestem a régi környéket: a keskeny
járdákat több sávon dübörgő forgalom választja el egymástól, túloldalt
benzinkút és autós McDonald’s működik.)
Milyen furcsának tűnnek mára ezek az emlékek, szinte olyan, mintha a
Szezám utcából származnának. A helyi kisboltok a kihalás szélén állnak.
Vannak olyan környékek, ahol életteli közösségek működnek, de nagy
általánosságban egyre többen ülünk inkább autóba, ha dolgozni vagy
vásárolni indulunk, méghozzá gyakran egyedül, hogy azután egy távoli,
lélektelen és/vagy ablaktalan épületben intézzük el, amire szükségünk van.
Ismerősök helyett idegenekkel találkozunk, akik a tömegtermelésben
készített árut szerzik be. Valaha a bankban, a benzinkútnál vagy egy nagy
bolt pénztáránál is személyes kapcsolatok formálták az üzleti viszonyokat,
de mára szinte mindet érzelmileg steril és egyre gépiesebbé váló ügyletek
váltották fel. A kertvárosi járdák általában üresek, nem töltik meg őket
élettel a hangosan játszó, mindenféle korú gyerekek, akik többnyire más
korcsoportoktól elválasztva járnak iskolába. A megélhetés sokakat arra
kényszerít, hogy messzire költözzenek a tágabb családjuktól.
Egyre kevesebben járnak templomba, és más közösségi alapú
tevékenységre sincs már sok lehetőség. „A század utolsó harmadában,
anélkül, hogy észrevettük volna, távol kerültünk egymástól és a
közösségeinktől” – írta 2000-ben Robert D. Putnam, a Harvard Egyetem
közpolitika-professzora.26
A Természet közösségi lénynek tervezett minket, most partra vetett hal
lett belőlünk.
Az anyák e változások legnagyobb vesztesei között vannak, pedig az ő
közösség iránti igényük különösen fontos. Adrienne Rich szerint a 20.
század középső szakaszában elért viszonylagos jólétnek köszönhetően
„beindult a kiköltözés a kertvárosba, először kisebb, onnan meg nagyobb
házba, és az otthonok elszigetelődtek a többi otthontól… A
munkásosztálybeli anyák az új lakásukban vagy a tanárfeleségek a jobb
életszínvonalukkal mind elvesztettek valamit: egyre inkább a házukhoz
kötött, egymástól elszigetelt nők lettek.”27 A globális kapitalizmus az egész
világon elterjesztette ezt a tendenciát, amely egyre nagyobb hatást gyakorol
az életünkre.
Nincs sok értelme valami idealizált múlt után epekedni, de az összetartás
és a támogató közösségek hanyatlása nyilvánvaló és igen szomorú jelenség.
„Évtizedekkel ezelőtt működtek a társadalmi kapcsolatok – mondta nekem
James Garbarino, a Chicagói Loyola Egyetem humanisztikuspszichológia-
professzora, a Raising Children in a Socially Toxic Environment
(Gyereknevelés társadalmilag mérgező környezetben) írója, aki egész
életében a gyerekek fejlődését tanulmányozta. – Az egyéneknek is megvolt a
maguk értéke, de nyilvánvalóan léteztek azok a társadalmi struktúrák,
amelyek összetartották őket. Ezek közül jó néhány elsorvadt, másokból az
emberek váltak ki, mert nem fogták fel, hogy korábban milyen sokat tettek
ezek a rendszerek a jóllétükért. Nem tudatosult a társadalmi intézmények
fontossága, és a legtöbben úgy érezték, anélkül is megszabadulhatnak tőlük,
hogy kárt szenvednének.” Joni Mitchell dalának igaza volt: tényleg csak
akkor értjük meg, mink van, amikor már elveszítettük.
Az a kultúra, amelyben a Természet a kivétel, bajban lévő kultúra. Ha el
akarjuk végezni a munkát, amelyet az evolúció ránk bízott, és hozzá akarunk
férni azokhoz a természetes ösztöneinkhez, amelyek e munka elvégzéséhez
szükségesek, sőt, bízni is akarunk bennük, akkor szükségünk van egymásra,
szükségünk van a közösség, a társadalom támogatására – legalább annyira,
mint amennyire a gyerekeinknek szükségük van ránk. A magányos
gyereknevelés egyenlő a stresszes gyerekneveléssel, de az is feszültséget
okoz, ha mindig lépést akarunk tartani az aktuális, az ösztöneinknek
ellentmondó, a (bocs, Dwight Eisenhower) szülőipari komplexumból
származó{58} „szakértő” tanácsokkal. A zaklatott gyereknevelés viszont a
személyes és közösségi bajok melegágya.
 13. fejezet

A rossz irányba kényszerített

agy
A tönkretett gyerekkor

Nincs semmi, ami pontosabban megmutatná egy

társadalom lelkét, mint az, ahogy a gyerekeivel
bánik.
Nelson Mandela{59}

„Vádolták valaha anyahibáztatással?” – kérdeztem Jack Shonkofftól, a

Harvardon dolgozó gyerekorvos-kutatótól. „Sokat aggódom emiatt – felelte.
– Amikor arról beszélünk, hogy milyen erős befolyása van a kapcsolati
környezetnek, akkor könnyen vékony jégre tévedhet az ember, és lehetnek
olyanok, akik azt mondják, hogy a szülők rosszul végzik a feladatukat, és
minden az ő hibájuk.” Dr. Shonkoff, aki munkája során a korai fejlődéssel
kapcsolatos ismeretek szinte minden aspektusával foglalkozott, összefoglalta
azt az alapdilemmát, amellyel mindenkinek szembe kell néznie, aki
komolyan veszi ezeket a kérdéseket: „Nem mondhatjuk, hogy a szülők
hihetetlenül fontosak a gyerekeik életében, viszont baj esetén már más a
felelős. De az az igazság, hogy a szülők nem a társadalomról leválasztva
nevelik a gyerekeiket.”
Egy bölcsebb nézőponthoz jobban körül kell nézni. Igen, a szülők
felelősek a gyerekeikért; és nem, nem ők hozták létre azt a világot, amelyben
fel kell nevelniük őket.
Kulturális ökológiánk nem támogatja a gyerekre figyelő, jelen lévő,
fogékony, szorosan kapcsolódó szülőséget. Ahogy már láttuk, az
elbizonytalanodás az anyaméhbe sugárzott stresszel, a születés
elgépiesítésével, a szülői ösztönök meggyengítésével és a gyerek fejlődési
igényeinek megtagadásával elkezdődik. Azután a napjainkban a szülőkre
telepedő, egyre nehezebben viselhető gazdasági és társadalmi nyomással, a
közösségi kapcsolatok eróziójával folytatódik, és mindezt felnagyítják a
gyerekneveléssel kapcsolatos téves információk. A folyamat újabb
támogatást kap az oktatási rendszertől, amely diákjait gyakran versengéssel
nyomasztja, majd a fogyasztói piac dicsőségére, a gyerekek meg a fiatalok
kizsákmányolásában csúcsosodik ki.
A szülők mindent elkövetnek, ami tőlük telik és mindezt szívből teszik;
azt biztosan tudom, hogy én így voltam vele. De arra is nagyon jól
emlékszem, hogy az „ami tőlünk telik” korlátok közé szorult, mert akkoriban
még sok mindent nem tudtam sem magamról, sem a gyereknevelésről. Hiába
nemesek a szándékaink, ha a képességeinket, amelyekkel valóra váltanánk
őket, komolyan befolyásolják a saját gyerekkori élményeink, a fel nem
dolgozott traumáink, az élet összes stressze és a társadalmi elvárások,
amelyekkel azért terhelnek meg, hogy továbbadjuk őket a gyerekeinknek.
De felszabadít a bűntudat alól, ha erre rájövök, miközben látom a
sebhelyeket, amelyek a fiatalkori korlátaim miatt maradtak a gyerekeimen?
Nem, automatikusan nem. Annyit azonban felismerhetek, hogy a bűntudat és
az önvád nem segít, és különösen a fennálló körülmények ismeretében az is
egyértelművé válhat, hogy máshol kell keresnem a lényeget. Ahogy James
Garbarino sürgetett 1995-ben: „Abba kellene hagynunk a szülők
hibáztatását, és alaposan meg kellene vizsgálnunk, hogy milyen nehéz a mai
mérgező világban gyereket nevelni.”1
Amikor ezt írta, Garbarino a Családi Élet Fejlesztőközpont társigazgatója,
valamint a Cornell Egyetem humán fejlesztési professzora volt, és úgy
gondolta, hogy a gyereknevelést nehezítő, sok szempontból toxikus világ
része „az erőszak, a szegénység és a szülőkre meg a gyerekeikre nehezedő
többi gazdasági probléma, a kapcsolatok felbomlása, a trágárság, a
kétségbeesés, a depresszió, a paranoia, az elidegenedés – mindaz, ami
erkölcsileg bomlasztja a családokat és közösségeket”. De a felsorolásban
szerepelt „sok, sok minden más, ami nem ennyire durva, de legalább ilyen
komoly. A lista előkelő helyén szerepel a szülők kivonulása a gyerekek
életéből.”2 Az evolúciós szabályok durva megsértését ma már oly mértékben
magától értetődőnek tartjuk, hogy szinte észre sem vesszük. És ami még
ennél is rosszabb, azt hisszük, hogy ez így természetes.
A közösségi és családi kapcsolatok meggyengüléséből automatikusan
következik, hogy a gyerekeink máshol keresik kötődési igényeik
kielégítését. A gyerekek sok más faj kölykeihez hasonlóan mindenképpen
kötődni akarnak valakihez: az idegrendszerük ezt diktálja. Ha nincs az
életükben olyan megbízható személy, akivel szoros viszonyt alakíthatnak ki,
félelmet és zavart éreznek. Összegubancolódik az agyuk huzalozása. Ennek
következtében pedig nem fejlődnek ki rendesen azok az alapvető neurális
hálózatok, amelyek például a tanulási képességért, az egészséges társas
kapcsolatok megteremtéséért vagy az érzelmi irányításáért felelnek.
A gyerek agyában semmi sem mondja meg, hogy kihez kellene kötődniük.
Ha szabad így fogalmaznom, a Természet azt feltételezi, hogy a szülők
folyamatosan jelen vannak. A gyerekek úgy születnek, hogy ez az elvárás
van a testükbe és az idegrendszerükbe kódolva. Az éretlen agy nem tudja
elviselni azt, amit Gordon Neufeld „kötődési űrnek” nevez – azt a helyzetet,
amelyben nincs senki, akihez kapcsolódni lehetne. A kacsafióka, amely
éppen akkor bújik ki a tojásból, amikor nincs látótávolságon belül az anyja,
teljes bizalommal követni kezdi azt, akit először meglát – a legközelebbi
libát, mókust, parkőrt vagy akár távirányítós játék autót – a vákuumot be kell
tölteni, és be is tölti azzal, aki éppen a szeme elé kerül.
A mai gyerekek szeme elé már egészen fiatal korukban a kortárs
csoportjuk kerül. A többgenerációs, felnőtt vezette közösségek
meggyengülése miatt magukra maradnak, így kicsik és nagyok kénytelenek
egymás közt keresni az elfogadást. Fejlődéslélektani szempontból ez a biztos
kudarc útja.
Szeretném egyértelművé tenni, hogy az a vágy vagy inkább szükséglet,
hogy az ember a saját korcsoportján belül szoros kapcsolatokat alakítson ki,
természetes és egészséges. Az ilyenkor létrejövő barátságok életre szóló,
különösen gazdag viszonnyá válhatnak. De az érzelmi fejlődés
szempontjából nézve a kortárs orientáció – amikor a gyerek kötődésének
nem a felnőtt, hanem a vele egyidősek társasága a legfontosabb forrása és
helye – egyszerűen katasztrófa.{60} Az a bizonyos vak nagyobb sikerrel vezeti
a világtalant, mint amekkorával éretlen teremtmények kormányozhatják
egymást az érzelmi érettség felé. Aaron, két fiam közül a fiatalabbik, aki
most negyvennégy éves, visszatekintve úgy látja, hogy ez a helyzet
korlátokat szabott neki. „Kamaszkoromban az volt a leglényegesebb, hogy
mit gondolnak rólam a barátaim, mennyire fogadnak el, mit kell tennem,
hogy megfeleljek az elvárásaiknak – idézte fel nemrégiben. – Emiatt egészen
felnőttkoromig éretlen maradtam.” Kortárs orientációja persze nem a
kortársai miatt vált fontossá, hanem természetes következménye volt annak,
hogy a szülei kiskorában nem hangolódtak rá érzelmileg, és elérhetetlenek
maradtak számára.
Ahogy már beszéltünk is róla, az érés folyamatának a feltétel nélküli
elfogadásból kiinduló, szilárd kapcsolatokban formálódó érzelmi biztonság
az előfeltétele. Amikor a gyerekeket beszippantja a kortárs közeg, akkor
általában elvész a felnőttel meglévő alapvető kapcsolat biztonsága.{61}
Azokban a kultúrákban, ahol a legfontosabb dolgok a helyükön vannak, a
fiatalok barátsága közösségi háttér előtt virágzik, és gondoskodó felnőttek
ellenőrzik. A mi társadalmunkban a kortárs viszonyok nem a védelmező
felnőttkapcsolatok kontextusában, hanem azoktól távol valósulnak meg.
Ha a gyerekek ébren töltött életének nagy része az őket óvó felnőttektől
távol telik, az agyuknak muszáj két versengő kapcsolódás között választania:
a szülőkkel meglévő kötelék természetes fontossága és a kortárs világ
szirénhangjai között ingadoznak. Ha a szülők alulmaradnak, a gyerekek jobb
híján kénytelenek egymásra hagyatkozni. Ami azt jelenti, hogy ők is
veszítenek. Mindezt csak súlyosbítja a popkultúra csillogása, amely éretlen,
alig felnőtt celebeket állít eléjük példaképül, hogy gyerekek és kamaszok
milliószám „kövessék” (milyen árulkodó szó) őket a közösségi médiában.
Régebbi korokban ezek a fiatal emberek érett, felnőtt figurákat követtek
volna figyelemmel.
Biztosan vannak szülők, akik tiltakoznak, amikor ezt olvassák. „De az én
gyerekeim barátai kedvesek, elfogadók, nyitott szelleműek!” E
tulajdonságok valóban nagyon fontosak, de ha egy gyerek, különösen, ha
kisebb, az első számú segítőjét és vigaszát a kortárs csoportban találja meg,
az inkább a küszködés jele, mint ok a reményre. A legkiválóbb kortársak is
nehezen nyújtanak olyan támogatást, amelyre a biztonságos fejlődés
érdekében szükség volna. Több hiányosságuk mellett a gyerekek nem
várhatják a társaiktól, hogy következetesek legyenek: sokunk emlékei között
szerepelhet az első, szomorú nap az iskolában, amikor rá kellett
döbbennünk, hogy egykori barátunk a nyáron barátságtalan figurává
változott. A gyerekek azt a feltétel nélküli pozitív figyelmet sem tudják
nyújtani egymásnak, amely az egészséges fejlődés táptalaja – hiszen ez még
a jó szándékú felnőttek számára sem mindig egyszerű feladat. Alapszabály:
az éretlen kortársak eredendően képtelenek elfogadni egymást úgy, ahogy
vannak, vagy testileg, lelkileg, érzelmileg támogatni egymást, amikor az
érzelmeik sebezhetővé teszik őket – arról már ne is beszéljünk, amikor
nyíltan kifejeznék ezeket az érzelmeket, vagy jeleznék társaiknak, hogy
szoronganak; vagy esetleg élveznék, vagy legalább elviselnék a
vérmérsékletük különbözőségeit. A kortárs csoport csupán saját, hiányos
eszközeire támaszkodhat, és csupán feltételekhez kötött, vagyis bizonytalan
elfogadást kínál, amely az őszinte megmutatkozás helyett gyakran a
személyiség elnyomását és konformitását követeli meg.
Rosszabb esetben a kortárs tájékozódás a gyerekeket az elutasítás,
kiközösítés, bántalmazás veszélyének teszi ki. Natalie Angier a következőket
írja 2001-es, a The New York Timesban megjelent cikkében: „A hírek
erőszakosodásról szóló beszámolókkal vannak tele. Az Egyesült Államok
Nemzeti Egészségügyi Intézetének kutatói kivételesen átfogó felmérést
készítettek a gyerekek fejlődésével kapcsolatban, és e szerint a
középiskolásoknak körülbelül negyede volt elkövetője vagy áldozata (vagy
néhány esetben mindkettő) komoly vagy folyamatos bullyingnek, amelybe
beletartoznak a fenyegetés, a nevetségessé tétel, a csúfolás, a pofozkodás, az
ököllel verekedés és a gúnyolás különböző fokozatai.”3 Európából is hasonló
számokról érkeznek jelentések.4 A hivatalnokoknak és iskolavezetőknek
Spanyolországtól Németországig, Angliától a Cseh Köztársaságig szembe
kell nézniük a problémával. Az Egészségügyi Világszervezet 2012-ben úgy
becsülte, hogy a gyerekek egyharmadát bántalmazták már a kortársai.5
Manapság túl sokszor hallunk olyan kamaszokról meg náluk fiatalabbakról,
akik közönyösek, vagy legalábbis annak mutatják magukat, amikor a valódi
világban zajló szenvedéssel találkoznak, sőt, „izginek” látják, ami történik.
Gyakran olvashatunk a közösségi médián keresztül elkövetett szexuális vagy
másfajta bántalmazásról, mintha a serdülők az élet mókás részének tartanák
az ilyesmit, még akkor is, ha a fájdalom, amelyet okoztak, esetleg
öngyilkossághoz vagy önbántalmazáshoz vezetett.
2019-ben egy Vancouver kertvárosából származó, helyét nem találó
tizenéves fiú kábítószer okozta halála megrázta a világot. A National Post
beszámolója szerint „augusztus 7-én a tizennégy éves Carson Crimeni, akit a
hírek magányos, mindenáron beilleszkedni igyekvő srácnak írnak le, idősebb
társaival együtt drogozott a Brit Columbia-i Langley egyik
gördeszkaparkjában. A nagyobbak lefilmezték, ahogy egyre zavarodottabbá
válik. Gúnyolták és kinevették. A videót feltöltötték a netre, és mindenkivel
megosztották. »Egy 12 éves próbálkozik a mollyval«{62} – írták a felvétel alá,
amelyen a verejtékező Carson látszik. Szürke, kapucnis pulóverében és
fekete nadrágjában egészen kis gyereknek tűnik. »Eléggé benne van« –
kommentelte a Global News szerint valamelyikük egy másik filmecske alá.
A későbbi képsorokon már ide-oda rángatózik és forog a szeme. Átizzadja a
pulóverét. Az orrát törölgeti.” Néhány órával később, amikor rátaláltak, még
élt, de már nem lehetett megmenteni. A CBC beszámolója szerint a
legszörnyűbb pillanatban „egy másik kamasz kitett egy képet a mentőautóról
a netre, azzal a poénkodó megjegyzéssel, hogy »Carson majdnem meghalt,
LOL«.”6 Ezután már egészen kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a
„majdnem” feleslegessé váljon.
Carson Crimeni tragédiája extrém eset, de sok gyerek él a generációs
visszautasítás, gúny és bántalmazás árnyékában – vagy maguk kezdenek
erőszakoskodni másokkal. Ebben a légkörben a fiatalok azzal védekeznek,
hogy lekapcsolják a sebezhető érzelmeiket. A sebezhetőség előli menekülés
– akár az otthoni, nyomasztó helyzet, akár a kortársak miatt történik –
megbénítja az érést, a valóban független én kialakulását.
„Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a gyerekek manapság
elveszítik a gyengéd érzéseiket – mondta Gordon Neufeld az Európai
Parlament előtt tartott, éleslátó beszédében. – Sok fiatal túllépett a
szomorúságán, a riadtságán… a szégyen és zavar érzésén. Érdekes, hogy a
kutatások szerint amikor a gyerekek nem pirulnak el többé, akkor az
empátiától is elbúcsúznak. Kiderült, hogy a másokra figyelés is sérülékeny
érzés, mert csalódásba torkollhat. Tudjuk, hogy az összes átélt emóció közül
az elhagyatottság ejti az emberen a legnagyobb sebet… Sajnos korunk
gyermekei kénytelenek elviselni, hogy szüleik egyre távolabb kerülnek
tőlük, és minden korábbi generációnál inkább kénytelenek a kortársaikra
hagyatkozni.” 7 Végkövetkeztetése szerint az eredmény „jelentős
érzésvesztés”, mivel a fiatal agy önvédelmi apparátusa leragad annál az
igyekezetnél, hogy „megvédjen… a sebezhetőség minden másnál erősebb
érzése ellen”. Ezúttal is azt látjuk, hogy meggyengül a gyerek érzelmi
apparátusa, aki emiatt egyre kevésbé képes átélni saját emberi létezését.
De miért kellene nyitottnak maradnia a saját sebezhetőségére? Talán azt
kellene akarnunk, hogy sebezhető legyen? Gordon és én közös könyvünkben
is érintettük ezt a témát.

Az érzelmeink nem luxuscikkek, hanem alapvető részei a

lényünknek, a természetünknek.
Nemcsak azért léteznek, hogy örömet szerezzenek, hanem
létfontosságú túlélési funkcióval is rendelkeznek. Segítenek
eligazodni, értelmezik a világot számunkra, olyan alapvető
 információkkal látnak el minket, amelyek nélkül nem tudnánk
boldogulni. Elmondják, mi veszélyes és mi jóságos, mi fenyegeti a
megmaradásunkat, és mi szolgálja a fejlődésünket. Képzeljük el,
milyen kiszolgáltatottak lennénk, ha nem látnánk, nem hallanánk,
nem tudnánk ízlelni, vagy érzékelni a forróságot, a hideget vagy a
fizikai fájdalmat. Ha lezárjuk az érzelmeket, elveszítjük az
érzékelő rendszerünk egy nélkülözhetetlen részét, és – ami még
fontosabb – alapvető, nélkülözhetetlen részét annak, akik vagyunk.
Az érzelmek miatt érdemes élni, az élet tőlük izgalmas, kihívást
jelentő és jelentéssel bíró. Az érzelmek indítanak minket a világ
megismerésére, motiválnak felfedezésekre, és segítik elő a
fejlődésünket. Mi, emberek egészen a sejtjeink szintjéig vagy
védekező, vagy fejlődési módban működünk, de nem lehetünk
egyszerre mindkettőben. Amikor a gyermekek sebezhetetlenné
válnak, többé nem látják az életet végtelen lehetőségnek, magukat
olyannak, akiknek határtalan képességeik vannak, és a világot sem
tekintik hívogató, tápláló arénának az önkifejezésük számára. A
kortárs-orientáció által rájuk kényszerített sebezhetetlenség bezárja
a gyermekeket a korlátaik és a félelmeik közé. Nem csoda, hogy
manapság olyan sok fiatalt kezelnek depresszióval, szorongással és
más rendellenességekkel.
Az a szeretet, figyelem és biztonság, amit csak a felnőttek
tudnak nyújtani, megszabadítja a gyermekeket attól a vágytól,
hogy sérthetetlenné és sebezhetetlenné váljanak, és lehetőséget ad
nekik a valódi életre és igazi kalandokra, amit sem a kockázatos
tettek, sem az extrém sportok vagy a drogok nem biztosíthatnak a
számukra. E nélkül a biztonság nélkül a gyermekeink arra
kényszerülnek, hogy feláldozzák azt a képességüket, hogy
fejlődjenek és lelkileg éretté váljanak, hogy értelmes kapcsolatokat
teremtsenek, és hogy a legmélyebb és legerősebb önkifejezési
ösztöneiket kövessék. Ami a végső elemzést illeti, a sebezhetőség
elől való menekülés nem más, mint menekülés önmagunk elől. Ha
nem tartjuk a gyermekeinket a közelünkben, ha nem ragaszkodunk
hozzájuk, annak a végső ára az lesz, hogy nem lesznek képesek
megőrizni a valódi énjüket.{63}

Miért akadályozza az érést, ha valaki menekül a sebezhetősége elől? A

Természetben semmi sem „válik önmagává” anélkül, hogy sebezhető volna:
a hatalmas fa is lágy és rugalmas hajtásból nő, ahogy a legkeményebb
páncélt viselő állat is lágy páncéllal bújik ki a tojásból. Ugyanez a szabály az
emberre is vonatkozik: érzelmi sebezhetőség nélkül a fejlődés sem
lehetséges. Még a legkeményebb tulajdonságainknak, például az
erélyességnek, elszántságnak, önbizalomnak és bátorságnak is van egy
lágyabb változata, szükségszerű előzménye – persze csak akkor, ha nem
puszta nagyszájúskodás, hogy birtokoljuk őket, hanem valóság.
A sebezhető érzések kikapcsolása nemcsak az érést késlelteti, hanem az
üresség tudatát is megerősíti bennünk. Unalmat ébreszt, megmérgezi az
őszinte intimitást, gátolja a kíváncsiságot és a tanulást, táplálja a jelentől
való eltávolodás igényét, és versengő játékokban, örökös háttérzajban,
közösségben átélt kockázatos helyzetekben meg magatartásokban és
árucikkek utáni vágyakozásban talál kényszeres stimulációt, vagy
kábítószerek segítségével menekül a hétköznapok elől.
Az anyagias társadalmat a profitszerzés parancsa mozgatja, ami a
gyerekek és fiatalok kulturálisan létrehozott áligényeit is könnyedén ki tudja
használni. „Komolyan aggódnunk kellene a társadalmunk lelkéért – írja Joel
Bakan, a Brit Columbia-i Egyetem jogászprofesszora Childhood Under
Siege (Ostromlott gyerekkor) című kötetében.8 A részletekbe menően
dokumentált és felkavaró könyv azokat a gonosz és kifinomult módszereket
írja le, amelyekkel a gyerekek érzelmi igényeit felismerő nagyvállalatok
profitot termelnek. A manipuláció régóta maradéktalanul tudatos, és nem
változik. 1983-ban a cégek százmillió dollárt költöttek közvetlenül a
kiskorúakat célzó reklámokra. Nem egészen három évtizeddel később ez az
összeg elérte a tizenötmilliárd dollárt.{64}
Miközben a szülői stressz és a kortárs orientáció egyesült erővel gyengíti
meg a gyerekek óvó felnőttekhez kötődő kapcsolatát, a nagyvállalatok
éretlen elmék ellen indított ostroma kihasználja és növeli a fontos
kapcsolatok elvesztése után maradt űrt. A többi ártalommal együttműködve
csapolják le a gyerekkorból azt az érzelmi gazdagságot, amelyen a
fejlődésünk múlik. Bakan egy évtizeddel ezelőtt így figyelmeztetett: „Az
Egyesült Államokban élő átlagos gyerek évente harmincezer televíziós
hirdetést lát. A legtöbb egyenesen neki ajánlja a terméket… és közben
mindegyik egy sor finom, de ártalmas üzenetet hordoz: hogy az árukhoz
fűződő kapcsolat segítségével lehetnek boldogok; hogy nem emberekre van
szükségük, hanem dolgokra; hogy a gyorséttermek és a játékgyárak jobban
tudják, mi a jó nekik, mint a szüleik és a tanáraik; hogy a márkák határozzák
meg igazán a társadalmi értéküket és azonosságtudatukat.”9 Ezek a
folyamatok azóta a közösségi média és digitális hirdetések terjedésével csak
felerősödtek.
Bakan meginterjúvolta a világ néhány legnevesebb, gyerekekre
szakosodott marketingesét. Egyiküket, a dán Martin Lindstrømöt komolyan
aggasztotta a munkájának eredménye. A szerző azt írja, hogy Lindstrøm
szerint „a gyerekek állandó és egyre erősödő kitettsége a marketingnek az ő
maguk és a jövőjük szempontjából is katasztrófához vezet… Nagyon
egészségtelen, és amit most látunk, csupán a kezdet.” Lindstrøm azt jósolta,
hogy a hirdetési ipar tovább fogja rongálni a gyerekek képzeletét és
kreativitását. De a munkáját azért nem adta fel. „Ezek a marketingesek
okosak, éles szeműek és elég gonoszak – mondta nekem Bakan. – Tudják,
mit csinálnak. [Lindstrømnek] is vannak gyerekei, és amikor erről
beszéltünk, kritikusan viszonyult a szakmájához, úgy gondolta, hogy
szörnyen rossz irányba haladunk.”
Bakan úgy foglalta össze, hogy a dán szakember riasztóan pontosan
ismeri a célpontjainak lelkivilágát: „A gyerekek számára minden érzelmi
kérdés… és a marketinges akkor végzi sikeresen a munkáját, ha a
legalapvetőbb érzéseket éri el a legmélyebb szinten. A szeretet, amely a
gondoskodást, az érzelmeket, a romantikát idézi meg, az egyike ezeknek az
érzelmeknek… A félelem – amelyhez az erőszak, a megfélemlítés, az
iszonyat, a kegyetlenség, a háború társul – a másik. Azután ott van a
hatalom, ami a gyerekeknek arra a vágyára épül, hogy függetlenné
válhassanak a felnőttektől.” Ez az ügyes kis elemzés nem azzal a céllal
készült, hogy a gyerek elméjét az egészség, a méltóság, az önállóság és az
autentikus függetlenség felé mozdítsa, hanem éppen az ellenkezőjét
igyekszik elérni: hogy a kiszemelt elméket szándékosan zsákmányul ejtse, és
életük végéig profitorientált piaci erők foglyává tegye őket. A cél a
gyerekkor tönkretétele: a növekedésnek azt az időszakát rombolja, amelyet a
Természet úgy tervezett, hogy az ifjú emberek a saját kiteljesedő
képességeik, egyre érettebb érzelmeik, elmélyülő empátiájuk és önmaguk
megértése felé haladjanak; megtanulják, miképpen teremthetnek kapcsolatot
másokkal, hogy abból mindkettejüknek előnyük származzon; elkezdjék
felismerni a kreatív lehetőségeiket, és megértsék a következő generáció
felnevelésének szabályait.
Amit a nagyvállalati gépezet rátukmál a gyerekekre, az mind káros: az
előre beállított játéklehetőségek, a videójátékok, a tömegtermelésben készült
játékszerek, az összes ketyere, a különböző korcsoportokra fókuszáló online
platformok, az őszintétlen érzelmesség és a bölcsődéseknek meg
óvodásoknak szánt felszínes tévéműsorok, valamint a szexualitás
kamaszokat és egyre fokozódó mértékben a kisebbeket célzó, egyre
elfogadottabbá váló, csillogó, lélektelen, pornóközeli ábrázolása. „Rossz
irányba kényszerítjük az agyat” – ismerte el Lindstrøm Bakannek. A
marketinggurunak pszichológiai és neurológiai szempontból is teljesen igaza
volt. Az, hogy a Facebook (amelyet nemrégiben Metára kereszteltek) az
Instagramon keresztül tudatosan reklámoz olyan appokat, amelyek károsítják
a tizenéves lányok lelki egészségét, csupán egy a közelmúlt lelepleződései
közül, amelyek megmutatják, hogy mit művel az óriáscég a gyerekek
lelkével.10
Habár a veszély, amelyet a digitális eszközök és a média mindenütt jelen
lévő, kényszereket ébresztő, kereskedelmiesített világa szabadított a
gyerekek agyára és lelkére, a kezdet kezdetétől komoly riadalmat keltett
azok között, akik figyelték a hatását, a jelenség tovább virágzik és terjed. És
most arról is beszélek, hogy kisgyerekek használják, meg arról is, hogy a
felnőttek a gyerekek jelenlétében kényszeresen nyomkodják a digitális
eszközeiket.
Beszéltem dr. Shimi Kanggel, a Harvardon végzett pszichiáterrel, a
kamaszkori addikciók specialistájával, aki nemrégiben The Tech Solution –
Creating Healthy Habits for Kids Growing Up in a Digital World (Megoldás
a technikára – Egészséges szokások megteremtése a digitális világban
felnövő gyerekek számára) címen írt könyvet. „Jelenleg az a helyzet, hogy
az anyák telefonálnak szoptatás közben, vagy a csecsemő kezébe adják a
telefonjukat, amíg pelenkázzák őket – mondta. – A pelenkázás régen
izgalmas, változatos élmény volt, amelyet a gondozó és a csecsemő együtt
élt át. Ki kellett találni, hogyan lehet rávenni a babát, hogy nyugton
maradjon, most meg kap egy mobilt, és mozdulatlanul fekszik. Ha bemegy
egy étterembe, biztosan számtalan gyereket fog látni, akit egy iPad vagy egy
komputer előtt etetnek. Mindenütt ez megy. A telefon lenyűgözi a fiatal
agyat.” Kiszorul a helyéről a kötődés neurobiológiai késztetése, azoknak a
kapcsolatépítő, hangulatszabályozó agyi vegyületeknek (például az
oxitocinnak, a szerotoninnak és az endorfinnak) a termelődése, amelyek a
szülő és a csecsemő neurális hálózataiban is felszabadulnak, amikor
egymásra figyelve, egymásra reagálva találkozik kettejük tekintete. Ezekről
a vegyületekről, mutat rá dr. Kang, tudjuk, hogy „a hosszú távú boldogság és
siker kulcsai”. A gyerek ebben a helyzetben is olyan üzenetet kap, amelyet
nem szándékosan küldtek, de súlyos sebet ejt: „Nem vagy fontos”.
Nem kell hozzá agykutatónak lenni, hogy megértsük, mi teszi a
készülékeket olyan lenyűgözővé a fiatal elme számára, de az agykutatás
fontos szerepet kapott a kütyük megtervezésében. „A videójátékokat, a
közösségi médiát, az elektronikus készülékeket és az applikációkat úgy
tervezik, hogy a fejlődő agy csak rájuk figyeljen, és cserébe
dopaminfröccsökkel jutalmazzák” – írja dr. Kang.11 A dopamin, ahogy majd
látni fogjuk, az addikciós folyamat legfontosabb anyaga, és nem számít,
hogy egy kábítószerre vagy egy magatartásra szoknak-e rá a segítségével.
Egyike az agyban termelt jutalmazó vegyületeknek, amelyek izgatott,
motivált, tetterős és örömteli érzéssel töltenek el. Amikor Kang azt állítja,
hogy a digitális alkalmazásokat és készülékeket úgy tervezik, hogy a
gyerekek agya dopamint kezdjen termelni tőle, akkor nagyon pontosan
fogalmaz. „A mobilt – mondta – a világ legjobb neurológusai és
pszichológusai tervezték, akik az agykutatás legújabb eredményeire, az
emberi motivációk és jutalmazási ciklusok pontos ismeretére támaszkodtak,
és mindezt beépítették a készülékbe.” Példaként megemlített egy céget,
amelynek a neve és a célja annyira didaktikusan egyértelmű, hogy az ember
azt hinné, egy szatirikus regényben vagy filmben szerepel: Dopamine Labs.
„Egy neurológus és néhány szoftverfejlesztő alapította – mesélte –, és nem
kínálnak semmi mást, mint hogy tanácsokat adnak cégeknek, és segítenek
nekik a dopamintermelés beindításában… Úgy hívják: meggyőző tervezés.”
A lényeg természetesen az addikció. Egy nagyvállalat érdekei felől nézve
nincs jobb ügyfél annál, aki képtelen betelni az áruval, amelyre nincs
szüksége, de úgy érzi, feltétlenül meg kell szereznie.
Egy 2019-es tanulmány, amelyet a tekintélyes JAMA Pediatrics című,
gyerekgyógyászattal foglalkozó folyóirat jelentetett meg, az elsők között járt
utána a képernyőt bámuló fiataloknál fellépő neurobiológiai hatásoknak.
„Egyetlen generáció elég volt hozzá – írták a szerzők –, hogy egy
úgynevezett kontrollálatlan kísérlet során teljesen digitalizálódjon a
gyerekkor, és döntő befolyást gyakoroljon a játékra, a tanulásra és a
kapcsolatteremtésére… A használat csecsemőkorban kezdődik, idősebb
korban egyre több időt vesz igénybe, és nemrégiben végzett becslések
szerint a kilenc év alattiak esetében az óvodai vagy iskolai alkalmazás idejét
leszámítva napi két óránál tart… A kockázatok között van a beszédkészség
romlása, a rossz alvás, a végrehajtó és általános észlelő funkciók károsodása,
a szülő és a gyerek közös tevékenységeire, köztük a közös olvasásra szánt
idő csökkenése.” A felmérés, amelyet fejlett agyi képalkotó műszerek
segítségével, iskolakezdés előtt álló gyerekeken végeztek, arra az
eredményre jutott, hogy a képernyő előtt töltött idő növekedése összefügg az
agy fehérállományának rosszabb működésével „a központi nyelvi és a
kialakuló írás-és olvasáskészséget támogató fontosabb idegpályákban”.12
Mari Swingle zaklatott, figyelemzavaros, addikcióra hajlamos fiatalokat
kezel. Neuropszichológus, és ő írta az agy és a digitális kultúra kapcsolatáról
szóló egyik legteljesebb összefoglalást, amelynek címe: i-Minds – How and
Why Constant Connectivity Is Rewiring Our Brains and What to Do About It
(Az e-agyak – Hogyan és miért alakítja át az agyat a folyamatos
összekapcsolódás, és mit tehetünk ellene). „Az autistákra jellemző
tulajdonságok jelennek meg nem autista gyerekeknél – mondta egy
beszélgetésünk során. – Nem mosolyognak vissza, korukhoz képest
rosszabbak a verbális képességeik. Régen nagy szeretettel azt mondhattam,
»mennyi dolguk van a kicsikéknek«; ma céltalanul rohangálnak, készülék
nélkül pedig zombivá válnak… Vannak gyerekek – na meg azért felnőttek is
–, akik hozzászoktak, hogy különösen hosszú időt töltsenek készülékekkel.
A séta nem jó, a kenuzás nem jó, még a gyorskorcsolyázás – vagy egy
csomó minden más –, a síelés és az összes ehhez hasonló foglalatosság is
háttérbe szorul.” Dr. Swingle-t is komolyan aggasztja, hogy milyen hatást
gyakorol a folyamatos képernyőhasználat az agy fejlődésére: „Kevésbé
tudnak az átlagos, alapdolgokra összpontosítani: megfigyelésre,
elmélkedésre és az egyik állapotból a másikba váltásra, pedig ezekből
származnak az ötletek – amit a húsz év alattiak ma ürességnek éreznek, és
unalmasnak neveznek… Az agy ilyenfajta változása biológiai és kulturális
szinten is befolyásolja a tanulást, a közösségi életet, a pihenést, a
párválasztást és a kreativitást – lényegében minden tényezőt, amely egy
társadalmat és kultúrát meghatároz. Azok a neurofiziológiai folyamatok,
amelyek a hangulatot és viselkedést irányítják, fokozatosan elveszítik a
befolyásukat.”13
A doktornő érti, mi tetszik a jó szándékú szülőknek is a digitális
médiában: nagyon jól jön stressz és fáradtság esetén. A használatához nincs
szükség előzetes tervezésre (vagy csak egy nagyon kicsire). „Azonnal
bevethető, és a szülők, a gondozók vagy akár a tanárok pihenhetnek és
lazíthatnak pár percet a segítségével – nyilván nagy szükségük is van rá.” Ez
az az eset, amikor az egyik probléma megoldása hozza létre a másik
problémát. Szörnyen sok feszültséggel terhes világunkban érthető, ha valaki
egy kis nyugalomra vágyik, de ennek ára van – és a nagy részét a gyerekeink
fizetik meg.
A reklámszakemberekhez hasonlóan ezeknek az eszközöknek a feltalálói
és elterjesztői is tudják, milyen bajokat okoz a portékájuk, sőt, komolyan is
veszik – mármint, amikor a saját gyerekeikről van szó. A Business Insider
egyik 2019-es cikke részletesen leírja, hogy a Szilícium-völgyben dolgozó
magas beosztású tisztségviselők – köztük az Apple, a Google vagy a
kifejezetten gyerekeket célba vevő Snapchat app alapítói és igazgatói (!) –
mi mindent tesznek azért, hogy otthon korlátok között tartsák a gyerekeik
képernyő előtt töltött idejét.{65} 14 Jellemző, hogy az Apple azóta elhunyt
CEO-ja, Steve Jobs is megtiltotta a kisgyerekeinek, hogy játsszanak az
újonnan piacra dobott iPaddel.
Csak rossz híreim vannak? Természetesen nem; semmi sem ennyire
egyszerű. Ellen Friedrichs, a Brooklynban élő egészségtanár, aki egészen
különböző hátterű fiatalokkal dolgozik, azt írja, hogy a tanítványai egy
részének „az internet volt a mentőöv. A kisvárosi, vallásos közösségben élő
queer srác, akinek minden vasárnap délelőtt végig kellett hallgatnia egy
homofób prédikációt… felment a netre, és rátalált a »hozzá hasonlókra« –
korábban ez nem lett volna lehetséges.” És a mentőöv nemcsak a
marginalizált fiataloknak segít. Amikor ezt írom, már egy év telt el úgy, és
még nincs vége, hogy egy komputer segítségével tartom a kapcsolatot a
világ különböző pontjain élő családtagjaimmal, barátaimmal és diákjaimmal.
A Covid–19-járvány idején a legtöbben megtanultuk tisztelni a technológia
közösségi életet támogató erejét, és azt, ahogy sokak számára megkönnyíti
az egyébként elviselhetetlen elszigeteltséget. De ne dőljünk be az előnyökre
mutogató hamis optimizmusnak vagy elégedettségnek. Az online érintkezés
örömei és áldásai képtelenek lépést tartani a kapcsolatok megszűnésének
járványszerű terjedésével, és nem csillapíthatják azt az aggodalmat, hogy
nem tudjuk, mit programoz a digitális világ a gyerekeink kognitív és érzelmi
operációs rendszerébe.

Amikor 2020 májusában a Covid-karantén után újra kinyitottak a québeci

iskolák, kiiktatták a tanrendből az úgynevezett nem lényeges tárgyakat, a
zenét, a drámát, a művészetet és a testnevelést. Azt feltételezték, hogy a
tudásalapú órák fontosabbak – de felmerül a kérdés, hogy milyen
szempontból fontosabbak. A munkaalkalmasság előtérbe helyezése még nem
jelent egészséges fejlődést, pedig az általános értelemben vett
gyereknevelésben az utóbbinak kellene az oktatási rendszer fő céljává
válnia. Ha csupán a készségfejlesztés szempontjait alkalmazzuk, akkor a
jelenlegi nevelési elveink elmennek a lényeg mellett, mert a kognitív
képességek a stabil érzelmi szerkezeten múlnak, márpedig ennek a
felépítéséhez játszani kell.
„Régen úgy gondoltuk, hogy az agyat az iskola építi – mondta Gordon
Neufeld Brüsszelben. – Ma már tudjuk, hogy a játék építi az agyat, amit
azután az iskola használ… A fejlődéshez elsősorban játékra van szükség.”
Azok a tantárgyak, amelyeket a québeci iskolai hatóságok feleslegesnek
ítéltek, a legfontosabb neurális hálózatokkal állnak összefüggésben. Minden
emlőskölyök játszik, méghozzá nagyon fontos okokból. Jaak Panksepp
idegtudós meghatározása szerint, más emlősökhöz hasonlóan, nekünk is van
egy direkt e célra elkülönített JÁTÉK rendszer az agyunkban. A játék az agy
fejlődésének egyik legfontosabb motorja, és az érzelmi érési folyamatnak is
kihagyhatatlan szereplője. „Mint faj jórészt a játékosságunk, valamint az
ennek következtében kialakuló intelligenciánk és hatékonyságunk miatt
fejlődtünk kulturálisan – írja James Garbarino.15 Gordon Neufeldnek
határozott meggyőződése, hogy a szívből jövő játéknak nem az eredmény a
lényege: maga a tevékenység fontos, nem a siker. A kötetlen játék a
gyerekkor egyik „nem csökkenthető szükséglete”, ma mégis feláldozzuk a
konzumörömök és a digitális kultúra oltárán. „Kultúránk nem tiszteli az
alapvető fejlesztési feladatokat – mondta nekem Stephen Porges neurológus.
– Alapvető fejlesztési feladat valaki mással játszani, nem egy Xboxszal.
Nem egy mobilon kell beszélgetni, meg SMS-t küldözgetni, hanem szemtől
szemben kell szót váltani valakivel. Így zajlik a neurológiai edzés, amely
fejleszti az alkalmazkodóképességet, és alkalmassá teszi az embert a belső
érzelmi állapotainak szabályozására.”
Szeretném egyértelművé tenni: az a véleményem, hogy a digitális világ/a
képernyők befolyása szinte felmérhetetlenül káros. 2016-ban azt írták, hogy
a brit gyerekek öt-és tizenöt éves koruk között naponta három órát töltenek
az interneten, és több mint két órán keresztül néznek tévét. Ezzel ellentétben
az érdek nélküli könyvolvasás ideje napi egy óráról (amelyet nem olyan
régen, 2012-ben mértek) négy évvel később alig több mint fél órára esett
vissza.16 A játék nagy része manapság egyedül zajlik egy képernyővel
szemben, és pixeles avatárok meg test nélküli hangok helyettesítik az igazi
játszótársakat. Mennyi időt hagy mindez a kötetlen, kreatív, más
foglalatosságok közül kiemelkedő, interaktív, egyéni vagy közös
tevékenységre? Milyen agyak formálódnak így?
Ugyanezt a kérdést az oktatási rendszerrel kapcsolatban is feltehetnénk.
2016-ban a Fulbright-ösztöndíjas amerikai professzor, William Doyle, aki
épp akkor tért haza a Kelet-finnországi Egyetemen töltött szemeszteréről, azt
írta a The Los Angeles Timesban, hogy az elmúlt öt hónap alatt a családja
„meghökkentően stresszmentes és meghökkentően jó iskolarendszert ismert
meg”. Hétéves fiát a legfiatalabbak osztályában helyezték el – nem
valamilyen megkésett fejlődés miatt, hanem mert a nála kisebbek nem
részesülnek „formális iskolai oktatásban… de sokan járnak egész napos
óvodába, ahol játékkal, dallal, közös feladatokkal és beszélgetéssel
tanulnak”. Amikor iskolába kerülnek, negyvenöt perc osztályteremben
végzett munka után mindig tizenöt perc szabadban eltöltendő, kötelező
szünetet kapnak. Doyle felidézte, a leggyakrabban ismételt pedagógiai elvek
közé tartozott, hogy „hadd legyenek a gyerekek gyerekek; a gyereknek a
játék a munkája; és a gyerekek játék útján tanulják a legtöbbet”. Az
eredmény? A tanulmányi felméréseket Finnország mindig a nyugati világ
legjobb vagy egyik legjobb eredményével teljesíti, és a Föld legtöbbet
olvasó országának minősítették.17
„Óvodától gimnáziumig azt harsogják a fülünkbe, hogy a verseny jó,
kívánatos, szükséges, sőt elkerülhetetlen. Minden tanórának ez az üzenete” –
írja Alfie Kohn nevelési tanácsadó kiváló könyvében, amelynek No Contest
– The Case Against Competition – Why we lose in our race to win (vagyis
Nincs verseny – A versengés elleni per – Miért vesztünk a győzelemért
indított küzdelemben) a címe, és a vetélkedésnek az igazi tanulásra
gyakorolt negatív hatását dokumentálja. A szerző azt is nyilvánvalóvá teszi,
hogy a nehezebben kezelhető, szembeszegülő gyerekekre rákényszerített
vetélkedés, dicséret, osztályzat, díjazás és büntetés tönkreteszi a belülről
fakadó motivációt, és aláássa az érzelmi biztonságot.18 „A dicséret motiválja
a gyerekeket? Nyilván! – ironizál Kohn. – Arra motiválja őket, hogy újabb
dicséreteket kapjanak.”
És akkor? – kérdezhetik most önök. Mi baj van a jól megérdemelt
elismeréssel? Úgy tűnik, dicséret és dicséret között is nagy különbség lehet.
A fejlesztőpszichológusok egyetértenek abban, hogy a gyerekek igyekezetére
vonatkozó dicséret segít, és megerősíti az önbecsülésüket, míg az elért
eredmény értékelése csak arra programozza őket, hogy külső jóváhagyást
keressenek – de nem azért, amik ők maguk, hanem azért, amit csinálnak,
vagy amit mások követelnek tőlük. Ez is csak egy gát, amely az egészséges
személyiség kialakulását akadályozza.
Lehet valaki szerető és önfeláldozó szülő vagy pedagógus, a világ,
amelyben manapság gyerekeket kell nevelnie, számtalan módot talál rá,
hogy akadályozza az igyekezetét, és mindannyiszor úgy tesz, mintha az „ez
a helyzet, és kész” igazsága vonatkozna rá. De egyáltalán nincs „kész”: túl
súlyosak hozzá a következmények. A jelen, ahogy pillanatnyilag kinéz,
tönkreteszi a jövőt.
 14. fejezet

A válságok mintázata
Így formálja a kultúra a
jellemünket

És ez a boldogság és az erény titka – vágott közbe

az igazgató a bölcsek fensőbbségével –, hogy az
ember szeresse azt, amit úgyis meg kell tennie.
Minden kondicionálás célja ez: az emberekkel
megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi
rendeltetésüket.
Aldous Huxley: Szép
új világ{66}

Idézzük fel Bessel van der Kolk találó megjegyzését, amely szerint
„kultúránk arra tanít minket, hogy a saját egyediségünkre figyeljünk, de egy
mélyebb szinten alig létezünk elkülönült organizmusként”. Nem vagyok
biztos benne, hogy kényelmetlen vagy megnyugtató az összehasonlítás
(talán mindkettő), de belőlünk, emberekből nagyjából pont úgy hiányzik a
függetlenül, önállóan meghatározott személyiség, mint a hangyákból.
Egy hangyabolyban az összes lárvának szinte ugyanaz a génkészlete: a
királynő, a dolgozó, a katona is egyenlőként kezdi. Hogy melyikükből mi
lesz, és milyen biológiai tulajdonságokkal rendelkeznek majd, az teljes
egészében a boly szükségleteitől függ. Siddhartha Mukherjee onkológus-író
nagyon izgalmas cikket írt erről a New Yorkerben: „A hangyák stabil
kasztrendszerben élnek. A kolóniában élő hangyák általában egymástól
határozottan elkülönülő szerepeket töltenek be, a testük felépítése és a
viselkedésük jellegzetesen eltér egymástól.” A genetikailag azonos testvérek
kizárólag a külvilágból és a közösségből érkező jelek alapján, egymástól
biológiailag eltérő felnőttekké válnak. Ha például az ausztrál ugróhangyák
bolyából eltávolítják a királynőt, a dolgozók „kegyetlen, életre-halálra szóló
harcba kezdenek egymás ellen: csípnek, harapnak, letépik egymás fejét vagy
lábát”, míg néhányan győznek, és uralkodóvá válnak. A DNS-szerkezetük
nem változik, az új királynő testfelépítése mégis átalakul: termékennyé és
dominánssá válik, és hosszabb ideig él, mint ahogy munkás korában ez
várható lett volna.1 Michael Kerr, aki régebben a Georgetowni Egyetem
pszichiátere volt, az emberek családi rendszereiről szóló könyvében
ugyanezt a jelenséget írja le. „A kolónia szintjén zajló folyamat határozza
meg, hogy az egyes lárvákból mi lesz. Ebben az értelemben egy fiatal lárva a
kolónián belül beleszületik egy pozícióba, és a fejlődését a pozíciója
határozza meg.”2
Habár valamennyien szívből hiszünk a mindenkitől különböző
önmagunkról kialakított képben, e szempontból meglehetősen
hangyaszerűek vagyunk. „Az emberi lény sokkal kevésbé autonóm, mint azt
hinni szeretnénk – mondta nekem dr. Kerr egy beszélgetésünk során. – A
nagyobb csoporton belüli kapcsolataink nélkül nem érthetjük meg, hogy
miképpen működünk egyénként.” Másképpen fogalmazva, a jellemünk és a
személyiségünk annak a környezetnek az igényeit tükrözi, amelyben
kialakult. A szerepek, amelyeket kapunk, vagy amelyeket megtagadnak
tőlünk, az, ahogy beilleszkedünk a közösségbe vagy kiszorulunk belőle, és
az, amit a kultúra elhitet saját magunkról, az egészségünket vagy a
betegségeinket is meghatározza. Ebből a szempontból és még sok másból is
a betegség és egészség a társadalmi léptékű makrokozmosz
megnyilvánulása.
Lehet, hogy a gyerekek többnyire modern, elszigetelt családokban
nevelkednek, de e kis szigetek körül ott a tágabb környezet, amelyet a
szűkebb közösség, a környék, a város, a gazdaság, az ország és további
körök jelentenek. A mai világban az összes kontextus kontextusa a
hipermaterialista fogyasztói kapitalizmus, valamint annak számtalan,
mindenhova beférkőző, globalizált megnyilvánulása. Akit elér, annak a
testében és lelkében megjelenik az alapvető – és úgy tűnik, meglehetősen
torz – feltételezés arról, hogy kik és mik vagyunk. Mivel a testi
működésünket és a hétköznapjainkat milliárdféle kötelék kapcsolja össze, a
kulturális normák a testi valóságunkba is beépülnek.
Itt nagyban látjuk a kötődés/önazonosság kötélhúzást. Arra vagyunk
kondicionálva, hogy még akkor is beilleszkedjünk a családba, ha ehhez
hűtlenné kell válnunk valós önmagunk egy részéhez. Ugyanígy arra is fel
vagyunk készítve – sőt, azt is mondhatjuk, ki vagyunk képezve –, hogy
betöltsük a tőlünk elvárt társadalmi szerepet, vegyük fel az ehhez szükséges
személyiségjegyeket, és nem számít, milyen árat fizetünk érte.
Ulf Caappal tizennégy évvel ezelőtt ismerkedtem meg. A teljes észak-
amerikai IKEA HR-ügyekért felelős alelnökeként dolgozott, és úgy tűnt,
sínen van az élete. De ez a világszerte nagyra tartott üzletember mégis azért
keresett meg, mert súlyos egzisztenciális válságba került, és emiatt új
irányba fordult az élete. Szörnyű dologra jött rá: jól fizetett pályája, amely
társadalmunk normál mércéi szerint átütően eredményesnek számított, csupa
olyasmit követelt tőle a hétköznapokban, ami „szélhámosság, illúzió,
hazugság… az életemben szinte semmi sincsen belőlem”. A Csajok{67} című
sorozattal híressé vált Lena Dunham szintén olyasvalaki, aki az általános
mérce szerint kiemelkedően sikeres, mégis egészen hasonló érzésekről
számolt be, amikor beszélgettünk. Kábítószer-használat miatt került
elvonókúrára, ahol azt a feladatot kapta, hogy írja le a jó tulajdonságait.
„Akkor jöttem rá, hogy egyetlen olyan erényemet sem tudom leírni, amely
ne volna igazából valaki másé” – mondta.
Ulf azóta a barátom lett, és esetenként együtt is dolgozunk. Közösen
alakítottunk ki és vezetünk workshopot olyan magas rangú cégvezetők
számára, akik úgy érzik, hogy valóságos önmaguk és munkahelyi
személyiségük szöges ellentétben áll egymással. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy az őszinte gondolataikat, érzéseiket, vágyaikat és
szükségleteiket egyszerűen az irodaajtóban hagyják, és a munkanap
végeztével aztán úgy keresik meg őket, mint a parkolóban hagyott autójukat.
A „szélhámosság” csak akkor tartható fenn, ha az én autentikus részeit
tartósan elzárják, és elveszítik a kulcsot. „A siker érdekében megtagadtam a
személyes értékeimet” – ismerte be Ulf. A hetvenes éveinek közepén jár,
makkegészséges, de meggyőződése, hogy önmaga elnyomása és az
eltávolodás az alaptermészetétől elszívta az életenergiáit: „Észrevettem,
hogy munkába menet nem olyan könnyedek a lépteim, mint valaha. A
betegség felé sodródtam.”
Ulfban volt annyi mély érzés, hogy fel tudja mérni saját elidegenedését, és
túllépjen rajta. Azt persze ő sem tagadná, hogy a privilegizált helyzete is
sokat segített. „Negyven éven át őrült voltam – tekint vissza. – És
kilencvenkilenc százalékban csak arra figyeltem, hogy a társadalom és a cég
mit tart sikernek. Azzal viszont egyáltalán nem törődtem, hogy nekem mire
van szükségem. Ha engedelmeskedtem a cég elvárásának, sikert arattam.”
Tökéletes illusztrációját adja annak a felismerésnek, amelyet egy fiatal
trappista szerzetes, Thomas Merton, a 20. század legbefolyásosabb amerikai
katolikus írója a Hétlépcsős hegy című önéletrajzában ábrázol. „Az e világi
sikerek logikája hamis. Azon a furcsa tévedésen alapul, hogy a
tökéletességet a többi ember véleménye, tetszése és tapsa igazolja.
Hátborzongató lehet mindig csak mások elképzelésében élni, mintha csak ott
nyerhetnénk el valóságos értékünket!”3
Azok az identitásválságok, amelyekhez hasonlót Ulf is átélt, nem
tudatosan alakulnak ki – attól függően jelentkeznek, hogy miképpen
fejlődünk először családon belül, majd különféle más kontextusainkban. „A
sikerem százszázalékosan külső volt – mondta nekem Ulf. – Teljesen
külső… és azon a mentális konstrukción alapult, amelyet öt-és tizenöt éves
koromban alakítottam ki magamban arról, hogy mire van szükség az
elfogadáshoz.” Ahogy a szociálpszichológus Erich Fromm rámutatott, ebben
az értelemben a család akaratlanul is a társadalom „szellemi ügynöke”, és
aktívan részt vesz az úgy nevezett társadalmi karakter kialakításában.
Fromm szavait idézve, a társadalmi karakter „az alapkarakter, amelyen
egy kultúra tagjainak többsége osztozik”. Ez nem azonos az egyéni
karakterrel, amellyel mindannyian rendelkezünk, és a világnak mutatunk. A
társadalmi karakter, addig a mértékig, ameddig meghatároz minket,
gondoskodik róla, hogy a saját kultúránk „normális” keretei közé
illeszkedjünk. Azt hiszem, Fromm elmélete pontosan leírja, hogy miképpen
működünk a társadalomban – úgy, mint a hangyák.
Nem individuális szempontból beszélek a „mi” fogalmáról. A kollektív
„mi” vakabb és veszélyesebb. Például egyikünk sem örül, ha alvó embereket
lát az utcán, de mint társadalom elfogadjuk, hogy egyre több a hajléktalan.
Senki sem akarja, hogy kipusztuljon a Földön az élet, a klímaváltozás mégis
kérlelhetetlenül halad előre. Van bennünk valami, ami normálisnak fogadja
el ezeket a bajokat, és nem számít, hogy ezzel aktívan lehetővé tesszük,
tagadjuk, vagy passzív belenyugvással figyeljük őket. A gyerekkoromban
átélt borzalmak nyilván komoly befolyást gyakoroltak rám, de sosem
értettem, mi módon lehetséges annyi jó embert úgy hipnotizálni, hogy
védhetetlen ügyeket vegyenek a pártfogásukba. Kell hogy legyen egy olyan
mechanizmus, amelyik normálisnak láttatja velünk azt, ami nekünk és a
világunknak is rossz; nyilvánvalóan nem velünk született hajlamról van szó.
A rendszer értékei és elvárásai valamiképpen bekerülnek a szervezetünkbe,
de olyan mélyen, hogy már azt hisszük, az vagyunk mi.
Ahogy Fromm megfogalmazta, az emberek gyakran nem tudatos
elhatározás alapján felelnek meg a társadalmi követelményeknek, mégis
fontossá válik számukra, hogy „az egyén úgy akarjon cselekedni, ahogy
cselekednie kell”.4 A kultúra ily módon megteremti azokat a tagjait, akik a
céljait szolgálják. Tanulságos összehasonlítani a valóságot és a fikciót.
Aldous Huxley Szép új világában „az ember azért hisz bizonyos dolgokban,
mert úgy kondicionálták, hogy higgyen bennük”.5
Vagyis, amit normálisnak és természetesnek tekintünk, azt nem az hozza
létre, ami jó az embereknek, hanem amit elvárnak tőlük, mindazokkal a
jellemzőkkel és magatartásokkal, amelyeknek a kultúra fenntartása a célja.
Ezeket azután nagy tisztelettel úgy kezeljük, mint az „emberi természet”
részeit, és ami eltér tőlük, azt abnormálisnak nevezzük. A legtöbbször nem
ébred fel az önazonosság iránti késztetés – de ha igen, az gyakran elég
durván zajlik –, és az emberek úgy nevelkednek meg viselkednek, hogy
mindenben megfeleljenek az uralkodó elvárásoknak.
Mely társadalmi jellemvonásainkat diktálja a kultúránk?

Az első jellemvonás: leválás önmagunkról

Korábban azt mondtam, hogy ha valaki a saját szükségleteinek rovására

túlságosan azonosul a társadalmilag rákényszerített kötelességgel, szereppel
vagy felelősséggel, az károsíthatja az egészségét. Ez és más kondicionált
jellemvonások akkor jelentkeznek, ha nem elégítik ki a gyerek fejlődéshez
szükséges igényeit, ha akadályozzák a természetes folyamatokat. A kultúra
megerősíti és jutalmazza az ilyen karakterjegyeket, és arra bátorít mindenkit,
hogy még tartósan feszült helyzetben is lásson el olyan a feladatokat,
amelyeket természetes körülmények között el akarna kerülni. Az, hogy
munkamániás orvos voltam, elismerést, hálát, díjakat és kiváló társadalmi
állást eredményezett, pedig a lelki egészségemet és a családom érzelmi
egyensúlyát is aláásta. És miért lettem munkaalkoholista? Mert legkorábbi
tapasztalataim alapján szükségem volt rá, hogy szükség legyen rám,
akarjanak és tiszteljenek – ezzel pótoltam a szeretetet. Nem hoztam tudatos
döntést arról, hogy ilyen leszek, de a társadalmi és szakmai közegemben
kiváló hatást értem el vele.
Az ember nagyon sokféleképpen elidegenedhet önmagától. A nevelés
folyamatát terhelő stressz és a gyerekek szükségleteit megtagadó,
társadalmilag szankcionált nevelési gyakorlatok életünk első pillanatától
kifejtik hatásukat. A saját én előli menekülés kiegészíti és súlyosbítja az
egyértelmű traumát. De nincs is szükség személyes sérülésekre: elég a
konformista, versenyközpontú oktatási rendszer, a beilleszkedésre felhívó
társadalmi közeg, a kortárs elfogadás vágya, valamint a közösségi szinten
előidézett, saját társadalmi állással kapcsolatos, mindent betöltő szorongás.
A képekért és önképekért rajongó kultúra jórészt úgy tartja fenn magát,
hogy olyan érzést kelt mindenkiben, mintha nem volna elég jó – vagy még
alattomosabb módszert alkalmaz, és tőkét kovácsol (a kifejezés mindkét
értelmében) a már meglévő érzésekből: hiszen fiatal és öreg egyaránt a
médiában megjelenő testi tökéletességhez méri magát, és egyre többen
vannak, akik már a saját testüket is szégyellik. Barátom, Peter Levine
néhány évvel ezelőtt arról a kozmetikai kezelésről írt cikket, amelynek során
botulinum toxint fecskendeznek a bőr alá; az anyag ideiglenesen ellazítja az
izmokat, így eltávolítja a korral járó természetes ráncokat. Viszont egyúttal
természetellenesen merevvé is teszi az arcot. „Szoptatós anyák is használnak
botoxot – mesélte Peter. – Vagyis a saját babájuknak sem tudják kifejezni az
érzelmeiket, és nem tudnak reagálni a babától érkező jelzésekre. Ezt a fajta
kapcsolatot elveszítik.” Sok más területen, például a közösségi médiában is
gyakran művi, „botoxolt” verziót mutatunk magunkból: nem azt tesszük
közzé, hogy kik vagyunk, hanem, hogy milyennek szeretnénk látszani. „Az
internet a tömegek botoxa – mondta Peter. – Elvesztettük azt a képességet,
hogy valóságosak legyünk, pedig anélkül nem tudunk emberek lenni, nem
tudunk kapcsolatokat kialakítani másokkal.”

A második jellemvonás: a fogyasztás vágya

A tömegfogyasztás kultúrájának egyik fontos eredménye, hogy meggyőzött

minket: szükségünk van mindarra, amire csak azért vágyunk, mert belénk
nevelték. Julia Kristeva, a francia–bolgár pszichoanalitikus szavaival: „A
vágyat épp annyira ember hozza létre, mint az árut, amellyel kielégítenék.
Anélkül elégítjük ki a szükségleteinket, hogy észrevennénk: amit
szükségletnek hiszünk, azt mesterséges úton hozták létre.”6 Eszembe jut, mit
mondott 1965-ben angliai turnéján Bob Dylan két kétségbeesett
autogramvadásznak. „Nagyon kéne az autogramod!” – könyörgött az
egyikük az énekes-dalszerző limuzinjának hátsó ablakán keresztül. Dylan
nemet mondott: „Nem kell az nektek – jelentette ki szárazon. – Ha tényleg
szükségetek volna rá, kapnátok.” Hát ez a lényeg: a fogyasztói
társadalomban kialakuló közösségi karakter összetéveszti a vágyat a
szükséglettel, de annyira, hogy amikor a vágyott tárgy megszerezhetetlennek
bizonyul, az idegrendszer komolyan felingerlődik. A kereslet alkalmazkodik
a kínálathoz.
Thomas Merton már 1948-ban így kesergett: „Társadalmunk arra
törekszik, hogy az emberi test minden porcikáját felizgassa, s a mesterséges
izgalom csúcsán tartsa, hogy végsőkig fokozzon minden emberi vágyat:
minél több új kívánságot és szenvedélyt ébresszen föl, csak azért, hogy
eláraszthassa őket a gyáraink, nyomdáink, filmstúdióink és egyéb üzemeink
termékeivel.”7
Folyamatosan pattanásig feszített vágyakkal élünk, és emiatt sokan
kielégítetlenek, ingerültek, szorongók, egy olyan addiktív folyamat foglyai,
amely elidegeníti őket a valóságos igényeiktől, a valóságos érzéseiktől, a
valóságos gondjaiktól – a valóságos élettől.
Akinek nem válik valóra egy vágya, az a saját hibájának tekinti a kudarcot
– még akkor is, ha a társadalmi körülmények teszik lehetetlenné a sikert.
„Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a Tide szappan reklámjait nézni –
mesélte nekem Danny Glover amerikai színész, rendező és politikai
aktivista. – Ha most látok egyet, már nyilvánvaló, hogy nem azért volt ez
így, mert annyira érdekelt volna a Tide. Nem láttam semmi mást az egészből,
csak hogy bárcsak ilyen lenne a konyhánk, a mosógépünk… Mindent
szerettem volna, amit láttam… Abba a helyzetbe kerültünk, hogy olyan
dolgok vesznek körül, amelyeket az esetek kilencvenkilenc százalékában
sosem fogunk megszerezni, és így azt érezzük, hogy semmit sem érünk,
hiszen nem sikerült megszereznünk őket.” Glover véleménye tökéletesen
összecseng Neil Postman társadalomkritikus meglátásaival, amelyeket 1985-
ben, a hirdetés erejét nagyon pontosan leíró könyvében, az Amusing
Ourselves to Deathben (Halálra szórakozzuk magunkat) vetett papírra. „A
vidámnak látszó emberekkel teli reklámok semmit nem árulnak el az eladó
termékekről. De mindent elárulnak azoknak a félelmeiről, ábrándjairól és
álmairól, akik megvásárolnák őket. A hirdetőnek nem azt kell tudnia, hogy
mi a jó a termékben, hanem hogy mi nem stimmel a vásárlóban.”8
A kultúránk szeretné elhitetni velünk, hogy kevesek vagyunk, és mi a
fogyasztás rabszolgáivá válunk. „A fogyasztás a fájdalmak csitításának
egyik eszköze lett – mondta Glover. – Sok olyan embert ismerek, aki
nyugodtan megengedheti magának, hogy felesleges dolgok vásárlásával
enyhítse a bajait… A kapitalista rendszer olyan helyzetet teremt, amelyben
kizárólag a fogyasztásra irányuló képességében mérjük az ember értékét.
Mindegy, hogy a Walmart áruházból vagy a Saks Fifth Avenue
luxusmárkáiból vásárol. Ha addikcióról van szó, legyen az kábítószer vagy
bármilyen más magatartásforma, mindegyik a rendszeren belül értéktelenné
vált emberi lény érzését jeleníti meg. Lényegében ennyi az egész: az
elidegenedettség érzése a rendszeren belül.”

A harmadik jellemvonás: hipnotikus passzivitás

Huxley disztópikus jövőjének polgáraival ellentétben mi nem vagyunk

automaták, nem kémcsőben, előre meghatározott tulajdonságokkal hoznak
létre minket, nem programoznak arra, hogy bizonyos előre meghatározott
feladatokat lássunk el. Demokratikusnak tűnő országokban élünk, akaratunk
egy bizonyos határig szabad – de a szabadságunk ritkán lép túl a társadalmi
elfogadhatóság határán. Mivel nem merjük ismeretlen vizekre kormányozni
a hajót, inkább azt kockáztatjuk, hogy elsüllyedünk.
Társadalmi karakterünkhöz hozzátartozik, hogy lemondunk önmagunkról,
és ez még akkor is passzívvá tesz, amikor a fajunk életben maradása kerül
veszélybe. Valós érzéseikkel és autentikus szükségleteikkel kapcsolatban
lévő egészséges emberek nem lennének kiszolgáltatva a hízelgéssel keltett
mesterséges vágyaknak és a kielégítésüket célzó termékeknek – függetlenül
attól, hogy milyen ravasz körítéssel kínálják őket. Nem fogadnák el az
elfogadhatatlant, legfeljebb akkor, ha erőszakkal kényszerítik őket, de akkor
sem hitetnék el magukkal, hogy ez szükségszerű.
„A gyerekek – mondta egyszer Noam Chomsky, a neves intellektuel –
folyton azt kérdezik, hogy miért: magyarázatra vágynak, érteni szeretnék a
dolgokat.” De azután „iskolába mennek, és szigorú irányítás alá kerülnek.
Megtanulják, hogy így kell viselkedniük, sehogy másképp. A társadalom
intézményei úgy épülnek fel, hogy csökkentsék, átalakítsák, körülhatárolják
az egyénnek a saját sorsára irányuló ambícióit és az ellenőrzés lehetőségét.”9
A baj azzal kezdődik, ahogy a gyerekeket nevelik a modern családokban –
amelyek kicsiben visszatükrözik az egész kultúránkat. „A családnak –
mutatott rá Erich Fromm – az a funkciója, hogy továbbítsa a felnövekvő
gyereknek a társadalmi elvárásokat.” Az ehhez szükséges módszereket a
nevelésről szóló fejezetekben már sorra vettük. A társadalmi karakter
megformálása akkor kezdődik, amikor nem szoptatják a csecsemőt; amikor
nem elégítik ki azt a természetes vágyát, hogy felvegyék; amikor magára
hagyják, hadd sírjon; amikor el kell nyomnia az érzéseit; amikor arra
programozzák, hogy megfeleljen mások elvárásainak; amikor megfosztják a
spontán, nem szabályozott játéktól; amikor olyan büntetésekkel fegyelmezik,
mint a szülőtől elzárva töltendő idő, ami azzal fenyegeti, hogy elveszíti,
amire a legjobban vágyik – a feltétel nélküli, szerető elfogadást; amikor
elvágják a Természethez kötődő kapcsolatát. Mindezek hozzájárulnak a
belső ürességhez; ahhoz az űrhöz, amelyet később, amikor az ingatag
materialista kultúra erőszakos vágyai maguk alá gyűrik a független
szellemet, addikciók és leküzdhetetlen kényszerek próbálnak majd betölteni.
Bárcsak igaz volna az a demokratikus ideál, amely szerint „mi, a nép”
teremtjük meg vágyott társadalmunkat! Semmi kétség, érdemes küzdeni
ezért az álomért. De ha hiszünk benne, az még nagyon kevés. Amíg nem
nézünk bátran szembe vele, hogy milyen világban élünk, addig nem fog és
nem tud valóra válni: hiszen mi vagyunk azok, akiket a torz,
összekavarodott, természetellenessé vált világ képére teremtettek – és mi
tartjuk mozgásban, miközben tönkretesz minket.
III. rész

Az abnormális
újraértékelése – A
lelki zavar mint
alkalmazkodás

Nagy Téboly – ez
isteni Ész –
Hogyha éles a Szem –
Nagy Ész – Téboly,
nagy vész –
Így lát sok idelenn –
Itt is az a szabály:
Bólints – s egészséges
leszel –
A Kétkedés – veszélyt
okoz –
S Kényszerzubbony
visz el –.
Emily Dickinson{68}
 15. fejezet

Lényeg, hogy más legyél

A szenvedélybetegségekkel
kapcsolatos mítoszok
lerombolása

Egyáltalán nem lelem örömömet azokban a

stimuláló szerekben, amelyeket néha oly nagy
szenvedéllyel használok. Nem örömöket hajszolva
sodrom veszélybe az életemet, a becsületemet, a
józan eszemet, hanem kétségbeesetten menekülök
néhány kínzó emlék elől.
Edgar Allan Poe

Bruce, az Oregonban dolgozó érsebész éppen műtéthez öltözött be, amikor

rátörtek a rendőrök. „Megbilincselt kézzel vittek ki a kórházból – idézte fel
azt a hét évvel korábbi verőfényes napot. – Rettentően megalázó volt. Egy
kisvárosban dolgoztam, úgyhogy gyorsan híre kelt. A helyi újság többször is
címlapon foglalkozott velem. Kiestem a pikszisből.” A köztiszteletnek
örvendő helyi orvos recepteket állított ki a betegei nevére, azután kiváltotta
őket, hogy kielégítse az addikcióját. „Eleget fogyasztottam, és elég receptet
írtam hozzá, hogy a rendőrség először arra gyanakodjon, kábítószer-terjesztő
hálózatot működtetek” – emlékezett vissza. Néhány rövid hónap elég volt
hozzá, hogy lebukjon.
Mi visz rá egy ilyen, jól képzett, hivatásában sikeres orvost, nős férfit,
kamasz gyerekek apját, hogy ilyen mélyre süllyedjen az önfeladásban,
őszintétlenségben és szakmája szabályainak megszegésében? Nyilvánvalóan
tudta, hogy az egészségét, a családját és a megélhetését kockáztatja. Miért
adja át magát valaki – már ha ez erre a helyes kifejezés – ilyen önpusztító
magatartásnak?
Pályám során szinte naponta szembesültem ezzel a kérdéssel, de
leginkább abban a tizenkét évben, amikor Vancouver Downtown Eastside
negyedében, vagyis a DTES-ben dolgoztam. A környék arról híres, hogy
egész Észak-Amerikában itt a legáltalánosabb a droghasználat. Ebben a
néhány háztömbben több ezren élnek a legkülönbözőbb anyagokat használó
szörnyű függőségben: alkoholt, opiátokat, nikotint, kannabiszt, kokaint,
kristály metet, ragasztót, denaturált szeszt szívnak, nyelnek vagy
fecskendeznek magukba. Még a New Yorkból, Detroitból vagy Bristolból
érkezőket is meghökkenti, amit itt találnak.
„Ha egy orvos sikerét azon mérjük, hogy milyen hosszú életűek a betegei
– mondogattam –, akkor én nyilvánvalóan kudarcot vallottam, mert a
betegeim fiatalon meghalnak.” Az AIDS, a hepatitis C valamilyen
komplikációja vagy a szívbillentyűjüket, agyukat, gerincüket, vérüket
megtámadó fertőzés végzett velük. Öngyilkosok lettek, túladagolták
magukat, erőszakos halált haltak, vagy elgázolták őket, amikor bódult
állapotban kóvályogtak a forgalmas utcákon. A Bruce-hoz hasonló jól
funkcionáló függőkhöz képest, aki rehabilitáción esett át, és azóta újra
dolgozik, az ottani betegeim mindenüket elveszítették: az egészségüket, a
normális kinézetüket, a fogaikat, a családjukat, a munkájukat, az otthonukat.
Volt, aki középosztálybeli kényelmét herdálta el, és akadt olyan is, aki
gazdag emberből lett koldus. És közben mindvégig tisztában voltak vele,
hogy a nem túl távoli jövőben vár rájuk végső büntetésük: a halál. Mégis
olyan mélyre merültek, amit a legtöbbünk el sem tud képzelni, és
ragaszkodtak a szokásaikhoz – ahogy 2009-es, a témát körüljáró
könyvemben, A sóvárgás démonában már megírtam.
Az elmúlt évtizedben egy kicsit fejlődtek az addikcióval kapcsolatos
nézetek, több együttérzéssel, tudománnyal és ésszel viszonyulnak az
áldozatokhoz. De a legkülönbözőbb körökben, a kezelőorvosoktól az
igazságszolgáltatás munkatársain át a társadalmi stratégiák tervezőiig
továbbra is sokan hisznek a szenvedélybetegségek eredetével és
természetével kapcsolatos téves és veszélyes mítoszokban. Még a
rehabilitáció és a gyógykezelés jó szándékú világának is megvannak a maga
vakfoltjai. A bevett módszerek egyértelmű hibái, sőt súlyosan károsító
hatásai miatt végre egyre többen emelik fel a szavukat egy újfajta
megközelítés érdekében.
 Mielőtt végiggondolnánk mindezt, vizsgáljuk meg rögtön a két
leggyakoribb félreértést, amelyek szerint az addikció „rossz döntések
eredménye” vagy „betegség”. Egyik sem magyarázza meg igazán ezt a
makacs társadalmi kórt, viszont megbéklyózzák a kezelésére tett
kísérleteinket.
A rossz döntéseket előtérbe állító nézet, a probléma megértése során elért
eredményeknek hála, már említést sem érdemelne, csakhogy még ma is
nagyon sokan gondolkodnak így, és ez a vélemény szolgál az igazságügyi
rendszer kábítószer-használók elleni támadásainak alapjául is. A feltételezés
annyira hibás, hogy az már szinte nevetséges: az volna, ha nem járna
tragikus következményekkel. Jeff Sessions amerikai igazságügy-miniszter
2017-ben, amikor felidézte az 1980-as kábítószer-háború nehéz napjait,
röviden így fogalmazott Virginiában: „Meg kell ismételnünk Nancy Reagan
jelszavát: »Egyszerűen mondj nemet!« Ha neveljük az embereket, és
tájékoztatjuk őket a kábítószerekkel és szenvedélybetegségekkel kapcsolatos
szörnyű igazságról, akkor többen fognak helyes döntést hozni.”
A kábítószer-ellenes háborúnak volt rá majdnem fél évszázada, hogy
elérje kitűzött célját, és a siker egyetlen szörnyű adaton lemérhető: amikor
Sessions a beszédét tartotta, három hét alatt annyi áldozatot szedett az
országban a túladagolás, amennyit a 9/11-es terrortámadás. Abban az évben
több mint hetvenezer amerikai életébe került a szerhasználat.1 Két évvel
később, 2019-ben ez a szám elérte a 93 ezret.2 Ugyanabban az évben
szűkebb pátriámban, Brit Columbiában ezerhétszáz, kábítószerhez kötődő
halált jegyeztek fel, majdnem kétszer annyit, mint ahányat e fejezet
megírásának pillanatáig a Covid–19 követelt.
Az addikciót rossz döntésnek tekinteni – ami, ha őszinték vagyunk, nem
mond sokkal többet, mint hogy „az egész a te rohadt hibád!” – nemcsak
katasztrofálisan hatástalan, hanem teljesen vak is. Még soha nem
találkoztam olyan valakivel, aki a szó bármilyen jelentéssel bíró értelmében
úgy döntött volna, hogy függésbe kerül, még a Downtown Eastside-i
pácienseim sem, akiknek az élete Vancouver droggetójának utcáin,
motelszobáiban és eldugott sikátoraiban hunyt ki fokozatosan, vagy vált
hirtelen semmivé. Ha egy szociálisan konzervatív, a modernebb
elgondolásokkal szemben bizalmatlan ember most azzal tiltakozik, hogy
„talán nem ők döntenek úgy, hogy nem szoknak le?”, én dr. Nora Volkowtól
az USA Nemzeti Kábítószerügyi Intézetének igazgatójától származó
idézettel válaszolok: „[A közelmúltban készült] tanulmányok szerint az
ismételt kábítószer-használat tartós változást okoz az agyban, és gyengíti az
önellenőrzés képességét.”3 Fordítás: ha addikcióról van szó, a „szabad
akarat” több szempontból is neurobiológiai abszurdum.
Sőt, igazából még határozottabbnak kell lennem: a legtöbb
szenvedélybetegnek már azelőtt alig volt választása, hogy stabilizálódott az
addikciója. Az agya már úgy ért a tetthelyre, hogy az életben szerzett
tapasztalatai meggyengítették, és különösen fogékonnyá tették „választott”
(még egy kétes kifejezés) drogjának hatásaira. És ez akkor is igaz, ha a cél
egy anyag, és akkor is, ha egy viselkedés. Röviden szólva, a döntéses modell
nem válaszol arra a kérdésre, hogy eleve mi kormányoz valakit a függés felé.
Habár az addikcióval foglalkozó szakemberek legtöbbje a betegség
paradigma mellett áll ki, és ebben, valamint kezelési programjaiban az
együttérzés is helyet kap, ez az elmélet sem veszi figyelembe a teljes embert,
hiszen elválasztja a testet a lélektől. Vagy ezúttal inkább az agyat az elmétől,
és az agyat kizárólag biokémiai fogalmak szerint határozza meg. De az az
igazság, hogy életünk során mindig az elménken átszűrt személyes és
közösségi tapasztalatok formálják az agyunkat. Az ember nem választhatja
szét tudományosan a biológiát a biográfiától, különösen akkor nem, ha egy
pszichológiailag olyannyira rétegzett jelenségről beszél, mint a
szenvedélybetegség.
Nem mintha nem volna értelme végiggondolni az addikció neurokémiai
oldalát. Dr. Volkow és mások nagyszerű munkái bebizonyították, hogy a
függőséget okozó anyag idővel az agy alapvető funkcióit, például az
impulzusszabályozást is átalakítja és lerontja – pedig az segíthetne ellenállni
a függés vonzásának –, és ehhez az is hozzájárul, hogy a jutalmazás és
motiválás rendszerei hozzászoknak a vágyott szerhez. Ebben az értelemben
az agy valóban hibásan működő szervvé válik, kevésbé alkalmas racionális
döntések meghozatalára, viszont szenvedélyesen törekszik az addiktív
késztetések kielégítésére.
De hibázunk, ha kizárólag a kábítószerekre figyelünk: nem kell ahhoz
szenvedélyes szerhasználónak lenni, hogy megváltozzon az agy kémiája. A
képalkotó vizsgálatok hasonló, ártalmas változásokat mutattak ki azoknak az
agyában is, akik nem drogoztak, viszont például megrögzötten űztek
szerencsejátékot az interneten.4 Azoknak az ételeknek a kényszeres
fogyasztása, amelyek beindítják az agy jutalmazó apparátusát, szintén
hasonló hatást vált ki.5
 Végül is, ha az addikciót elsősorban genetikailag programozott, kezelhető
betegségnek tekintjük,{69} 6 az már, ahogy említettem, tudományosan és
emberileg is fontos lépés, amely távolabb visz a felelősséget a páciensre
hárító „rossz döntés” modelltől. Ahogy egy beteg vese gazdáját sem
hibáztatjuk, egy beteg agy gazdájának sincs értelme szemrehányást tenni,
különösen akkor, ha örökölte a kórt.{70} Az a baj, hogy ha betegségnek
tekintünk valamit, akkor azt az orvosok, jellemző módon, rögtön a kórtan
területére utalják. Arról se feledkezzünk meg, hogy a „kezelhető” nagyon
távol van a „gyógyíthatótól” – ami nem annyira az addikció természetéről,
hanem a helyzetet nem értő egészségügyi rendszerről árulkodik.
A „betegség” szó a tizenkét lépéses felépülés világában is gyakran
felbukkan. Az Anonim Alkoholisták vagy az Anonim Kábítószerfüggők
programjainak résztvevői általában „a betegségem” kifejezést használják,
például úgy, hogy „a betegségem azt akarja, hogy meghaljak”, vagy „a
betegségem arra késztetett, hogy fájdalmat okozzak azoknak, akiket
szeretek”. Semmi kétség, ezek a programok millióknak segítettek, és a nyelv,
amelyet használnak, fontos szerepet játszik abban, hogy újfajta
gondolkodásra és cselekvésre ösztönözzék a hozzájuk fordulókat. Én csupán
annyit tennék ehhez hozzá, hogy terápiás szempontból hasznosabb, ha a
„betegséget” metaforaként és nem a szó szerinti jelentésében alkalmazzuk. A
legtöbb krónikus betegséghez hasonlóan ebben az esetben is végtelenül
kitágítja a gyógyulás lehetőségeit, ha a függőséget olyan dinamikus
folyamatnak tekintjük, amelyhez kapcsolódunk, és nem egy démoni erőnek,
amelytől félünk, vagy amivel csatázunk.
Ha megalapozott képet szeretnénk kialakítani a témáról, akkor nemcsak a
géneket és az agyi hálózatokat kell számításba vennünk, hanem a valós
világgal zajló valós találkozásaikat is. Alaposan szemügyre kell vennünk,
hogy milyen tapasztalatokat szereztek a függők életük során.{71} Az addikciók
egyetlen fajtája sem abnormális, nem betegség, nem tudatosan választott kór,
nem agyi rendellenesség vagy genetikai szerencsétlenség. Ha alaposan
megvizsgáljuk őket, nem is olyan titokzatosak. Más, e könyvben szereplő,
látszólag megfoghatatlan állapotokhoz hasonlóan a megküzdési
mechanizmusokban gyökereznek. Semmi kétség, felvehetik egy betegség
néhány tulajdonságát – ilyen lehet például egy rosszul működő szerv,
elsősorban a mértéktelen kábítószer-használat esetén a szövetkárosodás,
egyéb fizikai tünetek, egyes idegi hálózatok teljesítményének csökkenése,
átmeneti kilábalás és visszaesés vagy akár halál. De ha betegségnek
nevezzük őket, azzal elmegyünk a lényeg mellett, és lemondunk arról a
lehetőségről, hogy okosan közelítsünk hozzájuk. Az addikció a megjelenése
idején egy élő organizmus védekezését jelzi az elviselhetetlennek tűnő
szenvedés ellen. Másképpen fogalmazva, természetellenes körülményekre
adott természetes válaszról van szó, kísérletről, amely a gyermekkorban
elszenvedett fájdalmat vagy a felnőttkorban megmaradó szorongást
igyekszik enyhíteni.

Két alapvető kérdés

Több évtizedes orvosi gyakorlatom és sok ezer beszélgetés során

megtanultam, hogy nem azt kell először megkérdezni, mi a baj az
addikcióval, hanem azt, hogy mi a jó benne. Milyen előnyökhöz jut szokása
segítségével a függő? Mit kap, amihez másképp nem jut hozzá? Mit tesz érte
a függés? Ezt kell először kiderítenünk, ha meg akarunk érteni egy
függőséget, akár anyagokhoz, például alkoholhoz, opiátokhoz, kokainhoz,
kristály methez, ragasztóhoz vagy gyorséttermi menükhöz, akár
viselkedésekhez, például szerencsejátékhoz, szexuális kalandokhoz,
pornográfiához vagy evésrohamokhoz és az azt követő béltisztításhoz
kötődik. De kötődhet éppenséggel hatalomhoz és haszonhoz is – ezzel
persze már az olyan addikciók felé közelítünk, amelyek az egyéni
szokásokon túllépve a kollektív fixációk területén léteznek.
Ahogy soha nem találkoztam senkivel, aki úgy döntött volna, hogy függő
lesz, olyat sem ismerek, akinek a függősége, legalább eleinte, ne elégített
volna ki egy alapvető emberi szükségletet. Például nagyon sokszor hallottam
azt, hogy a függőség segítségével könnyebb mozgásban tartani a társadalmi
kapcsolatok gépezetét. Jesse Thistle kanadai métisz{72} író, egyetemi oktató,
aki korábban börtönben is ült, és From the Ashes (Hamvából) címmel írta
meg a visszaemlékezéseit, azt mondta nekem, hogy az anyag segítségével
szerzett barátokat. „És így kaptam erőt, önbizalmat. Egy ideig működött is –
talán az első három évben. Kis híján golyóálló lettem.” Ami Lena
Dunhamet, a neves tévés színésznőt illeti: „Jobb társaság lettem. Lazább. Így
könnyebben kommunikáltam mindenkivel.” Az ő esetében az „így”, más
anyagok mellett, nyugtatókat jelentett: az orvosok habozás nélkül felírják
őket, pedig nagyon könnyű rájuk szokni. Az anyag kitágította számára a
kreatív önkifejezés lehetőségét. Lena azt mesélte: a hatásuk alatt „úgy írtam,
mint egy démon; teljesen megszabadultam a gátlásaimtól”.
Az anyag hatása alá kerülők gyakran írják le úgy az állapotukat, hogy
„melegséget” éreznek – a függők jól ismerik ezt a kellemes tapasztalatot.
Jamie Lee Curtis színésznő és gyerekkönyvek szerzője arról számolt be,
hogy „egy meleg fürdő: olyan, mintha fáznál, és belépnél egy kád meleg…
nem forró, de meleg, tényleg meleg vízbe, és ahogy belemerülsz, elönt a
megkönnyebbülés. Ismerős érzés volt, és nagyon szerettem. Tíz éven
keresztül minden eszközt bevetve hajszoltam; onnan kezdve, hogy loptam az
opiátokat, odáig, hogy orvosokat vettem rá, hogy adjanak.”
Curtis szavai eszembe juttatták, amit a teljesen marginalizált Downtown
Eastside-i pácienseimtől is sokat hallottam: „Mire jó magának a heroin?” –
kérdeztem egyszer valakit, akit éppen felvettünk az Onsite-ba, az Insite
fölött működő detoxikálóba – utóbbi akkor Észak-Amerika egyetlen
ellenőrzött belövőhelye volt, és én a stáb tagja. A harmincas éveinek végén
járó, súlyemelőhöz méltó bicepsszel rendelkező, kopaszra borotvált, bal
fülében nagy rézkarikát viselő, vad tekintetű férfi egyenesen a szemembe
nézett, és azt mondta: „Doki, nem is tudom, hogy mondjam el. Kábé olyan,
mint mikor hároméves az ember, beteg, reszket a láztól, és az anyja ölbe
veszi, betakarja egy meleg takaróval, aztán megeteti forró csirkelevessel –
hát ilyen a heroin.” Bud Osborn, a költő is a környéken lakott, és szintén
megnyugtató melegségről beszélt a heroinos élményei kapcsán. „Melegség
járta át a gyomrom, ami egyébként mindig jéghideg volt.”
Dave Navarro rockgitáros{73} és realitysztár azt mondta, ő a függőségében
„szeretetet és elfogadást talált”, olyasmit, amiről szintén sok szerhasználó
számol be. Russell Brand brit podcaster, író és humorista is a szeretetet
említette: „Amikor először próbáltam ki a heroint, az szent és átszellemült és
meleg és anyai volt… Úgy éreztem, mintha a karjában tartana valaki… Úgy
éreztem, hogy semmi sem számít, és biztonságban vagyok.” Amikor azt
mondta, hogy „anyai”, az több volt mint metafora: az opiátfüggőség
neurobiológiáját írta le.
Vannak, akik olyan élményként írják le kényszeres szokásukat, mint amit
mások hosszú éveken át barlangokban, kolostorokban és drága
szanatóriumokban keresnek. „Az alkohol – magyarázta Darrell Hammond
humorista, a Saturday Night Live egyik oszlopos tagja – ad három-négy óra
békességet. Csak békességet. Leáll az ember fejében a folyamatos duma, a
negatív gondolkodás. Csodás.” Ha egy függő életéről van szó, ritkán jut
eszünkbe a békesség és a csend, pedig éppen ezt a „csodás” helyzetet keresik
– és átmenetileg meg is találják.
Lena Dunham nyugtatófüggősége a normalitás átmeneti illúzióját
nyújtotta – a látszatot csak megerősítette, hogy társadalmunk a választott
szereket gyakran törvényes eszközökkel, egy orvos recepttömbjének
segítségével szállítja. „A gyógyszerek azt a varázslatos ígéretet hordozzák,
hogy normálisan fogsz működni, vagy még annál is jobban. Az alkoholt
megérezni a leheleten, a crackkel egy híd alatt végzed. Ha Klonopint{74} szed
az ember, akkor elég sokáig azt gondolhatja, hogy »hú, sikerült
kigyógyítanom magam abból, hogy nem tudok emberek között úgy
működni, ahogy szerintem az embereknek működniük kell a világban«.”
Érdemes feltenni a kérdést: ki hallott már olyan „betegségről”, amelytől
az ember normálisnak érzi magát? Vagy lehetséges-e, hogy valaki
megbetegszik, és attól elkezd „normálisabban működni, mint addig”?
E beszámolók fényében még abszurdabbnak hangzik, hogy Jeff Sessions
kitart a „helyes döntések” elmélet mellett. Legyünk Nancy Reagan eggyel
jobb kiadásban, és írjuk ki őszintén az országutak melletti óriásplakátokra
meg az iskolai büfékben, hogy „Mondj nemet a fájdalomcsillapítókra”?
Vagy „Mondj nemet a hasadban érzett kellemes meleg érzésre”? A belső
békére, a nyugalomra, az erőre, a pozitív önértékelésre, a vigasztaló
normalitás múlékony lehetőségére, a szeretetre? „Észrevettem – mondta
Navarro –, hogy valahányszor újra az anyaghoz nyúltam, az járt a fejemben:
így kellene éreznie magát egy emberi lénynek.” Erre mondjon valaki nemet.
Ha idáig csupaszítjuk, lényegében valamennyi függőség hatása ugyanaz:
segít kiszabadulni a személyiség börtönéből, ami alatt azt a valóságos,
megélt tapasztalatot értem, hogy az ember a saját bőrében is rosszul,
mindenki mástól elzárva érzi magát. A normális működés számtalan rétege
alatt az elidegenedett rossz érzés olyan kellemetlenné válhat, hogy az már
fáj: az ember folyamatosan úgy érzi, hogy nem normális, ócska és kevés.
Keith Richards a Rolling Stonesból, aki talán a világ leghíresebb egykori
heroinistája, Élet című önéletrajzában nagyon pontosan összefoglalja a
menekülési stratégia lényegét. „Felejteni akarunk… Nagyon tudod élvezni,
ha néhány órára legalább lélekben elszabadulsz.”7
Miért kellene az énnek menekülnie? Az ember akkor próbál megszökni
valahonnan, ha be van börtönözve, ha szenved. A függőség akkor szólít
meg, amikor az ébren töltött élet olyanná válik, mintha csapdába ejtett volna
valami: a belső zavaraink, a kétségeink, az elszigeteltség érzése, az
értéktelenség, a gyomrunkban érzett hideg, a reményvesztettség, az értelem
meg a szabadulásba vetett remény elvesztése, a segítség hiánya, a külső
nehézségek vagy a belső káosz vagy az üresség elviselhetetlenné
növekedése, a kínzó lelkiállapotunk irányíthatatlanná, az érzéseink
elviselhetetlenné válása – és ami a legfontosabb, nagyon szeretnénk már
enyhíteni a sok kínt, amelyet ezek az érzések okoznak. A kín tehát központi
téma. Nem csoda, hogy az emberek olyan gyakran beszélnek függőségük
jótékony zsibbasztó hatásáról: csak az vágyik fájdalomcsillapítóra, akinek
fájdalmai vannak.
Az addikció belső logikája elől nincs menekvés: hiszen a függő saját
maga elől próbál menekülni a segítségével. Elviselhetetlen az, ahol vagyok.
Vigyél el innen!
És ezzel megérkezünk a témánkkal kapcsolatos második kulcskérdéshez,
amely sokat ismételt, személyes vesszőparipámmá vált: Ne azt kérdezd,
miért függő, hanem azt, hogy miért kínlódik! Ezt sem a jelenlegi
betegségalapú orvosi gondolkodás, sem az uralkodó előítélet nem tudja
megválaszolni, sőt, fel sem merül a kérdés. Pedig másképpen biztosan nem
fogjuk megérteni, hogy miért terjed ilyen mértékben a szellemet, testet és
lelket érő csapás.
Ahhoz, hogy fel tudjuk térképezni az addikciók szülőhelyéül szolgáló
durva, zord világot, érdemes azokat kikérdezni, akik keresztülvágtak rajta.
Ha az ember megtudja, mit éltek át, rögtön egyértelművé válik, hogy mi az,
amit rendbe kell hozni, és miért. Arra nincs hely, hogy mindenkinek az
eredettörténetét elmeséljem, akit – a jól ismerttől az ismeretlenig –
kikérdeztem e könyv kedvéért; de álljon itt egy rövid, reprezentatív
gyűjtemény.

• Theoren Fleury, a kanadai hokilegenda tizennégy éves volt, amikor az

edzője szexuálisan bántalmazni kezdte. „Kialakult az a szokás, hogy ha
nála voltam, akkor a lábamra maszturbált, leszopott, azután hagyott
aludni.” És ez még csak a kezdet volt, tudtam meg. A fiú zavaros
családból származott, az apja ivott, neki nem volt kihez fordulnia. Sőt,
valójában bármit megtett volna, hogy rossz anyagi helyzetben lévő,
érzelmileg diszfunkcionális szüleit boldoggá tegye. Hosszú idővel később,
amikor a New York Rangers legyűrhetetlen jobbszélsőjeként évente sok
millió dollárt keresett, reménytelenül rászokott az alkoholra és a kokainra.
• Az opiátfüggő sebész, Bruce gyerekkorában szintén megküzdött a
gondoskodás hiányával. „Az apám nem élt velünk. Úgy nőttem fel, hogy
 nem volt apa az életemben. Elég kicsi lehettem, amikor elment, kábé
négyéves. Az anyám meg túl fiatal volt ahhoz, hogy megadja mindazt,
amire nekem olyan nagy szükségem lett volna. Tizenhat évesen szült,
igazából még nem nőtt ki a gyerekkorból. A legfontosabb éveimben nem
volt senki, aki mellettem állt volna. Sok fájdalmat kellett elviselnem.”
• Nan Goldin, a világhírű fotós, aki saját bevallása szerint „élete során
szinte mindig” fogyasztott kábítószert, tizenegy éves volt, amikor
tizennyolc éves nővére öngyilkosságot követett el, és meghalt. „Az
hatalmas, alapvető trauma volt számomra” – mesélte Goldin. Alapvető, de
nem az első. „Nagyon neurotikus családban nevelkedtem – idézi fel, és
egészen enyhén fogalmaz. – A nővéremmel mindig volt valami baj… Az
egyik legelső emlékem, hogy mindenkit megdobál, kivéve engem.
Többször is elmegyógyintézetbe zárták, aztán nevelőintézetbe adták. Sok
erőszak, káosz, kiabálás vett körül.”
• Amikor a Downtown Eastside néhai utcai költője, Bud Osborn
hároméves volt, az apja a börtönben felakasztotta magát: azután zárták be
a toledói rendőrök, hogy ki akart ugrani az ablakon. „Osborn
gyerekkorában egyvalakinél talált menedéket: a nagyanyjánál – írja Travis
Lupick vancouveri újságíró a Fighting for Space (Harc egy kis helyért)
című, a drogreformért küzdő mozgalomról szóló könyvében. Osborn e
mozgalom fontos alakja volt. – A nagymamát Bud nagynénje lőtte agyon,
azután magával is végzett.” A kisfiú ötéves korában végignézte, ahogy az
anyját megverik és megerőszakolják. Egy évvel később leugrott a
verandáról, mert meg akarta ölni magát.
• Darrell Hammondot, a Saturday Night Live egykori sztárját, ahogy ezt
mindenki tudja, aki végignézte a róla szóló, Cracked Up (Idegösszeomlás)
című szívbe markoló, önfeltáró életrajzi dokumentumfilmet, testileg és
lelkileg is megkínozta az anyja.
• Lena Dunham gyerekkorában szexuális erőszak áldozatává vált, és
emellett még azt is el kellett viselnie, ami általában gondoskodik a
traumatikus hatások tartósításáról: az érzelmi elszigeteltséget. A
közelmúlt terápiás ülései során ketamin hatása alatt újra átélte „a
gyerekkori magánnyal járó, mindent elsöprő fájdalmat”.

Habár minden életnek megvan a maga története, és minden traumának sok

arca van, némi általánosítás azért lehetséges és szükséges – különösen akkor,
amikor az abúzus és az elhanyagolás hátrányos faji és osztályhelyzettel
keveredik. A vancouveri Downtown Eastside-on töltött tizenkét évem alatt
azzal kellett szembenéznem, hogy valamennyi női betegemet érte gyerek-
vagy kamaszkorában szexuális bántalmazás – sok őslakos volt köztük, és
nem kevesen a prostitúció valamilyen formájába is belekeveredtek. Ez a
Kanada brutális gyarmati múltjából következő többgenerációs hagyaték
egyik jellemzője. Számos széles körű kutatás tanúskodik a gyerekkori
trauma működéséről, és ebbe a későbbi addikció lehetőségét felvető
szexuális abúzus is beletartozik. Egy 1997-es felmérés készítői több mint
százezer diákot kérdeztek ki, és arra az eredményre jutottak, hogy azok a
kamaszok, akik fizikai vagy szexuális abúzus áldozatai voltak, kétszer vagy
akár négyszer nagyobb eséllyel nyúltak később kábítószerhez, mint azok,
akik megúszták az ilyen tapasztalatokat.8 Azok, akik fizikai és szexuális
abúzust is átéltek, legalább kétszer olyan nagy eséllyel szoktak rá a drogra,
mint azok, akik az abúzusnak csak az egyik formájával találkoztak. Az
alkoholfogyasztás hasonló mintát mutatott: egy tízezer kamasszal készített
felmérés szerint azok, akiknek a múltjában ott volt a szexuális erőszak,
háromszor olyan nagy eséllyel kezdtek már tizenévesen inni.9

Most, hogy eltakarítottuk magunk elől a tévhitek sűrű bozótját, és már

sejtjük, mit éreznek azok, akiket legyűrt az addikció, sőt, azon is
elgondolkodtunk, hogy milyenfajta tapasztalatok teszik a függőség
„előnyeit” ennyire egyértelművé és vonzóvá, azt javaslom, a következő
fejezetben még jobban húzzuk szét a függönyt. Az is csak egy mítosz –
egyszerre kényelmes és nagyon káros –, hogy létezik egy kategória a
szenvedélybetegek számára, e címke segítségével meghatározhatjuk a
szegény, szerencsétlen lelkek pontosan körülírható csoportját, és azután
gondosan elválaszthatjuk egymástól „azokat” meg a többieket, a
normálisakat.
Hogy kifacsarjam kicsit a kiváló George Carlin egy mondatát, nagy a klub
– mindannyian a tagjai vagyunk.
 16. fejezet

Kezeket fel!
Új szempontból az
addikcióról

Régi tartozásunk egy új nézőpont kialakítása –

azért, mert az addikciót magyarázó neurológia
sokat változott, és azért, mert számtalan jelenleg
alkalmazott kezelés marad teljesen hatástalan.
Maia Szalavitz{75}

Miután körvonalaztuk, hogy mi addikció, és mi nem az, megismertük a

kiindulópontját és az emberek életében betöltött feladatát, szeretnék egy új,
ideiglenes definíciót javasolni, egy olyat, amely szerintem igazabb és
erősebb az elődeinél. Kikerüli a genetikai determinizmust, és tartalmazza a
gyógyulás lehetőségét. De mindenkit előre figyelmeztetek: definícióm
pontosabb és optimistább, viszont általánosabb is – még nagyobbra növeli a
függők népes táborát. Lehet, hogy az olvasó is benne találja magát.

Az addikció összetett pszichológiai, érzelmi, fiziológiai,

neurobiológiai, társadalmi és spirituális folyamat. Bármely olyan
magatartásban megnyilvánul, amelynek gyakorlása során egy adott
személy átmeneti megnyugváshoz vagy örömhöz jut, ezért többre
vágyik belőle, és ez hosszú távon rá vagy másokra nézve negatív
következményekkel jár, de ő mégsem hajlandó vagy képes feladni.
Ennek megfelelően az addikció három legfőbb jellemzője:

• rövid távon megnyugvást vagy örömöt okoz, és ezért vágyat ébreszt;

• hosszú távon a függő szenvedést okoz magának vagy másnak; és
• a függő képtelen abbahagyni.

És rögtön következzék két kiegészítés. Először is, a definíciómban nem

szerepel a betegség – ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül ki kellene
maradnia. Ahogy a 6. fejezetben már említettem, a legtöbb betegséget akkor
értjük meg igazán, ha olyan összetett folyamatként tekintünk rá, amelyben
kifejeződik egy személy egész élete, nem pedig minden mástól elkülönülő
„dolognak” látjuk. Végül is, ahogy sok más egészségügyi probléma esetében
is igaz, ha az addikciót betegségnek nevezzük, azzal megragadjuk néhány
fontos aspektusát, de alig kerülünk közelebb a jelenség magyarázatához, és
biztosan nem találunk olyan utat, amelyen járva az eredeténél kezelhetnénk a
problémát.
Másodszor, ez a definíció nem korlátozódik a kábítószerekre. Ugyanaz a
késztetés, amely gyakran rávisz az szerhasználatra, jó néhány egyéb
viselkedési módot aktiválhat a kényszeres szexuális kalandozástól a
pornográfiáig; a szenvedélyes vásárlástól az internetig (mindkét szokást
közelről ismerem); a játéktól a szerencsejátékig; az evés-és ivásrohamoktól a
béltisztításig; a munkától az extrém sportokig, a túlzásba vitt tornázástól a
kényszeres kapcsolatkeresésig; a pszichedelikus anyagoktól a meditációig.
Soha nem a külső cél a fő probléma, hanem az ember hozzá fűződő belső
viszonya. Ön is valami olyasmire vágyik és olyasmiben vesz részt, ami
átmeneti megnyugvással és örömmel jár, kockázatos vagy negatív
következményei vannak, mégsem hagyja abba? Köszöntöm a gyűlésünkön.
Hátul egy asztalon ingyenkávé várja.
Ha már személyesen vagy a YouTube-on látott engem a témáról beszélni,
akkor valószínűleg sejti, mi lesz a következő kérdésem. Itt általában tartok
egy kis szünetet, hogy aki akar, jelentkezhessen. „Van önök között olyan, aki
az előbbi definíció alapján függő, vagy az volt valamikor?” Mindegy,
hányan hallgatnak, általában egy kéz sem marad lent – kivéve, szoktam
viccelni, egy-egy hazudósét. Hát így állunk mai kultúránkban az
addikcióval. Önt is arra kérem, bátor olvasóm, hogy kézfelemeléssel vagy
anélkül, végezzen önvizsgálatot.
A függések természetesen csak akkor egyenlők, ha nagyon nagy
általánosságban vizsgáljuk őket. A Downtown Eastside-on élő AIDS-es és
hepatitis C-s pácienseim biztosan különböznek a legtöbbünktől, mert egész
más fokot ért el náluk az a szenvedés, amely a függőség karjaiba taszította
őket; a szokásaik sokkal inkább meghatározzák az életüket, és sokkal
súlyosabb következményekkel is járnak. És akkor még nem is beszéltünk a
gyakran rajtuk kívül álló gazdasági és faji okokból meggyengült belső és
külső erőforrásaikról. A társadalmi kitaszítottságuk és a régóta nem enyhülő,
rájuk mért büntetés is jóval súlyosabb, mint másoké.
Az akut, fokozatbeli különbségek valóban sokat számítanak, és tévedünk,
ha lényegtelennek vagy nem létezőnek hisszük őket. De nem változtatnak
azon a tényen, hogy az addikció folyamatának megvannak a maga sajátos,
alapvető tulajdonságai, amelyeket mindenki ismer, aki átéli őket. Ezek senkit
sem kímélnek, a társadalom felső rétegeiben élőket sem. Azokra is
vonatkoznak, akik feje tetejére állított kultúránkban sikerként tekintenek
pusztító szokásaikra. A különbségek azt sem feledtetik, hogy mi, „normális”
polgárok jobban hasonlítunk azokra, akiket a sajátunknál feltűnőbb
függőségeik miatt kigúnyolunk vagy sajnálunk, mint amennyire bevalljuk.
Még egy vékony határvonal sincs, amely elválasztana „minket”, tisztességes
polgárokat „tőlük”, az eltiportaktól: csak kitaláljuk, hogy létezik.
Jó, ha a traumáról beszélve felidézzük a súlyossági skálát. A kevésbé
feltűnő, kisgyerekkori sérülésektől, amelyeket kis t-snek neveztünk, a
nyilvánvalóbb, nagy T-vel írandó Traumáig mindenfajta szenvedés
követelheti az addiktív fájdalomcsillapítást. Ismétlem, a trauma/sérülés az,
ami bennünk történik, meg ahogy megmaradnak a hatásai, és nem az, ami
velünk történik. Ha azt kérdezzük valakitől, „miért kínlódik?”, akkor annak a
sokféle érzelmi sérülésnek is helyet kell hagynunk, amelyek eltűntek a
tudatos emlékek közül, vagy még gyakrabban lényegtelennek látszanak az
emlékező számára.
Sokan mondják azt, hogy „boldog gyerekkoruk” volt. Amíg nagyjából jól
alakul az életük, nincs rá okuk, hogy megkérdőjelezzék ezt az értelmezést.
Ha valaki saját maga vagy egy hozzá közel álló másik személy függővé
válik, mindenképpen helyes kérdezősködni.{76} A legtöbb ember, ha
együttérző önvizsgálatot végez, el tudja helyezni magát valahol a
trauma/lelki sérelem skálán. A valóságos, boldog emlékek nem zárják ki az
érzelmi bajokat, és a többség inkább az előbbire emlékszik, az utóbbiakat
pedig elnyomja magában. Tapasztalataim szerint azok is nagyon gyorsan
rájönnek, hogy az önéletrajzuk vakfoltokkal van teli, akik a legjobban
ragaszkodnak a „boldog gyerekkor” narratívájához – csak a megfelelő
kérdéseket kell feltenni nekik.
2015-ben Stephanie Wittels Wachs író, színésznő és színházigazgató
öccse, Harris meghalt túladagolásban. Stephanie tisztában volt vele, hogy ő
maga is munkaalkoholista, de annyira, hogy annak a családja látja kárát. Míg
meg nem hívott a Last Day című podcastjába, meg volt róla győződve – sőt
sziklaszilárdan hitt benne –, hogy ő és Harris normális, boldog családban
nőttek fel. Rengeteg emlék bizonyította ezt a normalitást és boldogságot, az
anyja például jó pár iskolai tevékenységükben részt vett: elkísérte őket az
osztálykirándulásra, elvállalta a szülői munkaközösség elnöki tisztét és így
tovább. A szülői szerepek hagyományos értelemben stabilak voltak: az apja
dolgozott, az anyja a háztartást vezette. A mindebből következő
biztonságérzet valóságos is lehetett, tényleg úgy hangzik, hogy Wittels
Wachs a gyerekeit szerető anyával és apával nőtt fel, akik képességeik
szerint a legjobbat nyújtották nekik, és gondoskodtak testi-lelki igényeikről.
De a normalitásba súlyos érzelmi sérülések ágyazódtak, amelyekről ő
egészen addig teljesen megfeledkezett, amíg a kérdéseim fel nem hozták
őket a mélyből. „Váratlanul ért ez a beszélgetés – ismerte be utólag a
hallgatóinak. – A pasinak rohadtul igaza van. A boldog gyerekkorommal
kapcsolatos dumáim kiegészítésre szorulnak.”
David Sheffet szintén „váratlanul érte” egy hasonló felismerés. Könyve, a
Csodálatos fiú, amely fiának kis híján végzetessé váló szerhasználatát írja le,
bestsellerré vált, és néhány éve Steve Carell és Timothée Chalamet
főszereplésével megrendítő film is készült belőle. A családjukban nem volt
nagy T-vel írt Trauma, nem bántalmazták a gyerekeket, nem zajlottak
szörnyű veszekedések. Sheff összezavarodott, és kénytelen volt
kényelmetlen kérdéseket feltenni magának, hogy megértse, miképpen lett
úrrá tehetséges, életteli, érzékeny nagyfián az életveszélyes addikció.
Visszatekintve rájött, hogy Nick fájdalma valószínűleg egészen kis korából,
a szüleinek rosszul működő viszonyából ered. „Nem kellett volna együtt
maradnunk – ismerte be végül. – Szörnyű, de tényleg szörnyű bajok voltak a
házasságunkban.” Az önáltatás fontos szerepet játszott: Sheff a család egyik
barátjával folytatott házasságon kívüli viszonyt, de továbbra is ragaszkodott
az illúzióihoz. „Álmomban, a képzeletemben fenntartottam, hogy ha én
boldog vagyok, és a feleségem is boldog, akkor a gyerekek együtt nőnek fel,
folytatódhat a harmonikus családi élet, és tulajdonképpen megszabadítjuk
őket a traumatizált múltunktól… Tényleg elhittem, hogy igazából mindent
Nickért teszek. Megmagyaráztam magamnak, megpróbáltam úgy intézni,
hogy minden jó legyen.” Sheff becsületére legyen mondva, hogy hajlandó
őszintén visszanézni, és meglátni, mi történt valójában. A részleteket nem
ismerem, de azt mondta, hogy ő és a fia ma nyílt, figyelmes beszélgetéseket
folytatnak azokról a napokról, és mindketten úgy gondolják, hogy Nick
gyerekkori rossz érzései komolyan hozzájárultak a későbbi problémákhoz.
Hozzám hasonlóan dr. Dan Sumrok is találkozott már olyan emberrel, aki
kételkedik a traumák létezésében. Addikciógyógyász kollégám melléig érő
ősz szakállával és nagy szónoki lendületével igazi bibliai prófétának látszik.
De ha Dan hirdet valamit, akkor az a józanság. Először Memphisben, a
Tennesseei Egyetemen, azután Nashville-ben, az utóbbi időben pedig
vidéken dolgozott családorvosként, és ezalatt több mint huszonötezer
opiátfüggőt kezelt. Ő sem hisz benne, hogy a függés genetikusan öröklődő
vagy másfajta betegség eredménye volna, a tapasztalatai arról győzték meg,
hogy minden a traumával kezdődik. „1980-ban kezdtem írni erről a témáról,
amikor leszereltem a hadseregtől. Elsőéves medikus voltam, és éppen
darabokra hullott az életem. Úgy is mondhatnám, hogy három legjobb
barátom volt: George, Jack és Jim – a whiskey tesók…{77} Voltak páran,
például a radikális tizenkét lépésesek, akik azt mondták, de más kezeléseken
is azt hallottam, hogy »nem a traumán múlik, dr. Sumrok«. Meg akarom őket
nyugtatni, úgyhogy megígérem, nyitott szemmel járom majd a világot, hátha
találok valahol egy embert, akinél tényleg nem traumáról van szó.” De azóta
sem talált.
Mindegy, mekkora a sérülés, mindegyik addikció egy-egy menekülés
története: elviselhetetlen érzések elől, amelyeket a balsors hozott magával,
és feldolgozatlanok maradtak, az átmeneti, illuzórikus szabadság felé. Újra
csak azt kérdezem: ki tud a szabadságra nemet mondani?

Sokan biztosan csodálkozva értesülnek róla, hogy önmagában egyetlen

kábítószer sem vált ki függőséget, még a különösen rossz hírű crack vagy
metamfetamin sem. A legtöbb ember, aki kipróbálja a kábítószerek
valamilyen fajtáját, akár többször is kísérletezhet, mégsem szokik rá. Ha
rájövünk, miért van így, akkor pontosabban megérthetjük az addikció
természetét.
Gyakran megkérdezem előadásaim hallgatóságát: „Az alkohol függőséget
okoz? Igen vagy nem? Az étel függőséget okoz? Igen vagy nem? És a
munka? Igen vagy nem? Vagy a szex: igen vagy nem? Vagy a pornográfia,
vagy a vásárlás: igen vagy nem?” A kérdésben ott a helyes válasz: „igen
vagy nem” – a csillapítást kívánó fájdalom mértékétől függően.
 Dr. Vincent Felitti San Diegó-i belgyógyász specialista volt a mára híressé
(bár nem elég híressé) vált Ártalmas gyermekkori élmények (ACE) kísérlet
egyik vezetője. A munkát azután kezdték, hogy Felitti úgy döntött, egy
elhízással foglalkozó klinikán meghallgatja pácienseinek élettörténetét, és
valamennyien gyerekkori traumákról számoltak be. Az 1990-es években a
kaliforniai Kaiser Permanente egészségügyi hálózatban végzett, több mint
tizenhétezer fehér, középosztálybeli embert érintő felmérésből kiderült, hogy
minél súlyosabb nehézségeket kellett valakinek gyerekkorában átélnie, annál
nagyobb eséllyel vált felnőtt korában függővé, illetve küzdött pszichiátriai
vagy más egészségügyi problémákkal.1 Az elszenvedett bajokat három
általános kategóriába sorolták: abúzus (lelki, fizikai, szexuális);
elhanyagolás (fizikai, érzelmi); diszfunkcionális családi körülmények
(otthoni alkoholizmus vagy kábítószer-használat, válás, egy vér szerinti
szülő elveszítése, otthoni depresszió vagy elmebaj, az anya abuzálása, közeli
családtag börtönbe kerülése). E tapasztalatok hatása nem egyszerűen
összeadódott, hanem hatványozták egymást. Az a felnőtt, aki az ACE
kérdéssorára válaszolva hat pontot kapott, negyvenhatszor nagyobb eséllyel
vált intravénás droghasználóvá, mint az a gyerek, aki az előbb felsorolt
bajok egyikével sem szembesült.
„Sokan azt hiszik – fejtette ki Felitti a kutatásával kapcsolatban –, hogy ha
valaki többször használja az utcai kábítószereket, akkor rászokik
valamelyikre. Kutatásaink eredményei megkérdőjelezik ezt a feltételezést…
Az addikciónak kevés köze van az egyes anyagok tulajdonságaihoz
azonkívül, hogy tőlük származik a vágyott pszichoaktív megkönnyebbülés…
Másképp fogalmazva, a függő érthető módon próbálja kezelni saját magát
valamivel, ami majdnem segít, és ezzel megteremti az újabb adagok iránti
vágyat.”2
Felittinek az ártalmas gyermekkori élményekkel kapcsolatos felfedezései
tovább rombolják az általános determinizmus mítoszát, amelyet az
epigenetikáról szóló fejezetben én is megpróbáltam leleplezni. Nem találták
meg az addikció saját génjét – nem is fogják. Létezhetnek olyan gének,
amelyek erősítik a függőség iránti hajlamot, de a hajlam még nem eleve
elrendeltség. Az addikcióra is vonatkozik, ami a testi betegségekre igaz: a
géneket a környezet kapcsolja be vagy ki, és ma már tudjuk, hogy a fiatalon
átélt megpróbáltatások hatására kialakulhat a későbbi diszfunkció
alapmintája. Embereken és állatokon végzett kísérletek is igazolták, hogy az
anyaghasználat genetikai kockázata elhárítható, ha a kísérlet alanya
gondoskodó környezetben nevelkedik.3
Az egyik legboldogabb köszönetnyilvánítás, amelyet életemben kaptam,
egy négyéves gyerek anyjától érkezett e-mailben. A férje valaha alkoholista
volt, és nem akart gyereket, mert attól félt, hogy továbbadja utódjának az
iszákosság génjét. De miután elolvasta a függőségről szóló könyvemet,
felfedezte szenvedélybetegségének traumatikus gyökereit, és attól kezdve
nem félt a nem létező géntől. Még éppen idejében: a felesége már majdnem
túl idős volt ahhoz, hogy gyereket szülhessen. Muszáj volt megeresztenem
egy diadalmas nevetést. Korábban is kaptam köszönőleveleket, amiért
„megmentettem” olyan emberek életét, akikkel soha nem is találkoztam, de
azt még senki sem írta, hogy a távolból oka vagyok egy életnek.
Az ártalmas gyermekkori élményeknek az addikció neurobiológiai
működésére gyakorolt hatása nem független attól az interperszonális-
biológiai tudománytól, amelyet már körüljártunk. A méhben átélt sokk
hajlamossá tehet a függőségre, például úgy, hogy módosítja az agynak azt a
képességét, amellyel hatékonyan reagálna a stresszre. Hosszú távú hatást
gyakorolhat az agy ösztönző-motivációs rendszerének finomhangolását
végző részeire, amelyeket az addikciók valamennyi formája, a drogok és
szokások is legyengítenek.{78} Ahogy dr. Bruce Perry gyakorló pszichiáter,
neurológus, író és a trauma kérdésének egyik jelentős kutatója mondta: „Az
általunk és mások által elvégzett rengeteg munka eredményeként
kijelenthetjük, hogy a dopaminreceptorok sűrűsége és száma in utero (az
anyaméhben) dől el.”4
Nem tudom, miért használják az angol szlengben a „dope” szót a
drogokra, de tudhatnak valamit, mert az összes kábítószeres vagy viselkedési
függőségnek köze van a dopaminhoz. A dopamin a motivációs rendszer
legfontosabb neurotranszmittere. Nélküle valamennyi emlős tunya meg
mozdulatlan lenne, és teljesen hiányozna belőle a kezdeményezőkészség.
Egy éhes kísérleti egér, amelynek az agyát mesterséges úton megfosztották a
dopamintermelő apparátusától, egy tál étel előtt is éhen hal. Valójában
minden függő a dopamin megszállottja, csak másra bízza a vadászatot,
amely a szervezetében létrejövő, minden pillanatot izgalmassá és vibrálóvá
tevő vegyi anyag után folyik. Szinte valamennyi érzést vagy tulajdonságot,
amelyet a szenvedélybeteg a választott anyagának vagy magatartásának
köszönhet, kiválthatja endogén – a szervezetben keletkező – agyi vegyület
is. A függés azzal a kísérlettel kezdődik, hogy valaki olyan érzéseket próbál
felkelteni magában, amelyek a biológiai program alapján egyébként is
kialakulhatnak és kialakulhattak volna benne – ha nem szól közbe a
fejlődését kisiklató kisgyerekkor.
A szexuális addikciónak például semmi köze az erős szexuális
késztetéshez, viszont nagyon sok köze van a dopaminhoz. Zachary Alti New
York-i szociális munkás korábban a Fordham és a Rutgers Egyetem docense
volt, és a szexuális terápiák, valamint a viselkedési függések, különösen a
pornófüggés specialistája. „A kutatások azt mutatják – magyarázta nekem –,
hogy amikor egy pornográf képet nézünk, az agyunkban csúcsra jár a
dopamintermelés. Ha az egyik képet a másik után nézzük, akkor az egyik
csúcspontot rögtön követi a másik. Az anyaghasználók általában csak egy
vagy néhány csúcspontot élnek át közvetlenül a használat előtt, a viselkedési
addikciók esetében maga a dopamin az anyag, a legfontosabb összetevő. A
pornófüggőségre különösen jellemző, hogy újra és újra és újra
megemelkedik a dopaminszint.” Az okostelefon-gyártókhoz és
applikációfejlesztőkhöz hasonlóan a pornográf termékek készítői is nagyon
jól tudják, hogy a bevételük a fogyasztóik agyának meghódításától függ.
Gail Dines szociológus egy izgalmas 2010-es könyv, a Pornland – How
Porn Has Hijacked Our Sexuality (Pornóország – Hogyan rabolta el a pornó
a szexualitásunkat) szerzője a pornókészítők szakmai folyóiratának, az Adult
Video News című kiadványnak az egyik cikkéről beszámolva írja, hogy egy
pornográfműsor-gyártó a Stanford Egyetemen készült, a
kiberszexfüggőségről szóló tanulmányról referál a kollégáinak, amely szerint
felhasználóik húsz százaléka nem tud szabadulni a szokásától. „Őszinte
kapitalistaként közelíti meg a témát – írja Dines. – A cikk címe ennyi: Az
adatok teljes kiaknázása.”5
És mi a helyzet a szeretet érzésével, amelyről sok függő, főleg az
opiáthasználók beszélnek: a melegségről, amelyet Jamie Lee Curtis és
mások is említettek? Az jórészt az agy belső opiátrendszerének működését
jelzi. Ilyenkor az endorfinok – a saját, természetes, a szervezetünkben
termelődő opiátok – a neurotranszmitterek. Dr. Jaak Panksepp már húsz
évvel ezelőtt felvetette, hogy az opiátaddikció az agynak azokban az
evolúciós mechanizmusaiban gyökerezik, amelyek a társas viszonyokért: a
nevelésért, az érzelmi kötődésért és a közösségi kapcsolatokért felelősek.
„Azt feltételezzük – írta –, hogy azok, akik különösen sok stresszt és
bizonytalanságot élnek át a másokkal és a közösséggel kialakított
kapcsolataik során, nagyon könnyen nyúlnak az opiátokhoz: hipotézisünket
már több klinikai kutatás is visszaigazolta. Ez a jelenség segíthet
megmagyarázni, hogy miért terjed olyan könnyen az opiátaddikció a
társadalmon kívül állók között.”6 Az Egyesült Államokban fennálló
túladagolási válság, amely kisebb mértékben Kanadában és Angliában is
tapasztalható, e találó megfigyelés tragikus bizonyítékává vált.
Az endorfinrendszer fejlődése szintén a kora gyerekkori támogató,
odafigyelő kapcsolatokon múlik. „A közvetlen interakciók aktiválják a
gyerek szimpatikus idegrendszerét – írja Louis Cozolino klinikai
pszichológus, neurológus, a Pepperdine Egyetem pszichológiaprofesszora. –
Az aktiváció magasabb szintje összefügg a növekvő oxitocin-, prolaktin-,
endorfin-és dopamintermeléssel. E biokémiai rendszerek közül néhány az
addikció során is működésbe lép.”7 Ha a baba bizalmas közelségben van a rá
figyelő, érzelmileg elérhető szülővel, az elősegíti az idegrendszer optimális
fejlődését; ennek hiánya viszont akadályozza a gyarapodást.
Alanis Morissette énekes-dalszerzőnek a munka volt a legfőbb, bár nem
az egyetlen addikciója. Ma sok megértéssel kompenzációnak nevezi a
történteket. „A hírnévben a kapcsolatok utáni vágy jelentkezik – mondta,
amikor beszélgettünk. – Ha belegondol: minden szem a híres emberre
szegeződik. Mindenki nagyon készséges. Mindenki rá figyel… Ő pedig
megállás nélkül a szeretetet, a csodálatot és a figyelmet hajszolja.”
Morissette a hírnevének segítségével próbálta elérni azt a gyerekkori
boldogságot, amelyről olyan sokan lemaradnak, vagy csak nagyon rövid
ideig részesülnek belőle.
Amikor Robert Palmer azt énekelte, hogy teljesen rászokott a szerelemre,
talán mindannyiunkat meg akart szólítani, akik felemeltük a kezünket – az
összes kábítószer-élvezőt, az összes munkaalkoholistát, az összes kényszeres
szerencsejátékost, vásárlót, evőt, és mindazokat, akik reménytelenül
hajszolják a következő felkavaró elszállást vagy vigasztaló megnyugvást.
Csak az a baj, hogy igazából nem rászoktunk a szerelemre, hanem
kétségbeesetten próbálunk megbirkózni a hiányával, és bármilyen eszközt
felhasználunk az ügy érdekében.
Kijózanító szöveg, tudom. De jobb szembenéznünk vele.
 17. fejezet

Fájdalmunk pontatlan
térképe
Mit értünk félre a
pszichiátriai betegségekkel
kapcsolatban?

Biológiai alapon egyetlen komoly lelki

rendellenességet sem érthetünk meg.
Anne Harrington
professzor{79}

Darrell Hammond tizenkilenc éves volt, a Floridai Egyetem újságíró

szakának első évére járt, amikor kénytelen volt első kézből megtapasztalni,
milyen az, amikor a lelki betegség komolyra fordul. „Hihetetlenül féltem –
idézte fel a komikus színész. – Nem is értem, hogyan éltem túl a félelemnek
azt a mélységét. Az orvosok depresszióval, paranoiával és pszichózissal
kezeltek, mert elmondtam nekik, hogy láttam valakit beszélni, és a szavak
nem akkor hallatszottak, amikor mozgott a szája.” Az amitriptilin nevű
antidepresszánst és az antipszichotikus hatású tioridazint írták fel neki.
Hammond úgy számolja, hogy a következő évtizedekben legalább negyven
pszichiáter vizsgálta meg, és jó pár diagnózist felállítottak, többek között
depressziósnak, bipolárisnak és poszttraumás stressz-szindrómásnak
nyilvánították, a többit szerencsésen elfelejtette. A kezelését az a feltételezés
irányította, amely általában meghatározza az orvosi gondolkodást: ezeket a
problémákat kizárólag az agy biológiai betegsége válthatja ki. Ennek
megfelelően a legkülönfélébb gyógyszer-kombinációkat vetették be nála. A
szakmájában egyre nagyobb sikereket aratott – előtte még senki sem
szerepelt tizennégy éven át a Saturday Night Live-ban –, parodizálta Bill
Clintont, és a derűsen mocskos szájú Sean Connery-imitációja rendkívül
népszerűvé vált, de ő továbbra is elveszettnek érezte magát, ingerlékeny,
magányos és levert volt. Csupán két eszközt talált, amellyel enyhíteni tudta a
kínjait: ivott és a testét vagdosta. Több mint ötven sebhelyet visel, amelyet
saját kezűleg ejtett.
Már harmincöt éve járta pszichiátriai odüsszeiáját, amikor megismerkedett
a New York-i Weill Cornell Kórház orvosával, dr. Nabil Kotbival, aki két
rövid mondattal megváltoztatta az életét. „Szeretném, ha nem hívná
pszichiátriai betegségnek az állapotát. Ön megsérült.” Az a kijelentés, hogy
a tünetei nem egy titokzatos betegség külső megnyilvánulásai, olyan volt,
„mint amikor a kórus rákezd a Hallelujára!… – idézte fel Hammond. – Dr.
Kotbi tulajdonképpen azt közölte velem, hogy a pszichiátriai betegség egy
nagyon konkrét helyről származik. Van egy története, és abban a történetben
én vagyok az egyetlen, aki teljesen kiszolgáltatott.” Azokban az
évtizedekben, amelyek a lelki egészségügyi ellátással zajló első
találkozásától egészen odáig tartottak, míg végre összeakadt ezzel a
bizonyos orvossal, senki sem kérdezte Hammondot a traumatikus gyerekkori
élményeiről. „El sem tudom mondani, mit jelentett számomra, hogy nagy
fájdalmak között megérkeztem a rendelőbe, ők megvizsgáltak, és azt
mondták: »Nem kellene így éreznie magát.« Akkor még senki sem mondta
azt, hogy »Hé, hát maga valószínűleg gyerekkori abúzus áldozata!«.
Azokban az években, ha valaki nyilvánvaló ok nélkül rosszul érezte magát,
azt bipolárisnak nevezték. Ennyit tudtak, nem többet. »Néha érthetetlenül jó
vagy rossz hangulatba kerül.« Biztosan ismeri ezt. [Hangulatjavító] lítiumot
és később Depakote-ot kaptam. Egyik sem segített. Tulajdonképpen semmi
sem segített, amíg el nem fogadtam az életemmel kapcsolatos igazságot.”
Ennek az igazságnak az anyja keze közt elszenvedett sokféle abúzus is része
volt.{80}
A pszichiátria jelenleg elfogadott irányzatait ugyanabból az anyagból
szőtték, mint az orvoslás többi ágát: ha túlzott lehangoltsággal vagy
szorongással találkoznak, akkor azonnal biológiai alapú, mechanikus
magyarázatot keresnek: a mentális problémákat az agyban termelődő
vegyületek felborult egyensúlyának tekintik, amiért legfőképpen a gének
okolhatók. Kay Redfield Jamison pszichiáter, korunk egyik különösen
meggyőző szerzője, aki a mániás depresszióval, más néven a bipoláris
zavarral foglalkozik, A nyughatatlan lélek címen írta meg élete történetét. Ez
a könyv kihagyhatatlan olvasmány mindazok számára, akik kíváncsiak egy
különleges minőségű agyra, amely a mértéktelen eufória és a
mozdulatlanságra kényszerítő kétségbeesés között ingadozik. De dr. Jamison
ragyogóan megírt emlékei között ott lapulnak azok a téves feltételezések,
amelyek a leegyszerűsítő genetikai narratíva egyértelmű példái – a szakma
azonban továbbra is ragaszkodik hozzájuk. Így idézi fel egy mániás
epizódját: „Az eszem aznap ötödik sebességben pörgött a ki tudja, milyen
boszorkányfőzetnek köszönhetően, amelyet a jóisten programozott a
génjeimbe.” Pedig igazából sem a jóistennek, sem a géneknek nincs ehhez
sok közük.
Jamison egy másik, de legalább ilyen szívbe markoló könyvében,
amelynek Touched with Fire (Akit megérintett a tűz) a címe, még tisztábban
fogalmazódik meg a szerző elképzelése: „A mániás depresszió genetikai
eredete teljesen egyértelmű, igazából szinte cáfolhatatlan.”1 Eltelt huszonöt
év, és már tudjuk, hogy az egyértelmű tudományos bizonyítékok nem
egyértelműek, hanem szinte nem is léteznek. A „szinte cáfolhatatlan”
ismeretek, amelyre dr. Jamison utalt, a családi történetekkel,
örökbefogadással és ikrek tanulmányozásával foglalkozó szakirodalom
részei, ám téves feltételezésekkel vannak tele.{81} Azok a bizonyítékok,
amelyekre hivatkozik, kizárólag akkor egyértelműek, ha valaki eleve hisz
bennük: ha viszont előítélet nélkül közelít hozzájuk, akkor inkább
tudományos fantasztikumnak tűnnek.2 Ráadásul nem is túl kifinomultak. A
mentális problémákkal és addikciókkal – köztük a sajátommal – folytatott
munkám során mindig bőségesen találtam olyan epizódokat az egyes
élettörténetekben, amelyek kiválthatták a pszichés problémákat, nem kellett
még a genetikus predesztináció meséit is bevetnem.
A „pszichiátriai betegség” kifejezés az agy fiziológiai hibáját jelöli meg a
beteg tüneteinek forrásaként, éppúgy, ahogy a mellkasi fájdalom a szív
artériáinak összeszűkülését és a szívizom elégtelen oxigénellátását jelzi.
Vagyis semmi kétség, a problémát az orvosoknak kell megoldaniuk. Ez a
feltételezés tartalmaz ugyan részigazságokat, de igencsak
megkérdőjelezhető, és nehezíti a helyzet megértését. És ami még rosszabb:
bajt okoz, egyrészt, mert sok ember hibás kezelést kap miatta, másrészt, mert
elnyomja azokat a véleményeket, amelyek átfogóbbak és humánusabbak
volnának, sőt, többet is segítenének. A Darrell Hammond orvosait irányító
biológiai determinizmus a humoristát is abba a csoportba sorolta, amelynek
tagjai nem képesek közreműködni a saját gyógyulásukban, és megerősítette
azt az alapelvet, amelyről korábban már szó esett: hogy a beteg teljesen
kiszolgáltatottan áll a betegségével szemben. Az ilyen nézet azzal fenyeget,
hogy a szenvedőt passzív helyzetben tartja. Aki élete végéig gyógyszereket
szed, az a legjobb esetben is korlátok közé szoríthatja és enyhítheti a
tüneteit.
A túlnyomórészt biológiai alapú megközelítéssel a pszichiátria ugyanazt a
hibát követi el, mint az összes többi orvosi szakterület: egy bonyolult, az
élettel és érzelmi fejlődéssel sokféleképpen összekapcsolódó folyamatra
ráragasztja a betegség címkéjét, és úgy érzi, elvégezte a feladatát.
Az orvosokat tanulmányaik során alig készítik fel rá, hogy
elgondolkozzanak a pácienseik megélt tapasztalatain, és hogy ezekben
keressék a tünetek magyarázatát. A biológiai magyarázat gyorsabb,
kevesebb érzelmi energiára van hozzá szükség, és jobb megoldás híján
mindig bevethető. Sok orvost nagyon kényelmetlenül érint, ha szembe kell
néznie a saját eltitkolt bánatával és sebeivel – azzal, amit Carl Jung az
árnyékszemélyiségnek nevezett. És ezzel nem csak az orvosok vannak így.
Egy jól ismert kollégám mesélte, hogy „a páciensek is hasonlóan állnak
hozzá. Ők sem akarnak belelátni az életükbe. Pedig csak akkor kezdődik a
gyógyulás, ha megváltoztatnak valamit. Aki a gyerekkorából akar
kigyógyulni, annak elképesztően nagy munkát kell elvégeznie. Hihetetlenül
megéri, de sokat kell hozzá dolgoznia.” A genetikai okok evangéliuma
megvéd attól, hogy szembenézzünk a sebeinkkel, de továbbra is a gének
kegyeire bízza az egészségünket.
Ez a fajta önkorlátozás mindenképpen káros, de mentális betegségek
esetében különösen az, és szinte lehetetlen érvekkel igazolni. Végül is a
rákkal vagy a reumatoid artritisszel ellentétben nincsenek testi tünetek, az
orvosi diagnózist pedig nem támasztja alá és nem cáfolja vérvizsgálat,
szövettan, röntgen vagy MRI. Ez a kijelentés sok olvasómat meglepheti,
úgyhogy érdemes megismételnem. A pszichiátriai betegségeket nem jelzi
mérhető fizikai adat; kizárólag a szubjektív benyomások (mondjuk, ahogy
valaki leírja a saját hangulatát) és a viselkedés (alvási szokások, étvágy stb.)
adnak hírt róla.
Mint minden fogalom, a „pszichiátriai betegség” is konstrukció – egy
bizonyos keret, amelyet azért hozunk létre, hogy megértsünk egy jelenséget,
és megmagyarázzuk, amit látunk. Bizonyos szempontból talán igazat állít,
másból téved; de az tény, hogy nem objektív. Ha nem vigyázunk vele, akkor
levehetetlen szemüveggé válik, és már csak ezen keresztül érzékeljük és
interpretáljuk a jelenségeket. A szemünk előtt így feltáruló világ legalább
olyan sokat elárul az őt létrehozó kultúra elfogultságairól és értékeiről, mint
a jelenségről, amelyet megfigyelünk, és mindegy, hogy egy vallásos
fogalomról van-e szó, mondjuk, a „bűnösről”, vagy egy biológiai-orvosiról,
például a „lelki betegről”.3 Léteznek kultúrák, amelyekben prófétának vagy
sámánnak tekintik azokat, akiknek víziók vannak. A miénkben valószínűleg
bolondnak neveznénk őket. Azt sem tudom eldönteni, hogy a mai mentális
egészségügyi rendszer miképpen vélekedne Jeanne d’Arcról vagy Hildegard
von Bingenről, a középkori szentről és zeneszerzőről. Egyszer több száz fős
közönség előtt gondolkodtam el azon, mi lenne, ha határozott léptekkel
Kanada miniszterelnöke elé vonulnék, és Szent Johanna-féle stílusban
közölném vele, láttam a jövőt, amelyben élére állt a klímaváltozás elleni
globális harcnak, és azzal kezdte a küzdelmét, hogy nem fogadott el több
kampánytámogatást a fosszilisenergia-ipartól.
A modern kultúrára jellemző bal agyféltekés materialista irányvonalat
leszámítva hogyan jutottunk el ehhez a „pszichiátriai betegség” nevű
konstrukcióhoz? Részben ennyi maradt az orvostudomány egykor kecsegtető
igyekezetéből, egy eredménytelenül végződött próbálkozásból. „A
pszichiátria jelenleg a küszöbén áll annak, hogy egzakt tudománnyá váljon,
olyan precíz és számszerűsíthető legyen, mint a molekuláris genetika” – írta
1984-ben Jon Franklin újságíró egy Pulitzer-díjjal elismert cikksorozatban.4
A géntudomány forradalma azóta sem váltotta be azt az ígéretét, hogy fényt
derít az egészséggel és betegséggel kapcsolatos összes kérdésre, de
kezdetben a tudományos megalapozottságú pszichiátriát is mértéktelen
lelkesedés övezte. Csakhogy eltelt negyven év, és még mindig nem
kerültünk közelebb ahhoz, hogy átlépjük a képzeletbeli küszöböt, sőt, talán
inkább távolodunk tőle. Amikor 2013-ban az Amerikai Pszichiátriai
Társaság kiadta a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Health
Disorderst, röviden a DSM-5-öt (a Mentális betegségek diagnosztikai és
statisztikai kézikönyvét), az összeállításáért felelő csapat vezetője, dr. David
Kupfer ezt részben elismerte. A megjelenést kísérő sajtóközleményben a
következőket írta: „Abban bízunk, hogy a jövőben képesek leszünk a
betegségeket olyan biológiai és genetikai markerek segítségével azonosítani,
amelyek pontos, megbízható és megalapozott diagnózishoz segítenek. Az
1970-es évek óta várjuk, hogy valóra váljon ez az ígéret, de bárhogy fáj is,
egyelőre igencsak távoli maradt. Jó pár évtizede mondogatjuk a
betegeinknek, hogy a biomarkerekre várunk. És még mindig várunk.”5
 Robert Whitaker újságíró és író, aki korábban a Harvard orvosi karának
kiadványaiért is felelt, komolyan hitt abban, hogy a pszichiátriai
betegségeket a kémiai egyensúly megbomlása okozza – de azután
megváltozott a véleménye. „Amikor először írtam a pszichiátriáról, elhittem,
hogy ez az igazság – vallotta be. – Mármint: miért ne hittem volna el?”
Olyan kutatások miatt vesztette el az illúzióit, amelyekről akkor szerzett
tudomást, amikor a The Boston Globe számára készített interjúkat. „Azt
kérdeztem különféle szakemberektől: »Elárulná, hol találta nyomát annak,
hogy a depressziót a szerotonin okozza, vagy hogy a skizofréniát a
dopamintúltermelés váltja ki?« El szerettem volna olvasni az eredeti
kutatások anyagait, erre, esküszöm, azt mondták, hogy »jó, hát igazából nem
találtuk meg a bizonyítékot. Ez egy metafora.« És az volt az egészben a
legcsodálatosabb, hogy amikor a saját kutatásaikban is utánamentem,
kiderült, hogy tényleg nem találtak semmit! Elképesztett, hogy mennyire
más az, amit mondanak, és az, ami a saját tudományos cikkeikben szerepel –
ami a lényeg!” Az egyértelmű eredménytelenséget Whitaker az Anatomy of
an Epidemic (Egy járvány anatómiája) című könyvében dokumentálta, és a
véleményét más írások is alátámasztják.6
Ellentétben azzal, amit én is hittem régen, kiderült, hogy ha egy diagnózis,
mondjuk, ADHD-t, depressziót vagy bipoláris betegséget állapít meg, az
semmit sem jelent. Egyetlen diagnózis sem magyaráz meg semmit. A
diagnózisok elvont szövegek, absztrakciók: néha segítenek, de soha nem
teljesek. Szakmai vázlatok egy tünetegyüttes leírására, amelyről valaki
beszámolt, vagy mások az előző valakinek a viselkedése, gondolatai,
érzelmei alapján összeállítottak. A szóban forgó páciens számára a diagnózis
igazolhatja vagy magyarázhatja az élete során tapasztaltakat, amelyek
korábban túlságosan kuszák vagy homályosak voltak ahhoz, hogy
értelmezze őket. És ez már az első lépés lehet a gyógyulás felé. Azért tudom,
mert első kézből tapasztaltam.
Zsákutcába csak akkor futunk, ha azt feltételezzük vagy hisszük, hogy a
diagnózis egyenlő a magyarázattal. Ez a nézőpont akkor hozza a
legkevesebb hasznot, amikor egy olyan alapvetően elvont valaminek a
„betegségéről” van szó, mint a lélek. Lucy Johnstone brit pszichológus azt
mondta nekem, hogy „a test betegsége esetén elvileg megvannak a vizsgálati
módszereink. Az ember azt mondhatja, hogy vegyünk vért, ellenőrizzük az
enzimszintet. És a legtöbb esetben megállapítható vagy kizárható a betegség.
De a pszichiátrián ez egyszerűen ördögi körré válik. Érti, ugye? Miért
vannak az adott személynek hangulatingadozásai? Mert bipoláris. És honnan
tudom, hogy bipoláris? Hát onnan, hogy hangulatingadozásai vannak.”
Eszembe jut A. A. Milne Micimackója és az ő Malacka barátja, amint a
hóban bandukolnak körbe-körbe, de ők ezt nem veszik észre, és azt hiszik,
hogy minden kanyar után egyre több menyét nyomában járnak.
Sokan hozzák fel a lelki betegségek diagnózisával kapcsolatban,
különösen, ha gyerekekről van szó, hogy átlagos, egészséges érzéseket vagy
magatartásformákat patologizálnak vagy stigmatizálnak. Talán a
gyerekeknek nem az a dolguk, hogy unatkozzanak, nyugtalanná váljanak,
feldühödjenek vagy elszomorodjanak? A válasz: de – de az is, hogy ez nem
ilyen egyszerű. A túldiagnosztizálás valóban veszélyessé válhat, de nem
hiszem, hogy az elmúlt néhány évtizedben megugró ADHD-s eseteket
egyedül a hiszékeny szülők, boldogtalan pedagógusok, túlbuzgó iskolai
pszichológusok és gátlástalan gyógyszergyárak számlájára írhatjuk. Ahogy a
korábbi fejezetekben már beszéltünk róla, manapság a gyerekek olyan
világba születnek, amelyet mintha szándékosan a kognitív funkciók és az
érzelmi önszabályozás összezavarására terveztek volna. Bármerre fordulok,
minden azt sugallja, hogy a gyerekek lelki jólléte valóban alapvetően
átalakul.
Akkor viszont miért tartok ki a diagnózisos modell kritizálása mellett?
Azért, mert a diagnózis semmit sem tár fel azokból a mélyen zajló
eseményekből és folyamatokból, amelyek a szóban forgó észleléseket és
tapasztalatokat életre keltik. A következményekre irányítják a tekintetünket,
és nem a milliónyi okra. Egy gyereknek számtalan magyarázta lehet rá, hogy
miért nem tud egy dologra koncentrálni, vagy egy helyben maradni, hogy
figyelemhiányos vagy nyugtalan: szorongás, otthoni stressz, unalmas
tananyag, lázadás az ellen, hogy egy helyben kelljen ülnie az
osztályteremben, félelem attól, hogy bántani fogják a többiek, hatalmaskodó
tanár, trauma, sőt, ha hiszik, ha nem, még az is, hogy melyik hónapban
született. A Brit Columbia-i Egyetemen készült egy felmérés, amelynek
során majd egymillió, tizenegy évesnél fiatalabb helyi kisiskolásnak felírt
receptet néztek át, és arra az eredményre jutottak, hogy a decemberben
született gyereknek harminckilenc százalékkal nagyobb esélyük van rá, hogy
ADHD-val diagnosztizálják őket, mint az előző januárban világra jött
osztálytársaiknak. Az ok? A decemberi gyerekek majd egy évvel fiatalabban
kerülnek iskolába, mint a januári társaik – az agyuk fejlettsége is tizenegy
hónappal van lemaradva. Nem genetikusan öröklődő agyi rendellenesség
miatt írják fel nekik a gyógyszert, hanem mert a figyelemért és
önfegyelmezésért felelős idegpályáik fejlettsége természetes hátrányban
van.7
Vagy nézzük meg azt, ahogy a DSM-5 referencia-kézikönyv
meghatározza az oppozíciós zavar, az ODD diagnózisát, amelyet gyakran az
ADHD-vel vagy más „betegséggel” párosítanak. „Ha kis-vagy kamasz
gyereke gyakran és tartósan indulatot, ingerlékenységet, veszekedős kedvet,
dacot vagy bosszúszomjat mutat ön vagy más, tekintéllyel rendelkező
személy felé, akkor oppozíciós zavara lehet” – vélekedik a Mayo Klinika.8
A kulcs a „felé” szóban rejlik: az oppozíció, az ellenállás magától értetődően
kizárólag emberi viszonyok kontextusában jelenhet meg. Attól még
megfázhatok, hogy elszigetelten élek, és egyedül is kificamíthatom a bokám.
De ellenkezni, mérgelődni vagy feldühödni csak akkor tudok, ha van valaki,
aki kapcsolatban áll velem. „Ha nem hisznek nekem – mondom néha
terapeutákból, szülőkből, tanárokból vagy orvosokból álló közönségemnek
–, zárkózzanak be ma este a szobájukba, ellenőrizzék, hogy valóban teljesen
egyedül vannak-e, és ellenkezzenek valakivel. Ha sikerül, tegyék fel a
YouTube-ra – biztosan nagyon gyorsan el fog terjedni.”
Mivel a gyerek az emberi kapcsolatok rendszerében fejlődik, csak úgy
érthetjük meg, ha szemügyre vesszük a környezetét. Ha pedig így nézzük, az
úgynevezett ODD-s gyerekekről kiderül, hogy nincs megfelelő kapcsolatuk
óvó, védelmező felnőttekkel, és természetes módon idegenkednek attól,
hogy olyan emberek irányítsák őket, akikben nem bíznak igazán, vagy
akikhez nem érzik magukat elég közel. Ráadásul az ellenszenvüket csak
növeli, ha megszégyenítik vagy megpróbálják megtörni őket. Ha „zavarnak”
nevezzük ezt az állapotot, azzal semmit sem mondunk el a gyerek belső
tapasztalatairól; csupán azoknak a nézőpontját közvetítjük, akik
kényelmetlennek találják a makacskodását. Az érzelmi erők változásáról
sem árulunk el sokat: egyáltalán nem helytelen, amikor valaki ellenáll a
tekintélyt képviselő személynek, ha valamilyen okból nem bízik benne, és
nem érzi magát biztonságban a társaságában.
Ha mostanában több olyan fiatalt látunk, aki automatikusan az ellenállást
választja, akkor vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi módon
zavarja meg ez a kultúra a felnőttek és gyerekek közötti egészséges
kapcsolatokat. Miért diagnosztizálunk gyerekeket különféle zavarokkal,
ahelyett hogy a családjukat, közösségüket és a társadalmat diagnosztizálnánk
– és kezelnénk?
 Bruce Perry pszichiáter, író és neves traumakutató{82} szinte már teljesen
eltávolodott a diagnózisoktól. Nem reflexszerű előítéletről van szó: azért
látja borúsan szakterületének normáit és gyakorlatát, mert évtizedek alatt
több tízezer zaklatott gyereket vizsgált, és sokat tett hozzá a
szembeszegüléssel, valamint a „zavarként” meghatározott problémákkal
kapcsolatos, hatalmas szakirodalomhoz. „Amikor pszichiáter lettem –
mondta beszélgetésünk során dr. Perry –, gyorsan egyértelművé vált
számomra, hogy a diagnózisok nem állnak kapcsolatban a fiziológiával,
csupán leírók, és élettani szempontból több száz út vezet oda, hogy valaki
például figyelemhiányos tüneteket mutasson. A szakma mégis úgy tett,
mintha ezek a deskriptív címkék komoly valamik volnának… Tudtam, ha
kutatni kezdek, ha a diagnózisnak nevezett üres leírásokat használom, azután
a beavatkozást meg az eredményt tanulmányozom, akkor csak hibás
végkövetkeztetésre juthatok. És általában ezt csináljuk.”
Mára dr. Perry határozott meggyőződésévé vált, hogy „még a DSM
kézikönyvvel felfegyverkezve folytatott hadakozás is teljes félreértés”.
Amikor felkérték, hogy működjön közre a lista új kiadásának megírásában,
nemet mondott. „Azt feleltem, »akik huszonöt év múlva visszanéznek ránk,
nem hiszik majd el, hogy így gondolkodtunk az emberekről«. Nem szabad
így tekintenünk az emberi bonyolultságra.” Amit prédikál, azt is csinálja
azon a klinikán, amelynek a vezetésében közreműködik. „Tizenöt-húsz éve
nem használunk diagnózisokat – mondta. – És ez egyáltalán nem zavarja a
gyógyító munkánkat. Sőt, jobb eredményt érünk el azóta, hogy nem
használunk címkéket.”
Családorvosként szerzett tapasztalataim és az emberi fejlődéssel
kapcsolatos véleményem alapján én is hasonlóan járok el. Ha mentális
problémával, mondjuk, depresszióval, szorongással, ADHD-val vagy
addikcióval találkozom, nem nagyon érdekel a formális meghatározás.
Inkább az adott beteg konkrét problémáira figyelek, és a traumákra, amelyek
kiválthatták ezeket a helyzeteket. Ami a recepteket illeti, elsősorban az
érdekel, hogy mi mozdítja elő azoknak a lelki sebeknek a gyógyulását,
amelyekről az élő traumatikus mintázatok tudósítanak.
Következzék egy talán meglepő kijelentés: nem vagyok a tabletták
ellensége. Aki már érezte vagy látta, milyen jótékony hatásuk lehet a
pszichiátriai gyógyszereknek, az biztosan nem tagadja, hogy a
neurobiológiának valóban szerepet kell kapnia a lelki bántalmak kezelésében
és esetleges enyhítésében – meglévő tapasztalataink is ezt diktálják. Az
okosan használt gyógyszerek az éppen emlegetett gyógyulást segítik – nem
ők váltják ki, az igaz, de támogathatják. Ez nemcsak a szakmai véleményem,
hanem személyes élményem is.
A negyvenes éveim közepe táján Prozacot kezdtem szedni, amely emeli a
szervezet szerotoninszintjét. A szerotonin az agy egyik legfontosabb
neurotranszmittere, vagyis kémiai üzenethordozója, amely mai tudásunk
szerint a hangulatszabályozásért és az agresszió csökkentéséért is felel. Bár
megvoltak a magam kétségei a milliók gyógyszerezéséhez vezető új divattal
kapcsolatban, de közben nagyon meg akartam szabadulni mindennapos, lelki
eredetű kínjaimtól. Ebből az időszakból származik a következő komor
naplóbejegyzésem: Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónap összes
hétvégéjét – az összes szabad hétvégémet – enervált, passzív, kedvetlen
állapotban töltöttem. Depressziós voltam, és depressziót árasztottam magam
körül.
Hamarosan más ember lettem. Alig néhány nap múlva a feleségem
megkönnyebbülten tudatta velem, hogy ellazultak az arcvonásaim. A
reggeleket energikusan, minden keserűség nélkül fogadtam, családi körben
sem voltam ingerlékeny, jóval többet mosolyogtam és nevettem, mint régen;
azokban a helyzetekben, amelyekben korábban hidegen és mereven
viselkedtem volna, most éreztem mások szerető gondoskodását, és ki is
tudtam fejezni, hogy érzem. Mintha valaki bekötözte volna sajgó szívemet,
hogy ne fájjon többet, és ne legyen a legkisebb érintésre is érzékeny. Azon
kaptam magam, hogy a sógornőmnek lelkendezem: „Más emberek tényleg
ilyen normálisan érzik magukat? Nem is tudtam!” Ahhoz hasonló
élményben volt részem, amit néhány évvel később Elizabeth Wurtzel írónő
1994-es önvallomásában, a Prozac-országban ábrázolt: „És egy nap arra
ébredtem, hogy igazán élni akarok. Mintha csak felszálltak volna rólam a
depresszió miazmái, ahogy San Franciscóban is felszáll a köd, mire véget ér
a reggel. A Prozac műve lett volna? Egyértelműen.”
A frissen megtértek szokásai szerint a kezdeti kétkedés hamarosan őrült
lelkesedésnek adta át a helyét. Az orvosi praxisomban is folyton a Prozacot
reklámoztam, elkövettem azt a hibát, hogy ott is betegséget kerestem, ahol
valójában csak hétköznapi boldogtalanság volt. „Az ön agyában kibillent a
kémiai egyensúly: szerotoninhiánya van” – magyaráztam komolyan a
pácienseimnek, akikben felfedeztem a depresszió tüneteit, és máris a
receptfüzetem után nyúltam. Fogalmam sem volt róla, hogy olyan
tudományos bizonyosságokat emlegetek, amelyek nem léteznek. Igen, a
gyógyszer, legalábbis rövid távon, valóban segített. És igen, olyan eseteknek
is a tanúja voltam, amikor megváltoztatta, sőt megmentette valakinek az
életét. De nem szabad abba a hibába esnünk, hogy az orvosságok
(alkalmanként) egyértelmű előnyei láttán azt a következtetést vonjuk le: a
pszichés betegségek eredete az agy biokémiájában gyökerezik, vagy a
fiziológiai gondokat genetikai okok váltják ki.
A gyógyszerek egyes pozitív hatásai semmit nem árulnak el a tünetek
eredetéről. Ha az aszpirin enyhíti a fejfájást, akkor azt máris az
acetilszalicilsav (a tabletta aktív összetevője) agyban kialakult örökletes
hiányával fogjuk magyarázni? Akit egy pohár bourbon ellazít, annak
genetikus alapú whiskey-hiánnyal küzd az idegrendszere? Az agyban van
ötven másik neurotranszmitter, amelynek a bonyolult kapcsolatait még
éppen csak mostanában kezdjük feltérképezni. És akkor nem is beszéltünk
azoknak a lehetőségeknek a végtelen számáról, amelyek az agy meg a test
biológiai meghatározottsága és az életkörülményeink között folyamatosan
zajló kölcsönhatások eredményeképpen alakulnak ki. Ismétlem, az agy
fiziológiája a mindig változó és kontextusban létező élet megmutatkozása és
terméke.
Továbbá, ahogy Bruce Perry írja: „Az agy a múltba tekintő szerv. A
személyes narratívánkat raktározza el.” És mivel mindezt kémiai úton, az
ideghálózatainak segítségével teszi, nem csoda, hogy a rossz tapasztalatok
összezavarodott neurobiológiai állapothoz vezetnek. Az is előfordulhat,
hogy az MRI-vizsgálat bizonyos rendellenességeket mutat ki – ahogy
például számos traumatizált ember esetében megtörténik –, de ez még nem
bizonyítja, hogy a rendellenességnek neurokémiai eredete volna. Nemrég
jelent meg egy harminc éven keresztül folytatott felmérésről szóló
tanulmány, amelynek szerzői újszülött koruktól huszonkilenc éves korukig
követtek néhány embert. A csecsemőkori rossz bánásmód majd három
évtizeddel később összekapcsolódott az érzelmek szempontjából alapvető
agyi terület, a hippokampusz csökkenő térfogatával, valamint a borderline
személyiség és az öngyilkossági hajlam nagyobb kockázatával. Másképpen
fogalmazva, az agy genetikája nem kiváltotta a „betegséget” vagy a
neurofiziológiai eltéréseket: azok az átélt tapasztalatok eredményeiként
alakultak ki.9
Johann Hari brit író személyes okokból és újságírói munkájának
köszönhetően is jól ismeri a függőséget és a depressziót. Elveszett
kapcsolatok című nagy sikerű könyvében leírja, hogy amikor depresszióval
diagnosztizálták, kétségbeesett hangulatát először elsöprő boldogság váltotta
fel, mert zavarba ejtő lelkiállapota végre magyarázatot kapott. „Tudom, hogy
furán hangzik, de abban a pillanatban valódi boldogságlöketet éltem át –
mint amikor teljesen váratlanul egy köteg pénzt találsz a kanapé matraca alá
csúszva. Arra, amit érzek, létezik egy szakkifejezés! Betegség, ugyanúgy,
mint a cukorbetegség vagy az irritábilis bélszindróma!”10
Hozzám hasonlóan eleinte Hari is pozitív benyomásokat szerzett a
gyógyszerekről. „Csak évek múlva – miközben ezt a könyvet írtam – hívta
fel a figyelmem valaki arra a sok-sok kérdésre, amelyet az orvosom nem tett
föl nekem aznap. Például: van-e oka annak, hogy ilyen szörnyen érzem
magam? Mi zajlik az életemben? Van-e valami, ami fáj nekem, amin
változtatni tudnánk?” A válasz mindegyik esetben igen lett volna: Hari régi
traumákkal és friss szorongással küszködött, csak mindezt „normálisnak”
hitte. Idővel rájött, hogy a szűk látókörű orvosi modell, amelynek
segítségével sikerült enyhíteni a tüneteit, nem vezeti el a gyógyulásig. Nem
csömörlött meg teljesen a biológiai megközelítéstől, mesélte nekem, de
szomorúan megállapította, hogy az „elfedte előlem a józanabb
felismeréseket, amelyekig az emberek általában eljutnak, és a segítségükkel
rájönnek, hogy miért szoronganak, és hogyan tudnának továbblépni. Az a
helyzet – hogy is fogalmazzam –, hogy torz térképet kaptam a saját
kínjaimról.”
Azt már senki sem vitatja, hogy minél több nehézségen kell valakinek
keresztülmennie gyerekkorában, annál nagyobb eséllyel jelentkeznek nála
később lelki problémák, vagy akár pszichózis. Egy tanulmány szerint
azoknál, akik gyerekkorukban ötféle sérelmet szenvedtek el, többszörösére
nő a pszichózis előfordulásának lehetősége azokhoz képest, akik megúszták
a traumatikus pillanatokat.11 2018-ban a Schizophrenia Bulletin című
folyóiratban megjelent átfogó cikk arra a következtetésre jutott, hogy a
gyerekkori traumák súlyossága korrelál a téveszmék és hallucinációk
intenzitásával.12 Richard Bentall kórházi pszichológus, egyetemi oktató, a
Brit Akadémia tagja néhány évvel ezelőtt így fogalmazott: „A gyerekkori
nehézségek és a későbbi pszichiátriai rendellenességek közötti összefüggésre
utaló bizonyítékok statisztikailag körülbelül olyan erősek, mint azok,
amelyek a dohányzás és a tüdőrák között vannak. Ma már azzal
kapcsolatban is határozott bizonyíték áll rendelkezésünkre, hogy az
ilyenfajta tapasztalatok befolyásolják az agy szerkezetét, és ez
megmagyarázza azokat a normálistól eltérő agyi szkeneket, amelyeket
pszichiátriai betegeknél figyeltek meg.”13 Ez összecseng annak a Harvardon
készült tanulmánynak a végkövetkeztetésével is, amely szerint „az agyban
lezajlott változásokat talán akkor értjük meg a legjobban, ha különféle
megpróbáltatások során az életben maradást és reprodukciót támogató
adaptív válasznak tekintjük őket. A pszichopatológiával fenntartott
kapcsolatuk összetett jelenség.”14
De van valami, amiről a korábbi kutatásokat szemléző tudósok nem
beszélnek, habár a mentális betegségekkel foglalkozó orvosok közül jó
néhány számára a napnál is világosabb: nincs szükség nyilvánvalóan rossz
bánásmódra ahhoz, hogy az agy neurobiológai állapota vagy az elme
működése kárt szenvedjen. A neurobiológiai helyzet ugyanúgy folyamatként
valósul meg, mint a „pszichiátriai betegség” és az egészség. A
kisgyerekkorban elszenvedett érzelmi sérülések még akkor is kiválthatnak
fiziológiai változásokat, ha abúzus vagy igazi elhanyagolás nem történik.
Bruce Perry magyarázata szerint az ártalmas gyermekkori élmények – azok a
súlyos események, amelyek felkerültek a hivatalos ACE-listára –
következményekkel járnak, de „nem olyan döntőek, mint a korai emberi
viszonyok… A jelenkori működést a jelen kapcsolatok határozzák meg a
leginkább, a második legerősebb összetevőt pedig, úgy tűnik, a gyerekkori
kötelékek jelentik.”

„Ne legyél már annyira érzékeny!” – mondják gyakran az embernek. Más

szavakkal: „Ne legyél már annyira önmagad!” A genetikai alapú
sérülékenység nem határoz meg betegséget, de sebezhetőbbé tehet valakit,
akire jobban hatnak az élettel járó bajok, mint egy nála ellenállóbb
természetre – pedig ez egyáltalán nem magától értetődő hatás. Az érzékeny
emberek többet és mélyebben éreznek, és könnyebben maga alá gyűri őket a
stressz: nem szubjektíven, hanem fiziológiailag. A majmok és az emberek is
örökölhetnek olyan géneket, amelyek részt vesznek bizonyos, agyban
keletkező vegyületek, például a szerotonin előállításában, és ez
fogékonyabbá teheti őket a negatív élmények átélésére, viszont a pozitív
élmények is könnyebben magukkal ragadhatják őket. (És természetesen az
érzékenység is egy folyamat.)
„A gének hatással vannak arra, hogy mennyire érzékeny az ember a
környezetére, és a környezet befolyásolja, hogy mennyire válnak fontossá az
ember genetikai adottságai – írta R. C. Lewontin, az ismert genetikus. – Ha
változik a környezet, akkor nem tudjuk, mi következik.”15 Van olyan ember,
aki több fájdalmat fog érezni, és ezért nagyobb szüksége lesz rá, hogy az
alkalmazkodásnak abba a fajtájába meneküljön, amelyet az elmebaj vagy az
addikció jelent. Nagyobb szüksége lesz rá, hogy elforduljon a világtól,
disszociáljon, több részre szakadjon, és olyan képzelgésekbe meneküljön,
amelyek magyarázattal szolgálnak az elviselhetetlen valóságra. De mindez
távolról sem jelenti azt, hogy örökölhető neurobiológiai betegsége volna. Az
ilyen gyerekeket Tom Boyce, a San Franciscóban működő Kaliforniai
Egyetem gyerekgyógyász-és pszichiáterprofesszora „orchideának” nevezi:
„Rendkívül érzékenyek környezetükre, ezért kivételesen érzékenyek a
nehézségekre, támogató és gondoskodó környezetben azonban rendkívül
életerősek, kreatívak és sikeresek.”16 Az „érzékenység” génjei, amelyek
nyomasztó környezetben akár pszichiátriai bajokhoz vezethetnek, pozitív
körülmények között támogathatják az erősebb belső ellenálló képesség
kialakulását, és így boldogabbá tehetnek.17 Az érzékeny embereknek
nagyobb esélyük van rá, hogy ha a különleges tulajdonságukat nem rombolja
le rossz bánásmód vagy elutasítás, akkor nyitottabbak, fogékonyabbak,
találékonyabbak, művésziebbek és empatikusabbak legyenek. A
legérzékenyebb emberek alkották meg kultúránk legmaradandóbb darabjait;
de sokuk egész életében nagyon súlyos kínokat állt ki. Az érzékenység igazi
dupla fenekű bőrönd: ajándék és átok is egyben.
Sok olyan pszichiátriai problémával küzdő emberrel találkoztam, akiben
(néha meghökkentő mértékben) megvoltak ezek a tulajdonságok. Sosem
fogom elfelejteni azt a beszélgetést, amelyet még medikus koromban
folytattam egy körülbelül korombeli pszichotikus fiatalemberrel. Magas volt,
a ruhája rendetlen, és miközben feltettem neki pár kérdést a céltalan
kutatással kapcsolatban, amelyért fizettek, ő átható tekintettel figyelt.
Titokban lenyűgözött, hogy mennyit tud az életről, a társadalomról, a lét
titkairól, az emberi lényekről. Miközben őt hallgattam, azt kívántam, bárcsak
én is a tudatosságnak erre a szintjére jutnék egyszer! „Nagy tévedés, amit
gondol – szólalt meg váratlanul. – Nem igaz, hogy intelligensebb vagyok
magánál.”

Habár a tömegmédiában nagy felhajtást csapnak a gének körül, és a

tudományos világ is bőkezűen támogatja a DNS-vadászatot, még senki nem
talált olyan gént, amely pszichiátriai betegséget okozna, sem gének olyan
csoportját, amely konkrét pszichiátriai tünetet váltana ki, vagy bármilyen
pszichiátriai rendellenesség előfeltétele volna. Jehannine Austin professzor,
egyetemi oktató és kutató egy pszichiátriai egészséggel foglalkozó genetikai
tanácsadó klinikát vezet Vancouverben.{83} „Mindenkinek van néhány olyan
génje, amelynek alapján megjósolható valamilyen pszichiátriai betegség –
mondta nekem –, de ezek nagyon, nagyon messze vannak attól, hogy
okozzanak is valamit… Igazából az választ el minket, akik valamilyen
betegségben szenvedünk, azoktól, akik nem, ami életünk során történik
velünk.”
Azt hiszem, a genetikai alapok iránti makacs vágynak van néhány nem
nyilvánvaló oka. Egypár már szóba került közülük: az egyik a trauma
feltárásának kerülése, a másik a fejlődéstudomány eredményeinek
semmibevétele; természetesen mindenki szívesebben választja a gyors és
egyszerű megoldásokat, és szívesen vezet vissza majdnem minden
problémát ugyanarra az okra. Az élet csodálatos összetettsége nem fér össze
a gyors leegyszerűsítésekkel.
A genetikai elméletek vonzerejéhez néhány lelki és szociológiai szempont
is hozzájárulhat. Az első egyáltalán nem meglepő: senki sem szereti, ha ő a
hibás. Amikor felmerül a felelősség kérdése, mindenki szeretne egy kis
távolságot tartani: egyénenként a tetteitől, szülőként a gyerekeinek okozott
fájdalomtól, társadalmi szinten sok más közös gyengeségünktől. A genetika
– a Természet semleges, személytelen szolgálólánya – mindenkit feloldoz a
bűn és baljós árnyéka, a bűntudat alól. Ha a gének valóban szeszélyes,
mikroszkopikus istenként szabályozzák a sorsunkat, akkor mi magunk
semmiről sem tehetünk.
A genetikára hivatkozva szokták megmagyarázni azokat a társadalmi
egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat is, amelyeket egyébként nehéz
volna megvédeni. Így a múltbeli áltudományokhoz, a frenológiához, az
eugenetikához és a többihez hasonlóan igen konzervatív feladatot bíznak rá.
Ha az addikciót, a szorongást vagy a hozzájuk hasonló jelenségeket
elsősorban a biológiai örökség határozza meg, akkor nem kell azzal
törődnünk, hogy miképpen támogatja vagy nem támogatja a társadalom a
gyerekek szüleit; és hogyan terhelnek, stresszelnek és szigetelnek el egyes
társadalmi csoportokat bizonyos közös magatartásformák, előítéletek és
eljárások, amelyek csak növelik e csoportok tagjainak esélyét, hogy újabb
nehézségekkel szembesüljenek. Louis Menand író pontosan fogalmazott a
New Yorkerben közölt cikkében: „A »minden a géneken múlik« tökéletesen
megmagyarázza a világot, ahogy ismerjük, anélkül, hogy veszélyeztetné a
világot, ahogy ismerjük. Miért elégedetlenkedne és tanúsítana antiszociális
magatartást valaki, aki a világ legszabadabb és leggazdagabb országában él?
Nyilván nem a rendszeren múlik: az agyában lehet a hiba valahol.”18
Van itt egy durva paradoxon. Ragaszkodunk a genetikai
fundamentalizmushoz, hogy a segítségével elkerüljük a személyes
felelősséggel vagy a társadalmi elszámoltatással járó bonyodalmakat, és
ezzel radikálisan – és feleslegesen – megfosztjuk magunkat attól a
lehetőségtől, hogy bármiféle szenvedést aktívan vagy proaktívan kezeljünk.
Pedig anélkül is nyugodtan lehet felelősséget vállalni, hogy közben a
lelkiismeret-furdalás vagy a bűntudat haszontalan csomagját cipelnünk
kellene. Még nagyobb kár, hogy ily módon lemaradunk egy nagyszerű
felfedezésről: ha a pszichiátriai egészségünket nem a génjeink határozzák
meg, akkor nem az ő áldozataik vagyunk. Sőt, együtt és egyenként is sok
múlik rajtunk.
 18. fejezet

Az elme csodákra képes

Az őrülettől az értelemig

Talán a saját helyünkhöz képest kell meghúznunk

azt a vonalat, amely elválasztja a normalitást az
őrülettől. Talán lehetséges, hogy az egyik irányból
nézve bolond az ember, a másik irányból viszont
normálisnak látszik.
Richard Bentall:
Madness Explained –
Psychosis and
Human Nature (Az
őrület magyarázata –
Pszichózis és emberi
természet)

Ha viszont nem egyszerűen „betegség” a lelki sérelem, akkor micsoda?

A nézet, amellyel ma már azonosulok, megegyezik azzal, ahogy a
„betegség” címkével ellátott összes többi állapotra gondolok: nem külső
behatolónak látom, hanem igyekszem megérteni, mit fejez ki azzal az élettel
kapcsolatban, amelyből ered. Ez a keret akkor válik igazán intuitívvá és
hasznossá, amikor az elmében, egy ember érzelmi világában, a
személyiségében hívatlanul megjelenő kínokkal foglalkozik.
Kezdjük valami igazán egyszerűvel, amelyből mostanában egyre több
van: a depresszióval, azzal az állapottal, amelyet bizalmas közelségből
ismerek. A szó eredeti jelentése igen árulkodó. A latin de premo azt jelenti,
lenyomni valamit, mint, mondjuk, egy strandlabdát a medencében. Azért
szeretem ezt a párhuzamot, mert mindenki pontosan érti, mennyi
összpontosításra és erőre van szükség ahhoz, hogy a labda a víz alatt
maradjon, miközben folyamatosan keresi a felszínre vezető utat. Nem
könnyű odalenn tartani.
Hogy mit nyomnak le, amikor valaki depressziós, azt a hiányából könnyű
megmondani: érzelmeket, az érzések folyamatos áramlását, ami emlékeztet
rá, hogy élünk. A depressziós ember a strandlabdaidomárral ellentétben nem
maga akar megszabadulni az életenergiáitól – az állapota ráerőlteti magát, és
száraz sivataggá változtatja a valaha élettel teli érzelmi tájat. Általában
egyetlen érzés marad, az is inkább érzékelés, mint érzelem: a monoton,
pontosan meg nem határozható fájdalom, amely azzal fenyeget, hogy
mindent felemészt – és néha meg is teszi. Ha a depresszió érzését
betegségnek tekintjük, azt kockáztatjuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az
eredeti adaptív funkcióját: azt, hogy elszigeteljük magunkat a segítségével az
érzelmeinktől, amelyek az élet egy adott szakaszában elviselhetetlenek, és ha
átélnénk őket, az csak rontana a helyzeten. Emlékezzenek vissza arra, amit
az önazonosság és a kötődés közötti tragikus feszültségnek neveztem. Ha az
érzéseink megélése és kifejezése a legbizalmasabb kapcsolatainkat
fenyegeti, akkor elnyomjuk őket. Pontosabban nem mi csináljuk. Az elménk
automatikusan és öntudatlanul elvégzi helyettünk a feladatot.
Az én depresszióm eredetét könnyű megtalálni. Csecsemőkoromtól
kezdve hírt adnak róla a megmaradt családi fotók, amelyeken a mosoly
árnyéka is alig jelenik meg az arcomon. A képekről egy olyan gyerek bámul
vissza, aki legjobb esetben is koravén, de inkább mogorva. A háború és a
népirtás körülményei között csüggedt és halálra rémült anyám érzéseit
szívtam magamba; a legelső fényképeken úgy látom egészen kicsi magam,
mint aki szinte az ő tükörképe. „A gyerek… megérzi a feszültséget,
ridegséget és fájdalmat az anya vagy bárki más testében, akivel éppen van” –
írja A. H. Almaas pszichológus, gondolkodó és spirituális tanár. – Ha az
anya szenved, a baba is szenved. A fájdalom mindig velük marad.”1 Ha
teljesen átéltem volna, akkor nem bírom ki az érzelmi kínzást – egyetlen
gyerek sem lenne képes rá. Amikor egyéves koromban elválasztottak az
anyámtól, hely sem volt rá, hogy a saját bánatomat és dühömet kifejezzem.
Ahogy korábban már említettem, nincs szükség olyan extrém
körülményekre, mint amelyek között én felnőttem, hogy valaki leváljon
önmagáról. A legkockázatosabb és ezért leggyakrabban kizárt két érzés az
akut szomorúság és az egészséges harag: két érzés, amelyet gyakran
befeketítenek és negatívnak neveznek.{84} Egy gyereknek természetesen arra
is lehet oka, hogy az örömöt, a lelkesedést vagy a büszkeséget tartsa távol
magától, ha ezek rosszallást, irigységet vagy egyszerű, passzív értetlenséget
váltanak ki a szüleiből, akik túl gondterheltek, másra figyelnek, vagy maguk
is depressziósak. Akár így, akár úgy: ha valaki meg akarja úszni a túlzott
sebezhetőséget, mert azzal elkerülheti a saját maga és a környező világ
között megnyíló fájdalmas hasadást, akkor az elutasított érzés elnyomása a
legbiztosabb módszer. De van itt egy csapda: nem tudjuk kiválasztani, hogy
melyik érzést nyomjuk a tudatosság alá, és a mechanizmust akkor sem lehet
visszafordítani, amikor már szükségtelenné vált. „Tudja mindenki, hogy
elfojtani valamit nem lehet sem elegánsan, sem elszigetelten – írta Saul
Bellow amerikai író az Augie March kalandjai című regényében. – Ha
egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.”{85} Így hát
egy érzés elfojtása, vagyis az alkalmazkodás valamilyen körülményhez a
krónikus kapcsolatvesztés állapotává, az életet elkerülő visszahúzódássá
válhat. Beprogramozódik az agyba, beágyazódik a személyiségbe.
Jaak Panksepp neurológiai kutató, aki különös alapossággal
tanulmányozta az agy érzelmi rendszereinek biológiai működését, keményen
bírálta a fiziológiai betegségre támaszkodó elképzeléseket. „Sokan írják le
úgy a depressziót, mint a kémiai anyagok egyensúlyának megbomlását, de
ez közhely… Az élő szervezettel kapcsolatos [valamennyi] probléma,
beleértve a halált, »kémiai anyagok egyensúlyának a megbomlásával« jár” –
mutatott rá. Ő is úgy értelmezte a depressziót, hogy az agy alkalmazkodik a
kapcsolat elvesztéséhez; a fiziológiai „elzárkózási mechanizmus” így vet
véget azoknak a megpróbáltatásoknak, „amelyek megmaradásuk esetén
veszélybe sodornák az emlőskölyköt”.2 Másképp fogalmazva, egyáltalán
nem öröklött betegségek kifejeződéséről van szó. A depresszió megküzdési
mechanizmus, amely enyhíti a fájdalmat és a dühöt, elfojtja azokat a
magatartásokat, amelyek veszélyessé válhatnának. Nem azt állítom ezzel,
hogy a neurotranszmitterek ne vennék ki a részüket a depresszióból – de
amikor eltérnek a normálistól, azzal visszatükrözik azt, amit átéltek, és nem
kiváltják őket. Az összezavarodó agy a fejlődés szakaszában a létezéssel járó
traumákat fejezi ki, és a stabilizálódást követően maga is további stressz
forrásává válik. Dr. Panksepp szerint „ezért alakulnak ki a depresszív
betegség különféle tünetei és variációi”.
Amikor megértettem, hogy a saját pszichiátriai problémáim olyan
valóságos jelentést hordoznak, amely a családommal töltött életemből, egy
konkrét történelmi helyzetből származnak, az átformálta a gondolkodásomat.
És bármerre néztem, bárkinek a pszichiátriai „betegségét” vizsgáltam, ezt az
adott probléma súlyosságától függetlenül, általában is igaznak találtam. A
kirívóbb eseteket még könnyebb is értelmezni. Ha megvizsgálják őket, a
depressziótól azon keresztül, amit skizofréniának hívnak, a figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavarig, az evészavartól a saját test vagdosásáig valamennyi
lelki egészségügyi problémának megvan a maga jelentése.

„Mielőtt kórházi pszichológus lettem, néhányan nagyon komoly lelki

problémával küszködő betegnek tekintettek” – idézi fel Noël Hunter New
York-i terapeuta Trauma and Madness in Mental Health Services (Trauma és
őrület a lelki egészségügyi szolgálatban) című könyvében. Fiatal felnőtt
korában fordult végül szakemberhez, de addig intenzív szorongást élt át, és
úgy érezte, hogy „irányítják”. „Nagyon össze voltam zavarodva – mesélte
nekem. – És nagyon féltem tőle, hogy kórházba kerülök. Elmentem hat vagy
hét pszichológushoz, szociális munkáshoz, pszichiáterhez, és begyűjtöttem
vagy nyolc különböző diagnózist.” Ötféle gyógyszert kapott, és állították,
hogy élete végéig szednie kell őket. „Attól féltem, hogy ha egyszer
gyerekem lesz, akkor továbbadom neki a hibás génjeimet – írja a könyvében.
– Az a tény, hogy a családom története felmérhetetlen mennyiségű abúzussal
volt tele, hogy hidegség és kapzsiság állt a gondoskodás és szeretet helyén,
hogy az érzelmi elhanyagolást csupán egymás határainak figyelmen kívül
hagyása ellensúlyozta, teljesen lényegtelennek tűnt.”3 Pedig ha valaki
kereste mindennek a jelentését, akkor könnyen rátalálhatott, és az híján volt
minden őrületnek: Hunter paranoiája igazából a gyerekkorának hűséges,
pontos érzelmi bevésődése volt. Nem akarok belemenni a részletekbe, de
volt egy időszak fiatal és kiszolgáltatott korában, amikor erős, ellenséges
figurák uralkodtak fölötte. Ő pedig olyan fájdalmasnak és félelmetesnek
érezte a körülményeit, hogy az drasztikusan deformálta az idegrendszeri
elvárásait, és eltorzította a valóságról alkotott képét.
Az elme jelentésgyártó gépezet. Történteket hoz létre, hogy
megmagyarázzon velük bizonyos érzelmeket, amelyeket az elme egy
sebezhető időszakában nem tudott elviselni, és talán még most sem tud. De
az egyén el nem mondott történetében ezek az érzelmek valóságosak voltak,
így hát még mindig azok. Sokféleképpen felszínre tudnak kerülni, például
úgy, hogy dr. Hunter fiatal felnőtt korában azt érezte, irányítják. Más elmék
számára egy ilyen elbeszélés tiszta őrületnek látszik. „Valószerűtlenül
hangzik, úgyhogy azonnal teljesen értelmetlennek minősítjük” – mondja
Hunter. Tapasztalataim szerint azonban az övéhez hasonló diagnózis címkéje
alatt megbúvó történet – ha valaki nem a paranoid fantázia tartalmában,
hanem az érzelmi szövetében és az elbeszélőjének élettörténetében lévő
igazságára figyel – mindig teljesen összefüggő. Amikor ő is rácsodálkozott
erre, és beépítette önmaga megértésébe, akkor lehetővé vált számára, hogy
másképp értse, és más szabályoknak vesse alá magát. Már jó ideje nem szedi
azokat a gyógyszereket, amelyeket élete végéig kellett volna. Sok ilyen eset
tanúja voltam, és még többről tudok.
Leslie negyvenéves nő, nemrég lett terapeuta, és ma a pszichológiai MA-
jét végzi, de tizenhét éves korától a harmincas éveinek közepéig több mint
egy tucatszor kísérelt meg öngyilkosságot, vagy adta jelét komoly
öngyilkossági szándéknak. Krónikus álmatlanság gyötörte,
megfékezhetetlenül sírt, és nem tudta fenntartani a párkapcsolatait. A
kórlapja olyan volt, mintha a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai
kézikönyvének tartalomjegyzékét másolták volna rá: krónikus depresszió,
borderline személyiségzavar, dysthimia (vagyis levertség), pánikbetegség,
ADHD és rövid ideig tartó bipoláris rendellenesség. De krónikus
húgyhólyaggyulladást és fibromyalgiát is diagnosztizáltak nála. Egy darabig
egyszerre ötféle pszichiátriai gyógyszert szedett, köztük két
antidepresszánst, egy antipszichotikumot és egy benzodiazepin tartalmú
nyugtatót, azután felírtak neki egy harmadik antidepresszánst, amelynek az
volt a célja, hogy enyhítse a fizikai fájdalmat, és ehhez jött még egy
gyulladásgátló szer.
Leslie gyógyulásának folyamata – ma már ő sem szed semmit – azon
alapult, hogy a beteg rátalált sokféle fájdalmának okára. Saját
értéktelenségének bénító tudatáról kiderült, hogy valójában félresikerült
önvédelmi stratégia. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a rossz lehetőségek
közül még ez volt a legjobb. Amikor egy Leslie-hez hasonlóan szenvedő
gyerek – a részletek ezúttal is kevésbé fontosak, mint a körvonalak –
megpróbálja feldolgozni, amit átél, akkor két út közül választhat. Vagy arra a
következtetésre jut, hogy azok az emberek, akiktől ő szeretetet szeretne
kapni, alkalmatlanok, rosszhiszeműek, illetve más módon képtelenek ellátni
a feladatukat, és ő magára maradt egy rémisztő világban; vagy saját magát
kezdi hibáztatni… hát, mondjuk… mindenért. Az utóbbi lehetőség fájdalmas
ugyan, mégis jobbnak látszik a másiknál, amely életveszélyes képet fest az
erő és kiút nélküli gyerek elé. Az első lehetőség ki van zárva. Jobb
elfogadni, hogy „ez az én hibám, rossz vagyok”, mert ez még hinni engedi,
hogy maradt kibúvó: „Ha keményen dolgozom, és jó leszek, akkor szeretni
fognak.” Vagyis az értéktelenség bénító érzése, amely szinte teljesen
általános a pszichiátriai problémákkal és addikcióval küzdők esetében,
szintén megküzdési mechanizmusnak indult. Ehhez a témához a 30.
fejezetben még visszatérünk.
És hogyan értékeljük a folyamatos pánikot? Amit Leslie „agyi
rendellenességének” tekintettek, az valójában a kiskorában elszenvedett
sérülésektől megriadt lélek kifejeződése volt. Az ő helyzetében lévő gyerek
agya úgy alkalmazkodik, hogy akkor is fenntartja a hiperéber félelmet,
amikor nincs közvetlen veszélyben. Ha az ellenséges környezetre reagáló
alkalmazkodás szokássá válik, akkor már nem tud különbséget tenni a
komoly és a lényegtelen fenyegetés között – vagy hogy éppen nem fenyegeti
semmi. Az a képesség, amelynek segítségével az ember felismeri, hogy
biztonságban van-e, vagy veszélyben, csupán biztonságos körülmények
között tud egészségesen fejlődni, de ezt a kora gyerekkorban jelentkező
tartós bizonytalanság megzavarja. Ennek az egyik lehetséges eredménye,
hogy a gyerek úgy érzi, támadják, pedig nem, vagy fordítva, nem ismeri fel a
bajt, amikor az megjelenik.4
Leslie még azt is megtanulta, hogy rokonszenvvel forduljon az
önveszélyes késztetései felé. „Igazából csak meg akartak védeni attól a kínzó
fájdalomtól, amit éreztem, vagy próbáltam nem érezni” – mondta. Pedig más
kényszerek mellett bőrövvel ütötte magát, ugyanúgy, ahogy gyerekkorában
az anyja tette vele. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit váltottak ki belőle
az ütések, ezt válaszolta: „Egy kicsit megnyugtattak. Kevésbé voltam
szabályozatlan.” Meglepő, de igaz: azok a lelki minták és magatartások,
amelyek látszólag a teljes káosz felé vezetnek, eredetileg az idegrendszerünk
rendezésére tett, csupán átmenetileg, illetve részben sikeres kísérletek
voltak, és a test meg az elme közötti egyensúlyt igyekeztek helyreállítani.
Különösen a fiatalok között terjed a saját test vagdosása. Ha nem fogadjuk
el az ilyenkor könnyen adódó „pszichiátriai betegség” magyarázatát, akkor
feltehetünk egy kérdést: miért ejtenek sebeket magukon az emberek? Ezek a
magatartások, ahogy Leslie esetében is, paradox módon az önmegnyugtatás
eszközei. Rövid ideig tartó enyhülést hoznak. Az, hogy egyre több és több
ember okoz magának fájdalmat, az egyre terjedő stressz és trauma jele.
Darrell Hammond, a komikus színész azt mesélte, hogy amikor megvágta
magát, akkor „olyan problémát okoztam, amely kezelhetőbb, mint a bennem
lévő hiba, az, amelyik a fejemben volt… Nézze meg egy önvagdosó karját:
nem akar öngyilkos lenni. Azok a sebhelyek vagy azt jelzik, hogy »figyeljen
már rám valaki, bajban vagyok«, vagy azt, hogy »amikor elkezdem
bekötözni magam, futok, megkeresem a sebtapaszt, és letisztogatom a sebet,
akkor válságot hárítok el, de van megoldás a helyzetre. A másikra viszont,
ami a fejemben van, nincs.«” Helen Knott kanadai őslakos író letaglózó
ékesszólással ábrázolja ezt a folyamatot: „Az a pár pillanat, amíg az élesre
fent penge végigszántott a bőrömön, kiszabadított a gyűlöletből, amelyet
magam iránt éreztem. Mintha arra a rövid időre, amíg a bőr kettényílt, a seb
valami túlfolyóvá vált volna, amelyen keresztül kiömölhettek a szétcseszett,
kavargó érzéseim… Nem akartam meghalni – nem ezért vágtam meg
magam. Azért csináltam, hogy kibírjam az életet.”5
Vagyis sokféle tett és gondolat létezik, amely az egyik nézőpontból tiszta
őrületnek látszik, máshonnan nézve viszont értelmes – és kezdetben
mindegyik értelmes volt. Ha a gyógyulás a cél, akkor az a dolgunk, hogy újra
értelmessé tegyük őket, de most már egy felnőtt tisztánlátásával és
együttérzésével közelítsünk hozzájuk.

Ugyanezt a tanulságot vonhatjuk le a csodálatos komikus, Robin Williams

tragikus élettörténetéből is. 2014. augusztus 10-én, az öngyilkossága előtti
éjszakán részt vett egy fogadáson, amelyet a házától nem messze, az elegáns
San Francisco Bay Areaben rendeztek. A parti résztevői azzal a sziporkázó,
emberszerető személyiséggel találkoztak, amilyennek mindenki ismerte őt.
De a maszk alatt kétségbeesés bujkált.
Williams Lewy-testes betegségben, egy olyan degeneratív agyi
rendellenességben szenvedett, amelyre a Parkinson-kórhoz hasonló tünetek
és fokozódó demencia jellemző. Ennek az állapotnak a depresszióval vagy
szorongással ellentétben karakteres fiziológiai tünetei vannak, de ezeket
csupán a boncolás során lehet azonosítani. „Robin kezdte elveszíteni az
eszét, és tudta, hogy mi történik vele – közölte a felesége a színész halála
után. – Mindig azt mondta, »csak annyit kérek, hogy újraindíthassam az
agyam«.” Az öngyilkosság gondolata sem volt teljesen új a számára. Egy
2010-es interjújában azzal vádolta magát: „Nem vagyok elég tökös hozzá,
hogy megtegyem.”
Szertelen, gyors szellemessége mellett sokakat a kedvessége és a
sebezhetősége érintett meg. Az egész világra kiterjesztette a szeretetét, csak
saját magát nem tudta szeretni.
 Gyötrelmei a gyerekkorából eredtek. Anne Lamott író Illinois-ban,
Williamsék környékén nőtt fel. Egy Facebook-posztban, amelyet azután
nagyon sokan megosztottak, a következőket írta: „Egy csónakban eveztünk –
ijedtek és visszahúzódók voltunk, hiányzott belőlünk az önbecsülés és a
nagyravágyás.” Az írónő szerint a színész egész életében azzal a félelemmel
viaskodott, hogy „mindig csupán egy lépés választja el a szakadéktól”.
Lamott ugyanebben a posztban barátja szenvedéseinek valószínű okaként
az öröklést említette. De Williams saját szavaiban több mint elég információ
van ahhoz, hogy mentális-érzelmi fájdalmainak megértéséhez ne kelljen
visszahátrálnunk a genetikával összefüggő babonákig. „Az egyetlen társam,
az egyetlen gyerekkori barátom a képzelőerőm volt” – beszélt egyszer
mélységes magányáról.6 Eleinte azért csiszolgatta azt a különleges
képességét, amellyel furcsa és nagyon vicces, kitalált figurákat hozott létre,
mert ki akart törni a magányból. A családja ugyanis érzelmileg távolságot
tartó anyjából és egy olyan apából állt, aki „ijesztőként” élt az emlékeiben.
Sok érzékeny kissráchoz hasonlóan a kortársai őt is bántották az iskolában.
A fantáziájában talált szabadságot, mert az ott életre kelt alakok „olyan
dolgokat mondtak és csináltak, amelyektől én magam féltem volna”.
Komikus tehetségének eredetileg az volt a feladata, hogy bizalmasabb
viszonyba kerüljön az anyjával. „Az emberre rátör az a bizarr vágy, hogy
viccek és mókázás segítségével alakítson ki jó kapcsolatot” – mondta 2010-
ben Marc Maron podcastjában. Nem kímélte magát: hisz igazából nincs
abban semmi bizarr, ha egy gyerek kötődni igyekszik a szüleihez. Az a
furcsa, hogy van gyerek, aki ilyen helyzetbe kerül. Ugyanaz a megküzdési
mechanizmus alakította ki a tehetségét, amely a börtönévé vált: ezúttal is a
hiperszenzitív gyerek kettős kötődéséről van szó. Zseniális, fékezhetetlen
komikus személyisége mögött megtanulta elnyomni a valóságos érzéseit.
Egész a haláláig mestere volt ennek a mutatványnak.
Egyszer arra célozgatott, hogy a kokain segítségével tudja átmenetileg
lecsillapítani a túlcsorduló energiáit: körülbelül úgy, ahogy a hiperaktív
gyerekeknek Ritalint adnak, hogy megnyugodjanak. Élete során mindig
olyan kényelmetlenül érezte magát az énje közelében, mint a függők,
szüksége volt rá, hogy elszökjön a tudatossága elől. Ezt hívta „tevékeny
alvajárásnak”. A hetvenes években gyártott, nagy sikerű sorozata, az Egy úr
az űrből egyik epizódjában egyszerre játszotta a távoli galaxisból érkezett
Morkot és önmagát. „Tudja, ha megtanulna nemet mondani, valószínűleg
sokkal több ideje jutna saját magára” – mondja Mindy a városukba érkező
híres komikusnak. „Azt akarom elkerülni” – feleli Robin kimondhatatlanul
szomorú arccal.
Végül nem az önismeret hiánya miatt nyelte el a szakadék Willamset.
Hosszú idővel azelőtt, hogy a degeneratív betegség kialakult volna nála, már
megkapta azt, amit úgy hívott, „légyszi, szeress szindróma”: az önmagáról
felállított diagnózis sokkal találóbb, mint bármi, amivel egy kézikönyveket
lapozgató pszichiáter valaha előállt volna. Bárcsak találkozott volna
valakivel, aki segít neki megérteni és meglátni, hogy a „szindrómája” nem
más, mint a depressziós hangulatingadozásaiból, a függőségeiből, az
öngyilkos késztetéséből és igen nagy valószínűséggel a végzetes
demenciájából épült érzelmi váz.{86} 7 Onnan már tovább kereshette volna a
nyomokat, amelyek elvezetik ahhoz az ijedt, magányos kisgyerekhez, aki
valaha volt. Ott talán megértett volna valamit, ami megmenti az életét.

És mi a helyzet azokkal a betegségekkel, amelyek a közhiedelem szerint

genetikai okokból támadják meg az agyat, például azokkal a különféle
magatartási és gondolati modellekkel, amelyeket általában skizofrénnek
neveznek, és gyakran pszichózissal, tévképzetekkel, valamint
hallucinációkkal járnak? A tudomány egyértelműen válaszol a kérdésre, és
ezúttal is szembemegy a széles körben elterjedt hiedelmekkel. Soha nem
találtak skizofréniát okozó gént – pontosabban a felfedezésükről szóló
bejelentéseket utóbb mindig vissza kellett vonni. Alapos felmérések
eredményeképpen tudjuk, hogy a kockázat maximum négy százaléka
tulajdonítható sokféle génnek – de egyik sem kizárólag e betegségért felel,
hanem ADHD-soknál és autistáknál is előkerültek.8 Ha valamit továbbadnak
a felmenők, az ezúttal is az érzékenység, és nem a betegség.{87} Még az
elnevezés is arra int, hogy álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el.
A görögből származó „skizofrénia” szó eredetileg „kettéhasadt lelket” jelent,
amiből természetesen következik a kérdés: miért kellett a léleknek
kettéhasítania magát?
A lélek akkor keres menedéket saját feldarabolásában, ha
elviselhetetlennek érzi a körülményeit. Csak azokban alakul ki olyan
kényszer, hogy elzárkózzanak az élettől, akik elviselhetetlenül keserűnek
találják. Nincs itt génekre épülő sors, nincs semmilyen „rendellenesség”,
egyetlen dolog van, és az is kizárólag az életben maradás érdekében létezik:
a mindent elsöprő fájdalom elleni védekezés. Ha egy élőlény el szeretne
menekülni a szenvedés elől, megoldás lehet a számára, hogy amikor valami
negatív érzelmeket vált ki, ő leválasztja magát róluk. Trauma esetén a
leválás a jelenről az azonnali önvédelem formája.9 Ebből a szempontból
nézve csodálatos folyamat, hiszen lehetővé teszi a kiszolgáltatott
teremtményeknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent.
Pszichózis esetén felbukkan a pszichiátriai betegség egyértelmű jele:
szellemi szétesés, amelynek során azok a normális mentális folyamatok,
amelyek általában összekapcsolódnak, elválnak egymástól. Aki elszenvedi,
az legrosszabb esetben teljesen kikerülhet a konkrét térből és a jelen időből.
Ez történik skizofrénia esetén, de az eltávolodás a valóságtól – az egyén átélt
sérülésétől és öröklött érzékenységétől függően – az enyhétől a súlyosig
sokféle formát ölthet.
A valóság előli menekülés enyhébb formája disszociáció. Ismét Helen
Knott szavait idézem, aki egész gyerek-és kamaszkorában szexuális
kizsákmányolás áldozata volt. „Az érzéseim elhagyták a testem. A lelkem
rajtam kívül talált helyet: olyan volt, mint egy kísértet, akiről senki nem vesz
tudomást. Nem tudtam, kinek az életét élem, kinek a testében vagyok. Ez
nem az én történetem, nem az én életem, nem az én valóságom volt… Attól
féltem, hogy ha megpróbálom jobban megismerni az érzéseimet, akkor
belezuhanok az emóciók szakadékába, és nem tudtam, hogy ott mit tennék
magammal.”10 Amit rendellenességnek nevezünk, arról kiderül, hogy a
megtámadott psziché leleményes megoldása arra, hogy eltávolítsa magát a
túlzott fájdalomtól.
Így emlékszik az észak-amerikai profi liga, az NHL egykori sztárja,
Theoren Fleury is, akit kamaszkorában szexuálisan bántalmazott az edzője,
és ő később a szexuális abúzus gyerekáldozatainak szószólója lett. „Az első
pár alkalom, amikor azt csinálta velem, nem volt olyan rossz, mert nem
voltam jelen. Mire kinyitottam a szemem, ő fölöttem állt, és éppen
letisztogatta magát. Tudtam, hogy történt valami, de nem voltam biztos
benne, micsoda. Az agy csodákra képes. Még évekkel később, a terápia
során is kikapcsoltam, amikor beszélni kezdtem erről a pszichológusnak –
elhagytam a testem. Szó szerint meg kellett ráznia, hogy visszahozzon.”11
Bármilyen szörnyűek voltak is az eredeti körülmények, abban, hogy Fleury a
„csodák” szót használja, hallom, mennyire hálás annak a részének, amely a
szükséges pillanatban működésbe lépett, és megvédte a fájdalomtól. Aki
hasonló felfedezésre jut, annak szívből ajánlom, hogy ugyanezzel a saját
érdemeit elismerő attitűddel forduljon maga felé.
A krónikus, reflexív „kikapcsolás” a világszerte riasztó gyakorisággal és
egyre több esetben diagnosztizált figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar egyik
jele.{88} Ebben az esetben nem teljes leválásról, a testen kívül kerülésről van
szó, de azért olyan módon távolodik el az ember saját magától, a
tevékenységeitől és más emberektől, ami megzavarja a hétköznapi életet, és
ahogy ezt személyesen is tanúsíthatom, gyakran igen dühítővé válik. Az
ADHD tünetei között szerepel a rövid koncentráció, a figyelem könnyű
elterelhetősége, az alacsony unalomküszöb, a gyenge indulatkontroll és
(főleg férfiak esetében) a csendben maradásra való képtelenség. Több millió
gyerek kap miatta stimulánsokat, és több százezer antipszichotikumokat –
nem pszichózis miatt, hanem egyszerűen azért, hogy megnyugodjanak és
engedelmesebbek legyenek. Mivel nem tudjuk, hogy ezek a gyógyszerek
hosszú távon milyen hatást gyakorolnak a fejlődő agyra, tulajdonképpen
hatalmas, ellenőrizetlen társadalmi kísérlet folyik, amellyel a gyerekek
viselkedésének vegyi alapú irányíthatóságát vizsgálják. A felnőttekkel
végzett kutatások eredményei azért elgondolkodtathatnak. Legalább 2010
óta kétségtelen, hogy a felnőttek tartós antipszichotikumos kezelése
összefügg az agytérfogat csökkenésével.12 A gyerekeknél már tapasztalunk
némi rövid távú, rendszerszerű károsodást. Itt, Vancouverben, a Brit
Columbia-i Gyermekkórházban speciális osztályt kellett alapítani az
ilyenfajta gyógyszerek anyagcserére gyakorolt hatásának (kóros elhízás,
cukorbetegség és kardiovaszkuláris problémák) kezelésre.
Az ADHD-t néha a legkönnyebben örökölhető mentális betegségnek
nevezik, ami szerintem olyan, mintha a kvarcot a legjobban rágható
kristálynak neveznék. Egyes szakértők becslése szerint – vagy mondhatnám,
hibás becslése szerint – az ADHD jellemzőinek örökölhetősége valahol a
harminc–ötven százalék között mozog.13 A genetikai megközelítés még
akkor is totális értelmetlenségnek tűnik számomra, ha két gyerekemnél és
nálam ugyanazt az „agybetegséget” állapították meg. A kikapcsolás a
disszociáció kevésbé szélsőséges unokatestvére, de szintén a meneküléses
adaptációk családjának tagja. Akkor lép működésbe, amikor nyomasztóak a
körülmények, és nincs más megoldás a megkönnyebbülésre: amikor az
ember nem tudja megváltoztatni a helyzetet, de elmenekülni sem tud előle.
Nekem is muszáj volt kikapcsolnom gyerekkoromban. Ugyanezt élte át
három érzékeny gyerekem – ezt a tulajdonságot, ahogy az előző fejezetben
írtam, akár örökölhették is – zavaros érzelmi viszonyokban bővelkedő
otthonunkban, amelyet sok szeretet mellett a szülők szorongása, depressziója
és egymás közti konfliktusa jellemzett. Az alkalmazkodás azután beépül az
agyba, noha eredetileg nem az agy volt a probléma forrása.
Igaz, hogy több zaklatott gyereket látunk mostanában, de semmi értelme
az agyukat okolnunk a viselkedésükért – ahogy a szülők hibáztatásának sincs
sok teteje. Más esetekben is megállapítottuk már, hogy amikor egy
tünetegyüttes rövid időn belül szokatlanul gyakorivá válik, akkor azt
biztosan nem a gének okozzák. Jaak Panksepp szerint az ADHD nem az agy
betegsége, hanem részben annak a következménye, hogy a modern világ
megzavarja a JÁTÉK rendszer fejlődését. Szerinte az lenne a megoldás, ha a
gyerekek többet játszhatnának, hogy ezzel elősegítsék „a közösségi agy
kialakulását”.14
A biológiára fogékonyak a depressziót a szerotonin nevű
neurotranszmitter hiányával magyarázzák, és az ADHD-t ehhez hasonlóan
dopaminelégtelenségnek tudják be: a dopamin az agy ösztönző-motiváló
molekulája. Vagyis dopaminserkentő gyógyszereket, Ritalint vagy Adderallt
írunk fel. Bár a dopaminnak valóban van köze a tünetekhez, az orvosi
gyakorlat nem vesz tudomást a fiziológia és a környezet közötti
kölcsönhatásról. Ma már rengeteg olyan kutatást ismerünk, amely az ADHD
tüneteit traumához vagy kisgyerekkorban elszenvedett stresszhez köti;
kimutatták, hogy mindkettő befolyásolhatja az agy dopaminrendszereit, és az
ellenséges környezet hatást gyakorol a gyerek koncentrációs, illetve a
feladatok rendszerezését támogató képességére.15, 16 Például az anya
depressziója, vagy más, a családi környezetben előforduló, egyértelmű
probléma traumát vagy korai stresszt válthat ki. Egy tanulmány készítői
hatvanötezer hat és tizenhét év közötti gyerek adatait tekintették át. Az
ADHD-val diagnosztizáltak szülei jóval nagyobb számban számoltak be
ártalmas körülményekről.17
Itt az idő, hogy mielőtt vegyszerekkel avatkoznánk bele a gyerekeink
agyműködésébe, azzal a gyorsan változó, de egyre több stresszt okozó
környezettel kezdjünk valamit, amelyben a gyerekeink felnőnek. Amikor az
ADHD leírásának megfelelő gyerekekkel találkoztam, először mindig a
családi miliőt próbáltam megismerni, és tőlem telhetően segítettem a
szülőknek, hogy megértsék azokat a stresszorokat, amelyeket akaratukon
kívül adnak tovább az utódaiknak. Ezek a gyerekek minden esetben úgy
működtek, mint a kanári a szénbányában. Különösen érzékenyek voltak, és a
tüneteik az egész család megoldatlan gondjaira hívták fel a figyelmet,
amelyekre még a gyerek fejlődésével egyre durvábban bánó kultúra
nyomása is ránehezedett. Ha az ADHD-t és a hozzá kapcsolódó
szimptómákat a biopszichoszociális fejletlenség kifejeződésének és nem egy
betegség jelének látnánk, akkor azt kérdeznénk magunktól, hogy miképpen
teremthetnénk meg a megfelelő körülményeket az agy formálódásához (a
neuroplaszticitáshoz) és fiziológiai fejlődéséhez. Mi – orvosok, szülők,
tanárok – a kapcsolatok neurobiológiáját becsülnénk a legtöbbre.{89}
Tanulhatnánk legjobb barátainktól, a kutyáktól. 2017-ben egy állatorvosi
folyóirat közzétette, hogy néhány – a társainál mozgékonyabb, könnyebben
elterelődő figyelmű, kevésbé engedelmes – „nehezen nevelhető fajta”
kezelhető stimuláló hatású gyógyszerekkel, amelyek enyhítik a tüneteiket,
vagyis idomíthatóbbá teszik őket. „Még érdekesebb az a tény, hogy bizonyos
környezeti és társadalmi körülmények is befolyásolják az ADHD tüneteit –
írta a Psychology Today. – Azok a kutyák, amelyek sokszor kerültek
kapcsolatba más kutyákkal és emberekkel, kevesebb [ADHD-ra jellemző]
tünetet mutattak. Minél többször kerül a gazda fizikai kapcsolatba a
kedvencével, és minél többet játszik vele, annál kevesebb probléma merült
fel az állatokkal. Azok a kutyák, amelyeket tartósan magukra hagytak,
nagyobb valószínűséggel mutatják a gazdájuk visszatérése után
hiperaktivitás tüneteit. Még egy érdekes összefüggést találtak a kutatók:
azok a kutyák, amelyek egyedül (a gazdájuktól vagy más kutyáktól elzárva)
alszanak, több tünetet mutatnak.”18 Ha a pszichológusok, pszichiáterek és
tanárok is annyi tudással és empatikus képzelőerővel rendelkeznének, mint
az állatorvosok, akkor talán kevesebb gyerek kapna gyógyszeres kezelést.

Ha figyelmesek vagyunk, a bipoláris zavar, más néven mániás depresszió is

könnyen megmutatja a valódi arcát. „Huszonegy éves koromban betegedtem
meg először – mesélte Caterina. – Aztán kifejlett pszichotikus epizód lett
belőle. Azt hittem, én vagyok a gonosz tökéletes megtestesítője. Úgy
éreztem, valami szörnyű dologgá váltam, amely meg sem érdemli, hogy
éljen. Később kataton állapotba kerültem, hangokat hallottam, és mindegyik
azt ismételgette, hogy értéktelen vagyok, és gonosz a természetem.”
Ez a beszélgetés kivételes volt abból a szempontból, hogy a szokásos
négyszemközti találkozó helyett Caterina szüleinek jelenlétében zajlott. Úgy
érezték, hogy a lányuk tünetei nem az agyában képződő vegyületek miatt
jelentkeztek, és kíváncsiak voltak a véleményemre.
 Caterina mániás rohama az anyjával folytatott vad veszekedés után
kezdődött. „Mondott valamit, én pedig úgy éreztem, megbántott, és
haragudtam rá – mondta Caterina. – Azt hittem, szétromboltam a családot, és
az a darabjaira hullik. Először megijedtem… azután egyre jobban éreztem
magam, azután még jobban és még jobban, végül már azt hittem, tele
vagyok erővel… és meg tudom menteni az egész világot. Már nem pusztító
energia voltam; és minden szépséget vissza tudtam volna hozni a földre.”
(Caterina most huszonhat éves, és művészeti egyetemre jár Torontóban.) A
mániás szakaszra jellemző módon elképesztően erőteljesnek érezte magát,
egy hétig nem aludt, míg végül bevitték egy pszichiátriára. Gyógyszereket
írtak fel neki, ezek enyhítették a tüneteit, de abban nem segítettek, hogy a
gonosz és az emberfelettien jó szándékú erejével kapcsolatos tévképzeteinek
forrásáról gondolkodjon. „Azt hiszi, hogy az is fontos lehet? – kérdezte
tőlem. – A pszichiátereim véleménye szerint a tévképzet olyasmi, mint
amikor láza van az embernek.” Egy kérdéssel válaszoltam neki: „Mi van, ha
a látomásai teljesen pontosak? Nem konkrét értelemben, hanem az érzelmi
valóságának megfelelően.” Felhívtam a figyelmét, hogy van valami közös a
két tévképzetében – „szétromboltam a családom” és „meg tudom menteni az
egész világot”. Caterina hamar rájött, miben hasonlítanak: „Mindkettőben én
irányítom az eseményeket! Nagy hatalommal rendelkezem.”
Hamarosan felszínre került a hatalmas erő érzésének eredete. „Amikor
tizenegy éves voltam, a szüleim nehéz időszakon mentek keresztül – jutott
Caterina eszébe. – Éjszakánként rettentően veszekedtek… üvöltöztek
egymással. Az apám nekem sírt… érthetően, hiszen sok baja volt, és nagyon
közel álltunk egymáshoz.” Ez a közelség valójában a határok egészségtelen
hiánya, amit a pszichológusok „összemosódásnak” neveznek, és
meghatározta Caterina gyerekkorát. A helyzet és a belőle levont
következtetés is ártalmas volt: a kislány azt hitte, erkölcsi kötelessége
megvédeni a szüleit; szégyenbélyegként hordta, értéktelensége
bizonyítékának tartotta, hogy képtelen összetartani a családot. A Természet
nem ruház olyan felelősséget egy gyerekre, hogy át kellene vállalnia a szülei
bánatát. „A szerepek felcserélődése a gyerek vagy kamasz és a szülő között,
kivéve, ha nagyon rövid ideig tart, szinte mindig a szülő kóros állapotának
jele, és a gyerek kóros állapotának az oka” – írta a kötődéselmélet és a
fejlődéslélektan úttörő kutatója, a brit pszichiáter, John Bowlby.19
Caterina pszichotikus epizódját belső kísértetjárásnak is tekinthetjük: azok
az erős érzelmek tértek vissza és foglalták el a felnőtt agyát, amelyeket
gyerekkorában el kellett fojtania, hogy tovább vihesse „megértő” szerepét. A
szülei, akiket hazájuk politikai tragédiái és a saját szüleik szintén
traumatizáltak, a személyes érzéseiket is képtelenek voltak kezelni, hát még
a kislányukét. Mindent összefoglalva, amikor Caterina istentelen
gonoszsággal vádolta önmagát, azután szinte isteni hatalmat érzett, annak az
erőnek a két pólusát mutatta meg, amellyel nem lett volna szabad
megterhelni őt.
Egy 2013-as tanulmány készítői majd hatszáz francia és norvég, bipoláris
zavarral diagnosztizált beteget vizsgáltak meg. „Az eredményeink
következetes összefüggést mutatnak a gyerekkori trauma és a bipoláris zavar
súlyosabb, orvosilag megállapított jellemzői között – áll a cikkben. –
Ráadásul megmutatják annak a fontosságát, hogy az érzelmi abúzusról és a
gyakrabban vizsgált szexuális abúzusról se feledkezzünk meg, amikor a
bipoláris rendellenesség klinikai jellemzőit keressük.”20 Ismétlem, arról sem
szabad megfeledkeznünk, hogy az érzelmi sérülések finomabb formái, az
olyanok, mint amilyet például Caterina élt át gyerekkorában, nehezebben
tanulmányozhatók ugyan, de komolyan károsíthatnak egy érzékeny fiatal
embert.
„Szóval úgy gondolja, hogy a téveszmék érzelmi tartalmára kellene
koncentrálni, és lehetőleg azt kellene megérteni? – kérdezte Caterina a
beszélgetés végén. – Úgy gondolja, hogy az segít a gyógyulásban a
gyógyszerek helyett?” „Azt hiszem, itt nem a helyett a lényeg – feleltem. –
Ha nem kapott volna gyógyszereket, most nem tudnánk beszélgetni. Nem az
a bajom a szokásos eljárással, hogy az orvosok gyógyszert írnak fel; hanem
az, hogy sokszor nem is csinálnak mást.”
Azt tanácsoltam a családnak, hogy vegyenek részt terápián, amelyen
felfedhetik egyéni traumáikat és közös bonyodalmaikat.

Nagyon sok szakcikk mutat ki összefüggést az ételhez kötődő rendezetlen

kapcsolatok, valamint a korai életszakaszban elszenvedett trauma és a
családon belüli stressz között. Ne feledjék, hogy az ártalmas gyermekkori
élményekkel (ACE) kapcsolatos első tanulmány is akkor született, amikor
dr. Vincent Felitti vezető kutató az igazgatása alatt működő obezitológiai
klinikán felfigyelt a betegek élettörténetének fontosságára. „Tudtunk nekik
segíteni, hogy lefogyjanak – magyarázta dr. Felitti –, de abban nem, hogy
úgy is maradjanak. Sosem értettem, miért, míg végül rájöttem, miről van
szó. »Hát nem érti? – kérdezték. – A fájdalmunkat tömjük magunkba.«”
A „genetikai alapú” lelki egészségügyi problémák esetében (az anorexiát
sokan annak tartják) a személyes történeteknek mindig fontos jelentésük
van. Egy orvoskollégám például, aki kamaszkorában anorexiás volt,
perfekcionistaként jellemzi magát, márpedig senki sem születik így. Ez a
tulajdonság valószínűleg annak érdekében alakul ki, hogy segítsen
beilleszkedni egy olyan környezetbe, amelyben senkit sem fogadnak el azért,
ami igazán ő – tele tökéletlenségekkel.
Az addikcióhoz, az önsebzéshez vagy az obszesszív-kompulzív
zavarokhoz hasonlóan a rendellenes táplálkozási szokások is mindig
valamilyen „sikerrel” járnak. Andrea, aki most huszonhét éves, tizenhét éves
korában „hiper-szuper aggályosan” kezdte kezelni, hogy mit eszik. „Főztem
másoknak, de abba bele sem kóstoltam. Amit én ettem, azt mindig pontosan
kimértem. Emlékszem, amikor egyetemre jártam, görög joghurtot és
granolát vagy müzlit reggeliztem, és kis mérőedényekben mindent gondosan
kiporcióztam. És mindenről, amit megettem, listát vezettem, szóval, tudtam,
miből mennyit fogyasztok. Totálisan kontrolláltam magam.” Andrea 170
centi magas, de 48 kilósra fogyott. Hét éven át nem menstruált.
Amikor megkérdeztem, hogy mit nyert az önmegtagadással, azt felelte:
„Éreztem, hogy én irányítok, és elfogadtam magam. Jó érzéssel töltött el,
hogy én döntöm el, mit csinálok.” Habár úgy emlékezett, hogy a gyerekkora
„nem volt rossz”, az anyja, Cathy – aki végig jelen volt a beszélgetésünk
alatt – pontosított. Amikor a lánya hatéves lett, ő több évig húzódó, intenzív,
házasságon belüli stressz után elvált a férjétől. Ilyen körülmények között egy
gyerek könnyen elveszíti az önbizalmát, és az érzelmileg bizonytalanná váló
környezetben igazi hatóerőre vágyik.
Azok az anorexiások vagy bulimiások, akikkel én beszélgettem, szinte
egyöntetűen azt szerették volna, hogy legalább egy kicsit irányíthassanak
valamit a nagy felfordulásban: ha mást nem, a saját testüket. Julie T. Anné
pszichológus, aki táplálkozási rendellenességekre specializálódott,
egyértelműnek látja a helyzetet. Az ő páciensei között, mondja, „három
hiány” szokott előfordulni: az irányítás, az önazonosság és az önbecsülés
hiánya – amihez a fájdalom elfojtásának vágya társul. „Egy kapcsolatokon
alapuló világban… az emberi psziché az érzelmi túlélés érdekében
fantasztikus eszközöket hoz létre – mondta. – Mai kultúránkban ebből lett a
test és a személyiség tökéletességének hajszolása. Amit anorexiának is
nevezhetünk.” De ezektől a megsebzett emberektől, akik valamelyik fentebb
szóba került mentális-érzelmi terhet hordozzák, nagyon ritkán kérdezik meg
a legfontosabbakat: Honnan jön ez az egész? és Milyen valóságos problémát
próbál kijavítani vele?

Robin Williams egyik legnépszerűbb szerepe, amelyért Oscar-díjat is kapott,

a Good Will Hunting szeretetre méltó pszichológusa, aki egy indulatos
bostoni gondnoknak nyújt segítséget, miután az megtámadott egy rendőrt.
Matt Damon játssza ezt a különlegesen tehetséges fiatalembert – az is
kiderül róla, hogy intellektuális szempontból egy csiszolatlan gyémánt –, aki
egy réteg rácsontosodott harag és dac mélyére rejti a sebezhetőségét. A film
leghíresebb jelenetében Williams figurája egyenesen Damon képébe mondja
és többször megismétli egyszerű, de nagy erejű tételét: „Nem a te hibád”,{90}
míg utóbbi végül a pszichológus karjaiba omlik, és sírva fakad. A „nem a te
hibád” nemcsak azt a feltétel nélküli együttérzést jelzi, amelyre Damon
karaktere belül úgy vágyott, hanem nagyon bölcs gondolat is. Az összes
viselkedészavarra és valóságos pszichiátriai betegségre egyaránt igaz, hogy
senkinek sem a hibája – ahogy láttuk, sem az agyunk, sem a génjeink nem
tehetnek róluk. Kezeletlenül maradt sebek adnak így hírt magukról, és
jelentésük van.
A jelentés túlmutat az egyéni életeken, a családon és a gyerekkoron. Ha
kezelni szeretnénk a milliárdféle bajt, amelyet e könyv eddig megvizsgált,
akkor tágítanunk kell a kép keretét, hogy többet lássunk, mint eddig. Ha
egészen kicsire tudnám sűríteni az üzenetemet, és belehelyezhetném abba a
gyönyörű filmes pillanatba, akkor Robin Williams külön-külön belenézne
valamennyiünk szemébe – még a sajátjába is –, és nagy meggyőződéssel azt
mondaná: „Nem a te hibád… ne vedd magadra.” Hiszen bántalmazó
világunk az igazi bűnös, és bűneiben emberi lényegünktől elidegenedett
kultúránk számtalan illúziója és mítosza tükröződik.
És most nézzük a tágabb képet.
 IV. rész

Mérgező világ

Egy sérülés meggyógyítása gyakran azzal kezdődik,

ha mindenki számára láthatóvá tesszük. A politikai
változás aztán gyakran követi a kultúrát, hiszen
amit régen elfogadtak, ma már elfogadhatatlannak
tűnik, vagy amire régen oda sem figyeltek, ma már
mindenki számára nyilvánvaló.
Rebecca Solnit: Hope
in the Dark (Remény
a sötétben)
 19. fejezet

A társadalomtól a sejtig
Bizonytalanság, konfliktus és
kiszolgáltatottság

A világ története tízezer éves elmeháború a

gazdagok és a szegények közt… A szegények
megnyernek néhány csatát…, de a háborút persze a
gazdagok nyerik tízezer éve.
Aravind Adiga: A
fehér tigris{91}

Tudjuk, hogy a krónikus stressz, bármi váltotta is ki, feszültté teszi az

idegeket, megzavarja a hormonháztartást, gyengíti az immunrendszert,
gyulladásokat okoz, és rombolja a fizikai és lelki jóllétet. Naponta
találkozom vele, és egyetértek Selye Jánossal, a stresszkutatás atyjával, aki
„habozás nélkül” kijelentette, hogy „ami a stressből leülepszik és később
erőteljesen kormányozza emberi viszonyainkat, az az indulatok
kategóriájába tartozik”.1 A trauma, betegség és gyógyulás megértésének
azon a szintjén, ahol pillanatnyilag állunk, csak annyit tennék ehhez hozzá,
hogy az ember érzelmi stresszét meghatározó legfontosabb szempontok a
személyestől a kulturálisig terjednek. Végül is biopszichoszociális lények
vagyunk.
Nézzük végig, mit láttunk eddig a stresszből. Először, az élettana és a
következményei közé tartozik az agyunk érzelmi központjait és a testünk
teljes fiziológiai apparátusát összekötő hipotalamusz–hipofízis–mellékvese-
(HPA-) tengely akut vagy krónikus aktiválása, esetleges túlaktiválása, sőt
akár kimerítése.{92} Azután ott van az, amit Bruce McEwen allosztatikus
tehernek nevez: a test mindent elkövet, hogy a változó és nehéz
körülmények között, amelyeknek a trauma is fontos részét képezi, fenntartsa
belső egyensúlyát. Mai kultúránkban sokaknak az a sorsuk, hogy nehéz
allosztatikus terhet cipeljenek, ami, ahogy bemutattuk, a testi-lelki
egészségük rovására megy. Ha további bizonyítékra volna szükség, egy
közelmúltban a Yale-en végzett kísérlet arra az eredményre jutott, hogy a
stressz kumulálódó hatása felgyorsítja a biológiai öregedést. „Társadalmunk
több stresszt kénytelen elviselni, mint korábban bármikor, és ennek negatív
pszichiátriai és fizikális következményei vannak” – írják a kutatók.2
A stresszben természetesen ugyanúgy nincsenek egyenlő esélyek, mint az
üzleti életben. A hatalomra és jólétre alapozott társadalmi rendszer, amelybe
a faji és nemi alapú egyenlőtlenségek is eleve be vannak építve, bizonyos
embereket sokkal jobban megvisel pszichológiailag, mint másokat. Tény,
hogy egy olyan kultúrában, amely egyént és csoportot is félelmetes
versenybe küld a többiek ellen, a stressz érzelmi triggerei egyetlen
társadalmi réteget sem kímélnek, de ettől még az is tény marad, hogy a
hatásuk nem egyenletesen oszlik el. Míg a saját legszemélyesebb részünkről
történő lekapcsolódással és az elveszett önazonossággal járó személyes
stressz nem törődik az osztályhatárokkal, az erőegyensúly hiánya
következtében megjelenő allosztatikus teher leginkább a politikailag és
gazdaságilag kiszolgáltatottakat nyomasztja.
Melyek a stressz leginkább elterjedt érzelmi triggerei mai
társadalmunkban? A magamon és másokon végzett megfigyelések alapján
teljesen egyetértek a stressz szakirodalmát áttekintő egyik cikk
végkövetkeztetésével, amely szerint „a stresszt elsősorban pszichológiai
tényezők váltják ki, méghozzá a bizonytalanság, a konfliktus, az irányítás
lehetőségének hiánya és az információ hiánya – elsősorban ezek aktiválják a
HPA-tengelyt”.3 Az a társadalom, amelyben ezek a körülmények könnyen
megjelennek, az emberi egészséget károsító stresszorok folyamatos
előállítója – márpedig a kapitalizmus épp ilyen.
A kapitalizmus sokkal több, mint egy „közgazdaságtani elmélet – jelenti
ki Yuval Noah Harari nagy hatású bestsellerében, a Sapiensben. – Mostanra
egy etikát is magába foglal – tanításokat arról, hogyan viselkedjenek,
neveljék a gyerekeiket, sőt, hogyan gondolkozzanak az emberek. Alapelve,
hogy a gazdasági növekedés a legfőbb jó, vagy legalábbis nagyon közel áll
hozzá, mivel az igazság, szabadság, sőt boldogság is a gazdasági
növekedésen áll vagy bukik.”4 A kapitalizmus hatása mára mindenhova elér,
az értékei, hipotézisei és elvárásai nemcsak a kultúrát, a politikát és a jogot
itatják teljesen át, hanem az olyan alrendszereket is, mint az egyetemi világ,
a köznevelés, a tudomány, a hírszolgáltatás, a sport, a gyógyászat, a
gyereknevelés és a populáris kultúra. Korunkban totálissá vált a materialista
kultúra hegemóniája, és a hiányosságai is univerzálisak. Ebben és a
következő fejezetben megvizsgáljuk, hogyan befolyásolja még az
egészségünket is.

Az orvosegyetemen arra tanítottak, hogy az életre és az egészségre tisztán

individualista formában gondoljak. Az, hogy nehéz is volna másképpen
látnunk a világot, alapvető tulajdonsága annak a „normális” világképnek,
amelyet a kapitalizmus hozott létre.
Ebben, ahogy sok minden másban, az egészségügyi rendszer is
visszatükrözi és őrzi a fennálló rendet. Az atomizált, materialista kultúrában
az ember kénytelen mindent személyesnek tekinteni, így a saját mentális és
fizikai problémáit is olyan szerencsétlenségnek vagy akár kudarcnak látja,
amely egyedül az övé. Figyeljenek csak arra a képre, amelyet az egykori brit
miniszterelnök, Tony Blair festett, aki máig a deszocializáló etika keresett,
sokra tartott szónoka – ő az, aki kilúgozza a „társat” a társadalomból. Az
egykori miniszterelnök azt mondta, hogy sok olyan egészségügyi probléma
létezik, amely „szigorúan szólva egyáltalán nem tartozik a közösségre. Az
életstíluson múlik: elhízás, túlzott dohányzás vagy alkoholfogyasztás,
cukorbetegség, szexuális úton terjedő kórok… ezek a szó járványtani
értelmében nem járványok – millió pillanatban, milliószám meghozott
egyéni döntések eredményei.”5 Ez a vélemény naiv tájékozatlanságot mutat
azzal a rengeteg tudományos munkával kapcsolatban, amely a „milliószám
meghozott döntéseket” az átélt traumával és stresszel állítja összefüggésbe,
és ebbe azt a fajta stresszt is beleérti, amelyet a rossz társadalmi, gazdasági,
munkaügyi helyzet vagy a szegénység vált ki – ami a jóléti állam és a
közösségi intézmények lebontása, a szakszervezetek meggyengítése óta
gennyes kelés a brit társadalom testén. Az egyéni döntések mögött felsejlik a
késői kapitalizmus társadalmi közege, de úgy látszik, nem számít, mennyi
bizonyítékunk van minderre, Mr. Blair nem akar tudni róluk. Nem meglepő.
A materialista ideológia egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy nem hajlandó
észrevenni: az egyéni egészség és boldogság szempontjából igen fontosak a
tágabban vett gazdasági és politikai körülmények. Aki esetleg levonná a
megfelelő következtetést, az biztosan kikerül a hatalom közeléből.
 A kultúra a legkülönfélébb biopszichoszociális csatornákon keresztül
gyakorol hatást a jóllétünkre; köztük vannak az epigenetikus okok, a stressz
eredményeként kialakuló gyulladások, a károsodott telomerek, a korai
öregedés, hogy hogyan és mit eszünk, valamint a mérgek, amelyeket
megemésztünk vagy belélegzünk. Világunk számos más külső mechanizmus
segítségével befolyásol: a szülő felől a gyereket, az egyik ember felől a
másikat érő hatások, a társadalmi, politikai és gazdasági körülmények vagy
akár az egyes testek segítségével – hogy Michael Kobor molekuláris kutató
szavait használjam, „a társadalomtól a sejtig”. Blair nézőpontjával
ellentétben a kultúra komolyan befolyásolja és korlátozza szinte az összes
„egyéni döntést”, amelyet a többségünk a saját jólléte érdekében hoz.
Minden stresszor valami olyasminek a hiányát vagy lehetséges elvesztését
jelzi, amit egy organizmus az életben maradása érdekében szükségesnek tart.
A táplálék lehetséges hiánya például valamennyi élőlény számára fontos
stresszor. A mi fajunk egyedeire a szerelem, a munka, a méltóság, az
önbecsülés vagy az értelem lehetséges hiánya is hasonlóan hat.
2020-ban, néhány héttel azelőtt, hogy megjelent az új koronavírus, és
megrengette a világgazdaságot, nem kisebb személyiség, mint Kristalina
Georgieva, a Nemzetközi Valutaalap, vagyis a nemzetközi tőke fő
tervezőbizottságának vezérigazgatója figyelmeztetett rá: az egyenlőtlenség
és a pénzügyi szektor instabilitása miatt a világgazdaság akkora veszélyben
van, hogy újra egy nagy gazdasági válság szörnyű körülményei közé
kerülhet. „Ha egyetlen központi problémát kellene megneveznem az új
évtized kezdetén – mondta –, az a növekvő bizonytalanság volna.”6 A saját
hazámban a lakosság nagy részének nem volt szüksége ilyen vészjósló
bejelentésekre ahhoz, hogy észrevegye, nem jól állnak a dolgok. Csupán egy
hónappal azelőtt, hogy az IMF-vezér közzétette előrejelzését, a kanadaiak
majd kilencven százaléka amiatt aggódott, hogy az élelmiszerárak
gyorsabban emelkednek, mint a fizetésük. Nyolc kanadai háztartásból egy
élt át az előző évben élelmiszerrel kapcsolatos bizonytalanságot.7 Brit
Columbiában, ahol élek, 2017-ben a nők ötvenkét százaléka számolt be a
pénzügyi helyzetükkel kapcsolatban „extrém érzelmi stresszről”.8 Ezek a
trendek az egész világon hasonlók, és évtizedek óta erősödnek.
Nem lehet véletlen, hogy számos országban több évtizede egyre
gyakoribbá válnak a krónikus mentális és fizikai egészségügyi problémák.
„A neoliberalizmus{93} jóval bizonytalanabbá tette a munka világát, és emiatt
a hétköznapok is nyomasztóbbá, az egészségre károsabbá váltak – írja két
brit egészségtudós. – Ez viszont rengeteg krónikus betegséggel, például a
csont-és izomrendszer kóros elváltozásaival vagy kardiovaszkuláris
panaszokkal jár.”9 Nincs ebben semmi meglepő, hiszen tudjuk, hogy olyan
rendszerben élünk, amely mindig újra felsrófolja a tömeges
bizonytalanságból eredő stresszt. A globalizáció, azokkal a pusztító
elvárásaival, amelyeket a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz
hasonló testületek az úgynevezett fejlődő országokra kényszerítenek rá –
például a szociális támogatások csökkentése, a munkások jogainak
korlátozása és a privatizáció bátorítása –, az iparosodott országokat is
áthatotta. Ezt nevezte John Ralston Saul kanadai politikafilozófus a
közgazdaság keresztre feszítési elméletének: „Meg kell halni gazdaságilag és
társadalmilag, hogy azután tisztán és egészségesen újjászülethess.”10
Gazdasági rendszerünk egészségre gyakorolt hatását nem nehéz sem
megérteni, sem nyomon követni. Egy 2013-as tanulmány, amely a fiatal
svédek és fiatal görögök egészségügyi és stressz-szintjét hasonlította össze
az akkoriban Görögországot fojtogató gazdasági válság idején, arra az
eredményre jutott, hogy az athéni egyetemisták jelentős hátrányba kerültek.
A cikk szerint több stressz kínozza őket, „kevesebb reményt fűznek a
jövőhöz”, „a depresszió és szorongás számottevően több tünetét mutatják”,
és ami a legbaljóslatúbb, alacsonyabb a kortizolszintjük.11 Ez utóbbi a
hosszú ideje tartó stressz jele: azt mutatja, hogy kiégőben van az emberek
egészséges önvédelmi stresszválasz-mechanizmusa, és gyakran további
betegségekre utal.{94} Felmerül a gyanú, hogy a görög társadalmi válság
biológiailag is hat az ország lakosaira” – figyelmeztettek a szerzők.
Kanadában szintén arra a következtetésre jutottak, hogy amikor a nők
gazdasági nyomás alá kerülnek, a gyerekeik stresszhormonszintje hatéves
korukra jelentősen megnő, és növeli a később kialakuló betegségek
kockázatát.12
Sokan léteznek olyan erők kegyelmére bízva, amelyekre semmiféle
hatásuk sincs, és amit nem tudnak irányítani. Ki tudja, mikor sújt le a
következő, ciklikusan visszatérő gazdasági válság, vagy mikor fog egy
megavállalat megint dolgozókat elbocsátani, egy másik céggel egyesülni
vagy máshova költözni, aminek következtében sokan talán csak egy nappal
korábban tudják meg, hogy veszélybe került a megélhetésük. Már a Covid–
19 miatt kezdődő csődhullám előtt is hozzá kellett edződnie az embernek az
olyan hírekhez, hogy újabb vállalat jelentett be tömeges elbocsátást. „Az
üzleti életben zajló válság súlyosbodik: egy hét alatt 3150-en veszítették el a
munkájukat” – írta címlapjára 2020 januárjában, néhány héttel a járvány
megérkezése előtt a The Guardian; pár hónappal korábban a The New York
Times tudósított az amerikai családokban mélyülő bizonytalanságról: „A
lakhatással, egészségüggyel és oktatással járó kiadások egyre nagyobb részét
emésztik fel egy-egy háztartás költségvetésének, és gyorsabban emelkedtek
a jövedelmeknél. Manapság a középosztálybeli családok több időt töltenek
munkával, újfajta stresszeket próbálnak elviselni, és nagyobb pénzügyi
kockázatot vállalnak, mint az előző generációk.”13 Ahogy Wade Davis, a
neves antropológus, kutató és író a Rolling Stone magazinban megjelent,
széles körben idézett cikkében írja, „olyan országban élünk, amely a világ
leggazdagabbjaként ünnepli magát, a legtöbb amerikai mégis
bizonytalanságban él, és nincs alatta védőháló”.14 El sem tudok képzelni
jobb kiindulóhelyzetet az allosztatikus túlterhelés számára.
Bár a legnyersebb individualista erkölcsöt a világ legfejlettebb kapitalista
országa termelte ki, a polgárok többségét kínzó bizonytalanság nem
kizárólag Amerikára jellemző. Az Egyesült Államok mindenütt olyan erős
gazdasági és kulturális befolyással rendelkezik, hogy Morris Berman
szavaival élve, „ha a huszadik század Amerika százada volt, akkor a
huszonegyedik az amerikanizált század lesz”.15 A Gazdasági
Együttműködési és Fejlesztési Szervezet jelentése szerint az 1980-as évek
óta minden országban fokozódik a középosztályra nehezedő nyomás.16 Pont
azon a területen, amelyen a kapitalizmus állítólag a legnagyobb sikert aratta
– a gazdasági fejlődés terepén –, egyre több olyan embert találunk, aki
krónikus bizonytalanságban, életének kormányzására képtelenül tölti a
napjait, és ki van szolgáltatva azoknak a félelmeknek, amelyek stresszt
okoznak, és megzavarhatják a hormonháztartását, az immunrendszerét meg
az egész szervezetét.
Nem csoda, hogy a munkahellyel vagy elvesztésével kapcsolatos félelmek
betegséget okozhatnak. Az Egyesült Államokban készült felmérések szerint
ötvenegy és hatvanegy éves kor között tartós munkanélküliség esetén
megduplázódik a stroke és a szívinfarktus kockázata.17 Az eredmény akkor
is ez marad, ha a stresszel összefüggő szokások, például a dohányzás, ivás és
evés pluszhatását leszámítjuk. Sőt, kimutatták, hogy ha valaki többször is
elveszíti az állását, az legalább annyival emeli a szívinfarktus kockázatát,
mint a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a magas vérnyomás.18 Az
idősebbek egészségügyi kilátásait már az is komolyan befolyásolja, ha nem
történik semmi, és valaki csupán fél, hogy esetleg elbocsátják. Az 1970-es
évek vége és az 1990-es évek közepe között eltelt másfél évtizedben
majdnem megduplázódott, huszonnégyről negyvenhat százalékra emelkedett
azoknak az amerikai nagyvállalati alkalmazottaknak az aránya, akik
elismerték, hogy „gyakran aggódnak az esetleges elbocsátásuk miatt”.19
Azok a munkakörök, amelyekben időre, gyorsan, sokat kell teljesíteni,
miközben a dolgozó egyre kevésbé befolyásolja ezeket a tényezőket, szintén
növelik a stresszt és rombolják az egészséget.20
A stressz egyik legtipikusabb jele a gyulladás. Számos betegemnél
találkoztam a kettő közötti kapcsolattal. Az autoimmun esetektől a szív és
agy vaszkuláris problémáiig, a ráktól a depresszióig igen sokfajta betegség
van, amely gyulladást válthat ki. Az e könyv számára készített interjúim
közül talán a dr. Steven Cole-lal folytatott beszélgetésből tanultam a
legtöbbet. „Újra és újra felmerül – mondta Cole – a gyulladást okozó gének
fokozott aktivitása azoknál az embereknél, akik a rövidnél kicsit hosszabb
ideig érzik fenyegetve vagy bizonytalanul magukat. Ugyanezt egereknél és
majmoknál is kimutattuk. De egész a halakig minden fajtára igaz, hogy
minél több stressznek, félelemnek vagy bizonytalanságnak van a szervezet
kitéve, a test annál határozottabban fordul a védelmi programja felé,
amelynek a gyulladás is része.”

Miközben a legtöbb ember úgy érzi, hogy egyre kisebb hatása van a saját
életére, és egyre kevésbé van biztonságban, másoknak túl sok jut mindebből.
A társadalom e rétege számára a konfliktus sem igazi stresszforrás –
mindenfajta küzdelemre igaz, hogy minél nagyobb hatalom birtokában
vállalkozik rá az ember, annál kisebb fenyegetést érzékel közben. Régen
csak azok beszéltek osztályharcról, akik többé-kevésbé marxistának érezték
magukat. Az elmúlt években viszont az elit növekvő dominanciája, valamint
a középosztály és a náluk szegényebbek pozícióinak megrendülése
fellazította az ideológiai határokat. Nem kisebb tekintély, mint a
multimilliárdos befektetési mágnás, Warren Buffett is meglátta a falon az
írást. „Létezik osztályharc – mondta 2006-ban a The New York Timesnak –,
de az én osztályom, a gazdagok osztálya háborúzik, és győzelemre állunk.”21
Ben Cohen jégkrémmágnás, aki egyszerre gazdag és társadalmilag tudatos,
még őszintébben fogalmazott, amikor ugyanennek az újságnak 2020-ban azt
mondta, hogy „Amerikában demokrácia van, amit a nagy cégek haszna
érdekében tartunk fenn. Ez katasztrófa. Tisztán látjuk, benne élünk, és
közben egyre rosszabb lesz.”22 Globalizált világunkban sok ország számára
Amerika kínálja a mintát.
Még Joseph E. Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász is beállt a kórusba.
Stiglitznek papírja van róla, hogy érti a témát: nemcsak Nobel-díjas, hanem
a Világbank vezető közgazdásza és Clinton elnöksége idején a Gazdasági
Tanácsadók Tanácsának elnöke volt. E minőségeiben több olyan döntés
meghozatalában vett részt, amelynek a hatásait ma már visszacsinálná.
Jelenleg a Columbia Egyetem professzora: dokumentálja és bírálja a szűk
elit vezette globalizált világban növekvő egyenlőtlenségek társadalmi,
politikai és egészségügyi következményeit. Szomorúan emlegeti azt a
változást, amely „a társadalmi összetartozásból osztályharcot csinált”.
„A politikai rendszer legalább olyan rosszul működik, mint a gazdasági” –
írta 2012-es könyvében, a The Price of Inequalityben (Az egyenlőtlenség
ára). Sokak szemében, folytatja, „a kapitalizmus képtelen valóra váltani,
amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem: egyenlőtlenséget,
környezetszennyezést, munkanélküliséget, és ami a legfontosabb, az értékek
olyan fokú elbizonytalanodását, hogy ma már minden elfogadható, és senki
sem felelős semmiért”.23
Ezen a ponton Stiglitz és a kapitalizmus többi mai kritikusa is leleplezi a
korlátait. Mert mi van akkor, kérdezném tőlük, ha a rendszer nem működik
rosszul, hanem elképesztően sikeres? Ha feltételezzük, hogy a felsorolt
károk hibás működést jeleznek, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy van
néhány ember – csupa olyan, aki történetesen a jólét és hatalom legnagyobb
részét birtokló osztályhoz tartozik –, akinek a szempontjából a rendszer
pontosan teljesíti a feladatát. Az UBS nevű svájci bank 2020. októberi
jelentése szerint a Covid–19 miatt kialakult gazdasági káosz közben, az év
áprilisa és júliusa között a világ milliárdosai több mint tízbillió dollárra
növelték a vagyonukat. A világ akkor leggazdagabb embere, az Amazont
megalapító Jeff Bezos több mint hetvennégymilliárd dollárt keresett, a Tesla
tulajdonosa, Elon Musk pedig százhárommilliárdot.24 „Kanada húsz
legvagyonosabb embere együtt harminchétmilliárd dollárt keresett – írta a
Toronto Star. – Mindez egy olyan gazdasági válság közepén történt,
amelynek következtében az ország több millió polgára elveszítette a
munkáját, vagy csökkentett munkaidőben kénytelen dolgozni, nehezen tudja
befizetni a számláit, és a kormány kölcsönt vesz fel, hogy a további súlyos
nehézségeket enyhítendő megfinanszírozza az egyéneknek és cégeknek
szóló segélyeket.”25
 Azt az elméletet, hogy a kapitalizmus célja eredetileg az egyenlőség és az
azonos lehetőségek biztosítása volt, becsületszóra kell elhinnünk, mert a
történelem és a földhözragadt valóság nem ezt bizonyítja.
Egy amerikai tanulmány szerint az átlagember nézetei nem befolyásolják
a közpolitikát, és nincsenek hatással a döntéshozatalra: tömegméreteket
öltött a kiszolgáltatottság.{95} „A polgárok akkor sem tudják érvényesíteni az
érdekeiket, ha a többségük nem ért egyet a gazdasági elittel vagy a
szakszervezeti érdekekkel – vonták le a cikk szerzői a következtetést, és még
hozzátették –: általában olyankor sem történik semmi, amikor jelentős
többség kívánja a politikai irányvonal változását.”26
„Miért van a gazdagoknak olyan nagy hatalmuk?” – teszi fel a kérdést a
The New York Timesban írt cikkében egy másik Nobel-díjas, Paul Krugman
közgazdász, aki korábban szintén védte a multinacionális cégek kormányok
és népek feletti dominanciáját óvó globalizációt, de azóta megváltozott a
véleménye. Rögtön válaszol is a kérdésére: „Azért, mert Amerika kevésbé
demokrácia, mint amennyire oligarchia.”27 Ezek után nem látom okát, hogy
megkérdőjelezzem Ralph Nader fogyasztói érdekvédő és közéleti keresztes
lovag ügyes megfogalmazását, amely szerint az Egyesült Államok két
legnagyobb politikai pártja valójában „egyetlen kétfejű, kétfélére sminkelt
megacég párt”. A demokratikus felszín alatt sok más országban is a jómódú
keveseké az igazi hatalom.
És akkor velünk, többiekkel mi lesz? Amikor Jimmy Reid, a fáradhatatlan
skót munkásvezér a Glasgow-i Egyetem rektora lett, olyan határozottan
mondta el a véleményét, hogy azt a The New York Times „Lincoln elnök
gettysburgi beszéde óta a legnagyobb nyilvános szónoklatnak” nevezte.{96}
Lehet, hogy Reid nem tanulmányozta korábban a stressz pszichológiáját
vagy neurobiológiai működését, de nagyon pontosan értette, mit jelent a
bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a konfliktus azoknak az embereknek
az életében, akiket ő képviselt. „Az elidegenedés a pontos és megfelelő szó
Nagy-Britannia legégetőbb társadalmi problémájának leírására… Hadd
magyarázzam el rögtön az elején, hogy mit értek elidegenedésen. Azoknak
az embereknek a kiáltozását, akik olyan vak gazdasági erők áldozatai,
amelyeket nem tudnak befolyásolni. Azoknak az átlagembereknek a
frusztrációját, akiket kizártak a döntéshozatalból. A kétségbeesés és
reménytelenség érzését, ami áthatja mindazokat, akik joggal érzik, hogy
valójában nem tudnak beleszólni a saját sorsuk alakításába vagy
irányításába.”28
 Ne feledjék, Reid beszéde egy viszonylagosan felvilágosult szociális
programokkal megsegített, háború utáni korszak legvégén hangzott el,
amikor a rendszer, amelyet ilyen szigorúan megkritizált, még a
legjóindulatúbb arcát mutatta.
Mit mondana Reid ma?
 20. fejezet

Az emberi szellem kirablása

Kapcsolatvesztés és
hiányérzet

Míg az egyes embert bármelyik társadalomban

kimozdíthatja a helyéről valamilyen
szerencsétlenség, csak egy szabadpiaci társadalom
teremti meg tömegméretekben ugyanezt a helyzetet
normális működése részeként, akár jólét idején is.
Bruce Alexander: The
Globalization of
Addiction (A
függőség
globalizációja)

Amikor a stresszről és a traumáról tartok előadást, gyakran megkérdezik

tőlem, hogy mit tanulhatunk a Covid–19-járványból. A legfontosabb
egyértelműen a kapcsolatok felfüggeszthetetlensége: pedig a globalizált
materializmus jó ideje szivattyúzza az emberi kapcsolatokat a modern
kultúrából, már azelőtt elkezdte, hogy a vírus miatt ránk szabadult
elszigeteltség emlékeztetett, lelkileg milyen kifosztottak volnánk nélkülük.
Ennek felmérhetetlen egészségügyi hatásai vannak.
Mostanában az összes politikai árnyalat és filozófia rászokott, hogy a
közösségi érzések egyre fokozódó hiánya miatt siránkozzon. „Mára eltűnt az
alapérzés, hogy egy közös vállalkozás részei vagyunk, és közös sorson
osztozunk” – írta nemrég David Brooks, a gyakran nagyszerű meglátásokkal
előrukkoló konzervatív kolumnista a The New York Timesban.1 De, ha
szabad hozzátennem, nem véletlenül tűnt el: az olyan tulajdonságok, mint a
szeretet, bizalom, gondoskodás, közösségi érzés és kötelességtudat,
szükségszerűen áldozatul estek annak a kultúrának, amely a tulajdonszerzést
mindennél fontosabbnak tartja – leírhatók mint járulékos költségek,
mondaná egy igazi kapitalista.
Az a társadalom, amelyik nem értékeli a közösségi érzéseket – azt az
igényt, hogy tartozzunk valahova, gondoskodjunk egymásról, és érezzük,
ahogy a gondoskodó energia áramlik felénk –, hátat fordít az ember
lényegének. Ebből nem következhet más, csak sok betegség. Ez nem
moralizáló feltételezés, hanem tényközlés. „Amikor az emberek elveszítik a
saját jelentőségük érzését, és elveszítik egymással a kapcsolatot, akkor
feltámadnak a betegségek, jön az egészség, a lelki, testi, közösségi egészség
összeomlása” – mondta nekem Bruce Perry pszichiáter és idegtudós. Ha
találnának egy olyan gént vagy vírust, amelyik úgy hatna az általános
közérzetre, mint a közösségek fellazulása, az újságok címlapon hoznák a
róla szóló híreket. De ez a folyamat több szinten zajlik, és mindenkire hat,
így aztán szinte természetesnek vesszük: arról a vízről beszélünk, amelyben
éppen úszunk. Telebeszélték a fejünket azzal a mesével, hogy mindannyian
csak külön létezünk, illetve a saját individuális céljainkért küzdünk, és már
ezt tartjuk normálisnak. Minél inkább elfogadjuk ezt a definíciót, annál
jobban elidegenedünk önmagunk létfontosságú, az egészségünkhöz
nélkülözhetetlen aspektusaitól.
A pszichológusok között széles körű egyetértés van a tekintetben, hogy
melyek az alapvető igényeink; néhányat ezek közül már megvizsgáltunk. A
különböző listákon ezek a tételek szoktak szerepelni:

• valahova tartozás, kapcsolat, kapcsolódás;

• autonómia: az az érzés, hogy az ember maga irányítja az életét;
• tudás vagy értelem birtoklása;
• őszinte önbecsülés, amely nem függ eredménytől, teljesítménytől,
tulajdontól vagy mások értékelésétől;
• bizalom: az az érzés, hogy rendelkezünk olyan személyes és közösségi
forrásokkal, amelyek életünk végéig segítik a fennmaradásunkat;
• cél, jelentés, a materiális léten túli lényeg: a tudat, hogy az ember része
valaminek, ami túlmutat önmagán, és nem csupán elszigetelt,
egocentrikus szempontoknak felel meg, függetlenül attól, hogy az
egyértelműen spirituális, egyszerűen univerzális/humanista, vagy
(evolúciós eredetünket szem előtt tartva) maga a Természet. „Hogy az
ember fizikai és szellemi élete összefügg a természettel, annak nem más
 az értelme, mint hogy a természet összefügg önmagával, mert az ember a
természet része” – írta 1844-ben a huszonhat éves Karl Marx.2

Nincs ebben semmi, amit ne tudtunk vagy sejtettünk volna korábban.

Gondolja végig a saját tapasztalatait: milyen az, amikor az összes fenti
igénye kielégítésre talál? Mi történik a lelkében és a testében, amikor valami
hiányzik közülük, esetleg megtagadják vagy elveszik?

Bruce Alexander a különösen fontos The Globalization of Addiction – A

Study in Poverty of the Spirit (A függőség globalizációja – Tanulmány a
szellem szegénységéről) című kötet szerzője és a Simon Fraser Egyetem
Pszichológia Tanszékének professor emeritusa. A 2000-es évek elején
mindketten a vancouveri Downtown Eastside kitaszított kábítószeres
közösségével dolgoztunk. Bruce azt mondta, hogy fiatalabb korában
pályájának ez a szakasza eléggé zavarba hozta volna, mert teljesen magával
ragadta a materialista önzőség ideológiája. „Akkoriban úgy láttam – mesélte
–, hogy nem baj, ha néhány, a társadalom peremén élő ember meghal, mert
mi, az erősek jó helyzetbe hozzuk majd magunkat és másokat. Azóta
megtértem. Elképesztően mérgezőnek találom az ilyen gondolatokat.
Egyszerűen nem engedik meg az embernek, hogy ember legyen.”
Én az önazonosságot és a kapcsolódást neveztem alapvető szükségletnek,
Bruce pedig úgy gondolja, hogy az emberek „létfontosságú igénye a
közösséghez tartozás, miközben ugyanúgy létfontosságú igény az egyén
autonómiája és sikere”. E két vágy összeházasítását pszichoszociális
integrációnak3 nevezi. Bruce és én egyetértünk abban, hogy egy józan
kultúrában a pszichoszociális integráció cél és norma volna. Az önazonosság
és a kapcsolódás nem állna többé ellentétben egymással: megszűnne a
mindent felülíró feszültség aközött, hogy valaki emberi kötelékekre vágyik,
és önmaga szeretne lenni.
A diszlokáció Bruce megfogalmazása szerint az ember önmagával,
másokkal, a jelentőség és cél érzésével fenntartott kapcsolatának elvesztését
írja le – márpedig ezek mind szerepelnek az emberi szükségletek fenti
felsorolásában. Nem szeretné, hogy a fogalom valami ködös általánossággá
váljon, olyasmit értsenek rajta, hogy, mondjuk, „utat vesztettünk”, ezért egy
láttató erejű metaforát hív segítségül. „Gondoljon csak egy kificamodott, a
helyéről kiugrott vállra. Nem vágták le a kart, de csak lóg, használhatatlan,
felesleges. Az emberek diszlokációja is hasonló, ők is így érzik magukat. És
ez rettentően sok fájdalommal jár.” Nem csak egyéni tapasztalatról van szó,
ugyanez a fájdalom gyakran társadalmi szinten is megjelenik, amikor egy
nagyobb embercsoport találja magát elvágva az autonómiájától, a
kapcsolataitól, a bizalomtól és attól, hogy értelmes életet élhessen. Ez a
szociális diszlokáció, amely a személyes traumákkal együtt lelki zavarokat,
függőségeket és testi betegségeket válthat ki.{97} Az emberi igények
szempontjából abnormális, mégis jól körülsáncolt eleme kultúránk
„normalitásának”. Szélsőséges példája az a testi-lelki diszlokáció, amelyet
Észak-Amerika őslakosaira kényszerített a gyarmatosítás. A globalizáció
irányítása alá került gazdaság a közelmúltban az Egyesült Államok teljes
régióiban – az amerikai rozsdaövezettől az Appalache-hegység
bányászvárosaiig – középosztálybeli munkanélküliséget okozott, aminek az
eredményeként az egykori munkások között alaposan megnőtt a halálos
kimenetelű öngyilkosságok és túladagolások száma. Anne Case, a
Princetonon dolgozó közgazdász és férje, a Nobel-díjas Angus Deaton
ezeket az öngyilkosságokat „a kétségbeesés halálnemének” nevezte.{98}
A folyamat egyetlen társadalmi osztályt sem kímél, habár más-más
formában jelenik meg bennük. Társadalmi privilégiumaink néhányunkat
megvédhetnek attól, hogy a diszlokáció viharos szele egyértelműen
tönkretegyen; de nem mentenek fel annak a lelki hatásai alól, hogy
megfosztanak az emberekkel fenntartott kapcsolatainktól, a céljainktól és az
őszinte önbecsülés iránti igényünktől. Ezekért a hiányokért nem kárpótol
sem a siker, sem valamelyik tulajdonságunk, sem értékeink külső elismerése.

Idézzük fel, hogy a skót munkásmozgalmi vezető, Jimmy Reid úgy határozta
meg az elidegenedést, mint az ember eltávolodását attól a társadalomtól,
amely nem engedi, hogy tagjai beleszóljanak a saját sorsuk alakításába. Az
elidegenedésnek több értelme van, a saját lényegétől, saját magától és
másoktól is elidegenedhet az ember. Karl Marx már a 19. század közepén
felismerte mindezt, és hozzáadott még egyvalamit: elidegenedés a munkától
mint értelmes tevékenységtől, amelyre hatásunk és befolyásunk van. Marx a
jövőbe látott. A napi munka a feljebb felsorolt alapvető igények közül többet
is magába sűrít, köztük a tudást, a szakértelmet és a cél érzését. A Gallup
2013-as felmérése szerint az amerikai alkalmazottak csupán harminc
százalékát köti le a munkája. A 142 országban elvégzett vizsgálat eredménye
szerint legfeljebb az alkalmazottak tizenhárom százalékát érdeklik a
feladataik. „Legtöbbünk számára – írta a The New York Times két vezető
gazdasági szakértője – a munka fárasztó és csüggesztő élmény, és néhány
nyilvánvaló okból ez csak egyre rosszabb lesz.”4
Az elidegenedés elkerülhetetlen, ha a belső önértékelésünket a pozíció
mozgatja, és a versengő eredményesség, a vagyongyűjtés, valamint a nagyon
feltételes elfogadás – mondhatnám, elfogadhatóság – kívülről ránk erőltetett
normáin múlik. A középosztály az elmúlt néhány évtizedben egyre rosszabb
körülmények közé került, így azok, akik a világi siker alapján értékelték
magukat, úgy érzik, mindig kevesebbet érnek. Amit az álmaik ígértek, szinte
teljesen köddé vált, és ez sokakat haraggal és kétségbeeséssel tölt el. De
mivel a materiális értékek nem passzolnak az önzőségen túlmutató célok és
az értelmes élet iránti igényhez, még a gazdasági piramis tetején
kapaszkodók is átélhetik önmaguk értéktelenné válását.
Ne ítélkezzünk mások felett. Objektív tény, hogy ha a közös szükségletek
kizárásával saját múlékony vágyainkra koncentrálunk, akkor valónk
mélyebb rétegeivel gyengül meg a kapcsolatunk, vagyis pont azzal a
részünkkel, amely megteremti és fenntartja az igazi jóllétet. Mindegy, hogy
személyesen milyen nyereségre teszünk szert, milyen átmeneti
biztonságérzetet nyerünk különféle identitásaink segítségével, milyen
csillogónak mutatjuk materiális sikereinkre hivatkozva a magunkról
kialakított képet magunk és mások előtt – mindez alig pótolhatja azt a
jutalmat (és feladatot), hogy valaki saját emberségének tudatában van. Egy
befektető, aki naponta milliós összegekkel dobálózott, egyszer azt mondta
Charles Duhigg Pulitzer-díjas újságírónak: „Úgy érzem, elpazarolom az
életem. Ha meghalok, kit érdekel majd, hogy néhány százalékkal nagyobb
bevételt szereztem? Totálisan céltalan, amit csinálok.” A cél elvesztése,
mondja Duhigg, még „a nagyon pozitív önképpel rendelkező szakembereket,
orvosokat és jogászokat is elkedvetleníti”. De miért van ez így, töprengett az
újságíró. A válasz: „Nyomasztó hosszúságú munkanap, politikai belharcok,
a globalizáció következtében fokozódó verseny, az internetnek köszönhető
»folyamatos szolgálat« kultúrája – és még valami, amit a diplomás profik is
nehezen ismernek fel: az a nehezen megkerülhető érzés, hogy a munkájuk
nem ér annyi küzdelmet, amennyit belefektetnek.”5 Ez szimpla
gazdaságossági kérdés: a buborék előbb-utóbb biztosan kipukkad, és a
mesterségesen keltett infláció (az önkép, az önazonosság, az anyagi ambíció
leértékelődése) óhatatlanul hullámvölgybe vagy összeomláshoz vezet.
 Más szükségleteinkhez hasonlóan az értelmes cél is alapvető elvárásunk.
Ha nem törődünk vele, az ijesztő következményekkel jár. Egyáltalán nem
csupán lelki szükségletről van szó, a hormonjaink és az idegrendszerünk is
érzékeli a célok jelenlétét vagy hiányát. Egy 2020-as orvosi tanulmány
szerint „az élet céljának megléte és keresése az egészség és a jó közérzet
fontos feltétele”.6 Egyszerűen fogalmazva, minél értelmesebbnek találja
valaki az életét, annál nagyobb esélye van a lelki és testi egészségre. Már az
is jellemző a mai világra, hogy tudományos értekezések kellenek ahhoz,
hogy elfogadjunk valamit, amit az élettapasztalatunk amúgy is sugall. Mikor
érzi magát az ember boldogabbnak, teljesebbnek, zsigerileg nyugodtabbnak:
amikor önmagán túlnőve kapcsolódik másokhoz és segít rajtuk, vagy amikor
saját, önző kis valóját igyekszik jobb helyzetbe hozni? Mindannyian tudjuk a
választ, de sokszor ez sem elég a helyes döntéshez.
Az óriáscégek különösen ügyesek abban, hogy kihasználják az emberek
szükségleteit, de anélkül, hogy megadnák nekik, amire vágynak. Naomi
Klein No logo – Multik, márkák, monstrumok című könyvében nagyon
pontosan leírja, ahogy a nagyvállalatok az 1980-as években felfedezték azt a
természetes emberi igényt, hogy mindenki valami önmagán túlmutató dolog
részese szeretne lenni. Az olyan ismertebb márkák, mint a Nike, a
Lululemon és a Body Shop, sokkal többet reklámoznak egy terméknél: a
célt, az azonosulás lehetőségét és a valahova tartozás szinte vallásos érzését
kínálják. „Ehhez valamilyen ürességre és vágyakozásra van szükség” –
vetettem fel, amikor találkoztam a sok témában otthonos szerzővel és
aktivistával. Klein így válaszolt: „Igen. Rácsatlakoznak arra a vágyra és
szükségletre, hogy mind tartozni szeretnénk valahova, kihasználják azt a
felismerést, hogy nem elég egyszerűen futócipőt árulni. Mi, emberek egy
transzcendens terv részei szeretnénk lenni.”
Mondhatunk bármit a Fordhoz vagy a General Motorshoz hasonló
vállalatok céges, társadalmi és ökológiai erkölcséről, a szakszervezetekkel
megerősített munkahelyek több generáción keresztül munkát, fizetést és
sokak számára igazi elhivatottságot jelentettek. Az észak-amerikai
munkásosztály azonban váratlanul ipar nélkül maradt, és ez nemcsak a
rendszeres fizetés biztonságától, hanem az életcéljuktól is megfosztotta őket,
ami csak súlyosbította a járványszerűen terjedő diszlokáció érzését. A
szolgáltatóiparban szaporodó munkahelyek és az Amazon raktárai nem adják
meg az azonosulás olyan lehetőségét, amilyet a gyári állások számos helyen
nyújtottak. Ezek a folyamatok elvették az emberektől azt az érzést, hogy
céljuk és emberi kapcsolataik vannak: az HBO Drót című sorozatának egyik
szereplője, Frank Sobotka két évtizeddel ezelőtt szívszaggató pontossággal
fogalmazott, amikor lobbista barátjának vágyakozva azt mondta: „Tudod, mi
a gond, Brucey? Régen gyártottunk dolgokat ebben az országban, építettünk
dolgokat. Most meg csak beledugjuk a kezünket a mellettünk álló zsebébe.”

Nemcsak egyéni és közösségi normalitásunk függ az emberi

kapcsolatainktól, hanem az egészségünk is. Biopszichoszociális lények
vagyunk, ezért a nyugati kultúrában terjedő magány nemcsak lelki jelenség,
hanem általános egészségügyi válság is.
John Cacioppo idegtudós, a magány kiváló szakértője és felesége,
Stephanie Cacioppo John 2018-ban bekövetkezett halála előtt alig egy
hónappal közzétett egy írást a The Lancetben. „Képzeljenek el egy olyan
fertőzést, amely a beteget ingerlékennyé, depresszívvé és önzővé teszi,
valamint huszonhat százalékkal növeli az idő előtti halál kockázatát.
Képzeljék el azt is, hogy az iparosodott államokban a lakosság harmadát
érinti ez a kór, és tizenkettőből egy ember súlyos állapotban van, az arányok
pedig egyre romlanak. Bevétel, iskolázottság, nem és faj nem jelent
védelmet, a fertőzés egyre terjed. A hatásai nem korlátozódnak egy pontosan
körülírható kisebb csoportra, az átlagember hétköznapi körülményei váltják
ki őket. Létezik ilyen betegség: magánynak hívják.”7
Ma már egyértelmű ismeretekkel rendelkezünk arról, hogy a krónikus
egyedüllét növeli a betegség és korai halál kockázatát. Kimutatták, hogy
hozzájárul a halálos kimenetelű rák és több más betegség sűrűbb
előfordulásához, és olyan hatása van, mintha valaki naponta elszívna tizenöt
szál cigarettát. Az Amerikai Pszichológusok Szövetségének éves gyűlésén
2015-ben bemutatott kutatás szerint a járványszerűen terjedő társtalanság
legalább akkora közegészségügyi veszélyt jelent, mint a meghökkentő
mértékben terjedő elhízás.8 Steven Cole kutatótól azt tudtam meg, hogy a
magány a gének működésének is árt. Nincs ebben semmi meglepő: még az
elkülönítve élő papagájok DNS-e is kárt szenved, mert lerövidülnek a
kromoszómákat védő telomerjeik.9 Az elszigeteltség gyengíti az
immunrendszert, gyulladásokat okoz, hajlamosabbá tesz a stresszre, növeli a
szívbetegség és az agyvérzés következtében bekövetkező halál kockázatát.10
Természetesen a Covid–19 előtti szociális izolációról van szó, de a járvány
csak súlyosabbá tette a problémát, amely sok ember egészségén hagyta ott a
nyomát.
A magány terjedéséből következő egészségügyi kockázat együtt jár az
egyéni döntéseket felülíró értékek és viselkedésminták megerősödésével. A
folyamat része, hogy egyre fogy a közösségi tevékenységek száma, egyre
kevesebb az elérhető közös tér, például közkönyvtár, csökkennek a
kiszolgáltatottak és öregek számára biztosított szolgáltatások, terjed a stressz
és a szegénység, a kis közösségeket pedig a gazdasági élet
megállíthatatlannak tűnő monopolizációja sújtja. Csak a példa kedvéért
vegyünk egy ismerős helyzetet: a Walmart vagy valamelyik másik hatalmas
áruházlánc úgy dönt, hogy boltot nyit egy faluban. Az ingatlankereskedők
elégedettek, a politikusok boldogan üdvözlik a beruházást, a fogyasztók is
örömmel fogadják az olcsóbban elérhető, nagyobb választékot. De milyen
hatások érik a közösséget? A helyben működő, helyi tulajdonban álló kis
cégek nem bírják a versenyt a marketingúthengerrel, és jobb híján bezárnak.
Többen elveszítik a munkájukat, és alacsonyabb fizetésért kénytelenek új
állást keresni. A környékbelieknek le kell mondaniuk a jól bejáratott,
ismerős szerszámboltról, patikáról, hentesről, pékről meg az összes többiről.
Az emberek nem térhetnek be a megszokott régi boltocskákba, ahol
korábban találkoztak, és elbeszélgettek a kereskedővel, hanem mindannyian
a saját autójukba zárkózva mennek el az otthonuktól több kilométerre álló
ablaktalan, reménytelenül ronda óriásraktárba. Vagy el sem mennek
otthonról: minek strapálják magukat, ha online is rendelhetnek?
Nem csoda, hogy a nemzetközi felmérések szerint egyre több a magányos
ember. 2016-ban a The New York Times azt írta, hogy 1980-tól
megduplázódott, húszról negyven százalékra emelkedett azoknak az aránya,
akik elhagyatottnak nevezik magukat.{99} 11 Az egészségügyi veszélyeket
látva Angliában még egy magányügyi miniszter kinevezését is szükségesnek
találták.
Vivek Murthy, az Egyesült Államok tiszti főorvosa így írta le a
társtalanság rendszerszintű eredetét: „21. századi világunk megköveteli,
hogy olyan célokat tartsunk fontosnak, amelyek szünet nélkül az időnkért, a
figyelmünkért, az energiánkért és az odaadásunkért versengenek. Ráadásul e
célok jó része is verseny. Versengünk munkahelyekért és társadalmi
pozícióért. Versengünk tulajdontárgyakért, pénzért, tiszteletért. Küzdünk,
hogy a felszínen maradjunk, és előrehaladjunk. A nagy versengés közben
viszont könnyen megfeledkezünk azokról a kapcsolatainkról, amelyeket
valójában sokra tartunk.”12
Ne feledkezzünk meg róla, hogy amit dr. Murthy „21. századi
világunknak” nevez, az nem valami elvont fogalom, hanem egy konkrét
társadalmi-gazdasági rendszer, egy pontosan meghatározott világkép és egy
életmód pontos kifejeződése.

Lehetséges azért, hogy fogyasztói kultúránk mégis valóra vált valamit abból
a sok jóból, amit ígér? És elképzelhető, hogy ha sikerül neki, akkor jobb lesz
az életünk?
Amikor feltettem ezt a kérdést Tim Kassernek, a neves pszichológusnak, a
Knox College professor emeritusának, egyértelmű választ kaptam: „A
kutatások eredményei világosak – mondta. – Minél többre tartja valaki az
anyagi céljait, annál kevésbé lesz boldog és elégedett az életével, és annál
kevesebb pozitív élményt él át a hétköznapokban. A depresszió, a szorongás
és a droghasználat szintén gyakrabban fordul elő azok között, akiknek a
céljait a fogyasztói társadalom határozza meg.” Szerinte annak a
világrendnek, amelyet ő amerikai nagyvállalati kapitalizmusnak hív, négy
alapelve van: támogatja és bátorítja az önzésen alapuló értékkészlet
kialakulását, erősíti a gazdasági siker utáni vágyat, fokozza a fogyasztást, és
a versengést tekinti az emberek közötti kapcsolatok alapjának.”13
Tim arra jött rá, hogy az anyagi szempontok, illetve az empátiához,
nagylelkűséghez és együttműködési hajlamhoz hasonló közösségi értékek
egy mérleg két serpenyőjében helyezkednek el: minél magasabbra
emelkedik az egyik, annál mélyebbre süllyed a másik. Ha például valakinek
a pénz, a külső megjelenés és a társadalmi helyzet válik a legfontosabbá,
akkor kis esély van rá, hogy környezetvédelmi tevékenységet végezzen, és
egyre üresebbnek, bizonytalanabbnak fogja érezni magát. Más emberekhez
kötődő kapcsolatainak minősége is romlik. Fordítva is igaz: minél jobban
elbizonytalanodik valaki, annál inkább előtérbe kerülnek számára az anyagi
szempontok. Az anyagelvű világ elégedettséggel kecsegtet, de üres
elégedetlenséget nyújt, így újabb kínzó vágyakat szül. Ez az erős és
önfenntartó addiktív spirál az egyik olyan mechanizmus, amely megvédi a
konzumtársadalmat azoktól a bizonytalanságoktól, amelyeket saját maga hoz
létre.
 A kapcsolatok sokféle formában szűnhetnek meg – elidegenedés, magány,
a célok elvesztése, diszlokáció –, és ezek kultúránk legnagyobb bőségben
rendelkezésre álló termékévé váltak. Nem csoda, hogy jóval több a
függőség, a krónikus betegség és a mentális rendellenesség, mint korábban,
hiszen valamennyiünket legyengít a szellem, a test és a lélek alultápláltsága.
 21. fejezet

Kit érdekel, ha
belepusztulsz?
A szociopátia mint stratégia

Nem minden pszichopata ül börtönben.

Néhányan a céges tárgyalóban ülnek.
R. D. Hare{100}

Rob Lustig szerint az endokrinológusok a legrosszabb kedvű orvosok, náluk

jelentkezik a legnagyobb eséllyel a kiégés jelensége. Ő csak tudja, vele is ez
történt. E szakterület művelői az anyagcsere betegségeivel foglalkoznak, ők
kezelik a hormontermelő mirigyeket, a mellékvesét, a pajzsmirigyet, az
agyalapi mirigyet és a hasnyálmirigyet. Megkérdeztem, hogy miért pont az ő
és kollégái hangulata fordul könnyen gyászosra. „Egyre gyakrabban
kezelünk olyan embereket, akik nem lesznek jobban – válaszolta dr. Lustig.
– Mintha kiskanállal mernénk ki a vizet a léket kapott hajóból, amelybe
ömlik befelé a tenger.” A kilátástalanság azért hat rá különösen nagy erővel,
mert gyerekekre szakosodott, akik között az elmúlt évtizedekben nagyon
elszaporodott a kóros elhízás, a cukorbetegség és még jó pár hozzájuk
kapcsolódó baj. Egyre több gyereknél jelentkeznek olyan kardiovaszkuláris
tünetek, amilyeneket korábban csak felnőtteknél tapasztaltak.{101}
Dr. Lustig azt mondja, hogy a víz, amely folyamatosan ömlik a
hajófenékbe, egy olyan kultúrából ered, amelyben az állami szabályozás
nélkül működő óriásvállalatok tudatosan és nagy találékonysággal vették
célba az agy örömért és jutalmazásért felelős területét, hogy addiktív
kényszereket alakítsanak ki. „Ezért alkalmaznak idegtudósokat és
használnak MRI-készülékeket” – mondta. Az idegtudomány célja eredetileg
az volt, hogy felfedje a tudat és az agy titkait, mostanra viszont a
profitszerzés szolgálólányává vált. Létezik egy szakterület – tényleg nem én
találom ki –, amelyet neuromarketingnek neveznek. „Az a céljuk, hogy
palackozva árusítsák a boldogságot” – tette hozzá Lustig. Vagy egy
hamburgerben, vagy egy új okostelefonban, vagy annak valamelyik
applikációjában. Röviden szólva, ezek a nagy cégek úgy működnek, mint a
gátlástalan dílerek, akik a tömeges addikciók szabadon űzhető, legális piacán
dolgoznak.
Amit a rendszer boldogságként kínál, az valójában élvezet: a kettő közti
filozófiai és gazdasági különbség választja el egymástól a hasznot és a
veszteséget. Az élvezet Rob Lustig szerint: „De jó érzés! Még többet
akarok!” A boldogság viszont: „De jó érzés! Elégedett vagyok. Teljes
vagyok.” Ez a megfogalmazás pontosan egybevág azzal, amit a függőségről
és az agyban lejátszódó kémiai folyamatokról tudok. Bizonyos szempontból
hasonlít egymásra a kettő, de az élvezetet és a boldogságot más-más
neurokémiai üzemanyag hajtja: az élvezet dopamint és opiátokat vet be,
márpedig mindkettő rövid távú, gyors kitörésekkel működik, míg az
elégedettség a tartósabb, lassabban dolgozó szerotoninapparátusra
hagyatkozik. Szerotoninalapú anyagokra vagy viselkedésformákra nagyon
nehéz rászokni. Viszont mindegyik addikció az agy dopamin-
(ösztönző/motiváló) és/vagy opiát- (öröm/jutalmazó) rendszerét irányítja. A
boldogság nélküli élvezet, különösen, ha azonnali kielégülés formájában
hajszolják, addiktív, vagyis jól lehet keresni rajta. Az elégedettséggel semmit
sem lehet eladni – kivéve, ha átmeneti, de akkor már nem is elégedettség,
inkább csak hamis öröm, az a fajta, amelyikre a Mad Men –
Reklámőrültekben{102} szereplő hirdetési mágus, Don Draper gondol, amikor
így töpreng: „Mi a boldogság? Egy pillanat azelőtt, hogy még több
boldogságra vágynál.” Az igazi boldogság nem árucikk, így nem is avul el.
A neuromarketing az emberi tudat stratégiailag megtervezett inváziója,
amely szántszándékkal az agy hiperaktivitásért és tartós izgalmi állapotáért
felelős dopamin/endorfin funkcióját veszi célba. E vállalkozást bőségesen
dokumentálja például Michael Moss 2013-as, az élelmiszeriparról szóló
tényfeltáró munkája, a Salt Sugar Fat – How the Food Giants Hooked Us
(Só, cukor, zsír – Hogyan kaptak el minket az élelmiszeripari óriások),
amely az év egyik legszélesebb körben olvasott könyve volt. Moss szintén a
nagyvállalatok gondosan megtervezett összeesküvését írja le: a cégek
függőséget okozó gyorséttermi ételekkel kapják el áldozataikat, és nem
törődnek tettük egészségügyi következményeivel. Természettudósok és
reklámmágusok szakértelmével megtámogatott, aprólékos munkával
kutatják fel az „örömfalatot”, a cukor, só és zsír{103} tökéletes keverékét,
amely biztosan felizgatja az agy örömközpontját. Ez a – mai kifejezéssel
élve – agyhekkelés a tömegfüggőség kialakítását, a szabad akarat
megszüntetését célozza, méghozzá neurokémiai eszközökkel. Készakarva
elfojtják a prefrontális kéreg vágyszabályozó lehetőségeit, és fokozzák az
érzelmi rendszereknek a racionális gondolatot felülíró képességét. Mindez
szörnyű példája annak, hogy miképpen használja fel a felelőtlen anyagiasság
a neurofiziológiát, és teszi olyan gátlástalanná az agyat, mint amilyen a
szabadpiac működése.
Nem túlzás összeesküvésnek nevezni mindezt, még akkor sem, ha –
különösen a 9/11 és a Covid–19 után – túl gyakran használjuk a szót, és
emiatt vesztett az erejéből. Miközben hiszékeny és felháborodott emberek
nagyon könnyen bedőlnek az értelmetlen összeesküvés-elméleteknek, a
manipulációra gyanakvó félelemnek igenis van alapja. A céges bűnözés
története, amelynek az egészségünk elleni közvetlen támadások is a részét
képezik, pontosan dokumentált csalások sora, és mindegyik eleme a
fogyasztó megtévesztését szolgálja a nagyobb bevétel érdekében. A tervek
titkosak, amíg le nem lepleződnek. Nem eltévelyedés szüli őket, hiszen
pontosan megfelelnek a rendszer nyereséghajhász logikájának.
Gyógyszergyáraktól a nyersanyag-kitermelésig, légitársaságoktól az
autógyárakon át az élelmiszer-feldolgozókig szinte minden iparágban, a
legnagyobb tisztelettel övezett cégek is többször lebuktak már
egészségromboló, de jövedelmező átverésekkel. Nincs szükség
hosszadalmas magyarázatra, elég, ha annyit észben tartunk, hogy azok, akik
ezeket a cégeket irányítják, nagy hatalmú, tiszteletre méltó emberek, talán
még jótékonykodnak is, de a közösségi központú gondolkodás megtagadása
elfogadhatóvá vált a számukra, sőt, inkább erénynek tartják, mint bűnnek –
vagy mindegy is, minek, hiszen működésük nélkülözhetetlen feltételéről van
szó.
Már meg sem lep, hogy amikor napvilágra kerül valamelyik manipuláció,
az nem ver nagy hullámokat, mert a társadalom túlságosan érzéktelenné vált
ahhoz, hogy tiltakozzon, vagy túlságosan beletörődővé vált ahhoz, hogy el
tudja képzelni, létezik valós alternatíva. Átmenetileg ugyan kitörhet és
fellángolhat valamilyen nyilvános botrány, de nem hoz strukturális változást.
Az emberi egészségre és erkölcsre irányított össztűz, nem tudom másképpen
fogalmazni, immár teljesen normálisnak számít. „A legnagyobb
összeesküvéseket nyíltan csinálják, és mindenki tud róluk – mondta 2021-
ben Edward Snowden, a nagy titkok leleplezője Russell Brandnek, az angol
komikusnak. – Nem elméletben, hanem a gyakorlatban léteznek: a gyakorlat
pedig a jogban, kormányzati stratégiában, kormányzati rendszerekben,
technológiában, pénzügyekben mutatkozik meg… Hozzászoktunk a
létezésükhöz, és emiatt nem találunk összefüggést az összeesküvés
módszereinek banalitása és a kapzsi céljaik között.”1 Ez konspirációs
realizmus, és nem egyszerű összeesküvés-elmélet. Sokat elárul arról, hogy
milyen hatékonyan irányít minket az elit, és mennyire passzívvá vált a
társadalmi karakter, amelyet a kultúránk nevel belénk, hogy már nem
veszünk tudomást a legfelső rétegekben széles körben elterjedt
álságosságról, vagy legjobb esetben a többség belenyugodott a
megváltoztathatatlanba.{104}

Rob Lustig az Egyesült Államokat a világ drogfővárosának nevezi, és nem

kokainra, heroinra vagy metamfetaminra gondol, még csak nem is a széles
körben terjesztett opioidok valamelyikére, például az OxyContinra. Hanem a
cukorra, arra az anyagra, amelyről 2013-ban a Hollandia egészségügyi
helyzetéért felelős állami tisztségviselő kijelentette: „Nagyon addiktív, és
minden idők legveszélyesebb kábítószere.” Nem túlzott, amikor az addiktív
szót használta. A Harvard Egyetem orvoskarának mérései arra az
eredményre jutottak, hogy amikor valaki magas glikémiás indexű ételt –
vagyis a vér cukorszintjét gyorsan megemelő gyorséttermi terméket –
fogyaszt, akkor hamarabb megéhezik. Az fMRI-vel készült felvételek
tanúsága szerint az ilyen étel az agynak ugyanazt a területét stimulálja, mint
a kokain vagy a heroin.2 A multinacionális cégek nem tétováznak, ha
bevételről van szó: vadul reklámozzák a gyerekeknek a cukorral teli
termékeiket, és azokra az emberekre vadásznak, akik traumájuk,
szegénységük vagy állandó rosszkedvük miatt könnyen addiktív anyagok
rabjaivá válnak. Az utóbbiak közé tartoznak az Egyesült Államok szegény
fekete polgárai és a brazil nyomornegyedek, a favellák lakói. Sok „fejlődő”
országban – ez a kifejezés egyszerre leereszkedő és eufemizáló – szegény
asszonyokból verbuválnak csapatot, akik házról házra járva árulják a rossz
minőségű termékeket már amúgy is alultáplált honfitársaiknak.
Mindez többet árt az egészségnek és a várható élettartamnak, mint amit
Covid–19-cel kapcsolatos borúlátó jóslatok ígérnek. A The Lancetben
megjelent tudósítás szerint 2017-ben világszerte tizenegymillió halálesetet
tulajdoníthatunk a zöldségekben, magvakban és diófélékben szegény, de
sóban, zsírban és cukorban gazdag étrendnek.3 Az Amerikai
Szívgyógyászati Társaság egy másik tanulmánya szerint egyedül a cukros
üdítőitalok száznyolcvanezer halálesetért tehetők felelőssé az egész világon.4
A jelenség a kólakolonializáció nevet kapta.
Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménynek köszönhetően a
mezőgazdaságban is teret nyertek a nagyvállalatok, és emiatt ma Mexikó és
az Egyesült Államok fej fej mellett áll az első helyen a világ legelhízottabb
országainak listáján – és mindkét országban egyformán elterjedtek az ebből
következő betegségek is. „A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési
Szervezet felmérése szerint Mexikó népességének körülbelül a hetvenhárom
százaléka túlsúlyos, míg 1996-ban csupán a lakosság ötödéről volt ez
elmondható” – tudósított a BBC 2020 augusztusában.5 „Egy évtized alatt
megháromszorozódott az elhízott gyerekek száma, és a kamaszok
egyharmada is túlsúlyos – a CBS News szerint. – A szakértők szerint öt
testes gyerekből négy egész életére így marad.”6 Mexikóban évente több
mint négyszázezer új cukorbeteget regisztrálnak, és a halálozások száma
meghaladja az országban dúló szörnyű kábítószer-háború áldozatainak
számát.{105}
Kanada szorosan a nyomukban van, Ausztrália, Új-Zéland és Ázsia sem
marad le nagyon mögöttük. Kínában két évtized leforgása alatt, 1991-től
2011-ig megduplázódott, 20,5 százalékról 42,3 százalékra nőtt az elhízott
felnőttek aránya. Bevételeinek növelése érdekében a Coca-Cola ott is
komoly befolyást gyakorolt a kormányzati stratégiára.7
Boris Johnson volt brit miniszterelnök, akiről mindenki tudja, hogy
régebben milyen tekintélyes volt a derékbősége, egészen közeli ismeretségbe
került a koronavírussal, és 2020-ban néhány napot az intenzív osztályon
töltött. Felgyógyulása után a fogyókúrázás prófétája lett. „Általában nem
hiszek a túlságosan gondoskodó vagy túlságosan parancsoló politizálásban –
mondta az újra egészséges miniszterelnök. – De tény, hogy az elhízás
hozzájárulhat a fertőzöttek halálához. A fogyás az egyik módszer, amellyel
az ember enyhítheti a Covid következményeit.” Egészségesebb étkezési
szokásokat népszerűsítő kormányzati intézkedésekről döntött, valamint
szabályozta a gyorséttermi ételek reklámozását. Telitalálat, mondhatnánk.
De ha valóban a tudomány szellemében akart volna eljárni, akkor a halállal
végződő koronavírus-megbetegedés kockázati faktorai közé sorolja, hogy
valaki szegény és fekete, ázsiai vagy más faji kisebbséghez tartozik. Sőt,
akár azt is felismerhette volna, hogy maga az elhízás is társadalmi okokra
vezethető vissza, és épp a miatt a megengedő politika miatt terjed drámai
gyorsasággal az egész világon, amelyet az ő pártja tűzött majd fél
évszázaddal ezelőtt a zászlajára. A miniszterelnök hazájában a felnőttek
csaknem kétharmada kövér vagy túlsúlyos, de már a hatéves gyerekek
egyharmadáról is elmondható ugyanez. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat,
az NHS szerint a 2018–2019-es statisztikai évben Nagy-Britanniában 876
ezer ember kórházba kerülésében játszott szerepet az elhízás; ez az adat
tizenkét hónap alatt huszonöt százalékkal nőtt.8
Ahogy nem tulajdoníthatjuk az összes étkezéssel és dohányzással
kapcsolatos egészségügyi problémát az agyak meghekkelésének, azt sem
állíthatjuk, hogy a receptre kapható gyógyszerek miatt bekövetkező
halálesetek kizárólag a nagyvállalati manipuláció következtében kezdtek
járványszerűen terjedni. Közelebb járunk az igazsághoz, ha csupán annyit
jelentünk ki, hogy a globális kapitalizmus teremti meg a manipulációt
lehetővé tevő stresszt, elmagányosodást és diszlokációt. Ted Schrecker és
Clare Bambra – előbbi a közegészség-stratégia, utóbbi a közegészségföldrajz
professzora a Durham Egyetemen – az utóbbi idők közgazdasági
folyamatainak egészségügyi hatásait tanulmányozza. „Elsősorban azokban
az országokban jellemző a túlzott súlygyarapodás, amelyek jelenleg
neoliberális politikát folytatnak, vagy ahol az 1980–2008-as években
népszerűvé vált a neoliberális gondolkodás – mondják. – Eszerint a kóros
elhízásjárvány ideje és nemzetközi terjedése megegyezik a neoliberalizmus
megszilárdulásával és terjedésével.”9 Boris Johnson fogyókúrás kampánya
ezzel a kérdéssel már nem nézett szembe.
Az egész világra kiterjedő elhízásjárvány is az egyik jele annak az
általános stresszjárványnak, valamint azoknak a modern korunkban
népbetegséggé váló életmódbeli problémáknak, amelyekről a korábbi
fejezetekben már beszéltünk: idő-és mozgáshiányról, növekvő
bizonytalanságról, a családi kapcsolatok és a közösség megszűnéséről,
valamint a társadalmi kapcsolatok eróziójáról. Számos olyan helyzet létezik
– a főbűnös az érzelmi fájdalom, a stressz és az elmagányosodás –, amely
miatt sokan egészségtelenül táplálkoznak, és egészségromboló szokásokat
vesznek fel. És ahogy már láttuk, a kényszeresen túlzó étkezés – más
kényszerbetegségekhez hasonlóan – maga is a stresszre adott válasz, a
trauma hatásainak enyhítését szolgáló módszer. „Nem az a kérdés, hogy mit
eszel – mondta valaki okosan –, hanem hogy mi esz téged.” A stressz arra
készteti az embereket, hogy egészségtelen dolgokat egyenek, és rossz helyre
hízzanak, ami betegséghez vezet, valamint lerontja a szerotonin/elégedettség
hálózatok hatását, és az agy működését a rövid távon ható, dopaminalapú
örömmechanizmusokra állítja át.
A nagyvállalatok vezetői, akiket a természettudományban és a
pszichológiában járatos, jól fizetett segéderők szolgálnak ki, pontosan
tudják, hogyan gazdagodhatnak meg abból a szorongásból, amelyet az őket
hatalomra juttató rendszer kelt. Ha nem tudnák, nem végeznék jól a
munkájukat.

Amikor az ügyfelek átveréséről van szó, a nagy élelmiszeripari cégek nem

lógnak ki a sorból. A gyógyszeripar „huszonöt éven át szisztematikusan
manipulálta az egész országot – írta 2017-ben Nicholas Kristof a The New
York Timesban –, és a cégvezetők az előző évi 64 ezer, gyógyszerekkel
összefüggő haláleset közül jó néhányért felelősek. Márpedig Vietnámban és
Irakban együtt kevesebb amerikai halt meg 64 ezernél. Az opioidválság
pénzéhes emberek – dél-amerikai bandafőnökök és észak-amerikai
gyógyszergyár-igazgatók – miatt alakult ki, akik látva, hogy milyen sokat
kereshetnek, megfeledkeztek az emberségükről.” A kormány reakciója?
Kristof szavaival: „A politika erre: »Ha a segítségeddel tizenöt ember
rászokik az opioidokra, akkor bűnöző vagy, aki megérdemli, hogy pokolra
kerüljön; ha a segítségeddel százötvenezren szoknak rá, akkor
marketingzseni vagy, akinek jár a prémium.«”10 Már szinte egyértelműen
sikerült bebizonyítani, hogy számos nagy gyógyszergyár, például a Sackler
család tulajdonában álló Purdue viszonylag biztonságos
fájdalomcsillapítóként ajánlotta az OxyContint és más opiátokat az
orvosoknak, miközben pontosan tisztában volt vele, hogy rá lehet szokni a
gyógyszerükre. Az évek során több százezer ember halt meg.
A Sackler család tagjai eközben erényes adakozónak mutatták magukat: a
nagypályás emberbarátok között nem ritka eset az ilyen. A gyógyszeren
nyerészkedő família Észak-Amerikától Európán át Izraelig számos
kórháznak, orvosegyetemnek és múzeumnak juttatott jelentős adományt – és
a nevüket márványtáblára vésték.
Kristof kétféle következménnyel kapcsolatos észrevétele nagyjából a saját
tapasztalataimmal is megegyezik. Ha a Downtown Eastside-ból való
valamelyik páciensemet letartóztatták, mert eladott pár gramm kokaint,
akkor börtönbe került. Márpedig sokan éltek ezzel a módszerrel, hogy
önkényesen törvénytelennek minősített szokásaikat finanszírozni tudják.
Miközben épp azon a héten, amikor ezt a fejezetet írom, bejelentették a
perbeli megegyezést, amely nagyon sok ember feldühített: Sackleréknek
csupán 4,5 milliárd dollár büntetést kell fizetniük, megtarthatják a
vagyonukat, és megússzák a büntetőjogi felelősségre vonást. Szabadok, mint
a madár – mondjuk, mint egy keselyű –, amelyik milliárdokat visz a
csőrében.{106}
A sportszerűség kedvéért ismerjük el, hogy a gyógyszergyárak csupán
utánozták példaképüket, a dohányipart, amely évtizedeken át hasonló
könnyedséggel legyintett az emberéletekre, tagadta és tudatosan titkolta a
termékeinek használatával járó egészségügyi kockázatot, és azóta is
megpróbál kibújni a szabályozás alól.11 A dohányzás évente negyvenötezer
kanadai életébe kerül, tízszer többen vesztik így az életüket, mint az
opiáttúladagolók – és akkor még nem is említettük a több százezer embert,
aki a dohányzás miatt betegszik meg vagy válik tartósan munkaképtelenné.
A dohányzás az egész világon minden évben több mint hétmillió halálért
felelős.12 És minden halottra jut harminc másik, aki krónikus betegségekkel
küzd.
A dohánycégek is jó dílerek, egyetlen lehetőséget sem hagynak ki, és a
legsebezhetőbbeket veszik célba. „A mentolos cigarettát évtizedeken
keresztül agresszívan reklámozták Amerika fekete közösségének – jelentette
a The New York Times. – Az Élelmiszer-és Gyógyszerfelügyelet szerint a
fekete dohányosok körülbelül nyolcvanöt százaléka mentolos márkát,
például Newportot vagy Koolt szív. A kutatások azt mutatják, hogy a nem
mentolos változatokhoz képest erre az ízesítésre könnyebb rászokni, és
nehezebb leszokni róla.”13 (Könyvem írása idején a Biden-kormányzat
jelezte, hogy a későbbiekben be kívánja tiltani a mentolos dohányárut.) Bár a
teljes tiltás még messze van, a multinacionális dohány-, alkohol-,
üdítőitalgyárak és gyorsétkezdék a gazdagabb országokban már csak
bizonyos szabályok betartása mellett tukmálhatják termékeiket a
fogyasztókra, ezért az úgynevezett fejlődő világ, a lazább előírások és a
befolyásolhatóbb kormányok felé fordultak. Milliók fognak megbetegedni,
milliók fognak meghalni – sőt nem is „fognak”, hanem már haldokolnak.
Miféle emberek járulnak hozzá tudatosan sok millió ember betegségéhez
és halálához? Joel Bakan{107} jogászprofesszor, akinek a The Corporation –
Beteges hajsza a pénz és a hatalom után című könyve alapján ugyanezt a
címet viselő, díjnyertes dokumentumfilm készült, arra vállalkozott, hogy
olyan szempontok szerint értékelje a cégeket, ahogy az egyes emberek
lelkiállapotát mérnénk fel. Az eljárás már csak azért is sportszerű, mert az
amerikai jog a 19. század vége óta személyként kezeli a vállalatokat. „Ha így
nézem őket – mondta nekem a professzor –, számos céget szociopatának kell
minősítenem, mert minden lelkiismeret-furdalás nélkül cselekszenek:
egyáltalán nem érdekli őket, hogy tetteik következményeként mi történik
másokkal. Nem éreznek kényszert, hogy alkalmazkodjanak a társadalmi
vagy jogi normákhoz, és nem éreznek sem bűntudatot, sem megbánást.”
Megtámadhatatlan érvelés – ki mást tekinthetnénk a lelki egészség
szempontjából felelősségre nem vonható „személynek”, mint azt, akinek
korlátlan a hatalma, habozás nélkül fedi el az igazságot, terjeszt
hazugságokat, veti el a betegség és halál magvait?
Ha szükség volna még egy másik véleményre is, akkor Steven Reisner
New Yorkban dolgozó pszichoanalitikus szívesen elmondja az övét.{108} „A
narcizmus és a szociopátia pontosan leírja az amerikai nagyvállalatokat –
mondta nekem. – De teljes tévedés azt hinni, hogy a 21. századi Amerikában
a narcizmus és a szociopátia még betegségnek számít. Ezek manapság
inkább stratégiák. Méghozzá, különösen az üzlet, a politika, és a
szórakoztatás világában, nagyon sikeres stratégiák.” Nevezzük a
normalitással kapcsolatos félreértésnek, hogy az antiszociális tulajdonságok
valamiképpen az árral szemben haladnak: több igazság van abban, ha azt
mondjuk, ők maguk az ár.
Mi szükség lehet ilyen stratégiára? Milton Friedman, a teljesen
szabályozatlan szabadpiac védőszentje, Nobel-díjjal kitüntetett közgazdász
nem szépítette, és nem akarta erkölcsi alapon korlátozni a lényeget: „Hát,
először is árulja el – mondta egyszer egy interjúban –, ismer olyan
társadalmat, amelyet nem a mohóság hajt? Azt hiszi, Oroszországot nem a
szerzésvágy mozgatja? Azt hiszi, Kínát nem a szerzésvágy mozgatja?… Az
egész világ működésének az az alapja, hogy az egyének a saját érdekeiket
szolgálják.”14 Friedman számára az is megcáfolhatatlan igazságnak látszott,
hogy „az üzletnek csak egy és egyetlenegy társadalmi felelőssége van:
használja ki mindazon forrását és végezze el mindazt a tevékenységet,
amelynek célja a haszon növelése”.15 Érdekes, hogy a „társadalmi
felelősség” kifejezést használja: Friedman meggyőződéssel hitte, hogy a
kizárólag saját érdekeiket szem előtt tartó, minimálisan szabályozott
nagyvállalatok kapitalizmusa a legjobb mindenkinek. És nem egy bajszát
pödörgető, saját rosszaságára büszke mozigonosz mondta ezt, aki a film
végén elnyeri méltó büntetését, hanem egy elméleti szakember. Az, hogy
„normális” politikai-gazdasági körökben azóta is a legnagyobbak között
tartják számon, ékesszólóan írja le, hogy miféle világban élünk.
Bakan azt mesélte, hogy a nagy cégeket eredetileg betegséget terjesztő
életformáknak képzelte, amelyek az „alapvetően egészséges, demokratikus
társadalom” ellen fordulnak. De már nem hisz ebben. Azt mondja, „a
betegség átalakult: a baktérium megfertőzte a gazdatestet”.

A klímaválság az emberiség előtt álló legnagyobb, legsúlyosabb

következményekkel járó veszedelem, amely e könyv írásának idején már
hatalmas károkat okoz a világ számos pontján, és az egész bolygó
pusztulásával fenyeget. Számomra nincs, ami egyértelműbben jelezné a
nagyvállalati és kormányzati szférában dolgozók szociopata magatartását,
mint hogy a profit és a hatalom kedvéért a rengeteg korai bizonyíték ellenére
is évtizedeken át kisebbnek állították be vagy tagadták a bajt.
Még csak 1800 volt, amikor a nagy német természet-és földrajztudós,
Alexander von Humboldt először megkongatta a vészharangot amiatt, hogy
az emberi tevékenység károsan befolyásolhatja a klímát: látta, hogy
Venezuelában milyen környezeti károkat okoznak a gyarmatosítók
ültetvényei. Azt jósolta, hogy az ökológia megzavarása „előre nem látható
következményekkel járhat a jövő generációi számára”.16 Több mint két
évszázaddal később 153 országból több mint tizenegyezer vezető
természettudós érezte szükségesnek, hogy sürgősen figyelmeztessen minket:
„Egyértelműen és egyhangúlag kijelentjük, hogy a föld súlyos klímaválság
elé néz – írták. – A fenntartható jövő érdekében változtatnunk kell az
életmódunkon. Ennek az is része, hogy alaposan átalakítjuk földünk
társadalmának működését és a természetes ökoszisztémával fenntartott
kapcsolatát.”17 Négy évtizeddel korábban, 1979-ben rendezték Genfben az
első nemzetközi klímakonferenciát, amelyről szinte senki sem vett tudomást.
A tudósok, aktivisták és egészségügyi szakemberek azóta világszerte újra és
újra megnyomják a vészcsengőt. 1992-ben, jóval azelőtt, hogy Greta
Thunberg aktivista a világ politikusainak fejére olvasta volna, hogy
képtelenek fellépni klímánk védelmében – sőt, jóval azelőtt, hogy Thunberg
egyáltalán megszületett volna –, Severn Cullis-Suzuki tizenkét éves kanadai
aktivista felszólalt az ENSZ első, Rio de Janeiróban megrendezett
konferenciáján. „Én úgy jöttem ma ide, hogy nincsenek hátsó szándékaim –
mondta. – A jövőmért harcolok. Az elvesztett jövő nem olyan, mint egy
elvesztett választás, vagy néhány elvesztett pont a tőzsdén. A jövő
generációi nevében beszélek.” Jól tudjuk, mit tettek – pontosabban, mit nem
tettek – azóta az egyre közelgő katasztrófa ellen, amely már a világ népeinek
létét, és létezésünk alapjait fenyegeti.
„Az egészség elválaszthatatlanul összefügg a klímaváltozással” –
figyelmeztetett még 2014-ben a Journal of the American Medical
Association című orvosi folyóirat. Az egészségünkre gyakorolt hatások jól
dokumentáltak. Négy évvel később a The Lancet ezt írta: „1990 óta a világ
minden részén egyre többen vannak kiszolgáltatva a szélsőséges melegnek.
2017-ben 2000-hez képest 157 millióval több ember élt át hőhullámokat.”18
A közelmúltban született egy – a The Wall Street Journal megfogalmazása
szerint – „eddig példa nélküli petíció”, amelyet a világ minden táján kiadott
kétszáz egészségügyi folyóirat, köztük a The Lancet, a British Medical
Journal, valamint a The New England Journal of Medicine szerkesztői írtak
alá, és a politikai vezetők klímaválsággal kapcsolatos hibáit „a világ
egészségügyi helyzetére leselkedő legnagyobb veszélynek” nevezték.19 A
klímaválság számos akut és krónikus betegséget, köztük kardiovaszkuláris
problémákat, hajlamot a fertőzésekre, valamint lelki egészségügyi
nehézségeket okoz. Különösen nagy kockázatnak vannak kitéve azok, akik
szív-vagy vesebetegséggel, cukorbetegséggel és légzési nehézségekkel
küzdenek. Az élelmiszer-és vízellátás problémáiból következő, immár
milliókat érintő stresszfaktorokat valószínűleg már említenem sem kell.
A Föld egészségének tevőleges és érzéketlen semmibevétele mögött a
legnagyobb hatalmat birtoklók szociopatológiája áll. Ők azok, akiknek az
egész bolygóra kiterjedő toxikus tevékenysége felszámolja a könyvünk
alcímében szereplő mérgező világ metaforát, és szó szerinti igazsággá teszi.
„Az olajcégek több milliárd dollárt költöttek a kormányzati beavatkozás
megakadályozására. Think tankeket tartottak fenn, nyugdíjas tudósokat és
mesterségesen létrehozott társadalmi szervezeteket karoltak fel, hogy
hiteltelenné és ellenszenvessé tegyék a klímaváltozás kutatását. Politikusokat
támogattak (többségüket az Egyesült Államok kongresszusában), hogy
gyengítsék az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozására irányuló
nemzetközi szándékot. Akkor sem spóroltak, amikor a nyilvánosság előtt
kellett zöldre mosniuk magukat” – írta a The Guardian 2019-ben, de a The
New York Times és jó néhány másik újság is bőven tudósított erről a
helyzetről. És nem csak a múltról van szó: 2020-ban Amerika száz vagy még
annál is több vezető cége elsősorban azokat a képviselőket támogatta
anyagilag, akik régóta hátráltatják a klímaváltozással kapcsolatos törvények
megszületését. Semmi kétség, az is hozzájárult a nagylelkűségükhöz, hogy
biztosak lehettek benne: ugyanezek a politikusok a nagy cégek érdekeinek is
lelkes támogatói lesznek. A bevételhez képest a Föld klímájának ügye… hát,
aprópénz.

Joel Bakan orvosi szempontból is teljesen pontosan beszélt a betegség

átalakulásáról. Ha a testben egy sejt az egész szervezet rovására kezd
szaporodni, elpusztítja a közeli szöveteket, átterjed más szervekre, elszívja
az energiáit, megbénítja a védekezési mechanizmusát, és végül az életét
fenyegeti, akkor a megállíthatatlan burjánzást ráknak nevezzük. Jelenleg a
világban egy épp ilyen, nem természetes, rosszindulatú átalakulás megy
végbe, amelyet egy életellenes rendszer irányít. Az abnormális normális lett;
elkerülhetetlenné vált, ami természetellenes.
A haszon logikája szerint a mohósággal nincs semmi baj, és az egészség
legfeljebb járulékos veszteség. „Nem akarják ők, hogy meghalj – biztatott
gyilkos iróniával Rob Lustig endokrinológus. – Csak a pénzedet akarják. A
te bajod, ha esetleg belepusztulsz.”
 22. fejezet

A megtámadott én érzése
Hogyan válik szerves
részünkké a fajunk és az
osztályunk?

Amikor apánk közölte velünk, hogy indiánok

vagyunk, a bátyám felemelte a kezét, és könnybe
lábadt szemmel azt kérdezte: „De attól még
emberek is vagyunk, ugye?”
Helen Knott: In My
Own Moccasins (A
saját
mokaszinomban)

Gyerekkoromban, a háború utáni Magyarországon a tágabb családom és a

közösségem legtöbb tagját meggyilkoló népirtás után gyakran bántottak a
származásom miatt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy egy barátom
megpróbált megvédeni: „Hagyjátok békén! – kiabált a támadóimra. – Nem
tehet róla, hogy zsidó!” Sokáig magammal cipeltem ártatlan hibám maró
szégyenét, mert maradéktalanul azonosultam a többiek nézőpontjával.
Habár gyerekkoromban első kézből tapasztaltam meg, milyen „a
másiknak” lenni, abba, ahogy a világot látom, alaposan beleivódott, hogy
kamaszkorom óta egy domináns kultúra privilegizált tagjaként élek – fehér,
középosztálybeli férfi vagyok Észak-Amerikában. Máig megmaradtak a
vakfoltjaim, amelyek elfedik előlem, hogy mit cipelhetnek magukkal, és
milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük a más hátterű
embereknek. Túl könnyű a kiváltságosoknak azt gondolniuk, hogy
ugyanazokon az utcákon járnak, mint bárki más. Ha madártávlatból nézünk a
Földre, akkor talán így látszik, de lenn, az utcaszinten már egészen más a
helyzet. A kanadai őslakosok vagy az amerikai feketék talán ugyanazon a
talajon állnak, mint a fehérek, ugyanazokkal a napi gondokkal küzdenek,
ugyanolyanfajta viszontagságokkal kénytelenek szembenézni? Biztos, hogy
nem.
Malcolm X, a fekete forradalmár posztumusz kiadott önéletrajzának
elején felidézi, mennyire szégyellte magát, amikor megpróbált egy olyan
társadalom elvárásai szerint megváltozni, amelyik nem fogadta el, hogy ki ő
valójában. Fiatalkorában sütővassal egyenesítette ki a haját, igyekezett
megszabadulni természetes göndörségétől, hogy olyan frizurája lehessen,
mint a fehéreknek. „Ez volt az első igazán jelentős lépés önmagam teljes
lealacsonyítása felé – írja. – Hogy a szó szoros értelmében hagytam
megégetni a húsomat csupán azért, hogy olyan legyen a hajam, mint a
fehéreké.”1 Jó pár évvel később, már a Nation of Islam nevű szervezet
vezetőjeként Malcolm egyszer felszólította a hallgatóságát, hogy nézzen
szembe saját öngyűlöletével: „Ki tanított arra titeket, hogy utáljátok a
hajatokat? – kérdezte. – Ki tanított arra, hogy annyira utáljátok a bőrötök
színét, hogy megpróbáljátok kifehéríteni, csak mert olyanok akartok lenni,
mint a fehérek? Ki tanított arra, hogy utáljátok az orrotok és a szátok
formáját? Ki tanított arra, hogy tetőtől talpig utáljátok magatokat?” E szavak
olvastán összerezzentem. Magamra ismertem, hiszen sosem feledkeztem
meg róla, hogy a kinézetem Kelet-Európában könnyen felismerhetővé teszi
faji hovatartozásomat.
Malcolm zavarba ejtő kérdései jóval túlmutatnak a lelki vagy érzelmi
önképen. Az önmegtagadásnak olyan súlyos pszichológiai dimenziói
vannak, amelyek számtalan szempontból befolyásolják a közérzetünket. Ez a
rassziszmus legkegyetlenebb és legbelső tulajdonságainkra is hatást
gyakorló kára, amely már egészen fiatal korban jelentkezik.
Dr. Clyde Hertzman{109} kanadai orvostól származik a „biológiai
bevésődés” koncepciója, aminek tulajdonképpen százféle formáját
tanulmányoztuk már e könyvben: hogy a szociális környezetünk és
tapasztalataink belénk ivódnak, vagy ahogy ő fogalmaz: „már kora
gyermekkorunkban szerves részünkké válnak”, és a szervezetünkre,
valamint fejlődésünkre is jelentős hatást gyakorolnak. Hertzman komolyan
beszélt, amikor a „részünkké válnak” kifejezést használta, mert úgy
gondolta, hogy életeseményeink a bőrünket, az idegrendszerünket és a belső
szerveinket is megváltoztatják. Például nem a gének diktálta sors, hogy
Kanada őslakosai többféle betegségben szenvednek és fiatalabb korban
halnak meg másoknál. A faj és a szegénység sokféleképpen a részünkké
válik.
Ebben a fejezetben a traumák jelenségét szem előtt tartva röviden
áttekintünk egy hatalmas témát: az egészséget befolyásoló két társadalmi
jelenség – a faj és a gazdasági helyzet – biológiai beágyazódását. A
következő fejezetben egy harmadik szemponttal, a nemmel is kiegészítem
mindezt. Habár itt külön kezelem őket, tévedés lenne azt gondolnunk, hogy
függetlenek egymástól. Ezek a tényezők sok ember esetében oly mértékben
összegabalyodnak, hogy szinte lehetetlen megállapítani, melyiknek
tulajdonítsuk az egyes következményeket – ezért beszélünk keveredésről.
Például nehéz elválasztani annak az egészségügyi hatásait, hogy valaki nő
egy patriarchális társadalomban, attól, hogy az illető színes bőrű a faji
szempontokkal átitatott közhangulat közepette, vagy szegény a jómódot
istenítő kultúrában, vagy meleg vagy leszbikus egy olyan társadalomban,
amelyben továbbra is széles körben terjed a homofóbia.
Egy angol anyanyelvű afrokanadai barátom, Valerie (Vimalasara) Mason-
John mindfulnesstanár és író, aki rendszeresen tart előadásokat is, jól tudja,
milyen az, amikor mind a négy szempont keveredik.{110} Gyerekkorában, az
angliai Essexben, Barkingside-ban működő Barnardo árvaházban átélt
rasszista zaklatással kezdődött, azután sorra jött a többi, és hozzájárult
ahhoz, hogy bulimiás és kábítószerfüggő legyen. „Mindennap odajött
hozzám pár gyerek, és rákezdett, hogy »mija baja, feka baba? Mennyé haza,
tömj magadba sok kukipelyhet, azt reggere majd hófehérke leszel.« Nem
fáradtak bele – mesélte Vimalasara. – Azt hajtogatták, hogy olyan kezem
van, mint egy majomnak. Négyéves koromban már megpróbáltam
kifehéríteni a bőröm.” Felnőtt életét Kanadában töltötte, amiről ezt mondta:
„Képtelenség szétválasztani a szexualitásomat meg a társadalmi nememet
és/vagy a fajomat: amikor valaki kapcsolatba kerül velem, mindegyik hat rá.
E szempontok keveredése az egész életemet meghatározza. Amikor reggel
kimegyek az utcára, még nem tudom, az identitásom melyik oldalát próbálja
majd valaki elnyomni. Néha mindet, néha csak néhányat, de van egy,
amelyik folyamatos fenyegetést jelent mások számára, és az a fekete
bőröm.”
Ahogy Ta-Nehisi Coates fekete amerikai író tömören megállapítja, „a
fajunkat a rasszizmustól örököljük, nem az apánktól”. Másképpen
fogalmazva, már a faj fogalma is a rasszisták torz képzeletének köszönheti
létét. A hatásai valóságosak, de fiziológiai vagy genetikai értelemben nem
létezik ilyesmi. A bőrszín, a testalkat, az arcvonások felszínes különbségei
még nem hoznak létre rasszokat. Az emberi fajták gondolata történelmileg
az európai kapitalizmus sugallatára született, hogy a fehérek kontinense
Afrika, Ausztrália és Észak-Amerika bennszülött lakóit leigázva,
rabszolgasorba taszítva és szükség esetén elpusztítva még gazdagabbá
válhasson. A 18. század végéig nem is létezett mai jelentésében a „rassz”
szó. Pszichológiai szempontból, egyéni szinten az a „másikká tétel”, amelyet
a rasszizmus kialakít, az önbizalomhiány ellenszere: ha nem érzem jól
magam a bőrömben, akkor hadd legyek fölényben valaki mással szemben,
hogy a hozzá képest rendelkezésemre álló privilégiumokra hivatkozva
tehessek szert a hatalom és a jó társadalmi helyzet érzésére. Jean-Paul Sartre
francia filozófus szerint az antiszemita „olyan ember, aki fél. Persze nem a
zsidóktól, hanem önmagától, a lelkiismeretétől, a szabadságától, az
ösztöneitől, a felelősségeitől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a
világtól… [A zsidó] létezése csak arra való, hogy az antiszemita csírájában
elfojthasson minden tépelődést önmagában.”2 A rasszizmus veszedelmes
hatása legsajátabb alaptermészetéből következik, hiszen a rasszista a másik
emberrel kapcsolatos önző, sértődött és hamis elképzelései alapján lát és
kezel valakit, aki a lényegét tekintve nem különbözik tőle. James Baldwin, a
nagyszerű író egyszer azt mondta: „A fehér embernek meg kell próbálnia
önvizsgálatot tartani, hogy rájöjjön, mi szüksége volt egyáltalán a n****-re.
Ha már ti, fehérek, kitaláltátok őt, akkor nektek kell rájönnötök, hogy miért.”
Ha felidézem a szégyent, amelyet gyerekkoromban éreztem a zsidóságom
miatt, akkor teljesen egyet kell értenem Kenneth Hardy{111} fekete amerikai
pszichológus erőteljes megfogalmazásával: „a megtámadott én érzése”. Dr.
Hardy szerint ebben az állapotban „az egyén lelke folyamatosan gyötrődik…
Ez az az eset, amikor az ember énjét egy másik ember határozza meg. Ez az
az eset, amikor az énemet sokkal inkább az határozza meg, ami nem vagyok,
mint az, ami vagyok.” És még hozzáteszi: „Válasszá válok arra, ahogy
mások meghatároztak; mindig csupán egy reakció leszek.”3
Helen Knott író részben dane-zaa és krí törzsbeli, részben európai eredetű,
és nagyon jól tudja, mi az a megtámadott én, hiszen őslakos a modern
Kanadában. „Nyolcadikban a társadalomtudomány-órán én lettem a »másik«
– írja. – A számkivetett. A vad indián. A kegyetlen indián vadember.”4 Az a
pecsét és az a teher, hogy rajta kívül álló előítéletek határozzák meg,
elkerülhetetlenül beépült az önképébe.
 Knott és én 2019 egy téli reggelén Zoomon beszélgettünk, nem sokkal
azután, hogy elolvastam az írónő In My Own Moccasins (A saját
mokaszinomban) című, traumáról, függőségről és megváltásról szóló költői
önéletrajzát. „A másikká tétel belém szocializálódott – mondta. – Jelen volt
a családomban, és abban, ahogy kapcsolatba léptek a külvilággal. Az anyám
is nagyon sokszor megkapta, hogy »nem vagy elég barna, és nem vagy elég
fehér«. Mehet az ember bárhová, sosem feledkezik meg róla, hogy más, mint
körülötte a többiek. Ha leül valahova, rögtön kombinálni kezd: »elég
biztonságos helyen vagyok ahhoz, hogy úgy beszélhessek, ahogy akarok?
Legyek kevésbé látható vagy jobban látható?« Az óvatoskodás szinte
öntudatlanul zajlik, és igazából sosem kapcsol ki.”
Knott arról is beszélt, hogy az életében szereplő nők már a testtartásukban
is ott hordozták a rasszizmus hatását. „Még abban is, ahogy a testük átalakul,
amikor emberek közé [fehér dominanciájú helyekre] mennek.” Mondott egy
nagyon jó példát: „Amióta az eszemet tudom, a nagyanyám az
élelmiszerboltba belépve hirtelen… előreejti a vállát, és lehorgasztja a fejét.
Senkinek sem néz a szemébe, csoszogva jár. De ugyanez történik az összes
olyan nyilvános helyen, ahol több ember van. Megváltozik a jelenléte. Más
helyzetben mindig is ő volt a matriarcha, aki betölti a teret. Ő az, aki mesél.
Akivel beszélni akar, azt maga elé kéreti, és megmondja neki, mit csináljon.
Néhány éve, amikor megöregedett – most hetvenkilenc éves –, megváltozott
valamennyire. Egy kicsit többet enged meg magának, mert azt mondja, már
mindegy neki.”
Amikor megkérdezték tőle, hogy miért kell mindig szóba hoznia a faji
kérdést, dr. Hardy orvosilag pontos, egyébként pedig nagyon őszinte választ
adott: „Ha nem hozom szóba, akkor egy csomó testi bajom támad.” Az
érzelmek elfojtása és a belőlük következő biológiai károk valóban azok közé
a sebek közé tartoznak, amelyeket a rasszizmus ejt az emberen. A 3.
fejezetben már említettem, hogy a rasszizmus lerövidíti az élettartamot. Egy
felmérés, amely a fekete amerikai férfiak kromoszómáit védő telomereket
vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy aki nyílt rasszizmussal és a
megtámadott én érzésének problémájával találkozik (ebbe a rasszista
előítéletek internalizációja is beletartozik), annál „a két élmény együtt
gyorsítja fel a biológiai öregedést”.5
A társadalmilag támogatott intolerancia finom vagy nyílt formában is
súlyos és egészen a legutóbbi időkig elhallgatott egészségügyi károkat okoz.
Ez a hallgatás – amely nem a tudományos diskurzusra, hanem a nyilvános
megszólalásokra volt jellemző – 2020 májusa után, George Floyd
meggyilkolását és a koronavírus-járvány elterjedését követően tört meg. Az
előbbi, amely csupán egy volt a fegyvertelen fekete fiúk, férfiak és nők ellen
világszerte, de legszörnyűbb mértékben az USA-ban elkövetett gyilkosságok
közül, milliókkal értette meg, hogy a mérgező faji előítéletek strukturálisan
beágyazódtak a nyugati társadalmakba. Az utóbbi napnál is világosabban
megmutatta, hogy a rendőri brutalitás csupán egy a rasszizmus halálos
veszélyei közül. A dél-amerikai és fekete amerikaiak háromszor nagyobb
eséllyel kapták el a koronavírust, és kétszer nagyobb eséllyel haltak bele. A
színes közösségeket Angliában is aránytalan mértékben sújtotta a betegség –
ami a diszkriminációból és az egyenlőtlenségből következő rossz lakhatási
körülmények, a gazdasági lemaradás és a már meglévő egészségügyi
problémák számlájára írható.
A tanulmányok és a szomorú statisztikai adatok mögött valóságos
emberek nehéz sorsa áll, amelyet sok nagyszerű író keserű ékesszólása
örökít meg. Nincs olyan tudományos értekezés, amely erőteljesebben
közvetítené a bezártság, a szegénység, a félelem és az elfojtott harag
nyomasztó élményét, mint Ta-Nehisi Coates szavai, amikor felidézi a
Baltimore belvárosában töltött fiatalkorát: „Nem mehettünk el otthonról.
Aknamező volt az aszfalt, amelyen jártunk. Mérgező volt a levegő, amit
belélegeztünk. A víztől megálltunk a növésben. Nem tudtunk kiszabadulni…
Ha nem voltam elég erőszakos, arra rámehetett a testem. Ha túl erőszakos
voltam, arra rámehetett a testem. Nem tudtunk kiszabadulni.”6
„A fekete test tönkretétele hagyomány Amerikában: igazi népszokás” –
állítja Coates. Ez a letűnt korok lincseléseiben és a máig megmaradt, bár
hivatalosan büntetett erőszakban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, de a
hatása alattomosabban és szélesebb körben terjed, mert a rasszizmus
egyenesen a testbe épül be. Annak is komoly jelentősége van, hogy ezek a
hatások úgy jelennek meg az egyes emberek fiziológiájában, mintha
eredetileg is be lennének programozva. „A szív-és cukorbetegséget, az
elhízást, a depressziót, a nyugdíjas korban beálló rokkantságot, a gyors
öregedést és a memória romlását részben a gyerekkori életkörülmények
okozhatják” – mutatott rá Clyde Hertzman.7 Nem meglepő, hogy a fekete
amerikaiak között gyakrabban fordul elő cukorbetegség, elhízás és magas
vérnyomás, valamint ezek több életveszélyes szövődménye. Agyvérzés
például kétszer nagyobb valószínűséggel következik be náluk. Mondjuk, egy
negyvenöt éves, délkeleten élő afroamerikai férfi esetében ugyanakkora az
agyvérzés kockázata, mint egy ötvenöt éves, szintén azon a területen élő,
vagy egy hatvanöt éves, de a Közép-Nyugaton letelepedett fehér férfinál. A
szakirodalom áttekintése során az volt a legmeghökkentőbb, hogy a
vérnyomás már gyerek-és kamaszkorban is rasszok szerint különbözik.8 De
miért? A „hiper” túl sokat jelent, a „tenzió” pedig feszültséget, nyomást, és
a faji megkülönböztetés váltja ki. A fekete amerikai gyerekek hasonló
okokból hatszor nagyobb valószínűséggel vesztik asztma miatt az életüket,
mint a nem fekete kortársaik.9
Mindez pontosan megfelel e könyv korábbi állításainak. Ha egy kisgyerek
a közösségében – akár a családban, akár az iskolában – alávetett szerepbe
kerül, akkor nő az esélye annak, hogy a stresszre kardiovaszkuláris,
idegrendszeri és hormonális választ ad, és krónikus egészségügyi problémái
alakulnak ki. Felnőttek esetében sem más a helyzet. Az egyéni
önazonosságtudat elnyomása zavart okoz a szervezetben, és betegséghez
vezet; de ha az elnyomás rendszerszintű, és az egyének egy csoport tagjaként
kénytelenek magukat elnyomni, az még nagyobb, jóval súlyosabb bajt
okozhat.
James Baldwin egyszer azt mondta, hogy „ha valaki néger ebben az
országban, és többé-kevésbé öntudatánál van, akkor megállás nélkül fűti a
düh”. Ez az idézet 1961-ből származik, de több évtizedes polgárjogi haladás
és egy fekete elnök után is helytálló maradt. Baldwin azzal is tisztában volt,
hogy a düh, még ha őszinte is, nem a történet vége. Rögtön a következő
mondatban már arról beszélt, „az első kérdés az”, hogy miképpen „irányítsd
ezt a dühöt úgy, hogy ne pusztítson el”.10 Biztos vagyok benne, hogy abban
a társadalomban, amelyik féli és bünteti a feketék haragját, ez a fajta indulat
meg a vele járó kényszerű elfojtás hozzájárul ahhoz, hogy a fekete amerikai
férfiak esetében jóval nagyobb a halálos kimenetelű prosztatarák kockázata,
és az emlőrákos fekete amerikai nők esetében is ugyanez a helyzet.
A faji különbségeket nem genetikai okok határozzák meg, de a gazdasági
szempontok sem döntőek. A fekete nők előbb említett nagyobb esélye az
emlőrákra például osztályhelyzettől függetlenül igaz. Háromszor vagy
négyszer annyi fekete nő hal bele a szülésbe, mint nem dél-amerikai
származású fehér anya. A gyerekeik kétszer akkora eséllyel halnak meg,
mint a fehér újszülöttek – ez a statisztika független a szülők iskolázottságától
és társadalmi-gazdasági helyzetétől. „Hogy egyszerűen fogalmazzunk – írta
nemrégiben a Harvardon működő T. H. Chan Közegészségügyi Tanszék
újságja –, a fekete nők számára a szülés sokkal gyakrabban jelent halálos
ítéletet, mint a fehér nőknek.”11 És hogyan ne hökkenjen meg az ember azon
a felfedezésen, hogy ha nem fekete orvosa van, az megduplázza a fekete
újszülött halálának a kockázatát – úgy is mondhatnánk, ez a baba
„büntetése”, azért a bűnért, hogy feketének született.12 Fehér gyerekek
esetében az orvos bőrszíne nem befolyásoló tényező. Röviden szólva, „a
rasszizmus és nem a rassz fenyegeti az afroamerikai nők és újszülöttjeik
életét” – vonta le a következtetést egy nemrég megjelent, több szakcikket
áttekintő tanulmány.13
Láttuk már, hogy az érzelmi stresszorok, amelyek között a rasz-szizmus
vezető helyen van, mélyre hatolnak: működésbe hozzák a gyulladásokért
felelős géneket, idő előtt megöregítik a kromoszómákat és a sejteket,
szövetkárosodást, vércukorszint-növekedést, légúti betegségeket váltanak ki.
Még csak gazdasági nehézségek sem szükségesek hozzá, hogy felgyűljenek
a faji előítélet nyűgei, megmérgezzék a testet, és legyengítsék az önvédelmi
képességeit. Túl sok lesz az allosztatikus teher, a használattal járó kopás.
Amikor úgynevezett biomarkereket mértek (például a vérnyomást, a
stresszhormonok szintjét, a vércukor-indikátorokat, a gyulladást jelző
fehérjéket, valamint a lipideket), a feketéknél jóval magasabb értékeket
találtak, mint a fehéreknél, a fekete nőknél pedig még magasabbakat, mint a
fekete férfiaknál. A szegények bőrszíntől függetlenül rosszabbul álltak a
gazdasági szempontból előnyösebb helyzetben lévőknél, de a rossz
egészségi állapotot sejtető eredménynek a nem szegény feketék esetében is
nagyobb esélye volt, mint a szegény fehéreknél. A különbség a nem szegény
fehér nőkkel összehasonlított nem szegény fekete nők esetében a
legfeltűnőbb – és ez újból jól illusztrálja, hogy a faji alapon tagozódott
társadalomban faj és nem együtt milyen mértékben határozza meg az
egészséget.14
„Ahol a rasszizmus mechanizmusa működik, ott generációs traumák
működnek – mondta a Zoomon zajló beszélgetésünk során Eboni Webb, a
Tennesseeben működő pszichoterapeuta. Lágy hangja sem tudta elfedni
családja történetének szörnyű valóságát. – Nálunk a nők általában világos
bőrűek. De fehér ember csak erőszakkal kerülhetett bele a történetünkbe. A
felmenőim összes generációjában voltak nők, akik brutális erőszak áldozatai
lettek. A támadás maga is traumatikus, de az is, amivel megpróbáltuk
felvértezni magunkat. Emlékszem, a szüleim nekem is azt mondták, hogy ha
történik valami az iskolában, menjek haza, és ott sírjak. Ne sírjak az
iskolában. Ha már traumatizáló érzelmekről beszélünk: mi történik egy
néppel, amelyik nem mutathatja ki a teljes érzelmi skáláját? A gyereket
nevelő színes bőrű ember nem egyszerűen a létező rasszizmus lencséjén
keresztül látja a világot, hanem abban a tudatban, hogy a rasszizmus az életét
is fenyegetheti. A gyerekkori tapasztalataink az életben maradásunkhoz
szükséges védekezés megtanulásáról szólnak, és ez azóta sem változott.
Nem lehetünk olyan elegánsak, hogy ideális módszerekkel neveljük a
gyerekeinket.” Az életben maradáshoz szükséges folyamatos védekezés a
test stresszapparátusát is folyamatosan működésben tartja, ami rengeteg
következménnyel jár.

1957-ben tizenhárom éves voltam, amikor 38 ezer magyar honfitársammal

együtt Kanadába menekültem az elviselhetetlen sztálinista diktatúra elől.
Tárt karokkal fogadtak minket. Észak, ahogy az ország himnuszában is áll,
valóban igaznak, erősnek és szabadnak látszott. Azt nem tudtam, és senki
nem is beszélt róla, hogy ugyanabban az évben, nagyjából éppen akkor,
amikor mi a Brit Columbia-i élet örömeivel ismerkedtünk, nem messze attól
a helytől, ahol éltem, egy négyéves őslakos kislánynak, Carlene-nek a
szövetségi engedéllyel rendelkező, bentlakásos egyházi iskolában töltött első
napján tűt szúrtak a nyelvébe. Az volt a bűne, hogy az anyanyelvén szólalt
meg az osztályteremben. Egy óra telt el úgy, hogy a kislány nem tudta
visszahúzni a nyelvét a szájába, mert attól félt, hogy az ajkát is megsebzi.
Nem sokkal később több éven át tartó szexuális abúzus kezdődött.
Kilencéves korában Carlene már alkoholista volt, később opiátfüggő lett,
mert valahogyan csökkentenie kellett a fájdalmát. Egy nemrég tartott
gyógyító szertartáson ismerkedtünk meg, akkor történt, hogy sírva és
remegve elmesélte nekem a történetét. Azt hittem, már mindent hallottam.
De nem. Már nagymama, évek óta tiszta, és elkeseredetten figyeli, ahogy az
unokái szenvednek az addikciótól. Számára az ország himnusza gonosz
átverés: az igaz, erős és szabad Észak nem létezett. És azóta sem létezik.
Kanadában mindenki némi megbocsátó lenézéssel tekint az Egyesült
Államokra, pedig nincs rá semmi okunk, hogy jobbnak tartsuk magunkat
náluk. Közismert, hogy a rendőrségen belüli, gyakran brutális erőszakhoz
vezető előítéletek igen sokszor az őslakosokat és a színes bőrű embereket
sújtják. Az ország börtöneiben ítéletüket töltők majd harminc százaléka az
őslakosok közül kerül ki,{112} miközben a lakosságnak alig több mint öt
százalékát alkotják.
 Vancouver Downtown Eastside negyedében a szegény, függő pácienseim
között is hasonló arányban voltak őslakos hátterűek, akik átvették és tovább
cipelték a népüket kipusztító és lakhelyéről száműző gyarmatosítás mérgező
örökségét. Évtizedek teltek úgy, hogy az őslakos gyerekeket családjuk
akarata ellenére államilag kötelezővé tett, szigorú, bentlakásos katolikus
iskolákban helyezték el, ahol az ősi nyelv és kultúra bármifajta
felbukkanását fájdalmas büntetésekkel torolták meg, és általános volt a
szexuális, valamint fizikai abúzus. Ezt az időszakot ma a „hatvanas évekbeli
kiemelés”{113} néven emlegetik: a kanadai gyermekjóléti (!) rendszer több ezer
őslakos gyereket ragadott ki otthonából, hogy fehér családoknál helyezze el
őket; a rezervátumokban nehezen elviselhető életkörülményeket teremtettek,
és mindezzel több generációt érintő traumát okoztak, miközben az őslakosok
földjén fennmaradtak a távoli cégek számára hasznot hozó, jogsértő módon
odatelepülő, szennyező gazdasági vállalkozások. 2021-ben a világ
felháborodottan értesült róla, hogy Kanada legkülönbözőbb részein, az
egykori bentlakásos iskolák területén több ezer kis testet találtak. Még több
ezren vannak, akik eltűntek, a holttestük azóta sem került elő, és a sorsuk
mélyen beleivódott azóta is gyászoló családjuk és közösségük tudatába – de
a kormány és az egyházi intézmények csupán a közelmúltban ismerték el a
felelősségüket. 2021 végéig majd kétezer jeltelen sírt azonosítottak.
Valószínűleg még öt-tízezer ilyen felfedezésre váró sír létezik.
Országunk őslakosainak egészségügyi és életkörülményei botrányosak,
legfeljebb ahhoz a kudarchoz mérhetők, amelyet a kormányzat minden
szinten elszenvedett, amikor az e körülményekért felelős szociális, gazdasági
és kulturális állapotokat próbálta megjavítani. Az őslakosok tizenöt évvel
korábban halnak meg, mint más kanadaiak, a gyerekhalandóság kétszer vagy
háromszor nagyobb, a 2-es típusú cukorbetegség négyszer gyakoribb náluk –
egy olyan népcsoportban, amely bő száz évvel ezelőtt még egyáltalán nem
ismerte a diabéteszt.15 A megemelkedő vércukorszint csupán a legkisebb
baj: a cukorbetegség a vakság, a szív-és vesebaj és a végtag-amputáció fő
oka is. A cukorbaj már a negyvenes éveikben jelentkezik, míg az ország más
rasszainál többnyire csak a nyolcadik évtizedben kezdődik. A számok egyre
romlanak. Egy 2010-es tanulmány szerint „2005-ben a hatvanévesnél
idősebb őslakos nők majd ötven, a férfiak több mint negyven százaléka volt
cukorbeteg, miközben a más népcsoportokba tartozó nyolcvan fölötti férfiak
kevesebb mint huszonöt, és a nők kevesebb mint húsz százalékánál
diagnosztizálták a problémát… A felnőtt őslakosok közötti cukorbetegség-
járvány aránytalanul nagy számban fertőzi meg a termékeny korban lévő
nőket.”16 Egy 1994-es tanulmány szerint Kanada egyes őslakos
közösségeiben – az indiánok, az inuitok és métiszek között – több fiatal lesz
öngyilkos, mint a világ bármely más kulturálisan meghatározható
csoportjában.17 A helyzet máig sem változott.
Dr. Esther Tailfeathers, az albertai Blood Tribe rezervátum őslakos orvosa
szerint az itt élők között is bőven találhatók függők. Kétszer is meghívott
magukhoz, hogy előadást tartsak az addikcióval foglalkozó programjaikon –
egyszer azután, hogy a 7500 lelkes közösség három hónap alatt húsz tagját
veszítette el túladagolás miatt.{114} Megkérdeztem dr. Tailfeatherst, aki ma
sikeres szakember, hogy milyen volt őslakosként felnőni Kanadában. „Néha
rettentő – válaszolta. – Mi voltunk az egyik első őslakos család, amelyik
beköltözött Cardston városába, és házat béreltünk. Nem volt iskolabusz,
gyalog kellett elmennem a város túlsó végén álló iskolába. Emlékszem, elsős
koromban egy csapat gyerek egész hazáig követett. A bandavezér felkapott
egy nagy követ, és megdobott vele, erre az összes többi gyerek köveket
kezdett hajigálni felém. Ez volt az első leckém erőszakból és gyűlöletből.”
De nem az utolsó. „Úgy tizenkilenc lehettem, amikor nagy tüntetéseken
követeltük vissza a földjeinket. A Kanadai Királyi Lovasrendőrség{115} tagjai
megvertek, és börtönbe zártak. Az ember azt hinné, javult a helyzet, mert ma
már tudjuk, mi történt a bentlakásos iskolákban, és előbbre tartunk ennél. De
sajnos azt hiszem, semmi sem javult. Rosszabb lett.”

1848-ban a huszonhét éves berlini orvost, Rudolf Virchowot Felső-

Sziléziába küldték, hogy vizsgálja ki a Németország szegény, főleg
lengyelek lakta régióját sújtó, halálos áldozatokat követelő tífuszjárványt.
Virchow nemcsak a járvány megfékezésére tett javaslatokat, hanem komoly
közfelháborodást keltve, szociális, politikai, valamint gazdasági reformokat
is sürgetett. Többek között javasolta a lengyel nyelv hivatalossá tételét, az
egyház és állam szétválasztását, polgári szervezetek alapítását, ingyenes
oktatást mindkét nembeliek számára, és mindenekelőtt: „szabad és korlátlan
demokráciát”.
Virchowra ma mint a modern patológia atyjára tekintenek, aki elvetette az
egészség, valamint a társadalmi helyzet és a kultúra bármifajta
kettéválasztását. „Az orvoslás előre nem várt módon szociális területre
vezetett minket, és olyan pozícióba segített, ahonnan korunk legnagyobb
kérdéseivel kell szembenéznünk” – írta. Amikor felhánytorgatták neki, hogy
a tanácsai inkább a politika, mint az egészségügy hatókörébe tartoznak,
Virchow egy örök érvényű mondattal vágott vissza: „Az orvoslás
társadalomtudomány, a politika pedig nem más, mint nagyban művelt
orvostudomány.”
Virchow hiába szerzett hírnevet, majd kétszáz évvel később világszerte
sok orvosnak és természettudósnak kell politikai, szaktudományos és
szociális közönnyel megküzdenie, ha valóra akarja váltani az egykori
javaslatokat. Amikor Sir Michael Marmot{116} kortárs járványtani szakértő a
társadalmi rétegződésnek az egészségre gyakorolt hatását kezdte kutatni,
felfedezte, hogy „néhány, a kapitalizmus gonoszságát tollhegyre tűző úttörőt
leszámítva senki sem beszél az egyenlőtlenség és egészség
összefüggéséről”.18 Több évtizedes munkája során számos szakcikkben és
könyvben közzétett eredményei bőségesen bizonyítják a társadalmi és
egészségügyi egyenlőtlenségek között fennálló összefüggéseket.
Felesleges volna újra belemennem a részletekbe. Az egyenlőtlenség és a
szegénység ugyanazt az immár ismerős koktélt eredményezi: genetikai
funkciókat ront el, gyulladást, a kromoszómák és a sejtek öregedését,
fiziológiai kopást, hormonális zavart, kardiovaszkuláris problémákat,
csökkenő immunválaszt vált ki, és ezek együtt betegséget, rokkantságot és
halált okoznak. Már az anyaméhben, azután gyerek-és kamaszkorban
beépülnek az emberi fiziológiába, de az élet későbbi szakaszaiban tapasztalt
fenyegetés vagy másfajta megpróbáltatások tovább súlyosbítják a helyzetet.
A rosszabb gazdasági helyzetben lévő gyerekek stresszhormonszintje
például jóval magasabb – ami sokféle későbbi betegség kockázatát is
növeli.19
Mi, kanadaiak szívesen büszkélkedünk az állami költségvetésből működő
egészségügyi rendszerünkkel – méghozzá joggal, különösen, ha közelről
megvizsgáljuk déli szomszédunknál a dzsungel törvényein alapuló változatot
–, de a kutatások szerint a népesség egészségének csupán maximum
huszonöt százaléka múlik az egészségügyi rendszeren. A társadalmi és
gazdasági környezet viszont legalább ötven százalékért felel.20
Véleményem szerint bőséges bizonyíték áll a rendelkezésünkre, amelynek
alapján igazából még ez az ötven százalék is szerény becslés. „Mondja meg
az irányítószámát – jelentette ki egy 2014-es chicagói egészségügyi
konferencia előadója –, és én megmondom, meddig él.” Chicago
legszegényebb negyedeinek lakói várhatóan majd harminc évvel hamarabb
halnak meg, mint a jómódú környékről valók.21 „Néhány kilométeren belül
megvan nagyjából Irak és Kanada különbsége” – tette hozzá egy orvos
barátom. És mielőtt a kanadaiakat magával ragadná a hazafias gőg, nézzék
meg a hasonló témában, hazánkban készült 2006-os tanulmányt. Saskatoon
legszegényebb kerületei lakóinak két és félszer nagyobb esélyük van rá,
hogy egy adott éven belül meghaljanak. A város központjában a
gyermekhalandóság háromszorosa a jómódú negyedének.22
Ashley Montagu antropológus, akire korábban már hivatkoztam ebben a
könyvben, 1974-ben alkotta meg a „szociogén agykárosodás” kifejezést.
Amióta a rendelkezésünkre állnak modern vizsgálati technikák, azok is
alátámasztják, hogy a stresszes környezet, például a nincstelenség,
befolyásolja az agy fejlődését. Nemrég egy agykutató idegméregnek nevezte
a szegénységet. A szükséget szenvedő környezetben élő gyerekeken és
kamaszokon végzett szkenek csökkent felszínű agykérget, valamint kisebb
hippokampuszt és amigdalát – vagyis az emlékezet kialakulásáért és érzelmi
feldolgozásáért felelős kéreg alatti területet – jeleztek.23 A szegénységből
következő stressz a kamaszok agyának szerotoninrendszerét is megzavarja,
és növeli az érzelmi viharok kockázatát.24
Gary Bloch torontói orvos, aki a belváros nincstelen részén dolgozik,
mindent elkövet, hogy felhívja a figyelmet a szegénység, valamint a faji és
nemi egyenlőtlenségek betegséget okozó hatására. Azt szeretné, ha minél
több orvos ugyanúgy elfogadná, hogy a rossz anyagi helyzet
egészségromboló hatású kockázati tényező, mint ahogy a magas vérnyomást,
a dohányzást vagy a helytelen étrendet is annak látja. A gyakorlatban persze
ezek általában együtt járnak. Gary negyvenhét éves, barátságos, széles
mosolyú és lelkiismeretes férfi; családunk régi barátja. Étrend-kiegészítőket
ír fel receptre, és szociális munkásokhoz küldi a támogatási vagy adóügyi
problémákkal küzdő pácienseit: mindent elkövet, hogy javítson a pénzügyi
helyzetükön. Elmesélt egy történetet, amelyet egy szociális munkástól
hallott, és pontosan illusztrálja a helyzetet. „Az orvos azt mondja: »vegye be
ezt az antibiotikumot naponta háromszor, teli gyomorra«, erre én mindig
hisztérikusan röhögni kezdek, és az ismerős, rossz körülmények között élő
nők mind nevetni kezdenek: »Persze, három étkezés, miről beszél ez, milyen
három étkezés? És milyen teli gyomor?« Valaki más meg azt mondta: »Volt
nálam egy öreg pasas, aki egy torontói hajléktalanszállón lakott, és
cukorbetegség-gyógyszerre volt szüksége… Nem volt már fiatal, nem
mozgott könnyen, és sosem vette be a diabéteszgyógyszert, mert
mellékhatásként hasmenése lett, ő meg hatvan fiatalabb emberrel lakott
együtt a szállón, ahol csak két vécé volt… Sürgős baj esetén esélye sem volt
rá, hogy időben bejusson az egyikbe, úgyhogy nem szedte a tablettákat.« Én
azt a hiányzó láncszemet célzom meg, amelyik az egészségre ártalmas
szociális problémákkal kapcsolatos tudásunkat összeköti a cselekvési
lehetőségeinkkel. A mai társadalmi helyzetben sziszifuszi feladat – mondta
Gary. – Folyamatosan a szociális helyzet miatt kialakult traumákba ütközöm.
Őszintén szólva, nem emlékszem, hogy az orvosegyetemen szó lett volna
ilyesmiről. A hagyományos tudásanyag, az orvosi kultúra nem tartja fontos
feladatnak, hogy beavatkozzunk az egyes szociális ügyekbe. Pedig az
rettentő fenevad, komoly ellenség, kézzelfoghatóan erős és valóságos.
Ijesztő szembefordulni vele.”
Dennis Raphael kanadai egészségügyi szakértő némi gúnnyal azt mondja,
hogy ha a szakemberek komolyan vennék a társadalmi meghatározottságot,
akkor felhagynának a „ne dohányozzon” típusú figyelmeztetésekkel, és
inkább arra utasítanák a beteget, hogy „ne legyen szegény”, vagy ilyenfajta
jó tanácsokkal látnák el: „Ne éljen penészes, rossz minőségű lakásban!” „Ne
végezzen nyomasztó, rosszul fizetett kétkezi munkát!” „Ne lakjon forgalmas
főút vagy szennyező gyár mellett!” „Legyen rá elég pénze, hogy külföldre
mehessen nyaralni, ahol napozhat!”25 Más szavakkal, vándoroljon ki egy
barátságosabb, normálisabb, igazságosabb párhuzamos univerzumba.
Az egyenlőtlenség szörnyének sok csápja van, amellyel kiszoríthatja az
életet az emberek hétköznapjaiból. Tartós biológiai hatásai nem csak a
nagyon szegényeket sújtják. Ha egy társadalmat csupán az anyagiasság
határoz meg, akkor a hierarchiában elfoglalt relatív pozíció minden rétegben
előre jelzi az egyén egészségét. A szociális helyzet és egészség közötti
összefüggést szociális gradiensnek nevezzük: nincs olyan csoport, amelyik
megúszhatná, hogy ez a görbe határozza meg a hogylétét. Könnyen
megérthető, hogy miért. A társadalmi állás befolyásolja, hogy valaki jobban
vagy kevésbé szólhat bele a saját életébe: azt már tudjuk, hogy aki elveszíti
ezt a lehetőséget, annál fiziológiai stressz és betegség alakulhat ki. Ez derült
ki Michael Marmot híres Whitehall-vizsgálatából, amely kimutatta, hogy a
brit kormányzati tisztviselők körében a beosztás korrelál a szívbetegség, a
rák és a mentális problémák diagnózisával.26 Minél lejjebb helyezkedik el
valaki a szamárlétrán, annál nagyobb kockázattal kell – az egyéb viselkedési
faktoroktól (például dohányzástól vagy vérnyomástól) függetlenül –
számolnia. Mindez a viszonylagos pénzügyi biztonsággal és tiszteletre
méltó, középosztálybeli munkahellyel rendelkező emberek csoportjában!
„Könnyebb fertőzött épületeket kiüríteni, mint a társadalom szerkezetét
megváltoztatni – mondta az egyenlőtlenségek másik nagy krónikása,
Richard Wilkinson brit járványügyi szakember. – Ki tudja, mennyire
másképp kezelnénk a szociális gradienst, ha az ellenkező irányba
emelkedne, vagyis a magasabb beosztásúak volnának betegebbek.”27
Végezetül még egy szempont: versengésre és anyagiakra alapozott
kultúránkban nemcsak valóságos gazdasági problémákkal kell
megküzdenünk, bár tudjuk róluk, hogy léteznek, hanem azzal is, ahogy az
emberek látni kénytelenek önmagukat. Ha az emberek az anyagi siker
szempontjából ítélnek magukról, vagy így ítélnek róluk mások, a piramis
alsóbb pontján elhelyezkedők hiába élnek viszonylag stabil helyzetben: még
akkor is olyan mértékű stresszt vált ki belőlük a társadalmi pozíciójuk, hogy
az az egészségüket veszélyezteti. Robert Sapolsky fanyar megjegyzése
szerint „különösen sokat árt az ember egészségnek, ha folyton az orra alá
dörgölik, hogy mije nincs neki”.28
Rasszizmus, szegénység, egyenlőtlenség… ebben a társadalomban
folyamatosan az ember orra alá dörgölik, hogy mi az, ami nincs neki, és amit
– ahogy a rendszer naponta emlékezteti – meg sem érdemel.
 23. fejezet

A hétköznapok lökhárítói
Miért rosszabb a nőknek?

Sok női betegemnek fogalma sincs róla, hogyan

fejezhetné ki a dühét egészségesen. Az elfojtott
indulatok hozzájárulnak a depressziójukhoz, és
valószínűleg más egészségügyi problémáikhoz.
Julie Holland: Moody
Bitches (Hisztis
ribancok)

E fejezetnek az a célja, hogy egy látszólagos egészségügyi rejtély mélyére

hatoljon: miért szenvednek a nők jóval gyakrabban krónikus testi
betegségektől, mint a férfiak, és miért van nagyobb esélyük rá, hogy lelki
betegséget diagnosztizáljanak náluk? Azért használom a „látszólagos” szót,
mert ha számításba vesszük mindazt, amit a testelme egységéről és
biopszichoszociális természetünkről tudunk, akkor a válasz máris
nyilvánvalóvá és megjósolhatóvá válik. Egyedül azért nem vesszük észre,
mert magától értetődőnek tartjuk, ami patriarchális kultúránk szerint
normális – miközben ezt a kultúrát a több évszázados női tiltakozás és a
haladás ellenére legalább olyan gyakran irányítják a férfiak tudattalan
szorongásai, mint a nyílt hatalmi folyamatok.
Amikor többes szám első személyben beszélek, akkor nemcsak az
orvosokra gondolok, sőt nem is a társadalomra úgy általában, hanem arra,
hogy a domináns nem tagja vagyok, így részese mindannak, amit ez a
helyzet belém nevelt. Igazság szerint, ha a nemi egyenjogúságról van szó,
akkor jobb vagyok szóban, mint tevőlegesen. Egy nagyon erős és határozott
nőre – a feleségemre, Raere – volt és van szükség ahhoz, hogy folyton, a
kelleténél is többször felhívja a figyelmemet a saját személyes
kapcsolatunkban is megmutatkozó realitásokra. Ha körülnézek, azt látom,
távolról sem vagyunk kivételek abban, ahogy a hétköznapjainkban, bár észre
sem vesszük, megjelennek a kultúránkban természetessé vált, férfi és nő
közötti viszonyok, amelyek mindkét nem tagjainak ártanak, de elsősorban a
nők testi-érzelmi jóllétét sértik.
A nemek eltérő egészségügyi helyzete realitás, csak alig vesszük
tudomásul. A nők jóval az időskoruk előtt is többféle krónikus betegségnek
vannak kitéve, és hosszabb időt töltenek betegen vagy rokkantan. „A nőknek
rosszabb” – írta egy magas beosztású amerikai orvos, és rámutatott, hogy a
gyengébb nem tagjai nagyobb eséllyel kénytelenek krónikus fájdalommal,
migrénnel, fibromyalgiával, irritábilis bélszindrómával és autoimmun
betegségekkel, például reumatoid artritisszel szembenézni.1 Ahogy a 4.
fejezetben már említettem, a reumatoid artritisz háromszor gyakrabban
jelentkezik a nőknél, mint a férfiaknál, a lupusznál már kilencszeres a
szorzó, és a szklerózis multiplex férfiak és nők közötti aránya is évtizedek
óta egyre kiegyensúlyozatlanabb. A nőknél sokkal gyakrabban fordul elő
dohányzáshoz nem köthető rosszindulatú tumor. De egy dohányzó nő is
kétszer akkora valószínűséggel kap tüdőrákot,2 valamint a nők között kétszer
olyan gyakran fordul elő szorongás, depresszió és poszttraumás stressz.3
„Megteremtjük a normálist, ami egyáltalán nem normális – mondta
beszélgetésünk során Julie Holland New York-i pszichiáter és író. – Ebben a
pillanatban is hozzávetőlegesen négyből egy nő szed pszichiátriai
gyógyszereket, de ha ehhez hozzáadjuk az altatókat és nyugtatókat, akkor
tovább romlik az arány. Bármilyen céges vagy szülői értekezleten a
résztvevők negyede vagy még több ember szed naponta gyógyszert, hogy
nyugodtabb legyen és nyugodtabban viselkedjen.” Úgy tűnik, az Alzheimer-
kór is sokkal több nőt érint, ahogy az Egyesült Államok afroamerikai
közösségében is gyakoribb.4
Már akkor érdemes volna elgondolkodnunk mindezen, ha csak a legutóbb
említett adatot ismernénk, mert az is megmutat valami fontosat, ami
megmagyarázhatja a helyzetet. Végül is ez a könyv a ki nem elégített
gyerekkori szükségletek, a stressz és a trauma fiziológiai hatásait igyekszik
feltérképezni. Újra meg újra visszatérünk arra a már tudományos
szempontból is kétségbevonhatatlannak tekintett tényre, hogy az érzelmi
megpróbáltatások gyakran gyulladást vagy másfajta testi és lelki bajt
váltanak ki. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy bőrszínüktől és
osztályhelyzetüktől függetlenül, milyen terheket cipelnek és milyen stresszt
állnak ki a nők, amiben fekete polgártársainkkal osztoznak. Számomra
egyértelmű a válasz: valamennyien természetes célpontjai annak a
kultúrának, amely nem értékeli, hanem lefokozza, átformálja, sőt arra
kényszeríti őket, hogy elfojtsák a személyiségüket. Ha nem tévedek, akkor
joggal feltételezhetjük, hogy ha ezek a kényszerek találkoznak és
keverednek egymással, akkor a betegségek száma is növekszik. És ez így is
van, méghozzá jelentős mértékben.5
Az előző fejezetben az egészségügyi problémákat okozó rasszizmus és
társadalmi egyenlőtlenség biológiai beágyazódását vizsgáltuk. Most pedig
megtesszük a következő, logikus lépést, és szembenézünk azzal a stresszel,
amelyet a patriarchális társadalom okoz a nőknek. Ennek is komoly hatása
van, a test összes rendszerét, még az immunrendszert is megzavarja.
Egy torontói egészségügyi konferencián ismerkedtem meg azzal az
eleven, harmincnyolc éves manitobai tűzoltóval, akit Liz néven fogok
emlegetni, és aki elmesélte nekem a kálváriáját. Akkor már majd egy éve
nem dolgozott. Crohn-betegsége, a beleket érintő autoimmun betegsége volt,
amely már az 1. fejezetben, Glenda történetében is szóba került.
Fáradékonyság, véres széklet és hasi görcsök a tünetei. Amikor
meggyógyult, több poszttraumás stressztünet – bénító félelem, szörnyű
fantáziaképek és álmatlanág – jelentkezett nála. „Mindennap reszkettem –
mesélte. – Olyan dolgoktól rémültem halálra, amelyektől egyáltalán nem
kellett félnem. Elveszítettem az önbizalmamat, nem tudtam, mit reagáljak
bizonyos helyzetekben. Folyton elsírtam magam, és én sem értettem,
miért… de nyilvánosan is, miközben csináltam valamit. Öngyilkos
gondolataim voltak. És sok alkohollal fojtottam el a tüneteimet. Nem múlt el
nap ivás nélkül.”
Az, aki idáig elolvasta a könyvet, már nem fog meglepődni, ha megtudja,
hogy Lizt kiskorában trauma érte. Hétéves korában lett szexuális abúzus
áldozata, és az erőszak egész gyerekés kamaszkorában folytatódott. Tudjuk,
hogy a szexuális alapú trauma az elmében és a testben is nagyon sokféle kárt
okozhat, és a lányok nagyobb valószínűséggel kénytelenek átélni, mint a
fiúk. Ma már az sem titok, hogy kultúránkban a nők a gyerekkor elmúlta
után, magán-és szakmai életükben is folyamatosan szembesülnek
zaklatással. A #metoo mozgalom közelmúltbeli megjelenése végre fényt
derített erre a szörnyűségre, de a jelenség mindig is létezett. Amikor a
feleségem tizenhat éves volt, és egy fagylaltozóban dolgozott, hallotta,
ahogy a tulaj, aki a nagyapja lehetett volna, kuncogva odasúgja a fiának,
miközben elsétál mögötte: „Szívesen bejutnék a bugyijába.”
„Felháborodtam, undorodtam, és megrémültem – emlékszik vissza Rae. –
Még soha nem hallottam korábban ilyet, de gusztustalannak és
visszataszítónak találtam. Maradéktalanul tárgyiasított. Természetesen egy
szót sem szóltam.” Mondhatnánk inkább, hogy természetellenesen – de akár
így, akár úgy, a nők és lányok olyan gyakran kerülnek ehhez hasonló
helyzetbe, hogy az már teljesen „normálisnak” érződik. És ez az egész
világon így van.6 Ebben a túlszexualizált és fenyegető közegben hogyan ne
alakulna ki a nőkben a „megtámadott én érzése”, amelyet dr. Kenneth Hardy
a rasszizmus egyik mélyen bevésődő nyomaként azonosított, és hogyan
kerülhetnék el testi-lelki jóllétük sérülését?{117}
Egyre többet és többet hallunk azokról a veszélyekről, amelyeket a nők a
férfiak olyan hagyományos hűbérbirtokain kénytelenek elviselni, mint a
rendőrség és a tűzoltóság. Azok, akik vészhelyzetek elhárításán dolgoznak,
valamennyien ki vannak téve a másodlagos traumáknak, de Lizt a munka
közben elviselt mérgező maszkulinitás is komolyan megviselte, és
hozzájárult a bélgyulladásának és a mentális szorongásának a
kialakulásához. Számos tragédiának vált a tanújává, és ha ilyenkor
sebezhetőnek vagy gyengének mutatta magát, akkor kinevették és
lesajnálták. „Nagyon macsó világ volt – mesélte. – Akinek problémái
vannak, az csak terhet jelent. Ha beszélsz róla, főleg, ha nő vagy, akkor
tutyimutyinak neveznek. Nemcsak szóban bántanak, hanem megnehezítik az
életed. Tamponokat dobáltak az ágyamba. Nem is értem, miért. Valahogy a
nőiesség szimbólumának látták.” Ez a fajta gonoszkodás egyszerre sérti a
testet és a lelket. Egy női tűzoltókról szóló 2017-es tanulmány szerint a
munka közben elszenvedett zaklatás és fenyegetés öngyilkos képzelgésekhez
és még súlyosabb pszichiátriai problémákhoz vezet,7 de e következtetések
más, kevésbé férfi uralta szakmákban is érvényesek. És nemcsak a lelki,
hanem a testi egészség is sérülhet.8
Támadás esetén minden érző lény egyik egészséges reakciója a düh, ami
az evolúció során az agyban kialakult, fizikai és érzelmi határainkat védő
HARAG rendszer funkciója.{118} A fejezet elején álló, dr. Julie Holland
barátomtól származó mottó, amely szerint a nők az egészségük rovására
nyomják el magukban az indulataikat, pontosan megegyezik a
depresszióban, autoimmun betegségben és rákban szenvedő betegek között
szerzett tapasztalataimmal. Kultúránkban nem kizárólag a nők mondanak le
a természetes, spontán tiltakozás lehetőségéről, de az biztos, hogy őket
szélesebb körben, nagyobb erővel éri a tiltás. A hatás mélyebbre megy a
felébredő indulat elfojtásánál. Ahogy korábban már felvázoltam, az elfojtás
(ami nem azonos az elnyomással) tudatosodás nélkül zajlik, vagyis az
egészséges érzelmek a tudatos szint alá szorulnak: és amiről nem tudunk,
arról megfeledkezünk. „A lányoktól azt várják, hogy édesek és kedvesek
legyenek, úgyhogy a negatív érzelmeiket el kell tüntetniük – írja Holland. –
Ha viszont nem tudunk róla, hogy dühösek vagyunk, akkor nem is beszélünk
róla azzal, aki kiváltotta belőlünk az indulatot, és másképpen sem kezeljük a
problémát. Sírunk; eszünk; százféleképpen nyugtatjuk magunkat.”9
A tartós, nemi alapú szociális kondicionálás megerősíti a kisgyerekkor
önelnyomási mechanizmusait. Sok nő fogja be a száját önként. A
biztonságos és főként a bizalmas kapcsolatainak fenntartása érdekében
elhallgatja a gondolatait és az érzéseit. Az autentikus élmények folyamatos
megtagadása viszont végzetes lehet. Egy kísérlet során tíz éven keresztül
majd kétezer nő sorsát követték figyelemmel, és azok, „akik arról számoltak
be, hogy a házastársukkal kirobbanó viták során szinte soha nem mondják el,
mit éreznek, négyszer nagyobb eséllyel haltak meg, mint azok, akik
kimutatták az érzéseiket”.10 Ahogy otthon, úgy a munkahelyükön is. Egy
másik tanulmány szerint azoknál a nőknél, akiknek rosszindulatú főnökük
volt, az indulatok visszafojtása – ami természetes alkalmazkodás az olyan a
környezetben, ahol az érzelmek kifejezése elbocsátáshoz vezethet – fokozta
a szívbetegség kockázatát.11
Idézzük fel az 5. és 7. fejezetben felsorolt önmegtagadó jellemzőket,
amelyek hajlamossá tesznek a betegségre: a másokért végzett kényszeres és
önfeláldozó munka, a harag elfojtása, a társadalmi elfogadottsággal
kapcsolatos intenzív szorongás. Autoimmun betegségben szenvedőknél
mindig megtalálhatók ezek a személyiségjegyek, és a patriarchális
kultúrákban éppen ezeket nevelik bele a nőkbe. „Megtagadtam magam mint
személyiséget, megtagadtam a vágyaimat, az igényeimet – mesélte a
tűzoltóként dolgozó Liz. – Nem figyeltem rá, hogy mit akarok. A munkám
fontosabb volt, mint a saját szorongásom. Semmilyen szempontból sem
figyeltem magamra.”{119}
Az egyik egészségkárosító szerep, amelyet a nők gyakran vállalnak,
jórészt abból ered, hogy „nem figyelnek magukra”, mert mások igényeit
fontosabbnak tartják a sajátjuknál. Az orvosok nem veszik figyelembe ezt a
helyzetet, pedig az, ahogy a társadalom normális működése megsarcolja a
nők egészségét, komoly veszélyt rejt magában. A következőkben még
visszatérünk erre.

A nők szexualizálása szintén egészségkárosító hatású. Ha valakit annyira

értékelnek, amennyire valaki más használni tudja, azzal a személyisége ellen
vétenek. Lányok és nők gyakrabban kerülnek ilyen helyzetbe, miközben
még arról a csábító elképzelésről is meggyőzik őket, hogy ily módon
hatalomra tehetnek szert. Alanis Morissette, a neves kanadai énekes-
dalszerző mesélt nekem a „részegítő erőről”, amelyet akkor érzett, amikor
fiatal popsztár és tévés celeb korában a férfiak rá irányuló figyelme szexuális
árnyalatot kapott. „Bárhova mentem, az eszem, vagy az, hogy emberi lény
vagyok, egyre kevesebbet, néha meg semmit sem számított. De közben
hirtelen ott volt a hatalom a kezemben, amelyet, ha tárgyiasítottak vagy
szexualizáltak, használhattam. Bizonyos szempontból csábító volt, hogy
erősebb lettem, hogy vonzónak találtak, vagy egyszerűen jogi értelemben
megerőszakoltak.{120} Volt benne valami, amit erőnek hittem. Fiatal voltam, és
kábé úgy láttam ezt az egészet, hogy »mindegy, honnan kapom, elfogadom a
hatalmat«.” Ne feledkezzünk meg róla, hogy mindez évtizedekkel azelőtt
történt, hogy megjelentek volna az OnlyFans típusú online platformok,
amelyeken fiatal nők félreérthetetlenül nyílt tartalmakat osztanak meg
mindenféle (főleg férfiakból álló) előfizetőiknek. A The New York Timesban
– méghozzá az üzleti rovatban – megjelenő egyik cikk címe mindent elárul:
„Munkanélküli, a meztelen képeit árulja a neten, és még mindig kevés a
pénze.”12
A fiatalok egyre gyakrabban szerzik első szexuális információikat túl
könnyen elérhető online pornófilmekből. És nem viktoriánus erotikáról vagy
a mostohaapánk Hustler-gyűjteményéről van szó. Gail Dines szociológus, a
Pornland című könyv szerzője szerint jelenleg a netes pornó legnépszerűbb
(értsd: legjövedelmezőbb) formáját a szakmában „gonzónak” nevezik: a
műfajt „hard-core, bántalmazó szex jellemzi, amelynek során a nőket
megalázzák és lealacsonyítják”.13 A szex fizikailag erőszakos, érzelmileg
ellenséges ábrázolását egyre fiatalabbak nézik – a legtöbb forrás szerint az
első találkozásra körülbelül tizenegy éves korban kerül sor.
A lányoknak a szexualitás és saját lealacsonyításuk közötti kártékony
összemosódással kell megküzdeniük. Dines azt is megjegyzi, hogy a női és
lánymagazinok egyre több cikkükben tanácsolják olvasóiknak, hogy
képességeik változatossá tételével, vagyis valaki másnak, általában egy
férfinak szerzett örömmel húzzák a lehető legtöbb hasznot a kulturális
változásokból. A lányokat arra biztatják, hogy ne önmaguk természetesen
működő vagy éppen formálódó kifejezéseként, hanem a partner figyelmének
felkeltése, majd megtartása eszközeként tekintsenek a szexualitásra, és így
tegyenek szert az elnyomó hatalmi struktúrában némi előnyre. Ha az abuzív
szex normalizálása találkozik a közösségi médiában a figyelemért folyó
harccal, az hátborzongató eredménnyel jár. 2020 nyarán nyilvánosságra
került egy „TikTok-kihívás”, kamasz lányok osztották meg „szeretkezés után
a véraláfutásos, sebhelyes végtagjaik képét, mert megpróbálták felülmúlni a
Netflix 365 nap című emberrablós pornóját”.14 Közben sok fiú azt tanulja a
pornóból, hogy az öröm a dominanciából, a szerető érzések kizárásából ered.
A gyengéd érzések elfojtása természetesen a férfi traumáinak a jele, és
egyedül a mások iránt érzett empátia csökkenéséhez vezethet – különösen
akkor, ha annak a másiknak van valamije, amire vágyunk: a randierőszak és
a beleegyezés nélkül zajló szexuális agresszió minden esetben ebből a
helyzetből fakad.

A patriarchális kultúrák súlyos terheket raknak a nőkre, e terhek pedig

megnyirbálják és korlátozzák a nők autentikus önmegvalósításának
lehetőségeit: mindez régóta egyértelmű – a nők számára. 1792-ben a
harminchárom éves Mary Wollstonecraft meghökkentően radikális könyvet
adott ki A Vindication of the Rights of Woman (A nő jogainak védelmében)
címen, amelyben azt írja, a nőket „úgy formálták, hogy művi jellemet
öltsenek magukra, még mielőtt tulajdonságaik erőre kaphatnának”.15
Majdnem pontosan kétszáz évvel később Andrea Dworkin, a
tántoríthatatlanul radikális feminista gondolkodó halálos pontossággal
fogalmazta meg a patriarchátus keretei között női testben töltött élet húsba
vágó lényegét: „Önmagunk elveszítése fizikai valóság, és nem csak vad
lelkizés; de ha fizikai valóság, akkor hátborzongató és szélsőséges: a test
integritásának, működő-és életképességének szó szerint értendő
pusztulása.”16 Nem vagyok biztos benne, hogy Dworkin ismerte az állítását
alátámasztó tudományos tényeket, de a „szó szerint értendővel” telibe talált.
Hogy Dworkin kifejezésével éljek, önmagunk elveszítése elsősorban a
nők osztályrésze, mert a család gazdasági és fizikai szükségleteinek
ellátásában játszott szerepük mellett a családtagjaik érzelmi igényeiről is a
saját kárukra kell gondoskodniuk. A gondoskodás kultúránkban elsősorban
női feladat. A manapság használatos érzelmi munka kifejezés pontosan jelzi
e kívülről rájuk kényszerített, nyomasztó felelősség munkavégzés-
szerűségét. Elég sok érv szól amellett, hogy ez a feladat még a
házimunkához és a gyerekneveléshez képest is végtelen.
A nők gyakran érzelmi ragasztóanyaggá – vagy ha úgy jobban tetszik,
kötőszövetté – válnak, mert ők tartják össze szűkebb és tágabb családjukat
vagy kis közösségüket. Nem véletlen, hogy a férfiaknál jóval gyakrabban
szenvednek a kötőszövet valóságos betegségeitől, amelyek közt ott van a
lupusz, a reumatoid artritisz, a szkleroderma, a fibromyalgia, valamint ezek
változatai. Vagyis ahogy korábban már sok szó esett róla, számos más
krónikus betegséghez hasonlóan ezúttal sem a megbokrosodott egyéni
fiziológia ad jelzést magáról, hanem társadalmi folyamatok hatása
jelentkezik.
Nem titok, hogy az ápolási munka gyengíti az immunrendszert. Aki
például Alzheimer-betegekről gondoskodik – elsöprő többségükben nők –,
annak számottevően legyengülnek az immunfunkciói, rosszabbul
gyógyulnak a sebei, gyakrabban küzd légzőszervi betegségekkel, és nagyobb
eséllyel válik depresszióssá, mint a hozzá hasonló, de más foglalkozást
választó kortársai.17 És a gondoskodással járó stressz nem csak az
immunfunkciókat gyengíti. Vérvizsgálatokkal kimutatták, hogy az érzelmi
problémákkal küzdő gyerekek anyjának abnormális kortizolértékei és
rosszabb anyagcseréje van, valamint a zsír is egészségtelenül oszlik el a
testében.18 Ahogy a 4. fejezetben is említettem, a telomerjeik is
lerövidülnek, ami gyorsabb öregedéssel fenyeget.
A Covid–19-járvány csak megerősítette azt az igényt, hogy aki másokról
gondoskodik, az nyomja el önmagát, és tudomást se vegyen a saját
érzelmeiről. „Az anyák társadalmunk »lökhárítói«” – állította a The New
York Times egyik cikkének címe 2020 októberében. Egy férjezett nők
körében végzett felmérés szerint a gyereknevelés is jelentős stresszforrás,
mert a nők magukban tartják a frusztrációjukat. Az anyák nem kérik meg a
házastársukat, hogy segítsenek többet otthon, hanem „magukat hibáztatják a
konfliktusokért, és a saját felelősségüknek tekintik az elhárításukat. Ennek
részeként sokan felmondanak a munkahelyükön, antidepresszánsokat
kezdenek szedni, vagy elfojtják a Covid–19-cel kapcsolatos félelmeiket.”19
„A sok pluszmunka jelentős hatást gyakorol a nők egészségére – mondta
ki Caroline Criado Perez a Láthatatlan nőkben, a szociális, gazdasági,
kulturális élet, oktatás és akár az egészségügy szinte valamennyi
részterületén tapasztalható, a férfiaknak kedvező rejtett részrehajlásról szóló,
díjnyertes könyvében. A férfiak és nők között aránytalanul megoszló ház
körüli munkákkal kapcsolatban egy nagyon érdekes példát említ: „Már
régóta tudjuk, hogy a nőknek (különösen az 55 alatti nőknek) rosszabb a
szívműtét utáni prognózisuk, mint a férfiaknak. De csak egy 2016-os
kanadai kutatás tárta fel, hogy a különbségek mögött álló egyik faktort a nők
gondoskodási terhei jelentik. Észrevették, hogy a bypassszívműtéten átesett
nők általában rögtön a beavatkozás után visszatérnek gondozói
szerepkörükhöz, míg a férfiak nagyobb eséllyel részesülnek maguk
gondozásban.”20
Társadalmunk úgy erősíti meg a férfiakban azt az érzést, hogy joguk van a
nők gondoskodására, amit szinte lehetetlen pontosan megfogalmazni. Arra
gondolok, hogy a nők gépiesen anyáskodni kezdenek férfi partnerük fölött,
olyan érzelmi támogatást nyújtanak neki, amely számos heteroszexuális
kapcsolat láthatatlan habarcsa: e mélyen tradicionális szokás pontosan
jellemzi társadalmunk genderviszonyainak rendíthetetlenségét, és azt, hogy
mennyire nehéz kilépni belőlük. Vannak férfiak, akik csak akkor veszik
észre, milyen gondoskodásban van részük, amikor nem kapják meg, például
mert a társukat más foglalja le, ilyenkor aztán rögtön megharagszanak vagy
megsértődnek. Ha gyerek születik egy családban, annak gyakran ez lesz a
következménye. Sok nő panaszkodott már nekem arra, hogy elég megfáznia,
a párja máris távolságtartóvá válik, és bünteti őt. Családorvosi munkám
során többször megfigyeltem, hogy a gyereknek kevesebb anyai figyelem
jut, ha a férj azt várja el a társától, szentelje neki az anyáskodásra szánt
energiáinak egy részét. (Azt mondanom sem kell, hogy amikor az apa a
párjával kialakított kapcsolatban infantilis szerepet vesz fel, a gyerekeivel
meglévő harmonikus viszonya is sérül.) Az anya gyakran kedvetlenné válik,
és fizikai vagy mentális tünetek jelentkeznek, amelyek azt jelzik, hogy a
teste lázad a túlterhelés ellen, de ezzel csak további feszültségnek teszi ki
önmagát és azokat, akikről gondoskodik.
Beismerem, hogy amit „családorvosi munkám során többször
megfigyeltem”, az nálunk otthon is hasonlóan játszódott le, különösen akkor,
amikor még kicsik voltak a gyerekeink. És nem lennék őszinte, ha azt
mondanám, hogy mindezt már magunk mögött hagytuk. Megkérdeztem erről
Raet, e téma legnagyobb szakértőjét. „Olyan, mintha én lennék felelős a
benned lévő feszültségért, és nem végeztem volna el a munkám – válaszolta.
– Negatív szűrőn keresztül nézel, mintha rajtam múlt volna valami. Úgyhogy
engem is mardosni kezd a kétség. Óvatosabban közelítek hozzád, kezdek
úgy bánni veled, mint a hímes tojással. Lehangolt, elidegenedett, magányos
leszek. Sértődött is vagyok, ami stresszt és frusztrációt vált ki belőlem.” És
következett a szakértő diagnózis: „Azt hiszem, a férfi frusztrációjának egyik
része anyaellenes harag, amely a nőre irányul – vonta le Rae a
következtetést. – A nő dolga, hogy óvja a férfi boldogságát. A férfi nem
választja szét a nőt a nőre irányuló haragjától és a vele kapcsolatos
frusztrációtól – a nő tárggyá válik számára.”
Amikor dr. Julie Hollanddel beszélgettem erről, ő is megerősítette, hogy a
nők esetében aránytalanul gyakori szorongás és depresszió jórészt abból
származik, hogy elnyelik a férfiak dühét, miközben viselik e düh
enyhítésének kulturálisan rájuk kényszerített felelősségét is. Ebben az
értelemben mindkét nem nevében a nők veszik be az antidepresszánsokat és
az anxiolitikumokat (a szorongáscsökkentő gyógyszereket). „A lányok
rengeteg nyílt és bújtatott üzenetet kapnak azzal kapcsolatban, hogy akkor
fognak boldogulni, ha nem ellenkeznek, békességre törekednek, és
gondoskodnak róla, hogy mindenki más elégedett legyen – mondta. – Tudja,
látják az anyjukat. Én tényleg láttam, hogy az anyám pont így működik az
apámmal: vacsorát készít, mosogat, mos. Kikészíti az újságot vacsora
utánra… Az ember magára vállalja mások fájdalmát. Emlékszem, amikor
randizni kezdtem a későbbi élettársammal, Jeremyvel, olyasmiket mondtam
neki, hogy »ha félsz, vagy ha megijeszt valami, én majd kivezetlek a
fényre«.” Ez nagyon ismerősen hangzott. Több mint fél évszázaddal ezelőtt
Rae pont ugyanezt a feladatot vagy talán úgy is mondhatnám, terhet vállalta
magára. „Amikor először találkoztunk – idézi fel –, láttam benned a fényt, és
láttam az árnyakat is. Meg akartalak gyógyítani. Ki akartam űzni belőled a
sötétséget.” Finoman fogalmazva, nem éppen irigylésre méltó vállalás.
Kate Manne kortárs feminista filozófus, a Cornell Egyetem Filozófia
Tanszékének docense és számos izgalmas könyv szerzője a Down Girl – The
Logic of Misogyny (Engedelmes kislány – A nőgyűlölet logikája) című
munkájában megteremtett egy fogalmat, amely segíthet leírni a nők
kötelezettségeit és a velük szembeni elvárásokat: női kódolású áruk és
szolgáltatások – ezeket mindig a nők nyújtják. Köztük van a „figyelem,
érzelem, tisztelet, szimpátia, szex, gyerekek (értsd: társadalmi, ház körüli,
szülészeti és érzelmi szempontból)… búvóhely, nevelés, biztonság,
megnyugtatatás, vigasz”. Ezekkel állnak szembe a férfikódolású előnyök és
privilégiumok, amelyek mindig a férfinak járnak. Például a „hatalom,
presztízs… rang, elismerés, becsület… hierarchikus helyzet, karrier,
szerelem, odaadás és a státusz megerősítése azzal, hogy egy jó státuszú nő
hűségét élvezi stb.”.21 Nem nehéz megtippelni, hogy e két csoport közül
melyik követel meg és nemz (véletlen szóvicc) több önelfojtást,
önfeláldozást és stresszt. Arról se feledkezzenek meg, hogy Manne itt
viszonylag privilegizált helyzetben lévő nőkről beszél. Sokan mások
nemcsak a társadalmi nemükből következő feladatokkal, hanem a
szegénység, a magányos gyereknevelés és a faji megkülönböztetés terheivel
is kénytelenek megküzdeni. Láttuk már, mennyit árt az egészségnek, amikor
a különféle nehézségek összeadódnak.

Amikor patriarchátusról beszélek, nem egyes férfiak tudatos igényeire vagy

akár tudatos szándékaira gondolok, hanem egy hatalmi rendszerre. Habár a
patriarchátus ősi, a civilizáció hajnalával egyidős jelenség, a kapitalizmus a
saját igényeinek megfelelően átalakította: ez valósul meg a gazdaságban, a
politikában, az összes társadalmi intézményben és az otthonainkban is. A
férfiak is fizetnek érte, de közben élvezik az őket a nők fölé emelő rendszer
kétes előnyeit. Ha a nőmet olyan tárggyá redukálom, amelynek célja az
elégedettségem fenntartása, milyen szerepet osztok magamra? Egy
tehetetlen, kiszolgáltatott gyerekét, akinek attól függ az érzelmi jólléte, hogy
anyuci hajlandó-e kielégíteni egyértelművé tett igényeit. Ez a felnőtt-testbe
bújtatott gyerek felvág, panaszkodik, duzzog és követelőzik. Sosem
jóllakott, sosem elégedett. A maga módján a pár mindkét tagja
kiszolgáltatott.
A férfiak is szenvednek, részesei a patriarchális körforgásnak, egyszerre
okok és okozatok. A sérülékenység tabuja különösen és súlyosan károsítja a
férfiakat meg a nőket is. Az indulat a férfiak számára talán inkább
megengedett, de a szomorúság, a fájdalom vagy a „gyengeség” – amely nem
más, mint hogy az ember elismeri a saját határait – már nem. Sok harcedzett
veteránnak kellett túllépnie ezen a patriarchális szabályon, amikor
szorongással, depresszióval, öngyilkos késztetéssel és a poszttraumás stressz
más megnyilvánulásaival küzdött, hiszen ezektől a problémáktól csak akkor
szabadulhatott meg, ha nyíltan vállalta a sebezhetőségét. A mérgező
maszkulinitás a feminin rész elfojtásához hasonlóan halálos. Sokféle módon
lehet az áldozatául esni: az alkoholizmus, más anyagok használata, a
munkamánia és az öngyilkos hajlam{121} is köztük van. Valamennyi olyan
menekülés vagy védekezés, amit a kiszolgáltatottság, a bánat és a félelem
tesz szükségessé.
„Kultúránkban leválasztással nevelünk férfit a fiúkból – fogalmaz Terry
Real pszichoterapeuta. – Megtanítjuk, hogy leváljon az érzéseiről, a
sebezhetőségéről és a többi emberről, azután az egészet elnevezzük
autonómiának és függetlenségnek. Ez traumatikus seb, ami rejtve marad,
mert ezt várja el a kultúránk. Szinte kimondhatatlan.” I Don’t Want to Talk
About It – Overcoming the Secret Legacy of Male Depression (Nem akarok
beszélni róla – Túllépés a férfidepresszió titkos örökségén) című könyvében
a férfiak gyengeségéről és érzékenységük megtagadásáról beszél.
„Számomra az érzékenységnek a traumához és az emberi minőség elleni
parancshoz van köze – mondta. – A [mérgező] maszkulinitásnak a
sebezhetetlenség a lényege. Minél sebezhetőbb valaki, annál lányosabb.
Minél sebezhetetlenebb, annál férfiasabb. Vagyis el kell nyomni az emberi
létezéssel együtt járó gyengeséget, az egyszerű emberi kiszolgáltatottságot.
A férfiak megpróbálnak egy olyan szabvány szerint élni, amely nem emberi,
és folyamatosan gyötri őket az érzés, hogy sosem lesznek képesek felnőni
hozzá.” Erről azok a tűzoltók jutottak eszembe, akik tamponokat dobáltak
Liz ágyába, és a túlérzékenységével akarták megszégyeníteni a
kolléganőjüket, miközben a saját érzékenységük miatt szégyenkeztek.
„Azok, akiket én kezelek, mind nagyon sikeresek a saját területükön,
sokat elértek a világban, a személyes életük viszont igazi rémálom” –
mondta Real. A férfidominancia mindkét irányban sokba kerül, és minden
jel szerint kevesebb haszonnal jár, mint kárral.
 24. fejezet

Ami nekik fáj, nekünk is fáj

Politika és trauma

Bennfentes politikai körökben szinte mindegyik

politikust nehezen kezelhető vagy akár sérült
embernek tekintenek, akit azért kell mégis elviselni,
mert megválasztották.
Michael Wolff:
Landslide – The Final
Days of the Trump
Presidency
(Földcsuszamlás –
Trump elnökségének
utolsó napjai)

Közös utazásunkat egyéni és sejtszinten kezdtük, és most megérkeztünk a

biopszichoszociális hagyma legkülső rétegéhez: a politikához. Nem kizárt,
hogy azt kérdezik maguktól: mi köze ennek könyvünk főtémáihoz – a
betegséghez, egészséghez és traumához? Mit számít ez? Ahogy mondani
szokták: minek ebbe belekeveredni?
Bárhol áll is az ember a politikai spektrumon, hamar rájön, hogy
manapság a politika és a körülötte működő médiakultúra mérgezőbb, mint
valaha. Igaz, az aktuális közéleti események a falusi botrányoktól a világ
nagy dolgaiig mindig a beszélgetések alapelemei voltak, de mára olyan
robbanásveszélyessé váltak, hogy gyakran úgy tűnhet, képtelenség szót
értenünk egymással. Nem véletlen, hogy egyre többen – egy felmérés szerint
az amerikaiak hatvan százaléka – félve tekint a közös családi ünnepek elé.1
A Nebraska–Lincoln Egyetemen dolgozó szerzők szerint „igen sok amerikai
érzi úgy, hogy ha figyelni kezd a politikára, az a testi egészségének rovására
megy, és még többen jelezték, hogy a politika érzelmi terhet jelent számukra,
és barátságok mentek tönkre miatta”.2 Talán nem is tudják, mennyire igazuk
van. Dr. Elissa Epel telomerkutató (lásd 4. fejezet) Megviseli a politika?
Lehet, hogy a teste is gyorsabban öregszik miatta című cikkében azt állítja,
hogy a politikának felróható allosztatikus kopás az egészséget fenntartó
kromoszómaszerkezeteket is lerövidíti.3 Egy Washington környéki
pszichológus még nevet is adott ennek a kórnak: „vezércikkstressz-
szindróma”.4
A politikai élet toxicitása nem okozna ekkora gondot, ha legalább egy
pillanatra békén hagyna minket. De a telefonunk kézi stresszgéppé vált:
legyenek banálisak vagy húsba vágók, folyamatosan friss hírek miatt zizeg,
megállás nélkül konfliktusokról és bizonytalanságról tudósít – többnyire
csupa olyasmiről, amit úgysem tudunk befolyásolni. A közösségi média
hírfolyama olyan bőséges, hogy alig megy le a torkunkon, sőt, még annál is
bőségesebb. Nincs megállás.
Nem mintha nem volna megoldás: valószínűleg mindannyian át tudnánk
úgy állítani például a hírfogyasztási szokásainkat, hogy eredményesebben
szűrjük ki a gyűlölködést, a kicsinyességet, a szorongást, a pusztulást.
Figyelhetnénk jobban másokra, fordulhatnánk több empátiával azok felé,
akikkel nem értünk egyet. Alkalmazhatnánk szigorú mindfulnessrendet: a
hírek átpörgetése előtt és után minden alkalommal, kivétel nélkül öt perc
mélylégzést. Mindez igen hasznos volna. De csupán félmegoldást jelentene.
Szerintem van valami, ami a sokat kárhoztatott, a szemünk előtt növekvő
elvakultságon, polarizáción és radikalizáción túl és alatt történik.
Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika terepét –
a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a kiváltságosabbakat
valahol a kettő között) –, annál tisztábban látom, hogy a sérültek
megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a többi traumatizált élére
állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül tartósítják a traumatizáló
társadalmi körülményeket. A sok pózolás, okoskodás és politizálás alatt
mindig láthatatlan érzelmi áramlatok húzódnak. Ezt természetesen nem
tudom bebizonyítani. A szociálpszichológia nem kínál olyan egyértelmű
tényeket, mint a természettudomány. Csupán annyit tehetek, hogy felhívom
mások figyelmét, előadom a meglátásaimat, példákat sorolok, ahol lehet,
kutatásokat végzek, azután bízom benne, hogy mindenki maga folytatja a
nyomozómunkát. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos kérdésről van szó –
és nem csak azért, mert a trauma érzelmek könnyen lángra lobbanó
üzemanyagát pumpálja a családi ebédlőasztalok körül már amúgy is
indulattól szikrázó vitákra.
Kezdjük azzal, hogy a politikai kultúra az egyik lehetséges terep, ahol a
mérgező mítoszok hétköznapi igazsággá – normálissá – válnak. A politikai
élet elválaszthatatlan a társadalmi karaktertől, amelyről már beszéltünk: az
elvárt jellemvonások azon készletéről van szó, amely lehetővé teszi az
embereknek, hogy egy adott rendszeren belül könnyen működjenek, még
akkor is, ha e jellemvonásokba szó szerint bele lehet betegedni. Ugyanez
igaz azokra is, akik a kormánykereket tartják. Egy olyan társadalom, mint
amilyen a miénk, a vezetőitől is megkövetel bizonyos hajlamokat és
nézeteket – összefoglalva nevezzük őket politikai karakternek –, amelyek
nélkül, ismerve a munkaköri leírásukat, nem arathatnak sikert. Azok a
tulajdonságok, amelyek elsősorban alkalmassá tesznek rá valakit, hogy
magától értetődő módon kormányozza a társadalmi-gazdasági rendszert a
traumatizálódás felé, egyúttal érzéketlenné is fogják tenni az érzelmi élet
fontos szempontjaira, vagy teljesen megfosztják az együttérzés képességétől.
A folyamat mindig kora gyerekkorban, az énképpel kezdődik. Lehetnek
kivételek, de én nem találkoztam sokkal, különösen nem a hatalom legfelső
köreiben.
Amikor a trauma a politika színpadán mutatkozik meg, az súlyos terhet ró
mindenkire és a bolygónkra. Elvégre a politikusok politizálnak, és a politika
hozza létre vagy stabilizálja azokat a kulturális körülményeket, amelyekről
tudjuk, hogy károsítják az egészségünket. Hogy mennyire veszünk tudomást
a politikusok vagy közemberek által a politikai diskurzusba emelt
traumákról, vagy mennyire vagyunk rá vakok, az megjelenik a világban,
amelyben így is, úgy is élnünk kell. A betegség az individuális test eszköze
arra, hogy figyelmeztessen, valamit másképpen teszünk, mint ahogy a
természetünk kívánná; az olyan társadalmi bajok, mint például az addikció,
vagy az olyan globális katasztrófák, mint a klímaváltozás, azt jelzik, hogy a
teljes társadalomban csúszott félre valami. De ezt jelzi a politikát általában
körülvevő beletörődés és cinizmus, a néha már nevetséges mértékben
elharapózó gyanakvás meg az az indulat is, amely mindenfajta közéleti
diskurzusba beleivódik, legyen szó választásokról, abortuszról vagy
járványkezelésről.
A kitalációkra hivatkozó vakcinapánik például nem azonos az egészséges
kételkedéssel. De a vakcina vagy a karantén hatásosságát
megkérdőjelezőkkel szemben gyakorolt gőgös álszentség sem egyenlő a
felelősségteljes állampolgári hozzáállással. Traumatizált emberekkel
folytatott munkám során azt figyeltem meg, hogy nem csak az számít, amit
az emberek gondolnak, az az érzelmi empátia is sokat elmond a belső lelki
életükről, amellyel beszélnek és cselekszenek – az, hogy kik ők, és milyen
módon léteznek. Ha anélkül értelmezzük, amit mondanak vagy gondolnak,
hogy figyelembe vennénk a bennük dolgozó energiákat, akkor pont a lényeg
mellett megyünk el. Ugyanez a szociopolitikai szférára is igaz: ha meg
szeretnénk érteni, hogy egyes emberek és csoportok miért abban hisznek,
amiben, és miért úgy viselkednek, ahogy – márpedig, ha tudni akarjuk, mi
következhet mindebből, fontos megértenünk őket –, akkor késznek kell rá
lennünk, hogy az extrém érzelmi reakciókon túl a trauma sebhelyeit is
észrevegyük. Nagyon megnehezíti ezt a kihívást, ha ragaszkodunk ahhoz a
nézőponthoz, hogy csak nekünk lehet igazunk, őket pedig csak hibáztatni
kell – egy okkal több, hogy ne hátráljunk el a feladat elől.
Mindez nem csak elmélet. A traumatikus gyerekkori élmények közvetlen
összefüggésben állnak a felnőttkori politikai orientációval. Michael Milburn,
a Massachusettsi Egyetem emeritus pszichológiaprofesszora fedezte fel,
hogy minél szigorúbbak voltak valakivel kisgyerek korában a szülei, annál
nagyobb valószínűséggel fog autoriter és agresszív közéleti folyamatokat
vagy jelenségeket támogatni, például kiáll a háború, a szigorú
büntetőjogszabályok és a halálbüntetés mellett. „A gyerekkorban
elszenvedett testi fenyítést a diszfunkcionális családi környezet jelének
tekintettük – mondta a professzor. – Akiket sokat vertek gyerekkorukban,
azok inkább támogatták a halálbüntetést, ellenezték az abortuszt, és pártolták
katonai erő alkalmazását; ez elsősorban a férfiakra igaz, különösen abban az
esetben, ha soha nem jártak pszichoterápiára.” Az utolsó megállapítás
különösen felkeltette az érdeklődésemet. „A pszichoterápia – magyarázta
Milburn – az önvizsgálat, az önreflexió lehetőségét szólítja meg.”
Politika és trauma összefüggése nem új gondolat. Alice Miller, a neves,
lengyel származású svájci pszichoterapeuta már évtizedekkel ezelőtt
kimutatta, hogy miképpen készítették elő a Németországban sokáig divatos
szigorú gyereknevelési szokások a nácizmus autoriter alapmintáinak
kialakulását. A német náci vezetők, de főleg az olyan szörnyű pszichopaták,
mint Adolf Hitler és Hermann Göring, sokat szenvedtek és tűrtek
gyerekkorukban, és ő meggyőzően érvelt amellett, hogy ez döntően
befolyásolta a lelki-érzelmi életüket, ebből következően pedig a politikai
céljaik kialakulását. „Senkit sem találtam a Harmadik Birodalom vezetői
között – írta For Your Own Good – Hidden Cruelty in Child-Rearing and the
Roots of Violence (A saját érdekedben – Rejtett kegyetlenség a
gyerekkorban, és az erőszak gyökerei) című könyvében –, akit nem
szigorúan, hidegen neveltek volna.”5 A szigorú és hideg más
megfogalmazásban a traumatizáló: elvégre Miller nem olyan otthonokra
gondolt, ahol kedves szülők szigorúan megszabják, hánykor kell villanyt
oltani, hanem olyan környezetre, amely bevési a gyerekbe, hogy félelemmel
nézzen a világra, és elvárja tőle, hogy érzéketlenül tekintsen a szenvedésre –
a sajátjára is.
Vezetőink tudatküszöb alatt maradó, az emberi természetre, a világra és
benne a saját pozíciójukra vonatkozó elképzelései, valamint a tetteiket
formáló tudattalan impulzusok komolyan befolyásolják a politikai nézeteiket
– vagyis a mi életünket és környezetünket. Nem ők akarták a nehéz
gyerekkort, amely meghatározza, hogyan tekintsenek a világra, és nem
irányítják azokat az érzéseiket, amelyek előírják számukra, hogy
évtizedekkel később mit érezzenek az univerzummal, valamint
embertársaikkal kapcsolatban, és mihez kezdjenek velük. És mégis, ahogy
Sue Gerhardt brit pszichoterapeuta rámutatott, „ritkán kezeljük közéleti
szereplőink mélyben meghúzódó pszichológiai és érzelmi folyamatait vagy a
kultúránkat egyetlen, teljes entitásként”.6
Vizsgáljunk meg röviden két, politikai ellenfelekből álló párost – az elsőt
Kanadában, a másodikat az Egyesült Államokban –: mind a négyen
milliókat győztek meg arról, hogy óriási hatalmat bízzanak rájuk.
Mindannyiukat olyan tulajdonságok teszik vonzóvá és szörnyűvé – attól
függ, ki nézi őket –, amelyek kora gyerekkori traumáik öntőformájában
születtek.
A saját országomban az egykori miniszterelnököt, Stephen Harpert
nagyon sok konzervatív szavazó tisztelte érzelemmentes nézeteiért, a
bűnözőkkel szembeni szigoráért, a klímatudomány háttérbe szorításáért,
valamint azért a nézetéért, hogy az addikció bűnös döntés – miközben
haladó polgártársaik pont ezek miatt becsmérelték őt. Harper úgy
emlékezett, hogy idillikus volt a gyerekkora, habár szigorú apja minden
semmiségért leszidta, a nagyapja pedig évekkel korábban titokzatos
körülmények között eltűnt, és sosem találták meg. Nagyon egyet tudok
érteni Jim Coyle-nak, a Toronto Star újságírójának megjegyzésével, mely
szerint bárhogyan látja is utólag Harper, „nem nehéz elképzelni, mennyire
nyomasztó lehetett egy ilyen apafigura mellett felnőni”.7 Életrajzírója szerint
egykori miniszterelnökünk „autokratikus, titkolózó és kegyetlen”, korábbi
vezérkari főnöke szerint pedig „gyanakvó, titkolózó, bosszúvágyó, akire
jelentéktelen semmiségek miatt hirtelen őrült dührohamok törnek rá”. Egy
kanadai újságíró egyszer Stephen Harper „élettelen, szociopata szeméről” írt,
egy kollégája pedig „dermesztő és kifürkészhetetlen” emberként jellemezte.
Egy gyerek sem születik élettelen szemmel: ha valaki így néz ki, akkor az
azt jelzi, hogy nagyon megrémült, mert olyasmit kellett látnia, ami
elborzasztotta fiatal lelkét.
Harpert egy egészen más kisugárzású, végtelenül rokonszenves ember
követte az ottawai parlamentben. Justin Trudeau-t mindenki a meleg
hangjáról, az elfogadást előtérbe helyező elképzeléseiről ismeri. Több
sajtótájékoztatón is eleredtek a könnyei, például akkor, amikor Kanada egyik
nagy rockzenésze 2017-ben agytumor áldozata lett.8 Nincs abban semmi
rossz, ha egy politikus megmutatja, mennyire sebezhető – bárcsak
természetesebb volna az ilyesmi! –, de ahogy sokan mondták, van Trudeau
rokonszenves személyiségében valami hiteltelen, szinte kenetteljes.
Nemrégiben buzgó bocsánatkérésre kényszerült, mert a bennszülött népeink
meghurcolásáról megemlékező első ünnepnapon, bár régebben szörnyű
bűnbánatot mutatott az ügyben, családi kirándulásra indult.{122} Az ilyen
erkölcsi és érzelmi tompultság traumatizált gyerekkort jelez. Justin olyan
családban nőtt fel, amelyben az apa – Pierre, a 60-as, 70-es évek kimagasló
képességű, de hirtelen haragú miniszterelnöke – kizárólag a munkájával,
társadalmi állásával és férfiasságával foglalkozott. Justint kiskorában a női
bájak iránt igencsak fogékony apánál harminc évvel fiatalabb anyja nevelte.
Az anya sokat veszekedett a férjével, és gyakori rosszkedvét bipoláris
rendellenesség fokozta. Néha mániás jókedve támadt, és zavarba ejtő
erotikus kalandokba keveredett, többek között Mick Jaggerrel. Jelenlegi
miniszterelnökünk úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy „majd
meghaltam… hogy kis varázslatot kuruzsoljak bele minden pillanatba,
amelyet együtt töltött a család”.9 Bevallom, csak ötletekkel dobálózom –
sem Trudeau, sem más politikus nem kért fel tanácsadójának –, de azt a
feltételezést sem tartom túlzásnak, hogy nehéz gyerekkora miatt vált az
émelyítő édeskésség és a felszínes hízelkedés mesterévé.
Azt szokták mondani, hogy – célközönsége, elvei vagy személyisége
alapján – nem is különbözhetne jobban két ember egymástól, mint 2016
amerikai elnökjelöltjei, Donald J. Trump és Hillary Clinton. A különbséget
könnyű észrevenni, a hasonlóságok finomabbak, de tanulságosak.
Mindkettejük támogatóit meglepheti, ha elolvassák a Scientific Americanben
2016-ban megjelent elemzést arról, hogy a pszichopátia megállapításához
szükséges tulajdonságok közül hányat találnak meg vezető politikusokban.
Az egyik ilyen a „hidegszívűség” – ennek a mérése során Trump és akkori
ellenfele is a lista felső ötödébe került.10
Donald Trump rajzfilmfigura-személyisége, a káosz, amelybe az Egyesült
Államok politikai rendszerét taszította, és a vezetését kísérő kulturális
viharok könnyen feledtetik, hogy milyen szomorú, rengeteg sebet hordozó
ember is az exelnök valójában. Egy őt átlagosnál sokkal jobban ismerő nőre,
pszichológus unokahúgára, Mary Trumpra volt szükség ahhoz, hogy
keresztüllássunk a káoszon, és az anyag sötét lényegéig hatoljunk. Mary
2020-as leleplező életrajza, a Túl sok és sosem elég – Avagy hogyan
teremtette meg a családom a világ legveszélyesebb emberét segítségével
érthettük meg, hogy a kis Donaldnak számos oka volt rá, hogy ne akarjon
tudni a valóságról, hogy önimádó, narcisztikus, mindig harcra kész és
totálisan opportunista ember váljon belőle. „Igazából semmi sem szól az
ellen, hogy szociopatának nevezzem – mondta a könyv szerzője Donald
apjáról, Fredről, a pater familiasról. – Nem voltak valódi emberi érzései, és a
gyerekeit, ha nem is egyformán, de mind megvetette.” Mary apját, Fred Jr-t.,
Donald bátyját alkoholistává tették a gyerekkori traumák, és egészen
fiatalon, mindössze negyvenegy évesen korában meg is halt. Azt az egész
világ látta, hogy Donaldból mi lett. Igazából Mary Trump leleplezése nélkül
is észrevehettük volna az elnök utcai zugárushoz illő személyisége mögött
megbúvó szenvedést, de a lelki sérülésekre vak világunkban mégis szükség
volt rá. „Ő a traumatizált gyerekkor élő szobra” – mondta nekem Bessel van
der Kolk pszichiáter.
Tony Schwartz újságíró egészen közel került a későbbi elnökhöz, amikor
alkalmazott társszerzőként működött közre nagy sikerű, Az üzletkötés
művészete című kötetének megírásában. „Számára a hazugság természetes –
nyilatkozta Schwartz évekkel később a New Yorkerben. – Még sosem
találkoztam senkivel, aki az adott pillanatban ennyire meg tudta volna
győzni magát arról, hogy amit éppen mond, az igaz, vagy nagyjából igaz,
vagy legalább igaznak kellene lennie.”11 A hazugság senkinek sem
természetes: nincs olyan ember, akit az alaptulajdonságai arra
kényszerítenének, hogy ne mondjon igazat. Sok ember ködösít zseniálisan,
de ez egyiküknél sem születési rendellenesség. Friedrich Nietzsche írta
valahol, hogy az emberek akkor hazudják ki magukat a valóságból, ha a
valóság fájdalmat okoz nekik, és Donald Trump gyerekkorára ez különösen
igaz. Az önkéntelen vagy tudatos hazudozás először elszigetelte az alig
elviselhető elutasítástól, később pedig segített neki a politikai hatalom
megszerzésében.
Hillary Clintont máig sokan tisztelik és visszavárják, mert úgy gondolják,
hogy sosem adja fel, és igazából ő nyerte meg a 2016-os választást.
Trumphoz képest valóban a tartás, elegancia, empátia, kemény munka és
józan ész mintaképe lehetne. Azt a kérdést viszont szinte soha nem teszik
fel, hogy miből ered ez a mérhetetlen becsvágy és makacsság, és mi az ára.
Valóban ünnepelnünk kellene, vagy a maga módján ez is egészségtelen
magatartás, még ha nem is ugyanolyan mértékben, mint Trump hisztérikus
hetvenkedése? Clinton kampánya szentként ábrázolta a jelöltet, és a háttérbe
szorította az effajta kérdéseket, de én mindig hihetetlennek találtam a róla
rajzolt képet. Egy pillanat különösen az emlékezetembe vésődött, mert
megmutatja, hogy milyen könnyen elfogadjuk, és csodálni kezdjük
vezetőink ellenállhatatlan személyiségét.
Jelölése estéjén egy Hillary életét és eredményeit ünneplő videót vetítettek
a nemzetközi közönségnek; az összeállításnak Morgan Freeman volt a
narrátora. A jelölt idézte azt az életre szóló leckét, amelyet szigorú, sokat
követelő apja tanított neki gyerekkorában: „Ne nyafogj, ne panaszkodj, tedd,
amit tenned kell, és tedd legjobb képességeid szerint.” Nagyon úgy tűnik,
hogy megpróbálta jó színben feltüntetni az apját. Az életrajzok szerint a férfi
inkább szeszélyes volt és kegyetlen. „Maró gúnnyal beszélt a feleségével
meg egyetlen lányával, és úgy tartott rendet három gyereke között, hogy
időről időre – néha durván – elfenekelte őket.”12 A videófelvételen a korábbi
külügyminiszter mást is elmesélt magáról: „Anyám azt akarta, hogy mindent
kibírjak, azt akarta, hogy bátor legyek.” Ezután felidézte az egyik első
leckét, amelyet a kitartás fontosságáról kapott. „Négyéves voltam, és sok
gyerek lakott a környékünkön. Amikor kimentem közéjük, a többiek mindig
csúfolni kezdtek a hajamba kötött masni miatt. Először találkoztam
ilyenfajta gonoszkodással, és halálra rémültem tőle. Egyik nap
hazaszaladtam, de anyám azt mondta: »Nálunk nincs helyük a gyáváknak.
Tessék kimenni játszani, találd ki, hogy mit kezdesz azzal, amit a többiek
csinálnak veled.«” Így nem kitartásra lehet nevelni egy gyereket, hanem
elfojtásra. Ebben a helyzetben egy kisgyerek számára ez annyit jelent, hogy
„minálunk a sebezhetőség szégyen, félni pedig tilos. Ne érezz fájdalmat,
vagy ne mutasd ki, tartsd magadban az érzéseidet, magadra vagy utalva. Itt
ne számíts együttérzésre.” De a hallgatóságból senki sem érezte úgy, hogy
nem volna szabad így elbánni egy kislány érzékenységével. A tudósítóknak
még csak fel sem tűnt, hogy a gyereknevelés pozitív példájának szánt,
gondosan kiválasztott anekdota igazából a trauma nyilvános ünneplése.
Egyetlen megfigyelő sem gondolta úgy, hogy a szülei karjában biztonságot
kereső kislány nem gyáva. Hanem egy átlagos négyéves.
Akárhogy is, a tanács, amely szerint minden fájdalmon határozottan
keresztül kell vágni, megtette a hatását. Több mint hat évtizeddel később
Clinton betegen, dehidratáltan, tüdőgyulladással is folytatta a kampányát, és
mindenki elől eltitkolta a „gyengeségét”, míg azután össze nem esett az
utcán. „Nagyszerűen érzem magam – biztosította nem túl meggyőzően még
aznap a közönséget. – Gyönyörű napunk van New Yorkban.” Semmi kétség,
ugyanez az érzéseket elfojtó reflex kényszerítette arra, hogy elviselje
férjének kalandjait, amelyeket Joan Didion, a néhai író „a vidéki
kamaszoknál megszokott szexuális ragadozó hajlamként” jellemzett. Hillary
a traumatizált ember közhelyesen ismerős szokása szerint saját magát
hibáztatta férje hűtlenségéért. Billnek komoly stresszt kellett elviselnie,
mondta egy barátjának, és ezzel elfogadta a patriarchátus kultúrájában a nők
számára kijelölt helyet. „Hillary úgy gondolja, nem volt elég tehetséges, nem
volt elég érzékeny, túlságosan lefoglalták a saját bajai és küzdelmei, ezért
nem vette észre, hogy milyen nehéz éppen a férjének” – foglalta össze egy
bizalmas ismerőse a barátnője álláspontját.13
Az internalizált empátiahiány a választási kampányban is
megmutatkozott: Hillary óvatlanul – de éppen ezért árulkodóan – Trump
követőtáborának a felét szánalmas bandának nevezte, és ezzel az amerikai
nép egy jelentős rétegével tudatta, amit ők úgyis ösztönösen éreztek: a városi
elit sok tagja gőgösen lenézi őket, és semmibe veszi gazdasági, politikai és
erkölcsi sérelmeiket. A szánalmas banda novemberben súlyos politikai
meglepetést okozva visszavágott.
„Hillary Clinton és Donald Trump – írta 2016-ban az éles szemű
konzervatív újságíró, David Brooks – kialakította a maga bizalmatlan,
merev, örökké harcra kész, zéró összegű ideológiáját: mindketten úgy
gondolják, hogy ebben a világban csak ádáz küzdelem árán lehet sikert
aratni, és mivel mindenki önző, a gyengeség veszélyes.”14 Ez a fajta
veszélyérzet, teszem hozzá, mindkettejük esetében jóval azelőtt alakult ki,
hogy politikai pályára léptek. Bár a támogatóik biztosan halálra rémülnének
attól a gondolattól, hogy van köztük valami hasonlóság, Trump és Clinton a
gyerekkori szenvedésben formálódott, összeillő párost alkotott.
Ha az ember különféle történelmi korokból és a világ legkülönbözőbb
országaiból származó fontos vezetők életrajzát olvasgatja, észreveheti, hogy
a maguk módján valamennyiüknek érzelemhiányos gyerekkoruk volt, és
éppen azokra a tulajdonságokra támaszkodva jutottak túl a nehézségeken,
amelyek később, függetlenül attól, hogy milyen gonoszságokat követtek el, a
történelemkönyvek lapjain szereplő példaképpé, nagy változások
előidézőjévé tették őket. Mindegyik esetben sokan máig csodálattal
tekintenek ezekre a tulajdonságokra, és követésre méltónak tartják őket.
Ennél normálisabb már nem is lehetne a normális.
És itt jövünk mi a képbe. A politikai kultúra a profitéhes médiagépezet
támogatásával és megerősítésével a biztonság, az egyértelműség vagy akár a
hatalom iránti mélységes vágyra építve nagy erővel és precizitással veszi
célba a bennünk élő sérült gyermeket.
Igazából a politika jó része sokkal logikusabbá válik, ha látjuk, ahogy az
emberek, méghozzá sok millió egyszerre, tudattalanul a vezetőjük felé
fordulnak, hogy valaki végre beteljesítse a saját, kielégítetlen gyerekkori
vágyaikat. George Lakoff kognitív kutató megfogalmazása szerint
„valamennyien egy főként tudattalan metafora alapján gondolkodunk:
családnak látjuk a nemzetet”.15
Megkérdeztem Daniel Siegelt, hogy miért követnek az emberek egy
Donald Trumphoz hasonló, rosszindulatot sugárzó, autoriter vezetőt. „A
választópolgárok talán izgatottan fogadják, ha valaki mindenki szeme láttára
agresszívan vagy magabiztosan lép fel, ami az impotencia ellentéte” –
mondta a pszichiáter és elmekutató, és azt is hozzátette, hogy az ilyen
jellemvonások azokat is megerősítik, akikből hiányzik az igazi erő érzése.
Olyan ez, mint amikor egy gyerek a szüleivel szeretne lenni, mert ők
megvédik. A társaságukban azt érzi, hogy „biztonságban leszek, és minden
rendben lesz”. Amit Dan leír, azt testérzeti emlékezetnek is nevezhetjük. Ez a
gyerekkorból maradt, kitörölhetetlen és általában felderítetlen bevésődés, a
testelmében elraktározott vágy, amelyet a jelenkori bizonytalanság életre
kelt, és a politika területére projektál.
Amikor a liberális oldal vezetőit mint kedves, támogató, gondoskodó és
befogadó természetűt idealizálják, az is a figyelmes szülői gondoskodás
utáni, rossz irányba forduló vágyakozás egyik formája. Egy közismert, a
demokratákat támogató híresség, a Randy Rainbow néven dolgozó parodista
az alelnökjelölt személye bejelentésének éjszakáján kitweetelte a mosolygó
Joe Biden és Kamala Harris fotóját, és a következőket írta alá: „Jó éjt,
anyuka, apuka. Reggel tali!”16 Azok, akik félig-meddig viccesen, de
hajlamosak erre a fajta gyerekes idealizációra, arra is hajlamosak, hogy ne
vegyenek tudomást az elképzeléseikhez nem illeszkedő
ellenbizonyítékokról.

A politika szomszédja – amellyel egyre jobban átfedik egymást – a

szórakoztatás, a profi sport, a divat és a szenvedélyek hatalmas területe,
vagyis a populáris kultúra. A popkultúra egyik feladata igazából az, hogy
elterelje az emberek figyelmét a valóban fontos dolgokról. Képzeljék csak
el, ha mindazt az energiát, amellyel most a celebek magánéletét vagy
sportesemények apró részleteit elemezzük, arra fordítanánk, hogy
mozgósítsuk a népet, és megoldjuk korunk égető, nagy problémáit!
Amikor hazája legmagasabb állami hivatalába választják egy korábbi
tévés valóságshow műsorvezetőjét, az csupán egy példa a két területet
elválasztó határ fokozatos megszűnésére. Amikor Kanada jelenlegi
miniszterelnökét megismerte a világ, az volt az egyik legtöbbet elhangzó
dicséret vele kapcsolatban, hogy „olyan jó képű, mint egy filmsztár”.
Harminc évvel ezelőtt, első kampányának kezdetén Bill Clinton azzal írta
bele magát hazája közös tudatába, hogy szaxofonozott egy kicsit a The
Arsenio Hall Show-ban. Barack Obama exelnök mostanában késő esti talk
show-kban szervilis műsorvezetőkkel cseveg,17 kivéve persze, amikor
inkább a hírességekkel telipakolt bulikon vesz részt a Martha’s Vineyardon.
A hírek szórakoztatássá váltak, és fordítva.
Az ember joggal gyászolja a felszínes mókázássá lefokozott politikai
életet. De kevesebb szó esik arról, ahogy a popkultúra a közélet passzív,
nézőszerű résztvevőjévé nevel minket. A hősök istenítése és az érzelmi
projekció jórészt traumákból lepárolt szupererős üzemanyaggal mozgatja a
modern szórakoztatóipart. Gondolják csak végig, mennyire nem meglepőek
és mennyire velejükig normálisak a következő jelenségek: egy ragyogó,
gyakran szakmája csúcsán álló fiatal csillag függőség, mentális problémák
vagy az öncsonkítás valamilyen formája miatt a margóra sodródik; egy
népszerű milliomosról vagy sztárról kiderül, hogy régóta szexuális
ragadozóként működik; egy sportoló vagy színész nyilvánosságra hozza,
hogy pályája során végig, vagy már korábban is szexuális bántalmazás
áldozata volt; egy korábbi, tökéletesen ártatlan gyereksztár tárgyiasított
szexszimbólummá válik, és a történetének gyakran nincs boldog vége.
Még az a legjobb eset, amikor a popkultúra gépezete kijózanító
közjátékként kezeli ezeket az eseteket: ünnepélyes csendben, röviden fejet
hajtunk, megemlékezünk az elbukottakról, azután tovább bámuljuk őket,
pletykálunk és fogyasztunk. És mit fogyasztunk igazából? Néha művészetet;
sokkal többször ártalmatlan szórakozást. De élvezzük a szórakozásként tálalt
emberi szenvedést is, amellyel a saját problémáinkat tompítjuk vagy
igazoljuk. Tisztelettel figyeljük a hírességeket, akik elrejtik előlünk
patologikus fájdalmukat, azután amikor baj történik, meglepetést mutatunk.
Sok celeb viszont éppen azért küzd meg a hírnévért, mert a rajongói
szeretetének segítségével valamennyire be tudja tölteni azt az űrt, amelyet
otthoni el nem fogadása hagyott maga után. Az olyan legendás alakok, mint
Marilyn Monroe, Elvis Presley, Kurt Cobain és Amy Winehouse, éltanulók
abban a szomorú osztályban, amelynek tagjait a gyerekkori
megpróbáltatások és a reflektorfény találkozása pusztította el. Mind a
négyüket az a karizma repítette a szupersztárságig, amely a különleges
tehetség és a traumával átitatott kétségbeesés keverékéből született.
Istenítették és kizsákmányolták a képességeiket, de a régi sebhelyek akkor
sem érdekeltek senkit, amikor viselőik a színpadon mutogatták őket.
Sokan mások hosszú, sikeres pályát futottak be, és közben titokban
szenvedtek: közéjük tartozott Aretha Franklin is, akinek a nővére, Erma
egyszer azt mondta: „Aretha olyan nő, aki nem szereti kimutatni, milyen
rettentően kínlódik.” Valójában természetesen kimutatta mindazoknak,
akiknek volt szemük hozzá, hogy észrevegyék. A himnikusan öntudatos
Respect (Tisztelet) című szám világhírű előadóját gyerekkorában, egészen
finoman szólva, nem tisztelte senki, és felnőtt kapcsolatai során is bőven volt
része abúzusban. Az, hogy érzelmileg levált a világról, fájdalmasan
nyilvánvalóvá válik az Amazing Grace – A szeretet hangján című, 1972-ben
egy Los Angeles-i templomban forgatott koncert-dokumentumfilmben. A
harmincéves Aretha hátborzongató magabiztossággal és mély érzéssel
előadott zenéjébe beleremegnek a falak, a közönsége egy emberként
lelkesedik érte. Az öntudatos álarc csak akkor csúszik félre, amikor lelkész
apja lép a szószékre, hogy a lánya tehetségét dicsérje. Az érzelmileg
kegyetlen patriarcha társaságában Aretha megmerevedik, arcán a jól
begyakorolt tisztelet és az akaratlan távolságtartás furcsa keveréke
tükröződik, mintha nem volna teljesen a testében – pedig csupán néhány
perccel korábban e test segítette a csoda megszületését: olyan volt, mintha
isten szava és a vágyakozás édes keserűsége szólna belőle. Ez a nagyszerű
művész a személyes életében elérhetetlennek bizonyuló erőt és lendületet
idézte meg a zenéjével. Az volt a sorsa, hogy legendává váljon egy olyan
iparágban és kultúrában, amely inkább mitológiai hősöket emel maga fölé,
mint hogy együttérezzen valakivel. Nem vagyunk hajlandók észrevenni a
fájdalmat, nehogy a valóságos élet betolakodjon a varázslatba.
Épp ezért bátorító, hogy olyan hírességek, mint Alanis Morissette, Dave
Navarro, Lena Dunham, Ashley Judd, Russell Brand és Jamie Lee Curtis,
akiket mind meginterjúvoltam e kötet kedvéért, valamint mások, például
Oprah Winfrey és három kiváló énekesnő: Jewel, Sia és Lady Gaga a
közelmúltban őszintén beszélt az őt ért traumáról, és annak az életére és
pályájára gyakorolt hatásáról. A politika világából a jelenlegi amerikai elnök
fia, Hunter Biden beszélt nyilvánosan a szenvedélybeteg múltjához
kapcsolódó megrázkódtatásokról; bár az apja a droggal összefüggő
bűncselekmények esetében hírhedten büntetéspárti, az utóbbi időben némi
együttérzésről tett tanúbizonyságot – miközben a fia körüli problémák a
hírekben szerepeltek.

Mindent összefoglalva, a rendszer körkörös eleganciával működik: világunk,

amely csupa félreértésen alapul azzal kapcsolatban, hogy kik és mik
vagyunk, olyan feltételeket teremt, amelyek akadályozzák alapvető vágyaink
kielégítését, és kínlódó, magukkal és másokkal meghasonlott embereket hoz
létre. A kiválasztott kevesek – különösen azok, akik egész fiatalon olyan
megküzdési mechanizmust alakítottak ki, amelynek segítségével
megtagadhatták a valóságot, kizárhatták magukból az empátiát, félni kezdtek
saját sebezhetőségüktől, elnémították magukban az erkölcsi érzéket, és nem
hajlandók alapos önvizsgálatra – hatalomra emelkednek. Irányítani kezdik a
biztonságra és stabilitásra vágyó többséget, amelyet már úgy tönkretett a
cinizmus és az elidegenedés, hogy örömmel cseréli valóságos ösztöneit és
kollektív öntudatát hamis ígéretekre és egy védelmező karizma közelségére.
A kör azzal zárul be, hogy sebzett, szűkös világképükhöz ragaszkodó
vezetőink politikája konzerválja a meglévő körülményeket, vagy éppen ront
rajtuk.
Amikor Nina Turner, Ohio egykori szenátora 2020-ban Bernie Sanders
mellett kampányolt, szívesen parafrazeálta Máté evangéliumának 7,16-os
szakaszát: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” A mostani szüret alapján
ítélve társadalmi és politikai életünk fáját gyökerétől a terméséig átitatta a
trauma. Ahhoz, hogy valaha igazi gyümölcsöt szedhessünk róla – márpedig
ezen a lehetőségen áll vagy bukik bolygónk jövője –, mindenkinek, vagy
mindazoknak, akik képesek rá, meg kell tenniük, amire vezetőink legtöbbje
alaptermészeténél fogva alkalmatlan: bátran magunkba kell néznünk, hogy
tisztábban láthassuk a világot.
 V. rész

Utak a teljesség felé

A világkép változása megváltoztathatja a világot.

Joseph Chilton
Pearce: The Crack in
the Cosmic Egg –
New Constructs of
Mind and Reality)
(Repedés a kozmikus
tojáson – A szellem
és a valóság új
konstrukciói)
 25. fejezet

Az elme vezet
A gyógyulás lehetősége

Értelmem tiltakozik, magyaráz, bizonygat,

hangoskodik, de egy belső hang ráripakodik:
„Hallgass, te ész, halljuk, mit mond a szív.”
Nikosz Kazantzakisz:
Jelentés Grecónak{123}

Miután a sejtszintűtől a társadalmiig végigjártuk az emberi egészség és

betegség koncentrikus köreit, és megvizsgáltuk a köztük fennálló
kibogozhatatlan és kölcsönös kapcsolatokat, jöhetnek a jó hírek: beszéljünk
a gyógyulásról! A gyógyulás nagyszerű dolog, de ettől még nem fog
feltétlenül könnyen menni. Akkor viszont hogyan közelítsük meg ezekben a
nehéz időkben? Hogyan induljunk el az egészség felé abban a társadalmi-
gazdasági közegben, amely makacs érdektelenséget mutat alapvető bajainak
kezelése iránt egy olyan járvány idején, amely sok mindenre ráirányította a
figyelmünket, és sok mindentől megfosztott, amit korábban magától
értetődőnek vettünk? Hogyan tartsuk életben a reményt, amikor az esélyeink
semmi jóval sem kecsegtetnek?
És különben is: mi az, hogy gyógyulás?
Amikor erre a kérdésre próbálok válaszolni, nem gondolok sem többre,
sem kevesebbre, mint a teljesség felé tartó természetes mozgásra. Remélem,
feltűnt, hogy nem a maradéktalan teljesség végállapotaként vagy
„megvilágosodásként” vagy más pszichospirituális elgondolás alapján
határozom meg a gyógyulást. Irányról van szó, nem végállomásról: egy
vonalról a térképen, nem egy pontról.
A gyógyulásnak az önfejlesztés sem a szinonimája. Az önvisszanyerés
már közelebb jár a megoldáshoz. Az önfejlesztés modern kultúrája túl
könnyen eltakarhatja a szemünk elől vagy túlbonyolíthatja a gyógyító utat –
ráadásul e fogalmat már jórészt magukba építették azok a fogyasztást pártoló
erők, amelyeknek az eddig emlegetett körülményeket köszönhetjük. Amikor
gyógyulunk, az a célunk, hogy visszaszerezzük énünk elveszett részeit, és
nem kicserélni vagy megjavítani próbáljuk őket. Bill Plotkin{124}
mélypszichológus és erdei vezető azt mondta nekem, hogy az alapkérdés
igazából nem az, hogy „megvizsgáljuk, mi rossz, hanem hogy megkeressük,
hol van az ember nem teljesen valóra váltott vagy megélt teljessége”.
A gyógyulás a sikeres kezeléssel sem azonos: az utóbbi a betegség
hiányát, az előbbi a teljesség közelébe érkezést jelenti. „Van olyan, hogy
valaki meggyógyul, de nincs kikezelve, és az is elképzelhető, hogy valakit
kikezeltek, mégsem gyógyul – véli kollégám, dr. Lissa Rankin.{125} – Ideális
esetben egyszerre zajlik a gyógyulás és a kezelés, de ez nem mindig történik
így.” A következő fejezetekben több példát is látunk majd erre.
Ha addikcióról van szó, hasonló megkülönböztetést szoktam alkalmazni:
megeshet, hogy valaki absztinens, de nem józan. Az egyik valaminek a
hiánya vagy elkerülése – már önmagában értékes cél –, a másik pedig új,
pozitív képesség, amely lehetővé teszi a jelenben élést, az igazi, létező élet
szabad megélését. Ehhez hasonlóan a sikeres kezelés tulajdonképpen
szabadulás az életet megnehezítő tünetektől vagy állapottól, a gyógyulás
pedig az a folyamat, amelynek során újra egyesülünk azokkal a belső
tulajdonságainkkal, amelyek velünk született lehetőségként élnek bennünk.
Hiszek benne, hogy valóban birtokoljuk ezeket a lehetőségeket, és ezekért
érdemes élni. Nem azért gyógyulunk, hogy ki legyünk kezelve, még akkor
sem, ha érthető okokból erre is vágyunk. Az a jó, ha olyan célként tekintünk
a gyógyulásra, amely önmagában is fontos.
A következőkben nem próbálok mindenkinek egyformán megfelelő
megoldást ajánlani – hiszen ez lehetetlen volna –, de egyéni és közösségi
szinten is rá szeretnék mutatni, hogy egyre szorongóbb és lelkileg egyre
betegebb kultúránkban sem reménytelen a helyzetünk. Szintén célom, hogy
képességeimhez mérten megpróbáljam megválaszolni azt a kérdést, mire van
szükségünk a gyógyuláshoz, és milyen külső és belső feltételek között van rá
a legnagyobb esélyünk.

Csak akkor indulhatunk el a teljesség felé, ha előbb felismerjük a saját

szenvedésünket és a világban meglévő szenvedést. Ez nem azt jelenti, hogy
belegabalyodunk a kínlódás, a melankólia és legfőképp az áldozatiság
végtelen hálójába; ahogy korábban már említettem, a „traumára” – vagy
tulajdonképpen a „gyógyulásra” – épülő új, merev identitás a maga módján
csapdává válhat. A valóságos gyógyulás egyszerűen annyit jelent, hogy a
tőlünk telhető legőszintébb és legobjektívebb módon megnyitjuk magunkat
életünk elmúlt és jelen igazságának. Kimondjuk, hol van a sebünk, és mert
képesek vagyunk rá, kertelés nélkül felleltározzuk sérüléseink összes
következményét, amely befolyásolja a saját életünket és a körülöttünk
lévőkét.
Ez milliárd érthető okból kivételesen nehéz feladat lehet. Mindegy, hogy
mekkora bajt fednek el az illúzióink, az igazság mindenképpen fáj, és ha
megoldható, általában nem szeretünk fájdalmat okozni – még akkor sem, ha
esetleg érezzük, hogy kínjaink túlsó oldalán valami jobb várhat ránk. Ahogy
Nagyezsda Mandelstam írta a sztálinizmus idején játszódó, szívbe markoló
visszaemlékezésében, amelynek az Emlékeim címet adta: „Nagyon nehéz a
szeme közé nézni az életnek.”{126} Sokan vannak, akik csak akkor hajlandók
szembesülni az igazsággal, amikor már nyilvánvaló, hogy ha nem teszik
meg, az túl sokba kerül, vagy alaposan megismerték a valóság utáni keserű
vágyakozást. Aiszkhülosz, a görög drámaíró nagyon pontosan fogalmazott,
amikor ezt mondatta kórusával:

„Ám aki Zeusz diadalma felől szivesen zeng,

mindenekfölött okos:
bölcsességre ő vezet,
embernek így szabályt
ad: ki szenved, az tanul”{127},1

Lehetnek kivételek, de én magam még soha nem találkoztam senkivel, akit

nem valami nehézség, veszteség, betegség, szorongás vagy érzelmi
elszigetelődés indított el a nevelődés útján. Szerencsére – vagy attól
függően, hogyan akarjuk látni: sajnos – az élet olyan, hogy gondoskodik a
szükséges fájdalomról, és készségesen szállítja mindenkinek.
Az „igazság” súlyos szó, könnyű félreérteni. Nem valamilyen végső,
spirituális igazságról beszélek, de nem is a tisztán értelmileg igazolható
változatára vagy egy tény bizonyíthatóságára gondolok, mint amikor „igaz
vagy hamisat” játszunk. Ha csak ennyiről volna szó, akkor addig tanulnánk
és tanulnánk, míg az igazságig nem jutunk, és az egyetemi tanszékeken
mindenütt modern Buddhák oktatnának. Megvannak a maguk érdemei, de
mégis, hova juttattak minket a híres értelmi képességeink? Oda, ahol most
vagyunk: egy igazságtalan világba, amelyet a kipusztulás fenyeget, tele
kimondatlan és szükségtelen szenvedéssel, elszigeteltséggel, kétségbeeséssel
meg nélkülözéssel, miközben bőség vesz minket körül. Az a helyzet, hogy
az agyunk túl készségesen besegít annak a részünknek, amelyik tagadni
szeretné a dolgok állását; nem véletlen, hogy a racionalitás és a
racionalizálás szinte azonos szavak.
Az az igazság, amelyikről én beszélek, sokkal szerényebb és
hétköznapibb: csupán egy figyelmes pillantás arra, hogy mi a helyzet, vagy
mi történik éppen. Ez a fajta igazság a helyes irányba fordítja a gyógyulást.
Ahhoz, hogy elérjük, az eszünk nem elég.
Az értelem sokkal értelmesebb eszközzé válik, ha a szívet is hagyja
szóhoz jutni; ha nem érvekkel próbálja megközelíteni az igazságot, hanem
megnyílik arra, ami összecseng bennünk vele. „Tessék, itt a titkom. Nagyon
egyszerű – mondja a róka a kis hercegnek Antoine de Saint-Exupéry
közkedvelt meséjében –: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.”{128} Az intellektus bizonyítható tényeket
lát – kivéve, ha a tagadás nem takarja vagy torzítja el őket, mert gyakran így
védi a megsebzett vagy a fájdalomtól félő részünket. Mondhatjuk és
sorolhatjuk a tényeket, ragaszkodhatunk hozzájuk foggal-körömmel,
miközben talán egy mákszemnyi sincs bennük abból, amit igazságnak
nevezek. Azt a fajta igazságot, amelyik gyógyít, érzésről ismeri fel az ember,
nem arról, hogy mennyi „értelme” van.
Ha ez túl homályosnak vagy tudománytalannak tűnik, gondoljanak csak
arra, hogy a szív elsősorban élő, lüktető szerv, és nem egy elvont gondolat.
Dr. Stephen Porges zseniálisan bizonyította, hogy a szociális kapcsolatok és
a szeretet idegpályái szoros összeköttetésben állnak a szívvel és funkcióival.
Sőt mi több, a szívnek is megvan a maga idegrendszere.{129} A verbális alapon
működő nagyagy hamisan büszkélkedik azzal, hogy ő az egyetlen agy.
Másképp fogalmazva, a szív is tud ezt-azt; méghozzá legalább olyan
biztosan, mint ahogy az ösztönös megérzés (amikor az ember a gyomrában
érzékel valamit) szintén a tudás egyik formája. Igazából ugyanannyi ok
volna rá, hogy a bél idegfonatait „második agynak” hívjuk, mint a szívét.
Vagyis három agyról beszélhetünk, amelyeknek az őket összekapcsoló
autonóm idegrendszerrel összehangoltan kell működniük. Egy pontos
megfogalmazás szerint a szív és a bél tudása nélkül sokszor csak „zseniális
hüllők” vagyunk.{130}
 De az elménk létezéséről is tudomást kell vennünk, hiszen nagyon sok
minden zajlik benne. Lehet, hogy a gyógyulás felé vezető úton a szívünk a
legjobb iránytű, de a tudatos és a tudattalan elme az a terület, amelyen
vezetnie kell minket. Gyakran egy élet telik el úgy, hogy az egyik a másik
mögé bújik, vagy nem vesz róla tudomást, a gyógyulás viszont
összehangolja és együttműködésre készteti őket.
„Mindent az elme vezet, az elme jár legelöl, mindent az elme teremt” –
mondta Buddha kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Azért térek vissza Gautama, a
nagy tanítómester e mondatához, mert ha meg akarjuk érteni, hogy milyen
kapcsolatban vagyunk azzal, amit valóságnak gondolunk, akkor
kulcsfontosságúvá válhat. Alapja annak a fajta terápiás megközelítésnek is,
amelyet a munkám során használok, és amikor arra koncentrálok, a saját
utamon is alkalmazok. Az elménkkel teremtjük a világot, amelyben élünk:
ez az alaptanítás. A modern pszichológia és idegtudomány azzal segít, hogy
megmutatja: mielőtt az elménk megteremtené a világot, a világ megteremti
az elménket. Ezután hozzuk létre a világot abból az elméből, amelyet a világ
már akkor belénk nevelt, amikor mi magunk még ki voltunk szolgáltatva
neki. A világ, amelybe születtünk, részben természetesen mások elméjének a
terméke, és az oksági láncolat a végtelenségig nyúlik a múltba.
Sötéten hangzik? Buddha mondata megmutatja a kifelé vezető utat, hiszen
továbbra is mi vagyunk azok, akik megteremtik a világot, amelyet látunk, a
világot, amelyet folyamatosan valóságosnak gondolunk. És ez az a pont,
ahol a gyógyulás is megjelenik. Tehetetlenek vagyunk azzal a világgal
szemben, amely az elménket létrehozta, amely talán korlátozó, káros, hazug
hiteket nevelt belénk magunkkal és másokkal kapcsolatban. De – és itt jön a
megígért jó hír – megtanulhatjuk, hogy a jövőben felelősek legyünk azért az
elméért, amellyel világot teremtünk. A gyógyulás képessége abból a
szándékból születik, hogy hajlandók vagyunk magunkra vállalni e
felelősséget. Ezt a fajta szándékot nem elég egyszer bejelenteni, minden
pillanatban újra el kell köteleződnünk mellette, de ha esetleg kicsúszik a
kezünk közül, újra megszülethet bennünk. Nekem például folyton
emlékeztetnem kell rá magam. Ez a szándék nem önkéntes naivitást vagy
gügye, úgynevezett pozitív gondolkodást jelent, hanem azt, hogy készek
vagyunk mindent felülvizsgálni, amit a világról hiszünk.
A sebzett elme néha zsarnokian viselkedik, de ez a zsarnok titokban arra
vágyik, hogy elűzzék a trónjáról. A saját életemben is többször
rácsodálkoztam erre, és átéltem, hogy micsoda szabadságot ad, amikor végre
lemondok valamilyen zavaró hitről vagy tudásról, amelyhez egy pillanattal
korábban még úgy ragaszkodott az elmém. Nagy szerencsémnek tartom,
hogy a munkám során is találkoztam számos olyan esettel, amelyikben nagy
fordulat történt. A fontos változás sosem a pácienseim körülményeiben vagy
emlékeiben állt be, hanem abban, ahogy viszonyultak hozzájuk. Ez elég
egyértelmű lesz annak a két embernek az itt következő történetében, aki a
szó legszorosabb értelmében – és olyan módon, amiről a legtöbben
valószínűleg úgy gondoljuk, nagy szerencse, hogy nem velünk esett meg –
átszenvedte magát az igazságba. Ha ők meg tudták csinálni, akkor másnak is
sikerülhet.
2019 egy esős-ködös délelőttjén, Liverpooltól úgy 120 kilométerre, a
zöldellő Tóvidék egyik falujában, az angliai Sedgwickben, otthonos
tanyaházában beszélgettem Sue Hanischsel. A halk beszédű, hatvankét éves
trauma-és ergoterapeuta egy csésze tea fölött mesélt a Kilimandzsáróra
vezető expedíciójáról, ami mindenkitől hatalmas teljesítmény, de neki még
annál is nagyobb, mert tizenhárom évvel korábban, az Ír Köztársasági
Hadsereg pokolgépe a londoni Victoria pályaudvaron leszakította a jobb
lábszárát, és súlyosan megsebesítette a bal lábfejét. „Emlékszem, az egyik
nővér elsírta magát, és egy másik öklendezni kezdett, amikor meglátta a
lábamat” – idézte fel. Az utcai szemétgyűjtőbe rejtett ötkilós bomba éppen
ötven évvel azután robbant fel, hogy Hanisch nagyapja 1940-ben
Coventryben a Luftwaffe bombázása során életét vesztette. Jó néhány műtét
és éveken át tartó reménytelenség következett. Negyvenen sebesültek meg
aznap; a Hanisch mellett álló férfi azonnal meghalt. A túlélő gondolatai
között mindig ott bujkált a súlyos lelkiismeret-furdalás, amiért ő életben
maradt, de a depressziója miatt is szégyellte magát. „Az a férfi a bomba és
köztem állt. Valami olyasmi motoszkált bennem, hogy milyen alapon élek
én, és hogy merem nem kihasználni az élet nyújtotta összes örömet, amikor
ő már ki van zárva belőlük.”
Mire Hanisch elindult a Kilimandzsáró felé, a jobb térdére műláb került, a
bal lábfeje pedig nagyjából érzéktelen maradt ugyan, de műtétekkel
helyreállították. Többé-kevésbé a lelki sebei is behegedtek. A megnyugvást
az tette teljessé, hogy az átélteket sikerült beépítenie korábbi tapasztalatai
közé – ugyanis megfosztotta energiájuktól azokat a korlátozó narratívákat,
amelyekkel régebben megmagyarázta magának, ami történt. „Nem csak jó
van abban, hogy itt vagyunk a földön – mondta nekem halkan. – Sokféle
élménnyel jár. De lehetőséget kaptam rá, hogy megtaláljam a rosszban a jót.
Néhány csodálatos pillanatot is átéltem amiatt, ami történt velem.” Ezeknek
a csodálatos pillanatoknak nála minden esetben más emberekhez van közük.
„Rájöttem, hogy igazából csak a másokkal kialakuló kapcsolataim miatt
érdemes élni. A kapcsolataim miatt érzem úgy, hogy itt vagyok, és miattuk
akarok itt lenni. Hogyan érhetek el másokat, akiknek segíteni szeretnék,
hogy ők is érezzék, nincsenek egyedül? Már semmi mást nem tartok igazán
lényegesnek.”
Sue új, fontossá váló ismerősei között van egy, akire biztosan nem
számítanak. Világéletében kalandvágyó természet volt, és pár évvel a
merénylet után egy béketeremtő misszió tagjaként a dél-afrikai KwaZulu-
Natal dzsungelében találta magát. Jó néhányan Észak-Írországból érkeztek a
csapatba, és többen annak a szervezetnek voltak a veteránjai, amelynek a
bombája szétroncsolta Sue testét, és örökre megváltoztatta az életét. „Azért
vágtam bele – mondta –, mert meg akartam ismerni a történet másik oldalát,
hogy lássam, melyikünk mivel küszködik, és hogy olyan új környezetbe
kerüljünk, ahol rászorulunk egymásra.”
Az expedíciónak egy alkalommal át kellett gázolnia egy folyón. Sue
fémből készült műlába nem ázhatott el, és őt halálra rémítette az előtte álló
feladat. Igazából nem volt mitől félnie: a társai már kitalálták, hogy juthat át
szárazon a másik oldalra. Két férfi a vállára vette – egyikük valaha az IRA
katonájaként harcolt. „Hihetetlenül elérzékenyültem attól, hogy az IRA
embere segít. Sírtam, és Don, az IRA-s is velem sírt. A közös feladat
élménye megértette velem, hogy milyen mély sebeket ejthetett rajtuk a
korábbi életük. Don tizenhét testvér közül volt a legfiatalabb. Nyolcéves
korában kapott először fegyvert, és gyerekotthonban nőtt fel. Börtönbe
került, bántalmazták, sok szörnyűséget kellett elviselnie. Gyilkosságok terhét
cipelte, és nem volt tiszta a lelkiismerete. Jó volt, hogy sok időt töltöttem
együtt ezekkel az emberekkel: korábban egyáltalán nem ismertem az
életüket. Megértettem, hogyha olyan körülmények között növök fel, én is
könnyen Donná válhattam volna.”
A Kilimandzsáró-expedíció néhány évvel később következett. Oda is
Észak-Írországból származó útitárssal érkezett, egy olyan emberrel, aki
ismerte az előtörténetét, és vele akarta elérni a csúcsot. Amikor feljutottak,
ez a furcsa páros odafenn valami egészen furcsát tett: táncra perdült, és ezzel
új értelmet adott a „csúcsérzés” kifejezésnek. „Valaminek vissza kellett
hívnia engem az életbe – kommentálta a történteket beszélgetőtársam. – És a
szeretet volt az, ami visszahívott.”
 Egy másik sokat szenvedett asszonnyal folytatott megvilágító erejű
beszélgetés nekem is sokat segített, hogy sikerüljön megbékélnem a
múltammal. Megismerkedtem Bettina Göringgel, Hermann Göring, a náci
légierő parancsnoka unokahúgának a lányával. Sue nagyapja is a Luftwaffe
támadásának esett áldozatul, és Göring annak a szörnyű rezsimnek volt az
egyik legfontosabb vezetője, amelyik a nagyszüleim halálát okozta. Bettina
és én együtt szerepeltünk egy dokumentumfilm-sorozatban. Találkozásunkat
a rendezőnek köszönhettük, aki – helyesen – úgy érezte, hogy mindketten
nyerhetünk valamit az ismeretséggel. Skype-on vettük fel egymással a
kapcsolatot: én Vancouverben voltam, Bettina Thaiföldön, ahol él, és ahol
részben mások gyógyításával foglalkozik. Ahhoz, hogy egy ilyen
beszélgetés létrejöjjön, és ennyire bizalmasra sikerüljön, szükség volt
valamire, amit ritkán emlegetek: egy csodára. Ő indította be azzal, hogy
küldött nekem egy levelet, amelyben arról írt, hogy nagyra tartja a
munkámat. Találkozásunk csodája számomra abban mutatkozott meg, hogy
két ember, aki az életét egymástól nagyon távol kezdte – az egyik mártírok
utódja, a másik egy világszerte ismert szörnyeteg rokona –, és a gyógyulása
útján jár, ösztönösen egymásba botolhat, és kölcsönös megértésre találhat.
Bettina tizenegy évvel a háború után született, és egész életében cipelte
sötét örökségét. Nagyon érzékeny gyerek volt, viselte a többgenerációs
trauma összes családi terhét, és magába szívta a szörnyű rokonának tettei
miatt érzett bűntudatot. Hermann Göringet hathetes korában elhagyta az
anyja, és ezután olyan merev, kegyetlen szabályok szerint nevelték, mint
amilyet Alice Miller az összes náci vezető gyerekkorában azonosított, és
„mérgező pedagógia” néven emlegetett. A birodalmi marsall morfiummal és
kényszeres evéssel próbált elmenekülni ijesztő belső világa elől, amelynek
borzalmait azután másokra szabadította.
Bettina elmesélte, hogyan próbálta kikúrálni önmagát. Egy ausztrál
öngyógyító csoportban „jöttem rá, hogy mennyire bűnösnek éreztem
magam, pedig ennek nem volt értelme – úgy értem, az agyammal, az
elmémmel tudtam, hogy nincs értelme, mégis így éreztem”. Összerázkódott,
miközben ezt mondta. „Sok fájdalmat okozott, amikor szembenéztem a
szégyennel és az iszonyattal meg minden mással, ami ehhez tartozott.”
Nagyon empatikus természete volt, úgy döntött, kihasználja ezt a
tulajdonságát, és bátran megnyitotta magát, megpróbált a nagy-nagybátyja
pszichéjének a mélyére látni – pontosabban meglátni azt, ahogy a múlt
őbenne rezonál és visszhangzik. Nem Göringnek akart megbocsátani, hanem
saját magának, el akarta engedni végre azt a sötétséget, amellyel korábban
mindig azonosult. „Szembenéztem vele – mesélte. – Szörnyű volt. A lélek
szurokfekete éjszakáján vágtam keresztül. A legeslegrosszabb részével
szembesültem. A szörnyeteggel. Nagyon ijesztő volt. De amikor kijöttem
belőle, szabadabbnak éreztem magam.”
Én is ugyanezt éreztem, amikor elbúcsúztunk egymástól. A múltam egy
jottányit sem változott, de az a sejtésem, hogy mi minden lehetséges, sokat.
Felidézte bennem, amit kollégám, Bessel van der Kolk traumaszakértő
mondott nekem úgy tíz éve egy kellemes őszi délután, amikor együtt
ebédeltünk valahol egy New York államban rendezett konferencián, ahol
mindketten előadást tartottunk. Már nem emlékszem, hogy egy mondatom
vagy a viselkedésem késztette rá, de az asztal túloldalán ülve egyszer csak
átnézett a szemüvege fölött, és azt mondta: „Gábor, nem kell mindenhova
magaddal cipelned Auschwitzot.” Ott és akkor Bessel tisztán látott engem.
Sok örömöm volt ugyan az életben, volt részem szeretetben, boldogságban
és nagyon sok szerencsében, de mindig a közelemben maradt a magamra
kényszerített reménytelenség árnyéka, amely azonnal eltakarta előlem a
fényt, amikor akadályba ütköztem vagy elkedvetlenedtem – sőt, akár
ártatlan, óvatlan pillanatokban is előkerült.
Azt a lelki fogolytábort, amelyet Bessel felismert, a gyermeki elmém
építette és rácsozta körül: olyan események jelentéséből hozta létre – tehát
nem magukból az eseményekből –, amelyek fájdalmasak és rémisztők voltak,
és én nem tudtam befolyásolni őket. A jelentés, a soha véget nem érő
történet, amelynek végkövetkeztetése az, hogy „sérült lény vagyok, és nincs
rá semmi esély, hogy meggyógyuljak”, gyakran a külső tényezőktől
függetlenül színezte át az életről alkotott szubjektív képem; nem számított,
ha olyasmit tapasztaltam vagy tanultam, amely az ellenkezőjét bizonyította,
vagy akár határozottan cáfolta az emberiséggel kapcsolatos
meggyőződésemet és alapértékeimet. Mindig abban hittem – és ezúttal még
ez sem megfelelő szó, mert a hitnél is erősebb meggyőződésről beszélek –,
hogy régi tapasztalataitól, hitétől, tetteitől függetlenül mindenkiben megvan
a fejlődésre és növekedésre irányuló képesség. És ott voltam én, az egyetlen
ellenpélda! Ilyen ereje van az elmének: még akkor is hosszú ideig, mereven
ragaszkodik a véleményéhez, ha az önsorsrontó, ellentmond a
tapasztalatainak, és más, rokon elképzelésekkel sem összehangolható.
A teljesség felé tartó utazások közül azok adják a legtöbb belső erőt,
amelyek a legvalószínűtlenebbek, mert bebizonyítják, hogy nem léteznek
feloldhatatlan traumák. E fejezet írása közben ért az az öröm, hogy
beszélgethettem dr. Edith Egerrel, egy másik magyar zsidóval, a világszerte
nagy szeretettel övezett pszichoterapeutával és íróval, aki a kilencvenes
éveiben jár. Azok a filmesek mutattak be neki, akik Bettinával is
összehoztak.
1944 júniusában, öt hónappal a születésem után, amikor Edith tizenhat
éves volt, a családjával együtt Auschwitzba deportálták Kassáról – abból a
szlovák–magyar városból, ahol az anyám is felnőtt, és ahonnan a
nagyszüleimet elvitték. Elég valószínű, hogy ugyanazon a vonaton utaztak,
mint Edith és családja. Az ő szüleit érkezésük után a nagyanyámmal és a
nagyapámmal együtt azonnal a gázkamrába küldték. Edith életben
maradásáról, és ami ennél is sokkal több, arról, ahogy túllépett az átélt
szörnyűségeken, sok minden elolvasható A döntés című könyvében. Milyen
döntésre gondolhat? Nyilván nem ő döntötte el, hogy hol és mikor szülessen,
vagy mi történjen a hozzá legközelebb állókkal. Ehelyett módot talált rá,
hogy azt használja, ami viszont a rendelkezésére áll: a megváltoztathatatlan
múlttal kapcsolatos saját nézőpontját és érzelmi beállítódását. Az
alábbiakban elmagyarázza, hogy évtizedekkel később miképpen bocsátott
meg még Hitlernek is. A Bajor-Alpokban történt, Berghofban, ott, ahol
1933-tól a Führer nyaralója állt. „Túlságosan is könnyű börtönt építeni a
fájdalmunkból, a múltunkból – írja. – Úgyhogy ott álltam Hitler egykori
otthonának hűlt helyén, és megbocsátottam neki. Ennek a megbocsátásnak
semmi köze nem volt Hitlerhez. Ezt saját magamért tettem. Elengedtem,
kioldottam magamból az énemnek azt a darabját, amelyik életem nagyobbik
részében arra használta fel szellemi és lelki energiáimat, hogy Hitlert
leláncolva tartsa. Amíg nem engedtem el ezt a haragot, addig vele együtt én
is leláncolva éltem, a pusztító múlt és a bánatom bezártságában. A
megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk – gyászoljuk azt, ami megtörtént,
és azt, ami nem történt meg –, és hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy
bárcsak másképp alakult volna a múltunk. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a
múltunkat és a jelenlegi életünket.”2 Azt is mondhatjuk, hogy végül
„választotta” a múltját, persze nem abban az értelemben, hogy helyeselte
vagy elnézte volna, de belenyugodott, hogy létezik. „Ezzel természetesen
nem szeretném úgy beállítani, mintha elfogadható volna, hogy Hitler
meggyilkolt hatmillió embert – teszi hozzá a szerző. – Csupán azt szeretném
mondani, hogy ez megtörtént – én pedig nem akarom, hogy tönkretegye az
életemet az a tény, amelyhez olyannyira ragaszkodtam, és amelyért a
legkilátástalanabb körülmények közt is harcoltam.”
Amikor Bessel azt mondta, hogy el kellene engednem Auschwitzot,
pontosan arra gondolt, hogy nem kell folyamatosan a múltból származó
fájdalomba és haragba kapaszkodnom, sem abba a hitbe, amelyet akkor
alakítottam ki, amikor még nem voltam képes másra. Érdemes felkutatni a
szabadságot.
2019-ben éppen akkor beszéltem újra Edith Egerrel, amikor befejezte
gyógyító bölcsességgel teli második könyve, Az ajándék megírását.
Meghatott a tudat, hogy valószínűleg már soha nem fogok senki mással
találkozni, akinek a múltja ilyen szorosan kapcsolódott az enyémmel. „Edie
– mondtam neki –, én nem tettem túl magam rajta. Eltelt hetvenhat év, és én
még ugyanott tartok.” Kedvesen elnevette magát. „Gábor, talán soha nem is
fogja túltenni magát rajta. Talán nem is kell. Csak engedje meg magának,
hogy vele legyen.” Edith arra emlékeztetett, hogy semminek nem kell
megváltoznia: csak annak, ahogy az elmémben őrzöm és szemlélem a
múltamat.
Egyikünknek sem kell tökéletesnek lennie, nincs szükség szentekhez
méltó jóságra, nem kell elérnünk valamilyen érzelmi vagy lelki határt,
mielőtt kimondjuk, hogy a gyógyulás útjára lépünk. Csak egyvalamire van
szükségünk: vegyünk részt abban a folyamatban, amelyik ki akar bontakozni
bennünk, hogy természetes úton érkezhessen a gyógyulás.
Mindegy, hogy kivel mi történt azelőtt, mindenki meghallhatja a teljesség
hívását. Lehet, hogy kiabálást hall majd, lehet, hogy suttogást, de úgy kell
döntenie, hogy elindul a hang irányába. A szíve fogja vezetni, az elméje lesz
készséges és kíváncsi útitársa: válassza azt az utat, amelyik a leginkább ott
visszhangzik a hívásban.
 26. fejezet

Négy H és ötféle együttérzés

A gyógyulás néhány alapelve

Minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga

módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik
sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni,
minden ellenállással szemben.
Rainer Maria Rilke:
Levelek egy ifjú
költőhöz{131}

Senki sem tudja megtervezni egy másik ember gyógyulásának útját, mert a
gyógyulás nem így működik. Ahhoz nincs térkép, aminek a saját, egyéni
ívére kell rátalálnia. De azért felvázolhatjuk vagy leírhatjuk a vidéket,
ismerkedhetünk vele, felkészülhetünk a nehézségekre, amelyekkel találkozni
fogunk. Megtanulhatjuk, hogy a természet mely törvényei irányíthatják a
gyógyulást, és az milyen magatartásokat és milyen tulajdonságokat ébreszt
fel bennünk, és mikre reagál. A természetes gyerekszüléshez hasonlóan a
gyógyulás sem indul be parancsra, és felesleges volna sürgetni, de közben
azért elkél a segítség. A költő és zenész Jewel jól fogalmaz, amikor azt
énekli, hogy „A természetet nem kényszerítheted / de még segítheted.” A
saját gyógyulásával kapcsolatos élményei is ezt erősítették benne, mondta
nekem beszélgetésünk során.
A következő négy H nem nélkülözhetetlen lépés vagy kötelező utasítás.
Csupán elvekről van szó, amelyek sok embernek nyújtottak már hasznos
tájékozódási pontokat. Akkor gondoltam ki őket, amikor A test lázadása
című könyvemet írtam, és azóta javítottam rajtuk, az eredeti hét pontot
négybe sűrítettem. (Egy későbbi fejezetben még két új H-t javaslok, amely
összehangolja az egyéni és társadalmi gyógyulást: utóbbinak az
igazságosság az egyik alaptétele.) Mindegyik egy-egy emberi szükséglethez
kötődő egészséges tulajdonság, amelyet gyerekkorban sokszor valamilyen
érzelmi vagy fizikai károsodás kényszerít hallgatásra vagy illegalitásba, de
zavarodott, elnyomó kultúránkban az is előfordulhat, hogy a környezet
egyszerűen képtelen támogatni a kialakulását. A gyógyulás egyik alapvető
része, hogy ezeket a tulajdonságokat örömmel visszafogadjuk az életünkbe,
és engedjük nekik, hogy megtanítsák, miért fontosak.

1. Hitelesség (authenticity)

Ne kerülgessük a forró kását: a hitelességet kultúránkban többet

reklámozzák, mint gyakorolják. Még a Coca-Colát is azzal adják el, hogy
„the real thing”, vagyis az igazi. Elburjánzott és mindenfelől körülvesz
minket a hamis hitelesség: mintha valaki meg akarná mutatni a tömegnek
vagy a kamerának, hogy ő az igazi, de nem túl meggyőző; talán a szöveg
nem passzol a ritmushoz, vagy az előadásba keveredett túl sok dac és
heveskedés.
A hitelességet nem könnyű meghatározni. Sorolhatunk jó pár szinonimát,
„valódiság”, „igaziság”, „eredetiség” és így tovább, mégis kibújik a pontos
definíció alól, és nem sikerül a maga teljességében megragadni. Mint egy
másik természetes állapot, a szeretet, a hitelesség sem elmélet, hanem
valami, amit meg kell élni, meg kell tapasztalni, és sütkérezni kell a
fényében. Aki látja, az többnyire felismeri. Próbálták már tisztán
intellektuális fogalmakkal elmagyarázni valakinek, hogy mi a szerelem? A
hiteleséggel hasonló a helyzet.
Aki a nyomában jár, annak sok buktatóra kell készülnie. Kezdjük azzal a
paradoxonnal, hogy a hitelességre nem lehet törekedni, meg kell testesíteni.
Aki az idealizált önképét szeretné valóra váltani, az nyilvánvalóan nem lehet
hitelesen az, aki. Először teljesen el kell fogadnunk magunkat: erre jött rá
Anita Moorjani, amikor találkozott a halálos betegséggel.{132} „Ha a legkisebb
ellenállást éreztem a másik emberben… ha úgy éreztem, hogy egy nagyon
kicsit is elégedetlen velem, akkor biztosan meghátráltam. Ilyen voltam régen
– mesélte. – Aki ma vagyok, az nem fél attól, hogy nem tetszik valakinek,
vagy csalódást okoz. Nem félek semmitől, amit régebben a rossz
tulajdonságaimnak gondoltam. Rájöttem, hogy ők is hozzám tartoznak, ők az
én másik felem.”
A hitelességgel kapcsolatos vizsgálódás egyik legtisztább formája, ha
észrevesszük a hiányát, azután némi kíváncsisággal és szelíd kételkedéssel
közelítünk a hitelességet helyettesítő, neki korlátokat szabó vagy az útjába
álló önképhez.
A hitelesség hiánya feszültségben vagy szorongásban, idegességben vagy
bánatban, depresszióban vagy kóros fáradtságban mutatkozik meg. Amikor e
problémák valamelyike jelentkezik, megkérdezhetjük magunktól: vajon
éppen nemet mondok egy belső parancsra, esetleg ellenállok neki, tudomást
sem veszek róla, vagy elkerülöm? Van olyan igazság, amelyet nem engedek
kifejeződni, vagy nem vagyok hajlandó végiggondolni, mert úgy érzem, a
biztonságomat vagy a valahova tartozásomat kockáztatom vele? Lehet, hogy
nemrégiben, amikor kapcsolatba kerültem másokkal, valamiképpen cserben
hagytam magam, az igényeimet, az értékeimet? Milyen félelmek,
intellektuális alapú magyarázatok vagy ismerős narratívák akadályozták,
hogy önmagam legyek? Tudom egyáltalán, hogy mik a saját értékeim?
Amikor valaki egyre könnyebben be tudja ismerni magának, hogy „au, ez
fáj”, vagy „tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit az előbb mondtam”,
vagy „ebben a helyzetben eléggé félek attól, hogy önmagam legyek”, az azt
jelzi, hogy egyre határozottabb impulzusok mozdítják a hitelesség felé. Ha
már elég figyelmeztetést kapott, akkor egyre többször alakul ki igazi döntési
lehetőség még azelőtt, hogy cserben hagyná a valóságos vágyait és
szükségleteit. Korábban az ilyen felfedezésekre csak utólag került volna sor,
most azon kaphatja magát, hogy meg tud állni egy pillanatra, és azt mondja:
„Hm, érzem, hogy mindjárt magamra kényszerítek egy érzést vagy
gondolatot – de ezt akarom? Nincs másik opció?” A régi, előre programozott
folyamatok helyett megjelenő új lehetőségek biztosan jelzik, hogy hiteles,
autentikus személyisége lassacskán újra működésbe lép.

2. Hatóerő (agency)

A hatóerő lehetővé teszi, hogy szabadon felelősséget vállaljunk a

létezésünkért, és az összes, az életünket meghatározó, bármilyen súlyú,
alapvető döntés során alkalmazzuk a válaszkészségünket. Az elvesztése
komoly stresszforrás, de társadalmi és politikai okai is lehetnek: szegénység,
jogfosztottság, marginalizálódás vagy a környező világ látszólagos
összeomlása. Betegség esetén gyakran belső korlátok fosztanak meg tőle.
A hatóerő komoly gyógyító hatással bír. Kelly Turner pszichológus sok
úgynevezett spontán gyógyulást tanulmányozott végzetes, rosszindulatú
daganattal diagnosztizált betegeknél. „Különféle kórházakban és onkológiai
rendelőintézetben dolgoztam pszichológusként – tudósít. – Első kézből
szerzett élményem, hogy azokat a betegeket, akik odafigyelnek, követik az
utasításokat, »jó« betegnek tartják, míg azok, akik sokat kérdeznek, maguk
is utánanéznek a problémájuknak, vagy – ami a legsúlyosabb bűn –
szembeszállnak az orvos utasításaival, »idegesítő« betegnek számítanak.”1
De azt fedezte fel, hogy az utóbbiak, akik lehetőséget találnak rá, hogy
valamiképpen magukhoz ragadják a betegségükkel kapcsolatos döntéseket,
hosszú távon nagyobb eséllyel gyógyulnak. Dr. Turner visszatekintve azt is
észrevette, hogy a súlyos állapotukból felépülő betegek azt kívánták, bárcsak
hamarabb kezdtek volna aktívan közreműködni a kezelésükben, ahelyett
hogy szolgálatkészen az orvosuk kezébe helyezik a sorsukat.
A kapitalizmus a hitelességhez hasonlóan a hatóerő hamis változatát is
árusítja, olyan, a saját erőt támogató mantrákat kínál hozzá, mint a „légy
mindaz, ami lehetsz!”, és a „csináld, ahogy neked jó!”. A személyes
választás védjeggyé vált, de azzal már senki sem törődik, hogy a döntések
milyen környezetben születnek. A reklámokban népszerűsített szabadság
gyakran csupán azzal a kétes lehetőséggel egyenlő, hogy az ember két olyan
identitásfényező áru vagy szolgáltatás között választhat, amely úgysem fogja
kielégíteni – hiszen nem elégítheti ki. A hatóerő nem tesz mindenhatóvá, és
nem engedi meg valamennyi esemény és körülmény végső irányítását sem.
Az élet sokkal nagyobb nálunk, és attól nem fogunk jobban gyógyulni, ha
akkor is úgy teszünk, mintha urai volnánk a helyzetnek, amikor nem
vagyunk azok.
A hatóerő azt jelenti, hogy döntési helyzetbe lépünk olyan kérdésekkel
kapcsolatban, mint például, kik legyünk az életben, személyiségünk mely
részével azonosuljunk, és mely tulajdonságaink irányítsák a
cselekedeteinket. Ezekhez először gyakran újra kell szabályoznunk azokkal
a személyiségjegyeinkkel fenntartott kapcsolatunkat, amelyekről sokáig azt
gondoltuk, hogy azonosak velünk, amelyek elsőnek kelnek életre bennünk,
ha a biztonságunkról van szó, de most inkább rabságban tartanak. Az nem
szabadság, ha muszáj jónak vagy mindenkinél tehetségesebbnek vagy
tökéletesnek lennünk, ha muszáj tetszenünk, szórakoztatnunk, vagy
érdekesnek mutatnunk magunkat. Akkor sem a hatóerőnk működik, amikor
gépiesen ellenkezünk mások igényeivel: a reflexszerű reakció nem engedi,
hogy a válaszkészségünk vagy az első fejezetben emlegetett rugalmas
válaszkészség érvényesüljön – az a tulajdonság, amelyet a trauma jócskán
meggyengít.
A hatóerő nem póz és nem színlelés; nem vak helyeslés és nem a tekintély
elutasítása. Annak a jognak az alkalmazása, hogy szabadon és a maguk
teljességében mérhessük fel a dolgokat, hiteles érzések alapján hozzunk
döntést, és ne fogadjuk el sem a világ elvárásait, sem a személyes
kondicionáltság belénk vésődött parancsait.

3. Harag (anger)

Gyakran kérnek arra, hogy definiáljam az egészséges haragot. Elmondom,

mi nem az: a vak düh, a tombolás, a sértődés, a kicsinyes gyűlölet, a gyilkos
indulat és az ingerlékenység. Ezek a ki nem fejezett vagy a
személyiségünkbe be nem épült érzések egészségtelen feltorlódásából
származnak, de inkább meg kell tapasztalnunk és meg kell értenünk őket,
mintsem hogy kiadnánk valamelyiket magunkból. Az aránytalanul elfojtott
és az aránytalanul felerősített harag is mérgező.
Természetes, egészséges formájában a harag határvédelem, olyan
folyamat, amely akkor kapcsol, be, ha egy fenyegetés az életünket, a fizikai
vagy érzelmi integritásunkat veszélyezteti. Be van programozva az
agyunkba, nem könnyű elkerülni. Ez az önvédelmi HARAG rendszer, amelyet
Jaak Panksepp azonosított. Hibátlan működése a teljességünk természetes
része, és az életben maradásunk alapvető eszköze: gondoljanak csak egy
állatra, amelyik a területét vagy a kicsinyeit védi. A teljesség felé tartó utunk
során gyakran újra be kell építenünk érzelmi repertoárunkba e sok esetben
száműzött érzést. Ilyenkor nem ugyanarról van szó, mint amikor mindenáron
ragaszkodunk a sértettségünkhöz, vagy a sebeinket nyalogatjuk – sőt, az
ellenkezője történik. Az egészséges harag a pillanatnak megfelelő reakció
lehet, és nem a pincénkben nevelt vadállat, amelyet a szégyenünkkel vagy
valamilyen önigazoló magyarázkodással etetünk. Helyzethez kötött, és csak
korlátozott ideig létezik: ha szükség van rá, megjelenik, elvégzi feladatát,
távol tartja a fenyegetést, azután eltűnik. Nem válik sem félelmetes vagy
utálatos élménnyé, sem tartós kellemetlenséggé.
Vannak olyanok, akiknek talán érdemes folyamatosan emlékeztetniük
magukat rá, hogy indokolt, természetes érzésről van szó, amely önmagában
nem akar másnak kárt okozni. Tiszta formájában nélkülözi az erkölcsi
összetevőt, nem jó vagy rossz – csak van, és a célja valóban nemes: a
személyes integritás és harmónia fenntartása. Ha és amikor önmaga mérgező
változatává alakul, akkor figyelmet kell fordítanunk azokra a felesleges
történetekre és magyarázatokra, álszent vagy önostorozó gondolati mintákra,
amelyek provokálják – de magát az érzést nem érvénytelenítik. Azt is
megfigyelhetjük, hogy ha képtelenek vagyunk nemet mondani, az krónikus
megbánást ébreszt, amely kiszolgáltat a káros indulatoknak.
Sokan megtanultuk olyan mértékben csökkenteni a haragunkat, hogy már
azt sem tudjuk, milyen. Ebben az esetben az a legjobb, ha nem idealizáljuk,
és nem nagyítjuk fel: egy hatásvadász dühkitörés vagy egy morálisan
igazolható, de káromkodásokkal tűzdelt monológ semmit sem segít. A
hitelességhez hasonlóan az őszinte harag sem show-műsor. Alapüzenete egy
tömör és hatásos nem, amelyet a pillanat igényeinek megfelelő erővel kell
kimondani. Ha azon kapjuk magunkat, hogy olyan helyzeteket fogadunk el
vagy magyarázunk meg magunknak, amelyek folyamatos stresszt okoznak,
kitartunk amellett, hogy „nem olyan rossz ez”, vagy „kézben tartom az
ügyet”, vagy „nem akarok túl nagy felhajtást csinálni belőle”, akkor
valószínűleg eljött az idő, hogy gyakorolni kezdjük a haragunk
működtetését. Már az is egy előrefelé tett lépés lehet, ha egyszerűen annyit
mondunk, hogy „ez nem tetszik így”, vagy „ezt nem akarom”.
Kutatások szerint a harag kifejezése egészségesebbé tesz, például segít
azokon, akik amiotrófiás laterálszklerózisban vagy fibromyalgiában
szenvednek – márpedig ez a két betegség a hagyományos orvoslás számára
máig rejtély maradt. A 2. fejezetben már szóba került, hogy orvosaik szerint
az ALS-betegek különösen szelídek. Sokat elárul, hogy egy másik, az ALS-
ről szóló tanulmány szerint a legbékésebbek – vagyis azok, akik a legkisebb
valószínűséggel vannak kapcsolatban a haragjukkal – állapota és
életminősége romlik a leggyorsabban.2 Ugyanez igaz a fibromyalgia
esetében, amelyet számos kutatás a gyerekkori traumához kapcsol. A
European Journal of Pain című orvosi folyóiratban 2010-ben megjelent
szakcikk arra a következtetésre jutott, hogy „a harag, vagy a harag
elfojtásának szokása előre jelzi a fibromyalgiás női betegek
mindennapjaiban jelen lévő fájdalom növekedését. Olyan pszichológiai
beavatkozásra volna szükség, amely a harag egészséges kifejezésére
koncentrál, hogy ezzel enyhítsék a páciensek tüneteit.”3
Legtöbbünk esetében nem az a kérdés, hogy szabad-e dühösnek lennünk,
hanem az, hogy egészséges viszonyt alakítsunk ki azokkal az érzéseinkkel,
amelyek az élet változásaival együtt természetes módon áradnak és apadnak
– és a harag is közéjük tartozik.

4. Helyeslés/elfogadás (acceptance)

A helyeslés azzal kezdődik, hogy bármiképpen vannak is a dolgok, hagyjuk,

legyenek úgy, ahogy vannak. Semmi köze az elégedettséghez vagy a
belenyugváshoz, habár néha ezek is elfogadásnak álcázhatják magukat –
gondoljanak a vállvonogatásra, amely a „jó lesz úgy, ahogy van” mondatot
kíséri –, sőt, a megátalkodott önteltség is hasonlíthat rá. Pedig inkább arról a
mindig pontos felismerésről van szó, hogy az adott pillanatban a dolgok
nem lehetnek másképpen, mint ahogy vannak. Nem utasítjuk el őket, és nem
legyintünk rájuk. Nem szállunk szembe az igazsággal, nem tagadjuk le, és
nem képzeletben teremtjük meg, hanem arra törekszünk, hogy egyszerűen
együtt létezzünk vele. És miközben így teszünk, rendezett viszonyt alakítunk
ki az adott pillanattal. Ellentmondásnak tűnhet, de az igazi helyeslés az adott
szituáció egyetlen aspektusát sem tagadja vagy zárja ki, még azt az első
impulzust sem, hogy elutasítsa a helyzetet. Harag, bánat, izgalom, ellenkezés
vagy akár gyűlölet: a befogadó hozzáálláson belül valamennyi érzés
kifejtheti a saját hatását. Önmagunk elfogadása néha azzal a felismeréssel
kezdődik, hogy nem tudjuk, mit érzünk, vagy vegyes érzelmeink vannak. Ha
az élmény bármelyik részét elutasítjuk, az önmagunk természetellenes
elutasításához vezet: ami túl sokunk számára tűnik természetesnek. Súlyos
hibát követett el? Úgy érzi, gyűlölettel, sértődéssel vagy bizonytalansággal
van tele? Ezekre az érzésekre is rábólinthat; mindig fájdalom rejtőzik
alattuk. Igazából a gyűlölet, a sértődés, sőt a bizonytalanság is a psziché
kísérlete lehet, hogy ne érezzen fájdalmat vagy szomorúságot. Az
egészséges bánat – az ékkő, amelyet sokszor megcsontosodott sérelmek
mögé rejtenek – gyakran a jelen és múlt helyzet elfogadásának túloldalán
várakozik. Nem feltétlenül könnyű helyeselni, de ha meggátoljuk, hogy a
fájdalom energiája kifejtse a hatását, akkor legfeljebb a felhalmozódását
segítjük elő. Ahogy Gordon Neufeld mondja: „A könnyek tengerében
menekülünk meg.”
Meg kell különböztetnünk a helyeslést és az eltűrést. Egyáltalán nem
ugyanaz, amikor elfogadunk valamit, mint amikor belenyugszunk valamibe.
Az elfogadás erőt ad, mert helyet csinál a többi H-nak – ha van, akkor utat
ad a haragnak, segít, hogy ráérezzünk a hatóerőnkre, és utat biztosít annak,
ami épp hiteles élményünk. Az eltűrhetetlen eltűrése viszont pusztító. Ha
például valaki komoran belenyugszik az abúzusba vagy az elhagyatottságba,
akkor közben kénytelen elutasítani az énjének fontos részeit, szükségleteit és
értékeit, amelyek pedig tiszteletet érdemelnek, és az integritását, amelyet
pedig őrizni kell. Ilyen esetben szó sincs valóságos helyeslésről.
Darlene harmincnyolc éves, a kaliforniai San Joséban él,
családterapeutaként dolgozik, és csak akkor fogadta el elfogadhatatlan
házasságának valóságát, amikor autoimmun betegséget diagnosztizáltak
nála. Fundamentalista keresztény neveltetése miatt őszintén hitt benne, hogy
istentől ráruházott kötelessége helyeselni – értsd: kibírni – azokat a
megpróbáltatásokat, amelyeket a férje saját traumatikus bevésődéseinek
köszönhetett. „Amikor végre rájöttem, hogy összefüggés van a stressz és a
betegség között – magyarázta –, emlékszem, egyszer felkiáltottam: »Szent
ég! Hívő mártír pózban ragadtam egy abuzív házasságban, pedig nem lenne
szabad, mert belehalok!«”
Társadalmi szintű igazságtalanság vagy elnyomás esetén ugyanez a
helyzet. Ha valaki elfogadja, hogy ami éppen történik, az valóban történik–
az egyszerű tényt –, az még nem azonos azzal a belenyugvással, hogy ennek
kellene történnie. Ahhoz, hogy megküzdjünk a rasszizmussal, a
szegénységgel vagy társadalmunk bármelyik másik betegségével, először el
kell ismernünk, hogy ezek kultúránk valóságának részei. Léteznek, és
nekünk szembe kell néznünk a fájdalommal és a bánattal, amelyet okoznak.
Azután feltehetjük magunknak a kérdést: mit csináljunk, hogy ne csak a
megjelenésüket, hanem az okaikat is végleg megszüntessük?
Továbbléphetünk az egészséges harag, a hatóerő és a tevékeny hitelesség
felé.

Az együttérzés öt szintje
James Doty,{133} a neves idegsebész a Stanford Egyetemen működő
Együttérzés és Altruizmus Kutató-és Nevelőközpont vezetője. „Létezik egy
olyan embercsoport, amelynek tagjai úgy gondolják, hogy az együttérzés
megfoghatatlan, nem méltó rá, hogy tudományos kutatás tárgya legyen –
mondta egy nyilvános beszélgetésünk során, amelyre az 1440 Multiversity
nevű kaliforniai oktató-és pihenőközpontban került sor.{134} – De
biztosíthatom róla, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló tudományos
adatok szerint a mindfulness, valamint az önmagunk és mások felé irányuló
együttérzés a leghatásosabb eszközök közé tartozik, amelyekkel az ember
megváltoztathatja a testi állapotát, javíthatja a saját testi-lelki egészségét, és
meghosszabbíthatja az életét.” Az együttérzés, amely egyszerre gyógyít és
megvált, nem korlátozódik az egyéni élet területére. Ha egészségesebb és
nem kis részekre töredezett világról álmodunk, akkor alkalmaznunk és
fokoznunk kell az együttérzés gyógyító erejét.
A pácienseimmel végzett munka és több ezer terapeuta képzése során az
együttérzés öt olyan szintjét különböztettem meg, amelyek között nincs
ugyan hierarchia, de kiegészítik és erősítik egymást. Együtt pedig
bátorítanak, vezetnek és segítenek tájékozódni a teljesség felé vezető úton.
Ahogy Anton Csehov a drámaíró (és orvos) írta: „A részvét segíthet túl a
zsibbadtságon a gyógyulás felé.”

1. Hétköznapi emberi együttérzés

Az együttérzés angolul compassion, amely a latin „együtt szenvedésből”
származik. Talán valóban ennyire élesen érzékeljük a mások fájdalmát, talán
nem, de az együttérzés alapesete azt a képességet jelenti, hogy megértjük a
szenvedést. Azt is jelenti, hogy nem semleges tényként kezeljük, hanem
meghat, ha tudunk másvalaki küszködéséről.
Két ember közötti együttérzésnek az empátia a feltétele: alkalmasság arra,
hogy felfogjuk egy másik ember érzelmeit, és viszonyt alakítsunk ki velük.
Az ezzel kapcsolatos saját élményünk attól függően váltakozhat, hogy ki a
másik ember, vagy akár attól is, hogy miképpen érezzük magunkat egy adott
pillanatban. Az biztos, hogy megkophat és elhasználódhat: bárki tanúsíthatja
ezt, aki már átélte a munkájával kapcsolatos együttérzés kifáradását.
Legtöbbünknél a szükséges pihenés és feltöltődés után visszatér. A hiánya,
amely szociopaták és pszichopaták esetében a legfeltűnőbb, mindig a lélek
megsebzettségének vagy A. H. Almaas szavai szerint „valamilyen sérelem
elfojtásának” a jele. Ha hiába keressük magunkban az empátiát, akkor nem
ítélkeznünk kell önmagunk felett – ami már önmagában az együttérzés
hiányát jelezné –, hanem feltehetjük a kérdést, hogy mi az a fájdalom,
amelyet mi nem éreztünk át és nem emésztettünk meg teljesen. Sok mindent
megtudhatunk a saját érzelmi sérüléseink hátteréről, ha megfigyeljük, hogy
milyen helyzetekben, kivel kapcsolatban keményedik meg és záródik be a
természetes állapotában nyitott és rugalmas szívünk.
Az együttérzés nem azonos a sajnálattal, amely valamilyen szinten mindig
egy magunkról vagy másról szóló, de már eleve meglévő történetre
csatlakozik rá. A legjobb társadalmi stratégiákat az együttérzés irányítja, a
sajnálkozás viszont senkin sem segít. Ahhoz, hogy sajnálhassak valakit,
először olyan szerepet kell osztanom rá, amelyben nem egyenlő velem, mert
így egy elképzelt magaslatról figyelhetem szomorú sorsát. A lehetőségeink
talán valóban nem egyformák – a faji vagy gazdasági hierarchia
gondoskodik erről –, de egyikünknek sem tesz jót, ha ezt állandó, alapvető
tulajdonságunknak fogadjuk el.
A legalább ugyanennyire szükséges, önmagunkkal kapcsolatos
együttérzésnek is megvan a maga egészségtelen párja: az „önsajnálatban
dagonyázás” pontosan leírja azt az otthonos, de zavaros, nehezen átlátható
csapdát, amelyet a saját magunk iránt folyamatosan érzett szánalom jelent.
Az önsajnáló ember abban keres valamifajta vigaszt, hogy szerencsétlen,
sorsüldözött alaknak látja magát. Ezzel a saját gyógyulását gátolja, mert
megerősíti azokat a feltételezéseket, amelyek a sérelmek világában tartják,
és eltántorítják az önálló nézőponttal járó felelősség vállalásától. Az
önmagunk iránti együttérzés ezzel ellentétben elfogadja a valóságot, nincs
szüksége hazugságok gyógyírjára, és kimondja: „nagyon fáj”.

2. A kíváncsiságból és megértésből fakadó együttérzés

Az együttérzés második szintjének legfontosabb alapelve, hogy mindennek
megvan a maga oka, és fontos, hogy mi az az ok. Még akkor is ítélkezés
nélkül tesszük fel a kérdést, hogy egy adott személy vagy csoport –
bármelyik személy, bármilyen csoport – miért éppen olyan, amilyen, és
miért cselekszik úgy, ahogy, amikor az bosszant vagy zavar. Ezt a
hozzáállást a körülményekből fakadó együttérzésnek is nevezhetnénk. Hiába
szeretnénk őszintén segíteni magunknak vagy másnak, csak akkor sikerülhet,
ha meglátjuk a hozzá kapcsolódó szenvedést, és a lehetőségekhez képest
megismerjük a forrását. Nem elég például sajnálni azokat, akik az addikció
spiráljában rekedtek, lehetőleg ki kell deríteni, hogy mi az a fájdalom, ami
elől menekülnek, és hogyan szerezték a sebeiket. Ha nem látjuk tisztán a
körülményeket, marad a tehetetlen jó szándék, a jóindulatú, de
végeredményében hatástalan segítségnyújtás. Sajnos ezért alkalmatlanok
céljuk elérésére a mostanában divatos addikciókezelések.
Ha hajlandók vagyunk a miérttel foglalkozni, mielőtt fejest ugrunk a
hogyanba, akkor a kíváncsiságból és megértésből fakadó együttérzés sarkall
tevékenységre. Valahányszor egyéni vagy társadalmi szintű tartós
szenvedéssel találkozunk, erre van szükség, de a gyakorlatban nem könnyű
alkalmazni. A mai világban nem ritka, hogy beletörődünk az egyszerűbb
magyarázatokba, gyorsan ítélünk, és gépiesen alkalmazunk bizonyos
megoldásokat. Ahhoz, hogy nyitott szemmel forduljunk a dolgok
működésének rendszerszintű okai felé, türelemre, kíváncsiságra és
állhatatosságra van szükségünk.
Jesse Thistle métisz egyetemi oktató, akiről a 15. fejezetben már szó esett,
szívbe markoló könyvet írt a gyerek-és fiatalkoráról, a függőségéről és a
bűncselekményeiről, végül a gyógyulásáról. Beszámolójában nagyon sok
szó esik erről a fajta együttérzésről. „Elsősorban azért írtam meg a
visszaemlékezéseimet – magyarázta beszélgetésünk során Jesse –, hogy
mindenki lássa, mi történt velem és a testvéreimmel… Tulajdonképpen
megpróbáltam megvédeni a családomat, és elérni, hogy az olvasóim
megértsék őket. A népem történetével is hasonló a helyzet, segítek, hogy
újra emlékezzenek. És ne csak emlékezzenek, emlékeket őrizgessenek,
hanem újra emlékezzenek, újra rakják össze azt a történetet, amelytől az
állam megfosztotta őket, és ők elfelejtkeztek róla.” Saját életének
felelevenítésével Thistle, más őslakos kanadai írókhoz és művészekhez
hasonlóan, az együttérzéshez szükséges kontextust követeli vissza a népe – a
családja és a törzse – számára, hogy a világ és önmaguk szemében is újra
létezzenek, és megértsék őket.

3. A felismerésből fakadó együttérzés

Emlékeznek még a 15. fejezetben szereplő Bruce-ra, az oregoni érsebészre,
akit a saját kórházában tartóztattak le, mert receptet hamisított, hogy
opiátokhoz jusson? Ma már hálával tekint vissza erre a megalázó pillanatra,
mert a belőle következő ráismerés megváltoztatta az életét. „Ha nem úgy
történt volna minden, ahogy történt – mondta nekem –, boldogan folytattam
volna az életem, olyan maradtam volna, mint sok sebészkollégám, aki
keveset érzékel a környezetéből, technikailag kiváló, de érzelmileg
visszamaradt.” Bruce azt mondja, hogy régi énközpontúságát újfajta
gondolkodás váltotta fel, amelynek legfőbb jellemzője, hogy felfedezi
másokban saját magát. „[Ki tudom mondani, hogy] emberi lény vagyok, aki
hibákat követett el és küszködött. Más is lehet így. Nézzük, hogyan tudjuk
együtt megoldani a problémát.”
Bruce a felismerésből fakadó együttérzés megtestesítője. Ez az érzés segít,
hogy könnyebben ráeszméljünk és elfogadjuk: mind egy csónakban
evezünk, mindannyiunkat hasonló megpróbáltatások és ellentmondások
gyötörnek. Amíg fel nem ismerjük, mi közös bennünk, addig csak újabb
bánatot okozunk magunknak és másoknak. Magunknak azért, mert
eltávolodunk az emberségünktől, és beleragadunk az ítélkezés és
szembenállás sok feszültséggel járó lelkiállapotába; másoknak azért, mert
szégyenkezést váltunk ki belőlük, amitől csak még jobban elszigetelődnek a
világtól. Aki nem érti pontosan, miről beszélek, az legközelebb, amikor
szigorú vélemény fogalmazódik meg benne egy embertársáról, figyelje meg
a saját testét: milyen érzést tapasztal a mellkasában, a hasában, a gyomrában.
Kellemeset? Nem hinném. De nem is tesz jót az egészségének, amit érez.
Mindebből nem az következik, hogy ne ítéljen, hiszen az az elme
automatikus reakciója. Ha pedig elítéli saját magát, amiért ítélkezik, azzal
csak a szégyen gépezetét tartja mozgásban. Viszont itt a lehetőség, hogy
együttérző kíváncsisággal tekintsen ítélkező elméjére és testére. A gyógyulás
akkor kezdődik, amikor képesek vagyunk a kíméletlen világot saját
fájdalmunk tükreként kezelni, és engedni, hogy mások is meglássák bennünk
a tükörképüket: a felismerés hozzásegíthet két embert, hogy helyreálljon
köztük az elveszett kapcsolat.

4. Az igazságból fakadó együttérzés

Sokan hisznek abban, hogy kedvesnek kell lenni, mert azzal elejét vehetik
mások fájdalmának. Szükségtelen, megelőzhető fájdalom esetében így is
van, de nem igazi együttérzés, ha azoktól az elkerülhetetlen fájdalmaktól,
csalódásoktól és problémáktól óvunk meg valakit, amelyeket az élet
gyerekkorunktól kezdve mindannyiunknak elhoz. Az ilyen igyekezet nem
egyszerűen hiábavaló, hanem ellenkező hatást ér el, és még csak nem is
hiteles, mert a látszólagos emberbaráti tett igazából a saját sérüléseink
okozta rossz érzésből fakadhat.
Mindegy, milyen szándékkal tesszük, senkinek sem segítünk azzal, ha
féltjük a fájdalomtól, és támogatjuk abban, hogy kiseprűzze a bajt az
életéből. A traumák gyógyulása elkerülhetetlen fájdalommal jár. Ezért van
az, hogy a régi sérüléseinkkel kapcsolatban valamennyien a tagadást, az
elfojtást, az elnyomást, a kimagyarázást, a mentegetőzést, a fakuló
emlékeket és a disszociáció valamilyen fokát választjuk. Ha viszont
szembenézünk azokkal a módszerekkel, amelyekkel eltompítottuk
magunkat, akkor nem úszhatjuk meg a fájdalmat, amely már régóta arra várt,
hogy hírt adhasson magáról. Az is egészen természetes, hogy az ember fél
ezektől a leválasztott részektől. „Ha az ember egész életében menekült az
érzelmei elől – írja Helen Knott –, és azok végül utolérik egyszer, akkor rá
fognak támadni, alaposan elpáholják, és magára hagyják egy sikátorban.”4
De ennek nem kell feltétlenül így történnie. Az igazságból fakadó
együttérzés felismeri, hogy a fájdalom nem ellenség. Sőt, a fájdalom
alaptermészetének része az együttérzés, hiszen egy problémára próbálja
felhívni a figyelmet. A gyógyulás bizonyos szempontból annak az
elfelejtése, hogy meg kell védenünk magunkat a fájdalomtól. Ebben az
értelemben az együttérzés egy másik alapvető tulajdonsághoz vezet: a
bátorsághoz.
Az igazságból fakadó együttérzés azzal is tisztában van, hogy az igazság
rövid távon további fájdalomhoz vezethet. Darlene, a San Joséban élő
családterapeuta azután tanulta ezt meg, hogy kilépett a rossz házasságából.
„Gyerekkori közösségem nem ért meg, nem azonosul velem, nem fogja fel,
mi van – mondta –, és ez összetöri a szívemet, mert én azt akarom, hogy
szeressenek, és emberi kapcsolataim legyenek, de azt hiszem, sosem fognak
sem megérteni, sem visszafogadni.” Az egyik legfájdalmasabb lecke,
amelyet kaphat az ember, hogy bizonyos kapcsolatai nem élik túl, ha ő a
hitelességet választja; de az ezzel járó fájdalomban ott a szabadság.
Visszafordítja és utólag is igazolja azokat a tragikus, elkerülhetetlen
döntéseket, amelyeket életünk korai szakaszában a körülményeink ránk
kényszerítettek. „Hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy ne akarjunk
másoknak tetszeni, és ne törődjünk vele, mit gondolnak rólunk – mondta
Darlene. – Néha most is úgy érzem, hogy szükségem van valakinek a
jóváhagyására. Nem állítanám, hogy megérkeztem, de olyan ez, mint a
hagymahámozás: már sok rétegtől megszabadultam, és egyre több
szabadságot érzek a hitelességemben. Meg kellett találnom azokat a kis
közösségeket, amelyek elfogadnak és megértenek. Fájdalmas folyamat, de
tudom, hogy így helyes.”
Igazságnak és együttérzésnek párban kell járnia. Nem az tesz minket
együttérzővé, ha kellemetlen igazságokat zúdítunk valakire, azután esetleg
azzal magyarázzuk, hogy „csak őszinte voltam”. „Az emberek csak akkor
engedik meg maguknak, hogy meglássák az igazságot – írta A. H. Almaas –,
amikor az együttérzés is jelen van.” És az igazság akkor tud gyógyítani, ha
biztonságérzet jár vele.

5. A lehetőségből fakadó együttérzés

Mindannyian többek vagyunk annál, mint amennyit kondicionált
személyiségünk, elfojtott vagy korlátozatlan érzelmeink, valamint
viselkedésünk a világnak mutat. Ha ezt megértjük, működésbe léphet az,
amit a lehetőségből fakadó együttérzésnek nevezek. A lehetőséget nem
hipotetikus, jövőbe tekintő, „talán majd egyszer” értelmében használom,
hanem jelen lévő, élő, mindig elérhető alaptulajdonságként tekintek rá. A
lehetőség az ember legszebb ajándékaihoz kapcsolódik: a csodálathoz, az
áhítathoz, a misztériumhoz és a képzelethez – ezek teszik lehetővé, hogy
olyasmikkel maradjunk összeköttetésben, amiket nem feltétlenül tudunk
igazolni. Tőlünk függ, hogy vigyázunk-e erre a kapcsolatra, mert a
hétköznapokban ritkán találunk újabb bizonyítékokat. Az együttérzésnek ez
a legmélyebb aspektusa elfogadja, hogy ami látszólag lehetetlen, az csak
látszólag az, és bármikor valóra válhat, amire a legnagyobb szükségünk van,
vagy ami után a legjobban vágyakozunk.
Aki nyitott marad a lehetőségekre, az nem vár azonnali eredményt, mert
tudja, hogy mindannyiunkban több van – a szó legpozitívabb értelmében –,
mint amennyi szemmel látható. Ugyanez vonatkozik arra, legyen bármi is,
ami a legvalóságosabb, legkeményebb, legállandóbb bennünk vagy
másokban. Van egy híres történet, amelyben Buddhát megszólítja egy
közismert bűnöző, és meg akarja gyilkolni, ő viszont meglátja támadójában
az emberi én univerzális lehetőségét: a férfi Buddha legalázatosabb,
legszelídebb követőjévé válik.
„Ahhoz, hogy saját uraink lehessünk, egy kis magabiztosságra, a
győzelem reményére van szükség – írta Thomas Merton, a katolikus
misztika képviselője. – A remény pedig akkor marad életben, ha legalább
megízlelhetjük a győzelmet.”5 Azt hiszem, a lehetőségből fakadó
együttérzés egy ajtó, amelyet jobb nyitva hagyni, hogy lássuk, ha közeleg a
győzelem. Ha nem keverjük össze sem magunkat, sem másokat a felszínen
megjelenő tulajdonságokkal vagy viselkedésekkel, és nem hisszük magunkat
vagy másokat jónak vagy rossznak, minden emberben megláthatjuk a
teljesség lehetőségét, amely soha nem vész el, és amely valamennyiünk
számára olyan győzelem volna, amit érdemes megízlelni.
 27. fejezet

Egy félelmetes ajándék

Tanárunk, a betegség

Az, hogy túléltem az emlőrákot, megváltoztatta,

hogy ki és hogyan vagyok… Addig egész életemben
másokról gondoskodtam. Azután egyre inkább
magamat helyeztem előtérbe. Régebben egy kis
hang a fejemben folyton azt suttogta, hogy bármit
csinálok, nem vagyok elég jó hozzá. Mostanra
sikerült elhallgattatnom ezt a hangot.
Sheryl Crow{135}

„Mostanában gyönyörű beszélgetéseket folytatok a reumatoid

artritiszemmel… Már attól majd sírva fakadok, hogy ezt elmesélem
valakinek” – olvashattuk a negyvenkét éves Julia vallomását az 5.
fejezetben. A felszínen furcsa és valószínűtlen kijelentés. Nem volna
természetesebb, ha a betegséget, amelynek rokkantság lehet a vége, nem
bizalmas, erőt adó társnak, hanem súlyos veszélynek látná, amelyet meg kell
úszni, el kell fojtani, vagy le kell győzni? Julia azonban értéket és jelentést
talált a bajban – és így történt ez mindazokkal, akikről e fejezetben fogok
beszélni, és még nagyon sok mindenkivel, akivel a munkám során
találkoztam. Jó páran, a néhánynál jóval többen vannak, akik még azon is
túlmennek, hogy a betegségüket örömteli ajándéknak nevezzék. Blessed with
a Brain Tumor (Az agydaganat áldása) a címe annak a könyvnek, amelyet
egyik interjúalanyom, egy Will Pye nevű fiatalember írt. „Ezt az ajándékot a
szellem küldte a lelkemnek, hogy támogassa a gyógyító átalakulást és
ébredést” – mondta nekem. Julia és Will is fordulóponthoz érkezett, amely
eltávolítja őket a hagyományos gondolkodástól: magát a betegséget tekintik
a gyógyulás eszközének, vagy legalábbis a tanulás és a személyes növekedés
lehetőségének. Nem egyszerűen kigyógyulni akarnak a betegségből, rájöttek,
hogyan tudnának vele gyógyulni.
Tisztázni szeretném: a betegség nem olyan ajándék, amelyet bárkinek
kívánok. Aki elkerülheti valahogy, annak biztosan nem javaslom a
transzformációnak ezt az útját. Azoknak a bátor nőknek és férfiaknak,
akiknek a története most következik, egyszerűen erre kanyarodott az életük.
Abban sem vagyok biztos, hogy a helyükben én rátalálnék arra a belső erőre,
bátorságra, bizalomra és éleslátásra, amellyel ők közelítettek a
betegségükhöz. De ha hajlandók vagyunk tanulni a példájukból, akkor a
megpróbáltatásaik segítségével sok mindent megtudhatunk a gyógyulásról.
Ne feledjük a 25. fejezetben leírtakat: különbség van a gyógyulás és a
kikezelés között! Többször tanúja voltam annak, hogy a betegeim a
legkétségbeejtőbb előrejelzésre is rácáfoltak, és sokáig éltek, valamint
máshol is találkoztam ilyen esetek dokumentálásával, de ezúttal nem az
érdekel minket, hogy valaki jobban lesz, hanem, hogy teljesebbé válik.
Ezeknek az embereknek a betegség a gyógyulás és nem a kikezelés áldását
hozta. A kezelés sikerét senki sem garantálhatja nekik. A gyógyulás már más
ügy, és az utolsó pillanatig lehetséges, hiszen azt jelenti, afelé haladunk,
hogy a testünkben zajló folyamatoktól függetlenül élő teljességként éljük
meg magunkat. A gyógyulás nem végállapot: legalább annyira tekinthetjük
folyamatnak, mint a betegséget. A következő történetekben úgy alakult,
hogy a betegség lett a tanár, amely elindította a beteget a gyógyulás felé.
Akár beteg, akár nem, senkinek sem kell megvárnia, amíg ilyen rossz
állapotba kerül: bármikor elindulhat a saját útján.

„És miről beszélget a reumatoid artritiszével?” – kérdeztem Juliát, aki kis

mennyiségben szedett egyetlen gyógyszerén kívül terápiával, meditációval
és az önmagán végzett munka más formáival érte el, hogy a betegség
fellángolásai alaposan megritkultak, a tünetei nem súlyosbodtak, és a
véreredményei is egyre javulnak.
„Amikor megszólít – jött a felelet –, nem érzem úgy, hogy túl kellene
jutnom rajta, vagy nagy drámát kellene csapnom miatta, egyszerűen csak
érzem. Leülök vele, és kíváncsian figyelem, mi történt az életemben, mi az,
amit esetleg elfojtok magamban.”
Láttuk, hogy eredeti, abuzív családjában hogyan vált Julia a mindenkiért
felelősséget vállaló „kedves” emberré, aki azért nyomta el magában az
érzéseit, mert meg akarta védeni mindenki máséit. „Alaposan kikérdezem
magamat – folytatta. – Elgondolkodom azon, hogy mit próbál mondani. Ez
éppen két hete fordult elő, amikor bedurrant az állam. Tudtam, csak azért
történt, mert figyelmeztetni akar, hogy engedjem meg egy kellemetlen érzés
felszínre emelkedését, így aztán meghallgattam. Az ágyamon feküdtem, és
vagy egy órán keresztül mélylégzést végeztem. Figyelmesen szemlélődtem.
Nem lettem izgatott miatta, de kíváncsi maradtam. És másnapra, de tényleg
másnapra, el is múlt a fájdalom. A gyógyszeradagomon sem kellett
változtatni. Soha nem kell.”
Julia kultúránk szokásaival nem törődve hálás a reumatoid artritiszének.
„Megmentett. A testem így figyelmeztetett, hogy ébredjek fel. Hogy azzal
nem segítek magamon, ha visszafojtom a bennem lévő sok dühöt és haragot.
Nem mintha ragaszkodni akarnék ezekhez az érzésekhez, de úgy tekintek
rájuk, mint a vezetőimre, akik figyelmeztetnek, ha az életemben megbomlik
valamilyen egyensúly. Mostanában talán évente egyszer lángol fel a
betegség. Amikor előbukkan, elfogadom, hogy itt van; és van, amit tenni
tudok ellene, és még több van, amit tanulhatok tőle.” Szívből jövő
mondatok, amelyek a helyeslés/elfogadás és a hatóerő közös lehetőségeiről
szólnak: a gyógyulás e két általános alapelvét az előző fejezetben vettük
közelebbről szemügyre.
Nem akarom azt állítani, hogy Julia kizárólag a saját maga felé forduló,
együttérző kíváncsiságának köszönheti megnyugtató állapotát, vagy hogy a
gyógyszerei ne segítettek volna. Viszont láthatjuk, hogy a betegség
irányításával sikerült átformálnia magát, és ennek következtében tudatosabb,
nyugodtabb, boldogabb és egészségesebb lett, valamint több örömöt talál az
életében. A betegségéből tanultak arra sarkallták, hogy a szakmájában is
fejlődjön. Rájött, hogy mi az igazi hivatása, és olyan képességeit és
készségeit kezdte fejleszteni, amelyekkel másokon segíthet. „Sok mindent
kaptam a betegségtől – mondta. – Rávett, hogy csináljam meg a master
fokozatot, és legyek pszichológus. Krónikus fájdalmat okozó betegségekre
szakosodtam, ez a specialitásom.” Három évvel ezelőtt beszélgettünk.
Nemrégiben küldött egy e-mailt, amelyben arról számolt be, hogy tizenkét
hónapja nem szed gyógyszert, márpedig az elmúlt tizenhat évben addig
szedett, és egyáltalán nincsenek tünetei.
Barátomat, Richard Schwartz pszichológust egyáltalán nem lepi meg, ami
Juliával történt. Dick kifejlesztett egy széles körben alkalmazott terápiás
módszert, a belső család rendszert, az IFS-t (internal family systems). Az
IFS a személyiséget független alkotórészek együttesének tekinti, amelynek
mindegyik alkotóeleme egy-egy életeseményre adott válasz. A „belső
család” e különböző aspektusok konstellációja. Lehetnek részek, amelyek
nem férnek össze a többivel, mások viszont együttműködnek egymással.
Julia esetében a gyerekkorában elszenvedett érzelmi és szexuális abúzusból
következő dühöt és haragot „száműzött” összetevőnek tekinthetjük:
személyisége olyan oldalának, amelyet akkor nem volt szabad megélnie, és
ezért elnyomta. A kedves, buzgó, kivételesen felelősségtudó személyisége
képviseli a védelmező részeket, amelyek azért alakultak ki, hogy mások
szeretetét és elismerését megtartsák. Valahol köztük, vezéri szerepre
áhítozva bujkál az, amit az IFS szelfnek nevez, vagy ahogy a 7. fejezetben
írtam, „saját egyedi és eredeti lényegéből származó önmaga”.
Ide próbál visszahívni minket érzelmi vagy testi jelzőeszközeivel a
testünk. Tünetek és betegségek segítségével tudatja velünk, amikor messze
kóboroltunk középpontunktól.
„Tapasztalataim szerint amikor egyes részeink nem tudnak másképpen
kommunikálni velünk, és nem marad egyéb lehetőségük, akkor a testre
hagyatkoznak – magyarázta Dick. – Nagyon sokféle orvosi szimptóma
létezik. Ha sikerül meggyőznünk a páciensünket, hogy koncentráljon a
tünetre, legyen kíváncsi rá, és tegyen fel neki kérdéseket, akkor általában
találkozik azzal a darabjával, amelyik a tünet segítségével akar üzenni neki,
ki akarja fejezni magát valahogy, mert a beteg korábban nem volt hajlandó
odafigyelni rá. Ha viszont tényleg meghallgatja végre, akkor a probléma
sokszor megszűnik, vagy jelentősen enyhül.” Egy kísérlet során az IFS
módszereit alkalmazták egy csapat reumatoid artritiszes betegnél, és
ugyanerre a következtetésre jutottak. Amikor a betegek figyelni kezdtek a
megfelelő „részükre” meg az egész testükre, és valami olyasmit csináltak,
mint amit Julia is megtanult, az állapotuk számos szubjektív vonatkozása,
például a fájdalom és az önsajnálat, sőt, több objektív, mérhető adat, például
a betegség vérben található markerei és az ízületek gyulladása is javult.1
Bianca, a román orvos, akit szintén az 5. fejezetben mutattam be, továbbra
is bizalmas beszélgetéseket folytat a betegségével. Talán emlékeznek még,
ha a munkahelyén vagy személyes életében stressz érte, vagyis túl sokat
vállalt, vagy valamelyik területen nem törődött a saját, személyes igényeivel,
erősödni kezdtek a szklerózis multiplexének tünetei. Az állapota stabil,
pedig nem szedi azokat a gyógyszereket, amelyekről azt mondták neki, hogy
élete végéig rájuk fog szorulni. Az MRI-felvételek továbbra is gyulladás
jeleit mutatják a központi idegrendszerében, de jó pár év eltelt úgy, hogy a
baj nem terjedt tovább, és nincsenek panaszai – kivéve azokat az eseteket,
amikor nem törődik magával eléggé. Olyankor zsibbadni kezd a bőre, és ő
úgy érzi, ez tökéletes metaforája annak, hogy nem engedélyezte magának
egy érzés átélését. „A vörös jelzőfény – mondta – arra figyelmeztet, hogy
fékezzek, és térjek vissza saját magamhoz. És én hallgatok rá. Rögtön
fékezek, mert az elmúlt néhány évben megtanultam, hogy már akkor jobb
megállnom, amikor egy egész kis változást érzek. Relaxálok. Meditálok.
Meglátogatom magam, megtudom, mit üzen a tünet. És ahogy rájövök, miről
van szó – talán érzelmi fájdalmat érzek, talán elszomorít valami, talán
valami miatt máshova kerültem, és már nem voltam itt jelen –, visszatérek
magamhoz. Abban a pillanatban, hogy rájövök, miről van szó, elmúlik a
tünet.”
Bianca mostanában elsősorban SM-betegekkel dolgozik, akiknek nagy
része poszttraumás stressztől szenved, és valamennyien ugyanazt a
túlkompenzáló hajlamot mutatják, mint ami őt is irányította, amikor még
minden figyelmét lekötötte „a tökéletes teljesítmény és a siker” elérése.

Donna Zmenak Ontarióban élő beszéd-és nyelvpatológusnál 2003-ban

méhnyakrákot diagnosztizáltak. Korábban sok stresszt élt át, többek között
vérre menő harcot folytatott három kisgyereke nevelésének jogáért. Az
onkológus-nőgyógyász azonnali, teljes méheltávolítást javasolt, amely a
méhen kívül ínszalagokra, valamint a medencében lévő nyirokcsomókra és a
vaginája felső részére is kiterjedt volna, hogy utána sugárkezelés
következhessen. Donna elutasította a terápiát. „Azt mondtam a sebésznek,
nem akarok így, kibelezve élni. Azt felelte, hülye döntést hozok, de ő is tud
dönteni, ha kell: és azonnal elbocsátott.”
Érthető, hogy a sebész nem akar egy olyan beteget kezelni, aki nem
hallgatja meg szakértő tanácsait. De hogy megalázza miatta a beteget, az
elfogadhatatlan. Alekszandr Szolzsenyicin Rákosztály című regényének
önfejű betege, Kosztoglotov jutott róla eszembe: „Miért hiszi azt, hogy joga
van egy másik ember helyett dönteni? Hisz ez félelmetes jog, ritkán vezet
jóra. Vigyázzon vele! Nem adatott meg még az orvosnak se!”2
Donna egy éven keresztül a saját módszereit alkalmazta: tisztítókúrát
tartott, étrend-kiegészítőket szedett, és egy táplálkozási kérdésekben járatos
orvos segítségét vette igénybe. De kétségbeesve értesült róla, hogy a rák
továbbterjedt, és ha nem műtik meg, akkor legfeljebb hat hónapja lehet
hátra. Mégis újra nemet mondott. Amikor beszélgettünk, utólag, a történet
happy endjének ismeretében is nehezen értettem meg, honnan volt benne
ennyi öntudat és elszántság. „A szívem mélyén valami azt súgta: »Sikerülni
fog!« – felelte a kérdésemre. – Úgy gondoltam, a belső hangom többet ér,
mint az engem körülvevő embereké, akik a tőlük telhető legjobb tanácsokat
adják. Tudom, hogy így volt. De úgy éreztem, nekem nem ez a legjobb
tanács. Fiatal voltam, élni akartam, viszont nem akartam egy olyan testben
élni. Akkor már jól tudtam, hogy az élet minősége fontosabb, mint a
hosszúsága.”
Zmenak újabb hat hónapos belső és külső zarándokútra indult, és olyan
gyógyítókhoz is eljutott, akik jógára és meditációra oktatták. Beszélt korábbi
rákbetegekkel, akik szintén a saját elképzeléseiket követték. Közben
elolvasta egy sorstársának, Cheryl Canfieldnek a könyvét, a Profound
Healinget (Szívből jövő gyógyulás). A szerző szintén nemet mondott a
hagyományos kezelésre, és bőven túlélte a közeli, szörnyű halálára
vonatkozó prognózist. Személyesen is találkozott a Kaliforniában élő,
hipnoterapeutaként és wellnesstanácsadóként dolgozó nővel, egy darabig
nála is lakott, és sok mindent tanult tőle. Zmenak összefoglalása szerint
„elfogadást, autonómiát, hitelességet. Ő tanított meg minderre, és arra,
hogyan lehet jól meghalni. Mire hazamentem, más ember voltam, és többet
nem is tértem vissza az egykori lényemhez.”
A legfontosabb talán az, hogy Donna hozott egy alapvető döntést. Nem
érdekelte, mennyi ideje lehet hátra, eldöntötte, hogyan akar élni: hűen
önmagához – még akkor is, ha a megérzései ellenkeztek az orvosai, a
rokonai és a barátai véleményével. „Lehet, hogy csak hat hónapom maradt,
de a gyerekeim igazán ismerni fognak, a valós énemet fogják látni – mondta
magának. – Ettől mindig elsírom magam. Emlékszem arra a pillanatra,
amikor azt mondtam: »Tudod, mit? Elég ebből. Elfogadom, ami történt
velem. Én én leszek, és mostantól boldog leszek.« És komolyan is
gondoltam. Meghúztam egy vonalat, és soha többé nem tértem vissza
mögé.” De érezte, hogy túlzásba esett, és rögtön visszakozott. „Ember
vagyok, sokszor újra beleesem ebbe a csapdába. Aztán hamar kimászom
belőle.”
Már hat hónapja tartott a lelki-érzelmi-spirituális odüsszeiája, amikor egy
másik nőgyógyász ugyanazt a prognózist adta, mint az előző, csak ő még
ijesztőbben fogalmazott. Azt jósolta, hogy műtét nélkül nagyon hamar meg
fog halni, méghozzá „nagyon durván”. „Én ekkor már tudtam, hogy elmúlt a
rák – idézte fel Donna. – Közöltem vele, hogy szerintem egyáltalán nem
vagyok beteg, sőt, azt hiszem, újra szeretnék szülni… Erre ő az élettársamra
nézett, és kijelentette, hogy »a barátnőjének sosem lesz gyereke, ráadásul
nem is élne túl egy szülést, de úgysem fog elég hosszan élni hozzá. Maga a
társa, győzze meg róla, hogy azonnal járuljon hozzá a műtéthez, mert ami
most következik, az nem lesz könnyű.« Azután újra hozzám fordult:
»Azokra is gondolnia kell, akik maga körül élnek. Gondoljon a gyerekeire.
Gondoljon az élettársára.«” Donnának feltűnt, micsoda irónia van abban,
hogy az orvos a körülötte lévők iránti tapintatról beszél, miközben a
betegségében éppen az csapódott le, hogy ő sok éven át mindenkinek a
tetszését kereste, és elnyomta magát.
Nem sokkal később több szövettani és ultrahangvizsgálatot csináltak, és
Zmenak méhében, hasüregében, valamint nyirokmirigyeiben nyomát sem
találták a ráknak – amikor a vizsgálatokat végezték, neki már meggyőződése
volt, hogy túljutott a szörnyű kóron, de beleegyezett, hogy ha téved, akkor
megműthetik. Újra felkereste a sebészt, hogy megbeszéljék az eredményt.
„Bementem a rendelőbe, mosolyogva leültem egy székre, erre ő azt mondja:
»Miért nem fekszik be a vizsgálószékbe?« Dühös volt rám. Megkérdeztem
tőle, nem hallotta-e, hogy nem találtak daganatot. Erre azt felelte, hogy nem
gyógyultam meg. »Maga rákos, és mindig rákos marad. A rák visszatér, meg
kell csinálnunk a műtétet. Az ember nem tudja meggyógyítani saját magát,
az ki van zárva. Ne csapja be önmagát. Nem gyógyult meg.« Erre felálltam,
és azt mondtam: »Ha valami nem tér vissza, az én leszek.« És így is történt,
kijöttem a rendelőből, és soha többé nem mentem vissza.”
Donna minden évben küld egy karácsonyi üdvözlőlapot a sebésznek,
azután is írt neki, hogy természetes úton megszülte az ötödik gyerekét, aki
most tizenkét éves. Az orvosok abban is egyetértettek, hogy a konizáció, a
méhnyakon végzett kúpkimetsző szövettani vizsgálat után a méhe nem lesz
abban az állapotban, hogy kihordjon egy gyereket. „Az első karácsonyi
lapon, amit küldtem neki, azt írtam: »Kérem, ne mondja senkinek, hogy
lehetetlen. Hiszen még élek, és itt vagyok, és ez történt velem.«” Nem kapott
választ.
Megkerestem Nancy Abramset, Zmenak családorvosát, aki a történet
minden részletét igazolta. „Tanúja voltam a folyamatnak. Az összes
dokumentum megvan – mondta dr. Abrams. – Pontosan úgy történt minden,
ahogy Donna mesélte: egyszer csak nem volt rákja. Igazából azt furcsállom,
hogy az onkológusok nem voltak kíváncsiak a módszerére. Hiszen hatott! És
újabb gyereke született, méghozzá vaginálisan, miközben a szövettani
vizsgálat miatt mindenki megpróbálta lebeszélni róla. Valószínűleg nem is
lehetett volna olyan méhe, amelyben ki tud hordani egy terhességet, de
megtette, még sincs senki, aki azt mondaná, »nahát, ez meg hogy
történhetett?«.”
Az érdeklődés hiánya természetes. Amikor Kelly Turner onkológiai
pszichológussal beszélgettem, aki Radical Remission (Radikális gyógyulás)
című könyvében jó néhány olyan betegről számol be, aki a
legkilátástalanabb diagnózis ellenére is felépült, azt is megkérdeztem, hogy
vajon azok, akiknek az eseteit feldolgozta, akiknek másképp alakult a
sorsuk, mint ahogy az orvosok szomorú előrejelzései alapján hinni lehetett,
találkoztak-e olyan szakemberrel, aki nyitottan fordult gyógyulásuk története
felé. „A válasz sajnos többnyire: nem – felelte Turner. – A legtöbb ember,
akivel kutatásom során beszéltem, hálás volt nekem, »mert ön az első
orvos… az első ember, bármilyen egészségügyi szakképesítéssel, akit
érdekel, hogy miért gyógyultam meg… Megpróbáltam elmondani az
onkológusomnak, hogy mi mindent csináltam, de ő nem akarta tudni.«
Folyton ezt hallom, és majd megszakad miatta a szívem.” Dr. Jeffrey
Rediger{136} is ezzel az érdektelenséggel találkozott, amikor a Cured – The
Life-Changing Science of Spontaneous Healing (Meggyógyulva – A spontán
gyógyulás egész életre kiható tudománya) című könyvének megírása előtt
alapos kutatómunkát végzett, és több mint száz spontán gyógyulást
dokumentált. „Az orvosok legfeljebb annyit mondanak: »folytassa, mert
működik!« – mesélte. – De azt egyikük sem kérdezi meg, hogy pontosan mit
csinált a beteg.”
Részben megértem az orvosok vonakodását. Viszonylag járatos vagyok az
elme-test egységének tudományában, és nagyra tartom az emberi szellem
erejét – a Donna Zmenak esetéhez hasonló történeteknek csak erről az
alapról kiindulva van értelmük{137} –, de még így sem fogadom el könnyen a
szokásos orvosi előfeltevésektől és tapasztalattól eltérő beszámolókat.
Donna történetét kevesen tudják felülmúlni; az ő belső ereje és őszinte
elszántsága nélkül senkinek nem is szabad megpróbálnia. A történetének
nem az a tanulsága, hogy mindenkinek ilyen radikális döntéseket kellene
hoznia, csak az, hogy elérhető az a képesség, amellyel helyeselheti az életet,
ami olyan, amilyen; létezik hiteles önazonosság, amellyel minden helyzetben
megkereshetjük a saját igazunkat; és szert tehetünk arra a hatóerőre,
amellyel eldönthetjük, mit reagálunk mindarra, ami történik velünk. A négy
H akkor lesz teljes, ha felidézzük Donna egészséges haragját, amikor
kijelentette: „Ha valami nem tér vissza, az én leszek.” Befelé vezető útja
ezzel nem ért véget. „Mindennap dolgozom rajta, hogy megőrizzem a
hitelességemet” – mondja.

Egy másik kivételesen eltökélt – és szabad akaratú – ember, akivel

megismerkedtem, dr. Erica Harris. Egy évtized alatt annyiféle orvosi
kezelést kapott, ami a legtöbbünknek több életbe sem férne bele: egyebek
között agresszív kemoterápiában, egésztest-besugárzásban, csontvelő-
átültetésben, tüdőátültetésben, krónikus fertőzést követő tartós kórházi
kezelésben részesült, valamint többször megműtötték a bőrrákját – de most
csak a legfontosabbakat említem. Körültekintő orvosi segítség nélkül már
rég meghalt volna, és most sem maradhatna életben. De az erős
gyógyszerek, amelyek gondoskodnak róla, hogy élhessen, nincsenek
mellékhatás nélkül. „A jobb szememre megvakultam – írta nemrégiben. – A
bőrrákom nem akar elmúlni, elveszítettem az alsó ajkam felét,
csontritkulásom és krónikus vesebajom van, életem végéig az
immunrendszeremet gyengítő szereket kell szednem, harmincöt éves korom
óta nem menstruálok (most negyvennégy), három stroke-om volt, rendszeres
immunglobulin-infúzióra és vérátömlesztésre szorulok. A rák
következményei miatt bomlott fel a boldogan induló házasságom, mégis
elégedettebb vagyok, mint bármikor máskor életemben, és mint valaha
hittem volna, hogy leszek! Szerencsésnek tartom magam.” Bár a testi
egészsége érdekében nagyon sok mindenről le kellett mondania, sugárzó
egyénisége és életöröme nem fakult meg. Sőt, e tulajdonságai most sokkal
többet jelentenek számára, jobban átérzi őket, és kevésbé függenek a
körülményektől.
Képzett és keresett sportcsontkovácsként dolgozott, valaha sokak
egészsége múlt rajta, és ha munkáról volt szó, nem takarékoskodott az
erejével. „Mindent megtettem a hozzám forduló sportolókért – mesélte. –
Imádtam másoknak segíteni. Mondjuk, ha rengeteg edzés után, néhány
hónappal a verseny előtt megsérültek. Számomra az volt a jutalom, hogy
láttam, milyen boldogok, amikor célba érnek. Talán egy kicsit munkamániás
voltam…” Erre felvetettem, hogy ez a talán egy kicsit valószínűleg nagyon
enyhe kifejezés. Ő is így gondolta.
 „A klinikám nagyon, nagyon gyorsan bővült. Hiába dolgoztam végig a
napot, nem szívesen hagytam valakit fájdalmak között. Rászoktam, hogy
kora reggel megyek be a rendelőbe, és későig benn maradok. Azután egyre
több embernek tűnt fel, hogy folyton megbetegszem. Havonta egyszer
biztosan torokgyulladásom volt. A hátam alsó részében szörnyű
porckorongsérv jelentkezett, ami kisugárzott a jobb lábamba, de én még így
is bejártam dolgozni. Sántikáltam, mások fájdalmát próbáltam enyhíteni, és a
sajátomról nem vettem tudomást. Élveztem, hogy sok a dolgom. Élveztem
minden kis részletét.”
A személyiségéhez talán illett a sok munka, a teste azonban mást jelzett.
Harmincöt éves volt, éppen kirándulni ment a két gyerekével, amikor
szörnyű hírt kapott. „Ott voltam – idézte fel – két kisgyerekkel, a kisebbet
még szoptattam. Épp egy hatalmas akvárium előtt álltam. Aznap
csináltattam egy rutinvérvizsgálatot, és a laborból hívott valaki, kapkodás és
pánik hallatszott a hangjában. »Erica Harris? Azonnal keresse fel a
legközelebbi sürgősségi rendelőt!« Az akut mieloid leukémia (AML) egy
igen agresszív fajtáját diagnosztizálták nálam, egy különösen ritka
változatot, amelyet általában idős férfiak kapnak meg.” Bátorságot öntött
bele a tudat, hogy a kezelések általában eredményesek, és két kemoterápiás
kúrán vett részt. Egyik sem hatott.
2012-ben azt tanácsolták neki, hogy költözzön be egy palliatív osztályra,
ahol – ahogy mondták – napi vérátömlesztéssel még maximum két hónapig
életben tudják tartani. Nem akarta elfogadni a kegyetlen diagnózist, és
kiharcolta, hogy otthon maradhasson a gyerekeivel, és naponta bejárhasson a
kórházba a transzfúzióért. Folytatta érzelmi gyógyulását és spirituális útját,
azután éppen mielőtt a baljós két hónap lejárt volna, saját és orvosa
legnagyobb meglepetésére váratlan javulást tapasztalt. „Nagyon nehéz volt –
ismerte be. – Nem vagyok biztos benne, miért vagyok itt, de azt szívből
hiszem, hogy szükség volt hozzá a belső átalakulásomra, ami lehetővé tette,
hogy őszintén szembenézzek mindennel, ami a jelenben és a múltban történt.
És teret is biztosítottam magamnak hozzá, hogy mindezt kifejezzem.”
Donna Zmenakhoz hasonlóan Harris is jógázott, meditált, és a
táplálkozását is alárendelte a gyógyulásnak. De nem ez volt a legnagyobb
változás: életében először megengedte magának, hogy minden érzését kiélje,
és ezzel felszabadult a kiskora óta magára vállalt önkorlátozó elnyomás alól.
Teljesen átadta magát a fájdalomnak, és kétségbeesésében gyakran sírt.
„Első kórházi tartózkodásom alatt egyszer megnéztem, ahogy a gyerekeimet
hazaviszi a nevelőnőjük. Én akartam hazavinni a picikéimet. Én akartam
vacsorát csinálni nekik. Én akartam ágyba dugni őket. Elfordultam az
ablaktól, és a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a földre. Átfogtam a térdem,
és sírtam. Csak sírtam és sírtam. Napokig nem hagytam abba.” Sokat elárul
az uralkodó orvosi kultúráról, hogy beküldték hozzá az osztályos
pszichiátert. Erica mosolyogva számolt be a történtekről. „Bejött, szó szerint
hawaii virágmintás köpenyt viselt, és azt mondta: »Éppen indulok Hawaiira,
de felírok valamit, amit kér, hogy kezeljük a depresszióját. Hallottam róla,
hogy sír.« Igazából arra volt szükségem, hogy tettetés nélkül
megtapasztalhassam az összes érzésemet – életemben először ne
alakoskodjam. Éreznem kellett a fájdalmat.” Tíz év telt el azóta, hogy két
hónapot jósoltak neki, és számos visszatérő egészségügyi problémája
ellenére élettel és energiával van tele; neveli két gyerekét, akiket
diadalmasan eljuttatott a kamaszkorig, valamint aktívan bátorít és segít
másokat, akik a gyógyulás útját járják. Úgy tervezzük, hogy ő meg én
egyszer együtt fogunk dolgozni. Az esetében egyszerre látom a modern
orvostudomány csodáját és a saját transzformáció erejét: egyik sem érhette
volna el ezt az eredményt a másik nélkül.
Dr. Jeffrey Rediger, a Harvardon dolgozó pszichiáter, aki jó néhány
daganatos és más halálos betegséget követő „csodás” gyógyulást vizsgált
meg, azt mondta, hogy szerinte a személyiség olyanfajta átalakulása a
lényeg, amilyenen Zmenak és Harris is keresztülment. „Kissé ködös a
koncepció – ismerte el –, de végeredményben innen ered a gyógyulás. Azok,
akik jobban lettek, valóban megváltoztatták a magukkal vagy az
univerzummal kapcsolatos elképzeléseiket.” Függetlenül attól, hogy milyen
betegségről volt szó, én is ezt figyeltem meg: lehetett rák, autoimmun
betegség, SM, ALS,{138} vagy más idegrendszeri probléma is. Voltak olyanok,
mint Donna Zmenak, aki visszautasította a kezelést. Mások, például Will
Pye és Erica Harris nem maradt volna életben az orvosok segítsége nélkül.
De a betegek minden esetben önként és elképesztő bátorsággal mentek
keresztül a fájdalmas és végül örömteli átalakuláson: levedlették
alkalmazkodó, önmegtagadó személyiségjegyeiket, amelyeket a 7., a
kötődésről és önazonosságról szóló fejezetben vettem sorra, és Erich Fromm
társadalmi karakter kategóriája alá is besoroltam. A betegség azért válhat a
tanárunkká, mert arra készteti az embert, hogy kérdőjelezzen meg mindent,
amit addig gondolt meg érzett magával kapcsolatban, és csak azt tartsa meg,
ami a teljességét szolgálja.
 Dr. Kelly Turner a saját „csodálatos” gyógyulásokkal kapcsolatos
kutatómunkája során hasonló motívumokat talált. Egyik legfontosabb
felfedezése, hogy az identitás új irányba, az autentikus lét felé fordítása
központi jelentőségű. „Akivel csak beszélgettem, azt mondta, hogy a világ
minden kincséért sem cserélnék el, amit átéltek – mondta. – Mert sokkal
teljesebb emberré váltak. Egésznek és boldognak érzik magukat, hálásak, és
nem akarnak visszatérni oda, ahol a nehézségeik előtt tartottak. Sokan, vagy
megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy szinte valamennyien úgy
gondolják, teljesen más ember lett belőlük ahhoz képest, akik az útjuk elején
voltak.” Turner abba is beavatott, hogy interjúalanyai közül jó néhányan azt
kívánták, bár már évtizedekkel korábban, még sokkal a betegségük előtt
tudták volna mindezt. Ugyanazzal a kérdéssel szembesülünk valamennyien:
megszerezhetjük ezt a tudást még azelőtt, hogy az élet rákényszerítene? Ki
kell várnunk, míg „átszenvedjük magunkat az igazságba”?
„Minden pillanat értékes volt – emlékezett vissza Erica. – Akkoriban
mélyen magamba kellett merülnöm, és olyan alaposan végiggondoltam az
összes rétegemet, ahogy életemben még soha. Végül megértettem, hogy
amíg én a sportolókat masszíroztam, a testem végig nemet kiabált, de én
nem figyeltem rá. A betegség volt a legjobb tanítómesterem.”

A Donna Zmenaknak adott tanácsai felkeltették az érdeklődésemet, és

megkerestem Cheryl Canfieldet, akivel évtizedekkel ezelőtt közölték, hogy
nem élheti túl a méhrákot. Csodálkozva tudtam meg tőle, hogy annak idején
belenyugodott a sorsába. „Amikor a Profound Healinget írni kezdtem –
mondta –, még az volt a címe, hogy Dying Well, vagyis Jó halál, mert azt
gondoltam, hogy amit az orvosok mondanak, az nem biztos ugyan, de
valószínűleg igaz. Esélyesnek, bár nem elkerülhetetlennek tűnt, hogy bele
fogok halni a betegségbe. Azért láttam neki a könyvnek, mert negyvenegy
évesen fogalmam sem volt, hogyan nézzek szembe ezzel a teljesen váratlan
utazással, ami azt jelentette, hogy idő előtt elhagyom a testem, a családom és
mindazokat, akiket szeretek. Létre akartam még hozni valamit, írni szerettem
volna egy könyvet, amely segít kiderítenem, hogy miképpen menjek végig
az utamon, és talán másoknak is hasznára válik, akik később ugyanerre
indulnak el. Végül más címet kellett keresnem. Ami a jó halálhoz kell, az
kell a jó élethez is. Ezt tanultam meg a betegségemtől.”
 Will Pye-t is megkérdeztem, hogy milyen élmények hatására írta meg a
Blessed with a Brain Tumor című könyvét. A magas, kisportolt férfinál
harmincegy éves korában diagnosztizáltak rosszindulatú agydaganatot,
méghozzá pontosan ott, ahova huszonévesen, depressziósan, amikor
öngyilkosságot tervezgetett, az elképzelt pisztoly csövét illesztette. Ő is
hallgatott a belső hangjára, és az agysebész hozzájárulásával két évig
halogatta a műtétet – az orvosi zsargonban ezt hívják „figyelmes
várakozásnak”. Közben intenzíven próbálkozott öngyógyító technikákkal –
egészen addig, amíg rohamai lettek, amelyek azt jelezték, hogy a daganat
tovább nőtt. Elvégezték a műtétet, eltávolították a tumort, és sugárkezelés
következett. Addigra éppen túljutott az ilyenfajta rák esetén valószínűsített
életben maradási időszak maximumán.{139} Hét éve nem szedi a rohamok ellen
javasolt gyógyszert, habár eredetileg azt mondták neki, hogy élete végéig rá
fog szorulni. Nem tudhatja, meddig tart ez az állapot, de továbbra is azt
állítja, hogy a betegség a könyve címének megfelelően áldás volt számára.
Azt mondta, hogy a diagnózis olyan volt, mint egy ébresztő.
„És mire ébredt rá?” – kérdeztem.
„Egyrészt arra, hogy az élet véges. Átélhetőbb, könnyebben megragadható
dimenzióba emelte a halál tényét. Az eszünkkel mind tudjuk, hogy egyszer
örökre elmegyünk, de pszichológiai szempontból kerüljük a halál valóságát,
vagy nem veszünk róla tudomást. Miután megkaptam a diagnózist, már úgy
beszélgettem emberekkel, hogy tisztában voltam vele: talán ez az utolsó
beszélgetésünk. Ez pedig rendkívül sokat hozzáad a jelenléthez, a
figyelemhez, a törődéshez. Úgyhogy, igen, minden megváltozott. Reggel,
amikor felkelek, nap mint nap totálisan átélem, hogy mekkora ajándék az
adott pillanat, az adott nap, a testem, és hogy éppen lélegzetet veszek.”
Kultúránk számára a halál, de még az öregedés is ijesztő. Gondolják csak
végig, hányféle árut kínálnak, amelynek a közeledő hervadás, az élet
végességére emlékeztető testi tünetek eltitkolása vagy visszafordítása a célja.
Itt van tehát még egy szempont, amely szerint a gyógyulás ár ellen úszás:
szükségképp részét képezi, hogy teljes szívvel elfogadjuk az előbb-utóbb
elkerülhetetlenül bekövetkező halált, és hogy mindenképpen meg akarjuk
élni a földi búcsúnkhoz vezető valamennyi percet és napot.
Néhány évvel ezelőtt szerveztem egy elvonulást különféle egészségügyi
problémákkal küzdő emberek számára. Voltak a társaságban depressziósok,
más lelki bajoktól szenvedők, függők és mindenféle testi betegségből
gyógyulók is. Az egyik résztvevő egy hatvannégy éves, előrehaladott ALS-
es férfi volt, akit Samnek fogok nevezni. Az ALS titokzatos, a
mozgásképességet támadó, végzetes idegrendszeri betegség. Az ő esetében
az úgynevezett „bulbaris tünetek” vagy más néven a „dióbéltünetek”
jelentkeztek, így hát nem a végtagjai bénultak meg, hanem a beszédhez,
rágáshoz, nyeléshez használt izmok károsodtak először. „Azért… jöttem…
ide… – mondta a többieknek rekedten, nehézkesen, lassan –, mert… élni…
akarok…” Amikor magáról beszélt, a régi személyiségében megtaláltam
mindazt, amit az e betegséggel küszködőknél általában látok: szuperautonóm
öngondoskodást, az érzelmek kizárását, és szinte fóbiás tiltakozást az ellen,
hogy segítséget vagy érzelmi támogatást kérjen valakitől.
Egy hétig tartó intenzív önfelfedezés és a többi résztevővel zajló,
korábban elképzelhetetlen bizalmas beszélgetés, valamint néhány
pszichedelikus szertartás után Sam szólt, hogy fontos bejelentést szeretne
tenni: „Amikor a hét elején azt mondtam, élni akarok – kezdte az első
beszélgetésünk idején hallottnál nyilvánvalóan erősebb, zengőbb hangon –,
úgy értettem, hogy hosszabb ideig akarok élni. Most már másképp látom.
Még mindig élni akarok, de már tudom, hogy az élet nemcsak időbeli
előrehaladás, hanem minőség is. Ott akarok lenni az életem minden
percében, és teljesen át akarom élni, ami előttem van, méghozzá úgy, ahogy
korábban soha.” Az orvosi előrejelzéseknek megfelelő időben, másfél évvel
később halt meg. A közös elvonulásunkat követő hónapokban Sam – a halála
után pedig a családja – köszönőlevelet küldött, amelyben azt az életet, a
szeretetet és az örömöt ünnepelte, amelyet végre ki tudott fejezni, és meg
tudott osztani a hozzá közel állókkal.
Ha nem naptári egységek, hanem a személyiségének visszaszerzett rétegei
alapján minősítjük Sam utolsó hónapjait, akkor – azok közül, amelyeknek
tanúja voltam – az övé áll a legközelebb ahhoz, amit „jó halálnak” neveznek.
Nem kezelték ki a betegségéből, de meggyógyult. Sikerült harmonikusan
elrendeznie a lényegének néhány olyan részét, amely a betegségétől kapott,
kéretlen felszólítás nélkül talán töredezett és disszonáns maradt volna. Arra
is módot talált, hogy az életet megerősítő jelentést adjon annak, amit
könnyen kegyetlennek, pusztítónak vagy értelmetlennek láthatott volna –
hiszen sokan így is látják a „korai” halált okozó betegséget. A családjától
érkező későbbi üzenetekből az is nyilvánvalóvá vált, hogy az az értelem,
amelyet felfedezett, túlélte testi létezését, és átsugárzott az utódainak életébe.
„Az út célja – mondta Will Pye –, hogy megértsük, mi jót hozhat nekünk a
feladat, amit kaptunk. Engem rákényszerített, hogy használjam és fejlesszem
azt a képességemet, amellyel tudatosan rátalálhatok mindannak a jelentésére,
ami történik velem.”
A feladat, az igazi én összes olyan ajándékával együtt, mindig ott vár
türelmesen életünk éppen zajló pillanataiban. Választhatunk: most rögtön
nekirugaszkodunk, vagy kivárjuk a tanulással azt az időt, amikor már
sürgősen szembe kell néznünk vele.
 28. fejezet

Mielőtt nemet mond a test

Az én felé vezető út első
lépései

A gyógyulás nem tehet mást: amikor végre

komolyan vesszük magunkat és másokat, akkor
működni kezd.
Helen Knott: In My
Own Moccasins

Újra elmondom: a betegség nem az az önazonosság-oktató, akit bárkinek

kívánok. A test és lélek súlyos megpróbáltatásai csupán végső, hangos
felszólítások azoktól a fontos részeinktől, amelyekkel elveszítettük a
kapcsolatot. Ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyen radikális módszerekre, fel
kell készítenünk a fülünket és a figyelmünket, hogy a finomabb jelzéseket is
érzékeljék: mert az életünk már jóval azelőtt is biztosan üzen, hogy ekkora
lármát csapna. Ebben a fejezetben néhány egyszerű, bár hatásos, több ezer
emberrel végzett munkám tapasztalataiból leszűrt gyakorlatot mutatok be,
amely a testet és a lelket is felkészítheti rá, hogy meghallja a belső hangot, és
válaszolni tudjon rá.
E gyakorlatok elvégzése során jól jöhet, ha észben tartunk néhány
alapvető, e könyvben már elemzett, ismerős elvet.
a) A személyiség nem azonos az emberrel; az ember nem azonos a
személyiséggel. Az a titok, hogy kik vagyunk valójában, valahol a
személyiség fátyla mögött rejtőzik. Ettől még a személyiségünk nem lesz
hazug, vagy nem jobban, mint amennyire a ruhánk őszinte vagy hazug. De a
ruhával ellentétben úgy látszik, hogy a személyiségünket vagy néhány részét
nem vethetjük le, mert az olyan, mintha mi volnánk. Nem arról van szó,
hogy az önazonosság nevében hirtelen az egészet le kéne (vagy le tudnánk)
dobálni magunkról. De segít, ha nem feledkezünk meg róla, hogy a
személyiségünk nem határoz meg minket. Hogy egy híres slágert is
felidézzek: „Nem ilyennek születtünk”.{140}
b) A személyiség alkalmazkodás. Amit személyiségnek hívunk, az gyakran
valóságos tulajdonságok és kondicionált megküzdési stílusok zavaros
gyűjteménye, utóbbiak között pedig biztosan van néhány, amely nem a
valóságos énünket, hanem a hiányát mutatja meg. Minden személyiség
annak megfelelően alakul, ahogy az ember saját egyedi alkata kölcsönös
viszonyba kerül a családjával, a közösségével és a kultúrájával.
Elképzelhető, hogy nem a valóságos szükségleteinket, legtitkosabb
vágyainkat és legigazibb természetünket fejezi ki, hanem a tőlük elválasztó
elidegenedésért kárpótol. „A téves identitás esete gyötör valamennyiünket.
Kultúránk átvert minket, nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat” –
írta Dick Schwartz pszichológus.1
A gyógyító munkának nem az a célja, hogy teljesen megszabaduljunk a
személyiségünktől, hanem hogy megszabaduljunk a gépies programozásától,
ezáltal hozzáférjünk mindahhoz, ami alatta rejtőzik, és újra kapcsolatba
kerüljünk a lényegünkkel. „A felszabadítás – véli A. H. Almaas – igazából
nem más, mint egy adott pillanatban felszabaduló személyiség. A
személyiség elveszíti a hatalmát, és megpihen.”2 Valóságos, eredeti
erősségeink megmaradnak, több hely jut nekik, mint addig bármikor, végre
kinyújtóznak, és jelt adnak magukról.
c) A test mindent számontart.{141} Lehet, hogy autentikus énünket
önmagunkkal kapcsolatos hitek és a kondicionált viselkedés korlátozó
rétegei takarják, de megszüntetni nem tudják. A testünk segítségével szól
hozzánk. Ha megtanuljuk a nyelvét, akkor megérthetjük a test üzeneteit.
d) A személyiség és alapvető természetünk elveszítése nem személyes ügy.
Anyagias kultúránkban egyre többen kerülnek távol az énjüktől. Ezt a
folyamatot a gazdaságitól a kulturálisig és a politikaiig számos szféra
ösztönzi és kihasználja. Történelmi szempontból nézve természetesen jóval a
modern társadalmak előtt is sokan keresték már az elme korlátozó rétegei
alatt bujkáló igazi ént. Mindannyian a saját gyógyító utunkért felelünk, és a
saját személyiségünk sajátos jegyeivel kell megküzdenünk, de erőt
meríthetünk abból a tudatból, hogy mindezt egy univerzális folyamat
részeseként tesszük. „Régi nóta száll”,{142} ha szabad a valószínűtlen
átalakulásokról és a valódi lényeg visszaszerzéséről szóló híres Disney-
musical, A szépség és a szörnyeteg főcímdalát idéznem.

Az alább következő gyakorlatok alkalmazása során nem kell semmit szó

szerint betartandó szabályként kezelni: a vállalkozás szelleme a lényeg. A
szelleme pedig benne van annak a módszernek a nevében, amelyet
kifejlesztettem: ez az együttérző vizsgálódás.{143} Ez egyszerre szakmai
továbbképzés, amelyet több mint nyolcvan országban több ezer terapeutának
tartottam már, és egyéni önvizsgálati technika – ez utóbbit írom le alább. A
részt vevő szakemberek okulására (és néha rémületére) a tanfolyam első
három hónapjában nem mások problémáival kell foglalkozniuk, hanem a
sajátjukkal. Terapeuta, gyógyítsd meg önmagad!
Vizsgáljuk meg először a név második felét: mit jelent az, hogy
vizsgálódás? Ha őszinte és valóságos, akkor nem szabja meg előre a
válaszokat. Elsősorban és leginkább alázatra van hozzá szükség:
Szókratészhez hasonlóan fogadjuk el, hogy nem tudjuk előre a választ, vagy
még jobb, ha reális lehetőségként kezeljük, hogy még nem találtunk rá a
megfelelő kérdésre. Épp ezért javaslom, hogy a következőkben legalább
átmenetileg függesszék fel, amit magukról hisznek. A felszínes
poppszichológiák divatja idején az önismeret legtöbbször azt jelenti, hogy a
személyiség önmaga legnagyobb szakértője, és nem azt, hogy létezik
mélyebb, bizalmasabb tudás, amely a múltunk sötét részleteit is bevilágítja,
és ily módon segít tisztábban látnunk jelen problémáinkat. Most ez érdekel
minket. Önmagunk megismerésének vágunk neki, és nem csak tudni
akarunk ezt-azt magunkról.
A név első fele az együttérzés. Az együttérző vizsgálódás nyitottságot,
türelmet és nagylelkűséget igényel. Gondolja végig, hogyan bánna egy
segítségre szoruló, küszködő baráttal vagy szeretett társsal, aki esetleg
tévelyeg, összezavarodott, elbizonytalanodott, és tele van frusztrációval. Az
sem más, ha önmagával érez együtt az ember, legfeljebb annyiban, hogy
gyakran nehezebb dolga van. Az együttérzés nem oktat ki arról, hogy
másnak kellene lennünk, mint amik vagyunk, csupán meghív, hogy
megvizsgáljuk, melyek azok az elképzeléseink és magatartásaink, amelyek
nem szolgálnak a javunkra, majd a hogyanokra és a miértekre is rákérdez.
Soha nem mondanám valakinek azt, hogy együttérzőnek kell lennie
magával. Az együttérzés nem tűri a „kellt”. Meg különben is, szigorúan
védett, elzárt részeink nem reagálnak jól az effajta követelésekre – miért is
tennék? Sokkal szelídebb és hatásosabb módszer, ha felhívjuk a figyelmet az
önmagunk felé forduló együttérzés hiányára, észrevesszük ezt a helyzetet, és
kíváncsivá válunk rá, hogy mi módon lehetne jelen az életünkben. Ha
egyszer meglátjuk, meglágyul, és lehetségessé válik a réges-régi okok és
jelenlegi hatásuk vizsgálata.
Szó sincs túlzott érzékenykedésről. Az együttérzés nem azonos a bárki
(akár önmagunk) iránti gyengéd érzésekkel. Hozzáállásról van szó, nem
érzésről. Az érzések saját akaratuk szerint jönnek és mennek, egy bizonyos
hozzáállás viszont bármilyen érzelmi állapotban meghívható, kialakítható és
fenntartható. A hozzáállás ezúttal az ítélkezés teljes hiánya bármivel
kapcsolatban, ami felmerül. Ha az ember ítélkezni kezd önmaga fölött – ez
elkerülhetetlenül megtörténik –, akkor is megőrizheti kíváncsiságát a
felmerült érzés eredetére vonatkozóan, a tartalmát pedig nem kell elhinnie.
Minden a vizsgálódás tárgyává válhat, még az olyan intenzíven negatív
élmények is, mint az öngyűlölet.{144} De ne kárhoztassuk magunkat miatta,
inkább legyünk kíváncsiak rá, hogy miért alakult ki. Egy ebben a szellemben
feltett kérdés gyakran megvilágító erejűvé válhat. Amikor a bennünk élő
Szépség együttérzéssel elfogadja a Szörnyeteget – ha szabad így
fogalmaznom, megengedi, hogy vendégül lássuk –, az utóbbi jóképű, szerető
partnerré alakulhat; vagy legalábbis megnyugodhat, és felhagyhat azzal a
szokásával, hogy fenyegetően a nyomunkban koslat.

Mielőtt nemet mond a test: önvizsgálati gyakorlat

Következzék egy naponta vagy bármilyen, tetszés szerinti rendszerességgel,

de legalább hetente egyszer elvégezhető gyakorlat. Valamennyi időt rá kell
szánni, ami, ha kiindulhatok egyáltalán magamból, nem feltétlenül megy
könnyen. De ha napi néhány percet sem sikerül megspórolni az
önvizsgálatra, akkor erre is érdemes felfigyelni, és ítélkezés nélkül feltenni a
kérdést, hogy miből származhat ez a vonakodás.
Az ítélkezés hiánya nem jelenti azt, hogy éberségre sincs szükség. Ha a
személyiségünk megérzi, hogy elbizonytalanítanánk vagy akár csak
megkérdőjeleznénk a hatalmát, profi módon fog racionális útakadályokat
felállítani. A gyógyulás melletti elköteleződés azt jelenti, hogy az adott
körülmények között keresztül kell látnunk ezeken a trükkökön. A szokásos
kifogás egyúttal a legügyetlenebb: „nincs erre időm”. A legtöbbünknek, még
az elfoglaltaknak is annyi időnk van, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk vele;
inkább a határozott szándék hiányzik, hogy kihasználjuk. Az ilyenkor
szokásos – komoly vagy komolytalan – tevékenységek gyorsan betöltik az
űrt, és akkor hirtelen „nincs időnk”. Nem sokat lendíti előre az ügyet, ha
mentegetőzni kezdünk („ó, pedig tényleg szeretnék dolgozni magamon, csak
hát…”), azután felsoroljuk a sok-sok okot, ami lehetetlenné teszi a munkát.
Aki most magára ismert, az szerelkezzen fel együttérző kíváncsisággal, és
tegye fel magának a kérdést, hogy milyenfajta rossz érzést ébreszt benne az
adott pillanatban, ha egyáltalán dolgozni kezd a saját énjén. Lehetséges,
hogy a határozott szándék kifejezése már kiszolgáltatja annak a bizonytalan
szorongásnak, hogy csalódhat, fájdalom érheti, vagy kívül kerülhet a jól
ismert biztonsági zónán. Nem kizárt, hogy ezek valóban meg is történnek.
De mindegy, hogy mi az eredeti ok, az nem segít, ha az ember
belekényszeríti, belehízelgi vagy megszégyenítéssel beleviszi magát
valamibe – még akkor sem, ha annak a valaminek segítő szándéka lenne.
Ez a gyakorlat írásban működik a legjobban, egy csendes szobában, ahol
az ember egyedül maradhat önmagával meg az élményeivel, és semmi sem
tereli el a figyelmét. Az írás azért hasznosabb, mert azzal aktívabban és
alaposabban bevonja a gyakorlatba az elméjét, mint ha csak megfigyelné a
gondolatait és a felfedezéseit; másrészt jobb is, ha feljegyzés készül a
haladásáról. Aki kézzel ír, az hamarabb rá fog érezni, hogy kapcsolatot
teremt önmagával, mint aki gépel, és egyúttal a digitális világ zavaró
tényezőit is kiiktatja a folyamatból.
Többen mondták már, hogy ez a gyakorlat segített megváltoztatni az
életüket. A lényeg az, hogy rendszeresen kell végezni; mindenki maga dönti
el, milyen sokszor csinálja, de heti egy alkalom a minimum.

1. kérdés
Mire nem mondok nemet életem fontos területein?
Másképpen fogalmazva: ma vagy ezen a héten hol éreztem magamban egy
„nemet”, amely arra várt, hogy kimondjam, de én elnyomtam, és egy „igen”
(vagy hallgatás) jött, pedig egy „nem” akart megszólalni?
 Legyen aktuális, és maradjon konkrét! Nézzen körül rendesen, és ne
feledkezzen meg róla, hogy nem véletlen botlásokról, hanem rendszeres
viselkedésmintákról beszélünk! Néha mindannyian hozunk olyan őszinte
döntést, hogy a saját kényelmünk rovására segítünk másoknak. A szülők
szükségképpen gyakran tesznek így: a legtöbb gyerek nem is tud róla, hogy
hány éjszaka virrasztott mellette az anyja vagy az apja, amikor beteg volt.
De az is autentikus döntés lehet, amikor egy barátunk komoly bajba kerül, és
bár szívesen maradnánk otthon pihenni, mégis inkább találkozunk vele. Az
együttérző vizsgálódás semmiképpen sem akarja stigmatizálni az őszinte
emberbarátságot. A sokak személyiségébe beépülő, szokásszerűvé váló,
akaratlanul működő önzetlenséget próbáljuk szelíden fülön csípni; azt,
amelyikért komoly árat kell fizetnünk.
Az emberek általában két fő területen sodródnak bele ebbe a helyzetbe: a
munkájukban és a személyes kapcsolataikban. A munkahelyén például
elfogad valaki egy pluszfeladatot, pedig érzi, hogy túl nagy terhet jelent;
vagy munkát visz haza a hétvégére, és a saját magára meg a családjára szánt
időben fogja elvégezni. Esetleg nem szól rá egy kollégájára, aki behatol a
személyes terébe; vagy valaki a véleményét kérdezi, és ő olyasmit válaszol,
amit a munkatársa hallani szeretne, és nem azt, amit valójában gondol.
A magánéletben például elfogadja egy barátjának a meghívását, hogy
üljenek be valahova, amikor igazából pihenésre vágyik. Szeretkezik a
partnerével, amikor valójában nincs kedve a testi közelséghez, vagy el
szeretett volna végezni valamilyen feladatot; de az is lehet, hogy elhessegeti
a „nem” érzését, ami menet közben merül fel benne. Talán igent mond,
amikor a szomszéd, aki költözik, sürgős segítséget kér, pedig saját magának
is vannak fontos tennivalói. Van, akinek néha egy kis időre volna szüksége,
amit magára fordíthat, de úgy dönt, nem kéri meg a társát, hogy egy darabig
foglalkozzon ő a gyerekekkel. Vagy ismét vállalja az idős szüleiről
gondoskodó családtag örökös szerepét, és nem hívja fel az egyik testvérét,
hogy ugorjon be egy kicsit helyette.
Általánosabban azt a kérdést tegye fel magának, hogy kinek és milyen
helyzetben tud a legnehezebben nemet mondani. És amikor esetleg
kimondja, akkor vonakodva, bocsánatkérően vagy bűntudattal teszi-e?
Megbünteti magát utána?
A megfontolt, tudatos „igent” egy világ választja el a „nem” kényszeres
elfojtásától. A modern munkahelyek realitása kétségkívül összekuszálhatja a
határvonalakat: megeshet, hogy valaki józan megfontolás alapján úgy dönt,
ragaszkodik egy álláshoz, ami szükségessé teszi, hogy olyasmire is igent
mondjon, ami megviseli, és szívesen elutasítaná. Nagyon sok ember kerül
ilyen helyzetbe puszta gazdasági okokból. Ezekben az esetekben azt kell
megkérdeznünk magunktól, hogy megéri-e ennyi stresszt elszenvednünk
azért az árért, amelyet fizetünk érte. Millióknak annyi szabadság sem jut,
hogy egyáltalán feltegyék ezt a kérdést, és ez egy súlyos társadalmi
probléma jele. De sokan vannak közöttünk olyanok, akiknél a „nem” hiánya
nem a személyes vagy pénzügyi boldogulás feltétele. Mindenki csak maga
döntheti el, hogy a saját helyzetét a „nem” melyik fajta tagadása jellemzi. De
ha valakinek csak annyit sikerül észrevennie, hogy néha tudatosan és
szándékosan belemegy olyan helyzetekbe, amelyek tartós stresszt váltanak
ki belőle, akkor már egy lépéssel közelebb jut ahhoz, hogy ne tegyen
automatikusan így.

2. kérdés
Hogyan hat az életemre, hogy képtelen vagyok nemet
mondani?
Ahogy látni fogják, a hatás három alapvető szférában jelentkezhet: testi,
érzelmi és interperszonális szinten.
Testi szinten fizikailag érzékelhető figyelmeztető jelekről van szó, például
álmatlanságról, hátfájásról, izomgörcsökről, száraz szájról, gyakori
megfázásról, hasi vagy emésztési panaszokról, fáradékonyságról, fejfájásról,
kiütésekről, étvágytalanságról vagy túlevési késztetésről.
Érzelmi szempontból a kérdésre érkező válasz többnyire szomorúság,
magány, szorongás vagy unalom. A hatás érzelmi hiány formájában is
jelentkezhet: például már nem okoz örömet, ami korábban okozott, tompul a
humorérzék és így tovább.
Az emberi kapcsolatok területén igen gyakran alakul ki harag azokkal a
személyekkel és helyzetekkel szemben, akiknél és amelyekben magunkba
fojtottuk az őszinte választ. Ha jobban megvizsgáljuk ezt a helyzetet, sok
iróniát találhatunk benne. Valaki, mondjuk, szeretne nemet mondani
valamire, de elnyomja magában, mert közel akar maradni egy számára
fontos emberhez. A gyakorlatban az ebből fakadó rossz érzés megfertőzi az
illető iránti szeretetét, és eltávolítja tőle. A másik személy is megérzi a
sértődésből származó érzelmi visszahúzódást, hiszen az az arckifejezésben, a
hangban, a testnyelvben is megmutatkozik, vagyis az eredmény éppen az
ellenkezője lesz az eredeti célnak. És aki figyel, felfedezheti, hogy a
neheztelés nem elvont érzelmi jelenség: marja a hasat vagy a mellkast,
megfeszíti az állkapocs, a nyak vagy a homlok izmait. A neheztelés a
kimondatlanul hagyott dolgok, figyelmen kívül hagyott érzelmek maradéka.
A neheztelést jelentő angol resentment szó végül is a francia ressentirból
ered, amely szó szerint azt jelenti: „újraérezni”. És az érzés addig jelentkezik
újra meg újra meg újra meg újra az agyunkban és a testünkben, amíg végre
vesszük az adást.
A teljes kép kedvéért a külső, hétköznapi, valós világban sem felesleges
hatások után kutatni. Itt azt a kérdést kell feltennünk: „Miről maradok le az
életben amiatt, hogy nem tudok kiállni magamért?” A lehetséges válaszok
között van a vidámság, az öröm, a spontaneitás, az önbizalom, a libidó, a
növekedés és a kaland lehetőségei és így tovább és tovább.

3. kérdés:
A testem mely jelzéseire nem figyeltem? Milyen
tünetekkel nem törődtem, amelyek intő jelek lehettek,
mire kellene tudatosan odafigyelnem?
A harmadik kérdés visszafordítja az előzőt: ezúttal a testi hatásokkal
kezdjük, és rájuk bízzuk, hogy elvezessenek az őszinteség hiányához.
Gondolják végig, hogy egy adott napon vagy héten milyen volt a testük –
végezzenek rendszeres és tudatos vizsgálatot! Vannak, akiknél ez
nélkülözhetetlen kiegészítő módszer, mert olyan természetessé vált
számukra önmaguk megtagadása, hogy már képtelenek rátalálni a ki nem
mondott „nemekre” – ez a szó már meg sem mer jelenni a fejükben, a
szájukat pedig végképp nem hagyja el.
Az a cél, hogy rendszeresen mérjük fel meglévő tüneteinket – mondjuk, a
fáradékonyságot, a makacs fejfájást, a kavargó gyomrot vagy a deréktáji
hátfájdalmat –, azután tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon melyik
ki nem mondott „nemre” figyelmeztethetnek. Ehhez persze elég időt kell
szánnunk az árulkodó jelek felfedezésére. Kultúránk kettéválasztotta a testet
és az elmét, ami sokunk számára olyan természetessé vált, hogy már nem is
törődünk a test üzeneteivel. Amikor mások pozitívan értékelik az
önmegtagadásunkat, vagy előnyük származik belőle, agyunk jutalmazó
mechanizmusai megemelik a dopamin-és endorfinszintünket, és a
függőkéhez hasonló jó érzést keltenek. Nem véletlenül terjedt el az
„adrenalin junkie” kifejezés: a másokat támogató jóság lehet ugyan őszinte,
de ha kényszeressé válik, akkor elhallgattathatja azt a legalább ugyanolyan
hiteles késztetést, hogy magunkkal is legyünk jók.
Azoknál az embereknél, akik tökéletesen azonosultak a világban betöltött
szerepükkel, a „nem” nehezen töri át az identitás hangszigetelő páncélját.
Könnyen összekeverjük magunkat a világban betöltött szerepünkkel: orvos,
terapeuta, tanár, jogász, igazgató, családfő, szupermami. A harmadik kérdés
lehetővé teszi, hogy felelősségteljesen végiggondoljuk, mit akar közölni
velünk a testünk; miképpen próbálja elvonni a figyelmünket jól kondicionált
személyiségünkről, hogy megmutassa, mi az, amire valóban szükségünk
volna. Ha rátalálunk a válaszra, akkor a test nem lesz kénytelen hangosabban
ránk kiabálni, vagy nem kell sokkal súlyosabb bajt csinálnia.

4. kérdés:
Milyen mese rejtőzik amögött, hogy képtelen vagyok
nemet mondani?
Azt nevezem a mesének, amelynek segítségével fenntartjuk a nemet
mondásra nemet mondó szokásunkat. Ezen azt a narratívát, magyarázatot,
igazolást, racionális megtámogatást értem, amely normálisnak, sőt akár
nélkülözhetetlennek állít be bizonyos viselkedéseket, pedig azok valójában a
magunkkal kapcsolatos korlátozó alapelképzelésekből származnak. A
legtöbbször nem is tudjuk, hogy ezek mesék. Úgy gondolkodunk és
cselekszünk, mintha igazak volnának.
Amikor képzéseken felteszem ezt a kérdést, sok embernek szüksége van
egy kis időre, hogy felismerje a mélyben dolgozó narratívát, a mese mögötti
történetet. Miután túlesünk a konkrét helyzet részletein (például: „Hát, tudja,
milyen az anyám… egyszerűbb igent mondani neki, mint vitatkozni vele”),
rátalálunk a mélyebben megbúvó elbeszélésre, amelynek belső logikája az
interpretációinkat és a reakcióinkat is meghatározza. Ez a szöveg alatti réteg
mindig az énről szól, és nem az aktuális körülményekről.
 Aki nem talál rá könnyen a magatartását magyarázó mesére, próbálja
megválaszolni ezt a kérdést: „Mit kell magamról hinnem ahhoz, hogy ily
módon tagadjam meg a saját szükségleteimet?” A válasz, még ha elméleti is,
jó eséllyel közel áll majd az igazsághoz. A történeteink nem objektívek és
nem is pontosak ugyan, de valahol a mélyben mindig megfelelnek a
magatartásunknak és a tapasztalatainknak.
Néhány példa ezekre a mindenkinek ismerős mesékre:

• Ha nemet mondok, az azt jelenti, hogy nem tudok megbirkózni

valamivel. A gyengeség jele. Erősnek kell lennem.
• „Jónak” kell lennem, hogy kiérdemeljem a szeretetet. Ha nemet mondok,
nem leszek szerethető.
• Rajtam áll, mások hogy érzik magukat, és mit élnek át. Senkinek sem
szabad csalódást okoznom.
• Ha nem csinálok valami hasznosat, értéktelen vagyok.
• Ha az emberek tudnák, hogy igazából mit érzek, nem szeretnének.
• Ha nemet mondanék a
barátomnak/házastársamnak/kollégámnak/szülőmnek/szomszédomnak,
akkor minden okom megvolna rá, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek.{145}
• Nemet mondani önzőség.
• Akiben harag van, az nem szeret.

Mindegyik válaszban feltűnő a kettős mérce alkalmazása. A kettős mérce

valami olyasmi, mint amikor felmentjük magunkat bizonyos KRESZ-
szabályok betartása alól, miközben sasszemmel figyeljük, hogy mások
áthágják-e őket – ezt teszi nevetségessé az a szólás, amely szerint „úgy
csináljátok, ahogy mondom, ne úgy, ahogy csinálom”. A gyakorlatban
önmagunk ellen is gyakran használjuk ezt az észrevétlen kettősséget:
nevezzük ezt fordított képmutatásnak. Általában megkérdezem a
hallgatóságomat, hogy „Ha a barátjuk nemet mondana egy kérésükre, mert
azt érezné a maga számára hitelesnek, akkor gyengének tartanák?”. A válasz
borítékolható: természetesen nem. Gondolják csak végig: megterhelnének
bárkit azzal a felelősséggel, hogy soha senkinek nem okozhat csalódást? Ha
a szomszédjuk nemet mond egy kérésükre, mert más dolga van, akkor
önzőnek neveznék? Hitvány alaknak neveznék a gyereküket, ha nem teszi
magát hasznossá? Biztos vagyok benne, hogy az olvasóim, mint mindenki
más, akinek feltettem már ezeket a kérdéseket, tagadó választ adnak.
 Van, aki azért nem mond szívesen nemet, mert meggyőződése, hogy
erősnek kell lennie, olyannak, akit mindenki tisztel, mert megbízható, és
nem panaszkodik. Ez a fajta „erő” a valóságos erő rovására megy, mert az
utóbbinak az is része, hogy eldöntheti, melyik terhet vállalja, és melyiket
nem. Ha választhatnánk, a legtöbben a tudatos erőt és jól kezelt
állhatatosságot választanánk a szándékunktól függetlenül működő erő
helyett.

5. kérdés:
Hol tanultam ezeket a meséket?
Senki sem születik az értéktelenség érzésével. A saját magunkról kialakított
képünk a gondviselőinkkel fenntartott kapcsolatunk során születik meg. Ha
ők a saját traumáik miatt rosszul bánnak velünk, magunkat fogjuk okolni. Ha
valamilyen okból stressz gyötri őket, vagy boldogtalanok, azért is. Ha
tudunk a szüleink fájdalmáról, amelyet kisgyerek korunkban nem
sikerülhetett enyhíteni, annak az lehet az eredménye, hogy a saját értékeinket
kérdőjelezzük meg, még akkor is, ha ők szóban biztosítottak a szeretetükről.
Velem nyilvánvalóan ez történt: a felismerés, amely igen nagy hatást
gyakorolt rám, egy terapeuta díványán ért – az ott történteket a 30.
fejezetben fogom leírni.
Nem azért nézünk vissza a múltba, hogy kapaszkodjunk bele, hanem hogy
elengedjük. „Attól a pillanattól kezdve, hogy rájössz, honnan származik a
fájdalmad, már jó úton jársz, hogy megszabadulj tőle” – mondta Buddha.3
Ezért szólít fel rá az ötödik kérdés, hogy nézzünk szembe őszintén a
gyerekkori tapasztalatainkkal – és ne olyannak lássuk őket, amilyennek látni
szeretnénk, hanem olyannak, amilyenek valóban voltak.

6. kérdés:
Mikor nem vettem tudomást arról az igenről, amely
azt akarta, hogy kimondják, vagy miért tettem úgy,
mintha nem létezne?
Egy „nem” elfojtásába belebetegedhetünk, és ugyanez a helyzet egy őszinte
„igen” visszatartásával is. Mit akart valaki tenni, kifejezni vagy mondani,
amit vélt kötelessége miatt vagy félelemből megtiltott magának? Milyen
örömöket tagadott meg magától, mert azt hitte, nem érdemli meg őket, vagy
mert belenevelték a félelmet, hogy megfoszthatják tőlük?
Tegyük fel magunknak ugyanazt a kérdést, amit a ki nem mondott „nem”
miatt is feltettünk: „Milyen meggyőződés miatt nem mondok igent a kreatív
késztetéseimre?” Én például úgy éreztem, akkor is muszáj dolgoznom, ha
emiatt nem vehetek tudomást az ösztönös vágyaimról. Így írok erről A test
lázadása című könyvemben:

Miután orvos lettem, sokáig túlságosan munkamániás voltam,

ezért nem figyeltem magamra és legmélyebb vágyaimra. Azokban
a pillanatokban, amikor engedélyeztem magamnak egy kis
pihenőt, kis mocorgást észleltem a gyomromban… egy alig
észrevehető zavart. Magamban halk suttogást hallottam, egyetlen
szót: írás. Először nem tudtam megmondani, hogy gyomorégés
volt vagy ihlet. Minél jobban figyeltem, annál világosabbá vált az
üzenet: szükségem van arra, hogy írjak, hogy az írott nyelven
keresztül kifejezzem magam, nemcsak azért, hogy mások
meghalljanak, hanem hogy én is hallhassam magamat.{146}

„A zene mentette meg az életemet – mesélte nekem a nashville-i dalszerző,

egykori alkoholista, Mary Gauthier.{147} – A dalok segítségével megvalósuló
önkifejezés segített; meg persze, amikor tetszett másoknak, amit csináltam, a
tőlük érkező visszajelzés szó szerint életmentő volt. És távol tartott az italtól.
Okot adott, hogy felkeljek reggel, és egész nap dolgozzam.” Akárhogy szólít
is meg, a bennünk dolgozó kreatív erő a gyógyulás hatékony támasza.
„Ami bennünk van, az kiélést követel; ha nem vezetjük le, rossz helyen
robbanhat ki, vagy gátlások zavarosába vezethet” – írta Selye János, a bölcs
orvostudor Életünk és a stress című könyvében.4 Megtanultam a leckét.
Amikor valami azt követelte bennem, hogy kiadjam magamból, és én nem
tettem érte semmit, fuldokoltam a hallgatástól. Az összes könyv, amelyet
írtam, azt is beleértve, amelyet most a kezében tart az olvasó, azért született,
mert figyeltem a bennem lévő, kiélést követelő hangokra.
 29. fejezet

Ha látom, nem hiszem

Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől

A gyógyulás csak akkor következik be, ha

elfogadjuk, hogy megérdemeljük – hogy még akkor
is érdemesek vagyunk rá, ha összezavarja a
világképünket és a másokkal meglévő
kapcsolatainkat.
Mario Martinez: The
MindBody Code (Az
elmetest kódja)

Világunk tőkét kovácsol abból, hogy az emberek hasznavehetetlennek érzik

magukat: nem csoda, hogy az önkorlátozás mögött meghúzódó leggyakoribb
mese a „nem érdemlem meg”. Ott rejtőzik az előző fejezetben felsorolt
összes többi magyarázat mélyén. Ha nem foglalkoznak vele, akkor teljesen
lehetetlenné teszi az együttérző önvizsgálatot. E könyv írása során is éreztem
a hatását. Barátom és terapeuta mentorom, Peter Levine megható módon
igazolta vissza létezését. „Pozitív választ adtam arra a kérdésre, hogy »eleget
tettem-e?« – mondta nemrég egy beszélgetésünk során. – Eleget tettem. De
én elég vagyok-e? Ezzel még mindig küszködöm.” Ismerős volt, amit
mondott, elmosolyodtam.
Sokféleképpen lehet az érdemtelenséggel kapcsolatos önbecsapással
dolgozni. Vannak tanárok, akik a pozitív megerősítésben hisznek. Én
személy szerint úgy találom, hogy az ilyenfajta üzenetek pont akkor
párolognak el, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk.
 Nem szabad alábecsülnünk az ilyen meggyőződés szilárdságát és
alattomosságát, sem azt, hogy szavakkal mennyire nehéz megváltoztatni ezt
a helyzetet. Szinte szó szerint hipnózis alatt állunk. Bruce Lipton biológus
magyarázata szerint idegrendszeri szempontból mindez az agyhullámokon
múlik. A delta az agy legalacsonyabb frekvenciájú hulláma, életünk első két
évében van túlsúlyban, azután körülbelül hatéves korunkig a théta-hullámok
válnak a legfontosabbá. „A hétévesnél fiatalabb gyerek elsősorban théta –
mondta. – A théta-állapot olyan, mint a hipnózis, és az ember kisgyerek
korában sok mindent így szív magába. Mintha hipnotizálták volna, az összes
üzenetet elhiszi, amit kap.” A tudatos éberséggel és logikus gondolkodással
összekapcsolt alfa-és béta-hullám csak ezután lép működésbe. „Az élettel
kapcsolatos elképzeléseinket és meggyőződésünket évekkel azelőtt szívjuk
magunkba, hogy szert tennénk a kritikus gondolkodás képességére – írja dr.
Lipton. – Ezek a valós vagy téves észlelések válnak számunkra igazsággá.”1
A továbbiakban pedig ezekből az igazságokból hozzuk létre a világban
létező önmagunkról szóló fogalmainkat. Pontosabban: ezekből a
hazugságokból.
Amikor felfedezzük, hogy miben rejlik az önbecsapás, és az együttérző
vizsgálódás segítségével másképpen kezdjük látni a világot, akkor nagy
lépést teszünk az önazonos autonómia felé.

Az ember rátalált a kimondatlan „nemekre” és „igenekre”, nekilátott a

különféle hatások azonosításának, megvizsgálta a történeteket, amelyek
alátámasztják az önképének részét alkotó tipikus önmegtagadó gesztusokat,
és eljutott a forrásaikig. Mi jön ezután? Már annak is megvan a maga értéke,
ha tudjuk a meséinkről, hogy mesék, de az volna a legjobb, ha sikerülne
megszabadulnunk tőlük.
A következő gyakorlat néhány lehetséges első lépést kínál, amellyel
sikerülhet felszabadítanunk magunkat, és felébredhetünk az értéktelenség
hipnotikus álmából.
A függőségről szóló könyvem gyógyulással kapcsolatos fejezetében a
szerző hozzájárulásával adaptáltam azt a lépéssort, amelyet eredetileg Jeffrey
M. Schwartz, a Kaliforniai Egyetem pszichiáterprofesszora írt le a The Mind
and the Brain (Az elme és az agy) című könyvében.2 Ezúttal, a saját
céljaimnak megfelelően, még egy lépéssel tovább formálom a módszert, és
mindenfajta önkorlátozó meggyőződésre alkalmazom.
 Dr. Schwartz eredetileg kényszerbetegek gyógyítására fejlesztette ki az
eljárását, de a gondolkodás más csapdahelyzetei is újraprogramozhatók a
segítségével. Végül is a negatív gondolkodásnak van egy több mint
kényszeres része: bár semmi örömünk nem származik belőle, mégis újra és
újra áldozatul esünk neki. A módszer alapja az agy edzése: tudatos
igyekezettel megerősíthetjük a homloklebeny elülső részét, a prefrontális
kérget, és képessé tehetjük rá, hogy kitörjön a múltban ragadt révületből,
majd visszahelyezzen a jelenbe. A módszerrel bármilyen ismétlődő,
önmagunkat alábecsülő gondolati minta feloldható.
Az eljárás tapasztalaton alapszik, odaadás és figyelem kell hozzá. Csinálni
nem elég, teljesen át kell élni. Csak a megfelelő koncentráció segítségével
tudja az elme átalakítani az agyban rögzült mintákat. „Tudatos figyelemre
van szükség – jelenti ki Jeffrey Schwartz. – Ebben rejlik a módszer kulcsa.
Az agy fizikai változásainak kialakulása az elme állapotán múlik – ezt az
állapotot nevezik figyelemnek. Az odafigyelés nagyon fontos.”{148}
Dr. Schwartz eredeti négy lépéséhez én hozzáadtam egy ötödiket. Az
ötlépéses gyakorlat akkor fejt ki igazi hatást, ha rendszeresen elvégzik, és
mindig előveszik, amikor olyan nagyra nő valakiben a saját magával
kapcsolatos elégedetlenség, hogy már attól fél, a mélybe húzza. Ilyenkor
keressen egy lehetőleg csendes helyet, üljön le, és írjon. Ennél a gyakorlatnál
is kézzel írt naplóra van szükség.

1. lépés: Átminősítés

Az első lépésben néven kell nevezni az önkorlátozó gondolatokat: ez csak

egy gondolat, meggyőződés, és nem az igazság. Például: „Olyan, mintha azt
hinném, hogy én vagyok felelős mindenki másnak az érzéseiért.” Vagy: „Van
az a gondolatom, hogy erősnek kell lennem.” Vagy: „Úgy csinálok, mintha
azt képzelném, hogy csak akkor van bennem valami értékes, amikor
másokon segítek.” A tudatos figyelem e lépés esetében különösen fontos:
felébresztjük magunkban azt a részt, amely anélkül érzékeli a mentális
tartalmainkat, hogy azonosulna velük – érdeklődő, de részrehajlás nélküli
megfigyelőként működik.
Az átminősítésnek nem célja, hogy eltüntesse az önmagát lekicsinylő
gondolatot: régóta befészkelte magát az agyba, teljes erőből tiltakozna a
kilakoltatás ellen. Az a helyzet, hogy az elfojtására vagy eltávolítására tett
kísérletek ugyanúgy megerősítik, mintha megadnánk magunkat neki. Ne
felejtsék: nem leleplezni vagy meghazudtolni akarjuk a mesét. Ha valaki
vitába bocsátkozik vele, az olyan, mintha egy kétévesnek, aki egy tányér
zöldség fölött az bömböli, hogy „utállak”, azt felelné: „Igazából nem utálsz.
Ez csak egy gondolat.” De az optimista ellentétére se próbáljuk meg
kicserélni, például arra, hogy „jó ember vagyok”, vagy „a tiszta fény árad
rajtam keresztül”. Elég, ha felszámoljuk azt a bizonyosságot, hogy a ki nem
mondott elképzelés igaz. Így a helyére kerülhet a történet, miközben
óvatosan megfoszthatjuk a hitelességétől. Többé már nem szigorú szabály,
amelynek ellen kell állni, vagy vád, amelyet cáfolni kell: csak egy gondolat,
amely persze fájdalmas vagy diszfunkcionális is lehet. Van rá esély, hogy
még visszatér – ilyenkor nyugodt céltudatossággal és alapos figyelemmel
újra át kell minősíteni.

2. lépés: Áthárítás

Ebben a lépésben megtanulhatjuk az átminősített elgondolást hozzárendelni

a valódi forráshoz. „Ez az én agyam, amely egy régi, ismerős üzenetet küld.”
Nem hibáztatjuk sem magunkat, sem mást, de az okot oda kötjük, ahova
való: egy neurális áramkörhöz, amelyet még gyerekkorunkban programoztak
az agyunkba, és életünk korai szakaszának egy darabját képviseli azokból az
időkből, amikor hiányoztak az egészséges fejlődéséhez szükséges érzelmi
rendszereink. Nem szabadulunk meg a gondolattól, de tisztázzuk, hogy nem
kértük, és nem is ezt érdemeljük.
Az áthárítás közeli kapcsolatban áll az énre irányuló együttérző
kíváncsisággal. Egy negatív gondolat semmit sem mond az emberről mint
személyről; nem erkölcsi hiba vagy jellemgyengeség, csupán olyan
körülmények következménye, amelyeket képtelen volt befolyásolni. De
ahhoz már lehet szavunk, hogy miképpen reagálunk rá. A pillanatnyi helyzet
megélésének minősége sokkal szorosabban kapcsolódik választott
reakciónkhoz, mint bármihez, amit a múlt rögzített vagy kijelölt.
3. lépés: Átfókuszálás

Ebben a lépésben egy kis pluszidőt nyerhetünk. Mivel csak az elménkben

kísértő fantomokról van szó, az önmagunkkal kapcsolatos negatív
elképzelések el fognak tűnni – ha nem siettetjük őket. Az alapelv, ahogy
Jeffrey Schwartz rámutat, a következő: „Nem az számít, hogy mit érzünk,
hanem az, amit csinálunk.”{148} Nem arról van szó, hogy el kell nyomni az
érzéseinket vagy meggyőződésünket, csak mert nem akarjuk hagyni, hogy a
mélybe húzzanak, vagy letérítsék útjáról a vizsgálódást. Akkor is
kapcsolatban maradunk velük, amikor tudatos kitérőt teszünk.
A terv a következő: akinek sikerül fülön csípnie egy önmagával
kapcsolatos negatív képzetet, amely át akarja venni az irányítást a gondolatai
fölött, keressen valami más tennivalót. Ehhez tudatosnak kell lennie, és ha
esetleg nem sikerül elsőre, azért még ne pofozza fel magát. Néha a gondolati
minták gyorsabban elfoglalják a helyüket, mint hogy mi akcióba léphetnénk.
Eleinte csak szerény célokat tűzzünk magunk elé: nyerjünk magunknak
egy negyedórát. Válasszunk valamit, amit szeretünk, és amihez
tevékenységre van szükség; lehetőleg olyat, ami egészséges és kreatív, de
igazából bármit, ami örömet okoz, és nem árt. Ahelyett, hogy tehetetlenül
belemerülnénk a régről ismerős, negatív önképek okozta kétségbeesésbe,
jöhet a séta, a zenehallgatás vagy a keresztrejtvényfejtés – bármit szabad,
ami tizenöt percig leköti az embert. A terápia kezdeti szakaszában különösen
„hasznosnak tűnik valamilyen fizikai aktivitás – véli Schwartz. – A lényeg
azonban az, hogy bármilyen tevékenységet választunk is, azt örömmel
végezzük.”{150} Vagy ha erre nincs rögtön energiánk, koncentráljunk arra, amit
szimpatikusnak érzünk, és ami elevenen működik az életünkben:
lehetőségekre, amelyekkel éltünk vagy találkoztunk, esetleg magunkért vagy
másokért végzett munkára, emberekre, akiket szeretünk, és akik szeretnek
bennünket.
Az átfókuszálás célja, hogy megtanítsuk az agyunknak: nem kell újra
bedőlnie a réges-régi meséknek. Megtanulhatjuk, hogy valami mást
válasszunk, még akkor is, ha – kezdetben legalábbis – ez csak rövid időre
szól.
4. lépés: Átértékelés

Itt már alapos helyzetértékelésre van szükség, és rá kell térni a lényegre.

Mostanáig egy önostorozó képzet irányított, és beárnyékolt minden mást,
amit tudatosan hittünk magunkról. Mondjuk, valaki azt mondogatta
magának, hogy „megérdemlem a szerelmet”, de közben az elméje
fontosabbnak tartotta azt a gondolatot, hogy „semmit sem érek”. Tíz esetből
kilencszer az utóbbi válik meghatározóvá. Tekintsünk erre a lépésre úgy,
mintha munkába állt volna egy könyvvizsgáló, aki ellenőrzi, mik az objektív
költségeik azoknak a gondolatoknak, amelyekre az elménk olyan sok időt és
energiát pazarolt.
Valójában mit köszönhetek ennek a gondolatnak? – kérdezzük magunktól.
Efféle válaszok fognak érkezni: Szégyenkeztem és elmagányosodtam miatta.
Megkeseredtem. Nem teljesítettem be az álmaimat, nem vállaltam
kockázatot, nem éltem át a szerelem intimitását. Betegséget vagy más
tüneteket okozott. Akkor tudjuk felmérni az igazi hatást, ha engedjük, hogy a
válaszaink túllépjenek a rég meglévő elképzeléseinken. Mindenki érezze át a
saját testi állapotát, miközben végiggondolja, hogy mekkora területet foglalt
le az elméjében ez a meggyőződés. A hatásai jelen vannak a testünkben, és
biztos, hogy a tetteinket meg a kapcsolatainkat is befolyásolják.
Legyünk konkrétak: mi a valóságos értékük a saját értéktelenségünkről
szóló meséknek – vagy azoknak a meséknek, amelyeket azonosítottunk, és
most dolgozunk rajtuk – a társunkkal, feleségünkkel, férjünkkel fenntartott
kapcsolatban? A legjobb barátunkkal, a gyerekeinkkel, a főnökünkkel, az
alkalmazottainkkal, a kollégáinkkal fenntartott kapcsolatban? Mi történt
tegnap, amikor hagytuk, hogy a szóban forgó elképzelés irányítson? Mi
történt a múlt héten? Mi fog történni ma? Figyeljünk nagyon oda az
érzéseinkre, miközben felidézzük az elmúlt eseményeket, és megjósoljuk a
jó eséllyel bekövetkezőket.
A teljes átértékelés számításba veszi a nyereséget és az osztalékot is, amit
e meggondolásnak köszönhetünk. Legalább rövid távon megóvott minket a
bajtól? Megvédett a kritikától vagy az elutasítástól? Ezekről se feledkezzünk
meg: minél alaposabb a leltár, annál jobb.
Az a legfontosabb, hogy ebben a lépésben se ítélkezzen senki saját maga
fölött. Egyikünk sem úgy született, hogy azt kívánta, programozzák ilyenre,
és nem kap büntetést azért, ami kiderül – sőt, ellenkezőleg, éppen most
próbálja megváltoztatni, amit kiróttak rá. Arról se feledkezzünk meg, hogy
ez nem személyes probléma. Több millióan vannak, akik hasonló
élményeken mentek keresztül, és hasonló mechanizmusokat fejlesztettek ki
magukban. Egy dolog személyes: hogy az adott pillanatban ki milyen
válaszlépéssel reagál a helyzetre.

5. lépés: Újrateremtés

Mostanáig mi határozta meg az identitásunkat? Olyan mechanizmusoknak

megfelelően éltünk, amelyeket már azelőtt az agyunkba véstek, hogy
véleményt nyilváníthattunk volna róluk, és ezek azok az automatizmusok és
régen beprogramozott elgondolások, amelyek alapján megformáltuk az
életünket. Itt az idő, hogy újrateremtsük: mindenki képzeljen el egy másfajta
életet, olyat, amelyet érdemes választani!
Mindenkinek vannak értékei. Szenvedélyei. Szándékai, tehetsége,
képessége, hozzá akar járulni a világ alakulásához, talán ott bujkál benne az
ambíció vagy elhivatottság lappangó érzése is. A szíve mélyén jelen van a
szeretet, és szeretné összekapcsolni az univerzumban meglévő szeretettel.
Miközben átminősítünk, áthárítunk, átfókuszálunk és átértékelünk, olyan
mintáktól szabadulunk meg, amelyek korábban megtartottak, és amiket
megtartottunk. Az életünket kényszeres szenvedélyek mételyezték meg:
szerzés, önnyugtatás, önigazolás, tisztelet, felejtés és céltalan tevékenységek,
de valójában milyen életet szeretnénk? Mit szeretnénk létrehozni? Írjuk le
magunknak az értékeinket és a szándékainkat, azután tudatos figyelemmel
írjuk újra a listát! Képzeljük el magunkat, amint önazonos életet élünk,
amint úgy nézünk az emberek szemébe, hogy közben együttérzünk másokkal
– és önmagunkkal.
A pokolba vezető út nem jó szándékkal van kikövezve, hanem a
szándékok hiányával. Minél többet minősítünk, hárítunk, fókuszálunk és
értékelünk át, annál nagyobb szabadságot nyerünk az újrateremtéshez.
Félnek a botlásoktól? Elárulok egy titkot: senki sem ússza meg őket. Így
működik egy emberi lény.
Végezetül egy jótanács – hátha segít valamit. Ne feledjük, akkor sem járunk
jobban, ha annyira komolyan vesszük magunkat vagy a módszert, hogy
megfeledkezünk a spontaneitásáról és az elevenségéről. A fent felsorolt
lépések nem azért vannak, hogy jól érezzük magunkat, de akkor működnek a
legjobban, ha némi derűs fény is árad belőlük. Jó pár embert láttam már, aki
a folyamat közepe táján meglepte magát egy mosollyal.
 30. fejezet

Ellenségből barát
Munka a gyógyulás
akadályaival

Életem során sosem törekedtem rá, hogy

megjavítsam, ami elromlott. Viszont szeretettel és
kímélettel régészkedtem, próbáltam leásni az igazi
énemig.
Jewel: Never Broken
– Songs Are Only
Half the Story (Nem
törtem meg – A dalok
csak a történet egyik
fele)

Bárcsak mondhatnám, hogy a gyógyulás egyértelmű folyamat, és elég

hetente néhány alkalommal fejben elvégezni hozzá egy gyakorlatot! Sajnos a
teljesség keresése nem redukálható egy vagy két (vagy három vagy húsz
vagy ötven) feladatra, formulára vagy módszerre. Egyáltalán nem biztos,
hogy elsőre sikerül, amit terveztünk, és soha többé nem kell
megismételnünk: amikor visszatérünk magunkhoz, azzal egy utat
választunk, és vele az összes kanyart, kacskaringót és látszólagos zsákutcát,
amely az ismeretlen terepen vándorlással – vagy igazából az ismeretlen terep
alakításával – együtt jár. Tapasztalataim szerint sosem vagyunk olyan közel
a célhoz, mint ahogy reméljük, és sosem vagyunk olyan távol tőle, mint
ahogy félünk.
E fejezetben módszert kínálok arra, hogy mit kezdjünk a gyógyulás
legáltalánosabb akadályaival: a bénító bűntudattal, az öngyűlölettel és közeli
unokatestvéreivel, önmagunk elutasításával, hátráltatásával, az önpusztító
kedvvel és az érzelmi emlékezetünkben emelkedő torlaszokkal, amit a
fájdalom tagadásának is nevezhetünk. Ismétlem, nem elvont elméletekről
van szó. Az „értéktelen vagyok” és a „sok hibám van” sokkal több mint egy-
egy gondolat: a neurofiziológiánkban és az elménkben élnek – Dick
Schwartz szavai szerint – mint „jól körülhatárolható, egymáshoz kapcsolódó
egységekben működő mentális folyamatok. Az agy a hatékonyság kedvéért
úgy van megtervezve, hogy ezek a klaszterek – bizonyos emlékek, érzelmek,
a világ érzékelésének módjai, magatartások közti összefüggések – belső
egységbe fűződnek, és szükség esetén így aktiválhatók.”1
Amikor meg akarjuk érteni a kellemetlenkedő agy-elme klaszterek
eredetét és főleg eredeti funkcióját, az együttérző önvizsgálat első elvéhez
jutunk. Mindennek, ami bennünk van, legyen bármilyen fájdalmas vagy
lehangoló, létezik valami célja: még a bajt okozó, bénító gondolatok
sincsenek bennünk véletlenül. Ezért aztán nem az a kérdés, hogy „miképpen
szabaduljak meg tőle?”, hanem az, hogy „mire való?, miért van itt?”.
Másképpen fogalmazva, kezdetben arra kell vállalkoznunk, hogy
megismerkedjünk önmagunk kellemetlen aspektusaival, és azután, már
amennyire képesek vagyunk rá, ellenségből barátot csináljunk.
Az az igazság, hogy a belső béke e felforgatói – még ha furcsán hangzik is
– világéletükben a barátaink voltak. Kezdetben védtek minket, jót akartak, és
ez azóta sem változott, bár néha úgy tűnik, mintha nagyon messze kerültek
volna eredeti céljuktól.
Nem kell félnünk e nemkívánatos részeinktől, és nem kell elkerülnünk,
visszautasítanunk vagy elutasítanunk őket; igazából, ha így teszünk, akkor
csak nehezebben fogunk felszabadulni a hatásuk alól. Valójában nem ők
terhelik meg legfőképpen a lelki és testi jóllétünket, hanem a saját
kétségbeesett próbálkozásaink, amelyekkel szabadulni próbálunk tőlük.
Attól kezdve, hogy megértjük és békén hagyjuk látszólagos belső
ellenségeinket, többnyire megszelídülnek, és ők is békén hagynak minket.
Nem a magunk ellen forduló ellenállással, hanem elfogadással és
megértéssel nyerhetünk hatóerőt.
E mondvacsinált ellenségeket kissé játékosan „buta barátnak” nevezem.
Ha a jelző túl erősnek tűnik, nyugodtan helyettesítsék valami kevésbé
sértővel. Lehetnek, mondjuk, nehéz felfogásúak vagy nyakasak. Bill Plotkin
erdei vezető és mélypszichológus a „hű katonák” névvel tiszteli meg őket, és
azokra a japán harcosokra gondol, akik egészen az 1970-es évekig folytatták
a harcot a Fülöp-szigetek dzsungeljeiben, mert nem tudták, hogy rég véget
ért a háború. A butával én csak annyit akarok mondani, hogy ezek a részeink
nem tanulnak új trükköket: nem hajlandók felfogni, hogy azok a
körülmények, amelyek között születtek, már nem léteznek, és rég nem
vagyunk tehetetlen, súlyos veszélynek kitett gyerekek.
Hozzá kell tennem, hogy a létezésük egyáltalán nem buta. Most fájdalmat
okoznak, de eredetileg azért keletkeztek, hogy védjenek. Kialakulásuk
igazából az emberi testelme mély intelligenciájának egyértelmű jele. És
szerencsére a gyógyulás sem teszi szükségessé az eltüntetésüket, elég egy
kicsit átszervezni őket – vagy talán új feladatot bízni rájuk. A lényeg az,
hogy ne ők, hanem mi tartsuk a kezünkben a gyeplőt.

Az évek során sok bűnt elkövettem, és sok feladatot elblicceltem, azután jött
az egészséges megbánás – legalábbis kellett volna jönnie. Hazudtam, nem
törődtem a feladataimmal, goromba voltam másokkal. Bízom benne, hogy e
tetteket követően arányos mértékben szégyenkeztem, és ez arra sarkallt,
hogy felelős magatartást tanúsítsak: a lehetőségek szerint helyrehoztam az
okozott bajt, helyreállítottam a megrendült bizalmat, és kétszer is
meggondoltam, mielőtt legközelebb hasonlóan cselekedtem volna. Az
egészséges megbánás kéz a kézben jár az önismerttel, az erkölcsi iránytű
birtoklásával és a közösségi értékek megbecsülésével. Azt is mondhatnánk,
hogy a Természet így tereli vissza az embert veleszületett kollektív
természetéhez. Nem hiszem, hogy bármelyikünk szívesen élne egy olyan
világban, amelynek lakói képtelenek a megbánásra.
De a bűntudatnak van egészségtelen formája is: az a tartós meggyőződés,
hogy születésünktől fogva vádolhatók vagyunk, hogy büntetésre vagy
szemrehányásra számíthatunk, és nem is érdemlünk mást. Az így kialakuló
félhomályban hibáink és botlásaink megválthatatlan bűnösségünk
bizonyítékaivá válnak, és nem késztetnek javulásra vagy fejlődésre. Ez a
fajta lelkiismeret-furdalás vagy a vele kapcsolatos félelem gyakran elnémít
egy erős „nemet”, és megfojtja az önbecsülést: mások helytelenítésének
vagy csalódásának a lehetősége azt az elviselhetetlen meggyőződést váltja
ki, hogy rosszak vagyunk, tévúton járunk, és nem számíthatunk bocsánatra.
E könyv lapjain számos példát találhatunk rá, hogy ha nem figyelünk rá,
akkor ez az érzés testi vagy lelki betegséget okozhat. Sok ember szenved
olyan maró, gépiesen működésbe lépő bűntudattól és szégyentől, amely már
akkor jelentkezik, ha csak felmerül benne, hogy esetleg cserben hagy
valakit, a saját szükségleteit helyezi előtérbe, vagy a saját érdekében
cselekszik.
Legsúlyosabb változatában az érzés csontig hatol, és aki elszenvedi, már
attól is vétkesnek érzi magát, hogy egyáltalán létezik. Az ilyen
egzisztenciális bűntudat megelőzi a nyelvet és a tudatot. Nemrégen egy
terápiás pszilocibinülés{151} folyamán saját magamban is rátaláltam erre az
érzésre. A díványon feküdtem, és átéltem, amit egy páciensem valamikor
kételméjűségként írt le. Egyrészt pontosan tudtam, hogy ki vagyok, hol,
mikor és kivel vagyok. Másrészt, amikor felnéztem a pszichológus
barátságos arcára, elsősorban úgy éreztem, hogy ő az anyám, én pedig
egyéves gyerek vagyok. Hallottam, ahogy sírva fakadok: „Bocsánatot kérek,
hogy olyan nehéz életed volt miattam!” Megnézhettem magam az életem
kezdetén: csecsemő voltam, aki máris felelősséget visel az őt körülvevő
bajokért, és gyötri a szégyen meg a lelkifurdalás, mert ő tehet mindenről.
A krónikus bűntudat az elme több „buta barátjához” hasonlóan szintén
minket véd, csak már nincsen rá szükség. Hogy hogyan? Milyen szerepe
lehetett ennek a bénító, önromboló beállítódásnak, hogyan működhetett
közre a biztonságunk megóvásában? Képzeljük kárenyhítőnek. Amikor a
felnőttvilág, talán nem is szándékosan, azt kívánja, hogy a csecsemő vagy
kisgyerek elnyomja magában az igazi valóját – a saját vágyait, érzéseit,
választásait –, akkor ez a gyerek nem kockáztathatja meg az
engedetlenséget, különben egy létfontosságú viszony veszélybe kerül vagy
megsérül. Ha nem akar amiatt szorongani, hogy csalódást okoz a róla
gondoskodó felnőttnek, vagy le kell válnia róla, akkor kénytelen stabil
megerősítő mechanizmust kiépíteni magában. A bűntudat az egyik
legmegbízhatóbb belső felügyelőnk. Igaz, megnyirbálja a gyerek
önkifejeződését, de ami a legfontosabb, megóvja a szülővel fenntartott
kapcsolatát. Ha az életben maradás a tét, a kapcsolódás fontosabb az
önazonosságnál, és ebben az életkorban még mindenképpen így kell lennie.
A krónikus bűntudat a legtöbbször mániásan szemellenzős, egyetlen
ingert és pontosan egy reakciót ismer. Az inger az, hogy a gyerek vagy a
felnőtt tenni akar valamit önmaga érdekében, ami csalódást okozhat valaki
másnak. Lehet ez egy valóságos bűn, például lopás vagy valamilyen erkölcsi
határt átlépő magatartás, de jóval gyakoribb eset, hogy semmi másról nincs
szó, mint a vágyról, hogy valaki egy belső impulzussal összhangban
cselekedjen: megerősítse a határait, kifejezze rossz érzését, vagy egyáltalán
legyenek ilyen érzései. A bűnbánatnak mindez egyre megy, mindegyik
impulzusra ugyanazzal a jelzővel vág vissza: önző! Ez a lerázhatatlan barát
időhurokba került, és nem érzékeli a múlt meg a jelen közötti különbséget:
minden jelenbeli interakciót – házastárssal, gyerekkel, szülővel, baráttal,
orvossal, szomszéddal, idegennel – a legkorábbi kapcsolatok szűrőjén
keresztül lát.
A bűntudat mozdíthatatlanul a helyükre illesztett emlékezeti
áramkörökből szól hozzánk, az érvek leperegnek róla, és tehetetlenek vele
szemben. Nem jó, hogy ott van, de erővel nem tudunk megszabadulni tőle.
Ha engedelmeskedünk az utasításainak, akkor is csak átmenetileg rázhatjuk
le – hamarosan újra zajt fog csapni. A behódolásunk és a csapdába esésünk
is abból következik, hogy félünk a bűntudattól, gyűlöljük, és boldogan
megszabadulnánk tőle. „Rendben, engedelmeskedem – kérleljük. – Bármit
megteszek, ha elmész.”
Ha elfogadjuk a bűntudatot olyan jó szándékú barátnak, mint amilyen a
valóságban – makacsul kitart egy hiba mellett –, akkor helyet teremthetünk
neki. Ha szívélyesen elbeszélgetünk vele, és közben nem dőlünk be az
önleértékelő üzenetének, felfedezhetjük, hogy egy fiatal és ártatlan
teremtménnyel beszélgetünk. Ha ezt megértjük, akár együtt is érezhetünk a
hibáztatás bennünk élő mesterével. Lesz, aki előbb-utóbb hálával tekint majd
az odaadására: most már nyugodtan hallgathatjuk az örökös óvás egyhangú
dalát: ne légy önző!, de tudatosan eldönthetjük, hogy akarunk vagy nem
akarunk táncolni a nótájára. Igen, köszönöm, hallom, amit mondasz, és kösz
az infót. Szívesen látlak, maradhatsz, de a felnőtteszemmel fogom eldönteni,
hogy most éppen komolyan megbántok-e valakit, vagy csak megadom a
tiszteletet az önazonos énemnek. Itt én vagyok a főnök, nem te. Ha a bűntudat
helyet kap az asztalnál, többé nem fogja felforgatni az egész házat.

A bűntudat mogorva alsó szomszédja az önvád. A nemzetközileg ünnepelt

fotós, Nan Goldin sokat ostorozta magát hosszú évekig tartó függősége
miatt. Többféle anyaggal élt, a stimulánsoktól az alkoholig mindenféle szert
használt. „Minden reggel a pokolban ébredtem – mondta. – És magamat
szidtam. Azután két órán keresztül próbáltam kimászni az ágyból, mert
olyan rosszul voltam.” Az ő kérésére tartottunk egy együttérző vizsgálódás
kezelést, ennek során beszélgettünk.
 „Ha ez egy per volna – kérdeztem –, és ön a vádlott, mit mondana az
ügyész?”
Nannak egy pillanatig sem kellett gondolkodnia. „Hogy éveket
elvesztegettem az életemből. És már nincs olyan sok évem hátra. Hogy a
felnőttéletem nagy részét kábítószerek rabságában töltöttem, és ennek
eredményeképpen semmit sem tudok. Nagyon korlátozott a tudásom. Nem
néztem a tükörbe, nem számoltam el magammal. Nagyon sok mindent
veszítettem.” Mindezt egy kreatív, örökmozgó embertől hallottam, aki
megállás nélkül csak rá jellemző, szenvedélyes műveket alkotott, és a világ
minden táján nagy sikert arattak a kiállításai.
„És mi legyen az ítélet? – kérdeztem tovább. – Ha megtette mindazt,
amiről beszélt, akkor ez mit jelent önre nézve?”
„Értéktelen vagyok, sok a hibám.” Könnyedén szerepet váltott, sértettből,
ügyészből és vádlottból vérbíró lett.
Azt is elárulta, hogy amikor értéktelenséggel és sok hibával vádolja
magát, érzi, hogy elszorul a torka, és nyomást érez a mellkasában. A
beszélgetés e pontján általában megkérdezem, hogy a testi tünetek
újdonságnak számítanak-e. „Nem, régről ismerősek – felelte Nan. – Az
elcsukló hang és ez a nyomás csupa ismerős érzés.” Jellegzetes válasz: nincs
új a nap alatt, pontosabban az árnyékban.
„És mi van azzal az érzéssel, hogy értéktelen, és hibákkal van tele? Az is
ismerős?”
„Nagyon, nagyon, nagyon.”
„Milyen régről?”
„Legalább kilencéves koromból. Lehet, hogy még korábbról… Azt
mondták, kiskoromban anyámnak pánikrohamai voltak.” Másképp
fogalmazva, azok az alapérzések, amelyekkel Nan jellemezte magát,
valamint testi tüneteik jóval megelőzték az addikcióval töltött „elvesztegetett
évtizedeket”. Sokkal korábban megszülettek, mint hogy elkezdődött volna az
az időszak, amelyik miatt reggelenként megszólalt az önváddal teli hang.
Azt az esetet kivéve, amikor érzelmi problémáikat megoszthatják egy
figyelmes felnőttel, aki jogosnak fogadja el őket, a fejlődés korai
szakaszában szükségszerűen jelentkező narcizmus arra készteti a gyerekeket,
hogy mindent magukra vegyenek. Természetes, hogy amikor valami rossz
dolog történik – amikor az élet fájdalmat okoz, amikor a környezet feszült, a
szülők rosszkedvűek vagy betegek –, akkor azt hiszik, hogy mindezt ők, az ő
értéktelenségük és hibáik okozzák.
 Talán nem annyira magától értetődő, de ennek a képzetnek is van védő
funkciója. Ha egy gyerek univerzuma összezavarodik – amikor „széthull
minden; már nem tart a közép”,{152} ha ideidézhetem Yeatst –, a gyerek két
lehetséges értelmezéssel élhet. Az egyik, hogy kis világa zavaros és torz lett,
a szülei pedig nem tudják vagy nem akarják szeretni és óvni őt. Másképp
fogalmazva: nincs biztonságban. A másik elképzelés, amely szinte kivétel
nélkül mindig győz, hogy ő, a gyerek a hibás. Helen Knott a generációkon
átívelő traumákról, szexuális erőszakról és addikcióról szóló kiváló
könyvében{153} így írja le ezt a helyzetet: „Meggyőződésemmé vált, hogy
mindez az én hibám, és ezért néma maradtam.” Más meggyőződése nem is
alakulhatott volna ki: egy gyerek számára szörnyű csapás lenne, ha el
kellene ismernie, hogy azok, akiken az élete múlik, képtelenek kielégíteni az
igényeit. Az önvád a bűntudathoz hasonlóan fáradhatatlan védelmező. Aki
elhiszi, hogy benne van a hiba, az nyer némi lehetőséget és reményt: ha elég
keményen dolgozik, akkor talán kiérdemelheti a szeretetet és gondoskodást,
amelyre szüksége van.
Ez az érzés mindig újra lesújtó ostor, amely sok perfekcionista és
nagyratörő embert késztet rá, hogy mindig teljes erőből hajtsa magát, még
többet tegyen, jobban teljesítsen. A bűntudathoz hasonlóan ezzel a harsány,
de éretlen hanggal sem érdemes vitába vagy alkudozásba bocsátkozni. El
kell fogadni, annak kell látni, ami, és szelíden helyre kell rakni.
Egyszer egy Budapesten szervezett csoportos foglalkozás során egy fiatal
német nővel dolgoztam, aki hordozott magában egy, az egész világot
pusztító haraggal szemlélő, belső entitást, amit „az én belső Adolf Hitlerem”
néven emlegetett. Utálta ezt a részét, és félt tőle, mintha tényleg a Führer
szelleme kísértené. Úgy tekintett magára, mintha személyes, szörnyű köze
volna egy tömeggyilkossághoz, amelyik évtizedekkel a születése előtt
milliókat pusztított el, sőt, mintha egyenesen bűnrészes volna. Amikor
megengedte magának, hogy egész testével belemerüljön az emlékeibe,
Adolfról kiderült, hogy egy kétségbeesett, rémült kétéves, aki azért hisztis,
mert többször is hosszú időre egyedül hagyták a bölcsőjében. A düh attól
védte, hogy átérezze az elhagyatottsággal járó félelmet és fájdalmat: ezeket
az érzéseket réges-régen eltemette magában, de az indulat továbbra is távol
tartotta az olyan helyzetektől, amelyekben újra kiszolgáltatott lett vagy
megsérülhetett volna. Persze egyúttal szörnyen magányossá is vált – ez elől
meg addikcióba menekült.
 „Nem vagyunk mind a nácik leszármazottai – mondja Edith Eger
auschwitzi túlélő, pszichoterapeuta és író. – De mindannyiunkban ott van a
belső náci.”2 Szörnyen félelmetesnek tűnő belső zsandárunkról kiderülhet,
hogy önmagunk riadt része, akit réges-rég kiűztünk a tudatunkból.
Ha felismerjük, hogy a kegyetlen öngyűlölet a bűntudathoz hasonlóan
azért jött létre, mert egy nagy bajtól akart megvédeni bennünket, és azt is
felismerjük, igazából milyen fiatal ez a lelkünk mélyén élő diktátor, az
lehetőséget teremt, hogy kíváncsian, együttérzéssel és talán némi
elismeréssel figyeljük. Ha hagyjuk élni, ha nem bocsátjuk meg neki, de nem
is ítéljük el a szónoki pulpitust verő kirohanásait, akkor megenyhülhet a
zsarnoki természete.

Aki bűntudattal, öngyűlölettel vagy más hasonló érzéssel küszködik,

könnyen lehet, hogy hallja a hangjukat: végül is ők sosem hallgatnak el. De
léteznek más, alattomosabb módszerek, amelyekkel a belső száműzöttjeink
és védelmezőink hírt adhatnak magukról. E módszerek inkább láthatók, mint
hallhatók: a viselkedésünkben, a hangulatainkban és a lelki folyamatainkban
mutatkoznak meg. Azokról a kompenzációs kényszerekről van szó, amelyek
korábban már előkerültek ebben a könyvben, például az addikciókról és az
úgynevezett mentális betegségekről. Ezekkel a folyamatokkal – ne feledjük,
hogy nem stabil „dolgokról”, hanem dinamikus változókról beszélünk –
szintén elvégezhető az a munka, amelynek eredményeképpen ellenségből
szövetségessé, tanárrá vagy legrosszabb esetben idegesítő ismerőssé válnak.
Nan, a fotós, bármennyire bánja is az „elvesztegetett” évtizedeket, azt is
szívesen elismeri, hogy amikor tizennyolc évesen az anyaghasználatba
menekült, az megóvta egy kivételesen fájdalmas időszaktól – arra kért, hogy
ennek a részleteiről ne beszéljek. „A függőség szó szerint megmentette az
életemet” – mondta. Ha az anyag nem vigasztalja, kétségbeesésében talán az
öngyilkosságig jut. Csak annak örülne – persze ki nem? –, ha enyhébb
következményekkel is megúszhatta volna. De mi lenne, ha nem a kárra,
hanem a kár enyhítésére koncentrálnánk?
„Mi lett volna, ha tizennyolc éves korában jelentkeztem volna önnél –
kérdeztem Nant –, és azt mondom: »Rendben van, kössünk üzletet.
Megmentem az életét. Nem kell megölnie magát. Módot nyújtok rá, hogy
megússza a fájdalmat, tehát nyugodtan élhet és alkothat, megéri a hatvanas
éveit, új tájakra lát rá, de mindennek meg kell fizetnie az árát.«? Akkor
meghallgatott volna?”
Nan bólintott. „Ha megköti velem az üzletet – folytattam –, szabadon
működhet, teremthet tovább. Igazságról, szépségről és szenvedésről
beszélhet: egy művész életét élheti. De nem lesz olcsó: magánnyal, a
kapcsolatai meg az önbecsülése elvesztésével, az egészségével kell fizetnie,
még akkor is, ha megéri a hatvanat. Lesznek lehetőségek, amelyekről
lemarad, néhány élményt nem él át. Ön, aki túlélte az abúzust és más
traumákat, elfogadná ezt az ajánlatot?” Nan ezúttal is habozás nélkül
bólintott. Ilyenek a tudattalan alkuk, amelyeket valamennyien megkötünk
buta barátainkkal, és helyesen tesszük: az adott pillanatban valószínűleg
nincs esélyünk jobb üzletre.
Jesse Thistle szintén keserűen gondolt vissza kábítószerfüggőként és
bűnözőként töltött éveire, de aztán egy idősebb rokona, a nagynénje
helyrerakta. „Bementem hozzá a konyhába, és az utcán töltött időszakomra
meg az ott zajlott szörnyű dolgokra panaszkodtam – idézte fel. – Tényleg
szörnyűek voltak. Tudtam, hogy amikor még a hatvanas években
Vancouverben lakott, heroinistaként ő is hasonló élményeket szerzett. Azt
hittem, rokonszenvet ébresztek benne magam iránt, és a panaszkodás majd
összehoz minket… de leszidott. Azt mondta, »hogy jössz te ehhez? Hogy
mersz így beszélni egy tisztelt tanítódról?«” Jesse-nek arra sem jutott ideje,
hogy elnézést kérjen, a nő folytatta: „»Nem én vagyok a bölcs tanárod,
Jesse. A függőségeid voltak az oktatóid. Ők tanították meg neked, hogy
fontos a család. Ők tanították meg neked, hogy fontos az egészség. A
kapcsolatok. Az állhatatosság. Ezeket mind a függőségedből tanultad.
Mind.« Ez volt számomra a nagy vizsga, a nagy megpróbáltatás. Majdnem
mint valami beavatási szertartás, amellyel bölcsességet nyer az ember. Olyan
bölcsességet, amelynek segítségével meglátom azt, amit más emberek nem
láthatnak. Más irányból nézek a dolgokra. Nem mentegetem az addikciót,
jobban örültem volna, ha húsz évvel ezelőtt családot alapítok, talán van egy
házam, és mostanra elérem, amit az összes barátom. Nekem viszont van egy
saját látásmódom, olyan dolgokat érzékelek, amiket ők sosem fognak.”

A mentális betegségek és személyiségzavarok kategóriájába sorolt összes

állapotra tekinthetünk úgy, hogy van jó oldaluk is. Már a 18. fejezetben szó
esett róla, hogy e problémáknak jelentésük van; most egy lépéssel
továbbhaladhatunk, és felfedezhetjük a békés együttélés vagy akár a
termékeny szövetség lehetőségét. Fiam és szerzőtársam, Dániel a saját
életéből származó példával illusztrálja ezt:

Nagyon örültem, amikor 2019-ben ciklotímiát, a bipoláris zavar

egy enyhe változatát diagnosztizálták nálam. Végre összeállt a kép
az életemmel kapcsolatban: megértettem, hogy az őrülten
termékeny időszakok és a depressziós összezuhanások igazából
nem az ellentétei egymásnak – inkább sziámi ikrek –, és
gyerekkorom óta mindketten segíteni próbálnak rajtam. Amikor
nem álltam le, akkor a kisfiúagyam túlpörgéssel reagált,
megpróbálta tartani a tempót, hátha sikerül keresztülvágnia magát
a káoszon; míg az érzelmi összeomlás úgy működik, mint egy
biztonsági kapcsoló, amelyet azért építettek be, hogy fel ne
robbanjon a biztosítékszekrény.
Részben a hangulatstabilizáló gyógyszereknek köszönhetem,
hogy most már a két véglet között is itthon van valaki, aki rálát a
túl jó és túl rossz hangulatokra, és tudja, hogy azok nem én
vagyok. Ha mostanában mániákus tempót diktálok magamnak, és
aludni sem tudok a folyamatos ihlettől, vagy amikor arra ébredek,
hogy elnehezültem, és nincs semmihez kedvem, akkor nem
küzdök és nem panaszkodom. Mindkét állapot meghozza a maga
gyümölcseit: az egyik a lelkesültséget és a kreativitást, a másik a
nyugalmat és a korlátaim elfogadását. Egyik sem tart túl soká.
Kezdek rájönni, milyen nagy dolog, amikor az ember megérti,
hogy az elméje nem az ellensége.

Hány embertől hallottam már, hogy „nem emlékszem a gyerekkoromra.

Mások folyton rémtörténteket mesélnek a kiskorukról… Az a kevés, ami
nekem beugrik, biztosan nem magyarázza meg, hogy miért viselkedem úgy,
ahogy…” Miközben az egyik nehéz gyerekkorról szóló beszámolót a másik
után olvasta ebben a könyvben, talán ön is ezzel a problémával küzdött.
Sok ember van, aki nem tudja felidézni a gyerekkorát, és úgy érzi, hogy az
emlékek hiánya nehezíti a gyógyulását. Több ok is van rá, amiért azzal
bátoríthatjuk őket, hogy tévednek. Ahogy korábban már szóba került: nem
az a trauma, ami velünk, hanem ami ennek eredményeképpen bennünk
történt. Peter Levine arra emlékeztet, hogy „a trauma megszakadt kapcsolat.
Megszakadt kapcsolat a testtel, a vitalitásunkkal, a valósággal és másokkal.”
De ha ez a helyzet, akkor – nem hangsúlyozhatjuk eléggé – amíg élünk, és
megvan az ép eszünk, addig a megszakadt kapcsolatok helyreállíthatók.
Nem kell hozzá a múlt, hogy megtehessük, a jelen épp elég. Ez az első ok,
amiért nem kell megijednünk, a gyógyulás akkor is lehetséges, ha visszafelé
nem látunk tisztán. A pillanatnyi helyzettel akkor is biztosan tudunk
dolgozni, ha nem férünk hozzá a múltunkhoz.
De van egy második, valódibb ok: nem igaz, hogy nem emlékszünk. A
magunkkal és másokkal fenntartott kapcsolatainkban mindennap
megjelennek az emlékeink, csak fel kell ismernünk őket. Amikor valami
hirtelen fellángol és robban bennünk – amikor váratlanul és kéretlenül
megmagyarázhatatlanul erős érzelmekkel reagálunk valamire –, akkor a múlt
ad hírt magáról: visszhangot ver a gyerekkorunk egyik valóságos élménye,
ami nem ugyanaz, mint ha tudatosan felidéznénk. Léteznek olyan
módszerek, amelyekkel – jelenbeli érzelmek és testi élmények eredetének
megkeresésével – visszaszerezhetők a kódolva létező emlékek.{154}
A „fellángol” meg a „robban” szó máris egy nyom: olyan, mintha egy
politikai vitából származnának, és a szemben álló felek dobálóznának velük
egy csörtéjük során: pedig ritkán mélyítik el a beszélgetést, inkább véget
vetnek neki. De ha jobban odafigyelünk rájuk, sokat tanulhatunk magunkról.
„Fellángol” és „robban”? Gondolják csak meg, milyen kis része egy
fegyvernek a ravasza! Egészen apró, talán a legkisebb látható alkatrész. A
fegyverben van még lőszer, gyakran célzórendszer, závárzat meg az a
szerkezet, amelyik berobbantja és a kívánt erővel a célba juttatja a töltényt.
Amikor valami fellángol és berobban bennünk, indulatainkat egyedül arra az
egy külső hatásra irányítjuk, amely látszólag beindította a folyamatot, és
elmulasztjuk a kiváló lehetőséget, hogy megvizsgáljuk, milyen lövedéket és
robbanóanyagot hordozunk gyerekkorunk óta magunkban.
Röviden vizsgáljuk meg újra a „boldog gyerekkor” ügyét, amit olyan
gyakran szoktak emlegetni, miközben megfeledkeznek a később jelentkező
problémákról: betegségről, függőségről és érzelmi bajokról. A múlt teljesebb
rekonstrukciójának nem az a célja, hogy önsajnálatot váltson ki, vagy
felülírja a valóban szép pillanatok emlékét. De ha békét akarunk kötni belső
kínzóinkkal, először meg kell őket értenünk – méghozzá a saját eredetük
fényében. Ez az együttérző kontextuskeresés.
 Egyszer szakértőként vettem részt egy gyilkossági ügy tárgyalásán. A
vádlottak padján ülő krónikus alkoholistát már három pszichiáter kikérdezte,
és valamennyien arról számoltak be, hogy a vizsgált személynek boldog
gyerekkora volt. Elég volt tíz percen át beszélgetnem vele a cellájában, hogy
elmondja, az apja nagyon sokat ivott, anyja pedig depresszióval küzdött.
Négyéves volt, amikor a bátyja eltörte a karját, és meggyújtotta a haját,
később az iskolában is sokat bántották. Sosem jutott eszébe – de az
igazságügyi szakértőknek sem, akik további kérdezősködés nélkül
elfogadták, amikor a vádlott kijelentette, boldog volt a gyerekkora –, hogy a
múlt részletei ellentmondhatnak a tisztára sikált emlékeknek, sőt, le is
leplezhetik őket. De arról sincs szó, hogy a kérdezett őszintétlen lett volna:
azt mondta el, amit tudott. Valószínűleg nagyon ragaszkodott néhány
valóban boldog pillanathoz: a Boldog gyerekkorom című diavetítés szigorúan
szerkesztett programjához.
Nincs szükség ennyire feltűnő szélsőségekre ahhoz, hogy észrevegyük a
boldog gyerekkor mítoszán végigfutó repedéseket. Gondoljanak csak dr.
Erica Harrisre, aki túlélte a leukémiát, tüdőtranszplantáción esett át, a
vérében életveszélyes, gyógyszerrezisztens fertőzést találtak, és a saját
bevallása szerint is munkamániás volt. Beszélgetésünk során a következőket
mondta: „Hál’ istennek olyan gyerekkorom volt, amit a legtöbb ember
nagyon boldognak és áldottnak nevezne. Volt elég pénzünk, volt rengeteg
barátom, nem bántott senki, nem ért semmilyen különleges baj. De tizenkét
éves koromban nehéz időszakot éltem át.” Egy családi konfliktus
elszomorította, összezavarta és megrémítette. Úgy gondolta, hogy ekkor
szerezhette traumatikus sérülését.
De a következő kérdésemre adott válaszából az derült ki, hogy valójában
már jóval korábban, „boldog és áldott gyerekkora” idején kapcsolatot
veszített saját magával. Ezt a kérdést mindig felteszem a pácienseimnek és a
workshopok résztvevőinek, és most az olvasóim következnek. Különösen
azoknak javasolom, hogy gondolják végig, akik boldog gyerekkorra
emlékeznek – a kategóriába az ártalmatlantól az idillikusig minden belefér –,
de krónikus betegségekkel, érzelmi zavarokkal, függőséggel hadakoznak,
vagy az önazonosságukért küzdenek:
Kivel beszéltem, amikor szomorú, rosszkedvű, dühös, zavarodott, ijedt,
magányos voltam, vagy bántottak? Kinek mondtam el? Kiben bízhattam?
Figyeljen a válaszára, és arra is, hogy milyen érzéseket kelt önben. Ha a
válasz, mint Erica esetében is, az, hogy „nem volt ilyen ember”, vagy bárki
mást nevez meg, mint egy folyamatosan elérhető felnőttet, akkor biztos,
hogy már egész kicsi korában elvesztett kapcsolatokat. (Egy szerető idősebb
testvér egyes szempontokból helyettesítheti a szülőket, de arra kicsi az esély,
hogy teljeskörűen is képes rá. És még ha sikerült is neki, ez a helyzet
mindenképpen azt jelzi, hogy a gyerek és a róla gondoskodó felnőtt között
megszakadt a kapcsolat.) Egyetlen csecsemő sem tartózkodik attól, hogy
pontosan kifejezze a szüleinek az érzelmeit, vagy jelezze, ha segítségre van
szüksége. Csak a kisgyerekkorban kialakuló abnormális alkalmazkodás
veheti rá, hogy ne így tegyen – és van, akiben ez komoly kárt okoz, és
hozzájárul a későbbi sérülésekhez.
Tehát nem csak az egyértelmű traumát vagy abúzust fojtjuk el. Még soha
nem kezeltem olyan embert, de még csak nem is beszélgettem olyan
krónikus beteggel vagy mentális problémával küszködővel, aki akár egyetlen
esetre emlékezett volna, amikor nyíltan és szabadon beszélgetett a
rosszkedvéről a gondozójával vagy egy felnőttel, akiben megbízott. A
boldog gyerekkorhoz fűződő emlékek egyszerűen azért szűrik ki általában az
életnek ezt a sajátosságát, mert könnyebb felidézni azt, ami megtörtént, mint
azt, ami nem történt meg, pedig meg kellett volna történnie. Az eszünkbe
jutó kellemes emlékek valóságosak, de kétdimenziósak, hiányzik belőlük a
gyerek valóságos élményének mélysége és teljessége. Amíg nem tudjuk
újrateremteni a bennünk lévő harmadik dimenzióhoz vezető kapcsolatot,
addig hiányozni fog belőlünk a mélységnek az az érzékelése, amelynek
segítségével csonkítatlan képet alkothatnánk magunkról, és a gyógyulás,
valamint a teljesség is megreked félúton.
Azoknak, akiket továbbra sem hat meg az a gondolat, hogy ha nincs kivel
beszélgetni, az traumatikus élmény lehet, felidézem a dr. Harrisszel való
találkozásomat. Vele a legkevésbé sem bántak rosszul. Javasoltam neki,
hogy próbálja ki a szokásos, fejben végezhető kísérletemet, arra biztattam,
hogy lépjen ki magából, és képzeljen el egy másik gyereket, nevezetesen a
sajátját, hasonló helyzetben. A beszélgetésünk – tapasztalataim szerint egész
sztereotipikus módon – így zajlott:

– Hogyan magyarázná meg, ha kiderülne, hogy a gyerekét ahhoz

hasonló érzelmi megrázkódtatás érte, amilyet ön is átélt, de nem
mesélte el?
– Hogy nem bízott bennem.
– Milyen érzés egy gyereknek, hogy nem bízik a szüleiben?
 – Szörnyű lehet. Valószínűleg nem érzi magát biztonságban.
Mintha magára hagyták volna, de teljesen.

Így végül feltárult Erica „nagyon boldog, áldott gyerekkora”, ahogy valóban
történt. Ami nem jelenti, hogy a szülei ne szerették volna, vagy ne követtek
volna el mindent, amit tudtak, hogy jó legyen a lányuknak. Csupán annyit
jelent, hogy már korábban megtört valahol a köztük lévő kapcsolat. Nem
akkor kezdődött a baj, amikor a kislány tizenkét éves lett, bár lehet, hogy ő
akkor értette meg először, mi a helyzet.
Végül, az emberek gyakran olyan összehasonlításokat végeznek, amelyek
érdemeiken felül jó színben tüntetik fel a saját élményeiket. Talán minden
okuk megvan rá, hogy hálásak legyenek azért, ahogy éltek, de az, hogy
mások „többet” szenvedtek, egy jottányit sem csökkenti a fájdalmat,
amellyel dolguk volt, és nem tünteti el a pszichéjükben hátramaradt
nyomokat. A trauma mértékét nem lehet egy növekedési görbén elhelyezni,
vagy pláne osztályozni. Elképzelhető például, hogy valaki Ericához hasonló
módon nyugtatgatja magát: „Volt elég pénzünk, volt rengeteg barátom, nem
bántott senki, nem ért semmilyen különleges baj.” Ilyenkor általában
közbevágok: „Valóban szerencsés volt. De képzelje el egy pillanatra, hogy a
kis unokahúga vagy unokaöccse sírva azt mondja önnek: »Szomorú vagyok,
magányos, és nem tudom, mihez kezdjek, de anyunak meg apunak nem
merek szólni.« Ha segíteni akar neki, akkor rálegyint erre? »Ugyan már,
nincs semmi baj! Gondolj azokra a gyerekekre, akik igazán nehéz
helyzetben vannak, mondjuk, éheznek, vagy bántalmazzák őket, vagy a
társaik erőszakosak velük. Hozzájuk képest neked tényleg semmi okod a
panaszra.« Ezt mondaná neki, ha azt akarja vele közölni, hogy nyugodtan
érezzen, ahogy érez, nem lesz belőle baja, és akármi történik is, szeretni
fogja?”
Még nem találkoztam olyan emberrel, aki erre igennel válaszolt volna: ha
ilyen egyértelmű a kérdés, végre mindenkinek feltűnik az abszurd kettős
mérce, amelyet önmagára erőltetett.

És befejezésül egy esti mese:

Egyszer réges-régen, amikor belső barátaink szupersztárcsapata –

Bűntudat, Öngyűlölet, Elfojtás, Tagadás és mind a többi –
megérkezett, hogy vigyázzon ránk, elveszettük a teljességünket.
Persze nem mi döntöttünk így, és tulajdonképpen alig vettük őket
észre, miközben ők csak tették a dolgukat. Mint egy tévés
valóságshow díszlettervezői, nekiláttak, és újraalkották a
személyiségünket, hogy ép bőrrel megússzuk a gyerekkort. Voltak
szobák, amelyeket gyönyörűen feldíszítettek, másoknak
bedeszkázták az ajtaját, riasztórendszereket helyeztek üzembe, és
bezárták a pincelejáratot. De ahhoz, hogy sikert arassanak, arra is
szükség volt, hogy mielőtt átlépünk a felnőttkorba, befalazzák
néhány alapvető részünket. Jól végezték a munkájukat.
Sok év telt ebben a levegőtlen, szűk részekre leválasztott
házban, és végül vágyakozni kezdtünk egy tágasabb, jobban
szellőző létezés után. Megköszöntük a díszletesek munkáját, és
elküldtük őket egy jól megérdemelt szendvicsért. Azzal óvatosan,
de szorgosan hozzáláttunk új feladatunk elvégzéséhez, ami a
valaha régen tőlünk elvárt lelki öncsonkítás ellenszere: hogy újra
emlékezzünk önmagunkra.
 31. fejezet

Jézus a tipiben{155}
Pszichedelikum és gyógyulás

Egyetlen gyógymódot ismerek, egy jó szertartást.

Leslie Marmon Silko:
Ceremony (A
szertartás)

Nem is olyan régen, egy reggel néhány shipibo sámán kidobott a saját
elvonulásomról. Egy éjszakával korábban, a dzsungel forró párájában még
azt sem tudták, hogy létezem; hajnalra viszont már éppen eleget láttak
ahhoz, hogy kiállítsák a felmondólevelemet. Azoknak az egészségügyi
szakembereknek a kedvéért tették, akik a világ legkülönfélébb részeiről
utaztak oda, hogy velem dolgozzanak – és az én örökkévaló hasznom
kedvéért.
Ha valaki a Fény Útjának Templomába szeretne eljutni, annak Limában át
kell szállnia, hogy egy kilencvenperces repülőút végén a Peru északkeleti
részén található Iquitosba érkezzen. Onnan a vadul hömpölygő Nanay
folyón, az Amazon mellékfolyóján megy tovább, keresztül a sűrű esőerdőn,
és közben elhajózik néhány parti falu előtt. A folyó néha úgy összeszűkül,
hogy az utas megérintheti az élénkzöld színekben pompázó trópusi
növényeket.
Zuhogó eső fogadott minket. Gumicsizmában gyalogoltunk végig az erdei
ösvényen, amelyet helyenként mély, vöröses sár borított. A gumicsizma,
amelyet kaptam, és jó pár számmal nagyobb volt a lábamnál, néhányszor
beleragadt a latyakba. Ilyenkor shipibo segítőim kiemeltek, visszaszerezték a
csapdába esett gumicsizmát, és beleeresztettek a lábbelibe. Negyvenöt
percen keresztül masíroztunk a sűrű, csuromvíz erdőben, amikor az ösvény
összeszűkült, és egy hegy felé fordult, amelynek csúcsán utunk célja várt.
 Azért hívtak meg erre a helyre, hogy gyógyító gyakorlatot vezessek négy
földrészről érkező egészségügyi dolgozóknak, akik többek között
Romániából, Angliából, Ausztráliából, Brazíliából, Kanadából és az
Egyesült Államokból jöttek. Pszichoterapeuták, pszichológusok,
pszichiáterek, családorvosok és belgyógyászok is voltak közöttük. Összesen
huszonnégyen voltunk, ennyien fértünk el a malocában, a szalmatetős közös
kunyhóban, amelyben az ayahuasca-szertartásokra is sor került. Peruban és
Amazónia más országaiban jó pár hely kínál ilyen szertartásokat, van
köztük, amelyik őszinte hittel és tisztességgel teszi, amit vállalt, másutt
inkább a turistaipar dollárjai iránt érdeklődnek.{156} A Fény Útjának
Templomáról mindenki tudja, hogy a jobbak közé tartozik. Egy angol férfi,
Matthew vezeti, aki a személyes megváltását is nagyrészt a növénynek és a
hozzá kapcsolódó hagyományoknak köszönheti. A sámánok, valamint a
ceremoniális épületekben, az étkezőkben és közös helyiségekben
segédkezők a Peruban élő shipibo törzs tagjai. A templom személyzete
szorosan együttműködik a bennszülött gyógyítókkal, ügyel rá, hogy minden
hagyományos módon történjen, miközben hasznos és emészthető élményt
igyekszik nyújtani a többnyire nyugati neofiták közül verbuválódott
klienseinek. Általában a világ legkülönbözőbb pontjairól érkezett önkéntesek
segítenek nekik.
Több mint egy évtizede működöm közre olyan elvonulóhelyek
munkájában, amelyek a titokzatos ayahuasca növényből főzött keserű italt
használják. Az itt zajló események a vegetalismo amazóniai hagyományát, a
növényi alapú gyógyítás ősi és kifinomult technikáját kombinálják
terapeutaként kialakított módszeremmel, az együttérző vizsgálódással. A
növényt használó éjszakai programokat sámánok irányítják; általában én is
ott vagyok, és a résztvevőkkel együtt fogyasztok la medicinából. A munkám
a nap egy korábbi szakaszában kezdődik, amikor segítek a többieknek, hogy
megfogalmazzák, milyen szándékokkal szeretnének érkezni a szertartásra. A
szándék különféle formákat ölthet, lehet személyes ügy, amelyet
világosabban szeretnének látni, bonyolult érzés, amelyet jobban meg
szeretnének ismerni, vagy belső tulajdonság, amelyet a növény segítségével
szeretnének kiteljesíteni. Másnap pedig segítek mindenkinek, hogy
feldolgozza és beépítse a személyiségébe az új felfedezést, gondolatot,
érzést, víziót, rémisztő jelenést vagy álomszerű csodát, az összes érzést,
fizikai kellemetlenséget vagy puszta közönyt, amelyet átélt, miközben a
sámánok kántáltak és energiával gyógyítottak.
 Az évek során beletanultam a támogató munkába, képes lettem segíteni,
hogy emberek kigyógyuljanak a depresszióból és a függésből, vagy
meggyógyuljanak a testi betegségeik. Valami oknál fogva, amikor mások
belépnek az ayahuasca világába, nagyon rá tudok hangolódni az útjukat
nehezítő akadályokra, a felismeréseik apró részleteire, és ösztönösen jól
vezetem őket, amikor új, friss tapasztalatokkal gazdagodva visszatérnek a
tudatosság szokásos mezejére. Fellelkesít és meghat az átalakulás, amelynek
általában a tanúja vagyok, és amelyet az tesz olyan örömtelivé, hogy
továbbgyűrűzik a résztvevők életébe, és jóval túlmutat az egyhetes elvonulás
keretein.
A saját átalakulásommal viszont egészen más a helyzet. Soha életemben
nem segített, hogy milyen nagy felismerések megszületését kísértem
figyelemmel vagy tettem lehetővé; a saját gyógyulásommal kapcsolatos
kilátásokat mindig ugyanaz a komor bizonyosság kísérte. Több tucat
ayahuasca-szertartáson vettem részt, de egyszer sem hittem el, hogy velem is
fontos dolgok történhetnének, és az események többnyire igazolták a
pesszimizmusomat. Egyszer sem támadtak vízióim, nem találkoztam
természetfölötti lényekkel, az őseimmel vagy a totemállataimmal, még egy
mély gondolatra sem emlékszem, legfeljebb émelyegtem egy kicsit, és
nagyon vágytam rá, hogy ennél több történjen. Az tény, hogy egypár
megható pillanat elég volt hozzá, hogy egyre mélyülő hálát érezzek, és
nagyra értékeljem mindazt a jót, ami az életem része, de hiába került sor
néhány pozitív találkozásra a növénnyel, még ezek sem bizonyultak
elegendőnek ahhoz, hogy elmém csodásan makacs, Füleshez méltó
alapbeállítódása megváltozzon.
Huszonnégyen vettünk részt az első szertartáson, és hat bennszülött sámán
– három maestra és három maestro – kísért minket. Mind alacsonyabbak
lehettek százötven centinél, élénk színű övvel és szalagokkal díszített fehér
ruhát viseltek. Mindenkit egyenként meg fognak látogatni: valamennyi
résztvevőnek hat, személyre szóló ének hangzik majd fel. A hipnotikus erejű
dalok a shipibo nyelv ősi ritmusában egyszerre szelíden és nagy erővel
szólnak, két dal között pedig marad a sötét maloca csendje – ha az éjszaka
lényeinek minden irányból szóló ciripelését, brekegését és huhogását nem
számítjuk. A keserű főzet hatása alatt a kántálás szinesztéziás hatást vált ki:
van, aki képeket lát, mások számára a szótagok testi érzetté válnak, vagy rég
eltemetetett emlékek kelnek életre az agyukban. Csak kevesen vannak
olyanok, mint én, akik mindennek csupán a lehangoló hiányával találkoznak.
 Ahányszor egy sámán ül a gyékényszőnyegem elé, összeszedem minden
erőmet, és némán biztatom, hogy ne kíméljen. Gyerünk, gondolom, próbáld
meg áttörni ennek a pszichének a korlátait! A belső hangom nagyon jól
tudja, hogy ez a hozzáállás nem segít, mégis rögtön rákezd, és nagy ricsajt
csap. Végül, ahogy várható volt, nem történik semmi, csak a szokásos
frusztrációt és csalódást érzem. (Ami, mondanám, ha épp valaki mást
terelgetnék az úton, egyáltalán nem nevezhető semminek. Egy ilyen
szertartás során mindenfajta tapasztalat sok tanulságot hozhat, ha
együttérzéssel és kíváncsisággal közelítenek hozzá: úgy látszik, aki nem
tudja csinálni, az tanítja.) Gyakran szinte teljesen leválok az eseményekről,
alig veszek tudomást az éneklésről vagy a felém áradó jó szándékról.
Másnap, miután kialudtuk magunkat és ettünk, a csoport összegyűlik, és jön
a szokásos, sasszemű terápiám. Mindenki elmeséli a saját fájdalmas,
örömteli vagy zavaros élményeit, én pedig segítek a víziók értelmezésében,
és a növénytől kapott lecke meg a személyes élettörténet közötti
összefüggések feltárásában. Gyógyítói és tanári szerepemben könnyedén
magam mögött hagyom a cinizmusomat: az elvonulás során nem rólam van
szó. Minden rendben van így.
Ezúttal azonban Matthew félrevont ebéd közben. A sámánok beszélni
akarnak velem, mondta. A csoportjuk két szóvivőt jelölt ki, hogy tudassák
velem közös döntésüket. Tolmács segítségével tájékoztattak: „A benned lévő
sűrű, sötét energiába a mi dalaink nem tudnak behatolni – mondták. – Ez az
energia áthatja a termet, és a többiekkel folyó munkánkat is hátráltatja. Nem
maradhatsz itt.” Mielőtt válaszolhattam volna, még hozzátették, hogy nappal
sem dolgozhatom a csoporttal.
Ha azt mondom, hogy meghökkentem, akkor nagyon enyhén fogalmazok.
Az egómnak kicsit sem tetszett ez az egész – talán nem alakították úgy az
életüket a világ legkülönbözőbb részeiről érkezett emberek, hogy az
esőerdőbe utazhassanak, csak mert velem akartak dolgozni? Biztosan van
valami megoldás, valamilyen kompromisszum. A sámánokat nem tudtam
meghatni. „Az energiád – magyarázták – még nappal is zavarná a többieket,
és ami még fontosabb, magadba szívnád az ő fájdalmukat és traumáikat.
Régi médico{157} vagy, nyilván mindig ugyanez történik veled, amikor bajban
lévő emberekkel dolgozol, és soha nem tettél semmit, hogy kitisztítsd
magadból, ami felgyűlt. És mind érezzük, hogy még sokkal régebben,
egészen kis gyerekkorodban valószínűleg nagyon-nagyon féltél. Ezért olyan
sűrű benned az energia.”
 Ezek a sámánok az előző éjszaka találkoztak velem először, addig nem is
hallottak rólam. Tudták rólam, hogy orvos vagyok, de nem ismerték sem a
múltamat, sem a pályafutásomat. Mégis elképesztő pontossággal láttak át
rajtam. Bár csalódott voltam, rögtön éreztem és megértettem, hogy igazuk
lehet. „Tudunk rajtad segíteni” – ígérték. Én komolyan kételkedtem benne,
hogy sikert aratnának. Mégsem csak a tisztelet és nem is a vakhit vitt rá,
hogy kövessem őket. Úgy látszik, valami megkönnyebbült bennem, amikor
elbocsátottak a szolgálatból.
A következő tíz napra elkülönítettek a többiektől. Egyedül maradtam a kis
házamban, a közös étkezéseken részt vettem, de távol tartottam magam a
többiektől. Szerencsések, egy tehetséges amerikai kollégám vette át őket.
Lelki karanténom idejét meditálással töltöttem, spirituális írásokat olvastam,
jógáztam, az esőerdő ösvényein sétálgattam és szemlélődtem. A
legkülönbözőbb lelki és érzelmi hullámokkal reagáltam a furcsa helyzetre,
amelyek ahogy jöttek, el is múltak. És minden második éjjel visszavonultam
a szertartásokra használt kunyhók egyikébe, egy sámán töltött a
gyógyszerből, azután shipibo nyelven énekelni kezdett nekem, egyedül
nekem, és csak több mint három órával később hallgatott el. Füstöt fújt,
kitárta a karját fölöttem, kezét a mellkasomra vagy a hátamra helyezte.
Többnyire a saját nyelvén kántált, de néha rázendített egy spanyol nyelvű
katolikus himnuszra, és héber fejem fölött Espíritu Santót, Santa Maríát és
Jesúst hívta segítségül. A hangja egyszer mély baritonba ereszkedett, máskor
kitartó, nazális tenorrá vagy éles falzetté emelkedett, de végig leírhatatlanul
hajlékony és gyönyörű maradt. A kis ember a maloca borongós sötétjében
hatalmasra nőtt. Napról napra könnyebbnek éreztem magam, a lelkem nem
törődött semmi mással. Azért a szertartással töltött első négy éjszakán nem
támadtak vízióim, nem éltem át mély élményeket, csak a nyugalom és a hála
növekedett bennem.
Az ötödik, utolsó szertartás is véget ért – vagy legalábbis azt hittem –, és
ahogy vártam, ezúttal is eredménytelen maradt. Én azért tisztának és
hálásnak éreztem magam. Publio, a tolmács segítségével kedélyesen
beszélgetni kezdtem a mesterrel. De váratlanul, egy mondat közepén arccal
előre a gyékényre vágódtam. Vagy pontosabban fogalmaznék, ha azt
mondanám, egy váratlan, rajtam kívül álló erő arccal előre a gyékényre
dobott. A gyógyszer végre elkapta a gyeplőt, engem meg vitt a ló magával.
Eljött a rég várt pillanat, amikor egyértelműen és csodálatos módon
kicsúszott a kezemből az irányítás.
 Később azt mondták, hogy két órán keresztül maradtam kiterülve.
Részemről két nap is lehetett volna; vízióm örvényében az időnek nem volt
jelentősége. Publio és a sámán közben törökülésben, mozdulatlanul és
némán virrasztott mellettem. Hiába írnám le, amit átéltem – valójában nem
is tudnám –, de pontosan emlékszem a transzcendens örömre, amivel átjárt.
Azt el tudom mondani, amit a legvégén láttam. Az ég mélykék felületére
hatalmas, felhőszerű betűkkel azt írták: B O L D O G – így, magyarul. A
látomás és a belső béke, amelyet ez a szó magával hozott, a gondolatokon
túlról származott, sőt, megkockáztatnám, a tudatalattimon túlról.{158}
Meghaladott engem, de mélyen belőlem jött, összekötötte mindazt, amiről
valaha azt gondoltam, hogy én vagyok, valami titokzatossal, földöntúlival,
csodálatossal. Ugyanez az állapot – tágas és intenzív, töredezetlen és nem
félti önmagát – máig betölti a tudatomat, amikor újra átélem az élményt, és a
tanulságain gondolkodom (amelyekhez a következő fejezetben még
visszatérek).
Az olvasóban felmerülhet a kérdés, mi történt azokkal az egészségügyi
szakemberekkel, akik olyan sokat utaztak, hogy az irányításom alatt
tapasztalják meg a növény hatásait. Örömmel jelenthetem, hogy a legtöbbjük
kiváló eredményt ért el. A vezetőtársam csodálatosan helyettesített. A
társaság érthető módon csalódott volt, és féltem is az esetleges lázadástól, de
ők ehelyett inkább becsülték, hogy jó példával járok elöl, és hajlandó vagyok
magamra figyelni. Talán ez volt az a lecke, amelyre ezeknek a túl sokat
dolgozó, az együttérzésbe belefáradt, sérült gyógyítóknak a legnagyobb
szükségük volt; a sámánok mindenesetre így gondolták. A templom jó
néhány európait és észak-amerikait látott már vendégül, de egészségügyi
dolgozók csoportja korábban sosem járt náluk, és a shipibo gyógyítók utólag
csodálkozva mesélték, hogy még nem volt dolguk ilyen „nehéz csapattal”.
„Mi is gyógyítók vagyunk – mondták –, és nekünk is szembe kell néznünk
az összes fájdalommal és sérüléssel, amelyet az emberek hoznak nekünk, de
mi gondoskodunk magunkról: rendszeresen kitisztítjuk a testünkből és a
lelkükből ezeket az energiákat, hogy ne gyűljenek fel, és ne nyomasszanak
minket. Azt hittük, hogy ti, médicos is ugyanezt csináljátok. De azt láttuk,
hogy sok fájdalom terhével és azokkal a nehéz energiákkal érkeztetek, amit
hosszú-hosszú évek óta szívtatok magatokba.”
Nemrégiben beszélgettem egy orvossal, az ötvenes éveinek végén járó
szakemberrel, aki szintén velünk töltötte ezt a hetet. A Kanadai Fegyveres
Erőknél dolgozik. A betegeit gyakran fizikai sérülések és poszttraumás
stressz-szindróma kombinációja miatt kell kezelnie. „Az utóbbi időben
nagyon sok élvezetet találok a munkában – mesélte. – Korábban fáradt és
cinikus voltam. Ledolgoztam harminckét évet, és alig vártam, hogy
nyugdíjba mehessek. Most pedig örömmel keresem a kapcsolatot az
emberekkel, de igazi kapcsolatra gondolok, nem a felszínes, művi, pusztán
orvosi fajtájúra.” A többiek közül is többen jelezték, milyen sokat profitáltak
abból, hogy a sámánok átnyújtották „dr. Gabornak” a felmondólevelét.
Azután, hogy az azúrkék égre írva a magyar „boldog” szót olvastam,
Publio reggel megkérdezte a sámánt, hogyan látja az utamat. A maestro
elmosolyodott. „Ó – mondta –, dr. Gabor istennel beszélgetett.”

Nem sokkal azután, hogy 2009-ben megjelent a függőségről szóló könyvem,

A sóvárgás démona, többen is megkérdeztek, mit tudok az ayahuasca
terápiás használatáról. Akkoriban kénytelen voltam azt felelni, „semmit”,
hiszen tényleg alig tudtam valamit a pszichedelikumok általános gyógyító
hatásáról. Habár mindig szívesen ismerkedtem a nyugati modellen túli
orvoslás lehetőségeivel, eleinte csak zavartak ezek a kérdések. Nem akartam
tudni arról, ami ennyire furcsa és távoli, és nem fért a fejembe, hogy
miképpen segíthetne egy pszichedelikus anyag a függőség vagy a
poszttraumás stressz-szindróma gyógyításában és az önmagunk elnyomását
előíró, a betegségek kialakulásához igen gyakran hozzájáruló, belénk
vésődött minták megszüntetésében.
Azóta mély tisztelet alakult ki bennem a modern pszichológia
gyakorlatával és tudásával szövetkező pszichedelikus anyagok szinergikus
ereje iránt. A tisztelet talán túl enyhe kifejezés, a nagyrabecsülés
valószínűleg pontosabb. Sok éven át dolgoztam olyanokkal, akik kábítószer-
használattal és szexfüggőséggel küzdöttek, rákjuk, idegsejtpusztulással járó
degeneratív betegségük, depressziójuk, poszttraumás stressz-szindrómájuk
volt, krónikus fáradtság gyűrte le őket, vagy szorongtak, valamint
olyanokkal, akik teljességet és értelmet kerestek az életükben, és meg
akarták ismerni az igazi valójukat. Valamennyi esetben a beléjük ivódott,
szokássá vált korlátozó minták alól szerettek volna felszabadulni. Sok
embert láttam, aki a sebezhető, élő gyermeki énjét, a szüleit, a szeretetet,
istent, a közösséget vagy a Természetet kereste. Azt nem állíthatom, hogy
mindannyian megtaláltak mindent, amit szerettek volna. De azt
kijelenthetem, hogy a legtöbben nagy lépéseket tettek az önazonosság felé
vezető úton, és jelentős mértékben sikerült megszabadulniuk a korlátozó
vagy akár pusztító szellemi beállítódásaiktól és magatartásmintáiktól.
Egy harmincas éveiben járó férfi, egy készenléti egység Brit Columbiában
élő tagja a következőket írta nekem: „Több hónappal ezelőtt próbáltam ki
először az ayahuascát, és azóta napról napra érzem, hogy megváltozott a
tudatom. Másképpen vagyok jelen magamban, másképpen viselkedem az
emberekkel, de még az állatokkal is. Egészen új látószögből tekintek
mindenre, amit korábban csináltam, és ennek megfelelően élek. Látom, hogy
mennyi múlik rajtam, amikor mások fájdalmát enyhítem, és segítek nekik,
hogy ők is más fényben lássák magukat.” Egy New York-i ingatlanügynök,
aki részt vett az egyik elvonulásunkon, hasonló szellemben írt: „A
hétköznapi kapitalizmussal járó tevékenységem szüneteiben mostanában
gyakran meditálok azon, hogy miképpen segíthetek másoknak valami
mélyebb módon.” Egy nő, akinek az életét krónikus fájdalom és függőség
keserítette meg, és mindez a szokásos módon gyerekkori szexuális
abúzusból indult ki, így írt: „Ma csodálattal tekintek az élet áldásaira, az élet
szent és nagyszerű valóságára. Mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy
létezik ilyesmi.”
Tény, ami tény, a pszichedelikus élmény a spirituális transzcendencia előtt
a pszichében rejtőző legeldugottabb szörnyűségekhez is elvezethet. „Ma
éjjel megéreztem az embriókoromban átélt kínokat, és átadtam őket az égnek
– írta egy fiatalember a növényszertartást követően. – Hosszasan kértem a
gyógyszert, hogy vigyen el a legmélyebben rejlő, legalapvetőbb
szenvedésemig, de mostanáig nem segített. Ma éjjel viszont hirtelen ott
voltam, éreztem, hogy az anyaméhben vagyok, és olyan fájdalmat éltem át,
amilyet még soha. Szörnyű volt. Teljesen átjárt. Olyan hosszan tartottam
magamban, amíg csak bírtam, mert tudtam, szükségem van rá, hogy
megtapasztaljam. Azután kijöttem belőle, és habozás nélkül az égbe
engedtem. A minden eddiginél nagyobb fájdalom után csodálatos örömet
éreztem.”
Michael Pollan könyve, amelynek How to Change Your Mind – What the
New Science of Psychedelics Teaches Us About Consciousness, Dying,
Addiction, Depression, and Transcendence (Változtasd meg elméd – Mit
tanít a pszichedelikus növényekkel kapcsolatos új tudás a tudatról, halálról,
függőségről, depresszióról és transzcendenciáról) a címe, sokakat
ráébresztett a pszichedelikus szerek gyógyító lehetőségeire. „Az emberek
éheznek valamire – mondta nekem a sikeres szerző. – Nehéz megmondani,
mire, de annyi biztos szerintem, hogy a spirituális dimenziót keresik az
életükben. Ráadásul nagyon elszaporodtak a mentális betegségek: az
emberek rengetegféle bajtól szenvednek, és a lelki egészségügy kínálta
kezelések nagyrészt alkalmatlanok, nem tudják ellátni a feladatukat.”
Pollan azt is elmesélte, hogy nagyon meglepte az az elismerés, amivel az
orvosok fogadták az írását – a The New York Times az év tíz legjobb könyve
közé sorolta: „Azt hittem, hogy a pszichiáterek és mindazok, akik a lelki
egészségügyi ellátásban dolgoznak, inkább tiltakozni fognak ellene. De ők
tudják, milyen üres a kamra, milyen üres a gyógyszeres szekrény, mennyire
nem hatásosak a gyógyszereik és a gyógyító módszereik. Pont akkor
kezdődik a pszichedelikus szerek reneszánsza, amikor sokkal nagyobb
szükség van rájuk, mint a könyv megírása közben hittem volna.” Áttekintése
magában foglalja a hagyományos szertartások során használt növényeket,
például az ayahuascát, a pejotlt, a dohányt és a gombákat; de kitér a modern,
mesterségesen előállított szerekre, a pszichedelikus LSD-re és az MDMA-ra
(az ecstasyként emlegetett pszichoaktív szerre): mindkettőt egyre többet
vizsgálják abból a szempontból, hogy alkalmazhatók-e a terápiában, és az
eredmények ígéretesek.
Gyakran szinonimaként használjuk a pszichedelikus és a tudatmódosító
szavakat, de ha egy pillantást vetünk az eredetükre, rögtön mindent jobban
fogunk érteni. Humphry Osmond brit pszichiáter, akinek az első szót
köszönhetjük, a lelket jelentő görög psziché szóból és a leleplezni, láthatóvá
tenni jelentésű délonból alkotta az új kifejezést, amely ezek szerint nem
módosítja, még csak nem is kitágítja, hanem feltárja a tudatot saját maga
előtt.{159} A pszichedelikus anyagok terápiás felhasználásához megfelelő
környezetre, szándékra és irányításra van szükség. Ez nagyon fontos: ha
ezek a feltételek nem adottak, akkor a pszichedelikus növények használata
könnyen olyan élményhez vezethet, mintha A bűvészinas rémálmába
kerültünk volna. Ellenkező esetben, megfelelő vezetéssel, biztonságos
körülmények között viszont a pszichedelikumok leleplezhetnek és
elfogadhatóvá tehetnek olyan sérüléseket és fájdalmakat, amelyektől valaki
egész életében kétségbeesetten próbált megszabadulni, és feltárhatják az élet
lényegét jelentő békét, örömöt és szeretetet: mindazt, ami gyakran a
kondicionált személyiség építménye alá van temetve.
A pszichedelikus kezelések mai reneszánsza mögötti kutatásokra és
tudományos állításokra kíváncsi olvasóknak ajánlom Pollan mindenre
kiterjedő könyvét, de ezenkívül is minden évben számos, a témába vágó
tudományos dolgozat jelenik meg világszerte.1 Én csak annyit mondok,
hogy tíz éve használok résztvevőként, orvosként és gyógyítóként
növényeket, és nagyon nagy hatással voltak rám az így feltérképezett elme-
test egységben gyökerező lehetőségek. Láttam embereket, akik az
addikcióból (beleértve a pornó-, dohány-, alkohol-és kábítószer-függőséget),
mások a depresszióból vagy a szorongásból, megint mások a szklerózis
multiplexből vagy reumatikus problémákból gyógyultak ki a segítségével.

Emlékeznek még Miokra az 5. fejezetből? A traumatizált, szexuálisan

abuzált, Koreából adoptált bostoni nő előrehaladott szklerodermája miatt
csak segítséggel tudott mozogni; a teste fájdalmasan „mumifikálódott”,
ahogy ő nevezte. Közeledett a halála, a nyugati orvostudomány képtelen volt
segíteni rajta, és már ő is arra a pontra jutott, hogy várja élete végét, mert
úgy gondolta, másképp nem szabadulhat meg a szenvedéstől. Egyik este,
amikor egyedül volt, elfogyasztott egy kis ayahuascát, amire valahogyan
szert tett. Aznap éjjel hónapok óta először fel tudott kelni, felállt, és segítség
nélkül járt. Az élmény teljesen megváltoztatta. „Már nem Mandynek{160}
láttam magam, és nem a valóságos testemmel azonosultam – mondta –,
vagyis nem a demográfiai helyzetemmel, a fajommal, a nememmel és
ezekkel, mert a növény segítségével önmagam mélyebben rejlő magjára
láttam, ami azután is megmarad, hogy minden mást levetek.”{161}
Miok azóta az egyik elvonulásomon is részt vett, másfajta terápiában és
orvosi kezelésben is részesült. Ahogy az 5. fejezetben már említettem, ma
segítség nélkül mozog, fizikailag aktív, jelenleg az önéletrajzát írja. „Régen,
amikor még nagyon beteg voltam – idézte fel –, mindent, ezt az egész életet
úgy láttam, mint ami csak megtörténik velem. »Ez a sorsom. Meg fogok
halni. Nincs beleszólásom.« És soha életemben semmibe nem volt
beleszólásom. Amikor megláttam, hogy mindennek megvan a maga oka,
akkor elkezdhettem az értelmüket is megkeresni. Azóta nagyon másképp
látom a világot. Rájöttem, hogy a sok traumának, amelyet életem során
átéltem, meglehet a maga jelentése, dönthetek úgy, hogy élni fogok, és
élnem is kell. Így a traumáim is kezelhetővé váltak, míg korábban a
közelükbe sem tudtam kerülni. Nem sok mindenre emlékszem
gyerekkoromból. Az ayahuasca apránként egyre több részletet keltett életre
az emlékeim közül, olyasmiket, amiket már rég elfelejtettem: ki voltam
kiskoromban, és ki vagyok igazán.”
 Beszéltem Miok bostoni orvosával, aki igazolta páciensének egészségügyi
változásait, és a gyógyulást, amelyet ő, az orvos képtelen volt
megmagyarázni. De a testelme tudományának szempontjából nincs benne
semmi csodálatos, sőt, még csak nem is meglepő. Amikor Miok újra
kapcsolatba került az önazonos énjével – neki történetesen a növény segített,
de az általános elv a lényeg –, végre le tudta vetkőzni a traumáktól
megtépázott személyiségét. Elkezdett megszabadulni az előre meghatározott
elképzelésektől, viselkedésektől és érzelmektől, és így azoktól a testi
válaszoktól is, amelyeket ezek előírtak. A teste – a szövetei, az ideg-és
immunrendszere – pedig követte azon az úton, amelyet e könyvben már
többször leírtunk.

Sokan a gyógyulás birodalmán túl is fontos, az életüket megváltoztató

mesterre találnak a pszichedelikumokban. Semmi kétség, eredeti
környezetükben a növényi gyógyszereket sokkal többre használták és
használják, mint gyógyításra vagy fájdalomcsillapításra: a sámánok a
növény szellemével beszéltek, hogy irányítsák a közösséget, megáldják a
vadászatot vagy az időjárást, kommunikáljanak az őseikkel, békét
teremtsenek a háborúskodók között, és ami a legalapvetőbb: hogy
egyszerűen meg-és kiismerjék a világukat. Úgy tartják, hogy mindegyik
növénynek – beleértve azt a sokféle virágot, bokrot és fát, amelyik a mi
meghatározásunk szerint nem is számít pszichedelikusnak – megvan a maga
bölcsessége, amelyet megoszthat velünk, de mindegyikhez új ismeretekre
van szükség, és azokat csak többéves odaadó tanulás útján lehet elsajátítani.
Wade Davis antropológus nagyon lelkes: „A fiataloknak mindig azt
mondom, a szüleink annyira féltek ezektől az anyagoktól, hogy csak kiabálni
tudtak velünk: »Meg ne kóstold! Ezek örökre megváltoztatnak!« De hát pont
ez a csodálatos bennük! Ilyen szempontból nagyon nyitott vagyok arra a
katalizátorhatásra, amelyet e növények gyakoroltak az életemre, és nagyra
tartom őket. Biztosra veszem, hogy nekik köszönhetően értem a természet
világával fennálló kapcsolatunkat úgy, ahogy akkor sem érteném, ha
egymillió éven keresztül olvasnám a szakkönyveket.”
De miért van a pszichedelikumoknak ilyen jelentős, mindent
megváltoztató hatásuk? Az eddig is vizsgált elme-test egységen keresztül
képesek elérni a tudatalattit, ahol sok olyan érzés és motiváció lakozik a
tudat elől rejtve, amely az életünket irányítja. Sigmund Freud egyszer azt
mondta, hogy az álom a tudatalattihoz vezető királyi út. Ezek az anyagok
talán még közvetlenebb összeköttetést teremtenek velük. Dr. Rick Doblin, a
Pszichedelikus Tudományok Multidiszciplináris Szövetségének alapítója és
vezetője a pszichedelikus kezelési lehetőségekkel kapcsolatos kutatások
egyik élharcosa. „Van egy hártya a tudatos és a tudattalan elme között –
magyarázta Doblin egy közelmúltbeli beszélgetésünk során. – Elválasztja
azt, amire figyelünk, és amit mélyebb szinteken gondolunk vagy érzünk. A
pszichedelikumok elmozdítják ezt a hártyát, és így sok minden felszínre
kerülhet. Mindegyik anyag másképpen fejti ki a hatását. Mindegyik
összeköti az embert azokkal a részeivel, amelyeket elfojtott magában, és
amelyekről nem vett tudomást, miközben felfedi előtte azt a világot, amely
túl van rajta, túl van az egóján.” A szakember úgy gondolja, hogy az 1600-as
évek kopernikuszi fordulatához hasonló változás zajlik. „Az egónk hajlamos
azt hinni, hogy mi vagyunk az univerzum közepe – mondta. – De a
pszichedelikumok ezt átírják, és a segítségükkel megláthatjuk, hogy csupán
a részei vagyunk valaminek, ami sokkal, de sokkal nagyobb
bármelyikünknél, és ez az egység nagyon régről származik, és nagyon soká
fog tartani. Ez a tapasztalat kizökkenthet a megszokott életünkből: ha az
ember nem az énje felől szemléli a világot, akkor megérezheti, milyen sok
lehetőség szabadul fel rögtön, és milyen szorosan kötődik a mindenséghez.”
A szó orvosi értelmében a növénykivonatok és szintetikus
pszichedelikumok nem gyógyszerek. A Prozac nevű antidepresszáns vagy a
könnyen beszerezhető aszpirin vagy kodein célja, hogy megváltoztassa
használójának biológiai állapotát – a fiziológiáját – arra az időre, amíg szedi.
Ez a körülményektől függően jó és rossz is lehet, de a gyógyszeres
kezeléseket nem úgy tervezték, hogy az okok gyökeréig és a tudattalan
folyamatokig hatoljanak. A pszichedelikus szereket nem kell naponta
bevenni ahhoz, hogy tartós fiziológiai változást indítsanak be. Ideális
esetben hosszú idővel az alkalmazásuk után is hozzájárulnak, hogy az ember
újfajta kapcsolatba léphessen önmagával és a világgal – és mindegy, hogy
egy szertartás során kapta-e őket (mint az ayahuascát) vagy egy terápiás
ülésen (mint az MDMA-t). Ezek az élmények valóban újrahangolják az agy
érzelmi apparátusát. Az például egyáltalán nem lepett meg, hogy egy
közelmúltban készült tanulmány szerint azok a férfiak, akik pszichedelikus
anyagokat használnak, kisebb eséllyel követnek el erőszakos
bűncselekményt a partnerük-házastársuk ellen.2
 Mindezek tudatában sem vagyok a pszichedelikumok prófétája. Néhány
különösen lelkes rajongó feltételezéseivel ellentétben önmagukban sem a
növényi alapú, sem a szintetikus pszichedelikus gyógyszerek nem fogják
alapjaiban megreformálni a gyógyászatot vagy az emberi tudatot. Ahhoz
átfogó társadalmi változásra is szükség volna… hogy a fősodorbeli orvosi
gondolkodás kitágításáról már ne is beszéljek. Sokat tudnak nyújtani, de a
kezelések jelenleg ezoterikusak, drágák és időigényesek. Nyilvánvaló, hogy
a legtöbb ember számára gyakorlati és kulturális okokból is elérhetetlenek
fognak maradni. Mégis vakság volna végérvényesen letenni a
használatukról, úgy tenni, mintha nem tudnánk, milyen jól alkalmazhatók
több széles körben elterjedt betegség kezelése során, amellyel szemben a
nyugati orvoslás nagyrészt tehetetlennek bizonyult.{162}
Habár valóban csodás hatást képesek kiváltani, a növényi alapú és más
tudattágító szerek nem csak önmagukban érdekesek, hiszen egyúttal
meggyőző képviselői a testelme elvnek, amelyet a modern tudomány még
csak most kezd felfedezni. A tanulságok, amelyeket közvetítenek,
egyértelművé teszik, hogy mindegy, mit hoz az élet, az emberi szellem
anyagokkal vagy anyagok nélkül is legyőzhetetlen, és a benne rejlő
lehetőségek felszabadíthatók. Ma már tudjuk, hogy az emberek az összes
földrészen, minden olyan korszakban, amelyről feljegyzések maradtak,
kiszolgálták magukat a Föld nevű gyógyszertárban, és az onnan származó
szerek segítségével gyógyultak, keresték a bölcsesség meg az érzelmi
önmegvalósítás lehetőségét, és közvetítették generációkon át a kultúrájukat.
A pszichedelikus gyógyászat komoly hatást gyakorolt az egyik utolsó
nagy észak-amerikai törzsfőnök életére, aki Amerika délnyugati részén
szembeszállt a gyarmatosítók könyörtelen, népirtó terjeszkedésével. A
kudarca elkerülhetetlen volt, a népét megalázták, majd egyre csökkenő
területű rezervátumokba zárták, és Quanah Parker, a zseniális komancs
törzsfőnök a spiritualitás felé fordulva keresett vigaszt. A pejotl nevű
sivatagi kaktusszal dolgozott, és az Amerikai Őslakosok Egyházának, a
pejotizmusnak az előfutárává vált. Az őslakosok szokásaira jellemző módon
nem a vallás, hanem a lelkiség érdekelte. „A fehér ember elmegy a
templomába, és Jézusról beszél – mondta egyszer. – Az indián bemegy a
tipijébe, és Jézussal beszélget.”3
Mióta a perui dzsungelben „istennel beszélgettem”, minden porcikám érzi,
hogy Quanah Parker mire gondolhatott.
 32. fejezet

A hiteles élet
A közös szellem érintése

Mindent összevetve, a legtöbb, amit a világnak

adhatsz, az, ha önmagad vagy – egyszerre ajándék
és kiteljesedés.
A. H. Almaas: Being
and the Meaning of
Life (Létezés és az
élet értelme)

Amíg 2019-ben a perui dzsungelben át nem éltem azt a különleges pillanatot

a tiszta kék éggel, a spiritualitás számomra elsősorban csak pletyka, elmélet,
koncepció formájában létezett – vagy körvonalazatlan és reménytelen
vágyként. Többpolcnyi könyvet olvastam el a témában, és szépen tudtam
beszélni róla, de korábban soha nem találkoztam színről színre a csoda, a
misztérium vagy „a béke, amely minden értelmet meghalad” sokat
emlegetett állapotaival. Az emberi természet őszinte, revelációszerű
átalakulásának lehetőségébe vetett meggyőződésem szívből jött, de
másodkézből származott; nem tudtam saját benyomásokra visszavezetni. Az
biztos, hogy nem valamilyen istenhitből vagy egy szervezett vallás
szertartásaiból eredt. Viszont a perui tapasztalataimnak hála, gyakorlati
megerősítést nyert az a régi érzésem, hogy amit addig csak sejtettem,
valóban lehetséges. Többről volt szó, mint hitről: amit átéltem, a gyógyulás
lényegét szólította meg.
Mindegy is, hit-e vagy más, mert a sámán minden meglepetést nélkülöző
megfigyelésére, amely szerint „dr. Gabor istennel beszélgetett”, csak annyit
mondhatok: ámen. Valóban valami transzcendens történt velem azon a
reggelen: rég esedékes randevún vettem részt a bennem lévő valamivel,
amely fölötte áll annak az „énnek”, amelynek már hosszú ideje előfizetője
vagyok. Olyan űrbe kerültem, ahol ráláttam a tudatom kiterjesztéseként
létező önmagamra, és nem tartott vissza az identitás önkorlátozó, az
élettörténetemből eredő ballasztja. A sámán irányításával fogyasztott
gyógyszer – és legalább ugyanilyen fontos módon a megelőző napokban
folytatott felkészülés – nyitottá tett azoknak az információknak a
befogadására, amelyek máskor teljesen értelmezhetetlenek lettek volna
számomra: korábban nem hittem el, hogy valamiképpen a közelükbe
férkőzhetek. Shakespeare Hamletje birtokában volt ennek a fajta tudásnak:
„Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek
álmodni képes.”{163}
Visszatekintve már látom, hogy az élmény igazából nem erősebb, újabb
hitet hozott, hanem fellazította és eloldozta a személyiségem harcias
hitetlenségét, amely minden porcikájában legalább olyan megrögzött
fundamentalista volt, mint a vallásuk igazságához ragaszkodók
meggyőződése. Ashley Judd színésznő és aktivista mondott egyszer egy
nagyon jót az elvont hit e nagy fordulatáról: „Aláveted magad istennek,
akiben nem hiszel.”

Az első, amit Peruban tanultam – és most valóságos tanulásra gondolok,

nem arra, hogy újabb tényeket halmoztam a meglévő kupacra –, hogy a
gyógyulás a gondolkozó elme gépezetén kívül történik. Kezdjük azzal, hogy
az elme alaptermészeténél fogva nem egységes: a személyiségünk
folyamatosan ellentmond magának. Az én esetemben egy részem mindig
ragaszkodott a reményhez, még ha csak elvben is, hogy valamikor,
valahogyan eljöhet a megvilágosodás, a nagy aha, míg egy másik részem
félrehúzódott, és cinizmust meg pesszimizmust árasztott magából. Ezzel
ellentétben a lélek azonos önmagával. Az elménk, a tanult tudásunk
elraktározhat gyógyító elveket, amelyekre érdemes emlékezni, és amelyek
segíthetnek is, hogy eljussunk azokhoz az élményekhez, amelyek valóban
segítenek. Aztán eljön az az idő, amikor – ha valóban elszántuk magunkat –
ezek a megbízható védelmezőink megtorpannak a küszöbön, és hagyják,
hogy egy egyszerűbb, érzékenyebb, a bizonyosságok páncéljától
megszabadult részünk belépjen az ajtón.
Másodszor: már tudom, hogy erre nem készülhettem volna fel. Sőt,
fordítva: az a sok minden, ami addig a pillanatig juttatott, tönkretette a
korábbi terveimet. Akkor léphettem be a szellem birodalmába, amikor
lemondtam arról az illúzióról, hogy én irányítom az eseményeket, és úgy
fogadtam el mindent, ahogy volt. Amikor belenyugodtam, hogy a terveim
romba dőlnek, megvásároltam a jegyet, amellyel odaülhettem a titkok
asztalához.
Harmadszor, de még az előző ponttal közeli összefüggésben: sok nehéz
feladatot kellett egyszerre megoldanom. Lemondtam a vezetői és gyógyítói
identitásomról. Félretettem azt a szokásomat, hogy másoknak segítsek, és a
saját transzformációmra nem hagyok sem időt, sem energiát; elfogadtam a
személyiségem összes lehetséges veszteségét, aminek a bekövetkeztére fel
kellett készülnöm, amikor lemondtam a tőlem elvárt szerepről. A
legnehezebb feladat az volt, hogy keresztüllássak a veszélybe került egóm
sértődött tiltakozásán: „Nem hagyhatom cserben ezeket az embereket;
messziről utaztak ide, hogy velem legyenek.” Az identitásom, a perszonám,
amelyhez egész életemben ragaszkodtam, a feje tetejére állt. Nem tehetett
mást, tárgyalni kezdett a megadás feltételeiről.
Az élet a maga bölcsességével olyan helyzetbe hozott, ahol már nem én
voltam a főnök. Én csupán arról döntöttem, hogy elengedem a gyeplőt és
bizakodom – bíztam másokban, magamban és legfőképpen az új irányban,
amelybe az életem váratlanul fordul… ha fordul. Döntésemmel elfogadtam
egy helyzetet, amelyre néhány pillanattal korábban még nemet mondtam
volna, és ez lehetőséget teremtett rá, hogy átéljem a nagy erejű gyógyulást, a
kegyelem érintését. Nem mondom, hogy azért került sor a gyógyulásra, mert
elengedtem, amihez korábban ragaszkodtam – amennyire én tudom, a
kegyelem nem így működik –, de ez is szükséges előfeltétel volt.
Egyszerűen úgy alakult, hogy hetvenöt éves koromra készen álltam rá, hogy
megtegyem.
Nem fog mindenki sámánokkal vagy pszichotróp növényekkel dolgozni,
és nem is kell hogy így legyen. Valószínűleg relatíve kevés ember számára
adódik ilyen lehetőség. Mindez nem számít. Amit átéltem, az kivételes
körülmények között zajlott, de azokra az univerzális gyógyítási elvekre
támaszkodott, amelyek e könyv vizsgálódásait is vezették, és amelyek bárki
számára hozzáférhetők: az elfogadásra, a személyiség feladására, a belülről
fakadó kormányzásba vetett hitre, a kondicionált elme ellenkezésének
megtagadására, valamint arra a hiteles hatóerőre, amely paradox módon
éppen akkor válik potenssé, amikor az ember lemond az események
irányításáról. Meggyőződésem, hogy ha nekem sikerült, akkor bárki más is
képes rá – úgy értem, bárki, akinek igazán fontos a gyógyulás, és engedi,
hogy az irányítsa őt, és ne fordítva legyen.
A perui sámánoknál szerzett tapasztalataim arról is tanítottak valamit,
hogy mi nem gyógyulás. Éveken keresztül ragaszkodtam ahhoz a
megcsontosodott elképzeléshez, hogy a gyógyulásom érdekében hatalmas,
katartikus elengedésen kell keresztülmennem, hiszen láttam másokat,
akikkel így történt; vagy talán valamiképpen vissza kell utaznom az időben,
hogy újraéljem vagy helyrehozzam a szomorú múltat. Igen, így is lehet, de
másképpen is. Újra elmondom: nem a múltnak kell megváltoznia (és nem is
változhat meg), hanem a saját magunkkal fenntartott jelenbeli
kapcsolatunknak. Miközben a gyékényen feküdtem – utólag azt mesélték,
felváltva nevettem és sírtam –, pontosan tudtam, hogy a csecsemőkorom úgy
telt, ahogy telt, hogy azt már soha, semmi nem fogja átformálni, és sosem
lesz olyan, hogy a nagyszüleimet nem hurcolták a halálba. De tudtam, hogy
mindez nem befolyásolhatja és nem fertőzheti meg azt a békét, amely
születési jogom és lényegem, amely mindig jelen van, és mindig lehetséges.
Nem csak az enyém: mindenkié. Erre nem kellett rábólintanom. Abban a
pillanatban – amikor minden úgy volt, ahogy volt, és ahogy lennie kellett –
tudtam, hogy nincs mire rábólintanom: elég volt mindent boldogan
magamhoz ölelnem.

Már Peru előtt is rájöttem, bár még csak külső megfigyelés és intuíció útján,
hogy több van az emberben, mint amennyi látszik rajta (vagy Eckhart Tolle,
a spirituális mester aranyköpése szerint: „mint amennyit szem-lélek”). Része
vagyunk valaminek, ami nagyobb az egoisztikus elménél; megáldottak
minket valamivel, amit az elme a beleégetett magányával nem képes sem
felfogni, sem bebizonyítani. „Senki sem fogott még a kezébe lelket, és nem
tudta kémcsőbe tenni” – írta 1928-ben a behaviorista pszichológia alapítója,
John Watson. És amíg csak az öt érzékünkben hiszünk, igaza is van. De mi,
nyugatiak nem vagyunk minden érzékünk birtokában. Ahogy Dylan
énekelte, „megnyúzva az eszünk”,{164} hiányoznak belőlünk azok a finomabb
érzékek, amelyeket a spiritualitásban jártasak és a bennszülött kultúrák
mindig birtokoltak. „Részekre szakadt világban élünk – mondta
beszélgetésünk során Jack Kornfield buddhista meditációs oktató –, és ezért
a pszichénk is részekre van szakadva. Dolgozni járunk, hogy pénzt
keressünk, az edzőteremben gondoskodunk a testünkről, talán a lelkünkkel is
törődünk egy kicsit a terápián, a művészetet koncerteken élvezzük, és a
szentséggel is találkozunk, amikor templomba vagy zsinagógába vagy
mecsetbe vagy valami ehhez hasonló helyre megyünk. Mindegyik jól el van
szigetelve a többitől, mintha a szentség elkülönülhetne a munkától, amit
végzünk, vagy a zenétől, amit játszunk.”
Az Anonim Alkoholistákéhoz hasonló programok egyik első, sokak
számára legnehezebb lépése, hogy a jelentkezők az életüket egy náluk
magasabb erőre bízzák, és mindegy, hogy ki mit ért ezen. Akár tudjuk, akár
nem, mindannyian egy magasabb erőt keresünk. A szándék sokféleképpen
megmutatkozik: a valahova tartozás vágyában; az életcélunk folyamatos
keresésében; a késztetésben, hogy kiszabaduljunk kondicionált, önző
személyiségünk korlátai közül; vagy a transzcendens élmények divatjában.
Kultúránk sajnos arra tanít, hogy tünékeny külsőségekben vadásszuk a
kielégülést. Nem fog sikerülni, mert amit odabenn hiányolunk, az kívülről
nem pótolható. A kitartóan nyomunkban járó üresség azokról a helyekről
sugárzik, ahol kapcsolatot vesztettünk önmagunk legmélyebb részével. A. H.
Almaas, akit nagy szerencsémre a mentoromnak mondhatok, ezeket a
megszakadt kapcsolatokat lyukaknak nevezi. „Ha elfogadjuk a lyukak
létezését, és keresztülbújunk rajtuk, a túloldalon minden még nehezebbé
válik, mert a társadalom mást akar. A társadalom a lényeg ellen van. Járjon
bármerre is az ember, körülötte mindenki csak a lyukakat igyekszik betömni,
és mindenki megijed, ha azt látja, hogy valaki nem próbálkozik ugyanazzal,
ugyanúgy.”1
„Nem tartom a társadalmat ellenségnek – tisztázta, amikor erről
kérdeztem. – A társadalom inkább csak alszik. Nem ismeri a lényeget. A
valláson keresztül szert tehet némi tudásra, hiszen ott tisztában vannak vele,
hogy többek vagyunk a megszokott testi létünknél. Előbb-utóbb minden
emberi lénynek hiányozni kezd a spiritualitás. Titokzatos, hogy miért pont
akkor történik meg, amikor történik: az ébredés néha magától következik be;
néha egy külső esemény váltja ki, van, akinek esetleg néhány mondat vagy
egy könyv kell hozzá. Amikor a spirituális igény vagy kíváncsiság felébred,
akkor vele ébred az emberben az a vágy is, hogy megtudja, mi egy emberi
lény azon a határon túl, amelyet a társadalom általában ért, elfogad és
kikényszerít.”
A spiritualitást sem leírni, sem előírni nem lehet. Számtalan út vezet
hozzá: minden embernek másik felel meg. Annyit meditáltam hosszan,
amennyit csak a nyugtalan agyam elviselt. Egyszer tíz napot ültem egy
helyben, némán szemlélődve; soha többet. Kiderült, hogy ez nem az én
utam, bár akkoriban profitáltam belőle valamennyit. Jógáztam, rövid
meditációkon vettem részt, néha pszichedelikus élményekkel próbálkoztam,
néma kontemplációt vállaltam, elolvastam sok hit és tan alapműveit, és
meghallgattam a kortárs mestereket: mindegyik segített valamennyit, míg a
mélyebb igazságok felé vezető úton botladoztam. Vannak, akik egyet sem
választanak az előző módszerek közül, megbékélésük a szellemmel és az
odáig vezető ösvény egyéni irányba, véletlenszerű kitérőkön át visz. Nem a
nagy aha a lényeg, hanem annak a tudatosságnak az ébredése – akár hirtelen,
akár fokozatosan, mindegy –, amelynek része az elme, de nem téveszti össze
magát az elme tartalmával. Kollégám, Will Cooke orvos, aki az Appalache-
régió szomszédságában, Dél-Indianában függőkkel foglalkozik, és elég sok
spirituális megnyílásnak volt tanúja, így beszél a témáról: „Mindenkiben van
belül egy szikra, a pislákoló én, amely arra vár, hogy megmutatkozhasson,
de körül van pakolva mindazzal, ami egy élet során felhalmozódik, és ezért
nem ragyoghat. Ha viszont apránként kiszabadítjuk a dolgok alól, és
napvilágra hozzuk, hogy igazából ki ő, az mindig gyönyörű.”
A szellem utáni vágyakozás lényegét Michael Brooks amerikai újságíró és
rádiós korán bekövetkezett halála előtt nem sokkal, harminchat évesen, 2020
nyarán foglalta össze. A szívéért, a humoráért és az igazságvágyáért
szerették a leginkább: itthon és az egész világon is sokan gyászolták. A
húga, Lisha felidézett néhány mondatot, amelyet a halála előtti napon
fogalmazott meg a testvére; az derül ki belőlük, hogy a férfi egyre többet
tudott a lélekről: „Nagy, tágas teret érzek magamban, olyat, mint az űr vagy
mint az óceán.” Szavai egészen pontosan kifejezik azt az igyekezetét, hogy a
lényegről beszéljen, visszatérjen önmagához, és mindenképpen ápolja és
növelje magában az új érzést. „A következő hetekben annak a
mechanizmusán szeretnék dolgozni – írta –, hogy mit jelent lassanként
elválasztani magamat attól a cucctól, amely elválaszt engem tőlem. Rá
akarok jönni, mi van bennem.”
Ashley Judd is megteremtette magának a saját útját. Ő volt az egyik első
nő, aki nyilvánosan szembefordult Harvey Weinsteinnel, a filmmogullal, és
megrögzött szexuális ragadozónak nevezte. Judd régóta magával cipelte
azokat a korai bevésődéseket, amelyeket egy alkoholizmussal és
feldolgozatlan fájdalommal sújtott család okoz. Számára részben akkor
jelent meg a kegyelem, amely lehetővé tette, hogy megadja magát egy
istennek, „akiben nem hitt”, amikor bizalmas közelségbe került a természet
világával. „Egy kis szurdokban ültem a Great Smoky Mountains Nemzeti
Parkban – idézte fel beszélgetésünk során –; nagyon sok pillangó szállt oda,
a nap visszatükröződött a folyó felszínén, és egyszerűen tudtam, hogy
minden rendben van. Az a fajta pillanat volt, amikor hírt ad magáról az isten,
amikor megáll az idő, és jól voltam, és egyedül voltam, és lehet, hogy
örökké egyedül leszek, és mégis minden rendben volt.” Judd azt mondja,
hogy ennek a pillanatnak az emléke akkor is tovább él, amikor felrémlenek
benne a gyerekkorának árnyékai, méghozzá úgy, hogy nemcsak megerősítik,
de meg is könnyítik az elhatározását: kitart a gyógyulás útján. „Nem kell
azért folyton komolynak maradni – kuncog. – Gyógyulásban elég jó vagyok.
A régi szenvedést egyszer már jól fenékbe rúgtam. Minden rendben lesz.”
A „minden rendben lesz” az az üzenet, amelyre Clara Hughes, a kanadai
olimpiai bajnok kerékpáros és gyorskorcsolyázó is rátalált, amikor közel
került a Természethez. Ő az egyetlen sportoló, aki nyári és téli olimpián is
több érmet nyert – összesen hatot –, majd szóvivőként és tanárként kezdett
új és kihívásokkal teli pályát, sőt, új identitásra is szert tett, amikor gyógyító
és inspirációs üzeneteket kezdett terjeszteni. Korábban súlyos depresszióval
küzdött, és miután legyőzte, következett az ébredés. „Rájöttem, hogy
megrekedtem egy ponton – kezdte az életteli, negyvenhét éves nő a
beszélgetésünket. – Mindent csak ismételtem. Úgy éreztem, ez nem
egészséges. Ez nem én vagyok. Igazi életre vágytam. 2017. március 22-én
mindent abbahagytam. Felhagytam a nyilvános megszólalásokkal, kiléptem
abból az igazgatótanácsból, amelynek a tagjaként dolgoztam. Leálltam
mindennel, azután útra keltem.” Belső hangját követve új szenvedélyt
választott: hosszú gyalogtúrákra indult. Vállalkozása egészen új értelmet ad
e könyv utolsó része címének: nála szó szerint értendő a teljesség felé vezető
út. Az elmúlt három évben évente legalább hat hónapot gyaloglással töltött.
E hosszas zarándokutak számos előnnyel járnak, többek között úgy tartják
Hughest a jelen pillanatban, hogy az pontosan megfelel a gyógyulás benne
dolgozó vágyának. „Amikor megyek – lelkesedett –, nincs holnap. A tegnap
rég elmúlt… csak az itt és a most létezik. Hallgatom, ahogy az erdő, a hegy,
a víz beszél. Hallom a hangjukat. A fák a rokonaimmá válnak. A kövek
eleven lények lesznek, akiket ismerek, és örülök, hogy látom őket.” A
gyaloglás fokozatosan megértette vele, hogy mit jelent, amikor valaki
újraépíti magát. „Bármilyen nehézséggel kerülök szembe, egy pillanatra sem
kételkedem benne, hogy megoldom. Mindegy, milyen hangulatban vagyok
aznap… Ülhetek, állhatok, rajzolhatok, kertészkedhetek, mosogathatok. Újra
összeszedem magam, és jól leszek, és én leszek az.” Örültem, hogy a
rajzolást és a kertészkedést is említette, mert kevesen vagyunk, akik olyan
bátran nekivágnának a sűrű vadonnak, mint ő. De bármilyen tevékenység
juttat vissza minket a saját természetünkhöz – ami persze nem más, mint az
igazi nagy Természet kifejeződése –, ha nem korlátozzák a kütyük és
digitális szenvedélyek, a megújulás forrásává válhat.
A Természet komoly szerepet játszott abban is, hogy V, miután többször
megoperálták és kemoterápiával kezelték, kigyógyult az áttételes méhrákból.
„Régen rettentően féltem a Természettől – mesélte az író-aktivista –, de
aztán nagyon-nagyon beteg lettem, és hallottam… hallottam, ahogy Anyám
hív, hogy látogassam meg kinn, vidéken. De úgy mondta, hogy mennem
kellett.” Az egész egy magányos, dézsában növekvő fával kezdődött,
amelyre pont rálátott a kórházi szobájának ablakából. „Beleszerettem abba a
fába – idézte mosolyogva a múltat. – Akkor már nagyon beteg voltam.
Lefogytam tizenöt kilót, nem tudtam, életben maradok-e, a fát bámultam, és
azt mondtam magamban: »Jaj, istenem, ezt a fát kell néznem mindennap,
míg a halált várom?« És azon a napon a fa megszólított… Én meg azt
mondtam magamban, hogy Hú! Azt hiszem, sosem vettem még észre, hogy
ilyenek a falevelek… És másnap a kérgét mutatta meg, és megint másnap a
törzsét! Szó szerint nem akartam többé, hogy emberek beszéljenek hozzám,
nem akartam, hogy emberek legyenek a közelemben – egyedül azzal a fával
akartam lenni; valami csodálatos dolog történt a fa meg köztem. Az utolsó
napon, amit abban a kórteremben töltöttem, a fa kivirágzott, fehér virágokat
hajtott. Akkor kezdődött az átalakulásom.”

Földünk bennszülött népeinek mindez nem nagy újság; amióta világ a világ,
a Természettel kialakuló egység e kultúrák tartóoszlopa volt. Habár az
észak-amerikai őslakosokat brutálisan elűzték eredeti lakóhelyükről, a
személyiségük fontos részét jelentő életadó földekről, sosem feledkeztek
meg róla, hogy ők e bolygóhoz tartoznak. Sőt, Pat McCabe navahó aktivista,
művész és sámán szerint, akit Ragyogón Álló Asszony néven is ismernek,
számukra ez mentőöv, az ellenálló képesség és erő forrása. „Az első, amit
érzek – mondta nekem –, hogy kötelezettségünk van a földdel szemben. De
nemcsak kötelezettség ez, hanem szenvedélyes szerelmi kaland is. És arra is
képesek vagyunk, és az is a dolgunk, hogy segítsünk a földnek és
mindenfajta életnek, hogy éljen. A modern világról alkotott elképzelésekbe
ez nem fér bele. Manapság minden túl individualista, csak az egyéni
eredmények számítanak, és az emberek állnak a középpontban, igaz?
Kizárólag magunkra figyelünk. Amikor az ember egy nagyobb közösség
része, méghozzá a földé, és ez az intenzív, szívbeli viszony ráruházza a
madarakkal, halakkal, fákkal, hegyekkel és éggel kapcsolatos felelősséget,
akkor egy komolyabb erő mozgat és kormányoz.”
Miközben e könyv számára készítettem interjúkat, megdöbbentett, hogy
milyen gyakran hozzák szóba az emberek az őslakos hagyománnyal lezajlott
találkozásukat, és az iránta érzett tiszteletüket. Amióta Dél-és Észak-
Amerikában is kapcsolatba kerültem bennszülött gyógyítókkal és vénekkel,
én is osztom ezt a véleményt: ültem már velük perui malocában, kolumbiai
sátorban és albertai izzasztókunyhóban. Hálás vagyok azoknak a
közösségeknek, amelyek befogadtak, és megengedték, hogy belekóstoljak az
életükbe – már amennyire a domináns kultúrából érkező vendég képes lehet
rá –, pedig kívülről jöttem, betelepülő vagyok, aki a gyarmatosítók oldaláról
származik.
Ha az őslakosok bölcsességét nem a fogyasztás lehetséges tárgyaként
szemléljük, hanem hagyományok gazdag lelőhelyeként, amely az élet és
halál lehetséges módjait mutatja, és megérdemli, sőt megköveteli az alázatos
kíváncsiságot és tiszteletet, akkor e kultúra tágas, egységre törekvő
világlátása sok mindennel hozzájárulhat a nyugati orvoslás duális biológiai
érdeklődéséhez. Az őslakosok hagyományai a megmaradásukért harcolnak,
de még így is hasznos, teljes értékű kiegészítői lehetnek a nyugati
orvostudomány csodáinak. Ráadásul hozzásegíthetnek azokhoz a
javításokhoz, amelyekre azért van szükség, mert a mi tudományunk
érzéketlen a betegeinek érzelmi, társadalmi, közösségi és lelki
szükségleteire.
Helen Knott szerint az izzasztókunyhóban töltött idő olyan, mintha az
anyaméhbe tért volna vissza: „A gyógyulásunk részévé kell tennünk azt az
alázatot, amellyel segítséget kérünk, elfogadjuk, hogy nem érhetünk el
mindent egyedül, és magunkban csak szánalmas lények vagyunk. Miközben
ez az alapvető emberi állapot kínoz, és az utunkat keressük, az
izzasztókunyhó visszavisz az eredetünkhöz: Földanya hasába. El kell
mindent engednünk, hogy lefekhessünk a földre, és csak legyünk. Az
izzasztókunyhónak óriási hatalma van.” Amikor a nagy, felforrósított
köveket a kunyhó közepére ásott lyukba dobják, a bent lévők úgy üdvözlik
őket, mint a nagyanyjukat és a nagyapjukat. Ez nem metafora; inkább a
helyzet pontos, alapos értelmezése: sokkal tisztább és bölcsebb tudás, mint
amit az iskoláinkban megtanulhatunk. Talán nem annak a földnek a
gyermekei vagyunk valamennyien, amely e köveket is létrehozta, és a vízé,
amelyet a kövekre öntenek, mielőtt az ima és az éneklés elkezdődik? Ha így
tudnánk tekinteni a világra, akkor talán alaposabban meggondolnánk, hogy
megraboljuk és kifosszuk azt, ami megteremt és életben tart minket. A
nyugati világban régóta elveszett az ilyenfajta egységbe vetett hit; nagy árat
is fizetünk érte, de az őslakos kultúrák még tudnak róla és tisztelik.
Lewis Mehl-Madrona,{165} a részben lakota pszichiáter és orvos jól ismeri a
legmodernebb technikát alkalmazó intenzív terápiát és népének
hagyományos gyógyító eljárásait is. Szerinte mindkettőnek megvannak a
maga erényei, és egyikről sem szeretne lemondani. Hozzám hasonlóan ő is
látta már, hogy mindkettő csodákra képes. „Egy őslakos amerikai számára a
gyógyulás spirituális utazás – írja. – A legtöbb ember ösztönösen érzi, hogy
ami a testével történik, az az elméjében és a lelkében lejátszódó
folyamatokat tükrözi vissza. (Az orvosok talán kivételek, mert őket arra
képezik ki, hogy ellenálljanak ennek az elgondolásnak.) Az emberek képesek
a gyógyulásra. De mielőtt valaki a gyógyulás útjára lép, általában át kell
alakulnia – az életstílusának, az érzelmeinek, a lelkének –, és emellett a
fizikai testében is meg kell történniük a szükséges változásoknak.”2
„A lakota elképzelés szerint – mondta Mehl-Madrona, amikor
találkoztunk, hogy a könyvéről és néhány gyógyító esemény kapcsán
tervezett együttműködés lehetőségéről beszélgessünk – ünnepelnünk és
segítenünk kell azokat, akik betegek, mert ők olyanok, mint a bányában
használt kanárimadarak. Figyelmeztetnek rá, hogy megbomlott a
társadalmunk harmóniája; meg kell köszönnünk nekik, hogy magukra
vállalták és a többiek helyett is elvégzik a feladatot. A gyógyításban
valamennyiünknek részt kell vennünk, mert ha ők nem volnának, mi lenne
most velünk? Bármi bántja is őket, felelősek vagyunk a gyógyulásukért,
amellyel mindannyian jól járunk.” Mennyi erőt ad egy ilyen régi/új
gondolat! Lehetséges olyan társadalom, amelyben mindenki felel mindenki
egészségéért, a betegség pedig a közös tapasztalat kifejeződése. Egy
miénkhez hasonló kultúrának bőven van mit tanulnia attól, amelyik számára
magától értetődő az ember bioszociális természete.
Jót nevettem, amikor Mehl-Madrona rámutatott a nyugati orvosok
szokásai és a nagyszülei cseroki hagyományai között fennálló másik
különbségre. Az egyik tanára, egy neves amerikai orvos így oktatta a
koedukált egyetemi évfolyamot:
„»Fiúk – kezdte, mert képtelen volt beletörődni, hogy nők is járhatnak
orvosképzésre –, fiúk, az élet engesztelhetetlen haladás a halál, a betegség és
a romlás felé. Egy orvosnak az a feladata, hogy lassítsa a hanyatlás
tempóját.« Ami engem nagyon felkavart, mert a dédnagyanyám mindig arra
tanított, hogy egészségesen kell meghalnunk, hiszen úgy »részt vehetsz a
mulatságban a túloldalon«. Nem gondolta, hogy a halálhoz előbb meg kell
betegedni. Nem kapcsolta össze a betegséget és az enyészetet. Számára a
halál azt jelentette, hogy lejárt az idő, a betegség meg valami olyasmi volt,
amin túl kell esni.”
„Hány éves volt, amikor meghalt?” – kérdeztem.
„A kilencvenes éveinek közepén járt, és rendben volt az egészsége. Mókás
történet: egyik este mindenkivel közölte, hogy aznap éjjel meghal. Azt
mondta: »Eljött az időm. Lejárt.« Erre anyám, aki nagyon igyekezett modern
lenni, azt felelte: »Bolondság, teljesen egészséges vagy.« »És mi köze annak
a halálomhoz?« – kérdezett vissza a dédanyám. Reggel már nem ébredt fel.”
Nem arról van szó, hogy romantikus fényben szeretném feltüntetni az
őslakos szokásokat, és az életmódjukat sem kell utánoznunk. De le tudjuk, és
le is kell győznünk azt, amit Wade Davis indulatosan „kulturális
rövidlátásnak” nevez, vagyis azt a szemléletet, amely szerint „más népek
saját magunk rosszul sikerült változatai. Nem igaz, hogy ezek réges-régi,
csökevényes kultúrák, amelyeknek természetes sorsa a pusztulás, egyébként
pedig csak furcsa, színes bőrű alakok, akik tollakat tűznek a hajukba. Hiszen
élő, tetterős emberek, akiknek megvan a maguk mondanivalója.”

A saját gyógyulással kapcsolatos élményem a dzsungel közepén ért, Clara

Hughest pedig a tágas síkvidéken, de olyanokkal is találkoztam, akik egy
klausztrofóbiásan szűk és valószínűleg szörnyű börtöncellában tértek haza
önmagukhoz. A legszelídebb emberek közül, akiket ismertem, néhányan
életfogytiglani büntetésüket töltötték kanadai vagy amerikai börtönökben, és
bátran szembefordultak a múltjukkal. Jó néhány kollégám, aki ugyanilyen
helyzetben lévő rabokkal dolgozott, hasonló megható tapasztalatokról
mesélt.
Az addikcióval kapcsolatos tevékenységemnek hála, meghívtak, hogy
beszélgessek fegyencekkel – másképp fogalmazva, kultúránk leginkább
traumatizált és marginalizált populációjának tagjaival. Sosem fogom
elfelejteni, amit Rick, a kaliforniai San Quentin – régóta az egyik
leghírhedtebb amerikai börtön – életfogytiglanira ítélt lakója mesélt.
Elvégzett egy transzformációs programot, amelyet önkéntesek vezettek:
mélyre merült magába, és visszajutott egy olyan gyerekkorig, amelyben
leltár szerint sor került valamennyi szörnyű korai sérülésre, azután jött a
magányos, erőszakos kamaszkor meg a kábítószer pusztította fiatal
felnőttkor, amelynek egy gyilkosság volt a mélypontja. Amikor találkoztunk,
harminc éve ült: kis termetű, kopaszodó fekete férfi ősz borostával. A
feltételes szabadlábra helyezéséért szeretett volna folyamodni. Egy látogatók
számára fenntartott szobában ültünk vagy tucatnyi, különböző korú rabtársa
mellett. „Ez a csoport vett rá, hogy elgondolkodjam azon, amit tettem –
mondta –, és segített, hogy ne fussak tovább, álljak meg, nézzek szembe a
belső démonaimmal, amelyek elől egész életemben menekültem.
Megtanultam szeretni magamat, és megtudtam, hogy vannak olyan emberek,
akiknek fontos vagyok, akik törődnek velem.”
Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene tudnia róla a feltételes
szabadságáról döntő bizottságnak. „Hát – gondolkozott el Rick –, életemnek
abban a szakaszában elszakadtam magamtól. Nem is tudtam, ki vagyok.
Nem tiszteltem magamat, így aztán másokat sem tudtam tisztelni. Nem
szerettem magamat, így aztán nem szerettem senkit. De miután jó sok időt
eltöltöttem itt, megálltam, úgy néztem az életemre, mint egy hiteles dologra,
szeretem magamat, és megértettem, milyen fontos számomra a szeretet… A
szeretet nyitottá tesz mindarra, ami rajtam kívül van. Amit magamért teszek,
magamról tanulok, azt mindenki másról is tanulom. Nem különbözöm a
többiektől. Ha megérintem a közös szellemet, akkor már nem vagyok
elválasztva másoktól. Ha kiengednek innen, valami ilyenfajta munkát
szeretnék végezni. Felkészültem. Haza akarok menni, de ha nem engednek
haza, már akkor is tudom, hogy ki vagyok, és mivel akarok foglalkozni.”
Korábban megvizsgáltuk az együttérzés öt formáját: hátborzongató, hogy
Rick szavaiban ott volt mind az öt.

„Csak egy közös szabály érvényes mindenkire, aki a saját igazságát keresi.
Mindenkinek meg kell tanulnia türelmesen figyelnie önmagára, és engednie
kell magának, hogy rátaláljon a saját módszerére, ami csak az övé, senki
másé” – írta Wilhelm Reich pszichológus és újító gondolkodó.3
 Odafigyelni a „saját igazságunkra” az egyik legijesztőbb feladat az egyre
zajosabb világ ricsajában – a világban, amely elmagányosít, miközben
megpróbál távol tartani az egészséges egyedülléttől. A keresés régóta tart. G.
B. Shaw Szent Johanna című színdarabja egy fiatal parasztlány életét és
halálát mutatja be a 15. századi Franciaországban. A látomásai és a
„hangok”, amelyeket hallott, arra késztették Johannát, hogy egy fegyveres
felkelés élére álljon, és az angol hódítók ellen forduljon. „Ó, a hangok, azok
a te hangjaid, örökké – mondja VII. Károly király irigyen és csalódottan
Johannának. – Miért nem szólnak hozzám azok a hangok? Én vagyok a
király, nem te.” „Hozzád szólnak; csak te nem hallod meg őket – válaszolja
Johanna. – Nem figyelsz rájuk esténként a mezőn. Ha elkongatják az
angelust, keresztet vetsz, és ezzel azt hiszed, el van intézve a dolog; de ha
tiszta szívből imádkoznál, és figyelnél a levegő zsongására, miután
elhallgattak a harangok, te is meghallanád azokat a hangokat, ugyanúgy,
mint én.”{166}
A személyes gyógyulás és a zaklatott világ gyógyításának egyik
legnehezebb része: elég sokáig csöndben maradni ahhoz, hogy
meghallhassuk azt a „halk és szelíd hangot”, amelyről a Bibliában is
olvashatunk.{167} A mindfulness ősi és mai gyakorlata sokat segít, és teret
csinál e hangnak azzal, hogy eltávolít a fejünkben harsogó kakofon
összevisszaságtól, de egyúttal alkalmassá is tesz rá, hogy megfigyeljük,
miközben mégsem csábít el, gyűr le vagy ijeszt meg a zaj.
A mindfulnessgyakorlatok emellett bizonyítottan csökkentik a
gyulladásokat, újraszervezik az epigenetikus működést, támogatják a
telomerek gyógyulását, csökkentik a stresszhormonok szintjét, és elősegítik
az egészségesebb agyi áramkörök fejlődését.4 A mindfulness még az
amiotrófiás laterálszklerózisos betegek állapotának a romlását is lelassítja:5
az elme-test egység ezúttal is jól működik.
Ha ítélkezés helyett együttérző figyelemmel tekintünk magunkra, talán azt
is megtanulhatjuk, hogy miképpen szabadulhatunk meg a másokról
előzetesen kialakított véleményünktől – vagyis az előítéleteinktől.
Izraelben/Palesztinában, a folyamatos gyűlölködés és harc hazájában készült
egy nagyon lelkesítő tanulmány. Több mint háromszáz harmadik, negyedik,
ötödik osztályos zsidó kisiskolás vett részt egy együttérzésen alapuló
szociális-érzelmi készségfejlesztő és mindfulnessprogramban. Hat hónappal
később, annak ellenére, hogy közben erőszakos zavargások törtek ki, a
diákok palesztinokkal kapcsolatos előítéletei és negatív sztereotípiái
„jelentősen csökkentek”.6
Jó néhány vezető mindfulnessoktatóval készítettem interjút, mindannyian
igazolták, hogy a munkájuk embertársaik elfogadásához és jobb
megértéséhez segítette őket és másokat. „Soha nem fogadnék az emberi szív
ellen” – mondta Rick Hanson pszichológus, buddhista meditációoktató.{168}

A mítosz szónak megvan a maga hétköznapi jelentése. „Ez csak mítosz –

mondhatjuk egy izgatott barátnak, aki a legfrissebb összeesküvés-elmélettel
házal. – Nincs rá bizonyíték.” De ha lekicsinylő jelentésárnyalattal
használjuk, akkor szembemegyünk a kultúrtörténet nagyobb részével.
Egészen a közelmúltbeli időkig a mítoszt a tudás forrásának, a szellemhez
vezető átjárónak, az egészséges kultúra egyik alapkövének tekintették. Még
az is lehet, hogy az eredeti értelmében vett mítosz olyan kapu, amely a
gyógyulásra nyílik, hosszú korszakok emberi bölcsességével kapcsol újra
össze, és hozzásegít egy olyan szemlélethez, amely szerint életünk nem
egymástól elszigetelt véletlenekből áll, és az élet nyersanyaga mind
jelentéssel teli. Hatásos ellenszere annak a dualista gondolkodásmódnak,
amely szerint szellem és test elválaszthatók egymástól. A mítoszok
világában minden összekapcsolódik: ez is a valóságos világ olyan igazsága,
amelyet a mitikus gondolkodás segítségével könnyebb elfogadni.
A mítosz az egyik legkülönlegesebb emberi tulajdonság kollektív
kifejeződése: a képzeleté. A képzelőerő még nem mágikus gondolkodás és
nem a valóság megtagadása, de lehetővé teszi, hogy a látszat mögé nézzünk,
alapvető belátásokig jussunk, és jobban értsük, mit jelent a teljesség és az
egészség. „Ha elveszítjük a mítoszokat – mondta Michael Meade amerikai
történetmondó, író, a Living Myth podcast műsorvezetője –, kevesebbet
fogunk tudni. Kevesebbet fogunk tudni magunkról; kevesebbet fogunk tudni
a betegségről, így kevesebbet fogunk tudni a gyógyulásról is.” De ha
visszatérnénk a mitikus képzelethez, kérdeztem, az mit mondhatna nekünk a
teljességről és a gyógyulásról? „A betegség megállít minket az utunkon, de
ha megengedjük a testünknek, hogy megértesse velünk, mi történik éppen,
ébresztő is lehet” – felelte. Az előző fejezetekben jó néhány bizonyítékot
találhatunk erre.
A mitikus és a profetikus szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha
hajlandók lennénk észrevenni azokat a figyelmeztetéseket, amelyek a ráktól
a koronavírusig a mindenkit egyformán érő bajokról szólnak, és jelzik, hogy
nem jól élünk, akkor társadalmi szinten is elindulhatnánk a teljesség felé. A
mitikus gondolkodás segíthetne, hogy tiszteljük és elfogadjuk azt a
tudományos elvet, amely szerint az egészség olyan kötelékekből ered,
amelyek a lényegünkhöz és egymáshoz, valamint az e kapcsolatokat
elismerő kultúrához kötnek minket.
A mítosz régebbi értelmezései szintén a mélyben meghúzódó, a
Természettel őrzött összeköttetésből (vagy a vele fenntartott egységből)
indulnak ki, és talán ezért olyan magától értetődő számunkra a jó értelemben
vett mítoszteremtés. Beszélgetésünk során Wade Davis így fogalmazott: „Az
emberi történelem legnagyobb részében a természeti világgal fenntartott
kapcsolatunk metaforákra épült.” A hegyek az erő és az állandóság
szimbólumai, a folyók a változást, a mozgást, sőt magát az életet testesítik
meg. Ezek a megfelelések alapvetően meghatározzák, hogyan élünk, hogyan
látjuk a világot, és hogyan találunk magunknak helyet benne. Egy olyan
kultúrára utalnak, amely képes értelmezni és követni a Természet jelzéseit.
Michael Meade-nek van egy gyönyörű kifejezése arra a közös tudásra,
amely azóta létezik, hogy itt élünk a földön: „a szív gondolata”. Az én
szívem nagyon szívesen ráhangolódik arra a gondolatra, hogy – bár sok
bizonyíték szól az ellenkezője mellett – minden emberben van egy olyan
alapvető réteg, amelyet nem lehet kiölni belőle. Társadalmunk az éretlenség
és tagadás spirituálisan szendergő szakaszában van, ezért akadályozza ezt a
felismerést, és olyan tulajdonságokat, tevékenységeket, árukat és
elképzeléseket kínál helyette, amelyek biztosan nem tudnak kielégíteni.
Egyenként nem láthatjuk meg saját tökéletességünket vagy szépségünket; a
közösség részeként pedig elsiklunk afölött, hogy mind ugyanabból az isteni
anyagból készültünk, és ez az anyag belülről összeköt minket. Ha úgy
jobban tetszik, az istenit helyettesítsék be az örökkel, az ősivel, az
emberfelettivel vagy a lelkivel.
Ha megérintjük a közös szellemet – hogy a San Quentinben ülő Rick
kifejezését használjam –, az új életet lehelhet gyógyító utazásunkba.
 33. fejezet

Egy mítosz trónfosztása

Az értelmes társadalom
lehetősége

Időközönként pedig látni lehetett, amint ki-kiragyog

az igazság, az emberi léleknek e nappala.
Victor Hugo: A
nyomorultak{169}

Mire van szükség ahhoz, hogy megszabaduljunk a normalitás mítoszától?

Hogyan reménykedhetünk abban, hogy le tudjuk bontani a kulturális alapon
létrehozott félreértések, előítéletek, vakfoltok és egészséggyilkos kitalációk
hatalmas gyűjteményét – főleg, ha mindez a saját életben maradásáról akár
önpusztítás árán is gondoskodni igyekvő világrend érdekeit szolgálja?
Az igazság az, hogy nem tudom a választ. Azt hiszem, több
magabiztossággal írom le a problémát, mint amennyivel a kivezető utat
tervezgetem. Megvan a magam véleménye, meg ösztönösen sejtek is ezt-azt,
különösen azokkal az akadályokkal kapcsolatban, amelyek elválasztanak
minket egy jobb világtól, de ez még nem azonos az új irányba vezető út
részletes térképével. Határozott elképzeléseim vannak arról, hogy miképpen
kellene kinézniük a dolgoknak, de azt hiszem, egy traumáról és gyógyulásról
szóló könyv utolsó fejezetében nem illik hordóra állva szónokolni. És mégis:
mivel vizsgálódásunk a végéhez közeledik, úgy érzem, az is feladataim közé
tartozik, hogy megmutassak valamilyen alternatív elképzelést, amely a
korábbiakban lefestett mérgező kultúra helyére kerülhetne.
Mint orvos és mint gyógyító legfeljebb annyit mondhatok teljes
bizonyossággal, hogy ha társadalmunk helyre szeretné állítani magát, és
szeretné megtalálni a teljes egészség felé vezető utat, ahhoz bizonyos
feltételeknek teljesülniük kell. És e feltételek megteremtéséhez nagyon
fontos változásokra és módosításokra van szükség. Valamennyi e könyv
kulcsfogalmaiból következik: biopszichoszociális gyógyítás, a betegség mint
oktató, a kapcsolódás és önazonosság együttes fontossága és mindenekelőtt
félelem nélküli önvizsgálat, ezúttal társadalmi szinten. Egyik sem elégséges
önmagában, és amennyire én látom, mindegyikre nagy szükségünk van. Azt
hiszem, jelentős társadalmi-politikai változások nélkül nem kerülhet rájuk
sor, de könnyű megérteni, hogy miért fontosak, és képesek vagyunk rá, hogy
e célok felé haladjunk.
Néhány évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem ezen a könyvön,
beszéltem Noam Chomskyval, aki nemcsak a modern nyelvészet atyja,
hanem filozófus, aktivista és kultúránk kritikusa is. Arról kérdeztem ezt a
ragyogó szellemű embert, aki „taktikailag pesszimistának, stratégiailag
optimistának” nevezi magát, hogy még mindig bízik-e a pozitív változás
lehetőségében. Chomsky elmosolyodott: „Muszáj optimistának lenni, mert
aki nem az, rögtön öngyilkos is lehet. Szóval, igen, persze hogy optimista
vagyok. Az ember megpróbálja kijavítani, amit tud; de arról fogalmunk
sincs, hogy elérheti-e a célját, vagy sem. Van egy jelmondat, amelyet
Gramsci{170} tett híressé: »Az értelem pesszimizmusa és az akarat
optimizmusa«.Nincs más választásunk.” Én hozzátenném, hogy a szív és a
lélek optimizmusára is szükségünk van, hiszen bennük születik az akarat.
Irracionális részeink sokat tudnak arról, ami még a legkifinomultabb
intellektus számára sem elérhető: az emberben rejlő lehetőségekről és az élet
természetéről.
Mielőtt komoly reformokba kezdenénk, hogy a traumákról sem
megfeledkező, egészségbarát társadalmat teremtsünk, vizsgáljuk meg a saját
szívünket és elménket. Bizonyosodjunk meg róla, hogy a siker esélyével
látunk neki e hatalmas feladatnak. Akkor is épp elég baja van a világnak, ha
nem adjuk hozzá a szokásos megküzdési mintáinkból származó saját
stresszeinket. Kreatívan vagy reaktívan tekintünk-e körül? A traumatizált
személyiségre különösen jellemző a reflexszerű reakció: ez az a kalapács,
amely csak a szögeket nézi. A kreativitás viszont sokkal mélyebbre megy:
azzal kezdi a munkát, hogy látja, képesek vagyunk új dolgokat létrehozni, és
ráérez, hogy mi vágyik rá, hogy megteremtsék. A kreativitás az önazonosság
egyik vetülete, a művészi alkotás közeli rokona.
Az ember csak azzal az indíttatással vághat bele valami újba, hogy
„mindegy, milyennek látszik a helyzet, nem vagyok esélytelen”. Ha abból
indulunk ki, amit az emberi természetről és szükségletekről, a test meg az
elme rugalmasságáról és titokzatos gyógyító erejéről tudunk, akkor bőven
van alapja az optimizmusnak. Az a tudat is erőt adhat, hogy mindannyian azt
az egyre növekvő közösséget képviseljük, amelyik keresztüllát a fennálló
helyzeten, és sejti, hogy milyen lehetne másképp.
E hozzáállás megőrzéséhez persze türelemre, megfelelő nézőpontra,
valamint a valóságossal és az ideálissal kapcsolatos egészséges toleranciára
van szükség.
Ha a valósággal akarunk szembenézni, hajlandónak kell lennünk – sőt
vágynunk kell – rá, hogy elvessük az illúzióinkat. Az összes csalódást
örömmel kell fogadnunk, vagy talán, ahogy Alanis Morissette csinálja az
egyik nagy slágerének refrénjében, még meg is kell köszönnünk őket.{171} Az
illúzióvesztésre általában rosszkedvűen reagálunk, a csalódáshoz és az
elárultság érzéséhez hasonlóan szeretnénk inkább megúszni. És valóban
nincs ingyen: előfordulhat, hogy el kell búcsúznunk miatta valamitől, amit
addig nagyra tartottunk, le kell mondanunk egy nézőpontról vagy
magatartásról, amelyben addig menedékre leltünk. Nehezebb észrevenni,
hogy az is sokba kerül, ha ragaszkodunk az illúzióinkhoz. Gyakran felteszem
azt a kérdést: „Az illúziót vagy az illúzióvesztést választaná-e inkább?”
Valóban érdekel bennünket, hogy milyen a világunk, vagy csak arra vagyunk
kíváncsiak, amilyennek hinni szeretnénk? Melyik megközelítés okoz végül
több szenvedést?
Eredeti hazámban, Magyarországon a sztálinista elnyomás korszakában
nőttem fel, de idealista kis kommunista voltam, és nem vettem észre, hogy
valójában mi vesz körül. Emlékszem, hogy dagadt a mellkasom a
büszkeségtől, amiért a szabadságot és egyenlőséget zászlajára tűző, az
emberiség minden tagját rokonnak tekintő rendszerben élhetek. Az iskolai
ünnepségeken akkor ugrottam talpra, amikor kellett, és ahányszor az
igazgató kimondta a párt vagy a vezetőink nevét, az osztálytársaimmal
együtt ütemes tapsolásba és hurrázásba kezdtem. A szüleim és a tanáraim
elég okosak voltak hozzá, hogy ne pukkasszák ki az ideológiai buborékot:
akkoriban egy rossz szó, akár egy gyerek szájából is, hatósági zaklatást,
állásvesztést vagy bebörtönzést jelenthetett. Azután 1956 októberének vége
felé egy reggel a házunk beleremegett az ágyúlövésekbe. Kitört a
forradalom, elkergették a diktátort, és az átmeneti győzelem néhány nap
szabadságot hozott. A felkelés gyors vérbe fojtása aztán felnyitotta tizenkét
éves szemem. Sokáig csodáltam a szovjet hadsereget, hiszen az ő katonái
mentették meg csecsemőkoromban az életemet, de hirtelen ellenséget láttam
bennük. Nem sokkal később, egy esős novemberi éjszakán a testvérem, a
szüleim meg én a sáros határsávon keresztül átgyalogoltunk Ausztriába, és
örökre magunk mögött hagytuk a magyarországi életünket. Ez volt az első
alkalom, hogy le kellett mondanom egy illúziómról, de nem az utolsó. A
vietnámi háború borzalmait és az őket igazolni igyekvő, elfogadhatatlan
hazugságokat követően megértettem, hogy az amerikai birodalom, amely
kamasz agyamban a Szovjetunió helyére került, és „a világ világosságává”,
„a hegyen épített várossá” vált, igazából legalább ugyanolyan kegyetlen,
mohó és önző, mint a vetélytársa. De még az a szívfacsaró felfedezés is
hátravolt, hogy a népem ősi, bibliai otthonában megvalósuló zsidó nemzeti
újjászületés, amely balzsamként hatott a lelkemre, csak a területén lakó
palesztinok rémes megpróbáltatásainak árán jöhetett létre; ráadásul e rémes
megpróbáltatások a mai napig folytatódnak.1 Amikor leesett a tantusz, újra
elképesztett, hogy képzelt világom ilyen torz tükre lehetett a valóságosnak.
Ciszjordániai és gázai utam során két héten át mindennap sírtam.
Mindezt nem azért mondom el, hogy olvasóimat a politikai nézeteimről
győzködjem. Csupán jelezni akartam, hogy a normalitás mindannyiunk
számára tartalmazhat olyan részleteket (beleértve azt a meggyőződést, hogy
kik vagyunk, és milyen társadalomban élünk), amelyekről nem mondunk le
könnyen. Sorozatos illúzióvesztéseim mindig nagy fájdalmat okoztak, az
biztos: mindegyik epizód azt jelentette, hogy túl kell lépnem valamin, amit
addig dédelgettem magamban, és világom egy részének alapjául szolgált.
Mégsem adnám oda azt a szabadságot, amelyet azzal nyertem, hogy magam
mögött hagytam egy álmot azért a vigaszért, amelyről cserébe lemondtam.
Azt figyeltem meg, hogy amikor leválik rólam egy hamis hit, és elmúlik a
veszteség fölött érzett fájdalom meg az az érzés, hogy nincs mibe
kapaszkodnom, akkor valami megnyugszik bennem. Végre felhagyhatok a
kör négyszögesítésével, nem kell feloldhatatlan ellentmondásokat
összetartanom. A tudatlanság zavartalan nyugalmat ígér, de az nem igazi
harmónia; kollektív szinten nagy és sok mindenkire kiterjedő szenvedéssel
járhat. Komoly szolgálatot teszünk magunknak és a világnak, ha nekilátunk
az illúzióink feloldásának, és nyitott szemmel fordulunk az addig rejtve
maradt igazságok felé.
„Nem lehet mindent megváltoztatni, amivel szembenézünk – írta James
Baldwin –, de semmit sem lehet megváltoztatni, amíg nem nézünk szembe
vele.”2
 Aki hajlandó csalódni, az harcba száll a tagadással, amely a fennálló világ
egyik legerősebb támasza, és az egyik legstabilabb korlát, amely elválaszt
egy átformált világ elképzelésétől vagy keresésétől. Végül is, ha csak
annyira sikerülne másképpen nézni a környezetünket, hogy annak lássuk a
dolgokat, amik és amibe kerülnek nekünk, akkor attól kezdve valószínűleg
semmibe sem nyugodnánk bele ilyen könnyen. „Olyan országban alszunk,
amelyben a szavakat elsősorban arra használják, hogy óvják az alvót, és nem
arra, hogy felébresszék.” – Még egy éleslátó, a világ legtöbb tájára ugyanígy
alkalmazható megfigyelés Baldwintól.3
„A világ könnyen, nagyon könnyen megfeledkezik arról, amire nem akar
emlékezni” – írta Jacob Riis bő száz évvel ezelőtt megjelent, How the Other
Half Lives (Ahogy a másik fél él) című könyvében, amelyben a 19. század
végi New York nagy bérházaiban zajló élet nyomorúságát mutatja be.
Kultúránk mesteri szintre emelte a saját múltjának elfelejtését és a jelen
kellemetlen oldalainak elrejtését.
Véleményem szerint bárki, aki arra számít, hogy a globális nagyvállalati
kapitalista rendszer egy napon belátja saját természetének igazságát, és
alapvetően megváltozik, annak csüggesztően hosszú várakozásra kell
készülnie. De a médiája és az egyetemi intézményei sem szívesen adnák fel
ideológiai támogató szerepüket. A médiával kapcsolatban Joan Didion azt
mondta, hogy az újságírók számára „az igazságosság gyakran a
lelkiismeretes passzivitást jelenti; megegyezést, amely szerint nem úgy
számolnak be az eseményekről, ahogy azok történtek, hanem amilyennek
mutatták őket, ami másképp azt jelenti: amilyenre hazudták őket”.4 Eszerint
nekünk, egyéneknek és csoportoknak kell felkutatnunk és támogatnunk a
tudás alternatív forrásait, hogy kiszolgáltassuk magunkat a
bizonytalanságnak; hogy akár egyetértünk velük, akár nem, mások
nézőpontját is alkalmazzuk; hogy meghallgassuk azokat, akik a terepen
végeznek komoly aktivista munkát; hogy éberen figyeljük a normalitás
illúziójának csápjait, amelyek mind azért nyúlnak felénk, hogy
megakadályozzák a valóságos normalitás megszületését. Ehhez viszont
újfajta, a jelen tényleges szükségleteiből és igényeiből formálódó polgári
magatartásra van szükség.

A traumatudatos társadalom
Azt hiszem, nincs olyan része a társadalomnak, amelyben ne hozna pozitív
változást, ha többet tudna a traumáról, és jobban ismerné a gyógyulás
természetét. Könyvem utolsó oldalain ehhez szeretnék segítséget nyújtani.
Ha a társadalom jobban értene a traumákhoz, annak nagyon komoly
következményei volnának. Mivel a trauma nagyon sokféle betegség alapja,
különösen fontos volna, hogy szemünk és fülünk legyen rá, vegyük észre, ha
találkozunk vele. Vannak, akik biztató jeleket is látnak: kollégám, Bessel van
der Kolk odáig is hajlandó elmenni, hogy megállapítsa: „A határán vagyunk
annak, hogy traumatudatos társadalom váljék belőlünk.”5 Rövid távon nem
osztom a derűlátását, mert a tudatosságunk nagyon messze van attól, hogy
kultúránk legfontosabb intézményeiben is megjelenjen. De én is úgy
gondolom, hogy a nyilvánosság az utóbbi időben egyre határozottabban érzi
a trauma jelenlétét és jelentőségét az életünkben. Sok amatőr és szakmabeli
szeretne többet tudni a témáról. Ez mutatkozik meg abban is, hogy Bessel
alapvető szövege hatalmas, tartós sikert aratott, és nagy öröm, hogy az olyan
könyvek, mint dr. Bruce Perrynek az Oprah Winfrey-vel közösen írt Mi
történt veled?-je is komoly feltűnést keltett. Ahogy, ha szabad ezt példaként
felhoznom, a munkámat dokumentáló film, a The Wisdom of Trauma (A
trauma bölcsessége) nemkülönben. Számomra is megvilágosító erejű volt,
hogy milyen gyorsan kezdett terjedni: 2021 júniusában mutatták be, és két
hét alatt számos országban négymillió ember nézte meg.{172}

Traumatudatosság: egészségügy
Kezdjük azzal, hogy ha az egészségügyi rendszer tudomást venne a traumák
jelentőségéről, akkor olyan mértékben és módszerekkel tudná gyógyítani és
megelőzni a betegségeket, hogy azt elképzelni is izgalmas. A változás
átalakítaná a gyógyászat működését, és megfelelne a legfrissebb tudományos
felfedezéseknek. Szinte hetente jelenik meg e témában újabb szakcikk a
vezető tudományos folyóiratokban, de egyelőre nem gyakorolnak túl nagy
hatást a fősodorbeli egészségügyi gondolkodásra. Könyvünkben igen sok
ilyen cikkre hivatkoztunk, és egyre újabbak születnek.6
Jelenleg a traumával kapcsolatos információk komoly ellenállásba
ütköznek, és nem jutnak el az orvosi szakma tudatáig – az ellenállás
önkéntelen, és csak nagyon ritkán tudatos; inkább passzív, mint aktív. E
könyv írása közben több tucat orvoskollégámmal készítettem interjút, friss
diplomás is szép számmal akadt köztük, de szinte egy sem emlékezett rá,
hogy tanult volna az elme-test egységről, illetve a trauma, valamint a lelki
betegségek vagy függőségek közötti, immár alaposan bizonyított
összefüggésről – hogy a nehéz életkörülmények és a testi betegségek közötti
kapcsolatról már ne is beszéljek. Mi, orvosok büszkék vagyunk rá, hogy
csak a tényeknek hiszünk, de közben nem veszünk tudomást rengeteg olyan
tényről, amely a szakmai tudásunk alapigazságait rengetné meg.
Azután ott van még az orvosképzés nyomasztó, gyakran érzelmi sebeket
ejtő és bénító hatása. Meginterjúvolt kollégáim közül jó néhányan
megtapasztalták ezt. „Az első év az egyetemen totálisan traumatizált –
vallotta be egy neves szaktársam. – Az oktatás a félelemre támaszkodott,
megaláztak, hogy tanuljunk, pedig mi lelkesen készültünk a hivatásunkra.”
„Erőszakos a rendszer: traumatizál – erősítette meg az előzőeket barátom, a
Coloradóban dolgozó Will Van Derveer pszichiáter. – Sok rezidens orvos
halálra dolgozza magát.” Szavai felidézték bennem a 3. fejezetben már
említett cikket, amely szerint az orvosképzésben részt vevők telomerjei
gyorsabban kopnak, mint más, velük egyidős fiatalokéi. Ez egyrészt
egészségügyi kockázatot jelent a pályára készülőknél, de a trauma fel nem
ismerése abban is akadályozhatja őket, hogy másokban felismerjék a
fájdalmas fiatalkori élmények bevésődésének nyomait. Így akaratlanul is
fenntartják a rendszert, amely nem vesz tudomást a probléma létezéséről,
majd ki is egyeznek vele. A folyamatos küzdelemmel töltött munkaidő és –
különösen ott, ahol az elvégzett munka alapján kapják a fizetésüket – a rájuk
kényszerített örökös sietség még azoknak az orvosoknak sem engedi, hogy
alaposabban megismerjék a betegeik életét, akik pedig kíváncsiak volnának
rá. A rezidensek szívfacsaró részleteket meséltek arról, hogy amikor
meghallgatták a pácienseik történetét, azok tünetei szinte rögtön enyhülni
kezdtek, de a vezető orvosok nem vették komolyan a változást. Az
egyetemistákat sok kritika éri, hogy nem dolgoznak elég gyorsan.
Kikérdeztem erről egy oregoni orvost, Pamela Wible-t, aki saját keserves
tapasztalatainak hatására jelenleg a kollégái közötti öngyilkosságok
megelőzésén dolgozik. „Egyáltalán nem számítottam rá – ismerte be Wible
–, hogy miután az összes akadályt sikerrel vettem az egyetemen,
betagozódom a hétperces vizitek rendszerébe, úgy kezelnek, mint egy gyári
munkást, és azt várják tőlem, hogy úgy bánjak a pácienseimmel, mintha
sorozatgyártás termékei volnának.” Ha az egészségügyi rendszer komolyan
venné, hogy léteznek traumák, akkor az egyetemistáinak és az orvosainak az
érzelmi egészségéről is gondoskodna.
De azért pozitív fejleményekről is beszámolhatok. Vannak egyetemek,
ahol az empátiát is oktatni kezdték, és Kanadában olyan kezdeményezésről
is tudok, amely megismertetné az diákokat az őslakosok történetével és
hagyományaival. Nadine Burke Harris gyerekorvos, akiről sokan tudják,
mennyire támogatja a traumával kapcsolatos ismeretek terjesztését, és
jelenleg Kalifornia tiszti főorvosa, saját államában az ártalmas gyermekkori
élményekre vonatkozó szűrést is felveszi a közegészségügyi programok
közé. Posztjának elfoglalása előtt folytatott beszélgetésünk során Bessel van
der Kolk optimizmusához hasonló véleményének adott hangot. „Ha hiszi, ha
nem – mondta –, jobban megy, mint vártam. A következő harminc-negyven
évben egyre több fontos lépést fogunk megtenni, és már folyik az alapozó
munka.” Will Van Derveer a maga részéről széles körű traumaközpontú
képzést kezdeményezett az orvosok számára, és a kollégái világszerte
üdvözölték a javaslatot. Pam Wible pedig olyan közösségi alapú
megközelítéssel jár az élen, amely elfogadja a testelme egységét, és felkészít
rá, hogy a saját egészségügyi intézményében mindenki az elgondolás aktív
ügynökeként léphessen fel. „Az orvoslás hivatás – jelentette ki Wible
doktornő –, és csak lélekkel lehet csinálni.” Lehetőséget is teremtett
magának, hogy megfelelhessen hivatásának.

Traumatudatosság: jog
El tudunk ezek után képzelni olyan jogi intézményeket, amelyek szintén
tisztában vannak vele, hogy mi az a trauma, és büntetés helyett nevelni
kezdenek? Egy ilyen rendszernek arra kellene összpontosítania, hogy
humánusan javítsa meg, ami rossz – a mostani nagyon messze van ettől. Az
Észak-Amerikában és a világ sok más táján jelenleg működő struktúrát
pontosabb volna „a traumát büntető és előidéző” modellnek nevezni. Hiába
jól dokumentált tény, hogy a börtönbüntetésüket töltők igen nagy részére
súlyos gyerekkori sérelmek hatottak úgy, hogy végül bűncselekményt
követtek el, a jogi képzés végén egy átlagos ügyvéd vagy bíró sajnos még
kevesebbet tud a traumákról, mint az orvosi diplomát szerzők. Erkölcsi
értelemben véve a büntetőjogi rendszer inkább büntetendő.
 A traumák kérdésében tájékozott jog nem igazolná vagy nem bocsátaná
meg az ártalmas viselkedést. Viszont a puszta megtorlást célzó büntetések
helyett olyan programokat alkalmazna, amelyekkel az emberek
rehabilitálását, és nem további traumatizálását érhetik el. „Mi, bűnözők is
átlagos emberként kezdjük, pont úgy, mint bárki más, csak aztán mindenféle
történik az életünkben, ami tönkretesz, és képessé tesz rá, hogy fájdalmat
okozzunk másoknak – írja Jesse Thistle egyetemi oktató, korábbi rab. –
Valójában mindenfajta gonoszság ennyi: megkeseredett szeretet. Olyan
emberek vagyunk, akiknek megszakadt a szíve, akikkel elbánt az élet.”7
„Néhány más országtól eltérően a mi börtöneink nem törekednek a
rehabilitációra – egészítette ki szóban a mondanivalóját. – Azt hiszem,
inkább az a céljuk, hogy alaposan összezavarják a rabot, aki aztán igen jó
eséllyel visszakerül majd a rács mögé.”
Dr. Nneka Jones Tapia pszichológus azelőtt börtönőr volt, jelenleg a
Chicago Beyond és a Justice Initiative nevű civil szervezetek vezetője.
Fekete nő, így hát nagyon jól tudja, milyen az intézményesített, faji alapú
trauma. A kigyógyulás lehetőségeiről és a traumát jól ismerő igazságügyi
rendszer megteremtéséről beszélgettünk. „Az embereket általában a
magatartásukkal azonosítjuk: »Te gyilkos vagy, te rabló vagy, te tolvaj
vagy.« De az ember nem egyenlő a legrosszabb tettével. Szerencsémnek
tartom, hogy láttam, a zárkájukban ülőknek is megvannak a maguk jó
tulajdonságai, és ha lehetőséget kapnak rá, tudnak szeretni. Nem csak az
embereknek van szükségük a gyógyulásra. A rendszert kell a vádlottak
padjára ültetni és megváltoztatni.”

Traumatudatosság: oktatás
A trauma befolyásolja a gyerekek tanulási képességét, ezért a traumákra
figyelemmel lévő oktatási rendszer a fejlesztés tudományában is járatossá
tenné a tanárokat. Ebben az esetben az oktatás olyan légkört teremtene,
amelyben az érzelmi intelligenciát legalább annyira becsülik, mint az ész
eredményeit. A gyerekeket többé nem az elért eredményeik alapján
értékelnék, hiszen az elsősorban a társadalmi és a faji előnyöket tükrözi és
termeli újra, hanem a kiteljesedésüket elősegítő körülményeket alakítanának
ki. „Olyan tanterveket kellene csinálni, amelyek támogatják az egészséges
közösségi és érzelmi fejlődést – írja Maggie Kline tanár és iskolai
pszichológus. – Ha a diákok biztonságban érzik magukat, a nyelvkészségért,
a gondolkodásért és az érvelésért felelős agyterületeik növekszenek.”8 A
tanárképzés a gyerekek rossz magatartását segítségkérésnek vagy az érzelmi
fájdalom jelének látná, és nem olyasminek, amire elfojtással, büntetéssel
vagy eltávolítással kell reagálni.
De nem csak iskolai oktatás létezik: ha valóra válna barátom, Raffi
Cavoukian elképzelése arról a társadalomról, amely felismeri a gyerekek
alapvető vágyait, az egyszerre elsöprő és egészen egyszerű
következményekkel járna (lásd a 9. fejezetet). Az olvasóimra bízom, hogy
elképzeljék, miképpen festene a világ, ha a gyerekek jó közérzetét
helyeznénk előtérbe. Milyen változást jelentene a szülőkre, a szülők
támogatására, a gyerekgondozásra, az oktatásra, a gazdaságra, az eladott és
megvásárolt árukra nézve, milyen élelmiszereket árusítanának és milyeneket
főznének, mi történne a klímával és a kultúrával? Mi lenne más, ha
szülőként, tanárként, társadalomként az volna a fő célunk, hogy a gyerekek
kapcsolatban maradjanak a saját érzelmeikkel, önazonosan ki tudják fejezni
őket, gondolkozzanak önállóan, és ha kell, kiálljanak az elveikért?
Egy egészséges társadalom azt is fontosnak tartaná, hogy betemesse a
jórészt mesterségesen létrehozott generációs szakadékot, amely oda-vissza
megnehezíti a szülők és gyerek közötti kapcsolatot. Ahogy a kortárs
befolyásolásról szóló részben (13. fejezet) már említettük, a közösségi
dimenzió az emberi létezés természetes része, és a felnőttközösség feladata,
hogy támogassa a fiatalok fejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek
orra alá kellene dörgölnünk, mi minden történik az érdekükben, és nem
kellene életük minden területét szigorúan meghatároznunk, egyedül azt a
felelősséget kell magunknak követelnünk, amellyel megteremthetjük és
fenntarthatjuk a fejlődésük kereteit. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a
szülőknek szükségük van egymásra, és nekünk mind szükségünk van a sokat
látott idősekre; az egészséget valóban fontosnak tartó világban a
gyereknevelés, valamint az értékek és a kultúra generációk közötti átadása
nem volna magányos feladat.

Az elmúlt évtizedekben milliónyi felnőtt és gyerek mozdult meg a világ sok

országában, hogy olyan fontos témákat kényszerítsen be a politika ügyei
közé, mint a környezeti igazságosság, az őslakosok és a nők jogai, a
genderszemlélet, a faji egyenlőség és a rendőrségi reform. A közügyek egyik
élharcosa Greta Thunberg kamaszkorú klímaaktivista, aki az autizmusát
mint „szupererőt” jellemezte, és nagyon sokat tett azért, hogy a
klímaváltozás generációja figyelmének középpontjába kerüljön. „Sok
tudatlan ember hiszi, hogy ez betegség vagy valami nagy baj – tette közzé a
Twitteren. – Ha a gyűlölködők a kinézetedről beszélnek, meg arról, hogy
miben különbözöl a többiektől, az azt jelenti, hogy nem maradt más, amibe
beleköthetnének. Ebből tudod, hogy győzelemre állsz.” Az ő példája
pontosan megmutatja, hogy micsoda gyógyhatása van egy fontos feladatnak.
Thunberg azt nyilatkozta, hogy a klímavédelmi kampány előtt „nem volt
sem energiám, sem barátom, nem szóltam senkihez. Egyedül ültem otthon
egy táplálkozási rendellenességgel.”9
Az ő és számtalan, talán örökre névtelenül maradó társa történetének
segítségével újragondolhatjuk a 26. fejezetben felsorolt négy H-t, amely
elősegíti a gyógyulást – hitelesség, hatóerő, harag, helyeslés –, és két újabb
tételt adhatunk a tágan értelmezett átalakulást, változást elősegítő
tulajdonságok listájához: harciasság (activism) és helytállás (advocacy). Ez
utóbbi kettő társadalmilag hasznos módon szintetizálja az előző négyet, és
még meg is fűszerezi őket – szolidaritással, kollektív gondolkodással és
kapcsolódással –, hogy így szálljon szembe a kapitalizmus atomizáló
hatásaival.
A helytállás egyik része, hogy ha van bármilyen privilégiumunk, akkor azt
arra használjuk, hogy megszólaljunk azok helyett, akiktől a társadalom
megtagadta a hangot; a harciasság egyik része az, ha csoportokba szervezzük
mindazokat, akik kiállnak a szükséges változásokért. Mindkét tevékenység
egy egészséges, nélkülözhetetlen „nem”, amely gyakran egy harsány
„igennel” együtt hangzik el – utóbbi például egy konkrét politikai céllal
kapcsolatban. Az Egyesült Államokban ilyen lehet a nemzeti egészségügyi
ellátásról szóló törvény, amely azoknak a kezeléséről is gondoskodna, akik
nem tudnak fizetni érte, vagy Kanadában az őslakosok számára nyújtott,
régóta esedékes igazságszolgáltatás. E két ráadás H nem magányos
tevékenység, és nem is lehet az. 2011 szeptemberében elmentem a New
York-i Zuccotti parkba, az egyenlőtlenség ellen tiltakozó Occupy Wall Street
központjába. A mozgalomnak sok hibája volt, és rövid életűnek bizonyult,
mégis elképesztett a tömegből áradó lelkesedés és szolidaritás; a puszta
energia, amely abból táplálkozott, hogy az ott összegyűltek kollektív
megnyilvánulási lehetőséget találtak, és végre hangot adhattak az igazságos
társadalommal kapcsolatos elképzeléseiknek. Ez az energia
mindannyiunkban ott szunnyad, csak sokszor elfojtva.
Nan Goldin fotós, akinek az opiátfüggőségéről a 15. fejezetben esett szó,
többet akart a gyógyulásért vívott magányos küzdelemnél: személyes és
kollektív harcba kezdett a Purdue Pharma ellen, mert e cég miatt alakult ki a
több százezer ember életét követelő opiáttúladagolás-válság. A Purdue
hatalmas nyereségre tett szert az OxyContin nevű fájdalomcsillapítóval,
amelyet azzal reklámozott, hogy alig lehet rászokni, és az ennek
ellentmondó bizonyítékokat eltitkolta. Az AA-csoportban lévő barátai
megpróbálták lebeszélni Goldint a nyilvános megszólalásról, azt mondták,
nem fog tudni józan maradni. „Azután kiderült, hogy ez volt életem legjobb
döntése” – mesélte.
Keresztes hadjáratot indított a Purdue-t igazgató Sackler család ellen.
Művészként szerzett hírneve emelvényt biztosított számára, hogy magasra
tarthassa a transzparensét: Sacklerék mint művészettámogatók is ismertek
voltak. „Múzeumokból ismertem a nevüket – meséli Goldin. – Mindig a
művészet jó ízlésű, jó szándékú barátaiként gondoltam rájuk.” Még egy
hasznos illúzióvesztés, gondoltam erre én. „Azután megtudtam – folytatta
beszélgetőtársam –, hogy milyen szerepet játszottak az opiátválság
kialakulásában, hogy mennyi pénzt kerestek több százezer ember
szenvedésén, hogy milyen kőszívűen, embertelenül jártak el.” Goldint úgy
felháborította az igazság, hogy rávette a világ néhány legnevesebb
múzeumát, köztük a New York-i Metet: ne fogadjanak el több támogatást a
gyógyszergyártól, és távolítsák el önigazoló logójukat az épületükről. A
városban működő Sackler Bio-orvostudományi Intézet szintén kiradírozta a
nevéből a szponzorait.
Megkérdeztem Goldint, miért nevezi élete legjobb döntésének, hogy
belevágott a nyilvánosság előtti küzdelembe. Válasza a két pótlólagosan
listára kerülő H, a harciasság és a helytállás egészségügyi előnyeit példázza.
„Az embernek szüksége van valami önmagánál nagyobb ügyre – vágta rá. –
Számomra más emberek szenvedése ilyen. Segíteni akartam, hogy
megváltozzon a helyzet. Egy adott pillanat közélete, ahogy a világ éppen áll,
az mindig nagyobb az egyénnél. Tenni kell valamit a világért: ehhez van
erőm, és ha kell, a harcot is vállalom. Segít, hogy józan maradjak.” Ahogy
Goldin is rájött, ha valaki szembeszáll az ártalmas rendszerrel, az ahhoz is
hozzásegítheti, hogy saját maga összeszedje az erejét.
Érdemes mindig újra felidézni, hogy a „válság” jelentésű kínai szó a
„veszély” és a „lehetőség” jeleinek egyesítéséből áll.
Láttuk, mennyit tanulhat az ember a súlyos következményekkel járó vagy
akár életveszélyes betegségéből, és hogyan változhat meg tőle az élete. Ha
társadalmi szinten is alkalmaznánk ezt az elvet, a klímaválság lehetőséggé
válna, hogy felülvizsgáljuk önmaga elpusztítása felé tartó kultúránk jelenleg
domináns elképzeléseit és gyakorlatát. A Covid–19 tapasztalata, amely
paradox módon sokat tett azért, hogy lerántsa a leplet életünk csöppet sem
hízelgő részleteiről, szintén emlékeztethet néhány fontos tényre: a különféle
életformák között fennálló összefüggésekre; valós természetünkre, amely a
másokkal fenntartott kapcsolatokban gyökerezik; a rendszerben meglévő
egyenlőtlenségekre, amelyek miatt a szociális helyzetük következtében
leginkább kiszolgáltatottak a halálos vírus ellen sem tudnak hatékonyan
védekezni; és az „egyek vagyunk a bajban” jelszó hiábavalóságára:
különösen most, amikor gazdasági válság és váratlanul lesújtó
közegészségügyi katasztrófa tette ezt az évtizedet örökre emlékezetessé.
És ha már krízisekről van szó: a rendszer bűnei ellen felhozható
legkomolyabb bizonyíték valószínűleg az, hogy a fiataljai úgy szoronganak
az emberi tevékenység következtében kialakult klímaválság miatt, hogy már
egy felnőttben és egy kormányban sem bíznak.10 Az utolérhetetlen Greta
Thunberg a 2021 szeptemberében Milánóban tartott ifjúsági csúcstalálkozón
ellenállhatatlan egyszerűséggel fogalmazott: „Építsd vissza, csak jobban?
Bla-bla-bla. Zöld gazdaság? Bla-bla-bla. Nettó zéró kibocsátás 2050-ig? Bla-
bla-bla. Ennyit hallunk az úgynevezett vezetőinktől. Szép szavakat,
amelyekből eddig nem következtek tettek. Üres ígéretekbe fojtják a
reményünket és a vágyainkat.”11 A telhetetlen mohóság, az önazonosság
hiánya és kapcsolataink felbomlása olyan kilátástalan helyzetbe kormányzott
minket, hogy már csak a fiataljaink ébreszthetnek rá, mi mindent követett el
és mi mindenről feledkezett meg a mérgező kultúra, amelyben élünk.

A háborús bűncselekmények miatt rá váró bírósági eljárás előtt számos

pszichiáter normálisnak minősítette a náci népirtás mesteri megtervezőjét,
Adolf Eichmann SS-alezredest. „»Mindenesetre normálisabb, mint én
vagyok…« – mondta Hannah Arendt klasszikussá vált beszámolója szerint
az egyikük. Arendt így folytatja: – Valaki más úgy találta, hogy Eichmann
egész lelki habitusa, a feleségéhez, gyerekeihez, anyjához, apjához,
testvéreihez és barátaihoz fűződő viszonya »nem egyszerűen normális,
hanem igazán példamutató«.”12
Ezt nevezte Robert J. Lifton amerikai pszichiáter „ártalmas
normalitásnak”. Sok súlyos bűnt követtek és követnek el ma is olyan, vezető
pozícióba kerülő emberek, akikre a saját kultúrájukban a normalitás eleven
szobraként tekintenek – legyen szó mérgező, klímaváltozást előidéző vegyi
anyagok gyártásáról, vagy mondjuk, egy olyan politikai döntésről, amely
távoli országokban tömeges éhínséget okoz. Az 1990-es években az USA
szankciói miatt több százezer iraki gyerek halt meg alultápláltság
következtében.13 Az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete,
Madeleine Albright egy interjúban, amelyet milliók láttak, kijelentette, hogy
„megéri így tenni”. Ma már tudjuk, de már akkor is bárki rájöhetett volna,
hogy szívtelenségének nem volt valóságos oka. Albright nem sokkal később
országának első női külügyminisztere lett, és különösen liberális körökben
tartós népszerűségnek örvendett.{173} Az ilyen alakokról Victor Hugo szigorú
megfogalmazása juthat eszünkbe: „a civilizáció barbárai”.
Úgy látom, sokszor azok egészségesek, akik szembefordulnak a
konvencionális normalitással. Abraham Maslow pszichológus egész életében
az önaktualizáció témakörét kutatta: azt a lelkiállapotot, amelyben az
önazonos elégedettség nem külső elismerésen alapul. „Olyan embereket
vizsgáltunk, akik elég egészségesek hozzá, hogy önaktualizáltak legyenek –
írta egy széles körben olvasott értekezésében –, és kiderült, hogy nem voltak
jó alkalmazkodók (abban a naiv értelemben, hogy nem keresték kulturális
közegük jóváhagyását, és nem azonosultak vele).” Ezek az egészséges
emberek, véli Maslow, bonyolult kapcsolatot tartottak fenn „a náluk sokkal
kevésbé egészséges kultúrájukkal”. Nem voltak konformisták, de gépies
lázadóknak sem nevezhetjük őket: azzal fejezték ki, milyen kevéssé fontosak
számukra a társadalmi szabályok, hogy hűek maradtak a belső értékeikhez.
Szükség esetén megküzdöttek értük, de nem váltak ellenségessé. „Magukban
szinte valamennyien úgy érezték, hogy eltávolodtak a kultúrájuktól, de ez
nem volt feltétlenül tudatos döntés… Sokuknál kiderült, hogy ha kell, kilóg
a sorból – mint aki nem tartozik teljesen a többiekhez.”14
Ahogy korábban is láttuk, a normalitás hipnotikus hatásának az
önazonosság az ellenszere: az ember rátalál a saját belső élményeinek a
jelentésére, és nem hagyja, hogy elhomályosítsák a látását a széles körben
hirdetett hazugságok – köztük a legelterjedtebb, amelyet Daniel Siegel „az
elkülönült, magányos én hazugságának” nevez. Ez a lehető legnagyobb
átverés! Véleményem szerint, ha valaki kitartóan arra törekszik, hogy
keresztüllásson a traumatizáló blöffökön, és a hazugságok láncaitól
megszabadulva éljen és alkosson, akkor jól megélt élete lesz.
Ez az élet az ébredéssel kezdődik: rá kell ébrednünk, mi valóságos és
autentikus körülöttünk, és mi nem az. Rá kell döbbennünk, kik vagyunk, és
kik nem. Fel kell ismernünk, hogy mit üzen a testünk, és mit fojt el az
elménk. Meg kell látnunk a sebeinket és a képességeinket. Szembe kell
néznünk vele, hogy miben hittünk, és mi fontos igazán a számunkra.
Tudnunk kell, mi az, amibe nem nyugszunk bele többé, és mi az, amit már
képesek vagyunk elfogadni. Észre kell vennünk, milyen mítoszok kötnek
gúzsba, és milyen kapcsolatok határoznak meg. Tisztában kell lennünk a
múlttal, ahogy volt, a jelennel, ahogy van, és a jövővel, ahogy talán lesz. És
legfőképpen rá kell ébrednünk, hogy szakadék van aközött, amire a
lényegünk vágyik, és amit „a normalitás” megkövetel tőlünk.
Igazi áldás, hogy hatalmas lehetőség áll előttünk. Ha félresöpörjük azt a
mérgező hazugságot, amely szerint leváltunk önmagunkról, elszakadtunk
embertársainktól, és elidegenedtünk a bolygónktól, akkor apró lépésenként
közelebb juttathatjuk egymáshoz a normálist és a természetest. Rendkívül
fontos feladat: megválthatjuk vele a múltat, erőt önthetünk a jelenbe, és
irányt mutathatunk egy fényesebb, egészségesebb jövő felé.
Rémisztő kihívás és hatalmas lehetőség.
 Köszönetnyilvánítás

Egy könyv sem pattan ki kész formában a szerzője fejéből úgy, mint Pallasz
Athéné Zeuszéból. Ez biztosan nem. Több száz tudós, kutató, orvos,
gondolkodó és író munkájának a keze nyomát őrzi, és akkor még nem is
említettem az egészségügyben dolgozó kollégáimat meg sok más szakterület
művelőjét, akik nagylelkűen időt szántak rám, és beavattak a tudásukba,
valamint rengeteg egykori beteget és laikust, aki őszintén és bizalommal
mesélt a megpróbáltatásairól, küzdelmeiről és győzelmeiről. Az
interpretációért, a megfogalmazásért és az előadásért a hibákkal együtt teljes
felelősséget vállalok, de azt nem mondhatom, hogy az igazság, amelyet
közvetíteni próbáltam, csak az enyém.
New York-i irodalmi szuperügynököm, Laurie Liss éppen akkor lépett
színre, amikor ez a könyvterv hosszú ideig tartó, szinte teljes hibernáció után
újra napfényre került, és az első ötlettől a befejezésig, a csüggedés és a
magabiztos kreativitás szakaszaiban is segített életben tartani. Ő hozta össze
az Egyesült Államokban, Angliában és Kanadában az angol nyelvű kiadók
szupercsapatát is. Köszönet Megan Newmannek az Averynél, Louise
Dennysnek és Martha Kanya Forstnernek a torontói Knopfnál, valamint Joel
Rickettnek a londoni Eburynél, amiért lelkesedtek, és már a kezdet kezdetén
lehetőséget láttak ebben a könyvben, és akkor sem fordultak el tőle, amikor
szerzői néha túl sokat akartak, vagy zsákutcákban topogtak. Hálás vagyok a
kitartóan küldözgetett éleslátó szerkesztői megjegyzéseikért és a
türelmükért, miközben a szerzők a jogos kritika igazságain rágódva a
faragatlan visszavágások és a hála között ingadoztak. Az olvasó is sokat
köszönhet nekik. Sokra tartom Rick Meier, Nina Shield és Hannah
Steigmeyer szerkesztői közreműködését is. E derék seregben is külön
köszönetet szeretnék mondani neked, kedves barátom, Louise Dennys, aki a
legfontosabb időszakban magadra vállaltad a kézirat újraírása során
szükségessé váló konzultációk nehezét, és akivel hosszú időn át éjjel-nappal
kapcsolatban álltam.
 A munka döntő fontosságú korai stádiumában, kutatás közben nagy
segítségemre volt Estella Kuchta szorgalma, és ugyanezért szeretném
megemlíteni a Brit Columbia-i Orvosi és Sebészeti Egyetem könyvtárának
készséges munkatársait, legelsősorban Karen Shaw-Karvelsont. Hálával
tartozom Peter Prontzos professzornak is, aki éveken át mindig felhívta a
figyelmemet a legfontosabb tudományos eredményekre. Katherine Abegg és
Jordan Stanger-Ross volt olyan kedves, hogy figyelmesen megvizsgálja a
könyv tervét, és körültekintő kommentárokkal tegye pontosabbá.
A Virtual Squirrelnél dolgozó Laura Kassama, valamint Elsa DeLuca több
száz órányi interjút írt le. Mindkettőjüknek köszönöm.
Stephanie Lee, örökké figyelmes, fáradhatatlan menedzserem ügyelt rá,
hogy a munkával foglalkozzam, számos meghívásra nemet mondott a
nevemben, szervezte sokféle tevékenységemet, és vigyázott rá, hogy mindig
legyen időm a kéziraton dolgozni.
Szerzőtársam, Dániel nélkülözhetetlen közreműködésével kapcsolatos
elismerésemet e könyv legelején találják. De ott nincs szó arról a tiszta
örömről, amelyet afölött éreztem, hogy a fiammal dolgozhatom a szövegen:
az első könyvön abból a kettőből, amelynek a megírására együtt
szerződtünk. A következőnek a Hello Again – A Fresh Start for Adult
Children and Their Parents (Örömteli viszontlátás – Új kezdet felnőtt
gyerekek és a szüleik számára) címet szánjuk, még szorosabb kooperációban
fogjuk írni, és én máris nagyon várom a munkát.
Végül visszatérek ahhoz az emberhez, akinek ajánlottam is e könyvet: a
feleségem, Rae többet nyújtott a tűzön-vízen át kitartó erkölcsi és érzelmi
támogatásnál (pedig néha megkínzott a stressz, az önbizalmam fölött pedig
átcsaptak a hullámok). Órákon át, sokszor elölről kezdve megbírálta az
összes fejezetet, és őszintén elmondta a véleményét. A kritikára talán nem
reagáltam mindig elegánsan, de idővel majdnem mindegyik tanácsát
megfogadtam. Amivel az olvasóim is nagyon jól jártak.
Hála mindenkinek.

Máté Gábor

DÁNIEL KÖSZÖNI: anyának, Aaronnak és Hannah-nak, mert úgy gondolták,

képes vagyok rá, és támogatóan ragaszkodtak hozzá, hogy belevágjak –
fiúként és testvérként is nagyon szerencsésnek érzem magam. Köszönet
Laurie Lissnek a kezdettől mindvégig kitartó szolidaritásáért és az
éleslátásáért; Eric Adamsnek, Stan Byrne-nek, Jeremy Grumannek, Anna
Guestnek, Katie Halpernek, Michael R. Jacksonnek, Dashaun Justice
Simmonsnak, Jordan és Ilana Stanger-Rossnak, valamint a családjuknak a
minden elképzelhető és néhány elképzelhetetlen helyzetben megtapasztalt
szerető barátságukért meg bátorításukért; nagyszerű munkatársaimnak a
zenés színházak világából (többek között Will Aronsonnak, Victoria
Clarknak, Max Friedmannek, Hannah Kohlnak, Fred Lassennek, Kent
Nicholsonnak és Marshall Pailet-nek), amiért rengeteget tanítottak nekem a
közös munkáról (a fenébe, most már csináljuk meg azokat rohadt
musicaleket is!); Scott Kourinak, amiért jobban figyelt rám, mint ahogy én
bárkire is tudnék; még néhány kivételesen éleslátó kritikusomnak, akik a
kulturális ügyeket véleményezték, köztük Stephen Jenkinsonnak és Matt
Christmannek: ők olyan lazán és gátlástalanul tudtak mindenhez
hozzászólni, ahogy az adott pillanat őrülete megkívánta – ez pedig
gyógyítóan hatott a járványidőszakban, és mindig új erőt adott, hogy
tisztábban gondolkodjam és bátrabban írjak.
Külön köszönet mindazoknak, akikkel Mexikóvárosban, Las Ajugasban,
valamint Kubától Ecuadorig, Haititől Ugandán át Venezueláig találkoztam,
akiknek a kedvessége segített, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és akiknek
a nehéz körülményeik ellenére is megőrzött bátorságából életem végéig sok
lelkierőt fogok meríteni.
Katherine Abegg: ki sem tudom mondani, milyen sokat jelentett nekem e
könyv hosszúra nyúló születése során a szereteted, az eszed, a társaságod, a
szövetséged, a lelkierőd és bőkezűen nyújtott őszinteséged, amellyel óvtad
mindazt, ami végül ezekre az oldalakra került. Köszönöm!
Végül köszönöm apának: amiért elhívtál, hogy együtt játsszunk, amiért az
időnként elénk kerülő/örökös zökkenők között sem gondoltad meg magad,
és amiért részben rám bíztad az eddigi legnagyobb műved, és engedted,
hogy segítsek neked segíteni a világon. Életem legnagyobb lehetősége volt,
hogy végre én fogalmazhattam meg néhány mondatodat, ráadásul nagyon jól
szórakoztam közben.
 Jegyzetek

Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és

miért számít ez)
1 Időrendben visszafelé haladva: Szétszórt elmék – A figyelemhiány-
zavar új gyógymódja. Ford.: Váradi Gábor, Open Books, Budapest,
2021. A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket. Ford.:
Bogácsi Balázs, Open Books, Budapest, 2021. A sóvárgás démona –
Ismerd meg a függőségeidet. Ford.: dr. Kelemen László, Open Books,
Budapest, 2021. Gordon Neufeleddel: A család ereje – Ragaszkodj a
gyermekeidhez! Ford.: Leyrer Ginda, Open Books, Budapest, 2021.
2Morris Berman: The Twilight of American Culture. W. W. Norton,
New York, 2001, 64–65.
3 Thom Hartmann: The Last Horus of Ancient Sunglight – The Fate of
the World and What We Can Do About It Before It’s Too Late. Three
Rivers Press, New York, 2000, 164.
4 Christine Buttorff et al.: Multiple Chronic Conditions in the United
States. RAND Corporation, Santa Monica, 2017.
5 „Tíz amerikai közül majd heten szednek receptre kapható gyógyszert,
jelentette a Mayo Klinika, Olmsted Egészségügyi Központ.” A Mayo
Klinika sajtóközleménye, 2013. június 19.,
https://newsnetwork.mayoclinic.org/discussion/nearly-7-in-10-
americans-take-prescription-drugs-mayoclinic-olmsted-medical-center-
find/, utolsó letöltés 2022. március 1.
6 Carly Weeks: Up to Half of Baby Boomers Will Have High Blood
Pressure Soon, Report Warns. Globe and Mail, 2013. április 3.
7John Cushman: New Toxins Suspected as Cancer Rate Rises in
Children. The New York Times, 1997. szeptember 29.
8 Calum MacLeod: Obesity of China’s Kids Stuns Officials. USA
Today, 2007. január 9.,
https://usatoday30.usatoday.com/news/world/2007-01-08-chinese-
obesity_x.htm, utolsó letöltés 2022. március 1.
9 Mental Health by the Numbers National Alliance on Mental Illness,
https://www.nami.org/mhstats, utolsó letöltés 2022. március 1.
10 The size and burden of mental disorders in Europe. ScienceDaily,
2011. szeptember 6.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2011/09/110905074609.htm.
Forrás: European College of Neuropsychopharmacology, utolsó letöltés
2022. március 1.
11 Brett Burstein et al.: Suicidal Attempts and Ideation Among
Children and Adolescents in US Emergency Departments, 2007–2015.
JAMA Pediatrics 173, no. 6, 2019, 598–600.
https://doi.org/10.1001/jamapediatrics.2019.0464, idézi Carly Cassella:
Child Suicide Attempts Are Skyrocketing in the US, and Nobody
Knows Why. ScienceAlert, 2019. április 11.,
https://www.sciencealert.com/us-children-are-facing-amental-health-
crisis-as-suicidal-ideations-climb utolsó letöltés 2022. március 1.
12 Samira Shackle: „The Way the Universities Are Run Is Making Us
Ill – Inside the Student Mental Health Crisis. The Guardian, 2019.
szeptember 27.
13 H. Cao et al.: Prevalence of Attention-Deficit/Hyperactivity
Disorder Symptoms and their Associations with Sleep Schedules and
Sleep-Related Problems Among Preschoolers in Mainland China. BMC
Pediatrics 18, no. 1, 2018. február 19., 70.
14 Caroline Hickman et al.: Young People’s Voices on Climate Anxiety,
Government Betrayal and Moral Injury – A Global Phenomenon. A
szakmai lektorálás előtti kézirat leadva a The Lancetnek 2021.
szeptember, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?
abstract_id=3918955, utolsó letöltés 2022. március 1.
15 CDC Continues to Support the Global Polio Eradication Effort.
Centers for Disease Control and Prevention, 2016. március 18.,
https://www.cdc.gov/polio/updates/?s_cid=cs_404, utolsó letöltés 2022.
március 1.
1. Amire senki sem vágyik – A trauma
következményei
1 Dr. Bessel van der Kolk a Peter Levine: Trauma and Memory – Brain
and Body in a Search for the Living Past című könyvéhez írt
előszavában (North Atlantic Books, Berkeley, 2015, XI.) foglalta össze
mindezt.
2 Uo.
3John Bowlby: Separation – Anxiety and Anger. New York Basic
Books, New York, 1973, 12.
4 Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az elme és
a test szerepe a trauma feldolgozásban. Ford.: Kós Judit, Ursus Libris,
Budapest, 2020.
5 Peter Levine: Trauma and Memory – Brain and Body in a Search for
the Living Past. North Atlantic Books, Berkeley, 2015, XXII.
6 Peter Levine: A trauma gyógyítása – Gyakorlati program tested
bölcsességének újrafelfedezéséhez. Ford.: Szabó Olimpia, Kulcslyuk
Kiadó, Budapest, 2021.
7 Clyde Hertzman – Tom Boyce: How Experience Gets Under the Skin
to Create Gradients in Developmental Health. Annual Review of Public
Health, 31 (2010), 329–347.
8 Mark Epstein: The Trauma of Everyday Life. Penguin, New York,
2013, 17.
9 Peter Levine: A trauma gyógyítása – Gyakorlati program tested
bölcsességének újrafelfedezéséhez. Ford.: Szabó Olimpia, Kulcslyuk
Kiadó, Budapest, 2021.
10 Uo.
11Tara Westover: A tanult lány. Ford.: V. Csatáry Tünde, Partvonal,
Budapest, 2019.
12Rollo May: The Courage to Create. W. W. Norton, New York, 1975,
100.
13Gershen Kaufman: Shame – The Power of Caring. Schenkman
Books, Rochester, 1980, 20.
14 Elizabeth Wurtzel: Elizabeth Wurtzel Confronts Her One-Night
Stand of a Life. New York Magazine, 2013. január 6.
15Dhammapada – Az Erény Útja. Ford.: Fórizs László, Aruna
Publications, Belsay, 2012.
16 Eva Hoffman: Time. Profile Books, London, 2009, 7–8.

2. Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség,

valamint a test és elme egysége
1 Candace Pert: Molecules of Emotion – Why You Feel the Way You
Feel. Touchstone, New York, 1997, 30.
2 M. Wirsching et al.: Psychological Identifiation of Breast Cancer
Patients Before Biopsy. Journal of Psychosomatic Research 26, no. 1,
1982.
3 S. Greer – T. Morris: Psychological Attributes of Women Who
Develop Breast Cancer – A Controlled Study, 1975. Journal of
Psychosomatic Research 19, 147–53.
4 Sandra P. Thomas et al.: Anger and Cancer – An Analysis of the
Linkages. Cancer Nursing 23, no. 5, 2000, 344–348.
5A. J. Wilbourn – H. Mitsumoto: Why Are Patients with ALS So
Nice. Előadás a 9. Nemzetközi ALS-szimpóziumon, München, 1998.
6Theresa Mehl – Berit Jordan – Stephan Zierz: „Patients with
Amyotrophic Lateral Sclerosis (ALS) Are Usually Nice Persons” —
How Physicians Experienced in ALS See the Personality
Characteristics of Their Patients. Brain Behavior 7, no. 1, 2017. január.
7 Frank J. Penedo et al.: Anger Suppression Mediates the Relationship
Between Optimism and Natural Killer Cell Cytotoxicity in Men Treated
for Localized Prostate Cancer. Journal of Psychosomatic Research 60,
2006, 423–427.
8 Edna Maria Vissoci Reiche – Sandra Odebrecht Vargas Nunes –
Helena Kaminami Morimoto: Stress, Depression, the Immune System,
and Cancer. The Lancet Oncology 5, 2004, 617–625. A szerzők a
következőket írják: „E feltételezések megmagyarázhatják a
rosszindulatú leukémiás és hematológai betegségek, valamint a
melanomás esetek számának növekedését 6284 izraeli zsidó és felnőtt
fiaik körében. A rákos esetek száma a balesetet szenvedett, illetve a
háborús események következtében gyereküket gyászolók körében, a
népesség nem gyászoló tagjaihoz viszonyítva nőtt meg. A baleset miatt
gyászoló szülők esetében a légzőszervi rák kockázata is nőtt.”
9J. Li et al.: The Risk of Multiple Sclerosis in Bereaved Parents – A
Nationwide Cohort Study in Denmark. Neurology 62, no. 5, 2004.
március 9.
10 A. Roberts et al.: PTSD Is Associated with Increased Risk of
Ovarian Cancer – A Prospective and Retrospective Longitudinal Cohort
Study. Cancer Research, 2019. szeptember 5.,
https://doi.org/10.1158/0008-5472.CAN-19-1222, utolsó letöltés 2022.
március 6.
11 Premal H. Thekar et al.: Chronic Stress Promotes Tumor Growth
and Angiogenesis in a Mouse Model of Ovarian Carcinoma. Nature
Medicine 12, no. 8, 2006, augusztus, online közzététel: 2006. július 23.,
https://doi.org/10.1038/nm1447, utolsó letöltés 2022. március 6.
12 Saskia L. Mol et al.: Symptoms of Post-Traumatic Stress Disorder
After Non-Traumatic Events – Evidence from an Open Population
Study. British Journal of Psychiatry 286, 2005, 494–499.
13 S. Weiss: The Medical Student Before and After Graduation.
Journal of the American Medical Association 114, 1940, 1709–1718.
14 Dr. Jeff Redigernek, a harvardi McLean Hospital orvosigazgatójának
személyes közlése.
15Ahmed Tawakol et al.: Relation Between Resting Amygdalar
Activity and Cardiovascular Events – A Longitudinal and Cohort Study.
The Lancet 389, 2017, 834–845.
16 N. Slopen et al.: Job Strain, Job Insecurity, and Incident
Cardiovascular Disease in the Women’s Health Study – Results from a
10-Year Prospective Study. PLoS ONE 7, no. 7, e40512,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0040512, utolsó letöltés 2022.
március 6.
17 Esme Fuller-Thomson et al.: The Link Between Childhood Sexual
Abuse and Myocardial Infarction in a Population-Based Study. Child
Abuse and Neglect, 2012, https://doi.org/10.1016/j.chiabu.2012.06.001,
utolsó letöltés 2022. március 6.
18 D. Baumeister et al.: Childhood Trauma and Adulthood
Inflammation – A Meta-Analysis of Peripheral C-Reactive Protein,
Interleukin-6 and Tumor Necrosis Factor-α. Molecular Psychiatry 21,
no. 5, 2016. május, 642–649.

3. Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős

interperszonalitása
1 George L. Engel: The Clinical Application of the Biopsychosocial
Model. American Journal of Psychology 137, no. 5, 1980. május, 535–
544.
2 George L. Engel: The Need for a New Medical Model – A Challenge
for Biomedicine. Science 196, no. 4286, 1977. április 8., 129–136.
3 Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az elme és
a test szerepe a traumafeldolgozásban. Ford.: Kós Judit, Ursus Libris,
Budapest, 2020.
4Richard Grant: Do Trees Talk to Each Other. Smithsonian, 2018.
március, https://www.smithsonianmag.com/science-nature/the-
whispering-trees-180968084, utolsó letöltés 2022. március 6.
5 Daniel Siegel: Pocket Guide to Interpersonal Neurobiology – An
Integrative Handbook of the Mind. W. W. Norton, New York, 2012,
XVIII.
6 N. J. Johnson et al.: Marital Status and Mortality – The National
Longitudinal Mortality Study. Annals of Epidemiology 10, 2000, 224–
238.
7 J. C. Coyne – A. DeLongis: Going Beyond Social Support – The
Role of Social Relationships in Adaptation. Journal of Consulting and
Clinical Psychology 54, 1986, 454–460, idézi T. E. Robles – J. K.
Kiecolt-Glaser: The Physiology of Marriage – Pathways to Health.
Physiology and Behavior 79, 2003, 409–416.
8 „Igen sok olyan kutatást végeztek, amely a párkapcsolati
konfliktusokat különféle fiziológiai reakciókhoz, például
megnövekedett stresszhormonszinthez, gyulladáshoz, megváltozott
étvágyhoz és immunműködéshez kapcsolja” – nyilatkozta Veronica
Lamarche, a liverpooli Essex Egyetem Szociálpszichológia
Tanszékének professzora. A Bad Marriage Can Seriously Damage Your
Health, Say Scientists. The Guardian, 2018. július 16.,
https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2018/jul/16/a-bad-marriage-
is-as-unhealthy-as-smoking-or-drinking-say-scientists, utolsó letöltés
2022. március 6.
9 J. M. Gottman – L. F. Katz: Effects of Marital Discord on Young
Children’s Peer Interaction and Health. Developmental Psychology 25,
no. 3, 1989, 373–381.
10 Constance M. Weil – Shari L. Wade: The Relationship Between
Psychosocial Factors and Asthma Morbidity in Inner City Children
with Asthma. Pediatrics 104, no. 6, 1999. december, 1274–1280.
11 N. Yamamoto – J. Nagano: Parental Stress and the Onset and Course
of Childhood Asthma. BioPsychoSocial Medicine 9, no. 7, 2015,
https://doi.org/10.1186/s13030-015-0034-4¸ utolsó letöltés 2022.
március 6.
12 P. F. Coogan et al.: Experiences of Racism and the Incidence of
Adult-Onset Asthma in the Black Women’s Health Study. CHEST
Journal 145, no. 3, 2014. március, 480–485.
13T. E. Seeman – B. S. McEwen: Impact of Social Environment
Characteristics on Neuroendocrine Regulation. Psychosomatic
Medicine 58, 1996, 459–471.
14 A. Hughes et al.: Elevated Inflammatory Biomarkers During
Unemployment – Modiffiation by Age and Country in the UK.
Epidemiology and Community Health 69, 2015, 673–679,
https://doi.org/10.1136/jech-2014-204404, utolsó letöltés 2022. március
6.
15P. Butterworth et al.: The Psychosocial Quality of Work Determines
Whether Employment Has Benefits for Mental Health – Results from a
Longitudinal National Household Panel Survey. Occupational and
Environmental Medicine 68, no. 11,
https://doi.org/10.1136/oem.2010.059030, utolsó letöltés 2022. március
6.
16 J. Holt-Lunstad et al.: Social Relationships and Mortality Risk – A
Meta-analytic Review. PLoS Medicine, 2010. július 27.,
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1000316, utolsó letöltés 2022.
március 6.
17Thich Nhat Hanh: Buddha Mind, Buddha Body. Parallax Press,
Berkeley, 2007, 25.

4. Környezeti hatások – Az új tudomány

újdonságai
1 A Nature egy 2010-es vezércikke szerint „az elmúlt évtized fokozott
intellektuális izgalmai után tegyük fel a kérdést: használt az
egészségünknek a Humán genom projekt? Meghökkentően őszinte
válaszukban [kiadványunk legújabb számában] a magán-és állami
kísérletek két vezetője, Francis Collins és Craig Venter [a Humán
genom projektet vezető amerikai genetikus orvos, az Országos
Egészségügyi Intézet (NIH) igazgatója, valamint vezető biokémikus és
vállalkozó] egyaránt azt mondja: »Nem túl sokat«.”
2 Martha Henriques: Can the legacy of trauma be passed down the
generations? BBC Future, 2019. március 26.,
https://www.bbc.com/future/article/20190326-what-is-epigenetics,
utolsó letöltés 2022. március 18.
3 Moshe Szyf et al.: Maternal Programming of Steroid Receptor
Expression and Phenotype Through DNA Methylation in the Rat.
Frontiers in Neuroendocrinology, 2005, 26, 139–162.
4Frances A. Champagne et al.: Maternal Care Associated with
Methylation of the Estrogen Receptor-1b Promoter and Estrogen
Receptor-Alpha Expression in the Medial Preoptic Area of Female
Offspring. Endocrinology 147, no. 6, 2909–2915.
5 Lei Cao-Lei et al.: DNA Methylation Signatures Triggered by
Prenatal Maternal Stress Exposure to a Natural Disaster: Project Ice
Storm. PLoS ONE, 2014. szeptember 19.,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0107653, utolsó letöltés 2022.
március 18.
6Wendy Leung: Pregnancy Stress During 1998 Ice Storm Linked to
Genetic Changes in Children After Birth, Study Suggests. Globe and
Mail, 2014. szeptember 30.
7 Ali B. Rodgers et al.: Paternal Stress Exposure Alters Sperm
MicroRNA Content and Reprograms Offspring HPA Stress Axis
Regulation. Journal of Neuroscience 33, no. 21, 2013. május, 9003–
9012.
8Marilyn J. Essex et al.: Epigenetic Vestiges of Developmental
Adversity – Childhood Stress Exposure and DNA Methylation in
Adolescence. Childhood Development 84, no. 1, 2013. január, 57–58.
9 Nada Borghol et al.: Associations with Early-Life Socio-Economic
Position in Adult DNA Methylation. International Journal of
Epidemiology 41, 2012, 62–74.
10 April D. Thames et al.: Experienced Discrimination and Racial
Differences in Leukocyte Gene Expression. Psychoneuroendocrinology
106, 2019, 277–283.
11 April D. Thames: Racism Shortens Lives and Hurts Health of Blacks
by Promoting Genes That Lead to Inflammation and Illness. The
Conversation, 2019. október 17., https://theconversation.com/study-
racism-shortens-lives-and-hurts-health-of-blacks-by-promoting-genes-
that-lead-to-inflammation-and-illness-122027, utolsó letöltés 2022.
március 18.
12Kathryn K. Ridout et al.: Physician-Training Stress and Accelerated
Cellular Aging. Biological Psychiatry 86, 2019. november 1., 725–730.
13 Elissa S. Epel et al.: Accelerated Telomere Shortening in Response
to Life Stress. Proceedings of the National Academy of Sciences, 2004,
https://www.pnas.org/content/101/49/17312, utolsó letöltés 2022.
március 18.
14 Amanda K. Damjanovic et al.: Accelerated Telomere Erosion Is
Associated with a Declining Immune Function of Caregivers of
Alzheimer’s Disease Patients. Journal of Immunology 179, no. 6, 2007.
szeptember 15., 4249–4254.
15David H. Chae et al.: Discrimination, Racial Bias, and Telomere
Length in African-American Men. American Journal of Preventative
Medicine 46, no. 2, 2014, 1103–111.
16Arline T. Geronimus et al.: Do US Black Women Experience Stress-
Related Accelerated Biological Aging? Human Nature 21, 2010, 19–38.
17 Tonya L. Jacobs et al.: Intensive Meditation Training, Immune Cell
Telomerase Activity, and Psychological Mediators.
Psychoneuroendocrinology 36, 2011, 664–681; Gene H. Brody et al.:
Prevention Effects Ameliorate the Prospective Association Between
Nonsupportive Parenting and Diminished Telomere Length. Prevention
Science 16, 2015, 171–180, https://doi.org/10.1007/s11121-014-0474-2,
utolsó letöltés 2022. március 18.; és Dean Ornish et al.: Effect of
Comprehensive Lifestyle Changes on Telomerase Activity and
Telomere Length in Men with Biopsy-Proven Low-Risk Prostate
Cancer – 5-Year Follow-Up of a Descriptive Pilot Study. The Lancet
Oncology, 2013. szeptember 17., https://doi.org/10.1016/S1470-
2045(13)70366-8, utolsó letöltés 2022. március 18.

5. Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer

rejtélye
1 Karen Crouse: Venus Williams Says She Struggled with Fatigue for
Years. The New York Times, 2011. szeptember 1.
2 Autoimmune Disease Rates Increasing. Medical News Today,
https://www.medicalnewstoday.com/articles/246960.php, utolsó letöltés
2022. március 19.; Jean-François Bach: Why Is the Incidence of
Autoimmune Diseases Increasing in the Modern World? Endocrine
Abstracts 16, 2008, S3. 1.
3 Moises Velasquez-Manoff: Educate Your Immune System. The New
York Times, 2016. június 3.
4 Sarah Knapton: Crohn’s Disease in Teens Jumps 300 Percent in 10
Years Fuelled by Junk Food. The Telegraph, 2014. június 18.
5 Eric I. Benchimol et al.: Trends in Epidemiology of Pediatric
Inflammatory Bowel Disease in Canada – Distributed Network
Analysis of Multiple Population-Based Provincial Health
Administrative Databases. American Journal of Gastroenterology,
2017, https://doi.org/10.1038/AJG.2017.97, utolsó letöltés 2022.
március 19.
6 Grace Rattue: Autoimmune Disease Rates Increasing. Medical News
Today, 2012. június 22.,
https://www.medicalnewstoday.com/articles/246960.php, utolsó letöltés
2022. március 19.
7Robin McKie: Global Spread of Autoimmune Disease Blamed on
Western Diet. The Guardian, 2022. január 9.
8 Arndt Manzel et al.: Role of „Western Diet” in Inflammatory
Autoimmune Disease. Current Allergy and Asthma Reports, 14, no. 1,
2014. január, 404, doi: 10.1007/s11882-013-0404-6. („Az étrend és a
gyulladásos autoimmun betegségek közötti összefüggés gondolata már
vagy ötven évvel ezelőtt felmerült… de az étrend összetevői és az
autoimmun betegségek között nem sikerült egyértelmű kapcsolatot
megállapítani.”)
9 E betegséggel kapcsolatos nemi arányok nem a nőkre kedvezőtlenek:
a férfiak tünetei általában súlyosabbak, és gyakrabban okoznak halált.
Christine Peoples: Gender Differences in Systemic Sclerosis –
Relationship to Clinical Features, Serologic Status and Outcomes.
Journal of Scleroderma Related Disorders 1, no. 2., 2016. május–
augusztus, 177–240.
10 Sarah-Michelle Orton et al.: Effect of Immigration on Multiple
Sclerosis Sex Ratio in Canada – The Canadian Collaborative Study.
Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry 81, no. 1, 2009, 31.
11 Melinda Magyari: Gender Differences in Multiple Sclerosis
Epidemiology and Treatment Response. Danish Medical Journal 63,
no. 3, 2016. március.
12Paul H. Black: Stress and the Inflammatory Response – A Review of
Neurogenic Inflammation. Brain, Behavior, and Immunity 16, 2002,
622–653.
13C. H. Feldman et al.: Association of Childhood Abuse with Incident
Systemic Lupus Erythematosus in Adulthood in a Longitudinal Cohort
of Women. Journal of Rheumatology, 2019. május 15.
14 R. Coelho et al.: Childhood Maltreatment and Inflammatory
Markers – A Systematic Review. Acta Psychiatrica Scandinavica 129,
no. 3, 2014. március, 180–192; Huang Song et al.: Association of
Stress-Related Disorders with Subsequent Autoimmune Disease.
Journal of the American Medical Association 319, no. 23, 2018, 2388–
2400.
15 Andrea Danese et al.: Childhood Maltreatment Predicts Adult
Inflammation in a Life-Course Study. Proceedings of the National
Academy of Sciences of the United States of America 104, no. 4, 2007.
január 23., 1319–1324.
16 George F. Solomon – Rudolf H. Moos: The Relationship of
Personality to the Presence of Rheumatoid Factor in Asymptomatic
Relatives of Patients with Rheumatoid Arthritis. Psychosomatic
Medicine 22, no. 4, 1965, 350–360.
17C. E. G. Robinson: Emotional Factors and Rheumatoid Arthritis.
Canadian Medical Association Journal 77, 1957. auguszus 15., 344–
345.
18 Alex J. Zautra et al.: Examination of Changes in Interpersonal Stress
as a Factor in Disease Exacerbations Among Women with Rheumatoid
Arthritis. Annals of Behavioral Medicine 19, no. 3, 1997. nyár, 279–
286.
19 G. S. Philippopoulos et al.: The Etiologic Significance of Emotional
Factors in Onset and Exacerbations of Multiple Sclerosis.
Psychosomatic Medicine 20, no. 6, 1958, 458–473.
20 Varda Mei-Tal et al.: The Role of Psychological Process in a
Somatic Disorder: Multiple Sclerosis. Psychosomatic Medicine 32, no.
1, 1970, 67–85.
21Gary M. Franklin et al.: Stress and Its Relationship to Acute
Exacerbations in Multiple Sclerosis. Journal of Neurologic
Rehabilitation 2, no. 1, 1988, 7–11.
22L. Briones et al.: The Influence of Stress and Psychosocial Factors in
Multiple Sclerosis – A Review. Conference paper, in Psychotherapy
and Psychosomatics, Lisszabon, 2013. szeptember,
https://www.researchgate.net/publication/257304505, utolsó letöltés
2022. március 19.
23 „Az elmúlt fél évszázad során a fejlett világban a korábbinál jóval
több autoimmun betegség fordult elő – írta Moises Velasquez-Manoff
az Educate your Immune System (Neveld az immunrendszered, The
New York Times, 2016. június 5.) című cikkében. – Sok betegséget,
köztük az 1-es típusú cukorbetegséget és a lisztérzékenységet is
specifikus génváltozatok kapcsolják az immunrendszerhez, és így
határozott genetikai okokat sugallnak. Csakhogy sokkal gyorsabban –
két vagy három generáción belül – nő a számuk, mint ahogy az emberi
génkészlet módosulhat.”
Az autoimmun betegségek terjedését számos elmélet
magyarázza, köztük az úgynevezett higiéniai hipotézis is. E szerint
az iparosodásnak és jólétnek köszönhető új életstílus
megakadályozza, hogy az ember kapcsolatba kerüljön bizonyos
mikroorganizmusokkal, amelyek azelőtt ellenállóbbá és
strapabíróbbá nevelték az immunrendszert. „Következtetésünk
szerint az emberi szervezet később találkozik azokkal a
fertőzésekkel, amelyek régebben természetesek voltak számára, és
a teljes társadalomban általánossá váló új higiéniai helyzet
gyakoribbá teheti az autoimmun betegségek megjelenését.”
(Velasquez-Manoff: Educate Your Immune System) Amennyire
tudjuk, még némi igazság is lehet ebben a meglátásban – de az
elmúlt néhány évtizedben tapasztalható radikális növekedést
biztosan nem magyarázza meg: például az utóbbi
negyedszázadban valóban ennyivel higiénikusabban élnének a dán
nők?
24 Huang Song et al.: Association of Stress-Related Disorders with
Subsequent Autoimmune Disease. Journal of the American Medical
Association 319, no. 23, 2018, 2388–2400.
25 Idam Harpaz et al.: Chronic Exposure to Stress Predisposes to
Higher Autoimmune Susceptibility in C57BL/6 Mice – Glucocorticoids
as a Double-Edged Sword. European Journal of Immunology 43, no. 3,
2013. március, 258–769.
26Deborah Talbot: What’s It Like Living With Lupus. Elemental,
2018. július 13., https://elemental.medium.com/what-its-like-living-
with-lupus-8d0c2efcbe5e, utolsó letöltés 2022. március 19.

6. A betegség nem dolog – A betegség folyamat

1 Néhány speciális változatot leszámítva sem a kezelésben, sem a
megelőzésben nem értünk el komoly áttörést. Alig történt javulás 2009-
hez képest, amikor Gina Kolata azt írta, hogy több mint fél évszázad
alatt sem változott a rákra visszavezethető halálesetek száma: 1950 és
2005 között mindössze ötszázalékos a csökkenés. A látványos
eredményeket a dohányzással kapcsolatos tilalmak érték el, nem az
orvostudomány fejlődése. Gina Kolata: Advances Elusive in the Drive
to Cure Cancer. The New York Times, 2009. április 21.
2 Máté Gábor: A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket.
Ford.: Bogácsi Balázs, Open Books, Budapest, 2021, 18. fejezet.
3 Michelle Kelly-Irving et al.: Childhood Adversity as a Risk for
Cancer – Findings from the 1958 British Birth Cohort Study. BMC
Public Health, 2013. augusztus 19.,
https://bmcpublichealth.biomedcentral.com/articles/10.1186/1471-
2458-13-767, utolsó letöltés 2022. március 19.
4Holly R. Harris et al.: Early Life Abuse and Risk of Endometriosis.
Human Reproduction 3, no. 9, 2018. szeptember, 1657–1668.
5 M. Watson et al.: Influence of Psychological Response on Breast
Cancer Survival – 10-Year Follow-Up of a Population-Based Cohort.
European Journal of Cancer 41, 2005, 1710–1714.
6 Janine Giese-Davis et al.: Decrease in Depression Symptoms Is
Associated with Longer Survival in Patients with Metastatic Breast
Cancer. Journal of Clinical Oncology, 29, 413-420, online közlés 2020.
december 13.
7 A méhnyakrákkal kapcsolatos tanulmányt idézi Jane G. Goldberg:
Psychotherapeutic Treatment of Cancer Patients. Routledge, New
York, 1990, 45.
8Frank J. Penedo et al.: Anger Suppression Mediates the Relationship
Between Optimism and Natural Killer Cell Cytotoxicity in Men Treated
for Localized Prostate Cancer. Journal of Psychosomatic Research 60,
2006, 423–427.
9 Ann L. Coker et al.: Stress, Coping, Social Support, and Prostate
Cancer Risk Among Older African American and Caucasian Men.
Ethnicity and Disease 16, no. 4, 2006. ősz, 978–987.
10 Meaghan O’Rourke: What’s Wrong With Me? New Yorker, 2013.
augusztus 19.
11Paige Green McDonald et al.: A Biobehavioral Perspective of
Tumor Biology. Discovery Medicine 5, no. 30, 2005. december, 520–
526.
12David Smithers: Cancer – An Attack on Cytologism. The Lancet,
1962. március 10., 494–449.

7. Traumatikus feszültség – Kötődés vagy

önazonosság
1 Susan Sontag: A betegség mint metafora. Ford.: Lugosi László,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983; és Susan Sontag: Az AIDS és
metaforái. Ford.: Rakovszky Zsuzsa, Európa Könyvkiadó, Budapest,
1990. Az esszé eredetileg a The New York Review of Books 1978-as
kiadásában jelent meg.
2 Jonathan Cott – Susan Sontag: The Complete Rolling Stone Interview.
Yale University Press, New Haven, 2013. Az eredeti interjú 1979
októberében jelent meg.
3 Marcia Angell: Disease as a Reflection of the Psyche. New England
Journal of Medicine, 1985. június 13.
4 From Irritated to Enraged – Anger’s Toxic Effect on the Heart.
Harvard Heart Health, 2014. december 6.,
https://www.health.harvard.edu/heart-health/from-irritated-to-enraged-
angers-toxic-effect-on-the-heart, utolsó letöltés 2022. március 20.
5 Geoffrey H. Tofler et al.: Triggering of Acute Coronary Occlusion by
Episodes of Anger. European Heart Journal: Acute Cardiovascular
Care, 2015 február, https://doi.org/10.1177/2048872615568969, utolsó
letöltés 2022. március 20.
6 Keep Calm, Anger Can Trigger a Heart Attack! ScienceDaily, 2015.
február 24.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2015/02/150224083819.htm,
utolsó letöltés 2022. március 20.
7 Szó szerint idézem egy montreali asszony első személyben megírt
beszámolóját az emlőrák-diagnózisról, amelyet a Globe and Mailben
közöltek. A cikk megjelenésének ideje már nincs meg, de valamikor
2004 és 2007 között lehetett: pontosan azt a fajta működést mutatja be,
amelyről Lydia Temoshok is ír.
8 Andrew W. Kneier – Lydia Temoshok: Repressive Coping Reactions
in Patients with Malignant Melanoma as Compared to Cardiovascular
Disease Patients. Journal of Psychosomatic Research 28, no. 2, 1984,
145–155, https://doi.org/10.1016/0022-3999(84)90008-4, utolsó letöltés
2022. március 20.
9 James J. Gross – Robert W. Levenson: Emotional Suppression –
Physiology, Self-Report, and Expressive Behavior. Journal of
Personality and Social Psychology 64, no. 6, 1993, 970–986.
10 Lydia Temoshok: Levél a szerkesztőnek. The New York Times, 1992.
szeptember 6.
11 Susan Sontag: As Consciousness Is Harnessed to Flesh – Journals
and Notebooks, 1964–1980. Szerk. David Rie, Farrar, Straus and
Giroux, New York, 2012, 313.

8. Kik vagyunk igazán? – Emberi természet,

emberi szükségletek
1 Alfie Kohn: No Contest – The Case Against Competition,
átdologozott kiadás. Houghton Mifflin, Boston, 1992, 13.
2 Marshall Sahlins: The Western Illusion of Human Nature. Prickly
Paradigm Press, Chicago, 2008; idézi Darcia Narvaez: Are We Losing
It? Darwin’s Moral Sense and the Importance of Early Experience. In:
Richard Joyce (szerk.): The Routledge Handbook of Evolution and
Philosophy, Routledge, Milton Park, 2017, 328.
3 Jack D. Forbes: Columbus and Other Cannibals – The Wetiko
Disease of Exploitation, Imperialism, and Terrorism. Seven Stories
Press, New York, 1992, 49.
4 François Ansermet – Pierre Magistretti: Biology of Freedom – Neural
Plasticity, Experience, and the Unconscious. Ford.: Susan Fairfield,
Other Press, New York, 2007, 8.
5 Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv.
Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2007.
6 „A legutóbbi pár tízezer évet megelőző korban minden ember
hordában élt, és a legtöbben még később is, körülbelül 11 000 évvel
ezelőttig.” Jared Diamond: A világ tegnapig – Mit tanulhatunk a régi
társadalmaktól? Ford.: Vassy Zoltán, Typotex, Budapest, 2013.
7 Frans de Waal: The Age of Empathy – Nature’s Lessons for a Kinder
Society. Broadway Books, New York, 2010.

9. Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább

nem csökkenthető szükségletei
1 Cavoukian a világ néhány legnevesebb fejlesztő szakértőjével együtt
hozta létre A Gyerekek Tiszteletének Raffi Alapítványát (Raffi
Foundation for Child Honouring). Hivatalosan az alapítvány volt Raffi
első jogvédő próbálkozása, de ahogy a családi szeretet
nélkülözhetetlenségéről szóló híres, 1980-as dala is jelzi, egyáltalán
nem ez volt az első alkalom, amikor annak próbált utánajárni, hogy
mire van szükségük a gyerekeknek, és mit érdemelnének.
2 Antonio R. Damasio: Descartes tévedése – Érzelem, értelem és az
emberi agy. Ford.: Pléh Csaba, AduPrint, Budapest, 1996.
3 Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv.
Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2007.
4 Jack P. Shonkoff et al.: An Integrated Scientic Framework for Child
Survival and Early Childhood Development. Pediatrics 129, 2012, 1–
13.
5 Allan Schore, a neves pszichológus kutató azt írja: „Az anya magától
értetődően formálja gyerekének tudattalanját, amely, ahogy Freud
megfigyelte, a tudatos előtt alakul ki”, és „az alapvető, adaptív jobb
féltekés funkciók (az egymásrautaltság, a társas kapcsolatok és az
érzelmek szabályozása) a korai kötődési élményekből alakulnak ki”.
Allan Schore: The Development of the Unconscious Mind. W. W.
Norton, New York, 2019, 33, 57.
6 Stanley I. Greenspan – Stuart Shankar, valamint Beryl J. Benderly:
The Emotional Architecture of the Mind. In: Raffi Cavoukian et al.:
Child Honoring – How to Turn This World Around. Homeland Press,
Salt Spring Island, 2006, 5.
7 Gordon Neufeld: The Keys to Well-Being in Children and Youth –
The Signifocant Role of Families. Vitaindító előadás az Európai
Parlamentben, Brüsszel, 2012. november 13.,
https://neufeldinstitute.org/wp-
content/uploads/2017/12/Neufeld_Brussels_address.pdf, utolsó letöltés
2022. március 23.
8 Maia Szalavitz – Bruce D. Perry: Szeretni születtünk – Hogyan
veszélyezteti modern világunk az empátiát, és miért fontos megóvni?
Ford.: Dudik Annamária Éva, Park Kiadó, Budapest, 2021.
9 J. Maselko et al.: Mother’s Affection at 8 Months Predicts Emotional
Distress in Adulthood. Journal of Epidemiology and Community Health
65, no. 7, 2011, 621–625.
10 Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv.
Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2007.
11Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt!
Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. Század Kiadó, Budapest, 2018.
12Jaak Panksepp – Lucy Biven: The Archeology of Mind –
Neuroevolutionary Origins of Human Emotions. W. W. Norton, New
York, 2012, 386.

10. Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk

1 Thomas Verny: Pre-Parenting. Simon and Schuster, New York, 2003,
159–160.
2 A 2011-ben készült Korszellem – Haladjunk tovább című
dokumentumfilmben, amelyet Peter Joseph rendezett.
3 A 2016-ban készült In utero című dokumentumfilmben, amelyet
Kathleen Man Gyllenhaal rendezett.
https://www.inuterofilm.com/stephen_gyllenhaal, utolsó letöltés 2022.
március 24.
4 Laurie Tarkian: Tracking Stress and Depression Back to the Womb.
The New York Times, 2004. december 4.
5 Catherine Lebel et al.: Prepartum and Postpartum Maternal
Depressive Symptoms Are Related to Children’s Brain Structure in
Preschool. Biological Psychiatry 80, 2016. december 1., 859–868.
6 Claudia Buss et al.: High Pregnancy Anxiety During Mid-Gestation
Is Associated with Decreased Gray Matter Density in 6–9-Year-Old
Children. Psychoneuroimmunology 35, no. 1, 2010. január, 141–153.
7 D. Kinney et al.: Prenatal Stress and Risk for Autism. Neuroscience
and Biobehavioral Reviews 32, no. 8 2008. október, 1519–1532.
8 Sonja Entringer at al.: Fetal Programming of Body Composition,
Obesity, and Metabolic Function – The Role of Intrauterine Stress and
Stress Biology. Journal of Nutrition and Metabolism 632548, online
megjelenés 2012. május 10., https://doi.org/10.1155/2012/632548,
utolsó letöltés 2022. március 24.
9 Sonja Entringer et al.: Prenatal Stress, Development, Health and
Disease Risk – A Psychobiological Perspective.
Psychoneuroendocrinology, 2015. december, 366–375.
10 Sonja Entringer et al.: Stress Exposure in Intrauterine Life Is
Associated with Shorter Telomere Length in Young Adulthood.
Proceedings of the National Academy of Sciences 108, no. 33, 2011.
11 Jill M. Goldstein: Impact of Prentatal Maternal Cytokine Exposure
on Sex Differences in Brain Circuitry Regulating Stress in Offspring 45
Years Later. Proceedings of the National Academy of Sciences, 118, no.
15, 2021, https://doi.org/10.1073/pnas.2014464118, utolsó letöltés
2022. március 24.
12 Maartie Zijlman et al.: Maternal Prenatal Stress Is Associated with
the Infant Intestinal Microbiota. Psychoneuroendocrinology 53, 2015.
március, 233–245.
13 C. Liu et al.: Prenatal Parental Depression and Preterm Birth – A
National Cohort Study. BJOG: An International Journal of Obstetrics
and Gynecology, 2016, https://doi.org/10.1111/1471-0528.13891, utolsó
letöltés 2022. március 24.
14 Fetal Scans Confirm Maternal Stress Affects Babies’ Brains.
MediBulletin Bureau, 2018. március 27., https://medibulletin.com/fetal-
scans-confim-maternal-stress-affects-babies-brains/, utolsó letöltés
2022. március 24.
15 Frederica P. Perera et al.: Prenatal Polycyclic Aromatic Hydrocarbon
(PAH) Exposure and Child Behavior at Age 6–7 Years. Environmental
Health Perspectives 120, no. 6, 2012. június 1.
16 Jane E. Allen: Prenatal Pollutants Linked to Later Behavioral Ills.
ABC News, 2012. március 12.,
https://abcnews.go.com/Health/w_ParentingResource/prenatal-
pollutants-linked-childhood-anxiety-adhd/story?id=15974554, utolsó
letöltés 2022. március 24.
17 A környezet szennyezettsége az élelmiszerekbe kerülő vegyi
anyagok és számtalan más mindennapi helyzet miatt természetesen
szinte mindenkit érint, de ezek hatását még nem vizsgálták
megfelelően, ha egyáltalán. Amennyi információ a rendelkezésünkre
áll, az távolról sem megnyugtató, ugyanis Kanadában, az Egyesült
Államokban, Európában és Ázsiában is igen sokféle potenciálisan káros
vegyi anyagot azonosítottak köldökzsinórokból vett vérmintákban.
Ráadásul egy normális társadalomban nem maradna elégtelenül
támogatott kutatókra annak bebizonyítása, hogy egyes vegyületek
károsak a magzatra, a gyerekre és a kamaszra – azoknak kellene
bebizonyítaniuk, hogy egy vegyi anyag ártalmatlan, akik a levegőnkbe,
a földünkbe, az élelmiszerünkbe és a terhes nők véráramába engedik
őket.
18 Például lásd: Malidoma Patrice Somé: Ritual, Magic and Initiation
in the Life of an African Shaman. G. P. Putnam’s Sons, New York,
1994, 20. Lásd még a What Babies Want (Mi kell a babáknak) című
dokumentumfilmet, https://www.youtube.com/watch?
v=-3mtFRjEVWc, utolsó letöltés 2022. március 24.

11. Van választásom? – Gyerekszülés a

medikalizált világban
1 Susan J. McDonald et al.: Effect of Timing of Umbilical Cord
Clamping of Term Infants on Maternal and Neonatal Outcomes.
Cochrane Pregnancy and Childbirth Group, 2013. július 11.,
https://doi.org/10.1002/14651858.CD004074.pub3, utolsó letöltés
2022. március 24.
2 Anne Fadiman: The Spirit Catches You and You Fall Down – A
Hmong Child, Her American Doctors and the Collision of Two
Cultures. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1997; papírkötésben
2012, 74.
3 Lásd például: Michael Klein et al.: Relationship of Episiotomy to
Perineal Trauma and Morbidity, Sexual Dysfunction, and Pelvic Floor
Relaxation. American Journal of Obstetrics and Gynecology 171, 1994.
október, 591–598.
4 Ties Boerma et al.: Global Epidemiology of Use of and Disparities in
Caesarean Sections. The Lancet 392, no. 10155, 2018. október, 1341–
1348.
5 Uo.
6Obstetric Care Consensus: Safe Prevention of the Primary Cesarean
Delivery. Obstetrics and Gynecology 123, no. 3, 2014. március.
7Idézi: Suzanne Hope Suarez: Midwifery Is Not the Practice of
Medicine. Yale Journal of Law and Feminism 5, no. 2, 1992.
8 Sarah J. Buckley: Hormonal Physiology of Childbearing – Evidence
and Implications for Women, Babies, and Maternity Care. Childbirth
Connection Programs, National Partnership for Women and Families,
Washington, D. C., 2015. január.
9Ilana Stanger-Ross: A Is for Advice – The Reassuring Kind. William
Morrow, New York, 2019, 23–24.
10 Sarah J. Buckley: Hormonal Physiology of Childbearing – Evidence
and Implications for Women, Babies, and Maternity Care. Washington,
D. C.: Childbirth Connection Programs, National Partnership for
Women & Families, 2015. január.
11 Egészségügyi Világszervezet (WHO): Evidence Shows Significant
Mistreatment of Women During Childbirth. Hivatalos közlemény, 2019.
október 9., https://www.who.int/news/item/09-10-2019-new-evidence-
shows-significant-mistreatment-of-women-during-childbirth, utolsó
letöltés 2022. március 24.
12 Jesse Feith: Indigenous Woman Records Slurs by Hospital Staff
Before Her Death. Montreal Gazette, 2020. szeptember 30.
https://montrealgazette.com/news/local-news/indigenous-woman-who-
died-at-joliette-hospital-had-recorded-staffs-racist-comments, utolsó
letöltés 2022. március 24.
13 Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv.
Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2007.

12. Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés

nehezítésekkel
1 Emily Oster: The Data All Guilt-Ridden Parents Need. The New York
Times, 2019. április 19.,
https://www.nytimes.com/2019/04/19/opinion/sunday/baby-
breastfeeding-sleep-training.html (a nyomtatott változat Baby’s First
Data címen jelent meg 2019. április 20-án).
2 Lloyd deMause (szerk.): The History of Childhood: The Untold Story
of Child Abuse. Peter Bedrick Books, New York, 1988, 53.
3 Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt!
Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. század Kiadó, Budpest, 2018.
4 Ashley Montagu: Touching – The Human Significance of Skin, 3.
kiadás. Harper and Row, New York, 1986, 296.
5 D. W. Winnicott: Through Pediatrics to PsychoAnalysis – Collected
Papers. Brunner/Mazel, Levittown 1992, 99.
6 Ashley Montagu: Touching – The Human Significance of Skin, 3.
kiadás. Harper and Row, New York, 1986, 296.
7 Adrienne Rich: Of Woman Born – Motherhood as Experience and
Institution. W. W. Norton, New York, 1995, 31.
8 Lane Strathearn et al.: What’s in a Smile? Maternal Brain Responses
to Infant Facial Clues. Pediatrics 122, no. 1, 2008. július, 40–51.
9 John H. Kennell et al.: Maternal Behavior One Year After Early and
Extended Post-Partum Contact. Developmental Medicine and Child
Neurology 16, 1974, 172–179.
10Darcia Narvaez: Neurobiology and the Development of Human
Morality: Evolution, Culture, and Wisdom. W. W. Norton, New York,
2014, 29–30.
11Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv.
Ford.: Barta Judit, Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2007.
12Ezt többek között Charles C. Mann is dokumentálta nagy sikerű
könyvében: 1491 – New Revelations of the Americas Before Columbus.
13 Stacy Schi: The Witches – Salem, 1692, a History. Weidenfeld and
Nicholson, London, 2015, 45.
14 Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt!
Ford.: Horváth M. Zsanett, 21. Század Kiadó, Budpest, 2018.
15Robert D. Sage – Benjamin S. Siegel: Effective Discipline to Raise
Healthy Children. Pediatrics 142, no. 6 2018. december.
16 Manisha Aggarwal-Schifellite: How Spanking May Affect Brain
Development in Children. Harvard Gazette, 2021. április 12.,
https://news.harvard.edu/gazette/story/2021/04/spanking-children-may-
impair-their-brain-development/, utolsó letöltés 2022. március 25.
17Breastfeeding: Achieving the New Normal. Vezércikk, The Lancet
387, 2016. január 30.
18Craig A. McEwen – Bruce S. McEwen: Social Structure, Adversity,
Toxic Stress, and Intergenerational Poverty – An Early Childhood
Model. Annual Review of Sociology 43, 2017, 445–472.
19Allan Schore: Affect Regulation and the Origin of the Self – The
Neurobiology of Emotional Development. Lawrence Erlbaum
Associates, Mahwah, 1994, 378.
20Claire Cain Miller: The Relentlessness of Modern Parenting. The
New York Times, 2018. december 25.
21 Emily Oster: Don’t Worry, Baby. The New York Times, 2019. június
3.
22Miranda Bryant: „I Was Risking My Life” – Why One in Four US
Women Return to Work Two Weeks After Childbirth. The Guardian,
2020. január 27.
23Colin Turnbull: The Forest People. Chatto and Windus, London,
1961, 113.
24 Darcia Narvaez: Allomothers – Our Evolved Support Systems for
Mothers. Psychology Today, 2019. május 12.,
https://www.psychologytoday.com/ca/blog/moral-
landscapes/201905/allomothers-our-evolved-support-system-mothers/,
utolsó letöltés 2022. március 25.
25 NBC News, 2020. május 15.
26Robert D. Putnam: Bowling Alone – The Collapse and Revival of the
American Community. Simon and Schuster, New York, 2000, 27.
27 Adrienne Rich: Of Woman Born – Motherhood as Experience and
Institution. W. W. Norton, New York, 1995, 53–54.

13. A rossz irányba kényszerített agy – A

tönkretett gyerekkor
1 James Garbarino: Raising Children in a Socially Toxic Environment.
Jossey-Bass, San Francisco, 1995, 2.
2 Uo.
3Natalie Angier: Ideas and Trends – The Sandbox; Bully for You —
Why Push Comes to Shove. The New York Times, 2001. május 20.
4 D. Clark: Frequency of Bullying in European Countries, 2018:
Statista.com, 2021. október 7.,
https://www.statista.com/statistics/1092217/bullying-in-europe/, utolsó
letöltés 2022. március 25.
5 Idézi Timothy Singham: Concurrent and Longitudinal Contribution
of Exposure to Bullying in Childhood Mental Health – The Role of
Vulnerability and Resistance. JAMA Psychiatry, online közlés 2017.
október 4., https://doi.org/10.1001/jamapsychiatry.2017.2678, utolsó
letöltés 2022. március 25.
6 Bridgette Watson: They Killed Him for Entertainment – Carson
Crimeni’s Father Speaks Out Against Bullying. CBC News, 2020.
február 26., https://www.cbc.ca/news/canada/british-columbia/darrel-
crimeni-bullying-awareness-1.5477247, utolsó letöltés 2022. március
25.
7 Gordon Neufeld: The Keys to Well-Being in Children and Youth –
The Signifocant Role of Families. Vitaindító előadás az Európai
Parlamentben, Brüsszel, 2012. november 13.,
https://neufeldinstitute.org/wp-
content/uploads/2017/12/Neufeld_Brussels_address.pdf, utolsó letöltés
2022. március 23.
8Joel Bakan: Childhood Under Siege – How Big Business Targets
Children. Free Press, New York, 2011, 6.
9 Joel Bakan: Kids and the Corporation in Child Honouring – How to
Turn This World Around. Szerk.: Raffi Cavoukian – Sharna Olfman,
Homeland Press, New York, 2006, papírkötésű kiadás 2010, 190.
10 Georgia Wells et al.: Facebook Knows Instagram Is Toxic for Teen
Girls, Company Documents Show. The Wall Street Journal, 2021.
szeptember 14., https://www.wsj.com/articles/facebook-knows-
instagram-is-toxic-for-teen-girls-company-documents-show-
11631620739, utolsó letöltés 2022. április 1.
11Shimi Kang: The Tech Solution – Creating Healthy Habits for Kids
Growing Up in a Digital World. Viking, New York, 2020.
12John S. Sutton et al.: Associations Between Screen-Based Media
Use and Brain White Matter Integrity in Preschool-Aged Children.
JAMA Pediatrics 174, no. 1, 2020.
13Mari Swingle: i-Minds – How and Why Constant Connectivity Is
Rewiring Our Brains and What to Do About It. New Society 11, 2019,
185.
14 Allana Akhtar: The World Health Organization Just Released
Screen-Time Guidelines for Kids. Here’s How Some of the World’s
Most Successful CEOs Limit It at Home. Business Insider, 2019. április
5., https://www.businessinsider.com/how-silicon-valley-ceos-limit-
screen-time-at-home-2019-4, utolsó letöltés. 2022. március 25.
15 James Garbarino: Raising Children in a Socially Toxic Environment.
Jossey-Bass, San Francisco, 1995, 2.
16 Jasper Jackson: Children Spending More Time Online Than
Watching TV for the First Time. The Guardian, 2012. január 26.,
https://www.theguardian.com/media/2016/jan/26/children-time-online-
watching-tv, utolsó letöltés 2022. március 25.
17William Doyle: Why Finland Has the Best Schools. Véleménycikk,
The Los Angeles Times, https://www.latimes.com/opinion/op-ed/la-oe-
0318-doyle-finnish-schools-20160318-story.html, utolsó letöltés 2022.
március 26.
18Alfie Kohn: No Contest – The Case Against Competition – Why We
Lose in Our Race to Win. Houghton Mifflin, Boston, 1986, 1992, 25.

14. A válságok mintázata – Így formálja a kultúra

a jellemünket
1 Siddhartha Mukherjee: Same but Different – How Epigenetics Can
Blur the Line Between Nature and Nurture. New Yorker, 2016. május 2.
2 Michael E. Kerr – Murray Bowen: Family Evaluation – An Approach
Based on Bowen Theory. W. W. Norton, New York, 1988, 30.
3 Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az utat
hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat, Budapest, 2004.
4 Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé –
Szociálpszichológiai vizsgálódás. Ford.: Szalay Virág, Napvilág,
Budapest, 2010.
5Aldous Huxley: Szép új világ. Ford.: Totth Benedek, Cartaphilus,
Budapest, 2021.
6 Idézi Noëlle McAfee: Julia Kristeva. Routledge, New York, 2004,
108.
7 Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az utat
hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat, Budapest, 2004.
8 Neil Postman: Amusing Ourselves to Death – Public Discourse in the
Age of Show Business, 20. évfordulós kiadás. Penguin Books, New
York, 2008, 128.
9 Ezra Klein: Noam Chomsky’s Theory of the Good Life. Kézirat,
2021. április 23., https://www.nytimes.com/2021/04/23/opinion/ezra-
klein-podcast-noam-chomsky.html, utolsó letöltés 2022. március 28.

15. Lényeg, hogy más legyél – A

szenvedélybetegségekkel kapcsolatos mítoszok
lerombolása
1 Overdose Death Rates. National Institute on Drug Abuse,
https://www.drugabuse.gov/drug-topics/trends-statistics/overdose-
death-rates, utolsó letöltés 2022. március 29.
2 Jesse C. Baumgartner – David C. Radley: The Drug Overdose Toll in
2020 and Near-Term Actions for Addressing It. Commonwealth Fund,
2021. augusztus 16.,
https://www.commonwealthfund.org/blog/2021/drug-overdose-toll-
2020-and-near-term-actions-addressing-it, utolsó letöltés 2022. március
29.
3Nora D. Volkow – T. K. Li: Drug Addiction – The Neurobiology of
Behavior Gone Awry. Neuroscience 5, 2004, december, 963–970.
4 F. Zhou et al.: Orbitofrontal Gray Matter Deficits as Marker of
Internet Gaming Disorder – Converging Evidence from a Cross-
Sectional and Prospective Longitudinal Design. Addiction Biology 24,
no. 1, 2019 1–109,
https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/adb.12570, utolsó
letöltés 2022. március 29.
5 Kyle S. Burger – Eric Stice: Frequent Ice Cream Consumption Is
Associated with Reduced Striatal Response to Receipt of an Ice Cream-
Based Milkshake. American Journal of Clinical Nutrition 94, no. 4,
2012. április, 810–817, https://doi.org/10.3945/ajcn.111.027003, utolsó
letöltés 2022. március 29.
6 https://www.asam.org/quality-care/definition-of-addiction, utolsó
letöltés 2022. március 29.
7Keith Richards – James Fox: Élet – Aki túlélte a rock and rollt. Ford.:
Babits Péter, Cartaphilus, Budapest, 2019.
8 P. A. Harrison – J. A, Fulkerson – T. J Beebe: Multiple Substance
Use Among Adolescent Physical and Sexual Abuse Victims. Child
Abuse and Neglect 21, no. 6, 1997, 529–539.
9 Hannah Carliner et al.: Childhood Trauma and Illicit Drug Use in
Adolescence – A Population-Based National Comorbidity Survey
Replication. Journal of the American Academy of Child and Adolescent
Psychiatry 55, no. 8, 2016. augusztus, 701–708.

16. Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról

1 Vincent J. Felitti et al.: The Relationship of Adult Health Status to
Childhood Abuse and Household Dysfunction. American Journal of
Preventive Medicine 14, 1998, 245–258.
2 Vincent J. Felitti – Robert Anda: The Lifelong Effects of Adverse
Childhood Experiences. 10. fejezet. In: Chadwick’s Child Maltreatment
– Sexual Abuse and Psychological Maltreatment, Encyclopedic 2. kötet,
4. kiadás, STM Learning, Florissant, 2014, 207.
3 Gene H. Brody et al.: Parenting Moderates a Genetic Vulnerability
Factor in Longitudinal Increases in Youths’ Substance Use. Journal of
Consulting and Clinical Psychology Association 77, no. 1, 2009, 1–11;
más tanulmányok mellett például Marcello Solinas et al.: Prevention
and Treatment of Drug Addiction by Environmental Enrichment.
Progress in Neurobiology 92, no. 4, 2010. december, 572–592.
4 Dr. Perry e kijelentését először az addikciókról szóló könyvemben, A
sóvárgás démonában idéztem (ford.: dr. Kelemen László, Open Books,
Budapest, 2021).
5Gail Dines: Pornland – How Porn Has Hijacked Our Sexuality,
Beacon Press, Boston, 2010, 57.
6Jaak Panksepp et al.: The Role of Brain Emotional Systems in
Addictions – A Neuro-Evolutionary Perspective and New „Self-
Report” Animal Model. Addiction 97, 2002, 459–469.
7 Louis Cozolino: The Neuroscience of Human Relationships –
Attachment and the Developing Social Brain. W. W. Norton, New York,
2006, 115.

17. Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk

félre a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
1 Kay Redfield Jamison: Touched with Fire – Manic-Depressive Illness
and the Artistic Temperament. Free Press, Simon & Schuster, New York
1994, 193.
2 Az ikrekkel és az örökbefogadással kapcsolatos kutatásokról már
kifejtettem a véleményem az addikcióról szóló könyvem függelékében.
Röviden amellett érvelek, hogy a „más környezet, azonos egészségügyi
problémák” látszólag egyértelmű eseteinek elemzése oly mértékben vak
azokra a környezeti tényezőkre, amelyek a kísérlet kizárhatatlan részei
– hogy csak két nyilvánvaló példát említsek, a terhesség alatti anyai
stressz, a szülőanyától való elválasztás traumája –, hogy függetlenül
attól, milyen lelki-vagy testi állapotról beszélünk, eleve érvénytelen.
Szakmabeli olvasóimnak ajánlom Jay Joseph átfogó munkáját: The
Trouble with Twin Studies – A Reassessment of Twin Research in the
Social and Behavioral Sciences. Routledge, London, 2016.
3 „Mivel a különböző kultúrák a legkülönbözőbb vallásos, tudományos
és szociális szempontból értékelték a zavarodott elmét, az őrület formái
egy adott helyen és időben jelentősen eltérnek más helyek és más idők
őrületének formáitól” – jegyzi meg Ethan Watters a könyvében: Crazy
LIke Us – The Globalization of the American Psyche, Free Press, New
York, 2020, 5.
4 Idézi Robert Whitaker: Anatomy of an Epidemic – Magic Bullets,
Psychiatric Drugs, and the Astonishing Rise of Mental Illness in
America. Broadway Paperbacks, New York, 2010, 274.
5 Amerikai Pszichiáterek Szövetsége: A DSM-ügyi bizottság a
pszichiátriai kutatások jövőjéről. Sajtóközlemény, 2013. május 3.
6 Például Irvin Kirsch, aki nemrég a placebokutatások vezetője volt, és
a Harvard orvoskarán gyógyszerészetet ad elő: „Mára egyértelműnek
tűnik, hogy az a hagyományos szemlélet, amely a depressziót az agy
kémiai egyensúlyának megbomlásából vezeti le, egyszerűen hibás” –
írta Kirsch bőséges szakirodalmat áttekintő könyvében: The Emperor’s
New Drugs – Exploding the Antidepressant Myth. Basic Books, New
York, 2011. Idézi Marcia Angell: The Epidemic of Mental Illness:
Why? New York Review of Books, 2011. június 23. (Dr. Angell
korábban a New England Journal of Medicine szerkesztőjeként
dolgozott.)
7 Richard L. Morrow et al.: Influence of Relative Age on Diagnosis
and Treatment of Attention-Deficit/Hyperactivity Disorder in Children.
Canadian Medical Association Journal 184, no. 7, 2012. április 17.,
755–762.
8 Oppositional Defiant Disorder, Mayo Klinika,
https://www.mayoclinic.org/diseases-conditions/oppositional-defiant-
disorder/symptoms-causes/syc-20375831, utolsó letöltés 2022. március
31.
9 J. E. Khoury et al.: Relations Among Maternal Withdrawal in
Infancy, Borderline Features, Suicidality/Self-Injury, and Adult
Hippocampal Volume – A 30-Year Longitudinal Study. Behavioral
Brain Research 374, 2019. november 18., 112139,
https://doi.org/10.1016/j.bbr.2019.112139, utolsó letöltés 2022. március
31.
10 Johann Hari: Elveszett kapcsolatok – A szorongás és a depresszió
valódi okai és meghökkentő gyógymódjai. Ford.: Kovács Zsuzsa,
Édesvíz, Budapest, 2019.
11John Read et al.: Child Maltreatment and Psychosis – A Return to a
Genuinely Integrated BioPsycho-Social Model. Clinical Schizophrenia
and Related Psychoses 2, no. 3, 2008. október, 235–254.
12 Thomas Bailey et al.: Childhood Trauma Is Associated with Severity
of Hallucinations and Delusions in Psychotic Disorders – A Systematic
Review and Meta-Analysis. Schizophrenia Bulletin 44, no. 5, 2018,
1111–1122.
13 Richard Bentall: Mental Illness Is a Result of Misery, Yet Still We
Stigmatize It. The Guardian, 2016. február 26.
14Martin H. Teicher – Jacqueline A. Samson: Annual Research
Review: Enduring Neurobiological Effects of Childhood Abuse and
Neglect. Journal of Child Psychology and Psychiatry 57, no. 3, 2016,
március, 241–266.
15 R. C. Lewontin: Biology as Destiny – The Doctrine of DNA. Harper
Perennial, New York, 1991, 30.
16 W. Thomas Boyce: Orchideák és pitypangok – A magabiztos és az
érzékeny gyerekek is lehetnek boldogok. Ford.: Gyárfás Vera, Libri,
Budapest, 2019.
17E. Fox – C. B. Beevers: Differential Sensitivity to the Environment
– Contribution of Cognitive Biases and Genes to Psychological
Wellbeing. Molecular Psychiatry 21, 2016, 1657–1662.
18Louis Menand: Acid Reflux – The Life and High Times of Timothy
Leary. New Yorker, 2006. június 26.

18. Az elme csodákra képes – Az őrülettől az

értelemig
1 A. H. Almaas: The Freedom to Be. Penguin, London, 1989, 85.
2Douglas F. Watt – Jaak Panksepp: Depression: An Evolutionarily
Conserved Mechanism to Terminate Separation Distress? A Review of
Aminergic, Peptidergic, and Neural Network Perspectives.
Neuropsychoanalysis 11, no. 1, 2009, 7–52.
3 Noël Hunter: Trauma and Madness in Mental Health Services.
Palgrave Macmillan, London, 2018, 5.
4 Stephen Porges pszichológus és kutatóorvos vezette be a neurocepció
elméletét, amely szerint az agy tudattalanul felméri, mekkora
biztonságban van. „Ez az automatikus folyamat – írja a szerző – az agy
olyan területeit veszi igénybe, amelyek felbecsülik a biztonságra, a
veszélyre és az életveszélyes fenyegetésre utaló jeleket.” „A biztonság
percepciója – véli – a legtöbb emlős kapcsolatai fejlődésének
fordulópontja.” Az emberekre ez különösen igaz, hiszen hosszú ideig
kiszolgáltatottak vagyunk, és másoktól függünk. Stephen W. Porges:
The Pocket Guide to the Polyvagal Theory – The Transformative Power
of Feeling Safe. W. W. Norton, New York, 2017, 19; és Stephen W.
Porges: The Polyvagal Theory – Neurophysiological Foundations of
Emotions, Attachment, Communication, Self-Regulation. W. W. Norton,
New York, 2011, lásd elsősorban az első fejezetet.
5Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 96.
6 Ez a Robin Williamstől származó idézet több forrás szerint is egy
televíziós interjúban hangzik el, amelyet nem sikerült megnéznem. De
szinte hasonló szavakkal írja le gyerekkori magányát és belső kínjait
azon a Youtube-on megtalálható felvételen, amelyen James Liptonnal
beszélget, https://www.dailymotion.com/video/x64ojf8, utolsó letöltés
2022. április 1.
7 Egy svéd kutatás szerint, amely több százezer alany adatait vizsgálta,
a Parkinson-kór kockázata majd háromszorosára nő azoknál, akik
depressziósak voltak, és a súlyos depresszió tovább növeli a kockázatot.
Helena Gustafsson et al.: Depression and Subsequent Risk of Parkinson
Disease. Neurology 84, no. 24, 2015. június 16. Egy másik áttekintő
cikk arra a következtetésre jutott, hogy a krónikus érzelmi stressz
szintén növeli a betegség kockázatát, valószínűleg a dopaminsejtek
károsításával az agy bizonyos területein. Atbin Djamshidian – Andrew
Lees: Can Stress Trigger Parkinson’s Disease? Journal of Neurology,
Neurosurgery, and Psychiatry 84, 2014, 879–882.
8 Schizophrenia Working Group: Biological Insights from 108
Schizophrenia-Associated Genetic Loci. Nature 511, 2014, 421–427.
9 „A disszociáció – írja Mark Epstein pszichiáter – azonnali védelmet
kínál az élet traumái ellen.” Mark Epstein: The Trauma of Everyday
Life. Penguin, London, 2014, 84.
10Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 96.
11 Theo Fleury: Playing with Fire. HarperCollins, New York, 2010, 25.
12 Egy nemrégiben végzett kísérlet kimutatta, hogy a felnőttek tartós
antipszichotikum-használata az agy végrehajtásért felelős területe, az
agykéreg vastagságának csökkenését válthatja ki. „A prefrontális kéreg
nem kapja meg az inputot, amelyre szüksége van, és a gyógyszerek
kikapcsolják – nyilatkozta egy vezető kutató a The New York Timesnak.
– Ez csökkenti a pszichotikus tüneteket. De kiváltja a prefrontális kéreg
lassú atrófiáját is.” Aristotle N. Voineskos et al.: Effects of
Antipsychotic Medication on Brain Structure in Patients with Major
Depressive Disorder and Psychotic Features – Neuroimaging Findings
in the Context of a Randomized Placebo-Controlled Clinical Trial.
JAMA Psychiatry 77, no. 7, 2020, 674–683.
13Russell A. Barkley: Attention Deficit Hyperactivity Disorder – A
Handbook for Diagnosis and Treatment. Guildford Press, New York,
1990, 103.
14Jaak Panksepp: Can PLAY diminish ADHD and Facilitate the
Construction of the Social Brain? Journal of the Canadian Academy of
Child and Adolescent Psychiatry 16, no. 2, 2007. május, 57–66.
15 Például: Liliana J. Lengua et al.: Pathways from Early Adversity to
Later Adjustment – Tests of the Additive and Bidirectional Effects of
Executive Control and Diurnal Cortisol in Early Childhood.
Development and Psychopathology, 2019,
https://doi.org/10.1017/S0954579419000373, utolsó letöltés 2022.
április 1.; valamint Jens C. Pruessner et al.: Dopamine Release in
Response to a Psychological Stress in Humans and Its Relationship to
Early Maternal Care – A Positron Emission Tomography Study Using
[11C] Raclopride. Journal of Neuroscience 24, no. 11, 2004. március
17., 2825–2831.
16 Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú és más
történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből – Mit tanulhatunk a
traumát átélt gyerekektől veszteségről, szeretetről és gyógyulásról?
Ford.: Dudik Annamária Éva, Park Kiadó, Budapest, 2019.
17 Dr. Nicole M. Brown és kollégái a gyerekek egészségét vizsgáló
2011-es országos felmérés adatait elemezték, eredményeiket az
Egyetemi Gyermekgyógyászati Társaságok éves ülésén mutatták be
Vancouverben 2014. május 6-án. Az eseményről szóló cikk: Study
Finds ADHD and Trauma Often Go Hand in Hand. ScienceDaily, 2014.
május 6.
18 Stanley Coren: Can Dogs Suffer from ADHD? Psychology Today,
2018. január 9., https://www.psychologytoday.com/us/blog/canine-
corner/201801/can-dogs-suffer-adhd, utolsó letöltés 2022. április 1.
19John Bowlby: Attachment, 2. kiadás. Basic Books, New York 1982,
377.
20 Bruno Etain et al.: Childhood Trauma Is Associated with Severe
Clinical Characteristics of Bipolar Disorders. Journal of Clinical
Psychiatry 74, no. 10, 2013. október, 991–998.

19. A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság,

konfliktus és kiszolgáltatottság
1 Selye János: Életünk és a stress. Ford.: Both Miklós, Akadémiai
kiadó, Budapest, 1973.
2 Zachary M. Harvanek et al.: Psychological and biological resilience
modulates the effects of stress on epigenetic aging. Translational
Psychiatry, ll, 2021, https://doi.org/10.1038/s41398-021-01735-7,
utolsó letöltés 2022. április 2.
3 E. R. de Kloet: Orticosteroids, Stress, and Aging. Annals of the New
York Academy of Sciences 663, 1992, 358.
4 Yuval Noah Harari: Sapiens – Az emberiség rövid története. Ford.:
Torma Péter, Animus, Budapest, 2020.
5 A BBC interjúja, Blair Calls for Lifestyle Change, 2006, idézi Ted
Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick – Neoliberal
Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
6Phillip Inman: IMF Boss Says Global Economy Risks Return of
Great Depression. The Guardian, 2020. január 17.
7 David Lao: Almost 9 out of 10 Canadians Feel Food Prices Are
Rising Faster Than Income – Survey. Global News, 2019. december 16.
8 Vancity: Report: B. C. Women Are Financially Stressed, Stretched
and Under-resourced. Sajtóközlemény, 2018. március 17., az egész
tartományra kiterjedő felmérés alapján: Money Troubled – Inside B.
C.’s Financial Health Gender Gap.
9Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
10John Ralston Saul: The Collapse of Globalism. Harper’s Magazine,
2004. március.
11 Ashild Faresjö et al.: Higher Perceived Stress but Lower Cortisol
Levels Found Among Young Greek Adults Living in a Stressful Social
Environment in Comparison with Swedish Young Adults. PLoS ONE 8,
no. 9, 2013. szeptember 16.,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0073828, utolsó letöltés 2022.
április 2.
12 Sonia J. Lupien et al.: Child’s Stress Hormone Levels Correlate with
Mother’s Socioeconomic Status and Depressive State. Biological
Psychiatry 48, 2000, 976–980.
13Tara Siegel Bernard – Karl Russell: The Middle-Class Crunch – A
Look at 4 Family Budgets, The New York Times, 2019. október 3.
14 Wade Davis: The Unravelling of America. Rolling Stone, 2020.
augusztus 6., https://www.rollingstone.com/politics/political-
commentary/covid-19-end-of-american-era-wade-davis-1038206/,
utolsó letöltés 2022. április 2.
15Morris Berman: The Twilight of American Culture. W. W. Norton,
New York, 2001, 64–65.
16Tara Siegel Bernard – Karl Russell: The Middle-Class Crunch – A
Look at 4 Family Budgets, The New York Times, 2019. október 3.
17William T. Gallo et al.: Involuntary Job Loss as a Risk Factor for
Subsequent Myocardial Infarction and Stroke – Findings from the
Health and Retirement Survey. American Journal of Industrial
Medicine 45, no. 5, 2004. május, 408–416; és W. T. Gallo et al.: The
Impact of Late Career Job Loss on Myocardial Infarction and Stroke –
A 10 Year Follow Up Using the Health and Retirement Survey. Journal
of Occupational and Environmental Medicine 63, no. 10, 2006. október,
683–687.
18Matthew E. Dupre et al.: The Cumulative Effect of Unemployment
on Risks for Acute Myocardial Infarction. Archives of Internal
Medicine 172, no. 22, 2012, 1731–1737.
19 Louis Uchitelle: Job Insecurity of Workers Is a Big Factor in Fed
Policy. The New York Times, 1997. február 27.
20Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, New York, 2015, 29.
21 Ben Stein: In Class Warfare, Guess Which Class Is Winning. The
New York Times, 2006. november 26.,
https://www.nytimes.com/2006/11/26/business/yourmoney/26every.htm
l, utolsó letöltés 2022. április 2.
22David Marchese: Ben and Jerry’s Radical Ice Cream Dreams. The
New York Times, 2020. július 29.
23 Joseph E. Stiglitz: The Price of Inequality – How Today’s Divided
Society Endangers Our Future. W. W. Norton, New York, 2013,
XLVIII–XLIX.
24Rupert Neate: Billionaires’ Wealth Rises to $10.2 Trillion amid
Covid Crisis. The Guardian, 2020. október 7.
25 A Star szerkesztőbizottsága: Billionaires Get Richer While Millions
Struggle. There’s a Lot Wrong with This Picture. Toronto Star, 2020.
szeptember 21.
26 Martin Gilens – Benjamin I. Page: Testing Theories of American
Politics – Elites, Interest Groups, and Average Citizens. Perspectives on
Politics 12, no. 3, 2014. szeptember, 564–581.
27 Paul Krugman: Why Do the Rich Have So Much Power? The New
York Times, 2020. július 8.
28 James Reid: Alienation. University of Glasgow Publications,
Glasgow, 1972, 5.
20. Az emberi szellem kirablása –
Kapcsolatvesztés és hiányérzet
1 David Brooks: Our Pathetic Herd Immunity Failure. The New York
Times, 2021. május 6.
2Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Sajtó alá rend. a
marxizmus–leninizmus klasszikusainak szerkesztősége. Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1962.
3 Bruce Alexander: The Globalization of Addiction – A Study in
Poverty of the Spirit. Oxford University Press, Oxford, 2008, 58.
4 Tony Schwartz – Christine Porath: Why You Hate Work. The New
York Times, 2014. június 1.
5 Charles Duhigg: Wealthy, Successful, and Miserable. The New York
Times, 2019. február 1.,
https://www.nytimes.com/interactive/2019/02/21/magazine/elite-
professionals-jobs-happiness.html, utolsó letöltés 2022. április 6.
6 Awais Aftab: Meaning in Life and Its Relationship with Physical,
Mental, and Cognitive Functioning – A Study of 1,042 Community-
Dwelling Adults Across the Lifespan. Journal of Clinical Psychiatry
81, no. 1, 2020.
7 John T. Cacioppo – Stephanie Cacioppo: The Growing Problem of
Loneliness. The Lancet 391, 2018. február 3., 426–427.
8 American Psychological Association: Social Isolation, Loneliness,
Could Be Greater Threat to Public Health Than Obesity. ScienceDaily,
2015. augusztus 5.,
www.sciencedaily.com/releases/2017/08/170805165319.htm, utolsó
letöltés 2022 április 6.
9 Denise Aydinonat et al.: Social Isolation Shortens Telomeres in
African Gray Parrots. PLoS ONE 9, no. 4, 2014, e93839,
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0093839, utolsó letöltés 2022.
április 6.
10 Nicole K. Valtorta et al.: Loneliness and Social Isolation as Risk
Factors for Coronary Heart Disease and Stroke – Systematic Review
and Meta-analysis of Longitudinal Observational Studies. Heart 102,
no. 13, 2015, https://heart.bmj.com/content/102/13/1009, utolsó letöltés
2022. április 6.
11Dhruv Kullur: Loneliness Is a Health Hazard, but There Are
Remedies. The New York Times, 2016. december 22.
12Vivek H. Murthy: Together – The Healing Power of Human
Connection in a Sometimes Lonely World. Harper Wave, New York,
2020, 98.
13 Tim Kasser et al.: Some Costs of American Corporate Capitalism –
A Psychological Exploration of Value and Goal Conflicts.
Psychological Inquiry 18, no. 1, 2007, 1–22.

21. Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia

mint stratégia
1 Russell Brand – Edward Snowden: The Worst Conspiracies Are in
Plain Sight. Youtube-videó, 2021. április 16.,
https://www.youtube.com/watch?v=e0zAJfbP3gg&t=23s, utolsó
letöltés 2022. április 8.
2 Belinda S. Lennerz et al.: Effects of Dietary Glycemic Index on Brain
Regions Related to Reward and Craving in Men. American Journal of
Clinical Nutrition 98, no. 3, 2013. szeptember, 641–647.
3 Ashkan Afshin et al.: Health Effects of Dietary Risks in 195
Countries, 1990–2017 – A Systemic Analysis for the Global Burden of
Disease Study 2017. The Lancet 393, no. 10184, 2019. május 11.,
1958–2017.
4 American Heart Association: 180,000 Deaths Worldwide May Be
Associated with Sugary Soft Drinks, Research Suggests. ScienceDaily,
2013. március 19.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2013/03/130319202144.htm,
utolsó letöltés 2022. április 8.
5 Mexico Obesity: Oaxaca Bans Sales of Junk Food to Children. BBC
News, 2020. augusztus 6., https://www.bbc.com/news/world-latin-
america-53678747, utolsó letöltés 2022. április 8.
6 Mexico Takes Title of „Most Obese” from America. Global Post,
2013. július 28., https://www.cbsnews.com/news/mexico-takes-title-of-
most-obese-from-america, utolsó letöltés 2022. április 8.
7 Susan Greenhalgh: Making China Safe for Coke – How Coca-Cola
Shaped Obesity Science and Policy in China. British Medical Journal
364, k5050, 2019. január 9., https://doi.org/10.1136/bmj.k5050, utolsó
letöltés 2022. április 8.
8 Statistics on Obesity, Physical Activity, Diet, England, 2020. National
Health Service, 2020. május 5., https://digital.nhs.uk/data-and-
information/publications/statistical/statistics-on-obesity-physical-
activity-and-diet/england-2020, utolsó letöltés 2022. április 8.
9Ted Schrecker – Clare Bambra: How Politics Makes Us Sick –
Neoliberal Epidemics. Palgrave Macmillan, London, 2015, 32.
10Nicholas Kristof: Drug Dealers in Lab Coats. The New York Times,
2017. október 18.
11 2014-ben, ötven évvel azután, hogy az amerikai tiszti főorvos
közzétette híres jelentését a feldolgozott dohány káros hatásairól,
ugyanaz a hivatal frissítést adott ki: „A dohányzás terjedését a
dohányipar résztvevőinek agresszív stratégiája indította el és tartja
fenn: a dohányzás veszélyeivel kapcsolatban szándékosan félrevezetik a
nyilvánosságot.”
12 Smoking and Tobacco Use: Fast Facts. Centers for Disease Control
and Prevention,
https://www.cdc.gov/tobacco/data_statistics/fact_sheets/fast_facts/index
.htm, utolsó letöltés 2022. április 8.
13Sheila Kaplan: Biden Plans to Ban Cigarettes with Menthol. The
New York Times, 2021. április 9.
14https://www.youtube.com/watch?v=RWsx1X8PV_A, utolsó letöltés
2022. április 8.
15 Milton Friedman: The Social Responsibility of Business Is to
Increase Its Profits. The New York Times, 1970. szeptember 13.
16 Andrea Wulf: A természet feltalálója – Alexander von Humboldt
kalandos élete. Ford.: Makovecz Benjámin, Park Könyvkiadó,
Budapest, 2017.
17William J. Ripple et al.: World Scientists’ Warning of a Climate
Emergency. BioScience 70, no. 1, 2020. január, 8–12.
18Nick Watts et al.: The 2018 Report of the Lancet Countdown on
Health and Climate Change – Shaping the Health of Nations for
Centuries to Come. The Lancet 392, 2018. december 8., 2479–2514.
19 More Than 200 Health Journals Call for Urgent Action on Climate
Crisis. The Guardian, 2021. szeptember 6.; és Robert Lee Holtz: Action
on Climate Change Is Urged by Medical Journals in Unprecedented
Plea. The Wall Street Journal, 2021. szeptember 6.

22. A megtámadott én érzése – Hogyan válik

szerves részünkké a fajunk és az osztályunk?
1Malcolm X, közreműk. Alex Haley: Önéletrajz. Ford.: Bart István,
Hernádi Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.
2Jean-Paul Sartre: Elmélkedés a zsidókérdésről. Ford.: H. Perci Éva,
Göncöl, Budapest, 2002.
3 Ken Hardy on the Assaulted Sense of Self. Psychotherapy Networker,
2016, a Youtube-on: https://www.youtube.com/watch?
v=i26A5oecUWM, utolsó letöltés 2022. április 10.
4Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 201.
5 David H. Chae et al.: Discrimination, Racial Bias, and Telomere
Length in African-American Men. American Journal of Preventative
Medicine 46, no. 2, 2014, 103–111.
6Ta-Nehisi Coates: Between the World and Me. Spiegel and Grau,
New York, 2015, 27–28.
7 Clyde Hertzman – Tom Boyce: How Experience Gets Under the Skin
to Create Gradients in Developmental Health. Annual Review of Public
Health 31, 2010, 329–347.
8 David T. Lackland: Racial Differences in Hypertension –
Implications for High Blood Pressure Management. American Journal
of the Medical Sciences 348, no. 2, 2014. augusztus, 135–138.
9 American Academy of Allergy, Asthma, and Immunology: Black
Children Six Times More Likely to Die of Asthma. Sajtóközlemény,
2017. március 4.
10 A Baldwintól származó idézet egy panelbeszélgetésen hangzott el,
amelyet Nat Hantoff vezetett, és a WBAI-FM rádió közvetített 1961-
ben, majd nyomtatásban is megjelent: The Negro in American Culture.
In: CrossCurrents, 11, no. 3, 1961. nyár, 205–224,
https://www.jstor.org/stable/24456864, utolsó letöltés 2022. április 10.
11 Amy Roeder: America Is Failing Its Black Mothers. Harvard Public
Health, 2019. tél,
https://www.hsph.harvard.edu/magazine/magazine_article/america-is-
failing-its-black-mothers, utolsó letöltés 2022. április 10.
12 Brad N. Greenwood et al.: Physician-Patient Racial Concordance
and Disparities in Birthing Mortality for Newborns. Proceedings of the
National Academy of Sciences, 2020. augusztus 17.,
https://doi.org/10.1073/pnas.1913405117, utolsó letöltés 2022. április
10.
13 Cristina Nova – Jamila Taylor: Exploring African Americans’ High
Maternal and Infant Death Rates. Center for American Progress, 2018.
február 1., https://www.americanprogress.org/issues/early-
childhood/reports/2018/02/01/445576/exploring-african-americans-
high-maternal-infant-death-rates, utolsó letöltés 2022. április 10.
14 Arline Geronimus et al.: „Weathering” and Age Patterns of
Allostatic Load Scores Among Blacks and Whites in the United States.
American Journal of Public Health 96, no. 5, 2006. május, 826–833.
15 Lifespan of Indigenous People 15 Years Shorter Than That of Other
Canadians, Federal Documents Say. Canadian Press, 2018. január 13.,
https://www.cbc.ca/news/health/indigenous-people-live-15-years-less-
philpott-briefing-1.4500307, utolsó letöltés 2022. április 10.
16 Roland Dyck et al.: Epidemiology of Diabetes Mellitus Among First
Nations and Non-First Nations Adults. Journal 182, no. 3, 2010.
február 23.
17 L. Kirmayer: Suicide Among Canadian Aboriginal People.
Transcultural Psychiatric Research Review 31, 1994, 3–57.
18Michael Marmot: The Health Gap – The Challenge of an Unequal
World. Bloomsbury, London, 2015, 12.
19 Sonia J. Lupien et al.: Child’s Stress Hormone Levels Correlate with
Mother’s Socioeconomic Status and Depressive State. Biological
Psychiatry 48, 2000, 976–980.
20In: Dennis Raphael (szerk.): Social Determinants of Health –
Canadian Perspectives, 3. kiadás. Canadian Scholars Press, Toronto,
2016, XIII.
21 Alex Soth: The Great Divide. The New York Times, 2020.
szeptember 5.,
https://www.nytimes.com/interactive/2020/09/05/opinion/inequality-
life-expectancy.html, utolsó letöltés 2022. április 10.
22M. Lemstra et al.: Health Disparity by Neighborhood Income.
Canadian Journal of Public Health 97, no. 6, 2006, 435–439.
23Például Joan Luby et al.: The Effects of Poverty on Childhood Brain
Development – The Mediating Effect of Caregiving and Stressful Life
Events. JAMA Pediatrics 167, no. 12, 2013, 1135–1142.
24 J. R. Swartz et al.: An Epigenetic Mechanism Links Socioeconomic
Status to Changes in Depression-Related Brain Function in High-Risk
Adolescents. Molecular Psychiatry 22, 2017, 209–224.
25 Dennis Raphael et al.: Social Determinants of Health, 2. kiadás, 13.
Raphael itt azokat a tanácsait írja le, amelyeket az elmúlt néhány évben
újra és újra közzétesz.
https://thecanadianfacts.org/The_Canadian_Facts-2nd_ed.pdf, utolsó
letöltés 2022. március 23.
26 Michael Marmot – Eric Brunner: Cohort Profile – The Whitehall II
Study. International Journal of Epidemiology 34, no. 2, 2005. április,
251–256; és Aline Dugravot et al.: Social Inequalities in
Multimorbidity, Frailty, Disability, and Transitions to Mortality – A 24-
Year Follow-Up of the Whitehall II Cohort Study. The Lancet 5, 2020.
január, https://www.thelancet.com/journals/lanpub/article/PIIS2468-
2667(19)30226-9/fulltext, utolsó letöltés 2022. április 10.
27 Richard Wilkinson: The Impact of Inequality – How to Make Sick
Societies Healthier. New Press, New York 2005, 58.
28 Robert Sapolsky: The Health-Wealth Gap. Scientific American,
2018. november,
https://www.scientificamerican.com/index.cfm/_api/render/file/?
method=inline&fileID=123ECD96-EF81-46F6-983D2AE9A45FA354,
utolsó letöltés 2022. április 10.

23. A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a

nőknek?
1Haider J. Warraich: Why Men and Women Feel Pain Differently. The
Washington Post, 2021. május 15.
2 Female Smokers Are Twice as Likely as Male Smokers to Develop
Lung Cancer. ScienceDaily, 2003. december 2.,
https://www.sciencedaily.com/releases/2003/12/031202070515.htm,
utolsó letöltés 2022. április 12.
3 Margaret Altemus et al.: Sex Differences in Anxiety and Depression
Clinical Perspectives. Frontiers in Neuroendocrinology 35, no. 3, 2014.
augusztus, 320–330.
4 Franck Mauvais-Jarvis et al.: Sex and Gender – Modifiers of Health,
Disease, and Medicine. The Lancet 396, 2020. augusztus 22.
5 Aki az Egyesült Államokban él, fekete vagy dél-amerikai származású
és nő, annak nagyobb esélye van autoimmun betegségekre, mint ha
csak az egyik hatás érvényesülne. A New Yorkban előforduló
szisztémás lupusz (SLE) esetekkel kapcsolatos 1964-es felmérés
eredménye szerint, amelyet az American Journal of Public Healthben
tettek közzé, a betegség és halálozás aránya a feketék között volt a
legmagasabb, utánuk a Puerto Ricó-iak, majd a fehérek következtek.
(Morris Siegel: Epidemiology of Systemic Lupus Erythematosus: Time
Trend and Racial Differences. American Journal of Public Health 54,
no. 1, 1964. január, 33–43.) A faji különbségek ötven évvel később is
léteznek. „Az SLE általában gyakrabban és súlyosabb formában,
magasabb aktivitási fokkal és nagyobb családi halmozódással
jelentkezik a nem fehér bőrű populációban (dél-amerikai, afrikai és
ázsiai eredetűeknél), mint a fehérek között.” (L. A. Gonzalez et al.:
Ethnicity in Systemic Lupus Erythematosus [SLE] – Its Influence on
Susceptibility and Outcomes. Lupus 22, no. 12, 2013. október, 1214–
1224.) Az őslakos nők egész Észak-Amerikában nagyobb eséllyel
betegednek meg – Kanadában például a reumatoid artritisz háromszor
annyi őslakost érint, mint az országos átlag (Stephen Hunt: Arthritis
Affects Indigenous People at a Rate Three Times Higher Than Average.
CBC News, 2018. november 5.,
https://www.cbc.ca/news/canada/calgary/indigenous-rates-arthritis-
higher-than-average-1.4892319, utolsó letöltés 2022. április 12.)
Természetesen a nők is a lista élén állnak: az őslakos nők között a
reumatoid artritisz nem háromszor, hanem hatszor olyan gyakori, mint
a férfiaknál. (Rheumatoid Arthritis and the Aboriginal Population –
What the Research Shows. JointHealth Insight, 2006. szeptember,
https://jointhealth.org/programs-jhmonthly-view.cfm?
id=19&locale=en-CA, utolsó letöltés 2022. április 12.)
6 A WHO 2021-es felmérése szerint világszerte négyből egy lányt
vagy nőt bántalmazott már a partnere. Ha a nem partneri erőszakot is
beszámítjuk, akkor a WHO becslése szerint „a világ tizenöt éves vagy
idősebb nőinek harmada – 736 és 852 millió közötti ember – lesz élete
során szexuális vagy fizikai erőszak áldozata”. A cikk szerint, ha az
abúzus más formáit, például az online erőszakot és szexuális zaklatást
is beszámítanánk, akkor sokkal rosszabb lenne az arány. Liz Ford:
Quarter of Women and Girls Have Been Abused by a Partner, Says
WHO. The Guardian, 2021. március 9.
7 Melanie A. Hom et al.: Woman Firefighters and Workplace
Harassment – Associated Suicidality and Mental Health Sequelae.
Journal of Nervous and Mental Disease 205, 2017, 910–917.
8 Catherine E. Harnois – João L. Bastos: Discrimination, Harassment,
and Gendered Health Inequalities – Do Perceptions of Workplace
Mistreatment Contribute to the Gender Gap in Self-reported Health?
Journal of Health and Social Behavior 59, no. 2, 2018, 283–299.
9 Julie Holland: Moody Bitches. Penguin Press, New York, 2015, 30.
10 Elaine D. Eaker et al.: Marital Status, Marital Strain, and Risk of
Coronary Heart Disease or Total Mortality – The Framingham
Offspring Study. Psychosomatic Medicine 69, 2007, 509–513.
11 Suzanne G. Haynes et al.: Women, Work and Coronary Heart
Disease – Prospective Findings from the Framingham Heart Study.
American Journal of Public Health 70, 1980, 133–141.
12 Gillian Friedman: Jobless, Selling Nudes Online, and Still
Struggling. The New York Times, 2021. január 12.,
https://www.nytimes.com/2021/01/13/business/onlyfans-pandemic-
users.html, utolsó letöltés 2022. április 12.
13Gail Dines: Pornland – How Porn Has Hijacked Our Sexuality.
Beacon Press, Boston, 2010, XI.
14 Emer O’Hanlon: Porn Lies Behind Cuts and Bruises of Rough Sex
Fad. Irish Independent, 2020. augusztus 2.,
https://www.independent.ie/opinion/comment/porn-lies-behind-cuts-
and-bruises-of-roughsex-fad-39416367.html, utolsó letöltés 2020.
április 12.
15 Mary Wollstonecraft: A Vindication of the Rights of Woman. Vintage
Classics, London, 2014, 65.
16Andrea Dworkin: Intercourse. Basic Books, New York, 1987, 2007,
112.
17 Janice K. Kiecolt-Glaser et al.: Spousal Caregivers of Dementia
Victims – Longitudinal Changes in Immunity and Health.
Psychosomatic Medicine 53, 1991, 345–362.
18 Rachel M. Radin et al.: Maternal Caregivers Have Confluence of
Altered Cortisol, High Reward-Driven Eating, and Worse Metabolic
Health. PLoS ONE 14, no. 5, 2019. május 10.,
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31075126/, utolsó letöltés 2022.
április 12.
19 Jessica Grose: Mothers Are the „Shock Absorbers” of Our Society.
The New York Times, 2020. október 14.,
https://www.nytimes.com/2020/10/14/parenting/working-moms-job-
loss-coronavirus.html, utolsó letöltés 2022. április 12.
20 Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők – Így vesszük semmibe a
népesség felét az adatokra épülő világban. Ford.: Kránitz Dorottya,
Gabo, Budapest, 2019.
21Kate Manne: Down Girl – The Logic of Misogyny. Oxford
University Press, New York, 2018, 130.

24. Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és

trauma
1 Anthony Brooks – Grace Tatter: Surviving Family Politics at
Thanksgiving. On Point, WBUR, 2019. november 27.,
https://www.wbur.org/onpoint/2019/11/27/family-politics-thanksgiving,
utolsó letöltés 2022. április 13.
2 Kevin B. Smith et al.: Friends, Relatives, Sanity, and Health: the
Costs of Politics. PLoS One 14, no. 9,
https://journals.plos.org/plosone/article?
id=10.1371/journal.pone.0221870, utolsó letöltés 2022. április 13.
3 Elissa Epel: Stressed Out by Politics? It Could Be Making Your Body
Age Faster, Too. Quartz, 2017. március 16.,
https://qz.com/931355/telomeres-and-cell-aging-nobel-prize-for-
medicine-winner-elizabeth-blackburn-and-elissa-epel-explain-how-
trump-is-aging-our-cells/, utolsó letöltés 2022. április 13.
4 Steven Stosny: He Once Called It „Election Stress Disorder”. Now
the Therapist Says We’re Suffering from This. The Washington Post,
2017. február 6., https://www.washingtonpost.com/news/inspired-
life/wp/2017/02/06/suffering-from-headline-stress-disorder-since-
trumps-win-youre-definitely-not-alone/?noredirect=on, utolsó letöltés
2022. április 13.
5 Alice Miller: For Your Own Good – Hidden Cruelty in Childhood
and the Roots of Violence. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1983;
újranyomva Noonday Press, New York, 1990, 65.
6 Sue Gerhardt: The Selfish Society. Simon and Schuster, New York,
2011, 46.
7 Jim Coyle: For Stephen Harper, A Stable Upbringing and an
Unpredictable Path to Power. Toronto Star, 2015. október 8.,
https://www.thestar.com/news/insight/2015/10/04/for-stephen-harper-a-
stable-upbringing-and-an-unpredictable-path-to-power.html, utolsó
letöltés 2022. április 13.
8 An Emotional Justin Trudeau Cries Discussing the Death of Gord
Downie. Global News, Youtube, https://www.youtube.com/watch?
v=YMCaDvah6N0, utolsó letöltés 2022. április 13.
9 Jonathan Kay: The Justin Trudeau I Can’t Forget. The Walrus, 2015.
szeptember 29.
10 Claudia Wallis: Of Psychopaths and Presidential Candidates.
Scientific American Mind, guest blog, 2016. augusztus 12.,
https://blogs.scientificamerican.com/mind-guest-blog/of-psychopaths-
and-presidential-candidates/, utolsó letöltés 2022. április 13.
11 Jane Mayer: Trump’s Boswell Speaks. New Yorker, 2016. július 26.
12 Amy Chozick: Clinton Father’s Brusque Style, Mostly Unspoken
but Powerful. The New York Times, 2015. július 20.
13Megan Twohey: Her Husband Accused of Affirs, a Defiant Clinton
Fought Back. The New York Times, 2016. október 3.
14David Brooks: The Avalanche of Distrust. The New York Times,
2016. szeptember 13.
15 George Lakoff: The Political Mind. Penguin Books, London, 2008,
76.
16 Randy Rainbow (@randyrainbow): G’night, mom and dad. See you
in the morning. Twitter, 2020. augusztus 11., 22:17,
https://twitter.com/randyrainbow/status/1293386210388381696, utolsó
letöltés 2022. április 13.
17Lásd például: Stephen Kicks Off a Late Show’s Obama-Rama
Extravagama with a Special Obamalogue. The Late Show with Stephen
Colbert, CBS, Youtube-videó, https://www.youtube.com/watch?
v=RmtCV-U8wwo, utolsó letöltés 2022. április 13.

25. Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége

1Aiszkhülosz et al.: Görög drámák. Ford.: Devecseri Gábor et al.,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.
2Edith Eva Eger: A döntés. Ford.: Farkas Nóra, Open Books,
Budapest, 2022.

26. Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás

néhány alapelve
1Kelly Turner: Radical Remission – Surviving Cancer Against All
Odds. HarperOne, New York, 2014, 45.
2 Henning Krampe et al.: The Influence of Personality Factors on
Disease Progression and Health-Related Quality of Life in People with
ALS. Amyotrophic Lateral Sclerosis 9, 2008, 99–107.
3 Henriët van Middendorp et al.: Effects of Anger and Anger
Regulation Styles on Pain in Daily Life of Women with Fibromyalgia –
A Diary Study. European Journal of Pain 14, 2010, 176–182.
4Helen Knott: In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience.
University of Regina Press, Regina, 2019, 240.
5 Thomas Merton: Hétlépcsős hegy – Egy világjáró megtalálta az utat
hazafelé. Ford.: Lukács László, Szt. István Társulat, Budapest, 2004.

27. Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség

1 Nancy A. Shadick et al.: A Randomized Controlled Trial of an
Internal Family Systems-Based Psychotherapeutic Intervention on
Outcomes in Rheumatoid Arthritis – A Proof-of-Concept Study.
Journal of Rheumatology 40, 2013, 11.
2Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály. Ford.: Szabó Mária, Európa
Könyvkiadó, Budapest, 2015.

28. Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető

út első lépései
1Richard C. Schwartz: Introduction to the Internal Family Systems
Model. Trailheads Publications, Whitby, 2001, 54.
2 A. H. Almaas: The Freedom to Be. Shambhala, Boulder, 1989, 12.
3 Idézi Thich Nhat Hanh: The Heart of the Buddha’s Teaching.
Broadway Books, New York, 1998, 45.
4 Selye János: Életünk és a stress. Ford.: Both Miklós, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1973.

29. Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a

korlátozó meggyőződésektől
1 Bruce H. Lipton – Steve Bhaerman: Spontaneous Evolution – Our
Positive Future (And a Way to Get There from Here). Hay House,
Carlsbad, 2009, 38–39.
2Jeffey M. Schwartz – Sharon Begley: The Mind and the Brain –
Neuroplasticity and the Power of Mental Force. ReganBooks, Los
Angeles, 2002.

30. Ellenségből barát – Munka a gyógyulás

akadályaival
1Richard Schwartz: Introduction to the Internal Family Systems
Model. Trailheads Publications, Oak Park, 2001, 67–68.
2Edith Eva Eger: Az ajándék. Ford.: Mesterházi Mónika és Bíró Júlia,
Open Books, Budapest, 2021.

31. Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás

1 Az ayahuascáról például: José Carlo Bouso et al.: Ayahuasca,
Technical Report 2021. International Center for Ethnobotanical
Education, Research and Service, 2021. december,
https://www.iceers.org/ayahuasca-technical-report/, utolsó letöltés
2022. április 21.
2 Michelle S. Thiessen et al.: Psychedelic Use and Intimate Partner
Violence – The Role of Emotion Regulation. Journal of
Psychopharmacology, 2018,
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/29807492/, utolsó letöltés 2022.
április 21.
3 S. C. Gwynne: Empire of the Summer Moon – Quanah Parker and
the Rise and Fall of the Comanches. Scribner, New York, 2010, 314.

32. A hiteles élet – A közös szellem érintése

1A. H. Almaas: Elements of the Real in Man. Shambala Books,
Boulder, 1987, 26.
2Lewis Mehl-Madrona: Coyote Medicine – Lessons from Native
American Healing. Simon and Schuster, New York, 1997, 16–17.
3Wilhelm Reich: The Murder of Christ – The Emotional Plague of
Mankind. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1953, 174–175.
4 Például: Quinn A. Conklin et al.: Meditation, Stress Processes, and
Telomere Biology. Current Opinion in Psychology 28, 2019, 92–101;
D. Bergen-Cico et al.: Reductions in Cortisol Associated with Primary
Care Brief Mindfulness Programs with Veterans with PTSD. Med Care
52, no. 12, mell. 5, 2014. december, 25–31; A. M. Gallegos et al.:
Mindfulness-Based Stress Reduction to Enhance Psychological
Functioning and Improve Inflammator Biomarkers in Trauma-Exposed
Women – A Pilot Study. Psychological Trauma, 2015. április 27.
5 Francesco Pagnini et al.: Mindfulness, Physical Impairment and
Psychological Well-Being in People with Amyotrophic Lateral
Sclerosis. Psychology and Health, 2015,
https://doi.org/10.1080/08870446.2014.982652, utolsó letöltés 2022.
április 22.
6 Rony Berger et al.: Reducing Israeli-Jewish Pupils’ Outgroup
Prejudice with a Mindfulness and Compassion-Based Social Emotional
Program. Mindfulness, https://doi.org/10.1007/s12671-018-0919-y,
utolsó letöltés 2022. április 22.
33. Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes
társadalom lehetősége
1 Akik meglepőnek találják ezt a kijelentést, azoknak figyelmébe
ajánlom a következő izraeli történészek munkáit: Ilan Pappe, Simha
Flapan, Benny Morris, Tom Segev és Avi Shlaim, valamint az olyan
amerikai zsidó tudósok írásait, mint Norman Finkelstein. Például Pappe
alapvető könyvét: The Ethnic Cleansing of Palestine. Oneworld,
London, 2006. A rettenthetetlen Gideon Levy riportjai is hasznosak
lehetnek, amelyek az izraeli Haaretzben jelentek meg. Vagy a palesztin
nézőpont megismeréséhez jól jöhet egy személyes élettörténetként és
történelmi összefoglalóként is megvilágító erejű írás: Rashid Khalidi:
One Hundred Years’ War on Palestine – A History of Settler
Colonialism and Resistance, 1917–2017. Picador, New York 2020.
2 James Baldwin: As Much Truth as One Can Bear. The New York
Times Book Review, 1962. január 14.
3 Uo.
4 A Joan Didiontól származó idézet az író haláláról szóló cikkből
származik: Sian Cain – Edward Helmore: Joan Didion, American
journalist and author, dies at 87. The Guardian, 2021. december 23.
5 Bessel van der Kolk: The Body Keeps the Score – Brain, Mind, and
Body in the Healing of Trauma. Penguin, New York, 2014, 349.
6 Például az a tanulmány, amely éppen e fejezet írása közben került az
íróasztalomra: Nina T. Rogers – Christine Power – Snehal M. Pinto
Pereira: Child Maltreatment, Early Life Socioeconomic Disadvantage
and All-Cause Mortality – Findings from a Prospective British Cohort.
BMJ Open 11, 2021, e050914, https://doi.org/10.1136/bmjopen-2021-
050914, utolsó letöltés 2022. április 23.
7 Jesse Thistle: From the Ashes. Simon & Schuster Canada, Toronto,
2019, 260.
8 Maggie Kline: Brain-Changing Strategies to Trauma-Proof Our
Schools. North Atlantic Books, Berkeley, 2020, 2.
9 Alison Rourke: Greta Thunberg Responds to Asperger’s Critics –
„It’s a Superpower”. The Guardian, 2019. szeptember 2.
10 Caroline Hickman et al.: Young People’s Voices on Climate Anxiety,
Government Betrayal and Moral Injury – A Global Phenomenon.
Közlés előtt: The Lancet, 2021. szeptember,
https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3918955, utolsó
letöltés 2022. április 23.
11Damian Carrington: „Blah, Blah, Blah” – Greta Thunberg Lambasts
Leaders over Climate Crisis. The Guardian, 2021. szeptember 28.
12Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben – Tudósítás a gonosz
banalitásáról. Ford.: Mesés Péter, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
13 A The New York Times 2021. április 11-i vezércikke szerint az 1990-
es években az Egyesült Államok szankciói miatt ötszázezer iraki gyerek
halt meg. Az interjú, amelyben Albright az idézett kijelentését tette, a
CBS 60 Minutes című műsorában hangzott el 1996. május 12-én.
Albright később ezt írta: „Csapdába kerültem, és mondtam valamit,
amit nem úgy gondoltam, sajnálom, ha cinikusnak és kegyetlennek
tűntem.” Azonkívül, hogy sajnálja, minek tűnt, sem ő, sem a
szankciókért felelős más amerikai tisztségviselők nem kértek
bocsánatot a gyerekek halála miatt.
14 Abraham Maslow: Resistance to Acculturation. Journal of Social
Issues, 1951. ősz: 26–29.
{1}
Szalay Virág fordítása.

{2}
Habár a mítosz szót többnyire mai „fikció” vagy „hazugság” értelmében használom, a könyv
későbbi részében elismeréssel írok a szó ősi értelmében vett eredeti mitikus gondolkodás
gyógyító erejéről.

{3}
Mark Epstein pszichiáter, buddhista meditációoktató és író.

{4}
Lásd a 6. fejezet első bekezdését és a lábjegyzetet.

{5}
Hozzám hasonlóan ő is az 50-es években disszidált Vancouverbe, már régóta Londonban él.

{6}
4. fejezet.

{7}
Devecseri Gábor fordítása.

{8}
Obi-Wan Kenobi Luke Skywalkernek az 1983-as A jedi visszatérben. Schéry András
fordítása.

{9}
Körülbelül egy évvel a beszélgetésünk után szomorúan értesültem a haláláról.

{10}
A kifejezést 1982-ben a németországi Heidelbergi Egyetem kutatói alkották.

{11}
A központi idegsejtek pusztulása következtében az akaratlagos izmok elsorvadásával járó és
szinte kivétel nélkül halálos kimenetelű betegséget az Egyesült Államokban Lou Gehrig-
betegségnek, másutt motoros neuronbetegségnek hívják.

{12}
Régóta a Rockefeller Egyetemen működő Harold and Margaret Milliken
neuroendokrinológiai kreatív inkubátor vezetője.

{13}
Gáspár Endre fordítása.

{14}
Sőtér István fordítása.
{15}
A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) orvoskarának professzora és a Mindsight
Intézet igazgatója.

{16}
„Edgy and dull and cut a six inch valley / Through the middle of my skull” – I’m on Fire
(1984, harmadik versszak).

{17}
„You shake my nerves and you rattle my brain” – énekli Great Balls of Fire című klasszikus
rock and rolljában.

{18}
A San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem Biokémiai és Biofizika Tanszékének professor
emeritája.

{19}
Létezik néhány olyan betegség, amelyet valóban kizárólag a gének váltanak ki, ilyen például
a Huntington-kór és (a családomban is öröklődő) izomdisztrófia. Akinek van ilyen génje, az
szinte százszázalékos valószínűséggel meg is betegszik. De az ilyen betegségek nagyon ritkák.
Az emlőráknak is van például génje, de az e betegségtől szenvedő nők csupán hét százalékában
található meg. Akinek pedig van ilyen génje, az sem lesz biztosan emlőrákos, bár semmi kétség,
a kockázat az ő esetében jóval magasabb.

{20}
A sejtmembránba beágyazott receptormolekulák kémiai jelátvivőket (például opiátokat és
hormonokat) fogadnak, és kötődnek hozzájuk. A jelátvivő anyagokkal kezdődő kölcsönhatás
arra készteti a sejtmag DNS-ét, hogy olyan fehérjéket termeljen, amelyek fontos
életfolyamatokat aktiválnak. A környezet ilyen mechanizmusok segítségével tájékoztatja a
sejtet, hogy mikor mit kell csinálnia.

{21}
Egy gén válaszát – hogy milyen hírvivő fehérjét termel, ha egyáltalán termel valamit –
génkifejeződésnek (génexpressziónak) hívják. Azok a környezeti hatások alakítják ki, amelyek
a sejtmembránon elhelyezkedő receptorok és összetett, sejten belüli, tanult mechanizmusok
segítségével elérik a DNS-t.

{22}
A hipotalamusz–agyalapi mirigy–mellékvese-tengelyről a 2. fejezetben részletesebben is
írok.

{23}
A „szubjektív stressz” – félelem, veszteségérzet, érzelmi fájdalom stb. – legalább
ugyanilyen fiziológiai hatást vált ki.

{24}
Ez a koreai utóneve fonetikusan átírva. Az Egyesült Államokban nőtt fel, ahol élete nagy
részében Mandynek szólították. A teljes neve már Miok Icaro – ennek okairól akkor beszélek
majd, amikor a 31. fejezetben visszatérek ehhez a különleges történethez.

{25}
Például a C-reaktív protein (CRP).

{26}
Lásd a 27. fejezetet.

{27}
Az SSRI a selective serotonin uptake inhibitor (magyarul szelektív szerotoninvisszavétel-
gátló) rövidítése: ez azt jelenti, hogy a gyógyszer gátolja az idegsejtek közötti neurotranszmitter
(ingerületátvivő anyag), a szerotonin visszavételét az idegsejtekbe.

{28}
Az autoimmun betegek közti meghökkentő nemi és faji aránytalanságokról a 22. és 23.
fejezetben írok bővebben.

{29}
Léteznek kívülről érkező hatások, mint például a koronavírus, és ilyenkor természetesen
egészen más problémával szembesülünk. De a belső tényezők és a szociális kondicionálás még
ebben az esetben is meghatározhatja az egyes emberek sebezhetőségét.

{30}
Beszélgetésünk óta az író-aktivista V-ként hivatkozik magára, hogy megszabaduljon azoktól
a nevektől – kereszt-és családi névtől –, amelyeket nemi erőszaktevő apja adott neki, ugyanis
nem akarja, hogy az határozza meg, amit a férfitól kapott. Így e szövegben is saját
önmegerősítő megnevezését használjuk.

{31}
Ne feledkezzünk meg a poszttraumás stressz és a petefészekrák kockázata közötti
összefüggésről sem (1. fejezet).

{32}
A UCLA orvoskarán a gyógyszerészet, a pszichiátria és a biobehaviorizmus professzora.

{33}
Déry Tibor fordítása.

{34}
Both Miklós fordítása.

{35}
Akkor a Marylandi Egyetem Orvosi Fakultása Magatartás-tudományi Programjának
igazgatója.

{36}
Temoshok valójában nem egy teljes személyiséget, hanem bizonyos jellemvonásokat írt le –
az elgondolás félreértelmezése később még szóba kerül.
{37}
A Globe and Mailt Kanada nemzeti napilapjának tekintik; egy időben én vezettem az orvosi
rovatot, és rendszeresen véleménycikkeket is írtam nekik.

{38}
Az újságban az eredeti nevek szerepeltek, az említettek magánéletének védelme érdekében
itt megváltoztattam őket. Az idézet minden más szempontból szó szerinti.

{39}
2021 februárja.

{40}
Stanley Greenspan (1941–2010) az Egyesült Államok Országos Mentálhigiénés Intézete
Klinikai Gyermekfejlesztési Programjának egykori igazgatója.

{41}
Valamint író: legutóbbi könyve a Behave – Biology of Humans at Our Best and Worst
(Viselkedj – Az ember legjobb és legrosszabb megvalósulásának biológiája).

{42}
Hominida: a főemlősök egyik családja, amelynek az ember mellett a nagy emberszabású
majmok, a csimpánz, a gorilla és az orangután is a tagja. Hominina: az ember és elődei.

{43}
Személyes közlés alapján. Dr. Khazanov San Franciscóban él, neuropszichológus.

{44}
A homeosztázis az a folyamat, amelynek segítségével a test fenntartja a stabilitását. Az
alrendszerek megfelelő működéséhez, például a hőmérséklet, a pH-szint és még sok minden
más szabályozásához folyamatosan szükség van rá.

{45}
A 17. és 18. fejezetben érveket is felsorakoztatok az „úgynevezett” szó használata mellett.

{46}
A világszerte nagyra becsült dr. Panksepp hét fontos, az alapvető érzelmi mintákért felelős
agyi rendszert különböztetett meg. Csupa nagybetűvel írta őket: a gondoskodás és a
pánik/gyász mellett a félelem, a harag, a keresés, a vágyakozás és a játék tartozik közéjük.

{47}
Dr. Neufeld megfogalmazása történetesen mindenben egyezik a kis vadászó-gyűjtögető
csoportok szülői gyakorlatának azon alapelemeivel, amelyeket dr. Darcia Narvaez is leírt. Lásd
a 12. fejezetben.

{48}
Lásd a 7. fejezetet.

{49}
Határ Győző fordítása.
{50}
Személyes közlés a híres francia szülészorvostól, a Születés és evolúció című könyv
szerzőjétől.

{51}
Ahogy más esetben is gyakran előfordul, az „úttörő” szó kicsit abszurdnak hangzik ebben az
esetben. Dr. Odent körülbelül ugyanúgy nem kitalálta ezeket az eljárásokat, ahogy Európa sem
fedezte fel Amerikát. A munka, amit végzett, igen fontos: pártolta és népszerűsítette a széles
tömegek előtt az ősi megoldásokat.

{52}
Ráadásul az Egyesült Államok jogszokásai szerint könnyen indulnak perek, ezektől minden
orvos fél, és a biztosítási tételek is igen magasak.

{53}
A buzgó nővérke és én évekkel később jó barátok és kollégák lettünk a Brit Columbia-i Női
Kórház Vajúdó és Szülőrészlegén.

{54}
Viccelek… vagy mégsem? A jutalmazó vegyületek gyerekkori hiánya és a későbbi addikció,
legyen szó kábítószerről vagy kényszeres viselkedésről, korábbi könyvem, A sóvárgás démona
– Ismerd meg a függőségeidet központi témája. A 15. és a 16. fejezetben még visszatérünk rá.

{55}
Amikor a körülmetélést említette, összerándultam – én magam is gyakran elvégeztem ezt a
kis beavatkozást, noha Észak-Amerikában nincs egészségügyi hozadéka, és mára egyértelművé
vált, hogy komoly fájdalmat okoz a babának, különösen, ha azzal az orvosi módszerrel hajtják
végre, ahogy én tanultam.

{56}
Az egyértelműség kedvéért: Feldman-Winter még a Covid–19 előtt emlegette az
oltáselleneseket.

{57}
Például azok a patkányok, amelyeket a természetesnél csupán egy héttel hamarabb
választanak el az anyjuktól, jóval nagyobb valószínűséggel szoknak rá felnőttkorukban az
alkoholra.

{58}
Elnöksége vége felé tartott, híressé vált beszédében Ike a hadiipari komplexumtól óvott.

{59}
A Dél-afrikai Köztársaság elnökének beszéde a Nelson Mandela Gyermekalapítvány
ebédjén Pretoriában, 1995. május 8-án.

{60}
A kortárs orientáció jelenségét bőségesen dokumentálja Gordon Neufeld könyve, amelynek
szerzőtársa voltam: A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez!
{61}
Feltételezve természetesen, hogy a szóban forgó felnőttek maguk érzelmileg stabilak,
támogatók, és képesek biztonságot teremteni. Abuzált gyerekek számára a kortárs csoport néha,
tökéletlenségétől függetlenül, a mentőöv lehet.

{62}
A pszichoaktív MDMA (ecstasy) szleng megnevezése.

{63}
Leyrer Ginda fordítása.

{64}
Az adatok az Egyesült Államokból származnak, de az amerikai kultúra járványszerű
nemzetközi terjedésével a hatás globális.

{65}
A Netflix 2020-as dokumentumfilmje, a Társadalmi dilemma hasonló tapasztalatokról
számol be a Szilícium-völgyből.

{66}
Totth Benedek fordítása.

{67}
Az HBO nagy sikerű sorozata, amelynek Dunham író-rendezője és főszereplője is.

{68}
Efraim Israel fordítása.

{69}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség definíciója szerint az addikció „kezelhető, krónikus
betegség, amely a neurális hálózatok komplex kapcsolataival, a genetikai állapottal, a
környezeti hatásokkal és az egyéni élethelyzetekkel van összefüggésben. A szenvedélybetegek
szerhasználók, vagy olyan tevékenységekhez ragaszkodnak, amelyek kényszeressé válnak, és
nemritkán a káros következmények ellenére is kitartanak mellettük.” (2019)

{70}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség és az Egyesült Államok tiszti főorvosának
anyaghasználattal kapcsolatos 2016-os jelentése szerint a „betegség” legalább ötven százalékig
genetikai tényezőkre vezethető vissza. E fejezet későbbi részében még visszatérek e nézet
hiányosságaira.

{71}
Az Amerikai Addiktológiai Szövetség betegségalapú definíciója, amelyet fentebb idéztem,
szintén utal az életeseményekre, bár nem nevezi meg és nem vizsgálja őket részletesen: ennél
tovább kell mennünk, és konkrétabbnak kell lennünk.

{72}
A métiszek az őslakosok és az európai bevándorlók kevert fajú leszármazottai, elsősorban
Kanada nyugati területén.
{73}
Jane’s Addiction, Red Hot Chili Peppers.

{74}
A Klonopin a klonazepám márkaneve, benzodiazepin-származék, a Valium (diazepám) és az
Ativan (lorazepám) rokona. (A klonazepám a Rivotril hatóanyaga is – A ford.)

{75}
A sokat publikáló újságíró és író The New York Timesban megjelent cikkéből. A szerző
maga is kigyógyult függő. (Can You Get Over an Addiction? The New York Times, 2016. június
25.)

{76}
Ennek a kérdezősködésnek természetesen ki kell terjednie az addikció eredetének feltárására
is: bárki, akiben felfedezhetők az e könyvben emlegetett kora gyerekkori sérülések, legyenek
enyhék vagy súlyosak, lelkiek vagy testiek, profitálhat abból, ha megvizsgálja a saját
megpróbáltatásainak történetét.

{77}
A Tennesseeben gyártott három whiskey-márka: George Dickel, Jack Daniel’s és Jim Beam.

{78}
Amit dr. Jaak Panksepp az agy keresésapparátusaként azonosított.

{79}
A Harvard Egyetem tudománytörténésze, a Mind Fixers – Psychiatry’s Troubled Search for
the Biology of Mental Illness (Az agy helyreállítói – A pszichiátria zavaros nyomozása az
elmebetegségek biológiája után) szerzője. A CBC rádióinterjúja 2019 októberében hangzott el.

{80}
A Netflix Cracked Up című, nagy sikerű dokumentumfilmje, amelyet Michelle Esrick
rendezett, katalógusba szedi az összes szörnyű megpróbáltatást, amelyen Hammond
gyerekkorában keresztülment. A filmben dr. Kotbi is megszólal.

{81}
Tulajdonságokat úgy is tovább lehet adni a következő generáció tagjainak, hogy a géneknek
semmi közük hozzá; az egypetéjű ikrek esetében sem választhatók el a genetikus és a
környezeti hatások, hiszen az egypetéjű testvérek ugyanabban a méhben töltötték első kilenc
hónapjukat, és többségük ugyanabban a családban nő fel. Ha két különböző családhoz kerülnek,
akkor is osztoztak az anyjuk méhén, és közös bennük a trauma, amelyet akkor szenvedtek el,
amikor elszakították őket egymástól. Nem fárasztom tovább az olvasót az örökbefogadások
kutatásának további kritikájával, hiszen ezt a témát már alaposan körüljártam két korábbi
könyvemben, amely az ADHD-ról és az addikcióról szólt. Lásd különösen A sóvárgás démona
1. függelékét: Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos félrevezető tanulmányok. Röviden
összefoglalva: az ikrekkel és az örökbefogadással kapcsolatos vizsgálódások jelentős figyelmet
kaptak, de szinte semmit nem sikerült bebizonyítaniuk. Az ikerkutatás eredményeinek bővebb
cáfolatát lásd Jay Joseph pszichológus The Trouble with Twin Studies (Mi baj az
ikerkutatásokkal) című munkájában.

{82}
Jelenleg Texasban, a Houstoni Gyermektrauma Akadémia vezető kutatója, a chicagói
Feinberg Orvosegyetem Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Karának docense, nemrégiben
Oprah Winfrey-vel együtt írt egy Mi történt veled? című, nagy sikerű könyvet.

{83}
Az összes címe: PhD, a Kanadai Egészségtudományi Akadémia kutatója, okleveles
genetikai tanácsadó, a Brit Columbia-i Egyetem Pszichiátriai és Orvosi Genetikai Tanszékének
professzora és kutatási ösztöndíjasa, a Brit Columbia-i Pszichiátriai Egészség-és
Anyaghasználati Szolgáltatások Kutatóintézet igazgatója.

{84}
De ne feledjük, hogy az evolúciónak hála, az agyunkba beépített harag-és
fájdalomrendszerrel születünk.

{85}
Dezsényi Katalin fordítása.

{86}
Egy tudományos kiegészítés Williams történetéhez: a legújabb kutatások a Parkinson-kór –
a Lewy-testes demencia közeli rokona – kezdetét a krónikus depresszióval és stresszel is
összekötik. Lásd e fejezet 7. végjegyzetét.

{87}
Lásd az előző fejezetet.

{88}
ADD-ként is ismert, mert így jelzik, hogy a hiperaktivitás nem mindig része az állapotnak.
Sokszor megzavarja az embert, hogy a gyakorlatban tulajdonképpen felcserélhetőnek tartják a
két rövidítést.

{89}
Habár az ADHD gyógyszeres kezelésére nem mondok kategorikus nemet, hibásnak tartom a
gyógyszerek automatikus, átfogó, hosszú ideig tartó és szinte kizárólagos alkalmazását. Erről a
témáról bővebben a Szétszórt elmék – A figyelemhiány-zavar új gyógymódja című könyvemben
írtam.

{90}
Sz. Kulcsár István fordítása.

{91}
Greskovits Endre fordítása.

{92}
Lásd az 1. és 2. fejezetet.
{93}
Habár a neoliberalizmus kifejezést elsősorban a szociális programok megfogyatkozásának, a
nagy cégek növekvő erejének, megengedő ideológiájának és a kormányokét meghaladó
hatalmának kritikusai használják a késői kapitalizmusban, a kifejezést eredetileg az 1930-as
években alkották meg azok, akik inkább pártolták a felsorolt jelenségeket. Mi kritika és
elismerés nélkül használjuk ezt a szót: azt az objektív realitást írjuk le vele, amelynek az
egészségügyi hatásait vizsgáljuk.

{94}
Az egyértelműség kedvéért: a krónikusan megnövekedett és lecsökkent kortizolszint is a test
stresszapparátusának problémáit jelzi; az első a túlzott aktivitásról, utóbbi a legyöngüléséről ad
hírt.

{95}
Igen sok helyen tudósítottak erről a tanulmányról, többek között a The New York Timesban,
a New Yorkerben és másutt, a tudományos folyóiratokról már nem is beszélve.

{96}
Egy skót barátom úgy kommentálta a cikket, hogy a Times ezzel az egykori amerikai
elnöknek hízelgett.

{97}
Alexander a magyar–amerikai közgazdásznak, Polányi Károlynak tulajdonítja a szociális
diszlokáció elméletét, amelyet a szerző 1944-es munkájában, A nagy átalakulásban említett
először. (A könyv magyar fordításában a „társadalmi szétzilálódás” kifejezést használják. – A
ford.)

{98}
Például kiváló fogadtatásban részesített 2020-as könyvükben, a Death of Despair and the
Future of Capitalismben (A kétségbeesés halálneme és a kapitalizmus jövője).

{99}
A cikk a koronavírus-járvány előtt született, az online verziója azonban ironikus módon ezt
a címet kapta: Így okozza halálunkat az elszigeteltség.

{100}
A Brit Columbia-i Egyetem professor emeritusa, a pszichopatológia világszerte elismert
szakértője.

{101}
Ezt az állapotot dokumentálja dr. Lustig The Hacking of the American Mind – The Science
Behind the Corporate Takeover of Our Bodies and Brains (Az amerikai szellem meghekkelése
– A tudás, amelynek segítségével nagyvállalatok megszerezték a testünket és az agyunkat) című
könyve.

{102}
A nagy kritikai sikert aratott tévésorozat a 20. század közepén virágzó hirdetésipar
közegében játszódik.
{103}
Más esetekben további addiktív anyagokat, például koffeint vetnek be: ilyen például a
dopaminfokozó ital, a Red Bull, amelyet ha őszintén reklámoznának, akkor azt a
figyelmeztetést is ráírnák a címkéjére, hogy „nem megújuló energiaital”.

{104}
A társadalmi karakterrel a 14. fejezetben bővebben is foglalkoztunk.

{105}
A mexikói Oaxaca állam kétségbeesett és valószínűleg hiábavaló kísérletet tett az elhízás és
a cukorbetegség visszaszorítására: megtiltotta, hogy gyorséttermi ételeket és cukrozott
üdítőitalokat árusítsanak gyerekeknek.

{106}
Azóta az egyezséget felülírta egy fellebbezés, és a kézirat lezárásának idején folytatódik a
hosszú bírósági eljárás. A Sackler családra a 33. fejezetben még visszatérünk.

{107}
Lásd a 13. fejezetet.

{108}
Reisnernek van egy Madness (Őrület) című podcastja, amely izgalmas tudósítás arról a
helyről, „ahol a pszichológia és a kapitalizmus találkozik”.

{109}
Dr. Hertzmant korán, mindössze 59 éves korában érte a halál, előtte a Brit Columbia-i
Egyetem Közegészség-és Járványtani Tanszékének professzora, valamint a közegészségügy és
az emberi fejlődés kutatási ösztöndíjasa volt. Az egészségügy társadalmi meghatározottságának
kutatójaként végzett munkáját az egész világon elismerték.

{110}
Vimalasara azt szeretné, hogy amikor angol nyelven személyes névmással hivatkoznak rá,
az ne legyen se hím-, se nőnemű, hanem az „ők” formát használják. A fentebb idézett, pejoratív
jelzők használatához ők járultak hozzá.

{111}
Kenneth V. Hardy PhD az Eikenberg Társadalmi Igazságosság Intézet elnöke és a
philadelphiai Drexel Egyetem Házassági és Családterápia Tanszékének professzora.

{112}
A női rabok között az arány ötvenszázalékos.

{113}
A gyakorlat valójában egészen a 80-as évekig tartott.

{114}
Miközben az ötmilliós Brit Columbiában 2020 júliusában negatív rekordot ért el a
túladagolásos halálok száma: százhetvenen haltak meg kábítószer miatt. Ha ezek a
szerencsétlenségek a kainai törzs veszteségeivel arányosan következtek volna be, akkor egy
hónap alatt négyezer halálesetről kellene beszámolnunk.
{115}
Tiszteletnek örvendő országos rendőri szervezet, megalakulása óta máig a feladatai közé
tartozik a földjeik, természeti forrásaik és a bentlakásos iskolák korszakában a gyerekeik
elvétele ellen tiltakozó őslakosok elnyomása.

{116}
Sir Michael Marmot a járványtan és a közegészségügy professzora a Londoni University
College-ben, 2015–16-ban ő volt az Orvosok Világszövetségének elnöke.

{117}
Dr. Hardy „megtámadott énnel” kapcsolatos elképzeléséről a 22. fejezetben olvashatnak
bővebben.

{118}
A 9. fejezetben már írtam róla, hogy Jaak Panksepp neurológus hét érzelmi rendszert
különböztetett meg az agyban: gondoskodás, pánik/gyász, félelem, játék, vágyakozás, keresés
és harag.

{119}
Jellemző módon, a Liz Crohn-betegségét kezelő orvosok közül senki sem érdeklődött
páciensének gyerekkori traumái, önmagához fűződő viszonya vagy aktuális stresszhelyzetei
után.

{120}
„Ahhoz is több év terápiára volt szükségem, hogy beismerjem, áldozat voltam – mondja
Morissette a nemrégiben bemutatott, Jagged (Érdes) című dokumentumfilmben. – Mindig azt
mondtam, hogy beleegyeztem abba, ami történt, de aztán emlékeztettek rá, hogy »Hahó, tizenöt
éves voltál! Tizenöt éves korában nem egyezhet bele az ember semmibe.« Most már én is azt
mondom, hogy ezek mind pedofilok voltak. Jogi szempontból mindannyiszor nemi erőszak
történt.”

{121}
A közelmúltban végzett kutatások szerint a 9/11 után kezdődő iraki és afganisztáni
háborúból hazatért veteránok közül több mint harmincezren követtek el öngyilkosságot:
négyszer annyian, mint ahányan a harcokban elestek.
https://coloradonewsline.com/2021/07/08/report-veteran-suicides-far-outstrip-combat-deaths-
in-post-9-11-wars/, utolsó letöltés 2022. április 12.

{122}
2021. szeptember 30. Kanada először ünnepelte meg az igazság és megbékélés napját.

{123}
Szőllősy Klára fordítása.

{124}
Plotkin Coloradóban működő Animals Valley Intézete alapos pihenést, tanfolyamokat,
valamint „kutatásokat” kínál. Az intézetben magát a Természetet használják mintának és az
emberi teljesség tanítójának.
{125}
Rankin saját, betegségről és gyógyulásról szóló történetét lásd az 5. fejezetben.

{126}
Pór Judit fordítása.

{127}
Devecseri Gábor fordítása.

{128}
Rónay György fordítása.

{129}
A pericardium, a szívburok neurális hálózatának és annak az idegrendszerrel, valamint az
aggyal fenntartott kapcsolatának tanulmányozásával a neurokardiológia foglalkozik.

{130}
Joseph Chilton Pearce: The Heart-Mind Matrix – How the Heart Can Teach the Mind New
Ways to Think (A szív–elme mátrix – Hogyan tanítja meg a szív az elmét másképp
gondolkodni).

{131}
Szabó Ede fordítása.

{132}
Lásd a 7. fejezetet.

{133}
A varázsbolt – Egy idegsebész lebilincselő története az agy rejtelmeiről és a szív titkairól
című nagy sikerű könyv szerzője.

{134}
A beszélgetés egy rövid részlete megtalálható a https://www.youtube.com/watch?
v=WiAXbZmA2dU oldalon.

{135}
Részlet az énekes-dalszerzővel készült interjúból, amely 2021. július 10-én a The
Guardianben jelent meg.

{136}
A Harvard orvoskarának pszichiátriaoktatója, a McLean SouthEast Felnőtt Pszichiátriai
Program orvosigazgatója.

{137}
Legalábbis szekuláris alapon.

{138}
Az ALS általában halálos kimenetelű, de a neurológiai szakirodalomban vagy egy tucat,
orvosok által dokumentált és szakmailag is elbírált esetleírás látott napvilágot teljes vagy
részleges gyógyulásról vagy a végzetes prognózist követő évtizedes életben maradásról, még
akkor is, ha a betegek sok évet töltöttek kerekesszékben és légzéssegítő készülékkel. Stephen
Hawking fizikus közismerten több mint ötven évvel élte túl azt a két évet, amit az orvosai
jósoltak neki.

{139}
A könyv kéziratát 2021 decemberében zártuk le, Will Pye ekkor tájékoztatott róla, hogy az
eredetileg 2011-ben felfedezett tumor ismételt megjelenése miatt októberben újra műteni
kellett, azóta rehabilitációját tölti, pihen. Az eredeti diagnózisban megállapított betegség átlagos
túlélési ideje öt-tíz év.

{140}
Lady Gaga: Born This Way (Ilyennek születtem), 2011.

{141}
Így tisztelgek Bessel van der Kolk traumával kapcsolatos kortárs klasszikusa, A test
mindent számontart című kötete előtt.

{142}
Csörögi István fordítása.

{143}
A könyv írása óta, magyar tanítványaim javaslatára, átneveztük együttérző betekintésnek.

{144}
Az öngyűlölet könnyen alkalmazkodó forrásairól a 30. fejezetben írok bővebben.

{145}
A kényszeres bűntudatunkkal kialakítható barátságról a 30. fejezetben írok bővebben.

{146}
Bogácsi Balázs fordítása.

{147}
Ez igazából Gauthier nemrég megjelent könyvének címéből is kiderül: Saved By A Song –
The Art and Healing Power of Songwriting (Megment egy dal – A dalszerzés művészete és
gyógyító ereje).

{148}
Dr. Kelemen László fordítása.

{149}
Dr. Kelemen László fordítása.

{150}
Dr. Kelemen László fordítása.

{151}
A pszilocibint varázsgomba néven ismerhetik. A 31. fejezetben bővebben is szó esik a
pszichedelikus módszerekről.

{152}
W. B. Yeats 1919-es verse, A második eljövetel. Ferencz Győző fordítása.
{153}
Knott könyvét, az In My Own Moccasins – A Memoir of Resilience-t jó néhányszor idéztem
már e könyvben.

{154}
Egy gyakorlati példa Tim Ferriss podcaster őszinte részvételével: Dr. Máté Gábor arról,
hogy miképpen értelmezhetünk át egy nehéz pillanatot, és meríthetünk erőt belőle. The Tim
Ferriss Show, 2019. november 4. Youtube, https://www.youtube.com/watch?v=__JLFw2FtEQ,
utolsó letöltés 2022. április 20.

{155}
Észak-Amerika őslakosainak rudakra feszített állatbőrökből álló sátra. Eredetileg lakota
nyelvű szó.

{156}
Általában az utóbbiak azok a helyek, amelyek a pszichedelikumok veszélyeiről szóló
szenzációhajhász, de sajnos igaz hírekben szerepelnek. A harsogó címek többnyire arról adnak
hírt, hogy mi történik, amikor a nagy erejű gyógyszeres hagyományokat magába szippantja a
haszonelvűség – amely, mondanom sem kell, nem speciálisan ősi amazóniai jellegzetesség.

{157}
Spanyolul: orvos.

{158}
Többnyire angolul gondolkodom, sőt angolul álmodom.

{159}
Egy másik, a közelmúltban alkotott szó, amelyet kizárólag növényi gyógyszerekre
használnak, az enteogén, enteogenetikus, ami szó szerint „az istenné váláshoz hozzásegítő”
jelentésű.

{160}
A Mandy Miok angolosított neve volt. Önmaga visszaszerzésének részeként újra a koreai
nevét kezdte használni. Azóta felvette az Icaro vezetéknevet: ezt a kecsua szót a gyógyító
szertartáson éneklik a sámánok.

{161}
Miok kétségbeesett volt, és a kísérlet nagyon sikeresnek bizonyult, de senkinek nem
ajánlom, hogy olyankor használja a növényt, amikor egyedül van. A teljes ayahuascaélményhez
a szertartás környezetére és megbízható orvos jelenlétére van szükség – talán még jobban, mint
más pszichedelikus szerek esetében. Erre egyrészt biztonsági okokból van szükség, másrészt a
hagyomány sértetlenségének a megőrzéséért, amelyben a növény csupán egy része az elvégzett
műveletek gazdag tárának. Előkészületek nélkül nem szabad fogyasztani, különösen nem
olyanoknak, akik korábban még nem is próbálták.

{162}
Másokhoz hasonlóan nekem is meggyőződésem: a jelenleg folyó kutatások bizonyítani
fogják, hogy ezek a kezelések még szigorú gazdasági szempontból nézve is előnyösek –
gondolják csak meg például, milyen sokba kerül, ha valakit poszttraumás stressz-szindróma
miatt élete végéig gyógyszerezni kell.

{163}
I. felvonás, 5. jelenet. Shakespeare korában a bölcselem (az eredetiben: philosophy) a
racionális, tudományos gondolatra is vonatkozhatott. Arany János fordítása.

{164}
1965-ös Mr. Tambourine Man című dalában. Barna Imre fordítása.

{165}
A Pittsburgh-i Egyetem Orvoskara Összehasonlító Orvostudományi Központjának egykori
orvosigazgatója, jelenleg a New England egyetemmel együttműködő Kelet-Maine-i Orvoskar
családorvosi rezidensprogramjának vezetője.

{166}
Ottlik Géza fordítása.

{167}
1Kir 19,12.

{168}
Író, legismertebb műve a dr. Richard Mendiusszal közösen jegyzett Buddha-agy – A
boldogság, a szeretet és a bölcsesség gyakorlatias idegtudománya.

{169}
Éber László és Csillay Kálmán fordítása.

{170}
Antonio Gramsci olasz filozófus, nyelvész, antifasiszta mozgalmár.

{171}
Az 1998-as Thank U-ra gondolok.

{172}
A film a https://wisdomoftrauma.com oldalon tekinthető meg.

{173}
Albright, aki 2022. márciusban elhunyt, utóbb nyilvánosan kijelentette, hogy megbánta,
amit mondott, de kitartott a politika mellett, amelyet igazolni akart vele.
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Tartalomjegyzék
Ajánlás
Mottó
A szerző megjegyzése
Bevezetés – Miért csak mítosz a normalitás (és miért számít ez)
I. rész: Senki sincs egyedül
1. fejezet: Amire senki sem vágyik – A trauma következményei
2. fejezet: Az anyagtalan világ – Érzelmek, egészség, valamint a
test és elme egysége
3. fejezet: Megrázzuk egymás agyát – Szervezetünk erős
interperszonalitása
4. fejezet: Környezeti hatások – Az új tudomány újdonságai
5. fejezet: Lázadás a testben – A rebellis immunrendszer rejtélye
6. fejezet: A betegség nem dolog – A betegség folyamat
7. fejezet: Traumatikus feszültség – Kötődés vagy önazonosság
II. rész: Az emberi fejlődés torzulásai
8. fejezet: Kik vagyunk igazán? – Emberi természet, emberi
szükségletek
9. fejezet: Stabil vagy törékeny alap – A gyerekek tovább nem
csökkenthető szükségletei
10. fejezet: Bajok a küszöbön – Mielőtt világra jövünk
11. fejezet: Van választásom? – Gyerekszülés a medikalizált
világban
12. fejezet: Kertészkedés a Holdon – Gyereknevelés
nehezítésekkel
13. fejezet: A rossz irányba kényszerített agy – A tönkretett
gyerekkor
14. fejezet: A válságok mintázata – Így formálja a kultúra a
jellemünket
III. rész: Az abnormális újraértékelése – A lelki zavar mint alkalmazkodás
15. fejezet: Lényeg, hogy más legyél – A szenvedélybetegségekkel
kapcsolatos mítoszok lerombolása
 16. fejezet: Kezeket fel! – Új szempontból az addikcióról
17. fejezet: Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre a
pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
18. fejezet: Fájdalmunk pontatlan térképe – Mit értünk félre a
pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban?
IV. rész: Mérgező világ
19. fejezet: A társadalomtól a sejtig – Bizonytalanság, konfliktus
és kiszolgáltatottság
20. fejezet: Az emberi szellem kirablása – Kapcsolatvesztés és
hiányérzet
21. fejezet: Kit érdekel, ha belepusztulsz? – A szociopátia mint
stratégia
22. fejezet: A megtámadott én érzése – Hogyan válik szerves
részünkké a fajunk és az osztályunk?
23. fejezet: A hétköznapok lökhárítói – Miért rosszabb a nőknek?
24. fejezet: Ami nekik fáj, nekünk is fáj – Politika és trauma
V. rész: Utak a teljesség felé
25. fejezet: Az elme vezet – A gyógyulás lehetősége
26. fejezet: Négy H és ötféle együttérzés – A gyógyulás néhány
alapelve
27. fejezet: Egy félelmetes ajándék – Tanárunk, a betegség
28. fejezet: Mielőtt nemet mond a test – Az én felé vezető út első
lépései
29. fejezet: Ha látom, nem hiszem – Szabadulás a korlátozó
meggyőződésektől
30. fejezet: Ellenségből barát – Munka a gyógyulás akadályaival
31. fejezet: Jézus a tipiben – Pszichedelikum és gyógyulás
32. fejezet: A hiteles élet – A közös szellem érintése
33. fejezet: Egy mítosz trónfosztása – Az értelmes társadalom
lehetősége
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek