AZ ÜVEGPADLÓS

FÜGGŐHÍD KOLOSTORA

2019
 A könyvben előforduló fontosabb személyek jegyzéke

Balikar Szingh száhib

Megpróbálja kideríteni, hogy ki követi el a gyilkosságokat. Néha segít
Lawrence-nek.

Baresi, Sandro
Lilly Pretty „vőlegénye”. Legalábbis ezt állítja magáról.

Csakjung rinpócse
Rigdzin kolostor apátja. Néha álmokat lát, és ez nem tetszik neki.

Dévi
Újságírónő. Volt.

Fulhammer, Frank
Egy állami nyomozóügynökség embere. Néha elhiszi, amit Lawrence
mond neki, néha nem. Ez viszont az ő baja.

Gyalmorong rinpócse
Lukhang kolostor főlámája. Sodortatja magát az árral, és ez jól megy
neki. Bízik Lawrence-ben, amit néha megbán.

Hikagemaru-szan
Muszájból építésvezető, bár nem szeret az lenni, inkább a saját
helyettese lenne. Mindig elegáns, és attól tart, hogy meggyilkolják.

Horowitz hadnagy
Vörös bajuszú zsaru. Senki sem érti, hogy került Nepálba. Ő maga sem.
Kedvenc játékszere a láthatatlan bilincs és a fapisztoly.

Ishida, Takeo
Dúsgazdag japán úr. Ő bízza meg Leslie L. Lawrence-t, hogy keresse
meg a Nepálban eltűnt lányát.

Joshua
Lilly Pretty hajóskapitánya.

Kaminsky, Shannon
FBI-ügynök. Ügyes, okos, jól kombinál. Ja, és szőke lófarka van.
Kazuma
Helikopterpilóta. Egy ideig.

Kimiko
Mr. Ishida felesége volt, amíg… Különben Midori anyja.

Kimura
Meggyilkolták. Egy nagy követ hengerítettek rá.

Kirschenbach, Ervin
Hippi volt valamikor. Midori apja. Lezuhant a lépcsőn és a nyakát törte.

Konrad
Lilly Pretty hajószakácsa.

Macuoka
Bruce Willis-szakértő.

Macusita
Mérnök. Hikagemaru alárendeltje, Lukhang híd építője.

Midori
Ishida-szan lánya. Építész. Nepálban nyoma veszett.

Odzercsanma
A barlang istennője.

Pancsaraksa száhib
Ő a bizonyíték rá, hogy egy felügyelőből is lehet miniszter.

Peldan rinpócse
Lukhang kolostorának szerzetese. Keveset tudnak róla, de sokat
gyanítanak. Állítólag képes rókává változni.

Pretty, Lilly
Leslie L. Lawrence barátnője, hajótulajdonos és még sok egyéb. Néha
levesben fürdik, és hullaházban lakik. Híres modell és ruhatervező.

Ráhul, Venkata száhib

A híd biztonságát ellenőrzi, amíg csak…
Sivarádzs ezredes
A hidat ellenőrző katona.

Smidt, Larry
Leslie L. Lawrence informátora. Amiről nincsenek infói, az nem is
létezik.

Figyelem! A könyvben szerepel még néhány róka is,

az ő nevüket azonban a szerző nem ismeri!
 Midorit elrabolják. Vigyázz, a róka harap!
A halott eltűnik a hűtőből, a fél disznó marad.
 1
Egy ragyogó, szeptemberi kora délutánon meglátogatott bennünket Mr.
Takeo Ishida. Egy kisebb jachton jött, két hallgatag férfi társaságában.
Lilly már korábban felkészített az érkezésére, ezért nem ért váratlanul.
Mr. Ishida csupa mosoly és báj volt, nem így hallgatag emberei. Ők
ketten mintha robotok lettek volna. Bár nem volt semmi okom rosszat
gondolni róluk, mégis azt latolgattam magamban, vajon lapulhatnak-e
revolverek a nadrágjuk zsebében. Akárhogyan is próbáltam elhessegetni
magamtól baljós gondolataimat, azok bizony nem hagyták magukat.
Szóval, Mr. Ishida emberei odakötötték a jachtjukat a miénkhez, aztán a
kapitányunk segítségével átjöttek Lilly hajójára. Bár a tenger erősen
hullámzott, nem látszott rajtuk, hogy zavarná őket.
Nem mondanám, hogy oda-vissza lettem volna az örömtől. Éppen egy
nehéz szemeszteren voltam túl, s az elmúlt hónapok alaposan
megviselték az idegeimet. Mondhatnám, hogy ennyire ostoba hallgatóim
már rég nem voltak, mint az elmúlt időszakban. Csupán az vigasztalt,
hogy legalább az órákra rendesen eljártak – manapság már ez is
eredmény. El is határoztam – a szemeszter vége felé –, hogy amint vége
a szenvedéseimnek, felmegyek a Himalájába kiheverni őket. Nem
szeretném, ha dicsekvésnek venné valaki, de például a legcsúnyább lány
a hallgatóim közül a nyakamba akaszkodott, és fejébe vette, hogy…
végül is nem tudom, mit vehetett a fejébe, de annyi biztos, hogy minden
előadásomon rajongva bámult rám, és amíg be nem fejeztem a
szövegelést, le nem vette volna rólam a szemét. Sőt, gyakran még
csókokat is dobált felém.
És ez nem tréfa. Összecsücsörítette az ajkát és belecuppantott a
levegőbe, miközben rám mosolygott. Én természetesen zavarba jöttem
tőle, és csak hebegtem-habogtam összevissza. Szóval, boldog voltam,
amikor végre búcsút mondhattam az alma maternek.
Úgy kivoltam, mint a frissiben született tevecsikó, amit a nomádok
néhány napig nem engednek ki a jurtájukból, nehogy az ide-oda tántorgó
kicsinek valami baja essék. Ezért éppen jókor jött Lilly Pretty ajánlata,
hogy mi lenne, ha hajókáznék egyet vele a Karib-tengeren. Rövid
habozás után igent mondtam.
Persze most el kell magyaráznom, ki az a Lilly Pretty. Hol is kezdjem
hát? Lilly a barátom és a barátnőm is egyben, ha éppen úgy hozza a sors.
Világszerte ismert divattervező; azt hiszem, a világ kétszáz leggazdagabb
asszonya között is megtalálható valamilyen listán – bár őszintén szólva
nem szoktam ilyesféle listákat böngészgetni. Emellett rendkívül csinos;
amikor a szépséget osztogatták az istenek, feltétlenül az első sorban
ácsoroghatott.
Lilly Pretty úgy általában nem sokat ad a protokollra: csak ritkán
történt meg, hogy ha illusztris személy látogatta meg a hajóján, levette
rövid tengerésznadrágját, s kosztümöt öltött látogatója tiszteletére. Mr.
Ishida érkezésének hírére viszont ezt tette. Ebből aztán sejthettem, hogy
Ishida „nagy” ember.
Nos, Mr. Ishidát a kapitányunk és a saját emberei átsegítették a
hajónkra. Bár nem látszott ügyetlennek, azért illett segíteni neki, nehogy
véletlenül belecsobbanjon a vízbe.
Nem említettem még, hogy amikor Lilly közölte velem, Mr. Ishida
rövidesen látogatást tesz a hajóján, nem lett mosolygós kedvem tőle.
Úgy hittem, hogy álló hónapig rajta és a személyzeten kívül nem látok
majd élő embert, amit ő meg is ígért, ám alig három nappal később már
meg is szegte az ígéretét. Tulajdonképpen nem nehezteltem komolyan
érte; tisztában voltam a természetével. Lilly már csak ilyen.
Szóval, Mr. Ishida megjelent a hajón, és azonnal Miss Pretty nyakába
esett. Na egyáltalán nem azért, mert első látásra beleszeretett, hanem
mert a hajó orvul ugrott egyet alattunk. Mintha szándékosan csinálta
volna. Én álltam a legközelebb hozzá, így én kaptam el Mr. Ishidát. Úgy
is mondhatnám, hogy megszabadítottam tőle Miss Prettyt. Pedig úgy
kapaszkodott a lányba, mint a majomcsemete az anyjába. Nem tehettem
egyebet, mint hogy elkaptam a két karját, és elrángattam Lillytől.
Közben persze gondosan végig is tapogattam. Nem volt nála fegyver,
legalábbis a hóna alatt és a zakója zsebében nem. De hát miért is lett
volna, mikor ott volt a másik két fickó? Náluk akár egy egész
fegyverraktár is meglapulhatott. Hogy miért tettem mégis mindezt? Mert
még élénken élt emlékezetemben barátom, John Birk professzor könyve,
amelyet a jakuzákról, a japán bűnözőkről írt. Bár már többször is
megfordultam Japánban, és még sosem találkoztam egyetleneggyel sem
közülük, mégis nyomot hagytak lelkemben Birk történetei.
Ami Mr. Ishidát illeti, erősen mélynövésű férfi volt, mintha csak
eleget akart volna tenni annak az elvárásnak, amely az európai és
amerikai emberek elképzeléseiben él a japánokról általában.
Nevezetesen, hogy a japánok kicsik és vékonyak. Tapasztalataim szerint
viszont nem egészen így áll a helyzet: a japánok nem annyira kicsik és
nem is annyira vékonyak. Főleg, ami a szumóbirkózókat illeti.
Két nappal korábban azért kissé felháborodtam, amikor éjfél felé Lilly
– éppen ágyban voltunk –, mintha csak most jutna eszébe valami, az
oldalamba bokszolt.
– Alszol, Leslie? – kérdezte.
– Afelé tartok – mondtam.
– El kell neked árulnom valamit.
– Én is téged – mondtam. – De most aludjunk.
– Te miről beszélsz?
– Te miről beszélsz?
– Én Mr. Takeo Ishidáról.
Mintha egy egér mászott volna be a takarónk alá, akaratlanul is
összerázkódtam tőle.
– Az meg ki a fene? – kérdeztem udvariasan.
– Nagy ember – felelte közelebb húzódva hozzám. – Igen nagy ember.
Mintha csodálatot éreztem volna a hangjában.
– Miben nagy? – tudakoltam.
– Nem annyira a termetére gondoltam. Inkább az üzleti életben játszott
szerepére.
Sóhajtottam és megadtam magam. Beláttam, hogy akár akarom, akár
nem, végig kell hallgatnom éjszakai magyarázatát. Azzal kapcsolatban,
hogy ki a fene is ez a Mr. Ishida.
– Kiállításokat, bemutatókat szervez például – magyarázta Lilly. –
Szerte a nagyvilágban. Főleg olyan helyeken, ahol érdemes. Dubajban,
Malajziában és most Japánban készül egyet összehozni. Azonkívül
állítólag cápa az ingatlanpiacon.
Kezdtem érteni, miről van szó. Lilly nem csak a földkerekség egyik
legjelentősebb ruhatervezője, akinek a hordhatatlan ruháit
dollártízezrekért vásárolják a gazdagok, ő maga is szervez bemutatókat,
manökenek százait foglalkoztatja, sőt néha ő is fellép a kifutóra.
Merthogy egy-két évvel ezelőtt még a manökenek között is
nagymenőnek számított.
– Mr. Ishida… kiállításokat kíván szervezni nekem odaát.
– Japánban? – kérdeztem.
– Japánban – bólintott. – Sajnos oda mindeddig még nem sikerült
betörnöm.
– Hm. És miért nem?
– Valószínűleg nem fordítottam elég időt a japánok megdolgozására.
Ezúttal azonban talán sikerül.
 – Hát ez csodálatos – mondtam. Tulajdonképpen annak is gondoltam.
Csak éppen zavart egy kicsit, hogy feltehetően egy időre idegenek
szállják meg a hajót.
– Mr. Ishida meglátogat, hogy megbeszéljen velem néhány apróságot.
Az első bemutatónk Tokióban lenne, és már nincs sok idő az
előkészületekre. Ezért… felajánlotta, hogy idejön a hajómra, és egyetlen
nap alatt a szerződéseket is aláírhatjuk. Mit mondhattam volna erre?
Ismét közelebb bújt hozzám.
– Haragszol?
– Eszem ágában sincs – tiltakoztam. – Tiéd a hajó, azt hívsz meg rá,
akit akarsz.
Durcásan eltolt magától és mélyet sóhajtott.
– Tudod, hogy mennyire utálom, amikor ilyen vagy.
Öt perc alatt beláttam, hogy nincs jogom a sértődöttet játszani. Ha
tényleg annyira fontos neki az a szerződés, és miért ne lenne az, akkor
áldozatot kell hoznom nekem is. Elvégre úgyis csak egyetlen napról van
szó.
– Egyáltalán nem vagyok sértődött – vettem könnyedebbre a figurát. –
És most már álmos sem.
– Érdekes, én sem.
A hold besütött a kabinablakon, majd egy felhődarabot rántott maga
elé.
Úgy látszik, arra tanították az istenek az iskolában, hogy csúnya dolog
a kukkolás.
Pedig lett volna mit.
 2
Akkor még nem sejtettem, hogy Mr. Ishida át fog verni bennünket.
Méghozzá alaposan.
Nos, ott tartottam, hogy Mr. Ishida megérkezett két embere
társaságában, és megkezdte a tárgyalásait Lillyvel. Nem tartottak sokáig
– ezért már ekkor gyanút kellett volna fognom. Jómagam ez alatt az idő
alatt a szalonban ücsörögtem, beletörődve, hogy egész nap nem látom
majd Lillyt, vagy ha látom is, csak futólag. Rám mosolyog majd, de nem
engem lát maga előtt, hanem George Washingtont. Természetesen a
dollárbankjegyekre gondolok. A tárgyalások azonban, mint mondottam,
csak rövid ideig tartottak. Lilly egyszer csak odajött hozzám, és puszit
nyomott a homlokomra.
– Már készen is vagyunk, Leslie – mondta. – Ugye nem is volt olyan
kellemetlen a várakozás? Igyekeztem gyorsan megállapodni Mr.
Ishidával. Nem volt nehéz partner.
Hegyeztem az antennáimat, mert éreztem valamit a levegőben, ami
nem tetszett nekem. Hiába erőltettem azonban a szemem, a fülem és az
agyam, semmi olyat nem tapasztaltam, ami bármilyen gyanúra is okot
adott volna. Mr. Ishida a számára kijelölt kabinban tartózkodott, és bár itt
volt az ebédidő, még mindig nem jelent meg a fedélzeten, ahol a
szakácsunk megterített. Amikor további fél óra múltával sem bukkant
elő, Lilly nyugtalankodni kezdett.
– Mi a fene lehet vele? – kérdezte megnyalva a szája szélét.
– Talán alszik vagy berúgott a sikeres tárgyalásaitok örömére.
– Mr. Ishida nem iszik.
– Akkor meggyilkolták – mondtam.
Lilly dühösen rám villantotta a szemét.
– Ne beszélj marhaságokat, kérlek! Bár tudom, hogy máson sem jár az
eszed a buddháidon és a gyilkosságokon kívül, most kivételesen
visszafoghatnád magad.
– A tegnap éjszaka után még van képed azt mondani, hogy máson sem
jár az eszem?
– Jól van, csak mondtam valamit. De tényleg, hol az ördögben lehet
Mr. Ishida?
– Szólj Konradnak, hogy nézze meg.
Konrad, a matrózunk és szakácsunk türelmetlenül toporgott a
fedélzetre vezető lépcső végében, miközben folyamatosan felénk és a
megterített asztal felé pislogott. Gőze sem volt róla, miképpen nekünk
sem, hogy hol késik Mr. Ishida.
– Lemegyek és megnézem – mondtam kényszeredetten.
 Lilly a kezemre tette a kezét.
– Megtennéd?
– Érted mindent.
– Nálad van a stukkered? – kérdezte aztán aggódó mosollyal, mintha
bizony nem ő lett volna, aki pár perccel ezelőtt még megszidott az
illetlen megjegyzésem miatt.
– Ugyan már, Lilly – mondtam mérgesen, mivel már akkorákat korgott
a gyomrom, hogy attól tartottam, a parti őrség is meghallja –, csak nem
képzeled, hogy…
Hogy megmutassam neki, milyen kemény legény vagyok, megszívtam
magam levegővel és elindultam a kabinokhoz vezető lépcső felé.
Holtbiztos voltam benne, hogy Mr. Ishida beöntött néhány pohár szakét
nagy örömében, és most hortyogva alszik megfeledkezve az ebédről.
Óriásit tévedtem.
 3
Az első, ami meglepett, hogy a folyosón, ahonnan a kabinok nyíltak,
nem égett a villany. Hiába kattintgattam a kapcsolót, nem sikerült fényt
csiholnom a sötétségben.
Konrad, a matrózunk mögöttem állt, és átnyúlva a fejem felett, ő is
megpróbálkozott a kapcsolóval. Némi kárörömmel tapasztaltam, hogy
neki sem engedelmeskedik jobban, mint nekem.
– Nos mi a helyzet, Konrad? – kérdeztem.
Konrad megcsóválta a fejét.
– Magam cseréltem ki a körtéket egy héttel ezelőtt. De amilyen égőket
mostanában kapni lehet… – hirtelen a szája elé kapta a kezét és lépett
egyet hátrafelé. Egyenesen a lábamra.
– Bocsánat, Mr. Lawrence – mentegetődzött. – Csak marhára
meglepődtem.
Akárhogy is néztem jobbra-balra, nem láttam semmit, ami
meglephette volna.
– Mi lepte meg annyira, Konrad? – kérdeztem.
Konrad felemelte a mutatóujját és a mennyezetre mutatott vele.
– Valaki… kicsavarta a körtét.
Mintha megbabonáztak volna, követtem a mutatóujját.
Konradnak igaza volt. Valaki kicsavarta a körtét a foglalatából, és
feltehetően magával vitte.
Konrad eltátotta a száját, úgy meredt rám, aztán nagyot nyelt.
– Ki… vihette el?
– Talán a kapitány – mondtam tétován.
– Joshua? Mi a fenének kellett volna neki egy villanykörte?
– Talán kérdezze meg tőle – mondtam, és ismét csak korogni kezdett a
gyomrom. – Mi az ördög lehet ezzel az Ishidával? – kérdeztem
türelmemet veszítve. – Hagyjuk a fenébe a villanykörtét…
Ebben a pillanatban Konrad orra esett. Jó nagyot puffant a vastag
perzsaszőnyegen. Mivel már mozgásban voltam, nem tudtam kikerülni,
így mindössze egyetlen másodperccel később már én is a szőnyegen
találtam magam.
– Mi a fene van magával, Konrad? – kérdeztem, nekinyomva a
tenyeremet a folyosó falának, hogy könnyebben feltápászkodhassak.
Konrad nem az az ember volt, aki csak úgy összeesik, ha egy nagyobb
hullám megdobja a hajót. Ráadásul még hullámok sem igen jártak a
közelünkben.
– Ezt… itt! Nézze csak! – kiáltotta. – Nézze csak, Mr. Lawrence!
 Először a mennyezetre pislogtam, ám mivel nem láttam ott semmit az
árván maradt foglalaton kívül, tanácstalanul bámultam rá.
– Itt! – mutatott a félhomályba. Négykézlábra állt, és nagyot nyögött.
Ekkor már én is észrevettem a szőnyegen fekvő férfit, akibe Konrad
véletlenül belerúgott, s bár keveset láttam belőle, két dologgal azonnal
tisztában voltam.
Az egyik, hogy férfi a halott. A másik pedig, hogy ami kiáll a hátából,
nem evőpálcika.
Inkább egy jókora kés.
 4
Mit tagadjam, először én is visszahőköltem tőle, aztán megszorítottam
Konrad karját.
– Menjen fel, Konrad, a fedélzetre és közölje Miss Prettyvel, hogy mi
a helyzet. De ne ijessze meg nagyon, ha megkérhetném rá…
Konrad négykézláb mászott el a lépcsőig, ám ott sem emelkedett fel,
hanem ugyanúgy mászott tovább. Alaposan megviselhették szegényt a
történtek.
Közel hajoltam a férfihoz, hogy minden erőmet összeszedve, a szűk
helyen is megpróbáljam magam felé fordítani, és végül is csak összejött
valahogy a dolog. Az egyik fickó volt azok közül, akiket Mr. Ishida
magával hozott.
Egyetlen pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy mivel nincs
nálam a fegyverem, ki kellene húznom a hátából a kést, ám visszafogtam
magam. Jobb a békesség – gondoltam, és megpróbáltam felállni. Előtte
azért még egyszer alaposan megnéztem az arcát. Nem sok néznivaló volt
rajta; olyan tipikusan japán képe volt, hogy ha végigmegyek Tokióban a
Ginzán, ötszáz ugyanilyen jön szembe velem egyetlen perc alatt.
Pillanatnyi habozás után elindultam előre a folyosón. Odakintről
mintha kiáltozás hangjai szűrődtek volna le hozzám.
Négy ajtó volt előttem; kettő-kettő egymással szemben. Úgy sejtettem,
hogy a második ajtópár valamelyike mögötti kajütben pihenhet Mr.
Ishida.
Az első ajtó zárva volt. Nem akartam kárt okozni a hajóban, ezért nem
is próbáltam betörni a kajütbe. Inkább a szemközti ajtóval próbálkoztam.
Ezt szerencsére nyitva találtam.
Ahogy beléptem a szobába, nem mindennapi csodában volt részem.
Két cipő – egy pár fekete, elegáns olasz cipő – röpködött előttem a
levegőben ide-oda. Ahogy feljebb emeltem a tekintetem, észrevettem,
hogy a két cipő két nadrágszárban folytatódik. Egy szürke mellény volt a
következő, majd egy nyakkendő, és egy félrecsuklott fej. Mr. Ishida feje.
Mr. Ishida egy zsinórról lógott lefelé, a zsinór másik vége a
mennyezethez kapcsolódott. Korábban egy csillár lóghatott le innen,
csakhogy túl alacsonyan függött, ezért később levették. Az akasztója
azonban ott maradt a helyén. No, erre a horogra lógatták fel Mr. Ishidát.
Cipői mint az ingaórák ingái lengedeztek előttem az idő múlására
figyelmeztetve. Ide-oda, ide-oda… tik-tak, tik-tak…
Egyetlen ugrással kint termettem a folyosón. Visszarohantam a
halotthoz, kirántottam a hátából a kést, majd visszatértem Ishidához.
Egyetlen nyisszantással levágtam a kötélről, amely inkább csak zsinór
volt, majd óvatosan leeresztettem a földre.
Mr. Ishida nagyot nyögött és köhögni kezdett. Én pedig olyan áhítattal
hallgattam, mint egy csodás zeneművet.
Alighanem sikerült megmentenem az életét.
 5
– Jól van, Mr. Ishida? – kérdeztem tőle, amikor már a fedélzeten ült
egy kényelmes karosszékben. A tenger tükörsima volt körülöttünk.
Olyan szép volt, és olyan békességet sugárzó, hogy mindenkinek
tetszenie kellett volna. Még annak is, akit csak nemrég vágtak le egy
zsinórról. – Hát nem csodálatos? – lelkendeztem. – Mármint a tenger –
tettem aztán hozzá.
– Nem – nyögte Mr. Ishida.
Kissé még üveges volt a szeme, de már látta maga körül a
nagyvilágot.
Önkéntelenül is a hajójára pillantottam, amely ott ringott a mi
hajónkhoz erősítve. Nagyjából-egészéből meg voltam győződve róla,
hogy csak onnan jöhetett a gyilkos; a mi hajónkon tartózkodók között
nem volt senki olyan, akiről feltételeztem volna. De hogy ki a fene
rejtőzködhet Mr. Ishida hajóján, azt csak a tengeri szellemek tudták
volna megmondani.
Ekkor már mindannyian tisztában voltunk vele, hogy mi történt. Egyik
testőrét meggyilkolták a kabinok előtt húzódó folyosón, Mr. Ishidát
magát pedig felakasztották. Még szerencse, hogy nem halt bele.
Vártam egy kicsit, aztán feltettem a nap legfontosabb kérdését:
– Végül is mi történt önnel, Mr. Ishida?
Mr. Ishida megrázta a fejét.
– Nem tudom – felelte kissé nyekergő hangon.
– Nem emlékszik semmire?
– Csak foszlányokra. Valaki elkapott és fejbe vágott. Aztán csak a
nagy sötétség…
Tennivalónk ezután is akadt bőven. Konrad megitatta a kapitányunkat,
Joshuát egy pohárka whiskyvel, hogy minél előbb magához térjen.
Joshua ugyanis, amint értesült róla, hogy mi történt a hajón, nevetni
kezdett, és addig nevetett, amíg Konrad be nem fogta az orrát. Akkor
aztán ájultan esett össze.
Amint magához tért, megkértük, hogy értesítse a hatóságot a
történtekről. Nos, ez is okozott aztán némi problémát. Először a parti
őrség jelentkezett műholdas telefonon, így hát nekik jelentettük a
gyilkosságot. Mivel a telefon inkább recsegett, mintsem emberi hangon
szólt volna hozzánk, valószínűnek tartottam, hogy ők sem hallanak jól
bennünket.
– Gyilkosság…? – hallottam az erőteljes dörgésen és recsegésen át
egy hangot. – Mi az, hogy gyilkosság?
– Megöltek valakit – mondtam.
 – Kit? – kérdezte a hang.
– Egy japán férfit.
– Maga Japánból beszél? Na ne szórakozzon velem! Ezt a hülye viccet
már ismerem. De elkapom magát – fenyegetőzött a hang. – Istenemre,
elkapom, és tudja, mit csinálok?
– Nem – sóhajtottam.
– Kilövök egy torpedót a hajójára, és a tenger fenekére küldöm, maga
csirkefogó. Még hogy Japánból beszél. És a császárt viszi nászútra, mi?
Aztán elnémult a parti őrség, majd egy fátyolos női hang szólt bele a
telefonba.
– Szép hangod van, kutyus – mondta. – Remélem, jól is nézel ki.
Merre jársz, csillagom? Ha nem vagy messze tőlünk, igazán
átruccanhatnál hozzánk. Itt hever parlagon három csinos lány, ahogy az
Isten megteremtette őket, és nincs egy használható fiú a környéken. A
mennyországban érezhetnéd magad, kiskutyus.
Aztán ez a hang is a semmibe veszett.
Joshua remegő kézzel tartotta a telefont.
– Most mit csináljak… Mr. Lawrence? Vihar van, és ilyenkor
összekuszálódik minden.
– Hol van vihar? – néztem a tükörsima tengerre.
– Köztünk és a part között.
Konrad elgondolkodva bámult rá.
– Valamit azért csinálnunk kellene a halottal – mondta.
– Tengerésztemetést – nyögte Joshua. – Dobjuk a vízbe.
– Mit gondolsz, mit szólna hozzá a rendőrség?
Joshua sóhajtott és elindult a konyha felé.
Gyilkosság után esik csak igazán jól az uzsonna.
 6
Lilly, amikor értesült a gyilkosságról, és hogy valaki felakasztotta Mr.
Ishidát, pánikba esett. Berohant a kabinjába és bezárta az ajtaját. Attól
nem féltem, hogy kárt tesz magában, attól azonban joggal tarthattam,
hogy mentálisan padlóra küldik a szörnyű események. Cirka öt percig
kérleltem, hogy jöjjön ki és beszéljük meg a dolgot, s már-már feladtam,
amikor hirtelen kivágódott az ajtó és kirobbant rajta.
Ez még önmagában nem lett volna nagy baj, az azonban már igen,
hogy egy rövid csövű vadászpuska volt a kezében. Alighanem egy
maffiózó adhatta neki emlékbe.
Először engem vett célba, majd némi hezitálás után a mennyezet felé
tartotta a csövét.
– Kinyírom! – mondta határozottan. – Ki én!
Azt latolgattam magamban, hogy szóba elegyedjek-e vele, vagy
tovább hallgassak, végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha megszólalok.
– Kit?
Lilly megrántotta a vállát.
– Mindenkit.
Örömmel nyugtáztam, hogy immár nem annyira zavaros a szeme,
mint amikor kilépett a kajütből.
– Kit… öltek meg? – kérdezte reszelős hangon.
– Mr. Ishida testőrét – mondtam. – Leszúrták.
Lilly mélyet sóhajtott.
– Hát, ha van valami vigasztaló egy gyilkosságban, akkor az az, hogy
legalább nem lőtték szét a drága kárpitomat. A vér, az valahogy csak
kijön belőle, de ha szétszaggatják a golyók… A fenébe is… az imént
bevettem három tablettát… én olyan álmos lettem, Leslie…
Tíz perc múlva úgy aludt, mint a bunda.

Másfél óra múlva olyan hevesen kezdett forgolódni mellettem, hogy még
akkor is felébredtem volna, ha alszom.
– Al…szol? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Nem – sóhajtottam.
– Leslie, kérlek, beszélnünk kellene.
– Én is azt hiszem – mondtam.
– Gyere, bújj hozzám egy kicsit. Azt hiszem… az, ami történt, isten
büntetése. Az a helyzet, hogy… nem ok nélkül hívtalak a hajómra.
– Igazán? – nevettem el magam. – Előfordult valaha is, hogy te ok
nélkül tettél valamit?
– Leslie, kérlek, tudod, hogy milyen forró érzelmek fűznek hozzád…
 – Tisztában vagyok vele – szakítottam félbe. – Nos, hát mit akarsz
nekem bevallani?
Habozott egy kicsit, megmozgatta a lábujjait, majd pár mély sóhaj
után beszélni kezdett.
– Említettem már neked, hogy Mr. Ishida nagyon nagy ember. Sokkal
nagyobb annál, mint amekkorának kinéz. Legalábbis a reklám- és
ingatlanpiacon, az építőiparban…
– Jakuza? – kérdeztem.
– Ki a fene tudja, hogy ki kicsoda odaát? Nekem nem mondott semmi
ilyet. Csak… tett egy ajánlatot. Te nem teszel nekem egyet?
– Majd ha befejeztük a beszélgetést. Tehát?
– Szóval, összejöttem vele valahol, beszélgettünk, aztán megígérte,
hogy bevisz a japán piacra. Tetszettek neki a ruháim. Azt mondta, hogy a
japán nők manapság éppen ilyesmikre vágynak. Ez egy milliárdos piac,
szívem. Sokmilliárdos. Egyelőre még eléggé zárt a nyugati tervezők
előtt, és az ízlés is más, de tesz róla, hogy sikerüljön megszerettetnem
magam velük.
– Hát ez ragyogó – bólintottam. – És mi az ára?
– Minek? – kérdezte ártatlan szemekkel. – Minek mi az ára?
– Hát, hogy beengedjen a milliárdos piacra és egyengesse az utadat –
mondtam, miközben én is kiültem az ágy szélére.
– Úgy gondolod, hogy át akar verni? Már megbocsáss, de te olyan
bizalmatlan vagy, szívem. Mindig és mindenkivel. Te soha nem bízol
senkiben.
– Dehogynem – mondtam. – Több ilyen is van.
– Csak egyet mondj!
– Például a 38-as Smith & Wessonom – mondtam.
 7
Erre idegesen felkapta a lábát, mintha meg akarna rúgni, ám aztán erőt
vett a felháborodásán.
– Leslie, drágám, mérget vehetsz rá, hogy ez a pasas mindent elintéz,
elvégre bizonyos értelemben társak lettünk. Hacsak fel nem akasztják
még egyszer, és sikeresebben, mint most.
– Hm. Tehát mi az ellentételezés?
– Mielőtt elárulnám… még egyszer ki kell jelentenem, hogy ez a
dolog jelentős fordulatot hozna az életemben… Ha betörhetnék a japán
piacra, betörhetnék a kínaira is, sőt egész Délkelet-Ázsiába…
– Állj! – csillapítottam, miközben igyekeztem megakadályozni, hogy
az ölembe üljön. Mert Lilly nagy lelkesedésében, hogy rövidesen a
magáénak tudhatja az egész hatalmas ázsiai piacot, az ölembe szökkent.
Átkarolta a nyakam és a fülembe suttogott.
– Gyere vissza a helyedre – csalogatott. – Ott majd folytatom…
Elhatároztam, hogy nem engedek a csábításának. Megfogtam,
felemeltem és visszatoltam a pamlag túlsó végébe.
– Gyerünk! – biztattam. – Ki vele, miről van szó?
Rám függesztette gyönyörű, kissé vágott, csillogó szemét és halkan
felém rebegett.
– Rólad, Leslie.
Őszintén szólva meg is lepődtem, meg nem is. Nem lepődtem meg
azért, mert minden szaván és mozdulatán látszott, hogy akar tőlem
valamit. Máskor is előfordult már, hogy meghívott a hajójára, látszólag
önzetlenül, aztán itt derült ki, hogy dehogyis volt önzetlen az a
meghívás! Most is szagot fogtam, de úgy gondoltam, miért is ne? Lilly
mindenképpen megér egy kis kalandot.
– Szóval? – sürgettem. – Miről van szó?
Lilly sóhajtott és megszorította a kezem.
– Nem fogsz megharagudni rám?
– Haragudtam én rád valaha is?
– Akkor jó. Szóval… már próbáltam elmagyarázni neked, mekkora
lehetőséget kínál nekem ez az üzlet és ez a barátság Ishidával. Istenem,
ne gondolj semmi rosszra. Mr. Ishida már túl van azon a koron, hogy
konkurenciát jelentsen neked. Ugye nem vagy féltékeny, szívem?
– Egyáltalán nem – mondtam zordul. – Felőlem aztán…
Erre nagyot csípett a karomba.
– Még csak féltékeny sem vagy rám? A múlt éjjel azt mondtad…
– Csitt! – szakítottam félbe. – Már nem emlékszem, mit mondtam, és
most nem is akarok emlékezni rá.
 – Szóval – vonult vissza –, az a helyzet, hogy igenis van némi
ellentételezés, de az a lehetőséghez képest kutyafüle.
– Sejtem – sóhajtottam. – És mit kellene tennem? Elcsábítani egy
görög hajótulajdonos lányát?
– Azt nem engedném! – kiáltott fel, és belém akart csípni, de még
idejében elrántottam előle a karom. – Hogyisne! Éppen elég munkámba
került, hogy megkaparintsalak, eszem ágában sincs lemondani rólad!
Mit tagadjam, dagadozott a keblem a büszkeségtől.
– Szóval? – tettem fel sokadszorra a kérdést.
– Az a helyzet, hogy van egy lánya. Midorinak hívják.
– Ez Japánban alighanem másokkal is előfordul – mondtam
meggondolatlanul.
– Lennél szíves végre komolyan végighallgatni? Nem szeretem,
amikor mindenből viccet csinálsz. Ráadásul nem is nagyon szellemesek.
– Jól van, megígérem, hogy csak indokolt esetben vágok közbe.
– Szóval, az a helyzet, hogy ez a Midori építészmérnök. Tudsz
követni?
– Megpróbállak – mondtam.
– Méghozzá híres építész. Nemrég megbízták, hogy építsen egy
üvegpadlójú függőhidat Nepálban, egy lámakolostor közelében. A nevét
már elfelejtettem. A kolostor egy nagy hegy tetején áll. Nem ugrik be,
melyik lehet?
– Ami azt illeti – mondtam –, Nepálban elég sok magas hegy van, és
több olyan is akad, amelynek kolostor van a tetején, bár a kolostorokat
inkább a hegyek oldalába szokták építeni.
– Ishida azt mondta, hogy a hegy tetején van.
– És mit mondott még?
– Midori az építésvezetője, vagy micsoda. Különben japánok építik a
hidat. Vagy ők vezetik az építkezést… a fene se tudja pontosan. Majd
Ishida elmondja neked.
– Végül is mi a történet?
Lilly megköszörülte a torkát.
– Midorit elrabolták. És neked kellene kiszabadítanod.
– Micsoda?! – majdnem felugrottam a pamlagról meglepetésemben.
– Ahogy mondom – bólintott a lány. – Vagyis, ahogy Ishida mondja.
– Hogyhogy elrabolták? – próbáltam lenyomni a vérnyomásomat.
– Mit lehet ezen nem érteni? Elrabolták, és kész.
– Lehet tudni…
– Nem lehet! – vágott közbe. – Legalábbis én nem tudok többet.
Ishida majd beszámol mindenről… Én csak annyit mondok, hogy a
kezedben van a jövőm, Leslie.
 – Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – próbáltam meg kibújni a
csapdából. – Lehetetlent kívánsz tőlem, Lilly. Először is, semmi kedvem
Nepálba utazni, másodszor pedig nem is utazhatnék, mivel rövid szünet
után kezdődik a következő szemeszter az egyetemen…
– Azt mondtad, hogy van két szabad hónapod.
Nos igen, az akkor volt, amikor még azt hittem, kettesben
nyaralhatunk a hajón, leszámítva persze Konradot és Joshuát; most
viszont, hogy az a veszély fenyeget, amiről beszél, egyáltalán nem
akaródzik továbbra is a jachton maradnom. Bár… attól tartok, hogy
ehhez a rendőrségnek is lesz majd néhány keresetlen szava. Elvégre
megöltek és felakasztottak valakiket a társaságomban, ráadásul idegen
állampolgárok az illetők. Nem, nem lesz könnyű szabadulnom Lilly
hajójáról…
– Gondoltam, hogy ez lesz a vége – kesergett Lilly csupa
szemrehányással a hangjában. – Sejtettem.
– Mármint micsodát? – kérdeztem.
– Nem szeretsz te engem igazán – mondta sírással küszködve.
– Ezt meg miből gondolod? – sóhajtottam.
– Abból, hogy… tudod te azt jól, Leslie. Egész életemben arra
vágytam és azért hajtottam, hogy be tudjam tenni a lábam arra a rohadék
távol-keleti piacra. És amikor végre összejönne a dolog… tessék. Nem
vagy hajlandó segíteni rajtam. Ezt azért… nem vártam volna tőled.
– Álljunk csak meg egy pillanatra. Te csak ezért hívtál ide magadhoz a
hajódra?
– Butus, dehogyis! – mondta szipogva. – De az előzetes
megkérdezésed nélkül is biztos voltam benne, hogy örömmel tennéd…
Különben sem volt választásom…
Halk nyikorgást hallottam. Legalábbis, ami a lelki füleimet illeti.
Csapdában ültem, a csapda teteje megmozdult, és éppen arra készült,
hogy lecsapódjon. Akkor pedig már nincs kiút.
– Pedig milyen csodálatos lenne – folytatta Lilly a szemrehányást. –
Nem kellene egyebet tenned, mint odasétálni a kolostorhoz, és
körülnézni ott egy kicsit.
– Na és Midori? Őt is meg kellene keresnem. Ha egyáltalán ott van
még valahol.
– Miért, hol lehetne másutt?
– Mondjuk, egy másik hegy tetején. Azonkívül olvastál te valaha
emberrablós történeteket?
– Most meg mire akarsz kilyukadni?
– Arra például, hogy ha az emberrablók elrabolnak valakit, olyan
helyre szokták rejteni, ahol pokolian nehéz megtalálni.
 – Ez mind csak kifogás – legyintett. – Olvastam rólad az újságokban.
Te mindenkit megtalálsz, szívem, akit csak keresel. Miért éppen velem
vagy ilyen undok és visszautasító, amikor a jövőmről van szó? Tudod,
már régóta arról ábrándozom…
– Tudom – vágtam közbe. – Az ázsiai piac nagyon fontos neked.
– De még mennyire – sóhajtotta. – Igazi aranybánya, és neked is jutna
belőle.
– Tudod, hogy nem érdekel a pénz – tiltakoztam. – Legalábbis a te
esetedben nem.
– Nem is azt ajánlok – mondta.
– Akkor meg mit?
Elkapta a karomat, és nagyot rántott rajtam. Nem vagyok könnyű kis
énekesmadár, de mivel a rántás váratlanul ért, és talán a megszerzésemre
irányuló szándék megsokszorozta az erejét, fejjel előre rázuhantam a
pamlagra. Pillanatokkal később Lilly már ott volt mellettem és
erőteljesen magához szorított.
– Ha nem teszed meg nekem ezt a kis szívességet, én sem teszem meg
neked… amit úgy egyébként gyakran meg szoktam tenni.
– Mikortól kezdve? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Mostantól – mondta.
Lelki füleim most még az előbbinél is nagyobb csattanást hallottak.
Rám csapódott a csapda teteje.
 8
Reggel arra ébredtem, hogy valaki óvatosan megkopogtatja az ajtót.
Lilly nagyot nyögött mellettem, és az oldalára fordult.
Amikor felbukkantam az ajtónyílásban, Joshua megvakargatta a fejét
– ő állt ugyanis az ajtó előtt.
– Miss Pretty? – kérdezte.
– Mi történt, Joshua? – tudakoltam, eltakarva előle a szobát.
– Akkor hát önnek mondom el – bólintott. – Az a helyzet, hogy…
– Újabb gyilkosság? – kérdeztem reménykedve. Abban bíztam, hogy
annak a valakinek, aki az elmúlt napon megkísérelte felkötni Mr. Ishidát,
éjszaka sikerült befejeznie a tervét.
Joshua azonban semmivé tette a reményeimet.
– Nem öltek meg senkit – mondta. – Annál rosszabb történt.
– Jéghegynek ütköztünk? – kérdeztem.
– Vihar tombol köztünk és a szárazföld között. Egyelőre még csak
trópusi vihar, de lehet, hogy hamarosan hurrikánná erősödik.
– Hm. És ezt honnan tudja?
– Rövid időre sikerült felvennem a rádiókapcsolatot a parti őrséggel.
Azt ígérték, hogy kijönnek értünk, ha tudnak, ám egyelőre még nem
tudnak.
– Megvárjuk a vihar végét – sóhajtottam.
– Előbb találkozunk vele – mondta Joshua. – Éppen erre tart…
Többet nem mondott, de ez is elég volt. Egy hurrikán kint, a nyílt
óceánon finoman szólva sem életbiztosítás.
Akaratlanul is elnevettem magam.
– Lehet, hogy Mr. Ishidának nincs szerencséje velem?
Joshua biccentett, de nem mozdult az ajtó elől. A hátam mögött
viszont nagyot nyögött valaki.
– Hol vagy, szívem? – hallottam egy kellemesen hívogató hangot. –
Elmenekültél előlem? Azt hiszed, megúszod a reggelt anélkül, hogy…
Olyan erősen kezdtem köhögni, hogy szegény kapitányunk a füléhez
kapott.
– Köszönöm, Joshua, hogy értesített – ordítottam, hogy elnyomjam a
bentről kiröppenő szavakat. – Majd megoldjuk a dolgot.
Joshua biccentett és hátraarcot csinált. Majd tovább folytatta, így
ismét csak szembenézett velem.
– Ja, Mr. Lawrence, elfelejtettem közölni valamit. Ha izé…
legközelebb találkozik Miss Prettyvel, mondja meg neki… hogy…
hogy…
 Éreztem, hogy van valaki mögöttem. Joshua nem láthatta, és nem
láthattam én sem, de éreztem a jelenlétét. Egy mutatóujj körme indult el
lassan a hátamon, és hol lefelé kanyarodott, hol meg felfelé.
– Majd elmondom – ígértem. – Hamarosan… elmondom… de mit is
kellene elmondanom?
– Nem annyira lényeges – igyekezett Joshua lelépni, amikor
rádöbbent, hogy valaki ott áll a hátam mögött. – Egyáltalán nem annyira
lényeges.
– De azért csak mondja, Joshua, ha már elkezdte.
– Hát… az a helyzet – dörmögte –, hogy a halott az éjszaka kimászott
Mr. Ishida hűtőszekrényéből és nyoma veszett.
Valaki felsikkantott mögöttem.
Joshua kihasználta az alkalmat és lelépett.
A valaki elkapta a kezem és visszarángatott a kajütbe.
 9
Ragyogóan kék volt az ég, apró hullámok játszadoztak pajkos
delfinekként a hajó körül; békés és megnyugtató volt a tengeri táj,
mintha nem sokkal a teremtés után lettünk volna. Vagy az özönvíz után,
amikor Noé hajóját már nem veszélyeztette semmi.
Konrad természetesen a fedélzeten terítette meg az asztalt; nem kellett
tartani tőle, hogy egy nagyobb hullám okozta himbálódzás a nyakunkba
önti a kávét. A reggeli alatt nem is történt semmi különleges vagy
említésre méltó. Csendben reggeliztünk Lillyvel és Mr. Ishidával, mintha
roppant unalmas lett volna idáig az életünk.
Elfogyasztottuk a reggelit, Konrad leszedte az asztalt, csupán egy
gyümölcsleves kannát és a hozzávaló poharakat hagyta rajta.
Korábban már szándékomban állt megemlíteni, hogy Mr. Ishida
mintha éveket öregedett volna az éjszaka, bár addig sem tűnt túl
fiatalnak.
– Hogy van a nyaka? – kérdeztem, amikor végre hármasban
maradtunk az asztalnál.
– Nem valami jól – hápogta. – Egész éjjel fájt. Nagyon kellemetlen
volt. Magát még soha nem akasztották fel? – kérdezte.
– Idáig még megúsztam – mondtam. – De volt, amikor én akasztottam
fel valakit.
– Igazán? – nézett rám elismerően. – Meghalt az illető?
– Állítólag halhatatlan.
– Hogyhogy?
– Egy sámánisten volt – magyaráztam. – Egy tunguz sámán készítette
posztóból, és szalmával kellett kitömnöm. Aztán fel kellett akasztanom a
sátramban.
– És mindezt… miért?
– Mert akkor éppen sámániskolába jártam – mondtam, ami persze
csak részben volt igaz. Ene asszony ugyan ragaszkodott hozzá, hogy
sámán legyen belőlem, de valamiért nem fűlött hozzá a fogam. Talán
azért, merthogy az ügyetlen sámánt gyakran megfojtják, és egy faágon
helyezik el a tajgán a holttestét.
Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy ez majd visszatérít a
jelenbe. Úgy is történt.
– Miss Lilly beszélt velem az éjszaka – itt Lillyre pillantottam.
Igyekeztem rövidre zárni a társalgást, valamiért nem volt kedvem a sok
fecsegéshez.
– Akkor hát mindent tud – bólintott Mr. Ishida.
 – Az majd kiderül – mondtam. – Hagyjuk hát a köntörfalazást. Ha jól
értem, a következő a helyzet… Önnek elrabolták a lányát. Igaz?
– Bárcsak ne lenne az – sóhajtotta Ishida.
– Midori a neve.
– Ez is igaz.
– Mondana néhány szót arról, hogy egészen pontosan mit is keresett a
kedves lánya… nem is tudom, hol?
– Lukhang – mondta Ishida. – Így hívják a kolostort.
Igyekeztem visszaemlékezni rá, hogy vajon jártam-e ott, de nem
ugrott be a kolostor képe.
Ishida sóhajtott és megköszörülte a torkát.
– Ez egy kis… magyarázatot követelne – mondta.
– Hallgatom – bólintottam. – Van rá időnk. Egyelőre úgysem
térhetnénk vissza a partra.
– Miért nem? – kapta fel a fejét Ishida.
Elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet a hurrikánnal. Nem láttam az
arcán az örömet, hogy esetleg rövidesen átélhet egyet. És ennek hangot
is adott.
– Ilyen peches is csak én lehetek – kesergett. – Pedig megjósolták
nekem.
– Mármint micsodát? – kérdeztem.
– Hogy nem a földön fogok meghalni.
– Csak nem űrhajósnak készül? Nem akarom megsérteni, de azt
hiszem, erről már lekésett.
– Nem arról van szó – legyintett. – Amikor megszülettem, megjósolta
egy izé… jós, hogy hosszú életem lesz, gazdag leszek, de meghalni nem
a földön fogok, értve ezalatt, hogy nem a föld felszínén.
Mindketten, sőt mindhárman ugyanarra gondoltunk. Hogy amikor a
kötélen lógott, nem érintette a lába a földet.
– Azt már megúszta – vigasztaltam.
– De a hurrikánt még nem.
– Nem mindig jönnek be a jóslatok – legyintettem. – Ha megengedi…
Szóval, eltűnt a lánya. Mesélne erről valamit?
Ishida arcát gyengéd mosoly ragyogta be.
– A lányom tehetséges – mondta. – Kiváló építész. Odahaza jó neve
van, és már a környező országokban is ismerik.
– Gratulálok – biccentettem. – Megtudhatnám, ki bízta meg a híd
építésével?
– Fogalmam sincs róla – mondta.
– Konkrétan mit kellett a kedves lányának csinálnia?
 – Felépítenie egy üvegfenekű függőhidat. Az az igazság, hogy csak
futólag ismerem a lányom terveit.
Volt valami a hangjában, amiből arra következtettem, hogy nem lehet
nagyon szoros a kötelék közöttük.
Ekkor olyat tettem, amit általában nem szoktam. Feltettem egy
ostobának tűnő kérdést, amelyet már abban a pillanatban megbántam,
ahogy kicsúszott a számon.
– Mondja, Mr. Ishida… szereti ön a lányát?
Azt vártam, hogy mérgesen rám förmed és kikéri magának, amiért
beleturkálok a magánügyeibe, ám legnagyobb meglepetésemre, nem
háborodott fel, csak éppen megvonta a vállát.
– Nem szeretnék beszélni erről – mondta. – Mindenesetre érdeklődöm
iránta.
– Ezt hogy értsem?
Még mindig paff voltam a meglepetéstől. Holtbiztos voltam benne,
hogy bizonygatni kezdi majd, mennyire szereti Midorit. Így aztán
magam is meg voltam zavarodva egy kicsit.
– Midori bizonyos értelemben nem az én lányom – mondta, és
sóhajtott mellé egyet.
– Akkor kié? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy kezdek igencsak
szomjas lenni. És nem csak úgy egyszerűen. Olyan szomjúság gyötört,
amelyre csak egy whisky lehet a gyógyír. Vagy minimum kettő.
– A feleségemé – mondta. – A… feleségemnek volt már egy gyereke
abból az időből, amikor még nem volt a feleségem.
– Értem – dünnyögtem.
– Volt előttem egy komoly kapcsolata… amelyből Midori született.
Külföldi volt a fickó, és teljesen hülye. Egy hippi. Amikor
megismerkedtem vele, már nemigen léteztek hippik, de a fickó azért az
maradt. A feleségem, azaz akkor még nem volt az, a Fudzsi oldalán
lakott vele egy sátorban, és úgy nézett ki, mint egy boszorkány.
– Bocsásson meg, de hogy hívják a feleségét?
– Kimikónak – mondta. – A hatóság már régóta kereste őket.
Korábban Tokióban laktak, de nem fizették ki a lakbért, és a tulajdonos
feljelentette őket. Erre felköltöztek a Fudzsira. Teljesen véletlenül
botlottam beléjük. Megütötte a fülemet a gyereksírás. Mentem a hang
után, és megtaláltam a nyomorult sátrukat, amely félig eltűnt már a hó
alatt. Úgy kellett a két kezemmel kiásnom őket.
– Egyedül volt?
– Sajnálatos módon igen. És még csak egy kis meleg tea sem volt
nálam, hogy megitathattam volna őket. Szerencsére nem lett komolyabb
bajuk.
 – És ön? Mit keresett a Fudzsin?
– A jó szerencsémet – mondta. – Akkoriban egzisztenciális okok miatt
eléggé a pincében voltam, ha érti, mire gondolok. Már-már az
öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, és sokat sétáltam, hogy kiverjem
a fejemből a szándékomat. Felmentem egy bizonyos magasságig, ott
találtam meg őket. Így történt.
– Nem volt hálás a kislány azért, hogy ön megmentette az életét?
Mintha ezt venném ki a szavaiból.
– Hát… nemigen. Amikor kicsi volt, már akkor észrevettem, hogy
csak az anyja biztatására mosolyog néha rám. Az anyja később a
feleségem lett. Hálából persze. Ezt már akkor is tudtam, amikor
elvettem. Voltam olyan ostoba, hogy ennek ellenére feleségül kértem.
– Eszerint megbánta.
– Igen. Megbántam. Bizonyos mértékig kétségkívül – tette aztán
hozzá némi enyhítési szándékkal.
Szokatlan volt egy japántól, hogy őszintén és határozottan beismerje a
hibáját egy idegennek. Nyilván nyomós oka volt rá, hogy megtegye.
Mr. Ishida lapos pillantást vetett rám.
– Ugye meglepődött?
– Egy kicsit – biccentettem.
– Pedig tulajdonképpen nem éltünk rosszul. Már az én
szempontomból persze. Én uralkodtam rajta, ő pedig engedelmeskedett.
Maguknál, amerikaiaknál persze másképpen megy a dolog. És
bármennyire is meglepő, én azt szerettem volna, hogy nálunk is
másképpen menjen. Csak éppen nem jött össze.
– És most?
– Hogy most mi van vele? Hát, kedves, Mr. Lawrence… az a helyzet,
hogy a feleségem, Kimiko meghalt. Jó tíz évvel ezelőtt.
– Sajnálom – mondtam. Azt már nem kérdeztem meg, hogy mibe halt
bele, mert úgy gondoltam, hogy ez aztán már igazán magánügy.
Néhány további mondat után viszont be kellett látnom, hogy tévedek.
Bár valóban magánügy volt, ám talán mégsem annyira az.
Mr. Ishida ugyanis magától mondta el, amire úgy egyébként kíváncsi
lettem volna.
– A feleségem… Kimiko… Midori anyja, öngyilkos lett, Mr.
Lawrence. Felakasztotta magát.
 10
Mellbe vágott a dolog, pedig szívem mélyén valami hasonlót sejtettem.
Sőt, talán még rosszabbat. Japánban, legalábbis a régi időkben, a nők is
szoktak harakirit elkövetni, azaz felvágni a hasukat. Ez esetben
szerencsére nem ez történt. Lilly és a saját szerencsémre. Éreztem, hogy
megfordul a gyomromban a kávé – hál’ istennek, csak rövid ideig tartott
–, Lilly viszont fel is pattant, szájára szorította az asztalkendőjét és
elügetett a lejárati lépcsők felé. Drukkoltam neki, hogy még idejében
megfelelő helyre érjen.
– Nem is tudom… mit mondjak önnek, Mr. Ishida – motyogtam, és
valóban nem tudtam, mit mondjak.
Ishida megvonta a vállát.
– Túlestem rajta. Már persze amennyire lehet. Az az igazság, hogy az
ilyesmit egy életen át magával hurcolja az ember.
Kezdtem megsajnálni szegényt.
Ishida sóhajtott és megforgatta a kezében a kávéscsészéjét.
– Bonyolította a dolgot – mondta –, hogy nem volt minden rendben a
halála körül.
Nem volt ebben semmi meglepő. Ha valaki felakasztja magát, annak
általában nem szokott minden rendben lenni a halála körül. Az akasztás,
akárki is csinálja, nem közönséges halálnem.
– Azt hiszem, Kimiko szorongott – mondta elmélázva Mr. Ishida. –
Félt valamitől. Talán a volt barátja szellemétől. Ki tudja? Mindenesetre
depressziós volt szegénykém. Mint most én. Végül is megölték az egyik
testőrömet, engem felakasztottak, hát ezek után ne legyek depressziós?
– Egyáltalán honnan tudja ön, hogy hol dolgozott a lánya? –
kérdeztem.
– Volt egy emberem, aki minden egyes lépéséről értesített – sóhajtotta
Ishida. – Ő derítette ki, hogy Nepálba ment függőhidat építeni. Egy
kolostort is megnevezett: Lukhangnak hívják. Ott volt építésvezető. De
csak bizonyos ideig. Aztán nyom nélkül eltűnt. Anélkül, hogy szólt
volna róla bárkinek is. Az emberei, az építőmunkások persze vártak rá,
hogy visszatérjen, de ő nem tért vissza. Találgatták, hogy mi a fenét
csináljanak. Haza nem mehettek, mert különben egyetlen fillért sem
kaptak volna az elvégzett munkájukért. Szóval, Midori lelépett a
térképről.
– És maga úgy gondolja, hogy elrabolták?
– Nézze, Mr. Lawrence, lehet, hogy nem rabolták el, de akkor is
eltűnt. Szeretném, ha megkeresné nekem. Elvégre mégiscsak a lányom,
és bár azt mondtam magának, hogy nem szeretem, és ezt néha
magammal is szeretném elhitetni, de ez nem igaz. Szeretem és szeretném
megtalálni. Néha azért imádkozom, hogy ne történjék vele semmi rossz.
Ültem az asztalnál és a fejemet törtem. Nemegyszer felkértek már,
hogy tegyem tűvé valaki után a Himaláját. Igen ám, csakhogy azok,
akiket meg kellett keresnem, európaiak voltak, és jobban bele tudtam
képzelni magam a helyükbe, mint egy japánéba. Nem igazán ismerem a
japán kultúrát, a hitvilágot, az emberek gondolkodásmódját, így aztán
úgy éreztem – pedig még a közelében sem jártam Lukhang kolostorának
–, hogy ingoványos talajon lépkedek.
– Nem próbálta még megkerestetni valakivel a lányát? Úgy értem,
hogy a hídon munkálkodó honfitársai közül?
Ishida megvakargatta a feje búbját.
– Természetesen próbáltam. Ez volt az első dolgom. Csakhogy nem
sokra mentem velük.
– Tulajdonképpen hogyan talált meg engem? – tettem fel a kérdést,
ami igazán foglalkoztatott.
– Az újságokból ismerem magát, és meggyőződésem, hogy maga az
egyetlen, aki képes lenne megtalálni a lányomat. Akár élve, akár…
Nyelt egy nagyot és nem folytatta.
– Más is képes lenne rá – erősködtem tovább. – Biztos vannak
olyanok, akik…
– Én magát választottam! – csattant fel ellentmondást nem tűrő
hangon.
– Óriási megtiszteltetés ez számomra – sóhajtottam. – Méltányolom is.
Ennek ellenére mi van akkor, ha mégis visszautasítom az ajánlatát?
– Baj – mondta. – Méghozzá nagy baj.
– Kinek? – kérdeztem.
Ishida megvonta a vállát.
– Például nekem. Mert ha nem vállalja, akkor kereshetek valakit a
maga helyére, aki, biztos vagyok benne, hogy a felét sem éri önnek.
– Azért ez elhamarkodott kijelentés – szerénykedtem.
– Nem hiszem. Szóval baj nekem, mert rosszabb árut kapok a
számítottnál.
Kicsit zavart ugyan, hogy árunak nevezett, de végül is alighanem
igaza volt. Hiszen a munkaerő is csak áru. És persze a fejtörés is: annak
is ára van.
Mr. Ishida sóhajtott és folytatta.
– De baj a maga barátnőjének is. Megígértem neki, hogy a világ egyik
leggazdagabb és legsikeresebb üzletasszonyává teszem, ha megszerzi
nekem magát.
– És ha nem sikerül?
 – Akkor természetesen nem teszem – mondta, és kiitta az utolsó
cseppeket is a csészéjéből. – Sőt… még többet is teszek… ami nem fog
tetszeni sem önöknek, sem nekem. De mégis megteszem.
– Nevezetesen?
Előrehajolt és megfogta a kezem, ami szokatlan egy japántól, főleg
tárgyalás közben.
– Beszéljünk őszintén, Mr. Lawrence – mondta a szemembe nézve. –
Nem szeretek köntörfalazni, bár a mi kultúránkban alaposan jelen van
az, amit maguk totojázásnak hívnak. Csak éppen mi, japánok, szeretjük
minden oldalról alaposan megismerni a dolgokat. Tehát: ha nem teljesíti
a kívánságomat, nemcsak hogy nem segítek Miss Lillynek, hanem még
el is lehetetlenítem. Márpedig én nagy hatalmú és gazdag ember vagyok,
sok mindent megtehetek, amit más nem. Nem lenne szabad
visszautasítaniuk az ajánlatomat. De ha mégis megtennék… nos, sok
kellemetlenségben lenne részük.
– Talán még bele is halnánk?
Mr. Ishida finoman elmosolyodott.
– Beszéltem én halálról? Egyetlen szóval sem említettem.
– De azért, amit mondott, az tömör fenyegetés.
– Annak is szántam.
Igazság szerint meg kellett volna ijednem, és őszintén szólva meg is
ijedtem egy kicsit. Vagy inkább csak nyugtalanná váltam? Már csak az
hiányzott volna, hogy egy japán menőmanó bosszút esküdjön ellenem.
– Szóval – sóhajtotta Mr. Ishida, aki beszéd közben egyre a
csészéjével babrált, majd hirtelen megfordította és az asztalra borította,
amit csak az idegessége számlájára írhattam. Örömmel nyugtáztam,
hogy ő maga sem olyan magabiztos, mint amilyennek láttatni szeretné
magát. – Vagy a pokol, vagy a mennyország – folytatta Ishida. – Ha
megteszi, amire kérem, Miss Lilly a mennyországba kerül – nem kell
aggódniuk, ezt csak képletesen mondtam, és a földi mennyországot
értettem alatta –, ha viszont ellenkeznek velem, akkor a pokolba.
Mindketten elveszítik mindenüket… Ezt akkor is megteszem, ha én is
sokat veszítek a dolgon. Miss Lilly szegény lesz, mint a templom egere,
és ön is, Mr. Lawrence. Nem lesz többé egyetemi tanár, nincs az az
egyetem, amelyik alkalmazná.
– Szép, vaskos kis fenyegetés – biccentettem. – Most én következnék,
ha minden igaz.
Mr. Ishida félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám.
Volt elég időm hozzá, hogy megkerüljem az asztalt. Talán nem
említettem még, hogy Mr. Ishida ezen a reggelen, saját fenyegetései
tiszteletére, zakót öltött, hozzá pöttyös nyakkendőt kötött. Jómagam csak
pólóban voltam, amelyen egy jókora cápa fickándozott.
Mr. Ishida nem állt fel; amikor már ott voltam mellette, akkor sem.
Felnézett rám, várta, hogy mi következik.
– Látja a cápát? – kérdeztem.
Mr. Ishida a pólómra pillantott.
– Látom – bólintott. – Elég ízléstelen.
Elkaptam a karját, felrántottam a székről, majd a levegőbe emeltem.
Nem ellenkezett; úgy feküdt a karomban, mint egy kisgyerek. És olyan
könnyű is volt. Viszont csupa izom – talán még a csontok is hiányoztak a
testéből.
Egészen a korlátig vittem, ott kinyújtottam karom, és kilógattam a
tenger fölé.
– Most is látja? – kérdeztem.
Nem volt félelem a szemében. Inkább gúnyos mosoly ült az arcán.
– Jó úszó vagyok – mondta.
– Kéz és láb nélkül is?
– Micsoda?!
A tenger felé mutattam az állammal.
– Nem a pólóm cápájáról beszélek. Nézzen csak oda!
Ekkor ő is megpillantotta a tenger felszínét hasító fekete háromszöget.
Ha valaki ezek után azt hinné, hogy képes vagyok a semmiből cápát
varázsolni, téved. A cápa már tegnap délután óta követett bennünket.
Alighanem azért, mert Konrad rendszeresen a tengerbe öntötte az
ételmaradékokat. Úgy látszott, megkedvelte a potya kaját, és nem tágított
mellőlünk. Konrad pedig, mivel a matrózok és szakácsok többségével
ellentétben azt tartotta, hogy a hajót követő cápa szerencsét hoz, nem
akarta elijeszteni. Nos hát, a cápa ott úszott mellettünk, és ha látott
egyáltalán bennünket, bizonyára abban reménykedett, hogy ezen a
reggelen is meghívót kap egy kávéra és süteményre.
– Mi lenne, ha beleejteném a tengerbe? – kérdeztem Mr. Ishidát.
– Az emberem szeme láttára?
– Az embere a maga hajóján reggelizik. Konrad szóval tartja. Ha
kiáltozna, sem hallaná meg.
– Maga blöfföl – mondta.
– Lehet – bólintottam. – De nem biztos.
A szemébe néztem, ám nem látszott ijedtség benne.
– Jól van – mondta. – Most már letehet.
– Eszemben sincs – ráztam meg a fejem.
– Pedig jobban tenné.
– Mert ha nem?
 Ishida sóhajtott. Úgy látszik, nem volt megelégedve a helyzetével.
– Látja az asztalt? – kérdezte.
Ha kissé oldalra fordítottam a fejem, láttam. Lilly, aki korábban
magunkra hagyott bennünket, közben visszatért és rémült tekintettel
bámult ránk.
– Na mármost – folytatta Ishida. – Látja a kávéscsészét is, amelyet az
imént felfordítottam?
– Elég barbár dolog – jegyeztem meg. – Micsoda szokás ez? Nem
tudja, hogy a kávé csak nehezen jön ki a fehér asztalterítőből?
– Van alatta valami – mondta.
Éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt kiszárad a szám. Őszintén szólva
nem is csodálkoztam rajta. Karomban tartottam Japán egyik alighanem
legerőszakosabb emberét; alattunk egy cápa várta a reggelijét; az
asztalon pedig egy felfordított csésze alatt hevert valami, aminek nem
lett volna szabad ott hevernie.
– Maga blöfföl – mondtam immár én.
Mr. Ishida rám vigyorgott.
– És ha nem?
– Lilly, kérlek…
– Jó lenne, ha Miss Lilly nem mocorogna, mert kényes kis szerkezet
rejtőzik a csésze alatt.
– Ha beleejtem magát a tengerbe, nem lesz ideje működésbe hozni,
akármi is legyen az.
– Hátha nem is én hozom működésbe.
Sóhajtottam egyet, aztán visszahúztam a fedélzetre.
– Valóban csak blöfföltem – mondtam. – Ez egy fiatal cápa, még nem
eszik embert.
– Én is csak blöfföltem – mondta Mr. Ishida a lányra mosolyogva. –
Nyugodtan megnézheti, Miss Lilly.
Lilly Pretty remegő kézzel emelte fel a csészét.
Nem volt alatta semmi.
 11
Visszaültünk az asztalhoz. Immár Lilly előtt is világos volt, hogy Ishida
nemcsak üzletelni szeretne velünk – és a segítségünkért cserébe
bejuttatni őt a távol-keleti piacra –, hanem keményen zsarol bennünket.
Éppen újraindult volna a társalgás, vagy inkább egyezkedés, amikor
Konrad kiáltozni kezdett. Bizonyára még nem adta fel a halott keresését,
és most az élő testőr társaságában Ishida hajóján keresgélte tovább.
– Hé! Mr. Lawrence! Mr. Lawrence!
Ismét a korláthoz mentem. Mr. Ishida jachtja jóval kisebb volt
Lillyénél, s ha rá akartam látni a fedélzetére, át kellett hajolnom a
korláton.
– Itt vagyok, Konrad!
– Csak mondani akarok valamit.
– Hát akkor mondja!
– Az a helyzet, hogy ez a pasas itt talált valamit.
– Melyik pasas?
Hülye kérdés volt, főleg, hogy már nem maradt nagy választék a
testőrökből.
Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy a halott testőr került elő, de nem.
Más volt a helyzet.
– Mit talált? – kérdeztem.
– Egy potyautast, Mr. Lawrence.
Konradon kívül nem láttam senkit a fedélzeten. Úgy sejtettem, hogy a
testőr és a „talált” ember valahol a kajütökhöz vezető lépcsősor táján
lehet.
– Hozza át hozzánk, Konrad.
Öt perc múlva az ismeretlen férfi már a fedélzetünkön volt, és
elfogódottan nézett ránk. Mivel az ő hajóján kapták el, átadtam a
kérdezés jogát Ishidának. Ő aztán feltette azt a kérdést, amelyre
mindannyian számítottunk.
– Ki a fene maga, barátom?
A villás bajuszt viselő férfi meghajolt és jóindulatú mosolyt sugárzott
felénk. Aztán azt mondta, amire viszont nem számítottunk.
– Én Miss Lilly Prettynek, a világ legtündéribb tündérének a
vőlegénye vagyok, uraim.
 12
Az sem keltett volna nagyobb meglepetést, ha villám vágott volna derűs
égből a hajóba. Sőt, az talán nem is keltett volna akkorát, elvégre minden
hajós tudja, hogy néha megtörténik az ilyesmi.
A fickó valahogy nem nézett ki vőlegénynek. A ruháját mintha
lapáttal hányták volna rá, a nyakkendőjét pedig ruhaszárító kötélnek
lehetett volna használni. A cipője… nos, azt valószínűleg elhagyta
hosszú és kalandos útja során, amely hozzánk vezette. Igazán vonzó férfi
lehetett volna, ha rendbe hozta volna magát.
Mr. Ishidán nem látszott semmilyen indulat. Inkább szánakozva nézte
a fickót.
– Megtudhatnánk a becses nevét, jóbarátom? – kérdezte rövid
szemlélődés után.
– Sandro. Alessandro Baresi.
– Szóval, Alessandro, ha jól értem, maga feleségül akarja venni Miss
Prettyt?
– Ez minden vágyam – biccentett a jövevény.
Szegény Lilly, ahogy mondani szokás, se köpni, se nyelni nem tudott a
megrendüléstől. Csak nézte szótlanul a fickót, közben el is tátotta a
száját, ami úgy egyébként nem állt neki jól.
Amikor megszólalt, bizonytalanság és hitetlenkedés bujkált a
hangjában.
– Ismerjük mi egymást… izé…
– Sandro – segítette ki Baresi. – Sandro.
– Ismerjük mi…
– Hát… még nem egészen – ismerte be Baresi. – Bár én feltehetően
jobban ismerem önt, mint ön engem. Az az igazság, hogy gyerekkorom
óta figyelem önt, attól kezdve, amikor gyerekszépségversenyt nyert
Minnesotában. Akkor határoztam el, hogy feleségül veszem magát.
– Szép elhatározás – bólintott Mr. Ishida. – Nincs is szebb az őszinte
gyerekszerelemnél.
– Azóta követem magát, bárhova is megy… Előbb személyesen meg
akartam ismerkedni önnel, tulajdonképpen csak barátkozni szerettem
volna, aztán később rádöbbentem, hogy az lesz a legjobb, ha feleségül
veszem. Ezzel jelentős időt spórolhatnék meg magam és a munkám
számára is.
– Hát ez gyönyörű – dörzsölgette össze a két tenyerét Mr. Ishida. – El
ne felejtsen értesíteni, ha elérkezik a nagy esemény ideje. Valami apróbb
ajándékkal kedveskedem majd az ifjú párnak.
 – Na, ebből elég! – pattant fel Lilly, és a fickó elé állt. – Ne
marháskodjon itt, ember, bökje ki inkább, hogy mi a fenét akar?
Baresi ekkor óvatosan lehajolt, előhúzott a zsebéből egy fehér
zsebkendőt. Leterítette a padlóra, rátérdelt, előremeresztette villás
bajuszát, majd könyörögve Lilly felé nyújtotta a kezét.
– Engedje meg, Miss Pretty, hogy tanúk előtt azonnali hatállyal
megkérjem a kezét. Ígérem, jó férje leszek…
– Leslie! – kiáltott rám Lilly, és még toppantott is egyet mellé. – Te ezt
hagyod?
– Barátok azért még talán maradhatunk – mondtam bizonytalanul. –
Bár persze kérdés, hogy Mr. Baresi beleegyezik-e.
Lilly behunyta a szemét, majd kinyitotta. Ekkor már nem volt semmi
melegség benne. Olyan kemény volt a tekintete, mint a kő.
– Egyáltalán hogy az ördögbe került maga ide? – kérdezte nyersen.
– Motorcsónakon – felelte Baresi.
– Hol a csónakja?
– Elsüllyedt – sóhajtotta szomorúan a villás bajuszú fickó. – Lent van
a tenger fenekén.
– Hogy az ördögbe…
– Sajnos nekimentem kikötéskor Mr. Ishida hajójának, és egy nagy
lyuk lett a csónakom orrán. Aztán elsüllyedt.
– Mikor történt mindez?
– Néhány napja. A kora reggeli órákban.
– Hogyhogy senki nem vette észre?
– Ahogy a hajó közelébe értem, kikapcsoltam a motort. A hajótörésem
után pedig átköltöztem Mr. Ishida hajójára és elbújtam a
hűtőszekrényben.
– Maga honnan ismer engem? – kérdezte kíváncsian Mr. Ishida.
– Önt mindenki ismeri – mosolygott Baresi. – És hallottam is, amikor
kiadta a parancsot…
– Miről beszél, ember? – hökkent meg Mr. Ishida. Némi
nyugtalanságot láttam a tekintetében. Mintha attól tartott volna, hogy a
fickó olyasmit mond róla, ami nem feltétlenül fog tetszeni nekünk.
– Hát… kiadta a jelszót, hogy irány Miss Lilly hajója. Én a kikötőben
csavarogtam ugyanis, és vártam, hogy Miss Pretty hajója visszatérjen a
tengerről. Így azonban kénytelen voltam bérelni egy motorcsónakot,
követtem Mr. Ishida hajóját, és most itt vagyok.
– Tud úszni? – kérdezte kíváncsian Mr. Ishida.
– Sajnos nem – rázta meg a fejét a jövevény. – Miért kérdezi?
Mr. Ishida megcsóválta a fejét.
 – Akárki is ön, barátom, és akármit is akar, egy biztos: önnek nagyon
szegényes a fantáziája. Úgy egyébként ki a fene maga?
– Tulajdonképpen nem könnyű elmagyarázni.
– Azért csak próbálja meg.
– Hát… szóval… az a helyzet, hogy képeket festek, és a festményeket
mellékelem a szavakhoz.
Látni kellett volna, milyen hatást tett ránk a magyarázat. Mr. Ishida
megrázta a fejét, és majd kiugrott a szeme a nagy koncentrációtól. Lilly
félig nyitott szájjal bámult Baresire. Az ő arcán is ott ragyogott a nagy
semmi.
– Ezt meg hogy érti? – tért magához leghamarabb Mr. Ishida. – Ha
lenne szíves…
– Először a szó – mondta Baresi, és elmosolyodott. Lágyan,
szeretetteljesen. – De néha megfordítva.
– Megfordítva? – nyögte Ishida.
– Ja. Megfordítva.
– Néha?
– Néha.
Mr. Ishida ekkor felém fordította a fejét.
– Mr. Lawrence, kérem, dobja a tengerbe. Lehetőleg közel a cápához,
hogy biztosan észrevegye.
Bár feltett szándékom volt, hogy soha az életben, legalábbis ama
részében, amely még előttem állt, ne értsek semmiben egyet Mr.
Ishidával, meg kellett változtatnom az elhatározásomat. Ezúttal
egyetértettem vele.
Felálltam és Baresi felé nyújtottam a karom.
– Magától ugrik, vagy segítsek egy kicsit?
– Hé! Hé! – kiáltozta a fickó. Ezúttal már tényleg ijedten. – Isten a
tanúm, hogy igazat mondok. Tényleg ezt csinálom. Különben elsüllyedt
a csónakom…
– Kap még egy utolsó esélyt – mondta szigorúan összevonva a
szemöldökét Ishida. – Ha ezúttal sem értem meg, hogy mi az ördögöt
csinál, mehet barátkozni a cápával. Nos?
Baresi nagyot nyelt.
– Oké – mondta kissé megnyugodva. – Vegyük például a városi tavat.
– Melyik városét? – kérdezte Ishida.
– Akármelyikét. Az a lényeg, hogy kifejezhessem a csodálatomat
iránta.
– Mármint a tó iránt?
– Ja. Azaz a természet iránt. S mivel az egész világot nem ölelhetem
át, meg kell elégednem a tóval.
 – A tóval?
– Ja. A tóval.
– Mr. Lawrence – fordult felém Ishida. – Kérem…
– Várjanak már, a fenébe is! – könyörgött Baresi. – Nem egyszerű az
embernek a saját belső világáról beszélni. Szóval, ha megtaláltam a
megfelelő tavat, kipakolok.
– Mi a fenét pakol ki maga?
– A festőállványomat és az összes cuccomat, amiket magammal
hoztam. Kipakolom, és… elkezdem magamhoz ölelni a tavat.
– És… hogy öleli magához?
– Elkezdem lefesteni.
Ishida rám pillantott. Kissé tompa volt a tekintete, mintha ő meg a
lassan szürkébe hajló tengert próbálta volna meg magához ölelni.
– Eszerint maga… festő?
– Nem csak.
– Akkor mi még?
– Várja ki a végét – intette türelemre Baresi. – Ez csak a kezdet. Ez a
szem munkája, és a kéz munkája. De nem az agy munkája. Vagyis csak
részben. Megfestem a képet és ezzel magamhoz ölelem a természetet.
Lilly rám pillantott. Az ő szeméből már többet ki tudtam olvasni, mint
Ishidáéból. Nevezetesen, hogy a fickó jól csinálja. Különben alighanem
ez látszódhatott az én szememben is.
– És ha vége az ölelésnek? – tudakolta Ishida.
– Akkor az agy munkája következik. Szavakban, azaz költeményben is
megörökítem a dolgot. Verset írok a tóról.
– Szóval maga költő és festő is egy személyben – próbálta meg
összegezni a hallottakat Ishida.
– Igen – bólintott Baresi. – Én teljes komplexitásában igyekszem
szemlélni a dolgokat.
Ishida sóhajtott, majd rám nézett.
– Kérem, Mr. Lawrence, csak egyetlen okot mondjon, ami
megakadályozná, hogy cápaeledel legyen belőle.
Odamentem Ishidához és lehajolva a fülébe suttogtam.
– Bolond.
– Attól még mehet fürödni.
– Maga képes lenne kinyírni egy bolondot?
– Naná. Szerintem az egész emberiség bolond.
– A továbbiakban úgy megy – folytatta Baresi zavartalanul –, hogy
amikor kész lett a kép, csatolom hozzá a megfelelő verset. A kettő együtt
egy egész. Értik?
– Jézusom! – suttogta Lilly. – Gyerekkorom óta irtózom a hülyéktől.
 – Aztán kinyomtatom a kettőt együtt. A képet és a verset. Kiülök a tó
partjára és árulom. Nem is sejtik, mekkora kereslet van a komplex
ölelésre. Ez ugyanis a tevékenységem címe. Komplex ölelés.
Ishidából hirtelen kitört az üzletember.
– Hm. És mennyit tud eladni egy nap alatt?
– Esős vagy napos napról van szó? – tudakolta Baresi.
– Naposról. Kis esővel – mondta Ishida.
– Hát… ha szerencsém van, egyet.
– Mr. Lawrence…
– Vagy kettőt – tette hozzá sietve Baresi.
– Mr. Lawrence, ha megetetné a cápát…
Lilly villámgyorsan elkapta Baresi csuklóját, és maga után húzta a
lépcső felé.
Amint eltűntek a balfenéken, Ishida rám nézett.
– Csak nem sajnálta meg Miss Pretty ezt a hülyét? Különben hogy
döntött, Mr. Lawrence?
Megköszörültem a torkom és hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
– Maga képes lenne tönkretenni ennek a lánynak a karrierjét, ha nem
teszem meg, amire maga kér?
– Képes – bólintott Ishida. – Ezzel kapcsolatban ne legyenek illúziói.
– És az enyémet is?
– Ha az övét igen, az önét miért ne?
– És ha keresem, de nem találom meg a lányát?
– Maga meg fogja találni.
– Miért annyira biztos ebben?
– Megérzés.
– És ha most elkapom magát és valóban belehajítom a vízbe?
Ishida rám nézett és elmosolyodott.
– Rohadtul kellemetlen lenne magának.
– Gondolja? Miért?
– Mert itt a parti őrség.
A parti őrség valóban éppen odaért mellénk.
– Nos? – kérdezte Mr. Ishida. – Nem akarom sürgetni, de ebben a
másodpercben kérem a válaszát.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán minden meggyőződésem ellenére
kimondtam a meggondolatlan szót.
– Igen.
– Jó válasz – biccentett Ishida.
De nem volt az.
Egyáltalán nem.
 13
A zsaru, aki kihallgatott bennünket, egyre csak bólogatott, mint aki
mindent megértett, és mindent el is hisz, mégis biztos voltam benne,
hogy bár lehet, hogy valóban megértett mindent, egyáltalán nem biztos,
hogy el is hitte, amit hallott.
– Azt mondják, hogy egy ember eltűnt a fedélzetről?
– Sajnos – sóhajtott Mr. Ishida. – Egy halott ember.
– Az ön testőre?
Ishida bólintott.
A zsaru felemelt egy papírlapot az asztalról.
– Tud róla, hogy mindkét testőre büntetett előéletű?
– Tudok róla – biccentett Ishida. – Éppen ezért vettem fel őket.
– Ezt… hogy érti?
– Egy programban veszek részt – magyarázta Ishida. – A program a
büntetésüket letöltött egykori bűnözők társadalomba való
visszailleszkedését segíti.
A zsaru magas, vörös hajú, lógó bajuszú, középkorú fickó volt.
Olyasfajta mosoly játszott az ajkai körül, amely azt volt hivatott
kifejezni, hogy nem tart többre bennünket az égből aláhulló
sirálykakánál. Mi voltunk a gazdagok, akik megengedhetik maguknak a
felelőtlen hajókázást romantikus vizeken, míg neki és a maguk fajtának a
verejtéküket kell csorgatniuk a rohadt hőségben, hogy megvédjék az
életünket és a vagyonunkat, amelyet persze tisztességtelen úton
szereztünk.
Ennek ellenére látszólag udvarias volt, és megértő. Már másodszor
hallgatott ki bennünket, ezúttal valamennyiünket egyszerre. Egy üveg 12
éves whiskyben mertem volna fogadni, hogy kívülről fújja az
életrajzunkat.
– Tehát önnek eltűnt az egyik testőre, Mr. Ishida – fordult Ishida felé a
Horowitz nevű hadnagy.
– Sajnos – bólintott Ishida. – Pontosabban a holtteste tűnt el.
– Meséljen a hajójáról, Mr. Ishida – kérte Horowitz hadnagy.
Ishida megvonta a vállát.
– Mit meséljek róla?
– Konkrétan arra lennék kíváncsi – nézett a papírjaiba Horowitz –,
hogy hány hűtőszekrény is van benne.
– Kettő – mondta Mr. Ishida. – Egy kisebb és egy nagyobb.
– Nem olcsó egy ilyen hajó, mi? Még két hűtőszekrény nélkül sem.
– Hát… nem – mondta Ishida ismét felvonva a vállát. – Persze relatív,
hogy mi az olcsó és mi a drága.
 – Na igen. Szóval, két hűtőszekrény. Egy nagy és egy kicsi?
– Pontosan.
– A nagy akkora, hogy belefér egy ember. Méghozzá kényelmesen.
Igaz?
– Nem tudom – tárta szét a karját Mr. Ishida. – Még sosem voltam
benne.
– De Mr. Baresi igen. Bevallotta.
– Sajnálatos módon – bólintott Ishida. – Nem kedvelem, ha a
hűtőszekrényemben lakik valaki.
– Miért is lakott benne?
Láttam, hogy Baresi válaszolni akar Ishida helyett, de a zsaru leintette.
– Egyelőre Mr. Ishidát kérdeztem.
Erre aztán Baresi meghunyászkodva visszavonult.
– Szóval?
– Mr. Baresi, hm… a nyomomban járt – mondta Ishida.
– Pontosabban Miss Pretty nyomában – helyesbített a hadnagy. – Ha
jól tudom, Miss Pretty az ő menyasszonya.
– Rosszul tudja! – csattant fel Ishida. – Miss Prettynek semmi köze
ehhez a lepukkant fickóhoz.
– De hiszen ő maga mondta!
– Arra nem gondolt, hogy esetleg hazudhat?
A hadnagy elmosolyodott.
– Dehogynem. Meggyőződésem, hogy mindig mindenki hazudik.
Néha még a kivégzése előtti pillanatokban is. Nemrég láttam egy
kivégzést… valaki méreginjekciót kapott, mert megölt három embert…
Szóval, Mr. Baresi bent lakott az ön hűtőszekrényében.
Baresi feltartotta a kezét és megpróbált szót kérni. Mivel nem kapott,
beszélni kezdett, azaz kijött néhány szótöredék a torkán, de a zsaru ismét
leintette.
– Lesz szíves betartani a parlamentáris szabályokat, Mr. Baresi. Majd
szólok, ha önre kerül a sor. Tehát, Mr. Ishida, Mr. Baresi bebújt az ön
nagyobbik hűtőszekrényébe, hogy Miss Pretty közelében maradhasson.
És egyedül volt benne a tegnapi napig. Igaz ez, Mr. Baresi?
– Jaj, dehogyis – tiltakozott előremeresztve villás bajuszát Baresi. –
Nem voltam egyedül. Tegnap például mellém került egy halott fickó. Így
már hárman lettünk.
– Ön és a halott mellett ki volt a harmadik? – komorodott el Horowitz.
– Egy fél disznó – mondta Baresi.
A hadnagy megcsóválta a fejét.
– Kitűnő a humora, Mr. Baresi – mondta. – Megjegyzem, az imént
említett kivégzettnek is az volt. Csak úgy dőltek az emberek a
röhögéstől, amikor megkapta a méreginjekciót. Még akkor is
tréfálkozott.
– Én nem – tiltakozott hevesen Baresi. – Én nem tréfálkozom. –
Látszott a képén, hogy valóban nem tréfálkozik. – Esküszöm, lógott bent
egy fél disznó.
A hadnagy szeme hirtelen tikkelni kezdett. Előbb az egyik tikkelt,
aztán a másik, mintha egy autós az irányjelzőjét próbálgatta volna.
– Lépjünk át a fél disznón – javasolta Horowitz. – Amint ön azt
nemrég tudomásunkra hozta, az egyik éjszakán betettek önhöz egy igazi,
emberi hullát. Igaz ez?
– Sajnos igaz. Attól kezdve nagyon szűk lett odabent a hely.
Szerencsére, miután felfedeztek és Mr. Ishida kilakoltatott a
hűtőszekrényéből, Miss Pretty elszállásolt egy kabinban. Röviddel az
önök érkezése előtt.
– Hány éjszakát is töltött ön Mr. Ishida hajójának a hűtőszekrényében?
– Egyet, kettőt vagy hármat. Azt hiszem. A hűtőszekrényekben
megkeveredik az ember időérzéke. Ön ezt még nem tapasztalta, hadnagy
úr?
– Még nem – morogta Horowitz. – Még nem tapasztaltam.
– Az utolsó éjszakán pedig eltűnt a hulla. A fél disznó viszont ott
maradt. Ellenőriztem.
Horowitz hadnagy összekulcsolta a kezét a háta mögött, és ide-oda
lengedezett, mint egy erős rúgást kapott szögletzászló.
– Jobb, ha tudják, hogy gyomorfekélyem van – panaszolta. – Nemrég
állapították meg a John F. Kennedy Memorial Hospitalban. Diétáznom
kell, és nem szabad stresszelnem, mert akár ki is lyukadhat a gyomrom.
Baresi együtt érzőn felsóhajtott.
– Hát… szar dolog lehet, nem is vitás.
A hadnagy gyilkos pillantást vetett rá.
– Megpróbálom ennek ellenére összefoglalni a tényeket, amelyeket
sikerült feltárnom. Önök itt valamennyien összegyűltek a tengeren, nem
messze az Egyesült Államok partjaitól, hogy megtárgyaljanak valamit,
amit valószínűleg nem a szárazföldön akartak megtárgyalni. Talán attól
tartottak, hogy lehallgatják magukat. Meg kell mondanom, hogy önök
válogatottan gyanús társaság. Ön, amint tudom, japán állampolgár, Mr.
Ishida, igaz?
– Igaz – bólintott Ishida.
– Híres és gazdag ember. Bizonyára számos ember van, akik azt
szeretnék, hogy ne legyen se híres, se gazdag. Hogy tűnjön el a
balfenéken. Ezért is akarták felakasztani önt. Ön szerint nem így van?
 Őszintén szólva arra számítottam, hogy Mr. Ishida felháborodik,
üvölteni kezd, hogy kikéri magának a gyanúsítgatást, és hogy majd
megüti a hadnagy a bokáját, mert nemzetközi patália lesz a dologból,
Ishida azonban nem ezt tette. Sóhajtott egyet és megvonta a vállát.
– Mindenkinek vannak ellenségei, akik legszívesebben elharapnák a
torkát. Én miért lennék kivétel?
A hadnagy meg is lepődött kissé, de azért folytatta.
– Aztán itt van Miss Lilly Pretty. A híres modell és ruhatervező.
Lilly olyan elegánsan biccentett, mintha a királynőnek mutatták volna
be.
– Önök valamennyien tudják, hogy ez a szakma sem jóindulattal van
kikövezve. Gondoljanak csak az intrikákra, a gyilkosságokra, a
hisztériás, idegroncs manökenekre. Nos, nem akarom megsérteni, de
Miss Pretty egy zavaros világban él. Talán valamilyen üzletre készül Mr.
Ishidával? Lehetséges. Sőt, a magam részéről biztos vagyok benne.
Aztán itt van a barátja, Mr. Lawrence is. – Rám nézett és megcsóválta a
fejét. – Talán a leggyanúsabb valamennyiük közül.
– Miért vagyok én gyanús magának? – hökkentem meg.
– Olvastam egyszer egy újságcikket, amelyet egy tibeti kolostor
vezetője írt, illetve nyilatkozott az őt kérdező újságírónak – magyarázta.
– És bizony ön volt a főszereplője annak a kis tanulmánynak, Mr.
Lawrence. Nos, ez a szerzetes arról beszélt, hogy a himalájai isteneknek
két oldaluk van: egy ragyogóan fényes és egy pokolian sötét.
Tulajdonképpen két istenből vannak összekalapálva: egy jóból és egy
gonoszból. Nos, az apát szerint ön is ilyen, Mr. Lawrence. Ez a két
tulajdonság ötvöződik önben.
A hadnagy szomorúan nézett rám, és mintha várta volna, hogy
védekezni kezdjek. De nem tettem. Gondolatban már messze jártam.
– Bizonyítékom nincs arra, amit mondani fogok, de magánemberként
teszem, így mindez csak feltételezésnek minősül. Ez hát a következő. Ön
említette, Mr. Ishida, hogy a két testőre büntetett előéletű. Igaz?
– Ön említette, nem én – javította ki Mr. Ishida.
– Lényegtelen – legyintett a hadnagy. – Az a lényeg, hogy önök –
mármint Miss Lilly és ön, Mr. Ishida, nem utolsósorban Mr. Lawrence –
valami disznóságon törik a fejüket, ami lehet, hogy nem is az,
egyszerűen csak üzleti ügyeskedés, ravaszkodás, ami természetesen a
pénzről szól. Csakhogy valakik beleköptek az önök levesébe. Tudják,
kik? Persze hogy tudják. Az ön két testőre, Mr. Ishida. A büntetett
előéletű fickók, akiknek a fekete lelkét ön hófehérre akarta mosni.
Hahaha! A gyengébb szívűek sírva is fakadhatnának tőle. Én azonban
nem vagyok hiszékeny; szerintem ezek a fickók gazemberek voltak, és
azok is maradtak. Rövidre fogva a szót, értesültek az önök tervéről, ami
nem volt nehéz, elvégre Mr. Ishida közvetlen környezetében éltek, s úgy
gondolták, hogy úgy lenne igazságos az élet, ha ők is kapnának valamit a
pénzből, amelyről önök tárgyalnak. Így volt?
Nem válaszolt senki. Én is hallgattam.
Horowitz megvonta a vállát.
– Rendben van, hölgyem és uraim. Tehát az önök hajóján megöltek
valakit, de nincs meg a hulla, felakasztottak valakit, de nem halt meg,
szóval, mondják meg, mi a fenét keresek én itt? Mi az ördögért hívtak
egyáltalán ide? A rendőrség felesleges zaklatása büntetést vonhat maga
után. Szerencséjük, hogy az aranyszívű Horowitz hadnaggyal
találkoztak. Ám a következő találkozásunk már nem lesz ilyen
barátságos, ezt megígérhetem.
Mivel a felénk igyekvő vihar eközben megváltoztatta az irányát, a
parti őrség hajója elhúzta a csíkot.
Szerencsére Horowitzcal együtt.
 14
Larry Smidttel mindig szívesen eltársalogtam. Larry kereskedő volt;
információkkal kereskedett. Információkat vitt a zsaruknak, majd
információkat a zsarukról azoknak, akiket izgatott, hogy a különböző
helyeken dolgozó egyenruhások érdeklődése most éppen ki és mi felé
irányul. És ezt mindenki tudta róla. Az illetékesek ezerszer is
megesküdtek egymásnak, hogy most aztán már valóban elegük van
Larryből, és ha legközelebb találkoznak vele, saját kezükkel fojtják meg
– aztán a megfojtás mindig későbbre tolódott. Larry feldobott nekik
néhány információt, amivel meghosszabbította az életét. Meg nem
határozott időre persze.
Nekem az volt a véleményem Larry jövőjével kapcsolatban, hogy
soha senki nem fogja megfojtani. De még csak lelőni vagy leszúrni sem.
Lehet persze, sőt biztos, hogy ezerszer felbukkan a levegőben a szándék,
a végrehajtásig azonban sosem jut el. Larryre szüksége volt
mindenkinek; zsarunak és simlisnek egyaránt. Larry valakinek a
hasonlatával élve egy asztalfiók volt, amelyet ha kihúztál, dőltek belőle
az infók. Nos hát, ezért fordultam én is hozzá.
Az volt a helyzet, hogy erre a napra szabadságot kaptam Lillytől.
Valami elintéznivalója akadt bent Miamiban, ezért úgy határoztam, hogy
én is a dolgaim után nézek. Nem tudom, említettem-e: Horowitz
hadnagy, amikor a hajón elköszönt tőlünk, megkért bennünket, persze
csak úgy mellékesen, hogy egyelőre a kikötőben tartózkodjunk a nyílt
tenger helyett. Ez volt a kérése, és egy ilyen kérésnek nem illik
ellentmondani. Természetesen megtehettem volna, hogy felhasználom a
kapcsolataimat és szamárfület mutatok Horowitznak, de el akartam
kerülni a konfrontációt. Horowitz olyan pasasnak tűnt, akivel nem jó
összerúgni a patkót.
De hogy visszatérjek Larryre: megkapta az üzenetemet, és ott várt rám
a híd alatt. Tulajdonképpen nem is híd volt ez, hanem aluljáró, ennek
ellenére Larry szívesen tartotta ott a megbeszéléseit. Többen is
határozottan állították, hogy Larryt ott fogják egyszer megfojtani, lelőni,
vagy éppen leszúrni, és feltehetően ott is temetik majd el. Tuti, hogy lesz
olyan városi tanácsos, aki kiadja a sírjára a területfoglalási engedélyt.
Larry tehát ott ült a híd alatt, és udvariasan felemelkedett, amikor a
közelébe értem. Jól nevelt ember volt – ezt akár tíz-tizenöt korábbi
menyasszonya is megerősíthetné.
– Hogy s mint, Leslie? – kérdezte felém nyújtva a kezét. – Mi az ábra,
barátom?
 Mellé ültem egy betonlapra, amiről fogalmam sem volt, hogy minek
szánták a hajdani építők. Az is lehet persze, hogy egyszerűen csak
ottfelejtették. Túl nehéz volt, és nem volt aranyból – így aztán nem
bolygatta senki.
– Megvagyok. És te, Larry?
– Már én is beszélni akartam veled… gondoltam is, hogy felhívlak.
– No, és miről akartál beszélni velem?
– Á, előbb mesélj, ott koptatod még az egyetem katedráját, ahol
legutóbb?
– Ott bizony – bólintottam.
Larry sóhajtott egyet.
– Vannak arrafelé csinos lányok? – kérdezte.
– Akadnak.
– Te meg csak úgy válogatsz közöttük, mi?
– Ne feledd, én ott tanár vagyok, ők pedig a tanítványaim – intettem le
a lelkesedését.
– De én nem vagyok sem az egyik, sem a másik. Oké?
– Na, bökd már ki, miért akartál beszélni velem.
Larry felsóhajtott.
– Az a helyzet, hogy kissé meg vagyok szorulva. Anyagilag persze.
Szükségem lenne egy gazdag menyasszonyra. Nem tudsz valakit
ajánlani?
– Tudod, hogy mit tanítok, Larry? – kérdeztem.
– A vágott szeműek nyelvét – mondta. – Nem is értettem soha, hogyan
ment egyáltalán a fejedbe. De miért kérdezed?
– Mert ha egy lány ilyesmit tanul, az általában nem nagyon szép. A
szép lányok nem távoli népek kultúrájával foglalkoznak. A gazdagok
meg végképp nem.
– De azért igazán összehozhatnál valakivel – görbült le a szája. – Azt
mondtad, akad azért egy-két szemrevaló.
– Hát… megpróbálhatom – mondtam. – Csak egy kis idő kell hozzá.
Az volt az igazság, hogy beszélgetésünket csak amolyan
bemelegítésnek szánta. Tudta jól, hogy eszem ágában sincs gazdag
„menyasszonyt” szerezni neki, csupán eljátszott a gondolattal, hogy mi
lenne, ha megtenném.
– Na és téged mi szél hozott, Leslie?
– Szeretnék néhány apróságot kérdezni tőled.
Larry megvakargatta a feje búbját.
– Az a helyzet, Leslie, hogy még nem reggeliztem, pedig lassan délbe
hajlik az idő. Ha éhes vagyok, nem tudok koncentrálni. Van itt a
közelben egy hely, mit szólnál hozzá?
 Negyedóra múlva egy kis bisztróban ültünk, ahol rajtunk kívül csak
két-három kamionsofőr és egy közeli kórház néhány fityulás nővére
tartózkodott.
Rám is rám fért egy reggeli. Konrad és Joshua is szabadnapot kaptak,
így nem volt meleg étel a hajón.
– Szóval? – kérdezte Larry, amikor már jóllakottan hátradőlt a helyén.
– Mi a hézag, Leslie?
– Ismersz egy Ishida nevű japán fickót? – kérdeztem.
– Ishida kicsodát?
– Ishida Takeót.
– Ki ne ismerné? Hiszen te is ismered. Híre járja, hogy Horowitz
hadnagy érdeklődik iránta. Akárcsak irántad, Leslie. Figyelmeztetlek,
hogy Horowitz keze messze elér, és ha kiveti valakire a hálóját…
– Engem Mr. Ishida érdekelne.
Larry megvonta a vállát.
– Mit akarsz tudni róla?
– Elsősorban azt, hogy hol él.
Larry megtörölgette a száját.
– Hol itt, hol ott. Az USA-ra és Japánra gondolok. Állandó
tartózkodási engedélye van.
– Mit csinál Amerikában?
Larry ismét csak megvonta a vállát.
– Elkölti, amit Japánban keres.
– Valóban rengeteg a pénze?
– Azt mondják.
– Ki mondja?
– Például ő maga.
– Végez itt valami üzleti tevékenységet?
– Nehéz megmondani.
Haboztam egy kicsit, aztán elmeséltem neki, hogy Ishida mivel
fenyegette meg Lillyt. Csak azt nem említettem – egyelőre –, hogy
Ishidának van egy lánya, akit elraboltak Nepálban. Valamit dünnyögtem
neki arról is, hogy én hogyan keveredtem az ügybe.
– Szóval, Ishida zsarolja Miss Prettyt – sóhajtotta. – Mit akar tőle?
Szexet? Nem hallottam, hogy nőbolond lenne. Miss Lilly kétségkívül
csinos darab, de ennyire…?! Bár az ördög sem tudja. Velem is előfordult
már…
– El tudod képzelni, hogy Mr. Ishida tönkreteheti Lilly karrierjét?
– Mért ne? – vonta meg a vállát Larry. – Ishida nagyon veszélyes
ember.
– Arról nem hallottál, hogy mi az ördögöt csinál Japánban?
 Szinte biztos voltam benne, hogy gőze sincs róla, így aztán meg is
lepődtem, amikor sorolni kezdte.
– Műkincs-kereskedelem, ingatlanforgalmazás, ilyesmik. Ja, és
rókákat tenyészt. Valószínű, hogy óriási pénzeket keres. Japán furcsa
ország, Leslie. Ahhoz képest, hogy mekkora, túlságosan sokan laknak
benne. A nagyobb városokban jobb lakásokat csak aranyáron lehet
kapni. Nem ismerem a dörgést, de biztos vagyok benne, hogy jó
néhányan ragyogóan megélnek belőle.
Gondolkodtam egy kicsit. Lehet, hogy Ishida mégiscsak jakuza?
– Nem bűnöző – mondta Larry anélkül, hogy kérdeztem volna. –
Annak már híre ment volna. Véletlenül ismerek néhány japánt, akikkel
sörözni szoktam, és a szellemekről diskurálni. Öregem, nem is sejted,
hogy Japánban az élő lakosokon kívül mennyi szellem lakik.
Úgy döntöttem, elárulok neki további néhány apróságot, amik a hajón
történtek velünk. Larry olyan figyelmesen hallgatta, mintha egy izgalmas
kísértethistóriát meséltem volna neki.
– Szóval, ezért olyan ideges Horowitz – mondta, amikor befejeztem. –
A fenébe is, szerettem volna ott lenni. És hogy Ishidának van egy lánya,
akit elraboltak? Te aztán nem vagy semmi, Leslie. Mindig belekeveredsz
valamibe. Nem félsz, hogy Ishida kicsinál?
– Addig nem, amíg a lányát keresem.
– És azután? Mondjuk, ha nem találod meg?
Erre nem akartam gondolni.
– Ki a fene képzelte volna Lillyről? – sóhajtozott. – Hja, ilyenek a
nők, barátom. Szóval, Lilly nagy ijedtségében beleegyezett, hogy segít
odacsalni téged, csakhogy építhesse a kis üzletét?
– Nem kis üzlet az, Larry!
– De hát akkor is… Mit is mondtál, hogy hívják Ishida lányát?
– Midorinak – feleltem.
– A fenébe is, majd minden második japán nő Midori. Jól van, lehet,
hogy túlzók egy kicsit. Jézusom, Leslie!
Önkéntelenül is a bejárat felé kaptam a szemem. Attól tartottam, hogy
jött valaki, akitől elkapta a frász. De nem láttam senkit az ajtó
környékén.
– Ez az a Midori?! – kiáltotta. Olyan hangosan, hogy a felszolgáló pult
mögött éppen kávét főző főkötős lány riadtan kapta fel a fejét.
– Hogy érted, hogy az a Midori?
– A sztárépítész! – Akkorát csapott a homlokára, hogy a kávét főző
lány ismét felkapta a fejét. – Jézusom, Leslie, ez az a Midori lesz?
Sosem gondoltam volna, hogy rokoni kapcsolat van Ishida és Midori
között. Van ennek a Midorinak más neve is? Jézusom, mégiscsak az az
építész lesz… Te, Leslie… hát ez fantasztikus! Éppen egy éve
történhetett, emlékszem, nyár volt, és én is a közelben voltam… Te,
Leslie, az egy nagyon csinos nő, és egyszerűen senki sem akart hinni a
szemének. Már aki látta persze, mert a földről odáig nem látni fel szabad
szemmel… csak az utcára kihelyezett tévé mutatta… de a másnapi
újságok is tele voltak vele.
Kifulladva elhallgatott és némán a fejét csóválgatta.
– Befejezted? – kérdeztem.
– Mit? – nyögte.
– A fuldoklást – mondtam.
Köhögött, aztán bólintott.
– Akkor próbáld meg érthetően elmondani, hogy mi az ördögről van
szó?
– Midoriról – felelte. – Mi a fene is a másik neve, na… Akárhogy is
erőltetem, nem jövök rá.
– Inkább arról beszélj, hogy mi keltett ekkora pánikot benned?
– Én csak a tévében láttam – szabadkozott. – A fene se tudja pontosan,
hogy történt.
– Azért csak próbáld elmondani. Miről van szó, Larry?
– Egy felhőkarcolóról – mondta Larry.
 15
Larry mesélni kezdett. Néha behunyta közben a szemét, mintha minél
részletesebben fel akarná idézni magában azt a bizonyos eseményt.
– Szóval – kezdte –, az a helyzet, hogy egy Midori nevű japán
építésznő tervezte és építette fel azt a felhőkarcolót, amely cirka a város
közepén áll. Nem tudom, mennyire ismered Miamit…
– Annyira nem, hogy feltűnjön egy új felhőkarcoló.
– Tulajdonképpen olyan az is, mint a többi, de valahogy mégis más.
Egy építész a tévében el is magyarázta, hogy mi az újdonság benne.
– Mi?
– Nem tudom, mert közben elaludtam. Az utolsó, ember alkotta
építmény, amely felkeltette az érdeklődésemet, a Kheopsz-piramis. Bár
mostanában már azt sem úgy hívják. Khufu, vagy mi a szösz. Szóval,
volt egy átadási ceremónia. Valahol a negyvenedik emeleten volt az
ünnepség, és ez a Midori fürdött a népszerűségben. A tévé közvetítette,
ahogy a nagykutyák ott gyülekeznek egy nagy, nyitott ablak előtt,
amelyet olyan magasságban is ki lehetett nyitni. Midori is ott szobrozott
az ablaknál, amely majdhogynem ajtó nagyságú volt, és éppen a kilátást
mutatta valakinek… amikor majdnem megtörtént a tragédia. Addig
szundikáltam, mert egy kicsit másnapos voltam, de hirtelen felébredtem.
Gondoltam is később magamban, hogy ez nem lehet véletlen, tuti, hogy
az őrangyalom ébresztett fel, nehogy lemaradjak az eseményről, amikor
is megesett az a dolog.
– Milyen dolog? – kérdeztem értetlenül.
– Hát hogy az a csaj, tudod, az építész és tervező, Midori, majdnem
kiesett az ablakon. Az utolsó pillanatban kapta el valaki.
Éreztem, hogy hideg hullámok futnak át a hátamon.
– Miért… mi történt?
– Ki akarta lökni valaki a negyvenedik emeletről.
– Kicsoda? – kérdeztem.
Larry megcsóválta a fejét.
– Röhögni fogsz, Leslie. Én is elröhögtem magam, mert biztos voltam
benne, hogy vagy káprázik a szemem, vagy egy előre megrendezett
showműsort látok. Szóval, az az izé… nekiugrott Midorinak, az meg
majdnem kiesett az ablakon. Természetesen nagy sikoltozás támadt…
Megmarkoltam a karját.
– Ki a fene akarta kilökni Midorit az ablakon?
Larry megcsóválta a fejét.
– Egy róka, Leslie. Egy vörös róka!
 16
Meghökkenésemben még a fogam is összecsattant. Úgy néztem Larryre,
hogy megrémült tőlem.
– Mi a baj, Leslie? – kérdezte riadtan. – Csak nem leszel rosszul itt
nekem…
– Oké, oké, nincs semmi baj – igyekeztem megnyugtatni. –
Alighanem rosszul értettem valamit. Azt mondod, hogy azt a nőt,
Midorit, egy róka akarta kilökni az ablakon?
– Stimmel – mondta. – Tuti, hogy egy róka.
– Te, Larry – kérdeztem aztán, amikor már egészen visszatért belém a
lélek. – Valóban egy róka volt?
– Valóban. Az újságok is megírták.
– Egy ember nagyságú róka? – hitetlenkedtem.
– Mi a fenéről beszélsz? Egy róka nagyságú róka!
– Egy róka nem tud kilökni senkit az ablakon.
– Kivéve, ha az illető nem számít rá; ott áll egy borzasztó mélység
szélén körömcipőben, két vékony cipősarok tetején olyan instabilan,
mint én szoktam, ha pénzt kapok tőled, aztán egyszerre csak váratlanul
az arcába ugrik valami. Mintha megvakították volna. És azért egy róka
nem olyan kicsi és könnyű, mint egy pillangó.
– És?
– Ja, hogy mi lett aztán? Meglógott. El akarták csípni, de meglógott.
Egy fickó végül is elkapta.
– A rókát?
– Midorit.
– Mi lett a… rókával?
– Mondom, hogy meglógott a nagy kavarodásban. Egyszerűen eltűnt.
– Nem voltak biztonsági emberek a környéken?
– Azok biztosan voltak, csakhogy őket aligha rókabefogásra képezték
ki.
– Gondolom, tűvé tették érte a környéket.
– Hát nem voltam ott, mégis biztos vagyok benne. El is fogtak egy
fickót valamelyik alsóbb szinten. Konkrétan az elsőn. Vagy a
másodikon?
– Gyanús volt valami miatt?
– Egy kisállat-kereskedést üzemeltetett. A zsaruk meg voltak
győződve róla, hogy onnan szökött ki a róka. Jól megszorongatták a
pasast, de nem mondott egyebet, mint hogy áratlan. És hogy nem is tart
rókákat. Te, Leslie, nem rendelnél nekem még egy hamburgert?
 17
Lilly az éjszaka kellős közepén érkezett vissza a hajóra egy kis, alig
érezhető pezsgőillat kíséretében.
Hosszan zuhanyozott, és énekelgetett is egy kicsit a tusolóban. Ezúttal
is meggyőződhettem róla, hogy bár amikor a szépséget osztogatták, elöl
állhatott a sorban; amikor az észt, akkor sem állt a sor végén; amikor
viszont az éneklés képességére került a sor, alaposan lemaradt a többiek
mögött.
A dal, amit énekelt, a szerelemről szólt – mi egyébről is szólhatott
volna –, és jó hosszan tartott. Aztán egyszerre csak azt vettem észre,
hogy már ott is van mellettem az ágyban.
– Ó, kicsim, sokáig vártál rám? – kérdezte hozzám simulva.
– Elszaladt az idő – mondtam. – Jól is tetted, hogy később jöttél. Amíg
vártam rád, elolvastam kilenc Shakespeare-drámát, amelyek még
hiányoztak az életemből.
– Te, Leslie, én annyira boldog vagyok.
– Csak nem szerettél bele valakibe? – kérdeztem, és nem tetsző érzés
kapargatta meg torkom. Lehet, hogy holnapután már valaki más
olvasgatja a Shakespeare-összest a kabinjában?
– Dehogyis! – tiltakozott –, elvégre beléd vagyok szerelmes.
Különben Ishida miatt vagyok boldog! Képzeld, kezdi betartani az
ígéretét. Szerződést kötöttem egy üzemmel, amely kis példányszámban
készít egyedi ruhákat, és megbíztak, méghozzá igen szép pénzért, hogy
tervezzek nekik néhány miniszériát.
Azon törtem a fejem, hogy megemlítsem-e, amit hallottam Midoriról,
de végül elvetettem az ötletet.
– Leslie, kérlek, nem haragszol?
– Miért haragudnék?
– Hát hogy… tudod, el kell menned abba az iszonyatos Nepálba
megkeresni Ishida lányát. Azért mégiscsak lovagias tett volt tőled, hogy
elvállaltad a megbízatást, különben az a rohadék lenullázott volna. Azt
mondják, nagyobb a hatalma, mint az elnöknek, pedig nem is amerikai,
hanem japán. Szóval, imádlak, Leslie. Egyszerűen imádlak!
Majd mindjárt nem fogsz annyira – gondoltam magamban, miközben
igyekeztem elhúzódni tőle. Keskeny volt az ágy, így nagyon messzire
nem húzódhattam, pedig a következő percekben talán jobb lett volna
megnövelni a kettőnk közti távolságot.
– Képzed el, mi lett volna, ha nem vállalod – folytatta. – Ez az Ishida
totál tönkretett volna. Így azonban lehet, hogy megfogtam vele az isten
lába szárát. És mit szólsz az ötletemhez, hogy az az izé is ott lesz veled?
Legalább nem leszel egyedül.
Óvatosan még távolabbra próbáltam húzódni tőle. Sajnos ez a távolság
így is már csak milliméterekben volt mérhető.
– Éppen ideje lenne összecsomagolnod – mondtam.
Lilly meghökkent. Hallottam, hogy lekapcsolja az óráját a csuklójáról
és leteszi az éjjeliszekrényre.
– Tessék, szívem?
– Azt mondtam, hogy… lassan össze kellene csomagolnod.
– Nekem? – hökkent meg. – Ezt hogy érted?
– Mielőtt elutazik az ember, összecsomagol – magyaráztam. – Néha
huzamosabb ideig is eltart a csomagolás; nem mindegy persze, hogy mit
visz magával. Vannak olyan országok, ahova elég, ha elviszed a
neszesszeredet, minden más kapható a boltokban; de olyanok is akadnak,
ahol még egy fogkefét sem könnyű beszerezni.
Csend lett, csak a hullámok csobogtak körülöttünk.
Lilly hosszú másodpercekig hallgatott, majd felkönyökölt mellettem.
Én pedig ugrásra kész állapotba helyeztem magam.
– És… miért meséled ezt el nekem? – kérdezte értetlenül. Ekkor még
nem volt gyanakvás a hangjában.
– Mert utazunk – mondtam.
– Úgy érted, hogy te utazol.
– Nem úgy értem – mondtam. – Úgy értem, hogy te is utazol, és én is
utazom.
– Én is utazom? Még mindig nem világos, Leslie. Ne beszélj nekem itt
rejtvényekben. Azt tudom, hogy te utazol, hiszen igent mondtál
Ishidának. Ezt már megbeszéltük, és remélem, hogy megvetted az úti
fogkefédet, nekem viszont eszem ágában sincs elutazni, elvégre legalább
tíz tárgyalást kell még lebonyolítanom, éppen azokkal is, akikről
beszéltem. Kissé álmos is vagyok, már csak arra lennék képes… de arra
nagyon, úgyhogy hagyd abba ezt a titokzatoskodást, kérlek.
– Te is utazol, Lilly.
– Te teljesen megbolondultál! – csattant fel a hangja. Immár némi
ingerültség is bujkált benne. – Mégis hova a fenébe utaznék? És tényleg
épp most van kedved vitatkozni, amikor jókedvűen jöttem haza hozzád,
kissé fel vagyok dobva, és arra számítottam, hogy még ébren talállak,
odabújok hozzád, és…
– Nepálba – mondtam.
Lillybe beleszakadt a szó.
– Nepálba – ismételtem meg.
– Hogy mondod? – kérdezte immár vészjósló hangon.
 – Együtt utazunk Nepálba – mondtam.
– Te berúgtál, Leslie? Pedig nem érzek rajtad alkoholszagot.
– Nem ittam semmit – mondtam.
– Még egy pohár whiskyt sem? – kérdezte gyanakodva.
– Még azt sem – feleltem.
Nem láttam, csak éreztem, hogy megkönnyebbült képet vág.
– Már mindent értek – mondta. – Elvonási tünetek mutatkoznak rajtad,
és attól beszélsz ilyen hülyeségeket. Tudod, mit? Hogy lásd, kivel van
dolgod, minden erőmet összeszedve felkelek, hozok két poharat egy kis
whiskyvel, aztán egymásnak esünk. Oké?
– Egy héten belül Nepálba utazunk – mondtam. – Te meg én. Ketten
együtt.
– Te tényleg megbolondultál!
– Jobb lesz, ha belenyugszol, Lilly. – Tudtam, hogy néhány másodperc
múlva az első fokozat következik. Az ellenállás első fokozata.
– Hogy gondolhatsz ilyen hülyeségre? – csóválta meg a fejét. – Mikor
jutott az eszedbe?
– Eszembe jutott, és kész – mondtam. – Szükségem van rád.
– Rám? Nepálban? Kérlek, ne csináld már ezt, Leslie. Miért lenne
szükséged rám?
– Mert kell valaki, akiben megbízhatok.
– Ó, hát csak ennyi? Bízz meg Mr. Ishidában. Ő is ott lesz veled. És
még más is. Tudod.
– Ishida? – hökkentem meg. – Ezt meg honnan veszed?
– Ő mondta. Arra kért, hogy egyelőre ne szóljak neked róla.
– Akkor miért szóltál?
– Azért, mert látom, hogy bediliztél.
– Akkor is szükségem lesz rád – mondtam.
– Miért lenne? Istenem, miért?
– Egyelőre még nem mondhatom el.
– Jézusom, Leslie, te tönkreteszel engem… Tudod, hogy mi Ishida
feltétele. Ha nem teljesítjük, nekem annyi, és neked is annyi. Miért
akarod kihívni magunk ellen a sorsot?
Nem szándékoztam elárulni neki, hogy miért akarom feltétlenül
magammal vinni. Nos, azért, mert féltem az életét, és magam mellett
szeretném tudni. Gyanítottam, hogy Nepálban nagyobb biztonságban
lesz, mint a hajóján. Láttam már jachtot levegőbe repülni: mit mondjak,
meg sem közelítette egy vitorlázó gép kecses mozgását.
– Mars ki az ágyamból! – kiáltott rám hirtelen hangerőt váltva. –
Tünés! Szedd a cuccod és húzz el a francba! Szerettelek, de ez nem
jogosít fel téged arra… semmire sem jogosít fel! Öt perced van, hogy
elhúzz. Behunyom a szemem, elszámolok magamban háromszázig, és ha
még itt talállak… akkor… akkor…
– Akkor mi? – kérdeztem.
– Lelőlek – mondta. – Úgy keresztüllőlek, mint egy veszett kutyát!
– Mikor lőttél utoljára keresztül egy akármilyen kutyát? – kérdeztem,
miközben kimásztam az ágyból.
– Azzal te ne törődj! – kiáltotta. – Semmi közöd hozzá. Te már a volt
barátom vagy. Egy volt barátnak pedig nem kötök mindent az orrára.
Úgy tettem, mintha csomagolni kezdenék. Nem volt nehéz dolgom,
mert csak a nadrágom és az ingem hevert az ágy mellett.
Lilly, amikor látta, hogy kezdem komolyra venni a figurát, utánam
ugrott és elkapta a kezem.
– Most meg hova a francba mész? Azt hiszed, hogy ilyen könnyen
leléphetsz? Tönkretettél engem, Leslie! Gyönyörű jövő állt előttem.
Karrier, még több pénz, mint amennyit idáig összelapátoltam, ami kell is
nekem, hiszen meg szeretném építtetni a tökéletes villát Malibuban…
kettőnknek. De te most… lerombolod az álmaimat.
– Mivel rombolom le? – kérdeztem. – Hiszen teljesül Ishida
kívánsága. Elmegyünk Nepálba, és megpróbáljuk megkeresni a lányát.
– Márpedig én nem megyek Nepálba! – tiltakozott, majd kiabálni és
toporzékolni kezdett. Kicsit hasonlított egy hondurasi népi táncra, de jól
csinálta. Két percig ugrált, közben nagyot rúgott a párnánkba, amely
fölreppent a mennyezetre, majd tiltakozó puffanást hallatva lehuppant az
ágyra.
Ő pedig mellé. Aztán sírni kezdett, és már egy szavát sem értettem. Ez
volt a második fokozat. Hüppögött, rángatódzott a válla. Nem rázott meg
a dolog – sejtettem, miket mondhat rólam.
Miután ő is rájött, hogy ha a párnába kiabál, nem értek belőle semmit,
ezért kiszabadította a száját.
– Tudod, mi vagy te, Leslie? – kiáltozta könnyben úszó szemekkel. –
Egy gyilkos. Egy könyörtelen gyilkos. Te meg fogsz ölni engem. Ezt
érdemlem tőled ennyi év után?
– Még csak három éve ismerlek – jegyeztem meg.
– Na és? Nekem ez rengeteg időnek tűnik. Telis-tele jóval és…
szerelemmel. Ó, istenem, Leslie. Most meg hova a francba mész?!
Megtiltom, hogy elmenj! Ha elhagysz, lelőlek!
Az éjjeliszekrényhez ugrott, kihúzta a fiókját, kikapta belőle a stukkert
– szépen csillogó 38-asom volt –, és rám fogta.
– Ha el akarsz menni, lelőlek – ismételte.
Elindultam az ajtó felé.
– Állj, vagy lövök!
 Csak mentem tovább.
Szemem sarkából láttam, ahogy feljebb emeli a fegyvert, de nem rám
fogja, hanem a kajüt mennyezetére. Halk csattanást hallottam. Amikor
megfordultam, ott állt az ágy mellett, a 38-ast szorongatva, és csak nézett
felém riadt tekintettel.
Aztán még egyszer meghúzta a ravaszt. Újabb csattanás.
– Kár próbálkoznod – mondtam, és talán lehetett icipici káröröm is a
hangomban. – Kiszedtem belőle a golyókat.
Ekkor valami olyasmi következett, amire nem számítottam. Nem az
történt, ami az ostoba regényekben szokott, hogy tudniillik a következő
lövését már dörrenés is követte, mivel egy golyót véletlenül
bennfelejtettem a tárban, ó, egyáltalán nem. Lilly meg sem kísérelte,
hogy harmadszor is meghúzza a ravaszt. Ehelyett felém hajította a
stukkert. A fegyver éppen homlokon talált, és úgy estem össze tőle, mint
Butch Cassidy a régi, szép western időkben, amikor a fejére dőlt egy
kémény.
Amikor magamhoz tértem, forró cseppeket éreztem az arcomon. Azt
hittem, a vérem csöpög a képemre. Hát nem. Lilly könnyei voltak, aki a
szőnyegen térdelt mellettem, és szaporán hullatta rám a könnycseppjeit.
– Istenem, Leslie – nyögte. – Életben vagy, szívem? Esküszöm, nem
akartam… Ugye nem fogsz itt meghalni nekem? Inkább elmegyek abba
a kicseszett Nepálba, csak meg ne halj. Hallod, szívem? Elmegyek veled,
ha akarod!
Erre aztán már kénytelen voltam magamhoz térni.
 18
A következő napok viharosan teltek. Az az igazság, hogy számítottam is
erre. Ismertem Lillyt, biztos voltam benne, hogy nem fog könnyen
beletörődni a vereségébe. Két napig nem is volt semmi probléma
köztünk: ő is hallgatott, és én is. Az éjszakáink pedig olyan csendesek
voltak, mint a százéves házasoké. Bár nem szívta vissza az ígéretét,
mindent megtett, hogy meggondoljam magam. Nekem azonban eszem
ágában sem volt.
És akkor történt valami, ami megváltoztatta Lilly hangulatát.
Három nappal a tervezett indulás előtt kint álltunk a fedélzeten és a
naplementét néztük. Napok óta csupán a legszükségesebbeket közöltük
egymással; arról, hogy mi várhat majd ránk Nepálban, egyetlen szót sem
ejtettünk.
A nyár közepén jártunk, és annak ellenére, hogy napközben alig
kaptunk levegőt a hőségtől, éjszakára alaposan lehűlt az idő. Ez is az
egyik anomália volt azok közül, amelyek az utóbbi időben – talán a
klímaváltozásnak köszönhetően – egyre gyakrabban törtek ránk.
Éjszakára hirtelen gyenge, de hűvös szél támadt, és még a tengerparton
sétálgató, lányokra vadászó szépfiúk is pulóvert húztak magukra.
A korlátnál álltunk – Lilly a sértődöttségtől, én pedig a lelkifurdalástól
némán –, amikor hallottam, hogy megkoccannak mellettem a lány fogai.
– Fázol? – kérdeztem, és tele volt a hangom lelkifurdalással.
– Nem érdekes – mondta.
Ismét összekoccantak a fogai.
– Fel kellene venned egy pulóvert – mondtam.
– Mondom, hogy nem érdekes. Ne törődj velem.
– De én törődöm – ellenkeztem.
– Miért strapálod magad annyira miattam? – fordult felém. – Máskor
észre sem vetted volna, hogy fázom. Te csak ne sajnálj engem!
Legfeljebb megfázom, tüdőgyulladást kapok és meghalok. Nem hiszem,
hogy túl sok könnyet hullajtanál utánam.
– Ne csacsiskodj már – mondtam, és leballagtam abba a kajütbe, ahol
a ruhatára volt. Kerestem egy könnyű pulóvert, és éppen az ajtó felé
indultam, amikor meghallottam a sikoltást.
Lilly sikoltott a fedélzeten.
 19
Elszabadult gyorsvonatként száguldottam fel a lépcsőn. Sajnos
belebotlottam az utolsó fokba, kiejtettem a pulóvert a kezemből, és
magam is elterültem a fedélzeten. Ekkor már nem hallottam Lilly
sikolyát, és Lillyt sem láttam sehol.
Felkaptam a pulóvert és a korlát felé iramodtam. Oda, ahol öt perce
álltunk. Ezúttal azonban nem láttam ott senkit. Áthajoltam a korláton és
lenéztem a vízre. Úgy tűnt, mintha vörösebb lenne a szokásosnál. És
mintha egy kibomlott hajkorona is ott lebegett volna a hold ezüstjével
megvilágított hullámok felszínén.
Kis híja volt, hogy bele nem ugrottam a tengerbe. Már éppen
belevetettem volna magam a habok közé, amikor megszólalt valaki a
hátam mögött. Ismerős is volt a hangja, meg nem is. Szerencsére nálam
volt a 38-as, csak éppen megbénított a látvány, amely felbukkant
előttem, amint megfordultam.
A valaki egy emberféle volt, hosszú hajjal, véresen tántorogva.
– Te vagy az… Lilly? – ugrottam oda hozzá.
– Én – nyögte a lány.
– Jézusom… mi történt veled?
– Valaki… bele akart… a tengerbe… és megkarmolt…
– Kapaszkodj csak belém, szívem – biztattam. – Jól vagy?
– Hát nem… látod? Megtá…madtak…
– Kicsoda?
Rám nézett, majd a képembe nyögte:
– Egy… róka, Leslie, egy rohadék róka.
Aztán elájult.

Egy egész napba került, amíg Lilly összeszedte magát. Egy hosszú napig
tartó néma nyűglődés után egyszer csak kimászott az ágyából, és elindult
az ajtó felé.
– Hova mész? – tettem fel a kérdést, miközben a ki tudja, hányadik
Shakespeare-vígjátékot olvasgattam.
– Ki – mondta.
– Hova ki?
– Járok egyet a fedélzeten.
– Veled menjek? – kérdeztem segítőkészen.
– Hát ha annyira akarsz.
Annyira akartam. Elvégre ki tudja, hol lapul a róka.
A fedélzeten könnyű szellő fújdogált, a néhány nappal ezelőtti hűvös
már ki tudja, merre járt.
 – Hogy érzed magad, szívem? – kérdeztem sokadszorra, amikor
elindultunk a hajó orra felé.
– Éreztem már magam jobban is – felelte.
– Nagyon megijedtél?
– Na mit gondolsz?
– Mégis… hogyan történt a dolog?
Ez volt az első alkalom, hogy úgy látszott: nem fárasztja a beszélgetés.
– Éppen rád gondoltam – mondta.
– Ezt megtiszteltetésnek veszem.
– Azon töprengtem, hogy hiba volt fegyvert fognom rád.
– Na ugye? – emeltem fel elégedetten a fejem.
– Kést kellett volna használnom.
– Felesleges lett volna – nyeltem egyet. – Közben megjött az eszem.
Nem kell velem jönnöd Nepálba.
Lilly bólintott egyet.
– De kell.
– Tessék?!
– Azt mondtam, hogy veled megyek.
– No de eddig… nem akartál.
– Most már akarok. Különben felhívott Mr. Ishida. Érdeklődött, hogy
mikor indulunk.
– Említetted neki a rókát?
– Nem.
– Miért?
– Valószínűleg elfelejtettem. Különben sem szeretném, ha az a
rohadék visszajönne és elharapná a torkom, ezért inkább veled megyek.
Kétségkívül csapdahelyzetben voltam. Ha nincs sapkám, akkor azért,
ha van, akkor meg azért. Ha itt hagyom, ki tudja, mi történhet vele, ha
magammal viszem, akkor sem tudom garantálni a biztonságát. Mi a fenét
csináljak hát?
Lilly a levegőbe bámult, mintha a szomszédos jacht vitorlájának
csúcsán vijjogó sirályt figyelné.
– Az a róka… ki akarta szúrni a szemem, Leslie.
– Ki akarta szúrni? – hökkentem meg. – És… hogyan?
– Nem tartott kést vagy körömollót a kezében, ha erre gondolnál… a
karmaival akarta kiszúrni. Olyan éles karmai vannak, mint a svájci
bicska pengéje. És olyan hegyesek is. És az arcomnak ugrott velük. Még
szerencse, hogy nem tette tönkre a képemet. Nem segítene a
karrieremben, ha sebhelyes lennék.
Ebben egyetértettünk.
 20
Éppen a hajó tatján napoztam egy széken ülve, amikor felzenélt a
telefonom. Ishida volt a hívó.
– Csak nem került elő a lánya? – kérdeztem reménykedve.
– Figyeljen ide – mondta fittyet hányva a kérdésemre. – Megtudtam
valamit.
– Ki vele! – biztattam.
– Horowitzról. A zsaruról, aki a hajón szórakozott velünk, és aki azóta
is a nyomomban jár – mondta. – Eddig nem nagyon izgatott, elvégre
semmi olyat nem csinálok, ami törvénybe ütközne. De most… Szóval,
azt akarom mondani magának, hogy a hadnagy szabadságon van.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Váratlanul kért egy hónap szabadságot. Érti? – folytatta.
– Ez érdekes – mondtam.
– Naná, hogy az! Informátorom szerint Horowitz öt éve nem volt
szabadságon. Mintha hozzánőtt volna az asztalához. De most kért egy
hónap kimenőt.
– Hm. Ez érdekes – ismételtem meg.
Ishida nyomban rám dörrent.
– Ne ismételgesse már azt a baromságot, hogy érdekes, mert ha
legközelebb találkozunk, a saját kezemmel fojtom meg.
Erre nem is reagáltam. Úriember elereszti a füle mellett az ilyen piti
kis fenyegetéseket.
– Különben még egyszer, és egyúttal utoljára figyelmeztetni
szeretném, Mr. Lawrence, hogy szemernyit sem változott a
megállapodásunk. Ha nem keríti elő Midorit, magának vége, mint a
botnak. Remélem, megjegyezte.
– Ó, hát persze – mondtam, és kinyomtam a telefonom gombját.
Olyan erővel, hogy megfájdult tőle a hüvelykujjam.
Varázslat a kolostor előtt. Vajon megölték Kimurát?
Domingos de Carvalho tanítványa. Barlang a
sziklafalban.
 1
Pancsaraksa felügyelő látható örömmel fogadott. Még mindig
ugyanabban az irodában ücsörgött, ahol utoljára találkoztunk, s az a
nagy, ismerős, kávészínű folt is ott virított a feje felett a falon, ahol
évekkel ezelőtt.
Pancsaraksa felügyelő a lekötelezettem volt; egyszer ugyanis
megmentettem az életét. Méghozzá egy tigristől.
Hogy világossá tegyem a történteket, úgy esett, hogy kerestünk
valamit a katmandui természettudományi múzeum raktárában, amikor is
váratlanul megmoccant egy kitömött tigris az állványán, és orvul le is
zuhant róla. Pancsaraksa éppen a lezuhanó tigris alatt állt négykézláb, és
a padlón vakarászott valamit. Szerencsére még idejében sikerült
kilöknöm a szárnyra kelt vadállat alól. Ha nem sikerült volna, holtbiztos,
hogy agyoncsapta volna a felügyelőt. Nos, Pancsaraksa azóta hálás
nekem, és elintézi apró-cseprő ügyeimet, ha éppen Katmanduban járok.
– Namaszté, namaszté, Leslie száhib! – mondogatta boldogan, amikor
megpillantott. Kikecmergett az asztala mögül, és szeretetteljesen
magához szorított. – Oh, istenek, csakhogy látlak! – lelkendezett. – Nem
akarok hinni a szememnek. Mi szél hozott felénk, száhib?
Pancsaraksa szemernyit sem változott az elmúlt néhány év során.
Barátságos mosoly ült kövérkés arcán, és ravaszul csillogott a szeme,
ahogy rám pislogott.
– Utazni támadt kedvem – mondtam. – Gondoltam, meglátogatom az
én Pancsaraksa barátomat.
– Már én is szerettelek volna magamhoz ölelni, száhib – vigyorgott. –
Különben mire lenne szükséged? – kérdezte lehalkítva a hangját. Lopva
körülnézett, mintha feltételezte volna, hogy rejtőzik valaki a szomszéd,
gazdátlan asztal alatt.
– Amire legutóbb – mondtam.
Pancsaraksa bólintott.
– Szerencséd van, száhib, éppen van egy idebent. Csak van benne
némi kockázat.
– Mennyi? – kérdeztem.
 Pancsaraksa sóhajtott egyet.
– Az az igazság, hogy fogalmam sincs róla. Még nem sikerült
azonosítanom. Lehet, hogy nem is tudom majd. Mennyi időre kellene?
– Amíg el nem kapok valakit – mondtam.
Pancsaraksa megsimogatta a bajuszát.
– Lukhangba készülsz?
– Honnan tudod? – hökkentem meg.
Pancsaraksa ismét elmosolyodott.
– Tudhatnád, száhib, hogy Pancsaraksa felügyelő a Minden Tudások
Atyja.
– Most komolyan, honnan tudod?
– Nagy arrafelé a sürgés-forgás. Az ottani apát egészen bevadult.
– Bevadult? Ez mit jelentsen?
– Valami csodahidat akar építeni. Látta a televízióban, hogy ilyenek
épülnek szerte a világon, és utánozni akarja őket. Láttál már olyan
függőhidat, száhib, amelyik üvegből készült, és le lehet látni az
üvegpadlóján keresztül az alatta tátongó szakadékba? Csak az istenek a
megmondhatói, hány méterrel nyújtózik a mélység felett. Ha lenézel, a
semmit látod magad alatt. Te végig mernél menni egy ilyen hídon?
Amikor a híd nemcsak átlátszó, hanem még hintázik is a talpad alatt?
– Nem kívánkozom rá – mondtam.
– Hát én sem, száhib. Akkor lássam csak felülről a szakadékokat,
amikor a lelkem fenn szárnyal majd a magasban, hogy új testet keressen
magának. Az apát szerint a távoli földekről özönlenek majd a turisták,
hogy elmélkedjenek, meditáljanak és lássák a csodát.
– Gondolom, hídpénzt is szed majd az apát.
– Hát, ha azt talán nem is, de adományokat szívesen elfogad. Amint
hallom, japánok építik.
– Éppen emiatt vagyok itt – mondtam. – Állítólag valaki… az építés
vezetője, eltűnt.
– Egy japán?
– Egy japán nő – mondtam. – Midori a neve.
– A japánokkal különösen sok a baj – sóhajtotta Pancsaraksa. –
Megőrjíti az embert a fényképezési mániájuk. Ezek, száhib, még az
egérlyukba is bemásznak, és a legmagasabb hegycsúcsra vagy akár egy
óriásfa tetejére is felkúsznak, csak hogy szelfit készíthessenek magukról.
Tudod, mi az a szelfi?
– Tudom – bólintottam.
– Az elmúlt két hónapban három japánt is ápoltak itt a szomszédos
kórházban. Az egyik egy elefánttal akart szelfizni, a másik egy
majommal, a harmadikat pedig megütötte az áram, mert addig-addig
emelgette a szelfibotját, amíg bele nem akadt az utcán egy lelógó
vezetékbe. Van nálunk ilyen elég, és kapott az áramtól egy baromi nagy
pofont.
– Legalább sikerült a szelfi az elefánttal és a majommal?
– Az elefánttal készült kép valóban jó lett – bólintott Pancsaraksa –,
azt magam is láttam. Kár, hogy később valamiért oldalba ütötte az
ormányával a japánt, akinek ettől megrepedt a csontja, vagy mifene, és
elvitte a mentő. Ami a majomszelfit illeti, az is jól sikerült, csak a szelfi
után a majom elkapta a gépet és felfutott vele egy fára. Öt kiló banán
kellett hozzá, hogy lecsalogassák, és visszaadja a cuccot. De mit is
beszélek annyit, száhib… tényleg volt valami kis balhé odafent.
– Tudod, hogy mi? – kérdeztem.
Pancsaraksa megrázta a fejét.
– Nem. Nem hozzám futott be a hívás. És különben is, nehezen
boldogultam volna, mert nem tudok japánul, azok pedig odafent alig
beszélnek angolul. Tudod, ha sok ember dolgozik egy helyen, ott mindig
előfordulhatnak összezördülések. Te mit tudsz?
– Csak annyit, hogy Midori, az építés vezetője eltűnt – ismételtem.
– És ki bízott meg vele, hogy nézz utána a dolognak?
– Az apja – mondtam.
Pancsaraksa sóhajtott egy nagyot.
– Hát akkor csak rajta, száhib. Most pedig gyere velem. Itt egy turbán,
tedd a fejedre. És ha már odalent leszünk, és a kövér hólyag ügyeletes
nem alszik, légy szíves hindiül beszélj hozzám.
Lementünk vagy tizenöt lépcsőn, és mélyen a föld alatt járhattunk
már, amikor megtorpant és hallgatózni kezdett.
– Talán nincs is odalent senki.
De volt. Egy kövér őrmester aludt egy rácsos ajtó mögött. A szoba
ajtaja nyitva volt, bárki bemehetett vagy kijöhetett rajta anélkül, hogy
felébredt volna rá.
Pancsaraksa nem soká tétovázott; elindult a hajdani bűnügyek
relikviáit őrző polcsorok között. Az egyik polcnál megállt és levett róla
egy kis csomagot. A csomag gyékénybe volt burkolva. Ki sem bontotta,
csak felém nyújtotta.
– Nézd meg, amíg még itt vagyunk.
Mivel még egy vacak zsinórral sem volt átkötve, nem volt nehéz
kibontanom. Amikor lehullott róla a gyékény, egy 38-as Smith &
Wesson feküdt a tenyeremen.
– Ez már valami – dicsértem.
– Azért csak légy óvatos – figyelmeztetett. – Tényleg nem tudom, ki a
fene tette ide, és hogy nyilván van-e tartva valahol. Valószínűnek tartom,
hogy az elődeim valamelyike lehetett, aztán amikor áthelyezték, itt
felejtette. Éppen ezért nem árt az óvatosság. Lehet, hogy kinyírtak vele
valakit, és már régóta körözi az Interpol. Golyókat kapsz odafent tőlem.
Arra kérlek, ha élve visszatérsz, hozd vissza nekem.
Két napig tébláboltam még Pancsaraksa kíséretében Katmanduban,
aztán elindultam, hogy felkeressem Lukhang kolostorát.
 2
Tancséig autóbusszal jutottam fel. Aztán kénytelen voltam átnyergelni
egy teherautóra. Ezzel megközelítettem a kolostor előtti utolsó hágót,
amely azonban gépjárművek számára éppen járhatatlan volt. Ezúttal nem
a szokásos eljegesedés miatt; néhány nappal érkezésem előtt kisebb
földrengés rázta meg a környéket, s ez elég volt ahhoz, hogy kövek
százai induljanak lefelé a hegyről. Ezek többsége persze a hágókon állt
meg. Amíg az ügyeletes serpa csapatok meg nem tisztítják az utat,
semmilyen gépjárművel nem érhető el a kolostor.
Éppen csak töprengeni kezdtem a hogyan továbbon, amikor egy
meghatározhatatlan nemzetiségű, ismerősnek tűnő szakállas, kaftános
férfi sündörgött oda hozzám, és megkérdezte, hogy feltétlenül át akarok-
e jutni a hágón. Mondtam neki, hogy feltétlenül. Bólintott, és szó nélkül
egy nagy kő felé intett. A kő néhány tonnás lehetett, és gömbölyű is volt,
így hát minden pillanatban elindulhatott valamerre. Akár felém is.
Amint bekukkantottam a kő mögé, egy fűre terített szőnyeget
pillantottam meg, rajta ezüst teáskancsót, mellette poharakat, és még
valamit, amiről hirtelenjében fogalmam sem volt, hogy mi lehet.
Embernek volt öltözve, bár semmit sem láttam belőle, csak a két keze és
két lába keltette ember benyomását. Arca egyáltalán nem volt; valami
koszos rongyféle takarta el előlem.
Úgy gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy ne köszönjek neki.
Nehogy a végén még ismerkedési szándéknak vegye.
A kaftános férfi intett, hogy üljek le.
– Kérsz teát? – kérdezte, és már öntött is két csészébe.
Ekkor éreztem meg a szagot, amely az ember formájú csomagból
áradt felém.
Villámgyorsan felmértem, hogy két csésze van csupán a szőnyegen;
egyikből a szakállas, a másikból talán a csomag ihatott. Csuklottam
egyet, és nemet intettem.
– Hova igyekszel, száhib? – kérdezte, miután szürcsölt egyet a
csészéjéből. Az illatáról éreztem, hogy jóféle himalájai tea, és már-már
kezdtem sajnálni, hogy visszautasítottam.
– Lukhang kolostorába – mondtam.
Nagyra tágult a szeme a meglepetéstől. És mindazok szeme is, akik
lassan körénk gyűltek. Nem kis aggodalommal döbbentem rá, hogy
mindig is ott ólálkodott körülöttünk valaki a hágón átkelni óhajtó, szép
számú utazó közül.
– Lukhangba? Megbolondultál, száhib? – kérdezte.
Némi riadtság volt a tekintetében.
 – Miért bolondultam volna meg? – csodálkoztam.
– Mert aki mostanában Lukhangba megy, az mind bolond. Vagy
tudatlan.
– Mit kellene tudnom Lukhanggal kapcsolatban? – kérdeztem rosszat
sejtve.
Rám nézett, ismét belekortyolt a teájába, majd megvonta a vállát.
– Végül is a te dolgod, de én a világ minden kincséért sem mennék
most oda.
– Miért? Mi van ott? – ismételtem meg a kérdést.
– Hídépítés – mondta. – Úgy hírlik, hogy többen is nyomtalanul
eltűntek az építők közül, mintha csak valami… hm… naponta
elfogyasztana egyet belőlük.
– Kikből?
– Japánokból. Sok japán van ott, de egyre kevesebb lesz belőlük.
– Hm. És… szerinted mitől van ez? Gondolom, senki nem tudja az
okát, mi?
A férfi ismét töltött magának egy csészével.
– Én tudom.
– Elmondod?
Gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott.
– Elmondom. Te meg közben meggondolhatod, hogy valóban oda
akarsz-e menni. Nos, azt remélem, tudod, hogy a hegyeket Visnu
teremtette.
– Ki ne tudná? – legyintettem fölényesen.
– A külföldiek többnyire nem ezt hiszik.
– A külföldiek általában tudatlanok – mondtam.
– Én is így látom – bólintott. – Na mindegy. Szóval, minden hegyet
Visnu teremtett; azt a két hegyet is, amelyek egyikének az oldalába épült
a kolostor: Lukhang. A két hegyet irdatlan mélység választja el
egymástól. Ez pedig azért van, mert amikor Visnu a hegyek teremtésével
bíbelődött, éppen a Garuda madár hátán ült – ez Visnu madara, remélem,
hallottál róla.
– Hallottam – bólintottam.
– Nos, Visnu a madár hátán ült, és magasan repült, hóna alatt legalább
tíz heggyel. Mert Visnu úgy rendezte el a hegyeket, hogy a hóna alá
pakolta őket, és a Garuda hátára pattanva lehajította egyiket a másik után
azokra a helyekre, amelyeket jó előre kinézett magának. Csakhogy
közben vihar támadt, Garuda megijedt a villámoktól, és mielőtt még
Visnu elkergethette volna a villámokat, két hegy a nagy rázkódástól
kicsúszott a hóna alól. Nos, erről a két hegyről van szó. Ezek azóta is
Visnu szent hegyei, és nem tűri, hogy bárki is megszentségtelenítse őket.
Figyelsz rám, száhib?
– Figyelek – bólintottam.
– Nos, azt a két hegyet hosszú ideig nem háborgatta senki – sokan úgy
tudják, hogy Visnu közöttük szokott nyaralni. Megunva a forró, indiai
időjárást, az isten felpattan a hátasára, ideröppen a két szent hegye
közötti völgybe és szép napokat tölt itt… természetesen nem
megfeledkezve róla, hogy szépséges hölgyeket is hozzon magával.
– Nem merész feltételezés ez tőled? – kérdeztem. – Még hogy Visnu
hölgyekkel múlatná az időt…
A férfi halkabbra vette a hangerőt és lopva körülnézett. Ismételten a
szemembe tűnt, hogy többen is ücsörögnek a közelünkben, és ugyan
látszólag nem figyelnek ránk, de én azért biztos voltam benne, hogy
amióta csak letelepedtem a nagy kő mögé, kíváncsi fülek hallgatják
minden szavunkat.
– Az a helyzet, száhib, hogy Visnu nagy étvágyú – morogta. – Nem
tudtad?
– Eddig még nem.
– Napi száz – mondta.
Azt hittem, rosszul értek valamit.
– Száz? – kérdeztem tétovázva.
– Annyi – mondta. – Száz.
– Mi száz?
– Hát hölgy – mondta, és mutatott is valamit a kezével. Egyből
megértettem, mit. – Száz hölgy egyetlen éjszakán. Ezért mondtam, hogy
Visnu nagy étvágyú.
– És még manapság is…?
– Azt mondják. Csakhogy sajnos történt valami. A kolostor ütődött
apátja, Gyalmorong, hidat akar építeni a két hegy közé. Érted? Gondolj
csak bele, száhib – a homlokához érintette a mutatóujját. – Annak a
hídnak a padlója üvegből készül. Belegondoltál?
Kezdtem kapiskálni a dolgot.
– Képzeld csak el, hogy Visnu megjelenik éjszakára a völgyben a száz
hölggyel… minimum.
– Minimum? – hökkentem meg.
– Minimum, mert tartalékokat is hoz magával. Ki tudhatja, hogy
mennyire lelkesíti fel a gyönyörű nyári éjszaka? És akkor Visnu –
mulatozás közben – felnéz az égre, és mit lát? Illetve mit fog látni? Több
száz japánt a feje felett, amint éppen fényképezik őt és a hölgyeket, akik
a langyos időben csak igen szerényen vannak felöltözve, többnyire
sehogy. Mit gondolsz, lesz ezután kedve bármihez is? Legfeljebb ahhoz,
hogy leszakítsa az üveghidat. Ha eljut egyáltalán idáig a dolog.
Szerintem Visnu már meg is szagolta, hogy mi készül, és megpróbál
tenni ellene valamit.
– Úgy gondolod, hogy ő tünteti el az embereket?
– Szerintem biztos. Különben száz dollár.
– Micsoda? – kérdeztem. Aztán arra gondoltam, hogy csak nem szed
Visnu belépődíjat, amiért a kukkolók bepillanthatnak kellemes éjszakái
egyikébe-másikába?
– Hogy elvigyelek a kolostorig – mondta a férfi.
– Az öledben? – kérdeztem rosszmájúan.
– Jakháton – mutatott a messzeségbe. – Van néhány jakom.
Nem tudtam megállni, hogy a csomag felé ne mutassak.
– Ez itt micsoda?
– Hát… egy ember – mondta.
– És miért van így… becsomagolva?
– Mert… haldoklik – felelte. – Azért szeretne feljutni a kolostorhoz,
mert úgy gondolja, hogy ott meggyógyul.
A csomag annyira nem moccant, hogy a gyanakvásom egyre nőtt.
– Biztos, hogy még életben van? – kérdeztem.
– Tegnap még abban volt – mondta a férfi.
– És ma reggel?
A férfi csak a vállát vonogatta.
– Katmanduban kifizette az utazása költségeit. Jól megfizetett. Ha
meghal útközben, akkor úgy ér majd oda. De szerintem él. Tőled pedig
kapok száz dollárt.
– Nem sok egy kicsit száz dollár? Nincs olyan messze az a kolostor.
– Hát… te tudod, száhib – mondta. – De nekem itt monopolhelyzetem
van.
– Mi az ördög van neked?
– Jakjaim. Látod őket? Ha kinézel a sziklák mögül, láthatod. Három
jak. Ők a monopolhelyzetem. Egy indiai magyarázta el nekem. Azt
mondta, hogy ha nekem van egy lepényem, neked meg nincs, viszont
éhes vagy, akkor annak a lepénynek és nekem monopolhelyzet a nevünk.
Annyit kérek érte, amennyit csak akarok. Érted?
– Értem – bólintottam. – De ez a csomag, remélem, nem jön velünk.
– De jön – mondta a férfi. – Feltétlenül.
– De miért?
– Mert ő is a monopolhelyzetem.
Mit volt mit tennem: bele kellett egyeznem, hogy a csomagnak
gondolt monopolhelyzet is velünk jöjjön.
Így érkeztünk meg Lukhang kolostorába.
 3
A kolostornak volt kapuja – ami már önmagában is meglepetést okozott
nekem – sőt egy kapusfülkéje is volt, amelynek egy vörös palástú láma
nézett ki az ablakán.
– Mit akarsz, ember? – förmedt rá a vezetőre, amint az megállt az
ablak alatt.
– Gyalmorong rinpócséhoz jöttem – felelte a jakok büszke
tulajdonosa.
A kapus alaposabban is megnézte, majd felderült az arca.
– Á, te vagy az? Kerülj beljebb.
Odalépkedett a becsukott kapuhoz, kinyitotta, és jakostól beinvitálta
az udvarra.
Én is mentem volna, de a kapus az utamat állta.
– Te meg ki vagy?
– Blobzang rinpócse – mondtam öntudatosan.
– És mit akarsz?
– Bemenni. Ő hozott idáig – mutattam a vezetőre.
– Na és? – kérdezte a kapus.
– Ahogy ő bement, és az… az a valaki is bement, a jak is bement, én is
bemennék.
– Azt te csak szeretnéd – mondta.
– Hé! – fordultam a jakok gazdájához. – Nem akar beengedni ez a
láma.
A férfi széttárta a karját.
– Te csak az útért fizettél, barátom. Hogy hogyan jutsz be a
kolostorba, az már a te dolgod.
Visszajött hozzám és vigasztalón megveregette a vállam.
– Azért ne keseredj el, elvégre még csak alig érkeztél meg. Nemrég
hallottam, hogy volt valaki, aki két hónapig várt, amíg az apát
bebocsátotta. Ha akarod, szerzek neked egy sátrat, kétszáz dollárért fel is
verem, addig, amíg be nem köszönt a tél, kihúzod valahogy.
– Na és aztán? – kérdeztem.
– Minden az isteneken múlik – vonta meg a vállát. – Ismered a
thumót? Ha ismered, nincs mitől félned. Aki ismeri, az tudja, hogyan kell
túlélni a telet, akár mozdulatlanul is. Tavasszal, amikor enyhül az idő,
talán az apát szíve is felenged.
Egész délután a kapusfülkénél álltam és a hátamat melegítettem a
fülke falán. Eleinte kellemes volt, de kezdtem éhes lenni. Aztán már
nemcsak kezdtem, hanem az is voltam. Úgy gondoltam, tenni kell
valamit a bejutásom érdekében.
 Sóhajtottam, levettem a dzsekimet, kivettem Sindzse, az alvilág ura
aprócska szobrát, amit többnyire magamnál hordok, letettem a dzsekim
mellé, aztán csináltam néhány fekvőtámaszt az isten előtt. Gondoltam,
hogy a kapus láma bizonyára figyel a fülke ablakán át.
Amikor végeztem a fekvőtámaszokkal, lótuszülésbe helyezkedtem, és
szemben a szoborral elkezdtem átokimákat mondani. Igaz, hogy volt
némi műfaji zavar a tevékenységemben; az átokimák sámánimák voltak,
a kolostor pedig lámakolostor; mégis abban reménykedtem, hogy
tevékenységem megteszi majd a hatását. Ráadásul volt még másik
furcsaság is az átkozódásomban: az átokszövegek mongol nyelvűek
voltak, a kolostorban pedig a tibetit beszélték.
Szóval, mondtam a sámánszövegeket mongolul, a kapus pedig, aki
nem ismerte a nyelvet, valószínűleg mély figyelemmel hallgatta és
megpróbált rájönni, mi a fenét is csinálok én a kapu előtt.
Nem mondhatnám, hogy azonnal elkapta a frász az átkozódásom
hallatán, de – gondoltam – egyszer csak meg kell elégelnie, hogy
olyasmit művelek az orra előtt, amit nem ért, és ami talán veszélyezteti a
kolostor biztonságát.
Jó háromnegyed óra kemény munka után – már éppen berekedni
készültem – kinyílott a fülke ajtaja, és kioldalgott belőle a láma. Amikor
észrevettem, hogy kimerészkedett a fülkéből, feltekertem a hangerőt, és
átkozódásomban még meg is fenyegettem a kolostort. Tettem pedig úgy,
hogy jobb kezem középső és mutatóujjával többször is a főépület felé
böktem. A kapus láma csípőre tette a kezét, és továbbra is döbbent
érdeklődéssel figyelt, hogy miben mesterkedem. Nézte vagy tíz percig,
aztán lépett néhányat felém. A széles fakapu persze még mindig köztünk
állt.
– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte dörmögő hangon.
– Semmi közöd hozzá – feleltem kifejezetten sértő pökhendiséggel,
ahogyan csak a különösen gőgös szerzetesek szoktak beszélni a
pásztorokkal.
A láma meghökkent pimasz hangom hallatán.
– Hogyhogy nincs semmi közöm hozzá? – kérdezte. – Igenis van
hozzá közöm.
– Már miért lenne? – kérdeztem.
A láma összekulcsolta a hasán a két kezét.
– Mert én láma vagyok, az istenek szolgálója, te pedig egy nagy senki.
Erre tovább folytattam az átkozódást. Sőt, egyre gyakrabban
bökdöstem az épületek felé. És egyre morcosabb arccal tettem mindezt,
miközben azért drukkoltam, hogy le ne lépjen. Ha visszamegy a fülkébe
és nem törődik többé velem, elhajíthatom a stratégiámat.
 A kapus azonban kíváncsi természetű volt, és alighanem gyáva lélek
bujkált benne.
– Komolyan kérdezem – mondta egyre inkább megszeppenve.
– Én is komolyan mondom.
– Mit mondasz komolyan? – hökkent meg. – Hiszen nem mondtál
semmit.
Néhány pillanatra megálltam az átkozódásban.
– Van családod? – kérdeztem.
Olyannyira meglepődött, hogy azonnal rávágta a választ.
– Van.
Mivel a szerzetesek cölibátusban élnek, felesége és gyerekei nem
lehettek, csak a szüleire gondolhatott.
– Sajnálom őket – mondtam.
– Kiket? – hökkent meg.
– A rokonaidat – mondtam.
– És… miért?
– Mert hamarosan… nagy gyász köszönt rájuk.
A szerzetes megvakargatta az orra hegyét.
– Milyen gyászról beszélsz?
– Meg fogsz halni.
Megütődve bámult rám. Nem tudta eldönteni, hogy őrült vagyok-e,
vagy igazi varázsló.
– Ne röhögtess – mondta. – Hogy akarsz megölni? Átköpsz a kerítés
felett és el akarsz találni vele?
– Jó ötlet – bólintottam. – Majd egyszer ezt is kipróbálom. De nem
erről van szó.
– Hanem miről?
– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Sindzse és a szellemek
még nem adtak választ.
– Mire? – lépett egyet hátrafelé.
– Na ide figyelj, testvér – kezdtem. – Remélem, tisztában vagy vele,
hogy Sindzse az alvilág ura?
– Te mondod nekem? – rántotta meg gúnyosan a vállát. – Felszentelt
szerzetes vagyok. Tudós ember: rinpócse. Nekem magyarázod te, egy ki
tudja, honnan jött senki, hogy ki az a Sindzse? Hahaha!
– Akkor azt is tudod, hogy vannak olyan szerzetesek, akiket megtisztel
azzal, hogy szóba áll velük. Merthogy nem minden szerzetessel áll
szóba.
– Nem mondtál újat vele – mosolygott erősen hiányos fogsorát
mutogatva. – A varázsló lámák, vörös süveges szerzetesek, bármikor
szólhatnak hozzá. Persze csak akkor válaszol az imáikra, ha kedve tartja,
mert Sindzse nem az a szószátyár isten.
– Így igaz – bólintottam. – Én is ilyen szerzetes vagyok.
– Tudod, mi vagy te? – kérdezte. – Egy tudatlan fickó. Egy nagy nulla.
– Hátha nem – mondtam.
– Te nem is vagy szerzetes.
– Hátha mégis.
– Jól van – biccentett. – Akkor válaszolj nekem egy kérdésre. Ha
megmondod, mi az a három drágakő, akkor elhiszem, hogy szerzetes
vagy.
– Minek nézel te engem? – kérdeztem sértődötten. – Ezt abban a
kolostorban, ahol élek, még a kutyák és a kolostor galambjai is tudják.
– Ide a fülembe! – biztatott. – Ha megmondod, hiszek neked.
– Rendben – biccentettem ismét. – Tehát a három drágakő a
következő: az első maga Buddha. Sákjamuni Buddha.
Egyetlen pillanat alatt megnyúlt a képe.
– A második Buddha tanítása – mondtam. – A dharma.
Majd hanyatt esett meglepetésében.
– A harmadik – folytattam immár kérdezés nélkül – a szangha. A
szerzetesek közössége. Jól mondom?
Bólintani sem volt ereje. Hosszú másodpercekig tartott, amíg annyira
magához tért, hogy beszélni tudjon.
– És… miért halnék meg? – kérdezte a kapufélfába kapaszkodva.
– Mert szerencsétlenség éri a kolostorodat. Még nem tudom, mit
választ Sindzse. Lehet, hogy egyszerűen csak összedönti.
– Ereszd csak be, rinpócse! – hallottam hirtelen egy erőteljes,
határozott férfihangot. Egy árnyék bukkant fel a portásfülke előtt. Egy
hosszú árnyék. Amíg Sindzsét szólongattam és a kapussal társalogtam,
lefelé indult a nap az égről, és megnyúltak az árnyékok a földön.
Az árnyék gazdája egy szerzetes volt. Ravasz képű, pirospozsgás arcú
férfi. Ismerős volt, de hirtelenjében nem tudtam, hova tegyem.
A kapus meghajolt előtte.
A szerzetes a kapuhoz jött, kicsit megnyomta, mire a kapu kinyílt.
A férfi rám nézett. A nap utolsó sugarai megfestették a szemét.
Enyhén rózsaszínű volt, mintha egy isten vagy egy démon szeme lett
volna.
– Gyere be, Blobzang rinpócse – mondta.
Összekaptam a holmimat és bevonultam a kolostor kapuján.
 4
Gyalmorong apát szobája nem olyan lakrész volt, amilyet a főlámák
esetében általában megszoktam. Többségüknek, még akkor is, ha a
kolostor maga düledezőfélben volt, kijárt egy csinos és kényelmes
lakosztály. És ezen nem is csodálkozott senki. A főlámának éjjel-nappal
a kolostor ügyein kell törnie a fejét, ezenkívül saját lelkének ápolására is
időt kell szakítania. Mindezeket hogyan tehetné meg egy romhalmaz
tetején?
Gyalmorong apát azonban nem ragaszkodott a pompázatos
lakosztályhoz; két egyszerű, egymásba nyíló szoba volt a lakása és a
hivatala. Csinos volt, és nem romhalmaz, az igaz, ugyanakkor
nélkülözött minden felesleges luxust. A képek a falon nem értek sokat,
nem régi mesterek festették őket, hanem maiak, ami meg is látszott
rajtuk. Az ülőpárnák a szőnyegeken viseltesek voltak, ám nem volt
köztük szakadt egyetlenegy sem.
Gyalmorong apát saját maga készített nekem teát. Ilyen
megtiszteltetésben sem mostanában volt utoljára részem. Hogy egy
kolostor főnöke a saját szentséges kezeivel főzzön teát a vendégnek…!
– Szóval, te vagy Blobzang rinpócse – mondta, miközben kíváncsian
végigvizsgálta az arcomat. – Valahogy ilyennek is képzeltelek.
– Milyennek?
– Okosnak, izgágának. Nem túl szimpatikusnak. De lehet, hogy csak
az előítélet mondatja ezt velem.
– Rosszakat hallottál talán rólam? – kérdeztem.
Töprengett egy kicsit, hogy mit mondjon, aztán inkább nem mondott
semmit. De bólintott.
– Csavaros eszűnek is – tette aztán hozzá. – Az, hogy majdnem
sikerült ráijesztened a kapusunkra, hogy engedjen be az én engedélyem
nélkül, nem rövid észre vall.
– Attól tartottam, hogy a kapus nem lesz hajlandó értesíteni téged a
jövetelemről. Nem akartam kint tölteni az éjszakát a szabad ég alatt.
Ezért átkozódtam.
A tea, amit főzött, nem himalájai tea volt, hanem jázmintea.
Igyekeztem a csalódottságomat leplezni. Ám ő mégis észrevette rajtam.
– Csodálkozol? – kérdezte a csészére bökve.
– Szokatlan – mondtam.
– Kedveled a himalájai teát? – kérdezte.
– Talán túlságosan is – bólintottam.
– Én meg utálom. Neked őszintén bevallhatom. Különben áruld el,
Blobzang rinpócse, mi a jó fenét akarsz te az én kolostoromban?
 Természetesen mondhattam volna, hogy egy régi kéziratot szeretnék
megnézni, amelyről azt rebesgetik, hogy itt található Lukhangban, de
nem akartam hazudni.
– Keresek valakit – mondtam.
Kissé mintha meglepődött volna.
– Miből gondolod, hogy akit keresel, azt az én kolostoromban
találhatod meg? Különben mindent tudok rólad, Blobzang rinpócse.
Tudom, hogy előszeretettel oldasz meg rejtélyes eseteket, most is valami
hasonlóról van talán szó?
– Talán igen – mondtam. – Eltűnt valaki errefelé, és én szeretném
megtalálni.
– A Midori nevű nőt keresed? – húzta össze a szemét.
– Őt – bólintottam. – Egyébként hallottam, hogy mi készül nálad.
Rám nézett és elégedetten elmosolyodott.
– Meg akarod nézni az előkészületeket?
– Talán kicsit később – mondtam. – Kifárasztott az utazás.
– Ahogy akarod – bólintott. – Keresek neked helyet.
Végül ő maga vezetett a cellámhoz, amely kitakarítva várt rám. Az
ágy nem akart összedőlni alattam, az ágynemű tiszta volt, és illatos, akár
egy szállodában.
Egy órával később már aludtam, mint a bunda.
 5
Reggel arra ébredtem, hogy áll valaki az ágyam mellett. Méghozzá
felemelt kézzel, és éppen a fejem fölé emel valamit. Mivel tisztában
voltam vele, hogy aligha a reggeli kalácsommal akar kedveskedni,
megpróbáltam elkapni a fejem fölé emelt kezet.
Sikerült is. És ha már elkaptam, csavartam is rajta egyet. Mi sem
bizonyította jobban, hogy sikerrel jártam, mint az a meglepett ordítás,
ami megrengette a dobhártyámat.
– Jaj! Jaj! Mi a fenét csinálsz, rinpócse?
A hang ismerős volt valahonnan. De nem volt időm találgatni, hol
hallottam, inkább csavartam még egyet a kezén, amit talán nem kellett
volna. Az a valami, amit fölém tartott, nagy volt, nehéz és éppen a
gyomromra esett.
Megdörzsöltem a szemem. Ekkor már tisztán láttam mindent. A kapus
testvér állt az ágyam mellett a karját fogdosva.
– Már azt hittem, kitéped a karom – mondta fájdalmas sziszegések
közepette.
– Mi a fenét keresel te a cellámban? – kérdeztem, miközben
megtapogattam a gyomrom, hogy a helyén van-e még.
– A főláma, Gyalmorong rinpócse bízott rám. Ha tudtam volna, mire
vállalkozom, inkább a Csomolungmáig futottam volna.
– Miért? Mivel bízott meg a főláma? – kérdeztem.
– Hogy dobjak össze neked egy házi oltárt.
A valami, amit korábban a fejem fölött tartogatott, immár az ágyam
mellett hevert. Ekkor jutott csak idő rá, hogy jobban is megnézzem
magamnak.
– Ez meg mi a csoda?
– Ha kimereszted a szemed, magad is láthatod, hogy nem egy hegyi
kecske.
– Csak nem egy szobor?
– Jól látod – mondta mogorván. – Őszentsége bízott meg, hogy építsek
neked egy oltárt, és tegyek rá egy szobrot. Itt van a szobor. Megismered?
Megismertem. Sindzsének, az alvilág istenének a szobra volt, amellyel
odakint, a kerítésen túl bűvészkedtem. Csakhogy ez a szobor úgy
hasonlított az én szobrocskámhoz, mint az elefánt az egérhez. Egy nagy
monstrum volt, és ha a kapus a fejemre ejtette volna…
– Hogy is hívnak, rinpócse? – kérdeztem elvéve a szemem a
szoborról.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta. – Bár ez egy hülye
mondás. Aki ugyanis túlságosan is kíváncsi, no, az… gyakran nem éri
meg az öregkort. Érted, rinpócse?
Hogyne értettem volna.

Alig fél órával azután, hogy egyedül maradtam Sindzsével és az oltárral,

nyílt az ajtó, és Gyalmorong apát lépett be rajta. A fény, amely a háta
mögül áradt be a cellámba, glóriát font a feje fölé.
– Meg vagy elégedve a celláddal, rinpócse? – kérdezte jobbra-balra
pislogva.
– Tökéletesen – bólintottam. – Nagyra értékelem a kedvességedet.
– Nem nagy ügy – legyintett. – Látom, Gyamco keresett neked egy
oltárt, és behozta a szobrot is.
– Köszönöm – hálálkodtam.
A rinpócse leült az ágyam szélére.
– Örülök, hogy itt vagy, Blobzang rinpócse – szakadt ki aztán
váratlanul belőle a bánat. – Remélem, a segítségemre leszel, ha
szükségem lenne rád.
– Bármiben, amiben csak tudok, segítek – ígértem.
– Az öreg lámák, sajnos, utálnak engem – panaszolta. – Az a
véleményük, hogy egy ilyen modern szemléletű szerzetes, mint én, nem
alkalmas egy kolostor vezetésére. Pedig ma már új idők járnak, nem
lehet úgy vezetni egy kolostort, mint régen. Régen elég volt, ha jól
imádkoztál, manapság viszont például menedzselned is kell a kolostort.
Újabban az a szokás, hogy a megfelelő szervek megdobnak egy kis
pénzzel, és mellé a biztatással, hogy a még szükséges összeget keresd
meg magad. Ma már nem megy az a módszer, ami régen, hogy
végigkoldulod a közeli falvakat. Ezer dollárokat nem lehet
összekoldulni. Eredményesen koldulni csak a gazdagok tudnak. Ők
ismerik a természet csodáit.
– Miről beszélsz? – hökkentem meg.
– Most éppen csapokról. Olyan csapokról, amelyekből pénz folyik.
Csak alájuk kell tartanod a süvegedet, és máris tele lesz pénzzel. Ezért
minden kolostornak olyan vezető kell, aki pénzt tud szerezni. Ki így, ki
úgy. Emiatt is neveztek ki engem Lukhang élére. Csakhogy a
szerzeteseim lázadoznak ellenem. Ők a régi módon akarják élni az
életüket, és tőlem várják, hogy keressem meg a sült galambokat,
amelyek majd berepülnek a szájukba. S mivel ezekre nehéz rátalálni,
friss, használható ötletek kellenek nekem.
– Ilyen az üvegfenekű függőhíd – bólintottam.
– A szerzeteseimnek egyáltalán nem tetszik az ötlet – kesergett. –
Szerintük az istenek sem akarják. Különben nem óhajtanál felvenni egy
palástot? Csizmát is kapsz hozzá. Egy tajvani jótékonysági szervezet
nemrég ajándékozott meg velük. Szólok Gyamcónak, hogy öltöztessen
fel tetőtől talpig.
Fél nap sem tellett bele, és én lettem Lukhang kolostorának
legelegánsabb szerzetese.
Csakhogy tisztában voltam vele: még az igazán elegáns szerzetesek
sincsenek védve a golyóktól, késektől és úgy általában a gyilkosoktól.
Azoktól csak az istenek védhetnek meg.
Ha akarnak.
 6
Ha valaki arra gondolna, hogy a hídépítők tábora sátrakból vagy
sebtében összetákolt kalyibákból állt, hát az nagyot téved. Nem messze a
kolostori épületektől, de már a kolostor kerítésén kívül csillogtak a
lakóhelyükül szolgáló konténerek. S ha valaki arra tippelne, hogy
közönséges alumíniumkonténerek voltak, ismét csak mellétrafál. A
konténerek sokkal inkább szolid családi házaknak tűntek, mintsem
szükséglakásoknak. És hogy még békésebbeknek látsszanak, valamennyi
színesre volt pingálva, mindegyik másmilyenre.
Őröket nem láttam, viszont annál több virágot az ablakokban. Ennek
ellenére alighogy elmaradt mögöttem a kolostor kerítése, éreztem, hogy
bizseregni kezd a hátam, mintha hangyák futkosnának rajta. Ez pedig azt
jelentette, hogy valakinek vagy valakiknek felkeltettem a figyelmét.
Mivel fogalmam sem volt róla, melyikben lakhat az én emberem, azaz
Mr. Hikagemaru, aki átvette a parancsnokságot Midori eltűnése után,
találomra célba vettem egy citromsárgára pingált házat.
A férfi a rövid csövű kis sorozatlövővel egy sziklatömb mögül
bukkant elő. Szalmakalapot viselt a fején, széles vigyort az arcán.
Amikor a közelébe értem, meghajolt előttem, és rám fogta a fegyverét.
A kettő így együtt meglehetősen furcsának tűnt, de nem haboztam:
ahogy észrevettem, már fel is tartottam a kezem a levegőbe. A vigyor
nem tévesztett meg. Láttam már elégszer, hogy valakit szeretetteljesen
vigyorogva küldtek át a másvilágra.
– Állj meg és ne mozdulj! – parancsolta a fegyveres kissé sziszegő, de
azért nem rossz angol kiejtéssel. – Mit keresel erre, te láma?
– Hozzátok jöttem – mondtam.
– Kihez hozzátok?
– Mr. Hikagemaruhoz.
– Ismered őt?
– Még nem találkoztunk. De meg szeretnék ismerkedni vele.
– Te?
– Én – mondtam.
A férfi megrázta a fejét.
– Hikagemaru-szan nem ér rá – mondta. – Ma nem.
– És általában mikor ér rá?
– Sosem ér rá. Sok a dolga. Nagyon sok. Te milyen náció vagy?
– Szerzetes – feleltem.
– Nációt kérdeztem.
– Nincs nációm. Én csak szerzetes vagyok. Buddha követője.
Bosszúsan csóválta meg a fejét.
 – Nincs náció, nincs ember. Érted? Miről akarsz beszélni Hikagemaru-
szannal?
– Az üvegfenekű hídról.
– Mit akarsz tudni róla?
– Azt inkább tőle kérdezném meg.
– Nem fogsz megkérdezni semmit. Fordulj meg szépen, menj, és
keresd meg a nációdat.
Láttam, hogy mosolyog a szeme. Bizonyára jól mulatott magában.
Elég ütődött szerzetesnek nézhettem ki, nem is vitás.
Nem csináltam én sokat, csak azt, amit ilyenkor kell. Meghajoltam,
mintha imádkoznék; összetettem a kezem, majd még mélyebbre hajoltam
előtte. Olyan váratlanul érte a mozdulatom, hogy hátrébb lépni is
elfelejtett. Én meg, amilyen gyorsan csak tudtam, elkaptam mindkét
lábát és magam felé rántottam őket. Amikor hanyatt esett, elvettem tőle a
fegyverét.
Abban a pillanatban már pattant is fel a fűről, és rám vetette volna
magát, ha el nem markolom a nyakát.
– Csak nyugalom, nyugalom – intettem. – Nem akarlak bántani. Én
csak beszélni szeretnék Mr. Hikagemaruval.
Alighanem azt méregette magában, hogy mennyi esélye lenne, ha
megpróbálná visszaszerezni a fegyverét. A vizsgálódás eredménye
erősen negatív lehetett, mert feladta a próbálkozást.
– Ezt még megkeserülöd – mondta. – Elvetted a fegyveremet…
Felé nyújtottam a géppisztolyt.
– Nesze. Visszaveheted.
Elismerem, kockáztattam, de hát kockázat nélkül nem lehet élni. Már
az élet maga is nagy kockázat. Ez utóbbi mondatot Domingos de
Carvalho építész barátomtól kölcsönöztem, aki, miután leesett a kolostor
tetejéről, amelyet lebontani készült, ellátott bölcs tanácsokkal a
biztonságos bontást illetően.
A japán felemelte a fegyvert, és ismét rám fogta. Mondani is akart
valamit, de ebben a pillanatban kinyílott az egyik konténerlakás ajtaja, és
kikiáltott rajta valaki. Természetesen japánul.
– Szatosi, hé!
– Itt vagyok, uram.
– Történt valami?
– Történt, uram.
– Remélem, nem esett bajod!
– Fogtam egy idegent, uram.
Csattant valami, mintha becsukódna egy ajtó, vagy mintha egy másik
is kinyílna a már nyitva lévő mellé.
 Pár pillanattal később már ott is állt velem szemben egy öltönyös férfi.
Úgy állt rajta az elegáns csíkozású zakó, mintha ráöntötték volna. Jól
megnézett magának, aztán a fegyveres felé intett.
– Ez nem veszélyes – mondta. – Ez szerzetes.
– Tudom, uram – biccentett a fegyveres.
A jövevény ismét alaposan végigmustrált.
– Ügyes – mondta, és elmosolyodott mellé. – Nagyon jól csinálta.
– Mit? – kérdeztem ártatlan képet vágva.
– Hát ahogy elvette tőle a fegyvert. Kicsoda maga valójában?
– Valaki, akit izgatnak az üveghidak – mondtam.
– Maga nem tibeti, és nem is kínai, igaz?
– Szerzetes vagyok.
– Na persze. És netalántán engem keres?
– Attól függ, hogy kicsoda ön.
A férfi éppen csak megmoccantotta a derekát.
– Hikagemaru vagyok. Az építésvezető. Hát ha valóban engem keres,
akkor legyen üdvözölve… Mr. Lawrence.
 7
Kissé meglepett ugyan, de nem annyira, hogy nagyon meglátszott volna
rajtam.
– Maga ismer engem? – kérdeztem mosolyogva.
– Ki ne ismerné magát? – vonta fel a vállát. – Láttam elégszer a
televízióban. Márpedig akit én egyszer megnézek magamnak, azt soha
nem felejtem el.
– Irigylésre méltó tulajdonság – bólintottam. – Bárcsak én is ilyen
lennék.
– Miről akarna velem beszélni, Mr. Lawrence? – kérdezte.
– Az üveghídról elsősorban – feleltem.
Mintha habozott volna, aztán felém nyújtotta a kezét.
– Kész egy kis gyalogtúrára?
Természetesen kész voltam.
Nekiindultunk az útnak. Megkerültük a konténertelepet, majd nyílt
mezőre jutottunk. A mező kopár volt; ameddig a szem ellátott, jó ha tíz
fűszálat voltam képes összeszámolni rajta. Az építésvezető mindjárt meg
is magyarázta, miért.
– Kopár világ ez, Mr. Lawrence. A szél itt az úr, bár jelenleg éppen
csak fújdogál. Különben tekintélyes magasságban vagyunk; alig
négyezer alatt. Úgy egyébként van valami különösebb oka, hogy
érdeklődik a hidunk iránt?
– Semmi – mondtam. – Még Katmanduban hallottam róla. És ha már
itt vagyok, el nem mulaszthatom, hogy megnézzem. Mindig is vonzottak
az építészeti csodák. Gyerekkorom óta imádom őket.
– Hát, ha majd kész lesz, kipróbálhatja. Ha szeret borzongani, imádni
fogja. Nem kell aggódnia, húsz perc alatt odaérünk. Várjon csak… látja
ott azt a követ?
A kő nagy volt: talán még annál is nagyobb, mint amekkora mellett
lefegyvereztem az őrt.
– Látom – bólintottam.
– Hát… csak azt akarom mondani, hogy az alól bányásztuk ki
Kimurát.
Összeakadtak a lábaim, és majdnem orra buktam. Hiába, újra meg kell
szoknom a széles szárú lámacsizmában való járást.
– Kimurát? – hökkentem meg. – Ki az a Kimura?
– A… barátom volt – mondta.
Hikagemaru anélkül is beszélni kezdett, hogy biztattam volna rá.
– Kimura gyerekkori pajtásom volt. Mérnök. Mint ahogy én is. Együtt
végeztünk az egyetemen.
 Szenvtelen volt a hangja, ám mintha mégis éreztem volna rajta valami
kis remegést.
– És… mi történt?
– Meggyilkolták. Legalábbis szerintem.
– Csak úgy?
– Hát ha arra céloz, akkor minden előzmény nélkül, bár ki tudja?
Mindenesetre nem sokkal az után történt, hogy Midori kisasszony
eltűnt… Bizonyára hallott már róla.
Haboztam egy kicsit. Áruljam el neki, hogy éppen Midori miatt
vagyok itt?
Hikagemaru szerencsére nem várta meg a válaszomat, hanem
folytatta:
– Miss Midori az építésvezetőnk. Nagyon jó neve van az
építészszakmában, nem véletlenül kapta a megbízatást, hogy építse fel az
üveghidat. Ő szerződtetett engem is.
– Bizonyára nem véletlenül – mondtam.
– Ó, hát igazi megtiszteltetés volt számomra. Ám hirtelen… eltűnt.
Úgy egy hónappal ezelőtt.
– Hogyhogy eltűnt?! – vágtam meglepett képet.
– Úgy, hogy egyszer csak nem volt sehol. Először azt hittem, hogy
megsértődött valamiért, és lelépett anélkül, hogy szólt volna róla.
– De nem szólt…?
– Nem. Én meg átvettem az irányítást. Ezután a negyedik napon
történt, hogy Kimurát halva találtuk. Reggel átjött hozzánk egy szerzetes
a kolostorból, és tudatta velünk, hogy szerinte csoda történt a fennsíkon,
mert lába nőtt egy sziklának. Az az igazság, hogy ezek az emberek –
bocsásson meg, nem akarom sem őket, sem önt megbántani – rettentően
hiszékenyek. Telis-tele vannak babonával…
– És ön? – szakítottam félbe.
– Én csak mérsékelten hiszek az istenekben. Egyáltalán nem vagyok
vallásos, Mr. Lawrence. Szóval, azt hittem, hogy látott valamit, amit a
démonoknak tulajdonít. Mivel a szerzetes azt állította, hogy a sziklának
lába nőtt, és hogy olyan speciálisan tapadó talpú bakancs van rajta,
amilyet csak mi használunk, hozzánk jött a hírrel. És mi meg is találtuk
Kimurát. Ott feküdt ez alatt a kő alatt, csak a két lába lógott ki alóla.
Valaki megölte, és rágörgette a követ, ami nem volt könnyű mulatság,
hiszen nem egy aprócska kavicsról van szó.
Hikagemaru nem ajánlotta fel, hogy menjünk közel a kőhöz, és én sem
erőltettem. Majd akkor, ha egyedül leszek. Mindenesetre innen is
látszott, hogy a kő valóban nehezebb egy kavicsnál. Talán egy őskori
vulkán dobhatta ki magából vagy egy hajdani hegycsúcs maradéka lehet.
 – Szóval, nagy nehezen legörgettük róla a követ – folytatta az
építésvezető –, és megtaláltuk alatta szegény Kimura barátomat. A kő
teljesen szétzúzta, alig ismertem rá. Csak a két lába maradt ép.
– Gyanakszik valakire? – kérdeztem.
Hikagemaru sóhajtott és a szemembe nézett.
– Még csak elképzelésem sincsen róla, Mr. Lawrence, hogy pontosan
mi történhetett. De hogy nem baleset volt, abban biztos vagyok. Kimurát
megölték.
 8
Egy lapos sziklatetőn álltunk, amelyet két oldalról szakadékok fogtak
közre. A sziklaplatón egyfolytában fújt a szél, ezért alaposan a fejembe
kellett nyomnom a süvegemet. Sőt, még meg is görbültem, hogy minél
kevesebb támadható felületet kínáljak neki. Egyszer még meg is
csúsztam, és az az ijesztő gondolatom támadt, hogy ha a szél tovább
erősödik, akár le is fújhat bennünket a platóról.
– Nem kell nyugtalankodni, rinpócse – ordított Hikagemaru a
fülembe, amikor a szél apróbb kavicsdarabokkal kezdett bombázni
bennünket. – Ennél már nem lesz erősebb.
– Biztos benne? – ordítottam vissza.
– Már jó ideje ismerjük egymást.
– Kik?
– A szél és én.
A szél valóban nem erősödött tovább.
– Tudja, mi az érdekes? – kiáltotta a fülembe Hikagemaru. – Hogy
szinte emberként viselkedik. Mintha élne ez a hegy. Ha először teszi a
platóra a lábát, mintha ismerkedni akarna a jövevénnyel. Előbb csak
szagolgatja, aztán ráküldi a szelet. Talán el akarja ijeszteni. Tíz percig
próbálkozik, majd abbahagyja. Mint ezúttal is. Most már nyugodtan
továbbmehetünk.
A lungta – gondoltam magamban. A szélparipa. Lehet, hogy egy isten
utazik a hátán?
Még mindig gyanakodva nézegettem körbe-körbe, de a szél már csak
gyengéden simogatott.
– Innen már csak pár lépés – mondta Hikagemaru, és elkapta a
palástom ujját. Talán attól tartott, hogy megfutamodom.
Továbbmentünk. Néhány perc múlva váratlanul vége szakadt a
platónak, és gyönyörű, egyben fenyegető kép tárult a szemem elé.
Függőleges sziklafalat láttam alig néhány centiméterrel a lábunk előtt.
Ilyenbe szoktak a vigyázatlan lovasok vagy autósok belezuhanni.
Szemben velünk majd egy kilométernyire ugyancsak meredek sziklafal
látszott. Kopár volt az is: sem egy fa, sem egy szerény bokor nem
kapaszkodott rajta.
– Na mit szól hozzá? – kérdezte Hikagemaru. Remegett a hangja, a
szeme csillogott, mintha először látta volna a mesebeli tájat.
Kissé előrehajoltam, hogy jobban lássak; főleg azt, hogy mi van a
szakadék fenekén. Ami odalent csillogott, az csak még tovább növelte az
amúgy is romantikus táj szépségét: egy ezüstösen hullámzó patak
igyekezett ki egy hasadékból, mintha ellenséges istenek kergették volna
ki a föld alól.
– Hát nem gyönyörű?
Kétségkívül az volt.
A közvetlenül a lábunk elől szürkén és szerényen induló, lefelé futó
kőfalon megcsillant valami; Hikagemaru is észrevette, aztán még előrébb
hajolt.
– Látja?
Láttam. Ismét csak felvillant valami a sziklafalon.
– Üveg – magyarázta a férfi. – Üveglapok. Most rakják össze az
állomás épületét.
– Hát nem idefent lesz a hídfő? – kérdeztem.
– Egy kissé lejjebb. Itt túl szeles lenne. Bele lesz vájva a sziklafalba.
Egy alagúton át lehet majd odajutni. Az alagút bejáratát lifteken lehet
lentről megközelíteni.
– Na és a másik oldalon?
– Ott is túl vagyunk már a nehezén.
Behunytam a szemem. Rémisztő volt, amit a fantáziám elém vetített.
Láttam magam előtt a kész hidat, amelynek a padlózata üvegből volt.
Láttam magam előtt a borzongásra vágyó embertömeget, az árusokat,
amint hangosan kiabálva árulják a semmire sem jó csecsebecséket,
emléktárgyakat, közben szétszórják a szemetüket mindenfelé. A kolostor
mellett sokemeletes szállodát láttam, s néhány szerzetest is, amint a
gazdag vendégek bőröndjeit cipelik. Olyan szörnyű volt a látvány, hogy
összerázkódtam és kinyitottam a szemem.
– Magának valóban tetszik ez? – kérdeztem.
– A tájra gondol?
– Ügy általában az egészre. Az egész projektre.
Hikagemaru megvonta a vállát.
– Mondjam azt, hogy nem tetszik? Ami itt történik, az elkerülhetetlen.
Ha nem én építem fel, akkor felépíti más. Nekem pedig szükségem van a
pénzre.
– Remélem, megfizetik a munkáját.
– Most, hogy én lettem a vezető, különösen.
– Mennyivel keres többet, mint korábban, amikor még Midori vezette
az építkezést?
Hikagemaru furcsán nézett rám.
– Maga azt feltételezi, hogy az én kezem van a kásában? Én tüntettem
el Miss Midorit, hogy kinevezhessenek vezetővé és kétszer annyi fizetést
kapjak, mint eddig?
– Ki merne ilyenre gondolni? – csaptam össze a kezem.
 – Nem, Mr. Lawrence, nem én vagyok a maga embere. Bár az igaz,
hogy a sok pénznél jobb a még több, de az én erkölcsöm azt mondja,
hogy nem minden áron. Különben meg sem tudnék ölni egy embert. Bár
szamurájok voltak az őseim, én messze estem a fájuktól.
Visszafelé menet szótlanul baktatott mellettem. Mintha felkapta volna
a vizet, amiért meggyanúsítottam.
Csak akkor nyugodott meg, amikor a konténerében ülve már a
harmadik pohár szakét, azaz rizsbort öntöttük le a torkunkon.
Hikagemaru óvatosan letette a poharát az előttünk álló asztalkára,
majd nemszeretem képpel pislogott rám és óvatosan megnyalta a szája
szélét.
– Ön sokkal tapasztaltabb nálam, Lawrence-szan – mondta. – Kimurát
megölték. Gondolja, hogy veszélyben foroghat az én életem is?
– Ez a legkevesebb – sóhajtottam. – Van ennél sokkal megrázóbb
dolog is.
– Még ennél is? Olyan nincs, és nem is lehet.
– De bizony van.
– Ugyan már, micsoda?
Szomorúan néztem rá.
– Az, hogy mostantól kezdve az enyém is veszélyben forog, barátom.
 9
Nem aludtam valami jól, szokatlan volt a környezet, és az sem segített,
hogy két kutya szüntelen csaholt az udvaron. Nagyjából az ablakom alatt
veszekedtek, amolyan kutyamódra. Felkeltem, megfürdettem az arcom a
friss levegőben, aztán rájuk kiáltottam. A kutyák rövid időre
abbahagyták a marakodást, majd amikor látták, hogy semmi olyan nem
történik, ami veszélyt jelenthetne rájuk, tovább folytatták a csetepatét.
Bár álmos voltam, a két kutya felkeltette az érdeklődésemet. Tibeti
masztiffok voltak, jókora állatok, s úgy álltak egymással szemben,
mintha el akarnák harapni egymás torkát. Lesunyták a fejüket, az ínyüket
mutogatták és vadul morogtak, mintha csak pillanatok választották volna
el őket attól, hogy egymásnak essenek.
Aztán hirtelen eltűntek az ablakom alól. Megkönnyebbülve
felsóhajtottam, és visszamenekültem az ágyba.
Akkor jöttek a galambok. Aki már járt lámakolostorban, az tudja,
hogy a világ galambállományának jelentős része a lámakolostorok
ereszei alatt fészkel. Ott, ahol a kolostor legpompázatosabb falfestései
láthatók. Van ott minden a szivárvány összes színével kipingálva.
Látható például a Tan kereke, amely egy küllős kerék, s arra az
eseményre emlékeztet, amikor Sákjamuni Buddha elkezdte a tanításait,
azaz megforgatta a Tan kerekét. Mellette két antilop áll, Lumbini ligetére
emlékeztetve embert és démont egyaránt, ahol antilopok és gazellák
között érte egy öreg fügefa alatt Sákjamuni herceget a megvilágosodás.
A szerzetesek, hogy a galambok ne tudják összepiszkítani a
festményeket, sűrű dróthálóval akadályozzák őket az eresz alatti
fészkelésben.
A galambok kurrognak. Megállás nélkül. Mivel képtelen voltam
aludni tőlük, ismét az ablakhoz mentem, és azon tanakodtam, vajon mit
szólna hozzá Buddha, ha megdobálnám őket valamivel. Mivel a lelkem
mélyén tudtam rá a választ, meg sem próbálkoztam vele.
Sóhajtottam egyet, és elszégyelltem magam, amiért korábban a kedves
madarak elriasztását fontolgattam. Elvégre ők is élőlények, akik
ugyanúgy részt vesznek az újjászületések körforgásában, mint az
emberek, sőt lehet, hogy valaha ők is emberek voltak. Hogy venné ki
magát, ha megdobálnék egy galambot, aki lehet, hogy korábban a
kolostor apátja volt.
Bevonultam az étkezőbe, ahol már három láma fogyasztotta a
reggelijét. Közömbös pillantásokat vetettek rám, de nem köszöntek
vissza, és nem is próbáltak meg beszédbe elegyedni velem. Mivel úgy
gondolták, hogy nem értem a nyelvüket, olyan hangosan társalogtak,
hogy minden szavukat hallottam.
A konyha önkiszolgálóként működött, ezért kerestem edényt és
evőeszközöket, a kondérokhoz mentem, és mertem a rizses húsból, majd
egy porceláncsészébe tejes teát is öntöttem magamnak. Elgyengültek a
lábaim, amikor megéreztem a himalájai tea kellemesen avas illatát. Még
a szemem is behunytam az élvezettől.
A beszélgetés, amely nem messze tőlem, az asztal végén zajlott,
megállította a teát a számban.
– Meghalt – mondta az egyik szerzetes.
– Mikor? – kérdezte a másik, szájához emelve a csészéjét.
– Este – mondta a harmadik.
– És hogyan?
– Lelökték az istenek.
– Honnan?
– A szakadék széléről. Üvegeket szerelt a falba. Egyszer csak leesett.
A japánok egész éjjel keresték.
– Megtalálták?
– Egyenesen a patakba esett. De azért megtalálták.
– Japán volt?
– Az.
– És most hol van? Behozták a kolostorba?
– Nem hozták be. Minden bizonnyal a hűtőkamrájukba tették.
– Biztos, hogy az istenek lökték le?
– Lehet, hogy a démonok tették.
– De miért?
– Hogy ne legyen híd. Ez az istenek és a démonok földje, nekik pedig
nincs szükségük hídra. Ha át akarnak jutni a szakadék egyik oldaláról a
másikra, egyszerűen átugorják. Vagy átlépik. Mint Visnu isten, amikor
törpévé változott. Bali démon versenyzett vele, hogy melyikük tud
nagyobbat lépni. Bali nem tudta, hogy a törpe Visnu, és jót röhögött,
amikor megtudta, hogy vele kell összemérnie magát. Hatalmasat lépett,
ezerszer akkorát, mint egy ember, és diadalmasan nézett a „törpére”,
akinek akkora lábai voltak csupán, mint a nyúlé. Ekkor azonban Visnu
óriássá nőtt, és pont tízezerszer lépett nagyobbat, mint Bali. Bali
megszégyenülve távozott a helyszínről.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy az istenek nem nézik jó szemmel,
hogy híd készül a szakadék felett?
– Biztosan nem.
– Ez is közéjük tartozik?
 Mind a hárman rám néztek. Én meg lesütöttem a szemem, és nem
adtam jelét, hogy érteném, amit beszélnek.
– Ki ez? Nem tudjátok?
– Biztosan nem szerzetes.
– Volt pofája szerzetesi ruhát ölteni?
– Talán Gyalmorong engedte meg neki.
– Ez a baj, hogy Gyalmorong mindent megenged.
– Nem akarom védeni, de szerintem csak a kolostor miatt teszi. Ez a
híd sok pénzt fialhat.
– Na és kinek kell a pénz? A kolostor nem azért van, hogy pénzt
fialjon. A kolostor azért van, hogy imádkozzanak benne.
Mindeközben természetesen mindhárman engem néztek. Most már
nem tehettem úgy, mintha vak lennék, ezért rájuk mosolyogtam. Erre
mindhárman belesüllyesztették a tekintetüket a tálkáikba.
– Láttad? – kérdezte az egyik.
– Láttam – mondta a másik.
– Nem tetszik nekem a képe. Szelíd az arca, mint a bárányé, de a
szemében egy róka tekintetét látom.
– Miért éppen rókáét?
– Mert a róka ravasz dög. Olyan a szimata, mint a démonoké. Biztos
vagyok benne, hogy sántikál valamiben.
– Miben sántikálna?
– Lehet, hogy neki sem tetszik a híd.
Ezután némán falatoztak egy darabig. Majd az egyik, a legidősebb
szerzetes szólalt meg.
– Te érted a japánok beszédét, Drolpo?
– Értem.
– Beszélgettél is velük?
– Néhányukkal. De nem értek rá, mert sokat kell dolgozniuk.
– Mennyi időt is töltöttél annak idején közöttük?
– Három évet – mondta Drolpo.
– És milyenek?
– Nem olyanok, mint mi. A szerzeteseik sem. Furcsák.
Ekkor megkezdődött a lámák beáramlása az ebédlőbe. Valószínűleg a
lhakangból, a nagy imateremből jöhettek, mert valamennyien egyszerre
akartak bejutni az ajtón. Szerencsére a teremnek két ajtaja volt, így amíg
ők az egyiken igyekeztek befelé, én kimenekültem a másikon.
 10
Délelőtt aztán rádöbbentem, hogy mi mindenre jó, ha kutyák is vannak a
kolostorban. Például jókat lehet játszani velük. Ezt tette egy középkorú
szerzetes is. A klasszikus játékot játszották: a szerzetes eldobott egy
fadarabot, a két kutya pedig egymással versengve visszahozta neki. Hol
az egyiknek sikerült, hol a másiknak. A szerzetes, amikor megpillantott,
abbahagyta a játékot és a falhoz húzódott. Szemmel láthatóan nem akart
beszélgetni velem.
Én azonban odasétáltam hozzá, és megszólítottam.
– Okosak a kutyák? – kérdeztem.
– Okosak – bólintott, miközben csodálkozva nézett rám.
– Mennyire?
A láma megvonta a vállát, és felém nyújtotta azt a fából faragott
játékot, amelyet eldobált, hogy a kutyák visszahozhassák.
– Dobd el – mondta.
A kutyák szeméből nem olvastam ki semmit. Sem fenyegetést, sem
örömet.
– Gyerünk, fiúk – biztattam őket, és elhajítottam a fadarabot.
A kutyák meg sem moccantak. Még a fejüket sem fordították a
játékuk után.
A szerzetes elégedetten pislogott rájuk, aztán rám. Biccentett, majd
mondott nekik valamit. Az állatok, akik eddig inkább engem néztek,
felpattantak a levegőbe, közben meg is fordultak, és a fajáték felé
iramodtak. Pillanatokkal később ismét mellettünk lihegtek, és az,
amelyikük elkapta a fadarabot, a láma lábához tette.
– Okosak – mondta a láma. – Te honnan tudsz tibetiül?
– Megtanultam – mondtam.
A szerzetes arca elkomorult. Úgy nézett rám, mintha a dalai láma fejét
pillantotta volna meg a nyakamon.
– Én… ismerlek téged – mondta habozva.
– Nocsak – csodálkoztam. – Honnan?
A köpenye alá nyúlt, előhúzott egy papírdarabot, és felém nyújtotta. A
papír valójában fénykép volt, amelyen jómagam voltam látható.
Lámaruhában, széles szárú csizmában, szerzetesi süveggel a fejemen.
Egyedül voltam a képen, és igyekeztem a ruhámhoz méltó komoly képet
vágni.
– Ezt is nézd meg – mondta.
Ismét az orrom alá dugott egy képet.
Ezen a képen már ketten álltunk. Egy ugyancsak fiatal szerzetes és én.
Az ő arca is olyan komoly volt, mintha éppen egy temetésről tartottunk
volna hazafelé.
– Marpa – mondtam megrendülve. – Marpa… Hogy került hozzád ez
a kép?
– Ő a testvérem volt… – mondta.
Nehezemre esett megszólalni. Évekkel ezelőtt már eljutott hozzám a
hír, hogy Marpacsen barátom, akivel együtt tanultunk őszentsége, a dalai
láma iskolájában, Dharamszálában, egy tüntetés során Burmában életét
vesztette. Nem tudtam pontosan, mi történt, csak annyi jutott el hozzám,
hogy Burmába utazott, s egy, a katonai junta elleni tiltakozás során
meghalt.
– Sajnálom – mondtam.
A szerzetes visszadugta a képeket a ruhája öblébe. Bár alighanem
viharos érzelmek dúltak a lelkében, az arcán nem látszott belőlük semmi.
Egy láma megtanulja fegyelmezni magát.
– Szóval, te vagy Blobzang rinpócse? – sóhajtott rövid szünet után. –
Az öcsém sokat mesélt rólad. Mi szél hozott ide, rinpócse? Biztos az
istenek küldtek hozzám. Mindig is szerettelek volna megismerni.
Különben Peldan a nevem.
– Itt az alkalom – mondtam immár mosolyogva. – Az a helyzet,
Peldan rinpócse, hogy keresek valakit. Nevezetesen egy Midori nevű
japán nőt. Ő volt itt az építésvezető. A hídépítésnél.
– Ismertem – bólintott Peldan.
– Őt jöttem megkeresni.
– Hm. Mint micsoda?
– Hogy ki küldött? Nem vagyok zsaru, ha erre gondolsz. Csak
éppen…
– Szereted megfejteni a megfejthetetlen ügyeket – mosolyodott el. –
Az öcsém sokat beszélt róla, hogy mennyire izgatnak a rejtélyek. Pedig
egy szerzeteshez nem illik az ilyesmi.
– Tehát ismerted Miss Midorit…
– Néhányszor beszéltem vele – bólintott.
– Mit tudsz az eltűnéséről?
A szerzetes megvonta a vállát.
– Szinte semmit. Néhányszor futottunk csak össze. Elvégre én
szerzetes vagyok… ő pedig egy nő.
– Ha találkoztatok, miről beszélgettetek?
Árnyék futott át az arcán. Ha nem a halott öccse barátja vagyok,
bizonyára leteremtett volna, amiért beleütöm az orrom abba, amihez
semmi közöm. Így azonban csak a vállát vonogatta.
– Semmiségekről – mondta. – Csodálkozott, hogy kicsit tudok
japánul. Elmagyarázta például, hogy miképpen építik fel a hidat. Valami
új átvezetési technikáról beszélt, amelyet sajnos nem értettem meg. Nem
sokat konyítok a technikai kérdésekhez, rinpócse. De mutatott egy rajzot,
amely a majdnem kész hidat ábrázolta. Hát… elég félelmetesnek tűnt.
Saját jószántamból sosem megyek át rajta, csak ha nagyon muszáj, akkor
is egyfolytában az om mani padme humot ismételgetem majd.
– Már több ilyen híd van a világon, és még egyik sem szakadt le.
– Ismered, rinpócse, a mondást: mindig van egy első alkalom.
A kutyák türelmetlenül nyüszítettek mellettünk, így a szerzetesnek
egyre többet kellett foglalkoznia velük. Odadobta nekik néhányszor a
fadarabot, majd eldugta a palástja alá. A kutyák ekkor megfordultak és
eltűntek a kolostor épületei között.
– Szóval, beszélsz japánul? – folytattam a kérdezősködést.
– Egy buddhista kolostorban éltem odaát – felelte. –
Szerzetesnövendékeket tanítottam. Nekik nem volt elég tanítójuk…
Tovább is magyarázott volna, de ekkor felbukkant a távolban
Gyalmorong rinpócse, aki láthatóan a lhakang felé igyekezett.
Peldan az órájára nézett.
– Mennem kell, rinpócse – hajtotta meg a derekát. – Kezdődik a
szertartás. Később még elbeszélgethetünk.
Megvártam, míg eltűnik a szemem elől, aztán a konténerfalut
megkerülve felsétáltam a nagy kőhöz, amely alatt nem is olyan régen
még egy halott feküdt.
 11
A férfi a fennsíkon, azaz a platón éppen annak a kőnek támasztotta a
hátát, amelyhez igyekeztem. Láthatóan a napsugarakat élvezte. Fiatal
fickó volt, szemüveges, és vékony, mint a japán házak papírfalai.
Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor már egészen a közelébe
értem, és a kavicsok csikorgása a talpam alatt felébresztette.
Összerezzent, ahogy megpillantott.
Megálltam, összetettem a két tenyerem és meghajoltam előtte.
– Légy üdvözölve, barátom.
Angolul mondtam, nem akartam csillogtatni előtte szerény
japántudásomat.
A férfi arcára barátságos mosoly ült ki.
– Blobzang rinpócse?
Meghökkenve bámultam rá.
– Ismerjük egymást?
– Jól ismerem az arcodat, pedig még soha nem találkoztunk. Van egy
ismerősöm, akivel valaha együtt dolgoztam, és bizonyos értelemben a
tanítómesteremnek is nevezhetem. Ő mesélt rólad, és meg is mutatta a
fényképedet. Különben Macusita a nevem.
– Kiről beszéltél az imént? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Nem találod ki?
Nem találtam ki. Több barátom is van, aki a tanítómestere lehetett egy
japán fiatalembernek. Elsősorban vallási tanítókra, gurukra, rinpócsékra
gondoltam.
– A lámavallást tanulmányoztad? – kérdeztem.
Erre felnevetett, majd hirtelen abba is hagyta a nevetést.
– Ó, nem – mondta. – Egyáltalán nem. Én építész vagyok.
Hirtelen megállt bennem az ütő.
– Csak nem…?
– Domingos de Carvalho – mondta. – Az ő tanítványa vagyok.
– Hol dolgoztál együtt Domingosszal? – kérdeztem, miután
magamhoz tértem a megdöbbenésemből.
– Több kolostoron is dolgoztam vele. A tetőszerkezeteket javítottuk.
– Képzelem – mondtam. – Hogy úsztátok meg élve?
Csodálkozva nézett rám.
– De Carvalhónak nagyon jó híre van, rinpócse. Csak úgy kapkodnak
utána a kolostorok.
– Hány dőlt össze közülük?
Macusita meghökkent.
– Mit mondasz, rinpócse?
 – Hogy hány kolostor dőlt össze áldásos munkálkodása nyomán?
Elismerem, rosszindulatú kérdés volt. Igazából csak egyetlen
kolostornak szakadt le a teteje, amikor az építési technikáját
tanulmányozta, és csupán azért voltam rosszindulatú, mert pechemre én
is alatta voltam. Azóta nem múlt el találkozásunk, hogy fel ne
emlegettem volna neki. És még egyéb apróságokat is, amelyekről szíves
engedelmükkel most nem beszélnék.
– Csodálatos ember – rajongott Macusita. – Amikor előadásokat
tartott a keleti építészetről, Lisszabonban, nem lehetett beférni még a
legnagyobb terembe sem. Az összes hallgató rajongott érte.
– Főleg a női hallgatók, mi?
Macusita elmosolyodott.
– Igaz, ami igaz, rinpócse.
– Miért hívsz rinpócsénak? – kérdeztem.
– Mert ő is így hívott. Valahányszor csak megemlített téged,
hozzátette, hogy Blobzang rinpócse. Tényleg így neveznek a
szerzetesek?
– Csak amelyik ismer – mondtam.
Hirtelen úgy összeszűkült a szeme, mintha tükörrel világítottak volna
bele.
– Mi szél fújt errefelé, Blobzang rinpócse? – kérdezte immár
barátságtalanabb hangon.
Pillanatig haboztam csak.
– Nyomozok valaki után – mondtam.
– Miss Midori után talán?
– Gyorsan kitaláltad – dicsértem meg.
– De Carvalho mesélte, hogy érdeklődsz a bűnügyek iránt.
– Gondolod, hogy Miss Midori eltűnése… hm… bűnügy?
– Hát… nem is tudom – sóhajtott. – Talán igen, talán nem. Az az
igazság, hogy sokat fecsegnek feleslegesen az emberek. És ez
vonatkozik japánra, tibetire, nepálira egyaránt. Igaz ugyan, hogy
történtek halálesetek az építkezésen, amelyek igen sajnálatosak, és ki is
kell majd vizsgálni őket, de hogy gyilkosságok lettek volna, azt
bizonyítani kellene. Aki a sziklafalon dolgozik, és nem tartja be az
előírásokat, könnyen lezuhanhat – mint ahogy le is zuhant valaki.
Kimura esetében is hasonló a helyzet. Bizonyára hallottál róla. – Kissé
hátrébb lépett és a kőre bökött. – Éppen ez alól húzták ki, sajnos már
holtan. Egyszerűen rádőlt a kő. Itt, ahol tele van kőtömbbel a világ,
megesik, hogy valakit, aki elég könnyelmű, hogy hozzájuk
támaszkodjék, palacsintává lapítanak.
– No és Midori?
 A férfi mélyet sóhajtott.
– Midori más eset. Vagy legalábbis remélem. Ő alighanem csak
lelépett. Vette a cuccát és hasta la vista.
– Szerinted miért?
– Honnan a fenéből tudjam? Nehéz belelátni a csinos nők fejébe.
Márpedig ő az. Hogy lelépett innen, azon nem csodálkozom, azon már
inkább, hogy nem szólt előre senkinek. Így aztán most Hikagemaru
lépett a helyébe. Különben Midori dolga lett volna, hogy benézzen a
barlangba is, és eldöntse, hogy végül is mi az ördög legyen vele. Most
aztán itt állunk megfürödve.
– Barlang? – kérdeztem. – Milyen barlang?
– Lehet, hogy még nem hívták fel rá a figyelmedet, de van odafent a
sziklán egy barlang, amelyben lakik valaki. Csupán néhány napja
költözhetett be. Midorinak kellene beszélnie a lakójával, hogy költözzön
ki, mert veszélybe kerül, ha felteszik a hídfőt a falra. Midori híján
viszont Hikagemarunak kellene lépnie. Ő meg egyszerűen lebénult.
Sajnos rajta kívül nincs olyan felelős ember köztünk, aki utasításokat
osztogathatna.
Kezdett érthetetlenné válni számomra ez az egész. Hogy a fenébe is
van ez?
– Akkor végül is… ki ezeknek a munkálatoknak a legfőbb főnöke?
Macusita megvakargatta a feje búbját.
– Hát ez jó kérdés, rinpócse. Midori távollétében igazából senki sem.
– Aki viszont eltűnt, mint szürke szamár a ködben.
– Úgy van. Vagy megunta a banánt és lelépett, vagy tényleg
elrabolták, vagy megölték, vagy beállt szerzetesnőnek egy kolostorba. Ki
tudja?
Úgy gondoltam, hogy meg kellene tudnom, mi történt vele, mégpedig
minél előbb.
Már csak a saját egészségem érdekében is.
 12
Peldan rinpócse éppen a lábát borogatta, amikor látogatóba mentem
hozzá. Természetesen nem kopogtam a cellája ajtaján; egy
lámakolostorban legalább annyira ritka a kopogtatás, mint a zebra. És
senki nem neheztel meg érte. Peldan rinpócse szomorúan bámult maga
elé, miközben egy ütött-kopott bádoglavór fölé tartotta a lábát, és
igyekezett megvalósítani a lehetetlent.
Megkönnyebbülve pillantott rám, ahogy óvatosan – nehogy rálépjek –
átemeltem a csizmámat a küszöb felett.
– Csakhogy benéztél hozzám, rinpócse – örvendezett. – Tudod, az
imént mire gondoltam?
– Na mire? – kérdeztem.
– Hogy mennyivel jobb az isteneknek.
– Mennyivel? – kérdeztem.
– Sokkal. Egy istennek számtalan keze lehet, és ha jól használja őket,
könnyű neki a lábmosás.
– Gondolod, hogy az istenek gyakran mosnak lábat?
– Nem tudom, rinpócse, de azért nem hiszem. Nekem viszont előbb
meg kell mosnom, csak aztán kenhetem be kenőccsel.
– Gödörbe léptél talán?
– Felmásztam a sziklafalra.
Eltátottam a számat.
– Te? A sziklafalra? Hogyan? Miért?
– Mert fel kellett másznom. A japánok tegnap reggel felkeresték a
főlámát, és közölték vele, hogy a barlangban egy istennő lakik. Többen
látták közülük. Ki kellene üríteniük a munkálatok miatt a barlangot, de
egy istennőt mégsem lehet csak úgy kilakoltatni. Ezért menjen fel valaki
közülünk, és beszélje rá, hogy költözzön át egy másik barlangba. Amíg
az istennő nem tesz eleget a kérésünknek, abbahagyják a munkát.
Őszentsége engem jelölt ki, hogy tárgyaljak az istennővel.
– Miért éppen téged?
– Mert én nem szédülök.
– És felmentél?
– Muszáj volt. Ha a japánok elmennek, nem lesz semmi a hídból.
Hazamennek, aztán annyi. Ezért fel kellett mennem. Azaz le kellett
másznom a platóról a barlangba. A kötél, amin leeresztettek, egyszer
csak lengedezni kezdett, én pedig nekicsapódtam a kőnek. El sem tudod
képzelni, rinpócse, hogy milyen kemény tud lenni egy szikla.
– Azért van valami fogalmam róla.
– Szóval, lengedezés közben beleütöttem a térdem a falba.
 – Szerencséd, hogy nagyobb bajod nem történt – mondtam együtt
érzőn.
– De egyéb is történt, rinpócse, és ez a nagyobbik baj.
– Micsoda? – rémüldöztem.
– Tönkrement a csizmám. A legszebb széles szárú csizmám, amit a
legjobban féltettem.
– Akkor miért abban mászkáltál a falon?
– Mert arra gondoltam, hogy ha valóban egy istennő lakik odafent, és
észreveszi, hogy szakadt csizmában mentem látogatóba hozzá, úgy
letaszít, hogy csak na. Ezért kellett az új csizmámban mennem.
– Ez volt hát a baj?
– Nem csak ez, rinpócse. Az is, hogy mászás közben leesett az egyik.
Tudod, amikor a falhoz csapódtam.
– Csak nem szakadt szét az eséstől?
– Nem.
– Akkor mégis mi a baj?
– Egy kondér forró szurokba esett.
– Az már nem is baj, hanem tragédia – sóhajtottam. – De gondolj csak
arra, mennyivel jobb, mintha te estél volna bele.
– Nem biztos, hogy a csizmám is egyetértene veled, rinpócse.
– Legalább láttál valami érdekeset odafent?
Peldan megvonta a vállát.
– Attól függ, kinek mi az érdekes, rinpócse. Egy egész könyvtárra való
régi könyv hever a barlangban.
– Na és az istennő?
Peldan arcára kiült a hívő emberek áhítata.
– Vele is találkoztam, rinpócse.
Horowitz hadnagy megérkezik, aztán elmegy. Az esze.
Egyelőre nem is tér vissza. Mit keres hulla a levesben?
A helyzet „fokozódik”: megérkezik a rendőrség.
 1
Megkerültem a konténerfalut, nehogy összefussak valamelyik
ismerősömmel. Jó nagy kerülőt kellett tennem, mivel a falu a kolostor és
a munkaterület között terült el. Bár érintettem a szélét, sőt a legszélső,
görbe utcán át is vágtam, szerencsére nem találkoztam senkivel.
Amint magam mögött hagytam a falut, azonnal feltűntek az első
ládák. Hogy mi lehetett bennük, annak csak az istenek a megmondhatói.
Csakhogy az isteneknek kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy
ládákat nézegessenek a kedvemért, és esetleg még a tartalmukat is
elárulják nekem. Egy hatalmas ládahegy előtt aztán megtorpantam, és
megpróbáltam megszámolni, hány ládából állhat. Rövid számolgatás
után rájöttem, hogy annyi az esélyem ennek meghatározására, mintha
arra próbálnék öt perc alatt rájönni, hogy hány kőkockából rakhatták
össze az egyiptomi piramisokat.
És ilyen ládapiramisból volt vagy öt. Úgy gondoltam, hogy ennyi
építőanyagból egészen a holdig elérő hidat lehetne építeni.
Továbbmentem, és hamarosan megpillantottam a meredek sziklafalat.
Végigfutott rajta a szemem, s végül azon a sötét folton állapodott meg,
amely valószínűleg a barlang szája lehetett. Nem látszott fenyegetőnek;
az út viszont, amely hozzá vezetett, annál inkább.
Már messziről megpillantottam a ládákat őrző fickót. Egy ládán ült és
olvasott. Ha jól láttam, egy gyűrött újságot tartott a kezében. Két-három
méternyire megálltam tőle, és udvariasan meghajoltam:
– Konnicsiva.
A férfi felemelte a fejét. Szemüveges fiatalember volt, alig túl a
húszon. Kérdőn nézett rám, majd amikor tudomásul vette, hogy egy
szerzetes áll előtte, biccentett, és tovább folytatta az olvasást.
– Mi újság, barátom? – kérdeztem japánul. – Kihez kell fordulnom, ha
fel szeretnék menni oda? – kérdeztem a barlang szájára mutatva.
A fiatalember ismét rám nézett.
– Te beszélsz japánul? – húzta fel a szemöldökét meglepetten.
És itt álljunk is meg egy pillanatra. A fiatalember simán letegezett, és
én is visszategeztem. Ennek az volt az oka, hogy immár áttekinthetetlen
nyelvi zűrzavarban éltem, hol tibetiül beszéltem, hol angolul, hol pedig
japánul – bár ez utóbbival azért nem dicsekednék. Minél több embert
ismertem meg, annál nehezebb volt visszaemlékeznem, hogy kivel
milyen viszonyban állok. Így gyakran előfordult, hogy egyik alkalommal
még tegeződtem valakivel, másik alkalommal pedig már magázódtam.
– Csak egy kicsit – mondtam.
Erre még jobban megnézett magának.
– De hiszen szerzetes vagy.
– Na és?
– Nem jellemző, hogy a lámák ismernék a nyelvünket.
– Én olyan láma vagyok, aki kicsit ismeri.
– Hol tanultál? Japánban?
– San Franciscóban – mondtam.
– Nem valami jó a kiejtésed.
– Gyakorolnom kellene – sóhajtottam. – Csak hát errefelé ritkán
találkozom japánokkal. Bár ahogy hallom, hamarosan megindul a
turistaforgalom Japán és Nepál között.
– Azért is kellenek ezek a marhaságok – mondta a sziklafalra mutatva.
– Komolyan mondtad, hogy fel szeretnél jutni oda?
– Komolyan.
– És miért?
Ekkor már valódi érdeklődést éreztem a hangján.
– Érdekelnek a régi könyvek – mondtam. – Úgy hallottam, hogy a
barlang tele van könyvekkel.
– Ne is mondd, rinpócse – ejtette maga mellé az újságot. – Jobb, ha ezt
a többiek előtt nem emlegeted. Még annál is jobban becsinálnának, mint
ahogy jelenleg már be vannak csinálva.
– Most éppen… merre járnak a társaid?
A férfi csak a vállát vonogatta.
– Ki erre, ki arra. Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Egyelőre áll a
munka, és senki nem tudja, mikor indul be ismét.
– Nem unalmas így lopni a napot?
Nem volt barátságos a tekintete.
– Tudsz jobbat, rinpócse?
– Miért nem dolgoztok inkább?
Tartottam tőle, hogy nem válaszol majd a kérdéseimre, le akar rázni,
de örömmel vettem tudomásul, hogy tévedtem. Annyi indulat gyűlt össze
benne, hogy már nem bánta, ki vagyok, mi vagyok; meg akart szabadulni
a terhétől.
– Akár versbe szedve is felsorolhatom neked – mondta. – De miért
érdekel ez téged?
 – Mert ha elkészül a híd, az én javamat is szolgálja – mondtam. –
Ebből lesz a kolostoromnak nem is jelentéktelen bevétele, és ha a
kolostor gazdag, akkor a szerzetesek is jobban érzik magukat. Legalábbis
manapság – tettem hozzá.
– Hát arra várhatsz – legyintett. – Először is nem megy fel oda senki,
amíg nem tisztázódnak a dolgok. Valaki közületek már járt odafent, és
elfecsegte, hogy mit látott.
Ó, ez a szószátyár Peldan! – gondoltam magamban.
– Azt állította, tele van a barlang régi könyvvel, szerinte
varázskönyvekkel. És itt álljunk is meg mindjárt, rinpócse. Milyen
rinpócse is vagy te?
– Blobzang – mondtam. – Ez a nevem.
– Az én nevem Kazuma. Kazuma rinpócse, hehehe!
– És mivel foglalkozol, Kazuma rinpócse? – vettem a lapot.
– Kazuma rinpócse! Ez nagyon jó! – vigyorodott el. – Ezt elmondom
a többieknek is. Különben helikoptervezető vagyok.
– Igazán? – hökkentem meg. – De hol a helikoptered? Nem nagyon
látom.
Kazuma a számtalan láda egyikére mutatott.
– Ebben van, darabokra szedve, rinpócse. Szóval, a legtöbben
közülünk meg vannak győződve róla, hogy azok a régi könyvek átkokkal
vannak teli, s amíg valaki ki nem űzi belőlük őket, addig nem lesz senki,
aki megközelítené azt a helyet. Hidd el nekem. Az a Peldan nevű
szerzetes, akinek beleesett a csizmája a szurkos üstbe, egyetértett velem.
Ki kell űzni a gonoszt a barlangból. Hátha szegény istennő nem bír
velük.
– És ha azokban a régi könyvekben nincs semmi gonosz, vagy akár
félelmetes?
– Nem hiszem én azt, rinpócse, és egyikünk sem hiszi. Még maga
Peldan is megijedt, amikor elmondtam neki, mit láttunk odalent.
– Miért, mit láttatok? – kérdeztem.
– Csodát – felelte. – A gonosz csodáját. Vagy a csizma csodáját.
– Az meg mi a fene? – tudakoltam.
– Peldan csizmája.
– Peldan csizmája? – képedtem el.
– Elmagyarázom – mondta. – Képzelheted, hogy mindenki
megcsodálta, amikor lefelé eresztettük a kötélen. Persze többen is
eltakarták a szemüket, hogy még csak ne is lássák, amikor a szerzetes
bemegy a barlangba, de azért sokan végignézték. Köztük én is. És mit
láttam, rinpócse?
Várakozva nézett rám.
 – Na mit? – kérdeztem.
– Azt, hogy amint már majdnem a barlang szája elé ért, leesett a
csizmája. Érted már?
Nem akartam elárulni neki, hogy Peldan már beszámolt nekem róla,
ezért inkább hallgattam.
– Szóval, annak a szerencsétlen szerzetesnek leesett a lábáról az egyik
csizmája. Minden pillanatáról be tudnék számolni, hogy mi történt,
mivel távcsővel néztem, mit csinál. Olyan közelre hozta a rinpócsét,
mintha ott mászott volna fel előttem a legközelebbi fára.
Hasonlatnak megfelelő volt, csak éppen fát nem láttam sehol.
– És azt a csizmát… valaki lerántotta a lábáról, rinpócse!
– Lerántotta? – hökkentem meg. Erre aztán igazán nem számítottam.
Peldan sem említette, hogy ilyesmi történt volna vele.
– Lerántotta. Én láttam!
– Ki volt az? – hajoltam felé.
– Azt nem láttam.
– De hiszen most mondtad, hogy ott volt az orrod előtt Peldan.
– Ez igaz, rinpócse, csakhogy láttam, és mégsem láttam.
Már-már gyanakodtam, hogy cserben hagyott a japán nyelvtudásom.
– Ez meg hogy lehet? – értetlenkedtem.
– Úgy lehet, rinpócse, hogy láttam, amint Peldan a kötélbe
kapaszkodik, a kötél megindult felfelé, láttam két csizmás lábat is, amint
közéjük szorítja a kötelet… majd hirtelen azt láttam, hogy egy láthatatlan
kéz lerántja róla a csizmát. Nem félelmetes?
– Kétségkívül az – bólintottam.
– De ez még nem minden. Közvetlenül a rinpócse alatt a karbantartók
közül néhányan éppen szurkot forraltak egy szurokfőző üstben. Mellette
pedig egy másik üstben hideg víz volt, hogy miért, azt nem tudom. A
vizes üst éppen a szerzetes alatt állt – ötven méterrel lejjebb –, a szurkos
üst pedig kissé távolabb. Érthető?
– Nagyjából – mondtam.
– Na mármost, rinpócse, világosan láttam, hogy amikor a láthatatlan
valaki, talán a láthatatlanná vált istennő lerántotta Peldanról a csizmáját,
annak egyenesen bele kellett volna pottyannia a vizes kondérba. Oda
vezetett az útja. És mi történt rinpócse? Na mi?
– Hát… – mondtam bölcsen.
– A csizma elindult lefelé, egyenesen a vizes üst felé.
– De nem esett bele?
– Nem – mondta diadalittasan. – Nem esett bele. Mit gondolsz, hova
esett?
– Ki sem merem mondani.
 – Hát bizony, rinpócse, oda esett. Mintha a csizma észrevette volna,
hogy rossz úton jár, mert tett egy kis kurflit a levegőben. Mintha valaki
esés közben oldalba pöckölte volna, és így pontosan beleesett a szurkos
üstbe. Ehhez mit szólsz, rinpócse?
– Meg vagyok döbbenve – mondtam.
– Meg is lehetsz. Lehet, hogy a barlangban lakó istennő azzal akarta
megbüntetni Peldan szerzetest, hogy tönkretette a legszebb csizmáját? És
figyelmeztetni is egyben, hogy ezzel aztán legyen vége a mászkálásnak.
Ezért nincs egyetlen ember sem köztünk, aki fel merne menni oda, hogy
beszéljen az istennővel. Neki talán hatalmában állna megtisztítani a
barlangot a varázslattól, mielőtt máshová költözne. Esetleg építhetnénk
neki egy kis templomot a közelben. De amíg az a barlang fenyegetést
jelent számunkra, nem lesz itt függőhíd, az biztos. Már csak azért sem,
mert itt utoljára Midori volt az, aki tudta, mit csinál. Hikagemaru csak a
halvány utánzata.
– Te beszéltél valaha is Midorival?
– Néhányszor igen. Türelmetlen egy nőszemély volt, meg kell hagyni.
Bevallhatom neked, rinpócse, amikor csak láttam, megdobogtatta a
szívem, ám azért az az igazság, hogy a külsejével ellentétben a belseje,
értem ezalatt a lelkét, már közel sem volt olyan angyali.
– Megsértett talán?
– Engem nem, de az emberekkel néha úgy beszélt, mint a kutyával. És
ez sokaknak nem tetszett. Jobban mondva senkinek sem tetszett. Csak
éppen mindenki hallgatott és engedelmeskedett; részben a pénz miatt,
részben mert értette a dolgát. Ha problémánk akadt, azonnal intézkedett,
és kisimította a ráncokat. Sajnos itt hagyott bennünket. És ez egyszerűen
érthetetlen számomra, rinpócse. Biztos, hogy ez nem volt benne a
terveiben. Ha előre elhatározta volna, hogy lelép, bizonyára szólt volna
róla valakinek. Például Hikagemarunak vagy valaki másnak.
– Rangban ő következik Midori után?
Kazuma megvonta a vállát.
– Nekünk, egyszerű halandóknak fogalmunk sincs róla, hogy ki
következik ki után. Ez egyáltalán nem volt téma köztünk, ez a vezetőség,
a mérnök urak dolga. Ki gondolta volna, hogy Midori egyszer csak
eltűnik…? És ez gondot okoz nekem, rinpócse.
– Gondolom, mások sem örülnek neki.
Kazuma ismét sóhajtott.
– Ez aztán felveti azt a kérdést, rinpócse, hogy vajon valóban saját
jószántából tűnt-e el. Mert mi csak feltételezgetjük, hogy lelépett, itt
hagyott bennünket valamiért, de mi van akkor, ha kényszerítették rá,
hogy eltűnjön?
 – Elrabolták volna?
– Akár meg is ölhették.
– Van erre valami bizonyítékod, vagy csak a levegőbe beszélsz?
– Semmi – mondta Kazuma. – Én helikopterpilóta vagyok, nem
nyomozó. De azért óhatatlanul felmerül az emberben ez a lehetőség is.
– Szerinted mi a megoldás?
– Fogalmam sincs, rinpócse – mondta, miközben meglegyezte az arcát
az újságlapokkal. – Én csak itt ülök, és várom, hogy mondjanak valamit
az okosok. Még ma délután összerakom a helikopteremet. Különben nem
gyanús neked, rinpócse, hogy Midori eltűnik, és vele szinte egy időben
megjelenik egy istennő a közeli barlangban? Nem gondolod, hogy
összefüggés lehet a kettő között?
Ami engem illet, biztos voltam benne.
 2
Hikagemaru-szan ezúttal is elegáns volt, mintha skatulyából húzták
volna elő. Nem viselt kezeslábast, mint a többiek, viselt viszont fehér
inget és nyakkendőt. Mintha a hídavató bálra készült volna jó előre.
– Örülök, hogy látom, Mr. Lawrence – mondta szertartásos
meghajlások után. – Már én is szerettem volna beszélni önnel.
Konténerszobájában ültünk, a nyitott ablak közelében. Az ablakon át
kellemes tavaszi illatok áradtak felénk. Az ilyen illatok aztán alaposan
fel tudják dobni az ember hangulatát.
Ekkor már túl voltunk az első csésze teán, és elégedetten néztünk
magunk elé.
– Mindig öröm önnel találkozni – tértem rá én is a magázódásra a
házigazdára mosolyogva. – Eleganciája utolérhetetlen.
– Az talán – mosolygott vissza rám. – De más egyebem aligha. Sajnos
olyasmibe keveredtem, amitől mindig is ódzkodtam. Undorodom
ugyanis a zűrös ügyektől. És most tessék! Itt ülök valaminek a
közepében, amiről azt sem tudom, micsoda. Mindig vigyáztam rá, hogy
csupán addig nyújtózkodjak, amíg a takaróm ér, most viszont kilóg a
lábam alóla, és rohadtul fázik! Pedig nem vagyok én itt fontos személy,
egyáltalán nem. Tisztában vagyok a képességeimmel. Emlékszem,
egyszer, még kiskoromban, apám elvitt egy tehetséggondozóba, hogy
megállapítsák, milyen szellemi gazdagsággal áldott meg az ég. Tíz évvel
ezelőtt a mi városunkban még szokásban volt ez a marhaság. Akkor
persze nem közölték velem a vizsgálat végeredményét, talán nem is
tudtam, hogy vizsgálatot végeztek rajtam; azt hittem, csak azért
macerálgatnak a doktorok, hogy megtudják, nem vagyok-e beteg.
Később, apám halála után, megtaláltam a papírjai között a vizsgálat
végeredményét. Nos, Mr. Lawrence, büszkén jelenthetem, hogy a
vizsgálat azt állapította meg, hogy kutyaközönséges egyed vagyok.
Semmiben sem különbözöm az átlagtól, sőt talán még annál is egy
kicsivel lejjebb állok.
– Ami engem illet, nem hiszek az ilyesfajta vizsgálatoknak –
udvariaskodtam.
– A későbbiekben sajnos kiderült, hogy igazuk volt. Tényleg soha
semmi jelentőset nem vittem véghez. Szorgalmasan elvégeztem a
megfelelő iskolákat, aztán nekem megfelelő állást választottam.
Véletlenül kerültem az építőiparba, de meg voltam elégedve a sorssal,
hogy oda irányított. És mindig helyettes voltam; bármilyen vállalkozást
indított a cégem, én mindig helyettes maradtam. Helyettesnek lenni a
legjobb dolog a világon. Ha balhé van, sosem a helyettes viszi el, mindig
a főnöke. És ez a pozíció nagyon is tetszett nekem. Volt pénzem,
szerettem, amit csinálok, büszkén voltam helyettes. Idáig. Itt aztán, vigye
el a fene, főnök lettem. A többit tudja. Midori lelépett, én és Macusita
maradtunk a placcon. Most is szerettem volna helyettes maradni, de nem
lehetett. Az embereim azt akarták, sőt szinte kényszerítettek rá, hogy
vegyem át Midori szerepét. Legalábbis addig, amíg Midori távol jár. De
hát könyörgöm, meddig jár távol? És hol van az a távol? Itt vagyok,
hajótörött kapitány egy távoli sziget partjánál, és nem fordulhatok
senkihez. Senkihez az égvilágon. Villámok csapdosnak körülöttem, és
nincs egy rohadt villámhárító a közelemben. Itt emberekről van szó, Mr.
Lawrence! Én eddig még soha, de soha nem voltam felelős emberekért,
és most sem akarok az lenni. De muszáj. Meggyőződésem, hogy egy
gyilkos jár közöttünk, öldösi a kollégáimat, és én tehetetlen vagyok. Azt
akarják, hogy csináljak valamit. Tegyek valamit ellene.
– Miért nem küldi haza őket?
– Mert akkor egy fillért sem kapnak az eddigi munkájukért. És én
sem. Úgy szól a szerződésünk, hogy csak akkor fizetnek ki bennünket,
ha már áll a híd.
– Hát az kellemetlen – sóhajtottam. – Nem próbált meg kapcsolatba
kerülni az anyacéggel?
– Dehogynem – legyintett Hikagemaru. – Egyfolytában próbálkozom
– ütött a műholdas telefonjára.
– Semmi?
– Semmi. Süket a készülék.
Hallgatott egy kicsit, majd rám emelte véreres szemeit.
– Adjon nekem tanácsot, Mr. Lawrence. Ismerem az ön munkásságát,
még a tudományos dolgaiba is beleolvasgattam annak idején. Akkor nem
sejtettem, hogy egyszer az életben még majd összeakadunk. Nagyon
örülök, hogy személyesen is találkoztunk. Ezért most önhöz fordulok,
mint tapasztalt férfihoz, aki ismeri ezt a világot, amely körülvesz
bennünket. A kérdésem így szól: mi a francot csinálna ön a helyemben?
Erre válaszoljon nekem, Mr. Lawrence.
 3
A nap már éppen lemenőben volt, amikor Peldan rinpócse benyitott az
ajtómon, és azzal az ürüggyel, hogy jobb a napon sétálgatva
filozofálgatni, mint a cellában gunnyasztani, kiráncigált az épületből.
Tudtam, hogy van valami a begyében, de egyelőre nem akart beszélni
róla. Már kétszer kerültük meg a főépületet, de még mindig csak
ártalmatlan dolgokról fecsegett. Annyit beszélt, mint három szerzetes
egy egész év leforgása alatt. El is határoztam, hogy teszek még egy kört
vele, aztán kiszabadítom a karom a karjából és elmenekülök előle.
Elvégre fontosabb dolgom is akad, mint keringő dervist játszani.
Éppen befejeztük a harmadik kört, amikor megszorította a karom.
– Ugye… tudod, hogy fent voltam a barlangban.
– Tudom – bólintottam.
– És azt is tudod, hogy mit láttam ott.
– Könyveket – bólintottam.
Tipródott egy kicsit, aztán megállított.
– Beszélnünk kell, rinpócse.
– Hiszen éppen azt tesszük.
– Volt valami abban a barlangban, rinpócse, vagyis… Szóval, ezt
szeretném megbeszélni veled. Mint tudod, azzal kezdődött a dolog, hogy
majdnem leestem a falról, rinpócse.
– De szerencsére nem estél le – nyugtáztam.
– Normális körülmények között nem is lett volna szabad leesnem.
– Az istenek óvnak bennünket – bólintottam.
A jámbor Peldan szerzetes azonban tiltakozva megrázta a fejét.
– Nincs ehhez semmi köze az isteneknek, rinpócse. Az égvilágon
semmi.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Arra, hogy van valami, amit te nem tudsz rólam. De mások sem
tudják. Talán csak Gyalmorong rinpócse, bár nagy a valószínűsége, hogy
már ő is elfelejtette.
– Hm. És mi lenne az?
– Hogy mi voltam korábban, rinpócse.
– Miért? Mi voltál?
– Serpa, rinpócse.
Bár tulajdonképpen nem is kellett volna annyira meglepődnöm, én
mégis meglepődtem.
– Hol voltál te serpa? – kérdeztem.
Peldan észak felé bökött az ujjával.
 – A nagy hegyek között. Magassági serpa voltam. Annyiszor jártam
fenn az óriásokon, hogy már nem is tartom számon. Egyszer aztán
történt valami, ami elgondolkodtatott. Nevezetesen, hogy meghalt a
legjobb barátom. Belezuhant egy hasadékba, és ott is maradt három
lengyellel. Lehet, hogy azóta már meg is tanulta a nyelvüket, és
lengyelül társalognak, amíg csak ki nem szabadulnak a körforgásból.
– Mikor volt ez?
– Öt éve. De már korábban is le akartam lépni, csak nem volt más
munka abban a faluban, ahol laktam. És a hagyomány is erre kötelezett.
A dédnagyapám is serpa volt, a nagyapám is, az apám is, és nekem is
serpának kellett lennem. Csupán a testvérem tanult a dalai láma
főiskoláján.
– Értem.
– Tizenöt évig másztam, aztán rádöbbentem, hogy mi a fenének
mászom én a hegyekre? Valóban azt akarják az istenek, hogy rajtuk
mászkáljak? Miért akarná egyetlen isten is, hogy a fején járjak? Aztán,
amikor Marpa meghalt, otthagytam az egészet. Katmanduba mentem egy
barátom ajánlásával, és ipari serpa lettem. Magas házakat kellett
karbantartanom, kéményre mászni, és így tovább. Aztán ezt is
meguntam. Családi tragédiák is sújtottak, egyedül maradtam a
megválaszolatlan kérdéseimmel. És egy éjszaka látomásom is volt:
megjelent előttem egy istennő, amolyan gyönyörűség, és megkérdezte
tőlem, hogy mi az ördögért mászom én kéményekre. A kéményekből
füst száll ki, viszi magával a kormot, lerakja a hóra, a hó elolvad,
belefolyik a patakokba, folyókba és szenny lesz belőle. Miért
szennyezem én az istenek országát? Meg akartam kérdezni tőle, hogy
akkor mit csináljak, de ő kérdezés nélkül is elmondta. Bizonyára olvasott
a gondolataimban. Megkérdezte, hogy nem akarnék-e szerzetes lenni,
imádkozni az emberekért, az istenekért, az élőlényekért. Egy kolostor
csendjében lenne a helyem. És én megfogadtam a tanácsát, rinpócse.
Felvettek a kolostor szerzeteseinek közösségébe, itt vagyok, és
megbékéltem a világgal. Igaz, néha még csábít az a másik világ, de eddig
sikeresen ellenálltam, s ahogy előrehalad az idő, már nem is kell annyira
erőltetnem magam.
Elakadt a hangja és magába mélyedt. Mintha a hóval borított óriásokat
látná maga előtt.
– Ezzel csak azt akarom a tudtodra adni, rinpócse, hogy engem nem
rettent meg ez a kis bucka itt előttünk.
– Kis bucka?!
– Nekem az, rinpócse. Nekem semmi felmenni egy ilyenre.
 – Szóval, feljutottál másodszor is? Egyedül?! Anélkül, hogy a
fennsíkról leeresztett volna valaki?
– Fel én, rinpócse. Bementem a barlangba, hogy végigbogarásszam
azt a sok könyvet. Egy egész könyvtárnyi van odabent. Valószínűleg egy
ma már nem létező kolostoré lehetett. Talán a maoista partizánok elől
mentették el. Annak idején a maoisták ellenségnek tekintették a régi
könyveket. Több olyan barlang is létezik, amelyekben egész könyvtárak
vannak elrejtve. Csak nehéz megtalálni őket. Főleg, ha nem is keresi
senki.
Leplezetlen keserűség bujkált a hangjában.
– És… mi történt odafent? – próbáltam meg siettetni. – Remélem, ott
vannak még a könyvek.
– Azok még ott – mondta Peldan. Volt valami a szavai mögött, ami
nem tetszett nekem. Mintha el akarna hallgatni előlem valamit.
– Mit akarsz elmondani még, rinpócse? – türelmetlenkedtem.
– Hogy van ott még valami más is – bökte ki kedvetlenül.
– Miről beszélsz? – hökkentem meg.
– Az istennőről – mondta Peldan. – Odzercsanmáról.
– Mi van vele? – vágtam értetlen képet.
– Az, hogy odafent van a barlangban. Nem költözött el. És ahogy az
istennőket ismerem, egyhamar nem is fog.
 4
Ez a nap is jól kezdődött. Éppen felkeléshez készülődtem, és már
számban éreztem a reggeli himalájai tea kellemesen avas ízét, amikor
kopogtattak az ajtón, és meg sem várva a válaszomat, besétált rajta
Ishida-szan, a fenyegetően előremeredő bajuszú Mr. Baresivel az
oldalán.
– Én hoztam magammal – felelte ki nem mondott kérdésemre Ishida.
– Megesett rajta a szívem. Valaha én is voltam szerelmes.
Baresi leült az ágyam szélére, majd izgatottan felugrott és az ablakhoz
lépett. Közben szimatolt, mint egy vadászkutya.
– Valami baj van? – kérdeztem nyugtalanul.
Baresi visszafordult felém.
– A kozmikus ölelés – mondta.
Ishida rám nézett, én vissza rá. Egyikünk szemében sem ragyogott az
értelem fénye.
Mr. Ishida nem felejtette el a jó modorát, mert finoman rámosolygott.
– Az meg mi a franc?
Mr. Baresi a mennyezet felé nyújtotta két karját.
– Hát nem érzi? Nem érzik?
– Mit kellene éreznünk? – kérdezte Mr. Ishida. – Én csak a latrina
szagát érzem, ha kidugom az orrom az ablakon. Éppen most tisztítják a
szerzetesek.
– Hogy lehet így beszélni egy értelmes embernek? – csóválta a fejét
Baresi.
– Magamon kívül itt nem látok olyat – szóltam közbe.
Ishida vasvilla tekintetet vetett rám.
– Érzik a liliomok illatát? – folytatta a lelkendezést Baresi.
Az imént említett kellemesnek egyáltalán nem mondható szagot
elnyomva hirtelen heves virágillat áramlott be a nyitott ablakon a
kolostor melletti mezőről.
– Ez az orr! – mondta izgatottan Baresi.
– Micsoda? – hökkent meg Ishida.
– Az orr ízlelése. Az illat. A természet álma. Tudják, hogy a dallam és
az illat ugyanannak a gyönyörűségnek az attribútumai?
Ishidára pillantottam. Vajon ő tudja-e?
Látszott rajta, hogy gőze sincs róla. Mint ahogy nekem sem volt.
– A minek a mijei? – kérdezte azért a biztonság kedvéért.
– Ezeknek a kifejezési formája a költészet – folytatta zavartalanul
Baresi. – A vers. A szív gyönyöre. A lélek építészete.
– Ja. Az tuti – bólintott Ishida.
 – A másik része a szem. A látás gyönyöre. Ennek a kifejezési formája
a kép. Értik? A kép. A kettő együtt a kozmikus összefonódás. És mi jön
ki ebből?
– Alighanem gyilkosság – mondta Ishida. – Lawrence után magát is
megölöm.
Baresi meg sem hallotta Ishida fenyegetődzését.
– Én már meg is kezdtem a munkámat… írtam az Észhez egy
gyönyörű verset. A címe…
– Kozmikus összefonódás – mondtam.
Baresi vádlón meresztette rám a szemét. Majd felém bökte a
mutatóujját.
– Tudja, ez micsoda? Plágium. A legteljesebb és legrohadtabb
plágium! Fel fogom jelenteni magát, az biztos. Maga ellopta a művemet.
Pedig bezártam a fiókba. Jelentem is az apátnak. Remélem, van itt
valami bíróság…
 5
A nap legmegrázóbb részét azonban mégsem a Baresivel folytatott
beszélgetés szolgáltatta. Annál borzalmasabb esemény is történt. Újabb
külföldi vendég érkezett a kolostorba. Ha nem a saját szememmel láttam
volna, magam sem hinném el: Horowitz hadnagyot pillantottam meg,
amint lobogó vörös harcsabajuszával hevesen gesztikulálva
végigrobogott az udvaron. Gyalmorong rinpócse a nyomában lihegett.
Addig követtem őket a szememmel, amíg el nem tűntek az épületben.
Őszintén meglepett, hogy itt látom, ahol semmi keresnivalója sincs,
aztán rádöbbentem, hogy dehogyis nincs: én vagyok az! Úgy látszik,
olyannyira szimpatikus lettem számára Lilly hajóján, hogy továbbra is a
dicsfényemben óhajt sütkérezni. Ez önmagában felemelő érzés lehet, ha
valaki kedveli a zsaruk közelségét. Hát én nem tartozom közéjük, az
biztos. Többnyire azért, mert ha felbukkan egy is a közelemben,
holtbiztos, hogy meggyanúsít valamivel. Örökké gyanúsítottnak lenni
pedig rendkívül fárasztó dolog.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre kihagyom az örömteli találkozást és
elbeszélgetek egy kicsit Kazuma barátommal. Érdekelt volna egy-két
apróság a híddal kapcsolatban, de ezúttal nem láttam a helyén. A ládára
gondolok, amelyen tartózkodni szokott.
És a ládák környékére sem ismertem rá. Nagy volt arrafelé a sürgés-
forgás, mintha valami fontos esemény történt volna. Hát történt is.
Kazumát, ha nem is egykönnyen, végül sikerült megtalálnom. Úgy
futkosott a láda-utcákban, mintha el akart volna bújni a többiek elől.
Mintha bújócskát játszott volna velük.
Amikor odakiáltottam neki, először úgy tett, mintha nem hallotta
volna meg, ám amikor többször is megismételtem, és már nem tudott
eltűzni előlem, megtorpant és bágyadtan felém intett.
– Te vagy az, Lawrence-szan? – kérdezte. – Mi szél hozott erre?
– Csak érdeklődni szerettem volna, hogy szolgál az egészséged,
Kazuma-szan?
Úgy hajlongott, hogy majd a földet érte a homloka. Nem volt buta
ember, tisztában volt vele, hogy addig úgysem hagyom békén, amíg ki
nem elégíti a kíváncsiságomat. Ezért nekidőlt egy sor egymásra rakott
ládának, és várakozón nézett rám.
– Mi a helyzet, Lawrence-szan?
– Csak érdekelne, hogy mi történt itt. Három napja még csendes volt
itt minden. Felébredt a döglött oroszlán?
– Így is lehet mondani – bólintott. – Kaptunk egy kis olajat.
– Ennek örül ennyire mindenki?
 – Ennek, bizony, Lawrence-szan. De az olajat csak átvitt értelemben
mondom. – Felemelte a kezét, és úgy dörzsölgette össze a két ujját, hogy
azonnal rájöttem, milyen olajra gondol.
– Csak nem? – ámuldoztam. – És ki hozta ide nektek?
Nem illett volna megkérdeznem, és nem is válaszolt rá.
– Csak nem tért vissza Midori-szan? – tettem fel az újabb kérdést.
– Ő sajnos nem. De üzent. Azt üzente, hogy mostantól kezdve
Hikagemaru-szan az építésvezető. Immár véglegesen.
– És… mikor kezdődik a kábelek kifeszítése?
– Már meg is kezdődött. Nem vetted észre? Holnap már akár fel is
szállhatok. A hídfő kabinját nekem kell feltennem a falra. És a szembeni
falra valót is, bár annak még nincs kész a helye. Egy a lényeg, barátom,
beindult a gépezet. Tíz nap múlva már állni fog a híd. Majd meglátod. És
mondok én neked még valamit, Lawrence-szan. Jobb lenne, ha ezután
nem lábatlankodnál annyit errefelé. Balesetveszélyes.
– Ezt eddig még nem mondtad.
– Most mondom. Egy építési terület, ha nem dolgozik rajta senki,
valóban veszélytelen, de ha munkavégzés folyik, akkor veszélyes is
lehet. Könnyű bajba kerülni rajta. Leesik a magasból egy láda, vagy
rálépsz egy éles szerszámra…
Értettem a fenyegetést, hogyne értettem volna. Bár nem voltam
egészen biztos benne, hogy valóban az-e. Talán csak gyengéd
figyelmeztetés, mint amikor az apa arra tanítja a gyerekét, hogy ne
játsszon a késsel, mert a végén még megvágja a kezét.
– Mi lesz a barlanggal a falon? – kérdeztem.
– Azt ne tőlem kérdezd – mondta. – Majd az okos eldönti.
– Na és ki az okos?
– Hikagemaru-szan. Most pedig, bocsáss meg, rinpócse, de mennem
kell. És kérlek, nézz a lábad elé. Nem szeretném, ha baleset érne.
 6
Olyan erőteljesen kopogtatták meg a cellám ajtaját, ahogy csak egy
nyugati ember kopogtathat. És a hangja is tengerentúli volt.
– Nyissa már ki az ajtót, Lawrence! – parancsolta a hang. – Tudom,
hogy odabent van. Csak nincs valami oka rá, hogy bujkáljon előlem?
A hang természetesen Horowitz hadnagyé volt.
Elhúztam a fareteszt és kitártam az ajtót.
– Legyen üdvözölve, hadnagy.
Aztán meghökkenve léptem egyet hátrafelé. Aki az ajtó előtt állt, nem
Horowitz hadnagy volt. Néhány pillantás után azonban, amellyel
megtiszteltem, helyesbítenem kellett az álláspontomat. Aki belépett az
ajtómon, mégiscsak Horowitz hadnagy volt.
Meglepetésem nem volt ok nélküli. Horowitz hadnagy az átlátszó
padlójú függőhíd építőinek az egyenruhájában feszített. Nem tudom,
beszámoltam-e már róla, hogy az építők többsége egyenruhát hordott –
kezeslábast, és hozzá munkavédelmi sisakot. Szerencsére az utóbbi nem
volt a fején.
Horowitz rám vigyorgott.
– Csinos, mi?
– A bajuszára vagy a ruhájára céloz?
– Mindkettőre – mondta rövid habozás után.
– Nem is tudtam, hogy maga Kelet szerelmese, hadnagy.
– Én sem – mondta.
– Akkor mit keres itt? És mi ez a cucc magán?
Horowitz rám vigyorgott.
– Magát – mondta. – De lehet, hogy mást is.
– Például kicsodát?
– Ráér egy kis időre, Mr. Lawrence? – kérdezte válasz helyett.
– Magának mindig. De arra még nem felelt, hogy mit jelentsen ez a
ruha magán? Csak nem csapott fel hídépítőnek?
Horowitz az ajtó felé pislogott. Feltehetően azért, hogy meggyőződjön
róla, nem hallgatódzik-e valaki odakint a folyosón.
– Látta a ruhámat? – kérdezte. – Az öltönyömet még Amerikában?
– Csak futólag – sajnálkoztam.
– A feleségemtől kaptam – mondta büszkén. – A születésnapomra.
– Gratulálok – vigyorogtam. – És a nejének is, hogy ilyen pompás
férjre talált.
– Van magának felesége? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
– Ezt maga jobban tudja nálam.
 – Csak amolyan költői kérdés volt – legyintett. – Szóval, a
feleségemtől kaptam azt a drága öltönyt; valami angol szövet, vagy
micsoda. Állítólag horribilis az ára. Az a ruha a Szent Grál nálunk. Ha
véletlenül rádőlne egy kis whisky, ami talán nem is jönne ki belőle soha,
a feleségem megfojtana. Ki sem merem venni a bőröndből. Pedig ki
kellene akasztanom. Már a repülőn is frászban voltam miatta. Különben
tapasztalta már ön is az itteni sajátos higiéniai körülményeket?
– Mire gondol, hadnagy?
– Hát ahogy a szerzetesek az ételt mérik. Fröcsög jobbra-balra, még az
ég felé is. Ezért aztán szereztem egy munkaruhát. Ezt itt.
– Szerezte?
– Elmentem sétálni a szomszédba, és egyszer csak szembejött velem
egy kezeslábas meg egy sisak. Most már nyugodtabban ehetek a
szerzetesekkel. Apropó, már kérdezni is akartam magától valamit.
Akármelyik cikket olvasom magáról, mindben a himalájai teáról
áradozik. Igaz?
– Jó a memóriája – mondtam.
– Gondoltam, megkóstolom. Szóltam is az egyik szerzetesnek, hogy
készítsen nekem egyet.
– Készített?
– Nem készített. Valószínűleg félreértett. Én himalájai teát kértem
tőle, ő meg valami mást hozott helyette. Nem tudom, mi volt,
mindenestre folyékony, meleg, és valami szörnyű dolog úszott a tetején.
Éppen csak belekóstoltam, majd óvatosan kiöntöttem az ablakon.
Szürkés színű volt, és az ízei között a rovarirtó volt a domináns. Maga
ismeri itt az ételeket-italokat, mi a franc lehetett az?
– Himalájai tea – mondtam. – Mégpedig, ahogy leírta, a jobbik
fajtából.
Horowitz összevissza hápogott, aztán komor tekintettel nézett rám.
– Maga most szórakozik velem?
– Eszem ágában sincs, hadnagy. Szóval, miért van itt?
Horowitz felém mutatta a kezét. Előbb csak a tenyerét kitárt ujjakkal,
aztán az ujjai összeszorultak és pillanatok alatt ököl lett belőlük.
– El akarok kapni valakit – mondta.
– Tudom. Engem.
– Lehet, hogy mást is. A maga partnerét.
– Megtudhatnám, ki az?
Horowitz arcáról leolvadt a mosoly. Lépett egyet előre és elkapta a
nyakam táján a palástomat.
– Hiába bújik ilyen maskarába, akkor is elkapom. És azt a nőt is.
– Milyen nőre gondol?
 – A maga barátnőjére. Miss Lilly Prettyre.
– Mit tettünk újabban? – sóhajtottam.
Nem eresztette el a palástom nyakát, ami kezdett kellemetlenné válni.
Hát még amikor rázni kezdett!
– Ide figyeljen, maga nyavalyás! Azt hiszi, nem tudok a maga és a
barátnője kisded játékairól? Évek óta figyelem magukat.
– Gyanúsít talán valamivel bennünket?
– Megelégszik néhány gyilkossággal, vagy soroljam az egyéb
disznóságaikat is?
– Elég egy gyilkosság – legyintettem nagyvonalúan.
– Nos, akkor figyeljen ide – mondta.
Odafigyeltem, és megrémültem az arcától. Annyi gyűlöletet láttam
rajta, amennyi rá sem férne egy tankerre, hogy elvigye az Északi-sarkra.
– Maga szemét patkány, akinek minden sikerül az életben. Lordok és
szenátorok a haverjai, akik mindig kihúzzák a szarból, ha belekerül. De
én előbb-utóbb tetten érem, és akkor magának vége, és a kis
barátnőjének is. Nos, hogy ne higgyen hülyének, elmondom, hogy
maguk mit csinálnak. Egy rohadtul drága jachton élik a világukat,
közben rabolnak és gyilkosságokat követnek el. Aztán továbbállnak egy
másik kikötőbe. Az, hogy okos és művelt emberek, eltereli magukról a
gyanút. Sok ostoba zsaru is elhiszi, amiket összehordanak, sőt még
csodálja is magukat. Hát én nem tartozom közéjük. A csapda ajtaja
nyitva, és csak arra várok, hogy maguk besétáljanak rajta.
– Akkor miért árulja el nekem mindezt? Ahelyett, hogy csendben
lapulna, világgá kürtöli a szándékait.
– Ezt is megengedhetem magamnak – mondta gőgösen. – Már nincs
messze az idő, amikor a képébe röhöghetek. Kilenc esetben dolgozott
azzal a nővel, tudja, a modellel, tehát minimum kilenc gyilkosság terheli
a lelkűket.
– Na, álljon csak meg a menet! – figyelmeztettem. – Valóban kilenc
gyilkossági ügyről volt szó Miami környékén a közelmúltban, amelyben
én is szerepeltem, de azokat nem én követtem el, hanem én segítettem
megoldani őket. Miss Lilly segítségével.
– Mondja maga. Én viszont tudom, hogy maga a hunyó. Tudja, mi
leszek én? – kérdezte előredugva az orrát. Olyannyira, hogy majdnem az
arcomhoz ért a hegye. – A maga árnyéka – mondta. – Egyre ott leszek
maga mögött, egyetlen pillanatra sem szakadok le magáról. Még az
előadásaira is beülök, be én! Maga csirkefogó! Gyilkos szörnyeteg! És
az a beteg agyú nő maga mellett…
Én természetesen csak mosolyogtam. Kissé megrázott ugyan, amit
mondott, de találkoztam én már bepörgött rendőrtiszttel, nem is eggyel.
Nem tudom, mi történhetett vele, talán a himalájai tea miatt orrolt meg
rám, de történnie kellett valaminek, ami ilyen irracionális módon az
ellenségemmé tette.
Ekkor bekövetkezett, amire egyáltalán nem számítottam. Horowitz
hadnagy megütött. Előbb elengedte a palástom nyakát, kissé hátrébb tolt,
majd megkínált egy jókora pofonnal.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy nem kerül sor köztünk fizikai
erőszakra, bizonyára jobban figyelek. Így aztán megérdemelten kaptam
akkorát, hogy a fal adta a másikat.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, visszaütöttem. Igyekeztem
ugyan visszafogni magam, de már késő volt. Horowitz hadnagy kissé
felemelte az állát, mintha a mennyezeten futkosó pókokat figyelné, majd
nagy robajjal végigzuhant a padlón.
Nem tehettem mást, futottam Peldanhoz segítséget kérni.
 7
Peldan a lhakangban tartózkodott és az istenszobrokat porolgatta
tollseprűvel. Amikor benyitottam, éppen Sákjamuni Buddha arcán
dolgozott egy foghíjas kettős létra tetején állva. Meg sem mertem
mukkanni, némán vártam, hogy befejezze magasztos munkáját, nehogy
ijedtében leessen a létráról.
Egyszer csak – anélkül, hogy hátrafordult volna – megszólalt.
– Mi szél hozott erre, rinpócse? Ha fél óra múlva visszajössz,
nyugodtan imádkozhatsz.
– Nem erről van szó – mondtam. – Beszélni szeretnék veled.
– Hát akkor beszélj.
– Egyetlen kérdésem lenne csupán hozzád: tudsz halottakat éleszteni?
Peldan még mindig nem fordult hátra.
– Úgy van az nálam, rinpócse, hogy a lehetetlent azonnal teljesítem, a
csodára kicsit várni kell.
– Akkor gyere, kérlek, velem.
Peldan megfordult; végigfutott az arcomon a tekintete. Nem szólt
semmit, csak gyorsan lemászott a létráról.
– Ekkora lenne a baj? – kérdezte eltolva magától a létrát.
A cellámba érve megmutattam neki az ájult hadnagyot. Ahogy
megpillantotta, megtorpant.
– Te csináltad?
Bűntudatosan bámultam rá.
– Jól van – biccentett. – Ehhez igazán nem kell csodát tennem.
Legalábbis remélem.
– Mást is szeretnék – mondtam.
Peldan gyorsan és intenzíven rázta meg a fejét.
– Nem, rinpócse. Maradandó károsodást nem okozok senkinek.
– Félreértettél – tiltakoztam. – Csak átmenetire gondoltam.
– Pedig nagyon magas a haragod szintje – mondta. – Érzem. Mégis
mit óhajtanál?
Elmondtam neki.
Peldan a fejét vakargatta és még mindig bizonytalanul nézett rám.
– Biztos, hogy ezt kéred, rinpócse? Nem szeretném, ha félreértenénk
egymást. A hatás csak ideiglenes lesz. Nem végleges.
– Én is erre gondoltam – erősítettem meg.
Peldan mélyet sóhajtott.
– Akkor tűnés innen!
Kisétáltam a cellámból.
 Álldogáltam egy kicsit a folyosón, és arra gondoltam, hogy
tulajdonképpen akár én is megtehettem volna, amit ő. Csakhogy nem
voltam elég biztos magamban, hogy nem lépném-e át a vörös vonalat.
Annak idején, mesterem, Jondon megtanított rá, hogy vannak
módszerek, amelyekkel el lehet érni azt, de azért van némi kockázata a
dolognak. Ezért is habozott Peldan. Csakhogy tisztában volt vele: én
vagyok a jófiú, és ha kérek valamit, azt csak a jó érdekében kérem.
Tíz percig állhattam a folyosón, amikor végre kinyílt az ajtó, és Peldan
bukkant fel benne.
– Kész – mondta. – Vigyázz rá.
Akartam volna még néhány apróságot kérdezni tőle, ám mire
felocsúdtam, már messze járt a folyosón. A lhakang irányába tartott:
ment port törölgetni.
Horowitz hadnagy az ágyamon ücsörgött, s amikor megpillantott,
felugrott és átölelt.
– Jó, hogy ön is itt van, drága barátom. Csakhogy látom. Őszintén
szólva magát gyanúsítottam néhány gyilkossággal, de már rájöttem,
hogy micsoda tévedés volt ez részemről. Kérem, bocsásson meg, és Miss
Lilly is. Nem tudja, végül is mit keresek én itt, Mr. Lawrence? Történt
talán valami velem?
– Elesett – mondtam. – Beütötte a fejét a falba.
– Érdekes – motyogta. – Semmire sem emlékszem. Ki volt az az
akárki, aki bejött… ó istenem, csak nem Miss Lilly? Persze hogy ő volt.
Ő tervez ilyen ruhákat… A hajóján vagyunk? Aludni szeretnék…
barátom.
Hátrahanyatlott az ágyamon, és horkolni kezdett.
Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha felébred.
 8
Peldan rövid idő elmúltával visszatért hozzám. A nyugtalanság hozta
vissza; nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem történt-e valami
nemkívánatos a derék rendőrrel. Megszemlélte Horowitzot, majd amikor
az egy nagy horkantás után békésen aludt tovább, megkönnyebbülve
felsóhajtott.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Úgy látszik – mondta. – De valami történt odaát, rinpócse.
– Hol odaát? – kérdeztem. – Csak nem választották meg Putyint az
Egyesült Államok elnökévé?
– A hídépítőkre gondolok – felelte. – Az a helyzet, hogy nem lehet
már kártyázni. Letiltották.
Ismét itt volt a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy a
nyelvtudásommal lehet a baj.
– Kártyázni? – ráncoltam össze a homlokomat.
Peldan sértődötten bólintott.
– Kártyázni, rinpócse.
– Milyen kártyára gondolsz? – próbálkoztam megérteni az érthetetlent.
– Pókerre, rinpócse.
– Mért? Ki szokott itt pókerezni?
Peldan szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Hát én, rinpócse.
Megdöbbenve meredtem rá.
– Te… pókerezel?
– Szégyellem, rinpócse, de igen.
– És… kikkel?
– A japánokkal – mondta.
– Az építőkkel?
– Miért, vannak még errefelé japánok rajtuk kívül is?
Megemlíthettem volna Ishidát, ám hirtelen nem jutott eszembe a neve.
– Szóval, pókerezni szoktál a japánokkal. Na és… honnan szerzel
pénzt, ha veszítesz?
Peldan öntudatosan húzta ki magát.
– Én sosem veszítek rinpócse.
– És… mit csinálsz a pénzzel, ha nyersz?
– Felhasználom a kolostor szükségleteire.
– Mint például?
– Vécépapírt veszek rajta.
– Hogy értetted az imént, hogy te mindig nyersz?
Peldan zavartan a csizmája hegyére bámult.
 – Úgy, hogy én… mindig nyerek.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy mit csinál. Csúnya dolog volt,
de hát a kolostor végül is az isteneket szolgálja.
– Hogyan csinálod?
Peldan habozott, majd megvonta a vállát.
– Átlátok a lapokon, rinpócse.
– Tudod, hogy hívják, amit te csinálsz? – kérdeztem.
– Hogy? – sóhajtotta.
– Hamiskártyázásnak – mondtam. – Márpedig a hamiskártyázókat
néha ki szokták nyírni.
– De hiszen én nem csinálok semmi különöset. Csak nézem a
kártyalapok hátulját, és az elejét is látom. Hidd el, az istenek akarják így,
rinpócse.
Éreztem, hogy olyan kérdést feszegetek, amire aligha tudna válaszolni
bárki is. Ha ilyen képességekkel áldották meg az istenek, nyilván azért
tették, hogy használja is őket. Mint ahogy a brazil közmondás tartja:
„Isten azért adta a rumbatököt az embereknek, hogy rázzák.” Ha
valakinek tehetséget adtak, azért adták, hogy éljen vele. Továbbá mentő
körülmény, hogy a pénzzel, amit nyer, végül is a kolostor jár jól.
– Most már úgyis mindegy – sóhajtotta szomorúan. – Már nem lehet
kártyázni. Mostantól dolgozniuk kell. És a munkaterületre sem szabad
belépnem. Senkinek sem szabad közülünk.
– Miért nem?
– Mert megtiltották. Maga Kazuma rinpócse mondta, hogy vége a jó
világnak, dolgozniuk kell. Sőt, a barlangra is szükségük lesz. Pénzt
kaptak valahonnan. Pedig jó lenne, ha újra kártyázhatnánk egy kicsit.
Fogytán a vécépapír. Különben az istennőt is ki akarják lakoltatni.
– Az istennőt? Egy istennőt nem lehet csak úgy kilakoltatni…
– Kazuma szerint lehet. Lehet, rinpócse, mert Odzercsanma nekik nem
istennő. Egy nagy nulla – ezt mondta Kazuma. – Nem oni.
– Nem oni?
– Nem japán isten. És különben is mindenkinek ott lóg a nyakában
egy-egy amulett. Kazuma szerint a leghatékonyabb amulettek a japán
amulettek. Ha oni amuletted van, ezer Odzercsanma sem tud ártani
neked. Bár ez azért már túlzás, rinpócse, nem gondolod? Kíváncsi lennék
rá, ha egyszer harcra kerülne sor egy oni és Odzercsanma között, ki
húzná a rövidebbet… Azt hiszem, Odzercsanma úgy fenéken szúrná az
onit a lándzsájával, hogy… Szóval, rinpócse, az istennőnek távoznia kell
a barlangból.
– Távozni is fog – mondtam.
Távozott is, de nem akárhogyan.
Szomorúan nyugtáztam, hogy mekkora úr is a pénz.
Néha még az istenfélelmet is legyőzi.
 9
A nap eltűnt, fekete felhők borították az eget, szitálni kezdett az eső
jelentősen csökkentve a látótávolságot.
Egyelőre tehetetlen voltam. Mint említettem, sötét volt, s még
elemlámpával sem kockáztathattam meg, hogy keresztülvergődjek az
építkezésen.
Ahogy Peldan felszívódott, felmentem egy kis kőből rakott csorten
mellé, egy dombocska tetejére. A csorten kultusza még a lámavallás
előtti hitvilágból eredeztethető, s nem is buddhista imádságokkal telerótt
selyemszalag lobogott rajta, hanem egy sárgult lókoponya őrizte a
nyugalmát. A később istenné lett Tamgrin jelképe. Mivel Tamgrint már
régóta ismertem, nem is tartottam tőle. Leültem a lókoponya mellé, és
ameddig még láttam valamit, szemmel tartottam a környéket a
távcsövemmel. Elsősorban természetesen a barlangot vettem célba, de
nem tapasztaltam odafent mozgást. Pedig feltétlenül riadóztatnom kellett
volna az istennőt.
Ekkor vettem észre, hogy a munkaterület és a konténerfalu kolostor
felé néző részén többen is serényen dolgoznak. Élesebben rájuk
fókuszáltam, s amit észrevettem, attól felállt a szőr a hátamon. Három-
négy ember szögesdrót kerítést épített a terület és a kolostor közé.
Karókat nem láttam náluk, valószínűleg nem akarták az ideszállított
faanyagot kerítésre pazarolni. A földre telepített szögesdrót is adott
volna elég munkát annak, aki megpróbált volna keresztülhatolni rajta.
Nem tehettem mást, fel kellett adnom az éjszakára vonatkozó
terveimet. Abban reménykedhettem csupán, hogy az istennőnek lesz
annyi esze odafent, hogy észrevegye, mi készül idelent.
Visszasétáltam a cellámba és a gondolataimba merültem. Addig-addig
törtem a fejem, amíg a súlyos gondolatok berántottak az álom
szakadékába.
Arra ébredtem, hogy valaki egy hegyes tárggyal csiklandozza az
oldalamat.
Olyan gyorsan tértem magamhoz, hogy alighanem világcsúcsot
javítottam vele. Ennek persze meg is volt az oka: nem kedvelem, ha
éjszaka hegyes tárggyal bökdösik az oldalamat. Tapasztalatból tudom,
hogy a hegyes tárgyak többnyire kések, azokkal pedig nem jó egy
ágyban aludni. Főleg, ha nem mi magunk tettük oda őket.
Meg sem lepődtem, amikor kinyitottam a szemem, és Odzercsanma
istennőt láttam magam előtt.
Egyelőre csak a körvonalait, de az is elég volt ahhoz, hogy kiverjen a
hideg veríték. Legszívesebben az ágy alá bújtam volna előle.
 – A fenébe is – mondta az istennő egészen tisztességes floridai
kiejtéssel. – Csakhogy megtaláltalak.
Éreztem, hogy rettenetesen büdös szag árad a kezéből.
– Most akkor mi van? – kérdezte, amint megpróbáltam megszabadulni
a tenyerétől.
– Mi a fene… ez a büdös? – kérdeztem.
– Valószínűleg az állattól van – mondta.
– Milyen állattól? – hökkentem meg.
– Mit tudom én! Szerencsére nem harapott meg. Négykézláb másztam
a ládák között, amikor rátenyereltem valamilyen állatra. Talán patkány
lehetett, mert hosszú volt a farka. Ja, és döglött is volt.
Hirtelen, néhány másodpercre felvillant a holdfény, és ezüstös fénnyel
borította be a cellámat.
– Te aztán tudsz élni – mondta elismerően. – Én meg majd bediliztem
abban a rohadék barlangban.
Odzercsanma volt, nem is vitás. Felsőteste mezítelen volt, aranyszínű
festékkel bemázolva.
Aggódva figyeltem, amint egyre laposabb pillantásokat vet az
ágyamra. Nagyot ásított és felém pislogott:
– Őszintén szólva arra gondoltam, hogy ha élve talállak, megfürdök
nálad, miután cirka öt napja nem fürödtem. És öt napja van rajtam ez a
festék. És azok a nyomorultak is… Pont ez a barlang kellett nekik…
– Most éppen kikről beszélsz? – értetlenkedtem.
– A denevérekről. Beköltöztek hozzám. Éppen tegnap éjszaka.
– Denevérek? – hökkentem meg.
– Nekik is lakniuk kell valahol, nem? Az persze kérdéses, hogy miért
éppen az én barlangom kellett nekik. Mindenesetre felakasztották
magukat a mennyezetre. Képzeld, még az ágyamul szolgáló takaró fölé
is jutott belőlük. És, mint tudod, szívem, a denevérek nem csak esznek.
Hát ezért vagyok egy kissé büdös. De nem bánod, ugye?
– Hozok neked vizet – ajánlottam fel álmosan és nagylelkűen.
– A, ráérsz holnap. Én olyan álmos vagyok…
Rádöbbentem, hogy erősnek kell lennem. Megfogtam az egyik karját,
aztán az ajtó felé húztam.
– Lemegyünk a konyhába, és ott majd…
Hirtelen eszembe villant egy hasonló jelenet. Három éve történt; akkor
is bekísértem valakit egy másik kolostor másik konyhájába, ahol ott állt
egy nagy dézsa víz, ő pedig…
Kilestem a folyosóra. Nem láttam odakint senkit. Őskorból itt maradt
piszkos égők haldokoltak a folyosó mennyezetén. Fogalmam sem volt
róla, honnan kapja a kolostor az áramot, ezt még nem volt időm
megkérdezni Gyalmorongtól. És vajon honnan kapják a hídépítők?
Az istennő sajnos egyre határozottabb ellenállást tanúsított. Nem
óhajtott a folyosóra kilépni, ellenkezőleg: inkább az ágyamat vette célba
a tekintetével.
– Én oda akarok… – mondta. – Aludni akarok.
– Én is – mondtam. – Ezért is megyünk a konyhába.
Nem is lett volna semmi probléma, ha nem találkozunk valakivel a
folyosón.
De találkoztunk.
 10
– Hah! – kiáltott fel egy határozott hang alig néhány méternyire a
cellámtól, s hirtelen elénk perdült valaki. Mégpedig Horowitz hadnagy. S
ami igazi nyugtalansággal töltött el: volt a kezében valami, ami
revolverre emlékeztetett.
Horowitz hadnagy szeme üvegesen csillogott.
– Itt a miami rendőrség – mondta határozott hangon, és rám emelte a
fekete valamit. – Mi folyik itt, emberrablás?
A látszat valóban ezt mutatta. Az istennő ekkor már félig aludt a
karomban. Hirtelen nagyot nyögött és csókot dobott Horowitz felé.
– Üdvözlöm, hadnagy.
– Ez a hatóság megvesztegetésére irányuló kísérlet – mondta
Horowitz. – Azonnal letartóztatom. – Hirtelen felemelte a fejét, majd a
levegőbe szimatolt. – Hol a hulla? – kérdezte mogorván. – Itt kell lennie
a közelben. Várjanak meg, megkeresem a hullát, aztán maguk kerülnek
sorra. El ne merjenek mozdulni innen!
– Szegény Horowitz – dünnyögte a fülembe az istennő. – Mi
történhetett vele?
Nem voltam abban a helyzetben, hogy sokat magyarázhattam volna
neki, ezért inkább eleresztettem a fülem mellett a kérdést.
Mire a konyhába értünk, már ismét aludt. Leültettem egy székre, és
mindaddig, amíg víz után nyomoztam, le nem vettem róla a szemem.
Nagy örömömre találtam is egy jókora faedényt telis-tele vízzel.
Belenyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, nem túl forró-e, s amíg
kotorásztam, egy krumpli akadt a kezembe.
Azon kezdtem töprengeni, hogy vajon mi lehet ez itt előttem, aztán
hirtelen eszembe jutott a lámaista filozófia egyik jelentős tétele: néha
jobb a nem tudás, mint a tudás. Ennek pedig az az értelme, hogy a
tudatlan, de jámbor ember jobb, mint az okos, de rosszindulatú. A
tudatlanságból nem származik minden esetben bűn, de ha még
származna is, azt is jobban meg lehet bocsátani, mint a tudásból eredőt.
Ezért aztán fogtam a krumplit, és óvatosan visszacsúsztattam a kondérba.
– Mi a franc ez? – kérdezte bizonytalan hangon az istennő.
– Fürdővíz – mondtam könnyedén.
– Biztos vagy benne?
– Magad is meggyőződhetsz róla.
Az istennő kicsit még habozott, aztán egyre növekvő sebességgel
elkezdte lehajigálni magáról a ruháit. Nem ment könnyen, a sok
ruharéteg itt-ott összekeveredett egymással; többször is bele kellett
kapaszkodnia a dézsa szélébe, hogy bele ne essen.
 – Na és most? – kérdezte.
– Segítsek? – bizonytalankodtam.
– Ha megfognád a kezem…
Aztán egy csobbanást hallottam. Odzercsanma eltűnt előlem. Már
éppen utána akartam vetni magam, amikor felbukkant a sötét folyadék
felszínén.
– Sós – mondta.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Hát a víz. Te nem kóstoltad?
Egyre erősebben kezdett munkálkodni valami felismerésféle a
fejemben.
– Jézusom! – nyögött fel egyszer csak az istennő.
– Mi az? Mi történt? – idegeskedtem.
– Hol a szappan?
Kiderült, hogy nincs szappanunk. Én elfelejtettem hozni, neki meg
nem is volt.
– Ki akarok szállni! – mondta némi határozatlan mozdulat után. –
Segíts!
Természetesen segítettem. Mivel törülközője sem volt, kénytelen
voltam odaadni neki a pólómat. Ahogy lejött az aranyszínű festék a
bőréről – úgy változott igazi istennővé.
Ekkor már mindennel tisztában voltam, s úgy zakatolt bennem a
rémület, mint egy defektet kapott kisvasút. Minél előbb el kell tűnnünk
innen, mielőtt még…
Az istennő a faedénynek támaszkodott és becsukta a szemét.
– Nem! – kiáltottam rá rémülten. – Itt nem maradhatunk. Azonnal
vissza kell mennünk a cellámba! Ebben a kolostorban különben is tilos
állva aludni.
Nem válaszolt. Aludt.
Kezdtem elveszíteni az uralmat az idegeim felett. Ha megtörténne az a
borzalmas eset, hogy Peldan vagy Gyalmorong errefelé tévedne, és
megkérdezné, hogy mi a fenét keresünk éjnek évadján a konyha
környékén… vajon mit mondanék neki? Felkaptam hát a vállamra az
istennőt, és elindultam vele a cellám felé.
 11
Mielőtt még bevonulhattunk volna, akadt egy kis problémánk. Alig
fordultam be a sarkon egy folyosóra, amelyről csak reméltem, hogy a
cellámba vezet, ismét felbukkant valaki a végén. Kissé tántorgott és
magában beszélt. A fadarabról, amelyet a kezében szorongatott, és
amelyet korábban revolvernek hittem, újfent Horowitz hadnagyra
ismertem. Munkavédelmi sisakkal a fején furcsa, különös formájú
rovarra emlékeztetett.
– Hé! Álljanak csak meg! – kiáltotta felénk, ránk emelve a kezében
szorongatott valamit. – Miben mesterkednek maguk?
– Sétáltunk egy kicsit – mondtam.
– Na és a hölgy? – kérdezte. – Él vagy nem él?
– Az imént még élt – mondtam.
– Na és a káposzta?
– Milyen káposzta? – hökkentem meg.
– Hahh! – kiáltotta. – Maguk még nem ismerik az öreg Horowitzot.
Horowitz hadnagy orrát nem lehet becsapni, de nem ám!
Hitetlenkedve bámultam rá. Egyre ott nyögdécselt bennem a
lelkifurdalás, hogy nem követtem-e el valami megbocsáthatatlan
szörnyűséget vele.
Horowitz úgy szimatolt, mintha egy miniporszívó dolgozott volna az
orrában.
– Messziről megérzem – mondta. – Legyen bármilyen távol tőlem,
messziről megérzem a káposzta szagát. Káposztaszagú a hulla. Ezért
maga alaposan gyanúsítható…
A „hulla” mocorogni kezdett a vállamon, és dünnyögött is valamit
mellé.
– Gyanús, nagyon gyanús – békétlenkedett Horowitz, és ismét ránk
fogta a fadarabot. – Feltétlenül le kell, hogy tartóztassam magukat.
Különben itt a házkutatási parancsom… Hol a fenében is van? Kénytelen
vagyok lopás miatt is feljelentést tenni maguk ellen. Ellopták a
házkutatási parancsot. Felszólítom önöket, hogy várjanak itt! Meg ne
mozduljanak, mert kénytelen leszek fegyverrel megakadályozni…
Ugrott kettőt és eltűnt a következő kanyar mögött.
Jómagam nem tehettem mást, mint hogy vállat cseréltem, és
továbbcipeltem az istennőt a szobám felé.
Szerencsére nem kellett messzire vinnem, néhány lépésnyire a
kanyartól ott állt előttem a cellám – az ajtaja félig nyitva. Bedugtam a
fejem a résen, hogy meggyőződjek róla, valóban az én cellám-e. Az volt.
 Letettem az istennőt az ágyra, én pedig leroskadtam a szélére. Az
istennő morgott valamit, kotorászott egy kicsit az ágyneműk között,
aztán magára húzta a takarómat, a párnámat, sőt még az éjszakára
kikészített pólómat és alsónadrágomat is. Aztán hangosan szuszogni
kezdett, ami azt jelentette, hogy számára vége a mai napnak.
Azt reméltem, hogy számomra is.
Ám sajnos a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Sőt,
az esetek többségében egyáltalán nem.
Rövid ideig töprengtem csak a jövőn, s mivel éreztem, hogy ólmos
fáradtság telepszik az agyamra, úgy gondoltam, jobb, ha én is elteszem
magam holnapra.
Nem volt merszem az istennőt háborgatni, ezért meg sem próbáltam
visszaszerezni jogos tulajdonomat: a takarót, a párnákat és az éjszakai
szerelésemet. Ehelyett kikotortam a sarokból szerzetesi öltözékemet, és
azt terítettem magamra. Vigyázva, nehogy hozzáérjen a vendégemhez;
nem szerettem volna ugyanis megszentségteleníteni: szegény palást
aligha szokhatott hozzá, hogy mezítelen nők társaságában töltse az
éjszakát. Arról nem is beszélve, hogy az istenek sem köszönnék meg
nekem.
Már az álom határán jártam, lelkifurdalástól sújtva, amikor az istennő
megmoccant mellettem.
– Hideg van – mondta.
Valóban az volt. Bármennyire is késő tavaszra járt az idő, a nagy
hegyek és a tibeti fennsík felől áradó hűvös levegő megtalálta az utat a
cellámba. Ott gomolygott körülöttünk, s magam is éreztem, hogy úgy jár
át a könnyű paláston, ahogy a démonok annak a kerítésnek a falán,
amelyet nem véd Tamgrin, a lófejű isten szobra. Szóval, elkezdtem fázni,
mégpedig úgy, hogy a fogam is vacogott.
Az istennő megismételte az előző kijelentését:
– Hideg van.
– Az – helyeseltem.
– Szerinted ez rendben van? – kérdezte fél éber hangon.
– Tulajdonképpen nincs – mondtam.
– Te vagy a házigazda, nem tudsz csinálni valamit?
– Majd szólok Peldannak, hogy hozza rendbe a kályhát.
– Hol van itt kályha?
– A sarokban.
– Nem tudnád te rendbe hozni?
– Holnap megpróbálom.
– Most kellene.
– Nincs is hozzá való tüzelőnk.
 – Nem tudnál azt is szerezni?
– Te vagy az istennő, neked van természetfeletti hatalmad, nem
nekem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy… valahogy húzzuk ki reggelig.
Sértődötten elhallgatott.
Már éppen ismét elaludtam volna, amikor felébresztett. Az az igazság,
hogy hálás voltam érte, mert éppen egy kezdődő rémálom pillanataiban
jártam. Éreztem, ahogy a hideg felfut a lábam szárán, meg sem állva a
fejem búbjáig.
– Megfagyok, Leslie – kezdett újult erővel panaszkodni.
– A barlangban nem fagytál meg?
– Az más. Ott a meleg hálózsákomban aludtam. Különben
Horowitznak igaza van. Neked káposztaszagod van.
– Nekem? – hökkentem meg. – Mitől lenne?
– Nem öntöttél magadra valamit az ebédnél? Jézusom, ezt kár volt
mondanom, mert már éhes is vagyok. Ha elmész tüzelőért, szerezhetnél
egy kis kaját is valahonnan.
Hirtelen én is megéreztem a káposztaszagot. Éppen felőle jött.
S akkor hirtelen rám tört a megvilágosodás. Olyan erővel, hogy majd
kiestem tőle az ágyból.
– Az a helyzet, hogy neked van káposztaszagod – mondtam. –
Pontosabban nem is neked, hanem…
– Hanem? – könyökölt fel. – Szerinted minek?
– Hát a fürdővizednek.
– Már nekem is gyanús volt egy kicsit – sóhajtott a nagy felfedezők
sztoikus nyugalmával. – Lehet, hogy ezek az izék… szerzetesek
káposztával illatosítják a fürdővizüket? Nem lehet, hogy ez valami
gyógynövény, vagy micsoda?
A hideg ellenére kivert a víz. Ha a szerzetesek kiszagolnak valamit…
méghozzá szó szerint, óriási botrány kerekedik belőle. Meg kell oldanom
valahogy a problémát, mielőtt még felébrednének és levonulnának
reggelizni.
– Te, Leslie, miket raknak ezek a szerzetesek a fürdővizükbe?
– Semmit – mondtam.
– Semmit? Hogyhogy semmit?
– Az a helyzet, hogy nincs is fürdővizük.
– De hiszen ott volt az a dézsa!
Nem válaszoltam. Kissé összehúztam a lábam, hogy ha menekülnöm
kellene, egyetlen ugrással kinn teremhessek az ágyból.
 – Te, Leslie, biztos, hogy az… fürdődézsa volt? Talán a főlámának
volt kikészítve?
– Hát… nem is tudom…
Meglepően nyugodt volt a hangja. Nagyon is az.
– Te, Leslie, ha ezeknek nincs fürdővizük, akkor fürdődézsájuk sincs.
– Hát… nincs.
– Akkor mi a francban fürödtem én?
Ez volt a kérdés.
 12
Csend uralkodott felettünk; háború és kétségbeesés előtti csend.
Szerettem volna hinni, hogy elaludt, de biztos voltam benne, hogy nem.
S akkor elhangzott a kérdés, amire vártam, és amire nem mertem
gondolni.
– Te, Leslie, mit tesznek ezek a levesükbe?
– Attól függ – próbáltam messzebb húzódni tőle.
– Káposztát tesznek?
– Hát csak akkor… ha van nekik.
– Krumplit? Ha azt mondod, hogy csak akkor, ha van nekik, én
infarktust kapok.
– Akkor is tesznek bele, ha nincs – mondtam.
– Neked még van kedved viccelődni, szívem? Te, Leslie, lehetséges,
hogy én levesben fürödtem?
Végre elhangzott a döntő kérdés. Nekem pedig ki kellett mondanom
az igazságot.
– Lehetséges – mondtam óvatosan.
Ekkor kitört belőle a nevetés. Nem tévedés; valóban nevetett, előbb
még halkan, aztán egyre hangosabban.
– A francba! – kiáltotta. – Ilyen nincs! Ugye csak álmodtam az
egészet? Senki sem fogja elhinni nekem, ha elmesélem, hogy levesben
fürödtem egy kolostorban.
Engem is elkapott a nevetés. Úgy tört ki belőlem, mint egy izlandi
vulkánból a láva. Feltartóztathatatlanul. Úgy nevettünk, hogy potyogott a
könnyünk. Immár nem fáztunk: a nevetés felmelegített bennünket.
– Azt mondod, hogy büdös vagyok… Te is az vagy, szívem. Tőlem
lettél az?! Jézusom, Leslie… Jézusom!
Valahogy kezdett melegem lenni a takaró alatt.
– Mi lenne, ha kissé közelebb bújnál hozzám? – kérdezte. – Bár nem
hiszem, hogy nagyon gusztusos lennék most… Egy nő, akit csak az
alakja különböztet meg a káposztától… nem lehet valami kívánatos
jelenség.
– Ellenkezőleg – mondtam. – Van benne valami különleges. Valami
szokatlan.
– Akkor hát mire vársz, szívem?
Az udvaron felugattak a kutyák.
Valószínűleg a holdat ugatták.
 13
Alighogy a hajnal első, rózsaszínű sugarai felbukkantak az égen, valaki
dörömbölni kezdett az ajtómon. Kérdésemre ismeretlen hang válaszolt.
– Blobzang rinpócse?
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Kelj fel gyorsan – sürgetett. – Gyalmorong rinpócse hívat.
– Mondd neki, hogy máris nála vagyok.
Másztam volna ki az ágyból, de az istennő elkapta a bokámat.
– Hé! Te meg hová mégy?
– Gyalmorong rinpócséhoz.
– Ilyen korán? – hökkent meg. – Csak nem szenved álmatlanságban a
te rinpócséd?
– Egy kolostorfőnök keveset alszik – magyaráztam. – Még éjszaka is
csak a kolostorára gondol.
Megpróbáltam kihúzni a lábam a szorításából, de olyan erősen fogta,
mintha satuba került volna.
– Képes lennél búcsúpuszi nélkül elmenni?
Fölé hajoltam a búcsúpuszi miatt, de akkorát rántott rajtam, hogy
mellette kötöttem ki.
Fölém hajolt és a fülembe suttogott.
– Majd én elmagyarázom neked, hogy milyen az igazi búcsúpuszi.
Addig csak várjon a rinpócséd.
Elmagyarázta.
Méghozzá jó hosszan és alaposan.
Szegény rinpócse nem tudta mire vélni a késésemet. Ha eddig hívott,
néhány perc múlva már ott is voltam a lakosztályában. Ezúttal viszont
majd egy órát késtem.
Gyalmorong rinpócse arca úgy rángatódzott, mintha hirtelen
összement volna a koponyája. És a szája széle is remegett. Sejtettem,
hogy valami rendkívüli esemény rázhatta meg ennyire.
Nem kínált teával, sőt még ülőhellyel sem. Peldan, aki a szoba falához
támaszkodva állt, komoran bámult maga elé. Gyalmorong rám bökött,
majd az ajtó felé intett.
– Gyere velem, rinpócse!
– Hová? – kérdeztem gyanakodva.
– A konyhába – felelte az apát helyett Peldan.
Meg se szólaltak egészen addig, amíg el nem értük a konyhát.
Amint beléptünk az ajtaján, azonnal a dézsára esett a tekintetem. Még
mindig ott állt, ahol az éjszaka hagytuk.
Léptem vagy kettőt előre, majd megtorpantam.
 Két lábat láttam kiemelkedni belőle. Úgy álltak egymás mellett,
mintha az iskolai tornabemutatón egy nagy Y-t próbált volna kézenállás
közben bemutatni az osztály legjobb tornásza.
A lábakon olyan bakancs volt, amilyet a japán építők használnak.
Feltűrtem a palástom ujját és beledugtam a kezem a vízbe. Immár hideg
volt, nem langyos, mint az éjszaka.
Megfogtam a halott fejét, és megpróbáltam magam felé fordítani.
Már nem voltam képes rá. Olyan merev volt a nyaka, mint a fából
faragott királyfié.
Kénytelen voltam bedugni a fejem is a vízbe. Megpróbáltam olyan
mélyre dugni, hogy megpillanthassam az arcát.
Aztán meg is pillantottam.
Dülledt volt a szeme, zöldes az ajka, és mintha rám mosolygott volna.
Versenyezzünk! – biztatott a szeme. Meglátjuk, ki tudja tovább
visszatartani a lélegzetét.
Kódolva volt a vereségem.
A halottak a levegő-visszatartásban verhetetlenek.
Ahogy tovább bámultam, már azt is tudtam, kicsoda.
Kazuma-szan, a helikopterpilóta.

Kibújtam a vízből és megtörölgettem a kezemmel az arcomat.

A főláma is és Peldan is várakozó izgalommal néztek rám.
– Ki az? – kérdezte végül Gyalmorong.
– Mr. Kazuma – mondtam. – Odaátról. A helikopter pilótája.
– Biztos vagy benne? – Gyalmorong maga elé bámult; mintha egy
nagy kérdőjelet látott volna az orra előtt a levegőben lebegni. – Én
most… mit csináljak?
– Értesíteni kellene a japánokat – mondtam.
– Megtennéd, rinpócse? Különben… szerinted mi történt vele? Lehet,
hogy véletlen baleset?
Amikor néhány perccel ezelőtt ledugtam a fejem a víz alá, nemcsak a
halott arcát figyeltem meg, hanem a nyakát is. Kék hurkákat láttam rajta.
Már akkor biztos voltam benne, hogy megfojtották.
Megcsóváltam a fejem és felrántottam a vállam.
– Attól tartok, hogy valami nagy disznóság készül itt, rinpócse.
– Már nem készül, már itt is van – nyögte az apát. – Az istenek
legyenek irgalmasak hozzánk, rinpócse.
 14
Másnap estére megérkezett a rendőrség egy turbános rendőrhadnagy,
bizonyos Balikar Szingh személyében. Helikopterrel jött, s amint ideért,
azonnal el is nyelte Gyalmorong rinpócse lakosztálya. Jómagam
igyekeztem, hogy semmi ne kerülje el a figyelmemet, s mivel egyelőre
nem akadt más dolgom, a kolostor udvarán ücsörögtem egy nagy, lapos
kövön, és a kutyáknak dobáltam egy fadarabot. Érdekes volt
megfigyelni, miképpen viszonyultak a feladathoz. Az idősebb kutyák
önfeledten átadták magukat a játéknak: az eldobott fadarab után ügettek,
és dicséretet remélve letették a lábam elé.
Volt azonban közöttük egy, a kölyöksorból éppen csak kinőtt kutya,
ami először még részt vett a játékban, visszahozta az elhajított fát, majd
amikor rádöbbent, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme, hiszen
a fadarab mindegyre visszakerül hozzám, én meg ismét elhajítom, nem
strapálta tovább magát. Eloldalgott a kapu irányába és befeküdt egy
hatalmas, kőből faragott teknősbéka árnyékába.
Messziről láttam ugyan a rendőrt, amint Gyalmorong rinpócse
kíséretében ide-oda járkál az épületben, mintha keresne valamit – de nem
közeledtek hozzám. Én sem hozzájuk. Majd errefelé fordulnak, ha
akarnak tőlem valamit.
Jó két órán át dobáltam a fadarabot a kutyáknak, amikor is felbukkant
az udvaron – immár egyedül – a turbános zsaru. Előbb az égre nézett,
aztán a nyitott kapura, végigfutott a szeme a kaput őrző Tamgrin isten
szobrán, majd gyorsan megfordult, és felém igyekezett.
Magas, szikár férfi volt. Fehér ruhája vakított a napfényben. Láttam,
hogy még a kutyák is megcsodálják, s a galambok is mintha
hangosabban kurrogtak volna az ereszek alatt.
Megállt előttem és összetette a két tenyerét.
– Namaszté, Lawrence száhib.
– Namaszté, namaszté! – bólogattam.
A férfi európai módon felém nyújtotta a kezét.
– Balikar Szingh vagyok. Pancsaraksa száhib kollégája.
– Örvendek – mondtam. Ez persze nem volt igazi örvendezés; sokkal
jobban örvendtem volna, ha nem történik gyilkosság. Akkor a rendőrség
látogatására sem került volna sor.
– Válthatnánk néhány szót, száhib? – kérdezte a rendőr. – Engem
küldtek ide, hogy járjak el egy gyilkosság ügyében. Mert ön szerint is
gyilkosság történt itt, igaz?
– Kétségkívül annak tűnik – mondtam.
– Ön ismerte az áldozatot?
 – Csak futólag – bólintottam. – Beszéltem vele néhányszor.
– Ki is volt ő?
– Kazumának hívták – mondtam. – Helikopterpilóta. Az építkezésen
dolgozott – mutattam abba az irányba, amerre a híd épült.
Beleszimatolt a levegőbe, mintha a kutyákhoz hasonlóan a szagok
után tájékozódna.
– Tehát beszélt vele – húzta össze a szemöldökét a rendőr. – Úgy
általában miről beszélgettek?
– Mindenről. Többnyire idegeskedett és fel volt háborodva.
– Nocsak! – hökkent meg. – És min?
– Mindenen – mondtam. – Nem volt elégedett a fickó. Többet
morgott, mint egy medve.
– Volt rá oka?
– Ahogy vesszük – mondtam. – Egy ekkora építkezésen mindig akad
ok a morgásra.
– Például?
– Egy bizonyos Midori miatt is.
Biztos voltam benne, hogy Gyalmorong rinpócse már megemlítette
neki Midorit.
– Ki is volt az? – kérdezte.
Ekkor már tisztában voltam vele, hogy ityeg a fityeg. Pancsaraksa
felügyelővel fennálló barátságom ide vagy oda: ez a pasas ki akar szedni
belőlem mindent, amit csak tudok. Ha kell, még meg is gyanúsít. Esetleg
gyilkossággal is…
– A hídépítés vezetője – mondtam. – Akinek nyoma veszett.
Balikar Szingh száhib egy noteszt és egy ceruzát halászott ki fehér
selyemkabátja zsebéből.
– Tudna említeni néhány nevet a vezetőik közül?
Lediktáltam neki Hikagemaru és Macusita nevét.
– Na és ez a Kazuma? – kérdezte.
– Ő csak egyszerű helikopterpilóta volt. Mint említettem.
– És most éppen mi a helyzet odaát?
– Végre hosszabb szünet után újra megindult a munka, és azóta is
rendben folyik. Ráadásul látványosan.
– Ez mit jelent maga szerint?
– Elkülönítettek bennünket maguktól. Addig a kolostornak szabad
átjárása volt a munkaterületen, néhány napja viszont szögesdrótot
szereltek fel kettőnk közé.
– Maga szerint miért?
– Hogy ne zavarjuk a munkájukat. Mi másért?
 – Érdekes dolog ez a függőhíd – csóválta meg a hadnagy a fejét. –
Nem tudom, ki találta ki, de nagy dobás, az kétségtelen. Olyannyira,
hogy már utánozzák is.
– Kicsoda? – hökkentem meg.
– Röviddel az után, hogy megjelent az újságokban a híradás a
Lukhang kolostor tervezett hídjáról, kiderült, hogy valaki más is épít
ilyet egy közeli kolostor szomszédságában.
– Ezt nem gondoltam volna – csodálkoztam. – Vajon honnan tudhattak
róla, hogy itt híd készül?
– Ó, a hírek gyorsan terjednek, Lawrence száhib. Különben is, a
látványhíd nem hadititok. Az újságok felkapták a dolgot, bár azzal a
másik híddal kapcsolatban alig írnak valamit. Egy rendben folyó
építkezésre senki nem figyel oda, ám ha balhé van valahol, arra
mindenki felkapja a fejét. Mikor olvasott utoljára katmandui újságot?
– Évekkel ezelőtt – mondtam.
– Akkor ne csodálkozzék, ha nem tud semmiről. Az újságok tele
vannak a maguk ügyeivel… akarom mondani, az itteni híd problémáival.
Mindenről tudnak – egy-két apróság kivételével –, ami itt történt.
Tudnak ama bizonyos Midori eltűnéséről; tudnak a barlangról, amelyben
egy Odzercsanma nevű istennő lakik; azokról a halálesetekről, amelyek
baleseteknek tűnnek, szóval a lapok zabálják az itt történteket. És önről
is rengeteget írnak, Lawrence száhib. Talán a japánok értesítik őket.
– És… mit írnak rólam?
– Azt, hogy maga majd kinyomozza, mi történik az építkezésen.
Sokan meg vannak győződve egy marhaságról. Tudja, miről?
– Honnan tudnám?
– Hogy rituális gyilkosságok történnek itt.
– Rituális… gyilkosság? – hökkentem meg. – És kit…
– Azt a Kimura nevű fickót, akit egy szikla nyomott agyon, és azt a
fickót is, aki lezuhant a sziklafalról, továbbá akit belefojtottak egy
dézsába… Egy szennylap például azt írja, hogy a japán építők
felélesztettek egy ősi, rettenetes hagyományt. Emberáldozatot mutatnak
be az isteneknek, hogy a híd örökké álljon, mint a Nagy Fal. Az
újságírók azt is megemlítik, hogy ha ön is itt van az építkezésen, ön majd
fényt derít a gyilkosságokra.
– Na és maga mit hisz el ebből? – kérdeztem kíváncsian.
– Semmit – felelte. – Én a vizsgálatok embere vagyok, nem az
előítéleteké. Megvizsgállak, aztán majd megmondom, ki vagy. Ez az én
hitem, Lawrence száhib. Végül is ki most a főnök odaát?
– Hikagemaru-szan – feleltem már másodjára.
– Ő az, aki Midori után következett a rangsorban?
 – Ő.
Balikar Szingh száhib rosszallón csóválta meg a fejét.
– Mit szól Mr. Kazuma halálához?
– Egyelőre még fel sem tudtam fogni – tódítottam.
– Ezt a szörnyűséget! Pont egy kondérba fojtották bele.
– Dézsába – javítottam ki.
– Nem mindegy?
– Nekem az – bólintottam.
– Abban a dézsában pedig félkész leves volt. Maga szerint jelent ez
valamit?
– Nem tudom, száhib.
– Vajon mit kereshetett ez a Kazuma a kolostor épületében?
– Egyelőre még ezt sem tudom.
– Szeretnék beszélni azzal a fickóval, aki az építkezést vezeti, ezzel a
Hikagemaruval.
– És mi akadályozza meg benne? – kérdeztem.
– Szeretném, ha maga is velem jönne.
– Ha óhajtja, természetesen magával megyek – bólintottam. – Mikor
indulunk?
 15
Úton a hídépítők felé, Balikar Szingh száhib mindenen csodálkozott,
amin csak csodálkozni lehet. Sőt, még azon is, amin nem volt semmi
csodálkoznivaló.
Az első, amin elámult, a szögesdrót volt.
– Mi a fene? – tette csípőre a kezét. – Lehet, hogy kitört a harmadik
világháború, csak éppen én még nem tudok róla?
– Ez az, amiről beszéltem – magyaráztam neki. – Megtiltották, hogy
átjárjunk a munkaterületen.
– Akkor mi most hogy megyünk át?
– Nem minden tiltást kell komolyan venni.
Térültem-fordultam, s mivel korábban már felfedeztem egy félig
eltemetett deszkát egy megmagyarázhatatlan okból a kerítés mellé öntött
kavicshalom alatt, most előhúztam és a szögesdrót-tekercs oldalának
támasztottam.
– Másszon fel rajta – biztattam. – Ha felért a tetejére, ugorjon le a
másik oldalon.
– És ha… beleesek a drótba?
– Ahogy a rendőrséget ismerem, dísztemetést kap sortüzzel.
Kicsit aggódtam miatta, de felesleges volt. Olyan magabiztosan sétált
fel a pallón és ugrott le a túlsó oldalon, mintha világéletében ezt csinálta
volna.
Vigyáznom kellett a palástomra, hogy bele ne akadjon a drótba, de én
is sértetlenül átjutottam.
– Most aztán merre? – kérdezte.
Elkanyarodtunk a konténerfalu felé. Néhány lépés után elénk tárult az
építkezés. Balikar Szingh megtorpant és eltátotta a száját.
– A fenébe! Ez már valami! Maga érti, hogy mi micsoda itt?
– Ott lesz majd a híd… – kezdtem mutogatni. – Cirka kétszáz méterre
előttünk.
– Aha. És maga szerint lesz olyan hülye, aki átmegy rajta?
– Ebben nem kételkedem. Ott van az a bizonyos barlang – mutattam
aztán a terjedelmes lyukra a sziklafalon. – Éppen mellette lesz a hídfő.
Egy üvegfalú épület.
– Hm. És hogy marad meg a sziklafalon?
– Az az építők dolga, hogy odarögzítsék – mondtam.
– Na és a híd másik vége?
Azt is megmutattam neki. Éppen szemben volt a barlangszájjal.
Balikar Szingh elismerőn csóválta a meg a fejét.
– Nem kis munka, az biztos.
 – Azt mondják, sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik.
– Na és hogy kapcsolják össze a tartókábeleket?
– Helikopterrel – mondtam. – Ámbár ez most, hogy Kazuma-szan
meghalt, kérdésessé vált.
– Majd szereznek egy másik pilótát – legyintett a zsaru. – Azért
mondanék én magának valamit, Lawrence száhib.
– Hallgatom, száhib.
– Hát csak azt, hogy ha egyszer úgy döntene, hogy vesz nekem
valamit a születésnapomra, nagyon megkérem, hogy ne jegyet vegyen a
látványhídra, oké?
Nem volt nehéz beleegyeznem.
 16
Hikagemaru-szan nem fogadott kitörő örömmel bennünket. Ideges volt;
szemmel láthatóan nyakig lubickolt a munkában. Egyszer-kétszer az
órájára is pillantott, mintha sürgetni akart volna bennünket.
Bemutattam neki a zsarut. Balikar Szingh olyan udvarias volt, mint a
kicune, azaz a róka a csirkeól előtt, ha váratlanul egy nagyra nőtt, éles
sarkantyújú kakassal fut össze.
– A gyilkossággal kapcsolatban jöttem – pödörte meg a bajuszát a
zsaru.
– Milyen gyilkosságról van szó? – kérdezte felhúzva a szemöldökét
Hikagemaru-szan.
– Hogy is hívták azt az illetőt? – fordult felém Balikar Szingh.
– Kazumának – mondtam.
Hikagemaru ismét felrántotta a szemöldökét.
– Mr. Lawrence milyen minőségben vesz részt az ön munkájában,
hadnagy? – kérdezte.
Ez meglepő fordulat volt. Hikagemaru eddig barátságosan viselkedett
velem. Mi az ördögtől változhatott meg ilyen hirtelen?
– A tanácsadóm – felelte habozás nélkül a zsaru.
– Állok rendelkezésükre – mondta Hikagemaru újra csak az órájára
pislantva. Persze úgy, hogy azért mindketten vegyük észre.
– Az imént említett gyilkosság…
– Milyen gyilkosság? – kérdezte immár másodszor Hikagemaru-szan.
– Amibe az önök Kazumája belehalt.
Hikagemaru arcán hűvös árnyék futott át.
– Honnan veszik, hogy Kazuma-szant meggyilkolták?
– De hát meggyilkolták, nem?
Hikagemaru megcsóválta a fejét.
– Kazuma-szan sajnálatos módon beleesett egy dézsába a kolostor
konyájában, és belefulladt. Ez még nem jelenti azt, hogy meggyilkolták
volna. Különben is már tisztáztam ezt a kérdést a rinpócséval.
Balikar Szingh segítségkérőn pillantott rám.
– Gyalmorong rinpócséról van szó – magyaráztam.
– Igazán? És mit tisztáztak?
– A helyzetet – felelte Hikagemaru.
– A gyilkosságot nevezi helyzetnek?
– Nem gyilkosság volt. Szerencsétlenség.
– Ezt ha megmagyarázná…
Hikagemaru bólintott.
– Természetesen. Nos hát… önök nem ismerték Kazuma-szant.
 – Én nem, az biztos – bólintott a zsaru.
– Mr. Lawrence már jobban – mondta Hikagemaru.
– Néhányszor valóban elbeszélgettem vele – bólintottam én is.
– Bizonyára önnek sem említette – nézett rám –, hogy mi a probléma
vele.
– Probléma? – hökkentem meg. – Volt vele valami probléma?
– Volt – bólintott Hikagemaru.
– Kíváncsivá tesz – emelte fel a hangját Balikar Szingh.
– Nos, nem tudom, jogom van-e bizalmas információt kiszolgáltatni
róla, de amint látom, ön… Mr.…
– Balikar Szingh – segítette ki a zsaru.
– Nos, Mr. Balikar Szingh, az a helyzet, hogy Kazuma-szan alvajáró
volt.
Megállt bennem az ütő. Láttam, hogy Balikar Szingh is meghökken.
– Alvajáró? – nyögte. – Honnan veszi ezt?
– Elvégre a főnöke voltam.
– Bevallotta magának?
– Tudtam róla. Sőt, mindenki tudott róla. Csak éppen… nem volt
beszédtéma.
– Egy alvajáró pilóta? Hm. Ez nem akadálya annak, hogy valaki
helikoptert vezessen?
– A kettő között nincs összefüggés – mondta Hikagemaru. – Attól,
mert éjszaka sétál egyet, nappal még jól vezetheti a gépét. Mint ahogy
jól is vezette. Kiváló minősítése volt.
– Aha – igyekezett magához térni a zsaru. – Tehát alvajáró volt. Ez a
mi esetünkben mit jelent?
– Hát… néha mászkált éjszaka.
– Hol mászkált?
Hikagemaru széttárta a karját.
– Ment az orra után.
– És?
– Mindig akadt valaki, aki észrevette és hazavezette. Ám azt azért ne
gondolják, hogy minden éjszaka alvajárt. Néha előfordult vele, ennyi az
egész.
– Ön szerint mi történhetett azon az éjszakán?
– Alvajárt – sóhajtotta kis bajuszkáját simogatva Hikagemaru. –
Szerencsétlenségére nem találkozott senkivel. Nekiindult a
nagyvilágnak, és átjutott valahogy a szögesdróton.
– És aztán?
Hikagemaru megvonta a vállát.
 – Ezt a problémát önnek kell megoldania, Mr. Balikar Szingh.
Azonkívül, hogy alvajáró volt, nem tudok egyebet mondani. Fogalmam
sincs róla, miért mászott át a drótkerítésen, miért ment be a kolostorba,
mit keresett a konyhában, és miért esett bele a dézsába. És főleg, miért
fulladt bele. Ehhez pszichológus kellene, én pedig csak egy egyszerű
építőmérnök vagyok.
Hikagemaru ismét az óráját nézegette, de Balikar Szingh ezúttal sem
vett tudomást róla.
– Ön bizonyára nem olvas nepáli újságokat, igaz? Ne szégyellje
magát, többnyire én sem. Most azonban, hogy számos cikk jelenik meg
magukról, egyre többen hisznek abban, hogy itt, a maguk építkezésén
valami baj van. Például egy istennő költözött be egy közeli, szent
barlangba, és nem akarja az üveghidat. Sőt, félő, hogy ha megharagszik,
le is rombolja. Egy öreg szerzetes azt mesélte egy újságírónak, hogy ez a
vidék valaha Odzercsanma kedvenc nyaralóhelye volt, és szörnyen
megorrolhatott a kolostorra, amikor megtudta, hogy mi készül a földjén.
– Ostobaság – tiltakozott Hikagemaru.
– A népek mégis ezt hiszik. Még két hét, és megszállják magukat a
kíváncsiskodók. Szerencséjük, hogy Katmanduban jelenleg kijárási
tilalom van, mert ha nem lenne, már százával taposnák a kíváncsiskodók
a maguk szögesdrótját. Azt például tudja, hogy épül valahol errefelé egy
másik, ugyanilyen üveghíd?
Hikagemaru meglepetésében majdhogynem dobott egy hátast a
székével együtt.
– Ez nem lehet igaz!
– Pedig az. Nem messze innen. Nincs húsz kilométernyire sem.
Rigdzin kolostor közelében.
– És… ki? Mikor? Kinek…
– Sokat én sem tudok róla, mert az újságok nem foglalkoznak vele.
Ott ugyanis rendben megy minden. Nincs szenzáció, ha pedig nincs, mit
lehetne írni róla, nem igaz? Az újságírók szerencséjére maguk elég
mozgalmas életet élnek itt. És most még ez a gyilkosság is…
– Baleset – javította ki Hikagemaru.
– Jó, legyen az. Apropó, már akartam is kérdezni, maga szerint mit
jelenthet ez a sok titokzatos esemény a környéken?
– Nemigen van errefelé ilyesmi.
– Már hogyne lenne – erősködött Balikar Szingh. – Itt van mindjárt az
istennő a barlangban. Mi van akkor, ha ő késztette alvajárásra a maguk
pilótáját? Vagy vegyük a maga kollégáját, akire rágördült egy nagy kő.
Egyes lapok egyenesen rituális áldozatról beszélnek.
– Ostobaság! – csattant fel Hikagemaru. – Ez egyszerűen nevetséges!
 – Hát… maga tudja – vonta meg a vállát a zsaru. – Én csak azt
ismétlem, amit hallottam. De ha maga mondja, biztosan igaza van.
A beszélgetés befejeztével a kolostor felé menet Balikar Szingh száhib
többször is érdeklődő pillantással illette a díszcsizmámat.
– Jó csizmája van – jegyezte meg végül.
– Nem eladó – hárítottam el az érdeklődését.
– Nem is akarom megvenni – mondta. – Azon gondolkodom, hogy
tudnám hivatalosan elkobozni magától.
Ebben a pillanatban eszembe jutott Peldan csizmája, amely a
barlangból esett le és belepottyant egy szurkot főző üstbe.
– Forduljon Peldan rinpócséhoz – mondtam. – Ő a helyi
csizmaszakértő.
– Figyeljen ide – nézett rám immár komorabban a zsaru. – Ki a fene
az az európai fickó, aki összevissza járkál a folyosókon és magában
beszél?
– Horowitz hadnagy – mondtam. – Zsaru Miamiból.
– Mi az ördögöt akar itt?
– Alighanem engem.
– Magát? – ámult el. – És mi a fenét akar magától?
– Feltehetően leleplezni.
– És miért kell magát leleplezni?
– Azt hiszi, gyilkos vagyok.
Balikar Szingh száhib meghökkenve nézett rám.
– Maga? Miért lenne gyilkos?
– Nevetni fog, de azért, mert szerinte megöltem valakit.
– Valóban? – tátotta el a száját. – És hol ölte volna meg az illetőt?
– Egy hajón – mondtam. – Miami közelében.
– Maga tényleg… megölt valakit?
– Dehogy öltem. Csak ő ezt hiszi.
– Valamilyen oka csak van rá, hogy ezt higgye.
– Nem kedvel engem – mondtam.
– Én sem kedvelem, de azért nem hiszem, hogy megölt volna bárkit is.
Vagy igen?
Biztosítottam, hogy eszem ágában sem volt.
– Még nem öltem meg senkit. Legalábbis civilt nem – védekeztem.
– Akkor kit?
– Hát volt egy-két zsaru…
– Ezt már inkább elhiszem – mondta. – Ha magával beszélget az
ember, és ezt főleg hosszabb ideig teszi, hajlamos lesz a szívrohamra.
Bizonyos értelemben ez is gyilkosság. Szóval, ez a zsaru valóban magát
figyeli?
 – Valóban – bólintottam türelmesen.
– De hiszen nem normális. Vagy én nem vagyok az. Képzelje, rám
fogta a stukkerét, de hamar kiderült, hogy nem stukker az, hanem egy
fadarab. Mi az ördög történt a szerencsétlennel, hogy így megzakkant?
– Még nem tudtam beszélni Miamival, de alighanem máskor is
előfordult már vele. Azt tanácsolom, legyen barátságos vele, elvégre a
kollégája.
Elköszöntem tőle és visszasétáltam a cellámba.
 17
Éppen csak megszabadultam Balikar Szinghtől, s a cellámba érve
végighevertem az ágyamon, amikor berontott valaki hozzám. Nem
kopogott, nem is köszönt, megállt velem szemben, és ordítani kezdett,
mint a sakál.
– Mi az isten történik itt, mi?!
Némi meglepetésemre, Ishida-szan volt a jövevény.
Sok mindent tehettem volna; visszaordíthattam volna, hozzávághattam
volna a csizmámat, méltóságteljesen rendre utasíthattam volna, kérdőre
vonhattam volna, hogy mi a fenéért jött utánam Nepálba, ám én egyiket
sem választottam. Ehelyett felültem az ágyon, és Sindzsére meresztettem
a szemem. Az alvilág ura az oltáron mintha rám kacsintott volna.
Ishida üvöltözött még egy kicsit, majd mintha elvágták volna,
abbahagyta.
– Maga csak így ül itt, amikor…
– Amikor? – néztem rá.
– Amikor itt olyan események történtek…
– Például micsoda? – kérdeztem.
– Például megöltek valakit – mondta.
Még a korábbinál is csodálkozóbb képet vágtam.
– Ezen borult ki ennyire?
– Hallottam, hogy egy pilótáról van szó. Úgy hívják, hogy Kazuma.
Mit tud róla?
– Belefulladt a levesbe – vontam meg a vállamat.
– És maga ezt csak így mondja?
– Miért, mit kellene tennem? – kérdeztem.
– Nyomozza ki, hogy ki volt a gyilkosa! Hátha tudja, hova tűnt
Midori.
Éppen fel akartam állni, amikor történt valami, ami mélyen
megrendített. Ishida-szan úgy kezdett viselkedni, mintha megzavarodott
volna. Összevissza beszélt, mint Horowitz hadnagy, lehajolt hozzám és
megragadta a nyakamon a palástomat.
– Figyeljen ide, Lawrence! – kiáltott a képembe. – Találja meg nekem
Midorit, és annyi pénzt kap, amennyit csak akar. Nem leszek garasos
magához. Csak találja meg nekem, az istenért, találja meg!
Könnyek futottak végig az arcán. Én pedig majdnem megsajnáltam.
Szemem láttára öregedett meg. Nem volt már más, mint egy gazdag, de
magányos öregember, aki ezen a világon már csak a lánya társaságára
vágyik.
 – Jól van. Csak nyugalom – morogtam zavartan. – Tudja, hogy
mindent megteszek.
– És az az istennő vajon kicsoda ott a barlangban? Nem gyanús
magának?
Már ismét az az agresszív, kemény fickó volt. És a hangjába is
visszatért az indulat.
– Odzercsanma – mondtam.
– És a valóságban?
– A valóságban is az.
– Ne akarja bemesélni nekem, hogy egy igazi istennő lakik fent.
Legfeljebb valaki a szerepét játssza.
– Ne hagyjon hülyén meghalni – kértem. – Mondja meg kereken, kire
gondol.
– Midorira – mondta. – Ki másra gondolhatnék?
Mivel ittlétem egyetlen oka Midori volt, nem hallgathattam el előle,
amit Balikar Szinghtől is hallottam. Egy másik kolostorról és egy másik
üveghídról. Ishida elképedve bámult rám, majd megragadta a karom, és
vadul szorongatni kezdte.
– Ez igaz? Maga szerint ez… igaz lehet?
– Én csak azt mondom, amit hallottam.
– Jézusom – nyögte. – Jézusom! Csak nem arra gondol, hogy
esetleg…
– Midori is építheti – mondtam. – Lehet, hogy két hidat is elvállalt
egyszerre.
– Hol az a másik kolostor? – kérdezte remegő hangon.
– Állítólag nem olyan messze innen.
– Azt nem mondta ez a Balikar Szingh, hogy mi a neve?
– Valószínűleg elfelejtette. Ő nem buddhista.
– Meg kell néznem azt az építkezést, akárhol is van – kiáltott
felvillanyozódva. – Megkeresem, maga pedig velem jön.
– Ez lenne a legnagyobb ostobaság, amit csak elkövethetnék –
tiltakoztam. – És ha közben itt bukkan fel Midori? Ha látni akarja,
hogyan fejezik be a hidat? Ezt a hidat?
– Ön szerint előfordulhat ez? – kérdezte immár ismét csak szipogó
hangon.
– Miért ne fordulhatna elő, elvégre semmit sem tudunk róla. Azt sem
tudjuk, hogy él-e még.
Összegörbített ujjakkal ugrott nekem.
– Ha még egyszer meghallom ezt, ha még egyszer… meghallom…
Néhány gyenge taszítással kitoloncoltam a folyosóra.
 18
A nagyrészt álmatlanul töltött éjszaka után hajnal felé beláttam, hogy azt
kell tennem, amire már korábban is gondoltam. El kell mennem a másik
kolostorba, a másik épülő hídhoz, és ott körülnéznem. Hátha feltűnik
valami. Például találkozom Midorival. Mielőtt azonban
kíváncsiságomnak engedve elindulhattam volna Rigdzinbe, akadt néhány
apróság, amit el kellett intéznem. Az első a halottszemle volt. Balikar
Szingh száhib nem tétlenkedett: amíg én az istennővel és Mr. Ishidával
voltam elfoglalva, meg akart győződni róla, hogy az az ember, akit a
levesből halásztunk ki, valóban Kazuma-szan-e.
Természetesen az volt; ez azonban Balikar Szinghnek nem volt elég.
Nem az a típus volt, aki csak úgy bemondásra elhisz mindent.
Gyalmorong rinpócse hiába méltatlankodott, hogy ő nem hívta ide
Kazumát, nem is ismerte, anélkül fulladt a levesbe, hogy őt erről
előzetesen tájékoztatta volna, éppen ezért nem tartja igazságosnak, hogy
a halott miatt felboruljon a kolostor rendje. Ehhez tudni kell, hogy a
szerzetesek, bármennyire is Sákjamuni Buddha vallásának a követői,
mégis tartanak a halottaktól, pontosabban szólva azoktól a lehetséges
következményektől, amelyek a halott miatt sújthatják a kolostort. Ám
nem volt mese: Balikar Szingh határozott utasítására meg kellett tartani a
halottszemlét. Mivel mint tanúra, rám is szükség volt, kénytelen voltam
részt venni az időrabló eljáráson.
A másik, amivel törődnöm kellett, Horowitz hadnagy volt. Horowitz
az elmúlt két napban egyre furcsábban viselkedett. Nevezetesen: kezében
farevolverével mindenkit letartóztatott, beleértve a szerzeteseket is. A
lámák eleinte tréfának vették a dolgot, és vigyorogva menekültek előle,
később aztán már kezdett egyre terhesebbé válni a viselkedése.
Előfordult, hogy ima közben rontott rá a mit sem sejtő lámákra, akik a
kezdeti tréfa után egyre kevésbé vigyorogtak a hadnagyon. Kedvelt
szokásává vált például, hogy elrejtőzött egy sötét sarokba – egy
lámakolostorban akad ilyen bőven –, aztán, amikor valaki arra járt,
kiugrott belőle, és előreszegezett „revolverrel” a kezében nagyot ordított:
„hú!”.
Ezzel aztán végképp kihúzta a gyufát; a szerzetesek hangosan
tiltakoztak Gyalmorong cellája előtt, mivel attól tartottak, hogy Horowitz
hadnagy immár nagyobb veszélyt jelent a kolostor számára, mint a
démonok. Azokat ugyanis visszatartja a kolostor északi bejáratával
szemben épített démonfal, rajta Tamgrinnal, a Tant védő lófejű istennel.
Horowitz ellen azonban nem volt fegyverük.
 Gyalmorong magához hívatott, és megparancsolta, hogy csináljak
valamit a hadnaggyal, mert a jelenléte és tevékenysége tragédiához fog
vezetni. Az egyik idős szerzetes majdnem szívrohamot kapott, amikor
Horowitz a már említett sötét sarkok egyikéből kiugorva ráfogta a
stukkerét és ráordított. Szegény szerzetes azóta is Horowitzcal álmodik,
és már-már arra készül, hogy idős korában elhagyja a kolostort.
Miután sejtettem, hogy Horowitzcal egyedül nem megyek semmire,
kénytelen voltam felkeresni Peldant.
– Már én is beszélni akartam veled, rinpócse – mondta, miközben
komoran nézett rám. – Hallottad, mi történt?
– Azt hiszem, jó nagy öngólt lőttem – vallottam be. – Azt akartam,
hogy zavartalanul kereshessem Midorit, de ahelyett, hogy ezt tehetném,
a Horowitz által elkövetett atrocitásokat kell orvosolnom. Ezért jobb
lenne, ha visszaállna az eredeti állapot.
Peldan erre csak a fejét vakargatta.
– Ez aligha fog menni, rinpócse. Figyelmeztettelek, hogy amire
megkértél, az legalább egy hónapig tart.
– Nem tudnád kissé felgyorsítani a folyamatot?
Peldan szomorúan rázta meg a fejét.
– A szellemekkel nem lehet szórakozni – mondta. – Nem volt könnyű
megszereznem egyikük jóindulatát, s most, hogy megszereztem, és ő
eleget tett a kérésemnek, mit gondolsz, mit fog szólni hozzá, ha
elmondom neki, mire kérsz. Tudod, mit szokott ilyen esetben tenni a
szellem?
Nem tudtam, de sejtettem, hogy nem fagylalttal akar megkínálni.
– Elveszi a varázslatot róla, és rád ragasztja. Hogy tetszene ez neked?
Már láttam magam lelki szemeimmel, amint a folyosókat járom, és
fapisztollyal a kezemben a szerzeteseket riogatom, ezért gyorsan
visszavontam a kérésemet. Maradjon csak Horowitz hadnagy továbbra is
a szellemek fogságában.
Abban is maradt.
 19
Ezután Ishida-szan következett. Mentem volna, hogy megkeressem, de
felesleges volt – ő jött el hozzám. Még a szokottnál is jóval idegesebb
volt: ő is találkozott egy sötét folyosón Horowitz hadnaggyal, és
alaposan megijedhetett tőle, mert minden dühét és haragját rám öntötte.
– Kinyírom magát – mondta köszönés helyett, amikor belépett a
cellámba. Az ajtót természetesen nem csukta be maga mögött, és nem is
kopogott, amikor bejött. Kénytelen voltam megállapítani, hogy Ishida-
szan csak annyiban japán, hogy ismeri a nyelvet és ferde a szeme. A
hagyományos japán udvariasság és szertartásosság olyan távol állt tőle,
mint a Himalája az Eiffel-toronytól.
– Most éppen miért? – kérdeztem.
– Már elzsibbadt a szám, annyiszor elmagyaráztam magának – mondta
dühösen. – A lányomat akarom! Megígérte, hogy megkeresi őt.
– Egyfolytában ezt teszem – igyekeztem megnyugtatni.
– Eredményt akarok látni! – kiáltotta, és régi, jó szokásához híven
igyekezett elkapni a palástom nyakát.
Elhajoltam előle, de ő utánam kapott. Ahogy a levegőbe nyúlt, sikerült
megkarmolnia a karom. Ettől aztán dühbe gurultam. Megmarkoltam a
csuklóját, és jó nagyot csavartam rajta. Fájdalmasan felkiáltott, majd
amikor még szorítottam rajta egy kicsit, újabb ordítás kíséretében
letérdelt elém a padlóra.
– Ejnye, ejnye – csóváltam meg a fejem. – Ezt azért nem kellene,
Ishida-szan. Utálom, ha ennyire megalázkodnak előttem.
Ishida már az első csavarás után elveszítette szókincse jelentős részét,
mert egyre csak egyetlen szót hajtogatott: „megölöm, megölöm,
megölöm!”.
Amikor végre elhallgatott, és csak a fájdalom két könnycseppje
csillogott a szemében, eleresztettem. Persze azért ugrásra készen álltam.
– Figyeljen ide, Ishida-szan – nyúltam a hóna alá, és felsegítettem. –
Ön is tudja, mi a helyzet. A maga lánya olyan, mint a délibáb. Mindenki
látta, de senki nem tudja, hova tűnt. Ennek ellenére mindent megteszek,
hogy megtaláljam. Csakhogy az utóbbi időben valaki nem hagy
nyugodtan dolgozni, sőt még gondolkodni sem. Néha elfogadható
gondolataim támadnak, de aztán valaki kopogtatás nélkül beront a
cellámba, nekem ugrik és valószínűleg meg akar fojtani. Emiatt még
ezek a csenevész ötletek is kiszállnak a fejemből.
– Maga most… rám céloz? – kérdezte immár bizonytalan hangon.
– Gondolkodjon csak el rajta.
– Jól van. Megígérem, hogy felemelem a prémiumát.
 – Nocsak – csodálkoztam. – Eddig, ha jól emlékszem, még nem volt
szó konkrét összegről.
– Most van – mondta. – Százezer és minden felmerülő költség.
– Rendben van – bólintottam. – De veszélyességi pótlékot is
számítson fel.
Ettől aztán végképp kijózanodott.
– Bocsánat, ha néha elveszítem a fejem, de… mégiscsak a lányomról
van szó. Különben is, maga idegesített fel!
Erre aztán megadtam magam. Hiába, milliomosokkal nem könnyű
szót érteni.
 20
Igyekeztem elkerülni, hogy összefussak Gyalmorong rinpócséval, de
nem sikerült. Pontosabban szólva, egy szerzetes jött értem az üzenettel,
hogy a rinpócse hívat. Mit volt mit tennem, kénytelen voltam
tiszteletemet tenni nála.
Gyalmorong rinpócse nem kertelt. Azonnal a tárgyra tért. Karon
fogott, még mielőtt leülhettem volna puritán cellájában lévő kopott
ülőpárnáira, és az ablakhoz irányított, ahonnan jó kilátás nyílt az építési
területre és a sziklafalakra.
– Látod azt ott, rinpócse?
– Látom – sóhajtottam.
– Szerinted mi az ott?
– Építési terület, ahol a híd épül.
A rinpócse szelíden megcsóválta a fejét.
– Nem építési terület az, rinpócse. Inkább csatatér, ami hullákkal van
kikövezve. Még akkor is, ha nem ott történtek a gyilkosságok. Attól
tartok, hogy ebből a hídból nem lesz semmi.
Bölcsen hallgattam.
– Márpedig én akarom, hogy legyen! – kiáltott fel. – Eddig nem
voltam biztos a dolgomban, de most már akarom! És téged teszlek
felelőssé érte, rinpócse!
– Miért engem? – kérdeztem megütközve. – Nem én vagyok, aki építi
– tiltakoztam. – Egyszer építettem csak egy ereklyetartót, de az is az első
viharban összedőlt.
– Akkor majd szerzel valakit, aki ért hozzá. Mert ez a Midori nem jön
ide vissza többé. Erre mérget vehetsz.
– Biztos vagy benne?
– Biztos – bólintott. – Megálmodtam. Álmomban megjelent előttem
egy nő. Azt mondta, hogy ő Midori.
– Felismerted?
Az apát nagy szemeket meresztett rám.
– Honnan ismertem volna fel, amikor még soha nem láttam? Ha
tárgyalni kellett velük valamiért, mindig csak ezzel a Hikagemaruval
tárgyaltam.
– Akkor honnan tudtad, hogy ő az?
– Bemutatkozott. És… egy kötél volt a nyakán, rinpócse.
Kellemetlen érzések futottak át rajtam. Mintha valakinek a fenyegető
tekintetét láttam volna a levegőben.
– Milyen kötél?
– Hogyhogy milyen kötél? A kötél, az kötél.
 – És… Midori?
– Halott volt, rinpócse. Nagyon is az.
Nem mondhatnám, hogy szétvetett volna az öröm az álma hallatán.
Tisztában voltam vele, hogy az álmok olyanok, mint az apácák. Csak
ritkán hazudnak.
– Te leszel a felelős, rinpócse – folytatta a fenyegetőzést. – Ha nem
lesz kész időre ez a híd, és persze jó minőségben, akkor nagy bajba
kerülsz. Különben is, nem érzed, hogy tartozol nekem? Beengedtelek a
kolostoromba, azt kutatsz, amit akarsz, régi iratokat is tanulmányozhatsz,
erre te hálából mit csinálsz? Csak bajt. Itt van például ez a Horowitz
hadnagy is… meg tudod magyarázni, mi történt vele?
– Hát… – kezdtem volna, de leintett.
– Az az ember megőrült, rinpócse. Kérdeztem Peldan rinpócsétól,
hogy szerinte mi történhetett vele, tudod, Peldan rinpócse sok mindenhez
ért, amiről még beszélni sem szabad, de ő sem tudta megmagyarázni. Jó,
nem vádollak semmivel, de ez a fickó tényleg nem hiányzott a
kolostoromból. Ki is kergetném, ha rávinne a szívem, de hát hova
küldjem ezt a szerencsétlent? Még vissza sem küldhetem Katmanduba,
mert ott kijárási tilalom van. Aztán itt van ez a gyilkosság is… Ennek a
japánnak az ügye, aki belefulladt a dézsába. Esküdni mernék rá, hogy az
is a te sarad. Másokról már nem is beszélek. Nos, rinpócse, így áll veled
a helyzet. Úgy döntöttem, hogy várok még egy kicsit, aztán… –
legyintett egyet.
– Aztán mi lesz? – kíváncsiskodtam.
– Úgy kirúglak a kolostoromból, hogy a lábad nem éri a földet!
 21
Eddig is volt bajom elég, az istenek azonban még erre is rápakoltak egy
lapáttal. Éppen az udvaron sétáltam át, Gyalmorong rinpócse további
sirámait hallgatva, amikor összefutottunk Mr. Baresivel. Tisztes
távolságból két szerzetes követte. A lámák tisztelik az őrülteket, s Baresi
különösen kiváltotta az érdeklődésüket. Mr. Baresi üres szemekkel
bámult maga elé, s már-már azt hittem, észre sem vesz, ám éppen abban
a pillanatban, amikor felsóhajtottam, hogy megúsztuk a találkozást,
felemelte a fejét és rám nézett. Közben még kacsintott is egyet.
Lámapalástban voltam, fejemen a szokásos sárga süveg, lábamon a
széles szárú díszcsizma, szóval, elég láma voltam ahhoz, hogy rám
ragadjon a pillantása. Villás bajusza fenyegetőn meredt előre.
– Ön az, Mr. Lawrence? – kérdezte rövid vizsgálódás után.
Gyalmorongtól nem kérdezett semmit. Így aztán kénytelen voltam
beismerni, hogy valóban én vagyok.
Baresi megállt velünk szemben. Láttam, hogy iratlapok vannak a hóna
alatt, és olyan erővel szorítja őket, hogy össze is gyűrődött néhány
közülük.
– Hát maga meg mit keres erre? – kérdeztem.
– Dolgoztam – felelte. – Bár nálam a munka és az élvezet ugyanaz.
– Írt vagy rajzolt? – böktem a papírokra.
– Leginkább csak gondolkodtam – mondta. – Az egységen. A szó és a
kép egységén.
– Na és mire jutott? – kíváncsiskodtam.
– Hogy itt figyelhető meg a legjobban.
– Hol itt?
– Hát itt, a hegyek között. Sőt… még valami izgalmasat is
felfedeztem. Jó istenem, ha ez igaz lenne…
– Akkor bizonyára hasznos munkát végzett – mondtam, és
Gyalmorongot magam után húzva továbbindultam. Eszem ágában sem
volt megkérdezni tőle, hogy mi az a hasznos munka, mert a végén még
elmondta volna. Én pedig nem voltam kíváncsi rá; sem részleteiben, sem
elnagyoltan.
Sajnos nem kellett volna szóba állnom vele. Elkapta ugyanis a karom,
és visszafelé húzott.
– Magának, izé… rinpócse, el kell mondanom. Lehet, hogy itt, a
hegyek tövében rám tört a megvilágosodás. Furcsa módon bár… de rám
tört.
– Aha. Hát… gratulálok hozzá.
– Nem is kérdezi, hogyan?
 – Nem – mondtam. – Ez mindenkinek a legbensőbb magánügye.
– Azért elmondom. Szóval, azt hiszem, hogy a szó és a kép
egységéhez még valami más is tartozik. Tudja, micsoda?
Lemondón ráztam meg a fejem.
– A hang. Az énekhang. Na mit szól hozzá? Ezen nyugszik maga a
világ. A szón, a képen és a hangon. Érti?
Azt kellett volna mondanom, hogy nem, de nem mondtam semmit. Így
talán hamarabb szabadulunk.
– Éppen azon törtem a fejem, hogy a kép és a szó elég-e a világ
értelmezéséhez, amikor megszólalt a hang. Egy énekhang. Azután meg
több.
– Azt mondja, hogy énekelt valaki?
– Azt nem mondom, mert nem énekelt. Csak bizonyos szavakat ejtett
ki. De azok tele voltak dallammal. Olyannyira, hogy szinte rosszul
lettem tőlük.
– Értem.
– Aztán egyszer csak megláttam őt.
– Kit? – kérdeztem.
– Hát az… istennőt. Ő volt az. Tutira ő. Az, aki korábban fent lakott a
barlangban. Gondoltam is, hogy egyszer komolyabban el kellene
beszélgetnem vele, de ez az átkozott nyelv elválaszt bennünket
egymástól. Igazán kíváncsi lennék rá, hogyan vélekedik a világ
egységéről. Részleteiben szemléli a lelkek körforgását, vagy
szegmentumokból összerakva?
– Honnan tudta, hogy istennő, akit látott? – szólalt meg ekkor
Gyalmorong is.
– Jaj, hát honnan tudtam volna… Onnan, hogy teljesen istennő volt.
– Ez pontosan mit jelent?
– Azt, hogy aranyból volt az arca… és a ruhája is olyan istennős volt.
– Hány keze volt? – kérdezte az apát.
– Kettő – mondta Baresi. – Vagy várjon csak… lehet, hogy négy. Vagy
hat? Errefelé az istennőknek sok kezük van. És képzeljék, ragyogóan
tudott angolul.
– Angolul énekelt?
– Mondtam már, hogy nem énekelt… trillázott inkább. Hangokat adott
ki a száján. Először nem is láttam, csak a hangját hallottam. Tudja, mire
gondoltam? Hogy láthatatlan! Egészen addig az is volt, míg ki nem
lépett egy sziklatömb mögül. És egyenesen felém tartott. Én meg csak
álltam kővé dermedve, és boldog voltam.
– Annyira megtetszett magának?
 – Meg is tetszett, de nem azért éreztem boldognak magam. Sokkal
inkább azért, mert rám tört a megvilágosodás. Rájöttem, hogy hibákat
követtem el a világ értelmezésében. Várjon, elmondom magának…
– Stop! – emeltem fel a kezem. – Erről majd később. – Sohanapján –
gondoltam. – Tehát egy sziklatömb mögül kibújt egy istennő. És?
– Odajött hozzám. És tudja, mit kérdezett? Ó, istenem, olyan meleg és
lágy volt a hangja, mint az angyaloké lehet… És… mintha meleg
hullámok árasztottak volna el tőle… És amikor megkérdezte…
megkérdezte…
– Mit kérdezett meg? – türelmetlenkedtem.
– Azt kérdezte lágy, angyali hangján, hogy nem tudom-e véletlenül,
merre van a hullaház.
 22
Éppen a villás bajuszú Baresivel való találkozásomon méláztam, amikor
kivágódott az ajtó, és belépett rajta Gyalmorong rinpócse, akitől csak
percekkel azelőtt köszöntem el. Odaugrott hozzám, elkapta az egyik
karom, és felrántott az ágyról, miközben egyetlen szót mondott, de azt
olyan hangon, mintha Sindzse elevenedett volna meg és kiáltott volna
rám.
– Gyere!
– Hova? – nyöszörögtem.
Nem válaszolt. Ebből aztán rájöttem, hogy nem a születésnapi
partijára kíván meghívni.
A folyosón elengedte a kezem és futni kezdett előttem. Ugyancsak
gyorsan kellett lépkednem, ha tartani akartam vele az iramot.
– Hova megyünk, rinpócse? – tettem fel neki többször is az éppen
aktuális kérdést, de nem válaszolt rájuk. Csak fújtatott és loholt előre,
mint a pamplonai bikafuttatáson a feldühödött bikák.
Aztán egyszer csak felbukkant előttünk Macusita-szan. Olyan volt az
arca, mintha éppen meghalni készült volna. Amint a közelébe értem,
kimutatott az ablakon.
– Ott! Ott!
Követtem a keze irányát. Egyelőre nem láttam semmi különöset. A
munkaterület most is a totális összevisszaság képét mutatta. A
szögesdrót szépen csillogott a fényben, s erről hirtelen eszembe jutott az
istennő. Csak remélhettem, hogy nem sérült meg, amikor átmászott rajta.
A ládák most is egymásra hányva várakoztak, mintha egy óriás legónak
nézte volna őket, és megpróbált volna tornyot építeni belőlük. Embert
nem láttam az egész munkaterületen.
Megfordultam és kérdőn néztem Macusitára.
Macusita erre vadul bökdösni kezdett a sziklafalak felé.
– Ott! Ott!
A sziklafalon egy emberi test látszott. Ott függött a barlang szája és a
talaj között cirka tizenöt méter magasságban. Kiáltani akartam, de nem
jött ki hang a torkomon.
Láttam, hogy a szerencsétlen nyakára kötél tekeredett. Kis híja volt,
hogy nem tántorodtam neki tőle az ablaknak vagy Macusitának.
– Az… istennő? – nyögtem.
Macusita szomorúan bólintott.
– Ő az, rinpócse. Bizony, ő az.
Fél óra múlva már a fennsíkon álltam és lefelé néztem róla. Oda, ahol
a holttest lógott. Merthogy a valaki halott, abban nem kételkedhettem.
Szépen hímzett köpeny volt rajta, széles ujjú, rikítóan kék selyemből
varrva, divatos kis rövid szárú csizma a lábán.
Nem emlékeztem rá, hogy az istennőnek ilyen cuccai lennének, de
miért ne lehetnének?
Macusita a markomba nyomott egy kis kötélhágcsót, amelyre éppen a
tegnapi napon tett szert. A ládák valamelyikéből halászta ki. Az újonnan
érkezett ládák felbontása után mindig találtak bennük valamit, amivel
nem tudták, mit kezdjenek. A kötélhágcsóval azonban igen.
Ahogy óvatosan lefelé ereszkedtem rajta, ezerszer is elmondtam
magamban a varázsigét: nem, nem, nem! Az nem lehet, hogy ő az. Az
istennők nem halhatnak meg így. Az istennők halhatatlanok.
Megragadtam az éppen előttem rezgő lépcsőfokot, mert szédülni
kezdtem. Nem a magasság volt rám szédítő hatással, hanem az a
gondolat, hogy mi van akkor, ha mégiscsak az istennő az. Soha nem
tudnám megbocsátani magamnak, hogy én hoztam ilyen rettenetes
helyzetbe. Hogy miattam halt meg.
Óvatosan kellett mozognom, ha nem akartam lezuhanni a szikláról. Az
a kötél, amelyen az istennő – vagy nem az istennő – leereszkedett,
ugyancsak a fennsíkról, ott himbálódzott mellettem. Ő azonban nem
hintázott: szomorú beletörődéssel nézett maga elé. Feje oldalra billent, s
akárhogyan is néztem, nem láttam vércseppeket sem a ruháján, sem a
sziklafalon.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam, amint sikerült magam felé fordítani
a testét. A feje éppen egy magasságban volt az enyémmel, alig volt
köztünk pár centiméternyi távolság.
Először a szemét néztem meg. Üveges volt a haláltól, és a sziklafalat
bámulta vele. Mintha repedést keresett volna rajta. Ahogy jobban
megnéztem, láttam, hogy mélyfekete a szeme, keskeny, intelligens az
arca, finom és gondozott a bőre.
De ami a fő: nem az istennő volt!
 23
Úgy látszott, a nap hátralevő részére is azt a sorsot szánták nekem az
istenek, hogy én legyek a főszereplő. Elsőként a főláma üzent értem. Azt
hittem, azt akarja, hogy tüstént hagyjam el a kolostorát. Valószínűleg a
nyakamba akarja majd varrni ezt a gyilkosságot is. Meg van győződve
róla, hogy ha nem is személyesen én öltem meg az áldozatot, feltétlenül
bűnös vagyok a halálában.
A rinpócse azonban várakozásom ellenére, mézes-mázas mosollyal
fogadott, és esze ágában sem volt kikergetni a birodalmából. Sőt, a
segítségemet kérte.
– Segíts rajtam, rinpócse – kérte imára kulcsolva a kezét.
– Miben tudnék segíteni? – kérdeztem megkönnyebbült sóhajjal. – A
halottat már levettem a falról. A japánok szerint a konyhájukon
dolgozott.
– Ments meg a boszorkánytól.
– Kitől? – hökkentem meg.
– Dévinek hívják – mondta. – De a dévikkel, az igazi istennőkel
ellentétben…
Nem tudta befejezni a mondatát. Az ajtóban ugyanis felbukkant egy
hölgy. Ha azt mondom, hogy csúnya volt, keveset mondok vele. Hosszú
volt az orra, alatta csinos kis fekete bajuszka sötétedett. Vékony volt,
mintha egy deszka kelt volna életre. És emellett még selypített is.
– Légy üdvözölve, rinpócse – mondta rettenetes tibeti kiejtéssel,
miközben meghajolt Gyalmorong előtt. Engem figyelemre sem méltatott.
Mondott még valamit tibetiül, amiből egyetlen szót sem értettem.
Gyanítottam, hogy Gyalmorong sem.
Az apát bólogatott, majd rám bökött.
– Tolmács – mondta.
A Dévi nevű nőszemély rám vetette savószínű pillantását.
– Maga érti a tibetit?
Ezt viszont angolul kérdezte.
– A hindit is – mondtam.
– Én bengáli vagyok – húzta ki büszkén magát. – Legyen akkor
inkább az angol. Az apátnak szeretnék feltenni néhány kérdést. Az apát
úr ismer, többször is beszéltünk már életünk során.
A főláma bólintott.
– Az apát tudja, hogy melyik lapnak dolgozom. Azt is tudja, hogy mi
vagyunk az egyetlen tisztességes hírforrás az egész szubkontinensen.
Szóval, szeretnék neki feltenni néhány kérdést. Látom, a legjobbkor
érkeztem.
 – A legjobbkor érkezett – mondtam a főlámának.
– Kicsoda? – kérdezte Gyalmorong.
– Miss Dévi – mondtam.
Mivel a főláma csak állt, mint egy totemoszlop, kénytelen voltam én
hellyel kínálni Miss Dévit. Természetesen az egymásra halmozott
ülőpárnákra mutattam.
– Azokra nem! – tiltakozott. – A múltkor is, amikor itt jártam, az
ülőpárnáira ültem, és utána újra kellett tanulnom járni. Inkább állok.
Vagy nekitámaszkodhatok a falnak is. Igaz, hogy az sem feltétlenül
biztonságos. Egyszer Japánban riportot csináltam valami főminiszterrel,
ott is a szőnyegen kellett ülnöm, csak éppen a hátamat támasztottam a
falhoz, és egyszer csak – hipp-hopp! – kiszakadt mögöttem a fal, és
átestem a lyukon a hálószobába. A fal ugyanis papírból volt.
Sóhajtott, óvatosan a falhoz támaszkodott és egy kis hangrögzítőt vett
ki a táskájából.
– Kezdhetjük?
A rinpócséra néztem. Kegyesen bólintott.
– Az első kérdésem, hogy Gyalmorong rinpócse tisztában van-e
egyáltalán azzal, hogy mit építenek itt, és mi lesz a következménye, ha
felépül?
Lefordítottam a kérdését.
– A fenébe is – mondta az apát –, ha tudtam volna, mi lesz belőle,
eszem ágában sem lett volna felépíttetnem ezt az üvegmicsodát. Bár
most már kezdek megbarátkozni vele.
Hűségesen fordítottam.
– Az apát úr tisztában volt és van a következményekkel. Nagyon örül,
hogy éppen az ő kolostora mellett épül fel az üveghíd. Jótétemény ez a
kolostornak.
– Mit szól ahhoz, hogy enyhén szólva is akadoznak a munkálatok?
– Ki vagyok borulva – mondta az apát.
– Számítottunk a nehézségekre – fordítottam.
– Mi a helyzet a gyilkosságokkal?
– Nem biztos, hogy azok voltak – feleltem a rinpócse helyett. –
Munka közben sajnos gyakran történnek balesetek.
– Nemrég a sziklafalon lógott valaki, nyakán egy kötélhurokkal. Az is
baleset volt?
– Sajnos igen – feleltem. – A kisasszony valószínűleg a naplementét
szerette volna megtekinteni a sziklafalról, megcsúszott, a kötél pedig a
nyaka köré tekeredett.
– Tudják, ki az illető?
– Egy hülye újságírónő – mondta dühösen az apát.
 – A japánok konyháján dolgozott – fordítottam. – Nemrég érkezett egy
nyomozó a katmandui rendőrségtől, ő majd kivizsgálja az esetet.
– Azzal tisztában vannak, hogy a másik hasonló hidat Rigdzin
kolostoránál jóval később kezdték építeni, és valószínűleg jóval
hamarabb elkészül, mint az önöké?
– Dőljön össze az a másik híd – morogta az apát.
– Az apát úr jókívánságait küldi a másik híd építőinek, s azt kívánja,
hogy ezer évig álljon – fordítottam.
– Az önök hídja felkeltette kis túlzással élve az egész világ figyelmét.
Újdelhiben már nevet is adtak neki. A gyilkosságok hídja. Hogy tetszik?
– Szép név – mondtam. – Csak éppen nem fedi a valóságot.
– Azt, remélem, sejtik, hogy még néhány nap, és egymás sarkát
tapossák majd itt az újságírók és a katasztrófaturisták.
– Mondd meg neki, rinpócse, hogy rovarirtót szóratok közéjük.
– A rinpócse szívesen fogadja az érdeklődőket – fordítottam.
– Még egy utolsó kérdést csupán. Hallom, hogy valami istennő jár itt a
környéken. Nem tart tőle, hogy az isteneknek kifogásuk lehet a híd
ellen?
– Az istenek köpnek arra, hogy áll-e a kolostorom mellett híd, vagy
sem. Különben is, az istenek aligha akarnak majd átgyalogolni rajta. Ha
isten lennék, én sem gyalog járnék.
– Gyalmorong rinpócse megkéri az isteneket, hogy jelöljenek ki
valakit, aki védi majd a hidat a démonoktól – fordítottam.
Dévi sóhajtott és az apátra nézett.
– Rossz előérzetem van – mondta. – Ha összehasonlítom a maguk
hídját és azt a másikat… hát ég és föld a különbség a kettő között. Ne
fordítsa le, amit mondok magának, de ha én a rinpócse helyében lennék,
belépti díjat szednék.
– Mihez? – értetlenkedtem.
– Hogy a kíváncsiskodók megfigyelhessék, hogyan épül a híd.
Ácsoltasson a japánokkal egy emelvényt, aztán ahogy jönnek az
érdeklődők, szedjenek fejenként tíz dollárt. Legalább lesz egy kis
bevételük, mielőtt összedől ez a kóceráj.
Amikor Dévi elhúzott, a rinpócséhoz fordultam.
– Természetesen mindent értettél, ugye?
– Sajnos – bólintott Gyalmorong. – És be kell látnom, rinpócse, hogy
sokban igaza van ennek az izé… nem túl kellemes modorú hölgynek. Ez
az emelvény dolog mindenesetre tetszik nekem. Gondolod, hogy
megérné kipróbálni?
– Én még várnék vele egy kicsit – mondtam.
– Szerinted le fognak csukni? – kérdezte gyorsan témát váltva az apát.
 – Majd valahogy kivágom magam – feleltem nem nagy
meggyőződéssel.
– Nem rólad van szó, hanem rólam! – csattant fel. – Itt van ez a
Balikar Szingh nevű rendőr, olyan görbén néz rám, mint egy éles kanyar.
Meg van győződve róla, hogy az én kezem van a dologban. Én öldösöm
az embereket, vagy a szerzeteseim az én utasításomra. Meglásd, előbb-
utóbb sittre vágnak, rinpócse.
– Mondott neked valamit?
– Nem mondott, csak nézett. Olyan fenyegető volt a nézése, hogy
egyből nekiálltam ezerszer elmondani az om mani padme humot.
– Na és hol tartasz?
– Még csak háromnál, mert ez a boszorkány megzavart. Elárulnád, mi
a terved a közeljövőre nézve, rinpócse?
– Átmegyek a másik hídhoz – mondtam. – Körülnézek ott egy kicsit.
– Járj szerencsével – bólintott. – Különben gyanús nekem az az
istennő a barlangban. Lehet, hogy ő ölte meg ezt a jobb sorsra érdemes
japán nőt?
Biztos voltam benne, hogy nem.
Látogatás a másik üveghídon. „Elátkozott ház” a
Himalájában.
Támadás az istennő barlangja ellen. Incidens a
hullaházban.
A nagy palástrablás.
 1
Nem várva be az első katasztrófaturistákat, másnap reggel
szándékomban volt lelépni. Éppen azon törtem a fejem, hogy vágjak-e
neki egyedül az útnak, amikor szerencsére az utolsó pillanatban
jelentkezett nálam Peldan rinpócse.
– Hallom, Rigdzinbe készülsz, rinpócse – mondta, miután körülnézett
a cellámban. Nem tudtam, hova akar kilyukadni, ezért várakozó
álláspontra helyezkedtem.
– Oda – bólintottam.
– Jó lenne, ha veled mehetnék – mondta. – Az a helyzet, hogy meg
kellene itatnom valamivel Horowitz rinpócsét, de elfogyott a főzetem.
Van egy szerzetes odaát, aki olyan főzeteket készít, amilyenre szükségem
lenne.
Biztos voltam benne, hogy nem mond igazat. Valamiért velem akart
jönni… Talán Gyalmorong rinpócse nem bízik bennem? Azt hiszi, hogy
végleg le akarok lépni?
– Hát akkor gyere velem – mondtam.
Rövid előkészület után elindultunk Rigdzinbe.
Estére oda is értünk.

Rigdzinről magáról nincs sok mondanivalóm. Nagyjából ugyanolyan

fekvésű volt, mint Lukhang; mellette is hatalmas szakadék húzódott,
még talán nagyobb is, mint a miénk. Ahogy közeledtünk felé, már
messziről szemünkbe tűntek a sziklafalakra felerősített létrák és
tartókábelek. Egyelőre még félkész állapotban volt minden, de már jóval
közelebb jártak a végcélhoz, mint mi.
Csakjung rinpócse, a főláma, szemüveges, alacsony, amolyan széle-
hossza-egy férfi volt, barátságos és szeretetre méltó – legalábbis első
blikkre az.
Nem kellett sokat magyarázkodnom. Amikor bemutatkoztam neki,
meghajolt előttem, miközben derűs mosoly terült szét az ábrázatán.
– Hálás vagyok az isteneknek, hogy hozzám vezettek, Blobzang
rinpócse – üdvözölt. Ezután a khadag szertartás következett. A khadag
kék selyemkendő, amelyre az ajándékokat helyezik. Ő is adott nekem
egy khadagot, amelyen egy porcelánból készült kis Sákjamuni-
szobrocska várakozott, én is neki; ezen viszont egy kis tubákosszelence
feküdt.
Mindketten a mérhetetlen boldogság mosolyával fogadtuk a másik
ajándékát, mintha bizony a brit királyi ékszereket ajánlottuk volna fel
egymásnak. De hát az ajándékozásban nem is az ajándék értéke a lényeg,
hanem maga az ajándékozás ténye.
Amikor megittuk az első tejes teát, ideje volt a látogatásom tárgyára
térnem.
– Látom, szépen haladtok a hídépítéssel – mondtam.
Az apát elégedetten biccentett.
– Haladunk, haladgatunk, rinpócse. Na és ti?
Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mi hogyan állunk.
– Még éppen csak megkezdtük a munkát – mondtam. – Bár nekem
nincs sok közöm hozzá. Én inkább csak… régi könyveket olvasgatok.
Ám ha kinézek az ablakon, azért látom, hogy a japán munkások hogyan
dolgoznak.
– Hallottam, hogy akadtak bizonyos problémák, amelyek hátráltattak
benneteket.
– Voltak bizony – ismertem be. – De már rendben fut a szekér.
– Ennek igazán örülök – bólintott. Mintha egy kis irigység költözött
volna a tekintetébe. Aztán hirtelen ki is fakadt. – Irigyellek benneteket,
rinpócse – sóhajtotta. – Nálunk rendben mennek a dolgok, nálatok meg,
hogy is mondjam csak… nem annyira, és mégis: a ti építkezéseteken
hamarosan egymás sarkát tapossák majd az újságírók, bennünket viszont
a kutya sem látogat. Legalábbis egyelőre nem.
– Kétes dicsőség a miénk – mondtam. – Lassan megtelik a
hullaházunk. Ezt persze csak képletesen mondom. Különben ki vezeti itt
nálatok az építkezést? Nem egy Midori nevű nő?
– Ő – bólintott Csakjung apát. – Majdnem a legnagyobb
megelégedésünkre. Bár ez a Midori nevű nő nagyon ügyes, érti a
szakmáját, én mégis nyugtalan vagyok egy kicsit, rinpócse.
– Van valami okod rá? – kérdeztem.
– Két napja már, hogy nem láttam. Azonkívül újabban gyakran
álmodom, és sajnos rosszak az álmaim. Egy alkalommal például azt
álmodtam, hogy összedőlt a hidam. Sőt, a ti hidatokkal is álmodtam. Úgy
kezdődött, hogy megjelent előttem Sindzse, ami már önmagában sem jó
jel, nem igaz?
Ez bizony igaz volt. Ha valakinek álmában megjelenik az alvilág ura,
az a legkevésbé sem szokott jót jelenteni.
 – És? – kérdeztem.
– Hát ez az, rinpócse, hogy nemcsak hogy megjelent, hanem még meg
is fenyegetett.
– És azt hogy csinálta? – hökkentem meg.
– Egy kertben ültem éppen, talán Katmanduban, de hogy nem egy
itteni kolostor kertjében, az biztos. Akármerre is néztem, nem láttam
hegyeket. Ott ültem és csendben imádkoztam, amikor észrevettem egy
Sindzse-szobrot. Akkora volt, mint egy két lábon álló kutya. A kert
egyik sarkában állt, és engem nézett. Ez még nem izgatott volna annyira,
rinpócse – elvégre vannak olyan szobrok, amelyek, bárhova is mész,
követnek a tekintetükkel –, mégis gyorsan átültem egy másik helyre, de
Sindzse ott is csak engem bámult, majd hirtelen növekedni kezdett.
– Növekedni? – hökkentem meg.
– Akkorára növekedett, hogy a felhőkig ért a feje. Képzelheted, mit
éreztem, rinpócse. És közben engem vizsgált. Felülről lefelé. Aztán
felemelte a lábát – akkora csizmái voltak, hogy egy egész kolostor
belefért volna –, és én megpillantottam a csizmája talpát. Hát az aztán
valami volt, rinpócse! Telis-tele volt koponyával. Minden koponya össze
volt törve, és a darabjaik belefúródtak a csizma talpába. Ezek a
koponyák azoknak az embereknek a koponyái voltak, akiket Sindzse
összetaposott. Bizonyára bűnösnek találta őket.
– Elkövettél talán valamit te is? – kérdeztem gyanakodva.
– Honnan tudjam? – vonta fel a vállát az apát. – Sindzse nem beszélt
hozzám, és… szerencsére agyon sem taposott. Némán felém mutatott
valamit: egy függőhidat. Úgy mutatta felém, mint a szabadságszobor a
fáklyát. Csak éppen két kézzel fogta. Az egyik vége az egyik kezében
volt, a másik vége a másikban. Nem tudtam mire vélni a dolgot,
rinpócse.
– Na és mi lett a vége a mutatványnak? – türelmetlenkedtem.
– Hogy mi? Mennydörgés erősségű hangot hallottam, Sindzse beszélt
talán hozzám, de ijedtemben nem értettem, mit. Csak egyetlen szót
értettem belőle. Tudod, mi volt az, rinpócse?
– Mi?
– Lukhang.
– Hiszen ez a mi kolostorunk neve! – csodálkoztam.
– Úgy van. Ez a ti kolostorotok neve, rinpócse.
– Ez annyit jelent, hogy valami baja lehet velünk?
– Mi másra gyanakodhatnék, rinpócse?
– No de miért…?
– Az istenek észjárásán nehéz eligazodni. De ezzel még nincs vége.
Az isten hirtelen szétszakította a függőhidat, vagyis darabjaira tépte.
Lehajította a földre és megtaposta; egyszóval megsemmisítette.
– És?
– Ez minden, rinpócse.
– Hát ez bizony rossz jel – mondtam.
– Nem is tudtam, mit csináljak, Blobzang rinpócse. Ha te nem jöttél
volna ma hozzám, talán én mentem volna át hozzátok, csak lásd be,
kényes a helyzetem ebben a kérdésben. Ha átmentem volna hozzátok,
vagy átküldtem volna valakit, Gyalmorong azt hihette volna, hogy be
akarom csapni. Elrettenteni attól, hogy felépítse a hídját. Bizonyára az
istenek küldtek téged hozzám, hogy megüzenhessem neki az álmomat. A
tanulságot természetesen neki kell levonnia. Hát így állunk, rinpócse.
Nem mondhatok mást, mint hogy mindaz, amiről beszéltem, megtörtént.
Bólintott, és becsukta a száját.
Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy valóban álmodta-e, amit
elmondott nekem, vagy csak üzenni akart általam Gyalmorong
rinpócsénak.
Ha az utóbbi az igaz, vajon miért?
 2
Hazafelé készülődtem már, amikor felbukkant az orrom előtt Peldan
rinpócse. A jakok készen álltak az indulásra. Mivel nem voltam fáradt,
és szívesen megmozgattam volna a végtagjaimat, javasoltam neki, hogy
menjünk egy kicsit gyalog. A jakok békésen ballagtak mögöttünk:
bizonyára örültek, hogy nem kell cipelniük senkit. Mindenesetre a
kötőféket nem engedtük ki a kezünkből, nehogy meggondolják magukat
és eltűnjenek előlünk. Nem örülne a rinpócse, ha az állatai nélkül
érkeznénk meg a kolostorba, és mi sem örülnénk a húsz kilométernyi
gyaloglásnak.
Peldan egy darabig szótlanul ballagott mellettem. Már-már azt hittem,
megneheztelt rám valamiért, amikor megszólalt:
– Nos, hogy értékeled a látogatásodat, rinpócse?
– Mit is mondjak erre, Peldan barátom? – sóhajtottam. – Szerintem
túlságosan is rendben megy Rigdzinben minden.
– Te is úgy láttad? Mert én is.
– Akarsz nekem talán mondani valamit? – gyanakodtam. –
Tulajdonképpen miért is jöttél velem?
– Ahogy mondtam, Horowitz rinpócse számára viszek egy kis
varázsitalt.
– Biztos, hogy csak ezért? – gyanakodtam.
Erre elvigyorodott.
– Nem hiszed, rinpócse? Nos jó, beismerem, volt más célom is a
látogatással. Először is talán az, hogy imádkozni akartam a híres rigdzini
Zöld Tára istenanya előtt. Zöld Tárának varázsereje van ugyanis.
– És miért van neked szükséged a varázserejére?
– Tára varázserejére mindenkinek szüksége lenne… Nekem azonban
nagyon is. Sajnos az utóbbi időben már nem vagyok a régi, rinpócse.
Fájnak a csontjaim, és amikor felmászom a sziklafalra, úgy ugrál a
szívem, mint egy megbuggyant béka. Szükségem van Zöld Tára anya
segítségére.
– Értem – bólintottam.
Peldan ravasz szemekkel nézett rám.
– Meg aztán van itt egy cimborám, Padmadordzse. Valaha együtt
tanultunk egy neves kolostorban, aztán az élet mindegyikünket kifújta
belőle. Én Lukhangba kerültem, ő pedig Rigdzinbe.
Kezdett feltámadni az érdeklődésem.
– És?
– Beszélgetni akartam vele. És beszélgettem is.
– A hídról?
 – Arról is.
– Na és miket beszélt a barátod?
Peldan nem válaszolt azonnal. Jó tíz percig hallgatott, mintha vagy
nem értette volna, vagy nem hallotta volna meg a kérdésemet. Bár
kíváncsi voltam, úgy tettem, mintha nem lennék az. Neki magának kell
eldöntenie, hogy végül is elmondja-e, amit nekem szán.
– Csakjung rinpócséról beszélt – mondta végül Peldan.
Úgy vettem, hogy ezzel szabad utat kaptam: ettől kezdve kérdezhetek
tőle, amit akarok.
– No és mit mondott róla?
– Azt, hogy… a rinpócse nagyon ideges.
– Nocsak. És miért?
– Merthogy nem tudja, mennyi az annyi. Csakjung úgy érzi, mintha
egy sebes folyóba zuhant volna, és magával ragadta volna az ár. Viszi
valamerre, s neki fogalma sincs, merre.
– Ha bővebben is megmagyaráznád…
– Nos, a dolog úgy kezdődött, hogy ez a Midori nevű nő felkereste és
felajánlott egy ingyen látványhidat. Elmondta, hogy milyen a híd,
fényképeket is mutogatott, s elmagyarázta, hogy milyen hasznos lenne ez
a kolostora számára.
– Pénzt hozna a konyhára, mi?
– Úgy van, rinpócse. És az egész nem kerülne semmibe.
– A semmiért nem adnak semmit – mondtam. – Csakjung elhitte, amit
Midori mondott?
– El, mert Midori referenciamunkának szánta a hidat. Tudod, mi az?
– Felépít egy hidat a saját költségén, aztán megmutatja másoknak,
akiknek megtetszik, s ők már fizetnek a saját hídjukért. Ha néhány hidat
felépít a megrendelők költségén, megtérül neki az ingyen híd ára. Ez a
referenciaköltség.
– Pontosan így van, rinpócse. Csakjungnak annyira megtetszett az
ötlet, hogy beleegyezett. Annál is inkább, mivel neki csak a területet
kellett adnia a vállalkozáshoz. A többi Midori dolga volt. Ja, és hogy el
ne feledjem, ő lett a beruházó, a tervező és a kivitelező is. Érted,
rinpócse?
– Értem – bólintottam. – Csakúgy, mint Lukhang esetében. Elvégre az
is majdnem referenciahíd.
– Az, rinpócse.
– És annak is Midori a beruházója, a tervezője és a kivitelezője.
– Csakhogy Lukhangból eltűnt Midori. Otthagyta a
referenciamunkáját.
– Itt sem látták már két napja.
 Immár együtt törtük a fejünket. A jakok nem törték: békésen
gyalogoltak mögöttünk.
– Lukhangban történt néhány gyilkosság – mondtam hosszabb szünet
után. – Itt nem?
– Nem – rázta meg a fejét Peldan. – Rigdzinben nem történt egy sem.
– De Midori innen is lelépett.
– Még csak két napja, hogy nem találják.
– Lehet, hogy elmenekült valaki elől? – Hirtelen eszembe jutott
valami. – És ha Mr. Ishida elől menekül?
– Csakjung rinpócse attól fél, hogy valami nagy disznóságba
keveredett, és előbb-utóbb itt is gyilkosságsorozat kezdődik, mint
nálunk, bár kimondani nem szabad ilyesmit… talán nem is bánná, ha
néhány japán építő feldobná a talpát, és az ő épülő hídjának is híre
menne… Mindenesetre nem szeretnék Csakjung helyében lenni, és ami
azt illeti, Gyalmorong rinpócsééban sem.
– Na és a sajátodban? – kérdeztem.
Peldan elvigyorodott.
– Mivel te vagy a barátom, abban a legkevésbé.
 3
– Örülök, hogy itt talállak, Lawrence-szan – mosolygott rám
Hikagemaru, amikor odalépett hozzám a könyvtárban. Éppen a tibeti
királyok történeteit olvasgattam nagy igyekezettel. – Hallottam, hogy
megnézted a konkurenciát. Ezt csiripelik a verebek.
– Már amennyit sikerült belőle megnéznem – mondtam.
– Nem mutatták meg?
– Még dicsekedtek is vele. Csak éppen teli vannak aggodalommal.
– Mi a fene? – hökkent meg Hikagemaru. – Mi miatt? Hiszen nekik
aztán nincs okuk rá. Úgy megy náluk minden, mint a mesében.
– Pedig nagyon úgy néz ki, hogy azonos a két forgatókönyv.
– Mire gondolsz, Lawrence-szan? – hökkent meg Hikagemaru.
– Arra, hogy két napja már ők sem találják Midorit.
– Midori? Mi keresnivalója volt ott?
– Nekik is ő volt az építésvezetőjük. Úgy látszik, két széken ült egy
fenékkel.
– Lehet tudni, hogy azt a hidat ki finanszírozza? Ki a gazdája? Bár,
őszintén szólva, van valami, ami sokkal jobban izgat engem. Tudod, mi?
Jobban mondva, ki: az istennő a barlangban.
– Hm. És miért izgat annyira téged?
– Mert nem tudom, kicsoda – mondta. – Márpedig, ha valakiről, aki
ott lófrál az építkezésem körül, nem tudok semmit, az zavar engem, és
igyekszem mindent megtenni, hogy megismerhessem. Be kell vallanom
neked, Lawrence-szan, hogy kicsit aggódom is emiatt. Tudod, mi az a
jiko bukken?
– Milyen nyelven? – érdeklődtem. Nagyon japánul hangzott, de azért
nem lehettem biztos benne.
– Annyit jelent, hogy elátkozott ház – mondta. – Sosem hallottál még
róla?
Halványan derengett valami. San Franciscóban ismertem egyszer egy
japán lányt, aki elmesélte nekem, hogy nemrég el kellett hagynia
Tokióban a bérelt lakását, mert arról kiderült, hogy jiko bukken, azaz…
– Szóval, elátkozott ház – ismételte meg Hikagemaru. – Olyan ház,
amelyben kísértet lakik. Elűzhetetlen kísértet. Tudod, hogyan lesz egy
lakásból jiko bukken?
– Nem – mondtam.
– Ha abban a lakásban valamikor, mondjuk úgy, hogy a közelmúltban
meghalt valaki, méghozzá nem irigylésre méltó körülmények között –
például meggyilkolták, öngyilkos lett, vagy csak nyomorultul, egyedül,
rokontalanul halt meg –, nos, az ilyen ember szelleme nem hagyja el a
lakást, hanem továbbra is benne marad számtalan kellemetlenséget
okozva az ott lakóknak.
– Nem lehet valahogy mégis megszabadulni tőle? – kérdeztem.
Hikagemaru széttárta a karját.
– Ez már a háztulajdonosok és a szelleműzők biznisze. Vannak ügyes,
hozzáértő szelleműzők, akiknek sikerül kifüstölni a szellemeket, mások
inkább csak próbálkoznak vele.
– Miért is meséled el nekem mindezt? – kérdeztem.
Hikagemaru előrehajolt és a szemembe nézett.
– Mert van egy olyan érzésem, hogy ez a barlang is ilyen. Jiko
bukken. Jiko bukken barlang.
– Úgy érted, hogy benne lakik valakinek a szelleme?
– Más egyéb is elképzelhető – mondta, válaszolatlanul hagyva a
kérdésemet. – Lehet, hogy az egész kanyon egy nagy jiko bukken. És
ennek a veszélyes kanyonszellemnek a fizikai megjelenési formája az a
nő, aki a barlangban lakik. Az aranyarcú, hatkezű istennő. Ő gyilkolt
eddig, és ő fog gyilkolni ezután is. Mindaddig, amíg valaki meg nem
szabadít bennünket tőle.
Nagyon olyannak éreztem a hangját, mint aki pontosan tudja, mit
beszél, és azt is, hogy kinek.
– Kire gondolsz? – kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ő is rám
mutogat majd, mint eddig szinte mindenki, aki azt hitte, hogy segíteni
tudok neki.
Ha erre gondoltam, csalódnom kellett. Hikagemaru nem rám gondolt.
Inkább valaki másra, akit jól ismertem, és magam is meg voltam
győződve róla, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezik.
Hikagemaru Peldan rinpócséhoz fordult segítségért.
 4
Őszintén szólva nem tetszett nekem ez az egész. Sőt, nemcsak hogy nem
tetszett, hanem ideges is lettem tőle. Nem ismertem eléggé Peldan
rinpócsét, az azonban, amit Horowitz hadnaggyal művelt, minden
képzeletet felülmúlt. Attól a pillanattól kezdve, ahogy megkértem rá,
tegye ártalmatlanná a rendőrt, úgy dolgozott bennem a lelkifurdalás,
mint fában a kukac. Mi lesz, ha rossz vége lesz a dolognak? Bár Peldan
rinpócse szemmel láthatóan ura a helyzetnek, mindig közbejöhetnek nem
várt események. Ha valami végzetes történne a hadnaggyal, nos, azt soha
nem bocsátanám meg magamnak.
Peldan rinpócse éppen a lhakangban imádkozott, így meg kellett
várnom, amíg végez. Jómagam az ajtóban álltam és csendben figyeltem.
Amikor korábban belestem a lhakangba, még vagy öt másik társa feküdt
mellette egy ezerkezű Csenrézi-istenszobor előtt, s szorgalmasan
végezték szokásos fekvőtámaszaikat. Állítólag minden egyes
fekvőtámasz tízezer om mani padme hummal egyenértékű az istenek
számítása szerint.
Társai lassan mind elhagyták, befejezve az imájukat, már csak ő
maradt egyedül Csenrézi előtt.
Árnyékban álltam, így nem vehetett észre. És mégis; anélkül, hogy
rám nézett vagy megfordult volna, barátságosan a levegőbe morgott.
Mint néhány nappal ezelőtt ugyanitt.
– Gyere be, rinpócse! – szólt rám aztán határozottan.
Tettem néhány lépést előre, átléptem a küszöbön – jó magasra emelve
csizmás lábamat, nehogy a küszöb alatt lakó szellem megorroljon rám –,
és odasétáltam hozzá.
– Üdvözöllek, Blobzang rinpócse – hajolt meg előttem.
– Én is téged – mondtam. – Éppen téged kereslek.
– Tudtam, hogy jössz – bólintott.
– Megérezted? – kérdeztem. Mindig is csodáltam a szerzetesek nem
mindennapi képességét, hogy akkor is megérzik valaki közelségét, ha
nem is látják az illetőt. Valaha Radzs Kumar Szingh engem is
megtanított rá.
– Láttalak – mondta.
– A harmadik szemeddel? – kérdeztem.
Ez a harmadik, misztikus szem a homlok közepén helyezkedik el, s az
egyszerű ember nem képes megpillantani.
– Nézd csak ezt a gyertyát – mondta egy közeli, pislákoló gyertyára
mutatva. – Füstje meredeken száll fel a levegőbe, mint hideg téli estéken
a kémény füstje. Látod?
 Szótlanul bólintottam.
– Normális esetben egyenesen száll felfelé. De ha áll valaki az
ajtóban, és megzavarja a terembe áramló friss levegő útját, ugrálni kezd,
majd lelapul, mint a támadó hópárduc. Mivel ilyenkor már egyetlen
szerzetes sem tartózkodik az imaterem közelében, csak egy nem
idevalósi lehet.
– Miért éppen rám gondoltál?
Peldan rinpócse elmosolyodott.
– Megéreztem a borotvakölnid illatát. Nos, Blobzang rinpócse, mivel
lehetek a szolgálatodra?
Leültünk Csenrézi szobra elé egy kis padra.
– Tudod, mi az a jiko bukken? – kérdeztem tőle.
– Most már igen – mondta. – Hikagemaru-szan korábban
elmagyarázta. – Felemelte a karját és nagy kört írt le vele a levegőben. –
Ez a kanyon – ahogy ő nevezte a szakadékot – egy nagy jiko bukken. A
barlang pedig a jiko bukken szája.
– Azt is elmondta, hogy szerinte az, aki a kanyont jiko bukkenné tette,
egy istennő?
– Odzercsanma – bólintott.
– Kért tőled valamit Hikagemaru-szan?
– Kérte, hogy segítsek megszabadítani az istennőtől a környéket.
– És te? Mit válaszoltál neki?
– Azt, hogy aranyrácsot teszek a barlang szája elé. Nincs varázslat,
ami azon átsegítené. Bent ragad a barlangban, én pedig elkapom.
– És aztán?
– Elkergetem a szakadék környékéről. Ezzel vége is lesz az építőket
sújtó szerencsétlenségeknek. De te miért vagy ennyire rosszkedvű,
rinpócse?
– Aggódom miattad – mondtam. Pedig valójában az istennő miatt
aggódtam.
– Ó, engem csak ne félts – legyintett megnyugtatón a karomra téve a
kezét. – Öreg róka vagyok már, nem ijedek meg holmi istennőktől.
– Tényleg az aranykalitka-varázslathoz folyamodsz?
– Mást nem tehetek. Bezárom, aztán majd elgondolkodom rajta, mit
csináljak vele. Mindenfelé beszélik, hogy te is az arany kalitkával kaptad
el a macskadémont, Khangpa kolostorában. Igaz ez?
– Hát… így volt valahogy.
– Nos, miért akartál találkozni velem, rinpócse?
– Meg akartam érdeklődni, hogy kaptál-e valamilyen friss hírt
Rigdzinből.
 – Nem, rinpócse. Úgy látszik, nagyon is rendben mennek ott a dolgok.
Itt is úgy lesz majd, ha elkaptam az istennőt.
Meg kellett tennem mindent, hogy ez ne történhessék meg.
 5
Az éjszaka kellős közepén kiáltozásra és lábak dobogására ébredtem.
Előbb néhány szerzetes futott el az ablakom alatt, miközben zseblámpák
fénye futkározott az udvar kövein. A fények rátelepedtek a sziklákra, a
fákra, az épületekre és a közöttük futkosó emberekre.
Az istennő rémülten ült fel az ágyon.
– Mi a fene ez, Leslie?
Az ablakhoz ugrott és kibámult rajta. Szerencsére még idejében
sikerült visszarántanom.
– Maradj az ágyban! – kiáltottam rá, majd belebújtam a ruhámba és a
csizmámba.
Amikor kiléptem az udvarra, éppen egy szerzetes loholt el mellettem.
Elég gyors voltam ahhoz, hogy sikerüljön elkapnom a karját.
– Mi történik itt, rinpócse? – kiáltottam rá.
– A japánok! – kiáltotta vissza. – Kifüstölik a barlangot! Aztán a
cellákat veszik sorba!
Visszarohantam a cellámba. Addigra az istennő már teljes harci
öltözetében állt szemben velem, aranyfüsttel az arcán.
– Le a festékkel! – kiáltottam rá. – És le a ruháddal is!
– De hát… mi az ördög történik itt? – kérdezte ijedt tekintettel.
– A japánok azt hiszik, hogy még a barlangban vagy. Meg akarnak
ölni.
– Jézusom – suttogta, majd a vödörhöz ugrott és lemosta az arany
festéket az arcáról.
Tíz percünkbe került, amíg sikerült átváltoznia. Ráadtam a
köpenyemet, a sapkámat, magam pedig rövidnadrágot és tornacipőt
húztam. Hűvös volt ugyan odakint, de azt gondoltam, hogy a futástól
kimelegszünk. Merthogy távunk egy részét futva kell megtennünk,
ahhoz kétség sem fért.
A lármából és a lámpák villogásából arra következtettem, hogy vagy
nem létezik már a szögesdrót kerítés, vagy valaki átvágta, és azon át
ömlenek hozzánk az építőmunkások. Fogalmam sem volt róla, hányan
lehetnek, de voltak jó néhányan, az biztos.
– Itt is vannak ketten! – hallottam a kiáltást.
Meg akartam fordulni, hogy visszafussak az istennővel együtt a
kolostorba, de elkéstem vele. Öten vagy hatan is közrefogtak bennünket,
és nem mondhatnám, hogy barátságos pillantásokat vetettek ránk.
Egy nagy bajuszú, szemüveges férfi lépett oda hozzám, és udvariasan
meghajolt előttem.
– Bocsásson meg uram, de keresünk valakit.
 Angolul beszélt, méghozzá egészen jó kiejtéssel.
– Szabad tudnom, kit? – kérdeztem.
– Egy… nőt. Feltehetően.
– Hát az biztos nem én vagyok. És ő sem.
Mosolyogtam, de nem vette a lapot. Nagyon ideges lehetett, amiért
kénytelen volt komor képet vágni, annak ellenére, hogy a japánok akkor
is mosolyognak, ha nem akarnak. Erre kötelezi őket a hagyomány.
– Ön tehát…
– Lawrence vagyok – mondtam. – Leslie L. Lawrence.
Kissé mintha megenyhült volna a tekintete.
– Ó, Lawrence-szan! Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel azonnal.
Eddig inkább csak távolról láttam. Nemrég érkeztem, még nem volt
időm hozzászokni a kolostori arcokhoz.
A lámaruhás istennő ott állt alig néhány lépésnyire tőlem, mint aki
menni szeretne valahová, de nem tud az előtte állóktól.
– És ő kicsoda? – bökött rá a nagy bajuszú japán.
– Egy láma – mondtam. – Szolgálati úton jár.
A japánok csak nézték a „szerzetest”, de nem közeledtek felé.
A nagy bajuszú hozzám hajolt.
– Kohara a nevem. Több is van, de ezt az egyet talán könnyebben
megjegyzi. Maga érti a nyelvüket?
Úgy éreztem, nagy teher szakad le rólam. Immár biztos voltam benne,
hogy az istennő megmenekült.
– Értem – bólintottam.
– Kérdezze meg tőle, hogy kicsoda.
– Felesleges – mondtam. – Nem fog válaszolni.
– Nem? Miért nem?
– Mert nem válaszolhat.
– Hogyhogy nem válaszolhat? Néma, vagy mi?
– Imádkozni megy oda… ahol nem illik beszélni.
– Nem értek én ebből egy kukkot sem, Mr. Lawrence.
Elmagyarázná…
– Készséggel – feleltem. – Ez a szerzetes imádkozni megy, és ha
elhagyta a kolostor épületét, nem szólalhat meg egészen addig, amíg
céljához nem ért.
– Aha… és mi a célja?
– A hullaház – mondtam.
Emberem csak bámult rám, mint a horgász, aki hal helyett döglött
kutyát fogott.
– Mit keres… egy szerzetes éjszaka a hullaházban? – nyögte.
 – Egy rolangot, a halott szellemét, vagy ha az már nincs benne, akkor
bezárja a száját.
A bennünket körbevevő japánok már mentek volna; egyikük világító
karórájára nézett. Kohara-szant azonban annyira hatalmába kerítette a
tudásvágy, hogy rövid időre még a barlang előtt bűzölgő füstről is
megfeledkezett. Úgy gondoltam, rálépek a gázra.
– Az a helyzet – magyaráztam kissé érthetőbben –, hogy a halottat
néha gonosz szellem szállja meg. Ezt rolangnak hívják, de van még egy
sor egyéb neve is. Nem akarom hosszasan magyarázgatni önnek, de a
szerzetesnek meg kell vizsgálnia, hogy üres-e a halott, vagy már bele is
költözött egy gonosz szellem. Ha igen, meg kell kísérelni kiűzni belőle,
és ha sikerül, akkor be kell zárni a halott száját, nehogy egy másik
költözzön az üresen maradt porhüvelybe.
– És azt hogy csinálja?
– Papírra írt imádságot nyom le a torkán. Ettől a beköltözni
szándékozók visszariadnak.
– Már értem – mondta.
– Beszélnie viszont egész tevékenysége alatt tilos. Nehogy belé
költözzön a kiűzött szellem.
A szertartás valóban ehhez hasonlóan történik, de a távolabb zajló
események miatt kénytelen voltam megrövidíteni a leírását.
Már-már azt hittem, hogy ezzel aztán vége is a kérdezősködésnek,
Kohara-szan azonban élvezhette a velem való társalgást, mert újra felém
fordult.
– És hol van az a hullaház?
Mutattam, hogy merre.
Kohara-szan bólintott.
– Megnézzük.
Nem hiszem, hogy gyanakodott volna, sőt biztos voltam benne, hogy
nem. Nyilván csak kíváncsi volt rá, hogyan nézhet ki egy kolostor
hullaháza. És titokban talán abban is reménykedett, hogy megpillanthat
egy halottat megszállni készülő szellemet.
A hullaházban csak egyetlen halott feküdt. Egy idős szerzetes, aki, ki
tudja, mikor hagyta itt ezt a világot. A többi halottat a japánok a
hűtőkamrájukban tárolták. A hídépítők megálltak az ajtónál. Láttam a
képükön, hogy nem akaródzik nekik belépni a helyiségbe. Így is láttak,
amit láttak. Látták a rogyadozó ágyat, és látták rajta a szerzetest. A láma
arca barna volt a rákent tartósító kenőcstől, mint egy réges-régi fa kérge,
és olyan repedezett is. Nem volt szép halott, az kétségtelen.
Az istennő pillanatig sem habozott. Odalépett a hullához és fölé hajolt.
– Most… mit csinál? – kérdezte suttogva Kohara-szan.
 – Megvizsgálja a torkát, hogy nincs-e benne valami, ami akadályozná,
hogy ledugja rajta a szent iratot.
– És most… mit csinál?
– Biztos, hogy végig akarja nézni? – kérdeztem aggódó hangon.
– Tényleg… mit csinál?
– Leharapja a halott nyelvét – mondtam.
Furcsa zajokat hallottam a hátam mögül. Ahogy hátralestem, már nem
láttam a japánokat az ajtó előtt.
– És azt… miért?
– Így könnyebben kifér rajta a gonosz lélek.
Ennyi aztán már Kohara-szannak is elég volt. Rám nézett és intett. Azt
akarta közölni velem, hogy most már elég, hagyjuk magára a szerzetest.
Abban reménykedtem, hogy végre lelép tőlünk, de Kohara még
mindig nem mászott le a nyakamról.
– Tudja, mi történik odakint? – kérdezte, miközben elhagytuk az
épületet. – Elkapjuk az istennőt. A gyilkos istennőt. Kifüstöljük a
barlangjából. Ha nincs benne, tovább keressük. Benézünk minden
cellába, s ha elkaptuk, majd eldöntjük, mit teszünk vele.
Egyre jobban fáztam. Elvégre rövidnadrágban és pólóban voltam. Az
égről lebámuló csillagok is mintha fáztak volna.
Abban a pillanatban, amikor már éppen el akart köszönni tőlem,
harsány kiáltást hallottam az építkezés felől.
– Meghalt! Megölte valaki…
– Megölték Katót. Megölték…
– Mit… beszélsz?
– Elvágták a torkát! Én találtam rá, és…
Kohara-szan megingott, és ha el nem kapom, talán el is vágódott
volna. Olyan erővel markolta a karom, mintha nem is akarná többé
elereszteni.
– Gyerünk! – kiáltott rám. – Gyerünk, ember!
Futottunk, amíg csak el nem értük az első konténerlakást. Többen is
álltak már az ablaka alatt, s döbbent képpel bámulták azt a valakit, aki
kihajolt rajta. Az a bizonyos Kató, akinek a halálát hirdették a kiáltások,
valóban halott volt.
Úgy hevert az ablakpárkányon, hogy majdnem átesett rajta. Vagy a
szobában vágták el a nyakát, vagy kint – bármelyik megtörténhetett.
Kohara-szan egyre közelebb akart kerülni hozzá, én viszont egyre
távolabb. Úgy fejtettem le a kezét a karomról, hogy észre sem vette.
Amint átfúrtam magam a kíváncsiskodók között, észrevettem, hogy
távolabb többen is állnak fényképezőgépekkel a nyakukban. Kimeredt
szemmel bámulták a halottat, néhányan pedig telefonálni próbáltak.
Amint láttam, sikertelenül.
Mivel úgy éreztem, hogy perceken belül megfagyok, megfordultam és
hazafutottam a cellámba.
Csak akkor jutott eszembe az istennő, amikor becsukódott mögöttem a
kolostor kapuja.
 6
Szereznem kellett valahonnan egy szerzetesi palástot. Mivel az istennő
megszabadított a sajátomtól, feltétlenül pótolnom kellett valahogy.
Elméletileg könnyű egy kolostorban lámaruhát szerezni, hiszen itt
mindenki ebben jár. Ugyanakkor éppen ez a baj. Ha jár benne, nem
könnyű megszabadítani tőle. A használaton kívül helyezett ruhák pedig
az ördög tudja, hol vannak. Próbáljon csak meg valaki egy
lámakolostorban megtalálni valamit. Könnyebb Ausztráliában egy
japánul beszélő kengurura lelni, mint egy kolostorban elhagyott
szerzetesi palástra és a hozzá való többi ruhadarabra.
És nekem mégis szereznem kellett valahogy egyet. Amint bejutottam
a folyosóra, ahol már kellemesebb volt a hőmérséklet, nyomban
munkához láttam. Úgy gondoltam, hogy először a lhakangban, a nagy
imateremben nézek körül.
Először az oda vezető folyosón lógó álarcokat vettem szemügyre.
Közvetlenül a lhakang előtt táncmaszkok függtek a falon. Talán azért
akasztották ki őket a folyosóra, mert szemmel láthatóan javításra
szorultak. Megörültem nekik, de tudtam, csak akkor ér valamit az
örömöm, ha találok valakit a lhakangban.
Ezen az éjszakán is divatos hátizsákként ragadt a hátamra a szerencse.
Ahogy bedugtam a fejem a félig nyitott ajtón, azonnal megpillantottam
egy imádkozó szerzetest. Mélyen meghajolt Lhamo istennő előtt, és
éppen elhelyezett néhány füstölőrudat az oltárán. Egy gyertyát is mellé
akart tenni, de erre már nem volt ideje. Lekaptam a legfenyegetőbb
álarcot a falról, és a képemre kötöttem a zsinórjával. Meg sem néztem,
hogy kié; mindegy is volt, hogy melyik isten haragját vívom ki
szentségtörő cselekedetemmel.
Ordítottam egy nagyot és beugrottam a terembe. A szerzetes felnézett
rám és eltátotta a száját. Hogyne tátotta volna el, amikor nem volt már
rajtam más, csak néhány zsebkendőnyi imazászló, amelyeket a bejáratnál
kaptam le egy kifeszített madzagról. A cipőmet és a pólómat bedugtam a
falon függő álarcok alá.
Ronda egy lény lehettem, nem is vitás. A szerzetes arca mindent
elárult; halálfélelem ült rajta.
Odasétáltam hozzá és nagyot ordítottam.
– Vetkőzz!
Felnyögött, majd elvágódott a padlón. Én meg amilyen gyorsan csak
tudtam, levetkőztettem. Felkaptam magamra a palástját, a selyemövét, és
csak akkor döbbentem rá, hogy mit is követtem el. A palástból áradó
szagok megdolgoztatták a rekeszizmomat; attól tartottam, hogy soha
többé nem leszek képes megszabadulni tőlük. Szerencsére a csizmával
nem volt gondom: a szerzetesek nem járnak a kolostorban díszcsizmában
– már ha van nekik egyáltalán. Elég nekik egy letaposott sarkú cipő.
Immár rabolt szerelésemben futottam végig a folyosón – szerencsére
nem találkoztam senkivel –, majd belöktem a cellám ajtaját. Lehánytam
magamról frissen szerzett zsákmányomat, és vártam.
Biztos voltam benne, hogy jönni fognak.
 7
És jöttek is. Két órával azután, hogy eltűntem a takaróm alatt. Itt lett
volna az alkalom, hogy kissé kipihenjem magam, kifújjam magamból a
fáradtságot, de ahogy ilyenkor lenni szokott, nem jött álom a szememre.
Olyan dübörgéssel jöttek végig a folyosón, hogy még a halott is
feléledt volna, ha egy kicsivel közelebb van a hullaház. Hirtelen
kivágódott az ajtó, és Macusita, Hikagemaru és még két japán férfi jött
be rajta. Nem is értettem, hogy férnek be ennyien a cellámba.
– Keljen fel, Lawrence-szan – utasított Hikagemaru. Nem láttam
immár semmiféle baráti fényt a szemében. És Macusitáéban sem.
Hikagemaru szimatolni kezdett, majd felhúzta az orrát.
– Nem is tudtam, hogy kutyája is van. Sosem hallott még arról, hogy
nem a szobában kell megpisiltetni?
Palástom bűntudatosan hallgatott a sarokban, ahova besuvasztottam.
– Az a helyzet, hogy átkutatjuk a szobáját – mondta Hikagemaru. –
Nem sokkal ezelőtt gyilkosság történt.
– Tudok róla – mondtam.
– Megpróbáljuk megtalálni a tettest. Tehát lesz szíves kimászni az
ágyból és beállni oda, a sarokba?
– Van házkutatási engedélye? – kérdeztem.
– Van – mondta Hikagemaru.
– Megmutatná?
Hikagemaru előhúzott egy zsebéből egy stukkert, és az orrom alá
dugta.
– Eszerint van – mondtam, és beálltam a sarokba.
– Van fegyvere? – kérdezte az egyik japán, akit még nem ismertem.
– Honnan lenne? – kérdeztem.
– Na és a híres 38-as Smith & Wessonja?
– Amerikában – mondtam. – Különben miért érdekli az magukat? Az
eddigi áldozatokat nem lőfegyverrel ölték meg, ha jól tudom.
– Eddig valóban így volt – bólintott Macusita. – Az a 38-as ennek
ellenére érdekelne bennünket.
Engedelmesen álldogáltam a sarokban, éppen a felett a stukker felett,
amelyet Pancsaraksa felügyelőtől kaptam Katmanduban, s amelyet már a
legelső napon bedugtam egy, a sarokban felfedezett lyukba. Talán
használaton kívül helyezett mormota- vagy patkánylyuk lehetett.
A házkutatás nem tartott tovább öt percnél. Akkor azonban becsapott a
mennykő. Az egyik japán addig turkált a bőröndömben – már éppen
tiltakozni akartam ellene –, míg ki nem rántott valamit az ingeim alól.
Egy kék színű, csipkés szélű fehérnemű volt, amelyet az istennő maga
dughatott oda. A férfi vigyorgott és Macusita felé lengette.
– Ezt találtam – mondta Macusitának.
Mindenki vigyorgott. De csak addig, amíg rá nem döbbentek, hogy a
dolognak mélyebb összefüggései is lehetnek.
– Ez mi? – kérdezte fenyegetőn Macusita.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy a korábban barátságos képű
japán alaposan megváltozott az elmúlt napok során. Ezúttal már úgy
viselkedett, mint egy évtizedek óta szolgáló zsaru.
– Nem tudok jól japánul – mondtam. – Nem ismerem a megfelelő
szót.
– Hogy kerül ez magához?
Pontosan tudtam, mi jár a fejében. Úgy is mondhatnám, hogy
Macusita rájött; ennek a kis valaminek valószínűleg köze lehet a
barlangban tanyázó istennőhöz.
– Magammal hoztam – mondtam, és igyekeztem némi szégyenkezést
varázsolni az arcomra.
A japánok csak álltak és vigyorogtak; ezzel akárhogyan is vesszük,
segítettek nekem.
– Magával hozta? – kérdezte Macusita. – Ezt hogy értsem?
A japánok összesúgtak és tovább vigyorogtak.
– Emlékbe kaptam valakitől – mondtam. Közben olyan képet vágtam,
mint aki szívesen elbújna akár egy egérlyukban is.
Pedig nem bújhattam volna bele – már foglalt volt. A stukkerem lakott
benne.
– És… miért kapta tőle?
– Hogy meg ne feledkezzek róla – feleltem egyre vörösebbé váló
képpel.
– Maga… Lawrence-szan, gyűjti ezeket az izéket?
– Dehogy gyűjtöm – tiltakoztam. – Csak ez az egy van nálam.
Emléknek egy is elég.
– Hm. És jelenleg hol tartózkodik a gazdája?
– Feltehetően Miamiban – mondtam. – A hajóján ül, és a tengert nézi.
– Miközben magára gondol, mi?
– Remélem, hogy így van.
– Másoknak is szokott ilyen… izét adni emlékbe?
– Még nem kérdeztem meg tőle – mondtam.
Macusita legyintett, és anélkül, hogy elköszönt volna tőlem, vagy akár
egy mukkot is szólt volna, kimenekült az ajtón. A többiek még
vigyorogtak egy kicsit, aztán utánamentek.
 Örülhettem volna, ám úgy éreztem, hogy ezzel még mindig nincs vége
az éjszakának.
 8
Gyalmorong olyannyira fel volt háborodva, hogy beszélni is alig tudott
tőle.
– Látod ezt, rinpócse? – háborgott a sziklafal felé mutogatva. – Látod
ezt? Mit csinálnak ezek ott?
– Ki akarták füstölni az istennőt.
– És… kifüstölték?
– Tudtommal még nem.
Néhány japán futott el mellettünk. Mindannyian vasrudat tartottak a
kezükben. Kifejezetten szamurájos volt a nézésük: nem csodáltam volna,
ha bevallják, hogy mielőtt a kolostor udvarán kötöttek ki, leöntöttek a
torkukon néhány pohárka szakét.
Elfutottak mellettünk, aztán visszafordultak és elzárták előttünk az
utat a botjaikkal.
– Ti kik… vagytok? – kérdezte egyikük angolul.
– Én vagyok a főláma – felelte ugyancsak angolul Gyalmorong. –
Milyen jogon mászkáltok a kolostor udvarán?
Az egyik japán felé rázta a vasbotját.
– Ez… jog – mondta. – Keresünk istennőt. Ha megtaláljuk, bumm-
bumm, bottal.
Ebben a pillanatban halvány fények gyulladtak a kolostorban,
miközben harsány tibeti nyelvű tiltakozás hangja szűrődött ki az udvarra.
– Átkutatják a kolostort – mondtam.
– Az én kolostoromat?! – ordította a sértett, egeket ostromló haragú
rinpócse. – Tudtommal ez az én kolostorom! Itt csakis én adhatok
engedélyt arra bárkinek is, hogy belépjen az épületbe, vagy akár csak az
udvarra!
Határozott léptekkel indult volna előre, de az egyik vasbot
megállította. Méghozzá kegyetlen módon. A vasbot gazdája a rinpócse
lába közé bökte a botot, majd csavart egyet rajta. Gyalmorong felkiáltott
és repülni kezdett a levegőben. Lezuhant a földre, és ott is maradt.
A japán ekkor rám nézett.
– Tetszik? – kérdezte. – Nem tetszik? Sok pofázás, és te is repülsz.
A rinpócse még mindig a földön feküdt: látszott rajta, hogy komoly
fájdalmai vannak.
– Segítsd fel – mondtam annak, aki elintézte a vasbotjával.
A japán rám vicsorgott.
– Pofázol? Kapol te is vasat.
Fenyegetőzését tett követte. Úgy látszott, nem az a fickó, aki csak úgy
a levegőbe beszél. Gyorsan felém szúrt a bottal. Ha nem figyeltem volna
rá, meg is járhattam volna. Szerencsére figyeltem. Így aztán a vasbot
elsuhant mellettem. Megvártam a pillanatot, amikor megáll a levegőben,
akkor elmarkoltam és kitéptem a kezéből. Olyan váratlanul érte a
támadásom, hogy még kiáltani is elfelejtett. Csak állt, értetlenül bámulva
rám. Úgy látszik, a fenyegető szavakat kereste, de nem találta meg őket a
félhomályban.
– Segítsd fel – mutattam a bottal a még mindig a földön jajgató
rinpócséra. Szemem sarkából azért a másik vasbotost is figyeltem.
Egyelőre dermedten állt, még fel sem fogta, hogy mi történt a társával.
Az első számú támadóm azonban makacs fickónak bizonyult. Nem
segítette fel a rinpócsét, de nem ám. Ehelyett ráugrott és megtaposta,
majd elégedetten a rinpócse fejébe rúgott.
– Szarházi – mondta aztán felém közeledve. – Te vagy eszeveszett
szarházi!
Közben a másik is felém sunnyogott a botjával.
Nem szóltam semmit. Csak akkor emeltem fel a botot, amikor már
felém ugrott vele. Pillanatokkal később rájöhetett, hogy ezt azért talán
mégsem kellett volna.
Középütt fogtam meg a vasbotot, s amint azt még Radzs Kumar
Szinghtől, hajdani mesteremtől tanultam, dolgozni kezdtem vele.
Őszintén szólva nem volt nehéz dolgom. Csak egyet-egyet kellett
ütnöm, azaz összesen kettőt. A két fickó a földre került tőle, pedig
szándékosan elkerültem a koponyájukat. Ha valakit fejbe találnék ütni a
vasbottal…
Egyikük nehézkesen feltápászkodott a földről, és menekülni kezdett.
Jómagam hagytam volna, de Gyalmorong rinpócsénak más volt a
véleménye. Hiába döntött úgy a menekülő, hogy a rinpócsét átugorva
távozik a környékről, a területi integritásában sértett rinpócse nem
hagyta. Felemelte a lábát, és amikor a menekülő éppen át akart suhanni
felette, jókorát rúgott bele. A fickó megperdült a levegőben, majd
lezuhant a földre. A bevadult rinpócse, feledve minden fájdalmát,
ráugrott, és most ő kezdett ugrálni rajta, mint a féleszű gorilla Tarzanon.
Mivel félő volt, hogy a férfi súlyos sérüléseket szenved, elkaptam
Gyalmorongot, és lecibáltam az áldozatáról.
– Hagyd abba, rinpócse! – igyekeztem visszatartani az újabb
rugdosástól. – Ne feledd, hogy ki vagy.
– Éppen az, hogy nem felejtem – mondta, de azért leugrott a fickóról.
– Csak nézz meg alaposan egy szobrot – mondta lihegve. – Egy igazi
istenszobrot. Mit látsz rajta?
– Melyiken mit – mondtam.
 – A Tan védelmezőire gondolok. Azokra, akik a démonokkal
küzdenek.
Most értettem meg, hogy mire céloz.
– Trónuson ülnek – mondtam.
– Na és mi vinnyog a talpuk alatt?
– Egy démon – feleltem.
– És mit csinál vele az isten?
– Hát… eltapossa – mondtam.
– Ezt csinálom én is ezzel a szemétládával.
– Csakhogy te nem vagy isten – hívtam fel a figyelmét arra, amiről
mintha megfeledkezett volna. – Amit az isteneknek szabad, nem biztos,
hogy neked is szabad.
– Démonokat megtaposni mindenkinek szabad – felelte.
– De ezek nem démonok.
– Ki a fene látja ebben a sötétségben, hogy kik? Az istenek is
beláthatják, hogy nem kérhetek mindenkitől foszforeszkáló fényképes
igazolványt… Vigyázz, rinpócse! A hátad mögött…
Villámsebesen megfordultam. Ismét három ember állt előttem, úgy
négy-öt méternyire tőlem. Az egyik Macusita volt, a másik Hikagemaru,
a harmadik ismeretlen japán férfi.
Csípőre tettem a kezem. Bár korábban éreztem valamit Macusita iránt
– azt nem állítanám, hogy baráti szeretet volt, de szimpatikus volt nekem
–, ezúttal viszont, ahogy ott állt előttem, gőgös arccal, komor tekintettel,
úgy elröppentek a baráti érzelmeim, mint a kismadár.
– Állj, Lawrence-szan! – kiáltott rám ezúttal Hikagemaru. – Beszélni
akarunk veled.
Mivel még túl közel álltak hozzám, felemeltem a karom.
– Lépjetek hátrébb!
Óvatosan hátrébb léptek.
– Mit óhajtotok, Macusita-szan? – kérdeztem.
– Panasz érkezett rád… és a rinpócséra is – váltott immár tegezésre.
– Nocsak – mondtam – Kik voltak a panasztevők?
– Végig szeretnénk nézni a kolostorodat – kerülte meg a választ
Hikagemaru a főlámához fordulva. – Minden cellát még egyszer, és az
imatermeket is. Valahol a kolostorban kell rejtőznie az istennőnek.
– Egyszer már kerestétek. Nem találtátok. Mit akartok még? –
kérdezte az oldalát tapogatva Gyalmorong rinpócse.
– Az egyik szárnyat még nem kutattuk végig. Ha megengednétek…
– Nem engedek meg semmit! – csattant fel a főláma. – Aki belép az
engedélyem nélkül a kolostoromba…
 Macusita ekkor a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy stukkert.
Gyalmorong helyett rám fogta, és komoran nézett a szemembe.
– Ha kell, használni is fogom.
Rövid szünet következett. Macusita olyan váratlanul, mint ahogy
kihúzta a zsebéből a pisztolyát, vissza is dugta.
– Kössünk egyezséget, rinpócse – fordult Gyalmoronghoz. – Csak én
és Hikagemaru-szan megyünk. Végignézzük a cellákat, és ha nem
találunk senki gyanúsat, bocsánatot kérünk és távozunk. Ezzel téged is
megóvunk. Lehet, hogy az a valaki, akit itt többen az istennőnek hisznek,
rád akarja gyújtani a kolostorodat. Na, mit szólsz hozzá?
A rinpócse rám pillantott. Intettem a fejemmel, hogy fogadja el az
ajánlatát. Mivel az istennő már nem volt az épületben, sem a barlangban,
nem lett volna célszerű ellenállni.
– Rendben – mondta a rinpócse. Nehezére eshetett, mert még mindig
harci tűzben égett a szeme, és az egyik elhagyott botot markolászta a
kezében.
Ekkor hirtelen történt valami, ami megváltoztatta a tervüket.
Süket csend támadt, ami vihar előttinek is felfogható volt. A
következő pillanatokban aztán kitört az égiháború. A barlang bejárata
előtt ismét fellángoltak a tüzek, s árnyak mozogtak a sziklafalon. Aztán
egyszerre, mint ahogy az árvíz áttöri a gátat, megindult az ordítás és az
örömteli kiáltások áradata. Mivel nem értettem a távoli kiáltásokat,
lehajtottam a fejem, és megpróbáltam legalább néhány szót elkapni a
hangzavarból.
Macusita előrenyújtotta a nyakát, majd Gyalmorongra pislogott.
– Aligha lesz szükség a házkutatásra, rinpócse – mondta. – Elkapták!
Éreztem, hogy lassan kezd jéggé fagyni a szívem. Vajon hogy az
ördögbe került vissza a hullaházból a barlangba? Bizonyára nem fogadta
meg a tanácsomat, ezért ha legközelebb találkozunk… ha még lesz
legközelebb…
Macusita, Hikagemaru és a harmadik japán villámsebesen hátat
fordítottak nekünk, és elinaltak a sziklafal felé. A hold éppen kibukkant a
felhők mögül, fényes sugarai ezüstre festették az udvart, a széttaposott
kerítést és az összevissza hajigált ládákat. A barlang bejárata égett,
mintha gyúlékony anyaggá változott volna. Az udvar kövezetén három
árnyék igyekezett a konténerek felé: Hikagemarué, Macusitáé, valamint
a harmadik japáné.
Pillanatok múlva az én árnyékom és a rinpócséé is csatlakozott
hozzájuk.
Amíg a szertehajigált ládákat kerülgettük, eltelt egy kis idő. Amikor
végre megtaláltuk a konténerekhez vezető utat, már olyan tömeg
hullámzott az első sorbeli lakások előtt, hogy képtelenek voltunk
továbbmenni. A japánok öklüket emelgetve kiáltoztak, mintha tüntetésen
lettek volna. Csak a hagyományos homlokpánt hiányzott róluk.
– Hol van? – kérdeztem egy mellettem üvöltő japántól.
– Bent – mondta a házra mutatva. – Remélem, kiverik belőle az
igazságot. Mit akarhatott ez a rohadék?
Csak egyet tudtam: meg kell akadályoznom, hogy baja essék. Vettem
egy mély lélegzetet, hogy megpróbáljak áttörni a ház körül átkozódókon,
s már éppen rohamra indultam volna, amikor éreztem, hogy valaki
megfogja a kezem. Ki akartam rántani a szorításából, ám ekkor
rádöbbentem, hogy Macusita áll mellettem.
– Várj, Lawrence-szan – mondta újfent tegeződve. Mintha ezzel
jelezte volna, hogy ismét szent a béke közöttünk.
Előhúzta a pisztolyát a zsebéből és a levegőbe lőtt vele.
Az átkozódók megdermedtek, mintha élőképpé változtak volna.
Macusita gyorsan maga után húzott.
– Történt valami… baja? – nyögtem felkészülve a legrosszabbra.
Pedig dehogy is készültem fel rá. A legrosszabbra soha nem lehet
felkészülni.
Hátulról kerültük meg a házat, majd bemásztunk az ablakon.
Ahogy beugrottam a szobába, előhúztam én is büdös palástom öblébe
rejtett revolveremet. Készen rá, hogy bármi áron kiszabadítsam. A
hátulsó szobában, ahol landoltam, nem láttam senkit. Aztán hirtelen
felbukkant előttem valaki. Elkaptam a fejét, magamhoz húztam, majd a
halántékához szorítottam a fegyver csövét.
– Ha megmukkansz, meghalsz.
Odakint, a konténer ajtaja előtt felerősödött az üvöltés. Mintha az
emberek minden félelmüket és dühüket beleadták volna. Attól tartottam,
hogy nem törődve a következményekkel, ránk fogják gyújtani a házat.
– Ki van odabent? – kérdeztem a fickót.
– Az… isten… – mondta.
– Az istennő?
– Az… isten.
Nem egészen értettem a dolgot, és nem volt időm a töprengésre. A
sarokba löktem a fickót, hogy Macusita törődjön vele, ha akar, és
beugrottam a szobába.
A látvány, ami fogadott, megrendítő volt. Hikagemaru-szan kezeit
tördelve ácsorgott a szoba közepén; két ismeretlen japán férfi éppen az
ágyon fekvő sebesülttel bíbelődött.
Félrelöktem Hikagemarut és az ágyhoz perdültem, készen rá, hogy
felkapjam a sebesültet, és átvigyem a kolostorba.
 Aztán jött a meglepetés. Nem az istennő feküdt az ágyon.
Az egyik ismeretlen férfi, aki a sebesült fölé hajolt, felnézett rám,
majd hátratolt.
– Menjen már egy kicsit hátrébb, ember. Így még levegőt sem kap.
Visszagörnyedt a beteg fölé, majd egy injekciós tűt szúrt a karjába.
– Így, ni – mondta ismét felém fordulva. – Ettől majd elalszik.
Különben sincs akkora vész, mint első pillantásra gondoltam.
Az ágyon fekvő arcába bámultam, de nem ismertem fel: olyan
vastagon ült a rászáradt vér a képén.
– Maga kicsoda? – kérdeztem az injekciós tű gazdájától.
– Az orvos – mondta. – Magát is megverték?
– Csak akartak – mondtam.
– Arra nincs orvosságom.
Benzinszagot éreztem, majd egy fehér törlőkendő villant meg a
szemem előtt.
Aztán, ahogy a fehér kendő kezdte felszívni a vért, s előbb csak apró
részleteiben, majd hirtelen tisztán és benzinszagúan felbukkant előttem a
sebesült arca, megkönnyebbülve felkiáltottam.
Az áldozat, akit a barlangból húztak ki, nem az istennő volt.
Sokkal inkább Ishida-szan, aki néhány nappal ezelőtt eltűnt a szemem
elől.
Most végre előkerült.
 9
A tömeg lassan eloszlott. Az nyugtatta meg véglegesen őket, amikor
Ishida-szan minden erejét összeszedve kiállt az ablakba, és azok, akik
megverték, megtudták, hogy ő Midori apja. Azé az asszonyé, akitől az
állásuk függött. Azért persze látszott az arcukon egy kis elégedetlenség.
Ha már belekezdtek egy izgalmas embervadászatba, szerették volna be is
fejezni. De nem úgy, hogy a vad megszökik előlük. Mély sajnálatukra
nem volt mit tenniük: meg kellett elégedniük a részsikerrel.
Néhányan felmerészkedtek a barlangokba is, és körülnéztek, nincs-e
valami turpisság a dologban, nem heverészik-e az istennő odafent, amíg
ők itt lent egy ártatlan embert vertek hamburgerré.
Csodák csodájára Mr. Ishidának nem történt komolyabb baja. Volt
azért sérülés rajta bőven: horzsolások, pofonok és rúgások nyomai.
– Visszamegyek a kolostorba – mondta határozottan, amikor a doktor
befejezte a kezelését. Szegény Ishida-szan ekkor már úgy nézett ki,
mintha darabokból rakták volna össze, és a darabok közti szűk részeket
sebtapasszal tömték volna ki.
Macusita és Hikagemaru, akik némiképpen felelősnek érezték
magukat a történtekért, felajánlották, hogy átszállítják a kolostorba, de
Ishida-szan ragaszkodott hozzá, hogy a saját lábán menjen át, legfeljebb
azt fogadta el, hogy támogassam. Macusita-szan ott botorkált mögöttünk,
és csak akkor fordult meg, amikor átértünk a kolostor területére. A
szögesdrót kerítést számtalan helyen átvágták, és letaposták, így nem
kellett újabb veszélyes kalandba bocsátkoznunk.
Ishida-szan barátságtalan volt velem, akárcsak Balikar Szingh
száhibbal, akiről szintén nem tudtam, hol töltötte az utóbbi napokat.
Amikor megtudtam, majd fenékre ültem a meglepetéstől. Mint kiderült,
napjait az újságírónővel múlatta, Miss Dévivel, aki egyesek szerint egy
boszorkányra hasonlított. Az egyesek között voltam én is.
Balikar Szingh száhib, amikor megpillantotta Ishidát, rémülten csapta
össze a tenyerét.
– Istenek és démonok! Csak nem a világháborúból jön?
– Melyikből? – kérdezte mogorván Ishida. Ebből is látszott, hogy nem
rugdosták ki belőle egészen a honfitársai az amúgy szerény mennyiségű
humorérzékét.
– Az elsőre gondoltam – mondta Balikar Szingh.
– Hol az ördögben bujkált eddig, Ishida-szan? – fordultam hozzá,
amikor már evett, ivott és bevette az orvostól kapott fájdalomcsillapítóit.
– Már azt hittem, magát is elrabolták. Ha a lányát egyáltalán elrabolták.
Különben, mi a fene ez az egész? Maga szerint eltűnt a lánya, a másik
kolostor szerint viszont az ottani hidat építi. Ha éppen nem játszik
kámfort, él és virul. Jelenleg ismét lelépett valahova. Lehet, hogy csak
egyszerűen nem akar szóba állni magával, amit különben meg tudok
érteni.
– Jó lenne, ha befogná a száját – mordult rám. – Alighogy
kiszabadultam a halál torkából, még maga is nekem esik. Ha jól tudom,
ön az alkalmazottam.
– Ezt rosszul tudja – tiltakoztam.
– Úgy látszik, elfelejtette, hogy miben állapodtunk meg.
– Abban, hogy igyekszem megkeresni a lányát, Midorit.
– Nem látom magán azt a fene nagy igyekezetet.
– Az fel sem merült önben, hogy akkor is keresem, ha maga csak azt
látja rajtam, hogy a kolostor falához dőlök és látszólag álmodozom?
– Na, akkor figyeljen ide – kapta el a karomat. – Elmondom én
magának, hogy merre jártam, és mit csináltam. Ha rendesen végezné a
munkáját, nem lett volna okom lelépni. Csakhogy magának semmi sem
sikerül, ha egyáltalán próbálkozott már valamivel. Ehelyett a hegyeket
nézegeti és a kolostor falán egyengeti a hátát. És ezért keményen meg is
fog fizetni maga is és a kedves barátnője is.
– Őt hagyja ki a játékból – figyelmeztettem. – Egyébként mindent
megteszek, amit csak tudok.
– Az nekem kevés. Iszonyúan csalódtam magában, Lawrence.
Alapjaiban nem vagyok rossz-szívű ember, de… nem hagyhatom, hogy
bolondot csináljon belőlem. Érti? Éppen ezért meg kell tennem, amivel
egyszer már megfenyegettem magát. Önnek is és a kis barátnőjének is
vége. Mármint a karrierjüknek. Van annyi pénzem, hogy koldust
csináljak magukból, és ezt meg is teszem. Különben hol van az a nő?
– Miss Prettyre gondol?
– Persze hogy rá.
– Fogalmam sincs róla – mondtam. – Nem tudom felvenni vele a
kapcsolatot. De ha jól tudom, Miamiban kell lennie, ott zajlik jelenleg
három ország nagy divatbemutatója.
– Teszek róla, hogy ez legyen az utolsó, amin részt vesz. És magának
is vége. Tudom, hogy melyik egyetemen tanít. Vegyen búcsút az
állásától.
– Kösz a segítséget – mondtam. – Úgyis utáltam azt a helyet. De ha
elmondaná, merre járt… vagy még tart a fenyegetőzése?
Ishida nagyot nyögött.
– A fenébe is, fáj mindenem. Tudja maga, milyen érzés, amikor
valakinek minden porcikája fáj? Ha egyszer úgy istenigazából elkapnám
magát, megtudná. Felsoroljam, hogy mim fáj?
 – Várjon, elszaladok egy anatómiakönyvért, hogy nyomon
követhessem a sírdogálását. Tudja, vizuális típus vagyok.
– És pofátlan – tette hozzá. – Szóval, tele volt a hócipőm magával,
ezért úgy döntöttem, hogy magam veszem kézbe az ügyet. Elhatároztam,
hogy megnézem magamnak ezt a barlangot… két napig dekkoltam
benne, s a környéket figyeltem, hogy nem látok-e gyanús alakokat
őgyelegni, akik esetleg tudhatnak valamit Midoriról, amikor is rám
támadtak ezek az őrültek. Azt hitték, hogy valami gonosz isten vagyok.
Mit is mondott az imént? Hogy a másik hídnál dolgozik Midori?
Istenem, ha ez igaz lenne… Tüstént odamegyek, maga pedig velem jön!
Csak egy kicsit pihenek előbb, mert úgy érzem magam, mint akin
keresztülment az úthenger. Csak egy kicsit… pihennem… kell…
Ezután két álló napig nem láttam.
Szerencsére.
 10
Hiába vártam egész délelőtt az istennőre, csak nem jött. Dél körül,
amikor már farkaséhes voltam, úgy döntöttem, hogy lemegyek az
étkezőbe.
Az ott szöszmötölő szerzetesek közül néhányan meghajoltak előttem,
és szívélyes mosollyal köszöntöttek, mások viszont tudomást sem vettek
rólam. Megettem a kásám, ittam rá egy sűrűre főzött kolostori teát, aztán
visszamentem a cellámba. Óriási meglepetésemre az ágyam szélén ült
valaki. Hirtelenjében azt hittem, férfi, de ahogy jobban megnéztem
magamnak, rádöbbentem, hogy nő. Ráadásul elég ronda nő. Lehet, hogy
udvariatlan kifejezés ez egy hölggyel kapcsolatban, de hát az volt.
Tényleg az. Dévi.
– Maga meg hol jár hajnalok hajnalán? – kérdezte.
Majd hanyatt estem a rémülettől. Rám nevetett és körülnézett a
cellámban.
– Maga egyedül lakik itt? – folytatta a kérdezősködést.
– Csak nem akar beköltözni hozzám? – rémüldöztem.
– Már foglalt vagyok – felelte lebiggyesztett ajakkal. – Különben sem
szoktam azonnal ágyba bújni senkivel. Ha akar tőlem valamit, találja
meg a módját. Azért jöttem önhöz, hogy megkérdezzem: önnek
nincsenek rossz érzései a híddal kapcsolatban?
– Néha nehezen tud eligazodni az érzésein az ember – tértem ki a
válasz elől.
– Ez a helyzet sajnos velem is – bólogatott. – Bár azért megtettem
mindent, hogy rábukkanjak a rossz érzéseim gyökerére. Naponta
többször beszélek a szerkesztőséggel. Türelmetlenül várják a híreket, de
mindaddig hallgatnom kell a gyanúmról, amíg nem konkretizálódik a
veszély. És ezt megmondtam az ellenőrnek is.
– Ellenőrnek? – csodálkoztam. – Miféle ellenőrnek?
– Maga még nem tudja? Érkezett egy műszaki ellenőr, aki kivizsgálja,
hogy minden rendben van-e. Éppen most bújja az eddig elvégzett munka
jegyzőkönyveit. Kell is, mert három nap múlva kész a híd, csak a
szemetet kell majd eltakarítani. Az éjszaka beszéltem vele. Ott mászkált
a hídnál két japán építő kíséretében, és centiméterről centiméterre
haladva ellenőriztek mindent.
– Nem tudja, kik vannak vele?
– Név szerint Macusita és Hikagemaru urak.
Dévi két tenyere közé fogta a fejét, majd keservesen megcsóválta.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy történni fog itt még valami. Már
gyerekkoromban is sok mindent megéreztem előre. – Felállt és csalódott
pillantást vetett rám. – Lehet, hogy nincs is magában semmi? Az
emberek okosnak és macsónak hiszik, pedig csupán egy… – Legyintett,
felugrott az ágyamról, kirohant a folyosóra és dühösen becsapta maga
mögött az ajtót.
Másodszor késő délután találkoztam vele. Ishidával sétálgatott az
udvaron néhány kutyától kísérve. Feje felett galambok kurrogtak az
ereszek alatt. Át is futott rajtam a gondolat, hogy bocsánatot kellene
kérnem tőle; sajnáltam, hogy korábban csak úgy, kutyafuttában
beszéltem vele. Az volt a szándékom, hogy amint elválik Ishidától,
odamegyek hozzá, és megpróbálom megbékíteni. Ők azonban
elkanyarodtak egy melléképület felé. Arra gondoltam, hogy Dévi talán
belehabarodott Ishidába, bár nem olyannak tűnt, mint aki csak úgy
belehabarodik valakibe.
Harmadszorra sötétedéskor bukkant fel előttem. Éppen egy kőből
faragott óriási teknősbékán ültem, amikor valaki átsuhant az udvaron,
majd egyenesen hozzám futott. Átkarolta a nyakamat, talán még puszit is
adott – erre a nagy ijedség miatt később képtelen voltam
visszaemlékezni. Annyi időm sem maradt, hogy megmukkanjak, máris a
fülemhez hajolt.
– Mindent tudok – nyögte. – Mindent tudok!
Fogalmam sem volt róla, mi történhetett vele. Arra gyanakodtam,
hogy Ishida – vele láttam utoljára – megkínálta valamivel. Hiába
szimatoltam azonban, nem éreztem alkoholszagot rajta.
Megpróbáltam olyan távol tartani magamtól, ahogy csak tudtam; ez
pedig azzal a veszéllyel járt, hogy leesik róla a szárija. Szerencsére nem
volt senki a közelünkben. A cellák ablakainak némelyike ki volt ugyan
nyitva, de hát a szerzetesekre nem jellemző, hogy kikönyökölnének
rajtuk pletykálkodni. Arra ott az étkező vagy az imatermek.
– Mivel kapcsolatban? – nyögtem én is, miközben egyre nagyobb
energiákat mozgósítva megpróbáltam végleg megszabadulni tőle.
– Mindent tudok! – kiáltotta ismét, de már kissé távolabbról. – Maga
nem is hinné el… ez… szinte hihetetlen… Figyelmeztetnem kell… El
kell mondanom, de nincs semmi bizonyítékom… jaj, hát nincs
bizonyítékom! Ez szörnyű… ez hihetetlen… itt jó néhányan meg fognak
halni… Mit csináljak, ha nincs bizonyítékom? Jaj, Mr. Lawrence… mit
csináljak?
– Szerezzen – mondtam.
– Ez az! – kiáltotta. – Szerzek bizonyítékot, de hát hogyan… hogyan
szerezzek? Mr. Lawrence, tudna segíteni nekem?
– Ha elmondja, hogy mire kell, talán – mondtam. Most, hogy másfél-
két méterre került tőlem, kissé megnyugodtam.
 – Elmondom magának… elmondom… csak még… jaj, de hát meg
fognak halni…
– Kik? – kérdeztem. Éreztem, hogy lassan, de biztosan kezd
összeszorulni a torkom.
– Valamennyien… azok… akik… Várjon meg, kérem. Amint tudok…
jövök. Csak a bizonyíték… a bizonyíték… Várjon!
Mielőtt visszatarthattam volna, megfordult és futni kezdett a hullaház
irányába. Ahol újabban az istennő is lakott. Legalábbis nappal.
– Hé! Hova megy? – kiáltottam utána, de nem lehettem biztos benne,
hogy egyáltalán meghallotta-e. Néhány pillanatig még láttam a szárija
hátulját, amint meglebbent a holdfényben, aztán végleg eltűnt előlem.
Álltam az udvar kellős közepén, holdsugarakba burkolózva, és
fogalmam sem volt róla, mit kellene csinálnom. Arra kért ugyan, hogy
várjak, de ez lehetett csupán egy meggondolatlan kijelentés, s abban a
pillanatban, ahogy kimondta, már meg is feledkezett róla.
Azért én vártam. Adtam neki fél órát, ami gyorsan le is telt. Akkor
úgy döntöttem, hogy nem várok tovább.
És nem is keresem. Ki tudna megtalálni bárkit is egy lámakolostorban,
éjszaka, ahol nem fényesebb a közvilágítás, mint amennyit egy maroknyi
összefogdosott szentjánosbogár produkálni képes.
Lassan, kényelmesen a hullaházhoz sétáltam. Szándékosan lassan
mozogtam, mert minek is gyorsítottam volna. Egy tiszteletre méltó láma,
amint éjszaka a holdfénynél összevissza futkos a kolostor udvarán, nem
megszokott látvány. Én pedig lehetőség szerint el akartam kerülni a
feltűnést. Már-már elértem volna a hullaházzá alakított régi épület
bejáratát, amikor váratlanul rám ordított valaki.
– Végre elkaptalak, te rohadék!
 11
A hang ismerős volt, ám nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy
ki a gazdája. Mindenesetre „jobb a békesség” alapon felemeltem a
kezem.
Néhány másodpercnyi toporgás után a férfi úgy fordult, hogy végre
megpillanthattam szögletes zsaruképét.
Horowitz hadnagy állt a hullaház ajtajában, rám szegezve azt a
fadarabot, amit a pisztolyának vélt.
– Ez már mégiscsak elfogadhatatlan – háborgott le nem véve a
„stukkere” csövét rólam. – Ebben az egész kuplerájban nincs senki, aki
móresre tanítaná a csendháborítókat? Pedig megkértem a fickót, aki
szembe jött velem, hogy mutassa meg, hol van itt a megfelelő
rendfenntartó csoport, de mielőtt még kikérdezhettem volna, elszaladt a
rohadék. Utána akartam lőni, de beragadt a golyó a stukkerembe. Hiába,
idegen számomra ez a kerület. Még azt sem közölték velem, hogy
áthelyeztek egy másik körzetbe, vagy mi a szar? Maga tud valamit?
Kicsoda is maga?
– Lawrence nyomozó – mondtam.
– Nos, akkor figyeljen, Lawrence nyomozó. Történt itt valami, amit
nem értek, és tisztázásra szorul. Sajnos nem találom sem az iPademet,
sem a telefonomat; a fene se tudja, mi történik itt. Szóval… nem látta azt
a nőt?
– Milyen nőt? – kérdeztem.
– Ne tegyen úgy, mintha nem látta volna! – kiáltott rám. – Végül is,
kinek dolgozik maga? Nekem vagy a főnökségnek? Maga az én
informátorom, vagy mi a túró! Ezt jobb, ha a fejében tartja.
– Majd abban tartom – ígértem.
– Nahát! Hol is tartottunk?
– A nőnél – mondtam.
– Ja. A nő… sikoltozott és… könyörgött is.
– Mikor?
– Nemrég. De itt én kérdezek, maga meg válaszol. Szóval, a nő
sikoltozott, a férfi pedig magával vonszolta. Egy japán vagy koreai,
egyszóval ferdeszemű volt, és egy kést szorított a nyakához.
– Biztos benne?
– Persze hogy biztos vagyok.
– Ki volt a férfi?
– Ferdeszemű. Már mondtam.
– Na és a nő?
– Egy bizonyos Dévi. De magának nem kell tudnia erről.
 A holdfény megerősödött. Mintha a hold is tágra nyitotta volna a
szemét.
– Megölte – bólogatott egyfolytában Horowitz.
– Maga… látta is? – nyögtem.
– Csak a hangját hallottam. Pontosan olyan volt, mint amikor
valakinek elmetszik a torkát.
– Merre mentek?
– Arra – mutatott a holdfénybe Horowitz. – Vagy arra, vagy… nem is
arra… talán inkább amarra… Maga pedig most velem jön, őrmester –
mondta fenyegetőn. – Ha pedig ellenáll, lelövöm. Természetesen csakis
önvédelemből.
Aztán váratlan dolog történt. Ordított egy nagyot, majd ugrott egyet,
mintha megcsípte volna valami, és hirtelen beleveszett a holdfénybe.
Csak a hangját hallottam még egy kis ideig.
– A hullaházban! – kiáltotta. – A hullaházban! Ott kell lennie! Csak
oda hurcolhatta.
Aztán elcsendesedett minden.
De csak rövid időre.
 12
Hogy ne maradjak sokáig rendőr nélkül, hamarosan Balikar Szingh
száhib bukkant elő a holdfényből. Majd fenékre ültem a meglepetéstől.
A felügyelő ugyanis egy vőlegényhez volt hasonlatos, aki éppen most
megy a menyasszonyáért, hogy a templomba vezesse. Csillogó, fehér
mellény virított rajta, buggyos selyemnadrág – ez is fehér –, csillogó-
villogó turbán, és egy kagylómarkolatú kés a kezében. Ordított róla,
hogy ezzel a késsel aligha lehetne megölni bárkit is, csupán arra való,
hogy gazdája rettenthetetlenségét bizonyítsa.
Amikor észrevett, meghökkent és előrenyújtotta a nyakát, hogy jobban
lásson.
– Maga az, izé…
– Én vagyok – feleltem. – Különben, engedje meg, hogy
bemutatkozzam. Leslie L. Lawrence vagyok. És nekem kihez van
szerencsém?
– Ne szórakozzon itt velem, hallja-e! – mordult rám. – Ebben a
holdfényben még egy elefántot sem ismerne fel az ember. Különben, mi
a csodát keres itt, az udvaron?
– Sétálgatok – mondtam.
– Éjnek idején?
– És ön? – kérdeztem.
– Semmi köze hozzá – mondta elutasítón. – Különben nyomozok.
– Most éppen ki után?
– Mindenki után. Válogathatok a gyilkosságok között.
– Nyomozzunk együtt – javasoltam.
– Én a magányos munka híve vagyok – utasított el.
– Jól van – bólintottam. – Akkor egyedül megyek.
– Hova megy maga?
Elmeséltem neki, hogy mi történt Horowitz hadnaggyal.
– Horowitz őrült – mondta. – Mintha megbabonázta volna valami.
Egy itteni varázsló, vagy kicsoda.
– A lámakolostorokban nem élnek varázslók – tiltakoztam. – Vagy
csak igen ritkán.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy Horowitz látta is, amit látni vélt? –
Megcsóválta a fejét, majd eltette a fegyverét. A csontnyelű kést. – Akár
mehetünk is.
Elindultunk a hullaház felé.
Ezen az éjszakán mintha a feje tetejére állt volna a világ. Úgy látszott,
senki nem tud aludni. Jómagam persze ismertem az igazi okát. Az a
helyzet ugyanis, hogy a kannibál Ráhu, az égi démon, gyakran
megtámadja Holdistennőt, és nagyokat harap belőle, amit a
műveletlenebb népek holdfogyatkozásnak neveznek. Ám mielőtt még
beleharapna, kergeti egy kicsit. Csak úgy élvezetből, mint ahogy a
macska játszik az egérrel. Ez az időszak, ami az üldözéstől az első
harapásig terjed, zavart okoz a kozmoszban. Feszültséggel lesz teli a
földi világ: soha annyi gyilkosság és erőszakos cselekedet nem történik,
mint ebben az időszakban.
– Maga mindig kiöltözik, ha sétálgatni indul? – kérdeztem.
– Mi köze hozzá? – mordult rám barátságosan. Olyan büszkén jött
mellettem, mint egy pávakakas.
Alig tettünk meg néhány lépést, felbukkant mellettünk Ishida-szan.
Megtorpant, amikor észrevett bennünket.
Ishida-szan mogorva volt, látszott rajta, hogy nem örvend a szép
holdvilágnak. Talán észre sem vette, hogy ott ragyog az égen.
– Maga az, Ishida-szan? – kérdezte Balikar Szingh száhib. – Egy kis
éjszakai kirándulás? Különben maga is látta?
Ishida-szan felkapta a fejét.
– Mit kellett volna látnom? Üstököst?
– Egy kellemetlen jelenetet – felelte a zsaru. – Talán éppen megölni
készültek valakit.
Ishida meghökkent.
– Megölni? Kit?
– Miss Dévit. Tudja, azt az újságírónőt… azt a csinos és előkelő
hölgyet…
– Csinos? – hökkent meg Ishida. – Biztos, hogy ugyanarról
beszélünk?
Hirtelen ismét csak kisétált valaki a holdfényből: ha jól láttam, Peldan
rinpócse. El akart osonni mellettünk, de Balikar Szingh megállította.
– Álljon csak meg, szentséged, hé! Beszél ön angolul?
Peldan rám pislogott, majd lassan bólintott.
– Megkérdezhetem, mit keres itt éjnek idején?
– Itt lakom – felelte Peldan lehajtott fejjel. Aztán úgy is maradt,
mintha kővé változott volna a nyaka. – Azonkívül, a hidat őrzöm.
Peldan rinpócse megcsörgette kezében tartott olvasóját. Szép, vörös
korallszemekből állt: úgy lángoltak a holdfényben, mintha egy dühös
isten szemei lettek volna.
– Mit őriz? – hökkent meg Ishida-szan.
– Időről időre kisétálok a szögesdróthoz, és megáldom.
– A szögesdrótot?
– A hidat. Látják, milyen szépen csillog a holdfényben? Már odalent
van az üvegpadló is…
 Innen, ahol álltunk, nem lehetett látni, hogy valóban szépen csillog-e,
és Déviről némiképpen megfeledkezve már-már elindultunk, hogy
közelebbről is megnézzük a csillogó-villogó csodát, de Balikar Szingh
száhib visszatartott bennünket.
– Hé! Nem Dévi memszáhibot kellene keresnünk, akinek állítólag a
nyakához szorított valaki egy kést?
Ismét irányt változtattunk hát, minek következtében lassan
kibontakoztak előttünk a hullaház körvonalai.
Ekkor kezdtük csak feltenni magunknak a kérdést, hogy vajon miért is
jöttünk ide? Peldan rinpócse szemmel láthatóan nem kérdezett magától
semmit, csak az orra alatt mosolygott. Majd ez a mosoly is beleveszett a
holdfénybe.
Ishida a hullaház félig nyitott ajtajára mutatott.
– Be óhajt menni valaki?
Nem óhajtott senki. Tulajdonképpen még én magam sem.
– Akkor mi a fenéért jöttünk ide?
A kérdés jogos volt.
– Mr. Lawrence?
Ishida kérdezte, egyre a félig nyitott ajtót nézegetve.
Sóhajtottam, és éppen elindultam volna, hogy bemenjek a terembe, de
Ishida-szan félretolt.
– Ne totojázzunk már annyit, hé! Ha egyszer elhatároztuk, hogy
megnézzük, miről beszélt az az agyatlan Horowitz…
Határozott léptekkel a teremben található két ágy közül a hozzám
közelebbihez ment, és lerántotta róla a takarót.
Aztán felkiáltott, és nagyot ugrott. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a
mennyezetbe verje a fejét. Egy tekintélyes nagyságú orrot láttam
kiemelkedni az ágyból, s alatta vékony, fekete bajuszkáját is
megcsodálhattam volna, ha lett volna kedvem a csodálkozásra. De
egyáltalán nem volt.
Az a valaki, aki az ágyban feküdt, immár megszabadulva a takarójától,
üveges szemekkel tanulmányozta a mennyezet repedéseit, Dévi
memszáhib volt. Akit elkapott valaki, majd nem törődve a szerencsétlen
riporternő segélykiáltásaival, meggyilkolta.
 13
Úgy toporogtunk az ágya mellett, mint csapdába esett egerek az
egérfogóban. Jómagam is értetlenül álltam a történtek előtt, de legalább
megkönnyebbültem, hogy az istennőt nem látom egyik ágyon sem. Meg
is fogadtam magamban, hogy ha élve megússza, soha többé nem teszem
ki veszélynek. Még az almáját is én hámozom meg neki, hogy ne
kerülhessen kés a kezébe, amivel megvághatná magát.
Olyan csend volt, hogy még a legyek zümmögését is hallani véltem.
Aztán megelevenedett odakint a világ. A távolban jakok bőgtek, kutyák
ugattak az udvaron, majd az ugatásuk tutulásba ment át. Sokan azt
állítják, hogy a kutyák megérzik a halált. Hát itt volt mit megérezniük, az
biztos.
Észre sem vettük, amikor csatlakozott hozzánk néhány szerzetes.
Talán éjszakai imáról térhettek vissza a lhakangból, amikor
megpillantották a hullaházból kiszűrődő zseblámpafényt, és
kíváncsiságuktól vezérelve odajöttek hozzánk. Most csak álltak az
ajtóban és dermedten bámultak befelé.
Csak akkor tértem egészen magamhoz, amikor Gyalmorong rinpócse
is belépett az ajtón.
– Mi történt itt? – kérdezte megtorpanva. – Blobzang rinpócse?
– Gyilkosság – mondtam.
A főláma vett egy mély lélegzetet.
– Most éppen… kit?
Ishida, aki eddig eltakarta előle Dévi memszáhib ágyát, oldalra
húzódott. Gyalmorong rinpócse megpillantotta a halottat, meghajolt
előtte, és belekezdett egy halotti imába.
Az ima szerencsére elég rövidnek bizonyult. Gyalmorong rinpócse
akkor ismét felém fordult.
– Hogyan…?
– Késsel – felelte helyettem Ishida.
– Késsel? – hökkent meg a rinpócse. – De miért pont az én
kolostoromban? Annyi kolostor van errefelé… miért éppen az
enyémben? Nem tudom, mi baja lehet velem az isteneknek. Csak nem a
híd miatt történik mindez? Nem olvastam egyetlen szent iratot sem,
amely megtiltaná, hogy panorámahíd épüljön két szikla közé. Hiszen ez
még az istenek csodálatát is elnyerhetné… Nem is olyan régen még a
cellámban beszélgettem vele… ezzel a szerencsétlen nővel…
– Miről? – kaptam fel a fejem.
Az apát megvonta a vállát.
 – Őszintén szólva nemigen figyeltem rá. Többször is eljött hozzám,
és… nagyon sokat beszélt. Sajnos nem jegyeztem meg minden szavát.
Ez azt jelentette, hogy Gyalmorong egyáltalán nem figyelt Dévire.
Hagyta, hadd beszéljen, ő pedig az alatt nyitott szemmel aludt.
– Csak… ez az utolsó alkalom volt valahogy furcsa. Nem sokkal
ezelőtt… vagyis néhány órával ezelőtt még csak úgy folyt belőle a szó.
Olyasmiket mondott… hogy lelkifurdalása van. Nagy lelkifurdalása.
Meg kellene mentenie embereket, és nem képes rá.
– Milyen embereket? – kérdezte Balikar Szingh.
– Hát… azt nem mondta. De… biztosan a hídépítőkre gondolt, vagy
azokra, akik az ünnepségen átmennek a hídon. Az építők, ha befejezik a
munkát, hídavató ünnepséget rendeznek…
– Ezzel azt akarja mondani, rinpócse, hogy Dévi memszáhib tudott
valamiről, amiről más nem?
– Csak a hídra vonatkozhat – csóválgatta a fejét Ishida is. – Mi másra?
Ha jobban belegondolok, olybá tűnik minden, mint a mesében. Valaki fel
akar építeni egy hidat, fel is építi, másvalaki viszont le akarja rombolni.
És le is rombolja, ami jó néhány ártatlan ember életébe kerülhet.

Jó órával később Gyalmorong rinpócse cellájában ültem; előttem első

osztályú jázmintea illatozott. A csillagok olyan fényesen ragyogtak, mint
a legtisztább éjszakákon. A kutyák is aludtak, a galambok is, csupán
békák brekegtek valahol a legközelebbi falu tájékán.
– Délután beszéltem Dévi memszáhibbal – sóhajtotta Gyalmorong. –
Ő akart beszélni velem. Aztán mégsem beszélt. Azt hiszem, megijedt.
Ezt csak neked mondom el, rinpócse.
– Mitől ijedt volna meg? – kérdeztem összeráncolva a homlokomat.
– Talán attól, hogy nem volt biztos a dolgában. El akart mondani
nekem valamit, ivott is egy csésze teát, de sajnos megzavartak
bennünket. Éppen akkor, amikor a fülembe súgott egy nevet,
Hikagemaru- és Macusita-szanok ránk rontottak a jó hírrel, hogy végre
elkészült a híd. Már csak a legszigorúbb ellenőrzések vannak hátra, és
megindulhat rajta a forgalom. Ha minden rendben lesz, ők még tovább
maradnak, és felépítenek egy szállodát, sőt lehet, hogy addigra megjön a
papír, miszerint még egy hidat kellene…
– Mintha azt mondtad volna az imént, hogy Dévi memszáhib a
füledbe súgott egy nevet, mielőtt a japánok rátok rontottak.
– Igen. Így volt.
– Na és mi volt, amit súgott?
Gyalmorong a fülemhez hajolt, mintha Dévi memszáhibot utánozná.
– Bruce Willis. Ez volt a név.
 – Micsoda? – hökkentem meg. – Bruce Willis? Ennek semmi értelme.
– Pedig ezt súgta.
– Tudod egyáltalán, hogy kicsoda Bruce Willis?
– Egy színész – mondta. – Láttam is egy filmjét.
– Filmcímet is súgott hozzá?
– Csak a nevét – rázta meg a fejét.
Biztos voltam benne, hogy rosszul értette a riporternő szavait. Mi a
fene kapcsolat lehetne az itteni gyilkosságok és Bruce Willis között?
Persze hogy semmi. Vagy mégis?
– Nem ugrik be semmi? – kérdezte Gyalmorong rinpócse.
– Semmi – mondtam szomorúan. – Nem szívesen vallom be –
halottakra nem szabadna haragudni –, de kicsit neheztelek Dévire. Ha
elmondja, amit tud, lehet, hogy sok mindenre fény derült volna. Félt
vajon valakitől? Úgy tűnik, jogosan. Vajon mi lehetett az a titok, amire
rájött, és ami végül is megölte?
Egyelőre fogalmam sem volt róla.
 14
A hajnal vörösre festette az óriás hegycsúcsokat, amikor felcsengett a
Hikagemaru-szantól kölcsönbe kapott műholdas készülékem.
– Lawrence száhib? – kérdezte egy ismerős hang. Azonnal
ráismertem, és ő is tudta, hogy ráismertem, de mégis hivatalos maradt a
hangja. Ebből rájöttem, hogy nincs egyedül a szobájában.
– Ő beszél – mondtam.
– Pancsaraksa vagyok.
– Pancsaraksa hadnagy? Én pedig Leslie…
– Szeretnék beszélni veled, Leslie száhib.
– Honnan beszélsz, Pancsaraksa hadnagy?
– Az udvarról. Ki tudnál jönni hozzám?
A telefonom elhallgatott. Haboztam egy kicsit, aztán kisétáltam az
udvarra. Pancsaraksa és egy másik, turbános férfi éppen az udvar
közepén álltak, mintha úgy mérték volna ki a helyüket.
Pancsaraksa szeme rám villant. Megértettem belőle, hogy jobb, ha a
viszonyunk hivatalos marad. A másiknak, a turbános férfinak olyan
hideg volt a tekintete, hogy beleborzongtam. Az óvodában bizonyára
kobra lehetett a jele.
– Ő Venkata Ráhul száhib – mutatta be a társát Pancsaraksa. –
Szeretnénk beszélni veled, Leslie száhib.
– Itt vagy másutt? – kérdeztem.
– Azt hiszem, itt is lehet… – Kérdőn pillantott a másikra, aki
biccentett, majd meghajolt előttem.
– Nagy csodálója vagyok önnek, Lawrence száhib – mondta. –
Hallottam, hogy történt néhány gyilkosság errefelé az utóbbi időben.
Igaz ez?
– Sajnos igaz – bólintottam.
– Tudna nekünk mondani valamit velük kapcsolatban? Ön itt
tartózkodott, amikor a szörnyűségek történtek… Megfigyelhetett
valamit… Nincs valami elképzelése arról, hogy mi folyhat itt?
– Azt hiszem, összefüggés lehet a gyilkosságok és az üvegfenekű híd
között – mondtam elmélázva.
– Konkrétan?
– Ez csak megérzés.
– Nos, Mr. Lawrence, én a hadseregtől vagyok, és azt a parancsot
kaptam, hogy szakértőnk társaságában vizsgáljam meg a hidat. Ha
megkérném rá, csatlakozna hozzánk?
– Hát, ha muszáj – sóhajtottam.
– Tart talán valamitől? – kérdezte.
 – Nem szeretek magasban mászkálni – vágtam kelletlen képet. – Ilyen
lengedező alkotmányra pedig egyáltalán nem szoktam felmenni.
– Most mégis arra kérném, hogy tegye meg.
– Ahogy óhajtja.
A férfi le nem vette volna rólam hideg tekintetét.
– Nem zavarja, ha Macusita és Hikagemaru is velünk tartanak?
– Miért zavarna?
– Akkor hát… akár indulhatunk is. Apropó, nem óhajtana ruhát
cserélni? Ebben a palástban és fura csizmában valóban veszélyes lehet a
dolog. Beakadhatnak valamibe.
Bólintottam és levetettem a palástomat. A csizmát azonban magamon
hagytam.
Pancsaraksa barátom kedvetlenül bámult a hídra, amely teljes
pompájában ragyogott a reggel sugaraiban. Tulajdonképpen számomra is
ekkor adódott csak alkalom, hogy nappali fényben is szemügyre vegyem.
– Oda kell felmennünk? – kérdezte Pancsaraksa, miközben alig
észrevehetően rángatózni kezdett a szája széle. És Balikar Szingh arca
sem volt felhőtlen, ahogy csatlakozott hozzánk.
Macusita és Hikagemaru a konténerek előtt vártak bennünket.
A kölcsönös bemutatkozás után Pancsaraksa hadnagy Hikagemaru-
szanhoz fordult.
– Végül is ki építteti ezt a hidat? Lehet valamit tudni róla?
Hikagemaru megvonta a vállát.
– Egy magántársaság.
– Van neve is?
– Garuda Company. Erről különben csak tegnap óta tudok én is.
– Az ő képviselőik is itt lesznek az avatóünnepségen?
Hikagemaru ismét csak a vállát vonogatta.
– Nem kaptam értesítést róla. Csupán egy telefonhívást, hogy
engedélyt adnak az ünnepség megtartására, de hogy itt lesz-e a
képviseletükben valaki, nos, erről nem tudok. Mindenesetre én vagyok a
teljes jogú képviselőjük. Ha meg akar győződni róla, vissza kell mennem
a papírokért, elfelejtettem magammal hozni őket.
– Maradjon csak – legyintett Pancsaraksa. – Hiszek magának.
Ekkor már jó néhányan lehettünk – úgy cirka tizenöten. Ahogy
végignéztem rajtuk, Macusita és Hikagemaru kivételével valamennyien
megszeppent képpel bámulták a hidat a fejünk felett. Többen mintha
magukban imádkoztak volna.
Őszintén szólva jómagam is nyugtalan voltam.
Az utóbbi napokban nem jártam az építők területén, így számomra is
meglepetésként hatott, hogy ezalatt mekkora változások történtek ideát.
Az első, ami a szemembe tűnt, az maga a híd volt. Mintha egyenesen a
sziklafalakból nőtt volna ki. Mindegyik hídfő a sziklafalhoz tapadt, mint
egy-egy hatalmas fecskefészek.
– Na? – kérdezte Macusita büszkén felfelé mutatva. – Hogy tetszik?
Mindenfelől elismerő morgás hallatszott. A híd lágyan hullámzott a
magasban, mintha csak az alig érzékelhető széllel játszadozott volna.
Sejtettem ugyan, hogy odafent azért kevésbé simogató, de egyelőre még
elképzelni sem akartam, hogy mi lesz majd, ha odaérek.
Macusita mintha csak olvasott volna a gondolataimban, felmutatott a
hídra.
– Ne aggódjanak, szabályozni lehet a kilengését. Egy hidraulikus
szerkezet még jelentős szél esetén is majdnem nullára csökkenti.
A híd padlózatát üveglapok alkották. Aki odafent volt, a padlón át
lenézhetett a mélybe. A szakadék majd százötven méter mély volt, s ha
lent állt valaki a fenekén, mennyországi magasságban ringatózott felette
a híd.
– Na és ha valaki nekiindul, majd a felénél elfogy a lelkiereje és
rosszul lesz? – tudakoltam.
– Figyelmeztető táblákat helyeztünk ki még odafent a sziklanyergen –
magyarázta Macusita-szan. – Mindenki csak saját felelősségére
használhatja. Ez elsősorban a betegekre vonatkozik. Az emberek
felelőtlenek, Lawrence-szan, gyakran még a saját fizikai állapotukkal
sincsenek tisztában. Így hamar megvan a baj. Egyszóval, közvetlenül a
híd okozta balesetekért felelünk csak, aki szédül vagy nincs rendjén
valami a szívével, annak nem ajánljuk a használatát.
– Hogy jutunk fel a hídfőhöz? – tudakolta Pancsaraksa.
Hikagemaru válaszolt Macusita helyett.
– Az eredeti tervek szerint felvonóval. Erre azonban még várni kell
egy kicsit, nem érkezett meg ugyanis a gép, amely a felvonót működteti.
Sajnos ma még gyalog kell felmennünk. Az út a sziklák taraján vezet,
könnyű megközelíteni. Félórányi séta az egész.
Kissé megerősödött a szél. Úgy láttam, mintha a híd jobban kilengene,
mint az imént.
– Azonnal működésbe lép a hidraulikus fék – nyugtatott meg
Macusita. – Majd meglátják.
És valóban megláttuk. A híd hintázása kissé csillapodott.
– Akkor hát induljunk – vezényelt Macusita. – Remélem, kellemes
lesz a sétánk. Odafentről egyszerűen lélekbe markoló a kilátás.
A séta valóban rövid volt. Szerencsére már ismertem az utat; akár
idegenvezetőként is produkálhattam volna magam. Megmutathattam
volna például, hogy melyik az a nagy kő, amely megölte Kimura
mérnököt. Ám jobbnak tartottam befogni a számat.
A hídfő falai is üvegből készültek, s alighogy a padlójára tettem a
lábam, mintha egy másik világba kerültem volna.
Bár nem kedvelem a magasságot, már nem okozott különösebb gondot
a látvány. Mint érdekességet jegyzem csak meg, hogy amikor korábban a
sziklán lógtam egy kötélhágcsón, egyáltalán nem éreztem a földtől való
elszakadás olyasféle idegenségét, mint most. Úgy látszik, a sziklafal
érintése megnyugtatott.
A szakértő, Venkata Ráhul körülnézett, majd a hídra bökött.
– Velem jön valaki?
Mintha egyenesen rám nézett volna. Mivel nem jelentkeztem,
megfordult és elindult a híd közepe felé. Nyeltem egy nagyot és
utánaóvatoskodtam. A híd szelíden ringatózott a talpam alatt. Amit
odalent láttam, egyáltalán nem volt megnyugtató. Alattam a mélyben
gyufaskatulyányinak láttam a konténereket, s mintha csillogott is volna
közöttük valami. Mintha valaki távcsővel követte volna a mozgásunkat.
A turbános átnézett a híd túlsó oldalára. Ott is állt valaki a sziklára
szerelt üvegkalitkában és bennünket figyelt. A turbános intett neki, aztán
a kezében tartott ismeretlen, furcsa kinézetű műszerből kihúzott egy
kisebbet, és kitartotta a híd korlátja fölé.
– Ez meg mire jó? – kérdeztem.
– Minden idegen anyagot jelez, ami nem tartozik ide – mondta kurtán.
– Figyelje csak ezt a néhány skálát.
A néhány skála cirka tizenöt volt. Mindegyiken mutatók mocorogtak:
néhány egy helyben remegett, néhány felfelé igyekezett, néhány pedig
elindult a skála csúcsától lefelé.
– Minden rendben – dörmögte. – Hogy tetszik innen, a
mennyországból a kilátás?
– Gyönyörű – mondtam nem sok meggyőződéssel. – Különben mit
mutat a műszere?
– Nincs miért aggódnunk. Holnap hajnalban kijövök még egyszer és
megvizsgálom a környéket. Azonkívül van itt még öt kollégám, akik a
gyíkok segge lyukába is bekukkanthatnak a még hátralévő négy nap
alatt. Itt nem lesz merénylet, az biztos. Amíg engem lát, nem kell
aggódni.
Így is történt.
Nem láttam többé.
Az éjszaka őt is meggyilkolták.
 15
Még hajnal volt, amikor arra ébredtem, hogy verik az ajtómat.
Villámsebesen kiugrottam az ágyból és eltoltam a reteszt.
Pancsaraksa állt odakint a folyosón, mellette Balikar Szingh száhib.
Olyan kifejező volt a képük, hogy nem is kellett mondaniuk semmit,
leolvashattam róluk, mi történt.
– Kicsodát? – nyögtem.
– Venkata Ráhul száhibot.
– Ki is az? – kérdeztem.
– A katonai szakértő, akivel végigmentél a hídon.
– Mi történt vele?
Pancsaraksa öklével a levegőbe ütött.
– Leesett a magasból.
– Hogyhogy leesett? – képedtem el. – Csak úgy magától?
– Egyelőre nem lehet tudni – vonta meg a vállát Pancsaraksa. –
Képzeld el, hogy nézhet ki az, aki több mint száz méternyit zuhant.
Reggel vették észre a maradványait.
– És most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul.
Pancsaraksa dühösen felmordult.
– Most az lesz, illetve az van, hogy torkig vagyok már ezzel az
egésszel. A koreai háborúnak nem volt ennyi áldozata, mint amennyi itt
volt már eddig is, és még közel sincs vége a bulinak. Van még pár
napunk az avatásig. Egy ügyes gyilkos addig alaposan kiszórakozhatja
magát. Ami engem illet, igyekszem nyitva tartani a szemem. Neked is
ezt ajánlom. És ha valami gyanúsat látsz, azonnal szólj, oké?
Természetesen megígértem.
Ekkor Balikar száhib vette át a szót.
– Mindazonáltal nem kellene nagydobra verni a dolgot.
– Attól tart, hogy eltűnnek a turisták és az újságírók?
– Éppen az ellenkezőjétől tartok – mondta Balikar Szingh. – Attól,
hogy újabb tömegek rohannak meg bennünket. Katasztrófaturisták
tömegei. Nincs a világon szebb dolog, mint olyan helyeken szimatolni,
amelyeket embertársaink vére festett pirosra.
– Akkor végül is mit csináljunk?
– Próbáljanak meg, akit csak lehet, visszatartani az éjszakai sétáktól.
Mondjanak nekik valami ijesztőt. Akár azzal is rémítgethetik őket, hogy
szellemek vagy vérszomjas zombik járkálnak a környéken, és akit
elkapnak, felviszik magukkal a híd közepére, majd lelökik a mélybe.
Különben, ami azt illeti, nem is beszélek marhaságot. Van a tibeti
mitológiában olyan isten, amelyik tud repülni?
 – Például Garuda – mondtam.
– Az nem egy madár?
– Madáristen. De vannak mások is, sőt azt hiszem, valamennyi képes
a repülésre. Mint az istenek általában. De azért én csak kisétálhatok
éjszaka, hogy…
– Stop! – emelte fel a kezét Balikar Szingh száhib. – Korábban talán
igennel válaszoltam volna erre, de most már mindenkire vonatkozik a
kijárási tilalom.
– Most már? Mit jelentsen ez?
– Figyeljen ide, Lawrence száhib – sóhajtotta. – Bizonyára sejti, hogy
kezdetektől fogva jó véleménnyel voltam magáról. Még örültem is,
amikor értesültem róla, hogy maga itt fog nyomozni a környéken.
Komolyan mondom, örültem neki. Ám lassan kiderült, bocsásson meg az
őszinteségemért, hogy ön hajítófát sem ér. Nemhogy megkönnyítette
volna a munkámat, még akadályozta is.
– Például, mivel?
– Például a jelenlétével. Úgy tett, mintha mást sem csinálna, csupán a
lehetséges gyilkosok után kutatna, és idővel el is kapja őket, akárhány is
legyen belőlük. De valójában csak toporog, mint galamb a jégen, és még
engem is összezavar. Néha már azt hiszem, hogy maga öldökli itt az
embereket.
– Mégis miből következtet erre? – csodálkoztam.
– A gyanús viselkedéséből. Maga még a japán építőkkel is összeszűrte
a levet, akik ugyancsak gyanúsak a szememben, aztán az az istennő sem
tetszik nekem a barlangban… ön túlságosan is gyakran felmászik oda, és
ki tudja, mi történik ott… Aztán…
Ekkor Pancsaraksa közbevágott.
– Elég volt ebből, hadnagy! Lehet, hogy Lawrence száhib valóban
nem volt képes elkapni idáig a gyilkost – hangsúlyozom: idáig! –, ám ez
nem jelenti azt, hogy olyan tehetetlen lenne, mint amilyennek ön leírta.
– Maguk régi ismerősök, ugye? – kérdezte gúnyos pillantásokat vetve
ránk Balikar Szingh.
– És ha azok vagyunk? – mordult fel Pancsaraksa.
– Gondolhattam volna – felelte Balikar Szingh. Megfordult és
otthagyott bennünket.
 16
Miután Balikar Szingh elviharzott, csend ülte meg a cellámat.
– Nos? – törte meg kis idő múlva Pancsaraksa száhib.
– Eddig valóban nem jutottam semmire – ismertem be. – Nem látok
logikai kapcsot a gyilkosságok között. Olyan ez az egész, mintha valaki
minden terv nélkül gyilkolna. Aki az útjába kerül, megöli.
– Tényleg ezt gondolod?
– Nem. Csak eltöprengtem rajta. Van összefüggés a gyilkosságok
között, csak éppen… még nem jöttem rá, micsoda. De van valaki, aki
talán tudná.
– Kicsoda? – húzta össze a szemöldökét.
– Bruce Willis – mondtam.
Pancsaraksa kerekre nyitotta a szemét.
– A színészre gondolsz?
– Pontosan rá.
– Ha engem is beavatnál…
– Dévi ezt a nevet említette Gyalmorongnak nem sokkal a halála előtt.
Bruce Willis. Azt hiszem, utalni akart vele valamire.
– Csak nem arra gyanakszol, hogy a színész a gyilkos? Álruhában itt
csatangol közöttünk és előtanulmányokat végez valamelyik jövendő
filmjéhez? Hogy gyilkolási főpróbát tart?
– Nem. Biztosan nem.
– Akkor meg mit akarsz vele?
– Még nem tudom.
Pancsaraksa mélyen a szemembe nézett, aztán legyintett egyet.
– Jobb, ha én most elmegyek.
Így is tett.
 17
Gyalmorong rinpócse olyannyira maga alatt volt, hogy még teával sem
kínált meg. Csak ült kihűlt csészéje felett, és maga elé bámult a
levegőbe.
– Tudod, min töröm a fejem, rinpócse? – kérdezte aztán tompa, kongó
hangon.
Persze hogy tudtam. Csak azért óvakodtam kimondani.
– Azon töröm – magyarázta –, hogy két eset lehetséges, azaz, két
dolgot tehetnék úgy hirtelenjében. Tudod, mi az egyik?
– Mi?
– Véget vetek az előkészületeknek, aztán felmászom a hídra,
bejelentem, hogy nem lesz itt semmiféle hídavató, semmi sem lesz. Csak
egy rövid gyászünnepség.
– A szakértő száhib és Dévi emlékére?
– Az én emlékemre – mondta a mellkasára bökve. – A japánok
ilyenkor harakirit követnek el. Csakhogy én nem vagyok japán, és
megfelelő kardom sincs hozzá, konyhakéssel pedig nem illik harakirit
elkövetni. Ám azért megvan a módja, hogy feláldozzam magam
szégyenemben. Tudod, hogyan? Megmondom én neked, rinpócse.
Leugrom a hídról. Hogy tetszik?
– Nem rossz – bólintottam. – Sőt, kifejezetten stílusos.
– Te egyetértesz velem? – háborodott fel. – Nem is próbálsz lebeszélni
róla?
– Amíg nem ismerem a másik lehetőséget, nem. Mi lenne az?
– Az, hogy beveszek száz szem nyugtatót, ráiszom egy üveg whiskyt,
aztán annyi. Remélem, nem mumifikálnak, így nem marad nyom
utánam. Majd megpihenek az istenek társaságában a Devádzsin
mennyországban…
– Van egy tervem – szakítottam félbe, és igyekeztem roppant komoly
képet vágni mellé.
– Micsoda? – kérdezte lemondó mosollyal. – Csodálkoznál, rinpócse,
ha azt mondanám, hogy elegem van a terveidből? Volt már néhány
terved, de azok finoman szólva is halva születtek. Engem nagyon
becsapott valaki, rinpócse.
– Rám célzol?
– Nem feltétlenül, de azért magadra veheted. Ha valaki
gyerekkoromban azt jósolja, hogy egy nyugodt, békés kolostor főnöke
leszek, örültem volna neki, most már viszont azt mondom, hogy akkor
veszítettem el az eszem, amikor elhatároztam, hogy szerzetes lesz
belőlem. Mert hogy néz ki az én kolostorom, rinpócse? Kik laknak
benne?
Mivel várakozva nézett rám, felvontam a vállam.
– Szerzetesek?
– Ha csak azok laknának, nem lenne semmi baj. De mások is laknak
benne. Itt vagy például te is, rinpócse. Az az igazság, hogy semmi
hasznodat nem veszem. Sőt, néha már én is azon töprengek, hogy nem te
irtod-e itt az embereket? Ha arra gondolok, hogy az utóbbi napokban,
hetekben ki mindenki tolakodott be hozzám, hát kiráz tőle a hideg. Hogy
csak néhányat említsek, itt van például ez a Horowitz nevű ember, akit te
hoztál magaddal.
– Azt már nem! – tiltakoztam. – Magától jött.
– De a te ismerősöd! Ez az ember azzal szórakozik a kolostoromban,
hogy egy fadarabbal a kezében kergeti a szerzeteseket, és le akarja
tartóztatni őket. Valamennyit. A szerzeteseimet először még mulattatta a
dolog, de mostanában már unják. Képzeld el, hogy valamelyik láma
éppen meditál a cellájában, átkerül egy másik tudatállapotba, akkor
hirtelen kinyílik a cellája ajtaja, valaki bedug rajta egy fadarabot, és
nagyot ordít mellé, hogy „kezeket fel!”. Tegnap is egy öreg
szerzetesemmel történt meg a dolog, aki már bizonyos öregkori
anyagcsere-problémákkal is küzd, és ahogy ez a Horowitz rinpócse
rákiáltott, hát… sejtheted, mi történt. Az öreg meg van győződve róla,
hogy maga Sindzse próbálta meg levinni az alvilágba. Aztán itt van ez a
Baresi nevű férfi, Ishida-szan kísérője vagy kicsoda. Mindig pont akkor
jön be hozzám, amikor van valaki nálam, és erőszakosan előadást tart
nekünk valami marhaságról, aminek még a címét sem értem. Aztán van
egy istennő, aki fent lakott a barlangban, amíg csak el nem költözött
onnan. Te többször is felmentél hozzá, majd azt mondtad nekem, hogy
senki sincs odafent… Ugyanakkor egy szerzetesem, aki rossz alvó, látta
az istennőt kötélen leereszkedni a barlangból, és beosonni a celládba.
Reggelig ki sem jött belőle. A szerzetesem szerint biztos meg akartad
ölni, vagy ő akart megölni téged, mert olyan hangokat hallott kiszűrődni
az ajtód alatt, hogy erre következtetett belőlük. Egy másik szerzetesem
szerint a hullaházban is lakik valaki. Ő meg azt látta, hogy egy
ismeretlen nő ment be, és egy istennő jött ki belőle. Estefelé visszajött az
istennő, bement a hullaházba, s amikor kijött, már nem istennő volt,
hanem a másik nő. A szerzetesem azt állítja, hogy egy női démon
lehetett. Az az igazság, rinpócse, hogy véglegesen eldémonosodott a
kolostorom. Kedvem lenne felgyújtani. Ez az őrültek kolostora, rinpócse.
Ezért döntést kellett hoznom – sóhajtotta. – Már úgyis küldetni akartam
érted. Ismertetem hát veled a döntésemet. Ez pedig a következő. Közlöm
veled is, mint mindenkivel a kolostoromban, hogy valaki azonnali
hatállyal ki van rúgva belőle. Akarod tudni a nevét?
– Persze – mondtam. – Kicsoda?
– Egy bizonyos Blobzang rinpócse.
– De hiszen az én vagyok! – hökkentem meg.
Gyalmorong szelíden nézett rám.
– Akkor te vagy kirúgva, rinpócse!
 18
Macusita-szan igencsak meglepődött, amikor beléptem hozzá. Annyira
bele volt merülve a munkájába, hogy meg sem hallotta szerény
kopogtatásomat.
Amikor meglátott és tudatosult benne, hogy ki is vagyok, eltakarta a
kezével a papírlapot, amelyre firkálgatott.
– Te vagy az, Lawrence-szan? Mi szél hozott erre?
Fáradt volt a hangja, mintha az elmúlt napon több nagygyűlést is
végigszónokolt volna egymás után.
– Beszélni szeretnék veled, Macusita-szan – mondtam.
A szeme is fáradt volt, nem csak a hangja.
– Muszáj?
– Azt hiszem, igen.
– Hát akkor… mi a helyzet, Lawrence-szan?
– Szeretnék kérni tőled valamit – mondtam. – Szerezz nekem valakit,
aki jól ismeri Bruce Willist.
Macusita eltátotta a száját.
– Bruce Willist? Mármint személyesen? Itt? Te meg vagy húzatva,
Lawrence-szan.
– Nem úgy értettem. Nincs az embereid között valaki, aki szereti a
mozit? Például a Bruce Willis-filmeket? – makacskodtam.
– Tulajdonképpen van, Macuoka rajong a filmekért.
– Ő kicsoda?
– Üvegtechnikai szakértő. Az ő cége készítette a híd padlózatát.
– Biztos vagy benne, hogy jól ismeri a filmeket?
– Persze hogy biztos. Hiszen nemegyszer menekültem már előle.
Ekkor már éreztem valami meleget a szívem táján.
– Hogyhogy elmenekültél?
– Úgy, Lawrence-szan, hogy ha elkap, akkor véged. Imádja az olyan
akciófilmeket, amilyenekben például a te Bruce Willised szerepel. Volt,
amelyiket ötször is látta. A Die Hard egyik részét saját bevallása szerint
tizenkétszer. És akit elkap, annak nincs lehetősége elmenekülni előle.
Legalább addig nem, amíg meg nem hallgatta két-három film tartalmát.
Úgy éreztem, éppen most hullik rám néhány csepp a szerencse
istennőjének a könnyeiből.
– Megkeresnéd nekem a fickót?
– Mit akarsz vele, Lawrence-szan? – értetlenkedett.
– Szeretném, ha mesélne nekem Bruce Willis filmjeiről.
Macuoka-szan fiatal ember volt, tele lelkesedéssel. És kitűnően tudott
angolul. Amikor megértette, mit akarok tőle, gyanakodva ráncolta össze
a homlokát.
– Biztos vagy benne, Lawrence-szan, hogy ezt akarod?
– Biztos – bólintottam.
– És miért kellene ez neked?
Haboztam egy kicsit, aztán döntöttem.
– Elmesélem, ha óhajtod.
Elmeséltem neki egy hosszadalmas történetet, aminek nem volt se
füle, se farka. Macuoka mégis úgy tett, mintha megértette volna.
Megvonta a vállát és úgy vigyorgott, mint malac a sütőben.
Valamiért tetszett neki a dolog.
Macusita-szan csak bámult bennünket és csendben megállapította
magában, hogy alighanem megbuggyantam. Láttam a szemében az
aggodalmat, hogy tényleg őrült vagyok, és biztos meg akarom gyilkolni
az üveges emberét.
– Nem lesz semmi baj – nyugtattam meg. – Tudom, mit csinálok.
– Éppen ettől félek – mondta.
Aggodalmas pillantásokkal kísért bennünket, amikor elhagytuk a
szobát.
Macuoka-szan helyet foglalt egy lapos kövön, nem messze a hajdani
szögesdrót kerítéstől. Jómagam a kő testvérére csüccsentem.
– Hány filmje van Bruce Willisnek összesen? – kérdeztem, mintha
csak egy kvízműsorban szerepelnénk.
Macuoka megvonta a vállát.
– Pontosan nem tudom, de ötven biztosan.
– Akkor állj neki a mesélésnek – mondtam.
– De hol kezdjem? – bizonytalankodott. – Az a helyzet, rinpócse,
hogy amikor az embereknek beszélek, csak úgy ömlik belőlem a szó. Azt
hiszed, nem tudom, hogy bolondnak néznek emiatt? Olyan ez nálam,
mint a narkó. Na nem azért mondom, mintha narkós lennék. Már
gyerekkoromban azzal kergettem őrületbe a családomat, hogy minden
nap elmeséltem nekik azokat a filmeket, amelyeket velem együtt ők is
legalább tízszer láttak. Egyszerűen képtelen voltam nem mesélni.
Később, amikor felnőttem, sok rossz szokásomat elhagytam, de ezt az
egyet nem. Képtelen voltam rá. Emiatt nem voltak igazán barátaim, s a
lányok is megunták, hogy mindig csak filmekről mesélek nekik…
szóval, barátaim sem igazán vannak. Mindezt azért mondom el neked,
Lawrence-szan, mert te vagy az első, aki megkér, hogy meséljek neki
filmekről. És nem azt mondja, hogy „fogd már be a pofád”, mint a
többiek.
Ekkor hirtelen még az a hülyeség is megfordult a fejemben, hogy nem
ez a fickó-e a gyilkos? Mindenkinek megpróbál filmekről mesélni, s aki
nem hajlandó végighallgatni, azt megöli.
Megráztam a fejem, és folytattam a mókát.
– Meséld el nekem néhány Bruce Willis-film tartalmát – ismételtem
meg a kérésemet.
– Sorozat is lehet? – kérdezte.
– Inkább csak a nagy filmek érdekelnének.
– Értem. Hm. És melyiknél kezdjem?
– Melyik a kedvenced?
– Talán a Die Hard, bár bizonyos értelemben az is sorozat.
– Jól van. Kezdd azzal.
– Melyik részével?
– Hány részes?
– Öt.
– Kezdd az elsővel.
Macuoka erre elkezdett mesélni.
Amíg mesélt, volt időm elgondolkodni néhány apróságon. Fél
fülemmel a meséjét hallgattam, közben pedig az agyam túráztattam.
Estéig ki tudja, hány Bruce Willis-történetet ismertem meg. Sajnos
egyikük sem keltette fel az érdeklődésemet. Voltak jobb filmjei, és voltak
rosszabbak is. Általában izgalmasak voltak, fordulatosak és humorosak.
Már estefelé jártunk, amikor kikapcsolt az automatám. Macuoka beszéde
is szakadozottabbá vált, és néha már japán szavakat kevert az angol
mondatokba. Úgy gondoltam, lassan itt az ideje véget vetni a dalnak.
Már erősen sötétedett, amikor leállítottam.
– Azt hiszem, mára ennyi elég – mondtam.
– Tényleg? Én még meséltem volna…
– Sajnos… van még néhány elintéznivalóm – szabadkoztam.
– De holnap… mi lesz holnap?
Láttam csillogni a reményt a szemében. Hátha az elkövetkező napon
kedvem lesz még néhány filmet meghallgatni.
– Majd meglátom – mondtam. – Mindenesetre sokat segítettél –
veregettem meg a vállát.
– Bárcsak segíthetnék elkapni a gazembereket – sóhajtotta. –
Mindenkinek odadörgölhetném az orra alá, hogy az én történeteim és
mesélőkedvem segítségével gyilkosokat is fogtak már. Nagyon örülnék
neki, Lawrence-szan.
Hát még én mennyire örültem volna.
 19
Hikagemaru-szan éppen teát főzött magának, amikor bekopogtam hozzá.
Vigyorogva nyitott ajtót.
– Túlélted, Lawrence-szan? Macusitától hallottam, hogy az oroszlán
torkába dugtad a fejed. Hány film tartalmát mesélte el?
– Kitűnően szórakoztam – védtem meg a mesélőt. – Macuoka-szan
igazi tehetség.
– Egyszer már én is beleestem a csapdájába. Három filmet is elmesélt
egymás után. Egy-egy cirka negyvenöt percig tartott. Iszol velem egy
teát, Lawrence-szan?
Ekkor elárultam neki jövetelem okát. Hikagemaru, aki azt hitte,
csupán Macuoka mesélőkedve elől menekültem hozzá, meglepődve
nézett rám.
– Mi kellene hát?
Elmondtam, micsoda.
– Kamera? – kérdezte. – Minek az neked?
– Megfigyelni a hidat – mondtam.
– De hiszen azt már három kamera is figyeli.
– Mikor tettétek fel őket?
– A gyilkosság… vagy baleset után. Szerintem már előbb is fel kellett
volna szerelnünk őket, de hát ki gondolta volna?
– Egyre nekem is szükségem lenne.
– De hát… miért? A gyilkos tudja, hogy kint vannak a kamerák, biztos
kikerüli őket, ha ma éjszaka meg akarna ölni valakit.
– Ez egyelőre legyen az én titkom.
– És ki szerelné fel? Én már túl fáradt vagyok.
– Majd felszerelem én – mondtam.
– Értesz hozzá?
– Miért ne értenék? – vágtam bizakodó képet.
Hikagemaru sóhajtott, aztán kezébe vette a teáskannát.
– Előtte igyunk egy kis szíverősítőt.
Amíg a teát ittuk, nem beszélgettünk. Tisztában voltam vele, hogy
nyomasztja a közelgő átadási ceremónia, ezért befogtam a számat.
Befogta ő is. Amikor végeztünk az ivással, felállt és a kijárat felé intett.
– Gyere.
Kiléptünk az ajtón, majd átkanyarogtunk az egyre vadabb
összevisszaságban álló konténerek között. Úgy tűnt, hogy mióta utoljára
jártam erre, újabb konténerek érkeztek a már itt lévőkhöz. Ariadné
fonala kellett volna hozzá, hogy eligazodjak közöttük.
 Néhány kanyar után Hikagemaru egy sárgára festett konténer előtt
állapodott meg. Kulcsot vett ki a zsebéből, majd kinyitotta vele az ajtót.
– Gyere és válogass! – mondta.
Átléptem a küszöbön, és mindjárt meg is torpantam a meglepetéstől.
A legmodernebb térfigyelő kamerákat láttam egy fali polcon sorakozni.
Hikagemaru elégedetten nézett rám.
– Látod őket, Lawrence-szan?
Persze hogy láttam. Vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne
lássam.
– Akkor azt is láthatod, hogy felkészültünk minden lehetséges
eseményre. Nem tud róla néhány embernél több, hogy a legmodernebb
technikával kameráztuk be a hidat és a környékét. Egy légy sem tud úgy
elszállni a híd közelében, hogy a kamerák ne érzékelnék.
– Akkor talán azt is tudod, hogy ki lökte le a katonát a hídról, ha
egyáltalán lelökte valaki.
Hikagemaru-szan lelkesedése mintha némiképpen lecsökkent volna.
– Azt sajnos nem tudjuk. A kamerákat ugyanis csak később kapcsoltuk
be. Akkor még nem voltak működőképesek.
Bármennyire is igyekeztem, nem találtam ismerős márkát közöttük.
– Hja, manapság egyre többen készítenek ilyeneket. Biztos, hogy
képes leszel felszerelni őket?
– Csak egyre van szükségem – mondtam.
– Segítsek? – kérdezte mély sóhaj kíséretében. – Bár szerintem
tökéletesen felesleges. Mondom, hogy még egy légy sem tudna úgy
átrepülni a terület felett, hogy ne vegyük már jó előre észre. Hidd el, a
híd állandó megfigyelés alatt áll.
– Én mégis szeretnék felszerelni egyet – makacskodtam. – És egyedül
is megbirkózom vele.
Hikagemaru-szan végül letett róla, hogy meggyőzzön szándékom
feleslegességéről. A polcra mutatott. A hangja is reménytelen volt, nem
csak a tekintete.
– Jól van – sóhajtotta. – Akkor keress magadnak egyet.
Öt perc alatt megvoltam a kereséssel. Erősen bíztam benne, hogy nem
felejtettem ki semmit a hozzá tartozó kütyük közül.
– És te honnan fogod nézni? – kérdezte. – Bekapcsolhatom a
kamerádat a központi rendszerbe, ha akarod.
– Nincs szükségem állandó szinkronfigyelésre – hárítottam el az
ajánlatát. – Elég nekem a rögzített anyag.
Hikagemaru-szan ekkor már nem figyelt rám. Nem tudom, merre
jártak a gondolatai, és hány személyre koncentrált egyszerre, abban
viszont biztos voltam, hogy engem nem hagy ki közülük.
És le is vonja a megfelelő következtetést.
Azt, hogy teljesen elment az eszem.
 20
Miután elváltam Hikagemaru-szantól, leültem egy csendes helyre, és
átgondoltam mindent. Vajon megéri vállalni az utazást? A cél nincs
ugyan messze, de mégis. Talán jobb lenne, ha változtatnék a tervemen,
és itt maradnék. Mi lesz, ha éppen a távollétemben történik valami?
Például egy újabb gyilkosság.
Na és akkor mi van? – kérdezte egy hang a lelkemben. Eddig is itt
voltál, eddig is történtek gyilkosságok; eddig sem tudtad megakadályozni
egyiküket sem. Ha sokat téblábolsz itt, az lesz a vége, hogy téged is
kinyírnak. Ez az utolsó lépésed, és ha ez nem jön be, szedheted is a
sátorfádat. Vagy haza, vagy a túlvilágra.
Palástom alá rejtettem a kamerát és visszamentem a cellámba. Rövid
töprengés után kiborítottam a sarokban heverő sportzsákomat, és
belenyomtam a kamerát és az egyéb alkatrészeket. Ezután felkerestem
Peldan rinpócsét.
A rinpócse éppen nem volt otthon. Csak a testét találtam a cellájában,
a lelke valahol messze kóborolt tőle. Az ablak felé fordulva ült a padlón;
az ablak üvegében tükröződő szeme olyan üres volt, mintha kilopták
volna belőle az értelmet.
Vártam vagy tíz percig, aztán leültem az ágyára, és még tízet vártam.
Tisztában voltam vele, hogy egy meditálót, aki egészen mélyre süllyedve
átkerült egy másféle tudatállapotba, nem szabad durva eszközökkel
kirángatni belőle. Jondon szerint egy ilyen aktus súlyos károkat okozhat
az elméjében.
Éppen arra gondoltam, hogy megpróbálom más módon felébreszteni,
amikor anélkül, hogy megmoccant volna, kinyitotta a száját.
– Mióta vagy itt, rinpócse? – kérdezte.
– Cirka fél órája – mondtam.
– Mi az a fontos dolog, ami hozzám vezetett? – sóhajtotta, és a talpára
állt. De nem úgy, ahogy bárki is gondolná. Peldan rinpócse nem
nehézkesen, nyögvenyelősen kelt fel ültéből, hanem néhány gyors
mozdulattal. Olyan gyorsan, hogy alig tudta követni a szemem a
mozgását. Az egyik pillanatban még nekem háttal, az ablaknál meditált,
a másikban pedig már velem szemben, a szoba közepén állt, és tiszta volt
a tekintete, mint a nyári égbolt. Azzal a kis különbséggel, hogy a nyári
égbolt többnyire kék, az ő szeme pedig barna volt, mint a medvék szőre.
– A segítségedet szeretném kérni, rinpócse – mondtam lehajtott fejjel.
Peldan várakozva nézett rám.
– Arra kérlek, hogy szerezz nekem két jakot – mondtam.
Peldan rinpócse szeme meg sem rebbent.
 – El akarsz menni innen?
– El – bólintottam.
– Meglesz – bólintott ő is. – Mikor kezdődne az utazásod?
– Amint itt vannak a jakok. Még éjszaka elindulnék.
– Rendben van – mondta. – De miért kell neked két jak? A
csomagjaidnak? Nincs sok cuccod, amint látom.
– Visszajövök – mondtam. – Van egy kis dolgom valahol, aztán
visszajövök.
– Hm. Akkor minek két jak?
– Az egyik nekem.
– Na és a másik?
– Az meg neked, rinpócse.

Hűvös volt az éjszaka, nem ezt vártam a meleg nappal után. Ezt meg is
jegyeztem Peldannak, aki megvonta a vállát.
– Gyakran előfordul. Megnyitotta valaki a kijáratot.
– Milyen kijáratot? – kérdeztem.
– Mondhatom úgy is, hogy kinyitották a jeges pokol kapuját. De csak
rövid időre. Amíg néhányan kijöttek rajta.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy mire céloz.
Tudni kell, hogy a lámavallásban nemcsak meleg pokol létezik, hanem
hideg is. Ám senki ne gondolja, hogy ez utóbbi egy fikarcnyival is
kellemesebb, mint a másik. A hideg pokolnak is megvannak a maga
gyötrelmei: az ördögök például néha azzal szórakoznak, hogy a jeges
hidegben vizet öntenek a bűnösökre, akiknek csonttá fagy kezük-lábuk.
Az ördögök ekkor botjaikkal ráütnek a megfagyott végtagra, amely
letörik, rettenetes fájdalmat okozva a szerencsétlen bűnösnek. A hideg
pokolban olyan hideg uralkodik, amelyet itt a földön el sem tudunk
képzelni.
A hideg pokol ura Sindzse, aki egyúttal a meleg pokolé is. Nos,
gyakran előfordul, hogy Sindzse felküld a földi világba néhány ördögöt,
hogy ezt meg azt fogják el és vigyék le hozzá, ahol meg kell kezdenie
örökké tartó büntetését. Ilyenkor természetesen kinyitják a pokol
főkapuját és az ördögökkel együtt némi jeges levegő is távozik belőle.
Erre mondják a tibetiek, hogy Sindzse kinyitotta az alvilág kapuját.
Még napfelkelte előtt igyekeztünk elérni a célunkat. Ki kellett ugyanis
választanom a megfelelő helyet. Nem tehettem oda a kamerát, ahol
bárkinek is feltűnhetne. Bár ösztönösen cselekedtem, később sem
bántam meg, hogy egyszerűen csak egy nagy sziklatömb tetejére
helyeztem.
Az utolsó percekben már Peldan is kételkedni kezdett bennem.
 – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz, rinpócse? – kérdezte
bizonytalan hangon.
– Azt hiszem, igen – feleltem.
– Csak azt hiszed?
– Biztos vagyok benne.
Erre már nem szólt semmit, ám azért éreztem, hogy közel sem hisz
úgy a sikerben, mint jómagam.
– Hogy akarsz feljutni oda? – bökött a kiválasztott sötét sziklára.
– Majd te bakot tartasz.
Érdekes látványt nyújthattunk mi ketten és a sziklatömb a hajnalt
megelőző félhomályban: egy lámaruhás valaki bakot tart egy másik
lámaruhás valakinek, aki nagy nehezen felkapaszkodik a sziklatömb
tetejére és jó húsz percig babrált ott valamivel.
Amikor lemásztam a szikláról, egy térfigyelő kamarával szegényebb,
jó néhány horzsolással viszont gazdagabb lettem.
– Kész vagy, rinpócse? – kérdezte Peldan nem is titkolt örömmel,
amikor lehuppantam mellé a földre.
– Kész vagyok, rinpócse. Húzzunk el innen, mielőtt még
észrevennének.
Elhúztunk.
 Bruce Willis és a híd. Táncosnő kerestetik.
Pancsaraksából miniszter lesz. Búcsú Nepáltól (és a
gyilkosságoktól).
 1
Közeljártunk már a kolostorhoz, amikor távoli durranásokat hallottunk,
mintha nagy kaliberű fegyverrel lövöldözött volna valaki. Peldan
gyanakodva bámult rám.
– Ez meg mi a fene lehet, rinpócse?
– Alighanem tűzijáték – mondtam.
Ahogy egyre közelebb értünk a kolostorhoz, egyre inkább
meggyőződhettünk róla, hogy ami felé közeledünk, az már nem Lukhang
kolostora, hanem őrültek háza. Néhány száz méterre az épületektől riadt
galambok csapatai szálltak felénk, majd amikor megpillantottak
bennünket, megfordultak és visszamenekültek a kolostor pagodatetőire.
Kutyák ugattak az udvaron átsietők lábai után kapkodva. Néhányan
viszont lesunyták a fejüket, és láttam rajtuk, hogy a világgá menés
gondolatával foglalkoznak.
Mire elértük a kaput, addigra Peldan már eltüntette a jakokat – egy
széles karimájú kalapot viselő férfi várta őket –, majd undorodó képpel
bámulta az érkezőket. Éppen mellettünk egy rozoga, füstöt okádó
autóbusz döcögött el, s hogy előre jelezze, mi vár ránk a kerítésen belül,
valaki éppen kihányt a lehúzott ablakán.
Peldan rinpócse arcára kiült a vakrémület. Biztos volt benne, hogy a
hideg pokolból érkező levegővel együtt néhány ördög is errefelé vette az
útját. Attól tartottam, hogy az autóbuszban szenvedő utas látványa benne
is megindíthatott valamit.
Az első, akit megpillantottam, Hikagemaru-szan volt. Az udvar
közepén szobrozott, s mint hajóskapitány a viharban, kidüllesztett mellel
állta a megpróbáltatásokat. Amikor meglátott, felém intett, majd oda is
lépkedett hozzám.
– Na, mit szólsz hozzá, Lawrence-szan?
– Mihez? – kérdeztem.
– Hát ehhez az egészhez.
– Döbbenetes – mondtam.
– Döbbenetes? – hökkent meg. – Neked nem tetszik? Nekem annál
inkább! És ez az egész itt miattunk is van; fél Ázsia meg szeretné
bámulni a hidunkat. Már így is sokan állnak alatta, pedig még nem is
nyitottuk meg. Holnapután délelőtt 11-kor lesz a megnyitó.
– Mit szól hozzá Gyalmorong rinpócse?
– Jó, hogy szóba hoztad, Lawrence-szan – mondta. – Gyalmorong
üzeni, hogy intézd a dolgot.
– Milyen dolgot?
– Hát az ünnepséget. Te vagy a koordináló, vagy nem?
– Mit kellene nekem koordinálnom? – futott át rajtam a rémület.
– Hát az előkészületeket. Mi ugyanis már tele vagyunk. Hozzánk már
nem fér be senki.
– Na, álljon csak meg a menet! – emeltem fel a kezem. – Én már itt
sem vagyok. Gyalmorong kirúgott a kolostorából.
– Már visszavonta, és egy khadagot is küldött neked. – Kabátja
zsebébe nyúlt, kivett belőle egy kék selyemszalagot, és a kezembe
nyomta. – Fogadd békülése jeléül.
– Hol van most a rinpócse?
Hikagemaru megvonta a vállát.
– Hát azt nem tudom, Lawrence-szan. Legutoljára egy purbuval a
kezében láttam. Egy háromélű áldozókéssel.
– És mit csinált vele?
– Először is rám ripakodott, hogy menjek az útjából, mert leszúr.
Szerintem teljesen kivan. Azt üzeni neked, hogy minden hatalmat a
kezedbe ad… csak szabadítsd meg a sáskáktól a kolostort.
– Cirka hányan lehetnek? – kérdeztem a látogatókra célozva.
– Sokan, Lawrence-szan.
– Ki szervezi az átadóünnepséget?
– Hát, tulajdonképpen mi – mondta mélyet sóhajtva. – Csak egy picit
kicsúsztak a kezünkből dolgok. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a
Grand Hotelben lesznek elszállásolva. Meleg víz, vécé satöbbi. Próbálj
meg csinálni velük valamit, Lawrence-szan.
Ebben a pillanatban feltűnt néhány hölgy a közelünkben. Hikagemaru-
szannak még idejében sikerült megpattannia, és már majdnem nekem is
sikerült, amikor is egyikük elkapta a palástom szélét, és visszafelé
húzott.
– Beszél angolul, uram? – kérdezte kissé vibráló hangon.
Talán lao nyelven kellett volna válaszolnom neki, azt is khmer
szavakkal keverve, de jólneveltségem nem engedte, hogy becsapjam.
– Asszonyom?
– Ön szerzetes itt, uram? – kérdezte, miközben négy hasonlóan
felháborodottnak tűnő hölgy csatlakozott hozzá. Mindannyian soványak
voltak, éles volt a hangjuk, mint a papagájoké, mindannyian szemüveget
és körömcipőt viseltek.
– Itt lakom, a kolostorban – adtam kitérő választ.
– Nem ismer itt valami Lawrence nevű fickót?
– Ismernem kellene?
– Az a helyzet, mister… hogy egy japán úr azt mondta nekünk, ez a
Mr. Lawrence itt a főszervező, vagy micsoda. Ön ismeri?
– Mondjuk – sóhajtottam.
– Szeretnénk beszélni vele. Mi Pakisztánból jöttünk, az egyik ottani
angol nyelvű magániskolából. Éppen befejeztük nepáli kirándulásunkat,
amikor értesültünk róla, hogy lesz itt ez a hídavatás, és komoly néprajzi
programokra is sor kerül. Úgy gondoltuk, nem mulaszthatjuk el.
Béreltünk egy kocsit, és most itt vagyunk. Siettünk, hogy le ne késsük.
Istenem, hogy milyen állapotban vannak errefelé az utak…! Szóval, egy
nappal előbb érkeztünk, hogy addig is körülnézhessünk egy kicsit.
Tisztában vagyunk vele, hogy a kocsiban kell aludnunk, de csak akad itt
egy hely, ahol lezuhanyozhatunk, és…
Enyhe nyilallást éreztem a fejemben. És nem is ok nélkül.
– Különben, megmutatná nekünk, uram?
– Mármint micsodát? – hökkentem meg.
– A hidat. Azt mondják, csodálatos. Ilyet még nem tervezett ember.
Még Amerikában sincs ilyen. Nem is annyira a híd technikájára
gondolok, hanem a kilátásra. Talán csak a Grand Canyon fogható hozzá.
Egyáltalán, hol van?
– Jöjjenek velem, hölgyeim. Stop! Itt álljuk csak meg!
Mint egy kis létszámú cserkészcsapat, követték az utasításomat.
– Most nézzenek fel – vezényeltem tovább.
Felemelték a fejüket.
Aztán elámult nyögdécselésbe fulladt a hangjuk.
– Hát ez valóban… hát ez… hát ez…
– Öt percig nézzék, és ne nagyon pislogjanak közben – mondtam
szigorúan. – A fejüket pedig meg ne próbálják elfordítani. Különben
elveszik a látvány lényege. Holnap majd odafentről is megcsodálhatják a
tájat. Akkor tehát fel a fejekkel, és ne forgassák a nyakukat, hölgyeim!
Megdermedtek, mint a kocsonyába fagyott béka.
Én meg ezalatt csendben leléptem.
 2
Az egész napomat szervezéssel töltöttem, pedig mindenhez több kedvem
lett volna, mint ehhez. Így is legalább ötven ember maradt fedél nélkül.
Szerencsémre Peldan rinpócse is előkerült, sőt néhány életerősnek tűnő
szerzetest is hozott magával, akik kissé átrendezték a terepet. Ágyakat
cipeltek ismeretlen irányból ismeretlen irányba, évek óta zárva tartó
épületeket nyitottak ki, port törölgettek és közben hangosan imádkoztak.
Jómagam hagytam, hogy tegye mindenki a dolgát, aki egyáltalán tenni
akart valamit. És természetesen sorban találkoztam az ismerőseimmel.
Éppen egy nagyobb társaság mellett suhantam el – az udvaron álltak –,
amikor meghallottam egy fiatal, vidám férfi hangját.
– Állat a fickó. Úgy látszik, valami fő nevettető, mókamester, vagy
micsoda. Képzeljenek el egy nagydarab, bajuszos európait, aki egy
fadarabot tart a kezében, majd odanyomja az oldalamba, és nagyot ordít,
hogy kezeket fel! Esküszöm, majd összecsináltam magam. Hogy mit ki
nem találnak ezek a szerzetesek!
Később Macusitába botlottam, aki elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
– Óriási reklám lesz ez nekünk, Lawrence-szan! Tele vagyunk
újságíróval.
– És, amint látom, rendőrrel is.
Valóban ez volt a helyzet. Csak a vak nem látta a civilbe öltözött
nepáli rendőröket a tömeg közé vegyülve.
Ott volt közöttük Balikar Szingh és Pancsaraksa is. Sejtettem, hogy
amint lezárul az avatóünnepség, megkezdődik az igazi nyomozás.
Közel jártam már Gyalmorong cellájához, de ismét elkapott néhány
hölgy.
– Beszél angolul, rinpócse? – kérdezte egyikük, egy hórihorgas,
vékony nő. Kissé hasonlított a korábbi vékony nőhöz.
– Miről van szó, asszonyom? – adtam meg magam.
A hölgyek közelebb hajoltak hozzám. Körbefogtak és lehalkították a
hangjukat.
– Ön bennfentes itt? – tudakolta a hórihorgas a palástomra bökve.
– Ismerem a szerzeteseket – mondtam.
– Maga is hallott róla?
– Miről? – húztam össze a szemöldökömet.
– Hogy itt… gyilkosságok történtek.
– Ez igaz – bólintottam. – Sajnos, errefelé gyakran megesik az
ilyesmi.
– És… hány?
 – Pontos számot nem tudok mondani – feleltem. – Attól tartok, még
nem számolták össze őket.
– Azokra az izékre… gondol?
– A hullákra – mondtam.
– És hol… vannak most?
– Részben a hullaházban, részben hűtőkonténerekben, részben…
– Tudják már… ki és miért…
– Még nem, asszonyom. Egyelőre az ünnepséggel törődik mindenki.
Aztán jön a rendőrség és kinyomozza a tettest.
Összedugták a fejüket és halkan motyogtak valamit egymás között.
Úgy gondoltam, rám már nincs szükségük, és le akartam lépni, de a
hórihorgas visszahúzott.
– Az újságírók fecsegtek valamiről – mondta. – Nevezetesen, hogy
régen ezek az emberek… tudja, a szerzetesek szörnyű dolgokat
műveltek, ha építettek valamit. – Hozzám hajolt. Majd’ elérte az ajka a
fülcimpámat. – Emberáldozatról van szó! Vajon igaz lehet ez?
– Ki tudja? – vontam meg a vállam. – Ha létezett is ilyen, akkor is
csak jó néhány évvel ezelőtt. Persze ha valaki felélesztette a régi szép
szokásokat…
Olyan képet vágtam, amilyet „titokzatos képnek” szoktak nevezni. Az
ült az arcomon, hogy miért is ne? Miért is ne éledhettek volna fel a
látszólag múltba süllyedt hagyományok?
Este kellemes meglepetés ért. Meglátogatott az istennő. Csakhogy
hogy nézett ki a szerencsétlen?! Még leírni is nehéz. Koszos volt,
elhanyagolt, és a szép, új palástom és a csizmám, amelyeket azzal a
figyelmeztetéssel engedtem át neki, hogy vigyázzon rájuk, a lassú
megsemmisülés állapotában voltak.
– Hajléktalan lettem – panaszkodott leroskadva a szőnyegre. –
Kitúrtak az újonnan érkezettek. Sőt, még a cuccaimat is lenyúlták. Te
tudtad, hogy a kolostorokban lopnak?
– De nem a szerzetesek – próbáltam menteni a lámák jó hírét. – Mi
tűnt el?
– Jószerével mindenem – mondta. – Lassan úgy állok majd a világban,
mint ahogy Isten megteremtett.
Nem kellett sokat várnom, hogy ez is bekövetkezzék.
 3
A következő nap a totális káosz jegyében telt. Egyedül az én cellám tűnt
a béke szigetének, bár a valóságban közel sem volt az. Az istennő
beszorult hozzám, ami azt jelentette, hogy még a folyosókon is csak
óvatosan járkálhatott, ha ki kellett mennie. Ennek megfelelően
rohamosan romlott a lelkiállapota, és a hangulata is úgy hullámzott, mint
a Jóreménység fokánál a tenger. Egyszer örvendezett, hogy milyen jól
tettem, hogy megbíztam ezzel a csodálatos dologgal, és hogy élete
legizgalmasabb napjait éli, tíz perccel később pedig már felváltva
átkozott engem és saját magát is, amiért erre az őrültségre vállalkozott.
Ötpercenként megkérdezte tőlem, hogy van-e esélyünk a túlélésre, s
amikor azt a választ kapta, hogy valószínűtlen ugyan, de azért van,
összeomlott, és halkan egy haiti gyászdalt kezdett énekelni, amit még
karibi útjai során szedett fel valahol. Hajnaltájban, amikor ügyeket
intézni indultam volna, a nyakamba vetette magát, és ragaszkodott
hozzá, hogy ő is velem jöjjön. Természetesen hevesen tiltakoztam ez
ellen. Már csak az hiányozna, hogy Pancsaraksa vagy Balikar Szingh
száhib letartóztassa és sorozatgyilkossággal vádolja meg. Akkor aztán
bottal üthetném a gyilkos nyomát.
Majd másfél órámba került, amíg sikerült megígértetnem vele, hogy
nem gyújtja fel sem magát, sem a kolostort. Nem gyilkol meg senkit,
sem magát, sem a főlámát, ha előkerül, ehelyett meglapul, mint egy
nyuszi. Én pedig megígértem, hogy legkésőbb két nap múlva vége lesz
mindennek. Aztán akár haza is mehetünk.
Hogy mennyire meg volt zavarodva szegénykém, mi sem bizonyította
jobban, mint hogy búcsúzáskor megkérdezte tőlem, mit csináljon, ha
takarítani jönnek a szerzetesek: bújjon-e az ágy alá, vagy ugorjon ki az
ablakon? Szánakozva néztem rá. Takarítani a lámák cellájában?

Sem Macusitát, sem Hikagemarut nem találtam a konténerében. A

konténerváros utcái olyan üresek voltak, mint Pompeiéi lehettek a Vezúv
kitörése utáni másnapon. Mivel a falu túlsó vége felől éktelen
kopácsolást hallottam, arrafelé vettem az utamat. Amint kibújtam az
utolsó konténer mögül, ráláttam a falut övező mezőre. Mintha egy
kosztümös kalandfilm forgatásának a helyszínét készítette volna elő egy
nagy létszámú díszletépítő csapat. Pedig csupán egy kisebb lelátót
ácsoltak. Megfordultam, és a felettünk csillogó hídra néztem. Bárki
választotta is ki a lelátó helyét, jól választott. Innen tökéletes rálátás nyílt
a hídra, amely mozdulatlanul állt, annak ellenére, hogy odafent igencsak
fújdogált a szél.
 Addig nézegettem, amíg Macusita oda nem jött hozzám.
– Nos, hogy tetszik, Lawrence-szan? – kérdezte egy hosszú nyelű
baltával a vállán.
– Csodálatos – mondtam. – És ti mit csináltok?
– A lelátót ácsoljuk – intett Macusita. – Nem tudtad, hogy egész napos
móka lesz a híd közelében? Én választottam ki a helyét.
– Mit jelent pontosan a móka?
– Vidámságot, kacagást. Sőt, estefelé még nyereményjáték is lesz.
– Mi a főnyeremény? – kérdeztem. – Aki nyer, az hazamehet élve?
Macusita megrázta a fejét.
– Hogy neked mennyire nincs érzéked az ünnepi alkalmakhoz,
Lawrence-szan! – tette össze kezét és a baltát Macusita-szan. – Nézd a
dolgok szebbik részét. Amióta csak ismerlek, mogorva vagy, mint egy
farkát vesztett mosómedve. Nem örülnél egy kicsit az életnek?
– Hát még azok mennyire örülnének, akik nem érhették meg ezt a
napot! Ne feledd, Macusita-szan, hogy a gyilkos itt lapul közöttünk –
figyelmeztettem.
– Egy percre sem feledkezem meg róla – biztosított. – Itt senki sem
feledkezik meg róla. Az a sok ember, aki a kolostor udvarán tolong, és
most kezdi csak megbánni, hogy vállalkozott erre a hosszú útra, mind
arra vár, hogy történjen valami, hogy azonnal megírhassák a lapjuknak
vagy elküldhessék a tévének. Ezek vérszomjas vámpírok, Lawrence-
szan. Ha a padokat ácsolom, legalább egy kis időre elfelejthetem, hogy
mi minden történhet itt még.
– Szerinted történni fog?
– Persze. Valaki megpróbálja megsemmisíteni a hidat, lehetőleg akkor,
amikor sokan vannak rajta.
– Hogy képzeled a dolgot?
Macusita megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs róla. Hajnalban megnéztem a kamerákat. Semmi
nem mozdult egész éjszaka. Még a barlangba is bekukkantottam. Az is
üres. És mégis úgy érzem, hogy történni fog valami. Hogy elüssem az
időt, segítek felépíteni a nézőteret. Estére kész kell hogy legyen. Holnap
lesz a nagy nap. Te nem izgulsz, Lawrence-szan?
– Szóval, érintetlenek a kamerák? – kérdeztem a híd felé bámulva.
– Azok, Lawrence-szan. Meggyőződtem róla. Én magam, tévedés
kizárva. Csak egyet nem értek. Hol van a te kamerád?
Igyekeztem látványosan vigyorogni.
– Nem találtad meg, mi? Hát ezért kellett nekem az a kamera. Olyan
szögbe telepítettem, hogy azt a részét is lássa a hídnak, amelyiket
különösen meg akarom figyelni.
 – Nem árulnád el nekem is?
– Próbáld egyedül megkeresni, ha kíváncsi vagy rá.
– Majd ha marad egy kis időm – morogta. Megfordult, és visszatért a
nézőteret építők közé.
Lehet, hogy meg is sértődött rám egy kicsit?
 4
A következő, aki felbukkant a láthatáron, Hikagemaru-szan volt.
– Hogy aludtál, rinpócse? – kérdezte. Az ő kezében is hosszú nyelű
balta csillogott.
– Köszönöm, jól – feleltem. – Hát te?
– Őszintén szólva nem valami jól. Ha ideges vagyok, általában rosszul
alszom. Márpedig az éjjel is ideges voltam, és most is az vagyok.
– Most éppen miért?
– Mert egyre egy kép lebeg a szemem előtt. Láttam egyszer a tévében
egy leszakadt hidat. Nem volt valami szép látvány.
– Van valami konkrét okod rá, hogy nyugtalankodj a híd miatt?
– Nekem elég az is, ha nem konkrét az ok. Minden hasonló átadás
előtt majd becsinálok a nadrágomba. Ha itt lenne Midori-szan,
nyugodtabb lennék. Fél éjszaka azon töprengetem, hogy mi a fene is
lehet ezzel a Bruce Willisszel? Aztán egyszerre csak valami furcsát
éreztem. Mintha egy szellemkéz megérintette volna a kezem.
– Volt benne balta? – kérdeztem.
– Csúfolódj csak, csúfolódj – mondta vállára vetve a baltáját. – Pedig
már majdnem rájöttem.
– Egészen pontosan mire?
– Hogy mi köze lehet Bruce Willisnek a hidunkhoz.
– Na és micsoda?
– Hát ez az, hogy nem tudom. Mielőtt rájöttem volna, felébredtem. És
azóta is egyre itt kóborol az agyamban, de nem hajlandó felfedni magát.
Te még nem érezted soha, hogy a nyelveden van valami, ám képtelen
vagy kimondani?
– Ilyet mindenki érez.
– Nahát… így vagyok vele én is. Álmomban kristálytisztán állt
előttem a megoldás, csak aztán reggelre kiröppent a fejemből. Különben
hol a kamerád?
– Jó helyen – mondtam.
– Kíváncsi lennék rá, hova rejtetted. Nem mutatod meg?
– Nem én – mosolyogtam.
– Mit titkolsz annyira rajta?
– Inkább csak kíváncsi vagyok rá, hogy rábukkan-e valaki a hátralévő
két nap során.
– Hát… akkor ne mutasd meg. De nem haragszol meg érte, ha
megtalálom?
– Csak próbáld meg, Hikagemaru-szan.
– Csodálkozni fogsz – mondta.
– Te is – mondtam én.
A kocka el volt vetve. Csak aztán valami jó dolog süljön is ki belőle.
 5
Macuoka kedvetlenül ütögetett egy gerendát az ugyancsak hosszú nyelű
baltájával. Amikor észrevett, eldobta a baltát és odasietett hozzám.
– Folytatjuk a mesélést, Lawrence-szan?
– Magadnak fogsz mesélni – mondtam.
Macuoka eltátott a száját.
– Magamnak? Azt meg hogy csináljam?
– Nem fontos hangosan kimondanod a szavakat. És csak egyvalamire
koncentrálj: mi az összefüggés a függőhíd és Bruce Willis között?
– Ezt már lejátszottam egyszer – legyintett. – Kicsit hangosan
beszéltem ugyan; a többiek azt hitték, hogy álmomban beszélek, pedig
nagyon is ébren voltam. Éppen erre a kérdésre kerestem a választ. Hogy
milyen kapcsolat lehet Bruce Willis és egy függőhíd között. És nem
tudtam rájönni, rinpócse. Néha úgy éreztem, hogy most azonnal ki
fogom mondani, aztán semmi. Elmúlt az érzés, a titok pedig maradt.
Azaz nem is. Arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy Bruce Willis
egyetlen filmjében sem szerepelt függőhíd.
A fejéhez kapott, és váratlanul lehúzott magának egy jókora pofont.
Mintegy büntetésül, hogy nem jön rá arra, amire pedig rá kellene jönnie.
– Ha mégis az eszedbe jutna…
– Azonnal hozzád futok vele, Lawrence-szan, efelől nyugodt lehetsz.
Nincs véletlenül mégis egy kis időd?
– Mire? – kérdeztem.
– Nemrég láttam egy tizenhét részes sorozatot, még Tokióban persze,
szívesen elmesélek tíz részt belőle ebéd előtt, hetet meg utána.
Reménykedve nézett rám, de kénytelen voltam visszautasítani
kecsegtető ajánlatát.
– Majd legközelebb, barátom.
Felvette elhajított baltáját a földről és mélyet sóhajtott.
– Újabban mindenki csak ezt mondja. Nemrég láttam egy
száznyolcvan részes mexikói sorozatot, azt kinek fogom elmesélni?
Pedig jó kis sorozat. Képzeld, úgy kezdődött, hogy…
Óvatosan körülnézett, ám amikor visszafordította a fejét, már csak a
hűlt helyemet láthatta.
Igaza van annak, aki azt állítja, hogy a hála nem emberi tulajdonság.

Alig tettem néhány lépést a hajdani szögesdróton túl, Baresibe botlottam.

Mielőtt még észrevétlenül megkerülhettem volna, felfedezett és felém
kiáltott. Akkor vettem csak észre, hogy egy szerzetessel beszélgetett egy
felbontott láda mellett.
 – Helló, Mr. Lawrence, hogy van?
Kénytelen voltam megvárni, amíg odaér hozzám. A szerzetes
kíváncsian bámult rám. Baresi tiszta, kék vászonöltönyben volt, mintha
csak nemrég mosták és vasalták volna ki. Az arca is vidám volt,
túlságosan is az. Még fenyegetően előremeredő bajusza sem tudott
rontani rajta.
– Megvagyok – mondtam. – Hát maga?
– Kissé zavartan, hogy őszinte legyek.
– És ez mit jelent magánál? – tudakoltam.
– Azt – felelte –, hogyha töröm a fejem valamin, és nem találok
választ a kérdéseimre… zavarba jövök.
– És most mi a kérdése? Hátha tudok segíteni magának.
Baresi felmutatott a hídra.
– Hát ez.
– A hídra gondol?
– Természetesen. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi a
jelentősége.
– Mármint a hídnak?
– Természetesen. Hogy hova vezet.
– Amint látom, az egyik sziklafalról a másikra. Közben pedig
gyönyörködhet a kilátásban, ha van kedve hozzá.
– Ez csak a látszat.
– Hm. És mi a valóság?
– Hogy hova vezet.
– Az imént mintha említettem volna.
– Nemcsak erről a hídról van szó – mondta –, hanem általában. Arról,
hogy a híd maga hova vezet. Min vezet át bennünket. Mi van a híd alatt,
és miért? Persze spirituális hídra gondolok. És ha nincs híd, akkor miért
nincs? Itt van például a Styx folyó. Tudja, mi az?
– Hogyne tudnám – mondtam. – Az a folyó, amelyik az e világot és a
túlvilágot elválasztja egymástól. Az innenső oldala az élők világa, a túlsó
a halottaké.
– És hogy jut át a lélek a folyón?
– Átviszi a révész – mondtam. – Azért tesznek két fémpénzt a halott
szemére, hogy azokból vegyen magának jegyet a túlpartra. De csak oda
szólót, retúrjegy szóba sem jöhet.
– Azon még nem gondolkodott el, Mr. Lawrence, hogy miért nem híd
köti össze a két országot? Miért kell révész? Miért kell csónak? A híd
sokkal egyszerűbb lenne, és hídpénzt is lehetne szedni. A híd összeköt,
de el is választ. He?
Megköszörültem a torkomat és rákacsintottam.
 – Mondok magának valamit, de ne fecsegjen róla. Van a japánok
között valaki, aki számtalan történetet ismer a hidakról. Kérje meg, hogy
mesélje el önnek például a Híd a Kwai folyón című filmet, meglátja,
sokat megtud belőle.
– És hogy hívják ezt az illetőt? – kérdezte meghökkenve Baresi.
Mondtam neki, hogy Macuokának, és hozzátettem még, hogy a
hidakról szóló történetek szakértője.
Meg sem köszönte a tanácsomat.
Elballagott a nézőteret ácsoló japánok felé.
 6
Már csak Horowitz hadnagy hiányzott a sorból, de ő sem sokáig. Egy
sziklatömb mögül bukkant elő, kezében természetesen egy fadarabot
tartott, és megpróbált vele letartóztatni.
– Nyújtsa ide a mancsát, hogy megbilincselhessem! – parancsolt rám,
aztán a derekához nyúlt, hogy leakassza a derékszíjáról a bilincseit. –
Valaki elvitte a bilincseimet – háborgott aztán. – Ez egyszerűen
elképesztő! Mivé lett ez a világ, ha már a zsaruktól is lopnak? Maradjon
szorosan mellettem, mert nem akarom megölni, de kénytelen leszek, ha
rám támad. Aki egy zsarura támad, az az egész testületre támad, sőt,
mondhatni, egy egész ország rendjére és biztonságára.
Megfogtam a karját, és megszorítottam.
– Ismeri maga Bruce Willist?
Horowitz összeráncolta a szemöldökét.
– Bruce kicsodát? Hiszen én kaptam el! Kábítószer birtoklása miatt,
vagy… ő ölte meg a papot a templomában… vagy nem is tudom. Ravasz
fickó, meg kell hagyni.
Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy elkísérem az udvarig. Ott majd
letartóztathatja az újonnan jötteket. Mert újabb, kíváncsi vendégekkel
teli autóbuszt láttam felbukkanni a távolban.
– Elmegyek megkeresni a bilincseimet – jelentette ki. – Maga itt
marad, és nem mozdul, megértette?
Háborgó lélekkel bámultam utána.

Ishida-szan nem volt a legjobb formájában, az biztos. Tántorgott, mintha

berúgott volna. Amikor észrevett, bágyadtan felém intett.
Természetesen odamentem hozzá.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Nem volt véletlen a kérdésem. Ishida-szan úgy nézett ki, mintha halni
készülne. Enyhén üveges volt a szeme, remegett keze-lába, s miközben a
válaszára vártam, nyálbuborékok pattogtak szét a szája szegletében.
– Haldoklom – nyögte felém.
– Mégis… mi történt?
– Összeomlottam – mondta. – Már nem bírom tovább. Feladom.
– Micsodát? – hökkentem meg.
– Midori keresését – felelte nehezen préselve ki a szavakat a száján.
Ínye felhúzódott, mint a harapós kutyáé. – Nagyon kivagyok, Mr.
Lawrence.
Láttam rajta, hogy valóban komoly a baj.
– Bekísérem a cellájába – ajánlkoztam.
 – Éppen… onnan jövök. Már a négy falat sem bírom látni. Haza
akarok menni. Ez a világ megöl engem. A kolostori épületek, ezek a
kunkori tetők, a híd… kikészítenek. És Midori nincs sehol. Éjszaka azt
álmodtam… hogy megjelent előttem Odzercsanma, tudja, az az istennő,
aki a barlangban lakott. Azt mondta, menjek innen a fenébe; ha nem
takarodok el, meghalok. Ezért feladom. Midori élete az övé… talán nem
is akarja, hogy megtaláljam. Továbbá szeretném közölni önnel… ezért is
kerestem magát… hogy nagyon, de nagyon megbántam, amit önnel
tettem… és Miss Prettyvel is. Nyugodjanak meg, többé már nem kell
tartaniuk tőlem. Ostoba voltam, amikor megfenyegettem magukat.
Természetesen ennek… vége. Hazamegyek és eltűnők az önök szeme
elől. Sőt, amennyiben munkadíjat vagy kártérítést követelnének tőlem,
minden követelésüknek eleget teszek. Van miből. Ezért még egyszer
kérem…
Megfordult a tengelye körül és összeesett.
Azonnal csődület támadt körülöttünk. Két markos újságíró
segítségével bevittem a cellájába, és lefektettem.
Az egyik újságíró megcsóválta a fejét.
– Remélem, nem ez az utolsó látványosság, amit itt látok. Az az
érzésem ugyanis, hogy nem fog itt történni semmi. Lyukra futottunk,
ahogy mondani szokás.
Ekkor furcsa ötletem támadt.
– Ismeri maga Bruce Willis filmjeit? – kérdeztem tőle.
– Naná, hogy ismerem – felelte. – Olyannyira, hogy ez a
foglalkozásom. Filmkritikus vagyok ugyanis. Ide csak helyettesíteni
jöttem valakit, de amúgy is kíváncsi voltam az országra.
– Ha visszagondol Bruce Willis filmjeire… nem jut valami olyasmi az
eszébe, hogy Bruce-nak valami gondja támadt volna egy híddal?
– Híddal? Nem emlékszem ilyenre. Elég valószínűtlennek tűnik, bár a
kalandfilmekben gyakran szerepelnek hidak. Talán a Die Hard harmadik
részében lehetett. De azért erre ne vegyen mérget. Tudja, az a fickó…
akit egy „Utálom a niggereket” feliratú táblával a nyakában kiállítanak a
feketék lakta negyedben, alighanem átment valami hídon… De hogy
speciel konfliktusa lett volna vele…
Megköszöntem a szívességét, és tovább botladoztam a felbontott ládák
között a főépület felé.
 7
Mielőtt még megpróbálkozhattam volna Gyalmorong rinpócse
levadászásával, kinéztem a folyosó ablakán, ahonnan pontosan a hídra
láttam. Ami azt illeti, valóban impozáns építmény volt. Ennek ellenére
az a gondolat futkározott a fejemben, hogy milyen furcsa lény is az
ember. Imádja a veszélyt, és imád a halállal játszadozni. Aztán
megsértődik, amikor a fickó ott kopog az ajtaján.
Gyalmorong rinpócse gondterhelten ült a szobájában, és a teáját
iszogatta.
– Csakhogy megtalállak, rinpócse – örvendeztem, és már nyitottam
volna a számat, hogy előhozakodjak számos kívánságom közül
néhánnyal, ám még mielőtt megszólalhattam volna, feltartotta a kezét.
– Állj! Ha panaszkodni akarsz, bele se kezdj! Ha óhajtanál valamit
tőlem, bele se kezdj! Ha a holnapi napról akarsz beszélni velem, bele se
kezdj!
– Akkor mibe kezdhetek bele? – kérdeztem.
– Például megkérdezhetnéd, hogy hogy szolgál az egészségem.
– Hogy szolgál az egészséged, rinpócse?
– Utálom a kíváncsiskodókat – legyintett. – Az egészségem a
magánügyem. Ha rám akarsz kenni valamit, bele se kezdj!
Sértődötten meglovagoltam a vele szemben felhalmozott ülőpárnákat.
– Egy teába azért belekezdhetsz – legyintett erre nagyvonalúan.
Töltöttem magamnak a még mindig forró italból. Vártam, hogy ő
kérdezzen.
– Hogy állnak az ünnepség előkészületei, rinpócse? – kérdezte
összevonva a szemöldökét.
– Azt hiszem, minden rendben lesz.
– Csak azt hiszed?
– A japánok szerint egy légy sem közelítheti meg úgy a hidat, hogy ne
tudnának róla.
A főláma mélyet sóhajtott.
– Hallottad, hogy Ishida-szan ismét lelépett? Nem is baj, mert nem
hiányzik nekem még egy haláleset. A végén még azt is az én nyakamba
varrnák. Az az ember teljesen kész van. Kifelé készülődik belőle a lélek.
És én már láttam is.
– Mit láttál? – hökkentem meg.
– Ishida-szan lelkét.
– Hogyhogy láttad?
– Láttam. Ott ült, ahol most te ülsz. Velem szemben. A hangját is
hallottam.
 – Milyen hangot?
– A rókaugatást.
Hiába is erőltettem az agyam, nem sikerült értelmeznem a szavait.
Ismét csak arra gondoltam, hogy tibeti nyelvismeretemmel lehet a baj.
Megráztam a fejem, és értetlen tekintettel néztem rá.
– Milyen rókáról beszélsz, rinpócse?
– A lélekrókáról – mondta.
– Mi az a lélekróka? – hökkentem meg.
– Ha egy kicsit is érdeklődnél a vörös süveges varázsló szerzetesek
tevékenysége iránt, akkor tudnád – mordult rám. – Jó, elismerem, sokat
tudsz a mi hitünkről, de azért alapvetően műveletlen vagy. Legalábbis a
vörös süveges szerzetesek tevékenységét illetően. Ha nem lennél az,
akkor tudnád, hogy a lélek, ha ki akar jönni a testből, ugatni kezd, mint a
rókák.
– No de miért akarna kijönni a lélek a testből?
– Mert rosszul érzi magát benne. Vegyük például azt az esetet, ha a
test komolyan megbetegszik. A lélek ettől megijed, és ki akar szabadulni
belőle. Attól tart, ha a beteg meghal, beszorul a halott testbe. Az pedig
mindenképpen elkerülendő. Ha végleg beszorul, könnyen egy gonosz
isten áldozatává válhat. Az isten elkapja és átváltoztatja.
– Gonosz szellemmé?
– Nem is vagy te olyan buta, rinpócse. Persze hogy azzá.
Megelőzendő ezt az állapotot, a lélek még azelőtt el szándékozik hagyni
a beteg testét, hogy beállna a halál. És ezt ugatással jelzi.
– Miért éppen ugatással?
Gyalmorong megcsóválta a fejét.
– Veled aztán nem könnyű, rinpócse. Te mindig tudni akarsz valamit.
Más ember egy életen át sem ismeri meg a Tan mélységeit, barátait és
ellenségeit, a varázslatokat, az isteneket… Te meg öt perc alatt mindent
tudni szeretnél. Ez egyfelől jó, másfelől viszont rossz.
– Mi a jó benne?
– Hogy tudd, mitől óvakodj.
– És mi a rossz?
– Az, hogy halálra idegesítesz engem. Úgyis van bajom elég.
– Azt mondod, Ishida-szan elment… Nem kérdezted tőle, miért?
– Amikor idejött sem kérdeztem meg tőle, miért jött ide, akkor miért
kérdezzem meg tőle, hogy miért szándékozik elmenni, amikor el akar?
Különben meg nem engedtem el egyedül. Peldan vele ment. Katmanduig
kíséri, ott tölt egy-két napot, majd visszatér.
– Peldan nem is lesz itt az ünnepségen?
– Nem, rinpócse. Végül is nyögd már ki, mit akarsz tőlem.
 – Csak látni szerettelek volna – mondtam. – Mindig feltöltődöm, ha
látlak.
Gyalmorong elmosolyodott.
– Na menj a fenébe, rinpócse. Különben az én szívemet is nyomasztja
valami. Rossz előérzetem van. Én viszont kihez forduljak, hogy oldódjon
bennem a feszültség?
– Nekem is rossz előérzetem van – ismertem be.
– Csak nem akarsz te is lelépni?
– Szeretnék, de nem tehetem – mondtam. – Nem hagyhatlak cserben.
És különben is, ha lelépnék… nyakamba varrhatnák a gyilkosságokat.
Vannak néhányan a nagyvilágban, akik sírnának a boldogságtól, ha ez
megtörténne.
Úgy futott el a nap, hogy észre sem vettem. Ám ha rókaugatást véltem
hallani, azonnal a mellkasomhoz kaptam.
Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem akar-e a lelkem rókává
változni, hogy kimenekülhessen belőlem.
 8
Ezen az ünnepség előtti napon különösen nehezen telt az idő.
Találkoztam Baresivel, akivel húsz kemény percen át fontos dolgokról
beszélgettem. Aztán sorban jöttek a többiek. Jött Horowitz a
„pisztolyával”, letartóztatott és megpróbált megbilincselni, de ezúttal
sem találta a bilincseit. Ekkor hirtelen szörnyű gondolatom támadt.
Peldan elment a kolostorból, hogy Ishidát elkísérje Katmanduba. Vajon
mi lenne akkor, ha végleg eltűnne? Úgy döntene, hogy örökre elhagyja
Gyalmorong kolostorát. Ti jóságos istenek! Mi lesz akkor Horowitzcal?
Ki fogja visszadugni a fejébe az öntudatát?
Hikagemaru és Macusita csak futólag akartak szóba állni velem.
Tulajdonképpen még úgy sem. Amikor beszédbe próbáltam elegyedni
velük, jószerével azt sem tudták, hogy ki vagyok. Üveges szemekkel
rohangáltak ide-oda. Macusita csupán annyit volt hajlandó a
tudomásomra hozni, hogy ellenőrizték a kamerák felvételeit, de nem
találtak rajtuk semmi gyanúsat.
Még az istennő is rossz érzéseivel küszködött. Márpedig ha rossz
érzései vannak, megpróbál minél gyorsabban megszabadulni tőlem.
Akkor lepődtem csak meg igazán, amikor Gyalmorong magához
hívatott. Ezúttal bezzeg egy szóval nem mondta, hogy fogjam be a
számat, nem kíváncsi a szövegemre, éppen ellenkezőleg: csupa-csupa
bűnbánat ült az arcán.
– Kérni szeretnék tőled valamit, rinpócse – fogadott esdeklő
tekintettel. – Tulajdonképpen nem is én kérem, hanem a japánok. Kissé
furcsa kérés, de… vedd figyelembe, hogy az ünnepségről lenne szó,
ahol, amint megtudtam, néhány neves ember is jelen lesz.
– Ki van itt ilyen rajtam kívül? – kérdeztem.
A rinpócse nyelt egyet.
– Szóval, úgy hírlik, hogy érkezik Katmanduból néhány ember…
részben az egyház, részben pedig a közigazgatás emberei. A király nem
jön, mert ő házi őrizetben van. A japánok… emlékezetessé óhajtják tenni
a napot, ezért a műsorban szívesen látnának egy táncot.
Majdnem belefejeltem a térdembe meglepetésemben.
– Táncot? Csak nem a csam táncra gondolsz? – kérdeztem. – Azt
minimum tízen táncolják, hónapokig tartanak az előkészületek…
– Nem erről van szó – tiltakozott. – Azt szeretném, hogy az az istennő
táncoljon el egy táncot, aki a barlangban lakott.
– Miért nem egy férfit maszkíroznak nővé? – próbáltam meg
elhárítani az egyre növekvő veszélyt.
 – Mert kiröhögnének, rinpócse. Csak a vak nem venné észre, hogy
nem nő, hanem férfi.
– A japánokat nem izgatja. Az ő színházukban gyakran férfiak játsszák
a női szerepeket is.
– Kit érdekelnek a japánok? A vendégek, akik idepofátlankodtak,
észrevennék, és mit írnának rólam a szennylapjaikban? Ki sem merem
mondani.
– De hát honnan szerezzek neked egy nőt?
– Az ágyad alól – mondta. – Már régóta tudom, hogy ott lakik egy
nálad. Tartottam a számat, mert nem akartalak rossz hírbe keverni, te se
akarj hát engem. Rendben? A többit bízd rám.

Kihúztam az istennőt az ágyból – most éppen nem alatta bujkált –, aztán

becsempésztem Gyalmorong cellájába.
Ott még kicsit ellenállt, majd a főláma könyörgésének engedve,
elvállalta a feladatot.
Utolsó néhány szavammal még megpróbáltam jobb belátásra bírni a
rinpócsét, de meglepetésemre az istennő kitolt az ajtón.
– Menj, szívem, mert nekünk itt még dolgunk van.
Kitántorogtam a cellából, miközben enyhe nyomást éreztem a
mellkasomon.
És mintha a szellemróka ugatását is hallottam volna.
 9
Szép, verőfényes reggelre ébredtünk. Mintha még a természet is
felkészült volna a nagy napra. A kolostor galambjai vidáman hurrogtak
az ereszek alatt, a kutyák pedig csak diszkréten vakkantgattak az
udvaron tolongó tömeget figyelve. A nap melegen sütött, s mivel a
jövevények csak prémes fejfedőket hoztak magukkal, egy baseballsapka-
árus egész kis vagyonkát kereshetett volna rajtuk.
Macusita-szan elhúzott mellettem, majd visszafordult és a híd felé
intett.
– Még mindig azt hiszed… – Legyintett, és már futott is tovább.
Kóvályogtam egy sort, aminek az lett a következménye, hogy ismét
belefutottam a szemüveges, kíváncsi hölgyekbe. Mielőtt még kikerültem
volna őket, már ott is álltak mellettem.
– Ó, itt a mi emberünk! – kiáltott fel a sovány égimeszelő. – Jöjjön, és
vigasztaljon meg bennünket.
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem reménykedve.
– Kicsit le vagyunk törve, az az igazság. Daisy rosszat álmodott.
– Igen – bólintott egy másik hölgy az öt közül. – Valóban rosszat
álmodtam.
– Szabadna tudnom…
– Persze. Azt álmodtam, hogy odafent vagyok a hídon.
– Nem tetszett talán a kilátás?
– Lenyűgöző volt. A repülés már annál kevésbé.
– Repülés? – hökkentem meg.
A hölgy szomorúan bólintott.
– Leszakadt a híd. Velem együtt. Szerencsére még mielőtt leértem
volna a szakadék fenekére, felébredtem. És nagyot rúgtam…
– Belém – mondta a harmadik hölgy.
– Én is rosszat álmodtam – csatlakozott hozzá a negyedik. – Képzelje,
én is fent voltam a hídon. És… nem volt senki más rajta, csak én.
Elindultam az egyik hídfőtől a másik felé. Már a közepe felé jártam –
mondom, teljesen egyedül! –, amikor felbukkant valami velem szemben.
Sosem találná ki, hogy mi volt az… Képzelje: egy róka! Egy róka ült a
hídon. És tudja, mi a legfélelmetesebb, uram? Hogy Rosie is ezt álmodta.
Ő is látta a rókát a hídon. De nemcsak úgy ott volt, hanem rágott is. A
híd kábelét. Miatta szakadt le a híd. A róka egyszerűen elrágta a
kábeleket. Persze tisztában vagyunk vele, hogy mindez csak rossz álom,
de azért mégiscsak furcsa, nem? Még álomban sem szabadna
előfordulnia, hogy egy róka egyszerűen csak elrágjon egy acélkábelt.
Maga szerint?
 – Szerintem sem – bólintottam.
– Hát… ezért vagyunk annyira kiakadva. Maga szerzetes, vagy mi,
tudna valami magyarázatot adni rá, hogy mi ez az egész?
– Talán bölcsebb lenne, ha nem mennének fel a hídra – mondtam
kitérően.
– Azt már nem! – felelték mind az öten egyszerre. – Ha már itt
vagyunk, el nem mulasztanánk, csak éppen izgulunk egy kicsit.
Biztatón rájuk mosolyogtam és otthagytam őket is.
Elhatároztam, hogy bármi is történjék, eszem ágában sem lesz
felmenni a hídra.
 10
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A japánok elég nagy nézőteret
építettek ahhoz, hogy mindenki ráférjen. Mint a régi görög
színházakban: a nézők néhány méterrel a föld felett voltak, a
„művészek” pedig kissé lejjebb, a deszkákból ácsolt színpadon tették a
dolgukat.
Bármennyire is szorgalmasak voltak, és meg akarták adni a módját az
ünnepségnek, a kívülálló szemével nézve mégiscsak szegényes volt a
műsoruk. Volt az előadók között például egy bűvész, aki a jelenlévők
zsebéből próbált elővarázsolni tárgyakat – kevés sikerrel –, majd néhány
artista következett – ők is japánok –, de nekik sem tapsolták le a fejüket.
Olybá tűnt számomra a dolog, mint amikor a hadifogolytáborokban a
férfiak produkálják magukat nőnek öltözve.
Akkor hirtelen megszólt valahol egy síp. Halkan, mélyen kezdett,
majd egyre magasabbra szárnyalt a hangja. Meg nem tudtam volna
mondani, hogy mit játszik a zenész, talán egy melankolikus tibeti népdal
lehetett.
S akkor megjelent a hevenyészett színpadon egy láma. Szerzetesi
díszruhában, süvegben, széles szárú csizmában. Meghajolt, majd
vetkőzni kezdett.
Belém fagyott a rémület. S ezt még csak fokozta, hogy valaki
belesuttogott a fülembe. Természetesen a magas, vékony hölgy. Barátnői
is ott ültek mellette.
– Ez lehet az a síp, amiről a láma beszélt? – kérdezte.
– Milyen láma?
– Katmanduban a múzeumban. Szerinte tizenhét éves, balesetben
elhunyt szűzlányok lábszárcsontjából faragják. Állítólag az ilyennek van
a legszebb hangja. Maga szerint is kizárólag szűzlány kell hozzá?
– Ez a szokás – bólintottam.
– Hát mifelénk nem sok ilyen készülhetne, az biztos – kuncogta a
fülembe.
A szerzetes eközben tovább vetkőzött.
– Te jó ég! – morogta a közelemben egy hang. – Mivé lesz a világ?!
Sztriptíz egy kolostorban?
A szerzetesi öltözék gyorsan lekerült a „lámáról”, ami pedig rajta
maradt, az egy kissé szokatlan, ám a valláshoz méltó öltözék volt. Nem
volt benne semmi kihívó, hosszú ujjú selyemingből, sárga selyemövből,
piros, rövid mellénykéből állt. Ahogy táncolni kezdett, az áhítat csendje
borult ránk.
 Arról a helyről, ahol ültem a legjobb kilátás nyílt a hídra és a lelátó
első sorára is. Ott ültek a Katmanduból érkezett díszvendégek, talán
nyolcan-tízen. Profilból láttam csak az arcukat: láttam, hogy bosszúság
vagy unalom helyett csodálat hullámzik rajtuk. Egy valódi istennő
táncolt előttük, mint ahogy Siva isten is táncolt néha szertelen
jókedvében.
Mintha megállt volna az órák mutatója. Ki tudja, mennyi idő
múlhatott el ebben az áhítatos hangulatban, mintha sosem akart volna
vége szakadni. Mintha a síp hangja öröktől fogva szólt volna, és az
istennő a világ kezdete óta ott táncolt volna velünk szemben.
Aztán hirtelen eltűnt. Nem vált semmivé, nem röppent fel a levegőbe,
nem süllyedt a föld alá, egyáltalán nem: villámsebesen magára kapkodta
a lámaruhát, és befutott a háta mögötti épületbe.
A kezek megmozdultak, hogy dübörgő taps törjön ki – aztán mégsem
ütötte össze senki a tenyerét. Nem lett volna méltó a tánchoz, és nem lett
volna méltó az istennőhöz. Ez a tánc nem dicséretet, elragadtatást,
hanem csendes áhítatot érdemelt.
Hiába suttogott az égimeszelő a fülembe, nem hallottam belőle
semmit. Készen álltam rá, hogy előrántsam a fegyveremet, ha szükség
lenne rá. Szemem a hidat pásztázta. Vártam, hogy meginogjon,
hullámzani kezdjen és leszakadjon. Megérzéseim ritkán szoktak csalni –
biztos voltam benne, hogy történni fog valami.
De nem történt semmi. Felemelkedtem a fapadról és körülnéztem.
Először Macusitát és Hikagemarut kereste a szemem. Láttam, hogy
egymás mellett állnak és ők is a hidat bámulják.
Mivel nem történt semmi, a nézősereg nyugtalankodni kezdett. Nem
tudták, hogy mi következik: csupán szünet van-e, vagy vége az
előadásnak.
Hikagemaru ekkor az első sorhoz sétált és az illusztris vendégek felé
intett. A vendégek közül felállt egy turbános férfi és felnézett a hídra. A
hídfőként szolgáló üvegfülkéből kilépett valaki – egy ugyancsak
turbános férfi –, mint később megtudtam, valami forradalmi tanács
vezetője, és a hídhoz hajolt. Két lépésnyire lehetett csak tőle, amikor
megvillant a kezében valami. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy kés, de
aztán ahogy élesre fókuszálódott a szemem, láttam, hogy nem kés,
hanem olló. Szép, szertartásos mozdulattal elvágta azt a díszszalagot,
amely elzárta a hídra vezető utat. A szalag lehullott a kőre. A turbános
még egy kisebb darabot is lenyisszantott belőle, magasba emelte, majd
átnyújtotta egy ugyancsak turbános férfinak.
Mindenki tapsolt, nevetett, még azok is, akiknek fogalmuk sem volt
róla, hogy miért a taps és a nevetés. A vidámság ragadós, akárcsak a
bánat.
Ebben a pillanatban történt valami, ami viszont nyugtalansággal töltött
el. Földet rengető dübörgéssel megállt egy óriási terepjáró a nézőtér
előtt, kinyílt az ajtaja, majd szerzetesruhás férfiak ugráltak ki belőle.
Amint kiugrottak, már szét is futottak, mintha kergetné őket valaki.
Ahogy egyikük felugrott az első padsorra, láttam, hogy megvillan valami
a palástja alatt. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam: annyira
szerzetesek ezek, mint én krokodilvadász Dél-Kaliforniában, ahol
köztudottan sosem esik az eső.
Ami engem illet, igyekeztem Gyalmorong rinpócse közelében
maradni. A rinpócse felemelkedett ültő helyéből és sápadtan meredt a
fegyveresekre. Mert akkor már nemcsak a palástjuk hasítékában villogott
valami, hanem a kezükben is. Azt is mondhatnám, hogy állig fel voltak
fegyverkezve.
Gyalmorong rinpócse elkapta a karom, és magához rántott.
– Kik ezek? – kérdezte rémült képpel.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, egy turbános fickót láttam
egyenesen felénk közeledni. Kissé hátrébb akartam húzódni, de
Gyalmorong nem engedett.
– Itt maradsz mellettem, rinpócse – sziszegte. – Ha el mersz mozdulni
mellőlem, megátkozlak, hogy essen ki a fél szemed a születésnapodon.
A turbános a rinpócséra mutatott.
– Ön Gyalmorong rinpócse, a kolostor vezetője?
Gyalmorong büszkén kihúzta magát.
– Én vagyok.
A turbános tisztelgett.
– Sivaradzs ezredes.
Szegény rinpócse csak bámult rá kerek szemekkel, és nem tudta
hirtelenjében, mit mondjon.
– Biztosítani szeretném az ünnepség zavartalanságát – mondta a
turbános, és még egyszer tisztelgett mellé.
– De már vége – nyögte Gyalmorong.
Az ezredes legyintett.
– Ünnepség befejezte után is történtek már merényletek. Sőt, nem is
egy. Az a parancsunk, hogy kutassuk át a helyszínt és a jelenlévőket.
Remélem, nincs kifogása ellene, rinpócse.
Szemem sarkából láttam, hogy feltűnik a közelünkben Balikar Szingh
hadnagy, majd Pancsaraksa is. Oda akartam menni hozzájuk, de
Pancsaraksa intett, hogy maradjak csak szépen a helyemen.
A másik szemem sarkában viszont egy szerzetes tűnt fel, akinek
ugyancsak fegyver villogott a palástja nyílásában.
 – Nem szívesen teszem – sóhajtotta Sivaradzs ezredes –, de parancsot
kaptam rá. Sajnálatos módon mindenkit át kell kutatnunk… azaz
személyi motozást kell elrendelnem.
– Csak rajta – biztatta a lassan magához térő Gyalmorong rinpócse. –
Nincs kifogásom ellene.
Nekem sem lett volna, ha nem lapul a palástom alatt Pancsaraksa
revolvere. Ha megtalálják, letartóztatnak, ez a legkevesebb.
Egy lámaruhás, kopasz férfi gyakorlott kézzel kutatott át bennünket.
Először a rinpócsét, majd én következtem. Az események pedig úgy
alakultak, hogy a kopasz fejű sajnos felfedezte nálam a stukkert. Nagyot
kiáltott, mire még vagy hárman futottak oda hozzánk. Ketten két oldalról
megragadták a karomat, egy pedig hátulról belerúgott a lábamba, amitől
térdre estem. Az ezredes tett egy lépést hátrafelé, majd szemügyre vett.
– Maga meg kicsoda? – kérdezte.
– A helyettesem – mondta helyettem erélyes hangon a rinpócse.
– De hiszen ez nem nepáli.
– Más is lehet szerzetes, nem csak nepáli – morogta a rinpócse.
– És mit keres nála a fegyver?
Pancsaraksára pislogtam. Nevezett megköszörülte a torkát, majd lépett
egyet előre. A második lépést már nem kockáztatta meg. Nem akart a
sorsomra jutni.
– Én adtam neki – mondta.
– Maga? Hát maga kicsoda?
– Pancsaraksa hadnagy a katmandui rendőrségtől.
– Van valami papírja, hadnagy?
Pancsaraksa a zsebébe nyúlt.
– Csak lassan – figyelmeztette az ezredes. – Csak lassan, ha szabad
kérnem.
Az igazolvány végül is az ezredes kezébe került. Megnézegette, és
éppen vissza akarta adni, amikor egy „láma” futott oda hozzánk.
Tisztelgett, majd egy revolvert mutatott felénk.
– Ezt találtam az egyik hölgynél. Van itt egy turistacsoport, öt
erőszakos hölgy… Valamennyinél fegyver van, és azt állítják, hogy
rendőrök és valamilyen zsarucsere révén kerültek Nepálba. Állítólag a
híd őrzésére rendelték ki őket.
Alig kaptam levegőt a meglepetéstől. Fene gondolta volna, hogy az
égimeszelő és a társnői zsaruk. Bár az eszem az valóban majdnem
megállt, én viszont még mindig térdeltem, és ez nem esett valami jól.
– Nem állhatnék fel végre? – kérdeztem.
Az ezredes felém nézett, majd nagy kegyesen odaintett a karomat
markoló két katonának.
 – Engedjék felállni.
Engedtek, de a stukkeremet egyelőre nem adták vissza.
– Igaz ez, hadnagy? – kérdezte az ezredes Pancsaraksától.
– Húsz emberem dolgozik a terepen – mondta Pancsaraksa. – Komoly
fenyegetést kaptunk, hogy terroristák merényletet terveznek a híd ellen,
ezért a főkapitány utasítására húszfős csoport vigyázza a rendet.
– Miféle merényletről beszél?
– Erről nem nyilatkozhatok.
Az ezredes megvakargatta a feje búbját a turbánján keresztül.
– Én pedig egyenesen a hadügyminisztertől kaptam a parancsot… bár
az az igazság, hogy gőzöm sincs róla, jelenleg éppen ki a
hadügyminiszter… Nem tudom, hallotta-e, hogy milyen zűrzavar van
Katmanduban.
– Csak úgy futólag – bólintott Pancsaraksa. – Épp az imént kaptam
értesítést. Hm. Egy érdekes hírrel. És a megfelelő okmányt is hozzá.
– Okmányt? – hökkent meg ez ezredes. – Miről beszél?
– Hát a kinevezési okmányomról – mondta Pancsaraksa.
– Kinevezés? – rántotta fel a szemöldökét az ezredes. – Mivé nevezték
ki önt?
Pancsaraksa szerényen elmosolyodott.
– Én vagyok az új belügyminiszter, ezredes.
 11
Az ezredes rosszul fogadta a hírt. Komor képpel adta vissza az iratot
Pancsaraksának.
– Én csak a saját miniszteremtől fogadok el parancsokat. Ön nekem
senki – mondta határozott hangon.
Pancsaraksa tovább mosolygott.
– Nem akarok én önnek parancsokat osztogatni, ezredes. Eszem
ágában sincs. Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, hogy a rendőrök és a
katonák együtt kutassanak át mindent az utolsó négyzetcentiméterig.
Az ezredes egy-két pillanatig komoran maga elé meredt, majd
bólintott.
– Én is ugyanerre gondoltam, hadnagy… azaz, miniszter száhib.
Kutassanak át mindent és mindenkit, aki nem a kettőnk állományába
tartozik.
Kutattak, de nem találtak semmit. A japánoknál voltak fegyverek, ám
azokat engedéllyel tartották maguknál.
Fél óráig tartott a kutatás, ezalatt a helyünkön kellett ácsorognunk.
Gyalmorong rinpócse csak egyszer szólalt meg, de akkor a lényegre
tapintott.
– Ezt a marhaságot – mondta. – Mindenki lőfegyverek után kutat,
pedig azzal még nem követtek el itt gyilkosságot.
A kutatás hamarosan befejeződött. Ahogy térültem-fordultam, csupa
kedvetlen arcot láttam magam körül. A legtöbb riporter, televíziós
személyiség képére kiült a csalódottság: legszívesebben azonnal
felhúzták volna a nyúlcipőiket; mi a fenében reménykedjenek egy olyan
helyen, ahol egy jelentős objektum átadása során nem történik még egy
aprócska merénylet sem. Bezzeg Katmanduban! Ott legalább
letartóztatták a királyt. Az már valami! Ha szerencséjük van, mire
visszatérnek a fővárosba, már ki is végzik. Az ilyenkor esedékes
felfordulásban pedig kitűnően lehet forgatni.
Meg akartam keresni az istennőt, de valaki visszatartott. Elkapta a
karomat és nem engedett.
Előbb azt hittem, beleakadtam valamibe, talán egy székbe, vagy
padba, de amikor megszólalt, már tudtam, hogy nem szék és nem pad. A
magas, vékony hölgy volt, meglepetésemre egyedül.
– Bocsásson meg, Mr. Lawrence, hogy nem voltunk őszinték –
mondta bocsánatkérő hangon. – Azt a parancsot kaptuk, hogy magát
figyeljük. Ne veszítsük szem elől, mert ha mégiscsak fenyegetné
valamiféle veszély a hidat, akkor ön biztosan tudja, mi az. Az ön nyomán
eljuthatunk a fenyegetés forrásához. Ugye nem neheztel ránk?
Alighogy átjutottam a korábban szögesdróttal jelzett határvonalon, élénk
kiáltásokat hallottam magam mögött.
– Lawrence-szan! Hé! Lawrence-szan!
Megfordultam, mivel a hangban Macuoka hangjára ismertem.
Macuoka utolért, és tátott szájjal a fülembe lihegett.
– Az a helyzet, Lawrence-szan, hogy Bruce… Willis…
– Mi van vele? – kérdeztem. Már nem voltam olyan kíváncsi, mint
korábban. A híd nem dőlt össze, nem szakadt le, nem történt merénylet,
és valószínűleg már nem is fog. Bruce Willis pedig… Végül is kit
érdekel már, hogy átment-e egy hídon, vagy sem?
– Már emlékszem – nyögte. – Már világosan emlékszem. Tényleg
átment egy hídon. De ennek nem volt semmi jelentősége. Abban a
filmben volt, amelyikben őt használták fel csalinak. Egy egész város
rendőrsége őt kereste, azaz nem is őt… de ez most mindegy… az a
helyzet, hogy ő volt a csali.
– Miféle csali? – értetlenkedtem.
– Mondom, hogy az összes rendőr őt kereste. Azt hitték, hogy őt kell
elkapniuk, hogy megoldódjon a probléma, de nem ő volt a probléma,
hanem valaki más! Ő csak a csali volt. Amíg a zsaruk utána loholtak, és
ezzel gyakorlatilag kiürült a város… a rosszfiúk egy másik helyen
elkövettek valamit, amire senki nem számított. Alighanem eközben
mehettek át egy hídon…
Egyszerűen elfogyott előlem a levegő. Hogy is van ez? Valaki
álhírekkel elcsalja a rendőrséget egy olyan helyre, ahol nem történik
semmi, ezalatt egy másik helyen viszont…
Akkorát ordítottam, hogy szegény Macuoka a gyomrához kapott
rémületében.
– Baj van… Lawrence-szan?
Nem tudtam válaszolni. Csak néztem rá, és úgy mozgott a szám, mint
a halaké az akváriumban. Mozgott, de hang nem jött ki belőle.
Amikor kijött, sem volt benne sok köszönet.
– Azonnal oda… kell menni! Ott van a… nem itt! Ez csak kamu.
Kamu hírek…
Pancsaraksa és az ezredes hitetlenkedve meredtek rám, miután
meghallgatták töredékes magyarázatomat.
– Nem itt? Ott? De hát ez hogy lehet?
Szegény Macuokát legalább tíz, lámának öltözött zsaru fogta körül, és
még leghatározottabb tiltakozásom ellenére sem eresztették el.
– Oda kell mennünk – szögezte le az ezredes. – Nem válaszolnak a
hívásunkra. Kétségkívül történhetett ott valami.
Történt is.
 12
Csakjung rinpócse kolostorának pagodatetején vidáman lobogtak az
imazászlók. Nem láttunk semmit, ami gyanúra adhatott volna okot, ha
csak azt nem számítjuk, hogy a függőhíd, amelyet ugyanazon célból
emeltek, mint a „mi” hidunkat, nem volt sehol.
A reggeli fényben távolról is jól kivehetőek voltak a sziklafalak sebei.
Ahol valamikor – néhány nappal ezelőtt – még ott mutogatta magát
merész hegymászóként a két hídfő, most nem volt semmi. A hídfők a
híddal együtt felrobbantak, és belezuhantak a szakadékba.
Óvatosan, nehogy véletlenül mi is a szakadék fenekén kössünk ki a
híd roncsai között, a szakadék szélére merészkedtünk. Alattunk a
tekintélyes mélységben apró alakok mozogtak, mintha hangyák lettek
volna. Az emberhangyák sárga mellényben, arcuk elé kötött
egészségügyi maszkban tevékenykedtek – az áldozatok maradványait
gyűjtötték össze. A kolostor mellett három mentőautó is állt. Messziről, a
szakadék mélyéről, vagy talán a kolostor épületéből szerzetesek imája
szállt felénk.
Csakjung rinpócse arcán nem látszott sem felindultság, sem félelem.
Az égvilágon semmi nem látszott rajta. Ahogy a szemébe néztem,
végtelen üresség köszönt vissza belőle.
– Nagyon sajnálom, rinpócse – mondtam, készen rá, hogy gyorsan
visszavonuljak.
Mentem volna, de Csakjung visszatartott.
– Ismered Bali démon történetét? – szólalt meg fahangon. – Krisna
isten gyerekkorában csintalan kis fickó volt, és felnőve sem csillapodott
csínytevő kedve. És régi, gyerekkori szokásait is megőrizte. Például,
hogy szeretett lopni. De nem királyoktól lopta el a kincseiket, hanem a
háziasszonyok konyháiból a vajat. Krisna torkos volt, és ennek a rossz
szokásának sem volt képes ellenállni. Egyszer aztán Bali démon
alaposan megleckéztette. Vajgombócokat készített, de nem rejtette el,
hanem a konyhája asztalán hagyta őket. Krisna arra jártában felfedezte a
gombócokat, a legnagyobb felé nyúlt, hogy megfogja és a szájába dugja.
A gombóc azonban kiugrott a kezéből, felröppent a levegőbe és
egyszerűen felrobbant. A vajdarabok fehérre festették Krisna képét.
Krisna nem tudta mire vélni a dolgot: azt hitte, véletlen, ami történt, és a
másik gombóc után nyúlt, de az is felrobbant. Krisna, mivel nemcsak
torkos, hanem eszes isten is volt, azonnal rájött, hogy Bali tréfálta meg,
mintegy figyelmeztetve rá, hogy a falánkság nem szép dolog.
A rinpócse elhallgatott és maga elé bámult.
 Vártam, hogy magyarázatát adja a soha nem hallott történetnek, de
úgy látszott, hogy talán már meg is feledkezett róla.
– Na és miért mesélted ezt el nekem? – kérdeztem.
– Mert azt hiszem, ebben az esetben mi voltunk Krisna isten.
– Mi?
– A kolostorom és én. A vajgombóc a híd. Mi is torkosak voltunk,
olyasmi után nyúltunk, ami után nem kellett volna. Egy kolostornak nem
az a feladata, hogy pénzt szerezzen, hanem hogy imádkozzanak benne a
szerzetesek, és megkönnyítsék az egyszerű embereknek a nirvánába
jutást. De engem is elkapott a kapzsiság, és rossz útra tértem. Ám Bali
démon a helyünkre tett bennünket.
– Mit beszél ez itt? – hallottam magam mellől az ezredes suttogását.
Előrehajoltam, és Csakjung apát szemébe néztem.
– Mondd, rinpócse, tudod, hogy ebben az esetben ki volt Bali démon?
Ki lehetett a robbantó?
A rinpócse megcsóválta a fejét.
– Nem tudom, rinpócse. De nem is érdekel. Tévúton jártunk és
megbűnhődtünk érte. Most pedig imádkozni megyek a lhakangba. Az
istenek legyenek veletek!
Szedtük a sátorfánkat és visszatértünk Gyalmorong kolostorába.
 13
Különösen szép volt a rákövetkező nap. A levegő langyos volt, a
galambok vidáman kurrogtak a kolostor tetején. A merészebbek
leereszkedtek a földre, és lehullott morzsák után kutattak. A kutyák
álmosan vakaróztak az épületek falához dőlve. A távoli faluból jakok
bőgése hallatszott. Gyalmorong rinpócse mellettem állt, és gondterhelten
bámulta a szétszórt szemetet az udvaron.
– Ki a fene fogja ezt felszedni? – kérdezte.
– Két ember elég hozzá – mondtam.
– Jó, de ki lesz az a két ember? A szerzeteseim zömében idős férfiak.
– Az egyik én leszek – mondtam.
– Az csak egy. És ki lesz a másik?
– Te leszel, rinpócse. Különben, ha üzemelni kezd a híd, és özönlenek
ide a turisták, valakinek fel kell szednie a szemetüket. A turisták mást
sem csinálnak, csak szemetelnek.
– Tudod, mire gondolok néha, rinpócse? – kérdezte kicsit később,
amikor már a szemetet söprögettük. – Arra, hogy talán bele sem kellett
volna fognom ebbe az egészbe.
– Te mondtad, nem én.
A híd felettünk állt, mozdulatlanul. Szép volt, amint kecsesen
elnyújtózott a két sziklafal között. Alatta a mélységben egy kis patak
folydogált, egészen idáig hallatszott a csobogása.
Én mégis fenyegetést éreztem a közelében.
A híd türelmesen várakozott, mintha készült volna valamire.
 14
Az elutazásom napján aztán lecsapott a mennykő. Bár Peldan rinpócse
már visszatért a kolostorba, és kezelésbe vette Horowitzot, a hadnagy
csak nem akart magához térni. Többször is megfenyegetett bennünket,
hogy szétloccsantja az agyunkat, Peldanra még egyszer rá is lőtt a
fapisztolyával. Engem csak meg akart bilincselni, bár ezúttal sem találta
a bilincseit.
Olyan rémület tört rám, amilyen csak ritkán életemben. Ha Peldan
rinpócse nem tudja helyrerakni Horowitz agyát, örökre így marad. Akkor
pedig végem. Be kell vallanom az igazságot, bár tisztában voltam vele,
hogy nincs az a bíróság, amely elítélne érte. Nincs az a bíróság, amely
elhinné, hogy az én kérésemre egy nepáli láma nyúlt bele Horowitz
fejébe. De igazából nem is ettől féltem; sokkal jobban tartottam attól,
hogy életem végéig kísérteni fog Horowitz hadnagy zavart tekintete.
Peldan rinpócse bejött a cellámba, amikor már összeraktam a
holmimat, és leült az ágyam szélére.
– Van egy kis probléma a barátoddal, rinpócse – mondta.
Nem láttam rajta, hogy nagyon a szívére vette volna Horowitz
hadnagy sorsát.
– Hogy van a fickó? – kérdeztem reménykedve.
– Megvan – felelte Peldan.
– Nem tért… magához?
– Még nem.
– És nem is fog?
– Dehogynem – felelte a rinpócse. – Nemsokára magához tér.
Úgy elöntött az öröm, mintha egy egész kancsó himalájai teát ittam
volna fél óra alatt.
– Mikor? – kaptam a szalmaszál után.
– Hát, ez bizony jó kérdés – vakargatta meg a fejét Peldan. – A pontos
időt sajnos nem tudom megmondani neked, rinpócse.
– Ma, holnap, holnapután?
– Úgy van – bólintott Peldan. – Ma, holnap, holnapután.
– Lehet, hogy… még később?
– Az is lehet.
– Maximum meddig tarthat ez az izé… állapot nála?
– Maximum? Hát… akár egy hónapig is.
Ti jóságos istenek! – gondoltam. – Hiszen addigra fel kell készülnöm a
következő szemeszterre; el kell intéznem valamennyi nyitott ügyemet; és
ami a legfontosabb: magyarázatot kell adnom a rendőrségnek, hogy
miért olyan a hadnagy, amilyen. Bár nem én hívtam Nepálba Horowitzot
– magától jött –, mégis felelősnek éreztem magam érte. Ha nem kérem
meg Peldan rinpócsét…
– Mit tegyek, rinpócse? – kérdeztem akkorákat sóhajtva, hogy még
egy kisebb elefántot is elfújhattam volna.
– Vidd haza – mondta a láma.
– És otthon?
– Addigra rendbe jön.
– Biztos?
– Kilencvenkilenc százalék.
– Miért nem száz? – kérdeztem.
Peldan megvonta a vállát.
– A természetben sosincs száz százalék. Sosem lehetsz biztos benne,
hogy nem jön-e közbe valami.
– Hogy a fenébe vigyek Katmanduból Miamiba egy olyan embert, aki
percenkét előránt a zsebéből egy fadarabot, és minden körülötte lévőt
meg akar bilincselni? – békétlenkedtem.
Peldan bólintott, a köpenye alá nyúlt, és kibányászott az öbléből egy
kis papírzacskót. Megfordította és a tenyerébe rázott belőle két barna
pirulát.
– Ezt add be neki, mielőtt beszálltok a gépbe.
– Ettől… visszajön az esze?
– Ettől még nem… de garantáltan aludni fog Miamiig.

És úgy is törtért. Horowitz nem tűnt fel senkinek, mivel ahogy túlestünk
minden vizsgálaton, beletottyant a székébe, és fel sem ébredt Amerikáig.
Amikor megállt a repülőgépünk Miami repülőterén, Horowitz
kinyitotta a szemét. Még nem szólt egyetlen szót sem, de azért láttam,
hogy ébredezik benne az értelem.
Már odakint voltunk, közel a taxiállomáshoz, amikor teljesen a
helyükre zökkentek a fejében a kerekek.
Megsimogatta gyöngyöző homlokát és bizonytalan pillantásokat vetett
rám.
– Maga az? – kérdezte végül.
– Amennyiben engem keres, akkor nem nyúlt mellé – mondtam.
Megvakargatta az állát és zavart grimaszt vágott.
– Miért is keresem én magát?
– Tőlem kérdi? – értetlenkedtem. – Talán a hajón elkövetett
gyilkosságok miatt.
Magamban Fehér Tára istenanyához imádkoztam, hogy a hadnagy
legalább ezekre emlékezzen. Aztán meg Ganésához, az elefántfejű
istenhez, aki még a bolondokból is képes bölcseket faragni.
 – Ja, vagy úgy – mondta. – Csak meg akartam győződni róla, hogy
valóban visszajött-e… mert ki szeretném hallgatni. Hol is volt maga?
– Nepálban – mondtam.
– Érdekes – sóhajtotta. – Gyerekkorom óta vágyom rá, hogy egyszer
én is eljuthassak oda. Szép ország, nem igaz?
– Szép – bólintottam. – Nagyon is az.
Ekkor a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy fadarabot.
– Ez meg honnan a fenéből került hozzám? – kérdezte tétován. –
Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben, az biztos.
Belehajította egy szemétgyűjtőbe, és nagyot ásított.
– Talán túl sokat aludtam. Akkor szoktam ásítozni. Magával meg mi
van? Olyan nyugtalannak látszik.
– Hamarosan megnyugszom – biztosítottam.
– Érdekes álmom volt – mondta a fejét csóválva.
– Mintha egy lámakolostorban lettem volna. Néha furcsa álmai
vannak az embernek. Fene vigye el, nem emlékszem semmire belőle.
Enyhén szólva is bánt a dolog…
Engem egyáltalán nem bántott. Akár meg is nyugodhattam volna.
Csak éppen tudtam, hogy nemsokára nehéz napok virradnak rám.
Elvégre alighanem én vagyok a következő áldozat a robbantó
halállistáján.
Otthon, édes otthon. Vagy mégsem az?
 1
Én voltam az első, aki ezen a reggelen a vendégek közül felment a
fedélzetre. Arra gondoltam, hogy mielőtt a többiek felkelnének,
nézegetem egy kicsit a tengert, a játszadozó delfineket és a várost,
amelynek a sziluettje éppen csak kibontakozott a hajnali ködből.
Bármennyire is igyekeztem azonban, nem tudtam megelőzni Konradot,
aki éppen az asztalt terítette. Úgy lobogott a kezében a hófehér
asztalterítő, mint megadást jelző zászló.
Konrad, amint észrevette, hogy felé tartok, széles mosolyt varázsolt az
arcára.
– Jó reggelt, Mr. Lawrence. Hogy aludt az éjszaka?
– Kitűnően – feleltem nagyot nyújtózkodva.
Konrad elégedetten vette tudomásul a válaszomat, és tovább lengette a
fehér terítőt. Egészen addig, amíg meg nem kérdeztem tőle, hogy
valóban a fedélzeten reggelizünk-e.
– Itt, Mr. Lawrence – bólintott, miközben egy kartondobozból
poharakat szedett elő. – Miss Pretty arra utasított, hogy idefent terítsek.
Mivel nem láttam felhőt az égen, magamban igazat adtam Lillynek.
Bolond az, aki ilyen szép időben az ebédlőben reggelizik.
Ahogy áthajoltam a korlát felett, hogy lepillantsak a hajó körül
úszkáló halakra, észrevettem, hogy a mellettünk álló hajón, Mr. Ishida
hajóján is mocorog valaki. Egy fekete keretes szemüveget viselő japán
fickó volt. Mr. Ishida alkalmazottja lehetett. Odaintettem neki, de nem
intett vissza. Talán észre sem vette az intésemet. A nap ebben a
pillanatban bukkant ki az enyhe köd mögül, sugarai éppen
szembetalálták a férfit, aki erre arca elé kapta a kezét, és elfordult tőlem.
Úgy látszott, Mr. Ishida is a napkeltére ébredt, mert abban a percben,
ahogy a szemüveges lement a hajófenékbe, ő bukkant fel a helyén.
Átnézett a mi hajónkra, majd integetni kezdett.
– Szép jó reggelt, Mr. Lawrence – üdvözölt fojtott hangon, hogy azt,
aki még alszik, fel ne ébressze.
Még jobban áthajoltam a korláton, hogy nekem se kelljen feltekernem
a hangerőt.
 – Jó reggelt, Mr. Ishida. Hogy aludt?
Ishida grimaszt vágott.
– A lehetőségekhez képest jól. Bár biztosan nem olyan jól, mint maga.
Ez talán célzás lehetett Lillyre és rám, de mégsem az volt.
– Maga még fiatal ember – legyintett. – Vigyázzon, hogy az is
maradjon. Ha az ember elmúlt már ötven, és ha egy reggel nem fáj
semmije, az azt jelenti, hogy már nincs is életben.
– Imádom, amikor életerős, középkorú férfiak panaszkodnak –
csóváltam meg a fejem.
– Csak ne felejtse el a szavaimat. Ha majd annyi idős lesz, mint én,
emlékezzék vissza Ishida barátjára. Nem kívánom magának, hogy hamar
megöregedjék, bár… az ifjúság olyan valami, ami hamar elmúlik,
akárhogyan is vigyázunk rá.
– Átjön hozzánk reggelizni? – kérdeztem.
Ishida az órájára pislogott.
– Miss Pretty nyolcra rendelt magához.
– Örülök, hogy velem reggelizik.
Ishida hátrafordult, mintha keresne valamit.
– Boldogan megyek – mondta halkan, óvatosan. – Ha Miss Pretty
szakácsa és az enyém között különbséget akarnék tenni, azt mondanám,
hogy az övé a Himalája, az enyém pedig egy vakondtúrás. Boldogan
ígértem meg Miss Lillynek, hogy első leszek a reggelinél.
– Segítsek átjönni?
– Még nem végeztem a toalettemmel – mondta. – Futok egy kicsit a
futópadomon. Nyolcra ott leszek. Apropó, hogy van a zsaru?
– Balikar Szingh száhib?
– Miért? Hány zsarut rejtegetnek odaát?
– Még ketten jönnek Miamiból.
– Ők is reggelire?
– Miss Lilly szerint igen.
– Csak nem rendőrbuli lesz maguknál? Lilly hívta őket?
– Jönnek azok maguktól – mondtam.
– A jó öreg Horowitz is a fapisztolyával?
– Fogalmam sincs róla, kik. Neveket nem mondtak.
– Végül is mi a fenét akar itt Balikar Szingh?
– Azt hiszem, még mindig nyomoz. Elvégre még nem fejeződött be az
ügy.
Ishida-szan megvonta a vállát.
– Én meg már azt hittem, hogy igen. Csakjung rinpócse hídja
összedőlt, Midori valószínűleg meghalt – itt egy picit elcsuklott a hangja
–, nincs már mit nyomozni.
 – Na és a robbantás? – kérdeztem. – Nem magától dőlt össze az a híd.
Ishida erre is csak a vállát húzogatta.
– Nos igen. De gyanítom, nem fogjuk megtudni, hogy miért
robbantották fel a hidat. A terroristák nem mindig magyarázzák el, hogy
mit miért csinálnak.
– Azért valami kézenfekvő okának csak kell lennie.
– Kézenfekvő okának? – sóhajtott fel Ishida-szan. Olyan hangosan,
hogy már majdnem kiáltásnak tűnt. – Tudja maga, hogy mi van
Nepálban? A király halott, az utcán tömegek tüntetnek, embercsoportok
esnek egymásnak, maoisták, a régi rend emberei, diákok, miegymás.
Ebbe simán belefér egy robbantás is. Csak azt ne kérdezze tőlem, hogy
miért. Lehet, hogy a baloldaliaknak azért, mert utálják a szerzeteseket, és
egy hidat látványosabb felrobbantani, mint egy régi, lepukkant kolostort.
A jobboldaliaknak pedig nem tetszik, hogy a kolostor apátja beengedi a
kolostorába a modern világot. Ezenkívül még tucatnyi ilyen-olyan
szervezet dönthet úgy, hogy a levegőbe repíti a hidat. Hát, ha Balikar
Szingh száhib ki akarja nyomozni, miért történt a robbantás, alaposan fel
kell kötnie az alsóneműjét. Már persze, ha van neki. Maga szerint a
nepáli rendőröknek van alsógatyájuk?
A kérdés megválaszolatlan maradt. Felbukkant ugyanis a fedélzeten
Lilly Pretty, a hajó tulajdonosa. Ishida-szan gyorsan lemerült a hajója
mélyére, hogy gyalogoljon egy kicsit a futópadján, én pedig odamentem
Lillyhez, és megszorítottam a karját.
– Kezdődik, Leslie? – kérdezte. Láttam, hogy izgalom csillog a
szemében.
– Kezdődik, Lilly – bólintottam.
– Mit gondolsz… megússzuk?
– Azon igyekszem.
– Hát csak igyekezz, szívem. Ha már a barlangot túléltem, nem
szeretném a saját hajómon feldobni a talpam.

Nyolc óra előtt néhány perccel megérkezett a két, előre bejelentett zsaru
is. Kissé korábban jöttek, mint vártuk. Némi meglepetéssel tapasztaltam,
hogy egyikük nő, méghozzá lófarkas, szőke lány. A másik magas, majd
kétméteres fickó, két oldalt pofaszakállt viselt, amitől egy Dickens-
regény nyugdíjas özvegyére hasonlított. Ha viszont közelebbről nézte az
ember, rá kellett döbbennie, hogy talán még a harmincat sem töltötte be.
A rendőrhölgy, amint a fedélzetre lépett, csípőre tette a kezét és
elhúzta a száját.
– Ez aztán valami – mondta elismerőn. – Shannon Kaminsky ügynök
vagyok. Ő pedig Frank Fulhammer ügynök.
 A magas zsaru elnézett a fejünk felett.
– Legyenek üdvözölve – mosolygott Lilly. Láttam, hogy a mosolya
nem az igazi: attól tartottam, hogy azonnal elsírja magát. Valószínűleg a
nepáli kalandunk jutott az eszébe. Elsősorban azok, akik meghaltak.
Mivel Mr. Ishida éppen ekkor lépett a hajónkra, kis ideig még
ácsorogtunk a terített asztal mellett. Láttam, hogy Konrad nem messze
tőlünk idegesen várakozik.
Lilly Konradra nézett, majd biccentett. Konrad visszabiccentett, mire
Lilly felemelte a hangját:
– Üljünk asztalhoz, hölgyem és uraim – mondta, és tapsolt is mellé. –
Nincs ülésrend, mindenki oda ül, ahova akar. Remélem, a hatóság
képviselői sem utasítanak vissza egy kiváló reggelit, amit talán…
munkareggelinek is nevezhetünk.
A szőke lány felnevetett.
– Amennyiben Frank és én vagyunk az említett hatóság, kijelenthetem,
hogy éhes vagyok, és semmit sem utasítok vissza. Frank?
Az égig érő ügynök nem volt az a szószátyár forma, mert nem szólt
semmit, csak bólintott.
– Akkor hát üljünk asztalhoz – ismételte Lilly. – Vannak még, akik
késnek, de velük nem törődünk. Az én hajómon nincsenek különösebb
szabályok. Ha valaki lekési a közös étkezést, bemegy a konyhába, és azt
eszik, amit talál. Konradnak hála, odalent mindig akad valami finomság.
Nos, akkor hát…
Lassan mindenki megtalálta a maga székét, pontosabban szólva talált
egyet magának. Lilly eltolta a sajátját az asztaltól, kissé el is fordította:
ezzel is jelezve, hogy mindenki fesztelenül érezheti magát. Keresztbe
tette egymáson rövid tengerésznadrágos lábait – a férfiak nagy örömére
–, és Konrad felé nyújtotta a csészéjét.
– Konrad, kérem.
Ezzel az aktussal megkezdődött a reggeli.
Amint éppen a teáskancsó után nyúltam volna, a szőke, lófarkas lány a
poharához ütötte a kávéskanalát. A finom, csilingelő hangra mindenki
felkapta a fejét.
– Bocsássanak meg, hogy megzavarom a még meg sem kezdett
reggelit, de figyelmeztetnem kell önöket valamire. Bennünket azzal a
feladattal küldtek ide, hogy elbeszélgessünk néhány… hm… kellemetlen
eseményről, amelyek nem is olyan régen ezen a hajón estek meg. Ezzel
kapcsolatban fel kell hívnom az önök figyelmét, hogy minden, ami itt
elhangzik… hmm… felhasználható lesz maguk ellen. Ezért jól gondolják
meg, hogy mit válaszolnak a kérdéseinkre.
 – Aligha van bárki előtt is titkolnivalónk – morogta Ishida-szan
kedvetlenül. – De azért… mégiscsak kellemetlen, hogy bizonyos
értelemben nem vagyunk egyedül.
– Nagyon sajnálom – vágott sajnálkozó képet a lány. – De hát… ez
van. Ezt el kellett mondanom.
Szép kék volt a szeme, és barátságos a mosolya.
– Mi tulajdonképpen – itt a férfira nézett –, Frank és én, azért vagyunk
itt, hogy meghallgassuk önöket. Őszintén sajnálom, hogy ezzel kicsit
megzavarjuk a társaságukat, de hát valamennyien sejthették, hogy ennek
előbb-utóbb meg kell történnie. Úgy gondolom, jobb, ha kellemes
körülmények között beszélgetünk, mint, mondjuk, egy lepukkant
rendőrségi épület alagsorában.
Ishida-szan gyanakodva nézett rá.
– Önök a miami rendőrségtől vannak?
A lány vidáman felkuncogott.
– Hát, nem egészen – ismerte be.
– Akkor honnan? – fészkelődött Ishida-szan.
– Az FBI-tól – felelte röviden a lány. – Legalábbis én.
– Na és ön? – fordult Ishida a magas férfi felé.
A férfi komor képpel nézett rá. Ő bezzeg nem mosolygott, mint a lány.
– Külkapcsolatok – mondta.
– Ez mit jelent? – kérdezte Ishida-szan.
– Pontosan azt, amit mondtam – felelte a férfi.
– Mutatnának valami igazolványt?
A lány ismét elmosolyodott, és hófehér dzsekije zsebébe nyúlt.
Kihúzott belőle egy plasztiklapot, és Ishida-szan felé nyújtotta.
– Tessék.
Ishida bólintott.
– És ön? – nézett a férfira.
A férfi habozott. Talán valami illetlent akart mondani, de a lány
jelentőségteljesen ránézett, mire szemmel láthatóan visszafogta magát.
– Otthon hagytam – mondta. – A gyerekek játszanak vele. Én pedig
utálom elvenni a játékaikat.
Ishida-szan bólintott, és kényszeredetten elmosolyodott.
– Már értem. És elnézést kérek. Csakhogy… én az üzleti életben
tevékenykedem, és ott bizony jó az óvatosság.
– Nincs semmi probléma – nyugtatta meg ugyancsak mosolyogva
Kaminsky ügynök. – Természetesen igaza van, Mr. Ishida. De most már
minden rendben?
– Hát persze – mondta Mr. Ishida. – Minden rendben.
– Akkor lássunk a reggelihez – biztatott bennünket Lilly.
 Eddig semmi sem úgy alakult, ahogy többen gondoltuk. Azzal
tisztában voltam, hogy nyomozók érkeznek a hajónkra, azt azonban nem
sejtettük, hogy reggeli előtt megérkeznek. Ezzel aztán el is rontották az
étvágyunkat. Azt hittük, mielőtt ideérnek, kibeszélgethetjük magunkat,
és kicsit talán fél is készülünk az elkövetkezendőkre. A páros korai
érkezése azonban gátat vetett a terveinknek.
Ilyen feszélyezett reggelit, mint ami ezek után következett, nem sokat
látott még Lilly hajója. Pedig elég tapasztalattal rendelkezett már a
reggeliket illetően. Máskor vidám kiáltások, móka, kacagás töltötte be a
jachtot és környékét, ezúttal azonban mintha halotti tort ültünk volna.
Mindenki csak ímmel-ámmal szedett az ételekből, pezsgő után pedig
nem nyúlt senki. Néhányszor futólag Mr. Ishidára néztem, ő azonban
nem nézett vissza rám. Sőt, senkire sem nézett. Lehajtotta a fejét és
hallgatott. Biztos voltam benne, hogy töri valamin a fejét.
És nem is csalódtam. Amikor Konrad elvonult a konyhába a használt
tányérokkal és evőeszközökkel, Kaminsky ügynök kissé felemelkedett,
mintha tósztot óhajtana mondani. A poharát viszont ezúttal már nem
csengette meg.
– Nos hát, hölgyem és uraim, essünk neki a dolgoknak. Önök
valamennyien itt voltak, amikor azok a bizonyos szörnyű események
történtek, és alighanem azonnal fel kellett volna vennünk a kapcsolatot
önökkel, csakhogy… önök egyszerűen kicsúsztak a markunkból.
Ishida-szan, aki valamiért feljogosítva érezte magát, hogy a
nevünkben is beszéljen, azonnal heves tiltakozásba fogott.
– Mi aztán nem bújtunk el senki elől. A hulla egyszerűen eltűnt a
hajóról, és a rendőrség sem mondott semmit azzal kapcsolatban, hogy
mire számítsunk a közeljövőben. Így aztán világgá mentünk, de amint
látja, immár itt vagyunk.
– A rendőrség elengedett bennünket – mondtam Ishida szavába vágva.
Shannon és Frank összenézett, de nem szóltak semmit. Éreztem a
hallgatásukon, hogy erősen helytelenítik a miami rendőrség eljárását.
Azonnal le kellett volna tartóztatni bennünket, vagy legalábbis elvenni
az útlevelünket. Vajon miért nem tették?
– Tudom – sóhajtotta Shannon ügynök. – De végül is valóban itt
vagyunk valamennyien, és ez a fő. Annak különösen örülök, hogy Mr.
Ishida is itt van.
– Hát még én – mondta sóhajtva Ishida.
– Ezt hogy érti?
– Tudja maga, hányszor hagyhattam volna Nepálban a fogamat? –
kérdezte. – Csak az istenek mentettek meg tőle. Az az igazság, hogy
akkor lássam legközelebb azt az országot, amikor a hátam közepét.
 Ekkor a magas férfi is megszólalt.
– Tulajdonképpen mit keresett maga akkor Miss Pretty hajóján, Mr.
Ishida?
Meglepetésemre lágy, szelíd volt a hangja, mintha gyerekekkel
beszélne. Nem tudtam elképzelni mást, minthogy kétféle hangja is van:
az egyik a normál életben használatos, például, amikor egy karton sört
vásárol egy áruházban, a másik, amikor kihallgat valakit. Érdekes módon
ez utóbbi volt a szelídebb.
Mr. Ishida sóhajtott.
– Feltétlenül beszélnem kell erről? – kérdezte az asztal lapjára
meresztve a szemét.
– Jó lenne – biccentett Frank ügynök.
– Tisztán magánjellegű volt az itt tartózkodásom – mondta.
– Azért én szeretném hallani az okát.
Mr. Ishida kelletlen képet vágott.
– Nagy baromságot akartam csinálni, és sajnos csináltam is.
– Amennyiben?
– Kellemetlenséget akartam okozni Mr. Lawrence-nek és Miss
Prettynek.
– Éspedig?
– Ahhoz kissé… korábbról kellene kezdenem.
– Akkor kezdje kissé korábbról. Hallgatom, Mr. Ishida.
Meg voltam győződve róla, hogy rögzítik Ishida szavait. És
valamennyiünkét rögzíteni fogják. Talán a langaléta ügynök zsebében
lapulhat az eszköz.
– Nos – kezdte Ishida –, az a helyzet, hogy van egy lányom. Nem
gyerek… már rég felnőtt. Midorinak hívják. Kiváló építész, tervező,
ilyesmi. Nem hallottak még róla? Egész jó neve van a szakmában.
Mindemellett egyebeket is csinál: tavakat, mezőgazdasági területeket,
parkokat tervez és alakít át, amolyan menőmanó.
Furcsa volt, hogy úgy beszél Midoriról, mintha még élne. Hiszen
valószínűleg…
– Gratulálok – mondta Kaminsky ügynök. – Sok baj van mostanában a
gyerekekkel, úgy hallom.
– Az az igazság, hogy Midori nem a vér szerinti, hanem a nevelt
lányom. Az apja meghalt… kicsi korától én neveltem.
Annyi reménytelenség volt a hangjában, hogy lehetetlen volt nem
észrevenni.
– Milyen viszony van önök között, Mr. Ishida? – kérdezte Kaminsky
ügynök.
Ishida hallgatott, aztán megvonta a vállát.
 – Amikor kicsi volt, még egészen jó volt a kapcsolatunk. Nem volt
köztünk súrlódás… igaz, hogy inkább az anyja foglalkozott vele. Később
aztán, amikor nagyobb lett, megváltozott a helyzet.
– Nocsak.
– Főleg kamaszkorában. Egyre több lett az ellentét köztünk. Erre még
rátett egy lapáttal az anyja halála. Egyszer csak szedte a cókmókját és
elköltözött tőlem.
– Eltűnt maga elől?
– Nem, nem tűnt el. Igaz, hogy nem adta meg a címét, de könnyen
megtaláltam. Beiratkozott az egyetemre, és építőmérnöki diplomát
szerzett.
– Ki fizette a tanulmányait?
Ishida ismét a vállát vonogatta.
– Midori nemcsak okos és tehetséges volt, hanem leleményes is.
Mondanom sem kell, hogy figyeltem minden lépését. Nos, Midori
munkát vállalt építőipari cégeknél, divatbemutatókat szervezett,
ingatlanokat árult – ezekből a pénzekből fizette a tandíjat.
– Na és ön?
Ishida legyintett.
– Értem, mire céloz. Persze hogy ott álltam mögötte. Mivel tudtam,
hogy egy árva jent sem fogadna el tőlem, másképpen segítettem rajta.
Szóltam a barátaimnak, akiknek építőipari cégeik voltak, hogy
alkalmazzák, én pedig kifizetem nekik, amit ők kifizetnek neki.
– Tehát Midori nem tudott róla, hogy ön rendszeresen támogatja?
– Vigyáztam, hogy ne tudja meg. Ha megtudta volna, nehéz helyzetbe
hoztam volna. A büszkeségtől éhen is lehet halni.
– Hm. Tehát Midori egyetemre járt és mérnök lett belőle.
– Úgy van. Méghozzá kiváló mérnök. Amint hallottam,
vállalkozásokat is alapított: nem akarok feleslegesen büszkélkedni vele,
de nagymenő lett a lányom. Lassan keresni kezdték – előbb persze csak
azok, akiket megfizettem ezért –, később aztán már a saját lábára állt,
boldogult az én segítségem nélkül is.
– Nem kereste a vele való kapcsolatot?
– Dehogynem. Később aztán letettem róla. Megfenyegetett ugyanis.
– Hogyan? – hökkent meg Kaminsky ügynök.
– Azt mondta, ha nem hagyom abba a hívogatását, feljelent
zaklatásért.
– Hát ez komoly dolog. Maga belenyugodott, hogy elveszíti a lányát?
– Kénytelen voltam. A lányom felnőtt, sikeres lett, én ráadásul „csak”
a mostohaapja voltam. Fel kellett adnom a közeledést.
– Gondolom, nehezen viselte a dolgot.
 – Most mit mondjak erre? Kétségbe voltam esve. Nem ezt érdemeltem
tőle, de hát nem én vagyok egyedül a nagyvilágon, aki úgy járt, mint én.
– Van önnek még gyereke rajta kívül?
– Sajnos nincs. Bárcsak lenne.
– Folytassa, Mr. Ishida.
– Midori megfenyegetett.
– Maga pedig megharagudott rá, igaz?
Mr. Ishida hevesen megrázta a fejét.
– Nem haragudtam meg rá, dehogy. Elvégre szerettem, ahogy egy
igazi apa szeretheti a gyerekét. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy
Midori nem viszonozza a szeretetemet.
– És ez rosszulesett magának.
– Hogy a fenébe ne esett volna rosszul – csattant fel Ishida-szan. –
Magának talán jólesne? Ne tudja meg soha, milyen érzés az, amikor a
gyerek az apja ellen fordul. Még akkor is… ha…
Nem fejezte be a mondatát, de nem is kellett, mert valamennyien
tudtuk, mit akar mondani. Hogy a nem vér szerinti apa is megérdemli,
hogy viszontszeressék, ha szereti a mostohagyerekét.
Rövid csend következett. Mr. Ishida szipogott egy kicsit, de nem
láttam könnyeket a szemében. Igyekezett tartani magát, bár nehezére
eshetett neki.
A magas ügynök megsimogatta az állát, mintha ezzel az együttérzését
fejezné ki.
– Említette, hogy tudta, hol dolgozik Midori.
– Igen. Tudtam.
– Mármint hogy Nepálban.
– Igen – ismételte meg Mr. Ishida. – Tudtam róla.
– Elárulná, honnan?
– Volt egy emberem, aki naponta jelentette, hogy merre jár.
– Megtudhatnánk, ki volt az az ember?
– Nincs jelentősége – vonta fel a vállát Mr. Ishida. – Valaki, akinek az
a foglalkozása, hogy híreket szállítson ide-oda.
– Szóval ön tisztában volt vele, hogy a lánya Nepálban
tevékenykedik?
– Ismétlem: igen.
– És maga utánament?
– Később igen.
– Máskor is előfordult már, hogy ő külföldön dolgozott, ön pedig
felkereste őt?
– Még nem fordult elő.
– Akkor ez esetben miért tette?
 – Mert eltűnt. Elveszett. Elrabolták. A megbízottam jelentette. Ő maga
képtelen volt megtalálni. Akkor elhatároztam, hogy magam nézek utána.
Elutazom Nepálba és kapcsolatba lépek a hídépítőkkel. Úgy éreztem,
hogy bármi is történt köztünk, kötelességem kideríteni az igazságot.
Mr. Ishida lehajtotta a fejét és levegő után kapkodott.
– Aztán? – kérdezte az ügynöknő.
Mr. Ishida felemelte a fejét.
– Aztán? – sóhajtotta. – Azt hiszem, életem egyik legnagyobb
ostobaságát követtem el. Rádöbbentem ugyanis, hogy egyedül képtelen
leszek megtalálni Midorit. Annyit tudtam csupán, hogy egy Lukhang
nevű kolostor mellett épít üveghidat, és egy Gyalmorong nevű apát a
kolostor főnöke. Semmi mást. Midori ezután egyszerűen csak eltűnt. Az
embereinek fogalma sem volt róla, hogy miért és hova mehetett. Ezt is a
megbízottam jelentette. Így hát az utolsó pillanatban visszarettentem
tőle, hogy egyedül menjek. Elvégre életemben nem jártam még
Nepálban, nem ismerem az országot, nem ismerem a nyelvet, nem
tudom, hogyan kell az ottani emberekkel bánni. Gőzöm sem volt róla,
hogy ha például, felkeresem a kolostor főnökét, hogyan kell
viselkednem, mit szabad mondanom neki és mit nem, mit vigyek neki
ajándékul és a többi. Félelmemben, hogy amatőrként keresgélek majd,
mint a vak tyúk, arra gondoltam, hogy ha én nem is értek mindazokhoz,
amiket felsoroltam, bizonyára vannak olyanok, akik értenek. Mint
például Mr. Lawrence.
Valamennyien rám emelték a tekintetüket. Még Lilly is úgy nézett
rám, mintha először látna. Pedig ő aztán igazán benne volt az események
legközepében.
– Mr. Lawrence-ről természetesen már addig is sokat hallottam, bár
személyesen még nem találkoztunk. És akkor hirtelen arra gondoltam,
hogy őt kellene magammal vinnem. Ő valóban ismeri a nagy hegyek
világát, az ottani embereket és nyelveket, óriási segítséget jelentene
nekem a tudása. Csakhogy emberem figyelmeztetett, hogy vele nehezen
boldogulok majd, egyetemi tanár, nehezen válik meg a munkájától, és
nem is vállal olyan feladatot, mint amilyennel meg szeretném bízni.
Hiába győzködtem az emberemet, még csak beszélni sem akart Mr.
Lawrence-szel. Ekkor dührohamot kaptam. Ki a fene ez a Lawrence,
hogy ennyire fennhordja az orrát? – Bocsánatkérőn nézett rám. – Szóval
– folytatta – arra jutottam, hogy kényszeríteni fogom Lawrence-t, hogy
keresse meg Midorit. Megzsarolom, ha kell. És ezt sajnálatos módon
meg is tettem.
Kaminsky ügynök furcsán nézett rám. Mintha ő sem értené, mi az
ördögöt csodálnak rajtam annyira egyesek.
 – Tehát megzsarolta? És mivel?
Ishida a házigazdánkra mutatott.
– Miss Lillyvel.
– Ó – meresztett nagy szemeket rá Shannon ügynök. – Csak nem?
– Mr. Lawrence és Miss Lilly jó barátok – mondta Ishida. – Ezt is
jelentették nekem. Mr. Lawrence szívén viseli Miss Lilly karrierjét, és
soha, semmilyen körülmények között nem vinné rá a lélek, hogy bajt
hozzon rá. Nos, ezt használtam én ki. Megfenyegettem. Megzsaroltam.
– Egészen pontosan melyiküket?
– Hát… tulajdonképpen mindkettejüket. Miss Lillynek csodálatos
karriert ígértem. Egyfelől. Megígértem, hogy beviszem mint
ruhatervezőt a távol-keleti piacokra. Olyan üzleteket szerzek neki, és
olyan barátokat, akik a világ leggazdagabb asszonyává tehetik. Feltéve,
ha segít rávenni Mr. Lawrence-t, hogy keresse meg a lányomat.
– És maga ezt elhitte? – fordult a langaléta ügynök Lillyhez.
Szegény Lilly vörös volt, mint a bekapcsolva felejtett rezsó.
– Bizonyos mértékig igen. Hittem Mr. Ishidának. Komoly embernek
látszott, aki tartja a szavát.
– Ezzel egy időben persze nemcsak ígértem, hanem fenyegetőztem is
– folytatta Ishida. – Tudják: korbács és mézesmadzag. Vagy fordítva.
Megfenyegettem Mr. Lawrence-t, hogy nemcsak Lilly karrierjét teszem
tönkre, hanem az övét is, ha nem teszi meg, amire kérem.
Tulajdonképpen ennyi az egész. Mr. Lawrence kénytelen volt Nepálba
utazni és Midori után nézni.
– Értem – bólintott Fulhammer ügynök. – Van még valami
hozzáfűznivalója?
Ishida-szan nagyot sóhajtott.
– Mélységesen szégyellem magam – mondta, és bólogatott is mellé,
mint a galambok szoktak a kolostorok ereszei alatt. Japánban
valószínűleg ez a bocsánatkérés kelléke. – Megbocsáthatatlan hibát
követtem el. Most, hogy még mindig nem került elő, talán… talán…
meg is halt a lányom… – Elcsuklott a hangja. – Világosan látom, hogy
milyen szánalmas féreg voltam. Olyat tettem, amit normális
körülmények között sosem tennék meg. Tisztában vagyok vele, hogy
bármilyen büntetést megérdemlek. Rettenetesen megbántam, amit
tettem, és hajlandó vagyok bármire, hogy megtérítsem azt a kárt, amit
okoztam és jóvátegyem a hibámat.
Láttam, hogy Fulhammer ügynök ugrásra készen áll, valószínűleg
feltételezte, hogy Ishida-szan kétségbeesésében még arra is képes, hogy
belevesse magát a tengerbe.
 – Jól van – mondta aztán, amikor kissé megnyugodott. Ishida-szannak
szemmel láthatóan nem volt szándékában vízbe ölni magát. – Végül is,
hogy került Miss Lilly hajójára? Nem most, hanem akkor, amikor a
gyilkosság és a merénylet történt.
– Miss Lilly idehívott. Itt kellett beszélnem Mr. Lawrence-szel. Ez egy
barátságos hely. Legalábbis én annak hittem.
– Nem félt tőle, hogy Mr. Lawrence kitekeri a nyakát?
– Hogyne féltem volna. Ha nem is a nyakkitekeréstől, attól azonban
igen, hogy nekem esik és darabokra szaggat. Ezt persze csak jelképesen
mondom. Lilly figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert Mr. Lawrence
igen veszélyes fickó. Ezt aztán később meg is tapasztaltam.
– Hogy fogadta Mr. Lawrence, amikor megtudta, hogy ön mire akarja
kényszeríteni?
Mr. Ishida hunyorogva nézett rám. Alighanem még mindig tartott tőle,
hogy a tengerbe hajítom.
– Nem vette jó néven. És akkor még finom vagyok. Bele akart dobni a
tengerbe. Őszintén szólva meg is érdemeltem volna. Talán jobb lett volna
valamennyiünknek.
– De nem dobta bele.
– Nem. Pedig egy cápa körözött a közelünkben. Csupán a víz fölé
tartott, mintha valóban bele akarna ejteni.
– Ejha! – füttyentett az ügynök. – Nem semmi. Ezután?
– Az az igazság, hogy… előre számítottam rá, és megtettem a
megfelelő óvintézkedést.
– Ön előre számított rá, hogy Mr. Lawrence esetleg a tengerbe akarná
hajítani? Bölcs előrelátás.
– Bár igen kis esélye volt ennek, azért mégiscsak volt valamennyi.
Ezért még mielőtt fizikai érintkezés történt volna köztünk…
– Azaz önt a tengerbe hajította volna…
– Felhívtam a figyelmét a kávéscsészémre, amelyet még mielőtt
megragadott volna, az asztalra tettem. Lefelé fordítva. Azt mondtam
neki, hogy bomba van alatta, és bármikor felrobbanhat.
– Bomba? Egy csésze alatt? – csodálkozott Kaminsky ügynök.
– Ma már léteznek miniatűr, de nagy hatású bombák.
– Ön elhitte, Mr. Lawrence?
Ismét minden arc felém fordult.
– Bizonytalan voltam benne – ismertem el. – Akkor úgy láttam, hogy
teljesen eluralkodott a lelkén a kétségbeesés. A kétségbeesett ember
pedig mindenre képes.
– És mi lett a vége a nagy összezördülésnek?
– Beleegyeztem – sóhajtottam.
 – Abba, hogy Nepálba utazik?
– Kénytelen voltam. Bár nem sejtettem, hogy mi lesz a kaland vége,
segíteni akartam neki is, és Lillynek is.
Ishida-szan ekkor kezébe temette az arcát és sírni kezdett.
Talán azért is, hogy legyen ideje egy kis megnyugvásra, a két ügynök
felém fordult. Egyszerre tették, mintha előre megbeszélték volna.
– Nos, Mr. Lawrence, mit szól mindehhez?
Éreztem, hogy bajban vagyok. Ha nem vigyázok, behúznak valamibe,
amibe eszem ágában sincs belesétálni. Például a börtönbe, ahol aztán jól
elleszek majd néhány évtizedig. Vigyáznom kellett, ha nem akartam
lépre menni.
– Mit érzett, amikor Mr. Ishida megzsarolta?
– Haragot – mondtam.
– Pontosan miért?
– Még kérdezi? Utálom, ha megpróbálnak megzsarolni.
– Megtörtént már máskor is?
– Előfordult.
– Elmondana egy ilyen esetet? – kérte Miss Kaminsky.
– Nem – feleltem. – Annak semmi köze ehhez az ügyhöz. Különben
valóban haragot éreztem. Legszívesebben…
– Igen?
– Belehajítottam volna Mr. Ishidát a tengerbe.
– Meg is érdemeltem volna – nyögte Ishida, majd visszasüllyedt
önmagába.
– De nem tette meg.
– Természetesen nem.
– Miért nem?
– Mert nem szoktam megölni azokat, aki csupán kellemetlenséget
okoznak nekem.
– Hát mit szokott tenni velük?
– Szelídebb módszerekhez folyamodom.
– Mint például?
– Addig pofozom őket, amíg meg nem gondolják magukat.
– Aha. Nem tett ez esetben kivételt? Vagy nem akart tenni?
– Pontosan mire gondol?
– Arra, hogy mégiscsak megöli Mr. Ishidát. Legfeljebb nem olyan
látványosan, mintha a tengerbe hajítaná. Úgy öli meg, hogy ne legyen
szemtanúja az eseménynek.
– Maguk komolyan erre gondolnak?
Ekkor a hosszú ügynök vette át a szót.
– Mr. Ishida az önök hajóján lakott?
 – A sajátján – mondtam. – Ugyanúgy mellettünk horgonyzott, mint
most. Csupán egy pihenő kabint utalt ki neki Miss Pretty a tárgyalások
idejére.
Lilly bólintott.
– Így volt.
– Értem. Ekkor történt, hogy valaki felbukkant a hajón. Ezen a hajón,
amelyen most vagyunk. Egy fickó. Akit önök közül senki sem ismert.
– Úgy van.
– Ki is volt ez az illető?
Mr. Ishida felkapta a fejét és ő válaszolt.
– Az a barom Baresi. Amikor megkérdeztük, hogy ki az ördög, azt
felelte, hogy Miss Pretty vőlegénye. Majd a falhoz kenődtünk
meglepetésünkben. Már az első pillanatban látszott, hogy nem egészen
normális a fickó. Legszívesebben a tengerbe hajítottam volna, mint
ahogy nem sokkal korábban Mr. Lawrence engem.
– De szeretnek maguk tengerbehajítósdit játszani – csóválta meg
rosszallón a fejét Fulhammer ügynök.
– A legkézenfekvőbb megoldás – mondta Mr. Ishida. – Nem kell
hozzá semmi, csak két kéz. Különben a fickó sült bolond volt.
Egyszerűen rajongott Miss Prettyért.
Fulhammer ügynök megálljt intett.
– Ezt majd később, Mr. Ishida. Tehát, megjelent ez a Mr. Baresi, és
maguk nem dobták a tengerbe. Hogy találta meg egyáltalán önöket? És
főleg: miért?
Minden szem rám meredt, mintha bizony többet kellene tudnom
Baresiről, mint bárki másnak a világon.
– Baresi tudta, hogy Lilly kihajózott – mondtam. – Rátapadt Mr.
Ishidára, mert hallotta a kikötőben, hogy Miss Prettyhez igyekszik.
Motorcsónakot bérelt, és követte Mr. Ishida hajóját. Amikor ideért,
elrejtőzött Mr. Ishida hűtőszekrényében. Az a lényeg, hogy Baresi
szerelmes volt Lillybe. Aztán persze Nepálba is utánunk jött.
– Ennyit erről a bizonyos Baresiről – mondta Shannon Kaminsky
ügynök.
Ismét Fulhammer ügynök vette át a szót.
– Ön bizonyára nem egyedül érkezett a találkozóra, Mr. Ishida.
– Természetesen nem. Két testőrömmel.
– Két büntetett előéletű fickóval. Jól van, tudom, hogy maga a hónuk
alá nyúlt, amikor kiszabadultak. Hol voltak ők, amikor önök tárgyaltak?
– A hajómon – mondta Ishida-szan.
– Mindketten?
– Mindketten. Később már csak egy maradt belőlük. A másik lelépett.
 – Nem tudja, hova?
Ishida megvonta a vállát.
– Majd előkerül.
– Mit gondol, miért menekült el a hajóról?
– Mert csak feltételesen van szabadlábon. Az én gondjaimra van
bízva. Bizonyára attól rettegett, hogy gyilkossági ügybe keveredik, ezért
rásóznak még néhány évet.
– Megértem – bólintott Kaminsky ügynök. – A helyében bizonyára én
is ezt tettem volna.
– Naná – csatlakozott hozzá Fulhammer ügynök. – Az ember ilyenkor
kerüli a kétes helyzeteket.
Az volt az érzésem, mintha szórakoznának velünk.
– Váltsunk talán témát – javasolta az ügynöknő Mr. Fulhammerhez
fordulva.
– Váltsunk – bólintott a társa.
– Ön azt mondta korábban, Mr. Lawrence, hogy haragot érzett Mr.
Ishida iránt.
– Úgy van – válaszoltam.
– Mekkora volt ez a harag?
– Úgy érti, akkora volt-e, hogy meg akarjam ölni érte?
– Hogy találta ki, hogy pont ezt akartam kérdezni?
– Nem – mondtam. – Nem volt akkora, hogy meg akartam volna ölni,
de erről már beszéltünk.
– Mit csinált volna szívesen vele?
Ishidára pillantottam, aki meglepetésemre ugyancsak kíváncsian várta
a válaszomat.
– Fricskát nyomtam volna a feje búbjára. Aztán százszor felírattam
volna vele egy papírra, hogy még ha sok pénzünk és kiváló
összeköttetéseink vannak, sem kényszerítünk másokat olyasmire, amit
ők nem akarnak. És főleg nem fenyegetünk másokat.
– Hát ez ragyogó – mondta elismerőn Fulhammer. – Ezt megjegyzem
magamnak. Ön is megjegyzi, kolléga?
– Igyekszem – mosolygott Shannon ügynök. – Sajnos az a baj, hogy
rövid az eszem.
– Mr. Lawrence majd felírja magának. Igaz, Mr. Lawrence? Apropó! –
emelte fel az ujját Fulhammer ügynök. – Mi van akkor, ha az ön haragja,
amit Mr. Ishida iránt érzett, mégiscsak meghaladta az ön által említett
mértéket? Talán nagyobb volt, mintsem hogy megelégedjen azzal, hogy
enyhén megbüntesse őt, nem?
– Mégis mire céloz?
 – Talán úgy gondolta, hogy úgy istenigazából móresre tanítja Mr.
Ishidát.
– Csak nem arra céloz, hogy meg akartam ölni?
– Pedig ez nagyon hasznos lett volna önnek. Egyszeriben
megszabadult volna egy nagyon kínos kötelességtől.
– Tehát ön szerint meg akartam ölni Mr. Ishidát?
– Egészen kézenfekvő gondolat, nem?
– De a testőrét miért öltem volna meg?
– Nyilván ott állt Mr. Ishida közelében, és meg akarta akadályozni,
hogy ön bemenjen hozzá a kijelölt kabinba. Maga erre kést ragadott és…
mondjam tovább?
– Tehát megöltem.
– Azt nem állítom. Csak megölhette.
– Na és a holtteste?
– Amint hallom, Mr. Ishida hűtőszekrényébe került. Oda, ahol Mr.
Baresi lakott. Aztán pedig az, aki odatette, kivette belőle, és valószínűleg
a tengerbe hajította. Mit szól hozzá?
– Nem lehetetlen, hogy így történt.
– Mr. Ishida, most ön jön!
– Én? – riadt meg Ishida. – Én már nem tudok újat mondani. Valaki
fejbe vágott a folyosón, később egy kabinban ébredtem, a nyakam pedig
pokolian fájt.
– Emlékszik, ki szabadította meg a kötéltől?
– Azt mondják, hogy Mr. Lawrence.
– És ha ennek ellenére Mr. Lawrence volt a tettes? Aki felkötötte
magát?
– Ha meg akart volna ölni, megtehette volna – mondta
tiltakozásképpen Mr. Ishida. – Lett volna rá ideje.
– És ha nem is akarta megölni? Csak magára akart ijeszteni? Ha arra
számított, hogy ezek után ön majd hálás lesz neki és felmenti a
megbízatása alól? És Miss Lillynek sem kell ezután rettegnie?
– Ostobaság – legyintett Ishida. – Különben is, én csak azután
fenyegettem meg Mr. Lawrence-t, hogy a tettes rám támadt. Hacsak
persze nem akart Lawrence egyébként is kinyírni valami miatt. De most
már mindegy is. Sajnálom, hogy megtettem, amit tettem. Már az sem
izgat, ha igaz lenne, amit mond. Én mindenesetre megbocsátanék neki.
– Na és a gyilkosság? – mondta kissé meglepődve Kaminsky ügynök.
– Hé, hé! Emberek! Ébredjenek már fel. Hiszen nemcsak arról van szó,
hogy Mr. Ishidát fellógatták egy cipőfűzőre, hanem meg is gyilkoltak
valakit. Bár elismerem, hogy a társadalom számára Mr. Ishida jóval
többet ér, mint az a fickó, a testőre, vagy micsoda, de a törvény előtt
mindenki egyenlő. Én még így tanultam az iskolában.
– Jól van, igazad van – csitította Fulhammer ügynök. – Nem
feledkezünk meg róla. – Úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne,
ismét csak színjáték zajlik a szemem előtt. Meg kell mondanom,
összeszokott kis párosnak tűntek ők így ketten.
– Hogy is hívták a testőrét, Mr. Ishida?
– Benjaminnak.
– A vezetékneve?
– Nos… azt nem tudom – feszengett Mr. Ishida. – Kiment a fejemből.
– Ó, az a fene nagy társadalmi egyenlőség… – emelte az ég felé a
szemét Kaminsky ügynök.
– Szóval – folytatta Fulhammer ügynök –, szerintem Mr. Ishida
merénylője ölte meg a fickót, mert az útjában volt. Ha megkérdezi, hogy
kinek, felordítok a fájdalomtól. Ilyen esetekben ordítani szoktam.
– Én mégis megkérdezem: kinek? – tudakoltam.
Kicsit rángatódzott csak a szeme sarka – lehet, hogy azt is
szándékosan csinálta.
– Ha azt akarnám állítani, hogy ön a gyilkos, akkor nem mondhatnék
mást, mint hogy azért ölte meg, mert a fickó ott állt Mr. Ishida kabinja
előtt a folyosón, és maga nem tudott volna észrevétlenül bemenni hozzá.
A testőr megakadályozta volna. Tehát meg kellett ölnie. Méghozzá úgy,
hogy ne hallja meg senki. Erre pedig a legmegfelelőbb eszköz egy kés.
Csak egy szúrás, és az illető már útban is van a mennyország felé, ami
lehet, hogy ebben az ügyben merő naivitás: mármint hogy a fickó lelke a
mennyország felé indult, magam részéről inkább a poklot tenném meg
úti céljának. Érti, amit mondok?
– Nagyon koncentrálok – bólintottam. – A végén csak kijön belőle
valami.
– Nos, tegyük fel, hogy maga, Mr. Lawrence, miután észrevette, hogy
ott áll a testőr Mr. Ishida kabinja előtt, vett egy mély lélegzetet és
kinyírta. Aztán bement a kabinba, fejbe verte Mr. Ishidát, majd
megpróbálta felakasztani. Csak éppen nem sikerült tökéletesen. –
Felemelte az egyik kezét és számolni kezdte az ujjait. – Egy: Mr. Ishida
nem papírból van, nem könnyű emelgetni. Kettő: talán nem is akarta
megölni, csak megfélemlíteni, talán féltékenységből, esetleg valami
miatt mégsem akarta, hogy Miss Prettyvel üzleteljen…
– Jól van, elég – emelte fel a kezét Kaminsky ügynök. – Ok akad
bőven. Amint tudom, sötét volt a folyosón – mondta.
– Csak félhomály – bólintottam.
 – Hiányzott egy villanykörte a helyéről. Ez pedig azt jelenti, hogy
valaki már jó előre előkészítette magának a terepet. Amint végzett a
testőrrel, és Mr. Ishidát is felkötötte, visszament a többiek közé. Talán
észre sem vették, hogy néhány percig hiányzott közülük. Aztán még
egyszer visszatért Mr. Ishida kabinjába, de már a többiek társaságában.
Nagy lehetett a felfordulás, bizonyára mindenki összevissza kiabált,
tehát bőven volt ideje eltüntetni a bűnjeleket, ha egyáltalán voltak
ilyenek.
– Mégis mire gondol? – kérdeztem.
– Például ujjlenyomatokra.
Megcsóváltam a fejem, és mielőtt folytattam volna, ittam pár korty
vizet.
– Úgy érzem, nagyon leragadtunk nálam – mondtam. – Bár hízelgő
számomra, hogy engem hisznek gyilkosnak, de mégis, az fel sem merült
magukban, hogy esetleg más is elkövethette közülünk?
– Ó, hát persze, Mr. Lawrence. Azért, mert önről beszélünk, vagy
majdnem csak önről, azért igaza van, más is gyanúsítható. Más is
felköthette Mr. Ishidát. Voltak itt a hajón mások is, nem csak ön.
– Kire gondol? – kérdeztem.
Fulhammer ügynök megvonta a vállát.
– Akár Miss Lilly Prettyre is gondolhatnánk.
 2
Éppen ettől tartottam. És alighanem ettől tartott Lilly is. Felháborodottan
felpattant a helyéről, miközben úgy remegett a szája széle, hogy
Fulhammer ügynök szemöldökráncolása kismiskának tűnt mellette.
– Hogy én… – nyögte. – Hogy én lennék a gyilkos?! De hát miért…
hogyan…
Fulhammer ügynök bólintott, majd a zsebébe nyúlt, és egy papírlapot
húzott ki belőle.
Ezalatt Lilly tovább tiltakozott.
– Először is… én még soha… különben is, képtelen lennék megölni
bárkit is…
– Ijedtében is megtehette – mondta együtt érző hangon Shannon
Kaminsky ügynök. – Előfordul, hogy az ember elveszíti a kontrollt az
idegei felett. Akkor aztán már nincs is tudatában tettei súlyának. Ilyenkor
az ember másféle tudatállapotba kerül, és…
– Ön már került ilyenbe? – vágott közbe Fulhammer Lillyre pislogva.
– Úgy értem, hogy elveszítette a kontrollt maga felett, és meg akart ölni
valakit?
– Ki van zárva! – csattant fel Lilly.
– Biztos benne?
Sajnos Lilly nem pillantott rám, helyette gúnyosan elmosolyodott.
– Holtbiztos.
Amikor aztán összeakadt a tekintetünk, Lilly azonnal rádöbbent, hogy
nagy hibát követett el. És már nincs is mód rá, hogy helyrehozza.
Jómagam esküdni mertem volna rá, hogy az ügynök nem véletlenül
húzta ki a zsebéből azt a papírlapot, amit a kezében tartott.
– Hát, az a helyzet, Miss Pretty, hogy itt van nálam egy újságcikk,
amely öt évvel ezelőtti, és egy… hm… incidensről szól, amely egy
bizonyos Lilly P.-vel történt egy konditeremben. A riporter egy
fényképet is közölt róla, ami nagyon önre emlékeztet engem. Meg
óhajtja tekinteni, Miss Pretty?
– Felesleges – mondta Lilly.
– A cikk arról szól, hogy ezt a bizonyos Lilly P.-t egy fickó meg akarta
erőszakolni a gépek között. De nem volt szerencséje. Ez a bizonyos Lilly
P. annyira kiborult az erőszaktól, hogy elkapta a pasast, majd… hm…
leütötte. Aztán a nyakára tett egy súlyzót, ami öt perc alatt végzett volna
vele, ha nem nyit rájuk valaki. Lilly P. annyira ki volt borulva, hogy ki
akarta dobni az ablakon a hetedik emeletről a konditerem tulajdonosát is.
Alig tudták megakadályozni benne.
 – Jól van, ez csak egyszeri alkalom volt – sóhajtotta megadón Lilly. –
Mindenkivel megesik, hogy életében egyszer elveszíti a fejét.
Ezután újabb papírlap következett.
– Ennek a hőse is egy Lilly P. nevű nő. Itt az áll, hogy egy színházi
előadásról kijövet megtámadták. Valami banda garázdálkodott a
környéken, és ők vadásztak rá. Állítólag nagyon csinos volt
nagyestélyiben, igazi szépségkirálynő.
– Nem csak állítólag! – csattant fel Lilly. – Különben vízbe dobhatja a
papírjait, akárhány is van belőle.
– Kilenc – mondta az ügynök. – Kilenc, és mindahány halállal is
végződhetett volna. Miss P.-nek pokoli szerencséje volt, hogy mind ez
idáig nem ölt meg senkit. Ennek a színházas bulinak például az lett a
vége, hogy Miss L. P. lehúzta a cipőjét, és annak hosszú, vékony
tűsarkával három embernek is meglékelte a koponyáját. Az egyik az
intenzíven feküdt hónapokig. Szerencsére ön mindig megúszta, Miss
Pretty. Ne mondja hát nekem, hogy képtelen lenne kinyírni egy embert.
Főleg, akire nagyon megharagszik. Na, mit szól ehhez?
– Semmit – felelte Lilly. – A bíróság minden alkalommal felmentett.
– Akkor most mi lesz? – tudakoltam. – Letartóztatnak bennünket?
A két ügynök elszörnyedve nézett rám.
– Ugyan már, Mr. Lawrence – tiltakoztak. – Hiszen mi csak
beszélgetünk. Erre jártunk, benéztünk egy rövidke időre. Ön, Mr. Ishida
feljelentést óhajt talán tenni…
Mr. Ishida határozottan megrázta a fejét.
– Semmi esetre sem. Lehet, hogy annak, ami itt velem történt, másutt
kell keresni az okát. Van ellenségem világszerte éppen elég.
– Ez annyit jelent, hogy ön és Miss Pretty, valamint Mr. Lawrence
között – úgy értem, hogy ön és kettejük között – nincs elszámolnivaló?
Lilly megrázta a fejét, és én is megráztam.
– Hacsak Miss Lilly és Mr. Lawrence nem óhajtanak kárpótlást azért,
amiért kellemetlenségeket okoztam nekik…
– Mi aztán igazán nem. Nem tartunk igényt semmi ilyesmire –
tiltakozott Lilly.
Akár azt is gondolhattuk volna, hogy miután Midori végleg eltűnt, és
mi is tisztáztuk magunkat a gyilkosság és a Mr. Ishida elleni merénylet
gyanúja alól, lassan megnyugszanak a kedélyek. A Himalája úgyis tele
van megfejthetetlen titkokkal. És a Karib-tenger is.
A múlt majd sűrűn szőtt takarót borít a történtekre.
Senki sem tudja, mi történt odafent, és korábban itt a hajón. És nem is
fogja megtudni soha.
Ezzel csak egyetlen probléma volt.
 Hogy voltunk néhányan, akik pontosan tudtuk, ki követte el a
gyilkosságokat.
És azt is tudtuk, hogy miért.
 3
Mivel lassan kora délutánba hajlott az idő, Lilly úgy gondolta, ideje
ebédelni. A két ügynökön is látszott, hogy szívesen befejeznék már a
beszélgetést. Kis ideig abban reménykedtünk, hogy szedik a sátorfájukat
és odébbállnak, de eszük ágában sem volt. Így aztán, amikor Lilly
kérdőn fordult hozzájuk, villámsebesen elfogadták az ebédre szóló
meghívását. Az ebéd különben nem tartott sokáig. Szerencsére mindenki
visszafogta magát: igyekeztünk közömbös dolgokról társalogni. Csak hát
kutya nehéz volt: immár valamennyien sejtettük, hogy a java még
hátravan.
És így is történt. Miután befejeztük az ebédet, és ki-ki még egy pohár
bort is utánaöntött, ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
A két ügynök sóhajtott, egymásra nézett, majd megköszönték az
ebédet.
Shannon Kaminsky volt aztán az, aki túlsegített bennünket az ebéd
után menetrendszerűen beálló agyvérszegénységen.
– Nagyok köszönjük a szíves vendéglátását, Miss Pretty – mondta. –
Röstellem, hogy nem hagyhatom békén magukat, pedig megérdemelnék,
de sajnos további kérdések várnak még ránk.
Konrad és Joshua közben csendben dolgoztak. Lepakolták az
asztalokat, rendbe rakták a székeket, s a napernyőket is úgy állították,
hogy az egyre erősebben sütő nap ne zavarjon bennünket. Inkább egy
elégedetten sziesztázó társaságra hasonlítottunk, semmint egy
szövevényes bűnügy résztvevőire.
– Hát, ha már így alakult – sóhajtotta Lilly –, folytassuk.
Ahogy kimondta, rám pillantott. Egyetlen vágyódó sóhajtás volt az
egész nő. Pontosan tudtam, mire gondol. Ha nem lenne ez a hercehurca,
most kettesben lehetnénk egy hűvös kabinban, ahol senki nem zavarna
bennünket…
– Öné a szó, Mr. Ishida – mondta Fulhammer ügynök.
– Az enyém? – hökkent meg Ishida. – Azt hittem, már végeztek
velem.
– Ezt ne is emlegesse – emelte fel a kezét Kaminsky ügynök. – Kis
híján valóban végeztek magával.
– Nos, mire kíváncsiak még? Azt hiszem, mindent elmondtam, amit
csak tudtam.
– Azért még maradt hátra egy hangyányi – mosolygott a lány. – Mi
történt azután, hogy megúszta az akasztást?
– Örültem, hogy megúsztam – morogta Mr. Ishida. – És mérhetetlenül
dühös voltam.
 – Kire?
– Elsősorban saját magamra. Hogy lehettem olyan hülye, hogy
majdnem hagytam magam megöletni? Pedig számítottam rá, hogy
megpróbálnak majd megszabadulni tőlem.
– Kikről feltételezte, hogy ilyesmire készülhet?
– Akkor Miss Lillyre és Mr. Lawrence-re gondoltam.
– És ezt meg is mondta nekik?
– Dehogy mondtam. Örültem, hogy végre elindultak Nepálba. Úgy
gondoltam, elszámolni akkor is ráérek velük, ha Mr. Lawrence sikeresen
teljesítette a küldetését. Ami azt jelentette volna, hogy kiderítette, mi
történt Midorival. És főleg, hogy hol tartózkodik. Akár élve, akár holtan.
Bár ez utóbbira azért gondolni sem akartam. Végig meg voltam
győződve róla, hogy kizárólag a pénzről szól a történet. Azért nem
jelentkeztek még az elrablói, hogy ezzel is felsrófolják a szabadulása
árát.
– Mondja, Mr. Ishida, ön járt már Nepálban?
– Dehogy jártam – tiltakozott Ishida. – Éppen ez az, hogy nem jártam.
Ezért is volt szükségem Mr. Lawrence segítségére.
– Biztos ebben?
Arra számítottam, hogy másodszor is tiltakozik majd, de Mr. Ishida
nem mondott semmit. Lehajtotta a fejét és hallgatott.
– Gyerünk, Mr. Ishida – sürgette Fulhammer ügynök. – Értette a
kérdést?
– Helyesbítenem kell, már jártam ott – sóhajtotta ekkor, mintegy
magához térve Ishida-szan.
– Járt? – rántotta össze a szemöldökét az ügynök. – Akkor eddig miért
tagadta?
– Hogy jöttek rá? – kérdezte Ishida.
– Nem volt nehéz kinyomozni, hogy ön kétszer is jegyet váltott egy
Katmanduba tartó légi járatra. Lenne szíves elárulni, hogy miért titkolta
ezt idáig előlünk?
Ishida ismét hallgatott egy sort, majd megvonta a vállát.
– Mert szégyelltem magam.
– Azért, mert Nepálba utazott?
– Azért, mert nem értem el vele semmit. Pedig sejtettem, hol
tartózkodik Midori. Éppen akkor kezdődött az építkezés Lukhangban…
és Midorinak ott kellett volna lennie, de nem volt ott. Ott laktam egy
koszos faluban, rongyos ruhában, nem messze a kolostortól, de akárhogy
is igyekeztem, nem sikerült még csak megpillantani sem a lányomat.
Mintha bujkált volna előlem. Ott ténferegtem egy ideig a környéken,
aztán hazajöttem. De előtte még egy szerzetes felhívta a figyelmemet,
hogy Midori egy másik kolostorban is épít valamit, ő maga sem tudja,
hogy hol és mit, és úgy hallotta, hogy ide már nem is tér vissza. Ekkor
feladtam. Úgy gondoltam, hogy kell szereznem valakit, aki ismerős az
ottani világban, tud beszélni az emberekkel, és nem verhető át, mint én.
– Miért nem szólt erről senkinek?
– Kinek szóltam volna? Ez az én magánügyem. Attól tartottam,
kiröhögnek, ha felhívom a figyelmet a tehetetlenségemre. Így került Mr.
Lawrence és Miss Pretty a képbe ugyebár. Velük akartam kikapartatni a
tűzből a gesztenyét.
– Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy másodszorra is
meglátogassa a kolostort.
– Nem. Mr. Lawrence már ott volt, így számíthattam rá, hogy ha
szükséges, hozzá fordulhatok segítségért.
– Végül is mi volt a szándéka? Miért nem hagyta békén Miss Lillyt és
Mr. Lawrence-t?
– Ami azt illeti, békén hagytam őket. És egyre csak reménykedtem,
hogy megtalálják nekem Midorit.
– És ha megtalálták volna, mi lett volna?
Ishida két tenyere közé szorította a fejét.
– Őszintén szólva… nem tudom. Talán azzal is megelégedtem volna,
hogy láthatom. Ha meggyőződhetek róla, hogy jól van és csak felültetett
valaki ezzel az elrablási mesével, megkönnyebbülve visszavonultam
volna.
– Nem tapasztalt odafent valamit… amit furcsának talált?
– Az a kérdés, mit tart annak.
– Pontosan tudja maga, mire gondolok.
– Hát… – sóhajtotta Mr. Ishida – voltak bizonyos dolgok, amelyek
megijesztettek. Kimondom egyenesen: a gyilkosságok.
– Emlékszik rá, kiket öltek meg?
Ishida-szan mélyet sóhajtott.
– Soroljam fel valamennyit? Feltételezem, hogy ön jobban tudja
nálam.
– Volt valaki, vagy valami, a gyilkosságokon kívül is, ami mély
benyomást tett önre a kolostorban?
– Mély benyomást? – simogatta meg Ishida apró kis kecskeszakállát. –
Hát éppen volt valaki…
– Kicsoda? – hajolt előre izgatottan a két ügynök. Mintha sokat
gyakorolták volna korábban a szinkronmozgást.
– Az istennő a barlangban – mondta Mr. Ishida. – Hát ő nem akárki
volt.
 4
A két ügynök ismét egymásra nézett. Éreztem, hogy a fejüket törik
valamin.
– Ő ki is volt? – kérdezte végül Kaminsky ügynök.
Ishida megvonta a vállát.
– Van az egyik sziklafalban egy barlang. Állítólag egy istennő lakott
benne. Éppen mellé tervezték az egyik hídpillért vagy hídfőt.
– És… mit csinált ott ez az istennő?
– Ott lakott – felelte Ishida-szan. – A barlang telis-tele volt szent
könyvekkel. Talán ezeket féltette a betolakodóktól. A szerzetesek közül
sokan meg voltak róla győződve, hogy el akarta űzni a japánokat a
környékről.
– Egyáltalán, hogyan volt képes az istennő a sziklafalon közlekedni?
– Hogyan volt képes Zeusz feljutni az Olümposzra?
– Mondja, Mr. Ishida, maga valóban azt hitte, hogy az „istennő”
valódi istennő?
– Bolondnak néz? – kérdezte Ishida. – Persze hogy nem hittem ezt.
– Akkor mire gondolt vele kapcsolatban?
– Arra, hogy azért lapul a barlangban, mert készül valamire.
Nevezetesen, hogy megakadályozza a híd születését. Nem akarja, hogy
felépüljön. Valamiért nem tetszett neki. De arra is gondoltam, hogy meg
akarja védeni. Ki tudja? Ki tud eligazodni egy istennő szándékain?
– És ön, Mr. Lawrence? Ön mit gondolt róla? Ön szerint mit keresett a
barlangban?
Válaszolni akartam, de Ishida megelőzött.
– Az ördögbe is! – csapott az asztalra. – Maguk félreértenek engem.
Mintha az istennőt vádolnám azzal, hogy tervezett valamit a híd ellen.
Pedig nincs szándékomban ilyet állítani. Szerintem éppen annak
köszönhető a híd épsége, hogy az istennő a barlangban mindent látott,
hallott. És mindez Mr. Lawrence-nek köszönhető.
– Mr. Lawrence-nek? – hökkent meg Fulhammer. – Mi a csoda köze
van Mr. Lawrence-nek az istennőhöz?
– Nagyon is sok – mondta Ishida. – De ezt inkább mondja el ő, ha
akarja.
Úgy néztek rám, mintha magam is isten lennék, és csak az imént
ereszkedtem volna le az égből.
– Nos, Mr. Lawrence? – kérdezte Shannon Kaminsky ügynök – Van
valami hozzátennivalója? Ki volt az istennő? Ki vele! Tudja, ki volt az?
– Tudom – bólintottam.
– És… hogy került a barlangba?
 – Én beszéltem rá, hogy legyen istennő. Hogy játssza el legalábbis.
Sőt, segítettem is neki feljutni, bár őszintén szólva, nem kellett sok
segítség hozzá. Egy képzett alpinista számára gyerekjáték…
Ebben a pillanatban megszólalt valaki a lépcsőfeljáró környékén.
Mindkét ügynök arrafelé kapta a fejét.
A legfelső lépcsőfokon egy férfi állt turbánban, selyemnadrágban,
hófehér selyemzakóban. Mintha egyenesen Az Ezeregyéjszaka meséiből
lépett volna elő. Mögötte egy ismeretlen, vékony arcú férfi: ő is hosszú
selyemkabátban, csak éppen az ő kabátja nem fehér volt, hanem piros.
Fogalmam sem volt, ki lehet, és nem is mutatkozott be.
– Maguk… kicsodák? – kérdezte csípőre téve a kezét Kaminsky
ügynök. – És honnan az ördögből kerültek elő?
A fehér kabátos előbb rám vigyorgott, aztán meghajolt Kaminsky
ügynök előtt.
– Balikar Szingh hadnagy vagyok, kisasszony, szolgálatára. A nepáli
rendőrségtől.
– És… mit óhajt tőlünk, hadnagy? – kérdezte tanácstalanul Shannon. –
Minek köszönhetjük a váratlan látogatását?
Balikar Szingh sóhajtott, és felém bökte a mutatóujját.
– Érte jöttem – mondta. – Vissza szeretném vinni Nepálba. Az
amerikai-nepáli kiadatási egyezménynek megfelelően.
– Nem… téved, hadnagy?
– Nem, asszonyom, egyáltalán nem.
– Azt hiszem, nem fog menni – igyekezett visszanyerni valamit a
magabiztosságából Fulhammer. – Már csak azért sem, mert Mr.
Lawrence amerikai állampolgár.
Ez tévedés volt ugyan, de nem tiltakoztam az állítás ellen.
– De nepáli is – mosolygott Balikar Szingh. – Maga a király
ajándékozta meg az állampolgársággal néhány évvel ezelőtt. Egyébként
ha jól tudom, Mr. Lawrence nem amerikai állampolgár, hanem brit.
Lassan a két ügynök is és Ishida-szan is visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Hogy találtak egyáltalán ránk? – kérdezte Mr. Ishida.
– Az itteni rendőrség segített. Vannak készséges emberek köztük, akik
nem kedvelik Mr. Lawrence-t. Helyet foglalhatnék önök között, uraim?
A két ügynök összenézett. Fogalmuk sem volt róla, mit kellene
tenniük. Végül Fulhammer megvonta a vállát.
– Ha mutat nekem egy igazolványt, talán.
A pecsét és az aláírás meggyőzték az ügynököket, hogy jobb, ha
eleget tesznek Balikar Szingh kérésének. Én pedig szolgálatkészen már
oda is húztam két széket az asztal mellé.
 – Előre is bocsánatot kérünk a zavarásért – mentegetőzött
szertartásosan a hadnagy. – Nem szeretnénk zavarni az önök köreit,
Miss…
– Shannon Kaminsky – mondta a lány.
– Miss Kaminsky. Tehát csak folytassák, kérem, mintha itt sem
lennénk. Amint hallom, a lukhangi istennőről van éppen szó.
Fulhammer nyelt egy nagyot.
– Ott tartottunk, hogy az istennő Mr. Lawrence ismerőse volt, és azért
költözött be a barlangba, hogy Mr. Lawrence szeme és füle legyen. Az
ördög vigye el! – mordult fel, mert kezdett elege lenni abból, hogy még
mindig nem tudja, ki lehetett a barlangban rejtőzködő istennő. –
Mondják már meg végre, hogy ki volt az! Tudni akarom!
– Talán maga Midori? – kérdezte gyanakodva Shannon Kaminsky. –
Ha erre gondol valaki, annak egyszerűen elment az esze.
– Ó, nem – rázta meg a fejét Balikar Szingh hadnagy. – Nem Midori
volt. Bár elvileg ő is lehetett volna. Úgy elmaszkírozta ugyanis magát,
hogy talán még a saját anyja sem ismert volna rá. Aranyfényű festéket
mázolt az arcára, és egy szerzetesi palástot is magára vett…
– Ki volt az, hadnagy?
– Még mindig nem sejtik? Ha nem Midori, akkor kicsoda?
Shannon ügynök eltátotta a száját.
– Csak nem… csak nem…
– De bizony, kisasszony. De bizony.
Mosolygott és Lillyre bökött.
– Miss Pretty. Ő volt a barlang istennője.
 5
Nem tudom, valóban meglepődtek-e az ügynökök, vagy már rég sejtették
az igazságot. Fulhammer mindenesetre füttyentett egyet, Kaminsky
ügynök pedig eltátotta a száját, mint aki igen meg van lepődve. Lehet,
hogy meg is volt?
– Ez hihetetlen – mondta. – Tényleg ezt hiszi?
– Ez az igazság.
– És… miért?
Balikar Szingh száhib tovább mosolygott.
– Maguk már rájöttek mindenre, mi újdonságot mondhatnék önöknek?
Mr. Lawrence kreálta az istennőt. Ő beszélte rá Miss Prettyt, hogy
utazzon vele Nepálba és legyen a segítségére. Mr. Lawrence biztos volt
benne, hogy egyedül elveszett ember. Hiába ismeri jól Nepált, a
hegyeket, a kolostorokat, ha nincs valaki, akire minden körülmények
között számíthat, kár az erőfeszítésért. Ezért istennőt kreált Miss
Prettyből, és betelepítette a barlangba. Így volt, Miss Pretty?
Lilly habozott, aztán biccentett.
– Így.
– És ön mit mond, Mr. Lawrence?
– Úgy volt, ahogy Lilly mondja.
– Honnan a fenéből tudta maga Miamiban, hogy létezik az a barlang?
– Úgy, hogy szeretek olvasni – mondtam.
– Mi köze ennek…
– Régi utazók leírásait is.
– Tessék…?
– Hogy mi az utazó neve? Csien-lung.
– Még sosem hallottam róla – csodálkozott Miss Shannon. – Pedig sok
kínaival volt már dolgom.
– Csien-lung jó hatszáz évvel ezelőtt élt, és utazásai során Lukhang
kolostorát is útba ejtette. Csak akkor még másképpen hívták. Nos, Csien-
lung nemcsak írt a kolostorról, hanem le is rajzolta. Sőt, az épületeken
kívül még a barlangra is felfigyelt. Megemlíti, hogy az itt élő emberek
úgy tudják, hogy egy istennő lakik benne: Odzercsanma. Biztos voltam
benne, hogy ez a rejtélyes hely még mindig létezik. A szent barlangokat
nem szokta bántani senki, hacsak egy-egy földrengés nem. Úgy
gondoltam, éppen jó búvóhely lesz Miss Prettynek.
– És ön, Miss Pretty, nem tiltakozott ez ellen?
– Miért tiltakoztam volna? – vonta meg Lilly a vállát. – Valóban jól
jött Leslie-nek a segítségem.
– És ön… hogy bírta ki ott egyedül?
 – Nem mindig voltam egyedül – mosolyodott el Lilly. – Néha lejöttem
éjszaka, és…
– És?
– Hát… elszórakoztattam ezzel-azzal magam. Nappal persze az
építkezést figyeltem.
– Tartotta a kapcsolatot, Mr. Lawrence-szel?
– Naná, hogy tartottam. Méghozzá szoros kapcsolatot tartottunk
egymással… Rajta kívül senki nem tudta, hogy ki vagyok, és honnan
kerültem hirtelen a kolostor környékére.
Balikar Szingh diszkréten felnevetett.
– Ezt azért nem mondanám. Én pontosan tudtam, hogyan. Egy
zsákban. Nem igaz? És ezután is vigyáztam magukra. Én voltam az
őrangyaluk. Ha én nem beszélek rá egy embert, hogy kísérje magukat
Lukhangba, még mindig ott toporognának a hágó alján.
Az eddig elmondottak, azt hiszem, egy kis magyarázatot igényelnek.
Az való igaz, hogy Lillyt én vittem magammal Lukhangba, én találtam
ki, hogy legyen a barlang istennője – ám egyáltalán nem azért, hogy a
segítségemre legyen bármiben is. Úgy gondoltam, kisebb veszélyben
lesz Nepálban, mint ha Miamiban marad. A hajón történt gyilkosság után
még azt is el tudtam képzelni, hogy Miamiban megölik. Elvégre
követtek el már merényletet ellene – hátha valaki nem elégszik meg
ennyivel.
A probléma az volt, hogy miképpen juttassam fel Lukhangba anélkül,
hogy bárki is észrevenné. Nem tehettem mást, mint hogy Pancsaraksa
segítségét kértem. Ő kiosztotta a feladatot Balikar Szingh száhibnak, aki
aztán a maga sajátos módján teljesítette is.
– Ön… kedves kollégám… ismerte Midorit? – kérdezte a még mindig
értetlenkedő Fulhammer ügynök.
– Nem én – rázta meg a fejét Balikar Szingh. – Amikor megérkeztem
a helyszínre, ő már nem volt ott. Az építők szerint lelépett. Ők sem
tudták, hogy miért. Tanácstalanok voltak, nem tudták, mit csináljanak.
Akkor kellett volna megkezdeniük az igazi munkát, de Midori nélkül
nem kezdhették el. Ugyanakkor abban sem lehettek biztosak, hogy ha
maradnak, megkapják-e a munkabérüket. Egyelőre patthelyzetben ültek
a sziklafalak között, és ha nem szórakoztatta volna el őket egy-egy
gyilkosság, bizonyára halálra unták volna magukat.
– Ahhoz képest, hogy rám vigyázott, elég barátságtalan volt hozzám –
morogtam.
– Ha virágokat szórtam volna a lába elé, mindenkinek feltűnt volna.
De azért vigyáztam magára, higgye el.
 Talán tovább dicsérte volna magát, ha nem szólal meg egy ismerős
hang a hajó tatja felől.
– A fenébe is, végre megtaláltam magukat. Ahhoz képest, hogy csak
egy vacak csónakom van, elég ügyes voltam, nem igaz? Na, dicsérjenek
már egy kicsit…
Baresi volt az új jövevény.
 6
Baresi egy kis noteszt tartott a kezében, és őszintén meghökkent, amikor
az asztalomra nézett.
– Jézusom, maguk már ebédeltek? Éreztem, hogy nem stimmel valami
a gyomrom körül, de annyira elkapott a tenger varázsa, hogy egészen
megfeledkeztem a kajáról: most viszont, ahogy látom itt ezt az asztalt,
egyből megéheztem.
– Ez meg kicsoda? – húzta fel a szemöldökét Fulhammer. – Hé,
mister, maga meg ki az ördög?
Baresi rápillantott, aztán tett néhány lépést a két ügynök felé.
– Miss Pretty rajongója vagyok. Különben én is ott voltam Nepálban,
ahol azok a csúnya gyilkosságok történtek.
– Igaz ez? – kérdezte Kaminsky ügynök Lillyre pislogva.
– Ez egy közönséges hülye – legyintett Ishida.
Ekkor vettem csak észre a csomagot, amit Baresi a hóna alatt
szorongatott.
– Az meg mi az ördög ott magánál? – kérdezte gyanakodva Balikar
Szingh. – Dobja le azonnal, és tegyen három lépést hátrafelé.
– Miért? – kérdezte Baresi. – Inkább kibontanám. Ajándék. Meg
szeretném örvendeztetni vele Miss Lillyt.
Mr. Ishida behunyta a szemét, de erőt vett magán, és nem szólalt meg.
Baresi lehajolt és gyorsan kibontotta a dobozt.
– Lazac – mondta. – Méghozzá első osztályú. Odakint vettem a
parton, miután a lét és a nemlét csodáiról gondolkodtam. Az ember a
mennyekben jár, majd vesz egy darab halat. Hát ezek vagyunk mi,
emberek.
– Nincs ennek valami baja? – kérdezte halkan Balikar Szinghet
Fulhammer ügynök.
Balikar Szingh száhib legyintett, és a két ügynök felé intett.
– Még mindig van kifogásuk az ellen, hogy magunkkal vigyük Mr.
Lawrence-t?
– Naná, hogy van! – ellenkezett Kaminsky. – Maga innen senkit sem
visz el, az tuti!
– De nem ám – erősítette meg Fulhammer ügynök.
Ekkor Mr. Ishida is közbeszólt.
– De hiszen Mr. Lawrence nem követett el semmit! Valóban történt
néhány gyilkosság Lukhang kolostoránál, de miért éppen Mr. Lawrence
lett volna a tettes? Elvégre ő még ott sem volt, amikor megtörtént az
első.
– De Miss Pretty ott lehetett.
 – Maga megőrült? – hökkent meg Ishida. – Hiszen ő sem volt akkor
még a kolostorban.
– Vagy ki tudja? – sóhajtotta Fulhammer. – Hátha már előbb is ott
jártak, csak éppen senki nem tudott róluk. Lehet, hogy együtt voltak. De
mondok én magának valamit. – Ismét csak feltartott egy papírlapot a
levegőbe. – Ez egy levél. Egy névtelen levél, ami a miami rendőrséghez
érkezett. Valaki azt írja benne, hogy Miss Pretty és Mr. Lawrence
követték el a gyilkosságokat. A levélíró maga is szemtanúja volt az
eseményeknek. Szerinte Miss Pretty és Mr. Lawrence pszichopaták, akik
már több gyilkosságot is elkövettek Miami környékén. Mr. Ishida
megbízását örömmel vették, és egy kicsit kigyilkolták magukat odafent.
Na, ehhez mit szólnak? Mit szól mind ehhez, Mr. Ishida?
– Váltig állítom, hogy Mr. Lawrence ártatlan. Ha lenne is olyan
körülmény, ami ennek az ellenkezőjére utalna, annak én is az oka
vagyok.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Fulhammer.
– Még ha gyilkolt is Mr. Lawrence – azért is én vagyok a felelős. Én
kényszerítettem, hogy menjen Nepálba, én hoztam kellemetlen
helyzetbe. Nehéz egyetemi szemeszteren volt túl, megkoptak az idegei és
elszakadhatott nála a cérna.
Ismét minden érdeklődés felém fordult.
– Ha bárkit is megölt, én vagyok a felelős érte. És Miss Lillyért is
természetesen.
Fulhammer ügynök komor képpel nézett Mr. Ishidára. Aztán mélyet
sóhajtott.
– Ugye, Mr. Ishida, tisztában van azzal, hogy amit mond, az a
későbbiekben felhasználható akár ön, akár mások ellen?
– Természetesen – felelte Ishida.
– Akkor hát megkérdezem. Adott ön Mr. Lawrence-nek vagy Miss
Prettynek olyan utasítást, hogy bárkit is megöljön?
– Utasítást? – csapta össze a kezét Ishida. – Hogy adhattam volna? Ki
vagyok én, hogy utasításokat osztogassak másoknak? Ez a kérdés fel
sem merült köztünk. Én csak arra kértem Mr. Lawrence-t, hogy keresse
meg Midorit.
– Mi a helyzet Miss Lillyvel? Őt is arra kérte?
– Dehogyis – tiltakozott Mr. Ishida. – Dehogyis! Miss Prettyről nem is
volt szó. Szó sem volt róla, hogy bármivel megbíztam volna. Vagy hogy
egyáltalán Nepálba jön.
– De azzal fenyegette meg Mr. Lawrence-t, hogy Pretty kisasszony
karrierjét is tönkreteszi, ha nem engedelmeskedik a maga „kérésének”?
Mr. Ishida ismét megrázta a fejét.
 – Akkor tisztázzuk ezt egyszer és mindenkorra – mondta. – Valóban
adtam megbízást Mr. Lawrence-nek, hogy keresse meg Midorit, és
ígértem is érte ezt-azt…
– Például?
– Megígértem, hogy segítem mindkettőjük karrierjét, ha megtalálják a
lányom. Értsék már meg végre, hogy nekem ő a legfontosabb ezen a
világon.
Ezt aztán már Kaminsky ügynök sem tudta megállni szó nélkül.
– Lehet, hogy önnek ő a legfontosabb, ez nem is róható fel. Mégis,
nem érzi úgy, hogy ön rákényszerített két embert arra, hogy… tegyenek
meg valamit, amit az ön pressziója nélkül eszük ágában sem lett volna
megtenni?
– Én csak segíteni akartam magamnak, és mellesleg nekik is. Ha
mondtam valami olyasmit, ami kényszerítésnek vagy fenyegetésnek
tűnhet, ezért ünnepélyesen bocsánatot kérek. És azért is, ha korábban
félreérthetően fejeztem ki magam. Értsék meg: nagyon ki vagyok
borulva, és néha nem is tudom, mit beszélek…
– Mr. Lawrence? – fordult felém Kaminsky ügynök. – Ön mit szól
mindehhez? Fizetett önöknek Mr. Ishida a… hm… szolgáltatásaikért?
– Egy árva centet sem – előzött meg Lilly. – Őszintén szólva nem is
tartottunk rá igényt.
– Tulajdonképpen csak baráti szívességet kértem tőlük – mondta
Ishida. – Sajnos talán egy icipicit túllőttem a célon. De ezért már
bocsánatot kértem. Később aztán már… nem tartottam igényt Mr.
Lawrence szolgálataira.
– Miért nem? – kérdezte Kaminsky ügynök.
Mr. Ishida kelletlenül megvakargatta az állát, és rám nézett. Mintha
sajnálatot láttam volna a tekintetében.
– Mert… az volt az érzésem, hogy Mr. Lawrence átlépett egy határt,
amit nem lett volna szabad átlépnie.
– Mit ért ezalatt? – ráncolta a homlokát Fulhammer.
– Azt, hogy… ő másképpen képzelte el a jövőt, mint én. Jómagam
csak arra adtam neki megbízást, illetve, ahhoz kértem a segítségét, hogy
találja meg a lányomat, arról szó sem volt, hogy milyen eszközökkel
teszi. Azok az eszközök aztán, amiket használt, már nem tetszettek
nekem.
Mr. Fulhammer összevonta a szemöldökét.
– A gyilkosságokat érti ezalatt? Tehát már Nepálban sejtette, hogy Mr.
Lawrence és Miss Lilly gyilkolnak odafenn a hegyek között?
Ishida szó nélkül bólintott.
 – Maga ezzel most azt állítja, hogy megbízást adott Mr. Lawrence-
nek, amit ő el is vállalt. Majd Miss Prettyvel együtt olyasmiket követtek
el, amikhez már ön nem adta a nevét. Igaz?
Mr. Ishida kényszeredetten vonta meg a vállát.
– Sajnos… így van. Rég megbántam, hogy kapcsolatba léptem vele.
Nem kellett volna. Hibát követtem el, az kétségtelen. Mindezek ellenére
tisztelem Mr. Lawrence-t: elvégre mindent megtett, hogy megtalálja a
lányomat.
Be kellett látnom, hogy Mr. Ishida igazi patkány. Az előbb még
őszintén bevallott mindent, aztán amikor megérezte, hogy süllyed a hajó,
más fejére állva igyekezett a víz felett tartani magát. Mellesleg biztos
voltam benne, hogy a Fulhammer kezében szorongatott levelet ő írta.
Hirtelen ismét megszakadt a kihallgatásnak tűnő beszélgetés. Joshua
jelent meg a fedélzeten, egyik keze bekötve, a másikban tartott valamit,
amiről hirtelenjében nem is tudtam, micsoda. Csak akkor tudatosult
bennem, hogy mi, amikor Joshua nyakánál fogva felemelte a levegőbe.
– Bocsánat… hölgyeim és uraim, nem veszített el valaki egy rókát?
– A fenébe is! – csattant fel Ishida-szan. – Vigyázzon, ember, még
megfojtja!
Láttam az arcán, hogy legszívesebben odarohanna a kapitányhoz, és
kitépné a kezéből az állatot.
– Az öné, uram? – kérdezte Joshua.
– Hol a fenében talált rá? A kabinomba zártam.
– Fogalmam sincs róla, Mr. Ishida – vonta meg a vállát Joshua. – A
folyosón találkoztam vele. Mivel sejtettem, hogy valakié, megpróbáltam
megfogni. Sajnos nem gondoltam rá, hogy ilyen kemény legény. Egyszer
csak az arcomnak ugrott, mintha ki akarná harapni a szemem. Végül
csak megfogtam! Valóban az öné, uram?
– Persze hogy az enyém – mérgelődött Mr. Ishida. – Nyilván kiszökött
a kabinomból. Rossz kisfiú vagy, kicune. Adja már ide…
A róka azonban nem várta meg, hogy Joshua odavigye a gazdájához,
ügyesen kisiklott a kapitány kezéből, és néhány ugrással Mr. Ishida
ölében termett.
Mr. Ishida szeretettel simogatta meg a hátát.
– Rossz fiú vagy, kicune, nagyon rossz. – Aztán Joshuára nézett. –
Szerencséd van, fiam, hogy nem vakított meg.
A róka révbe ért. Elnyújtózott Mr. Ishida ölében és behunyta a szemét
– talán el is szundikált. Csak ekkor vettem észre, hogy Lilly halálsápadt
lett. Nem is csoda, nem hiszem, hogy különösebben megkedvelte volna a
rókákat…
 – Bocsánat ezért a kis közjátékért – hajlongott mindenki felé Ishida. –
Ez egy igazi rosszcsont.
– Nos – emelte fel az ujját Fulhammer ügynök –, most, hogy megvan
a rókája, visszatérhetünk a Lukhangban történtekhez. Mr. Ishida?
Mr. Ishida előbb a rókára nézett, aztán rám, végül meghajtotta a fejét.
– Bocsánatot kell kérnem öntől, Mr. Lawrence – fordult felém. A róka
is követte a mozdulatát és ő is megbámult. Nem mondhatnám, hogy
szeretet csillogott a szemében. – Tudom, hogy… talán nem kellene… de
a becsület megköveteli, hogy ne hallgassak el semmit.
A két ügynök feje ide-oda járt. Előbb a rókát vették szemügyre, aztán
a gazdáját, majd rajtam állapodott meg a tekintetük.
– Miről is van szó? – kérdezte Kaminsky ügynök.
– A… másik hídról – mondta Ishida. Kényszeredetten mondta, mintha
még nem lenne biztos benne, hogy ki akarja mondani, ami a torkát
kaparássza.
– Hm. Mi van azzal a másik híddal?
Ishida ismét rám nézett. Szomorú volt a szeme, nagyon szomorú.
– Az a helyzet – kezdte aztán –, hogy valami arra késztet: ne
hallgassam el… az őseim szamurájok voltak, emiatt vagyok szinte már
betegesen őszinte… a szamurájbecsület bizonyára a génjeinkben van…
és bármennyire is kellemetlen és bármennyire is rohadtul érzem magam
emiatt, és ezerszer is megbántam, hogy megbíztam önt… szóval… be
kell vallanom valamit. Egy igen fontos dolgot… Bocsásson meg érte,
Mr. Lawrence.
– Az ördögbe is, bökje ki már, amit mondani akar! – kiáltott rá
Kaminsky ügynök. – Miről van hát szó?
Ishida-szan ismét sóhajtott egyet.
– Arról, hogy… tudom, ki robbantotta fel a másik hidat, a kettes
számút, Rigdzin kolostora mellett. Sajnos, tudom.
– Bökje már ki, az istenit neki! Ki volt az?
Mr. Ishida megsimogatta a rókáját, mintha erőt akart volna meríteni a
simogatásból.
– Hát… Mr. Lawrence és Miss Pretty. Ők voltak a robbantok.
 7
Csend volt körülöttünk, csak a hullámok csobogása hallatszott. A róka
diszkrét nyüszögésbe kezdett.
Fulhammer a pisztolyára tette a kezét.
– Megismételné, amit az előbb mondott, kérem?
Ishida rám pillantott. Immár nem együttérzést vagy mentegetőzést
olvastam ki a tekintetéből, hanem valami egyebet. Mintha a diadal tüzét
láttam volna lobogni benne. A győzelem lángját, hogy végre
megbizonyosodhat róla: sikerült tönkreverni az ellenfelét.
Mr. Ishida megismételte. Immár határozottan. Egy egész kicsit sem
csuklott meg a hangja.
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lawrence és Miss Lilly robbantották
fel a hidat. Azt, amely Rigdzinben épült, Csakjung rinpócse kolostora
mellett.
Kaminsky ügynök tett néhány lépést előre, és szorosan mellettem
állapodott meg.
– Megkérhetném, Mr. Lawrence, hogy… maradjon a helyén?
Bólintottam, és maradtam, ahol voltam.
Kaminsky ügynök most Lilly felé fordult.
– Kérem, Miss Pretty, lépjen Mr. Lawrence mellé. Nem szükséges,
hogy feltartsák a kezüket, elég, ha maguk elé teszik az asztalra. Van
maguknál fegyver?
– És ha van? – kérdezte hetykén Lilly.
– Tegye le az asztalra, kisasszony.
Lilly engedelmeskedett. Én nem. De nem is volt szükség rá. Mielőtt
Kaminsky ügynök megtehette volna a következő lépést, a róka ismét
balhét csinált. Kiugrott Ishida öléből és a lépcsőfeljáró felé iramodott.
Mr. Ishida felemelkedett, majd nyomban vissza is ült a helyére.
– Majd megkerül. Új helyen van, szokatlan még neki.
Fulhammer ügynök olyannyira türelmetlen volt, hogy ráripakodott Mr.
Ishidára.
– Hagyja már azt a hülye rókát! Tehát maga azt állítja, hogy Mr.
Lawrence és Miss Pretty felrobbantottak egy hidat, ezáltal megöltek
néhány embert, köztük talán Midorit, az ön lányát is?
Ishida bólintott.
– Biztosan ezt állítja?
– Biztos – mondta kellemetlen mosollyal Mr. Ishida. – Ok nélkül
sosem vádolnám meg Mr. Lawrence-t, elvégre csak segíteni akart
nekem. Kicsit… túllihegte a dolgot.
– Tanúk előtt, ügyvédje jelenlétében is hajlandó lenne ezt elismételni?
 – Nem szívesen, de megteszem – mondta Ishida, miközben
bocsánatkérő pillantásokat vetett rám. A győzelemittas mosoly már
eltűnt a szeméből.
– Elárulná nekem, hogy… végül is mire alapozza a vádját?
– A szavahihetőségemre – felelte Ishida.
– Nem lesz az kevés? – kérdezte Fulhammer.
– Engem nem hallgat meg senki? – kérdezte ekkor panaszos hangon
Mr. Baresi. – Pedig mondhatnék egy-két érdekes dolgot. Ugye, Leslie?
– Én is ragaszkodom hozzá, hogy hallgassák meg Mr. Baresit –
mondtam.
Minden szem Baresire, Lilly „vőlegényére” meredt. Leginkább Mr.
Ishidáé.
– Mit tudhat ő az egészről? – kérdezte Fulhammer. – Nem akartam
eddig hangosan kimondani, de mintha… Mr. Baresi nem lenne egészen
százas. Az ő vallomását nem lesz könnyű elfogadtatni. Ezért arra kérem,
Mr. Lawrence… időhúzás helyett…
– Ragaszkodom hozzá – mondtam.
– Szerintem is felesleges – legyintett Ishida-szan. – Láthatják, hogy
nincs ki minden kereke.
– Érdekes lesz a mesém – ígérte Baresi. – Kár lenne, ha nem
hallgatnának meg.
– Ragaszkodom hozzá – ismételtem immár harmadszor.
Kaminsky ügynök rám nézett. Alig észrevehetően kacsintottam neki
egyet. Nem kacsintott vissza.
– Jól van – mondta rövid habozás után, és a társára pillantott.
Fulhammer ügynök felvonta a vállát és megadóan legyintett.
– Akkor hát… gyerünk. Nos, mit akar elmondani nekünk, Mr. Baresi?
– Először is, nem vagyok Baresi – mondta Baresi előremeresztve
villás bajuszát. – És hülye sem vagyok. Csak Mr. Lawrence
megbízásából játszottam a hülyét. Egyetemi éveim alatt sokat
statisztáltam, de aztán abba kellett hagynom. Az az igazság, hogy a
rendező kirúgott, mert utáltam csókolózni.
– Tessék? – hökkent meg Shannon Kaminsky.
– Egy sorozatban szerepeltem, amelyben folyton csókolóznom kellett;
ráadásul a csajok naponta váltották egymást. Hamar elegem lett belőle.
Továbbá az egyik tehetségtelen mellékszereplő is fúrt a rendezőnél, mert
ő meg imádott smárolni. Az lett a vége, hogy kiutáltak a filmből. Így
aztán, nem kis büszkeséggel állíthatom, hogy ha színészkednem kell, hát
ragyogóan csinálom.
– Hm. Most éppen… mi a foglalkozása?
– Építész vagyok – mondta „Baresi”. – Nem is akármilyen.
 – És mi az igazi neve?
„Sandro Baresi” büszkén simogatta meg a bajuszát.
– Domingos de Carvalho, ha még nem hallott volna rólam. És büszkén
jelenthetem, hogy Leslie L. Lawrence barátja vagyok. Az ő kérésére
vettem részt ebben a hercehurcában. És talán segíteni is tudtam neki egy
kicsit. Bár csak óvatosan mozoghattam, mivel a japánok között egy volt
tanítványomra bukkantam. Hát nem pech?
– Na és mi az a fontos dolog, amit el akarna mondani nekünk, Mr. De
Carvalho?
– Hát… talán elsősorban Midori kisasszonyról kellene beszélnem.
– Ön ismerte a kisasszonyt?
– Találkoztam már vele.
– Például hol?
– Az általa tervezett egyik felhőkarcoló avatásán.
– Ön milyen minőségben volt ott, ha meg nem sértem a kérdésemmel?
– Mint hírszerző. Egy konkurens építőiroda megbízottja.
– Hm. És milyen hírekre vadászott éppen?
– Például olyanokra, hogy vajon merre lehetnek a kaviáros
szendvicsek. Szóval, az átadási ceremónia a negyvenedik emeleten volt,
és Midori fürdött a népszerűségben. Egy jókora ablak előtt állt, amelyet
annak ellenére kinyitottak, hogy ilyen magasságban már nem szoktak
ablakokat nyitogatni. Bár ezek az új épületek… Az a helyzet, hogy
Midori majdnem kiesett rajta. Éppen háttal állt a nyitott ablaknak,
amikor egy ilyen izé nekiugrott az arcának. És ki akarta harapni a
szemét.
– Mi az ördögről beszél, ember?
– Egy rókáról, Mr. Fulhammer. Egy róka ugrott neki Midorinak.
Egyenesen bele a képébe, bumm! Midori megtántorodott, és ha el nem
kapom, kiszédül az ablakon.
– Maga elkapta?
– Hát… majdnem. Az az igazság, hogy kissé távol álltam tőle. Ha
közelebb állok, istenuccse, elkaptam volna.
– Akkor maga most világhírű lenne – mosolygott Kaminsky ügynök.
– Vagy halott. Ha meg akarták ölni Midorit, mint ahogy sokan ezt
gyanították, nem dicsérték volna meg a merénylők azt, aki megmentette
az életét.
– Mi lett a rókával? – kérdezte Fulhammer ügynök Ishidára pislogva.
– Nyoma veszett. Eltűnt. A rendőrség szerint idomított állatról lehetett
szó.
Ekkor már minden szem Mr. Ishidára meredt. Mr. Ishida hallgatott,
majd hirtelen dühösen kifakadt.
 – Nem csak nekem van rókám ebben a kicseszett városban – mondta.
– Újabban ez a divat. Amikor ajándékba kaptam egyet, ki akartam vágni
a huszadik emeletről, de aztán megszerettem. Csak nem gondolják,
hogy… én akartam megölni Midorit?
Nem válaszolt senki. És ez fenyegetőbb volt, mintha hangosan
megvádolta volna valaki.
– Különben a róka nem tűnt el – folytatta „Baresi”, azaz Domingos de
Carvalho. – Úgy tűnik, hogy nemcsak Miss Midorira fente a fogát,
hanem a csinos nőkre általában.
– Ezzel meg mire céloz?
Domingos sóhajtott egyet, kinyújtotta a karját, felemelt egy teli
borospoharat az asztalról, és fenékig itta. Cuppantott egy nagyot, majd
megtörölte a kézfejével a bajuszát.
– Kezdetnek megfelelő. És maga, Leslie? Elmesélte nekik, hogy Lillyt
is megtámadta egy róka?
Kénytelen voltam elmesélni. Hogy később, amikor Mr. Ishida már
megbízott Midori megkeresésével, Lillyre is rátámadt egy róka. Itt, a
hajón. És majdnem a szeme bánta.
– Na, látják – tárta szét a karját Ishida-szan. – Akkor én itt sem
voltam.
– Ez nem jelent semmit – mondta Domingos. – Bárki
felcsempészhette azt a rókát a hajóra. Ha megharapta volna Miss Lillyt,
vagy ne adj’ isten kárt tett volna a szemében, ez súlyos figyelmeztetés
lett volna mindazok számára, akik utánanézhettek volna Mr. Ishida viselt
dolgainak. Egyetért, Leslie?
Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Mr. Ishida felpattant az asztal
mellől, és hátralökte a székét. Ekkor már fegyver is volt a kezében. Ha
jól láttam, egy 38-as. Felemelte és Domingosra fogta, majd egy fél
fordulattal rám irányította.
– Ebből elég! – ordította. – Magának vége, Lawrence! Megbíztam,
hogy védje meg a lányomat, és maga ahelyett, hogy ezt tette volna,
megölte. Csak maga ölhette meg!
Nem volt jó érzés, hogy ott álltam cirka két méterre a fegyvertől. És
Mr. Ishidától, aki olyan szemeket meresztett rám, hogy megállt bennem
az ütő.
– Pénzért tette – mondta. – Váltságdíjat akart, és…
Erre akkora kiáltozás támadt, hogy már nem is értettük egymást.
Mivel közel volt hozzám a fegyver csöve, nem nagyon ficánkolhattam.
Gyorsan és határozottan kellett cselekednem. Ugrottam volna, hogy
mindent kockáztatva bevessem magam az asztal alá, védelmet keresve,
ám mielőtt még elindulhattam volna talán végzetes utamra,
meghallottam Fulhammer ügynök fenyegető ordítását:
– Tegye le a fegyverét, Ishida, mert kénytelen leszek magára lőni!
Tegye le az asztalra!
Úgy gondoltam, jobb a békesség, ezért, amíg Mr. Ishida néhány
tizedmásodpercre megtorpant, rövid röppálya megtétele után az asztal
alatt landoltam. Ott aztán már könnyű dolgom volt: vettem egy mély
lélegzetet, elkaptam a könnyű asztal egyik lábát, és egyetlen lendülettel
felborítottam.
Nem láthattam, hogy Ishida ekkor már az asztalon ült, és engem
keresett. Ahogy az asztal felemelkedett alatta, legurult róla, és akkorát
koppant a fedélzeten, mint az éji bogár az ablakon.
Többen is rávetették magukat. Először Fulhammer zúgott el
mellettem, majd Domingos. Éreztem, hogy valaki megragadja a karom,
és az oldalamnak nyom egy hegyes tárgyat, ami csak egy pisztolycső
lehetett.
– Meg ne moccanjon! – hallottam Kaminsky ügynök fenyegető
hangját. – Ha csak megfordul a fejében…
– Nem fordul meg – nyögtem.
– Hol a stukkere?
– Nincs fegyverem – mondtam.
– Álljon fel, de gyorsan!
Felálltam, és gyorsan.
Éreztem, hogy szakavatott ujjak zongoráznak rajtam, aztán Kaminsky
megfordított, majd a hátamat is megtapogatta.
Fulhammer ügynök ezalatt végzett Ishidával. Mármint a
lefegyverzésével. Ishida-szan még mindig a földön ült és bánatosan
maga elé bámult, majd hirtelen rám villant a szeme. Olyan dühöt láttam
benne, hogy önkéntelenül is behúztam a nyakam.
– Megölöm! – mondta. – Megölte a lányomat.
A nap hirtelen kibukkant a vékony, fehéresszürke felhők közül, amitől
egyszerre megváltozott a világ. Hirtelen felfedeztem a helyzet
komikumát. A felborult asztal négy lábát mutatta az égnek, akárcsak egy
mérgezett légy; a padlót étel maradékok borították, amelyek között
különféle színű kis csermelyek folydogáltak. Balikar Szingh hadnagy
egyelőre nem kapott levegőt és csak tátogott, mint a partra vetett hal.
Bánatosan a levegőbe emelte a karját, amelyben volt ugyan fegyver, de
nem lőni akart vele, hanem megpiszkálta csövével a selyemzakója ujját,
amelyen egy jókora, meghatározhatatlan színű folt látszott.
– Ó, istenek! – nyögte hangosan. – Ez pástétom…
 A mellette álló, piros zakós fickó csak nézett maga elé, mintha állva
aludna. Ki tudja, mi foroghatott a fejében, ha egyáltalán forgott valami.
– Ezt nagyon, de nagyon megkeserüli – mondta dühösen Fulhammer
ügynök, aki határozott mozdulatokkal megbilincselte Ishida-szant. –
Maga fegyvert fogott ránk, meg akarta ölni Mr. Lawrence-t, és talán
engem is. Ezennel letartóztatom – tette Ishida-szan vállára a kezét. Kissé
színpadias volt ugyan a mozdulata, de a célnak megfelelő.
Mr. Ishida ekkor felordított. Éles és nem emberi volt az üvöltése,
mintha egy váratlanul felbukkant, nem ember formájú marslakó farkára
lépett volna valaki.
– Maguk… őrültek! Maguk valamennyien megőrültek! Ahelyett, hogy
ezzel a gyilkos gazemberrel csinálnának valamit, engem vegzálnak.
Ebből nagy baj lesz… Ha a partra teszem a lábam, felhívom a
főnökeiket, és panaszt teszek…
– Ne feledje, hogy fegyverrel támadt ránk – emlékeztette Fulhammer
ügynök. – Ha nem lépek közbe, néhányan már nem élnének. Itt van a
fegyvere…
– Maga is őrült – mondta Ishida. – Teljesen elment az esze. Hiszen ez
nem fegyver!
Fulhammer meghökkent és megpróbálta kibányászni egy nagy
ketchuptócsa közepéből a belehullott revolvert.
– Akkor micsoda?
– Öngyújtó – mondta Ishida.
Lágy szellő birizgálta a fedélzetet, és bennünket is. Néma volt minden,
még a sirályok is befogták a csőrüket.
Fulhammer becsukta, majd kinyitotta a száját. Felvette az elejtett
„fegyvert”, aztán társára nézett. Kaminsky ügynök gyorsan elfordította a
fejét. A válla megvonaglott, ami azt jelezte, hogy az ügynök vagy sír,
vagy röhög. Én az utóbbira gyanakodtam.
Tíz percbe tellett, amíg helyreállt a rend. Koszosak voltunk
valamennyien, mártásokkal borítva, mintha valami érthetetlen
performansz „túlélői” lettünk volna.
– Bocsánat, Mr. Ishida – mentegetődzött Fulhammer ügynök, a férfi
felé fordulva. – Én azt hittem… nem figyeltem eléggé… de miért?
Mr. Ishida megvonta a vállát, mire egy rántott csirkeszárny pottyant le
róla. Mintha egy apró termetű angyal szenvedett volna végzetes balesetet
a felhők között.
– Meg akartam ijeszteni ezt a rohadékot. Hogy fagyjon bele az ereibe
a vér.
Nem is kell talán mondanom, hogy ez a „rohadék” én voltam.
 – Legszívesebben megöltem volna – vicsorgott rám Ishida-szan. – Ha
nem hagyom a hajómon a fegyveremet, meg is ölöm. Csakhogy az öngól
lett volna, hiszen én is börtönbe kerülök. Ezért csak megijesztettem.
Reméltem, hogy legalább infarktust kap.
További tíz perc alatt visszaállt az eredeti rend. Az asztal immár a
lábain állt, a padlón nem látszottak ételmaradékok, és az ital-csermelyek
is elapadtak. Joshua és Konrad a ruháinkat is letörölgették, de azért a
foltokat nem sikerült maradéktalanul eltávolítani róluk. Ishida-szan
ingén – éppen a szíve felett – jókora vörös folt éktelenkedett. Ha az én
ingemmel történt volna, feltétlenül az istenek figyelmeztetésének
tartottam volna.
Az alatt az idő alatt, míg a két megszeppent matróz, Konrad és Joshua,
rendbe tették a fedélzetet, és amennyire csak tudtak, bennünket is, a
hangulat visszazökkent a korábbi kerékvágásba. Csak egyvalami
változott, Ishida már nem keresett nekünk mentséget, nem hibáztatta
magát… olyan gyűlölettel vizsgálgatta Lillyt, és természetesen engem is,
hogy ismét csak hideg hullámok futottak végig a hátamon.
– Hol is tartottunk? – kérdezte szemmel láthatóan megzavarodva
Fulhammer ügynök. – Mindenki üljön vissza a helyére – vakkantott
aztán ránk. – Tisztázni akarok valamit.
– Tiszta itt minden – mondta ellenségesen Mr. Ishida, aki mintha
megsértődött volna az ügynökökre. – Mit kell itt még tisztázgatni? Mr.
Lawrence és Miss Lilly meg akarták kaparintani a pénzem. Ennyi. És
megölték a lányomat. Ebben biztos vagyok.
Pillanatnyi csend után Kaminsky ügynök összehúzta a szemöldökét és
a fejem mellett a semmibe meredt.
– Nem stimmel itt nekem valami – csóválta meg aztán a fejét.
– Mire gondol, Shannon? – kérdezte Fulhammer.
– Mr. Ishida azzal bízta meg Mr. Lawrence-t és Miss Lillyt, hogy
keressék meg Midorit, és ha nem is sikerül beszélniük vele, de legalább
győződjenek meg róla, hogy él és virul, nincs semmi baja és nem is
rabolták el, ő már ezzel is elégedett lesz. Ugye, Mr. Ishida?
Ishida-szan bólintott.
– Úgy van. Nekem már ennyi is elég lett volna. De őket ez nem
érdekelte. Ők pénzt akartak. Sok pénzt.
– Akkor viszont mi a fenéért ölték volna meg a lányát? Így kihullott a
kezükből az a „rengeteg pénz”, amit öntől kizsarolhattak volna.
– Talán félrecsúszott valahol valami. Nem tudom. Én csak azt tudom,
hogy meggyilkolták a lányomat.
Kezdett olybá tűnni a dolog, mintha papagájokká változtunk volna.
Mindegyikünk csak a magáét hajtogatta, ideje volt, hogy valami újba
kezdjünk.
Ekkor ismét Kaminsky ügynök szólalt meg. Orra hegyére nyomta a
mutatóujját, ami nála bizonyára az elmélyült gondolkodás jele volt.
– Feltehetnék önnek néhány kérdést, Mr. Ishida? – kérdezte.
– Csak tessék – sóhajtotta Ishida. – Bár teljesen értelmetlennek és
időpocsékolásnak tartom, amikor már minden világos. Ők a gyilkosok,
és kész!
Sóhajtottam egyet. Ó, istenek, hol vagyunk már attól, amikor még
bocsánatot kért tőlünk, amiért erőszakos volt velünk?
– Visszamennénk a régi időkre – mondta Kaminsky ügynök. – Ha
megengedi.
– Felőlem akár Adámról és Éváról is kérdezgethet, ez esetben sem
tudnék mást mondani, mint hogy Mr. Lawrence és Miss Pretty a
gyilkosok.
– A feleségéről szeretném kérdezni, ha nem bánja.
– Úgy gondolja, hogy ez ide tartozik? – kérdezte meghökkenve Ishida-
szan.
– Szeretnék tisztázni valamit.
– Hát, ha muszáj. Csak ha lehet, gyorsítsuk fel a dolgot. Szóval, miről
van szó?
– A feleségéről – ismételte Shannon ügynök. – Ha beszélne róla egy
kicsit.
Láttam, hogy Ishidában feltámad a harag, és talán ellenkezni akart
Kaminsky ügynökkel, de közben rádöbbenhetett, hogy tiltakozásával
csak az időt húzza, ezért kedvetlenül legyintett.
– Inkább kérdezzen, jó? Ha már muszáj ezt a marhaságot…
– Egyáltalán, hogy hívták? – kérdezte Kaminsky ügynök.
Olyan melegen mosolygott közben, hogy versenyre kelhetett volna a
felhők között bujkáló nappal.
– Kimikónak – felelte Ishida. – Az egyszerűség kedvéért.
– Amint tudom, külföldi volt a barátja.
– Igen – sóhajtotta Mr. Ishida. – Valóban külföldi volt a barátja.
– Milyen volt?
– Egy hülye, egy hippi. Akkoriban világszerte dübörgött a hippi
mozgalom, és sok baromarcú utazott Japánba. A cseresznyevirágzást
akarták megnézni, meg ilyesmi. Ugyanazt a valamit keresték, amit
Indiában, Goában. Nem volt normális a fickó. És Kimiko sem. Valahol
egymásba gabalyodtak. Aztán egyszer csak lett egy gyerekük, Midori. A
tél hidegében sátorban laktak a Fudzsinál. Én húztam ki őket a hó alól.
Ha nem bukkantam volna rájuk, még egy nap, és megfagytak volna. Sem
inni-, sem ennivalójuk nem volt már.
 – Hm. Mit tett ön ekkor?
– Beköltöztettem őket a lakásomba. Ott éltek jó ideig.
– Cirka?
– Néhány hónapig. Nem számoltam.
– Miből éltek, ha szabad kérdeznem?
– Azt hiszem, koldultak, bár azért inkább én tartottam el őket. Akkor
még nem voltam gazdag ember, ennek ellenére nem tudtam nézni, hogy
éheznek… inkább kölcsönöket kértem, de mindig volt mit enniük.
– Hogy lett vége a történetnek?
– Kimiko barátja, Kirschenbach meghalt. Felöntött a garatra,
megcsúszott a lakásomhoz vezető lépcsőn és kitörte a nyakát.
– Csak úgy?
Ishida-szan megvakarta a feje búbját.
– Hát, ha arra gondol, hogy minden rendben volt-e a halála körül, azt
kell mondanom, hogy nem. Az a helyzet, hogy Kirschenbach akkor már
olyan mélyre csúszott, hogy a hippik is kikergették maguk közül. Gyanús
fickókkal ivott, és ki tudja, miket csinált. Néha kisebb összegekhez
jutott, akkor aztán három-négy napig ki sem józanodott. Halála előtt is
együtt ivott valakikkel. A zsaruk nyomoztak, de engem ez már nem
érdekelt. Megkönnyebbültem, amikor kitörte a nyakát. Néha már arra
gondoltam, hogy én töröm ki.
– Mi akadályozta meg benne?
– Midori. Hiszen mégiscsak az apja volt. Arról nem is beszélve, hogy
nem vagyok gyilkos típus. Meg sem tudtam volna tenni. A rendőrség
persze engem is kihallgatott néhányszor, de aztán az ivócimboráit vette
elő. Őszintén szólva már nem is emlékszem rá, mi lett a történet vége.
Az volt a lényeg, hogy Kimiko megkapta a fickó halotti bizonyítványát.
Én meg elvettem feleségül. Mármint Kimikót.
– Hm. Nem ment ez kissé gyorsan?
– Ő is így akarta. Talán minél előbb meg akart szabadulni
Kirschenbach emlékétől. És Midorinak is így lett jó.
– Ettől kezdve boldogan éltek.
– Egy ideig kétségtelen – sóhajtotta Ishida. – Ám akkor… elkezdődött
valami, amire sok évem ráment.
– Mire gondol? – kérdezte Kaminsky ügynök.
– Kimiko megbetegedett. Mentálisan. Az orvosok szerint a sokk
hatására, ami Kirschenbach halálakor érte, megzavarodott egy kicsit,
és… hm… mintha egy kegyetlen démon költözött volna bele. –
Elhallgatott, mintha itt le is akarná zárni a történetét.
– Folytassa, kérem.
 – Hát… rossz volt hozzám, és rossz volt Midorihoz is, és önmagához
sem volt jó. Néha megvagdosta magát késsel, mintegy büntetésül valami
miatt. A nyomozók persze engem is gyanúsítottak, de aztán abbahagyták
és lezárták az ügyet. Később azt is, amikor felakasztotta magát.
Akkoriban sokat írtak róla az újságok. Hát ez az én történetem,
kisasszony.
– Midori hogy viselte a tragédiákat?
– Amikor az apja meghalt, még kicsi volt, bár… állítólag látta, amint
lelökik az apját a lépcsőn. Egy torzonborz fickó volt a tettes. Néhány
hétig egyetlen szót sem volt hajlandó kimondani – már-már azt hittük,
örökre néma marad –, amikor egyszer csak megszólalt, de soha többé
nem kereste a vér szerinti apját. Engem tartott annak. Bár meg kell
mondanom, hogy furcsa lány volt. Mintha félt volna tőlem. Talán attól
tartott, hogy ha megszeret engem, én is eltűnök az életéből, ezért
igyekezett nem megszeretni.
– És?
– Én neveltem fel. Kitűnő iskolákba járattam, kiváló építész lett, de
ezzel el is szakadt tőlem. Nem voltunk jó, bensőséges viszonyban, ez
kétségtelen. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy mi az, ami elválaszt
bennünket egymástól, azt felelte, hogy a saját lábán akar állni, nem
fogad el mástól semmit, még szeretetet sem. És megkért valamire. Hogy
ne erőltessem a dolgot, majd egyszer, talán valamikor rendbe jön
minden.
– Mi minden?
– Hát a rossz kapcsolatunk. Volt, hogy egy évig nem láttam, de a
szemem azért rajta tartottam. Ha nem is tudtam naprakészen, hogy mit
csinál, azért nem vesztettem szem elől. Most, hogy történt vele valami,
akár elrabolták, akár nem, éreztem, hogy bajban van. És vagy nem akar
segítséget kérni tőlem, vagy valamiért nem tud. Ez a történetem,
kisasszony.
Ekkor váratlanul Domingos szólalt meg.
– Van itt valami… ami azért némi gyanúra ad okot.
– Most éppen mire gondol? – kérdezte Shannon Kaminsky.
– Egy újságcikkre – mondta Domingos. – Volt egy riporternő, aki
furcsa húrokat pengetett, ha értik, mire gondolok.
– Mire gondol?
– Arra, hogy mintha nem lett volna minden rendben a két halálesettel
kapcsolatban. A riporternő beszélt azzal a pszichológussal, aki Kimikót
és Midorit is kezelte. Szerinte a kislány rettentően megijedt. Minden
bizonnyal látta, hogy ki lökte le az apját a lépcsőn, de nem merte
megnevezni a tettest. Az újságírónő arra gyanakodott, hogy kissé
másként történtek a dolgok, mint ahogy mindenki hiszi.
– Hogyhogy másképpen?
– Nos, az újságírónő szerint a lány vér szerinti apját nem a haverja
lökte le a lépcsőn, hanem… Mr. Ishida.
– Maga megőrült! – kiáltotta, vagy inkább visította Ishida. – Ezt a
baromságot! Még hogy én… aki csupa jót és szeretetet…
– Midori mindent látott. És Kimiko tudta ezt. Attól félt, hogy ha
Midori elfecsegi valakinek, amit látott, Ishida-szan végez velük.
Rövid csend támadt, majd Fulhammer ügynök egy látványos sóhajtás
után Mr. Ishidára nézett.
– Tehát ön, Mr. Ishida, még mindig azt állítja, hogy Mr. Lawrence
nemcsak az ön lányát ölte meg, azzal, hogy felrobbantott egy hidat,
hanem rajta kívül még jó néhány embert is, akik a híd közelében
tartózkodtak?
– Hiszen erről beszéltem, nem?
– Beszélgetésünk kezdetén még mintha egészen mást mondott volna.
– Azóta megvilágosodtam, ha úgy tetszik. Nem sokkal ezelőtt még
valóban úgy gondoltam, hogy Mr. Lawrence, és persze Pretty kisasszony
is, az én áldozataim, most már azonban úgy gondolom, hogy én vagyok
az ő áldozatuk. Azt hittem, kényszeríteni tudom őket arra, hogy keressék
meg a lányom, közben én futottam bele az ő csapdájukba. Jó, elismerem,
nem volt tisztességes dolog, hogy megpróbáltam megzsarolni őket, de
hát manapság ez már nem is számít bűncselekménynek. Semmi olyat
nem követtem el ellenük, ami miatt felelősségre vonhatnának.
– Ez majd kiderül.
– Ők azonban igen. Ellenem. Nem vagyok szent, és nem is
viselkedtem úgy, és ezt bánom is, de amit én tettem, az eltörpül azok
mellett a rémségek mellett, amit ők követtek el.
– Ez a válasza a kérdésemre?
– Röviden ez.
– Jó, jó, de még mindig nem értem, miért ölték meg Midorit? Ha pénz
akartak kizsarolni önből, akkor miért ölték meg a tyúkot, amely
aranytojást tojhatott volna nekik?
Mr. Ishida lehajtotta a fejét. Megrázkódott a válla, s amikor felemelte
a fejét, csodálkozva láttam, hogy két nagy könnycsepp ül a szemében.
– Akkor most… – nyögte – el kell mondanom önöknek valamit…
amire ugyancsak az utóbbi időben gondoltam komolyabban, de most
már… lassan kezdek megbizonyosodni róla, hogy… ez szörnyű. Ez
egészen szörnyű!
– Micsoda? – ráncolta össze a homlokát Fulhammer.
 – Szóval… az a helyzet, hogy összeesküvés zajlott ellenem.
Miss Kaminsky csodálkozva bámult rá.
– Összeesküvés? Maga ellen?
– Úgy van – bólintott Ishida. – Midori is benne volt a buliban.
– Buliban? Miről beszél?
– Arról, hogy ezek hárman – mármint Mr. Lawrence, Miss Pretty,
valamint, nehezemre esik kimondanom, de mégiscsak ki kell… nos,
Midori is benne volt az összeesküvésben, amely arra irányult, hogy
minél több pénzt csaljanak ki tőlem. Midori sosem szeretett, nyilván
engem tett felelőssé az anyja haláláért… ezért meg akart ölni, és a
vagyonomat is örökölni szerette volna.
– Tehát maga összeesküvést szimatol a háttérben – csóválta meg a
fejét Kaminsky ügynök. – Ez hihetetlen.
– Miért lenne az? Gondolja csak végig a folyamatot. Odacsaltak a
hídhoz, amit Midori épített, hogy ott végezzenek velem.
– Akkor miért nem végeztek?
– Mert elszúrtak valahol valamit. Azt hiszik, én mindent értek abból,
ami odafent, a Világ Tetején történt? Majd Balikar Szingh hadnagy
kinyomozza.
Balikar Szingh hadnagyon viszont az látszott, hogy semmit sem óhajt
kinyomozni. És a mellette álló furcsa fickó sem, a piros köpenyében és
vastag keretes napszemüvegében. Hiába fürkésztem az arcát és vaskos
termetét, nem emlékeztetett senkire.
– Akkor hát ismertetném a legújabb feltételezését – sóhajtotta
Kaminsky ügynök –, amely így szól: az ön lánya, Midori, valamint Miss
Lilly Pretty és Mr. Lawrence összeesküdtek maga ellen, hogy
megkopasszák, majd megöljék egy olyan helyen, ahol kisebb az esélye,
hogy lebuknak, mintha mondjuk, itt, Miamiban tennék. Jól értettem önt?
– Nagyjából – mondta Ishida.
– Oké. Azért lenne még egy kérdésem. Ha végignézünk az ön
gyanúsítottjain, azt látjuk, hogy nem olyan emberek, akik hidegvérrel
képesek gyilkolni. Legalábbis nem úgy néznek ki. Miss Pretty elég
gazdag ahhoz, hogy ne ácsingózzék más vagyonára, és ugyanez a helyzet
Mr. Lawrence-szel is. Midori ön szerint is sztárépítész. Miért hajtana
három tehetős ember az ön vagyonára?
– A pénzből sosem elég – vonta meg a vállát Mr. Ishida.
– Ez elméletileg igaz lehet, de a valóságban mégsem mindig az. Nem
minden a pénz.
Ishida tovább vonogatta a vállát.
– Lehet, hogy valóban nem csak a pénzről volt szó. Említettem, hogy
Midori gyűlölt engem, meg akart öletni, és ezzel őket bízta meg!
 Ránk bökött a mutatóujjával. Lillyre és rám.
– Akkor miért nem fogadott inkább egy bérgyilkost? Tapasztalatból
mondhatom, hogy akad ilyen.
– Midori nem bízott a bérgyilkosokban. Ha a Himalájában történik a
gyilkosság, ismétlem, úgyis nehezebb kinyomozni a tettest, mint
Amerikában.
Akaratlanul is Balikar Szingh hadnagyra pislogtam. Ő azonban
mozdulatlan maradt, mintha nem is értené, hogy mi zajlik az orra előtt.
És a piros zakós sem moccant a helyéről.
Kaminsky és Fulhammer összenéztek. A szájuk nem mozdult, a
szemük beszélt helyettük. Valamiben meg is egyezhettek, mert
Kaminsky ügynök folytatta a kihallgatást.
– Tehát ez az ön véleménye, Mr. Ishida. Akkor hát hallgattassák meg a
másik vélemény is.
– Másik vélemény? – hökkent meg Ishida. – Kié az a másik
vélemény?
– Hát Mr. Lawrence-é – mondta Shannon ügynök. – És Miss Pretty
véleménye is…
– Amit ők mondanak, az nem vélemény, hanem szemenszedett
hazugság! – kezdte ismét belelovallni magát a dühbe Mr. Ishida. – Csak
nem tételezi fel, hogy én hazudtam volna magának? A tények
egyértelműek. El akartak tenni láb alól, ezért a Himalájába csaltak. Azért
oda, mert azt a terepet Mr. Lawrence jól ismeri, és úgy eltüntethette
volna a holttestemet, hogy csak az angyalok trombitáira ébredtem volna
fel egy ismeretlen barlangban. Ezért kellett Midorinak Mr. Lawrence és
Miss Pretty.
Ekkor Fulhammer ügynök is megszólalt.
– Én is azt mondom, hogy hallgassuk csak meg Mr. Lawrence-t is.
Mr. Ishida felpattant a helyéről és a két ügynökre ordított.
– Nem! Nem kényszeríthetnek rá, hogy meghallgassam ennek a hazug
disznónak és ennek a némbernek a hazudozásait. Ha maguk beszélgetni
akarnak vele, hát csak tegyék. Én azonban nem vagyok kényszeríthető…
– Dehogynem – mosolyodott el Shannon ügynök.
– Lelő talán?
– Azt nem, de megkérhetem Mr. Lawrence-t, hogy beszélgessen el
négyszemközt magával. Vagy Balikar Szingh hadnagyot. Nos?
Mr. Ishida durcásan elfordította a fejét, ami akár belenyugvásnak is
volt nevezhető.
– Nos, Mr. Lawrence, mit akar nekünk elmesélni? – biztatott az
ügynöknő. – Van valami lényeges mondanivalója?
 Sóhajtottam, haboztam egy kicsit, aztán amikor már úgy éreztem,
hogy sikerült rendbe ráznom a fejemben a gondolataimat, bólintottam.
– Adnak nekem fél órát?
– Nem sok az egy kicsit?
– Bármikor megnyomhatják a stopot.
– Jól van, kezdjen hát hozzá.
Mintha csak egy friss illatú, nyári délutánon lettünk volna könnyed
fecsegés közben. Joshua és Konrad frissítőket hoztak, és megkínáltak
bennünket. Gyilkosokat és nem gyilkosokat egyaránt. Ekkor aztán
elkezdtem a mesémet.
– Úgy indult a történet – erről azért már esett szó bőven –, hogy Mr.
Ishida felkereste Lilly Prettyt, hogy üzletet ajánljon neki. Mellékesen
megemlítette, hogy eltűnt a lánya – Midori, építészmérnök – a
Himalájában, munkavégzés közben, és senki sem tudja, jelenleg hol
tartózkodik. Felkérte Lillyt, akiről tudta, hogy jó barátságban van velem:
beszéljen rá engem Midori felkutatására. Majd bekeményített: ha esetleg
nem vállalnám, nagy baj érne bennünket, én elveszíteném az állásomat,
és Lillyt is tönkretenné. Összesítve: Mr. Ishida megzsarolt bennünket.
Nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget a dolognak, elvégre
máskor is történt már hasonló próbálkozás, és természetesen eszem
ágában sem lett volna a lány után eredni, hiszen azt sem tudtam, hogy
igaz-e, amit ez az Ishida fickó állít, de mivel Lillyt is megfenyegette,
foglalkoznom kellett a dologgal. Lilly meghívta a hajójára Mr. Ishidát,
hogy tárgyaljanak az üzletről, illetve velem is tudjon beszélni. Bár nem
szoktam zsarolókkal tárgyalni, ezúttal mégis kénytelen voltam.
Tulajdonképpen kezdettől fogva rosszat sejtettem, ahogy megtudtam,
hogy egy kétes hírű japán üzletember jön hozzánk látogatóba. Így hát,
hogy ne maradjunk kisebbségben vele és kísérőivel, senhor De
Carvalhót, régi barátomat is meghívtam a hajóra, aki végül is kalandos
úton érkezett meg hozzánk, miután lekéste a mi hajónk indulását.
– Sajnos – sóhajtotta Domingos.
– Senhor De Carvalho elrejtőzött Ishida hajóján az egyik
hűtőszekrényben. Szerencsére éppen belefért. És nem is fagyott meg.
Pedig nagyon hideg lehetett odabent.
– De azért megfáztam – szólt közbe Domingos. – És ez sokba kerül
majd magának, Leslie.
– Utáltam Mr. Ishidát az első perctől kezdve. Egy gátlástalan zsarolót
csak utálni lehet. Bele is hajítottam volna a vízbe, ha nem tartottam
volna tőle, hogy betartja az ígéretét, és kellemetlenségek sorát zúdítja
ránk. Nem volt mit tennem, hallgatnom kellett, és visszafogni magam,
hogy ne cselekedjek elhamarkodottan. Ishida nem kertelt; világosan
elmondta, hogy mi a szándéka velünk. Eközben váratlan és hajmeresztő
események történtek a hajónkon.
– Meggyilkoltak valakit – bólintott Fulhammer ügynök.
– Mr. Ishida egyik testőrét. Hangsúlyozom, a mi hajónkon. Kezdetben
azt hittem, hogy Domingos volt kénytelen önvédelemből kinyírni a
fickót, de nem ez történt. Bizonyára most önök is felteszik magukban a
kérdést, hogy ki ölte meg?
– Igaz is, ki ölte meg a testőrt? – kérdezte Kaminsky ügynök.
Mr. Ishidára mutattam.
– Természetesen ő.
– A fenébe is! De hát miért?
– Azért, hogy ráébresszen: nem babra megy a játék, és ezzel
véglegesen rákényszerítsen az általa kijelölt útra. Ha ezután mégiscsak
nemet mondok neki, és ő ellenem vall, gyilkosság gyanújába keveredem.
Kitalált volna valamit, hogy gyanúba kerüljek. Ráadásul őt magát is kis
híján megölték, s ezt nem tehette más, csakis én. Ha meghal, vége a
zsarolásnak. Az az akasztás különben túlságosan is mesterkélt volt.
Ahogy megvizsgáltam a kabint, rájöttem, hogy meg is játszhatta az
akasztást, bár kétségtelen, hogy Mr. Ishida nem sajnálta a nyakát. Ám
azért nem forgott életveszélyben egy pillanatig sem. Amolyan látszat-
akasztást szervezett nekem, így már benne is voltam egy életveszélyes
ügy közepében, és nem is szállhattam ki belőle. Mr. Ishida persze jól
előkészítette a terepet. Nagy hibát követett el viszont azzal, hogy
kicsavarta a villanykörtét a folyosó mennyezetén. Immár biztos voltam
benne, hogy ő a tettes, vagy a másik testőre. Más ki a fene vitt volna el
egy villanykörtét?
A rákövetkező napon aztán megtörtént az első összecsapásunk. Az
előtte lévő éjszaka már eltüntette a halott testőr hulláját, ami végül is
Domingos barátom szomszédja lett a hűtőszekrényben, amíg vízbe nem
dobták. Domingos később megtalálta a módját, hogy csatlakozhasson
hozzánk. Megjátszotta, hogy Lilly vőlegénye. Tehette, mert Ishida nem
ismerte őt. Mint mondottam, Ishida megzsarolt bennünket, méghozzá
alaposan. Aztán, miután beleegyezésünket adtuk, hogy elutazunk
Nepálba és megkeressük a lányát, hosszasan beszélt Midoriról.
Elmondta, hogy nem a saját lánya, hanem úgy fogadta örökbe. Beszélt az
anyjáról is, bizonyos Kimikóról, aki egy Kirschenbach nevű hippi
barátnője volt. Elmondta, hogy ő mentette meg az életüket, majd
Kirschenbach, aki hippiből kemény alkoholistává képezte át magát,
meghalt, mert valaki lelökte a lakásuk lépcsőjén. A kislány, Midori,
feltehetően látta, mi történt, de nem beszélt róla senkinek. Még a
pszichológusnak sem. Ishida feleségül vette Midori anyját… majd
később Kimiko asszony is öngyilkos lett – felakasztotta magát. És ez így
együtt nagyon nem tetszett nekem.
Mr. Ishida nem értett egyet velem. Váratlanul felém köpött.
– Ha még egyszer megteszi, beragasztom a száját szigetelőszalaggal –
fenyegette meg Fulhammer ügynök.
Ishida mogorván maga elé bámult, de a szigszalagtól való félelem
megakadályozta, hogy megismételje előbbi, sikertelen mutatványát.
– Mr. Ishida mindenesetre sokat mesélt Midoriról. Gyakran emlegette,
hogy a lánya sztárépítész, majd részletesen elmesélte, hogy pontosan hol
épít, azaz, honnan tűnt el.
– Oké, Mr. Lawrence – intett felém Fulhammer ügynök. – Gyorsítsunk
egy kicsit. Tehát ön némi hezitálás után elfogadta Mr. Ishida ajánlatát,
bár nem is ajánlat volt ez, hanem fenyegető parancs, és miután Ishida
elmagyarázta magának, hogy honnan tűnt el Midori, ön letette Mr. Ishida
előtt a fegyvert. Kénytelen volt elvállalni a megbízatást és Lukhang
kolostorába utazni.
– Így van – sóhajtottam.
– Egyedül?
– Természetesen nem egyedül. Valami azt súgta nekem, hogy ha ki
akarom deríteni, mi történt Mr. Ishida lányával, és túl akarom élni a
kalandot, segítségre lesz szükségem. Az első, akire gondoltam,
Domingos barátom volt.
– Kösz – legyintett Domingos. – Méltányolom, hogy mindig rám
gondol először, ha vásárra viszi a bőrét. Akkor aludt el az eszem, amikor
elvállaltam azt az utazást. Igaz, hogy egy életre szóló élményt szereztem
az üvegfenekű hídszörnyekkel kapcsolatban, de végül is, ki a fenének
hiányoznak az ilyen élmények? De azért élveztem is egy kicsit a dolgot.
Szóval…
– Domingos is útra kelt tehát. Még Ishidát is sikerült megszívatnia.
Azonkívül Lilly is velem tartott – soroltam a neveket.
Lilly felemelte a fejét. Ekkor láttam csak, hogy nincs semmi baja –
korábban azt hittem, hogy nem érzi jól magát, amit őszintén szólva nem
is csodáltam volna –, ám azért meglepett éles tekintete és a koncentrált
figyelem az arcán.
– Igen, így volt – bólintott.
– Tudtam, hogy Midori egy hidat épít, bár akkor még nem volt
egészen világos előttem, hogy mi célból. Ezért úgy gondoltam, nem árt,
ha egy szakember figyelemmel kíséri az építkezést, amíg én Midori
keresésével foglalom el magam. Természetesen fogalmam sem volt róla,
hogy mi vár rám odafent a Világ Tetején. Hogy miképpen jutottunk be a
kolostorba? Ez is megoldódott valahogy, hála korábbi tapasztalataimnak.
 – Itt az áll a papíromon – szakított félbe Fulhammer egy kezében
tartott papírlapra nézve –, hogy ön valamit hókuszpókuszolt a kapu előtt,
erre a szerzetesek úgy megijedtek magától, hogy beengedték.
– Honnan tudja?
– Az egyik emberem telefonon beszélt valami rinpócséval.
Gyalmorong… mond ez magának valamit?
– Természetesen – bólintottam. – Ő Lukhang kolostorának főlámája.
– Na és mi a helyzet Miss Prettyvel?
– Őt is sikerült becsempészni – a Balikar Szingh hadnagy által említett
zsákban –, és Domingos is bejutott valahogy. Az a lényeg, hogy
mindhármunknak sikerült különösebb nehézségek nélkül annak a hídnak
a közelébe férkőznünk, ahonnan Midori eltűnt.
– Hogy érezte magát odafent a mennyországban istennőként, Miss
Lilly? – kérdezte Fulhammer némi részvéttel az arcán.
– Ragyogóan – felelte Lilly. – Csak a feljutással volt egy kis bajom.
– Nem is csodálom – bólintott az ügynök. – Egy majdnem függőleges
sziklafalon mászkálni…
Lilly csak mosolygott ezen.
– Képzett sziklamászó vagyok – mondta. – Inkább az okozott
kellemetlenséget, hogy mindenki észrevehetett, aki éppen akkor nézett
fel a sziklafalra, amikor ide-oda csúszkáltam rajta. Úgy éreztem magam,
mintha egy nézőkkel teli moziban a vásznon kellett volna mászkálnom
anélkül, hogy bárki is észrevegyen. De azért csak megoldottam
valahogy. Néha persze azért a barlangomon kívül éjszakáztam. Sosem árt
a változatosság.
Pajkos pillantást vetett rám. Én viszont óvakodtam venni a lapot.
– Fent ültem a barlangban – folytatta Lilly mélyet sóhajtva –, és a
környéket figyeltem. Közben Leslie kérésére istennőnek maszkíroztam
magam.
– Jól van, tehát megérkeztek a kolostorba – lépett a gázra Kaminsky
ügynök. – És ott mivel kezdődött a nagy kaland?
– Először is összebarátkoztam Gyalmorong rinpócséval, a főlámával –
vettem át a szót. – Hamarosan jó viszony alakult ki köztünk. Rájöttem,
hogy Gyalmorong szeretné is a hidat, meg nem is. Tisztában volt vele,
hogy a híd anyagilag hasznos lehet a kolostora számára, ugyanakkor
tartott is egy kicsit tőle. Főleg, amikor megkezdődtek a gyilkosságok.
Akkor döbbent csak rá, hogy nagy játszma folyik az orra előtt, amiről
fogalma sincs, hogy lényegében micsoda. Ahogy aztán már nem egy
esetben megtörtént velem a Világ Tetején, engem bízott meg, hogy
segítsek megoldani a problémáját.
– Ami mi is volt?
 – Természetesen a gyilkosságok. Ki is nevezett a megbízottjává. Ez
sem először történt meg velem a Himalájában.
– Gondolom, a japán építőkkel is összebarátkozott.
– Nem sokkal az után, hogy megérkeztem. Meglehetősen zűrzavaros
állapotokra találtam köztük, nem is vitás. Főleg, hogy maga Hikagemaru,
Midori utóda, sem volt tisztában vele, hogy a főnöke eltűnése után mihez
is kezdjen. Fogalma sem volt róla például, hogy ki a fene a beruházó, aki
építteti a hidat. Gyalmorong rinpócse bevallotta ugyan nekem, hogy ő
maga is gyűjtött össze valamicskét jó szándékú szervezetektől a
hídépítés költségeire, de ez alig volt több a semminél. A nagy részét egy
ismeretlen adományozó finanszírozta.
– És ki volt az?
– Senki nem tudja. Mindenesetre ő fizette ki majdnem az egész hidat.
De nem fedte fel magát.
– Van ilyen – húzta fel a vállát Fulhammer.
– Amikor feltettem a kérdést Gyalmorong rinpócsénak, fogalma sem
volt róla. Ő csak annyit tudott, hogy valaki egy Midori nevű nőt bízott
meg az építésvezetéssel.
– Mit szóltak hozzá az építők?
– Lehet, hogy kezdetben morogtak amiatt, hogy egy nő vezeti a
munkát, de már elmúltak azok az idők, amikor az ilyesmi
szentségtörésnek számított. Nem sokkal a megérkezésem után beszéltem
az aktuális építésvezetővel. Ő sem tudott semmit Midoriról. Miután a nő
eltűnt, ő vette át a helyét. Kicsit később kirándulni mentünk
Hikagemaruval, hogy a közeli plató tetejéről is megtekinthessem az
építkezést. Ekkor beszélt nekem először gyilkosságról. Arról, hogy
valaki megölte egy emberét. Látszólag véletlen szerencsétlenség történt,
de ő tudja, hogy a férfit, Kimura mérnököt meggyilkolták: elkábították
és rágördítettek egy hatalmas követ. Ez röviddel Midori eltűnése után
történt. Szóval, mondhatjuk, hogy Hikagemaru és én, ha nem is lettünk
jó barátok, de kellemes ismerősökké váltunk.
– Na és hogy volt tovább? – pillantott az órájára Fulhammer ügynök.
– Egyszer csak megérkezett az építkezésre Mr. Ishida is.
A két ügynök az említett felé kapta a fejét.
– Nocsak – mondta Fulhammer. – Nocsak.
– Gondolhatják, hogy számomra is meglepetés volt. Ugyan Lillyvel
megüzente nekem, hogy ő is jelen lesz, amikor tényleg minden előzetes
figyelmeztetés nélkül felbukkant, igencsak meglepődtem.
– És ez magának nem tetszett, igaz?
– Attól tartottam, hogy zavarja majd a tevékenységemet. Nem
szeretem, hogy ha megbíznak valamivel, és a megbízó is ott
lábatlankodik a közelemben. De hát mit volt mit tenni, Ishida már ott
volt, és valóban az történt, amire számítottam; nem szűnt meg
kellemetlenkedni. Legszívesebben levonultam volna a terepről, ha nem
fektettem volna már addig is annyi energiát a nyomozásba. Szerencsére
Mr. Ishida magával hozta a barátomat, Domingost. Domingos
Katmanduban ügyesen a nyakába varrta magát.
Mr. Ishida úgy gondolta, hogy szükség esetén még felhasználhatja
valamire a „sült bolondot”. Ami Miss Prettyt illeti, betelepítettem a szent
barlangba, és megkértem, hogy néhány napig játssza az istennőt – de ezt
már tudják –, eközben figyelje, hogy mi történik a munkaterületen.
Például nem bukkan-e fel Midori? Vagy nem lát-e gyanús alakokat a
konténerek között ólálkodni? Lilly teljesítette is a kérésemet – méghozzá
ragyogóan.
– Mr. Ishida? – fordult felé kíváncsian Kaminsky ügynök.
Ishida megvonta a vállát.
– Nem is értem, mit hadovál ez itt összevissza.
– Ami azonban igazán és őszintén meglepett, az Horowitz hadnagy
felbukkanása volt – vettem vissza a szót. – Rá aztán igazán nem
számítottam. Fogalmam sem volt róla, hogy miért jött utánam. Azaz
dehogyisnem volt! Horowitz nem mindennapi fickó, el kell ismerni. A
rendőrfőnök rábízta a hajón történtek felderítését, és gyors eredményt
várt tőle. Horowitz meg volt győződve róla, hogy én követtem el a
gyilkosságot, talán még meg is esküdött magában, hogy mindenáron
elkap, és rám bizonyítja, amit „elkövettem”, sőt azt is, amit nem.
Horowitz téves nyomon járt, de azt aztán igyekezett végigjárni. Sajnálom
is szegényt – ez az igazság.
Arról persze nem ejtettem egyetlen szót sem, hogy Peldan rinpócse
kérésemre zombit csinált Horowitzból.
Itt aztán rövid időre meg is szakadt a társalgás. Mindenki maga elé
meredt; egyedül Mr. Ishida forgatta a fejét diadalittasan körbe-körbe.
Mintha ünnepeltetni akarta volna magát. Ő a nap sztárja –
mindannyiunknak el kellett volna ismernünk a győzelmét.
Merthogy alighanem erről volt szó. Jó néhány gyilkosság történt,
amiknek mindketten, így-úgy, részesei voltunk. Úgy látszott, hogy a
gyilkossági verseny – hogy másképpen nevezhettem volna? – az ő javára
dőlt el. Minden valószínűség szerint ő kicsúszik az igazság szolgáltatás
markából, én pedig, ha nincs szerencsém, benne maradok, és ki tudja, mi
történik majd ott velem.
Ezt gondolta ő.
Én viszont egészen másként gondoltam.
Kaminsky ügynök sajnálkozva nézett rám.
 – Hát akkor, Mr. Lawrence, van még valami, amit szeretne elmondani
nekünk?
– Van – bólintottam.
Fulhammer az órájára nézett.
– Én azt hiszem, már felesleges…
– Semmi sem felesleges – rázta meg a fejét Shannon Kaminsky.
Fulhammer kissé idegesen vonta meg a vállát.
– Hát akkor csak tessék. Hallgatjuk.
– Elmesélek maguknak egy történetet – kezdtem. – Részben olyan
elemekre épül, amelyeket már ismernek, de olyan is lesz köztük,
amelyeket nem.
– Fogjon hát bele! – biztatott Fulhammer.
Mr. Ishidára néztem. Gyanakvó pillantással méregetett. Megsejtette,
hogy lehet valami a tarsolyomban, ami még bizonyára kellemetlenséget
fog okozni neki.
– Nos hát, a történet ott kezdődik, hogy Mr. Ishida a Fudzsin
sétálgatott, amikor rátalált egy Kimiko nevű asszony és egy
Kirschenbach nevű férfi sátrára. Hogy kik voltak ők, már mindannyian
tudjuk. Hippik. Ráadásul Kirschenbach alkoholista is volt. Volt egy
Midori nevű kislányuk, aki szintén velük lakott abban a bizonyos
sátorban. Már az éhhalál szélén álltak, Mr. Ishida azonban megmentette
az életüket. Sőt, magához is vette őket, ami annyit jelentett, hogy az ő
házába költöztek be arra várva, hogy Mr. Kirschenbach munkát találjon
magának. Az alkoholista Kirschenbach! Mivel Mr. Ishida nem adott
határidőt, hogy meddig lakhatnak nála, nem is siették el a költözést. És
Mr. Ishida sem sürgette. Tudják, miért?
– Én sejtem – mondta Shannon ügynök.
– Beleszeretett az asszonyba. Igaz, Mr. Ishida?
Ishida először félrefordította a fejét, mintha nem akarna szóba állni
velem, aztán meggondolhatta magát, mert lebiggyesztett ajakkal nézett
rám. Szép nagy adag gúny volt a tekintetében.
– Nem volt közömbös számomra, ez kétségtelen – mondta.
– És Midori?
Csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Midori? Helyes kisgyerek volt… Csak nem azzal vádol maga…
szemétláda…
– Nem, dehogy – emeltem fel védekezőn a kezem. – Csak
megjegyeztem, hogy ő is ott volt velük. És alighanem mindent látott és
hallott, amire maguk talán nem is gondoltak. A kisgyerekek
megfigyelnek mindent, de gyakran nem tudják értelmezni, amit láttak
vagy hallottak. Vagy egyszerűen csak képtelenek kimondani.
 – Mire céloz ezzel? – vonta fel a szemöldökét Mr. Fulhammer.
– Arra, hogy Midori láthatta, ahogy Mr. Ishida megöli az apját.
Lelökte ugyanis a lépcsőn. A kislány valahova elbújhatott, és mindent
látott.
– Szemenszedett hazugság, és semmi bizonyítéka nincs rá – dőlt hátra
a karosszékében Ishida.
– Azután, hogy Kirschenbach kitörte a nyakát, Mr. Ishida feleségül
vette Midori anyját.
– Ez viszont igaz – bólintott Ishida.
– Nem tudom, mekkora szerelem lángolt köztük…
Mr. Ishida egyetlen pillanatra elkomorodott, mintha kellemetlen
emlékek bukkantak volna fel az emlékezetében.
– Ahhoz magának semmi köze – mondta. – Ám kétségkívül
beleszerettem. Nincs is mit tagadnom ezen. Kimiko szép nő volt –
ugyanakkor depressziós. Ezt sem tagadom.
– Ez pontosan mit jelent?
– Semmi köze hozzá!
– Maga csak feleljen, ha kérdezik – nézett rá Kaminsky ügynök.
Ishida arca megrándult. Láttam rajta, hogy legszívesebben elharapná
az ügynöknő torkát.
– A feleségem… sajnos valóban depressziós volt. Már az volt akkor is,
amikor még Kirschenbach felesége volt. Később, amikor hozzám jött,
úgy látszott, elmúlt a betegsége, boldognak látszott… aztán egyszer csak
ismét felbukkant, és eluralkodott rajta. Többször is öngyilkosságot akart
elkövetni. De erről inkább nem beszélnék.
– A kislány látta mindezt? – kérdezte Kaminsky ügynök.
– Volt, amikor látta. Elvégre egy család voltunk, alig volt valami, amit
a kislány így-úgy ne érzékelt volna. Ezért is szerettem meg őt.
– Ezt nem egészen értem.
– Nézze, nem vagyok valami érzelgős típus, ám azért fából kellett
volna, hogy legyen a szívem, ha ránéztem, és ne indított volna meg a
sorsa. Egy gyönyörű kislány, akinek az anyja… időnként megpróbálja
örökre elhagyni.
– És ő is megszerette önt?
– Úgy tűnt, hogy igen. Az anyja halála után – már tudják, hogyan
történt – csak még jobban rám volt szorulva. Meg kell mondjam, ekkor
elkövettem egy hibát, amit végtelenül sajnálok. Talán ez is hozzájárult
ahhoz, hogy nem úgy alakult a viszonyunk, ahogy szerettem volna. –
Megtörölgette a homlokát, és nagyot fújt maga elé. – Az az igazság,
hogy sok dolgom volt akkoriban, akkor alapítottam az első komolyabb
cégemet, ez pedig lefoglalta minden időmet. Ezért… – megremegett a
hangja és ismét sóhajtott néhányat.
– Ezért? – próbált segíteni Kaminsky ügynök.
– Ezért… intézetbe adtam. Egy minden igénynek megfelelő, pokolian
drága intézetbe. Volt némi részem benne, hogy Midoriból sikeres
üzletasszony lett. Bár akkortájt nagyon magányos lehetett.
Miss Kaminsky hirtelen felém fordult.
– És az ön verziója, Mr. Lawrence?
– Szerintem – és ebben biztos vagyok – Mr. Ishida előbb megölte
Kirschenbachot, hogy megkaparinthassa az asszonyt, Kimikót, aztán
később őt is megölte.
– Miért?
– Mert veszélyes lehetett számára.
– Nocsak. És miért?
– Ő maga – mutattam Ishidára – említette, hogy abban az időben
kezdte építgetni a birodalmát. Nem tudom, milyen eszközökkel tette,
talán a jakuzák segítségével, talán ő maga is közéjük tartozott; szóval,
bizonyára sok van vagy volt a füle mögött, amit szeretett volna
elfelejteni. És azt is szerette volna – ez volt a fő! –, hogy Midori is
felejtse el. Merthogy Ishida-szan nem tudta, mire emlékszik Midori.
Ekkor már nem voltak együtt, Midori kollégiumban lakott, majd amikor
elvégezte a kiválasztott iskolákat, nem tért vissza a nevelőapjához,
hanem élte a maga életét. Határozottan elzárkózott az apjától. Ekkor Mr.
Ishidában feltámadt a félelem, vajon mire emlékszik Midori? Bizonyára
megpróbált a lányhoz közeledni, mindhiába. Ettől kezdve egyre
erősebben rágta belülről a féreg: van-e valami Midori birtokában, ami
bizonyítaná a bűnösségét a gyilkosságokban?
– Magának aztán van fantáziája – intett felém elismerőn Mr. Ishida. –
Vajon bizonyítékai is vannak azzal kapcsolatban, amit összevissza
fecseg?
– Hátha – mondtam. – Különben valamit még meg kell jegyeznem Mr.
Ishidával kapcsolatban. Nevezetesen, hogy imádja a rókákat. Ha jól
tudom, van valahol egy kis birtoka, ahol rókákat tenyészt. Ugye, Mr.
Ishida?
Ishida elnevette magát. Kissé erőltetett volt a nevetése.
– Na és akkor mi van? Mi, japánok, szeretjük a rókákat. Egyáltalán
nem ritka, hogy egyesek rókákat tartanak. A róka a japán mesék kedvelt
motívuma. De hogy a fenébe jön ez ide?
Miss Kaminsky rám meresztette a szemét. Az a kérdés ült benne, amit
Ishida megfogalmazott. Hogy hogy a fenébe jön ez ide?
 – Tegyünk egy lépést visszafelé – javasoltam gyorsan. Aztán már
folytattam is, nehogy megakadályozzon valaki egy közbeszólással. – Mr.
Ishida attól tartott, hogy Midori egyszer csak megvádolja szülei
meggyilkolásával – folytattam. – Pedig nem volt benne biztos, hogy
Midori egyáltalán emlékszik-e még a tragikus eseményekre. Hagyhatta
volna a dolgokat csendesen elfelejtődni, ám ő képtelen volt rá. Ha rájuk
gondolt, kiverte a víz.
– Maga most a véleményét mondja, vagy egy novellát olvas fel
nekünk? – tudakolta Fulhammer ügynök.
– Szóval, az volt a helyzet, hogy Midori ekkor már jó nevű építész
volt. Ő maga – mármint Ishida-szan – dúsgazdag milliomos, aki rettegett
tőle, hogy Midori tud valamit, ami, ha kiderül, vége mindennek.
Nemcsak hogy elveszíti a vagyonát, hanem ő maga is börtönbe kerülhet.
Ekkor megszületett benne az elhatározás – meg kell ölnie Midorit.
– Na ez érdekes – húzta össze a szemöldökét Fulhammer ügynök.
Most, hogy kerekedni látszott a történet, ismét visszatért az érdeklődése.
– Blődség – legyintett Mr. Ishida lebiggyesztett szájjal. – Még hogy
meg akartam ölni a fogadott lányomat? Már ezért is megérdemelné, hogy
fellógassák magát, Lawrence!
– Bizonyíték? – kérdezte Fulhammer rám mordulva. – Van valami
bizonyítéka arra nézve, hogy Mr. Ishida tett valamit Midori ellen? Úgy
értem, hogy megkísérelte megölni?
– Természetesen – mondtam.
Ettől aztán mindenki megdermedt. Még azok is, akik eddig
félrehúzódva hallgatták a társalgásunkat és nem vettek részt benne.
– Na, akkor meséljen erről egy kicsit! – biztatott Fulhammer.
– Midori Miamiban épített egy felhőkarcolót – mondtam. – Ő volt a
tervező és a kivitelező is egy személyben. Az átadóünnepségen aztán
történt valami. Merényletet követtek el Midori ellen… amit nagyon
ügyesen szerveztek meg. Nevezetesen, hogy ne látszódjék merényletnek.
Röviden ismét csak összefoglaltam a történteket. Hogy valahogy
beszabadult egy róka az ünnepség helyszínére, és Midori arcának ugrott.
Csak idomított róka lehetett: közönséges róka nem is juthatott volna fel
az emeletre, azonkívül közönséges róka nem ugrott volna Midori arcába
és nem próbálta volna kiharapni a szemét.
– Ez egy merényletekre kiképzett róka volt – fejeztem be. – Nem
emlékezteti ez önöket valamire?
Ishida-szant emlékeztette. És mindjárt rám is támadt, bár a támadása
inkább védekezésnek tűnt.
– Maga megőrült! Maga túl sok rókás történetet olvasott, maga…
maga…
 – Aztán ez a róka még egyszer előkerült. Emlékezzenek rá, hogy Miss
Prettyt is megtámadta egy róka a hajóján, ezúttal az ő szemét akarta
kiharapni. Szerencsére csak karmolások maradtak rajta. Igaz, Lilly?
Lilly bólintott, és úgy nézett Ishidára, hogy magam is megijedtem tőle.
Ha itt lett volna a róka a közelünkben, bármennyire is félelmetes, azt
hiszem, Lilly kitekerte volna a nyakát. Hacsak nem ugrott volna bele a
lompos farkú szörnyeteg ijedtében a tengerbe.
– Szóval – folytattam tovább –, Mr. Ishida megpróbálta megölni
Midorit, de félresikerült a dolog. Ráadásul aggódnia is kellett amiatt,
hogy valaki – például a rendőrség – nem talál-e az ügy vizsgálata közben
valamilyen nyomot, ami hozzá vezethet. Mr. Ishida ekkor elhatározta,
hogy nem próbálkozik többé rókával vagy bérgyilkossal, inkább olyan
tervet eszel ki, amely bombabiztosabb.
– Gőzöm sincs, miről beszél – legyintett Mr. Ishida. – Javaslom, hogy
mielőtt hitelt adnának akárcsak a legcsekélyebb mértékben is Mr.
Lawrence szavainak, vizsgáltassák meg az elmeállapotát.
– Még ez is megtörténhet – bólintott Fulhammer ügynök. – Bár ez
aligha a mi dolgunk lesz.
– Folytathatom? – kérdeztem.
– Folytassa. De csak röviden.
– Mr. Ishida úgy döntött, hogy a merényletnek vagy gyilkosságnak
külföldön kell megtörténnie. Nem Amerikában, nem Japánban, és nem is
Európában. A legmegfelelőbb célpont Délkelet-Ázsia, ahol a politikai
zűrök miatt nem mindig áll a rendőrség a helyzet magaslatán. Mr. Ishida
Nepált szúrta ki magának. Ott eléggé zavaros állapotok uralkodnak,
ilyenkor a rendőrségnek is más a dolga, semmint hogy közönséges
gyilkosságokkal foglalkozzon. Ha hozzávesszük még a nehéz terepet,
megállapíthatjuk, hogy igencsak kedvező hely egy gyilkosság
elkövetésére.
– Értem – bólintott Fulhammer.
Balikar Szinghre lestem. Merev volt az arca, de nem láttam, hogy
megsértődött volna.
– Mr. Ishida annyit tudott csupán Nepálról, hogy ott van a Himalája,
és hogy a Világ Tetejének hívják. Más szóval, Mr. Ishidának aligha
voltak mély ismeretei az országot és a nepáli kultúrát illetően. Hogy
mégis legyen valami fogalma róluk, repülőre szállt és odarepült. Hogy
miképpen szúrta ki magának éppen Lukhang és Rigdzin kolostorait,
gőzöm sincs róla. Bizonyára két olyan kolostort keresett, amelyek
viszonylag közel vannak egymáshoz. Felhívnám a figyelmet, hogy ha az
ottani rendőrség elkezdene komolyabban is foglakozni a történtekkel,
bizonyára találnának olyan embereket, akiktől Mr. Ishida az ismereteit
szerezhette.
– Ha szükségesnek látjuk, felvesszük a nepáli kollégákkal a
kapcsolatot – bólintott Shannon Kaminsky.
– Mr. Ishida tehát talált két kolostort. De miért is kellettek neki? Nem
akart ő szerzetes lenni, nem próbált meg elbújni a világ elől, egyáltalán
nem, más miatt érdekelte a két kolostor… Bocsánatot kérek, de itt ismét
egy rövid kitérőt kell tennem. Néhány évvel ezelőtt divatba jött az
emberek borzongatásának egy furcsa formája: az üveghidak.
Valamennyien tudjuk, miről van szó. Ma már számos van belőlük a
világon. Ez aztán felkeltette Ishida-szan mint üzletember figyelmét is.
Rádöbbent, hogy Midori építész, és nyilván üveghidat is képes építeni.
Ezzel az ürüggyel Nepálba lehetne csalni a lányt, s ott könnyedén
végezni vele. Úgy lehet intézni a dolgot, hogy soha senki ne
gyanakodjon rá. Midori haljon meg, de soha senki ne vegye gyanúba őt.
Sőt, még a neve se kerüljön kapcsolatba a… gyilkossággal. És akkor
munkába kezdett. Tudta, hogy Midori a legjobb úton van afelé, hogy
igazi sztár váljon belőle, de azért még nem válogathat a megbízások
között. Tisztában volt azzal is, hogy Midorinak két cége is van: az egyik
a Midori Társaság, a másik a Garuda Társaság. Ha még valaki nem
tudná, Garuda a keleti mitológiákban madáristen, egyébként Visnu isten
hátasa. Visnu különösen kedvel Garuda hátára ülve körülnézni a
nagyvilágban. Mr. Ishida felvette a kapcsolatot a két céggel,
természetesen álnéven, és megbízta őket két üveghíd építésével
Nepálban. A kiválasztott kolostorok is beleegyeztek a hidak építésébe,
sőt támogatták is a tervet; abban reménykedtek, hogy a hidak és az őket
felkereső turisták jelentősen hozzájárulnak a kolostorok bevételeihez.
Nos, ami Midorit illeti, természetesen örült a megbízatásnak.
Mindeközben fogalma sem volt róla, hogy nevelőapja fonja köré a hálót.
Mr. Ishida arra játszott, hogy Midori állandóan a hidak közelében legyen.
Szerződésük szerint Midori nemcsak tervezi a hidakat, nemcsak ő lesz a
kivitelező, hanem az építésvezető is. Azaz állandó jelleggel a helyszínen
kell tartózkodnia. Nehezítette a dolgot, hogy két híd is épült egyszerre;
Midorinak ingáznia kellett egyiktől a másikig. Ezért is volt fontos Ishida
számára, hogy a két kolostor ne legyen nagyon távol egymástól.
Megálltam és tartottam egy kis hatásszünetet. Hagytam, hadd
emésszék csak a történteket. Láttam az arcukon, hogy megpróbálják
megérteni az elmondottakat. Biztos voltam benne, hogy nem megy
egyszerűen: majd még többször is végig kell gondolniuk mindent.
– Ishidának az volt a terve, hogy felrobbantja valamelyik hidat –
éppen akkor, amikor Midori rajta tartózkodik. A híd megsemmisül,
Midori meghal a romok alatt, s végül visszaáll a világ rendje –
megszabadul félelme mindennapi okától, hogy finoman fejezzem ki
magam.
Csakhogy el kellett gondolkodnia valamin. Nevezetesen, hogy
miképpen építse be a robbanószert a hídba úgy, hogy ne tűnjön fel
senkinek. Elvégre, bármikor megtalálhatta valamelyik építőmunkás, és
akkor hiába lett volna minden erőfeszítés és pénz is, amit a hídba
fektetett. Ezt pedig nem engedhette meg magának. Ezért kitalálta, hogy
csak az egyik hídba helyez el robbanószerkezetet. És azt is csak az utolsó
pillanatban.
Mr. Ishida természetesen tudta, hogy hol tartózkodik Midori, és
közelről figyelte mindkét építkezést. És itt most valóban a fantáziámra
kell hagyatkoznom. Ishida-szan tehát a hidak környékén tartózkodott.
Csak az alkalmat kereste, hogy helyet találjon a robbanószerkezete
számára. Akkor hirtelen megtörtént a csoda: Midori Lukhangban
„véletlenül” megpillantotta a nevelőapját. Ishida-szan persze maga
akarta, hogy így legyen. Midori ekkor valóban eltűnt. Mégpedig anélkül,
hogy bárkinek egyetlen szót is szólt volna arról, hogy hova megy. Az
építők között természetesen nagy volt a tanácstalanság, hogy mit
tegyenek, végül úgy döntöttek, hogy Midori helyettesének a vezetésével
folytatják a munkát. Aztán sorban jöttek a gyilkosságok. Rám is
gyanakodtak, elvégre idegen voltam, nem tartoztam sem a
szerzetesekhez, sem az építőkhöz. Ennek ellenére, mint már korábban is
említettem, Hikagemaru- és Macusita-szanok barátságosan viselkedtek
velem.
Ekkor természetesen már épült a másik híd is – Csakjung rinpócse
kolostoránál –, s Midori odasietett. Képzeljék magukat a lány
helyzetébe. Kapott egy jó munkát: olyat csinálhat, amiben még nem
próbálta ki magát, s ekkor hirtelen felbukkan a nevelőapja, akit szívből
gyűlöl. Ráadásul titokban érkezik, nem keresi vele a kapcsolatot, csupán
a kolostor közelében bujkál. Midorin bizonyára átfutott a gondolat, hogy
Mr. Ishida meg akarja ölni.
Vártam, hogy Ishida-szan tiltakozzék, durva szavakat vágjon a
fejemhez, meglepetésemre azonban nem ez történt. Még csak felém sem
köpött. Hallgatott. Ez viszont fenyegetőbbnek tűnt számomra, mintha
köpködött volna.
– Felmerül persze a gondolat, hogy Midori vajon miért nem vonta
kérdőre a nevelőapját. Erre nem mondhatok mást, mint hogy nagyon
megijedt. Talán a régebbi rókakaland is az eszébe jutott. Tudnia kellett,
hogy Mr. Ishida mennyire kedveli a rókákat, s hirtelen összeállt a kép:
csak idő kérdése, hogy nevelőapja mikor kapja el. Mégpedig azért,
amiért gyerekként látta apja és anyja meggyilkolását.
Önkéntelenül is Ishidára néztem. Ishida-szan mintha nem is lett volna
köztünk, lelke bizonyára messze kóborolt tőlünk.
Én pedig folytattam.
– Midori nem értesített senkit a távozásáról, elvégre nem tudhatta,
hogy nincsenek-e az építők között olyanok, aki Ishida megbízásából az
életére törnek. S mivel nemigen tehetett mást, a másik hídnál –
amelynek, mint tudjuk, ugyancsak ő volt az építésvezetője – keresett
menedéket. Legalábbis időlegesen. Ishida előtt természetesen nem volt
titok, hogy hova menekült. És éppen ez volt az, amit szeretett volna.
Elvégre ott akart robbantani, nem pedig Lukhang kolostoránál. Mr.
Ishida azt akarta, hogy az egyes számú híd rendben felépüljön, a másik
pedig a levegőbe repüljön.
És itt most ismét meg kell állnunk egy pillanatra. Mr. Ishida úgy
akarta elpusztítani Midorit, hogy a gyanú halvány árnyéka se essen rá.
Valaki másra akarta kenni lánya meggyilkolását.
– Ezzel azt sejteti, hogy önre? – kérdezte Fulhammer.
– Természetesen. Korábban már említettem, hogy miután elvégeztem
a feladatomat, azaz Midorit kerestem, és ezzel felhívtam magamra a
figyelmet, rám akarta terelni a gyanút, hogy én öltem meg az áldozatait.
Ismét tartottam egy kis szünetet, aztán folytattam.
– Magam csak később értesültem róla, hogy létezik egy másik híd is, a
kettes számú, Rigdzin kolostora mellett. Ishida-szan itt akart végezni
Midorival. Abban ugyanis jó előre biztos volt, hogy Midori, miután ő
megmutatta magát neki, elmenekül előle. Mégpedig a kettes számú
hídhoz. Ez volt a csapda, amibe Midori szépen belesétált.
Amikor aztán készen lett ez a kettes számú híd, Ishida-szan néhány
nepáli előkelőségnek Midori nevében meghívót küldött a hídavatóra. Az
avatás napja előtti estén belehelyezte a robbanóanyagot az előre
elkészített vájatba, amit a megbízottai véstek ki a sziklából. Azt hitte,
nem veszi észre senki.
– Na és ki vette észre? – kérdezte Kaminsky ügynök.
– Én – mondtam.
– Maga? Hogyan?
– Láttam mindent – feleltem.
– Látott mindent? – hökkent meg Shannon ügynök. – Hogyhogy
látott?
– Még fényképet is készítettem róla – dicsekedtem.
– Hogy a fenébe…?
 – Szereztem egy kamerát, és elhelyeztem a megfelelő helyre. Mindent
felvett. Jól látszik rajta Mr. Ishida arca és a keze, amint elhelyezi a
robbanótestet. Mindannyian megnézhetik.
Szemem sarkából láttam, hogy Ishida-szan lassan a zsebébe süllyeszti
a kezét. Fulhammer ügynöknek is feltűnhetett a mozdulat, mert
keményen rászólt.
– Mindent látok, Mr. Ishida.
Ishida-szan gyorsan kirántotta a kezét a zsebéből.
Shannon Kaminsky elképedve nézett rám.
– Maga… valóban tudta, hogy Ishida fel akarja robbantani a hidat?
– Tudtam – bólintottam.
– Tisztában van maga egyáltalán azzal, hogy mit beszél?
– Azt hiszem, igen.
– Én meg azt hiszem, hogy nem. Maga tudta, hogy a híd az ünnepség
alatt fel fog robbanni, és mégsem figyelmeztette rá az ottaniakat és a
vendégeket? Maga hagyta, hogy annyian meghaljanak… köztük Midori
is? Csak hogy elkaphassa ezt a férget? Annyi emberi életet ezért a
fickóért? Ezt nem hiszem el… magáról.
– Ne is higgye el – mondtam.
– Ezt… hogy értsem?
– Úgy, hogy nem halt meg senki.
– Hogyhogy senki? Ne tréfálkozzon velem, Mr. Lawrence. Hiszen a
híd felrobbant, megölt néhány ártatlan embert. Köztük Midorit is. Ez
magának senki?
– Ismétlem, senki nem halt meg.
– De a tények… ezt mutatják!
– A híd valóban felrobbant – mondtam. – De nem volt áldozata a
robbanásnak. – Balikar Szingh száhib felé fordultam. – Ha lenne szíves,
Balikar Szingh száhib…
Balikar Szingh lépett egyet előre, és Ishidára szegezte a tekintetét.
– Valószínűleg szomorú hírrel kell szolgálnom önnek, Mr. Ishida. Mr.
Lawrence ugyanis volt olyan szíves elárulni nekem, hogy miben
mesterkedik. Őszintén szólva megrettentem attól, amit hallottam, és nem
is igen akartam hinni neki. Akkor ő elmesélte nekem egy Bruce Willis-
film néhány részletét. Ennek az a lényege, hogy egy banda valami
disznóságot akar elkövetni a város egyik végében, s ehhez átveri a
rendőrséget. Mégpedig úgy, hogy látványos előkészületeket tesz a város
másik végén, s ezzel magára vonja a zsaruk figyelmét. A rendőrség
bekapja a horgot: a gyanús helyszínre összpontosít, miközben az igazi
helyszínre nem fordít figyelmet. Miért is, amikor ott nincs semmi
gyanús? Pedig ott rabolják ki később a bankot, a gyanús helyen pedig
nem történik semmi.
– Erre maga jött rá? – kérdezte tőlem döbbenten Fulhammer.
– Be kell ismernem, hogy nem – sóhajtottam szomorúan. – Egy Dévi
nevű újságírónő értette meg, hogy mire készül Ishida. Az egyes számú
hídra tereli a figyelmet, miközben a kettest robbantja fel a rajta ünneplő
Midorival együtt. Igazából akkor fogtam fel a ravasz terv lényegét. Ha
bizonyos okok miatt az egyes számú hídhoz érkeznek az újságírók, a
turisták, és ki tudja, még kik, akkor a figyelem a mi hidunk felé fordul.
– Mik azok a bizonyos okok, he? – lökte felém az állát Fulhammer.
– A gyilkosságok – mondtam. – Hiszen ezért jött mindenki. Az
újságírók, a turisták, a bámészkodók, a katasztrófaturisták és a nepáli
rendőrök is szép számmal. Mindenki meg volt győződve róla, hogy
valami történik a hidunkkal. Pedig ezerszer is átvizsgálták,
megsokszorozták a Katmanduból küldött rendőrök létszámát, lassan több
lett a zsaru a környéken, mint egyéb látogató, de nem találtak semmit a
hídon, ami felrobbanhatott volna. Ekkor – a hídavató előtt közvetlenül –
már mindenki biztos volt benne, hogy alighanem óriási átverés áldozatai
lettünk. Ezt a hidat nem fogja felrobbantani senki, a terroristákról
szállongó mendemondák teljesen alaptalanok. És még valami! – emeltem
fel a mutatóujjamat –, mielőtt megtörtént volna a kettes számú híd
felrobbantása, mindent elmondtam, amit csak tudtam Csakjung apátnak.
Ő aztán gondoskodott róla, hogy ne legyen a hídon élő ember.
– Akkor nem értem… – rázogatta a fejét Fulhammer. – Kik voltak a
hídon? Kik voltak, akik részt vettek az ünnepségen… Midori is… ott
volt, vagy nem?
– Nem volt élő ember a hídon – ismételtem.
– Akkor… nem értem.
Balikar Szingh száhib elmosolyodott.
– Mr. Lawrence egyszer azt mesélte nekem, hogy a szerzetesek néha
kitömött láma ruhákat állítanak fel démonriasztóként, főleg télen, a
kolostor udvarán. A démonok messziről azt hiszik, hogy élő szerzetesek,
ezért nem merik megközelíteni a bejáratot.
– Jézusom! – csapta össze a két tenyerét Shannon ügynök. – Ezzel azt
akarja mondani, hogy…
– Én csak azt mondom, hogy nem volt élő ember a hídon, amikor
leszakadt.
– Na de… a helyszín!
Kénytelen voltam elmosolyodni, amikor visszaemlékeztem a lezuhant
híd maradványaira.
 – Csakjung rinpócse filmrendezőnek is elmenne. A lámák pedig
nagyon jó színészek. Csakjung szerint bizonyos ünnepeken jámbor
történeteket adnak elő Buddha vagy egyéb szentek életéből. Na és a
meghívott előkelőségek is hozzájárultak a ruháikkal az átveréshez.
Természetesen tisztában voltam azzal is, hogy Midori a kolostorban
bujkál Ishida elől.
– Akkor hát, Midori sem…
– Nem halt meg – bólintottam.
– És… hol van most?
Széttártam a karom és olyan képet vágtam, mint akinek fogalma sincs
róla, hogy hol lehet Midori. Ebben a pillanatban megmoccant valami a
szemem sarkában. Az az ismeretlen valaki, aki Balikar Szingh száhib
mellett állt, piros selyemkabátban, selyemnadrágban, hirtelen előrelépett,
és Ishida felé nyújtotta a kezét.
Ishida-szan pedig kihasználta az alkalmat és egy kis sorozatlövőt
rántott elő a zakója alól.
– Ezzel vége is a játéknak, hölgyeim és uraim – mondta kárörvendő
hangon. – Valóban én követtem el a „rémtetteket”, ahogy maguk
mondják. Persze hogy én öltem meg Midori szüleit. Azt hiszem,
mindannyian tudják, miért. Szerettem Kimikót, ő azonban gyűlölt
engem. És gyűlölt Midori is. Nem volt más választásom. Kimiko sokat
tudott rólam. Amikor rádöbbentem, hogy gyűlöl, és talán egyszer majd
még rám uszítja a rendőrséget, beláttam, hogy meg kell szabadulnom
tőle. És meg is tettem. Immár nincs takargatnivalóm. Valóban én öltem
meg. És nem is bántam meg. És Midorit is megöltem volna, ha… nem
szerettem volna. Most azonban elérkezett az igazság drámája. Nézzenek
körül, hölgyeim és uraim. Sajnos – és ezt valóban szomorúan mondom –
önök közül néhány perc múlva már senki nem fog élni. Mr. Fulhammer,
azt a levelet valójában én írtam, bár már nincs jelentősége.
Ami ezután történt, nagyon gyorsan történt.
A piros selyemzakót öltött valaki, akiről senki sem tudta, ki is
pontosan, hirtelen nagyot kiáltott, és ledobta magáról a zakóját.
– Ajándékot hoztam neked, Ishida – mondta felé nyújtva a karját. –
Fogadd szeretettel.
Lehajolt, és kieresztett valamit a kezéből. Eddig a selyemzakója alatt
tartotta, s most engedte csak ki a börtönéből.
Egy róka volt a kezében, egy kicune.
Ahogy a róka földet ért, a levegőbe emelte a fejét, és szimatolt, mintha
a szél irányát kereste volna.
Aztán szemét Ishidára szegezve néhány ugrással mellette termett.
Felszaladt a karján és Ishida arcához érintette az orrát. Aztán lassan,
szinte sajnálkozva beleharapott a nyakába. Aztán még egyszer, és
többször is egymás után.
Ishida-szan nem mozdult. Egy rókaszellemet nem lehet elkergetni.
A róka megvakargatta mellső lábával a mellét, ugatott egyet, majd
iszonyatos sebességgel a vízbe vetette magát.
Ishida szeme akkor már hófehér volt. Felém fordította a tekintetét, ám
én nem láttam benne semmit, csupán a végtelen, havasi tájhoz hasonlító
fehérséget.
Ishida-szan kezében felköhögött a fegyver. De nem ránk lőtt, hanem
az égre. A sorozatlövő valahogy megfordult a kezében, és ahelyett, hogy
bennünket vett volna célba, a felettünk elszálló bárányfelhőkre tüzelt.
Ezután a fegyver lezuhant a fedélzetre. Mr. Ishida a torkához kapott,
térdre hullott, a nyakát szorongatta. Nyögött, miközben habos vér folyt
ki a száján.
Balikar Szingh száhib odaugrott mellé és a nyakára tette két ujját.
– Meghalt – mondta kicsit később, és felnézett ránk, akik ott álltunk a
halott mellett. – Meghalt – ismételte. – Megmérgezték.
– Ez meg mi a francot jelentsen? – nyögte Fulhammer ügynök. – És ki
mérgezte meg?
– A róka – felelte Balikar Szingh. – Valószínűleg be volt kenve a foga
valamivel. Valószínűleg a saját rókája ölte meg.
Ekkor arra a selyemruhába öltözött valakire irányult a figyelem, aki a
rókát ajándékozta Ishida-szannak.
– Honnan szerezte ezt a rókát? – kérdezte Miss Kaminsky ráfogva a
revolverét.
– Ishida-szan tenyészetéből való – mondta az ismeretlen.
– Először is, kicsoda maga?
Az ismeretlen bólintott, aztán szó nélkül vetkőzni kezdett.
– Hé! Hé! – szólt rá a lány. – Félreértett talán valamit?
Az ismeretlen tovább vetkőzött.
Előbb újabb selyemkabát pottyant le róla, aztán lehullott egy
selyemnadrág is, majd egy pulóver és egy újabb selyemnadrág. Ahogy a
selyemdarabok lepotyogtak róla, úgy vált egyre karcsúbbá. Már-már
attól tartottam, hogy végül nem marad belőle semmi.
Pár gyors mozdulat, és egy csinos, fiatal nő állt a selyemkupac mellett.
Látszott rajta, hogy félvér, japán és európai vonások egyaránt kiütköztek
az arcán.
– Bocsánat, hogy ennyi gönc volt rajtam – mondta bocsánatkérőn
mosolyogva. – Nem szerettem volna, ha a róka hozzám fér, és engem
harap meg.
– És… kicsoda maga?
 A félig japán, félig európai nő elegánsan meghajolt. Úgy, ahogy csak
japánok képesek.
– Midori vagyok – mondta fáradt mosollyal az arcán.
– Tudja, hogy mit tett? – dörrent rá Fulhammer ügynök. – Megölte Mr.
Ishidát. Neki a törvény előtt kellett volna…
A lány a mellkasa elé szorította a kezét.
– Nem én öltem meg – mondta sóhajtva.
– Akkor kicsoda? A róka?
Midori ismét meghajolt.
Ezúttal már nem felénk, inkább a felettünk futó felhők felé.
– Az édesanyám – mondta. – A meggyilkolt édesanyám. Róla
álmodtam ma éjjel.
 8
Azon a délutánon Midori lakásában ültünk egy felhőkarcoló
tizenkettedik emeletén. Midori kiváló háziasszonynak bizonyult; olyan
büfét rendezett be nekünk, hogy még az ujjunkat is megnyaltuk utána.
Hogy a jelenlévőkről is beszéljek, Midorin és rajtam kívül ott volt Lilly,
Domingos de Carvalho, Kaminsky és Fulhammer ügynökök, továbbá
Balikar Szingh száhib, és nem kis meglepetésre Peldan rinpócse is, aki,
ki tudja, honnan értesült az összejövetelünkről. Gyanítottam, hogy
Domingos pletykálhatott neki. Peldan akkor már két hete Miamiban
tartózkodott ismeretlen okból kifolyólag. Két férfi is jelen volt a miami
rendőrségtől. Egyikük Brown hadnagyként, a másikuk pedig Baros
szakértőként mutatkozott be. Időről időre benézett az ajtón két turbános
férfi is, ők Midori alkalmazottai voltak. No és természetesen ott volt
Larry barátom és informátorom, aki valósággal rávetette magát a büfére.
– Nem akarod feleségül venni? – súgta a fülembe, amikor már a
harmadik szarvasgombás szendvicset tüntette el.
– Kit? – hökkentem meg.
– Midorit – mondta.
– Na és miért?
– A szendvicsei miatt. Aki ilyen szendvicseket készít, azt nem szabad
elszalasztani.
Csak reméltem, hogy Lilly nem hallotta meg, mivel ott ácsorgott a
közelünkben.
Ezután úgy ment minden, mint a karikacsapás. Midori arcán nem ült
öröm – mintha megviselték volna az események. Ez nem is volt csoda,
elvégre, amin keresztülment, nem olyan törékeny nőnek való, mint ő
volt.
– Az a helyzet – sóhajtotta Midori, amikor elkezdtünk
visszaemlékezni Nepálra –, hogy Ishida mégiscsak az apám volt, ha csak
a nevelőapám is. Tudom, hogy mit tett… mégis… furcsa érzések
bujkálnak bennem. Azt is tudom, hogy az életemre tört… és mégis… jó
időbe telik majd, amíg elfelejtem, ha egyáltalán képes leszek elfelejteni
valaha is.
Aztán a gyilkosságokra terelődött a szó. Először Fulhammer szólalt
meg. Egy notesz volt a kezében, és egy ceruza. Megköszörülte a torkát,
majd sorban végigjáratta rajtunk a szemét.
– Ismerik a Columbo sorozatot? – kérdezte.
Természetesen valamennyien ismertük.
– Mit akar ezzel, Mr. Fulhammer? – mosolygott Midori.
 – A noteszem miatt – felelte Fulhammer. – Tudják, neki is volt egy
notesze… ami tulajdonképpen nem is notesz volt.
– Hanem micsoda? – kérdezte Midori félrehajtva a fejét.
– Ürügy – mondta Fulhammer. – Arra hivatkozva, hogy jelentést kell
írnia a feletteseinek, további kérdéseket tett fel a gyanúsítottaknak, és
feljegyezte a válaszukat a noteszébe. Sajnos – ez nem tréfa – velem is
így áll a helyzet. Fel kell tennem további néhány kérdést a történtekkel
kapcsolatban… hogy aztán jelenthessem a feletteseimnek.
– Ez valami kihallgatásféle? – kérdezte összehúzva a szemöldökét
Midori. – Arra akar kilyukadni, hogy én is bűnös vagyok a mostohaapám
halálában?
– Dehogy kihallgatás – tiltakozott Fulhammer. – Csak éppen, tudják…
Mr. Ishida halála szerfelett izgat engem. Valaki csak bekente a róka fogát
méreggel.
Mindenki Miss Midorira nézett.
A lány nagyon határozottan rázta meg a fejét.
– Nem én tettem, higgyék el. Nincsenek rókáim, és nem is voltak
soha.
– Akkor, amit az álmáról mondott?
– Én csak annyit mondtam, hogy mielőtt Miss Lilly hajójára léptem
volna, az azt megelőző éjszakán megjelent előttem az édesanyám egy
rókával. Pedig nem emlékszem rá, hogy bármikor is kedvelte volna őket.
A róka rám mosolygott, és legnagyobb meglepetésemre kékek voltak a
fogai, ami, ugye, nem természetes egy róka esetében.
– A méreg – bólintott Balikar Szingh száhib.
Shannon Kaminsky megrázta a fejét. Az ügynöknő igazán csinos volt
ezen a délutánon, egyáltalán nem nézett ki ügynöknek.
– Maga azt akarja elhitetni velünk, hogy a halott édesanyja ölte meg
az ön mostohaapját?
Midori megvont a vállát.
– Ami azt illeti, két lélek lakik bennem – mondta. – Az egyik európai,
s az azt mondatja velem, hogy ilyen nincs, és nem is lehetséges, aki
egyszer meghalt, az nem ölhet meg élőket. Legalábbis közvetlenül nem.
A másik énem japán, aki viszont azt hajtogatja, hogy miért is ne? Ez az
énem meg van győződve róla, hogy a halottak lelkei itt vannak
körülöttünk láthatatlanul, és figyelnek bennünket. Nem eresztenek el
minket, beavatkoznak az ügyeinkbe, és… igazságot szolgáltatnak, ha
arra van szükségünk.
– De a rókát maga hozta a hajóra – mondta Fulhammer.
– Igaz – bólintott lesütött szemmel Midori.
– Kié volt a róka?
 – Nem tudom – sóhajtotta Midori. – Talán az anyámé. Talán
szellemróka volt.
– Ne tréfáljon velem, kisasszony! – csattant fel Fulhammer. – Ezt a
rendőrség nem fogja bevenni.
Midori széttárta a karját.
– Higgye el, nem tudom, hogy került hozzám. Egyszer csak nálam
volt. És valami azt suttogta a fülembe, hogy vigyem fel a hajóra, és
adjam oda Ishidának. Ha fel is vittem, valakinek az utasítását hajtottam
végre. Nem vagyok bűnös.
Fulhammer megvakargatta a feje búbját, Miss Kaminsky pedig a fejét
csóválta. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy akár Midori ölte meg
Ishidát, akár Midori halott anyja, Midorit nem lehet elítélni érte. Annál is
inkább, mert a róka teteme sem került elő. Valószínűleg megették a
halak.
– Nem tudom – suttogta Midori –, nem tudom. Talán ő… az anyám…
– Arra gondol, hogy esetleg az ő szelleme bújt magába?
– Bárcsak ő lett volna – suttogta Midori. – Bárcsak… érezhettem
volna.
Két nagy könnycsepp bukkant fel a szemében. Fulhammert azonban
nem hatotta meg a dolog.
– Tehát nem emlékszik semmire? Arra sem, hogy miért öltözött
selymekbe?
– Nem – mondta Midori. – Úgy gondolom, azért, nehogy megharapjon
a róka. Bár erre csak utólag gondoltam.
– Hogy jutott fel egyáltalán a hajóra? Balikar Szingh száhib segítette
talán?
– Dehogy segítettem – tiltakozott a száhib. – Azért, mert neki is
turbánja volt, és nekem is, és mellettem állt a fedélzeten, még nem jelenti
azt, hogy összetartoztunk. Különben is azt mondta nekem, hogy újságíró.
Joshua és Konrad nem voltak velünk, így nem kérdezhettük meg
tőlük, hogy ők miért engedték fel a jachtra. Bár abban a kavarodásban
aligha tudták pontosan, ki kicsoda.
– Nagyon sajnálom, nagyon sajnálom – tördelte a kezét Midori. –
Nem tudok visszaemlékezni… mintha megszállt volna valami. Az
édesanyám…
Akaratlanul is Kaminsky ügynökre néztem. Ő vissza rám. Azt
sugározta felém a pillantása, hogy akárhogyan is törjük magunkat, nem
jutunk semmire. Egy jó ügyvéd könnyedén lefricskáz bennünket az
asztalról. Elég annyit tennie, hogy bejelenti: Midori beszámíthatatlan
volt akkor, amikor a hajóra lépett.
 Tulajdonképpen nem is bánta senki, hogy így történt a dolog. Midori,
akárhogyan is, de igazságot szolgáltatott, ezzel az ügy lezárult.
Úgy tűnt, hogy a jelenlévők belenyugodtak a történtek alakulásába.
Kivéve engem.
 9
Shannon Kaminsky hosszas csend után széttárta a karját, ám Fulhammer
még mindig a noteszét szorongatta.
– Csak hogy lezárjuk végre az ügyet – mondta aztán a noteszébe
pislantva –, fussuk át a gyilkosságokat, amelyek Gyalmorong rinpócse
birodalmában történtek. Említenék néhány nevet, maguk pedig –
elsősorban Mr. Lawrence-re gondolok – elmondják a véleményüket a
gyilkosságról. Nos, Mr. Lawrence?
Úgy tettem, mintha tanácstalan lennék. Nagyon is az. Belül azonban
ugrásra készen álltam.
– Az első áldozat, ha jól tudom, egy Kimura nevű mérnök volt. Ön
szerint ki ölte meg?
– Úgy tudjuk, hogy Ishida-szan. Rágurított egy nagy követ.
– Megtehette ezt egyedül?
– Természetesen igen. Főleg, ha előtte elkábította.
– És ez lehetséges?
– Hát hogyne. Egy jól irányzott ütéstől Kimura elájulhatott, ő pedig
rágördítette a követ.
– Értem. A második a sorban…
Felemeltem a kezem, mire elhallgatott.
– Igen?
– Azt hiszem, felesleges felolvasni az osztálynévsort, ügynök –
mondtam. – Az áldozatokat Ishida ölte meg. Kit így, kit úgy. Nem is
mindig volt konkrét oka, hogy kit öl meg, az volt a lényeg, hogy minél
ijesztőbb módon haljon meg az áldozat. Ezzel akart reklámot csinálni
Lukhang kolostorának és a hídnak. Hogy oda menjen mindenki, aki
vonzódik a misztikus gyilkosságokhoz. S mindezt miért? Hogy a másik
hídról elterelje a figyelmet. Ez a Bruce Willis-effektus. Neki Midori
kellett. Élve vagy holtan. De főleg holtan. Valamennyi gyilkosság Ishida
műve. Kár lenne hosszadalmas magyarázatokra fecsérelni az időt. Ishida
halott, Miss Midori él, ezzel a történetnek vége is lehetne… de nincs
vége.
– Nincs? – hökkent meg Midori. – Miért nincs?
– Feltehetnék önnek néhány kérdést, Miss Midori? – kérdeztem. – Van
még egy kis idejük rám, hölgyeim és uraim?
A hölgyek és urak halkan morogtak. Lehetett köztük olyan morgás,
amelyik arra biztatott, hogy csak folytassam, volt azonban alighanem
ellenmorgás is.
– Igen? – nézett rám mosolyogva Midori. – Mit óhajt még tőlem, Mr.
Lawrence?
 – A barátom… senhor Domingos… kérdezne öntől valamit…
csakhogy végleg tisztázzuk az ön szerepét ebben az ügyben, Midori-
szan.
Midori tekintete elkomorult. Nyelt egy nagyot, bár láttam rajta, hogy
fáradt, és szívesen véget vetne ennek a nem is tudom, minek. Ha színházi
ember lennék, évadzáró értékelésnek nevezném.
– Hát csak tessék, senhor Domingos.
– Önnek két vállalkozása is van, Miss Midori, igaz ez?
Midori összevonta a szemöldökét.
– Köteles vagyok én erre válaszolni?
– Nem hiszem – mondta Domingos.
– Akkor, ha megengedi, nem válaszolnék rá. Ezek vállalati titkok…
– De azt nem bánja, ha elmondom a többieknek, amit velük
kapcsolatban tudok?
– Mi a fenét akar maga az én cégeimmel? – váltott egyre dühösebbre a
lány arca. – Mi közük a nepáli gyilkosságokhoz?
– Majd kiderül – mondta Domingos. – Akkor hát, szíves
engedelmével… sikerült kiderítenem, hogy önnek két vállalkozása is
van. A Midori Társaság és a Garuda Társaság. Igaz?
– Na és akkor mi van?
De Carvalho sóhajtott egyet.
– Valaki… egy szakértő, egy barátom, azt állítja, hogy az ön cégei…
hogy is mondjam csak… igen gyenge lábakon állnak.
– Ez mit jelent? – kérdezte feltámadó érdeklődéssel Kaminsky
ügynök.
– Csődöt – mondta Domingos.
Láttam Midori arcán a mérhetetlen haragot. Már attól tartottam, hogy
megüti a barátomat.
– Ezt kikérem magamnak!
– Pedig a szakértő kollégám jól ismeri a cégek világát. Az ön cégei,
Miss Midori, fabatkát sem érnek.
– Na és? – kérdezte Midori. – Ha ismerné a gazdaságot, akkor tudná,
hogy a gazdaság állandó hullámzásban van. Ma hopp, holnap kopp!
– És Mr. Ishida is a padlón van – tette hozzá Domingos.
Midori nagyot nyelt.
– Ez… ez… egyszerűen példátlan dolog… kérem, uraim… – aztán
gyorsan el is hallgatott. Majd ismét felcsattant. – Ki bízta meg magát,
hogy a gazdasági ügyeim után kutakodjék?
Domingos nem kertelt.
– Mr. Lawrence. Ő a megbízóm. Leslie, maga jön.
Midori elképedve meredt rám.
 – Maga? – nyögte. – Maga? Az az ember, akinek az lett volna a
feladata, hogy…
Elhallgatott.
– Fejezze csak be nyugodtan, Midori – mondtam. – Akinek az lett
volna a dolga, hogy hagyja magára kenni a gyilkosságokat és a
robbantást is. Jó alany lettem volna, elvégre ismerem a környezetet, a
szerzeteseket, a Himaláját; szóval, az isten igazi baleknak teremtett.
– Maga vádol engem valamivel? – kérdezte jéghideg hangon Midori.
– Csak ismertetnék néhány tényt. Szóval, gondolkodtam egy kicsit,
aztán feltettem magamnak néhány kérdést. Ezután elképzeltem
magamnak egy történetet, majd Domingos barátom segítségével sikerült
információkat szereznem a biztosítási piacról. Kiderült, hogy Mr. Ishida,
az ön annyira gyűlölt nevelőapja, biztosítást kötött, méghozzá igen nagy
összegű biztosítást. Tudja, mire?
– Csak nem két üvegfenekű függőhídra? – vágott közbe Fulhammer
ügynök.
– Ördöge van, Mr. Fulhammer – mondtam. – Hát nem furcsa? Mr.
Ishida minden maradék pénzét kockára teszi, hogy két ilyen szokatlan
játékszerre biztosítást kössön, ráadásul a távoli Nepálban. Ez aztán
tovább birizgálta az agyamat.
– Na és mire jött rá? – kérdezte gúnyos hangon Midori.
– Azon kezdtem el töprengeni, hogy ön ugyan azt állítja, hogy
meggyűlölte a mostohaapját az anyja meggyilkolása miatt – az igazi apja
megöléséről már nem is beszélve –, csakhogy valóban így áll-e a
helyzet? Mi van akkor – töprengtem magamban –, ha maguk
összefogtak, és soha nem is gyűlölték egymást. Sőt… talán ön segített is
neki bizonyos dolgokban…
– Vigyázzon, Lawrence, ez már túlmegy minden határon –
figyelmeztetett Kaminsky ügynök. – Ez súlyos vád.
Ügyet sem vetettem a figyelmeztetésére.
– Mi van akkor, ha ön jól kijött a nevelőapjával, az anyjával viszont
nehezen vagy sehogy. Az anyja, Kimiko súlyos depressziós volt, s hogy,
hogy nem, Mr. Ishidának kedve szottyant megölni. És maga mindenről
tudott, de hallgatott róla. Sőt, feltételezem, hogy valami furcsa viszony is
kialakulhatott maguk között, persze csak akkor, amikor már ön felnőtt.
Ami nem is olyan nagy csoda, és nem is elítélhető, elvégre maguk nem
vérrokonok.
– Ez aztán már… elképesztő! – rikácsolta Midori. – Kérem, az urak
közül akadályozza meg valaki…
Valami történhetett közben, talán megnyomott egy rejtett gombot,
mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó a hátunk mögött, és két fegyveres
férfi jött be rajta. Megálltak az ajtófélfánál, de nem szóltak egyetlen szót
sem.
Midori mintha megnyugodott volna egy kicsit.
– Sikerült tehát kinyomoznom, hogy ön is és Mr. Ishida is nagy értékű
biztosítást kötöttek a hidakra. Ezzel az utolsó tartalékuk is elfogyott. Ha
történt volna valami velük, a biztosító hatalmas összeget utalt volna ki
maguknak.
– A biztosító nem hülye – mondta Midori. – Maga azt hiszi, hogy
fizettek volna? Hogy nem gyanakodtak volna csalásra?
Domingos előremeresztette a bajuszát.
– Tisztelt Midori kisasszony, ha jól megnézi a kötvényét és a
biztosítási szerződést, akkor furcsa dolgot talál benne.
– Maga hogy merte megnézni, és egyáltalán hogy merészelt a
legbelsőbb gazdasági ügyeimbe avatkozni… Egyáltalán hogy adhatta ki
a biztosító a kötvényemmel kapcsolatos információkat?
– Van ott egy haverom – mondta Domingos.
– Ez teljességgel törvénytelen. Magát fogják lecsukni, nem engem.
Domingos természetesen nem zavartatta magát.
– A kötvénynek van egy pontja, Miss Midori. Hogy akkor is érvényes
a biztosítás, ha a biztosított objektumot terrortámadás esetén éri kár. Ez
ugyan jókora felárral járt, de önök nagyot akartak kaszálni. Ha a
biztosító fizet, nagyon sokat fizet. Annyit, hogy önök ismét talpra
állhatnak. Nepál furcsa ország. Amikor a biztosítást megkötötték,
küszöbön állt a maoista lázadás, ám ezt a biztosító nem vette figyelembe.
A lázadás kitört, nincs már király, vannak viszont robbantások: a
partizánok már jó néhány kolostort megrongáltak. Benne volt a pakliban,
hogy az önök hídjait is megrongálják, vagy netán meg is semmisítik.
Legalábbis ezt kellett volna a biztosítónak hinnie… Csakhogy elkövettek
egy nagy hibát – folytatta De Carvalho. – Nem feltételezték, hogy Leslie
barátom gyanakodni kezd Ishidára, és… önre is. Úgy gondolta, hogy
önök talán nem is olyan viszonyban vannak egymással, amilyenben
láttatni szerették volna magukat.
Midori megértette, hogy nagy bajba került. Ám mielőtt kitalálhatott
volna valamit, Miss Kaminsky szólalt meg. Olyan gyorsan és hirtelen,
hogy a megszólítottnak nem volt ideje megrágni a választ.
– Miért kellett annyi embert megölnie, Midori?
– Mert Ishida… kérte tőlem. Ő nem lett volna képes rá.
– Csak nem olyan gyenge a lelke, hogy nem bírt volna ki néhány
gyilkosságot?
– A teste gyenge – mondta Midori. – Nem lett volna képes senkit
megölni, ezért rám bízta a dolgot.
 – És maga megtette. Miért?
– Mert szerettem – mondta Midori. – És nemcsak úgy, ahogy
mostohalány az apját, hanem ahogy nő a férfit. Meg kellett tennem.
Ishida belepusztult volna, ha a gazdasági válság miatt semmivé válik a
birodalma, melyet egész életében építgetett. És én mégis megöltem. Meg
kellett ölnöm, hogy minden pénz az enyém legyen, és újrakezdhessem az
életem. Mert én ölettem meg a saját rókájával. Óhajtanak még tőlem
valamit?
Ami ezután következett, azt akár a csoda szóval is illethetném.
Midori az ajtóhoz sétált, majd felénk fordult.
– Én most elmegyek – mondta. – Örülök, hogy ilyen szépen
elbeszélgettünk egymással. Ha Mr. Lawrence nem kotnyeleskedik, és
nem jön rá, hogy mire megy ki a játék, ki-ki mehetett volna a maga
útján, senkit sem ért volna bántódás. A pokolban találkozunk majd. –
Biccentett és kilépett a folyosóra.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Midori két embere ránk irányította a sorozatlövőket, és meghúzta a
ravaszt.
Azaz, csak húzta volna.
Húzták, de nem bírtak vele.
Peldan rinpócse, aki eddig csendben maga elé bámult, odalépkedett
hozzájuk.
A két férfi homlokán már folyt a veríték, s olyan erővel próbálták
megrántani a ravaszt, hogy csak úgy imbolyogtak a fegyvercsövek,
valahogy mégsem jött össze a dolog.
Peldan rinpócse elvette tőlük a fegyvereket, és berúgta őket a
büféasztal alá.
– Ezzel meg is volnánk – mondta.
Valami azt súgta, hogy lépjek a széles erkélyablakhoz, és nézzek le az
utcára, ahova már le kellett érnie Midorinak.
Néhány pillanat múlva ki is lépett az épületből. Nem sietett, nem
látszott rajta, hogy menekülne valami elől.
Peldan mellém lépett, előrehajolt, a szája mozgott, mintha imádkozna.
Midori a járda szélére ért, és felnézett az épületre. Talán búcsúzott
tőle, talán csak látni akarta, hogy minden rendben van-e odafent.
Tekintete összekapcsolódott Peldan rinpócsééval. Ahogy a járda
szélén állt, háttal a forgalomnak, nem vette észre a rókát, amint a
semmiből mellette termett.
Peldan még mindig imádkozott.
Midori-szan ismét felnézett rám, és mintha búcsút intett volna.
 Ekkor a róka Midori arcának ugrott. Midori megtántorodott,
valószínűleg fel is kiáltott, de a távolság miatt nem hallottam a hangját,
majd háttal az úttestre zuhant.
Az autóbusz, amely a szélső sávban haladt, már nem tudott megállni.
Midori a busz előtt feküdt, amelyből kiugrott a vezető, és fejét két
tenyere közé fogva jajveszékelt.
Peldanra pillantottam. A szerzetes befejezte az imáját és rám
mosolygott.
Ezen a napon láttam utoljára.
 10
A nap már lenyugodni készült, s mi még mindig ott ültünk Miamiban a
Coconut Grove negyedben egy jó nevű vendéglőben, és az előttünk
üresen árválkodó vörösboros palackra néztünk. Nem volt abban bizony
már egyetlen cseppecske sem.
– Kérjünk még eggyel? – kérdezte Domingos. Furcsa volt a hangja,
mintha az elégedettség és az elégedetlenség keveredett volna benne.
Pontosan tudtam, mi dúl a lelkében. Éreztem, hogy rajtam a sor: nekem
kell elsőként beszélnem róla.
Megrendeltem a második üveggel, s amikor már az újabb pohár
lisszaboni vöröset szopogattuk, rátértem a lényegre. Mindaddig csupán
közömbös dolgokról társalogtunk; itt volt az ideje, hogy belevágjak
kettőnk ügyének a legközepébe.
– Köszönöm, Domingos, amit értem tett – mondtam, és rá emeltem a
poharamat. – Ha maga nincs, nem is tudom, mi történt volna velem
odafent.
Az odafent a Himaláját jelentette. Egészen pontosan Lukhang
kolostorát.
Elégedetten láttam, hogy úgy megváltozik mindeddig komoly
ábrázata, mintha angyal cirógatta volna meg a szárnyával.
– Ugyan már – szabadkozott nagyot nyelve. – Nem tesz semmit.
Szívesen segítettem. Bárki megtette volna.
– Nem, Domingos – ráztam meg a fejem. – Ezt csak maga tette meg.
Másnak nem lett volna bátorsága hozzá. Maga az első hívó szóra a
rendelkezésemre állt. Pedig ezernyi kifogást kereshetett volna. Hol
találtam volna egy olyan kiváló építészt, mint maga, aki, ha kell, ezer
ördöggel is szembeszáll?
– Na igen – mondta szerényen, meghúzogatva a bajusza végét. – Az
már biztos, hogy nem ijedek meg a saját árnyékomtól.
– Ha maga nincs, nagyon rosszul járhattam volna.
– Örülök, hogy segíthettem – sóhajtotta. – Legalább törlesztettem
magának valamit.
Láttam rajta, hogy nehezen mondja ki. Hát még aminek ezután kellett
következnie.
Hallgatott egy kicsit, majd rám emelte a tekintetét. Olyan őszinte
bűnbánatot láttam benne, hogy belefájdult a szívem.
– Akkor, ott, abban a sivatagban, tudja, Indiában, nagyon csúnyán
viselkedtem magával, Leslie. Nem is tudom, hogyan fajulhattak odáig a
dolgok. Csak éppen akkor… nagyon mély gödörben voltam, úgy értem,
lelkileg, és… valahogy nem voltam önmagam. Mintha az ördög bújt
volna belém. Most már egyáltalán nem értem akkori önmagamat…
furcsa, de úgy érzem, mintha az a Domingos de Carvalho nem ugyanaz a
Domingos de Carvalho lett volna, mint aki most itt ül önnel szemben.
– Ennek örülök – biccentettem.
– Bár… mindennek megvan a maga oka. Ezt nem mentegetőzésként
mondom… de gondolom, meg akarja ismerni az igazságot.
– Hát, ha maga is úgy akarja – mondtam.
Ismét megsimogatta a bajuszát és nagyot nyögött.
– Szóval… az volt a helyzet, hogy Lisete elhagyott…
Természetesen tudtam róla. Volt egy ismerősöm a lisszaboni
rendőrségen, aki elárulta nekem.
– Nem kérdezi, miért hagyott el?
– Majd elmondja, ha akarja.
– Akkor elmondom. De előtte azért szeretnék tudni valamit. Maga
szerint is valóban egy erőszakos, hiú fickó vagyok, akinek bár aranyból
van a szíve, csak éppen jól elrejti a pulóvere alá? És még a barátnője
születésnapjáról is megfeledkezik?
– Hát…
– Olyannak ismer engem, aki halálosan féltékeny a barátnőjére, és
teljesen feleslegesen beveri valakinek az orrát, akiről azt hiszi, hogy
megcsalja vele a barátnője? Még akkor is orrba veri az illetőt, ha nincs
semmi oka a gyanakvásra, és az illető a lisszaboni rendőrkapitány?
– Maga tényleg orrba verte a lisszaboni rendőrkapitányt? – hűlt meg
bennem a vér.
– Tényleg – sóhajtotta bűntudatosan.
– És?
– Kiesett három foga.
– Jézusom!
– Szerintem, nem történt akkora tragédia, mint amekkorát csináltak
belőle. Elvégre már mozogtak, s amiket a saját költségemen kellett
csináltatnom neki helyettük, ráadásul a legmenőbb fogklinikán, sokkal
jobbak lettek, mégsem bocsátotta meg nekem. Így aztán… lecsuktak
három hétre.
– Magát… börtönbe csukták?
– Három hétre – ismételte.
– Milyen indokkal?
– Garázdaság miatt – mondta –, de nem ez volt a legszörnyűbb az
egészben.
– Hát micsoda?
– Hogy Lisete még csak meg sem látogatott. Pedig tudta, hogy hol
vagyok. Nem jött el hozzám, csak üzent.
 Ezek után feljogosítva éreztem magam, hogy megkérdezzem, mit
üzent neki Lisete, aki maga is zsaru volt, és az említett főkapitány
beosztottja.
– Azt üzente, hogy egy agyatlan barom vagyok. Egy féltékeny tuskó.
Ráadásul oktalanul vagyok féltékeny, a kapitány csupán apai
érzelmekkel viseltetik irányában… ami érthető is, hiszen ő nevelte fel
Lisetét, aki árva lány volt, s a Hernandez házaspár vette magához. Az a
puszi csak apai puszi volt, amit a kapitány a homlokára nyomott,
ráadásul valóban a homlokára, én meg kissé lejjebb láttam, de őszintén
szólva, Leslie, akkor már vörös ködben úszott előttem minden. Úgyhogy
odanyomtam neki egyet. Képzelheti, milyen lelkiállapotban lehettem…
Elhatároztam, hogy új életet kezdek, Lisete nélküli életet, az addigi
életemről megfeledkezem, és az előző életemben ismert barátaimról és
ellenségeimről is… És akkor jött maga… Szóval, úgy kifordultam
önmagamból, mint a tatárok bundája, ha esik az eső.
– És most? – kérdeztem. – Semmi remény, hogy…
– De van – mondta, és bizakodva nézett rám.
– Csak? – kérdeztem.
– Lisete meg akar bizonyosodni róla, hogy megváltoztam. Ezért…
beszélni szeretne magával. Mint régi barátommal.
– Velem? Miről? – hökkentem meg.
– Írtam neki egy levelet, amelyben… hm… bocsánatot kértem tőle és
a kapitánytól is. Erre azt válaszolta, hogy ha valaki, egy régi barátom,
akit ő is ismer, kezességet vállalna értem, akkor… talán… – Rám nézett,
s én mintha egy angyalt láttam volna a szemében összetett kézzel
könyörögni. – Megtenné, Leslie?
– Mégis… mit kellene tennem? – kérdeztem nehéz szívvel.
– Tulajdonképpen kezességet kellene vállalnia, de csak rövid időre.
– Mennyi az a rövid idő? – sóhajtottam.
Domingos tekintetében már nem volt ott az angyal, inkább fájdalmat
láttam benne.
– Azt mondta, addig… amíg feleségül nem veszem.
– Na és maga?
Rám nézett, miközben remegett a hangja, ahogy kimondta:
– Úszom az árral, Leslie. Ha megbocsát nekem, és beszélne
Lisetével… Rendelhetek egy üveg pezsgőt annak az örömére, hogy talán
rendbe jönnek a dolgaim?
Megrendelte a pezsgőt, ami jó húsz percig nem érkezett meg az
asztalunkhoz – nyilván valami történhetett a nagy melegben a
hűtőberendezéssel, Domingos egyre idegesebb lett, majd hirtelen
felpattant és a terasz ajtaja felé indult.
 – Megyek – fakadt ki dühösen –, és beverem valakinek az orrát!
– Domingos! – szóltam rá figyelmeztetőn.
Erre megtorpant, megfordult, visszajött az asztalunkhoz, majd
visszacsüccsent a helyére.
– A fenébe is – morogta. – Nem is olyan könnyű újjászületni az
embernek.
Egyetértettem vele.
 11
Fél évvel később Gyalmorong rinpócse cellájában ültünk a rinpócse
hírhedten kemény és kényelmetlen ülőpárnáin. Előttünk a himalájai tea,
amelyet a tiszteletemre főzött egy szerzetes.
– Csodállak, rinpócse – csóválta meg a fejét Gyalmorong. – Lassan
már senki sem kedveli ezt a teát. A fiatal szerzetesek másfajtát isznak.
Nos hát, mi szél hozott erre benneteket, rinpócse?
– Meg szeretném nézni a hidat – mondtam.
– És mi akadályoz meg benne?
– Előtte az engedélyedet szerettem volna kérni.
A rinpócse legyintett.
– Ó, hát persze, hogy megengedem. Ehhez nem kell az engedélyem.
De ha végigmész rajta, fizetned kell. Ez a szabály.
– Azt is meg szerettem volna kérdezni, hogy meg vagy-e vele
elégedve?
A rinpócse csodálkozva nézett rám.
– Hogy meg vagyok-e elégedve? Persze hogy meg vagyok. Már a jövő
hónapban nekikezdek a kolostorom tatarozásának, új épületszárnyat
építtetek és így tovább. Áldás nekem ez a híd, rinpócse.
– Nemrég Rigdzinben jártunk Csakjung apátnál – mondtam. – Ő nem
építteti fel a hidat. Azt mondja, hogy bizonyára nem kedvelik az istenek.
Mert ha kedvelnék, nem engedték volna, hogy felrobbanjon. Még
szerencse, hogy nem volt halálos áldozata.
Gyalmorong megvonta a vállát.
– Ez az ő véleménye. Az enyém viszont az, hogy minden lehetőséget
meg kell ragadnunk, ami közelebb visz minket a Tan megértéséhez. És
ha ez egy híd által történik, miért baj az?
– Azonkívül Peldan rinpócséval is beszélni szeretnék.
Gyalmorong arcán árnyék suhant át. Mintha nem szívesen hallaná a
rinpócse nevét.
– Peldan rinpócse már nem lakik a kolostoromban – mondta. –
Amikor visszatért Amerikából, még itt volt néhány napig, aztán
egyszerre csak eltűnt. Ők már csak így szokták.
– Kik ők? – hökkentem meg.
– A Lótuszvirág Harcosai.
Először hallottam ezt a nevet.
– Ők meg kicsodák? És mi közük Peldanhoz? – kérdeztem.
Gyalmorong felsóhajtott.
– Csodálom, hogy még nem hallottál róluk. Nos, valamikor
évszázadokkal ezelőtt született ez a titkos társaság, amelynek az volt a
feladata, hogy azokat, akik olyan bűncselekményeket követtek el, hogy
halált érdemeltek érte, megbüntessék.
– Megbüntessék?
– Egészen pontosan, megöljék.
– De hiszen egy szerzetes nem veheti el élőlények életét!
– Hát éppen ez az. A Lótuszvirág Harcosai, bár szerzetesek voltak,
megtették. De nem késsel vagy egyéb gyilkos eszközzel, hanem a
mágikus erejükkel. A hagyomány szerint képesek voltak megállítani a
gonosz ember szívét. Sokak szerint persze ez a szekta már nem létezik,
mások szerint viszont még élnek olyan szerzetesek, akik ismerik a régi
szép idők titkait. És ha bűnös emberre találnak, akit meg kellene ölni,
akkor megteszik. Kóbor szerzetesek ők, saját kolostoruk nincs, úgy
élnek, hogy bekéredzkednek egy-egy útjukba eső kolostorba, és akár
éveket is ott töltenek.
– Mint Peldan? – kérdeztem.
– Mint Peldan – bólintott.
– És még mit tudsz róluk?
– Azt is állítják, hogy néha rókává változnak. Állítólag ők írták a Róka
Szútra nevű varázskönyvet. Különben mondok én neked valamit,
rinpócse. Ha ennyire megkedvelted Peldant, hogy még Amerikába is
elhívtad, és ő is megkedvelt téged, akkor előbb-utóbb meg fog keresni.
Ebben biztos lehetsz.
Gyalmorong rinpócse csak a fejét kapkodta, amikor elmeséltem neki a
történteket.
– Már értem – bólintott, amikor elhallgattam. – Mr. Ishida meg akarta
ölni Miss Midorit, mert félt, hogy az beárulja őt a rendőrségen, amiért
megölte Midori apját és anyját.
– Nem egészen – mondtam. – Először én is ezt hittem.
Aztán tovább magyaráztam.
– Már értem – bólintott később a rinpócse. – Midori és Mr. Ishida
szövetséget kötöttek, hogy biztosítási csalást kövessenek el. Mindazokat,
akik meghaltak, Mr. Ishida ölt meg.
– Nem egészen – mondtam. – Midori ölte meg őket.
– Már értem – bólintott sokadszorra Gyalmorong rinpócse. – Eszerint
megosztoztak volna a pénzen. Szerették egymást, és… végül is, ki ölte
meg Mr. Ishidát?
– Midori – mondtam.
– De hiszen azt mondtad, hogy szerette Mr. Ishidát.
– De a pénzt még jobban szerette.
– Na és ki ölte meg végül is Midorit?
– Ezt nem tudom – mondtam.
 Pedig tudtam.
Később kisétáltunk a kolostor udvarára, és felnéztem a hídra. Úgy
feketedtek rajta a messziről hangyáknak tűnő turisták, mintha valóban
hangyák lennének, a híd pedig egy letaposott fűszál.
Lilly később felgyalogolt a barlanghoz, ahova már sziklába vágott
lépcsősor vezetett, hogy emlékezzen azokra a napokra, amikor még
benne lakott.
Jómagam bementem a kolostor könyvtárába, kértem a könyvtáros
lámától egy Róka Szútrát és az olvasásába mélyedtem. Néha persze azért
kizökkentem a könnyűnek egyáltalán nem mondható régi szövegből és a
rókára, a kicunére gondoltam. Akörül forgott az agyam, hogy milyen
furcsa szerepet is játszottak a történetünkben a rókák. Voltak olyan részei
az eseményeknek, amelyeket csak nehezen tudtam volna megmagyarázni
magamnak. Például, amikor egy róka meg akarta ölni Midorit, s a lány
majdnem kiesett egy felhőkarcoló ablakán. Korábban biztos voltam
benne, hogy Mr. Ishida akarta egyik idomított rókájával megöletni a
lányt. De hát miért akarta volna, amikor jó kapcsolatban voltak
egymással, s együtt akartak kimászni a bajból, amit a gazdasági válság
okozott nekik? Persze, akkor még nem tudhattam erről, s amikor
megismertem a történetet, biztos voltam benne, hogy Ishida egyik rókája
volt a tettes.
Vagy talán Ishida és Midori akkor még nem voltak olyan szoros
kapcsolatban? Vagy néha meglazultak a szálak, amelyek egymáshoz
fűzték őket, s ilyenkor egymás ellen fordultak? Vagy valaki másé lehetett
a róka, nem Ishidáé? Elvégre más is foglalkozhat rókatenyésztéssel, nem
csak ő. Esetleg Peldan rinpócse, aki Gyalmorong szerint képes rókává
változni? A Lótuszvirág Harcosai akarták megölni Midorit? Talán előre
megsejtették, hogy mit hoz a jövő?
Idáig jutottam a fejtörésben, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy az
ajtóban áll valaki, és engem figyel.
Egy szerzetes állt ott a falhoz dőlve. Ismerős volt, de nem láttam a
ráeső árnyéktól az arcát.
– Peldan rinpócse? – kérdeztem meglepetten.
Felugrottam, hogy odamenjek hozzá. Mire azonban az ajtóhoz értem,
már nem állt ott senki.
Kiléptem a folyosóra. Ahogy jobbra-balra forgattam a fejem, felvillant
valami a folyosó vége felé, ami akár egy eltűnő szerzetesi palást széle is
lehetett.
Visszamentem a Róka Szútrához, és tovább folytattam az olvasását.
 Tartalom
Címoldal
Névjegyzék
Midorit elrabolják
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
Varázslat a kolostor előtt
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
Horowitz hadnagy megérkezik
1
 2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
Látogatás a másik üveghídon
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
 19
20
Bruce Willis és a híd
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
Otthon, édes otthon
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11