Ámos Imre

1943 áprilisában a 30 éves Anna Margit férje naplójegyzeteit olvasta. A pesti lakásban hagyott füzet
utolsó bejegyzésében a 36 éves Ámos Imre közös párizsi útjukra emlékezett: „A háború nem tart
örökké, s ha vége, eljuthatunk újra Párizsba, ahol mégis mindennek a teteje van, ha ugyan az
elviselt idők agyon nem nyomták a művészi élethez annyira fontos érzékeny légkört. Hol lehet most
Chagall, gyönyörű műtermében, lakásában vajon ki rugdalja a mahagóni ajtót, és hol lehetnek a
szabadlelkű, minden gátló körülménytől irtózó művészek?” Maguk is mindketten szabadlelkű
művészek voltak, s akkor már több mint egy éve nem látták egymást. Egy darabig még jöttek tábori
levelezőlapok a munkaszolgálatra hurcolt férfitől, később azonban semmi hír nem érkezett róla. A
festőnő tollat vett elő, és a naplón keresztül kétségbeesett üzenetet küldött a férjének. „Drágám! Ha
valami baj érne, segíts hozzá, hogy ne éljem túl!” – írta az utolsó sor alá. Ámos Imre ugyanebben a
pillanatban egy ukrajnai parasztház padlóján feküdt élet és halál között. Flekktífuszt és kétoldali
tüdőgyulladást kapott a fronton, magas lázzal küzdve a végrendeletét fogalmazta. Kis papírfecnikre,
nyírfakéregre készített rajzait és verseit rendezgette, hátha lesz, aki hazaviszi azokat. Végül, mintha
elért volna hozzá felesége távolból küldött fohásza, összeszedte minden erejét, felkelt a földre szórt
szalmáról, és visszatért az életbe. Rengeteg szenvedés után hazajutott a harmadik
munkaszolgálatából, és újra festeni kezdett. Még kétszer vitték el. Barátai és felesége megpróbálták
rávenni, hogy próbáljon elmenekülni, búvóhelyet keresni, de ő azt válaszolta: „menjen minden,
ahogy a víz folyik.”

1944 nyarán, amikor Szolnok mellett dolgoztatták, esténként egy iskolai füzetbe rajzolt. A
vázlatszerűségükben is csodálatos rajzokon Krisztus és a halál angyala mellett feleségét és saját
magát is többször megörökítette: művei a bori noteszbe írt Radnóti-versek képi megfelelői. A
menetszázadot Budapesten át nyugatra vezényelték. Amikor a fővárosban időztek, Anna Margit, aki
addig barátoknál bujkált, néhány percre találkozhatott a férjével. Csak annyi ideje volt, hogy
átvegye a vázlatfüzetet, és elköszönjön. Soha többé nem látták egymást. Ámos Imre
Németországban halt meg ismeretlen helyen és időpontban. Felesége fohásza nem talált
meghallgatásra: közel ötven évvel élte túl a férjét. Eldöntötte, hogy pályáján nem ismer majd
semmilyen megalkuvást. Amikor kellett, húsz évig az asztalfióknak alkotott, konok alázattal hozta
létre férjéével egyenrangú életművét.

Borotán, egy dél-alföldi tanyán született 1913-ban, zsidó paraszti családban. Sichermann
Margitként anyakönyvezték, egész gyerekkorát falun töltötte, kulturális bölcsője a magyar
népművészet volt, a zsidósághoz néhány félig-meddig betartott vallási előíráson túl szinte semmi
sem kötötte. Nagynénje beszélte rá a szüleit, hogy tehetségesen rajzoló lányukat engedjék tovább
tanulni. Kamaszként került Budapestre, ahol a katolikus Vaszary János lett a mestere, aki tanítványa
munkái láttán csak ennyit mondott: „Kegyednek festék folyik az ereiben!” A fiatal festőnő 1930-
ban a rajziskolában találkozott egy nála hat évvel idősebb képzőművészeti főiskolai hallgatóval,
Ungár Ámos Imrével. A 17 éves lány és a 23 éves fiatalember pár nap ismeretség után
összeköltözött.

A festőnövendék is vidéki zsidó közegből érkezett, de teljesen másféléből, mint a lány. Nagykállón,
a szatmári zsidóság szellemi központjában született 1907-ben. Ha Sichermannéknál másodlagos
volt a vallás, Ungáréknál teljesen kitöltötte a mindennapokat. Apját korán elveszítette, kisfiúként
Talmud-oktató nagyapja otthonában élt. A zsidó szent könyvek mellett nagy hatást gyakorolt rá az
Újszövetség is, s már kamaszként Krisztus-hívő zsidónak vallotta magát. Mielőbb ki akart szakadni
a falusias kisváros közegéből, ezért 1925-ben Budapestre ment, hogy munkát vállaljon. Egy
budapesti gyárban lett zománcozó és festő szakmunkás, majd családja kívánságára beiratkozott a
Műegyetem általános mérnöki karára. Hamar kiderült, hogy az itt tanultak egyáltalán nem érdeklik,
ezért átiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Amikor első műveit kiállította, szükségessé vált,
hogy művésznevet válasszon magának, nehogy bárki összekeverje az ismert zongoraművész Ungár
Imrével. Mivel az álmok szerepét kiemelten fontosnak tartotta az alkotás folyamatában, először az
Álmos nevet vette fel, amit később Ámos, az ószövetségi próféta neve alapján módosított.
A két fiatal festő néhány napos ismeretség után magától értetődően kötötte össze az életét. Nem
érdekelte őket, hogy egyikük sem rendelkezik keresettel, ahogy az sem, hogy rokonaik egy idő után
elvárták volna tőlük, hogy összeházasodjanak. Nyomorúságos körülmények között éltek gyakran
változó albérletekben, s különböző használati tárgyak díszítő festéséből tartották fenn magukat. A
lány tanítványa is lett szerelmének, egyrészt festészeti technikákat tanult tőle, másrészt
megismerhette a zsidó tradíciókat is. Mindketten sok képet rajzoltak vagy festettek egymásról,
szoros összetartozásukról azonban leginkább finom rajzolatú kettős portréik árulkodnak. És még
valami: fennmaradt levelezésük szerelmes sorai. Nyaranta ugyanis, hogy az albérleti díjakat
megspórolják, mindketten hazautaztak a szüleikhez. Naponta postára adott leveleiket nyár végén
összefűzték, így akár szerelmes regényként is olvashatóak. „Oly régen volt, mióta láttalak, mintha
évek teltek volna el, nem pótolhat semmi és senki, úgy hozzám tartozol, mintha testrészem lennél,
amit most nem érzek” – írta a férfi egy 1932-ben kelt levelében.

Ámos három évvel később, első önálló kiállítása után döntötte el, hogy formálisan is összeköti az
életét szerelmével. A házaspár egy Képíró utcai bérház fűtetlen manzárdszobájába költözött be, ahol
hamarosan az első gyűjtő is felkereste őket. „Feleségem képeit félve kezdte átlapozni – számol be a
látogatásról naplójában Ámos. – Benne is élt az emberek nőkkel szemben táplált gyanúja, hogy
közepes tehetséget vagy egészen gyönge dilettánst ismer meg, s akkor nehéz lesz már néhány kínos
szót kinyögni. Meg volt lepve, és miután átnézte a dolgokat, megígérte, hogy kiállítást fog
létrehozni azokból.” 1936-ban mindkettőjüket meghívták az Ernst Múzeumba egy kollektív táraltra,
ahol már Anna Margit művésznéven állított ki a festőnő. A bemutatkozás nem sikerült jól. „A
kritika hűvös, csaknem dorongoló, az érdeklődés közönyös, lanyha, eladás alig valami” – jegyezte
fel Ámos. Az elutasító légkör tovább erősítette a házaspár amúgy is szoros összetartozás-érzését.
Tudatosan nem vállaltak gyereket, a művészetre akartak koncentrálni.

1937-ben régi vágyuk teljesült, amikor egy pályázati támogatásnak köszönhetően ők is kijutottak
Párizsba, ahol meglátogatták művészi példaképük, Chagall műtermét, aki magukkal vitt képeiket is
megnézte. Előbb Anna Margit munkáira került sor: „Őszintén látszott rajta, hogy komolyan
tetszenek neki a dolgok. Aztán visszalapozva azt mondta, hogy feltétlenül Párizsban kell dolgoznia,
belső érettsége nagyszerű, csak a konstrukciót kell jobban forszírozni – foglalta össze a látogatást
Ámos. − Aztán az én dolgaimat kezdte lapozni. Egész komoly elragadtatást láttam nála velem
szemben is. (...) Egész csomót kifogástalannak talált.” Chagall baráti tanácsai megerősítették a
házaspárt abban, hogy jó úton járnak. Vele együtt sokan biztatták őket, hogy maradjanak kint, és a
francia fővárosban folytassák pályájukat. A hazatérés mellett döntöttek.

A világháború és a zsidóüldözés előestéjén értek haza. Korábban egyáltalán nem érdekelte őket a
politika, ám innentől származásuk lehetetlenné tette, hogy ne figyeljenek oda a külvilágra. A
kiállítótermekből kiszorultak, filléres alkalmi munkákat kellett vállalniuk, hogy legalább a
létminimumot előteremtsék. Anna Margit ekkor született önarcképein gyakran ábrázolja magát
varrógép előtt görnyedve, prostituáltként, vagy egyenesen koporsóban fekvő halottként. 1939-ben
férje kiállítást rendezett neki: egyéb lehetőség nem lévén, a saját műtermükben. Kézi készítésű,
linómetszetes meghívókat küldött szét, és sok műértő eljött, hogy megcsodálja Anna Margit képeit.
A tárlat ideje alatt tudták meg, hogy kis műtermüket is elveszítik, egy hivatalnok kinézte magának a
„zsidók által elfoglalt” ingatlant. Sötét, földszinti albérletük alkalmatlan volt a munkára, ezért egyre
több időt töltöttek Szentendrén, a fiatal pályatársaik által létrehozott művésztelepen.

Az életüket ellehetetlenítő újabb és újabb csapások nyomot hagytak Ámos művészetén.

Festészetéből elpárolgott az irónia, a tragikumé lett a főszerep. Szinte valamennyi kései műve az
általa ismert világ pusztulását és saját halálát jövendöli. 1940-ben hívták be először
munkaszolgálatra, innentől kezdve alig volt módja festeni, a kevésbé eszközigényes grafika vált
elsődleges műfajává. Vasúti pályamunkásként dolgozott a Balatonnál, ujjai tönkrementek. A rövid
itthon töltött időt megpróbálta festéssel tölteni, immár a kiállítás reménye nélkül. 1942 márciusában
újra be kellett vonulnia, tizennégy hónapot töltött az ukrán fronton. „Veled vagyok minden szabad
gondolatomban és Rajtad kívül semmi más nem ösztönöz az életben való szükséges hitemben..." –
írta tífusztól lázasan Anna Margitnak, aki ezalatt egy hadiüzemben végzett kétkezi munkát. Amikor
a festő felgyógyult és hazaengedték, a határon egy csendőr elvette tőle a munkaszolgálatban
készített képeit, és összetépte őket.

Hazatérése után Ámos egy utolsó, rémálomszerű portét festett kettejükről: a Pár a szögesdrót előtt
című képén két szerelmest látunk összekapaszkodva egy csonkolt koronájú fa és egy drótkerítés
előtt. Nem sokkal korábban egy valódi álmát is megosztotta feleségével: édesanyja házában járt, és
megkérdezte tőle, hol van Margit. „Kiment a temetőbe, hogy imádkozzon érted, de az őr nem
engedte be” – hangzott az álombéli válasz. Az álom valóra vált: Anna Margit soha nem temethette
el férjét, akit pár perces budapesti találkozásuk után néhány hónappal a németországi Ohrdruf-
Nordban láttak utoljára életben a rabtársai. A feleségének átadott „szolnoki vázlatkönyv” utolsó
rajza a keresztre feszített Jézus szenvedését ábrázolta.

Anna Margit barátainál bujkálva élte túl a háborút, apja és családtagjainak többsége koncentrációs
táborban végezték. Két éven át várta haza mindennap a férjét, s csak ezután törődött bele a
megváltoztathatatlanba. Eldöntötte, hogy úgy lesz méltó Ámos örökségéhez, ha élni és festeni fog.
1945 októberében alapító tagja lett a nyugati festészeti tendenciákat képviselő Európai Iskola
művészcsoportnak. 1948 őszén az ő egyéni tárlata lett az Európai Iskola utolsó kiállítása, nem
sokkal ezután a csoport feloszlatni kényszerült önmagát. A festőnőt két évtizedes szilencium
sújtotta. Mivel nem volt hajlandó megalkudni a szocialista realizmussal, képeit nem állíthatta ki, és
munkát sem kaphatott, méltatlan alkalmi megbízásokból, például gombfestésből teremtette elő a
túléléshez éppen csak elegendő bevételt.

Két évvel Ámos eltűnése után Anna Margit hozzáment férje munkaszolgálatos társához, Péter Imre
grafikus-műkritikushoz. A házasságból két gyerek született: András, akit hegedűvirtuóz
csodagyerekként tartottak számon, és a későbbi ötvösművész, Vladimir. A gyerekek nevelése
rengeteg lemondással és küszködéssel járt, ami csak növelte a festőnőben a művészi kitaszítottság
érzését. Évekig egyáltalán nem vett ecsetet a kezébe, végül egy gyerekei által az utcán talált
összeroncsolt játékbaba sarkallta újra festésre. 1956 nyarán úgy tűnt, véget ér a kényszerű hallgatás:
Anna Margit hét pályatársával közösen kiállítást rendezhetett az esztergomi Keresztény
Múzeumban. A forradalom bukása után azonban újabb 12 év hallgatás következett. Gyerekkorában
szerzett tbc-je kiújult, súlyos tüdőműtéten esett át, ami csak fokozta elszigetelődését. Úgy érezte,
nem talált újra első férjéhez hasonló, egyenrangú alkotótársat, aki mellett kiteljesíthette volna
művészetét. Második házassága tönkrement, és a 60-as évek elején válással végződött.

„Bezárult a kapu – nyilatkozta a hallgatás éveiről. – Aki pedig a kapu mögött van (…) eleinte észre
sem veszi, vagy nem akarja észrevenni. (...) A rákényszerített magányosság életelemévé vált,
megszokta, hogy magának beszél, fest, rajzol, vegetál, s egyre ritkábban kívánja az emberi
társaságot.” Ez a végtelen magány jellemezte Anna Margit idős korát és kései művészetét. Csak
1968-ban engedélyezték, hogy az Ernst Múzeumban bemutathassa legújabb műveit. Tiltottból a tűrt
kategóriába került, vidéki majd fővárosi galériák kérték fel kiállításra, és sorban érkeztek a
hivatalos elismerések is. „Sohasem tettem semmit – nem is fogok tenni – a könnyű sikerekért” –
ismételte meg ekkor hitvallását. Ebben az időszakban több képet is festett Magány címmel,
önarcképein pedig gyakran rongybabaként ábrázolta önmagát. A hivatalos művészettörténet ekkor
kezdte felfedezni Ámos Imre munkásságát. Ennek is köszönhető, hogy Anna Margitot férje
festészetének folytatójaként mutatták be a közönségnek. Ez ellen még akkor is határozottan
tiltakozott, ha közben örült is férje kései elismerésének. „Én Anna Margit voltam és ő Ámos Imre
volt” – nyilatkozta művészi önállóságukról.

Egyre indulatosabb lett, mert egyre inkább nehezére esett az alkotás. Több súlyos betegség gyötörte,
a tüdőproblémák után szívinfarktuson esett át, majd bélrákot kapott. „Kifestek magamból minden
szomorúságot” – nyilatkozta egyik utolsó interjúban. Amikor már nem tudott festeni, nem
kapaszkodott többé az életbe. 1991. június 3-án halt meg Budapesten. Az Ámos Imre és Anna
Margit nevét együtt viselő szentendrei emlékmúzeum ma már csak nyaranta, korlátozott
nyitvatartás mellett várja a látogatókat. Ámos Imre legfontosabb műveit néhány éve Chagall képei
mellett állították ki a Magyar Nemzeti Galériában. Anna Margitnak még soha nem rendeztek
összefoglaló életmű-kiállítást.