A szociális munka és a szociálpedagógia modern elméletei

Pszichodinamikai modell a szociális munkában (Temesváry Zsolt könyve alapján)

Készítette: Égi-Nagy Andrea
Neptunkód: LR7YOD
Adolf Mayer svájci amerikai orvos már korábban alkalmazott az általa vezetett osztályokon
szociális munkásokat. Ők foglalkoztak A intervenciós technikákkal. Ez a modell a
legsikeresebb volt a 60-as 70-es években Amerikában, leginkább a szociális otthonokban
elmegyógyintézetekben börtönökben.
A Pszichodinamikai modell zárt intézményekben használható, ahol a kliens és a segítő közötti
viszonyt viszi előre a munkát. Napjainkban a Pszicho dinamikai modell egyfajta reneszánsza
figyelhető meg. Újra érezhetjük a korábban elfeledettnek hitt teóriákat, módszereket és
gyakorlatokat. A szociális jogok és kötelezettségek közötti egyensúly óriási eltolódása a
feladat végzés és a kötelezettség irányába egyre inkább fontossá teszik a szociális
intézmények falai mögött élő elesett emberek rászorultságát a szociális munkákra. Elméleti
háttér: Az emberi tetteket irányító ingerek közvetlenül az emberi elméből erednek, És a
cselekedetek befolyásolása kizárólag a pszichés folyamatokba való beavatkozással valósítható
meg. A modell kiindulópontja hogy az elme és a viselkedés között ok okozati összefüggés
van, melyre egyre nagyobb hatással van a társadalmi környezet. Ez azonban csak részben
képes befolyásolni a pszichés adottságokból eredő cselekvéseket. Egy erőszakos egyén
viselkedése nem változik meg alapvetően, legfeljebb a cselekvési minták és a viselkedés
módok alakulnak át. A társadalmi korlátozások tehát módosítják a lelki folyamatok és a
konkrét cselekmények közötti kapcsolatokat. A pl. egy erőszakos személy vadászni kezd,
Küzdősportokat művel, ami a társadalomnak elfogadható és az erőszak legális formáját tudja
levezetni vele az egyén. A pszichodinamikus modell pszichés Determinizmusra épül, az
egyén lelki folyamataira vezethető vissza, nagy figyelemmel a tudattalan szerepére.
Tudattalan:
– Ellenállás (rezisztencia): egy adott információ nem feldolgozható az elme számára,
- A folyamat elfojtása (represszió) ekkor az elme blokkolja a cselekedetet. Ez lehet részleges
vagy átmeneti
– Agresszió: amikor a lelki folyamatok destruktív viselkedés formájában törnek felszínre. Pl.
elfojtott nemi vágyak egy idő után erőszakos nemi vágyakká alakulnak.
A pszichodinamikai modell immanens része az úgynevezett fejlődéselmélet, amely különös
figyelmet fordít a viselkedést irányító is befolyásoló szükségletek vizsgálatára. A különböző
szükségletek az emberiség fejlődésével párhuzamosan fokozatosan alakulnak ki, lelki és
fizikai érettség szükséges hozzá. A legelső és legfontosabb és alapvető szükséglet a
kisgyermekek számára az éhség szomjúság, a fizikális és érzelmi biztonság. Az életkor
növekedésével megjelennek már a magasabb szintű szükségletek is. Az egyes szükségletek
megjelenése és kielégítése nem mindig épül egymásra. A pszichodinamikus szemlélet mód
szerint az egyént belső nyomás ösztönzi arra, hogy szükségleteit kielégítse. Ezt a késztetést
Freud id-nek nevezi. Az ego az id felett áll, ezzel az egyén képes megérteni és befolyásolni az
őt körülvevő világot, így kontrollálni tudja az id-et. Az ego felett áll a szuperego, amely
alapjaiban határozza meg az ember személyiségének fejlődését. Az id korlátozása során négy
megküzdési módszerről beszélhetünk:
– A kivetítés: amikor leplezni vagy elnyomni kíván képzeteinket más személynek vagy
csoportnak tulajdonítjuk
– Hasítás módszere: amikor különböző érzések és érzelmek ellentmondásba keverednek
egymással
– Szublimáció: energiáinkat a nem kívánt viselkedések felől a társadalmilag elfogadott
viselkedések felé irányítjuk
– Racionalizáció: elfogadható indokokat keresünk a valamilyen okból nem elfogadható
cselekményekre. A cselekmény tehát már megtörtént az egyén pedig igyekszik a racionális
érvekkel alátámasztani.
A pszichodinamikus munka legfontosabb része hogy felhívja a figyelmet a tetteket
befolyásoló emberi érzések és gondolatok pontosságára. A segítőnek figyelembe kell venni
azt, hogy milyen külső környezeti tényezők, illetve pszichés folyamatok közötti ok okozati
összefüggés éri az egyént. A PIS modellben az egyén cselekedeteit mindig az adott tetted
körülvevő fizikális és mentális folyamatok érzelmi viszonyok, változások és ingerek tükrében
elemezzük. A PIE modell ezzel szemben szélesebb spektrumot ölel fel (teljes pszichoszociális
környezet, különböző intézmények és más társadalmi makro rendszerek az egyén
környezetében) A szociális munka Pszicho dinamikai megközelítése
A legismertebb négy lépcsős folyamat leírása Brendelltől származik:
– Felmérés: a mentális folyamatoknak számos kimenetele lehet, a segítőnek minden tényezőre
figyelnie kell
– Kezdeti beavatkozás: a kliens és a segítő közötti terápiás együttműködés, biztonságos
környezet és kapcsolat
– Középső fázis a segítségnyújtás a szociális problémák megoldásában, az ellenállás és az
elkerülő mechanizmusok feloldása
– Lezárás: leválás és a későbbi önálló fejlődés biztosítása, A sikeres problémamegoldás
fennmaradásának segítése
Rádi Szilvia
Neptun kód: SJCIMZ
Temesváry Zsolt: A szociális munka modern elméletei

Krízisközpontú szociális munka

Célja a gyors beavatkozást kívánó estekkel való leghatékonyabb foglalkozás.

Feladata a krízishelyzet megszüntetése vagy enyhítése. Nem alkalmas hosszú távú
esetmunkára, de lehet az alapja. A megszokottól eltérő eseményekre koncentrál. Krízishelyzet
lehet egy új felmerülő, szokatlan nehézség, amelyet a korábban bevált problémamegoldó
modellekkel nem képes kezelni. Így a cél új problémamegoldó modelleket tanítani a
kliensnek. A krízisintervenció a pszichológiai és a pszichiátriai tudományból meríti
eszköztárát. Ezért fontos a kompetenciahatárok ismerete és megtartása.

Krízisközpontú szociális munka fejlődése

Krízis: görög szó, döntést jelent. A pszichológia az 1940-es évektől kezdett el
foglalkozni a krízis helyzetekkel. A krízisintervenció fogalma 1942-ben bukkant fel, mely a
bostoni Cocoanut Nightclub leégéséhez köthető. (A szórakozóhelyen kiütött tűz
következtében 492 ember vesztette életét és további százak súlyosan sérültek. Erich
Lindermann egy krízisintervenciós eljárást dolgozott ki a betegek kezelésére.).
A krízisközpontú szociális munka a szociális segítés egyik legkorábbi formája.
Harrington a 80-as években a masachusettsi Cape Cod kórházban végzett szociális munkán
keresztül ismerteti a lényegét. A betegfelvétel során a dolgozók kapcsolatba kerülnek súlyos
krízishelyzetben lévő, traumatizált emberekkel, amikor a szociális és mentális aspektusok
figyelembevétele éppolyan fontos, mint a fizikai állapota. Ekkor a szociális munkás
egyidejűleg tudja csökkenteni a terhet az egészségügyi dolgozókon és enyhíteni a betegek
által elszenvedett lelki traumákat. Ezért Harrington ER (emergency room) -nek, azaz
vészhelyzeti szociális munkának nevezi.
Lydia Rapoport foglalkozott először a krízisközpontú szociális munkával, mint a
szociális segítés önálló elméleti és gyakorlati modellel.
Roberts a krízis központú szociális munkát a rendőrségi szociális munka
(igazságügyi szociális munka olyan formálja, mely közvetlenül az áldozatsegítéssel,
tanácsadással, ártalomcsökkentéssel és a rendőrségi munkával járó stresszhelyzetek
mérséklésével foglalkozik) kialakulásával hozta összefüggésbe. A rendőrségi szociális munka
az Egyesült Államokban alakult ki a 20 sz első felében. Ezen a területen a szociális munkások
rendőrségen vagy terepen dolgoznak, kapcsolatot tartanak áldozatsegítő intézményekkel,
intézményi elhelyezés, családlátogatás, krízissegélyeket intéznek, de munkájukhoz tartozhat a
halálhírek közlése, kríziselhárítás, túsztárgyalások levetése is.
 Elméleti háttér

Elméleti háttere a pszichológia és a pszichiátria. Különböző elméletek születtek a

krízishelyzetek kialakulására és lefolyására.

Caplan elmélete (1964)

Az egyén a krízis helyzet hatására elveszti korábbi egyensúlyi állapotát. Javulást

ebben az esetben az jelentheti, ha az egyén visszatér a problémák leküzdéséhez szükséges
egyensúlyi állapotba. Caplan szerint a krízisállapot 4 egymáshoz kapcsolódó tényező együtt
állása esetén alakul ki.
1. Az egyén olyan gonddal találkozik, amelyet képtelen megoldani és korábbi elhárító
mechanizmusok kudarcot vallanak.
2. A vészhelyzet egyre fenyegetőbbé válik, egyre növekvő nyomást jelent az egyén
számára.
3. Az egyén nem képes a vészhelyzetet kezelni, elhárítani és megoldani
4. A korábbi problémamegoldó stratégiák működésképtelennek bizonyulnak.

Krízis lefolyása:
1. Szembesülés: a krízishelyzet létrejön
2. Megrettenés: kiderül, hogy a korábbi problémamegoldó eszközök hatástalanok,
szorongás követheti
3. Kiútkeresés: új alternatív lehetőségek keresése a problémák megoldására
4. Döntéshozatal: megfelelő stratégiák kiválasztása
5. Egyensúly helyreállítása: sikeres stratégiát követően helyreáll az egyensúly

Albert Bandura szociálpedagógiai fókuszú megközelítése

 A probléma a krízis helyzet hibás észlelésében és a vélt megoldásokhoz vezető
stratégiákban keresendő. Ezért a krízis kezelése egy korrekciós folyamat, melynek során a
segítő pedagógiai eszközökkel igyekszik megakadályozni a hibás viselkedést és a reakciókat,
valamint a probléma hatékony kezeléséhez szükséges képességeket megtanítja a kliense
számára.
Bandura elmélete leszámol a korábbi behaviorista gyakorlattal, mely a lelki tényezők
és a cselekedetek összefüggéseiben látja az egyén viselkedésének magyarázatát. Bandura
szerint a viselkedések tanulhatók és taníthatók. A szociális tanulás kognitív folyamat, mely
alapja megfigyelés, ez alapján az egyén képes elsajátítani a hatékony viselkedésmintákat. A
szóban megjelenített vagy szimbolikusan (film, könyv) ábrázolt viselkedés is hatással lehet a
tanulásra. Az indirekt modellezett viselkedésminták azért hatékonyak, mert a szociális tanulás
első lépcsőfoka az adott viselkedésre irányuló figyelem felkeltése és fenntartása. Fontos a
kölcsönös determinizmus (reciprokal determinism), mely szerint nemcsak a környezet hat az
egyén viselkedésére, hanem a személy viselkedése is befolyásolja a környezetet. Bandura
modellje:
1. Figyelem (attention): A megfigyelő jellemzőin és a megfigyelt eseményen múlik
2. Raktározás (retention): Az adott viselkedésmintákat a megfigyelő megjegyzi.
Befolyásolhatja a megfigyelt cselekmény komplexitása és a megfigyelő személy
kognitív képességei.
3. Reprodukció (reproduction): Az egyén képes a megfigyelt és belsővé tett
4. Motiváció (motivation): Segítheti vagy hátráltathatja a megfigyelt minták
alkalmazását.

Erik Ericson pszichoszociális fejlődéselmélete

Erikson meghatározza a személyiség fejlődése szempontjából fontos életszakaszokat

és a hozzájuk kapcsolódó szükségleteket. Erikson szerint az egyes életszakaszokban,
különösen ott, ahol az átmenet túl drasztikus (pl: iskolába kerülés, vagy munkába állás)
krízishelyzetek lépnek fel, mert az új helyzetek új kihívások elé állítanak minket. A krízisek
két formáját különböztette meg:
1. Fejlődési krízis: természetes velejárója a fejlődésnek
2. Akcidentális krízis: Bármely életszakaszban felbukkanhat hirtelen hatások
formájában
A fejlődéselmélet szerinti szakaszok egymásra épülnek, így az egyes szakaszokra
jellemző ismeretekkel, tudással, készségekkel, képességekkel bírnak az egyének, amikor
átlépnek a következő szakaszba. A készségek elsajátítása nem feltétel a következő szakaszba
való átlépéshez, hiányuk azonban problémákat okozhat a későbbi életszakaszok során.
 Első szakasz: bizalom vs bizalmatlanság: 0-2 év. Kialakul a szülővel való bizalmi
kapcsolat, ami később meghatározza a más személyekkel való kapcsolatainkat.
Második szakasz: autonómia vs. kétségbeesés: 2-4 év. A gyermek már képes
felfedezni az őt körülvevő világot és ráébred, hogy a környezetét tudja kontrollálni és
befolyásolni. Megfelelő bátorítás esetén a gyermek egyre nagyobb sikereket ér el. A bátorítás
hiánya az önállóság hiányához, bizonytalansághoz, kudarcélményekhez vezet.
Harmadik szakasz: kezdeményezés vs bűntudat: 4-5 év. A gyermek tudatosan
alakítja, befolyásolja a környezetét. Megérti az őt körülvevő világ törvényszerűségeit. Kudarc,
sikertelenség és bűntudat érzése akkor alakul ki, ha a gyermek nem éri el a kívánt célt. Ekkor
agresszívvá, vagy túl érzékennyé, visszahúzódóvá válhat. A gondozó szerepe ekkor a
bátorítás mellett a tettek következményeinek bemutatása és a viselkedés racionalizálása.
Negyedik szakasz: teljesítmény vs. kisebbrendűség: 5-12 év. A gyermek a céljait
tudatosan alakítja és cselekedeteit reális célok mentén valósítja meg. Kialakul a kooperációs
képesség, mely azt jelenti, hogy a gyermek értelmet és célt talál a másokkal való
együttműködésben. Megtanulja önmagát a közösség tagjaként értelmezni és képes másokkal
egy közös cél érdekében cselekedni. A szakasz fontos intézménye az általános iskola, mely
meghatározza a gyermek viselkedéséhez kapcsolódó siker vagy kudarcélményeket is, de más
területeken is befolyásolja az életlehetőségeket. Pl.: vállalkozókészség,
kezdeményezőkészség, önbizalom, másokkal való együttműködés.
Ötödik szakasz: Identitás vs. szerepkonfúzió: 13-19 év. Erikson szerint a
legkritikusabb fejlődési krízis. A serdülő sok viselkedést és szerepet kipróbál, mire kialakul a
saját identitása. Ilyenkor már nemcsak a saját érzései és mikrokörnyezetétől kapott
visszajelzések befolyásoljak a gyermek viselkedését, hanem a másoknak való megfelelés
igénye is.
Hatodik szakasz: intimitás vs. izoláció (korai felnőttkor): A fiatalok megtanulják a
kortárscsoportoktól való elkülönülést, szeretetüket képesek egyetlen személyre koncentrálni
és visszavonulnak az intimitás bizalmi szférába. Kifejlődik a másokért való felelőssége és az
áldozatvállalásra való képesség. Ennek a szakasznak a károsodása magányhoz és szociális
izolációhoz vezethet.
Hetedik szakasz: generativitás vs stagnálás (felnőtt kor): Egyéni kibontakozás és a
kreativitás szakasza. Ebben a szakaszban a sikeres ember jutalma, hogy másokról
gondoskodhat és őróla is gondoskodnak, társadalmi léte és szociális kapcsolatai gazdagodnak.
Aki nem képes ilyen módon kibontakozni a stagnálás és a sikertelenség érzése kerítheti
hatalmába.
Nyolcadik szakasz: Integritás vs kétségbeesés: Az időskorban az ember az aktív évei
alatt eredményeit kezdi mérlegelni. Ha elégedett az eredményekkel, akkor az integritás
élményét éli át, ha az értékelés negatív kétségbeesés következik be.

Thomson elmélete
 Thomson (2011) szerint a krízishelyzet jellegét és mélységét kétféle tényező képes
befolyásolni: objektív és a szubjektív aspektusok.
Objektív tényezők: társadalmi, gazdasági viszonyok, melyek krízishelyzetet idézhetnek elő.
pl.: gazdasági válság miatt munkahely elvesztése, bedőlő jelzáloghitel
Szubjektív tényezők: Probléma személyes észlelése és a krízis helyzetre adott reakciók. A
krízishelyzetet befolyásoló belső tényezők, amelyek kifejezik a krízisállapot kezelését
meghatározó értékeket, normákat, attitűdöket, gondolatokat és cselekedeteket.
Thomson felismerte, hogy az emberek életük során számtalanszor szembesülnek
problémákkal, amelyek nem vezetnek krízishelyzethez. Ezért elkezdte kutatni, hogy mi
okozhatja, hogy egyes nehézségek krízishez vezetnek, míg mások nem. Arra jutott, hogy a
probléma egyéni értékelése sokkal fontosabb a krízishelyzetben, mint a tényleges probléma.
Senki sem boldog, ha elveszti az állását, ugyanakkor az emberek többsége elkezd másik
munkahelyet keresni vagy átképezni magát, ehhez azonban kellenek bizonyos készségek és
képességek mely az új munka megtalálásához vezetnek. A készségek és képességek
tanulhatóak, a gond akkor keletkezik, ha a problémakezelési folyamat elmarad vagy a helyzet
annyira újszerű, hogy az egyén még nem találkozott hasonlóval.
Thomson a krízisfolyamat négy állomását különböztette meg:
1. Nyugalmi helyzet vagy egyensúlyi állapot (steady state): Képesek vagyunk a
problémákat a jól bevált eszközökkel kezelni
2. Fenyegető esemény (hazardous event) bekövetkezése: A problémamegoldó képesség
nem alkalmazható vagy kudarcot vall.
3. Aktív krízis (active crisis)
4. Krízis lehetséges kimenetelei (possible outcomes):
- Fejlett egyensúlyiállapot (improved steady state): az egyén megtanulja azokat az
készségeket és képességeket, amivel a probléma megoldható
- Visszanyert egyensúlyi állapot (resumed steady state): Az egyén-többnyire külső
segítséggel- képes túllendülni a krízisállapoton és visszakerülni a korábbi egyensúlyi
állapotba, de a tanulási folyamat elmarad.
- Csökkent egyensúlyi állapot (decreased steady state): az egyén nem képes a
problémáin hatékonyan felülkerekedni, a krízis tartóssá válik

Szociális munka krízisközpontú megközelítése

Thomson szerint a krízisközpontú szociális munka a cselekvések előre látható, jól

megtervezett, kliensközpontú és kimenetorientált sorozata. A krízisállapot megértése és a
krízis feldolgozása előre eltervezett stratégiákon és intervenciókon keresztül valósítható meg.
Melynek részei:
- Segítő részérő aktív figyelem és a krízishelyzet iránti pozitív szakmai érdeklődés.
- Megfelelő támogatórendszer mobilizálása. Pl.: családtagok, barátok, munkatárs,
iskolatárs, intézmények, tágabb közösségek
- Tanulási folyamat, ahol a hangsúly azoknak a problémamegoldó eszközök elsajátítása,
melyek hozzájárultak a krízisállapot eszkalálódásához.
Thomson modellje
Meghatározott irányelvekre és képességekre osztja fel az egyes tevékenységeket.
Minden irányelvnek megvan a maga képességbeli párja, mely a célok megvalósulását segíti
elő.
Irányelvek:
1. Érzelmi és fizikai tényezők együttes figyelembevétele: Az érzelmeket nem lehet
önmagában értelmezni, ezért szükséges a krízishelyzet, beleértve a környezet
jellemzőinek és változásainak vizsgálata is.
2. Társadalmi erőforrások felkeresése és alkalmazása: A segítőnek a kliens pszichoszociális
környezetéből a megfelelő embereket a kellő időpontban kell aktivizálnia. A külső
erőforrások felhasználásának mértékét, ütemezését és jellegét a kliens reakcióinak
figyelembevételével és a probléma meghatározásával lehet megállapítani. Itt fontos a
segítő problémaérzékenysége s érzelmi intelligenciájának fejlettsége.
3. A kliens pozitív reakcióira való fokozott összpontosítás és az egyes fázisoknak e
reakciókra való felépítése. Ilyen lehet például a kliens belső erőforrásai (pl.: fejlett
intelligencia, jó kommunikációs képesség, higgadtság), valamint a segítőfolyamat alatt
megszerzett tapasztalatok. A segítő feladata a rendelkezésre álló sikeres megküzdési
módszerek megerősítése és a kliens motiválása. A megerősítésnek gyorsan és hatékonyan
kell történnie.
4. A szakzsargon kerülése. A segítőnek bizonyos esetekben meg kell neveznie dolgokat (pl.:
betegség esetén), de törekednie kell, hogy a folyamat során a kommunikáció legyen
egyszerű, hatékony és érthető. A kommunikáció során a szakember szerepéből eredően
fölérendelt pozícióban van, a tanácsadásnak azonban kliensorientáltnak kell lennie, amit a
segítő úgy érhet el, ha minél több információt gyűjt a kliens pszichoszociális
környezetéről. A kliens nyelvezetének használata, a megfelelő mennyiségű információ,
valamint az információ hatékony rendezésének és átadásának képessége együttesen teszik
lehetővé a krízisfolyamatba való hatékony beavatkozást.
5. A krízishelyzetet előidéző problémák rangsorolása és az elsődleges gond azonosítása,
aminek sokszor felétele a fedő- illetve másodlagos problémák azonosítása.
6. A segítő kapcsolat folyamatának érthető és elfogadható meghatározása. A kliens
részvétele a megfelelő cselekvési folyamat kiválasztásában éppannyira fontos
krízisintervenció esteén, mint a szociális munka egyéb területein. A szociális munkára
jellemző szűk időkorlátok azonban behatárolják a kliens tájékoztatásának és a
stratégiaállítás folyamatába való bevonásának lehetőségeit. Az idő szűkössége nem lehet
a kliens kárára, ezért a folyamat koncentrált időmenedzsmentet igényel a segítő részéről.
7. Holisztikus gondolkodás: A külső faktorok, belső erőforrások és a veszélyeztető tényezők
széleskörű figyelembevétele. A szociális munkásnak a kliensével együtt kell mérlegelnie
a bekövetkező potenciális nyereségeket és veszteségeket. A döntéseket a kliensnek kell
meghoznia, de ehhez szükséges, hogy megfelelő információval legyen ellátva.

Roberts hétlépéses stratégiája

1. Felmérés: A krízis jellemzőinek felmérése, mely alapja a későbbi beavatkozásnak

2. Megismerés: Kliens megismerése és az együttműködés feltételeinek megteremtése. A
segítő feladata a kliens motiválása, megnyerése a közös munkához, ami csak akkor
sikerül, ha a kliens részéről is mutatkozik együttműködési hajlandóság. Ehhez
kapcsolódik az együttműködésről szóló döntés meghozatala is
3. Fő problémák azonosítása és a krízis helyzetben lévő személyek meghatározása. Ehhez
kapcsolódik egy aktív kommunikációs szakasz, mely során a kliens feladata a
problémák leírása saját szavaival, az érzelmek kifejezése, problémákhoz való viszonyok
tisztázása. A szakember aktív figyelme a folyamat elengedhetetlen része.
4. Alternatívák kidolgozása: Ezek megfogalmazása a kliens feladata, a segítő
generátorként vehet részt folyamatban és segítheti kliensét a választási lehetőségek
meghatározásában és tisztázásában.
5. Cselekvési terv: A kliensnek kell elterveznie, a segítő kísérőként vesz részt, javaslatokat
tesz, valamint a várható kimenetelek racionalizálásában segít.
6. Megvalósítási fázis: A kliens által kiválasztott alternatíva mentén megvalósul a
cselekvés, optimális esetben megoldódik a krízis.
Sikeres befejezés esetén kerül sor az értékelésre, továbbá a változások folytonosságának
biztosításáról dönthetne a felek.

Példa a krízisközpontú szociális munka működésére

Andrea: kórházi szociális munkás

Dávid: 52 éves, tüdőrákos kliens. Játékszenvedélye, alkoholizmusa miatt felesége elvált tőle.
Válást követően barátoknál, majd egy tanyaépületben élt. Betegségét kései fázisban ismerték
fel, néhány hónapja van hátra terápiaként kemo és sugárkezelést ajánlottak.
Az interjút követően Andrea többször találkozott Dáviddal. A férfi kedvetlen, fáradt,
depressziós, érdektelen volt. Elmondta, hogy feleslegesnek érzi életét, véget akar vetni neki.
Segítséget kért búcsúlevél megírásához.
Andrea felismerte a szuicidumot megelőző „cry for help” (segélykiáltás) szakaszt,
így konzultált a kezelőorvossal, a férfit pszichiátriára szállították. A segítő tehát a Roberts
krízisintervenciós modellt alkalmazta.
Amikor Dávidot visszaszállították, az orvosok megállapították, hogy jobbak a
kilátásai, mint korábban gondolták. Andreára sem haragudott, nyitott volt a további közös
munkára. Andrea elmondta, hogy meggyógyítani nem tudja, de abban segíthet, hogy
betegsége elviselhetőbb legyen és megváltoztassa rövidtávú céljait. A férfi megígérte, hogy
partner lesz a folyamatban, Andrea pedig bevonta a kezelőorvost, a szakpszichológust és a
kórházban dolgozó egyéb érdekelt segítőke is a folyamatba.
Dávid a problémát a saját viselkedésében látja. Belátja, hogy ennek köszönhető
elszegényedése és gyermekeitől való eltávolodása. A férfi elmondás szerint szégyellte magát,
ezért nem kereste gyermekeit, deviáns életét pedig folytatta. Betegsége rádöbbentette, hogy
nem folytathatja jelenlegi életét, felelős saját és gyermekei sorsáért. A férfi egészségügyi
problémáival a kezelőorvos foglalkozik Andreának pedig a szociális oldallal kell
foglalkoznia: egyrészt a rokkantsági ellátás intézése, lakhatás megoldása, másrészt az érzelmi
szempontból fontos mikroszociális környezet helyreállításával. Az előbbi esetmenedzsment
jellegű ügyintézés, a másik bonyolult pszichoszociális beavatkozásokat feltételez.
A férfi kérésére Andrea felkereste családját. A volt felesége, Eszter már másnap
bement a kórházba meglátogatni volt férjét és Andreát is felkereste. A nő megerősítette, hogy
kapcsolatuknak a férfi italozása és játékszenvedélye miatt lett vége és hogy a gyermekek
látogatását sohasem tiltotta meg Dávidnak. A következő látogatásra Andrea irodájában került
sor, ahol Dávid elmondta, hogy szégyenében nem látogatta családját. A feleség az orvossal
való konzultáció után felajánlotta, hogy a terápiát követően a férfi visszamehet hozzájuk,
gondoskodik róla. Andrea megkönnyebbült, hiszen ennek hiányában a férfi csak
hajléktalanszállóra mehetett volna. Eszter azt is megígérte, hogy a következő látogatásra a
gyerekeket is magával hozza.
Dávid nagyon izgatott volt a találkozás miatt, ezért megkérte Andreát, hogy ő is legyen jelen.
A találkozó az intézmény kertjében volt. A gyerekek pozitívan reagáltak az apjuk
közeledésér. Dávid másnap felkereste segítőjét és elmondta, hogy úgy látja van miért
küzdenie és mindent megtesz a gyógyulása érdekében.
A szociális munka és a szociálpedagógia modern elméletei
Feladatközpontú szociális munka (Temesváry Zsolt könyve alapján)
Készítette: Égi-Nagy Andrea
Neptunkód: LR7YOD

A krízisközpontú szociális munkához hasonlóan a feladatközpontú gyakorlatorientált segítés

is a rövidtávú, hatékony formák közé sorolható. Ebben az esetben a hangsúly nem egy krízis
állapot kezelésén van, hanem egy azonnali probléma megoldásra van szükség. Nincs
lehetőség a probléma mélyreható elemzésére, a fedő problémák kezelését, illetve a pillanatnyi
szükségletek kielégítését kell megoldani. Előnye, hogy már rövidtávon is nagyon látványos és
kézzelfogható eredményeket érhetünk el, ezért növekvő a népszerűsége az effajta szociális
munkának. Előszeretettel alkalmazzák az önkormányzatok egyéb fenntartók által működtetett
családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok.
A feladatközpontú szociális munka fejlődése
A feladatközpontú szociális munka a pszichodinamikus modellről vált le a 70-es években. Az
intézményi kereteken belül végzett szociális munka nem adta meg a hirtelen felmerülő
válsághelyzetben a segítséget, így kellett kialakítani egy olyan szociális munkát, melyben
rövid távon érzékelhető, látványos eredményeket lehet elérni, képes a zárt intézmények falain
kívül is működni. Ezt a modellt a Chicagoi Egyetem két oktatója Laura Epstein és William
Reid dolgozta ki 1972-ben. Leginkább a Chicagoi gyermekvédelmi intézmények szociális
munkatársai tesztelték. Az Amerikában végbemenő változások a 70-es 80-as években a
szociális szférában is óriási változásokat hoztak. Az alacsony fejlettségű szociális rendszer és
az ott dolgozó szociális munkások nagyon túlterheltek lettek óriási eset számmal dolgoztak és
ezt megnehezítette még a szigorú adminisztrációs keretek is. Így kizárólag rövid távú, tűzoltás
jellegű és felszínes munkát tudtak végezni, a problémák mélyebb feltárása nem volt elvárható.
Hazánkban is hasonló a helyzet, itt szervezett és intézményesített megoldási stratégiákon
keresztül dolgoznak az esetmenedzsereink.
Elméleti háttér
A feladatközpontú modell tehát a múlt század második felében bekövetkezett gazdasági,
szociális és politikai változások szakmai következménye. Ennek a folyamatnak tovább
gondolása Hayek szerint, a társadalmi egyenlőtlenségek, elfogadhatók és természetesek,
hiszen egy igazságos társadalomban mindenki egyéni érdemei alapján részesül a javakból.
Aki tehát többet tesz az államért, szorgalmasabb az nagyobb eséllyel részesül a jóból. Minden
egyéb társadalmi szükségletet a piacgazdaság kerete és szabályai szerint kell kielégíteni. A
társadalmi egyenlőtlenségek elfogadhatók és természetesek, hiszen egy igazságos
társadalomban mindenki egyéni érdemei alapján részesül a javakból. A bizonyíték alapú
gyakorlat lényege hogy a megszerzett tapasztalatokból származó tudást össze kell gyűjteni,
szintetizálni és kiválasztani közülük a legmegfelelőbbet, amelyet azután egyfajta univerzális
modellként minden szereplő alkalmazhat. Ennek előnye: mérhetővé és minőségileg
garantálhatóvá válik a különböző szolgáltatás, hátránya pedig, hogy minden szereplő
egységesen köteles az adott gyakorlatot alkalmazni. Mary Richmond elképzelései szerint egy
komoly adatgyűjtés és modell kidolgozásra lenne szükség, melyet egy szervezet
megalakulásával sikerült véghezvinni. Ez a szervezet több területről gyűjtött adatokat pl.
mentális betegséggel küzdő emberek segélyezett családok sok problémás családok
bűnelkövető fiatalok.

Szociális munka feladatközpontú megközelítése

Egy kórházi szociális munkás, ha megfelelő az otthon fogadóképessége, akkor gyorsan el tud
intézni egy olyan esetet pl. ahol egy gondozást igénylő ember elhelyezése szükséges az
otthonba. Ez néhány telefonhívással és a megfelelő papír kitöltésével sikerrel is járhat. Ez a
hatékonyság különösen az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban dolgozó
szakembereknél elengedhetetlen. Itt azonnali beavatkozásra van szükség nincs idő a hosszú
távú esetmunkára. Az idő hiánya miatt kimondottan csak a kliens korábbi tapasztalataira és a
meglévő erőforrásokra építhet a szociális munkás. Itt új erőforrásokat vagy a kliens
képességeit fejleszteni nincs idő. A probléma definiálása a kliens feladata. A kliens és a segítő
között létrejön egy formális szerződés.
Kelly és Charbonneau szerint a feladatorientált szociális munkás viszonylag magas eset
számot képes egyszerre kezelni, hiszen az esetek ügymenete kiszámítható, többlépcsős
megoldási stratégiákat tudnak alkalmazni, amelyeket képes egy fajta sablonként használni
később felbukkan a hasonló eseteknél, egy-egy ilyen modell integrálja a probléma esetén
felkeresendő intézményeket, a kitöltendő dokumentumot, valamint a konzultációra alkalmas
szakembereket. Ez a fajta szociális munka leginkább a jelenre koncentrál, A kliens kevésbé
kerül partneri viszonyba szakemberrel, megoldási stratégiák a szakember igényeit tükrözik.
Mars és Duel feladat központú szociális munka modellje szerint a munka kizárólag a kliens
megbízásával kezdődhet. Ebben az esetben a kliensnek fel kell ismernie a problémát és tudnia
kell, hogy mit szeretne elérni a segítő kapcsolat során. Ebben az esetben a folyamat egy
lineáris folyamat ahol a segítő és a kliens közösen jut el a célpontra, a definiált problémától a
kitűzött célok eléréséig. A különböző részekre bontották a feladatközpontú szociális munkát:
– A problémák feltárása: A kliens saját szavaival mondja el a problémát. Itt fontos a segítő
figyelme.
– Probléma központúság: A segítő arra törekszik, hogy a problémával kapcsolatos
viszonyulás valóban a kliens érzéseit, gondolatait és érzelmeit fejezze ki. Fontosságin
sorrendbe kell tenni a kliens által felsorolt problémákat.
– A célok finomítása: a szociális munkás segít konkretizálni a problémát, ezáltal a célok is
világossá válnak.
– A szakmai együttműködés korlátainak definiálása: fontosak az időbeni korlátok, hogy lássa
mindkét fél mennyi idejük van a probléma megoldására.
– Szerződéskötés: létrejön a kliens és a segítő között, megfogalmazza a konkrét problémákat,
az elérendő célokat és a határidőt.
Payne feladatorientált szociális munka felépítését a következőképpen képzelte el:
1. Egyetlen tevékenység kiválasztással számos opció közül Kettes
2. Megegyezés a kliensel a kiválasztott tevékenység elvégzésére vonatkozóan
3. A pontos részletek megtervezése
4. Annak vizsgálata hogy az adott tevékenység elvégzése hogyan hat az általános célok
elérésére – a kliens bevonásával
5. A lehetséges akadályok feltérképezése
6. A kliens folyamatos és megfelelő támogatásának és kísérésének biztosítása
7. A folyamat összefoglalása
Payne modelljének lényege hogy a kliens segítő egyszerre csak egy gonddal foglalkozik.
Ahogy azt az egy gondot sikerült megoldaniuk akkor lépnek a következő probléma
megbeszélésére, megoldására. Ez motiválhatja a klienst, „apró győzelmek” sikerének
megélésére is. Itt az lehet a gond, hogy a problémák külön-külön kezelése nem biztos
hogy egy lineáris, egyenletes előrehaladást fog tudni mutatni.
Nébb-Csorba Orsolya
Szociálpedagógia levelező, 2.félév
Neptun kód: TBRLMD
Temesváry Zsolt: A szociális munka modern élméletei

III.4 Kognitív-behaviorista szociális munka

A szociális segítés tradícionális problémamegoldó alakzataihoz tartozik, fókuszában az

emberi viselkedés áll. Célja a kliens viselkedésében változást elérni, annak érdekében, hogy
társadalmilag elfogadhatóan és sikeresen megküzdjön a problémáival.
Mivel zárt vagy félig zárt intézményi környezetben lehet hatékonyan alkalmazni, ezért két fő
területe a börtönökben illetve a kórházakban végzett szociális munka. Kritika a módszerrel
szemben, hogy leginkább az egyénnel foglalkozik és kevésbé veszi figyelembe a környezetet,
illetve a társadalmi kontextust.
A kognitív terápiák elméleti hátterének ókori görög és római, illetve buddhista és taoista
filozófiai gyökerei is vannak. Az elméletet megalapozó pszichológiai vizsgálatok közül a
legjelentősebb Watson klasszikuskondicionálás-elmélete és Pavlov operatívkondicionálás-
elmélete.
A mentális poblémák és a viselkedési zavarok összefüggéseit főleg az 1950-60-as években
vizsgálták. Wolpe 1958-ban a félelmeket és fóbiákat kiváltó ingereket kutatta. Kísérleteiben a
félelmet kiváltó mesterséges ingerek és a nyugalmi ciklusok váltják egymást, így a
félelemérzet fokozatosan csökken.
A módszert később Lang (1968) szisztematikus deszenzitizáció néven vezette be a
viselkedésterápiába. Wolpe és Lang modelljének lényege, hogy a félelmet kiváltó ingerek
mindig valamilyen negatív visszacsatoláshoz, képzelt vagy megtapasztalt eseményekhez,
cselekményekhez köthetők.
Ayllon és Azrin vezették be 1961-ben a pozitív ösztönzők zsetonrendszerét, amelynek
lényege, hogy a kívánt viselkedést jutalommal motiváljuk. Kritika a módszerrel szemben,
hogy alá-fölé rendeltségi viszonyt alakít ki, illetve, hogy az egyén nem látja be általa, hogy az
adott viselkedés a jó, csak a jutalom megszerzése motiválja.
A kognitív-behaviorista terápia alapja egy irányított tanulási folyamat, amelyet szociális
tanulásnak nevezünk, melynek elsődleges formája a modellkövetés.
Ellis racionális emocionálisviselkedés-elmélete szerint akkor van gond, amikor az egyén nem
racionálisan értékeli a világ eseményeit. Terápiája lényege, hogy az irracionális képzeteket
segítő közreműködésével logikus és racionális világképpé változtja. Erre megfelelő módszer
lehet például a meditálás, a naplóvezetés vagy a vizualizáció.
A kognitív-behaviorista terápiák szociális munkában való elterjedése Eileen Gambril nevéhez
köthető. Először a pszichiátriai betegekkel és a fogyatékkal élők körében végzett szociális
munkában vált népszerűvé, majd később elterjedt az igazságügyi és az egészségügyi
területeken is.
A kognitív behaviorista gyakorlat egyik legjellemzőbb módszere az úgynevezett
szociálisképesség-tanulási módszer (Sheldon, 1998), amelynek lényege egy 7 lépcsős
modellben írható le, amelynek első lépése szerinti probléma: a normálistól eltérő viselkedés.

A feladatközpontú szociális munka másik népszerű gyakorlata az úgynevezett motivációs

interjúzás (Wahab, 2005). Általában akkor alkalmazzák, ha a kliens nem akar együttműködni,
de legalábbis nem eléggé motivált. Célja, hogy feltárja a kliens rejtett erőforrásait, amelyek
segítségével a problémája megoldható.
Ritkábban használt eszköz a meditációs technika (mindfulness) - Debaene (2009), amelyben
kombinálják a szociális tanulást a meditációval. Leginkább a nyugalmi állapot elérésének
eszközeként használt technika, amely a segítő figyelmét is fejleszti. Két formája ismert: a
meditációalapú stresszcsökkentés és a meditációalapú kognitív terápia. Előbbi a külső
környezeti hatások tudatos kizárására és a problémára való lehető legteljesebb koncentrálásra
helyezi a hangsúlyt; utóbbi tudatosan felépített tanulási folyamat, ahol a kliens tudatosan
alkalmazza a meditáció módszerét az újonnan eltanult képességek belsővé tétele érdekében.
 Temesváry Zsolt: A szociális munka modern elméletei című könyv
A szociálpedagógiai tanácsadás fejlődése című fejezet összefoglalója (79. o. – 87. o.)
(jegyzetet készítette: Farkasné Mező Linda)

Bevezetés:
 A professzionális tanácsadás gyökerei a pszichológia területéről erednek.
 70-es, 80-as évek fordulóján következett be a szociálpedagógiai tanácsadás önálló
módszertanának kialakulása.
 Mary Richmond munkássága és az általa alapított baráti látogatók (friendly visitors)
önkéntes közössége alapozta meg a szociális és szociálpedagógiai munka azon
szemléletét, amely szerint „nem alamizsnára, hanem barátra” van szüksége a
problémákkal küzdő embereknek.
 A tanácsadás a hazai családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok esetében is az egyik
leggyakrabban alkalmazott szakmai tevékenység.

Elméleti háttér:
 A tanácsadási folyamat célja – a szociális segítő szakmák területén – a kliensek és
klienscsoportok (családok, közösségek, szervezetek) élethelyzeti és életvezetési
problémáinak, konfliktusainak és krízishelyzeteinek kezelése.
 A gazdasági és technikai modernizációt követően az egyént körülvevő hagyományos
támogató rendszerek (a család, a lakókörnyezet és más kisközösségek) meggyengülése
hozzájárul ahhoz, hogy az emocionális támogatáshoz (megértés, figyelem, elfogadás
stb.) kapcsolódó alapvető igények leváljanak ezekről a tradicionális támogató
rendszerekről, s átkerüljenek egy formalizált és professzionalizált környezetbe.
 Thiersch (1977, 101–102) a professzionális szociális tanácsadást három alapvető
jellemző alapján határozza meg:
1. A szerepek állandósága: a tanácsadás során alapvetően két szerep
azonosítható: a változás alanyáé (aki a tanácsban részesül), illetve a
tanácsadóé, aki az általa ismert információkat felhasználva próbál változást
elérni a másik fél élethelyzetében. A szociálpedagógiai tanácsadás esetén ezek
a szerepek nem cserélődhetnek fel.
2. Tudatos, intenzív verbális kommunikáció: a kliens rendszerint verbálisan
fejezi ki problémáját, és a segítő is ebben a formában reagál. A felek közötti
kommunikáció kétoldalú, ahol a verbalitáson kívül fontos szerepe van a
hallgatásnak, a figyelemnek és a megértésnek is.
3. Az alkalmazás funkcionalitása: a tanácsadásnak csakis a probléma
megoldásához minimálisan szükséges, a kliens igényeivel arányos
tevékenységnek kell lennie. A segítő nem telepedhet rá a kliensére, és nem
láthatja el felesleges és félrevezető információkkal a problémáját illetően.
 Thiersch (1977) ezeket a fenti gondolatait a szociális tanácsadás további ismérveivel
egészítette ki:
 o A kompetenciahatárok definiálása: A szociálpedagógiai tanácsadás általában
a kliensek pszichoszociális jellemzői alapján határozza meg saját
kompetenciaterületeit (pl. lakóhely, anyagi helyzet, egészségi állapot,
iskolázottság).
o Alkalmazási területek: az élet bármely területén, ahol szociális problémákkal,
élethelyzeti nehézségekkel, krízishelyzetekkel vagy társadalmi ki-rekesztéssel
találkozunk, létjogosultsága van.
o A tanácsadói tevékenység rugalmassága és a klienscsoportok
sokoldalúsága: a segítő szakmai képességeinek, készségeinek,
tapasztalatainak és tudásának nagyobb szerepe van egy sikeres tanácsadói
kapcsolatban, mint a protokolloknak és szociális szakmai sztenderdeknek.
o Specifikusság: a szociálpedagógiai tanácsadás eszközkészletét, hatékonyságát,
intenzitását és minőségét tekintve messze túlmutat a hétköznapi tanácsadási
gyakorlatokkal elérhető változásokon.
 Thiersch (1986) hétköznapi irányultságú szociális munkának (Alltag-sorientierte
Soziale Arbeit) nevezte a gyakorlatot, amely a mindennapokba történő apró
beavatkozások által javít a szolgáltatást igénybe vevők pszichoszociális helyzetén.
 Később ezt Thiersch (1992) továbbfejlesztette, és megalkotta az életvilág-alapú
szociális munka (Lebensweltorientierte Soziale Arbeit) fogalomrendszerét. A modell
arra a felismerésre alapoz, hogy az egyének számára problémát jelentő élethelyzetek
valójában az emberek mindennapi kapcsolataiban, gondolataiban, tetteiben és
viselkedésformáiban érhetők tetten.
 Az életvilág-irányultságú szemlélet nagy előnye, hogy nemcsak a problémához fűződő
mindennapi szokásokra képes reflektálni, hanem felfedi azokat a látens struktúrákat is,
amelyek egy általános segítő–segítettkapcsolatban rejtve maradhatnak.

Szociálpedagógiai tanácsadás a szociális segítés gyakorlatában:

A szociálpedagógiai tanácsadás két legfontosabb jellemzője a tanácsadás folyamatának
átláthatósága és intézményesültsége (Thiersch, 1992, 141).
 Az átláthatóság azt jelenti, hogy a tanácsadás beépül a kliensek hétköznapi életébe, a
folyamat rendszeressége és kiszámíthatósága révén részévé válik a mindennapjaiknak.
 Az intézményesülésének előnyei:
o A tevékenység egységes minőségi standardok és szakmai protokollok alapján
történik,
o a szolgáltatást nyújtó intézmény értékei és attitűdjei világosak a segítő
kapcsolat során,
o a tanácsadást végző szakemberek helyettesíthetőek az esetmunkában.

A tanácsadást végző személy feladata: a kliens fejlődésének elősegítése oly módon, hogy
tiszteletben tartja a kliens értékeit, személyes erőforrásait és önmeghatározási képességét.
A tanácsadás gyakorlati megnyilvánulási módszerei:
 aktív figyelem,
  a múltra való reflexió,
 a jövő tervezése,
 mérlegelésalapú konfrontáció,
 provokáció stb.
A tanácsadás irányulhat:
 specifikus problémák megoldására és feldolgozására,
 döntések meghozatalára,
 krízishelyzetekkel való megküzdés segítésére,
 belső konfliktusok és érzések feldolgozására
 és a másokkal való kapcsolat fejlesztésére.

Példa a szociálpedagógiai tanácsadás működésére:

A következő példa Pat Starkey (2000, 37) Családok és szociális munkások (Families and
Social Workers) című nagy hatású könyvéből származik, és elsősorban azt illusztrálja, hogyan
képes a szociális tanácsadás segíteni a személyes traumák fel-dolgozásában.

„Az autót Paula vezette, útitársa a barátnője, Marian volt. Egyszer csak minden-féle előzetes
jelzés nélkül beléjük hajtott egy másik jármű, az autó lecsúszott az útról, és Paula azt hitte,
»itt a vég«. A szörnyű eseményt követően Paulának állandó rémképei voltak a balesetről,
visszatérő rémálmai pedig zavarták az alvásban. A nő ingerlékennyé vált, éjszakákon át ébren
volt, ha pedig mégis elaludt, folyton felriadt. Elhidegült a családjától és a barátaitól, autóját
pedig nem használta többé. Paula keményen dolgozott azon, hogy elfelejtse a balesetet, de
sikertelenül. Amikor végre elment tanácsadásra, elsőként különböző kérdőíveket kellett
kitöltenie, majd azt a házi feladatot kapta, hogy naponta írjon tíz percben a balesetről,
mindennap ugyanabban az időpontban. A következő tanácsadáson azt a feladatot kapta, hogy
beszéljen a balesetről, s a hangját rögzítse magnóra. Egyes szám első személyben kellett a
tragédia eseményeit elmesélnie, mintha az éppen most történne. Otthonra azt a feladatot
kapta, hogy játssza le újra és újra a hanganyagot, egészen addig, amíg meg nem unja. A
harmadik találkozás alkalmával a tanácsadó azt javasolta, hogy foglalkozzanak a
rémálmokkal, oly módon, hogy idézzék fel, játsszák el a balesetet két rajzfilmkarakterrel
történő képzeletbeli események formájában. A negyedik találkozáson a tanácsadó arra kérte
Paulát, hogy idézze fel a balesetet megelőző pozitív emlékeit. A segítő azt is tanácsolta a
nőnek, hogy kezdjen el ismét vezetni, rövid, ötperces utakkal kezdve, utána pedig fokozatosan
növelje a kormánynál töltött időt. A teljes folyamat alatt a segítő érdeklődve figyelte, amit
Paula mondott, tisztelettel fordult a klienséhez, és pozitívan állt a javuláshoz kapcsolódó
kilátásokhoz. A kilencedik találkozást követően majdnem teljesen eltűntek Paula
poszttraumásstressz-tünetei, és képes volt életét a baleset előttihez hasonlóan élni.”
 Temesváry Zsolt: A szociális munka modern elméletei című könyv
Szociálisfejlesztés-alapú szociális munka
(social development) című fejezet összefoglalója (88. o. – 97. o.)
(jegyzetet készítette: Farkasné Mező Linda)

Bevezetés:
 A szociálisfejlesztés-alapú szociális munka a szociálismunka-elméletek ún.
makrogyakorlatai közé tartozik.
 A modell kiindulópontja, hogy az egymás közelében élő emberek sokszor hasonló
nehézségekkel, problémákkal, krízishelyzetekkel (pl. tömeges munkanélküliség,
természeti katasztrófák) küzdenek, amelyek kapcsolatban állnak egymással.
 És a közös problémák kezelésére egy közösségi vagy csoportos szociális tanuláson
alapuló fejlesztési módszer a legalkalmasabb, melynek segítségével egyrészt
hatékonyan kezelhetők az egyéni nehézségek, másrészt a közösség kollektív
erőforrásait felhasználva nagyobb eredményeket remélhetünk, mint az egyénekkel
vagy csoportokkal végzett munka révén.

A szociálisfejlesztés-alapú szociális munka fejlődése:

 Egyik fontos elméleti alapja a 19. és 20. század fordulóját meghatározó
szociálpedagógia fejlődése, ami még ebben a korszakban egyet jelentett a szociális
vagy polgári neveléssel.
 A modern szociálpedagógia később eltávolodott ettől a megközelítéstől, és sokkal
inkább az egyéni, csoportos és közösségi készségek és képességek fejlesztésére,
vagyis az empowerment-szemléletű gyakorlatokra helyezte a hangsúlyt.
 1907. Paul Natorp: A szociálpedagógia küldetéséről szóló elméletében
megfogalmazta, hogy ,,képzést és tudást kell nyújtani a közösségeknek a közösségek
erőforrásain keresztül”
 1912. Hilscher Rezső által létesített Újpesti Főiskolai Szociális Telep, ahol egy olyan
komplex szegénységenyhítő modellt dolgoztak ki, amely nemcsak az egyének, de a
családok és a közösségek szociálisszükséglet-kielégítésére és fejlesztésére is kiterjedt
(pl. tbc-szűrések, foglalkoztak segélyezéssel, a munkások továbbképzésével és még
szociális segítők képzésével is)

Elméleti háttér:
 A szociális fejlesztés gyakorlatának egyik legfőbb alapelve az úgynevezett tovább-
gyűrűzési hatás jelensége, amely azt jelenti, hogy nem feltétlenül szükséges a
közösség minden egyes tagját bevonni a fejlesztési folyamatba, hiszen a többiek által
elért cél (pl. a környezetszennyezés megszüntetése) a közösség többi, „passzív”
tagjára is kifejti pozitív hatását.
  Egyaránt magában foglalja a szociálpedagógia (social education) és a közösségi
szociális munka (community work) elméleti eszköztárát.
 Fő célja a szegénység és a társadalmi kirekesztés kollektív hatásainak enyhítése és
csökkentése.
 Burghardt (2011) elmélete szerint:
o makromodellek kiindulópontja, hogy a szociális problémák sosem kezelhetők a
külső szocioökonómiai tényezők figyelembevétele nélkül.
o a makroperspektívák célja egy olyan stratégiai nézőpont kialakítása, amelyben
a segítő, a kliens vagy a kliensek csoportja egyaránt tudatában van a külső
gazdasági és politikai folyamatoknak, valamint a céljaiknak és igényeiknek
megfelelően igyekeznek változásokat előidézni ezekben a folyamatokban.
o makroszemléletű szociális munkát csakis közösségi célokon keresztül lehet
megvalósítani.
 Jones és Pandey (1981) a szociális fejlesztés három irányát különböztette meg:
o a disztributív fejlesztési irány: a társadalmi csoportok közötti méltányosságot
igyekszik kialakítani és fejleszteni.
o a participációs fejlesztési irány: a motiváció megteremtésére irányuló
cselekvés a csoporton belülre, a tagok közötti interperszonális viszonyokra
koncentrál.
o a humán fejlesztési irány: az egyes csoporttagok szociális készségeinek és
képességeinek kialakítása a sikeres közösségen belüli élethez.
 Társadalmi vállalkozások működtetése:
o A szociális alapon szerveződő mikrovállalkozások a keletkező profitot vissza-
forgatják a közösségi célok támogatásába vagy a vállalkozás fejlesztésébe.
o Nagy előnye, hogy a segélyből élést vagy a helyi vállalkozóknak végzett
bérmunkát felválthatja a kollektív termelés, amelyen keresztül egész
közösségek válhatnak önellátóvá és motiválttá a további együttműködésben.
o Mindez különösen a társadalmilag sérülékeny csoportok (pl. etnikai
kisebbségek és fogyatékkal élők) integrációja szempontjából lehet jelentős.
o A folyamat valódi hasznossága olyan „melléktermékekben” mutatkozik meg
igazán, mint a közösségi szolidaritás, az empátia és az integráció javulása,
valamint a felelős döntéshelyzetekben való részvétel élménye és
személyiségformáló hatása.
o Muhammad Yunus által létrehozott Grameen-modell, népszerű nevén a
„szegények bankja”: A modell lényege, hogy piaci pénzintézetek közösségi
projektek támogatására kis összegű kölcsönöket biztosítanak kedvezményes
kondíciók mellett.

A szociális munka szociálisfejlesztés-alapú megközelítése:

 A szociális fejlesztés különösen fontos területe a fejlődő és fejlett világ országainak
nagyvárosi szegénynegyedeiben végzett közösségi munka. A módszertanának modern
kori alapjai az Egyesült Államok korai settlement-mozgalmaiból eredeztethetők.
 Az egyik jelenkori fellegvára Németország, ahol a nagyvárosi – főként bevándorlók
által lakott – szegénynegyedekben dolgozó közösségi szociális munkások
területspecifikus közösségi fejlesztési programokat dolgoznak ki.
  A kritika: bár a gyakorlat elsődleges alkalmazási területe ma már a fejlődő
országokban van, a szociális fejlesztés a fejlett nyugati országokban kialakított
általános érvényű modellek alapján történik. Mindez arra kényszeríti a fejlődő
országokban élő igénybevevőket, hogy a nyugati ember látásmódja és értékei alapján
szervezett szociális tanulási folyamatban vegyenek részt, még ha az nem is reflektál
kifejezetten a valós igényeikre és szükségleteikre.
 Midgley (1995) szociálisfejlesztés-stratégia:
o A szociális fejlesztés folyamatát tervezett és átfogó szociális intervenció
formájában képzeli el, amelynek elsődleges célja a célcsoport jólétének
fejlesztése, másodlagos célja pedig a gazdaság fejlődésének elősegítése.
o A munka középpontját az egyének és a csoportok közötti társas és csoportos
kapcsolatok jelentik. Ezen kapcsolatok száma és minősége határozza meg a
beavatkozás tényleges sikerét, tehát a folyamat során arra kell törekedni, hogy
minél több és jobb minőségű kapcsolat jöjjön létre a közösségen belül.
o Midgley három modellben képzeli el a szociális fejlesztés irányait a szociális
segítés gyakorlatában:
 Individualista nézőpont: Az egyén önbizalmának és függetlenségének
fejlesztése, mely történhet célzott tanulás vagy egyéni készségfejlesztés
által. Célja lehet például segélyezettek esetén a jóléti ellátásoktól való
függetlenség elérése, fogyatékkal élők esetén pedig az önálló, független
életvitel megteremtése és fenntartása.
 Kollektivista nézőpont: A csoportok önszerveződésének elősegítése,
azzal a céllal, hogy a közös érdekeket megtalálják és azt
artikulálhassák.
 Intézményi nézőpont: szociálpolitikai szemlélet, amely szerint saját
intézményrendszere által az állam biztosítja a szociális fejlesztéshez
szükséges erőforrásokat.

Példa a szociálisfejlesztés-alapú gyakorlat működésére:

Egy kelet-magyarországi nagyváros közelében található romatelep lakói problémáját mutatja
be: mivel aszfaltozott utak nincsenek, az orvoshoz és az iskolába járás, vagy a helyi
családsegítő felkeresése megoldhatatlan akadály az ott lakó mélyszegény családok számára.
Megoldásképpen a városvezetés két nagyméretű fémkonténert helyezett el a telep közepén, az
egyikben a családsegítő és gyerekjóléti szolgálat, a másikban pedig a gyermekorvosi rendelő
kapott helyet. A szociális és gyermekvédelmi feladatokat két-három szociális munkás lája el,
akik vállalták, hogy naponta kijárnak a városból a telepre.
Mivel a telep zárt és ingerszegény környezetet nyújt az ott élők számára, a szolgálat hamar
népszerűvé vált nemcsak a gyerekek, hanem szüleik (főleg a fiatal anyák) körében is.
A gyerekek sokszor csak ilyen alkalmakor találkozhatnak könyvekkel, társasjátékokkal és
beszélhetnek a saját szociális közegükön kívül álló, a szüleiknél jóval magasabban kvalifikált,
szofisztikáltabb szókincset használó felnőttekkel.
A gyermekek szociális és tanulási készségeinek gyors fejlődése hamar feltűnt a terepen
dolgozó segítőknek és a gyerekekkel foglalkozó pedagógusoknak.
A mások számára egyszerű és magától értendő hétköznapi cselekvéseknél (pl. köszönés,
agressziómentes játék, az evőeszközök megfelelő használata) látszottak először a változás
jelei, majd később bonyolultabb intellektuális cselekvéseknél is megmutatkozott a
nyilvánvaló fejlődés (pl. az írási, olvasási és számolási készségek javulásában).
Koczka Kristóf
S9Z0FZ

A SZOCIÁLIS MUNKA ERÔFORRÁS-ALAPÚ, NARRATÍV MEGKÖZELÍTÉSÛ ÉS

MEGOLDÁSORIENTÁLT MODELLJEI

A fogalom: Az erőforrás-alapú, narratív megközelítésű és megoldásközpontú szociális munka

a kliens számára elérhető erőforrások minél hatékonyabb felhasználására irányul.
A modell szociálpszichológiai gyökerekkel rendelkezik, célja pedig a kliens pszichoszociális
környezetében elérhető erőforrások optimális módosítása a probléma megoldása érdekében.
Az eltérés: A szociális segítés tradicionális módszereivel szemben az erőforrás-alapú, narratív
megközelítésű és megoldásközpontú gyakorlat nagy előnye, hogy nem a kliens
hiányosságaiból, problémamegoldásra való képtelenségéből vagy az egyén hibás
viselkedéséből indul ki, hanem a rejtett személyes és csoportos erőforrásokra, valamint a
meglévő képességekre és környezeti kapcsolatokra épít. Mindez erősen pozitív szemléletet
igényel a segítő részéről, amely a viselkedési defektusok keresésének negatív szemlélete
helyett a rejtett erőforrások felkutatására irányul.
A narratív terápia elsősorban pszichológiai eredetű, a narratív megközelítésű szociális munka
gyakorlatát a családokkal végzett segítő tevékenység, azon belül is a családterápia során
alkalmazták sikerrel. Módszerük lényege a probléma externalizálása volt, ami a külső
tényezők fokozott figyelembevételére irányult, ezzel teljesen szembe menve a korszakban
meghatározó pszichodinamikai modellel. A beavatkozás mottója, hogy a probléma forrása
nem az egyénben, hanem az egyént körülvevő pszichoszociális rendszerekben keresendő.
A problémafeltárás ennek megfelelően a kliensek narratív elbeszéléseivel kezdődik, ami
megteremti a lehetőséget számukra, hogy a problémát saját nézőpontjukból, az általuk
érzékelt valóságnak megfelelően jelenítsék meg a segítő felé, így önmaguk számára is
megvilágítva a problémához fűződő érzelmeiket, érzéseiket vagy épp szorongásaikat és
félelmeiket
A kritika: A kliens valóságának elbeszélése és a probléma definiálásának erre való felépítése
túl nagy szabadságot ad az egyéni képzeletnek és a szubjektív megközelítéseknek, ezért a
kliensek „alternatív valóságokat” kreálhatnak pontos problémadefiníciók helyett. A modell
további kritikája, hogy a valóság és a képzelet közötti határ elmosódik, és később már nagyon
nehéz mind a segítőnek, mind pedig a segítettnek visszatérnie a realitás talajára, ami
veszélyezteti a szociális munka professzionális alkalmazását, inkább laikus hallgatókat,
mintsem értő segítőket teremtve a szakemberekből.
’Ökológiai’ megközelítés: Az erőforrás-alapú szociális munka a szolgáltatást igénybe
vevők rejtett belső erőforrásaira épít, ezzel szembemegy a korábbi individualista,
deficitalapú megközelítésekkel. A szociális problémák kezelésénél és megoldásánál ugyanis
nem az egyén vagy a csoport problémamegoldás során észlelt hiányosságait veszik
figyelembe, hanem azokat a meglévő erőforrásokat, amelyek már rendelkezésre állnak, s
amelyekre alapozva fokozható a szociális segítés hatékonysága. A gyakorlatot a szociális
munka ökológiai megközelítésének is nevezik.
A hat alapelv: Saint-Jacques és társai (2009) az erőforrás-alapú szociális munka hat
különböző alapelvét határozták meg.
(1) A modell egyik alapelve, hogy minden egyén, csoport és közösség rendelkezik valamilyen
erőforrással, amely felhasználható bizonyos problémahelyzetek megoldására. Ezt a sokszor
rejtett erőforrást mobilizálni lehet a szociális segítés eszköztárával annak érdekében, hogy az
érintettek a későbbiekben maguktól is képesek legyenek nehézségeik kezelésére.
(2) A közösségek különösen sok erőforrást birtokolnak, s ezek a közösségi munka
eszközeivel, megfelelő támogatás mellett felhasználhatók a kollektív problémák kezelése
érdekében.
(3) A probléma definiálása és a beavatkozás módja az egyén, a csoport vagy a közösség
döntésén múlik, az érintettek ugyanis maguk felelnek saját jólétükért, a vitás kérdések
megoldásában korlátlan szabadságot élveznek a segítőfolyamat során. A segítő inkább kíséri a
folyamatot, és nem aktív résztvevője a döntési helyzeteknek.
(4) Ugyanakkor elkerülhetetlen a segítő elfogadása és a közösség problémájának részesévé
válása. A segítőnek a közösség (esetleg a csoport vagy az egyén) előtti legitimitása
előfeltétele a sikeres együttműködésnek és a folyamat aktív kísérésének.
(5) A segítőfolyamat célja, hogy a bevont személyek később saját eröjükből legyenek képesek
az életük során felbukkanó hasonló problémák megoldására. A segítés hatásának tehát túl kell
nyúlnia a szociális munka közvetlen ügyfél-interakciós szakaszán.
(6) Végül pedig minden emberben megvan a fejlődésre, a képességeinek és tehetségének
kibontakoztatására irányuló lehetőség. Ezt a segítőnek támogatnia kell a belső erőforrások (a
tudások, készségek és képességek) mobilizálása által.
Kifejtve:
A közösség kiemelt szerepe: A közösség szerepe még az egyéni munka során is kiemelt
jelentőségű, hiszen a közösségi célok megvalósítása által hatékonyan hozzájárulhatunk
az egyéni célok eléréséhez, a közösség pedig jelentős erőforrásbázis az egyéni
problémamegoldás során (pl. a család, a barátok, a munkatársak támogatása). Az erőforrás-
alapú gyakorlatnak bizonyítottan pozitív eredményei voltak droghasználók és bűnelkövetők
körében (csökkent a visszaesés valószínűsége), hozzájárult a hátrányos helyzetű fiatalok
asszertivitásának növeléséhez, és segítette az unokáikat nevelő nagyszülőket a neveléssel járó
stressz csökkentésében.
A narratív megközelítés arra biztosít lehetőséget, hogy a kliens saját szavaival, saját
stílusában beszélhessen a problémáról. A segítő ebben a helyzetben figyelmesen
végigkíséri a kliens mondanivalóját, nem fűz hozzá megjegyzéseket, s nem célja a
kommunikáció irányítása sem. A narratív problémamegjelenítés módot ad arra, hogy a
kliens szabadon kifejezhesse a probléma számára legnyomasztóbb aspektusait és azt a módot,
ahogyan a problémát látja. A szakavatott segítő a kliens kommunikációjának
(metakommunikáció, hanghordozás, beszéd sebessége, szóhasználat) vizsgálatából
következtet arra, ahogy az ügyfél a problémát valójában érzékeli. A narratív módszer
különösen alkalmas komplex személyközi, csoportközi vagy intézményes konfliktusok
megjelenítésére és tisztázására: ekkor mindkét fél lehetőséget kap az álláspontja kifejtésére.
A narratív megközelítés ellen szóló érv, hogy a kliens képes-e objektíven megítélni a
problémát és saját, a problémához fűződő viszonyát a segítő beavatkozása nélkül.
A narratív technika különösen nagy jelentőségű szélsőséges élethelyzetekben lévő
egyének és/vagy csoportok életkörülményeinek, a problémához való viszonyainak
feltárásában. Katasztrófahelyzeteket átélt emberekkel végzett segítő tevékenység során
például gyakran alkalmazzák a narratív megközelítést, mert ez lehetőséget biztosít a probléma
újbóli megjelenítésére az érintettek részéről, illetve annak saját nézőpontból való
elmesélésére, a szubjektív élmények középpontba állítására.
Mivel a trauma narratív megjelenítése mindig szubjektív, az adott eseményről egyéni
narratívák nyomán megjelenő kép kétségkívül egyoldalú. A szociális munka
szempontjából nem is az események valós lefolyása, társadalmi és gazdasági következményei
az igazán fontosak, hanem az egyén vagy a csoport által megélt valóság, illetve az ebből
származó problémák feldolgozása.
A narratív metódus hatékony eszköz lehet abban, hogy a traumatizált egyén vagy közösség
eljusson a fejlett egyensúlyi állapotig (improved steady state) vagy legalábbis a visszanyert
egyensúlyi állapotig (resumed steady state).
A segítő kapcsolat középpontjában a változás elérése áll, azt azonban a kliensnek kell
meghatároznia, hogy ez a változás miként következzen be, illetve mit hajlandó annak
érdekében megtenni. A segítőmunka mindig a probléma narratív megközelítésével kezdődik,
mikor a kliens szabadon, saját nyelvezetét használva beszélhet a gondjáról, illetve a
problémához fűződő érzéseiről, véleményéről és elvárásairól.
Noha a narratív megközelítés célja, hogy a kliens kötöttségektől mentesen beszélhessen a
problémáról, a segítő feladata egyrészt rendszerezni a beszélgetések során keletkező
információkat, másrészt a klienst a probléma szempontjából releváns kommunikációs
területen tartani.
A kliens elbeszélésének egyik fontos része, hogy mit tett korábban a jelenlegi probléma
elhárítása érdekében. Greene és Lee modelljében a kliens háromféle módon reagálhat a
probléma megoldására való törekvés szempontjából:
1. Vásárló kliens (customer client): érzékeli a problémát, érti annak kontextusait, és szeretne
változást elérni a helyzetében.
2. Panaszkodó kliens (complainant client): meghatározza a problémát, de nem látja maga
előtt, hogy mely lépéseket kellene megtennie a probléma enyhítése vagy megszüntetése
érdekében.
3. Látogató kliens (visitor client): nem hajlandó elfogadni a problémát, és a változás
érdekében sem tesz semmit.
A segítőnek természetesen a vásárló klienssel van a legegyszerűbb dolga, aki öntudatos,
átlátja a problémáját, és csupán a megoldásban való kísérésben van szüksége szakember
segítségére. A panaszkodó és a látogató kliensek esetében ugyanakkor nem mindegy, hogy a
szakember miként képes motiválni ügyfelét az együttműködésre.
A szociális munka eszköztárában számos technika létezik a motiváció megteremtésére,
fenntartására és a célok tisztázására:
Varázskérdés: A varázskérdés nagyszerűen segíthet a célok tisztázásában, s egyben mentesíti
a klienst a vágyai megfogalmazásakor az általa észlelt valóság terhei alól.
Időgép: Az időgép kérdés segít abban, hogy a kliens tisztán láthassa egyes döntéseinek
várható jövőbeli következményeit és a környezetére gyakorolt hatásait. Az időgép-technika
különösen alkalmas a jövőtől szorongó kliensek képletes felszabadítására a döntéssel járó
terhek alól.
Kimenet: A változások szemléltetésére, illetve az elért eredmények felülvizsgálatára szolgál:
Ha egy légy lennék a nappalija falán, és egy egész napon át figyelném a viselkedését, mit
látnék?
Nyomonkövetés: A célok felé tett kis lépések tisztázását szolgáló kérdések.
Kapcsolatok: Az egyes részcélok összekapcsolására szolgáló kérdések, illetve azon kérdések,
amelyek a klienst érintő problémákban bekövetkező egyéni változásokat környezeti
kontextusba helyezik. Példa: Ki lenne az első ember, aki észrevenné, hogy változás történt?
Mit látna? Mit jelentene mindez az illető számára?

A folyamat hat lépése:

1 Az első lépés a klienssel való kapcsolatfelvétel és az együttműködésben való kölcsönös
írásos megegyezés. Itt mindenképpen szükség van a kliens motiváltságára és
együttműködésére a továbblépés érdekében. Motiválatlan ügyféllel nem lehet a közös munkát
megvalósítani, különösen nem az erőforrás-orientált irányzatban, ahol a kliens önállósága és
felelőssége különösen fontos a saját sorsát illetően.
2 A második lépés a kliens történetének figyelmes végighallgatása. A kliens ebben a
lépésben szabadon beszélhet a problémáról és az ahhoz fűződő érzéseiről, a segítő csupán
kíséri a narratív folyamatot, és igyekszik tartalmilag rendszerezni a kliens által elmondottakat.
Ez a folyamat aktív figyelmet és a hallgatás képességét kívánja meg a szociális munkástól,
ami abban nyilvánul meg, hogy a segítő hagyja kliensét a problémájáról szabadon,
kötöttségek nélkül beszélni.
3 A gyakorlat harmadik lépése a kliens nézőpontjainak meghatározása a célokkal és az
elvárt kimenetekkel kapcsolatban. Fontos, hogy a kliens mennyire látja reálisan a helyzetét,
az általa megjelenített kimenetek mennyire megvalósíthatók a gyakorlatban, illetve hogy a
segítő mennyire képes a realitás talaján tartani ügyfelét a folyamat során.
4 A negyedik lépésben a kliens meghatározza azt a jövőbeli állapotot, amely a probléma
megoldása esetén megvalósulna. A kliens azonosítja saját céljait, amelyeket a segítővel
közösen rendszereznek a megvalósíthatóságuk és a prioritásuk szerint, majd együtt
elkezdenek dolgozni a célok eléréséhez vezető stratégiákon. A szociális munkás feladata,
hogy bátorítsa ügyfelét, erősítse a probléma megoldásába vetett hitében, és segítse a
megfelelő stratégiák kiválasztásában, valamint a célok elérésében.
5 A folyamat ötödik lépése a beavatkozás fázisa, mikor a segítő végigkíséri kliensét a
korábban egyeztetett megoldási stratégián annak érdekében, hogy a célokat minél
hatékonyabban és átfogóbban érjék el. A segítőnek fontos feladata van az úgynevezett
láncreakció beindításában. A korai könnyű sikerek ugyanis bátoríthatják a klienst a későbbi,
komplikáltabb célok elérésére.
6 A gyakorlat utolsó lépése a folyamat lezárása és nyomon követése.

Ábrával:
Nébb-Csorba Orsolya
Szociálpedagógia levelező, 2.félév
Neptun kód: TBRLMD
Temesváry Zsolt: A szociális munka modern élméletei

IV.3 EMPOWERMENT

Az empowerment módszere úgy segít a klienseknek (gyakran nem egyén, hanem

társadalmi csoport, közösség) megküzdeni a problémáikkal, hogy a segítő a lehető legkevésbé
avatkozik be, feladata leginkább csak a kliens erőforrásainak feltárása. Fontos eleme még az
erőforrások transzferálhatósága, hogy azok hasonló probléma legyőzéséhez mások számára is
elérhetőek legyenek.
A szociális problémákat társadalmi kontextusban is vizsgálja az egyéni okok mellett, ezzel
tehát célja társadalmi változásokat is elérni (igazságosabb, élhetőbb világot). Az
empowerment fogalmának elterjedése a nemzetközi szociális munka gyakorlatában az
amerikai polgári jogi mozgalmakig és az afroamerikai közösségek társadalmi megerősödéséig
vezethető vissza. A modern szociális munkában elsők között a német Norbert Herriger kezdte
használni a fogalmat, aki szerint az empowerment előfeltétele a szociális participációnak,
amely nélkül elképzelhetetlen a demokratikus alapon szerveződő társadalom. Az
empowerment a társadalmi egyenlőtlenségek ellen igyekszik fellépni, mindig az
elnyomottakat segíti, hogy hatékonyan képviseljék érdekeiket. A szociális segítő munka
nyomán a csoport képes a belső erőforrásait használni később a segítő nélkül is, illetve a
megismert külső erőforrásokat (intézményes kapcsolatok) is képes célirányosan felhasználni.
Ramcharan (1997) szerint az empowerment gyakorlata ötvözi a klasszikus szociálpedagógia
oktatási és tanulási központú megközelítéseit, valamint a szociális munka érdekképviseleti
(advocacy) szerepfelfogását. 1. szinten családok, kis közösségek elnyomottjait segíti, 2.
szinten az intézmények előtti érdekképviseletről szól, 3. szinten pedig jogi képviseletet jelent.
A képviselet (advocacy) gyakran a szociális munka első fázisát jelenti, amelyet a tanulás
eredményeképpen kialakuló tudás és ezért a kliens hatalommal való felruházása követhet. 4
fajtája:
 Személyközpontú képviselet (person-centered advocacy)
 Emberi jogi képviselet (human rights advocacy)
 Megfi gyelői képviselet (watching brief advocacy)
 Legjobb érdekképviseleté (best interest-advocacy)
Rees (1991) szerint az empowerment forrása ötféle lehet:
Rose (2015) szerint az empowerment három alapelve:
1. kontextualizáció: a kliens objektív rálátást nyer a saját helyzetére;
2. megerősítés: a szociális munkás támogatja kliense erőfeszítéseit abban, hogy
szükségleteit minél hatékonyabban a saját erejéből legyen képes kielégíteni;
3. kollektivitás: közösségi részvétel elve, kollektív érdekérvényesítés, közös tapasztalat
és élmények.
Garvin (2011) szerint az empowerment-szemléletű szociális munka négy alapvető gyakorlati
lépés mentén írható le:
1. Az elnyomást jelentő probléma megtalálása – mi felelős az ügyfél hatalomhiányos
állapotáért?
2. A kliens befolyást nyer a folyamatra – a kliens irányítja a sorsát, ő dönt.
3. Az elnyomó környezet megváltoztatása – a kliens viselkedésének változása
következményeként.
4. A kritikai tudat kialakulása – a kliensek értik és átlátják problémájukat, képesek saját
erejükből fenntartani a változás eredményeit.
Lee (2001) a gyakorló szociális munkás empowermenthez szükséges szakmai nézőpontjait
elemzi:
1. történeti szemlélet: kliens és elnyomó közös története, kialakulása, okok.
2. ökológiai nézőpont: kliens adaptációs képessége, tanulási képessége.
3. etnikai és osztályperspektíva: etnikai és osztályviszonyok hozzájárulása a
deprivációhoz.
4. feminista nézőpont: nők erőviszonyai a különböző életterületeiken.
5. kulturális és multikulturális perspektívája: kliens kultúrájához kapcsolódó értékek.
6. globális perspektíva: társadalmi hátrányok, elnyomás.
7. hatalommal való felruházás kritikai szemlélete: elnyomó hatalommal szembeni
objektív kritika.
Lee (2011) az empowerment elméleti megközelítése mellett annak gyakorlati oldalával is
foglalkozik, s egy hétlépcsős folyamatmodellt dolgozott ki a gyakorlatban dolgozó
szociális szakemberek számára:
1. A kliens világába való belépés előkészítése:
Kapcsolatfelvétel a kliens vagy a segítő oldaláról. Inkább az utóbbi, mert a
kliensek legtöbbször érdekképviseletet igényelnek.
2. Belépés a kliens világába
A kliens elmondja a történetét (még nem a problémát definiálja), a segítő
visszakérdez, hogy pontosítsa. Megállapodnak az elvégzendő munkáról és
definiálják a szerepeket.
3. A probléma felmérése
Rendelkezésre álló erőforrások, kliensek lelki és fizikai állapota, a közösségbeli
kapcsolatok, elnyomás módja.
4. A probléma definiálása
Közös feladat, a kliensek problémaérzékelése eltérő lehet, ezt figyelembe kell
venni.
5. A probléma közös megoldása
A kliensek felelősség- és kötelezettségvállalása; a szociális munkás csak kísérője a
folyamatnak: arányosság, mértékletesség. Intervenció: csak ha az erőforrások
kimerültek.
6. Leválás
Tapasztalatok, élmények feldolgozása, tudás internalizációja. Segítő leválása.
7. Értékelés
Segítőnek fontos lépés, információ a saját munkájáról. A segítő a sérülékeny
csoportok szemszögéből vizsgálja a változást. Kutatás-módszertani alapja a
különbség a különbségekben: egyes alcsoportok elkülönített értékelése.
 ÉLETVILÁG-KÖZPONTÚ SZOCIÁLIS MUNKA
Bevezetés

A szociális munka életvilág-alapú megközelítése egy német szociológus, Hans Thiersch

nevéhez köthető. A szociálismunka- és szociálpedagógia elméletekben a 90-es évek elején
jelent meg először a szociális segítés hétköznapi orientációja, tükrözve a szociális szakma
azon igényét, hogy a szociális intervenció munkafolyamatait a kliensek hétköznapi
szükségleteihez és mindennapi nehézségeihez kell igazítani. Ez az irány a szociális segítő
tevékenységek racionalizálását, optimalizálását és egyszerűsítését képviselte, s némileg
ellentmondott a korszak egyre bonyolultabbá váló a szociális munkát is érintő –
társadalomelméleti megalapozottságú megközelítéseinek. Az életvilág-központú megközelítés
egyfajta ellenállásként merült fel a szociális szakma részéről a 70-es évektől kialakuló és a
80-as éveket is domináló centralizált intézményi struktúrákkal szemben, és szervesen
beágyazódott a szociális munka modern radikális és kritikus irányzatai közé (Udvari, 2014,
183).
A hétköznapok, pontosabban az egyén hétköznapi viselkedésének középpontba állítása
újdonságnak számított a korszakot domináló esetközpontú és intézménycentrikus angolszász
elméletekkel (pl. pszichodinamikai és behaviorista modellek, feladat- és krízisközpontú
szociális munka) szemben. Az életvilág-alapú szociális munka ugyanis a kliensek mindennapi
problémái megoldásához szükséges lehetőségeit és erőforrásait s az ehhez szükséges
kapcsolatrendszereket állítja közép-pontba, nem pedig az egyénhez köthető jellembeli és
morális hiányosságokat, hibás működést és gyengeséget.
(l. Thiersch, 1977, 1992).

Elméleti háttér
A szociális munka célja ebben a kontextusban a mindennapok kritikus észlelése, ami a
gyakorlatban a kliensek napi tevékenységeinek, problémamegoldó gyakorlatainak,
viselkedésének és kommunikációjának kritikai megfigyelését és értékelését jelenti. Ennek az
analitikus szemléletmódnak a célja, hogy felismerjük azokat a problémákat, kudarcokat és
hátrányokat, amelyek a hétköznapok sikeres megélésének akadályaiként merülnek fel.
Az életvilág-központú szociális munka akkor működik jól, ha a kliens a segítőfolyamat végén
önerőből képes a sikeres mindennapok rendszerének tartós és tudatos felépítésére. A
mindennapok sikeres megélése tehát a viselkedések célirányosan fejleszthető rendszere,
amely eltanulható megbirkózási technikákon, problémakezelési módszereken és
konfliktuskezelési stratégiákon alapul. A szociális munkás vagy szociálpedagógus ezen a
tanulási folyamaton kíséri végig a kliensét egészen az önálló problémakezelési stratégiák
belsővé tételéig.
Sárkány (2011, 88) felhívja a figyelmet, hogy a thierschi életvilág-alapú szociálismunka-
elmélet lényege nem is feltétlenül a sikeres hétköznapok megélése, hanem „a hétköznapok
megélésének sikeresebbé tétele”. A sikeres hétköznapok kialakítása pedig végső soron egy
segítői folyamat eredményeként fogható fel, ahol a kliens már rendelkezik azokkal a
(tanulható) készségekkel és képességekkel, amelyek a mindennapi, sokszor egyszerűnek tűnő
életesemények és helyzetek megfelelő, vagy legalábbis az adott társadalmi környezetben
szokásosnak mondható ke-zeléséhez szükségesek. Thiersch az maga életvilág-szempontú
szociálismunka-modelljét alapvetően négy elméleti alapra helyezte.
Fenomenológiai-interakciós nézőpont, amely szerint az egyént körülvevő valóság, valamint
az e valóságban végrehajtott cselekvések és interakciók összessége határozza meg az egyén
társadalmi működését. A cselekvések jellegét a személyt körülvevő tér, idő és szociális
kapcsolatok determinálják (Thiersch, 2012, 184).
Kritikus fenomenológia, amely a hétköznapi viselkedések egyéni életlehetőségeket korlátozó
mivoltát helyezi középpontba. Az életvilág-alapú szociális munka szempontjából
természetesen előnyös a napi rendszeres cselekvések tervezett és megvalósítható szervezése,
ám ha ezek túlzott biztonságot eredményeznek, akkor hátráltathatják az egyént a
komfortzónája elhagyásában és az életlehetőségek kibontakoztatásához szükséges kockázatok
tudatos vállalásában.
Ulrich Beck-féle kockázati társadalomhoz (Beck, 2003) nyúl vissza, és megjegyzi, hogy
nemcsak az egyéni viselkedések, az élethelyzetekhez való viszonyulások és a társas
kapcsolatok világa kiszámíthatatlan, hanem maguk a – korábban többé-kevésbé megbízható –
struktúrák (az életvilág vagy az élettér rétegei) is szerkezeti bizonytalanságokkal küzdenek. A
globalizációs hatások révén, a kockázati társadalmak megjelenésével az egyenlőtlenségek
hagyományos modelljei (mint az erőforrásokhoz való hozzájutás különbségei, a nemek
közötti vagy az közötti vagy az állampolgárságból fakadó egyenlőtlenségek) továbbra is
fennmaradnak, és kiegészülnek a posztmodern társadalmak újfajta egyenlőtlenségi
kategóriáival (pl. a digitális írástudatlansággal, a kék galléros dolgozók szegénységével és a
középosztály lecsúszástól való félelmével). fejlődött ki” (Thiersch, 2012, 181).
Goffmanra hivatkozik, és az amerikai szociológus által meghatározott intézményi minták
koncentráltságára összpontosít. A goffmani megközelítés szerint az életvilágot, életmintákat
vagy életutakat a korábban említett belső viszonyulások és a külső (társadalmi, politi kai és
gazdasági) hatások mellett az életminták kulturális sokszínűsége és gazdagodása is
meghatározza, ami a multikulturális „nyugati” társadalmak megjelenésével egyre
intenzívebbé válik. Ilyen differenciáló hatású minták például a társadalmi nemek, vagy a
menekültek által képviselt szubkultúrák (Grunwald– Thiersch, 2004; idézi Udvari, 2014,
190).

11. ábra. Thiersch életvilág-alapú szociálismunka-modellje

Femomeno- Kritikai
lógiai fenomeno-
interakciós lógiai
nézőpont nézőpont

Az intézményi
A kockázati
 struktúrák
társadalom
koncentrált-
kihívásai
sága

(Forrás: Thiersch, 2012)

Az életvilág-központú szociális munka gyakorlata
A megélt idő (erfahrene Zeit) Thiersch (2012, 187) szerint az életvilág-központú szociális
munka első dimenziója. A segítő tevékenység ugyan mindig a jelenkorra irányul a múltbeli
események és a jövőbeli kilátások azonban nagymértékben befolyásolják a jelenlegi
cselekvéseket, viselkedéseket, gondolkodásmódot és egyéb tényezőket. Az egyéni életciklust
keresztező és befolyásoló makrogazdagági nehézségek, politikai változások és társadalmi
krízisek időről időre próbára teszik és gazdagítják az egyén megküzdési képességét, vagy épp
megoldhatatlan helyzetek, gazdasági és érzelmi bizonytalanság elé állítják az embereket. A
múltból merített tapasztalatok és sikeres problémakezelési modellek erőforrásokként történő
mobilizálása igen hasznos lehet a jelen nehézségeivel való megküzdésben. A jövőhöz
kapcsolódó perspektívák figyelembevétele s a jövőre vonatkozó életstratégiák kidolgozása
ugyancsak fontos különösen az ifjúságvédelem területén.
Élettér (erfahrener Raum), a megközelítés második dimenziója ami klienst körülveszi,
melyben a mindennapjait tölti, s amelyhez fűződő viszonyának átalakítása a szociális
intervenció fontos része. Az élettér – különösen a szociális ellátásokat igénybe vevők esetén –
gyakran korlátozza az egyéni életlehetőségek kibontakoztatását. A nem megfelelő lakhatási,
munkahelyi és környezeti tényezők körülzárhatják az egyént, csökkentve ezzel a minőségi
élet megélésének lehetőségét. A külső környezet és az ehhez fűződő viszonyok
megváltoztatása a hátrányos szocioökonómiai helyzetű személyek esetében számos akadályba
ütközhet (pl. szegénység, társadalmi előítéletek és a politikai akarat hiánya), amit tovább
nehezít, hogy a különböző felhasználói csoportokat egymástól jelentősen eltérő társadalmi
terek veszik körül.
Az egyén szociális kapcsolatai (soziale Beziehungen). A következő dimenziót jelentik. Ez
esetben a klienst nem önálló individuumként, hanem bonyolult interperszonális szociális
rendszerek részeként, résztvevőjeként szemléljük. Gondolatait, cselekedeteit és viselkedését
erre a szociális rendszerre gyakorolt hatásukon keresztül szemléljük. A szociális kapcsolatok
elsődleges forrása vitathatatlanul a „családi és a baráti kapcsolatok szövevényes rendszere”
(Köngeter, 2009).
A mindennapi megküzdési feladatok (alltägliche Bewältigungsaufgaben) az életvilág-alapú
szociális munka következő dimenzióját jelentik. Ilyen feladatok például a felkelés, az
étkezések, a szabadidő eltöltése vagy a tisztálkodási időszakok megfelelő kialakítása. Mindez
a gyakorlatban a korábban említett tér, idő és társadalmi kapcsolatok viszonyrendszerének
racionális, megvalósítható és a felhasználó számára is elfogadható átrendezését jelenti. A
szociális munka célja az elhanyagolt, jelentéktelennek tartott vagy megszokottá vált, ám káros
tevékenységek újrastrukturálása, illetve azon könnyen teljesíthető feladatok kijelölése,
amelyekkel a kliens a mindennapjait élhetőbbé, élménygazdagabbá és szervezettebbé teheti.
Még az intézményközpontú szociális gondoskodás esetén is fontos a hétköznapok
rendszerezése, szakszerű megtervezése és koordinálása. Egy ilyen életkörnyezetben (pl.
idősotthonokban és gyermekotthonokban) ugyanis a közösség számára sokkal élhetőbb
lakhatási viszonyokat lehet teremteni a mindennapi cselekvések optimalizálásával,
összehangolásával és tervezésével. Az életvilág-szempontú megközelítés további fontos
területe a szolgáltatást igénybe vevő egyének, csoportok és közösségek társadalmi
részvételének elősegítése. Mind az esetmunkában, mind a közösségi és csoportmunkában a
kliens környezetének közvetlen vizsgálata, a környezeti viszonyrendszerek megértése,
tervezése és tervezhetővé tétele a szociális és szociálpedagógiai munka alapvető feladata. Ez a
tervezhetőség a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szociális munkás vagy szociálpedagógus
képessé teszi a kliensét (s ennek folyamata lehet az empowerment vagy a szűkebb
keresztmetszetű szociális tanulás) arra, hogy saját sorsának irányítója legyen,
életminőségének javításában aktívan részt vegyen, a tetteiért pedig felelősséget vállaljon.
V.3. KRITIKAI ÉS RADIKÁLIS SZOCIÁLIS MUNKA

Bevezetés

A kritikai és radikális szociális munka irányzatai az 1970-es évektől fejlődtek ki az angolszász

országokban, elsősorban Nagy Britanniában, Ausztráliában és Kanadában (Brown, 2008, 5).
A kritikai és radikális megközelítés a szociális segítés makromodelljei közé sorolható,
tevékenységeik elsősorban a csoportmunka, legfőképpen a közösségi munka területeire
korlátozódnak. A kritikai és radikális szociális munka a társadalmi igazságtalanságok és az
intézményes elnyomás ellen, valamint a periferizált és szegregált társadalmi rétegek
integrációja mellett foglal állást. A koncepció célja a társadalmi egyenlőtlenségeket kiváltó
rendszerszintű problémák megszüntetése, oly módon, hogy elsődleges beavatkozási
területének nem is feltétlenül a hátrányos helyzetű rétegek megerősítését, hanem az
igazságtalan társadalmi rendszerek átalakítását tekinti. Szemlélete a kritikai szemlélet és a
folyamatos értékelés, amely a domináns társadalmi struktúrák elnyomó és kiszorító jellegét
illeti kritikával, továbbá preferálja ezeknek a rendszereknek a reformját, annak érdekében,
hogy a legszegényebbek, legelesettebbek is hozzáférjenek a társadalmi javakhoz és
szolgáltatásokhoz.
A kritikai és radikális szociális munka szembeszáll a 20. század végére és 21. század elejére
jellemző intézményközpontú szociálpolitikai gyakorlattal, megkérdőjelezi az
esetmenedzsment dominanciáját a szociális munka gyakorlatában, és ellenzi a sztenderdeken
alapuló intervenciós modellek alkalmazását. Támogatja viszonyt a domináns jóléti
rendszerekhez kapcsolódó politikai érdekektől és intézményektől független szociális segítést,
a szociális munka módszertanának sokszempontú megközelítéseit és a társadalmi
igazságosság megvalósítására irányuló civil törekvéseket.

A kritikai és radikális szociális munka történeti fejlôdése

A radikális szociális munka kialakulása az 1970-es évekre tehető, a modell első „aranykora”
pedig az 1980-as évek közepéig tartott. Ebben az időszakban olyan társadalmi áramlatok
alakították a közéletet, mint a feketék jogaiért kiálló polgárjogi mozgalmak az Egyesült
Államokban, a különböző nyugat-európai és észak-amerikai nőjogi mozgalmak, valamint a
melegek jogaiért fellépő Gay Liber-ation Front. A korszakra jellemző volt, hogy még azok a
társadalmi csoportok is felszólaltak emberi jogi kérdésekben, a politikai és katonai elnyomás
ellen, amelyek korábban politikailag passzívnak mutatkoztak. Ennek oka az Egyesült
Államokban az volt, hogy a tömegmédiából a lakosság megismerkedhetett a vietnami háború
borzalmaival, Európában pedig „a prágai tavasz” – vagyis a szovjet csapatok bevonulása
Csehszlovákiába – váltott ki heves indulatokat a közvéleményben (Ferguson, 2009, 87).
Ezek a társadalmi és politikai események a szociális munka gyakorlatára is nagy hatással
voltak. A korábbi esetmunkán alapuló intervenciós modelleket egyre több kritika érte, az
egyéni hangsúlyú esetmunka felől pedig inkább a csoportokkal és közösségekkel végzett
szociális segítésre terelődött a figyelem. A szociális munka szociológiai perspektívája jelentős
fejlődésen ment keresztül, és meghatározóvá vált a korábbi pszichológiai és pszichiátriai
szemléletű modellek mellett. Ez a fajta társadalmi kontextus később kedvező táptalaja volt a
szociális munkában megjelenő szocialista és neomarxista irányzatoknak is (Payne, 2009).
Elméleti háttér

A radikális szociális munka fontos elméleti háttere Marx osztályelmélete és az osztályok

közötti feszülségek rendszerének és okainak, valamint az egyenlőtlenség struktúráinak
szocialista személetű meghatározása. A marxi rétegződéselmélet (Marx, 1978) értelmében a
társadalom az elnyomók és elnyomottak rendszerére osztható. A kapitalista társadalomban az
elnyomók a termelőeszközöket birtokló nagytőkések, míg az elnyomottak a termelőerejüket a
tőkések rendelke-zésére bocsátó munkások. A tőkések hatalmi pozíciójuknál fogva függőségi
viszonyban tartják és kihasználják a munkásokat. A tőkések érdeke a kapitalista társadalom
számukra kedvező struktúrájának megőrzése, hiszen ezáltal stabilizálják a hatalmukat. A
munkások természetesen ellenérdekeltek ezeknek a viszonyoknak a fenntartásában, pozícióik
azonban túl gyengék ahhoz, hogy helyzetükön érdemben változtatni tudjanak.
Ezt a fajta feszültséget Wronka és Staub-Bernasconi (2012, 81) a „szociális munka hármas
mandátumának” (triple mandate of social work) nevezi. A felfogás értelmében a szociális
munka gyakorlatát három külső erőtér befolyásolja:
(1) a szociális segítést körülvevő társadalmi környezet és az ahhoz kapcsolódó
intézményrendszer, (2) a szociális munkához tartozó értékek rendszere, valamint
(3) a szociális segítségnyújtásban részesülő kliensek által megjelenített szükségletek jellege.
Ebben a hármas viszonyrendszerben a neoliberális, intézménycentrikus szociális segítés
gyakorlatában egyértelműen a szociális munkásokat és szociálpedagógusokat foglalkoztató
intézmények elvárásai dominálnak, amelyek gyakran ellentmondanak mind a kliensek
érdekeinek, mind a szociális munka etikai irányelveinek. A neoliberális szociális munkát
jellemző társadalmi kontroll és hatósági szemlélet csak nehezen egyeztethető össze a
felhasználók valós igényeivel és a szociális szakma által közvetített értékekkel. A radikális és
a kritikai szociális munka kliensközpontú szemlélete szerint a szociális segítés csak akkor
válhat független professzióvá, ha legalább részben függetlenedik az elitcsoportok által uralt
intézmények jelentette elvárásoktól. Wronka és Staub-Bernasconi szerint ezzel a szemlélettel
nyílik meg igazán a terület a kritikai és a radikális szociális munka képviselői számára, hiszen
az intézményi dependencia kényszerítő hatása megszűnik, s ez a segítés értékalapú szakmai
13.ábra. A szociális munka hármas mandátuma

T ársa -
d alm i A sz o ciális
környezet és munka érték-
intéz- rendszere
mények

A kliensek által
megjelenített
szükségletek

fejlődéséhez vez(Forrás: Wronka–Staub-Bernasconi, 2012) et.

A radikális és a kritikai szociális munka megkérdőjelezi a fennálló társadalmi rendet, és
strukturális társadalmi változásokat szeretne elérni annak érdekében, hogy a sérülékeny
szociális helyzetű csoportok pozíciója javuljon. Ez a típusú makroszemlélet közel áll a
feminista, az elnyomásellenes és a rasszizmusellenes szociális munka látásmódjához, s
magában hordozza a korábban (a tradicionális modellek szerint) szigorúan politikasemleges
megközelítés megváltoztatását, vagyis a szociális munka átpolitizálódását. A korábban
említett marxi elmélet mellett a radikálisok egy másik fontos teoretikus bázisa az úgynevezett
frankfurti iskola, amely a hatalom fogalmának elméleti megközelítésével, valamint az
elnyomók és elnyomottak viszonyával foglalkozó szociológusok egy csoportját foglalta
magában. Közülük is talán a legismertebb Jürgen Habermas (Payne, 2014, 322; Lambers,
2015, 284). Míg a marxi osztályelmélet és a hozzákapcsolódó forradalmi szemlélet elsősorban
a radikális szociális munka elméleti hátteréül szolgál, a frankfurti iskola főként a kritikai
szociális munka tudástárát gazdagítja. A frankfurti iskola szerint a társadalomban elit
pozícióban lévő rétegek hatalmukat csak oly módon konzerválhatják, ha az általuk képviselt
ideológiákat, gondolatokat, értékeket és ötleteket képesek a társadalom többi rétegei számára
is elfogadhatóvá tenni. Az emberek ugyanis csak akkor állnak egy-egy felülről irányított
politikai elképzelés, gazdasági vagy társadalmi reform mögé, ha annak tartalmát magukénak
érzik. Az elitnek ugyanakkor megvannak azok a közvélemény formálására alkalmas csatornái
– mindenekelőtt a média –, amelyek által képes befolyásolni a társadalom széles rétegeit saját
elképzeléseinek helyességéről és jogosságáról. Ez a fajta társadalmi legitimáció pedig végső
soron az elitek hatalmának konzervá-lásához járul hozzá.
A szociális munka radikális és kritikai irányzatának teoretikus megközelítése sokat merít a
kortárs társadalomtudományok posztmodern személetéből. A hagyományos
társadalomelméletek által alkalmazott nagy narratívák (grand narratives) tudatos elkerülése
(Ferge, 2000, 90) lehetővé teszi a posztmodern szemlélet számára egy olyan társadalmi
látásmód alkalmazását, amely a szociális problémáknak a struktúrákban gyökerező okaira
hívja fel a figyelmet. A marxizmussal szemben a posztmodern személetmód nem tekinti
magától értetődőnek, a társadalom immanens tulajdonságának a szegénységet, a szociális
problémákat pedig nem feltétlenül az osztályok közötti feszültségekből, sokkal inkább a
struktúrák diszfunkcióiból eredezteti. Éppen a makrorendszerekből eredően a szociális munka
ezen strukturális megközelítése ugyanakkor kevéssé veszi figyelembe az intra-és
interperszonális viszonyokat, ezért a gyakorlat érzéketlennek tűnhet az egyéni problémák
megoldása szempontjából, hiszen a cél a kollektív szociális igazságosság megvalósítása
(Scourfield, 2002). E megközelítés értelmében a kritikai gyakorlat célja tehát nem a kliensek
személyes problémáinak megoldása, még csak nem is az érdekeik közvetlen képviselete,
hanem annak biztosítása, hogy hallathassák hangjukat az elnyomó rendszerek
igazságtalanságaival szemben. A kritikai modell eszköze pedig nem a világ leírása, hanem
annak minél részletesebb megismerése (Lambers, 2015, 282). Ennek megfelelően távol tartja
magát a tisztán elmélet vezette empíria hipotézisekre alapozott alkalmazásától, s
hangsúlyosan megjelenik benne a problémát övező politikai és gazdasági kontextusok
társadalmi hatásainak figyelembevétele.

Radikális és kritikai szociális munka a gyakorlatban

Fook és Gardner (2007) a kritikai modell lényegét a szociális munka elméletébe történő
visszacsatolásban, majd annak szintetizálásában látta. Fookék tézise is a kritikai munka
gyakorlati aspektusának hangsúlyozásából indul ki, annak elméleti manifesztumával szemben.
A szociális munka egyfajta interakcionista nézőponttal szemléli és elemzi saját gyakorlati
tevékenységkörét, ami egy holisztikus személetmódot feltételez, magában foglalva a szociális
segítés társadalmi környe-zetét, az intézményi szokásokat, normákat és értékeket, valamint a
szociális munka módszertanából származó tényezőket (Hervainé, 2006, 46). A szociális
segítés legfőbb célja ebben az esetben a gyakorlat fejlesztése (improving practice), a
beavatkozás hatékonyságának növelése, a segítő és a segített közötti optimális kapcsolat
kialakítása. A gyakorlat minél tudatosabb és módszeresebb fejlesztését kö-vetően kerülhet sor
a praktikus ismeretek elméleti visszacsatolására (practice based theory). Az elméleti modellek
felállításához nyújtanak segítséget a terepen gyűjtött tapasztalatok, valamint a belőlük
összeállított esettanulmányok és „jó gyakorlatok”, melyek a szociális segítés teoretikus
ismereteit gazdagítják. A terepről származó tudások összegzése, továbbá az elméleti modellek
felállítása (connecting theory and practice) során olyan információkra derülhet fény, amelyek
a szociális intervenció csupán gyakorlati irányultságú vizsgálatával valószínűleg rejtve
maradtak volna a szemlélő számára. Ezért elengedhetetlen a gyakorlati ismeretek
szintetizálása az elméleti tartalmak – vagyis a már rendelkezésre álló, bizonyíté-kalapú
gyakorlatok rendszerezett tapasztalatain nyugvó tudástár – által. Ezt kö-vetően alkalmazható a
Fook és Gardner által a kritikai szociális munka alapjának tartott kritikai reflexió (critical
reflection), melynek során az elméleti tartalmak alapján fejlesztik a gyakorlati modelleket, és
szükség szerint változtatnak rajtuk.
Forde (2013, 53) az önreflexió fontosságára hívja fel a gyakorlati szociális munkások
figyelmét, hangsúlyozva, hogy a segítő nemcsak résztvevője a segítő kapcsolatnak, hanem
egyidejűleg a folyamat megfigyelője és elemzője is. Eva Forde a How not to practice social
work című könyvében egy gyakorlati példát hoz fel saját New York-i szociálismunkás-
hallgató korából. Az egyik professzor előírta a hallgatók számára, hogy ne csak a tananyaggal
foglalkozzanak, hanem minden nap olvassák a New York Times c. napilapot is. Ennek
fontosságát és a szociális munka tananyagához való kapcsolódását sok hallgató nem értette, s
vonakodva kezdtek hozzá a „feladathoz”, vagyis a napi rendszeres újságolvasáshoz. A
tevékenység célja természetesen a hallgatók kritikai érzékének fejlesztése volt, azáltal, hogy
széles körű, objektív képet kapjanak a világról, amelyben élnek, s ahol emberi sorsokkal
foglalkoznak.
Fook (2007, 448, 451) kritikai esetelemzés (critical instance analysis) modelljében a segítő
„előássa” az esethez kapcsolódó feltételezéseit (unearth assumptions), amelyek tartalmaznak
minden olyan tudást, tapasztalatot, készséget és képességet, ami az adott eset megértéséhez és
feldolgozásához szükséges. Kérdés persze, hogy a kortárs szociális munkát uraló technokrata
intézményrendszer ezt mennyire tolerálja. Éppen ezért a reflexív kritikai technika
alkalmazásához elenged-hetetlen egy olyan intézményi környezet, ahol a felek közötti
bizalom, megbecsülés, a másik elfogadása, az előítélet-mentesség és a saját felelősség
tisztánlátása az irányadó. Fook szerint a kritikai reflexió mindig valamilyen önreflexióval
kezdődik, esetleg egy „kritikus barát” – rendszerint egy azonos beosztású lévő munkatárs –
segíthet az eset reflektív kritikai észlelésében.