Bogár Erika: Jádeszív

©Bogár Erika
Lektorálta: Nádas! Krisz
Szerkesztés/korrektúra: NeylaGrey
Borítóterv: Ashley Redwood
Tördelés: NewLine Kiadó
Nyomdai munkák: Katiötletek Nyomdai Ötletgyár

Felelős kiadó: Gibicsár János

Bakháza, 2022.

ISBN: 978-615-6454-17-1
 „A jade a szív és az álmok köve.”

1. fejezet

A doktornő fehér köpenye meglibbent, ahogy lendületesen a vizsgálóba lépett.

- Jó napot! Eliza Leoni vagyok - mondta gyorsan a páciensre pillantva, majd
várakozva nézett a mentősre.
- Mark Aretas, 34 éves, rendőrnyomozó, egy emeletet zuhant, miután lövés
érte a vállát. A kiérkezésünkkor eszméletén volt. A társa szerint az esés után sem
ájult el... - sorolta az adatokat a férfi.
A fiúsán rövidre nyírt hajú, apró termetű, de sportos nő most már teljes
figyelmével a félmeztelen beteg felé fordult. A férfi vékony testalkata és
hosszúkás, szálkás izmai szívósságról árulkodtak. Rendőröknél szokatlan,
hosszú haja laza hullámok- bán hullott a vállára, a világosbarna tincsek közé
vegyülő szőke csíkokat a napfény fakíthatta ki. Eliza nem feltételezte, hogy
festés eredménye. Az egyik aranyló tincs a mentősök által felhelyezett
szorítókötésen kunkorodott. A beteg mosolygott, de a tekintetéből és arcizmai
feszüléséből a doktornő tudta, hogy fájdalommal küzd. Önkéntelenül a kötés felé
nyúlt, és lágyan félre söpörte a puha tincset.
- Leoni doktornő - szólalt meg a nyomozó. Eliza keze megállt a kötés felett. A
hang meglepte, gyerekkorában hallott hasonlót: egy tündérekről szóló mesefilm
narrátoráét. A varázslatosan mély, kissé rekedtes orgánum a múltban azt az
érzést keltette benne, hogyha ez a hang létezik, akkor a mesevilág is, amelyről
beszél.
- Lily a dolgozatához gyűjt anyagot, ilyenkor kikapcsolja a mobilját, a
könyvtárban vagy egy múzeumban van. Ha hazamegy az üres lakásba,
megrémül majd. A telefonom kiesett a zsebemből és széttörött. Megfizetném, ha
kiküldene valakit - dőltek a szavak a nyomozóból, vélhetően a szervezetében
felhalmozódott adrenalin hatására. Mindvégig a farmerja zsebeit tapogatta,
remegő keze egy pillanatra még meztelen mellkasán is átsiklott, mintha a tárcáját
keresné az ingzsebében is.
- Ez nem az én dolgom, uram. Én ellátom a sérüléseit, az adminisztrátor pedig
rögzíti az adatait és értesíti a hozzátartozóit, ha a rendőrkollégái esetleg még nem
tették meg.
A mentős meglepetten kapta fel a fejét a doktornő rideg, érzelemmentes
hangjára.
A páciens beletörődve bólintott, és hirtelen előrebillent. Ha Eliza nem kap
utána, lefordul a vizsgálóasztalról. A mentős is azonnal ugrott. Együttes erővel
lefektették a már eszméletlen beteget.
Eliza a műszak végén Mark Aretas nyomozó kórterméhez sietett. A
röntgenfelvételek alátámasztották, hogy a férfinak az egyébként is jól látható
néhány kisebb zúzódáson kívül nem okozott komolyabb sérülést az esés. A
golyó pedig, melyet eltávolított a vállából, nem ért csontot. Aretasnak ezúttal
szerencséje volt. A nyilvántartásokból azonban kiderült, hogy már nem először
került kórházba, és a nyilvántartott adatok aggodalommal töltötték el a
doktornőt.
Benyitott a sötét szobába. A folyosóról beszűrődő fény az ágy szélén üldögélő
férfira világított. Eliza felkattintotta a villanykapcsolót az ajtó mellett.
- Mit történt? - kérdezte az ágyhoz sietve. Csípőre tett kézzel állt meg a férfi
előtt. - Feküdjön vissza! A vizsgálatok szerint a fejének most semmi baja, de
még akkor sem kelhet fel.
- Lily nem ijedhet meg - mondta elképesztő hangján a nyomozó.
- Kérem, Aretas úr, nyugodjon meg - csitította Eliza, miközben érezte, hogy
„doktornénisen” viselkedik. - A korábbi fejsérülése...
A beteg tekintetében leplezetlen harag villant.
- Semmi köze hozzá - morogta.
- Téved, a kezelőorvosa vagyok. Ismernem kell a kórelőzményeit, hogy
segíthessek. A maga állapotában...
 - Az én állapotomban?! - vágott vissza a férfi ingerülten. - Nem emlékszem a
múltamra, de élek, a többi nem számít.
- Éppen azért, mert még mindig nem emlékszik, kell komolyan vennie a
helyzetet, és megérteni, hogy egy újabb fejsérülés akár végzetes
következményekkel is járhat - magyarázta Eliza. Vigyázott, hogy leplezze a
beteg iránt érzett aggodalmát, mely őt magát is meglepte.
- Ön mondta, hogy a röntgen szerint rendben van a fejem, de...
- Most rendben van - helyeselt a doktornő -, de ez nem jelenti azt, hogy így is
marad, különösen, ha nem vigyáz magára. Az eszméletvesztéssel,
emlékezetkieséssel járó fejsérülések a kiszámíthatatlanságuk miatt veszélyesek.
Tudom, hogy sokan nem bíznak a női sebészekben, de sajnos van elég
tapasztalatom, bár kórházban eddig csak egy évet töltöttem, még rezidensként.
Egyetemista korom óta, és azóta is, közel tíz éve jártam a menekülttáborokat. Itt
nemrég kezdtem.
- ...de Lily rosszul lehet az ijedtségtől - fejezte be Mark a doktornő monológja
miatt félbeszakadt mondatot.
- A maga Lilyje asztmás, esetleg szívbeteg?
A férfi a fejét rázta. Hirtelen végigdőlt az ágyon.
- Mennem kell - motyogta félálomban.
Eliza sóhajtott, kezét Aretas karjára simította. Meztelen bőre meleg volt, és az
izom keményen megfeszült a doktornő ujjai alatt.
- Ha megígéri, hogy néhány napig nyugton marad, felhívom Lilyt.
- Ne hívja, ne hívja - tiltakozott a férfi, s szédelegve megint felült.
- Az ég szerelmére, uram! - tört ki Eliza. A feszültség ellenére is érezte a
helyzet komikumát, de igyekezett elrejteni a mosolyát. - Lejárt a műszakom,
hazafelé menet beugróm a feleségéhez.
- Lily a húgom.
- Rendben, uram, elmegyek a húgához. Személyesen mondom el, mi történt.
- Vigyázzon minden szavára, kérem.
- Ígérem. Csak feküdjön le végre - mosolyodott el önkéntelenül Eliza.
 - Köszönöm, köszönöm, doktornő - duruzsolt mesélő hangján Aretas,
miközben végighevert az ágyon. - Az irattárcámban van egy kép Lilyről.
Eliza megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a férfi szeme végre lecsukódott. Az
utasítására korábban beadott injekciókeverék megtette a hatását. Bár Aretas
nyomozó a röntgen után büszkén kijelentette, hogy neki sem altató, sem
fájdalomcsillapító nem kell, a doktornő úgy döntött, jót tesz neki egy enyhe
nyugtató. Közelebb hajolt, hogy meggyőződjön róla, makrancos betege tényleg
álomba merült-e.
A nyomozó azonban még egyszer felnézett. Bal karját a vállsebe miatt
rögzítették, így a jobb karjára
támaszkodva, féloldalasán emelkedett fel. A döbbenettől lemerevedett
Elizához hajolt, és megpuszilta az arcát.
- Köszönöm - mondta. Visszatette fejét a párnára, és mosolyogva lehunyta a
szemét.
Eliza elfogódottan kiegyenesedett, de még hosszú percekig figyelt.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor már biztos volt, hogy Aretas végre
valóban alszik.

Eliza kis bogárhátúja mellett várakozott a kétszintes, többlakásos társasház előtt,

melyet egy nemesi család több-százéves nyári rezidenciájából alakítottak át.
Érkezésekor hiába csengetett a kaputelefonon. Egy ideig az indákkal
szegélyezett fehér ablakkereteket és stukkókat figyelte, ám ahogy tudatosult
benne, hogy a behúzott függönyök ellenére is látja az ablakok mögött
tevékenykedőket, kukkolónak érezte magát, és inkább az út felé fordult.
Már a sokadik busz állt meg az utca túloldalán, de eddig a leszállók közül
senki sem indult el a ház és Eliza felé. Ezúttal azonban egy magas, vékony nő
tűnt elő a megállóból kiforduló járat mögül, az utcai lámpa és a megállót jelző
tábla között.
 Mielőtt kecsesen és légiesen az úttestre lépett volna, körülnézett.
Eliza nem nézte meg a képet Mark tárcájában, így csak remélte, hogy rá vár,
Leomló, fekete haja a csípőjéig ért, selymesen fénylőn, fátyolszerűen hullott a
melle elé, és lágyan meglibbent, ahogy könnyedén lépkedett. Az utcai lámpák
fénye rajzokhoz hasonló, már-már túl szabályos arcot, finoman ívelt szájat, sötét,
szép vonalú szemöldököt világított meg. Lehetett húsz, de akár harminc éves is.
Különös tartással, méltósággal mozgott, világos, derékban szabott nyári
ruhájában tündérszerű, finom jelenség volt.
- Segíthetek? - kérdezte, észrevéve, hogy figyelik.
- Lily Aretas? - kérdezte Eliza, és a lány kecses biccentése után gyorsan
folytatta. - A bátyja miatt jöttem.
- Mark jól van? - Lily hangja megremegett, közben a válláról lógó fehér,
horgolt virágokból összeállított tarisznyában keresgélt. - Elfelejtettem
visszakapcsolni a telefonom, pedig Alex, a társa biztosan hívott.
- Menjünk be a házba - javasolta Eliza.
A lépcsőn mentek fel a második emeletre, miután Lily reszkető kézzel
kinyitotta a kaput. A doktornő mögötte lépkedett, és a megfelelő szavakon
gondolkodott. Nem került még ilyen helyzetbe, hogy árnyalni akarta volna a
tényeket. A menekülttáborok lakói és a katasztrófa-sújtotta területekről
kitelepítettek, akikkel munkája során rendszeresen találkozott, a halál és a
veszteség árnyékában éltek. Számukra az őszinteség elegendő, sőt szükséges
volt, nem szépíthette a rideg valóságot.
Mark kétségbeesett igyekezete ellenére Lily Aretas olyan nőnek tűnt Eliza
számára, aki bátran szembenéz a problémákkal. Megbabonázó szépsége alapján
azonban tökéletesen érthetőnek találta sebesült bátyja túlzott aggodalmát, és a
szíve mélyén reménykedett, hogy nincs is szó másról.
A lakás előtt Lily már feltűnően gyorsan kapkodta a levegőt. Eliza
verítékcseppeket látott a homlokán, amikor a kulcsát a zárba illesztette.
Megbánta, hogy nem közölte vele rögtön, lent a ház előtt, mi történt. Mostanra a
lány megnyugodhatott volna. Ehelyett bizonytalanságban tartotta, még inkább
fokozva az idegességét.
Az előszobában Eliza lehajolt, hogy levegye fehér tornacipőjét. Lily
megtorpant, kétségbeesett tekintettel fordult felé. A doktornő, egyik lábán még a
cipővel, felegyenesedett.
- A testvérét meglőtték - bökte ki.
Lily ekkor már egész testében reszketett, kezét a melléhez szorította, és az
aranyos mintázatú, élénk kék perzsaszőnyegre rogyott.
Eliza letérdelt mellé.
- A kék por - nyögte Lily a levegőt kapkodva, de tiszta tekintettel.
Eliza lekapta lábáról a cipőt, és felpattant mellőle. Az összes megpillantott
villanykapcsolót- felkattintva rohant egyik helyiségből a másikba a középkori
várkastélyok bútoraival berendezett lakásban. Közben az előszobából hallotta
Lily kapkodó, görcsös lélegzését.
Ha a lánynak a megszokott orvossága kell, vegye be, és csillapodik a roham,
nyugtatta magát Eliza. Majd utána megbeszélik a további teendőket.
Számtalanszor használta az őslakosok által kevert szereket a táborokban, és a
legtöbbször segítettek. A helyi gyógyszerek jótékony hatása mellett legalább
ennyire fontos volt, hogy ezzel megmutatta: tiszteli a hagyományokat, és
elfogadja a tapasztalt öregek segítségét. Így könnyen elnyerte a helyiek bizalmát.
A konyhában, a hűtő tetején végre megpillantott egy fűszertartó állványt. A
formás üvegcsék mindegyike élénk színű kristályokkal vagy porral volt tele. A
kék port tartalmazót megragadva visszarohant Lilyhez.
A lány összeszorította a fogát és megfeszítette a testét. Erősen verejtékezett. A
szája nem habzott, az arca ellenben ijesztően sápadt volt. Eliza kinyitotta az
üveget. Átható, mentolhoz hasonló illat csapta meg az orrát.
Úgy gondolta, talán már a belégzés is segíthet, ezért egy ideig Lily orra alá
tartotta az üveget. Amikor a görcs enyhült, az üvegben talált fakanálkával a lány
szájába is szórt a porból.
Kis idő elteltével Lily megnyugodott. Eliza felsegítette, bekísérte az előtérből
nyíló tágas nappali szobába. Leültette az egyik sötétvörös bársonnyal borított,
kecskelábú karosszékbe, és bűnbánó mosollyal térdelt elé.
- Szégyellem, hogy a bátyja figyelmeztetése ellenére ennyire megijesztettem.
- Nem az ön hibája. A betegség nemzedékek óta öröklődik a családunkban,
sajátos szívünk van - futott át egy halvány mosoly Lily sápadtan is szépséges
arcán. - A gyógyszer is családi örökség, a legtöbbször segít. Mi van Markkal?
- Jól van. Ha ön pihent egy kicsit, reggel beviszem hozzá. Ne haragudjon!
Még azt sem tudja, kicsoda ez a tolakodó nőszemély, aki halálra rémítette. A
nevem Eliza Leoni, sebész vagyok. Én operáltam a testvérét. Kapott egy golyót
vállába, és leesett az emeletről. Hihetetlen szerencsével apró zúzódásokkal
megúszta az esést - viszonozta a lány újra felvillanó bágyadt mosolyát, és
elgondolkozva vizsgálgatta az arcát, mely lassan visszanyerte a színét. -
Bevallom, a maga egészsége sokkal jobban aggaszt, mint a bátyjáé. Ha
megmutatja a leleteit, talán keríthetek egy specialistát. Nem lehet könnyű . az
élete. A tünetei megtévesztőek, idegrendszeri rendellenességre is utalhatnak,
nem csak szívproblémára.
- Stresszhelyzetben gyakran kapok szívdobogást és elgyengülök. Ennyire
komoly görcsrohamom még nem volt. Mark fontos nekem. Édesanyám esete
végzetessé vált, amikor értesült róla, hogy apánk, aki rendőr volt, meghalt. Azt
mondták, megszakadt a szíve - keresgélte a szavakat. Úgy tűnt, nem kíván
megosztani minden részletet alig megismert beszélgetőpartnerével.
Eliza gépiesen a szája elé emelte a kezét.
- Be kell vallanom, elképesztő viselkedése miatt képtelenség komolyan venni
a bátyját. Iszonyúan sajnálom.
Lily nevetése lassan visszatérő erejéről tanúskodott.
Hiába várta másnap kora reggel kórházi munkája, a két Aretas testvér
rendkívüli módon felkeltette Eliza kíváncsiságát. A tündérszép lánytestvér
ismeretlen betegsége megoldandó feladatként tűnt fel előtte, így rábeszélte, hogy
mellette maradhasson éjszakára.
Míg a lány fürdőit, Eliza teát főzött, és egy sötétbarna cseréptányérra egyszerű
hidegtálat állított össze a hűtőben talált ételekből: főtt tojásból, sajtból, sonkából,
szőlőből, almából.
A konyhában katonás rend és tisztaság uralkodott. A fűszertartók szépen
feltöltve sorakoztak egy fémállványon a tűzhely felett, éppúgy, ahogy az élénk
színű, leginkább dekorhomokra emlékeztető, ismeretlen orvosságok a hűtő
tetején. Tiszta konyharuha lógott egy kovácsoltvas akasztón, a sütő mellett.
Felette az ólomüveges faliszekrényben a bútorokhoz egyáltalán nem illő,
különböző méretű, modern fém főzőedényeket fedezett fel. A csillogóan tiszta
mosogató mellett a faragott csepegtető üres volt. A több rekeszre osztott fiókban
a hétköznapi evőeszközök mellett míves ötvösmunkával díszített ezüstkanalakat
és villákat talált.
Amikor a tálalással elkészült, körülnézett a lakásban. Ideérkezésekor hiába
száguldott be mindenhova, az orvosságra koncentrálva nem jegyzett meg
semmit.
A konyha a nappaliból nyílt, ugyanúgy, ahogy a két háló, melyekhez közös
fürdőszoba tartozott. A csobogó víz hangját követve a félig elhúzott tolóajtó
mellett belesett az egyik apró szobába, ekkor látta meg az oldalfali ajtó alatt a
fénycsíkot. A szemközti ablakon bekúszó utcai fények megvilágították a vörös
selyemmel letakart kétszemélyes, kovácsoltvas ágyat. Lily ide terítette levetett
ruháját és finom, csipkés fehérneműit, melyek kifejezetten szexisek és divatosak
voltak.
Eliza visszalépett a nappaliba. A fürdőszoba túlsó oldalán, a másik, jelenleg
behúzott tolóajtó mögött lehetett Mark szobája.
„Vajon Lily csukta be miattam?” - Eliza zavarba jött a gondolattól. Gyorsan
elfordult, és körülnézett. Lenyűgözték a nappali régi bútorai: a robusztus
pohárszék, a kecskelábú karosszékek, a kárpitozott dívány.
Az egyébként jól felszerelt, modern konyhában a sötétbarna étkezőasztal és a
magas támlájú székek ugyanezt a leginkább középkorinak nevezhető, mesebeli
stílust képviselték, már csak egy lovagi páncél hiányzott a sarokból. Eliza a
hosszú hajú, szikár testű, mesés hangú férfira gondolt.
- Aretas lovag és Lily hercegnő - suttogta ábrándos mosollyal.
 Az előbb még tisztán hallatszó vízcsobogás abbamaradt. Úgy száguldott
vissza a nappaliból a konyhába, mint egy rosszcsont gyerek, aki a karácsonyi
ajándéka után kutatott.
Már bögréket keresgélt a szekrényekben, amikor Lily bokáig érő, sötétszürke
fürdőköpenyben megjelent mellette. Karján egy barackvirág színű köntöst
hozott. Mosolyogva megállt az asztal mellett.
- Nem is ismer bennünket, doktornő, és így segít. Hálás vagyok!
- Eliza. Kérlek, szólíts Elizának - mosolygott vissza a lányra.
Lily bólintott, és átadta a köntöst.
- Alacsonyabb vagy nálam, ezért odaadom az enyémet, én belebújtam
Markéba. - Szeretettel simogatta meg a fürdőköpeny feltűrt ujját. Elcsukló
hangon kérdezte:
- Tényleg jól van?
Eliza határozottan bólintott.
- Igen, biztos vagyok benne. Rutinműtét volt. Már értesítettek volna, ha
komplikáció lép fel. Régóta laktok együtt? - Eliza legszívesebben leharapta
volna a nyelvét, de az agya hátsó zugában motoszkáló kérdés hirtelen
előrefurakodott, és már elhangzott.
- Három éve. Mark a válása után költözött vissza.
Eliza szóra nyitotta a száját, de Lily zavartalanul tovább mesélt.
- Én hívtam. Úgy gondoltam, a sebesülése, a kórház, majd a válás után jobb
lesz neki itt, mint egy új helyen egyedül. Néha már bánom, mert képtelenség
mellette rendet tartani. Állandóan szétszórja a cuccait. Most már menj, és fürödj
meg! Felakasztottam neked egy hálóinget az ajtóra. Köszönöm a vacsorát.
Megvárlak vele.
 2. fejezet

A tüskésre nyírt, szőke hajú férfi fejét és hátát a falnak támasztva, jóízűen aludt a
nem kifejezetten méreteihez tervezett várótermi széken, még horkolt is.
- Ő Mark társa, Alex - súgta Lily, és gyengéd mosollyal figyelte az alvó férfit.
- A világ legkedvesebb óriása.
- Nagy Sándor - mosolygott Eliza.
- Mark is így hívja időnként - csodálkozott rá Lily.
- Jó reggelt a hölgyeknek! - vigyorgott rájuk Mark. Mezítláb volt, de a
farmerját felügyeskedte a kórházi ruha alá. Felkötött bal karját az oldalához
szorította, jobb kezében papír kávéspoharat egyensúlyozott.
- Aretas úr! Mit keres itt kint? - kérdezte Eliza inkább cinkosan, mint
szigorúan.
- Kávét hoztam a kollégának - felelte Mark, de a keze megremegett. - Hoppá,
hoppá! Lehet, hogy hosszú volt a séta. Bocs, doki! - Megtántorodott, Eliza
kezébe nyomta a poharat, és a székekkel szemben, a kórterem kitárt ajtaja
mellett a falnak dőlt.
Lily segélykérő pillantást vetett a doktornőre. Mielőtt bármelyikük közelebb
léphetett volna, az álmosan pislogó Alex a társához ugrott.
- Hoztam kávét - mosolygott rá Mark, majd a doktornőre pillantott, mielőtt
Alex betámogatta a kórterembe. Lily és Eliza az ajtóig követték őket.
- Köszönöm, de ne várd el, hogy cserébe lekapjam rólad a nadrágot - intette
Alex, miközben figyelte, ahogy végigdől az ágyon. Odavitte a látogatói széket,
és leült. - Tudod, cimbora, megijesztettél. Hátrafordulok és látom, ahogy
átbucskázol a korláton.
- Elkaptad a tagot? - kérdezte Mark reménykedve.
Alex elkeseredett arccal, a szemét törölgetve megrázta a fejét.
- Ha rögtön utánarohanok, talán lett volna esélyem, de nem hagyhattalak ott.
Felismerted a fickót?
Mark vállat vont.
- Már többször lejátszottam magamban a történteket onnan, ahogy kiszálltunk
a kocsiból. Az utcán jó párszor körülnéztem, de nem vettem észre, hogy bárki
figyelne, pedig a közelben lehetett, mert alig értünk fel a lépcsőn, és már rám
lőtt.
- Bent volt a házban.
- Alex, a főnök csak reggel mondta, hogy kérdezzük ki a nőt.
- Mark még veszélyben van? - hallatszott Lily feszült hangja.
- Jobb lenne, ha kimennétek - tanácsolta Alex.
Lily, mint aki már hozzászokott a nyomozók bizalmas ügyeihez,
engedelmesen a kilincsért nyúlt. Eliza azonban nem mozdult, így Lily is állva
maradt. Néhány kínos pillanat után, miközben Alex végig a szemébe nézett, a
doktornő zavartan így szólt: - Hamarosan kezdődik a műszakom. Ha már vele
marad, mégiscsak levehetné róla a nadrágot.
- Szólhatok? - Mark két ujját feltartva jelentkezett, mint egy iskolás. - Inkább
egy nővérkét kérnék.
Lily megfogta a doktornő karját, és ahogy kifordult a szobából, magával
húzta. Bocsánatkérő mosolyt vetett rá, majd a folyosóvégi ablak felé indult. •
Eliza behúzta maga után az ajtót, de nem nyomta le a kilincset. Kezében a még
forró, csábító illatú kávéval leült a székre, ahonnan Alex nemrég felállt, és a
keskeny rést figyelte. Motoszkálás és lépések zaja hallatszott bentről.
Reménykedett, hogy nem Mark kelt fel ismét, mert egyértelműen látszott
rajta, hogy a séta a kávéért alaposan kimerítette. Ugrásra készen várakozott,
hogy ha kell, segíthessen vagy visszaparancsolja az ágyba.
Alex hangja hallatszott, a szavai ritmusa és a lépések összhangot alkottak.
Eliza úgy vélte, sétálással vezeti le a felgyülemlett feszültséget. Ő épp emiatt
nyugodott meg: Mark ezek szerint végre az ágyban maradt.
Alex az ablak és az ajtó közötti részen sétálgatott fel-alá, az ágy végénél egy
pillanatra mindig megállt.
 - Az éjjel, miután megírtam a jelentést, bejöttem, és egy gyanús alakot láttam
a folyosón.
- Kit láttál? - kérdezte Mark.
- Alig értem ide, amikor megszólalt a mobilom. Úgy aludtál, mint egy
csecsemő, ezért visszaléptem a folyosóra, akkor vettem észre a figurát. Olyan
volt, mint Tuck barát a Robin Hoodból, csak fehér csuhát viselt. Befordult erre a
folyosóra. Amikor észrevett, körülnézett, mint aki eltévedt, és visszafordult.
- Talán tényleg pap volt. Jött, hogy meggyóntasson egy haldoklót és feladja az
utolsó kenetet. Tuck barát is ezt tette, nem? De az is lehet, hogy egy beteg
cimborát akart megtréfálni.
- És ha téged akart? Míg tanítottál, a középkori történelem volt a
szakterületed, ugye?
- Nem hiszem, hogy Kirill professzoron kívül bárkiben mély nyomokat
hagytam - sóhajtott Mark.
Alex nevetett.
- A helyedben én is behúztam volna a fickónak, aki elszédítette a feleségem.
- Rá is ment az állásom.
- Sosem kérdeztem, mert nem adtál rá alkalmat... Nem hiányzik a tanítás? -
Alex megállt az ágy végénél, és a rácsos keretre fektette a karját. Kíváncsian, de
visszafogott mosollyal figyelte Mark arcát.
- A diákok hiányoznak, de a többi nem nekem való - válaszolt Mark. Lehunyta
a szemét és a vállához nyúlt.
- Fáj? - kérdezte Alex részvéttel.
Mark rápillantott, bólintott. Kezét letámasztva nehézkesen felült.
- Biztos, hogy nem egy szerzetes lőtt rám - jegyezte meg töprengve, és
szaporán kapkodta a levegőt. Felkötött bal karját óvatosan a melléhez szorította,
s újra becsukta a szemét.
- Feleslegesen sétálgattál, ugyanis a csinos doktorka magával vitte a kávémat.
Kérjek fájdalomcsillapítót? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában Alex.
Mark a fejét rázta. Kis idő múlva elgyötört tekintettel nézett a társára.
 - Tuck baráton kívül hány csuhást láttál?
- Egyet sem - válaszolt Alex rövid töprengés után. - És te?
Mark összevont szemöldökkel maga elé meredt, de nem válaszolt.
Lily a folyosóvégi ablak párkányára támaszkodott, érdektelenül figyelte az
utcán ide-oda cikázó autókat.
- A bátyádék folyton rendőrségi dolgokról beszélnek? - kérdezte a mögé lépő
Eliza.
Lily arcán beletörődő mosoly jelent meg.
- Elméletben már fel is göngyölítették az ügyet.
- A testvérednek pihenésre van szüksége, kihívhatnád Alexet.
Lily sóhajtott.
- Bevihetném a kávét, az jó ürügy lenne.
- Késő, megittam - mosolygott Eliza, és bűntudatosan felemelte az üres
poharat. - Mindjárt megyek a helyemre, ideküldök egy nővért
fájdalomcsillapítóval.
- Köszönöm, Mark nevében is. Láttam, hogy baj van. Most már megvárom,
amíg Alex bemegy az irodába. Ma csak tíztől van órám, busszal hamar odaérek.
Markhoz délután jövök vissza, addig hadd pihenjen.
- Mit tanulsz?
- Most éppen középkori irodalmat, és tanársegéd vagyok Rodion professzor
mellett.
- A szenvedélyed a középkor - jegyezte meg Eliza mosolyogva.
- Ahogy Marknak is. Ez egy örökletes mánia nálunk, anyám csak erről mesélt.
- A bátyád mégis rendőr lett.
Lily nevetett.
- Második nekifutásra. Ő középkori történelmet tanult, sőt már tanított is -
vállat vont. - Most meg műkincsrablási ügyekkel foglalkozik, a szakértelme
fontos a csoportnak.
- Talán épp ezért támadtak rá.
- A műkincsek világában hatalmas pénzek forognak - bólintott Lily. - Néhány
mániákus gyűjtő semmitől sem riad vissza, hogy egy-egy áhított tárgyat
megszerezzen. Ha a rendőrség lefoglal egy szállítmány csempészárut, lehet,
hogy egész cégek buknak bele. Egy károsult is rálőhetett Markra, és olyan is,
akinek az ügyén még csak most dolgoznak, de túl közel kerültek hozzá.
Eliza a fejét ingatta.
- Nem könnyű neked.
Lily rámosolygott.
- Mark mindig megússza. Te mondtad, hogy most is szerencséje volt. - A lány
hirtelen elhallgatott, mereven előrebámult.
Az ablakból épp ráláttak a kórház mentőbejáratára. Eliza elől Lily félig takarta
a kilátást, ám futólag még ő is észlelte az épületbe lépő alakot.
- Olyan, mint egy kolduló barát - suttogta a doktornő. Elhallgatott, ahogy
eszébe jutott Alex és Mark imént kihallgatott beszélgetése. - Én csak nemrég
jöttem haza külföldről. Alapítottak rendházat itt az elmúlt években?
- Rendházat? Nem emlékszem. Talán van a kórházban egy beteg szerzetes, és
ahhoz jött.
- Alex az előbb mesélt Marknak egy papról. Lehet, hogy ő is ezt az embert
látta.
- Ha Alex tud róla, és már Marknak is beszélt róla, akkor nem kell aggódnunk
- nevetett fel Lily, bár nem túl őszintén.

Eliza a stúdiólakásába lépve az ajtónak vetette a hátát, kiejtette kezéből a

kézitáskáját, a járólapra csúszott, és fejét felhúzott térdére hajtva sírt.*Mark esete
és mindaz, ami az elmúlt órákban történt, egy rövid időre feledtette vele a
korábban lezajlott vitát orvos vőlegényével és a folyamatos bizonytalanságot,
hogy kórházi körülmények között is helytáll-e majd.
Az egyetemi évek óta menekülttáborról menekülttáborra járt, először csak
nyaranta, önkéntesként, aztán orvosként. Szenvedélyesen küzdött a lehetetlen
ellen, és végül itthon, a rendezett európai körülmények között szembesült a
ténnyel, hogy van, amire nincs ráhatása. Felnézett, és alaposan megvizsgálta a
fehérre festett falakat. Az egyiken egy kicsit tovább elidőzött a tekintete. Egy
műkedvelő orvos barát ajándékfestménye függött ott. Elvileg egy megvadult
lovat ábrázolt, de akárhogy nézte, most is csak sánta kutyának látta.
Idegenként szemlélte a bútorait, a szoba közepén álló, mahagóni színű
bőrkanapét, szemben a hozzá tartozó két fotelt, és közöttük az ovális
üvegasztalkát. Végigfuttatta tekintetét a krémszínű könyvespolc-rendszeren, a
krémszínű szőnyegen, és az ugyanolyan sötétítőfüggönyön.
„Elegáns, határozottan, semmitmondóan elegáns” - állapította meg magában.
Elfordította a fejét.
A mahagóni keretes spanyolfal is krémszínben terült el előtte. Sőt mögötte a
most éppen nem látható franciaágyat borító takarót is azért választotta egy
katalógusból, mert illett a többi kiegészítőhöz.
Ott a fal mögött, a krémszínű ágytakarót félrehajítva, a hús, fehér
selyemágyneműn szeretkezett néhány éjszakával ezelőtt Rektorral, és szóba
hozta az esküvőt, mire a férfi megsértődött. Eliza a vita hevében az asztalra
dobta a jegygyűrűt, Rektor pedig, miután felöltözött, zsebre tette és távozott.
Eliza megtörölte a szemét, feltápászkodott a kőről. A fogasról lógó vállfára
rakta a blézerét és a blúzát. A cipősszekrényre támaszkodva levette a
tornacipőjét, és az ajtó előtt hagyva a többi ruhaneműjét, a fürdőszobába indult.
Alaposan meglocsolta habfürdővel, és teleengedte meleg vízzel a kádat.
Megborzongott, amikor beleereszkedett és a víz a derekához ért. Az ajtóra
szerelt akasztón függő krémszínű selyemköntösre siklott a tekintete, s elhúzta a
száját.
Markra gondolt. Utoljára az esti műszakot felbolydító hármas karambol előtt
látta. A nyomozó fáradt volt, de a fájdalmai ellenére sem fogadta el az altatót.
Eliza gyanította, hogy a húgához hasonlóan ő is az alternatív gyógymódok híve,
azért tiltakozik a kórházi gyógyszerek ellen.
Megnézte és átkötötte a sebét, amely szépen gyógyult. Közben tréfás szigorral
győzködte, hogy vegye be az orvosságot. Aretas végül engedett a rábeszélésnek,
és elfogadta a nővér által hozott tablettákat. A doktornő a biztonság kedvéért
megvárta, hogy bevegye.
Eliza lejjebb csúszott a kádban. Lassan, bizseregve engedett fel benne a
feszültség, a nyakig érő víz ellazította merev izmait. Hektorra gondolt, de újra
Mark borostás arcát látta maga előtt.
Kapcsolata a doktorral két tehetséges ember összetartozásán alapult. A
kölcsönös szakmai tisztelet mellett mindketten elfogadták, hogy a hivatásuk nem
egyeztethető össze az átlagos magánélettel. Eddig úgy tűnt, ez mindkettőjüknek
megfelelt, Elizában azonban hazatérése óta új érzések, vágyak keltek életre, és
most nem tudta, hogyan tovább.
Fürdés után belebújt a köntösbe, kiballagott az előszobába. A kézitáskájából
kikotorta a mobiltelefonját, rápillantott, nem jelzett nem fogadott hívást.
Titokban azért reménykedett, hogy Hektor keresi majd. A szobában az
üvegasztalra csúsztatta a készüléket, leült a bőrkanapéra. Ismét körülnézett a
lakásban.
- Talán meg kellene kérnem Lily Aretast, rendezzük át közösen ezt a lyukat.
Kedves lány, még barátnők is lehetnénk - motyogta félhangosan. Oldalra dőlve
végighevert a kanapén, összekuporodott, így a köntös a lábát is eltakarta.
Félálomban még eszébe villant, hogy Mark Aretas puha, szürke
frottírköpenyével kinyújtózva is betakarhatná magát a feje búbjától a kisujja
hegyéig.
A harangszót utánzó ajtócsengő ébresztette. A mobiljára pillantott. Már kilenc
is elmúlt. Kipihenten ébredt. Nem csoda, hisz’ olyan mélyen aludt, hogy még a
telefon sem zavarta fel. Az ébresztést a szabadnapjain is csak ritkán kapcsolta ki,
néha heverészett ugyan egy kicsit és olvasott, de korán kelő volt.
Energikusan nyitotta ki az ajtót, és döbbenten bámult a kint álló férfira.
Hektor hatalmas virágcsokor mögül mosolygott rá. Markáns arcát mintha
szobrász faragta volna. Majd’ két méter magas volt. Kék ingén átsejlő izmait
változatos sportágak kipróbálása során dolgozta ki.
 - Beszélnünk kell - jelentette ki, és Elizát félretolva belépett a lakásba.
- Mit akarsz?
- Hülye voltam. - Átadta a virágot, és megforgatta szép, hosszú sebészkezét. A
kisujján csillogott Eliza elhajított gyűrűje. Lehúzta, és a menyasszonya felé
nyújtotta.
- Ez nem így működik, Hektor - jegyezte meg Eliza, és kelletlenül átvette a
gyűrűt.
- Ne az előszobában beszéljük meg. Tedd vízbe a virágot. Üljünk le, és egy
pohár ital mellett gondoljuk át, hogyan hozhatjuk rendbe a dolgunkat.
Bevonult a nappaliba, leült a kanapéra, hátradőlt, otthonosan kinyújtóztatta
hosszú lábait. Eliza letette az asztalra a gyűrűt, és a távolabbi fotelba kuporodott,
lábfejét figyelemre méltó precizitással bugyolálta be a köntösbe, majd a férfi
szemébe nézve megszólalt:
- A diplomaosztóm után odaadtad ezt a gyűrűt. Azóta, ha itthon vagyok,
minden hivatalos rendezvényen együtt jelenünk meg, és utána együtt bújunk
ágyba. Én ennél már többre vágyom, Hektor.
- Nekem úgy tűnt, a laza kapcsolat neked ugyanolyan jó, mint nekem. Nem én
hagyom el a várost félévekre, hogy a ki tudja, hányadik világ szerencsétlenjein
segítsek.
- Én akkor sem csaltalak meg. A földrengés utáni újjáépítésnél a magányra
hivatkoztál.
- Egyszer fordult elő, és igen, magányos voltam, mert a csodálatos
menyasszonyom épp valahol Afrikában mentette meg a világot. És úgy
emlékszem, az utolsó veszekedésünk után, az akkori elutazásod előtt egyeztünk
meg így. Arról nem tehetek, hogy nem kellettél egyetlen bennszülött hercegnek
sem. Nem értelek! Az egyik legismertebb női sebész vagy, már majdnem
frontszolgálati tapasztalattal. Mindenki tudja, hogy jegyesek vagyunk, néhány
éven belül az egyik leghíresebb orvosházaspár lehetünk, ha hozzám jössz.
- Pontosan melyik évben?
- Beszéljük meg!
 - Elmúltam harminc, orvos vágyók, de nő is. Gyereket szeretnék.
- Feladnád a karrieredet?
- Úgy gondolom, összeegyeztethető a kettő, ha
segítesz.
A férfi döbbenten nézett rá.
- Szoptassak, ha újra elutazol?
- Ezt viccnek szántad? - kérdezett vissza Eliza fojtott dühvel.
Rektor felnevetett, letérdelt, és amikor a nő a szőnyegre tette a lábát, átölelte a
derekát.
- Ha igazán akarod, már most nekiállhatunk. Hozzunk össze egy kölyköt! Az
esküvőt majd megbeszéljük utána. Ha elvennélek, végleg itthon maradnál?
Eliza gyanakodva vizsgálgatta Hektor arcát. Nem találta rajta a cinizmus
jeleit, a pillantása kedves volt, kicsit tanácstalan.
- Komolyan gondolod? - kérdezte bizonytalanul a doktornő. Az ajánlat
felkészületlenül érte. Maga sem tudta, képes lenne-e egyhelyben maradni
hosszabb ideig. Vajon bírná a veszély felpörgető mámora nélkül? Kielégítené a
becsvágyát a mindennapi rutin a jól felszerelt Megyei Kórházban, ahol minden
eszköz rendelkezésre áll?
Hektor sután vállat vont.
Eliza már érezte a férfi fizikai közelségének hatását, pedig szüksége volt a
józanságára, hogy mindent végérvényesen tisztázzanak. Ám a teste fellázadt
ellene, kéjesen megborzongott, amikor Hektor megcsókolta a nyakát. Az együtt
töltött éjszakák
emlékei megrohanták, és egy időre elhomályosították az álomképet, melyben
a lehetetlent is legyőző orvosnőként látta magát, a gyerekei körében.
Hektor tudta, Eliza megtartásához a nő érzékeinek legmélyére kell hatolnia:
oda, ahová a távoli tájak vésték bele hívó szavukat, melyet a hozzá hasonló
elhivatott, már-már megszállott emberek nem utasíthatnak vissza. Elhatározta,
mindent megtesz, hogy emlékezetessé tegye a délelőttöt a menyasszonya
számára, elnyerje a bocsánatát és megértesse vele, ugyanúgy vágyik a közös
családra, mint ő. Az ágyban kezdte és elérte, hogy Eliza reszketve, pihegve
nézett utána a takaró alól, amikor zuhanyozni indult.
Együttlétük után azonnal visszaalakult precíz és alapos doktorrá, és gyorsan
rendbe szedte magát. Ha éjszakára is maradt, Elizát nem is érintve, kényelmesen
elhelyezkedett az ágyon, és hamarosan mély álomba merült, hogy felkészüljön
az előtte álló feladatokra. A keményen dolgozó, elhivatott szülők késői
gyermeke, az ügyvédnő és a nyugalmazott főorvos fia nem tartotta fontosnak,
hogy céltalan gyengédséggel átölelje a nőt, aki odaadta magát neki. Minden az
ölébe hullott, soha semmit nem kellett kérnie, és amit megkapott, a legnagyobb
természetességgel használta, amíg szüksége volt rá.
Nyirkos hajjal, dereka köré tekert törülközőben tért vissza, leült az ágy
szélére, és megsimogatta a nő vállát.
- Hírt hoztam neked a kórházból, de megfeledkeztem róla, amint megláttalak -
kacsintott. - Éjjel az egyik beteged füstmérgezést kapott. Stabilizáltuk,
folyamatosan oxigént adunk neki.
- Kicsoda?
- A meglőtt rendőr, Aretas.
Eliza felült.
- Mi történt?
- Senki nem tudja, fuldoklóit. Szerencse, hogy egy szerzetes észrevette, és
riasztotta a személyzetet.
- Egy szerzetes? Láttad te is?
- Aha. Egy igazi csuhás volt, mint a filmekben. A csuklya takarta, így nem is
tudom, hogy nézett ki az arca.
- Beszéltetek vele?
- Nem. Amíg a beteggel foglalkoztunk, eltűnt. Csoda, hogy nem fulladt meg a
szerencsétlen. Ilyet még nem láttam. Nem voltak lángok, nem volt füst, viszont a
tünetek és a laboreredmények egyértelműen füstmérgezésre utalnak. Körülötte
minden épen maradt, de volt rajta egy fura nyakék, ami átforrósodott, és
megégette a nyakát. Tűzvizsgálót hívtunk, mert attól féltünk, füst szivárog az
épület csőrendszerében. Félelmetes volt!
.Eliza kezét a szájára szorítva hallgatott.
- Hogy van? - nyögte ki nagy nehezen. Hektót csodálkozva nézte.
- Óriási szerencséje volt, maradandó sérülések nélkül megúszta. Nem
károsodott sem a gégéje, sem a légcsöve.
Eliza megkönnyebbülten sóhajtott.
Hektor töprengő arccal figyelte.
- Ilyen fontos neked?
- Találkoztam a húgával. A szüleik már meghaltak, Lilynek csak ő van.
Képzeld el, ha a bátyját is elveszíti...
Hektor bólintott, és sürgető hangon megkérdezte:
- Megfürdesz?
 3. fejezet

Süteményt reggeliztek egy kávézóban. Benéztek néhány divatszalonba, hogy

öltöny keressenek „a doktor úrnak” egy közelgő konferenciára. Eliza néhány
évvel ezelőtt a kórházon kívül épp egy hasonló kávézóban szólította először így
a férfit, amikor a szuper-miniszoknyás felszolgáló gátlástalanul flörtölni kezdett
Hektorral. Miközben a lány burkoltan erotikus jelzőkkel ajánlgatta a
kávékülönlegességeket, Eliza egy fertőzés miatti kézamputáció részleteit
ecsetelte. A részletes és kellően véres beszámoló hatására - vagy a rá váró
vendégek miatt - a lány végül magukra hagyta őket. Hektor pedig nevetve intette
csendre Elizát, akit addigra már magával ragadott saját beszámolója. A „doktor
úr” azóta összetartozásuk titkos jelszava lett.
A sikeres bevásárlás után Hektor egyik befolyásos betegének éttermében
ebédeltek. Az ízletes és ajándékáron kapott ebéd után Hektor a saját lakásába
vitte Elizát, ahol ismét az ágyban kötöttek ki. A férfi most már jóval
követelőzőbb volt. Úgy tűnt, befejezetnek tekinti a mosolyszünetet, és a
vezeklési kötelezettségen is gyorsan túljutott.
Eliza ezúttal elsőként zuhanyozott. Már öltözködött, amikor Hektor taxit
hívott.
A doktornő hazavitette magát, hogy aztán a bogárhátúval menjen a kórházba.
Ahogy a víg kedélyű, udvarias és kedvesen beszélgető sofőr kifordult
járgányával a ház előtt a járdaszegély mellől, eszébe jutott, hogy rögtön a
kórházba is mehetett volna vele, aztán névjegy kártyát kérve reggel visszahívja,
hogy hozza az otthonába. Az ötlet már későn érkezett, és Eliza akkor haragudott
magára igazán, amikor vészesen közel került hozzá, hogy elkéssen.
Összekapkodta a holmiját, többek között egy, a városba érkezésekor vásárolt
papucsot. Jelenleg a kórházban használt, Afrikát is megjárt kényelmes saruján
ugyanis már csak néhány cérna tartotta helyén a pántot.
 Berohant a kórház épületébe, és akkor jött rá, hogy a papucs a csomagtartóban
maradt, de már nem ment vissza érte. A műszakváltás ideje közeledett, és neki
akkorra a helyén kellett lennie. Nemcsak munkahelyi elvárás volt, ezt diktálták
Eliza elvei, ezt mutatták a tapasztalatai. A nyugodt, megfontolt kezdés
biztosította a munkához szükséges dinamizmust és kiegyensúlyozottságot.
Miután hivatalosan is átvette az ügyeletet, a sürgős esetek után Aretas
nyomozó következett.
A történtek miatt a férfit áthelyezték egy másik részlegbe. A folyosón
egyenruhás rendőr sétálgatott. Eliza a köpenyére csíptetett, fényképes névtábla
ellenére bemutatkozott, mielőtt a kórteremhez lépett. A rendőr tetőtől talpig
alaposan végigmérte, majd ellenőrizte a nevét a kezében tartott mappában.
A kórterem ajtajának üvegezett felsőrészén át Eliza észrevette Lilyt. A lány
könyvvel a kezében üldögélt az ágy mellett, de nem olvasott, töprengve maga elé
bámult.
Eliza még várt. Az oxigénadagoló vezetékét figyelte a nyomozó borostás
arcán, aztán azon kapta magát, hogy Rektorral hasonlítja össze. Ráeszmélt a
helyzet fonákságára, és gyorsan benyitott.
Lily szeme felragyogott a láttára.
- Reggel már bent voltam. A nővér azt mondta, azóta sem ébredt fel - szólalt
meg a lány, újra elszomorodva.
Eliza végiggondolta, mit olvasott a férfi állapotáról a betegnaplóban, közben
az arcát nézte. Csak most tűnt fel neki, milyen hosszú a szempillája.
- Erős nyugtátokat kap, Lily, de csak azért, hogy pihenjen. Ne aggódj,
mostanra már sokat javult. Hallottad, hogy egy szerzetes mentette meg?
Lily bólintott.
- Mióta vagy bent nála?
- Az előadások után egyenesen idejöttem, úgy három órája.
- Jobb lenne, ha hazamennél - ajánlotta Eliza. Ahogy hátralépett, a saru pántja
végleg megadta magát, és majdnem hanyatt esett.
Lily csodálkozva nézett rá.
 Eliza lehajolt, felemelte szakadt lábbelijét és megmutatta.
- A tartalék a kocsiban maradt. Gyere, kikísérlek a taxikhoz, és egyúttal
elmegyek a papucsomért. A testvéred biztonságban van. Egyenruhás vigyáz rá,
és a nővérek gondoskodnak róla.
Lily egy rövid ideig figyelte a bátyját. Mark egyenletesen lélegzett, arca
nyugodt volt. A lány megsimogatta a haját, megpuszilta az arcát. Vonakodva
indult a fél pár saruban bicegő Eliza után.
Együtt léptek ki a kórházból a langyos éjszakába. Lily hirtelen megfordult,
átölelte a nála alacsonyabb Elizát. A doktornő pontosan tudta, mekkora szüksége
van most a lánynak a bizalmas emberi érintésre, ezért tétovázás nélkül
viszonozta az ölelést.
Néhány pillanat múlva elengedték egymást. Nem szóltak, de még
összekapcsolódott a tekintetük. Lily a taxik felé indult, Eliza pedig az autójához.
Kivette a tartalék papucsot, és sikoltást hallott. A hang irányába nézett.
Egy férfi épp Lilyt tuszkolta be egy autóba. A lány lábát a tető szélének
támasztva, kétségbeesett elszántsággal küzdött. Ide-oda csapódó, gyönyörű haja
szerencsére alaposan megnehezítette a támadó dolgát. Eliza odarohant, a
fapapucsot tartalmazó nylontáskával segítségért kiabálva ütlegelte a férfit. A
hangoskodás odavonzotta a késői járókelőket, hamarosan a kórház biztonsági
emberei is meghallották, és a segítségükre siettek. A támadó az érkezőket látva
elmenekült.

Hajnal felé megérkezett Petridis rendőrkapitány, és megbeszélést hívott össze

Ilian főorvos irodájába. A doktor félrehúzódva kibámult az ablakon, ezzel is
érzékeltetve: ő csak a szoba gazdájaként van jelen.
Alex és egy nála alacsonyabb, negyven körüli, ugyancsak civil ruhás nyomozó
a nyitott ajtóban álldogált.
Eliza Lily mellett ült a kanapén. A lány a történtek ellenére nyugodtnak tűnt.
Az éjjel, a támadás után Eliza alaposan megvizsgálta, majd egy üres kórterembe
kísérte, hogy pihenjen. Reggel pedig, miután kiderült, hogy a rendőrkapitány
őket is várja, elment érte.
- Aggódom Markért - súgta Lily Eliza fülébe. A doktornő megsimogatta a
kezét.
- Csakhogy megvagy, cimbora! - Alex örömujjongását hallva az ajtó felé
fordultak.
- Mark! - kiáltotta Lily megkönnyebbülten, és felpattant.
Az éjjel a kórterem előtt őrködő egyenruhás tolószékben tolta be a nyomozót a
szobába, aki főnökét megpillantva felemelkedett ültéből. A húga felé csak egy
biztató mosolyt küldött.
- Maradjon - emelte fel kezét a kapitány.
- Semmi baja a lábamnak, uram - tiltakozott Mark. Petridis intett a járőrnek,
hogy elmehet.
- Kórházi előírás - súgta Eliza az ismét mellé telepedő, aggódó és csalódott
Lilynek, aztán Aretasra pillantott.
A férfi könnyedén biccentett felé. Eliza alaposan végigmérte. A szeme fehérje
véreres volt, és a nyakán égésnyom vöröslött: a nyaklánc hagyta, amiről Rektor
mesélt. Annak ellenére megszabadult a kórházi ruhától, hogy tudta, még nem
mehet haza: V kivágású fehér pólót és farmert viselt, ellenben sem zokni, sem
cipő nem volt a lábán.
- Jó reggelt mindenkinek!
Eliza összerezzent a parancsoláshoz szokott hang hallatán. Petridis kapitány
magas, fekete hajú, fekete bajuszú férfi volt, az a típus, amelyik harminc éves
korától majd’ ötvenéves koráig ugyanúgy néz ki, ha odafigyel magára. A fekete
zakó megfeszült széles vállán. Még alig őszült, a hajában megcsillanó néhány
ezüstös szál és a fémkeretes szemüveg csak növelte a tekintélyét.
Lassan körbenézett a jelenlévőkön, a tekintete Aretas nyomozón állapodott
meg.
- Mi történik itt, kolléga? Mibe nyúlt bele már megint?
 A férfi csak a vállát vonogatta, tanácstalanul Lilyre nézett.
- Bevallom, uram, nem tudom.
- És maga, Gerasim? - Petridis már Alexet fixírozta. - Esetleg magának szólt a
figyelmeztetés?
Lily sem maradhatott ki a sorból:
- Aretas kisasszony, netán ön titkol egy sötét és veszedelmes dolgot a testvére
elől?
A megszólítottak csak hallgattak.
Petridis sóhajtott.
- Hát, ezzel nem sokra megyünk - pillantott Elizára. - Leoni doktornő, mikor
hagyhatja el Aretas nyomozó a kórházat?
- Miután megvizsgáltam, és konzultáltam a kollégáimmal, választ adok a
kérdésére, uram.
A kapitány kimérten bólintott, ismét Alexhez intézte a szavait:
- Egyelőre magának mondom, Gerasim. Visszamegy az irodába, átnézi az
összes, még folyamatban lévő ügyüket. Minden olyan esetről, melyben Aretas
nyomozónak, mint szakértőnek fontos szerepe volt vagy van, feljegyzést készít,
és átküldi nekem.
A nyomozó aprót biccentett. Az energikus Petridis már Mark felé fordult:
- Maga meg összeírja... remélem, megy fejből - ha nem, majd a társa telefonon
segít magának az irodából -, hogy az elmúlt egy évben milyen ügyeknél
tanúskodott, ahol már ítélet is született. - A zakója zsebébe nyúlt, egy
bizonyítékgyűjtő zacskót nyomott Mark kezébe.
- Felismeri ezt?
Aretas töprengve vizsgálgatta a zacskó tartalmát: egy vastag láncon függő
aranymedaliont.
- Tizennegyedik századi lehet. A rajta lévő sérülések alapján úgy vélem, olyan
ember viselhette, akit máglyán elégettek, vagy más tűzesetben lelte halálát -
közölte tárgyilagosan a végkövetkeztetést. A többiek elképedt arccal néztek rá.
- Remélem, tisztában van vele, hogy olyan tüneteket produkált, mint akit épp
máglyán égernek - mondta a kapitány, figyelve beosztottja minden rezdülésére. -
Az ékszerrel a nyakában találták meg.
A szobában egyetlen pillanatig nem hallatszott más, csak a falióra ketyegése.
- Hallottam már spontán öngyulladásról, de olyanról még nem, hogy valaki
máglya nélkül égjen el egy máglyán, úgy, hogy annak semmi nyoma nem látszik
a környezeten - töprengett hangosan a kapitány a fejét ingatva.
Eliza közbeszólt:
- Előfordult, hogy egyes személyek önszuggesztióval fizikai tüneteket
jelenítettek meg magukon.
- Doktornő, ugye nem arra utal, hogy a nyomozó gondolatban elégette magát?
Alex felemelte a kezét.
- Uram, azt hiszem, értem a doktornőt. - Biztatást várva nézett Elizára. Miután
kapott egy félmosolyt, folytatta. - Mi van, ha egy általunk még ismeretlen
személy hipnotizálta Markot, és elhitette vele, hogy egy máglyán van?
- Maguk megőrültek.
Lily maga elé bámulva hallgatott. Petridis jó érzékkel most őt faggatta:
- Aretas kisasszony, mit szól mindehhez?
- Bocsásson meg, uram, szörnyen megijedtem.
Mark kicsit szédelegve ugyan, de felállt.
- Kérem, uram, őt hagyja békén. Talán épp az én ügyem miatt támadták meg.
Semmi szükség rá, hogy még ön is kínozza.
- Na, idefigyeljen, Aretas! Maga az én emberem. Ha kell, kiállók a
beosztottjaimért. Érti? De ha vaj van a füle mögött, kivágom az egységből.
Világos?
Alex összevigyorgott a mellette álldogáló nyomozóval.
- Vicceset mondtam, uraim? Netán maguk gyújtogatnak szabadidejükben?
Melyik szekta, fiúk?
- Az inkvizíció, uram - vetette közbe Mark tárgyilagosan, és visszahuppant a
tolószékbe.
- Micsoda?!
 - Az eretnekeket és a boszorkányokat a középkorban az inkvizíció küldte
máglyára, uram.
- Jelen esetben nem számít, mi történt a középkorban, kivéve, ha magának is
köze van az inkvizícióhoz, Aretas nyomozó - sóhajtott hatalmasat a kapitány. -
Még csak most kel fel a nap, és mi már ismét nem vagyunk ágyban. Ne húzzuk
tovább egymás idegeit. - Egy névjegykártyát vett elő a zsebéből, Elizához lépve
átnyújtotta.
- Kérem, doktornő, személyesen engem hívjon fel és tájékoztasson, mikor
állhat Aretas nyomozó munkába.
Eliza felállt, átvette a kis papírlapot.
- Rendben, kapitány úr.
Petridis Markhoz lépett, megveregette a vállát, majd a kezét nyújtotta.
- Bízom magában és a szakértelmében. Remélem, most sem okoz csalódást,
Mark. Gyógyuljon gyorsan!
- Úgy lesz, uram.
Miután mindenkivel kezet fogott, a kapitány távozott.
Alex Mark tolószéke mögé lépett.
- Visszakísérünk a szállásodra, cimbora.
Mark hátrapillantott.
- Jobb lenne, ha nem szórakoznál velem, beteg vagyok - közölte sóhajtva.
Eliza és Lily egymásra nézve nevetett. Az utóbbi a bátyjához lépett, és
leguggolt elé.
- Ezzel ne viccelj, kérlek.
- Ne aggódj, Lily, gyorsan rendbe jövök. Te jól vagy? Mi történt a
parkolóban? - kérdezte, megsimogatva a lány arcát.
- A taxikhoz indultam, és egy férfi megragadott. Ha Eliza nincs ott... - Szemét
elfutotta a könny.
- Köszönöm, amit értünk tesz, doktornő - mosolygott Mark Elizára.
Csodálatos hangja kicsit re- szelős volt a füsttől, de így is lenyűgözte, gyengéd,
szeretettel teli pillantása pedig zavarba hozta a doktornőt.
 - Kérem, szólítson Elizának - mondta mosolyogva. Közben megérintette a
férfi kezét a tolószék karfáján.
A következő pillanatban lelkifurdalása támadt, ahogy bevillantak a Hektorral
töltött nap emlékei. A különös az egészben az volt, hogy nem Hektor, hanem a
nyomozó miatt úgy érezte: ő az, akivel csalárdul viselkedik.
A férfi arcán játékos mosoly jelent meg, de a szeme ejtette rabul Eliza
tekintetét. Írisze olyan volt, mint egy halványszürke ásvány, melybe jádezöld
füstöt zártak.
- Ha ön Marknak szólít - súgta rekedten.
Eliza csak bólintott. S bár a józan esze tiltakozott ellene, egyre erősödött
benne az érzés, hogy ősi titkokat rejtő kristályba néz.
Alex megköszörülte a torkát.
- Amíg Mark itt heverészik maguknál, rengeteg dolgot megbeszélhetnek,
nekem viszont be kell mennem a kapitányságra.

- Tegnapelőtt jöttél ki a kórházból - mondta Alex, és kávéval teli műanyag

poharat tett a billentyűzet mellé, Mark íróasztalára, ahova a társa hatalmas
aktahegyet emelt. A kigyűjtött adatokból jegyzéket készített a számítógépén. -
Reggel óta itt ülsz. Menj haza, akkor is, ha azt hiszed, semmire sem jutottál -
tanácsolta, és elvette a széket a szomszéd asztaltól. Úgy fordította, hogy a
háttámlára támaszkodva jól lássa a társa arcát. Mark jó ideig nem nézett rá. Átírt
néhány szót a begépelt szövegben, aztán még mindig a monitort bámulva végre
megszólalt:
- Nem találtam semmit, ami magyarázatot jelentene a történtekre, sem a
folyamatban lévő ügyekben, sem azokban, amelyekben tanúskodtam.
- Mondtam, hogy amíg bent voltál, mindent átnéztem, és ahogy . Petridis
kérte, leadtam neki a jelentést a nagy semmiről - közölte Alex, láthatóan
megsértődve.
 Mark békülékenyen a karjára tette a kezét.
- Ne haragudj! Új útvonalon indultam el, mert úgy érzem, ott lehet a
megoldás. Kiválogatom az ügyeket, amelyeknek bármi módon köze van a
középkorhoz.
- Mi van? Te meghibbantál.
- Találtam egy pár különös gyilkosságot - folytatta Mark, figyelmen kívül
hagyva társa szavait. Egyre lelkesebben magyarázott. - Az áldozatok sokfélék.
Van közöttük ügyvéd, hajléktalan, orvos, diák. Látszólag semmi összefüggés, de
mégis van, ugyanis mindegyik áldozatnál találtak középkori ékszert: gyűrűt,
fülbevalót, násfát.
- Mit?
- Láncon függő nyakbavaló - hadarta Mark türelmetlenül.
- És hogyan haltak meg?
- Ez az érdekes. A hajléktalant habzó szájjal találtak meg egy szemetes
konténer mellett: mérgezés. Jegyzőkönyv készült, de nem foglalkozott vele
senki. Az ügyvédet felakasztották, valószínűleg... Az íróasztalánál ült az
irodájában, holtan. A kötélnek csak a nyoma volt a nyakán.
- Ilyen ügyekre nem emlékszem - jegyezte meg Alex kételkedve.
- Az esetek a város különböző részein történtek, más elkövetési móddal, más
időpontban. Mindet külön kezelték. A bizonyítéknyilvántartásban szemezgettem,
így találtam ezeket a haláleseteket, de még a felénél sem tartok a
nyilvántartásnak.
- Mi történt a diákkal?
- A jegyzőkönyv szerint baseballütőkkel verték agyon. Én azt mondom,
kerékbe törték.
Alex az állát dörzsölgette.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, elment az eszed.
- Már sejtem, mivel állunk szemben, de bizonyíték nélkül nem beszélnék róla,
haver. - Mark reflexszerű mozdulattal a füle mögé tűrte arca elé hulló
rakoncátlan fürtjeit.
 - Nem mész bele semmi hülyeségbe, ugye? Semmi hősködés, semmi
önállóskodás!
- Nem készülök veszélyes dologra, de amit lehet, kiderítek az ékszerekről.
Mind ritkaságok. Szerepelhettek aukciókon, katalógusokban, festményeken.
- Rendben. Szólj, ha segíthetek.
- Másban kérnék segítséget. Nem engedem, hogy Lily egyedül mászkáljon. A
könyvtárban van. Hazavinnéd? Én még keresgélek.
- Iszonyú fáradtnak tűnsz. Lily megkért, hogy figyeljek rád.
- Alex, ne szórakozz! - nevetett Mark.
- Rendben, hazaviszem Lilyt, de előtte hívd fel. Nehogy azt higgye, ha meglát,
azért én mentem, mert megint baj történt veled.
Mark beletörődve bólogatott, aztán újra a monitor felé fordult. Alex közben a
helyére tette a széket, és kifelé ballagott. Az ajtóból visszanézve még odakiáltott
Marknak:
- Ne felejts el telefonálni!
Mark intett, és elővette a telefonját, de végül csak SMS-t írt. Alig tette vissza
az asztalra a készüléket, már rezgett is.
- Tessék, Aretas! - szólt bele, rá sem nézve a kijelzőre. Biztos volt benne, hogy
Lily hívja.
- Emlékszel még rám? - kérdezte egy jól ismert, de rég hallott női hang. Mark
egy pillanatig szóhoz sem jutott.
- Ne örülj nekem ennyire, Mark - tréfálkozott a nő, de a férfi érezte hangjában
a feszültséget.
- Mit akarsz, Judit?
- Elhiszed nekem, ha azt mondom, megbántam a válást, és hogy mindent
tönkretettem, ami szép lehetett volna?
- Nem.
A nő rövid hallgatás után, elbizonytalanodva szólalt meg:
- Beszélhetnénk?
- Beszélünk, nem? Várom a lényeget.
 - Vannak, akik a válás után is jó barátok maradnak...
- Kicsim - morogta a férfi. A régi, kedves becézés most fenyegetésnek
hangzott a szájából -, mi már a válás előtt sem voltunk jó barátok.
- Mark, tudom, hogy mocskos szemétláda voltam. Elvesztetted miattam az
állásod, és még a lakásból is kiraktalak.
- Neked volt pénzed, munkád.
- Hagyhattam volna több időt, míg talpra állsz.
- És csak a professzor szeretőd látogatásakor raktál volna utcára. Hagyjuk ezt!
Dolgoznom kell.
- Igaz, hogy a rendőrségen dolgozol?
- Igen - válaszolt Mark kelletlenül.
- Együtt vacsoráznál velem?
- Neked elment az eszed.
- Te nem ilyen vagy, Mark. A kedves fickó...
- Judit, hagyd a hízelgést! Veled vacsorázom, egyetlen este. Elmondhatsz
mindent, ami a szívedet nyomja, sőt ha tudok, segítek is. Aztán hagyjuk egymást
békén, mindörökre.
- Köszönöm, Mark. Hamarosan hívlak. Vigyázz magadra! - búcsúzott a nő
erőltetett kedvességgel.
 4. fejezet

Mark két nappal később, délelőtt a Segítő Központ felé vette útját, ahol a
Bicegős gúnynevű hajléktalan legtöbbször meghúzta magát. Az aktából kiderült,
hogy a háborús veterán alkalmi munkákból tartotta fenn magát. A meghallgatott
tanúk szerint semmiféle megbízatást nem utasított vissza, sokan emiatt féltek
tőle és kerülték.
A málló vakolatú téglaépület a belváros ipartelep felőli végén magasodott egy
keskeny, egyirányú utcában, ahova csak szállítóautók hajthattak be. A Segítő
Központ szűk bejáratát ugyanúgy rács védte, ahogy a szolgáltatóhelyek hátsó
kijáratait. A helyzet magáért beszélt: a rászorulók azon az úton juthattak el a
segítséghez, ahová a jómódúak a szemetüket szórták.
Mark jobbnak látta, ha a fal tövében üldögélő szedett-vedett társaság előtt nem
használja a rendőrigazolványát a bemutatkozásnál. Úgy tett, mintha alkalmi
munkára keresne embert.
- Mi lenne a meló? - kérdezte egy apró termetű, borostás arcú, elképesztően
rekedt hangú fazon, túlságosan közel lépve hozzá.
- Veszélyes környékre kell mennem, szeretném, ha közben észrevétlenül
fedeznék a hátamat - vigyorodott el Mark.
- Fegyveres kell? - faggatózott a kis ember, és gyakorlottan úgy mozdult, hogy
a kérdező hátat fordítson a többieknek, ha továbbra is ráfigyel. Mark nem dőlt be
neki, elnézett mellette, és a falat vizsgálgatta.
- Az többe kerül? - kérdezett vissza.
- Természetesen - válaszolt a fickó egyre feszültebben.
- Nem ismer a környéken volt rendőrt vagy katonát?
A hajléktalan körülnézett, aztán félreérhetetlen mozdulattal összedörzsölte a
mutató- és a hüvelykujját. Mark gyűrött papírpénzt húzott elő a nadrágzsebéből,
és a férfi kezébe nyomta.
 - Tudja, uram, Bicegős esete óta az itteniek nem szívesen vállalnak efféle
munkákat. A cimborák félnek, nem kockáztatnak. A nagy pénz nagy veszéllyel
jár. Ha így is ragaszkodik hozzá, azért ajánlhatok valakit - súgta, és
jelentőségteljes pillantást vetett beszélgetőtársa nadrágzsebére. Mark ekkor
előhúzta az igazolványát. Az emberke a falig hátrált.
- Ez csúnya volt - morogta. Szakadt, koszos ruhás társai meglepően gyorsan
szétszéledtek.
- Tudom - bólintott Mark -, de ha ezzel kezdem, nem állt volna szóba velem.
Kiderítem, mi történt a cimborájával.
- Biztos valami szart szedett ki a kukából - recsegte a kis fickó a vállát
vonogatva.
- Egy nyitható fedelű gyűrűt találtak nála, amibe üzeneteket, de akár mérget is
rejthettek. Kíváncsi lennék, az itteni tudtak-e arról a gyűrűről. - Megint a
zsebébe nyúlt. A pénzzel együtt ezúttal egy névjegyet is átadott. - Hívjon fel, ha
úgy gondolja, hogy ismét szóba állna velem.
A legrosszabb pillanatban szólalt meg a mobilja. Megnézte a kijelzőt. Petridis
kapitány kereste. Lenyomta a gombot, a füléhez szorította a készüléket. Mire
újra felemelte a tekintetét, a hajléktalan eltűnt. Magára maradt az utcában a
hatalmas, telepakolt szemétgyűjtőkkel, és ahogy ez tudatosult benne, mintha
erősödött volna a felé áradó bűz is.
- Jelentkezem, uram!
- Bízom magában, nyomozó, ezért szántam rá magam erre a lépésre. - A
körmönfont bevezetőből Mark arra következtetett, hogy Petridis kellemetlen
feladat elé állítja. - Pontosan egy óra múlva találkozója lesz Kirill professzorral.
Tudom, nincsenek jóban, ám Hermann Kirill kiváló szakember, ahogy maga is,
Mark. Biztos vagyok benne, hogy a húga és a saját érdekében félreteszi a
személyes érzéseit. Mivel maga is érintett, nyomozó, a professzort külső
szakértőnek kértem fel az ügyben. Máskor eszembe sem jutott volna, de nem
szeretném elveszíteni az egyik legjobb emberemet.
- Köszönöm, uram - nyögte Mark.
Egykori munkahelye, az egyetem felé autózott. Villanásszerű képekben
idéződtek fel benne az ott történtek. Judit egy délelőtt pánikba esve jelent meg a
tanszéki irodában, hogy közölje, gyermeket vár. Mark majdnem sírt a
boldogságtól, és nem értette felesége rémületét. Judit végül beismerte, hogy nem
tudja, ki az apa. Aztán hirtelen magára találva fenyegetően és támadóan közölte:
elválik.
Hosszú évekig Mark számára Judit jelentette az egyetlen kapcsot a
valósághoz, miután súlyos fejsérüléssel magához tért egy katonai kórházban. Az
együttérző és segítőkész ápolónők sorából kilógott a könnyed, laza, már-már
flegma lány. Judit nővér nem kezdeményezett beszélgetést, nem próbálta
felébreszteni szunnyadó emlékeit, nem érdekelte semmi a napi teendőkön túl.
Általában nyugodtan tűrte Mark dühkitöréseit. Ha nagy ritkán mégis elvesztette
a türelmét és visszavágott, egyáltalán nem válogatta meg a szavait, sőt a
trágárságtól sem riadt vissza. Mark mindezek ellenére - vagy inkább épp ezért -
napról napra jobban kedvelte.
Ezek után vágta a szemébe, hogy elhagyja, mert Hermann Kirill azt ígérte,
mindent megad neki, amiről álmodott. A professzor egyetlen feltételt szabott
csupán: szabaduljon meg a gyerektől. Mark Judit távozása után a Történelem
Tanszék vezetőjének keresésére indult. Az udvaron érte utol, egyetlen szó nélkül
nekitámadt. Az erős testalkatú Kirill korábban nem hasonlított olyan mértékben
VIII. Henrikre, mint most, de a jellegzetes szakállal már akkor is hangsúlyozta a
véletlen különös játékát.
A tanszékvezető hárította tiszteletlen ifjú kollégája ütéseit, miközben az
odagyűlő diákok - vizsgaeredményeik függvényében - biztatták egyik vagy
másik oktatójukat.
Végül az őrség emberei szedték szét őket, és mentették meg a professzort a
kiütéstől.
 Mark egy óra múlva kezébe vehette a papírjait. Sosem tudta meg, ki volt a
meg nem született kicsi apja, mégis három napig siratta. A kocsmákat járta,
pedig még a legénybúcsúján sem rúgott be. Parkokban vagy a tengerparton
aludt, ott, ahol éppen az éjszaka meglepte, vagy ahol az italtól összeesett.
Lily akkor kezdte az egyetemet. A diáktársaitól értesült a történtekről. Miután
néhány barátja segítségével megkereste, és a masszív ivás után úgy- ahogy
rendbe hozta a bátyját, elkísérte a feleségével közös lakásba a holmijáért.
Mindketten tudták, ha Lily akkor nincs mellette, Mark néhány hónapon belül a
hullaházban végezte volna. Ha a férfi elcsüggedt, Lily elhitette vele, hogy ő a
védelmezője, az őrzője. Az ereje és bátorsága nélkül Lily hercegnő, ahogy a
szüleik hívták kislányukat, veszélybe kerülne, és Mark, akár a lovagja, védte,
őrizte a hercegnőjét. Bár emlékek híján nem tudta, mi készteti erre.
A lány a botrány után majdnem otthagyta az iskolát, ám bátyja lebeszélte a
szándékáról. A beszélgetés valójában fenyegetőzés és érzelmi zsarolás volt.
Mark kerek-perec kijelentette, elköltözik a városból, ha a húga még egyszer
szóba hozza előtte a kínos témát. Így Lily ott folytatta a tanulmányait, ahol a
bátyja sorsa megfordult. Egy nyugdíjas rendőrnek, egy atyai barátnak
köszönhetően Mark hamarosan munkát talált és rendeződött az élete, és végre
Lily lelkifurdalása is enyhült. A kapcsolatuk újraépült, Lily úgy érezte, még
erősebbé és bizalmasabbá vált.
Mark megérkezve hosszú ideig üldögélt az egyetem előtt az autójában. Erőt
gyűjtött a kellemetlen találkozáshoz. A kesztyűtartóba nyúlt, és előhúzta a
nyakkendőjét. Ha Petridis nem utasítja rá, sosem lépett volna újra kapcsolatba
Kirill professzorral, aki becsapta, és megakadályozta egy gyermek világra jöttét.
Mély sóhaj után szállt ki.
Izgatottan sietett át az udvaron és haladt végig az épület folyosóin, a csukott
előadótermek sora előtt, mintha vizsgára készült volna. A tanszéki irodákat
kétszárnyú üvegajtó választotta el a diákok által is használt épületrészektől.
Belökte az egyik szárnyat, majd megigazította a nyakkendőt.
Határozott kopogás után, invitálásra nem várva belépett az irodába, melynek
ajtaján aranybetűs fekete táblán díszelgett a „Dr. Hermann Kirill” felirat.
Kirill az íróasztala és az ablak között állt, megfordult, és Mark felé indult.
Szakállas, széles arcán leereszkedő mosoly jelent meg, ahogy kezet nyújtott.
Hízott, amióta Mark nem látta, ettől vált igazán szembetűnővé a hasonlóság
közte és VIII. Henrik között.
- Örülök a találkozásnak, Mark. Petridis kapitány meglepően jó véleménnyel
van magáról - mondta a professzor atyainak szánt, mégis inkább lekicsinylő
hangsúllyal. - Nagyon okos. Végre belátta, hogy a tanítás nem magának való.
Mark ujjai bizseregtek. Utoljára akkor találkozott Hermann Kirillel, amikor
leütötte az egyetem udvarán. Most - bár legszívesebben újra megtette volna -
nem húzott be neki. Helyette elfogadta és alaposan megszorította felé nyújtott
kezét. Kirill szeme furcsán elhomályosult. Az első összecsapást Mark Aretas
nyerte.
- Üljünk le - intett Kirill, és az íróasztala mögé lépett. Mark levetette magát az
asztal túloldalán, a professzor székével szembe állított, öblös bőrfotelbe. -
Petridis barátom szerint maga talált néhány érdekes, középkori ékszerek révén
összefüggő bűnesetet.
Mark kilazította imént megigazított nyakkendőjét és félrehúzta az inggallért,
megmutatta a nyakán már halványulóban lévő égésnyomot. Majd a magával
hozott mappából egy fényképet húzott elő. Felállt, és az asztal felett átnyújtotta a
fotót Kirillnek.
- Ez a két dolog is összefügg... Az ékszer egy nemesasszonyé volt, akit
boszorkányság vádjával máglyán elégettek. Csak kicsin múlott, hogy nem
jutottam jómagam is a sorsára.
Kirill először elkerekedett szemmel nézett rá, aztán hangosan felkacagott.
Mark zavartan vállat vont. A professzor maga elé tette az asztalra a fotót, és
összehúzott szemmel vizsgálgatta a fiatalabb férfit.
- Petridis azt mondta, ékszerekről lesz szó, nem fekete mágiáról. Tudja,
Aretas, ha viccnek szánta, jót nevettem. Ha nem, akkor tényleg nem normális,
ahogy Judit állította. A középkor tele volt őrültekkel, alkimistákkal. Egy tudós
nem dőlhet be a meséknek, ragaszkodjon a tényékhez.
Mark nagyot nyelt, bólintott.
- Elsőre lehet, hogy furcsának hat, de még csak az ügy elején járunk. Aki ezt
az ékszert a nyakamba akasztotta, a halálomat akarta - jelentette ki keményen, és
ismét a mappába nyúlt, további képeket adott át a professzornak. - Ezek az
ékszerek is gyilkossági ügyeknél tűntek fel, az eredetükről érdeklődöm. Ki
készítette, ki viselte őket, hogyan haltak meg az eredeti tulajdonosaik? Petridis
kapitány bízik a szakértelmében, professzor úr - mondta tisztelettel, és remélte,
hogy nem ül ki az undor az arcára.
- Megteszem, ami tőlem telik, bár a könyvtárakban és a levéltárakban
általában az asszisztenseim kutakodnak.
Mark felállt.
- Köszönjük, professzor, a rendőrség és a város nevében - hadarta rekedten, és
sietve kifelé indult.
Majd’ szétvetette a düh, de az ódon, számára egykor oly’ kedves épületben és
az udvaron áthaladva még fékezte az indulatait. Leszegett fejjel, dühösen
vágtázott hosszú lábain a parkoló felé. A vastag törzsű, öreg fák lombjai között
átszűrődő napfény világoszöld foltokat vetített a gondosan nyírt fűre, és
élénkvöröseket a vörös kockakövekből kirakott, kanyargós gyalogútra.
Későn nézett fel, így összeütközött egy tetőtől talpig feketébe öltözött,
szakállas fiatalemberrel. Zavartan elnézést kért. A fickó nem vette túl komolyan
a dolgot, gyors biccentés után elsietett.
A parkolóba érve Mark keze már úgy remegett, hogy miután beült, alig bírta a
kulcsot a helyére illeszteni. Eszeveszett dühében a kormányt csapkodta. Amint
első mérgét kiadta, fújtatva dőlt hátra az ülésen. A szívére szorította a kezét, mert
úgy érezte, mintha sajogna. Lily rohamaira gondolt.
Megrázta a fejét, és a kezébe temette az arcát. Sóhajtott. A hegyikristály
keresztre pillantott, amit Lily ragasztott fel a műszerfalra a sebességmérő óra
mellé. A medál a húga elmondása szerint családi örökség volt, és a
bevonulásakor kapta meg tőle. Lily mindvégig ragaszkodott a
meggyőződéséhez, hogy ennek köszönhette az életét az osztaga számára
végzetessé vált bevetés alkalmával.
Hiába bámulta most segélykérőén a keresztet, a fájdalom nem enyhült.
Túlhajthatta magát. A kórház és az elmúlt időszakban történtek kikészítették. Bár
talán nem is a szíve fájt, csak az izom, amiből Eliza doktornő eltávolította a
golyót. Különben is, a hozzá hasonlók nem kapnak infarktust, csak a kövér
szemétládák, mint Kirill. És általában tőlük szedik el a feleségüket, nem ők
csábítják el másét. Kimerültén a fejtámlára hajtotta a fejét...
Hihetetlenül kék ég borult fölé, körben hatalmasra nőtt fák nyújtogatták az
ágaikat. Vízcsobogást hallott. Egy patak csordogált a közelben. Oldalra nézett -
egyenesen egy véres arcú férfi megüvegesedett szemébe. Halottak hevertek
körülötte, udvaroncokhoz illő, díszes ruhában.
Ahogy a felüléssel próbálkozott, fájdalom hasított a mellkasába, odanyúlt. Az
arcához emelte a kezét: az ujjai véresek voltak. Azáltal, hogy tudatosult benne a
sérülés, a fájdalom csak fokozódott.
A jobb kezére támaszkodott, és nagy erőfeszítések árán felemelkedett.
Zavartan végigmérte magát. Csizmát viselt, vastag bőrnadrágot, díszes mentét.
Émelygett és szédült. Érezte, ahogy a széthasított ruhadarabokat átitatva a meleg
vér lassan elfolyik a testéből. Tudta: segítség nélkül hamarosan meghal. Az inge
alól előhúzott egy bőrszalagon függő aprócska gyűrűt, a szájához emelte, hogy
megcsókolja...
- Mark! - Lily hangja távolról jutott el hozzá.
Felnézett. A húga aggódó, szeretettel teli, gyönyörű szürke szemét pillantotta
meg maga előtt. Nem értette, hogy került oda. Lassan állt össze benne a kép,
hogy az egyetem parkolójában ül a saját autójában, és nem egy patak partján,
halottak között hever. Lily órái most értek véget.
- Attól tartok, elaludtam - mondta zavartan. Erőltetett mosollyal titkolta
fájdalmát Lily elől.
- Értem jöttél? - kérdezte a húga ragyogó szemmel.
Mark bólintott.
 - Tegnap Alex, ma te - kuncogott Lily.
- Tegnap? - Mark meglepődött. - Tegnap is eljött érted?
A lány lesütött szemmel bólogatott.
- Tegnapelőtt eljött a könyvtárba, ahogy kérted.
Aztán...
- Aztán?
Lily alig leplezett szorongással figyelte a bátyját.
- Zavar téged?
- Micsoda?
- Hogy jóban vagyok Alexszel.
Mark elképedt arccal nézett a húgára.
- Mit jelent az, hogy jóban vagy vele?
- Miért? Szerinted mit jelent? Tetszik nekem.
A férfi zavarba jött. A lány nevetett, átölelte a nyakát, megpuszilta az arcát.
Mark összerándult.
- Imádlak, bátyám! Alex a leghelyesebb pasi, aki valaha feltűnt a közelemben,
de sajnos úgy viselkedik velem, mintha ő is a testvérem lenne. Bevallom, néha te
egymagad is túl sok vagy. Na, akkor indulhatunk?
A férfi kinyúlt a biztonsági övért, de a hirtelen rátörő fájdalomtól felkiáltva a
melléhez kapott.
- Rosszul vagy? - Lily döbbenten meredt bátyja véres kezére. Feltérdelt az
ülésen, szétnyitotta Mark zakóját. Bal mellén az inge is véres volt.
- Mit csináltál már megint? - kérdezte a lány rémülten.
Mark válasz helyett a levegőt kapkodta, és lehunyta a szemét. Lily
megmarkolta a zakó hajtókáját.
- Vegyük ezt le! Cseréljünk helyet. Majd én hazaviszlek.
Miután megszabadította tőle Markot, a hátsó ülésre dobta a véres ruhadarabot.
Kiszállt a kocsiból, behajolva átsegítette a bátyját a volán mögül a másik ülésre.
Aztán az autót megkerülve gyorsan beült a helyére.
- Orvosra van szükségem, Lily - nyögte Mark, és bizonytalanul kinyúlt,
mintha a kesztyűtartón keresne támasztékot.
A húga megsimogatta a kezét.
- Tudom, de a kórházban is veszélyben vagy.
Mark elkapta a csuklóját.
- Menj egy gyógyszertárba, vegyél kötszereket.
- Odahívom hozzánk Elizát - ajánlotta Lily.
Mark fészkelődött az ülésen, a farzsebe felé nyúlt.
- Maradj már nyugton! Ha ugrabugrálsz, még erősebben vérzel - intette Lily,
és egyre nagyobb aggodalommal figyelte a növekvő vérfoltot az ingen Mark
melle fölött. A férfi kihúzta a kezét a zsebéből.
- Tudtam - sóhajtotta. Egy aprócska gyűrűt tartott véres tenyerén. - Szállj ki!
Fogd ezt a kis szart, és dobd be a csatornába - nyögte.
-Jól van. Nyugalom - bólintott a lány, átvéve az ékszert.
Bátyja ijesztő tekintettel nézett rá.
- Siess, ha nem akarod, hogy itt vérezzek el előtted.
 5. fejezet

Eliza Lily telefonja után a gardróbszekrényhez lépett. Kivette az orvosi táskáját,

ellenőrizte, minden benne van-e, amire szüksége lehet. Ledobta a sortját,
felkapott egy farmert, felhúzta a tornacipőjét. Leakasztotta a kulcsait az ajtó
mellől, és már rohant is.
Az autóban egyfolytában azon törte a fejét, vajon most mibe keveredett Mark.
A húga csak annyit mondott, hogy erősen vérzik, de nem akar kórházba menni.
Lily türelmetlenül várhatta, mivel egy rövid a csengetés után már meghallotta
a hangját a kaputelefonból. Felszaladt a lépcsőn, és a lány a lakásajtóban állva
fogadta.
- A szobájában van, megpróbáltam elállítani a vérzést - mondta köszönés
helyett. Eliza sem törődött az illemmel, rohant Markhoz. Lily nem követte, csak
utánaszólt:
- A konyhában leszek, ha szükség lenne rám.
A szobában félhomály uralkodott, a redőnyt leeresztették, csak a nappaliból
szűrődött be egy kevés fény. Mark hosszú, karcsú teste elnyúlva hevert az ágyon.
Eliza az ablakhoz sietett, felhúzta a redőnyt. A férfi a jobb alkarjával takarta el
a szemét a hirtelen rátörő erős fénytől.
- Mit művelt már megint? - kérdezte Eliza leülve mellé, és gyengéden
megfogta a csuklóját.
Mark összehúzott szemmel kilesett a karja alól.
- Semmit, higgye el. Ugyanaz történt, mint a kórházban. A zsebembe
csempésztek egy ékszert, ami megölhetett volna. Lilyt akarják.
Eliza a férfi fölé hajolt, óvatosan lehúzogatta bőréről a ragtapaszcsíkokat,
amivel Lily a sebre rögzítette a gézpárnákat. Túl sok kötszert használt, de most
épp erre volt szükség.
A doktornő zavartan nézte a férfi mellén a vágott sebet, amelyből még
szivárgott a vér.
- Ez milyen fegyver volt, Mark?
- Nem tudom.
Eliza az előzmények ismerete nélkül megdöbbent volna a válaszon, így
azonban hideglelős félelmet érzett.
- Össze kell varrnom. Adok érzéstelenítőt és antibiotikumot is - mondta.
Felállt, kinyitotta a táskáját, aztán a fürdőszobába ment és kezet mosott. Mark
féloldalasán felemelkedett az ágyon.
- Maradjon nyugton - figyelmeztette a doktornő, és a kezét törölgetve
visszament hozzá. - Nem tudom, mi történik magával, Mark, de segítségre van
szüksége.
- Mégis kitől?
- Egy sámántól, népi gyógyítótól, paptól - javasolta Eliza.
- Ön nem segít rajtam? - kérdezte a férfi értet- len arccal. - Végem van?
Eliza, miközben gumikesztyűt húzott, megnyugtatóan elmosolyodott.
- Nem így értettem. Rendbe jön. Sok vért vesztett, de nem hal bele. Azért
javasoltam ezeket az alternatívákat, mert ami magával történik, az már nem csak
orvosi szaktudást igényel. Sőt! Nehéz kimondanom, de ez olyan... nem evilági,
gonosz dolognak tűnik. Tudja, én dolgoztam menekülttáborokban a világnak
azon részén, ahol még vannak törzsi gyógyítók, sokat tanultam tőlük. Ha kiderül,
mi a valódi oka a sérüléseinek, talán egyáltalán nem is lesz szüksége orvosra.
- Akkor többet nem jön el hozzám - sóhajtott Mark. A sebe erősen vérzett,
egyre vastagodó bíborvörös szalagnak tűnt, köszönhetően az iménti
próbálkozásnak, hogy felkeljen. Eliza végigmérte. Orvosként szégyenérzet
nélkül megtehette, és így nőként is leplezetlenül csodálta.
Mark Hektorral ellentétben nem szőrtelenítette magát. Szolidan pihés
mellkasa és a köldökétől lefutó, farmerja alatt eltűnő sötétebb csík vonzotta a
doktornő tekintetét. Remegő kézzel nyúlt az érzéstelenítőért.
- Ne féljen, itt vagyok - vigyorgott a férfi.
Eliza zavartan rámosolygott.
 - Örülök, hogy Lily ijedtsége nagyobb volt, mint a valós probléma.
A vércsík elindult Mark oldalán. Eliza felkapott néhány gézpárnát, és gyorsan
felfogta. Már épp ideje volt, hogy összeszedje magát és munkához lásson.
Tökéletesen tudta, törvénytelen dolgot cselekszik azzal, hogy Markot itthon látja
el. Ám ha a férfi rendőr létére nem akar kórházba menni, ő nem vitázik vele.
Eliza végzett a seb összevarrásával. Feszülten figyelte Mark nyirkosán
csillogó arcát, lázas tekintetét. Hangok hallatszottak be a nappaliból.
- A francba, cimbora - nyögte Alex a szobába lépve. Biccentett Elizának, és
letérdelt az ágy mellé. A doktornő ugyanakkor felállt, az előkészített kötszerekért
indult, amiket Mark könyvespolcán hagyott. - A rohadt életbe, Mark! El kellene
tűnnöd egy időre, ezek nem adják fel. - Félrehúzódott, mivel Eliza visszatért a
kötszerrel. Barátja feje mellett állva figyelte, ahogy a doktornő a sebre helyezi a
gézpárnát, majd rutinosan leragasztja.
Mark már csak résnyire nyitott szemmel nézte őket. Eliza csodálta, hogy eddig
eszméletén maradt. Szívós férfi volt, és különös könnyedség áradt belőle. Sokan
talán felelőtlennek titulálták volna, de Eliza úgy érezte, nem ez a pejoratív
értelmű szó a legmegfelelőbb a jellemzésére.
Idegen országokban szerzett tapasztalatai megértették vele, hogy a
szokatlannak és hihetetlennek tűnő események nem mindenütt számítanak
csodának. Az Aretas testvérek körüli történések azonban lassan átcsúsztak ebbe
a tartományba, Lily mégis a legnagyobb természetességgel fogadta őket. Mark
lazasága, vagy inkább cinikus beletörődése pedig lehetőség volt az elviselésükre.
- Hé, Mark! - morrant fel aggódva Alex, és meg- paskolta barátja arcát, látva,
hogy a szeme lecsukódott és a feje félrebillent.
Eliza a férfi karjára tette kezét.
- Hagyja csak! Az alvás jót tesz neki. - Az ágy végén megpillantott egy
hengerbe csavart takarót. Kitekerte és Markra terítette, a derekánál gyengéden
eligazította, és közben ismét végigmérte. Ezúttal nemcsak az izmait csodálta,
hanem megnézte a kötözés közben észrevett korábbi forradásokat is. Több szúrt
vagy vágott seb helye is éktelenkedett a harmonikus izomzatot fedő bőrön. A
doktornő nem vette észre, hogy Alex jó ideig figyelte gondoskodó mozdulatait,
majd szemöldökét felvonva kislisszolt az ajtón.
Eliza az ablakhoz lépett, hogy leeressze a redőnyt, de csak megfogta a
húzózsinórt és kíváncsian körülnézett. Eszébe jutottak Lily szavai, hogy a
testvére miatt nehéz rendet tartani a lakásban.
A férfi szobája ennek ellenére nem tűnt rendetlennek, sokkal inkább
túlzsúfoltnak. A széles, sötétbarna polcok roskadoztak a könyvektől. Jó néhány
vaskos, bőrkötéses, bordázott gerincű kötet is állt az egészen új kiadású
regények és tudományos munkák között. A polcok tetején pedig - úgy, hogy
némelyik tárgy már a plafont érintette - középkori tálak, vázák, kupák
sorakoztak.
Eliza megpillantott egy homokórát, mellette egy különös lámpást, és esküdni
mert volna, hogy egy kard markolatát látja.
Mark hirtelen levegőért kapkodott, és a doktornő ijedten fordult meg. A férfi
néhány hevesebb lélegzetvétel után megnyugodott. Talán csak álmodott, ám
Eliza görcsbe ránduló gyomra nem jött rendbe ilyen gyorsan. Ügyetlenkedve
leengedte végre a redőnyt. Időnként Markra pillantva összepakolta a holmiját. A
véres gumikesztyűket, kötszereket, kendőket egy zacskóba szórta és a táskájába
süllyesztette. Mélyet sóhajtva lépett ki a nappaliba.
Senki nem volt a szobában, Alex és Lily beszélgetése a konyhából hallatszott.
Eliza hozzájuk indult.
Alex az asztalnál ült. Lily csészéket rendezgetett egy tálcán, teát töltött egy
porcelánkancsóból. Odakészítette a .cukortartót, a készletbe tartozó kistányéron
citromkarikákat, és egy apró kancsóban tejet. Eliza eddig úgy tapasztalta, hogy
léptei a tornacipőnek köszönhetően hangtalanok - Hektor legalábbis sosem
hallotta meg -, Lily ellenben mosolyogva felnézett.
- Megkínálhatlak teával?
- Köszönöm, elfogadom.
Alex mosolyogva kihúzta maga mellett a széket, tekintetével intett a
doktornőnek, hogy foglaljon helyet. Eliza a fal mellé tette a táskáját, letelepedett
a nagydarab rendőr mellé.
- Elaludt? - kérdezte Lily reménykedve. Eléjük tette a tálcát, s választ várva
figyelte Eliza arcát.
A doktornő bólintott. Ő is várakozva nézett Lilyre, aki mintha csak kitalálta
volna a gondolatát, leült vele szemben. Közben felé nyújtotta az egyik csészét.
- Válassz bármit, ami a kedvedre való - intett mosolyogva a citromos kistányér
felé, és közelebb tolta a tálcát.
- Kérlek, Lily, hallgass meg! - szólalt meg Eliza határozott hangon, de mivel a
citromot és a cukrot tette a teába, nem folytatta rögtön. Amikor pedig újra
megszólalt, nehezére esett a színlelés: már érződött az aggodalma.
- Fogalmam sincs, mibe keveredtetek a testvéreddel, de a törvény szerint
jelentenem kellene, hogy elláttam Markot. Az állásomat is veszélyeztetem, ha
eltitkolom.
Alex védekezőén megemelte a kezét.
- Tőlem ne tartson, én hallgatok - mosolygott, és otthonosan kiszolgálta magát
a tálcáról. Lily közben összegyűjtötte a teafilterek kis papír tasakjait, felkapta a
citromkarikákból maradt héjakat, egy tiszta ronggyal letörölte a nyomukat a
tálcáról.
Eliza nézte a már-már kényszeresnek tűnő ténykedést, és közben válaszolt
Alexnek.
- Nem is erről van szó, hanem Mark sérüléséről... Egy rosszul sikerült forgatás
után elláttam egy kaszkadőrt. Karddal vágták meg. Azt hiszem, Markot is
karddal sebesítették meg - váltott újra határozottra a hangja. - Cáfolj meg, Lily,
ha tévedek, de ha anyagi problémátok van, szívesen segítek tanácsadót vagy
bankot keresni. A munkám révén sok emberrel találkozom, vannak néhányan,
akik...
- Nem értelek - nézett rá őszinte csodálkozással a lány, és közben élére
hajtogatta a rongyot, majd a tálca mellé simította.
- Azt feltételezem, hogy Mark illegális küzdelemben vesz részt.
Lily elmosolyodott.
 - Mint a filmekben? Ketrecharcos, és mindezt pénzért?
Alex vigyorgott, ökölbe szorította a kezét. Hatalmas bicepszén majdnem
szétrepedt a póló.
- Ez engem is érdekel, pici lány. Ne titkolózzatok!
A doktornő rájött, hogy a beszélgetés vakvágányra futott, így nem tud meg
semmit.
Ráadásul Lily felállt.
- Ne haragudjatok, megijedtem Mark miatt, néni vagyok jól. Folytathatnánk
később?
Eliza pontosan emlékezett a rohamára, és most nem úgy nézett ki, mint aki
rosszul van. Sokkal jobban hasonlított egy gőgös hercegnőre, aki elbocsátja az
alattvalóit, mint egy beteg lányra.
Nem akart még elmenni. Legszívesebben visszaült volna Mark mellé, hogy
vigyázzon rá, amíg felébred. Mialatt a sebéről gondoskodott, melegség lobbant a
testében, ami együtt járt azzal, hogy elgyengült a lába és remegett a keze. Ilyet
sosem érzett sem Hektorral, sem más férfival kapcsolatban. Csak ez a
szürkészöld szemű, szőke hajú nyomozó gyengítette el ennyire, fiús mosolyával
és mesebeli hangjával.
Túl gyorsan pattant fel, Lily ijedten nézett rá. Alex gáláns férfi módjára
felemelkedett ültéből.
- Már megy? - kérdezte csodálkozva.
- Úgy vélem, Mark sokáig alszik majd, de nincs ok az aggodalomra -
magyarázkodott Eliza Lilyre pillantva. - Kérlek, figyelj rá! Igyon sokat. Ha lázas
lenne, adj neki a szokásos gyógyszeretekből. A vérveszteség ellenére hamar
rendbe jön - felnevetett -, persze, ha néhány napig nyugton marad. - Éjszakára be
kell mennem a kórházba. Ha Mark láza magasra szökne vagy más aggasztó
dolgot tapasztalsz, hívj fel ott. Megmondom, hogy mindenképpen keressenek
meg, ha te hívsz. Aztán majd megbeszéljük, mi legyen.
Lily hozzálépett és átölelte.
- Köszönöm, Eliza. Úgy érzem, mintha a nővérem lennél.
 Eliza viszonozta az ölelést. Közben átfutott az agyán: ő bizony nem a nővére
szeretne lenni.
Alighogy kilépett a házból, megszólalt a mobilja. Aggódva pillantott fel a
második emeleti ablakra, attól tartva, hogy máris Lily hívja, de a redőny Mark
szobájában változatlan helyzetben volt.
Előkotorta a telefont a táskából, a gombot lenyomva beleszólt.
- Anya? - kérdezte csodálkozva.
- Hektor az imént hívott az örömhírrel, hogy készültök az esküvőre. Olyan
boldog vagyok, kislányom.

Alex kopogtatására Mark egész gyorsan kinyitotta az ajtót. A mellkasára

ragasztott kötésen kívül csak egy bokszeralsót viselt, hullámos haja a szokottnál
is kócosabb volt, álmos szemmel fixírozta a társát.
- Felébresztettelek? - kérdezte Alex.
- A konyhában voltam, reggelizem.
- Ziláltnak tűnsz.
Mark grimaszolt.
- Kösz! Nem sokat aludtam az éjjel.
Alex hívás nélkül is követte, figyelve, ahogy visszaballag a konyhába.
- Ha fájdalmaid voltak, miért nem kérted meg Lilyt, hogy hívja fel a
doktornőt?
- Nem erről van szó. Felébredtem és gondolkodtam. Tisztáznom kell a
dolgokat, Alex. Meg kell védenem Lilyt! Amíg nem értem meg az
összefüggéseket, nem megyek semmire. Átnéztem az egyetemről maradt
jegyzeteimet. Tudtam, hogy ismerem azt a gyűrűt.
- Aludnod kellett volna inkább. Megértem, hogy nehéz emlékek nélkül, és a
jelenlegi dolgok is aggasztanak, de pocsékul néztél ki tegnap, és ma sem tűnsz
sokkal egészségesebbnek.
 Mark rendületlenül folytatta:
- A gyűrűt Guillamme de Martens lovag vitte a kedvesének. A lovagot útban
az eljegyzésre megtámadták Ruen báró emberei. Egy, az ünnepségre igyekvő
család talált rá a haldoklóra. Ha előbb érkeznek és időben ellátják, talán
megmenthették volna, de így a vérveszteség végzett vele, csak a holttestét
vihették a várba. A kedvese el sem búcsúzhatott tőle.
- Honnan szedted ezt a hülyeséget? Ugye, nem ilyen emlékeid vannak? '
- Amikor az amnéziával járó fejsérülésem után újra munkába álltam az
egyetemen, a kutatás volt a feladatom. Az intézmény birtokában lévő műkincsek
történetének, a hozzájuk kapcsolódó legendáknak jártam utána. Szerettem azt az
időszakot. A gyűrű is a raktárban volt, onnan emelték el. Egy talpig feketébe
öltözött férfi tette a zsebembe, akivel az egyetem kertjében rohantunk
egymásnak - illetve ő nekem. Visszatérve a gyűrű történetére - folytatta Mark.
Alex a tekintetét látva megértette, mit jelenthetett számára a tanítás. - Egy
szerzetes lejegyezte a nővérek életének érdekesebb eseményeit abban a
kolostorban, ahová de Martens magára maradt jegyese bevonult. A kevés értékét
halála után a zárdára hagyta. - Mark sóhajtott. - De Martens lovag legalább azzal
a tudattal halt meg, hogy vártak rá.
- Mi van? - Alexet meglepte a hirtelen hangulatváltás.
- Voltál már szerelmes? - Mark a hűtőhöz lépett, kivette a tejesdobozt.
Alex köhécselt.
- Tudom én - legyintett Mark még mindig hátat fordítva, de már a szekrényben
keresgélt a bögrék között. - Az ilyen fickók, mint te, azt a nőt rántják ki a sorból,
amelyiket akarják.
- Aha - dörmögte Alex.
- Kérsz? - emelte meg Mark a dobozt.
Alex megdörzsölte az állát, töprengve vizsgálgatta a társát.
- Végül is te hoztad szóba...
- Mit?
- Ezt a szerelem témát.
 Mark letette a dobozt és a kiválasztott fehér bögrét az asztalra, letámasztotta a
kezét, várakozva nézett a társára.
- Tulajdonképpen van egy lány - bökte ki Alex.
- De nem tetszel neki?
- Nem tudom, mit szólna hozzám a családja.
- Kérdezd meg - tanácsolta Mark a legnagyobb természetességgel.
Alex meghökkent, vállat vont.
- Hát... Mindig óvtam Lilyt, és talán azt hiszed, hogy a bátyjának tekintem
magam, de nem.
- Mi van? - értetlenkedett Mark. Kihúzta magát az asztal mellett, és elképedt
arccal nézett a társára. - Te barom!
- Ez azt jelenti, hogy nem. - Alex hatalmasat sóhajtva lehuppant a
legközelebbi székre. - Jó, igazad van. Egy kétméteres benga állat vagyok, ő meg
a legszebb lány a városban, egyetemre jár. Minek is reménykedtem... - Aggódó
arccal figyelte, ahogy Mark kezdődő jóízű kacagása hirtelen megszakad. A férfi
fájdalmas fintort vágva, kezét a kötésre szorítva leroskadt a székre.
- Le kellene feküdnöd, Mark - jegyezte meg Alex. - Rosszul nézel ki.
A biztonság kedvéért elkísérte szédelgő társát a szobájába, de még véletlenül
sem sértette volna meg azzal, hogy segít neki. Mark szerencsésen elérte kitűzött
célját. Végigdőlt az ágyán, magára húzta a takarót, és már félig csukott szemmel
motyogta:
- Beszélj vele! Már régóta várja.
- Aludj egyet - ajánlotta Alex, és örült, hogy Mark nem látja önkéntelen
vigyorát. - Összepakolok, mielőtt elmegyek. Este felhívlak, de ha felébredsz, te
is hívhatsz.
 6. fejezet

Alex visszament a konyhába. Mark félig elfogyasztott reggelijét a szemetesbe

borította. A tányért és az ott felejtett tiszta bögrét a mosogatóba rakta. Közben
felrémlett benne: talán örömet szerezne Lilynek, ha elmosogatna. Vagy mégsem?
Lehet, hogy csak felbosszantaná, ha valamit rossz helyre tesz. Úgy döntött,
inkább megvárja, míg a lány hazaér, hiszen Mark nincs túl jól, segítségre lehet
szüksége.
A tejet visszatette a hűtőbe, és kiballagott a nappaliba. Mivel az Aretas
testvéreknek nem volt tévéje, az egyik polcon egymásra rakott újságok között
keresett olvasnivalót. Egy akcióhősökről szóló képregény-különkiadást húzott
elő.
- Még mindig meglepsz - pillantott vigyorogva Mark szobája felé, és leült az
egyik karosszékbe.
Nem igazán kötötték le a történetek. Peterre gondolt, régi társára és jó
barátjára, akit két évvel korábban veszített el egy lövöldözés során. Jó ideig nem
találtak neki társat, mert képtelen volt az együttműködésre. Petridis kapitány
végül beosztotta mellé a „Szakértőt”. Markot először mindenki így hívta. Nem
engedték ki terepre, hiszen botrányok után, levitézlett egyetemi oktatóként, egy
vén zsaru közbenjárásával került a testülethez. Viszont úgy ismerte a
műkincseket és a középkort, hogy egy csomó megrekedt ügyet az ő
háttérkutatásainak köszönhetően vittek tovább.
Alex azóta is vegyes érzésekkel emlékezett az első találkozásukra. A parancs
elhangzása után az irodába tartott. Új társának még a keresztnevét sem tudta,
nem figyelt Petridis szavaira. Köszönés helyett csak morgott, és figyelte, ahogy
Aretas épp kirámolja az egyik fiókját, miközben mindent az íróasztala tetejére
halmoz. Belemerült a pakolászásba, észre sem vette, hogy a kollégája
megérkezett. Az írószerek, papírok, CD-k és DVD-k között Alex észrevette egy
katonai kitüntetés díszdobozát. Könnyedén érte nyúlt, felcsapta a fedelet.
Sebesülési érem volt.
- Az apádé?
Alex kérdésére Mark összerezzent, zavartan felnézett.
- Az enyém - mondta nyugodtan.
- Hol jártál?
Mark mosolygott. Alex ismerte a fajtáját. Az ilyen fickók sok mindent elérnek
egyetlen mosollyal. Néhány lány fejében biztos megfordult már a gondolat, hogy
ha megfojtja a legjobb barátnőjét, Mark csak az övé lehet. Alex azon töprengett,
ha fegyvert fogna rá, akkor is így vigyorogna-e.
- Az ott történtek miatt... - bökött zavartan a saját halántékára.
- Amiatt van-e gond a fejemmel? - kérdezte Mark könnyedén, minden
sértettség nélkül, még inkább zavarba hozva Alexet. - Igen.
- Tényleg jó neked, hogy dilinyósnak tartanak?
-Jobb, ha annak tartanak, mintha tényleg az lennék, nem?
Alex meghökkent. Úgy tűnt, Markot a gúnyolódás nem zökkenti ki a
nyugalmából, ezért más irányba terelte a beszélgetést, nehogy a végén saját
magát hozza kellemetlen helyzetbe. Határozottan közölte, hogy Petridis
utasítására egy raktárépülethez mennek a kikötői negyedbe.
Mark bólintott. Felvette a széktámlára terített
zakóját. Benyúlt az íróasztal legalsó fiókjába, előhúzta a jelvényét és a
fegyverét. Az utóbbit az előírásnak megfelelően ellenőrizte, majd az övén viselt
tartóba csúsztatta. Alex szó nélkül figyelte, aztán kifelé indult, és hallotta, hogy
Mark követi.
Szolgálati kocsival mentek. Alexet majd’ szétvetette az indulat. Először a
lámpákat szidta a rossz ütemű váltásért, majd az előttük haladó sofőröket.
Mintha már akkor érezte volna, hogy baj lesz.
Ebben a feszült, dekoncentrált állapotban állította le a motort a kihalt
parkolóban. Kiszállt a kocsiból, tétovázás nélkül a hatalmas raktárépület felé
indult. A szeme sarkából látta, hogy Mark kicsatolta a pisztolytáskáját, mielőtt a
nyomába szegődött.
- Munkanap van - jegyezte meg Mark. - Miért nem áll itt egyetlen kocsi sem?
- Látsz itt hajót, amiből épp most rakodnak ki? - kérdezett vissza Alex
ingerülten.
- Ha ez raktár, a hajók érkezése után is bármikor jöhetnek ide teherautók
áruért. Ráadásul az őröknek vagy az alkalmazottaknak is ide kell jönniük. Az
épületben rejtegetik a járműveket is.
- Ott kuksolsz bent az irodában, most mozdultál ki először terepre, minek
okoskodsz? - mordult rá Alex.
Mark vállat vont.
A hatalmas, távirányítható kapu mellett a falon színes reklámtábla hirdette,
hogy ez a Heliodor Szállítmányozási Részvénytársaság telephelye. A tábla túlsó
oldalán, a személybejárón nem volt sem zár, sem kilincs. Csengő vagy
kaputelefon sem látszott sehol. Viszont a reklámfelület fémállványára több
térfigyelő kamarát is felszereltek.
Alex nem foglalkozott a személybejáróval, a nagykapu másik oldala felé
indult. Mark nem követte.
- Mire vársz? - Alex visszafordult felé. - Azt hiszed, a szép szemedtől majd
kinyílik az ajtó?
Mark vigyorogva felemelte a kezét, az ajtó felé intett.
Alex akkor még utálta ezt az önelégült arckifejezést. Az együtt töltött hónapok
során aztán megtapasztalta, hogy Mark épp elég komoly, ha a helyzet úgy
kívánja.
Mark csak állt, és a vigyor egyre szélesebb lett az arcán. Ekkor már Alex is
hallotta a hangokat: az ajtó túloldaláról fémes kaparászás hallatszott.
- Észrevették minket a kamerán keresztül - magyarázta Mark.
- Rájöttem - mordult rá Alex, és nem leplezte a sértettségét. Kihúzta magát,
mélyen beszívta a levegőt, hatalmas mellizmain megfeszült a khaki színű póló.
Peter, a társa jutott eszébe. Akkor is érezte, hogy baj közeleg, de az egész csak
homályos sejtés maradt. Később újra végiggondolta a történteket, és tudta, azzal
követte el a legnagyobb hibát, hogy nem hallgatott a megérzésére.
Kinyílt az ajtó. Tüskésre nyírt, vörös hajú, Alex- szel majdnem egymagasságú
férfi lépett eléjük. Mark Alex mögé hátrált, jelezve, hogy ki a főnök. Alex
elővette az igazolványát, és a vörös hajú arca elé tartotta.
- Rendőrség.
A fickó kelletlenül biccentett.
- Ha esetleg zavarunk, jöhetünk később is - szólalt meg Mark udvariasan,
kilépve Alex háta mögül.
- Nem zavarunk sokáig - jelentett ki Alex, finom éllel a hangjában.
- Tudja - szólt közbe Mark ismét, megtorpanásra késztetve ezzel Alexet -,
láttak itt néhány gyanús hajót a napokban, és ezzel kapcsolatban érdeklődnénk.
Ha ma alkalmatlan, megadom a számom, megbeszélhetünk egy új időpontot.
Alex figyelmen kívül hagyta az udvarias szövegelést. A fickót félretolva
belökte az ajtót, és az épületbe lépett. Négy fegyveressel találta szemben magát.
Magasba emelt kézzel megállt.
- Rendben, fiúk, értem - társalgóit Mark továbbra is udvariasan a háta mögött.
- Semmi vész, mi most szépen kimegyünk innen.
Alex rosszat sejtve hátranézett.
Mark a vörös hajú fickó halántékához nyomta a fegyverét, miközben a nyakát
hátulról átölelve magához szorította. Még mindig halkan és nyugodtan beszélt:
- A társamat kinyírhatjátok, de engem csak a haverotokkal együtt tudtok. Van
időm, hogy legalább az egyikőtöket leszedjem. Kitaláltátok már, ki lesz az?
Alex esküdni mert volna rá, hogy mosolyog. Akárhogyan is, Marknak
köszönhetően elővehette a fegyverét. A vörös hajúval együtt kihátráltak az
épületből. A többiek nem követték őket. Alex beült a kocsiba és indított. Mark
ellökte magától a fickót, és beugrott az utasülésre. Még ki sem hajtottak a
parkolóból, már erősítést kért a központostól.
A raktártól tisztes távolságban Alex leparkolt, Itt már biztonságban voltak, de
ráláttak az épületre. Mark egyeden szót sem szólt, miközben a csempészek
kimenekítették az áru egy részét a raktárban rejtegetett kisteherautókkal, mire az
erősítés megérkezett. Még így is rengeteg műkincs került elő a történelem
legkülönbözőbb korszakaiból - nagyrészt festmények és fametszetek.
Mindketten kapitányi dicséretben részesültek, Markról pedig meglepően
gyorsan lekopott a „Szakértő” csúfnév. Igaz, ebben nem kis szerepe volt
Alexnek, aki ha meghallotta az irodában, figyelmeztetően megszólalt:
- Mark, vagy Aretas, kisfiam. - Rendszerint nem mosolygott, helyette a jobb
öklével ütögette a bal tenyerét. Ilyenkor feltűnően kigömbölyödött a bicepsze.
- Te mit keresel itt? - Lily hangjára Alex zavartan felkapta a fejét.
- Ezt én is kérdezhetném. Nem az egyetemen lenne a helyed? Minek
mászkálsz egyedül? - vágott vissza a férfi, és felállt.
- Aggódtam Markért. Hol van? - kérdezte Lily, és feszült arccal
körbepillantott.
- Alszik.
- Alszik!? Rosszul volt? Baj van? - sorolta kérdéseit a lány.
Alex vállat vont.
- Látod? Jól éreztem, hogy haza kell jönnöm. - Lily idegesen ökölbe szorította
jobb kezének kecses ujjait. Alex gyönyörködve nézte. A lány zavartan pillantott
rá.
- Nincs nagy baj - mosolygott rá a férfi. Lily elpirult. Észrevette a fotelben a
képregényt.
- Ez hogy került hozzád? - kérdezte, és felkapta az újságot.
- Ezek között volt - Alex a magazinok felé intett.
- És még azt mondta, hogy a helyére tette - méltatlankodott Lily, és a
szobájába indult az újsággal. - A képregénygyűjtemény az enyém, még akkor is,
ha Mark mást mond - közölte határozottan, amikor visszatért és megállt Alex
előtt.
- Mark ezzel kapcsolatban nem mondott semmit - mosolyodott el ismét Alex.
Lily visszamosolygott rá, aztán megkérdezte:
“ Mi van Markkal?
- Ne aggódj, minden rendben. Én küldtem el aludni, kicsit nyúzottnak tűnt.
Azt mondta, az éjjel nem aludt, most bepótolja. Úgy gondolom, hogy
kettőnkkel... - kezdte a férfi, és megfogta a lány kezét.
- Ez nem a te gondod, majd én megbeszélem Markkal a dolgot. Semmi
szükség arra, hogy ennyi szabadidődet rám áldozd.
- De igen, és még sokkal többet szeretnék - jelentette ki Alex a lány szemébe
nézve.
Lily a férfi szőke borostától szúrós arcára simította a tenyerét. Alex lehajolt, és
kissé bátortalanul, puhatolózva megcsókolta a lányt.
Hirtelen szétváltak, mindketten Mark szobája felé fordultak. Lily odaszaladt,
belesett, és lassan, óvatosan elhúzta a tolóajtót.
Alex már a nyomában volt. Megfogta a kezét, újra magához vonta.
- Veled akarok lenni, Lily, vigyázni rád. Irigylem őt - intett a fejével Mark
szobája felé -, amiért hozzád jöhet haza.
- Beszélek vele.
Alex mutatóujját a lány szájára szorította.
- Én már engedélyt kértem tőle - vigyorgott.

Eliza leparkolt, kiszállt a volán mögül és körülnézett. Ahogy az imént elhaladt az

út szélén sorakozó autók mellett, egy villanásnyi időre látott valamit, ami
nyugtalansággal töltötte el, de nem tudatosult benne, mi az. Egy nehéz operációt
végzett el a kórházban, felkészült a legrosszabbra, és tájékoztatta a családtagokat
is. Mark Aretas is túl sokszor jutott az eszébe, de nem a lelkifurdalás miatt, hogy
otthon látta el. Időnként felvillant előtte a mosolya, felidőzött benne meztelen
mellkasa, lapos hasa. Aggódott érte és kíváncsi volt, vajon mibe keveredhetett,
de képtelen volt közvetlenül keresni, ezért Lily mobilszámára küldte SMS-ben a
varratszedés időpontját.
Felért a lakásához, a zárba helyezte és elfordította a kulcsot. Azonnal kiderült,
hogy az ajtó nincs bezárva.
 Lassan visszaengedte a zár nyelvét, visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Ki
lehet odabent? Mark támadója megtudta, hogy ő látta el a sebesültet? Eljött,
hogy kiderítse, mit mesélt a nyomozó az orvosának a tettesről?
- Jaj, Mark, ne! - szaladt ki a száján.
Az ajtó kinyílt, Eliza rémülten hátralépett, az apja zavartan nézett rá a
küszöbről.
- Eliza?
- Apa! - sóhajtott megkönnyebbülten. Rájött, hogy az apja kocsiját látta imént
a parkolóban.
Költözéskor a biztonság kedvéért adott kulcsot a szüleinek, hogyha bármi
gond lenne, nélküle is bejussanak a lakásba. Mostanáig nem használták. Hirtelen
rátört a felháborodás. Úgy érezte, megsértették, betörtek hozzá. Ha nem is rablók
vagy rendőrgyilkosok, de akkor is megzavarták a kis világát.
- Ne haragudj, kislányom, hogy a távollétedben betörtünk ide - mentegetőzött
az apa. Kitűnt a szavaiból, együttérző pillantásából, hogy tökéletesen tisztában
van a lánya érzéseivel. - Anyád erősködött, hogy ez nem mindennapi esemény.
- Mi a baj? - kérdezte Eliza türelmetlenül. Aggodalma tovatűnt. Ha Mark jól
van, mi baj lehetne?
Édesapja csontos arcán kedves mosoly jelent meg.
- Nem mindennap megy férjhez az egyetlen kislányunk - mondta büszkén, és a
lánya felé nyújtotta a kezét.
- Nem ma lesz az esküvő - nevetett Eliza erőltetetten. - Hol van anya?
- Átmentek Hektónál a közeli virágüzletbe.
- Hektor is itt van?
- Igen. Egyetértett anyáddal, hogy nem okozunk gondot neked, ha itt várunk
meg. Most mind együtt vagyunk, így jó néhány dolgot megbeszélhetünk az
esküvő előkészítésével kapcsolatban. Nem akartak tétlenül várni, ezért úgy
döntöttek, érdeklődnek a menyasszonyi csokor és a virágdíszek felől.
Eliza gépiesen bólogatott. Egy pillanatra betolakodónak érezte magát a saját
lakásában.
 - Gondterheltnek tűnsz - puhatolózott az édesapja.
- Nehéz napom volt.
A közhelyes mondatok után csak bámulták egymást. A férfi kitárta a karját,
felnőtt lánya a mellére borult.
- Eli, Eli! - sóhajtott a férfi. - Ha nem vagy biztos magadban, kislányom, ne
menj hozzá Hektorhoz.
- Túl régóta vagyunk már együtt, apa, nem érez- hetem ugyanazt, mint az
elején.
- Talán nem, kicsim, de kételkedned sem szabad. Azzal sem értek egyet, hogy
túl régóta vagytok együtt. Valóban régóta jegyesek vagytok, Eli, de nem voltatok
sokat együtt. Az utazásaid, a hosszú távollétek miatt először talán össze kellene
szoknotok.
- Rektor jó ember, kiváló szakember, nagy jövő áll előtte.
- Ne erre gondolj - intette az apja.
- Már nem vagyok csitri, apa, sem szűzlány. Nem törhetem a fejem a
nászéjszakán, sem tengerparti vagy tábortűz melletti szerelmeskedéseken.
- Miért nem? - lepődött meg a férfi. - Éjjel a tengerparton vagy egy
fenyőerdőben...
- Markkal? - csúszott ki Eliza száján. A név elhangzott, ám remélte, hogy az
apja nem hallotta tisztán.
- Kivel, Eliza?
- El tudod képzelni Rektort az erdőben? - kérdezte gyorsan, erőltetett
nevetéssel.
- Nem nekem kell elképzelni, kislányom, de te egész más nevet mondtál az
imént. Van valaki más, Eli? - kérdezte, és nyílt, együttérző tekintettel
vizsgálgatta felnőtt gyermeke arcát.
Eliza a vállát vonogatta.
- Senki, apa, igazán. Talán félreértettél.
- Ahogy gondolod, de ha segítségre van szükséged, beszélgethetünk - akár
anyád tudta nélkül is.
 - Jaj, apa! - simogatta meg Eliza a férfi karját. - Hamarosan hozzámegyek az
egyetem egykori sztárkosarasához, aki emellett kiváló sebész és gyönyörű férfi.
Mi mást kívánhatna egy nő?
- Nem tudom. Az a fontos, te mit szeretnél.
- Férjhez menni és gyereket szülni. Erre vágyom, apa.
Megszólalt a táskában a mobiltelefonja. Mint egy fuldokló a mentőöv után,
úgy kapott érte.
- Tessék, Leoni. - Figyelmesen hallgatta a hívót, közben bólogatott, és a másik
kezével gesztikulált. - Igen, természetesen. Most azonnal indulok. - A telefont
kinyomva sajnálkozó tekintetet vetett az édesapjára. - Ne haragudj, apa. Az
egyik frissen műtött betegemnél komplikáció lépett fel, vissza kell mennem.
Az apja a fejét ingatta.
- Jól van, de nem hiszem, hogy nincs más, aki segíthetne.
A lánya könyörgő pillantást vetett rá, megpuszilta az arcát.
- Menj csak, majd tartom a hátam anyádnál - intett sürgetően az ajtó felé a
férfi.

Eliza sóhajtva lépett ki az esküvőiruha-szalonból. A város egyik legfelkapottabb

üzlete volt, de neki egyik ruha sem tetszett. Ráadásul lelkifurdalást érzett, mert
nem szólt az édesanyjának, hogy kísérje el.
Újra keserű csalódás fogta el, ahogy a nyitott lakásajtóra gondolt. A szülei
másodszori hazaérkezéséig a lakásában maradtak, de legalább a betege túlélte.
Ezzel nyugtatta magát. Az édesanyja a lánya fáradtságával nem törődve töviről
hegyire ismertette az elképzeléseit, Eliza pedig fásultan, egyelőre minden
tiltakozás nélkül elfogadta azokat. A békesség megőrzése érdekében igent
mondott mindenre. Úgy gondolta, majd apránként lebeszéli az anyját elképesztő
terveiről, ahelyett, hogy már a legelején csúnya vitába keveredjenek.
A terv legfontosabb része az esküvői ruha kiválasztása volt, melyet édesanyja
könnyek között tervezgetett. Eliza úgy érezte, semmi szüksége arra, hogy az
asszony minden üzletben sírva emlékezzen a saját szegényes esküvőjére, a másik
percben pedig hálát adjon az Úrnak, mert a lánya már méltó módon mehet
férjhez. Ezért a munkájára hivatkozva sorra lemondta a ruhanézegetésre
kiválasztott időpontokat, és néhány üzletbe egyedül látogatott el. Reménykedett,
hogy nem futnak össze véletlenül, ha az anyja segítőkészen körülnéz az
üzletekben.
Lehajtott fejjel töprengett a kínos helyzeten, és nekiszaladt egy nála
magasabb, kemény testnek. Szégyenkezve felnézett. Mark Aretas mosolygott le
rá.
- Szép napot, doktornő!
Eliza zavartan biccentett. Egy héttel korábban szedte ki a varratokat a
nyomozó mellkasából. Élénken élt benne a röpke találkozás minden pillanata.
Azóta többször elé villant a férfi huncut mosolya. Az orrában érezte bőrének
keserédes parfümillatát, mely most újult erővel tört rá, közvetlen közelről, és
eszébe juttatta csupasz felsőtestének látványát.
- Hogy van? - Mark felpillantott a bolt táblájára.
- Csak nem? Férjhez megy?
Eliza rövid tétovázás után megrázta a fejét.
- Egy kolléganőm kérte, hogy nézzem meg az általa kiválasztott ruhát, és
mondjam el a véleményem.
- És tetszik magának?
Két fiatal lány lépett ki az ajtón, jól megbámulták Markot. A férfi
elmosolyodott, könnyedén biccentett feléjük.
- Ő a vőlegénye? - kérdezte egyikük, egy kerek arcú, szőke, hosszú hajú lány.
- Milyen aranyos, hogy megvárta kint - áradozott a barátnője.
- Ismeri a babonát, hogy a vőlegény nem láthatja a ruhát az esküvő előtt -
nevetett a szőke lány kacéran Markra. A barátnőjébe karolt, és kuncogva,
többször is hátrafordulva elsétáltak.
- Lebuktam - motyogta Eliza, fülig pirulva.
 Mark vállat vont - úgy tűnt, már csak a lányoknak juttatott kedves mosolyából.
- Szívesen vártam volna itt magára - közölte rezzenéstelenül.
Eliza elképedt arccal nézte. Ezúttal is farmert és pólót viselt, kigombolt
sportzakóval. Megtestesített mindent, melyet eddig a doktornő elkerült.
Megnövesztette aranyosan csillogó haját. Szabadnak, gondtalannak látszott,
bátran hágta át a szabályokat. Gátlástalanul flörtölt még mindig, pedig épp most
tudta meg, hogy Eliza menyasszony.
A legijesztőbb azonban az érzés volt, melyet a hangja, a mosolya, sőt maga a
jelenléte váltott ki belőle. A közelében nem maradhatott határozott és erős,
bizonytalannak és törékenynek érezte magát. Orvosként megszerzett tekintélye
helyett Mark védelmére bízta volna magát, hogy az ölelésébe meneküljön.
- Tudja, nem biztos még ez az egész... Én nem is tudom igazán...
A férfi csodálkozva nézett rá.
- Ezt talán nem velem kellene megbeszélnie.
Eliza bólintott.
- Lily hogy van? - kérdezte sután.
- Jól. - Mark kivárt. Eliza állta a tekintetét. A férfi zöld szeme egészen
sötétnek tűnt, mintha a kristály rejtegetné titkait.
- Meghívhatom egy italra? - kérdezte, alig észrevehető kis mosollyal.
- Igen - vágta rá Eliza habozás nélkül.
 7. fejezet

Mark a karját nyújtotta, a doktornő elfogadta. A szíve hevesen vert. Egy

pillanatra átfutott az agyán, hogy nehéz helyzetbe kerülhet, ha az ismerősei
meglátják őket. A középkori várromok mellett elhaladva Mark a keresztes
háborúkról mesélt, és akkor mindenről megfeledkezett.
Megbabonázottan hallgatta a férfit, aki finoman gesztikulálva magyarázott.
Beszélt fegyverekről, viseletekről, lovagrendekről és nagymesterekről. Eliza
maga előtt látta a Szentföldre tartó vagy onnan megtérő lovagokat, ahogy
megpihentek az ódon falak között. Sajnálta a dicsőséget hajszoló
fiatalembereket, hogy sokszor megrokkanva, roncsként tértek haza. Átlépett
volna az időn, hogy igaz valójukban lássa a vár körül felállított sátrakat, a
mutatványosokat, a vásári nyüzsgést, melyek hozzátartoztak a lovagi tornák
világához.
Mark olyan átéléssel, lelkesedéssel és részletességgel festett le mindent,
mintha saját tapasztalatait osztaná meg vele. A szeme ragyogott, és a hangja...
Eliza legszívesebben lehunyt szemmel hallgatta volna, akár a távoli vihar halk,
sejtelmes morajlását egy biztonságos, védett zugban.
A tenger felé fordultak, s Eliza attól tartott, egy matrózkocsmában körnek ki.
A férfi azonban egy csendes, családias kisvendéglőhöz vezette, mely az ajtóra
függesztett tábla szerint még zárva volt.
Mark lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és beléptek az üres, kihalt
helyiségbe.
A falakat körben sötétbarna lambéria borította, a berendezés fehér abrosszal
letakart kis kerek asztalokból és fonott háttámlás barna székekből állt. Eliza
gömbölyded szakácsnőre vagy mosolygós, idős úrra számított, ehelyett egy
karcsú fiatalasszony lépett eléjük a bárpult mögül. Szőke, hosszú haját lófarokba
kötötte, farmerét és pólóját pedig kockás köténnyel védte.
 - Ő Trixi - mutatta be Mark. Lehajolt, magához húzta a nőt, megpuszilta az
arcát. Trixi felágaskodott, és átölelte a férfi nyakát. Eliza irigyelte tőlük ezt a
spontán, természetes érzelemnyilvánítást, utoljára az egyetemen ölelkezett ilyen
könnyedén és őszintén a barátaival.
- Bemutatom dr. Eliza Leonit. Már meséltem nektek róla, ő mentette meg az
életem - biccentett Mark elismerően a doktornő felé. Trixi a kezét nyújtotta
Elizának.
- Nem egyszerű vállalkozás, a mi drága Markunk állandóan bajba keveredik -
mondta huncut kacsintással.
- Mit hallok? - A nevető bariton a konyhából hallatszott. Néhány pillanattal
később kinyílt a lengőajtó egyik szárnya, és egy tolószékben ülő férfi gördült ki
mögüle. Bal lába térdtől hiányzott, a farmerja szárát a combja alá hajtotta. Mark
mellé kormányozta a kocsit.
- Visszataláltál végre, zsarukám?
- Hello, Dóm! - Mark mosolyogva kezet rázott vele.
- Mintha tudtam volna, hogy jössz. A minap hoztak nekem szarvashúst, épp
ma készítettem ragut belőle. - Elizára kacsintott. - Imádja a legény a vadhúst, de
gondolom, már tudja... Azt hittem, járnak - vigyorodott el, észrevéve Trixi
integetését.
- Ő a doktornő - oktatta ki a férjét Trixi, aztán Elizára pillantott. - Dom úgy
gondolja, Mark túl régóta van egyedül.
- Neki se legyen jobb, mint nekem - nevetett Dóm. Trixi a vállára csapott.
- Menj a konyhába! Én pedig kiderítem, mit kívánnak a kedves vendégek.
Dóm szófogadóan visszagurult a konyhába. Trixi a bárpult távolabbi végénél
álló asztalhoz vezette a vendégeiket. Eliza gyorsan elhárította az asszony étlapra
vonatkozó ajánlatát. Ragaszkodott hozzá, hogy csak innivalót kér, ahogy Mark
eredetileg invitálta.
Trixi rábeszélésére aztán belegyezett, hogy megkóstolja a szarvasragut, bár
addigra az étterem otthonos hangulata és a finom illatok meghozták az étvágyát
is. Mark hallgatott, mint akinek semmi köze az egészhez.
 Trixi bort ajánlott a ragu mellé, melyet egyszerre utasítottak vissza, és csak
ásványvizet kértek, mert mindkettőjüket várta az autója.
Miután kettesben maradtak, Eliza megkérdezte, mi történt Dom lábával. Mark
hallgatott egy ideig, tőle szokatlanul keresgélte a szavakat.
- Az elbeszélése szerint akkor veszítette el a lábát, amikor én az emlékeimet.
Egy egységnél szolgáltunk, aknára futott a teherautó. Szerinte én voltam a
legszerencsésebb, mert kirepültem. A kulcscsontom meg két bordám törött el, és
bevertem a fejem. A többiekhez képest Dom is jól járt. Mi ketten maradtunk,
akik rendes életet élhetünk. Gyerekeik is vannak, két kisfiú, ikrek - mosolyodott
el újra. - Dom ügyesen használja a műlábat, de itt, a sütők között, számomra
érthetetlen okból, biztonságosabbnak tartja a kocsi.
- Kalandos élete van, Mark - jegyezte meg Eliza.
- Gyorsan élek - vont vállat a férfi. - Nem baj, így talán hamarabb vége lesz.
- Elképesztő, miket mond - nézett rá kétkedve a doktornő.
- Maga orvos, pontosan tudja, mivel jár a retrográd amnézia.
Eliza megértőén bólintott.
- Azt mondták, elmúlik, és szép lassan vissza- emlékszem az életemre, de nem
így történt. A múltam a húgom és a barátaim meséiből áll. 'Mindent tudok a
középkorról, a lovagokról, fegyverekről és műkincsekről, amit valaha
megtanultam, de semmire nem emlékszem a történtekből, addig a pillanatig,
amíg fel nem ébredtem egy kórházi ágyon.
- Csak ámulok, milyen jól leplezi a hátrányát - mosolygott Eliza.
- Túl kellett élnem, doktornő, hogy vigyázhassak a húgomra. Szerencsére
Lilynek már itt van Alex. Nem tartozom senkinek semmivel, mehetnék az eltűnt
múltam után.
- Remélem, Lily előtt nem így beszél.
- Lily már nagylány, jól ismer engem.
- Nem szeretne saját családot?
- A választottam az esküvőjére készül - közölte Mark egyenesen a szemébe
nézve. Eliza a szalvétáért nyúlt.
 - Ne higgye, hogy nekem olyan könnyű.
A férfi összevonta a szemöldökét. Eliza lesütötte a szemét.
- Remélem, az ön házassága jobban sikerül, mint az enyém. - Mark gyengéden
Eliza térítőn nyugvó kezére simította a kezét.
Eliza zavartan kipillantott az ablakon a lágyan hullámzó tengerre. Egyetlen
vízi jármű sem járt most erre, néhány kiterjesztett szárnyú sirály vitorlázott a kék
ég alatt.
A hirtelen beálló csendet a tányérokkal egyensúlyozó Trixi érkezése törte meg.
A legjobbkor bukkant fel. Feltételezhető volt, hogy leselkedett, és kivárta a
legalkalmasabb pillanatot, hogy ne szakítson félbe semmit. Letette eléjük a
tányérokat, jó étvágyat kívánt és elsietett.
Eliza kíváncsian vizsgálgatta a héj nélküli kenyérszeletre emlékeztető köretet.
Mark biztatóan mosolygott.
- Knédli. Kóstolja meg, finom. - Mivel a doktornő még gondolkodott,
folytatta. - Vágjon belőle egy falatot, és forgassa bele a szószba.
Eliza a bátortalan kezdet után az egész ragut bekebelezte. Időnként
összevillant a tekintete a férfiéval, de inkább az ételre figyelt, mert zavarba hozta
a nyomozó pillantása.
Mark az üres tányérral maga előtt, hátradőlve figyelte, szeme ismét
világoszölden csillogott, akár egy drágakő.
- Köszönöm az ebédet - sóhajtott Eliza, és az üres tányérra tette az
evőeszközöket.
- Én köszönöm, hogy mutatott nekem egy keveset az igazi Elizából - mondta
Mark komolyan, a szemébe nézve.
- Nem értem - billentette meg a fejét a doktornő zavartan.
- Gyönyörködtem magában, ahogy evett.
- Éhes voltam, és valóban finom volt - mentegetőzött Eliza.
- Van azért még néhány dolog, amire kíváncsi lennék. - A férfi szemében
huncut fény lobbant. - Például, milyen bevásárlás közben.
Eliza elmosolyodott.
 - Amikor fésülködik - vigyorgott Mark.
Eliza beletúrt rakoncátlan, vastag szálú hajába.
Mark nagyot nyelt.
- Milyen reggel, amikor felébred.
Eliza lélegzete bennakadt: leleplezve érezte magát, és dühös lett.
Mark szeméből eltűnt a drágaköves ragyogás.
- Ne haragudjon. Talán félreértettem - mondta, de nem fordította el a
tekintetét.
Eliza ellenben nem bírta tovább, az ablak felé fordult. Egy kis hajó úszott a
vízen, azt figyelte. Mély lélegzetet vett, majd halkan kijelentette:
- Igen, félreértett.
- Sajnálom. Nem zaklatom többé. Köszönöm, hogy Lily mellé állt. Sok
boldogságot kívánok magának és a vőlegényének. - Mark felállt.
Trixi a semmiből tűnt elő. A férfi majdnem fellökte, ahogy megfordult.
- Ne haragudj. Épp téged kereslek. Fizetnék.
Eliza kimondhatatlan űrt érzett, ahogy Mark hátát bámulta. Várta, hogy
megfordul, rápillant, és szemében újra ott ragyog a mosoly. Ám a férfi
mindvégig kerülte a tekintetét abban a rövid időben, amíg az étteremben
tartózkodtak.
Ahogy kifelé indultak, Dom utánuk gurult. Érdeklődött, ízlett-e az étel. Kezet
rázott Markkal. Puszit kért a doktornőtől, és közölte, bármikor szívesen látja. A
kedves gesztusok némileg oldották Elizában a feszültséget, de fájt neki, hogy
Mark akkor is csak futó pillantást vetett rá, amikor felajánlotta, hogy visszakíséri
az autójához.
A tengerparti úton haladtak, és a doktornő úgy érezte, rendőri kíséretet kapott,
annyira rideg és távolságtartó lett a férfi. Nyoma sem volt már a csodás hangú,
varázsos szavú mesemondónak. Eliza minden pillanatban arra várt, egyszer csak
félrehajtja a zakója szárnyát, hogy mindenki lássa az oldalán a fegyvert.
Egy kanyar után a víz a hátuk mögé került, és egy nemrég kialakított park
fiatal fái közé léptek, melyek még nem adtak árnyékot. Gyerekzsivaj hallatszott
az újonnan átadott játszótérről. Eliza a homokozó körül futkározó apróságokat
figyelte. A parkon túl már látszottak a szorosan egymás mellett parkoló
személykocsik.
A bogárhátúhoz érve Eliza remegő kézzel tette a kulcsot a zárba. Megérezte
Mark kezét a vállán és megmerevedett. Visszafordult. Az autónak támaszkodva
nézett fel a férfira. Várta, hogy talán megszólal, de csak némán figyelte őt.
Lassan fölé hajolt. Eliza felemelte a kezét, ujjait a férfi szájára szorította.
- Mark, kérem, ne! - suttogta.
- De igen, Eliza. Kérem! - súgta vissza Mark.
Eliza a férfi mámoros zöld szemét nézte. A szája már majdnem az ajkához ért,
és akkor a közelből fékcsikorgás hallatszott. Odafordult, de olyan hirtelen, hogy
a feje Mark orrához csapódott.
A férfi kezét az arcára szorítva előregörnyedt, selymes, hosszú haja
előrehullott. A doktornő hozzáhajolt, aggodalma ellenére sem rejthette el zavart
mosolyát.
- Ne haragudjon! - kérte, visszafojtva a nevetést.
- Ez elég egyértelmű figyelmeztetés volt - nyögte Mark.
- Vérzik az orra? - kérdezte a doktornő, és megfogta férfi kezét.
Mark a fejét rázta.
- Szédül? Elkísérjem az autójához? - kérdezte Eliza.
- Én meg kísérjem vissza? - Mark kiegyenesedett. A szeme könnyes volt,
sziszegve nyomkodta az orrnyergét, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly. -
Nő még nem volt rám ilyen hatással, doktornő - közölte, könnyedén meghajtva
magát.
Eliza nem volt biztos benne, hogy szándékos meghajlás volt-e, vagy csak
megszédült, és egy kicsit rájátszott, de vitathatatlanul gáláns gesztus volt.
- Köszönöm, Mark - mondta Eliza, és a kezét nyújtotta. A férfi egyetlen
pillanatra megérintette.
- Most mennem kell - mentegetőzött rekedten, aztán sarkon fordult.
Eliza lehunyta a szemét, kezét az ajkához szorítva a kocsijának dőlt. Tisztában
volt vele, soha nem csókolózhat Markkal, még csak kíváncsiságból sem, mert ha
az a csók olyan lenne, amilyennek elképzelte, fenekestül felfordítaná az életét.

- Köszönöm - simogatta meg Lily Alex tarkóján a tüskésre nyírt hajat, miután a
férfi leparkolta az autót a ház előtt.
- Ne haragudj, de ma nem maradhatok - mosolygott rá Alex bocsánatkérően.
- Éjszakai meló? - vonta össze Lily a szemöldökét. - Mark nem is mondta.
Alex a fejét rázta.
- Nem, mert nem tudja. Most nem dolgozhatunk együtt.
- Nehogy bajba keverd magad! - figyelmeztette aggódva a lány.
- Nem leszek egyedül, két kolléga segít nekem. Ha Mark jelen lenne,
elfogultsággal vádolhatnának bennünket. Az egyik srác nem is a mi
osztályunkról való.
- Félnem kellene? - faggatózott Lily.
- Már így is túl sokat árultam el. Meg kell akadályoznod, hogy utánunk jöjjön.
Nem értené meg, hogy nem ellene dolgozunk. Nincs más választásunk. Jobb, ha
egyelőre nem tud semmiről.
- Ismered őt. Ha tudomást szerez róla, hogy nem voltunk őszinték, sosem
bocsát meg. Az egyetlen, ami Marknak megmaradt a tárgyi tudása mellett, az a
becsület. Nem tudom, hol volt elrejtve, az agya melyik zugában, de emlékszik
apánk szavaira! „Minden mást elveszíthetsz, de a becsületed meg kell őrizned,
mert csak akkor lesz esélyed az újrakezdésre.” - jelentette ki Lily, de a végén
megremegett a hangja.
- Már csak néhány napra van szükségünk, Lily - nézett rá Alex könyörögve.
A lány beletörődve bólintott. Mielőtt kiszállt a kocsiból, megsimogatta és
megcsókolta a férfi arcát. Megvárta, míg a hátsó lámpák vörös fényét elnyeli az
éjszaka sötétje, és felnézett a házukra.
Mark szobájának félig lehúzott redőnye alól halvány fény szűrődött ki. Ebből
tudta, hogy a bátyja csak a kislámpát kapcsolta fel. Talán olvas, vagy - ahogy az
utóbbi időben oly gyakran - elaludt a könyv felett. Mindenesetre Lily biztos volt
benne, hogy Mark még jó ideig nem keresi, és először úgyis Alexet hívná.
Elmosolyodott. Amióta összejöttek Alexszel, Mark állandóan a társán kérte
számon a húga késéseit, kimaradásait. Alex pedig sokszor nem is tudta, hogy a
lány melyik évfolyamtársával ment könyvtárba, színházba, vagy éppen
kiállításra, múzeumba.
Határozott léptekkel indult el a sötétben az otthonával ellentétes irányba. Nem
nézegetett maga mögé, nem kereste a lámpák fényét, bátran, megtorpanás nélkül
haladt a célja felé. A város történelmi negyede felé tartott. Elhaladt a hatalmas
román kori templom és a később hozzáépült zárda épülete mellett, innét a
modern, utcai lámpákat régi kandeláberek váltották fel.
Nappal ez a városrész tömve volt turistákkal, éjszakára azonban kihalt, néma
lett. A múzeumok és a hivatali épületek kiürültek. A kis ajándékboltokat,
üzleteket bezárták, behajtották a spalettákat a kirakatok előtt. Csak néhány
felsőbb szinten elhelyezkedő ablakból szűrődött ki fény, ahol a tulajdonos a
boltocska felett lakott. A fagylaltozók, cukrászdák is csak kora estig várták a
vendégeket. Egyeden kerthelyiségben világítottak lámpások az asztalokon, ez
azonban csak ahhoz volt elegendő, hogy a kései csemegézők sötét árnyaknak
tűnjenek.
Lily mégsem félt itt soha, otthonosan mozgott az ódon épületek között. Egy
kétszintes háznál állt meg, melynek földszinti ablakait kovácsoltvas rács védte.
Az ajtó fölé zöld táblát rögzítettek arany „Antikvitás” felirattal.
Lily a táskájából előkapott tollal, a rácsok között benyúlva megkocogtatta a
feketén ásító ablaküveget.
Néhány pillanattal később halvány fény gyúlt odabent, és kilökték a vaskos,
nehéz tölgyfaajtót. A befelé nyíló, üveges boltajtót fehér csuhát viselő férfi
tartotta, társa néhány lépéssel mögötte állt. Mindketten mélyen meghajoltak.
A lakásba visszatérve Lily döbbenten állapította meg, hogy odabent teljes a
sötétség, Mark szobájából sem szűrődött már ki az olvasólámpa fénye. Az
ajtóhoz szaladt, bekukkantott. Az ágyon nem volt más, mint Mark ledobott
farmerja és pólója. Ahogy beljebb ment, rálépett egy sportcipőre. Ijedten
kapcsolta fel a lámpát. A cipő párja az íróasztal mellett hevert. A széken néhány
egymásra szórt inget és nyakkendőt talált. A szobában még érezhető volt Mark
arcszeszének fűszeres illata.
Eszébe jutott Alex kérése, hogy tartsa itthon Markot, erre a bátyja egyetlen szó
nélkül nyomtalanul eltűnik. Mélyet sóhajtott, majd felemelte a sportcipőket, és
szorosan egymás mellé, az ágy alá tette őket. Egy ingért nyúlt, a meglévő
hajtásnyomokra gondosan ügyelve összehajtotta, a szekrénybe tette, aztán fogta
a következőt.

Eliza majdnem leejtette a süteménydarabot a villájáról, amikor felismerte az

étterembe lépő férfit. Mark nem volt egyedül: manöken alkatú, festett szőke
szépség karolt belé. A nő elképesztően nézett ki, ám az erős smink és a hátán
derékig kivágott, flitteres, fehér selyem miniruha, melyet viselt, nem illett egy
hétköznapi vacsorához. Ráadásul mindkét kezére fehér selyemkesztyűt húzott.
Egy pincér azonnal az újonnan érkezett vendégekhez lépett. Miután váltott
néhány szót Markkal, az étterem belseje felé vezette őket.
Az asztaluk mellett elhaladva Mark megállt, és ahogy futó ismerősök között
szokás, udvariasan köszöntötte Elizát.
- Jó estét kívánok, doktornő!
Rektor azonnal felállt, a két férfi kezet rázott. Eliza saját magát is meglepő
elégtétellel állapította meg, hogy a nyomozó majdnem olyan magas, mint
Rektor.
Mark elegáns volt, de még az antracitszínű öltönyben is könnyed maradt.
Vállára omló hosszú haja selymesen csillogott a lámpák fényében. Rektor
pedáns finomsága túlzónak hatott mellette. Eliza kíváncsian szemlélte a festett
szőke hölgyet, akit Mark azonnal bemutatott:
 - A volt feleségem, Judit Kirill.
Eliza nem leplezhette meglepetését. Majdnem kiszaladt a száján a kérdés:
„Újra együtt vannak?” A gondolattól összeszorult a torka, hirtelen túl édesnek és
soknak tűnt a tortaszelet a tányérján.
Szerencséjére a pincér türelmeden pillantást vetett Markra, aki apró biccentés
után elindult a részükre fenntartott asztal felé.
Eliza ettől kezdve már nem volt ura önmagának és a gondolatainak.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Rektor a másnap várható nehéz
műtétekre hivatkozva felajánlotta, hogy hazaviszi.
 8. fejezet

Mark töprengő arccal nézte a távozó Elizát, csak sokadszorra hallotta meg Judit
szavait:
- Pénzre van szükségem, Mark - jelentette ki feszülten a nő. Ökölbe szorított,
kesztyűs keze időnként megremegett.
- Nem értelek - pillantott rá a férfi érteden arccal.
- Van némi adósságom.
- Az én pénzemből fizetnéd ki? - fakadt ki Mark dühösen.
- Kössünk üzletet - próbálkozott Judit.
- Micsoda?
A nő óvatosan, minden mozdulatára vigyázva a kézitáskájába nyúlt, s egy
fényképet tett a férfi elé. A kép egy jádeköves aranygyűrűt ábrázolt, kicsi fehér
térítőn. A drágakövet szőlőkacsokra emlékeztető aranypántok rögzítették a
foglalatba. Az ékszer a színe és a kidolgozása alapján több száz éves lehetett.
- Az anyád gyűrűje, otthagytad a jegygyűrűddel együtt az éjjeliszekrény
fiókjában.
- Pénzt kérsz azért, ami nem is a tiéd? - Mark elképedt arccal nézett rá.
- Lilynek is felajánlhatom - szegte fel Judit az állát, látszott, hogy nincs jól, és
mindenre elszánt. - Tudom, túlságosan szereted ahhoz, hogy fájdalmat okozz
neki. Számomra néha már perverznek tűnt ez a kapcsolat - tette hozzá gúnyosan.
- Mennyit akarsz? - sziszegte Mark.
- Hátralékban vagyok a kocsim részleteivel.
- Add oda a rohadt kocsid a banknak!
- Lily biztos nem így gondolná.
A férfi fújtatva bólintott.
- Mondd, mennyit akarsz.
Judit elképesztő összeget mondott. Mark blazírtan felnevetett, s megkérdezte:
 - Ugye nem haragszol, ha most kifizetem az italainkat és elhúzunk innen? -
Intett a pincérnek. - Átgondolom a dolgot, holnap felhívlak.
- Ajánlom, hogy így legyen, különben a volt sógornőmet keresem meg -
fenyegetőzött Judit.

Lily aggódva figyelte Markot, ahogy a zsebébe süllyesztett egy borítékot, majd
ellenőrizte a fegyverét. Alex titkos nyomozása után Mark viselkedése
elképesztően gyanúsnak hatott, főleg úgy, hogy előző esti kiruccanásáról mélyen
hallgatott.
- Az kenőpénz? - kérdezte a lány.
A bátyja fura vigyorral az arcán bámult vissza rá, hatalmasat sóhajtott.
- Elkövettem egy óriási hülyeséget.
- Törvénytelen dologra készülsz?
- Tulajdonképpen nem.
- Akkor kinek viszed azt a pénzt? Úgy láttam, a bankod borítékja.
- A boríték a banké, de nincs benne pénz. Egyébként Judit számít rá.
- Az exed? - Lily elképedt arccal nézett a férfira.
Mark bólintott.
- Ottfelejtettem nála anyánk gyűrűjét.
- Tudom - bólintott Lily. Sarkon fordult és bement a szobájába. Néhány
pillanattal később egy díszes szelencével tért vissza, s a bátyja kezébe nyomta.
Mark felpattintotta a doboz fedelét, s a gyűrű láttán megkönnyebbülten nézett
a húgára.
- Itt van?
- Igen. Judit a válásotok után megjelent az egyetemen, hogy pénzt kérjen
tőlem.
- Tőled is?
Lily bólintott.
 - Adtál neki?
- Nem volt más választásom, Mark. Azt mondta, ha nem fizetek, feljelent
téged nemi erőszakért.
- Micsoda?! - Mark hiteden dühvel nézett a húgára.
- Megverted Kirill professzort az egyetem udvarán... Tudom, ő nem tett
feljelentést, de a történtek után ezt már nem úsztad volna meg. Miután a
srácokkal összeszedtünk az utcán, borzasztóan féltem. Nem engedhettem, hogy
abban az állapotban a hatóságok elé kerülj. Minden ellened szólt. Elkeseredett
voltál, dühös és bosszúszomjas.
- A hülye kurva! - nevetett fel Mark cinikusan. Az öklével ütötte nyitott
tenyerét.
Lily úgy vélte, a jelen helyzetben leginkább egy bokszzsákra lenne szüksége,
hogy kiadja magából a felgyülemlett haragot.
- Még most sem bírsz az indulataiddal, ha róla van szó.
- És ebből következik, hogy megerőszakoltam.
- Nem ezt mondtam. A látszat ellened szólt, és ők megfizethették volna a
legjobb ügyvédeket, de mi nem. Most is börtönben lennél.
Mark tűnődve figyelte a lányt. Még dolgozott benne a harag, a szeme
villogott, és szaporán szedte a levegőt.
- Mikor találkozol vele? - kérdezte Lily óvatosan.
- Hétkor.
- Vissza kell mennem a könyvtárba, ahol Rodion professzor részére félretettek
néhány könyvet. Mindenképpen várj meg! Ilyen állapotban nem mehetsz
egyedül ahhoz a nőhöz.
- Azt hiszed, bántanám? - kérdezte Mark, csalódott pillantást vetve a húgára.
A lány mellé lépett, megsimogatta a hátát.
- Eszembe sem jutott. Téged védelek.
- Magamtól vagy tőle? - kérdezte a férfi keserűen. Lily nem válaszolt.
Lily fél nyolc előtt érkezett vissza a lakásba, Mark a nappali asztalánál
üldögélt és a telefonján beszélt. A húgára pillantva kihangosította a készüléket.
 - Hol vagy már? - hallatszott Judit ingerült hangja.
- Már elindultam - Mark felállt.
Lily intett neki, beszaladt a szobájába, majd onnan a fürdőszobába.
Alig öt perc múlva átöltözve érkezett vissza. Csinos nyári ruháját farmerre,
pólóra és egy világoszöld, csuklyás pulcsira cserélte. Ugyanabban a pillanatban
nagy erővel megütötték az ajtót.
- Aretas kisasszony! - kiáltotta egy férfihang.
Mark és Lily egymásra néztek.
- Rendőrség! Aretas kisasszony, nyissa ki!
Mark intett a lánynak, hogy beszéljen, közben a szobájába sietett. A szolgálati
fegyverével tért vissza.
- Fel kell öltöznöm, azonnal nyitom.
- A testvére miatt jöttünk, sajnálatos hírt kell közölnünk.
Mark arcán az első megdöbbenést gúnyos vigyor váltotta fel. Lily az ajtóhoz
sietett, és a biztonsági zár felé nyúlt.
- Lily, ne! - figyelmeztette Mark, de elkésett. Két férfi rontott be a szobába, a
kivágódó ajtó megütötte a lányt, aki ijedt kiáltással hátrazuhant.
Mark aggódva a húga felé kapta a fejét. Az egyik férfi rávetette magát, kiverte
a kezéből a fegyvert. A másik Lilyt rángatta. A lány rugdalózott, karmolt,
harapott.
Mark néhány jól irányzott ütéssel és rúgással egy időre harcképtelenné tette az
ellenfelét. Nem vacakolt a fegyver keresgélésével, inkább kirántotta Lilyt a
másik támadó karjából, amikor a hatalmas termetű, Alexhez hasonló figura épp
felegyenesedett volna vele.
A lány visszahuppant a padlóra, Mark pedig a fickóra vetette magát. A
nagydarab képzett harcos volt, nem agyatlan verekedő. Mark nem sokáig
tarthatta magát vele szemben, hiszen a hatalmas ütések hárítása rengeteg erőt
kivett belőle. Ráadásul a kard ütötte seb sem gyógyult be még egészen a
mellkasán. Ellenfele hamar rájött erre, ki is használta az előnyét.
Lily kétségbeesetten kereste a pisztolyt. Az egyik szék alatt pillantotta meg,
odamászott érte.
- Tűnjenek el, vagy lövök! - kiáltotta remegő hangon. A padlón fekvő, lassan
magához térő férfira irányította a fegyver csövét, mert a verekedők felé nem
merte. Attól félt, a bátyját találná el.
Lily kiáltása után az ellenfele elengedte Markot, aki leroskadt a szőnyegre.
- Szedje össze a haverját, és tűnjenek el! - parancsolta a lány. Két kézzel
tartotta a fegyvert. Tekintetével követte a nagydarab férfi minden mozdulatát,
ahogy felsegítette, majd kitámogatta társát a folyosóra. Lily becsapta az ajtót, és
ráfordította a biztonsági zárat. Kétségbeesetten fordult Mark felé.
A férfi vérző orrára szorította a kezét, az egyik szemöldöke is felrepedt.
- Jól vagy, Lily? - kérdezte reménykedve. - Nem kaptál szívdobogást? Minden
rendben?
- Velem semmi baj, de te elég rosszul nézel ki - aggodalmaskodott a lány. A
fürdőbe szaladt. Egy törülközővel jött vissza, letérdelt Mark mellé, és a kezébe
nyomta.
- Ügyes voltál - mondta a férfi, és megsimogatta Lily éjfekete haját. A
következő pillanatban már a dzsekije zsebében kotorászott, és a húga felé
nyújtotta a telefonját.
- Hívd fel Alexet! Mondd meg neki, menjen ki Judithoz, ide meg küldjön
helyszínelőket. - Mivel közben már a törülközőbe hajolt, Lily csak nehezen
értette a szavait.
Alex, amint meghallotta a lány feszült hangját, azonnal a hogyléte felől
érdeklődött. Lily tőmondatokban felvázolta, mi történt, és egyszavas válaszokat
adott a férfi célirányos kérdéseire. Meggyőzte, ' hogy ő jól van, és a társát sem az
intenzív osztályon láthatja viszont legközelebb.
- Velem már nem is beszél? - kérdezte Mark csodálkozva, miután Lily letette a
telefont.
- Azt üzente, ha mindent elrendezett, idejön és vigyáz rám.
- Azt hiszem, Lily, ebben igaza van. Ez az ügy rólad szól. Mit tudsz, kicsi
lány? - Mark a karosszék ülőkéjének támasztotta a tarkóját.
 Lily aggódva nézte, ahogy időnként elvette az orrától a törülközőt.
Szerencsére az ide-oda forgatott fehér anyagon egyre kisebbek lettek a vérfoltok.
- Megbízol bennem, Mark? - kérdezte hirtelen.
Bátyja tekintete értetlenséget tükrözött.
- Hogy kérdezhetsz ilyen őrültséget?!
- Mert én tudom, miért történik velünk mindez.
Mark zöld szeme elsötétült.
- Az egyetemen keveredtél zűrbe?
A lány a fejét rázta.
- Ez régi história, Mark. Egy másik világban kezdődött.
- Egy másik világban, persze - nevetett fel cinikusan a férfi.
- Holnap este szeretnék neked vacsorát készíteni, és közben mindent
megbeszélünk.
- Semmi szükség meglepetésvacsira, Lily. Nekem mindent elmondhatsz. Nem
kellenek buta mesék az exemről, sem a másik világról, ahol még az
emlékeimmel éltem. Az igazat mondd!
Lily Mark elé térdelt. Az állánál tartva kicsit megemelte a fejét, és megnézte
az orrát. Úgy tűnt, már nem vérzik. Kivette a kezéből a törülközőt, és letörölte az
arcáról az elmaszatolt vért.
- Holnap, Mark. Hidd el, jobb lesz. Különben is, mindjárt ideérnek a
technikusok.
A bátyja csak egy hunyorítással jelezte, hogy rendben. Lily elmosolyodott, és
óvatosan megpuszilta az orra hegyét.

A bíróságról autóztak vissza az irodába, ahol Alex tanúskodott egy korábbi

ügyben. Ezúttal nem ő vezetett, így végiggondolhatta az elmúlt napokban
összegyűjtött információkat, főleg mert Mark sem volt beszédes kedvében.
Reggeli megérkezése óta alig szólt, az Alex által elé tett kávét sem köszönte
meg.
A megszerzett bizonyítékok alapján Mark jó úton indult el, amikor a
középkori ékszerekkel összefüggő halálesetek után kutatott, mert Alex titkos
nyomozása végül egy Gyűjtők nevet viselő műgyűjtő társasághoz vezetett. A
csoport mögött egy, a kilétét rejtegető, csak ügyvédeken és megbízottakon
keresztül kommunikáló külföldi arisztokrata állt.
A Mark által fellelt, állítólag felakasztott ügyvéd intézte a Gyűjtők jogi ügyeit.
Erről Alex egyelőre hallgatott, bár állandóan a nyelvére kívánkozott az igazság.
A lelkiismeretét bántotta a titkolózás, de ismerte Markot. Ha megtudná, hogy
kihagyták az ügyből, nagy az esély, hogy sértett büszkeségében
meggondolatlanságot követne el. A szálak túl messzire vezettek, és egy eljárási
hibával a későbbi vádlottak ügyvédeit hozták volna előnyös helyzetbe. Az
érintett tiszt részvétele a nyomozásban egyenesen szakmai öngyilkosság lett
volna.
Mark szótlansága csak rontott a helyzeten. A lassan negyedórája tartó csend
kikezdte Alex idegeit, de semmi nem jutott eszébe azon kívül, amiről nem
szólhatott. Mélyet sóhajtott.
Mark zavart tekintettel fordult felé.
- Baj van? - kérdezte olyan hangsúllyal, mintha bódulatból térne magához.
Alex majdnem hangosan felnevetett. A jelek szerint Mark is belefeledkezett a
saját gondjaiba. Akadt neki is épp elég. Az első és legszembetűnőbb sokszínű és
enyhén duzzadt orra volt, ami miatt nehezen kapott levegőt. A második rögtön
ezután következett: Judit Kirill.
Alex még a támadás estéjén felkereste a hölgyet a villájukban, ahol épp egy
fogadás zajlott. Almában sem gondolta volna, hogy az egyetemi professzor és
szépséges neje egy kastélymúzeumnak beillő, kétszintes, sokszobás épületben
lakik.
Akkor találkozott először Mark volt feleségével. Az első pillanatban
lenyűgözte a szépsége, de elképesztette a viselkedése. Úgy tűnt, örökké
ellenőrzés alatt tartja magát, mintha csak a megfelelni vágyás éltemé. A
beszélgetésük alatt a nő reakcióit figyelte, hogy kikövetkeztesse, közvetlen köze
volt-e a támadáshoz, vagy valaki eszköznek használta.
Kirill nem engedte, hogy négyszemközt maradjon a feleségével. Alex így a
vendégek előtt kérdezte meg, hogy ő telefonált-e az exférjének, a professzor és
néhány férfi azonban minden kétséget kizáróan állította: a ház asszonya
sajnálatos módon elveszítette a telefonját. Így ő nem hívhatott senkit.
Ezután Alex megemlítette Judit és Mark tervezett találkozóját, válaszul a
professzor azonnal ügyvéddel fenyegetőzött. Kilátásba helyezte Mark, majd
Alex feljelentését is zaklatás miatt. Judit nem jutott többé szóhoz. A vendégek
között volt néhány közismert ember is - cégtulajdonosok, bankárok, városi
hivatalnokok, sőt néhány újságíró is -, így Alex jobbnak látta, ha nem erőlteti
tovább a dolgot. Udvariasan elnézést kért és távozott.
Ezek után feszült lelkiállapotban indult Lily és Mark lakására. A helyszínelők
még dolgoztak, a lány a nyakába ugrott, Mark a konyhaasztalon könyökölt. Elég
siralmasan nézett ki, borzalmasan dühös volt, és a társa hírei sem javítottak a
kedélyállapotán. . .
Alex a telefon hangjára összerezzenve eszmélt fel töprengéséből. Mark a
zakója zsebéből cibálta elő a mobilját. A kijelzőre pillantva elhúzott szájjal
nyújtotta át a készüléket a társának. Alex fogadta a hívást, és azonnal
kihangosította a mobilt.
- Mark Aretas telefonja. Gerasim vagyok.
- Judit Kirill. Markkal minden rendben? - kérdezte a nő, már most hisztéria-
közeli hangon.
Alex megértő pillantást küldött a társa felé. Tökéletesen értette, miért
passzolta át neki a hívást.
- Természetesen, csak az irodában felejtette a telefonját - hazudott Alex
szemrebbenés nélkül Mark érdekében.
- Talán maga is segíthet nekem. A fogadáson nem beszélhettem, de
találkoznunk kell.
- Nem értem, asszonyom.
 - Hazudtam önnek és mindenkinek. A férjem nem tudhatja meg, de valóban
találkozni akartam Markkal. Pénzre van szükségem. Orvosra kell, nem a
kocsimra. Egyre rosszabbul vagyok.
- Igazat kellett volna mondania már az elején.
- Igen? Mark teljesen hülyének nézett volna. Napok óta véreznek és fájnak a
körmeim - visította.
Mark kikapta a telefont Alex kezéből.
- Kaptál mostanában bármilyen ajándékot? - kérdezte hadarva.
- Itt vagy, te szemét?! - kiáltotta a nő egy pillanatnyi döbbent csend után.
- Válaszolj, Judit! Kaptál bárkitől bármilyen ékszert vagy régi tárgyat? -
sürgette Mark.
- Bent voltam Hermann-nal az egyetemen, egy szép kis karpántot kaptam egy
fiatalembertől.
- Dobd el! Menj a Megyei Kórházba, dr. Eliza Leonihoz. Ő a hölgy, akivel az
étteremben találkoztunk. Mondd meg neki, hogy én küldtelek, és kérd meg, hogy
tegye rendbe a kezedet.
- Ő segíthet? - kérdezte Judit pityergősre váltva, meglepően halk hangon.
- Specialistája az ilyen eseteknek. - Mark elhúzta a száját, ahogy kimondta a
kegyes hazugságot. - Mindenképpen említsd meg neki, hogy azóta van
problémád, amióta megkaptad azt a karkötőt.
- Köszönöm, Mark - sóhajtott Judit.
- Várj, Judit, ne tedd le! Voltak a közeledben, amikor telefonáltál a találkozó
előtt?
- Nem tudom, nem a házban voltam. Kimentem a kocsimhoz, onnan hívtalak...
- Judit hirtelen elhallgatott. - Igen... Egy vendéggel találkoztam. Utánam jött,
mert már hiányoltak. Együtt mentünk vissza. Hermann, amint meglátott,
megkérdezte, hol voltam. Akkor találtam ki a történetet az elveszett mobilról. A
körömvérzésről nem beszélhettem neki, mert egy hete vesztünk össze az új
műkörmeim miatt.
- Ez akkor is sántít, Judit. Ha vendégeitek voltak, hogy képzelted a
találkozást?
- Hermann keresztbe szervezett nekem, ő hívta oda a vendégeket, csak aznap
délelőtt szólt. Ha a fickó nem jön utánam, elindultam volna az étterembe. Mark,
higgy nekem! Orvosi költségre kell a pénz. Nekem már nincs senkim, te vagy az
egyeden, akihez fordulhatok. Hermann minden lépésemet felügyeli, a
nőgyógyászhoz is ő jelent be.
- Nem csodálom - szaladt ki Mark száján.
Alex elvigyorodott. Visszavette társától a telefont, mert egyre jobban aggódott
Mark telefonálás közben alkalmazott vezetési technikája miatt.
- Menjen el szépen Leoni doktornőhöz - tanácsolta kedvesen. - Ha jobban lesz,
hívja fel Markot vagy engem. Aztán bejön az irodába, és hármasban mindent
átbeszélünk.
- Nem lehet! Hermann-nak bárhol lehetnek ismerősei.
- Miért fél ennyire a férjétől?
- Hermann jó ember, de ragaszkodik az elveihez.
Mark a torkát köszörülte. Alex grimaszolt. A hangját kicsit megemelve néhány
megnyugtató szó után elköszönt Judittól.

Eliza sietve érkezett a kezelőbe, ahol Mark exfelesége várta. A doktornő

ámulatára most is kesztyűt viselt.
- A kollégám szólt, hogy személyesen engem kért, asszisztencia nélkül -
mondta rosszat sejtve.
- Mark szerint maga segíthet. - Reszketve vette le a kesztyűket, és a doktornő
felé nyújtotta a kezét. A legtöbb ujjáról félig vagy már egészen leváltak a
körmök, alattuk látszott a véres hús.
Eliza gyorsan gumikesztyűt húzott, óvatosan a nő tenyere alá nyúlt, finoman
megemelte, nehogy fájdalmat okozzon, és alaposan megnézte a sérüléseket.
- Ki tépte le a körmeit? - firtatta hivatalos hangon. Minden erejére szüksége
volt lélekjelenléte és elfogulatlansága megőrzéséhez.
- Kaptam egy karkötőt a férjem munkahelyén, azóta véreznek az ujjaim.
Eldobtam az ékszert, ahogy Mark tanácsolta. Azóta jobb lett. Rendbe jövök? -
kérdezte Judit megremegve, a szeme könnybe lábadt.
Eliza lassan bólintott, miközben a gondolatai villámsebesén váltották egymást.
Mark problémája ezek szerint nem egyedi. A külföldi útjai során szerzett
beidegződések visszatértek: asszisztens hiányában rutinos mozdulatokkal maga
készítette elő a szükséges eszközöket, mialatt az agya lázasan dolgozott.
Felmérte a páciens körülményeit, az okokozati összefüggéseket a betegség és a
környezet között.
A történtek egyre inkább felkeltették a kíváncsiságát, lassan érlelődött benne
az elhatározás, hogy végére jár a különös sérülések okainak.
Judit Kirill egy ideig a gyógyszerszekrényt vizsgálgatta, aztán egyre
gyakrabban pillantott Elizára. A doktornő ekkor döbbent rá, hogy hosszúra nyúló
hallgatása elbizonytalanította a betegét.
- Kitisztítom a sebeket, bekötözőm, és felírok néhány gyógyszert. Lesz
segítsége az otthonában? Bekötözött kézzel a legalapvetőbb dolgok is nehezen
mennek majd.
- Van egy megbízható szakácsnőnk, őt talán megkérhetem... - Judit hangja
bizonytalanságról árulkodott.
- Ha úgy érzi, néhány napig bent tarthatom - ajánlotta Eliza.
- Nem, nem, inkább hazamennék.
 9. fejezet

Kirill asszony távozott, és Eliza azonnal az orvosi szobába rohant, a számítógép

elé ült. Középkori kínzási formák után kutatott az interneten. Szokatlanul
csendes nap volt ez a kórház életében, így hamarosan feltárult előtte a középkori
inkvizíció története.
Már a XI. században üldözték azokat, akik szembefordultak az egyház
tanításaival. Az eretnekek abban az időben még nem a tanok megújítására,
hanem az őskeresztény állapotok visszaállítására törekedtek. Borzalmas
kínzásoknak vetették alá a szerencsétleneket, hogy visszavonják istenkáromló
állításaikat, és megbánják bűneiket. Később ezek a büntetőeljárások átkerültek a
világi törvényhozásba is. Eliza érzései szerint a közelmúlt eseményeinek nem
volt közük mindehhez, sem a hagyományos értelemben vett valláshoz és hithez.
Sötét, hátborzongató dolog húzódhatott a háttérben.
Sóhajtva dőlt hátra. A telefonkagylóért nyúlt, miközben másik kezével már a
város nevét és a „rendőrkapitányság” szót pötyögte a billentyűzeten. Gyorsan
beütötte a telefonba a képernyőn megjelenő központi számot, az ügyeletes
gyorsan fogadta a hívást.
- Jó napot kívánok, Eliza Leoni vagyok a Megyei Kórházból. Beszélhetnék
Aretas nyomozóval?
Néhány pillanat múlva meghallotta Mark hangját, és meleg bizsergést érzett a
nyakánál, ahol a telefonkagyló hozzáért.
- Doktornő, segíthetek? - kérdezte a férfi a hivatalos hangnem helyett kedves
törődéssel.
- Nemrég elláttam egy hölgyet, akit hozzám küldött.
- Hálás vagyok, doktornő - mondta a nyomozó. - Ne haragudjon, hogy a
megkérdezése nélkül tettem, de tudtam, hogy önben megbízhatunk.
- Aggódnom kellene? - rettent meg Eliza.
 - Nem, önnek semmiképpen sem - nyugtatta Mark. Eliza gyengédséget érzett
még jobban elmélyülő hangjában -, hiszen csak a munkáját végezte, nem kerül
veszélybe.
- És... Mark, ön sem kerül veszélybe?
- Én állandóan veszélyben vagyok, Eliza - válaszolt a férfi a kimondott szavak
jelentéséhez képest meglepő lágysággal. A doktornő lehunyta a szemét.
- Mark - suttogta, maga előtte látva a férfi arcát, száját.
- Igen, doktornő? - csapott le rá a nyomozó. A kérdés döbbentette rá Elizát,
hogy hangosan álmodozott.
- Én... én csak... - dadogta. Kétségbeesetten keresgélni kezdett az asztalon.
Ahogy kihúzott alóla egy kórlapot, korábban az asztal szélén felejtett bögréje a
kövön landolt, és ripityára tört.
- Minden rendben, Eliza? - faggatta Mark.
- Mennem kell... - mentegetőzött a doktornő.
- Igazán sajnálom. Köszönöm, hogy segített Juditnak. Örülök, hogy hallhattam
a hangját, Eliza.
„Hát még én” - gondolta a doktornő, és még mielőtt valóban kimondta volna,
hirtelen lecsapta a kagylót.

Alex és Lily kéz a kézben a lány otthona felé tartottak. Már messziről
észrevették a villogó fényeket. Először a helyszínt biztosító járőrök tűntek fel
nekik, aztán meglátták a mentőt is félig a járdán, egy balesetet szenvedett
személyautó előtt.
- Mark kocsija! - kiáltotta Alex. Tágra nyílt szemmel meredt az összetört
csomagtartójú, sötétkék járgányra. Lily keze megremegett az ujjai között. A
nyomozó a lány felé fordult és megrettenve a karjába kapta, mielőtt a járdára
rogyott volna.
- Mark - nyögte Lily. - Nem! Ne most... a Rend...
 Rendőrautó szirénája szólalt meg Alex háta mögött. Magához szorítva Lilyt
odafordult, aztán vissza a mentő felé. Mérlegelte, hogy a kollégáktól vagy a
mentősöktől kérjen-e segítséget. Az utóbbiaknak elég dolguk lehetett a
balesetnél, így az út szélén leparkoló rendőrautó felé indult.
Az utasülésről Mark ugrott ki, sértetlenül. Alex úgy nézett rá, mint aki
kísértetet lát.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte hitetlenkedve.
- Majd elmondom, most vidd fel Lilyt! - dörrent rá Mark. Futólag
megsimította a lány meg-megránduló karját. Elővette a lakáskulcsát, és ahogy a
társa elfordította a kezét Lily hátán, a tenyerébe ejtette. - A hűtő tetején találsz
egy kék porral teli üveget, tedd az orrához, hogy belélegezze, mert ilyen
állapotban nem tudja lenyelni. Ha enyhül a görcs, tegyél a szájába is.
Alex Lily ágya mellett ült a szőnyegen. A lány pihegve szedte a levegőt - már
megnyugodott, de még sápadt volt. A kezét szorongató férfi szintén. A nyíló ajtó
hangjára Lily kicsit megemelte a fejét.
- Nem zártam be az ajtót, csak Mark jött - mosolygott Alex.
- Jól van?
- Semmi baja, Lily, de neked... - A férfi hangja elcsuklott.
Mark lépett be hozzájuk.
- Jobban vagy? - kérdezte a húgát.
Lily a könyökére támaszkodott, felült.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte. Látszott az arcán, hogy már nem aggódik,
sokkal inkább haragszik.
- Egy szerencsétlen ellopta a kocsimat, aztán pedig megfulladt.
- Mi van? - értetlenkedett Alex, és felállt Lily mellől. - Átnézted a kocsit?
Találtál benne idegen tárgyat vagy méregre utaló jeleket?
- Egy karikafülbevalót. Konrad a helyszínelőktől már el is vitte a laborba, bár
nem bízik benne, hogy használható nyomra bukkan. A tolvaj állapotából ítélve
az ékszer egykori tulajdonosát felakaszthatták.
- Védőőrizet kell mellétek - jelentette ki Alex. - Megbeszélem Petridisszel.
Egy-két napig ne menj be az egyetemre - utasította Lilyt, majd Mark felé fordult.
- Maradj itthon te is, a saját ügyedben úgysem nyomozhatsz.
A férfi elgondolkozott, egy ideig figyelte a húga sápadt arcát.
- Csak miattad maradok - mosolygott rá, aztán Alex felé fordult. - Arra kérlek,
számolj be róla, hogy mit sikerül kiderítened. Ez az ügy fontos nekem, Alex.
Biztos van magyarázata, hogy fizikailag átéljük más emberek szenvedését,
miközben csak az ékszereikkel kerülünk kapcsolatba.
- Mark, hadd segítsek! Kérlek! - kérte a lány.
- Lily, hagyjuk ezt!
A lány Mark feszült arcáról Alexre kapta a tekintetét.
- Szeretnék vele kettesben vacsorázni, beszélgetni, de látod, milyen.
- Ha engem kérnél, én nem utasítanám vissza - vigyorgott Alex.
- Még szép - húzta el a száját Mark. - Egyébként ez övön aluli volt, Lily.
Alexet használod fel, hogy rávegyél egy lehetetlen beszélgetésre.
- Szükségetek van arra a beszélgetésre - helyeselt Alex. - Túl sok szörnyűség
történt veletek mostanában.
Mark megadóan felemelte a kezét.
- Ígérd meg, ha nem bírom tovább, felhívhatlak, és felváltasz Lily mellett.
- Egész este a kezem ügyében lesz a telefon, és amint lehet, rohanok -
pillantott Alex Lilyre.
A lány kérlelőn felé nyújtotta a kezét. A férfi hozzálépett, gyengéden
megcsókolta az ujjait, majd hirtelen visszafordult Mark felé. Az arcát fürkészte.
- Már csak egyetlen dolog érdekel. Hogy lopták el a kocsidat?
Mark a torkát köszörülte.
- Kiszálltam belőle.
- Otthagytad kulccsal együtt?
- Nem, csak nem zártam be.
- És miért nem zártad be? - Lily is kíváncsi lett.
- Azt hittem, Elizát látom. Elfordult a saroknál, utánarohantam, de nem láttam
meg újra. Visszamentem, és már a kocsimat sem...
 Alex hangosan kacagott, Lily legalább a kezébe kuncogott.
- Most jobb nektek? - kérdezte Mark, de már ő is nevetett.
- Csak az számít, hogy jól vagy - sóhajtotta Lily.
- És te? - firtatta Alex az arcát kutatva.
- Jól vagyok.
- Mi volt ez, kicsim? - térdelt le a lány mellé.
- Ez egy örökletes betegség, de a kék gyógyszer segít.
- Gyógyítható? - kérdezte Alex.
- Környezetváltozással jelentős javulás érhető el - mosolygott Lily.
- Elviszlek bárhova - fogadkozott Alex. - Mondj el mindent!
- Csillapodj, cimbora! Csak kímélnie kell az idegeit.
Alex dühös pillantást vetett Markra.
- Úgy beszélsz, mintha nem a te hülyeséged lett volna az oka a rosszullétének.
Meg sem érdemled Lilyt!
- Hallgass már, Alex! - morogta Mark zavartan.
- Fiúk! - kiáltott fel Lily. - Nektek elment az eszetek. Miattam vesztek össze?
Alex a lány fölé hajolt, gyengéden, vigyázva megcsókolta. Lily szorosan
átölelte a nyakát. Mark zavartan kifordult a szobából, s lehuppant az egyik
karosszékbe a nappaliban.
Miután Lily becsukta az ajtót Alex mögött, Markra nézett.
- Összeírom, mire van szükségem a vacsorához. Kérlek, menj le a boltba. Mire
visszajössz, előkészítek mindent.
- Pihenned kellene inkább, nem főzőcskézni - dörmögte Mark kelletlenül.
- Tudod, hogy ha szép dolgokkal foglalkozom, sokkal előbb rendbe jövök.
Kérlek, Mark.
A férfi bólintott, felállt.
Mire Mark két telepakolt papírtáskával visszatért, Lily gyertyákkal világította
ki a lakást. Az aranyszegélyes abrosszal takart asztalt fémkupákkal és
fémtányérokkal terítette meg. Középre egy ökölnyi hegyikristályt tett. Mark
elképedt arccal nézett a húgára.
 - Időutazást játszunk? - kérdezte.
Lily rámosolyogott, és megrázta a fejét. Felvette az asztalról a kupákat, az
egyiket a férfi felé nyújtotta.
- Szerintem mindkettőnknek jólesik majd az ital, testvér. - Az utolsó szó
ezúttal furcsán csendült a díszes asztal felett, mintha nem vérségi kötelékre utalt
volna.
Mark a fejét ingatta, de azért halványan elmosolyodott és átvette a kupát.
- Fenékig! - kiáltotta Lily elcsukló hangon.
Mark nagy kortyokban nyelte le a kupa teljes tartalmát. Csak kévésén múlott,
hogy nem csörgött le a szája szélén az ital, mint egy mohó lovagnak a hercegnő
vacsoráján. Elnagyolt mozdulattal, a kézhátával megtörölte az arcát, és
elvigyorodott. Jóvá akarta tenni, hogy megijesztette Lilyt, ezért belement a
játékba.
-Mámorító, úrnőm. Mi ez? - kérdezte öblös hangon.
- Mézbor.
Mark elismerően felvonta a szemöldökét.
- Honnan szerezted?
- Dilalionból.
- Nem ismerem azt a borvidéket.
Lily vállat vont.
Testvére csak ekkor vette észre a kristály köré szórt kék port.
- Kiszórtad a gyógyszered? - A hangja tele volt aggodalommal.
- Kérlek, felejtsd el egy időre, hogy meg kell védened.
A férfi mély sóhaj után bólintott.
- Lássunk munkához! - Lily hátat fordított, a konyhapulthoz lépett. Kipakolta
a táskák tartalmát, és kiosztotta a tennivalókat. Míg Mark a csirkemell szeleteket
sütötte, ő mártást készített, és egy serpenyőben zöldséget párolt. Mindketten
belemerültek saját elfoglaltságukba, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga.
Lily jóformán le sem vette a tekintetét Markról étkezés közben. Bízott benne,
hogy a mézbor jellegzetes aromája elfedte az esetleges mellékízt. Mark valóban
nem vett észre semmit. Most azonban a lány már aggódott. Fogalma sem volt,
mire készüljön.
Mark felállt, Lily üres tányérjáért nyúlt. Kinyújtott karja megállt a levegőben,
egy pillanatra megmerevedett.
- Iszonyúan fáj a fejem, Lily - nyögte. Kifordult az asztaltól, tétován lépett
egyet-kettőt, közben a homlokához szorította a kezét. - Jobb lesz, ha lefekszem. -
A levegőt kapkodta, és előregörnyedt.
Lily felugrott, a derekát átölelve betámogatta a szobába.
Mark leült az ágyra, öklét a homlokához nyomta. A következő pillanatban a
két alkarja közé fogta a fejét.
- Lily, segíts! - könyörgött elfúló hangon.
- Feküdj le, Mark. Feküdj le, kérlek!
A lány leült mellé, az ölébe vonta a fejét. Mark kétségbeesetten kapaszkodott a
karjába. Teste néha elernyedt, de ha a fájdalom visszatért, újra megfeszült. Lily
simogatással, duruzsolással csitította. Mark egy ideje már nyugodtan feküdt, és
maga elé bámult.
- Ne haragudj - kérte megremegő hangon Lily, hosszúra nyúlt csend után. -
Anya sokszor elmondott egy történtet elalvás előtt, és nem amnézia miatt nem
emlékszel rá. Te kérted a Rendi Tanácstól, hogy vegyék el az emlékeidet. Ez volt
az egyetlen módja, hogy a szülőföldünk létezése titokban maradhasson. Az után,
ami az egységeddel történt, a hadsereg felelősöket keresett. Tudtuk, hogy
rengeteg kihallgatás vár rád. Ha hazudsz a múltadról és a vizsgálatok kimutatják,
magadat sodortad volna halálos veszélybe. Az igazat viszont nem mondhattad
meg, mert meg kellett óvnod a rád bízott életeket.
Mark döbbenten nézett fel Lilyre.
- Kérlek, ne haragudj a borba öntött szer miatt, de mindenre vissza kell
emlékezned, hogy segíthess - kérlelte Lily.
Mark már nem figyelt rá, nyöszörgött a rátörő újabb fájdalomtól, behunyta a
szemét. Kicsorduló könnyei láttán Lily megremegett. Most nem lehet rosszul,
most nem! Marknak szüksége van rá. Ő is becsukta a szemét, mélyen beszívta a
levegőt.
Nem sejtette, mennyi idő telt el. Már mindkettőjük ruhája nyirkos volt az
izzadságtól, mire a férfi végre megnyugodott. Egész testében reszketve feküdt,
fejét a lány ölébe hajtva.
- Bocsáss meg! Sofron mester meghalt. A Rendi Tanácsnak szüksége van rád.
Szeretlek, Marcus - suttogta Lily, és a férfi haját simogatta.
Mark hozzábújt, átölelte a derekát. Még zihált, de fokozatosan lecsillapodott,
és néhány pillanat múlva elaludt.
 10. fejezet

Kisfiú volt még, talán nyolcéves lehetett. Fekete öltönyt és nyakkendőt viselt.
Kétségbeesetten rohant a járdán egy üzletig. Megnyugtató melegség öntötte el,
ahogy keze a díszes kovácsoltvas kilincsre simult. Az ajtó zárva volt, az üveget
ütötte az öklével. Sírt és kiabált.
- Sofron mester! Sofron mester, engedj be!
A résnyire nyíló ajtóban magas és sovány, ősz hajú férfi jelent meg.
- Mi történt, Marcus testvérke? - kérdezte, elképedve a kisfiú kétségbeesésén.
- Apa azt mondja, temetésre kell mennem. A nagymama hazudott, az anyukám
nem is utazott el, meghalt - magyarázta sírástól elcsukló hangon.
A férfi gyorsan beengedte a gyermeket, és visszazárta utána az ajtót.
Mark megállt a hosszú, keskeny helyiség közepén, a pult előtt. Belélegezte az
ismerős fűszeres illatot, körbejáratta tekintetét a padlótól a plafonig érő,
zsúfolásig megtelt polcokon. Pillantása egymás után simogatta végig a számára
legkedvesebb tárgyakat: a lovagkori sisakot, a hatalmas rézmozsarat, a
bőrkötésű, csatos óriáskönyvet.
A boltocska egyik árnyékba borult sarkában csuhát viselő alak állt.
- Megbízhatsz a fiúban - szólt neki az öregember nyugodt hangon. - Marcus
testvér okos fiatalember, és most nagy szüksége van barátokra.
A csuhás egyetlen szó nélkül megfordult, és eltűnt a bolt hátsó részét takaró
nehéz, sötét függöny mögött. Sofron mester a gyerek kezét fogva utánaindult.
Mark csendesen sírdogált. Az hitte, Sofron mester azonnal megoldást ajánl,
ehelyett csak magával húzta a bolt mélyébe, a raktárba. Még sosem járt itt, tágra
nyílt szemmel nézett körül. A falnál - ugyanúgy, mint kívül - polcok álltak, de itt
igazi kincseket is őrzött a tulajdonos: fénylő drágakövekkel díszített korsókat,
kupákat. Ékszeres ládikák, szelencék álltak egymáson. Különféle színű, kisebb-
nagyobb üvegcsék sorakoztak a felső polcokon, némelyikben színes por vagy
kristályok. Fémkampókon kifényesített lovagi fegyverek függtek. Mark látott
még karcsú, fém gyertyatartókat, drágakő berakásos kereszteket, szobrocskákat.
A csuhás a helyiség végében magasodó polc előtt várakozott.
- Senkinek nem beszélhetsz a tapasztalataidról - mondta szigorú hangon.
Hátratolta arcából a csuklyát. Fekete hajú, körszakállas, markáns arcú
fiatalember volt. Gyanakvó arccal vizsgálgatta a kisfiút.
- A szökevény Armina fia - állapította meg Sofron felé fordulva. - Magammal
viszem. Timon testvér vagyok. Szükségem van a segítségedre, Marcus - szólt
újra a fiúhoz. Nem vett tudomást a rémületéről, könnyes arcáról. Egy
aranygyűrűt nyomott a kezébe, melyben jádezöld drágakő ragyogott. A fiú
szepegve vizsgálgatta.
- Ügyes leszel - mondta neki Timon biztatóan. Egy kendőt vett elő a csuha
ujjából, és bekötötte Mark szemét. - Készen vagyunk. Kevés az időnk. Kérlek,
Sofron mester, gyújtsd meg a lámpást! - szólt tisztelettel a hangjában. - Maradj
mellettem, Marcus. Bármi történik, bármit hallasz vagy érzel, ne mozdulj. Bízz
bennem!
A férfi megfogta a kezét, tettek néhány lépést. Mark félt, a kendő alatt jó
szorosan összezárta a szemét. Szorító, feszítő érzés járta át az egész testét,
védelmet remélve markolta Timon testvér kezét. Megrémült, mert úgy érezte,
hogy a férfi elengedte. A figyelmeztetésre emlékezve óvatosan nyúlt a kendőhöz,
várt.
- Vedd le, Marcus - hallotta Timon testvér utasítását. A háta mögül fémes
csattogás és üvöltözés hallatszott. Letépte a fejéről a kendőt, és körülnézett. Egy
tisztáson álltak.
Timon testvér ellökte magától és egy kardot húzott elő a csuhája alól, közben
kivillant lovagi csizmája.
- Fuss! - üvöltött a fiúra. - Keresd meg a kislányt, fiam. Ha megtaláltad,
fordítsd a gyűrűt a Nap felé - kiáltotta még, és már a küzdők felé száguldott.
Könnyedén hárította a rátámadó páncélos csapását, és azonnal visszavágott.
Mark bénultan állt, a küzdelmet figyelte. Kísérője a vörös-kék nadrágot és
köpenyt viselők oldalán avatkozott be a harcba. Az ellenfelek színe a sárga-
fekete volt.
Két harcoló vészesen közei került hozzá, Mark rémülten hátrált. A lába
elakadt egy fa göcsörtös gyökerében, és ő hanyatt esett.
- Kisfiú, kisfiú - szólította egy suttogó női hang. Egy asszony rejtőzött néhány
lépésnyire tőle a bokrok között. Takaróba bugyolált csecsemőt tartott a karjában.
- Gyere ide! - intett neki.
Mark négykézláb mászott oda.
- Sofron mester küldött? Nálad van a gyűrű? - kérdezte az asszony reménnyel
teli hangon. A baba felsírt, a nő simogatással, suttogással nyugtatta.
- Csitt, Lyl, csitt!
Mark reszkető kézzel előhúzta zsebéből a gyűrűt.
- Állj fel, és emeld magasra - biztatta az asszony. Látta a fiú értetlenkedését, és
gyorsan hozzátette: - Összegyűjti a Nap sugarait.
Mark felágaskodott, és olyan magasra emelte a gyűrűt, amennyire bírta. Az
asszony megfogta a másik kezét. Az ékszer egyre melegedett, a fiú attól félt,
elejti, ha egészen átforrósodik. Éles, szivárványszínű fények villantak körülötte,
olyan gyorsan cikáztak, hogy szorosan összezárta a szemét. Ugyanazok az
érzések rohanták meg, mint ideérkezésekor.
- Marcus! - hallotta Sofron mester aggódó hangját. Felnézett, és ismét a
boltban találta magát. Ott állt mellette a nő a babával.
Sofron mester tisztelettel hajolt meg előttük.
- Átok ül Dilalionon - sóhajtotta az asszony köszönés helyett. - A legjobb
embereink borzalmas kínok között haltak meg. Dukáz egyre közelebb ér
csapataival a fővároshoz, el kell rejtenünk Lily Eláriát.
- A király?
- Nem tudom, meddig tart ki... - Az asszony szemét elfutotta a könny.
Sofron mester Markra nézett.
- Hívd fel apádat, fiam! Nyugtasd meg, hogy jól vagy, és kérd meg, siessen
ide!
 Mark összekuporodott a karosszékben, mintha így megóvhatná magát apja
haragjától. A telefonbeszélgetésük után nem sok jóra számított, hiszen a férfi
magánkívül volt.
Kinyílt az ajtó. Harminc-egynéhány éves, magas, rövidre nyírt fekete hajú,
fekete öltönyös férfi lépett a helyiségbe. Az asszonyt megpillantva szikár,
bajuszos arcára döbbent csodálkozás ült. Mark felállt a székből, fejét lehajtotta.
- Istenem, Vilja, hogy kerültök ide? - kérdezte remegő hangon a férfi.
- Nagy baj van, Tom! Szükségünk van a segítségedre. Meg kell védeni Lylt,
hogy később átvehesse a trónt. Armina nem jött veled? - kérdezte reménykedve.
A férfi futó pillantást vetett leszegett fejjel álldogáló fiára, és újra az asszony
felé fordult. A szeme könnyes volt.
- Armina meghalt.
- A nővérem halott, és talán már a férjem is - tört ki Vilja, és megremegett.
Tom kikapta a kezéből a gyermeket. Sofron mester az egyik szekrényhez sietett,
egy kis szelencét vett ki belőle.
Mark felnézett, arcán peregtek a könnyek. El- szörnyedve nézte az asszonyt,
aki azzal a betegséggel küzdött, amely megölte az édesanyját. Mindeddig
haragudott az apjára. Nem értette, miért nem hívott soha orvost, ha az anyukája
rosszul lett. Most azonban már sejteni vélte: az itteni orvosok nem segíthettek.
Apai nagyanyjára gondolt, aki, ha kettesben voltak, állandóan megjegyzéseket
tett az édesanyjára.
- Gyenge, nem idevaló, szerencséden bevándorló. Apád még azt sem árulta el,
honnan került ide. Remélem, nem rá hasonlítasz majd. Te igazi kis Aretas leszel.
Borzalmasan fájtak ezek a szavak. Nem is szívesen maradt kettesben a
Nagyival.
Néhány napja a vihar a fészerre döntötte a nagy fát a kertben. Épp azután,
hogy ő az eső elől bevitte a kerékpárját, és elindult vissza a házba.
Csuromvizesen, de megkönnyebbülten nevetve vágtázott be a konyhába. Az
apja a kövön térdelt, karjában az édesanyjával, a gyógyszer ott volt mellettük.
- Azonnal menj a szobádba! - parancsolt rá a férfi, de Mark nem mozdult, csak
állt dermedten. - Nem tudom beadni a gyógyszert édesanyádnak, annyira rosszul
van. Azt hitte, bent vagy a fészerben. El kell vinnem, fiam - mondta csüggedten
a gyereknek. A karjába vette a feleségét, és a garázsba indult.
- Hívjunk mentőt! - kiabált utána Mark könyörögve.
Nem tudta, értette-e az apja a szavait, de aznap már nem jött vissza. Néhány
óra múlva megérkezett helyette a Nagyi, és üzenetet hozott. A szülei elutaztak,
hogy az édesanyja meggyógyulhasson. Majd’ egy hét telt el, és éjjel egyedül tért
haza az apja. Hallotta, ahogy beszél a nagyanyjával, de nem értette a szavait. Ma
reggel pedig közölte vele: öltözzön, mert búcsúznia kell...

Miután Lyl Elária és az édesanyja, Vilja hozzájuk költözött, az asszony egy

különös meseországot teremtett a kicsiny vendégszobában a lányának, x hogy
kapcsolata legyen elhagyott otthonával. Egy időre Mark is részévé vált ennek a
mikrovilágnak, mely felidézte benne édesanyja emlékét.
Másfél év elteltével Vilja és Tom összeházasodtak. Mark nem értette a két
felnőttet, úgy érezte, megsértik az édesanyja emlékét. Vékony, törékeny alkatú
kölyök volt, akit fura viselkedése miatt a környékbeli gyerekek nem kedveltek.
Armina korán megtanította olvasni. Rengeteget mesélt, és a középkori
történelemre tanította. Mark most már tudta - részben a saját tapasztalataiból,
részben Vilja meséiből -, hogy ez a korszak áll legközelebb Dilalion
kultúrájához.
Armina nem sejthette, hogy korán távoznia kell, és magára hagyja kisfiát, aki
a meséinek köszönhetően foglyul esik az általa teremtett álomvilágban. Apja és
Vilja házasságkötése után Mark számára nem maradt más: az olvasmányaiba
menekült. Ha pedig társaságra vágyott, Sofron mesterhez fészkelte be magát.
Megismerte a keresztes háborúk történetét, a lovagrendek felépítését, a lovagi
viselet részeit, a fegyvereket. A nagy tudású férfi felkeltette érdeklődését a hét
lovagi készség - a lovaglás, úszás, íjászat, vívás, vadászat, sakkjáték és a
költészet - iránt.
 A régiségkereskedésben rendszerint a sakktábla felett beszélgettek. Ha nem
játszottak, akkor tanultak. Sofron szemléltető eszköznek használta a bábukat a
történelem nagy csatáinak bemutatására. A fiú megismerte a fegyvernemeket, a
hadvezéreket és taktikájukat. Idővel átlátta és megértette a vereségek és
győzelmek okait.
Az iskolában versenyszerűen úszott. Mivel kiemelkedő teljesítményt nyújtott,
az uszodában nem félt a többiektől, akik egyébként csúfolták visszahúzódó
viselkedése miatt. Hosszas könyörgésre, mostohaanyja támogatásával, az apja
beleegyezett, hogy délutánonként lovagoljon.
Mindjobban belemerült a középkori történelembe, és gyakran eszébe jutottak
édesanyja meséi. Ezek táplálták benne a vágyat, hogy újra lássa a helyet,
ahonnan Armina származott.
Már hetente háromszor járt a lovardába, ahol megismerkedett néhány
egyetemistával, egy középkori hagyományőrző csoport tagjaival, akik
bemutatókat tartottak különböző várjátékokon. Bekönyörögte magát közéjük
apródnak, és eljárt a közeli sportcsarnokban tartott edzéseikre. Tőlük tanult meg
íjászkodni. Amikor a csoport vezetője, Róbert észrevette, milyen lelkes, a
kardvívásra is oktatta.
Egy este, lovaglóóra után Róbert autóval vitte haza, és engedélyt kért az
apjától, hogy rendszeresen elkísérhesse őket a bemutatókra.
Mark számára ekkor kinyílt a világ. Az utazások során hol egyik, hol másik
társát faggatta, és szívta magába az újabb ismereteket a történelemről. Otthon
sosem játszott olyan önfeledten, mint a bemutatókon. Lelkesedésével,
ügyességével lenyűgözte a közönséget. A tizenkettedik születésnapja előtti
bemutatóra társai egy különös ajándékkal lepték meg: felvehette első saját
láncingét, melyet kerítésdrótból készítettek, hűen másolva a középkori viseletét.
A visszaúton persze már arra volt kíváncsi, ő maga hogyan készíthet
sodronyinget.
Akkor azt hitte, a bemutatóknál csodálatosabb dolog nem történhet vele.
A születésnapján Sofron mester egy öltözet ruhát adott a kezébe, mely
hasonlított ahhoz, amit a hagyományőrző bemutatókon viselt.
- Néhány napra magammal viszlek, Marcus. Megismerheted Dilaliont, ahol a
képzésed folytatódik. Holnap várlak. Napkelte előtt itt legyél!
A fiú döbbenten nézett rá.
- Lyl Elária nem maradhat védelem nélkül, de sajnos a dilalioni testőrök nem
boldogulnak ebben a világban. Egymás után utasítják vissza a megbízatást -
közölte Sofron. - Ezentúl neked kell vigyáznod rá.
- Lilyre? Rengetegszer vigyázok rá most is. - Mark kelletlenül elhúzta a száját.
Sofron mester hangosan kacagott.
- Nem is tudod, fiam, most még milyen könnyű dolgod van.
Dilalionban csuhás testvérek várták őket, Timon is közöttük volt. Két
vezetéklovat hoztak magukkal a saját hátasaikon kívül, az egyiken Sofron mester
itteni ruhája és fegyverei voltak. Miután mestere átöltözött és Mark is nyeregbe
szállt, azonnal útnak indultak.
Egy fogadónál álltak meg.
Mark kíváncsian bámészkodott. A többiek körül sem néztek, mielőtt beléptek
az alacsony ajtón. Sofron mesternek egészen mélyre kellett hajolnia, nehogy
beüsse a fejét. A lovagi viseletben egyáltalán nem hasonlított arra az idősödő
férfira, akinek Mark megismerte. Most igazi dalia volt a szemében. Még Timon
testvér, a csoport másik prominens tagja is alacsonyabb volt nála.
Mark egy különös alakot vett észre. A férfi az épület sarka mögé húzódott,
onnan figyelte őket. Nem világos színű csuhát viselt, ahogy a Rend tagjai,
hanem feketét. Sofron mester már belépett a félhomályos helyiségbe, ezért Mark
egyedül indult el a férfi felé, aki közben eltűnt a sarok mögött.
A következő pillanatban hátulról elkapták a nyakát, fuldoklóit, ütést érzett a
hátán a bordáinál, majd éles fájdalom hasított a combjába. A férfi kihúzta a
sebből a tőrt és hagyta, hogy a fiú a földre zuhanjon.
 - Minden rendben lesz, fiam, minden rendben lesz - nyugtatta Sofron mester,
de Mark ahhoz is gyenge volt, hogy kinyissa a szemét.
Hangokat hallott. Lily és egy férfi suttogott mellette.
- Alex? - kérdezte Mark nehezen forgó nyelvvel.
- Végre! - Lily megfogta a homlokát. - Már nincs lázad. Megijedtem, ezért
segítséget hívtam.
Mark kinyitotta a szemét. Őszülő szakállú férfi állt Lily mellett, a Rend
ruháját viselte. A háta mögül, a résnyire felhúzott redőny alól nappali világosság
siklott be a szobába.
- Timon testvér - suttogta Mark.
- Én vagyok, Marcus - mosolygott rá a férfi. - Megismertél. Itt voltam a
közelben, hogy ha kell, gyorsan itt lehessek.
- Fáj valamid? - kérdezte Lily, és a bátyja arcát figyelte.
Mark a fejét rázta.
- Már túl van rajta, úrnőm. Ne félj! Mondtam neked, hogy bármi történik,
gondolj arra: most is veled van.
- Mit álmodtál? - Lily lekuporodott Mark ágya mellé a padlóra.
Timon testvér az ablakhoz lépett, alaposan körülnézett az utcán.
- Egy fogadónál voltunk Sofron mesterrel, egy férfi elkapott és megszúrt.
Timon feléjük fordult.
- Ott voltam én is. Óriási hibát követtünk el. Ha Marcus nem olyan kíváncsi, a
gyűjtő megölte volna a Marsaiig vagy ahogy te szólítottad, Sofron mestert. Így
azonban kénytelen volt egy kíváncsi kölyköt ártalmatlanná tenni, és mivel már
nyomot hagyott, dolgavégezetlenül távozni. Megleptél minket, Marcus. Senki
nem gondolta, hogy láncinget viselsz a kabátod alatt. Az mentette meg az életed.
- Iszonyúan megijedtem. Nem bírtalak felébreszteni, és hirtelen olyan forró
lettél - vette át a szót Lily remegő hangon.
Mark kimerültén lehunyta a szemét.
- Akkor két napig volt magas láza, úrnőm. Minden, amit eddig átélt,
jelentkezni fog. Lázas lehet, köhöghet, fájdalmai lehetnek. Attól függően, milyen
emlék tér vissza éppen. De ahogy már mondtam, nem kell félned, mert itt van,
jól van, és egészséges.
- Köszönöm - hálálkodott Lily remegő hangon, közben Markra pillantott, aki
egyenletesen lélegezve újra álomba merült.
- Itt maradok egy időre, veszélyes most elmennem. A biztonságotokra vigyázó
rendőr már felébredt. - Vidámság érződött Timon testvér hangján. - A társa
nemrég elment, talán kávéért. Ő pedig nem beszélgethetett már senkivel, így
szépen elaludt. Az elmúlt félórában bárki könnyedén bejöhetett volna a házba,
ugyanúgy ahogy én is.
Mark összeszoruló torokkal lépett be a hatalmas kapun. Sofron mester
részletesen elmondta, kivel hogyan viselkedjen. Mégis rettegett, hogy egy apró
hiba miatt elveszíti az esélyt a Rendbe kerülésre.
Amióta hallott a keresztény lovagrendekről, köztük a templomosokról és a
johannitákról, sajnálta, hogy a XX. században született, ahol mindez már csak
történelem és izgalmas szórakozás a várjátékokon.
Nem hitte, hogy lehet szebb dolog az életében, mint a bemutatók Robertékkel,
aztán Sofron mester megismertette vele Dilaliont. Most pedig itt áll egy igazi
rendház udvarán, és a Nagymester hívását várja.
Sofron mester mosolyogva figyelte.
Két testvér tartott feléjük. Mark, bár szégyellte, de jól megbámulta őket. Fehér
csuhájukat fonott öv fogta össze, lábukon csizmát viseltek, és kardjuk
megemelte a csuha alját. A közelükbe érve mindketten fejet hajtottak.
- Marsall - szólalt meg egyikük, tisztelettel a hangjában.
Mark büszkén nézett a mesterére. A Marsall a
Rend katonai vezetője volt, a Nagymester után a második legmagasabb
tisztség. Kettejükön kívül még egy fontos személy volt, a Pecsét Őre, aki a Rend
hivatalos irataiért és pecsétjéért felelt.
Az ismeretek, melyeket Sofron az elmúlt évek során megosztott a fiúval,
elképesztő tudásról tanúskodtak. Mark sokáig abban a hitben élt, hogy tanítója
hozzá hasonlóan könyvekből és hagyományőrzés során szerezte a tapasztalatait.
Hihetetlenül büszke volt, hogy egy igazi rendi marsalltól tanulhat.
Egy testvér érkezett, és bevezette őket a terembe, ahol a Nagymester várt
rájuk.
Mark mindenben követte Sofron mester utasításait: mélyen meghajolt, aztán
felemelte a fejét.
A terem közepén egy - az átlagosnál magasabb - hosszú hajú férfi állt. Ahogy
legtöbb társa, ő is gondosan nyírt körszakállt viselt. Sofron mesternél idősebb,
hatvan év körüli lehetett.
- Végre megismerhetem Armina fiát - mondta kifejezéstelen arccal. -
Sajnálom, hogy nem találkozhatok többé édesanyáddal, fiú. Különleges asszony
volt, de nehezen alkalmazkodott a törvényekhez. Azt hitte, bekerülhet a Rendbe.
- A Nagymester Mark meglepett arckifejezése láttán felvonta a szemöldökét. -
Ezért szökött meg. Nem tudtad?
Mark megrázta a fejét.
- Az Alomőrzők Rendjének Ősi Törvényei tiltják a nők felvételét. Armina
képtelen volt ezt elfogadni.
Mark elképedt arccal nézett a férfira. Az ő kedves, örökké szomorú anyukája
harcolni akart?
- Gyere ide, fiam. - A Nagymester átölelte a vállát, s a terem végében álló
emelvényhez kísérte.
Mark fegyelmezetten megvárta, míg az idős férfi helyet foglal a trónszéken,
csak az intésére ült le a félkörbe, állított karosszékek egyikébe.
- A nevem Kleon.
- Mark Aretas, uram. - Mark azonnal felpattant, és tisztelettudóan fejet hajtott.
- Édesanyád sisak és páncél mögé rejtőzve részt vett egy tornán. Szépen
helytállt. A végén, ahogy a többi ifjú, a felvételét kérte. Az elődöm, Bazil óriási
hibát követett el. Annak ellenére, hogy többen kértük, küldje el Arminát és
felejtsük el a történteket, ő szigorú büntetést rótt ki rá. Nyilvánosan
megvesszőztette, majd egy trágyás szekéren kivitette a rendházból. - Kleon
elfordította tekintetét a fiú holtsápadt arcáról. - Anyád sosem bocsátott meg sem
neki, sem a Rendnek. A bosszúvágy elhomályosította az ítélőképességét.
Mark a kezeit tördelte, maga elé meredt, nem nézett a férfira, aki tovább
mesélt:
- Armina kileste Sofront, így szerzett tudomást az Átjáróról. Rendszeresen
átszökdösött a Túlsó Világba, közben folyamatosan tanult itt is, ott is.
Megismerte a gyógynövények, a kristályok hatalmát, a mágia fortélyait.
Engedélyt kért az öreg Dukaztól, hogy szertartásokat végezhessen a
Sárkánytemplomban. Hálából gonosz tárgyakat hozott neki odaátról. Dukaz
ezeket használta fel, hogy a régi tulajdonosok álmaival megmérgezze az ellene
fordulók lelkét, és ezáltal megölje őket.
Mark felállt. Remegett, mint a nyárfalevél, hirtelen megfordult körülötte a
terem, úgy érezte, körhintára került.
- Timon testvér! - kiáltotta Lily rémülten, látva, hogy Mark remegni kezdett. A
lovag a nappaliból lépett a szobába. A csuhától már megszabadult, fehér inget és
a csizmájába tűrt, szűk, borvörös nadrágot viselt.
- Ébreszd fel, úrnőm - figyelmeztette a lányt.
Lily megpaskolta Mark arcát. Mivel erre nem reagált, hevesen megrázta. A
férfi végre kinyitotta a szemét, felült.
- Hánynom kell... - nyögte. Nehézkesen felállt, de aztán majdnem fellökte
lányt, ahogy megtántorodva a fürdőbe rohant. Lily aggódva nézett utána, és
összerezzent, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Bárki érkezett
hozzájuk, a rendszeresen zárt bejárat miatt először a kaputelefonon kellett volna
felszólnia.
 11. fejezet

Lily kilesett a kukucskálón. Legnagyobb döbbenetére Eliza Leonit pillantotta

meg a folyosón. Intett Timon testvérnek, aki puha léptekkel a konyhába indult.
Lily kivárta, amíg a lovag neszezése elhal, és csak utána nyitott ajtót.
- Hát te? - kérdezte köszönés helyett a kedvesen mosolygó doktornőtől.
- Egy kisfiú jött ki a bringájával, megtartottam neki az ajtót, így könnyedén
bejutottam. Egyébként Markkal szeretnék beszélni a kórházi füstmérgezéséről -
jelentette kí Eliza. Elszántnak tűnt, könnyedén átlépte a küszöböt, és a nappali
felé indult.
Csodálkozva meredt az asztalra dobott világos csuhára, a rajta fekvő kardra,
melyet félig kihúztak a díszes hüvelyből. A fürdőből kihallatszó félreérthetetlen
hangok hallatán zavar és ijedtség váltotta egymást az arcán.
- Sajnálom, Eliza, most nem alkalmas - szabadkozott Lily.
- Mark rosszul van? Segíthetek? - Eliza képtelen volt leplezni aggodalmát.
- Kicsit sokat... ivott - bökte ki a lány. - Jobb lenne, ha elmennél. Ritkán iszik,
de mostanában rossz napjai vannak. Szóval, ha megkérhetlek.
Eliza gépiesen bólogatott, és kihátrált a lakásból. Lily becsukta az ajtót,
nekitámasztotta a hátát, lehunyta a szemét, és egy hatalmasat sóhajtott.
Timon kijött a konyhából. A lány a léptek neszére felnézett.
- Ez ügyes volt - biccentett elismerő mosollyal a férfi. - Ő a hölgy, aki miatt
Marcus megszegte a fogadalmát?
Lily szemrehányó tekintet vetett rá.
- Nem, ő nem Judit. Mark különben sem szegte meg a fogadalmát - tiltakozott.
- Amikor megnősült, már semmit sem tudott a Rendről.
Timon bocsánatkérően emelte fel a kezét. Lily az arcát fürkészte.
- Ha úgy gondoljátok, hogy megszegte a fogadalmát, miért akarjátok, hogy
visszamenjen?
 - Mert szükségünk van a tudására, és neked is haza kell térned.
- A fogadalom megszegéséért kiközösítés jár. Jól tudom, nem?
- Marcus, mint a Királynő Első Testőre, részt vehet a Rend életében, és talán
újra fogadalmat tehet, ha a Rendi Tanács úgy dönt. Te is tudod, úrnőm, hogy a
fogadalmunkat a Rend érdekében és a Sárkány védelmében tesszük. Nem
szabad, hogy, bármi elvonja figyelmünket a Szent Szolgálattól. A
házasságkötéssel, utódok vállalásával egy férfi életre szóló kötelezettséget vállal.
Elég, ha annyit mondok neked: egy apa könnyen zsarolható, ha választania kell a
vére és a Rend között.
- Te melyiket választanád a Rend egy titka és egy gyermek élete közül?
- Nekem nincs gyermekem, úrnőm.
- Bármilyen gyermek élete - erősködött a lány.
- Fogadalmat tettem, úrnőm. A Rendet.
Lily meghökkent.
- De a gyermek...
- Fogadalmat tettem - szögezte le Timon testvér, és az ajtót figyelte. - Ki volt
ez a szépség?
Lily elképedt arccal nézett rá.
- Dr. Eliza Leoni.
- Mit jelent Marcusnak?
- A Rend szempontjából semmilyen veszélyt nem jelent, egy másik férfi a
menyasszonya. Nem akadályozná meg, hogy Mark újra fogadalmat tegyen -
magyarázkodott Lily, és reménykedett, hogy nem téved.
Timon bólintott.
- - A Tanács keresi a megoldást, hogyan zárhatjuk le az átjárókat, ha
visszatértetek.
Lily elsápadt.
- Ha sikerül legyőznünk az ifjú Dukazt, és a Sárkány visszajutott Alomföldre,
helyre kell állítani az egyensúlyt Dilalionban. Ez csak úgy lehetséges, ha
kizárjuk onnan ezt a világot.
 - Mark félig idetartozik - mondta Lily.
- Nem az itt élőkkel van a baj, hanem a tárgyaikkal. Túl sok fájdalmat és
haragot hordoznak, vér és könny tapad hozzájuk. Sajnálom, úrnőm, de amint
lesz lehetőség, megszakítjuk a kapcsolatot.
Lily kelletlenül bólintott. Erezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. A
fürdőszobába most nem mehetett be, hiszen Mark fürdött, kihallatszott a zubogó
víz hangja. Így a konyhába szaladt Timon testvér fürkésző tekintete elől.
Eliza néhány pillanatig zavartan álldogált a folyosón, aztán leszaladt a
lépcsőn. A szégyenérzete csak a kocsijában ülve enyhült. Lassan rájött: jobban
járt azzal, hogy Lily kurtán-furcsán kidobta, mintha a részeg Mark nyitott volna
ajtót.
Nem az ivás ténye zavarta, hiszen ő sem volt absztinens, és Hektort is látta
már kapatosán egy- egy fogadás után. Az emlékek hozták zavarba, újra hallotta,
ahogy Mark a telefonba súgta a nevét, és megborzongott.
- Eliza, te meghibbantál - mondta magának hangosan, és kényszeresen
megigazította a visszapillantó tükröt. - Mark rosszul volt, eszébe sem jutott
volna a szex - sóhajtotta. Elfordult a tükörtől, így nem kellett a saját pirulását
látnia. A következő gondolata a dohányzóasztalon hagyott két tárgy volt: a kard
és a köpeny. Mi van, ha Lily hazudott, és Marknak sokkal komolyabb baja van a
részegségnél?
A helyére nyomta az indítókulcsot, villámgyorsan körülnézve kihajtott a
parkolóhelyről. Az este kezdődő huszonnégy órás ügyelet előtt pihenésre lett
volna szüksége, ám csak az érdekelte, mi köze van Mark Aretasnak a
középkorhoz.
Úgy vélte, első lépésként az egyetemi könyvtár az a hely, ahol elég adat áll a
rendelkezésére, hogy kiderítse.
Jól ismerte a járást a polcok között, hiszen először a tanulmányai, később a
munkája révén gyakran megfordult itt. Leült az egyik számítógéphez, és a
katalógusban böngészett. Jó néhány könyvet felírt. Gyűjtött címeket a
lovagrendekkel, a középkori gyógyítással, az ékszerekkel és a mágiával
kapcsolatban.
Vaskos kötetekkel ült vissza a gép mellé, aztán újabb ötlettől vezérelve
cikkeket keresett a témában. Egy helyi bulvárlap online verziójában Mark képét
pillantotta meg.
- Tetszik magának? - kérdezte egy rekedtes hang.
Eliza rémülten kapta oldalra a fejét. Alacsony termetű, fura kis nő állt
mellette. Gyönyörű, porcelánbabára emlékeztető arcát még hangsúlyosabbá tette
majdnem kopaszra nyírt, rövid haja.
- Azt kérdeztem, tetszik-e magának - ismételte meg mély, búgó hangján.
- A cikk? - kérdezett vissza Eliza értetlenkedve.
- Arra gondoltam, igen. A fénykép a nyomozóról a legtöbb nőnek tetszik -
vigyorgott. Könnyedén elkapta a széket a szomszéd számítógép elől, és helyet
foglalt Eliza mellett. - Szóval mások is felfigyeltek az esetekre... Melyik
magazintól vagy?
Eliza habozott.
- Oké! Szabadúszó vagy, rá kellett volna jönnöm rögtön. Megláttad benne a
nagy sztorit, ezzel akarsz befutni, mi? Atalanta Miron vagyok, ha esetleg még
nem esett le.
Eliza nagyot nyelt.
- Maga... Te írtad a cikket?
- Én. Összetehetjük, amink van, ha úgy gondolod - ajánlotta egy kacsintás
kíséretében Atalanta, és a doktornő háta mögé, a szék támlájára fektette a karját.
Eliza ösztönösen megrázkódott. Az újságírónő visszahúzta a kezét.
- Nem akartam tolakodó lenni, bocs.
- Én... nem...
- Aretas jó fej - intett a képernyőn vibráló kép felé, majd hozzátette -, meg a
társa, Gerasim is.
Eliza most már komoly érdeklődéssel fordult Atalanta felé.
- Na, megleptelek? - mosolygott az újságírónő.
- Nem vagyok újságíró - jegyezte meg Eliza.
 - Akkor?
- Aretasék a barátaim.
- Szerinted a nyomozó segítene nekem? - kérdezte Atalanta, a harsány indítás
után jóval visszafogottabban.
Eliza meglepődött, vállat vont.
- Figyelj - markolta meg Atalanta a karját. - Véletlenül akadtam rá az ügyre.
Az egyik informátorom gyanús körülmények között meghalt. Kölyökként jóban
voltunk, katona lett, de miután leszerelt, szétcsúszott. Az utcán élt, ott is halt
meg. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi történt vele, erre belekeveredtem a világ
legmocskosabb ügyébe. Sokat segítenél nekem, ha összehoznál Aretasszal. Az a
fickó rugalmas, és okosabb, mint az összes többi együtt, én pedig őrült dolgokat
tudtam meg. Nem mehetek be velük a rendőrségre, mert kényszerzubbonyban
vinnének el onnan, de nem engedem, hogy a haverom gyilkosai megússzák -
fogadkozott.
- Adj egy kis időt - bökte ki a doktornő, miután szóhoz jutott a döbbenettől.
Atalanta rövid farmerdzsekije zsebébe nyúlt, egy névjegykártyát húzott elő,
Eliza kezébe nyomta.
- Bármikor hívhatsz, de akkor sem haragszom meg, ha egyből Aretasnak adod
oda a kártyámat.
Eliza bólintott.
- Most mennem kell. Vigyázz magadra te is - intette Atalanta. A helyére tette a
széket, és már ott sem volt.

Lily aggódva nézte Markot, aki derekára tekert törülközőben támolygott ki a

fürdőszobából, és visszazuhant az ágyára. A fal felé fordult, felhúzta a térdét, a
mellkasa előtt összefonta a karját. A lány elindult felé, de Timon visszahúzta.
- Hagyd most - lehelte alig hallhatóan.
- Tudod, mi baja?
 - Sejtem, újra megtudta, hogy részben az édesanyja az oka mindannak, ami
történik.
Lily elképedt arccal nézett a férfira.
- Gyere - súgta Timon figyelmeztetően, de a lány nem követte azonnal.
Felkapta a Mark kirohanásakor szőnyegre esett takarót, és a remegő férfira
terítette.
- El kell mennetek innen - mondta kedves, de határozott hangon a testvér,
amikor kiléptek a nappaliba. - A hölgy talán visszatér, és bárki más is ide
tévedhet. Talán jó lenne, ha hívnál egy taxit, úrnőm.
- Mark rosszul van.
- Épp ezért kell biztonságos helyre vinnünk. Még magát sem tudja megvédeni,
nemhogy téged.
Lily a raktárhelyiség függönye mögül kilépett a régiségbolt üzletrészébe.
- Talán már jobban van egy kicsit - közölte szemrehányó hangsúllyal. -
Armina anyám nővére volt... a történetekről nekem is tudnom kellett volna.
Timon testvér a pult előtt üldögélt egy kis asztal mellett, egy félhenger
formájú, támla nélküli karosszékben. A megrakott könyvespolcokkal telezsúfolt,
félhomályos helyiségben csak az előtte álló, karos tartóba helyezett három
gyertya világított.
- Nem sokan tudták a teljes igazságot. Armina hiába vívta ki a jogot a Rendbe
lépésre, megsértette a törvényeinket. Miután kivitték a rendházból, megtalálták a
tengerparton a ruháit. Mindenki azt hitte, vízbe fulladt, ám csak elrejtőzött.
Mivel ebben a világban biztonságban érezte magát, vakmerő lett, később
Dilalionba is bátrabban járt vissza. A húgával, Vilja királynéval is felvette a
kapcsolatot. Tőle tudta meg, hogy a szülei nyilvánosan elfogadták a Rend ellene
hozott ítéletét a tornán történtek
miatt. Ez idő tájt találkozhatott az öreg Dukazzal... Ezt már sosem tudjuk meg.
- Hogyan derült ki, mit tett? - kérdezte Lily körülnézve. Egy másik
karosszéket pillantott meg a függöny mellett, de az tele volt könyvekkel, így
inkább hátrált néhány lépést, és a polcnak támaszkodott, a testvérrel szemben.
 - Épp azelőtt halt meg, hogy a királyné átszökött veled, úrnőm. Sofron mestert
hamarosan követte egy testvérünk, az ő feladata volt megvédeni édesanyádat és
téged. A testőr egy alkalommal itteni ruhában tért vissza Dilalionba, és
legnagyobb döbbenetére egy gyűjtő szólította meg. Azt akarta tudni, Armina
miért nem küld már több tárgyat a grófnak. A gyűjtők a Dukaz család emberei,
ők kutatják fel a rossz álmokat hozó tárgyakat, és adják tovább az áldozatoknak.
- Mark rögtön megtudta az igazat? - kérdezte Lily.
- Nem, csak négy évvel az édesanyja halála után, amikor visszatért Dilalionba.
- Nem emlékszem azokra az időkre, még csak óvodába jártam.
Timon elmosolyodott.
- Marcus nem is beszélhetett róla senkinek. A titoktartás volt a feltétele, hogy
a Rend tagja lehessen. Kleon Nagymester, miután elmondta neki az igazat,
megkérdezte, szeretne-e a Rendhez tartozni. Marcus igent mondott.
Lily sóhajtott.
- Évekig éltünk egymás mellett, mint a testvérek, de ellenségek nem hazudnak
annyit egymásnak, mint mi, ráadásul csak unokatestvérek vagyunk.
- Nem gondolom, hogy ez számít - nézett rá Timon komoly arccal. -
Megbántad, hogy elvettük az emlékeit?
- Még nem tudom - jelentette ki Lily dacosan. - Ha többé nem kell rettegnem,
akkor megérte. De ha Marknak baja esik Dilalion miatt, sosem bocsátók meg
sem neked, sem magamnak.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek - mosolyodott el Timon.
Lily sóhajtott.
- Visszamegyek hozzá.
- Már biztosan elaludt - vélte a testvér, és a csuhája ujjából egy üvegcsét vett
elő. - Ha mégsem, add be neki ezt.
Lily szemrehányó arccal nézett a férfira.
- Neked kőből van szíved, Timon testvér. Mark néhány óra alatt újra
végigszenvedte az édesanyja halála utáni időszakot, és megtudta, hogy minden
szörnyűségnek, ami velünk történt, éppen Armina az oka.
 - Tudom, úrnőm. Ott voltam Marcusszal a kórházban is, vigyázok rátok, ahogy
ígértem. Így figyelmeztethettem a személyzetet a füstre. Armina valóban
borzalmas dolgot követett el, de ami veletek történik, arról nem ő tehet. Ő csak a
rossz álmokat hordozó tárgyakat csempészte át az öreg Dukaznak sok-sok évvel
ezelőtt. Rosszra használta a tudását, de a mostani támadásokhoz már semmi
köze. Dukaz halott, a fia szövetségesekre lelt ebben a világban, és nekik is
megvan a maguk célja. A gonoszok egymásra találtak.
- Nem tudom, képes leszek-e arra, amit vártok tőlem. Nem térhetek vissza,
mint a trón várományosa, míg az ifjú Dukaz gróf törvényes helytartóként teljes
joggal gyakorolja a hatalmat. Csecsemőkoromban kerültem ide, később pedig
csak napokat töltöttem odaát. Sem a szokásokat, sem a törvényeket nem
ismerem.
- Mi, a Rend tagjai melletted állunk, mindenben segítünk. Már nagykorú vagy,
úrnőm, jogodban áll visszakövetelni apád trónját. Ráadásul a jelenlegi gróf is az
apja örökségét vette át, semmivel nincs több joga, mint neked.
- Miközben Dukaz katonái ott vannak mindenütt, még a palotában is, ahol
születtem - méltatlankodott Lily.
- A rendházba viszünk, úrnőm. A legbiztonságosabb erőd Dilalionban.
Sziklákra épült, és tenger veszi körül.
- Bezártok oda?
- Megvédünk. Neked is be kell látnod, itt nem vagy biztonságban. Gondolj
Marcusra - intett a függöny felé. - Őt kell először megölniük, hogy hozzád
férkőzzenek. Amíg itt maradsz, ő is veszélyben van, és... - Timon testvér hosszú
hatásszünetet tartott. - Veszélyben van Alex is.
- Alex? - Lily elsápadt.
- Bárki megláthat vele az utcán - bólintott a férfi jelentőségteljes pillantással,
és újra felemelte a kis üveget.
- Nem kínzóm tovább Markot - jelentette ki a lány. - Ez a szer fájdalmat okoz
neki.
- Még sok mindent nem tudunk, és nemcsak a Rendnek, neki is szüksége van
az emlékeire. Itt nem állhatunk meg.
Lily a férfi arcát fürkészte.
- Most végigálmodik mindent, ami eddig történt vele? - kérdezte.
- Nem. Emlékezni sem emlékszünk mindenre, ami velünk történt, csak a
legfontosabb eseményekre az életünkből. Marknak is ezek villannak be, de
minden más visszatér velük együtt, még ha most nem is él át mindent újra.
Lily mély sóhaj után bólintott.
- Tudtátok, hogy nem leszek képes végigcsinálni, igaz? Ezért vagy itt. Miért
gondoljátok mégis, hogy érdemes hazatérnem? Ott sem leszek erősebb.
Timon testvér mosolygott.
- Nem az erődre van szükségünk. A harcot bízd ránk, mi rád bízzuk Dilaliont.
Lily szeme könnyel telt meg.
- Köszönöm, Timon testvér, de bocsáss meg, mert én már semmit nem adok be
Marknak - rázta meg a fejét.
A férfi vállat vont, néhány hosszú lépéssel a függönynél termett, és eltűnt
mögötte.
Lily riadt tekintettel nézett utána, és összefonta két karját a melle előtt.
Gregorián ének csendült fel a helyiségben. A lány összerezzent, és a bejárathoz
sietett a táskájáért. Leguggolva kotorta elő belőle a kitartóan szóló telefont.
- Mi van veletek? - hallatszott azonnal Alex türelmeden hangja a készülékből.
Lily egy röpke pillanatig tanácstalanul nézte az asztalon lobogó gyertyalángokat.
- Lily? - szólt rá Alex.
- Sajnálom, de Mark miatt nem hívtalak.
- Baj van?
- Beverte a fejét az este, furán viselkedik.
- Jaj, ne már! Be kellene zárni egy ketrecbe, hogy épségben és életben
maradjon - morogta a férfi. A hanghordozásából nem (derült ki, hogy komolyan
gondolta-e vagy poénnak szánta a megjegyzést.
- Nincs semmi baj, csak mintha kezdene emlékezni.
- Micsoda?
 - Úgy gondoltam - dünnyögte Lily -, egy ideig még kettesben maradunk. Így
segíthetek, hogy összerakja az emlékeit.
- Ha így érzed - egyezett bele Alex szomorúan. - Szükségetek van valamire?
- Semmire, ne haragudj! Iszonyúan hiányzol, de Mark miatt...
- Oké, oké - állította le Alex türelmetlenül. - Ne szabadkozz. Szeretlek.
Lily már nem válaszolhatott, mert a férfi kinyomta a telefont. Keserű
érzésekkel roskadt le a karosszékbe, Timon testvér helyére. Érezte Alex
hangjában az elfojtott haragot, amiért lerázta.
Szeretett volna hozzábújni, nem gondolni semmire, csak érezni az ölelését,
hogy közben elfeledkezhessen Dilalionról, a Rendről, Markról, aki már
kiskamaszként vigyázott rá, mint egy igazi lovag. Lily édesanyja és Tom Aretas
halála után pedig ott- - hagyta az egyetemet, jelentkezett a seregbe, hogy a
zsoldjából az ő tanulmányait finanszírozza. Mintha a sors azt akarná, hogy
néhány nap alatt fizesse vissza a férfi hosszú évek óta tartó gondoskodását.
Kétség költözött Lily szívébe, és ettől rosszul érezte magát, de a gondolat már
bevillant, nem űzhette el. Mark már gyerekként tudta, mit tett a Rend az
édesanyjával, mégis beállt közéjük. Mi motiválhatta? Armina törvényszegéséért
vezekelt vagy titkos bosszún törte a fejét?
- Jaj, ne! - sóhajtotta. - Miért kételkedem benned, Mark? - Felpattant, nagy
lendülettel félrehajtotta a függönyt, és belépett a raktárba. Itt mindössze egyetlen
gyertya égett. A polcok zsúfoltsága miatt Timon testvér mellett, a deszkapadlón.
Lily legnagyobb megdöbbenésére Mark görnyedt háttal üldögélt a polcokhoz
tolt kereveten. Timon testvér pedig vele szemben, egy kárpitozott karosszékben
foglalt helyet. A kis üvegcse üresen hevert Mark mellett a polcon.
A lány odanyúlt érte.
- Megittad? - kérdezte elkeseredett arccal.
Mark vállat vont. Lily lehuppant mellé.
- Haragszol édesanyádra - jelentette ki a férfit fürkészve.
- Igen, és apámra, Viljára, rád - sorolta Mark. Lily a kezébe vette a kezét.
- Eliza érdeklődött utánad - mosolygott rá.
 A férfi a lány szemébe nézve bólintott.
- Tudom, Timon testvér mondta - sóhajtott, és kis szünet után szólalt meg újra.
- Mindkettőnk édesanyja itt halt meg, ugyanabban a betegségben. Te már Dukaz
gyűjtői miatt is veszélyben vagy, és a rosszulléteid egyre hevesebbek. Amint
lehet, visszamegyünk Dilalionba.
Lilyben a kijelentés hallatán tovább gyűltek az ellenérzések. Mit gondol
Mark? A megkérdezése nélkül, egyszerűen dönt a sorsukról? Ennek ellenére
megpróbált higgadt maradni, ésszel érvelni.
- Ez nem betegség, Mark. Az itteni ismerőseink finoman fogalmazva azt
mondanák, fejlődési rendellenesség. A félelem elgyengíti a testet. Ebben a
világban rengeteg a félelem, a mi szívünk számára ez sokkal megterhelőbb, mint
az itteniek számára - persze idővel őket is tönkreteszi a saját világuk.
Tönkremennek, belebetegszenek a rettegésbe és a gonoszságba. Itt hosszabb
ideje uralkodik a Gonosz, mint Dilalionban, a tárgyak átitatódtak félelemmel,
haraggal és gyűlölettel.
- Dilalion még fiatal - szólt közbe Timon testvér józanul.
Mark töprengve nézett Lilyre.
- És az én szívem? - firtatta fáradt mosollyal.
- Neked még sosem fájt? Hihetetlen, hogy sosem voltál még rosszul. Talán
mert apukád idevalósi - töprengett Lily félrefordított fejjel. Megsimogatta a férfi
arcát, és hozzáhajolt. - Mark, kérlek, legyél őszinte! Voltál már rosszul? Attól
félek, hirtelen törik darabokra a szíved, ha rájössz, elveszítetted Elizát, mielőtt a
tiéd lett volna.
Timon testvér arcán halvány mosoly villant át látva, ahogy megölelték
egymást. Halkan megköszörülte a torkát. Lily szemrehányó tekintettel fordult
felé. A férfi a kezét nyújtotta.
- Hagyjuk Marcust aludni - mondta határozottan. Elindult a függöny felé.
Lily aggódva nézett vissza Markra. Hosszú lába lelógott a kerevetről és egy
ahhoz tartozó zsámolyon pihent - még szerencse, hogy a díszes, faragott keret
csak két oldalról ölelte át a kis fekhelyet.
 12. fejezet

Mark végzős volt akkoriban, az egyetemről érkezett haza, és Lily szobájába

száguldott a nagy hírrel: a professzor rendkívül értékesnek találta a dolgozatát.
Ám úgy tűnt, Vilja és a lánya komoly beszélgetésbe merültek, csak a köszönését
fogadták. Csalódottan hagyta magukra őket anélkül, hogy elmondta volna, miért
jött.
Éjjel Lily belopózott a szobájába, és felébresztette. Az érdekelte, valóban
átjár-e Dilalionba, ahogy az édesanyja állította. Mark rövid töprengés után
bevallotta, hogy egyre több időt tölt odaát, és a trónörökös testőrének képzik ki.
Lily gőzölte, hogy tisztában van vele, ő a trónörökös. Majd szomorúan
hozzátette: szívesebben maradna továbbra is csak elsős gimnazista, és semmi
kedve a tiszteletére rendezett díszebédhez.
- Miattam nem jársz senkivel, ugye? - kérdezte elpirulva.
Mark zavartan nevetett, megrázta a fejét.
- Nem. Fogadalmat tettem, hogy sosem lesz feleségem és gyerekem, így
odaadóan szolgálhatom a Rendet.
Lily nagyot nyelt, fejét az ablak felé fordította. Fülig vörösödött, de mégis
megkérdezte:
- Akkor még sosem voltál lánnyal?
Mark a torkát köszörülte, zavarba jött ő is.
- Te még kislány vagy, Lily - hárított.
- Nem vagyok kislány, már csókolóztam is. A barátnőim szerint te vagy a
legjobb srác a környéken. Kiakadnak, ha megtudják, hogy pap vagy.
- Nem pap vagyok, Lily, és a barátnőid nem tudhatnak semmit – jelentette ki
Mark figyelmeztetően.
Összenéztek, először csak bambán bámulták egymást, aztán hangosan
nevettek. Miközben már mindketten tudták, hogy néhány nap múlva Lilynek -
dilalioni nevén Lyl Eláriának - az ifjú Dukaz gróf várába kell utaznia.
A gróf, mint Dilalion jelenlegi helytartója, békeajánlatot készített elő. A Rend
vezetői és Vilja elfogadták a meghívását, így Mark sem ellenkezhetett, pedig az
ösztönei veszélyt jeleztek.
Még csak huszonkét éves volt. Ha a csoporttársaival üldögélt az egyetemhez
közeli sörözőben, néha nevethetnékje támadt, néha pedig ordított volna a
keserűségtől kettős élete miatt. Itt Mark Aretas volt, történészhallgató. Odaát
pedig Marcus testvérként ismerték, és Lyl Elária Trónörökösnő Első Testőrének
tisztét töltötte be.
A sokat csúfolt, magányos kisfiúból az egyetem kiváló diákja és a lányok
kedvence lett, mégsem voltak igazi barátai és igazi randevúi sem. Dilalioni
kötelezettségei titoktartást követeltek, fogadalma egy életre a Rendhez kötötte,
így senkihez sem kerülhetett közel.
Lily lényegében a béketalálkozó napján látta először a világot, ahol született.
A tizennégy éves gimnazista lány gyöngyökkel és szalagokkal díszített,
halványsárga, hosszú ruhában ült a bejárattal szemben, a fő helyen. A fején
időnként megcsillant a drágaköves diadém, ahogy körülnézett a fáklyákkal
megvilágított, festetlen kőfalú, hatalmas teremben. Az U alakban elhelyezett
asztalok körül nagyrészt Dukaz emberei ültek, sárga-fekete mentében. A Rend
jelenlévő lovagjai - mindössze nyolcán - vörös-kék kabátot viseltek, ahogy Mark
is.
A fiatalember a lány jobb oldalán ült. Egyre növekvő aggodalommal hallgatta
Lily másik asztalszomszédját, az ifjabbik Dukaz grófot, aki a harmincas évei
vége felé járó, magas, karcsú férfi volt. Hosszú, világosbarna haja laza
hullámokban a lapockájáig ért. Egyébként megnyerő arcát félelmetessé tette a
két szemöldöke között húzódó szokatlanul mély ránc, és keskeny, egyenes
vonalú szája.
- Apám óriási hibát követett el. A helyrehozatalához minden katonámat és
jómagámat is a leendő királynő sírig tartó szolgálatába ajánlom - jelentette ki
büszkén és határozottan, Lily szemébe nézve. Látszott a tartásából, a
tekintetéből, hogy az éjfekete hajú, törékeny leányzó elbűvölte, pedig még csak
bimbó volt. Dukaz arra vágyott, hogy a lány az övé legyen, és általa nyíljon
virággá. Azonnal hangot is adott ez irányú kívánságának. - Úgy gondolom, a
béke egyeden záloga a két ház egyesülése.
Lily rémülten nézett a bátyjára. Mark megnyugtatóan rámosolygott, felállt.
- Lyl Elária még gyermek.
Dukaz arcán kaján mosoly jelent meg.
- Elbűvölő ez a kettős, nemde, barátaim? - kérdezte, körülnézve a teremben. -
Marcus testvér úgy védi a húga erényeit, ahogy az Álomőrzők védték egykor a
Sárkánykelyhet, melyet végül elveszítettek.
A gúnyra Dukaz emberei hangos röhögéssel válaszoltak, a Rend tagjai némán
tűrték a sértést. Mark egész testében megfeszült, ujjait kardja markolatára
kulcsolta.
Sofron mester lassan felemelte a kezét, és nyugalomra intette a fiatalembert.
Lily megkönnyebbült sóhaja a közelben ülők számára is hallható volt, amikor
Mark végre leült.
Dukaz diadalittas mosollyal az étkezést követő, a trónörökösnő tiszteletére
rendezett lovagi tornára invitálta a vendégeket a vár melletti tisztásra. A
meghívással egy időben reményét is kifejezte, hogy Marcus testvért is a küzdők
között láthatja majd.
Sofron mester felállt, s a Rend tagjai nevében elfogadta a kihívást, mielőtt a
fiatalember tiltakozhatott volna. Mark értetlenkedve figyelte, ahogy Sofron
különös pillantást vált az egyik testvérrel. Fortyogott benne a düh, amiért őt nem
avatták be a terveikbe.
Az íjászverseny kellemetlen közjáték nélkül lezajlott. Mark minden második
lövését gondosan elrontotta, és a középmezőnyben végzett. A rákövetkező lovas
küzdelemből pedig - páncélzat hiányára hivatkozva - ügyesen kivonta magát. Így
megfigyelhette, hogy a Lilyt kísérő testvérek közül többen otthagyták a lányt, és
elvegyültek a bámészkodók között. Nem tudta, mikor kerültek elő a fegyverek,
csak látta, hogy a testvérek vezetésével a város lakóinak egy nagyobb csoportja
Dukaz testőreire veti magát.
Mark egy hajítódárdát kapott fel a küzdőtér korlátja mellől, feléjük rohant,
hogy csatlakozzon, ám egy testőr kiszemelte ellenfelének. Vele egymagasságú,
de jóval erősebb, vaskos testalkatú, középkorú, forradásos homlokú férfi volt.
Egy ideig csak egymással szemben köröztek egy láthatatlan pont körül. A
fiatalember húzta volna az időt, a gróf katonája azonban nem a türelméről
lehetett híres, mert néhány pillanat múlva, kardját magasra emelve nekirontott.
Mark védte a csapást, de az ütés ereje nyilvánvalóvá tette számára, nincs sok
esélye a jól megtermett, idősebb, tapasztalt harcossal szemben. Egyetlen
előnyében, a fürgeségében bízhatott.
Inkább elsiklott az ütések elől, mint hárította őket, azonban ha a kard a
dárdához vágódott, minden erejére szüksége volt. Jó ideig derekasan állta a sarat,
sőt néhány gyors kifordulással meg is zavarta az ellenfelét, és két-három ütést
mért a vállára és a felsőtestére.
Körülöttük Dukaz testőrei és a városiak küzdöttek egymással. Mark már
bánta, hogy az íjászversenynél leoldotta kardját az övéről és Lilyre bízta. Ezzel a
törékeny dárdával nem sokra ment a jóval súlyosabb ellenféllel szemben.
Körülnézett. Ha egy elesett katona kardját fel tudná kapni a földről,
kiegyenlítettebb lenne a küzdelem.
Távolról hallotta Lily rémült kiáltását:
- Sofron mester, Markot nem hagyhatjuk itt!
A hang irányába, a vár felé fordította a fejét. A kapuban harci lovakon
gyülekeztek Dukaz testőrei. A megjelenésük megrémítette a tapasztalatlan
városiakat, nagy részük már azelőtt futva menekült, hogy a lovasok harcba
bocsátkoztak volna. Sofron a rémülten rohanó nők és gyermekek közé húzta
Lilyt. A testvérek néhány elszántabb mesteremberrel hátramaradtak, hogy a
többiek elmenekülhessenek.
Az a pillanat, míg aggódva kereste Lilyt, elegendő volt Mark ellenfelének,
hogy figyelmetlenségét kihasználva bevigyen egy szúrást. A fiatalember a
dárdával az utolsó pillanatban még felütötte a pengét, így a fegyver vasa a
mellkasa helyett a bal vállába szaladt. A kíntól elakadt a lélegzete, térdre rogyott.
A férfi kirántotta belőle a fegyvert, és újabb fájdalom hasított belé.
Sérült vállából nagy cseppekben hullt a vér a homokra. Az egyre növekvő
vörös folt hullámzott előtte, az emberi hangok érthetetlen zúgássá mosódtak
össze körülötte. Magához vonzotta a föld, és összecsuklott.
- Mark! - Lily sikolya távolról hatolt át a zúgáson.
- Jól vagyok - motyogta, hogy megnyugtassa.
Markot Dukaz gyógyítója térítette magához, aki két őr felügyelete mellett
ellátta a sebét, majd egyedül hagyták és bezárták a szobába. Vizet csak azután
kapott, hogy nagy nehezen felkelt, és az ajtóhoz vánszorogva dörömbölt. Egy
eddig nem látott katona jelent meg az ajtónyílásban, s kelletlenül megkérdezte,
mit kíván. Háta mögött feltűnő társa is ismeretlen volt Mark számára. Így
megtudta, hogy váltott őrökkel vigyázzák, nehogy megszökjön.
Nem értette, Sofron mester hogyan vállalhatta a kockázatos támadás
megindítását. Talán azt gondolta, hogy Lyl Elária jelenléte visszaadja az
emberek hitét, és bátran szembeszállnak a testőrökkel. Legalább Lily
biztonságban elmehetett innen. Már csak attól tartott, hogy a lány alkuba
bocsátkozik az ő életéért cserébe.
Félálomban feküdt a sötét szobában, ahová csak a szemközti, külső várfalon
sétálgató őrszem fáklyája világított be időnként. Folyamatosan sajgó válla miatt
kerülte az álom. Ha megmozdult, erős szúrást érzett, mely csak percek múlva
szelídült újra tompa fájdalommá.
Az ágy végénél, szemben a falon függőleges fénycsík jelent meg. Ha a válla
nem kínozta volna ilyen iszonyatosan, rémálomnak véli, de mivel tisztában volt
vele, hogy ébren van, megrettent.
A falba rejtett ajtó mögül egy magas, sovány, hajlott hátú, botra támaszkodó
alak lépett ki. A háta mögül beáramló fényben ritkás, szürke hajszálai úgy
lengedeztek a feje körül, mint a pitypang magjai.
- Ébren vagy, fiam? - kérdezte reszketeg hangon.
Mark nehézkesen felült.
 - El kell menned innen - sürgette az öregember, már az ágy mellett állva. Arca
ijesztően sovány volt, májfoltos bőre alatt kirajzolódott a koponyája vonala.
Csontos, remegő kezével alig bírta leakasztani a válláról a magával hozott
tarisznyát. - Felesleges beszélned a találkozásunkról, mert a fiam gondoskodott
róla, hogy hamarosan halott legyek. Bár a világ már most is így tudja... Én csak
egy kísértet vagyok, gyermekem. - Mark ölébe, a takaróra tette a tarisznyát. -
Menekülj el a várból, mielőtt felkel a nap. Az ajtót nyitva hagyom, itt kijuthatsz.
Az ajándékom rejtsd el jól! És tudd: bárki bármit mond, anyád jó asszony volt.
- Dukaz gróf? - kérdezte Mark hitetlenkedve.
- Én vagyok, fiam. Látod, mivé leszünk egyszer mindannyian. Egykor karddal
küzdöttem Dilalion trónjáért, ma a kanalam sem tudom megtartani, hogy a
szolgák által elém lökött híg levest megegyem. A fiam kegyetlenebb, többet
akar, én már nem tudom megállítani... Talán ha előbb jött volna a szerelem -
motyogta, majd a hangját kicsit megemelve még figyelmeztetően hozzátette: -
Menekülj!
Zihálva állt meg a kék víz partján. Saját, fájdalmasan nehéz lélegzésén át
hallotta a hullámok csodás hangját. Mintha a könnyű szél együtt énekelt volna a
vízzel. Sóhajtva roskadt le az égszínkék homokba. Belenyúlt a mellén keresztben
átvetett tarisznyába, hogy kiderítse, mit adott neki az öreg. Egy sárkánylábú,
sárkánymintákkal díszített kupát tartott a kezében. A Sárkánykehely!
Mielőbb el kell rejtenie. Ennél nagyobb szolgálatot nem tehet a Rendnek.
Szédelegve körülnézett A hatalmas sziklákat szemlélve döntött: felmászik, ott
keres rejtekhelyei a kupának.
A part felől indult neki a köveknek, aztán átfordult a tenger felőli részre.
Amikor úgy gondolta, elég magasra ért, megpihent egy időre, mert a válla a
sorozatos megerőltetéstől újra vérzett.
Rövid töprengés után lejjebb ereszkedett, az alant hullámzó víz irányába. Nem
mászott le egészen, a hullámhatár felett állt meg, melyet szépen kirajzolt a
kiszáradt tengeri élőlények vonala. Itt kutatott rejtekhely után. Talált néhány
nagyobb üregecskét, de tovább keresgélt. Végül egy egész mély járatra bukkant
a szikladarabok között.
A tarisznyát maga előtt tolva bemászott. Sérült vállával nehezen jutott előre a
szűk üregben. Inkább hason csúszva tette meg azt a néhány métert, mint mászva.
A saját testével zárta el a fényt, ezért a kezével tájékozódott maga körül. Oldalt
egy kisebb üregre bukkant, jó mélyen belenyomta a tarisznyát.
Mire visszahátrált, minden ereje elfogyott, már a lábát sem bírta
megtámasztani a sziklán. Bal karja az oldala mellett lógott. Remegő jobb
kezével kapaszkodott, míg aztán az ujjai lecsúsztak a szikláról, és a tengerbe
csapódott. A hideg víz jótékonyan ölelte körül lázas testét. Hagyta, hogy ringatva
a mélybe húzza.
Erezte, hogy nincs egyedül, a vízen kívül más is átölelte. Egy hatalmas, erőt
sugárzó lény gyengéden szorította és vitte egyre feljebb. A víz fölé emelkedve
Mark felváltva köhögött és levegőért kapkodott. Mire megmentőjét keresve
körülnézett, a víz már elcsendesedett körülötte. A lényt túl hatalmasnak érezte
ahhoz, hogy csak így eltűnjön...
A hátára fordult, ráfeküdt a vízre. A kék eget bámulta, fájdalma és fáradtsága
is múlóban volt. A part felé úszva csak a lábával tempózott, így pihentette sérült
vállát. Minden pillanatban várta a békességet sugárzó, csodás lény visszatérését,
de végül nélküle érte el a víz sekély részét.
Megfordult, jobb könyökére és a térdére támaszkodva mászott kifelé.
Erőtlenül terült el a kék homokban. Nem tudta, hogy percek vagy órák teltek el,
mire újra magához tért. Még utoljára összegyűjtötte maradék erejét, és útnak
indult.
Koszos, nyirkos, véres ruhában támolygott be a rendház kapuján, aki csak
észrevette, mind köré gyűlt. A kehelyről akart beszélni, de nem hagyták szóhoz
jutni, csillapították, nyugtatták, faggatták, de már nem értette a szavakat...

Az Atalantától kapott információk és mindaz, amiket eddig megtudott Markról

és Lilyről, nem hagyták nyugodni Elizát. Hazaérkezése után fürdés és pihenés
helyett a számítógép elé ült, és a világhálón keresgélt. A legbanálisabb módon
indult el: beírta Lily Aretas nevét a keresőbe. A közösségi oldalak ajánlatain
továbbgörgetve rábukkant egy általános iskola oldalán az „Akikre büszkék
vagyunk” rovatban a nyolcéves kislány meséjére.
Az évekkel ezelőtt feltöltött történet az Álomőrzők nevű lovagrendről és az
Álomsárkányról szólt. A mesebeli világban, amiről a kis Lily írt, különleges
hatalmat tulajdonítottak az álmoknak. Egy gonosz varázsló ellopta a lovagrend
varázserővel bíró ereklyéit, így a jóságos Álomsárkány nem térhetett haza
Álomföldre, megbetegedett, és már nem tudott vigyázni a népre. Mesevilág lakói
egyre jobban haragudtak az Álomőrzőkre, mert azt hitték, cserbenhagyták őket.
A lovagrendet sokan elhagyták, a többiek visszavonultak a rendházaikba. A
gonosz varázsló a békédének közül sereget toborzott magának, és megölette
Mesevilág királyát. A királyné és kislánya elmenekültek, így a varázsló lett az
ország új uralkodója. Kegyeden és gonosz maradt továbbra is. A nép már csak
királylány visszatérésben reménykedett.
A mese befejezése szomorú volt, de Elizának újabb segítséget jelentett.
„A kis királylány bánatos, mert az otthonától távol kell élnie. Van egy lovagja,
aki egyszer megmentheti Álomföldet és a királyság lakóit, de még ő is csak egy
fiú, és fel kell nőnie.”
- Még ő is csak egy fiú - suttogta Eliza. - Mark...
Egy tökéletes mesét olvasott, mégis érezte, hogy minden szó igaz. Lily a saját
történetüket mesélte el. Így már érthető volt az Aretas testvérek lakása, a csuhás
felbukkanása, Mark különös füstmérgezése, kard-ütötte sebe...
Timon testvér órákkal ezelőtt magukra hagyta őket. Mark a magas láztól
nyugtalanul aludt, Lily mellette kuporgott egy kis sámlin. A leégett gyertya
helyett kerített egy lámpást, mely most a férfi lába magasságában világított a
polcon.
A lány hideg vizes borogatással hűtötte Mark tűzforró homlokát. Lázas
motyogásából gyanította, hogy közös életük legborzalmasabb pillanatait éli újra.
A fájdalmas emlékek képszerűen villantak be Lilynek.
Mark szörnyű állapotban, az önkívület határán érkezett meg a rendházba,
miután Dukaz várából megszökött. Sofron mester azonnal az átjáróhoz sietett,
hogy a Túlsó Világban már segítséggel várja őket. Mark sebét indulás előtt
ellátták, tiszta ruhát adták rá. Kleon Nagymester parancsára fegyveres testvérek
kíséretében vitték az átjáróhoz.
A fegyveresek a szokásnak megfelelően nem maradtak ott az átjáró
kinyílásáig. Lily a hóna alatt átkarolva tartotta öntudatlan bátyját, aki teljes
súlyával ránehezedett törékeny vállára. Ebben a helyzetben egyikük sem vehette
észre a fekete csuhás alakot, aki velük együtt indult el. Lily, amint megérezte a
régiségbolt padlóját a lába alatt, térdre roskadt Mark súlyától, s a fiatalember
elterült a padlón. A lány megkönnyebbülten ismerte fel Tom Aretast.
- Lily, feküdj! - üvöltötte a nevelőapja. Azonnal engedelmeskedett: ráhasalt az
előtte fekvő, eszméletlen Markra.
- Tóm! - Sofron a kiáltás után átugrott a mit sem értő Lily feje felett, aki
kíváncsian felnézett.
Egyenesen Tom Aretas fájdalomtól eltorzult arcába. A férfi melléből egy tőr
nyele állt ki, szaggatottan lélegzett. Lily tudta, hogy haldoklik. Rémülten fordult
hátra. Sofron egy fekete csuhás alakkal dulakodott.
Lily visszafordult Tom felé, aki beszélni próbált. A lány először nem értette,
mit akar tőle, aztán Mark nevét hallva önkéntelenül szakadtak ki száján a
szavak:
- El. Meggyógyul, ne aggódj!
A csuhás közben kereket oldott. Sofron mester nem indulhatott a nyomába,
mert Marknak és Tomnak volt szüksége rá. Sajnos az idősebbik Aretast már ő
sem menthette meg, a fiú azonban még időben kórházba került.
Az elkövetkező órák és napok alatt Lilyt csak az a tudat éltette, hogy az
orvosok szerint a bátyja rendbe jön.
Éjjel-nappal Tom volt kollégái őrizték őket, abban a hitben, hogy az öreg
Sofron régiségkereskedését a fura, fekete csuhás alak megpróbálta kirabolni. A
helyszínre érkező Aretas nyomozót az elkövető megölte, a fiát pedig
megsebesítette.
A tragédia után újabb következett. Míg Lily bekísérte bátyját a kórházba a
mentővel, egy tapasztalatlan, fiatal nyomozó érkezett az otthonukba, hogy
értesítse a történtekről Tom Aretas feleségét. A szívbeteg asszony a hír hallatán
rosszul lett, és hiába hívott mentőt a nyomozó, már nem segíthettek.
Ez volt a történtek hivatalos verziója, az igazság Sofron mester és a két árván
maradt fiatal titka maradt.
Lily sóhajtva kicserélte az átforrósodott törülközőt Mark homlokán.
- Nem hittem, hogy még egyszer újraélem azokat az érzéseket, a rettegést, a
gyászt - mondta a férfi lezárt szemét nézve. - Szeretek itt élni, Mark. A szívem
mélyén tudtam, hogy vissza kell majd térnem, de most először azt kívánom, bár
ne is létezne Dilalion! Ugye, nem vagyok rossz? Én nem vagyok királynő, csak
egyetemista lány. Te jól ismered Alexet. Megértené? Ha a szemébe nézek, úgy
vélem, mindent megért és elfogad. Tudom, már döntöttél, hogy visszamegyünk,
de nem értelek, hiszen neked is lenne miért maradnod...
 13. fejezet

Mark láza végre lement, így Lily magára hagyhatta. Kiment az üzletrészbe, hogy
a magukkal hozott hozzávalókból szendvicseket készítsen. Zajt hallott, és ijedten
megperdült. Néhány pillanattal később a két helyiséget elválasztó félhomályos
ajtóban meglebbent a függöny.
Lily megkönnyebbülten ismerte fel Markot, ahogy gyűrött pólóban,
tréningnadrágban előtámolygott. Érteden arccal nézett a lányra.
- Valójában miért is jöttünk ide? - kérdezte, és zavart mozdulattal a füle mögé
tűrte a sok fekvéstől kócos, fénytelen, hosszú haját.
Lily megkönnyebbülten sóhajtott.
- Timon testvér szerint itt biztonságban vagyunk. Nem lenne jobb, ha
visszafeküdnél?
- Nos, egy ideig hanyagolnám ezt a tevékenységet. Almokra pedig végképp
nincs szükségem - vigyorodott el Mark.
A lány nevetett.
- Nem vagyunk igazi testvérek, de akkor is mindig a bátyám maradsz, ugye
tudod?
- Engem meg sem kérdezel, akarok-e a bátyád lenni?
- Megint az igazi vagy - mondta Lily a fejét ingatva, aztán megkérdezte: -
Arra is emlékszel, mi történt apáék... halála után?
Mark összevonta a szemöldökét.
- Jelentkeztem a seregbe, Lily, hogy kifizessem a bentlakásos iskolát, melyet
Sofron mesterrel kerestünk neked.
Lily bólogatott.
- Sokat köszönthetünk neki, Mark. Sajnálom, hogy meghalt...
Mark zavartan bólintott. Az ablakhoz lépett, figyelte a néptelen éji utcát, ahol
csak kevés fényt adtak a kandeláberek. Lily gyanította, hogy Mark önszántából
nem fordul vissza felé, így ő szólalt meg ismét:
- Én alig emlékszem rá, mert ritkán találkoztunk, de örökké hálás leszek,
amiért elvitt akkor az apácákhoz. A nővérek nélkül... - a torka elszorult - nem
tudom, hogyan éltem volna túl azokat az éveket. Ma már azt mondom, időben el
kellett volna adnunk a házat, hogy az egyetemen maradhass.
Mark a lányhoz lépett, a szemébe könnyek gyűltek. Lily hozzábújt, és ő
átölelte.
- Miért történik mindez? - kérdezte haragosan a lány. - Nem akarom! Nem
akarok visszamenni!
A férfi az álla alá nyúlt, kényszerítette, hogy ránézzen.
- Nincs választásunk. Vigyázok rád, úrnőm, ott is, ne félj - nyugtatta. Sután
hátrébb lépett, és gálánsán meghajolt.
Lily sóhajtott.
- Őrült vagy! Már tanárnak is őrült voltál, és Alex szerint rendőrnek sem vagy
jobb.
Mark nevetett.
- Akkor talán nem is a testőrödnek kellene lennem, hanem az udvari
bolondodnak.
- Fejezd be végre! Dr. Aretasból bolond, szép kis karrier.
- Ki emlékszik már arra? - legyintett Mark.
A húga meglepetten nézett rá.
- Más ember büszkén még az ajtajára is kiírja. Te meg úgy viselkedsz, mintha
szégyen lenne.
- Arra az időre emlékeztet, amelyet el akarok felejteni.
- Ez jó - Lily kuncogott. - Végre eszedbe jutott, mi történt a katonaság előtt, és
elfelejtenéd, ami utána volt? Hogy boldog és elismert ember lehettél volna, ha
egy hülye liba... - Lily a hirtelen feltámadó indulattól összeszorította a fogát. -
Szóval, ha Judit nem egy mocskos... Jól van, ne haragudj! - bólogatott. -
Megértelek, de akkor is többet érdemelsz, te történész!
Mark arca hirtelen megkeményedett, tiltakozva felemelte a kezét.
 - Na, itt hallgass el, Lily! Zárjuk le, ami volt, és készüljünk arra, ami vár ránk.
Rendben?
Lily bólintott, majd tétován megszólalt:
- Tudom, hogy hibáztam. Nem lett volna szabad rád erőltetnem magam,
miután eltűntek az emlékeid. Rettegtem, hogy téged is elveszítelek. Ezzel
martalak el magam mellől, és taszítottalak Judit karmai közé. Ne haragudj!
- Elég ebből, felség!
- Nem hagynád végre abba?! - tört ki Lily türelmét vesztve.
Mark csak mosolygott.
- Most szeretném, ha komolyan válaszolnál - kérte Lily, már
visszafogottabban. A bátyja beletörődve bólintott.
- Emlékszel, mi történt veled a robbanás előtt és után?
- Zavaros minden... Az utolsó emlékem, hogy felszállók a teherautóra, aztán a
kórházban ébredtem fel.
- Sofron mester és Timon testvér bent jártak nálad, és beleegyeztél, hogy
elvegyék az emlékeidet. Utána produkáltál egy rémes rohamot, mire az orvosok
megrémültek, hogy nem vették észre, mennyire komoly a fejsérülésed -
mosolygott Lily. - Úgy vigyáztak rád, mintha te lennél a miniszterelnök.
Mark türelmetlenül bólogatott, két ujjal összecsípte a mellkasán átizzadt
pólóját.
- Hoztál nekem tiszta ruhát?
- Bent hagytam az ágy mellett.
Mark a kereskedés raktárából nyíló aprócska mosdóban megmosakodott, aztán
öltözködés közben a kereveten üldögélve felidézte a katonai kórházban töltött
időszakot.
Első emléke egy kék szemű nővérke volt, akit ma már nem tudott
összeegyeztetni Judittal. Őt látta meg a sötétségből visszatérve. Hamarosan
rájött, hogy az ijesztő feketeség elnyelte a múltját, és ezzel lényegében őt magát
is, és mint egy mentőövbe, úgy kapaszkodott a lányba. Vele sokkal könnyebb
volt minden, mint állítólagos egyetlen élő rokonával, az örökké aggódó és
szabadkozó húgával, Lily-vel, aki a kórház és a lakóhelyük távolsága miatt
ritkán látogathatta.
Amikor kiengedték a kórházból, eladták a szülői házat és megvették a lakást.
Már tudták, mennyi pénzből gazdálkodhatnak. Mark érdeklődött az egyetemen,
hogy befejezheti-e az utolsó évet.
A dékán, csak hogy ne utasítsa el azonnal, súlyos fejsérülésére hivatkozva
íratott vele egy tesztet. Néhány óra múlva maga a rektor hívta telefonon, és
magához rendelte.
A két professzor rendkívül kedvesen fogadta. Mint kiderült, a tesztje
döbbenetesen jól sikerült. Hármasban hosszú beszélgetést folytattak a középkori
történelemről, és Mark, aki a saját személyes adataiban nem volt biztos,
lenyűgözte tudásával a két tapasztalt tudóst.
Befejezte az évet, és közben már oktatott is. Hivatalos kinevezése után
röviddel a diákok egyik kedvence lett. Saját készítésű szemléltető eszközöket
vitt be az előadásaira, többek között láncinget, nyilakat, bőr csuklóvédőket.
Később lovagi tornát szervezett. Maga sem talált rá magyarázatot, de a középkor
volt az egyetlen, mellyel tisztában volt.
Rendszeres kontrollra visszajárt a katonai kórházba, és egy alkalommal
Összefutott Judittal. A lány épp szabadságra készült. A kedvéért lemondta a
befizetett utat, és hazautazott vele.
A különleges berendezésű lakást megpillantva lelkesen megkérdezte:
- Sosem gondoltatok még arra, hogy eladjátok ezeket a holmikat? Ez rengeteg
pénzt ér.
- Te megőrültél! - tiltakozott Lily azonnal.
Mark csodálkozva nézett a húgára, aki felháborodottan folytatta:
- Nekünk csak ez maradt a szüléink után, ez a múltunk, az életünk.
Mark számára a berendezés nem bírt érzelmi értékkel, Lilyt pedig egy
kedveskedő idegennek érezte, aki lassan már az agyára ment állandó
gondoskodásával, folyamatos bocsánatkéréseivel. Judit ezzel szemben nem
éreztette vele, hogy segítségre szorul.
 A nővérke, ha tehette, hozzájuk utazott, kapcsolata Lilyvel azonban egyre
romlott. A lány nem beszélgetett vele, sőt úgy intézte a dolgait, hogy a közös
asztalhoz se kelljen leülniük. Miután Judit hazament, jó ideig Markkal sem állt
szóba. Végül úgy döntöttek, mindhármuknak jobb lesz, ha Mark és Judit
különköltözik. Néhány hónapra rá összeházasodtak.
Az első évük mozgalmasan telt, mert a fiatalasszony nehezen talált munkát a
városban, és minden idejét a férjének szentelte. Azon volt, hogy visszavezesse a
valóságba. Rendszeresen eljártak otthonról moziba, színházba, kirándulni. Idővel
Judit rájött, bármit tesz is, Mark bezárkózott a maga történelmi világába, ahol
tökéletesen érzi magát, ezért új célokat keresett magának.
- Mark, jól vagy? - hallotta meg Lily aggódó hangját. Megrázta a fejét, hogy
megszabaduljon az egymás után rátörő képektől, jobb tenyerét a homlokára
szorítva, félhangosan motyogta:
- Mikor lesz már vége az életrajzi vetítésnek? - sóhajtott, és kilépett az
üzlethelyiségbe.
A kis asztalon kész szendvicsek várták egy bronztányéron. Lily az asztal mellé
állított karosszékek egyikében üldögélt. Mark körülnézett, s gonoszkodva
megkérdezte:
- Most milyen mérget kapok?
- Nem bocsátasz meg soha - motyogta Lily könnybe lábadó szemmel.
Mark leült, és az arcát fürkészte.
- Nem haragszom rád, de tanácstalan vagyok.
- Nem értelek, Mark.
- Attól félek, hiába megyünk át, nem oldódnak meg a problémáink. Az itteni
gyilkosságoknak nincs köze Dilalionhoz.
- A megérzéseid akkor sem hagytak cserben, amikor még nem voltak
emlékeid. Ez most több mint megérzés, ugye?
Mark gondterhelten bólintott.
- Átnéztem egy csomó aktát. Az egyikben olvastam a Gyűjtők elnevezésű
műgyűjtő társaság ügyvédjéről. Selyemzsinórral fojtották meg. Dukaz
embereinek odaát ugyanúgy Gyűjtők a neve. Az itteni szervezet vezetője pedig
egy ismeretlen külföldi arisztokrata, akár a gróf is lehet.
Lily megrettenve meredt rá.
- Mark, ha Dukaz itt van...
Ebben a pillanatban zaj hallatszott az utcáról az ajtó felől, és megszólalt egy
mobiltelefon. A lány rémülten felpattant, Mark pedig felkapta a kenyérvágó kést
az asztalról. Zavartan egymásra meredtek. Az ajtó kinyílt, Timon testvér lépett
be, és Mark felé nyújtotta a telefont.
- Valaki kis szünetek után egyfolytában keres.
Mark letette a kést, felállt.
- Ez az én telefonom - mondta szemrehányóan. Átvette, majd kihangosította a
készüléket.
- Nem érdekel, kivel mi van, de találkoznom kell veletek - dörögte Alex a
kagylóból. A-hangjából ismét nem derült ki, hogy dühös-e vagy viccel, de ez
most nem is érdekelte Markot és Lilyt. Megkönnyebbülten összenevettek.
- Mark összeszedi magát, és félóra múlva fogadóképesek leszünk - kiáltotta
Lily a telefonba.
A taxi még épp időben tette ki őket. Mark akkor vette észre Alex érkező
kocsiját, amikor behúzta maga mögött a ház kapuját. Lily már be sem csukta a
lakásajtót, miután letette a kaputelefont, melyen a férfi bejelentkezett, hanem
amint Alex felbukkant a lépcső tetején, hozzászaladt és a nyakába ugrott.
A nyomozó az első pillanatban meglepődött, aztán magához szorította és
megcsókolta a lányt. A fejét ingatva, arcán széles vigyorral nézett az ajtóban álló
Markra.
- Jól vagy? - kérdezte, és a kezét nyújtotta. Lily közben a lábával átölelte a
férfi derekát.
Mark bólintott, kezet rázott a társával.
- Tudod, ki vagyok én? - kérdezte Alex az arcát fürkészve.
- Apa? - próbálkozott Mark összevont szemöldökkel.
Alex lefejtette Lily karjait a nyakáról, és letette a bátyja mellé.
 - Én megölöm - mondta, közben már ütésre emelte az öklét. Mark egy laza
mozdulattal hárította a mímelt jobb horgot. A következő pillanatban a két férfi
megölelte egymást.
Miután Mark bezárta az ajtót, Alex Lilyt magához vonva megállt az
előszobában, és a barátjára nézett.
- Gondban vagyok...
- Menjünk be! - Mark a nappali felé intett, és elindult. Alex Lilyt kézen fogva
a nyomába szegődött.
- Mi a baj? - kérdezte Mark feszült arccal.
- Még te bukkantál rá egy halott ügyvédre, amikor középkori műkincseket
kerestél a füstmérgezésed után. A felesége azt állítja, hogy a férjét
meggyilkolták. Az orvosszakértő szerint viszont megfulladt. - Alex
hitetlenkedve húzta fel a vállát. - Sem a titkárnője, sem az irodaépület portása
nem látott senkit. Egyetlen árva ujjlenyomat sincs az irodában, semmi, ami
idegenkezűségre vallana. El sem tudunk indulni... Nincs bűntény. Állítólag volt
néhány informátora, például egy hajléktalan, aki mérgezett ételt ehetett a
szemtanúk által leírtak szerint, de annak sincs nyoma. Semmi nem volt a
gyomrában, mégis mérgezésbe halt bele. Ezek az ügyek, amiket te is néztél.
Nincs semmi bizonyíték. Aztán itt van az egyetem egyik diákja. Úgy tűnt,
botokkal vagy baseballütőkkel verték halálra, de nincs nyom. Az orvosszakértő
nem talált a sebekben semmit. Tudod, mit mondott? Megáll az eszem! A fickó
bemesélte magának, hogy őt most agyonverik. A halott ügyvéd csak egy
„Gyűjtők” nevű szervezet révén hozható kapcsolatba műtárgyakkal, mert nekik
is dolgozott. Ám a társaság tagjai nem követtek el semmi illegálisát. A
birtokukban lévő összes műkinccsel el tudnak számolni, rengeteg értékes holmit
ajándékoztak már az egyetemnek és több múzeumnak. Kirill professzor is
kapcsolatban áll velük - sorolta Alex. Hol Markot, hol Lilyt nézte. - Petridis ki
akar hallgatni mindkettőtöket, külön-külön. Úgy véli, ti sokkal többet tudtok az
ügyről, mint bárki. A barátom vagy, Mark... Ha tudok segíteni, szóljatok, nehogy
késő legyen!
 Lily ellépett Alex mellől, közelebb húzódott a bátyjához.
- Ha nem bízol bennünk, Alex, el is mehetsz. Mark többször is veszélybe
került, te pedig őt gyanúsítod? - kérdezte dühösen.
Mark megfogta és megszorította a kezét, közben mélyen a szemébe nézett.
- Csillapodj, Lily! Alex most bizalmas információkat közölt velünk, ezzel
veszélyezteti a nyomozás sikerét. Bátran megbízhatsz benne. Segít, hogy minél
előbb megtudjuk, mi történik itt.
-Markkal összefüggésben egyedül Kirill professzor lehet gyanús - magyarázta
Alex. - De ő csak annyiban köthető az ügyhöz, hogy néhány szakértői véleményt
írt a Gyűjtőknek műtárgyakról. A háza ellenben meglepően fényűző, és a
feleségének talán köze volt a Lily elleni támadáshoz. Ezen a vonalon kell
elindulnunk - töprengett. - Többször próbálkoztam Petridisnél, de a főnök
túlságosan jóban van Kirillel. A polgármester szintén. Itt lehet a megoldás
előttünk, talán csak egy lépésnyire, de addig, amíg legalább egy ügyben nem
sikerül tárgyi bizonyítékot találni, nem tehetünk semmit.
- Hagyjuk ezt, Alex! - Lily a férfihoz lépett, hozzábújt.

Eliza fáradtan, kialvatlanul ébredt. A kiadós, váltott vizes zuhany után úgy
döntött, bevásárol. Ilyenkor egy villásreggeli a végén egy édes péksüteménnyel
könnyedén helyrebillentette a kedélyállapotát. Már előre örült, ahogy maga elé
képzelte a közeli pékség gazdagon megrakott polcait.
Kezében kis fonott bevásárlókosarával lépett ki a lakásból, és döbbenten
meredt az emeletre vezető lépcsőre. Szokatlanul laza viseletben, farmerben,
pólóban Hektor üldögélt ott, és egy gyönyörű sárga rózsát pörgetett az ujjai
között. Könnyedén felállt, s kisfiúsán mosolyogva menyasszonya felé nyújtotta a
virágot.
- Jó reggelt, Liza!
- Hát, te? - nézett rá elképedt arccal Eliza. Átvette és az orrához emelte a
rózsát. Az illata elhódította. A színe pedig épp a kedvence volt: sötét sárga,
majdnem narancsszínű szirmok, a szélükön finom rózsaszín sávval. Ám Hektor
soha nem adott virágot csak úgy. Már a korábban bocsánatkérésképpen hozott
hatalmas csokor is meglepetésként érte Elizát.
- Téged vártalak - vonta meg a vállát hanyagul Rektor. - Tudtam, hogy
huszonnégy óráztál, hagytalak aludni. Már várnak minket a Hivatalban.
- Hol?
- Időpontegyeztetésre megyünk az esküvő miatt.
- Át kellene öltöznöm - tiltakozott Eliza, és kopott farmerére pillantott.
- Tökéletes vagy, bármit viselsz - bókolt Hektor.
- Ez mégiscsak az első lépés...
- Ne izgulj, kicsim - nyugtatta a férfi, és gyengéden a vállára tette a karját. -
Még nem lesznek ott a barátaink, sem a szüleid, és fotó sem készül. Csak
elmegyünk, kiválasztjuk az időpontot, megbeszélünk minden formaságot -
mosolygott Hektor, és várakozva nézett a virágban gyönyörködő Elizára.
- Igen? - kérdezte a doktornő kíváncsian, és szórakozottan az orrához emelte a
rózsát.
- Úgy látom, tetszik - jegyezte meg a férfi büszkén. - A hivatal után
elmehetünk a virágárushoz, kiválaszthatod a csokrot. Meglepetésnek szánom, de
szeretném látni az elképzelésedet. Nézegethetnénk katalógust az étterem és a
kocsik díszítéséhez is. De ha nem szeretnél mindenhova futkosni, kereshetünk
egy ügynökséget.
Eliza a fejét rázta.
- Szeretném, ha mi néznénk meg a lehetőségeket.
Hektor megfogta a kezét.
- Rendben, akkor menjünk! Én is így gondoltam.
- Még nem reggeliztem, Rektor.
A férfi mosolygott.
- Számítottam rá, ezért vettem néhány kiflit és brióst. Lent várnak a kocsiban.
Míg a hivatalba érünk, meg is reggelizhetsz.
 Eliza ámulva nézett a férfira. Nem értette, mi történt vele. Már a kocsiban
ültek, épp egy brióst csipegetett, amikor választ kapott a kérdésére.
- Tudod, Liza - kezdte Hektor egy mély sóhajjal, miután besorolt a forgalomba
-, elmúltam harminchét éves, és élek bele a vakvilágba. Eddig csak a
karrieremmel törődtem, miközben egy gyönyörű, okos nő élt mellettem, akit
nem vettem komolyan. Néztem néhány házat. Nem lakást, hanem igazi házakat,
kerttel - tette hozzá, és várakozva Elizára pillantott. - Tudod, puha pázsit,
kövezett utacska, pont olyan, ahol egy kis fickó megteheti az első lépéseit.
Eliza kiejtette a kezéből a brióst. Zavartan hajolt le érte a lábához, közben a
szájában lévő néhány morzsát félrenyelte és köhögni kezdett.
Hektor aggódva nézett rá.
- Tényleg borzasztó éhes lehetsz. Ne egyél olyan mohón.
Eliza köhögött és a könnyeit törölgette. Hektor hirtelen sávot váltott, leparkolt
az út szélén, kiugrott a kocsiból. A zsebében aprópénzt keresgélve a sportbolt
kijárata mellett felállított italautomatához lépett.
Néhány perc múlva egy palack ásványvízzel tért vissza. Miközben beült a
volán mögé, Elizának nyújtotta.
- Látod, erről megfeledkeztem - mondta bocsánatkérően -, pedig tudnom
kellene már, hogy a péksütemény mellé szívesen iszol.
- Köszönöm - nyögte ki végre Eliza, miután leöblítette a torkát a hideg
ásványvízzel.
Rektorra nézett, aki most már a forgalomra figyelt. Túlságosan jóképűnek
találta, főleg így lazábban öltözve, kicsit kócosán. Már a borosta is kiütközött az
állán. Az izmokat figyelte napbarnított karján. A hódító, erős férfiparfüm illata
betöltötte a kocsi légterét. Amióta Eliza ismerte, Hektor ezt az illatszert
használta.
Lassan megnyugodott. Hátradőlt az ülésen, a vőlegényét vízsgálgatta.
Ízlelgette a szót, és önkéntelenül elmosolyodott.
- Szép vagy - bókolt Hektor, Eliza combjára simítva a kezét.
A hátralévő úton már nem szóltak egymáshoz. A kocsiból kiszállva a Hivatal
épülete felé tartottak, és Hektor a menyasszonya felé nyújtotta a kezét.
Eliza torka összeszorult, a szíve hevesen vert. „Vajon minden nő ezt érzi itt?” -
kérdezte gondolatban, miközben Hektor megtartotta a hatalmas ajtót, hogy ő
beléphessen a márványlapokkal kirakott előcsarnokba. Az irattárcáját a kezében
szorongatta, mivel a bevásárlókosarát nem akarta behozni magával. Rektor
pontosan tudta, merre kell elindulniuk az oszlopok között, hogy a sok
szerteágazó földszinti folyosó egyikén megtalálják az irodát, ahol vártak rájuk.
Az egész procedúra illúziórombolóan gyorsan és hivatalosan zajlott. Nevek,
személyes adatok, paragrafusok és törvényi idézetek hangzottak el az ügyintéző
hölgy szájából. Majd kisebb nézeteltérés támadt a jegyespár tagjai között, Hektor
ugyanis ragaszkodott volna a két szabad pénteki időpont közül a korábbihoz,
Eliza viszont úgy vélte, három hét rémesen kevés ahhoz, hogy mindent
tökéletesen megszervezzenek.
Végül Hektor engedett, azzal a feltétellel, hogy akkor legalább háromhetes
nászúira menjenek, mert ő már évek óta nem vette ki a szabadságát. Így több
mint két hónap állt a rendelkezésükre az esküvő előkészítéséhez.
Eliza saját kórházi munkájára hivatkozva ellenkezett a hosszú szabadság
miatt, de Hektor megjegyzése elvette a hangját.
- Felesleges aggódnod emiatt, hiszen ha hárman jövünk haza, úgysem
engedlek már sokáig dolgozni - nevetett fel. Az ügyintéző hölgy
kötelességtudóan együtt kacagott vele.
Eliza ellenben zavartan kibámult az ablakon, épp egy mozifilm hatalmas
plakátjára. A tetőtől talpig lovagi páncélba bújt és sisakrostély mögé rejtőző
főhős egyik karjával egy lenge ruhát viselő, elképesztően karcsú, szőke
szépséget szorított magához. Másik kezében egy véres kardot tartott.
Elizával megfordult a szoba, csak homályosan látta, hogy Hektor elé tesz egy
papírt és egy tollat.
- Az aláírásával igazolja, hogy a megadott adatok hitelesek - magyarázta a
hölgy.
A doktornő félt visszanézni a plakátra. Az a kényszerképzete támadt, hogy a
lovag közben felhajtotta a sisakrostélyt, és Mark zöld szemével fürkészi őt.
-Jól vagy, Liza? - kérdezte Hektor aggódva.
Eliza sóhajtva megrázta a fejét, aztán sután a vőlegényére mosolygott.
- Minden vágyam... - elakadt a szava, fogalma sem volt, mit mondhatna.
- Egy kisbaba, ugye? - lelkendezett az ügyintéző.
Eliza végre elvette a tollat, és Hektor neve mellé odakanyarította a sajátját.
 14. fejezet

A hivatali ügyintézés után Rektor valóban elvitte menyasszonyát néhány

virágüzletbe, ahol katalógusokat nézegettek virágcsokrokról, autó- és
asztaldíszekről. Az első néhány tucat kép még érdekelte Elizát, de aztán már
nem talált semmi különlegeset az ezerszínű virágtengerben. Mély sóhaj után
átkarolta a mellette ülő Rektor derekát, és a fülébe súgta:
- Rád bízok mindent, meglepetést szeretnék, illetve egy apróság! Jólesne, ha
lenne benne jáde- zöld... Izé, nem! Kék!
- Kék? - kérdezte a férfi nevetve. - Rendben, miért ne!
Eliza nem hagyhatta figyelmen kívül az elismerő pillantásokat, melyeket az
étterem hölgyvendégei küldtek Rektor felé. Egy tinilány leplezetlen rajongással
bámulta, pedig akár a lánya is lehetett volna. Eliza szívébe hasított a felismerés:
lehetne ennyi idős közös gyermekük, ha a hivatásuk nem lett volna fontosabb
éveken át. Tudta, ő ugyanúgy hibás, mint Rektor.
Való igaz, sosem csalta meg a párját más férfival, ellenben utazott, amikor
csak lehetett. Konferenciameghívásokat, ösztöndíjakat fogadott el, és
segélyszervezetek felhívásaira jelentkezett.
Sosem gondolt bele, mit érezhetett Hektor, amikor csak azért érkezett haza,
hogy a ruháit kimossa, és újra telerakja a bőröndjét. Bizonyára a kaland
lehetősége vonzza Markban is, a titokzatossága, akár egy felfedezésre váró,
misztikus világban. Nem szabadulhat tőle, amíg ki nem fürkészi a titkát. Valóban
ő az a férfi, akire egész életében várt, vagy csak a regényes környezete bűvölte
el? Lehet, hogy egy olyan mesébe csöppent, ahol szörnyeteg lesz a hercegből?
- Liza! Liza!
Zavartan pillantott Rektorra. A pincér már jó ideje az asztaluk mellett állhatott
türelmesen várakozva, hogy végre átvegye tőle az étlapot.
- Ne haragudjon - szabadkozott.
 - A menyasszonyom a város legjobb női traumatológusa - jelentette ki Hektor
büszkén Elizára kacsintva. - Nehéz éjszakája volt. Ajánlana egy könnyű, tápláló
ételt két doktornak?
Eliza töprengve figyelte Rektort, aki már nem először pillantott az órájára,
amióta megjelent nála. Úgy érezte, elhallgat valamit.
A vörösboros, francia recept alapján készített csirke után Eliza nem állhatott
ellen a desszertnek. Ráadásul előbújt belőle a kisördög: élvezte Hektor egyre
feltűnőbb türelmetlenkedését. Jóízűen eszegette a puncstortáját, egyenként
szedegetve ki belőle a nagy szemű, szmirnai mazsolákat.
- Liza, mennünk kell - bökte ki Hektor.
- Nekünk, hova? Már mindent elintéztünk, nem? Néztünk virágokat, beszéltél
az étterem vezetőjével. Ha akkor is lesznek mazsik, itt lehet az esküvői ebéd.
- Mondtam délelőtt, hogy néztem néhány házat. Nem kell azonnal döntened,
egyszerűen csak szeretném, ha megnéznéd az egyiket.
Eliza egy pillanatra azt hitte, hogy az utolsó szem mazsola, meggondolva
magát a torkában, hirtelen irányváltoztatás után visszatér. Nagyot nyelt,
behunyta a szemét.
- Nézzek meg egy házat? - kérdezte valamivel később, abban bízva, hogy
nemrég elfogyasztott ebédje a nagy nehezen lecsúszott mazsolával együtt mégis
inkább a helyén marad meglepetéstől felkavarodott gyomrában.
- Igen - bólintott Hektor. - Kettő körül várnak bennünket.
Eliza az órájára pillantott: két perccel múlt háromnegyed. Így már megértette
Hektor idegességét-
A kertvárosi ház előtt frissen nyírt, zöld pázsit, a teraszon hintaszék fogadta
őket. Épphogy megállt az autó a kocsifeljárón, már nyílt az ajtó. Huszonöt év
körüli, állapotos fiatalasszony-jelent meg, arcán visszafogott mosollyal. A
kölcsönös bemutatkozások után Babette elmondta, hogy férje új állása miatt egy
másik városba költöznek. Hektor arcát fürkészve hozzátette, hogy sietnének a
házeladással, mert még a szülés előtt berendezkednének az új otthonukban.
A férfi Elizára pillantott, aki csak vállat vont, és az emeleti ablakban függő
szélcsengőt figyelte.
- Néhány napot kérnénk, a hétvégén mindenképpen válaszolok - mosolygott
Hektor Babette-re, aki megértőén bólintott.
- Tudom, nehéz döntés. Jöjjenek be, nézzenek körül!
- Mindkettőnknek saját lakása van - magyarázta Hektor a teraszra lépve.
Babette csodálkozva megkérdezte:
- Még nem élnek együtt?
- Nem, sajnos még nem. Eddig nem jutott rá időnk, hogy összeköltözzünk. - A
férfi nevetve hozzátette: - Orvosok vagyunk.
- Eddig életet mentettek - vetett rá elismerő pillantást a kismama, aztán Eliza
felé fordult, aki a garázsajtót fixírozta.
- Ott csak egy autónak van hely - bökte ki Babette bocsánatkérően.
- Ez nem jelent problémát - hárított Hektor mosolyogva, és a teraszról Eliza
felé nyújtotta a kezét, figyelmeztetően hozzátéve: - Gyere már!
Az ajtóban lovagiasan maga elé engedte a két hölgyet.
Szűk, de hosszú folyosóra jutottak. Szemben lépcső futott fel az emeletre,
jobbra pedig egy ajtó nyílt. Az ajtóval szemben világosbarna előszobafal vonta
magára a tekintetet, ezüstfehér fogasokkal.
- Nászajándék - magyarázta Babette büszkén. Intett, hogy menjenek beljebb.
A tágas nappaliból több ajtó nyílt. A fiatalasszony elmondása szerint egy a
konyhába, egy a fürdőszobába, és egy a házigazda dolgozószobájába vezetett.
- Fent három hálószoba van, és két fürdő - mesélt tovább, miközben sorra
kinyitogatta az ajtókat, hogy a reménybeli vevők mindenhova benézhessenek.
Eliza kénytelen-kelletlen beismerte magában, hogy a ház gyönyörű. A
konyhában csodálattal vizsgálgatta az igényes asztalosmunkával elkészített,
világos színű szekrénysort.
Szó nélkül követte Babette-et és Hektort, hallgatta a beszélgetésüket. Őszinte
érdeklődéssel megnézett minden helyiséget, ahova bementek. A látogatás végén
elbúcsúztak, visszaültek az autóba, és a vőlegénye a véleményét kérdezte. Nem
tudta,, mit mondjon.
 - Nem tetszik neked - jelentette ki Hektor, miután Eliza a harmadik
kérdésfeltevésre is csak vállvonogatással válaszolt.
- Az ő házuk - bökte ki végül.
- Ezt nem értem - morogta a férfi. Az üléstámlára fektette a karját, Eliza feje
mögé.
- Úgy, hogy nem érintett meg. Elegáns, szép ház, igényes berendezés, de nem
ilyenben szeretnék élni.
- Hát milyenben? - Hektor biztatóan mosolygott. - Meséld el nekem, kérlek!
- Sötét bútorokat szeretnék, nagy, vaskos karosszékeket, puha kárpittal.
Hektor csodálkozva megkérdezte:
- Mint a lovagkorban?
Eliza zavarba jött.
- Nem, nem, inkább, mint a mesében - hadarta. - Tudod, baldachinos ágy...
- Most megleptél. Sosem gondoltam volna rólad, hogy romantikus vagy és
érdekelnek a mesék.
- Én is voltam kislány - méltatlankodott Eliza.
- Azt hittem, hogy te mindig ilyen okos és szép nő voltál. - Hektor a
menyasszonya fölé hajolt, hogy megcsókolja.
A nő lehunyta a szemét, a férfi tarkójára csúsztatta a kezét. Hektor
észveszejtően csókolt, ám Elizát meglepte, hogy miután szétváltak, nem maradt
benne vágy.
A férfi elhúzódott tőle, hogy beindítsa a motort, ő pedig merengve
megérintette az ajkait.
- Ne haragudj, de most hazaviszlek - hallotta Hektor bocsánatkérő hangját. -
Bemegyek, asszisztálok egy tervezett protézisműtétnél.
- Semmi baj, doktor úr - fordult felé Eliza álmodozó mosollyal. - Te fontos
ember vagy, menj csak!
Eliza futva érkezett az orvosi szobába. Épp elkezdte a rendelést a kontrollra
visszarendelt betegeknél, amikor rájött, hogy a csipogóját az irodai számítógép
mellett felejtette. A személyi hívó valóban ott hevert az asztalon. Az ajtót
ösztönösen becsukta volna, ám az megakadt. A kilincset megszorítva zavartan
visszahúzta.
Mark Aretas állt a küszöbön, összehúzott szemmel simogatva az orrát. «
- Jaj, ne! Már megint - nyögte Eliza.
A férfi elhúzta az arca elől a kezét, csibészesen mosolygott.
- Nem bocsátom meg magamnak, ha megint orrba vágom - szabadkozott
Eliza. Érezte, hogy elpirul, ettől még jobban zavarba jött.
Mark közelebb lépett hozzá, az ujjhegyeivel végigsimította a doktornő arcát.
Az illata, a közelsége úgy hatott Elizára, mintha erőtérbe került volna, egy
különös burokba, ahol csak ők léteznek. A kórház zajai zümmögéssé olvadtak,
kettejük izgatott lélegzése töltötte ki a szobát. Eliza Mark ajkát figyelte, hallotta
a hangját, de nem fogta fel az első szavak értelmét.
- ...kérem, Eliza, figyeljen rám! Lily veszélyben van, el kell tűnnünk egy időre
- mondta bocsánatkérőén a férfi. Átölelte a nő derekát, a másik keze
hüvelykujjával egy picit megemelte az állát, és közel hajolt hozzá. - Szeretném,
ha...
- Mégis mit képzel? - A felháborodott férfihangra ijedten rebbentek szét.
Az ajtóban fehér köpenyben Hektor állt.
- Mit akar a menyasszonyomtól, Aretas?
Mark a bénultan álló Elizára pillantott, majd szó nélkül sarkon fordult. Olyan
energikusan lépkedett, hogy Hektor megrettenve oldalra lépett, és zavartan
bámult utána.
A nyomozó már nem volt a szobában, amikor Eliza utánaszólt:
- Mark! - Azt hitte, kiabál, de csak nyöszörgött.
Hektor a menyasszonya felé fordult, és ingerülten megkérdezte:
- Ez mi volt?
- Sajnálom, Hektor! Mark... Aretas nyomozó elbúcsúzott.
 - Minden beteged így hagyja el a kórházat?
- Most ezzel mit akarsz? A menyasszonyod vagyok - jelentette ki Eliza, és
felemelte kezét a gyűrűvel.
- Munka után megbeszéljük - közölte Hektor, és otthagyta.
Eliza zavartan állt az ajtóban, a dereka még bizsergett ott, ahol Mark megfogta
az imént. Különös hideget érzett a bőrén a férfi ujjainak helyén. Tudta, ha Hektor
nem toppan be váratlanul, ezúttal nem áll ellen Marknak. A szájához nyúlt, a
nyelve hegyével megérintette az ujját.
- Jaj, ne! - nyögte, és ökölbe szorította a kezét. Gyorsan körülnézett, az asztal
felett áthajolva felkapta a csipogót a számítógép billentyűzete mellől, és kirohant
a szobából.

Eliza nyirkos hajjal, fürdőköpenyben kuporgott a kanapén. A szoba sötétjét

félhomállyá lágyította az utcai lámpák beszűrődő fénye. Hektor körülbelül egy
órával ezelőtt távozott, büszkén és megdicsőülten. Nagy kegyesen megbocsátott.
A szavai még ott motoszkáltak Eliza agyában.
Atyáskodóan kijelentette, hogy megérti Eliza elkötelezettségtől való
rettegését. Néhány hete még ő is így érzett, most azonban már tisztában van vele,
hogy rendezett, közös otthonra van szüksége, ahova a munka után hazatérhet.
Előre, megtervezett, közös programokra, nyaralásra vágyik, nemcsak hirtelen
ötlettől vezérelt szeretkezésekre egyikük lakásában, gyors ebédekre munka
közben, a kórházhoz közeli, éjjel is nyitva tartó kis ételbárban.
Felajánlotta, hogy helyezzék új alapokra a kapcsolatukat, kezdve azzal, hogy
az esküvőig ne aludjanak együtt. Eliza a meglepetéstől nem reagált azonnal,
hallgatására válaszul Hektor mosolyogva nyugtatta, hogy neki is hiányozni fog,
de cserébe romantikus és emlékezetes nászéjszaka és mézeshetek várnak majd
rájuk.
 Megszólalt a csengő. Eliza sóhajtott, lassan állt fel, de még így is kibillent az
egyensúlyából, ahogy az ajtóhoz indult. Néhány pillanattal később Alex Gerasim
vágtázott be a lakásba.
- Maga az utolsó reményem! Itt van? - kérdezte határozottan. Csak most nézte
meg jobban Elizát. A könnyes arcú nő láttán megvakarta a fejét. - Melléfogtam.
Azt hittem, együtt vannak. Na, mindegy. Mark és Lily eltűntek, mint a kámfor.
Nincsenek otthon, egyikük sem veszi fel a mobilját. Nem mondtak magának
semmit?
- Mark bejött a kórházba, de sajnos nem tudtunk beszélni, a... a vőlegényem
közbelépett. Rektor úgy viselkedett, mint egy őrült, Mark pedig elment anélkül,
hogy befejezte volna, amit elkezdett. Lily veszélyben van, és el kell tűnniük egy
időre... Ennyit tudok - tárta szét tehetetlenül a kezét Eliza, de aztán védekezőén
összefonta két karját a melle előtt.
Alex hatalmasat sóhajtott.
- Magának egyáltalán nem mondott semmit? - kérdezte a doktornő aggódva.
- Petridis kapitány szólt, hogy Mark nem veszi fel sem az otthoni telefont, sem
a mobilját. Lily meg nekem nem vette fel, aztán amikor végre visszahívott, épp
az utcán voltam akcióban, és kikapcsoltam a rohadt telefont. Nagy baj lehet. A
francba! - Alex szemrehányó pillantást vetett a doktornőre.
- Sajnálom, Mark nem hallotta, hogy utánaszóltam - motyogta Eliza,
szorosabbra húzva magán a köntöst.
- Akkor hogy’ fogja sajnálni, ha Lilynek vagy Marknak baja esik - csapott
Alex dühösen a levegőbe, és köszönés nélkül hagyta el a lakást.

Lily a Rend tagjainak szállásától távol, az épület tengerre néző részén kapott
néhány szobából álló lakrészt. A szolgáló testvérek kamrái voltak hozzá a
legközelebb. Tulajdonképpen az ő imatermüket és a hozzá tartozó
kiszolgálóhelyiségeket rendezték be számára. Mark az épület túlsó szárnyába, a
testvérek közé költözött be. Lily volt az egyetlen nő a rendházban. Kleon
Nagymester felajánlotta, hogy kerít számára egy megbízható szolgálólányt, ha
igényli, de Lily visszautasította, mondván, eddig is egyedül gondoskodott
magáról.
Kapkodva készülődött a Nagymester által összehívott tanácskozásra. Haját
laza kontyba csavarta, és egy a mellrészén csak néhány gyöngyfonattal díszített
sötétszürke ruhát választott ki azok közül, amelyeket a rendelkezésére
bocsátottak. Indulás előtt megnézte magát az ezüstrámás állótükörben, mely
egyáltalán nem illett a szerzetes testvérek által lakott ódon épületbe. Furcsán
érezte magát nemcsak a középkori viselet, de az új helyzet miatt is, hiszen eljött
az első alkalom, amikor leendő királynőként kell helytállnia.
A Rend Nagymesterének trónterme a vár testvérek által lakott részében volt.
Lily nem várta meg, hogy érte jöjjenek. Egyedül indult el, felidézve Kleon
Nagymester szavait az épület elrendezéséről.
Útja végén hatalmas, sarkig tárt kétszárnyú ajtó várta, mely egy világos, tágas
terembe vezetett. A gyömbér színű falakat hatalmas gobelinek díszítették. A
vaskos karosszékekkel körülvett hosszú asztalt kupákkal, kancsókkal,
gyümölcsös és sajtos tálakkal rakták meg. Még senki nem foglalt helyet. A
kisebb csoportokban beszélgető, fehér csuhát viselő férfiak egymás után hajoltak
meg, ahogy a terem túlsó felén álló trónszék felé lépdelt az asztal mellett. A
várakozó testvérek harminc-negyvenen lehettek - a lány mindeddig azt hitte,
sokkal többen vannak.
Kleon Nagymester a trón előtt állva beszélgetett egy magas termetű csuhással.
Lily lépteire mindkét férfi megfordult. A lány zavart mosollyal válaszolt Mark
biccentésére, amikor felismerte a csuklya alatt. A férfi olyan természetességgel
viselte a fehér csuhát és a lovagi ruházatot, mintha sosem vette volna le. Lily felé
indult, a karját nyújtotta.
- Igazi királynőként jelentél meg - súgta a fülébe.
- Pedig nem érzem magam annak. Aggódom.
- Bízom benned, Lily, te is bízz magadban. A tanácsülés után tisztábban
fogunk látni - nyugtatta, miközben az asztal ajtóval szemközti végéhez, a fő
helyre kísérte, és megállt a háta mögött.
A testvérek egymás után ültek le, Kleon és Timon az asztal két oldalán, a
Lilyhez legközelebb eső karosszékeket foglalta el. Mark nem mozdult mögüle,
és rajta kívül már senki nem állt a teremben. A lány zavartan hátrapillantott.
- A Királynő Első Testőre a tanácskozás alatt végig ügyel a biztonságodra,
úrnőm - mondta Timon halkan.
Lily úgy érezte magát, mintha egy film díszletei között lenne, komolyságot
erőltetett az arcára. Oldalra fordult ültében, és végigmérte Markot.
A férfi rezzenéstelenül állt, bal keze a csuha által takart kard markolatán
pihent. Úgy tűnt, számára természetes és magától értetődő, ami történik. Széles
vállával, karcsú, nyúlánk termetével elképesztően nézett ki a fehér csuhában.
Eliza jutott Lily eszébe. Vajon mit szólna, ha így látná Markot? A férfi új
fogadalomtétele nagy veszteség lesz a női nem, különösen a doktornő számára.
Nem értette, Mark hogyan tud ilyen komoly maradni. A következő pillanatban
a férfi rákacsintott, ő pedig majdnem hangosan felnevetett. Mosolyra húzódó
arcizmaival küzdve fordult vissza az asztalhoz, és tekintetét ölében tartott kezére
szegezte. Magában átkozta Markot, és irigyelte az arcát rejtő csuklyát.
A Nagymester felállt. Lily is felemelkedett, de Mark erős keze a vállára
simult, és megállította. Kleon futó pillantást vetett a lányra, aki jobbnak látta
továbbra is az ölére szegezett tekintettel hallgatni az öregember beszédét.
- Lyl Elária visszatért közénk, eljött az idő, hogy népünk újra a béke és az
igazság útjára lépjen. Az elmúlt évek tapasztalata megmutatta, hogy a
győzelemhez vezető út véres és talán hosszú lesz, de ha célt érünk, Dilalion
koronája visszakerül a családhoz, melyet megillet. Rendünk pedig visszatérhet
ősi küldetéséhez, az Alomsárkány szolgálatához. Ez a két cél lebegjen előttetek,
amikor kardot ragadtok és harcba indultok. Nem reménykedhetünk gyors, kevés
áldozattal járó ütközetben. Hetekig, hónapokig tartó ostromra kell felkészülnünk,
ha vissza akarjuk szerezni a királyi várat Dukaztól. Hívásomra az Alomőrzők
országszerte szétszórt rendházaiból már elindultak a lovagok, és úton vannak az
ostromgépek, kőhajító és faltörő szerkezetek. Tartanunk kell azonban attól, hogy
Dukaz nem vár, és megelőző támadást indít portyázó vagy vadászó testvéreink
ellen. Ezért meg kell erősítenünk az őrséget, és egyelőre a külön feladattal
megbízott egységen túl senki, semmilyen céllal nem hagyhatja el a rendházat.
Az ostromhoz új harcosokra van szükségünk. Marcus - fordult Mark felé Kleon -
egyetért velem, hogy jelenléte igazolja az egyszerű emberek számára a
trónörökösnő hazatérését, ezért ő vezeti a hadra fogható férfiak összehívására
létrehozott csapatot.
Lily nevetgélő kedve a hallottak következtében elmúlt, már érezte a rá váró
feladatok súlyát. Továbbra sem emelte fel a tekintetét, mert mocorgásával nem
akarta megtörni a Nagymester súlyos szavai miatt beállt csendet, pedig hiányolta
Mark tekintetét, és ujjainak megnyugtató szorítását a vállán.
- Úrnőm - hívta vissza töprengéséből a Nagymester felszólításként
hangsúlyozott kérdése. - Szólnál néhány szót a testvérekhez visszatérésed
alkalmából?
Lily felállt. A mindeddig kifejezéstelen arccal üldögélő Timon biztató mosolyt
küldött felé.
- Kleon Nagymester, Timon testvér, Marcus testvér - sorolta Lily egymás után
a neveket, miközben mindhárom férfira ránézett.
Mark finoman biccentett, és Lily erőt merített a jelenlétéből, ahogy az előbb
Timon mosolyából is. Felbátorodva nézett végig az asztalnál ülő férfiak során.
- Testvérek, köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottatok, és hűen vigyáztátok
apám földjét. Visszatérésem nem a győzelem záloga, a ti tudásotok,
képzettségetek és kitartásotok hozhatja csak el a diadalt, de biztosítalak
benneteket, hogy apám és őseim nevében hozom majd meg a döntéseket,
melyekre szükség lesz a győzelemhez vezető úton. - Feszültségét leplezve várta
szavai hatását.
A testvérek egymás után álltak fel, arcukat felé fordítva fejet hajtottak,
miközben kezüket a kardjuk markolatára szorították.
 15. fejezet

Néhány testvér tartózkodott már csak a teremben. Mark Lilyhez lépett, leguggolt
mellé, és kezét a karos szék karfájára tette.
- Kevesen vannak - suttogta a lány.
- Ők csak a tisztek, Lily, a katonáskodásban leg- járatosabb testvérek. Sokkal
többen élnek a rendházakban, és bízom benne - ahogy a Nagymester is -, hogy a
falusiak is mellénk állnak.
Kleon hozzájuk lépett. Mark felállt, és figyelmesen várta, hogy az öregember
megszólaljon.
- Tudom, hogy odaát más fegyverek vannak, fejlettebbek és hatékonyabbak,
de a hatásuk is sokkal gonoszabb - mondta Kleon a lányra, majd Markra
pillantva.
- Lőfegyverek? - kérdezett vissza a férfi. A Nagymester rövid töprengés után
bólintott. - Tisztességes úton nem tudok elég fegyvert szerezni, és úgysem
megyünk velük semmire, ha nem tanítjuk meg a használatukat az ittenieknek.
Már azzal is jobban járnánk, ha elvennénk pár kollégám emlékeit, és áthoznánk
őket.
- Te megőrültél - motyogta Lily.
- Egyszerűen csak szeretném, ha mindenki megértené, hogy itt csak magunkra
számíthatunk - magyarázta Mark ingerülten. - Épp elég veszélyes, hogy Dilalion
hatása már érződik odaát. Ide nem kell onnan semmi!
- Marcusnak igaza van - mondta Kleon halkan. - Kérem, kövessetek!
Könnyebb lesz megérteni és elfogadni a helyzetet, ha láttátok, mi történik.
A rendház fáklyákkal megvilágított, szűk, kanyargó folyosóin keresztül a
Nagymester egy nagyobbacska cellába vezette őket. Körben a falnál polcok
álltak, melyek hasonlítottak a régiségkereskedés polcaihoz, de ezeken csak
néhány műtárgy árválkodott, túlnyomórészt por- és törmelékkupacok látszottak
mindenütt.
- Az átkerült tárgyak mind így végzik - magyarázta Kleon szomorúan. - Idővel
a mi tárgyaink is tönkremennek abban a világban. A sérüléseidet ottani tárgyak
okozták, de ebben a világban, úgy vélem, idővel hatástalanok lennének.
Édesanyád és Sofron mester ismerték a titkát, hogy feltöltsék a tárgyakat
energiával, és azok tovább megőrizzék régi formájukat a számukra idegen
világban, de hogy az ékszerek öljenek, azt egyedül anyád tudása tette lehetővé.
Talán lejegyezte valahova, és egyszer újra előkerül... Bár jobb lenne, ha örökre a
feledés homályába veszne. Ezért nem hiszek abban sem, hogy segítenének a
fegyvereitek, de meg kellett kérdeznem, Marcus, mert semmilyen lehetőséget
sem hagyhatok ki, amely növeli az esélyt a győzelemre.
Lily a jövő miatt rettegve figyelte az öregember gondterhelt arcát. Mark
feltette a kérdést, mely őt is foglalkoztatta.
- Magad sem bízol a győzelemben?
- Tapasztalt zsoldosok az ellenfeleink, Marcus, és Dukaz jól megfizeti őket.
- Más pénzért, és más az életünkért harcolni, Nagymester. A zsoldosok nem
áldozzák fel az életüket mindenáron, mi viszont győzünk, vagy megölnek
bennünket.
- Mark? - Lily megragadta a férfi karját.
- Mire számítottál, Lily? Felkészültem, hogy talán itt halok meg.
- Nem jössz vissza? - kérdezte a lány rosszat sejtve.
- Hogyan, úrnőm? - Kleon csalódott tekintettel fürkészte Lily arcát.
A lány zavartan magyarázkodott:
- Még nem zártuk le az ottani ügyeinket, keresnek majd bennünket a
barátaink, a hivatalok...
- Milyen állapotban van a Sárkánytemplom? - kérdezett közbe Mark, leállítva
ezzel a kínos magyarázkodást.
- Az öreg Dukaz halála óta már nem végeznek ott szertartásokat - mondta
Kleon, és határozottan hátat fordított Lilynek. A lány Markra pillantott, majd a
legközelebbi gobelinhez sétált és érdeklődve nézegette. - A fia egy szobát tart
fent a várban, ahová csak a mesterei léphetnek be. A templom tudtommal romos
és elhagyatott. Oda akarsz menni?
Mark vállat vont.
- Gondolkodom rajta.
- Jó lenne, ha körülnéznél. Mindenki tisztában van vele, milyen nehéz a
helyzeted Armina fiaként, de tudd, hogy tisztelünk téged. Emellett olyan
tapasztalatokkal rendelkezel a Túlsó Világról, amilyenekkel még Dukaz sem.
Sofron szerint azért nem hozott onnan fegyvereket, mert a szíve mélyén gyáva.
Tökéletesen tisztában van vele, hogy az emberei ellene is fordulhatnak. Az új,
erős fegyverekkel a saját helyzetét is meggyengítette volna. Úgy tudom,
kihirdette a harcosai előtt: halállal bünteti, aki odaátról fegyvert hoz -
mosolyodott el Kleon. - Ha valaki, akkor te legyőzheted őt.
Mark fejet hajtott az öregember felé.
- Talán mégis visszamehetnék és hozhatnék párat - szólt halkan.
- Ne tedd! - intette Kleon. - Nem segítenének.
- Megtaníthatnám a használatukat a testvéreknek. Ha Dukaz mégis hozatott át
az embereinek, ha csak néhányukat avatta be és képezte ki, már úgyis iszonyú
pusztítást okozhatnak a sorainkban egy összecsapás során. Ott is folytatta a
mesterkedéseit, a szövetségeseivel úgy összekuszált mindent, hogy a rendőrség
is tehetetlen.
- A Rend Őrség? Odaát van ilyen? Az ottani Rend nem harcosokból áll?
Mark visszafojtotta a mosolyát, és pár szóval felvázolta a rendőrség és
katonaság feladatait.
- Te ennek a Rend Őrségnek a tagja voltál? - kérdezte a hallottak mérlegelése
után az öregember. Mark bólintott.
- Az ő a fegyvereiket használnád itt is?
- Igen.
Kleon a fejét ingatta.
- Nem engedhetem - mondta már határozottan. - Ha Dukaz hozott át a
fegyverekből, nekünk nincs esélyünk, de büszkén halunk meg, az utolsó
erőnkkel is védelmezve Dilalion ősi tisztaságát. Ha hozzájárulok, hogy azokkal a
fegyverekkel harcolj ellene, amikről az imént beszéltél, azt gyalázom meg,
amiben hittem, és én magam indítom el világunk pusztulását.
Mark hallgatott. Tudta, hogy a Nagymesternek igaza van: a félelmen alapuló,
a békét - paradox módon - fegyverekkel őrző világok pusztulásra vannak ítélve.
Ám mivel részben ilyen helyen szocializálódott, a hatalom és az
erőszakszervezetek bűvölete, a tévhit a legerősebb örök győzelmében túlságosan
mélyen ivódott a leikébe.
Még alig pirkadt, amikor Mark felébredt a fogadóban. Kleon terveinek
megfelelően a falvakat járta. Egy csapat testvérrel hadra fogható embereket
kerestek. A vándorló mesterlegényeknek, vásározóknak és a közeli falvak
lakóinak köszönhetően egyre szélesebb körben terjedt a híre a trónörökösnő
visszatérésének. Dilalion népe újra bízott benne, hogy Dukaz rémuralma véget
ér. A közülük kikerülő, harcra kész emberek adják majd a lovagok vezette sereg
derékhadát. Képzetlenek voltak és csak kevesen rendelkeztek valódi, nem
szerszámokból átalakított fegyverekkel, de sokan emlékeztek a régi békés-életre
a királyság idejéből, és így a számuk egyre nőtt. Dukaz sem lehetett már biztos a
hatalmában, hiszen a parasztok szerint egyre több ismeretlen, kémnek látszó alak
tűnt fel a környéken. Ezért Mark két testvérrel elvált a többiektől, és Gyűjtők
után kutattak.
Társai még aludtak. Az idős, ősz hajú Meliton testvér horkolása betöltötte a
fogadó szűk kis szobáját. Éjjel, az elalvásnál a kimerültség miatt nem zavarta az
időnként sípolásra váltó horkantás, most azonban elveszítette a türelmét. A
keskeny, kényelmeden fekhelyen rosszul esett a fekvés, neszezésé- vel felzavarta
volna a társait.
Felkelt, kikotorta az ágy alá dobott csizmáját, harisnyáját, és ahogy az éjjel
lefeküdt, félmeztelenül, mezítláb a szűk, sötét folyosón át kibotorkált az udvarra.
A kúthoz ment. A favödörből fröcskölve magára a jéghideg vizet
megmosakodott, és felvette a csizmát.
A fogadó konyhája fölött már füst szállt fel a kéményből, a közeli istállóból
kihallatszott a lovak horkantása, dobolása. Emberi társaságra nem vágyott,
inkább a lovához indult. A hátas szeretettel dörgölte pofáját a tenyeréhez. Mark
megitatta, felnyergelte. Amikor kivezette, a ló fogait kimutatva nevetésszerű
hangot hallatott a társai előtt. Mark vele nevetett és megveregette a nyakát,
mielőtt nyeregbe szállt.
Az erdei útra fordult. Élvezte a borzongató hajnali szellőt, a döbbenetes
csendet, mely Dilalion sajátja volt, és a földi világban még sohasem tapasztalt.
Ha először járt volna itt, elhiszi, hogy ez maga a Mennyország. Ám a most még
tiszta, zöld illatú levegő hamarosan megtelik a halál szagával...
Talán megelőzhetné a bajt, ha néhány vakmerő fegyveressel beszökne a várba
az alagúton keresztül, ahol az öreg Dukaz egykor kiengedte. Oda- bentről többet
tehetnének annak megakadályozására, hogy az Álomőrzők és Dukaz katonái egy
hosszú, véres ostrom során lemészárolják egymást. A legtöbb áldozat amúgy is a
Rend oldalán lenne, hiszen a gróf emberei helyzeti előnyben vannak a falak
mögött.
Kockázatos vállalkozás a túlerőben lévő ellenség karmaiba sétálni, de az ötlet
már befészkelte magát a gondolatai közé. Elmosolyodott, annak ellenére, hogy
tudta, a kaland rosszul is végződhet. „És akkor mi van?” - kérdezte magától..
Senkinek nem tartozott. Ha elbukik, de sikerül magával rántania Dukazt, a
trónörökösnő minden gondja megoldódik.
Mintha a ló megérezte volna gazdája, felszabadult jókedvét, felemelte a fejét,
gyorsabb tempóra váltott. Mark hagyta, nem fogta vissza.
Gyerek volt még, amikor utoljára ilyen önfeledten, céltalanul lovagolt.
Később, ha Sofron mester ide küldte, mindig tanulnivaló vagy feladat várt rá. A
hűvös széltől ismét megborzongott, mégsem bánta, hogy a fogadóban maradt az
inge és a csuhája is. Alig ért a sarka a hátas testéhez, az száguldott, mint a
szélvész, végig a tágas, zöld mezőn. Az emelkedőnek is hatalmas kedvvel ugrott
neki.
Mark felismerte az elágazást, melyről Kleon mesélt, amikor a
Sárkánytemplomról faggatta. Finom kantárhúzással a helyes irányba terelte a
lovat, aztán engedte, hadd vágtasson tovább. Már messziről látszott a hatalmas
kövekből emelt épület, melynek falait benőtte a repkény. A boltíves kapunak
csak az egyik szárnya volt a helyén.
A néhány pillanattal korábban még táncoló lovat most noszogatni kellett, hogy
bemerészkedjen az elhagyatott tisztásra. Mark megveregette a nyakát. z
- Ne félj, kisöreg, a Sárkány nincs itt - mondta gyengéd hangon. - Majd én
megyek elöl.
Leugrott a nyeregből, és a kantárt megragadva elindult. Lova egyetlen
pillanatra sem zárkózott fel mellé, a lehető legtávolabb lemaradt tőle, már
amennyire a szár hossza engedte.
A templom egy ülő sárkány alakját formázta. A kapu a hasán volt, a két
oldalsó oszlop hatalmas karmos lábakban végződött. A torony óriási fejként
vetett árnyékot a tisztásra. Mark ráébredt, hogy a sötét árnyék cakkos széle, fura
alakja rémíthette meg a lovat. Leejtette a kantárt, a hátas visszahátrált.
Egyedül lépett be a kapun a sárkány gyomrába. Itt is karmos lábú oszlopok
fogadták. A berendezésből azonban nem maradt semmi. A málló vakolatú,
piszkosfehér falakon különböző méretű sárkányreliefek és határozottabban
kiemelkedő domborművek is látszottak, mintha az itteniek válogatás nélkül
mindent itt hordtak volna, amit találtak a sárkányokról.
Mark a történelmi ábrázolásokban látott százszor rémisztőbb és
visszataszítóbb lényeket is. A hely sem volt baljóslatú vagy ijesztő, sokkal
inkább lélektelen, üres. Tudta, hogy sosem volt a Gonosz fészke, csak elhagyták
az élők, mert az összetartó erő elveszett innen. Dukaz azzal, hogy elrabolta a
Sárkánykelyhet, elvette a Sárkánytól a hazatérés lehetőségét. Ám a Sárkány nem
hódolt be neki, kifogott rajta és elrejtőzött, a gróf nem kényszeríthette az uralma
alá.
Ahogy kíváncsian nézelődve bóklászott, Mark egy mélybe vezető lépcsőre
bukkant. Gondolkodás nélkül indult lefelé. Apró szobácskába érkezett.
Halvány fény szűrődött be, de nem jött rá, hol van a forrása. A kicsiny
helyiségben töredezett ágykeret és egy faállvány állt, melynek egyik-másik polca
már félig letörve az alatta lévőre támaszkodott. A kövön agyag- és üvegcserepek
hevertek szerteszét, arra utalva, hogy a helyiséget kifosztották.
A polccal szemközti fal négyzet alakú kövein néhány vésetet vett észre.
Döbbenten ismert fel egy gyíkot gyermekkori játékkártyáiról. Lázasan keresgélt
tovább. Felfedezett egy halat és egy madarat is.
Megborzongott, mert eszébe jutott a mondóka, mellyel az édesanyja esténként
ágyba küldte. Meleg, kissé rekedtes hangja most is tisztán csengett a fülében:

Fürge gyík
A réten át
Halacska
A vízen át
Madárka

Az ágon át
Kis Marcus
A kapun át
Álomföldre
Szaladj már!

Többször egymás után elmondta a versikét, de nem történt semmi. Rátenyerelt

a madárral díszített kőre, ami egy kicsit elmozdult. Ahogy újra és újra mormolta
a rímes sorokat, egymás után megérintette a köveket. Először a gyíkot, a halat,
majd végül a madarat.
A madaras kő alatti jelöletlen kő hirtelen elfordult. Benyúlt az így feltárult
üregbe. Gömbölyű, kemény tárgyat, és egy kisebb, henger alakú papírt éreztek
az ujjai. A gömbből fura rezgés, remegés áradt.
A hirtelen rátörő rosszukét ellenére kiemelte, aztán kivette a kis papírtekercset,
melyét vékonyka bőrszalaggal kötöttek át. Az aranysárga, borostyánra
emlékeztető gömb belsejében kis fény pulzált. Az émelygése egyre erősödött,
ahogy a feszítés is a mellkasában, végül már lélegezni is képtelen volt.
Térdre rogyott. A hirtelen rászakadó sötét némaság után lépések nesze jutott el
hozzá.
- Minden rendben, Mark. Ne félj! - csitította az édesanyja, és a gyengéd
szavak után megérintette az arcát. - A kő Kulcs az Almok Földjéhez. A Sárkány
e nélkül és a Kehely nélkül nem térhetett haza, legyengülve a tengerbe rejtőzött.
Kértem Dukazt, hogy adja vissza a kelyhet, de mire rájött, hogy hibázott, már
késő volt: a fia ellopta tőle. Én jártam át az Almok Földjére, aztán visszatérve a
parton ülve meséltem róla a Sárkánynak. A testünk azonban nem bírja a sok
utazást, és az a világ olyan csodálatos, hogy a lelkünk nem tér vissza
egykönnyen. A lelkűnkért vívott harc a szívünket gyengíti leginkább. A
Dilalionhoz képest nehéz és sűrű földi világban is a szív szenved a legtöbbet.
Számunkra a Túlsó Világban a puszta létezés is nehezebb, mint itt, de megéri,
Mark. Hidd el, megéri. Vidd magaddal a követ, és a kehellyel együtt add vissza a
Sárkánynak! Ezzel helyreáll a rend Dilalionban. Alomföld rád vár, és ott várlak
én is... Dilalionban addig is biztonságban vagy, és bármikor visszatérhetsz, de
ismerd meg a Túlsó Világot is! Légy bátor, Mark!
Nem tudta, valóban vele van-e az édesanyja, vagy sötét játékot űz vele egy
Gonosz Erő. Összeszedte a bátorságát és felnézett az oly kedves arcra, mely
valóban ott volt, egészen közel hozzá. Az öröm és a felismerés, hogy mennyire
hiányzott neki, könnyeket csalt a szemébe. A szeretett lény vonásai lassan
elhomályosultak, majd alakja is halványulni kezdett. Utolsó, gyengéden
figyelmeztető szavait már egészen távolról hallotta:
- A szíved, Mark...
Tagjai ólomsúllyal tapadtak a kövekhez, képtelen volt mozdulni, mellkasát
belülről égette a fájdalom. Lehunyta a szemét, és ismét elnyelte a sötétség.
Zavartan eszmélt rá, hogy egy lépcső tövében fekszik. Felemelte a kezét. Még
mindig szorította a gömbölyű sárga drágakövet, már csak alig érezhető, finom
rezgéssel és pislákoló pontocskával a magjában. Sóhajtva felült.
Eliza hetek óta semmit nem hallott Markról és Lilyről. Ha eszébe jutottak, a
szíve összeszorult, megmagyarázhatatlan rettegés lett úrrá rajta. A munkájába
menekült a kétségek és az aggodalom elől.
Alex időnként felhívta, érdeklődött, jelentkeztek-e nála a testvérek. Minden
alkalommal érezte a férfi hangján a tehetetlenség kiváltotta haragot. Tudta:
önhibáján kívül, de ő is felelős azért, hogy Mark magyarázat nélkül eltűnhetett.
Ha nem esik kétségbe Hektor hirtelen felbukkanása miatt, a nyomozó után
rohant volna és ráveszi, hogy fejezze be, amit elkezdett, de elszalasztotta a
lehetőséget.
Hektorral való viszonyát sem rendezte, csak elfogadta az ajánlatát, tette, amit
kért. Ha egyszerre volt szabadnapjuk, együtt ebédeltek, ha lehetőség adódott rá,
a munkahelyen is egyszerre tartottak szünetet. Az esküvő szervezésével
kapcsolatban még befutott egy-egy telefon. Hektor ilyenkor megkereste
menyasszonyát a kórházban vagy felszaladt hozzá a lakásába, elmondta, miről
van szó, és közösen meghozták a döntést. A férfi visszahívta a virágost, az
éttermet, vagy akit éppen kellett, és távozott. Ahogy korábban javasolta, más
alkalmakkor nem találkoztak. Ennek ellenére mindig gáláns és kedves volt, Eliza
azonban a legtöbbször türelmetlen és frusztrált.
A szabadnapján elkísérte anyját a város legelőkelőbb esküvőiruha-szalonjába,
és megrendelték az eladó szerint leginkább neki való ruhát. Nem a menyasszony,
hanem az édesanyja hívta fel a vőlegényt és újságolta el neki, hogy ezzel lezárult
az esküvő előkészítése. Eliza, miközben nevetgélve telefonáló, boldogságtól
ragyogó anyját nézte, arról győzködte magát, hogy már elszállt a meghátrálás
pillanata, és különben is, minden a legjobb úton halad.
 16. fejezet

Eliza a szüleivel elfogyasztott vacsora után késő este hazafelé vezette kis
bogárhátúját, és dühösen konstatálta, hogy a ház előtt bérelt helyét elfoglalták. A
megszokottól csak jóval távolabb talált parkolóhelyet. A hosszabb séta nem
zavarta, a pofátlanság annál inkább.
Pár lépésre az otthonától egy csuklyás alak lépett mellé a szomszéd
kapualjból. Befogta a száját és átölelte a derekát.
- Semmi baj, én vagyok - súgta a fülébe Mark bársonyos hangja. Forró
leheletétől és igéző hangjától Eliza megborzongott, bár az ijedtségtől már amúgy
is reszketett minden ízében. A férfi kezének különös, tiszta illata volt, melyet
nem fertőtlenítőszer vagy parfüm okozott. Lazult egy kicsit a szorítása, és Eliza
egyensúlyát vesztve a mellkasának támaszkodott. A könyöke hozzáütődött a
csuha alatt viselt kemény anyaghoz. Lassan megfordult.
Mark körülnézett, hátratolta a csuklyát, és hagyta lehullani a hátára.
Körszakállt növesztett és hátrakötötte a haját, de nemcsak ez változtatta meg.
Eliza most távolinak, idegennek érezte, ugyanúgy, ahogy Lilyt, amikor először
látta a buszmegállóban. Akkor az előkelőséget és a méltóságot azonosította a
lelkében kialakult bizonytalanság kiváltó okaként. Most azonban eszébe jutottak
a megfelelő szavak, melyeket azóta is keresett. A Markot körüllengő különös
illat, az arcát átrajzoló éjszakai fények az éteri, földöntúli szavakat juttatták Eliza
eszébe.
- Hol járt eddig? Lily jól van? - Elizából egymás után törtek fel a kérdések.
Haragudott a férfira, amiért megijesztette, de a viszontlátás öröme felülmúlta a
dühét.
Mark megragadta a karját, keményen így szólt:
- Majd mindent elmesélek, de jobb lenne biztonságos helyre húzódnunk.
A lakásban a férfi megszabadult a csuhától, könnyedén Eliza kanapéjára
dobta. Alatta láncinget viselt, sötét nadrágot és csizmát. Az övén, melyet
lecsatolt a derekáról, díszes markolatú kard függött. Az alkarjáról pedig egy
bőrből készített, szíjakkal rögzített, fura karvédőt vett le. Eliza ámulva nézte.
-Jelmezbálból jött vagy filmforgatásról?
- Dilalionból jöttem, doktornő.
- Tehát mégis igaz...
- Micsoda? - kérdezte a férfi gyanakodva.
- Az interneten kutatva találtam egy legendát egy sárkányról és egy átjáróról.
Mondja, bajban van? Tudok segíteni?
- Nem sodrom veszélybe.
- Bennem megbízhat.
- Dilalionba mentünk Lilyvel. Az anyám szülőföldje.
Eliza szeme megakadt a férfi halántékán lefutó izzadságcseppen.
- Vegye le azt a nehéz inget, nálam nincs szüksége ilyesmire, itt nem szúrja
hátba senki - viccelődött zavartan.
Mark gépiesen elmosolyodott.
- Segítene? - kérdezte. Karját kinyújtva előrehajolt. Eliza rövid habozás után
fogást talált, és húzni kezdte a nehéz ruhadarabot. Amint Mark karja kiszabadult,
már könnyen ment, és a szőnyegre eresztették. Alatta lenvászonra emlékeztető,
tojáshéj színű, szalagokkal összefogott inget viselt a férfi. Eliza tartózkodóan
felé nyúlt, megsimogatta az arcát.
Mark elkapta és a szíve fölé szorította a kezét. A ruhájából, testéből áradó
nyers, tiszta illat elhódította Elizát. Csak a városoktól távol, a szabad
természetben érzett hasonlót, ahol a hajnali nap fénye a hatalmas faóriások ágai
között átsuhanva rásimul a harmattól nyirkos fűre.
- Még látni akartalak a csata előtt... - Mark hangja elcsuklott egy pillanatra,
jádezöld szeme most egészen sötétnek tűnt. A doktornő a tenyere alatt érezte
dobogó szívét. - Szeretlek, Eliza. Minden észérv és minden fogadalom ellenére
beléd szerettem - folytatta komoly hangon, közben egyre közelebb hajolt hozzá.
- Milyen fogadalom? - kérdezte a nő sietve, hogy elodázza a pillanatot.
- Nem számít már - hárított Mark, és finoman Eliza nyakára simította a
tenyerét. - Legyél velem, csak ma éjjel, kérlek. - Szája lágyan az ajkára simult,
megakadályozva ezzel, hogy ellentmondjon. Ujjai végigsiklottak nyakának
kecses ívén. Eliza belemarkolt a férfi vállába, lejjebb csúsztatta kezét a karjára,
majd visszavezette az ujjait a mellkasára.
A keze beleakadt az ingbe, és egy pillanatra szétváltak. Türelmetlenül
bontogatni kezdte a kis csomókat. Mark félresöpörte a kezét, kibontotta a felső
kötést, kibújt az ingből, és a szőnyegre ejtette. Eliza felnyúlt, végigsimította a
bajuszát, szakállát, gyengéden megérintette az ajkát. Mark a fogával kapott az
ujja után, a nő beleborzongott az apró fájdalomba. Lehunyta a szemét, a férfi
ajka ekkor a szemhéját érintette, majd az orrát végigsimítva lecsapott a szájára.
Eliza keze pedig szikár, kemény felsőtestét kutatta, forró bőrét simogatta.
- Akarlak! - tört ki Mark türelmetlenül, rekedten, és kétségbeesett erővel
szorította magához.
- Vigyél! - súgta Eliza a fülébe, és két karjával átkulcsolta a nyakát...
Alex már alig látott, olyan fáradt volt, de nem szalaszthatta el Markot. Már
jócskán elmúlt hajnali egy, amikor a csuhás alak elhagyta a házat, és gyorsan
körülnézve útnak indult.
- Hát, nem sietted el, cimbora - vigyorgott Alex. Kiszállt a kocsiból és Mark
után indult. Szednie kellett a lábát rendesen, mert a társa rohant, mintha attól
félne, elkésik valahonnan. A város régi negyedében, egy régiségkereskedésben
tűnt el.
Mark bezárta az ajtót, Alex káromkodott, ahogy kívülről hallgatta. Kivárt. Egy
kis bőrtokot vett elő a dzsekije zsebéből, kiválasztotta a megfelelő
célszerszámot. Az ajtót kinyitva sötét helyiségbe lépett. A szemközt lógó
függöny mögül fény szivárgott és pakolászás zaja hallatszott. A hóna alatt viselt
tartóból előhúzta a pisztolyát. Ellenőrizte a tárat: tele volt.
Odabent hirtelen csend lett. Alex ismét várt egy kicsit, mielőtt beljebb lépett.
Óvatosan félrehúzta a függönyt, hogy belásson. Mark nem volt sehol. A padló
sötéten, mélyfeketén hullámzott, mintha az éggel cserélt volna helyet. Épp vele
szemben aranylón világított egy régi lámpás, fénye úgy tükröződött a
feketeségen, mintha az szurok lett volna.
Alex gyomra görcsbe rándult, tett egy tétova lépést. Rálépett valamire, ami
fémesen pendült. Egy kard hevert közte és a feketeség között a fapadlón.
- Istenem, mi ez? Vagy inkább Lucifert kérdezzem? - Kutatva körülnézett. A
kard mellett egy képeslap méretű papírlapot vett észre, lehajolt érte. Esküvői
meghívó volt. Kíváncsian nyitotta ki. Eliza Leoni nevét látva cifra káromkodás
szakadt ki belőle.
Elkeseredetten folytatta a szemlélődést. Tőle balra a padlón, a polchoz közel
egy fakeretes, üvegből készült, nagy méretű homokórában kéken csillogó homok
csordogált lefelé. Jobbra ökölnyi kristály ragyogott. Csiszolt oldalai szikrázó,
szivárványszínű fénynyalábokká változtatva verték vissza a lámpás arany fényét.
- Mark! - kiáltotta Alex. - A Pokolba mentél?
Semmi válasz nem érkezett, ám a sötétség megremegett előtte, akár a
folyékony anyagok felülete. Alex, egyensúlyozva, karját a testétől eltartva,
óvatosan fölé emelte a lábát, mintha a hőmérsékletét akarná így ellenőrizni. A
feketeség apró hullámokat vetett alatta, pedig a cipőtalpa nem ért hozzá. Csak
addig tette le a padlóra mindkét lábát, amíg a fegyvert visszahelyezte a tartójába,
hogy szükség esetén megkapaszkodhasson. Mark ebben a vibráló, hullámzó
feketeségben tűnt el, és ő elszántan rálépett, hogy kövesse. Nem egyszerűen
belezuhant, hanem magába szippantotta a sötét közeg. Vakító, színes fények
ölelték körül. Becsukta a szemét. Elveszítette az időérzékét.
Végre újra szilárd talajt érzett a talpa alatt, egy apró tisztásra lépett, mely felett
a tiszta égen elképesztő mennyiségű csillag ragyogott. Kicsit távolabb a fák
között megpillantotta Markot. A csuklya már nem volt a fején, hosszú haja a
vállára omlott. Eloldott egy a fák rejtekében kipányvázott lovat, és a hátára
pattanva elszáguldott. Úgy ülte meg a hátast, mintha egész életében ezt
gyakorolta volna.
Hatalmas sóhaj szakadt ki Alex melléből, ahogy rádöbbent képtelen
helyzetére. Más lehetőség nem lévén, gyalogosan indult a vágtató ló után.
Eliza hirtelen ébredt, felült. Már csak az összegyűrt ágynemű emlékeztette
Markra. E nélkül álomnak tűnt volna mindaz, ami az éjjel közöttük történt.
- Sose felejts el! - kérte a férfi a gyönyör pillanatában.
Eliza lehajtotta fejét a párnára, ahol Mark feküdt. A huzatból már elveszett
testének melege, de az illata ott maradt, és még néhány emlékkép róla. Magába,
a leikébe akarta égetni lehunyt szemének, orrának vonalát, ajkának ízét, bőrének
fűszeres, ismerős-idegen illatát.
Elfogadta, amit Mark adott, de egyeden szóval sem marasztalta. Nem mondta
ki, hogy ő is szereti, pedig szerette: szenvedélyesen, könnyekkel, ahogy Hektort
soha.
- Mark, gyere vissza! - sóhajtotta kétségbeesetten. Rövidke, most ezerfelé álló
fekete hajába túrt. A homlokát a tenyerébe hajtva sírt. A könnyei csupasz bőrére
potyogtak. Odanyúlt, hogy letörölje.
Megérintette a hasát, a mellét, ott, ahol korábban a férfi szája érintette. Mark
lágyan simogató kezére, ölelő karjára, a testéhez tapadó lázas testére gondolt.
Nem volt búcsúcsók, és nem volt utolsó ölelés. A férfi eltűnt az éjszakában, amíg
ő aludt - lopakodva, váratlanul, ugyanúgy, ahogy érkezett.
Eliza felkelt, kiszaladt az előszobába a tárcájáért. Előkereste Petridis kapitány
névjegykártyáját. Ha finoman érdeklődik, megtudhat valamit úgy, hogy közben
Markot sem árulja el. A telefon kicsengett, majd egy határozott férfihang
hallatszott:
- Petridis.
- Eliza Leoni vagyok.
- Doktornő? Magukhoz vitték? Hogy van? - kérdezte a férfi
megkönnyebbülten.
- Nem értem, uram...
- Gerasim nyomozó miatt hívott, nem? - A csalódottság is azonnal érződött a
kapitány hangján.
Eliza gyanította, hogy nagy baj lehet, ha ennyire kiadja magát a telefonban.
- Nem, uram, én... - elhallgatott. - Itthon vagyok, nem a kórházban. Érdeklődni
szerettem volna, előkerült-e már Aretas nyomozó.
 Petridis sóhajtott.
- Sajnálom, doktornő, nem. Ráadásul ma reggelre a társa, Gerasim is eltűnt.
- Alex is?
- Bocsásson meg, doktornő - kérte Petridis együttérzőn -, le kell tennem.
Várnak a fiúk, hogy megbeszéljük, mit tegyünk. Sajnálom. Személyesen
értesítem, ha bármelyikükről hírt kapunk.
Eliza visszatette a névjegykártyát, és a kezébe akadt egy másik papírlapocska.
Eszébe jutott a különös nő, Atalanta Miron, akitől kapta. Talán nála lehetnek
válaszok a kérdéseire. Otthagyta a kártyát az asztalon, és a fürdőbe indult. Útra
készen akart állni, ha a telefonbeszélgetés során Atalanta lehetőséget adna egy
találkozóra.
Ekkor pillantotta meg a fotel mellett Mark karvédőjét. Felemelte. Meglepően
nehéznek találta. Többször átforgatta. Hosszú, vékony, kemény tárgyat tapintott
benne azon részen, ami a csukló belső oldalán lehetett. Apró kampóval rögzített
kis fület vett észre. Miután kinyitotta, a padló felé fordította, hogy kirázza a
tartalmát. Egy tőr csúszott ki a tartóból. Csak kicsin múlott, hogy nem állt bele a
lábfejébe. Remegő kézzel emelte fel. A penge kialakítása egyértelművé tette,
hogy fegyver, és nem jelmez- vagy díszlettárgy.
A fotelbe roskadva vizsgálgatta. Úgy tűnt, leginkább szúrásra használható, de
az élét is kidolgozták, hogy vágott sebet is ejthessenek vele. A pengehossz
elegendő volt bármelyik létfontosságú szerv eléréséhez.
Egymás után jutottak eszébe Mark szavai, melyeket suttogott, miközben
lágyan és gyengéden simogatta, csókolta a testét.
„Holnap megütközünk Dukaz katonáival, talárt most ládák utoljára.” és „Nem
kérek többet, csak ezt az egyeden éjszakát. Egy álmot, amit magammal vihetek
odaátra.”
- Jaj, Mark! Mire készülsz? - kérdezte hangosan
a falaktól, és körülnézve még valamit észrevett a szőnyegen: egy halvány
barackszínű borítékot. Remegő kézzel nyúlt érte, lassan kinyitotta. Üres volt.
Eliza felnézett a könyvespolcon sorakozó több tucat ugyanolyan borítékra.
Miközben ezt az egyet összegyűrte, reményvesztetten újra felzokogott.
Alex úgy érezte, már időtlen idők óta gyalogol a ló nyomában, amikor távolról
zúgó, morajló és fémes hangok ütötték meg a fülét. Ahogy közeledett a forrásuk
felé, a hangok úgy váltak tisztán kivehetővé: fémes csattogás, emberi kiáltozás,
üvöltés és sikoltozás, mély, tompa puffanások. Alex egyik pillanatról a másikra
egy középkori csata helyszínén találta magát.
Távolabb egy várkastélyt vettek körül páncélos lovasok. Könnyű fegyverzetű,
csak láncinget vagy mellvértet viselő alakok másztak a kőfalnak támasztott
hosszú ostromlétrákra, míg a hátuk mögül íjászok lőtték a védőket.
Ahogy kikémlelt az erdő fái közül, két egymással viaskodó, a főseregektől
elszakadt, kisebb egységet pillantott meg a réten, ahol az út folytatódott.
Fedezékben maradva figyelte őket. A páncélokból és sisakokból következtetett
arra, ki kivel van. Az egyik fél katonái kék, sárkánylábú kelyhet ábrázoló, vörös
zászló alatt harcoltak. A fekete ruhások címerében egy sárga kastély látszott, és
egy medveszerű lény, ami épp bekapta volna a felette ragyogó Holdat. Az
ostromot a sárkányosok indították, a vár tornyain pedig fekete zászlók lobogtak.
Ezt az elmaradott, középkorinak látszó helyet nem hálózták be sztrádák, az
egyetlen út, amin Alex elindult, ide vezetett. Tehát Mark is erre lovagolt. Ha még
a csata előtt átjutott a mezőn, akkor már bent van a várban. Rosszabb esetben itt
van a harcolók, vagy távolabb, az ostromlók között.
Alex elővette és kibiztosította a fegyverét, készen arra, hogy amint tisztába jön
a helyzettel, beavatkozzon a küzdelembe.
A közelben párharcot vívott két férfi. A kastélyos páncélt viselő nyakon szúrta
ellenfelét a tőrével, majd észrevette a fák árnyékában leskelődő Alexet. Dobásra
készen felemelte a tőrt, Alex pedig a pisztolyt, ami a következő pillanatban
üresen kattant. A nyomozó dermedten állt, ám szerencséjére ellenfele is
megmerevedettegy pillanatra, bizonyára a furcsa fegyver láttán.
A végtelennek tűnő pillanatot egy, a sárkánykelyhesekhez tartozó, díszes
páncélzattá vitéz beavatkozása törte meg. A harcos a kastélyosra vetette magát.
Alex ezalatt kivette a tárat a markolatból: tele volt. Újra összerakta a fegyvert, és
a föld felé fordítva lőtt vele, ám ismét nem történt semmi.
Amíg a fegyverével foglalkozott, a sárkánykelyhes lovag reménytelen
helyzetbe került. Alex védelmében elszakadt a társaitól, és mivel a páncélzatból
látszott, hogy ő a kis csoport vezére, az ellenségből most többen is őt támadták.
Pillanatok alatt bekerítették, mégis derekasan küzdött. Még ebben a szorult
helyzetben is látszott, milyen jól képzett harcos.
Bajtársai több irányból sietek a segítségére.
- Marsall! Kitartás!
- Marsall! Jövünk! - hangzott innen is, onnan is.
Alex elhajította a hasznavehetetlen lőfegyvert, és felkapott egy kardot az
egyik holttest mellől.
A csata többi résztvevője mind páncélt, de legalább mellvértet viselt, őt
viszont addig nem védte semmi, míg fel nem emelt egy pajzsot is egy másik
halott harcos mellől. Ezzel a közvetlenül felé irányuló kardcsapásokat már
háríthatta, így az életét megmentő, bekerített lovag felé indult.
A páncélzat és a sisak elrejtette előle a férfit. Sosem látta Markot karddal
vívni, így nem lehettek ismerősek a mozdulatai, mégis úgy hitte, hogy a nehéz
helyzetbe került, már féltérdre roskadt lovag a barátja.
A küzdelembe hirtelen beavatkozó, fura ruházatú alak mindkét oldalon
meglepetését okozott. A sárkánykelyhesek új erőre kaptak, ellenfeleik viszont
összezavarodtak. A Marsallért aggódók Alex köré gyűltek, vezetésével
nekitámadtak az emberi testekből álló gyűrűnek. Az előbb még egy emberre
támadó kastélyosok most már magukat védték.
A bekerített vitéz eltaszította magától összecsukló ellenfelét, akit térdelve
alulról szúrt le, és még épp időben állt fel, hogy kardjával kivédje egy másik
harcos támadását, de a küzdelem már nem tartott soká: a kastélyosok veszítettek,
nagy részük elesett, aki tehette, elmenekült.
Alex eddig alig érezte a kapott sebek fájdalmát, de ahogy a Marsall véres
kardját leeresztve felé indult, gyengeség tört rá. A másik férfi is fáradtan,
nehézkesen mozgott a páncélzatban, de már messziről felé nyújtotta kesztyűs
kezét.
Alex remegő kézzel saját fedetlen fejére mutatott. Ő azonnal megértette,
levette a sisakot.
- Tudtam, hogy te vagy - vigyorodott el Alex, és ölelésre tárta a karját. Mark
csapzott, hosszú haja szakállas arcára tapadt, zihálva szedte a levegőt, de
sértetlennek tűnt.
Nem így Alex, aki hirtelen megszédülve térdre rogyott. Mark aggódva kapott
utána. Magához intette két emberét, segítségükkel a földre fektette több sebből
vérző barátját.
- Lily jól van? - nyögte Alex.
Mark bólintott.
- Össze kell szedned magad, cimbora. Nem maradhatsz itt. Bemegyünk a
várba.
- Ahhoz kicsit messze vagyunk, nem? - kérdezte Alex értetlenkedve.
Mark egy kerek kő felé mutatott az út szélén, melyet a nyomozó a harc
hevében eddig nem vett észre.
- Úgy tudják, hogy ez a kő az utolsó király halálának helyét jelöli, ezért
mindenki tiszteli és elkerüli.
Valójában a várba vezető alagútrendszer bejáratát rejti.
- És te ezt honnan tudod?
- Egyszer már kijöttem rajta a várból, tudom, milyen jel vezet vissza. Nagy a
kockázat, de egy próbát megér.
- Ha te mondod. - Alex a karját nyújtotta, jelezve, hogy felkelne. Mark
megragadta a kezét, ülő helyzetbe húzta, és a hátát megtámasztva mellétérdelt.
- Nyolc embered maradt, Mark. Mire készülsz? - kérdezte barátja az arcát
fürkészve.
- Jobb, ha nem tudod - válaszolt Mark, aztán a húgáról mesélt. Alex
mosolyogva hallgatta, miközben egy testvér megnézte és bekötözte a vágott
sebeket a karján és a mellkasán. Egyenként nem voltak veszélyesek, de sok
vágást szenvedett el.
 17. fejezet

A testvérek apró, alig füstölgő tüzet raktak. Ketten felderítésre indultak, nehogy
meglepje őket egy újabb őrjárat. Néhányan hosszú, erős faágak segítségével
elmozdították a követ. Aztán a harcosok levették és elrejtették a páncélokat az
erdőben.
A már égő tűzből fáklyákat gyújtva leereszkedtek az üregbe. A legtöbb harcos
könnyű mentét viselt, de akadt olyan is, aki csak ingujjban volt. Fegyverként tőrt
és kardot vittek magukkal.
Alex elszánt fogadkozására, hogy jól van, Mark beleegyezett, hogy elkísérje
őket. Nyirkos járatrendszerben gyalogoltak. Helyenként megemelkedett a talaj,
máshol a folyosó összeszűkült, és mászniuk kellett. Később ismét kitágult a tér.
Alex elismerően figyelte Markot, aki a legtöbb helyen gyorsan megtalálta a
napot jelképező kört, melyet tőrként szúrt át a hold sarlója. Volt azonban néhány
összefutó járat, ahol hosszabb ideig keresgélte a helyes utat.
Alex az út elején valóban jól tartotta magát, de aztán két harcos támogatta.
Fentről. már lehallatszott a küzdelem zaja, jelezve, hogy lassan célhoz érnek, és
Mark átvette az egyik lovag helyét.
- Hagyj itt - nyögte Alex. Mark aggódva fordult felé, de mire a kőre
eresztették, már nem volt magánál. Egy mellékfolyosóra húzták. Mark a saját
ujjasát tette a feje alá, és elmondta utasításait a két lovagnak, akiket megbízott
barátja védelmével.
- Ha fent teljes lesz a csend és én nem jönnék vissza, ne törődjetek semmivel
és senkivel, induljatok és vigyétek az idegent Lyl Elária úrnőhöz - mondta végül,
megveregetve az idősebbik férfi vállát, és parancsot adott hat várakozó társának
az indulásra.
A szíve összeszorult, ahogy visszanézett Alexre. Azt kívánta, bár biztonságban
lehetne már Lily karjában. Most ismerte be saját magának, hogy irigyli őket.
Egyedül a harc pillanataiban feledkezett meg Elizáról. A nyirkos félhomályban
haladva az éjszaka emléke visszatért. Összezavarta a gondolatait, eltompította az
érzékeit. A falakról lecsepegő víz Eliza könnyeit juttatta eszébe, és nem értette a
történteket. Ha semmit nem jelentett számára az éjszaka, miért ölelte olyan
szorosan? Miért nem mondta, hogy szereti, miközben sírt, ahogy hozzásimult?
A közvetlenül előtte haladó testvér váratlanul
megtorpant, Mark zavartan rezzent össze.
- Marsall - súgta a lovag visszafordulva. Egy újabb, hosszú folyosó nyílt
előttük, közvetlenül mellette néhány lépcső vezetett fel egy ajtóhoz.
- Várjatok meg itt - utasította Mark fojtott hangon. - Sok boldogságot, Eliza -
súgta maga mellett a nyirkos falnak, mintha az odavetülő fáklyafényben látta
volna a doktornő arcát.

Atalanta azonnal beleegyezett a találkozóba, de nem akart nyilvános helyen

beszélgetni, helyette meghívta magához Elizát.
Az újságíró egy apartmanházban lakott, közel a tengerhez. Útközben Eliza
meglátta a bogárhátú ablakából Dom és Trixi kis éttermét. Különös, kettős érzés
járta át: kellemes melegség az ebédre emlékezve, és keserűség az elszalasztott
lehetőség miatt. Vajon másképp alakulnak a dolgok, ha akkor nem áll ellen Mark
csókjának?
Egyetlen éjszaka a nyomozóval rádöbbentette, hogy sosem volt szerelmes a
vőlegényébe. Kellemes kapcsolatban élt egy jóképű férfival, akiért a legtöbb nő
irigyelte. Azt hitte, a kielégüléssel járó szeretkezések, a kellemes vacsorák, a
közös társasági események jelentik a szerelmet.
A szerelem azonban szédülés és mámoros bódulat, melybe Mark mesélő
hangja ringatja, könnyű lebegés, ha jádezöld tekintete simogatja, a szeretkezés
vele feloldódás a fényben. A hiánya pedig a szívét, lelkét mardosó fájdalom.
Hirtelen kisorolt a forgalomból, leparkolt egy kis mellékutcában. Lehunyta a
szemét, és a lélegzésre koncentrált. Akár egy műtét előtt, kiüresítette a
gondolatait. Kiszállt, otthagyta a kocsit, és gyalogolt. A járókelőket, a
hétköznapi tevékenységüket végző embereket látva már nem tartott attól, hogy a
gondolataiba merülve újra elérzékenyül. Atalanta mosolyogva, kávéillattal
fogadta. A nappaliként is használt amerikai konyhában elképesztő í, rendetlenség
uralkodott. A konyhát a társalgórésztől elválasztó pulton halomban álltak a
könyvek, rajtuk használt tányérok, bögrék.
- Bocs! - mondta Atalanta a kupac felé intve -, de épp egy cikksorozat
következő részén dolgozom, nem csúszhatok. Holnap kell leadnom. Egy kis
újság, de amíg nem leszek sztár, valamiből élnem kell. Ha két nap múlva jössz,
nem így fogadtalak volna.
- Sajnos jönnöm kellett, mert szükségem van a segítségedre. Mark Aretas
eltűnt.
- Tudom, nyílt titok a rendőrségen - vigyorgott Atalanta. A kanapé előtti
dohányzóasztalról összekapkodta a szétszórt jegyzetlapokat, s egy lecsukott
fedelű notebook bukkant elő a papírkupac alól. - Most kellene bemennem, talán
már hinnének nekem. Foglalj helyet! Ugye kérsz kávét? Ne hidd, hogy azért
főztem, mert vártalak. Szükségem van rá munka közben.
Átment a konyhába, és a szekrényben keresgélt. Eliza letelepedett a kanapéra.
Ő kérte a találkozót, adósnak érezte magát, így sóhajtva megszólalt:
- A sürgősségin dolgozom, Mark a betegem. Kétszer is megmagyarázhatatlan
eredetű sérülései keletkeztek, és rajta kívül még egy másik páciensen is.
Egyetlen közös dolog volt az esetekben: a középkori ékszerek.
Atalanta egy kézzel egyensúlyozva egy tálcán két csészét, cukrosdobozt és
egy kiskanalat hozott. Újabb papírokat söpört le a padlóra a szabad kezével, és a
tálcát a notebook mellé tette az asztalra.
Elizára pillantott.
- A kanalat meg a cukrot neked hoztam, én üresen iszom - jegyezte meg, s
lehuppant a doktornővel szemben a fotelba. A vendégre nem várva felkapta az
egyik csészét, mohón beleivott, csak utána folytatta. - A régi barátom, Bicegős
ugyanígy járt, de az ő közelében nem volt orvos, aki megmenthette volna.
Poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, az utcán élt. Szerinted hogy
juthat régi középkori gyűrűhöz egy lerobbant veterán, akiről mindenki tudja,
hogy inkább éhen hal, mint lopna? Megkeseredett, erőszakos verekedő volt, de
nem tolvaj. Na, így indultam el az ügy után. Négy halálesetet találtam az ő
ügyével együtt, és egyetlen embert, aki ismerte mindegyik áldozatot.
Eliza várakozva nézett rá, félt a választól.
- Hermann Kirill - tartott rövid szünetet Atalanta. - Egy hájpacni professzor az
egyetemről, hihetetlen alak... Elszerette Aretas feleségét. A polgármester és a
rendőrkapitány barátja. Eszméletlenül szép villában él, műkincsekkel körülvéve,
akár egy herceg. A műtárgyakat egyetlen országban sem keresik. Minden
törvényesnek tűnik. Felmerült a neve egy külföldi arisztokratának is: Dukaz. A
professzor tőle szerezhette a kincseit: szívességet tehetett neki, vagy talán
zsarolta. Ezt még nem sikerült kiderítenem.
Eliza sóhajtott. Mark is Dukaz nevét említette. A Kirillnek átjátszott
műkincsekből juthatott fegyverekhez. De őrült lehet, ha a mai modern világban
kardokat használ. Eszébe jutott Mark sebe, és egy régi film, A. menekülő ember,
melyben egy őrült játék áldozataiként szerencsétlenek küzdöttek az életükért. Mi
van, ha Kirill és Dukaz középkori bajvívást játszatnak másokkal életre-halálra?
Mark belekeveredett, és talán már Alex is.
- Elsápadtál - hallotta távolról Atalanta együttérző hangját.
- Azok után, ami az ismerősöddel történt, gondolom, megérted, hogy aggódom
a barátaimért - tört ki Eliza ingerülten.
- Értem én - bólogatott az újságírónő mindentudó mosollyal. - Értem én. A
szerelmed a doktor úr, nem?
- A doktor úr? - kérdezte Eliza elképedt arccal. Nem értette, honnan ismerheti
Atalanta Hektort.
- Dr. Aretas! Ezt csak nemrég sikerült kiderítenem - mesélte Atalanta büszkén.
Eliza tekintetét látva megkérdezte: - Jól vagy?
- Dr. Aretas... Mark?
 - A srácok imádták az egyetemen.
Eliza összezavarodva, fülig vörösödve felállt.
- Jobb lesz, ha most megyek, úgyis dolgoznod kell... Köszönöm a segítséget -
motyogta. Felkapta a táskáját, és az ajtóhoz szaladt. Atalanta követte, a kezét
nyújtva mosolygott.
- Ne aggódj miatta, ügyes fickó. Érdeklődtem utána az egyetemen... sokan
kedvelték, mindenki neki adott igazat, miután leütötte Kirill professzort a
felesége miatt. Vannak érdekes dolgok a világban. Na, mindegy! Ne félj,
előkerül!
Eliza sután elmosolyodott.
- Ha valamit megtudok, értesítelek - fogadkozott.
Atalanta szó nélkül bólintott, és becsukta mögötte az ajtót.

Mark felkészült rá, hogy az ajtó zárva lesz. Gyanította, hogy fogsága idején az
öreg Dukaz egy másik szoba titkos ajtaján keresztül jutott el hozzá, de nem
ringatta magát hiú ábrándokban, tudta, kicsi az esélye, hogy az nyitva maradt.
Bízott azonban az öreg ravaszságában, hogy a rejtekajtós szobákon túl más
menekülési útvonalakat is kiépített, amikor még mindenre elszántan,
nagyravágyón hatalmon volt. Bármilyen ajtó szétverésének tervét utoljára
hagyta, mert, a zaj elvitte volna a meglepetés erejét, és kiváló kézügyességű
társa életét sem akarta azzal veszélyeztetni, hogy a kulcs nélküli nyitás próbája
esetleg beindít egy védelmi f rendszert.
Rezzenéstelen arccal leszaladt a lépcsőn. A válla fölé emelte a kezét, és a
testvérek szó nélkül követték tovább a folyosón. Csak akkor torpantak meg, '
amikor a felülről jövő fény megtörte előttük a fél' homályt. Mark csendre intette
a társait, és maga lopakodott előre.
A kövek egyszer csak elfogytak. Lenézett - víz csillogott a mélyben. Fent erős
vasrácsokat látott, melyek egy kör alakú nyílást zártak el. A vár kutjához
érkeztek.
A torka kiszáradt, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra, amint éles
fájdalom mart hevesen dobogó szívébe. Lehunyta a szemét. Csak az égető
szorítás csillapodtával kapott újra levegőt. A testvérek köré gyűltek, néhányan a
meredély szélén állva méregették a kút falát.
Mark bízott benne, hogy leköti őket a kiútkeresés, és nem vették észre
pillanatnyi megingását. Megkönnyebbülten látta, hogy a legtöbben felélénkülve
mutogatnak. Már ő is látta a kövek közé vert ácskapcsokat, melyek egy kisebb
nyíláshoz vezettek a falban, a folyosótól balra, jóval feljebb.
Mark fájdalma elmúlt. Próbaképpen kihúzta hüvelyéből a kardját, és jobb keze
után bal kézzel is rászorított a markolatra. A testvérek ugyanúgy tettek
közvetlenül mellette, aztán a többiek is egymás után vették elő és ellenőrizték a
fegyvereiket. Mark örült a tettrekészségünknek és megnyugodott, hogy nem
vették észre a rosszullétét.
Egy idősebb testvér fordult hozzá, arra kérve, hogy elsőként ő mászhasson fel
az ismeretlenbe. Mark megbízott a tapasztalatában, ezért kimérten bólintott.
Nem tudhatták, milyen állapotban vannak a kövek, így ő maga addig várt az
indulással, míg a testvér elérte az üreget, aztán utánaindult.
Felérve belesett a nyíláson. Elfojtott káromkodás hagyta el az ajkát. A testvér
jó három méterrel alatta feküdt. Hiába szólongatta, nem mozdult.
A nyílás nem egy másik járat kivezetése volt, hanem szellőző a helyiség
falának tetején. Odalent a fal melletti polcokon gyümölcsök és zöldségek
sorakoztak, a kövezeten zsákok és hordók álltak. A látványból ítélve éléstár volt,
bár túl kicsi ahhoz, hogy egy teljes várat ellásson. Minden bizonnyal azért
hozták létre, hogy élelemtartalékot biztosítson a titkos folyosókon rejtőzőknek,
menekülőknek.
A testvér abban a hitben érkezett a nyíláshoz, hogy egy üregbe mászik be, és
hirtelen a levegőbe tenyerelve, támasz híján lezuhant. Mark körbetapogatózott a
nyílás körül, s felül talált egy falba vert kampót. Megkönnyebbülten sóhajtott.
Visszatért a többiekhez, elmondta a tapasztalatait. A derekára tekerve több
testvér is hozott magával kötelet. Végül egy jól megtermett, erős izomzatú férfi
mászott fel. Majd fiatal, törékeny alkatú, macska ügyességű társa követte. Mark
lentről figyelte őket. Jó néhány perc eltelt, míg a két testvér a kampóra akasztott
kötéllel bejutott, és utánuk indulhattak.
Mark az utolsó harcosnak meghagyta, hogy maradjon hátra és segítsen feljutni
az erősítésnek, ha Kleon utánuk küld még másokat is.
- Néztétek az ajtót? - kérdezte azonnal, miután leereszkedett a kötélen az
éléskamrába. Halott társuk testét egyikük addigra üres gabonászsákkal takarta le.
- Zárva van - feleltek neki egyszerre többen is.
- Egyelőre várunk, hátha ide is jönnek utánpótlásért. Ha nem szükséges, nem
csapunk zajt. Kevesen vagyunk, a meglepetés erejére számíthatunk csak. Ha
szétverjük az ajtót, észrevesznek és levágnak minket, mielőtt eljutnánk az
kapuig.
A kamrába behallatszó hangok, az emberi kiáltások, a kövek robaja és a fémes
csattogás tanúsították, hogy kívül folyik az ostrom.
Az éléstárba csak a szellőzőn keresztül jutott be némi fény abból, melyet a kút
már amúgy is eltompított, így volt esély arra, hogy észrevétlenek maradjanak, és
könnyedén ártalmatlanná tegyék, aki belép. Ólomlábakon haladt az idő. Hogy
senkinek ne lankadjon a figyelme, Mark felváltva bízott meg két-két testvért az
ajtó őrzésével.
Ennek köszönhetően a helyiségbe lépő két katona néhány pillanattal később
átvágott torokkal hevert a liszteszsákok mellett. A folyosó üres volt. A testvérek
kilopakodtak az éléstárból. Mark látta, hogy a csatazaj feltüzelte őket. Harcra
készen tartották a fegyvereket, mindenre elszántan lopakodtak. Száguldott a vér
az ő ereiben is. Esélyt sem adtak senkinek, aki az oldalfolyosókról érkezett, vagy
a közelben nyíló ajtók mögött tartózkodott.
Veszteség nélkül, csak kisebb sebeket szerezve érték el az oldalkaput, amit a
kémek szerint az éjszakai kitörések, portyák miatt nem torlaszoltak el Dukaz
emberei.
A testvérek még épp időben vágták le az őrséget és tárták ki a kaput, hogy
társaik bejussanak a várba, mert addigra a védők erősítése is megérkezett a fal
más részeiről.
Hamarosan befutott a Kleon által az alagúton át utánuk küldött erősítés is. A
kétirányú támadással meglepték az elbizakodott védőket, és legyűrték az
összezavarodott gyűjtők utolsó ellenállását. Mark mindvégig Dukazt kereste, de
nem szállhatott szembe vele a falon, és nem találta a halottak között sem. A vár
szobáiban is hiába kutatott utána. Úgy tűnt, hogy a gróf a fejetlenséget
kihasználva, az embereit hátrahagyva megszökött.
A türelmetlen Lily Kleon tiltakozása ellenére a Nagymesterrel együtt érkezett
a várba, és mivel Mark Dukazt kereste és még nem került elő, a testvérektől
értesült a különös idegenről, aki megmentette a Marsallt. Az aggódó lányt Mark
egyik harcosa vezette el a k szobához, melyen keresztül eredetileg be akartak p
jutni. Némi időbe telt, míg a fal egyik kövén megtalálták a Mark által követett
jelet és mögötte a kulcsot. Lily kétségbeesése egyre nőtt, mire a rejtekajtón végre
kijutottak a járatba. A kedveséhez vezető utat a katonát is biztatva, futva tette
meg. Akkor engedett fel egy kicsit, amikor maga is látta, hogy Alex sebei
egyenként nem veszélyesek, bár sok helyen sérült és rengeteg vért vesztett. A
nyomozót. Lily parancsára a királyi vár egyik legszebb szobájában helyezték el.
Addigra a Dukaz szökése miatt engesztelhetetlenül dühös Mark is előkerült.
A rendház két testvére tisztára cserélte Alex - saját pólójából tépett - korábbi
kötéseit. Úgy vélték, erős szervezetének köszönhetően néhány nap múlva akár
fel is kelhet. Ennek ellenére, míg aludt, Lily és Mark egymást váltották mellette.
Alex felébredt és Lilyt pillantotta meg az ágya mellett, egy hatalmas
karosszékben bóbiskolva.
- Ez nem igaz - motyogta. - Ez nem lehet! Mi Markkal a Pokolra jutottunk, azt
megértem, de te nem lehetsz itt...
Lily a hangra felkapta a fejét.
- Alex - mondta elcsukló hangon, könnybe lábadó szemmel.
- Hogy kerülsz ide, kincsem? - kérdezte a férfi.
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem - válaszolt a lány könnyes arccal
nevetve, és felült az ágyra a férfi mellé.
- Mark után jöttem, alászálltunk a Pokolba, vagy mi... - mondta Alex a fejét
ingatva, és a lány felé nyújtotta a kezét. Lily megfogta, az arcához simította az
ujjait.
- Megmentetted az életét.
- A Marsallnak? - kérdezte Alex fura mosollyal.
- Még nem kapta meg hivatalosan a rangot, de a testvérek már így szólítják.
- A ti testvéreitek?
- A Rend tagjai.
- A Rend?
- Az Álomőrzők.
- Aha. - A férfi beletörődve bólintott. - Ezt elmagyarázhatnád nekem
részletesen.
 18. fejezet

Alex lábadozása alatt Lily elmesélte a történetüket. Ahogy remélte, a férfi

nyugodtan fogadott és elsőre megértett mindent. Egy reggel azonban ébredés
után megkérdezte:
- Velünk mi lesz?
Lily értetlenkedő tekintettel nézett vissza rá.
- Valami fura világban vagyunk, ahol te királynő vagy, Lily, én meg még csak
nemesember sem.
- Te vagy az Idegen, aki megmentette a Marsallt. Te vagy a Sárkány küldötte -
jelentette ki a lány büszkén.
- Mi van? - nevetett fel a férfi.
- Egy hős vagy, Alex Gerasim - mosolygott rá Lily, megsimogatta a haját, és
homlokon csókolta. - Dilalion hőse, és az enyém.
- Végül is, egy nyelvet beszélek az itteniekkel, lehetek a hősük. Hogy
lehetséges, hogy a régies tájszólástól eltekintve ennyire hasonlít a miénkre?
- Gyerekként természetesnek vettem. Később már furcsálltam, és arra
jutottam, hogy beleillik a párhuzamos világok elméletbe. A két világ általunk
látogatott részei földrajzilag is hasonlítanak, csak a színeik eltérők. Itt a
középkori viszonyok miatt nem utazhattam távolabb, hogy az egész bolygó
jellegzetességeit megnézem, de az általam bejárt környék, úgy tűnik, a miénknek
még érintetlen, modern fejlesztések nélküli változata. Úgy gondolom, más
tájakon más nyelveket beszélnek - bizonyára a vele párhuzamos földi tájon élő
vagy valaha élt népek nyelvének egyikét. Attól függően, hogy alakult az ő
történelmük.
- Kicsi professzorom - mérte végig büszkén Alex. Aztán elgondolkozva
kérdezte: - Dukazt megtalálták már?
Lily sóhajtott.
 - Sajnos elmenekült. Szerencsére egy testvérnek sikerült a nyomában
maradnia, így legalább azt megtudtuk, hol a másik átjáró. Mark kicsit már
nyugodtabb, de hamarosan utánaindul.
- Ne engedd el egyedül! - figyelmeztette Alex, és felemelkedett az ágyon. -
Vele megyek.
- Együtt megyünk - jelentette ki Lily.

Az Atalantától megtudott új információk nem könnyítettek Eliza lelkén, Mark

egyetemi oktató múltja meglepte. Az pedig, hogy az újságírónő a szerelmének
nevezte, még sokkal jobban fájt azok után, hogy megtudta, Mark harcba indult.
Gondolatok sora cikázott át az agyán minden éjjel, sokszor még az ügyeleti
szobában sem tudott pihenni két beteg között, mert a kérdések
visszavisszatértek. Vajon Mark él még? Ha meghalt, mi van Lilyvel? Kibírta a
szíve, amikor közölték vele a férfi halálhírét? Vajon karddal szúrták meg? Volt
valaki a közelében, vagy egyedül kellett meghalnia úgy, hogy közben rá várt?
Elhatározta, ha Marknak már nem segíthet, Lilyt nem hagyja magára.
Szívbetegségek és rendellenességek után kutatott az interneten, folyóiratokban
és az Egyetemi Könyvtárban. Cikkek, tanulmányok között keresgélt a könyvtár
online katalógusában, és megakadt a szeme egy címen: Jádeszív.
Mark szeme idéződött fel benne, a hangulatától függően változó zöld írisze,
mely csiszolt jádekőre emlékeztette.
Az orvosi körökben nem éppen elismert Energiagyógyítók című magazinban
jelent meg az általa is ismert törvényszéki patológus tanulmánya egy boncolás
különös tapasztalatairól.
Az áldozat egy asszony volt, akinek a nőtestvére ugyancsak hasonlóan gyanús
körülmények között hunyt el néhány évvel korábban. Az asszonyt árván maradt
gyerekei gyászolták, mert a férje ugyanazon a napon veszítette életét egy
rendőrségi akcióban. A patológus beszámolt róla, hogy a nő szívében jádeszínű
anyagot talált, mely mikroszkóp alatt vizsgálva drágakő szépségű kristályokból
állt. Az apró képződmények elzárták a vér útját a szívben, ami aztán
szívrohamhoz vezetett.
A jádekristályok szervi eredetét nem tudta megmagyarázni, de titok maradt
annak a kék, homokszerű anyagnak az összetétele is, melyet a nő táskájában
találtak. Egyetlen valamirevaló felfedezést tett, de sajnos erre is egy banális
véletlennek köszönhetően jött rá. A zöld kristályokat nem tudta vízben feloldani,
a kék homok ellenben feloldódott, és amikor ez a kék oldat ráborult a
mikroszkóp üvegére, látta, hogy az oldat oldja a jádekristályokat. Összegzésében
jádeszívnek nevezte az elváltozást, amely a nő halálát okozta. A páciens a jelek
szerint tisztában volt a betegségével, és kevésbé súlyos esetekben valószínűleg
kezelte magát a kék homokkal. Végezetül szomorúan megjegyezte, hogy az
áldozat életben maradt gyermekei - egy végzős egyetemista fiatalember és egy
gimnazista lány - semmilyen formában nem segítették kutatómunkáját.
A cikk mellett egy kis keretben összefoglalták a jáde ásvány emberi
szervezetre gyakorolt pozitív hatásait. Az első mondat sóhajra késztette Elizát:
„A jáde a szív és az álmok köve” Tovább olvasva megtudta, hogy segít a lelki béke
megtalálásában. A nyugalom és a tisztaság jelképe. Ékszerként viselve biztosítja
a szellem és a test egységét, harmóniát teremt.

Alex már jól volt, de még sokat aludt, így Lily egy reggel elfogadta Mark hívását
egy rövid kirándulásra. Kilovagoltak a tengerhez. A férfi, miután kikötötték a
lovakat a parttól távol egy füves, bokros részen, a nyerge mögül leakasztott egy
kisebb bőrzsákot.
- Mi van benne? - kérdezte Lily kíváncsian, amikor elindultak a tenger felé.
- Ránk nézve veszélyes, a Sárkánynak pedig fontos dolog - felelte Mark
komoly arccal. Menet közben kilazította a bőrzsinórt és Lily elé tartotta a zsákot,
hogy belenézhessen.
- Mintha dobogó szív lenne egy borostyánban.
- A kulcs a Sárkánykehelyhez, Alomföld kapujához. Ma mindkettőt
visszaadjuk a Sárkánynak. Felmászunk oda - mutatott Mark egy hatalmas
sziklafalat közvetlenül a part mentén. - Én már kötöttebb vagyok a huszonkét
éves önmagamhoz képest, de te beférsz az üregbe. Ott a Sárkánykehely.
Lily döbbenten nézett rá. A férfi vállat vont.
- Nem gondolkoztam, csak ide hoztam. Iszonyú rosszul voltam, Lily,
biztonságban akartam tudni a kelyhet. Jobbnak láttam, ha nem szólok senkinek.
- Könnyelműnek és felelőtlennek tartottalak, Mark, de folyton meglepsz.
- Szeretek élni, jó lett volna sörözni és csajozni - kacsintott rá a férfi -, de
pontosan tudtam, mekkora a tét. Gyere, igyekezzünk, mielőtt a keresésünkre
indulnak. - Megszaporázta a lépteit, Lily futott mellette.
A lány az előttük magasodó kőképződményt nézte, és hallgatta a nekicsapódó
hullámok zaját. Mark előtt mászott fel, és ahogy a férfi feltételezte, könnyedén
be is fért az üregbe.
Megtalálta a tarisznyát, visszahátrált, leadta a valamivel lejjebb várakozó
férfinak, aki anélkül, hogy megérintette volna, átborította a pulzáló gömböt a
bőrzsákból a kehely mellé, a tarisznyába, aztán átvetette a vállán a szíjat.
Lily visszaereszkedett mellé, s a sziklába kapaszkodva megkérdezte:
- Lemászunk? Elvisszük a rendházba?
Mark mosolygott.
- Te lemászhatsz. Én felmászom a szikla tetejére.
- Veszélyes - tiltakozott a lány.
A férfi már nem figyelt rá, a mászásra koncentrált.
Lily a nyakát tekergetve követte tekintetével az útját. A szíve a torkában
dobogott. Minden pillanatban attól rettegett, hogy Mark visszazuhan.
Megkönnyebbült, amikor végre meghallotta a kiáltását:
- Fent vagyok, Lily!
Boldognak, felszabadultnak érezte a hangját. Egy ideig csend volt. Már épp
vissza akart kiabálni, ám ekkor Mark teste zuhanva érkezett a látóterébe, majd a
vízbe csapódva eltűnt.
Lily a szikla köveit markolva megdermedt, egy pillanatig sem levegőt venni,
sem kiáltani nem tudott.
- Mark... - suttogta. Megismételte kicsit hangosabban, majd megint. Már
kiabált, a sziklába kapaszkodva, egyre kétségbeesettebben. - Mark! Mark!
A víz fodrozódni kezdett, de nem ott, ahol a férfi eltűnt, hanem elképesztően
nagy területen, a sziklától jóval távolabb a tenger mélye felé is. Egy hatalmas
árny jelent meg a felszín alatt. Sötétszürke, vagy talán zöld folt - a hullámzó víz
alatt nem látszott tisztán. A lány szeme itta az igézőén félelmetes látványt.
Észrevétlenül vált el a keze a sziklától, a vízbe csobbant, bele a zöldes
hullámzásba. Hihetetlenül lággyá vált a tenger. Fentről nézve a víz részének hitte
a sötétebb képződményt, egy sűrűbb rétegnek, de kiderült, hogy egy hatalmas
élőlény. Meg kellett érintenie. Kemény, rücskös páncélt tapintott. A lény
mélyebbre ereszkedett, és vonzotta magához. Megrészegülve nyúlt utána.
Hirtelen vizet nyelt...
Köhögve emelkedett ki a felszínre.
A tenger lassan visszanyerte a színét. A lény eltűnt, a felszín elcsendesült, de
Marknak semmi nyoma nem látszott. Lily forgolódva körülnézett, még
köhécselt. Amikor a lenyelt víz már nem marta a torkát, többször egymás után a
férfi nevét kiáltotta. Várakozott.
- Mark! - sikoltott reményt vesztve. .
Újabb hosszú pillanatok teltek el, elképesztően hosszúak. Képtelenségnek
tartotta, hogy ennyi ideig életben maradjon valaki a víz alatt. Mark azonban
rácáfolt erre, és néhány méternyire mellette kirobbant a vízből. Lily legnagyobb
döbbenetére nevetve kapott levegő után, és ragyogó tekintettel őt nézte.
- Láttad a Sárkányt? - kérdezte.
- Neked elment az eszed! - ordította Lily. - Te hülye barom! Azt hittem,
leestél. Megfulladtál. Meg- zabált a víziszörny. Hol a kehely?
- Az Alomsárkánynál - vigyorgott Mark, mint egy gyerek. - És benne a Kulcs.
A Sárkány hazatért végre Alomföldre.
Lily döbbenten nézte.
- Meghalhattál volna.
 A férfi nem válaszolt, a part felé úszott. Lily követte.
A parton Mark leült, és a vizet fürkészte.
- Mark, ne tedd ezt! Butaság. Semmi és senki nem ér annyit, hogy eldobd
miatta az életed - mondta Lily, és a levegőt kapkodva a férfi mellé telepedett a
kéklő homokba.
- Ha az ütközetben haltam volna meg, a királynőért?
Lily nem bírt megszólalni egy ideig, aztán kibökte:
- Elizánál voltál akkor éjjel.
Mark némán figyelte a tengert.
- És? - faggatózott Lily dühösen. - Jó szex volt? Megérte?
Mark ránézett. Szomorú, esdeklő tekintete láttán a lány legszívesebben
leharapta volna a saját nyelvét.
- Igen, megérte. Annyira, hogy most már meg is halhatok - bólintott a férfi.
- Te kész vagy - sóhajtott Lily elképedt arccal.
- Hagyjuk ezt, Lily! Örülj a Sárkánnyal, tudom, hogy láttad őt.
- Igen, és közben azt hittem, téged elveszítettelek.
- Esküszöm, királynőm, addig nem halok meg, míg minden ellenségével le
nem számoltam - fogadkozott Mark elvigyorodva, és a szívére tette a kezét. - Ha
Alex rendbe jön, visszamegyünk és megkeressük Dukazt.
Megszólalt Lily telefonja. Már egészen elszokott tőle. Az első pillanatban azt
sem tudta, honnan jön a furcsa hang. Remélte, hogy nem Alex vagy Mark keresi,
akik még az este elmentek, hogy néhány rendőrkollégától és informátortól
híreket szerezzenek.
- Lily vagyok, alszom - szólt bele a készülékbe, miután megtalálta az
éjjeliszekrényen.
- Judit vagyok...
A rémült, remegő hangot meghallva azonnal kiment az álom Lily szeméből.
- Mit akarsz tőlem? Hagyj békén engem és Markot is - hadarta.
- Miatta hívlak, Lily. Az este itt jártak nálunk a kollégájával, Hermann azóta
tombol. Bosszúra szomjazik.
 - Mit beszélsz?! - kérdezte Lily aggódva. Fél kézzel kihámozta magát a
takaróból, míg a másikkal a telefont szorította a füléhez.
- Menekülj el otthonról, Lily, azonnal menj a rendőrségre, és rejtsd el a
hegyikristályt! Fogalmam sincs, mi az, és azt sem tudom, hol van, de a gróf
szerint köze van Arminához, és Hermannak kell valami szertartáshoz. Le kell
tennem... - Judit a mondat közben nyomta ki a telefont.
Lily magára kapkodta a ruháit, egy kicsi, de erős bőrhátizsákba rakta a
régiségkereskedésből elhozott kristályt. Már az ideérkezésükkor aggódott, és
Judit telefonja csak fokozta a félelmét.
A négy eszköz közül, melyek az átjáró nyitásához kellettek, a kristály
kivételével bármelyik pótolható volt, így ez nem kerülhetett illetéktelen kezekbe.
Nélküle nem tudtak új átjárót nyitni.
Már lefelé rohant a lépcsőn, és újra a mobilját kereste. Értesíteni akarta
Alexet, hogy elindult a rendőrségre. Kiszáguldott az utcára. Néhány lépés után
erős kezek ragadták meg, befogták a száját. Az utolsó gondolata az volt, hogy a
lakásból kellett volna Alexet felhívnia.
Egy apró helyiségben tért magához, ahova a fal és plafon találkozásánál lévő
hosszú, keskeny bukóablakon siklott be a napfény. Nyitva hagyták, így nemcsak
levegő áramlott be a helyiségbe, hanem tisztán behallatszott egy férfi ordítása is:
- Minden, amit adtál, tönkremegy! Ügyes hamisítványok. Még engem is
megtévesztettek, de mind szétmállik, szétporlik. Éveken át támogattalak,
segítettelek, hogy egyszer király lehess a hazádban, erre most itt maradok
fizetség nélkül!
- Azok a tárgyak, melyeket Armina ajándékozott apámnak és az itteni
házamban őrzők, épségben maradtak. Egyedül ő tudta a titkot, hogyan lehet
összekapcsolni a két világot, hogy a megtartó energiák áramolhassanak.
- Miért nem azokból hoztál?!
- Olyan ékszereket hoztam neked, amiket mutattál, amelyek szerinted itt
drágák és jól eladhatók, de ezek sosem voltak Arminánál. Én is csak most jöttem
rá, hogy kell valami, ami használhatóvá teszi a tárgyakat, ha átkerülnek egyik
világból a másikba. Marcus eljön Lyl Eláriáért. Ő talán tudja, hová rejtette az
anyja a titkos kellékeket. A lányért cserébe átad mindent, amit kérünk tőle.
- Én jó ékszereket szereztem neked, amik a világtörténelem legborzalmasabb
korszakaihoz köthetők. Minden ellenséged iszonyú kínok között halt meg.
- Való igaz, de idővel azok is tönkremennek majd - vágott vissza Dukaz. Lily
már felismerte a hangját, és a szavai is megerősítették a lányban, hogy ő van
odakint Kirill professzorral. - Miattad kerültünk ebbe a helyzetbe. Neked
megvoltak az itteni eszközeid, hogy leszámolj azzal, akivel akarsz, hiba volt
felhasználnod az Álomsárkány hatalmát.
- Megérdemelték! - fröcsögte a professzor.
- Ezt nem tudhatom. Marcust is rám kellett volna hagynod. Nem tudtad
megölni, és elveszítettem mindent.
- Te nem ismered őt. Úgy tesz, mintha csak egy bohóc lenne, de nem az. Ha
idejön, nemcsak testvérként jön, hanem rendőrként. De én megmutatom neki!
Megfizet mindenért, te is elégedett leszel. Aztán el kell tűnnöm innen. Azt
mondtad, a hegyikristállyal ajtót nyithatsz a világodba.
- Mark... Mark, nehogy ide gyere! - motyogta Lily, körülnézve az üres
helyiségben, menekülési lehetőséget keresve.
- A királynő nem ismeri a titkot, amivel tartóssá lehet tenni az eszközöket. Így
a szertartással nem húzhatsz ki belőle semmit, legfeljebb megölöd.
- Na és akkor mi van? Mindkettőnk bosszúja tökéletes lesz. Míg él, te nem
mehetsz vissza, és most már csak idő kérdése, hogy rám meg lecsapjanak a
rendőrök. Ha Aretast nem ölhetem meg, megölöm a húgát. A szertartás után
eltűnünk innen. - Kirill hangja egyre halkult. Lily a távolodó lépések zajából
feltételezte, hogy az udvarról elindultak a házba.
Átkozta a hiszékenységét és butaságát. Besétált Kirill csapdájába, akár egy
naiv kislány, és még Alexnek tett ígéretét is megszegte. A férfi, amikor este
elbúcsúzott tőle, a lelkére kötötte, hogy bárhova megy, előtte telefonáljon. Ha
Judit nem ijeszti meg és küldi a rendőrségre, a beszélgetésük után azonnal hívta
volna Markot vagy Alexet... Az agyafúrt ötlet nem származhatott a bátyja exétől.
Talán ő is veszélyben van, hiszen ha egyenrangú társ lett volna, a két férfival
együtt az udvaron tárgyal Mark csapdába csalásáról.
Lily felsóhajtott. Ha a feltételezése helyes, Judit segíthet neki. Kirill pedig
még nem jött ide érte... Kissé oldódott benne a feszültség. Ezek szerint nem azért
tűnt el az udvarról, hogy azonnal ellene forduljon.
Az idő nehezen vánszorgott. A lelkében egymást váltotta a remény és a teljes
csüggedés. Lépteket hallott a folyosóról. Az első pillanatban megrémült, de
végül belátta: minden jobb, mint a tehetetlen várakozás.
Mark és Alex már biztosan észrevették az eltűnését, Kirill háza az elsők között
lesz, ahol keresni fogják. Könnyebben rátalálnak, ha a pinceszintről feljebb
viszik.
Nyílt az ajtó, és Kirillt pillantotta meg a küszöbön. Kerek, szakállas arcát látva
azonnal eszébe jutott, hogy Mark állandóan VIII. Henrikhez hasonlította. A
nagydarab, kövér ember földig érő fekete köntöst viselt, szabásra hasonlót, mint
az Álomőrzők fehér csuhája, ám ezt a ruhadarabot számos, arannyal hímzett ábra
díszítette. A fején viselt aranypánt homlokrészén, kör alakú foglalatban kék
kristály csillogott.
Lily a fejdíszben felismerte apja koronáját, melyről Kleon nagymester
mutatott neki rajzokat.
- Jöjj velem - szólalt meg Kirill kenetteljes hangon, és felé nyújtotta a kezét.
Mivel Lily nem mozdult, kioktató hangon hozzátette: - A halandó
engedelmességgel tartozik az Ősi Tudás Mesterének.
A lány felállt. A férfi megfogta a kezét és magával húzta. A fehérre meszelt
folyosóról, melyről három modern olajfékes ajtó nyílt, egy hatalmas ablakokkal
megvilágított, márványpadlóval burkolt előterébe jutottak. Két egymásra
szimmetrikus, ívelt lépcső vezetett fel a galériára, a jobboldalin mentek fel.
A megszállott professzor egy szobába vonszolta Lilyt, melynek minden falára
óriási aranykeretes velencei tükröket akasztottak. Középen egy csupasz carrarai
márvány oltár állt, körülötte a kövön gyertyák égtek. Az ablakot nehéz
bársonyfüggöny takarta. Természetes fény nem hatolt be a helyiségbe,
lehúzhatták a redőnyt vagy behajthatták a spalettákat. .
Az oltár és az ablak között, egylábú, talpas márványasztalkán Lily meglátta a
kristályt.
- Vetkőzz le! - parancsolta Kirill, és bezárta az ajtót.
Lily szemét behunyva mélyet sóhajtott, remegve várakozott néhány pillanatig.
Érdekes módon nem utasították újra. Zavartan felnézett. Legnagyobb
döbbenetére elrablója a résnyire nyitott ajtóban állt, s a folyosót figyelte. Fojtott
hangok és lábdobogás zaja jutott be a szobába.
- Itt vagyok! - kiáltotta Lily reflexszerűen.
- Kiabálj, kincsem, hogy megtaláljalak! - érkezett a válasz Alex hangján, és
Lily szíve megkönnyebbülten dobbant.
- Alex! - válaszolt a lány reménnyel teli hangon.
Kirill kivágta az ajtót, kirontott a folyosóra. Lily azonnal követte, és
nekirohant a segítségére siető Alexnek, aki csak egy pillanatra szorította
magához.
- Jól vagy? - kérdezte, aggódó pillantást vetve rá. - A legjobbkor jöttél. Mark?
- Judittal van. Szerencsétlen nőt meglőtték és otthagyták... Kirill után kell
mennem, Lily. Keresd meg Markot, itt van az emeleten, egy szobában.
Alex már rohant is tovább a folyosó elkanyarodó vége felé, ahol Kirill eltűnt.
Lily pedig elindult visszafelé, ahonnan Alex jött. Néhány szoba ajtaja nyitva
volt, de a díszes barokk és rokokó bútorokon kívül nem látott mást. Már
majdnem elérte a lépcsőt, amikor hangokat hallott. A szalonként berendezett
helyiségben, az ajtó előtti szőnyegen térdelt Mark, karjában a volt feleségével. A
léptekre a férfi felnézett.
- Kirill hátba lőtte, mert észrevette, hogy telefonált, és itt hagyta - súgta. Aztán
újra Juditra figyelt, aki halkan, alig érthetően beszélt:
- Talán könnyebb lesz neked, ha tudod, hogy a kisbaba nem a tiéd volt.
Sajnálom... Sosem akartam, de azt hittem, segít. Hermann megadta nekem,
amiről álmodtam, de nem akart feleségül venni. Azt hittem, a gyerekkel
zsarolhatom. A botrány után elvett, de csak azért, hogy megóvja a hírnevét.
 - Semmi baj - nyugtatta Mark
- Hé, Marcus! - hallatszott valahonnan lentről.
Lily rémülten az ajtó felé fordult. Mark is felkapta a fejét. Judit már nem
reagált a történtekre.
- Dukaz visszajött - lehelte Lily alig hallhatóan.
Mark óvatosan a szőnyegre engedte Judit testét, és felállt.
- Talán csak percei vannak, maradj itt vele - parancsolta Lilynek keményen, és
már robogott le a lépcsőn. A pisztolya ott maradt Judit mellett a szőnyegen.
 19. fejezet

Mark az előtérben megpillantotta Dukazt. A férfi két kardot tartott a kezében,

majd az egyiket Mark lába elé hajította.
- Talán itt az idő, hogy döntésre vigyük a dolgot - jelentette ki a gróf, és
vívóállásba helyezkedett. Kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy ellenfele lehajol a
neki szánt fegyverért. Közben elnézett a válla felett a lépcső irányába. Mark,
cselnek vélve a dolgot, nem követte a tekintetét, hanem felemelte a kardot.
- Mi ketten képtelenek lennénk testvériesen osztozni, de te mindent
megosztanál vele, ugye, úrnőm? Talán még az ágyad is - gúnyolódott Dukaz,
élveteg mosollyal.
Mark értetlenkedve nézte.
- Megérkezett a királynő is - közölte a gróf, és meghajolt. A mozdulat inkább
komikus volt, mint tiszteletteljes. - Épp a legjobbkor, hogy tanúja legyen, ahogy
mindörökre véget vetek az álmainak.
- Itt vagyok, Mark - szólalt meg végre Lily halkan. - Judit meghalt.
Mark csak aprót biccentett felé, már újra a grófra figyelt.
- Sosem gondolkodtál rajta, miért engedett el az apám akkor éjjel? Nem
hihetted, hogy egy olyan büszke és céltudatos ember, mint ő, vénségére teljesen
megváltozzon.
Mark a biztonságosnál lényegesen lejjebb engedte a kardot. Dukaz
kihasználatlanul hagyta a pillanatot, még nem kezdte meg a küzdelmet.
- Beszélgetni akarsz harc helyett? - kérdezte Mark, s előbbi hibáját korrigálva
újra az optimális magasságba emelte a fegyvert.
Dukaz tett felé néhány lépést, hogy bebiztosítsa a megfelelő távolságot az első
támadás megindításához. Végtelennek tűnő pillanatig mozdulatlanul figyelték
egymást.
- Bevallom, azért kíváncsi vagyok, mit mondott neked azon az éjszakán,
amikor elárult engem - mondta Dukaz keserűen, és futó pillantást vetett Lilyre,
aki az utolsó lépcsőfokon állva a korlátba kapaszkodott. A gróf váratlanul
indított támadást.
Mark ügyesen hárította az első kardcsapást.
- Anyám korán meghalt - szerencséjére, mert apámnak semmi nem számított
az álmain kívül. Egyszer aztán végre nekem is lettek álmaim. Nem Dilalionról és
nem a királyságról, de álmok voltak... Armináról. De neki a vén apám kellett! Az
apám, aki kiszöktette a varamból a foglyomat, és még arra is futotta az
energiájából, hogy az alagútrendszerről elterelje a figyelmemet.
Lily, kezét a szája elé szorítva, aggódva figyelte Markot.
A galérián Alex tűnt fel, feltehetően a küzdelem zaját hallva sietett vissza.
Kirill nem volt vele.
- Az anyád egy szajha volt, egy szajha fia vagy, nem tartozol Dilalionba -
hergelte Dukaz az ellenfelét.
- Ne higgy neki, Mark - kiáltotta Lily.
- Majd a Rend dönt a sorsomról - mondta Mark higgadtan -, egy trónbitorló
nem ítélhet el. A trón Lilyt illeti. - Ebben a pillanatban Dukazra támadt. A grófot
megdöbbentette a támadás ereje. Csak nehezen tudta megakadályozni, hogy a
lesújtó kard elérje a fejét.
Lily már nem rettegett. A győzelem Mark kezében volt, vitathatatlan fölénnyel
harcolt. Dukaz védte a csapásokat, még kitartott, de látszott, hogy a szíve mélyén
már feladta. Lassan Alex is leballagott a lépcsőn, szorosan Lily mögé állt,
átölelte a derekát.
Néhány pengeváltás után Mark kiverte a kardot a gróf kezéből.
- Most még eltűnhetsz - mondta, Lilyt és Alexet is meglepve.
Dukaz azonban már döntött: hirtelen tőrt rántva előrevetődött. Mark
ösztönösen emelte feljebb a kardot, melyre a gróf szándékosan felnyársalta
magát.
- Nem tartozol oda - hörögte, miközben Mark a kardot a testében hagyva,
arcán a sajnálat és a megkönnyebbülés furcsa keverékével figyelte, ahogy
összeroskad.
A párbaj után beálló mély csendben Alex fémes kattanást hallott. Kirillt vette
észre a galérián, kezében pisztollyal. Előkapta a fegyverét, de már csak
viszonozhatta a tüzet, mert a férfi megelőzte.
Saját lövése után a nyomozó aggódva megperdült. Mark támolyogva állt
Dukaz teteme felett. Kirill hatalmas, kövér teste puffanva zuhant át a korláton,
Alex odapillantott, de rögtön visszafordult Mark felé, aki néhány tétova
mozdulat után csodálkozó arccal összecsuklott.
Lily odaszaladt, térdre zuhant mellette. Lecibálta magáról a pulóverét, és a
férfi mellkasára szorította. Rémült, könyörgő tekintettel nézett Alexre, aki
előkapta a mobilját, a mentőket hívta, közben Lilyvel szemben, Mark jobb
oldalán ő is térdre ereszkedett.
Mark ránézett. Zavart, kérdő tekintete fájdalmas sebeket tépett fel Alex
lelkében. Peter, a régi társa ugyanígy nézett rá, és nem sokkal később meghalt a
mentőautóban. Még a kórházba sem értek be vele. Alex zsebre rakta a mobilt,
megszorította Mark véres kezét, az arca fölé hajolt.
- Figyelj, cimbora! Nem halhatsz meg. Kirill meglépett előlem, szem elől
tévesztettem ebben a rohadt házban. Miattam nem hal meg a haverom, érted?!
Egy pillanatig úgy tűnt, Mark mondani akar valamit, de aztán lehunyta a
szemét. Alex levette a dzsekijét, barátja fejét kicsit megemelve a tarkója í alá
tette. Közben egyfolytában szólongatta.
- Alex, hagyd őt - könyörgött Lily sírva.
- Ébren kell maradnia - mordult a lányra a nyomozó. Mark kapkodva szedte a
levegőt, nyögésszerű, köhögő hangot hallatott, és Alex vért pillantott meg a
fogai között. Türelmetlenül felpattant, a bejárat felé indult. - Kimegyek az
udvarra. Ha megérkeznek, ide kísérem őket.

Eliza a betegek kórlapjait tanulmányozta, amikor Hektor kivágta az orvosi szoba

ajtaját.
- Szükségem van a segítségedre!
A doktornő azonnal felállt. Sosem utasította
vissza, ha a férfi asszisztálni hívta. Hektor töprengve nézte egy ideig.
- Mellkason lőtt rendőr - mondta halkan.
Eliza elsápadt.
- I-igen? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel.
- Sajnálom, Liza, Aretas az.
Eliza ajka megremegett. Minden erejére szüksége volt, hogy ne roskadjon
vissza a székre.
- Már ide tart vele a mentő, fogadnod kellene, én addig mindent előkészíttetek
a műtéthez. - Hektor kételkedve figyelte a menyasszonyát. - Liza, ha úgy érzed,
nem tudsz helytállni, mondd meg nyugodtan. - A hangjában nem volt
szemrehányás, inkább együttérzés. - Megkérem Ront, mosakodjon be, ha nem
vállalod.
- Mit mondtak a mentők?
- Még él...
Eliza sóhajtott.
- Megyek.
Hektor bólintott, és sietve elhagyta a helyiséget. Eliza néhány pillanattal
később követte. A folyosóra lépve a mentőbejárat irányába fordult.
Alex kitette a villogót az autó tetejére, úgy száguldott a mentőkocsi után. Nem
bírt Lilyre nézni. A vezetésre koncentrált. Ki kellett zárnia agyából a
reménytelenség képeit, Mark kétségbeesett igyekezetét, hogy beszéljen velük, a
vöröslő cseppeket az ajkán, Lily világoszöld pulóverét, amit lassan átitatott a vér.
Látni akarta az ügyeletes orvos arcát. Az a tekintet még visszaadhatja a
reményt, de előjele lehet a legrosszabbnak is.
Végül mégis Lilyre pillantott, halkan megkérdezte:
- Te jól vagy?
Lily meglepetten bólintott?
 - Nem szeretném, ha rosszul lennél, a szíved...
A lány a férfira mosolygott, megsimogatta kormányt szorító kezét.
- Csak most tértünk vissza Dilalionból, még érzem az ereimben, a lelkemben
az erőt, melyet kaptam.
Alex arcán apró mosoly futott át, de rögtön el is r tűnt.
- Mark mondott neked valamit, amíg a mentőre vártam?
A lány bólintott.
- Alig értettem. „Felejtsen el!” Elizának üzent, azt hiszem.
Alex beharapta az ajkát.
- Szemét Kirill! - nyögte, és ökölbe szorította a kezét. - A doktornő sosem
felejti el, és azt sem, mekkorát tévedett azzal, hogy nem mondta le az esküvőt.
Mark szerette!
- Mi az, hogy szerette? - kérdezte Lily éles hangon.
Alex zavartan pillantott rá.
- Mark nem hal meg - jelentette ki a lány.
- Lily - Alex a karjára tette a kezét -, tudom, hogy nehéz, de láttam a szemét, ő
tudta...
- Hallgass, Alex! - sziszegte.
Alex sértődötten hallgatott el. Forrt benne az indulat. Beszélnie kellett,
kimondani a kétségeit, melyeket Lily a maga derűjével megcáfolhat, de most a
lány is félt. Látta a rettegést a szemében, a tartásán, összeszorított gyönyörű
ajkain.
A kórház előtt Alex leparkolta a kocsit, kiugrott a volán mögül, és az
ugyancsak gyorsan kiszálló Lilyt kézen fogva a mentőbejárathoz rohant.
Markot épp kiemelték a hordággyal. A felsőtestét lemeztelenítették, a mellére
tett ideiglenes kötés már átvérzett. A légzőmaszk eltakarta az arca középső
részét. Eliza várta az ajtóban.
- Itt van, doktornő? - kérdezte Alex csodálkozva.
Eliza rápillantott.
- A mentősök tájékoztattak bennünket. Előkészítjük, és azonnal a műtőbe
visszük. Hektor már bemosakodott, a társa állapotában minden másodperc
számít - közölte rezzenéstelen arccal. Ijesztően hivatalos és rideg volt. A
megszokottnál jobban ügyelt a távolságtartásra. Egyetlenegyszer sem nézett
Lilyre, ahogy szaladt a hordágyat toló mentősök mellett.
A műtő tejüveg ajtaja mögül hangok hallatszottak, Alex a várótermi székről
felálló Lily felé indult az ablaktól. Átölelte a lány vállát.
Először Hektor lépett ki a folyosóra. Kimerültén húzta le a fejéről színes
műtőssapkáját. Eliza néhány pillanattal később követte. Nem nézett fel, a
kezében tartott maszk kötőjét babrálta. A férfi beszélt:
- Mindent megtettünk, ami lehetséges volt. A lövés a bal tüdőlebenyt érte, úgy
tűnt, komplikáció nélkül sikerül a lövedéket eltávolítanunk, de műtét közben
szívrohamot kapott.
Alex felnyögött.
- Visszahoztuk - folytatta gyorsan a doktor -, de nem ígérhetek semmit. Aretas
kisasszony, beszélhetnénk? - fordult Lilyhez.
A lány zavarodott, tanácstalan arccal bólintott.
- Tulajdonképpen nem értem. A bátyja fiatal, minden értéke biztató volt a
körülményekhez képest, aztán hirtelen összeomlott - magyarázkodott Hektor, és
tanácstalanul megemelte a kezét. - A szíve furcsa. Konzultálok egy tapasztalt
kardiológus kollégával, ha gondolja.
- Mark dilalioni, ahogy az édesanyja - csuklott el a lány hangja. - Még az ő
erős, harcos szíve sem bírhat ki itt mindent. - Fenyegető pillantást vetett Elizára.
A doktornő könnybe lábadó szemmel állt Hektor mögött. - Kleon Nagymester
figyelmeztetett, hogy baj lesz. Mark valóban olyan, mint Armina: szétforgácsolja
magát. Haza kell vinnem.
A két orvos döbbenten meredt rá. Eliza felemel
te kézzel előrelépett, de végül mégsem szólalt meg.
- Neked elment az eszed! - fakadt ki dühösen az eddig hallgató Alex. - Hozz
neki az orvosságból.
Lily a fejét rázta.
 - Az most nem elég. Vissza kell vinnem Dilalionba, mielőtt késő lesz. Dukaz,
Kirill és a többi már túl sok volt neki. - Újra keménynek és határozottnak tűnt,
de érződött a hangján némi hisztérikus felhang.
Eliza kibuggyanó könnyeit törölgette. Hektor gyengéden megfogta
menyasszonya vállát, közben Lilynek beszélt:
- Várjunk egy kicsit. Az őrzőből hamarosan átkerül az intenzív osztályra. Ha
elmúlik a gyógyszerek hatása, reményeink szerint megindul a spontán légzés.
Amint stabilizálódik az állapota, elvihetik. Felveszem a kapcsolatot a
kardiológussal a kórházban, ahova vinni akarja.
Lily pillanatnyi megingás után kijelentette:
- Mark hozzám tartozik, a felelősség az enyém, magának nem kell kapcsolatba
lépnie senkivel.
- Dilalionban... - morogta Alex, de Lily jeges pillantása belefojtotta a szót.
Hektor Alexre nézett.
- Gerasim nyomozó, sajnálom, nem biztathatom. Amit tudtunk, megtettük.
Még talán egy kardiológus... - próbálkozott újra, de Lily tekintete most őt
fenyegette. Vállat vont. - A többi egyedül az időn és a társa szervezetén múlik.
Ha a kisasszony tudja, hogyan segíthet rajta, akkor mindent meg kell próbálniuk.
Most mennem kell. Egy újabb műtét vár rám. Viszontlátásra!
A következő pillanatban eltűnt a műtőbe vezető ajtó mögött.
Lily kibontakozott Alex öleléséből, közelebb lépett Elizához.
- Mark itt jó helyen van, Lily - magyarázkodott a doktornő. - A kórházban
minden rendelkezésre áll, amire a gyógyuláshoz szüksége van: orvosi
felszerelés, gyógyszerek, személyzet. Azonnal be tudunk avatkozni.
- Neki nem orvosságokra van szüksége - vágott a szavába Lily. - Te férjhez
mész Rektorhoz, Eliza. Ót engedd el. Mindenkinek így lesz a legjobb.
Eliza segélykérő tekintettel nézett Alexre. Lily még elszántakban folytatta:
- Engem csak Mark érdekel. Visszahívta a Rend, a testvérek Marsallnak
szólítják. Megérdemelné, és jelenleg nincs nála alkalmasabb a feladatra. Azt
hittem, azonnal visszautasítja a lehetőséget, mert ide tartozik, de azután, hogy
egy éjjel eltűnt Dilalionból, minden mindegy lett a számára. Tudom, hogy veled
volt. Mivel bántottad meg ennyire?
- Nem hittem neki - suttogta Eliza a könnyeit törölgetve.
- Alig volt magánál, de csak rád gondolt. Azt kérte, felejtsd el. Alex úgy
gondolja, azért, mert tudta, hogy haldoklik - csuklóit el a hangja egy pillanatra. -
Szerintem viszont azért, mert az életnél is jobban szeret téged, és elengedett,
hogy boldog lehess. Ezért kérlek, te is engedd el őt, hogy meggyógyulhasson, és
a Rendben új életet kezdhessen. - Lily keménysége hirtelen eltűnt, könnycseppek
gördültek le az arcán.
Eliza egy ideig zavartan nézte, ahogy sírdogál, aztán átölelte.
- Ugye túléli? - kérdezte Lily.
- Nem tudom - suttogta Eliza.
Alex a karjánál fogva magához húzta Lilyt. Míg az operáció alatt várakoztak,
a lány megmosta az arcát és a kezét, de a blúzára rászáradt Mark vére, és Alex
nem akarta, hogy így itt maradjon. Nemcsak a lány miatt, saját maga miatt sem.
A barnásvörös foltok látványa elgyengítette és dühítette egyszerre. Magát
hibáztatta, hogy Kirill elmenekült, és később visszatérve Markra lőhetett.
- Most hazaviszlek. Megfürdesz, átöltözöl, és majd később visszajövünk. Sok
boldogságot kívánok a házasságához, doktornő - mondta Elizára pillantva,
minden kedvesség nélkül. Átölelte Lily vállát, és a lengőajtó felé vezette.
- Kérem, várjanak! - szólt utánuk egy női hang.
Alex azonnal megfordult, Lily valamivel később gépiesen követte. Egy nővér
szaladt feléjük, kezében csomaggal. Alex látta, hogy Eliza még mindig ugyanott
áll, ahol az előbb. A nővér a férfi kezébe nyomott egy ragasztószalaggal átkötött
nylonzacskót Mark véres ruháival. Egy kisebb tasakban a tetejére rakta a
kulcsait, a tárcáját és az óráját.
- A rendőrségnek szoktuk átadni, de a doktornő azt mondta, hogy maga Aretas
nyomozó társa.
- Igen, köszönöm - válaszolt Alex, sután tartva a csomagot.
- Még egy pillanat - figyelmeztette a nővér. Zöld műtős inge zsebébe nyúlt, és
egy bőrszalaggal átkötött kis papírtekercset vett elő. - Ez kiesett a
nadrágzsebéből, talán fontos.
Lily nyúlt a papírért.
- Köszönjük!
A nővér gyorsan elköszönt és visszasietett a műtőbe, Eliza követte.
Becsukódott mögöttük az ajtó, és Lily kibontotta a kis tekercset.
- Jaj, ne! - szaladt ki a száján, amint belepillantott. Többször is elolvasta,
mielőtt az aggódva figyelő Alexnek nyújtotta. Közben elvette tőle a kis zacskót a
bátyja értéktárgyaival, és a melléhez szorította. - Armina levele Marknak.
- Micsoda?! - kérdezte Alex döbbenten, miután átfutotta a sorokat. - Mark az
öreg Dukaz fia? Vajon olvasta már ezt a levelet?
- Igen, Alex. Azt hiszem, ezért nem akarta megölni a grófot: tudta, hogy a
féltestvére.
 20. fejezet

Elizát a csengő ébresztette. Elkeseredve felsóhajtott. Az éjjel altatóval aludt el,

és most kába volt. Épp ma, az esküvője napján, amikor különösen szépnek és
boldognak akart látszani. De ha még aludni sem hagyják...
A bejárati ajtó felé tartva a menyasszonyi ruhára pillantott a próbababán.
Furcsa feszültséggel a gyomrában nyitotta ki az ajtót.
- Jó reggelt! - Rektor könnyedén biccentett felé, majd határozottan félretolva
őt belépett a lakásba. - Hadd nézem azt a ruhát.
- Hektor, te megőrültél - nézett rá Eliza elszörnyedve.
- Nem, most jött meg az eszem. Napok óta gondolkodom, sőt éjszakánként is.
Ma reggel, ahogy megígértem Lily Aretasnak, bementem a kórházba, hogy
előkészítsem a bátyját az utazásra. A kórteremben eszembe jutott néhány dolog.
Hosszú ismeretségünk alatt nem emlékszem, hogy remegtél volna a közelemben,
kivéve szeretkezés közben - vigyorodott el a férfi. - És arra sem emlékszem,
hogy dühös könnyeken kívül sírtál-e miattam valaha-is.
- Lily elvitte Markot?
- Még nem. Gerasim megy érte. A lány elment, hogy mindent elrendezzen. Ő
mondta így. A felét sem értettem annak, amit beszélnek, de mivel minden papírt
szó nélkül aláírt, engem semmi felelősség nem terhel.
- Mark hogy van?
- A vizsgálatok eredményei elfogadhatók. Mondjuk, hogy szállítható, de
rengeteg megmagyarázhatatlan érték és anomália van a leleteiben. Az a
szépséges boszorkány tényleg tudhat valamit. Kíváncsi lennék, mi ez a Dilalion,
és hol van. Majd ha visszajössz, mesélj nekem róla.
Eliza értetlenkedve nézett rá.
- Elviszlek a lány által megadott címre, mire a mentő odaér. Ha el akarsz
menni velük, kapd össze magad.
 - Hektor! - ugrott Eliza a nyakába, és átölelte.
A férfi eltolta magától.
- Na, látod, ezt sem csináltad túl gyakran.
- Jó ember vagy, Hektor, hogy ezt megteszed értem.
- Nem érted teszem, magamért. Épeszű férfi nem vesz feleségül olyan nőt, aki
mást szeret.
Eliza zavartan elmosolyodott. Hektor a fenekére csapott.
- Öltözz, megyünk! A vendégeket bízd rám - nyugtatta. Az arca semmit nem
árult el a gondolataiból. A hűvös és szép doktor volt, amilyennek Eliza
megismerte. Egy pillanatra átfutott az agyán: ha Hektor egyedül áll a vendégeik
elé, csak rajta múlik, mit mond. Most azonban nem volt ereje ezzel foglalkozni.
Nem érdekelte, ha vőlegénye esetleg rossz színben tünteti fel, egyedül csak az
számított, hogy Mark mellett lehet.
Hektor a régiségkereskedéshez vitte Elizát, az ajtót azonban zárva találták. A
férfi rövid töprengés után megzörgette az ablakot. Néhány pillanattal később
kinyílt az ajtó. Hektor csak egy futó puszit adott Elizának, biccentett a
türelmetlenül várakozó Lilynek, és elment. Eliza tudta: örökre kilépett az
életéből.
Lily kétkedve figyelte a doktornőt, de egy pillanatra megcsillant szemében a
remény szikrája. Alig észrevehetően elmosolyodott, és hátrébb lépett, hogy Eliza
bemehessen.
A műtárgyaktól roskadozó polcok között a belső helyiségbe vezette. Eliza nem
értette, mit keresnek itt: őrültség ilyen helyre beteget hozni, kint a? utcán pedig
nem látott semmilyen járművet, amivel tovább mehettek volna.
Lily, mintha ő ott sem lett volna, finom, szertartásos mozdulatokkal egy lovagi
kardot emelt fel egy székről. Annak segítségével, kimérve egymástól, egyenlő
távolságra letett egy homokórát, egy lámpást és egy kristályt. Végül a kardot is
elhelyezte az így kialakult rombuszban. Futó pillantást vetett Elizára, és elhagyta
a helyiséget.
Eliza magára maradt a kétségeivel és félelmeivel.
 Lily szótlansága, alig leplezett bizalmatlansága előhívta benne a kitaszítottság,
a senkihez sem tartozás érzését. Eszébe jutottak a szülei, akik már bizonyára
készülődnek egyetlen lányuk esküvőjére. Délután pedig ugyanúgy zavart,
érteden arccal állnak majd a templom előtt, mint a többi résztvevő. Azaz
mégsem! Ők megalázottak lesznek, összetörtek, és szégyenkezni fognak miatta.
Elővette a mobiltelefonját, és az apja számát hívta.
- Minden rendben, Eli? - A férfi hangján tisztán érezhető volt az aggodalom.
- Anya nincs ott?
- Már elindult a szépségszalonba. Kicsim, biztos, hogy minden rendben?
- Igen, azt hiszem, most már minden rendben - felelte Eliza a könnyeivel
küszködve. - Hektor majd mindent megmagyaráz.
- Mi történt, Eli?
- Emlékszel arra a másik névre?
- Hát, a névre nem, de azonnal rájöttem, hogy valaki belépett az életedbe.
- Marknak hívják. Szeretem őt, apa, de súlyos beteg. Elutazom vele egy időre.
Kérlek, ne haragudj, hogy csalódást okoztam.
- Nem, Eliza, nem okoztál csalódást - csuklóit el a férfi hangja. - Büszke
vagyok rád, kislányom, végre mered vállalni az érzéseidet. Remélem, Mark
meggyógyul. Szeretném megismerni. Anyádat rám bízhatod.
- Köszönöm, apa!
Alex és Lily léptek be, két oldalról tartva Markot. Eliza már nem értette
édesapja szavait, hadarva mondta:
- Szeretlek, apa, most le kell tennem... - Megrendültén figyelte az öntudatlan,
ernyedt testű férfit, aki nem viselt mást, mint egy sötétkék melegítőnadrágot.
Sápadt arcát félig eltakarták a kócos, hosszú hajfürtök. Lassan, nehezen
lélegzett, fehér kötszerrel borított mellkasa alig emelkedett, mintha iszonyú súly
tartaná leszorítva.
Az egyik pillanatban hálát és gyengédséget érzett Hektor iránt, amiért
mindkettőjüket elengedte, vállalva a kockázatot, hogy Mark korai elbocsátása
miatt esetleg felelnie kell egy belső vizsgálat során. A következő pillanatban
haragudott rá, amiért veszélybe sodorta a betege életét, és belekényszerít- tette őt
ebbe az őrült helyzetbe. Minden bizonnyal nem tudta, mire készül Lily. Eliza
sem értette, hogy egy tanult, okos nő hogyan hozhatta a testvérét a kórházból
egy régiségboltba.
- Ne aggódjon, vigyázok rá! - Alex ’hangjára összerezzent, felé nézett. A férfi
kacsintott. - Olyan, mint egy keresztes vitéz, rendbe jön, higgye el.
Eliza már semmit sem értett. Úgy tűnt, Alex is biztos benne, hogy súlyosan
sérült barátjának pontosan arra van szüksége, amit ők itt, orvosi képesítés és
minden felszerelés nélkül nyújthatnak neki.
Lily töprengve figyelte Elizát, majd halkan megkérdezte:
- Tudod, hol van Dilalion?
A doktornő zavartan megrázta a fejét.
- Mark azt mondta, egy másik világban - suttogta, és megborzongott. Értette a
saját szavait, de képtelen volt elhinni.
Lily mosolyogva bólintott. Alexre bízta Markot, ő pedig elvett egy
gyufásdobozt az egyik polcról, meggyúj tóttá a lámpást, megfordította a
homokórát, és visszaszaladt.
Eliza elhűlve meredt az előtte vibráló mély feketeségre. Lily finoman
belekarolt, és magával húzta. Nyomást érzett a mellkasában, nehezen lélegzett.
Aggódva gondolt Markra.
Körülnézett. Szivárványszínű fényeket látott, melyek élőlényekként táncoltak
körülötte. Lily körvonalait észlelte még néhány pillanatig, de nem érezte az
érintését a bőrén. A fények egyre erősödtek. A stroboszkópénál jóval erősebb és
zavaróbb vibrálásban ösztönösen lehunyta a szemét. Egy idő után megszűnt a
szorító érzés, ekkor bátortalanul felnézett.
Vastag törzsű, sűrű lombú fákkal körülvett, dús, zöld fűvel borított tisztáson
találta magát. A többieket kereste. Alex mellette állt, fél karjával magához
szorítva az élettelennek tűnő Markot.
Eliza rémült tekintetére a nyomozó megnyugtatóan elmosolyodott.
- Él.
 A doktornő megkönnyebbülten sóhajtott, és a türelmetlenül forgolódó Lilyre
pillantott.
A fák közül sodronyinges katona lépett elő. Mélyen meghajolt Lily előtt.
- Felség!
Csodálkozva vizsgálgatta Elizát. Mark láttán el- szörnyedve suttogta:
- A Marsall. A Sárkány ereje költözzön belé!
- Azonnal hozzátok a kocsit! - parancsolta Lily sürgető, feszült hangon.

A kastélyba érkezve Lily egy szolgálóra bízta Elizát, aki egy mesebeli királylány
szobájába vezette. A hatalmas, baldachinos ágyat lágy esésű fehér függönyök
takarták. Mellette a keskeny, magas ablak alatt kárpitozott karosszék, az ágy
végével szemben, a falnál kis szekrény állt, a tetején aranyozott szegélyű
porcelán mosdótállal.
Bizonyára felsikoltott volna a gyönyörűségtől, ha más körülmények között
kerül ide, most azonban furcsa kábulatban létezett. A Mark iránti aggodalmat, a
varázslatos, egyben hihetetlen utazás izgalmát fásultság váltotta fel.
Egy kamaszfiú jelent meg az ajtóban, tekintélyes méretű kancsóval a kezében.
A gőzölgő vizet apró meghajlás után a mosdótálba öntötte, a karján lógó kendőt
az ágyra terítette, és szó nélkül távozott, ahogy jött. Vele együtt a szolgáló is
elhagyta a szobát.
Eliza megmosta a kezét, az arcát. Épp azon töprengett, hogy a felsőt levéve
felfrissítse-e magát, amikor a szolgáló egy köntösszerű, gyöngyökkel díszített,
mályvaszínű ruhával visszatért.
Lily kérését tolmácsolva biztatta, hogy vegye fel. Elizát meglepte, hogy értette
a szavait, ahogy az őket ide kísérő lovagét is. Visszautasította a kérést, erre a
lány megijedt, kétségbeesve felajánlotta, hogy ha szeretné, előtte elkíséri a
fürdőházba. Eliza a ruháért nyúlt.
A lány fecsegéssel leplezte a zavarát, amíg a vendégnek segédkezett az
öltözködésben. Elmesélte, hogy a királynő csak nemrég térhetett vissza a várba a
rendházból, miután az álomőrzők legyőzték Dukaz embereit. A csatáról szóló
lelkes beszámoló
után hirtelen elhalkult a hangja.
- Marcus testvér Alex úrral a gróf után ment, és így kellett visszatérniük. -
Eliza elgyötört arcára nézve elhallgatott, megkérdezte, hozhat-e valamit enni.
Eliza nemmel felelt, és Mark után érdeklődött. A lány megkérte, hogy kövesse.
Hosszú, ablaktalan, csak fáklyákkal megvilágított folyosókon haladtak jó ideig.
Az Elizára telepedő nyomasztó érzés enyhült valamelyest, amikor egy kitárt
ajtóban észrevette Alexet. A férfi elküldte a szolgálót, és a kezét megszorítva
bevezette Elizát a szobába. A falakat vastag faliszőnyegek fedték, az ágy köré
prémszőnyegeket terítettek.
Lily az ólomüveg ablak mellett állva az utasításait sorolta egy középkorú
asszonynak. Vizet kért, kendőket és kupákat, majd egy intéssel elbocsátotta az
asszonyt.
Mark a hatalmas ágy ablak felőli oldalán feküdt, hullámos hosszú haja
szétterült a párnán. A doktornő már tudta, hogy fürtjeit a dilalioni nap fakította
bársonyosan szőkére. Keskeny arca a szakáll felett ijesztően szürkének tűnt.
- Attól félek, nem akar lélegezni - jegyezte meg Lily, és választ várva figyelte
Elizát, aki érteden tekintettel nézett vissza rá. Orvosként nem tudta, miként
reagáljon egy ilyen kijelentésre.
- Lélegzik, Lily, de gyenge. - Nem akart veszekedni, szemrehányást tenni,
vagy Lilyt okolni. A lány csodát remélt ettől az úttól, ám most úgy tűnt,
kétségbeesett. Talán végre elfogadta, hogy Mark szervezetét hatalmas trauma
érte, melyet akaraterővel, varázslatos utazással nem lehet legyőzni. Eliza
nemegyszer tapasztalta a munkája során, milyen sokat számít a gyógyulásnál az
élni' akarás, de ha a test, a szív már túl gyenge a harchoz... A csodák
kiszámíthatatlanok: nem hívásra jönnek.
Lily könyörögve nézett rá.
- Beszélj hozzá! - kérte reménykedve. - Ha meghallja a hangod, nem adja fel,
hidd el. Mondd el neki, hogy szereted. Kérlek, Eliza!
Eliza sóhajtott. Lily szavai kis híján nevetésre késztették, pedig
legszívesebben sírt volna. Mark haldoklik, talán soha többé nem ébred fel, a
húga pedig arra vár, hogy a szerelmét bizonygassa neki.
Alex szorosan az ágy mellé tette az ablak alatt álló nehéz karosszéket, s
megsimogatta Eliza vállát.
- Csak pár szót, doktornő, az én kedvemért - mosolygott. Szomorú, könyörgő
tekintete azonban elárulta, mennyire aggódik a barátjáért. Lilyt kézen fogva
kifelé húzta a szobából, az ajtót is becsukta maguk után.
Eliza egyedül maradt Markkal. A széket figyelmen kívül hagyva letérdelt az
ágy mellé. Az arcuk így egymagasságba került. A férfi ujjai felé nyúlt, de végül
mégsem fogta meg azokat.
Néhány nappal ezelőttig szenvedélyes együttlétük volt az utolsó emléke Mark
érintéséről. Most azonban nem tudott szabadulni a képtől, ami napok óta
kísértette ébren és álmában is: a műtőasztalon kiterítve látta maga előtt, lezárt
szemekkel, vértől maszatos arccal, meztelen mellkasán a mélyvörös sebbel. A
kezei ugyanígy élettelenül hevertek az oldala mellett, ahogy most, miközben
talán hiábavaló harcban küzdöttek az életéért.
Óvatosan megérintette a haját, mire ismét bevillant egy kép a műtőasztalról:
néhány vértől összetapadt és megkeményedett tincs a zöld lepedőn.
Eliza reszketve fonta össze ujjait a férfi sápadt arca mellett.
- Mark, bár igaza lenne Lilynek, és hallanál! Megijesztettél, amikor a Rend
ruhájába öltözve elkaptál a sötét utcán. Azt mondtad, szeretsz, mégsem kértél
tőlem mást, mint egyetlen éjszakát. - Elcsuklott a hangja. - Azt hitted, nem kell a
szerelmed?! Csak egy kis időre lett volna szükségem, de újra eltűntél. Kétségek
között hagytál. Visszavettél mindent, amit adtál - még többet is. Kifosztva,
megalázva éreztem magam. Elmentem egy újságírónőhöz, aki kutatott az
ékszerek ügyében, tudnom kellett, miért történik mindez. Már értem. Nem
haragszom semmiért, amit tettél, amit mondtál, vagy elhallgattál. Maradj velem!
Kérlek! Nem mehetsz el. - Megpuszilta az arcát, megsimogatta, és végre
reszkető kezébe fogta a kezét. Némán figyelte lezárt szemét, résnyire nyitott,
cserepes ajkait. Hallgatta lassú, nehéz lélegzését. Attól félt, Mark fokozatosan
feladja ezt a fáradt, erőtlen küzdelmet, és az egyre ritkuló lélegzetvételek között
észrevétlenül túllép az álmok kapuján.
Az aggódás csendje után beszélt a menekülttábori évekről, a kedves
halottakról, akikhez túl közel került, pedig nem lett volna szabad, a túlélőkről, az
aggódó rokonokról, emberekről, akiket megkedvelt, és akik közé visszavágyott.
- Rajtuk kívül te vagy az egyetlen, aki eljött az álmomban. Te vagy az
egyetlen, akinek mindezt elmondhattam. Te vagy, akit ébren várok, akihez
hazamennék...
Egész éjjel fogta Mark kezét, hüvelykujját a verőéren tartva. Időnként
elbóbiskolt, majd hirtelen felriadva ellenőrizte, dobog-e még a férfi szíve.
Napkeltekor Lily megjelent a szobában. Eliza felállt, elszánt pillantást vetett a
lányra.
- Nem bírom tétlenül nézni, Lily, tennem kell valamit - jelentette ki keményen.
- Tudsz segíteni?
- Nem tudom. Laboratóriumra van szükségem, mikroszkópra, hogy
vizsgálódhassak. Vért kell vennem Marktól, tőled, az itteniektől. Látnom kellene
a különbséget a te szíved és az övé, vagy egy másik, egészséges dilalioni szív
között.
- Akarsz egy szívet? - Lily megütközve nézett rá.
- Másképp hogyan deríthetném ki, mi van vele? Ha nem tudom, mi a baja,
nem segíthetek!
Lily sóhajtott.
- Rendben - bólintott. - Ha meghal valaki, elhozatom neked a szívét, Eliza, de
többet nem tehetek.
 21. fejezet

- Semmi változás? - kérdezte Alex a lakosztályba lépve, közben Mark sápadt,

beesett arcát nézte. - Eliza?
Lily sóhajtott.
- Ma is a harcosok szívét vizsgálja, akik az ütközetben estek el. Azóta nem
volt újabb halottunk... Napok óta ezzel foglalkozik. Ezért kértelek meg, hogy te
egyeztess a testvérekkel a mezőgazdasági munkákról, hogy felválthassam Elizát.
Kísérletezik.
- Micsoda? Elment az esze?
- Abban bízik, talál valamit, amivel segíthet - mondta a lány reménykedve.
Megfogta és simogatta Mark kezét. - Nem hagyhatjuk meghalni. Fiatal, erős.
Kell, hogy legyen segítség. Mark tud élni és nevetni, Alex. Elizával boldog
lehetne végre.
- És ő hogy van?
- Eliza? Fél, ahogy én is. A tenger! - kapta fel a fejét Lily hirtelen, s felállt
Mark mellől.
- Mi van vele?
- El kell vinnünk a tengerhez. Nem bírom így látni, Alex, ez nem ő.
Megfogom a kezét, de nem szorítja meg az enyémet. Megijeszt, milyen élettelen.
Beszélek hozzá, de még csak nem is mosolyog - sorolta Lily, és próbálta
visszatartani a könnyeit. Alex magához szorította. - Imádja a tengert, és ott az a
rengeteg kék homok. Igaz, hogy tisztítatlan, de... Ha már az sem segít, legalább
onnan kelhet - útra, amit a legjobban szeret. Hallanod kellett volna, hogy
nevetett, amikor a Sárkánnyal találkozott a tengerben. - Lily egyszerre nevetett
és sírt, - Halljuk még nevetni, Lily, Mark nem adja fel.
Eliza a rendház egy kis kamrájában, melyet Lily parancsára bocsátottak a
rendelkezésére, mikroszkóp híján üvegkelyhekben, textildarabokon átszűrve
vizsgálta a dilalioniak vérét. Nem talált kristályos üledéket, ahogy a halott
harcosok szívében sem voltak zöld jádekristályok.
A testvérek közül egyedül egy idős lovag állt szó, ba vele, akinek felkeltette a
kíváncsiságát az elszántsága. A Tirzus testvérrel folytatott beszélgetések során
Eliza sok érdekes és hasznos információt szerzett a dilalioniakról.
Az idős férfi segített neki továbbgondolni, új nézőpontból értelmezni eddigi
orvosi és emberi tapasztalatait. Ráadásul Tirzus kedvelte Markot, így vele
megoszthatta a férfi iránt érzett aggodalmát is.
A lovag mutatott neki anyagokat, amelyeknek a földi világban is volt
megfelelője, és ezekkel végeztek néhány kísérletet a saját vérükön, és
mindkettőjüké ugyanúgy reagált. Tirzus tapasztalatai azt mutatták, hogy a
dilalioniakra nem jellemző fiatalkorban a szívrendellenség okozta haláleset, de
idős korban is ritka volt az infarktus.
Eliza nehezen szánta rá magát, hogy Marktól vért vegyen. Szerencsére sem
Lily, sem Alex nem volt a szobában, amikor bement hozzá.
Csak egy pillanatra léphettek ki, hiszen sosem hagyták a férfit egyedül, amíg ő
a kamrában ténykedett, de így legalább véghez vihette a tervét. Remegett a keze,
ahogy bemetszést ejtett Mark alkarján. Tudta, hogy elenyésző a mennyiség,
amire szüksége lesz, de a legbanálisabb komplikációk jutottak az eszébe.
Miután lezárta a kis üvegcsét, melyben a vért felfogta, leült az ágy szélére.
Ragtapasz híján a rövidke vágást tiszta fehér anyagdarabbal tekerte körbe,
melyre kis csomót kötött, és a seb felett ujjával leszorítva az ölébe emelte a férfi
élettelen, nehéz karját. Az arcára nézett. Sokkal soványabb volt, mint amikor
megismerte. A mellkasára simította a kezét, a bőre száraz hidege elkeserítette.
Mark nehezen szedte a levegőt és szíve lassan vert. Eliza mellé feküdt volna,
hogy két karjával átölelje, melengesse, de mennie kellett, hogy tovább kutasson:
néni hagyhatta meghalni. Félt, hogy Lilynek igaza van, és a férfi feladta, nem
akar élni többé.
 Mark - halotti sápadtsága ellenére, vagy épp amiatt - szoborszerűen szép volt.
Elza most tudatosította, hogy arca Lilyéhez hasonlóan szabályos, csak férfiasán
barázdák. Hosszú szempillája már í korábban elbűvölte. Mostanra a hajánál
árnyalatnyival sötétebb szakállal is megbarátkozott, főleg így, ‘ hogy a testvérek
rendszeresen és gondosan ápolták. ? Résnyire nyílt ajkáról utolsó közös
éjszakájuk, a szeretkezésük jutott eszébe: a csókjai, a hangja. Rettegett, hogy
nem hallja többé.
- Mark, ne hagyj el! - könyörgött sírva. Fölé hajólt, megcsókolta, és az
ajkainak súgta: - Szeretlek.
Menekülésszerűen futott vissza a kis kamrába, ahol Tirzus testvér, aki
növényekkel pepecselt azasztalnál, meglepetten nézett fel.
- Nem hittem, hogy még visszajön, Eliza doktornő - mondta aggódva.
- Félek, Tirzus - sóhajtott Eliza.
- Nincs változás?
A doktornő vállat vont.
- Nem tudom. Már nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Mark ereje elfogyott...
Tudom, arra jutottunk, hogy a dilalioniak szívelégtelenségét a vérükben
képződött, nevezzük így, jádekristály okozza, aminek oldódását segíti a kék
homokból párolt szer. És feltételezzük, hogy a kristályképződés csak az én
világomban történik, itt nem. A földi világ valamiért túlterheli a dilalioniak
szívét, megváltoztatja a vérük összetételét - sorolta Eliza, és leroskadt egy kis
zsámolyra az ajtó mellett. - Olvastam a jáde jótékony hatásairól, úgy gondolom,
a kristályok azért jelennek meg, hogy helyreállítsák a felborult egyensúlyt.
Marknál túlzott immunreakció lépett fel. Ilyenkor a szervezet már olyan erővel
védekezik az őt érő hatások ellen, hogy lényegében maga ellen fordul. Istenem,
az én hibám! Azt hitte, nem szeretem. Fájdalmat okoztam neki...
- Legyen türelmes, Eliza doktornő! Mindannyian tudjuk, hogy Marcus testvér
sokszor vakmerő és felelőtlen, de sosem mutatott gyengeséget. A lövés okozta a
súlyos sérülést. Természetes, hogy ezúttal legyengült, és hosszú időre lesz
szükség, mire visszanyeri az erejét. Nem gondolt még arra, hogy már korábban
is volt gond a szívével odaát, csak titkolta? Lyl Elária úrnő rendszeresen vett be
a kék homokból, ahogy maga nevezi, ha rosszul volt. Marcus nem, és régebb óta
élt ott, mint az úrnő. Sok mindenen ment keresztül. Rengeteg nehézséget, rokon
és barát halálát tűrte rezzenéstelenül. Folyton csak játszott, nevetett, miközben a
szervezete bizonyára küzdött az egyensúlyért. Talán már jádeszíve van -
vélekedett. Elizához lépett, és az ölében összetett kezeire simította a kezét.
A doktornő hálás mosollyal köszönte meg az atyai kedvességet, és
megszorította az öregember ujjait.
- Ugye tudja, hogy ezzel most nem nyugtatott meg?
- Tudom, de Marcus még él. Ha gyengén is, de működik a szíve. Harcol, most
is harcol, ahogy egész életében. Higgye el, nem adja fel, még nem megy
Álomföldre, hiszen itt van már neki maga, Eliza doktornő.
Kopogtatás hallatszott, majd Eliza hívására egy fiatal testvér lépett be, a
doktornőre nézett, meghajolt.
- A királynő a tengerparton várja önt.
Alex, Lily és Eliza a parton álltak, miközben a testvérek a vízre lökték a
csónakokat, és elindultak. Lily, mielőtt idejöttek, elmondta a tervét Kleon-nak. A
Nagymester először furcsállotta az ötletet, de mivel úgy látta, hogy nem
árthatnak vele, parancsot adott néhány kiválasztott testvérnek, hogy fürdessék
meg Markot a tengerben.
A férfi az első csónakban feküdt egy takaró alatt, egy testvér vigyázott rá, két
másik evezett. A biztonság kedvéért másik öt csónak kísérte őket, mindegyikben
ketten ültek, szigonyokkal felfegyverkezve.
- Olyan, mint egy vikingtemetés - suttogta Alex. A következő pillanatban
felüvöltött.
Hatalmas jádezöld alak emelkedett ki a vízből. Formás feje egy krokodil fejére
hasonlított, és áttetsző uszonysor futott végig a hátán, amely szivárványosan
csillogott a napfényben. Teste azon része, amely kiemelkedett a vízből,
leginkább egy fókáéra emlékeztetett, mellúszói helyén rövid, karmos karokkal.
Pikkelyes bőre zölden fénylett, tartása kecses volt. Váratlan felbukkanása és
méretei ellenére is lélegzetelállítóan szépnek, és nem ijesztőnek látszott.
Ennek ellenére a Markot szállító csónak utasai rémülten a vízbe vetették
magukat, és eszeveszetten csapkodva a part felé úsztak. A kísérő csónakok egy
részében evezni kezdtek visszafelé, de jó pár harcos onnan is inkább a vízbe
ugrott, hogy úszva meneküljön.
- Nem hagyhatják ott! - sikoltott Eliza.
- Hozzátok vissza! - parancsolta Lily sírással küszködve.
Már késő volt: a menekülő harcosoknak nem maradt esélye a segítségre. A
Sárkány gyengéden ráfektette az állát a csónakra, és a vízbe fordította Mark
testét, hogy aztán hatalmas hullámokat keltve eltűnjön vele a mélyben.
Ha Alex nem öleli át, Eliza berohant volna a tengerbe, így csak
kétségbeesetten kapálózva küzdött a férfi erős karjában.
A harcosok egymás után kecmeregtek ki a partra, és némán felsorakoztak Lily,
Alex és Eliza körül. Hosszú percek múltán a lecsendesülő hullámok már csak az
elhagyott csónakokat ringatták.
Eliza csendesen sírt Alex karjában. A férfi Lilyre pillantott: a lány
kétségbeesett arccal pásztázta a tengert.
- Lyl! - szólította meg Alex. A lány könnyel teli szemmel rápillantott, és a férfi
a karjába tolta Elizát. Lily átölelte a doktornőt.
Alex ledobta a csizmáját, az ingét, és berohant a vízbe. Néhány pillanat múlva
erős hangja zúgott a tenger felett:
- Mark!
Eliza és Lily egymást ölelve nézte.
- Mark! - üvöltötte Alex újra.
- Ott! - kiáltotta valaki. Alex a hang irányába fordult. Ekkor már több testvér
is mutogatott neki a partról, hogy merre induljon, mások pedig utána indultak a
tengerbe.
Jóval beljebb a helytől, ahol Mark eltűnt, Alex valóban észrevett valamit a víz
tetején. Erős karcsapásokkal indult felé. Ahogy közelebb ért, már biztos volt
benne, hogy ember, és látta a víz tetején szétterülő szőke fürtöket is. Mark a
hátán fekve lebegett.
- Mark, legyél életben! - könyörgött Alex. Visszavett a tempóból, félt tovább
úszni. Végtelennek tűnő pillantok után ért oda, és Mark arca fölé hajtotta a fülét.
- Lélegzel, cimbora - suttogta hitetlenkedve. Felnevetett, a part felé fordulva
integetett, majd Markot fél karral átölelve visszaúszott.
A kimerült, levegőt kapkodó Alex csak akkor engedte át a barátját két
testvérnek, amikor a parttól néhány lépésnyire térdre rogyott.
A harcosok kivitték Markot, és lefektették a homokra. Lily és Eliza két
oldalról mellé térdelt, a testvérek hátrálva figyelték őket. Alex, már könnyebben
lélegezve, hozzájuk botorkált.
Mark ekkor nézett fel. Zavartan figyelte a dilalioni eget maga felett, aztán
Elizára pillantott, elmosolyodott.
- Láttad a Sárkányt? - kérdezte rekedten, csillogó szemmel.
Eliza bólintott, Lily megkönnyebbülten felnevetett mellettük.

Eliza a fürdőházból tért vissza és a hálóingébe bújt, amikor kopogást hallott.

Várakozva nézett a nyíló ajtó felé. A gondterhelten belépő Lily láttán aggodalom
jelent meg az arcán.
- Azt reméltem, Mark jön - bökte ki csalódottan.
- Döntött a Rendi Tanács - mondta a lány mélyet sóhajtva. Eliza még mindig
az egyedi stílusú egyetemista lányt látta benne, nem egy ország királynőjét. Vele
szemben Lily sem viselkedett másképp, mint egy barátnővel. Emiatt Eliza
megkülönböztető bánásmódot vívott ki magának a kastélyban.
Mark a Sárkánnyal való találkozás után nem akart tovább pihenni, de Lily
viccesen megfenyegette, hogy rázárja a lakosztály ajtaját, ha egyszer is meglátja
a folyosón. Egy héttel később pedig csúnyán összeveszett miatta Alexszel, mert
mindketten órákra eltűntek. Mint kiderült, sétáltak a környéken.
Attól a naptól kezdve Eliza tudta, döntenie kell. Gondolkodás nélkül, önmagát
meghazudtolva rohant Mark után, de a világ, amely fogadta, egy idegen világ
volt, ahol technika hiányában a múltja, az orvosi Ismeretei, a tudása nem sokat
jelentett. Úgy érezte, hogy csak ideig-óráig lenne itt boldog a szülei és a modern
kor vívmányai nélkül. Az elégedetlenségével előbb-utóbb Mark életét is
megkeserítené.
Lázasan kereste az élményeket. Örült a kelő napnak, az égbolt alatt szálló
madaraknak, az eső kopogásának az ólomüveg ablakokon. Ha kettesben voltak
Markkal, el sem engedték egymást, csókjaik éhesek, türelmetlenek voltak. A
jövőről egyikük sem beszélt, a pillanatnak éltek. A férfi lovagolni tanította
Elizát, megmutatta neki a Sárkánytemplomot. Egy nap visszavitte a tengerhez.
Eliza tisztelettel, ugyanakkor irigyen térdelt le a hatalmas kékség szélére. Ujjai
között pergette a kék homokszemeket. A tenger, a Sárkány mentette meg
Markot, nem ő, és ezt nem bocsátotta meg magának. Tehetetlennek, kevésnek
érezte magát. Egyre többször jutott eszébe Lily rohama az első találkozásukkor,
de továbbra sem volt válasza, sem terve. Helyette Markot látta maga előtt a
tehetetlenségéből következően, megoldás híján: holtan.
Mark váratlanul felkapta és bevitte a vízbe. Elizának ideje sem volt tiltakozni.
Rákulcsolta karjait a férfi nyakára, és a vállgödrébe fúrta a fejét. Erezte forró
bőrének tengerillatát, vére lüktetésében a szíve dobbanásait.
Fürödtek, játszadoztak, szerelmeskedtek a hullámok között. Később a parton,
félig a homokban, félig a férfi leterített csuháján ölelték egymást.
Eliza kimerültén, a boldogságtól reszketve hajtotta a fejét Mark mellkasára. A
szívverését hallva megborzongott. A férfi szorosan, óvón átölelte, gyengéden
simogatni kezdte a hátát. Majd váratlanul megérintette Eliza kezét.
- Talán valami a Sárkánytól - mondta különös mosollyal, és egy kis
homokbucka felé intett a parton.
Felállt, felvette fehér alsóneműjét, és elindult. Eliza csak a tekintetével
követte. Mark itteni ruhái folyton zavarba ejtették, pedig a férfi a legnagyobb
természetességgel viselte azokat. Ugyanolyan könnyedén sétált a homokon
derekán és térd alatt megkötött fehér alsójában, ahogy bármely férfi az
úszónadrágjában. Rövid séta után leguggolt a homokbucka mellé, hosszú, finom
ujjaival végigsimította, aztán vállat vonva visszanézett Elizára.
- Semmi különös, csak egy rakás homok. Lehet, hogy várat építettek a
gyerekek - mondta csalódottan.
- Ebből van Lily gyógyszere? - kérdezte Eliza kíváncsian.
- Részben - mosolygott Mark. - A testvérek készítik, felhasználják a sót, a
vizet, a többi előttem is titok. Felállt, a nap felé fordította az arcát, széttárta a
karját. A szél belekapott és megtáncoltatta már száradó szőke haját. Elizában
nem vágyat vagy csodálatot ébresztett karcsú testének látványa, hanem rettegést.
Mark idetartozik, része ennek a világnak, ahogy a kék homok, a tenger és a szél,
ami a haját borzolja. A féktelen életerőt, mely újra sugárzik belőle, innen nyeri.
A mosolya, a hangja ettől a helytől álomszerű és mesebeli. Marcus testvér
Dilalioné. Itt
a helye, ahol felszabadult, erős és egészséges lehet, amilyen a földi világban
soha. Eliza abban a pillanatban megállította volna az időt.
Mark a nő felé fordult, az arca ragyogott, nevetve mondta:
- Almomban újra úsztam a tengerben, együtt a Sárkánnyal - kacsintott.
Hívogatóan Eliza felé intett, és berohant a vízbe.
 22. fejezet

- Itt maradsz velünk? - Lily szavai fájdalmas erővel martak Eliza leikébe, az
emlékek közül visszarángatva a rideg valóságba.
- Mark? - kérdezte rosszat sejtve.
- Nem tudom, hol van. A Nagymester kihirdette a Tanács döntését, ő pedig
egyik pillanatról a másikra eltűnt a teremből. Nincs a szobájában, Alex sem
tudja, hol van. Bevallom, Eliza, aggódom érte. Neked nem szólt?
Eliza tanácstalan arccal megrázta a fejét. Szíve összeszorult. Sikoltott agyában
a félelem.
- Ma Marcus testvér ügyében döntöttek - folytatta tovább Lily, erősen
hangsúlyozva Mark dilalioni megszólítását. - Ha holnap napkeltéig visszatér a
rendházba, újra fogadalmat tehet, visszafogadja az Alomőrzők Rendje.
Eliza összerezzent, érteden arccal nézett a lányra.
- Micsoda? Mark mit válaszolt erre?
- Mondom, hogy eltűnt, Eliza! - kiáltotta Lily kétségbeesetten. - Kétségek
között hagyott mindannyiunkat. Abban bíztam, neked talán mondott valamit.
- Ebéd óta nem láttam.
- Jaj, ne! - Lily kétségbeesve felnyögött. - Nem tetszik ez nekem. Tudnod kell,
Eliza, Mark és én csak unokatestvérek vagyunk. Mark édesanyja, az én
nagynéném különös asszony volt - mosolyodott el. - A fia hasonlít rá. Az
Álomőrzők Rendje nem fogadta be Arminát, mert nő volt, ő ezért elment az öreg
Dukaz grófhoz.
Eliza elszörnyedve nézett a lányra.
- Dukaz hatalomra vágyott, király akart lenni, Arminában megfelelő
szövetségest talált, de úgy tűnik, egymásba szerettek. Az öreg Dukazt
megváltoztatta a szerelem. Az idősebbik fia - hallgatott el
Lily egy pillanatra - azonban folytatta apja tervét.
 - Az idősebbik fia? - Eliza gyanakodva fürkészte a lány arcát.
- Mark Dukaz és Armina törvénytelen fia. Nem sokkal azelőtt tudhatta meg,
hogy meglőtték. Csak sejtem, mi mehet végbe benne. Amilyen becsületes,
szerintem úgy gondolja, őt nem illeti meg a marsalli rang. De ez nem igaz! -
tiltakozott, és arca tanácstalanságáról árulkodott. Eliza most már értette, miért
akart Mark egyedül lenni, és elborította a kétség. Ha a Rend visszafogadja, azzal
az édesanyja nevét is tisztára mossa. O, Eliza az egyetlen, aki az útjába állhat.
Biztos volt a férfi szerelmében, ezért nem kényszeríthette választásra. Színlelt
nyugalommal megkérdezte:
- Alex itt marad?
Lily büszkén bólintott, majd zavarba jött.
- Ez nem jelenti azt, hogy neked is maradnod kell. Az álomőrzőknek nem
lehet családjuk. Ha Mark visszalép a Rendbe...
Eliza bólintott.
- Lily, holnap napkeltekor már nem leszek itt.
- De Eliza! - tiltakozott Lily meghökkenve. - Ha Mark visszajön, és te
elmentél... elhagynád?
Eliza a fejét rázta.
- A Rendnek talán nagyobb szükségei van rá, mint nekem. .
- Eliza, te megőrültél. Ne tedd ezt! A döntést Marknak kell meghoznia. Talán
épp azért rejtőzött el, hogy gondolkodjon, de lehet, hogy már Dilaliontól
búcsúzik. Nem zsarolhatod, hogy veled menjen, de nem is mondhatsz le róla. Ha
elmész, ezt teszed. Nem kényszerítheted bele semmibe.
- Itt biztonságban van. Odaát a szíve már nehezen vészelne át egy újabb
traumát. Ez persze őt nem tartja vissza, tudom. Csak abban bízom, tudja, mi a
kötelessége Dilalionnal szemben.
- Azt hiszed, a Rendet választja?
- Így lenne helyes.
- Miért, Eliza? Mert te egyszer hasonlóan döntöttél? Az orvosi karrieredet és a
fényes jövőt biztosító orvos férjet választottad Mark szerelme helyett. Mikor
érezted először, hogy rosszul döntöttél? Kérlek, Eliza válaszolj őszintén. Tudom,
végül másképp alakultak a dolgok, hiszen most itt vagy, de tudni akarom, melyik
volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy Mark fontos neked - könyörgött Lily
kétségbeesetten.
Eliza rövid habozás után remegő hangon válaszolt:
- Amikor műtét közben leállt a szíve. Ott álltam felette, Lily, sípolt a gép. Nem
voltam orvos, nem voltam senki. Nem hallottam Hektort, a többieket, csak
álltam ott egyedül. Nélküle.
Lily könnybe lábadó szemmel bólintott.
- Mondd el neki!
- Ha ezzel érvelnék, zsarolnám őt - vélte Eliza. - Úgy gondolod, az életét
fenyegető veszély ellenére visszatérhetne hozzánk?
- Azt akarom, hogy boldog legyen.
- Napkelte előtt elmegyek.
- Itt többről van szó, mint Mark kötelezettségéről, Eliza. Érzem, látom, hogy
bánt valami. Valójában miért akarod elhagyni?
- Kudarcot vallottam. Nem tudtam őt megmenteni, sőt még nagyobb bajt
okoztam.
- Eliza?! - kiáltotta Lily. - Nem mentheted meg a világ minden betegét! Mark
él, jól van. Gondolom, nem egy pácienst elvesztettél már.
Eliza bólintott.
- De Markot...
- Nem véletlenül mondják, hogy egy orvos nem kezelhet hozzátartozókat -
jelentett ki Lily. - Markot senki nem menthette volna meg. Sokat töprengtem
ezen. A Sárkány nélkül már halott lenne. Igen, Eliza, elveszítettük volna.
Hitegettem magam, hogy itt majd egyre jobban lesz, miközben csak gyengült.
Láttam, én is láttam. Féltem bemenni hozzá. Rettegtem, hogyha legközelebb á
szobába lépek, már nem lélegzik. Látnod kellett volna Alexet. - Lily arcán
gyengéd mosoly jelent meg. - Letérdelt az ágy mellé és kérlelte, hogy jöjjön
vissza, érted? Könyörgött neki. Az ágy végében álltam és reménykedtem, hogy
az ő kedvéért Mark kinyitja a szemét, de nem történt semmi. Alex rám nézett.
Sosem felejtem el az arcát. Elveszett volt a tekintete, sokkal szörnyűbb, mintha
sírt volna. Tudod, hogy magát hibáztatja, mert Kirill elrejtőzött előle. Ha akkor
elkapja, a professzor nem lövi le Markot. Sokan szeretjük őt, Eliza, de egyikünk
sem védheti meg.
- Épp ezért megyek el, Lily, mert a Sárkány nélkül Mark halott. Itt a helye.
Lily hosszan a doktornő szemében nézett.
- Azt hiszed, igazad van, de Marknak nem számít a halál, az élet kell neki,
akármilyen veszélyes és rövid legyen is. És számomra az a jó, ami neki.
- Nekem számít, Lily, nekem számít - erősködött Eliza.
Lily letörölte a könnyeit.
- Tökéletesen összeilletek. Ti vagytok a két világ legnagyobb idiótái, Eliza -
vetette oda dühösen, és a fejét ingatva kirohant a szobából.
Eliza hét óra előtt lépett be a lakásába. A lábát felhúzva, térdét átölelve
letelepedett a kanapéra. Mark nélkül jött vissza, a férfi ugyanis nem került elő.
Elbúcsúzott Alextől és Lilytől, fájó szívvel kívánt nekik sok boldogságot, mielőtt
Dilalion mesés világából elindult egy másik valóságba.
- Meghalt, apa, meghalt - suttogta, arra gondolva, hogy nem mutathatja be
Markot az apjának.
Könnyek peregtek a szeméből. Hagyta őket. Lassan, fáradt megkönnyebbülést
hozva fogytak el.
Reszketve a fürdőbe indult.
Tiszta ruhában, még nyirkos hajjal, de némileg már felfrissülve hívta fel a
kórház titkárságát, hogy időpontot kérjen az igazgatótól. A titkárnő a legnagyobb
megdöbbenésére kedvesen fogadta a hívását, és beteg barátjáról érdeklődött. Az
elejtett szavakból Eliza rájött: az édesapja fizetés nélküli szabadságot kért a
számára.
Együttérző szavak és egy titkárnőtől szokatlanul hosszú beszélgetés után végül
tíz órára kapott időpontot. A vezetéshez túl fáradtnak és feszültnek érezte magát.
Ráadásul Dilalion hihetetlen csendje után vágyott a nagyvárosi nyüzsgésre, ezért
elsétált a kórházig.
Az igazgató megértőén fogadta, csak a munkáról beszélgettek, a beteg barát
nem került szóba. Eliza hálát érzett. Minden bizonnyal az egész kórház tudja, ki
az a bizonyos barát, hiszen Mark operációjánál a kollégák szeme láttára bénult le
a kritikus pillanatban. Hektor parancsolt rá, hogy szedje össze magát.
Az igazgató tapintatosan tájékoztatta, hogy Hektor már nem dolgozik a
kórházban, sőt a városból is elköltözött, miután elhívták egy fővárosi klinikára.
Eliza akár másnap munkába állhatott volna, de hivatalos ügyekre hivatkozva a
következő hónap elsejét választotta. Így még három nap állt a rendelkezésére.

A titkárnő intésére Alex belépett a kapitány irodájába. Petridis várakozva nézett

rá az íróasztala mögül.
- Uram! - biccentett a nyomozó.
- Látom, előkerült, Gerasim. - Petridis érzelemmentes hangja nem könnyítette
meg Alex dolgát. Az asztal felett nyújtotta át a papírokat, de a kapitány nem
nyúlt érte.
- Jól meggondolta? Minden maradhat a régiben - mondta végre Petridis
halvány mosollyal.
- Köszönöm, uram, de elköltöztem a városból és megnősülök, ha minden jól
megy - mosolygott Alex is, nem húzva vissza a kezét.
- Munkája lesz? - Petridis átvette az iratokat.
- Testőr vagyok, uram.
A kapitány bólintott.
- A legjobbakat idővel elszipkázza a magánszektor, és időnként az alvilág. A
barátja hogy van?
- Megijesztett bennünket, uram. Azt hittük, elveszítjük, de rendbe jön.
- Gondolom, ő sem fog többé munkába állni nálunk.
- Mark papírjai is ott vannak, uram - intett Alex a paksamétára, amit a
kapitány maga elé hajított.
 - Felmondás, szintén? Ugye tudják, hogy Aretas egészségügyi okok miatt
esetleg kérhetné a nyugdíjazását? Úgy tudom, komoly szívproblémái vannak.
- Tud róla, uram?
- Érdekelt a sorsuk, nyomozó, jó munkát végeztek nálunk. Sajnálom, hogy
elmennek, és remélem, Mark betegsége is kezelhető. Kettős esküvő lesz?
Alex zavarba jött.
- Hirtelen ismertek lettek, Alex - szólította keresztnevén a kapitány, és végre
őszinte mosollyal intett, hogy foglaljon helyet.
A nyomozó az egyik széket a tárgyalóasztal mellől átemelte Petridis íróasztala
elé, leült, és a parancsnok folytatta:
- Ha két menő orvos is távozik a Megyei Kórházból, az felborzolja a
kedélyeket. Leoni doktornő után a vőlegénye is elutazott, de ő nem szabadságra
ment, hanem felmondott. Bizonyos Atalanta Miron pedig írt egy szívhez szóló
cikket városunk önfeláldozó rendőreiről az egyik népszerű, Országos hírű
magazinban, amelynek főmunkatársa lett. Néhány hölgy bizonyára telesírta a
zsebkendőjét azóta, és még mindig várják, hogy kiderüljön, sikerült-e
megmenteni az életveszélyes állapotba került, jóképű nyomozót. Komolyan
kérdezem, Alex, Mark jól van?
Alex sóhajtott.
- Tudom, hogy bízhatok önben, uram. A doktornő már nincs velünk, visszajött
ide. Lily aggódik, a legjobbat szeretné Marknak, ahogy én is. Mindketten tudjuk,
hogy bármikor elveszíthetjük őt, de elfogadjuk, bármilyen döntést hoz.
Petridis megértőén bólintott.

Épp dél volt, amikor Eliza befordult az utcába, hallatszott a közeli templom
harangja. Egy távolabbi toronyház ablakáról visszaverődő napsugarak
elvakították, ám mielőtt lehunyta volna a szemét, még látta, hogy egy hosszú
hajú férfi támaszkodik a bogárhátú oldalának. A közelben megszólalt egy
mobiltelefon ugyanazon a csengőhangon, melyre ébredni szokott. Az álom nem
ér véget, amíg a szemét ki nem nyitja.
- Nem nézhetek ki ennyire rosszul - súgta a fülébe a hang, Mark bársonyos
hangja. A karjai hátulról ölelték. - Ha nem akarsz látni, menj tovább, és én
eltűnök.
- Ne! - Eliza megfordult, átölelte Mark nyakát, a mellkasához préselte magát. -
Ne!
Felnézett, megsimogatta a férfi simára borotvált arcát. Marcus testvér lovagi
szakálla eltűnt.
- Pedig már megbarátkoztam vele - suttogta, és ajkával megérintette Mark
állát.
- A kedvedért megnövesztem újra - csókolta vissza lágyan a férfi.
- A kedvemért? És a Rend?
- A dolgok megváltoztak. Már nem tartozom oda, és Lily szabályosan elzavart.
Úgy is mondhatom: a királynő parancsba adta, hogy keresselek meg, a
Nagymester és a Tanács pedig elfogadta a döntését. Alex nemrég itt járt és
elrendezte az ügyeit, illetve előkészítette a visszatérésemet - mosolyodott el a
férfi.
- Kerestünk. Senki nem tudta, hova tűntél a Tanács döntése után.
- Elmentem a Sárkánytemplomba és elbúcsúztam anyámtól.
- Mi lesz a szíveddel? - kérdezte Eliza aggódva.
- Te vagy az orvosságom - súgta Mark, kacsintott és nevetett.
 Köszönetnyilvánítás

2011-ben fejezetről fejezetre tettem fel a Jádeszív első változatát, az Álomőrzők című
regényt a blogra, és kialakult egy kis olvasótábor, akik várták az új részeket,
dalokat ajánlottak, képeket kerestek a megkedvelt szereplők arcához. Az ő
bizalmuk, biztatásuk indította el Eliza és Mark történetét a kiadás felé vezető
úton.
Többször próbálkoztam, hogy könyv formában is megjelenhessen, de erre
mostanáig várni kellett. Talán jót is tett a történetnek a hosszú, csendes időszak,
mely során folyamatosan alakult a kézirat.
Ahogy a Széttört akkordok esetében, itt is sok embernek szeretnék köszönetét
mondani, de ismét nem sorolok neveket, nehogy kimaradjon valaki.
Köszönöm a blog első olvasóinak, hogy várták, keresték a történetet,
érdeklődésükkel ösztönözve, hogy folytassam.
Köszönöm a szöveggondozásban és a kiadás során kapott szakmai támogatást,
munkát a NewLine Kiadón belül és kívül.
Köszönöm a bátorítást a barátaimnak, akik mellettem állnak akkor is, ha
kétségeim támadnak a történeteim sorsát illetően.
Köszönöm a támogatást a családomnak, akik biztos háttérként állnak
mögöttem.
Köszönöm az Olvasók bizalmát!

Bogár Erika
 Dallista

Írás közben rendszeresen zenét hallgatok, így történt ez a Jádeszív regénnyé

formálódása során is.
Ezek a dalok a legkedvesebbek a sok közül.
A magyar számok pedig azért is különlegesek, mert azokat a történet első
olvasói ajánlották.

Axel Rudi Pell: On the Edge of Our Time

Ensiferum: In my Sword I Trust
Insomnium: Heart Like a Grave
Lake of Tears: To Blossom Blue
Leander Rising: Két világ közt
Leander Rising: Viharom, tavaszom
Moby Dick: Keresztes vitéz
Opeth: Soldier of Fortune
Rob Halford: Till the Day I Die
Serenity: Lionheart
Sully Erna, Irina Chirkova: Until Then...
Rúzsa Magdi: Nekem nem szabad