A folyóvizek

A földrészeket különböző hosszúságú és egymástól eltérő mennyiségű vizet szállító folyóvizek

hálózzák be.
Egy adott térség leghosszabb és/vagy legtöbb vizet szállító vízfolyása a főfolyó, amelybe kisebb
folyók, ún. mellékfolyók ömlenek.
Azt a területet, ahonnan a főfolyó, illetve az azt tápláló mellékfolyók és felszín alatti vizek
összegyűjtik és elvezetik a vizet, vízgyűjtő területnek nevezzük. Ezeket többnyire felszíni
kiemelkedéseken (pl. dombokon, hegyeken) futó vízválasztók határolják el egymástól
(léteznek síksági vízválasztók is).
Azokat a térségeket, amelyek vízfolyásai előbb vagy utóbb elérik a világtengert, lefolyásos
vagy lefolyással rendelkező területeknek hívjuk.
A földrészek összterületének kb. 20%-át kitevő lefolyástalan vagy belső lefolyású területek
általában száraz éghajlatú, gyakran magashegységekkel körbezárt medencék (pl. Kaszpi-
mélyföld, Szahara, Ausztrália belső medencéi és Belső-Ázsia egyes területei). Vízfolyásaik
általában egy olyan tóba ömlenek, amelyik nem áll összeköttetésben a világtengerrel. Előfordul,
hogy a belső lefolyású területek folyóinak vize útközben teljesen elpárolog, vagy beszivárog a
talajba.
Azokban a térségekben, ahol a csapadék mennyisége állandóan meghaladja a párolgás és a
felszín alá történő beszivárgás mértékét, állandó vízfolyások alakulnak ki. Ha azonban a
vízutánpótlás a csapadék szélsőséges évi eloszlása vagy teljes hiánya miatt elmarad, a
vízfolyások hosszabb-rövidebb időre kiszáradhatnak. Ezek az ún. időszakos vízfolyások főként
a forró és a mérsékelt övezeti sivatagi éghajlatú tájakon jellemzőek (medrükben csak a
rendkívül ritka esőzések alkalmával folyik víz).
A folyóvizeket rendszerint vízállásukkal, vízhozamukkal és vízjárásukkal jellemezzük.
A vízállás az adott vízfolyás vízszintjének rendszerint cm-ben kifejezett magassága egy
meghatározott vízmérce kiindulópontjához viszonyítva (a vízállás értéke a vízmérce 0 pontja
szerint negatív és pozitív szám is lehet). Mivel a folyóvizek által szállított víz mennyisége
állandóan változik, a meder teltségének megfelelően kis-, közép- és nagyvízről beszélhetünk.
A kisvíz a vízfolyás egy adott időszak alatt mért legalacsonyabb, a nagyvíz pedig a vízfolyás
ugyanezen időszak alatt mért legmagasabb vízállása. A középvíz a vízállások átlagának felel
meg. A mederteltség a mindenkori legalacsonyabb és legmagasabb vízálláshoz viszonyított
mennyiség, amelynek értékét %-ban adják meg.
Árvíz esetén a folyó kilép a medréből, ezért a víz elönti a meder két oldalán található árteret
vagy szabályozott vízfolyások esetén az árvízvédelmi gátakkal határolt hullámteret. Az árvizek
kialakulását számos tényező idézheti elő. Ha viszonylag rövid idő alatt nagy mennyiségű
csapadék érkezik a vízgyűjtő területre, vagy a hegységekben télen felhalmozódott hótakaró
hirtelen olvad el tavasszal, a folyók vízállása gyors emelkedésnek indulhat. A vízgyűjtő
területen végzett erdőirtás és a nyomában fellépő talajerózió hatására is növekedhet az
árvízveszély (az erdők és a talaj sok vizet képesek visszatartani, hiányuk esetén nő a lefolyás
mértéke). Minél nagyobb arányban borítják vízzáró kőzetrétegek egy vízgyűjtő terület felszínét,
annál kevesebb víz tud beszivárogni a felszín alá, ami növeli az árvizek létrejöttének esélyét
(ugyanilyen hatást váltanak ki a mesterségesen beépített területek is). A magashegységekkel
körbevett medencék (pl. Kárpát-medence) területén gyakrabban alakul ki árvíz (a hegységekből
gyorsan lefutó vízfolyások a medence központi, sík térségeiben felhalmozzák a vizet).
A vízhozam értéke megmutatja, hogy mennyi víz halad át a vízfolyás medrének
keresztmetszetén egy másodperc alatt (mértékegysége: m3/s). A vízhozam nagysága a vízgyűjtő
terület méretétől és az onnan összegyűlt víz mennyiségétől függ (utóbbit alapvetően a vízgyűjtő
terület éghajlata szabja meg).
A vízfolyások vízállása és vízhozama egy év leforgása alatt általában szabályszerűen változik.
Ez a vízjárás, amelyet elsősorban a vízgyűjtő területre hulló csapadék időbeli eloszlása, a
vízgyűjtő területen lévő hó és jég olvadása, illetve a folyóvíz párolgásának mértéke befolyásol.
Ha a kisvíz és az árvíz különbsége kicsi, akkor a vízjárás egyenletes, ha pedig nagy, akkor a
vízjárás ingadozó.
Az egyenletes vízjárású folyók vízgyűjtő területére minden hónapban közel azonos mennyiségű
csapadékvíz érkezik (a csapadék időbeli eloszlása egyenletes), ezért a vízfolyások egész évben
kb. ugyanannyi mennyiségű vizet szállítanak. Ilyen a vízjárása az egyenlítői (pl. Kongó,
Amazonas) és az óceáni (pl. Temze, Szajna) éghajlatú tájak folyóinak.
Az ingadozó vízjárású folyók vízgyűjtő területére az év bizonyos szakaszában több, máskor
kevesebb csapadék hull (a csapadék időbeli eloszlása egyenlőtlen), ezért a vízfolyások által
szállított vízmennyiség az év különböző napjain jelentős mértékben eltérhet (a folyók az
évszakokhoz igazodva áradnak és apadnak). Az ingadozó vízjárású folyók közül egyesek
nyáron (a szavanna, a forró övezeti és a mérsékelt övezeti monszun éghajlatú térségek folyói:
pl. Niger, Paraná, Jangce, Gangesz, Mekong), mások télen (a mediterrán éghajlatú tájak folyói:
pl. Pó) áradnak. A nedves és a száraz kontinentális éghajlatú térségek folyóin (pl. Duna, Tisza,
Dnyeper, Volga) tavasszal (a hóolvadás miatt) és nyár elején (a csapadékmaximum miatt) is
levonul egy-egy árhullám.